Stephenie Meyer - A Vegyész

„Meyer mesterien teszi kíváncsivá olvasóját, tartja fent a feszültséget, és adagolja az információt. Az emberek nem csak olvasni akarják a könyveit, hanem egyenesen bennük akarnak élni.” Lev Grossman, A varázslók-trilógia szerzője

„Meyer ragyogó tisztasággal ír, soha nem áll az olvasó és az átélhető élmény közé. Igazi tehetség.” Orson Scott Card, Az Ender Saga szerzője „Meyert sokkal jobban érdeklik az emberi kapcsolatok, mint a zsáner megszokott szabályai… Amit az életről mond, az mindig lenyűgöző.” Jeff Giles, Entertainment Weekly „Egy Stephenie Meyer-regényt nem egyszerűen csak elolvas az ember, hanem vele él, az ellenállhatatlan és hús-vér szereplőkkel együtt. Meyer mindig tudja, hogyan ábrázolja őket ahhoz, hogy az olvasót érdekelje a sorsuk, és aggódjon értük.” Ridley Pearson

IMPRESSZUM Stephenie Meyer: The Chemist Copyright © 2016 by Stephenie Meyer Hungarian translation © Farkas Veronika, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Stephenie Meyer: The Chemist Little, Brown and Company, USA, 2016 Fordította: Farkas Veronika

ISBN: 978-963-419-197-1 (epub) ISBN: 978-963-419-198-8 (mobi) Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Boros Ágnes Korrektor: Boncz Éva Műfaj: thriller

Ezt a könyvet Jason Bourne-nak és Aaron Crossnak ajánlom (Továbbá Asya Muchnicknek és Meghan Hibbettnek, amiért boldogan szegődtek bűntársamul ebben a vállalkozásomban)

1. FEJEZET Az aznapi feladat már rutinmunka volt a nő számára, aki éppen a Chris Taylor nevet használta. Sokkal korábban kelt fel, mint szeretett volna, majd szétszedte és elpakolta a szokásos éjszakai óvintézkedési eszközeit. Nagyon fárasztó volt az összeset elővenni minden este pusztán azért, hogy reggel az legyen az első dolga, hogy elrakja őket, de nem akarta az életét kockáztatni pár percnyi munka ellustálkodása miatt.

Miután elvégezte a feladatot, Chris beszállt a minden megkülönböztető jegytől mentes szedánjába – az autó jó pár éves volt, de nem látszott rajta semmilyen komolyabb sérülés, ami jellegzetessé tette volna –, és órákon keresztül vezetett. Három nagyobb határon és számtalan kisebb földrajzi választóvonalon kelt át, és még azután is több kisváros mellett elhajtott, hogy nagyjából elérje a kívánatos távolságot. Az egyik város túl kicsi volt, a másik túl sok ki- és bevezető úttal rendelkezett, a harmadik olyannak tűnt, mint ahova annyira kevesen látogatnak el, hogy ő a minden hétköznapiságot célzó óvintézkedése ellenére sem tudná elkerülni benne a feltűnést. Azért megjegyzett néhány helyet, ahova valamikor talán majd vissza akar térni – egy hegesztőkészülék-boltot, egy katonai áruházat és egy kistermelői piacot. Éppen elkezdődött az őszibarackszezon; ideje feltölteni a készleteit. Végül, késő délután megérkezett egy élettől nyüzsgő kisvárosba, ahol korábban soha nem járt. Még a közkönyvtára is elég zsúfolt volt. A nő szeretett könyvtárakat használni, amikor lehetősége nyílt rá. Az ingyenes dolgokat nehezebb lenyomozni. Az épület nyugati oldalán parkolt le, a bejárat fölé erősített kamera látószögén kívül. Odabent az összes számítógépnél ültek, és több csoport várt a munkaállomásokra, úgyhogy Chris a könyvek között kezdett válogatni. Először az önéletrajzi szekciót bogarászta át, hátha talál valami releváns forrást, de kiderült, hogy már mindent olvasott, ami használhatónak bizonyulhatna. Utána megkereste a kedvenc kémregényírójának, egy korábbi SEAL-osztagos tengerészgyalogosnak a legújabb kötetét, majd lekapott néhány azzal szomszédos könyvet is. Miközben elindult egy szabad ülőhely felé, egy pillanatra belehasított a bűntudat; hirtelen olyan alantas tettnek tűnt könyvtárból lopni. De a könyvtárjegy vásárlása számos okból ki volt zárva, viszont ezekben a

könyvekben találhat valamit, amitől biztonságosabb lesz az élete. És a biztonság mindig felülírja a bűntudatot. Nem mintha nem lett volna tisztában azzal, hogy kilencvenkilenc százalék eséllyel semmi értelme ennek az egésznek – rendkívül valószínűtlen, hogy bármilyen szépirodalmi műnek ténylegesen hasznát vehetné –, de a tényeken alapuló forrásokon már jóval korábban átrágta magát. Elsőrangú anyagok hiányában kénytelen volt megelégedni a sokadrangúakkal. Amikor semmilyen forrást nem tanulmányozhatott, akkor még az átlagosnál is nagyobbra nőtt benne a pánik. És az előző adagban talált valamit, aminek tényleg a hasznát tudta venni; már el is kezdte beépíteni a napi rutinjába. Letelepedett egy kopott fotelbe a könyvtár félreeső sarkában, ahonnan jól rálátott a számítógépes munkaállomásokra, és úgy tett, mintha a kupaca tetején heverő könyvet olvasgatná. Abból, ahogy a géphasználók legnagyobb része szétterítette a holmiját az asztalokon – egyikük még a cipőjét is levette –, látta, hogy hosszas ott-tartózkodásra készülnek. A legígéretesebb munkaállomást egy kamasz lány használta. Nagy halom szakirodalom volt nála, az arcán pedig űzött kifejezés ült. Láthatóan nem a Facebookot nézegette, hanem tényleg azokat a címeket és szerzőket jegyzetelte ki, amiket a keresőmotor kidobott neki. Chris várakozás közben mélyen hajolt a karjában tartott könyve fölé. A jobb tenyerében elbújtatott borotvapengével ügyesen levágta róla a kötet gerincére ragasztott mágneses érzékelőt, majd begyűrte a karosszék párnája és karfája közötti résbe. Utána úgy tett, mintha elapadt volna az érdeklődése, és áttért a következő könyvre. Már készen várakozott, megcsonkított regényeivel a hátizsákjában, amikor a kamasz lány felkelt, hogy újabb könyveket kezdjen keresgélni. Chris minden hirtelen mozdulat nélkül még azelőtt ott termett a székén,

hogy a többi közelben őgyelgő várományos egyáltalán észrevette volna, hogy elszalasztották a lehetőséget. Az e-mailjei ellenőrzése általában nem vett igénybe többet három percnél. Utána újabb négy órát kell majd azzal töltenie – amennyiben nem tesz megtévesztő kerülő utakat –, hogy visszajusson az ideiglenes otthonába. Ezt követően pedig természetesen újra ki kell pakolnia a biztonságát szolgáló eszközöket, mielőtt végre nyugovóra térhet. Az e-mailek napja mindig hosszú. Bár semmilyen kapcsolat nem létezett a jelenlegi élete és e között az email-fiók között – sem ismétlődő IP-címek, sem nevek vagy helyek említése –, amint minden levelet elolvasott, és, amennyiben a helyzet megkívánta, válaszolt is néhányra, mindig azonnal kint termett az ajtón, és teljes gőzzel el is húzott a városból, hogy minél kevesebb idő alatt minél nagyobb távolság kerüljön közé és az aktuális város közé. A biztonság kedvéért. A biztonság kedvéért Chris önkéntelen mantrájává vált. Túlbiztosította az életét, de, mint arra gyakran emlékeztette is önmagát, a túlbiztosítás nélkül már nem is lenne élete. Szerette volna, ha nem kell ilyen kockázatokat vállalnia, de a pénze nem fog örökké tartani. Általában mindig talált valami egyszerű munkakört valamilyen családi vállalkozásban, lehetőleg egy olyanban, ahol nem vacakolnak sokat a papírmunkával, de az ilyesfajta munkák fizetése éppen hogy csak a létfenntartását fedezte – az ételt és a lakbért. A drágább dolgokat, mint például az általa megszállottan gyűjtögetett hamis személyazonossági igazolványokat, laboratóriumi eszközöket és a különböző vegyi anyagokat nem. Úgyhogy fenntartotta a felszínes jelenlétet az interneten, néha talált is egy-két fizető ügyfelet, és mindent

megtett, hogy az ilyesfajta munkáival ne hívja fel magára azok figyelmét, akik véget akarnak vetni a létezésének. Az utolsó két e-mail-ellenőrző nap nem hozott semmi újat, úgyhogy örömmel látta, hogy most egy friss üzenet várja – és az öröme nagyjából addig a két tized másodpercig tartott, amíg fel nem ismerte a küldő címét. [email protected]. Így, teljesen nyíltan – a férfi valódi e-mail címe, amelyet könnyedén összeköthet a korábbi munkaadóival. Minden szőrszál az égnek állt a tarkóján, és az egész testét elöntötte az adrenalin – mintha azt üvöltötte volna az ereiben, hogy fuss, fuss, menekülj! –, de egy kis részének még így is leesett az álla ettől a mérhetetlen arroganciától. Mindig is alábecsülte, hogy milyen megdöbbentően óvatlanok tudnak lenni. Még nem érhettek ide, győzködte magát, miközben egyre nőtt benne a pánik, és a tekintete máris a könyvtárat fürkészte olyan férfiakat keresve, akiknek a válla túl széles a zakójukhoz, és katonásan rövidre van nyírva a hajuk; olyan embereket, bárkit, akik láthatóan felé tartanak. Tisztán látta az autóját az ablaküvegen át, és az úgy nézett ki, mintha senki nem piszkálta volna, de, végtére is, nem figyelte folyamatosan, nem igaz? Szóval ismét megtalálták. De azt sehonnan nem tudhatták, hogy a következő alkalommal hol fogja megnézni az üzeneteit. Chris szinte már vallásos megrögzöttséggel ragaszkodott a véletlenszerűséghez. Az imént egy szürke irodában, vagy talán több irodában is egyszerre, megszólalt egy riasztó, esetleg még pár vörös lámpa is felvillant. Természetesen minden bizonnyal magas prioritású cél, hogy megtalálják az IP-címét. Rögtön osztagokat fognak mozgósítani. De még akkor is maradt pár perce, ha helikopterekkel indulnak a nyomába (amire minden lehetőségük megvan). És ez a pár perc elég lesz ahhoz, hogy kiderítse, mit akar tőle Carston.

A levél témája az volt: Nincs még eleged a menekülésből? A rohadék. Chris megnyitotta az üzenetet. Nem volt hosszú. Megváltoztak az irányelvek. Szükségünk van rád. Egy hivatalos bocsánatkérés segítene? Találkozhatnánk? Nem kérnék ilyet, de életek forognak kockán. Sok-sok élet. Carstont mindig is kedvelte. A férfi emberibbnek tűnt a legtöbb fekete öltönyösnél, akik a részleg alkalmazásában álltak. Némelyikük kifejezetten félelmetes volt – főleg az egyenruhások. Bár ez a gondolat valószínűleg kimeríti a kettős mérce fogalmát, ha azt veszi, hogy neki mi volt a munkaköre. Úgyhogy természetesen Carstont bízták meg a kapcsolat felvételével. Tudták, hogy ő magányos, és fél, és egy régi barátját küldték a nyakára, hogy elöntse a hamis melegség- és biztonságérzet. Volt annyi józan esze, hogy valószínűleg minden segítség nélkül is észrevette volna a hátsó szándékot, de azért nem ártott, hogy az egyik korábban ellopott regényében ugyanezt a trükköt alkalmazták. Engedélyezett magának egy mély levegőt és harminc másodpercnyi gondolkodási időt. A soron következő teendőire kellene koncentrálnia – arra, hogy amint tud, elmeneküljön ebből a könyvtárból, ebből a városból, ebből az államból… és arra, hogy ez vajon elég lesz-e. Hogy még mindig biztonságos-e a jelenlegi személyiségét használnia, vagy ideje ismét továbbállnia? De a gondolatait akaratlanul is elterelte Carston titokzatos ajánlata. Mi van, ha…

Mi van, ha ez tényleg egy lehetőség megszabadulni tőlük? Mi van, ha a meggyőződése, miszerint ez csapda, pusztán indokolatlan paranoiából és a túl sok elolvasott kémregényből fakad? Ha ez a meló tényleg olyan fontos, akkor talán visszaadják neki cserébe az életét. Ez nem valószínű. Ugyanakkor semmi értelme megjátszania, hogy Carston e-mailje egyáltalán nem keltette fel az érdeklődését. Olyan választ írt, amilyenben szerinte reménykedtek, bár a cselekvési terv még éppen hogy csak körvonalazódott a fejében. Rengeteg mindenből elegem van, Carston. Legyél ott, ahol először találkoztunk, mához egy hétre, délben. Ha bárkit meglátok rajtad kívül, eltűnök, bla-bla-bla. Biztosan ismered a szabályokat. Ne csinálj hülyeséget! Ugyanebben a pillanatban már talpon is termett, és el is indult kifelé azzal a puha suhanással, amit mostanra rövid lábai ellenére is sikerült tökéletesítenie, és ami sokkal lazábbnak tűnt, mint amilyen volt. A fejében számolta a másodperceket, és azt saccolgatta, mennyi idő alatt érne ide Washingtonból egy helikopter. Azzal persze felhívnák magukra a helyiek figyelmét, és ez általában nem a stílusuk. Nem a stílusuk, ugyanakkor… volt egy olyan megalapozatlan, de elég nyomasztó érzése, hogy talán nekik is kezd elegük lenni a megszokott stílusukból. Azzal nem érték el a céljukat, és ezek az emberek nem a türelmükről híresek. Ahhoz szoktak, hogy megkapják, amit akarnak, pontosan akkor, amikor akarják. És már három éve arra vártak, hogy ő meghaljon.

Ez az e-mail az irányelvek egyértelmű megváltozására utal. Már ha tényleg csapda. Azt kell feltételeznie, hogy az. Ennek a nézőpontjának, ennek az életszemléletének köszönheti, hogy még mindig lélegzik. De az agyának egy apró kis része máris ostoba reményeket kezdett táplálni. Tudta, hogy ezt a játékot kicsiben játssza. Csak egy élet múlik rajta. Csak a sajátja. És ez az élet, amelyet oly sok veszély ellenére is sikerült megoltalmaznia, csak ennyi volt, és semmi több: élet. A legalapvetőbb funkciókkal. Egy működő szívvel és egy pár felfúvódó és leeresztő tüdővel. Igen, élt, és keményen harcolt azért, hogy ez így is maradjon, de a komorabb éjszakái némelyikén azért elgondolkozott azon, hogy miért is harcol pontosan. A jelenlegi életminősége megéri egyáltalán ezt a sok fáradságot? Nem lenne megkönnyebbülés, ha egyszerűen lehunyhatná a szemét, és soha többé nem kellene kinyitnia? Az üres feketeség nem lenne valamivel kellemesebb a folyamatos rettegésnél és küzdelemnél? Csak egy dolog akadályozta meg abban, hogy ezekre a kérdésekre igennel válaszoljon, és elinduljon valamelyik kézenfekvő nyugalmas és fájdalommentes kiút felé: a jellemét meghatározó túlfejlett versenyszellem, aminek már az orvosi egyetemen is nagy hasznát vette, és ami most is életben tartotta. Nem hagyhatja, hogyők nyerjenek. Egyszerűen nem adhat a kezükbe egy ilyen egyszerű megoldást a problémáikra. Idővel valószínűleg úgyis elkapják, de dolgozzanak meg érte, a fenébe is, és ők is hozzanak áldozatokat. Ekkor már az autóban ült, és hatutcányira volt a legközelebbi autópályafelhajtótól. Rövid haját sötét baseballsapka takarta, arca nagy részét egy széles férfinapszemüveg, karcsú alakját pedig egy alaktalan pulóver

rejtette el. A külső megfigyelők számára leginkább egy kamasz fiúnak tűnhetett. Azoknak az embereknek, akik holtan akarták látni, máris el kellett szenvedniük némi véráldozatot, és Chris vezetés közben hirtelen azon kapta magát, hogy mosolyt csalnak az arcára az emlékek. Furcsa, hogy mostanában milyen könnyedén öl embereket, és milyen kielégítőnek találja a dolgot. Vérszomjassá vált, ami a sors iróniájának tűnt számára. Hat évet töltött a szolgálatukban, és ez alatt az idő alatt egy pillanatra sem sikerült megtörniük, elérniük, hogy olyasvalakivé váljon, aki élvezi a munkáját. De a menekülés három éve nagyon sok mindent megváltoztatott. Azt pontosan tudta, hogy egy ártatlan ember meggyilkolását nem élvezné. Biztos volt benne, hogy ezt a szintet még nem érte el, és soha nem is fogja. Néhányan a szakmájában – a volt szakmájában – valóban ízigvérig pszichopatává váltak, de szerette azt hinni, hogy ő éppen ezért jobb náluk. Hibásak voltak a motivációik. Neki az adott erőt a legtöbbet kihozni magából, hogy gyűlölte, amit csinált. A jelenlegi életformájában az emberölés a győzelemről szólt. Nem az egész háború megnyeréséről, hanem csak az egyik kis csatáéról a másik után, de ezek mindegyike azért győzelem volt a maga nemében. Egy másik ember szíve megszűnt dobogni, az övé viszont tovább vert. Valaki a nyomába eredt, de áldozat helyett egy ragadozót talált. Egy barna remetepókot, aki láthatatlanul várakozik a pókháló csapdája mögött. Ilyenné változtatták. Chris néha elgondolkozott azon, hogy örülnek-e az eredményeiknek, vagy csak azt sajnálják, hogy nem taposták el elég gyorsan. Amint megtett pár kilométert az autópályán, kezdte jobban érezni magát. Egy gyakori márkájú autót vezetett, ebben a pillanatban is több ezer hasonló haladt vele együtt az úton, lopott rendszámtábláját pedig azonnal

le fogja cserélni, amint talál egy biztonságos pihenőhelyet. Semmi nem kötötte össze azzal a várossal, ahol az imént járt. Elhaladt két kijárat mellett, majd a harmadikon lekanyarodott. Ha azt tervezik, hogy lezárják az autópályát, fogalmuk sem lesz, hol kellene megtenniük. Ő maga még mindig rejtve van. Még mindig biztonságban. Persze ezen a ponton ki volt zárva, hogy egyenesen hazavezessen. Hat órájába került a visszaút, melynek során rengeteg autópályán és autóúton tett meg hurkokat, miközben folyamatosan ellenőrizte, hogy nem követike. Mire végül visszaért a kis albérletébe – egy rozzant tragacs építészeti megfelelőjébe –, már félig aludt. Felvetődött benne, hogy főz egy kávét, mérlegelte egy darabig a koffeinlöket előnyeit az előtte álló feladatok nehézségével szemben, de végül úgy döntött, hogy csupán a megmaradt energiafoszlányait kihasználva fogja puszta akaraterőből végigcsinálni őket. Felvonszolta magát a két rozzant lépcsőfokon a tornácra, miközben ösztönösen elkerülte azt a rothadástól meggyengült részt az első lépcsőfok bal oldalán, majd kinyitotta a két reteszt az acél biztonsági ajtón, amit az első itt töltött hete alatt szereltetett be. A falak – az egyszerű deszkák, gipszkarton lapok, furnérlemezek és PVC-lapok – nem nyújtottak akkora biztonságot, mint az ajtó, de a statisztikák szerint a betörők először az ajtóval próbálkoznak. Az ablakrácsok sem jelentettek leküzdhetetlen akadályt, de ahhoz elégnek bizonyulhattak, hogy egy hétköznapi besurranó tolvaj inkább valami könnyebb célpontot válasszon. Chris a kilincs megérintése előtt becsengetett. A három rövid csengetés olyannak látszik egy külső megfigyelő számára, mint egy hosszú. A Westminsterharangjátékot csak kicsit tompították a vékony falak. A nő gyorsan benyitott az ajtón – a biztonság kedvéért a lélegzetét visszafojtva. Nem

hallott üvegcserepeken halkan ropogó lépteket, úgyhogy kifújta a levegőt, és becsapta maga mögött az ajtót. A biztonsági rendszert teljes egészében ő tervezte meg. Azoknak a hivatásosoknak, akiket korábban tanulmányozott, mind saját módszerük volt. Egyikük sem rendelkezett az ő speciális eszközkészletével. És azoknak a regényeknek a szerzői sem, amelyeket mostanában megbízhatatlan forrásként, de azért forrásként kezelt. Minden egyebet, amit tudni akart, könnyedén megtalált a YouTube-on. Néhány régi mosógépalkatrészből, egy neten rendelt mikrokontroller-alaplapból és pár változatos szerzeményből hatékony csapdákat készített. A helyére tolta maga mögött a reteszeket az ajtón, majd megnyomta a hozzá legközelebb eső fali villanykapcsolót. Egy panelbe illesztették be két másik kapcsolóval együtt. A középső nem csinált semmit. A harmadik, az ajtótól legtávolabbi ugyanabba az alacsony feszültségű jelzővezetékbe volt bekötve, mint az ajtócsengő. A lámpához és az ajtóhoz hasonlóan a kapcsolók is évtizedekkel fiatalabbak voltak minden egyébnél a kis bejárati helyiségben, amely egyszerre töltötte be a nappali, az étkező és a konyha szerepét. Minden úgy nézett ki, mint ahogy korábban hagyta; olcsó minimálbútorok – egy sem elég nagy ahhoz, hogy egy felnőtt elrejtőzhessen mögötte –, üres konyhapult és asztal, dísztárgyak és képzőművészeti alkotások nélkül. Steril. Chris tisztában volt azzal, hogy a helyiség még az avokádózöld-mustársárga PVC-padló és a pattogatottkukorica-színűre festett mennyezet ellenére is leginkább egy laboratóriumra emlékeztet. Talán a szaga miatt. A szoba olyan lelkiismeretesen ki volt takarítva, hogy egy behatoló valószínűleg a fertőtlenítőszereknek tulajdonítaná a medenceszagot. De csak ha sikerülne anélkül bejutnia, hogy beindítaná a

biztonsági rendszerét, ellenkező esetben nem lenne ideje alaposabban körülnézni a helyiségben. A ház többi része csak egy apró hálószobából és fürdőszobából állt közvetlenül a bejárati ajtóval szemben. Chris lekapcsolta a lámpát, hogy megspórolja magának a visszautat. Végigbotorkált a hálószobába és fürdőszobába vezető egyetlen ajtóig, és félálomban elvégezte a rutinfeladatokat. Elég fény szűrődött be az apró redőnyök mögül – az utca túloldalán lévő benzinkút vörös neonlámpáiból – ahhoz, hogy ne kelljen felkapcsolnia a világítást. Először is úgy rendezte át a szoba nagy részét elfoglaló dupla matracán lévő két nagy tollpárnát, hogy nagyjából egy fekvő emberre emlékeztessenek. Utána betömte a művérrel teli, zárható műanyag tasakokat a párnahuzatokba; a vér közvetlen közelről nem volt túl meggyőző, de a tasakokat azoknak a támadóknak szánta, akik az ablakot betörve félrehúzzák a függönyt, és onnan lőnek. Ezután következett a fej – az ismert politikus arcát ábrázoló maszkot is egy halloween utáni kiárusításon szerezte; olyat választott, amelyiknek többé-kevésbé valósághű volt a bőrszíne. Nagyjából akkorára tömte ki, mint a saját feje, és egy olcsó, barna parókát varrt rá. A legfontosabb, a matrac és az ágyrugó között végigszaladó apró vezeték a műszálak között rejtőzött. Egy hasonló vezeték bújt ki a párnából a rajta nyugvó fejhez. Chris felemelte a lepedőt, aztán a takarót is, megfelelő alakúra gyúrta őket, majd összesodorta a két vezeték lecsupaszított végét. Azok éppen hogy csak összeértek. Ha valaki akár csak könnyedén megérintené a fejet vagy meglökné a párnákat, azonnal szétcsúsznának. Ezután hátralépett, és félig lehunyt szemmel még egyszer végigmérte az álcát. Nem ez volt élete legjobb alkotása, de tényleg úgy nézett ki, mintha valaki aludna az ágyban. Még ha a behatoló nem is keverné össze vele, akkor is semlegesítenie kellene, mielőtt őt is megkeresi.

Már túl fáradt volt ahhoz, hogy pizsamát vegyen, úgyhogy egyszerűen csak kibújt bő farmernadrágjából. Ennyi elég is volt. Fogta a negyedik párnát, és kihúzta a hálózsákját az ágy alól; mindkettő nagyobbnak és nehezebbnek tűnt a szokásosnál. Kirángatta őket az apró fürdőszobába, mindkettőt bedobta a kádba, majd elvégzett egy minimális tisztálkodást a mosdónál. Aznap este nem mosott arcot sem, csak fogat. A pisztoly és a gázmaszk ott hevert a csap alatt, egy kupac törölköző alá rejtve. Chris az arcára húzta a maszkot, és becsatolta a szíjait, majd rászorította a tenyerét a szűrőre. Vett egy levegőt az orrán keresztül, hogy ellenőrizze a tömítéseket. A maszk a várakozásainak megfelelően az arcára tapadt. Mindig ezt szokta tenni, de a nő nem hagyta, hogy a megszokás vagy a kimerültség megakadályozza az összes biztonsági óvintézkedés elvégzésében. Felrakta a pisztolyát a falra erősített szappantartóba, hogy könnyedén elérje a kád fölé nyúlva. Nem szerette különösebben a fegyvereket – egy képzetlen civilhez képest jól tudott lőni, de messze nem volt profi. Viszont szüksége volt erre a védelemre; az ellenségei egy szép napon meg fogják fejteni a rendszerét, és azok, akik megtámadják, szintén gázmaszkot fognak viselni. Őszintén szólva, csodálkozott, hogy egyáltalán eddig sikerült kihúznia. Bedugott egy bontatlan vegyianyag-elnyelő fiolát a melltartója pántja alá, és csoszogva megtette azt a két lépést a hálószobájába. Letérdelt az általa soha nem használt ágy jobb oldalán lévő szellőző mellé. Annak valószínűleg nem volt olyan poros a rácsa, amilyennek lennie kellett volna, a felső csavarjai csak félig voltak betekerve, az alsók pedig teljesen hiányoztak, de Chris biztos volt abban, hogy az ablakon át benézve nem lehet észrevenni ezeket az apró részleteket, és megfejteni, hogy mit jelentenek; valószínűleg Sherlock Holmes volt az egyetlen ember, akivel kapcsolatban nem gyanakodott arra, hogy az életére akarna törni.

Kitekerte a felső csavarokat, és levette a rácsot. Pár dolog azonnal nyilvánvalóvá válna bárki számára, aki benéz a szellőzőbe. Az egyik, hogy a szellőző másik oldala le van zárva, vagyis elveszítette az eredeti funkcióját. A másik, hogy a nagy fehér vödörnek és a méretes akkumulátorcsomagnak valószínűleg nem ott lenne a helye. A nő levette a vödör fedelét, és azonnal megcsapta ugyanaz a fertőtlenítőszag, ami a nappalit is átjárta, de már annyira ismerős volt számára, hogy szinte észre sem vette. Benyúlt a vödör mögé a sötétségbe, és először egy apró, esetlen szerkezetet vett ki onnan, ami egy rugóból, fémkarokból és vékony drótokból állt, majd egy nagyjából ujjvastagságnyi üvegampullát, végül egy gumi takarítókesztyűt. Úgy helyezte el a mágneskapcsolót – amit egy kidobott mosógépből szerelt ki –, hogy a két kiálló karja félig belesüllyedjen a vödörben lévő színtelen folyadékba. Kétszer nagyot pislogott, hátha ettől sikerül egy kicsit felébrednie; most következett a művelet trükkös része. Felvette a gumikesztyűt a jobb kezére, majd a ballal kihúzta a fiolát a melltartója pántja alól, és készenlétben tartotta. A kesztyűs kezével óvatosan beigazította az ampullát azokba a mélyedésekbe, amelyeket ebből a célból vájt a mágneskapcsoló karjaiba. Az ampulla közvetlenül a sav felszíne felett lebegett, a benne lévő fehér por mozdulatlannak és ártalmatlannak tűnt. Ha az ágyra gondosan elhelyezett vezetékekben végigfutó feszültséget megszakítaná valami, az impulzustól összezárulna a mágneskapcsoló, és az üveg összetörne, a fehér por pedig olyan gázzá változna, amit sem mozdulatlannak, sem ártalmatlannak nem lehetne nevezni. Ez gyakorlatilag ugyanaz a módszer volt, amit a nappaliban is alkalmazott, csak valamivel egyszerűbb vezetékhálózattal. Ezt a csapdát csak akkor élesítette, amikor aludni készült.

Visszatette a kesztyűt és a szellőzőrácsot a helyére, majd egy olyan érzéssel eltelve, ami nem volt elég pozitív ahhoz, hogy megkönnyebbülésnek lehessen nevezni, visszacsoszogott a fürdőszobába. Az ajtó, a szellőzőrácshoz hasonlóan, valószínűleg felkeltette volna egy olyan jó megfigyelő érdeklődését, mint Mr. Holmes – amikor kijött a gyárból, valószínűleg még nem futottak végig gumiszalagok a peremén. Még így sem sikerült teljesen légmentesen leválasztania a fürdőszobát a hálószobáról, de ezzel is nyert némi időt. Lassított felvételként rogyott le a fürdőkádba, rá a pufók hálózsákjára. Kellett hozzá egy kis idő, hogy megszokja a gázmaszkban alvást, de most eszébe sem jutott a dolog, miközben hálásan lehunyta a szemét. Befészkelte magát a gyapjúból és műszálból szőtt gubójába, és addig fészkelődött, amíg az iPadje kemény téglalapja a háta aljához nem simult. Az abba dugott drót a nappali vezetékrendszeréhez volt csatlakoztatva. Amennyiben áramot kap, azt rezgéssel jelzi. Chris tapasztalatból tudta, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy felébredjen, még olyan kimerülten is, mint amilyennek aznap éjszaka érezte magát. Azt is tudta, hogy a fiolát – amit még mindig a bal kezében szorongatott, a mellkasához ölelve, mint egy kisgyermek a plüssmaciját – nem egészen három másodperc alatt ki tudja bontani és be tudja illeszteni a helyére a gázmaszkban, akár félálomban, sötétben és a lélegzetét visszatartva is. Ezt már nagyon sok alkalommal begyakorolta, és nagyon sok alkalommal bizonyította is éles helyzetben. És életben maradt. A biztonsági rendszere működött. Bármilyen kimerült is volt, hagyta, hogy a gondolatai végigkattogjanak a nap történésein, mielőtt öntudatlanságba süppedt volna. Rettenetes érzés volt – olyan, mint egy fantomvégtag fájdalma, ami sehol nem csatlakozik a testéhez, de ott van – a tudat, hogy ismét megtalálták. És az e-mailre adott válaszával sem volt elégedett. Nem gondolta át eléggé ezt a tervet ahhoz,

hogy biztonságosnak érezze. És a terv arra kényszerítette, hogy gyorsabban cselekedjen, mint szerette volna. Az elméletet pontosan ismerte – ha az ember nekiront annak, aki fegyvert fog rá, azzal könnyen meglepheti a támadóját. Chrisnek mindig a menekülés volt a kedvenc stratégiája, de úgy tűnt, most kénytelen pont az ellenkezőjét tenni. Nem látott más lehetőséget. Talán majd holnap, amikor kimerült agya újra beindul. Pókhálójának rejtekében álomba merült.

2. FEJEZET Miközben Carstonra várakozva üldögélt, felelevenítette magában az összes korábbi alkalmat, amikor a részleg megpróbálta megölni. Barnaby – Dr. Joseph Barnaby, a mentora, az utolsó barátja – felkészítette az első kísérletre. De minden előrelátása, terve és mélyen gyökerező paranoiája ellenére is csak a puszta vakszerencse mentette meg az életét, amely egy plusz csésze forró feketekávé alakjában öltött testet. Chris nem aludt jól. Akkor már hat éve dolgozott Barnabyval, és a férfi valamivel a harmadik év után megosztotta vele a gyanúit. A lány eleinte el sem akarta hinni, hogy igaza lehet. Ők csak a munkájukat végezték az utasításoknak megfelelően, méghozzá jól. Nem gondolhatsz erre úgy, mint egy tartós élethelyzetre,erősködött a férfi, noha ő már tizenhét éve azon a részlegen dolgozott. A hozzánk hasonló emberek, azok, akik mások számára kényelmetlen dolgokat tudnak, előbb-utóbb maguk is kényelmetlenséggé válnak. Ehhez nem kell, hogy bármit is rosszul csinálj. Akár tökéletesen megbízható is lehetsz. Ők azok, akikben nem lehet megbízni.

Ennyit arról, hogy mi a jófiúknak dolgozunk. A férfi gyanakvása egyre konkrétabbá vált, majd kész cselekvési tervvé fejlődött, ami az alapos felkészülés kényszerét hozta magával. Barnaby mélyen hitt abban, hogy mindig résen kell lenni, nem mintha ez sokat segített volna rajta a végén. A stressz egyre erősebben nyomasztotta őket az utolsó hónapok során, ahogy a lelépésük időpontja közeledett, és a lány, nem túl meglepő módon, egyre nehezebben tudott aludni. Azon a konkrét áprilisi reggelen a megszokott egy csésze kávé helyett kettőre volt szüksége ahhoz, hogy beindítsa az agyát. Ha ezt a második csésze kávét összeadjuk az átlagosnál kisebb testében lévő átlagosnál kisebb húgyhólyagjával, az eredmény egy mosdóba rohanó orvos, aki még ahhoz is túlságosan siet, hogy kijelentkezzen a gépéből, nemhogy ahhoz, hogy az asztalánál maradjon. Így Chris a mosdóban üldögélt, amikor a gyilkos gáz elkezdte betölteni a laboratóriumot a szellőzőnyílásokon keresztül. Barnaby viszont pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Az üvöltése volt az utolsó ajándéka a lány számára, az utolsó figyelmeztetése. Mindketten biztosra vették, hogy amikor eljön a kegyelemdöfés ideje, az nem a laboratóriumban fog megtörténni. Az túl mocskos lenne. A holttestek látványától általában a magasba szokott szaladni pár szemöldök, és az okos gyilkosok igyekeznek minél távolabb tartani maguktól az ilyesfajta bizonyítékokat. Nem akkor szoktak lecsapni, amikor az áldozatuk éppen a nappalijukban tartózkodik. De tudhatta volna, hogy nem szabad lebecsülnie azoknak az embereknek az arroganciáját, akik meg akarták ölni. Ők nem aggódnak túlzottan a törvényesség miatt. Túl szoros kapcsolatban vannak a törvényhozókkal. És

arra is gondolnia kellett volna, hogy milyen könnyen felülkerekedik a színtiszta ostobaság az okos embereken is. A következő három alkalom már egyenesebb volt. Azt feltételezte, hogy hivatásos bérgyilkosok lehettek, tekintve, hogy mindegyik egyedül dolgozott. Eddig mind férfiak voltak, de a jövőre nézve nem zárhatja ki a nőket sem, mint lehetőséget. Az egyik megpróbálta lelőni, a másik késsel szándékozott végezni vele, a harmadik szét akarta loccsantani a koponyáját egy feszítővassal. Egyikük sem járt sikerrel, mert a gyilkossági kísérleteiket a párnák ellen követték el. Utána meghaltak. A láthatatlan, de rendkívül maró gáz némán betöltötte a kis helyiséget – alig két és fél másodperc alatt azt követően, hogy megszakadt a drótok közötti kapcsolat. Miután ez bekövetkezett, az orgyilkosoknak nagyjából olyan öt másodperc maradt hátra az életéből, a magasságuk és a súlyuk függvényében. És ez az öt másodperc sem volt túl kellemes. A lány keveréke nem ugyanaz az anyag volt, amellyel Barnabyt ölték meg, de eléggé hasonlított rá. Ez volt az egyetlen általa ismert módszer arra, hogy valakivel ilyen gyorsan és hangtalanul végezzen. És sok más fegyverével ellentétben ehhez bárhol pótolni tudta a készleteit. Nem volt szüksége másra, csak egy nagyobb adag őszibarackra és egy medencetisztító-szaküzletre. Semmi olyasmire, amit csak engedéllyel lehet megvásárolni, vagy amihez meg kellett volna adnia a lakcímét, vagy bármi egyebet, amit az üldözői lenyomozhatnának. Nagyon dühítette, hogy ismét sikerült a nyomára bukkanniuk. Már azóta dühös volt, hogy előző reggel felébredt, és ahogy az órák teltek, ő pedig az előkészületeit végezte, folyamatosan egyre nagyobbra nőtt benne a harag. Rákényszerítette magát, hogy aludjon egyet, majd egész éjszaka egy erre megfelelő kocsiban autózott, amit egy nagyon gyenge

hamisítványnak minősülő igazolvánnyal és egy nemrégiben szerzett hitelkártyával kölcsönzött ki. Mindkettő Taylor Golding névre szólt. Aznap kora reggel érkezett meg abba a városba, amelyben a legkevésbé szeretett volna lenni, és ettől csak még bosszúsabb lett. Visszavitte az autót a Ronald Reagan Nemzetközi Repülőtérnél található Hertz-irodába, utána átvágott az utcán egy másik kölcsönzőhöz, és szerzett egy újat washingtoni rendszámmal. Hat hónappal korábban még másképp csinálta volna a dolgokat. Összeszedte volna a kevés holmiját a bérelt házból, eladta volna a jelenlegi autóját a Craigslisten, vett volna egy újat készpénzért egy magánszemélytől, aki nem ragaszkodik a lepapírozáshoz, majd céltalanul vezetett volna pár napig, amíg nem talál egy megfelelőnek tűnő, közepes méretű kisvárost. Ott pedig ismét elkezdte volna kitalálni, hogy hogyan maradhatna életben. De most gyökeret vert benne az az ostoba, beteges remény, hogy Carston ezúttal igazat mond. Ez a remény nagyon vérszegény volt. Önmagában valószínűleg nem is jelentett volna elegendő motivációt. De volt mellette valami más is – egy apró, de idegesítő aggodalom, hogy elmulasztotta megtenni egy kötelességét. Barnaby megmentette az életét. Újra és újra. Minden egyes alkalommal, amikor túlélt egy orgyilkossági kísérletet, csak azért sikerült győznie, mert a férfi figyelmeztette, megtanította dolgokra és felkészítette. Ha Carston hazudott neki – amit kilencvenhét százalékos biztonsággal lefogadott volna –, és csapdába akarja csalni, akkor minden, amit mondott, hazugság volt. Beleértve azt is, hogy szükség van a lányra. És ha nincs rá szükség, az azt jelenti, hogy találtak valakit a helyére, egy éppen olyan ügyes valakit, mint ő.

Az is lehet, hogy már jóval korábban megtalálták a pótlékát, akár egy egész sor alkalmazottukkal végezhettek azóta, de ebben kételkedett. Noha a részleg pénzben és eszközökben bővelkedett, volt valami, amiben hiányt szenvedett, méghozzá az emberanyag. Időbe telik megtalálni, kiképezni és fejleszteni egy olyan erőforrást, mint Barnaby vagy ő. Ilyen képességekkel rendelkező embereket nem lehet lombikban kitenyészteni. Neki ott volt Barnaby, hogy megmentse. De ki fogja megmenteni azt az ostoba kölyköt, akit a helyére soroztak be? Az új ember éppen olyan kiemelkedő zseni lesz, mint ő volt, ugyanolyan vak is lesz a legfontosabb dologra. Felejtsük el az olyan szólamokat, mint a haza szolgálata, felejtsük el az ártatlan életek megmentését, felejtsük el a csúcstechnológiás laboratóriumokat, az úttörő kutatómunkát és a korlátlan anyagi erőforrásokat. Felejtsük el a hét számjegyű fizetést. Mit szólna vajon az illető ahhoz, hogy meg fogják ölni? A lánynak kétsége sem volt afelől, hogy a munkakörét átvevő nőnek vagy férfinak fogalma sincs arról, hogy egyáltalán kockán foroghat az élete. Azt kívánta, bár képes lenne valahogy figyelmeztetni az illetőt. Még akkor is, ha nem tudna annyi időt áldozni a segítésére, amennyit Barnaby szentelt neki. Még akkor is, ha csak egyetlenegyszer mondhatná el neki: Ez a jutalom, ami a hozzánk hasonlóknak jár. Készülj fel! De erre nem volt lehetősége. A délelőttöt további előkészületekkel töltötte. Casey Wilson néven kivett egy szobát a Bayscottban, egy kis garniszállóban. Az általa használt igazolvány nem volt sokkal hitelesebb, mint Taylor Goldingé, de mindkét telefon csörgött, miközben megadta az adatait, és az elfoglalt recepciós nem figyelt rá túlzottan. Azt mondta neki, hogy ilyen korán reggel még nincsenek kivehető szobáik, ezért Casey-nek ki kell fizetnie egy plusznapot, mivel bejelentkezni csak háromtól lehet. Casey minden további

nélkül belement ebbe a feltételbe. A recepciós megkönnyebbültnek tűnt. Rámosolygott a lányra, és csak ekkor nézte meg magának igazán. Casey ellenállt a késztetésnek, hogy elfintorodjon. Egyáltalán nem számít, hogy ez a lány emlékezni fog-e Casey arcára; Casey a következő félórában amúgy is emlékezetessé fogja tenni magát. Nem véletlenül használt olyan neveket, amelyek nem jelzik egyértelműen a nemét. Ez is azok közé a stratégiák közé tartozott, amelyeket a Barnabytól kapott aktákból sajátított el, és amelyeket a valódi kémek használtak; ugyanakkor a józan paraszti ész is ezt diktálta, és erre már a regényírók is rájöttek. Az az érv szólt mellette, hogy ha valaki kutatni kezdene utána a szállodákban, az egyértelműen női nevekkel kezdené, mint például a Jennifer vagy a Cathy, és talán csak a következő körben venné elő a Casey-ket, Terryket és a Drew-kat is. Ő meg minden pillanatot ki tud használni, amit pluszban kap. Akár egyetlen percen is múlhat az élete. Megrázta a fejét a lelkes szállodai inas közeledésére, de az már oda is lépett hozzá, hogy felajánlja a szolgálatait, és maga után húzta egyetlen gurulós bőröndjét a lifthez. Folyamatosan elfordítva tartotta a fejét a biztonsági kamerától. Miután felért a szobájába, kinyitotta a poggyászát, és kivett belőle egy nagy tárcát és egy cipzárral záródó fekete kézitáskát. Ezt a két dolgot leszámítva semmi nem volt a bőröndjében. Levette a blézerét, ami hivatalos küllemet kölcsönzött vékony, szürke pulóverének és egyszerű, fekete nadrágjának, és felakasztotta a szekrénybe. A pulóvere hátul össze volt tűzve, hogy alakra simulónak tűnjön. Most kivette belőle a gombostűket, és hagyta, hogy kiengedjen a teste körül, amitől valamivel kisebbnek, talán fiatalabbnak is kezdett tűnni. Letörölte a rúzsát, és a szemfestéke nagy részét is eltávolította, majd ellenőrizte az eredményt a fiókos szekrény feletti tükörben. Fiatalabbá és

védtelenebbé vált; a bő pulóver azt a benyomást keltette, mintha el akarna rejtőzni benne. Úgy döntött, hogy ez megteszi. Ha egy nőnemű szállodaigazgatót készült volna meglátogatni, akkor talán másképp áll a dologhoz, esetleg megpróbál néhány véraláfutást sminkelni magára fekete és kék szemfestékkel, de a recepció asztalán lévő névjegykártyán a William Green név állt, ezért nem gondolta, hogy fáradnia kellene ilyesmivel. A terve nem volt tökéletes, és ez zavarta. Jobban szerette volna, ha van még egy hete, hogy végiggondolja az összes lehetséges következményt. De ez volt a legjobb ötlete, amit ennyi idő alatt végre tudott hajtani. Valószínűleg túlbonyolította, de már késő volt ahhoz, hogy meggondolja magát. Felhívta a recepciót, és Mr. Greent kérte. Azonnal átkapcsolták. – Itt William Green beszél. Miben segíthetek? A férfihang szívélyes volt, és rendkívül kedves. A lány lelki szemei előtt azonnal megjelent egy rozmárszerű ember, a sűrű bajuszát is beleértve. – Izé, igen, remélem, nem zavarom… – Természetesen nem, Ms. Wilson. Azért vagyok itt, hogy segítsek, amiben csak tudok. – Tényleg segítségre lenne szükségem, de lehet, hogy egy kicsit furán fog hangzani… Nehéz elmagyarázni. – Ne aggódjon, kisasszony, biztosra veszem, hogy megoldjuk a problémát. – A férfi rendkívül magabiztosnak tűnt. Casey-ben felmerült a kérdés, hogy vajon hány furcsa kéréssel találkozhatott korábban. – Ó, te jó ég – dadogta. – Személyesen talán könnyebb lenne? – emelte fel a hangsúlyt a mondat végén, kérdéssé változtatva a kijelentést. – Természetesen, Ms. Wilson. Szerencsére negyedóra múlva rá is fogok érni. Az irodám a földszinten van, közvetlenül a recepció mögött. Ez

megfelel önnek? Dadogva és megkönnyebbülten: – Igen, és nagyon köszönöm. Betette a csomagjait a szekrénybe, és gondosan megszámolta a bankjegyeket, amelyekre szüksége lesz a nagy bőröndben lévő készletéből. Becsúsztatta őket a zsebeibe, majd várt tizenhárom percet. A lépcsőn ment le, hogy elkerülje a lift kameráját. Amikor Mr. Green beengedte ablaktalan irodájába, elégedetten látta, hogy a róla alkotott képe nem is tért el annyira a valóságtól. A férfinak ugyan nem volt bajsza – egy szál haj vagy szőr sem nőtt a fején jelzésértékű, fehér szemöldökén kívül –, de minden más szempontból nagyon rozmárszerűnek tűnt. Nem esett túlságosan nehezére eljátszania a halálra rémült lányt, és amikor a bántalmazó fiújáról szóló történet felénél tartott, aki ellopta minden családi örökségét, tudta, hogy sikerült kilóra megvennie az igazgatót, aki nagyon férfiasan felfújta magát, és olyannak tűnt, mint aki mindjárt szidalmazni kezdi azokat a szörnyetegeket, akik kislányokat vernek, de nagyrészt mégis csendben maradt, néhány megnyugtató jaj-jajt, gondoskodni fogunk magáról-t és itt biztonságban lesz-t leszámítva. Valószínűleg még a nélkül a nagyvonalú borravaló nélkül is segített volna, amit a lány adott neki, de a pénz soha nem árt. Megesküdött, hogy csak azoknak az alkalmazottaknak szól, akik szerepeltek a lány tervében, és egy hálás köszönömöt kapott cserébe. Sok szerencsét kívánt Casey-nek, és felajánlotta, hogy a rendőrséget is bevonja, amennyiben ez segít. Casey mély szomorúsággal mesélte el neki, hogy milyen keveset tudott kezdeni a rendőrséggel és a távoltartási végzésekkel a múltban. Azt sugározta magából, hogy a rendőrség bevonása nélkül is kezelni tudja majd ezt a helyzetet, amennyiben egy olyan nagy, erős férfi segít neki, mint Mr.

Green. A szállodaigazgató hiúságának ez nagyon jólesett, és a férfi már ki is sietett, hogy mindent előkészítsen. Nem ez volt az első alkalom, hogy a lány kijátszotta ezt a kártyát. Eredetileg Barnaby javasolta a módszert, amikor a menekülési tervük a finomhangolás fázisába ért. A lány eleinte berzenkedett az ötlet ellen, ami valami megmagyarázhatatlan módon sértette, de Barnaby mindig is nagyon gyakorlatiasan gondolkodott. A lány filigrán termetű, ez mindig is csökkenteni fogja az esélyeit. Miért is ne fordítsa ezt az előnyére? Játssza el az áldozatot, hogy ne váljon azzá. Casey visszament a szobájába, és felvette a kistáskájában tartott ruhát. A pulóverét egy szűk, fekete, V-nyakú pólóra cserélte, amit vastag, bonyolult módon összefont fekete bőrövvel egészített ki. Mindennek, amit levett, bele kellett férnie a kézitáskájába, mert a bőröndjét ott akarta hagyni, és nem szándékozott visszatérni ebbe a szállodába. Eleve fel volt fegyverezve; soha nem ment ki biztonsági óvintézkedések nélkül. De most maximalizálta a védelmi felszerelését, és szó szerint tetőtől talpig ellátta magát fegyverekkel; az egyik fogára például hamis koronát tett olyan vegyülettel megtöltve, ami a ciánnál sokkal kevésbé fájdalmas, viszont éppen olyan halálos. Nem véletlenül ez a legősibb trükk a szakmában: azért az, mert működik. És néha ez az utolsó megoldás arra, hogy az ember végleg kimenekítse magát az ellenség markából. A nagy, fekete kézitáska vállpántjainak tetejét két fadíszítés ékesítette. Magában a táskában ott hevertek a lány különleges ékszerei apró, kipárnázott dobozokban. Minden darab egyedi és pótolhatatlan. Soha többé nem lesz lehetősége ilyen dísztárgyakat szerezni, úgyhogy nagyon vigyázott a kincseire. Három gyűrű – egy rózsaszín arany, egy sárga arany és egy ezüst. Mindegyikben apró tüskék rejtőztek egy ügyes kis fedél alatt. A fém színe

jelezte, hogy a tüskét milyen anyaggal vonták be. Ez elég nyilvánvaló fegyver volt, olyasmi, amilyenre valószínűleg számítanak is tőle. Utána jöttek a fülbevalók, amelyeket rendkívül óvatosan kezelt. Az útjának ebben a szakaszában nem fogja megkockáztatni, hogy felvegye őket; megvárja, amíg közelebb kerül a célpontjához. Miután felveszi, nagyon vigyáznia kell majd minden fejmozdulattal. A fülbevalók egyszerű üveggömbnek tűntek, de az üvegük annyira vékony volt, hogy egy magasabb hangtól is összetörtek volna, főleg, mivel belülről eleve komoly nyomás feszítette őket. Ha bárki elkapná a fejét vagy a nyakát, az üveg egy halk pukkanással felrobbanna. Ebben az esetben a lány visszafojtaná a lélegzetét – amit egy perc tizenöt másodpercig könnyedén meg tudott tenni –, és, amennyiben lehetséges, lehunyná a szemét. A támadója viszont nem lenne tisztában azzal, hogy mit kell tennie. A nyakában nagy ezüstmedál lógott. Elég feltűnő darab, ami azonnal felkeltette volna bárkinek az érdeklődését, aki tudta, hogy ki is ő valójában. De nem tartott benne semmi halálosat; csak a figyelmet akarta elterelni vele a valódi veszélyekről. A medálban egy aranyos, göndör, szalmaszőke hajú kislány fényképe volt. A gyermek teljes nevét felírta a kép hátuljára; olyan emléknek tűnt, amit egy édesanya vagy nagynéni hord magával. Ez a kislány viszont valójában Carston egyetlen unokája volt. Amennyiben Casey-vel történne valami, remélhetőleg egy igazi zsaru fogja megtalálni a holttestét, aki egyéb személyazonosságra utaló iratok hiányában kénytelen lesz alaposan megvizsgálni a rendelkezésére álló bizonyítékokat, és ezáltal eljut majd annak a személynek az ajtajához, aki ténylegesen tehet a lány haláláról. Carston valószínűleg simán megússza majd a dolgot, de azért része lesz némi kellemetlenségben; lehet, hogy veszélyben érzi majd magát, vagy felmerül benne a kérdés, hogy a lány nem hagyott-e más információkat is más helyeken.

Ugyanis a lány éppen eleget tudott eltussolt katasztrófákról és titkosított rémségekről ahhoz, hogy egy kis kellemetlenségnél sokkal komolyabb gondokat okozzon a férfinak. De még most, három évvel a halálos ítélete után sem tűnt számára vonzónak az árulás gondolata, vagy az a lehetőség, hogy komolyabb pánikot keltsen. Egyszerűen nem láthatta előre, milyen potenciális károkat okozhat azzal, ha mindent kitálal, hogy mennyit árthat vele az ártatlan civileknek. Úgyhogy megelégedett azzal, hogy elhiteti Carstonnal, hogy tényleg ennyire vakmerő; az aggodalomtól remélhetőleg agyvérzést fog kapni. Ez a csinos kis medál, benne a bosszú egy apró kis cseppjével elég volt ahhoz, hogy elviselhetőbbnek találja a vereség gondolatát. A lánc viszont, amelyen a medál lógott, tényleg életveszélyes volt. A méretéhez képest egy repülőgépkábel szakítószilárdságával rendelkezett, ami bőven elegendő egy ember megfojtásához. Mágnessel záródott, nem pedig csattal; Casey cseppet sem vágyott rá, hogy a saját fegyverével győzzék le. A kézitáskája pántján lévő fadíszeken volt egy-egy rés, ahova a lánc két végét be lehetett csúsztatni; miután a zsinór a helyére került, a fadarabokat jól meg lehetett markolni. A lány nem rajongott a testi erőszakért, de ha sor kerül rá, az váratlanul fogja érni az ellenfelét. És ez időt ad majd neki. A fekete bőröv bonyolult fonatában több rugós injekciós tű lapult. Egyesével is elővehette őket, vagy egy erre szolgáló mechanizmussal az összeset is ki tudta pattintani egyszerre, ha a támadója a testéhez simul. Ebben az esetben a különböző szerek keveréke nem tett volna túl jó hatást az ellenfele szervezetére. A zsebeiben leragtapaszozott élű szikék lapultak. A cipőtalpában szabványos cipőkések, egy elöl, egy hátul.

A táskájában két PAPRIKASPRÉ feliratú szóróflakon – az egyikben tényleg az volt, a másikban egy sokkal helyrehozhatatlanabb károkat okozó szer. Továbbá egy helyes kis parfümösüvegcse, amiből gáz jött ki, nem folyadék. A zsebében egy szájbalzsamnak tűnő tárgy. És számtalan további szórakoztató eszköz, pusztán a biztonság kedvéért. Plusz azok az apróságok, amelyeket a legvalószínűtlenebb kimenetel esetére vitt magával – ha sikerrel jár. Egy élénksárga, citrom alakú nyomós flakon, gyufák, egy hordozható méretű tűzoltó készülék. És készpénz, rengeteg. Egy belépőkártyát is bedobott a táskájába; ő ugyan nem fog visszatérni ebbe a szállodába, de ha jól alakulnak a dolgok, akkor valaki más igen. Amikor ennyire fel volt fegyverkezve, ügyelnie kellett az óvatos mozgásra, de ezt éppen eleget gyakorolta már ahhoz, hogy magabiztosan lépkedjen. Megnyugtatta a tudat, hogy ha bárki kizökkentené a tempójából, az rosszabbul fog járni, mint ő. Elindult a szállodából, közben odabiccentett a recepciósnak, aki beengedte. Egyik kezében tárca volt, a másik karján a kézitáskája. Beszállt a kocsijába, és a város közepén lévő zsúfolt parkhoz hajtott. Az autót egy közeli üzletsor előtt hagyta az északi oldalon, és besétált a parkba. Meglehetősen jól ismerte ezt a helyet. A délkeleti csücskében, amerre most tartott, volt egy mosdó. Éppen olyan üres, mint az egy hétköznap délelőttjén várható. A kézitáskájából elővett egy újabb váltás ruhát. A táskájában összecsavart hátizsák is rejtőzött, valamint még néhány kiegészítő. A lány átöltözött, a korábbi ruháját berakta a táskába, majd a táskát bedugta a hátizsákba.

Amikor kisétált a mosdóból, már nem rítt le róla azonnal, hogy nő. Berogyasztott térdekkel a park déli vége felé kezdett csoszogni, arra koncentrálva, nehogy ringatni kezdje a csípőjét, és ezzel elárulja magát. Bár nem úgy tűnt, mintha bárki is figyelné, soha nem árt, ha az ember úgy viselkedik, mintha néznék. A park az ebédidő közeledtével elkezdett megtelni, mint arra számított is. Az emberek ügyet sem vetettek arra a meghatározhatatlan nemű kamaszra, aki egy padon ült az árnyékban, és eszeveszetten nyomkodta az okostelefonját. Senki nem ment elég közel hozzá ahhoz, hogy észrevegye, a telefon nincs bekapcsolva. A járda túloldalán ott volt Carston kedvenc kávézója. A lány nem ezt a helyet javasolta a találkozóhoz. Továbbá öt nappal a kitűzött időpont előtt érkezett. A tekintete a férfinapszemüveg mögül a járdát fürkészte. Lehet, hogy nem fog sikerrel járni. Lehet, hogy Carston szokásai megváltoztak. Végtére is, a megszokás veszélyes dolog. Csakúgy, mint a hamis biztonságérzet. Fejben végigvette azokat az álcázással kapcsolatos tanácsokat, amelyeket a szakkönyvekben vagy a regényekben olvasott, és amelyek mindig a józan észre apelláltak. Az ember ne vegyen platinaszőke parókát és tűsarkút pusztán azért, mert alacsony és barna hajú. Nem az ellentétekben kell gondolkozni, hanem a feltűnésmentesben. Mindig tartsuk szem előtt, hogy mi számít figyelemfelkeltőnek – mint például a szőkék és a tűsarkú –, és kerüljük el. Vessük be az erősségeinket. Néha éppen az segít megóvni az ember életét, amit csúnyának talál magán. Régen, amikor még volt rendes élete, gyűlölte a kisfiús testalkatát. Most már kihasználta. Ha magára húzott egy fiús pulóvert és egy két mérettel nagyobb, koptatott farmert, minden nőt kereső tekintet átsiklott a fiún. A

haja éppen olyan rövid volt, mint egy srácé, könnyen el tudta rejteni egy baseballsapka alatt, és a kelleténél jóval nagyobb Reebokjába tömködött zokniktól pont olyan kacsalábúnak tűnt, mint az átlagos kamasz fiúk. Ha valaki alaposabban megfigyelte volna az arcát, akkor talán feltűnik neki pár ellentmondásos dolog. De miért tenne ilyet bárki? A park tele volt változatos korú és nemű emberekkel. Ő nem lógott ki közülük, és senki, aki rá vadászik, nem számított volna arra, hogy pont itt van. Azóta nem járt a fővárosban, hogy a részleg először próbálta megölni. Nem ez volt az erőssége – a hálója elhagyása és a vadászat. De ez legalább olyasmi, amin gondolkozhatott egy kicsit. A legtöbb dolog, amit egy átlagos napon csinált, csak kis részét kötötte le a figyelmének és az intelligenciájának. Az agya többi része folyamatosan a lehetőségeket latolgatta, és a különböző elképzelhető élethelyzeteket elemezte. Ettől most kicsit magabiztosabbnak érezte magát. Olyan mentális térkép alapján dolgozott, amelynek a megalkotásába hosszú hónapokat ölt bele. Carston szokásai nem változtak. Pontosan 12:15-kor leült egy fémasztalhoz a kedvenc kávézója előtt. Olyan széket választott, amelyen teljesen eltakarta a napernyő árnyéka, mint arra a lány számított is. Carston korábban vörös hajú volt. A hajából nem sok maradt, de a karaktere nem változott. A pincérnő odaintett neki, a kezében lévő noteszre biccentett, majd bement a kávézóba. Szóval Carston a szokásosat kéri. Egy újabb szokás, amibe bele lehet halni. Ha Casey meg akarja ölni, könnyedén megtehette volna anélkül, hogy a tudtára adja, hogy egyáltalán itt járt. Felállt, zsebre vágta a telefonját, és fellendítette a hátizsákját a vállára. A járda egy domb mögé és néhány fa közé vezetett. Carston itt nem fogja meglátni. Eljött egy újabb ruhacsere ideje. A lány testtartása megváltozott. A baseballsapka eltűnt. Lekapta magáról a pólójára vett

pulóvert. Szorosabbra húzta az övét, és felhajtotta a farmernadrágja két szárát, amitől az máris halásznadrágnak tűnt. A Reebok is távozott, és a helyét egy bebújós, félig balett-, félig edzőcipőszerű lábbeli vette át. A lány mindezt teljesen magától értetődően csinálta, mintha egyszerűen csak melege lenne, és egy kicsit lejjebb vetkőzne. Az időjárás mindezt hihetővé tette. Lehet, hogy a külső szemlélők közül meglepődnek majd páran azon, hogy egy lány bújik ki a kamaszfiú-ruhákból, de Casey kételkedett abban, hogy ez bárkire is tartós benyomást tenne. Aznap túl sok extrém öltözetet lehetett látni a parkban. A napfény mindig is előcsalogatta Washington csodabogarait. A kézitáskája visszakerült a vállára. Amikor senki nem nézett oda, a hátizsákot bedugta egy kieső bokor mögé. Ha bárki megtalálná, akkor sem veszítene vele semmi olyat, ami nélkül ne tudna élni. Amikor nagyjából biztosra vette, hogy senki nem látja, felvett egy parókát, majd végül óvatosan a fülbevalóját is beakasztotta a fülébe. Akár a kamaszfiú-öltözékében is leülhetett volna Carston elé, de miért adná ki a titkait? Miért hagyná, hogy a férfi információkat szerezzen a megfigyeléséhez? Már ha valaha is észrevenne egy fiút. Lehet, hogy hamarosan ismét azzá kell válnia, és nem akarta elpazarolni ezt az álcáját. És azzal is megspórolhatott volna pár percet, ha a szállodai kosztümjét viseli, de ha nem változtatott volna a megjelenésén, a hotel biztonsági kameráinak felvételét nagyon hamar összekapcsolhatták volna bármilyen nyilvános vagy magánkamera képeivel, amelyek itt veszik fel. Azzal, hogy ennyi időt áldozott a megjelenésére, a lehető legtöbb láncszemet megszakította; ha valaki a fiút keresi, vagy az üzletasszonyt, vagy akár azt a hétköznapi parklátogatót, akivé most vált, akkor annak az illetőnek egy nagyon bonyolult nyomot kell majd követnie.

A női ruhában már nem volt annyira melege. Hagyta, hogy az enyhe szellő leszárítsa róla az izzadságot, ami összegyűlt a műszálas pulóvere alatt, utána visszasétált a járdára. Hátulról közelítette meg a férfit, ugyanazon az útvonalon, amelyen ő haladt a helyére alig pár perccel korábban. Már felszolgálták az ebédjét – a parmezános csirkés bagettet –, és Carstonnak láthatóan minden figyelmét lekötötte a szendvics elfogyasztása. De a lány tudta, hogy Carston nála sokkal ügyesebben képes álcázni magát. Minden különösebb felhajtás nélkül leült a férfival szemben lévő székre. Carston szája tele volt a szendviccsel, amikor felnézett. A lány tisztában volt régi kollégája színészi képességeivel. Azt feltételezte, hogy el fogja titkolni a valódi reakcióját, és még azelőtt átvált az általa kívánatosabbnak vélt arckifejezésre, hogy a lány észrevehetné az eggyel korábbit. Mivel most egyáltalán nem tűnt meglepettnek, azt feltételezte, hogy teljesen váratlanul érte őt a felbukkanása. Mert ellenkező esetben biztosan úgy tett volna, mintha a lány megjelenése megdöbbentené. De a rezzenéstelen tekintet az asztal túloldaláról, a cseppet sem kitágult szemek, a módszeres rágás – ez azt jelentette, hogy Carston éppen leplezni próbálja a meglepetését. Ebben a lány majdnem nyolcvan százalékig biztos volt. Nem mondott semmit. Csak állta a férfi kifejezéstelen tekintetét, miközben az befejezte a szájában lévő falat elfogyasztását. – Gondolom, túl egyszerű lett volna úgy találkozni, ahogy terveztük – jegyezte meg végül Carston. – A mesterlövésze számára valóban. – A lány könnyed hangon beszélt, ugyanazon a hangerőn, mint a férfi. Bárki, aki meghallja őket, azt hitte volna, hogy csak viccelődnek. De a másik két ebédelő társaság hangosan traccsolt és nevetgélt; azok pedig, akik a járdán sétáltak el mellettük, zenét

hallgattak fülhallgatóval a telefonjukon. Senkit nem érdekelt, hogy mit mond a lány, csak Carstont. – Az nem én lennék, Juliana. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is tudod. Most a lányon volt a sor, hogy eljátssza a meglepetés hiányát. Már olyan régen nem szólította senki a valódi nevén, hogy most teljesen idegenül csengett a fülében. Az első döbbenet után elöntötte az öröm apró hulláma. Jó érzés volt, hogy a neve idegennek tűnik. Ez azt jelenti, hogy jól csinálja a dolgokat. A férfi tekintete a hajára villant, amelyről egyértelműen lerítt, hogy paróka – igazából nagyon hasonlított a valódi hajára, de Carston biztosan arra a következtetésre fog jutni, hogy valami nagyon mást rejteget. Utána ismét rákényszerítette a tekintetét, hogy a lányéba fúródjon. Még pár pillanatig várt a válaszra, de amikor Juliana továbbra sem szólalt meg, nagyon alaposan megválogatva a szavait folytatta. – Azok az, ööö, egyének, akik úgy döntöttek, hogy… nyugdíjba kellene vonulnod… kiestek a pikszisből. A döntés alapvetően nem volt helyes, és minket, akik nem értettünk egyet vele, most már nem azok az egyének irányítanak. Ez akár igaz is lehet. De valószínűleg nem az. Carston válaszolt a tekintetében ülő szkepticizmusra. – Történt veled bármilyen… kellemetlenség az elmúlt kilenc hónapban? – Jé, és én még azt hittem, hogy egyszerűen ügyesebben játszom a bújócskát nálatok. – Vége, Julie. Úgy is mondhatnánk, hogy győzedelmeskedett az igazság. – Imádom azt a mondást, hogy minden jó, ha a vége jó. – Vaskos szarkazmus.

A férfi elfintorodott, bántotta a gúnyolódás. Vagy úgy tett, mintha bántaná. – Sajnos nem minden jó – felelte lassan. – Ha minden jó lenne, akkor nem kellett volna felvennem veled a kapcsolatot. Akkor életed végéig békén hagyhattunk volna. És hosszú életed lett volna, már amennyiben ez rajtunk múlik. A lány úgy bólogatott, mintha egyetértene vele, mintha hinne neki. A régi szép időkben mindig azt feltételezte, hogy Carston pontosan olyan, mint amilyennek tűnik. Hosszú ideig ő volt számára a jófiúk megtestesítője. Most viszont a maga bizarr módján szinte szórakoztatónak tűnt megfejteni, hogy mit jelenthet igazából minden egyes szava. Azt leszámítva, hogy ott volt az a vékony kis hangocska a fejében, ami folyamatosan azt mondogatta, hogy mi van, ha ez nem játék? Mi van, ha mindez igaz… ha visszakaphatom a szabadságomat? – Te voltál a legjobb, Juliana. – Dr. Barnaby volt a legjobb. – Tudom, hogy nem szívesen hallod ezt, de benne soha nem volt meg a te tehetséged. – Köszönöm. Carston megemelte a szemöldökét. – Nem a bókot – magyarázta a lány. – Azt köszönöm, hogy nem próbálod beadni nekem, hogy a halála csak véletlen volt. – Mindezt továbbra is társalgási hangnemben. – Rossz döntés volt, ami a paranoiából és a lojalitás hiányából született. Azok az emberek, akik bármikor eladnák a társukat, azt hiszik, hogy a többiek is pont ugyanezt tervezik. A becstelen emberek nem hisznek a becsületes emberek létezésében.

Juliana nagyon ügyelt arra, hogy kifejezéstelen maradjon az arca, miközben ezt hallgatta. A három éven át tartó folyamatos menekülése során soha nem adott ki egyetlenegy titkot sem, aminek a birtokában volt. Egyszer sem adott okot az üldözőinek arra, hogy árulónak tartsák. Még akkor is lojális maradt, amikor meg akarták ölni. És ez egy cseppet sem számított a részlegének. Nem sok minden számított nekik. Egy pillanatra arra terelődtek a gondolatai, hogy milyen közel állt ahhoz, amit keresett, amit a legintenzívebb kutató- és alkotómunkájával mostanra már elért volna, ha nem szakítják meg. De úgy tűnik, az a projekt sem számított nekik. – De azok a becstelen emberek most ráfaragtak – folytatta a férfi. – Mert azóta sem találtunk senkit, aki olyan ügyes lett volna, mint te. A fenébe, még olyat sem találtunk, aki akár feleolyan jó lett volna, mint Barnaby. Mindig elképeszt, amikor az emberek megfeledkeznek arról, hogy a valódi tehetség milyen értékes kincs. Ekkor elhallgatott, láthatóan abban reménykedve, hogy a lány mond valamit, hogy valami jelét adja az érdeklődésének. De Juliana csak udvariasan nézte, úgy, ahogy egy eladó nézne egy idegenre, aki a kasszájánál áll sorba. Carston felsóhajtott, majd váratlan hévvel előrehajolt. – Van egy problémánk. Olyan megoldást kell találnunk rá, amit csak te adhatsz meg nekünk. Nincs senki más, aki el tudná végezni ezt a munkát. És ezt nem cseszhetjük el. – Ti, nem mi – válaszolta a lány tömören. – Ennél jobban ismerlek, Juliana. Téged érdekel az ártatlanok sorsa. – Régebben érdekelt. Úgy is mondhatnánk, hogy azt a részemet sikerült megölni. Carston ismét elfintorodott.

– Juliana, sajnálom. Ezt mindig is sajnáltam. Én megpróbáltam megakadályozni őket. Nagyon megkönnyebbültem, amikor kicsusszantál a kezük közül. Minden egyes alkalommal, amikor kicsusszantál a kezük közül. A lány akarata ellenére is értékelte, hogy a férfi az egészet beismeri. Semmi tagadás, semmi kifogás. Semmi az csak egy szerencsétlen baleset volt a laboratóriumban, vagy ilyesmi, mint várta volna. Semmi nem mi voltunk, hanem a kormány ellenségei. Semmi mellébeszélés, csak a beismerés. – És most már mindenki sajnálja. – Carston lehalkította a hangját, és a lánynak nagyon kellett figyelnie, hogy értse, amit mond. – Mert most elveszítettünk téged, és emberek fognak meghalni, Juliana. Több ezer ember. Több százezer. Ezúttal várt egy kicsit, hogy a lány gondolkozhasson. Beletelt néhány percbe, amíg Juliana minden lehetséges szempontból kielemezte a dolgot. Ekkor ő is lehalkította a hangját, de nagyon ügyelt arra, hogy sem érdeklődés, sem bármiféle érzelem ne csengjen benne. Egyszerűen csak felsorolta az alapvető tényeket, hogy továbblendítse a beszélgetést. – Ismertek valakit, aki létfontosságú információk birtokában van. Carston bólintott. – Nem vonhatjátok ki a forgalomból, mert azzal jeleznétek mások számára, hogy tudtok a létezésükről. És ez pont azt a helyzetet váltaná ki, amit nem szeretnétek, hogy bekövetkezzen. Egy újabb bólintás. – Itt most a rossz dolgokról beszélünk, ugye? Sóhaj. Semmi nem borította ki a részleget annyira, mint a terrorizmus. A lányt még azelőtt sorozták be, hogy az érzelmi porfelhő teljesen leülepedett

volna az ikertornyok hűlt helye felett. Mindig is a terrorizmus megelőzése volt a munkájának egyik legfontosabb része – és a legjobb igazolás mindarra, amit csinált. A terrorizmus veszélyét is addig manipulálták, tekergették és csavargatták, amíg a lány teljesen el nem veszítette a hitét abban, hogy tényleg hazafias munkát végez. – És egy nagy szerkezetről. – Ez kijelentés volt, nem kérdés. Mindig is ez volt a legnagyobb mumusuk; hogy eljön az a pillanat, amikor valaki, aki szívből gyűlöli az Egyesült Államokat, ráteszi a kezét egy nukleáris fegyverre. Ez volt az a sötét árnyék, ami elrejtette a lány szakmáját a világ szeme elől, ami pótolhatatlanná tette őt, függetlenül attól, mennyire szívesen gondolta volna úgy egy egységsugarú állampolgár, hogy nem is létezik. És ez tényleg előfordult – nem is egyszer. A hozzá hasonló emberek akadályozták meg, hogy ezek a helyzetek hatalmas emberi tragédiákká váljanak. Ez volt az ára. Kisebb rémségek a nagy léptékű mészárlásokért cserébe. Carston megrázta a fejét, és halvány tekintete hirtelen űzötté vált. Juliana nem tudta elnyomni a borzongást a gondolatra, amikor rádöbbent, hogy a kettes ajtóról van szó. Csak két dologtól féltek ennyire. Biológiai. Nem mondta ki hangosan, csak tátogta. Carston komor tekintetéből megkapta a visszaigazolást. A lány egy pillanatra lesütötte a szemét, felmérte a lehetséges válaszokat, majd két csoportra osztotta őket fejben, az opciók két listájára. Az első csoport: Carston egy tehetséges hazudozó, aki olyan dolgokat mond, amelyekkel szerinte ráveheti őt, hogy olyan helyre menjen, ahol a végleges kiiktatására jobban felkészült emberek vannak. Gyorsan improvizál, és igyekszik érzékeny húrokat megpendíteni a lelkében.

A második csoport: valakinél van egy biológiai tömegpusztító fegyver, és a fennálló hatalom nem tudja, hol van, és hogy mikor lesz bevetve. De ismernek valakit, aki igen. A hiúságnak is volt némi súlya, és ez elbillentette a mérleget. Juliana tudta, hogy nagyon érti a dolgát. És azt is, hogy valószínűleg tényleg nem találtak nála jobbat. Ennek ellenére inkább az első csoportra fogadott volna. – Julia, én nem akarom, hogy meghalj – mondta a férfi csendesen, mintha olvasna a gondolataiban. – Fel sem vettem volna veled a kapcsolatot, ha ez lenne a helyzet. Nem akartam volna találkozni veled. Biztos vagyok benne, hogy legalább hat dolog van nálad, amivel meg tudsz ölni, és minden okod megvan rá a világon, hogy ezt tedd. – Tényleg azt hiszed, hogy megállnék hatnál? – kérdezte a lány. Carston egy pillanatra idegesen összehúzta a szemöldökét, majd a nevetést választotta. – Tessék, te is egyetértesz velem. Én nem akarok meghalni, Jules. Őszintén beszélek. A lány nyakában lógó medálra szegezte a tekintetét, mire Juliana elfojtott egy mosolyt. Ismét könnyedebb hangon folytatta. – Jobban szeretném, ha Dr. Fortisnak szólítanál. Emlékeim szerint nem jutottunk el arra a pontra, hogy beceneveket adjunk egymásnak. Carston megbántott képet vágott. – Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem. Többet kellett volna tennem. A lány bólintott, bár most sem értett egyet vele, ismét csak a beszélgetést akarta továbblendíteni. – Arra kérlek, hogy segíts nekem. Nem, nem is nekem. Hogy segíts azoknak az ártatlanoknak, akik meg fognak halni, ha nem teszed meg. – Ha meghalnak, az nem az én hibám lesz.

– Tudom, Ju… doktornő. Tudom. Az én hibám lesz. De nekik nem igazán fog számítani, hogy ki a hibás. Mert halottak lesznek. A lány állta a tekintetét. Esze ágában nem volt pislogni. Carston arckifejezése elsötétült. – Szeretnéd hallani, hogy mi fog velük történni? – Nem. – Attól talán még a te gyomrod is felfordulna. – Kétlem. De ez nem igazán számít. Az, hogy mi történhet, másodrangú kérdés. – Szeretném tudni, hogy mi lehet fontosabb több százezer amerikai állampolgár életénél. – Ez rettenetesen önzőnek fog tűnni, de a ki- és belégzés szinte minden egyebet ver nálam. – Holtan nem tudnál nekünk segíteni – jelentette ki Carston tömören. – Megtanultuk a leckét. Nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor szükségünk lehet rád. Nem fogjuk még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Juliana utálta magát ezért, de a mérleg kezdett még jobban a férfi javára billenni. Amit Carston mondott, az logikusnak tűnt. És ő is látta már egyszer-kétszer, hogy milyen gyorsan meg tudnak változni az irányelvek. Mi van, ha ez az egész tényleg igaz? Eljátszhatja, hogy hidegen hagyja a dolog, de Carston ennél jobban ismeri. Nagyon nehezen tudna együtt élni egy ekkora katasztrófával, ha tudná, hogy tehetett volna valamit a megakadályozására. Az elején is ezzel sikerült rábírniuk, hogy a világ legrosszabb foglalkozását válassza. – Gondolom, nincsenek nálad az akták – mondta végül.

3. FEJEZET

Aznap Alexnak hívták. Szeretett volna egy kis távolságot tudni önmaga és a főváros között, úgyhogy egy kis motelben kötött ki, Philadelphiától északra. Tucatnyi hasonló szállás szegélyezte az utat a városból kivezető autópálya mentén. Ha követik, akkor is beletelik egy kis időbe, amíg megtalálják, még ha sikerül is leszűkíteniük a keresést erre a területre. De annyi nyomot sem hagyott maga után, hogy akár csak Pennsylvaniáig utána tudjanak menni. Ennek ellenére szokás szerint aznap is a kádban szándékozott aludni. A kis szobában nem volt asztal, úgyhogy az ágyra terítette a dokumentumokat. Végignézni is fárasztó volt a sok aktát. Nem volt egyszerű rávenni Carstont, hogy FedExszel küldje el őket. A férfi azt mondta neki, hogy minden információ készen várja. Reménykedett abban, hogy a lány hajlandó lesz találkozni vele, és ha számított volna rá, az iratokat is magával viszi. A lány ragaszkodott a nyomtatott formátumhoz, és meg is kapta. Azt is megmondta Carstonnak, hogyan kézbesítse. A nehézség abban állt, hogy mindkét oldal felől megszakadjon a kapcsolat. Azt például nem kérhette, hogy Carston egyszerűen dobja be az iratokat egy kukába, és nem bérelhetett fel valakit, hogy vigye oda neki – egy szemetest túl könnyű szemmel tartani. A megfigyelők látnák, hogy ki veszi magához a dokumentumokat, és követnék az illetőt. Az a valaki persze ott hagyhatná az aktákat egy másik átadóhelyen, hogy a lány később értük mehessen, de a megfigyelők már előtte ott lennének. Egy olyan megoldást kellett találni, hogy a csomag valamikor útközben elég hosszú időre kikerüljön a megfigyelők látóköréből ahhoz, hogy a lány előadhassa a bonyolult kis színjátékát.

Úgyhogy Carston az instrukcióknak megfelelően a Brayscott Hotel recepcióján hagyott neki egy dobozt. Mr. Green már készen állt. Ő azt hitte, hogy Carston a lány egyik barátja, aki visszaszerezte a családi örökségeket az erőszakos extől, aki minden bizonnyal követi. Mr. Green megadta a lánynak a jelszót, amellyel a szálloda biztonsági kameráinak felvételét figyelhette egy több kilométerrel odébb lévő internetkávézóból. Nem látta, hogy bárki is követné Carstont, de ez nem jelentette azt, hogy nem is követték. A férfi minden jel szerint egyszerűen csak leadta a csomagot, és távozott. A szállodaigazgató nagyon pontosan követte az összes instrukciót, mert tudta, hogy a lány figyeli. A csomag bekerült az áruliftbe, és lement a szálloda mosodájába, ahol felkerült egy szobaszervizes kocsira, onnan pedig Alex szobájába és a feltűnésmentes fekete bőrönd mélyére. A bőröndöt egy motoros futár vette át, akinek a lány odaadta a kulcskártyáját ötszáz dollár kíséretében. A futár az olcsó kártyás telefonon (amelyet Alex a beszélgetés után azonnal kidobott) kapott utasításoknak megfelelően egy kacifántos útvonalat választott, majd végül otthagyta a dobozt egy értetlen pultosnál a kávézóval szemben lévő fénymásolónál. A megfigyelők remélhetőleg még mindig a szállodánál voltak, és arra vártak, hogy a lány besétáljon az ajtaján. Okos emberek lehettek, de még ha tízen is vannak, akkor sem tudtak volna minden egyes idegent követni, aki kisétál a szállodából. Ha valamelyikük rááll a futárra, elég nehezen tudott volna a nyomában maradni. A lány nem tehetett mást, mint hogy drukkol, hogy senki ne figyelje ebben a pillanatban. Gyorsan kellett cselekednie. A következő egy óra volt a terve legveszélyesebb szakasza. Azzal persze tisztában volt, hogy az anyagok közé el lesz rejtve valamiféle nyomkövető készülék. Szólt ugyan Carstonnak, hogy ezt

ellenőrizni fogja, de lehet, hogy a férfi azt hitte, nincs meg hozzá a megfelelő technikai háttere. Amilyen gyorsan csak tudott, mindenről készített egy másolatot. Ez tizenöt percébe telt. A másolatok visszakerültek a bőröndbe, az eredeti példányok pedig abba a papírzacskóba, amit a pult mögött álló lánytól kapott. A dobozt a szemetesben hagyta. Az idő most már tényleg ellene dolgozott. Beült egy taxiba, azt mondta a sofőrnek, hogy hajtson a főváros egy lepukkantabb negyedébe, és útközben végig olyan helyet keresett, ahol el tud rejtőzni a figyelő szemek elől. Túl kevés ideje volt ahhoz, hogy sokat válogasson, és végül megkérte a taxisofőrt, hogy várja meg egy legkevésbé sem vonzó sikátor bejáratánál. A férfi erre biztosan emlékezni fog, de ezen nem lehetett segíteni. Lehet, hogy már most is figyelik. Besietett a zsákutca mélyére – rettenetes lenne, ha itt kapnák el! –, bebújt egy konténer mögé, és a lábával megtisztított egy részt a töredezett aszfalton. Amikor valami mozgást hallott maga mögül, felugrott és megpördült, keze máris a vaskos övén termett, és az ujjai a bal szélső injekciós tűt keresték. A sikátor túloldaláról egy kábultan bámuló férfi meredt rá megbabonázva a rongyokból és kartondobozokból készült ágyából, de nem mondott semmit, és nem is mozdult, hogy közelebb menjen hozzá, vagy elmeneküljön. A lánynak nem volt ideje azon gondolkozni, hogy mit fog vajon meglátni. A szeme sarkából figyelve a hajléktalant ránézett az eredeti dokumentumokat tartalmazó papírzacskóra. Elővette a kézitáskájából a citrom alakú flakont, és bespriccelte a tartalmát a zacskóba. Azonnal benzinszag töltötte be körülötte a levegőt. A férfi arckifejezése nem változott. Alex meggyújtott egy gyufát. Figyelmesen bámulta az égő iratokat, miközben készenlétben tartotta a tűzoltó készüléket arra az esetre, ha a tűz szétterjedne. A hajléktalan férfi

láthatóan elunta magát. Hátat fordított neki. A lány megvárta, amíg az összes fecni hamuvá válik, és csak utána oltotta el a lángokat. Egyelőre nem tudta pontosan, mi lehet az aktákban, de abban biztos volt, hogy nagyon kényes információk. Soha nem dolgozott olyasmin, ami ne kényes információkon alapult volna. Végighúzta a cipője orrát a szürke-fekete poron, és beledörzsölte az aszfaltba. Meggyőződött arról, hogy egyetlen töredék sem maradt az iratokból. Odahajított egy ötöst a kartondobozokon heverő férfinak, majd visszaszaladt a taxihoz. Innentől egy sor taxi, két metró és elég sok gyaloglás következett. Nem lehetett biztos abban, hogy lerázta őket. Csak annyit tehetett, hogy minden tőle telhetőt elkövet, és résen van. A következő taxi elvitte Alexandriába, ahol bérelt egy harmadik autót egy harmadik vadonatúj hitelkártyával. És most itt ült Philly mellett egy olcsó hotelszobában, ahol erős szagú légfrissítő próbálja elnyomni az áporodott cigarettafüst szagát, és az ágyára terített papírokat bámulja. A célszemély neve Daniel Nebecker Beach. Huszonkilenc éves. Világos bőr, magas, közepes testalkat, hosszú, barna, hullámos haj – a hossza valamilyen oknál fogva meglepte, talán azért, mert legtöbbször katonákkal volt dolga. Mogyoróbarna szemek. Alexandriában született, az apja neve Alan Geoffrey Beach volt, az anyjáé Tina Anne Beach, lány korában Nebecker. Egy testvér, Kevin, aki tizennyolc hónappal idősebb nála. A gyermekkora legnagyobb részében Marylandben élt a családja, egy rövid szakaszt leszámítva a virginiai Richmondban, ahol két évig járt középiskolába. Daniel a Townson egyetemen végzett, ahol középiskolai tanári diplomát kapott, a mellékszakja az angol volt. Egy évvel a diplomája után mindkét szülőjét elveszítette autóbalesetben. A sofőr, aki elütötte őket, szintén meghalt; a

véralkoholszintje 0,21% volt. Öt hónappal a temetés után Kevint bíróság elé állították kábítószer-kereskedelem vádjával – metamfetamin előállításáért és árusításáért kiskorúaknak –, amiért kilenc évre a Wisconsini Büntetés-végrehajtási Intézetbe került. Daniel egy évvel később megházasodott, majd két évvel ezután el is vált; volt felesége azonnal újraházasodott, amint lezárult a gyorsított válás, és hat hónappal az esküvő után szült egy gyermeket az új férjének, egy ügyvédnek. Ennél a résznél nem volt túl nehéz olvasni a sorok között. A testvére ugyanebben az évben meghalt egy verekedésben a börtönben. Hosszú hullámvölgy. Daniel jelenleg történelmet és angol nyelvet és irodalmat tanított egy középiskolában, azon a részen, amit a legtöbben Washington rossz környékének neveztek volna. A lányok röplabdacsapatának is ő volt az edzője, és ő felügyelte a diáktanácsot. A tanulók két egymást követő évben is megszavazták az Év Tanárának. Az elmúlt három évben, a válása óta minden nyarát azzal töltötte, hogy a Habitat for Humanitynek dolgozott, először a mexikói Hidalgóban, utána az egyiptomi El Minyában. A harmadik nyarát megosztotta a kettő között. Egy fénykép sem volt az elhunyt szüleiről vagy Kevinről. A volt feleségéről akadt egy – kettejük hivatalos esküvői fotója. A lány sötét hajú, lenyűgöző szépség volt, ő állt a kép középpontjában. A vőlegény szinte csak mellékes gondolatnak tűnt mögötte, bár széles vigyora őszintébb volt, mint a menyasszony gondosan kordában tartott arckifejezése. Alex örült volna, ha részletesebb az akta, de tudta, hogy ő a maga részletorientált természetével néha túl sokat vár el a kevésbé megszállott elemzőktől. Daniel első pillantásra teljesen tiszta volt. Tisztességes családi háttér (az az önpusztító spirál, ami a testvére halálához vezetett, megmagyarázhatónak tűnt a szüleik halálának fényében). Egy válás

áldozata (nem ritka jelenség, hogy egy keresztes harcot folytató tanár házastársa rádöbben, hogy a tanári fizetés nem lesz elég a fényűző életmód fedezésére). A hátrányos körülmények közül származó gyermekek kedvence. Szabadidejében emberbarát. Az aktában nem szerepelt, hogy mivel hívta fel magára eredetileg a kormány figyelmét, de amint megkapargatták a felszínt, sokkal sötétebb dolgok bukkantak napvilágra. Úgy tűnt, mintha Mexikóban kezdődött volna az egész. Akkor még nem tartották megfigyelés alatt, úgyhogy csak bankszámlaadatokból lehetett az eseményekre következtetni. A törvényszéki pénzügyi elemzők egy alaposan dokumentált történetet raktak össze. Először is, ott volt a férfi magánbankszámlája, amelyen a válás után csak pár száz dollár maradt, majd hirtelen tízezer dollárral felugrott. És pár héttel később még tízezerrel. Nyár végére már hatvanezer dollár volt rajta. Daniel visszament az Államokba dolgozni, mire a hatvanezer dollár eltűnt. Talán egy lakás vagy egy jobb autó önrészévé vált? De semmi nyoma nem volt, semmilyen feljegyzés nem utalt rá. A következő évben, amíg Egyiptomban tartózkodott, nem nőtt meg hirtelen a bankszámlaegyenlege. Szerencsejátékot játszott volna? Vagy örökölt? Ez önmagában is elég volt ahhoz, hogy felkeltse az ember figyelmét, de a lány nem találta meg az aktában a kiváltó okot. Még ha nyilvánvaló tippet kaptak is valahonnan, valaki a pénzügyi osztályon vagy nagyon unatkozhatott, vagy folyamatosan túlórázhatott, mert annak ellenére, hogy semmi nem sürgette őket, az elemző úgy vetette magát a hatvanezer dollár nyomába, mint egy orrát a földre szorító vadászkutya. És végül meg is találta – egy másik bankszámlán, a Kajmán-szigeteken. További százezer dollárral együtt.

Daniel neve ekkor felkerült egy listára. Nem a CIA, az FBI vagy az NSA listájára – hanem az adóhatóságéra. Még csak nem is egy kiemelt prioritásúra. És a neve nem is volt a lista tetején; egyszerűen csak azok között szerepelt, akiknek illene utánanézni. A lány elgondolkozott egy pillanatra azon, hogy a testvére halála vajon milyen hatással volt a férfira. Úgy tűnt, aránylag rendszeresen látogatta egyetlen életben maradt családtagját a börtönben. A felesége elhagyta, Kevin meghalt. Ez meglehetősen jó receptnek tűnik arra, hogy mélyebbre lökje az embert a rossz döntések mocsarában. A pénz egyre csak szaporodott és szaporodott, és semmilyen szempontból nem volt összeegyeztethető azzal, amit egy kábítószercsempész vagy akár egy drogdíler kereshetne. Egyik munkát sem fizetik ennyire jól. Utána a pénz mozogni kezdett, és egyre nehezebben lehetett követni, de végül nagyjából tízmillió dollárrá nőtt Daniel Beach nevén, ami a Karibszigetekről Svájcon át Kínába utazott, majd vissza. Lehet, hogy ő csak a fedőnév volt, és valaki más használta a vagyona elrejtésére, de a rosszfiúk általában nem szoktak ekkora összeget bocsátani ártatlan tanárok rendelkezésére. Mivel kereshette meg ezt a pénzt? Persze ezen a ponton már az ismeretségi körét is elkezdték feltérképezni, és ez gyorsan kifizetődött. Egy Enrique de la Fuentes nevű illető jelent meg egy szemcsés, fekete-fehér fényképen, amit biztonsági kamera rögzített Daniel Beach moteljének parkolójában, Mexikóvárosban. A lány már évek óta kiesett a szakmából, és ez a név nem mondott neki semmit. Valószínűleg akkor sem lett volna ismerős számára, ha még mindig a részlegnél dolgozik. Időnként ő is beszállt a kartellekkel kapcsolatos munkákba, de a drogok miatt soha nem kezdtek annyira

villogni a piros lámpák és üvölteni a szirénák, mint a potenciális háborúk és a terrorizmus miatt. De la Fuentes drogbáró volt, és a drogbárók szinte soha nem keltették fel a részlege figyelmét. Még a törekvő, felfelé mobilis típusúak sem. Az Egyesült Államok kormányát nagy általánosságban nem érdekelte túlzottan, ha a drogbárók egymást öldösték, és ezek a kartellháborúk nem gyakoroltak túl nagy hatást a hétköznapi amerikai állampolgárok életére. A kábítószer-kereskedők nem akarják meggyilkolni az ügyfeleiket. Nem tenne jót az üzletnek. A lány, annak ellenére, hogy a pozíciója folytán nagyon sok bizalmas információhoz hozzáfért, soha életében nem hallott olyan drogbáróról, aki érdeklődést mutatott volna a tömegpusztító fegyverek iránt. Persze természetesen, ha profitról van szó, senkit nem lehet kizárni. De az eladásból származó profit teljesen más tészta, mint a felhasználás, gondolta. De la Fuentesnek sikerült megszereznie egy közepes méretű kolumbiai létesítményt egy (finoman fogalmazva) erőszakos hatalomátvétel során a kilencvenes évek közepén, utána pedig több kísérletet is tett arra, hogy létrehozzon egy operatív bázist közvetlenül délre az arizonai határtól. Minden egyes alkalommal visszaverte az a közeli, de az övénél nagyobb kartell, amely Texas és Mexikó határán székelt. A drogbáró egyre türelmetlenebbé vált, és elkezdte feltérképezni a kevésbé ortodox módszereket, amelyekkel megszabadulhat az ellenségeitől. Majd talált egy szövetségest. A lány felszisszent meglepetésében. Ezt a nevet pontosan ismerte – ismerte és gyűlölte. Éppen elég rossz, ha az embert kívülről támadják, de azok iránt érezte a legmélyebb undort, akik egy demokratikus ország szabad és kiváltságos világába születnek,

majd arra használják ezt a szabadságot és a kiváltságokat, hogy megpróbálják tönkretenni a forrásukat. Ennek a hazai terrorista csoportosulásnak sok neve volt. A részlegnél úgy nevezték, hogy a Kígyó, annak a tetoválásnak köszönhetően, amelyet az egyik elhunyt vezetőjük viselt – és a Lear király egyik sora után. A lány kulcsszerepet játszott néhány nagyobb összeesküvésük meghiúsításában, de attól, amelyet sikerült végrehajtaniuk, időnként még mindig rémálmai voltak. Az aktában nem szerepelt, hogy ki vette fel a kapcsolatot kivel, csak annyi, hogy sikerült egyezséget kötniük. Ha De la Fuentes állja a részét a megállapodásból, akkor elég pénzt, embert és fegyvert kap ahhoz, hogy leszámolhasson az ellenséges kartellel. A terroristák pedig megkapják, amit akarnak – az amerikai nemzet destabilizációját, a szörnyűségeket, a rombolást, és nagyobb sajtóhírverést, mint amiről valaha is álmodtak. Ez elég rosszul hangzik. Mert mi szolgálná jobban a destabilizációt, mint egy halálos, laboratóriumban kitenyésztett influenzavírus? Főleg egy olyan, amit irányítani is lehet. A lány észrevette, hol vált át a narratíva az elemzők szemszögéből a kémekébe. Sokkal tisztább lett a kép. A kémek TCX-1-nek hívták a vírust (az aktákban nem szerepelt, hogy minek a rövidítései a betűk, és a lány minden orvosi szaktudása ellenére sem tudta kitalálni a jelentésüket). A kormány tisztában volt azzal, hogy a TCX-1 nevű szuperinfluenza létezik, de azt hitte, hogy már sikerült eltörölnie a föld színéről egy észak-afrikai titkos rajtaütés során. A laboratóriumot elpusztították, a felelősöket megbüntették (legnagyobbrészt kivégezték). A TCX-1-ről azóta nem hallottak.

Egészen addig, amíg pár hónappal ezelőtt ismét fel nem bukkant Mexikóban, egy adag életmentő vakcina kíséretében, amit dizájnerdrogba építettek. A lánynak kezdett megfájdulni a feje. Úgy érezte, mintha forró tűvel szurkálnák a bal szeme hátulját. Aludt néhány órát azután, hogy bejelentkezett a motelbe, mielőtt még belevetette volna magát a dokumentumokba, de nem eleget. Odalépett a mosdótál mellett lévő neszesszeréhez, kivett belőle néhány Motrint, és szárazon lenyelte őket. Két másodperccel később rádöbbent, hogy teljesen üres a gyomra, és a Motrinok minden bizonnyal lyukat fognak égetni bele, amint szétmállanak. A kézitáskájában mindig volt néhány müzliszelet, és most gyorsan magába tömte az egyiket, mielőtt folytatta az olvasást. A terroristák tudták, hogy mindig figyelik őket, úgyhogy De la Fuentesnek csak információkat adtak át. De la Fuentes biztosította az emberanyagot – minden bizonnyal ártalmatlannak tűnő, feltűnésmentes emberek formájában. Itt jött a képbe a tanár. Abból, amit a legjobb elemzők össze tudtak rakni, Daniel Beach, ez a makulátlan lovag elutazott Egyiptomba, és beszerezte a TCX-1-et egy mohó, instabil drogbáró számára. És nagyon úgy tűnt, hogy még mindig része a játéknak. A rendelkezésre álló bizonyítékok arra utaltak, hogy ő lesz az, aki elterjeszti a TCX-1-et az amerikai kontinensen. A vakcinát tartalmazó, belélegezhető dizájnerdrog már forgalomban volt; az értékes ügyfelek nem lesznek veszélyben, és talán ez is része volt a tervnek. Még a legkiegyensúlyozatlanabb drogbáróknak is pragmatikusnak kell lenniük, ha a pénzről van szó. Vagyis lehet, hogy akik még nem ügyfelek, azok meg fogják tudni, hol kereshetik a megváltást – és ez létrehoz majd egy újabb lelkes ügyfélkört. Daniel Beach mostanra

kétségkívül immunis lett. A vírus elterjesztése nem túl nehéz munka; elég végighúzni egy fertőzött rongyot egy rendszeresen használt felületen – egy kilincsen, egy pulton, egy billentyűzeten. A vírus úgy volt programozva, hogy futótűzként terjedjen – Danielnek még csak nem is kellett túl sok embernek átadnia. Csak néhánynak Los Angelesben, Phoenixben, párnak Albuquerque-ben és San Antonióban. A férfi már az összes városban elintézte a foglalásait. Nemsokára elindul gyilkos körútjára – a fedősztori szerint abból a célból, hogy meglátogasson néhány újabb Habitat for Humanity telephelyet, és ezzel előkészítse a következő őszi iskolai kirándulásokat –, alig három hét múlva. A Kígyó és De la Fuentes arra készültek, hogy szabadjára engedjék a legpusztítóbb támadást, amelyet az amerikai föld valaha is látott. És ha tényleg igaz, hogy De la Fuentesnél már ott van a fegyverként alkalmazható vírus és a vakcina, akkor nagy esélye van a sikerre. Carston nem kamuzott. Amit a lány eredetileg csak színjátéknak gondolt, hogy az együttérzésére építve csapdába csalják, az valójában az önuralom rendkívüli megnyilvánulásának bizonyult. Az összes lehetséges katasztrófa közül, ami valaha az ő asztalán kötött ki – amikor még volt asztala –, ez volt az egyik legijesztőbb, márpedig éppen elég ijesztő dolgot látott. Volt egy másik biológiai fegyver is, amelyben megvolt a potenciál, hogy ekkora károkat okozzon, de az soha nem került ki a laboratóriumból. Ez viszont egy már mozgásba lendített és végrehajtható terv volt. És itt nem több százezer halottról volt szó – inkább egymillióról, vagy még többről, mielőtt a CDC kezelni tudja a helyzetet. Carston tudta, hogy erre ő is rá fog jönni. Szándékosan kicsinyítette le a katasztrófát, hogy reálisabbnak tűnjön. Az igazság néha szörnyűbb a kitalációknál. A tét nagyobb volt, mint amire a lány számított. Ez a tudat megnehezítette a saját kis pitiáner játszmájának az igazolását. A saját

életének megmentésére fordított rengeteg igyekezet védhető egyáltalán, ha ekkora szörnyűség van a mérleg másik serpenyőjében? A Carstonnal folytatott beszélgetése közben kemény maradt, de ha van bármi esély arra, hogy ez a sztori nem csak egy csapda, akkor van más választása, mint megakadályozni? Ha Daniel Beach eltűnik, De la Fuentes tudni fogja, hogy figyelik. Nagy az esélye, hogy ebben az esetben hamarabb fog cselekedni, mint tervezte. Danielt szóra kell bírni, méghozzá gyorsan. Utána pedig a férfinak folytatnia kell a korábbi, megszokott életét, és el kell érnie, hogy a megalomániás drogbáró ne gyanakodjon, amíg a jófiúk ki nem iktatják. Eleinte bevett eljárás volt, hogy Alex pácienseit rövid időre visszaengedik a vadonba. Ez volt a lány specialitása; ő volt a legügyesebb, ha arra volt szükség, hogy ne tegyenek maradandó kárt a páciensben, miközben információkat szednek ki belőle (előtte pedig Barnaby volt a legjobb és az egyetlen ember erre a feladatra). A CIA-nek, az NSA-nek és a többi hasonló állami szervezetnek megvoltak a maga csapatai az emberek kihallgatására, akiktől az információk megszerzése után gyors úton megszabadultak. De a lány idővel még a legjobb csapatoknál is hatékonyabbnak bizonyult, és emiatt sokkal elfoglaltabbá is vált. Noha a többi részleg szeretett elszigetelődni, és megtartani az információkat a saját köreiken belül, az eredményeik magukért beszéltek. A lány felsóhajtott, és ismét a jelenre kezdett koncentrálni. Daniel Beach tizenegy fényképe hevert egy sorban az ágy végében lévő párnáján. Nehéz volt az érme két oldalát összeegyeztetni. A korábbi képein a férfi úgy nézett ki, mint egy kiscserkész, hajának lágy hullámai valahogy ártatlanságot és tiszta szándékokat sugároztak. De annak ellenére, hogy a kémek képein egyértelműen ugyanaz az arc szerepelt, minden más megváltozott rajta. Daniel haját szinte az összesen kapucni vagy

baseballsapka takarta (a lány kedvenc álcázó öltözékeinek egyike); a testtartása sokkal agresszívabb volt; az arckifejezése hideg és hivatalos. Ez időbe telhetett. Valószínűleg nem volt elég hozzá egyetlen hétvége. A lány ismét megnézte magának a két azonos, mégis ellentétes arcot, és felmerült benne a kérdés, hogy Daniel vajon valamiféle pszichiátriai betegségben szenved-e, vagy csak a jellemfejlődés fázisait látja maga előtt, és hogy az az ártatlan ember létezik-e még egyáltalán. Nem mintha ez számított volna – egyelőre. A fejfájás most már olyannak tűnt, mintha lyukat akarna fúrni a szemgolyójába. A lány tudta, hogy nem az órákig tartó olvasás okozta. Nem, az előtte álló döntés váltotta ki a fizikai fájdalmat. Felkapta az összes dokumentumot, és betette őket a bőröndbe. Az amerikai délnyugat népességének a megtizedelése kénytelen lesz egy kis időre háttérbe szorulni. Nem ugyanazzal az autóval ment tovább, mint amelyikkel aznap reggel elindult. Mielőtt bejelentkezett a motelbe, visszavitte a kölcsönautót Baltimore-ba, majd taxival a pennsylvaniai Yorkba utazott. A sofőr pár percnyi sétaútra rakta ki attól a háztól, ahol egy Stubbins vezetéknevű férfi árulta a hároméves Terceljét a Craigslisten keresztül. A lány a Cory Howard nevet használta, készpénzzel fizetett, utána pedig Phillybe hajtott az új kocsijával. Ezt a nyomot lehetett volna ugyan követni, de elég nehezen. Több mérföldet vezetett a moteltől, majd egy kis kocsmát választott, ahol láthatóan nagy volt a forgalom. Ez két okból is jó ötlet. Egyrészt a tömegben kevésbé fogják észrevenni és megjegyezni. Másrészt pedig a nyüzsgés vélhetően azt jelzi, hogy ehető ételt szolgálnak fel. Az étteremrész tele volt, úgyhogy a lány a kis bárpult mellett evett. A pult mögötti fal tükörként funkcionált; anélkül figyelhette benne az ajtót és

az ablakokat, hogy megfordult volna. Zsíros hamburgert evett hagymakarikával és forró csokoládéval. Kifejezetten ízlett neki. Evés közben kikapcsolta az agyát. Ebben nagy gyakorlatot szerzett az elmúlt kilenc év során; szinte bármit el tudott nyomni magában. És miközben az evésre koncentrált, és a körülötte lévő embereket nézegette, a fejfájása tompa lüktetéssé szelídült. Az ebédje során a Motrin végre győzedelmeskedett, és a fájdalom teljesen eltűnt. Desszert gyanánt egy szelet pitét rendelt – pekándiósat –, noha már teljesen tele volt, és csak piszkálta. Amint befejezi az ebédjét, meg kell hoznia a döntést. A fejfájás ott várta az autóban, mint azt előre tudta, noha most már nem volt olyan éles, mint korábban. Ötletszerűen kanyargott a csendes lakónegyedekben, ahol rögtön észrevette volna, ha bárki követi. A kis külváros sötét volt, és kihalt. Pár percnyi sétakocsikázás után megindult a belváros felé. Még mindig két lehetőség versengett egymással a fejében. Az első, hogy Carston hazudott neki, hogy a halálba csalja, egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Ezzel együtt résen kellett maradnia. Lehet, hogy az egész sztori csak kitaláció. Az összes bizonyíték, az összedolgozó részlegek, az a rengeteg elemző, mindegyik a másfajta kézírásával és a világ különböző helyein rögzített fényképek – mindez egy nagyon alapos, részletes cselnek is bizonyulhat. De miért készítette volna elő Carston ezt a rengeteg információt, ha arra számított, hogy találkozhatnak egy előre megbeszélt helyen? Ott könnyedén megölhették volna, minden színjáték nélkül. Ha az ember arra számít, hogy az ellenfele agya a járdára loccsan, mielőtt még kinyithatná az aktatáskáját, ahhoz csak egy kupac üres papírra van szüksége. Vajon mennyi idő alatt lehet egy ilyen nyomozati anyagot összedobni? A lány a korai érkezésével nem hagyott túl sok időt arra, hogy elkészítsék. És

kicsoda lehet Daniel Beach ebben az esetben? Az egyik emberük? Vagy egy gyanútlan civil, akit egzotikus hátterek elé photoshopoltak? Biztosan tisztában voltak azzal, hogy az információk egy részét le tudja ellenőrizni. Az utolsó aktában egy cselekvési terv javaslata szerepelt. Öt nap múlva, akár vele, akár nélküle, össze fogják szedni a férfit a szokásos szombat reggeli kocogása alatt. A tanár senkinek nem fog hiányozni, amíg hétfő reggel ismét el nem kezdődik az iskola. Ha valaki mégis keresné, akkor úgy fog tűnni, mintha csak elutazott volna a hétvégére. Ha a lány beleegyezik abba, hogy segít, akkor két napja lesz kiszedni belőle minden információt, amire szükségük van, utána pedig távozhat. Abban reménykedtek, hogy belemegy abba, hogy valamilyen formában tartsa velük a kapcsolatot. Egy e-mail címen, valamelyik közösségi hálón, vagy akár apróhirdetések útján. Ha nem egyezik bele, akkor megpróbálnak nélküle boldogulni. De ebben az esetben nehéz lesz… érintetlen állapotban hagyniuk az informátort. És túl lassú. A kudarc gondolata pedig elég lehangoló lett volna. A lánynak szinte összecsordult a szájában a nyál, amikor arra gondolt, milyen erőforrások várják a laborban. Olyan dolgok, amilyenekre idekint, a való világban soha nem tudná rátenni a kezét. A DNS-szekvenálója és a polimeráz-láncreaktor. A már elkészített antitestek, amelyekkel megtöltheti a zsebeit, ha arra kerül a sor. Persze, ha Carston őszinte, akkor soha többé nem kell ilyen dolgokat lopnia. Megpróbálta elképzelni, milyen lenne ismét ágyban aludni. Anélkül kimenni az utcára, hogy folyamatosan egy patikányi mérget tartana magánál. Ugyanazt a nevet használni mindennap. Úgy teremteni kapcsolatot más emberekkel, hogy senki nem hal bele.

Ne építs erre, mondta magának. Ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon, és befolyásolja a döntéseidet. Ne hagyd, hogy a remény bolonddá tegyen. Bármilyen kellemes is volt ez a fantáziálgatás, amikor azt képzelte el, hogy milyen lépéseket kell tennie a valóra váltásáért, falba ütközött. Egyszerűen nem volt képes maga előtt látni, amint ismét besétál a csillogó acélajtón arra a helyre, ahol Barnaby üvöltve halt meg. Az agya nem volt hajlandó megjeleníteni előtte ezt a képet. Egymillió ember élete súlyos teher, de sok szempontból még így is elvont gondolat. A lány úgy érezte, semmi nem adhat neki akkora lökést, hogy ismét belépjen azon az ajtón. Vagyis, képletesen szólva, meg kell kerülnie. Csak öt nap. Nagyon sok tennivalója lesz.

4. FEJEZET Ez a művelet lenullázza a tartalékait. Folyamatosan ez a gondolat keringett az agya mélyén. Ha túléli a következő hetet, és semmi nem változik a részleggel való viszonyát illetően, akkor komoly anyagi problémái lesznek. Nem túl olcsó dolog évente háromszor életet cserélni. Eleve komoly nehézséget okozott a készpénz megszerzése. Pénze volt – a fizetés egyértelműen szerepet játszott abban, hogy elfogadta ezt az állásajánlatot, és valamivel korábban a biztosító is jól fizetett, amikor elveszítette az édesanyját. De ha az ember olyan nagy hatalmú paranoiásoknak dolgozik, akik valószínűleg azt is feljegyzik, ha fogkrémmárkát vált, akkor nem veheti ki egyszerűen az összes pénzét, hogy egy cipősdobozban elrejtse az ágya alatt. Ha korábban nem is terveztek az ember ellen semmit, ez motivációt adhat nekik. Azzal is meg lehet próbálkozni, hogy a városból kifelé vezető úton veszi fel az ember az összes pénzét, de ez korlátozza az előkészületekre fordítható összeget. Mint oly sok más dolgot, ezt is Barnaby tervezte meg. A lánynak nem árulta el a részleteket, hogy megvédje azt a barátját vagy azokat a barátait, akik segítettek a felkészülésben. A laboratóriumnál pár emelettel feljebb lévő ebédlőben a lány és Barnaby tettek róla, hogy mások meghallják, ahogy egy ígéretes befektetési lehetőségről beszélgetnek. Vagyis egy olyanról, amit Barnaby ígéretesnek nevezett, és amelyre a lányt is megpróbálta rábeszélni. Ebben a beszélgetésben semmi különös nem volt; különféle normálisabb irodákban valószínűleg több különböző verzióját is lefolytatták a

vízautomaták mellett ugyanabban a pillanatban. A lány eljátszotta, hogy meg lett győzve, és Barnaby hangosan megígérte neki, hogy segít elintézni a dolgot. A lány átutalta a pénzt egy befektetési irodának – vagyis egy olyan cégnek, ami leginkább befektetési irodának tűnt. Pár nappal később ez a pénz – öt százalék „jutalék” híján – egy tulsai bankba került, Fredericka Noble néven. A lány jelöletlen borítékban kapta meg az értesítést erről az új számlájáról, amelyet a megyei könyvtár Nyirokcsomón kívüli limfómák című kötetében helyeztek el. A borítékban egy Fredericka Noble névre szóló jogosítvány is lapult, az ő fényképével. A lány nem tudta, hogy Barnaby hol vette át a saját borítékját. Azt sem tudta, hogy mi lesz a férfi új neve. Ő azt akarta, hogy együtt távozzanak – már akkoriban is szerepelt a rémálmaiban a menekülés végtelen magányossága –, de a férfi ezt nem tartotta bölcs gondolatnak. Úgy érezte, mindketten nagyobb biztonságban lesznek, ha szétválnak. Újabb befektetések, újabb kis borítékok. Freddie kapott még néhány bankszámlát, de egy bizonyos kaliforniai illetőségű Ellis Grant és az oregoni Shea Marlow is, a megfelelő jogosítvánnyal együtt. Mindhárom személyiség gondosan fel lett építve, és egy alaposabb ellenőrzést is átvészeltek volna. Freddie-t sajnos eljátszotta, amikor a részleg először rátalált, de ettől csak még óvatosabb lett. Ellis és Shea még biztonságban voltak. Ők jelentették a lány legértékesebb tulajdonát, aki csak óvatosan és takarékosan használta őket, nehogy bármelyiket tönkretegye bármiféle kapcsolat Dr. Juliana Fortisszal. Ezzel egy időben ékszereket is kezdett vásárolgatni – jófajtákat, amelyek annál jobbak, minél kisebbek. Kanárigyémántokat, amelyek nem tűntek a szemében többnek sárga zafíroknál, de tízszer annyiba kerültek, mint átlátszó társaik. Vastag aranyláncokat; súlyos, tömör aranyból készült medálokat. Több szabadon álló gyémántot, amelyekkel kapcsolatban úgy

tett, mintha be akarná foglaltatni őket valamibe. Az elejétől fogva tudta, hogy a felét sem fogja visszakapni a befektetéseinek, de az ékszereket könnyű hordozni és később nyom nélkül készpénzzé változtatni. Freddie Noble egy kártyás telefonról bérelt ki egy kis kunyhót közvetlenül Tulsa mellett, egy új hitelkártya segítségével, amit a tulsai bankszámlájáról fizetett. A kunyhóhoz egy kedves, idősebb főbérlő is tartozott, aki örömmel beleegyezett, hogy bevigye a dobozokat, amelyeket a lány odaküldött – ezek a dobozok tele voltak olyasmivel, amire a lánynak szüksége lesz, amikor véget vet a Juliana Fortis néven élt életével, a törölközőktől és a párnáktól kezdve a be nem foglalt gyémántjain át egészen a refluxgyógyszerekig és a forró vizes palackokig –, és anélkül szedte be a lakbért, hogy megjegyzést tett volna a távollétére. A lány elejtett néha egy-egy megjegyzést arról, hogy kiszállni készül egy rossz kapcsolatból; ez elég is volt a főbérlője számára. A készleteit könyvtári számítógépekről rendelte meg, egy olyan e-mail címet adva meg, amelyet soha nem használt az otthoni laptopjáról. Minden tőle telhetőt megtett a felkészülésért, utána pedig várt, hogy Barnaby megadja a jelet. A férfi végül valóban a tudtára adta, hogy ideje menekülni, de nem úgy, ahogy tervezték. A pénz, amit gondosan gyűjtögetett olyan hosszú ideig, most úgy folyt ki az ujjai közül, mintha egy kiváltságos helyzetben lévő, elkényeztetett aranyifjú lenne. Megígérte magának, hogy ez csak egyetlen nagy kiadás lesz, cserébe a valószínűtlen szabadságáért. Volt pár trükkje, amivel valódi pénzt tudott volna csinálni, de ezek veszélyesek voltak, kivédhetetlen kockázatokkal. Az embereknek szüksége van olyan orvosokra, akik hajlandóak megszegni a szabályokat. Némelyiknek csak egy olyan kell, aki képes adminisztrálni egy gyógyszeripari hatóság által nem jóváhagyott kezelést,

valami olyasmiét, amit Brazíliában vagy Oroszországban szedtek össze. Más emberekből golyót kell kivenni, de nem akarnak kórházba menni, ahol óhatatlanul is kihívnák a rendőrséget. A lány folyamatosan fenntartott egyfajta felszínes jelenlétet az interneten. Pár ügyfél meg is kereste az utolsó e-mail címén, amit most kidobhatott. Vissza kellett jutnia azokra a fórumokra, ahol ismerték, meg kellett próbálnia újra felvenni a kapcsolatot pár emberrel anélkül, hogy nyomot hagyna maga után. A nekik végzett munkája nagy része a féllegálistól a kifejezett bűnelkövetésig terjedt, és az ilyen embereket nem lepi meg, ha valaki időnként eltűnik, majd új néven bukkan fel. Persze az, hogy a törvényesség túloldalán dolgozott, még jobban megnehezítette az eleve nem könnyű életét. Mint például az a középszintű maffiafőnök, aki nagyon elégedett volt a szolgáltatásaival, és úgy gondolta, hogy a lánynak Illinois-ba kellene költöznie. Juliana megpróbálta anélkül előadni a gondosan megtervezett fedőtörténetét Joey Giancardinak, hogy kiadná magát – végtére, ha pénz is szerepet játszott az információszerzés során, a maffia nem a kívülállók iránt tanúsított lojalitásáról volt híres –, de a férfi, finoman fogalmazva, nagyon kitartó volt. Biztosította a lányt, hogy az ő védelme alatt senki nem nyúlhatna hozzá. Julianának végül el kellett pusztítania azt a személyiségét, egy aránylag jól felépített életet Charlie Petersonként, és folytatnia kellett a menekülést. Most már valószínűleg a Család egyes tagjai is keresik. De ez nem tartozott azok közé a dolgok közé, amik miatt nem tudott aludni. Ha emberi és anyagi erőforrásokról van szó, a maffia az amerikai kormány nyomába sem érhet. És a maffia talán amúgy sem akarta rá pazarolni az idejét. Rengeteg orvos létezik a világon, mindegyik ember, és a legtöbben

korrumpálhatóak. Bár ha Joey G ismerte volna a valódi szakterületét, talán keményebben harcol azért, hogy megtartsa magának. De Joey G legalább arra jó volt, hogy készpénzre váltsa az ékszereit. És a sürgősségi esetekkel kapcsolatos gyorstalpaló is jól jött. Ez is hozzátartozik az illegális munkához: senki nem vonogatja túlzottan a szemöldökét a rossz átlag miatt. A halálesetekre számítanak, és nincs szükség orvosi biztosításra. Amikor a lány Joey G-re gondolt, Carlo Aggi is mindig eszébe jutott. Ő nem volt igazán a barátja, csak valami ahhoz hasonló. A kapcsolattartója volt, akkoriban a legfolyamatosabb emberi jelenlét az életében. Bár a megjelenésére nézve tipikusan bérgyilkosszerűnek tűnt, a lánnyal mindig nagyon kedves volt – úgy kezelte, mint a kishúgát. Úgyhogy az még a többi esetnél is jobban fájt, amikor már semmit nem tehetett Carlóért. Egy golyó eltalálta a bal kamráját. Carlo számára már rég nem volt remény, amikor odaértek vele hozzá, de Joey G még reménykedett; Charlie gyakran képes volt csodát tenni. Amikor a lány már a megérkezésekor halottnak nyilvánította Carlót, Joey G filozofikussá vált. Carlo a legjobbak közé tartozott. Hát, hol fent, hol lent. És egy vállvonás. A lány nem szívesen gondolt Carlóra. Sokkal jobban szerette volna, ha van néhány hete más dolgokon elmélkedni – finomhangolni a tervét, végiggondolni a sebezhető pontjait, tökéletesíteni a gyakorlati előkészületeket – de Carston tervében egy határidő is szerepelt. A lánynak meg kellett osztania korlátozott idejét a megfigyelés és a munkaterület megszervezése között, úgyhogy egyiket sem végezte tökéletesen. Nagy volt a valószínűsége, hogy figyelik, nehogy nélkülük próbálkozzon meg valamivel. A Carstonnál tett korai látogatása után

biztosan számítanak a következő hasonlóra. De milyen lehetősége lett volna? Jelentkezni a munkára, mint azt várták? Éppen eleget látott ahhoz, hogy le merje fogadni, Daniel aznap is ugyanazt az útvonalat használja majd, mint az elmúlt három nap során. Volt valami a mindig majdnem teljesen egyforma ruházatában – az egyforma farmernadrágjaiban, az ingeiben, a sportos dzsekijében, amelyek szinte csak árnyalatokban különböztek egymástól –, ami azt súgta neki, hogy a férfi a megszokások rabja a nyilvános életében. Iskola után mindig ott maradt még egy kicsit az utolsó csengő után a diákokkal beszélgetni és a következő napi tantervén dolgozni. Utána pedig a bal vállára vetett hátizsákban több mappával és egy laptoppal elindult kifelé, és útközben odaintett a titkárnőnek. Ezt követően hatsaroknyit sétált, majd a Congress Heights megállónál hat óra körül felszállt a metróra, pont akkor, amikor a legnagyobb volt a csúcsforgalom. A zöld vonalon átszállás nélkül eljutott a Columbia Heightsig, ahol az apró garzonlakása volt. Miután hazaért, mikrós vacsorát evett és dolgozatokat javított. Nagyjából tíz körül feküdt le, és mióta a lány figyelte, egyszer sem kapcsolta be a tévét. Azt nehezebb volt követni, hogy reggelente mit csinált – a rattan árnyékolói belülről megvilágítva szinte átlátszóak voltak, de a hajnali nap fényében sötétek. Daniel reggel öt körül kilépett az utcára, hogy kocogjon egyet, amiből egy órával később ért vissza, majd újabb harminc perccel később ismét megjelent, és a háromsaroknyira lévő metrómegálló felé indult a zuhanyzástól még mindig nedves, hosszú és hullámos fürtjeivel. Két reggellel ezelőtt a lány, amennyire csak a biztonságos távolságot megtartva lehetett, követte a kocogási útvonalát. Ő nem szeretett úgy futni, ahogy az emberek láthatóan legnagyobb része – mindig védtelennek érezte magát az út szélén, autó nélkül, amelyben elmenekülhetne –, de fontos volt, hogy rendszeresen megtegye. Ő soha nem lesz erősebb annál az

embernél, akit ráuszítanak. Rövid lábaival gyorsabb sem lesz soha, és nem létezett olyan harcművészeti ág, amelynek segítségével le tudott volna győzni egy hivatásos bérgyilkost. De az állóképesség megmentheti az életét. Ha a trükkjei segítségével sikerül átvészelnie a közvetlen krízist, akkor muszáj tovább bírnia szuflával az üldözőjénél. Rossz lenne kifulladva, görcsbe rándult izmokkal, a saját felkészültségének hiánya miatt meghalni. Ő nem így akarta végezni, úgyhogy annyit futott, amennyit csak tudott, és elvégezte azokat a tornagyakorlatokat, amiket az apró lakásaiban lehetett. Megígérte magának, hogy ha egyszer vége lesz ennek a műveletnek, akkor keres egy jó kis futópályát – egy olyat, amely mentén rengeteg menekülési útvonal és búvóhely van. De a futópályán lecsapni a férfira – a lakáshoz és az iskolához hasonlóan – túl feltűnő lett volna. Az lenne a legkönnyebb, ha egyszerűen elkapná az utcán, amikor éppen befejezi a kocogást, ki van merülve, és nem tud eléggé koncentrálni. De ezt a rosszfiúk is tudják, fel lesznek rá készülve. Ugyanez a helyzet a gyalogos szakasszal az iskola felé. Úgyhogy csak a metrón csinálhatja. Valószínűleg azzal is tisztában vannak, hogy a metró is egy lehetőség, de nem figyelhetnek minden vonalat, minden megállót, miközben Daniel útjának összes szakaszát is szemmel tartják. Mindenhol kamerák lesznek, de ez ellen nem tehet semmit. Miután végzett, az ellenségeinek egymillió kép áll majd rendelkezésre arról, hogy most, három évvel később hogy néz ki az arca. A saját véleménye szerint nem sokat változott, de ők kétségkívül frissíteni fogják az aktáit. Viszont ennél többre nem mennek vele. A részlegnél korábban betöltött pozíciója folytán elég alaposan megismerte a célpontok utcai elrablásának a mechanikáját ahhoz, hogy tudja, az ilyesmi sokkal nagyobb nehézségekkel jár, mint az átlagos televíziós kémsorozatok alapján tűnne. A metró

biztonsági kameráinak az a célja, hogy a bűntény után segítsenek elkapni az elkövetőket. Kizárt, hogy elég forrásuk és emberük lenne arra, hogy azonnal reagáljanak a felvételekre. Vagyis az összes kamera csak annyit fog elárulni nekik, hogy hol volt a lány, nem azt, hogy hol lesz, és enélkül semmi haszna a felvételeknek. Az összes megszokott információ, amelyekkel kapcsolatban a biztonsági kamerák általában segítenek – hogy ki az elkövető, honnan szerezte az információit, és mi a motivációja –, olyasmi, amit már így is tudnak. Mindenesetre nem jutott eszébe kevésbé kockázatos lehetőség. Aznap Jesse volt a neve. A hivatalos megjelenést választotta – fekete kosztüm, alatta a fekete, V-nyakú pólóval, és persze a bőrövvel. Volt egy másik, realisztikusabb parókája is; ez állig ért és világosabb volt, egérszínű szőkésbarna. Ezt a műhajat egyszerű, fekete hajpánttal fogta hátra, és egy vékony fémkeretes szemüveggel egészítette ki, ami nem olyannak tűnt, mintha el akarna rejtőzni mögötte, de azért eléggé elrejtette az arccsontja és a homloka formáját. Az arca szimmetrikus volt, visszafogott vonásokkal; semmi feltűnő nem volt rajta. A lány tudta, hogy az emberek általában átnéznek rajta. De azt is tudta, hogy annyira nem átlagos az arca, hogy ha valaki konkrétan őt keresi, akkor ne ismerje fel. Amikor csak lehetett, lehajtotta a fejét. Most aktatáskát vitt magával, nem pedig a kézitáskáját; a pánt fadíszítései átkerültek az aktatáska fogantyújára. A táskát fémmel bélelték ki, még üresen is nehéznek tűnt, és szükség esetén fegyverként is lehetett használni. Hozta a medált, a gyűrűket, a fülbevalókat viszont nem. Ha dulakodásra kerülne a sor, a fülbevalókból baj lehet. Nála voltak a cipőkések, a szikék, a szájbalzsam, a különböző szóróflakonok… szinte a teljes fegyverzete. De ma nem érezte magát magabiztosabbnak tőlük. A tervnek ez a része kívül esett a komfortzónáján. Az emberrablás nem

tartozott azok közé a dolgok közé, amiket valaha is elképzelt. Az elmúlt három évben csupa olyan eshetőséget gondolt végig, ami vagy emberöléssel, vagy meneküléssel végződött. Jesse nagyot ásított, miközben végighajtott a sötét utcákon. Nem aludt eleget, és úgy érezte, az alvás a következő napjaiban sem fog túl nagy szerepet játszani. Volt nála pár szer, amelyek segítségével ki tudta tolni az ébrenlétet, de az összeomlást legfeljebb hetvenkét órával odázhatta el. Nagyon el kell majd bújnia, amikor elérkezik a totális kimerültség. Azt remélte, hogy nem kell használnia ezeket a szereket. A Ronald Reagan turistaparkolójában rengeteg üres hely volt. A lány beállt a reptéri buszmegállóhoz legközelebbibe, ahova a legtöbben akartak volna, és megvárta a buszt. Jobban ismerte ezt a repülőteret bármelyik másiknál. Belehasított az otthonosság rég elveszett érzése – az ismerős környezet otthonosságáé. Két másik utas is megjelent a megállóban, mindketten poggyásszal és kimerült arccal. Ügyet sem vetettek rá. Elbuszozott a hármas terminálra, majd a gyaloghídon visszasétált a metrómegállóhoz. Ez az út, ha elég gyorsan gyalogolt, tizenöt percébe telt. A repülőterekben az a jó, hogy ott mindenki siet. A lányban felmerült, hogy magasított talpú cipőt vesz a testmagassága megváltoztatása végett, de utána arra jutott, hogy aznap ehhez túl sokat kell gyalogolnia – és talán futnia is, ha rosszul alakulnak a dolgok. Úgyhogy a sötét, lapos talpú sportcipőjét vette fel. Miközben beleolvadt a metró peronjára tartó tömegbe, igyekezett minél inkább elrejteni az arcát a mennyezeti kamerák elől. A szeme sarkából egy olyan csoportot keresett, amelyhez csatlakozhatna. Biztosra vette, hogy a megfigyelők egy magányos nőt fognak keresni. Egy nagyobb csoport – bármilyen csoport – még a sminknél vagy a parókánál is jobb álca.

Több csapat ember is igyekezett vele a sínek felé, hogy a reggeli csúcsforgalom első hullámával megostromolják a mozgólépcsőket. A lány kiválasztott egy két férfiból és egy nőből álló triót, akik mindhárman sötét öltönyt vagy kosztümöt viseltek, és aktatáska volt náluk. A nőnek csillogó, szőke haja volt, és jó húsz centivel magasabb volt Jesse-nél a magas sarkú, hegyes orrú cipőjében. A lány több másik csoportot megkerülve melléjük oldalgott, és megbújt a nő és a mögötte lévő fal takarásában. A négyest figyelő minden tekintet értelemszerűen azonnal a magas szőkére fog vándorolni. Kivéve, ha konkrétan Juliana Fortist keresi. Jesse csapata céltudatosan haladt a tömegben, majd a peron egyik végében állt meg. Úgy tűnt, egyik tagja sem vette észre az alacsony nőt, aki velük összhangban mozgott. A megálló túl zsúfolt volt ahhoz, hogy Jesse közelsége feltűnő legyen. A szerelvény berobogott az állomásra, nagy része elhúzott mellettük, majd hirtelen megállt. Jesse csoportja habozott egy kicsit, láthatóan egy kevésbé zsúfolt kocsit szerettek volna. A lányban felmerült, hogy otthagyja őket, de a szőke is türelmetlen volt, és betuszkolta magát a harmadik kocsiba, aminél megálltak. Jesse szorosan a nő mögött haladt, teste a szőkééhez simult, és a mögötte álló nagydarab nőéhez. Kettejük között láthatatlan lesz, bármilyen kényelmetlenül is érzi magát. A sárga vonalon utaztak egészen a Chinatown megállóig. A lány ott elhagyta a triót, és egy új párhoz csatlakozott, két nőhöz, akik valószínűleg titkárnők vagy könyvtárosok lehettek a nyakig begombolt blúzukban és a macskaszem alakú szemüvegükben. Együtt mentek a zöld vonalon egészen a Shaw-Howard megállóig. Jesse az alacsonyabb, barna hajú nő felé billentette a fejét, mintha teljesen lekötné az előző hétvégi esküvő története, ahol még csak alkoholt sem szolgáltak fel, az isten szerelmére.

A sztori közepén otthagyta a titkárnőket, leszállt a szerelvényről, és beolvadt a metróból kifelé tartó tömegbe. A zsúfolt női mosdóból kilépve irányt változtatott, és az emberfolyammal együtt visszament megvárni a következő metrót. Most már minden az időzítésen múlik. Nem fog tudni elbújni a sűrű tömegben. A közeledő szerelvény éles sikolyától a torkába ugrott a szíve. Megacélozta magát; úgy érezte, mintha rövidtávfutó lenne, aki a startvonalnál kuporogva várja, hogy elsüljön a startpisztoly. A fejében megjelenő metaforába beleborzongott – túl nagy volt a valószínűsége, hogy tényleg elsütnek egy pisztolyt, de abban éles töltények lesznek, és nem az ég felé fognak tüzelni vele. A vonat csikorogva megállt, és a lány mozgásba lendült. Sebes léptekkel végigmasírozott a kocsik mentén, lekönyökölve jó pár utast, miközben az ajtók sziszegve szétnyíltak. Gyorsan végigjáratta a tekintetét a szerelvényben állókon, a magas alakot keresve azokkal a lágy hullámokkal. Túl sok test tülekedett mellette, eltakarva előle a kilátást. Fejben megpróbált minden egyes nem megfelelő fejet egy X-szel megjelölni. Túl gyorsan halad? Vagy nem elég gyorsan? A szerelvény már elindult, mire az utolsó kocsihoz ért, és bár nem lehetett teljesen biztos abban, hogy a férfi nem volt rajta, ő ezt gyanította. Az előző két járat érkezési időpontjából kiindulva valószínűleg a következő metróban lesz. A lány beharapta az ajkát, miközben az ajtók bezárultak. Ha ezt elcseszte, akkor újra kell próbálkoznia a férfi következő útján. És ehhez semmi kedve nem volt. Minél közelebb került Carston tervének időpontja, annál veszélyesebb lesz ez a művelet. Ahelyett, hogy ott ácsorgott volna mindenki szeme előtt, eleven léptekkel a kijárat felé vette az irányt.

Tett egy újabb kört a mosdóban, és fordított némi időt arra, hogy ellenőrizze a sminkjét. Fejben elszámolt kilencvenig, majd ismét csatlakozott a munkába igyekvők tömegéhez a peronon. Időközben még nagyobb lett a zsúfoltság. Jesse egy öltönyös férfiakból álló társaság mellé állt a peron végén, és megpróbált a sötét ruházatukba olvadni. A férfiak kötvényekről és a tőzsdéről beszélgettek, olyan dolgokról, amelyek a legmerészebb sci-fiknél is távolabb álltak Jesse életétől. Bejelentették, hogy mindjárt megérkezik a következő szerelvény, és a lány felkészült a következő felderítő sétájára. Megkerülte a brókereket, és megvizsgálta az első kocsit, miközben az megállt. Gyorsan továbbhaladt, és a tekintete már a következő kocsin szaladt végig. Nő, nő, öregember, túl alacsony, túl kövér, túl sötét, nincs haja, nő, nő, gyerek, szőke… A következő kocsi. Olyan volt, mintha a férfi direkt segíteni akarna neki. Közvetlenül az ablak mellett állt, és kifelé nézett, kihúzva magát, és látványosan kiengedve feltűnő, hosszú haját. Jesse gyorsan végignézett a többi utason, miközben a nyitott ajtó felé indult. Rengeteg üzletember küllemű férfi – bármelyiket felbérelhette a részlege. De nem voltak látványos ráutaló jelek, túl széles vállak, amelyeken megfeszül a normál szabású zakó, vagy szemkontaktus az utasok között. Senki nem viselt napszemüveget. Ez az a rész, gondolta magában, amikor megpróbálnak mindkettőnket leszedni, és bevinni a laborba. Kivéve, ha ez az egész csak egy csapda, és Daniel is közéjük tartozik azzal az ártatlan kinézetével, a hullámos hajával. Lehet, hogy ő lesz az, aki megpróbál lelőni. Vagy leszúrni. Vagy leszedni a metróról, hogy valahol az emberektől távol lőjenek le. Vagy leütni, hogy a sínekre dobjon.

De ha a történet mégis igaz, akkor mindkettőnket élve próbálnak majd meg begyűjteni. Valószínűleg valami ahhoz hasonlóval próbálkoznak majd, amit én szeretnék csinálni Daniellel. Utána begurítanak egy laboratóriumba, és annak az esélye, hogy valaha is kijutok még onnan… elenyészően kicsi. Ezernyi más rossz kimenetel is végigfutott az agyán, miközben az ajtók bezárultak mögöttük. Gyorsan odasétált Danielhez, és megállt mellette. Ugyanazt a kapaszkodót fogta meg, az ujjai közel voltak a férfi sokkal sápadtabb, hosszabb ujjaihoz. Úgy érezte, mintha valaki ököllel szorongatná a szívét; a fájdalma a célponthoz való közelségével egyenes arányban nőtt. A férfi láthatóan észre sem vette, még mindig ugyanazzal a távolba révedő tekintettel bámult kifelé az ablakon, és ez a tekintet akkor sem változott, amikor a szerelvény beért az alagútba, és már csak a vagon belsejének a tükörképét láthatta az ablakon. Senki nem indult meg feléjük a kocsiban. A lány képtelen volt meglátni azt a másik fickót Daniel Beachben. Azt, akiről Egyiptomban és Mexikóban készült fényképeket nézett végig, azt, aki elrejtette a haját, és agresszív magabiztossággal mozgott. A mellette álló, gondolataiba merülő férfi akár egy óvilági költő is lehetett volna. Vagy elképesztően jó színész… vagy lehetséges volna, hogy tényleg pszichiátriai eset, és disszociatív személyiségzavarban szenved? Fogalma sem volt, hogy ebben az esetben mit tudna vele kezdeni. Amikor a Chinatown állomás közelébe értek, a lány teste megfeszült. A szerelvény hirtelen fékezni kezdett a megállóhoz közeledve, ezért erősebben kellett kapaszkodnia, nehogy rázuhanjon Daniel Beach testére. Három ember, két öltöny és egy szoknya szállt ki a kocsiból, de egyik sem nézett Jesse-re. Mindegyik elsietett mellette, és úgy mozogtak, mintha késésben lennének a munkahelyükről. Újabb két férfi szállt be a kocsiba.

Az egyik felkeltette a lány figyelmét – nagydarab volt, olyan testalkattal, mint egy hivatásos sportoló, és kapucnis pulóvert viselt melegítőnadrággal. Mindkét kezét a pulóver kenguruzsebébe dugta, és hacsak nem akkora volt a keze, mint két cipősdoboz, tartott is valamit benne. Rá se nézett Jesse-re, miközben elment mellette, egyszerűen a kocsi végébe masírozott, és megfogott egy kapaszkodót. A lány a szeme sarkából figyelte a tükörképét, de a férfit láthatóan sem ő, sem a célpontja nem érdekelte. Daniel Beach nem mozdult. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy a lány azon kapta magát, hogy elernyed mellette, mintha ő lenne az egyetlen ember a metrón, akitől nem kell tartania. Ami elég nagy ostobaság volt. Még ha ez az egész nem is csak egy csapda, ha ez a férfi pontosan az, akinek mondják, akkor is azt tervezi, hogy a nagyon közeli jövőben tömeggyilkosságot hajt végre. A sportoló elővett egy nagy méretű fejhallgatót a kenguruzsebéből, és feltette a fejére. A zsinórja a zsebébe vezetett. Valószínűleg a telefonjához, de az is lehet, hogy nem. A lány úgy döntött, hogy a következő megállóban tesz egy próbát. Amikor kinyílt az ajtó, lehajolt, mintha a nem létező nadrágfelhajtását akarná megigazítani, majd hirtelen felegyenesedett, és tett egy lépést az ajtó felé. Senki nem reagált. A fülhallgatót viselő sportoló lehunyta a szemét. Páran felszálltak, páran leszálltak, de senki nem nézett a lányra, senki nem mozdult meg, hogy elállja az útját. Senki sem emelte fel hirtelen a zakója alá rejtett kezét. Ha az ellenségei tudják, hogy miben töri a fejét, akkor hagyják, hadd csinálja a maga módján.

Ez vajon azt jelenti, hogy igaz az egész, vagy csak azt, hogy el akarják hitetni vele, hogy igaz? Belefájdult a feje abba, hogy a gondolataikat próbálja kitalálni. Miközben a szerelvény ismét megindult, megfogta a kapaszkodót. – Nem a maga megállója? A lány felnézett, és Daniel Beach mosolyával szembesült – azzal a végtelenül kedves, ártatlan mosollyal, amely az iskola legnépszerűbb tanáráé és a Habitat for Humanity önkénteséé volt. – Öö… nem. – Pislogott egyet, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Mit mondana egy átlagos utazó? – Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol is vagyok. Összefolytak a fejemben az állomások. – Tartson ki. A hétvége már alig nyolc-kilenc órányira van. Ismét elmosolyodott, kedvesen. A lány több mint kellemetlenül érezte magát attól, hogy a célpontjával társalog, de Danielben volt valami furcsa – valószínűleg megjátszott – normalitás, amitől könnyebben felvette azt a szerepet, amit el akart játszani: a barátságos utastársét. A hétköznapi emberét. Sötét kis kacajjal felelt a megjegyzésre. Az ő munkahete csak ekkor kezdődött. – Ez valóban nagyon lelkesítő lenne. Feltéve, ha kivehetném a hétvégét. A férfi is felnevetett, majd felsóhajtott. – Kemény. Jogász? – Orvos. – Még rosszabb. Kap néha kimenőt a jó magaviseletért? – Nagyon ritkán. De nem baj. Amúgy sem vagyok oda a vad bulikért. – Azokhoz már én is túl öreg vagyok – ismerte be a férfi. – Ez a tény általában este tíz körül szokott eszembe jutni. A férfi nevetett, a lány pedig udvariasan mosolygott, és igyekezett elkerülni, hogy eszelősnek tűnjön a tekintete. Egyszerre érezte rendkívül

bizarrnak és veszélyesnek, hogy a következő feladatával cseveg. Még soha nem volt része semmilyen előzetes interakcióban a célpontjaival. Nem engedhette meg magának, hogy meglássa a férfiban az embert. Csak a szörnyeteget láthatja – a milliónyi potenciális halottat –, ha objektív akar maradni. – Bár időnként szívesen elmegyek valahova vacsorázni – folytatta a férfi. – Mmm – dünnyögte a lány szórakozottan. Utána rájött, hogy ez egyetértésnek hangzott. – Szia – mondta a férfi. – Danielnek hívnak. A lány meglepetésében elfelejtette, milyen nevet is használ. A férfi kinyújtotta a kezét, mire megrázta, folyamatosan tudatában a mérgezett gyűrűje súlyának. – Szia, Daniel. – Szia… – emelte meg a férfi a szemöldökét. – Öö… Alex. – Hoppá, ez pár névvel ezelőtt volt. Sebaj. – Örülök, hogy megismerhettelek, Alex. Nézd, én nem szoktam ilyesmit csinálni… soha. De, miért is ne? Megadhatom neked a számomat? Esetleg lenne kedved valamikor velem vacsorázni? A lány értetlen döbbenettel meredt rá. A férfi kikezdett vele. Egy férfi kikezdett vele. Nem, nem egy férfi. Egy hamarosan tömeggyilkossá váló ember, aki egy őrült drogcárnak dolgozik. Vagy egy ügynök, aki el akarja terelni a figyelmét? – Megijesztettelek? Esküszöm, hogy ártalmatlan vagyok. – Jaj, nem, csak… még soha senki nem hívott randizni a metrón. – Ez pontosan így is volt. Sőt, a lányt évek óta senki sem hívta randizni. – Nem találom a szavakat. – Ami szintén igaz.

– Megmondom, mi legyen. Leírom a nevemet és a számomat erre a papírra, odaadom neked, és amikor odaérsz a megállódhoz, bedobhatod az első kukába, amit meglátsz, mert a köztéri szemetelés csúnya dolog, és azonnal el is felejthetsz. Ez nem okozna neked túl sok kellemetlenséget… Csak pár pillanatot venne el az idődből az a szemetes. Mosolygott, miközben beszélt, de a szemét lesütötte, és a nyugta hátuljára szegezte, amelyre éppen felírta az elérhetőségét egy ceruzával. – Ez nagyon figyelmes tőled. Értékelem. A férfi még mindig mosolyogva felnézett. – Vagy ne dobd ki. Arra is felhasználhatod, hogy felhívj, és pár órán keresztül beszélgess velem, amíg vacsorázunk. A felettük megszólaló monoton hang bejelentette, hogy a Penn Quarter megálló következik, és a lány megkönnyebbült. Ugyanis kezdett szomorú lenni. Igen, valóban együtt fog tölteni egy éjszakát Daniel Beachcsel, de azt egyikük sem fogja túlzottan élvezni. Nem adhat helyet a szomorúságnak. Olyan sok ártatlan ember haláláról van szó. Halott gyermekekről, halott édesanyákról és halott apákról. Jó emberekről, akik soha nem bántottak senkit. – Érdekes dilemma – válaszolta halkan. A szerelvény ismét megállt, és a lány úgy tett, mintha a mögötte leszálló férfi meglökte volna. Már a kezében tartotta a megfelelő tűt. Előrenyúlt, mintha a rúdban akarna megkapaszkodni, de Daniel kezét kapta el egy véletlennek tűnő mozdulattal. A férfi összerándult meglepetésében, a lány viszont szorosan fogta, mintha az egyensúlyát akarná visszanyerni. – Ó! Elnézést, megráztalak – mondta. Elengedte Daniel kezét, és hagyta, hogy az apró injekciós tű a blézere zsebébe csusszanjon a tenyeréből. A rejtett kézmozdulatokat nagyon sokat gyakorolta. – Semmi baj. Jól vagy? Az a férfi nagyon meglökött téged.

– Igen, jól vagyok, köszönöm. A kocsi ismét mozgásba lendült, és a lány azt figyelte, ahogy Daniel arcából minden szín eltűnik. – Hé, de te jól vagy? – kérdezte. – Kicsit elsápadtál. – Hogy, én… mi? Daniel zavartan körbenézett. – Olyannak tűnsz, mint aki mindjárt elájul. Elnézést – szólt oda a lány a mellette lévő ülésen ülő nőnek. – Leülhetne a barátom? Rosszul lett. A nő csak megforgatta hatalmas, barna szemét, és eltökélten nézett a másik irányba. – Ne – mondta Daniel. – Ne… aggódj miattam. Csak… – Daniel? – kérdezte a lány. A férfi ekkor már imbolygott, és holtsápadt volt az arca. – Add ide a kezed, Daniel. A férfi zavart tekintettel kinyújtotta a kezét. A lány megfogta a csuklóját, és látványosan mozgatta az ajkait, miközben a karóráját nézte, és úgy tett, mintha magában számolna. – Orvos – dünnyögte a férfi. – Te orvos vagy. Ez a jelenet már közelebb állt a tervezett forgatókönyvhöz, és a lány kényelmesebben kezdte érezni magát. – Igen, és nem tetszik az állapotod. A következő megállóban leszállsz velem. Felviszlek a levegőre. – Nem lehet. Iskola… nem késhetek el. – Írok neked igazolást. Ne vitatkozz velem, tudom, mit csinálok. – Oké, Alex. A L’Enfant Plaza az egyik legnagyobb és legkaotikusabb állomás volt ezen a vonalon. Amikor kinyíltak az ajtók, Alex átkarolta Daniel derekát, és kivezette. A férfi a vállára támaszkodott. Ez nem volt meglepő. A triptamintól, amit kapott, zavarttá, engedékennyé és barátságossá válik az

ember. Daniel azt fogja csinálni, amit csak mond neki, amennyiben nem erőszakoskodik vele túlzottan. Ez a szer azoknak a barbiturátoknak a távoli rokona volt, amelyeket a laikusok gyűjtőnéven igazságszérumnak neveznek, és az extasyval is volt néhány rokon vonása; mindkettő alkalmas a gátlások feloldására és az együttműködés kiváltására. A lány a zavarodottság miatt kedvelte ezt a konkrét vegyületet. Daniel képtelen lesz döntéseket hozni, vagyis azt csinálja, amit ő mond neki, amíg el nem múlik a szer hatása – vagy amíg a lány olyasmit nem kér tőle, ami túlságosan távol áll a komfortzónájától. Ez könnyebben sikerült, mint remélte, hála a váratlan megismerkedésüknek. Eredetileg azt tervezte, hogy megszúrja, majd eljátssza a régi jó Nincs itt egy orvos? Dehogy nincs, én pont az vagyok! jelenetet, hogy rávegye a férfit, hogy vele tartson. Az is működött volna, de akkor Daniel nem lett volna ennyire jámbor. – Oké, Daniel, hogy érzed magad? Kapsz levegőt? – Persze. A légzés jól megy. A lány sietve sétált vele. Ettől a szertől nem szoktak hányni, de mindig vannak kivételek. Felnézett, hogy ellenőrizze a férfi arcszínét. Daniel még mindig sápadt volt, de az ajkain nem jelent meg az a zöldes árnyalat, ami a hányingert szokta jelezni. – Nem kavarog a gyomrod? – kérdezte. – Nem. Nem, jól vagyok… – Félek, hogy ez nem igaz. Elviszlek magammal a munkahelyemre, ha nem bánod. Meg akarok győződni arról, hogy nincs-e valami komoly bajod. – Oké… nem. Iskolába kell mennem? A férfi minden zavarodottsága ellenére is könnyen tartotta vele a lépést. A lába majdnem kétszer olyan hosszú volt, mint a lányé.

– Értesíteni fogjuk őket a történtekről. Tudod az iskola telefonszámát? – Igen, Stacey-ét… a titkárságon. – Menet közben felhívjuk őket. Ettől lassabban fognak haladni, de ezen nem lehetett segíteni; el kellett altatni Daniel aggodalmait, hogy engedékeny hangulatban maradjon. – Ez jó ötlet. – A férfi bólintott, majd elővett egy régi BlackBerryt a zsebéből, és vacakolni kezdett a gombjaival. A lány gyengéden kivette a kezéből a készüléket. – Mi Stacey vezetékneve? – „Titkárság” néven van benne. – Megtaláltam. Oké, felhívom neked. Tessék, mondd meg Stacey-nek, hogy rosszul vagy, és orvoshoz mész. A férfi engedelmesen elvette tőle a telefont, és megvárta, hogy Stacey felvegye. – Halló – szólt bele. – Stacey, Daniel vagyok. Igen, Mr. Beach. Nem vagyok túl jól, éppen Dr. Alexhez megyek. Sajnálom. Nem szívesen terhellek ezzel. Elnézést, köszönöm. Igen, biztosan jobban leszek. A lány egy kicsit elfintorodott, amikor Daniel kimondta a nevét, de csak megszokásból. Nem számított. Most egy darabig úgysem lesz megint Alex. Kockázatos volt megakadályoznia, hogy Daniel bemenjen az iskolába. Ez olyasmi, amit De la Fuentes is észrevehet, ha szoros megfigyelés alatt tartja a halált elterjesztő ügynökét. De egyetlen kihagyott péntek biztosan nem fog komoly riadalmat okozni. Ha a férfi hétfő reggel épen és egészségesen megjelenik, a drogbáró meg fog nyugodni. A lány kivette a telefont a kezéből, és zsebre vágta. – Erre majd vigyázok helyetted, jó? Zavartan viselkedsz, és nem akarom, hogy elveszítsd.

– Oké. – Daniel ismét körülnézett, és összehúzta a szemöldökét a felettük húzódó hatalmas betonkupola láttán. – Hova megyünk? – A munkahelyemre, nem emlékszel? Most felszállunk erre a metróra. – A lány egy arcot sem látott az előző szerelvényről. Ha követik, azt csak távolról tehetik. – Nézd, itt egy ülés. Pihenj egy kicsit. – Segített a férfinak letelepedni, miközben lopva leejtette a telefonját a lába mellé, majd berúgta az ülés alá. A mobiltelefonok nyomon követésével lehet a legkönnyebben megtalálni valakit pluszmunka nélkül. A mobiltelefonok olyan csapdát jelentettek, amelyet a lány mindig is igyekezett elkerülni. Nem akart céltáblát rajzolni magára az ellenfelei számára. És nem is volt senki, akit felhívhatott volna. – Köszönöm – mondta Daniel. Még mindig átkarolta a lányt, bár most, hogy ő ült, Alex pedig állt, már a derekán volt a keze. Kábán felnézett rá, és hozzátette: – Tetszik az arcod. – Ó! Köszönöm. – Nagyon tetszik. A Daniel mellett ülő nő felnézett Alexre, és megvizsgálta az arcát. Remek. A nő láthatóan nem volt lenyűgözve. Daniel a lány csípőjének támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. A közelsége több szempontból is zavaró volt, ugyanakkor furcsán megnyugtató is. Már nagyon sok idő eltelt azóta, hogy bárki szeretettel ért volna hozzá, még akkor is, ha ez a szeretet egy kémcsőben született. Ennek ellenére egyelőre nem hagyhatta, hogy a férfi elaludjon. – Mit tanítasz, Daniel? A férfi továbbra is a csípőjén nyugtatva az állát felnézett. – Nagyrészt angolt. Az a kedvencem.

– Tényleg? Nekem rettenetesen ment az összes humán tárgy. A természettudományokat szerettem. Daniel elfintorodott. – Természettudományok! Alex meghallotta, hogy a mellette ülő nő odasúgja a szomszédjának, hogy „részeg”. – Nem kellett volna elmondanom neked, hogy tanár vagyok. – Egy nagy sóhaj. – Miért nem? – A nők nem szeretik az ilyesmit. Randall azt szokta mondani: „Soha ne adj ki magadról önként semmilyen információt.” – Az, ahogy a szavakat ejtette, nyilvánvalóvá tette, hogy szó szerint idézi azt a bizonyos Randallt. – De a tanítás nemes szakma. A jövő orvosait és tudósait oktatod. A férfi szomorúan felnézett rá. – Pénz viszont nincs benne. – Nem minden nő anyagias. Randall valószínűleg nem a megfelelő típussal találkozott. – Az én feleségem szerette a pénzt. A volt feleségem. – Ezt sajnálattal hallom. Daniel ismét felsóhajtott, és lehunyta a szemét. – Összetörte a szívemet. A sajnálat újabb kis nyila. És a szomorúságé. A lány tudta, hogy a férfi soha nem adná ki magáról ezeket a dolgokat, ha nem lőtte volna be triptaminnal. Ekkor már tisztábban beszélt; nem a szer hatása kezdett múlni, hanem az agya kezdett hozzászokni. Megveregette az arcát, és igyekezett vidám hangon beszélni. – Ha ilyen könnyen meg lehetett vásárolni, akkor valószínűleg egyetlen könnycseppet sem ér. A férfi szeme ismét kinyílt. Nagyon kedves, mogyoróbarna árnyalatú tekintete volt, amelyben egyenlő mértékben keveredett a zöld és a világosszürke. A lány megpróbálta keménynek elképzelni – olyannak,

amilyen illene annak az önérzetes férfinak a baseballsapkája alá, aki a fényképeken De la Fuentesszel találkozott –, de nem sikerült. Nem tudta, mit tegyen, ha a férfi tényleg disszociatív személyiségzavarban szenved. A munkája során még soha nem találkozott ilyesmivel. – Igazad van – válaszolta Daniel. – Én is tudom. Olyannak kell látnom, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek hittem. – Pontosan. Idealizáljuk az embereket, és olyasvalakit hozunk létre, akivel lenni akarunk, majd igyekszünk a létező személyt abba az öntőformába begyömöszölni. De ez nem mindig működik. Összevissza beszél. Azt sem tudja, mit mond. A lánynak eddig csak egyetlen félkomoly kapcsolata volt életében, és az sem tartott sokáig. Az egyetem fontosabb volt annál a srácnál, éppen úgy, ahogy a munkája fontosabb volt minden egyébnél az elmúlt hat évben. Éppen úgy, ahogy most az életben maradás volt minden másnál fontosabb. Ez erős kényszerességre utal a részéről. – Alex? – Igen? – Haldoklom? A lány megnyugtatóan elmosolyodott. – Nem. Ha úgy gondolnám, hogy haldokolsz, akkor mentőt hívnék. Rendbe fogsz jönni. Csak ki akarlak vizsgálni. – Oké. Vért is fognak venni tőlem? – Lehet. Daniel felsóhajtott. – Mindig is féltem a tűktől. – Nem lesz semmi baj. A lány nem örült, hogy zavarja, amiért hazudnia kell a férfinak. De volt valami Daniel mesterkéletlen bizalmában, abban, ahogy láthatóan a

legönzetlenebb motivációkat tulajdonította mindannak, amit a lány tett… Ezt ki kell vernie a fejéből. – Köszönöm, Alex. De tényleg. – Csak a munkámat végzem. – És ez így is volt. – Szerinted fel fogsz hívni? – kérdezte Daniel reménykedve. – Daniel, megígérhetem, hogy együtt fogunk tölteni egy estét. – Ha a férfi nem lett volna módosult tudatállapotban, biztosan meghallja a hangjában az élt, és észreveszi a tekintetében a jegességet.

5. FEJEZET A többi szinte túl könnyen ment – ez mit jelenthetett? A lányban már így is olyan magasra csapott a paranoia, hogy nem igazán tudta volna megmondani, hogy ez az új aggodalom tovább növelte-e. Daniel a Rosslyn megállóban minden tiltakozás nélkül beszállt egy taxiba. A lány tudta, mit érez – ő és Barnaby a legtöbb nem halálos előkészítő szert kipróbálták, hogy konkrét tapasztalatokat szerezzenek arról, hogy mit csinálhatnak. Olyan volt, mint egy kellemes álom, amelyben a problémákat és a gondokat valaki másnak kell megoldania, és az embernek nincs szüksége másra, csak egy kézre, amit megfoghat, és egy kis lökésre a megfelelő irányba. A jegyzeteikben a Kövesd a Vezért becenevet adták a vegyületnek, bár a hivatalos jelentésekben komolyabb nevet kapott. Igazából nagyon kellemes állapot volt, és ha a lánynak nem lett volna már akkor is nagy szüksége a gátlásaira, talán többször kipróbálja. A röplabdacsapatról beszéltette a férfit, amelynek ő volt az edzője – Daniel megkérdezte, hogy időben visszaér-e az iskolába az edzésre –, és a

taxiban annyit hallott a lányokról, amíg úgy nem érezte, hogy már az összesnek a nevét, az erősségeit és a gyengeségeit kívülről fújja. A sofőr ügyet sem vetett rájuk, csak valami dalt dúdolgatott túl halkan ahhoz, hogy felismerhessék. Daniel az út nagy része alatt láthatóan észre sem vette, hogy hol van, de egy különösen hosszú piros lámpánál felnézett, és ráncolni kezdte a homlokát. – A munkahelyed nagyon messze van. – Igen – helyeselt a lány. – Rengeteget kell utaznom. – Hol laksz? – A Bethesdánál. – Az szép hely. A Columbia Heights már nem annyira. Legalábbis az a része, ahol én lakom. A taxi ismét elindult. A lány örült; nagyon jól alakult a terve. Még ha ki is szúrták, amikor fel- és leszállt a metróról, akkor is nehezen tudnának nyomon követni egy taxit a reggeli csúcsforgalomban, az egyforma taxik tengerében. A felkészültség néha úgy hatott, mint a varázslat. Mintha az ember rá tudná kényszeríteni az akaratát a dolgok alakulására pusztán azzal, hogy elég alaposan megtervez mindent. Daniel már nem volt olyan beszédes. Eljött a szer hatásának második fázisa, amikor kicsit fáradtabbá válik. De a lánynak ébren kellett tartania még egy darabig. – Miért adtad meg a számodat? – kérdezte, amikor a férfi szemhéja elkezdett lecsukódni. Daniel félálomban elmosolyodott. – Még soha nem csináltam ilyet. – Én sem. – Később valószínűleg szégyellni fogom. – De ha felhívlak, akkor nem, ugye?

– Talán. Nem tudom, az ilyesmi nem vall rám. – Akkor miért csináltad? Daniel lágy tekintete egy pillanatra sem engedte el Alex szemét. – Mert tetszik az arcod. – Ezt már említetted. – Nagyon szerettem volna újra látni. És ez bátorrá tett. A lány összehúzta a szemöldökét, lüktetni kezdett benne a bűntudat. – Ez furán hangzik? – Daniel aggodalmasnak tűnt. – Nem, nagyon kedvesen hangzik. Nem sok férfi mondana ilyet egy nőnek. Daniel úgy pislogott, mint egy bagoly. – Általában én sem. Túl… gyáva vagyok. – Most elég bátornak tűntél. – Másnak éreztem magam. Szerintem miattad. Azonnal megéreztem, amint megláttam a mosolyod. Amint begináztalak, javította ki a lány fejben. – Hát, ez gyönyörű bók – felelte hangosan. – És meg is érkeztünk. Fel tudsz állni? – Persze. Ez a repülőtér. – Igen, itt van az autóm. A férfi homloka ráncba szaladt, majd kisimult. – Most értél vissza egy utazásról? – Igen, most értem a városba. – Néha én is szoktam utazni. Szeretek Mexikóba menni. A lány felkapta a fejét. Daniel maga elé meredt, és arra figyelt, hogy hova lép. Szorongásnak nyoma sem volt az arcán. Lehet, hogy ha a lány a titka felé ösztökéli, bármi olyasmi felé, amit kényes témának tart, az engedékenysége gyanakvássá változik. Lehet, hogy ráakaszkodik egy

másik idegenre, hogy ő legyen a vezetője, és megpróbál megszökni. Az is lehet, hogy idegessé válik, és felhívja rájuk a figyelmet. – És mit szeretsz Mexikóban? – kérdezte a lány óvatosan. – Azt, hogy meleg és száraz az idő. Azt élvezem. Soha nem éltem meleg helyen, de szerintem tetszene. Viszont mindig leégek. Soha nem tudtam lebarnulni. Te úgy nézel ki, mint aki sok időt töltött a napon. – Nem, én ilyennek születtem. – A színeit az eltűnt apjától örökölte. A genetikai vizsgálat azt mutatta ki, hogy sok mindennek a keveréke, származására nézve főleg koreai, hispán és walesi. Mindig is kíváncsi volt, hogy vajon hogy néz ki az apja. Az anyja skót örökségével keveredve egy meglepően hétköznapi arc lett az eredmény – szinte bárhonnan származhatott. – Az jó lehet. Nekem muszáj naptejet használnom, rengeteg naptejet. Különben hámlani kezdek. És az gusztustalan. Ezt nem kellett volna elmondanom. A lány felnevetett. – Megígérem, hogy el fogom felejteni. És mit szeretsz még? – Kétkezi munkát végezni. Házépítésekben szoktam segíteni. Nincs meg hozzá a képzettségem; csak oda ütök a kalapáccsal, ahova mondják. De az emberek olyan kedvesek és nagylelkűek. Azt a részét imádom. Az egész nagyon meggyőző volt, és a lányt eltöltötte a félelem. Hogyan képes Daniel ilyen szilárdan, ennyire erőfeszítés nélkül kitartani a története mellett, miközben ennyi pszichoaktív anyag van a szervezetében? Hacsak nem sikerült valahogy ellenállnia a szernek. Hacsak a részlege ki nem fejlesztett egy ellenanyagot, hacsak fel nem készítették, hacsak nem színjáték az egész. A lány nyaka libabőrössé vált. Nem feltétlenül a részleg készítette fel a férfit. Lehet, hogy De la Fuentes. Ki tudja, hogy milyen furcsa reakcióba léphetnek az idegen szerek az övével való interakcióban?

A nyelvével megérintette a hamis koronát a hátsó fogán. A részleg egyszerűen megölte volna, ha ez az igazi cél. De la Fuentes valószínűleg csak meg akarná büntetni, ha a terveibe avatkozik. De honnan tudná ezt előre? Hogyan állapíthatta meg róla Daniel ilyen gyorsan, hogy ellenséges ügynök? A lány már nem is dolgozott senkinek. Maradj a tervnél, mondta magának. Ültesd be az autóba, és megmenekültél. Fogjuk rá. – Az ottani házak is tetszenek – mesélte éppen a férfi. – Az ember soha nem csukja be az ablakokat, csak hagyja, hogy befújjon rajtuk a szél. Van, amelyiken üveg sincs. Sokkal szebb hely, mint a Columbia Heights, annyit mondhatok. A Bethesdánál talán nem szebb. Lefogadom, hogy az orvosok szép házakban laknak. – Én nem. Egy unalmas, középosztálybeli lakásban. De nem töltök ott sok időt, úgyhogy nem számít. A férfi bölcsen bólintott. – Folyamatosan életeket mentesz. – Hát, nem igazán. Nem a sürgősségi osztályon dolgozom, vagy ilyesmi. – Az én életemet megmentetted. – Tágra nyílt, szürkészöld szemek, totális bizalom. A lány tudta, hogy ha ez a viselkedés őszinte, akkor a szer beszél belőle. De még így is kellemetlenül érezte magát tőle. Nem tehetett mást, mint hogy folytatja a színjátékot. – Csak megvizsgállak. Nem haldokolsz. – És ez igaz is volt. Lehet, hogy a többiek a részlegnél végül megölték volna ezt az embert. Ettől legalább megmentheti. Bár… miután megakadályozza a katasztrófát, Daniel Beach soha nem fog kijutni a börtöncellából. Amitől megint csak… Egymillió halott. Ártatlan kisbabák. Kedves, öreg nagymamák. Az Apokalipszis első Lovasa, fehér paripán. – Jé, ez egy busz – mondta a férfi lágyan.

– Ez odavisz minket az autómhoz. Utána nem kell többet sétálnod. – Nem bánom. Szívesen sétálok veled. – Daniel rámosolygott, és a lábai összegabalyodtak útban a lépcső felé. A lány elkapta, mielőtt elesett volna, majd a legközelebbi üléshez irányította a majdnem teljesen üres buszon. – Szereted a külföldi filmeket? – kérdezte a férfi minden felvezetés nélkül. – Hát, azt hiszem, van, amelyik tetszik. – Az egyetemen van egy jó mozi. Ha a vacsora jól megy, akkor legközelebb talán megpróbálkozhatnánk a feliratokkal. – Kössünk egy megállapodást – felelte a lány. – Ha az együtt töltött esténk után még mindig kedvelni fogsz, akkor mindenképpen megnézek veled egy filmet, amit nem értek. Daniel lecsukódó szemekkel elmosolyodott. – Még mindig kedvellek. Ez nevetséges. Biztosan van valami mód arra, hogy elterelje a beszélgetés a fonalát a flörtölésről. Miért érzi úgy magát, mintha ő lenne a szörnyeteg? Oké, tényleg az, de ezt legnagyobbrészt már feldolgozta, és tudta, hogy ő az a fajta szörnyeteg, akinek muszáj léteznie a közjó érdekében. Bizonyos értelemben pontosan olyan, mint egy átlagos kezelőorvos – fájdalmat kell okoznia az életek megmentése érdekében. Mint amikor az ember levág egy elfertőződött végtagot, hogy megmentse a test többi részét, csak ez nincs odanőve. Itt fájdalom, máshol megváltás. És a máshol sokkal jobban megérdemelte a megváltást. Csak racionalizál, mint mindig, hogy együtt tudjon élni önmagával. De hazudni soha nem hazudott magának. Tudta, hogy ő nem valami morális szürke zónában dolgozik, hanem a fekete közepén. Viszont az egyetlen dolog, ami rosszabb lett volna egy dolgát jól végző Alexnél, az valaki más, aki rosszul végzi. Vagy sehogy.

De annak ellenére, hogy a szörnyeteg címkével már teljesen megbékélt, ő soha nem az a fajta szörnyeteg volt, aki ártatlan embereket öl. Még ezt a nagyon is ártalmasat sem fogja megölni… aki még mindig nagy, mogyorószínű szemekkel bámult rá felfelé hosszú fürtjei alól. Halott kisbabák, kántálta magában a lány. Halott kisbabák, halott kisbabák, halott kisbabák. Soha nem akart ugyan kém lenni vagy titkos ügyeken dolgozni, de most kiderült, hogy nem is lenne alkalmas a feladatra. Úgy tűnik, túl sok együttérzés van benne, ami elég ironikusnak tűnt a sorstól. Ezért nem szabad soha beszélgetni a páciensekkel, mielőtt kivallatja őket az ember. – Oké, Daniel, megérkeztünk. Fel tudsz állni? – Ühüm. Jaj, hadd fogjam meg a táskádat. A férfi erőtlenül az aktatáska felé nyújtotta a kezét. – Elbírom. – Bár igazság szerint bizseregtek az ujjai a fogantyúján. – Most koncentrálj az egyensúlyodra. – Nagyon fáradt vagyok. – Tudom, de nézd, ott az autóm. Az az ezüstszínű. – Rengeteg ezüstszínű autó van itt. Pont ez a lényeg. – Itt is vagyunk. Ülj be hátra, hogy lefekhess. Nem akarod levenni a kabátodat? Nem akarom, hogy meleged legyen. És a cipődet is, meg is vagyunk. – Ennyivel is kevesebb dolga lesz később. – Hajlítsd be a térded, hogy beférjen a lábad. Tökéletes. Daniel feje már a hátizsákon nyugodott, ami biztos nem volt túl kényelmes, de a férfit láthatóan nem érdekelte. – Te olyan kedves vagy, Alex – dünnyögte csukott szemmel. – Te vagy a legkedvesebb nő, akivel valaha találkoztam. – Te is kedves vagy, Daniel – ismerte be a lány. – Köszönöm – motyogta a férfi, majd elaludt.

Alex gyorsan kivette a bézs takarót a csomagtartóból. Az ugyanolyan színű volt, mint az ülések. Betakarta vele Danielt. Elővett a táskájából egy injekciós tűt, és beszúrta a férfi vénájába a bokájánál, miközben fölé görnyedt, hogy senki ne lássa, mit csinál. A Kövesd a Vezért hatása nagyjából egy óra múlva elmúlik, és muszáj volt ennél hosszabb ideig altatnia Danielt. Nem ügynök, vonta le a következtetést. Egy ügynök talán belement volna a játékba az emberrabló szerrel, de soha nem engedte volna, hogy így kiüssék. • • • Az általa létrehozott ideiglenes laboratórium Nyugat-Virginia vidéki részén helyezkedett el. A lány kibérelt egy szép kis farmot tehénistállóval, amelyben már nagyon régen nem éltek tehenek. Az istálló külsejét fehér deszkaburkolat fedte, csakúgy, mint a házat; odabent alumíniummal voltak bevonva a falak és a mennyezet. A padló szigetelt betonból készült, egymástól megfelelő távolságban elhelyezett lefolyókkal. A végében még egy kis hálószobát is kialakítottak; úgy hirdették, mint egy kellemesen rusztikus plusz vendégszobát. A lány biztosra vette, hogy léteznek olyan naiv turisták, akik vonzónak találják az ilyesfajta rusztikát, de őt csak az érdekelte, hogy az áram és a víz be legyen vezetve. A farm és az istálló egy százhektáros almafaültetvény közepén helyezkedett el, amit további több hektár termőföld vett körül. A legközelebbi szomszéd több mint egy kilométerre lakott. A gyümölcsös tulajdonosai idényen kívül abból csináltak pénzt, hogy kiadták a házat a városiaknak, akik úgy akartak tenni, mintha kemény életük lenne. A ház nagyon drága volt. A lánynak mindig összeszaladt a szemöldöke, amikor eszébe jutott, mennyibe került, de ezen nem lehetett segíteni.

Szüksége volt egy elszigetelt épületre, használható munkaterülettel. Éjszakákon át dolgozott azon, hogy mindent előkészítsen. Napközben Danielt követte távolról, majd iskolaidő alatt megpróbált aludni egy kicsit az autójában. Mostanra teljesen kimerült, de még rengeteg mindent el kellett intéznie a munkanap vége előtt. Az autópályáról egy kis lehajtónál tért le több mint egyórányira a várostól. A keskeny földút, ami úgy nézett ki, mintha egy évtizede nem használta volna senki, bevitte a fák közé. Biztosan vezetett valahova, de a lány nem ment végig rajta. Megállt egy nagyobb, árnyékos rész közepén, kikapcsolta a motort, és munkához látott. Ha Danielt a részleg alkalmazza, vagy, ami sokkal valószínűbb, valamelyik olyan szervezet, amelyik szorosan együttműködött vele – a CIA, néhány katonai szakosztály, vagy más ügynökségek, amelyeknek a részleghez hasonlóan még csak hivatalos neve sem volt –, akkor lesz rajta valamiféle elektronikus nyomkövető. Csakúgy, mint egykor nála. A lány szórakozottan megdörzsölte azt a kis kiemelkedő heget a nyaka hátulján, amit rövid haja eltakart. Ők a fejet szokták megjelölni. Ha a holttestet csak részben lehet begyűjteni, a fej a legalkalmasabb azonosítási célokra. Kinyitotta a jobb hátsó ajtót, és letérdelt a nedves földre Daniel feje mellett. Azzal a hellyel kezdte, ahol mind őt, mint Barnabyt megjelölték. Először csak könnyedén húzva végig az ujjait a férfi bőrén, majd erősebben. Semmi. Látott már néhány külföldi pácienst, akinek nem sokkal korábban a füle mögül távolították el a nyomkövetőjüket, úgyhogy ott is ellenőrizte, majd végigtúrta a férfi haját, dudorokat vagy indokolatlanul kemény részeket keresve a koponyáján. A barna fürtök nagyon selymesek voltak, és kellemes, citromos illatot árasztottak. Nem mintha érdekelte volna a férfi haja, de legalább nem valami zsíros, büdös testszőrzetben kellett turkálnia. Ezt értékelte.

Most következett a neheze. Ha De la Fuentes szemmel tartja az emberét, valószínűleg kívül helyezi el rajta a nyomkövetőt. A lány először Daniel cipőjét dobta be az út menti bokrok közé – az tűnt a leggyanúsabb ruhadarabnak; rengeteg férfi viseli ugyanazt a cipőt mindennap. Utána az ingét is levette, hálát érzett a gombok miatt, de még így is nehezére esett kihúzni a teste alól. Azzal nem vacakolt, hogy az atlétáját megpróbálja áthúzni a fején; kivett a zsebéből egy szikét, lehúzta róla a ragasztószalagot, és könnyedén eltávolítható darabokra vágta az anyagot. Megvizsgálta a férfi mellkasát, de nem voltak rajta gyanús hegek vagy dudorok. A torzóján valamivel világosabb volt a bőr, mint a karján; kicsit azért lebarnulhatott házépítés közben Mexikóban. Vagy amikor a szintén napos Egyiptomba ment szupervírusokat beszerezni. Az izmai inkább sportizmokra hasonlítottak, nem edzőtermiekre. Az éles vonalak teljes hiánya, csak egy szép, sima izomtónus, ami jelezte, hogy aktív életet él, különösebb megszállottság nélkül. Nehéz volt a hasára fordítani, és a férfi beesett a lábtérbe, kicsit meggörnyedt testtel a térelválasztó konzol felett. A bal vállán két párhuzamos és egyforma hosszúságú halvány sebhely húzódott. A lány alaposan megvizsgálta őket, mindenhol megnyomogatta körülöttük a bőrt, de semmit nem érzett a megszokott rostos, vastag szöveteken kívül, aminek lennie kellett azon a helyen. Hamar rájött, hogy a nadrágját is le kellett volna vennie, mielőtt átfordította. Most fel kellett másznia az esetlen szögben heverő testre, és mindkét kezével be kellett nyúlnia a dereka alá, hogy kigombolja a farmert. Nem lepte meg, hogy Daniel bokszeralsót visel. Ez illett az öltözködési stílusába. Levette az alsónadrágját, utána a zokniját is, majd felkapta a többi ruháját, elsétált velük pár méternyire az út szélétől, és bedugta őket egy kidőlt fatörzs mögé. Utána megismételte ezt az utat a

hátizsákkal is. A laptop remek rejtekhely lett volna bármilyen elektronikus eszköz számára, amit a tudtán kívül magával hordoz. Nem ez volt az első alkalom, hogy neki kellett levetkőztetnie a célszemélyt. A laboratóriumi körülmények között rendelkezésére álltak olyan emberek, akik előkészítették számára a pácienseket – Barnaby az alattvalóiknak nevezte őket –, de nem mindig dolgozott laboratóriumban, és az első útján az afganisztáni Heratban rájött, mennyire hálásnak illene lennie az alattvalóikért. Egy olyan férfit levetkőztetni, aki hónapok óta nem fürdött, nem túl kellemes feladat – főleg, ha ő sem tud lezuhanyozni utána. Daniel legalább tiszta volt. Aznap csak a lány izzadt meg kettejük közül. Talált egy csavarhúzót a csomagtartóban, és gyorsan lecserélte a washingtoni rendszámot egy olyanra, amit egy hasonló kocsiról szedett le egy nyugat-virginiai roncstelepen. Csak a biztonság kedvéért futólag a lábak hátsó részét, a talpakat és a férfi kezeit is alaposan átvizsgálta. Egyik végtagján sem talált nyomkövetőre utaló jeleket, valószínűleg azért, mert a végtagokat időnként le szokták vágni bizonyos álláspontok nyomatékosítása végett. Sebhelyeket sem látott. Olyan bőrkeményedéseket sem, amelyek arra utaltak volna, hogy Daniel rendszeres lőgyakorlatokat végezne. Puha tanárkeze volt, néhány keményebb folttal a szokatlan fizikai munka okozta vízhólyagoktól. Megpróbálta visszagörgetni a testét az ülésre, de gyorsan rájött, hogy ez hiábavaló kísérlet lenne. A férfi testhelyzete nem volt túl kényelmes, de ettől függetlenül úgysem fog felébredni. Majd később lesz egy kis izomláza. Bár végtelenül nevetséges, hogy ez egyáltalán eszébe jutott. Miközben visszaterítette rá a takarót, és amennyire tudta, begyűrte a teste köré, felépített egy történetet az elolvasott dokumentumok és az általa

látottak alapján. Hitt abban, hogy Daniel Beach nagyrészt az a férfi, akit most maga előtt lát, egy kedves, alapvetően minden tekintetben jó ember. A kapzsi exfeleség vonzalma érthető. Danielbe valószínűleg könnyű beleszeretni. De miután elég idő eltelt ahhoz, hogy az ex magától értetődőnek vegye a szerelmét, valószínűleg azokra a dolgokra terelődött a figyelme, amiket nem kapott meg – a szép lakásra, a nagy gyémántgyűrűre, az autókra. Most már valószínűleg hiányzik neki Danielnek ez az oldala, mert a szomszéd füve mindig zöldebb és a többi. De valami mélyen eldugott sötétség is volt Danielben, ami talán a szülei fájó és igazságtalan halálából fakadt, és amit a felesége árulása és az utolsó családtagjának elvesztése csak még jobban felerősített. Ezt a sötétséget nem lehet könnyű felszínre hozni. Daniel valószínűleg mélyen magába temeti, távol tartja a rendes életétől, és olyan sötét zugokban tárolja, ahova való. Nem csoda, hogy olyan könnyedén tudott mesélni Mexikóról. Biztosan két Mexikója van: az a boldog hely, amit a tanár imád, és az a veszélyes, amelyet a szörnyeteg szeret. A fejében valószínűleg még csak nem is állt túl közel egymáshoz a kettő. Abban reménykedett, hogy nem valódi pszichiátriai eset. Egyszerűen csak egy meghasonlott ember, aki nem akar lemondani arról a valakiről, akinek tartja magát, ugyanakkor szüksége van arra a szerepre, amit a sötétség biztosít számára. A lány jónak találta az összegzését, és ettől egy kicsit megváltoztak a tervei. A munkája nagy része színészi alakításból állt. Bizonyos páciensek esetében a nagyon hivatalos és érzelemmentes szerep volt a legcélravezetőbb – a fehér köpeny, az orvosi maszk és a csillogó rozsdamentes acél; más esetekben az őrült szadistától való rettegés (bár Barnaby ezt mindig hitelesebben tudta előadni; neki megvolt hozzá az arca

és a haja, azok a rakoncátlan, fehér tincsek, mintha az imént kapott volna elektrosokkot). Minden helyzet különbözött egy kicsit a többitől – volt, aki a sötétségtől félt, volt, aki a fénytől. A lány eredetileg azt tervezte, hogy doktornőset fog játszani – ebben a szerepben érezte magát a legotthonosabban –, de most arra jutott, hogy sötétséggel kell körülvennie Danielt ahhoz, hogy kihozza belőle ezt az oldalát. És neki a Sötét Daniellel kellett beszélnie. Hazafelé menet kanyargott egy kicsit. Nem akarta, hogy amennyiben valaki követi Daniel ruháit vagy holmijait, az továbbjusson ezen az úton. Milliomodszor is végigfuttatta a fejében a lehetőségeket. Az első opció az, hogy ez egy nagyon bonyolult csapda. A második az, hogy mindez igaz, és életek milliói forognak kockán. Nem beszélve a sajátjáról. A hosszú út során a mérleg egy kicsit az utóbbi oldal felé billent. Abban biztos volt, hogy nem egy titkos ügynököt szállít az autójában. És ha csak egy ártatlan állampolgár, akit véletlenszerűen választottak ki arra, hogy őt előcsalogassák, akkor máris elmulasztották a nagy esélyüket arra, hogy lekapcsolják. Egyszer sem támadták meg, senki nem próbálta meg követni… vagy legalábbis nem vette észre. Eszébe jutottak a Daniel elleni terhelő bizonyítékok hatalmas kupacai, és nem tudta visszafogni magát. Ő reménytelenül hisz bizonyos dolgokban. Úgyhogy most jobb, ha munkához lát, és megment pár életet. Nagyjából tizenegy körül kanyarodott be a farmépület elé, hullafáradtan és farkaséhesen, de kilencvenöt százalékos bizonyossággal, hogy nem hagyott maga után olyan nyomokat, amelyek akár a részleget, akár De la Fuentest elvezethetnék hozzá. Gyorsan végignézte a házat, hogy ellenőrizze, nem törtek-e be hozzá (és nem haltak-e meg nála az ajtó kinyitása után közvetlenül), majd miután hatástalanította a biztonsági eszközeit, behajtott az autóval az istállóba.

Amint behúzta maga mögött az ajtót, és újra élesítette a „riasztót”, dolgozni kezdett Daniel előkészítésén. Az összes többi feladatot letudta már. Egy philadelphiai Home Depotban vett néhány konnektorba dugható időzítőt, és csatlakoztatta őket a főépület szobáinak lámpáihoz; a több hétre elutazó turistákhoz hasonlóan ő is gondoskodott arról, hogy lakottnak tűnjön a háza. Az egyik időzítőbe egy rádiót dugott be zajforrásként. A ház jó csali volt. A legtöbb ember először azt kutatná át, mielőtt folytatja az útját a sötét pajtába. Ráadásul a pajta sötét is marad. A lány létrehozott egyfajta sátrat a közepén, ami elrejti a fényt és eltompítja a hangokat, miközben ezzel egy időben Daniel elől is eltakarja a környezetét. A belső tér nagyjából téglatest alakú volt, körülbelül két méter magas, három méter széles és négy és fél méter hosszú. PVC-csövekből, fekete ponyvákból és rugalmas kötelekből építette, és a belsejére ragasztott két réteg piramisszivaccsal szigetelte. Az egész nagyon kezdetlegesnek tűnt, de egy barlangnál jobb volt, és korábban már abban is kellett dolgoznia. A sátor közepén túlméretezett fémlap feküdt fekete, állítható magasságú lábakkal. Ezt ott találta az istállóban – kétségkívül a hitelesség végett tartották ott –, és valamiféle állatorvosi műtőasztal lehetett. Nagyobb volt, mint amekkorára szüksége lett volna – ez az állatorvos tehenekkel dolgozott, nem kiscicákkal –, de még így is praktikus zsákmány. Azok közé a dolgok közé tartozott, amelyek végül rábírták, hogy kivegye ezt a túlárazott turistacsapdát. Volt egy másik fémasztal is, amelyet íróasztal gyanánt használt a számítógépe, a monitorok és egy tálcányi olyan eszköz számára, amelyek remélhetőleg csak díszletek lesznek. Az intravénás állvány az ágy fejvége mellett várakozott, és már fel is volt rá erősítve egy zacskó sóoldat. Az állvány mellett fém konyhai zsúrkocsi állt; rajta egy

rozsdamentes acéltálcán számos apró injekciós tű hevert jól láthatóan. A tűk alatti drótkosárban gázmaszk és vérnyomásmérő. És persze azok az eBayen vásárolt rögzítőpántok, börtönre és gyógyintézetekre optimalizálva, amelyeket később a rozsdamentes acélba nagy fáradsággal belefúrt lyukakhoz láncolt. Ezekből a pántokból külső segítség nélkül nem lehetett kiszabadulni. És még a segítőnek is szüksége lehet hozzá egy lángszóróra. Két kijáratot csinált magának, egyszerű réseket a ponyván, mint amikor az ember széthúzza a függönyt. A sátor előtt összecsukható ágyat helyezett el, a hálózsákját, egy rezsót, egy kis hűtőszekrényt, és az összes többi dolgot, amire szüksége lehet. A vendégszobából nyílt egy kis háromelemes fürdőszoba is, de az túl messze volt ahhoz, hogy ott aludjon, és amúgy sem volt benne kád, csak zuhanyzó. Ezen a hétvégén kénytelen lesz eltekinteni a korábbi szokásaitól. Költöztetőhevederek segítségével húzta ki Daniel ernyedt testét az autóból egy kis targoncára, és közben párszor beütötte a férfi fejét. Valószínűleg nem olyan erősen, hogy agyrázkódást kapjon. Utána betolta a legalacsonyabb állásba eresztett asztalhoz, és felgördítette rá. Daniel még mindig mélyen aludt. A lány a hátára fektette, a karját és a lábát nagyjából negyvenöt fokos szögbe állította a testéhez képest, és megemelte az asztalt. Egyesével felhelyezte rá a béklyókat. A férfi egy darabig nem fog testhelyzetet változtatni. Utána következett az intravénás tű; Daniel szerencsére nem száradt ki túlzottan, de az is lehet, hogy csak nagyon jó erekkel rendelkezett. A lány könnyedén a helyére illesztette a vezetéket, és megindította a csöpögtetést. Egy parenterális táplálózacskót is elhelyezett a sóoldat mellett. Ez lesz minden tápanyag, amit a férfi a következő három nap során kap, ha annyi időbe telik. Éhes lesz, de az agya jól fog üzemelni, amikor majd arra lesz szükség. Felrakta a pulzus-oximétert a

nagylábujjára – a kezéről le tudta volna húzni –, és a száraz elektródákat a hátára, egyet-egyet mindkét tüdeje alá, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartsa a légzését. Egy gyors simítás az elektromos hőmérővel a homlokán elárulta neki, hogy Daniel testhőmérséklete pillanatnyilag normális. A húgyhólyagkatéterek terén nem volt gyakorlata, de a behelyezés aránylag egyszerű művelet volt, és a férfi nem volt olyan állapotban, hogy tiltakozzon, ha valamit rosszul csinál. Éppen eleget kell majd takarítania a vizeletfoltok nélkül is. Erre gondolva körberakosgatta a padlót a páciens körül nedvszívó, vízhatlan réteggel bevont kis négyzetekkel, amilyeneket kiskutyák szobatisztaságra való tanítása során szoktak használni. Ha túl kell lépnie az első szakaszon, hányással mindenképpen lesz dolga. A vér mennyisége attól függ majd, hogy a férfi hogyan reagál a megszokott módszereire. De itt legalább voltak lefolyók. Kezdett lehűlni a levegő az istállóban, úgyhogy ráterített Danielre pár takarót. Muszáj volt még egy darabig öntudatlan állapotban tartania, és a bőrét érő hideg ezt nem segítette elő. Pár pillanatnyi habozás után levette az egyik párnát a vendégszoba ágyáról, és a férfi feje alá tette. Csak azért, mert nem akarom, hogy felébredjen, nyugtatta meg magát. Nem azért, mert kényelmesebbé akarom tenni a helyzetét. Tűt döfött az intravénás zacskóba, és belenyomott még egy kis adag altatót. Ez legalább négy óráig hatni fog. Végül az arcára húzott egy gázmaszkot, és beletekert egy fiolát. Ha a biztonsági óvintézkedései megölik Danielt, akkor nem fogja tudni megszerezni tőle a szükséges információkat. Végül még egyszer körbejárta a területet. Az ablakból látta, hogy a házban a megfelelő lámpák égnek. A halotti csendben mintha még a Top 40 halvány foszlányait is hallotta volna valahonnan.

Amint meggyőződött arról, hogy minden behatolási pont biztosítva van, megevett egy müzliszeletet, fogat mosott a kis fürdőszobában, beállította az ébresztőóráját háromra, kitapogatta a pisztolyát a tábori ágya alatt, a mellkasához szorította a fioláját, majd befészkelte magát a hálózsákjába. A teste már aludt, és az agya sem maradt le sokkal mögötte. A lánynak éppen csak annyi ideje maradt, hogy felhúzza magára a gázmaszkot, mielőtt teljesen elveszítette az öntudatát.

6. FEJEZET Fél négyre már felkelt, felöltözött, és evett. Még mindig kimerült volt, de készen állt a munka megkezdésére. Daniel még öntudatlanul és békésen aludt. Amikor felébred, kipihent lesz, de nem fogja tudni, mi történt. Fogalma sem lesz, hogy mennyi az idő, vagy, hogy milyen nap van. A kényelmetlenség hatékony eszköznek számított a lány szakmájában. Elvette tőle a párnát és a takarót, miközben azért beismerte magának, hogy nem szívesen teszi. De meg kellett tennie; a kiképzésétől függetlenül mindenki nagyon kényelmetlenül érzi magát, ha meztelenül és tehetetlenül fekszik az ellenségével szemben. A bűntudat volt az utolsó dolog, amit engedélyezni szándékozott magának a következő pár napban. Minden ilyesmit lezárt magában. Már több mint három év eltelt az előző alkalom óta, de érezte, ahogy kikapcsolnak benne bizonyos dolgok. A teste még emlékezett a folyamatra. Tudta, hogy megvan benne az ehhez szükséges erő. A haja nedves volt a gyors festéstől, és az arcán vastagnak tűnt a sminkréteg, bár igazából alig festette ki magát. A bonyolultabb dolgokhoz nem értett, úgyhogy egyszerűen csak felkent egy adag sötét szemhéjpúdert,

rengeteg szempillafestéket, a száját pedig vérvörösre rúzsozta. Nem úgy tervezte, hogy ilyen hamar megváltoztatja a hajszínét, de az álcázás a stratégiája része volt. A fehér orvosi köpeny és a kék műtősruha, amit magával vitt, kivasalva és összehajtva várta a táskájában. Jelenleg viszont ismét a szűk, fekete pólóját viselte fekete farmernadrággal. Örült, hogy a farmépületben van mosó- és szárítógép. A pólót hamarosan ki kell mosnia. Vagyis már előző nap ki kellett volna. Furcsa, hogy egy kis színes por és krém milyen könnyen megváltoztatja az ember külsejét. A lány megnézte magát a tükörben, és elégedett volt azzal, hogy milyen keménynek, milyen hidegnek tűnik az arca. Megfésülködött, a haját hátrasimította, majd besétált az istállóban lévő kihallgatóhelyiségbe. A fenti PVC-rudakra fényvetőket erősített, de most nem kapcsolta be őket, csak a két derékmagasságban lévő, hordozható lámpát. A fekete szigetelőszalag és a szürke piramisszivacs ugyanolyan színűnek tűnt az árnyékban. Az éjszaka során egyre hidegebbé vált a levegő. A páciens karja és hasa libabőrös lett. A lány ismét végighúzta a hőmérőt a homlokán. Még mindig a normál tartományban volt a testhőmérséklete. Végül bekapcsolta a számítógépét, és elvégezte a szükséges beállításokat. Húszpercnyi inaktivitás után be fog kapcsolni a képernyővédő. A számítógép másik oldalán egy kis fekete doboz volt, a tetején billentyűzettel, az oldalán pedig egy vörös lámpával, de azzal most nem foglalkozott, hanem munkához látott. Valami rossz érzés próbált benne a felszínre törni, miközben beinjekciózta az intravénás zacskóba azt az anyagot, ami majd magához téríti a pácienst, de könnyedén elnyomta. Daniel Beachnek két oldala van, és neki is. Most a másik énje jött elő, az, akit a részlegnél a Vegyésznek

neveztek, és a Vegyész egy gép. Könyörtelen és hajthatatlan. Az ő szörnyetege már kiszabadult. Remélhetőleg a férfié is előjön majd játszani. Az új szer beáramlott a férfi ereibe, és Daniel légzése szaggatottabbá vált. Az egyik keze ökölbe szorult, majd elernyedt, és nekifeszült a csuklópántnak. Bár nagyrészt még mindig öntudatlan volt, pár ránc suhant át a homlokán, miközben megpróbált az oldalára fordulni. A térde kicsavarodott, rángatni kezdte a bokapántját, majd hirtelen felpattant a szemhéja. A lány csendben álldogált az ágy lábánál, és figyelte, ahogy pánikba esik; a légzése zihálássá vált, a szívritmusa felgyorsult, a teste nekifeszült a kötelékeinek. A páciens űzött tekintettel meredt a sötétségbe, miközben megpróbálta felfogni, hogy hol lehet, megpróbált valami ismerős kapaszkodópontot találni. Majd hirtelen mozdulatlanná vált, és feszülten hallgatózni kezdett. – Hahó? – suttogta. A lány mozdulatlanul várakozott a megfelelő pillanatra. A páciens további tíz percig hol vadul nekifeszült a kötelékeinek, hol hallgatózni próbált a hangos zihálásán át. – Segítség! – kiáltott fel végül. – Van itt valaki? – Szia, Daniel – válaszolt a lány csendesen. A férfi feje megrándult, és a nyakát megfeszítve próbálta kideríteni, honnan jöhetett a hang. Egy hivatásos katona, gondolta a lány szórakozottan, ösztönösen sem hagyná ilyen védtelenül a torkát. – Ki van ott? Ki az? – Az nem igazán számít, hogy én ki vagyok, Daniel. – Hol vagyok? – Ez sem releváns.

– Mit akarsz? – kérdezte a férfi félig kiabálva. – Ügyes vagy, kitaláltad. Ez az a kérdés, ami számít. Megkerülte az asztalt, hogy a férfi ránézhessen, bár a lámpák még mindig hátulról világították meg, és az arca nagy része árnyékba borult. – Nincs semmim – tiltakozott Daniel. – Se pénzem, se kábítószerem. Nem segíthetek neked. – Én nem dolgokat akarok, Daniel. Amit én akarok… nem, amire szükségem van, az az információ. És te csak úgy juthatsz ki innen, ha megadod nekem. – Én nem tudok semmit… semmi fontosat! Könyörgök… – Hagyd abba! – csattant fel a lány hangosan, mire a páciens döbbenten felszisszent. – Idefigyelnél rám, Daniel? Ez a rész létfontosságú lesz. A férfi sebesen pislogva bólintott. – Muszáj megkapnom ezt az információt. Nincs más opció. És ha arra kerül a sor, Daniel, akkor addig foglak bántani, amíg el nem mondod, amit tudnom kell. És nagyon keményen bántalak majd. Nem feltétlenül akarom megtenni, de az sem zavar, ha nem hagysz más lehetőséget. Ezt azért mondom el neked, hogy még most dönthess, mielőtt elkezdem. Áruld el nekem, amit tudnom kell, és szabadon engedlek. Ennyire egyszerű. Megígérem, hogy ebben az esetben nem foglak bántani. Ezzel nekem időt spórolnál meg, magadnak pedig rengeteg szenvedést. Tudom, hogy nem akarod elmondani, de kérlek, lásd be, hogy mindenképpen el fogod. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, de végül nem leszel képes uralkodni magadon. Mindenki megtörik előbb-utóbb. Úgyhogy most meghozhatod a könnyű döntést. Meg fogod bánni, ha nem teszed. Megértetted? Ezt a beszédet már nagyon sok páciensnek előadta a karrierje során, és általában rendkívül hatékonynak bizonyult. Az esetek negyven százalékában szóra tudta bírni vele az embereket. Voltak, akik ezzel aztán

be is fejezték a vallomást, és nem mondtak mást, úgyhogy további próbálkozásokra azért volt szükség, de jó eséllyel már most megkaphatja az első beismerést néhány információdarabkával együtt. A statisztika annak függvényében változott, hogy kinek adta elő ezt a beszédet; ha katonákról volt szó, az esetek nagyjából felében még azelőtt megkapta az első vallomásokat, hogy bármiféle fájdalmat okozott volna. Az igazi kémeknek csak öt-tíz százaléka mondott bármit is fizikai kellemetlenségek hiányában. Ugyanez igaz volt a vallási megszállottakra is. A huszadrangú bűnsegédek esetében a beszéd az esetek száz százalékában működött. A vezetők viszont soha nem ismertek be semmit fájdalom nélkül. A lány erősen reménykedett abban, hogy Daniel csak egy felkapott bűnsegéd. A férfi folyamatosan rámeredt, miközben beszélt, az arcára ráfagyott a rettegés. De végül, amikor a lány a zárómondathoz ért, az értetlenségtől elkeskenyedett a szeme, és összeszaladt a szemöldöke. A lány nem erre az arckifejezésre számított. – Megértettél, Daniel? A férfi hangja döbbent volt: – Alex? Alex, te vagy az? Pontosan ezért nem szokott senki kapcsolatot teremteni a célpontokkal a művelet előtt. A lány kiesett a szerepéből. – Természetesen nem ez az igazi nevem, Daniel. Ezt te is tudod. – Mi? – Nem Alexnek hívnak. – De… te orvos vagy. Segítettél nekem. – Másfajta orvos vagyok, Daniel. És nem segítettem neked. Elkábítottalak és elraboltalak. A férfi arca kijózanodott. – Kedves voltál velem. A lánynak el kellett nyomnia egy sóhajt.

– Csak azt tettem, amit meg kellett tennem ahhoz, hogy idehozzalak. Most viszont koncentrálnod kell, Daniel. Válaszolnod kell a kérdéseimre. El fogod mondani nekem, amit tudni akarok? Ismét kétkedést látott a férfi arcán; mintha nem hinne abban, hogy tényleg képes lenne bántani, hogy mindez tényleg megtörténik. – Bármit elmondok, amit tudni akarsz. De, mint már említettem, nem tudok semmi fontosat. Nincsenek bankszámláim, vagy, nem is tudom, kincses térképeim, vagy ilyesmi. Semmit nem tudok, ami megérné ezt az egészet. Gesztikulálni próbált a lekötözött kezével. Eközben végignézett magán, és mintha csak ekkor döbbent volna rá, hogy meztelen. Teljesen elvörösödött – az arca, a nyaka és egy csíkban a mellkasa is –, és ösztönösen felrántotta a kezét, mintha el akarná takarni magát. A légzése és a szívverése ismét megugrott. A meztelenség: akár titkos ügynökökről van szó, akár drogkereskedőkről, mindenki gyűlöli. – Nekem nem kincses térképekre van szükségem. És nem nyereségvágyból csinálom ezt, Daniel. Ártatlan életeket akarok megmenteni. Beszéljünk erről. – Nem értem. Hogyan segíthetnék ilyesmiben? És miért ne tenném meg? A lánynak nem tetszett a beszélgetés alakulása. Azokat, akik ragaszkodtak a tudatlanságukhoz és az ártatlanságukhoz, általában sokkal nehezebb volt megtörni, mint azokat, akik beismerték a bűnösségüket, csak nem akarták elárulni a kormányukat, a dzsihádjukat vagy a bajtársaikat. A lány az asztalhoz sétált, és felvette az első képet. De la Fuentes éles fotója volt az. Egy közelkép az egyik biztonsági kamerából.

– Kezdjük ezzel az emberrel – mondta, miközben Daniel szeme elé tartotta a felvételt, és ráirányította az egyik lámpát. Tökéletes értetlenség, mindenfajta reakció teljes hiánya. Ami rossz jel. – Ez kicsoda? Ezúttal hagyta, hogy a sóhaja tisztán hallható legyen. – Rossz döntéseket hozol, Daniel. Kérlek, gondolkozz el azon, amit csinálsz. – De nem tudom, hogy ki ez! A lány rezignált tekintettel végigmérte. – Teljesen őszinte vagyok, Alex. Nem ismerem ezt az embert. A lány ismét felsóhajtott. – Akkor, azt hiszem, ideje hozzálátnunk. Ismét felbukkant a hitetlenkedés. Még soha nem látott ilyesmit egyik kihallgatása során sem. Mindenki más, aki az asztalán feküdt, pontosan tudta, hogy miért van ott. Rettegéssel, könyörgéssel, és, bizonyos esetekben, sztoikus ellenállással volt már dolga, de ezzel a furcsa, bizalommal teljes, szinte kihívó úgysem fogsz bántani tekintettel még soha. – Izé, ez valamiféle szexuális fétis nálad? – kérdezte a férfi halkan, és a hangjában a helyzete minden bizarrsága ellenére is szégyenkezés csengett. – Csak mert nem igazán ismerem a szabályokat… A lány elfordult, hogy elrejtse a helyzethez nem illő mosolyát. Szedd össze magad, utasította önmagát. Igyekezett úgy tenni, mintha amúgy is pontosan abban a pillanatban akart volna elsétálni, és az asztalához lépett. Megnyomott egy gombot a számítógépén, hogy ébren tartsa. Utána felkapta a fémtálcát, amelyen az eszközök ettől egymáshoz koccantak. Odavitte a férfihoz, a peremét az injekciós tűk mellé támasztotta, és úgy állította be a lámpát, hogy a fénye megcsillanjon a fémeken. – Sajnálom, hogy nem érted – mondta rezzenéstelen hangon. – Megnyugtathatlak, hogy halálosan komolyan gondolom a dolgot.

Szeretném, ha megnéznéd ezeket. A férfi odapillantott, és tágra nyílt a tekintete. A lány nagyon figyelt, hogy nem tör-e elő belőle a másik oldala, a Sötét Daniel, de semmi. A tekintete a végtelen rettegése ellenére is gyengéd maradt valahogy. Ártatlan. A lánynak az ugrott be, hogy mit mondott Norman Bates Hitchcock filmjében. Biztosan olyan arcom van, hogy hinnie kell nekem. Megborzongott, de a férfi, aki a tekintetét még mindig az eszközökre szegezte, nem vette észre. – Nem kell túl gyakran használnom őket – érintette meg a fogókat könnyedén, majd végighúzta az ujját egy különösen nagy szikén. – Nekem akkor szoktak szólni, amikor azt akarják, hogy a páciens többé-kevésbé… sértetlen maradjon. – Az utolsó előtti, kihangsúlyozott szónál megsimogatta a fogókat. – De amúgy sincs igazán szükségem ezekre az eszközökre – pöccintette meg a hegesztőgép tartályát. – Kitalálod, hogy miért? A férfi nem válaszolt, megdermedt rémületében. Most már kezdte érteni. Igen, ez itt komoly. Csakhogy a Sötét Danielnek ezt már tudnia kellene. Akkor meg miért nem jön elő? Azt hiszi, hogy átverheti? Vagy hogy az elbűvölő modorával a metrón sikerült megolvasztania gyenge női szívét? – Megmondom, miért – folytatta olyan halkan, hogy szinte már suttogott. Bizalmasan közelebb hajolt, és egy kedves, sajnálkozó mosolyt varázsolt az arcára, ami a szeméig nem ért el. – Azért, mert amit én csinálok, az sokkal… jobban… fáj. Úgy tűnt, mintha a férfi szeme ki akarna ugrani a fejéből. Ez legalább ismerős reakció volt. A lány elhúzta a tálcát, és hagyta, hogy a férfi tekintete a mögötte megcsillanó injekciós tűkre vándoroljon.

– Az első alkalom csak tíz percig fog tartani – mondta továbbra is hátat fordítva, miközben visszatette az eszközeit az asztalra. Majd megpördült. – De sokkal hosszabbnak fog tűnni. Csak ízelítő lesz… akár figyelmeztetésnek is tekintheted. Amikor vége, ismét megpróbálunk beszélgetni. Megfogta a tálca túlsó végén lévő injekciós tűt, nyomott rajta egyet, amíg meg nem jelent egy csepp a tű tetején, majd színpadiasan lerázta róla, mint valami filmbéli ápolónő. – Kérlek! – suttogta a férfi. – Könyörgök, tényleg nem tudom, mi ez az egész. Nem tudok segíteni neked. Esküszöm, hogy ha tudnék, megtenném. – Meg is fogod – ígérte a lány, majd beszúrta a tűt a férfi bal tricepszébe. A reakció szinte azonnali volt. A férfi bal karja görcsbe rándult, és megfeszült a kötelékei alatt. Miközben Daniel rémült tekintettel bámulta begörcsölt izmait, a lány felkapott egy másik injekciós tűt, és átment a jobb oldalára. A férfi látta, mire készül. – Alex, kérlek! – kiabálta. A lány ügyet sem vetett rá és a próbálkozására, hogy kitérjen előle. Mintha elég erős lenne ahhoz, hogy elszakítsa a pántokat. Beledöfte az adag tejsavat a férfi jobb combjába. Daniel lába megfeszült, az izmai felemelték a lábfejét az asztalról. Daniel felhördült, majd nyögdécselni kezdett. A lány kimérten mozgott, nem sietett, de nem is lassított. Egy újabb injekciós tű. A bal karja már amúgy is túl tehetetlen volt ahhoz, hogy megpróbáljon ellenállni. Ezúttal a bal bicepszét szúrta meg. Az ellentétes irányba húzó tricepsz azonnal nekifeszült a bicepsznek, és versenyre keltek egymással az összehúzódás dominanciájáért.

A férfi szájából úgy robbant ki a levegő, mintha gyomorszájon vágták volna, de a lány tudta, hogy ez a fájdalom sokkal-sokkal rosszabb, mint bármilyen ütés. Még egy injekció, ezúttal a jobb combhajlító izomba. Ugyanaz a hullámzó küzdelem indult meg a lábában, mint korábban a karjában. És az üvöltés is ekkor kezdődött. A lány visszasétált a fejéhez, és szenvtelenül figyelte, ahogy a nyaki inai megfeszülnek és kifehérednek. Amikor Daniel ismét üvöltésre nyitotta a száját, ő betömte egy ronggyal. Ha leharapja a nyelvét, akkor nem fog tudni elmondani semmit. Lassan az asztala mellett álló székhez sétált, miközben a fojtott sikolyokat elnyelte a két réteg szivacs. Leült, és keresztbe tette a lábát. A monitorokat figyelte – minden felszökött, de semmi nem került a veszélyzónába. Egy egészséges test sokkal több fájdalom elviselésére képes, mint a legtöbben gondolnák, mielőtt a létfontosságú szervei komolyabb veszélybe kerülnének. Végighúzta az ujját a számítógépe érintőmezején, hogy a képernyő fényes maradjon. Utána levette a kezéről a karóráját, és a térdére fektette. Ezt leginkább a drámai hatás kedvéért csinálta; éppen ilyen könnyedén figyelhette volna az időt a számítógépe vagy a monitorok óráján is. Várakozás közben a férfira összpontosított. Sötét ruháján élénken csillogott a karóra. A páciensei általában ijesztőnek találták, hogy ilyen szenvtelenül képes bámulni a művét. Úgyhogy csak figyelte a férfit udvarias arccal, mintha egy közepes színdarab egyik nézője lenne, miközben Daniel teste görcsök között rángatózott, kicsavarodott az asztalon, a sikolyai pedig a rongyon is áttörtek. A tekintete néha rászegeződött, esdekelve és fájdalommal telve, máskor pedig eszeveszetten forgott mindenfelé.

Tíz perc nagyon hosszúnak tud tűnni. A férfi izmai egymástól függetlenül kezdtek rángatózni, némelyik csomóba állt össze, mások pedig mintha le akartak volna ugrani a csontjairól. Az arcán verejték csorgott végig és sötétítette el a haját. Az arccsontján mintha fel akart volna repedni a bőr. A sikolyai mélyebbé és rekedtebbé váltak, és inkább állati üvöltésnek kezdtek tűnni, mint emberinek. Még hat perc. És ez még csak nem is az igazán jófajta szerek közé tartozott. Bárki, aki elég perverz ahhoz, hogy meg akarja tenni, képes lenne előidézni ezt a fajta fájdalmat. A sav, amit használt, nem tartozott az illegális vegyületek közé; aránylag könnyű volt beszerezni az internetről, még akkor is, ha az ember történetesen rejtve akart maradni az Egyesült Államok kormányának sötét oldala elől. Régen, vallatókarrierjének a fénykorában, amikor a rendelkezésére állt a csodálatos laboratóriuma és a csodálatos költségvetési kerete, a szekvenálója és a reaktora, valóban egyedi és rendkívül specifikus előkészületekre volt képes. A Vegyész igazából egyáltalán nem volt találó becenév számára. Ugyanakkor a Molekuláris Biológus valószínűleg túl hosszú lett volna. Kettejük közül Barnaby volt a kémia mestere, és azok a dolgok, amiket tőle tanult, még jóval azután is életben tartották, hogy elveszítette a laboratóriumát; végül valóban az álnevévé vált. De az elején a monoklonális antitestekkel kapcsolatos elméleti kutatómunkájával hívta fel magára a részleg figyelmét. Sajnos nem kockáztathatta meg, hogy elvigye Danielt a laboratóriumba. Ez a művelet ott sokkal gyorsabban eredményt hozott volna. És annyira közel állt ahhoz, hogy konkrétan kiiktassa a fájdalmat a folyamatból. Ez volt az ő Szent Grálja, bár láthatóan senki más nem vágyott rá ennyire. Biztos volt benne, hogy ha az elmúlt három évben a

laborban dolgozik ahelyett, hogy az életét próbálja menteni, akkor mostanra sikerült volna létrehoznia a kulcsot, amivel bármit ki lehet szedni egy emberi elméből. Minden kínzás és válogatott rémség nélkül. Csak gyors válaszok lettek volna, amelyeket kellemes körülmények között kapnak meg, utána pedig egy hasonlóan kellemes út vagy egy börtöncellába, vagy a kivégzési helyszínre. Hagyniuk kellett volna, hogy a munkáját végezze. Még mindig maradt négy perc. Ő és Barnaby sokat beszélgettek arról, hogy milyen stratégiákkal vészelhetnék át a kihallgatások ezen szakaszait. Barnaby történeteket mesélt magának. Felidézte gyermekkora tündérmeséit, és modern verziókat talált ki belőlük alternatív befejezésekkel, vagy azon merengett, hogy mi történne, ha a szereplők cserélnének egymással. Azt mondta, hogy némelyik ötlete egészen jónak tűnik, és ha lesz egy kis ideje, le is fogja írni őket. A lány viszont úgy érezte, hogy csak az időt vesztegetné, ha nem csinálna közben valami hasznosat. Ilyenkor terveket szőtt. Eleinte annak a monoklonális antitestnek az új verzióin gondolkozott, amely képes lenne irányítani az agyi reakciókat, és blokkolni a neurális receptorokat. Később a menekülését tervezgette, mindent végiggondolt, ami balul sülhet el, az összes legrosszabb eshetőséget, és azt, hogy hogyan kerülhetné el ezeket a csapdákat. Utána azt, hogy hogyan menekülhetne ki ezekből a csapdákból félúton. Majd azután, hogy beléjük sétált. Minden lehetőséget megpróbált elképzelni. Barnaby azt mondta, időnként szüksége lenne egy kis mentális kikapcsolódásra. Szórakozzon egy kicsit, különben mi értelme az életének? Maga az élet, gondolta a lány. A puszta létezésnél nem kér többet. Úgyhogy befektette a szükséges mentális erőfeszítéseket abba, hogy

lehetővé tegye. Aznap a következő lépésén gondolkozott. Aznap, másnap, vagy ha minden kötél szakad, a harmadik napon Daniel mindent el fog neki mondani. Mindenki megtörik előbb-utóbb. Az élet nagy igazságai közé tartozik, hogy az emberi test fájdalomtűrése korlátozott. Van, aki jobban bírja egyik-másik fajtát, de ez csak annyit jelentett, hogy másfajta fájdalomra kell majd váltania. Egyszer eljön majd az a pont, amikor, ha Daniel nem beszél, a hasára fogja fordítani – hogy ne fulladjon meg a saját hányásától –, és beadja neki azt, amit zöld tűnek nevezett, bár a benne lévő szérum éppen olyan átlátszó volt, mint az összes többi. Ha az sem működik, akkor kipróbálja valamelyik hallucinogént. Mindig akadnak új fajtái a fájdalomnak. Az emberi test olyan sokféleképpen képes reagálni az ingerekre. Amint megkapja, amit akar, véget vet Daniel szenvedéseinek. Elkábítja, majd küld egy e-mailt Carstonnak erről az IP-címről, amelyben mindenről beszámol neki, amit megtudott. Ezt követően autóba száll, és nagyon sokáig csak vezetni fog. Lehet, hogy Carston és a többiek nem fogják üldözőbe venni. Az is lehet, hogy igen. És talán soha nem fogja megtudni, mert legnagyobb valószínűséggel addig bujkál majd, amíg meg nem hal – remélhetőleg természetes módon. Mielőtt véget ért volna a kilencedik perc, kezdett elmúlni a szer hatása. Mindenkinél másképp működött, és Daniel elég nagydarab volt. Az üvöltése nyögdécseléssé változott, miközben a teste lassan egy kupac kimerült hússá olvadt az asztalon, majd elcsendesedett. A lány kivette a szájából a rongyot, és hagyta, hogy levegő után kapjon. A férfi pár hosszú pillanatig csodálattal vegyes szörnyülködéssel bámulta, majd elsírta magát. – Adok neked pár percet – mondta a lány. – Szedd össze a gondolataidat.

Kiment a Daniel számára láthatatlan kijáraton át, majd csendesen leült a tábori ágyára, és azt hallgatta, ahogy a férfi megpróbálja visszanyelni a zokogást. A sírás normálisnak számított, és általában jó jel volt. Ugyanakkor most egyértelműen Daniel, a Tanár sírt. Még mindig nyoma sem volt a Sötét Danielnek, egyetlen mindentudó pillantás vagy védekező mozdulat formájában sem. Vajon mivel lehetne előpiszkálni? Ha tényleg egy valódi disszociatív személyiségzavarról van szó, akkor ki tudja vajon kényszeríteni annak a személyiségnek a megjelenését, amelyikre szüksége van? Aznap egy igazi pszichológusra lett volna szüksége. Ha engedelmesen besétál a laboratóriumba, ahogy akarták, akkor valószínűleg azonnal találtak volna egyet neki. Hát, ezen most már nem lehet segíteni. Csendesen elmajszolt egy puha reggeli kekszet, miközben arra várt, hogy a férfi légzése egyenletessé váljon, majd megevett még egyet. Utána leöblítette egy kis doboz almalével a hűtőből. Amikor ismét belépett a sátorba, Daniel elkeseredetten bámulta a mennyezetet. A lány csendesen a számítógépéhez lépett, és megnyomta az egyik gombját. – Sajnálom, hogy át kellett esned rajta, Daniel. A férfi nem hallotta, hogy bejött. Most olyan messzire rándult a hangjától, amilyen messzire csak tudott. – Ne kelljen megismételnünk, jó? – kérdezte a lány. Visszaült a székébe. – Én is szeretnék hazamenni. – Hazugságféle volt, de ugyanakkor igaz, még ha lehetetlen is. – És, bár talán ezt nem fogod elhinni nekem, igazából nem vagyok szadista. Nem élvezem a szenvedésed látványát. Csak nincs más választásom. Nem engedhetem, hogy az a sok ember meghaljon. A férfi hangja rekedtes volt. – Nem… tudom… miről beszélsz.

– Meglepődnél, hogy milyen sokan mondják ezt, és ismételgetik még azután is, hogy újból és újból átmennek azon, amin te az előbb, sőt, még rosszabb dolgokon is. Utána viszont van, akinél a tizedik körben, van, akinél a tizenhetedikben, de hirtelen kitör belőlük az igazság. Én pedig elmondhatom a jófiúknak, hogy hol keressék a nukleáris fegyvert, vagy a vegyi bombát, vagy a kórokozót. És akkor az emberek életben maradnak, Daniel. – Én nem öltem meg senkit – felelte a férfi reszelős hangon. – De azt tervezed, én viszont le foglak beszélni róla. – Soha nem csinálnék ilyet. A lány felsóhajtott. – Sokáig fog tartani, ugye? – Nem tudok olyasmit elmondani neked, amiről nincs tudomásom. Nem a megfelelő embert kaptad el. – Ezt is rengeteget hallottam már – felelte a lány könnyedén, de a mondat az elevenébe hasított. Ha nem sikerül előcsalogatnia a másik Danielt, akkor lehet, hogy tényleg a rossz embert kínozza? Hirtelen úgy döntött, hogy ismét eltér az eredeti forgatókönyvtől, bár ha mentális betegségekről volt szó, nem volt elemében. – Daniel, szoktak kihagyásaid lenni? Hosszú szünet. – Mi? – Előfordult már például, hogy felébredtél valahol, és nem tudtad, hogy kerültél oda? Mondott neked bárki olyasmit valaha, hogy olyan dolgokat mondtál vagy csináltál, amikre nem emlékeztél? – Nem. Vagyis hát ma. Úgy értem, pont erről beszélsz, nem? Hogy valami rettenetes dologra készülök, de nem emlékszem, hogy mi az? – Diagnosztizáltak valaha disszociatív személyiségzavarral? – Nem! Alex, ebben a helyiségben nem én vagyok az elmebeteg. Ez egyáltalán nem segített.

– Mesélj nekem Egyiptomról. A férfi felé fordította a fejét. Az arckifejezéséből éppen olyan egyértelműen kitűnt, mire gondol, mintha hangosan kimondta volna: Most viccel velem, hölgyem? De ő csak várt. Daniel eleresztett egy fájdalmas kis sóhajt. – Nos, Egyiptom rendelkezik az egyik leghosszabb történelemmel a modern civilizációk közül. Bizonyítékaink vannak rá, hogy az egyiptomiak már az időszámításunk előtti tizedik évezredben is ott éltek a Nílus mentén. Nagyjából az időszámításunk előtti hatodik évezredre… – Nagyon vicces, Daniel. De nem beszélhetnénk komolyan? – Nem tudom, mit akarsz! Azt szeretnéd kideríteni, hogy tényleg történelemtanár vagyok-e? Egyszerűen képtelen vagyok rájönni! A lány hallotta, ahogy a hangjába visszatér az erő. Az volt a legjobb a vegyületeiben, hogy hamar elmúlt a hatásuk. Így két menet között értelmes beszélgetéseket folytathatott. És azt figyelte meg, hogy a páciensei jobban féltek a fájdalomtól, amikor éppen nem fájt nekik semmi. A hullámhegyek és a hullámvölgyek láthatóan felgyorsították a dolgokat. Lenyomott egy billentyűt a számítógépén. – Mesélj nekem az egyiptomi utadról. – Soha nem jártam Egyiptomban. – Nem oda mentél a Habitat for Humanityvel három évvel ezelőtt? – Nem. Az elmúlt három nyarat Mexikóban töltöttem. – Ugye tudod, hogy léteznek emberek, akik nyomon követik az ilyesmit? Hogy az útleveled száma benne van egy rendszerben, és lenyomozható, hogy mikor hova utaztál? – Pontosan ezért kellene tudnod, hogy Mexikóban voltam! – Ahol megismerkedtél Enrique de la Fuentesszel.

– Kivel? A lány lassan pislogott egyet, és rendkívül unott arcot vágott. – Várjunk csak – mondta a férfi a mennyezetre meredve, mintha onnan akarná leolvasni a helyes választ. – Ezt a nevet ismerem. Nemrég szerepelt a hírekben… azokkal a kábítószeres nyomozókkal együtt, akik eltűntek. Egy kábítószer-kereskedőről van szó, ugye? A lány ismét feltartotta De la Fuentes fényképét. – Ez ő? A lány bólintott. – És miből gondolod, hogy ismerem? A lány nagyon lassan válaszolt. – Abból, hogy kettőtökről is van közös képem. És abból, hogy az elmúlt három év során tízmillió dollárt adott neked. A férfi álla leesett, és szinte csak kinyögni tudta a választ. – Hogy… mi? – Tízmillió dollárt, a te nevedre, kajmán-szigeteki és svájci bankok között szétosztva. Daniel még pár másodpercig bámulta, majd hirtelen harag torzította el az arcát, és a hangja érdessé változott. – Ha van tízmillió dollárom, akkor miért egy csótányokkal teli garzonlakásban élek Columbia Heightsban? Miért ugyanazokat a megfoltozott röplabda-egyenruhákat használjuk az iskolában 1973 óta? Miért metrózom, amikor a volt feleségem új férje egy Mercedesszel kocsikázik a városban? És miért kapok angolkórt attól, hogy folyamatosan ramen tésztát eszem? A lány hagyta, hogy kiadja magából a dühét. A beszédre való hajlandóság az első lépés a jó irányba. De sajnálatos módon ez a dühös Daniel még mindig a középiskolai tanár volt, csak éppen egy nem túl boldog középiskolai tanár.

– Várjunk csak egy pillanatot… Hogy érted, hogy közös képeid vannak rólam a drogos pasassal? A lány az asztalához sétált, és elővette a megfelelő fényképet. – Az egyiptomi El Minyában, De la Fuentesszel – jelentette be, miközben a férfi szeme elé tartotta a fotót. Végre valamiféle reakció. Daniel feje hátrarándult; a tekintete elkeskenyedett, majd tágra nyílt. A lány szinte látta az agyában végigszaladó gondolatokat, amelyek végül az arcán állapodtak meg. A férfi elemezni kezdte a látottakat, és terveket szőtt. A másik Danielnek még mindig nyoma sem volt, de most mintha már legalább felismerte volna azt a részét. – És most sem akarsz Egyiptomról mesélni nekem, Daniel? Összeszorított ajkak. – Soha nem jártam ott. Ez nem én vagyok. – Nem hiszek neked. – A lány felsóhajtott. – Ami nagy kár, mert így most folytatnunk kell ezt az egészet tovább. Visszatért a rettegés, gyorsan és nagy erővel. – Alex, könyörgök, esküszöm, hogy az nem én vagyok. Kérlek, ne. – Ez a munkám, Daniel. Muszáj kiderítenem, hogyan menthetném meg azokat az embereket. Minden tartózkodás eltűnt. – Én nem akarok bántani senkit. Én is azt akarom, hogy megmentsd őket. Ekkor már nehezebb volt nem hinni az őszinteségében. – Ez a kép elárult valamit számodra. A férfi csak megrázta a fejét, és az arca bezárult. – Nem én vagyok rajta. A lánynak be kellett ismernie, hogy egy kicsit le van nyűgözve. Ez tényleg újszerű élmény volt. Mennyire szerette volna, ha megbeszélheti Barnabyval! De mindegy, ketyeg az óra. Nincs ideje reménytelenül

vágyakozni dolgok után. Egyesével a bal tenyerére fektette az injekciós tűket. Ezúttal nyolcat. A férfi mély rettegéssel és… szomorúsággal meredt rá. Kinyitotta a száját, de nem mondott semmit. A lány a jobb kezében szúrásra emelt tűvel egy pillanatra megállt. – Daniel, ha mondani akarsz valamit, akkor jobb, ha sietsz. Lehangoltság. – Az nem segítene. A lány várt még egy másodpercet, és Daniel egyenesen a szemébe nézett. – Csak az arcod – mondta. – Ugyanolyan, mint korábban… pontosan ugyanolyan. A lány elfintorodott, majd megpördült, és elindult a férfi feje felé. Amikor megállt, Daniel megpróbált elhúzódni tőle, de ettől csak még jobban kidudorodott a fejbiccentő izma. A lány általában a kihallgatás későbbi szakaszaira szokta tartogatni ezt a konkrét izmot; ez volt az egyik legfájdalmasabb dolog, amit a pácienseivel tehetett ilyen körülmények között. De most gyorsan végezni akart, úgyhogy beszúrta a tűt a férfi nyakába, és belenyomta a vegyületet. Anélkül, hogy istenigazából Daniel arcára nézett volna, ismét a szájába dugta a rongyot, amint az kinyílt. Majd ledobta a többi tűt, és kimenekült a helyiségből.

7. FEJEZET Elkényelmesedett, valójában ennyi történt. Már tényleg három éve nem csinált ilyet. Ezért kezdett érezni dolgokat. Ezért van rá hatással a célszemély. Csak annyiról van szó, hogy rég kiszállt már ebből a játékból. De még belejöhet újra.

Ez alatt a menet alatt egyszer visszament a sátorba, hogy ébren tartsa a számítógépét, de nem maradt ott nézelődni. Csak azután tért vissza, hogy a dózis kezdte elveszíteni az erejét, nagyjából tizenöt perccel később. A férfi ismét kapkodva vette a levegőt, de ezúttal nem sírta el magát, bár a lány tudta, hogy ez a fájdalom sokkal erősebb volt a korábbiaknál. Immár az összes pántot átitatta a lehorzsolt bőre alól szivárgó vér, ami az asztalra csöpögött. Lehet, hogy a következő menet alatt kénytelen lesz megbénítani, hogy ne szerezzen komolyabb sérüléseket. Ez is ijesztő érzés volt; talán ez segít. A férfi reszketni kezdett. A lány már a kijárat felé fordult, mielőtt rádöbbent, hogy takarót akar hozni neki. Mi ütött belé? Koncentrálj. – Nem akarsz mondani valamit? – kérdezte gyengéden, amikor a férfi légzése egyenletesebbé vált. A válasz kimerült, ziháló hördülések formájában érkezett. – Nem én vagyok. Esküszöm. Nem… tervezek… semmit. Nem ismerem a drogost. Bárcsak segíthetnék. Nagyon, nagyon, nagyon… szeretnék segíteni. Tényleg. – Hmm. Úgy tűnik, ennek a módszernek ellenállsz, úgyhogy talán valami mással fogunk próbálkozni. – El… lenállok? – hörögte a férfi hitetlenkedve. – Tényleg… azt hiszed… hogy ellenállok? – Őszintén szólva, kicsit aggódom amiatt, hogy hallucinogénekkel kell összezavarnom a fejed. Úgy tűnik, hogy már így is éppen elég baj van odafent – kocogtatta meg a lány Daniel verejtékes homlokát. – Lehet, hogy nincs más választásunk, mint a jó öreg módszerek… – Továbbra is szórakozottan paskolta a fejét, miközben az asztalán heverő tálcára és az eszközeire nézett. – Mennyire vagy érzékeny?

– Miért… történik ez… velem…? – Költői kérdés, a férfi nem is várt választ töredezett suttogására. De azért megkapta. – Mert pontosan ez történik azokkal, akik azt tervezik, hogy négy amerikai államban is szabadjára engednek egy halálos influenzavírust, ami akár egymillió amerikai állampolgárral is végezhet. Az Egyesült Államok kormánya rendhagyóan kezeli az ehhez hasonló dolgokat. És engem küldenek, hogy szóra bírjam az elkövetőket. A férfi szeme rászegeződött, és a rettegés helyét váratlanul döbbenet vette át benne. – Mi. A. Rohadt. Élet! – Igen, ez rettenetes, szörnyű és gonosz dolog. Tudom. – Alex, most komolyan, ez őrültség! Azt hiszem, neked valami bajod van. A lány az arcába hajolt. – Az a bajom, hogy nem akarod elárulni, hol van a vírus. Már nálad van? Vagy még De la Fuentesnél? Mikor szállítják le? És hova? – Ez őrültség. Te őrült vagy! – Valószínűleg sokkal jobban tudnám élvezni az életem, ha ez igaz lenne. De kezdem úgy érezni, hogy rossz orvost küldtek. Itt olyasvalakire lenne szükség, aki őrültekkel foglalkozik. Egyszerűen nem tudom, hogyan lehetne előcsalogatni a másik Danielt! – A másik Danielt? – Azt, aki a képeken szerepel! A lány megpördült, felkapott egy marék fotót az asztaláról, és menet közben haragosan rácsapott a számítógép billentyűzetére is. – Nézd – lökte a képeket a férfi arcába, egyiket a másik után, majd dobta le őket a földre. – Ez a te tested – csapta rá az egyiket Daniel vállára, mielőtt hagyta, hogy lehulljon –, a te arcod, látod? Csak az arckifejezése

különbözik. Valaki más bámul ki a szemedből, Daniel, és nem tudom, hogy te tisztában vagy-e egyáltalán a létezésével. De megint megjelent ugyanaz a felismerés. A férfi tudott valamit. – Nézd, egyelőre azzal is megelégszem, ha elárulod, mit látsz ezen a képen. – A magasba emelte azt a fotót, amelyiken a másik Daniel egy mexikói bár hátsó ajtaja előtt őgyelgett. A férfi összetörten meredt rá. – Nem tudom… megmagyarázni… Ez lehetetlen. – Látsz valamit, amit én nem. Mi az? – Ő… – Daniel megpróbálta megrázni a fejét, de alig bírta megmozdítani, annyira kimerültek az izmai. – Úgy néz ki… – Mint te. – Nem – suttogta a férfi. – Úgy értem, igen, természetesen hasonlít rám, de én látom a különbséget. Az, ahogy ezt mondta. Természetesen hasonlít rám. Ismét az az átlátszó őszinteség, de valamit visszatart… – Daniel, te tudod, hogy ki ez? – A kérdés ezúttal valódi volt, nem gúnyolódás, nem retorikai fogás. A lány most nem a pszichiátert játszotta, ami amúgy is elég rosszul ment neki. A kihallgatás kezdete óta most először érezte úgy, mintha nyomon lenne. – Az nem lehet – lehelte Daniel, miközben lehunyta a szemét, a lány érzése szerint nem is annyira a kimerültségtől, inkább azért, hogy kizárja a képet. – Ez lehetetlen. A lány előrehajolt. – Meséld el – dünnyögte. Daniel kinyitotta a szemét, és kérdően ránézett. – Biztos vagy benne? Hogy meg akar ölni embereket? Olyan természetesen használja az egyes szám harmadik személyt.

– Több százezer embert, Daniel – biztosította a lány éppen olyan őszinte hangon, ahogy a férfi beszélt. Ő is a harmadik személyt használta: – A kezében van egy halálos vírus, és el fogja terjeszteni egy pszichopata drogbáró nyomására. Már le is foglalta a szállodákat… a te nevedben. Három héten belül munkához lát. Suttogás. – Nem hiszem el. – Én sem akarom elhinni. Ez a vírus nagyon veszélyes, Daniel. Sokkal több emberrel fog végezni, mint egy bomba. És nem lehet megfékezni a terjedését. – De hogyan fogja megtenni? És miért? Ezen a ponton a lány már körülbelül hatvanöt százalékosan biztosra vette, hogy nem Daniel egyik alternatív személyiségéről beszélnek. – Ehhez már késő. Most már csak az számít, hogy megállítsuk. Ki ez, Daniel? Segíts nekem megmenteni azokat az ártatlan embereket. A férfi vonásait egy másfajta kínszenvedés torzította el. A lány már korábban is látott ilyet. Bármelyik másik páciens esetében biztosra vette volna, hogy a lojalitás vágya csap össze azzal a vággyal, hogy elkerülje a további kínszenvedéseket. Daniel esetében inkább úgy gondolta, hogy a csata a lojalitás és a helyes döntés vágya között dúl. Az éjszaka tökéletes csendjében, miközben a férfi válaszára várakozott, a szivacs vékony hangszigetelésén keresztül tisztán hallotta egy kisrepülőgép hangját odafentről. Nagyon közelről. Daniel felnézett. Az idő lelassult, miközben a lány elemezni kezdte a helyzetet. Daniel nem tűnt meglepettnek vagy megkönnyebbültnek. Nem úgy nézett ki, mintha a hangból menekülésre vagy támadásra következtetne. Csak észrevette, ahogy az ember egy autó riasztóját veszi észre. Nem úgy,

mintha bármilyen hatással lenne rá személy szerint, csak elterelte a figyelmét. A lány úgy érezte, mintha lassított felvételben mozogna, miközben felugrott, és az asztalhoz szaladt az injekciós tűért. – Semmi szükség rá, Alex – mondta Daniel rezignáltan. – El fogom mondani. – Csend – suttogta a lány a feje fölé hajolva, miközben beadta a szert… ezúttal az intravénás tasakba. – Most csak elaltatlak egy időre. – Megveregette az arcát. – Nem fog fájni, ígérem. A férfi szemében megértés csillant, amikor rádöbbent az összefüggésre a lány viselkedése és a hang között. – Veszélyben vagyunk? – kérdezte suttogva. Mi. Hm. Egy újabb érdekes személyrag. A lánynak még soha nem volt ehhez hasonló páciense. – Azt nem tudom, hogy te veszélyben vagy-e – mondta, miközben Daniel szeme lecsukódott. – De én biztosan. Hangos puffanás hallatszott, nem közvetlenül az istálló előtt, de túl közel ahhoz, hogy megnyugodjon. Felerősítette Daniel arcára a gázmaszkot, majd a sajátját is, és beletekerte a fiolát. Ez most nem téves riasztás. A számítógépére pillantott – nagyjából tíz perce maradt. Nem volt biztos abban, hogy ez elég lesz, úgyhogy lenyomta a szóköz billentyűt. Utána megnyomott egy gombot a kis fekete doboz oldalán, amelyen sebesen villogni kezdett a piros lámpa. Szinte ösztönösen ismét betakarta Danielt. Lekapcsolta a lámpákat, a helyiséget immár csak a számítógép képernyője világította meg. Kisétált a sátorból. Az istállóban minden koromfekete volt. A kezét maga elé tartva addig tapogatózott, amíg rá nem talált egy táskára az ágya alatt, és az évek során kialakult gyakorlatára

támaszkodva vakon magára öltötte az összes fegyverét. A pisztolyát az öve elejébe tűzte. Kivett egy injekciós tűt a táskájából, beledöfte a combjába, majd magába nyomta a tartalmát. Miután amennyire tőle telt, felkészült, bekúszott a sátor hátsó sarkába, és oda rejtőzött, ahol a legsötétebb lesz az árnyék, ha valaki bevilágítana egy zseblámpával. Elővette a pisztolyát, kibiztosította, és mindkét kezével megmarkolta. Utána a sátor varrására tapasztotta a fülét, és hallgatózni kezdett, arra várva, hogy valaki kinyissa az istálló valamelyik ablakát vagy az ajtaját, és meghaljon. Miközben lassan múltak a másodpercek, a fejében újabb gondolatok száguldottak végig. Biztosan nem egy nagyobb csapat érkezett érte. Kizárt, hogy bármilyen valamit is érő megmentő- vagy kivégzőosztag egy ilyen zajos repülővel jelezné az érkezését. Erre jobb és csendesebb módszerek is vannak. És ha ez egy nagyobb, SWAT-típusú osztag lenne, amelyet minden felvilágosítás nélkül küldtek érte, és akik a puszta erejükkel akarnák legyőzni, akkor helikopterrel jöttek volna. Ez a repülőgép nagyon kicsinek tűnt – legfeljebb háromszemélyesnek, de inkább csak kettőnek. Ha viszont ismét egy magányos orgyilkos eredt a nyomába, mint korábban mindig, akkor elképzelni sem tudta, hogy mi lehet a célja az illetőnek. Miért akarná kiadni magát? Ilyen zajos repülőgépet csak olyanok használnak, akik megfelelő erőforrások híján vannak, és nagyon sietnek. Azok, akiknek a gyorsaság fontosabb, mint a titkolózás. Ki lehet az? Biztosan nem De la Fuentes. Először is, egy apró kisrepülőgép nem egy drogbáró stílusa. Úgy képzelte, hogy De la Fuentes inkább egy karavánnyi fekete egyterűvel érkezne, és egy csapat gépfegyveres bérgyilkossal. Másodszor is, volt egy megérzése ezzel kapcsolatban.

Nem, ő nem olyan, mint egy hazugságvizsgáló. Aki ügyesen hazudik, életvitelszerűen hazudik, az bárkit át tud verni, legyen akár ember, akár gép. Neki soha nem az volt a feladata, hogy a páciensei szemmozgásából vagy egymásba gabalyodó ellentmondásaiból találja ki az igazságot. Az volt a feladata, hogy annyira megtörje az illetőt, hogy semmi egyéb ne maradjon belőle, csak egy engedékeny test és egyetlen történet. Nem azért volt ő a legjobb, mert meg tudta különböztetni az igazságot a hazugságoktól; azért volt ő a legjobb, mert veleszületett érzékkel rendelkezett az emberi test tűrőképességét illetően, és mert csodákat tudott művelni egy lombikkal. Pontosan tudta, mit képes elviselni a test, és azt is, hogyan lehet túljuttatni azon a ponton. Úgyhogy a megérzések nem tartoztak az erősségei közé, és nem is emlékezett, mikor érzett utoljára bármi ilyesmit. Hitt abban, hogy Daniel igazat mond. Ezért zavarta annyira ez a munka – mert a férfi nem hazudott. Biztos, hogy nem De la Fuentes eredt a nyomába. Senki nem eredt a nyomába, mert Daniel tényleg nem több annál, mint aminek mondja magát – egy angoltanárnál, egy történelemtanárnál, egy röplabdaedzőnél. Bárki is jön, az érte jön. De miért pont most? A részleg egész nap kereste, és csak most bukkantak rá? Vagy Daniel életét akarják megmenteni, mert végre rádöbbentek, hogy nem ő a célszemély? Kizárt. Ezt már azelőtt kiderítették, hogy őt bevonták az ügybe. Túl sok információ állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy tévedjenek ebben az ügyben. Az akta nem volt teljes mértékben kitaláció, de valóban manipulálták. Kifejezetten azt akarták, hogy ne a célszemélyt rabolja el. Egy pillanatra elöntötte a hányinger. Egy ártatlan embert kínzott meg. De ezt a gondolatot gyorsan ki is seperte a fejéből. A megbánásra később is lesz ideje, ha most nem hal meg.

A fejében ismét átrendeződtek a lehetőségek. Egy bonyolult csapda, nem pedig egy valódi krízishelyzet. Bár elhitte, hogy a De la Fuentesszel kapcsolatos problémák valódiak, most már úgy gondolta, hogy nem lehetnek olyan sürgetőek, amilyennek beállították őket. Az időpontot lehet a legkönnyebben megváltoztatni egy aktában; a szoros határidő elterelte a figyelmét. Vissza lehet térni a kisebb tétekhez – ismét csak a saját életét kell mentenie. És esetleg Danielét, ha képes lesz rá. Lehet, hogy valaki más – az a zseniális és gyanútlan kölyök, aki átvette a helyét a részlegnél – éppen a valódi terroristán dolgozik ebben a pillanatban. Lehet, hogy még mindig nem hisznek abban, hogy képes lesz kiszedni belőle, amire szükségük van. De akkor miért vonták őt be egyáltalán? Talán a terrorista meghalt, és szükségük van egy bűnbakra. Lehet, hogy már hetekkel korábban megtalálták a hasonmást, és most fogva tartják valahol. Érjük el, hogy a Vegyész rávegyen valakit arra, hogy valamit beismerjen, és zárjunk le egy kellemetlen helyzetet? De ez nem adna magyarázatot a látogatóra. Hajnali öt körül járhatott az idő. Lehet, hogy csak egy gazdálkodóról van szó, aki szeret a tyúkokkal kelni, és olyan jól ismeri a környéket, hogy nem zavarja, ha radar nélkül kell átrepülnie egy csomó magas fán, illetve az ezt követő kényszerleszállást is élvezi az adrenalinroham miatt… Tisztán hallotta Daniel érdes lélegzetvételét a gázmaszk szűrője alatt. Elgondolkozott azon, hogy vajon helyesen cselekedett-e, amikor elkábította. A férfi olyan… sebezhető volt. Tehetetlen. A részleg már kinyilvánította, hogy mennyire érdekli Daniel Beach jóléte. Ő pedig otthagyta megkötözve és védtelenül a helyiség közepén, mint egy partra vetett halat, éppen hogy csak céltáblát nem festett rá. Ennél többet érdemelt volna tőle. De az volt az első reakciója, hogy semlegesítse. Tudta, hogy nem lenne biztonságos, ha megpróbálná szabadon engedni. Daniel

természetesen megtámadta volna ebben az esetben, és megpróbált volna bosszút állni rajta. Ha a puszta testi erőről lenne szó, előnyben lenne vele szemben. És a lány nem akarta megmérgezni vagy lelőni. Így legalább nem az ő lelkén fog száradni a halála. Még mindig bűntudatot érzett, a férfi sebezhető jelenléte úgy rágta a lelkét, mint a csiszolópapír a pamutot, és folyamatosan elterelte a figyelmének egy részét. De már túl késő a megbánáshoz. Halk mozgást hallott odakintről. Az istállót merev, zörgős levelű bokrok vették körül. Valaki bemászott közéjük, és éppen az ablakon kukucskált befelé. Mi lesz, ha egyszerűen csak szétlövi az istálló falát egy UZI-val? Az általa okozott zajjal láthatóan nem sokat törődött. Ne engedje le az asztalt, ne szedje le róla Danielt arra az esetre, ha a sátort megsorozzák golyókkal? Alaposan megolajozta ugyan az összecsukható lábakat, de így sem volt biztos abban, hogy nem fognak nyikorogni. Odamászott az asztalhoz, és amilyen gyorsan csak tudta, lejjebb engedte. Valóban felhangzott pár mély nyikorgás, de úgy érezte, az istállón kívülre nem hallatszik ki, főleg a szivacslapokon át. Visszamászott a sarokba, és folytatta a hallgatózást. Újabb zörgés. A behatoló egy másik ablakhoz ment, az istálló túloldalára. A lány csapdájának vezetékei nem voltak feltűnőek, de láthatatlanok sem. Az illető remélhetőleg csak célpontokat keres odabent. Vajon a háznál kezdte? És miért nem ment be? Zajok egy harmadik ablak előtt is. Nyisd már ki, gondolta magában. Mássz már be. Egy azonosíthatatlan hang – egy szisszenés, amit hangos dörrenés követett odafentről. Utána egy fülsiketítő bang, bang, bang. Szinte

beleremegett az istálló. A lányt először apró robbanásokra emlékeztették, és ösztönösen védekező testhelyzetbe húzta össze magát, de a következő pillanatban rájött, hogy annyira azért nem voltak hangosak, csak a korábbi csendhez képest. Nem hallotta, hogy bármi is eltört volna – sem üveg, sem fém. Vajon elég volt ahhoz a rezgés, hogy megszakítsa az összeköttetést az ajtók vagy az ablakok körül? Valószínűleg nem. Utána rájött, hogy a puffanások a falon felfelé haladnak, de ekkor már meg is álltak. Pont felette. Baj van. A tetőn át fog leereszkedni. Azonnal talpra állt, és fél szemmel máris a sátor tetejét kezdte méregetni. De még mindig túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson. Odafent megszólalt egy hegesztőpisztoly. A behatolónál is van egy. Minden előkészülete kezdett értelmetlenné válni. Visszanézett Danielre. Még mindig rajta volt a gázmaszk. Nem lesz baja. Utána kivetette magát a pajta nagyobb részébe, mélyen lehajolva és maga elé nyújtott kézzel, nehogy nekimenjen valaminek, és amilyen gyorsan csak tudott, a legközelebbi ablakon beszűrődő halvány holdfény felé igyekezett. A fejőállomásokat ki kellett kerülnie, de úgy gondolta, emlékszik a legrövidebb útvonalra. Félig rohanva betört a nyílt térbe a sátor és a bokszok között, és fél kézzel megkereste a fejőgépet. Kikerülte, és az ablak felé vetette magát… Valami rettenetesen kemény és súlyos dolog lökte arccal a padlóra, szorította ki belőle a levegőt, és szegezte a földhöz. A pisztoly elrepült a sötétségbe. A lány feje nagyot csattant a betonon. Ragyogó fényszikrák ugráltak a szeme előtt. Valaki elkapta a csuklóját, és a háta mögé húzta a karját, majd még magasabbra, amíg a lány úgy nem érezte, hogy mindjárt kiugrik a válla. Egy nyögés szökött ki a tüdejéből, ahogy ez az új testhelyzet kinyomta

belőle a levegőt. Hüvelykujjával gyorsan megcsavarta a bal és a jobb gyűrűsujján a gyűrűket, amelyekből kiugrottak a tüskék. – Mi ez? – kérdezte egy férfi közvetlenül felette átlagos amerikai akcentussal. Fogást váltott, és egy kezébe vette a lány két csuklóját. A másikkal lerántotta róla a gázmaszkot. – Szóval talán mégsem egy öngyilkos merénylő – jegyezte meg. – Hadd találjam ki, azok a vezetékek nem bombához csatlakoznak, ugye? A lány megvonaglott alatta, csavargatni kezdte a csuklóját, megpróbálta megérinteni a gyűrűk tüskéivel. – Ezt hagyd abba – utasította a férfi. Megcsapta a tarkóját valami kemény dologgal, valószínűleg a gázmaszkkal, mire a lány arca a padlóhoz csattant. Érezte a vér ízét, miközben felhasadt az ajka. Megacélozta magát. Ilyen szoros közelségben valószínűleg egy pengére számíthat a nyaki ütőerén. Vagy egy drótra a torkán. A pengében reménykedett. A vágás fájdalmát nem fogja érezni – annyi speciálisan ilyen helyzetekre tervezett dextroamfetamin száguldozott az ereiben –, de a fojtogatást igen. – Kelj fel. A hátáról eltűnt a súly, és a csuklójánál fogva felrántotta valaki. Olyan gyorsan talpra állt, ahogy csak tudott, hogy eltűnjön a nyomás a vállízületeiről. Azt akarta, hogy használható maradjon a karja. A férfi mögötte állt, de a légzéséből hallotta, hogy magas lehet. Olyan magasra húzta a csuklóját, hogy a lány kénytelen volt lábujjhegyre állni, és azért is meg kellett küzdenie, hogy egyáltalán a padlón maradjon a talpa. – Rendben, törpe, most meg fogsz tenni nekem valamit. A lánynak nem volt meg a megfelelő képzettsége ahhoz, hogy semlegesítse, ha közelharcra kerül sor, és ahhoz sem volt elég ereje, hogy

kiszabadítsa magát. Csak reménykedhetett benne, hogy sikerül felhasználnia valamelyik eszközét. Nem törődve a fájdalommal, egy másodpercre lejjebb engedte megviselt vállát, hogy eléggé a földhöz tudja nyomni a bal cipője orrát, így a sarkából kipattant a tőr. Utána esetlenül hátrarúgott arrafelé, amerre a férfi lábát sejtette. A támadó elugrott az útból, és közben eléggé meglazult a szorítása ahhoz, hogy kiszabadítsa magát és megpördüljön. A jobb keze már lendületet is vett egy nyitott tenyerű pofonhoz, de a támadója túl magas volt; elvétette az arcát, és a tüskéje valami keményet karcolt meg a mellkasán. Testpáncél. Rögtön hátratáncolt, hogy kitérjen az ütés elől, amit hallott, de nem látott, és kinyújtotta a kezét, hátha sikerül hozzáérnie a másik fedetlen bőréhez. Valami kirántotta alóla a lábát. A földre zuhant, és megpróbált odébb gurulni, de a férfi azonnal rávetette magát. Belemarkolt a hajába, és még egyszer a betonhoz csapta a fejét. A lány orra reccsent egyet, vér öntötte el a száját és az állát. A férfi lehajolt, és közvetlenül a fülébe beszélt: – Vége a játszadozásnak, édesem. A lány megpróbálta lefejelni. A tarkója beleütközött valamibe, de nem egy arcba – egyenetlen spirálok, fém… Egy éjjellátó szemüveg. Nem csoda, hogy a támadója olyan magabiztosan uralta a helyzetet. Csapást érzett a tarkóján. Bárcsak felvette volna a fülbevalóját. – Komolyan, hagyd már abba. Nézd, leszállok rólad. Én látlak téged, de te nem látsz engem. Lőfegyver van nálam, és térdkalácson lőlek, ha hülye trükkökkel próbálkozol. Megértetted?

Beszéd közben hátranyúlt, és letépte a lány lábáról a cipőket, egyiket a másik után. A zsebeit nem kutatta át, úgyhogy a szikéje és az övében lévő tűk megmaradtak. A támadója leugrott róla. A lány hallotta, hogy odébb megy, és kibiztosítja a fegyverét. – Mit akarsz… mit csináljak? – kérdezte a legijedtebb kislányhangján. A felrepedt ajka is segített a hitelességben. El tudta képzelni, milyen látványt nyújt az arca. Pokolian fájni fog majd, amikor elmúlik a kábítószerek hatása. – Hatástalanítsd a csapdáidat, és nyisd ki az ajtót. – Muszáj lesz – szipogás, szipogás – felkapcsolnom a lámpát. – Semmi gond. Amúgy is lekapcsolom az éjjellátó szemüvegemet, hogy felvegyem a gázmaszkodat. A lány lehajtotta a fejét, hogy ne látsszon az arckifejezése. Ha a támadója gázmaszkot vesz, a védőfelszerelésének 90%-a hatástalanná válik. Odasántikált – túl színpadias? – az ajtó melletti panelhez, és felkapcsolta a lámpát. Pillanatnyilag nem jutott eszébe más lehetőség. A férfi nem ölte meg azonnal; ez azt jelentette, hogy nem a részleg közvetlen utasítására érkezett. De biztosan van valamilyen célja. Ki kell derítenie, hogy mi az, utána pedig elég hosszú ideig meg kell akadályoznia a beteljesítésében ahhoz, hogy előnyre tegyen szert. A rossz hír az volt, hogy ha ki akarja vele nyittatni az ajtót, akkor valószínűleg nem csak azért teszi, hogy szükség esetén könnyebben elmenekülhessen. Ez azt jelenti, hogy erősítése is van, ami nem segít a helyzetén. Vagy Danielén, tette hozzá egy hang a fejében. Nem mintha még több nyomásra lenne szüksége. De Daniel miatta volt itt. Felelősnek érezte magát érte. Tartozott neki ennyivel.

Amikor megfordult, és pislogni kezdett a lámpák ragyogásában, a támadója hat méterre állt tőle. Százkilencven centi magas lehetett, a nyaka és az álla alapján egyértelműen fehér bőrű volt, de csak ennyit lehetett belőle látni. A testét fekete, egyrészes ruhadarab borította – majdnem olyan, mint a neoprén, csak durvább, kiálló kevlárlemezekkel. Súlyos túrabakancsot viselt, ami szintén fekete volt, a fején pedig fekete betörősapkát. Az arcát elrejtette a lány gázmaszkja. Egyik vállán puska lógott – egy .50-es kaliberű McMillan mesterlövészfegyver. A lány rendesen megtanulta a leckét; nem nehéz bármilyen témának a szakértőjévé válni, ha az ember az összes szabadidejében képzi magát. A fegyvermárkák és -modellek rengeteget elárulhatnak a támadóiról, vagy azokról a gyanús emberekről az utcán, akik potenciális támadóvá válhatnak. Ennél több mint egy fegyver volt; az övén jó minőségű HDS lógott, jobb kezében pedig egy SIG Sauer P220-at tartott, és a lány térdére célzott vele. Jobbkezes, jegyezte meg magában. Kétsége sem volt afelől, hogy el tudná találni a térdét ebből a távolságból. A fegyver típusát is tekintetbe véve arra tippelt, hogy valószínűleg bárhol el tudná találni, ahol csak akarja, és amilyen messziről csak akarja. A férfi Batmanre emlékeztette, csak a köpenye nélkül. Továbbá halványan úgy emlékezett, hogy Batman soha nem használt lőfegyvert. De ha mégis használt volna, akkor az ízléséből és a szakértelméből kiindulva valószínűleg pontosan ezeket választotta volna. Ha nem tudja levetetni a támadójáról a gázmaszkot, teljesen mindegy, hány szuperkatona szövetségese várja odakint. Ez az ember minden további nélkül képes lesz őt megölni, miután megkapta, amit akar. – Hatástalanítsd a csapdákat. A lány egy kis átmeneti szédülést színlelt, miközben odasántikált a pajta ajtajához, és megpróbált minél több időt nyerni, hogy gondolkodjon.

Kinek kellhet ő élve? Ez a férfi valamiféle fejvadász lenne? Azt hiszi, hogy a részlege váltságdíjat fog fizetni érte? Biztos volt benne, hogy ha a részlege körözést adott ki ellene, akkor inkább a fejét akarná. Vagyis egy zsaroló/fejvadász? Nálam van, amit akartok, de elevenen visszaengedem a vadonba, ha nem duplázzátok meg a jutalmat. Okos. A részleg biztosan fizetni fog. Ennél logikusabb magyarázatot nem tudott kitalálni az ajtóhoz érve. A rendszer nem volt túl bonyolult. Minden behatolási pontból három pár vezeték indult. Az első odakint volt, az istálló ajtajától balra lévő bokrokban, egy vékony földréteg alá rejtve. A második az ajtó küszöbén szaladt végig, és olyan laza volt a csatlakozása, hogy a legenyhébb érintéssel is szét lehetett húzni. A harmadik a biztonsági kábel volt, és a faborítás alá szaladt be az ajtó mellett; csupasz drótjai nagyjából egyujjnyira voltak egymástól. Az összeköttetés csak akkor volt stabil, ha legalább két vezetékpár csatlakozott egymáshoz. A lányban felmerült, hogy bonyolultabbnak tüntesse-e fel a rendszert, de úgy döntött, hogy semmi értelme nem lenne. A férfinak alig pár másodpercig kellene tanulmányoznia ahhoz, hogy megértse. A harmadik vezetékpár végeit szorosan összetekerte, és hátralépett. – Ki van… kapcsolva. – A hangja szándékosan megbicsaklott a mondat közepén. A támadója remélhetőleg beveszi, hogy sikerült kivernie belőle a harciasságot. – Lennél szíves? – kérdezte a férfi. A lány az ajtó másik oldalához bicegett, és hátrahúzta, a szemét máris arra a pontra szegezve a sötétben, ahol a férfi társainak sötét fejét sejtette. De semmit nem látott, csak a farmépületet a távolban. Utána a lába elé vándorolt a tekintete, és megdermedt. – Ez meg mi? – suttogta.

Igazából nem is annyira a férfinak szánta a kérdést, inkább csak a döbbenete tört ki belőle önkéntelenül is. – Ez – válaszolta a férfi olyan hangon, amit csak tenyérbemászóan önelégültnek lehetett volna nevezni – ötvenöt kiló izom, karom és fog. Biztosan adhatott valamilyen jelet – a lány nem látta, mert egy pillanatra sem vette le a szemét az „erősítésről” –, mert az állat odaugrott mellé. Úgy nézett ki, mint egy nagy termetű német juhász, de nem olyan színe volt, mint azoknak szokott lenni. Tiszta fekete volt. Talán farkas? – Einstein – mondta a férfi az állatnak. Az éberen felnézett rá. A férfi a lányra mutatott, és a következő szava egyértelműen egy utasítás volt: – Vigyázz rá! A kutya – farkas? – égnek meredő szőrzettel a lánynak rontott, aki addig hátrált, amíg a gerince az istálló ajtajához nem ért. A kezét a levegőbe emelte. A kutya megvetette a lábát, az orra alig centikre volt a hasától, az ínye felhúzódott, és hosszú, hegyes, hófehér agyarak villantak elő alóla. Félelmetes, fenyegető morgás tört fel a torka mélyéről. Az ijeszd halálra pontosabban kifejezte volna a parancs lényegét. A lányban felmerült, hogy megpróbálja valamelyik tüskéjét valahogy az állat bőrébe döfni, de kételkedett abban, hogy át tudná szúrni a vastag bundán. És nem igazán tűnt úgy, mintha a bestia azt tervezné, hogy leül, és békésen hagyja, hogy ő megvakargassa a füle tövét. A Batman-hasonmás egy kicsit elernyedt, legalábbis úgy érzékelte. Elég nehéz volt megállapítani, mit csinálnak az izmai a testpáncél alatt. – Rendben, most, hogy megtörtük a jeget, beszélgessünk. A lány várt. – Hol van Daniel Beach? Érezte, hogy kiül a döbbenet az arcára, noha igyekezett elnyomni. Az összes elmélete vad táncba fogott, és a feje tetejére állt.

– Válaszolj! Nem tudta, mit mondjon. A részleg vajon azt akarja, hogy előbb Daniel haljon meg? Az összes szálat el akarják varrni? Eszébe jutott, milyen védtelenül és öntudatlanul fekszik Daniel a sátor közepén – ami nem a legjobb rejtekhely –, és felkavarodott a gyomra. Batman dühösen megindult felé. A kutya reagált a mozgására, és oldalra lépett, hogy elengedje maga mellett, noha a morgással csak még vérszomjasabbá vált. A férfi durván a lány álla alá nyomta a SIG Sauer csövét, amitől a tarkója az istálló ajtajának ütődött. – Ha meghalt – sziszegte Batman –, akkor azt fogod kívánni, bár te is halott lennél. Könyörögni fogsz nekem, hogy öljelek meg. A lány majdnem elnevette magát. Ez a verőember valószínűleg csak megütné párszor – esetleg, ha van benne némi kreativitás, meg is vagdosná egy kicsit –, utána pedig lelőné. Fogalma sem lenne, hogyan kell valódi fájdalmat okozni és fenntartani. De a fenyegetőzésével elárult valamit – láthatóan elevenen akarta megkaparintani Danielt. Tehát van bennük valami közös. Az ellenállás ezen a ponton amúgy is kontraproduktív lett volna. A lánynak el kellett hitetnie vele, hogy kiszállt a játékból, és el kellett érnie, hogy egy kicsit óvatlanabbá váljon. Továbbá vissza kellett jutnia a számítógépéhez. – Daniel a sátorban van – rántotta a megfelelő irányba az állát, továbbra is magasba tartott kézzel. – Semmi baja. Batman mintha elgondolkozott volna egy pillanatra. – Rendben, hölgyek előre. Einstein – adta ki a parancsot –, terelés! – A sátor felé mutatott. A kutya ugatott egyet válaszul, és a lány oldalához lépett. Megbökte a combját az orrával, majd belekapott egy kicsit.

– Hé! – ugrott odébb a lány. A kutya mögé került, és ismét megbökte. – Indulj el lassan és váratlan mozdulatok nélkül a sátor felé, és akkor nem fog bántani. A lányt zavarta, hogy a kutya mögötte van, de továbbra is eljátszotta, hogy sántikál. Hátrapillantott az állatra, hogy megnézze, mit csinál. – Ne aggódj – nyugtatta meg Batman vigyorogva. – Az embereknek nincs túl jó ízük. Nem akar megenni. Csak ha megparancsolnám neki. A lány elengedte a füle mellett az ijesztgetést, és lassan odalépett az elfüggönyözött bejárathoz. – Tartsd nyitva, hogy belássak – utasította a férfi. A ponyva merev volt a szivacsrétegektől. A lány, amennyire tudta, oldalra hajlította. Odabent szinte teljesen sötét volt. Csak a számítógépe képernyője világított, és a monitorok tompa zöldje. Mivel ő tudta, mit keressen, ki tudta venni Daniel alakját a takaró alatt, alig harminc centire a föld felett, és azt is, ahogy egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa. Hosszú csend következett. – Szeretné, hogy… felkapcsoljam… a lámpát? – kérdezte a lány. – Várjunk csak egy kicsit. Érezte, hogy Batman odalép mögé, majd a puska csövének a hideg gyűrűjét is, amint a nyaka hátuljához nyomódik közvetlenül a haja alatt. – Ez meg mi? – dünnyögte a behatoló. A lány tökéletesen mozdulatlan maradt, miközben az idegen ujjak megérintették a bőrét a puskacső mellett. Először nem értette a dolgot, de utána rájött, hogy a férfi észrevette a sebhelyét. – Hmm – nyögte ki a férfi, majd visszahúzta a kezét. – Oké, hol van a kapcsoló? – Az íróasztalon. – És hol van az íróasztal?

– Körülbelül három méterre a bejárattól, a jobb oldalon. Ahol a számítógép képernyőjét látja. Vajon leveszi a maszkot, hogy visszavegye az éjjellátót? A fegyvercső nyomása eltűnt. A lány érezte, hogy a férfi elhátrál, bár a kutya orra még mindig a fenekéhez nyomódott. Valami sziszegve végigcsúszott a padlón. Lenézett, és látta, hogy a legközelebbi fényszóró vastag, fekete kábele lehullik a lába mellé. A csattanást is hallotta, amikor a lámpatest leesett, de üvegcsörömpölést nem. A férfi elhúzta mellette a lámpát, majd megnyomta a kapcsolóját. A lányt egy pillanatra elöntötte a remény, hogy sikerült tönkretennie a lámpát, de az szinte azonnal világítani kezdett. – Vigyázz rá – utasította a kutyát Batman. Ismét felhangzott a morgás, és a lány nagyon igyekezett mozdulatlan maradni. A férfi a lámpát maga elé tartva belépett a sátorba. A lány látta, hogy a széles fénysugár végigsiklik a falakon, majd megállapodik a középen heverő emberi alakon. Batman tökéletesen hangtalanul és olajozottan mozogva lépett be a sátorba. Láthatóan sok területen komoly tapasztalatokkal rendelkezett. Körbesétálta a padlón heverő testet, ellenőrizte a sarkokat és az esetleges fegyvereket is, mielőtt lenézett Danielre. Utána leguggolt, felemelte a takarót, megvizsgálta a véres pántokat és az intravénás készüléket, követte a szenzorokat a monitorokig, és figyelte őket egy darabig. A mennyezet felé irányítva tette le a lámpát, hogy minél nagyobb területet világítson be. Végül lenyúlt, óvatosan leemelte Daniel arcáról a gázmaszkot, és lerakta a padlóra. – Danny – suttogta.

8. FEJEZET Batman letépte a jobb kezéről a fekete kesztyűt, és két ujját Daniel nyaki ütőeréhez nyomta. Lehajolt, hogy meghallgassa a légzését. A lány alaposan megnézte a támadója kezét – hófehér bőr és olyan hosszú ujjak, mintha eggyel több ízületük lenne a kelleténél. Ez a kéz… ismerősnek tűnt. Batman óvatosan megrázta Daniel vállát, és valamivel hangosabban megismételte: – Danny? A férfi felkapta a fejét, hogy ránézzen, és bár a lány nem látta az arcát, a tekintetét érezte. Batman ekkor hirtelen felegyenesedett, és rávetette magát. Megragadta a két karját, és ismét a feje fölé rántotta, miközben az arcába hajolt. – Mit műveltél vele? – kiabálta. A lány Daniel iránt érzett aggodalma elpárolgott. Dannyt senki nem fogja bántani. Csak önmaga miatt kellett aggódnia. – Semmi baja – válaszolta higgadtan, levetkőzve a sebesült virágszál szerepét. – Körülbelül két óra múlva magához fog térni. De ha akarod, előbb is felkelthetem. – Ne reménykedj – morogta a férfi. Pár másodpercig farkasszemet néztek, és a lány nem tudhatta biztosan, nyert-e, vagy veszített. Csak a saját arcát látta a tükröződő maszkban. – Oké – felelte a támadó. – Most helyre teszünk téged. Egyetlen gyakorlott mozdulattal a lány háta mögé húzta mindkét karját, kesztyűtlen jobb kezével szorosan tartotta a csuklóját, a balban pedig a fegyverét fogta. Az asztal mellett álló összecsukható székhez terelte, a lány pedig engedelmesen hagyta. A kutya forró, súlyos lehelete közvetlen közelről követte.

A lány hetven százalékra becsülte annak az esélyét, hogy képes lenne olyan helyzetbe hajlítani a csuklóját, hogy a bal gyűrűjének tüskéje a férfi bőréhez érjen, de nem próbálkozott meg vele. Kockázatot vállalt, de életben akarta tartani Batmant. Hatalmas fehér folt világított az események rajzolatában, és a férfi valószínűleg legalább néhány kérdésére tudja a választ. Óvatosan visszapiszkálta a kupakokat a tűk hegyére. Akkor sem állt ellen, amikor Batman – nem túl gyengéden – leültette a székre. Utána a lány teste elé húzta a kezét, és egy kábelkötözővel összekötötte. – Szerintem te olyan ember vagy, akinek a kezén kell tartanom a szemem – dünnyögte, miközben lehajolt, hogy a bokáját is a szék lábához kötözze. A kutya pofája mindeközben végig pontosan a lány arcával szemben maradt, és rezzenéstelen tekintettel bámulta őt. Pár csepp meleg nyál hullott a lány pólójának ujjára.Gusztustalan. A férfi a szék támlájához erősítette a lány könyökét, majd felállt, és fenyegetően fölé tornyosult. Fegyverének hosszú, hangtompítóval felszerelt csöve alig pár centire volt a homlokától. – A fenti lámpa kapcsolója ott van – bökött a lány az állával az asztal mögötti aljzat felé. Két szabványos hosszabbító volt beledugva. Batman arrafelé fordult, és a lány úgy érezte, gyanakodva méregeti a kapcsolókat. – Bármilyen halálos csapdába is ütköznél, az úgyis előbb engem fog megölni – mondta neki. Batman felmordult, majd odahajolt, és rácsapott a kapcsolóra. Felragyogtak felettük a lámpák. A sátor egyszeriben sokkal kevésbé tűnt veszélyesnek. A rengeteg orvosi eszközzel akár egy harctéri orvosi sátor is lehetett volna. Persze a

tálcán heverő kínzóeszközöket leszámítva. A lány látta, hogy Batman arca azok felé fordul. – Színpadi kellékek – magyarázta. Ismét megérezte azt a metsző pillantást, ami közvetlenül ezután Daniel meztelen, de láthatóan ép testére vándorolt az asztalon. Utána vissza rá. – Mi az a villogás? – követelt magyarázatot a férfi a billentyűzethez kapcsolódó kis fekete dobozra mutatva. – Nincs beriasztva az ajtó – hazudta a lány rezzenéstelen hangon. A doboz igazából nem volt bekötve sehova. Csak a figyelem elterelésére szolgált a valódi csapdákról. A férfi bólintott, mintegy elfogadóan, majd előrehajolt, hogy megvizsgálja a számítógépet. Nem voltak benne megnyitott dokumentumok, sem mappák az asztalon. A háttérkép egy halvány geometrikus mintázatból állt, kis fehér négyzetekből egy valamivel sötétebb szürke alapon. – Hol vannak a kulcsok? – rántotta a férfi a fejét Daniel felé. – Az íróasztal lapjára vannak ragasztva alulról. A férfi gyanakodva méregette a maszk mögül. A lány higgadt és együttműködő arckifejezést erőltetett magára. Vedd le, vedd le, vedd le, imádkozott magában. A férfi felrúgta a székét. A lány megfeszítette a nyakát, miközben a bal karja és combja nagy erővel csapódott a földbe. Éppen hogy csak képes volt megakadályozni, hogy a feje ismét a betonnak ütődjön. Nem tudta biztosan, hogy nem kapott-e már így is agyrázkódást, de most nagy szüksége volt a tiszta fejre. A férfi megfogta a szék támláját, és felrántotta. Jobb kezében ott voltak a kulcsok. – Erre semmi szükség nem volt – jegyezte meg a lány.

– Einstein, vigyázz rá! Morgás az arcba, újabb nyálcseppek a mellkasán. Batman elfordult, és gyorsan kinyitotta Daniel bilincseit. – Mi van az intravénás zacskóban? – A felsőben sóoldat, az alsóban tápanyagok. – Tényleg? – Szarkazmus. – Mi történik, ha kihúzom belőle? – Szomjas lesz, amikor felébred. De ne igyatok a sátor előtti kis hűtő bal oldalán lévő üvegekből. Azok mérgezettek. A férfi megfordult, és lerántotta a maszkot, hogy hatékonyabban tudjon fenyegető arcot vágni. A maszkkal együtt a betörősapkája is lecsúszott a fejéről. Igen! A lány igyekezett elrejteni a megkönnyebbülését, amikor a maszk a padlóra hullott. – Taktikát változtattál – jegyezte meg a férfi savanyúan, miközben a tenyerével végigsimította rövid, verejtékes haját. – Vagy igazából a jobb oldaliak a mérgezett üvegek? A lány higgadtan felpillantott. – Azt hittem, ellenség vagy. Majd rendesen is ránézett. Egyszerűen nem maradt ereje ahhoz, hogy most is kordában tartsa az arckifejezését. Az összes elmélete ismét a feje tetejére állt, viszont rengeteg apró részlet a helyére került. A férfi elvigyorodott, amikor leesett neki, hogy mit láthat rajta a lány. Annyi gyanús jelet nem vett észre. A képeket, amelyeken Daniel szerepelt, de mégsem ő volt az. A lyukakat Daniel előtörténetében, a hiányzó fotókat. Az időt, a dátumokat, a születésnapokat – ezeket a legkönnyebb megváltoztatni, ha az ember el akar titkolni valamit.

Daniel furcsa reakcióját, amikor nem akarta elhinni, amit a fényképeken látott. A vívódását a lojalitása miatt. Azokat a hosszú-hosszú ujjakat. – A másik Daniel – suttogta. A vigyor eltűnt. – Mi van? A lány kifújta a levegőt, és forgatni kezdte a szemét – nem tudott ellenállni a kísértésnek. Annyira hasonlított ez az egész az anyja valamelyik ócska szappanoperájára. Még emlékezett, milyen frusztrált volt minden egyes iskolaszünetben, amit együtt töltöttek, hány délutánt elvesztegettek azokra a rendkívül lassú, teljesen logikátlan sorozatokra. Ezekben soha senki nem halt meg igazából; mindenki visszatért. És ott voltak az ikrek. Az a rengeteg iker. Batman valójában nem hasonlított annyira Danielre, mint az egypetéjű ikrek általában. Daniel arcvonásai finomak voltak, a tekintete gyengéd. Batman csupa éles szögletből és megfeszített arckifejezésből állt. Mogyoróbarna szeme is sötétebbnek tűnt, de talán csak azért, mert összevonta a szemöldökét, és ezzel beárnyékolta a szembogarát. A haja ugyanolyan színű és hullámos volt, de rövidre nyírva, mint azt az ember el is várja egy titkos ügynöktől. A vastagabb nyakából ítélve ő Daniellel szemben edzőteremben építhette az izmait. Nem volt feltűnően vállas, különben nem lehetett volna összekeverni a testvérével a fényképeken. Csak keményebb, szálkásabb. – Kevin Beach – mondta a lány tompa hangon. – Szóval életben vagy. A férfi leült az asztal szélére. A lány tekintete folyamatosan követte. – Kire számítottál?

– Volt pár lehetőség. És mindegyik meg akart volna ölni engem is, meg a testvéredet is. – Megrázta a fejét. – Nem hiszem el, hogy bedőltem neki. – Minek? – Daniel nem is találkozott soha De la Fuentesszel, ugye? Végig te voltál az. A férfi arca, ami már majdnem teljesen ellazult, most ismét megfeszült. – Mi van? A lány a padlóra szórt fényképek felé biccentett. A férfi mintha csak most vette volna észre őket. Lehajolt, hogy megvizsgálja az egyiket, majd felkapta. Utána az alatta lévőt és a következőt. Majd összegyűrte őket az öklében. – Honnan szerezted ezeket? – Ajándékba kaptam a kisebb amerikai kormányügynökségek egyikétől… teljes titokban. Régebben az alkalmazásukban álltam. Most szabadúszóként akartak megbízni egy munkával. A férfi arca eltorzult a felháborodástól. – Ez szigorúan titkos! – Nem is hinnéd, mennyi mindenre van felhatalmazásom. A férfi ismét az arca elé ugrott, megragadta a pólója elejét, és pár centire felemelte a padlóról a székkel együtt. – Ki vagy te? A lány higgadt maradt. – Mindent el fogok mondani, amit tudok. Átvertek, és ennek pont annyira örülök, mint te. A férfi leengedte. A lány legszívesebben számolni kezdett volna fejben, hogy kövesse az idő múlását, de attól tartott, hogy a támadója észrevenné a szórakozottságát. A férfi karba font kézzel magasodott felette. – Hogy hívnak? A lány olyan lassan beszélt, amilyen lassan csak mert. – Régebben Juliana Fortis volt a nevem, de neki most már van egy halotti

bizonyítványa. – Közben a férfi arcát figyelte, hogy mond-e vajon neki ez az információ bármit is. Nem úgy tűnt. – A részleg irányítása alatt dolgoztam. A részlegnek nincs másik neve. Hivatalosan nem is létezik. Régebben a CIA-val és más titkos ügynökségekkel működött együtt. Vallatási területen. A férfi visszaült az asztal peremére. – Három évvel ezelőtt valaki úgy döntött, hogy kiiktatja a részleg két létfontosságú erőforrását. Név szerint engem és a mentoromat, Dr. Joseph Barnabyt. – Még mindig semmi reakció. – Fogalmam sincs, miért, bár hozzáfértünk néhány rendkívül érzékeny információhoz. Azt hiszem, valami olyasmiben rejtőzhetett a motivációjuk, amiről tudomásunk volt. Dr. Barnabyt sikerült megölniük, és engem is megpróbáltak. Azóta menekülök előlük. Négyszer is megtaláltak. Az első három esetben bérgyilkost küldtek rám. Legutóbb viszont bocsánatot kértek. A férfi érdeklődő tekintettel méregetni kezdte. – Azt mondták, van egy problémájuk, és szükségük lenne rám. Adtak egy halom iratot a De la Fuentes-helyzettel kapcsolatban, és azt mondták, hogy a testvéred a kollaboránsuk. Azt mondták, Daniel három héten belül elterjeszt egy szupervírust Amerika délnyugati részén. Három napom lett volna kideríteni, hol van a vírus, és hogy hogyan lehet megakadályozni De la Fuentest a terve végrehajtásában. A férfi ekkor már a fejét csóválta. – Ilyen sokat elárultak? – kérdezte hitetlenkedve. – A munkám legnagyobb része mindig is a terrorelhárítás volt. Pontosan tudom, hol van eltemetve az összes nukleáris fegyver és piszkos bomba. A férfi összecsücsörítette az ajkát, mint aki el akar dönteni valamit. – Nos, mivel már ismered a részleteket, azt hiszem, nem szegek meg

semmilyen titoktartási szerződést azzal, ha elárulom, hogy én zártam le a De la Fuentes-szituációt hat hónappal ezelőtt. De la Fuentes haláláról még semmit sem tud a közvélemény. A kartell maradványa tartja a száját, hogy ne tűnjenek sebezhetőnek a konkurencia szemében. A lányt meglepte, hogy mennyire megkönnyebbül. A tudat, hogy ilyen sok ember van fájdalmas halálra ítélve, nagyobb súllyal nyomta a lelkét, mint gondolta volna. – Igen – lehelte. – Ez logikus. Úgy tűnt, a részlege mégsem annyira kegyetlen. Valóban egy rémálomszerű katasztrófát használtak fel az ő motiválására, de legalább a veszélyben forgó civilek életével nem szórakoztak. – És a Kígyó? A férfi szemében egy szikrányi felismerés sem tükröződött. – Bocsánat, a részleg adta nekik ezt a becenevet. A hazai terroristákra gondoltam. – A társaim a három vezetőjük közül kettőt elfogtak, és leszámoltak a teljes déli állománnyal. Nem maradtak túlélők. A lány alig láthatóan elmosolyodott. – Te egy vallató vagy – szólalt meg a férfi váratlanul jeges hangon. – Egy kínzómester. A lány felszegte az állát. – Igen. – És megkínoztad a bátyámat olyan információk miatt, amikről nem is tudott. – Igen. Vagy legalábbis elkezdtem. A férfi visszakézből szájon vágta. A lány feje oldalra csapódott; a szék megbillent, de a férfi fél lábbal visszalökte. – Hiba volt.

A lány megmozgatta az állát, hogy kiderítse, eltört-e. Amikor meggyőződött arról, hogy egyik része sem sérült meg komolyabban, folytatta. – Nem vagyok biztos benne – mondta –, de azt hiszem, pont ezért csinálták ezt vele. Pont ezért hozták tudomásomra ezt a történetet ilyen részletesen. Vicsorgás. – Miért? – Nem sikerült megölniük. Szerintem úgy gondolták, majd te elvégzed helyettük a feladatot. Batman megfeszítette az állkapcsát. – Csak azt nem értem – folytatta a lány –, hogy miért nem kértek meg téged egyszerűen. Vagy utasítottak, ha úgy vesszük. Kivéve, ha… már nem vagy a CIA-nál? A fegyvere árulta el. A kutatómunkája során kiderített információk arra utaltak, hogy HDS-t leginkább a CIA-ügynökök használnak. – Ha nem tudtál rólam, honnan tudod, hogy hol dolgozom? – követelt magyarázatot a férfi. A lány a mondat közepénél észrevette a szeme sarkából, hogy a fényes, fehér téglalap elsötétül. Igyekezett észrevétlenül minél több levegőt beszívni az orrán keresztül. – Válaszolj! – morogta a férfi ismét felemelve a kezét. A lány csak bámulta, és nem vett levegőt. A férfi habozott, összevonta a szemöldökét, majd tágra nyílt a szeme. A földön heverő maszkra vetette magát. Elájult, mielőtt földet ért volna. Egy újabb puffanás – a kutya is a padlóra rogyott a lány széke mellett. A lánynak egyszer egy perc negyvenkét másodpercig is sikerült visszafojtania a lélegzetét, de azt a mutatványt soha többé nem tudta

megismételni. Általában egy tizenötnél fogyott el az ereje, még így is jóval az átlag felett. A tüdőkapacitása meghatározó fontosságú részévé vált az életének. Ezúttal természetesen nem hiperventilálhatott előtte. De nem is volt szüksége egy egész percre. Székestül odaugrált a férfi ernyedt alakjához, és térdét a hátának támasztva előredőlt. A teste előtt összekötött kézzel nem is volt nehéz dolga. Kevin Beach a padlón hagyta Daniel gázmaszkját. A lány elkapta az egyik ujjával, majd visszadöntötte a széket, amíg mind a négy lába földet nem ért. Olyan közel hajolt arcával a kezéhez, amennyire csak tudott, és felhúzta a maszkot a fejére, szorosan az arcára tapasztva a gumiperemet, hogy légmentesítse. Belefújta a tüdejében lévő levegőt, így megtisztította a kamrát, majd habozva beleszívott. Úgy gondolta, akkor sem lenne baja, ha a vegyszer egy része esetleg benne maradt. Elég ellenállóvá vált rá, és biztosan nem ütötte volna ki olyan hosszú időre, mint a többieket. De azért jó érzés volt, hogy ekkora előnyre tett szert. Az asztalhoz csúszott, és a csuklóját szorító kábelkötözőt az egyik tálcán lévő szike pengéjéhez dörzsölte. Az gyorsan elpattant a ránehezedő nyomás alatt. A maradék kötelékeit már könnyen el tudta vágni, és hamarosan kiszabadult. A legfontosabbakkal kezdte. Átállította a képernyővédőt a számítógépén, hogy tizenöt percen belül kapcsoljon be. Nem tudta a férfit a fivére mellé emelni, viszont a keze és a lába elég közel került Danieléhez ahhoz, hogy a korábban Daniel bal csuklóján és bal lábán lévő bilincset rákattintsa. A férfi óvatlanul Daniel mellé dobta a kulcsokat, a lány pedig most zsebre vágta őket. Danielt nem kötözte meg újra. Talán hiba volt, de már így is éppen elég bűnt követett el ellene. És valahol a lelke mélyén nem is tartott tőle. Talán

egy újabb hiba. Megfosztotta támadóját a fegyvereitől, majd kivette a tárakat és az ütőszegeket a géppuskából és a HDS-ből. A SIG Sauert bebiztosította, aztán az övébe tűzte a háta mögött. Tetszett neki a fegyver – sokkal komolyabbnak tűnt az ő PPK-jánál. Kiment a bokszokhoz, hogy azt is megkeresse, és a SIG Sauer mellé tűzte. A saját fegyverét jobban ismerte. Szerencsésebb lesz, ha kéznél tartja. Megkereste a cipőjét, elrakta a többi fegyvert, majd a sátorba visszafelé menet felkapta a hevedereket. A kutya túl nehéz volt ahhoz, hogy könnyedén el tudja vonszolni, úgyhogy köré fonta a pántokat, és hátrahúzta az állatot a vendégszobába. Először egyszerűen csak rácsukta az ajtót, és elsétált – a kutyáknak nincs szembefordítható hüvelykujjuk. De egy pillanattal később meggondolta magát. Ezt a kutyát Einsteinnek hívják. Ki tudja, mire képes? Keresett valamit, amit az ajtó elé húzhat. A nehezebb eszközök legnagyobb része a padlóhoz volt csavarozva. Pár másodpercnyi gondolkodás után az ezüst szedánhoz sietett. Pont befért a sátor és a bokszok közé. Egészen a vendégszobáig tolatott vele, szorosan ráállt az ajtajára, majd a sebváltót parkolóállásba tette. A biztonság kedvéért még a kéziféket is behúzta. Becsukta, és ismét bebiztosította a pajta bejáratát. Közben már hajnalodni kezdett. Vissza a Másik Danielhez. Nem volt könnyű lehúzni róla a Batmanöltözéket. A kevlárlapokat vastag és finom vezetékekkel átszőtt anyag kötötte össze, szinte porcszerűnek tűnt. A lány két pengéjét is beletörte, mielőtt végre a derekához ért. Megelégedett azzal, hogy a felsőrészét leszedje, majd végigtapogatta a lábait, amelyekben nem volt annyi kevlár. A férfi derekánál talált egy tokban rejtőző kést, és mindkét bakancsában is egyet-egyet. Lehúzta a zokniját. A férfi bal kislábujja hiányzott, de nem

voltak nála további fegyverek. Nem mintha szüksége lenne bármi ilyesmire, ha ismét sikerül kiszabadulnia. Egész testén szálkás, kemény izomkötegek futottak végig. A háta csupa sebhely volt – részben golyónyomoktól, részben vágott hegektől, illetve egy csúnya égési sérüléstől –, és a hajvonala alatt egy sokatmondóbb heg is húzódott. Ő is eltávolította a nyomkövetőjét. Egyértelműen nem dolgozik már a CIA-nak. Dezertőr? Vagy kettős ügynök? De hogyan találta meg a fivérét? A lány emlékezett a kisrepülőgép zúgására, a rögtönzött kényszerleszállás hatalmas csattanására – arra, hogy valaki mennyire sietett. Valaki, aki számára az idő jelentette a legnagyobb problémát. Daniel felé fordult. Úgy érezte, ideje ismét átvizsgálnia. Ezúttal alaposabban haladt végig a hátán, és a hasát, az ágyékát és a combját is figyelmesebben megnézte. Már korábban meg kellett volna tennie, de csúnyán félreértelmezte a helyzetet. Az idő gondolata – az a sietség, ahogy a férfi megérkezett, és megtámadta őt – hívta fel a figyelmét arra, mit is keres valójában. Egy hétköznapi nyomkövető csak azt jelezné, hogy hol van az alany, márpedig Daniel nem volt olyan távol az otthonától, legalábbis ahhoz nem, hogy a fivére ennyire bepánikoljon, és kivont fegyverrel rájuk törjön. Úgyhogy a nyomkövetője biztosan nem csak a hollétét jelzi, ehhez pedig a megfelelő helyen kell lennie. Legszívesebben a fejét verte volna a falba, amikor megtalálta. Egy sebhely apró, piros vége lógott ki a ragtapasz szegélye alól, amivel a katéter csövét rögzítette a lábához. A lány lehúzta a ragtapaszt – ezt amúgy is mindig jobb a páciens öntudatlan állapotában csinálni –, majd eltávolította a katétert. Daniel hamarosan amúgy is felkel.

A sebhely kicsi volt, és semmi nem dudorodott ki a férfi bőre alól. A lány úgy gondolta, hogy az eszközt biztosan mélyebbre ültették be, kétségkívül a combartéria közvetlen közelébe. Amikor Daniel vérnyomása az egekbe szökött a kihallgatás első szakasza alatt, vagy talán a rettegéstől, amikor magához tért, biztosan riasztotta a testvérét. És mindenki mást is, aki esetleg követte. A nyomkövetőt el kell tüntetnie. Elég ideje maradt hozzá, mielőtt a férfi felébred, úgyhogy elővette az elsősegélykészletét. Miután felhúzott egy pár gumikesztyűt, érzéstelenítette a területet, és sterilizálta a szikét – még jó, hogy nem törte bele az összeset a támadója ruhájába. Bedörzsölte Daniel bőrét jóddal, majd ejtett egy gyors vágást a régi felett, csak egy kicsit hosszabbat. Nem volt nála se fogó, se csipesz, úgyhogy egyik ujját a sebbe dugva, a másikat pedig a bőrön tartva óvatosan körbetapogatózott. Miután megtalálta az eszközt – egy kis, cukorka alakú kapszulát –, könnyedén el tudta állítani a vérzést. Megtisztította a seb környékét, majd orvosi pillanatragasztóval összeragasztotta a két szélét. Utána a Daniel csuklóján és bokáján lévő nyílt sebeket is ellátta, mindet sterilizálta és bekötözte. Végül ráterített egy takarót, és odavitte neki a párnát. A kapszulát hagyta kihűlni az acélasztalon. Bárki számára, aki esetleg figyelte a nyomkövetőt, úgy tűnhetett, mintha Daniel Beach éppen meghalt volna. A lánynak volt egy olyan érzése, hogy a halála senkit nem fog zavarni a részlegnél. Most már jobban sejtette, mit tervezett a másik oldal, és meglehetősen biztos volt benne, hogy ez a terv nem kizárólag róla szólt. Kisétált a sátorból, hogy a saját arcát is ellássa. Először letörölte róla a vért, majd felmérte a károkat. A szája feldagadt, a repedést pedig össze kellett zárnia, ezért nyomott rá egy csepp pillanatragasztót. Az arcáról

hiányzott néhány réteg bőr, és mindkét szeme egyformán véraláfutásos lesz majd. Az orra feldagadt és elferdült egy kicsit, úgyhogy kihasználta a pillanatnyi fájdalommentességét arra, hogy nagyjából visszaigazgassa a helyére. A fájdalom hamarosan vissza fog térni, bár a lehető legnagyobb adagot adta be magának abból a szerből, amit Túlélésnek nevezett. A vegyület nem tartós használatra készült, csak arra, hogy kibírjon egy ahhoz hasonló támadást, amit az imént kellett átélnie. Kicsit a teste által termelt adrenalinra hasonlított, csak sokkal erősebb volt, némi ópiáttal keverve a fájdalom elnyomására. A Túlélés nem a munkájához kellett. Nem az volt a feladata, hogy kínzás elleni szereket hozzon létre, de úgy gondolta, egy szép napon még szüksége lehet rá, és igaza is lett. Nem ez volt az első alkalom, hogy használta – a korábbi támadások előtt a kelleténél jobban felkészítette magát –, de ez volt az első olyan alkalom, hogy a segítségével átvészelte egy komolyabb verekedés utóhatásait. Elégedett volt a hatékonyságával. Semmi nem volt nála, amivel az orrát sínbe tehette volna, úgyhogy egy darabig vigyáznia kell majd az arcára. Szerencsére mindig a hátán aludt. Az arca problémát fog jelenteni. Komoly problémát. Egy ideig nem sétálhat be sehova feltűnés nélkül. Amikor mindent megtett, ami csak eszébe jutott, tíz percre leheveredett a tábori ágyra, hogy összeszedje az erejét – vagyis azt, ami még megmaradt belőle. A szertől még mindig erősnek érezte magát, de tudta, hogy elég sok sebesülést szerzett. És számolnia kell azzal, hogy később ennek még meglesznek a következményei. Időre van szüksége a pihenéshez és a lábadozáshoz – márpedig időt most senki nem tud adni neki.

9. FEJEZET Úgy döntött, felébreszti Danielt. Amikor Batman magához tér – vagyis nagyjából tizenöt perc múlva –, kettejük beszélgetése valószínűleg nem lesz túl udvarias. Szerette volna, ha lehetősége nyílik megmagyarázni a dolgokat – és bocsánatot kérni –, mielőtt elkezdődik az üvöltözés és a halálos fenyegetésekkel való dobálózás. Átállította a protokollokat a számítógépén. A levegőben lévő vegyszer már rég elszivárgott, úgyhogy a sátorban már nem volt szüksége a gázmaszkra. Felkapta a másik maszkot, és mindkettőnek a pántját az övébe gyűrte, hogy kéznél legyenek. Először az intravénás tűt húzta ki Danielből. Nem akarta, hogy bármihez hozzá legyen kötve, amikor felébred. Éppen elege lehet az ilyesmiből. Az erei még mindig jól néztek ki. Nem jelentett nehézséget beinjekciózni az oldatot a másik könyökhajlatában lévő vénába. Utána leült mellé az asztal szélére, és várt. A férfi lassan tért magához, nagyokat pislogott a lámpák fényétől. Felemelte az egyik kezét, hogy beárnyékolja a szemét, majd kiült az arcára a döbbenet. A szabad, bekötözött kezére meredt, és a tekintete végigcikázott a ragyogóan megvilágított helyiségen. – Alex? – kérdezte csendesen. – Itt vagyok. A férfi óvatosan fordult felé, és egy kicsit megmozgatta a lábát a takaró alatt, hogy kiderítse, még mindig meg van-e kötözve. – Mi történik? – kérdezte továbbra is zavaros tekintettel. – Hiszek neked. És nagyon sajnálom azt, amit veled tettem.

A lány figyelte, ahogy Daniel feldolgozza az információt. A férfi óvatosan felkönyökölt, majd, amikor ráébredt, hogy még mindig meztelen, a takaró után kapott. Vicces, ahogy az átlagemberek reagálnak az ilyesmire. Az orvosok általában sokkal lazábban kezelik a meztelenséget. Pont, ahogy a lány is, de Daniel ezt nem tudhatta. – Hiszel nekem? – kérdezte a férfi. – Igen. Tudom, hogy nem az vagy, akinek hittelek. Csak… félrevezettek. Daniel még jobban felegyenesedett, óvatosan mozogva, mintha arra várna, hogy mikor sajdul meg valamije. De nem lesznek komolyabb fájdalmai, csak egy kis izomláza a görcsöktől. És a combja is fájni fog, amikor elmúlik az érzéstelenítő hatása. – Én… – szólalt meg, majd megdermedt. – Mi történt az arcoddal? – Hosszú. Mondhatnék valamit, mielőtt belekezdek? A férfi arcára kiült az aggodalom. Csak nem iránta érezte? Nem, az nem lehet. – Rendben – egyezett bele habozva. – Nézd, Daniel, amit korábban mondtam neked, az mind igaz volt. Nem szeretek embereket bántani. Nem szívesen bántottalak téged sem. Csak akkor csinálok ilyesmit, amikor úgy gondolom, a másik lehetőség sokkal rettenetesebb. Még soha életemben nem bántottam ártatlanokat. Soha. Akiket ki kellett hallgatnom, azok közül nem mindenki volt egyformán romlott, de mindnyájan részt vettek nagyon mocskos dolgokban. Arra már rég rájöttem, hogy a volt főnökeim szinte bármilyen mélyre képesek süllyedni, de még mindig nem tudom elhinni, hogy tudatosan rávettek egy teljesen ártatlan ember megkínzására. Daniel elgondolkozott pár pillanatra. – Azt kéred, hogy bocsássak meg neked?

– Nem, nem azt kérem. Soha nem kérnék ilyet. Csak azt akartam, hogy tudd. Soha nem bántottalak volna, ha nem hiszem azt, hogy ezzel ártatlan életeket mentek meg. Sajnálom. – És mi a helyzet a drogkereskedővel? És a vírussal? – kérdezte Daniel feldúltan. A lány összehúzta a szemöldökét. – Kaptam néhány új információt. Úgy tűnik, De la Fuentesnek vége. – És senki nem fog meghalni? – Egy drogbáró által elterjesztett, és biológiai fegyverként alkalmazott vírus miatt senki. – Ez jó hír, nem? A lány felsóhajtott. – Igen, azt hiszem, ez a jó oldala az egésznek. – És most elmondod végre, mi történt az arcoddal? Balesetet szenvedtél? – Megint az aggodalom. – Nem. A sérüléseim azokkal az új információkkal kapcsolatosak, amelyeket említettem. – A lány nem igazán tudta, hogyan vezesse fel a témát. Váratlan felháborodás. Daniel válla megfeszült. – Valaki más tette ezt veled? Szándékosan? Amiért bántottál engem? Az agya egyértelműen másképp működött, mint azoké, akikkel a lány a munkája során találkozott. A számukra nyilvánvaló dolgok Daniel számára teljesen idegenek voltak. – Lényegében igen – válaszolta. – Hadd beszéljek vele – győzködte a férfi. – Én is hiszek neked. Tudom, hogy nem akartad megtenni. Csak segíteni próbáltál. – Nem ez a gond, Daniel. Emlékszel még a fényképekre, amiket korábban mutogattam? Ugye felismerted a rajtuk szereplő férfit, csak nem akartad elmondani nekem, ki az?

Daniel arckifejezése megkeményedett. Bólintott. – Megnyugodhatsz. Nem arra akarlak kérni, hogy bármit is bevallj. Ez nem csak egy újabb trükk. Nem tudtam, hogy ikertestvéred van. Ezt eltitkolták az aktákban, úgyhogy én nem… – Az nem lehet Kevin – szakította félbe Daniel. – Pont ezt nem értettem. Úgy néz ki, mint ő, de ez lehetetlen. Kevin halott. Tavaly halt meg a börtönben. Nem tudom, ki lehetett az, hacsak nem hármas ikrek voltunk igazából, de az szerintem feltűnt volna anyámnak… Miközben a lány arckifejezését figyelte, elhalt a hangja. – Mi az? – kérdezte. – Nem tudom, hogyan mondjam ezt el neked. – Mit? A lány pár pillanatig habozott, majd felegyenesedett, és megkerülte az asztalt. Daniel értetlenül figyelte, majd ő is felült, és gondosan a dereka köré gyűrte a takarót. A lány megállt, és lenézett. Daniel tekintete követte az övét. Kevin Beach arca. Érdekes volt látni, mennyivel jobban hasonlít a fivérére öntudatlan állapotban, amikor minden feszültség eltűnik a vonásaiból. – Kevin – suttogta Daniel, miközben az arca először elfehéredett, majd vérvörössé vált. – Tudtad, hogy a testvéred a CIA-nak dolgozik? – kérdezte halkan a lány. A férfi döbbenten nézett fel. – Nem, nem, ő börtönben volt. Kábítószerekkel kereskedett. – Megrázta a fejét. – Miután meghaltak a szüleink, minden elromlott. Kev megindult a lejtőn. Önpusztítóvá vált. Úgy értem, a West Point után… – A West Point?

– Igen – felelte Daniel értetlen arccal. Láthatóan nem esett le neki, hogy ez miért fontos. – A kábítószerek előtt más ember volt. Az egyik legjobb az évfolyamában, amikor lediplomázott. Felvették a rohamosztagos kiképzésre… – Ekkor elhalt a hangja, és a lány arckifejezését méregette. Hát persze. Alex elnyomott egy sóhajt, de eléggé haragudott magára, amiért nem aggasztották jobban az aktából hiányzó információk. Miért nem szakított rá időt, hogy keressen egy távoli könyvtárat, ahol biztonságosan felderíthette volna Daniel családi hátterét? A férfi ismét a testvérére pillantott. – Nem halt meg, ugye? – Csak alszik. Pár perc múlva fel fog ébredni. Daniel összehúzta a szemöldökét. – Mi ez rajta? – Valamilyen katonai páncélruha. Nem ez a szakterületem. – A CIA – suttogta a férfi. – Szerintem titkos ügynök volt. A testvéred nem vált önpusztítóvá, csak átment egy másik részleghez. Ezért került kapcsolatba a kábítószerkereskedővel. Daniel tágra nyílt szemébe komorság költözött. – Ő segített a drogbárónak a vírussal? – suttogta. – Nem. Konkrétan ő kapcsolta le. Mi gyakorlatilag ugyanazon az oldalon állunk, bár így, ránk nézve, ezt nehezen lehetne megállapítani – bökte meg az öntudatlan férfit a cipője orrával. Daniel feje ismét felé fordult. – Kevin tette ezt az arcoddal? – Fura, de úgy tűnt, mintha ez jobban feldúlná, mint az, hogy a fivére esetleg gyilkos és bűnöző. – Igen, ezt pedig én csináltam vele. – Egy újabb bökés a cipőorral. – Fel fog ébredni?

Alex bólintott. Egy kicsit vívódott a férfi ébredése miatt. Az nem lesz szép jelenet. És Daniel olyan kedves mindennel kapcsolatban, olyan kedves vele. Ez viszont valószínűleg megváltozik, miután a testvére beszélni kezd. Daniel a fekvő férfi láttán eleresztett egy kis mosolyt. – Szóval te győztél? A lány elnevette magát. – Átmenetileg. – Ő sokkal nagyobb nálad. – Azt is válaszolhatnám erre, hogy én viszont okosabb vagyok, de elkövettem pár hibát a helyszín biztosítása során. Szerintem most egyszerűen csak szerencsésebb voltam nála. Daniel elkezdett feltápászkodni, majd abbahagyta. – Itt vannak valahol a ruháim? – Ne haragudj, de nincsenek. Úgy gondoltam, hogy nyomkövető eszközök is lehetnek bennük. Le kellett őket vágnom rólad, és ki kellett dobnom az összeset. A férfi ismét elvörösödött, egészen a mellkasáig. Majd megköszörülte a torkát. – Miért akarna engem bárki is követni? – Hát, akkor még úgy gondoltam, talán a drogbáró figyeli a mozgásodat. Vagy hogy te csak egy csali vagy, akit arra használ a részlegem, hogy engem kövessenek rajtad keresztül. Ami valamivel közelebb is áll az igazsághoz. Daniel összehúzta a szemöldökét. – Egyáltalán nem értek semmit. A lány, amilyen tömören csak tudta, listaszerűen előadta neki az eseményeket. Miközben beszélt, Daniel talpra állt, a derekára tekerte a takarót, mint egy túlméretezett törölközőt, és fel-alá kezdett járkálni a fivére teste előtt. – Négyszer is megpróbáltak megölni? – kérdezte, amikor a lány befejezte.

– Most már ötször – válaszolta ő, miközben jelentőségteljesen Batmanre pillantott. – Nem tudom elhinni, hogy Kevin él. – Daniel felsóhajtott. Hosszú lábát a takaró alá húzva letelepedett a padlóra a testvére feje mellé. – Nem tudom elhinni, hogy hazudott nekem. Nem tudom elhinni, hogy bűnözőnek adta ki magát. Nem tudom elhinni, hogy eljátszotta a halálát. Tudod, hányszor meglátogattam? Tudod, milyen hosszú az út autóval Washingtonból Milwaukeeba? Elnémult, és a fivérére meredt. A lány hagyta gondolkozni. El sem tudta képzelni, mit érezne, ha Barnaby figyelmeztetés nélkül visszasétálna az életébe. Hogy lehet egy ilyen dolgot feldolgozni? – Amikor felébred – dünnyögte Daniel gyengéden –, betöröm az orrát. Nos, ez is a feldolgozás egy lehetséges módja. – Miért bilincselted meg? – kérdezte a férfi. – Mert amint magához tér, meg akar majd ölni engem. Ismét azok a tágra nyílt szemek. – Tessék? – Pedig nem olyan nehéz megérteni. Amikor behatolt a tetőn keresztül, csak annyit tudott, hogy valaki bántott téged. Csak azért hagyott engem életben, mert nem volt biztos benne, hogy tényleg rendbe jössz-e. Lehetségesnek tarthatta, hogy van nálam valami ellenszer, vagy ilyesmi. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ha nem sikerül felülkerekednem, amint felébredsz, lelőtt volna. Látta, hogy Daniel nem hisz neki. A férfi megrázta a fejét, és mérgesen összevonta a szemöldökét. Egy hullámos tincs a verejtéktől nedves homlokába hullott. Elképesztő, milyen kevés idő telt el, és ezalatt mennyi minden megváltozott. A lánynak új tervre volt szüksége. Vajon biztonságos lenne visszamennie a legutóbbi otthonába? Arra a helyre, ahol akkor lakott, amikor Carston felvette vele a kapcsolatot.

Egyértelműen az lenne a legegyszerűbb. Ott van élelem, és senkinek nem kellene az arcát mutogatnia egészen addig, amíg teljesen rendbe nem jön. A lakóhelyéről valószínűleg nem szereztek tudomást… De mi lesz utána? Mennyi tartaléka ment rá erre az ostoba csapdára? Mennyi ideig tudja még kihúzni abból a kevésből, ami maradt? Carston tud az internetes jelenlétéről, úgyhogy kockázatos lenne a hálózaton munkát keresnie. A részlegnek nem is kellett tudnia a tartózkodási helyét ahhoz, hogy megkössék a kezét. Valami hozzáért a lábához, ő pedig riadtan félreugrott. Csak Daniel keze volt az. – Nem akartalak megijeszteni, elnézést. – Nem kell bocsánatot kérned. – Csak annyira aggodalmasnak tűnsz. Ne aggódj. Majd én beszélek Kevinnel. A lány minden vidámság nélkül elmosolyodott. – Köszönöm, de pillanatnyilag nem miatta aggódom legjobban. – Hanem a részleged miatt. A lány elfordult, a számítógéphez lépett, és egy nemtörődöm mozdulattal rátenyerelt a szóköz billentyűre. Remélhetőleg nem tűnt úgy, mintha direkt csinálná. – Igen – válaszolta anélkül, hogy Danielre nézett volna. – Így is lehet mondani. A szeme sarkából észrevette, hogy Kevin légzése egy pillanatra megakad, mielőtt egyenletesen folytatódik. Még szerencse, hogy odébb sétált. Most semmiképpen nem akart a közelében lenni. – Nincs valami… nem is tudom… valami, amiben segíthetnék? – kérdezte Daniel komoly arccal.

A lány rámeredt, és döbbenten vette észre, hogy valódi könnyek szöknek a szemébe. – Szerintem én nem érdemlek segítséget tőled, Daniel. A férfi ingerült morgással válaszolt. – És igazából – folytatta a lány – neked is épp elég problémád lesz most. Egyértelmű, hogy még nem gondolta végig a történtek hosszú távú következményeit. – Ezt hogy érted? – Most már te is célpont vagy. Megtudtál számos olyan dolgot, amit nem lenne szabad. Ha hazamennél, ha visszatérnél a megszokott életedbe, véget vetnének neki. – Nem… mehetek… haza? Daniel szóhoz sem jutott a döbbenettől. A lányt elöntötte a sajnálat. Megint eszébe jutott, milyen távol áll a férfi élete az ő életétől. Daniel valószínűleg azt hitte, hogy minden rendbe jön, ha fogad egy ügyvédet, vagy ír a kongresszusi képviselőjének. – De Alex, nekem muszáj visszamennem! A csapatom indul a bajnokságon! A lány nem tudta visszafogni magát. Nevetni kezdett, és ettől könny gyűlt a szemébe. Majd meglátta, milyen arcot vág a férfi, és bocsánatkérően intett oda neki. – Ne haragudj – mondta a levegőt kapkodva. – Ez egyáltalán nem vicces. Sajnálom. Azt hiszem, kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása. Daniel sietve talpra állt. – Szükséged van valamire? Egy aszpirinre? – Nem, jól vagyok. Csak le kell jönnöm a szerről. A férfi odasétált, és könnyedén a karjára tette a kezét. A lány bőre megsajdult, a véraláfutása kezdett érzékennyé válni. Nagyon kemény

napnak néz elébe. – Biztos vagy benne? – kérdezte Daniel. – Ne hozzak valamit? – Miért vagy velem ilyen kedves? A férfi meglepetten nézett. – Ó! Azt hiszem, már értem, miért kérdezed. Végre, gondolta a lány. Már épp kezdett aggódni, hogy a szer, amelyet Daniel elrablása során használt – a Kövesd a Vezért –, tartós neurológiai károsodásokat okoz, és ez elkerülte a figyelmüket a kísérletek során. – Nézd – mondta. – Először elbeszélgetek Kevinnel, aztán összeszedem a holmimat, és odaadom neked a kulcsokat, hogy kiszabadíthasd őt. De csak miután beszálltam a kocsiba. – Hova fogsz menni? És mi lesz a sérüléseiddel? – Már megint kedves vagy, Daniel. – Elnézést. A lány ismét felnevetett. A nevetés vége kicsit elcsuklott, mintha zokogásba fúlna. – De most komolyan – folytatta a férfi –, nem kell azonnal elmenned. Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis alvás. Az orvosi ellátásról nem is beszélve. – Ez nem szerepel a tervekben. – A lány leereszkedett a székbe, és csak remélni tudta, hogy nem tűnik olyan merevnek és kimerültnek, amilyennek érzi magát. – Bárcsak egy kicsit tovább beszélgethetnénk, Alex. Nem tudom, mit tegyek most. Ha tényleg komolyan gondolod, hogy nem mehetek vissza… Azt sem tudom, hogy kezdjem el ezt feldolgozni. – Komolyan gondolom. És nagyon sajnálom. A testvéred majd segít neked a részletekkel kapcsolatban. Szerintem ő jobban ért a rejtőzködéshez, mint én.

Daniel kétkedve mérte végig a fél Batman-szerelést viselő fivérét. – Tényleg azt hiszed? – Te mit gondolsz, Kevin? – kérdezte a lány. Meglehetősen biztos volt benne, hogy a férfi már percek óta ébren van. Daniel lerogyott a testvére mellé. – Kev? Kevin lassan, nagyot sóhajtva felé fordította az arcát. – Szia, Danny. Daniel lehajolt, és esetlenül megölelte. Kevin a szabad kezével megpaskolta a karját. – Miért, Kev, miért? – kérdezte Daniel fojtott hangon, arcát a másik hajába nyomva. – Biztonságban akartalak tudni, tesó. Biztonságban az olyan emberektől, mint az a… – Ezt jó pár nem túl hízelgő melléknév követte, amelyek a lányra vonatkoztak. Ő az összes szót ismerte, de a kombinációjukat meglehetősen szokatlannak találta. Daniel elhúzódott, és megcsapta Kevin fejét. – Ne beszélj így róla. – Viccelsz? Az a pszichopata megkínzott téged. – Nem túl sokáig. És csak azért csinálta, mert… – Te véded azt a…? – Újabb kreatív kombinációk következtek. Daniel ismét megcsapta őt. Nem túl erősen, de Kevin nem volt játékos kedvében. Elkapta a testvére kezét, és kifejezetten kényelmetlen helyzetbe csavarta. Felhúzta a jobb térdét a teste alá, és megpróbálta elrántani magát az asztaltól. A lefékezett kerekek megcsikordultak a padlón, és az asztal pár centivel odébb csúszott. A lány szeme tágra nyílt. Az az asztal legalább kétszáz kiló. Hátrébb tolta a székét. Daniel a szabad kezével megpróbálta kiszabadítani magát a testvére szorításából.

– Ismét el foglak gázosítani, ha nem engeded el – fenyegette meg a lány Kevint. – De van egy rossz hírem. Annak a szernek, amit használok, van pár negatív mellékhatása. Minden egyes alkalommal csak néhány agysejtedet öli meg, de sok kicsi sokra megy. Kevin elengedte Daniel kezét, csúnyán nézett a lányra, majd ismét a testvérére fókuszált. – Danny, hallgass meg – sziszegte. – Te nagyobb vagy nála. Szerezd meg a kulcsokat, és szabadíts ki innen… – Az arca hirtelen megdermedt, céklavörössé vált, és a homlokán húzódó erek a szavaival egy ritmusra kezdtek lüktetni. – Hol van a kutyám? – kiabált a lányra. Az asztal még két centivel odébb csúszott a padlón. – A vendégszobában alszik. – A lánynak erőlködnie kellett, hogy higgadt maradjon a hangja. – Kevesebbet nyom nálad, így több időre van szüksége, amíg kimegy belőle a gáz hatása. Daniel a csuklóját dörzsölte, és értetlenül nézett. – Kutya? – Ha nem lesz tökéletes állapotban… – kezdett fenyegetőzni Kevin. – Semmi baja nem lesz a kutyádnak. De most fel kell tennem neked néhány kérdést. Daniel rémülten nézett fel rá. – Kérdést? Mint nekem? A lány visszanézett, és megrázta a fejét. – Nem úgy értettem. Csak információt szeretnék vele cserélni. – Visszafordult Kevinhez. – Hajlandó lennél pár percig higgadtan beszélgetni velem? Utána békén hagylak. – Ne reménykedj, pszichopata. Mi még nem végeztünk. A lány feljebb vonta a szemöldökét az egyre véraláfutásosabb szeme felett. – Akkor beszélgethetnénk pár percig, mielőtt mesterséges kómába helyezlek? – Miért tennék meg neked bármit?

– Mert itt a testvéred biztonságáról van szó, és szerintem ez számít neked. – Te vagy az, aki berángatta Danielt ebbe az egészbe… – Ez nem egészen így van. Ez éppen annyira rólad szól, mint amennyire rólam, Kevin Beach. A fogoly csúnyán nézett rá. – Már most sem kedvellek túlzottan. Ne akard fokozni bennem ezt az érzést. – Nyugi, titkos ügynök. Hallgass meg. Daniel tekintete úgy villant egyikükről a másikukra, mintha egy teniszmérkőzést figyelne. Kevin dühösen nézett. – A CIA azt hiszi, hogy halott vagy? – kérdezte a lány. A férfi felmordult. – Ezt igennek veszem. – Valóban, ez egy igen volt, te… Daniel visszakézből tarkón vágta Kevint, majd kitért az útjából, amikor az a karja felé kapott. Kevin a lányra pillantott. – És ez így is fog maradni. Visszavonultam. A lány bólintott, és elgondolkozott. Nyitott egy üres dokumentumot a számítógépén, és legépelt pár sornyi összefüggéstelen orvosi szakszót. – Mit írsz? – Jegyzeteket. Segít gondolkozni. – Igazából csak biztosra vette, hogy a férfinak feltűnne, ha folyton „véletlenül” hozzáérne a számítógépéhez, hogy ébren tartsa. Talán még szüksége lesz erre a csapdára. – De mit számít ez? Én halott vagyok. Danielnek már nem kellene célpontnak lennie. – Mert célpont voltam? – kérdezte Daniel.

Kevin a jobb könyökére támaszkodott, és a testvére felé hajolt. – Beépített ember voltam, tesó. Ha bárki össze tudott volna kötni veled, akkor felhasználhatott volna ellenem. Ez ennek a szakmának az egyik hátránya. Ezért csináltam végig az egész börtönös színjátékot. Amíg Kevin Beach papíron sitten volt, a rosszfiúkat nem érdekelted. Én már nagyon régen nem Kevin vagyok. – De amikor meglátogattalak… – Az Ügynökség összekötött az igazgatóval. Amikor elindultál, akkor egyszerűen odarepültem, és részt vettem a találkozón. Amikor más elfoglaltságom volt… – Magánzárkában ültél. Verekedés miatt. De akkor ez hazugság volt. – Igen. – Nem tudom elhinni, hogy ennyi éven át hazudtál nekem. – Csak így tarthattalak biztonságban. – Valami más szakma eszedbe sem jutott, ugye? Amikor Kevin fején ismét elkezdtek kidudorodni az erek, a lány félbeszakította őket. – Nem szüneteltethetnénk egy pillanatra a családi drámát? Azt hiszem, sikerült összeraknom a sztorit. Egy picit figyeljetek, kérlek. Abban biztos vagyok, hogy szólni fogtok, ha tévedek. Két majdnem teljesen egyforma arc fordult felé szinte teljesen ellentétes kifejezéssel. – Oké – mondta a lány. – Szóval, Kevin, te eljátszottad a halálodat… a De le Fuentes-meló után, ugye? – Kevin egyáltalán nem válaszolt, úgyhogy folytatta. – Azt mondtad, hat hónapja történt. Csak arra tudok gondolni, hogy az Ügynökséget zavarta a holttest hiánya… – Ó, hát persze hogy volt holttest.

– Akkor a holttesttel kapcsolatos ellentmondások zavarták őket – csattant fel a lány. – És a biztonság kedvéért kitaláltak egy tervet, amellyel előcsalogathatnak. Kevin összehúzta a szemöldökét. Éppen olyan jól ismerte a korábbi főnökeit, ahogy a lány is a sajátjait. – Neked Daniel a gyenge pontod… mint már említetted, őt fel lehet használni ellened. Ezt ők is tudják. És úgy döntöttek, hogy elkapják, és megnézik, mi történik. De tudják, mire vagy képes, és senki nem akart ott lenni, ha tényleg elevenen bukkansz fel. – De… – szólalt meg Kevin. Utána elhallgatott, valószínűleg azért, mert rájött, hogy bármilyen ellenérvet is akart felhozni, az nem állná ki a próbát. – Te problémát jelentesz a CIA számára. Én is problémát jelentek a saját részlegem számára. A volt munkahelyeink csúcsvezetői között elég szoros az összefonódás. Úgyhogy alkut ajánlottak nekem: „Végezz el számunkra egy munkát, és lefújjuk a hajtóvadászatot.” Nagyon alaposan kidolgozhatták a tervet, mielőtt felvették velem a kapcsolatot. Átírták az aktáidat, és előkészítették számomra azt a drámai történetet, aminek nem leszek képes hátat fordítani. Azért nem akartak megtámadni, mert már három emberüket feláldozták a próbálkozással, és nincs szükségük még több veszteségre. Tudták, hogy bármire fel vagyok készülve. De ha te tényleg annyira jó vagy, akkor rád talán mégsem. Kevin arckifejezése megváltozott az okfejtés közben. – És történjék bármi – foglalta össze –, legalább az egyik problémájuk megoldódik. – Ez elég alapos terv. Inkább a te ügynökségedre vall, mint az enyémre, ha engem kérdezel. – Igen, valóban rájuk jellemző – ismerte be a férfi kelletlenül.

– Szóval összeraknak minket, mint két skorpiót egy befőttesüvegbe, és megrázzák – fejtegette a lány. – Akár így alakul, akár úgy, egy győzelmet elkönyvelhetnek. Esetleg ha nagyon nagy szerencséjük van, akkor kölcsönösen elintézzük egymást. Vagy legalábbis meggyengül a győztes. Ők nem veszíthetnek. És őt valóban sikerült meggyengíteniük – lecsapolták a tartalékait, és fizikai károk is keletkeztek benne. Részleges siker az ő javukra. – Az pedig cseppet sem zavarja őket, hogy a testvérem is bekerült abba az üvegbe – jelentette ki Kevin dühösen. – Csakhogy ő egy hangya, nem skorpió. Egyszerűen csak bedobták a mély vízbe, és az sem érdekelte őket, hogy teljesen védtelen. – Hé! – tiltakozott Daniel. – Ne sértődj meg, Danny, de te pont annyira vagy veszélyes, mint egy kötött zokni. Daniel kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a vendégszobából felhangzó hangos vonítás belé fojtotta a szót. A vonítást rövidesen mérges morgás és néhány éles vakkantás követte, majd kitartó kaparászás a faajtón. A lány örült, hogy nem sajnálta a fáradságot a cella biztosítására. – Ideges – panaszolta Kevin. – A kutyának semmi baja. Van egy vécé is odabent, úgyhogy még csak szomjas sem lesz. Kevin felvonta a szemöldökét, és láthatóan messze nem aggódott annyira az állatért, mint a lány várta volna. A kaparászás és a morgás nem maradt abba. – Tényleg hoztál egy kutyát? – kérdezte Daniel. – Inkább a társamnak nevezném. – Kevin a lányra nézett. – És most mi legyen? A terv dugába dőlt.

– Éppen hogy csak. A férfi elvigyorodott. – Rendezhetünk egy visszavágót. – Bármennyire is szeretnék beinjekciózni pár dolgot a szervezetedbe, nem szívesen adnám meg nekik ezt az örömöt. – Jogos. A kutya mindeközben szünet nélkül kaparászott és morgott. Kezdett a lány idegeire menni. – Van egy tervem. Kevin a szemét forgatta. – Lefogadom, hogy neked mindig van egy terved, nem igaz, tökmag? A lány szenvtelen tekintettel méregette. – Az izmaimra nem támaszkodhatok, úgyhogy az agyamra szoktam. Úgy tűnik, a te problémád pont az ellenkezője. A férfi megvetően nevetett fel. – Kev – vetette közbe Daniel. – Szeretnék rávilágítani, hogy konkrétan le vagy láncolva. – Fogd be, Danny. – Legyetek szívesek, fiúk, adjatok még egy másodpercet az időtökből. – A lány megvárta, hogy mindketten ránézzenek. – Itt van a tervem: írok egy e-mailt a volt főnökömnek. Elmondom neki, hogy kiderítettem az igazságot, a valódi igazságot, és mindkettőtöket kiiktattalak. És hogy nagyon nem szeretem, ha manipulálnak. Ha bármilyen módon megpróbálja felvenni velem a kapcsolatot, akkor meglátogatom a hálószobájában, miközben alszik. – És úgy teszel, mintha te győztél volna? – kérdezte Kevin hitetlenkedő hangon. – Vicces vagy! – Mondta leláncolva – dünnyögte Daniel az orra alatt.

– Ez egy ajándék! – csattant fel a lány. – Te ismét halott lehetsz. Senki nem fog keresni egyikőtöket sem. Kevin arcáról eltűnt a cinizmus. Néhány pillanatra nagyon nyilvánvaló lett, hogy ikertestvérek. A kutya olyan hangokat adott ki, mintha egy bekapcsolt csiszológép működne a szomszédban. A lány nem is tervezett azzal, hogy valaha visszakéri a kauciót, de erre valószínűleg már nem is nyílt volna lehetősége. – És miért tennéd ezt meg értünk? – kérdezte Kevin. – Danielért teszem. Tartozom neki. Okosabbnak kellett volna lennem. Nem lett volna szabad bekapnom a horgot. Most már annyira átlátszó volt az egész. Amilyen könnyedén átcsusszant a megfigyelésükön – mert nem figyelték meg. Amilyen könnyen elkapta Danielt – mert senki nem akarta megakadályozni benne. Az az ügyetlenség, hogy olyan határidőt adtak neki, amivel rengeteg ideje marad cselekedni. Annyira kínos volt az egész. – És veled mi lesz? – kérdezte Daniel csendesen. A kutya zajongása miatt a lánynak majdnem a szájáról kellett leolvasnia a kérdést. – Még nem döntöttem el. Megtanult néhány dolgot ebből az egészből a naivitásán keresztül, bár talán olyasmit is, amit nem akart igazán tudni. Nem lesz semmilyen helikopter vagy kivégzőosztag. Carston – ez volt az egyetlen név, amelyben jelenleg biztos lehetett – és esetleg mások, akik meg akarták öletni, azért csak magányos orgyilkosokat küldtek rá, mert nem állt más a rendelkezésükre. Az ellenségei rákényszerültek erre az őrült együttműködésre, és a lány pontosan tudta, nem azért, mert a részlegének nincs pénze. Hanem mert nem tudtak róla túl sokan. És

Carston, illetve a szövetségesei – ha vannak – nem engedhették meg maguknak, hogy kiderüljön a dolog. Amikor a lány meglátta Juliana Fortis gyászjelentését, és elolvasta, hogy elhamvasztották, azt feltételezte, hogy mindenki benne volt a buliban. De mi van, ha csak pár kulcsemberről van szó? Mi van, ha Carston azt ígérte a feletteseinek, hogy elvégzi a feladatot, utána pedig szégyellte beismerni, hogy elsőre elhibázta? Vagy – egy forradalmian új gondolat – mi van, ha a részlegnél dolgozók többsége tényleg azt hiszi, hogy csak egy laboratóriumi balesetről volt szó? Hogy ő és Barnaby összekeverték a kémcsöveket, és mindketten belehaltak. Mi van, ha Carston felettesei nem is akarták őt megölni? Mi van, ha csak néhány ember akarta, és most folytatniuk kell a próbálkozást, hogy feltűnés nélkül le tudják zárni az ügyet? Ez mindent megváltoztatna. Mintha összeállt volna a kép. És nem mondott ellent az általa ismert tényeknek. Juliana erőre kapott a felfedezéstől. Akik megrendezték a halálát, attól féltek, amit tudott, de tőle magától nem. Lehet, hogy ideje lenne változtatni ezen. Váratlanul fülsértő reccsenés hangzott fel – mintha deszkák robbantak volna szét. És a dühös vicsorgás sokkal közelebbről kezdett szólni.

10. FEJEZET Eltelt néhány pillanat, amíg rájött, mi történt, de addigra az őrjöngő állat már be is tört a sátorba.

Ezek szerint maradt egy kis felesleges adrenalin a szervezetében. Már az asztalon állt, mielőtt a kutya odaért volna hozzájuk, de az idegrendszere nem elégedett meg ekkora távolsággal, és a felső PVC-keret felé lendítette. Fel sem fogta, mit csinál. Mindkét kezével elkapta a rudat, felhúzta a lábát, és keresztbe fonta a bokáját a csövön, majd a két könyökét is szorosan köré fonta. Amikor oldalra fordította a fejét, látta, hogy az állat közvetlenül alatta morog, és hatalmas mancsait az asztalra téve igyekszik annyira közel kerülni hozzá, hogy belemélyeszthesse a szemfogait. Az egyik mancsa lecsapott a billentyűzetre. A fenébe! Ebben a pillanatban sokat segített volna egy kis elgázosítás, és most eleve nála volt mindkét maszk. A kutya ott vicsorgott és fröcsögtette a nyálát alatta, miközben a lány igyekezett megkapaszkodni. Nagy teherbírású, tizenkét és fél centiméter átmérőjű, 200-as műanyag csöveket használt, de az még így is beleremegett a váratlan terhelésbe. A lány biztos volt benne, hogy elbírja a súlyát… hacsak nem támadja meg valami a tartórendszer alját. De ez remélhetőleg nem fog Kevin eszébe jutni. A megbilincselt férfi elnevette magát. A lány elképzelte, milyen látványt nyújthat. – És most ki van leláncolva? – kérdezte Kevin. – Még mindig te – dünnyögte Daniel. A kutya a gazdája hangját meghallva nyüszögött egyet, és körülnézett. Leugrott az asztalról, eleresztett egy búcsúmorgást a lány felé, majd odament Kevinhez, hogy megvizsgálja. Aggodalmasan nyifogva lehajtotta a fejét, és megnyalogatta a férfit, ő pedig megveregette a pofáját. – Jól vagyok, kishaver. Semmi bajom. – Pont úgy néz ki, mint Einstein – jegyezte meg Daniel csodálkozó hangon. A kutya felnézett, éberen az új hangtól.

Kevin megveregette Daniel lábát. – Jó kutya! Ő rendben van. Rendben van. – Úgy hangzott, mint egy újabb utasítás. És valóban, a hatalmas állat abbahagyta a nyüszögést, és a farkát vadul csóválva odalépett Danielhez. A férfi úgy simogatta meg a gigantikus fejet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Ez Einstein, a Harmadik – magyarázta neki Kevin. Daniel elismerően túrt bele a vastag bundába. – Gyönyörű. A lány karja kezdett elfáradni. Megpróbált megfigyelés közben testhelyzetet változtatni, de a kutya azonnal az asztalnál termett, és ismét vicsorogni kezdett. – Van bármi remény arra, hogy elhívod innen a kutyát? – kérdezte összeszedettnek szánt hangon. – Előfordulhat. Ha idedobod a kulcsokat. – És ha odaadom a kulcsokat, akkor nem ölsz meg? – Már mondtam, hogy elhívom a kutyát. Ne légy telhetetlen. – Akkor szerintem idefent maradok, amíg a gáz ki nem üt titeket. Danielnek valószínűleg még maradt elég agysejtje. – Szerintem semmi bajom nem lesz. Ugyan Einstein nem ér el téged, de Daniel igen. És ha a gáz azután csap meg, hogy elveszi tőled a maszkokat… Hát, abba mondjuk nem fogsz belehalni, hogy eszméletlenül lezuhansz a földre, de segíteni sem fog az állapotodon. – De miért tennék ilyet? – kérdezte Daniel. – Mi van? – háborodott fel Kevin. – Ő a mi oldalunkon áll, Kev. – Várjunk egy kicsit! Megőrültél? Itt két különböző oldalról van szó, tesó. Én állok az egyiken, az a szadista pedig, aki megkínzott, a másikon. Te hol állsz? – Szerintem a józan ész oldalán.

– Akkor jó – mordult fel Kevin. – Hát… az nem a te oldalad, Kev. – Mi az istenről beszélsz? – Higgadj le. Figyelj, hadd alkudjak ki egy fegyverszünetet. – Tényleg nem nyúlsz fel oda, hogy a saját kezeddel fojtsd meg? – Csak azt csinálta, amit te is tettél volna a helyében. Legyél már őszinte: ha annyi információd van, hogy valaki több millió embert meg akar ölni, és neked kell kiderítened, hogyan akadályozhatod meg, akkor mit csináltál volna? – Keresek egy másik megoldást. Ahogy meg is tettem. Ide figyelj, Danny… ez nem a te tereped. Én ismerem az olyan embereket, mint ő. Betegek. Perverz örömüket lelik mások fájdalmában. Olyanok, mint a mérges kígyók. Nem fordíthatsz nekik hátat. – Ő nem olyan. De mit számít ez neked egyáltalán? Én vagyok az, akit megkínoztak. Mit tudsz te erről egyáltalán? Kevin kifejezéstelen arccal bámult rá, majd a megbilincselt bal kezével a hiányzó lábujjára mutatott. Eltelt néhány másodperc, amíg Danielnek leesett a tantusz. Fájdalmasan felszisszent. – Amatőrök – jegyezte meg a lány megvetően a mennyezetről. – Hát, nem tudom – felelte Kevin hűvösen. – Nekem elég profinak tűntek. – És megkapták, amit akartak? A férfi torkából hitetlenkedő morgás tört fel. – Viccelsz velem? A lány felhúzta az egyik szemöldökét. – Nem viccelek. – Te viszont rá tudtál volna kényszeríteni arra, hogy beszéljek? A lány ajka hideg mosolyra húzódott. – Ó, igen. A szeme sarkából észrevette, hogy Daniel megborzong.

A kutya időközben elcsendesedett, de még mindig éberen figyelte őt odalentről. Láthatóan nem tudta értelmezni a helyzetet, hogy a gazdája miért beszélget ilyen higgadtan a célszeméllyel. – Hé, most már tudom, ki vagy – mondta Kevin hirtelen. – Igen, az a lány. Hallottam rólad pletykákat. Túlzásokat. Azt mondták, soha nem vallottál kudarcot. Ezerből ezer siker. – Valójában nem volt túlzás. A férfi arckifejezése szkeptikus maradt. – Azzal az öregemberrel dolgoztál, az Őrült Tudóssal, ahogy nevezték. Az Ügynökségnél Leandernek becéztek téged. Igazából csak azért nem sikerült eddig összeraknom a képet, mert úgy hallottam, mindketten meghaltatok valami laboratóriumi balesetben. És mert Leandert mindig egy csinos nőnek képzeltem. Daniel kinyitotta a száját, de a lány félbeszakította. – Leander? Ez rettenetes. – Micsoda? – Egy virág? – morgott a lány magában. – Az annyira passzív. A méreg nem mérgez. A méreg csak egy tehetetlen eszköz. – A saját részleged hogy hívott? – A Vegyész. Dr. Barnaby pedig nem őrült tudós volt. Hanem zseni. – Tök mindegy – felelte Kevin. – Visszatérve a fegyverszünetre, amiről beszéltem – szólt közbe Daniel. Abból, ahogy a lány kezét és karját méregette, úgy tűnt, átérezte, mennyire fájhatnak. – Alex odaadja nekem a kulcsokat, Kevin, te pedig magadhoz hívod Einsteint. Ha és amikor úgy látom, hogy minden rendben van, kiszabadítalak. Alex, te megbízol bennem? Tágra nyílt, tiszta mogyoróbarna szemekkel nézett fel a lányra, miközben Kevin artikulálatlanul köpködött dühében.

– A kulcsok a nadrágom bal első zsebében vannak. Odaadnám őket neked, de ha elengedem a csövet, le fogok zuhanni. – Kérlek, legyél óvatos! Beléd fog döfni valamit! Daniel mintha meg sem hallottam volna Kevin figyelmeztetését. Amikor felmászott a székre, a feje magasabbra került a lányénál. Le kellett hajtania a habszivacs tető alatt. Egyik kezét a lány háta alá tette, hogy megtartson valamennyit a súlyából, és közben óvatosan kotorászni kezdett a zsebében a kulcsok után. – Sajnálom, hogy a testvérem szociális téren ennyire visszamaradt – suttogta. – Mindig is ilyen volt. – Ne mentegetőzz miattam, te seggfej! – kiabálta Kevin. Daniel a lányra mosolygott, majd fogta a kulcsokat, és lemászott. A lány igazából egyetértett Kevinnel. Hogy viselkedhet így vele Daniel? Hol van az a természetes ellenszenv, amit táplálnia kellene iránta? Hol van az emberi vágy a megtorlásra? – Nálam vannak a kulcsok, Kev. Van póráza a kutyának? – Póráza? Einsteinnek nincs szüksége pórázra! – Akkor mit javasolsz? Kevin epésen méregette a testvérét. – Rendben. Amúgy is szívesebben végeznék vele a saját kezemmel. – Odafüttyentett a kutyának. – Pihenj, Einstein. A kutya, aki eddig aggodalmasan követte Danielt, most higgadtan sétált oda a gazdája fejéhez, és kilógatta a nyelvét, mintha mosolyogna. A szemfogai egy kicsit ijesztővé tették a mosolyát. – Oldozz el. – Előbb a nők. – Daniel ismét felmászott a székre, és felnyújtotta a kezét. – Segítsek?

– Azt hiszem, menni fog. – A lány leengedte a lábát, és kinyújtott karral megpróbálta elérni az asztalt a lábujjaival. Hogy a fenébe sikerült olyan magasra felmásznia? Kimerült keze csúszni kezdett a rúdon. – Segítek. – Daniel elkapta a derekát, és óvatosan leengedte a lábára. Az egyik az asztalt érte, a másik alatt megcsörrent a kellékes tálca. A férfi takaróból improvizált szoknyája meglazult; gyorsan utánakapott, és szorosabbra húzta. – Ezt nem hiszem el – dünnyögte Kevin. Alex óvatosan álldogált, és a kutyát figyelte. – Ha bármivel megpróbálkozik – mondta Daniel –, elterelem a figyelmét. Engem imádnak a kutyák. – Einstein nem hülye – mordult fel Kevin. – Inkább ne tegyük próbára. Most te jössz. – Lemászott a székről, és leguggolt Kevin mellé. Amilyen csendesen csak tudott, Alex lecsusszant az asztalról, és fél kezével a billentyűzet felé nyúlt. A kutya nem reagált, azt figyelte, ahogy Daniel kiszabadítja a gazdáját. A lány megnyitotta a rendszerbeállításokat. Nem csak a képernyővédővel tudta elgázosítani a környéket, és még mindig nála volt mindkét maszk. De valójában tudta, hogy azzal csak bonyolítaná a dolgokat. Bíznia kell abban, hogy Daniel képes lesz kordában tartani Kevint. Leereszkedett a székbe. Daniel a bokánál kezdte a kiszabadítást, és lassan haladt – egyik kezével a takaróját markolászta. – Add ide. Majd én megcsinálom – mondta sürgetően Kevin. – Türelem. Kevin hangosan fújtatott.

A kulcs elfordult, Kevin bokája már ki is szabadult. Leguggolt az odabilincselt karja mellé. Kikapta a kulcsot Daniel kezéből, és nem egészen egy másodperc alatt kiszabadította a csuklóját. Kihúzta magát, kinyújtóztatta a nyakát, és megmozgatta a hátizmait. Batman-öltözékének cafatjai úgy lógtak le a felsőtestéről, mint egy avantgárd szoknya. A kutya mozdulatlan maradt a lábai előtt. Kevin Alex felé fordult. – Hol vannak a fegyvereim? – Az autó hátsó ülésén. – Kevin egyetlen szó nélkül, a kutyával a sarkában kimasírozott a sátorból. – Ne nyiss ki egyetlen ablakot vagy ajtót sem! – kiabált utána a lány. – Mindent ismét bebiztosítottam. – Az autóban is csapda van? – kiabált vissza a férfi. – Nincs. Alig telt egy másodperc. – Hol vannak a tárak? Hé, hol vannak az ütőszegek?! – Az ütőszegek a hűtőben, a töltények a vécében. – Most komolyan? – Elnézést. – Add vissza a SIG Sauert! A lány összehúzta a szemöldökét, és nem válaszolt. Mereven felállt. Akár hatástalaníthatja is a csapdákat. Ideje indulnia. Daniel a sátor közepén álldogált, és az ezüst asztalt bámulta; egyik kezével az intravénás állványra támaszkodott. Mintha elkábult volna. A lány megtorpant mellette. – Minden rendben? – kérdezte. – Fogalmam sincs. Nem tudom, hogy most mit kéne csinálnom. – Kevinnek lesz egy terve. Ő biztosan lakik valahol, és neked is lesz nála hely.

Daniel lenézett rá. – Nehéz? – Micsoda? – A menekülés? A bujkálás? A lány kinyitotta a száját, hogy mondjon valami megnyugtatót, de rögtön meggondolta magát. – Igen, elég nehéz. De meg lehet szokni. A legrosszabb része a magány, az pedig téged nem fog érinteni. Ez nagy előny lesz. – Azt a gondolatot, hogy a magány talán még Kevin Beachnél is jobb társaság, megtartotta magának. – Te gyakran vagy magányos? A lány megpróbálta egy viccel elütni a kérdést. – Csak amikor nem rettegek. Úgyhogy nem, nem túl gyakran. – Eldöntötted már, hogy mit fogsz csinálni? – Nem… Az arcom gondot fog jelenteni. Nem mászkálhatok így. Az emberek megjegyeznének maguknak, ez pedig nem lenne biztonságos. El kell rejtőznöm valahol, amíg annyira el nem tűnnek a duzzanatok és a véraláfutások, hogy el tudjam őket rejteni egy kis sminkkel. – De hol szoktál elbújni? Nem értem, hogy ez hogy működik. – Talán egy darabig kempingeznem kell. Elég sok kaja és víz van nálam… ja, ne igyál anélkül a hűtőben lévő vízből, hogy meg ne kérdeznél, mert a bal oldaliak mérgezettek. Mindegy, lehet, hogy egyszerűen keresek egy eldugott helyet, és a kocsiban alszom, amíg eléggé fel nem gyógyulok. Daniel pislogott, valószínűleg a mérgezett víz hallatán. – De talán a te kinézeteddel tudunk kezdeni valamit – folytatta a lány könnyedebb hangon, egy ujjával megérintve a férfi takaróját. – Azt hiszem, akad néhány ruhadarab a házban. Szerintem nem lesznek jók rád, de annál mindenképpen jobbak, mint ami most rajtad van.

Daniel arcán megkönnyebbülés futott végig. – Tudom, hogy apróság, de azt hiszem, sokat segítene. – Oké. Akkor hadd kapcsoljam ki a halálos gázzal felszerelt csapdát. • • • Bár nem szívesen, de végül mégis visszaadta a SIG Sauert. Tetszett neki a súlya. Majd szereznie kell egy sajátot. A farm tulajdonosainak holmijai a padlásra voltak pakolva, egy sor hatvan-hetven éves ruhásszekrénybe. A férfi egyértelműen sokkal alacsonyabb és szélesebb lehetett Danielnél. A lány otthagyta a férfit válogatni, amíg ő visszament a pajtába, hogy bepakoljon a kocsiba. Kevin már ott állt, amikor belépett, és egy nagy méretű fekete vásznat hajtogatott össze kezelhető csomaggá. A lány hamar rájött, hogy egy ejtőernyőt lát. Amíg Kevin dolgozott, megtartotta tőle a kellő távolságot, de a fegyverszünet töretlennek bizonyult. Daniel valami oknál fogva közé és az öccse dühe közé állt. Sem a lány, sem Kevin nem értette, hogy miért csinálja, de a férfinak Daniel túlságosan is fontos volt ahhoz, hogy azonnal visszaéljen a bizalmával. Főleg így, hogy még nem tudta feldolgozni azt a sokévnyi hazugságot. Legalábbis a lány ezt próbálta bemagyarázni magának, miközben összeszedte a bátorságát, hogy elsétáljon az ajtó mellett a kocsijához. Már nagy gyakorlata volt a csomagolásban, és most sem telt sok idejébe. Amikor elindult Carstonnal találkozni, az összes holmiját bepakolta, és a biztonsági rendszerét is szétszedte a házban arra az esetre, ha nem térne vissza. (Az egyik visszatérő rémálma szerint a részlege végez vele, amíg odakint jár, és az ártatlan, gyanútlan tulajdonos belép az ingatlanába, és azonnal meghal.) Korábban mindenét elrejtette Washington környékén, majd visszatért a holmijáért, amikor belekezdett a Vallassuk Ki

a Tanárt projektjébe. Most mindent visszacsomagolt a fekete sporttáskákba – a gázmaszkhoz való vegyvédelmi fiolákat, a több kilométernyi vezetéket, az akkumulátorokat, a gumitokban lévő vegyszeres fiolákat, az injekciós tűket, a szájpeckeket, a vastag kesztyűket, a párnáját és a hálózsákját. Elcsomagolta a színpadi kellékeit és azokat az új holmikat is, amelyeket útközben szerzett be. A bilincsek jól jöhetnek még, a tábori ágy pedig aránylag kényelmes volt, és kicsire össze lehetett hajtogatni. Berakta a számítógépét a tokjába, felkapta a figyelem elterelésére szolgáló kis fekete dobozt, felszedte a hosszú vezetékeket, és a hosszabbítókat is összetekerte. A lámpákat sajnos ott kellett hagynia. Nem voltak olcsók. Szétszedte a sátrat, és csak egy kupac semmitmondó szivacslapot és PVCcsövet hagyott a helyén, majd az asztalt is visszatolta a korábbi helyére. A belefúrt lyukakkal nem tudott volna mit kezdeni. Abban reménykedett, hogy eléggé eltüntette a nyomokat ahhoz, hogy a farm tulajdonosai csak értetlenek és dühösek legyenek a pusztítás miatt, és ne gyanakodjanak semmi sötét dologra. Volt rá esély, hogy bejelentik a károkozást a hatóságoknál, de ebből a rendetlenségből a helyi rendőrség sem tud majd komolyabb következtetéseket levonni. Amíg bizonyos szavak nem kerülnek be a jegyzőkönyvbe, senki nem fog felfigyelni az esetre a kormány részéről. A lány biztos volt benne, hogy az Airbnb-n ennél sokkal felháborítóbb történetek is szerepelnek. A vendégszoba ajtaja láttán megcsóválta a fejét. A kutya egy hatvan centi magas és harminc centi széles lyukat rágott vagy karmolt a tömör faajtó kellős közepébe. De az autót legalább csak átugrotta ahelyett, hogy azon is átverekedte volna magát. Éppen befejezte a csomagtartó megrakását, amikor Daniel visszaért. – Csini halásznadrág – jegyezte meg Kevin, miközben szépen feltekerte a mászókampója kötelét. Alexben felmerült a kérdés, hogy vajon

visszamászott-e a tetőre, hogy megszerezze, és ha igen, akkor ez hogyan kerülhette el a figyelmét. Daniel nadrágja tényleg csak a sípcsontja közepéig ért. A vászoning pár mérettel bővebb volt rajta a kelleténél, az ujjai pedig valószínűleg túl rövidek voltak – ezért tűrte fel őket könyékig. – Bárcsak rajtam is egy fél búvárruha lenne – sóhajtott fel Daniel. – Akkor talán a világ szeme elé mernék kerülni. Kevin felmordult. – Egy egész búvárruhám lenne, ha az a pszichopata nem pont rajtam élte volna ki a perverzióját. – Ne áltasd magad, csak fegyvereket kerestem. Daniel végignézte, ahogy a lány lecsukja a csomagtartót. – Elmész? – Igen. Találnom kell egy biztonságos helyet, ahol alhatok. – Arra gondoltam… – kezdte Daniel, majd elhallgatott. Kevin a testvére hangszínét hallva riadtan pillantott fel. – Mire gondoltál? – kérdezte gyanakvóan. – Hát, a skorpiókra abban a befőttesüvegben. Alex azt mondta, csak két kimenetel létezik: az egyik megöli a másikat, vagy mindketten meghalnak. És szerintem azok, akik végezni akartak veletek, ugyanígy gondolkoznak. – És? – kérdezte Kevin. – Van egy harmadik lehetőség is – felelte a lány, kitalálva, hogy mire akar kilyukadni Daniel. – A skorpiók simán elsétálnak. Erre nem számítanak majd. És ettől leszel te biztonságban, Daniel. – Szerintem van egy negyedik lehetőség is – vetette fel a férfi. – Ezen gondolkoztam. Kevin oldalra billentette a fejét. Láthatóan nem értette a dolgot. A lánynak viszont leesett, közvetlenül azelőtt, hogy Daniel kimondta volna. – Mi lenne, ha a skorpiók egyesítenék az erejüket?

Alex csücsöríteni kezdett, majd azonnal abba is hagyta, amikor a sebe sajogni kezdett. Kevin felnyögött. – Na ne szórakozz, Danny. – Komolyan beszélek. Erre biztosan nem számítanak. És így kétszer akkora biztonságban lennénk, mert mindkét veszedelmes fenevad ugyanazon az oldalon állna. – Semmi esély rá. A lány közelebb lépett hozzájuk. – Nem rossz ötlet, Daniel, de szerintem nem tudnánk feloldani a csapattagok közötti konfliktusokat. – Kev nem olyan szörnyű. Meg lehet szokni. – Én nem vagyok olyan szörnyű? – horkantott fel Kevin az éjjellátóját vizsgálgatva. Daniel egyenesen a lány szemébe nézett. – Azon gondolkozol, hogy visszamész, nem igaz? Eszedbe jutott, amit mondtál. Hogy meglátogatod a hálószobájában, miközben alszik. Elég ügyes egy civilhez képest. – Felmerült bennem a lehetőség. Sikerült felkelteniük Kevin figyelmét. – Válaszcsapás? – Talán sikerülhet – mondta a lány. – Vannak jelek… és miután átgondoltam őket, azt hiszem, nem sokan tudnak rólam. Ezért fektetnek annyi energiát a kétes sikerű próbálkozásaikba, hogy kiiktassanak. Szerintem én egy nagy titok vagyok, úgyhogy ha sikerül megszabadulnom azoktól az emberektől, akik tudnak erről a titokról… akkor senki nem fog keresni engem a jövőben. – És ez rám is igaz? – érdeklődött Kevin. – Ha tőlem is ennyire meg akarnak szabadulni, talán én is egy titok vagyok? – Logikus lenne.

– De honnan fogod tudni, hogy ki van beavatva? – Ha ott lehetek Washingtonban, amikor elküldöm az üzenetemet Carstonnak, akkor ki tudom lesni, hogy kihez rohan lélekszakadva. Ha ez tényleg akkora titok, akkor nem fogja tudni az irodában megbeszélni. – De ők tudni fogják, hogy a közelben vagy. Az IP-címed elárul. – Talán együttműködhetnénk bizonyos szempontból. Egyikőtök elküldhetné azt az üzenetet helyettem. Megfelelő távolságból. – Mekkora gyakorlatod van a megfigyelésben? – kérdezte Kevin hirtelen. – Hát… rengeteget gyakoroltam az elmúlt évek során. – De kaptál hivatalos kiképzést? – Én kutató vagyok, nem operatív ügynök. Kevin bólintott. – Majd én megcsinálom. A lány megrázta a fejét. – De te most tényleg meghaltál, nem emlékszel? Te és Daniel most eltűnhettek. Ajándék lónak ne nézd a fogát. – Elég hülye mondás. Ha a trójaiak megnézték volna az ajándék ló fogát, akkor talán megnyerték volna a háborút. – Felejtsd el. Én csak Danielt akarom kárpótolni. Daniel némán figyelte a párbeszédüket. – Nézd, Leander, én kaptam kiképzést. Elég alaposat. Engem senki nem fog elkapni megfigyelés közben, és én sokkal többet fogok látni, mint te. Van egy hely, ahol teljes biztonságban tudhatom mindeközben Danielt, úgyhogy ez nem lesz probléma. És ha igazad van, és ez a Carston nevű fickó azonnal rohan a bűntársaihoz, akkor meg fogja mutatni nekem, hogy ki találta ki ezt az egészet az Ügynökségnél. És az is kiderül, ki tette ki Dannyt ekkora veszélynek csak azért, hogy engem elkapjon. Akkor én is el tudom intézni a saját problémámat, és te is a tiédet.

A lány megpróbálta objektíven végiggondolni a dolgot. Nem volt könnyű megakadályoznia, hogy a Daniel testvére iránt táplált ellenszenve elhomályosítsa az ítélőképességét. Az ellenszenv nem volt jogos. Ő vajon nem ugyanígy kezelné Kevint, ha az ő testvérét bilincselték volna egy asztalhoz? Nem ugyanezt tenné az illetővel, ha képes lenne rá? De még így is nagyon szerette volna beinjekciózni valami rendkívül fájdalmas dologgal, legalább egyszer. – Először is, ne szólíts Leandernek – mondta. A férfi elvigyorodott. – Másodszor is, értem, mit akarsz mondani. De hogyan szervezzük meg a dolgot? Nekem el kell tűnnöm egy időre – mutatott az arcára. – Ezért tartozol neki, Kev – jegyezte meg Daniel. – Ha engem el tudsz rejteni egy biztonságos helyen, akkor talán neki is oda kellene mennie. Legalább addig, amíg be nem gyógyulnak a sebei. – Nem tartozom neki semmivel – morogta Kevin. Daniel felfújta magát, és az öccse felé lépett, mire Kevin megadóan felemelte a kezét, és felsóhajtott. – De gyorsan kell cselekednünk, úgyhogy talán így lesz a legegyszerűbb. Egyébként is, ő el tud minket szállítani. A repülőgépnek annyi. Leszállás közben ki kellett ugranom belőle. Gyalogtúrát terveztem hazafelé. Daniel hitetlen arckifejezése láttán Kevin elnevette magát, majd mosolyogva a lány felé fordult. Utána a kutyára nézett, majd vissza a lányra, és még szélesebbé vált a mosolya. – Még az is lehet, hogy szórakoztató vendég leszel a ranchomon, Leander. A lány a fogát csikorgatta. Ha Kevinnek van egy biztonságos búvóhelye, az rengeteg problémáját megoldaná. És mielőtt távozik onnan, minden élelmiszerét megszórhatja valami erős hashajtóval.

– Alexnek hívják – javította ki Kevint Daniel. – Úgy értem, tudom, hogy nem ez az igazi neve, de most erre hallgat. – A lányra nézett. – Az Alex rendben van, ugye? – Pont olyan jó, mint bármelyik másik név. Egyelőre megtartom. – A lány Kevinre nézett. – Te és a kutyád hátra ültök.

11. FEJEZET Régen, amikor ő még csak egy Juliana nevű kislány volt, Alex nagy családi autós kirándulásokról álmodozott. Ő és az anyja mindig repülővel mentek nyaralni – már ha a Little Rockban lakó ősöreg nagyszülőknél tett kötelességszerű látogatásokat nyaralásnak lehetett nevezni. Az anyja, Judy nem szeretett nagy távolságokat megtenni autóval, félt a vezetéstől. Gyakran mondogatta, hogy sokkal több ember hal meg autóbalesetben, mint repülőgépszerencsétlenségben, bár a repülőn is mindig rettegett. Julianát gyermekkorában hidegen hagyták az utazással, fertőzésekkel, kártevőkkel, szűk helyekkel és az összes többi olyan dologgal összefüggésbe hozható veszélyek, amelyektől Judy kiborult. Alapvetően rá hárult a kiegyensúlyozott felnőtt szerepe. A legtöbb egykéhez hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy ha lennének testvérei, akkor nem telnének olyan magányosan a házi feladat megírásával töltött délutánjai a konyhaasztal mellett, miközben arra vár, hogy az anyja hazaérjen az általa vezetett fogászati rendelőből. Nagyon várta az egyetemet, a kollégiumot és a szobatársakat, sokat ábrándozott arról, milyen jó lesz másokkal élni. Csakhogy amikor ez a pillanat elérkezett, kiderült, hogy az addigi relatív magányban és felnőttes

kötelességekkel töltött élete alkalmatlanná teszi arra, hogy normális tizennyolc évesekkel lakjon együtt. Úgyhogy az álmai hamarosan szertefoszlottak, és másodévesként már egy saját kis garzonban lakott. De a hosszú, vidám családi autóutakról szőtt álmai megmaradtak. Egészen eddig a napig. Az igazat megvallva, valószínűleg jobb lett volna a kedve, ha az egész teste nem tűnik egy hatalmas, lüktető véraláfutásnak. És igazából ő volt az, aki az első vitát kirobbantotta, bár nem szándékosan. Amikor áthajtott a megyehatáron, lehúzta az ablakot, és kidobta rajta az apró nyomkövetőt, amit Daniel combjából távolított el. Nem akarta túl sokáig magánál tartani, nehogy baj legyen belőle, ugyanakkor az utolsó főhadiszállásán sem akarta otthagyni. Bár úgy gondolta, sikerült megszabadulnia a bizonyítékok nagy részétől, de ezt az ember soha nem veheti biztosra. Amikor csak lehetősége nyílt még jobban összezavarni a nyomokat, azonnal élt vele. A visszapillantóban látta, hogy Kevin előrehajol. A férfi megtalálta a repülőről kidobott hátizsákot, és most már mind ő, mind pedig Daniel aránylag normális hosszú farmert és hosszú ujjú pólót viseltek – egyikük feketét, a másikuk szürkét –, Kevin pedig két új lőfegyverre tett szert. – Ez meg mi volt? – kérdezte a lánytól. – Daniel nyomkövetője. – Micsoda? – csattant fel egyszerre Daniel és Kevin. Egymás szavába vágva folytatták. – Volt egy nyomkövetőm? – kérdezte Daniel. – Ezt meg miért csináltad? – dühöngött Kevin. A kutya a hangja hallatán felnézett, de utána láthatóan arra jutott, hogy minden rendben van, és ismét kidugta a fejét az ablakon.

A lány először Danielre pillantott a baseballsapka alól, amit azért vett fel, hogy az ellenzője árnyékban tartsa viharvert arcát. – Szerinted hogy talált meg a testvéred? – Nyomkövetőt tett rám? De… hol volt? – Azon a fájdalmas helyen, a jobb combod belső oldalán. Tartsd tisztán a sebet, és vigyázz, nehogy elfertőződjön. – Tudod, milyen nehéz volt elintézni, hogy beültessék? – morogta Kevin. – Ha te nyomon tudod követni, akkor mások is. Nem akartam megkockáztatni, hogy kiadjuk a helyzetünket. Daniel hátrafordult az utasülésben, és az öccsére meredt. – Hogyan…? Hogy lehet, hogy én erről nem tudtam? – Emlékszel arra a szexi, hosszú lábú szőkére abban a bárban? Nagyjából két évvel azután, hogy az a ribanc otthagyott. Tudod, az a hely, ahova járni szoktál, amikor depressziós vagy, hogy is hívják…? – Lou Bárja. Honnan tudsz te erről egyáltalán? Én soha nem meséltem… Várjunk csak! Te megfigyeltettél? – Aggódtam érted azután, hogy az a ribanc… – Lainey-nek hívják. – Tök mindegy. Soha nem örültem a kapcsolatotoknak. – Mikor örültél te annak, ha bárkivel kapcsolatom volt? Ha jól emlékszem, neked mindig csak azok a lányok tetszettek, akik veled akartak kapcsolatba kerülni. Mindig sértésnek vetted, ha valakinek én tetszettem jobban. – Az a lényeg, hogy nem voltál önmagad. De a megfigyelésednek semmi köze nem volt a… – Ki figyelt meg? – Csak pár hónapig tartott.

– Ki? – Néhány haverom… nem az Ügynökség. Pár zsaru, akivel kapcsolatban álltam, egy darabig egy magánnyomozó is. – És mit figyeltek meg rajtam? – Csak meg akartam győződni arról, hogy jól vagy, hogy nem fogsz leugrani egy hídról, vagy ilyesmi. – Ezt nem hiszem el… Várjunk csak egy kicsit. A szőke? Úgy érted, az a lány, hogy is hívták, Kate? Aki meghívott egy italra, és… ő is kém volt? A lány látta a visszapillantóban, hogy Kevin elvigyorodik. – Nem, ő egy prostituált volt. Nem Kate az igazi neve. – Úgy tűnik, rajtam kívül az egész bolygón senki nem használja az igazi nevét. Egy hazugságokból épített világban élek. Még Alex igazi nevét sem ismerem. – Juliana – mondta a lány ugyanabban a pillanatban, mint Kevin. Ingerült pillantást vetettek egymásra. – Ő tudta? – kérdezte Daniel sértetten. – Akkor került szóba, amikor még eszméletlen voltál. Ezt a nevet kaptam a születésemkor, de már nem igazán a nevem. Nem jelent sokat számomra. Pillanatnyilag Alex vagyok. Daniel összehúzta a szemöldökét, és látszott, hogy nincs teljesen kibékülve a válasszal. – Mindenesetre – folytatta Kevin olyan hangsúllyal, mint aki az egyik kedvenc viccét meséli – a szőkének haza kellett volna vinnie téged, de te azt mondtad neki, hogy még nem mondták ki a válást, és ez nem tűnik helyesnek – nevetett fel harsányan. – El sem tudtam hinni, amikor meghallottam. De ez annyira rád vall. Nem is értem, miért lepődtem meg. – Nagyon vicces. De nem áll össze, hogy hogyan kerülhetett annak a beszélgetésnek a során a lábamba egy nyomkövető.

– Sehogy. Csak nagyon szeretem ezt a történetet. Mindegy, ezért volt bonyolult az egész. A prostit könnyű volt beszervezni. És ha hazavitted volna, akkor a nyomkövető felhelyezése legalább élvezetes művelet lett volna számodra. A háziorvosi rendelőbe már sokkal nehezebb volt téged becsalogatni. De végül sikerült rávennem egy gyakornokot a recepción, hogy hívjon be rutinvizsgálatra. Amikor odaértél, az egyik új orvossal találkoztál. Egy olyan pasassal, akit még soha nem láttál. Daniel álla leesett az elképedéstől. – Azt mondta, hogy daganatom van! – Jóindulatú daganatod. Amit azonnal el is távolított a rendelőben helyi érzéstelenítéssel, és megnyugtatott téged, hogy semmiség az egész. Még csak fel sem számított érte semmit. Ne csinálj belőle nagyobb ügyet, mint amekkora volt. – Ezt komolyan mondod? Hogy voltál képes…? – Daniel ekkor már teljes hangerővel kiabált. – Hogy vagy képes kimagyarázni ezeket a dolgokat magad előtt? Éveken át manipuláltál! Úgy bántál velem, mint egy kísérleti nyúllal, aki csak a te szórakoztatásodra létezik! – Nem igazán, Danny. Mindent megtettem azért, hogy biztonságban tartsalak. Az Ügynökség azt akarta, hogy már a legelejétől játsszam el, hogy meghaltam, de ezt nem voltam képes megtenni veled közvetlenül anya és apa halála után. Úgyhogy mindent megígértem, és az összes szabad hétvégémen Milwaukeeba repültem, hogy eljátsszam a bűnözőt. Daniel hangja higgadtabbnak tűnt, amikor válaszolt. – Én autóval mentem. És tényleg akkora szükség volt erre az egészre? – Kérdezd csak meg a kis méregkeverőt. A mi szakmánkat nem igazán családos embereknek tervezték. Daniel a lányra nézett. – Ez tényleg így van? – Igen. Általában árvákat szeretnek beszervezni, lehetőleg egykéket. Mint azt a testvéred már említette, a rosszfiúk fel tudják használni a családi

kapcsolatokat az ember ellen. A férfi hangja még lágyabbá vált. – Te is árva vagy? – Nem tudom biztosan. Apámat soha nem ismertem. Talán ő még él valahol. – De az anyád… – Méhrák. Tizenkilenc éves voltam. – Sajnálom. A lány bólintott. Rövid, meghitt csend következett. Alex visszatartotta a lélegzetét, és imádkozott, hogy kitartson még egy darabig. – Amikor végül hagytam, hogy elhitessék veled a halálomat… – folytatta Kevin. Alex bekapcsolta a rádiót, és keresgélni kezdett az állomások között. Kevin nem vette a célzást. Daniel egyszerűen kibámult a szélvédőn. – …akkor kezdődött az Enrique de la Fuentes-ügy. Már az első pár nap után láttam, hogy ez ki fog csúszni az irányításunk alól. Tudtam, hogy miket tett az ellenségei családjával. Eljött az ideje, hogy megszabadítsalak magamtól. – Mármint hogy magadat szabadítsd meg a látogatásokkal járó színjátéktól – dünnyögte Daniel. Alex talált egy komolyzenei adót, és felhangosította, hogy elnyomja Kevin hangját. – Akkor helyeztettem beléd a nyomkövetőt. Tudni akartam, hogy jól vagy-e. Akkor már senki nem figyelt, csak én. Daniel hitetlenkedve felmordult. Alex feje ismét megfájdult a hangos zenétől, úgyhogy lehalkította. – A végén… rosszul végződött a dolog az Ügynökséggel. Az volt a terv, hogy kivárjuk, amíg a dolgok elcsitulnak, rólam megfeledkeznek, és

akkor átszabatom az arcomat. Idővel visszajöttem volna érted, tesó. Először nem ismertél volna fel, de nem akartalak egész életedre abban a tudatban hagyni, hogy egyedül vagy. Daniel egyenesen maga elé meredt. A lányban felmerült a kérdés, hogy vajon elhiszi-e, amit Kevin mond. Olyan sokféle árulás súlya nyomta a vállát. – És mi lett az Ügynökséggel? – kérdezte Alex. Tényleg nem akart beleszólni ebbe a beszélgetésbe, de nem úgy tűnt, mintha Daniel folytatni szándékozná. Mielőtt megkötötték ezt a bizarr szövetséget, a lánynak egyáltalán nem számított, hogy miképpen hagyta ott Kevin a CIA-t. De most már fontosnak tartotta ezt az információt. Most már az ő sorsa is függött tőle. – Amikor vége lett a vírusos ügynek, és De la Fuentes kikerült a képből, az Ügynökség vissza akart rángatni, de még mindig maradt pár elvarratlan szál, és ezek zavartak. Mindent le akartam zárni. Nem kellett volna hozzá túl sok idő, és nagyon kiemelt hatalmi helyzetben voltam a kartellen belül. Továbbá arra is esélyem nyílt volna, hogy hatással legyek a későbbi események alakulására… arra, hogy ki veszi át a hatalmat, és milyen célból, miközben halálbiztos információkat szerzek az új felépítésről. Nem hittem el, hogy az Ügynökség vissza akar rendelni. Nem voltam hajlandó visszamenni. Azt hittem, hogy elég egyértelműen elmagyaráztam nekik a dolgot, de… talán nem hittek nekem. Biztos azt gondolták, kiszálltam, és a kartellt választottam helyettük. Még mindig nem értem a dolgot. – Megrázta a fejét. – Azt hittem, ennél jobban ismernek. – Mit csináltak? – kérdezte Daniel. – Lejárattak. Beköptek, hogy ügynök vagyok, és mindenkinek elmondták, hogy én öltem meg De la Fuentest. És azok az emberek bosszút akartak állni rajtam.

– És a CIA úgy tudja, hogy sikerült is nekik – tippelte a lány. – Pontosan. – Tényleg te ölted meg? – kérdezte Daniel. – De la Fuentest. – Munkaköri kötelességből. – Sok embert öltél? – Tényleg tudni akarod? Daniel csak csendben várt, hátra sem nézve. – Oké. Rendben. Nagyjából, nem is tudom, negyvenöt embert ölhettem meg, talán valamivel többet. Nem tudhatom pontosan. Az embernek nincs mindig ideje pulzusokat ellenőrizgetni. Érted már, hogy miért zártalak ki az életemből? Daniel Alexre nézett. – Te megöltél valaha bárkit is? – Háromszor is. – Háromszor… ja! Azokat a bérgyilkosokat, akiket rád uszítottak? – Igen. – Ne tegyél úgy, mintha ettől jobb ember lenne nálam – vágott közbe Kevin ingerülten. – Én nem… – kezdte Daniel. De most Kevin kezdett kiabálni. – Kérdezd meg, hány embert kínzott meg előtted. És hogy melyiküket mennyi ideig. Hány órán… hány napon keresztül? Én egyszerűen csak lelövöm az embereket. Tisztán és gyorsan. Soha nem lennék hajlandó arra, amit ő csinál. Senkivel, főleg nem egy olyan ártatlan civillel, mint… – Fogd be! – csattant fel Daniel. – Hagyd már abba. Most nem róla van szó. Ne feledd, hogy bármilyen fájdalmat is okozott nekem, te nagyobbat okoztál. Az jobban fájt, és sokkal, de sokkal tovább tartott. Te azzal védekezel, hogy jó okod volt rá. Neki is. Nem tudta, hogy hazudtak neki, hogy manipulálták. Én tudom, hogy az milyen érzés.

– Úgy teszel, mintha ő csak egy ártatlan kívülálló lenne. – Azt mondtam, fogd be! – Az utolsó két szót Daniel már fülsiketítő hangerővel ordította. Alex összerezzent. A kutya felvakkantott, behúzta a fejét, és a gazdájára nézett. – Lazíts – mondta Kevin, talán a kutyának. Daniel észrevette Alex reakcióját. – Jól vagy? – Ami azt illeti, a sebeimen túl a fejem is elviselhetetlenül fáj. – Sajnálom. – Nem a te hibád. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeomlik… szó szerint és képletesen is. Akarod, hogy vezessek? Akkor alhatnál egy kicsit. A lány elgondolkozott rajta. Eddig mindent egyedül kellett csinálnia, de ezzel nem is volt baja, mert tudta, hogy kell jól végezni a dolgát. Senkije nem volt, akire támaszkodhatott volna, de ez sem volt probléma, mert így senkiben nem kellett megbíznia. A bizalom öl. De ismerte a határait. És nagyon fényűzőnek tűnt számára a gondolat, hogy egyszerre alhatna és utazhatna is. Hitt abban, hogy Daniel nem fogja bántani és nem fogja elárulni. Noha tudta, hogy ez hatalmas hibának bizonyulhat, még így is bízott benne. – Köszönöm – mondta. – Az nagyon jó lenne. A következő lehajtónál lehúzódom. A száján kiszaladó szavak furcsán csengtek a fülében. Mint valami olyasmi, amit a tévében mond valaki, mint az egyik színész betanult szövege a másiknak. De azt feltételezte, hogy a normális emberek általában így szoktak beszélgetni egymással. Csak neki soha nem volt túl sok normális ember az életében.

A csend csodálatosnak tűnt három kilométeren át, amíg a következő lehajtóhoz értek. A békés hangulat még jobban elálmosította. A szemhéja már bele is kezdett abba az akaratlan, lassú pislogásba, miközben lehúzódott az út murvával beszórt szegélyére. Miközben helyet cseréltek, senki nem szólalt meg. Kevin feje hátranyaklott az ülés támlájára, a szeme csukva. Daniel könnyedén megérintette a lány vállát, amikor ellépett mellette. Bármilyen álmos is volt, nem aludt el azonnal. Először azt hitte, csak szokatlan számára, hogy mozog alatta az autó; a teste már régen megszokta, hogy ő ül a volánnál, és tudta, hogy nem szabad elaludnia. Néhányszor Danielre pillantott a sapkája alól, pusztán saját maga megnyugtatása végett. A férfi jól vezetett. Nyugodtan elengedheti magát. Az ülés persze kényelmetlen volt, de nem sokkal rosszabb a megszokott éjszakai fekvőhelyeinél. Már hozzászoktatta magát ahhoz, hogy ott pihenjen, ahol lehetősége nyílik rá. De a feje… valahogy túl szabadnak tűnt. Rájött, hogy a gázmaszk hiányzik neki, ami már az elalvás előtti szertartása részévé vált. De legalább megértette, mi baja van. Még jobban a sajgó arcába húzta a baseballsapkát, és utasította magát, hogy aludjon. Aznap nem kötött be vezetékeket sehova. Nem kell tartania a mérgező gázoktól. Minden rendben lesz, ígérte meg magának. • • • Már besötétedett, mire felébredt. Mindene merevnek tűnt, mindene fájt, és éhség kínozta. Továbbá nagyon kellett pisilnie. Azt kívánta, bár tovább aludt volna, akkor talán elkerüli ezeket a kellemetlen érzéseket, de a két testvér ismét vitatkozni kezdett egymással. A lány tudta, hogy hosszú időre kiütötte magát, úgyhogy nem hibáztatta őket azért, hogy megfeledkeztek

róla, de azért azt kívánta, bárcsak ne róla vitatkoztak volna éppen, amikor felébredt. – Még csak nem is néz ki jól – mondta éppen Kevin, amikor a lány elkezdett magához térni. – Fogalmad sincs, hogy néz ki – válaszolta Daniel dühösen. – Szétverted az arcát, mielőtt rendesen megnézhetted volna magadnak. – Ez nem csak az arcáról szól, tesó. Olyan teste van, mint egy alultáplált tízéves fiúnak. – Pontosan a hozzád hasonlók miatt gondolják a nők, hogy az összes férfi mocskos disznó. Továbbá, a szó, amit keresel, a filigrán. – Te túl sok könyvet olvasol. – Te meg nem eleget. – Én annak nevezem a dolgokat, amik. – Mert korlátozott az ítélőképességed. – Hé, semmi gond – szakította őket félbe Alex. Ebbe a beszélgetésbe sehogy nem tudott volna udvariasan beszállni, de nem akart úgy tenni, mintha aludna. – Nem sértődtem meg. Lehúzta az arcáról a sapkát, és letörölte a sérült ajkára kifolyt nyálat. – Elnézést – dünnyögte Daniel. – Semmi gond. Úgyis fel kellett volna már ébrednem. – Nem, úgy értem, elnézést kérek miatta. – Az öcséd negatív véleménye a vonzerőmről számomra elismerés. Daniel felnevetett. – Jogos. Kevin felhorkantott. Alex kinyújtózott, majd felnyögött. – Hadd találjam ki. Amikor elképzelted az Őrült Tudós nőnemű partnerét, a titokzatos Leandert, egy szőkét láttál magad előtt, nem igaz? – A férfi arcára pillantott. Az

váratlanul megmerevedett. – Igen, egyértelműen egy szőkét. Nagy melleket, hosszú, napbarnított combokat, telt ajkakat és hatalmas, babakék szemeket? Sikerült mindet eltalálnom? Vagy francia akcentusa is volt hozzá? Kevin nem válaszolt. A lány hátrapillantott; a férfi úgy bámult kifelé az ablakon, mintha nem is hallaná. – Elsőre eltaláltam – nevetett fel Alex. – Ő mindig is a sztereotípiák nagy rajongója volt – jegyezte meg Daniel. – Soha nem találkoztam ilyenekkel a szakmában – magyarázta Alex Danielnek. – Ezzel nem feltétlenül azt akarom mondani, hogy egy ilyen teremtésnek eleve nem lehet esze, de most komolyan, miért töltene az ember évtizedeket minden fényűzést nélkülöző kutatómunkába temetkezve, ha olyan sok más lehetősége is lenne? – Én már láttam ilyen lányokat a szakmában – dünnyögte Kevin. – Persze, ügynököket – helyeselt Alex. – Az szexi munka. Izgalmas. De nekem elhiheted, a laboratóriumi köpeny csak a pornófilmekben tesz jót az ember alakjának. Kevin ismét kibámult az ablakon. – Hogy vagy? – kérdezte Daniel. – Fáj mindenem. – Sajnálom. A lány megvonta a vállát. – Keresnünk kell egy helyet, ahol megpihenhetünk. Én biztosan nem fogok tudni étteremben enni anélkül, hogy valaki kihívná rátok a zsarukat. Találnunk kell egy motelt valahol, utána pedig valakinek el kell mennie egy élelmiszerboltba. – Szobaszerviz? – vetette fel Daniel.

– Azoknak a fajta szállodáknak azonnal feltűnik, ha az ember készpénzzel akar fizetni – magyarázta Kevin, megelőzve a lányt. – Bocs, tesó. Ennél lepukkantabb helyen kell éjszakáznunk. – Egész nap te vezettél? – kérdezte Alex. – Nem, Kev és én felváltva. – Nem hiszem el, hogy átaludtam az egészet. – Szükséged volt rá. – Igen, azt hiszem, túl régóta égetem két végén a gyertyát. – Így megy ez, ha túl kevés az idő – dünnyögte Kevin –, és túl sok embert kell megkínozni. – Így bizony – helyeselt a lány csak azért, hogy idegesítse. Daniel felnevetett. Annyira kedvesnek és empatikusnak tűnt – sokkal kedvesebbnek és empatikusabbnak mindenki másnál, akit a lány valaha is ismert –, de egyértelműen volt benne valami furcsa. Talán mentálisan instabil. Little Rock szélén találtak egy kis motelt. Alex úgy gondolta, illene legalább halványan emlékeznie a városra, de semmi nem idézte fel a gyermekkori látogatásait a nagyszüleinél. Lehet, hogy a környék túlságosan megváltozott azóta, hogy utoljára itt járt. Talán egyszerűen csak egy másik részén járt. Valahol a közelben van eltemetve az anyja és mindkét nagyszülője. Felmerült benne, hogy vajon illene-e éreznie valamit. De a helyszín nem igazán számított neki. Nem érezte magát közelebb hozzájuk pusztán attól, hogy földrajzilag kisebb távolság választotta el őt a génállományuk maradványaitól. Kevin ragaszkodott hozzá, hogy ő intézkedjen a recepción. Valószínűleg jobb is, ha ő veszi át az irányítást; Alex az arcának köszönhetően szóba sem jöhetett, és még ha rendben is lett volna a külseje, akkor is a férfi lett volna ügyesebb kettejük közül az ilyesmiben. Alex csak

annyit tudott, amennyit az elméleti kutatásai és pár jól-rosszul elsült próbálkozása során megtanult. Kevin sokkal jobb képzést kapott nála, és már a gyakorlatban is bizonyított. Daniel szóba sem jöhetett. Az arcával természetesen minden rendben volt, az ösztöneivel viszont semmi. És ezt rögtön be is bizonyította azzal, ahogy morgolódni kezdett, amikor kiderült, hogy Kevin csak egy szobát vett ki nekik. Fel sem merült benne, hogy egy szállodai recepciós nagy valószínűséggel emlékezne egy olyan emberre, aki egyedül jelent meg, ugyanakkor két szobát vett ki, és készpénzzel fizetett. És azt sem értette, hogy Kevin miért parkol három ajtóval odébb a szobájuktól. Elmagyarázták ugyan neki, hogy ez is a megtévesztést szolgálja, de az ilyesmi ellentétes volt mindennel, amit Daniel valaha is ismert, az összes kialakult szokásával. Ő úgy gondolkodott, mint egy normális ember, akinek semmi rejtegetnivalója. Úgyhogy rengeteget kellett még tanulnia. Még azt is megkérdezte, hogy nem kellene-e engedélyt kérniük, mielőtt beviszik a kutyát a szobába. Odabent csak egy ágy volt, de Alex tizenkét órát végigaludt, úgyhogy boldogan vállalta az őrszem szerepét. Kevin eltűnt fél órára, majd celofánba csomagolt szendvicsekkel, szénsavas üdítőkkel és egy nagy zsák kutyakajával tért vissza. Alex magába tömte az egyik szendvicset, utána bevett rá egy maréknyi Motrint. Einstein éppen olyan lelkesen evett, mint ő, egyenesen a zacskóból, de Daniel és Kevin higgadtabban láttak neki. Úgy tűnt, a lány néhány autós gyorséttermi megállót is átaludt. Amikor sietve felmérte az állapotát a karcos fürdőszobai tükörben, nem volt túl elégedett az eredménnyel. Az orra a normál mérete kétszeresére duzzadt, vörös volt, és krumpliszerű. Viszont a gyógyulása után nagy valószínűséggel másképp fog kinézni, mint előtte, és ez mindenképpen előny lesz, mert egy kicsit megváltozik tőle a külseje. Talán a

végeredmény esztétikailag nem lesz annyira vonzó, mintha plasztikai sebésznél járt volna, de mindent egybevetve a procedúra kisebb fájdalommal jár, és mindenképpen gyorsabb. A monoklijai nem feketék voltak, mint várná az ember, hanem a szivárvány minden árnyalatával dicsekedhettek a piszkossárgától kezdve az epezöldön át egészen a lila egy gyomorforgató tónusáig. A felszakadt ajka a pillanatragasztó mindkét oldalán kidagadt, mint két bőrlufi, és a lány korábban azt sem tudta, hogy a szájban is képződhetnek véraláfutások. Egyetlen szerencséje volt: hogy egy foga sem tört ki. Egy híd beültetése elég bonyolult feladat. Mindenképpen várnia kellett egy darabig, mielőtt bármit is csinálna. Nagyon remélte, hogy Kevin biztonságosnak mondott búvóhelye méltó a hírére. Aggasztotta, hogy az ismeretlen felé tartanak. Nem készülhetett fel semmire, és ez végtelenül ijesztő volt. Lezuhanyozott és megmosta a fogát – ami a szokásosnál fájdalmasabb megpróbáltatásnak bizonyult –, majd visszavette fekete macskanadrágját egy tiszta, fehér pólóval. Ezzel a ruhatára végéhez is ért. A búvóhelyen remélhetőleg lesz majd egy mosógép. Daniel már aludt, mire visszatért, egyik kezét a párnája alá dugva, a másik karját az ágy oldala mellett lelógatva nyúlt el a hasán. Hosszú ujjai a szőnyeget súrolták. Alvó arca elképesztő látványt nyújtott, csakúgy, mint korábban, amikor eszméletlen volt. Mintha az ártatlansága és a lelki békéje nem is ebből a világból származna. Sem Kevin nem tartózkodott a szobában, sem a kutya. Bár a lány tisztában volt azzal, hogy a kutyának lehetnek bizonyos szükségletei, nem volt képes lekapcsolni magában a narancs-vörös szintű riasztást, amíg vissza nem értek. Kevin úgy tett, mintha észre sem venné, de a kutya megszimatolta, amikor elment mellette. A férfi lefeküdt a hátára, két karjával a teste

mellett, és azonnal lehunyta a szemét. A kutya felugrott az ágy végére, a farkát Daniel lábán nyugtatta, fejét pedig Kevin lábára tette. Alex leült az egyetlen székbe – a szőnyeg túl mocskosnak tűnt ahhoz, hogy a földre feküdjön –, és a laptopja fölé hajolva olvasgatni kezdte a híreket. Nem tudta biztosan, mikor fogják észrevenni Daniel eltűnését, vagy hogy közhírré teszik-e, amikor észreveszik. Valószínűleg nem. A felnőtt férfiak időnként el szoktak tűnni. Mint például az apja. Túl gyakori az ilyesmi ahhoz, hogy nagyobb hullámokat verjen, kivéve, ha van benne valami figyelemfelkeltő körülmény – például levágott testrészek a lakásán. A nyugat-virginiai kisrepülőgép lezuhanását sem írták meg részletesebben – nem találtak halottakat vagy sebesülteket, és a tulajdonosát sem sikerült még azonosítani –, de a lány kételkedett abban, hogy ez a hír többet érdemelne két sornál a helyi újságban. És amikor ez a két sor megjelenik, ebben sem lesz semmi, ami bárkinek a figyelmét felkeltené Washingtonban. A lány ezzel ki is merítette azoknak az információknak a listáját, amelyek veszélybe sodorhatják őket. Úgy tűnt, egyelőre legalább ezen a fronton nem fenyegeti őket veszély. Vajon mi járhat Carston fejében ebben a pillanatban? Mit tervezhet? A lánynak csak hétfő reggelre kellett volna leszállítania Danielt, az első iskolai óra előtt, és még csak szombat volt – vagyis majdnem vasárnap. A részleg tudja, hogy nem fogja megtörni a férfit – mert nincs mit elárulnia. És azt is minden bizonnyal tudniuk kell, hogy előbb-utóbb értesül az egypetéjű ikrek létezéséről. Arra számíthattak, hogy Kevin már a játék elején színre fog lépni, és ebben igazuk is volt. Csak azt nem láthatták előre, hogy a kínzómester és az orgyilkos elbeszélgetnek egymással. Daniel részvétele nélkül ez soha nem alakult volna így. A részleg számára ő egyszerű csalétek volt, csak egy gyalog, akit veszélybe

sodornak, hogy a sakktábla közepére csalják vele a fontosabb bábukat. Soha nem gondolták volna, hogy milyen hullámokat vet majd. A lány azt tervezte, hogy a maga részéről állni fogja, amit megígért – magára vállalja a győztes szerepét (ami igazából a vesztes oldalt jelenti), és hagyja, hogy Danielt és Kevint halottnak higgyék. Kevin esetében ismét. De annyira szerette volna, ha ő lehet az, aki meghal. Nem lenne végtelenül könnyű elhitetni a részleggel, hogy egy olyan ember, mint Kevin Beach – aki egy egész kartellel végzett –, sikerrel járt abban, amiben ők maguk kudarcot vallottak? Nem lenne logikus, ha utána felhagynának az üldözésével? Milyen lenne eltűnni, de ezúttal úgy, hogy senki nem keresi? A lány felsóhajtott. A fantáziálgatás csak még jobban megnehezítette a dolgát; semmi értelme ilyesmire pazarolnia az idejét. A férfiak elég mélyen aludtak, úgyhogy benyúlt a zsákjába, és kivette belőle azt a nyomás alatt lévő fiolát, amit korábban kiválasztott. Csak két gázmaszkja volt, úgyhogy aznap éjjel semmi halálosat nem használhatott, csak azt a levegőben oldódó altatót, amit előző nap a számítógépével kötött össze. De az is elég volt. Az is lehetővé tette, hogy a kezébe vegye a dolgok irányítását, amennyiben valaki rajtuk üt. Miután bekötötte a vezetékeket – ezúttal csak kettőt, mert ma éjjel nem kell majd a szobán kívülről élesítenie vagy deaktiválnia a rendszert –, visszatelepedett a székébe. Az ikrekre pillantott. Mindketten mélyen és békésen aludtak. A lányban felmerült, hogy ez vajon egészséges szokás-e egy kém esetében. Talán Kevin tényleg bízik benne – vagy legalább abban, hogy szükség esetén riasztja majd őket, és esetleg abban is, hogy képes lesz kezelni a problémákat anélkül, hogy megöletné mindannyiukat. Ő és a két testvér elég különös hármast alkottak. Furcsa volt figyelni őket. De ugyanakkor jó érzés fogta el, mintha valamiféle ismeretlen igényét elégítené ki, és erre aztán végképp nem

számított. Eltöltött még egy kis időt a helyzet elemzésével. Hibákat keresett az elméletében, de minél alaposabban átgondolta, annál logikusabbnak tűnt az egész. Még a reménybeli orgyilkosai fejlődésének a hiánya – a harmadik alkalomra valakinek azért illett volna feltérképeznie a biztonsági rendszerét, és változtatnia a módszereken – is érthetővé vált a fényében. Itt szó sem volt semmiféle műveletről, csak feláldozható egyénekről, akiket nagyon kevés információval vagy a nélkül küldtek utána. A lány minden egyes feltételezését kétszer-háromszor végiggondolta, és most biztosabbra vette, mint valaha, hogy végre megértette azokat, akik rá vadásznak. Utána unatkozni kezdett. Legszívesebben bejelentkezett volna a Columbia Egyetem patológiás programjába, és elolvasgatta volna a legfrissebb doktori disszertációkat, de ez nem lett volna biztonságos így, hogy a részlege éppen meg akarja találni őt. A részleg nem követhette minden egyes régebbi érdeklődési körét, de ez túl nyilvánvaló lett volna. Egy sóhajjal berakta a fülhallgatóját, megnyitotta a YouTube-ot, és megnézett egy ismertető videót a gépfegyverek szétszereléséről, amire valószínűleg soha nem lesz szüksége, de ártani nem árthatott. Kevin pontosan öt harminckor ébredt fel. Egyszerűen felült, olyan éberen, mintha valaki felkattintott volna rajta egy kapcsolót. Megpaskolta a kutyát, és az ajtó felé indult. Egy másodperccel később észrevette, hogy a lány gázmaszkot visel, és megtorpant. A sarkában loholó kutya is megállt, és a lány felé fordította az orrát, azt keresve, hogy vajon mi zaklathatta fel a gazdáját. – Adj egy pillanatot – mondta Alex. Esetlenül feltápászkodott. Még mindig sajgott minden egyes tagja – azt nem tudta megállapítani, hogy jobban-e, vagy kevésbé, mint előző este –,

de mereven az ajtóhoz támolygott, hogy hatástalanítsa a csapdáit. – Nem mondtam, hogy csinálhatsz ilyesmit – közölte vele Kevin. A lány rá se nézett. – Én meg nem kértem az engedélyedet. A férfi felmordult. Pillanatok alatt szabaddá tette az utat. A lány levette a gázmaszkját, és az ajtóra mutatott vele. – Most boldog vagy? – Mint még soha – dünnyögte Kevin, miközben elhaladt mellette. A kutya is követte, olyan hevesen csóválva a farkát, hogy az teljesen elmosódott a levegőben. A lány úgy gondolta, a recepciós valószínűleg észre sem vesz semmit ezen a hajnali órán, de még így is az volt a véleménye, hogy Kevin a kutyával túl nagy kockázatot vállal rájuk nézve. Egy hangos összetűzés a szálloda vezetőségével valószínűleg nem segít abban, hogy inkognitóban maradjanak. Kotorászni kezdett az élelmiszerek között, amelyeket Kevin előző este hozott nekik. A maradék szendvicsek már nem tűntek olyan ínycsiklandónak, mint nyolc órával korábban, de talált egy doboz meggyes Pop-Tartsot, ami korábban elkerülte a figyelmét. Éppen a tasakban lévő második adagon nyammogott, amikor Kevin visszaért a kutyával. – Nem akarsz aludni pár órát? – kérdezte a lánytól. – Ha hajlandóak vagytok vezetni, akkor majd megint alszom az autóban. Jobb lenne, ha minél előbb odaérnénk. Bárhova is megyünk. A férfi bólintott, majd odalépett az ágyhoz, és könnyedén megbökte a testvérét. Daniel felnyögött, és a hátára fordult, majd az arcára húzta a párnát. – Muszáj volt? – kérdezte a lány. – Ahogy mondtad, jobb lenne, ha elindulnánk. Dannynek mindig is volt egy kis problémája a felkeléssel. – Ezzel Kevin lerántotta a párnát a

testvére fejéről. – Menjünk, tesó. Daniel először bagolyszemekkel pislogott, majd a lány láthatta, ahogy megváltozik az arca, amikor eszébe jut, hol is van, és miért. Fájdalmas volt végignézni, ahogy békés álmai darabokra törnek a realitás súlya alatt. A tekintete addig cikázott a szobában, amíg rá nem talált Alexre. A lány megpróbált megnyugtató arcot vágni, de a sérülései valószínűleg sokkal mélyebb benyomást keltettek bármilyen arckifejezésnél. Nagyon szerette volna kitalálni, mit mondhatna, amitől egy kicsit kevésbé tűnik sötétnek és ijesztőnek a világ Daniel számára. – Kérsz egy Pop-Tartsot? – kérdezte végül. A férfi ismét pislogott egyet. – Persze hogy kérek.

12. FEJEZET Alexnek nem tetszett a búvóhelyük. Késő délután értek oda. A lány alig négy órát szundikált az egész út alatt. Nem akart végleg áttérni éjszakai üzemmódra, úgyhogy ébren volt, amikor letértek az autópályáról egy kétsávos autóútra, majd egy még kisebbre, amíg végül egy egysávos, aszfalt nélküli ösvényre nem értek – ezt már túlzás lett volna útnak nevezni. Persze, nehéz volt rábukkanni a rejtekhelyre, de ha valakinek sikerült… akkor innen csak egyetlen kiút létezett. Ő maga soha nem lett volna hajlandó ennyire sarokba szorítva élni. – Nyugi, gyilkos – válaszolta neki Kevin, amikor ezt felpanaszolta. – Senki nem fog minket itt keresni. – Rendszámtáblát kellett volna cserélnünk.

– Elintéztem, miközben te horkoltál. – Nem is horkolt – jegyezte meg Daniel csendesen. Most éppen ő vezetett, Kevin pedig navigálta. – Tényleg megálltunk egy roncstelepen, és elloptunk pár rendszámtáblát. – Vagyis mi itt fogunk kuksolni egy egysávos zsákutca végén, amíg Mr. Smith Washingtonba megy – dünnyögte a lány. – Itt biztonságban leszünk – csattant fel Kevin olyan hangon, amely egyértelműen jelezte, hogy lezártnak tekinti a témát. – Úgyhogy ne pakold tele halálos csapdákkal a házamat. A lány nem válaszolt. Amikor Kevin elmegy, azt csinál, amit akar. A búvóhelye legalább távol volt a szomszédoktól. Legalább tizenöt percen keresztül haladtak a földúton anélkül, hogy életnek bármi jelét látták volna. Vagyis nem lesznek komolyabb járulékos veszteségek, amennyiben valami oknál fogva porig kell égetniük a létesítményt. Egy magas kapuhoz érkeztek, amelyet két oldalról vastag drótkerítés vett körül, a tetején éles szögesdrót spirállal. A kapu mögött szigorú, TILOS AZ ÁTJÁRÁS feliratú tábla éktelenkedett, alatta a következő kiegészítéssel: BELÉPÉS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE! AZ INGATLAN TULAJDONOSAI NEM VÁLLALNAK FELELŐSSÉGET A BIRTOKHÁBORÍTÁS KÖVETKEZMÉNYEKÉPPEN KELETKEZŐ SÉRÜLÉSEKÉRT ÉS KÁROKÉRT. – Visszafogott – jegyezte meg a lány. – A célnak megfelel – válaszolta Kevin. Kivett a zsebéből egy kulcstartót, és megnyomott rajta egy gombot. A kapu hangos kattanással kinyílt, és Daniel behajtott rajta. Alexben felötlött, talán sejthette volna, hogy a búvóhelyéről ennyire ordítani fog a búvóhely jellege.

Néhány kilométerrel később úgy jelent meg előttük az épület, mint egy délibáb, tompaszürke emelete a száraz, elsárgult füvet elborító halvány köd felett lebegett. Itt-ott néhány sötét, csenevész fa tarkította a fűmezőt. A táj felett a végtelenbe nyúlt a fakókék ég. A lány soha nem szerette igazán a prérit. Túlságosan hozzászokott a városokhoz. Itt olyan védtelennek, olyan… kapaszkodó nélkülinek érezte magát. Mintha egy erősebb szél mindent le tudna seperni a föld színéről. Ami valószínűleg kétévente egyszer elő is fordult errefelé. Csak abban reménykedett, hogy jelenleg nincs szezonja a hurrikánoknak. Amikor a lapos úton felértek egy magasabb pontra, a ház többi része is láthatóvá vált előttük. Nagy volt, de lepusztult, emeletes, és az alsó szintje felét egy rozogának tűnő tornác ölelte körül. A szúrós, kiszáradt fű helyét a háztól körülbelül hat méterre homokszínű kavics vette át, ami egészen az épület alapjait eltakarni hivatott, töredezett farácsig fedte be a talajt. A fűmező monotonitását csak a ház, a csökött fák, a földút vöröses sebhelye és néhány kivehetetlen alak törte meg, amelyek már mozgásba is lendültek, és az út szélén rohantak. A lány rengeteg tehenet látott útközben, de ezek az állatok túl kicsinek tűntek ahhoz, hogy tehenek legyenek. Mintha szőrösek lettek volna, és a színük a feketétől kezdve a barnán át egészen a fehérig terjedt, helyenként mindhárom kombinációjával. Az alakok az autó köré gyűltek, sokkal gyorsabban mozogva, mint a tehenek. Einstein farka olyan hangosan kezdett verdesni, mintha egy helikopter lenne a hátsó ülésen. – Mi ez a hely, Kev? – A nyugdíjbiztosításom. Az állatok odaértek az autóhoz – fél tucat különböző méretű kutyáról volt szó. Fantasztikus, gondolta Alex. Egyikük akár Einstein ikertestvére is

lehetett volna. Egy másik gigantikus volt, és úgy nézett ki, mintha inkább a lovakkal állna szorosabb rokonságban. A lány felismert egy dobermannt, két rottweilert és egy hagyományos színű német juhászt. A kutyák közeledés közben agresszívnak tűntek, és teljesen némák voltak, de amint meglátták Einsteint, az összes ugatva kezdte csóválni a farkát. – Őrző-védő kutyák kiképzésével foglalkozom, kereskedelmi és magáncélokra. És olyan családok is szoktak néha tőlem vásárolni, akik egyszerűen csak egy engedelmes állatra vágynak. – De hogyan tudod ezt titokban csinálni? – kérdezte a lány. – Továbbmehetsz, Danny, el fognak menni az útból – mondta Kevin. Amikor a kutyák körbevették az autót, Daniel lefékezett, de most óvatosan elindult megint, és, mint arról biztosítva lett, a kutyák tényleg kitértek előle, és hátulról követték. Kevin ezután Alexnek is válaszolt: – Semmi nincs az én nevemen. Soha senki nem látta az arcomat. Minderre van egy partnerem. Miközben ezt mondta, a lány egy alakot látott kilépni a tornácra. Egy nagydarab férfi volt cowboykalapban. Ilyen távolságból nem tudott további részleteket kivenni rajta. – Erről a kutyatenyésztő telepről mindenki tud. Senki nem szokott zaklatni minket idekint. Ez a hely semmilyen kapcsolatban nem áll a korábbi életemmel – magyarázta Kevin, de a lány nem igazán figyelt oda rá. A tekintete a tornácon várakozó férfira tapadt. Kevin észrevette, hogy másfelé koncentrál. – Arnie? Ő jó ember. Az életemet is rábíznám. A lány a homlokát ráncolta a szavaira. Daniel is őt nézte. Lassítani kezdett. – Valami baj van, Alex? – kérdezte halkan.

A lány hallotta Kevin fogait megcsikordulni. Egyértelmű volt, mennyire nem örül annak, hogy Daniel mindig hozzá fordul útmutatásért. – Csak annyi, hogy… – Összehúzta a szemöldökét, majd Danielre és a testvérére mutatott. – Ez eleve túl sok nekem. Mármint ti ketten. Még azt sem tudom, bennetek hogy bízhatnék meg, nemhogy valaki másban. Akiért kizárólag ő vállal garanciát – intett a szúrós tekintetű Kevin felé. – Hát, szar ügy, tökmag – válaszolta Kevin. – Mert ez az egyetlen lehetőséged, és az a fickó, akiért jótállok, része a csomagnak. Ha végre akarod hajtani a kis tervedet, ezt le kell nyelned. – Minden rendben lesz – nyugtatta meg Daniel. Jobb kezét könnyedén a lány baljára helyezte. Alex furcsának találta, hogy mennyivel jobban érzi magát egy ilyen apróságtól. Nem mintha Daniel tisztában lett volna azzal, hogy mekkora veszélyben forognak. Ennek ellenére a lány szívverése egy egészen kicsit lecsillapodott, a jobb keze pedig – észre sem vette, hogy idáig az ajtókilincset szorongatta – ellazult. Daniel lassan továbbhajtott. A kutyák könnyedén tartották velük a lépést, amíg oda nem értek a kavicsos részig. A lány innen már jobban látta a rájuk váró férfit. Arnie magas, erőteljes testalkatú férfi volt, részben latin, részben talán észak-amerikai indián vér is csörgedezhetett az ereiben. Nehéz volt meghatározni az életkorát, talán olyan negyvenöt éves lehetett, vagy könnyedén akár tíz évvel idősebb is. Az arcbőre cserzett volt, de úgy tűnt, inkább a széltől és a naptól, mint a korától. A kalapja alá pár centire lelógó haja mákosan őszült. Amikor megálltak, minden különösebb érzelem nélkül mérte végig őket, bár kizárt, hogy számított volna a harmadik utasra, még ha Danielről szólt is neki Kevin.

Einstein azonnal kirobbant az autóból, amint Kevin kinyitotta az ajtót, és rögtön kölcsönös körbeszaglászásokba bocsátkozott. Daniel és Kevin majdnem ugyanolyan gyorsan követték, alig várták, hogy kinyújtóztathassák hosszú lábukat. Alex kicsit habozott. Rengeteg kutya volt körülöttük, és a barna foltos, hatalmas kutya magasabbnak tűnt állva, mint ő. Pillanatnyilag láthatóan egymással voltak elfoglalva, de ki tudja, hogy fognak rá reagálni? – Ne legyél már ilyen gyáva, Leander – kiáltott oda neki Kevin. A legtöbb kutya időközben köré gyűlt, és a férfi az együttes súlyuk alatt majdnem a földre roskadt, miközben üdvözölték egymást. Daniel megkerülte az autót, és kinyitotta a lány ajtaját, majd felkínálta neki a kezét. Alex ingerülten felsóhajtott, és minden segítség nélkül kiszállt. A cipője megcsikordult a kavicsokon, de a kutyák észre sem vették. – Arnie – kiabálta túl Kevin a boldog állatok ugatását. – Ő a testvérem, Danny. Itt fog lakni velünk. És, ez meg egy… átmeneti… vendég, azt hiszem. Nem tudom, mi másnak nevezhetném. De a vendég egy kicsit túl baráti kifejezés. Ha érted, mire gondolok. – A szavam is eláll ettől a meleg fogadtatástól – dünnyögte Alex. Daniel felnevetett, majd két gyors lépéssel megmászta a lépcsőt. Odanyújtotta a jobbját a rezzenéstelen arcú férfinak, aki mellette állva már nem is tűnt olyan magasnak. Kezet ráztak. – Örülök, hogy találkoztunk, Arnie. Kevin egy árva szót sem mesélt rólad, úgyhogy nagyon várom, hogy jobban megismerjük egymást. – Szintén, Danny – felelte Arnie mennydörgő bariton hangján. Olyan benyomást keltett, mintha túl ritkán használná ahhoz, hogy ilyen simán működjön.

– Ő pedig Alex. Ne hallgass az öcsémre, addig marad, ameddig csak akar. Arnie erre alaposabban végigmérte a lányt, aki kíváncsi volt, hogyan reagál majd a tönkretett arcára, de a férfi csak hűvösen bámulta. – Örvendek – mondta a lány. Arnie bólintott. – Bevihetitek a cuccotokat – szólalt meg Kevin. Megpróbált elindulni a lépcső felé, de a kutyák folyton a lába alatt ugráltak. – Hé, fafejűek! Vigyázz! Az állatok azonnal hátráltak pár lépést, mintha csak egy kisebb katonai osztagot alkotnának. Egy vonalba álltak, és a fülüket hátracsapva mozdulatlanná dermedtek. – Így már jobb. Pihenj! A kutyák egyszerre leültek, és lihegő, éles fogú mosolyra nyitották a szájukat. Kevin az ajtónál érte őket utol. – Mint már mondtam, behozhatjátok a cuccotokat. Danny, a te szobád a jobbra lévő lépcső tetejénél van. Ami pedig téged illet… – mérte végig Alexet – hát, azt hiszem, a folyosó túlsó végén lévő szoba meg fog felelni neked. Nem számítottam társaságra, úgyhogy nincs előkészítve hálószobának. – Van nálam egy tábori ágy. – Nekem semmilyen holmim nincsen – mondta Daniel, és bár a lány hegyezte a fülét, semmilyen szomorúságot nem hallott a hangjában. A férfi jó képet vágott a helyzet alakulásához. – Segítsek behozni a tiédet, Alex? A lány megrázta a fejét. – Csak néhány cuccomat hozom be. A többit eldugom valahol a kerítésen kívül. Daniel értetlenül vonta fel a szemöldökét, de Kevin bólogatott.

– Már máskor is előfordult, hogy az éjszaka közepén kellett elmenekülnöm valahonnan – magyarázta a lány lehalkítva a hangját, bár Arnie valószínűleg így is hallotta. Fogalma sem volt, hogy Kevin társa mennyit tud a férfi volt szakmájáról. – Néha bonyolult visszamenni a holmikért. Daniel homloka ráncba szaladt. Az arcán átvillant annak a szomorúságnak egy része, amire a lány korábban számított. Olyan világba került hirtelen, aminek a legtöbb ember szabad akaratából nem lépte át a határát. – Emiatt itt nem kell aggódnod – mondta Kevin. – Biztonságban vagyunk. Ő tudatosan választotta ezt az életet, amitől minden kijelentése gyanússá vált a lány számára. – Jobb, ha edzésben maradok – erősködött. Kevin megvonta a vállát. – Ha ragaszkodsz hozzá, talán tudok egy alkalmas helyet. • • • A ház belső része sokkal szebb volt a külsejénél. A lány penészes tapétára, a hetvenes évekből származó tölgyfa borításra, besüppedt kanapékra, linóleumpadlóra és forgácslapokból készült bútorokra számított. Noha látszott, hogy valaki igyekezett rusztikus hangulatot teremteni, az összes bútor új és rendkívül jó minőségű volt. Még a konyhaszigetet is gránit konyhapult takarta a jávorszarvasagancs-csillár alatt. – Hűha – dünnyögte Daniel. – Hány belsőépítész dolgozhatott ezen a házon? – kérdezte a lány leginkább saját magától. Ez túl sok tanút jelentett.

Kevin meghallotta, bár nem az ő fülének szánta a kérdést. – Ami azt illeti, egy sem. Arnie régen az építészetben dolgozott. Az összes alapanyagot az államhatáron túlról hoztuk, és minden munkát mi végeztünk el. Vagyis hát, leginkább Arnie. Megnyugodtál? Alex összeszorította feldagadt ajkát. – Hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte Daniel udvariasan Arnie-tól. A lány úgy érezte, jót tenne, ha tanulmányozná egy kicsit a férfit, és elsajátítaná azt, ahogy az embereket kezeli. Így viselkedik egy normális ember. Ő vagy soha nem is volt képes erre, vagy már rég elfelejtette. A pincérnők és a hivatalnokok számára megvoltak a betanult szövegei; azt tudta, hogy egy hivatalos közegben hogyan hagyhat legkevésbé maradandó benyomást. Azt is tudta, hogyan beszéljen a pácienseivel, amikor éppen illegális orvosi munkát végzett. Azt pedig még korábban megtanulta, hogyan lehet válaszokat kihúzni belőlük. De a szükségesen túl mindig is kerülte a kapcsolatfelvételt az emberekkel. Daniel kérdését Kevin válaszolta meg. – Arnie bajba keveredett, aminek volt némi köze az egyik régebbi projektemhez. Ki akart szállni, és adott nekem némi értékes információt cserébe azért, hogy megöljem. A néma Arnie szélesen elmosolyodott. – Azonnal megtaláltuk a közös hangot – folytatta Kevin –, és később is kapcsolatban maradtunk. Amikor úgy döntöttem, hogy elkezdek felkészülni a nyugdíjba vonulásomra, jelentkeztem nála. A szükségleteink és az érdekeink tökéletes összhangban álltak. – Az álompár – jegyezte meg Alex kedvességtől csöpögő hangon. Amit nem tett hozzá hangosan, az az volt, hogy remek, valószínűleg őt is keresi valaki. Kevin és Daniel bementek a földszinti hálószobába, hogy ruhákat és tisztálkodószereket kerítsenek Danielnek. Alex egyedül sétált fel az

emeletre, és könnyedén megtalálta azt a kis szobát, amit Kevin felajánlott neki. Használhatónak tűnt. Pillanatnyilag raktárként funkcionált, de elég hely volt benne a tábori ágyának és a személyes holmijainak. Az egyik nagy műanyag láda remekül megfelel majd asztal gyanánt. A fürdőszoba a folyosó végén volt; mind a folyosóról, mind Daniel leendő hálószobájából vezetett ide egy ajtó. Elég sok idő eltelt azóta, hogy Alex bárkivel közös fürdőszobát használt. Ez legalább nagyobb és fényűzőbb volt annál, amihez szokott. A két testvér még mindig elfoglalt volt, amikor visszament a kocsihoz, hogy kiválogassa a cuccait. A tornácon három kutya ült; az egyikről meglehetősen biztosra vette, hogy Einstein, a másik egy hatalmas, fekete rottweiler volt, a harmadik egy vörösesbarna, bús képű állat lecsüngő fülekkel, aki arra a kutyára emlékeztette, amelyik eltörte a lábát a Susi és Tekergő végén. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy vadászkutya, vagy kopó, vagy micsoda – nem volt egészen biztos benne, hogy melyik mit jelent. A rottweiler és a vadászkutya inkább érdeklődve, semmint ellenségesen indultak meg felé, de ez is elég volt ahhoz, hogy a lány hatalmasat lépjen hátra, az ajtó felé. Einstein felemelte a fejét, és halkan, köhintésszerűen ugatott egyet, mire a másik két állat megállt. Leültek ott, ahol voltak. Úgy viselkedtek, mint amikor Kevin kiadta a „pihenj” vezényszót. A lány nem tudta biztosan, hogy Einsteinnek tényleg van-e akkora tekintélye, hogy utasításokat osztogasson – a kutyák között vajon van hierarchia? –, úgyhogy óvatosan folytatta az útját a tornácon, arra várva, hogy mikor támadnak rá. Az állatok viszont a helyükön maradtak, csak a szemükkel követték kíváncsian. Amikor elment mellettük, a vadászkutya farka hangosan a fapadlóhoz csapódott, és a lánynak az a bizarr érzése támadt, hogy az állat még rá is játszik a búbánatos kutyaszemekre, csak

hogy megsimogassák. Remélte, hogy nem lesz túl csalódott, amiért nem volt mersze megpróbálni. Áttúrta a csomagtartóba hajigált holmikat, összeállított egy szükségcsomagot vészhelyzet esetére, és bepakolta egy hátizsákba. Ezt mindig magánál fogja tartani. A legtöbb piszkos ruháját bevitte, hogy odabent kimossa – remélhetőleg talál majd mosógépet –, de az üzletasszonyos holmikat a többi táskával együtt kint hagyta az autóban. Legalább egy öltözet ruhát ott kell hagynia a birtokon kívüli készletében. Egy emlékezetes éjszakán – amikor a kettes számú merénylője megpróbálta elvágni a torkát, mielőtt a gáz végzett volna vele – elfogytak a ruhái, egy szál fehérneműben menekült el, és a szomszédja overallját kellett ellopnia a céges furgonja hátuljából. Akkor megtanulta a leckét. És azt is, hogy mindig olyan pizsamában aludjon, ami utcai öltözéknek is használható. Még a tábori ágy ellenére is könnyen fel tudott vinni mindent a lépcsőn. Visszament az egyik sporttáskáért, amelyben a legfontosabb laboratóriumi eszközei voltak. Nem pazarolhatja el a várakozási időt, amikor ekkora szükség van a felkészülésre. Amikor elment a földszinti nagy hálószoba előtt, éles hangokat hallott, és kifejezetten örült, hogy nincs a két férfi közelében. A labor felállításában már nagy gyakorlata volt. Az egyik üvegedénye kicsorbult, de még mindig használhatónak tűnt. A lány összerakta a rotációs lepárlóját, majd elővett néhány kondenzátort és két rozsdamentes acéledényt. Már szinte az összes Túlélését elhasználta, és amilyennek ez a hét ígérkezett, szüksége lesz még rá. Rengeteg D-fenilalaninja volt, de nagyot csalódott, amikor felmérte az opioidkészletét. Kevesebb maradt, mint gondolta. Nem elég ahhoz, hogy több Túlélést készítsen.

Még mindig a készlethiány miatt fintorgott, amikor meghallotta, hogy Kevin felkiabál a lépcsőn. – Hé, Leander. Mozgás! Mire a lány kiért a bejárati ajtón, Kevin már a szedán kormányánál ült, Daniel pedig az anyósülésen. Amikor Kevin észrevette, hogy habozva megáll a tornácon, idegesítően hosszan rátenyerelt a dudára. A lány amilyen lassan csak tudott, az autóhoz sétált, és fintorogva beszállt a hátsó ülésre. Tudta, hogy mindene tele lesz kutyaszőrrel. Ugyanazon a keskeny földúton hajtottak a kapuig, majd még néhány kilométert, mielőtt lekanyarodtak egy még kevésbé útszerű ösvényre, amely leginkább nyugat felé tartott. Ez az út nem volt több két keréknyomnál a fűben. A lány becslései szerint nagyjából tíz-tizenegy kilométert tehettek meg rajta. Eleinte időnként még megpillantotta a ranch kerítését, de utána túlságosan eltávolodtak tőle ahhoz, hogy láthassa. – Ez is a te földed? – Igen, miután átment pár másik kézen, az lett. Ezt a parcellát egy olyan cég birtokolja, amelyik semmilyen kapcsolatban nem áll a ranch tulajdonosaival. Tudom, hogy kell az ilyesmit csinálni. – Hát persze. A jobb oldalon szép lassan megváltozott a táj. A sárgásfehér fű határát mintha vonalzóval vágták volna el, és a mögötte lévő talaj sík, csupasz, vörös földből állt. Amikor elkezdtek visszakanyarodni észak felé, a fű határához, a lány meglepetten látta, hogy a vörös föld igazából egy folyó partja. A víz ugyanolyan vörös volt, mint a medre, és lassan csorgott nyugat felé, zuhatagok és egyéb akadályok nélkül. A legszélesebb részén körülbelül tizenkét méter széles lehetett. A lány a vízfolyást figyelte, miközben nagyjából párhuzamosan haladtak vele, mert lenyűgözte ez a

ritka jelenség a száraz, füves préri közepén. Ahhoz képest, hogy milyen akadálytalanul áramlott, a víz láthatóan elég gyorsan haladt. Ezúttal nem volt kerítés. Az úttól nagyjából ötven méterre egy omladozó, a naptól megszürkült viskó álldogált, ami úgy nézett ki, mintha már elérte volna nagyon hosszú élete végét, és csak a megfelelő időjárási jelenségre várna, ami majd véget vet a szenvedéseinek. A lány több száz hasonlót látott már gyors arkansasi és oklahomai túrájuk során. Messze nem volt olyan szép, mint az ő pajtája. Kevin az épület felé kormányozta az autót, és egyenesen végighajtott a füvön. A lány nem látott semmiféle hivatalosnak tűnő utat vagy ösvényt. Az autóban várakozott, miközben Kevin kiugrott, hogy kinyissa a masszív, antik lakatot, és kihajtsa az ajtószárnyakat. Odakintről, a felhőtlen égbolt vakító fényéről érkezve egyszerűen semmit nem lehetett látni a helyiség nyirkos belsejéből. Kevin gyorsan visszatért, hogy beparkolja az autót a sötétségbe. A belső tér ezúttal összhangban állt az épület küllemével. Halvány fény szivárgott be a faldeszkák között és világította meg a rozsdás mezőgazdasági szerszámok kupacait. Egy elrothadt traktor részeit, néhány öreg autó vázát és egy hatalmas, poros szalmabálát hátul, aminek a felét ponyva takarta. Semmi nem volt odabent, amit érdemes lett volna ellopni, vagy akár közelebbről megvizsgálni. Ha bárki fáradt is volna azzal, hogy betörjön ide, nem talált volna semmi értékes dolgot. Amikor a kocsi motorja leállt, a lány éppen csak ki tudta venni a folyó hangját. Nem lehettek tőle pár száz méternél távolabb. – Ez megfelel – mondta. A lány bedugta egy árnyékos zugba négy szögletes sporttáskáját, egy kupac pókhálós fahasáb mögé. Még a pókhálók is porosak voltak.

Kevin egy kupac megfeketedett fém között kotorászott, majd kihúzott onnan egy rongyos, régi ponyvadarabot, amit a lány táskáira terített. – Ügyes – dicsérte meg Alex. – Minden a részleteken múlik. – Mintha ezt a helyet még nem lett volna időd rendbe hozni – jegyezte meg Daniel fél kézzel a legközelebbi autóroncsra támaszkodva. – Inkább úgy mondanám, olyannak szeretem, amilyen – felelte Kevin. – Hadd vezesselek körbe titeket, hátha szükségetek lesz valamire, amíg távol leszek. Ez mondjuk úgysem fog előfordulni. De akkor is. A lány elgondolkozva bólintott. – A túlzásba vitt felkészülés a siker kulcsa. Ez az egyik mantrám. – Akkor ezt imádni fogod – mondta Kevin. A fél traktorhoz sétált, lehajolt, és matatni kezdett a hatalmas, lapos kerék közepén található anyacsavarokon. – A dísztárcsa mögött van egy konzol. – Daniel felé fordult. – A kód a születésnapunk. Nem túl eredeti, de azt akartam, hogy könnyen meg tudd jegyezni. Ugyanez a pajta ajtaján lévő lakat kódja is. Egy másodperccel később felemelkedett a kerék teljes felső fele – nem gumiból készült, hanem valami merevebb és könnyebb anyagból, és zsanérokon mozgott. Egy egész fegyverarzenál volt mögötte. – Ó, igen – lehelte a lány. – Batman barlangja. Azonnal kiszúrt egy SIG Sauert, ami ugyanolyan volt, mint amit rövid időre lenyúlt Kevintől. A férfinak nincs szüksége kettőre. Kevin értetlenül nézett rá. – Batman nem használ lőfegyvereket. – Hagyjuk. Daniel a rejtett ajtó zsanérjait vizsgálta. – Ügyes. Arnie készítette? – Nem, én. De azért kösz.

– Nem tudtam, hogy értesz az ilyesmihez. Mikor volt lehetőséged ezt megépíteni, miközben kartellekkel számoltál le, meg ilyesmi? – A küldetések közötti bujkálás alatt. Nem tudok nyugodtan megülni a seggemen, mert abba beleőrülnék. Lecsukta a kereket, és arra a roncsra mutatott, amelyik mellett Daniel állt korábban. – Emeld fel az akkumulátora tetejét, és üsd be ugyanazt a kódot. Az egyikben lőfegyverek vannak, a másikban rakétavetők és gránátok. Daniel felnevetett, majd meglátta, milyen arcot vág a testvére. – Várj, ezt komolyan mondtad? – A lány az alapos felkészülés híve, én pedig a lőfegyverek terén szeretek túlzásokba esni. Oké, a következőt nem tudtam olyan jól elrejteni, de ez nem is baj mert lehet, hogy hirtelen lesz rá szükségem. Kevin ezzel megkerülte a hatalmas szalmabálát, a többiek pedig követték. A ponyva ezen az oldalán lelógott a földig. A lány biztos volt benne, hogy legalább egy dolgot ki tud találni, ami mögötte rejtőzik, és valóban, amikor Kevin felemelte a ponyvát, egy kényelmes garázs bukkant elő a szalma mögül, amibe egy hatalmas jármű volt betuszkolva. A mozdulatból, ahogy Kevin megállt mellette, látszott, hogy az autó a büszkesége. – A ranchon van egy feltűnésmentes furgon, de ez itt szükség esetére szolgál. Daniel apró hangot adott ki magából, mintha csuklana. Alex ránézett, és rájött, hogy a nevetést próbálja visszatartani. Azonnal megértette, mit talál ilyen viccesnek. Mindketten évekig küzdöttek Washington autós forgalmával, bár ő a férfinál régebben. A dugók és a szűk parkolók ellenére, amelyek inkább Vespákra, mint közepes méretű autókra voltak tervezve, mindig akadt

valaki, aki megpróbálta gigantikus, gyaníthatóan más hiányosságokat kompenzáló gépjárművét beszuszakolni egy párhuzamos parkolóhelyre. Mintha bárkinek tényleg szüksége lehetne valaha is egy Hummerre bárhol, nemhogy egy nagyvárosban. Sokkal egyszerűbb lenne venni egy BUNKO1 feliratú egyedi rendszámtáblát, és ezzel letudni a dolgot. Amikor Daniel meglátta, hogy a lány szája is megremeg, elveszítette az önuralmát. Hirtelen fuldokolni kezdett a röhögéstől, és az esetlen, ragályos nevetése sokkal viccesebb volt a katonai harckocsinál. A lány is felkacagott, és meglepte, hogy a reakciója mennyire kicsúszik a kezéből. Már nagyon régen nem nevetett ekkorát. El is felejtette, milyen az, amikor az ember egész teste megállíthatatlanul rázkódik. Daniel fél kézzel a szalmabálára támaszkodva kétrét görnyedt, másik kezét az oldalára szorította, mintha sebhelye lenne. Ez volt a legviccesebb dolog, amit a lány valaha is látott. – Mi az? – követelt tőlük magyarázatot Kevin. – Mi az isten van? Daniel megpróbált lecsillapodni, hogy képes legyen válaszolni, de az Alexből váratlanul kitörő röhögés megakadályozta ebben. A levegőt kapkodta két roham között. – Ez egy csúcstechnológiás katonai gépjármű – magyarázta Kevin sértetten, félig kiabálva, hogy túlharsogja őket. – Tömör gumikerekekkel és golyóálló ablakokkal. Olyan panelek vannak beépítve végig a karosszériájába, amiket még egy tank sem tudna összenyomni. Ez az autó még megmentheti az életeteket. Ezzel csak rontott a helyzeten. Mindkettejük arcán könnyek csorogtak végig. Alex ajka hevesen tiltakozott, az arca sajgott. Daniel ekkor már tényleg csuklott, és képtelen volt felegyenesedni. Kevin felháborodottan széttárta a karját, és döngő léptekkel távozott. Ismét kitört belőlük a vihogás.

Végül, hosszú percekkel azután, hogy Kevin eltűnt, Alex ismét képes volt levegőt venni. Daniel nevetése is alábbhagyott, bár a férfi még mindig az oldalát markolászta. A lány kimerülten ült le a szalmával borított padlóra, két térde közé hajtotta a fejét, azon igyekezve, hogy normális tempójúra csillapítsa a lélegzetvételét. Aztán Daniel is letelepedett mellé. A férfi keze könnyedén a hátához ért. – Szükségem volt erre – sóhajtott fel. – Már kezdtem úgy érezni, hogy soha semmit nem fogok viccesnek találni többé. – Nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára ekkorát. Konkrétan fáj a hasam. – Az enyém is. – Csak ne kezdd el újra, kérlek – könyörgött a lány. – Elnézést, igyekszem. Talán egy kicsit hisztérikus vagyok. – Hm. Esetleg fel kéne pofoznunk egymást. A férfi ismét felnevetett, és a lány sem tudta elnyomni a kuncogást. – Hagyd abba – nyögött fel. – Beszéljünk szomorú dolgokról? – vetette fel Daniel. – Például arról, hogy milyen elszigeteltségben és rettegésben élni, miközben folyamatosan vadásznak az emberre? – kérdezett vissza a lány. A félhomályos pajta mintha még sötétebbé vált volna, és a lány azonnal megbánta, hogy megszólalt. Olyan jólesett egy kicsit nevetni, még akkor is, ha fájt. – Ez is jó – jegyezte meg Daniel csendesen. – De beszélhetnénk arról is, hogy milyen érzés cserben hagyni azokat, akik számítanak az emberre. – Ez rám nem igazán vonatkoztatható, de egyértelműen nyomasztó gondolat. Bár kétlem, hogy a te esetedben bárki így látná a dolgot. Valószínűleg azt fogják hinni, hogy meggyilkoltak. Mindenkinek megszakad a szíve, és virágokat meg gyertyákat raknak majd az iskola elé.

– Szerinted tényleg így lesz? – Persze. Valószínűleg plüssmackókat is. – Lehet. De az is lehet, hogy senkinek nem fogok hiányozni. Talán azt mondják majd, hogy: „Végre megszabadultunk attól a bohóctól, és felvehetünk egy rendes történelemtanárt. A lányok röplabdacsapata számára is van végre remény, most, hogy már nem áll az útjukban. Tudjátok, mit? Egyszerűen vegyünk fel egy csimpánzt, hogy elvégezze a munkáját, és utaljuk a fizetését a nyugdíjalapba.” A lány megjátszott komorsággal bólintott. – Valószínűleg igazad van. Daniel először elmosolyodott, majd ismét komolyság telepedett az arcára. – Érted gyújtottak gyertyákat? – Nem igazán maradt utánam senki, akit érdekelt volna a halálom. Barnaby talán gyújtott volna gyertyát, ha túlél engem. Én is megtettem érte néhány templomban. Nem vagyok katolikus, de nem tudtam más helyet kitalálni, ahol feltűnés nélkül megtehetem. Tudom, Barnabyt ez már nem érdekli, de nekem szükségem volt valamire. Lezárásra, gyászra, valamire. Egy kis szünet. – Szeretted? – Igen. A munkámtól eltekintve, csak ő volt nekem. Azt pedig magad is láthattad, hogy a munkám mennyire vidám és békés dolog, Daniel bólintott. – Azt hiszem, elment a kedvem a nevetéstől. – Akkor most folytathatjuk a szokásos depressziót. – Csodálatosan hangzik. – Hé, humorzsákok – szólt be Kevin odakintről. – Készen álltok a munkára, vagy szeretnétek még egy kicsit vihogni, mint a kislányok? – Azt hiszem, én inkább vihogni szeretnék – válaszolta Daniel. A lány nem tudta elfojtani a feltörő apró kuncogást.

Daniel gyengéden a sérült szájára tette a kezét, hogy elhallgasson. – Hagyd abba. Inkább nézzük meg, milyen munka vár ránk.

13. FEJEZET A pajta mögött egy folyóra néző lőtér terült el. Alex gyanakodva nézegette, de még neki is el kellett ismernie, hogy a váratlan lövések valószínűleg sokkal kevesebb feltűnést keltenek Texas vidéki részein, mint bárhol máshol a világon. – Mikor fogtál utoljára fegyvert a kezedben? – kérdezte Danieltől az öccse. – Hmm… azt hiszem, még apával. – Komolyan? – eresztett el Kevin egy sóhajt. – Akkor csak reménykedhetünk benne, hogy nem felejtettél el mindent. Elővett egy sor lőfegyvert, és kirakta őket egy szalmabálára. További szalmabálák sorakoztak tőlük különböző távolságra, akkorák, mint egyegy felnőtt férfi, és mindegyikre fekete alakok voltak festve. Némelyik olyan messze volt, hogy a lány alig tudta őket kivenni. – Kezdhetjük a pisztolyokkal is, de engem a puskák érdekelnének jobban. Az ember úgy maradhat leginkább biztonságban, ha nagyonnagyon messziről lövöldöz. A közelharctól inkább távol tartanálak titeket, amennyiben tudlak. – Ezek egyik puskára sem hasonlítanak azok közül, amiket használtam – jegyezte meg Daniel. – Mert mesterlövészfegyverek. Ez – paskolta meg Kevin a hátán lógó McMillant – tartja a távolsági rekordot. Több mint másfél kilométerről le lehet szedni vele egy embert.

Daniel szeme tágra nyílt a hitetlenkedéstől. – Olyan messziről hogy lehet egyáltalán látni, hogy kit akar megölni az ember? – A megfigyelő segítségével, de te ne aggódj emiatt. Nem kell megtanulnod ilyen messzire lőni. Csak annyit szeretnék, hogy képes legyél beülni egy fedezékbe, és onnan szükség esetén le tudj szedni embereket. – Azt hiszem, nem lennék képes lelőni egy embert. Ezúttal Kevin hitetlenkedett. – Akkor jobb, ha megtanulod. Mert ha te nem lősz, a támadód biztosan nem fogja veszni hagyni az előnyét. Daniel láthatóan vitába akart szállni vele, de Kevin egy legyintéssel elintézte ezt az apró nézeteltérést. – Most elég, ha kiderítjük, hogy emlékszel-e még arra, hogyan kell elsütni egy fegyvert. Miután átvették az alapokat, kiderült, hogy Daniel nagyon is sok dologra emlékszik. Sokkal több ösztönös hozzáértéssel fogta meg a fegyvert, mint amennyit Alex valaha is érzett magában. A férfi láthatóan rendelkezett azzal a veleszületett érzékkel, amivel ő nem. Miután eleget lőttek ahhoz, hogy felülemelkedjen a zajtól való rettegésén, ő is megemelte a SIG Sauert. – Nem bánod, ha ezt kipróbálom a közelebbi célpontokon? – Nyugodtan – felelte Kevin rá se pillantva. – Csatlakozz hozzánk. A SIG nehezebb volt a PPK-nál, és sokkal nagyobbat rúgott, de ez valamiért jólesett neki. Az erő benyomását keltette. Beletelt pár sorozatba, amíg a lány megszokta az irányzékát, de utána éppen olyan pontosan tudott vele lőni, mint a saját fegyverével. Úgy gondolta, idővel képes lenne a fejlődésre. Amíg itt lesz, rendszeresen ki kellene jönnie gyakorolni. Általában nem volt lehetősége ilyesmire. Amikor Kevin véget vetett a lőgyakorlatnak, a nap már szinte teljesen lebukott. Olyan mélyvörösre festette a sárga füvet, mintha ténylegesen hozzáérne a látóhatárhoz, és lángra gyújtotta volna az elszáradt bokrokat.

– Danny, örömmel látom, hogy még mindig megy ez neked… és hogy az én tehetségem nem csak szimpla véletlen. Anya és apa jó géneket adtak át nekünk – mondta Kevin, miközben a ház felé tartottak. – Legalábbis a lőgyakorlathoz. Még mindig nem hinném, hogy képes lennék arra, amit te csinálsz. Kevin felhorkantott. – Ha valaki megpróbál megölni, mindez teljesen megváltozik. Daniel nem volt meggyőzve. – Oké – sóhajtott fel Kevin. – Képzeld el, hogy olyasvalaki áll mögötted, akit meg akarsz védeni, például anya. A fiatal katonáknak ilyen gyakorlatokat adnak, hogy megfelelő lélektani állapotba kerüljenek. – Elég nehéz ilyesmit elképzelni, amikor az ember éppen egy fedezék mögül leselkedik – hívta fel rá a figyelmét Daniel. – Akkor képzeld azt, hogy anya a célkeresztben lévő pasas csomagtartójába van bezárva. Használd a fantáziádat. Danielnek elege lett. – Oké, oké. A lány látta, hogy még mindig nem sikerült meggyőzni, de ebben az egy dologban egyet kellett értenie Kevinnel. Ha az embert megtámadják, kitör belőle a túlélési ösztön. Vagy ő, vagy én. Egy ilyen helyzetben az ember mindig önmagát választja. Daniel nem tudhatja, hogy ez milyen érzés, amíg utol nem érik azok, akik rá vadásznak. Remélte, hogy soha nem is kell megismernie. De Kevin megtesz mindent, ő szintén. Talán együtt képesek lesznek biztonságosabbá tenni a világot Daniel Beach számára. Amikor visszaértek a ranchra, folytatódott az idegenvezetés. Kevin egy modern melléképülethez vitte őket, távol a főbejárattól. A hely tele volt kutyákkal.

Minden egyes állat légkondicionált boksszal rendelkezett, ajtóval a saját kutyafuttatójához. Kevin elmagyarázta az edzéstervet Danielnek, elmondta, melyik kutyát foglalták már le, és melyik eladó még. A lány úgy érezte, ízelítőt akar neki adni az életből ezen a helyen. Daniel láthatóan imádta az egészet, az összes kutyát megsimogatta, és megtanulta a nevüket. Az állatok nagyon élvezték, hogy foglalkoznak velük – és ki is követelték maguknak a figyelmet. A lány azt kívánta, bár le tudná halkítani az ugatást és a vonítást. A szabadon lévő kutyák az edzésprogram diplomás tanulóinak tűntek. Ők mindenhova követték Kevint a vizit során. Alex gyanította, hogy Kevin csak azért hagyta, hogy velük tartson, mert kellemetlen helyzetbe akarta hozni. A hatalmas, foltos állat – egy óriás dán dog, mint kiderült – folyamatosan a sarkában szimatolt, és a lány úgy vélte, nem teljesen a szabad akaratából. Biztosan Kevin adott neki titokban valamiféle utasítást. A tarkóján érezte az óriási kutya leheletét, és biztos volt benne, hogy a pólója hátát nyálcseppek tarkítják. A vadászkutya is a nyomában volt, de róla úgy gondolta, talán önként csinálhatja. Minden egyes alkalommal bánatos kutyaszemekkel bámulta, amikor Alex rápillantott. A többi szabadon bóklászó állat Daniel és Kevin körül körözött, Einsteint kivéve, aki kizárólag Kevint követte, és láthatóan nagyon komolyan vette a seregszemlét. A bokszokban német juhászok, dobermannok, rottweilerek és más munkakutyák sorakoztak, amelyeknek a lány a fajtáját sem ismerte. Igyekezett a kennelek közötti hosszú ösvény közepén maradni, és ügyelt rá, hogy ne nyúljon semmihez. Mindig hasznos, ha az ember minimalizálja a később letörlendő ujjlenyomatok számát. Az egyik bokszban két kis vadászkutyakölyök játszott, és Kevin az Alexet követő állatra mutatva megemlítette Danielnek, hogy azok Lola kölykei.

– Lola, mi? Remek név – dünnyögte Alex túl halkan ahhoz, hogy a férfiak meghallják. Lola mintha értette volna, hogy hozzá beszélnek. Reménykedve bámult fel Alexra, és a farka hozzáütődött a lány lábához. Alex gyorsan lehajolt, hogy megveregesse a fejét. Kevin felháborodottnak tűnt. – Lola mindenkit szeret – magyarázta a férfi Danielnek. – Csodás orra van, de rettenetes ízlése. Igyekszem tenyésztéssel javítani rajta, de úgy, hogy a remek szaglása azért megmaradjon. Daniel megcsóválta a fejét. – Elég legyen. – Nem viccelek. Én sokkal jobb ösztönöket várok el ezektől a kutyáktól. Alex leguggolt, és megvakargatta Lola oldalát, ahogy Danieltől is látta. Tudta, hogy ez az őrületbe fogja kergetni Kevint. Lola azonnal a hátára hengeredett, felkínálva a hasát. Ekkor váratlanul a hatalmas kutya is leheveredett Alex másik oldalán, és az is reménykedve nézett rá. Egyik kezével óvatosan megveregette a mellkasát, és a kutya nem harapta le tőből. A farka kétszer a földhöz csapódott. A lány ezt bátorításnak vette, és megvakargatta a füle tövét. – Kán, az isten szerelmére, ne tedd ezt velem te is! Sem Alex, sem az óriás dán dog nem figyelt rá. A lány törökülésben ült a földön, a kutyákkal szemben, háttal a férfiaknak. Ha már mindenképpen szőrös gyilkológépek között kell élnie, nem árt, ha néhányat a maga oldalára állít. Lola megnyalta a kézfejét. Gusztustalan érzés volt, de mégis jólesett neki. – Úgy tűnik, Alexnek van egy rajongója – jegyezte meg Daniel. – Mindegy. Itt tartjuk a kaját. Arnie minden második héten elmegy érte Lawtonba. A legtöbb dolgot ott szerezzük be…

Kevin következő szavai belevesztek a kutyák vakkantásaiba és nyögdécselésébe. A lány még pár percig simogatta őket, mert nem tudta biztosan, hogy reagálnának, ha abbahagyná. Végül óvatosan felállt. Lola és Kán azonnal négy lábon termett, és örömmel követte vissza őt egészen a házig. Az ajtóig kísérték, majd kényelmesen elhelyezkedtek a tornácon. – Jó kislány, jó kisfiú – mondta nekik Alex, aztán belépett a házba. Kevin valószínűleg csak félelemben akarta őt tartani, de neki határozottan tetszett, hogy a kutyák inkább vigyáztak rá, nem pedig fenyegették őt. Azt feltételezte, hogy eleve erre idomították be őket. Megnyugtató érzés volt. Ha másképp élhetne, akár jól is jöhetne neki egy kutya. Azt leszámítva, hogy nem tudta, hol lehet kutyaméretű gázmaszkot beszerezni. Arnie a nagyszoba kanapéján hevert, egy lapos képernyős tévé előtt, amit a szemközti falra erősítettek. Az ölében mikrózható, tálcás vacsorát egyensúlyozott, a tartalmát kitartóan lapátolta magába. Nem reagált a lány belépésére sem. A makaróni és a fasírt illatától összecsordult a lány szájában a nyál. Nem mintha ez egy Michelin-csillagos menü lett volna, de Alex már nagyon éhes volt. – Nem baj, ha kiszolgálom magam? – kérdezte. Arnie csak felmordult, de egy pillanatra sem vette le a szemét a meccsről. A lány remélte, hogy a morgás igent jelentett, mert már úton volt a hűtő felé. A hűtőszekrény – egy tiszteletet parancsoló, kétajtós, rozsdamentes acél készülék – döbbenetesen üres volt. Szószok, pár izotóniás ital és egy hatalmas üveg savanyúság árválkodott benne. Egy alapos takarítás ráfért volna. A lány benézett a fagyasztó fiókjába, és ez kifizetődőnek bizonyult;

tele volt ugyanolyan vacsorákkal, mint amilyet Arnie evett. Alex megmelegített egy sajtos pizzát a mikróban, és a konyhasziget mellé húzott széken megette. Arnie továbbra sem vett tudomást a létezéséről. Ha már muszáj még egy embert bevenni az egyenletbe, Arnie nem is rossz választás. Meghallotta, hogy a két testvér visszatér, úgyhogy elindult felfelé. Az idefelé vezető úton szoros közelségbe kényszerültek, de most, hogy mindenkinek volt egy szobája, ahova visszavonulhatott, adhattak egymásnak némi teret. Alex tudta, hogy Danielnek és a testvérének rengeteg megbeszélnivalója van, neki viszont egyáltalán nem kell ezeket hallania. A raktárszobában nem tudott túl sok mindent kezdeni magával. Újratöltötte a kis savas fecskendőit, bár kizártnak tartotta, hogy itt szüksége lenne rájuk. Kiszedegethette volna a barackmagok belsejét, de a pajtában hagyta azokat. Az internetezést túlzott kockázatnak tartotta. Eszébe jutott aztán valami, amin már sokat gondolkozott, de minden porcikája berzenkedett az ellen, hogy elkezdje írni. Noha a nemzetbiztonság egy ideje már nem volt a legjobb barátja, még mindig nem akarta veszélybe sodorni az embereket. Vagyis a memoárja megírása szóba sem kerülhetett. De végig kellett gondolnia az egészet, méghozzá módszeresen. Mi lenne, ha csak pár kulcsszót írna le, amelyek segítenek neki emlékezni? Egy dologban biztos volt: a laboratóriumi támadásért és minden azt követő gyilkossági kísérletért valami olyasmi volt a felelős, amiről a Barnaby mellett töltött hat év alatt értesült. Ha képes lenne azonosítani ezt az információt, akkor sokkal könnyebben rá tudna jönni, hogy ki is akarja megöletni valójában. A munkája során viszont rengeteg dolgot hallott, és azok közül minden elképesztően érzékeny információ volt.

Végül elkezdett listát írni. Létrehozott egy kódot a legnagyobb témák megjelölésére, a nukleáris problémákéra, amelyek az A1-től az A4-ig tartottak. Négy nagy bombát sikerült megfékezniük az ott töltött ideje alatt. Ezek voltak a legnagyobb projektek, amiken dolgozott. Valami nagyon komoly oknak kellett lennie ahhoz, hogy elpusztítsák a szekcióját. Legalábbis ebben reménykedett. Ha csak egy hűtlenkedő admirális futó szeszélyéről volt szó, aki úgy gondolta, hogy a neve említésre kerülhet valamelyik nyomozás kapcsán, akkor soha nem fogja megtudni a valódi okokat. A T1–T49 esetek voltak azok a nemnukleáris terrorcselekmények, amikre emlékezett. Voltak olyan kisebb tervek is, amik egyszerűen kimentek a fejéből, ezt tudta. A nagyobb tervek a T1-től a T17-ig a biológiai támadásoktól a gazdasági destabilizáción át egészen az öngyilkos merénylők importálásáig tartottak. Megpróbált kitalálni egy rendszert, amellyel elkülönítheti egymástól a különböző műveleteket. (A kiindulási város első betűje, plusz a célpont első betűje? Elég ennyivel megkülönböztetni az eseményeket? Nem fogja elfelejteni, mit jelentenek a betűk? Ha viszont a teljes városneveket leírja, akkor túl sok információt rögzít.) De ekkor meghallotta Kevin hangját. – Hé, Leander! Hol bujkálsz? A lány lecsukta a laptopot, és a lépcső tetejéhez sétált. – Kell valami? A férfi a lépcső aljáról nézett fel rá. Mozdulatlanul álltak, tartva egymástól a távolságot. – Csak szólni akartam. Elindulok. Hagytam egy telefont Danielnél. Majd felhívom, amikor készen állok arra, hogy elküldd ez e-mailt. – Kártyás, eldobható? – Nem ez az első bevetésem, kislány.

– Hát akkor… sok szerencsét. – Ne változtasd a házamat a halál laboratóriumává, amíg nem leszek itt. Már késő. A lány elnyomott egy mosolyt. – Igyekszem kordában tartani magam. – Akkor valószínűleg ennyi. Szívesen mondanám, hogy örülök a találkozásnak… A lány elmosolyodott. – De mi mindig olyan őszinték voltunk egymással. Miért kezdenénk most hazudozni? A férfi visszamosolygott rá, majd hirtelen elkomorodott. – Rajta tartod a szemed? A lányt váratlanul érte a kérés. A tény, hogy Kevin rábízza a testvérét. A saját reakciója pedig még jobban megdöbbentette. – Hát persze – ígérte meg azonnal. Kicsit zavarónak érezte, hogy milyen őszinte és ösztönös a válasza. Persze, amennyire csak tőle telik, vigyázni fog Danielre. Ez nem kérdés. Ismét eszébe jutott az a furcsa benyomás, ami először a kínzósátor sötétségében töltötte el: a megérzése, hogy ezentúl már nem csak egy, hanem két élet volt a tét. Átszaladt a fején a kérdés, hogy vajon mikor lesz képes levetkőzni a felelősség érzését. Talán mindenki valami ilyesmit érez, ha egy ártatlan embert vallat. De az is lehet, hogy csak akkor, ha az illető… mi is a megfelelő szó? Becsületes? Erkölcsös? Tisztességes? Ha olyan jó, mint Daniel. Kevin felmordult, majd hátat fordított neki, és elindult a nagyszoba felé. A lány látni már nem látta, de hallani még mindig hallotta. – Danny, gyere ide. Van még valami, amit el kell intéznünk. Alex kíváncsian – és a halogatás kedvéért is, mert a múltbéli szörnyűségek listázásába kezdett belefájdulni a feje –, csendben lesétált a lépcsőn, hogy megnézze, mi történik. Kevin valószínűleg nem azért hívta

oda Danielt, hogy még egyszer utoljára szeretetteljes búcsút vegyen tőle némi ölelgetés kíséretében. A nagyszoba üres volt – Arnie eltűnt valahova –, de odakintről hangok szűrődtek be a szúnyoghálós ajtón keresztül. A lány kiment a tornácra, ahol Lola már várta. Szórakozottan megvakargatta a fülét, miközben a kinti lámpa és az autó fényszórójával megvilágított jelenetet figyelte. Einstein, Kán és a rottweiler ott sorakoztak Kevin előtt. A férfi hozzájuk beszélt, Daniel pedig figyelte. Kevin az éltanulójával kezdte. – Gyere, Einstein. A kutya előrelépett. Kevin megfordult, hogy Danielre mutasson. – Az a te drágád, Einstein. A drágád. Einstein a farkát csóválva Danielhez szaladt, és végigszimatolta a lábát. Daniel, az arckifejezéséből ítélve, éppen olyan értetlenül állt a történtek előtt, mint Alex. – Oké – mondta Kevin a többi kutyának. – Kán, Günther, figyelem. Visszafordult Einstein és Daniel felé, leguggolt, aztán lassan megindult. – Elkapom a drágádat – hergelte a kutyát morogva. Einstein megpördült, majd Daniel és Kevin közé állt. A vállán legalább arasznyira felállt a szőr, és váratlanul kivillanó fogai közül félelmetes morgás tört elő. Ismét azzá a démoni teremtménnyé változott, akit a lány ismert. Kevin jobbra cselezett egyet, de Einstein az útját állta. Kevin erre bal felől Danielre vetette magát, mire a kutya nekiugrott a gazdájának, és egy hangos puffanás kíséretében a földre terítette. Még abban a pillanatban az állkapcsa közé kapta volna a gazdája torkát, ha Kevin nem mosolyog rá. – Jó fiú! Okos kutya! – Ölj! Ölj! – suttogta Alex az orra alatt.

Einstein elengedte a gazdáját, és a farkát csóválva ismét hátraugrott. Előre-hátra kezdett pattogni, készen arra, hogy újrakezdjék a játékot. – Oké, Kán, te jössz. Kevin ezzel a kutyával is közölte, hogy Daniel a drágája, majd úgy tett, mintha meg akarná támadni. Einstein Kán mellett maradt; a lány úgy látta, mintha felügyelné. A nagy állat egyszerűen csak rátette a hatalmas mancsát Kevin vállára, amikor a férfi támadásba lendült, és ezzel fel is döntötte. Kán ugyanazzal a mancsával a földhöz szegezte, míg Einstein a torka után kapott. – Ölj! – ismételte meg a lány, ezúttal hangosabban. Kevin most meghallotta, és a pillantása azt mondta: Ha éppen nem valami roppant fontosat próbálnék megtanítani ezeknek a kutyáknak, akkor egyszerűen megmondanám nekik, hogy szaggassanak darabokra. Kán a következő körben a helyére ült, Einstein pedig a rottweilert felügyelte. A hordómellkasú állat még hevesebben döntötte le a lábáról Kevint, mint Einstein. A lány hallotta, ahogy kisüvít a mellkasából a levegő; ez biztosan fájt. Alex elmosolyodott. – Nem bánod, ha megkérdezem, hogy mi is ez az egész? – kérdezte Daniel, miközben Kevin feltápászkodott, és elkezdte leporolni a koszt sötét nadrágjáról és fekete pólójáról. – Azokat az utasításokat gyakoroljuk, amelyeket a testőrkutyáknak találtam ki. Ez a három kutya mostantól az élete árán is meg fog téged védeni. És valószínűleg nagyon sokat lesznek a lábad alatt. – De miért pont drágád? – Ez csak egy szó. Őszintén szólva, leginkább úgy képzeltem, hogy nőket és gyerekeket kell majd megvédeniük… – Kösz – vágott vissza Daniel.

– Nyugi. Tudod, hogy nem úgy értettem. Ha kitalálsz egy jobb szót, a következő generációnál már azt fogjuk használni. Kínos csend támadt. Kevin az autóra pillantott, majd visszanézett a testvérére. – Itt biztonságban leszel. De azért maradj a kutyák közelében. És a méregkeverő mellett. Ő kemény csaj. Csak ne egyél meg semmit, amit tőle kapsz. – Biztosra veszem, hogy minden rendben lesz. – Ha bármi történne, mondd ezt a parancsot Einsteinnek – nyújtott át Kevin egy nagyjából akkora papírfecnit, mint egy névjegykártya. Daniel elvette, és a zsebébe dugta anélkül, hogy akár csak ránézett volna. Alex furcsának találta, hogy Kevin nem mondta ki a szót hangosan. De talán csak azért írta le, mert nem bízott Daniel memóriájában. Úgy tűnt, mintha Kevinben tényleg felmerült volna az ölelés gondolata, mindannak ellenére, amit a lány korábban gondolt vele kapcsolatban, de Daniel tartása ekkor megmerevedett, mire ő is elfordult. Folyamatosan magyarázott, miközben az autó felé indult. – Ha visszajöttem, majd beszélünk. Tartsd bekapcsolva a telefont. Ha mindent előkészítettem, hívlak. – Légy óvatos. – Az leszek. Kevin ezzel beszállt az autóba, és begyújtotta a motort. Jobb kezét az anyósülés fejtámlájára tette, és a hátsó ablakon kinézve kitolatott az útra. Nem pillantott vissza a testvérére. A vörös helyzetjelzők egyszerűen eltűntek a távolban. A távozása mintha nagy súlyt gördített volna le Alex mellkasáról. Daniel pár másodpercig az autó után nézett, miközben három hűséges társa ott ült a lábai előtt. Aztán megfordult, és elgondolkozva sétált fel a

tornác lépcsőjén. A kutyák is vele tartottak. Kevin nem viccelt, amikor figyelmeztette őt, hogy láb alatt lesznek. Még szerencse, hogy Kán a háta mögött maradt, különben Daniel azt sem látta volna, hova lép. Megállt Alex mellett, és ugyanabba az irányba fordította az arcát, mint a lány. Mindketten az egyhangú, sötét éjszakát bámulták. A kutyák elhelyezkedtek a lábuk körül. Lolát kitúrta a rottweiler, mire a vadászeb panaszosan felnyüszített. Daniel két kézzel markolta a tornác korlátját, mintha arra számítana, hogy megváltozik a gravitáció. – Rossz ember vagyok, amiért megkönnyebbültem, hogy elment? – kérdezte a lánytól. – Ő egyszerűen… túl sok, érted? Képtelen vagyok mindent feldolgozni, miközben folyamatosan beszél. A jobb keze egy kicsit ellazult, majd szinte automatikusan a lány hátára vándorolt, mintha nem is tudatosan hozta volna meg a döntést, hogy átkarolja. Az érintése azokra a kísérletekre emlékeztette Alexet, amelyeket Barnabyval végeztek az ingermegvonásos tartályokkal még évekkel korábban. Hatékony módszer volt az információszerzésre anélkül, hogy bármi kárt tennének az alanyokban, de mindent egybevetve túl sok időt igényelt ahhoz, hogy ez legyen a legjobb választás. Mindenki, aki bement a tartályba, az ellenállása mértékétől függetlenül ugyanúgy reagált, amikor kiengedték: úgy vágyott az emberi kontaktusra, mint egy kábítószerfüggő. A lánynak eszébe jutott az egyik emlékezetes alkalom egy tizedessel – egy önkéntessel, aki a kezdeti fázisban segített nekik a tesztelésben –, és felidézte azt a hosszú és kicsit tolakodó ölelést, amit a távozásakor kapott tőle. A biztonsági őröknek kellett a férfit lehámozniuk róla. Daniel is úgy érezheti most magát, mint az a katona. Napok óta nem került kapcsolatba semmivel, ami a megszokott életére emlékeztetné.

Biztosan szüksége van a megnyugtató tudatra, hogy ott van mellette egy másik meleg, lélegző emberi lény. Ez a diagnózis persze rá is illett; a lánynak már sokkal korábban megszakadt a kapcsolata a megszokott életével. Így egyfelől már hozzászokott a hiányához, másfelől viszont szörnyen régóta élt emberi kapcsolat nélkül. Talán ezért érezte magát olyan valószínűtlenül otthonosan, amikor a férfi hozzáért. – Nem hinném, hogy rossz ember lennél – válaszolta. – Természetes, hogy szükséged van egy kis egyedüllétre, hogy fel tudd dolgozni ezt az egészet. Daniel felnevetett, de most sötétebben, mint korábban bármikor. – Azt leszámítva, hogy csak tőle akarok megszabadulni, senki mástól. – Felsóhajtott. – Kev mindig is ilyen volt, már gyermekkorunkban is. Muszáj mindig parancsolgatnia, mindig ő akar a központban lenni. – Fura tulajdonság egy kém esetében. – Szerintem megtanulta elnyomni ezeket a késztetéseit munka közben, cserébe viszont annál erősebben adja ki magából, amikor éppen nem dolgozik. – Nekem fogalmam sincs erről. Egyke vagyok. – Szerencséd. – Egy újabb sóhaj. – Kevin tulajdonképpen nem is olyan szörnyű. – Miért is vette a védelmébe? Talán csak fel akarja vidítani Danielt. – Ha nem kerültél volna ebbe a szélsőséges helyzetbe, talán könnyebben tudnád kezelni. – Elképzelhető. Igyekeznem kellene objektívnak lenni. Csak azt hiszem, hogy… dühös vagyok. Nagyon dühös. Tudom, hogy nem szándékosan csinálta, de az ő életcéljai és döntései egy csapásra keresztülhúzták az én életcéljaimat és döntéseimet. Ez annyira… Kevinre vall.

– Beletelik egy kis időbe, amíg az ember el tudja fogadni azt, ami veled történt – válaszolta Alex lassan. – Valószínűleg mindig is haragudni fogsz egy kicsit, de idővel könnyebb lesz. Én már szinte nem is gondolok arra, hogy mennyire haragszom. De az én esetem más. Velem olyan emberek tették ezt, akiket alig ismertem. Nem a családtagjaim. – De téged konkrétan meg akartak ölni az ellenségeid. Az rosszabb, meg se próbáld összehasonlítani ezt azzal, ami velem történt. Kevin soha nem akart engem bántani. De akkor is nehéz, érted? Úgy érzem magam, mintha meghaltam volna, és mégis folytatnom kellene az életemet. Csak azt nem tudom, hogyan. A lány megveregette Daniel bal kezét a korláton, miközben felidézte, hogy vigasztalgatta a férfi az autóban. Most kifehéredett a bőr az ízületein. – Meg fogod tanulni, ahogy én is megtanultam. Idővel rutinná válik a dolog. A korábbi életed… elhalványul. És az ember elkezdi filozofikusan felfogni a dolgot. Úgy értem, olyan sok emberrel történnek katasztrófák. Máshol meg polgárháború tör ki. Mi a különbség? Vagy ha az ember házát elpusztítja egy cunami? Minden megváltozik, és semmi nem marad ugyanolyan biztonságos, mint korábban. Csakhogy az a biztonság amúgy is csak illúzió volt… Elnézést, szerintem ez volt a világ legócskább lelkesítő beszéde. Daniel felnevetett. – Nem a legócskább. Egy kicsit jobban érzem tőle magam. – Akkor én el is végeztem a feladatom. – Nálad hogyan kezdődött ez az egész? – A kérdés olyan könnyedén hagyta el a száját, mintha valami végtelenül egyszerű dologról lenne szó. A lány habozott. – Mire gondolsz pontosan? – Miért pont ezt a… szakmát választottad? Mármint arra gondolok, amit akkor csináltál, mielőtt megpróbáltak megölni. A seregben szolgáltál?

Vagy önkéntes voltál? Daniel ezeket a kérdéseket is olyan hétköznapi hangon tette fel, mintha csak afelől érdeklődne, hogy lett a lányból üzleti tanácsadó vagy belsőépítész. Az érzelmi felhangok teljes hiánya önmagában is sokat elárult. A férfi maga elé meredt, az éjszakát bámulta. A lány ezúttal nem tért ki a válasz elől. Őt is érdekelte volna mindez, ha a sors valamelyik kollégájával hozza össze. Ő is feltette Barnabynak pontosan ugyanezt a kérdést az ismeretségük első napjaiban. A férfi válasza nem sokban különbözött az övétől. – Igazából soha nem én választottam – magyarázta lassan a lány. – És nem, nem szolgáltam a seregben. Orvosi egyetemre jártam, amikor megkerestek. Eleinte a patológia érdekelt, de utána megváltozott az érdeklődésem. Mélyen beleástam magam egy bizonyos kutatási ágazatba… azt hiszem, egyfajta vegyi agykontrollnak lehetne nevezni. Nem sok ember foglalkozott azzal, amivel én, és rengeteg akadály állt az utamban… az anyagi támogatás, az eszközök, a tesztalanyok hiánya. Elsősorban az anyagi támogatás. A professzorok, akiknek a keze alatt dolgoztam, nem is értették teljesen a kutatásaimat, úgyhogy nem kaptam túl sok segítséget. – Utána megjelent pár titokzatos kormányhivatalnok, és felajánlottak egy lehetőséget. Visszafizették a komoly diákhitelemet. Befejezhettem a tanulmányaimat, immár az új főnökeim céljaira koncentrálva. Miután lediplomáztam, az ő laboratóriumukban kezdtem dolgozni, ahol minden technológia a rendelkezésemre állt, amiről valaha is álmodtam, és ahol a pénz soha nem volt akadály. – Egyértelmű volt, hogy mit akarnak tőlem. Nem hazudtak nekem. Tisztában voltam azzal, hogy milyen munkához járulok hozzá, de ahogy

ők leírták, az egész valami nemes dolognak tűnt. Mintha a hazámnak segítenék… Daniel várt. Még mindig maga elé meredt. – Nem tudtam, hogy én leszek az, akinek konkrétan alkalmaznia kell az általam létrehozott szereket a pácienseken. Azt hittem, én csak az eszközöket fogom nekik biztosítani… – A lány lassan megcsóválta a fejét. – De ez nem így működött. Az általam létrehozott antitestek túl speciálisak voltak… Az orvosnak, aki beadta őket, értenie kellett a működésükhöz. Vagyis pontosan egy ember maradt, aki alkalmas volt a feladatra. A hátán lévő kéz nem mozdult – mintha egyszerűen a helyére dermedt volna. – Az egyetlen ember, aki bent tartózkodott velem a kihallgatóhelyiségben a pácienseken kívül, az Barnaby volt. Eleinte ő végezte a kihallgatásokat. Kezdetben ijesztőnek tűnt, de később kiderült, mennyire kedves ember… Az időnk legnagyobb részét a laborban töltöttük, kutatással és fejlesztéssel. A kihallgatások csak az időm nagyjából öt százalékát vitték el. – A lány mély levegőt vett ezután. – De amikor valami krízishelyzet lépett fel, gyakran több embert is ki kellett hallgatni egyszerre, és a gyorsaság mindig életbe vágó volt. Muszáj volt megtanulnom önállóan is dolgozni. Nem akartam, de megértettem, hogy miért van erre szükség. – Nem volt olyan nehéz, mint amilyennek először képzeltem. Az volt a legkeményebb része, amikor rájöttem, mennyire jó vagyok benne. Ez megijesztett. Őszintén szólva, még mindig megijeszt. – Barnaby volt az egyetlen, akinek ezt valaha is bevallotta. Ő azt mondta, ne aggódjon. Egyszerűen csak azok közé tartozik, akiknek minden jól megy, amit csinálnak. Túlteng benne a megfelelési kényszer.

Alex torka összeszorult, úgyhogy kénytelen volt megköszörülni. – De jó eredményeim voltak. Rengeteg életet megmentettem. És soha nem öltem meg senkit, legalábbis addig, amíg a kormánynak dolgoztam. – Ekkor már ő is a sötétségbe meredt. Nem akarta látni Daniel reakcióját. – Mindig azzal igyekeztem megnyugtatni magam, hogy ettől kevésbé vagyok szörnyeteg. Gyanította, hogy ez nem igaz. – Hmmm… – Csak egy elnyújtott torokhang a férfi részéről. A lány továbbra is az előttük elterülő sötét semmit bámulta. Soha nem próbálta még elmagyarázni senkinek ezt a döntését. A dominók sorát, amelyek azzá tették, aki. És úgy érezte, most sem végzett túl jó munkát. Daniel halkan felkuncogott. A lány értetlenül meredt rá. A férfi ajka akarata ellenére is félmosolyra húzódott. – Felkészítettem magam arra, hogy most egy nagyon felkavaró sztorit fogok hallani, de ez az egész sokkal logikusabban hangzott, mint amire számítottam. A lánynak felszaladt a szemöldöke. Daniel logikusnak tartja ezt a történetet? A férfi gyomra megkordult. Ismét felnevetett, és a hangjától mintha megtört volna a feszültség. – Kevin nem adott neked kaját? – kérdezte Alex. – Úgy vettem észre, ez egy önkiszolgáló típusú hely. – Tudnék enni – ismerte be a férfi. A lány a fagyasztóhoz vezette, miközben igyekezett elrejteni a meglepetését, amiért Daniel nem kezeli őt másképp, mint korábban. Veszélyesnek tűnt ezeket a dolgokat hangosan kimondani. De persze, gondolta, a férfi a legrosszabb részeket már ismerte, méghozzá a lehető

legszörnyűbb szempontból. A részletesebb magyarázat ezek után már nem jelenthetett komolyabb sokkot. Bármilyen éhes is volt Daniel, a rendelkezésre álló készletek nem izgatták fel túlzottan. Különösebb lelkesedés nélkül kiválasztott egy pizzát, ahogy a lány is tette korábban, miközben Kevin kulináris hiányosságairól motyogott valamit, amelyek a hallottak alapján veleszületettnek tűntek. Olyan könnyedén beszélgetett a lánnyal, mintha hétköznapi embernek tartaná. – Nem tudom, honnan van benne annyi energia – jegyezte meg Daniel –, ha csak ilyesmit eszik. – Valószínűleg Arnie sem a szakácsok gyöngye. Hova mehetett egyáltalán? – Lefeküdt, mielőtt Kevin elindult. Úgy vettem ki, korán kelő típus. A szobája szerintem valahol ott van hátul – mutatott Daniel a lépcsővel ellenkező irányba. – Neked nem tűnt furcsának? – Miért, mert nem beszél? Szerintem pont ez tartja össze őket Kevinnel. Aki Kevvel akar barátkozni, annak el kell viselnie a folyamatos szómenését. A lány felhorkantott. – Láttam egy kis fagyit is a pizza alatt. Nem kérsz? – kérdezte Daniel. Alex kért, úgyhogy elkezdtek evőeszközöket és fagylaltoskelyheket keresgélni. Daniel talált egy evőkanalat, majd végül kénytelenek voltak kávésbögréből enni a fagyit. Miközben a lány azt figyelte, ahogy kikanalazza az édességet a dobozból, felfigyelt valamire. – Te balkezes vagy? – Baj?

– Azt hittem, Kevin jobbkezes, de ha egypetéjű ikrek vagytok, az nem azt jelenti…? – Általában igen – felelte Daniel, miközben odaadta neki az első csészét. A fagylalt vanília volt, nem a lány kedvence, de pillanatnyilag a cukor bármilyen formájának örült. – Mi különleges eset vagyunk, úgynevezett tükrözött ikrek. Az egypetéjű ikrek nagyjából húsz százaléka… elvileg azok, akiknél a pete később válik ketté… ellentétes oldalúként fejlődik tovább. Vagyis az arcunk sem teljesen egyforma, hacsak nem tükörképként tekintesz ránk. De ez nem igazán számít, főleg Kevinnek. – Kiélvezte az első kanál fagyiját, majd elmosolyodott. – Én viszont nagy bajban leszek, ha egyszer szervátültetésre lesz szükségem. Az összes belső szervem az ellenkező oldalon van, úgyhogy bizonyos dolgokat nagyon nehezen tudnak majd pótolni bennem. Kivéve, ha egy olyan donort találnak, aki szintén fordított iker, és történetesen genetikailag is egyezik velem. Másképp fogalmazva, drukkoljunk, hogy soha ne legyen szükségem májátültetésre. – Evett még egy kanállal. – Sokkal természetesebb lenne számomra, ha Kevinben lenne minden fordítva. Mindketten felnevettek. – Mi áll a papíron? Mármint azon, amin a kutya vezényszava van? Daniel kivette a fecnit a farmerja zsebéből, rápillantott, majd átnyújtotta a lánynak. Az állt rajta csupa nagybetűvel, hogy MENEKÜLÉSI PROTOKOLL. – Szerinted valami szörnyűség történik, ha kimondjuk hangosan? – merengett a lány. – Elképzelhető. A titkos búvóhelye után én már semmin sem csodálkozom.

– Kevinnek tényleg meg kellene bíznia valakit azzal, hogy jobb vezényszavakat találjon ki. Ez nem az erős oldala. – Ezután lehetne az én feladatom. – Daniel felsóhajtott. – Én tényleg szeretem a kutyákat. Még az is lehet, hogy jól fogom itt érezni magam. – Ez is kicsit olyan, mint a tanítás, nem? – Ha Kev hagyja, hogy csináljam – ráncolta a homlokát Daniel. – Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon nem csak azt szeretné-e tőlem, hogy a bokszokat tisztítsam. Nem csodálkoznék rajta. – Ismét felsóhajtott. – De legalább a diákok elég okosnak tűnnek. Szerinted képes lennék megtanítani őket röplabdázni? – Szerintem igen. Nagyon úgy tűnik, hogy semmi sem jelent számukra akadályt. – Rendben lesz ez, ugye? – Igen – válaszolta a lány magabiztosan. De tudta, hogy hazudik.

14. FEJEZET Alex sajgó fájdalomra ébredt. Az öntudatlanság segített abban, hogy megfeledkezzen róla, és a megkönnyebbülés időszaka után csak még rosszabbul esett felébredni. A szobát teljes sötétség borította. Ha van is ablak a ládák mögött, azt valószínűleg sötétítőfüggöny takarja. Kevin nem akart túl sok kivilágított ablakot éjszakánként. Jobb, ha a ház csak részben tűnik lakottnak. A környékbeliek úgy tudták, csak Arnie él itt egyedül. A lány legördült a tábori ágyról, felnyögött, amikor a bal válla és a csípője az ágy széléhez ütődött, majd kitapogatta az utat a lámpa kapcsolójáig. Korábban megtisztított egy széles ösvényt az ágytól az ajtóig, hogy ne menjen neki semminek a sötétben botorkálva. Amint világítani kezdett a lámpa, hatástalanította a vezetékeket, és levette a gázmaszkját. Mivel Danielt és Arnie-t nem akarta megölni, csak kábítógázt használt. A folyosó üres volt, a fürdőszoba ajtaja nyitva. Egyetlen nedves törölköző lógott a tartóról, úgyhogy Daniel már minden bizonnyal ébren lehetett. Nem meglepő. A lány is elég sokáig fent volt az emlékezetből írt listáját írogatva, és már gépelés közben azon aggódott, hogy vajon egy hét múlva mennyit lesz képes megfejteni a saját titkosírásából. Miközben sorban végigvette őket, rengeteg olyan titkot felfedezett, amiért akár ölni is érdemes, de egyikről sem kizárólag ő vagy Barnaby tudott. Ha ezekben a titkokban rejlik a probléma gyökere, akkor más áldozatok is lettek volna. A hírek alapján kettejük halálát nem követték újabb ismerős nevek. Legalábbis nyilvánosan nem.

Miközben besamponozta a haját, azon gondolkozott, hogyan tudná leszűkíteni a kérdéses időintervallumot. Általában a zuhany alatt támadtak a legjobb gondolatai. Barnaby mindig is paranoiás volt, de élete utolsó két évét megelőzően nem sarkallta tettekre a szorongása. Alex még emlékezett arra a beszélgetésükre, amikor először döbbent rá, hogy veszélyben lehet az élete. Késő ősz volt – valamikor a hálaadás napja körül. Ha az nemcsak egy véletlenszerű esemény volt, hanem valami konkrétan előidézte, akkor Barnaby talán a problémát okozó esetre reagált így. A lány az időpontra nem emlékezett pontosan, a beszélgetés utáni esetekre viszont igen – ezekhez súlyos stressz és a koncentráció hiánya kapcsolódott. Úgyhogy azokat is kizárhatja. És az első évében elvégzett munkákra is pontosan emlékezett, mert akkoriban még minden rémisztően új volt, ő pedig borzalmasan ügyetlennek érezte magát. Ezeket is félresöpörheti. Még így is maradt három év és két nukleáris riadó, amit végig kellett gondolnia, de most már a legkisebb egyszerűsítésnek is tudott örülni. Értékelte a bolyhos törölközőket, amelyekkel tele volt a fürdőszoba. Kevin láthatóan élvezte az apróbb gyönyöröket. De talán Arnie szerette ennyire a kényeztető holmikat. A zuhanyzóban sampon és kondicionáló, a pulton fogkrém, testápoló és szájvíz sorakozott. Alex letörölte a párát a tükörről, és azonnal megállapította, hogy még mindig nem kerülhet emberek szeme elé. A monoklijai mostanra beteges zöld színűre halványultak, a közepükön valamivel sötétebb lilával. Az ajka kezdett lelapulni, de ettől csak még jobban látszott rajta a pillanatragasztó. Felsóhajtott. Legalább egy hetet kell várnia a nyilvánosság elé lépéssel, még kisminkelve is. Miután felvette a legkevésbé mocskos ruháját, összeszedte a többit, csomóvá gyűrte őket egy fehér pólóban, mint valami rögtönzött

szennyeszsákban, és elindult megkeresni a mosógépet. Odalent minden üres volt és csendes. Valahonnan messziről ugatást hallott. Daniel és Arnie biztosan az állatokkal foglalkoztak. A konyha mögött eldugva megtalálta a tágas mosókonyhát. Megjegyezte magának a hátsó ajtót – mindig jó, ha az ember fejben tartja a vészkijáratokat –, és észrevette a nagy műanyag lapot is az alján. Kutyaajtó. Egy hatalmas kutyaajtó, akkora, hogy Kán is befért volna rajta. Eddig egyetlen kutyát sem látott a házban, de ez nem jelentette azt, hogy mindig ki lennének tiltva. Beindította a mosógépet, majd elindult reggelit keresni magának. A konyhaszekrény sem volt jobban megtöltve a hűtőnél. Az egyik fele kutyatáppal volt tele, a másik kongott az ürességtől. Hála az égnek, maradt még egy kis kávé a pulton lévő kannában. Egy adag Pop-Tartsot is talált, amit azonnal be is falt. Úgy tűnt, hogy Kevint és Arnie-t kevésbé érdekli a kaja, mint a törölközők. Talált egy 1983-as, csorba és kopott cserkésztáboros bögrét is. Ez a dátum egyik itt lakóhoz sem passzolt – biztosan nem ők voltak az első tulajdonosai. De a célra tökéletesen megfelelt. Amikor végzett, berakta a bögrét a rozsdamentes acél mosogatógépbe, és elindult kideríteni, hogy mit fognak csinálni aznap. Lola és Kán a tornácon hevertek a rottweilerrel együtt, akinek a nevére nem emlékezett. Mindhárman felálltak, mintha csak rá vártak volna, és követték a pajtába. A lány menet közben időnként megpaskolta Lolát. A modern melléképülettől északra nagy kifutó húzódott tele kutyákkal, középen pedig Arnie-val, aki utasításokat adott nekik. Danielt sehol nem találta. A lány besétált a melléképületbe, és végigment benne a raktárhelyiségig. Kevin és Arnie a kutyák készleteit sokkal jobban feltöltötték, mint a sajátjukat. De Danielnek nyoma sem volt.

A lány kiballagott a gyakorlópálya szélére, mert nem tudta biztosan, hogy most mit kellene tennie. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Az utóbbi időben megszokta, hogy mindig egyedül van. De most nem volt ott Daniel, hogy szemmel tarthassa, és hirtelen elveszítette a lába alól a talajt. Arnie persze ügyet sem vetett rá, amikor odalépett a kerítéshez, és bedugta az ujjait a rácson. A lány figyelte, ahogy egy fiatal német juhásszal dolgozik – csupa túlméretezett mancs és lobogó fül –, és jóval azután is kitart, hogy az ő türelme már régen elfogyott volna. Lola két kölyke odabukdácsolt a kerítéshez, és nyalogatásért könyörögve nekinyomták a testüket az anyjuknak. A vadászkutya a kedvükre tett, utána rájuk vakkantott, és ez a hang Alexet valamiért a saját anyjára emlékeztette, amikor gyerekkorában mindig figyelmeztette őt, hogy vacsora után még tanulnia kell. És valóban, a két kutyakölyök visszasétált a férfihoz, akinél a jutalomfalatok voltak. Daniel talán visszament a lőtérre. Kevin azt mondta, van itt valahol egy furgon, de a lány nyomát sem látta. Bárcsak Daniel megvárta volna. Szívesen játszott volna még egy kicsit a SIG-gel. És persze a PPK-jával is ráfért volna egy kis gyakorlás. Eddig soha nem azon múlt az élete, hogy tud-e célozni, de a jövőben ez még megváltozhat. Nem akarta elvesztegetni ezt a lehetőséget a képességei fejlesztésére. Még fél órán keresztül figyelte Arnie-t a fiatal kutyákkal. Végül odakiáltott neki, inkább unalmában, mint a tudás ellenállhatatlan vágyától hajtva. – Hé! – harsogta túl az állatok ugatását. – Arnie! A férfi felnézett, de az arcán semmilyen érdeklődés sem tükröződött. – Daniel elvitte a furgont a lőtérre? Mikor ment el? Arnie bólintott, majd megvonta a vállát. A lány megpróbálta kitalálni, mit akarhat ezzel mondani, de gyorsan feladta. Le kell egyszerűsítenie a

kérdéseit. – Elvitte a furgont? – kérdezte. Arnie ekkor már ismét a kutyákat nézte, ennek ellenére megadta a választ. – Azt hiszem. Amikor utoljára a pajtában jártam, nem volt ott. – Milyen messze van a lőtér? – kérdezte a lány. Túl távolinak tűnt ahhoz, hogy gyalog oda lehessen menni, de megkérdezni nem kerül semmibe. – Nagyjából nyolc kilométerre. Nem olyan messze, mint gondolta. Daniel rendszeresen kocogott – nem tudta volna otthagyni a furgont? Nos, rá is ráférne egy kis futás, de a férfi valószínűleg hamarabb elindul hazafelé, mint ahogy ő odaérne. – Nem tudod, mikor ment el? – Nem láttam. De kilenc előtt lehetett. Vagyis több mint egy órája. Hamarosan hazaér. Inkább kivárja. Jó hír, hogy Daniel fontosnak tartja a gyakorlást. Talán mégis felfogott valamit abból, amit ő és Kevin magyaráztak neki. A lány nem akarta, hogy rettegésben éljen, de még ez volt a legjobb lehetőség. A rettegés legalább életben tartja. Köszönetet intett Arnie-nak, és bozontos kíséretével a nyomában elindult visszafelé a házhoz, hogy kiteregesse a mosást. Egy órával később napok óta először végre tiszta ruhát viselt, és ez fantasztikus érzés volt. A rajta lévő ruhákat betette a mosógépbe, és előre boldoggá tette a gondolat, hogy ismét jó illatú lesz a teljes ruhatára. Újabb harminc percet töltött az „emlékirataival”; szerencsére még most, tizenkét óra elteltével is emlékezett a jelzéseire. Amennyire csak tudott, igyekezett időrendben dolgozni, noha a számok sorrendje a súlyosságtól függött. Talán ettől csak zavarosabb lett az egész, de már nem akart mindent elölről kezdeni.

Aznap délelőtt a tizenötödik és a harmadik terrorcselekményen dolgozott – egy metróbomba-kísérleten és egy elrabolt biológiai fegyveren –, és megpróbálta felidézni azoknak a nevét, akik kapcsolatba kerültek ezzel a két üggyel. A tizenötös terroristáival és orosz haszonélvezőivel leszámoltak, úgyhogy nekik valószínűleg semmi közük az egészhez. De azért őket is felírta. A NY túl egyértelmű rövidítés lett volna, úgyhogy az MB-t használta a Manhattan-Bronx után; a célpont az 1es metróvonal lett volna. A TT jelezte a mögötte álló klikket, a KV a kalasvölgyieket, a VR pedig az oroszt, aki eladta nekik a nyersanyagokat. Néhány kívülálló is hozzájárult az akcióhoz: RP, FD, BB. A hármas számú után maradt néhány elvarratlan szál, legalábbis úgy emlékezett, de azokat átadták a CIA-nak. Végignézett a betűkön: D, I-P, vagyis Dzsammu, India és Pakisztán határán. TP: a Tacomai Pestis nevet adták neki. Egy ismert terrorsejt fejlesztette ki egy amerikai tudós jegyzetei alapján, amelyeket egy Seattle melletti laboratóriumból loptak el. A terrorsejtnek, az FA-nak a T10-es és a T13-as küldetésekhez is volt némi köze. Amikor őt „kirúgták”, a részleg még mindig aktívan segítette a CIAt információt szerezni a sejt maradványairól. A lányban felmerült a kérdés, hogy azóta vajon a CIA lezárta-e az ügyet. Kevint valószínűleg túlságosan lefoglalta a mexikói küldetés ahhoz, hogy tudja a választ. A lány leírta néhány olyan ember monogramját, akik kapcsolatban álltak az üggyel. DH az amerikai tudós volt, akitől ellopták a képletet, OM pedig a terrorsejt egyik kihallgatott tagja. A lány szerint még egy amerikai is érintett volt valamilyen módon – de közvetlenül nem vett részt az eseményekben. Vagy az a név a négyes ügyhöz tartozott? Csak arra emlékezett, hogy rövid volt, és kurtának tűnt… talán P-vel kezdődött? Persze nem volt szabad jegyzetelnie, úgyhogy sehol nem nézhetett az adatok után. Frusztráló volt az egész. Egyelőre fel is adta, és úgy döntött,

keres valami ebédet. A Pop-Tarts nem volt túl tápláló. Amikor besétált a nagyszobába, meghallotta egy odakint megálló autó motorjának halk dörmögését, majd a súlyos kerekek csikorgását is a kavicson. Végre. Megszokásból kinézett az ajtón, hogy tényleg Daniel-e az. Pont abban a pillanatban, amikor kikukucskált, a motorhang elhallgatott. Most egy poros, régebbi Toyota furgon parkolt ott, ahol előző nap az ő kocsiját hagyták, egy éppen olyan poros és régi egyszemélyes lakórésszel. Daniel kiszállt a volán mögül. Einstein ugrott ki utána. A lány hátán, miközben a jármű hétköznapi megjelenését csodálta, lassú borzongás indult meg felfelé, és borította libabőrbe. Megdermedt, tágra nyílt szeme úgy cikázott mindenfelé, mint egy rémült nyúlé, aki azt próbálja kiszimatolni, hogy merről fenyegeti veszély. Mit vett észre a tudatalattija, amit ő nem? A tekintete végül a Daniel bal karján lévő zacskón állapodott meg. A férfi közben előrehúzta az egyik ülést, és kivett hátulról még egy zacskót. Einstein vidáman ugrált a lába mellett. Kán és a rottweiler is odaszaladtak a tornác lépcsőjéről, hogy csatlakozzanak hozzá. A lánynak minden vér kiszállt az arcából, és szédülni kezdett. Miután elmúlt a döbbenet, mozgásba lendült. A kutyák után szaladt, és érezte, ahogy a vér visszafolyik véraláfutásos arcába. – Szia, Alex! – mondta Daniel vidáman. – Van még néhány zacskó hátul, ha szeretnél… – Amikor észrevette a lány arckifejezését, hirtelen elhallgatott. – Mi történt? Kevin… – Hol voltál? – sziszegte a lány összeszorított fogakkal. Daniel pislogott egyet. – Csak beszaladtam a városba. Childressbe. A lány keze ökölbe szorult. – Elvittem a kutyát – mentegetőzött a férfi. – Semmi nem történt.

A lány egyik öklét a szájához nyomta, és megpróbált lecsillapodni. Nem Daniel a hibás. Ő egyszerűen csak nem érti. Neki és Kevinnek jobban el kellett volna magyarázniuk a dolgokat. Az ő hibája, hogy azt feltételezte, megfelelő eligazítást kapott, amíg ő aludt az autóban. De ha Kevin nem készítette fel a testvérét az eljövendő életére, akkor miről beszélgethettek órákon keresztül? – Meglátott va… persze hogy meglátott. Vásárolni voltál. Hány emberrel találkoztál? Daniel ismét pislogott egyet. – Valami rosszat csináltam? – Bementél a városba? – szólalt meg mögöttük egy mennydörgő hang. Daniel tekintete a lány feje fölé vándorolt. – Igen… elég szegényesek voltak a készleteitek. Csak pár friss dolgot szerettem volna venni. Neked dolgod volt… A lány Arnie felé fordult. Az idősebb férfi arca rezzenéstelennek tűnt, de Alex mostanra már elég jól ismerte ahhoz, hogy észrevegye az apróságokat – a ráncok elmélyülését a szeme körül, egy feltűnőbb ér lüktetését a homlokán. – Kapcsolatba tudsz lépni Kevinnel? – kérdezte. – Úgy érted, Joe-val? – Valószínűleg. Daniel öccsével. – Nem. – Mit csináltam? – kérdezte Daniel esdeklő hangon. A lány felsóhajtott, és visszafordult felé. – Emlékszel még, amikor Kevin azt mondta, hogy senki nem látta a környéken az arcát? Hát… most már igen. Daniel arcából kifutott a vér, amikor elkezdte felfogni a dolgot. – De én… álnevet használtam. Én… azt mondtam, csak átutazóban vagyok. – Hány emberrel beszéltél?

– Csak a pénztárossal az élelmiszerboltban, és egy… – Hány boltba mentél be? – Háromba… A lány és Arnie összenéztek – Alex tekintete inkább elszörnyedt volt, a férfié kifürkészhetetlen. – Kevin hagyott nálam pénzt olyan dolgokra, amikre szükségem lehet… azt hittem, olyasmire gondol, mint a tojás és a tej – szólalt meg Daniel. – Hamis papírokra gondolt – csattant fel Alex. Daniel ettől még jobban elsápadt. Hosszú másodpercekig néztek farkasszemet. Aztán a férfi mély levegőt vett, és látszott rajta, hogy megpróbál megnyugodni. – Oké – mondta. – Ezt elcsesztem. Bevihetnénk a kaját, mielőtt elmondjátok, hogy mennyire? Ha még meg is romlanak az autóban, semmi értelme nem volt az egésznek. Alex vékony vonallá szűkült szájjal – a zavaró pillanatragasztóra ügyet sem vetve – bólintott, és a furgon végéhez lépett, hogy segítsen kipakolni. Amikor meglátta, mennyi zacskó van a hátsó térben, ismét elöntötte a vér az arcát. Danielnek természetesen muszáj volt egy egész hadsereg ellátására elegendő élelmiszert vásárolnia. És ha lett volna bármi egyéb, amitől még jobban felhívhatja magára a figyelmet, valószínűleg azt is megtette volna. Alex és Arnie baljós csendben cipelték be és pakolták a konyhapultra a csomagokat. Daniel a szekrények és a hűtő között cikázott, és mindent a helyére tett. Alex akár azt is hihette volna, hogy nem veszi elég komolyan ezt az egészet, ha nem változik folyamatosan az arcszíne. A bőrét és a nyakát hol vörösség futotta el, hol halotti fehérség.

Alex közben mindent végiggondolt, és megpróbálta reálisan felmérni az őket fenyegető veszélyeket. Az első pillanatban készen állt arra, hogy ellopja Arnie furgonját, és örökre eltűnjön, de talán ez túlzás lenne. A túlzások néha megmenthetik az ember életét, máskor viszont még nagyobb veszélybe sodorhatják. Nem feledkezhetett el az arcáról sem. A menekülés most csak további problémákat okozna számára. Daniel az utolsó darabot – valami soklevelű, zöld színű zöldséget – is berakta a hűtőbe, és becsukta az ajtaját. Nem fordult meg, csak megállt, arccal a rozsdamentes acél felé. – Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte halkan. A lány Arnie-ra pillantott. A férfi nem kívánt nyilatkozni. – Mondd, hogy legalább készpénzzel fizettél – kezdte. – Azzal. – Hát, ez számít valamennyit. – De nem sokat – tippelte Daniel. – Nem. Childress elég kicsi város. – Alig hatezren lakják – szólalt meg Arnie. Rosszabb volt a helyzet, mint gondolta. Iskolák is léteztek ennél nagyobbak. – Szóval észreveszik, ha egy idegen érkezik a városba – mondta. – Biztosan megjegyeztek. Daniel zaklatott tekintettel fordult felé. – Igen, ezt értem – nyugtázta. – Arnie furgonjában voltál, Arnie kutyájával – folytatta Alex. – Valaki biztosan összekapcsol majd Arnie-val. – Einstein a furgonban maradt – jegyezte meg Daniel halkan. – Nem hinném, hogy bárki meglátta volna.

– Nagyjából száz hasonló furgon mászkál a városban. Öt pontosan ugyanilyen márkájú, színű és évjáratú; kettőnek van egyszemélyes lakórésze is – tette hozzá Arnie, de nem Danielnek mondta, hanem Alexnak. – És a lakosok felének kutyája is van. – Ez sokat segít – válaszolta a lány. – Jó munkát végeztetek. – Milyen hatással lesz rátok? – kérdezte Daniel. Arnie megvonta a vállát. – Azt nem lehet tudni. Az emberek elég gyorsan elfelejtenek dolgokat, ha nincs okuk emlékezni rájuk. Ha meghúzzuk magunkat, valószínűleg nem lesz belőle semmi baj. – Mindegy, ami történt, megtörtént – foglalta össze Alex. – Mostantól viszont nagyon óvatosnak kell lennünk. – Kevin dühös lesz – sóhajtott fel Daniel. – Mikor nem az? – kérdezte Alex, mire Arnie felnevetett. – És amúgy is a mi hibánk, hogy nem magyaráztunk el neked semmit. De ezt a hibát nem fogom megismételni – mutatott a kanapéra. Arnie bólintott, majd kisétált a hátsó ajtón, hogy folytassa a munkát. Kevin jó társat választott. A lány azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak Arnie lenne Daniel testvére, nem pedig Kevin. Őt sokkal könnyebb lenne kezelni. – Mi lenne, ha felvilágosítás közben összedobnék valamit ebédre? – ajánlotta fel Daniel. – Már nagyon korog a gyomrom. Nem tudom, Arnie hogy képes itt életben maradni. – Persze – felelte a lány. Odahúzott magának egy széket, és letelepedett rá. – Tényleg őszintén hittem abban, hogy segítek – dünnyögte a férfi, miközben visszalépdelt a hűtőhöz. – Tudom, Daniel, tudom. És én is éhes vagyok – ismerte be a lány. – Legközelebb előbb megkérdezlek.

Egy sóhaj. – Kezdetnek nem rossz. • • • Bár a lány nem szívesen ismerte volna be a jókora szendvics után, amit Daniel készített neki, már sokkal derűsebb színben látta az incidenst. Miközben ettek, elmondta az alapvető tudnivalókat – a további részletekre lesz még idő, amikor majd konkrét feladatokat kell végrehajtaniuk –, Daniel pedig figyelmesen hallgatta. – Én nem tudok így állni a világhoz – ismerte be. – Ez az egész annyira paranoid. – Igen! Pont a paranoia a legfőbb célunk. A paranoia jó. – Ez nem egészen egyezik meg azzal, amit a való világban szoktak tanítani, de igyekezni fogok változtatni a nézőpontomon. Tudom, mit kell tennem: mostantól mindent megkérdezek, mielőtt megtenném. A lélegzetvételt is beleértve. – Kezded felfogni. Egy idő után megszokássá válik majd. De ne gondolj arra, amit korábban a való világról tanultál. Azok a dolgok, amik ebben a világban történnek, sokkal valóságosabbak és sokkal helyrehozhatatlanabbak. Elég egyszerű a dolog: a túlélési ösztönre épül. Tudom, hogy ezek benned is megvannak, ilyennek születtél. Csak a felszínre kell hoznod azt a részedet. – Úgy kell gondolkoznom, mint valami prédának. – Daniel igyekezett optimista arcot vágni, de a lány látta, mennyire zavarja ez a gondolat. – Igen. Mert tényleg vadásznak rád. És rám is. És a testvéredre is. Sőt még Arnie-ra is. Ez az élethelyzet elég gyakori a mi köreinkben. – De te – válaszolta a férfi lassan –, a testvérem, és valószínűleg Arnie is, még mindig ragadozók vagytok. Én pedig csak zsákmány.

A lány megrázta a fejét. – Én is zsákmányként kezdtem. De tanulok. Neked vannak olyan előnyeid velem szemben, amelyek nekem soha nem voltak meg. Pontosan ugyanazzal a génállománnyal rendelkezel, mint a testvéred, aki csúcsragadozó. Láttalak a lőtéren. Amint a felszínre hozod a megfelelő ösztöneidet, képes leszel arra, hogy megvédd magad. – Ezt csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam. – Azért mondom, mert irigyellek. Ha én erős, magas és genetikusan jó mesterlövész lennék, az eléggé megváltoztatná az esélyeimet ebben a játékban. – És ha én okos és paranoiás lennék, akkor nem sodortam volna mindenkit veszélybe. A lány elmosolyodott. – Ez nem összehasonlítható. Benned megvan a tanulásra való képesség, én viszont soha nem leszek magasabb. A férfi visszamosolygott rá. – De így sokkal jobban el tudsz bújni. – Aha – nyögött fel Alex. – Inkább csináljunk valami hasznosat, és lőjünk szét pár szalmabálát. – Rendben, de vissza kell majd jönnöm – pillantott Daniel a faliórára. – Legkésőbb hatkor. Alex nem értette. – Akkor kezdődik a kedvenc sorozatod, vagy mi? – Nem. De tartozom neked egy vacsorával, és úgy tűnik, étterembe nem vihetlek el. – Bocsánatkérő mosoly. – Ez volt az egyik oka annak, hogy vásárolni mentem. Mármint az éhségen kívül. – Hát… – Meghívtalak egy vacsorára. Nem emlékszel? – Dehogynem emlékszem. Csak azt hittem, mindent töröltünk, amit azelőtt ajánlottál fel, hogy elraboltalak. – Rosszul érezném magam, ha nem teljesíteném az ígéreteimet. Amúgy meg valakinek úgyis főznie kell, és én elég jó vagyok benne. Azt tudom,

hogy Kevin és Arnie gyakorlatilag használhatatlanok a konyhában. Alex felsóhajtott. – Valószínűleg én is. – Akkor ezt megbeszéltük. És most mehetünk a lőtérre. • • • Daniel gyorsan belejött a dolgokba, és a lány már nem csodálta, hogy Kevint ilyen hamar beszervezték. A férfi lőgyakorlat közben elmesélte neki, milyen tehetséges volt a testvére a sportban, különösen a céllövészetben. Mint kiderült, a fiúk az apjukkal együtt több versenyen is indultak, és szinte mindig Kevin vitte el az első díjat. – Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy megvertem, még kilencéves korunkban. Nem érte meg. Onnantól fogva továbbra is velük tartottam, hogy apa boldog legyen, de nem igazán versenyeztem. Megtaláltam a saját érdeklődései köreimet, olyan dolgokat, amikkel Kevin nem akart szórakozni. Például a könyveket. A társadalmi munkát. A hosszútávfutást. A főzőtanfolyamokat. A lányos dolgokat, mint azt gyakran felemlegette nekem. Alex új tárat töltött be. Elég sokat elhasználtak Kevin készletéből, de emiatt nem zavartatta magát. Telik majd neki arra, hogy feltöltse. Aznap alaposan átkutatta a pajtát, és megtalálta az elrejtett készpénztartalékainak egy részét. Nagyon úgy tűnt, hogy a kábítószeres pénz egy része vele együtt távozott. A lány általában kerülte a lopást, amennyiben volt más választása is, de most erős volt benne a késztetés, hogy magához vegyen, amennyit csak tud. Végtére is, részben Kevin hibája, hogy most már sokkal szegényebb, mint egy hónappal korábban. – Kíváncsi vagyok, hogy velem mi történik, ha van egy olyan testvérem, aki jobb nálam kémiából és biológiából az iskolában – vetette fel. – Vajon feladtam volna? Talán könyvelőnek megyek.

Lőtt egyet, és elmosolyodott. Egyenesen a szívbe talált. – Szerintem benned több a versenyszellem. Te küzdöttél volna. Daniel könnyedén ráhajolt a fegyverére, és megsorozott egy szalmabálát, ami száz méterrel távolabb volt, mint a lányé. Ismét Alex következett. – Lehet, hogy könyvelőként boldogabb lettem volna. Daniel felsóhajtott. – Valószínűleg. Én elég boldog voltam tanárként. Nem túl fényűző karrier, de a hétköznapi dolgoknak is megvan a maguk szépsége. Az emberek általában nem értékelik őket eléggé. – Erről fogalmam sincs. De jól hangzik. – Te soha nem voltál hétköznapi. – Nem kérdés volt. – Nem – helyeselt a lány. – Nem igazán. Ami elég sajnálatos, mint kiderült. – Mindig okosabb volt a kelleténél, bár beletelt egy kis időbe, amíg ezt ő is így kezdte látni. Kétszer gyors egymásutánban fejbe lőtte a célpontját. Daniel felegyenesedett, és a vállához támasztotta a hosszú csövű puskát. Einstein is felállt, és nyújtózott egyet. – Bizonyos dolgokban nekem is sikerült felülemelkednem a középszerűségen – mondta, és Alex hallotta a hangjából, hogy szándékosan igyekszik oldani a hangulatot. – És szerencsére ma este megláthatod, mire vagyok képes a kedvenc hobbim terén. Alex letette a SIG-et. – Izgalmasan hangzik. Eléggé megéheztem, úgyhogy remélem, hogy a konyháról beszélsz. – Eltaláltad. Mehetünk? – intett gáláns mozdulattal a furgon felé. – Azonnal. Csak előbb megtisztítjuk a játékszereinket. • • •

Daniel valóban otthonosan mozgott a konyhában. Dudorászva kockázta fel a hozzávalókat, megfűszerezett mindent, és a serpenyőbe tette őket. A lány persze nem tudta nem észrevenni, hogy rengeteg eszköz vadonatújnak tűnt. De visszanyelte a szónoklatot arról, hogy az átutazóban lévő emberek ritkán szoktak konyhai eszközöket vásárolni. Ínycsiklandó illatok kezdtek terjengeni, és a lány nem akarta elrontani a vacsorát. A lábát maga alá húzva ült a kanapén, úgy figyelte egyszerre a híreket és Danielt. A tévében nem látott semmi érdekeset: unalmas helyi hírek és néhány dolog az előválasztásokról, amelyek még mindig kilenc hónapra voltak tőlük. Alexet kifejezetten idegesítette az egész választási procedúra. Amikor majd megkezdődik a valódi kampány, teljesen fel kell hagynia a tévézéssel. Mivel a legtöbb embernél jóval többet tudott a színfalak mögött folyó sötét dolgokról és arról, hogy a fontos döntéseknek milyen kevés közük van a nép által megválasztott beszélő bábokhoz, nehezére esett komolyan vennie a két oldal küzdelmét. Arnie újabb mélyhűtött vacsorát fogyasztott el, majd szokása szerint fél nyolc körül nyugovóra tért. Alex megpróbálta meggyőzni, hogy egy rendes vacsora megéri a várakozást, de a férfi még csak nem is válaszolt a csábító felvetésre. A lány meglepődött, hogy Daniel nem csatlakozott hozzá, de talán túlságosan lekötötte a főzés. Felajánlotta, hogy segít neki, de ő félreérthetetlenül közölte vele, hogy csak ennie szabad. Daniel morgott valamit, miközben elkezdte kipakolni a különböző tányérokat, evőeszközöket és kávésbögréket. A lány elhatározta, hogy később majd emlékezteti, tilos elmennie egy újabb bevásárlásra összeillő porcelánokért. A férfi az összes ételt az asztalra tette, Alex pedig mohón, farkaséhesen és a helyiségben szállingózó illatoktól félőrülten felállt. Daniel kihúzott neki egy széket. Ez a gesztus a lányt a régi filmekre emlékeztette. Így viselkednek vajon a normális emberek? Nem volt benne

biztos, de úgy emlékezett, hogy nem. Legalábbis azokon a helyeken nem, ahova ő járt enni. Daniel látványos mozdulattal elővett egy öngyújtót, és meggyújtott egy kis kék-rózsaszín pöttyös, 1-es alakú gyertyát, amit egy zsemlébe tűzött. – Ez volt a legjobb gyertya, amit találtam – magyarázta, amikor meglátta a lány arckifejezését. – És ez volt a legjobb bor – folytatta a lány bögréje mellett álló üvegre mutatva. A címkéjén lévő szavak egyike sem volt ismerős. – A United Supermarket legelőkelőbb óbora. Olyan mozdulatot tett, mintha tölteni akarna, mire a lány ösztönösen lefedte a bögréjét a tenyerével. – Én nem iszom. Daniel habozott, majd töltött egy kicsit magának. – Reggel vettem almalevet is. Vagy hozzak esetleg vizet? – Az almalé nagyszerű lenne. A férfi felállt, és a hűtő felé indult. – Rákérdezhetek? Anonim Alkoholisták, vagy vallási okok? – A biztonság. Négy éve nem nyúltam semmihez, ami elhomályosíthatná az ítélőképességemet. Daniel visszatért, és töltött neki egy bögre almalevet, majd leült vele szemben. Ügyelt arra, hogy az arca szenvtelen maradjon. – Nem azt mondtad, hogy csak három éve kezdtél menekülni? – De. De amint felfogtam, hogy bármelyik pillanatban megölhetnek, nem igazán tudtam másra gondolni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi elvonja a figyelmemet. Akkor előfordulhatott volna, hogy nem veszek észre valamit. És tényleg nem vettem észre valamit. Ha eléggé figyelek, Barnaby talán még ma is élne. Nem lett volna szabad várnunk. – Itt nem érzed magad biztonságban?

A lány meglepődött a kérdésen. Olyan egyértelmű volt rá a válasz. – Nem. – Azért, mert ma reggel hülyeséget csináltam? Alex megrázta a fejét. – Nem, egyáltalán nem. Én soha nem érzem magam biztonságban sehol. Hallotta, hogy milyen közhelyesnek tűnnek a szavai, mennyire ott lebeg a sorok között a „természetesen”, és látta, ahogy Daniel arca megnyúlik. – De nekem valószínűleg poszttraumás stresszem van. Másvalaki biztosan jobban kezelné ezeket dolgokat. Daniel felvonta a szemöldökét. – Igen, Kevin például annyira normálisnak tűnik. Megint nevettek. A lány az elmúlt három évben összesen nem nevetett ennyit. Daniel felemelte a villáját. – Nekiláthatunk?

15. FEJEZET – Nem túlzok. Határozottan állíthatom, hogy ez volt a legjobb vacsora, amit életemben ettem. Persze általában gyorséttermekbe járok, úgyhogy nem vagyok különösebben kifinomult gasztrokritikus, de komolyan gondolom, amit mondtam. – Nagyon hízelgő. Köszönöm. – Hogy is hívják ezt? – piszkálta meg a lány a tányérján lévő banános, krémes desszertet, azt kívánva, bárcsak egy kicsivel több hely lenne a gyomrában. Már majdnem betegre ette magát, de nagyon szeretett volna még egy falatot. – Bananas Foster.

– Isteni. – A lány a gyomra figyelmeztetésére ügyet sem vetve nekidurálta magát, és újabb villányi adagot élvezett ki a süteményből. – Hol tanultál meg ilyeneket csinálni? – Elvégeztem néhány főzőtanfolyamot még az egyetem alatt. Hétvégén sokat nézem a Food Networköt, és amikor tehetem, gyakorlok. – Akkor elég hasznosan töltötted az idődet. Viszont rossz szakmát választottál. – Régebben dolgoztam étteremben is. De az nem volt összeegyeztethető a magánéletemmel. Amikor járni kezdtünk az exemmel… hát, ő nem rajongott túlzottan az időbeosztásomért. Aztán áttértem nappali műszakban végezhető munkára, és úgy több időt tudtunk együtt tölteni. – Nem hozott volna mindenki ilyen áldozatot. – Én nem nevezném áldozatnak. Mindig is a gyerekekkel végzett munkámat éreztem a legfontosabbnak. Azt imádtam. Főzni meg otthon is lehet. Úgyhogy egy darabig mindkettőt csináltam. – Utána abbahagytad? Daniel felsóhajtott. – Hát, amikor Lainey elhagyott… nem akartam harcolni vele. Úgyhogy hagytam, hadd vigye, amit akar. Alex pontosan el tudta képzelni a részleteket. Látta Daniel bankszámlaegyenlegét a válás után. – Teljesen megkopasztott. – Nagyjából. Ezért kellett ramen tésztán élnem. – Ami a te esetedben bűn – méregette a lány vágyakozva a sütemény maradékát. – Ilyen az élet – válaszolta Daniel. – De neked is kijárt a csalódásból. – Őszintén szólva, bár a körülmények elég rémisztőek és tragikusak voltak, már amúgy is készen álltam a felmondásra. Soha nem ilyennek képzeltem el az életemet; ez csak az a szakma volt, amiben jó voltam. – Megvonta a vállát. – Maga a munka eléggé kikészített.

– Ezt én el sem tudom képzelni. De nem igazán erre gondoltam… hanem a magánéletedre. A lány értetlenül meredt rá. – A magánéletemre? – Hát, ahogy te is fogalmaztál, a tied is elég tragikus fordulatot vett. – Az életem, igen. De a…? – Csak következtetek abból, ahogy róla beszéltél. Elég nagy traumát jelenthetett számodra ilyen körülmények között elveszíteni… Dr. Barnabyt. A keresztnevét nem is említetted. – Josephnek hívták. De én mindig Barnabynak szólítottam. A lány beleivott a gyümölcslevébe. – És már kezdettől fogva… szerelmes voltál belé? Alex a döbbenettől félrenyelte a gyümölcslét, fuldokolni és köhögni kezdett. Daniel felugrott, és csapkodni kezdte a hátát, miközben a lány igyekezett visszanyerni az uralmat a teste felett. Pár pillanat múlva intett aggódó társának, hogy visszamehet a helyére. – Jól vagyok – köhögte. – Ülj le. Daniel mellette maradt, fél kezét félig kinyújtva. – Biztos? – Persze. Csak meglepődtem. Barnabyba? – Tegnap mintha azt mondtad volna… A lány vett egy mély levegőt, és ismét köhögni kezdett. – Hogy szerettem. – Megborzongott. – Bocs, csak most nagyon kell igyekeznem, hogy kiverjem az incesztussal kapcsolatos asszociációkat a fejemből. Barnaby olyan volt nekem, mintha az apám lenne. Jó apa volt… bár igazából ő volt az egyetlen apafigura az életemben. Nagyon szar érzés, hogy így kellett meghalnia, és borzasztóan hiányzik. Úgyhogy igen, valóban komoly traumát jelentett számomra. De nem olyan értelemben. Daniel lassan visszasétált a székéhez. Egy pillanatra elgondolkozott, majd azt kérdezte: – És kivel kellett még elvágnod a kapcsolatot, amikor

eltűntél? A lány elképzelte, hogy az arcoknak milyen hosszú sora vonulhat el éppen a lelki szemei előtt. – Ez a része nem volt olyan kemény. Talán szánalmasan hangzik, de Barnaby volt az egyetlen igazi barátom. Nekem a munkám volt az életem, és senkinek sem beszélhettem róla rajta kívül. Nagyon elszigetelt életet éltem. Voltak ugyan emberek körülöttem… például azok a beosztottak, akik előkészítették a pácienseket. Ők általánosságban tudták, hogy miről van szó, de egyikük sem volt tisztában a megszerzendő titkos információkkal. Ők rettegtek tőlem. Tudták, milyen munkát végzek. Úgyhogy nem cseverésztünk velük túl sokat. Volt néhány laboratóriumi asszisztens, akik különböző feladatokat végeztek a műveleti helyiségeken kívül, de ők nem tudták, hogy mit is csinálunk, én pedig nagyon vigyáztam arra, nehogy elszóljam magam előttük. Időnként jött néhány vendég a különböző ügynökségektől, hogy végignézzenek egyegy kihallgatást, de velük nagyon kevés kapcsolatom volt. Csak instrukciókat kaptam tőlük, hogy merrefelé tapogatózzak. Általában a detektívtükör mögül figyeltek, és Carston adta a szükséges információkat. Régebben úgy gondoltam, hogy Carston a barátom, vagy legalábbis valami olyasmi, de most próbált megint megöletni… Szóval ez nem hasonlítható össze azzal, amit te veszítettél el. Nekem nem igazán volt életem, amit elveszíthettem volna. Már azelőtt sem, hogy beszerveztek… Azt hiszem, egyszerűen nem tudok úgy kötődni másokhoz, mint egy normális ember. Mint már említettem, ez elég szánalmasan hangzik. Daniel rámosolygott. – Én semmilyen hiányosságot nem vettem észre benned. – Hát… kösz. Kezd későre járni. Hadd segítsek összepakolni. – Persze. – Daniel felállt, kinyújtózkodott, majd elkezdte egymásra pakolni a tányérokat. A lánynak igyekeznie kellett, ha el akart kapni

néhány dolgot, mielőtt a férfi az összeset kiviszi. – De még korán van – folytatta –, és most kénytelen vagyok a megállapodásunk második felét is felemlegetni. – Micsodát? Daniel felnevetett. Tele volt a keze, úgyhogy a lány odanyúlt, és kinyitotta neki a mosogatógép ajtaját. Ő az alsó fiókot töltötte meg, míg a férfi a felsőt, a nagyobb darabokat pedig a mosogatóba rakták. – Nem emlékszel? Alig pár napja történt. Bár, elismerem, az a pár nap nagyon hosszúnak tűnik. Mintha hetek teltek volna el. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Daniel becsukta a mosogatógép ajtaját, majd nekitámaszkodott a konyhapultnak, és karba fonta a kezét. A lány várt. – Emlékezz csak vissza. Arra, mielőtt… furcsán kezdtek volna alakulni a dolgok. Megígérted, hogy ha még mindig kedvelni foglak az együtt töltött vacsoránk után… Mindkét szemöldökét felvonta, arra várva, hogy a lány fejezze be a mondatot helyette. Ja. Arra gondol, amikor a metrón társalogtak. Alex megdöbbent, hogy ilyen könnyed hangon tud beszélni róla. Azok voltak Daniel régi életének utolsó pillanatai. Az utolsó másodpercek, mielőtt mindenétől megfosztották. És bár nem ő agyalta ki az emberrablást, de ő volt a kéz, amit felhasználtak. – A közeledben lévő egyetemen tartott filmklubokról mondtál valamit, nem? – Igen… de nem ennyire konkrét válaszra gondoltam. Az egyetemi mozi a jelenlegi helyzetünkben nem lenne túl kényelmes megoldás. Viszont… – Kinyitotta a konyhaszekrényt, felnyúlt, és levett valamit a legfelső polcról. Majd arcán hatalmas mosollyal visszafordult, és

felmutatott egy DVD-tokot. Az ütött-kopott borító egy vörös ruhás nőt ábrázolt sötét, széles karimájú kalapban. – Ta-dámm! – mondta Daniel. – Ezt meg hol a fenében szerezted? A férfi mosolya halványodni kezdett. – A második boltban, ahova bementem. Használt DVD-ket árultak. Nagy szerencsém volt. Elég jó film. – A lány arcát fürkészte. – Szinte magam előtt látom a gondolataidat. Az jár a fejedben, hogy létezik egyáltalán olyan hely, ahova ez az idióta nem ment be? Hajnalra mind meghalunk. – Kicsit rövidebben fogalmaztam meg magamban. És ha tényleg úgy gondolnám, hogy ennyire rossz a helyzet, már Arnie lopott furgonjában száguldanánk bele az éjszakába. – Annak ellenére, hogy őszintén sajnálom, amiért ilyen meggondolatlanul viselkedtem, egyben nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a kincsre. Imádni fogod. A lány megrázta a fejét. Nem az egyet nem értése jeléül, pusztán azon értetlenkedve, hogy hogyan alakulhatott ilyen bizarrul az élete. Egyetlen rossz lépés, és hirtelen kénytelen lesz feliratos filmet nézni a legkedvesebb és… legromlatlanabb emberrel, akit valaha ismert. Daniel odalépett hozzá. – Nem mondhatsz nemet. Belementél egy megállapodásba, én pedig a szavadon foglak. – Megteszem, megteszem. Csak azt magyarázd meg nekem, hogy miért is kedvelsz még mindig. A lány a szándékaihoz képest komorabb tónusban fejezte be a mondatot. – Meg tudom magyarázni. Daniel újabb lépést tett felé, a lány hátát a konyhaszigethez kényszerítve. Kezét a mögötte lévő pultra tette, és amikor előrehajolt, Alex megérezte hajának tiszta citrusillatát. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy látta, a

férfi mostanában borotválkozhatott. Közvetlenül az álla alatt mintha friss karcolás húzódott volna. Daniel közelsége zavarba hozta. Azt biztosan tudta, hogy a férfi nem jelent veszélyt rá nézve. De nem értette, hogy mit akar tőle, még akkor sem, amikor Daniel lassan az övé felé hajtotta az arcát, és a szeme elkezdett lecsukódni. A lányban fel sem merült, hogy esetleg meg akarja csókolni, amíg az ajkai leheletnyire nem kerültek az övétől. Amikor rádöbbent, az megijesztette. Nagyon megijesztette. És már kiépültek azok az ösztönei, amelyekkel az ijedtségre reagált a tudatossága bevonása nélkül. Átbújt a férfi karja alatt, és megpördült. A hátát a falnak vetette, és az ijedtsége forrása felé fordult, miközben lecsúszott félig guggoló pózba. A keze automatikusan a derekán termett, és az övet kereste. De az öv nem volt rajta. Miközben felmérte, milyen elszörnyedt arcot vág Daniel, rájött, hogy a reakciója inkább arra lett volna válasz, ha a férfi egy kést vesz elő, és a torkához szorítja. Felegyenesedett, majd vöröslő arccal leeresztette a karját. – Sajnálom. Ne haragudj! Elég váratlanul ért a helyzet. Daniel döbbenete hitetlenkedéssé változott. – Hűha. Biztos voltam benne, hogy nem sietem el a dolgot, de most ezt kénytelen leszek átértékelni. – Én csak… bocsánat, de mi a fene volt ez? A férfi arcán a türelmetlenség halvány árnyéka futott át. – Hogyhogy mi? Hát meg akartalak csókolni. – Nekem is úgy tűnt, de… miért? Úgy értem, engem megcsókolni? Ezt nem… igazán értem.

Daniel megrázta a fejét, és megfordult, ismét a konyhapultnak támaszkodott. – Hm. Tényleg azt hittem, hogy értjük egymást, de most kicsit úgy érzem magam, mint aki egy másik nyelven beszél. Te mit gondoltál, mi ez az egész? Ez a vacsora, a randevúnk? És ez a hülye kis gyertya? – mutatott az asztalra. Megindult a lány felé, aki nagyon ügyelt arra, nehogy hátrálni kezdjen. Minden értetlensége ellenére tudta, hogy a heves reakció nagy udvariatlanság volt a részéről. Nem akarta megbántani Danielt. Még akkor sem, ha egy őrült. – Biztosan… – A férfi felsóhajtott. – Biztosan észrevetted már, hogy milyen gyakran… hozzád érek minden ok nélkül. – Ekkor már elég közel állt a lányhoz ahhoz, hogy kinyújtsa az egyik kezét, és a szavainak értelmet adva végighúzza a kézfejét a karján. – Azon a bolygón, ahonnan én származom, az ilyen dolgok romantikus jellegű érdeklődést jeleznek. – Ismét a lány felé hajolt, és összeszűkült a szeme. – Kérlek, áruld el, hogy a te bolygódon mit jelent. A lány mély levegőt vett. – Daniel, amit most érzel, az csak valami ingermegvonásos reakció – magyarázta. – Láttam már ilyet korábban, a laboratóriumban… A férfi szeme tágra nyílt. Hátrálni kezdett. Az arcán végtelen döbbenet tükröződött. – Ez teljesen jogos reakció mindarra, amin keresztülmentél, sőt, a körülményeket tekintve még enyhének is mondható – folytatta a lány. – Figyelemre méltóan jól viseled ezt az egészet. Más emberek mostanra már ideg-összeroppanást kaptak volna. Talán ez az érzelmi reakció hasonlít valamire, amit korábban már megtapasztaltál, de biztosíthatlak afelől, hogy amit most érzel, az egyáltalán nem romantikus érdeklődés.

Miközben magyarázott, Daniel kissé visszanyerte az önuralmát, de nem tűnt úgy, mintha a diagnózistól megvilágosodott vagy megnyugodott volna. A szemöldöke összeszaladt, a szája sarkában pedig elmélyültek a ráncok, mintha ingerült lenne. – Azért gondolod úgy, hogy jobban tudod nálam, mit érzek, mert…? – Mert láttam már ilyesmit a laboratóriumban. – „Ilyesmit”? – kérdezett vissza a férfi. – El tudom képzelni, hogy sok mindent láthattál abban a laboratóriumban, de abban biztos vagyok, hogy még így is én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy megállapítsam, mikor táplálok valaki iránt romantikus érdeklődést. – A hangja dühös volt, de mosolygott, és miközben beszélt, egyre közelebb lépett a lányhoz. – Szóval ha csak ilyen hülye érveket tudsz felhozni… – Nem ez az egyetlen érvem – folytatta a lány lassan, kelletlenül. Nem volt könnyű kimondania a szavakat. – Talán… túlságosan elmerültem a munkámban, de azért nem vagyok teljesen vak. Tudom, hogy mit látnak a férfiak, amikor rám néznek. Azok az emberek, akik tudják, hogy mi vagyok… És értem a reakciójukat. Nem helytelenítem. A fivéred ellenségessége… az egy teljesen normális, racionális reakció. Már sokszor láttam ilyesmit… félelmet, gyűlöletet, erőteljes késztetést a testi dominancia kifejezésére. Én egy sötét és ijesztő világból származó szörnyeteg vagyok. Azok az emberek is rettegnek tőlem, akik semmi mástól nem félnek, még a haláltól sem. Én mindent el tudok venni tőlük, amit sokra tartanak önmagukban; el tudom érni, hogy minden számukra szent és sérthetetlen dolgot eláruljanak. Az a szörnyeteg vagyok, aki az ilyen emberek rémálmaiban él. Idővel el tudta fogadni ezt a nézőpontot, de persze rohadtul fájt közben. Azzal is tisztában volt, hogy a kívülállók, akik nem ismerték igazán, inkább a nőt látták benne, mint a démont. Amikor szüksége volt rá,

könnyedén ki tudta használni ezt a lehetőséget. Törékenynek és nőiesnek mutatta magát, ahogy a rozmárszerű szállodaigazgatóval is tette. De ez semmiben sem különbözött attól, mint ha fiúnak öltözött volna. Mind a kettő egy szerep csupán. És még azok a kívülállók, akik a nőt látták benne, sem tekintettek rá… vágyakozva. Ő egyszerűen nem az a fajta lány, de ezzel semmi baj nincsen. Elég sok jó tulajdonsággal született, és senki nem kaphat meg mindent. A férfi türelmesen kivárta, amíg befejezi, az arckifejezése közben végig kifürkészhetetlen maradt. Alex úgy érezte, mintha nem reagálna elég határozottan a szavaira. – Érted, amit mondok? – kérdezte. – Én egyszerűen nem lehetek romantikus ábrándok tárgya. – Persze hogy értelek. Csak nem értek veled egyet. – Én meg azt nem értem, hogy hogyan tudsz pont te ellenkezni velem. – Először is… bár nem ez a lényeg, én nem félek tőled. A lány türelmetlenül felsóhajtott. – Miért nem? – Mert most már tudod, hogy ki vagyok, és így nem kell tőled tartanom. Kivéve, ha olyan emberré változom, aki megérdemli. A lány morcos arcot vágott. Danielnek igaza van… de nem ez a lényeg. – Másodszor, és ez is csak érintőlegesen fontos, szerintem te túl sok időt töltöttél rossz társaságban. Gondolom, az ilyesmi szakmai ártalomnak számít a munkádban. – Lehet. De akkor mi a lényeg? Mi az, amit kerülgetsz? Daniel ismét közel lépett hozzá. – Amit érzek. És amit te érzel. A lány megvetette a lábát. – És honnan tudod, mit is érzel pontosan? Életed legtraumatikusabb élményének a kellős közepében vagy. Most veszítetted el az egész világodat. Nem maradt semmid, csak egy fivéred, akiben nem bízol teljesen, az emberrablód, aki meg is kínzott, és Arnie.

Úgyhogy valószínűleg fele-fele esély volt arra, hogy hozzám kezdesz kötődni, vagy Arnie-hoz. A Stockholm-szindróma tankönyvi példája, Daniel. Én vagyok az egyetlen nő az életedben… Nincsenek más lehetőségeid. Gondold csak át racionálisan! Gondolj bele, mennyire valószerűtlen ez az időzítés. Nem bízhatsz az olyan érzésekben, amelyek súlyos fizikai és mentális stressz közben jelennek meg. – Akár még el is gondolkoznék rajta, ha nem lenne itt még valami. – Micsoda? – Már azelőtt is kellettél nekem, hogy te maradtál volna az egyetlen nő az életemben. A lány torkán akadt a szó, és ezt Daniel ki is használta. Két kezét könnyedén tette a vállára. A bőre melegsége ráébresztette Alexet, hogy fázik. Megborzongott. – Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy még soha nem hívtam senkit randira a metrón? Enyhe kifejezés. Átlagosan háromheti, aránylag gyakori érintkezésre és komoly bátorításra van szükségem ahhoz, hogy összeszedjem magam, és meghívjak valakit kávézni. De attól a pillanattól fogva, hogy a te arcodat megláttam, akár kilométerekre is kimozdultam volna a komfortzónámból, csak hogy újra láthassam. A lány megrázta a fejét. – Daniel, én elkábítottalak. Olyan drogot kaptál, ami hatásában leginkább az Extasyra emlékeztet. – De ez nem akkor történt. Emlékszem. Éreztem a különbséget, amikor elkábítottál. Akkor váltak érthetetlenné a dolgok. És már a szer előtt is nyakig benne voltam az egészben. Azon gondolkoztam, hogyan szálljak le feltűnés nélkül veled együtt, de mégse tűnjek valami őrült rajongódnak. Erre nem lehetett mit válaszolni. Daniel testi közelsége önmagában is elterelte a gondolatait. A férfi még mindig átölelte félig-meddig, és az arcával egy kicsit közelebb hajolt az övéhez.

Alex csak ebben a pillanatban kezdett komolyabban belegondolni a hallottakba. Eddig mindent, amit Daniel mondott vagy csinált, a trauma utóhatásának tulajdonított. Úgy elemezte, mintha az egyik páciense lenne, és mindig kivonta magát az egyenletből. Mivel ez az egész nem róla szólt. És az egész az események várható következményeinek normál keretein belül maradt. Megpróbált visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor így nézett rá egy férfi, de nem jutott eszébe. Az elmúlt három évben mindenki, akivel találkozott, akár férfi, akár nő, potenciális veszélyforrásnak számított. Az azt megelőző hat évben, mint azt annyi kínszenvedés közepette elmagyarázta, az összes férfi rémálma volt, akivel kapcsolatba került. Erről eszébe jutottak az egyetemi évei, és az a néhány romantikát nélkülöző, futó kapcsolata. Ő már akkor is elsősorban kutató volt, a férfiak szintén. A kapcsolatok általában a munka során együtt töltött időből eredtek, illetve azokból a közös érdeklődési körökből, amelyeket a népesség legnagyobb része fel sem tudott volna fogni. Minden egyes alkalom arról szólt, hogy beérték egymással. Nem csoda, hogy egyik viszony sem tartott sokáig. És soha egyik férfi sem nézett rá így. Daniel arcán csodálat és elragadtatás keveredett valami áramütésszerű dologgal, miközben az arcát bámulta… Az ő megviselt, feldagadt arcát. Alex most először szégyellte viharvert külsejét hiúsági okokból. A keze eddig bénultan lógott az oldala mellett. Most felemelte az egyiket, és amennyire tudta, eltakarta vele az arcát, mint egy kisgyerek, aki el akar bújni. – Sokat gondolkoztam rajta – jegyezte meg a férfi, és hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Tudom, miről beszélek. A lány csak a fejét rázta.

– Persze mindez semmit nem jelent, ha te nem érzel ugyanígy irántam. Ma este talán túl magasra csapott bennem az önbizalom. – Egy pillanatra elhallgatott. – Már ha azt veszem, hogy nem is ugyanazt a nyelvet beszéljük, nem igaz? Félreértettem a reakcióidat. Ismét elhallgatott, mintha válaszra várna, de a lánynak fogalma sem volt, hogy mit mondjon. – Te mit látsz, amikor rám nézel? – kérdezte Daniel. Alex lejjebb eresztette a kezét, és felpillantott rá, arra a döbbenetesen őszinte arcra, amit már az elejétől fogva meg akart fejteni. Ez meg milyen kérdés? Túl sokféle választ lehet adni rá. – Nem tudom, hogy erre mit mondhatnék. Daniel szeme egy pillanatra összeszűkült, ahogy elgondolkozott. A lány azt kívánta, bárcsak hátrébb lépne, hogy jobban tudjon gondolkozni. De ekkor a férfi összeszedte magát, és megfeszítette a testét, mintha ütésre számítana. – Akár ki is teríthetjük a kártyáinkat. Válaszolj inkább erre: mi a legrosszabb, amit látsz, amikor rám nézel? Az őszinte válasz már ki is csúszott a lány száján, mielőtt még meggondolhatta volna. – A kockázat. Látta, hogy a szavai mennyire a másik elevenébe találtak. Most megkapta azt a távolságot, amelyre vágyott, és máris megbánta. Miért lett olyan hideg a konyhában? Daniel hátrálás közben bólogatni kezdett. – Ez jogos, teljesen jogos. Egyértelmű, hogy én egy idióta vagyok. Nem felejtettem el, hogy veszélybe sodortalak titeket. És azt sem, hogy… – Nem! – lépett felé a lány habozva. Ezt nagyon szerette volna tisztázni. – Nem így értettem.

– Nem kell udvariaskodnod. Tudom, hogy használhatatlan vagyok ebben a helyzetben – mutatott Daniel határozatlanul az ajtó felé, a kinti világ felé, amely mindkettejüket meg akarta ölni. – Nem vagy az. Nem bűn, ha valaki normális. Majd beletanulsz. Én inkább a… zsarolhatóságról beszéltem. – Nem tudta visszafogni magát, Daniel arcára túl nyilvánvalóan kiült a fájdalom. Még egy lépést tett felé, és két apró, jeges kezébe kapta a férfi sokkal nagyobb, meleg tenyerét. Sokkal jobban kezdte érezni magát, amikor a zsarolhatóság szóra értetlenség vette át a fájdalom helyét Daniel szemében. Sietve folytatta a magyarázatot. – Emlékszel még, mit meséltünk neked Kevinnel a zsarolhatóságról? És arról, hogy te voltál a fegyver, amellyel az Ügynökség elérte, hogy a testvéred kiadja magát? – Igen, ettől sokkal jobban érzem magam, mint a használhatatlantól. – Hadd fejezzem be. – Mély levegőt vett. – Ellenem soha nem tudtak felhasználni semmit. Nekem Barnaby volt az egyetlen szerettem. Nem volt semmiféle húgom vagy nővérem gyerekekkel és egy külvárosi kertes házzal, aminek a felrobbantásával a részlegem megfenyegethetett volna. Senki nem volt, akit szerettem volna. Igen, magányos voltam, ugyanakkor szabad is. Csak önmagamat kellett életben tartanom. Nézte, ahogy Daniel felfogja a szavait, és megpróbálja értelmezni őket. Igyekezett egy konkrét példával segíteni neki. – Tudod, ha… ha téged elkapnának – magyarázta lassan –, ha valahogy elrabolnának… akkor kénytelen lennék utánad menni. – Ez annyira igaz volt, hogy komolyan megrémült tőle. Azt ugyan nem értette, miért van így, de ez nem változtatott a tényeken. Daniel szeme tágra nyílt, és mintha belefagyott volna ebbe a helyzetbe. – És ők győznének – ismerte be a lány bocsánatkérő hangon. – Mindkettőnket megölnének. De akkor is meg kellene próbálnom. Érted? –

Megvonta a vállát. – Kockázat. Daniel először szólásra nyitotta a száját, majd ismét becsukta. Odasétált a mosogatóhoz, aztán vissza a lányhoz, és megállt vele szemben. – De miért jönnél utánam? A bűntudat miatt? – Részben – ismerte be Alex. – De nem te kevertél bele ebbe az egészbe. Nem miattad választottak engem. – Tudom. Ezért mondtam, hogy részben. Talán olyan harminchárom százalékban. A férfi elmosolyodott, mintha viccesnek találta volna. – És a többi hatvanhét százalék? – A következő harminchárom százalék… az igazságérzet? Nem ez a jó szó. De egy olyan ember, mint te… ennél jobbat érdemelsz. Jobb ember vagy bármelyiküknél. Nem igazságos, hogy egy ilyen embernek bele kellett keverednie ebbe az egészbe. Ez méltatlan. Nem állt szándékában ilyen vehemensen fogalmazni. Látta, hogy ismét sikerült zavarba hoznia Danielt. A férfinak fogalma sem volt arról, hogy milyen különleges. Neki nem itt lenne a helye, nem ebben a mocsokkal teli gödörben. Ő valahogy… túl tiszta. – És az utolsó harmincnégy? – kérdezte pár pillanatnyi gondolkodás után. – Azt nem tudom – nyögött fel a lány. Nem tudta, miért és hogyan vált Daniel az élete ilyen központi alakjává. Nem tudta, miért feltételezi automatikusan, hogy a férfi a jövőjében is jelen lesz, holott ez egyáltalán nem volt logikus. Nem tudta, hogy amikor a fivére megkérte, hogy tartsa rajta a szemét, miért volt a válasza olyan őszinte és olyan… elkerülhetetlen.

Daniel várta a folytatást. A lány tehetetlenül tárta szét a kezét. Nem tudta, mit mondhatna még. A férfi elmosolyodott. – Hát… a kockázat most már nem hangzik olyan szörnyen, mint korábban. – Nekem igen. – Ha téged akarnának elkapni, én is minden tőlem telhetőt megtennék, hogy megakadályozzam. Úgyhogy te is kockázatot jelentesz számomra. – Eszedbe se jusson! – Mert akkor mindketten holtan végeznénk? – Igen. Pontosan. Ha engem akarnak elkapni, menekülj. Daniel felnevetett. – Ebben nem értünk egyet. – Daniel… – Hadd mondjam el, hogy én mit látok még, amikor rád nézek. A lány leengedte a vállát. – Mondd el a legrosszabb dolgot, amit látsz. Daniel felsóhajtott, majd gyengéden odanyúlt, és az arcára tette a kezét. – Ezek a véraláfutások. Megszakad tőlük a szívem. De a magam perverz és önző módján hálás is vagyok értük. Szégyellhetném magam, nem? – Hálás? – Ha az idióta, erőszakos bátyám nem vert volna össze, akkor simán eltűnsz, és én soha többé nem talállak meg. De a sérüléseid miatt szükséged volt a segítségünkre. És mellettem maradtál. Az arckifejezése felkavaró volt. De az is lehet, hogy a lány a bőrén kalandozó ujjait találta felkavarónak. – És most elmondhatom, mit látok még? Alex gyanakodva nézett vissza rá. – Egy olyan nőt látok, aki… valóságosabb az összes többi nőnél, akivel valaha is találkoztam. Melletted mindenki más, akit valaha ismertem, súlytalannak tűnik, valahogy nem létezőnek. Mintha csak árnyékok és

illúziók lennének. Nagyon szerettem a feleségemet. Vagyis, mint azt olyan éleslátóan megfogalmaztad, miközben el voltam kábítva, nagyon szerettem azt, akinek elképzeltem. Őszintén. De ő soha nem volt annyira ott számomra, mint te. Még soha nem vonzódtam senkihez ennyire, mint hozzád, most is, és az első pillanattól fogva, amikor megláttalak. Olyan a különbség, mint amikor valaki csak olvas a gravitációról, vagy konkrétan orra esik. Mintha órákig csak bámulták volna egymást, de talán csak percekig vagy másodpercekig tartott. A férfi keze először csak ujjbeggyel érintette meg Alex arccsontját, de most ellazult rajta, és a lány álla végül a tenyerébe simult. A hüvelykujja olyan könnyedén simított végig az alsó ajkán, hogy a lány nem tudta eldönteni, nem csak képzeli-e. – Teljesen irracionális ez az egész – suttogta. – Megtennéd, kérlek, hogy nem ölsz meg? Alex alig észrevehetően bólintott. Daniel a másik kezét is az arcára simította – olyan lágyan, hogy a véraláfutások ellenére sem okozott fájdalmat. Csak egy kis delejes bizsergést, mintha egy plazmagömbhöz ért volna. Miközben ajkaik lassan összeértek, a lány emlékeztette magát, hogy már nem tizenhárom éves, és nem ez az első csókja, úgyhogy… Ekkor Daniel keze a lány hajába túrt, és szorosan magához húzta az arcát, miközben szétváltak az ajkai, és ettől a lány már nem tudta befejezni a gondolatot. Arra sem volt képes, hogy egyáltalán összekapcsolja a szavakat. Levegő után kapott – éppen csak egy pillanatra –, mire Daniel arca kicsit elhúzódott az övétől, de a keze még mindig ott maradt a tarkóján. – Fájdalmat okoztam?

A lány nem tudta kimondani, hogy csókolj már tovább, úgyhogy inkább csak lábujjhegyre állt, Daniel nyaka köré fonta a karját, és közelebb húzta magához. A férfi nem tiltakozott. Valószínűleg érezte, mennyire megfeszül a lány karja, vagy a saját háta kezdett tiltakozni a magasságkülönbség ellen, mert megragadta Alex derekát, és fellendítette a konyhasziget pultjára. Az ajkaik között egy pillanatra sem szakadt meg a kapcsolat. A lány reflexszerűen Daniel derekára fonta a karját, ugyanabban a pillanatban, amikor a férfi is magához húzta őt, így szorosan összesimult a bőrük. A lány ujjai beletúrtak a férfi hajába, és Alex ekkor végre beismerhette magának, hogy mindig is vonzották azok a fürtök, és hogy teljesen szakmaiatlan módon, titokban nagyon élvezte, hogy megérinthette azokat, amikor a férfi eszméletlen volt. Ebben a csókban volt valami nagyon őszinte és nagyon Daniel, mintha az illatával és az ízével együtt a személyisége is részévé vált volna a köztük vibráló elektromos feszültségnek. A lány ekkor kezdte megérteni, amit korábban mondott arról, hogy ő milyen valóságosnak tűnik számára. Daniel újdonságot jelentett neki is, egy teljesen ismeretlen élményt. Ez a csók olyan volt, mintha tényleg az első csókja lenne, mert eddig egyik sem volt ennyire eleven, egyiknek sem sikerült elnyomnia a késztetést, hogy mindent analizáljon. Most nem kellett gondolkoznia. Elképesztően jó érzés volt nem gondolkozni. Minden kizárólag Daniel csókjáról szólt, mintha soha nem is lett volna más értelme egyetlen lélegzetvételének sem. A férfi végigcsókolgatta a nyakát, a halántékát, a feje búbját. A nyakához húzta a fejét, és felsóhajtott. – Úgy érzem, mintha már száz éve erre vártam volna. Mintha megszűnt volna az idő. Minden veled töltött másodperc napokkal ér fel a korábbi

életemből. – Ennek nem lenne szabad ilyen könnyűnek lennie. – Amint abbahagyták a csókolózást, Alex ismét elkezdett gondolkozni. Azt kívánta, bár ne tenné. Daniel megemelte az állát. – Hogy érted? – Nem kellene egy kicsit… kínosnak lennie? Összeütődő orrok, meg ilyesmi. Úgy értem, már rég nem volt ilyen tapasztalatom, de emlékeim szerint így szokott történni. Daniel megpuszilta az orrát. – Normális esetben igen. De ez semmilyen szempontból nem normális. – Nem értem, hogyan történhetett meg. Elenyészően kicsi volt az esélye. Te csak egy véletlenszerűen kiválasztott csali voltál, amivel csapdába csaltak. És ugyanakkor kiderült, hogy pontosan az vagy… – Nem tudta, hogyan fejezze be. – Pontosan az, amire szükségem van – mondta a férfi, majd lehajolt, hogy ismét megcsókolja. Majd elhúzódott, túlságosan is korán. – Beismerem – tette hozzá –, hogy erre én sem fogadtam volna. – Sokkal nagyobb esélyed lett volna megnyerni a lottót. – Te hiszel a végzetben? – Természetesen nem. Daniel elnevette magát a lány hangjában bújó megvetéstől. – Akkor, gondolom, a karma is ki van zárva. – Ezek egyike sem létezik. – Ezt be is tudod bizonyítani? – Minden kétséget kizáróan nem. De azt sem tudja bebizonyítani senki, hogy léteznek. – Akkor kénytelen leszel belenyugodni abba, hogy ez a világ legvalószínűtlenebb véletlen egybeesése. Én viszont úgy gondolom, hogy

a világegyetemben létezik valamiféle egyensúly. Mindkettőnkkel elbánt a sors. Talán ezt kaptuk kárpótlásul. – Ez teljességgel irracionális… Daniel belefojtotta a szót, és az ajka azonnal el is feledtette Alexszel, amit mondani akart. A férfi végigcsókolgatta az arcát egészen a füléig. – A racionalitás túl van értékelve – suttogta. A szája ismét rátalált a lányéra, aki nem tudott vitatkozni vele. Ez sokkal jobb volt a logikánál. – De ne hidd, hogy megúsztad az Indokínát – dünnyögte Daniel. – Mit? – A filmet. Az életünket tettem kockára azért, hogy megszerezzem, és a legkevesebb, amit megtehetsz… Ezúttal Alex nem hagyta, hogy befejezze. – Holnap – szögezte le a férfi, amikor ismét levegőt vettek. – Holnap – helyeselt a lány.

16. FEJEZET Amikor Alex másnap reggel felébredt, részben el volt telve boldog várakozással, részben szörnyen ostobának érezte magát. Úgy tűnt, mintha egyetlen épkézláb gondolatmenetet nem tudna befejezni anélkül, hogy eszébe ne jutna Daniel arcának valamelyik része, vagy a keze érintése, vagy hogy milyen volt a nyakán érezni a leheletét. Természetesen minden örömteli várakozása ebből fakadt. De rengeteg gyakorlati szempontot is át kellett gondolnia. Előző este, vagyis inkább aznap hajnalban, amikor már a századik jóéjt-csókot adták egymásnak a lépcső tetején, túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen merengjen. A

biztonsági rendszere élesítéséhez és a gázmaszkja felhúzásához is alig maradt energiája, mielőtt álomba zuhant. Az élmények megrészegítették, és emiatt este még nem tudta felfogni, milyen őrültségbe ment bele. Most is nehezére esett bármi másra koncentrálnia, mint Danielre, aki valószínűleg szintén ébren van. Alig várta, hogy ismét láthassa, de ugyanakkor félt is egy kicsit. Mi lesz, ha az előző este olyan természetesnek és ellenállhatatlannak tűnő, eszelős érzelemhullám mostanra egyszerűen elapadt? Mi lesz, ha ismét idegenek lesznek egymásnak, akik nem tudják, mit mondjanak a másiknak? Talán így könnyebb dolguk is lenne, mintha az érzés fennmaradna. Ma vagy holnap, esetleg egy nappal azután Kevin telefonálni fog… Kevin. Pontosan el tudta képzelni, hogyan fog reagálni a férfi a legújabb fejleményekre. Megcsóválta a fejét. Ez nem számít. Mert ma vagy holnap Kevin telefonál, ő pedig elküldi azt az e-mailt, amitől szétszaladnak a patkányok. Kevin összeállít egy névsort. A férfi a saját patkányai nyomába ered, és ha a lány nem cselekszik hasonlóan, akkor az ő patkányai elbújnak a föld alá, amint megszimatolják a veszélyt. Úgyhogy itt kell majd hagynia Danielt, és el kell indulnia a leszámolásra, annak teljes tudatában, hogy nagy valószínűséggel nem fog visszatérni. Ezt hogyan magyarázza majd meg? Mennyi ideje lehet még? Legfeljebb két napja. Milyen rettenetes időzítés! Nem akart úgy nekiindulni a napnak, hogy arra számít, minden egyes óráját együtt tölthetik Daniellel. Ez tisztességtelen lett volna. A férfi hallotta ugyan a tervüket, de Alex biztos volt benne, hogy nem gondolta eléggé végig. Még nem ébredt rá, hogy mindez mit jelent. Úgyhogy hamarosan itt kell őt hagynia. És sokkal hasznosabban töltenék az idejüket, ha addig megtanítaná az elrejtőzés művészetére. És egy újabb lőgyakorlat sem ártana.

Az örömteli várakozás baljós szorongássá változott benne, amikor levonta a megfelelő következtetéseket. Az előző esti viselkedése felelőtlen volt. Ha bármi fogalma lett volna arról, mi jár Daniel fejében, akkor talán megelőzhette volna, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok. Akkor talán sikerül megtartania az illendő távolságot kettejük között. De teljesen váratlanul érte az egész. A normális emberek szándékainak értelmezése soha nem tartozott az erősségei közé. Bár, az igazat megvallva, egy olyan embert, aki a valódi Alexet vonzónak találja, nem igazán lehet normálisnak nevezni. Odakint ugatás hangzott fel. A kutyák hazafelé tartottak a pajtából. A lányban felmerült a kérdés, hogy vajon délelőtt van-e még, vagy már délután. Felkapott egy váltás tiszta ruhát, hatástalanította az ajtót, és kilopakodott a fürdőszobába. Nem akart találkozni Daniellel, amíg meg nem mosta a fogát. Ostobaság. Nem csókolhatja meg még egyszer. Az egyikükkel szemben sem lenne tisztességes. A folyosó sötét volt, a fürdőszoba üres. A Daniel szobájába nyíló ajtó tárva-nyitva állt, és a mögötte lévő helyiség is kihalt volt. A lány gyorsan elintézte a tisztálkodást, és közben igyekezett nem túl gyakran tükörbe nézni, azt kívánva, bárcsak gyorsabban gyógyulna az arca. Az ajka rosszabb állapotban volt, mint előző nap, ismét feldagadt, de ezért csak önmagát hibáztathatta. A pillanatragasztó leesett róla, amíg aludt, és az alsó ajka közepén lévő sötét heg azt jelezte, a szája formája végleg meg fog változni. Miközben elindult lefelé a lépcsőn, meghallotta a tévé hangját. Besétált a nagyszobába, és meglátta Danielt, aki éppen a képernyő mögötti konzol fölé hajolt. A bejárati ajtó nyitva állt, és meleg szellő fújt be a szúnyoghálón, felborzolva a férfi tarkóján lévő tincseket.

Daniel csendesen morgott. – Miért van szüksége bárkinek öt különböző típusú bemenetre? – Hátrasimította a szemébe hulló haját. – Ez csak egy DVD-lejátszó. Nem egy űrrakétát akarok kilőni. Tipikus Daniel. Alex teljesen elgyengült, és olyan erővel öntötte el a gyávaság, hogy legszívesebben megfordult volna, visszalopakodni az emeletre. Hogy lesz képes elmondani neki, amit muszáj? Hirtelen sokkal elviselhetetlenebbé vált a gondolat, mint korábban hitte volna. Csalódást kell okoznia neki. Ekkor Lola felvakkantott a bejárati ajtó felől, és reménykedve kezdte bámulni a szúnyoghálón át. Daniel megfordult, és amikor megpillantotta Alexet, széles vigyor ült ki az arcára. Négy hosszú lépéssel átszelte az egész szobát, és lelkesen a karjába kapta a lányt. – Felkeltél! – konstatálta örömmel. – Éhes vagy? Mindent előkészítettem egy omletthez. – Nem – válaszolta a lány, miközben megpróbálta kiszabadítani magát az öleléséből. Ugyanebben a pillanatban megkordult a gyomra. Daniel lerakta, és felhúzta a szemöldökét. – Úgy értem, igen – ismerte be a lány. – De beszélhetnénk előtte valamiről? Daniel felsóhajtott. – Sejtettem, hogy analizálós hangulatban leszel, amikor felébredsz. De várj egy pillanatot, mielőtt belekezdesz… A lány ki akart térni előle. Nagyon erősen munkált benne a bűntudat. De győzött a vágy, hogy visszacsókolja a férfit. Nem tudta, hogy lesz-e még erre esélye valaha. A csókjuk gyengéd volt, puha és lassú. Danielnek feltűnt, hogy milyen állapotban van a szája. Alex nagy nehezen, sóhajtva húzódott el. Daniel két karja lehullott. Megfogta a lány kezét, és a kanapéhoz vezette. Alex karján mintha apró

elektromos áramütések cikáztak volna felfelé, és ő némán megrótta magát a gyengeségéért. Ideje lenne összeszednie magát. Lola ismét felvakkantott a reményteli hangján, amikor meglátta Alexet az ajtó felé közeledni. A lány bocsánatkérő pillantást vetett neki oda. Kán és Einstein összegömbölyödve hevertek a kiskutya mögött a tornácon. Kán úgy nézett ki, mint egy szőrös sziklaszirt. Daniel útközben felkapta a távirányítót, és elnémította a tévét, mielőtt leereszkedett a padlóra. A lányt is lehúzta maga mellé, és továbbra is a tenyerében tartotta a kezét. Még mindig mosolygott. – Hadd találjam ki. Úgy gondolod, nem viselkedünk bölcsen – szólalt meg. – Hát… igen. – Mert a kapcsolatunk kialakulása miatt elképzelhetetlen, hogy kompatibilisek legyünk egymással. Abban egyetértek, hogy a kezdete nem volt éppen hollywoodi cukormázas történet. – Nem erről van szó. – A lány Daniel kezét kezdte bámulni. Az teljesen eltakarta az övét. Talán tévedett. Lehet, hogy az egész bosszúálló hadművelet rossz ötlet volt. Semmi nem akadályozhatta meg abban, hogy folytassa a menekülést. Ismét megkeresheti azt a pénzt, amit elveszített. Elmehet Chicagóba, rendezheti a kapcsolatukat Joey Giancardival, beállhat a Maffia orvosának. Még az is lehet, hogy abból kiindulva, amit a kiiktatásáról szóló tervről tudott, a Család tényleg képes lesz valamennyire megvédeni. De akár egy isten háta mögötti bisztró pultja mögé is beállhat, és kibírhatja az olyan luxuscikkek nélkül, mint a triptaminok, az opioidok és a kifinomult csapdák. Ki tudja, meddig húzhatja a már beszerzett hamis igazolványaival, ha jól elbújik? – Alex? – szólalt meg a férfi.

– Csak a jövőn gondolkozom. – Arról, hogy hosszú távon is kibírjuk-e egymást? – találgatott Daniel. – Nem, nem a távoli jövőn. Azon gondolkoztam, mi lesz ma este. Vagy holnap. – Ekkor végül felnézett rá. Daniel gyengéd, szürkészöld szeme csak értetlen volt, nem pedig bánatos. Egyelőre. – A bátyád hamarosan telefonálni fog. Daniel elfintorodott. – Erre nem is gondoltam. – Megborzongott. – Azt hiszem, jobb, ha ezt nem személyesen, hanem inkább telefonon említem meg neki. Csak úgy mellékesen. „Ja, és Kevin, beleszerettem Alexbe.” A lány határozottan helytelenítette az idegrendszerén végigfutó borzongásokat, amelyek Daniel tréfás bejelentésétől keletkeztek. Ezzel a szóval nem lenne szabad ilyen könnyedén dobálózni. A férfinak nem lett volna szabad használnia. De a borzongás azért ott volt. – Nem emiatt aggódtam. Emlékszel még a tervre, ugye? – Amint célba ér, elküldjük az e-mailt. Ő kifigyeli, hogy ki reagál. Utána találkozunk vele, és… – Ekkor elhalt a hangja, és hirtelen ráncok jelentek meg a homlokán. – És akkor mindketten… milyen kifejezést is használtatok? Leszámoltok velük, igaz? Az nagyon veszélyes lesz, ugye? Nem hagyhatnánk, hogy Kevin egyedül intézze? Nekem az a benyomásom, hogy nem bánná. Úgy tűnik, nagyon szerette a munkáját. – Nem ebben állapodtunk meg. És, Daniel… – Mi az? – A férfi hangja élesebbé vált, és némi ingerültség is költözött belé. Kezdte megérteni, miről van szó. – Sem Kevin, sem én nem leszünk képesek… a legjobb formánkat mutatni, ha a zsarolásunkra alkalmas valaki ugyanott van, ahol a rosszfiúk. A lány szavai szinte kézzelfogható súllyal hullottak közéjük, és hosszú, döbbent csend követte őket. Daniel egy ideig pislogás nélkül bámulta a lányt. Alex várt.

– Most viccelsz? – kérdezte végül a férfi. A hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. – Tényleg azt hiszed, belemegyek abba, hogy én itt maradok, és halálra aggódom magam, amíg te az életedet kockáztatod? – Bele kell menned. – Alex… – Tudok vigyázni magamra. – Ezzel tisztában vagyok, de… ezt egyszerűen nem tudom felfogni. Hogy fogom kibírni? Itt várakozom, miközben semmit nem tudok rólad? Alex, én komolyan beszélek! A hangja a vége felé már türelmetlenné vált. A lány rá se nézett, egyenesen meredt maga elé, a televízióra. – Alex? – Adj rá hangot. Most azonnal! Daniel a tévére pillantott, egy röpke másodpercre mozdulatlanná dermedt, majd felugrott, és kotorászni kezdett a padlón a távirányító után. A bemondó hangja hirtelen mennydörögni kezdett a hangszórókból. – …csütörtök óta nem látták, amikor a rendőrség szerint elrabolták az iskolából, ahol tanít. Magas jutalmat tűztek ki annak, aki a megtalálásához vezető információkkal tud szolgálni. Amennyiben látta ezt az embert, kérjük, hívja a lent látható számot. A képernyőt betöltötte Daniel hatalmas méretűre nagyított arca. A kép inkább amatőr fotónak tűnt, mint az iskolai évkönyv hivatalos portréjának. Daniel valami napfényes helyen állt, szélesen mosolygott, a haja pedig kócos és nedves volt az izzadságtól. Széles mozdulattal karolta át a két mellette álló alacsonyabb embert, akiknek az arcát kivágták a képből. Jó fotó volt róla, egyszerre vonzó és magával ragadó. Daniel olyasvalakinek tűnt rajta, akin szívesen segítene az ember. A képernyő alján egy ingyenesen hívható, vörös telefonszám díszelgett.

A kép eltűnt, és most egy jóképűen öregedő riporter, illetve egy sokkal fiatalabb, pimaszul csinos riporternő vette át a helyét. – Szomorú hírek, Brian. Reménykedjünk, hogy hamarosan visszakerül a családjához. És most pillantsunk rá az időjárásra Marceline-nal. Mire számíthatunk a hét hátralévő részében, Marcie? A kép egy dús idomú, barna hajú nőre váltott, aki az egész országot ábrázoló digitális térkép előtt állt. – Országos híradó – suttogta Alex. Az agya máris elkezdte sorba venni a szóba jöhető lehetőségeket. Daniel lenémította a hangot. – Talán az iskola hívta fel a rendőrséget – mondta. A lány ránézett. – Mi van? – Daniel, tudod, hányan tűnnek el minden nap? – Hm… és a fényképük nem kerül be a híradóba, igaz? – Főleg nem felnőtt férfiaké, akik alig pár napja tűntek el. – A lány felállt, és fel-alá kezdett járkálni. – Elő akarnak keríteni. Ez mit jelenthet? Mi lehet a céljuk? Azt hiszik, Kevin megölt engem? Vagy azt, hogy rájöttem az igazságra, és leléptem veled? Miért gondolják, hogy magammal vinnélek? Biztos, hogy Kevinről van szó. Az az ő arca is. Azt hiszik, én veszítettem. Ugye? A CIA bármit könnyebben bejuttat a híradóba, mint a részlegem. Persze, ha együttműködnek… – Kevin vajon látta már? – aggodalmaskodott Daniel. – Most ott van Washingtonban… – Akár igen, akár nem, ő nem mutogatja az arcát. A lány még egy percig járkált, majd visszaült Daniel mellé. Maga alá húzta a lábát, és megfogta a férfi kezét. – Daniel, kivel beszéltél tegnap?

A férfi elvörösödött. – Már mondtam. Nem beszéltem senkivel, csak az eladókkal. – Tudom, de kik voltak azok? Férfiak, nők, idősek, fiatalok? – Az élelmiszerboltban egy pasas ült a kassza mögött, idősebb, talán olyan ötvenes, latin. – Nagy volt a forgalom? – Aránylag. Ő volt az egyetlen kasszás. Hárman álltak a sorban mögöttem. – Az jó. – Az egydolláros bolt kicsi volt. Csak én voltam benne. De a pult mögött ment a tévé… a pénztárosnő valami kvízműsort nézett. Nem nagyon pillantott fel. – Mennyi idős volt? – Idősebb, mint a másik fickó. Ősz hajú. Miért? Az idősek többet nézik a híradót, ugye? A lány megvonta a vállát. – Lehet. És a harmadik? – Azt hiszem, most érettségizhetett. Azon gondolkoztam, vége van-e már az iskolának, mielőtt rájöttem, hogy ott dolgozik. A lány gyomra hirtelen csomóba rándult. – Egy fiatal lány? És barátságos volt… nagyon barátságos. –Nem kérdés volt. – Igen. Honnan tudod? A lány felsóhajtott. – Daniel, te egy vonzó férfi vagy. – A legjobb esetben is csak hétköznapi. És legalább tíz éve kinőttem már abból a korosztályból – tiltakozott. – Elég idős vagy ahhoz, hogy érdekes legyél. De ez nem számít. Megtesszük, amit tudunk. Te most felhagysz a borotválkozással, és nem simán csak meghúzzuk magunkat, hanem eltűnünk. Ezenfelül csak abban

reménykedhetünk, hogy a lány nem nagyon néz híradót. És hogy nem találkozik semmivel a közösségi oldalakon. – Mert meg fogják osztani? – Ha esetleg eszükbe jut. Nagyon elszántan terjesztik a híredet. Daniel a szabad kezébe temette az arcát. – Sajnálom. – Semmi baj. Mindnyájan elkövettünk hibákat a kis kalandunk során. – Te nem. Csak azt akarod, hogy jobban érezzem magam. – Én az elmúlt hetekben több hibát is elkövettem. A férfi hitetlenkedve nézett fel. – Egy, nem töröltem azonnal Carston levelét válasz nélkül. Kettő, bedőltem a cselnek. Három, nem vettem észre a nyomkövetődet. Négy, nem biztosítottam be a pajta mennyezetét. Utána pedig Kevin követte el azt a hibát, hogy levette a gázmaszkot… Azt hiszem, az ő részéről ez volt az egyetlen hiba, azt leszámítva, hogy nem volt járműve a meneküléshez. A fenébe, szerintem ezt a kört ő nyerte. – Az elején is elkövethetett valamilyen hibát, különben a CIA elhitte volna, hogy meghalt. – Jogos. Köszönöm. – Arnie viszont – tette hozzá a férfi szomorúan –, Arnie még mindig száz százalékon áll. – Te nem utálod az ilyen elviselhetetlen perfekcionistákat? Daniel felnevetett. – Dehogynem. Rettenetesen. – Majd minden vidámság eltűnt az arcáról. – De nem hinném, hogy te olyan sok hibát elkövettél. Úgy értem, ha a saját jólétedről volt szó, akkor talán. De ha az enyémről… Hát, én örülök, hogy bedőltél nekik. A lány kajánul végigmérte. – Szerintem egy kicsit túlzásba viszed a romantikát. – Azt kívánta, bárcsak teljesen ki tudná törölni a fejéből az első estéjük emlékét, ha másképp nem, szikével. Bárcsak ne élnének olyan

tisztán és élesen azok a képek a fejében… a Daniel nyakán kidudorodó inak, a fojtott üvöltése. Megborzongott, és azon gondolkozott, vajon mennyi idő múlva fognak elhalványulni. – Komolyan beszélek. Ha nem téged, akkor valaki mást küldtek volna értem. És ha annak az embernek sikerül legyőznie Kevint, akkor bárki is lett volna, ott helyben megöl engem, nincs igazam? A lány belenézett a nyílt tekintetébe, és ismét megborzongott. – De igen. Igazad van. Daniel hosszan visszabámult rá, majd felsóhajtott. – Szóval, most mit fogunk tenni? Alex összehúzta a szemöldökét. – Korlátozottak a lehetőségeink. Az arcom még mindig nincs olyan állapotban, hogy mutogassam. De a tiédnél már jobb. Úgyhogy itt is maradhatunk, és meghúzhatjuk magunkat, de el is mehetünk északra. Van ott egy házam. Nem olyan fényűző, mint ez, és nem is ennyire biztonságos. Én nem rendelkezem a testvéred készleteivel. – Meg sem próbálta leplezni a hangjában csengő irigységet. – Szóval, szerinted itt biztonságosabb? – Az attól függ. Szívesen meghallgatnám, mit gondol Arnie a városról, mielőtt ezt eldöntjük. Kevin véleménye is számítana. Remélhetőleg hamarosan telefonál. A tervek kicsit megváltoztak. Szerintem megkapja, amit akar, és végül mégis ő lesz a győztes. • • • A napjuk csigalassúsággal vánszorgott. Alexet nem lehetett levakarni a tévéről. Nem mintha számított volna, hogy hányszor adják le a körözést, és hány csatorna kapja fel újra meg újra, de akkor is muszáj volt látnia. Arnie pontosan olyan sztoikusan fogadta a helyzetet, mint várta, csak a hunyorgó tekintete árulta el az aggodalmát.

Alex le akarta küldeni Arnie-t Kevin barlangjába azoknak a dolgoknak a listájával, amelyekre szüksége volt. Szerette volna a kezében tartani a SIG-et némi tartalék lőszerrel együtt, Danielnél pedig azt a lefűrészelt csövű vadászpuskát látta volna szívesen, amit Kevin készletében pillantott meg. A mesterlövészpuskák szűk térben kevésbé lettek volna hasznosak. A sörétes puska egyetlen lövése több támadót is ártalmatlanná tud tenni. Még egy gázmaszkot is akart keresni – nem drótozhatja be a házat, ha nem talál egy harmadikat Arnie-nak. Kételkedett abban, hogy Kevin ne szerzett volna be egy ennyire magától értetődő biztonsági felszerelést, de persze ez talán csak a hozzá hasonló emberek számára nyilvánvaló. Ebben a világban Kevin valószínűleg csak a golyók és a bombák miatt aggódik. Nagy szüksége lett volna ezekre a dolgokra, de attól tartott, hogy elkésett az előkészületekkel. Ha a csillogó szemű pénztáros kislány már az első adás után telefonált, az ellenségeiknek akkor is szükségük van egy kis időre ahhoz, hogy megkezdjék a kutatást. Valakinek ide kell jönnie, utána faggatóznia kell a városban, majd végül le kell nyomoznia a felmerülő szálakat. De utána megkezdődik a megfigyelés. És a lány nem tudhatta, hogy megkezdődött-e már. Noha mind ő, mind Daniel odabent maradtak, behúzott függönyök mögött, talán valaki máris megfigyeli Arnie-t. És ha Arnie elindul Kevin barlangjához, akkor követni fogják. Ezen a ponton akár ki is tehetnének egy óriásplakátot azzal a szöveggel, hogy GRATULÁLUNK, MEGTALÁLTA, AMIT KERESETT! SZOLGÁLJA KI MAGÁT NÉHÁNY AKNAVETŐVEL! Semmi olyat nem tehetnek, ami elárulhatná a rejtekhely létezését. A lány legalapvetőbb védőfelszerelései a keze ügyében voltak, minden olyasmit pedig bepakolt a hátizsákjába – kategória szerint gondosan bezacskózva –, amire szüksége lehet egy gyors visszavonulás során.

Megkérte Arnie-t, hogy álljon a furgonnal a ház mögé, közel Arnie hálószobaablakához, hogy egyetlen észrevétlen lépéssel az utastérben teremhessenek. Azt kívánta, bárcsak telefonálna már Kevin, vagy legalább bízott volna bennük annyira, hogy megadja Danielnek a saját eldobhatós telefonjának a számát vészhelyzet esetére. Talán beépített a házba pár olyan biztonsági rendszert, amelyekről még Arnie sem tud. Daniel elkészítette a vacsorát mindhármuknak, és bár a menü ezúttal nem volt olyan kifinomult, mint előző este, azért a férfi ismét remekelt. A lány megkérte, hogy takarékoskodjon a készleteikkel. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, amíg ismét elmehetnek vásárolni. Megdöbbentette, mennyire nem vesz tudomást Daniel Arnie-ról. Mármint tudomást vett róla, csak nem jelezte semmivel. Nem mintha udvariatlan lett volna a férfival vagy semmibe vette volna, de a legcsekélyebb mértékben sem próbálta eltitkolni előle az intim viszonyát Alexszel. Kétszer is megfogta a kezét, egyszer pedig megcsókolta a feje búbját, amikor a lány elhaladt mellette az edényekkel. Nem túl meglepő módon Arnie semmilyen formában nem reagált Daniel tüntető viselkedésére, de a lányban felmerült a kérdés, hogy vajon mit gondolhat az egészről. Arnie tájékoztatta őket, hogy váltott műszakban őrizteti a kutyákkal a külső kerítést – mind a tíz kilométernyit –, amíg világos van odakint, vagyis távcsővel megfigyelhetik őket. Ha bárki olyan közel megy a birtokhoz, hogy megláthassa a házat, a kutyák riasztani fognak. Miután ezt bejelentette, szokásához híven korán nyugovóra tért. Alex és Daniel fennmaradtak, hogy megnézzék az esti híradót. Daniel olyan magától értetődő módon gömbölyödött a lány köré a kanapén, hogy az egyáltalán nem tűnt természetellenesnek. A lány nem is

emlékezett arra, hogy mikor érezte magát ilyen kellemesen valakinek a testi közelségétől. Az anyja is mindig ridegen ölelte meg őt régebben. Az a típus volt, aki ritkán mutatja ki az érzelmeit akár szavakkal, akár tettekkel. Barnabyval inkább a szavak szintjén került közeli kapcsolatba, nem pedig fizikailag. Emiatt úgy gondolta, hogy minimum furán kellene éreznie magát attól, hogy a lábát egy másik ember ölében nyugtatja, és a fejét is annak a másik embernek a vállára hajtja, miközben az illető átöleli, de egyszerűen csak ellazult. Mintha a közelségük valamiért oldotta volna benne a stresszt. Ismét leadták a Daniel eltűnésével kapcsolatos hírt. Most később jött a blokkon belül, és a lány látta, hogy a bemondó már unja a sztorit. Lehet, hogy az Ügynökség csak egy rövid időre képes ráerőltetni a körözést a hírműsorokra, de azt nem akadályozhatják meg, hogy a csatorna jelezze, mennyire nincs hírértéke a dolognak. – Azt hiszem, figyelmeztetnem kellene téged… amennyiben nem jutott eszedbe magadtól is – szólalt meg Alex. Daniel igyekezett vidáman válaszolni, de hallatszott a hangjában az aggodalom. – Nem hiszem, hogy eszembe jutott. – Ha ezzel a körözéssel nem jutnak gyors eredményre, akkor emelniük kell a tétet, hogy ébren tartsák a sajtó érdeklődését. – Mit jelent az, hogy emelniük kell a tétet? A lány hátrébb dőlt, hogy lássa az arcát. – Valahogy szaftosabbá kell tenniük a történetedet. Vagyis meg fognak gyanúsítani valamivel. Kitalálják, hogy elraboltál vagy molesztáltál egy diákot. Valószínűleg valami ilyesmiről lesz szó. De az is lehet, hogy ennél kreatívabbak lesznek. Daniel tekintete visszavándorolt a képernyőre, noha a bemondó már az előzetes előválasztási jóslatoknál tartott. Elvörösödött, majd elsápadt. A

lány hagyta, hogy feldolgozza magában a hallottakat. El tudta képzelni, milyen nehéz lehet egy hozzá hasonló embernek megbarátkoznia a gondolattal, hogy hamarosan bűnözővé válik. – És semmit nem tehetek ez ellen – jelentette ki a férfi halkan. A hangsúlya nem kérdésre utalt. – Nem. – De legalább a szüleim nem fogják már látni. És talán… szerintem nem fogja minden barátom elhinni. – Én nem hinném el – helyeselt a lány. Daniel mosolygott. – Volt egy olyan időszak, nem is túl régen, amikor elhitted rólam, hogy képes lennék meggyilkolni pár millió embert. – Akkor még nem ismertelek. – Ez igaz. A késő esti híradó végét követően visszafogottabban köszöntek el egymástól éjszakára, mint előző este, majd a lány takarítani kezdett. Lehet, hogy sietve kell majd távozniuk. Szétszerelte és elpakolta a laboratóriumát, majd felvett egy macskanadrágot és egy fekete pólót – ezekben kényelmesen fogja érezni magát, ha aznap éjjel kell elmenekülniük. Érezte, hogy fáradt, de az agya egyszerűen nem volt képes leállni. Nem akarta, hogy bármi elkerülje a figyelmét. Talán Danielnek igaza volt, és az első nagy hibái igazából jó húzások voltak, amik megmentették a férfi életét. Viszont több hibát nem engedhet meg magának. Most már nem csak a saját élete forog kockán. Csendben felsóhajtott. Annak is megvan a jó oldala, ha az ember függ valakitől, viszont a terhei sokkal nehezebbé válnak. A gondolatait csendes kopogtatás szakította félbe.

– Ne nyisd ki az ajtót! – kiáltott fel a lány, miközben hirtelen felült. A tábori ágy megnyikordult alatta. Kis szünet következett, majd Daniel hangja: – Gázmaszk van rajtad? – Igen. – Gondoltam. Fojtottnak tűnt a hangod. Még egy kis szünet. – Ennyire bonyolult hatástalanítani a védelmi rendszeredet? – csodálkozott a férfi. – Adj egy percet. Egy percnél kevesebb idő is elég volt a drótok biztosításához. A lány a feje tetejére tolta a maszkot, és kinyitotta az ajtót. Daniel az ajtófélfának támaszkodott. Alex tökéletesen látta a sötétben, de a férfi fáradtnak és szomorúnak tűnt. – Nagyon aggódhatsz – állapította meg a lányról, miközben felnyúlt, és könnyedén megérintette a gázmaszkját. – Igazából mindig ebben alszom. Furcsán érzem magam, ha nincs rajtam. Valami baj van? – Mármint az eddigi bajokon túl? Nincs. Csak… egyedül éreztem magam. Nem tudtam aludni. Veled akartam lenni. – Daniel egy kicsit habozott. – Bejöhetek? – Hát… rendben. – A lány hátralépett, és felkapcsolta a lámpát. Daniel körbenézett, és megváltozott az arckifejezése. – Kevin ezt a szobát adta neked? Miért nem szóltál? Neked az én szobámban kellene aludnod! – Nekem ez is elég – biztosította a lány. – Amúgy sem rajongok annyira az ágyakért. Biztonságosabb, ha nem alszom mélyen. – Nem is tudom, mit mondjak erre. Képtelen lennék továbbra is egy franciaágyon aludni abban a tudatban, hogy te egy szerszámos doboz

közepén kucorogsz. – De nekem tényleg jó itt. Daniel kételkedve méregette, majd a pillantása váratlanul bátortalanná vált. – Meg akartam hívatni magam, de úgy látom, hogy itt még te is alig férsz el. – Odébb tolhatunk néhány ládát… – Nekem jobb ötletem van. Gyere velem – nyújtotta a kezét a férfi. A lány megfogta, anélkül, hogy belegondolt volna, mit csinál. Daniel végighúzta a sötét folyosón, el a fürdőszoba mellett, be a saját szobájába. Ott nem világított más, csak a kislámpa az éjjeliszekrényen. Daniel szobája kifejezetten szép volt, nagyobb összhangban állt Kevin esztétikai ízlésével, mint a lány raktárhelyisége. A szoba közepén fehér ágytakaróval letakart hatalmas ágy terpeszkedett, amelynek rusztikus, baldachintartó oszlopos keretét művésziesen csiszolatlan fatörzsekből készítették. Az ágy alsó végénél aranyszínű takaró hevert, ugyanolyan árnyalatú, mint a fa. – Látod? – kérdezte a férfi. – Kizárt, hogy képes lennék még egyszer itt aludni azután, hogy láttam a te nyomorúságos szobádat. Kevésbé érezném magam férfiasnak tőle. – Én biztosan nem költözöm. Már bedrótoztam a szobámat. Néhány pillanatig kínos csendben álldogáltak a szoba ajtajában. – Nem volt semmi konkrét kérdésem, amit meg akartam volna beszélni veled. Csak ott akartam lenni, ahol te vagy. – Semmi baj. Én sem aludtam. – Akkor ne aludjunk együtt – vágta rá Daniel, majd elvörösödött, és szégyenlősen felnevetett. – Ez egyáltalán nem hangzott illendőn. – Ismét az ágy felé kezdte húzni a lány kezét. – Nézd, megígérem, hogy tökéletes

úriemberként fogok viselkedni – mondta –, csak kevésbé vagyok ideges, ha láthatlak. A lány felmászott mellé a vastag ágytakaróra, együtt nevetett a férfival az esetlenségén, magában pedig azon gondolkozott, hogy tényleg azt szeretné-e, ha Daniel úriemberként viselkedne. De szigorúan megfeddte magát, hogy nem ez a megfelelő pillanat az ilyesfajta gondolatokra. Majd talán valamikor, a jövőben, amikor már nem forog veszélyben az életük. Már, ha valaha is lesz ilyen. Daniel megfogta a kezét, de illedelmes távolságot tartott tőle. Mindketten hátradőltek a fehér tollpárnák halmára. Daniel a feje mögé tette a kezét, és végignézett a lányon. – Látod, így mindjárt jobb. És tényleg jobb volt. De ez az egész egyáltalán nem tűnt logikusnak. A lánynak ki kellett mennie a biztonságos szobájából, és el kellett távolodnia a fegyvereitől. Furcsa módon most mégis nagyobb biztonságban érezte magát. – Igen – helyeselt. Lehúzta a fejéről a gázmaszkot, és letette maga mellé. – Hideg a kezed. Mielőtt még Alex válaszolhatott volna, Daniel felpattant, és megfogta az ágy végén heverő takarót. Megrázta, majd magukra terítette. Amikor visszafeküdt, közelebb volt a lányhoz, mint korábban. A válla a lányéhoz ért, a karja pedig a karjához, miközben ismét megfogta a kezét. Alex azon gondolkozott, vajon miért ezek a dolgok töltik be olyan élénken a gondolatait, holott a túlélés szempontjából semmit nem számítanak? – Köszönöm – mondta. – Ne értsd félre, mert ez elismerés akar lenni, nem pedig a társaságod kritikája, de azt hiszem, ha itt maradnál velem, el tudnék aludni.

– Tudom, mire gondolsz. Hosszú napunk volt. – Igen – helyeselt Daniel hevesen. – Kényelmesen fekszel? – Igen. És te se értsd félre, de lehet, hogy valamikor később majd visszaveszem a gázmaszkomat. Megszokásból. Daniel elmosolyodott. – Mások plüssmacit szoktak ölelgetni elalvás közben. – Pontosan erről van szó nálam is, csak a gázmaszk nem olyan végtelenül imádnivaló. Daniel a lány mellé gurult, és a halántékának támasztotta a homlokát. Alex érezte, ahogy a szempillái az arcát simogatják, miközben a férfi lehunyta a szemét. Jobb karja a lány derekára csúszott. – Szerintem végtelenül imádnivaló vagy – suttogta. Olyan volt a hangja, mintha félig már aludna. – És természetesen halálosan rémisztő is – ásította. – Ez nagyon kedves tőled – felelte a lány, de nem volt biztos benne, hogy Daniel meghallotta. A férfi olyan egyenletesen vette a levegőt, mintha máris elaludt volna. Alex várt még néhány pillanatot, majd óvatosan felnyúlt a szabad kezével, hogy megsimogassa a fürtjeit. Lágyak voltak, és selymesek. Az ujjai végigsiklottak Daniel végtelenül nyugodt, öntudatlan vonásain. Megint ugyanazt az ártatlan, békés arcot vette ki belőlük, ami mintha nem is erről a világról származott volna. Még soha nem látott semmit, ami ennyire szép. Így aludt el, kezét védelmezően Daniel tarkójára téve. A háta mögött heverő gázmaszkról teljesen megfeledkezett.

17. FEJEZET

Kevin nem telefonált. Daniel ezt nem találta furcsának, de Arnie válla mintha kicsit beesett volna a várakozástól. Legalábbis a lánynak úgy tűnt. Túlságosan sok idő telt el. Alex úgy értelmezte a helyzetet, hogy Kevinnek egyszerűen csak egy olyan helyet kell találnia, ahonnan jól megfigyelheti a célpontot: Carstont. Washingtonba két nap alatt bőven oda kellett volna érnie, még akkor is, ha kényelmesen vezet. A lány pontosan elmagyarázta neki, hol találhatja meg a volt főnökét. Legfeljebb pár órányi feladat. Ha Carston mégsem volt ott, Kevinnek telefonálnia kellett volna. Mi történhetett? Bajba került? Meddig várjon, mielőtt felveti ezt a lehetőséget Danielnek? A dolog jó oldala az volt, hogy minden egyes eltelt óra az arca gyógyulását segítette. Elért arra a pontra, hogy homályos megvilágításban és rengeteg sminkkel akár három-négy másodpercig is el tudta volna kerülni a feltűnést. A várakozás az unalom, a stressz és valamiféle bizarr boldogság furcsa keveréke volt. A balsorsra ítélt boldogságé, a korlátozott idejű boldogságé. De ettől nem lett kevésbé… magával ragadó. A lánynak nagyon sötét gondolatokkal kellett volna küzdenie éppen, és a fülét a vadászat lüktetésének kellett volna betöltenie, de ennek ellenére azon kapta magát, hogy folyamatosan mosolyog. Az sem segített a dolgon, hogy Daniel is éppen olyan illetlenül vidám volt, mint ő. Ezt másnap délután meg is beszélték, miközben a híreket nézték. Amikor Arnie kiment a kutyákhoz, Alex becsempészte Lolát – bűntudata volt, amiért ki kell zárniuk őket –, és Einstein és Kán is vele tartottak. Amitől a szoba zavaróan tele lett kutyákkal. A lány csak remélni tudta, hogy Arnie nem fog haragudni. A kutyáknak biztosan be szabad menniük

valamikor a házba, különben nem lenne kutyaajtó a mosókonyhában. De nem tudta, hogy általában azért tartják-e kint őket, mert ez része a kiképzésüknek, vagy egyszerűen így hatékonyabban működnek riasztórendszerként. Lola Alex combján nyugtatta lógó tokáját és füleit, aki attól tartott, hogy nemsokára nyáladzási problémákkal is meg kell küzdenie. Einstein egyenesen felugrott a kanapéra Daniel mellé, és lelkesen csóválta a farkát szabályszegés közben. Kán egy hosszú szőnyeggé változott a kanapé előtt. A hírműsor unalmas bevezetője után Daniel kinyújtóztatta hosszú lábát Kán hátán. Kán láthatóan nem bánta a dolgot. Alex megsimogatta Lola fülét, mire Lola farka dobolni kezdett a padlón. Az egész nagyon kényelmesnek és ismerősnek tűnt, noha a lány még soha életében nem volt ilyen helyzetben. Soha nem vették még ilyen szorosan körbe eleven dolgok – nem értek hozzá, nem hallotta a lélegzetvételüket –, és végképp soha nem fogta még egy olyan férfi kezét, aki cukinak… és ugyanakkor halálosan rémisztőnek találta őt. Daniel mindent tudott róla, és mégis ilyen tekintettel nézett rá… A tekintete ösztönösen a férfi arcára vándorolt, miközben mindezt végiggondolta, és azon kapta Danielt, hogy őt nézi. A férfi rávillantotta a szokásos széles, derűs mosolyát – a kétnapos borostától furcsán keményfiúsnak tűnt –, ő pedig gondolkodás nélkül visszamosolygott rá. Mindenféle buborékszerű érzések törtek fel a mellkasában, és a lány rádöbbent, hogy valószínűleg most a legboldogabb egész életében. Felsóhajtott, majd felsóhajtott. Daniel a tévére pillantott az okokat keresve, de ott csak egy reklám ment. – Mi történt? – Idiótának érzem magam – ismerte be a lány. – Ostobának. Részegnek. Miért tűnik minden olyan jónak? Két épkézláb gondolatot sem tudok

összefűzni. Aggódni próbálok, de mosolygás lesz a vége. Simán lehet, hogy kezdek megőrülni, de ez messze nem zavar annyira, amennyire kellene. Legszívesebben felpofoznám magam, de még csak most kezd begyógyulni az arcom. Daniel felnevetett. – Azt hiszem, ez a szerelem egyik káros mellékhatása. Ismét az a gyomorbizsergés. – Szerinted erről van szó? – Nekem nagyon úgy tűnik. A lány összeráncolta a homlokát. – Nekem nincs összehasonlítási alapom. Mi van, ha tényleg kezdek megőrülni? – Teljesen biztosra veszem, hogy épelméjű vagy. – De én nem hiszek abban, hogy ilyen gyorsan bele lehet szeretni valakibe. – Az igazat megvallva, Alex magában a szerelemben, a romantikus szerelemben sem hitt. A kémiai reakciókban természetesen igen, és a szexuális vonzalomban is. A kompatibilitásban. A barátságban. A hűségben és a felelősségvállalásban. De a szerelem túlságosan meseszerűnek tűnt számára. – Én sem… hittem benne korábban. Úgy értem, mindig is hittem az első pillantásra bekövetkező vonzalomban. Azt már tapasztaltam. És ez határozottan nagy szerepet játszik abban, amit most érzek – vigyorodott el Daniel ismét. – De a szerelem első látásra? Biztos voltam benne, hogy ez csak kitaláció. – Persze hogy az. – Leszámítva, hogy… – Nincs semmi leszámítva, Daniel. – Leszámítva, hogy azon a metrón történt velem valami, ami kívül esik minden tapasztalatomon, és amit elmagyarázni sem tudok.

A lány nem tudta, mit mondjon. A tévére pillantott, ahol ebben a pillanatban megszólalt a híradó végének főcímzenéje. Ez Daniel figyelmét is felkeltette. – Lemaradtunk róla? – Nem. Nem mutatták. – Ez nem jó – kockáztatta meg a férfi élessé váló hangon. – Kapásból több tippem is van, hogy mit jelenthet. Az egyik, hogy beerőltették a sztorit a hírműsorokba, és amikor nem hozott eredményt, hagyták elhalni. A másik, hogy a sztori nemsokára megváltozik. Daniel válla megfeszült. – Szerinted mikor láthatjuk a következő változatot? – Ha erről van szó, akkor nagyon hamar. Volt egy harmadik lehetőség is, de azt nem akarta hangosan kimondani. A sztori akkor is azonnal eltűnne, ha sikerül megszerezniük, amit akartak. Ha elkapták Kevint. A lány úgy érezte, most már eléggé ismeri Kevin jellemét ahhoz, hogy tudja, nem adná fel őket könnyedén. Elég okos ahhoz, hogy amennyiben a részleg elkapja, a leghihetőbb verziót adja elő: már nem tudta megmenteni Danielt, és azután, hogy megölte Leandert, Washingtonba ment bosszút állni. Biztosan ki fog tartani e mellett a változat mellett egy darabig… vagy legalábbis remélhetőleg. A lány nem tudta, mostanában ki végzi a kihallgatásokat. Ha az a valaki érti a dolgát, akkor Kevin végül el fogja mondani az igazat. Bármennyire is nem tartozott a férfi rajongótáborába, most felkavarodott a gyomra a gondolattól. Persze az is lehet, hogy Kevin éppen úgy felkészült az elfogására, ahogyan ő. Talán már nem is él. Batman barlangja ide vagy oda, ha Kevin éjfélig nem telefonál, akkor ideje lelépniük. Ő mindig is tisztában volt azzal, hogy mikor nem szabad kockára tenni a szerencséjét.

Ez a gondolat minden vidámságot kiölt belőle. Ami annak a jele, hogy legalább nem őrült meg teljesen. Egyelőre. Kiterelték a kutyákat a tornácra, mielőtt még Arnie-nak vissza kellett volna érnie, bár az állatok szaga amúgy is elárulja majd őket. Daniel nekilátott a spagettiszósz elkészítésének, és a lány is segített neki az egyszerűbb dolgokban: a konzervek kinyitásában és a fűszerek lemérésében. Olyan hatékonyan és kényelmesen tudtak együtt dolgozni, mintha évek óta ezt csinálnák. Vajon Daniel erről beszélt? Arról, hogy milyen furcsán jól működnek együtt? Bár a lány még mindig nem hitt az elméletében, be kellett ismernie, hogy ő sem tudott rá más magyarázatot kitalálni. Daniel egy ismerős dallamot dúdolgatott munka közben, amit Alex először nem tudott hova tenni. De hamarosan azon kapta magát, hogy ő is vele együtt dúdol, Daniel pedig a dal szövegét is énekelni kezdte. – Guilty feet have got no rhythm – dalolta. – Ez a dal nem öregebb nálad? – kérdezte a lány egy pillanattal később. Daniel meglepettnek tűnt. – Hangosan énekeltem volna? Elnézést, hajlamos vagyok az ilyesmire főzés közben, ha nem fogom vissza magam. – Honnan ismered egyáltalán a szövegét? – Tájékoztatnálak téged, hogy a Careless Whisper a mai napig hihetetlenül népszerű a karaokebárokban. A nyolcvanas évek tematikájú bulikon mindenkit lesöprök vele a színpadról. – Karaoke? – Hé, ki mondta, hogy a tanárok nem tudnak bulizni? – Daniel a szószos kanalat a jobb kezében tartva odébb lépett a tűzhelytől, és a baljával lazán átölelte Alexet. Körbetáncolt vele, borostás állát a lány arcához simítva, miközben azt énekelte: – Pain is all you’ll find… – majd visszafordult a

tűzhelyhez, és egy helyben táncolt, miközben arról énekelt, hogy soha többé nem fog táncolni. Ne legyél idióta, figyelmeztette a lányt az agya, miközben az arcán ismét elterült az idült mosoly. Fogd be, válaszolta a teste. Daniel hangja nem az a fajta volt, ami színpadra kívánkozott volna, de kellemes, könnyed tenor volt, és a hiányosságait a lelkesedésével pótolta. Mire meghallották, hogy a kutyák üdvözlik Arnie-t az ajtóban, már éppen a Total Eclipse of the Heartot énekelték együtt szenvedélyesen. Alex azonnal elhallgatott, és fülig elvörösödött, de Daniel úgy folytatta, mintha sem a lány szégyenlőssége, sem Arnie belépője nem tűnt volna fel neki. – I really need you tonight! – harsogta éppen, miközben Arnie a fejét csóválva besétált az ajtón. Alexben felmerült a kérdés, hogy Kevin vajon tudott-e szórakoztató lenni valaha is, vagy mindig csak hivatalos dolgokról beszélt Arnie-val kettesben. Arnie semmilyen kommentárt nem fűzött a látottakhoz, csak behúzta maga mögött a szúnyoghálós ajtót, és friss, meleg levegő keveredett a hagyma, fokhagyma és paradicsom illatába. Alex emlékeztette magát, hogy ilyenkor este, amikor kint sötét van, bent pedig világos, ügyelnie kell rá, hogy becsukják a bejárati ajtót, mielőtt ő vagy Daniel a helyiség kívülről is látható részeibe tévednének. – A kutyák jeleztek bármit is? – kérdezte Arnie-tól. – Nem. Ha találtak volna valamit, azt biztosan meghalljátok. A lány összehúzta a szemöldökét. – Kivették a hírekből. Összenéztek az idősebb férfival. Arnie tekintete Danielre villant, majd vissza a lányhoz, aki tudta, mit akar tőle kérdezni, és megrázta a fejét. Nem, nem beszélt Daniellel Kevinről, és arról, hogy mit jelenthet a

hallgatása. Arnie ismét hunyorogni kezdett, ami nála a stressz egyetlen árulkodó jele volt. Arnie érdekében olyan hamar el kell tűnniük, amilyen hamar csak tudnak. Ha bárki összeköti Alexet és Danielt ezzel a házzal, akkor Arnie is veszélybe kerül. Remélte, hogy az idős férfi megértő lesz majd a furgonjával kapcsolatban. A vacsora visszafogottan telt, és ez a hangulat mintha még Danielre is átragadt volna. A lány úgy döntött, hogy amint kettesben maradnak, beszámol neki a Kevinnel kapcsolatos félelmeiről. Csodás lenne, ha hagyhatna neki még egy nyugalomban töltött éjszakát, de valószínűleg okosabb, ha még napfelkelte előtt távoznak. Miután végeztek, a lány segített leszedni az asztalt, miközben Arnie bekapcsolta a híradót. Már kívülről fújták az egész műsort. A lány úgy érezte, képes lenne szóról szóra együtt szavalni a híreket a bemondónővel. Arnie még nem látta őket aznap háromszor, úgyhogy letelepedett a fotelba. Az egyik kutya vinnyogott a szúnyoghálós ajtó előtt. Valószínűleg Lola. A lány reménykedett, hogy nem kényeztette el őket túlságosan délután. Soha nem gondolta volna magáról, hogy kutyaszerető típus, de most rájött, hogy hiányozni fog neki a falka meleg és befogadó közege. Talán egy szép napon – ha Kevin valahogy mégis életben marad, és a tervüket is sikerül végrehajtaniuk – szerez magának egy kutyát. Ha az összes boldog álma valóra válik, akkor még az is lehet, hogy Kevin hajlandó lesz eladni neki Lolát. Ami valószínűleg nem túl praktikus… Egy rövid, mély puffanó hang szakította félbe a gondolatait. Olyan hang, ami nem illett a környezetbe. Miközben a lány tekintete megindult Daniel felé, hátha ő ejtett el egy evőeszközt vagy csapott be egy fiókot, a gondolatai már előreszaladtak. Mielőtt még a teste utolérte volna az agyát, hangos, gyászos üvöltés és vicsorgó morgás támadt a tornácon. Újabb

puffanás hallatszott, és a vonítás egy döbbent és fájdalmas vakkantással el is halt. A lány a földre rántotta Danielt, aki még csak félig fordult az ajtó felé. A férfi sokkal nehezebb volt nála, de kibillent az egyensúlyából, úgyhogy könnyű volt ledönteni a lábáról. – Pszt! – sziszegte a lány hevesen a fülébe, majd átmászott rajta a konyhasziget széléig, és kikukucskált. Arnie-t nem látta. A szúnyoghálós ajtóra nézett. A felső felében kicsi, kerek lyukat vett észre. Nagyon hegyezte a fülét a kutyák és a tévé hangzavarában, de semmit nem hallott Arnie irányából. Biztosan messziről lőttek, különben az állatok jeleztek volna. – Arnie! – suttogta rekedten. Semmi válasz. A lány az ebédlőasztalhoz kúszott, ahol a hátizsákja várta a széke lábának támasztva. Kirántotta a PPK-t a zacskójából, és Daniel felé lökte a padlón. Neki mindkét kezére szüksége volt. Daniel a konyhaszigettől félúton elkapta a fegyvert, és kihajolt a bútordarab széle mögül. Ilyen fegyverekkel nem volt túl sok tapasztalata, de ekkora távolságból ez nem is számít. A lány sietve felhúzta a gyűrűit, és a derekára rántotta az övét. Daniel a másodperc törtrésze alatt talpon termett, és a konyhaszigetre támasztotta a könyökét. Nem úgy tűnt, mintha kétségei lettek volna a fegyverhasználati képességeit illetően. A lány a közeli falhoz kúszott, ami az étkezőt választotta el a nappalitól. Közben észrevette, hogy egy kéz lenyomja a kilincset – de az nem is kéz volt. Hanem egy fekete, szőrös mancs. Szóval Kevin nem esztétikai okokból döntött a kerek ajtógombok helyett a kilincs mellett.

Amikor Einstein a sarkában Kánnal és a rottweilerrel berobbant a szobába, Alex ismét levegőt vett. Hallotta Lola fájdalmas zihálását odakint, és megcsikordultak a fogai. Miközben a kutyák némán körbevették Danielt, és egy szőrös pajzsot képeztek körülötte, a lány felkapta az edzőcipőjét, és bedugta a fojtódrótot az egyik zsebébe, a fanyelét pedig a másikba. – Add ki az utasítást! – suttogta Danielnek. A lövész mindjárt rájuk fog rontani, bár most már a kutyákra is figyelnie kell. Ha van rá lehetősége, le fogja cserélni a mesterlövészfegyverét valami olyasmire, ami nagyobb lyukat tud ütni. Ezek a kutyák rengeteg fájdalmat kibírnak. – Menekülési protokoll? – suttogta Daniel bizonytalanul. Einstein füle megrezzent. Halkan felugatott, majd a konyha túlsó végébe ügetett, és felvonított. – Kövesd – szólt rá Alex Danielre. Mélyen leguggolva átvetette magát a fal és a konyhasziget közötti területen. Daniel már majdnem felállt, de még mielőtt a lány megszólalhatott volna, Einstein odaugrott, és a szájába kapta a férfi kezét, majd visszarántotta a földre. – Lapulj meg – tolmácsolta Alex suttogva. Einstein a mosókonyha felé vezette őket, mint arra számított is, a soraikat Kán és a rottweiler zárta. Miközben kicsusszant a nagyszobából a sötét folyosóra, a tekintete Arnie-t kereste. Először csak az egyik mozdulatlan kezét látta meg, utána viszont észrevett egy nedves foltot a túloldali falon. Vér és agyvelő keverékének tűnt. Arnie-n már nem lehet segíteni. És a támadójuk egyértelműen egy mesterlövész. Egyik jó hír a másik után.

Alex meglepődött, amikor Einstein még a mosókonyha előtt megtorpant, és kaparászni kezdte az egyik szekrény ajtaját a folyosón. Daniel kinyitotta, mire Einstein beugrott, és rángatni kezdett valamit odabent. Amikor a lány közelebb kúszott hozzájuk, súlyos szőrme esett a nyakába. – Ez meg mi? – lehelte a fülébe Daniel. A lány megtapogatta a kupacot. – Szerintem egy szőrmebunda… de valami más is. Túl nehéz… – Gyorsan végigfuttatta a kezét a kabáton és az ujjain. A szőrme alatt merev, szögletes dologra bukkant. Bedugta a kezét a ruhadarab ujjába, hogy rájöjjön, mi lehet az. A tapintása végül elárulta neki, de úgy érezte, ez sem segített volna, ha nem a közelmúltban vágja le Kevinről a Batman-öltözéket. Einstein egy másik nehéz szőrmekupacot is a nyakukba borított. – Kevlárral vannak bélelve – suttogta a lány. – Vegyük fel őket. Alex magára küszködte az egyiket, miközben a fejében egymást kergették a gondolatok. A kevlár logikus, de minek ez a nehéz szőrme? Kevin hideg időben idomította volna be a kutyákat? Csak az elemek ellen védi őket a dolog? Szokott itt valaha is hideg lenni? De miközben felrántotta a – természetesen túl hosszú – kabátujjakat a karjára, észrevette, hogy Daniel kabátja mennyire beleolvad Einstein bundájába. Az sem látszott, hol kezdődik az egyikük, és hol végződik a másik. Álcázás. A kabátnak még egy kevlárral bélelt kapucnija is volt, amit a fejére húzott. Daniel és ő immár csak két szőrös alaknak tűntek a sötétben. Einstein egyenesen átbújt a mosókonyha túloldalán lévő kutyaajtón, Daniel pedig utána. A lány érezte Kán forró leheletét a tarkóján. Kimászott az ajtón, és látta, hogy Einstein éppen Danielt húzza vissza a földre, aki megpróbált felguggolni.

– Mássz – magyarázta neki. Idegesítően lassan haladtak; a kabát minden egyes megtett lépéssel egyre nehezebbnek és melegebbnek tűnt, a kavicsok pedig fájdalmasan szúrták a tenyerét és a térdét. Miután kiértek a rövidre nyírt gyepre, a haladás kényelmesebbé vált, de a lány annyira türelmetlen volt a lassú tempójuk miatt, hogy szinte észre sem vette. Miközben Einstein a kutyák által lakott melléképület felé vezette őket, azon aggódott, hogy az állat a furgon felé tart, amit odébb állíttatott le Arnie-val. De a furgon amúgy sem segített volna rajtuk túl sokat. Lehet, hogy a mesterlövész a helyén maradt, és pont arra vár, hogy valaki kihajtson az útra. De egy harmadik variáció is elképzelhető, amelyben a mesterlövész barátai átkutatják a házat, és kihajtják belőle az áldozatokat a fegyvere elé. A lány hallotta az épületben nyugtalankodó kutyákat. Egyikük sem örült az események alakulásának. Már az út háromnegyedét megtették, amikor újabb hangos puffanás robbantott földet az arcába. Einstein élesen felvakkantott, és Alex meghallotta, hogy az egyik kutya morogva elszáguld a mögötte lévő falkából. A mancsai súlyos puffanásából és rövid lépteiből biztosra vette, hogy a rottweiler az. Egy újabb puffanás, ezúttal távolabb, de a morgó állat sebessége nem változott. Fojtott káromkodás hallatszott, utána pedig golyózápor hangja robbant a sötétbe. Ez egyértelműen nem mesterlövészfegyver volt. A lány izmai megfeszültek, és amilyen gyorsan csak tudott, Daniel után kúszott, miközben a rottweiler halálhörgését várta. A morgás megszűnt. Alex szemét csípni kezdték a könnyek. Kán odalépett mellé – az orvlövész felőli oldalára –, és a lány látta, hogy Einstein is hasonló védelmet nyújt Danielnek. Kevin azt mondta, a kutyák akár az életük árán is megvédelmeznék a testvérét, és ezt most be is

bizonyították. De valószínűleg nagyon idegesítené Kevint, ha látná, hogy érte is megteszik ugyanezt. Kevin. A történtekkel megnőtt az esélye, hogy még mindig életben van. Nem azért nem körözik már Danielt a hírekben, mert az Ügynökség megtalálta Kevint, hanem mert sikerült Daniel nyomára bukkanniuk. Odaértek a melléképülethez. A lány bemászott a jótékony sötétbe. A kutyák idegesen vonítottak és ugattak odabent. A lány a bélelt szőrkabát súlyával küszködve feltápászkodott, és továbbra is lebukva közlekedett, de már gyorsabban mozgott. Daniel utánozta őt, de közben Einsteinen tartotta a szemét, hogy észrevegye, ha az állat ismét a földre akarja kényszeríteni őket. Einstein viszont pillanatnyilag ügyet sem vetett Danielre. Kánnal együtt cikázva végigrohantak a kennelek mellett, minden egyes ajtónál megállva, majd a következőhöz ugorva. A lány először azt hitte, neki is velük kellene szaladnia, de utána rájött, hogy mit csinálnak. Először az első bokszok nyíltak ki, majd a többi is. Kevin megtanította a legügyesebb állatainak, hogy hogyan lehet kinyitni őket. A kiszabadított kutyák azonnal elnémultak. Az első pár két egyforma német juhász volt. Mindketten kirohantak a pajta ajtaján, és észak felé indultak. Még mielőtt eltűntek volna szem elől, három rottweiler suhant el a lány mellett dél felé. Őket egy magányos dobermann követte, majd még négy német juhász, és mindegyik másik irányba indult. A kutyák ezt követően olyan mennyiségben áradtak ki az épületből, hogy a lány megszámolni sem tudta őket. Jóval többen lehettek harmincnál, bár sokan még nagyon kicsik voltak. Alex egyfelől szívesen biztatta volna őket azzal, hogy „tépjétek szét mindet, fiúk!”, míg másrészt arra intette volna őket, hogy legyenek óvatosak. Látta, ahogy Lola kölykei elszaladnak mellette, és ismét könnybe lábadt a szeme.

Valaki felkiáltott a sötét éjszakában. Puskatűz, majd kiabálás. A lány ajkain keskeny, örömtelen mosoly terült el. Egy másik irányból is lövéseket hallott. Most már biztos, hogy több támadójuk van. – Fegyver? – suttogta Danielnek. A férfi bólintott, és kihúzta a PPK-t a nadrágja övéből, majd odanyújtotta neki. A lány megrázta a fejét. Csak azt akarta ellenőrizni, hogy nem veszítette-e el. A vastag szőrme alatt csorgott róla az izzadság. Hátratolta a kapucniját, és végighúzta az alkarját a homlokán. – És most? – dünnyögte Daniel. – Itt kell várakoznunk? A lány már nyitotta volna a száját, hogy azt felelje, az annyira nem lenne menekülési protokoll, amikor Einstein visszaszaladt hozzájuk, és ismét rángatni kezdte Danielt. A lány négykézlábra állt, és ugyanazon az ajtón követte őket kifelé, ahol bejöttek. Kán még mindig ott haladt velük, ismét ő zárta a sort. Einstein ezúttal egyenesen észak felé vezette őket, noha a lány nem látott korábban arrafelé semmilyen épületet. Ráébredt, hogy valószínűleg elég hosszan kell még kúszniuk-mászniuk, bár a tenyerét már így is véresre karcolta a kiszáradt fű. Megpróbálta ráhúzni a kabát ujjait, de azok nem voltak kibélelve, úgyhogy nem sokat segítettek. Legalább elég sok szőrös test kavargott közöttük az éjszakában ahhoz, hogy az orvlövészek azzal a néggyel foglalkozzanak, amelyek nem próbáltak rájuk támadni. A lány visszanézett a távoli házra. Nem kapcsoltak fel újabb lámpákat. A kutyák hangját, a távoli morgásokat, Lola kölykeinek vonítását és a szaggatott vakkantásokat továbbra is hallotta. Már nem tudta követni az idő múlását, csak azt érezte, mennyire izzad. A saját zihálásának hangját hallotta, és csak annyit tudott, hogy enyhén felfelé másznak, Daniel kezd lassulni, és a kabát ellenére is újra és újra

lehorzsolódik a tenyere. Nem juthattak túl messzire, amikor Daniel csendesen felhördült, és megállt. Ő is odakúszott a férfi mellé. A kerítésnél voltak. Elérték a birtok északi határát. A lány Einsteint kereste, hátha jelzi, hogy most mit kell csinálniuk, majd észrevette, hogy a kutya már a túloldalon van. A lányra nézett, és a kerítés aljához nyomta az orrát. Alex kitapogatta a talajt azon a részen, és kiderült, hogy a föld és a szögesdrót között keskeny rés húzódik. Bőven átfért rajta. Érezte, ahogy Daniel megfogja a bokáját, hogy irányítsa őt. Miután átjutottak, megfordult, és végignézte, ahogy Kán is beszuszakolja magát a résbe. Elfintorodott, mert sejtette, hogy a szögesdrót alsó pereme végigkarcolja az állat bőrét, de a kutya nem adta hallható jelét a fájdalmának. Sekély, kavicsos vízmosáshoz értek, ami a házból nem látszott, mert elrejtette az előtte húzódó alacsony domb. Einstein már el is kezdett lemászni a köveken. Egy alig észrevehető, keskeny ösvényen haladt. Kán hátulról bökdöste őket. – Menjünk – suttogta a lány. Ezúttal csak leguggolt, és amikor Einstein nem tiltakozott, óvatosan megindult lefelé a lejtőn. Daniel közvetlen közelről követte. Egy újfajta hang hallatszott a sötétségben, valami halk susogás, és eltelt néhány pillanat, amíg azonosítani tudta. Nem is gondolta volna, hogy a folyó ilyen közel van a házhoz. Nagyjából öt métert kellett megtenniük a vízmosás aljáig, és amikor elérték, úgy érezte, hogy most már nyugodtan felállhat. A víz csendesen csordogált mellettük. Talán itt át tudnak jutni a túlsó partra. A folyó ezen a ponton sokkal keskenyebb volt, mint a pajta mellett. Einstein rángatni kezdett valamit egy kőperem alatt, azon a helyen, ahol a víz kivájta a partot, és alámosta a sziklát. A lány odament segíteni, és örömmel

nyugtázta, hogy egy kis evezős csónakról van szó. Most már értette a protokollt. – Soha többé nem mondok semmi rosszat a testvéredről – dünnyögte gyorsan, miközben közös erővel kihúzták a csónakot a helyéről. Ha Kevin még él, és ha ő és Daniel túlélik az éjszakát, akkor minden bizonnyal meg fogja szegni az ígéretét, de pillanatnyilag csak hálát érzett a férfi iránt. Daniel elkapta a csónak túlsó oldalát, és ellökte. Pillanatok alatt vízre eresztették, a kis örvények ott kavarogtak a lábszáruk körül. A lány kabátjának alja belelógott a folyóba, a szőrme pedig azonnal beszívta a vizet, és minden egyes lépéssel nehezebbé vált. Az áramlat gyorsabb volt, mint amilyennek sima felszínéből ítélve tűnt, úgyhogy nehezen tudták csak megtartani a csónakot, míg a kutyák beleugrottak. Kán súlyától ijesztően lesüllyedt a jármű orra, így mindketten a tatba szálltak be, Einstein mellé. A csónak úgy iramodott neki a víznek, mint egy íjból kilőtt nyílvessző. A lány ledobta a meleg, súlyos kabátot. Képtelen lett volna abban úszni, ha arra kerül sor. Daniel sietve követte a példáját. Talán azért, mert benne is felmerült ugyanez a veszély, de talán egyszerűen csak bízott benne, hogy a lány tudja, mit csinál. Az erős áramlat sebesen repítette őket nyugat felé. Alex kénytelen volt azt feltételezni, hogy ez is része a tervnek, mivel Kevin nem hagyott a csónakban evezőket. Nagyjából tíz perccel később a víz lassulni kezdett egy széles kanyar előtt. A lány szeme már eléggé megszokta a sötétséget ahhoz, hogy ki tudja venni a túlsó partot. A víz a déli part felé sodorta őket, ugyanarra az oldalra, ahol beszálltak. Einstein izgatottan kihúzta magát, hegyezni kezdte a fülét, és az összes izmát megfeszítette. A lány nem tudta pontosan, mit figyel, de amikor elhagytak egy láthatatlan határvonalat, a kutya hirtelen bevetette magát a vízbe. A folyó ezen a

ponton még mindig olyan mély volt, hogy az állatnak úsznia kellett. Visszanézett rájuk, és felvakkantott. Alex rájött, hogy valószínűleg jó ötlet lenne még Kán előtt a vízbe ugrani, és a következő másodpercben követte Einsteint. A hideg víz egy pillanatra összezárult a feje felett, mielőtt visszalökte magát a felszínére. Két loccsanást hallott maga mögött – először egy kisebbet, majd egy hatalmasat, amitől ismét átcsaptak a feje felett a hullámok. Kán hófehér tajtékot verve elúszott mellette, és csak egy pillanattal korábban talált a homokos talajra a lába, mint a lányé. Amikor Alex megfordult, látta, hogy Daniel az áramlattal küszködve próbálja a partra rángatni a csónakot. Tudta, hogy a mély vízben nem tudna segíteni neki, úgyhogy lejjebb gázolt a folyóban, és egy sekélyebb szakaszon bevárta. Elkapta a csónak orrát, a férfi pedig a közepét húzta az ülőkébe kapaszkodva. Nem sokkal később már a partra is vonszolták, ahol a kutyák éppen lerázták magukról a vizet. Amikor sikerült nagyjából három méterre ráncigálniuk az áramlattól, Daniel ledobta, és a tenyerére nézett. A lány ugyanezt tette. Az érdes fa nem tett jót az amúgy is megviselt bőrének. Most már csorgott belőle a vér, az ujjai hegyéről piros cseppek hullottak a vízbe. Daniel a nadrágjába törölte a jobb tenyerét, ami vörös foltot hagyott rajta, majd visszanyúlt a csónakba, és kivette belőle a fegyvert, továbbá egy kisebb tárgyat is: egy telefont. Valószínűleg Kevinét. A férfinak volt annyi esze, hogy egyiket se vigye magával a vízbe, és ez a tény a mindkettőjükre nehezedő nyomást és az események váratlanságát tekintve csodálatra méltó volt. A lány szerencsére mindenét, ami átázhatott volna, vízhatlanul záródó nejlontasakokban tartotta a hátizsákjában. Gyorsan ránézett Danielre. A férfi egyelőre nem mutatta összeroppanás jeleit, de az ilyesmi mindig hirtelen szokott bekövetkezni.

Daniel felkapta a kabátokat, és esetlenül magához szorította őket. A lány már éppen szólni akart neki, hogy hagyja őket nyugodtan ott, amikor ráébredt, hogy a közeljövőben nyomozást fognak indítani gyilkossági ügyben. Jobb lesz, ha minden bizonyítékot elrejtenek. – Dobd be őket a vízbe. És a csónakot is – suttogta. – Nem lenne jó, ha itt találnák őket. Daniel habozás nélkül visszarohant a partra, és bedobta a kabátokat a folyóba. Azok olyan súlyosak voltak, hogy pillanatok alatt megszívták magukat, és elsüllyedtek. Alex tolni kezdte a csónakot, a férfi pedig lentről húzta. A kis hajó másodperceken belül tovairamodott a sötét vízen. A lány tudta, hogy tele van az ujjlenyomataikkal és a vérükkel, de remélhetőleg olyan messzire fog kikötni, hogy másnap reggelre már senki nem fogja összekötni Kevinék házával. A csónak réginek és viharvertnek tűnt, semmiképpen sem értékesnek. Aki megtalálja, hulladéknak fogja nézni, és remélhetőleg úgy is kezeli majd. Alex maga elé képzelte Kevint és Einsteint a vörös vízben, nappali fényben, amint végigszaladnak benne gyakorlás közben. Biztosan sokszor elpróbálták a menekülést. Kevin valószínűleg nem fog örülni, hogy elveszítette a csónakját, noha nem érhetett sokat. Daniellel egyszerre fordultak vissza a szárazföld felé. Könnyen meglátták a pajtát, az egyetlen magasabb építményt az egyhangú sötétségben. Amint futni kezdtek felé, hirtelen egy szilárd, szögletes tárgy tornyosult fel előttük. Alex megtorpant, és arra számított, hogy a kutyák megtámadják. Utána rájött, hogy mi van előtte: a lőtér egyik szalmabálája. Mély levegőt vett, hogy lecsillapodjon, aztán továbbszaladt. Odaértek a pajtához, és előrerohantak az ajtajához. Daniel a hosszabb lábával hamarabb ott termett, és mire a lány utolérte, már ki is nyitotta a

zárat. Felrántotta az ajtót, megvárta, amíg mindenki bemegy, majd behúzta maguk mögött. Odabent koromsötét volt. – Egy pillanat – suttogta Daniel. A lány alig hallotta a mozgását a saját szívverésétől és a kutyák lihegésétől. Valami megnyikordult, majd halk, fémes csikorgás hallatszott. Jobb felé halványzölden derengeni kezdett valami. Alex éppen hogy csak ki tudta venni a férfi alakját, akinek a kezén megcsillant a fény, amikor megérintette a világító billentyűzetet. Ezt követően sokkal fényesebb fehér lámpák gyúltak ki mögötte sorban. Amikor szélesebbre tárta a nyílást, és még több fény ömlött ki rajta, a lány rájött, hogy mit csinál. Az egyik téglára állított régi autó mellett áll. Kinyitotta az álakkumulátort, beütötte a születésnapját, mire kinyílt az álmotor, és megjelent a fegyverraktár, belülről megvilágítva. – Azokat tedd a Hummerbe – suttogta a lány Danielnek. Valószínűleg nem kellett volna ilyen halkan beszélnie, de nem tudta rávenni magát, hogy hangosabban szólaljon meg. A fény elég volt ahhoz, hogy nagyjából öt méterre mindent megvilágítson Daniel körül. A két kutya az ajtó mellett állt, kifelé fordulva, mintha támadókra számítanának, várakozva és lihegve. Alex a sporttáskáihoz rohant, és lerántotta róluk a ponyvát. Kicipzárazta az alsó oldalát, és kivett belőle egy pár gumikesztyűt, amit felhúzott vérző kezére. Egy másik pár kesztyűt félig begyűrt a nadrágja első zsebébe. Mire megfordult, Daniel már továbbhaladt az üreges traktorkerékhez. Két gépfegyvert vetett a vállára, a karjában pedig a két Glockot és a lány által annyira áhított sörétes puskát szorongatta. Alex végignézte, ahogy a SIG Sauerért nyúl, amivel már korábban is gyakorolt. Talán az ő világa újdonságot jelent Daniel számára, de úgy tűnik, az ösztönei jól működnek.

Két menetben vitte az összes táskáját a szalmabálák mögött parkoló járműhöz. Átadta Danielnek a kesztyűket, amikor elmentek egymás mellett. A férfi hezitálás nélkül felhúzta őket. A lány örömmel látta, hogy a Hummer belső világítása ki van kapcsolva. Miután mindent bepakolt, a gránátokat is berakodta, de a páncéltörő rakétafegyvert inkább otthagyta – nem bízott benne, hogy képes lesz anélkül használni, hogy felrobbantaná magát. – A pénzt is? – kérdezte Daniel. – Igen, az összeset. A férfi gyorsan reagált, és Alexnek egy pillanatra déjà vu érzése támadt. Tökéletesen tudtak együttműködni – pont, mint mosogatás közben. Talált kevlárt is. Felvett egy mellényt, és olyan szorosra húzta rajta a pántokat, amennyire csak tudta, de még így is bő volt rá, ugyanakkor nem volt elviselhetetlenül nehéz, ami kerámialapokra utalt. Kivett egy másikat Danielnek. Látott néhány neoprént is, de azok rá túl nagyok voltak, Danielnek pedig valószínűleg sok időbe telt volna felhúzni valamelyiket. Amikor rátalált a két vastag baseballsapkára, elmosolyodott. Már hallott ezekről, de azt hitte, csak a titkosszolgálatnál használnak ilyet. Az egyiket a fejére húzta, a másikat pedig odavitte Danielnek a mellénnyel együtt. A férfi mindkettőt némán, sápadtan és eltökélt arcot vágva vette fel. A lányban felmerült a kérdés, hogy vajon meddig lesz képes még uralkodni magán. Remélhetőleg kitart benne az adrenalin, amíg ki nem keverednek ebből a helyzetből. A combjára hosszú, vékony pengét szíjazott, a szokásos bőröve alá fegyverövet csatolt, egy másikat pedig a vállára vetett. Utána visszament a Hummerhez. Elvette az egyik Glockot, és a csípője jobb oldalára akasztotta. A SIG-et az egyik hóna alá csapta, a PPK-t pedig a másik alá. Utána a bal csípőjére akasztotta a lefűrészelt csövű vadászpuskát.

– Lőszer? Daniel bólintott. A kedvenc puskáját a vállán hagyta. A lány arrafelé bökött az állával. – Azt tartsd magadnál, és szerezz egy pisztolyt is. A férfi felkapta a másik Glockot, és kesztyűs kezébe szorította. – Mindent le kell törölnünk, amihez hozzáértél. Daniel már mozgásba is lendült, mielőtt a lány befejezte volna a mondatot. Felkapta a ponyvát, amely alatt korábban a sporttáskák rejtőztek, és leszakított belőle két hosszú csíkot. Az egyiket odadobta a lánynak, és Einsteinnel a nyomában kiment a zárhoz. Elég gyorsan végeztek. A ponyvadarabokon volt egy kis vér, úgyhogy a lány azokat is a Hummer csomagtartójába tömte. Egy pillanatra megállt hallgatózni. Semmi, csak izgatott állati zihálás. – És most hova megyünk? – kérdezte Daniel. A hangja feszült volt, és tompább, mint általában, de úgy tűnt, mintha még bírná tartani magát. – A te házadba, északra? A lány vonásai megkeményedtek, és ijesztővé vált az arca, miközben válaszolt: – Még nem.

18. FEJEZET – Te vissza akarsz menni – suttogta tompa hangon Daniel. A lány bólintott. – Gondolod, hogy Arnie még… – Nem. Arnie meghalt. Daniel teste megbillent a szavaiból sugárzó jeges bizonyosságtól. – Akkor nem menekülnünk kellene? Azt mondtad, ha megtámadnak minket, akkor elszaladunk. Igaza volt, és a lányt az alaptermészete is futásra ösztökélte. Felmerült benne a kérdés, hogy vajon azok az anyák is valahogy így érzik-e magukat, akikről az újságokban olvasni. Akik kisbuszokat emelnek le a gyermekükről. Elkeseredettek, rémültek, de ugyanakkor olyan erősek, mint egy szuperhős. Alexnek megvolt a maga munkamódszere: tervezés, tervezés, tervezés minden eshetőségre, utána pedig, amikor becsap a mennykő, a legoptimálisabb terv végrehajtása. Ő nem szokott a pillanat hatása alatt cselekedni. Nem hallgatott az ösztöneire. Nem harcos típus volt, inkább a menekülő fajta. De aznap éjjel nemcsak önmagát kellett megvédenie, hanem egy kisbuszt is fel kellett emelnie. Most nem volt terve, az ösztöneire hagyatkozott. Az ösztönei azt súgták, hogy komoly és jól koordinált támadás érte őket. Olyanok indították ellenük, akik többet tudnak a kelleténél. Ők ketten Daniellel akár el is menekülhetnének, de ki tudja, milyen csapdákat állítottak még nekik.

Viszont ha képes lenne kideríteni, hogy kik vadásznak rájuk, és mennyit tudnak pontosan, akkor sokkal nagyobb esélyük lesz a szökésre. Végtére is, a válaszok megtalálása a specialitása. A vadászaik nem tudnak Batman barlangjáról, különben már ott várták volna őket. Nem tudják, milyen tartalékaik vannak. Ha rendesen végiggondolna mindent, valószínűleg másként döntene. De ebben a pillanatban éppen áradt az ereiben az adrenalin. Nemcsak aznap estére akart életben maradni, hanem holnap és az után is. Meg kellett szereznie minden információt. – Valószínűleg rövid távon a menekülés lenne a legbiztonságosabb – válaszolta. – Akkor meg? – Korábban soha nem adódott rá lehetőségem, hogy kikérdezzem bármelyik utánam küldött bérgyilkost. Minél többet tudok arról, hogy kik üldöznek, annál nagyobb biztonságban leszünk a jövőben. Eltelt egy másodperc. – Nem hagyhatsz itt – jelentette ki a férfi nyugodt hangon. – Nem foglak. Szükségem van a segítségedre. De csak egy feltétellel. Daniel bólintott. – Pontosan azt kell tenned, amit mondok. Nem érdekel, hogy tetszik-e, vagy nem. – Rendben. – A kocsiban kell maradnod. Daniel hátrarántotta a fejét, az ajka megfeszült. – Pontosan azt teszed, amit mondok – ismételte meg a lány. Daniel ismét bólintott, bár nem túl boldogan. – Fedezned kell – magyarázta –, és ezt a Hummerből tudod a legkönnyebben megtenni. Onnan akkor is tudsz figyelni, ha valaki rád lő.

Nem szépítem a dolgokat. Elég ronda lesz. Fogod tudni kezelni a helyzetet? – Elég sok ronda helyzetet kezeltem már. – Ilyet még nem. – A lány elhallgatott egy pillanatra. – Arra tippelek, hogy ezek a fickók érted és Kevinért jöttek. Talán engem már halottnak hisznek, legalábbis azok, akiket ez érdekel. Ez azt jelenti, másképp kell csinálnom a dolgokat, mint normál esetben. Csak olyat tehetek, ami Kevintől is hihető lenne. Elég régimódi lesz a módszerem, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy túlélőket hagyjunk. Daniel nyelt egyet, de azért bólintott. – Rendben. Vedd fel az éjjellátó szemüveget, te vezetsz. A lány tiszta szívéből kívánta, hogy bárcsak ne kellene Danielnek végignéznie, ami most következik – bárcsak ne kellene látnia, hogy ő mivé változik majd –, de ezen nem tudott segíteni. Miközben óvatosan kihajtottak a pajta ajtaján, és a Hummer hátuljában ülő kutyák a hangos lihegést leszámítva csendben voltak, érezte, ahogy átváltozik a felkészülés során. Csúnya és nagyon-nagyon mocskos dolog vár rájuk. Feltéve, hogy nem ők halnak meg előbb. Fecskendőt húzott elő a táskájából. Ez volt az utolsó, de ha most nem használja fel, akkor talán nem marad rá több lehetősége. – Bízol bennem? – kérdezte Danieltől. – Igen. – A férfi hanghordozása komoly súlyt adott a szónak. – Ez az utolsó adag, úgyhogy közös tűt kell használnunk, mint a drogosoknak. Az én vérem tiszta, esküszöm. A lány lábon szúrta magát, és majdnem félig magába nyomta a szérumot. Azért csak majdnem, mert Daniel nagyobb termetű volt nála. – Mi az? – kérdezte a férfi idegesen.

Erről megfeledkezett. Daniel nem szereti a tűket. – Dextroamfetamin és egy opioid keveréke… Kicsit olyan, mint… az adrenalin, némi fájdalomcsillapítóval. Segít talpon maradni, ha esetleg meglőnének. – Azt visszanyelte, hogy kivéve, ha a fejedet vagy a szívedet találják el. Daniel bólintott. Ügyelt rá, hogy a tekintetét az előttük húzódó útra szegezze, miközben a lány a nadrágján keresztül combon szúrta. El sem fintorodott. Alex a testébe nyomta az oldat maradékát, ami legfeljebb harminc percre volt elég. – Mennyire látsz jól? – Meglepően jól. – Mehetnénk gyorsabban? Daniel válaszul a gázra lépett. – Ha odaértünk – igazította el a lány –, mássz a hátsó ülésre, és résnyire nyisd ki az ablakot. Mindenkit lőj le, aki nem én vagyok. Engem könnyen felismersz majd… sokkal kisebb leszek, mint bárki más. Daniel ajka ismét megfeszült. – Te a kocsiban maradsz, történjék bármi. Megértetted? A férfi bólintott. – Nehezedre fog esni rálőni az emberekre? – Nem – erőltette ki a száján Daniel. – Akkor jó. Ha bármi baj lenne, ha csütörtököt mond a fegyvered, vagy valaki bejut a Hummerbe, akkor dobj ki egy gránátot az ablakon. Ez lesz a jel, hogy segítségre van szükséged. Tudod, hogy működnek a gránátok? – És mi lesz a te jeled? – Az én jelem? – Ha neked lesz szükséged az én segítségemre, akkor te hogyan adsz jelet?

– Az én jelem az, hogy maradj a kocsiban, Daniel. Szóval. Tudsz bánni a gránáttal? – Azt hiszem – morogta a férfi. – Valószínűleg beletelik egy kis időbe, úgyhogy ne türelmetlenkedj. Nem fogok belekezdeni a kihallgatásba, amíg nem biztosítottam mindent. Ja, mielőtt eldobod a gránátot, vedd le az éjjellátót, vagy hunyd be a szemed. Ne nézz a robbanásba, mert megvakulsz. – Értettem. Hirtelen megszólalt egy telefon. Daniel olyan magasra ugrott ijedtében, hogy beverte a fejét az autó tetejébe. – Mi a fene? – kiáltott fel Alex. – Kevin telefonja az – válaszolta Daniel, miközben eszeveszetten tapogatta a mellényét, majd kihúzta a készüléket egy lőszeres zsebből. A lány inkább kivette a kezéből. Ismeretlen szám villogott a kijelzőjén. A lány megbökte a hívásfogadás gombját. – Danny? – vakkantotta a fülébe Kevin. – A lehető legszarabb időzítés, Beach! Majd visszahív! – Add ide, te… A lány lerakta és kikapcsolta a telefont. – Koncentrálj. Ha végeztünk, majd visszahívod. – Nem gond. Szóval Kevin életben van. Ezt illene jó hírnek tartania. Azt leszámítva, hogy valakinek közölnie kell vele, hogy a nyugdíjának annyi, és a legjobb barátja meghalt. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte Daniel. – Magyarázd el a terved, hogy tudjam, mire kell figyelnem.

– Ha bezárták a kaput, át kell törnöd rajta. Ez majd az autóra tereli a figyelmüket. Ha négynél többen várnak, akkor módosítjuk a tervet. A házig gyorsítasz, utána jobbra kanyarodsz, hogy a te oldalad legyen feléjük. Ha négyen vagy kevesebben vannak, akkor lassítasz, de nem állsz meg. Én észrevétlenül kiugrok. Ők remélhetőleg továbbra is rád fognak koncentrálni. Menj még pár métert, aztán állj meg, és kezdj el lövöldözni. Én oldalba támadom őket. Fejre célozz. Megpróbálok találni valakit, aki még tud beszélni. És abban reménykedem, hogy az a valaki az én fenti szobámban ájul el. Magammal viszem Einsteint, hogy a többi kutya ne támadjon nekem. Kán veled marad. Ha bezárkóztak a házba, akkor visszajövök hozzád, és áthajtunk a falon. – Látom a kaput. Nyitva van. – Nyomás a házhoz. Daniel gyorsított. – Fényszórót! – mondta a lány abban a pillanatban, hogy meglátta őket. Fényszórók közeledtek feléjük az úton, méghozzá gyorsan. – Le a szemüveget! Megváltozott a terv. Menj beléjük. Teljes erővel. Hajts át rajtuk. Kapaszkodj, ne veszítsd el az irányítást az autó felett. Fél kézzel a műszerfalnak támaszkodott, a másikkal az ülését markolta meg. Daniel a homlokára tolta az éjjellátó szemüveget, és tövig nyomta a gázpedált. A lány azt kívánta, bár a kutyákat is be tudnák kötni valahogy. Ezt meg fogják érezni. A másik autó az utolsó pillanatig nem reagált a rohamukra, mintha a benne ülők inkább hátrafelé figyeltek volna, mint előre. De az is lehet, hogy a Hummer a lekapcsolt fényszóróival és matt fekete színével majdnem láthatatlan volt az éjszakában. Egy közepes méretű, fehér egyterű jött velük szembe. Amint a sofőr észrevette őket, jobbra rántotta a kormányt. Daniel is követte a példáját, és

a Hummer fülsiketítő csikorgás és csörömpölés kíséretében a másik autó oldalába csapódott. A kutyák előrerepültek. Amikor Kán hatalmas teste az első ülések támlájához vágódott, fémes csattanások és csörrenések koncertje szólalt meg. Alex feje előrelendült, de néhány centire a szélvédőtől megállt, amikor a biztonsági öv hátrarántotta. Az egyterű méterekkel odébb repült, néhány pillanatig két keréken imbolygott, majd a sofőr oldalával lefelé a földre csapódott. Az utasoldali fényszóró felrobbant. Kán és Einstein felnyüszítettek, miközben visszaestek a padlóra. – Még egyszer! – kiáltotta a lány. Daniel belehajtott a Hummerrel a másik autó alvázába. A fém csikorogva tiltakozott. Az egyterű úgy csúszott végig a lapos udvaron, mintha nem nyomna többet egy kartondoboznál. A lány látta, hogy nem fogják tudni felborítani. Semminek nem tudták nekinyomni, csak a végtelen mező húzódott mögötte. – Fedezz – kapta le a szemüveget Daniel fejéről. – Használd a puska éjjellátóját. Einstein, gyere! Nem várta meg a választ. Még azelőtt kiugrott a Hummerből, hogy az teljesen megállt volna. Einstein olyan sietve követte, hogy a karmai végigkarcolták a nadrágja hátulját. A lánynak gyorsan kellett cselekednie, még mielőtt a másik autó utasai magukhoz térhetnének az ütközésből. Mielőtt elővehetnék a gépfegyvereiket. Alex egyenesen a szélvédőre vetette magát, miközben két kézzel szorította a Glockot. A SIG Sauerrel ügyesebb volt, de most szűk térben kell majd mozognia, és utána valószínűleg el kell dobnia a fegyverét. Minden elképesztően tisztán látszott a lencséken át, élénkzöld színben, vibráló kontrasztokkal. A sofőr oldalán lévő fényszóró még mindig égett, de félig a földbe süllyedt, úgyhogy csak halványan derengett az általuk

felvert porban. A szélvédő teljes egészében kitört. A lány két alakot látott az első ülésen, és két kidurrant légzsákot a motorháztetőn. A sofőrrel csúnyán elbánt a baleset; csupa vér volt, a feje teteje szorosan az ajtókerethez préselődött, vastag nyaka lehetetlen szögben hajlott meg. A lány látta, hogy az egyik szeme nyitva van, és vakon mered felé. A férfi fiatalnak tűnt, kora huszonévesnek, pirospozsgás bőrrel, szőke hajjal, és azzal a fajta testfelépítéssel, amelyről üvölt a szteroid. Akár ügynök is lehetett volna, csakhogy a többi tulajdonsága nem erre vallott; a haja húsz centi hosszú volt, és a fülében túlméretezett gyémántot viselt. A lány lefogadta volna, hogy csak egy felbérelt keményfiú. Nem ő hozza a döntéseket. Az utasa mozgott, zavartan forgatta a fejét, mintha csak most tért volna magához. Idősebb volt a másiknál, talán a harmincas évei közepe felé járhatott. Kreol bőre volt, arcán sűrű, háromnapos borostával, és olyan széles felsőtesttel, mint a súlyemelőké. Fényes, jól szabott öltönyt viselt, ami nem tűnt a legpraktikusabb öltözéknek egy ilyen művelethez. A lányt emlékeztette valamire. Még mindig be volt kötve, és nagyjából Alex szemmagasságában helyezkedett el, aki gyorsan odament hozzá, és a homlokába nyomta a fegyverét, miközben lepillantott, hogy a kezét figyelje. A férfi mindkét keze üres volt, és ernyedt. – Te vagy a főnök? – követelt magyarázatot. – Mi van? – nyögött fel a férfi. – Ki a főnök? – Baleset. Balesetet szenvedtünk, biztos úr… asszony – mondta a férfi, miközben kipislogott a sötétbe. A két szeme mintha nem teljesen mozgott volna szinkronban egymással. A lány változtatott a megközelítésén, visszahúzta a fegyverét, és a hangnemén is lágyított egy kicsit. – Mindjárt jön a segítség. De el kell

mondania, hogy hányan vannak. – Ööö, hatan… Ezek szerint még négyen tartanak valószínűleg az ütközés hangja felé. A kutyák némán a lány köré gyűltek, hála Einstein jelenlétének. Vajon akkor is emlékeznének-e rá, ha egyedül lenne? – Uram? – szólalt meg ismét, és próbált úgy beszélni, mint egy igazi rendőr. – Hol vannak a többiek? – Stopposok – válaszolta a férfi, aki ekkor már mintha tudatosabban mozgatta volna a szemét. – A többiek stopposok. Felvettünk négy embert, és itt raktuk ki őket. Akkor jöttek a kutyák… megvadult kutyák támadtak ránk. Azt hittem, át fogják rágni az abroncsokat. Egyre jobban összeszedte magát, és gondosan felépítette a történetet. Ökölbe szorította a kezét, majd elernyesztette. A lány ismét felemelte a fegyverét, és a férfi kezén tartotta a szemét. – Ezek a… stopposok is megsérültek a balesetben? – Azt hiszem. Talán ketten. A többiek bementek a házba. Szóval remélhetőleg már csak ketten vannak. De vajon ez a férfi a főnök? A kora megfelelő volt, de a tapasztalat szerint a rajtaütésekben mindig a ranglétra alján lévőket hagyják a kocsiban. – Azt hiszem, orvosra lenne szükségem – panaszolta a férfi. – Már úton van a mentő. Az egyterű egyetlen épen maradt fényszórójának fényét majdnem teljesen letompította a sűrű fű és a leszálló por, de azért elég világosság maradt ahhoz, hogy a férfi szeme hozzászokjon. Hirtelen tágra nyílt, amikor észrevette, hogy fegyvert fognak rá. A zakója belsejéhez kapott. A lány belelőtt a jobb vállába. Nem akart a kezére célozni, és megkockáztatni, hogy esetleg létfontosságú szervet talál el. Még nem végzett vele.

A férfi felüvöltött, és a jobb keze görcsösen összerándult a fájdalomtól, miközben vér fröccsent végig a nyakán és az állán. A pisztoly kicsúszott az ujjai közül, a halott társa arcára hullott, majd az autóból egyenesen a lány cipőjére esett. Valószínűleg nem ez volt az egyetlen fegyvere, úgyhogy a biztonság kedvéért a lány átlőtte a férfi bal tenyerét. Újabb üvöltés. A férfi olyan erővel feszült neki a biztonsági övnek, mintha a lányra akarná vetni magát az üres szélvédőkereten át. A lába megsérülhetett, mert nem tudta megtámasztani magát vele. A viselkedése felidegesítette a kutyákat, akik vicsorogni kezdtek rá. Einstein felugrott az autó oldalára. Megtámaszkodott a kitört ablak keretében, benyújtotta a nyakát az utastérbe, és erős állkapcsával ráfogott a férfi meglőtt jobb vállára. – Szedd le rólam! Szedd le rólam! – visította rémülten. A lány kihasználta a közjátékot, hogy felvegye a lábánál heverő fegyvert. Egy olcsó .38-ast, ami ki sem volt biztosítva. – Einstein, vigyázz rá! – adta ki az utasítást, miközben felegyenesedett. Csak erre a vezényszóra emlékezett a menekülési protokollon és a pihenjen kívül, és a vigyázz rá emlékeztetett a leginkább arra, amit szeretett volna. Einstein elengedte a férfi vállát, de a fogait közvetlenül az arcába tolta, nyálcseppeket fröcskölve a bőrére. – Ki az isten vagy? – üvöltötte a fogoly. – Az vagyok, aki letépeti ezzel az állattal az arcodat, ha nem mondod el nekem a következő harminc másodpercben, amit tudni akarok. – Vidd innen! – Ki a főnök? – Hector! Ő hozott ide minket! – Hol van?

– A házban! Bement, és nem jött ki. Angel is bement utána, és nem jött ki. A kutyák majdnem lerágták a kocsi ajtaját! Elhúztunk! – Ki volt a mesterlövész? Hector? Einstein fogai alig pár centire csattantak össze a rémült férfi orrától. – Igen! Igen! A lánynak még soha nem jutott eszébe állatokat alkalmazni a kihallgatások során, de Einstein meglepően hatékony eszköznek tűnt. – Hectornak kellett elvégeznie a melót? – Igen! – Ki volt a célpont? – Nem tudom! Nekünk csak vezetnünk kellett, és lelőnünk mindenkit, aki megpróbál elmenekülni. – Einstein, kapd el! – Ez a próbálkozás nem sült el túl jól; Einstein rendkívül értetlenül pillantott a lányra. De az egyterűben lévő férfinak ez nem számított. – Ne, ne! – üvöltötte. – Esküszöm! Hector nem mondta el nekünk. Azok a Puerto Ricó-i bérgyilkosok soha nem mondanak semmit a kívülállóknak! – Hogy találtátok meg ezt a helyet? – Hector adta meg a címeket! Többes szám? – Nem csak egyet? – Három ház volt a listán! Az elsővel korábban végeztünk. Hector azt mondta, téves cím volt! – Ott mit csináltatok? – Hector bement. Öt perccel később kijött. Azt mondta, menjünk a következőhöz. – Ez minden, amit tudsz? – Igen! Igen! Ez minden!

A lány kétszer fejbe lőtte a saját pisztolyával. Gondolatban visszaszámolt. Fogalma sem volt, mennyi időbe telt kiengedni a kutyákat, elindulni lefelé a folyón, és bepakolni a Hummerbe. Nem tudta, mikor ment be Hector a házba, és mennyi idő kellett neki, hogy eljusson a szobájáig. Csak annyit tudott, hogy az otthagyott flakon még tizenöt percig engedi magából kifelé a gázt azután, hogy valaki benyitott. Harminc perce marad, mielőtt az áldozata ismét talpra áll. Mindjárt letelik az idő. Beugrott a Hummerbe, és nyitva tartotta az ajtaját, hogy Einstein is bemászhasson. Visszadobta a szemüveget Danielnek. – Hajts a házhoz. Ha bárki kijönne, ugyanaz a terv, mint korábban. Olyan távolságban állj meg, ahonnan látod a ház oldalát is. Figyelj, hogy nem kerüli-e meg valaki. – A kutyák majd jelzik, ha látnak valamit. – Persze – helyeselt a lány. A falkának rengeteg előnye volt. Levette a PPK-t, és visszaakasztotta a Glockot a helyére. A .38-ast az övébe tűzte, a PPK-t a lábánál heverő táskába dobta, utána belenyúlt, és kitapogatta a szükséges holmikat. A golyóálló baseballsapkáját gázmaszkra cserélte, és gyorsan szorosra húzta a szája és az orra felett. Belecsavarta a szűrőt, majd felkapott még két sűrített levegős tartályt, kábelkötözőket, egy vékony taktikai kesztyűt és a fülbevalós dobozát. Mindent a mellénye zsebébe dugott. Utoljára az erővágót vette ki és dugta be az övébe az üres fegyvertok mellé. Noha az erővágó a hatékonyságához képest kicsi volt, a szára még így is majdnem a térdéig ért. Biztosan zavarni fogja a mozgásban, de ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné, akkor szüksége lesz rá. Azon nem volt ideje gondolkodni, hogy vajon most mi járhat Daniel fejében. Mit érezhet azzal kapcsolatban, hogy ő megölt egy védtelen

embert? Megjelent előttük a ház, az alsó szintjén az összes ablak világított. A felső ablakokat annyira elsötétítették korábban, hogy nem lehetett eldönteni, égnek-e mögöttük a lámpák. – Látsz valakit? – Egy holttestet… ott – mutatott Daniel a melléképület felé. – Meg kell győződnünk róla, hogy tényleg halott-e. – Úgy is marad még három ember, akinek nem tudnak a hollétéről. Minél kevesebben lélegeznek, annál jobbak az esélyeik. – Biztos vagyok benne, hogy az. Úgy tűnik, mintha… több darabban lenne. – Daniel hangja tompán csengett. A lányé nem. – Az jó. A ház közelében nem látott senkit. A bent lévők nem voltak olyan ostobák, hogy kiszaladjanak, és megnézzék, mi történik. Egyetlen sziluett sem jelent meg az ablakokban. Ha le akarnák lőni őket, akkor lekapcsolták volna a lámpákat. – Kezdj lassítani. Két másodperccel azután, hogy kiugrottunk, állj meg, és készülj fel a harcra. Daniel bólintott. – Vettem. – Einstein, gyere ide! Daniel úgy kanyarodott a kocsival, hogy az ő oldala nézzen a házból kiszűrődő fény felé. A lány abban reménykedett, hogy az autó sötét oldalán láthatatlan lesz. Kinyitotta az ajtót, és lecsúszott a fűre. Megpróbálta azt a mozdulatot utánozni, amit már több száz filmben látott: térdre esett, majd az oldalára gurult, miközben Einstein átugrotta őt. Biztos volt benne, hogy rosszul csinálta, de azt, hogy mennyire rosszul, csak azután fogja megtudni, hogy elmúlt a Túlélés hatása.

Elfelejtett szólni Danielnek, hogy csukja be utána az ajtót, és mindent zárjon be, de a józan paraszti ész is ezt diktálja, és a férfi aznap éjjel gyorsan kapcsolt. Talán erről is a genetika tehet. Azokban a helyzetekben teljesít a legjobban, mint a testvére. Mindenesetre, ha valaki megpróbál behatolni az autóba, Kán ott fogja várni. A lány el tudta képzelni, milyen érzés lehet valakinek több tucat harci kutya támadása után Kánnal szembekerülni a sötétben. Kizárt, hogy ez ne gyakorolna hatást az illető célzására és reakcióidejére. A kesztyűje ellenére kínszenvedés lett volna a kavicsokon mászni, ha nem lövi be magát. Miközben sietve távolodott a Hummertől, meghallotta a falka tappancsainak suhogását a száraz bokrok között. Nemcsak Einsteinét, hanem több tucat további túlélőét is. Még soha nem kapott ilyen erősítést. Egy fentről leselkedő orvlövész nehezen tudta volna megkülönböztetni őt a többi kutyától. A tornác mellett felguggolt. A Hummer időközben megállt. Hallotta, ahogy becsapódik az ajtaja. A közvetlenül a feje mellett felhangzó halk nyüszítéstől mozdulatlanná dermedt. Megint ugyanaz a halk nyüszítés. Nem emberi hang volt. A lány felugrott a tornácra, átgurult a korlát alatt, majd lekuporodott az ablakokhoz. Lola ott feküdt összegömbölyödve a túlsó sarokban. Alex tudta, hogy a vadászkutya még sebesülten is riasztaná, ha valaki a közelben lenne. Odamászott az állathoz, kesztyűs keze megcsúszott egy vércsíkon. Lola megemelte a fejét, és a farkával is csóvált egyet erőtlenül. – Minden rendben lesz, Lola. Mindjárt visszajövök. Tarts ki, jó? – A lány megsimogatta a kutya fülét, az állat pedig halkan felsóhajtott. Einstein az ajtó melletti árnyékokban várakozott. Alex odamászott hozzá. – Maradj Lola mellett, Einstein.

Nem tudta értelmezni a kutya tekintetét. Remélhetőleg megértette az utasítást. Most egyedül kell bemennie. Ha túléli ezt az éjszakát, akkor mindenképpen keres egy kutyáknak való gázmaszkot. Leguggolt az ajtó mellé, és óvatosan berakta a fülbevalóit. Nem illettek ugyan a ruházatához, túl törékenynek és puccosnak tűntek az öltözéke többi darabjához képest, de a lánynak nem volt ideje a megjelenése miatt aggódni. Várt két másodpercet, majd félig felállt, és guggolva rontott be az ajtón, jobb kezében a Glockkal, balban pedig a puskával. A bal keze ügyetlenebb volt, de ezzel a fegyverrel nem kell pontosan célozni. Főleg ilyen közelről. A földszint átkutatásával nem bajlódott. Ha valaki gázmaszk nélkül próbálja megtámadni a következő öt percben, annak nem lesz jó vége a támadó szempontjából. Miközben a lépcsőhöz osont, az egészet lejátszotta fejben. Hector berontott, hogy megkeresse Danielt, Kevint vagy mindkettőjüket. Mivel egyedül ment be, valószínűleg csak két emberre számított. Amikor Arnie-t leszedték, úgy gondolhatta, hogy innentől kezdve csak egy célpont maradt. Az összes helyiséget ellenőrizte a földszinten. Utána felment az emeletre. Már majdnem a lépcsőnél járt. A lenti palackból szivárgó gáz nehezebb volt a levegőnél, így megült a földszinten. Amikor felnézett, látta, hogy Daniel ajtaja nyitva van. A fürdőszobáé szintén. Jobb felől, a folyosó végéről fény ömlött kifelé. Az csak az ő raktárszobája lehet. Bedugta a fegyverét az övébe, fellopakodott a lépcső tetejére, lekönyökölt a legfelső fokára, és kikukucskált a korlát oszlopa mögül. Egy férfi hevert a folyosón durva, fekete nadrágban és katonai bakancsban. A válla és a feje egy szobából kilógó lábon hevert. Ez a láb

egy másik férfihoz tartozott, aki ugyanolyan nadrágot viselt, de bakancs helyett fekete edzőcipőt. Ha az öltönyös férfi a valós helyzetet írta le, akkor Hector fekszik a szobája padlóján. Valószínűleg kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a lámpát, és összeesett. Angel pár perccel később felment megnézni, hogy nincs-e szüksége segítségre, meglátta a lábát, és kezében a fegyverével addig lopakodott felé a falhoz simulva, amíg ki nem ütötte a gáz. Vajon mióta fekszenek így? Az öltönyös férfi az eddigieket illetően őszinte volt vele. Ez megnyugtatta. A tokjába dugta a Glockot, és munkához látott. Az első férfi fegyverét ledobta a földszintre. A nadrágja hátuljába is be volt dugva egy fegyver – az is átrepült a korláton. A lánynak nem maradt ideje alaposabban átkutatni. Azt kívánta, bárcsak belenyomhatna valamit, amitől majd csendben marad, de a gázzal ellentétben a tartósabb kábítószerek benne maradnának a vérében, ezzel pedig esetleg elárulná magát azok előtt, akik csak gyanítják, hogy itt van. A kábelkötözővel összekötötte a férfi csuklóját a háta mögött, majd ugyanezt tette a bokájával is. Hector kisebb termetű volt Angelnél, aki a haja színétől eltekintve nagyon hasonlított a halott szőkére az egyterűben. Mindkettejüknek sötét haja volt. Hector legfeljebb közepes testmagasságú lehetett, sportos, izmos testalkatú, de az utcán nem keltett volna feltűnést. Arca simára volt borotválva, és a lány semmilyen figyelemfelkeltő dolgot nem látott a bőrén. Hosszú ujjú, fekete sportfelsőt viselt. Angel három ujját és a nyakát is tetoválás díszítette. Hector okosabbnak tűnt. Ha az ember mocskos melókat végez pénzért, akkor jobb, ha a tömegbe olvad, és kerüli az olyan feltűnő ismertetőjegyeket, amelyeket a tanúk könnyedén le tudnak írni a rendőrségnek.

Hector jobb kezétől pár centire egy hatalmas, tompított csövű Magnum hevert. A mesterlövészfegyver a hátán lógott. A lány kivette a tárat a puskából, felkapta a pisztolyt, és a folyosóra kilépve mindkettőt átdobta a korláton. Hallotta, hogy nagyot csattannak odalent a kemény padlón. A lány visszafordult, hogy Hectort is megkötözze. De a raktárszobában heverő test eltűnt. Alex kirántotta a lefűrészelt csövű puskát a tokjából, és az ajtó mellett a falnak vetette a hátát. Semmit nem hallott. A férfinak előbb-utóbb ki kell jönnie a szobából. És amikor megteszi, ő lőni fog. Még a legügyesebb bérgyilkos is tehetetlenné válik, ha nem tudja használni a lábát. Amikor megmozdult valami, az nem az ajtónál történt. Angel vonaglani kezdett, és spanyolul nyögdécselt. A lány figyelme egy pillanatra elterelődött, és ekkor egy árnyék vetődött felé, hogy kiüsse a kezéből a puskát. Mindketten a padlóra zuhantak. A lány megfeszítette a testét a becsapódás előtt, miközben a fegyverére kulcsolódó ujjakkal küzdött. A férfi erősebb volt nála, de amikor a padlóhoz csapódtak, a kis üveggömbök szétrobbantak. A lány érezte a nyakán a csípős gáz hatását, és tudta, hogy néhány órán át vörös marad a bőre, de a szeme és a tüdeje védve volt. A támadója erre nem volt felkészülve. Fuldokolni kezdett, és a kezét önkéntelenül is a nyakához és a megvakított szeméhez kapta. A lány már elő is rántotta a .38-asát, megpördült, és a férfi térdkalácsára célozva lőtt egyet. A bal combján találta el. Hector az oldalára zuhant, és nekigurult Angelnek, aki most már teljes erőből dobálta magát, hátha el tudja szakítani a csuklóját fogva tartó kábelkötözőt. A műanyag erős volt ugyan, de Angel nem kevésbé. A lány nem tudta volna mindkét férfit egyszerre kordában tartani. Választania kellett. Méghozzá gyorsan.

Angel feje volt közelebb hozzá. Kétszer rálőtt felülről. A férfi teste elernyedt. Hector levegő után kapkodott, és a szemét dörzsölte, közben pedig igyekezett a lépcső felé gurulni a lány elől. Alex utánaszaladt, és a falhoz simult, hogy a bérgyilkos ne tudja elérni. Hector még nem szedte eléggé össze magát ahhoz, hogy rá tudjon támadni. A lány kivette az övéből az erővágót, és tarkón csapta vele. Az áldozata teste mozdulatlanná vált. Ha megölte, akkor minden eddigi erőfeszítése hiábavaló volt, de most muszáj megkötöznie, mielőtt a pulzusát megnézné. A biztonság kedvéért még egyszer belelőtt a térdébe, majd a .38-asát is lehajította a földszintre. Amúgy is csak egyetlen golyó maradt benne. A kábelkötözővel a korláthoz erősítette a férfi ép lábát bokánál és térdnél, majd a jobb karját a csuklójánál és a könyökénél. A sérült lábával nem tudott mit kezdeni, míg a bal kezét kénytelen volt a halott Angel katonai bakancsához erősíteni. A holttest legalább százhúsz kilót nyomhatott. A semminél ez is jobb volt. Megérintette Hector csuklóját, és némi elégedettség töltötte el, amikor megtalálta a pulzusát. A férfi élt. De hogy az agyfunkciói is épen maradtak-e, az később fog kiderülni. A biztonság kedvéért megduplázta a kábelkötözőket. Miközben a másodikat is Angel bakancsára erősítette, Hector lélegzetvétele megváltozott, és a férfi lassan magához tért. Nem kiáltott fel, bár rettenetes fájdalmai lehettek. Ez rossz jel. A lány vallatott már edzett katonákat, akik jól tudták kontrollálni a fájdalomra adott reakcióikat. Sok időbe telt megtörni őket. De azok az emberek lojálisak voltak a társaik vagy a küldetésük iránt. Hector viszont csak egy bérgyilkos. Semmivel nem tartozik a megbízóinak.

A lány pár lépéssel odébb kúszott a kezében szorongatott Glockkal, és azt figyelte, hogyan teljesítenek a béklyói. De túl sötét volt. Felállt, és a fürdőszobához lépett, szemét a földön heverő alakon tartva. Addig tapogatózott maga mögött, amíg meg nem találta a villanykapcsolót. Hector arca felé fordult. Sötét szeme még mindig könnyezett, de egyenesen a lány alakjára koncentrált. Egyáltalán nem látszott az arcán a fájdalom. A szeme felkavaró volt, bár a vonásai nem is lehettek volna hétköznapibbak, egyszerűbbek és jellegtelenebbek. Hector nem volt jóképű, de csúnya sem. Az arcát nehéz lehetett azonosítani szembesítéskor. – Miért nem öltél meg? – kérdezte a gázoktól rekedten. A hangja is jellegtelen volt. Akcentus nélküli. Akár tévébemondó is lehetett volna. Egyáltalán nem hallatszott a hangján a származása. – Tudni akarom, hogy ki bérelt fel. – A lány hangja eltorzult a maszktól. Kevésbé tűnt emberinek. Alex abban reménykedett, hogy ez megzavarja majd a férfit. Hector bólintott, inkább csak magának. A lány látta az apró kézmozdulatait, ahogy a kábelkötözőket vizsgálja. – Miért mondanék neked bármit is? – Nem dühösen vagy kihívóan kérdezte. Egyszerűen csak kíváncsinak tűnt. – Tudod, ki vagyok? A férfi nem válaszolt, az arca rezzenéstelen maradt. – Ez az első oka annak, hogy mindent elmondj, amit tudsz. Aki felbérelt, nem adott meg neked minden információt a sikeres küldetéshez. Nem készítettek fel arra, ami várni fog. Nem tartozol nekik semmivel. – Neked sem tartozom semmivel – világított rá a férfi még mindig udvarias, hétköznapi hangon. Az ujjai lefelé nyújtózkodtak, megpróbálták elérni a kábelkötözőt.

– Nem, valóban nem. De ha nem beszélsz, bántani foglak. Ez a következő ok. Hector mérlegelt egy darabig. – A harmadik ok pedig az… hogy ha beszélek, életben hagysz. – Elhinnéd, ha ezt ígérném neked? – Hmm. – A férfi felsóhajtott. Egy pillanatra elgondolkozott, majd azt kérdezte: – Te honnan fogod tudni, hogy igazat mondok-e? – A legnagyobb részét már tudom. Csak pár részlet hiányzik. – Sajnos ebben nem segíthetek. Van egy menedzserem, ő szokott az ügyfelekkel tárgyalni. Én soha nem találkoztam az emberrel, aki fizetett. – Elég, ha elárulod, mit mondott a menedzsered. Hector elgondolkozott, majd megrántotta a vállát. – Nem tetszik az ajánlatod. Szerintem jobbat is kaphatok. – Akkor kénytelen leszek meggyőzni téged.

19. FEJEZET Hector pókerarccal bámulta, ahogy a lány az övébe dugja a Glockot, és felveszi az erővágót Angel lába mellől. A lányban korábban az is felmerült, hogy magával vigye a hegesztőpisztolyt. A tűz szinte mindennél fájdalmasabb tud lenni, és sok ember retteg tőle. De Hector profi volt. Túl sokáig tartott volna fájdalommal megtörni, túl ellenálló lett volna. És a fájdalomnál valószínűleg sokkal jobban fél attól, hogy a testi képességeiből veszít. Ha nincs ujja, amivel meg tudja húzni a ravaszt, akkor oda a megélhetése. A lány olyasmivel akart kezdeni, ami kevésbé fontos számára, de felfogja az elkerülhetetlent. Ha túléli az éjszakát, akkor valószínűleg használható

kezekkel akarja túlélni. Úgyhogy beszélnie kell, ha el akarja kerülni a kínzást. Hector bal keze tűnt a legpraktikusabb választásnak. Miközben a kisujja köré igazította a fémpengéket, a férfi ökölbe szorította a többi ujját, és teljes erejéből feszegetni kezdte a béklyóit. A lány szorosan markolta az eszköz nyelét, és pontosan tudta, mire gondolna a másik helyében – ha sikerül megszereznie az erővágót, akkor ki tudná szabadítani magát. És valóban, Hector megpróbált odarúgni a bal lábával, annak ellenére, hogy ez rettenetes fájdalmat okozhatott neki. A lány kitért a rúgás elől, odébb lépett, majd visszaigazította az erővágót a férfi ujja köré. A pengék akár a betonacélt is át tudták volna vágni, és a lány ügyelt arra, hogy mindig élesek legyenek. Nem kellett sok erőt kifejtenie. A pengék összecsattantak. Figyelte a reakciót. Hector eredménytelenül vergődött. Az arca sötétvörössé vált, a homlokán kidagadtak az erek. Kapkodva vette a levegőt, de nem kiáltott fel. – Sokan nem hiszik el, hogy komolyan gondolom a dolgot – közölte vele a lány. – Szerintem jó, ha eloszlatjuk ezt a félreértést. Hector most biztosan azon gondolkozhat, mennyi ideig lehet még visszavarrni az ujját. A kisujja nélkül kibírja, de a kezére szüksége van, és már pontosan tudta, hogy a lány nem éri be ennyivel. Hanem nyomatékosítani fogja az álláspontját. Alex felkapta a meleg, véres ujjat a padlóról, és a fürdőszobához hátrált, miközben végig a kötelékei között vergődő férfin tartotta a szemét. Még a legjobb kábelkötözők is elszakadhatnak. Ügyelt arra, hogy Hector lássa, ahogy a vécébe ejti az ujját, majd lehúzza. Most már tudja, hogy nem hagy neki kiutat. Ez remélhetőleg arra sarkallja, hogy gyorsan megadja, amit akar tőle.

– Hector – mondta neki, és a férfi a fogát csikorgatva, a fájdalmaival küszködve rámeredt. – Ne legyél ostoba. Neked nem fog fájni, ha elmondod, amit tudni akarok. Az viszont igen, ha nem mondod el. Most a mutatóujjad jön, amivel a ravaszt szoktad meghúzni. Utána sorban a többi. Addig fogom folytatni, amíg szükség lesz rá. Nem érted? Rossz célpont után küldtek, Hector. Semmit nem mondtak el neked arról, hogy mivel állsz szemben. Egyszerűen kiszolgáltattak nekem. Miért véded őket? – Őket is el fogod kapni? – kérdezte a férfi a fogát csikorgatva. – Természetesen. Hector szeme csupa gyűlölet és rosszindulat volt. A lány látott már ilyet korábban is, de akkor sokkal védettebb helyzetből. Ha a bérgyilkos valahogy ki tudna szabadulni, ha ne adj’ isten szerepet cserélnének, akkor ő azonnal megölné magát. – Nem te voltál a célpont – nyögte ki Hector kelletlenül. – Egy férfi ellen küldtek. Kaptam egy fotót. Azt mondták, lesz itt egy másik férfi is, de azzal könnyen elbánok majd. Az elsővel nem. Azt viszont nem is láttam. – Mikor béreltek fel? – Tegnap este. – És te rögtön erősítést szereztél, és már ma idejöttél – vonta le a következtetést a lány. – Honnan? – Miamiból. – Honnan tudtad, hova kell jönni? – Három címet kaptam. Ez volt a második. – Azt kérdeznem sem kell, hogy mi történt az első helyen. Hector izzó gyűlölete hátborzongató mosollyá torzult. – Öregek voltak. Egy férfi és egy nő. Nem illett rájuk a személyleírás, de engem jól megfizettek. Nem árt, ha az ember alapos munkát végez, és csak két golyóba került.

A lány bólintott. Hector semmit nem láthatott az arckifejezéséből a gázmaszk mögött, de megszokásból azért ügyelt rá, hogy kifejezéstelen maradjon. – Milyen messze volt az a másik ház? – Tizenöt percre a kisvárostól délre. – Honnan szerezték a címeket? – Azt nem mondták el. Én pedig nem kérdeztem. A lány megemelte az erővágót. – Sejteni sem sejted? – Az a másik ház egyáltalán nem hasonlított erre. Semmi közös nincs a kettőben. Talán hazugság volt, de logikusabb lett volna, ha igaz. Miért mondana Carston vagy az Ügynökség embere bármi többet egy bérgyilkosnak a címeknél? Alex elgondolkozott. A tekintete egy pillanatra sem hagyta el a férfi kezét. Vajon milyen tulajdonságok kapcsolhatják össze Arnie házát másokéval? Milyen hasonlóság alapján állítottak össze egy listát az egyébként teljesen különböző címekből? Összeszorult a gyomra, amikor eszébe jutott a válasz. És nem tetszett neki túlzottan. – Milyen autó állt az első ház kocsifelhajtóján? Hector láthatóan meglepődött a kérdésén. – Egy régi furgon. – Fehér? – Fekete lakókocsirésszel. Alex összeszorította a fogát. Szóval alaposan megnézték Arnie furgonját – azt, amelyiknek állítása szerint két hasonmása van a városban. Egy biztonsági kamerán keresztül láthatták meg Danielt, különben nem tudták volna ilyen pontosan a márkát és a modellt. Daniel csak a főúton mehetett, elhaladva a bank előtt.

Valószínűleg ott sikerült rögzíteniük. Miért is kérdezték volna ki azt a kislányt, aki felhívta őket az eltűnt tanár miatt? Sokkal egyszerűbb volt előkapni a köztéri kamerák felvételét, és kézzelfogható bizonyítékokat szerezniük, utána pedig felhívniuk a gépjármű-nyilvántartást. Mindent nem tudtak megszerezni. Ha tisztán látják a rendszámot, akkor az az idős pár a város túlsó oldalán nem halt volna meg. Azt viszont tudták, hogy Daniel él, mert Kevin nem követett volna el ekkora hibát. Továbbá, Daniel még egy szemcsés, fekete-fehér videón sem nézhet ki pontosan ugyanúgy, mint Kevin, ha az ember tudja, hol keresse a különbségeket. A lánynak szüksége lett volna Arnie furgonjára, ha el akarta kerülni a feltűnést. A Hummerral nem hajthatnak végig a városon anélkül, hogy minden szem rájuk ne tapadna. Most hogy fog másik autót szerezni? Hátralépett, és egyszeriben szörnyen kimerültnek érezte magát. Pár napig pihenhetett, de most elölről kezdődött a vadászat. És az sem számított, hogy a rosszfiúk halottnak hiszik őt. Mert azt tudják, hogy Daniel él. Kockázat. Hector jobb keze nagyon dolgozott. Az ujjai hegyével kaparászta a kábelkötözőt, és eközben majdnem kificamította a csuklóját. Nem úgy tűnt, mintha hamarosan elszakítaná, vagy akár a zárrészét el tudná érni. Akkor mit csinálhat? A lány a Glockért nyúlt. Az lesz a legjobb, ha átlövi azt a kezét… Magányos dörrenés visszhangja törte meg a csendet. Hangosabb volt annál, mint ami a házon kívülről jöhetett volna. Daniel… A lány tekintete a lövés irányába ugrott, noha több esze is lehetett volna. Abban a pillanatban, amíg nem figyelt oda, és ezzel egy időben kirántotta az övéből a Glockot, Hector ujjai rátaláltak arra, amit kerestek. A férfi egy tizenkét centis, fogazott pengét rántott elő a mandzsettája alól, és egyetlen

pattanás kíséretében átvágta a kábelkötözőt. Ugyanezzel a mozdulattal el is dobta a pengét. Miközben az a lány arca felé repült, Alex a férfi testére célozva elsütötte a fegyverét. Lövés közben megpróbált lebukni, ügyet sem vetve az állába hasító váratlan nyomásra, ami először még nem tűnt fájdalomnak. Még nem fájt, de hamarosan fájni fog, amikor a szer hatása elmúlik. Érezte, hogy a vér melege elönti a nyakát, miközben addig lőtte Hectort, amíg ki nem ürült a tár. Hector mozdulatlanul hevert a helyén. A tekintete még mindig Alex felé fordult, de már üvegessé vált. A lány gyors, szaggatott mozdulatokkal törölte le a Glockot, majd azt is lehajította. Letörölte és az övébe dugta az erővágót, visszavette a puskáját a folyosó végéről, miközben a cselekvési tervre próbált koncentrálni. Nem tudta, mi vár rá odakint. Miközben lelopakodott a lépcsőn, az ujjai gyorsan felmérték a legfrissebb károkat. A bérgyilkos pengéje éppen hogy csak elkerülte a nyaki ütőerét, de eltalálta az állcsontja alsó sarkát, és félig átvágta a fülcimpáját. A leszakadt darab neki-nekiütődött a nyakának. Csodálatos. A földszinten alaposan megnézte Arnie-t. A férfi arccal a föld felé fordult. Alex csak annyit látott, amennyi a tarkójából maradt. Egyértelműnek tűnt, hogy nem szenvedett sokat, bár ez nem volt túl nagy vigasz. Korábban azt tervezte, hogy kifelé menet begyűjt néhány bizonyítékot, de most már nem volt biztos benne, hogy van rá ideje. A kutyák elnémultak. Ezek szerint minden rendben van? A fenti sortűz után úgysem számíthatna arra, hogy bárkinek elkerüli a figyelmét a jelenléte. Az ajtóhoz osont, és mélyebbre guggolt, mint ahova bárki is célzott volna a gipszkarton falon. Előrenyúlt, és résnyire nyitotta az ajtót. Senki nem próbált rálőni.

– Daniel? – kiáltott fel hangosan. – Alex! – kiabált vissza a férfi éppen olyan megkönnyebbült hangon, mint ahogy ő érezte magát. – Jól vagy? – érdeklődött a biztonság kedvéért. – Igen. És te? – Kijövök. Ne lőj! Biztos, ami biztos, feltartott kézzel sétált ki a házból. Einstein felugrott Lola mellől a tornácon, és már a sarkában is termett. Alex leeresztette a karját, és a Hummerhez szaladt. Azt csak a bejárati ajtón és az ablakokon kiszűrődő fény világította meg, de egyelőre úgy tűnt, egyáltalán nem tett benne kárt az ütközés. Daniel kiszállt az első ülésről. – A lövés? – kérdezte a lány, immár halkabban és közelebbről. Az autó körül ténfergő kutyák elég nyugodtnak tűntek, de… – Az utolsó ember. Biztosan felmászott a ház oldalára, hogy elmeneküljön a kutyák elől. A tetőn igyekezett a tornác felé – mutatott a fegyverével egy sötét kupacra a földön, nem messze a ház keleti sarkától. A lány feltolta a gázmaszkot a homlokára, ügyelve arra, hogy a pántja ne érjen a félig leszakadt füléhez. Irányt változtatott, és a sérült alak felé igyekezett. Einstein a sarkában haladt. Nem messze tőlük egy nagy, fajtiszta német juhász lépkedett, aki láthatóan ügyet sem vetett a holttestre. Einstein hirtelen felgyorsított, és előreszaladt a lány mellett. Néhányszor megszagolta a földön heverő férfit, miközben a lány óvatosan folytatta az útját. A kutya a farkát csóválva fordult felé. – Úgy érted, tiszta a levegő? – dünnyögte Alex. Einstein folytatta a csóválást. A lány közelebb hajolt. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy minden fontos dolgot megvizsgáljon. Elismerő arccal fordult meg, és visszasétált a

Hummerhez. Daniel a kocsi nyitott ajtaja mellett álldogált, és úgy tűnt, mintha nem tudná, mit csináljon. Még mindig nem mutatta semmi jelét a sokknak. – Szép lövés volt – jegyezte meg a lány. Az áldozat közvetlenül a két szeme közé kapta a golyót. Tökéletesebben nem is sikerülhetett volna. – Nem voltam túl messze tőle. A férfi a lányhoz lépett, és kesztyűs kezét szorosan a két karja felső részére fonta. Aztán hátrahőkölt, és az oldalához pördült, úgy fordítva Alexet, hogy szemből érje a fény. – Ebből a vérből mennyi a tiéd? – Nem sok – felelte a lány. – Jól vagyok. – A füled! – Igen, de az ijedtség most nem segít. Tudsz bánni tűvel és cérnával? Daniel meglepetten felkapta a fejét. – Mi van? – Nem olyan nehéz. Majd végigmagyarázom. – Hát… – De előtte lenne még valami. – A lány lerázta magáról Daniel kezét, és visszaszaladt a tornác lépcsőjéhez. Lola még mindig ugyanazon a ponton hevert összegömbölyödve. Amikor meglátta Alexet, felemelte a fejét, és erőtlenül megcsóválta a farkát. – Szia, Lola! Jó kutya. Hadd nézzelek meg – telepedett le elé a lány törökülésben. Az egyik kezével megsimogatta Lola oldalát, míg a másikkal a sebét kereste. – Jól van? – kérdezte Daniel. Ő a tornác korlátjának túloldalán állt, két könyökét a padlódeszkákon nyugtatta. Láthatóan nem akart közelebb menni a házhoz. A lány nem hibáztatta. Amikor végigtapogatta az állat lábát is, Lola felnyüszített.

– Veszített egy kis vért. A golyó átment a bal hátsó lábán. Nem tudom, hogy ért-e csontot, de egyértelműen kiment belőle. Nagy szerencséje volt. Daniel benyúlt a lécek között, hogy megsimogassa Lola orrát. – Szegény kislány. – A Hummer csomagtartójában biztos nagy a káosz. Előkotrom az elsősegélykészletet. Addig nyugtatgasd, jó? Einstein ugyanúgy követte Alexet a járműhöz, ahogy korábban a tornáchoz. A lány meglepődött, hogy mennyire feldobja a néma támogatása, és mennyivel nagyobb biztonságban érzi magát tőle a körülményektől függetlenül. Kinyitotta a Hummer hátulját, mire Kán majdnem ledöntötte a lábáról a türelmetlenségével. A lány még éppen időben bukott le, amikor az állat átugrotta. Minden bizonnyal szűknek érezhette a csomagteret. Odabent szét voltak dobálva a fegyverek és a lőszerek, kiesett töltények gurultak a térde alá. De nem volt idő rendet rakni. A Hectorral folytatott beszélgetésének idejekorán vége szakadt, így nem tudott neki feltenni egy utolsó, létfontosságú kérdést. Mi történik, ha elvégezted a melót? Ki várja a hívását, és mikor? De legalább volt még egy harmadik ház is a listán. Ezzel időt nyerhettek. Kivéve, ha Hector az első és a második között is telefonált. Vajon felhívta a menedzserét, és elmondta neki, hogy melyik címet intézték el, és melyik vár rájuk még mindig? A menedzsere most is várja a következő hívását? És rá fog jönni, hogy késik? Megtalálta a sporttáskát, ahol az elsősegélykészletét tartotta. Egyelőre semmit nem tudott tenni azonkívül, hogy gyorsan dolgozik, és jó döntéseket hoz. Csak még mindig nem tudta pontosan, mik is a jó döntések.

– Oké – zihálta, amikor Einsteinnel együtt visszaértek Lola mellé. Letérdelt a kutya lábához, de hamar rájött, hogy ilyen sötétben semmit nem fog látni. – Ide kell kanyarodnod a Hummerrel, hogy világíts nekünk – mondta. Daniel gyorsan ellökte magát a tornáctól, miközben hatalmas árnyék követte: Kán még mindig szolgálatban volt. A lány levette a taktikai kesztyűjét, az alatta lévő véres gumikesztyűt pedig tisztára cserélte. Éppen egy enyhe nyugtatót döfött Lolába, amikor a korlát lécein keresztül megvilágította a Hummer ragyogó fényszórója. A lány megvárta, hogy Lola szemhéja lecsukódjon, mielőtt tisztogatni kezdte volna a sebet. A kutya lába néhányszor megrándult, de az állat egy hangot sem adott. Fertőtlenítő, majd sebkenőcs, aztán géz, a sín, és még több géz. Ha el tudja érni, hogy Lola ne piszkálja, akkor szépen be fog gyógyulni. A lány felsóhajtott. Mit fognak kezdeni a kutyákkal? – És most mi legyen? – kérdezte Daniel, amikor végzett. Ott állt a tornác mellett, kezében a fegyverével, és a sötét síkságot figyelte körülöttük. – Dobnál pár öltést a fülemre, amíg még nem érzem a fájdalmat? Daniel elbátortalanodott. – Nem fog sikerülni. – Könnyű lesz – nyugtatta meg a lány. – Még soha nem varrtál gombot? – Emberi bőrre még nem – dünnyögte Daniel, de a vállára vetette a puskáját, és megindult felfelé a lépcsőn. A lány gyufát gyújtott, és sterilizálta vele a tűt. Ez a módszer nem tartozott a legkifinomultabb orvosi technikák közé, de az adott körülmények között ennyire tellett. Gyorsan meglengette a tűt, hogy lehűtse, majd áthúzta a sebvarró cérnát a fokán, és összekötötte a két végét. Egy tiszta kesztyű kíséretében odanyújtotta Danielnek. A férfi felhúzta a kesztyűt, majd lassan a tűért nyúlt. Nem igazán akart hozzáérni. A lány

oldalra billentette a fejét, és fertőtlenítőt csöpögtetett a sebére, majd megvárta, hogy a maró folyadék végigfolyjon a sebén egészen a füléig. Utána a férfi felé billentette az állát, és úgy fordult, hogy fényben legyen. – Valószínűleg csak három kis öltés kell bele. Kezdd hátul, és húzd át. – Nem kell helyi érzéstelenítés? – Éppen elég fájdalomcsillapító van bennem már így is – hazudta Alex. Érezte, hogy égeti az állát a sebe. De a Túlélés elfogyott, és minden egyéb szer részben cselekvőképtelenné tette volna. Most nem vészhelyzetről van szó, csak fájdalomról. Daniel letérdelt mellé. Az ujjaival gyengéden kitámasztotta az állát. – Közel volt az ütőeredhez! – hördült fel elszörnyedve. – Igen, ügyes dobás volt. A férfi felszisszent. – Csináld, Daniel. Sietnünk kell. Daniel mély levegőt vett, majd a tűvel átszúrta a lány fülcimpáját. Felkészült a fájdalomra. Arcizma se rezzent, és a keze sem szorult ökölbe. Már megtanulta, hogyan lokalizálhatja a reakcióit. A hasizmai megfeszítésével adta ki magából a feszültséget. – Jó – mondta, amint úgy érezte, hogy most már biztosan nem fog elcsuklani a hangja. – Remekül csinálod. Most illeszd egymáshoz a két darabot, és varrd össze őket. Miközben beszélt, Daniel ujjai már mozgásba is lendültek, hogy gyorsan végrehajtsák a feladatot. A lány a fülcimpája levágott részében nem érzett fájdalmat, úgyhogy csak az volt kellemetlen, amikor a felső részébe fúródott a tű. De csak három apró szúrásról volt szó. Az első után már nem is fájt annyira. – És most… kössem csomóra, vagy valami ilyesmi? – kérdezte Daniel. – Igen, hátul, kérlek.

A lány érezte, ahogy a szál megfeszül, miközben Daniel dolgozik. – Kész. Alex felnézett a férfira, és elmosolyodott. A mosolytól megfeszült a seb az állán. – Köszönöm. Erre képtelen lettem volna egyedül. Daniel megérintette az arcát. – Ezt hadd kössem be. A lány mozdulatlanul tűrte, hogy bekenje a sebet, majd egy gézcsíkot ragasszon az arcára. Elölről és hátulról is bekötözte a fülét. – Azt hiszem, előbb meg kellett volna tisztítanom – dünnyögte Daniel. – Egyelőre jó lesz így is. Tegyük be Lolát a Hummerbe. – Mindjárt hozom. Daniel gyengéden a karjába vette az alvó állatot. Lola hosszú lábai és fülei lelógtak a kezéből, és minden egyes lépésnél meglendültek. Alex érezte, hogy bizarr módon nevetni támad kedve, de visszanyelte. Nem volt ideje a hisztériára. Daniel az utasülés mögé fektette Lolát. – És most? – kérdezte Daniel, miközben visszasétált a tornácon ülő lányhoz. Valószínűleg nem értette, hogy Alex miért nem csinál valami hasznosat. Nem tudta, hogy a lány csak halogatni akarja az elkerülhetetlent. Alex mély levegőt vett, és kihúzta magát. – Add ide a telefont. Beszélnünk kell a testvéreddel. – Nem kellene elindulnunk? – Még valamit el kell intéznem, de előbb mondanom kell neki valamit. – Micsodát? – Hogy fel kellene gyújtanunk a házat. Daniel tágra nyílt szemmel meredt rá, majd lassan kivette a telefont a mellényzsebéből. – Nekem kellene telefonálnom – mondta Daniel. – Engem már így is gyűlöl – érvelt a lány. – De ez az egész az én hibám volt.

– Nem te küldtél a nyakába egy csapat bérgyilkost. Daniel megrázta a fejét, és bekapcsolta a készüléket. – Oké – dünnyögte a lány. Miközben összepakolta az elsősegélykészletét, a szeme sarkából Danielt figyelte, aki megkereste az egyetlen számot, amiről bejövő hívás érkezett. De még mielőtt felhívhatta volna, ismét megszólalt a telefon. Daniel ugyanúgy felszisszent, mint mielőtt az első öltést elvégezte a lány fülén. Alex úgy érezte, ez a beszélgetés lesz a nehezebb feladat a kettő közül. Daniel megbökte a kijelzőt. Kevin olyan hangosan üvöltött a telefonba, hogy a lány először azt hitte, ki van hangosítva. – NE MERD LECSAPNI RÁM A TELEFONT, TE… – Kev, én vagyok az. Kev! Danny vagyok! – MI AZ ISTEN FOLYIK OTT? – Az én hibám, Kev. Idióta voltam. Mindent elcsesztem. Annyira sajnálom! –MIRŐL BESZÉLSZ? – Arnie meghalt, Kev. Annyira sajnálom. És néhány kutya is. Nem tudom, hány. Az egész az én hibám. Bárcsak el tudnám mondani, mennyire… – ADD ÁT A MÉREGKEVERŐT! – Ez az én saram, Kev. Én csesztem el… Kevin ekkor már higgadtabb hangon szakította félbe. – Erre nincs időnk, Danny. Add oda neki a telefont. Most olyasvalakire van szükségem, aki értelmesen is tud beszélni. A lány felállt, és a telefonért nyúlt. Daniel aggodalmasan figyelte, ahogy pár centire eltartja a fülétől. – Biztonságban vagytok?

A lány meglepődött a higgadt hangnemen, de ugyanolyan tónusban válaszolt. – Egyelőre, de el kell mennünk innen. – Felgyújtottátok a házat? – Pont arra készültem. – A lépcső alatti szekrényben találsz kerozint. – Kösz. – Hívj, ha elindultatok. Ezzel lerakta. Hát, ez egyszerűbben ment, mint remélte volna. Visszaadta a telefont Danielnek. A férfi arckifejezése üres volt a meglepettségtől. Mivel a házban valószínűleg már régen eloszlott minden gáz, Alex nem vette vissza a maszkot. Danny követte befelé, de Einsteinre rászólt, hogy várja meg őket az ajtóban. – Hozz ki néhány ruhát Kevin szobájából – utasította a lány. Akár fel is küldhette volna az emeletre az első váltásért, amit kölcsönkapott, de nem tudta, hogy reagálna Daniel a holttestekre. A férfi tekintete az Arnie-t eltakaró kanapé felé vándorolt, majd vissza rá. Mindkettőjüknek tartaniuk kell magukat. Hosszú éjszaka áll előttük, ha élve akarják megérni a hajnalt. – Szedj össze pár napra valót, utána menj a konyhába, és pakolj be mindent, ami nem romlandó. A vizet is, amennyi csak van. Daniel bólintott, és elindult a folyosón Kevin szobája felé. A lány felszaladt a lépcsőn. – Ezek a fegyverek is kellenek? – kiáltott utána Daniel. A lány kikerülte a holttesteket, vigyázva, nehogy megcsússzon a vértócsában. – Nem, azok embert öltek. Nem akarom, hogy bármivel is összekapcsoljanak minket, ha esetleg elkapnak. Kevin fegyverei biztosan tiszták.

A szobájában lerángatta magáról a vérfoltos ruhákat, majd tiszta farmert és pólót vett. Összeszedte a hálózsákját, belecsavarta a többi holmiját, majd felkapta a laboratóriumi készletét, és kirugdosta a véres ruháit a folyosóra. Lesietett a lépcsőn, ki a kocsihoz. Miközben Daniel kifosztotta a konyhát, megkereste a kerozint. Kevin majdnem tizenkét liternyit tartott otthon, kizárólag a ház felgyújtása lehetett vele a célja. A lány örült a felkészültségének, és higgadtan kezelte a helyzetet. Ez azt jelenti, hogy inkább pragmatikus, mint dühös reakcióra számíthat tőle. Legalábbis remélte. Ismét felment az emeletre, majd alaposan eláztatta a ruháit és a holttesteket kerozinnal. A fapadlónak nem kell túl sok segítség. Mindhárom szobában végiglocsolta a deszkákat, majd a lépcsőn folytatta. Felkapott egy újabb tartályt, és végigment a földszinten is. Most először látta a lenti hálószobákat. Mindkettő nagy volt, fényűző fürdőszobákkal kiegészítve. A lány örült, hogy Arnie legalább kényelemben élt itt. Azt kívánta, bár tehetett volna valamit, hogy megkímélje ettől az egésztől. De Arnie akkor is így végezte volna, ha ők ketten Daniellel azonnal a körözés megjelenése után lelépnek. Nyomasztotta a gondolat. A kutyák épülete tele volt Daniel ujjlenyomataival, de Carston CIA-nál dolgozó társával amúgy sem tudták volna elhitetni Daniel – vagy Kevin – halálát, úgyhogy ez nem igazán számított. Pontosan tudják, hogy Daniel szökésben van. A lány nem akarta a melléképületet is felgyújtani, és ezzel veszélybe sodorni az állatokat. Daniel a Hummer orránál várta. – Tolass ki – mutatott a lány az autóra. – És próbáld meg a kutyákat is rávenni, hogy menjenek odébb. A férfi munkához látott. Alexnél még mindig ott voltak a gyufák az elsősegélykészletéből. Széles kerozincsíkot húzott a tornác lépcsőjének

közepén, így könnyen meg tudta gyújtani, és utána gyorsan elmenekülhetett az útból, mielőtt a magasba csapnak a lángok. A kutyák ösztönösen elhátráltak a lángok elől. Legalább miattuk nem kell aggódnia. Kinyitotta a vezetőoldali ajtót, és odahívta Einsteint. A kutya egyetlen ugrással az ülésen termett, majd elhelyezkedett Lola mellett. Hegyezte a fülét, és kilógatta a nyelvét. Még mindig lelkesnek tűnt, Alex pedig irigyelte az energiáját és az optimizmusát. Daniel végigsétált a többi kutya mellett, és mindegyiknek odavetett egy együttérző pihenj vezényszót. A lány azt remélte, hogy ez segít majd, amikor megérkeznek a tűzoltóautók. A lövöldözés hangja biztosan nem jutott el a szomszédokig, de a tűz narancsszínű fényét a koromfekete éjszakai égbolton nem lehetett nem észrevenni. Most már igyekezniük kell. Nem jutott eszébe semmi egyéb, amit a kutyákért tehetne. Eléggé bántotta a dolog, hiszen ezek az állatok mentették meg mindkettejük életét. A háta mögül érkező morgás megijesztette. Megfordult, és szemtől szemben találta magát Kánnal. Az állat türelmetlen tekintettel bámulta, mintha arra várna, hogy elmenjen az útjából. Az orra Einstein felé bökött. – Ó – mondta a lány, amikor rájött, hogy be akar szállni az autóba. – Ne haragudj, Kán, de neked itt kell maradnod. Még soha nem látott ennyire sértődött állatot. A kutya nem mozdult, csak meredt az arcába egyenesen, mintha magyarázatot követelne. Kettejük közül a lány lepődött meg jobban, amikor hirtelen Kán nyakába vetette magát, és a bundájához szorította az arcát. – Sajnálom, nagyfiú – suttogta. – Bárcsak magammal vihetnélek. Sokkal tartozom neked. Vigyázz a többiekre helyettem is, rendben? Te leszel a főnök. Elhúzódott tőle, és megsimogatta vastag nyakát. Kán mintha kicsit megnyugodott volna, és kelletlenül hátralépett.

– Pihenj! – mondta a lány csendesen. Még egyszer megveregette a kutya hátát, majd az autó felé fordult. Daniel már be is kötötte magát. – Jól vagy? – kérdezte tőle a férfi, amikor beszállt. Egyértelmű volt, hogy nem a testi sérüléseire gondol. – Nem igazán. – Alex némi hisztérikus éllel nevetett fel. Kán még mindig őket figyelte, mikor elindultak. Miután kihajtottak a kapun, a lány felvette az éjjellátót, és lekapcsolta a fényszórókat. Biztonságosabb volt a nyílt mezőn végighajtani a Hummerrel, mint az egyetlen úton maradni, ami a ranchra vezetett. Végül egy másik, leaszfaltozott úthoz értek. A lány levette a szemüveget, és felkapcsolta a fényszórót, miközben északnyugat felé indult. Semmilyen konkrét cél nem volt a fejében, csak a távolság. Minél messzebb kellett kerülniük Kevin birtokától, mielőtt felkel a nap.

20. FEJEZET Kevin az első kicsengés után felvette. – Oké, Leander, mi a helyzet? – kérdezte köszönés helyett. – Észak felé tartunk a Hummerben. Velem van Daniel, Einstein és Lola. Sikerült bepakolnunk magunkkal pár dolgot, de ennél többre lesz szükségünk. Kevin megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor kimondta Einstein nevét, de a hangja ennek ellenére éles maradt. – A Hummerben? A furgonnak vége? – Igen. A férfi elgondolkozott. – Akkor csak éjszaka vezessetek, amíg nem szereztek új autót.

– Nem egyszerű. Mindkettőnk arcával komoly problémák vannak. – Igen, én is láttam Danielt a hírekben. De a tiéd már nem lehet olyan rossz. Fesd ki magad egy kicsit. – Ma este egy hangyányit romlott az állapota. – Ó. – Kevin csettintett a nyelvével. – És Danny? – kérdezte. Alex kihallotta a hangjából az elfojtani próbált feszültséget. – Egy karcolás sincs rajta. – Rám parancsolt, hogy maradjak a kocsiban – mondta Daniel elég hangosan ahhoz, hogy a testvére is hallja. – Jól tetted – felelte Kevin. – Hányan voltak? – Hatan. A férfi felszisszent. – Ügynökök? – Nem, sőt. Meg fogsz lepődni. A maffiát bízták meg a leszámolással. – Mi van? – Többnyire sima verőlegények voltak, de legalább egy igazi profi volt a csapatban. – És mindet elintézted? – Nagyrészt a kutyák érdeme. Csodálatosan csinálták. Kevin elégedetten felmordult. – Lolát miért hoztátok el? – Lábon lőtték. Attól féltem, hogy ha megtalálják, elaltatják. Ha már itt tartunk, ne hívjam fel az Állategészségügyi Hatóságot? – kérdezte. – Félek, hogy ha odaérnek a tűzoltók… – Ezt bízd rám. Van egy tervem vészhelyzet esetére. – Akkor jó. – Alex úgy érezte, soha többé nem fog úgy gondolni magára, mint a legfelkészültebb emberre. Mert Kevin a legfelkészültebb. – És most mi a tervetek? A lány felnevetett, és megint ott bujkált a hisztéria a hangjában. – Igazából fogalmam sincs. Arra gondoltam, pár napig a Hummerben

alhatnánk. Utána meg… – Itt elhalt a hangja. – Nem azt mondtad, hogy van egy házad? – Ott nem tudnám elrejteni ezt a szörnyeteget, és a két nagy testű kutyát sem. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen feltűnőnek. – Majd kitalálok valamit. – Miért csak most telefonáltál? – kérdezte a lány. – Azt hittem, kicsináltak. Daniel felhördült, és elszörnyedve meredt rá. – Fel kellett készülnöm. Az ilyesmi időbe telik. Nem lehetek ott egyszerre mindenütt, rengeteg kamerát kellett elhelyeznem. – Telefonálhattál volna. – Nem tudtam, hogy ti közben mindent elcsesztek. – Kevin hangja hirtelen nagyon lehalkult. – Mit csinált az az idióta? Ne, ne válaszolj. Nem akarom, hogy meghallja. Csak igent vagy nemet mondjál. Felhívott valakit? – Nem! – csattant fel a lány ingerülten. – Várj. A furgont nem tudjátok használni… Ugye nem ment ki a városba? A lány legszívesebben azt felelte volna, hogy senki nem figyelmeztette, hogy ne tegye, de abból Daniel rájön, hogy róla beszélnek. Inkább nem válaszolt, csak meredt maga elé. Kevin felsóhajtott. – Egy cseppnyi józan esze sincs. Alex sok mindent válaszolhatott volna, de egyiket sem volt képes finoman megfogalmazni. Kevin témát váltott. – Arnie… fájdalmas halála volt? – Nem. Észre sem vette. Nem érzett semmit. – Igazából Ernestónak hívták – mondta Kevin, de inkább saját magának, mint a lánynak. – Remek társam volt. Jó életünk volt együtt. Rövid, de jó. –

Megköszörülte a torkát. – Oké, és most mondj el mindent. – Valamivel halkabban folytatta: – Kivéve azt, hogy mit cseszett el Daniel. Valószínűleg már így is éppen elég trauma érte. Alex elmesélte az este eseményeit, de végig személytelenül, a véresebb jeleneteket pedig éppen csak érintette. Amikor csak annyit mondott, hogy „Kikérdeztem a tagot”, Kevin pontosan tudta, hogy ez mit jelent. – Szóval mi történt az arcoddal? – Ügyes volt. Elrejtett egy dobókést a mandzsettájában. – Nem jó hír – mondta komor hangon, és a lány tudta, mire gondol. Az arcon lévő sebek nem segítik a bujkálásban. Könnyen felismerhetővé teszik az embert. A kérdés hirtelen megváltozik. Először csak: „Nem látott egy alacsony, jellegtelen nőt ismeretlen hajhosszúsággal?” Aztán meg: „Nem látott valakit ezzel a sebhellyel?” – Úgy tűnik – vonta le a lány a végső következtetést –, az ellenségeink mégiscsak arra jutottak, hogy te győztél. Nem fogok úgy tenni, mintha ezt nem tartanám sértőnek. Változtatnunk kell a terven. A csalinak tőled kell érkeznie, és a megfelelő személyhez. Van már bármi fogalmad arról, hogy ki lehet az? Kevin néhány pillanatra elhallgatott. – Amikor az én emberemhez elér az éjszaka történtek híre… talán akkor már nem is lesz szükség az e-mailre. Mert azonnal beszélni akar majd a te embereddel. Én készen állok… Látni fogom, ha megteszik. Utána pedig eldönthetjük, hogy tovább provokáljuk-e őket. – Jól hangzik. – Egyébként – folytatta Kevin megint lehalkítva a hangját – tudom, hogy kiherélted a sztorit a kölyök kedvéért. Amikor ismét találkozunk, az egészet hallani akarom. A lány a szemét forgatta. – Persze.

– Nézd, Leander, ne hagyd, hogy ez a fejedbe szálljon, de… szép munkát végeztél. Nagyon szépet. Megmentetted Danny életét. Köszönöm. A lány annyira megdöbbent, nem is tudott azonnal válaszolni. – Azt hiszem, most egálban vagyunk. A kutyáid és Batman barlangja nélkül nem tudtunk volna elmenekülni. Úgyhogy… én is köszönöm. – Azonnal leléphettél volna, amint először megláttad a hírekben. Tudtad, hogy azt hiszik, meghaltál, és te mégis ott maradtál, hogy segíts megmenekülni egy idegennek. Ráadásul a hátad közepére sem kívánsz egyikünket sem. Ez elég tisztességes dolog volt. Jövök neked eggyel. – Mmm – nyögte a lány határozatlanul. Nem muszáj mindent most megbeszélniük. – Add ide, mielőtt leteszed – suttogta Daniel. – Daniel beszélni akar veled. A lány átnyújtotta a telefont. – Kev… – Ne kínozd magad, Danny – hallotta a lány Kevin hangját. Felmerült benne a kérdés, hogy vajon Daniel is ilyen tisztán hallotta-e korábban. – Aha – válaszolta szomorúan a férfi. – Elvégre csak Arnie haláláért vagyok felelős, a kutyákéról nem is beszélve. Miért is érezném rosszul magam? – Nézd, ami megtörtént, megtörtént… – Vicces. Alex is pont ezt mondta. – Mert a kis méregkeverő tudja, mi a pálya. Ez egy másik világ, kölyök. Itt sokkal nagyobbak a tétek. Nem azt akarom mondani, hogy az ilyesmi nem lesz rád hatással. De ne hagyd, hogy eltorzítsák az ítélőképességedet. Kevin hangja ekkor elhalkult, és Alex örült annak, hogy ezek szerint Daniel sem hallotta a beszélgetésük csendesebb részeit. Ugyanakkor nagyon szerette volna tudni, hogy mit akar eltitkolni előle Kevin.

– Azt hiszem – válaszolta Daniel. Kis szünet. – Talán nem… rendben, úgy lesz. Igen. Oké. És a kutyák? Kánt is ott kellett hagynunk. – Aha – tért vissza Kevin normál hangereje. – Imádom azt a szörnyeteget, de a méreteit nem utazásra tervezték, nem igaz? Van egy tenyésztő nem messze onnan, akivel Arnie régebben együtt dolgozott. Inkább a riválisunk, mint a barátunk, de tudja, mit érnek a kutyáim. Arnie megegyezett vele, hogy ha valaha ki akarunk szállni, akkor eladjuk neki az állományt. Arnie arra is tett neki utalásokat, hogy ezt a döntést esetleg váratlanul fogjuk meghozni, előzetes figyelmeztetés nélkül, talán az éjszaka közepén. Felhívom, és ő majd beszél az állat-egészségügyiekkel, mielőtt még bárki ostobaságot csinálna. – De nem fognak csodálkozni a zsaruk… – Majd betanítom neki a válaszokat. Azt fogja mondani, hogy Arnie felhívta, amikor lövéseket hallott, vagy valami ilyesmi. Ne aggódj, a kutyáknak nem lesz bajuk. Daniel felsóhajtott. – Bosszant, hogy most ingyen megszerezheti Kánt. Évek óta meg akarta venni tőlem. – Sajnálom… – Komolyan, kölyök, ne rágd magad. Ezt az életet nem lehet sokáig bírni, ha túlzottan ragaszkodik az ember a dolgaihoz. Én értek az újrakezdéshez. És most légy jó, és tedd azt, amit Leander mond, oké? – Várj, Kev, támadt egy ötletem. Ezért akartam beszélni veled. – Van egy ötleted? Alex hallotta a hangjában a kétségeket. – Igen. Eszembe jutott McKinley-ék nyaralója a tó mellett. Kevin egy ideig hallgatott. – Ez nem a legjobb pillanat a nosztalgiázásra, kölyök.

– Igazából én vagyok nálad két perccel idősebb, kölyök, amire te is biztosan emlékszel. És nem nosztalgiázni akarok. Azon gondolkoztam, hogy McKinley-ék mindig csak télen használták azt a házat. És hogy a te CIA-s ismerőseid valószínűleg nem ismerik ennyire részletesen a gyermekkorunkat. És hogy tudom, hol tartották McKinley-ék a kulcsot. – Hé, ez nem is olyan rossz ötlet, Danny! – Kösz. – Az mennyire is lehet? Tizennyolc órára a birtoktól? Az csak kétnapi vezetés. És ott közelebb lesztek hozzám is. Nem tartottak ott McKinley-ék egy Suburbant véletlenül? – Nem lophatjuk el a kocsijukat, Kevin. Alex úgy érezte, mintha egy jelentőségteljes pillantást váltanának Kevinnel a sötétben, több mint ezerhatszáz kilométer távolságból. – Az autót majd később megbeszéljük. Szólj Leandernek, hogy legközelebb vigyázzon jobban az arcára. Még szükségünk lesz rá. – Igen, mert szerintem annyira élvezi, ha véresre verik, hogy nehezen fog tudni lemondani róla. – Persze, persze. Hívjatok, ha bármi baj van. Én is jelentkezem, ha bármit megtudok a washingtoni barátainkról. Kevin ezzel megszakította a beszélgetést. Daniel egy ideig a telefont bámulta, majd eltette. Mély levegőt vett, majd lassan kiengedte. – Hogy bírod? – kérdezte a lány. – Semmi nem tűnik valóságosnak. – Hadd lássam a kezed. Daniel odanyújtotta neki a bal karját, Alex pedig a jobbjával megfogta a kezét. A férfi testhőmérséklete melegebb volt az övénél. Kitapogatta a csuklóján a pulzusát, de az egyenletesnek tűnt. A tenyerén lévő karcolások és szúrások nem voltak mélyek. Már nem véreztek. A lány Danielre

pillantott, majd visszanézett az útra. Túl sötét volt ahhoz, hogy jól lássa a férfi arcszínét. – Ez meg mi volt? – kérdezte a férfi, amikor elengedte a kezét. – A sokkos állapot jeleit kerestem. Nincs hányingered? – Nincs. De úgy érzem, mintha lennie kellene. Ha érted, mire gondolok. Úgy érzem, jönni fog majd, amikor mindent feldolgozok. – Szólj, ha kezdesz szédülni, ájuldozni vagy fázni. – Nekem úgy tűnik, mintha te fáznál. Biztos vagy benne, hogy nem kaptál sokkot? – Nem. De ha elkezdek szédülni, megállok, és átadom neked a volánt. Daniel odanyúlt, levette a lány kesztyűs kezét a kormányról, és lazán megfogta. A kezük ott hevert a két ülés között. Daniel újabb mély levegőt vett. – Meghallottam azokat a lövéseket közvetlenül egymás után, és azt hittem… – Tudom. Köszönöm, hogy a kocsiban maradtál, ahogy kértem. Jó tudni, hogy bízhatok benned. Daniel nem válaszolt. – Mi az? – kérdezte a lány. – Ha már szóba került – kezdte a férfi szégyenkezve –, bár semmi kedvem beismerni, de… igazából kiszálltam néhány percre. Be akartam menni a házba, de Einstein megállított. Utána pedig rájöttem, hogy vagy így, vagy úgy, de úgyis odabent dőlnek el a dolgok, és ha tényleg legyőztek téged, akkor a Hummerből tudom majd a legkönnyebben kinyírni a rohadékokat. Nem hagytam volna, hogy csak úgy elsétáljanak, Alex. Soha. A lány könnyedén megszorította a kezét. – Emlékszel még, mit mondott nekem Kevin a lőtéren arról, hogy miket képzeljek el?

A lány megrázta a fejét. Csak halványan derengett neki valami. – Amikor az első lőgyakorlatunk alatt azt mondtam, nem hinném, hogy képes lennék lelőni valakit. – Daniel sötéten felnevetett. – Ő meg azt felelte, képzeljem el, hogy egy számomra fontos személy veszélyben van. Alexnek beugrott a dolog. – Ó. – Most már értem. És igaza volt. Abban a pillanatban, hogy felfogtam, valaki megölte Arnie-t, és veled is végezni akar… – Daniel megrázta a fejét. – Nem sejtettem, hogy képes vagyok ennyire… elemi reakciókra. – Mondtam, hogy rá fogsz találni az ösztöneidre – felelte a lány könnyedén. Aztán valamivel józanabb hangon hozzátette: – De bárcsak másképp történt volna. Most Daniel szorította meg a kezét. – Nem lesz semmi baj. A lány igyekezett a fontos dolgokra koncentrálni. – Szóval, hova is megyünk pontosan? – Tallahasseebe. Gyerekkorunkban ott karácsonyoztunk néhányszor. A szüleink barátai vettek ott egy kis hétvégi házat, hogy el tudjanak menekülni a hóból. Nekik is fontos lehetett a magány, mert a ház a semmi közepén van. Nem közvetlenül a tó partján, de elég mocsaras a környék, és ilyenkor tele van szúnyoggal. – Neked ingatlanokat kellene árulnod. Remekül csinálod. Biztos vagy benne, hogy senki nem lesz ott? – A szüleim temetése óta nem találkoztam McKinley-ékkel, de amíg tartottuk velük a kapcsolatot, soha nem mentek oda nyáron. Mindig csak télen. – Tulajdonképpen ugyanúgy mehetünk abba az irányba is, mint máshova. És ha az a nyaraló mégsem lesz megfelelő, akkor hátha találunk egy másik üresen állót a közelben. Ekkor meglátták az észak felé tartó 70-es állami autópálya tábláját.

– Kelet felé kell fordulnunk, át Oklahoma Cityn, majd lefelé Dallason keresztül. Ha bárki figyel minket, akkor azt fogja látni, hogy visszafelé megyünk Texasba. Attól ártatlanabbnak fogunk tűnni. – Mi csak megvédtük magunkat. – Ez nem számít. Ha megállítanak minket az éjszaka történtek miatt, a rendőröknek be kell vinniük minket. Még ha minden apró részletet el is magyaráznánk nekik, és ők mindent el is hinnének, akkor is fogva kellene tartaniuk minket egy darabig. És nem kellene sok idő. Azok, akik bérgyilkosokat fogadtak ellenünk, simán be fognak jutni hozzánk a börtönbe. Könnyű célpontok lennénk. Ekkor megérezte Daniel ujjainak remegését, és megnyugtatóan végighúzta a hüvelykujját a kézfején. – Szóval azt mondod, nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy bűnözők legyünk? A lány nehezen hitte el, hogy még Daniel próbálja őt felvidítani. – Valószínűleg nem – helyeselt –, de talán még arra is sor kerül. – Lenézett az üzemanyagjelzőre, és felszisszent. – Ez az izé úgy zabálja a benzint, mintha direkt engem akarna idegesíteni. – Mit tehetünk? – Bemegyek egy benzinkútra, és készpénzzel fogok fizetni. – De az arcod! – Azt nem tudom megoldani. Majd úgy teszek, mintha autóbalesetem lett volna… Ez igaz is, nem? Mindegy, ennél többet nem tehetek. A benzinzabáló szörnyeteg sokkal korábbi megállásra kényszerítette Alexet, mint tervezte. Oklahoma Cityben követte a reptér felé vezető táblákat, mert úgy gondolta, az arrafelé lévő benzinkutak még éjszaka is elég zsúfoltak lesznek. Továbbá arra tippelt, hogy ha bárki is észreveszi

őket, akkor arra következtet, hogy repülővel folytatják az útjukat, és az esetleges kutatás a reptérre koncentrálódik majd. Vezetés közben megkérte Danielt, hogy vegye elő a túlméretezett kapucnis pulcsiját. Most magára húzta, és azt kívánta, bárcsak hidegebb lenne odakint, és hétköznapibb viseletnek tűnne a pulóver. A kútnál két másik gépjármű is állt: egy taxi és egy kamion. Persze mindkettő sofőrje a Hummert méregette. A lány a kamaszos csoszogásával szállt ki, és dugta be az üzemanyagpisztolyt a tankba. Miközben az megtelt, becaplatott az üzletbe. Lekapott egy doboz müzliszeletet és egy hatos csomag ásványvizet, majd odavitte őket az ötven körüli pénztárosnőhöz. A nőnek lenőtt, hidrogénszőkére festett haja volt, nikotinfoltos fogai, és egy kis névtáblája BEVERLY felirattal. Először nem is szentelt túl sok figyelmet Alexnek, csak beütötte az árut. De a lánynak végül meg kellett szólalnia. – Hatos kút – mondta a legmélyebb hangján, ami még nem tűnt erőltetettnek. Beverly felnézett, és az elkent szempillafesték keretezte szeme tágra nyílt. – Ó, az ördögbe is, édesem! Mi történt az arcoddal? – Autóbaleset – dünnyögte Alex. – Mindenki megúszta? – Igen – pillantott le Alex jelentőségteljesen a kezében tartott készpénzre, arra várva, hogy letehesse. A szeme sarkából látta, hogy a taxi elhajt. – Remélem, hamar rendbe jössz. – Köszönöm. Mennyi lesz a vége? – Százhárom dollár ötvenöt. Tényleg ennyi? Elég soknak tűnik. Alex átnyújtott Beverlynek hat húszast, és várni kezdte a visszajárót. Egy újabb furgon – egy nagy, fekete F-250-es – állt be a Hummer mögötti

kúthoz. Három magas, vékony férfi szállt ki belőle. Amikor ketten besétáltak az üzletbe, átértékelte a benyomásait. Csak nagyon magas kamasz fiúk voltak. Talán egy fél kosárcsapat. Hozzá hasonlóan ők is sötét kapucnis pulcsit viseltek. Ettől legalább az ő öltözéke is normálisabbnak tűnt. – Elég nagy autód van – jegyezte meg Beverly. – Igen. – Sokba kerül a tankolás, mi? – Igen – nyújtotta ki a kezét Alex türelmetlenül. A fiúk hangoskodva léptek be. Sör- és fűszag sodródott be velük az ajtón. Odakint a kisteherautó elindult a kút mellől. – Már csak ez hiányzott – vált Beverly hangja hirtelen személytelenné. – Tessék. Tizenhat dollár negyvenöt. – Köszönöm. Beverly figyelmét már az újonnan érkezők kötötték le. Összeszűkült tekintettel bámulta őket Alex feje felett. A nagyfiúk a szeszes italok felé indultak. Remélhetőleg rengeteg fejfájást fognak okozni Beverlynek a hamis igazolványaikkal. Vagy bármivel, amitől Alex emléke elhalványul a pénztárosnő emlékezetében. A lány lehajtott fejjel indult az automata ajtó felé. Nem volt szüksége további szemtanúkra. Nagy csattanással landolt a harmadik srác mellkasán. Az első dolog, amit észrevett rajta, a szaga volt. A pulóvere bűzlött a whiskytől. Amikor a fiú megragadta a vállát, automatikusan felnézett. – Vigyázz magadra, haver. Ez a srác nagyobb darab volt, és fehér bőrű, nem olyan magas, mint a másik kettő. A lány megpróbálta lerázni magáról a kezét, de az szorosan tartotta, miközben a másikkal hátratolta a kapucniját.

– Hé, ez egy lány! – Aztán még hangosabban szólt oda a hűtők felé, ahol a másik kettő a söröket nézegette. – Nézzétek, mit találtam. Alex hangja jegesen csendült. Semmi kedve nem volt ehhez a hülyeséghez. – Vedd le rólam a kezed. – Hagyjátok békén azt a lányt, vagy hívom a rendőrséget! – kiáltott fel Beverly élesen. – Itt van a kezemben a telefon. Alex legszívesebben felsikított volna. Már csak ez hiányzott. – Nyugi, öreglány. A másik két srác – az egyik fekete, a másik latin – már oda is ugrott, hogy támogassák a társukat. Alex vékony fecskendőt húzott ki az övéből. Ez nem fog segíteni abban, hogy elkerülje a feltűnést, de muszáj kiiktatnia ezt a kölyköt, és eltűnnie innen, mielőtt még Beverly kihívja a zsarukat. – A kilencest és az első egyest már beütöttem – figyelmeztette őket Beverly. – És most tűnjetek innen. Alex megpróbálta kirántani magát a fiú szorításából, de az a vigyorgó idióta már két kézzel markolta a karját. A lány irányba állította a tűt. – Valami probléma van? Neeeeee, nyögött fel magában Alex. – Mit akarsz? – kérdezte a fehér srác agresszív hangon, miközben elengedte a lány karját, és az újonnan érkező felé fordult. Utána olyan gyorsan lépett hátra, hogy a lánynak ki kellett térnie az útjából. Már olyan sok időt töltött Daniellel, hogy el is felejtette, milyen magas. Még a legmagasabb srácnál is nagyobb volt, szélesebb vállakkal, és sokkal több magabiztossággal. De legalább felvette az egyik baseballsapkát, így elrejtette a haját, és részben beárnyékolta az arcát. A borostája elég sötét volt ahhoz, hogy némileg megváltoztassa az arcvonásait. Ez jó. Az viszont annyira nem, hogy látványosan az övébe tűzött egy Glockot.

– Nem, semmi probléma, haver – mondta a fekete srác. Elkapta a fehér kölyök vállát, és még hátrébb húzta. – Akkor jó. Nem akartok most rögtön távozni? A fehér fiú kidüllesztette a mellkasát. – Majd ha megvettük, amiért jöttünk. Daniel arca hirtelen fenyegetővé vált, miközben a fiú felé hajolt. – Nem majd. Most. A hangjában egy cseppnyi kivagyiság sem volt, csak magabiztos felsőbbrendűség. – Gyertek – mondta a fekete srác. Kilökte a fiút Daniel mellett, miközben a harmadik társuk pulóverét rángatta. Némi lökdösődés és dulakodás kíséretében siettek a furgonjukhoz. Alex végig hátat fordított Beverlynek, és Danielt is bökdöste, hogy kövesse a példáját. A fiúk beszálltak a furgonba, a sofőr a gázra lépett, majd csikorgó kerekekkel kerülték ki a Hummert. – Köszönöm, nagyfiú – búgta Beverly. – Értékelem a segítségét. – Nincs mit – válaszolta Daniel, miközben kinyújtotta a karját, hogy udvariasan előreengedje Alexet. A lány visszasietett a Hummerhez. Daniel közvetlenül a sarkában haladt, és Alex remélte, hogy van annyi esze, hogy lehajtsa a fejét, és ne forduljon meg. – Rosszabbul nem is alakulhatott volna – jegyezte meg kedvetlenül, amikor már ismét úton voltak. – Az a nő most már élete végéig emlékezni fog ránk. – Sajnálom. – Muszáj volt úgy berontanod oda, mint egy cowboy, azzal a pisztollyal az övedben?

– De hát texasi rendszámunk van – válaszolta Daniel. – És mit kellett volna tennem? Az a srác… – A következő pillanatban rosszul lett volna, hosszú percekig sugárban hányva. Teljesen tehetetlenné válik, és eléggé összerondítja a helyet ahhoz, hogy Beverly teljesen meg is feledkezzen rólam. – Ja. – Ja bizony, Daniel. Tudok vigyázni magamra. A férfi állkapcsa ismét megfeszült, pont, mint a benzinkútnál. – Tudom, Alex, de talán eljön az a pillanat, amikor szükséged lesz a segítségemre. És amikor eljön, akkor nem fogok az autóban várakozni. Lassan ideje lenne belenyugodnod. – Szólni fogok, ha szükségem van erősítésre. – Én pedig ott leszek – csattant fel Daniel. A lány nem vitatkozott tovább, és egy ideig csak az újabb adag benzint zabáló motor zúgása hallatszott. Aztán Daniel felsóhajtott. – Tudnom kellett volna, hogy egy lépéssel előrébb jársz – mondta. A lány biccentett, jelezve, hogy elfogadja a bocsánatkérést, bár vegyes érzelmeket táplált a kijelentéssel kapcsolatban. – Ezt hol tanultad? – kérdezte rövid csend után. – Mit? – Félelmet kelteni másokban. – Az iskolámat nem lehetne elit magánsulinak nevezni. De a legtöbb kölyök amúgy is csak azt várja, hogy valaki a kezébe vegye az irányítást. Attól érzik biztonságban magukat. A lány felnevetett. – Akkor azok a fiúk ma éjjel nagyon jól fognak aludni. • • •

Az éjszaka hátralévő része nyugodtabban telt. Daniel az ablaknak támaszkodva szunyókált halkan horkolva, egészen a következő benzinkútig, ami nagyjából harminc kilométerre lehetett Dallastól keletre. A fülkében üldögélő álmos fickó szinte rá se nézett Alexre. Amikor kiértek a benzinkút kameráinak hatósugarából, a lány lehúzódott az út szélére, és helyet cserélt Daniellel. A férfi azt állította, hogy éberebb már nem is lehetne, és készen áll a vezetésre. A lány igyekezett minél többet aludni a következő pihenőig, amikor Shreveporttól délre ismét helyet cseréltek. Közeledett a hajnal. Alex keresgélni kezdte a GPS-ben a közeli természetvédelmi parkokat, és kiderült, hogy közel vannak a hatalmas kiterjedésű Kisatchie Nemzeti Park erdőségéhez. A lány beállította az I-49 autópályához legközelebbi csücskét, majd addig kanyargott a hátsó utakon, amíg nem talált egy elszigetelt és bozótos területet, ahol behúzódhatott a fák árnyékába. Betolatott a fatörzsek közé, majd addig hátrált, amíg éppen csak annyi helyük maradt, hogy kinyissák a csomagtartót. A kinti párás hőség hamar legyőzte a benti hűvösebb levegőt. Einstein nagyon örült, hogy kiszállhat és könnyíthet magán. Lolának már nehezebb dolga volt. Amikor végzett, Alexnek teljesen át kellett kötöznie a sebét. Daniel már azelőtt kirakta nekik az ételt és a vizet, hogy végzett volna. Utána Daniel könnyített magán a férfiak egyszerű módján, Alex pedig valamivel bonyolultabban. A lány korábban is lakott már autóban, és bár nem lelkesedett érte túlzottan, fel volt készülve a dologra. Megnézte a Hummer orrát, és be kellett ismernie, hogy le van nyűgözve. Szabad szemmel nézve még az sem látszott rajta, hogy akár csak összekoccantak volna valamivel.

A reggelijük minimális volt. Alex megtalálta ugyanazt a doboz PopTartsot, amit az első reggelén kezdett meg a birtokon. Daniel is kivett belőle egy csomaggal. – Honnan szerzünk kaját? – kérdezte. A lány letörölte a homlokáról a verejtéket. – Ma éjjel minden benzinkútnál veszek majd valamennyit. Azzal kihúzzuk pár napig. Szólj, ha van valami konkrét kívánságod. – Ezzel ásított egyet, majd felszisszent, amikor a mozdulattól húzódni kezdett az arcán lévő seb. – Van aszpirined? A lány fáradtan bólintott. – Jó ötlet. Mindkettőnknek aludnia kellene egy kicsit. A kutyák meglesznek, ha kint hagyjuk őket, ugye? Nem akarom, hogy egész éjjel és utána egész nap a kocsiban kelljen szoronganiuk. Keresett pár Motrint, miközben Daniel az ágy két oldalára rendezte a Hummer hátsó terében uralkodó káoszt, és kialakított egy keskeny kis helyet a kupacok között. A lány abban a biztos tudatban, hogy minden tőle telhetőt megtett, kiterítette a hálózsákját, és a felső részét párnává tekerte. Egyszerre tűnt normálisnak és abnormálisnak, hogy Daniel ott fekszik mellette. Nagyon természetes és kellemes érzés volt, hogy a férfi a derekára fonja a karját, az arcát pedig a nyakába fúrja. Rövid borostája csiklandozta a bőrét, de ezt egyáltalán nem bánta. Már majdnem elaludt, amikor tudatosult benne Daniel testének mozgása. Először azt hitte, a férfi horkol, de a remegés csak nem akart szűnni. Megfogta a derekára fonódó ujjait, és észrevette, hogy reszketnek. Ekkor felült, és Daniel felé fordult, akinek a hirtelen mozdulat hatására felpattant a szeme. Amikor ő is felült volna, a lány a mellkasára tette a kezét, és visszanyomta. – Mi a baj? – suttogta Daniel.

A lány az arcára pillantott. A sötétben nehéz volt megállapítania, de mintha sápadtabb lett volna, mint korábban. Jobban kellett volna figyelnie. Most, amikor egy pillanatra lehetőségük nyílt szó szerint letenni a fegyvert, érthető, ha az előző éjszaka minden fáradalma rájuk nehezedett. Nem igazi sokkos állapot volt ez, inkább csak egy szokványos pánikroham. – Semmi. Mármint inkább veled van valami baj. – Megérintette a homlokát. Hideg volt és verejtékben úszott. – Nem vagy rosszul? – Jól vagyok. – Reszkettél. Daniel megrázta a fejét. – Sajnálom, csak azon gondolkoztam, hogy… milyen kevésen múlt. – Ne tedd. Már vége. Biztonságban vagy. – Tudom. – Nem hagyom, hogy bármi történjék veled. Daniel felnevetett, és a lány ugyanazt a hisztérikus felhangot hallotta az ő hangjában is, mint a sajátjában előző éjszaka. – Azt tudom – ismételte meg. – Nekem nem lesz bajom. De mi a helyzet veled? Te biztonságban leszel? – A mellkasára húzta a lányt, finoman simogatni kezdte az arca sérült oldalát, és a hajába suttogott. – Egyetlen pillanat alatt elveszíthettelek volna. Mindent, ami eddig fontos volt számomra, már elveszítettem… az otthonomat, a munkahelyemet, az életemet. Önmagamat. Most tíz körömmel kapaszkodom, Alex, és te vagy a fogódzkodóm. Ha veled is történne valami… nem tudom, hogy viselném el. Nem tudom, honnan van energiám folytatni, Alex, de téged nem veszíthetlek el. Újabb remegés futott végig a testén. – Semmi baj – dünnyögte a lány bizonytalanul, és Daniel ajkára tette az ujjait. – Itt vagyok.

Vajon mit kell ilyenkor mondani? Semmi tapasztalata nem volt mások megvigasztalásában. Az anyja még a betegsége utolsó szakaszában sem várt tőle együttérzést, és nem akarta, hogy hazudjanak neki. Ha Juliana olyasmit mondott, hogy ma remekül nézel ki, anya, Judy mindig azt vágta rá, hogy ne beszélj ostobaságokat, van tükröm. Judyban soha fel sem merült, hogy a lányának is szüksége lehet vigasztalásra, elvégre nem Juliana haldokolt. Azt már korán megtanulta, hogy ő nem várhat együttérzést senkitől. De nem tudta, hogy az együttérzést hogyan kell kinyilvánítani mások felé. Sokkal szívesebben magyarázta volna meg tudományos alapokról kiindulva, hogy amit a férfi most érez, az csak az erőszakos halálesetekre adott természetes reakció, de már korábban is mondott neki hasonlókat, és tudta, hogy ezek nem segítenek. Úgyhogy azon kapta magát, hogy a filmekben látott gesztusokat utánozza, és kedves hangon beszél, miközben a másik arcát simogatja. – Minden rendben… túl vagyunk rajta. Felmerült benne, hogy a biztonság kedvéért betakarja Danielt a hálózsákkal, de már így is tikkasztó hőség volt odabent, a férfi teste pedig nem tűnt hidegnek. Ugyanakkor már korábban észrevette, hogy Daniel magasabb hőfokon éli az életét, mint ő. Mind biológiai szempontból, mind átvitt értelemben. A férfi lélegzetvétele még mindig szaggatott volt. Alex kiszabadította a fejét, majd feltámaszkodott, hogy megnézze az arcát. Már nem egyszerűen csak sápadt volt. Derűs tekintete most űzöttnek, szenvedőnek tűnt, az állát pedig megfeszítette, hogy elnyomja a pánikot. A homlokán hevesen lüktetett egy ér. Úgy meredt a lányra, mintha tőle várná, hogy eloszlassa a fájdalmát.

Az arckifejezésétől a kínzása rémálomszerű emléke derengett fel a lányban. Ettől ösztönösen a nyaka köré fonta a kezét, és a mellkasára húzta az arcát a kocsi padlójáról, hogy ne kelljen látnia. Érezte, hogy a saját teste is ellenállhatatlanul remegni kezd, és az agya elemző oldala tájékoztatja, hogy ő is éppen olyan súlyos traumán esett át, mint a férfi. A nem elemző oldalát viszont nem érdekelték az okok. Elöntötte a pánik, és úgy érezte, képtelen olyan erősen magához ölelni Danielt, hogy meggyőzze magát, mindketten élnek és biztonságban vannak. Mintha egyetlen pislogás visszarepíthetné abba a fekete sátorba, ahol Daniel üvölt kínjában. Vagy ami még rosszabb, egy sötét emeleti folyosóra, ahol a bérgyilkos vérző holtteste helyett Daniel hever a lábai előtt. A pulzusa az egekbe szökött, és nem kapott levegőt. Daniel úgy helyezkedett, hogy egymás mellé feküdjenek, és a keze lefeszegette a lányét a fejéről. Alex egy pillanatra azt hitte, át akarja venni a vigasztaló szerepét, amelyben ő olyan csúfos kudarcot vallott, de utána találkozott a tekintetük, és megpillantották az egymásban dúló vihar és félelem tükörképét. A veszteségtől való félelemét, a birtoklástól való félelemét, mert az tette lehetővé a veszteséget. Daniel rettegésének a mélysége megnyugtatás helyett az ő rettegését is felerősítette. Bármikor elveszítheti a férfit, és egyelőre nem tudta, hogyan lesz képes ezzel a tudattal együtt élni.

21. FEJEZET Olyan hirtelen ütközött össze az ajkuk, hogy a lány meg sem tudta állapítani, melyikük mozdult meg előbb.

Elszánt hévvel gabalyodott egymásba a testük, az ajkaik és a nyelvük, a karjuk és az ujjaik. A lélegzetvétel másodlagossá vált, és Alexnek a szaggatott zihálásba beleszédült a feje. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy közelebb és még közelebb legyenek egymáshoz, hogy valahogy Daniel bőre alá férkőzhessen, hogy soha többé ne tudják elszakítani tőle. Érezte a fájdalmat, amikor az állán szétnyílt a seb, és az összes véraláfutása, a régiek és az újak is fellángoltak, de a fájdalom sem tudta elterelni a figyelmét az ellenállhatatlan vágyról. Úgy birkóztak egymással, mint az ellenfelek, együtt forogva és kicsavarodva a kis helyen, nekicsapódva a sporttáskáknak, majd visszaesve a padlóra. A lányt elképesztette, hogy mennyire felizgatja Daniel brutális ereje. Számára a férfiak testi ereje mindig is inkább félelmetes volt. Ruhák szakadtak, és azt sem tudta, melyiküké. Emlékezett a férfi bőrének tapintására, az izmai formájára a tenyere alatt, de fogalma sem volt arról, hogy ilyen érzés lesz hozzájuk simulni. Közelebb, lüktette a vére. Közelebb. De Daniel hirtelen elrántotta a testét, a szája egy fojtott kiáltás kíséretében lecsúszott az övéről. A lány lábánál aggódó nyüszítés hangzott fel. Amikor odahajolt, meglátta Einsteint, aki éppen az állkapcsában tartotta Daniel bokáját. A kutya ismét felnyüszített. – Einstein, pihenj – morogta Daniel, miközben kirántotta a bokáját. – Menj ki. A kutya elengedte, de aggodalmasan a lányra nézett. – Pihenj! – Alex hangja rekedtes volt. – Semmi baj. Einstein egy vonakodó szusszanással leugrott a nyitott ajtóból. Daniel felült, és becsukta a hátsó ajtót. Feltérdelve a lány felé fordult, és kitágult pupillákkal, űzött tekintettel nézett végig rajta. Mintha uralkodni próbált volna magán.

A lány odanyúlt, és beakasztotta az ujját a nadrágja derekába, mire Daniel egy fojtott nyögéssel ledőlt rá. – Alex, Alex – lehelte a nyakába. – Maradj velem. Ne tűnj el. A lány még ebben az eszelős lelkiállapotban is értette, hogy mit kér tőle. És komolyan gondolta a választ, bár tudta, hogy talán ez lesz élete legnagyobb tévedése. – Maradok – ígérte rekedtesen. – Nem fogok eltűnni. Ismét egymásra talált a szájuk, és a szívük egy ritmusra kezdett dobogni. Ekkor a telefon éles hangja törte meg a finom neszeket – kettőjük szívverését, ziháló lélegzetvételüket –, amitől Alex pánikszerűen tolta el magától Danielt. A férfi csukott szemmel megrázta a fejét, mintha azt próbálná felidézni, hol is van éppen. Alex felült, és keresgélni kezdte a hang forrását. – Itt van – mondta Daniel zihálva. Amikor a telefon ismét megszólalt, a nadrágja zsebébe dugta a kezét. Rápillantott a számra, majd fogadta a hívást. A bal kezével ismét a mellkasára húzta a lányt. – Kev? – kérdezte két szaggatott lélegzetvétel között. – Danny… hé, minden rendben? – Igen. – Mit csináltok? – Aludni próbálunk. – Olyan a hangod, mintha most futottál volna le egy maratont. – Megijesztett a telefon. Kicsit szarrá mentek az idegeim. – Daniel olyan folyékonyan hazudott, hogy a lány a körülmények ellenére majdnem elmosolyodott. – Bocsánat. Hadd beszéljek Leanderrel.

– Úgy érted, Alexszel? – Ahogy akarod. Csak add át neki a telefont. A lány igyekezett lelassítani a lélegzetét, hogy normálisnak tűnjön a hangja. – Igen? – Mi van? Te is megijedtél a telefontól? – Hosszú volt az éjszaka. – Akkor rövidre fogom. Megtaláltam az emberemet. A Deavers név mond neked valamit? A lány elgondolkozott egy pillanatra, és kényszerítette az agyát, hogy most a fontos dolgokkal foglalkozzon. – Igen, ismerem a nevet. Szerepelt néhány aktában, amikor a CIA-tól kaptunk információkat. De soha nem jött el megnézni egy kihallgatást sem. Ő az egyik vezetőjük? – Több mint vezető. Mostanában ő a legfőbb parancsnok helyettese, és fél szemmel még magasabbra kacsintgat. Egyike volt a potenciális jelölteknek, akiket megfigyeltem. Ma kora reggel kapott egy hívást, ami után egy ideig ököllel ütötte a falat, majd ő hívott fel valakit. Ismerem a fazont… imádja ugráltatni az alattvalóit. Nem az a fajta, aki feláll a székéből. Mindig gyakornokot küld azért, akivel éppen beszélni akar. Szereti kimutatni a hatalmát. De most a második hívás után úgy rohant meglátogatni a te Carston barátodat, mint egy kiöntött ürge. Egy jellegtelen kis parkban találkoztak, kilométerekre mindkettejük irodájától, majd közös sétára mentek, és végig úgy néztek egymásra, mintha meg akarnák ölni a másikat. Tuti, hogy Deavers az. – Mi a terved? – Kelleni fog az az e-mail. Muszáj lesz kideríteni, hogy ki tud még a dologról. Deaverst kiiktatni nem túl nehéz feladat, de ha nem egyedül dolgozik, akkor a társai rájöhetnek, hogy valami nincs rendben. Van egy tollad?

– Egy pillanat. A lány átmászott az első ülésre, és megkereste a hátizsákját. Tollat kotort elő, majd egy benzinszámla hátára lefirkálta a kapott e-mail címet. – Mikor? – kérdezte. – Ma este – hozta meg a döntést Kevin. – Miután aludtál egy kicsit, és helyrejöttek az idegeid. – Akkor Baton Rouge-ból elküldöm. Mondod a szöveget is, vagy hagyod, hogy improvizáljak? – A lényegét tudod. Ne tűnjön túl okosnak. – Majd előhívom magamból az ősembert. – Tökéletes. Amint lecserélitek a kocsit, induljatok el errefelé. – Kevin időközben halkabb hangra váltott, de teljesen feleslegesen, mert Daniel ott volt a közvetlen közelében. – Danny problémázni fog, amikor megtudja, hogy hátrahagyod? A lány felfelé billentette a fejét. Könnyedén le tudta olvasni Daniel reakcióját az arcáról. – Igen. És különben sem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet. Mondd nyugodtan, hogy paranoiás vagyok, de már nem hiszek a biztonságos búvóhelyekben. Daniel lehajolt, és a homlokára nyomta az ajkát, amitől Alex hirtelen sokkal kevésbé tudott figyelni Kevinre. – …egy helyet Lolának. Mennyire ment szét az arcod, Leander? – Mi van? – Az arcod. Hogy néz ki? – Egy nagy kötés van a bal fülemen és az állkapcsomon. – Miközben beszélt, Daniel közelebb hajolt hozzá, hogy megvizsgálja a sebeit, majd élesen felszisszent. – Meg a találkozásunk nyomai.

– Még jól jöhet – válaszolta Kevin. – Lola is megsebesült. Majd beadok nekik valami hihető sztorit. – Kiknek? – A kutyapanziónak, ahova Lola kerül. A fenébe, Leander, aludnod kéne egy kicsit. Egyre ostobábbnak tűnsz. – Talán most kéne megírnom azt az e-mailt, amíg megfelelő szellemi állapotban vagyok hozzá. – Hívj fel, ha elindultatok – tette le Kevin. – Átvérzett a kötés – mondta Daniel aggodalmasan. A lány átnyújtotta neki a telefont. – Semmi gond. Be kellett volna ragasztóznom tegnap este. – Intézzük el most. Alex felnézett rá. A pánik és a menekülés egyszerű aggodalommá zsugorodott Daniel tekintetében. A mellkasa még mindig síkos volt a verejtéktől, de a légzése már egyenletessé vált. Talán neki is sikerült lehiggadnia valamennyire. – Most azonnal? – kérdezte. Daniel kimérten nézett rajta végig. – Igen, most azonnal. – Annyira vérzik? – félve nyúlt a gézhez, de az alig volt nedves. A férfi arckifejezéséből már azt hitte, hogy patakokban ömlik belőle a vér. – Vérzik, és ez pont elég. Hol az elsősegélykészlet? A lány nagyot sóhajtva a sporttáskák felé fordult. Kotorászás közben érezte, hogy Daniel ujjai óvatosan végigsimítják a bal lapockáját. – Csupa véraláfutás vagy – dünnyögte a férfi. Az ujjai a karján haladtak tovább. – Ezek frissnek tűnnek. – Nekem jöttek – ismerte be a lány, miközben elővette a készletet. – Nem is mesélted el, hogy mi történt a házban – jegyezte meg Daniel. – Nem akarod tudni.

– Azt majd eldöntöm én. – Oké. Én nem akarom, hogy tudd. Daniel kivette a kezéből az elsősegélykészletet, és törökülésbe ült. A lány sóhajtva követte a példáját, és felé fordította az arca bal felét. Daniel finoman elkezdte lehúzni az arcáról a ragasztószalagot. – Gyorsabban is csinálhatod – mondta neki Alex. – Úgy csinálom, ahogy én akarom. Csendben ültek, amíg Daniel az arcán dolgozott. A mozdulatlanság lehetővé tette, hogy a teste emlékeztesse arra, mennyire ki van merülve. – Miért nem akarod, hogy tudjam? – kérdezte Daniel, miközben egy fertőtlenítő vattát nyomkodott a bőréhez. – Azt hiszed, nem viselném el? – Dehogy. Csak… – Csak? – Ahogy most rám nézel. Nem akarom, hogy ez megváltozzon. A férfi elmosolyodott. – Emiatt nem kell aggódnod. Alex megvonta a vállát. – Mit kell ezzel csinálnom? – vette ki Daniel a pillanatragasztót a dobozából. – Szorítsd össze a sebet, a tetején húzd végig a ragasztót, aztán tartsd úgy, amíg meg nem szárad. Körülbelül egy percig. Amikor Daniel a bőréhez nyomta az ujjait, igyekezett nem mutatni a fájdalmat. A ragasztó ismerős illata töltötte be a levegőt. – Nem fáj? – Jó lesz így. – Nem unod mindig kőkeménynek mutatni magad? A lány a szemét forgatta. – Ez a fájdalom semmiség, de kösz. Daniel odahajolt, hogy megvizsgálja a művét. – Hát nem lett szép – jelentette ki. – Egy traumatológus életét kellett volna megmentened.

A lány kivette a kezéből a ragasztót, és visszatekerte rá a kupakot. Nem akarta, hogy kiszáradjon. Ki tudja, mikor lesz rá ismét szükségük, ha ez az út így folytatódik. – Rendben lesz – mondta. – Csak tartsd még egy kicsit. – Alex, ne haragudj. – Daniel hangja csendes volt, bocsánatkérő. A lány szerette volna úgy fordítani a fejét, hogy ránézhessen. – Miért kéne haragudnom? – Nem tudom, mi ütött belém – folytatta Daniel. – Azt hiszem… durvábban bántam veled a kelleténél. – Ami azt illeti, én sem fogtam vissza magam. – De én nem sebesültem meg – emlékeztette a férfi. – Ahogy te fogalmaztál, egy karcolás sincs rajtam. – Most már van – válaszolta Alex, miközben végighúzta az ujjait a mellkasán. Érezte a finom duzzanatokat, amelyeket a körmei hagytak. Daniel élesen levegő után kapott, egy pillanatra mindketten elmerültek az emlékeikben, és a lány gyomra összeszorult. Megpróbált felé fordulni, de Daniel szorosan tartotta. – Várj – szólt rá. Mozdulatlanul ültek a vibráló csendben, amíg Alex kétszer el nem számolt hatvanig. – Megszáradt – jelentette ki. Daniel lassan elhúzta a kezét az állától. Mire a lány felé fordult, addigra már lehajtott fejjel kotorászott az elsősegélykészletben. Megkereste a fertőtlenítős flakont, és befújta a sebet. Utána kivette a géztekercset és a ragtapaszt. Gyengéden – anélkül, hogy a lány szemébe nézett volna – a hüvelykujja és a mutatóujja közé vette az állát, majd a helyére tapasztotta a gézt.

– És most aludnunk kellene – mondta, miközben az utolsó darabot is szorosan a bőrére nyomta. – Mindketten feszültek vagyunk, és nem gondolkozunk tisztán. Majd ha kipihentük magunkat, újra visszatérhetünk erre a… dologra. A lány tiltakozni akart, de tudta, hogy Danielnek igaza van. Kivetkőztek önmagukból. Az ösztöneiknek engedelmeskedtek, mint az állatok. Egy halálközeli élményre reagáltak a fajfenntartás tudat alatti igényének a kielégítésével. Inkább primitív biológiáról volt szó, mint felelős felnőtt emberek viselkedéséről. De attól még tiltakozni akart. A férfi ujjai még mindig a nyakán nyugodtak. A pulzusa felszökött az érintéstől. Daniel is érezte. – Alvás – ismételte meg. – Igazad van, igazad van – morogta a lány, miközben levetette magát a gyűrött hálózsákra. Tényleg hullafáradt volt. – Tessék – nyújtotta át neki Daniel a pólóját. – És az enyém hol van? – Cafatokban. Elnézést. Már amúgy is túl meleg és fülledt volt a levegő az autóban. A lány félredobta a pólót, és bűntudatosan elmosolyodott, amitől megint húzódni kezdett a sebe. – A szűkös tartalékainkhoz képest elég könnyelműen bánunk a készleteinkkel. Daniel is észrevette a szellőzés hiányát. Előrehajolt, és ismét kinyitotta a hátsó ajtót. – Mint már említettem, mindketten feszültek vagyunk. Lefeküdt a lány mellé, aki a mellkasához bújt, és azon gondolkozott, hogy képes lesz-e elaludni a félmeztelen teste mellett. Lehunyta a szemét, és megpróbálta magára kényszeríteni az öntudatlanságot. Daniel karja köré fonódott, először óvatosan, majd később már jóval határozottabban, mintha próbára tenné az akaraterejét.

Ha Alex csak egy kicsit is kevésbé fáradt, mindenképpen megnehezítette volna számára ezt a próbatételt. De a kettejük bőre között pattogó szikrák ellenére hamar álomba merült. Miközben átadta magát az öntudatlanságnak, egyetlen furcsa szó keringett az agyában. Az enyém, ismétlődött a fejében, miközben elmosódtak a gondolatai. Az enyém. • • • Amikor Alex felébredt, a nap még mindig fényesen ragyogott nyugaton, és a hálózsákja nedves volt az izzadságtól. Az árnyékok időközben átrendeződtek, és egy fénysugár sütött egyenesen az arcába a sötétített ablaküveg ellenére. Egy ideig álmosan pislogott, és arra várt, hogy az agya is felébredjen. Amikor magához tért, észrevette, hogy egyedül van. Túl gyorsan ült fel, ettől megfájdult és szédülni kezdett a feje. A Hummer hátsó ajtaja még mindig nyitva volt, és a meleg, párás levegő leült a bőrére. Danielnek nyoma sem volt. A pólójának sem, úgyhogy gyorsan és csendesen elő kellett kotornia valamit, amit felvehet, mielőtt a keresésére indul. Talán butaság volt, de szerette volna, ha egy viseltes bőrszínű melltartónál több ruha van rajta, amennyiben egy újabb osztag bérgyilkossal fut össze. Azért a vékony, túlméretezett pulóvert húzta magára, mert ez akadt először a kezébe, nem pedig azért, mert ez lett volna az időjárásnak legmegfelelőbb viselet. Kivette a hátizsákjából a PPK-t, és bedugta a nadrágjába. Amikor ki akart mászni a nyitott ajtón, papírzörgést hallott a térde alól. Ugyanaz a blokk volt az, amire az e-mail címet írta fel. Alatta egy másik üzenet állt rendezett kézírással. Elvittem Einsteint sétálni. Mindjárt jövök.

Zsebre vágta a fecnit. Továbbra is csendesen mozogva kimászott az autóból. Lola elterülve hevert az árnyékban az étel és a víz mellett, amit Daniel hagyott ott. Amikor meglátta Alexet, a farka ismét dobolni kezdett a földön. Ebből arra következtetett, hogy nincs más a közelükben. Alex vizet ivott, letörölte a homlokáról a verítéket a pulóvere ujjával, majd olyan magasra feltűrte, amennyire csak tudta. – Azt sem tudom, merre mentek – panaszkodott Lolának, miközben megvakargatta a fülét. – Te pedig nem vagy olyan állapotban, hogy kiszimatold őket, ugye, kislány? Bár lefogadom, hogy ha lábra tudnál állni, gyorsan megoldanád. Lola megnyalta a kezét. Alex szörnyen éhes volt. Átkutatta a kis kupacot, amit Daniel hozott, és kiegyezett egy csomag sós pereccel. Aznap este mindenképpen fel kell töltenie a készleteiket, de nem szívesen hagyott volna nyomokat maguk után. Persze több száz lehetséges útvonalon mehettek volna tovább innen. De ha valaki elég kitartó, és van egy kis szerencséje, akkor simán összerakhatja a képet. A lánynak hiányoztak a gondosan összeállított csapdái és az alaposan átgondolt tervei, nem beszélve Batman barlangjáról. Csak pénze volt, fegyvere, lőszere, kézigránátjai, kései, néhány mérge és vegyi fegyvere, egy harci kocsija és egy rettentő okos kutyája. A támadható pontok listáján pedig ugyanaz a figyelemfelkeltő harci gépjármű, egy sánta kutya, a saját leharcolt teste, egy feltűnő arc, egy – többé-kevésbé – körözés alatt álló férfi és az élelem, a szállás és a lehetőségek teljes hiánya szerepelt. Az érzelmileg sérülékeny pontjairól nem is beszélve. El sem tudta hinni, mennyi bajt hozott a saját fejére ilyen rövid idő alatt. Bárcsak visszaforgathatná az időt, és visszakaphatná az

otthonos kis fürdőkádját, az ép arcát és a csapdáit. Hogy ezúttal másképp dönthessen abban a távoli könyvtárban, és kitörölhesse azt az e-mailt. De ha visszatekerhetné az időt, tényleg megtenné? A mindennapos rettegésből és magányból álló élet valóban jobb lenne ennél? Persze, nagyobb biztonságban volt, de akkor is vadásztak rá. Ez az új, veszélyesebb élete vajon nem számít sok értelemben teljesebbnek? Lola mellett üldögélt, lassan simogatva a kutya hátát, amikor meghallotta Daniel közeledését. Beszélt valakihez, de az első riadalom után eltűnt belőle a pánik. Ott volt a hangjában az a különleges él, amit csak a Kevinnel való társalgáskor vett fel. Einstein érkezett meg elsőként. Izgatottan szaladt Alexhez, és a kezéhez nyomta nedves orrát. Megszaglászták egymást Lolával, majd elment inni. Daniel is besétált Alex látóterébe. Határozott léptekkel közeledett a gondozatlan földút közepén. Sapkát viselt. Az ellenzője alatt összehúzta a szemöldökét. Pár centire eltartotta a fülétől a telefont. – Visszaértem – mondta. – Megnézem, hogy ébren van-e… Nem, ha még mindig alszik, nem fogom felébreszteni. Alex talpra állt, lesöpörte a földet a fenekéről, és kinyújtózott. Daniel észrevette a mozgást, és az arcán ülő ingerült kifejezés lassú, széles mosollyá változott. A lány csüggedt tekintete ellenére muszáj volt visszamosolyognia. – Itt is van. Csak még egy kis türelmet kérek, Kevin. Ahelyett, hogy átadta volna a telefont, Daniel egy elnyújtott ölelésre húzta magához a lányt. Alex a mellkasába fúrta az arcát, beszívta az illatát, és mosolygott. De amikor Daniel végül elhúzódott tőle, már a fejét rázta, és hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Bocsánat, hogy itt hagytalak – mondta a férfi. – Nem gondolkoztam.

A lány frusztráltan fújtatott egyet, majd kinyújtotta a kezét a telefonért. Daniel bátortalan mosollyal adta át neki, a másik karját még mindig lazán a vállán tartva. – Ne is törődj velem, én csak életben próbállak tartani magammal együtt – dünnyögte Alex, majd beleszólt a telefonba. – Halló? – Jó reggelt. Úgy látom, az idióta testvérem nem tanul a hibáiból. – Mi történt? – Nem sok. Rengeteg eszeveszett telefonálgatás, de egyelőre senki más nem buktatta le magát. – Akkor miért hívtál minket? – Mert az a benyomásom, hogy fantasztikus tehetségetek van elcseszni a dolgokat. És ettől idegbajt kapok. – Veled is szuper volt beszélgetni, Kevin… – Hé! Ne húzd fel magad, Leander, tudod, hogy Danielre céloztam. Csak szeretném, ha rövid pórázon tudnád tartani valahogy. – Még újonc. Bele fog jönni. – Mielőtt megöli magát? – Ugye tudod, hogy hallom, amit mondasz? – kérdezte Daniel. – Ne hallgatózz! – emelte fel a hangját Kevin. – Adj már egy kis teret annak a lánynak. – Tessék, beszélj vele közvetlenül. Én meg összepakolom a dolgokat, hogy még napnyugta előtt elindulhassunk. Alex visszaadta a telefont Danielnek, és kiszabadította magát. A két testvér hamar abbahagyta a beszélgetést. Amíg még néhány sértést egymás fejéhez vágtak, a lány visszasétált a Hummerhez, és felmérte a helyzetet. A csomagtérben még mindig dúlt a káosz. Kihúzta a PPK-t az övéből, és visszatette a zárható nejlontasakjában a hátizsákba. Utána feltekerte a

hálózsákot, és az utasülésre tette, hogy meg tudja keresni az elgurult lőszereket. A csomagtér átfésülése közben Daniel bemászott mellé. – Sajnálom – mondta a férfi, miközben szintén munkához látott, és oda sem nézett. – Te aludtál, Einstein nyugtalankodott, itt meg annyira kihalt minden. Egy séta teljesen normális dolognak tűnt. Mondjuk, már ebből sejthettem volna, hogy valami bűnt követek el. – Most gondolj bele, milyen érzés lett volna, ha te ébredsz itt egyedül. – Oké, oké. Eszembe juthatott volna. – Valaki nem is olyan régen azt ígérte nekem, hogy még a levegővételhez is engedélyt fog kérni tőlem. Daniel felsóhajtott. – Kevinnek igaza van, ugye? Borzasztóan nem megy ez nekem. A lány elkezdte a különböző tárakat nejlontasakokba rendezni, majd becsúsztatta őket az egyik sporttáskába. – Átlátszó trükk – mondta közben. – Úgy irányítod a beszélgetést, hogy vagy Kevinnel kell egyetértenem, vagy neked kell megbocsátanom. – És működik? – Attól függ. Meglátott valaki? – Senki. Életnek nyomát sem láttuk néhány madáron és mókuson kívül. Tudod, hogy a kutyák imádják kergetni a mókusokat? Az a helyzet, hogy Einstein meg is fogja őket. – Ez még jól jöhet, ha sokáig kell az autóban élnünk. Én nem vagyok túl ügyes vadász. – Még egy éjszaka, nem? Túl fogjuk élni. – Nagyon remélem. – Ezeket meg akarod tartani? – kérdezte Daniel értetlen hangon. – Mi ez, mandula?

Alex felpillantott a kezében lévő nejlontasakra. – Barackmag – válaszolta. – Szemét? A lány kivette a kezéből a zacskót, és bedugta a táskába. – Dehogy szemét – válaszolta. – A nátrium-cianidot vonom ki belőlük. Egyikben sincs túl sok… Több száz magot össze kell gyűjtenem hozzá. – Felsóhajtott. – Tudod, korábban szerettem a barackot. Most ki nem állhatom. Daniel földbe gyökerezett lábbal és tágra nyílt szemmel állt mellette. – Cianid? – kérdezte döbbenten. – Az egyik biztonsági eszközömben használom. Ha a megfelelő folyékony savval kerül kapcsolatba, akkor hidrogén-cianid képződik belőle. Színtelen gáz. Akkora ampullákat készítek, hogy meg tudjanak tölteni egy háromszor három méteres helyiséget. Nem túl bonyolult. Most már nincs hozzáférésem kifinomultabb dolgokhoz. Az utóbbi időben egy konyhai vegyész szintjére süllyedtem. Daniel arca kisimult, és a férfi úgy bólintott, mintha ez az egész teljesen épelméjű és normális lenne. Elfordult, és tovább gyűjtögette az elgurult lőszereket. A lány elmosolyodott magában. Be kellett ismernie, hogy amikor sikerült az összes felszerelésüket rendbe tennie és mindent a helyére pakolnia, kicsit megnyugodott. A rögeszmés-kényszeres személyiségzavarnak az az extázis a legjobb része, ami egy rendezett tér láttán eltölti az embert. A megmaradt fegyvereket leltárba vette, és ez megnyugtatta. A fülbevalókat nem tudta pótolni, és több alapanyaga is kifogyott, de a fegyverek többsége még mindig működőképes volt. Aznap müzliszeletet, Oreót és egy üveg vizet fogyasztottak vacsorára a nyitott Hummer hátsó platóján ülve. A lány lába jó harminc centire

himbálózott a talajtól, Daniel lábujja viszont leért a földre. Alex a férfi győzködésére bevett még néhány Motrint. A recept nélküli gyógyszereit legalább egyszerű volt pótolni. Azokkal nem kellett spórolnia. – Mikor indulunk? – kérdezte Daniel, miután mindent elpakoltak. A lány a nap állását figyelte. – Hamarosan. Még tizenöt perc, és akkor már sötétben fogunk kiérni a főútra. – Tudom, hogy sok baj van velem, és valószínűleg megérdemelném, hogy magánzárkába kerüljek, vagy ilyesmi, de nem engednéd meg, hogy megcsókoljalak még indulás előtt? Most óvatosabb leszek veled is, meg a ruháddal is, ígérem. – Óvatosabb? Ez nem túl csábító. – Elnézést. Jelenleg ez a legjobb ajánlatom. A lány megjátszott belenyugvással sóhajtott fel. – Mondjuk éppen nincs más dolgom. Daniel a tenyerébe fogta az arcát, óvatosan, hogy ne bántsa a sérüléseit, és olyan puhán nyomta az ajkát a lányéhoz, mintha alig lenne súlya. Alex most is érezte a bizsergést, az elektromosságot a bőre alatt, de a gyengédségben volt valami furcsán ismerős. Mint korábban, Kevin konyhájában, csak ezúttal még finomabb. De a lány még élénken emlékezett az aznap reggelre, és ez megváltoztatta a dolgokat. Felmerült benne, hogy tempót vált, Danielhez préseli magát, és a derekára fonja a lábát, de habozott. Minden pont jónak tűnt úgy, ahogy volt. Az ujjai a férfi hullámos tincsei közé fúródtak. Daniel megcsókolta a nyakát, és gyengéden végigkóstolgatta azokat a pontokat, ahol a pulzusa ott lüktetett a bőre alatt. Majd belesuttogott az ép fülébe: – Egy dolog aggaszt. – Csak egy? – lehelte a lány. – Hát, az egyértelmű aggodalmakon túl.

– Ja, értem. Persze. – Szóval – folytatta Daniel egy kis szünetet tartva, hogy megcsókolja a szemhéját –, azt pontosan tudom, hogy én mit érzek irántad. – Ismét az ajka következett, majd a nyaka. – De abban nem vagyok teljesen biztos, hogy te mit érzel irántam. – Hát nem egyértelmű? A férfi elhúzódott tőle, de még mindig a tenyerében tartotta az arcát, és most kíváncsian méregette. – Úgy tűnik, hogy vonzódunk egymáshoz. – Szerintem is. – De a részedről… nincs benne több? A lány nem értette, mire gondol pontosan. Daniel felsóhajtott. – Alex, én szerelmes vagyok beléd. – Fürkészni kezdte az arcát, kielemezte a lány reakcióját, majd hagyta, hogy a keze a vállára hulljon. – És látom, hogy ezt nem akarod elhinni, pedig így van. Mindannak ellenére, amire a viselkedésem esetleg utalt, nem a szex a végső célom. És… azt hiszem, szeretném tudni, hogy mik a te céljaid. – Az én céljaim? – meredt rá Alex hitetlenkedve. – Ezt komolyan kérdezed? Daniel bólintott. A lány válasza a szándékoltnál élesebben csengett. – Nekem csak egyetlen célom van. Életben akarlak tartani. És magamat is. Talán ha ezt elég hosszú ideig el tudom érni, akkor esetleg számíthatunk valamivel hosszabb életre is a következő huszonnégy vagy negyvennyolc óránál. Ha ez a helyzet áll elő, ígérem neked, hogy el fogok gondolkozni a többi célomon. A célokhoz jövő is kell. Daniel ráncai a szájától a szeméig szaladtak. – Tényleg ilyen rossz a helyzet?

– Igen! – robbant ki a lányból, miközben ökölbe szorította a kezét. – Azt hittem, egyértelmű. A nap már majdnem lebukott. Öt perccel ezelőtt útra kellett volna kelniük. A lány leugrott a Hummerről, és füttyentett a kutyáknak. Einstein lelkesen rohant el mellette, készen a további autózásra. Alex elindult Loláért, de Daniel előbb odaért. A lány kinyújtózott, és megpróbált koncentrálni. Elég kipihentnek érezte magát, és úgy gondolta, akár egész éjjel képes lenne vezetni. Semmi más nem számított. Vajon kihúzzák-e az éjszakát feltűnés nélkül? El kell küldenie az e-mailt, aztán egy hétköznapibb járműbe kell költöztetnie a kis vándorcirkuszát. Pillanatnyilag idáig terjedtek az ambíciói. Egy darabig csendben folytatták az útjukat. Már azelőtt besötétedett, hogy kiértek volna a főútra. Amikor felhajtottak az I-49-esre, Alex egy kicsit megnyugodott. Nem találkoztak túl sok autóval, és azok is öregek és inkább vidéki használatra valók voltak. A lány egyelőre biztos volt benne, hogy senki nem tudja, hol vannak pontosan. Koncentrálni próbált, de a sötét út monotonitása tompította a figyelmét. Folyamatosan az a kérdés merült fel benne, hogy vajon mire gondolhat most Daniel. Nem vallott rá ez a nagy hallgatás. Felmerült benne, hogy esetleg bekapcsolja a rádiót, de ez gyávaságnak tűnt volna. Tartozott a férfinak egy bocsánatkéréssel. – Ne haragudj, ha túl kemény hangot ütöttem meg – mondta hosszú csend után, váratlanul élesnek tűnő hangon. – Nem értek az emberekhez. Nincs rá mentségem. Felnőtt ember vagyok, akinek elvileg képesnek kellene lennie a normális kommunikációra. Sajnálom. Daniel sóhaja nem tűnt haragosnak. Mintha inkább megkönnyebbült lett volna. – Nem. Én kérek bocsánatot. Nem lett volna szabad erőltetnem. Pont

azért vagyunk ebben a helyzetben, mert nem a lényegre koncentrálok. De össze fogom szedni magam. A lány megrázta a fejét. – Nem gondolkozhatsz így. Nem te vagy a felelős ezért az egészért. Nézd, valaki úgy döntött, hogy meg akar ölni téged. Kevinnel is ez történt néhány hónappal ezelőtt, és velem is pár évvel korábban. Minden ember elkövet hibákat, mert amíg el nem követjük, nem tudhatjuk, hogy mi hiba és mi nem az. De a hibák nem azt jelentik, hogy te vagy a felelős mindenért. Soha ne feledkezz meg arról, hogy él valahol egy ember, aki úgy döntött, hogy az ő érdekei fontosabbak a te létezésednél. Daniel elgondolkozott. – Értem, amit mondasz. És el is hiszem. De jobban oda kellene figyelnem rád… Úgy kellene viselkednem, ahogy te, és a fontos dolgokra kellene koncentrálnom. Nem segít, ha olyan idétlen fejjel bámullak, mint egy kamasz fiú, és azon aggódom, hogy tényleg tetszem-e neked. – Most komolyan, Daniel, én… – Ne, ne – szakította félbe a másik azonnal. – Nem akartam eltéríteni a beszélgetést ezzel a megjegyzéssel. – Csak meg akarom magyarázni. Ha te kamasz fiú vagy, akkor én óvodás. Érzelmileg visszamaradott vagyok. Sőt, nevezzük sérültnek. Fogalmam sincs, hogyan kell ezt az egészet csinálni, és bár tényleg a túlélésünk a legfontosabb, ezt arra is felhasználom, hogy kitérjek a megválaszolandó kérdések elől. Úgy értem… a szerelem? Azt sem tudom, mi az. Fogalmam sincs, hogy létezik-e egyáltalán. Ne haragudj, ez az egész… idegen számomra. Én szükségletek és vágyak alapján ítélem meg a dolgokat. Nem tudok mit kezdeni semmi olyasmivel, ami… puhább ennél.

Danielből kiszakadt a nevetés, mire a lányban is feloldódott minden feszültség. Daniellel együtt nevetett, utána pedig felsóhajtott. Semmi nem tűnt olyan szörnyűnek, ha együtt nevethetett Daniellel. A férfi még egyszer felkacagott, majd azt mondta: – Akkor áruld el nekem, hogy mire van szükséged. A lány végiggondolta. – Arra, hogy… életben maradj. És szeretnék én is életben maradni. Ez az alap. Ha ennél többet is kaphatok, akkor örülnék annak, ha a közelemben tudhatnálak. Ezenfelül minden csak hab a tortán. – Nyugodtan mondd, hogy túl optimista vagyok, de szerintem csak szemantikai problémák állnak fenn kettőnk között. – Talán igazad van. Ha sikerül még pár hetet együtt töltenünk, akkor talán rájövünk, hogyan beszélhetnénk közös nyelvet. Daniel megfogta a kezét. – A nyelvészet mindig is az erős oldalam volt.

22. FEJEZET Alex a pénztáros kora alapján választotta a Baton Rouge melletti benzinkutat. Remélte, hogy a nyolcvan körüli férfi látása és hallása bőven túl van már a fénykorán. Amint meggyőződött arról, hogy a vastag sminkje ellenére a férfi ügyet sem vet rá, alaposan bevásárolt. Még több vizet, magokat, szárított marhahúst és annyi nem romlandó fehérjét, amennyit csak talált. Felkapott pár palack V8 zöldséglevet is, bár nem rajongott érte, de a benzinkúton nem tartottak friss zöldséget. Muszáj lesz valamikor elmennie egy rendes élelmiszerboltba, de abban reménykedett, hogy ezt még halogathatja egy kicsit. A véraláfutásai napról napra halványultak.

A huszonnégy órás internetkávézónál sem történt semmi drámai. A kávézó az egyetem közelében volt, úgyhogy még ezen a kései órán is telt házzal üzemelt. A lány a fején tartotta a kapucnit, leszegte a fejét, és egy eldugott sarokban foglalt helyet. Csak egy üres kávét kért, és rá sem nézett a pincérre, aki felvette a rendelését. Szerencsés lett volna, ha az e-mail elküldéséhez le tudnak térni az útvonalról, de most az volt a legfontosabb, hogy lecseréljék a Hummert. Pillanatnyilag a feltűnő autó jelentette a legnagyobb veszélyt. Létrehozott egy vadonatúj levelezőfiókot. A név csak a betűk és számok véletlenszerű kombinációjából állt. Utána megpróbálta előhívni a benne élő Kevint. Békén kellett volna hagynod, Deavers. Nem lett volna szabad egy civilt is belekeverned. Én nem azért vagyok, hogy a piszkos munkát elvégezzem helyetted, de a kis kínzómestert elintéztem neked. A texasi ügy igazán szép köszönetnyilvánítás volt. Most lett elegem. Ezt nem lehetne konkrét fenyegetésnek nevezni. A lány habozott egy kicsit, az ujját az egéren tartva, miközben a kurzor a „Küldés” gomb felett lebegett. Elárul ezzel bármi új információt? Mostanra már biztosan tudták, hogy Daniel nincs a birtokon talált halottak között. Ebben már nem tudja átverni Deaverst. De nem fog ez valahogy visszaütni? Nem fogja még tovább rontani a helyzetüket? Megnyomta a gombot. A helyzetük nem romolhat már túl sokat. Amint elküldte a levelet, felállt. A Hummer egy hátsó sikátorban parkolt, néhány konténer mögött. Gyorsan lépkedett, szemébe húzott kapucnival, kezében fecskendővel. A kis utca nagyrészt üres volt, csak néhányan dugták össze a fejüket egy beugró vészkijárat árnyékában. A lány végignézett a trión, mielőtt bemászott a sötét autóba. Einstein megbökte a vállát az orrával. Daniel megfogta a kezét.

– Nem tudod, hol az éjjellátó szemüveg? – dünnyögte a lány. Daniel elengedte a kezét. – Valami nincs rendben? – suttogta, majd kotorászni kezdett a két ülés között. – Semmi gond – nyugtatta meg a lány. – De talán segítene valamiben. A férfi átnyújtotta neki az éjjellátót. A lány bekapcsolta, és ismét végignézett a csoporton. Úgy tűnt, a beszélgetésnek lassan vége. A környék nem tartozott a város rosszabb negyedei közé, és mindhárom ember jól öltözött volt, bár a ruhájuk inkább sportosnak tűnt, mint elegánsnak. Egy sötét hajú férfi egy szőke lány kezét fogta, aki az öltözetén virító feliratok miatt úgy nézett ki, mint egy középkategóriás divatmárkák által szponzorált NASCAR-sofőr. Ők ketten már el is indultak az ellenkező irányba. A szőke kicsit imbolygott menet közben. A mellette haladó férfi begyűrt valamit a pulóvere zsebébe. A harmadik alak a sötét beugróban maradt, és olyan lazán támaszkodott az ajtófélfának, mintha újabb látogatókra számítana a közeljövőben. A ruházata leginkább a felső osztálybeli kollégista kategóriába illett. A lány elgondolkozott azon, amit a kávézóban érzett, mielőtt elküldte a levelet. A helyzetük már tényleg nem lehetne rosszabb. Persze előfordulhat, hogy az efféle spontán ötletek bajt hoznak rájuk, de talán képes lesz diszkréten elintézni. És ha az egyetemista tényleg az, akinek hiszi, az sokat segítene. Levette az éjjellátót. – Hol a pénz? – suttogta. Harminc másodperccel később egyik kezében egy fecskendővel, a másikban egy köteg ötvenessel kicsusszant a Hummerből, és elindult a férfi felé, aki még mindig úgy állt a fal mellett, mintha ezen a helyen lenne neki a legjobb a világon. A lány a szemüveg nélkül nem látta tisztán, de

mintha a srác finoman reagált volna a közeledésére. A teste megfeszült, de mozdulatlan maradt. – Helló – köszönt neki, amikor olyan távolságra ért hozzá, hogy halkan is beszélhetett. – Estét – húzta el a szót a srác délies kiejtéssel. – Talán tudsz nekem segíteni. Egy… konkrét terméket keresek. – A szó végén egy kicsit megemelte a hangsúlyt, mintha kérdés lenne. Fogalma sem volt, hogyan kell utcán drogot vásárolni. Még soha nem kellett ilyesmit csinálnia. Most először fogytak ki teljesen a Chicagóban feltöltött készletei. Joey G soha nem bánta, ha áruval kellett fizetnie. Arra számított, hogy az egyetemista majd megvádolja őt azzal, hogy zsaru. Mint a dílerek a tévében. De csak bólintott egyet. – Lehet, hogy tudok segíteni. Mit keresel? Az valószínűtlennek tűnt, hogy ő a zsaru, kivéve, ha az előbb látott jelenet csak színjáték volt a valódi ügyfelek odacsalogatására. Ha megpróbálja letartóztatni, egyszerűen leüti, és elmenekül. Egy Baton Rouge-i embervadászat messze nem tartozna a legnagyobb problémái közé, és azt is tudta, hogy a férfi nem látja tisztán az arcát. Egyelőre nem reagált a sérüléseire. – Opioidokat. Ópiumot, heroint vagy morfint. Volt egy kis szünet, amíg a srác bekukucskált a kapucnija alá. Nem túl nagy sikerrel. – Elég egzotikus lista. Ópiumot? Hm. Fogalmam sincs, hogy azt hol lehet szerezni errefelé. – A heroin is megteszi. A por alakút részesíteném előnyben, ha lehet. Gondolom, tiszta nincs nálad. – Szinte teljesen kizártnak tartotta. Bármije is van, azt legalább két-három alkalommal feldúsították, mielőtt a kezébe

került. Nem mintha ezt hajlandó lenne elárulni. A tisztítás elég húzós munka, de meg fogja oldani. A srác elnevette magát, amiből Alex arra a következtetésre jutott, hogy a stílusa nem éppen szokványos. – Van nálam egy kis jóféle. De nem lesz olcsó. – Az ember azt kapja, amit kifizet – nyugtázta Alex. – Nem akciókra vadászom. – Egy gramm kétszáz. Tiszta fehér por. Na persze, gondolta magában a lány. De a semmilyen heroinnál még a kevert is jobb volt. – Adj három grammot. A srác nem válaszolt. Bár Alex a sötétben nem látta az arckifejezését, az oldalra billentett fejéből pontosan tudta, mit akar. Kivette a zsebéből a készpénzt, és leszámolt belőle tizenkét bankjegyet. Egy pillanatra felmerült benne, hogy a srác nem próbálja-e meg elvenni tőle a többit. De jó üzletembernek tűnt. Valószínűleg örülne, ha egy ilyen vagyonos vevő rendszeres ügyfelévé válna. A srác elvette tőle a pénzt, gyorsan végignézte a bankjegyeket, majd a térdig érő nadrágja hátsó zsebébe gyűrte őket. Amikor leguggolt, a lány teste megfeszült, de a srác csak egy hátizsákot húzott elő a fal mellett tornyosuló szemétkupac mögül. Nem kellett sokáig keresgélnie. Hamarosan már fel is állt, és három kis nejlontasakot tartott maga elé. A sötétben nem látszott jól a színük, de mintha fehérek lettek volna. A lány kinyújtotta a kezét, a díler pedig belecsúsztatta őket. – Köszönöm – mondta Alex. – Részemről az öröm, hölgyem – biccentett jókedvűen a srác, és még meg is hajolt hozzá. Alex visszasietett a Hummerhez, és örömmel nyugtázta, hogy ebből a szögből szinte lehetetlen kivenni. A drogkereskedő csak egy nagy, sötét

járművet láthat, semmi többet. Einstein csendesen felnyüszített, amikor a lány bemászott az ülésre. – Induljunk – mondta. Daniel beindította a motort. – Azon a mellékutcán kanyarodj balra, hogy az a srác ne lássa a kocsit. – Mi történt? – suttogta Daniel az utasítást követve. Feszültség hallatszott a hangjában. – Csak beszereztem némi hozzávalót. – Hozzávalót? – Elfogytak az opioidjaim. Amikor kiértek egy szélesebb útra, Danielben csökkenni kezdett a feszültség, minden bizonnyal az ő nyugalmának köszönhetően. – Kábítószert vettél? – Igen. Emlékszel, mit mondtam a konyhai vegyészkedésről? Most sokkal nehezebben tudom beszerezni a szükséges alapanyagokat, mint korábban. Nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget. Rövid csend következett. – Remélem, jó döntés volt – dünnyögte a lány. – Szerinted beszélni fog rólunk? Alex pislogott néhányat. – Kicsoda? Ja, dehogy. A díler miatt nem aggódom. Csak azon az e-mailen gondolkoztam. – Az e-mail Kevin ötlete volt – emlékeztette Daniel. A lány bólintott. – És neki jobb az átlaga, mint nekem. – Nem. Úgy értettem, ha rosszul sül el, akkor ő a hibás. A lány felnevetett. – Neked nem tetszik? – kérdezte Daniel. – Nem tudom. A végére akarok járni ennek az egésznek… de kimerültem, Daniel. Inkább elmenekülnék és bujkálnék tovább.

– Ez nem hangzik olyan rosszul – helyeselt a férfi. – Mármint, ha mehetek én is. A lány meglepetten pillantott rá. – Hát persze. – Akkor jó. Megint ez az automatikus hát persze. Az őrült feltételezés, hogy Daniel mindig vele lesz a jövőjében. Vagy az idegölő, folyamatos feszültség miatt, vagy valami más okból, de az éjszaka hátralévő részében rossz előérzet gyötörte. Talán csak attól volt kiélezve, hogy két napja először sikerült egy kis kávét szereznie. Megdöbbenésére hét órával később – már fényes nappal – minden incidens nélkül elérték a magányos kis hétvégi házat. Daniel tízéves kora óta nem járt itt, de csodálatra méltó módon csak kétszer tévedett az útirányt illetően. Napfelkelte után kizárólag üres utakon haladtak, ez pedig azt jelentette, hogy senki nem láthatta a páncélozott járművüket a közelben. A lány a különálló garázs mögé parkolta le a Hummert. Daniel odébb rúgott pár követ a lépcső aljától, amíg meg nem találta a műanyag tokot. Kivette belőle a kulcsot, majd Einsteinnel a sarkában felsétált a lépcsőn. A sátortetős kunyhót vörös cédrusból építették. Annak ellenére is bájos volt, hogy láthatóan még a hetvenes években húzták fel. Alex fáradtan állt az épület előtt, már az utolsó pár lépést sem tudta megtenni. Bár szerencséjükre az éjszaka teljesen eseménytelen volt, így is hosszú időt töltöttek az úton. Amikor kiértek Baton Rouge-ból, helyet cseréltek Daniellel, utána pedig túlságosan nyomasztotta a rossz előérzet, és nem akarta újra kiengedni a kezéből az irányítást. Daniel sűrűn elbóbiskolt, így most szinte teljesen frissnek tűnt. Elsétált a lány mellett, hogy kivegye Lolát az autóból.

– Úgy nézel ki, mintha téged is ölben kellene bevinni – jegyezte meg. Letette Lolát az ajtó mellé, majd visszament Alexért. – Egy pillanat – motyogta a lány. – Csak elaludt az agyam. – Pár lépés – biztatta Daniel. Átkarolta a derekát, és gyengéden előrehúzta. Amint elindult, könnyebbé vált a dolog. A tehetetlenség felsodorta a lépcsőn, és belökte a bejárati ajtón. Alex csak futólag regisztrálta a mocsaras erdőre néző, háromszögletű ablakokat, az öreg, de kényelmesnek tűnő kanapékat, a régimódi fatüzelésű tűzhelyet és a kis, nyitott lépcsőfeljárót, miközben Daniel egy aprócska folyosóra vezette. – Itt van a fő hálószoba… azt hiszem. Kevin és én mindig a padlásteret kaptuk. Kipakolok, és elhelyezem a kutyákat, utána én is ledőlök. A lány bólogatott, Daniel pedig bevezette a félhomályos szobába, melynek közepén hatalmas, öntöttvas ágykeret állt. Csak ennyit sikerült észrevennie, mielőtt a feje a párnához ért. – Szegény drágám – hallotta Daniel nevetését, miközben elmerült a sötétségben. • • • Lassan tért magához, fokozatosan emelkedett egyre feljebb az álmok valóságtól távoli rétegein át. Kényelemben volt, és nem félt. Már a teljes ébredés előtt megérezte Daniel meleg testét a sajátja mellett. Mély hangú, közeli zümmögés hívta fel magára a figyelmét, de még az ijedség előtt megérezte a ventilátor fuvallatát végigvándorolni a testén. Kinyitotta a szemét. Még mindig félhomály volt, de most más színben játszott a fény, mint amikor összeesett. A sugarak a szemközti ablak virágos függönye mellett szivárogtak be. Kora este volt, az előző naphoz képest kevésbé meleg.

Korábban izzadhatott, mert az arcán merevnek tűnő, szikkadt verejtékréteg ült. A szoba falai hosszú, vörös rönkökből készültek, éppúgy, mint a ház külső része. Hátulról még több fény szűrődött be. Amikor megfordult, meglátta a tetőablakot a nyitott fürdőszobapult felett. A hátizsákja, a gázmaszkja és az elsősegélykészlete a csap mellett hevert. Lehet, hogy Daniel nem született szökevény, de figyelmesebb bárki másnál, akit valaha ismert. A lány kiosont a folyosóra, és gyorsan átvizsgálta a házat. A többi része aprócska volt. Csak egy konyhából állt a hozzá tartozó, ebédlőként szolgáló beugróval, egy csupa ablak nappaliból a nyitott padlástérrel, és egy vendégszobából, a folyosóról nyíló fürdőszobával. Ezt a fürdőszobát használta egy gyors, de régóta vágyott zuhanyzáshoz. Sampont és kondicionálót is talált a kis kék tartályokban, szappant viszont nem, úgyhogy tusfürdő helyett is a sampont használta. Örült a szappan hiányának, mint ahogy a hűtőszekrény ürességének és a pultokat borító finom porrétegnek is. Ezekben a szobákban már jó ideje nem járt senki. Miután gyorsan átkötözte az arcát, és megvizsgálta a kezét, kikukucskált az ajtó melletti hosszú ablakokon, hogy ellenőrizze a kutyákat. Azok elégedetten szunyókáltak a tornácon. Alex már nagyon hozzászokott az eleven riasztórendszer kínálta biztonsághoz. Éhség mardosta a gyomrát, de túl lustának érezte magát ahhoz, hogy azonnal tegyen ellene valamit. Még emlékezett, milyen volt előző nap egyedül ébredni, és nem akarta, hogy Daniel is átélje ugyanazt a rettegést. Már nem volt álmos, fáradt viszont igen, és az ágy kifejezetten vonzónak tűnt. Valószínűleg csak a gondolkodást akarta elkerülni. Amíg behunyja a szemét, és leteszi a fejét a párnára, nem kell elkezdenie megtervezni a következő lépést.

Visszatért a korábbi helyére, összegömbölyödött Daniel mellkasán, és ellazult. Nem volt semmi sürgős tennivalója. Húszpercnyi gondolkodás nélküli pihenés nem túl nagy dolog. Vagy akár egy óra. Sikerült élve idehoznia mindkettőjüket, úgyhogy megérdemli. A semittevést könnyebb volt elképzelni, mint kivitelezni. Azon kapta magát, hogy a Danielnek tett ígéretén rágódik. Hogy nem fogja magára hagyni. Egyrészt tudta, hogy soha nem lenne nyugodt, ha távol lennének egymástól. Még akkor sem, ha egy évre elég élelmiszert sikerülne felhalmoznia, ha biztos lehetne abban, hogy a tulajdonosok nem jönnek vissza, ha minden behatoló ellen tökéletesen be tudná biztosítani a házat, és ha be tudná zárni valahogy Danielt, hogy ne kószálhasson el, és ne kerüljön bajba. Mert mi van, ha? Az üldözők már korábban is megtalálták, és most nyomokat is hagytak maguk után (bár nagyon halványakat), amelyek ide vezetnek. Elvihetné északra is, a bérelt házába, de amikor a részleg kapcsolatba lépett vele, még ott élt. Nem tartotta valószínűnek, hogy tudják a címét, de mi van, ha? Amíg Daniel a közelében marad, addig mindent meg tud tenni a biztonsága érdekében, olyan dolgokat is, amelyek a férfinak nem jutnának eszébe. Észrevenné azokat a csapdákat, amiket ő nem. Másrészt viszont lehet, hogy csak a saját vágyai beszélnek belőle? Ő Daniellel akar lenni. Nem csak ürügyeket keres, hogy meg is tehesse? Nem hibás a logikája? Nem próbálja a saját vágyaihoz igazítani? Hogyan lehetne biztos ebben? Korábban azt mondta Danielnek, hogy nem jó ötlet, ha maga mellett tartja a sebezhető pontjait, és ez vitathatatlan. Persze ha akkor kapják el Danielt, amikor ő messze jár, a távolság sem tenné semmissé a hatalmukat felette. Felsóhajtott. Hogyan is láthatna tisztán? Az érzelmei gordiuszi csomóvá bogozták ezt az egész helyzetet.

A még mindig alvó Daniel megmoccant, és átölelte őt. A lány tudta, mit mondana a dilemmájára, és azt is tudta, hogy az ő nézőpontja sem segítene neki tisztábban látni. Daniel felsóhajtott, és mocorogni kezdett. Az ujjai lesiklottak a lány gerincén, majd vissza. Eljátszottak a nedves tincsekkel a tarkóján. Aztán a férfi nyögdécselve kinyújtózott, és visszatette a kezét Alex hajára. – Már felkeltél – dünnyögte. Lassan, pislogva nyitotta ki a szemét, és megpróbált fókuszálni. A félhomályos szobában sötétszürkének tűnt a tekintete. – De nem maradtam úgy – válaszolta a lány. Daniel felnevetett, majd ismét becsukta a szemét. Szorosabban húzta a mellkasára Alexet. – Az jó. Hány óra van? – Négy körül. – Történt bármi aggasztó? – Nem. Legalábbis eddig. – Az jó. – Igen, tényleg az. – Kellemes itt – tette hozzá a férfi. A keze ismét felvándorolt a gerincén, majd végighaladt a jobb vállán, finoman körberajzolta a kulcscsontját, és végül az arca ép oldalát. Felfelé billentette a lány állát, amíg az orruk össze nem ért. – Az is kellemes, amit csinálsz – helyeselt Alex. – Vagy még annál is jobb – dünnyögte Daniel, és a lány válaszolt volna, de a következő pillanatban már csókolóztak. Daniel keze az arcán puha volt, az ajka is, de a keze szorosan húzta magához a lány derekát, ő pedig válaszként a nyaka köré fonta a karját, és még szorosabban hozzásimult.

Ez más volt, mint a kocsiban, ahol a vadászat lüktetése még hangosan dobolt a fülükben, ahol mindketten sokkos állapotban voltak, és a testüket pánik járta át. Itt nem volt bennük rémület. Csak kettejük szívének a ritmusa, ami félelem nélkül vert egyre gyorsabban. A lány úgy érezte, az eddigieket tekintve elkerülhetetlen, hogy ha ők ketten egy csendes, minden veszélytől távoli helyen kötnek ki, akkor semmi nem állhat közéjük. Csak az volt a furcsa, hogy igazából mégsem tűnt az egész olyan elkerülhetetlennek. Ez volt élete legnagyobb meglepetése. Az ellentétek olyan szoros összegabalyodása, hogy szét sem tudta volna választani őket. Ismerős, otthonos… ugyanakkor szikrázó és új. Egyszerre gyengéd és extrém, megnyugtató és felkavaró. Mintha minden idegvégződése tucatnyi ellentétes ingertől szikrázott volna fel egyszerre. Csak a személyiségében volt teljesen biztos, a végtelenül tiszta lényében, ami jobb minden korábban ismert dolognál. A férfi egy nemesebb világba tartozott, és amíg egymás részei voltak, Alex úgy érezte, neki is joga van ott lenni vele. Tudta, hogy a legtöbb ember mércéjével mérve korlátozottak a tapasztalatai a párkapcsolatok terén, és nincs túl sok összehasonlítási alapja. Ő mindig is különálló eseménynek tartotta a szexet, aminek van eleje és vége, egy erőfeszítésnek a fizikai vágyak beteljesítéséért, ami néha kielégítő volt, máskor nem. A mostani élmény semmilyen szinten nem illett ebbe a kategóriába. Ez a másik ember felfedezéséről szólt, a kíváncsiság kielégítéséről és a felfedezett részletek csodálatáról. Bár nem a kielégülésről szólt, de minden szükségletük kielégült, a fizikaiak éppúgy, mint a teljességgel meghatározhatatlanok.

A lány a megfelelő szavakat kereste, miközben az ágyon hevertek és némán csókolóztak, miközben a fény vörösbe hajlott a függöny szélei körül. Nem tudta biztosan, milyen címkét aggathatna erre az érzelemre, amely annyira betöltötte, hogy szinte szétfeszítette a bőrét. Talán arra a csiklandozó érzésre hasonlított leginkább, amitől mosolyognia kellett, ha Danielre gondolt. Csak több ezerrel, több millióval megszorozva, majd egy olvasztótégelyben felizzítva, amíg minden tisztátalanság, minden apróbb érzés ki nem égett belőle, és csak ez maradt. Még csak nevet sem tudott adni neki. Az általa ismert szavak közül leginkább a boldogságillett volna rá. – Szeretlek – lehelte Daniel az ajkára. – Szeretlek. Talán ez az a szó. Csak soha nem gondolta volna, hogy a jelentése ennyire… elsöprő erejű is lehet. – Daniel – dünnyögte. – Nem kell válaszolnod. Csak muszáj volt kimondanom hangosan. Ha megpróbálom magamban tartani, talán fel is robbanok. Hamarosan valószínűleg ismét ki kell mondanom. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – nevetett a férfi. Alex elmosolyodott. – Soha többé nem akarok olyan ember lenni, akinek nincs mit veszítenie. Örülök, hogy te kockázatot jelentesz számomra. Hálás vagyok. Bármit jelentenél nekem, akkor is örülnék. A férfi mellkasára hajtotta a fejét, és a lélegzését hallgatta. Már nagyon hosszú ideje csak a sajátjával törődött. Ha beszélhetett volna az egy hónappal ezelőtti önmagával, azt a régi Alexet rémülettel töltötte volna el a gondolat, hogy még egy pár tüdőre ki kell terjesztenie a felelősségét. Az a nő elmenekült volna a lehetőség elől, hogy bármi másra szüksége legyen, mint az életére. De mit hagyott volna ki! Alex már arra sem

emlékezett, hogy mibe kapaszkodott akkoriban. Ez a mostani viszont egy olyan élet volt, ami megéri, hogy harcoljanak érte. – Olyan tizenkét-tizenhárom éves koromban adhattam fel, hogy rendkívüli életet élhessek – merengett Daniel félhangosan, miközben céltalan mintákat rajzolt a hajába. – Valószínűleg ez az a kor, amikor mindenki felnő, és maga mögött hagyja a fantáziavilágát. Az ember rájön, hogy soha nem fog kiderülni, hogy ő igazából egy földönkívüli, akit átlagos emberszülők fogadtak örökbe, és szuperképességei vannak, amelyek segítségével megmentheti a világot. – Felnevetett. – Úgy értem, ezt az ember már sokkal korábban tudja, de még évekig nem képes elengedni ezt az ábrándot. És akkor a világ egy kicsit győzedelmeskedik felette, és a színek egy része eltűnik, és az ember belenyugszik a realitásokba… Szerintem én elég sokat kihoztam belőlük. Rengeteg boldogságot találtam ebben a durva, hétköznapi világban. De szeretném, ha tudnád… hogy az idő, amit veled töltöttem, rendkívüli volt. Igen, volt benne rettegés is, de olyan boldogság is, amelynek még a létezéséről sem tudtam. És ez azért van, mert te is rendkívüli vagy. Örülök, hogy megtaláltál. Úgy tűnik, mindenképpen az lett volna a sorsom, hogy az életem teljesen megváltozzon. És annyira hálás vagyok, hogy veled fog megváltozni. Alex torka összeszorult, és elcsodálkozott, amikor nagyokat kellett pislognia, hogy ne égessék a szemét a könnyek. Sírt már bánatában, fájdalmában, a magánytól, még félelmében is, de ez volt az első alkalom az életében, hogy az öröm csalt könnyeket a szemébe. Furcsa reakció volt, olyasmi, amiben soha nem hitt igazán, amikor olvasott róla. Csak most értette meg, hogy az öröm tényleg képes még a fájdalomnál is súlyosabb lenni.

Boldogan ott maradt volna abban az ágyban örökre, de végül muszáj volt enniük valamit. Daniel nem panaszkodott, de látta rajta, hogy örülni fog, ha végre ismét igazi ételt vehet magához. A kis étkezőrészben ültek, és szárított marhahúst, földimogyorót és csokis kekszet ettek, miközben nevetgéltek és a kutyák fülét vakargatták. Természetesen hamar megadták magukat, és beengedték Lolát és Einsteint. Ha már betörésre adták a derekukat, akár stílusosan is csinálhatják. Furcsa volt arra gondolni, hogy nem kell visszaszállni a Hummerbe, és ismét feszült hangulatban vezetni egész éjszaka. Tucatnyi üres óra állt előttük, amit azzal tölthettek ki, amivel csak akartak. A lány viszonylag jól el tudta képzelni, hogy mit fognak választani, de a szabadság volt a lényeg. És ez túl jó érzés volt ahhoz, hogy igaz legyen. Szóval, Kevinnek természetesen muszáj volt pont most telefonálnia. – Hé, Danny, jól vagytok? – hallotta Alex. Kevin hangja szokás szerint átható volt. – Csodálatosan – válaszolta Daniel. A lány megrázta a fejét. A részletekbe nem kell belemennie. – Remek. Ott vagytok a McKinley-házban? – Semmit nem változott. – Ez azt jelenti, hogy még mindig az övék. Kipihentétek magatokat? – Igen. Kösz a kérdést. Alex felsóhajtott, mert tudta, hogy Kevin soha nem kérdezne semmit pusztán udvariasságból. Ugyanabban a pillanatban nyújtotta ki a kezét, amikor ismét meghallotta Kevin hangját: – Hadd beszéljek Leanderrel. Daniel értetlennek tűnt, láthatóan nem tudta követni az eseményeket, de átadta a telefont. – Hadd találjam ki – szólt bele Alex. – Amint csak lehet, csatlakoznunk kell hozzád.

– Igen. Daniel szája legörbült. – Mit csinált Deavers? – kérdezte Alex. – Semmit. És ez nem tetszik nekem. Mert biztosan csinál valamit, de most már óvatosabb. Nem hagyja, hogy bármit észrevegyek, mert kitalálta, hogy figyelem. Biztosan mások irodájából telefonálgat, hogy én ne halljam. Mi volt az e-mailben? A lány szóról szóra felmondta neki. – Nem rossz, kiscsaj, nem rossz. Talán egy kicsit túl okos tőlem, de nem baj. – Szóval, mire gondolsz? – Még a héten le akarok csapni. Ide kell jönnöd, és fel kell készülnöd rá, hogy velem egy időben lépj. A lány felsóhajtott. – Egyetértek. – A Suburban még mindig ott van? – Még nem néztük meg. – Miért nem? – értetlenkedett Kevin. – Elaludtam. – Szedd össze magad, édesem. A szépítő alvás még várhat pár hetet. – Szeretnék a legjobb formámba kerülni a feladathoz. – Persze, persze. Mikor tudtok indulni? – Hova kell mennünk? – Találtam egy helyet, ahol megszállhatunk. Van nálad toll? Megadta a pontos címet, ami Washington egy általa kevéssé ismert részén volt. Úgy emlékezett, hogy elit környék, de ez nem vágott össze a búvóhely gondolatával. Talán összekeverte a negyedeket. Már elég régen nem járt arra.

– Oké, hadd szedjem össze a holminkat. Amint tudunk, elindulunk… ha találunk egy másik autót. – Valamikor reggel kilenc után meg kell állnotok Atlanta mellett. Találtam egy helyet Lolának. – Mit mondtál nekik? Úgy értem, a lőtt sebéről. – Elrabolták az autódat. Te meg a kutyád megsérültetek. Most Atlantába mész, hogy egy darabig az anyádnál szállj meg, de ő allergiás a kutyákra. Te komoly traumán mentél keresztül, ne kérdezősködjenek az esetről. Andy Wellsnek hívnak, és készpénzzel fogsz fizetni. Egyébként én a te aggódó bátyád vagyok, így kerültem a képbe. – Csodás. – Természetesen. És most nézd meg a garázst, és hívj vissza. – Vettem, uram – válaszolta szarkasztikusan a lány. Kevin letette. – Tényleg el fogjuk lopni McKinley-ék autóját? – kérdezte Daniel. – Csak, ha szerencsénk van. A férfi felsóhajtott. – Nyugi, Daniel. Ott hagyjuk a garázsban a Hummert. Az legalább négy-öt Suburbant ér. Ha nem hozzuk vissza a kocsijukat, akkor sem járnak rosszul. – Kevinnek nem fog tetszeni, hogy itt hagyjuk a kedvenc játékát zálogul. – Kevin így járt. A ház kulcsa nyitotta a garázst is. Daniel megesküdött rá, hogy odabent, az ajtótól közvetlenül jobbra, a lámpa kapcsolója mellett lesz egy kis kampó két lelógó kocsikulccsal. Felkapcsolta a lámpát. Alex levegő után kapkodott. – Meghaltam, és most a mennyországban vagyok.

– Jé, új autót vettek – szólalt meg Daniel kevésbé lelkesen. – Úgy tűnik, a jó öreg Suburban végleg megadta magát. Alex megkerülte a járművet, és megsimogatta az ujja hegyével. – Ezt nézd, Daniel! Láttál már valaha ilyen szépet? – Igen. Ez csak egy ezüst egyterű, Alex. Pont úgy néz ki, mint minden harmadik autó az úton. – Tudom! Hát nem fantasztikus? És ezt nézd! – Áthúzta Danielt az autó túloldalára, és rámutatott egy kis krómplakettre a hátsó lámpa mellett. Daniel értetlenül meredt rá. – Hibrid? És? – Egy hibrid! – ismételte meg a lány félig énekelve, miközben a nyakába ugrott. – Ez olyan, mintha karácsony lenne! – Ennyire véded a környezetet? – Dehogy. Tudod, hányszor kell megállnunk tankolni ezzel az autóval? Kétszer! Vagy talán háromszor, egészen Washingtonig. És nézd… nézd ezt a gyönyörű rendszámtáblát! – mutatott rá két kézzel, miközben úgy nézett ki, mint egy televíziós vetélkedő háziasszonya. – Igen, virginiai. McKinley-ék Alexandriában élnek, Alex. Ez nem akkora meglepetés. – Ez az autó Washingtonban láthatatlan lesz! Mint egy lopakodó. Ha bárkinek is sikerül követnie a Texasban hagyott nyomainkat, most zsákutcába fog érni. Ez csodálatos, Daniel, és mintha te nem értékelnéd eléggé a szerencsénket. – Nem szeretek barátoktól lopni – morogta a férfi. – McKinley-ék rendes emberek? – Nagyon rendesek. Jók voltak a családomhoz. – Akkor valószínűleg nem akarják, hogy meghalj, ugye? Daniel sötéten meredt rá. – Valószínűleg nem.

– Biztos vagyok benne, hogy ha a teljes történetet ismernék, akkor ők is azt akarnák, hogy kölcsönvedd az autójukat. – A kölcsönvétel azt jelenti, hogy vissza is hozzuk. – Természetesen. Kivéve, ha meghalunk. Szerinted a halálán kívül megakadályozhatná bármi is Kevint abban, hogy visszaszerezze az imádott Hummerét? Daniel váratlanul elkomolyodott. Összefonta a karját a mellkasán, és az autó felé fordította az arcát. – Ezzel ne viccelődj. Alex nem igazán értette a hirtelen hangulatváltást. – Nem vicceltem – próbálta tisztázni. – Csak nem akartam, hogy rosszul érezd magad, amiért elvisszük az autót. Megígérem, hogy ha rajtunk múlik, mindenképpen visszahozzuk. – Csak… ne beszélj a halálról, kérlek. Ilyen hangnemben. Ilyen… könnyedén. – Ne haragudj. Csak tudod, az ember vagy nevet rajta, vagy sír miatta, nincs más választása. Én inkább nevetnék, amíg még megtehetem. Daniel lepillantott rá a szeme sarkából, és a merev testtartása hamar ellágyult. Kiszabadította az egyik kezét, hogy Alex arcára simítsa. – Lehet, hogy nem követjük Kevin utasítását. Lehet, hogy egyszerűen itt maradunk. A lány az övére tette a saját kezét. – Ha megtehetnénk, megtennénk. De előbb-utóbb mindenképpen megtalálnak minket. Daniel bólintott, szinte csak önmagának. – Rendben. Elkezdjünk bepakolni? – Előbb hadd hívjam vissza Kevint. Daniel elkezdte átrakodni a táskákat a Hummerből a Toyotába, miközben Alex az autóról lelkendezett Kevinnek. Kevin sem lett izgatottabb Danielnél, de ő legalább azonnal felfogta a dolgot.

– Remek hír, kölyök. És most siessetek. Ketyeg az óra. – Nem akarunk kilenc előtt Atlantába érni, úgyhogy nem kell elindulnunk, meddig is, hajnali kettőig? – Rendben. Akkor délután öt körül számítok az érkezésetekre. – Számolom a másodperceket – gúnyolódott a lány. Az autótól és a Daniellel töltött délutántól harcias hangulatba került. – Örülök, hogy egész éjszaka vezetni fogsz – felelte Kevin. – Szerintem jobb fej vagy, amikor nem alszod ki magad. – Majd köszönés nélkül lerakta. – Meg kellene sétáltatnom Einsteint – gondolkozott hangosan Alex. – Át kellene kötöznöm Lola lábát. Össze kellene csomagolnom az élelmiszert. Utána valahogy rá kellene kényszerítenünk magunkat az alvásra. Kezd felborulni a napi ritmusunk. – Gondolom, nekem nem szabad kutyát sétáltatnom – jegyezte meg Daniel. – A tévés szereplésed után? Inkább ne! Az én cafatokra tépett arcom pillanatnyilag még mindig jobb, mint a tiéd, szakáll ide vagy oda. – Sötét van odakint. Biztonságban leszel egyedül? – Nem leszek egyedül. Ott lesz velem egy szörnyen intelligens kutya és egy SIG Sauer P220. Daniel halványan elmosolyodott. – Az éhes aligátorok bajban lesznek. A lány elnyomott egy fintort. Aligátorok. Ez eszébe sem jutott. Hát, majd távol tartja magát a víztől. És Kevin remélhetőleg nem csak emberek ellen képezte ki Einsteint. Nem sétáltak sokáig, csak addig, hogy Einstein kinyújtóztathassa kicsit a lábait. A lány nem tudta kiverni a fejéből a hatalmas hüllőket. Az úton vaksötét volt, de nem akart zseblámpát használni. Nem látott fényszórókat, sem kivilágított ablakokat, és nem hallott semmit, csak a mocsár hangjait.

Még mindig elég meleg volt ahhoz, hogy patakokban csorogjon az izzadság a halántékán, de örült, hogy a kapucnis pulcsit vette fel, mert a szúnyogok kiterjedt felhőkben zümmögtek körülötte. Mire visszatért, a Toyota ott állt a ház előtt, a Hummer pedig láthatatlanul bújt meg a garázsban. Daniel mindent elintézett Lola kötésén kívül. Azt Alex cserélte le, és igyekezett profi munkát végezni. A kutyapanzióban remélhetőleg el fogják hinni, hogy állatorvos látta el a kutyát. A lány szomorúan megsimogatta Lola fülét. Jobb lesz neki egy olyan helyen, ahol gondoskodnak róla, de attól még hiányozni fog. Vajon mi fog történni a kutyával, ha nem tudnak visszamenni érte? Lola gyönyörű, valaki biztosan befogadja. Eszébe jutott az álmodozása, hogy egy esetleges, biztonságosnak tűnő jövőben hazaviszi magával. Bárcsak. Beállította az ágy melletti ébresztőórát hajnali 1:45-re, de egyértelműen látszott, hogy Daniel nem alvással szeretne foglalkozni. – Ezt reggel nyolc körül még meg fogjuk bánni – biztosította Alex, miközben a férfi szája végigvándorolt a szegycsontján. – Soha nem fogom megbánni – jelentette ki Daniel. Valószínűleg igaza volt. Az idő szorítása miatt nem tűnt értelmes dolognak akár egyetlen másodpercet is elvesztegetni, amit vele tölthet. Határozott időre szóló boldogság. Pont, mint korábban gondolta. Csak a boldogság most sokkal nagyobb volt. Az idő pedig sokkal rövidebb.

23. FEJEZET Mire megszólalt az ébresztő, Alexnek sikerült fél órát aludnia. Pont annyit, hogy ne legyen teljesen kiütve indulás előtt. Daniel frissebbnek érezte magát, ezért ő vállalta az első szakaszt, a lány pedig hátradöntötte az ülést. Ez a kocsi sokkal kényelmesebb volt, a rugózása kellemesebb, így aludni is könnyebben lehetett benne. A kutyák boldognak tűntek hátul, mintha ők is értékelték volna az új autót. Mire a kutyapanzióhoz értek Atlanta északi részén, Alex is magához tért. Fél tíz múlt, az I-65-ös autópálya átépítése miatt késtek egy kicsit. Daniel az autóban maradt, miközben a lány bevitte Lolát a recepcióra. A hely teljesen átlagos volt, otthonos, és rengeteg elkerített kifutó vette körbe a befelé vezető utat. Befelé menet az autó mellett rohangáló kutyák boldognak és egészségesnek tűntek. Persze Lola még egy darabig nem fog szaladgálni. A pult mögött álló férfi Alex belépésekor az együttérzés jeleit mutatta. Láthatóan már a Ms. Wells néven történő bemutatkozás előtt sikerült összekapcsolnia magában a lányt a foglalással. Alex türelmesen követte a tágas kennelhez, ahol Lola fog lakni, és a férfi eldarálta az állatorvos látogatási időpontjait. Alex köszönetet mondott neki, kifizetett egy hónapot, majd még egyszer, utoljára átölelte Lolát. Mint arról Kevin előre biztosította, a férfi megjegyzés nélkül hagyta mind Lola sérülését, mind pedig Alex arcát. Húsz perccel később már ismét úton voltak Daniellel. A lány örült, hogy most neki kell vezetnie. Szüksége volt valamire, amire összpontosíthat, nem akart Lolára gondolni.

Azt hitte, Daniel rögtön elalszik, de a férfinak még mindig éberen csillogott a szeme, ráadásul beszédes kedvében volt. De talán csak látta Alex küzdelmét a szomorúsággal, és segíteni akart neki. – Te majdnem mindent tudsz rólam abból a hülye aktából – panaszkodott. – Én viszont alig tudok rólad valamit. – A legnagyobb részét elmondtam. Az életem mindig is vagy nagyon bizarr, vagy rendkívül unalmas volt. – Legkínosabb élményed a gimiben? – Csak kínos dolgok történtek velem. Iszonyúan kocka voltam. – Ez elég szexi. – Tényleg? Anyám vágta a hajam, és enyém volt a nyolcvanas évek legborzalmasabb frufruja. – Mondd, hogy van róla fényképed. – Ne is álmodj róla. Amikor anyám meghalt, minden terhelő bizonyítékot elégettem. – Az első pasid? Alex felnevetett. – Roger Markowitz. Elvitt a végzősök báljára. A ruhámnak gyönyörű, fodros ujjai voltak. Természetesen neonkék színben. Roger megpróbálta bedugni a nyelvét a számba a limuzinban, úton a bálterem felé, de annyira izgult, hogy lehányt. Az egész bulit a mosdóban töltöttem, megpróbáltam letisztogatni magam. Még aznap este szakítottam vele. Az évszázad románca volt. – Milyen megható szerelmi történet. – Tudom. Rómeó és Júlia a nyomunkba sem érnek. Daniel elnevette magát. – Az első komolyabb kapcsolat? – Komolyabb? Hűha. Nem tudom, hogy ez illik-e bárkire is Bradley-n kívül. Elsőéves voltam a Columbia orvosi karán. – Te a Columbián végeztél?

– Nagyon okos kocka voltam. – Le vagyok nyűgözve. Térjünk vissza Bradley-re. – Akarsz hallani valami tényleg kínosat? – Mindenképpen. – Azért tetszett meg nekem az elején… – Alex elhallgatott. – Talán ezt mégsem kellene elmondanom. – Késő. Most már muszáj lesz. A lány mély levegőt vett. – Oké, rendben. Mert úgy nézett ki, mint Egon. Tudod, a Szellemirtókból. De pont úgy. A mikrofonfrizurája, a kerek szemüvege, mindene. Daniel igyekezett komoly maradni. – Ellenállhatatlan lehetett. – El sem tudod képzelni. Annyira szexi volt. – Meddig voltatok együtt? – Csak azon a nyáron. Másodéves koromra kaptam egy ösztöndíjat. Mindketten megpályáztuk, és Bradley úgy gondolta, nyert ügye van. Nem vette jó néven, hogy… mint ő fogalmazott, lenyúltam előle. Bement, és pattogni kezdett, hogy mutassák meg neki a pontszámainkat. Ezt már többször megfigyeltem életem vad és romantikus szakaszában. A legtöbb pasi nem szereti, ha egy lány okosabb nála. – Ez eléggé leszűkíthette a lehetőségeidet. – Konkrétan nullára. – Megnyugodhatsz, nekem soha nem volt bajom azzal, ha egy nő okosabb nálam. Én nem szeretném ennyire leszűkíteni a saját lehetőségeimet. Mondjuk ezek a gyerekes dolgok általában elmúlnak, mire felnő az ember. – Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Én soha nem jártam senkivel az iskolán kívül. Nem tudtam megfigyelni a teljesen kifejlett hímek viselkedését. Mármint egészen mostanáig.

– Soha? – kérdezte Daniel döbbenten. – Még egyetemre jártam, amikor beszerveztek. És meséltem már neked, hogy utána mi történt. – De… biztosan találkoztál emberekkel a munkádon kívül is. Volt például szabadságod, nem? A lány elmosolyodott. – Nem túl gyakran. És nehezemre esett beszélgetni a laboron kívüli emberekkel. Minden titkosítva volt. Én is titkosítva voltam. Semmilyen értelemben nem lehettem önmagam, és nem beszélhettem a valódi életem részleteiről a kívülállókkal. Szörnyen fárasztó volt folyamatosan egy kitalált személyiséget játszani. Ennél még a magány is jobban esett. Kínosnak éreztem a szerepjátékot. A sors iróniájának tűnik, hogy most minden héten más nevem van, nem? Daniel a térdére tette a kezét. – Sajnálom. Rettenetesen hangzik. – Gyakran az is volt. Ezért vagyok olyan esetlen, amikor emberi kapcsolatokról van szó. De ha a jó oldalát nézzük, úttörő kutatómunkát végezhettem a monoklonális antitestekkel… most sci-fi kategóriájú dolgokról beszélek, olyasmiről, aminek az emberek a létezésében sem hisznek. És gyakorlatilag semmi nem korlátozta a kísérleteimet. Mindent megkaptam a laborban, amit csak akartam. A költségvetésem elképesztő volt. Az államadósság jóval nagyobb részéért vagyok felelős, mint gondolnád. Daniel felnevetett. – Szóval a volt feleséged okosabb volt nálad? – kérdezte Alex. Daniel habozott egy kicsit. – Nem zavar, ha róla beszélünk? – Miért zavarna? Téged sem borít ki a Roger Markowitz iránt érzett olthatatlan és örök szerelmem.

– Jogos. Hát, Lainey a maga módján tényleg okos volt. Nem művelt, hanem éles eszű, találékony. Amikor megismerkedtünk, annyira… elevennek tűnt. Egyáltalán nem hasonlított azokra a nőkre, akikkel korábban randizgattam, azokra a laza lányokra, akik megelégedtek egy könnyű kapcsolattal. Lainey mindig többet akart, az élet minden területén. Egy kicsit… kötözködő volt. Eleinte azt hittem, csak határozott véleménye van a világról, és nem fél a vitáktól. Ezt kifejezetten szerettem benne. De utána, idővel… hogy is mondjam? Imádta a drámát. Akkor is ellenkezett, ha az ember azt mondta neki, hogy a nap keleten kel fel. De legalább nem unatkoztunk. – Á, szóval te adrenalinfüggő vagy. Kezdek mindent érteni. – Mit értesz? – Hogy miért vonzódsz hozzám. Daniel meglepetten pislogva rámeredt. – Ismerd be, hogy csak a halálközeli élmények izgalma tart mellettem. – Hmm. Erre még nem gondoltam. – Talán mégis el kéne felejtenünk ezt az egész washingtoni műsort. Ha kiiktatom az összes ellenségemet, és biztonságossá és unalmassá válik az életem, te azonnal hátat fordítasz nekem, és elhagysz, nem igaz? – sóhajtott fel Alex színpadiasan. Nem tudta megállapítani, hogy Daniel komolyan beszél, vagy csak belemegy a játékba, amikor azt válaszolja: – Nekem eleve nem tetszett ez az egész terv. Lehet, hogy okosabb lenne elmenekülni. – Másrészt viszont, ha rossz munkát végzek a fővárosban, akkor sokkal veszélyesebb lesz velem az élet. Azt pedig imádnád. A férfi komoran meredt rá. – Túllőttem a célon? – kérdezte Alex. – Dehogy. Pont beletrafáltál.

– Bocsánat. Daniel felsóhajtott. – Sajnos az elméleted nem felel meg a valóságnak. Viszonylag hamar kiábrándultam a drámából. Továbbra is izgalmas volt, de a mocsárban elmerülni is izgalmas. Az izgalmas pedig nem egyenlő az élvezetessel. – De mégse léptél ki a kapcsolatból. Daniel a kezére meredt. Görcsösen szorította a combját válasz közben. – Nem. Azt hittem… hát, most ettől nagyon baleknak fogok tűnni. Szóval azt hittem, hogy meg tudom változtatni. Lainey sok problémája a múltjából fakadt, én meg hagytam, hogy mindig ezekkel a múltbéli dolgokkal mentse ki magát, amikor megbántott. Soha nem őt hibáztattam, hanem a múltját. Cliff… miatta hagyott el. Csodálatos neve van a riválisomnak, mi? Szóval nem Cliff volt az első félrelépése. De a többiekről csak később szereztem tudomást. – Hirtelen felpillantott. – Ez is benne volt az aktában? – Nem. Daniel kibámult az ablakon. – Tudtam, hogy fel kéne adnom. Tudtam, hogy nem létező dolgokba kapaszkodom. Az a Lainey, akit én szerettem, csak a fejemben létezett. De makacs voltam. Egészen az ostobaságig makacs. Az ember néha már csak azért kapaszkodik a hibáiba, mert sok időbe telt elkövetni őket. – Ez rettenetesen hangzik. Daniel felnézett, és erőtlenül rámosolygott. – Az is volt. És a legrosszabb, hogy be kellett látnom, az egész dolog nem is létezett igazából. Tudod, elég megalázó, ha hülyére veszik az embert. A büszkeségem szenvedte a legnagyobb sérelmet az egészben. – Sajnálom.

– Én is sajnálom. Az én sztorijaim kevésbé izgalmasak, mint a tieid. Mesélj valamelyik másik pasidról. – Hadd kérdezzek előtte valamit. Daniel megmerevedett. – Mondd csak. – Az az ürügy, amit annak a prostituáltnak, Kate-nek mondtál. Az mire volt jó? – Micsoda? – szaladt össze Daniel szemöldöke zavarában. – Tudod, akinek beléd kellett volna ültetnie a nyomkövetőt. Kevin szerint azzal ráztad le, hogy még nem mondták ki a válást. De azt is mondta, hogy ez a beszélgetés két évvel azután történt, hogy ti szétmentetek. Szóval miért mondtad ezt Kate-nek? Daniel felnevetett. – Köszönöm, hogy ezt a kérdést nem Kevin előtt tetted fel nekem. – Szívesen. – Igen, a válás akkorra már a múltba veszett. De az a lány… nem szoktak olyan lányok betévedni abba a lepukkant bárba. És ha mégis ott kötöttek volna ki valamiért, akkor nem velem kezdenek. – Miért, milyen volt? – Lenyűgözően szép. Mint egy ragadozó. És furcsán… ijesztő. Egy pillanatra sem hittem el, hogy tényleg vonzónak talál. Láttam, hogy van valami célja, és nem akartam bedőlni neki. Akkoriban a megszokottnál jobban tartottam attól, hogy hülyének néznek. De persze nem akartam bunkó lenni, úgyhogy a lehető legudvariasabb ürüggyel ráztam le. Alex felnevetett. – Igazad van. Soha, de soha ne áruld el Kevinnek, hogy megijedtél egy gyönyörű kurvától. – El tudod ezt képzelni? – nevetett vele Daniel is. – Most te jössz. Még egy pasit.

– Kezdek kifogyni belőlük… Lássuk csak, volt egy Felix nevű srác, akivel pár hétig randizgattam az egyetemen. – És mi oltotta ki a szenvedélyed lángját? – Tudnod kell, hogy én csak a laborban ismerkedtem férfiakkal. – Folytasd csak. – Felix állatokkal dolgozott. Leginkább patkányokkal. Rengeteget tartott belőlük a lakásában. Szóval… volt egy kis probléma a szagukkal. Daniel hátravetette a fejét, és kitört belőle a röhögés. Most is ragadós volt a nevetése, úgyhogy Alexnek is muszáj volt együtt kuncognia vele. A lány testéből minden feszültség elpárolgott, és felszabadultabbnak érezte magát, mint lehetségesnek tartotta volna az úti céljuk fényében. Daniel végül elaludt az egyik mondat közepén, miközben az ötödikes nagy szerelméről mesélt. Egy ideje már nagyokat pislogott, és a lányban ismét felmerült a gyanú, hogy csak az ő gondolatait próbálja elterelni a nyomasztó dolgokról. Megnyugtatóan vette tudomásul, hogy milyen békésen alszik mellette a férfi. Einstein a hátsó ülésen horkolt, a hangja harmonikusan kiegészítette Daniel lélegzetvételét. A lány tudta, hogy arról kellene terveket szőnie, hogyan fogja csapdába csalni Carstont, de pillanatnyilag inkább élvezte a jelent. A béke és nyugalom úgyis hiánycikk lesz a közeljövőben. Ha esetleg ez az utolsó felhőtlenül boldog perce, akkor a végsőkig ki akarta élvezni. Néhány órával később békés lelkiállapotban ébresztette fel Danielt Washington egyik külvárosában. Amikor utoljára járt errefelé, dühös volt, és rémült. Most még több oka lett volna ugyanígy érezni, de még mindig élvezhette az együttlétet Daniellel, és nem akart ezekről az utolsó gondtalan percekről lemondani.

Ahogy közeledtek a céljukhoz, Daniel kezdte őt navigálni. Elegáns környéken jártak, ami egyre elegánsabbá vált. Ez valahogy nem illett Kevinhez. Kétszer is megkerülte az épületet, mert nem tudta elhinni, hogy ez a jó cím. – Inkább felhívom. Daniel átnyújtotta neki a telefont. A lány megnyomta az újrahívás gombot. – Késésben vagy – vette fel Kevin. – Gáz van? – Csak a dugó miatt. Azt hiszem, megérkeztünk, de… mintha nem jó helyen lennénk. – Mert? – Egy puccos art deco felhőkarcolóban fogunk bujkálni? – Igen. Egy barátom megengedte, hogy nála szálljunk meg. Van egy parkológarázs az épület alatt. Menjetek le a mínusz negyedik szintre, ott találkozunk. – Ezzel bontotta a vonalat. A lány visszaadta Danielnek a telefont. – Annyira szeretném egyszer én rácsapni a telefont. – Amikor először felhívott, pont ezt csináltad, nem emlékszel? Elég drámai volt. – Ja, tényleg. Oké, ettől jobban érzem magam. Miközben a sarkon túl behajtottak a föld alatti garázsba, és eltűnt a napfény, minden feszültség visszatért a testébe. Addig haladt a spirális lehajtón lefelé, amíg a megfelelő szintre nem ért, és meg nem látta Kevint. A férfi türelmetlenül várakozott egy üres, CSAK LAKÓK feliratú hely mellett. Intett neki, hogy álljon be oda. Alex lélekben felvértezte magát az arcával kapcsolatos gúnyos megjegyzések vagy a Daniel hibáiról szóló lesújtó vélemények ellen, de

amikor kiszállt, Kevin csak annyit mondott: – Ne aggódj a kamerák miatt, ma reggel leszereltem őket. Aztán kinyitotta a hátsó ajtót, és kiengedte Einsteint. Az egymásra találásuk kifejezetten látványos volt. Einstein hanyatt lökte Kevint, majd megpróbálta lenyalogatni az arcáról a bőrt. Alex úgy tett, mintha kicsit sem lenne féltékeny Einsteinnek a gazdája iránt táplált imádata miatt, és rá sem nézett egyikükre sem, amíg Daniellel együtt magukhoz nem vették a csomagokat. – Merre kell menni? – kérdezte. Kevin egy nagy sóhaj kíséretében felállt. – Kövessetek. A javára szólt, hogy menet közben felkapta az utolsó táskákat. – Nem kéne nekem egy sapka? – kérdezte Alex. – Nincs előcsarnok? Nem akarok sztárfotót. – Ne aggódj, Leander, ez a lift egyenesen a lakáshoz vezet. Egyébként jó a szakállad, tesó. Jól áll neked. Mármint olyan értelemben, hogy megváltoztatja az arcodat. – Köszönöm. – Ami a barátodat illeti… – kezdte Alex. Kevin ismét felsóhajtott. – Nem lehet az összes barátom olyan, mint Arnie. Bocs, tökmag, lehet, hogy nem lesz egyszerű. – Micsoda? Nem bízol a pasasban? A lift egy bársonykárpittal bevont folyosóra nyílt… vagy előszobába? Csak egyetlen ajtót láttak a végén. – Nő. A jövő hetet előre kifizettem neki, úgyhogy a bizalmam is addig terjed. Alex tarkóján égnek állt a szőr. Daniel jobban hozzá volt szokva a társas interakciókhoz, de saját magáról tudta, hogy komoly problémái vannak az emberekkel. Miközben végigsétáltak a folyosón, ügyetlenkedett

egy kicsit a jobb kezében lévő táskával, hogy két ujjal ki tudjon húzni egy fecskendőt az övéből. Ebben a pillanatban Daniel megérintette a csuklóját. A tekintetével azt próbálta közölni vele, hogy túlreagálja a dolgot. A homlokát ráncolva visszadugta a fecskendőt a helyére. Úgysem telik sok időbe ismét előhúznia, ha a helyzet úgy kívánja. Kevinnél volt egy kulcs az ajtóhoz. Mély levegőt vett, és benyitott. Alex először azt hitte, mégiscsak sikerült kijutniuk valahogy az épület előcsarnokába, mert még soha nem járt olyan lakásban, ahol ilyen széles márványlépcső vezetett volna fel az emeletre. Minden fényűző, elegáns és modern volt körülötte, és a helyiséget a padlótól a mennyezetig érő ablakok keretezték, amelyektől azonnal védtelennek érezte magát. A nap éppen csak elkezdett lebukni a főváros épületei mögött. Nem úgy tűnt, mintha a környező lakásokból be lehetne látni, de távcsővel biztosan megoldható. Esetleg egy puska távcsövével. – Nem – jelentette ki egy kemény, de bársonyos hang mögöttük. Alex megpördült. A lakás a másik irányban is folytatódott, körbeölelve a bejárati ajtót és az előtte lévő folyosót. Az egyik oldalán hatalmas, fehér konyha terpeszkedett, a másikon ebédlő, ahol akár tízen is elfértek volna. Mindkettőt további óriási ablakok vették körbe. És a konyhapultnak támaszkodva a legtökéletesebb ember állt, akit Alex valaha is látott. A nő pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek Kevin képzelhette Leandert a nő szerint. Hosszú és sűrű mézszőke haja volt, olyan hatalmas hullámokban omlott le a fejéről, mint egy Disney-rajzfilm szereplőjének. Óriási, zafírkék szemek, telt, vörös ajkak gödröcskékkel és egy egyenes, keskeny orr azon a tökéletesen szimmetrikus arcon. Hattyúnyak a finom kulcscsontok felett, és természetesen a buja alak, mint egy homokóra. A nő lábai Alex egész testénél hosszabbnak tűntek. Csak egy rövid, fekete kimonót viselt, és éppen ingerült arcot vágott.

– Csak átmenetileg – kérte Kevin békítő hangon. – Természetesen még egyszer ugyanannyit fizetek mindkettőjükért. Összesen háromszor annyit, mint amennyiben megegyeztünk. A szürreálisan szépséges nő felvonta az egyik szemöldökét, és sokatmondóan Einsteinre pillantott. A kutya vadul csóválta a farkát, miközben kérlelő tekintettel bámult fel rá. – Négyszer – ígérte Kevin. Ledobta a kezében lévő csomagokat. – Könyörgök, te szereted a kutyákat. – Kate? – kérdezte hirtelen Daniel, és a hangjában döbbent felismerés csengett. A nő arcára olyan mosoly ült ki, mintha egy fogkrémreklámban szerepelne. – Szia, Danny! – dorombolta. – Fel sem ismertelek ilyen szőrösen. Hát, ettől most tényleg jobban érzem magam. Az egómat csúnyán összetörted ugyan, de legalább nem felejtettél el. – Örülök, hogy újra találkoztunk – dadogta Daniel zavartan a lelkes fogadtatástól. A szőke tekintete Kevinre villant. – Oké, ő maradhat. – Csak pár éjszakáról lenne szó – kérlelte Kevin. – A kiscsajra is szükségem van. – Tudod, hogy nem szeretem, ha nők vannak a lakásomban – felelte a szőke tompa hangon, miközben a tekintete Alexre villant, majd vissza Kevinre. – Ja, ez nem gond, Leander nem igazi nő – nyugtatta meg Kevin. Daniel ledobta a csomagjait, és tett egy fél lépést előre, mielőtt Alex bele nem akasztotta az egyetlen szabad ujját az inge hátuljába. – Ne most – dünnyögte. Kate – vagy bárhogy is hívták – kecsesen levált a konyhapultról, és odasiklott hozzájuk. Az orra mentén lepillantott Alexre. Ezt a műveletet

nem volt nehéz végrehajtania, mert jó harminc centivel magasabb volt nála. – Mi történt az arcoddal? A pasid ellátta a bajodat? Daniel megmerevedett. Alex nem értette teljesen, hogy mi ez az egész. Talán valami territoriális dolog? Csak tippelt. Nem rendelkezett túl sok tapasztalattal más nőket illetően. Valamikor a régmúltban elszenvedett pár éretlen szobatársnőt, összehaverkodott néhány másik kutatópalántával, és csacsogott párszor azzal a néhány lánnyal, akik nem menekültek el azonnal a közeléből. Többnyire viszont férfiakkal dolgozott, és nem ismerte a dupla X-kromoszómásokkal folytatott interakciók összes szabályát. Mivel nem tudta, mit mondjon, az igazság mellett döntött, bár valószínűleg inkább meg kellett volna várnia Kevin reakcióját. – Nem. A maffia egyik bérgyilkosa volt az. – Megmozgatta az állát, és érezte, ahogy a kötés húzni kezdi a bőrét. – A régebbiek meg attól vannak, hogy Kevin megpróbált megölni. – Ha tényleg meg akartalak volna ölni, már nem élnél – morogta Kevin. Alex a szemét forgatta. – Mi van, visszavágót akarsz? – kérdezte Kevin. – Bármikor, tökmag. – Amikor legközelebb elintézlek – ígérte neki Alex –, akkor többé már nem fogsz felkelni. Kevin őszinte élvezettel nevetett fel. – Már érted, amit mondtam, Val? A nő úgy nézett ki, mint aki nagyon igyekszik nem mosolyogni. – Oké, sikerült felkeltened az érdeklődésemet. De csak egy vendégszobám maradt. – Leander nem kényes. – Tök mindegy – mondta a nő. Láthatóan beleegyezésnek szánta. – Tüntessétek el ezt a rendetlenséget a nappalimból.

Amikor elment mellettük, egy pillanatra hozzásimította a testét Danielhez. Anélkül, hogy hátranézett volna, elindult az emeletre. A kimonója nagyon rövid volt, és mindkét férfi eltátott szájjal bámulta a vonulását felfelé. – Őt utasítottad vissza? – dünnyögte Alex az orra alatt. Kevin meghallotta, és ismét felnevetett. – Vigyük innen ezt a sok cuccot, mielőtt kirúg mindannyiunkat. • • • A vendégszoba nagyobb volt, mint Alex korábbi washingtoni lakása. Pedig nem egy lepukkant garzonban élt, hanem egy olyan helyen, amit az ingatlanügynökök luxuslakásként írtak le. Ez az apartman viszont több nagyságrenddel a sima luxus felett helyezkedett el. Kevin minden bizonnyal igazat mondott, amikor azt állította, hogy a nő prostituált, de Alexnek fogalma sem volt arról, hogy ez a szakma ennyire jól jövedelmez. Kevin a fal mellé pakolta a csomagjaikat. – Leander, még mindig megvan a tábori ágyad, ugye? A fürdőszoba mellett van egy hatalmas gardrób. Nézd meg, és szólj, hogy megfelel-e neked. Az egyik kinti kanapén is alhatnál, de szerintem jobb lenne, ha nem nagyon kerülnél Val szeme elé. – Természetesen Alex fog az ágyban aludni – mondta Daniel. Kevin összehúzta a szemöldökét. – Tényleg? A kiscsajjal akarsz lovagiaskodni? – Esküszöm, mintha semmi közöd nem lenne anyához. – Nyugi – szólalt meg Alex, miközben Kevin felfújta magát. – Majd kitalálunk valamit. – Rendben – felelte Kevin.

– Nem kellett volna óvatosabbnak lennem odakint? – kérdezte a lány. – Azt mondtad, Val nem túl megbízható. Kevin megrázta a fejét. – Nem, minden rendben. Előfordulhat, hogy Val mindnyájunkat kidob az utcára, amikor elege lesz belőlünk, de eladni nem fog minket. Kifizettem az idejét és a diszkrécióját is. Ami Valnál történik, az Valnál marad. Híresen jól kezeli a titkokat. – Oké – egyezett bele Alex, bár nem értette teljesen Val irányelveit. Kevin megindult az ajtó felé, majd kezével a kilincsen megállt. – Rengeteg kaja van a hűtőben, ha éhesek vagytok, de rendelhetünk is valamit. – Kösz – felelte Alex. – Hadd pakoljak ki előtte. – Igen – helyeselt Daniel. – Hadd rendezkedjünk be. Kevin még egy másodpercig habozott, majd visszalépett a szobába. – Danny. Csak azt akartam mondani, hogy… örülök, hogy látlak. Örülök, hogy épségben vagy. Kevin most is úgy nézett, mint korábban, amikor elindult a birtokáról, mintha nem lenne ellenére egy ölelés. Daniel zavartan ácsorgott, a testbeszéde tele ellentmondásokkal. – Hát… ez Alexnek köszönhető – mondta. – És én is örülök, hogy nem haltál meg, mint hitte. Kevin felnevetett. – Igen, én is. És még egyszer kösz, méregkeverő. Jövök neked eggyel. Miközben távozott, résnyire nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Daniel hosszú pillantást vetett Alexre, majd csendesen becsukta az ajtót. Amikor visszafordult, láthatóan vitát akart indítani valamiről. Alex megrázta a fejét, és intett, hogy menjenek beljebb a vendéglakosztályba. A fürdőszoba látványa rögtön el is feledtette vele, hogy miért ment oda. Úszómedence nagyságú fürdőkád volt a padlóba süllyesztve, amit

márvány vett körül, és halványkék csempés fal, amelyen úgy hullámzott a fény, mint a sápadt tenger. A mennyezetről traktorkerék méretű zuhanyfej lógott lefelé. – Milyen lakás ez? – kapkodott levegő után Alex. Daniel behúzta mögöttük az ajtót. – Úgy tűnik, hogy Kate, vagyis Val, elég sikeres üzletasszony. – Szerinted tényleg prostituált, vagy Kevin csak azért mondta ezt, hogy jobban hangozzon a sztori? – Nem Valról akarok beszélgetni. A lány szembefordult vele, és összecsücsörítette a száját. – Alex, én nem akarok hazudozni neki. – Ki hazudott? – Megjátszani sem akarom magam. Úgy tenni, mintha semmit nem jelentenénk egymásnak. A lány nagyot fújtatott. – Nem állok még készen arra, hogy megküzdjek a reakciójával. Éppen elég nyomás nehezedik rám így is. – Előbb-utóbb el kell mondanunk neki. Akkor meg miért ne essünk túl rajta most? Alex arckifejezése megváltozott, ahogy elkezdte mérlegelni a lehetőségeket. – Még mindig nem hiszel abban, hogy előbb-utóbb úgyis el kell mondanunk neki, ugye? – vádolta meg Daniel. – Hát… komoly esélyünk van rá, hogy egy hét múlva vagy ő meghal, vagy én. Akkor meg miért keltsük a feszültséget? Daniel váratlanul hevesen magához szorította, de az ölelésében valahogy több volt a szemrehányás, mint a vigasztalás. – Ne mondj ilyeneket. Utálom, amikor így beszélsz. – Bocsánat – dünnyögte a lány az ingébe.

– Elmenekülhetnénk. Akár még ma. Elbújhatnánk. Te tudod, hogy kell. – Nem várhatnánk vele legalább addig, amíg eszünk és alszunk egyet? – kérdezte a lány bátortalanul. Daniel akarata ellenére is elnevette magát. – Azt hiszem, ennyi engedményt tehetek. Alex egy pillanatra hozzábújt, azt kívánva, bárcsak a menekülés lenne a helyes döntés. Az sokkal könnyebbnek, már-már pihentetőbbnek hangzott. – Egyszerűen sétáljunk be oda kézen fogva – javasolta Daniel –, és kezdjünk csókolózni a kanapén. – Előbb együnk és aludjunk. Addig nem akarok semmiféle nagy beismerés következményeivel megbirkózni, amíg alaposan végig nem gondoltam, hogy mik is lehetnek ezek a következmények. Valamint, hogy fel kell-e fegyverkeznem hozzá? És ha igen, mennyire? Most képtelen lennék tisztán gondolkozni. – Rendben – válaszolta Daniel. – A ma éjszakát még megkapod, mert tudom, hogy mennyire kimerült vagy. De holnap reggel újrakezdjük a tárgyalásokat, és kifejezetten rugalmatlan leszek. – Kevin is itt fog aludni velünk? – kérdezte Alex. – A nő azt mondta, csak egy vendégszobája van. Ha igen, az nem fogja megkönnyíteni a tárgyalásokat. – Kétlem. A lány elhúzódott tőle, hogy fel tudjon nézni az arcába. A férfi nem engedte el, csak lazított az ölelésén. – Vagy szerinted arra gondolt, hogy ez az egyetlen üres vendégszoba? – Nem. Szerintem Kevin vele alszik. A lány elhúzta a száját. – Tényleg? Nem úgy tűnt, mintha túlzottan kedvelné. – Egyik nője sem kedvelte túlzottan.

Alex még mindig szkeptikus volt. – De… annyival jobbat is kaphatna nála. Daniel felnevetett. – Ezzel nem tudok vitatkozni.

24. FEJEZET Val hatalmas, kétajtós hűtőszekrénye sokkal jobban fel volt töltve, mint Arnie-é. Sőt, még egy átlagos éttereménél is jobban. Mintha Val legalább egytucatnyi vendég fogadására készült volna – bár láthatóan az utolsó pillanatig még Alex és Daniel létezéséről sem értesült. Ez a furcsaság zavarta egy kicsit Alexet, de nem annyira, hogy eltérítse a tál szőlőtől. Leült az egyik hófehér, ultramodern, de roppant kényelmetlen bárszékre. Daniel lelkesen pillantott végig a háztartási gépeken. – Ezt nevezem konyhának – dünnyögte. Felmérte a rendelkezésre álló lábasokat és serpenyőket. – Mintha csak otthon lennétek, nem igaz? Daniel összerezzent, és felállt. Alex kezében megállt a szőlőszem félúton a szája felé. Val nevetve lépett be közéjük. Még mindig a kimonóját viselte. – Nyugi. Itt minden a tiétek. Nem szoktam használni ezt a helyiséget. – Köszönjük – válaszolta Daniel. Val megvonta a vállát. – Kevin kifizette. Szóval szeretsz főzni? – Próbálkozom vele. – Csak szerénykedik – szólalt meg Alex. – Ötcsillagos szakács. Val melegen Danielre mosolygott, miközben a felsőtestével annyira előrehajolt a konyhaszigeten át, hogy az álla majdnem a pulthoz ért. –

Remek. Még soha nem volt bentlakó szakácsom. Izgalmasan hangzik. Alexben felmerült a kérdés, hogy hogyan lehetséges ennyi célzást sűríteni egyetlen félmondatba. – Lehet – vörösödött el egy kicsit Daniel. – Hol van Kevin? – Kutyát sétáltat. Val ezzel Alex felé fordította az arcát, aki felkészült egy újabb támadásra. – Kérdezősködtem rólad Kevinnél. Azt mondta, megkínoztad Danielt. – Csak összetévesztettem valakivel. Val szemében érdeklődés csillant. – Mit csináltál vele? Megégetted? – Dehogy égettem. Befecskendezhető vegyi anyagokat használtam. Tapasztalataim szerint azok sokkal hatékonyabbak, és nem marad utánuk sebhely. – Hmm. – Val oldalra billentette a testét a márványon, ismét Daniel felé fordult, és a saját karjára hajtotta a fejét. Ettől a manővertől kissé szétnyílt a kimonója, és Alex sejtette, hogy meglehetősen érdekes dolgokat tár fel Daniel szeme előtt. A férfi csak zavartan álldogált, fél kezével a hűtő ajtaján támaszkodott. – Nagyon fájt? – kérdezte tőle Val. – Mindennél jobban – ismerte be Daniel. Valt láthatóan nagyon érdekelte a téma. – Üvöltöttél? Könyörögtél? Vergődtél? Daniel nem tudta elfojtani a mosolyát a lelkesedése láttán. – Ezt mind egyszerre. Ja, és közben úgy sírtam, mint egy kisbaba. – Továbbra is mosolygott, és mintha hirtelen magára talált volna. Visszafordult a hűtő felé, majd kotorászni kezdett benne. Val felsóhajtott. – Bárcsak ott lehettem volna.

– Szereted a kínzást? – próbálta Alex elrejteni az aggodalmát. Kedves volt Kevintől, hogy egy vérbeli szadistához költöztette be őket. – Azt nem mondanám, hogy szeretem. De olyan részegítő, nem? Mármint az a fajta hatalom. – Még soha nem gondoltam rá ebből a szempontból… Val oldalra billentette a fejét, és leplezetlen érdeklődéssel pillantott Alexre. – Hát nem minden a hatalomról szól? A lány elgondolkozott. – Tapasztalataim szerint nem. Tudom, hogy naivan fog hangzani, de amikor ez volt a munkám, én csak emberi életeket akartam megmenteni. Mindig hatalmas volt a tét. Ez pedig szörnyen nyomasztott. Val sajnálkozva lebiggyesztette az ajkát. – Tényleg naivan hangzik. Alex megvonta a vállát. Val tekintete a szemébe fúródott. – Soha nem dobott fel? A hatalom. Alexben felmerült, hogy vajon nem így érzik-e magukat az emberek egy pszichiáter rendelőjében. Ugyanez a közlésvágy szállja meg őket ott is? Vagy az ő kínzóasztalához kötözve. – Talán. Első pillantásra nem tűnök túl veszélyesnek. De azt hiszem, előfordult már, amikor élveztem… a tiszteletet. Val bólintott. – Ez természetes. Nőt is kínoztál már? – Kétszer is… vagyis inkább másfélszer. – Másfélszer? Daniel beállította a hőmérsékletet az asztali grillen, de közben látszott, hogy nagyon figyel. Alex nem szívesen beszélt erről előtte. – Az első lánnyal nem igazán kellett csinálnom semmit. Már azelőtt vallani kezdett, hogy az asztalhoz szíjazták volna. Egyébként sem az én laboratóriumomban lett volna a helye… Ugyanez történt volna bármilyen szokványos kihallgatáson. Szegény kölyök.

– Mit vallott be? – Egy terrorista sejt öngyilkos robbantókat próbált beszervezni New Yorkban. Elrabolták valakinek a családját Iránban, ebben az esetben a lány szüleit, és amennyiben a célszemély nem tette meg, amit mondtak neki, megölték a túszokat. A titkosszolgálat lecsapott, mielőtt akár egyetlen bomba is felrobbant volna, de sok túszt elveszítettek. – A lány felsóhajtott. – A terroristákkal mindig csak a baj van. – És a második? – Az teljesen más helyzet volt. Egy fegyverkereskedő. – Nehéz volt megtörni? – Az egyik legnehezebb esetem volt. Val úgy mosolygott, mintha elégedett lenne a válasszal. – Mindig is úgy gondoltam, hogy a nők több fájdalmat képesek elviselni, mint az úgynevezett erősebbik nem. A férfiak igazából csak nagyra nőtt kisgyerekek. – Felsóhajtott. – El tudtam érni, hogy férfiak könyörögjenek nekem, hogy vergődjenek, és talán egy-két könnycsepp is hullott miattam itt-ott, de még soha senkit nem ríkattam úgy meg, mint egy kisbabát. – Felhúzta az alsó ajkát, mintha duzzogna. – Biztos vagyok benne, hogy megtették volna, ha megkéred rá őket – vigasztalta Alex. Val felvillantotta szikrázó mosolyát. – Valószínűleg igazad van. Daniel éppen aprított valamit. Alex arra a következtetésre jutott, hogy ideje leállnia a szőlővel. A vacsora minden bizonnyal megéri majd a várakozást. Val ismét Danielt kezdte bámulni, és a lányban hirtelen feltámadt a késztetés, hogy elterelje a figyelmét. – Gyönyörű ez a lakás. – Ugye? Egy barátomtól kaptam.

– Gyakran jár ide? – Hányan fognak még értesülni a létezésükről? Alex már most elkövette azt a hibát, hogy megmagyarázhatatlan és ostoba módon túl őszinte volt a nővel. Ez még biztosan vissza fog ütni. – Nem, nem, már ezer éve nem járunk Zhanggel. Túl merev volt. – Hagyta, hogy megtartsd a lakást? Val hitetlenkedve meredt Alexre. – Hogy hagyta-e? Milyen ajándék lenne az olyan, aminek a papírjai nem az én nevemre szólnak? – Jogos – helyeselt Alex sietve. – Mit is meséltél korábban Kevin legyőzéséről? – Elmondhatnám inkább én? – szólt közbe Daniel. – Az a kedvenc sztorim. Alaposan elnyújtotta, és próbált minél több kuncogást és elképedést kicsikarni Valból. Az ő verziójában Alex magabiztosabbnak tűnt a valósághoz képest, és Daniel hozzáköltötte a történethez azokat a részeket is, amikor nem volt ébren. A lánynak el kellett ismernie, hogy így sokkal jobban hangzott az egész. A végén Val végigmérte a lányt, és az arckifejezése a szöges ellentéte volt annak, mint amikor először meglátta őt. Aztán elkészült a vacsora, és Alexet onnantól fogva nem igazán érdekelte semmi más. Régen ettek már vörös húst, és a lány felett átvette a hatalmat a benne élő ragadozó. Amikor csillapodott az érzés, észrevette, hogy Val ismét őt bámulja, ezúttal megbabonázva. A szőke nő csak néhány falatot evett a steak csücskéből. – Mindig ilyen sokat eszel? – kérdezte Alextől. – Ha lehet. De ha Daniel főz, akkor mindenképpen. – Lefogadom, hogy soha nem hízol egy grammot sem. – Nem tudom. Néha biztos felszalad valamennyi. – Van egyáltalán mérleged? – kérte rajta számon a másik nő.

– Mérlegem? – kérdezte Alex értetlenül. – Minek? Val fújtatott egyet, és ettől meglebbentek a homloka feletti tincsek. – Mindig kiborítanak azok az emberek, akik gyors anyagcserével születnek. – Ezt komolyan mondod? – mérte végig Alex tetőtől talpig. – Te akarsz panaszkodni nekem a genetikai öröklődés igazságtalanságairól? Val elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Azt hiszem, az ember nem kaphat meg mindent. – És te vagy a kivétel, ami erősíti a szabályt? – Tetszel nekem, Leander. – Kösz, Val. De igazából Alexnek hívnak. – Tök mindegy. Rengeteg a kihasználatlan potenciál benned. Egy normális frizurával, egy kis sminkkel és egy közepes mellplasztikával teljesen rendben lennél. – Köszönöm, de nekem így is jó. Nem várok sokat az élettől. Ez megkönnyíti a dolgokat. – Most komolyan, te vágod a hajadat, ugye? – Egyéb lehetőség híján. – Higgy nekem, mindig van másik lehetőség – nyúlt át Val a pult felett, hogy megérintse Alex szemébe lógó haját, de a lány összerezzent, és kitért előle. Tényleg ráfért volna már egy újabb igazítás. Val Daniel felé fordult, aki igyekezett a háttérbe húzódni, és közvetlenül Val háta mögött fejezte be a vacsoráját a konyhapult fölé hajolva. Mintha el akarna bújni előle. Alex nem hibáztatta. És már tökéletesen értette, mit talált Daniel ijesztőnek a nőben az első találkozásuk alkalmával. – Egy kis megerősítést, Danny. Nem gondolod, hogy Leander egy kis igyekezettel akár gyönyörű is lehetne? Daniel meglepetten pislogott. – Alex így is gyönyörű. – Micsoda úriember. Olyan vagy, mint Kevin bizarr változata.

– Ezt bóknak veszem. – Mert az is. Talán a legszebb, amit valaha mondtam – bólogatott Val. – Mióta ismered? – kérdezte Daniel. – Túl régóta. Nem tudom, miért nyitok neki mindig ajtót, amikor idejön könyörögve. Azt hiszem, a hatalmi játszma miatt. – Val megvonta a vállát, amitől a selyemkimonó egyik válla lecsúszott a karján. Nem húzta vissza. – Szeretem, amikor egy ilyen erős ember azt teszi, amit mondok. Kulcs zörrent a bejárati ajtóban. Alex talpra csusszant a bárszékről, és az izmai ösztönösen megfeszültek. Val Danielre nézett, aki feszülten figyelte Alexet, hogy követhesse, bármit is tesz. – Ti ketten nagyon szórakoztatóak vagytok – dünnyögte. Ekkor Einstein rohant be a konyhába, és Alex megnyugodott. Val a kilógó nyelvű és könyörgő tekintetű kutyára nézett. – Akar valamit? – Valószínűleg szomjas – magyarázta neki Alex. – Aha. – A nő körbenézett a konyhában, levett egy dekoratív kristálytálat a konyhasziget közepéről, és a csapnál megtöltötte. Einstein hálásan nyalta meg a kezét, majd lefetyelni kezdte a vizet. – Micsoda illatok! – kanyarodott be Kevin is a konyhába. – Az enyémet befejezheted – mondta neki Val anélkül, hogy ránézett volna. – Én jóllaktam. – Próbaképpen megsimogatta Einstein fülét. Kevin otthonosan támaszkodott a konyhaszigetre, miközben hozzálátott Val vacsorájához. – Mindenki jóban van egymással? – Igazad volt – válaszolta Val. Kevin diadalittasan elvigyorodott. – Mondtam, hogy nem unalmas csaj. Val felegyenesedett, és visszamosolygott rá. – Én bárkit képes vagyok azonnal megkedvelni, aki a padlóhoz láncol téged. Kevin vigyora eltűnt. – Döntetlen volt.

Val hátravetette az állát, és elnevette magát, amitől a hosszú nyaka még vonzóbbnak tűnt. Daniel a csap felé fordult, és keresgélni kezdte a mosogatószert. Alex automatikusan csatlakozott hozzá, és a szokásos közös tevékenységük azonnal ellazította. Megint egy ismeretlen helyen találta magát, nála sokkal erősebb ellenfelekkel, bizonytalanságban és védtelenül, de Daniellel az oldalán ezzel is képes volt megbirkózni. A férfi olyan volt, mint egy gázmaszk – a biztonság kézzelfogható megtestesülése. Elmosolyodott magában, amikor arra gondolt, hogy mennyire utálná Daniel ezt a hasonlatot. Kettejük közül nem ő a romantikus alkat. – Ne fáradj, drága – mondta Val Danielnek. – Minden reggel jön a takarító. Alex sokatmondó pillantást vetett Kevinre, és ezt Val is észrevette. – Hagyok egy üzenetet a konyhapulton, hogy ne menjen be a szobátokba – nyugtatta meg. – Tudom, hogy ez az egész szigorúan titkos. Ne aggódjatok, miattam nem fogtok lebukni. – Szívesen csinálom – jegyezte meg Daniel. – A mosogatás megnyugtat. – Honnan szerezted a testvéredet? – kérdezte Val Kevintől. – Megtarthatom? Alex elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Daniel szeme tágra nyílik a rettegéstől. – Nem a te eseted – válaszolta Kevin. – Nekem elég sok esetem van, ha nem vetted volna észre. – Jogos, de szerintem nem tudná tartósan lekötni a figyelmedet. Val felsóhajtott. – Olyan kevesen képesek erre. – Szóval, visszatérve a takarítóra… mikor érkezik, távozik és a többi? – kérdezte Alex. Val felnevetett. – Te nagyon komolyan veszed a dolgokat.

– Nagyon sokan akarnak megölni. – Az borzasztóan idegesítő lehet – felelte a szőke nő könnyed hangon. – Amikor itthon vagyok, Raoul korán jön és hamar elmegy. Még csak fel sem fog ébreszteni titeket. Nagyon érti a dolgát. – Akkor egyszerűen csak bezárom az ajtót. – Ahogy akarod. – Holnap nem fogunk sokáig lustálkodni, Leander – vetette közbe Kevin. – Rengeteg mindent el kell rendeznünk, mielőtt lépünk, és nem akarok még több időt elpazarolni. – Délelőttre adj neki kimenőt – erősködött Daniel. – Minden éjjel ő vezetett egy egész hétig, és autók hátuljában aludt. Szüksége van a pihenésre. Kevin felháborodott arcot vágott. – Nem egy kisbabáról beszélsz, Danny. A nagyoknak most dolguk van. – Semmi gond – vágott közbe gyorsan Alex. A tűzhely órájára pillantott, még csak hét volt a kijelzőn. – Most amúgy is összeesem a kimerültségtől, úgyhogy szerintem jóval azelőtt fel fogok ébredni, hogy Raoul megérkezik. – Megkapod a készleteim listáját, és elmondhatod, mire van még szükséged. Van egy videóm a célpontodról, amit biztos meg akarsz majd nézni, utána meg… – Holnap, Kevin – szakította félbe Alex. – És most menj aludni. Kevin hangosan szippantotta be a levegőt az orrán keresztül, majd a mennyezet felé fordította a tekintetét. Amikor Alex kilépett a konyhából, majdnem odanyúlt Daniel kezéért. Ökölbe kellett szorítania az ujjait, és nagyon remélte, hogy Kevin nem vette észre a dolgot. A mozdulat természetellenesnek tűnt, és tudta, hogy Daniel is érzi. A férfi azonnal követte őt, mintha azon gondolkozna, hogy

ráveszi arra a beszélgetésre – esetleg veszekedésre –, amit Alex annyira szeretett volna elkerülni. Ne most, próbálta telepatikusan kommunikálni felé anélkül, hogy megfordult volna. Felgyorsított, de hiába. Daniel lábai túl hosszúak voltak ahhoz, hogy bármiféle előnyre tehessen szert. Azonnal jobban érezte magát, amikor meghallotta, hogy a férfi becsukja maga mögött az ajtót, és a helyére kattan a zár. – Köszönöm – mondta, miközben megfordult, és átölelte a derekát. – Csak azért, mert fáradtak vagyunk – emlékeztette Daniel. – Holnap sokkal meggyőzhetetlenebb leszek. Alex már alig állt a lábán, úgyhogy csak a megszokott rituálék legfontosabb részét végezte el. Nem akart az arca átkötözésével bajlódni, ezért úgy döntött, éjszakára szabadon hagyja a bőrét. A sebe még mindig vörös volt, és duzzadt, a fülén lévő varrást pedig a testszínű sebvarró cérna ellenére sem lett volna nehéz észrevenni. De úgy tűnt, a fülcimpája két fele össze fog forrni. Az ott maradó heg nem lesz szép, de most nem akart ezen gondolkozni. Felmerült benne, hogy alibiből felállítsa a tábori ágyát a gardróbban, de úgy döntött, ez várhat reggelig. Kevin amúgy sem fogja ellenőrizni a szobájukat. Az is felmerült benne, hogy gázcsapdát állítson az ajtó köré, de nem maradt hozzá energiája, és egy illetéktelen behatoló amúgy is a fő hálószobát kutatná át elsőként. Ha egyáltalán sikerülne kikerülnie Einsteint. Megelégedett azzal, hogy az éjjeli asztalra tette a SIG-et és az övét. Daniel már előtte ágyba bújt, de még ébren volt. – Elöl hagyjam a puskámat? – kérdezte. – A szoba elég nagy, de egy puskához még így is kicsi. Vegyem elő a lefűrészelt csövűt? Daniel csüggedten végigmérte. – Csak vicceltem. – Aha. Értem.

A férfi kitárta a karját. Alex lekapcsolta a lámpát, és bemászott a megszokott helyére. Az ágy teljességgel abszurd volt. Mint egy unikornis aranysörényéből szőtt hatalmas, szilárd felhő. – Jó éjt, Alex – suttogta Daniel a lány hajába, és már el is aludt. • • • Még sötét volt odakint, amikor felébredt. A sötétítőfüggöny széleinél beszivárgó halvány fény a városi lámpák természetellenes sárgászöldjében játszott. A lány nem látott órát, de arra tippelt, hogy négy körül járhat. Egy teljes éjszakai alvás. Örült neki, mert hosszú napjuk lesz. Évek óta csak a meneküléssel és a túléléssel foglalkozott. Most proaktívabb üzemmódra kellett váltania, és ettől előre rettegett. A Texasban történtek váratlanul érték, de azt ráfogta az adrenalinlöketre és a felelősség addig ismeretlen érzésére. Soha nem tervezte volna, hogy ilyesmit csináljon. Daniel felébredt a mocorgására, csókolgatni kezdte a nyakát, ő pedig kicsit sem bánta, hogy feltartja. Azon gondolkozott, milyen lenne normális életet élni, amelyben az ilyen reggelek – a választott férfi mellett felébredni – nap mint nap megismétlődnek. Annak tudatában csinálni végig a napot, hogy a végén ugyanabban az ágyban fogja álomra hajtani a fejét, ugyanazzal a férfival maga mellett. Úgy gondolta, kevesen értékelik ezt a bizonyosságot. Számukra ez mindennapos. Adottnak veszik, és eszükbe sem jut hálát érezni miatta. Ő egyelőre nem számíthatott több ilyen reggelre, de most hálás volt érte. Felhúzta Daniel pólóját, a férfi pedig levette a ruhadarabot. Alex a saját pólójától is megszabadult, alig várva, hogy összeérjen a bőrük. Daniel

gyengéd csókjai egyre féktelenebbek lettek, és a lány elképzelte, hogy a férfi megdorgálja magát, mert nem vigyáz eléggé. De ő nem akart lassítani. Úgy csókolta vissza, hogy a férfi minden elővigyázatosságáról megfeledkezzen. Egy hang sem hallatszott, semmi nem figyelmeztette előre. Nem hallotta, hogy elfordult volna a zár, vagy kinyílt volna az ajtó. Csak egy pisztoly fémes kattanása ütötte meg a fülét, amint éppen kibiztosítják alig pár centire a fejétől. Megdermedt, és érezte, hogy Daniel is hasonlóképpen reagál. A hang alapján biztosra vette, hogy a behatoló közelebb áll az éjjeli asztalhoz, és így a fegyveréhez is. Hevesen átkozta magát, amiért elhanyagolta az alapvető biztonsági óvintézkedéseket is, és azon gondolkozott, hogy most mit tehetne. Talán ha megfordul, és elrúgja a fegyvert, akkor Danielnek marad ideje elmenekülni. Ekkor megszólalt a behatoló. – Azonnal hagyd békén, mérges kígyó. A lány kifújta az eddig visszatartott levegőt. – Oké. Rendben. Ahogy letetted a fegyvert, pszichopata. – Addig nem, amíg le nem szállsz a testvéremről. – Na most tényleg átléptél egy határt, Kevin – szólalt meg Daniel éles hangon. – Feltörted a zárat? – Danny, hallgass rám! Megint beadott neked valamit. Komolyan. – Persze, mert pont szórakozásra fogom pazarolni az amúgy is megcsappant készleteimet! – dünnyögte Alex. Átfordult, magára húzta a takarót, és a lámpa után nyúlt. Érezte, hogy a puska csöve a homlokára nyomódik. – Nevetséges vagy – mondta, miközben felkapcsolta a lámpát.

Kevin hátralépett, és pislogni kezdett a fényben. Még mindig Alex arcára fogta a hangtompítós pisztoly hosszú csövét. Az ágy megrázkódott, ahogy Daniel átvetette magát a lány testén, majd közé és Kevin közé állt. – Mi az istent csinálsz? Ne merd ráfogni! – Daniel, nem tudom, mit csinált veled, de esküszöm, hogy segítek kiüríteni a szervezetedből. Gyere velem. – Ha jót akarsz, akkor most azonnal megfordulsz és kisétálsz. – Meg foglak menteni. – Kösz, de inkább ne. Szeretném folytatni, amit azelőtt csináltam, hogy ilyen udvariatlanul megzavartál minket. Csukd be az ajtót magad mögött! – Mi történt? – kérdezte Alex, miközben magára rángatta a pólóját. Nem volt idő a veszekedésre. Kevin csak egy pizsamanadrágot viselt, úgyhogy bármi is ébresztette fel, nem volt ideje felkészülni rá. Kevin nem az a fajta, aki hagyja, hogy veszély esetén bármi elterelje a figyelmét. A lány áthajolt Danielen, hogy felkapja az övét, majd a derekára tekerte. – Le kell lépnünk innen? – A fegyveréért nyúlt, és az övébe dugta. Kevin lassan leeresztette a pisztolyát, és a lány gyakorlatiassága mintha eltüntette volna a magabiztosságát. – Nem hittem neki, úgyhogy benéztem, mert ellenőrizni akartalak titeket – ismerte be váratlanul szégyenlős hangon. – Nem terveztem, hogy Dannyvel is tudatom, hogy itt jártam. – Neki? – kérdezte Daniel. – Val azt mondta, van köztetek valami. Annyira biztos volt magában. Én meg azt mondtam neki, hogy az ki van zárva. – A hangjában ismét felháborodottság csengett. Daniel ingerülten fújtatott. – Remélem, fogadtatok is valamiben. És hogy szörnyen megalázó lesz neked a vereség.

– Elég nagy büntetés nekem ez az egész – morogta a testvére. – Komolyan mondom, takarodj innen, Kevin. – Nem tudom elhinni, Danny. Mi a fenét művelsz? Azok után, amit veled csinált? Daniel még mindig Alex és Kevin között helyezkedett el, úgyhogy a lány nem látta az arcát, de a hangja alapján, mintha mosolygott volna. – Te mindig úgy viselkedsz, mintha nagyon kemény lennél. És most azt mondod, hagynád, hogy egy kis fájdalom távol tartson a nőtől, akit akarsz? Tényleg? Kevin hátratántorodott, és hirtelen nem is tudott mit válaszolni. Aztán összeszedte magát. – De miért? Miért akarnád pont őt? – A haragja elpárolgott. Amikor Alexre nézett, csak az értetlenség maradt a tekintetében. – Majd elmagyarázom, ha felnőttél. És most mondom utoljára, tűnj el innen, különben… – Hosszú karjával átnyúlt Alex felett, és előhúzta a fegyverét a háta mögül – Le foglak lőni. Ezzel Kevinre fogta a SIG-et. – Ki van biztosítva – dünnyögte Alex. – Remélem is – felelte Daniel. Kevin rájuk meredt – Danielre, aki szilárdan tartotta a fegyvert, és Alexre, aki a karja mögül nézte –, és hirtelen ismét kihúzta magát. A szabad kezével Alexre mutatott. – Ti ketten. Hagyjátok abba. – Hatalmas, határozatlan kézmozdulata az ágyat és kettőjüket is magába foglalta. – Ezt az egészet. Negyedóra múlva indulás. Készülődjetek. A keze Danny felé rebbent. – Én… – Hatalmasat fújtatott, megrázta a fejét, majd megfordult, és kisétált az ajtón. Nem fáradt azzal, hogy becsukja maga mögött. – Menj a fenébe, Val! – kiabálta, miközben elindult

a sötét folyosón, mintha ez az egész a nő hibája lenne. Einstein felugatott az emeleten. Alex felsóhajtott, és nyújtózkodott egyet. – Pont úgy alakult minden, ahogy várni lehetett. És senki nem lőtt le senkit… szóval a lehető legjobban állnak a dolgok. – Hova mész? – kérdezte Daniel. – Zuhanyozni. Hallottad a főnököt. Negyedórát kaptunk. – Az éjszaka közepe van! – Vagyis kevésbé fog látszani az arcom. Nem vagy álmos, ugye? Szerintem legalább kilenc órát alhattunk. Daniel elfintorodott. – A legkevésbé sem vagyok álmos. – Hát akkor… – Alex elindult a fürdőszoba felé. – Várj. Daniel felugrott, és beletúrt a hajába, miközben a hálószoba ajtajához sétált. Becsukta, majd ismét bezárta. – Ezt miért csináltad? – kérdezte a lány. Daniel megvonta a vállát. Odasétált hozzá, és megfogta a karját. – Még nem álltam készen arra, hogy felkeljek az ágyból. – Kevin nem fog kopogtatni – emlékeztette Alex. – Valószínűleg még ezt a negyedórát sem fogja megadni nekem. – Én meg nem hagyom, hogy ő diktáljon. Nemcsak arra nem álltam készen, hogy felkeljek, hanem arra sem, hogy te ott hagyj egyedül. Lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a lányt, és a keze lassan felszaladt a vállán. Alex tudta, hogy normális körülmények között alig kellene rábeszélni őt. De a körülmények most nem voltak normálisak, és a gondolat, hogy Kevin bármelyik pillanatban besétálhat a szobába – valószínűleg ismét fegyverrel a kezében –, lehűtötte. Hátrahúzódott. – Mit szólnál egy kompromisszumhoz?

Daniel pillantása nem volt túl lelkes. – Kevin miatt kössek kompromisszumot? Soha. – Nem mondhatnám el, hogy mit szeretnék, mielőtt nemmel válaszolsz? Daniel arckifejezése szigorú maradt, de a lány látta rajta, hogy a legszívesebben elmosolyodna. – Előre szólok, nem fogsz megingatni. – Kevés időnk van, és mindkettőnknek le kell zuhanyoznunk. Abban a medence méretű kádban odabent ketten is könnyedén elférünk… Sőt, szerintem tizenketten is. Szóval… arra gondoltam, kössük össze a kellemeset a hasznossal. A férfi kemény arckifejezése semmivé olvadt. – Azonnal visszavonulót fújok, és felajánlom a teljes együttműködésemet. – Gondoltam, hogy meg tudlak győzni.

25. FEJEZET – Mert semmi oka nincs, hogy te is gyere – tiltakozott Kevin. A lift ajtajában állt, eltakarva a hívógombot, karját a mellkasán összefonva. – Miért nem? – kérdezte Daniel. – Te nem fogsz részt venni a támadásban, Daniel, úgyhogy az előkészületekben sem kell részt venned. Daniel szája kemény vonallá szűkült, a nyaka elvörösödött. – Semmi baj nem lehet abból, ha… – kezdte Alex szelíden. – Azt leszámítva, hogy valaki meglátja az arcát – morogta Kevin. – Úgy érted, a te arcodat? – vágott vissza a lány. – Én elég okos vagyok ahhoz, hogy lehajtsam a fejem. Daniel a szemét forgatta. – Oké, akkor majd a csomagtartóban utazom.

Kevin pár másodpercig méregette őket. – Hagytok majd koncentrálni? – Ezt hogy érted? – kérdezte Alex. Kevin lehunyta a szemét, mintha le akarna csillapodni. Az orrán át szívta be a levegőt, majd Danielre nézett. – Elmondom, milyen feltételekhez kötöm, hogy te is részt vehess velünk ezen a rendkívül unalmas, rutinszerű felderítésen. Senki nem fogja szóba hozni a ma reggel történteket. Nem fogok arra kényszerülni, hogy felidézzem azokat a gyomorforgató dolgokat, amiknek hajnalban a tanúja voltam. Senki nem tesz semmilyen utalást a már említett gyomorforgató dolgokra. Ez munka, és ennek megfelelően fogtok viselkedni. Rendben van így? Daniel nyaka ismét vörösödni kezdett. A lány biztos volt benne, hogy mindjárt megemlíti, miszerint ha Kevin nem töri rájuk az ajtót az éjszaka közepén, akkor nem látott volna semmit. De még mielőtt megszólalhatott volna, Alex azt mondta: – Rendben. Profikhoz méltó módon fogunk viselkedni. Kevin felmérte őket a pillantásával, aztán megfordult, és rácsapott a lift hívógombjára. Daniel pillantásából azt a kérdést lehetett kiolvasni, hogy: „Ezt most komolyan mondtad?” Alex megvonta a vállát. – Hagyjátok abba! – utasította őket Kevin, bár még mindig háttal állt nekik. – Micsodát? – kérdezte Daniel panaszosan. – Érzem, hogy némán kommunikáltok. Azonnal hagyjátok abba! • • • Némán utaztak az átlagos külsejű fekete szedánban. A lány nem tudta, hogy ez Val kocsija-e, esetleg Kevin vásárolta. Nem Val stílusának tűnt, de talán

a szőke időnként szeret inkognitóban maradni. Alex értékelte a sötétített ablaküvegeket, így kevésbé érezte védtelennek magát, miközben ott ült szemébe húzott baseballsapkával, és a még alvó várost bámulta. Elég korán elindultak ahhoz, hogy megelőzzék a reggeli csúcsforgalmat. Kevin áthajtott a város egyik szegényebb részén – egy olyan környéken, ahol a lány inkább el tudta volna képzelni a búvóhelyét. Behajtott egy hatalmas, konténerekkel teli raktárépületbe. A bejáratát nem őrizte senki, csak egy súlyos fémkapu, a tetején szögesdróttal. Kevin az elkerített udvar hátsó kerítéséhez vezetett, majd leparkolt egy ütött-kopott narancssárga konténer mellett. Az udvar üresnek tűnt, de Alex azért lehajtotta a fejét, és igyekezett nem túl nőiesen lépkedni, miközben besiettek a konténer elejét alkotó széles dupla ajtón. Kevin beütött egy bonyolult számkombinációt a súlyos, szögletes zárhoz tartozó nyomógombokon. Kitárta az ajtót, majd intett a többieknek, hogy kövessék. Minden sötétbe borult, amikor Kevin behúzta maga mögött az ajtót. Utána kattant valami, és életre kelt a mennyezetet és a padlót megvilágító lámpasor. – Pontosan hány barlangja van Batmannek? – kérdezte Alex. – Csak néhány, itt-ott, ahol esetleg szükségem lehet rá – válaszolta Kevin. – Ennek az a nagy előnye, hogy szállítható. Kevin konténerének belsejét sűrűn, de kényszeres rendben pakolták tele. A texasi pajtához hasonlóan itt is mindennek megvolt a maga helye. Több állvány ruha – vagyis inkább jelmez – sorakozott a fal mellé tolva. A lány biztosra vette, hogy ez szándékos. Ha valaki esetleg belátna egy pillanatra a nyitott ajtón keresztül, csak ruhák tárulnának a szeme elé. Egy felületes szemlélő nem is törődne vele. Egy kevésbé felületes szemlélő viszont azt gondolná, elég furcsa, hogy a hadsereg különböző

hadosztályainak egyenruhái egymás mellett lógnak, néhány szerelőoverall kíséretében és a nagyobb közműszolgáltatók egyenruháival kiegészítve. Nem beszélve egy hajléktalan rongyos öltözékéről és egy sor sötét öltönyről a konfekciódaraboktól egészen a méretre szabottakig. Egy ilyen gardróbbal bármilyen szerepet el lehet játszani. A kellékek a ruhaállványok mögötti ládákban bújtak meg: aktatáskák, szerszámos dobozok és bőröndök. A cipők átlátszó műanyag dobozokban sorakoztak alattuk. A jelmezek mögött hatalmas, padlótól plafonig érő fémszekrények álltak. Kevin az összeset megmutatta Alexnek. A lány felírt mindent, amikre esetleg szüksége lehet belőlük. Csakúgy, mint a pajtában, itt is megvolt a helye a fegyvereknek, a lőszereknek, a páncéloknak, a robbanóanyagoknak és a késeknek. Az egyik szekrény tele volt technikai felszerelésekkel: apró kamerákkal és poloskákkal, nyomkövető eszközökkel, éjjellátó szemüvegekkel, távcsövekkel és teleszkópokkal, különböző méretű elektromágneses impulzusgenerátorokkal, néhány laptoppal és többtucatnyi olyan eszközzel, amit a lány fel sem ismert. Kevin megmutatta neki a kódtörőket, a frekvenciaszámlálókat, a rendszertörő eszközöket, a minidrónokat… A lány egy idő után már nem is tudta őket követni. De valószínűtlennek tűnt, hogy valami ismeretlen dolgot akarna használni. A következő szekrényben sorakoztak a vegyi anyagok. – Ez az! – szisszent fel Alex, miközben a hátsó sorokba is bepillantott. – Ezeknek hasznát tudom venni. – Gondoltam, hogy örülni fogsz. – Szabad? – tartott a magasba Alex egy lezárt hengert. Egy olyan katalizátor volt benne, amiből ő kezdett kifogyni.

– Vigyél, amit akarsz. Szerintem én ebből még soha nem használtam semmit. A lány az alsó polcokhoz guggolt, majd tartályokat és üvegeket kezdett bepakolni a hátizsákjába. Nagy szüksége volt rájuk. – Akkor miért tartod őket? Kevin megvonta a vállát. – Mert hozzájuk fértem. – Elsősegély? – kérdezte Alex. – Késes szekrény, legfelső polc. A kések felett több becipzározott táskát is talált, némelyik hátizsák méretű, mások kisebbek, mintha borotválkozókészletek lennének. A lány egyiket sem érte el, úgyhogy Daniel lepakolta neki mindet, ő pedig a padlón ülve átnézte őket. Az első kisebb zsákban nem orvosi eszközök voltak, hanem különböző papírok, igazolványok, szépen összegumizva a könnyű szétválogathatóság kedvéért. A lány azonnal kivett közülük egy kanadai útlevelet, és a személyazonosító oldalára lapozott. Mint arra számított is, Kevin fotója szerepelt benne, csak a név különbözött. Terry Williams. Alex felpillantott. Kevin háttal állt neki. A lány felkapott két kis csomagot, és betömte őket a hátizsákja aljába, majd gyorsan behúzta a cipzárt. Ezeknek ő személy szerint nem sok hasznát vette volna, de fel kellett készülnie minden eshetőségre. Danielre pillantott, de ő sem figyelt rá. A kések hosszú sorát bámulta hitetlenkedő arckifejezéssel. Alexben óhatatlanul is felmerült, hogy vajon meddig maradna életben a jelenlegi ismereteivel. Kinyitotta az egyik nagyobb táskát, de nem lelkesítette fel túlzottan, amit benne talált. Egy meglehetősen alapszintű készlet volt, semmi olyasmi, amivel ő ne rendelkezett volna. Megnézte a következőt, majd az utolsót is. Semmi új.

– Mi hiányzik? – kérdezte Kevin. A lány összerezzent, nem hallotta a közeledését. Biztosan leolvasta a gondolatait a csalódott arcáról. – Rendes elsősegély-felszerelésre lenne szükségem. Ha esetleg valami váratlan baleset történik. Csak a biztonság kedvéért… – Oké. Vegyél magadhoz mindent, utána elmegyünk, és szerzünk még, amit kell. – Ilyen egyszerűen? – kérdezte a lány szkeptikusan. – Persze. Alex felvonta a szemöldökét. – Besétálunk egy kórházba, és megkérjük őket, hogy adjanak nekünk a feleslegből? – Nem! – Fintorgott Kevin, jelezve, hogy milyen ostobaságnak tartja a javaslatot. – Még soha nem hallottad azt a kifejezést, hogy „leesett a kamionról”? Van most nálad abból a szerből, amivel ki szoktad ütni az embereket? – Persze. – Akkor siess, hogy elindulhassunk, mielőtt az összes kamion befejezi a kiszállítást. • • • Alex hátizsákja meg volt tömve lőszerrel a megszerzett fegyvereihez – a SIG Sauerhez és a Glockhoz, meg Daniel puskájához – és a saját PPKjához. Két újabb pisztolyt is elrakott a készletből, mert az ember soha nem tudhatja. A technikai eszközök közül eltett két éjjellátót, pár nyomkövetőt és két különböző méretű EMP-generátort. Még nem tudta, mire fogja őket használni, de lehet, hogy később nem lesz ideje visszajönni ide. Miközben válogatott, Kevin beállította a zár kódját a saját születésnapjára.

– Szóval milyen lehetőségeim vannak arra, hogy vegyi anyagokkal kiüssek valakit? – kérdezte Kevin, amikor ismét kiértek az útra. Ezúttal Alex vezetett. – Lássuk csak… gázt akarsz, vagy vérben oldódót? A férfi hosszan nézett rá a szeme sarkából. – Melyiket javaslod? – A helyzettől függ. A célpont zárt térben tartózkodik? – Honnan tudjam? Rögtönözni fogok. Alex felsóhajtott. – Rendben. Vigyél mindkettőből. Daniel, kivennéd a parfümösüveget a táskám hátsó zsebéből? Egy nejlontasakban van. – Megtaláltam – mondta Daniel pár pillanat múlva. – Tessék – nyújtotta át Kevinnek, aki megforgatta a kezében. – Üresnek tűnik. – Aha – helyeselt Alex. – Sűrített gáz. És most – nyújtotta át a bal kezét a túlsó oldalra – vedd le az ezüstöt. Kevin lehúzta a gyűrűt a középső ujjáról, majd összeszaladt a szemöldöke meglepetésében, amikor az apró, áttetsző cső és a hozzá rögzített kis gumitartály is a gyűrűvel tartott, mint amikor egy bűvész egymás után húzza ki a zsebkendőket az ingujjából. Az arca hitetlenre váltott. – Ezzel mit kell csinálni? – Látod rajta azt a kis szelepet? Nyisd ki! De óvatosan! Kevin megvizsgálta az apró, üreges tűt, majd a kicsi, kerek gumitartályra nézett. Olyan csend volt, hogy meghallották a benne lévő folyadék loccsanását. – A tartályt tartsd a tenyeredben – utasította Alex. – Tedd a kezed a célpontra – intett Daniel felé, aki engedelmesen kinyújtotta a karját. A lány elkapta a csuklóját, nem erőszakosan, csak határozottan. – A célszemély megérzi majd a szúrást, és megpróbál elhúzódni. Fogd erősen! Ha jól

csinálod, a tartályban lévő folyadék a tűbe áramlik. – Amikor végzett, elengedte Danielt. – És akkor mi történik? – kérdezte Kevin. – A célpont szunyókál egy kicsit… nagyjából egy-két órát, a testsúlya függvényében. – Ez a valami nagyon kicsi – panaszkodott Kevin, miközben a mutatóés a hüvelykujja között tartotta a gyűrűt, és átnézett a lyukán. – Bocsánat. Legközelebb igyekszem megnöveszteni a kezemet a kedvedért. Húzd a kisujjadra. – Ki az az idióta, aki a kisujján hordja a gyűrűt? Alex elmosolyodott. – Szerintem jól fog állni neked. Daniel felnevetett. Kevin felhúzta a gyűrűt a kisujjára, de csak az első ujjpercén fért át. A tartály alig ért a tenyeréig. Ha el akarja rejteni az ingujjában, hosszabb csőre lesz szüksége. Pár pillanatig összehúzott szemöldökkel méregette az eszközt, majd hirtelen elvigyorodott. – A következőt. Daniel előrehajolt, és Alex másik két gyűrűjére mutatott. – Azok mit csinálnak? A lány felemelte a jobb kezét, és megmozgatta az aranygyűrűs ujját. – Könnyű halál. – Majd feltartotta a bal keze középső ujját is a rózsaarany ékszerrel. – Nehéz halál. – Hé! – kiáltott fel Kevin hirtelen. – Ez akart lenni az a bénácska pofon Nyugat-Virginiában? – Igen. – A rohadt életbe, tökmag! Veszélyesebb vagy, mint gondoltam. A lány egyetértően bólogatott. – Ha egy kicsit magasabb lennék, vagy te lennél alacsonyabb, akkor most nem lenne alkalmunk beszélgetni. – Örülj a szerencsédnek.

A lány csak a szemét forgatta. – Melyikkel akartál megütni? – kérdezte Kevin. Alex ismét felemelte a bal keze középső ujját. – Te nem viccelsz. Azokon a gyűrűkön miért nincsenek ilyen izék? – lóbálta meg a kezét, a csövet és a tartályt mutatva. – Óvatosan – figyelmeztette a lány. – Leeshetnek. Kevin elkapta a kis gumitartályt, és a tenyerébe fogta. – Oké. – A többi gyűrűm méreggel van bevonva. Abból egy kis adag is sok mindenre képes. Egyetlen csepp kúpcsigaméreggel húsz hozzád hasonló méretű embert meg lehet ölni. – Hadd találjam ki! Otthon kúpcsigákat és fekete özvegyeket tartasz háziállatnak? – Nincs időm háziállatot tartani, és a fekete özvegy mérge valójában elég gyenge. Igazság szerint régebben sok mindenhez hozzáfértem. A kúpcsiga mérgét tanulmányoztam egy időben, mert nagyon különleges receptorokat céloz meg. Nem szeretem kihagyni a lehetőségeket. Megtartottam, amit tudtam, és most kifejezetten takarékosan bánok a készleteimmel. Kevin ismét lenézett a gyűrűjére, és elgondolkozott. Így legalább csendben maradt, és ezt Alex nagyra értékelte. A Howard Egyetem kórházát választotta, mert ott első osztályú baleseti ügyelet működött, és mert eligazodott az épületben. Hacsak nem építették át az intézményt az elmúlt tíz évben. Lassan megkerülte az épületeket, azt figyelve, merre vannak elhelyezve kamerák, és hol találhatóak biztonsági őrök. Még hajnali hét sem volt, de már rengeteg jármű hajtott ki-be a kórházból. – Mit szólnál ahhoz? – mutatott Kevin az egyik teherautóra. – Nem. Abban ágyneműk lesznek és papíráru – dünnyögte a lány.

– Várjunk egy kicsit a következő kör előtt. Ne keltsünk feltűnést. – Tudom, mit csinálok – hazudta Alex. Néhány utcával odébb hajtott, és leparkolt egy kis füves területen. Néhány kocogó már megkezdte a reggeli edzését, de a park nagyrészt üres volt. Csendben vártak tíz percet, majd ismét elindultak, és a lány ezúttal nagyobb kört tett, mindig hagyva két utcát köztük és a kórház között. Végül észrevett egy ígéretes gépjárművet: egy fehér furgont HALBERT & SOWERBY ELLÁTÓ felirattal. Ezt a céget ismerte, és biztos volt benne, hogy talál valami használhatót a raktérben. Követte a furgont egy rakodórámpához a kórház főépülete mögött. Kevin készen állt, a keze már az ajtókilincset markolászta. – Csak tegyél ki mögöttük, utána várj meg egy sarokkal odébb – mondta a lánynak. Alex bólintott, és lelassított a furgon mögött, elég közel ahhoz, hogy ne lássák meg Kevint a visszapillantóból. Amint a férfi kiszállt, visszatolatott, és a táblákon jelzett sebességet betartva elhajtott. Vetett egy pillantást a sapkája alól a furgonra. Csak egy sofőr ült benne, utasok nem, de a járdán rengetegen ácsorogtak kórházi köpenyben és munkaruhában. Csak remélni tudta, hogy Kevin diszkréten hajtja végre a feladatot. A stoptábla előtt fékezett, és meglátta, hogy hátulról közeledik felé a fehér furgon. Egyetlen autó haladt közöttük. Lassan folytatta az útját, és örült, amikor a közvetlenül mögötte lévő autó leelőzte, majd hagyta, hogy Kevin is elguruljon mellette a furgonnal. Meglátta a sofőrt – egy fiatal fekete férfit –, amint csukott szemmel az utasülés ablakának dől. – Legalább nem követik a rendőrök… egyelőre – dünnyögte, miközben a nyomába szegődött. – Nem lesz baja a srácnak? – kérdezte Daniel. – Mit adott be neki Kevin?

– Másnapos lesz, amikor felébred. Ennyi az egész. Kevin nagyjából húsz percig vezetett. Először megfelelő távolságba került a kórháztól, utána pedig megkereste az áru átpakolására alkalmas helyet. Egy csendes ipari park mellett döntött. Betolatott egy üres rakodórámpához, a lány pedig beállt az árnyékába, ahol senki nem láthatta meg. Gumikesztyűt húzott a kezére, Danielnek is átnyújtott egy párat, a harmadikat pedig a zsebébe dugta. Kevin már ki is nyitotta a furgon hátulját. A lány odaadta neki a harmadik kesztyűt, majd felmászott a csomagtér padlójára. Odabent minden tejfehér ládákban sorakozott. A kupacok a plafonig értek, és piros kötéllel rögzítették őket a falhoz. – Segíts! – adta ki az utasítást. Kevin elkezdte lepakolni a ládákat, és leemelte a fedelüket. Daniel is bemászott, és követte a példáját. Alex mögöttük állt, és válogatott a lehetőségek közül. Leginkább a lőtt sebek miatt aggódott. Ez tűnt a legvalószínűbb veszélynek egy balul elsült akció esetén. Persze azt sem zárhatta ki, hogy megkéselik, vagy leütik egy tompa tárggyal. Végre talált egy dobozt lőtt sebek ellátására szolgáló készletekkel: szorítókötések, véralvadást segítő anyaggal átitatott gézek és különböző mellkasi tapaszok. Alex elkezdett összepakolni egy halmot mindenféle lezáró tapaszból, gézekből, kötésekből és nyomókötésekből, vegyi melegítő- és hűtőpárnákból, maszkokból, alkoholból és jódos kendőkből, sínekből és nyakmerevítőkből, égési sebekre való kötésekből, intravénás katéterekből és csövekből, sós vizes oldatokból és egy maréknyi bontatlan injekciós tűből. – Saját hadikórházat akarsz létrehozni? – kérdezte Kevin.

– Az ember soha nem tudhatja, mire lesz szüksége – vágott vissza a lány, majd magában hozzátette: talán pont neked lesz rá szükséged, te idióta. – Tessék – mondta Daniel, miközben az egyik félig kiürített doboz tartalmát egy másikba borította, majd elkezdte bepakolni a lány összegyűjtött dolgait a ládába. – Köszönöm. Azt hiszem, mindent megszereztem, amit akartam. Kevin a falhoz kötözte a dobozokat, majd letörölte az ajtót. A lány követte, amíg le nem parkolta a furgont a sofőrrel együtt egy kis üzletsor mögött. Kevin a vezetőfülkében is gyorsan letörölgette az ujjlenyomatait, és már el is indultak. Mire visszaértek a lakáshoz, Raoul, a házvezető már el is ment, Val pedig a kanapén heverve nézte a nagy képernyős tévét, amivel kapcsolatban Alex megesküdött volna, hogy előző nap még nem volt ott. Egy fekete-fehér film ment éppen. Val halványkék, rövidnadrágos kezeslábast viselt mély kivágással. Einstein ott hevert mellette a kanapén. A nő folyamatosan simogatta, és a kutya fel sem kelt, hogy üdvözölje őket, amikor beléptek a bejárati ajtón. Csak a farka kezdte csapkodni a kanapét Kevin láttán. – Hogy ment a kémkedés? – kérdezte Val lustán. – Csak unalmas előkészületeket végeztünk – válaszolta Kevin. – Akkor nem is érdekel. Az új cuccokat meg ne hagyjátok itt. Nem akarok rendetlenséget. – Igenis, úrnőm – válaszolta Kevin engedelmesen, majd elindult Alex és Daniel szobája felé, hogy behordja a kupacot. – Csinálok neked egy profilt a számítógépemen, Leander – mondta pakolás közben. – Azon folyamatosan figyelheted a Carstonra állított kamerákat. Hallani is fogsz mindent, mert telepítettem egy poloskát a

kocsijába, és egy iránymikrofont az irodájába. Az autóban nyomkövető van, úgyhogy megnézheted, merre járt az elmúlt napokban. Alexet lenyűgözte a rendelkezésére álló információk tömkelege. – Kösz. – Farkaséhes vagyok – mondta Daniel. – Ki akar reggelizni? – Én – válaszolta Alex Kevinnel egyszerre. Daniel elmosolyodott, és az ajtó felé fordult. Alex követte a tekintetével, ahogy kiment a szobából, majd észrevette, hogy Kevin meg őt figyeli. – Mi van? Alex hátat fordított neki, és elindult a saját számítógépéért. Át akarta másolni rá a legfontosabb fájlokat. – Leander. A lány fel sem nézett. – Kérdezhetek…? Alex a mellkasához szorította a laptopját, és szembefordult Kevinnel, arra várva, hogy befejezze a mondatot. Ösztönösen megfeszítette a testét. A férfi habozott egy pillanatig, majd azt mondta: – Feltehetnék pár kérdést anélkül, hogy belemennénk a konkrét részletekbe? – Mire gondolsz? – Ez a dolog Dannyvel… nem akarom, hogy bántsák. – Ez nem kérdés volt. Kevin nyugalmat kényszerített magára. – Ha végzünk ezzel az egésszel, te hova fogsz menni? – Hát… azt hiszem, balszerencsét hozna, ha eleve azt feltételezném, hogy életben maradok. Tényleg nem gondolkoztam még azon, hogy utána mi lesz. – Pedig nem túl bonyolult.

– Én nem szoktam ilyet csinálni. Te kezeld a dolgokat a magad módján, és hagyd, hogy én is azt tegyem. – Nem akarod, hogy Carstont is elintézzem? – Nem – mordult fel a lány, pedig ha Kevin hangja nem lett volna annyira leereszkedő, talán meglegyintette volna a kísértés szele. – A saját problémáimat hadd intézzem el én. A férfi hallgatott egy kicsit, majd azt kérdezte: – Szóval… mi lesz? Utána is velünk akarsz maradni? – Nem, nem ez lenne a legoptimálisabb megoldás. Már persze ha még életben leszek utána. – Igazi pesszimista vagy. – Ez szerves része a tervezési módszeremnek. Hogy a legrosszabbra számítok. – Mindegy. De visszatérve a lényegre, ha elindulsz a saját utadon, mi lesz Dannyvel? Viszlát, és kösz a halakat, ennyi volt? A lány az ajtó felé nézett. – Nem tudom. Attól függ, ő mit akar. Az ő nevében nem nyilatkozhatok. Kevin olyan sokáig hallgatott, hogy végül kénytelen volt visszanézni rá. A férfi arca szokatlanul sebezhetőnek tűnt. Sokkal jobban hasonlított Danielre így, amikor kisimultak a vonásai. – Szerinted veled akar maradni? – kérdezte csendesen. – Úgy értem, még csak most találkoztatok. Alig ismeritek egymást. De… szerintem úgy érzi, engem is alig ismer. – Nem tudom, mit akar – válaszolta Alex. – Soha nem kérném tőle, hogy válasszon kettőnk közül. Kevin pár centire a feje fölé összpontosított. – Tényleg nagyon szerettem volna egy esélyt, hogy rendezzem a dolgokat. Hogy olyan életet

biztosítsak neki, ami neki is megfelel. Abban reménykedtem, hogy ha eltelik egy kis idő, ismét testvérek lehetünk. A lányban az a bizarr késztetés támadt, hogy odalépjen hozzá, és a vállára tegye a kezét. Valószínűleg csak azért, mert Kevin még mindig úgy nézett ki, mint Daniel. – Én nem fogok az utatokba állni – ígérte. És ezt komolyan is gondolta. Kevin rámeredt egy pillanatra, és az arca ismét megkeményedett. Hatalmasat sóhajtott. – A fenébe is, Leander, bárcsak békén hagytam volta azt a Tacoma-dolgot. Több millió élet megmenekült, de… mit számít ez, ha cserébe az ember testvére Lucrezia Borgiával kavar? Alex megdermedt. – Mit mondtál? Kevin elvigyorodott. – Nem nézted ki belőlem a megfelelő történelmi analógiát, mi? Ami azt illeti, elég jó voltam a suliban. Pont ugyanannyi agysejtem van, mint a bátyámnak. – Nem. Tacomáról. Azt hogy értetted? A vigyorgás helyét értetlenség vette át. – De hát arról mindent tudsz… megkaptad az aktákat. Kihallgattad Dannyt… A lány felé hajolt, és akaratlanul is magához szorította a laptopját. – Arról a munkáról beszélsz, amit La Fuentesszel végeztél? A TCX-1 T-je Tacomát jelenti? – Még soha nem hallottam a TCX-1-ről. A De la Fuentes-meló a Tacoma-vírusról szólt. – A Tacomai Pestisről? – Még soha nem hallottam ezen a néven emlegetni. Baj van, Leander? Alex lerogyott az ágy végébe, és felpattintotta a számítógépe képernyőjét. Megnyitotta a legfrissebb fájlt, amin dolgozott – az esetei kódolt listáját. Végiggörgette a számok és kezdőbetűk sorát, és érezte az

ágyat megmoccanni, amikor Kevin is feltette rá az egyik térdét, hogy a vállán áthajolva beleolvasson a dokumentumba. Hosszú idő eltelt már a lista lejegyzése óta. Rengeteg minden történt, és a rövid sorokkal kapcsolatos asszociációi kezdtek elhalványulni. De megtalálta – a hármas számú terrorcselekmény volt az, a TP, vagyis a Tacomai Pestis. A betűk ott táncoltak a szeme előtt, és csak néhány változott át valamilyen szóvá a fejében. D, I-P, ez egy indiai város volt a pakisztáni határon. Arra nem emlékezett, hogy hívták a terrorista sejtet, csak arra, hogy a Fateh Jang volt az anyaszervezete. Végignézett azoknak a monogramján, akik kapcsolatban álltak az üggyel: DH – ez a tudós volt, Haugen; OM Mirwani, a terrorista, majd P… A másik amerikaira nem emlékezett. A homlokához nyomta az öklét, és megpróbálta előhívni a nevet. – Leander? – kérdezte ismét Kevin. – Ezen az ügyön én is dolgoztam, még évekkel ezelőtt, amikor a képletet ellopták az Egyesült Államokból. Jóval azelőtt, hogy De la Fuentes rátette volna a kezét. – Ellopták az Egyesült Államokból? De la Fuentes Egyiptomból szerezte. – Nem, egy Tacoma melletti laboratóriumban fejlesztették ki. Elvben csak elméleti kutatásról lett volna szó. Haugen… mármint Dominic Haugen, ő volt a kutató. – Ahogy koncentrált, egyre jobban emlékezett a történtekre. – A mi oldalunkon állt, de a lopás után elég bonyolulttá vált a helyzete ahhoz, hogy ott is maradhasson. A titkosszolgálat elásta valamelyik saját laboratóriumába. Sikerült elrabolnunk a terrorista sejt második emberét. Ő mondta el, hogy Dzsammuban van a laboratórium, ahol az ellopott tervek alapján előállították a vírust. A titkos ügynökök a földdel tették egyenlővé a labort. Azt hitték, megsemmisítették a biológiai

fegyvert is, de a sejt néhány tagja el tudott menekülni. Amennyire tudom, a részleg pár évvel később még mindig együtt dolgozott a levadászásukon a CIA-val… Barnaby megölése után is. Felnézett Kevinre, és olyan sebesen kezdtek zakatolni a fejében az apró fogaskerekek, hogy beleszédült. – Amikor a CIA visszahívott téged, utána pedig elárult… azt mondtad, maradt néhány lezáratlan szál, aminek a végére akartál járni. Mik voltak ezek? Kevin sebesen pislogni kezdett, ami ismét csak Danielre emlékeztette a lányt. – A vakcinák csomagolásának a külső oldalán arab feliratok voltak, de a belső csomagoláson, az eredeti címkéken minden angolul szerepelt. És a neve is, a Tacoma. Egyszerűen nem állt össze az egész. Ha De la Fuentes azt akarta volna, hogy lefordítsák a feliratokat, akkor spanyolra fordíttatta volna őket. A vírus eredetét szerettem volna lenyomozni. Biztos voltam benne, hogy nem Egyiptomból származik. Úgy gondoltam, hogy nagy valószínűséggel egy amerikai vagy brit is lehetett a kifejlesztői között. És meg akartam találni a fickót. Azt állítod, hogy ez az egész Washington államban kezdődött? – Szerintem ugyanarról az ügyről van szó. Az időpontok stimmelnek. Mi megszereztünk némi információt erről a vírusról, mire hirtelen figyelni kezdtek minket Barnabyval. Csak ez katalizálhatta az egészet. Ezért ölték meg őt, és ezért próbáltak engem is elhallgattatni. Mert a vírus a terroristák kezébe került, és ha a nyilvánosság értesül róla, hogy mi tudunk az itthoni kapcsolatról, az sokaknak nagyon kellemetlen lett volna. Barnaby soha nem mondta el neki, hogy mi váltotta ki a paranoiáját, hogy miért akart mindenáron felkészülni a menekülésre. A lány a képernyőn sorakozó betűket nézte. DH, Dominic Haugen. Nem valószínű, hogy a rosszfiúk életben hagyták volna Haugent, ha őt és Barnabyt is ki

akarták iktatni. Vajon Haugen halt meg elsőként? Valószínűleg valami hétköznapi, életszerű módon történt. Autóbaleset. Szívroham. Olyan sokféleképpen lehet ártatlannak feltüntetni a dolgot. Barnaby vajon értesült Haugen haláláról? És emiatt kezdett gyanakodni? A lány legszívesebben lefuttatott volna egy gyorskeresést a számítógépen, de félt tőle, hogy esetleg figyelik azokat, akik Haugen nevére keresnek. De ki volt P? Alex már abban sem volt biztos, hogy a betűre jól emlékszik. Csak futólag említette valaki. Úgy emlékezett, valami rövid és frappáns név volt… – Leander, a csomagolás… olyan volt… mintha gyári lenne. Azt a szert nem valami ázsiai sufnilaborban rakták össze. Farkasszemet néztek egymással. – Ezt mindig is elég meredeknek éreztem – dünnyögte a lány. – Hogy valaki képes legyen létrehozni a vírust pusztán Haugen elméleti kutatásaira támaszkodva. – Szerinted nem csak jegyzeteket loptak el? – Csak Haugen csinálhatta. Ő hozta létre a vírust. Ha ekkora készlet volt a vakcinából, és ilyen profin becsomagolva… akkor biztosan azt is ők gyártották le. Szóval Haugen nemcsak hobbiból dolgozott biológiai fegyverként alkalmazható vírusok megtervezésén, hanem az egész egy nemzetvédelmi projekt volt. Mintha valami utalás is lett volna rá… valami célzás egy altábornagyra. De az ügy amerikai oldalát senki nem akarta lenyomozni. Nekünk a terrorista sejtre kellett összpontosítanunk. Általában hagyták, hogy feltegyük a téma kapcsán felmerülő kérdéseket… de ez az eset más volt. Végig Carston diktálta a kérdéseket. – Szóval ugyanaz az ügy lett a vesztünk – jelentette ki Kevin sötéten. – Nem hiszem, hogy ez véletlen.

– Én sem. – De kit próbálnak megvédeni? – töprengett Alex. – Bárki is az, biztosan ő irányítja a szálakat. Ami azt jelenti, hogy mindkettőnkről tud. – Szóval hozzá is el kell jutnunk. Ismét egymásra meredtek. – Alex? Kev? Hangszigetelt a lakás? Alex felnézett. Üveges tekintettel figyelte az ajtón besétáló Danielt. – Valami baj van? – kérdezte a férfi csendesen. Az ágyhoz sietett, és Alex vállára tette a kezét. – Csak összeraktunk néhány dolgot – felelte Kevin komoran. – Hadd gondolkozzak – mondta Alex. – Ha nem ismerném a választ a kérdésre, akkor nem próbáltak volna megölni. – Felpillantott Kevinre. – Tudom, hogy nem túl erős nyom, de a te nyomozásaid során nem merült fel egy P betűs név? – P betűs? Kapásból nem rémlik. Ismét végigmegyek Deavers telefonbeszélgetésein, hátha találok bennük valamit. – Én is dolgozom rajta. Átnézem Carston dolgait. Kevin bólintott, majd Danielre pillantott. – Remélem, azért jöttél be, mert elkészült a kaja. Meg kell etetnünk Leander hatalmas agyát, hogy megtalálja a válaszokat. • • • Leültek a laptopjukkal a konyhasziget mellé, és evés közben a képernyőket bámulták. Val és Einstein nem mozdult a tévé elől. Daniel Alex mellé húzta a székét, és ő is a Carston impozáns lakóháza előtt készült videót figyelte. A lány végigtekerte azokat a részeket, amikor senki nem tartózkodott otthon, miközben ezzel egy időben Carston beszélgetéseit hallgatta a fülhallgatóján keresztül. Carston óvatosan viselkedett – a munkahelyi

beszélgetései homályosak voltak, soha nem említett konkrét neveket vagy ügyeket, és mivel az irodai hívásait külső mikrofonnal rögzítették, a lány csak az ő hangját hallotta. A férfi olyan ködösen beszélt, hogy lehetetlen volt követni. Tett néhány utalást egy férfira, aki az idegeire ment, és említett egy projektet, ami nem haladt túl jól. Kifejezetten stresszesnek tűnt. Talán a Texasban történtek és a Deaversnek küldött e-mail miatt. Veszélyben érezné magát? Sejti, hogy Kevin tud róla? Akkor valószínűleg a biztonsági játékot választja. Ha nem lenne elég paranoiás, soha nem jutott volna olyan magasra. A házában volt riasztó, díszrács a földszinti ablakain és néhány külső biztonsági kamera. A Kevintől kapott felvételek egy része mintha azokból a kamerákból származott volna. Kevin minden bizonnyal feltörte a rendszert. Az utca nem tűnt ideális helyszínnek: rengeteg közeli szomszéd és folyamatos mozgás éjjel-nappal. Sok-sok potenciális szemtanú. – Ide kell betörnötök? – dünnyögte Daniel, amikor egy újabb felvételen is megjelentek a rácsos ablakok. – Remélhetőleg nem. Alex a kis termetű nőre mutatott, aki éppen a főlépcsőn sétált felfelé. Papírzacskókat cipelt a karján, és megpróbálta bedugni a kulcsát az ajtóba. Ebből a szögből Alex pontosan látta, ahogy megáll a bejárat mellett, és beüti a riasztó kódját. A keze eltakarta a számsorozatot. Képtelenség lett volna a felvételből megfejteni. – A házvezetőnő? – kérdezte Daniel. – Nagyon úgy tűnik. És ő végzi a bevásárlást. – Az jó nekünk? – Akár jó is lehetne. Ha szerezhetnék egy új arcot, és követni tudnám. – És én? – kérdezte Daniel. – Egy ideje már nem szerepelek a hírekben.

– Daniel, egy ideje már nem is nézzük a híreket – hívta fel rá a figyelmét Alex. – Ó. Szerinted én vagyok már a rosszfiú? – Lehetséges. Mi lenne, ha ellenőriznénk? – A híreket akarjátok látni? – kérdezte Val a kanapéról. – Csak ha éppen nem nézed a tévét. – Van egy másik is a hűtőtől balra lévő szekrényben – tájékoztatta őket a házigazdájuk. Daniel odasétált a szekrényhez, és kinyitotta az ajtaját. Tényleg volt benne egy televízió. Az ajtó becsúszott egy oldalnyílásba. – Csodás – pillantott fel Kevin is a számítógépéből. Alex folytatta a felvételek feldolgozását, miközben Daniel addig kapcsolgatott, amíg nem talált egy huszonnégy órás hírcsatornát. Lehalkította a hangot, majd visszaült a lány mellé. Alex nem hallotta, mikor állt fel Val, de a szőke nő hirtelen a válla fölé hajolt. – Elég unalmasnak tűnik – jegyezte meg. – A folyamatos életveszély egy kicsit feldobja – válaszolta neki Alex. – Azt mondtad, új arcra lenne szükséged? – Igen. Tudod, a véraláfutások és a kötések elég feltűnővé tesznek. – A feltűnés meg elég előnytelen a te esetedben, ugye? – Hát igen. – Segíthetek, ha akarod. – Mivel? – kérdezte Alex. – Adhatok neked egy új arcot. Alex megfordult, és a nőre meredt. – Ezt hogy érted?

26. FEJEZET – Sokkal egyszerűbb, ha nem akarsz két dolgot csinálni egyszerre – panaszkodott Val. – Bocsánat. Csak eléggé szorít az idő. – Ne mozgasd a fejed! Alex megtett minden tőle telhetőt. A térdén egyensúlyozta Kevin laptopját, fülében a fülhallgatóval. Amíg Carston az autójában ült, a beszélgetések mindkét oldalát hallotta. De sajnos Carston az autóban töltött idejét csak az egyetlen lányával, Erinnel történő cseverészésre használta. Folyamatosan az unokáról beszélgettek – a kislányról, akinek a fényképe ott volt Alex medáljában –, és a társalgás az óvodai előkészítőről szóló első negyvenegy perc után az elit egyetemek előnyei és hátrányai felé tartott. Alex mindig azonnal beletekert a felvételbe, ha meghallotta a nő hangját, vagy Carston jellegzetes hangsúlyát, amit csak a lányával szemben használt. Sokkal többet beszélgettek, mint Alex gondolta volna. Megnyomta a Lejátszás gombot. Még mindig Erin csacsogott, éppen el akarta vinni Livvyt az állatkertbe. Alex semmiről nem maradt le. Ismét beletekert a felvételbe. – Szeretném, ha tudnád, hogy nem lesz tökéletes a munkám. És ez a te hibád. – Egyetértek – válaszolta Alex. – Minden tökéletlenségért vállalom a felelősséget. Val elfordította a székét a fürdőszobai tükröktől, úgyhogy a lány nem láthatta, mi történik vele. Úgy érezte, mintha egy vastag réteg súlyos olajfestéket kennének a bőrére. Valami felkerült a sebére az állán, ami folyamatosan összehúzta.

Alex már a vendégfürdőszobát is rendkívül fényűzőnek tartotta, de ez a másik elképesztő volt. Akár két ötfős család is kényelmesen ellakhatott volna benne. Ismét a számítógép képernyőjét kezdte figyelni. A házvezetőnő megint megérkezett Carstonhoz. Úgy tűnt, mintha kétnaponta vásárolna neki élelmiszert. Alex mindent megjegyzett, amit a zacskókból kilógó dolgokon látott: egy doboz sovány biotej, egy csomag korpás müzli, narancslé, szemes kávé. Megtudta a házvezetőnő rendszámát, és Kevin megszerezte a címét. Sötétedés után majd kiszalad, és feltesz egy nyomkövetőt a nő autójára, hogy Alex követhesse a boltba. A lány ismét belehallgatott a beszélgetésbe. Erin éppen elköszönt. Alex nem értette, hogyan képes Carston ilyen sok időt áldozni arra, hogy a lányát hallgassa. Még jó, hogy csak egy gyereke van. A munkahelyi beszélgetései során egyáltalán nem említett neveket, nemhogy P-vel kezdődőket. Talán ha egy kicsit el tudná nyomni magában az aggodalmat, akkor a tudatalattija azonnal megadná neki a szükséges löketet. – Rendben, az utolsó simítások – küzdött fel Val egy parókát Alex fejére. – Hé! – A szépségért meg kell szenvedni. Most már tükörbe nézhetsz. Alex felállt, megforgatta az arcát a tükör előtt, és ledöbbent. Először fel sem ismerte magát a Val mellett álló alacsony nőben. – Hogy a fenébe…? – vándoroltak az ujjai azonnal arra a helyre, ahol a hegnek kellett volna lennie. Val félrelökte a kezét. – Ne érj hozzá, mert elkened. – De hova tűnt minden?

A tükörben látott nő arca makulátlan és tökéletes volt. A bőre mint egy harmatos tizennégy évesé. A szeme hatalmas volt, a festék finoman emelte ki. Az ajka teltebbé vált, az arccsontja karakteresebbé. Vállig érő barna haja volt vöröses tincsekkel, amelyek bájosan keretezték az arcát. – Voilà! – mondta Val. – Nagyon élveztem. Legközelebb kipróbálom, milyen lennél szőkén. A bőröd színe pont megfelelő hozzá. Természetesnek tűnne rajtad. – Ez elképesztő. Hol tanultál sminkelni? – Rengeteg különböző szerepet játszom – vonogatta a vállát Val. – De sokkal szórakoztatóbb, ha modellje is van az embernek. Gyerekkoromban mindig is szerettem volna egy nagy, sminkelhető Barbie-fejet. – Előrenyúlt, és megpaskolta Alex parókáját. – Vagy egy kishúgot… De inkább egy műanyag fejet. – Kábé tíz évvel idősebb vagyok nálad – tiltakozott Alex. – Köszönöm a bókot. De akárhány éves is vagyok valójában, a fontos dolgokat illetően mindenképpen fiatalabb vagy nálam. – Ha te mondod. – Alex nem akart vitatkozni vele, éppen most kapott Valtól egy felbecsülhetetlen értékű ajándékot. – A saját anyám sem ismerne meg. – Dögösebbet is tudok – biztosította Val. – De ha nem akarsz feltűnést kelteni… – Most vagyok a legdögösebb egész életemben. Nem akarom megtudni, mi az, ami még ennél is dögösebb. – Lefogadom, hogy Dannynek nagyon tetszene – dorombolta Val. – Ha már itt tartunk… hol szúrtam el? Mivel árultam el magam vele kapcsolatban? Val elmosolyodott. – Amikor két ember odáig van egymásért, az sugárzik róluk. Nem hibáztál.

Alex felsóhajtott. – Kösz, hogy megosztottad a megfigyeléseidet Kevinnel. – Most gúnyolódsz, de tényleg meg kellene köszönnöd. Hát nem könnyebb minden így, titkolózás nélkül? – Lehet, de… ugyanakkor ne felejtsük el, hogy majdnem főbe lőtt. – Egy kis izgalom sosem árt. Alex odalépett a tükörhöz, és közelebbről is megszemlélte a sminkjét. Az állán mintha valami mesterséges bőr lett volna. Óvatosan megmozgatta a száját, figyelve, hogy elmozdul-e annyira, hogy egyértelművé váljon az álcája. Mosolygás közben észrevett néhány ráncot, de a paróka amúgy is eltakarta az arcát azon a helyen. Nem fog feltűnést kelteni. Így felpörgetheti a terveit. Nem kell megvárnia, amíg besötétedik. Elvigyorodott, majd ellazította az arcát. A váratlanul kapott szabadság megrészegítette. Lesietett a lépcsőn, hóna alatt a laptopjával. Már megvolt a végrehajthatónak tűnő terv – alacsony kockázat, minimális feltűnés –, úgyhogy csak abban a hiú reményben hallgatta tovább a telefonbeszélgetéseket, hátha Carston kiesik a szerepéből, és mond valami fontosat. Nem volt valószínű, de alapos munkát akart végezni. Majd később. Most elkezdheti az előkészületeket. – Hűha – nyögött fel Kevin. – Hé, Val, hány szüzet kellett feláldoznotok ahhoz, hogy így nézzen ki? – Nekem nincs szükségem a sátán segítségére – válaszolta a szőke. – Egyszerűen értek hozzá. A szüzek meg amúgy is használhatatlanok. Daniel a híreket nézte, de felállt a kanapéról, és megkerülte a lépcsőt, hogy ő is lássa, miről beszél Val és Kevin. Alex a lépcső alján megtorpant. Hirtelen sebezhetőnek érezte magát. Eddig sosem érdekelte, hogy csinos-e.

Daniel meghökkent, majd mosolyra húzódott a szája. – Annyira megszoktam a véraláfutásaidat, hogy már el is felejtettem, hogy nézel ki nélkülük – mondta, majd még szélesebben kezdett vigyorogni. – Örülök, hogy újra látlak. Alex tudta, hogy a metrón biztosan nem így nézett ki, de nem mondta ki. – Elindulok felrakni a nyomkövetőt – tájékoztatta a többieket. – Nem maradok sokáig. – Ne menjek veled? – kérdezte Daniel. – Inkább ne mutogassuk nappal az arcodat – válaszolta a lány. Daniel nem örült neki, de elfogadta. Értette a lány vonakodását, fordított esetben ő is így érezné magát. – Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg. – Vidd el a szedánt – mutatott Kevin a konyhapulton heverő slusszkulcsra. – Igenis! – utánozta Alex a férfi katonás modorát. Carston házvezetőnője mostanra minden bizonnyal hazaért. Csak délelőttönként dolgozott a háznál. Alex végighajtott a városon, és nem is járt túl messze Daniel üres lakásától. Meg volt róla győződve, hogy megfigyelés alatt tartják, de szerencsére a férfi most biztonságban van Valnál. A házvezetőnő lakásának környékén csak az utcán lehetett parkolni. A lány a háztól egy sarokra találta meg a legalább tízéves, ütött-kopott kis egyterűt. Leparkolt a sarki közért előtt, és elindult gyalog. A kora nyári hőségben szinte azonnal izzadni kezdett. A blézere kétszer olyan vastagnak tűnt, mint általában. Viszont nagy szüksége volt a zsebekre. Remélte, hogy a sminkje nem fog leolvadni. Elegen mászkáltak körülötte ahhoz, hogy láthatatlannak érezze magát, a névtelen nyáj egyik tagjának.

Kivette a zsebéből a telefont, és megnyomta az újrahívás gombot. Kevin az első csörgésre felvette. – Mi van, Leander? – Csak hiányoztál – válaszolta neki a lány. – Értem. Szóval bele akarsz olvadni a tömegbe? – Természetesen. – Beszélj inkább Dannyvel. Nekem most nincs időm olvadozgatni veled. – Én is neki örülnék jobban – válaszolta Alex, de Kevin már nem volt a vonalban. Egy koppanás hallatszott, ahogy a telefon nekiütődött valaminek, majd Daniel hangja: – A fenébe. A lány megpróbált lenyugodni. Kevin mindig fel tudta idegesíteni. – Alex, jól vagy? – Remekül. Kevin odakiabált valamit a háttérből. – Azt mondja, próbálj meg természetesen viselkedni – tolmácsolta Daniel. – Pont azt csinálom. Már csak kétautónyira járt az egyterűtől. Egy férfi sétált előtte. A zajok alapján senki nem volt közvetlenül mögötte, de a feje ott lehetett bárki célkeresztjében. Nem fordult meg, hogy ellenőrizze. – Akkor valami olyasmiről kellene beszélgetnünk, mint a normális emberek – mondta Daniel. – Igen. – Mit szeretnél vacsorázni? Maradjunk itthon? Alex elmosolyodott. – Az otthon maradás remekül hangzik. Bármi megfelel, amit szívesen főzöl. – Túlságosan megkönnyíted a dolgom.

– Éppen elég nehézség van a világban anélkül is, hogy én hozzájárulnék. – Kisimított néhány tincset a homlokából, és a keze nekiütközött a telefonnak. A készülék leesett a járdára, és billegni kezdett a peremén. – Várj egy kicsit – kiabálta oda neki Alex. – Leejtettem a telefont. Letérdelt, és felkapta a készüléket, miközben az egyterű kerekének támaszkodott, nehogy elessen. Utána talpra ugrott, és leporolta a nadrágja térdét. – Ne haragudj. – Most raktad fel a nyomkövetőt? A lány továbbindult, hogy a sarkon bekanyarodva megkerülhesse a háztömböt. – Aha. – Nagyon ravasz. – Mondtam neked, hogy semmiség. Viszlát nemsokára. – Vezess óvatosan. Szeretlek. Kevin ismét odakiabált valamit a háttérből, és egy újabb koppanást lehetett hallani a telefon közelében. – Komolyan? – kiabálta vissza Daniel. – Egy kés? Alex bontotta a vonalat, és sietni kezdett. Már húsz percre sem hagyhatja őket magukra. Talán pont ilyen érzés, amikor gyerekei vannak az embernek. Amikor visszaért a lakásba, Daniel elmélyülten nézte a híreket. Val éppen hazaért Einsteinnel a sétájukról, és megtöltötte neki vízzel a kristályedényt. Kevin a kamerák felvételét nézte, és egy machetét köszörült. Otthon, édes otthon. – Volt valami? – kérdezte Alex Danieltől. – Rólam semmi. Úgy tűnik, az alelnök mégis lemond még a választások előtt. Ezek szerint a pletykák mégsem voltak teljesen megalapozatlanok.

Úgyhogy most mindenkit az érdekel, hogy kit akar maga mellé Howland elnök a választásokra. – Izgalmas – dünnyögte Alex, de egyáltalán nem gondolta komolyan. Ledobta a táskáját az egyik fehér bárszékre, helyet foglalt a másikon, és felnyitotta a számítógépét. Carstonék otthonában minden csendesnek tűnt, úgyhogy elkezdte visszanézni a felvételt, hogy a távollétében nem maradte le valamiről. Rendszeres látogatók továbbra sem voltak a házvezetőnőn és a biztonsági szolgálaton kívül, amely minden délután egyszer elhajtott a ház előtt. Daniel átkapcsolt egy másik csatornára, ahol ugyanannak a sztorinak egy újabb verziója ment éppen. – Téged nem érdekel, hogy ki lesz az alelnökjelölt? – kérdezte. – Howland elég népszerű. Bárkit is választ, az nagy valószínűséggel alelnök lesz, négy év múlva pedig talán még elnök is. – Zsinóron rángatott bábok – morogta Kevin, miközben letette a machetét, és egy hosszú csontozókéssel kezdett foglalkozni. Alex egyetértően bólogatott, miközben lelassította a felvételt, hogy megnézzen két kamaszt, akik végigandalogtak Carston háza előtt, majd továbbmentek. – Ezt hogy érted? – kérdezte Daniel. – Én nem a bábok miatt aggódom – válaszolta Kevin. – Hanem amiatt, aki zsinóron rángatja őket. – Elég cinikus véleményed van az országról, amelynek dolgoztál. Kevin megvonta a vállát. – Aha. – Alex, te mi vagy? Republikánus vagy demokrata? – kérdezte Daniel. – Pesszimista. A lány a másik laptopért nyúlt, amin a lehallgatott telefonbeszélgetések voltak, és bedugta a fülhallgatóját.

– Szóval senkit nem érdekel, hogy az alelnökjelölt egy szélsőjobboldali szenátor Washington államból, aki régebben a Nemzetbiztonsági Hivatalnál szolgált? Az első telefonáló, akiről Alex lemaradt, ismét Carston lánya volt, ezt egyértelműen meg tudta állapítani az apja meleg, barátságos hangjából. Elkezdett beletekerni. – Logikus – mondta Val, miközben kivette a gumit a hajából. Átizzadt tornaruha volt rajta, mégis úgy nézett ki, mint akinek a Maxim címlapján lenne a helye. – Howland elpuhult. Egy konzervatívabb politikust kell odaállítani mellé, aki meggyőzi a bizonytalanokat. Ráadásul az új jelölt félig nagypapa, félig ezüstróka, a neve jól csengő, két szótagú. Howland rosszabbat is választhatott volna. – Ezzel kirázta aranyhaját, ami tökéletes hullámokban omlott le a hátára. – Szomorú, de valószínűleg igazad van. Ez is csak egy szépségverseny. – Minden az, édesem – válaszolta Val. Alex megint belehallgatott a felvételbe, de Carston még mindig csak hallgatta a lányát, és néha együttérzően hümmögött. Megint beletekert. – Azt hiszem, jobb, ha hozzászokom a gondolathoz. Szerintem a jövőben nem igazán szavazhatok – húzta össze a szemöldökét Daniel. – Pace alelnök. Ezen a néven született, vagy megváltoztatta, hogy jobban csengjen? Wade Pace. Ki ad ilyen nevet a gyerekének? – Én semmilyen nevet nem adnék a gyermekemnek – válaszolta Val. – Mert nem vagyok olyan hülye, hogy szüljek egyet. Alex ujjai önkéntelenül is előrenyúltak, hogy megállítsák a felvételt. – Mit mondtál? – kérdezte. – Csak azt magyaráztam, hogy én nem vagyok az az anyukatípus – válaszolta Val. – Nem. Daniel, mi is volt az a név?

– Pace szenátor? Wade Pace? – Ez a név… annyira ismerős. – Mindenki ismeri – felelte Daniel. – Mindig is a magasabb pozíciókért tepert, nem az a csendesen meghúzódó fajta. – Én nem követem a politikát – válaszolta Alex. A tévére meredt, de abban csak egy bemondó látszott. – Mit tudsz róla? – Csak annyit, amennyit a hírekben mondanak róla – válaszolta Daniel. – Ezüstveretes karrier, az összes megszokott klisé. – A seregben szolgált? – Igen, azt hiszem, valami tábornok volt. – Nem altábornagy? – Az is lehet. Erre már Kevin is felfigyelt. – Wade Pace. Pace. Ez a mi emberünk? Alex a semmibe meredt, és lassan hintázni kezdett a széken. – Washington államban lakik… a nemzetvédelemnél dolgozott… – Felnézett Kevinre. – Tételezzük fel, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal elméleti kutatásokat folytat a biológiai fegyverek terén. Ennek a fickónak már akkor is politikusi ambíciói vannak, úgyhogy elintézi, hogy a pénzt a szülővárosában költsék el. Biztos rengeteg nyilvános célt fel tudtak sorolni… az összes kívülálló úgy gondolhatta, hogy ez gazdasági fellendülést jelent. Így tudott helyet szerezni magának a Szenátusban. Remek. De egy évvel később ellopják a létrehozott vírust. Természetesen senki nem tudhatja meg, hogy neki is volt szerepe a létrehozásában. Senki nem tudhatja meg, hogy egyáltalán létezik. Mi megkeressük a rosszfiúkat, de ők túl sok mindent elárulnak. Wade Pace-nek ambiciózus álmai vannak. Mindenkit, aki ezzel a vírussal kapcsolatban hallotta a nevét… – Megelőző jelleggel el kell némítani – fejezte be a mondatot Kevin. – És ki tudja pontosan, mit látott az a túl alapos CIA-ügynök? Jobb lesz neki

is befogni a száját. – Az ember ne kockáztasson – suttogta Alex. – Főleg, ha ilyen magasra tör. Mindenki elhallgatott. – Hűha – mondta Val olyan hangosan, hogy Alex összerezzent. – Ti az alelnököt akarjátok megölni? Teljesen feldobta a gondolat. – Még nem alelnök – válaszolta Kevin. – Hivatalosan senki. Ami azt jelenti, hogy a titkosszolgálattal nem kell számolnunk. Daniel szája tátva maradt. Ismét emelkedtek a tétek. Bármit is képvisel Wade Pace, végső soron nem több egy dobogó szívnél. Kevin Alex szemébe nézett. – Szóval meg akart öletni engem, a testvéremet, téged, a barátodat… pusztán azért, hogy elnök lehessen. Ó, én ezt nagyon fogom élvezni. A lány mondani akart valamit, de meggondolta magát. Sokkal könnyebb és biztonságosabb lenne a piszkos munka nagy részét Kevinre hagyni. De ott volt a névtelensége – és Danielé is –, amit mindenképpen meg kell őrizni. Talán Kevin jobban ért az emberek megöléséhez, de abban biztos volt, hogy ő kevesebb feltűnéssel tudná megoldani. – Nem akarnálak megfosztani a szórakozástól, de talán jobb lenne, ha ezt átengednéd nekem. – Beleborzongott az izgalomba. Tényleg olyan adrenalinfüggővé változott, mint amilyennek Danielt nevezte? Talán nem. Semmi egyebet nem érzett, csak rettegést, amikor arra gondolt, hogy egy újabb elintéznivaló került fel a listájára. – Az a cél, hogy csendes legyen. Az nem kelt különösebb figyelmet, ha a reménybeli elnökünk szívrohamban vagy agyvérzésben hal meg… Ennek biztosan kisebb a hírértéke, mint ha lelőnék egy betörés során.

– Én is tudok diszkrét lenni – erősködött Kevin. – Olyan diszkrét, mint egy szívroham? – Majdnem. – A majdnem miatt azonnal riadót fújnának a célpontjaink. – Már így is riadót fújtak. – Akkor mi a terved? – Majd improvizálok, ha odaértem. – Ez tényleg egy alaposan átgondolt terv. – Tudod, hányan halnak meg háztartási balesetben minden egyes nap ebben az országban? – Nem. De abban biztos vagyok, hogy a hatvanas éveik elején járó fehér férfiak közül többen halnak meg egészségügyi problémák miatt, mint bármilyen egyéb okból. – Oké, egyetértek. Tényleg a szívroham lenne a legdiszkrétebb halál Pace esetében. De hogy fogsz bejutni, kicsikém? Bekopogtatsz az ajtón, és megkérdezed, nem tud-e adni egy bögre kristálycukrot? Mindenképpen a fodros kis köténykédet vedd fel, hogy hiteles legyél. – Át tudom írni rá a Carston-tervet. Csak pár napra lenne szükségem a kutatómunkához… Kevin tenyere hatalmasat csattant a konyhapulton. – Nincs annyi időnk. Már így is túl régóta halogatjuk. Pontosan tudod, hogy Deavers és Carston nem vesztegetik az idejüket. – A sietség csak lehetőségeket ad nekik. A megfelelő felkészülés viszont… – Mondták már neked, hogy mennyire idegesítő tudsz lenni? Alex észre sem vette, milyen közel állnak egymáshoz Kevinnel – alig pár centiről köpködtek egymás arcába –, amíg hirtelen meg nem jelent közöttük Daniel karja.

– Félbeszakíthatlak titeket, hogy felhívjam a figyelmeteket a kézenfekvő megoldásra? – kérdezte. Kevin félrelökte a kezét. – Maradj ki ebből, Danny. Alex mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. – Mi az egyértelmű megoldás? – kérdezte Danieltől. – Alex, te tudod a legjobban kitervelni, hogy hogyan lehetne… meggyilkolni a szenátort. – Daniel megcsóválta a fejét. – El sem hiszem, hogy ilyeneket mondok. – Pedig ez a helyzet – vágta rá Kevin élesen. – És egy behatolási pont nélküli tervet nem neveznék a legjobb tervnek. – Hadd fejezzem be. Alexnek jobbak a… módszerei, de Kevinnek van nagyobb esélye észrevétlenül bejutni. – Még jó – mondta Kevin ellenségesen. A lányt ingerültség fogta el a gondolatra, hogy kénytelen lesz egy ilyen emberrel együttműködni. – Igazad van – ismerte be Danielnek. – Megint. Daniel elmosolyodott. – Most vicceltek? – kérdezte Kevin. – És azonnal hagyjátok abba ezt a néma turbékolást, mert mindjárt idehányok mellétek. – Nyilvánvaló… – hangsúlyozta Alex –, hogy ezt együtt kell megcsinálnunk. Te az általam elkészített keverékkel a kezedben fogsz bemenni. Sőt… – Az agyában egymást kergették a lehetőségek. – Szerintem több keverékkel. Kapcsolatban kell maradnunk, hogy tanácsokat adhassak neked az alkalmazásukat illetően… Kevin lesújtó pillantást vetett rá. – Szóval te leszel a parancsnok, én meg csak kövessem az utasításokat? Alex állta a tekintetét. – Ha van jobb terved, mondhatod.

Kevin gúnyosan forgatta a szemét, de utána ismét a lányra nézett. – Rendben. Eddig logikusnak tűnik. Mindegy. Alex máris jobban érezte magát. Ő a saját feladatát minden kockázat nélkül el tudja végezni. És bár nem szívesen ismerte be, pontosan tudta, hogy Kevin is az övét. Kevin felhorkantott, mintha hallaná a gondolatait, majd azt mondta: – Kérhetek egy szívességet? – Mit akarsz? – Amikor kikevered a mérget a kis kémcsövedben, gondoskodnál arról, hogy fájdalmat okozzon? Úgy értem, nagyon. Alex minden rettegése ellenére elmosolyodott. – Meg tudom oldani. Kevin elgondolkozott. – Furcsa érzés, Leander… de ebben a pillanatban szinte kedvellek. – El fog múlni. – Igazad van, már alig érzem. – A férfi felsóhajtott. – Mennyi időre van szükséged a méregkeveréshez? Alex gyors fejszámolást végzett. – Adjatok nekem három órát. – Akkor addig lenyomozom az új célpontot. – Kevin ezzel felkapta a machetéjét és a többi kését, majd fütyörészve elindult az emeletre. Alex felállt, és kinyújtózott. Minden stressz és rettegés ellenére jó volt végre megtudni a megoldást. A hiányzó név eddig folyamatosan idegesítette, mintha belülről viszketett volna a koponyája, de most már legalább a következő lépésre összpontosíthat. • • • – Rendben, bent vagyok a fürdőszobában. Kevin önmagához képest halkan beszélt, de Alex szerint még így is hangosabb volt a biztonságosnál. De ha megemlíti az aggodalmát, a férfi

csak emlékeztette volna, hogy ebben ő a szakértő. Idegesítette Kevin önteltsége. Vajon Einsteint is bevitte-e magával a házba? Valószínűleg igen, de a kutya természetesen egy hangot sem adott ki. – Figyelj arra, hogy csak az ő dolgaival foglalkozz. Nem akarom a feleségét is megölni. – Alex Kevin magabiztossága ellenére alig mert suttogásnál hangosabban beszélni. – Mi van? – Azt mondtam, hogy csak az ő dolgaival foglalkozz – ismételte meg valamivel hangosabban. – Semmivel, ami uniszex, mint például a fogkrém. – Biztos vagyok benne, hogy a jobb oldali szekrény a mi emberünké. Borotvapengék, Excedrin, 45-ös naptej, vitamintabletta öregeknek… – Tuti? – Abszolúte. A bal oldali szekrény tele van rúzzsal meg parfümökkel. – Ellenőrizd a fiókokat a gyógyszeres szekrény alatt. Alex maga elé képzelte azt a csinos szőke nőt, akit Wade Pace mellett látott a hivatalos portrékon. Carolyn Josephine Merritt-Pace. Csak tíz évvel volt fiatalabb a szenátornál, de legalább negyedszázaddal tűnt kevesebbnek. Bármilyen műtétjei is voltak, odafigyelt arra, hogy minimális legyen a hatásuk. Megmaradt az a meleg, sugárzó mosolya, amitől szarkalábak szaladtak össze a szeme sarkában, és minden tekintetben természetesnek tűnt. Egy vagyont örökölt a déli arisztokrata családjától, melynek nagy részét jótékony céllal adományozta tanításra, éhező gyermekek ellátására, zenei szakokra a belvárosi iskolákban és hajléktalanszállók építésére. Soha semmi olyasmire, aminek ellentmondásos lett volna a megítélése. Háztartásbeli volt két lányuk mellett, akik mindketten patinás déli egyetemeken végeztek, majd

tiszteletre méltó férfiakhoz mentek feleségül – egy gyermekorvoshoz és egy egyetemi tanárhoz. Alex gyors nyomozása alapján Mrs. Merritt-Pace minden tekintetben kellemes asszonynak tűnt. Semmiképpen nem olyannak, aki megérdemli azt a fájdalmas halált, amit a férje fog elszenvedni. Remélhetőleg, tette hozzá gondolatban a lány. Még mindig nagyon sok mindent kellett a szerencsére bízniuk. – Van még három doboz szappan, egy csomag tartalék fogkefe, két különböző ízű szájfény, meggy és eper… hajzselé, vattapamacsok, fültisztító… a következő fiókban… na, erről van szó. Aranyérkenőcs. Ez pont jó lesz. És végbélkúpok. Mit szólsz, Leander? – Talán. Szívesebben alkalmaznék valami ilyesmit a szájon át való bevétel helyett, hogy semmilyen összefüggés ne legyen közte és Carston esete között. De lehet, hogy sem a kenőcsöt, sem a kúpokat nem használja rendszeresen. – Jogos. De annyira szép lenne, ha szó szerint feldugná a mérget a seggébe… Hé, az emberünk nem dohányzik véletlenül? – Várj egy pillanatot. Alex begépelte a Dohányzik-e Wade Pace? mondatot egy keresőablakba. Azonnal elárasztották a cikkek és a fényképek. Rákattintott a képekre – a rossz minőségű fotókra, amelyeket hátulról vagy messziről készítettek. Wade Pace – egy fiatalabb változata, pár sötét tinccsel a hajában, és általában katonai egyenruhát viselve – soha nem a fényképek közepén helyezkedett el, de könnyű volt megtalálni cigarettával a kezében. A frissebb fotók némelyikén viszont gyakran szerepelt középen. Ez már azután történt, hogy azzá az „ezüstrókává” változott, akinek Val nevezte, és soha nem látszott a kezében cigaretta. De több fotósnak is sikerült megtalálnia a fehér ingujján éppen csak áttetsző nikotintapaszt. Egy

nyaraláson készített képen a bőrszínű tapasz még ki is lógott a tarka, hawaii mintás inge ujja alól. A kép áprilisban készült. Nem olyan régen. – Régebben dohányzott – válaszolta Alex. – Mondd, hogy megtaláltad a tapaszokat. – NicoDerm CQ. Egy félig üres doboz, mögötte három bontatlan tapasszal. Megnézem a szemetest. Alex izgatottan várta a csendszünet végét. – Megerősítve. Használt tapaszok a mosdókagyló alatti szemetesben. Szerintem ezt a kukát naponta ürítik. Úgyhogy Pace még mindig aktívan használja őket. – Tökéletes – szűrte Alex a fogai között. – Használd a hármas számú fecskendőt. – Megvan. A lány meghallotta egy cipzár surrogó hangját. – Ne hagyd, hogy a folyadék a bőrödhöz érjen. A ragasztásnál vidd be… ne hagyj látható lyukakat. – Ne nézz már hülyének, kérlek. Mennyi legyen? – A fecskendő fele. – Ez a cucc elég kicsi, biztos vagy… tudod mit, hagyjuk. Mikorra szárad meg? – Pár óra alatt megszárad. Tedd a… – A legfelső tapasz alá, ugye? – szakította félbe Kevin. – Felülről a másodiknak. – Igen, az jó lesz. Kevin halkan felnevetett. – Küldetés teljesítve. Wade Pace szinte már most halott, és meg is érdemli. Áttérek a kettes számú célpontra. – Bejelentkezel, ha odaérsz?

– Nem. Huszonnégy órán belül megleszek. Találkozunk a lakásban. – Rendben. – Állj rá az emberedre, tökmag. A lány hangszíne megemelkedett, miközben azt válaszolta: – Igen. Azt… megcsinálom, mielőtt visszaérnél. Kevin megérezte az idegességét, és a hangja nyersebbé, parancsolóbbá vált. – Az jó lenne. Lehet, hogy nem fog működni a terved, miután felkavartam az állóvizet. – Világos. Kevin bontotta a vonalat, mielőtt letehette volna. Már megint. Alex az ágyra tette a telefont és a laptopot. Daniel törökülésben ücsörgött a lábánál, egyik kezét lazán a lábszára köré fonta. A tekintete egy pillanatra sem hagyta el a lány arcát a telefonbeszélgetés alatt. – Hallottál mindent? – kérdezte Alex. Daniel bólintott. – Nem tudom elhinni, hogy nem ébresztett fel senkit. Mondd, hogy az én hangom nem ilyen erőszakos. A lány elvigyorodott. – Nem az. Daniel előrehajolt, hogy a térdére tegye az állát. – És most te jössz. – Daniel szinte suttogott, de a hangja mégis erőt sugárzott. – Még nem egészen. – A lány automatikusan a digitális órára pillantott. A kijelzőjén 4:15 állt. – Van még pár órám a műsor kezdetéig. Érezte a bőrén, ahogy Daniel állkapcsa megfeszült. – Semmi veszélyes dolgot nem fogok csinálni – emlékeztette. – Nem török be senkinek az erődjébe. Semmivel nem lesz komolyabb, mint amikor elhelyeztem a nyomkövetőt. – Tudom. Én is ezt mondogatom magamnak.

Alex felállt, kinyújtózott, Daniel pedig hátrébb dőlt, hogy helyet adjon neki. A lány a szoba sarka felé biccentett, ahova kirakosgatta a laboratóriumi felszerelését. Kihasználta a helyzetet, és miután Pace receptjeivel elkészült, kotyvasztott egy jókora adag Túlélést is. – Jobb, ha ezt összetakarítom, mielőtt Val kiborul. Daniel talpra ugrott. – Segíthetek? – Persze. Csak ne nyúlj semmihez kesztyű nélkül. A lánynak már sok gyakorlata volt a laboratóriuma felállításában és lebontásában, időnként nagyon szűk határidővel. Daniel gyorsan felfogta a munkamenetet, és hamarosan már azelőtt tartotta a lánynak a megfelelő dobozt, hogy Alex teljesen szétszedte volna az adott eszközt. Miközben a lány óvatosan becsomagolta az utolsó gömbölyű aljú üvegedényt is, ismét az órára pillantott. Még maradt néhány órája, mielőtt Val nekiáll a sminkjének. – Kimerültnek tűnsz – jegyezte meg Daniel. – Korán keltünk. Majd Val rendbe tesz, hogy emberek közé mehessek. – Egy kis alvás sem ártana. Alex biztos volt benne, hogy nem fog tudni elaludni. Igyekezett összeszedettnek tűnni, hogy Daniel ne aggódjon, de közben érezte a pánik magvait kicsírázni a lelke és a gyomra mélyén. Nem mintha bármiben is hazudott volna a férfinak a tervvel kapcsolatban, de messze nem volt annyira nyugodt az akciót illetően, mint állította. Kényelmesen belemerült a megszokott rutinjába, és csak az előkészületekre figyelt. De most, hogy elérkezett a terv végrehajtásának ideje, az idegrendszere egyszerűen túlpörgött. Talán mégis jól jönne némi pihenés. – Jó ötlet – mondta. • • •

Miközben Alex azt figyelte, ahogy Carston házvezetőnője besétál a hatalmas szupermarketbe, megpróbált összpontosítani. Megnézte az arcát a visszapillantó tükörben, és megnyugtatta a Val által létrehozott illúzió. Aznap homokszőke volt, méghozzá elég hiteles szőke. A sminkje a rengeteg alapanyag ellenére is természetesnek tűnt. Örömmel látta, hogy az orra kezdi felvenni az új formáját, talán a véglegeset. Minden apróság segített. Ideje volt indulni. Alex biztosra vette, hogy nem fog kilógni a szupermarket zsúfolt tömegéből. A nagy forgalom ellenére is könnyen megtalálta a nőt. A házvezetőnő élénksárga, pántos pamutruhát viselt, amelynek a feltűnő színe már messziről világított. Alex ahelyett, hogy követte volna a boltban, vele ellentétesen haladt, így minden második sorban összefutottak. Ezzel a módszerrel természetesebben tudta szem előtt tartani. A házvezetőnő – aki közelről ötven körülinek tűnt, jó formában, vonzó alakkal – ügyet sem vetett rá. Alex mindeközben véletlenszerű, de feltűnésmentes termékekkel rakta meg a kocsiját – tejjel, kenyérrel, fogkrémmel –, majd megkereste azt a néhány dolgot is, amire valóban szüksége volt. Carston a kis üveges bionarancslevet szerette. Bizonyára nem tarthatók el sokáig, mert a házvezetőnő minden útja alkalmával vett néhányat, de soha nem halmozott fel nagyobb mennyiséget. Alex lekapott hármat – ugyanazt a fajtát, mint a házvezetőnő –, és a saját kocsijába tette. Egy üres sor elejére sétált – aznap reggel senkit nem érdekeltek a születésnapi üdvözlőlapok és az irodaszerek –, majd leszedte a zsebében lévő fecskendő kupakját. Az injekciós tű semmi nyomot nem hagyott maga után, amikor közvetlenül a kupak alatt átszúrta vele a narancsleves palackot. A teste eközben végig az üdvözlőlapok felé fordult, mintha csak a tökéletes szentimentális jókívánságot keresné. Amikor végzett, leemelt

egy élénk rózsaszín, csillámpettyes gratuláló képeslapot, és a kocsiba tette. Talán a küldetése végeztével átadja majd Kevinnek. Az a fajta csillámpor volt rajta, ami napokig ráragad az emberre. A narancslébe juttatott szert Barnabyval egyszerűen csak Szívrohamnak nevezték, mert azt váltott ki. Néha a kihallgatások után a részlegnek meg kellett szabadulnia a célszemélytől, de úgy, hogy a halála természetesnek tűnjön. A Szívroham nagyjából három óra alatt egy azonosíthatatlan metabolittá esett szét. Egy olyan korú, fizikai állapotú és annyira stresszes munkát végző férfi esetében, mint Carston… hát, Alex kételkedett abban, hogy bárki is túl nagy erőkkel nyomozna a halála oka után, legalábbis az első néhány órában. Persze ha huszonöt éves lenne és maratonokat futna, akkor jóval gyanúsabb lenne a dolog. Alex ezután a pékséghez vándorolt a kasszák közelében, és onnan akadály nélkül meg tudta figyelni a fizetésre várakozó vásárlókat. Nagyjából tíz percig kellett úgy tennie, mintha nem tudna választani a bagettek és a ciabatták közül, de utána megjelent a házvezetőnő a 19-es polcsor végén, és beállt az egyik kasszához. Alex bedobott egy bagettet a kocsijába, és beállt a mellette lévő sorba. Most következett a neheze. Miközben kimennek a boltból, a nő közelében kell maradnia. A fekete szedánja közvetlenül az egyterű mellett parkolt. Azt tervezte, hogy miközben a nő bepakolja a holmikat, ő megbotlik mellette, és ráesik az egyterű lökhárítójára. A rejtett bűvészmozdulatok nem tartoztak az erősségei közé, de valószínűleg nem lesz nehéz bejuttatnia a narancslevet a csomagtartóba. Most a szomszédos futószalagot bámulta, és még egyszer ellenőrizte, hogy ott van-e a narancslé. Ott volt. Gyorsan elkapta a pillantását. Miközben a saját holmijait becsipogtatták, ráncba szaladt a homloka. Valami nem stimmelt. Valami nem illett a képbe. Végignézett a másik

futószalagon, hátha rájön, hogy mi az. Éppen egy nagy doboz Lucky Charm került a papírzacskóba. A házvezetőnő soha nem vásárolt ilyen márkájú gabonapelyheket Carstonnak, már amennyire Alex látta. Carston a szokásai rabja volt, és minden reggel ugyanazt a teljes kiőrlésű pelyhet ette. Az édes pillecukor és a színes, műanyag ajándékbigyók nem voltak rá jellemzőek. Még egy gyors pillantás lehajtott fejjel. A szokásos szemes kávé, a zsírszegény kávétejszín, egy liter sovány tej, de ott volt egy doboz normál tej és egy csomag nápolyi is. – Papír vagy műanyag zacskó lesz, kisasszony? Kisasszony! Alex gyorsan összeszedte magát, kinyitotta a tárcáját, és kivett belőle három húszast. – Papírt kérek – mondta. A házvezetőnő mindig papírzacskót használt. Az agyában egymást kergették a gondolatok, miközben a visszajárót várta. Talán a házvezetőnő magának is bevásárolt, miközben Carston dolgait intézte. De, ha magának vette a tejet, akkor be kell vinnie a házba, és be kell tennie a hűtőbe, amíg el nem indul onnan, ha nem akarja, hogy megromoljon a melegben. Eddig soha nem csinált ilyet. Vajon vendégek jönnek Carstonhoz? Alex szíve zakatolni kezdett, miközben követte a nőt a fotocellás bejárati ajtón át. Mindenképpen Carstonnak kell meginnia azt a narancslevet. De mi lesz, ha egy barátja issza meg helyette? Egy olyan barátja, aki tényleg csak huszonöt éves és maratoni futó? Akkor egyértelműen kiderülne, hogy mivel próbálkoztak. Carston változtatna a szokásain, és megerősítené a védelmét. És kétségkívül azonnal tudná, hogy Alex volt az. Hogy a lány él, és a közelben van.

Akkor ismét megkezdődne a vadászat, nagyobb erőkkel, mint valaha. Bízza magát a szerencsére? Carston narancsléfüggő. Valószínűleg nem másokat kínálgatna vele. De mi van, ha mégis? Miközben a fejében egymást kergették a lehetőségek, egy jelentéktelen – vagy legalábbis eddig annak tartott – információ is felmerült benne, hogy új megvilágításba helyezze a dolgokat. Az állatkert. A lánya folyamatosan az állatkertről beszélt. És arról szólt az összes telefonhívás mindennap, néha órákon keresztül. Mi van, ha Erin Carston-Boyd nem mindig tartja ilyen szorosan a kapcsolatot az apjával? Mi van, ha Alex sietségében áttekert néhány lényeges információn – mint például a lány és az unoka látogatásán a közeljövőben? A washingtoni állatkert pontosan az a hely, ahova az ember szívesen elvinné az unokáját. Mint ahogy a Lucky Charms pontosan az a gabonapehely, amit egy szerető nagypapa szívesen venne neki reggelire. Alex felsóhajtott. Nem kockáztathatja meg a gyermek megmérgezését. Akkor mi legyen? A kávé? És ha Erin is iszik a kávéból? Vagy legyen egy másikfajta méreg, ami szalmonellafertőzésnek tűnik? Nem várhatja meg, amíg Carston lányáék hazamennek a saját otthonukba. Deavers és Pace addigra már halottak lesznek, és Carston gyanakodni fog. Ez az egyetlen esélye megelőzni a férfi pánikreakcióját. Hat narancsleves palack lesz, köztük egy mérgezett… amit nagy eséllyel Carston fog meginni… nem valószínű, hogy a gyermeknek baja esne… A fenébe, nyögött fel magában. Pontosan tudta, hogy nem fogja megtenni. És Carston kedvenc kis kiülős kávézójába sem mehetett vissza, hogy megfűszerezze a parmezános csirkéjét. A férfi biztosan lemondott erről a szokásáról azóta, hogy ott meglepte. Most kénytelen lesz valami nagyon átlátszó és veszélyes megoldáshoz folyamodni, például

kölcsönvenni Daniel puskáját, és a konyhaablakon keresztül lelőni Carstont. Annak az esélye, hogy elkapják – és megölik –, sokkal nagyobb lesz, mint tervezte. Kevin fel fog háborodni. Alex listáján csak egyetlen ember szerepelt, és a lány máris elrontotta a dolgot. Kevin, mintha csak olvasna a gondolataiban, ebben a pillanatban felhívta. A lány kivette a telefont, a füléhez emelte a készüléket, de nem mondott semmit. Túl közel állt a házvezetőnőhöz, és nem akarta, hogy az esetleg megforduljon, és így alaposabban is megnézhesse a nyomában kujtorgó szőke nőt. Talán még mindig ő fogja jelenteni a megoldást. Alex nem engedhette meg magának, hogy észrevegye. Azt várta, hogy Kevin nekiessen, mert szinte biztos volt benne, a férfi megérezte, hogy kudarcot vallott. De Kevin nem mondott semmit. A lány eltartotta a készüléket a fülétől, hogy megnézze a kijelzőt. Szétkapcsolták őket? Vagy Kevin csak véletlenül hívta fel? A hívás nem szakadt meg. A kijelző sarkában látta az eltelt másodperceket. Alex majdnem beleszólt, de a négy éve gyakorolt paranoia belé fojtotta a szót. A füléhez nyomta a telefont, és hallgatózni kezdett. Semmilyen háttérzajt nem hallott, sem autókat, sem másfajta mozgást. Szelet sem. Állati hangokat sem és emberi hangokat sem. Libabőr borította el a karját, és a tarkóján is felállt a szőr. Elsétált az autója mellett, és most folytatnia kellett az útját. Mozdulatlanul tartotta a fejét, de a tekintete egyik oldalról a másikra cikázott, míg végül egy szemeteskonténeren állapodott meg a parkoló hátsó sarkában. Felgyorsította a lépteit. Túl közel volt az ellenségei főhadiszállásához. Ha lenyomozták a hívást, akkor nem kell nekik sok idő ahhoz, hogy

ideérjenek. Legszívesebben futásnak eredt volna, alig bírta visszafogni magát, de végül maradt a gyors, határozott lépteknél. Még mindig nem hallott semmit a vonal túlsó végéről. A gyomrában egyre csak tágult a hideg, súlyos űr. Már pontosan tudta, hogy Kevin nem fog megszólalni. De még így is habozott egy egész másodpercig. Amint megteszi, amit meg kell tennie, mindennek vége. Elveszíti az egyetlen kapcsolódási lehetőségét Kevinhez. Bontotta a vonalat. A kijelző alján megjelenő számok szerint a hívás csak tizenhét másodpercig tartott. Mintha sokkal több idő telt volna el. Megkerülte a konténert. Onnan nem látott senkit, és remélhetőleg őt sem látta senki. Letette a zacskókat a földre. A táskája bélésében tartott egy kis zárfeltörő készletet. Még soha nem kellett a céljának megfelelően használnia, de néha jól jött, amikor valamelyik kisebb tömítőgyűrűjével vagy adapterével dolgozott. Kivette belőle a legvékonyabb pálcát, majd kipattintotta vele a SIM-kártya tartóját a telefonjából. Mind a tartó, mind a kártya visszavándorolt a táskájába. A pólója szegélyével alaposan megtörölgette a telefont, aztán átdobta a készüléket a konténer peremén. Megragadta a papírzacskóit, és gyorsan a kocsijához sétált. Az egyterű éppen kisorolt a parkolóból. Alexnek fogalma sem volt, hogy a házvezetőnő észrevette-e. A lehető leghosszabb léptekkel igyekezett visszafelé. A telefontól már megszabadult, de még mindig maga előtt látta az egymást követő másodperceket a kijelző sarkában. Most már csak két lehetősége maradt, és az egyikhez nagyon kellett igyekeznie.

27. FEJEZET – Csak véletlenül hívott – erősködött Daniel. – Dannynek igaza van – helyeselt Val. – Túlreagálod. Semmiség az egész. Alex megrázta a fejét. – El kell mennünk innen – mondta tompa hangon. – Mert lehet, hogy az ellenség éppen Kevint vallatja, miközben mi nyugodtan beszélgetünk – foglalta össze Val. Azt a kedves és türelmes hangját vette elő, amit az emberek a kisgyerekekkel és az öregekkel szemben szoktak használni. Alex válasza hideg volt és kemény. – Rohadtul nem lesz vicces, amikor eljönnek érted, Val. Ezt garantálhatom. – Nézd, Alex, a te terved kudarcot vallott – emlékeztette a nő. – Eleve ki voltál borulva. Utána Kevin felhívott, és nem mondott semmit. Csak ennyi történt. Ne essünk túlzásokba! Véletlen volt, és kész. – Pont ezt szokták csinálni – válaszolta Alex kimért hangon. Már azelőtt is látott ilyesmit élesben, hogy Barnaby megszerezte volna neki a témába vágó titkosított anyagokat. – A célszemélynél van egy telefon egyetlen telefonszámmal. Az ember felhívja azt a számot, hogy információkat szerezzen. Utána leköveti a hívás jelét. És megtalálja azt, aki a vonal másik végén van. – De most semmit nem fognak találni, ugye? – kérdezte Daniel. – Kidobtad a készüléket. Semmi máshoz nem fogja elvezetni őket, csak egy parkolóhoz, ami semmilyen kapcsolatban nem áll velünk. – A telefon zsákutca – helyeselt a lány. – De ha elkapták Kevint… Daniel arcán kétség suhant végig. Val még mindig anyáskodó arcot vágott. – Szerinted megölték? – kérdezte Daniel szinte suttogva.

– Az lenne a legjobb eshetőség – válaszolta a lány keresetlenül. Nem tudta, hogy lehetne ezt kedvesebben mondani. – Ha meghal, utána már nem tudják bántani. És mi biztonságban lennénk. De ha él… – Megpróbálta összeszedni magát. – Mint már mondtam, el kell mennünk innen. Val még mindig szkeptikusnak tűnt. – Szerinted Kevin képes lenne elárulni Dannyt? – Nézd, Val, én soha nem kérdőjelezném meg, hogy te jobban értesz nálam a női dolgokhoz. Az a te világod. Ez pedig az enyém. És nem túlzok, amikor azt állítom, hogy mindenki megtörik. Nem számít, hogy milyen erős Kevin, vagy mennyire szereti a testvérét. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, de végül el fogja mondani nekik, hogy hol vagyunk. És a saját érdekében remélem, hogy nem túl sokára. Pedig Kevin ki fog tartani, ezt ő is tudta. Bármilyen hullámzó is volt a kapcsolatuk, a lány megtanult bízni benne. Kevin húzni fogja az időt, hogy ő addig biztonságba menekíthesse Valt és Danielt. Részben azért, mert imádja a testvérét, részben pedig a büszkesége miatt. Soha nem nyújtaná át Deaversnek ezüsttálcán, amit akar. El fogja érni, hogy minden egyes szóért megdolgozzanak, amit kihúznak belőle. A lány örült, hogy nem az ő dolga megtörni Kevint. Az lenne élete legnehezebb esete. Ha bárki is képes arra, hogy magával vigye a titkait a sírba, az Kevin Beach. Lehet, hogy ő belerondított volna a százszázalékos sikerrátájába. Egy pillanatra tisztán látta maga előtt Kevint a csúcstechnológiás asztalhoz kötözve, és önmagát, amint ott áll felette. Vajon hogyan oldotta volna meg ezt az esetet? Ha a dolgok kicsit másképp alakulnak… Ha a pakisztáni páciense soha nem ejti ki a száján Wade Pace nevét, akkor ez a képzeletbeli jelenet a valóságban is megeshetett volna.

Gyorsan kitörölte a fejéből a képet, és felnézett a többiekre. A benne támadt feszültség – az aggodalma és a komor bizonyossága – legalább Danielre kezdte megtenni a hatását. – És ha tényleg elkapták Kevint… akkor mi történt Einsteinnel? – kérdezte Val továbbra is szkeptikusan, de a tekintetében bujkált valami sebezhető. Alex grimaszolt egyet. Miért érdekli hirtelen egy állat sorsa? Mekkora ostobaság. – Most nincs időnk mindent kitalálni – mondta. – Van másik lakásod, ahova mehetnénk, Val? Egy olyan, amiről Kevin nem tud? – Egymillió lakásom van. – Val arca megkeményedett. Tökéletes vonásai élettelen, de gyönyörű babaarccá váltak, hideggé és üressé. – És nektek? – A mi lehetőségeink valamivel korlátozottabbak, de ki fogok találni valamit. Pakold össze, amire később is szükséged lesz… ide nem biztonságos visszajönni. A parókát megtarthatom? Val bólintott. – Köszönöm. Autód is van? – Kevin McKinley-ék egyterűjével indult el Einstein kíséretében éjfél után. – Van itt egypár. Val lassan, kecsesen megfordult, majd a lépcsőhöz sétált. Alex nem tudta volna megmondani, hogy pakolni megy, vagy szunyókálni egy kicsit. Val még mindig nem hitt neki. A lány gondolatai ezerfelé szaladtak. Gyorsan szerezniük kell egy új autót, és meg kell szabadulniuk attól, amelyikről Kevin tud. Nagyon sok apró részletet át kellett gondolnia, méghozzá gyorsan. Visszaindult a vendégszobába csomagolni. És gondolkozni. Erre a lehetőségre nem számított, pedig kellett volna.

Daniel követte a folyosón. – Mondd el, hogy mit kell tennem – kérte, miközben besétáltak az ajtón. – Be tudnál pakolni mindent a sporttáskákba? Nekem… nekem most muszáj gondolkoznom egy kicsit. Ma már nem engedhetünk meg magunknak több hibát. Csak hagyj koncentrálni, rendben? – Persze. Alex lefeküdt az ágyra, majd mindkét karját keresztbe fonta az arca előtt. Daniel csendesen dolgozott a sarokban. A lány megpróbálta végiggondolni a lehetőségeiket, mindent, amiről Kevin nem tudott. De nem jutott eszébe sok minden. Még Loláért sem mehetett vissza. Kevin választotta ki a kutyapanziót. Próbált megnyugodni, és félresöpörte a gondolatot. Most nincs idő szomorkodni. Egy darabig kis motelekben fognak megszállni. Készpénzzel fizetnek majd. Még szerencse, hogy rengeteget elhoztak Kevin kábítószeres pénzéből. Ezzel meg tudják húzni magukat egy kis ideig. Carston persze számítani fog erre. Az ő arca és Danielé egy rendőrségi körözvényen fog kikötni, amit az összes lehetséges szállásra elküldenek százötven kilométeres körzetben. Mivel Daniel sztoriját már leadták, lehet, hogy belőle majd egy elrabolt nőt csinálnak. A testalkatukat figyelembe véve nehéz lenne fordítva eladni a dolgot. Alhatnak abban az autóban, amit majd szereznek, ahogy korábban is tették. Mindent bevetve fognak kutatni utánuk. Amint Carston emberei megtalálják Kevin járművét, le fognak nyomozni minden egyes eladott használt autót és minden ellopott kocsit a közelben. Minden gyanús hír azonnal felkerül egy listára, és ha egy rendőr megtalálja az adott járművet, akkor Carston emberei sem lesznek messze.

Talán ideje lenne visszamenni Chicagóba. Lehet, hogy Joey Giancardi nem öli meg azonnal. Lehet, hogy hajlandó lesz megvásárolni a szolgálatait egy bizonyos ideig két arcplasztikáért cserébe. De az is lehet, hogy kiszagolja az elkeseredettségét, és azonnal tudni fogja, hogy sokat kereshet azon, ha kiárusítja az üldözőinek. Rendelkezett olyan személyazonosságokkal, amelyekről Kevin nem tudott, de ez Daniel problémáját nem oldja meg. A Kevin rejtekhelyéről megszerzett dokumentumok nem lesznek biztonságosak. Hacsak Daniel nem cselekszik villámgyorsan. Alex levette a kezét az arcáról, és felült. – Szerinted sikerült mostanra elsajátítanod a bújócska alapvető szabályait? Daniel két átlátszó tasak lőszerrel fordult meg. – Az alapok alapjait már talán. Alex bólintott. – De te okos vagy. Elég jól beszélsz spanyolul, nem? – Elboldogulok. Mexikóba akarsz menni? – Bárcsak. Mexikó valószínűleg nem a legbiztonságosabb hely neked, mert elég sokszor voltál már ott, de Dél-Amerikában rengeteg jó búvóhely van. És olcsók is, úgyhogy egy darabig nem fog elfogyni a pénzed. Nem olvadsz be teljesen a helyiek közé, de arrafelé sok a bevándorló… Daniel habozott pár másodpercig, majd óvatosan berakta a lőszereket az egyik sporttáskába. Utána odalépett a lány mellé. – Alex, mintha egyedül csak rólam beszélnél. Te most… azt mondod, hogy el kellene búcsúznunk egymástól? – Nagyobb biztonságban lennél az országon kívül, Daniel. Ha ideiglenesen meghúzódnál egy kis uruguayi faluban, akkor talán soha nem fognak…

– Akkor miért nem mehetünk együtt? Azért, mert egy párt fognak keresni, ha… ha Kevin beszél? A lány leejtette a vállát. A mozdulat félig beletörődő volt, félig védekező. – Mert nekem nincs útlevelem. – És ha Daniel Beach megpróbál felszállni egy gépre, akkor nem fogják ott várni? – Te nem Daniel Beach leszel. Nálam vannak Kevin hamis papírjai. Sok idő el fog telni, mire ezekről kezdik kérdezgetni. Ha egyáltalán elkezdik valaha. Rengeteg időd lesz ma este elkapni egy chilei gépet. Daniel arckifejezése hirtelen megkeményedett. Kifejezetten hasonlítani kezdett Kevinre, és Alex meglepődött azon, hogy ez mennyire elszomorítja. – Szóval egyszerűen mentsem a bőrömet? Téged meg hagyjalak itt? Egy újabb vállvonás. – Ahogy te is mondtad, egy párt fognak keresni. Ha egyedül maradok, ki tudok csúszni a kezeik közül. – Keresni fognak, Alex. Én nem akarlak… – Oké, oké – szakította félbe a lány. – Hadd gondolkozzak még egy kicsit. Mindjárt kitalálok valamit. Daniel a szemébe nézett. A vonásai ellágyultak, és ismét önmagára kezdett hasonlítani. – Sajnálom – suttogta a lány. – Sajnálom, hogy nem működött a terv. Sajnálom, hogy Kevin… – Folyamatosan abban reménykedem, hogy mindjárt belép az ajtón – ismerte be Daniel, miközben a padlóra meredt. – De a zsigereimben érzem… hogy ez nem fog megtörténni. – Tudom. Bárcsak tévedtem volna. – Fordított helyzetben ő biztosan tenne valamit. Megtalálná a módját. De én semmit nem tudok csinálni. Én nem vagyok Kevin.

– Kevin ugyanabban a helyzetben lenne, mint most mi. Nem tudná, hogy hol tartanak fogva. És ha esetleg mégis kiderítené valahogy, akkor is lehetetlen túlerővel állna szemben. Nem tehetne semmit. Daniel megrázta a fejét, és leereszkedett az ágyra. – Nem hiszem, hogy ez bármiben is megakadályozta volna. Alex felsóhajtott. – Hadd gondolkozzak – ismételte meg. Daniel bólintott. – Csakis együtt, Alex. Együtt indulunk el. És együtt maradunk. – Még akkor is, ha ezzel mindkettőnket veszélybe sodorjuk? – Még akkor is. Alex hanyatt vetette magát az ágyon, és mindkét karjával eltakarta az arcát. Ha létezik valamiféle tökéletes menekülőút számukra, azzal már korábban megpróbálkozott volna. Esélyük sem volt a menekülésre, és most a támadás terén is kudarcot vallottak. Ettől a gondolattól nem lett optimistább. Fura, hogy az ember addig nem is veszi észre, mennyi vesztenivalója van, amíg nem kerülveszélybe. Igen, tisztában volt vele, hogy nagyon egymásba gabalyodtak Daniellel. De ki gondolta volna, hogy Kevin is hiányozni fog neki? Mikor váltak barátokká? Igazából nem is voltak barátok, mert a barátait megválogathatja az ember. Inkább családtagok – mintha hirtelen született volna egy olyan bátyja, akit az ember igyekszik elkerülni a családi összejöveteleken. Eddig soha nem tapasztalta ezt az érzést, de valami ilyesmi lehet a fájdalom, amikor az ember elveszít valamit, amire soha nem is volt igazán szüksége, de amit azért észrevétlenül megszokott. Kevin arrogáns önelégültségétől akkora

biztonságban érezte magát, mint évek óta semmitől. A férfi csapata a győztes csapat volt. A sebezhetetlensége volt az ő biztonsági rendszerük. Egészen mostanáig. És a kutya. A kutyára gondolni sem akart, különben minden ereje elszáll, és képtelen lesz megtalálni a megoldást. A szemei előtt ismét megjelent a műtőasztalhoz kötözött Kevin. Ha legalább azt tudhatná, hogy a férfi már meghalt-e. Ha elhihetné, hogy éppen nem borzalmas kínszenvedések közt vergődik. Vajon Kevin annyira biztos volt magában, hogy nem is számolt a kudarc eshetőségével? Úgy érezte, eleget tud Deaversről az eddigi húzásai alapján. Ő semmilyen lehetőséget nem fog elvesztegetni, ami esetleg eredményre vezethet. Tiszta szívből kívánta, hogy bárcsak fordított helyzetben lennének. Ha őt kapták volna el, ő képes lett volna gyorsan és fájdalommentesen kilépni a szituációból. Végleg. Információ nélkül hagyva Carstont és Deaverst. Bármit hibázott is Kevin, bármi miatt vallott is kudarcot, mindenképpen ő lett volna alkalmasabb kettejük közül Daniel életben tartására. És Valéra is, ha már itt tartunk. Val tud majd a legkönnyebben elbújni rövid távon, de sem Carston, sem Deavers nem tűnt olyannak, aki szívesen hagyna életben tanúkat. Ha Kevin lenne Alex helyében, és neki kellene előállnia egy tervvel, akkor mit csinálna? Alex nem tudta. Kevin olyan erőforrásokkal rendelkezett, amelyekről ő semmit nem tudott. De talán még így is a menekülés maradt volna az egyetlen lehetősége. Esetleg később visszajön, hogy ismét próbálkozzon, de ebben a pillanatban semmi esélye nem lett volna az ellenséggel szemben. Ebben a pillanatban nem volt más lehetőség, mint eltűnni, és mozgósítani a tartalékokat.

Vagy az ő esetében: eltűnni, és úgy maradni. Nem tudta kiverni a fejéből azt az aggasztó képet Kevinnel a műtőasztalon. Ha az ember hivatásos vallató, részletekbe menően tudja, miket csinálhatnak éppen a férfival. Egyszerűen lehetetlen volt nem számolgatni a perceket, és azt találgatni, hogy melyik fázisában tart éppen a vallatás. Daniel csendben várakozott. A lány sejtette, hogy mit érez. Nem akarja elhinni, hogy ennyire rosszul alakultak a dolgok. Nem akarja elhinni, hogy Kevin esetleg már nem él, és azt sem, hogy talán a halál lenne a legjobb megoldás. Biztosan felidézi, hogyan tört be Kevin a tetőn keresztül az éjszaka közepén, hogy megmentse őt, és lelkifurdalása van, amiért ő nem képes ugyanerre. De a lelkifurdalása csak egy dolog a sok közül. Ezen túl tehetetlennek, gyengének, dühösnek, hibásnak és gyávának is érezhette magát. Koncentrálni próbált. Kénytelen azt feltételezni, hogy Kevin még él, és az ellenségeik hamarosan kiszedik belőle, hogy ő és Daniel is életben vannak. Megtudják Val nevét és címét. Megtudják a rendelkezésükre álló két autó márkáját, gyártmányát, színét és valószínűleg a rendszámát is. Ideje ezek közül minél többet megváltoztatni. – Jobb lenne, ha bepakolnánk az autóba, és elindulnánk. Daniel karikás szemmel támaszkodott a falnak a táskák mellett. Bólintott. Valt sehol nem látták, amikor csomagokkal megpakolva kimerészkedtek a nagyszobába. A tér nagyobbnak és hidegebbnek tűnt a kutya nélkül. Alex a bejárati ajtóhoz sétált. Sem a liftben nem szólaltak meg, sem az autó felé sétálva. Alex bedobta a csomagokat a csomagtartóba, és kihalászta a slusszkulcsot a zsebéből.

Halk surrogás törte meg a csendet. Mintha a közelből jönne, talán az autó alól. Egy idióta vagyok, gondolta magában Alex, miközben leguggolt a táska mellé. Pontosan tudta, mekkora veszélyben vannak, ennek ellenére fegyvertelenül sétált le a garázsba. De legalább a gyűrűi és az öve nála voltak. Úgyhogy az illető közelébe kell kerülnie, és nem szabad ellenállást tanúsítania. Mármint, ha nem lövik le azonnal. Az első zajokat hamarosan újabb követte, majd egy csendes nyüszítés, ez már egyértelműen a kocsi alól. Nem emberi hang volt. Alex lehajolt, a feje majdnem a garázs betonpadlójához ért. A szedán alatt lévő sötét árnyék közelebb húzódott hozzá. – Einstein? – kapkodott levegő után a lány. – Einstein? – visszhangozta mögötte Daniel. Alex megkerülte az autót. – Einstein, jól vagy? Gyere ide! Jó kutya. Az állat addig kúszott felé, amíg ki nem szabadult az autó alól. A lány végigsimított a hátán és a lábain. – Megsebesültél? – kérdezte. – Semmi baj. Meggyógyítalak. Az állat bundája helyenként összetapadt és nedves volt, de amikor a lány megvizsgálta a kezét, nem látott vért, csak mocskot. Einstein mancsait összekarcolta valami, és az állat úgy lihegett, mintha szomjas lenne, vagy kimerült. Esetleg mindkettő. – Jól van? – kérdezte Daniel. – Azt hiszem. De úgy tűnik, mintha nehéz éjszakája lett volna. – Gyere ide – nyújtotta ki a kezét Daniel. Einstein felállt, és Daniel felemelte. Einstein újra és újra megnyalta az arcát. – Vidd fel. Bepakolok a kocsiba, és megyek utánad. – Oké. – Daniel habozott, majd nyelt egy nagyot. – Szóval mégis igaz. – Igen – csukta be a lány a csomagtartót anélkül, hogy felnézett volna.

Daniel elindult felfelé. Nem telt sok időbe, hogy mindent előkészítsen az induláshoz. A garázs szokás szerint csendes és üres volt. Nem kellene jobban éreznie magát attól, hogy a kutyának semmi baja? Egy része végig abban reménykedett, hogy tévedett. Hogy csak túlreagálta a dolgot. Hogy ez az egész csak téves következtetés. Amikor besétált a nappaliba, Val a padlón ült a kutya mellett. Einstein összegömbölyödött az ölében, a fejét a vállára hajtva. Daniel mellettük térdelt. Val felpillantott. Továbbra is ugyanolyan kemény volt az arca. – Igen. Ez a megfelelő pillanat, hogy közöld velünk, te megmondtad. – Kell segítség az eltűnéshez? – kérdezte Alex. – Előfordult már ilyesmi. Régen történt, de az ilyesmit nem lehet elfelejteni. Alex bólintott. – Sajnálom, Val. – Én is – válaszolta a szőke. – A kutyát… elviszitek? Alex bólintott. – Ó. – Val belenyomta az arcát Einstein bundájába. – Adjatok egy percet. – A hangja fojtottan szólt. – Persze – válaszolta Alex. Maradt még néhány órájuk. Kevin ezt a helyszínt fogja utoljára elárulni. Azért küldte vissza a kutyát, hogy figyelmeztesse őket. Harcolni fog értük. Egyébként is, Alexnek volt még egy információforrása, és talán jobb lenne igénybe venni, amíg hozzáfér az internethez. A konyhaszigeten lévő laptophoz lépett. Carston eddig eléggé tartotta a száját, de talán most végre elárul valamit. Vagy legalább kiderül, hogy nagyjából mikor kapták el Kevint. A vallatásnak Carston volt a szakértője, nem Deavers.

A nyomkövetőt könnyű volt ellenőrizni. Carston autója a munkahelyén parkolt, mint munkanapokon általában. A lány ellenőrizte a poloskákat, Carston az irodájában tartózkodott. Alex visszatekerte a felvételeket. Árulkodó nyomra bukkant. Carston egy ideje már az irodájában ült. Általában hatra ért be, de Alex már hajnali fél négykor aktivitást talált a felvett anyagban. A lány legszívesebben seggbe rúgta volna magát, amiért nem ellenőrizte korábban. Az első hívás nem tartott sokáig. Csak annyi, hogy „Itt vagyok”, és „Mi a helyzet?”. Ebből könnyedén levonhatta a következtetést. Valaki felébresztette Carstont a hírekkel, ő pedig bement az irodájába. Forgalom híján mindössze tíz percébe telhetett az út. Az öltözködést, a fogmosást és a készülődést beleszámolva a hívás valamikor fél három és negyed négy között érkezhetett. A lány a gépe órájára nézett, és azt számolgatta, mióta lehet náluk Kevin. Az elején biztosan elkábították, majd meg kellett várniuk, hogy magához térjen. Utána el kellett dönteniük, mit csinálnak vele, és oda kellett szállítaniuk egy specialistát… Carston második beszélgetése vajon pont erről szólt? Háromnegyed négykor felhívott egy számot. – Mi a forgatókönyv…? Nem tetszik… Jó, jó, ha nincs más lehetőség… Micsoda…? Tudod, mi a véleményem erről… Mint már mondtad, ez a te problémád… Folyamatos tájékoztatást akarok. Soha nem mondott túl sokat, és ezeket a szavakat valószínűleg ezerféleképpen lehetne értelmezni, de Alex csak a saját szempontjából tudta. Nem, Kevin nem halt meg. Hosszú csend következett. Gépelés, járkálás, lélegzés; ennyi. Egyetlen telefonbeszélgetés sem. Úgy tűnt, Carston egyszer sem hagyta el a szobát.

A lány szinte hallotta az aggodalmát, és ettől ő is még jobban kezdett aggódni. Hogyan tájékoztatták? E-mailben? Talán szerencséjük van. Talán a specialistát messziről kellett odavinni. Talán Kevint egyszerűen csak fogva tartják, és magára hagyták. Ez is a pszichológiai hadviselés egyik formája volt, és Alex is kijátszotta már párszor ezt a kártyát. Hagyta a pácienst várakozni, képzelődni, pánikolni. Hagyta, hogy fejben már elveszítse a csatát, mielőtt még elkezdődött volna. De ebben az esetben ez nem valószínű. Miért akartak volna Kevin társainak időt hagyni a menekülésre? Az idő Carston és Deavers ellen is dolgozott. Felhívták Alex számát. Hallották, hogy felveszi, majd bontja a vonalat. Azt gondolhatták, hogy Kevin társa menekülőre fogja. Mint ahogy pontosan ezt is kellett volna tennie. Alex csak most ébredt rá, hogy Daniel ott gubbaszt mellette egy széken, és a reakcióit figyeli. Val a konyhapultra támaszkodott a mosogató mellett, Einstein pedig a lába mellől figyelt. – Csak még egy kicsit – mondta a lány, miközben bele-beletekert a néma felvételbe. Nem akart lemaradni semmiről, de nem engedhette meg magának, hogy valós időben ellenőrizzen mindent. Amikor Carston hangja felcsendült, leállította és gondosan visszatekerte az anyagot. A férfi ismét felhívott valakit. A hangneme száznyolcvan fokos fordulatot vett az előző beszélgetéséhez képest. A váltás meghökkentette Alexet. Még az is felmerült benne, hogy véletlenül egy korábbi felvételt húzott elő. Carston a kedves nagypapahangján beszélt. – Nem ébresztettelek fel, ugye? Jól aludtál? Igen, ne haragudj, van egy kis vészhelyzet idebent. Be kellett jönnöm az irodába… Ne, ne mondj le

róla. Vidd csak el Livvyt az állatkertbe. Holnap melegebb lesz… Tudod, hogy ezekben a dolgokban nincs választásom, Erin. Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott, de nem tudok mit tenni… Livvy nélkülem is nagyon jól fogja érezni magát. Ma este, vacsoránál elmesélheti az egészet. Csináljatok rengeteg fotót… Nem ígérhetek semmit, de vacsorára igyekszem szabaddá tenni magam… Ne haragudj… Igen, emlékszem, hogy azt mondtam, ez laza hét lesz, de tudod, hogy működik ez a munka, édesem. Semmire nincs garancia. Nagy sóhaj. – Szeretlek. Adj egy puszit Livvynek a nevemben. Szólok, ha végeztem. A lány megborzongott, amikor Carston letette a telefont. Úgy gondolja, hogy vacsorára vége lesz? Vagy csak a lányát akarta megnyugtatni? Újabb csend, megint gépelés hangja. Biztosan elektronikusan tájékoztatják. Kevin benne van a sűrűjében, ebben biztos volt. Vajon elkezdett már beszélni? Alex a karjára hajtotta a fejét. Carston ismét gépelni kezdett. A lány elképzelte az asztala mellett, amint pókerarccal küldözgeti az utasításait és a kérdéseit. Vajon nem vörösödik bele az izgalomba? Nem hullanak verejtékcseppek a sápadt, kopasz fejéről a feszültségtől? Nem, Alex biztos volt benne, hogy Carston hűvösen és precízen viselkedik, és nem idegeskedik jobban, mint ha csak egy irodaszerekre vonatkozó kérelmet gépelne éppen. Ő tudni fogja, milyen kérdéseket kell feltenni. Az egész műveletet le tudja vezényelni az ergonomikus irodai székéből. Intézkedik, hogy kínozzák halálra Kevint, majd minden lelkifurdalás nélkül elrohan vacsorázni. Alex szinte megfulladt a mellkasában váratlanul felgyülemlő haragtól.

Ami most történik, annak semmi köze a nemzetbiztonsághoz vagy az életek megmentéséhez. Carston éppen magánbosszút folytat egy olyan ember érdekében, aki nagy valószínűséggel tényleg kínzóasztalra való. Carston már régen átlépte a határt a vitatható szürkezóna és az egyértelmű bűncselekmény között, és ez láthatóan semmilyen hatással nem volt rá. Lehet, hogy ez mindig is így történt. Lehet, hogy minden hazugságon alapult, amit Alex a régi életében megtett neki. Minden egyes embertelen cselekedetet a közbiztonság nevében. Carston tényleg sérthetetlennek képzeli magát? Azt hiszi, hogy a titkai soha nem kerülnek nyilvánosságra? Tényleg úgy gondolja, hogy ő a kivétel? Nincs tisztában azzal, hogy neki is van vesztenivalója? Vannak szörnyűbb dolgok is annál, mint ha megmérgezik az embert. Alex lélegzete elakadt. Váratlanul egy teljesen új ötlet támadt a fejében. Meredek volt, ezt ő is érezte. Ezernyi apróságon elbukhatott, ezernyi módon elronthatta. Szinte lehetetlennek tűnt, még akkor is, ha egy egész éve lett volna a megtervezésére. Megérezte Daniel kezét a hátán. A fülhallgatóján keresztül is meghallotta az aggódó hangját: – Alex? Lassan felpillantott. – Adjatok még tíz percet – mondta, majd visszafektette a fejét a karjára, és ismét összpontosítani kezdett.

28. FEJEZET Alex pattogós modorban darálta el a tervét, jól kihangsúlyozva azokat a részleteket, amelyekben biztos volt. Igyekezett úgy beszélni, mintha egy alaposan átgondolt tervről lenne szó, mintha biztosra venné a sikert. Daniel láthatóan bedőlt neki: figyelmesen hallgatta, és a megfelelő helyeken bólogatott, de Val arcáról semmit nem tudott leolvasni. A lány tekintete Alexre fókuszált, miközben úgy tűnt, mintha a koponyáján át egészen az agya mélyére nézne. Az arckifejezése udvariasan távolságtartó volt. Alex eljutott a végkövetkeztetésig, amely messze nem volt annyira elkerülhetetlen, mint szerette volna, és látta, hogy az eredményt már nem sikerül olyan jól eladnia, mint az előzményeket. A többiek arca helyett inkább Einstein pofájára pillantott. A kutya feje a lábán nyugodott, és minél kellemetlenebbül érezte magát, ő annál gyakrabban megveregette. Megpróbálta optimista hangnemben lezárni a témát, és egy kicsit hosszabbra nyújtotta, mint kellett volna. Aztán Val félbeszakította egy mondat közepén. – Nem – mondta. – Nem? – kérdezett vissza Alex. – Nem. Ezt nem fogom megtenni. Ebbe belehalnátok. Rendes tőled, hogy vissza akarsz menni Kevinért, de gondolkozz egy kicsit reálisan, Alex. Ez nem fog működni. – De működhet. Erre nem fognak számítani. Erre nem készülhetnek fel. – Nem számít, hogy fel vannak-e készülve rá. Éppen elegen lesznek ahhoz, hogy a létszámuk kárpótolja őket a felkészültségük hiányáért. Talán

szerencséd lesz, és sikerül leszedned valamelyiket. De a mellette lévő majd téged szed le. – Azt sem tudjuk, hányan lesznek. – Pontosan – felelte Val tompa hangon. – Val, rád ügyet sem fognak vetni. Te csak egy névtelen gyakornok leszel. Ezek az emberek több száz asszisztenst látnak nap mint nap. Te láthatatlan leszel számukra. – Nekem soha életemben nem sikerült még láthatatlannak lennem. – Tudod, mire gondolok. Val rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. – Fogalmam sincs. Alex felsóhajtott. Tudta, hogy nem igazságos Valt is belekeverni az ügybe. Meg kellene elégednie azzal, amije van. – Oké – jelentette ki, és azt kívánta, bárcsak magabiztosabban csengene a hangja. – Akkor megcsinálom egyedül. – Alex, ezt nem teheted! – erősködött Daniel. A lány bizonytalanul rámosolygott. – Dehogynem. Azt nem tudom, hogy sikerül-e, de muszáj megpróbálnom. Danielt szinte szétszakították az ellentétes érzelmek. Alex látta, hogy vitatkozni akar. Azt akarja mondani, hogy nem, nem kell megpróbálnia, de ez egyben azt is jelentené, hogy kiszáll, és hagyja Kevint kínszenvedések között meghalni. Nem volt irigylésre méltó a helyzete. Most legalább egy aprócska reményük támadt. Hogyan fordíthatott volna hátat neki? – Együtt képesek leszünk véghez vinni a terv első részét – győzködte a lány. – Nem kellenek hozzá többen, csak mi ketten. – De abban a pillanatban, hogy elszakadsz Carstontól, ő megpróbál átverni téged. Alex megvonta a vállát. – Csak hitelesen kell megfenyegetnem. Ha elhiszi, hogy tényleg meghalhat a túsz, akkor talán becsületesen fog

játszani. – Ezt nem tudhatod. Nem leszel felkészülve. – Val nem akarja kockára tenni az életét. És igaza van. Val félig lehunyt pillái mögül figyelte Danielt. – Valóban – válaszolta végül a férfi. – De el tudom játszani az ő szerepét. Cserélünk. Val, neked is menni fog az enyém, nem? – Daniel – mondta Alex –, ez nem fog működni. Még ha nem is lennél Kevin ikertestvére, ezek az emberek tették be az arcodat a hírekbe. – Val képes átváltoztatni, nem igaz? Tudsz velem kezdeni valamit? Val arckifejezése hirtelen megváltozott, sokkal érdeklődőbbé vált. Figyelmesen megvizsgálta Daniel arcát. – Ami azt illeti… szerintem tudok. – Alex felé fordult. – Senki nem fogja őt keresni. Higgy nekem, engem sokkal többen megnéznének még akkor is, ha csak egy névtelen asszisztens lennék. Meg tudom változtatni annyira, hogy senki rá se nézzen. – Nem kételkedem a képességeidben, Val, de ők… egypetéjű ikrek. – Megpróbálhatom? – kérdezte a szőke szinte kérlelő hangon. – Tényleg szeretnék segíteni Kevinnek. – Amikor kimondta a férfi nevét, Einstein felpillantott. – Csak belehalni nem akarok. De hadd csináljak valamit. Einstein ismét Alex lábára hajtotta a fejét. – Megpróbálhatod. De ez csak időpocsékolás, és nincs túl sok időnk. – Nem tart sokáig. – És hajlandó leszel megcsinálni Daniel feladatát? – Persze, az könnyű. Senki nem fog rám lőni. Alex vágott egy grimaszt. Mire is készül pontosan? Rá biztosan lőni fognak, ebbe már belenyugodott. De ha Val eléggé meg tudja változtatni Danielt, akkor talán

belőle is céltábla lesz. Emlékeztette magát az okok hosszú sorára, amiért meg kell menteniük Kevint. A férfinak túl sok létfontosságú információ van a birtokában. Ha mindent elmond a rosszfiúknak, amit Alexről és Danielről tud – az autókat, a búvóhelyeket, Alex munkamódszereit –, akkor az Ügynökség elég könnyen meg fogja őket találni. És velük együtt Valt is. Nagy valószínűséggel úgyis meghalnak. Ráadásul gyáva emberként, menekülés közben. De az indokok úgysem számítottak. Ha van mód Kevin megmentésére, akkor meg kell tennie. Olyan kötelék alakult ki közöttük, aminek a létrejöttét észre sem vette. Kevin a barátja volt. A kettes számú sebezhető pontja. És Kevint épp bántják, miközben Alex itt ül, és gondolkozik. Ennek véget kell vetni. – Láss munkához, Val. Az első felvonáshoz két órára van szükségem, ha szerencsénk van. Amint végeztem, újraértékeljük a dolgokat. • • • Noha Alex majdnem tíz évig élt Washingtonban, soha nem látogatott el az állatkertbe. Most rengeteg gyerek volt ott, mintha egyszerre több ezren visítoznának és rohangálnának a szüleik lába körül. A legnagyobb részük öt éven alulinak tűnt. Először a kölcsönzői sorba állt be, mert az nem volt hosszú. A legtöbb vendég korábban érkezett, még a reggeli hűvösben, most viszont már közeledett az ebédidő, és a nap szinte merőlegesen tűzött le rájuk. A lány rengeteg mindent megtudott Erinről és Oliviáról Erin Facebookprofilján keresztül. Néhány hónappal korábban ugyanott találta Olivia fényképét is, ami most újra a nyakában lógott. Tudta, hogy Olivia három és fél éves. Elég kicsi ahhoz, hogy még beleférjen egy babakocsiba. Memorizálta Erin külsejét, és megtippelte,

milyen ruhákat viselhet. Tudta, hogy a nő későn szokott kelni, és valószínűleg nem nyitásra ment az állatkertbe. Azt is tudta, hogy Oliviát a pandák érdeklik leginkább. Alex kilenc dollárt fizetett készpénzben egy babakocsiért, majd rátette a hátizsákját, és elindult a parkban. A nyakát nyújtogatva nézelődött. Úgy tűnt, mintha keresne valakit, de rengetegen keresgélték körülötte a családtagjaikat. Nem lógott ki a sorból. Erin és Livvy valószínűleg már elhagyták a pandákat, és minden bizonnyal éppen az ebéden gondolkoznak. A lány megnézte a térképet, amit a babakocsival együtt kapott. Először a majmoknál próbálkozott, utána a hüllőknél. Sietve haladt, ügyet sem vetve a különböző ösvényekre és látnivalókra. Tudta, hogy Erin bőre világos, pont, mint az apjának. Korábban posztolt néhány képet a leégéseiről, és nyavalygott párszor a szeplői miatt. Vélhetően kalapot visel, és könnyű, hosszú ujjú blúzt. A haja élénk színű lehet, és nagyjából a háta közepéig érhet. Biztosan elég feltűnő lesz. Alex a tömeget figyelte. Egy darabig követett egy babakocsis nőt, aki széles karimájú szalmakalap alá csavarta fel a haját, de aztán kiszállt a kocsiból a gyerek, hogy inkább mellette sétáljon. Kisfiú volt. Ezután észrevett valakit, aki az amazóniai kiállítás felé igyekezett. Hosszú, vörösarany fonott copf lógott ki egy kerek, fehér kalap alól. A nő pontosan olyan babakocsit tolt, mint Alex. Bézs színű öntött műanyagból készült, sötétzöld árnyékolóval. Ujjatlan trikót viselt, és a karja csupa szeplő volt. Alex a nyomába eredt. A nő nem haladt gyorsan, így nem kellett sok idő ahhoz, hogy Alex lehagyja. Lehajtotta a fejét, és miközben elment mellette, belenézett a babakocsiba.

A kislány elfordította az arcát, de a felhőszerű szőke haj stimmelt. És a kora is. Alex előbb ért a kiállításhoz, mint anya és lánya. A mosdók melletti kijelölt helyen állította le a babakocsit, majd észrevétlenül letörölte a fogantyúját a blúza szegélyével, mielőtt leemelte róla a hátizsákját. Ekkor már biztos volt benne, hogy a nő Erin, és mivel Erinnek is van babakocsija, az övére nem lesz szüksége. Megkereste őket az ösvényen. Éppen egy nagyobb csoport haladt el mellettük, két oldalról kerülték meg a párost. Alex ekkor már tisztán látta a nőt, aki egyértelműen Carston lánya volt. Erin megállt, hogy odanyújtson Oliviának egy csőrös poharat. Az ösvény egyre zsúfoltabb lett. A lány kiszemelt egy üres padot nagyjából három méterrel anya és lánya előtt. Egy újabb nagyobb csoport közelítette meg őket éppen. Ha ügyesen időzít, akkor a padnál Erin mellé kerülhet, miközben a csoport elhalad mellette. Céltudatosan elindult visszafelé, sötét szemüvegén át azt leste, hogy nem figyeli-e valaki. Az első csoport – egy hangos család több kisgyerekkel, szülőkkel és egy idősebb, tolószékes nővel – pár pillanatra magába olvasztotta. A második csoport csupa felnőttből állt – külföldi turistákra tippelt, többen övtáskát viseltek –, akik akkor érték utol Erint, amikor már majdnem a padnál járt. Alex szemben haladt a forgalommal, és szép lassan a célpontja elé került. Amikor Erin a pad mellé ért, Alex megfordult, és egy öregember mögött eljátszotta, hogy megbotlik. Előrenyúlt, és megkapaszkodott Erin babakocsit tartó kezében. A tenyerét összeszorítva egyetlen mozdulattal nyomta ki az összes folyadékot a gumitartályból. – Hé! – fordult meg Erin.

Alex lebukott, és elbújt a hozzá legközelebb álló látogató mögött. Erin szembetalálta magát a kopasz öregemberrel. – Elnézést – mondta a férfi bizonytalanul. Láthatóan nem értette, hogy keveredett bele ebbe az egészbe. Ellépett Alex mellől, megkerülte Erint. Alex figyelte, ahogy Erin pislog egyet, majd még egyet. A második pislogásnál mintha leragadt volna a szemhéja. Mielőtt összeesett volna, Alex előreugrott, és megragadta a derekát, majd a pad felé rántotta. Egyszerre huppantak le. Alex eleresztett egy enyhén hisztérikus nevetést. Remélhetőleg mindenki azt fogja hinni, hogy csak hülyéskednek. A kislány csendesen énekelgetett magában a babakocsiban. Észre sem vette, hogy megálltak. Alex lefejtette magáról Erint, és közelebb húzta a babakocsit, olyan szögben, hogy Olivia ne lássa az anyját. Erin elszunnyadt a padon, a feje a jobb vállára dőlt, a szája nyitva maradt. Egy harmadik csoport is elhaladt mellettük. Senki nem állt meg. Alex mélyen Erin arcába húzta a kalapot, hogy eltakarja élettelen arckifejezését. Kivette a parfümösüveget a hátizsákja oldalsó zsebéből. Benyúlt a babakocsi árnyékolója mellé, és két másodpercre lenyomta a szelepet. Az éneklés abbamaradt, és Alex érezte a babakocsi vázának rezzenését, ahogy a kislány feje hátrabukik a támlára. Amilyen feltűnésmentesen csak tudta, megveregette Erin vállát, majd felállt, és kinyújtózkodott. – Hozok valamit ebédre, te csak pihenj – mondta, miközben lesimította a parókát a kalapja alatt. A napszemüveg mögül körbepillantott, de senki nem figyelt rájuk. Megfogta a babakocsit, és a parkoló felé kezdte tolni. Eleinte kényelmesen lépkedett, az állatok ketrecei felé pillantgatva, mint a többi látogató. Amikor azonban kezdett eltávolodni a padtól, gyorsított a tempóján. Egy édesanya, akinek délután még dolga van.

A kasszák előtti mosdónál megállította a babakocsit, és a karjába kapta Oliviát. A kislány legalább tizennégy kilót nyomhatott, és ernyedt teste még ennél is nehezebbnek tűnt. Alex megpróbálta abba a pózba igazítani, amit más szülőknél is látott: a csípőjére ültette, kétoldalt a két lábával, a fejét pedig a vállára hajtotta. Nem sikerült tökéletesen, de indulnia kellett. Összeszorította a fogát, és amilyen gyorsan csak tudott, kisétált a kapun. Azt kívánta, bárcsak közelebb talált volna parkolóhelyet, de végül csuromvizesre izzadt pólóval odaért az autójához. Nem volt ideje gyerekülést szerezni. Lopva körülnézett, hogy nem figyeli-e valaki, de szerencsére teljesen egyedül voltak. Lefektette a gyereket a hátsó ülésre, és a derekára kötötte a biztonsági övet. Végül letakarta egy pokróccal, hogy senki ne lássa. Ismét körülnézett. Még mindig senki. Fecskendőt vett elő a hátizsákja belső zsebéből, és lehajolt, hogy beadja a szert az alvó gyereknek. Egy tizennégy-húsz kilós emberre számolta ki a dózist. Olivia ettől legalább két órán át aludni fog. Beindította a motort, és feltekerte a légkondicionálót. Úgy érezte, mintha csak most tudna ismét levegőt venni azóta, hogy belépett az állatkert kapuján. Az első fázis sikeresen lezárult. Erin nagyjából negyvenöt perc múlva felébred, és akkorra már biztosan a mentősök fognak foglalkozni vele. Amikor magához tér, kiadja a riasztást az eltűnt lánya után. Először az állatkertet fogják átkutatni, majd utána a rendőrséget is bevonják. Mire Erin rájön, hogy Oliviát elrabolták, Alex már olyan messze lesz, amennyire csak lehet. Nagyon remélte, hogy mire megérkeznek az új rejtekhelyükre, Val már elvégezte a feladatát. Azon fog múlni, hogy melyik tervet valósítják meg. Egyedül bemenni öngyilkosság lenne. De Danielt is magával vinni… az gyilkosság, öngyilkossággal súlyosbítva.

Talán Val túlzottan bízik a képességeiben. Lehet, hogy Daniel pont úgy fog kinézni, mint eddig… plusz egy paróka. Egyedül is képes lesz rá. Egyértelművé teszi, hogy mi fog történni Oliviával, ha nem éli túl az éjszakát. Ez kordában fogja tartani Carstont, nem igaz? Nem akart arra gondolni, hogy miféle sötét erőket fog a férfi mozgásba lendíteni. Hogy milyen csapdákat állít majd, miután visszakapja Oliviát. Amikor már nem kell tartania Alextől. Az épület közelébe érve felhívta Valt, és amikor behajtott a föld alatti parkolóházba, a lány már ott várta a liftek előtt egy zsúrkocsival. Pont úgy nézett ki, mint amit a szállodák használnak szobaszervizhez. Senki más nem tartózkodott a garázsban. Alex egyetlen kamerát sem látott, de a biztonság kedvéért a testével takarta a nyitott kocsiajtót. Egyikük sem mondott semmit. Alex a zsúrkocsi alsó szintjére emelte át az alvó gyereket, majd eligazgatta körülötte a takarót, hogy ne lehessen kivenni az alakját. A lift átlagosabb volt a Val lakásához vezetőnél. Csak egy egyszerű, ezüstszínű doboz. Idegesítette a gondolat, hogy ez a doboz mindjárt lelassít, és kinyílik az ajtaja, védtelenné téve őket. Val valószínűleg ugyanígy érzett, mert folyamatosan a tizenhatodik emelet gombján tartotta az ujját, mintha ezzel gyorsabb sebességre ösztökélhetné a liftet. Felfelé menet Alex alaposabban megvizsgálta Val arcát. Mintha kicsit… túl izgatott lenne. Alex csak remélni tudta, hogy nem bolondította meg a hatalom szele. A liftajtó egy üres előcsarnokba nyílt. Mutatós épületben voltak, kifinomult díszítések és márványpadlók között, de Val másik lakása után ez már közönségesnek tűnt.

Val végigtolta a kocsit a csarnokon, és intett Alexnek, hogy menjen előre. – A tizenhat-nulla-kilences, a végén. Nincs bezárva – mondta, és a hangjában megbúvó lelkesedéstől Alex ismét gyanakodni kezdett. Lehet, hogy Val meggondolta magát, és mégis vele tart a fő műsorszámra? Alex besietett a lakásba. Rengeteg mindent elő kellett még készítenie, méghozzá gyorsan. Éppen hogy csak végigszaladt a tekintete a szokványos amerikai konyhás nappalin, az elfüggönyözött ablakokon és a bézs színű árnyalatokon, mikor észrevett egy nyitott ajtót, mögötte egy fényesen megvilágított, franciaágyas szobával. Néhány sporttáskája is ott hevert a virágmintás ágyterítő mellett. Már félúton járt az ajtó felé, amikor észrevett valakit a félhomályos konyhában. Hátraugrott, és az ujjai ösztönösen a méreggyűrűire vándoroltak. – Nos? – kérdezte a magas férfi olcsó, fekete öltönyben, miközben megpróbálta elnyomni a mosolyát. – Mondtam neked – szólalt meg a lány mögött Val, és Alexnek oda sem kellett néznie, hogy kihallja a hangjából az önelégült vigyort. A sápadt bőrű és tejfelszőke férfi határozottan skandinávnak tűnt. Gondosan megnyírt szőke szakálla miatt egy egyetemi professzorra hasonlított. A szemöldöke olyan világos volt, hogy szinte nem is látszott, amitől teljesen megváltozott a tekintete és az arca. A haja a koponyája két oldalán egyenes volt, és rövid. A feje teteje sápadtan és kopaszon csillogott. Ettől optikailag megváltozott a fejformája, és tíz évvel idősebbnek tűnt. Vékony ezüstkeretes szemüveget viselt, és a legfeltűnőbb vonása a ragyogó, jégkék szeme volt, amit szinte hófehér szempillák kereteztek.

– Úgy nézel ki, mint a főgonosz valamelyik Bond-filmből – bukott ki Alex száján. – És az jó? – kérdezte Daniel elváltoztatott hangon. Most szaggatottabban beszélt, és kevésbé artikulált. Alexnek összeszorult a szíve, amikor közelebbről is megvizsgálta a változásokat. Ha valaki nem kifejezetten egy álcázott Danielt keres, akkor simán elsétál mellette az utcán. És még az is, aki őt keresi, csak a magassága miatt gyanakodna. Hirtelen felkavarodott a gyomra az elkeseredéstől. Most döbbent rá, hogy eddig titkon Val kudarcában reménykedett. – Val jó munkát végzett – mondta, majd ismét elindult. – Vigyük a helyére Oliviát. Einstein ott szimatolt a pokróccal letakart gyermek körül. Csendesen felnyüszített nyugtalanságában. – De elég jót? – erőltette a témát Daniel, miközben felvette a gyereket, és a mellkasához szorította. – Hadd gondolkozzak ezen egy kicsit – húzta az időt Alex. Daniel lefektette Oliviát az ágytakaróra, és kisimította a homlokából verejtékes tincseit. Gyorsan felállította az intravénás állványt, és felakasztotta rá a zacskókat. Az egyik átlátszó volt, a másik fehér és zavaros, a harmadik pedig nagyon kicsi, benne sötétzöld folyadékkal. Alex gyorsan behelyezte az intravénás katétert a rendelkezésére álló legvékonyabb tűvel, és megindította a folyadékokat. – Menj egy kicsit hátrébb – szólt rá Danielre. A Valtól kapott telefonnal – azt mondta, hogy az egyik barátja hagyta ott nála – készített pár fotót az alvó Oliviáról. Aztán végiglapozott rajtuk, és megkereste a legmegfelelőbbet. – Ez a rész tetszik nekem a legkevésbé – dünnyögte Daniel.

A lány felnézett, és meglátta fájdalmas arckifejezését. Furcsán hatott a megváltozott külsejével. – Reménykedjünk benne, hogy Carston is ezt fogja mondani. Daniel még jobban összeráncolta a homlokát. Alex megfogta a kezét, és kihúzta a szobából. – Mit művelt veled? – kérdezte tőle. Daniel bedugta két ujját a szájába, és egy kis műanyag tárgyat vett ki belőle. – Ettől egy kicsit nehezebben tudok beszélni. – Felsóhajtott, majd visszatette a műanyagot, amitől ismét kikerekedett az arca. Val a nappaliban várta őket, a tekintete még mindig csillogott a sikertől. – A gyerek nem fog felébredni, ugye? – kérdezte. – Nem. – Akkor jó. Fogalmam sincs, mit kell velük csinálni. Na de mi a véleményed? Teljesen átalakult, nem? Alex ismét Danielre nézett, és szomorúság költözött az arcára. A férfi hasa is megnőtt egy kicsit, ezt eddig észre sem vette. Olyan természetesnek tűnt az egész megjelenése. – Szóval szerinted nem elég jó? – kérdezte Daniel. – Elég jó – válaszolta helyette Val. – És ezt ő is tudja. Ezért komorodott el ennyire. Sokkal szívesebben tenné kockára az én életemet, mint a tiédet. Daniel válaszra várva pillantott Alexre. – Igaza van. Az élete kockáztatását leszámítva. Senkiét nem akarom kockára tenni. Val felhorkantott. Daniel elkapta Alex kezét. – Minden rendben lesz – dünnyögte. – Együtt meg tudjuk csinálni. A te terveid mindig működnek. Szó szerint követni fogom az utasításaidat, és túl fogjuk élni. Megígérem. Alex megpróbálta visszanyelni a könnyeit.

– Nem tudom, Daniel. Mi az istent csinálok egyáltalán? A férfi megcsókolta a feje búbját. – Hagyjátok már abba – szólt rájuk Val. – Féltékeny leszek tőletek, és az soha nem vezet jóra. Alex elhúzódott Danieltől, miközben leporolta a zakóját, nehogy a sminkje nyomot hagyjon rajta. – Látom, volt időtök mindent elhozni a raktárból, amire szükségem van. Ez a szerszámos láda tökéletes. – Több mint tökéletes – mondta Daniel. – Nézd csak meg az ötödik fiókját. A többit pont úgy pakoltam össze, ahogy kérted. Át akarod nézni, mielőtt betesszük az autóba? – Remek. Az ezüst szerszámos ládának kerekei és fogantyúi is voltak, mint egy gurulós bőröndnek, de a bőröndökkel ellentétben zárható fiókokat lehetett kihúzni belőle. A lány gyorsan ellenőrizte a felsőket, és a fecskendőkön lévő gyűrűk színe alapján azonosította a különböző szereket. A fecskendők ugyanazokon a gumitálcákon voltak, amelyeken általában tárolta őket. A következő fiókban a szikék és a borotvapengék kaptak helyet. Nem lesz szüksége ilyen sokra, csak az volt a lényeg, hogy a fiók telinek tűnjön. A következőben sóoldatos zacskók és gumicsövek sorakoztak a különböző méretű tűk és katéterek mellett. Ebben helyezkedtek el a sűrített gázos tartályok is, és a többi különböző vegyi anyag Kevin készleteiből. Az utolsó előtti fiók volt a legfontosabb. Ebben is egy tálcányi fecskendő feküdt – láthatóan üresek –, viszont a fiók vékonyabbnak tűnt a többinél. A lány kitapogatta az alját, a körmét bedugva kiemelte az álcázólapot, és benézett alá. – Remélem, Carston felkészült egy Oscar-díjas alakításra – dünnyögte magában.

Végignézte a legalsó és legmélyebb fiókot is, amelybe Daniel a feltűnőbb kellékeit rakta: a hegesztőpisztolyt, a drótvágókat és a fogókat több más szerszámmal együtt, amelyeket a férfi válogatott ki Kevin feneketlen bőségszarujából. Már csak egyetlen szükséges dolog maradt, egy apró drótszerkezet, amit az első látogatásuk alkalmával szedett össze a raktárból. Most kivette a hátizsákjából, és elrejtette az első fiók harmadik tálcájának az alján, egy fecskendő alatt. Olyasmiről volt szó, amit könnyedén elővehet majd. Alex felegyenesedett. – Tökéletes. Köszönöm. – Te – mutatott Val Danielre. – Menj a találkozási pontra. Téged pedig – lóbálta meg a mutatóujját Alex arca felé – rendbe szedlek, és indulás. Ketyeg az óra. – Fél perc, és ott leszek – ígérte Alex. Val a szemét forgatta. – Rendben, adjátok elő a kis búcsújeleneteteket. – Ezzel megfordult, és kisétált az ajtón. – Alex… – kezdte Daniel. – Várj. A lány megfogta a kezét, és kivezette a bejárati ajtón, miközben a másik kezével maga után húzta a szerszámos ládát. Daniel vállán már ott lógott az elsősegélytáska. Einstein megpróbálta követni őket, majd felnyüszített, amikor a lány az orrára csapta az ajtót. Odasétáltak a lifthez. Alex megnyomta a gombját. Amikor az ajtó kitárult, Daniel belépett, a lány pedig követte, egyik lábát a résbe rakva, hogy nyitva tartsa. Elengedte a szerszámos láda fogantyúját, és két tenyerébe vette Daniel arcát. – Figyelj – mondta halkan. – Az autó kesztyűtartójában van egy barna boríték. Két csomag igazolvány van benne: útlevelek, jogosítványok és egy köteg készpénz.

– Már nem hasonlítok Kevinre. – Tudom, de az emberek öregszenek, kopaszodnak. Eldobhatod a szemüveget, megborotválkozhatsz, és visszafestheted a hajad barnára. És ha rosszul sülnek el a dolgok, ezeket meg is kell majd tenned. Utána menj a repülőtérre, és szállj fel az első gépre, amelyik elhagyja ÉszakAmerikát, megértetted? – Nem foglak itt hagyni. – Amikor azt mondom, hogy rosszul sülnek el a dolgok, azt úgy értem, hogy már nem lesz kit megvárnod. Daniel aggódó arccal meredt rá. – Érted? – ismételte meg a lány még egyszer. A férfi habozott, majd bólintott. – Akkor jó – felelte Alex, jelezve, hogy ezzel lezártnak tekinti a vitát. Nem érezte ugyan a meggyőződést Daniel bólintása mögött, de nem ez volt a megfelelő pillanat a veszekedésre. – Ma maradj csendben – folytatta. – Ne beszélj senkivel, hacsak nem muszáj. Gondolkozz úgy, mint egy beosztott. Te csak azért vagy ott, hogy vezess és a csomagokat cipeld, érted? Ez nem több egy fizetett megbízásnál. Ami történik, az semmit nem jelent számodra. Bármit is látsz, az semmilyen hatást nem gyakorol rád. Nem lesznek érzelmi reakcióid. Megértetted? Daniel komoly arccal bólintott. – Igen. – Ha rosszul alakulnak a dolgok, az lesz a logikus, ha elmenekülsz. Ez az egész nem a te problémád. – Értem – helyeselt a férfi, de ezúttal kevésbé határozottan. – Tessék – rántotta le Alex az ujjáról az aranygyűrűt. Az volt a nagyobbik a kettő közül. Lefejtette magáról a férfi kezét, és az összes ujjára felpróbálta. Csakúgy, mint Kevinnek, neki is csak a kisujjára ment

fel, de legalább átcsúszott az összes ujjpercén. Remélhetőleg nem lesz túl feltűnő. – Nagyon vigyázz vele – folytatta Alex. – Ha használnod kell, csúsztasd el ezt a kis fedelet. Semmilyen körülmények között ne érj hozzá a tűhöz. Ha éppen nem használod, tartsd csukva. De, ha ki kell jutnod, és valaki az utadba áll, nem kell mást tenned, mint hozzáérintened a tűt a bőréhez. – Világos. Alex felnézett a ragyogóan kék szempárba, és Danielt kereste az álca mögött. Már nem tudott több tanácsot adni neki, az érzéseit pedig képtelen volt szavakba önteni. – Én… nem tudom, hogyan folytathatnám a régi életemet – próbálta meg mégis. – Már nem tudom, hogyan lennék képes rá nélküled. Az a kockázat, amit te jelentesz számomra, a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. A férfi elmosolyodott, bár a szeme komoly maradt. – Én is szeretlek – súgta válaszul. Alex megpróbált visszamosolyogni rá. Daniel a vállára tette a kezét, és hosszan megcsókolta. Utána ismét rámosolygott, egyszerre ismerősen és szörnyen idegenül. A lány hátralépett. – Mondtam neked, hogy ott leszek, ha erősítésre lesz szükséged – emlékeztette Daniel. A lift ajtaja becsukódott.

29. FEJEZET

Ezúttal nem használt parókát, csak gyorsan levágták a haját, hogy úgy nézzen ki, mintha lenne valami formája. Divatosan rövid lett. A színe középszőke volt, és olyan előnyösen keretezte az arcát, ahogy a korábbi frizurái soha. Már nem is emlékezett, hogy mikor állt ilyen jól a haja utoljára. – Most komolyan – mondta Alex. – Te sminkmesternek tanultál? Val olyan biztos kézzel vitte fel a szempillájára a festéket, mint egy sebész. – Nem. Soha nem voltam oda az iskoláért. Mindig is börtönnek tűnt… Nem akartam még jobban meghosszabbítani a letöltendő időt. Csak szeretek játszani a megjelenésemmel, minden hangulatomhoz megvan a megfelelő arcom. És nagyon sokat gyakorolok. – Tehetséges vagy. Ha valaha is megunod a főállásodat, hogy a világ legszebb nője legyél, nyithatsz egy szépségszalont. Val felvillantotta ragyogó fogait. – Soha nem hittem volna, hogy szeretnék egy barátnőt. De most elég jó ötletnek tűnik. – Részemről is. Csak kíváncsiságból kérdezem, és nem muszáj válaszolnod, de a Val a Valerie rövidítése? – Valentine. Vagy Valentina. A hangulatom és a körülmények függvényében. – Á – felelte Alex. – Ez jobban illik hozzád. – Ez a név én vagyok – nyugtázta Val. – Természetesen nem a születésemkor kaptam. – Ki használja azt, amit születésekor kapott? – dünnyögte Alex. Val bólogatott. – Ez így logikus. A szüleim nem is ismertek, amikor nevet választottak nekem. Persze hogy nem illett hozzám. – Ezen még soha nem gondolkoztam, de van benne valami. Az én anyám olyan nevet választott, ami egy sokkal… nőiesebb lányhoz illett volna.

– Az én szüleim minden jel szerint arra számítottak, hogy borzasztó unalmas leszek. De gyorsan eloszlattam ezt a félreértést. Alex nevetett. Mint az utóbbi időben olyan gyakran, a nevetésében most is ott csengett az alig leplezett pánik. Jólesett úgy beszélgetni, ahogy elképzelései szerint a normális emberek szoktak – és megfeledkezni arról, hogy talán ez az utolsó barátságos, hétköznapi társalgás az életében –, de képtelen volt kizárólag a kellemes dolgokra koncentrálni. Val megsimogatta a fejét. – Minden rendben lesz. – Nem kell úgy tenned, mintha bíznál a tervemben. Az a mi dolgunk, akik a tűzvonalban leszünk. – Nem rossz terv – biztosította Val. – Csak én nem szeretek kockázatot vállalni. Soha nem is szerettem. – Megvonta a vállát. – Ha bátor lennék, megtenném. – Nem volt szép tőlem, hogy erre kértelek. – De, az volt. Én tényleg… kedvelem Kevint. Csak nehezem tudom elhinni, hogy valóban az történik vele, amit mondasz. Ő olyan sebezhetetlen. Pont ezt találom benne vonzónak. Mint már említettem, én nem vagyok bátor, úgyhogy mindig is lenyűgöztek azok, akik viszont igen. Egy másik részem… Val felegyenesedett, és a kezében tartott kis szájfényes ecset megremegett. Az arca még mindig tökéletes volt, de újra egy baba arcára emlékeztette Alexet. Gyönyörű, de üres. – Val, jól vagy? A nő pislogott, és az arcába visszatért az élet. – Persze. – Miután elvégezted a feladatodat, elmész innen, ugye? – Mindenképpen. Rengeteg barátom van, akik meg fognak védeni. Talán meglátogatom Zhanget. Biztos vagyok benne, hogy még mindig ugyanolyan sótlan, de van egy gyönyörű lakása Pekingben.

– Peking jól hangzik. – Alex felsóhajtott. Ha túléli az estét, mindent meg fog tenni, hogy útlevelet szerezzen. Akár az összes megmaradt tartalékát feláldozza. Kevin kábítószerpénzét. Az amerikai kormány fennhatósága alól kikerülni szörnyen csábítóan hangzott. – Ha… – Bár az amikor jobban hangzana, gondolta Alex. – Ha napfelkeltéig nem hallasz felőlünk, akkor utazz el Zhanghez. Ha tudlak, mindenképpen felhívlak egy utcai telefonfülkéből. Val elmosolyodott. – Tudod a számom. – Összeszorította az ajkát. – Ismerek egy fickót… Talán tudok szerezni egy segítőkutya-mellényt. A gondolattól ráncok gyűltek Alex homlokára. Az új tervével, ezzel az öngyilkos tervvel egyszerűen semmi esélye nem volt arra, hogy Einsteint biztonságban tartsa. – Remek ötlet. Ettől jobban érzem magam. – Az arckifejezése egyáltalán nem tükrözte az optimizmust. Val kinyújtotta csupasz lábfejét, és megsimogatta vele Einstein hátát. Az állat farka minden lelkesedés nélkül koppant egyet a márványpadlón. – Oké – folytatta Val vidámabb hangon. – Kész vagy. Felkapok valamit magamra, és mehetünk. Miközben Val eltűnt a gardróbban, Alex megszemlélte az arcát. A nő ismét remek munkát végzett. Alex csinos volt, de nem feltűnő. Többékevésbé hitelesnek tűnt a szerepre. Persze sokkal kényelmesebben érezte volna magát smink nélkül, mert tapasztalatai szerint ebben a szakmában úgy szoktak megjelenni az emberek. Semmi magamutogatás, semmi hiúság. Letérdelt a földre, Einstein mellé. A kutya esdeklő tekintettel nézett rá. A lány megsimogatta az orrát, majd megvakargatta a fülét. – Mindent megteszek, amit tudok – ígérte. – Nem fogok nélküle visszajönni. Ha ezt most elcseszem, Val majd vigyáz rád. Minden rendben

lesz. Einstein tekintete változatlan maradt. Nem kellettek neki sem kifogások, sem vigaszdíjak. Ő csak némán könyörgött. – Igyekezni fogok – ígérte meg a lány. Az állat fülére hajtotta a homlokát, majd felsóhajtott, és talpra állt. Einstein a mancsára hajtotta a fejét, és hangosan szusszant egyet. – Val? – kiáltott fel Alex. – Két másodperc! – kiabált vissza Val. A hangja távolinak tűnt, mintha egy focipálya túlsó végéről szólna. Val becsukta a gardrób ajtaját, és felpillantott. Alexet megdöbbentette a változás. Bólintott. – Tökéletesen nézel ki – mondta. – Köszönöm – válaszolta Val. – A kémszakma bizonyos aspektusaiban elég jó vagyok. A szőke nő ruháját nem lehetett feltűnésmentesnek nevezni. Hosszú, leomló ruhát viselt, ami az állától a csuklójáig és a bokájáig eltakarta, mint egy szári. Az öltözet sálszerű darabokból állt, amelyek körbeomlottak körülötte, és elrejtették a teste körvonalait. Mintha nem is az utcára, hanem egy avantgárd divatbemutató kifutójára készülne. Hátulról csak a magassága látszott a nőből. Sűrű, sötét parókát viselt, amelyből dugóhúzó alakú tincsek álltak szerteszéjjel mindenfelé. Ez is feltűnő volt, viszont eltakarta a fejformáját és az arca egy részét is. A kezében tartott széles keretű napszemüveg szintén a minél alaposabb takarásról gondoskodott. – Mehetünk? – kérdezte. • • •

A lány egy parkolóóra mellett állította le Val ízléstelen zöld Jaguarját, egy nagy, kopott szürke irodaépület betontömbjével szemben. Val ragaszkodott a zöld kocsihoz – amit természetesen szintén az egyik rajongójától kapott ajándékba. Ezt az autót, magyarázta, nem sajnálná elsüllyeszteni egy tóban. Ebből a szögből Alex tisztán látta a föld alatti parkológarázs bejáratát. Kicsit szomorúnak tartotta, hogy Carston soha nem költözött jobb irodába. Talán tetszett neki a nyomasztó környezet. Esetleg úgy érezte, ez illik a munkájához, és szereti, ha a dolgok passzolnak egymáshoz. Az valószínűleg nem állt szándékában, hogy megkönnyítse Alex dolgát, de a lány örömére mégis ez lett az eredmény. Ő és Val több mint egy órán át ültek a Jaguarban. Val egyszer kiszállt, hogy aprót dobjon a parkolóórába. Nem beszélgettek. Alex gondolatai máshol jártak, megpróbálta megtalálni a terve gyenge pontjait, és ha lehetséges, egyben korrigálni is őket. Olyan sok mindent kellett a véletlenre bízniuk, a lány pedig gyűlölte a véletleneket. Val valószínűleg Pekingen gondolkozott. Remek búvóhely, a nő biztonságban lesz ott. Alex azt kívánta, bár ő és Daniel is felszállhatnának egy Pekingbe tartó repülőre most azonnal. Daniel minden bizonnyal szintén nem élvezte a várakozást. Most már a parkban lehet, ahol semmivel nem tudja elütni az idejét, amíg Alex meg nem érkezik, és fogalma sincs arról, hogy mi történik éppen. Neki legalább ott volt Val támogatásnak, bár pillanatnyilag egyikük sem bizonyult túl jó társaságnak. Végül valami mozgás támadt odalent, és Alex kihúzta magát. A garázs vörös-fehér csíkos rolója felemelkedett. Az előző két esetben csak szállítóautókról volt szó, de ezúttal egy sötét szedán állt ki a garázsból. Alex beindította a motort, és elindult. Valaki rádudált, de a lány nem törődött vele. Egy pillanatra sem vette le a szemét a járműről, ami ebből a

távolságból kifejezetten hasonlított Carston fekete BMW-jére. Nem sokkal múlt négy óra, még koránt sem jött el az ideje, hogy az állami köztisztviselők hazafelé induljanak. Ez volt az első nagy esélye. Amint Erin Carston-Boyd meggyőződött a lánya eltűnéséről, minden bizonnyal pánikszerűen hívta az apját. Ugye? Tisztában van azzal, hogy az apja fontos állami tisztséget tölt be. Nagy hatalmúnak és kompetensnek tartja. Biztosan nem akarja a rendőrségre bízni a gyermeke megtalálását. De mi tartott ennyi ideig? Amikor Alex utoljára ellenőrizni tudta, még nem érkezett be a hívás, és Carston az irodájában tartózkodott. Minden bizonnyal Kevin kihallgatását irányította. Alex arra tippelt, hogy a lányához siet. Ez tűnt az egyetlen logikus reakciónak. De mi van, ha Carstonnak más lehetőségei is vannak? Mi van, ha maga helyett egy különleges osztagot küldött? Ennyire hidegvérű lenne? Ha muszáj neki… akkor biztosan képes rá. De Deavers csak elboldogul a kihallgatással pár órán át egyedül is, nem? Alex vezetési stílusa inkább offenzív volt. A gázra taposva még a legnarancsabb sárgánál sem volt hajlandó megállni. Pontosan ismerte a két leggyorsabb útvonalat Carston irodájából az állatkertig, ahonnan Erin valószínűleg felhívta. Vajon egy rettegő anya hajlandó lenne elhagyni azt a helyet, ahol utoljára látta a gyermekét, amíg teljes bizonyosságot nem szerez arról, hogy a kislány nem ott bujkál valahol a környéken? Ha a hívás valamelyik rendőrőrsről érkezett, Carston teljesen változatos útvonalakat választhatott. Olyan sok minden múlik a véletlenen. A BMW azon az úton indult el, amit a lány is választott volna az állatkert felé. Carston furcsán vezetett. Alex óvatosan követte két autóval hátrébb. Nem akarta megijeszteni.

A kocsi stimmelt. A rendszámtáblák stimmeltek. És a sofőr tarkója is Carston kopaszodó fejének tűnt. Alex a szemét kereste a visszapillantóban, de a férfi láthatóan az útra összpontosított. A lány sávot váltott, hogy mellé kerüljön. Azt gondolta, illene nyugodtabbnak lennie a ténytől, hogy legalább ez a szakasz a terveinek megfelelően alakul. Ennek ellenére úgy érezte, mintha valaki éppen egy hatalmas lyukat fúrna a gyomra mélyén. Majdnem öklendezni kezdett, amikor bemanőverezett Carston autója mellé. Mert ha a tervnek ez a része sikerül, akkor a többit is végig kell csinálnia. Sárgára váltott előttük a lámpa. Néhányan áthajtottak rajta, de Carston lassítani kezdett. Túl messze volt ahhoz, hogy átjuthasson. Az előtte lévő autó is fékezett. Alex a vonalig is elmehetett volna a saját sávjában, de ehelyett megállt közvetlenül Carston mellett. Odaintegetett neki, az arcát egyenesen a férfi profilja felé fordítva. A mozdulata szándékosan eltúlzott volt, hogy Carston mindenképpen észrevegye a szeme sarkából. A férfi automatikusan odapillantott a mozgásra, de a gondolatai láthatóan messze jártak, a homloka aggodalmas ráncokba szaladt. Beletelt pár pillanatba, amíg ráébredt, hogy mit lát. A döbbenetnek abban a másodpercében, mielőtt még a gázra taposhatott volna, elővehetett volna egy pisztolyt, vagy felhívhatott volna valakit, a lány feltartotta a kezében lévő telefont az alvó kislány kinagyított képével. Amikor Carston fejében elkezdtek összeállni a dolgok, lefagyott az arca. A lány gyorsan kiugrott az autóból, és a BMW utasoldali ajtaja után nyúlt. Nem nézett vissza, amikor Val átült a kormány mögé, de hallotta becsukódni az ajtót. Az ujjait a BMW kilincsén tartva megvárta a zár kattanását. Beugrott a férfi mellé. Az egész szótlan kommunikációjuk nem

tartott tovább két másodpercnél. Talán a mögöttük lévő autókban ülők furcsállták a dolgot, de mire a következő lámpához érnek, valószínűleg meg is feledkeznek az egészről. – Fordulj balra – mondta a lány Carstonnak, miközben Val jobbra kanyarodott kelet felé. A Jaguar eltűnt a sarkon. A férfi gyorsan magához tért. Kirakta az indexet, és balra sorolt, majdnem beleszaladva a lámpán áthaladó furgonba. Alex kivette a telefonját a pohártartóból, kikapcsolta, és zsebre vágta. – Mit akarsz? – kérdezte Carston. A hangja higgadtan csengett, de a lány érezte benne az erőltetettséget. – Szükségem van a segítségedre. Eltelt néhány pillanat, mire Carston megemésztette a hallottakat. – A következő sarkon fordulj jobbra. A férfi engedelmeskedett. – Ki a társad? – Nem a te dolgod. Fizetek neki. – Azt hittem, most tényleg meghaltál. Alex nem válaszolt. – Mit csináltál Livvyvel? – Semmi maradandót. Egyelőre. – Csak hároméves. – Carston hangja rá nem jellemző módon megremegett. Alex döbbent arckifejezéssel a férfi felé fordult, de hiába, mert az egy pillanatra sem vette le a szemét az útról. – Tényleg? Mindezek után azt várod tőlem, hogy aggódjak a civil áldozatok miatt? – Nem csinált semmi rosszat. – És mit csinált az a három ártatlan ember Texasban, Carston? Hagyd – tette hozzá, amikor a férfi válaszra nyitotta a száját. – Csak költői kérdés volt.

– Mit akarsz tőlem? – Kevin Beachet. Újabb hosszú szünet következett, miközben Carston átértékelte a dolgokat a fejében. – A következő sarkon balra – utasította a lány. – Hogyan… – Carston megrázta a fejét. – Nem nálam van. Hanem a CIA-nál. – Tudom, kinél van. És tudom, hogy Deavers a te utasításaidat követi a kihallgatása során – blöffölt a lány. – A te specialistád intézi a dolgot. És biztos vagyok benne, hogy tudod, hol dolgoznak. Carston kifejezéstelen arccal meredt az útra. – Nem értem, mi történik – dünnyögte. – Akkor beszéljünk arról, amit értesz – felelte Alex komor hangon. – Biztosan emlékszel még arra a kis koktélra, amit Barnabyval hoztunk létre neked, és amit Határidőnek hívtak. Carston tésztaszerű bőrén lila foltok jelentek meg. A lány előrenyújtotta a telefonját, és a férfi tekintete ösztönösen odaugrott. A fénykép időközben visszaállt az eredeti méretére, és jól látszott rajta az unokája karjába vezetett intravénás cső. Ott volt a sóoldatos zacskó, a tápanyagos zacskó, alattuk pedig az a sokkal kisebb, sötétzöld tasak. Carston hosszan meredt a fotóra, majd a tekintete visszatért az útra. – Mennyi ideje van? – kérdezte összeszorított fogakkal. – Nagyvonalú voltam. Tizenkét órája. Ebből egy már eltelt. Ehhez a művelethez nem lehet szükség négy óránál többre. Utána Livvy épen és egészségesen visszakerül az anyjához, a haja szála sem fog görbülni. – Én pedig meghalok? – Őszintén szólva nincs túl nagy esélye, hogy bármelyikünk is sértetlenül jön ki a dologból. Nagyon sok múlik a színészi képességeiden,

Carston. De nagy szerencsédre mindketten tisztában vagyunk vele, mennyire meggyőzően tudsz szerepet játszani. – És mi történik, ha a saját hibádból halsz meg, nem pedig az enyémből? – Az nem lenne túl szerencsés Livvy számára. És az anyja számára sem, ha már itt tartunk. A dolgok haladnak a maguk útján. Ha fontos a családod, minden tőled telhetőt meg fogsz tenni azért, hogy élve kimenekíts onnan. – Szerintem blöffölsz. Te soha nem voltál ilyen hidegvérű. – Az irányelvek változnak. Az emberek változnak. Elmondjak neked egy titkot? Carston nem válaszolt, csak egyenesen meredt maga elé, megfeszített állkapoccsal. – Kevin Beach nem volt Texasban, amikor Deavers odaküldte a bérgyilkosait. Én viszont igen. – Hagyta ezt a három szót ott lebegni a levegőben, mielőtt folytatta. Nem csak Carstonnak voltak színészi képességei. – Már nem az az ember vagyok, akit ismertél, Carston. Meglepődnél, ha tudnád, mire vagyok képes. A következő lehetőségnél fordulj jobbra. – Nem tudom, mit akarsz elérni. – Akkor térjünk rá – válaszolta Alex. – Hol van Kevin? Carston nem habozott. – Egy létesítményben, a várostól nyugatra. Egy olyan épületben, ami régebben a CIA kihallgatóhelyisége volt, de már évek óta nem használják. Hivatalosan lakatlan. – Cím? Carston fejből elmondta. – Hogyan van bebiztosítva? A férfi ránézett, és a válasza előtt egy ideig csak méregette. – Erről nincsenek információim. De Deaverst ismerve a szükségesnél sokkal

jobban bebiztosította. Túlságosan is. Retteg Kevin Beachtől. Ezért találta ki az egész színjátékot a testvérével. A kockázat elkerülése végett, ahogy ő fogalmazott. – Carston keserű hangon nevetett fel, minden vidámság nélkül. – Ismeri az arcomat? A férfi meglepődött. – Be akarsz menni? – Fel fog ismerni engem? – követelt választ a lány. – Mennyit látott az aktámból? Megmutattad neki a felvételt a metróból? – Már az elején megegyeztünk vele abban, hogy a helyzetünket… elkülönítve tartjuk. Csak a legszükségesebb információkat adtuk át. Pár évvel ezelőtt még hozzáfért volna a régi beszervezési aktádhoz és a jelentéseidhez néhány kihallgatásról. Lehet, hogy azok még mindig nála vannak, de semmi frissebb. Abban a régi aktában csak egyetlen fénykép volt rólad, az anyád temetéséről. Akkor még fiatalabb voltál, a hajad hosszabb volt, és sötétebb… – Láthatóan a gondolataiba merült. – Deavers nem törődik a részletekkel. Kétlem, hogy képes lenne összekötni azzal a képpel. Már nem hasonlítasz a tizenkilenc éves Juliana Fortisra. A lány remélte, hogy igaza van. – Nem csak az én életem forog kockán – emlékeztette Carstont. – Tisztában vagyok vele. És… még így is ezt gondolom. De nem tudom, mit akarsz csinálni, ha bejutottál. – Bejutottunk, Carston. Bejutottunk. Valószínűleg azt fogjuk csinálni, hogy áldozatul esünk egy golyózápornak. – És Livvy fizeti meg az árát? Ezt nem tudom elfogadni – morogta a férfi. – Tényleg? Akkor adj több információt. A férfi mély levegőt vett. Kimerültnek tűnt.

– Mit szólnál a következőhöz? – kérdezte Alex. A megérzéseire hagyatkozott. Kihallotta Carston hangjából a dühöt, amikor egy bizonyos őt emlegetett a telefonban, és úgy gondolta, csak Deavers lehet az. Végtére is ő találta ki a csúfos kudarccal végződő tervet. – Helytálló lenne, ha azt mondanám, hogy nem vagy túlzottan elégedett Deavers teljesítményével, ahogy a közös kis akciótokat irányítja? Carston felmordult. – Nem értettetek egyet bizonyos döntésekben? – Így is lehet mondani. – Szerinted ő úgy gondolja, hogy bízol benne Kevin Beach kihallgatását illetően? – Ezen a ponton azt mondanám, hogy szerinte én abban sem bízom, hogy a sliccét képes rendesen felhúzni egyedül. – Mesélj a kihallgatási specialistádról. Carston savanyú képet vágott. – Nem az enyém. Deavers talpnyalója, és totál gyengeelméjű. Én megmondtam Deaversnek, hogy egy olyan ember, mint Beach, inkább meghal, minthogy bármit is elmondjon egy átlagos vallatónak. Megnyugodhatsz, ha emiatt aggódsz. Nem fogják tudni megtörni. Beach semmit nem mondott rólad, azt leszámítva, hogy megölt téged. És nem hinném, hogy ennek az állításának utánanéztek volna. Az igazat megvallva, még én is elhittem. A lány meglepődött. – Szóval nem találták meg az utódomat? Carston megrázta a fejét. – Én megpróbáltam. Erről nem hazudtam az elején… emlékszel még? A valódi tehetség ritka kincs. – Felsóhajtott. – Deavers már évek óta a markában tartja a részleget, azóta, hogy „elveszítettem egy veszélyforrást”. A CIA leállította a beszervezési folyamataimat, és a laboratóriumon kívül mindent bezáratott. A jelenlegi dolgainkat egy közepes képességű gyógyszerész is képes lenne előállítani.

– Megrázta a fejét. – Ezek úgy viselkednek, mintha nem miattuk váltál volna veszélyessé. – Még mindig el akarod játszani, hogy semmi szereped nem volt a döntésben? – Ha volt is, most megkaptam érte a büntetésemet – meredt maga elé Carston. – Deavers meglepődne, ha esetleg kiderül, hogy mindezek ellenére mégis szerveztél be és tanítasz ki embereket? Carston gyorsan kapcsolt. – Nagyjából fél másodpercre, utána egyszerűen csak dühös lenne. Ő száz százalékban támogatja a jelenlegi korlátozásokat, de tudja, hogy bennem egyre mélyebb kétségek vannak. Nem, nem lepődne meg túlzottan. – Neked nem tetszik, ahogy Pace intézi a dolgokat? Ő elég gyakorlatiasnak tűnik. Azt gondoltam volna, hogy jól megértitek egymást. – Szóval sikerült összeraknod. Sejtettem, hogy menni fog. De lefogadom, hogy soha nem is gyanakodtál volna, ha Pace nem reagálja túl a dolgot az elején. Engem a machiavellizmus nem zavar, az ostobaság viszont igen. Mindenki elkövet hibákat, de Pace-nek különös érzéke van hozzá, hogy az egyik hibáját egy még csúnyábbal tetézze. Majd egy harmadikkal. Neki köszönhetjük ezt az egészet. – Mit akarsz mondani, Carston? Hogy ugyanazon az oldalon állunk? Mint már említetted, mindenki követ el hibákat, de azért nem kéne megint a hiszékenységemre építened. – Nem várom el, hogy higgy nekem, de pontosan erről van szó. Én semmit nem nyerek ezzel az egésszel. Ha Pace sikerrel jár, Deavers csillaga felemelkedik. Ő lesz a CIA vezetője. Az én életművemet máris elkezdték lerombolni. Az én oldalam és a te oldalad közelebb áll egymáshoz, mint gondolnád.

– Ha boldoggá tesz, hogy ezt mondogathatod, csak hajrá! Ez már semmit nem változtat a terveimen. – Együtt megyünk be – gondolkodott hangosan a férfi. – Ez a terved. Te a titkos tanítványom leszel. Ragaszkodni fogok ahhoz, hogy átvedd Deavers mészárosának a helyét. Egészen idáig még működhet is a dolog. De nem tudom, utána mi lesz. A „mészáros” szót meghallva Alex megpróbálta elrejteni az aggodalmát. Annyi minden múlott Kevin állapotán. – Meglátjuk – mondta a lány érzelemmentes hangon. – Nem kell, hogy beavass. Elég, ha valóban van egy terved. Alex nem válaszolt. Nem érezte elég biztosnak a tervét. – Csak a kíváncsiság kedvéért – kezdte, és megpróbálta Carston figyelmét elterelni a bizonytalanságáról. – Mikor halt meg Dominic Haugen? – Két héttel a dzsammui laboratórium elpusztítása után. Alex bólintott. Pont, ahogy gyanította. Barnaby rájött valamire, és hozzákezdett az előkészületekhez. – Van egy ötletem – mondta Carston. – Ajánlom, hogy jó legyen. – Mit szólnál ahhoz, ha eljátszanánk, hogy megsérültél? Esetleg felkötnénk a karod? Volt egy kis afférunk Törökországban kilenc nappal ezelőtt, egy tizedes hasznos információkat ígért. Pont az a fajta ember, akit szívesen beszerveztem volna, de balul sültek el a dolgok. A tizedes nem élte túl az ellenséges erők kiszabadítási akcióját. Az információkat viszont mégis sikerült megszerezni az újonnan beszervezett és titokban tartott emberem által. Mert ő életben maradt. A lány rámeredt.

Carston megadóan felemelte a kezét. – Oké, nem kell rám hallgatnod. Csak egy ötlet volt. De Deavers ismeri a sztorit, így hihetőbbnek tűnne a megjelenésed. Kevésbé gyanúsnak. – Oké. Valahogy megoldom a sérüléseket – válaszolta Alex szárazon. • • • Többször átvették a történetet, mielőtt megérkeztek a találkozó helyszínére, és Carston részletesen leírta a kihallgatóhelyiséget is. Nem tűnt túl kellemes helynek, a lány egyre gyászosabbnak ítélte meg a túlélésük esélyeit. Carston bekanyarodott egy kis park melletti parkolóba, és az utasítások értelmében az egyetlen másik ott álló autó mellé manőverezte be a BMW-t. Annak ellenére, hogy Alex számított a magas, szőke férfira, aki ott várta őket a padon, amikor meglátta Danielt, összerezzent. Ez volt az első próba, és ha Daniel elhibázza, akkor le fogja fújni az egész akciót. Carston biztosan látta Daniel fotóit a hírekben, bármennyire is elkülönítve kezelték az ügyeiket Deaversszel. A lány a szeme sarkából figyelte a reakcióját. A férfi arca kifejezéstelen volt. – Ki ez? – kérdezte. – Az új asszisztensed. – Biztosan szükség van erre? – Állítsd le a motort. Daniel felállt, és megindult feléjük. Alex végig Carston arcát vizsgálta. – Nem fogok tudni minden másodpercben figyelni rád, Carston – mondta mézédes hangon. – Nyisd ki a csomagtartót. Némán várakoztak, amíg Daniel átpakolta a kellékeket a szedán hátuljából a BMW rakterébe. Amikor végzett, megállt az ajtó mellett. – Szállj ki – mondta Alex.

Carston lassan kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Amikor Alex is követte a példáját, meglátta, hogyan méregeti Danielt. Megkísérelte ő maga is külső szemlélőként nézni. Egy nagydarab férfit látott, aki a szemüvege és a pocakja ellenére is olyannak tűnt, mint aki képes megvédeni magát. Az adott körülmények között érthetőnek tűnt Carston óvatossága és félelme, bár ez utóbbit jól titkolta. Daniel tartotta magát a megbeszéltekhez, és nem szólt egy szót sem. Csak egy pillanatra nézett Alex szemébe, és az arckifejezése akkor is semleges maradt. Az állát előreszegte, pontosan úgy, mint amikor ráijesztett a részeg srácokra az oklahomai benzinkúton. Ettől veszélyesebbnek tűnt, de így Kevinre is jobban hasonlított. Vajon Carston látta Kevin fotóit? Daniel továbbra is ott állt a kocsiajtó mellett, a karját leeresztve, ugrásra készen. – Kezeket a tetőre! – utasította Alex Carstont. – Ne mozdulj, amíg vissza nem érek. Carston engedelmeskedett. Lehajtotta a fejét, és Alex látta, hogy Danielt méregeti a tükröződő ablakban. Felismerésnek nyoma sem látszott a szemében, de a lány nem tudhatta biztosan, hogy nem csak nagyon jó színész-e. – Ő Mr. Thomas – mondta Carstonnak. – Ha megpróbálsz kiadni, megszökni vagy bántani engem, két másodpercen belül meghalsz. Carston halántékán izzadságcsepp jelent meg. Ha ezt is csak megjátssza, akkor le a kalappal előtte. – Semmit nem tennék, amivel veszélybe sodornám Livvyt! – csattant fel. – Akkor jó. Mindjárt jövök. Csinálok magamnak pár sérülést. Amikor a sérülés szót kimondta, Daniel tekintete felé villant, de utána rögtön visszavándorolt Carstonra.

A lány holmijai szép rendben sorakoztak a BMW csomagtartójában. Alex kicipzározta az elsősegélytáskát, és gyorsan belekotort, amíg meg nem találta, amire szüksége volt, majd levágott egy kis darab gézt és ragtapaszt. A nyilvános mosdó közvetlenül a kis játszótér túloldalán helyezkedett el. A lány besietett, és felkapcsolta a villanyt. Odabent nem volt mosdópult, és valószínűleg napok, talán hetek óta nem takaríthattak, úgyhogy a táskáját a vállán tartotta. A mocskos szappanporral levakarta magáról Val mesterművét. A smink amúgy sem illett a szerepéhez, a hamis bőrdarab pedig azonnal gyanút keltett volna bárkiben, aki alaposabban megnézi magának. Örömmel konstatálta, hogy még mindig monoklis a szeme, és hogy az arcán továbbra is ott sárgállik a véraláfutás. Törölközőt sem talált, csak egy elromlott kézszárítót. A pólójával megtörölte az arcát, majd az állára és a fülére ragasztotta a gézt, rászánva az időt, hogy rendesen megcsinálja, és úgy nézzen ki, mintha egy igazi orvos műve lenne. A fekete pólója és a vastag macskanadrágja megfelelő volt – a kényelmes ruhák illettek a szakmájához, és a csomagtartóban lévő laboratóriumi köpeny biztosítani fogja neki a szükséges megjelenést. Miközben az egyre nagyobb sötétben visszasétált az autóhoz, hallotta, ahogy Carston megpróbálja szóra bírni Danielt, de ő még mindig szorosan összezárt szájjal bámulta a férfit. Alex előhalászta a laboratóriumi köpenyét a csomagtartóból, és felvette, majd végighúzta a tenyerét az elülső részén, hogy lesimítsa a hajtásvonalakat. Amikor úgy érezte, hogy most már megfelel, lecsukta a csomagtartót, és kinyitotta a hátsó ajtót. – Lazíts, Lowell – mondta Carstonnak. – Te hátul fogsz utazni. Mr. Thomas vezet. A férfi óvatosan felegyenesedett.

– Hallgatag egy fickó – jegyezte meg, miközben bebújt a nyitott ajtón. – Nem azért van itt, hogy szórakoztasson, hanem azért, hogy figyeljen rád. – Alex bemászott a másik oldalon. Carston rámeredt. – Az arcod… nagyon valósághű, Jules. Kifinomult sérülések. Mintha nem is smink lenne. – Sok új képességem van. A nevem Dr. Jordan Reid. Kérlek, navigáld el Mr. Thomast az úti célunkhoz. Amikor öt percre leszünk tőle, visszakapod a telefonodat. A tekintete találkozott Danielével a tükörben. A férfi alig észrevehetően megrázta a fejét. Eszerint Carston nem mondott és nem tett semmit, ami arra utalt volna, hogy felismerte őt, amíg kettesben voltak. Daniel elindította a motort. Carston megadta neki a címet, és röviden elmagyarázta az utat. Daniel bólintott. Carston ekkor Alex felé fordult, és megkérdezte: – Feltételezem, Livvy mellett is van valaki, ugye? – Soha nem szabad semmit sem feltételezni, ezt te is tudod. – Ha mindent megteszek, Jules, ha minden tőlem telhetőt… – kezdte Carston. Hirtelen rekedtessé vált a hangja. – Kérlek. Könyörgök, engedd el Livvyt. Szólj oda telefonon, vagy tedd meg, amit meg kell ezért tenned. Még akkor is… akkor is, ha te nem kerülsz ki onnan. Tudom, hogy minden okod megvan arra, hogy fájdalmat okozz nekem, de kérlek, a kicsit ne bántsd. – A végén már csak suttogott. A lány biztos volt benne, hogy ha soha máskor nem is, most a szívéből beszél. – Ha nem jutok ki, nem tehetek érte semmit. Sajnálom, Carston, és azt kívánom, bárcsak másképpen is intézhettem volna a dolgokat. De nem maradt sem időm, sem erőforrásom. A férfi görcsösen egymásba kulcsolta a két kezét az ölében, és rámeredt. – Nagyon remélem, hogy tudod, mit csinálsz.

A lány nem válaszolt. Carston valószínűleg kitalálta, hogy ez mit jelent. – Ha elbukunk – folytatta erősebb hangon –, legalább azt a rohadék Deaverst is rántsuk magunkkal. Megtennéd ezt nekem? – Rajta leszek. • • • – Most vagyunk nagyjából öt percre. – Rendben. Itt van. Alex átnyújtotta Carstonnak a telefonját. A férfi bekapcsolta, majd rövid várakozás után kiválasztott egy számot a címjegyzékéből. A telefon kétszer kicsengett az autó kihangosítóján keresztül. – Miért zavarsz? – vette fel egy férfi. Lehalkította a hangját, szinte suttogott, de a mély baritonja ingerültnek tűnt. Carston is ingerült volt. – Gondolom, nem jutottatok semmire. – Erre most nincs időm. – Egyikünknek sincs ideje – csattant fel Carston. – Elég volt. Két perc múlva ott leszek a kapunál. Gondoskodj róla, hogy már várjanak. Az asszisztenseimet is. – Mi a… – kezdte Deavers, de Carston bontotta a vonalat. – Harcias – jegyezte meg Alex. – Mi ilyen hangnemben szoktunk beszélni egymással. – Remélem is. – Megteszem, ami tőlem telik, Jules. Ha nem Livvy életéről lenne szó, talán még élvezném is. Annyira elegem van abból az öntelt idiótából. Az épület, ahol megálltak, teljesen elhagyatottnak tűnt volna, ha nem parkol két autó a bejárata mellett. A kis parkolót meredek mesterséges dombok védték három oldalról, a negyediken pedig a betonlétesítmény állt. Több mérföldnyi raktárépület és lakótelepre emlékeztető építmény

között rejtették el, melyek mindegyike valószínűleg a kormány különböző ügynökségeinek a birtokában volt. Az épületek üresnek tűntek. Csakúgy, mint a közöttük kanyargó utak labirintusa. Ide senki nem tévedhet be véletlenül. Szerencsére Carston velük volt, és odavezette őket a megfelelő helyre. Alex reménykedett, hogy Daniel megjegyezte az utat. Ő is megpróbált figyelni, de ő a visszaúton valószínűleg már nem lesz ott. Az apró, elsötétített ablakokon semennyi fény nem szűrődött ki. Carston kiszállt, és megkerülte az autót, hogy kinyissa Alexnek az ajtót. Máris felvette a szerepét. A lány elmosolyodott, és felidézte, milyen volt, amikor még ő volt a szakember. Ma este is ezt a szerepet kell eljátszania. Kénytelen lesz beleélni magát. Daniel kihúzta az acél szerszámos ládát a csomagtartóból, és odavitte neki. Valaki minden bizonnyal máris figyelte őket, bár a lány nem látta a rejtett kamerákat. – Azzal csak óvatosan – mondta szigorú hangon, és megfogta a doboz fogantyúját. Megigazította a bal mandzsettáját, és lesepert egy nem létező porszemet a köpenye ujjáról. Daniel közvetlenül Carston jobb válla mögé állt. A lány észrevette az aranygyűrűt a kisujján. Nem illett teljesen a képbe, de minden egyéb igen. Daniel fekete öltönye még a sötétben is pont megfelelőnek tűnt. Konzervatívnak és nem túl drágának. Az ország összes FBI-ügynöke pontosan ilyet tartott a szekrényében. Jelvényt ugyan nem tudott volna felmutatni, de egy olyan embertől, aki ennek a részlegnek dolgozik, nem is várják el, hogy igazolványokat tartson magánál. Ezekre a szervezetekre nem jellemzők az igazolványok. Alex kihúzta magát, és szembenézett a sötét épülettel, miközben megpróbálta feldolgozni a tényt, hogy valószínűleg soha többé nem fogja látni ezt a visszataszító parkolót.

30. FEJEZET – Erre, Dr. Reid – mondta Carston, majd egy jelöletlen szürke ajtóhoz vezette őket. Daniel szorosan a sarkában maradt, háttal Alexnek. A lány energikus léptekkel követte őket, rövidebb lábai ellenére is igyekezett lépést tartani velük. Carston nem kopogott, egyszerűen megállt közvetlenül az ajtó előtt. Várakozóan, mintha már megnyomta volna a csengőt. Az ajtó kinyílt. A mögötte álló férfi majdnem ugyanolyan öltönyt viselt, mint Daniel, bár az övé annyira új volt, hogy még csillogott. Alacsonyabb és szélesebb vállú volt. A bal hónalja alatt jól kivehető dudor látszott. – Uram! – tisztelgett Carstonnak. A haját rövidre nyírták, és egészében olyan benyomást keltett, mintha kényelmesebben érezné magát egyenruhában. De a megjelenése is része volt az álcázásnak. Az egyenruhások valószínűleg az alagsorban tartózkodnak. – Pihenj. Deavershez jöttem. – Igenis, uram. Már tájékoztatott arról, hogy mindjárt megérkezik. Erre. A katona megfordult, és befelé indult. A lány egy egyszerűen berendezett irodába követte Danielt. Szürke szőnyeg, néhány szűk munkaállomás, pár kényelmetlennek tűnő szék. Az ajtó baljós kattanással csukódott be mögöttük. Minden bizonnyal még mindig figyelték őket, Alex nem engedhette meg magának, hogy hátranézzen, és megvizsgálja a zárat. Csak remélni merte, hogy inkább arra szolgált, hogy kint tartsa az embereket, ne pedig bent. A vezetőjük éles kanyart vett egy félhomályos folyosón. Elsötétített, nyitott ajtajú szobák előtt vezette őket végig, majd megállt. Egy ajtót láttak TAKARÍTÓFELSZERELÉSEK felirattal. A férfi a bal ingujjából spirál

alakú drótot vett elő egy kulccsal. Kinyitotta az ajtót, és bevezette őket rajta. A szobát csak halványan világította meg egy Vészkijárat felirat a túlsó ajtó felett. A falak mellett felmosórongyok és vödrök sorakoztak, feltételezhetően csak a látszat kedvéért. A katona kinyitotta a vészkijáratot, amely mögött jellegtelen fémdoboz állt. Egy lift. Csatlakoztak a liftben álló katonához. Amikor a lány megfordult, hogy szembenézzen az ajtóval, látta, hogy csak két gomb van rajta. A férfi megnyomta az alsót, és azonnal elindultak lefelé. Alex legalább háromemeletnyi mélységre tippelt, és elég nyugtalanítónak találta a dolgot. Bár ezt az épületet nem olyan kihallgatásokra használták, mint amilyeneket ő vezetett le, itt is biztosan az eszköztár része volt, hogy az alany megriadjon és elszigetelve érezze magát. A dolog működött. Benne is megjelent mindkét érzés. A lift váratlanul megállt, és kinyíló ajtaja mögött élénken megvilágított előszoba tárult fel. Úgy nézett ki, mint egy repülőtéri biztonsági ellenőrző pont, csak sokkal kevésbé zsúfolt és színes. Ketten várták őket sötétkék katonai egyenruhában, fémkeresővel. Egy rövid pult mellett álltak, ahol kis műanyag tálcák feküdtek az övcsatoknak és slusszkulcsoknak. Alex az egyenruhájuk alapján azt feltételezte, hogy ezek Pace emberei. Ennek a helyiségnek a biztonsági kameráit feltűnően helyezték el. Carston türelmetlenül és magabiztosan előrelépett. A tálcára tette a telefonját és egy maréknyi aprót, majd áthaladt a fémkereten. Daniel sietve követte, miután egy másik tálcába helyezte a slusszkulcsát, majd megfogta Carston holmiját, és átnyújtotta neki, mielőtt a saját kulcsával foglalkozott volna. Alex a fémdetektor mellé húzta az acélládát.

– Attól tartok, ezt kézzel kell átkutatniuk – mondta, miközben átsétált a kapun. – Rengeteg fémeszközöm van. Kérem, legyenek óvatosak, vannak köztük törékenyek is. Nagyon érzékeny holmik. A katonák bizonytalanul pillantottak egymásra. Alex összevert arcára néztek, majd a ládára. A magasabbik letérdelt, hogy kinyissa a legfelső rekeszt, míg a másik Alex arcára meredt. – Kérem, legyenek óvatosak – ismételte meg a lány. – Azok a fecskendők nagyon törékenyek. A katona felemelte a felső tálca fecskendőt, egy ugyanolyat talált alatta, majd óvatosan visszatette, és meg sem nézte a két alsó tálcát. Kinyitotta a második fiókot is, és azonnal a társára pillantott. Utána Carstonra. – Uram, ezen a ponton túl nem szabad fegyvereket bevinni. – A szikéimre természetesen szükségem van – mondta Alex megjátszott ingerültséggel. – Nem társasjátékozni jöttem. A katonák ismét ránéztek, és lassú felismerés költözött a szemükbe. Igen, akarta mondani a lány. Én az a fajta vendég vagyok. Sikerült kiolvasniuk az üzenetet az arckifejezéséből. A magasabbik felállt. – Erre engedélyt kell kérnünk. – Sarkon fordult, és kivonult a mögöttük lévő fémajtón. Carston ingerülten felsóhajtott, majd a mellkasán összefonta a karját. Daniel mozdulatlanul és kifejezéstelen arccal állt Carston jobb válla mögött. Ügyesen csinálta. Eddig senki nem foglalkozott vele. A katonák szemében ő csak egy névtelen táskahordozó volt. Val nem tévedett. Ő tényleg nagyobb feltűnést keltett volna. Pár perc múlva ismét kinyíltak az ajtók. A magas katona két másik férfival a nyomában tért vissza.

Deaverst könnyű volt felismerni. A hangja alapján Alex alacsonyabb és soványabb emberre számított, de úgy mozgott, mint egy született vezető. Nem figyelte, merre mennek a többiek, de elvárta, hogy ne kerüljenek az útjába. Jól szabott fekete öltönyt viselt, amely a stílusát és az árát tekintve több kategóriával Danielé és az őröké felett helyezkedett el. A haja acélszürke volt, de még mindig sűrű. A mögötte sétáló férfi a megjelenése alapján a vallatónak tűnt. Gyűrött pólót és kórházi jellegű fekete nadrágot viselt. Csapzott barna haja zsíros és kócos, véreres szeme alatt hatalmas táskák éktelenkedtek. Bár egyértelműen hosszú napja lehetett, a szemében tűz gyúlt, amikor észrevette a lány laboratóriumi köpenyét, majd a szerszámos ládát a nyitott fiókkal. – Ez meg mi az isten, Carston? – háborodott fel. Carston és Deavers ügyet sem vetettek rá. Egymással néztek farkasszemet. – Mit képzel magáról? – kérdezte Deavers rezzenéstelen hangon. – Nem fogom hagyni, hogy ez a pancser megölje a célszemélyt, ha van más lehetőségem is. Deavers csak ekkor nézte meg magának rendesen a lányt. Alex igyekezett higgadtságot sugározni, de zakatolt a szíve, miközben a férfi végigmérte őt, és a tekintete elidőzött a megviselt arcán. Deavers ezután visszafordult Carstonhoz. – Honnan kapta elő hirtelen ezt a másik lehetőséget? Legalább nem ismerte fel azonnal. Danielre pedig rá sem nézett. A két férfi között szinte pattogtak az ellenségesség szikrái. – Dolgozni kezdtem néhány alternatív megoldáson a program megmentése végett. Ez az illető már bebizonyította, hogy több mint alkalmas a feladatra.

– Igen? Hol? Carston felszegte az állát. – Uluderében. Ettől a szótól mintha megtört volna a feszültség. Deavers önkéntelenül is hátralépett, és idegesen fújtatott egyet. Ismét végignézett Alex sérülésein, majd az ellenfelére pillantott. – Tudhattam volna, hogy valami bűzlik Törökországban. Carston, erre nem kapott felhatalmazást. – Pillanatnyilag meg vagyok fosztva az erőforrásoktól. Csak annyi volt a célom, hogy nyújtani tudjak valamit. Deavers összeszorította az ajkát, és ismét a lányra nézett. – Ügyes? – Majd meglátja – ígérte Carston. – De éppen egy kritikus szakaszba értem – tiltakozott a vallató. – Nem vonhatnak ki a dologból pont most! Carston lesújtó pillantást vetett rá. – Fogja be, Lindauer. Ez a feladat meghaladja az erejét. – Rendben – felelte Deavers savanyúan. – Lássuk, hogy ez a másik lehetőség meg tudja-e szerezni azt, amire szükségünk van. • • • A szoba pont olyan volt, amilyennek Carston leírta. Egyszerű betonfalak, egyszerű betonpadló. Egy ajtó, egy magas detektívtükör a szoba és a megfigyelőhelyiség között, egy kerek reflektor a mennyezeten. Valamikor régen egy íróasztal, két szék és egy fényes asztali lámpa lehetett ebben a szobában. Az alanyokat akkoriban valószínűleg itt faggatták, ijesztgették, fenyegették és zsarolták, de ennél többet nem tettek velük. Az íróasztal helyén most egy műtőasztal állt. Mintha egy első világháborús filmből került volna oda. Egyetlen egybeöntött, párnázatlan

acélszerkezet volt kerekekkel. A sarokban összecsukható szék árválkodott. Ez a létesítmény messze nem volt olyan professzionális, mint a részleg vallatóhelyisége, viszont ez a vallatás minden bizonnyal még a kormányügynökségek legtitkosabb műveleteinek a jegyzőkönyvébe sem került be. A lány igyekezett elnyomni a személyes érzelmeit, és nagyon remélte, hogy Daniel is rendelkezik a szükséges önuralommal. Daniel is követte Carstont és a többieket a megfigyelőhelyiségbe, és a lány innentől fogva nem láthatta őt a tükör mögött. Amíg szét nem váltak, sem Deavers, sem a többiek nem nézték meg alaposabban a névtelen segítő arcát. Kevin az asztalon feküdt az egyetlen fényforrás alatt, az asztalhoz kötött kézzel és lábbal. Meztelen volt, a teste nedvesen csillogott a verejtéktől és a vértől. Hosszúkás, felhólyagzott égési sebek sorakoztak a mellkasán. A bordáin vékony vágások húzódtak, amelyeknek a széle kifehéredett – valószínűleg a savtól. Mindkét talpát hólyagok borították. Lindauer savat önthetett a sebekbe. Már a nagylábujja csonkja melletti lábujja is hiányzott. Lindauer eszközei ott hevertek a padlón, a vértől és az ujjlenyomataitól mocskosan. A lány tudta, hogy egy lábujjnak is lennie kell köztük, de első pillantásra nem találta meg. Alex tiszta, klinikai látványra számított, olyasmire, amihez szokott. Ez viszont durva hentesmunka volt. Kevin magánál volt. Őt figyelte szigorúan kontrollált arckifejezéssel, ahogy besétált a vallató mögött. Alex lehajolt a szerszámos ládához, és Lindauer hanyagságát kigúnyolandó, túljátszott precizitással pakolt ki belőle néhány tálcányi injekciós fecskendőt.

– Ez meg mi? – kérdezte Kevin rekedtesen. A lány automatikusan odapillantott, de látta, hogy a férfi a tükörhöz beszél, nem pedig hozzá. – Azt hiszitek, hogy egy kislány képes lesz megtörni? Én azt hittem, hogy ez a gyakornok volt a mélypont. Most komolyan, ti mindig képesek vagytok még mélyebbre süllyedni. Lindauer, aki ragaszkodott hozzá, hogy a helyiségben tartózkodhasson, dühösen az asztal fölé hajolt. Bedugta az ujját az egyik vágott sebbe Kevin mellkasán, aki felmordult, és megfeszítette az állát. – Ne aggódjon, Mr. Beach. Ez a kislány csak egy kis kellemes kikapcsolódást jelent majd magának. Szedje össze az erejét. Nemsokára visszajövök, és folytatjuk az élvezetes beszélgetéseinket. – Elég volt, doktor! – csattant fel Alex. – Csak abba mentem bele, hogy megfigyelőként itt maradhasson, de most legyen szíves, és hagyja békén a páciensemet. Lindauer a tükörre pillantott, mintha támogatást várna. Amikor csak hallgatást kapott válaszul, sértett arcot vágott, és leült az egyetlen székre. Ott mintha némileg magába roskadt volna, vagy a kimerültségtől, vagy szégyenében. Alex hátat fordított neki, és felhúzott egy pár kék gumikesztyűt. A jobb tenyerébe rejtett kis fémkulcs eközben láthatatlan maradt. Odalépett az asztal mellé, és finnyásan odébb rugdosta Lindauer eszközeit. – Helló, Mr. Beach. Hogy érzi magát? – Még kibírok pár menetet, aranyoskám. Mintha valaki már elszórakozott volna magával. Remélem, élvezte a dolgot. Miközben a szavakat köpködte, a lány megvizsgálta: a szemébe világított egy zseblámpával, és felmérte a karján a vénák állapotát.

– Úgy látom, egy kicsit ki van száradva – nyugtázta. Egyenesen a tükörre nézett, miközben jobb kezét az asztalra helyezte, továbbra is eltakarva a kis kulcsot a tenyerével. – Azt hittem, már fel lesz állítva az intravénás adagoló. Nem kaphatnék egy állványt? Sóoldat és tű nálam is van. – Sejtettem, hogy maga felállítva szereti a dolgokat – jegyezte meg vigyorogva Kevin. – Az ilyesmire semmi szükség, Mr. Beach. Most, hogy megérkeztem, sokkal kulturáltabban fog folytatódni a dolog. Az elnézését kérem a jelenlegi állapotokért. Ez az egész elég amatőr hozzáállásra vall – mondta megvetően, metsző oldalpillantást vetve Lindauerre. A férfi lesütötte a szemét. – Drágám, ha most az a terv, hogy a jó zsarut játssza, akkor rossz hírem van. Nem az esetem. – Biztosíthatom, Mr. Beach, hogy én nem vagyok jó zsaru. Szakember vagyok, és már most figyelmeztetem, hogy én nem fogok magával olyan ostoba játékokat játszani, mint ez a… vallató. – Egyértelműen érezhető volt a hangsúlyából, hogy szívesebben használt volna kevésbé hízelgő szót. – Nem vesztegetjük tovább az időt, rögtön a lényegre térünk. – Igen, drága, térjünk a lényegre, pontosan erről beszéltem én is. – Kevin igyekezett hangosan és lekezelően beszélni, de a lány látta, hogy ez mekkora erőfeszítésébe kerül. Kinyílt mögötte az ajtó. Egy magas katona intravénás állványt hozott be. Alex eddig csak négy embert látott Deaversen és Lindaueren kívül, de valószínűleg többen is voltak a tükör mögött. – Remélem, táncolni fog nekem körülötte – dünnyögte Kevin. A lány hidegen meredt rá. – Most csak egy kis ízelítőt adok a ma estéből – mondta neki, miközben megkerülte az asztalt. Kevin feje mellé tette a

fecskendőt, majd felakasztotta a sóoldatot és a csöveket. Az ajtó becsukódott, de a lány nem vette le a szemét Kevinről. Ismét megvizsgálta az ereit, majd a bal karjához lépett. A férfi nem tanúsított ellenállást. Miközben óvatosan behelyezte a tűt, megpróbálta megtalálni a kulcsot, amit átadott neki, de az eltűnt szem elől. Felkapta a padlón látott legnagyobb pengét, és letette Kevin bal karja mellé. – Tudja, nekem nincs szükségem ilyen kezdetleges fegyverekre, sokkal jobb eszközeim vannak. Mindig is tisztességesebbnek tartottam tájékoztatni a pácienseimet arról, hogy mi fog velük történni, mielőtt a teljes fegyverzetemmel nekik esem. Nyugodtan mondja majd el a véleményét. – Az a véleményem, te… – Kevinből dőlni kezdett a káromkodás, és ezúttal minden addigi verbális kreativitását felülmúlta. Rendkívüli tehetség, gondolta Alex. – Komolyan értékelem a bátorságát – mondta neki a lány, miután befejezte. Az intravénás adagolóhoz tartotta a tű hegyét. – De szeretném tájékoztatni, hogy csak az energiáját elpazarolja. Vége a játszadozásnak. Ezzel beszúrta a tűt a műanyagba, és belenyomta a tartalmát. A reakció szinte azonnali volt. Hallotta Kevin légzését felgyorsulni, majd a férfi üvölteni kezdett. Lindauer felkapta a fejét. Neki minden erőfeszítése ellenére sem sikerült semmi ehhez hasonlót kiváltania az alanyból. Alex mozgást hallott az üveg mögül, ahogy a megfigyelők közelebb húzódtak. Mintha ki tudott volna venni egy meglepettebb hangot is, és ennek nagyon örült. Bár őszintén szólva nem az övé volt az érdem, hanem Kevin színészi képességeié. Tudta, hogy a férfi mit érezhet most, miközben erő száguld végig az ereiben, és minden fájdalma megszűnik. Több mint a dupláját adta be neki a Túlélésből ahhoz képest, amit önmagán valaha is használt, tekintettel a nagyobb súlyára és az állapotára. Kevin üvöltése elemi erejű, szinte

diadalittas volt. A lány abban reménykedett, hogy ez csak neki tűnik fel, és hogy a férfi továbbra is észben tartja a sérüléseit, akár érzi őket jelen pillanatban, akár nem. Csak öt percet várt – érzéketlenül bámulva a pácienst, és türelmetlenül topogva a lábával –, miközben Kevin a feladatát tökéletesen elvégezve hangosan üvöltött szünet nélkül. Alex azt akarta, hogy minél több ideje maradjon, amíg a férfi a szer hatása alatt van. Amikor elmúlik, harcképtelenné fog válni. – Tessék, Mr. Beach – mondta, miközben egyszerű sóoldatot pumpált az intravénás csőbe, és ezzel megadta neki a végszót. – Azt hiszem, most már értjük egymást, úgyhogy véget vethetek ennek az egésznek. Szeretne esetleg beszélgetni? Kevin lassabban tért magához, mint kellett volna, de persze ő nem ismerte a szerek hatását. A lány örült, hogy Daniel Carston mellett álldogál a mérgezett gyűrűvel, ugrásra készen. Kizárólag Carston lenne képes felismerni, hogy átverik őket. Kevin egy perccel később még mindig hangosan zihált, és könnyek csorogtak végig az arcán. A lány már meg is feledkezett arról, hogy képzett titkos ügynök, mert soha nem látta még munka közben, de tudhatta volna, hogy tökéletes alakítást fog nyújtani. – Nos, Mr. Beach, mi legyen? Folytassuk mindent beleadva, vagy inkább beszélgessünk előbb? A férfi Alex felé fordult, és a szeme teljesen hitelesen nyílt tágra a rettegéstől. – Ki maga? – suttogta. – Egy szakember, mint már mondtam. Ha jól tudom, annak az úriembernek – biccentett szarkasztikusan Lindauer felé – volt pár kérdése magához, nem igaz?

– Ha beszélek – válaszolta Kevin még mindig suttogva –, akkor abbahagyja? – Természetesen, Mr. Beach. Én csak eszköz vagyok a jó ügy érdekében. Amint kielégítette a megbízóimat, örökre eltűnök a szeme elől. Lindauer ekkor már leplezetlenül tátotta a száját, de Alex aggódott. Igyekezniük kellett. Vajon elhiszi bárki is, hogy Kevin ilyen könnyen megadja magát? A férfi felnyögött, és lehunyta a szemét. – Nem fognak hinni nekem – mondta. A lány nem tudta, hogyan történt, de mintha a férfi jobb csuklója már nem lett volna az asztalhoz bilincselve. A karperec két fele már nem illeszkedett egymáshoz, de ezt egyelőre csak ő láthatta. – Én hinni fogok magának, ha igazat mond. Csak mondja el, amit kell. – Voltak segítőim, de… én nem… A lány megfogta a kezét, mintha meg akarná nyugtatni. Érezte, hogy a kulcs a tenyerébe hullik. – Nekem elmondhatja. De kérem, ne húzza az időt. Nincs túl sok türelmem. Megpaskolta a kezét, majd megvizsgálta az intravénás állványt, és megkerülte az asztalt. – Nem – motyogta Kevin erőtlenül. – Nem fogom. – Akkor jó – felelte a lány. – Szóval mit akart elmondani nekem? Lopva bedugta a kulcsot a bal keze ujjai közé. – Volt egy segítőm… egy belső ember. Egy áruló. – Micsoda? – kapkodott levegő után Lindauer. A lány lesújtó pillantást vetett rá, majd a tükör felé fordult. – Az emberük képtelen viselkedni. Azt akarom, hogy távolítsák el a helyiségből – mondta határozottan.

Elektromos recsegés támadt a szobában. Alex körbenézett, hogy hol lehet a hangszóró, de nem találta. – Folytassa – utasította Deavers testetlen hangja. – Még egy fegyelmezetlen megnyilvánulás, és kivezetjük. A lány grimaszolt egyet a saját tükörképe felé, majd megfordult, hogy Kevin fölé hajoljon. – Egy nevet akarok – erősködött. – Carston – lehelte Kevin. Ne! Már eleve pattanásig feszültek az idegei, úgyhogy csak nehezen tudta leküzdeni a késztetést, hogy megpofozza Kevint. De persze ő nem tudhatta, ki juttatta be ide. Zajt hallott a megfigyelőhelyiségből, és sietve folytatta, valamivel hangosabban. – Ezt nehezemre esik elhinni, Mr. Beach, mivel Mr. Carston hozott be ide. Ha el akarta volna kerülni, hogy kiderüljön az igazság, nem tett volna ilyet. Ő pontosan tudja, mire vagyok képes. Kevin felháborodott pillantást vetett rá félig csukott szemhéja alól, majd ismét felnyögött. – Én ezt a nevet kaptam az összekötőmtől. Csak azt tudom mondani, amit nekem is mondtak. Ügyes mentés, gondolta a lány szarkasztikusan. A zajongás nem ért véget. Emelt hangokat és mozgolódást hallottak. Lindauernek is elterelődött a figyelme, ő is a tükröt bámulta. A lány előhúzott egy újabb fecskendőt, és a zsebébe csúsztatta az alatta lévő kis eszközt. – Bocsássa meg, ha úgy érzem, ez egy kicsit túl könnyen ment… – Ne, várjon – zihálta Kevin, majd valamivel hangosabban folytatta: – Deavers küldte a fickót. Ő tudja, hogy miről beszélek.

Ez talán összezavarja egy kicsit a megfigyelőket. Most már mindkét név az asztalra került. De ez sem vetett véget a megfigyelőhelyiségben folyó zajongásnak. A lánynak lépnie kellett. A váratlan helyzetnek az volt az egyetlen előnye, hogy valószínűleg nem rá figyeltek az üveg túloldalán. Lejárt az idejük. – Mr. Lindauer! – szólalt meg élesen, anélkül, hogy a férfira nézett volna. A tükörben láthatta, hogy őt is a zavargás foglalkoztatja, de a hangjára felé fordult. – Aggódom a bokabilincs miatt. Túl szoros. A munkámhoz elengedhetetlen, hogy rendben legyen a vérkeringés. Magánál van a kulcs? Kevin rájöhetett, hogy miről van szó. Az izmai ugrásra készen megfeszültek. Lindauer az asztal végéhez sietett. Az egyik hang túlharsogta a többit a tükör mögött, és kiabálni kezdett. – Nem értem, miről beszél – csattant fel Lindauer Kevin bokáját és sebzett talpát bámulva. – Ezek nem szorítják el a vérkeringését. És nem lenne biztonságos meglazítani őket. Maga nem tudja, kivel áll szemben. Alex közelebb lépett hozzá, és olyan halkan szólalt meg, hogy a férfinak oda kelljen hajolnia. A zsebében lapuló elektromágneses impulzusgenerátor kapcsolójára tette az ujját. – Pontosan tudom, kivel állok szemben – dünnyögte. A bal kezével bekapcsolta a generátort, a jobbal pedig Lindauer vállába nyomta az injekciós tűt. A fenti izzók megvillantak, majd szétrobbantak, a szilánkok csilingelve hullottak a plexiüveg búrába. Az impulzus szerencsére nem robbantotta fel, különben Kevin csupasz bőrére zuhogtak volna. A helyiség elsötétült. Az impulzus nem volt elég erős ahhoz, hogy a másik szobába is elérjen a hatása. A tompa fény áthatolt a tükrön, és a lány látta a sötét alakok

mozgását az üveg túloldalán, de nem tudta megállapítani, hogy ki kicsoda, és azt sem, hogy mi történik pontosan. Lindauer száján csak egy fél kiáltás csusszant ki, mielőtt összeesett a padlón. A lány hallotta, hogy Kevin is mozgolódik, bár ő sokkal halkabban és céltudatosabban mozgott Lindauer vergődésénél. Pontosan tudta, hol találja meg a szerszámos dobozát a sötétben. Megpördült, és letérdelt mellé, felrántotta az utolsó előtti fiókját, a padlóra dobta a benne lévő üres fecskendőket, és kitapogatta a titkos rekeszt. – Leander? – lehelte Kevin. A lány hallotta, hogy már leszállt az asztalról, és az intravénás állvány mellett áll. Kikapta a kezébe eső két pisztolyt, és Kevin hangja felé vetette magát. A mellkasának ütközött, és csak a férfi karja akadályozta meg a hátraesésben. A hasához nyomta a fegyvereket, miközben két lövés hallatszott a szomszéd helyiségből. Semmi üvegcsörömpölés. Ezek szerint nem befelé lőttek. – Danny odabent van – sziszegte, miközben Kevin kirántotta a kezéből a pisztolyokat. Amikor Kevin megpördült, ő ismét letérdelt, és a szerszámos ládához csusszant. Kivette a másik két fegyvert, a saját, ismerős tapintású PPK-ját és egy másikat. Kevinnek véletlenül a saját SIG Sauerjét adta oda. De ez nem számított. Sikerült végrehajtania a terve legfőbb célkitűzését: kiszabadította Kevint, és töltött fegyvert adott a kezébe. Mostantól ő már csak statiszta. Nagyon remélte, hogy az előadás főszereplője megfelelő állapotban van ahhoz, amit tennie kell. Ha az a szadista Lindauer túl nagy kárt tett benne… hát, akkor mindnyájan meghalnak. Lindauer már megkapta a magáét. Még élt, de valószínűleg már nem túl sokáig. És egyáltalán nem fogja élvezni azt a kevés időt, ami még hátravan.

Nem telt el egy teljes másodperc, amikor újabb lövés visszhangzott fülsiketítően a kis betonkamrában, és ezúttal a megrepedt biztonsági üveg tompa reccsenését is hallották. Miközben gyors egymásutánban négy másik lövés dörrent, sárgán világító pókháló futott végig a detektívtükrön. Az erre válaszoló lövésektől nem változott semmi, azokkal nem az üvegre céloztak. A megfigyelőhelyiségben még mindig egymásra lövöldöztek. A lány lehajolt, és megindult előre, fegyverével a megrepedt négyszögre célozva, hátha áttöri valaki. De a mozdulat bentről jött. Egy sötét alak vetette magát az üvegmozaikra, és robbant át rajta a másik helyiségbe. A megfigyelőszobában lévők csak háromméternyire álltak tőle, sokkal közelebb a gyakorlásra használt szalmabáláknál, úgyhogy a feladat szinte túl könnyűnek tűnt. A lány megtámasztotta a karját az acélasztalon, és a szobában nyüzsgő egyenruhásokra lőtt. Nem engedte, hogy megzavarja a tudat, hogy sem Carstont, sem Danielt nem látja a helyiségben. Korábban azt az utasítást adta Danielnek, hogy vesse magát a földre, amikor elkezdődik a lövöldözés. A férfi egyszerűen csak engedelmeskedett neki. Ekkor már mindenki lőtt, de senki sem rá. A katonák arra a véres, meztelen férfira céloztak, aki folyamatosan tüzelve robbant be közéjük. Még hat egyenruhás volt talpon; a lány hármat még azelőtt leszedett, hogy ráébredtek volna, két frontról is támadják őket. Amikor összeestek, előbukkant mögöttük az öltönyös férfi, akit védelmeztek. Az illető tekintete a lányra szegeződött, és a teste már a levegőben repült, amikor az őt célba vevő golyó elhagyta a fegyvert. Alex nem tudta, hogy egyáltalán súrolta-e, mielőtt a férfi lebukott és eltűnt szem elől. Kevint sehol nem látta, de már a másik három katona is a földre került. Az összetört tükörhöz rohant, és háttal nekitámaszkodott a mellette álló falnak.

– Leander? – szólalt meg Kevin erős, határozott hangon. A lány testét elöntötte a megkönnyebbülés. – Igen? – Tiszta a levegő. Gyere ide. Dannyt eltalálták. A megkönnyebbülés forróságának helyét jeges folyam vette át. A lány zsebre vágta a fegyvereit, a kezére csavarta a köpenye szegélyét, és átugrott az üveg cikcakkos peremén. A padlót elborították a sötét egyenruhás testek, és mélyvörös foltok borítottak mindent – az arcokat, a padlót, a falakat. Kevin lerázott magáról egy addig pajzsként használt holttestet. Még mindig hallatszott némi mozgás és nyöszörgő zihálás, vagyis nem tűnt teljesen tisztának a levegő, de Kevin minden bizonnyal úgy érezte, hogy az ellenőrzése alatt tudja tartani a helyzetet. Sürgette őket az idő. Daniel a jobb hátsó sarokban feküdt. Alex jól látta a koponyájára simuló halványszőke hajat, de a többi részét eltakarta két rázuhant egyenruhás teste. Carston pár lépéssel odébb hevert, és vér szivárgott az ingére a sebeiből. Még mozgott a mellkasa. A lánynak nem egészen egy másodpercébe került mindezt felfognia, miközben egyenesen Daniel felé igyekezett. – Deavers él – dünnyögte, miközben elhaladt Kevin mellett, és a szeme sarkából látta a férfit bólintani, és guggolva megindulni a szoba bal hátsó sarka felé. A Daniel mellkasán fekvő katonán kevés vér látszódott, de az arca egészségtelenül lilának tűnt, és rózsaszín buborékok keretezték a száját. A lábán heverő férfi ugyanígy nézett ki. Mindketten a gyűrű mérgétől haldokoltak. Az első férfi ajkán egy sor új buborék jelent meg, miközben a lány megpróbálta lerángatni a megbénult testet Danielről. A lelkének egy részét igyekezett távol tartani a történtektől – azt a részét, amelyik pánikolni, sikítani és hiperventilálni akart. Hagyta, hogy a

rettegése segítsen megőrizni a jéghideg nyugalmát. A hisztérikus rohamokra később is lesz majd ideje. Most harctéri orvosként kell viselkednie, gyorsan és határozottan kell cselekednie. Végül sikerült legurítania a katonát Daniel mellkasáról, és hirtelen mindent ellepett a vér. Letépte a véráztatta inget róla, és könnyen megtalálta a vérzés forrását. Akár a tanulmányaira, akár a tapasztalataira támaszkodott, úgy érezte, hogy már mindenhez késő. A gyilkos lövés tökéletes volt, a mellkas bal felső részét találta el. Bárki is adta le, pontosan tudta, hogy mit csinál. Azok közé a lövések közé tartozott, amelyekkel azonnal le lehet szedni valakit. Akit egyenesen szíven találnak, az még a földet érés előtt meghal. Valószínűleg még azelőtt, hogy megérezné a fájdalmat. Semmit nem tehetett volna érte, még akkor sem, ha egy pillanatra sem mozdul el mellőle. Megengedte, hogy Daniel vele jöjjön. Megengedte, hogy megvédje őt, és pont ezzel ölte meg. Mintha a saját kezével lőtte volna szíven.

31. FEJEZET Nem így kellett volna történnie. Alexnek és Kevinnek kellett volna szembenéznie a fegyverekkel. De a nagy zűrzavarban senki nem lőtt a lányra, egyetlen karcolás sem esett rajta. Danielnek a háttérben kellett volna maradnia láthatatlanul. Miért pazaroltak volna golyót egy névtelen senkire? Alexet kellett volna célba venniük. A lány tudta, hogy a terve rendkívül kockázatos, de egy pillanatra sem gondolta volna, hogy ő maga sértetlenül kerül ki a golyózáporból. Danielnek kellett volna életben maradnia.

Névtelen arcok egész sora villant végig a fejében. – A bűnözőké, akiket nem tudott megmenteni. Az egyiknek neve is volt: Carlo. Ő is pontosan így halt meg. A lány semmit nem tudott tenni érte. Hogy is mondta Joey G? Egyszer fent, egyszer lent. De ezt a mélypontot hogyan fogja túlélni? Nem sok hiányzott a sikításhoz. Csak a sokk tartotta kordában az őrjöngését. Ez a megfagyott pillanat végtelen volt, és kristálytiszta, élesen kiemelt részletekkel. Alex hallotta a valamivel távolabb folytatott küzdelem hangjait, és Kevin éles kiáltását: – Most hol van a biztonsági zónád, Deavers? – Érezte a gyűrűje áldozatainak átható szagát és a vér meleg, eleven illatát. Hallotta a nehézkes zihálást a háta mögül, ahol Carston haldokolt. Majd hirtelen meghallott egy másik, halkan bugyborékoló lélegzetvételt is nem messze a lehajtott fejétől. Eddig észre sem vette, hogy becsukott szemmel áll. Most egy pillanat alatt kinyitotta. Ismerte ezt a hangot. Eszelős gyorsasággal rántotta le a kesztyűt a kezéről, és szorosan ráfeszítette a sebre Daniel mellkasán. Hitetlenkedve bámulta, ahogy a férfi tüdeje megpróbál levegőt venni a lyukon keresztül. Kilégzéskor felemelte a kesztyű szélét, hagyta, hogy kiáramoljon a levegő, majd a belégzésnél ismét visszatapasztotta. Daniel lélegzett. De hogyan? A lövés elkerülhette a szívét, bár kívülről nézve tökéletesen célba talált. A lány gyorsan áttekintette a helyzetet, és rájött, hogy sokkal kevesebb vért lát, mint első pillantásra gondolta. Messze nem annyit, amennyi egy szívsebre utalna. És Daniel lélegzett, amire nem lett volna képes, ha a golyó célba talál. A lány a válla alá dugta a másik kezét, és kétségbeesetten keresni kezdte a kimeneti sebet. Az ujjai rátaláltak a szakadásra a kabátjában, és bedugta

őket a ruha alá, majd a hátában lévő lyukba, hogy lezárja a légáramlást. A kimeneti nyílás sem tűnt nagyobbnak a bemenetinél. A lövedék akadály nélkül hatolt át a mellkason. – Kevin! – Rekedtes kiáltását áthatotta a pánik. – Szükségem van a szerszámos ládámra. Most! Ismét mozgást észlelt, de nem pillantott fel ellenőrizni, hogy Kevin próbál-e segíteni neki, vagy a diadalittas Deavers viszi be a kegyelemdöfést. Azon kapta magát, hogy az sem érdekli, ha Deavers az. Semmitől nem tartott, amit a férfi esetleg tehetett volna vele. Mert ha Kevin elesett, és nem tudja azonnal odaadni neki a szükséges eszközöket, akkor Daniel perceken belül meghal. A szükséges felszerelések egy része az autóban maradt, de elképzelni sem tudta, hogyan vihetnék fel Danielt a felszínre. A jobb könyökénél fémes zörgést hallott. – Zárható tasakokat – adta ki az utasítást sürgető hangon. – A legfelső fiók, balra, és a ragasztószalagot… annak a tetején kell lennie. Kevin Daniel mellkasára terített mindent, a lány keze mellé. Alex a következő kilégzésnél gyorsan kicserélte a gumikesztyűt egy nejlontasakra, és utasította Kevint, hogy szorítsa le a három oldalát. Semmije nem volt, amit szelepként használhatott volna, hogy kiengedje a felesleges levegőt, úgyhogy a negyedik oldalt nyitva hagyta. Az a sebre tapad majd a belégzésnél, kilégzésnél pedig kiengedi a levegőt. – Gurítsd felém, le kell zárnom a kimeneti nyílást is. Kevin óvatosan az oldalára fordította az eszméletlen testvérét. A lány remélte, hogy ettől csökken a nyomás Daniel ép tüdején. Egy pillanatra le kellett vennie a kezét a sebről, amikor Kevin megmozdította a testet, majd még egy értékes másodpercre, amíg egy szikével felvágta a kabátot és az inget. Egy másik nejlontasakot is ráragasztott a bőrére, amíg felmérte a

férfi alatt lévő vértócsát. Nem volt túl nagy. A golyó csodával határos módon elkerülte a szívét és a főbb ereit is. A kimeneti nyílás tisztának tűnt, és a lány csontszilánkokat sem látott. Ha sikerül lélegeztetnie, akkor át tudja segíteni a következő egy órán. A fejében zakatoló eszeveszett tervezgetést Kevin hangja szakította meg. – Carston még él. Mit akarsz, mit csináljak vele? – Megmenthető? – kérdezte a lány, miközben megvizsgálta Daniel légútját és vérnyomását. A férfi elég sok vért veszített. Sokkos állapotban volt. Még ki lehetett venni a pulzusát a csuklóján, de gyenge volt, és egyre halványabb. Alex felkapott egy fecskendőt a felső tálcáról, és ketaminnal, valamint fájdalomcsillapítóval injekciózta be Danielt. – Kétlem. Sok a sérülése. Valószínűleg csak pár perce maradt. Hát helló. Bocs, haver. A hangja az utolsó két mondatnál megváltozott. Már nem Alexhez beszélt. – Magánál van? – kérdezte a lány. Ujjait végigfuttatta Daniel végtagjain, további sérülések után kutatva. – Jules? – szólalt meg Carston erőtlen, rekedtes hangon. – Kevin, hozd ide a műtőasztalt. Fel kell vinnünk Danielt a kocsihoz. – A lány mély levegőt vett. – Lowell, ne aggódj. Nem mérgeztem meg Livvyt. Csak be van nyugtatózva. Reggelre az anyjánál lesz, akár hazajutok, akár nem. Miközben Carstont nyugtatgatta – egy pillanatra sem véve le a szemét Danielről –, hallotta Kevint elmenni, majd visszatérni. Fülsértő, fémes csikorgás csendült fel, amikor a férfi áttolta az asztalt az üvegen, majd nedves puffanások, ahogy nekiment a földön heverő holttesteknek. A lány az ajkába harapott, és folytatta a munkát Danielen. Kihúzta a szájából a maszkja gumidarabkáit, hogy ne fulladjon meg tőlük, és óvatosan

kitörölte a szeméből a kontaktlencséket. Mennyi idejük maradt Kevin összeomlásáig? Még mindig van jó ötven perce kiélvezni a szervezetében lévő vegyület hatását, de a fizikailag elgyötört testének ugyanúgy megvannak a korlátai. Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy ez a Kevin most nem képes bármire. Kicsit kíméletesebben is bánhatna vele. De hogyan? Danielnek gyors segítségre van szüksége. Ha sikerül eljuttatniuk az autóhoz… – Büszke vagyok rád, Jules – zihálta Carston. – Sikerült megőrizned a lelkedet. Tiszteletre méltó… – Az utolsó szava hosszú, szaggatott kilégzésbe fúlt. A lány hiába fülelt, semmi mást nem hallott már a háta mögül. Túlélte Carstont, pedig ennek az esélye elenyésző volt. Diadal helyett furcsa, ellentmondásos érzések kerítették hatalmába. Talán a diadal majd csak később jön, amikor a testét és az elméjét szorongató pánik elmúlik. – Biztonságos megemelni? – kérdezte Kevin. – Óvatosan. Próbáld meg mozdulatlanul tartani a mellkasát. Én majd fogom a lábát. Együttes erővel felemelték Danielt a műtőasztalra. A lány ismét megfogta a csuklóját, és imádkozott, hogy kivehető legyen a pulzusa. – Adj még egy pillanatot, Leander – mondta Kevin, miközben elkezdte levetkőztetni a Daniel lábára esett katonát, akin a legkevesebb vér volt. – Hányan vannak még odafent? A lány a földön fekvő arcokra nézett. Mintha felismerte volna a fémdetektor mellett álló alacsonyabb őrt. – Az egyikük biztosan nincs itt. Ő az ajtónál állt. Úgy tűnt, hogy odafent minden üres, de ezeknek a fickóknak a legnagyobb részét még nem láttam. Kevin már felvette a nadrágot, éppen zoknit húzott elgyötört lábára, majd felpróbálta a cipőt. Az kicsi volt rá, úgyhogy lerántotta a

megmérgezett katonáét. Az meg nagynak tűnt, de Kevin szorosan bekötötte a fűzőjét. Begombolta a fehér inget, majd felhúzta rá a sötétkék zakót, de a nyakkendővel nem törődött. – Dobd le a köpenyt – mondta –, csupa vér. – Tényleg – nyugtázta a lány, miközben ügyetlenül a macskanadrágja derékpántjába dugta a fegyvereit a háta mögött. Az alig bírta el mindkettőt. A köpenyt lerázta magáról a padlóra. – Oké, toljuk el az asztalt a holttestek mellett, és a folyosón már képes leszel egyedül is megbirkózni vele. Én előremegyek, és mindenkit leszedek, aki még életben maradt. Pár másodperc alatt kitolták Danielt a folyosóra, és a lány sietni kezdett, miközben Kevin teljes erejéből rohanva eltűnt a sötétben. Amikor Alex a fémdetektoros helyiségbe ért, már ott várta, és tartotta neki a liftajtót. A helyiség üres volt, a lövöldözés kirobbanásakor valószínűleg mindenki a megfigyelőszobába rohant. A lány bevetette magát a liftbe. Amikor az ajtó hangtalanul bezárult mögötte, Kevin megnyomott egy gombot. Alex a gombon tartott jobb kezére meredt, a domináns kezére, majd a váratlan rádöbbenés köhögő, hisztérikus nevetés formájában robbant ki belőle. Kevin gyanakodva méregette. – Uralkodj magadon, Leander. – A szíve, Kev. A másik oldalán van… a jobb oldalán. Ezért nem találta el a golyó. – Ismét kibukott belőle a nevetés. – Azért maradt életben, mert az ellentéted. – Csend! – mordult rá Kevin. A lány bólintott, majd megpróbálta összeszedni magát. A lift megállt, és az ajtó mögött megjelent a takarítókamra. A helyiség másik ajtaja csukva volt. Kevin átemelte az asztalt a lift peremén, majd az ajtóhoz sétált.

A lány arra számított, hogy óvatosan résnyire nyitja. Ehelyett nagy csattanással kivágta. – Segítség! – kiabálta. – Segítségre van szükségünk idelent! Aztán gyorsan és némán előrerohant. A lány lépteket hallott a szomszéd szobából, szerencsére csak egyetlen emberét. Csendesen tolta maga előtt Danielt. Kevin már a helyén állt, mielőtt az őr befordult a sarkon. A férfi egyenesen elrohant mellette, a kezében tartva a fegyverét, de leeresztett karral, a földre célozva. Keviné a magasban volt. Tarkón lőtte az őrt, aki elterült a földön. Ezután előrelépett, és a biztonság kedvéért még egyszer fejbe lőtte. A folyosó túl keskeny volt ahhoz, hogy ki tudják kerülni a műtőasztallal a holttestet. Kevin mindkét kezével megragadta, és átemelte rajta. Alex igyekezett segíteni, de tisztában volt vele, hogy a súly legnagyobb része Kevinre nehezedik. Elképzelni sem tudta, hogyan képes még mindig ilyen erőkifejtésre. Attól tartott, hogy hamarosan belehal. Nem láttak másik őrt. – Vidd a kocsihoz! – adta ki az utasítást a férfi. – Ezt még gyorsan befejezem. Alexet senki nem próbálta megállítani. Senki nem lőtt rá az elsötétített ablakokból, amikor kirohant a parkolóba. Időközben teljesen besötétedett. A bejárati ajtó melletti utcai lámpa csak egy halványsárga fénykört vetett a parkoló autók felé. A lány addig kotorászott Daniel zsebében, amíg meg nem találta Carston slusszkulcsát. Felnyitotta a csomagtartót, és gyorsan nekiesett a felturbózott elsősegélykészletének. Pontosan tudta, hol van a lőtt sebek ellátására szolgáló csomag. Számított arra, hogy vagy őt, vagy Kevint – esetleg mindkettőjüket – meglövik, és ennek megfelelően készült fel. Nem volt szüksége a

szorítókötésre vagy a véralvasztó gézre, de néhány tapasza alkalmasabb volt arra a feladatra, amit pillanatnyilag a műanyag tasakok láttak el. Előhúzta a túlélőtakarót, a sóoldatot és néhány erős, intravénás antibiotikumot. A pisztolygolyók mocskos dolgok, a sebek könnyen elfertőződhetnek… már ha Daniel életben marad egyáltalán addig. Tudta, hogy erre pusztán az ő segítségével nem lesz képes. A rendelkezésükre álló eszközökkel legfeljebb huszonnégy órájuk van. A kétségbeeséstől remegni kezdett a keze, miközben feltépte a csomagokat. Kevin hirtelen mellette termett, és bedobott a csomagtartóba egy súlyos fekete-ezüst dobozt. – A merevlemez a kamerák felvételével – magyarázta. – Őt meg beemelem a hátsó ülésre. A lány bólintott, miközben az eszközöket a karjába kapta. Amikor beült az autóba, látta, hogy Kevin mindent jól csinált. Daniel a bal oldalán feküdt. A fejét a sofőrülés kitépett fejtámláján nyugtatta. Alex ismét ellenőrizte Daniel légzését és pulzusát. Az utóbbit még mindig ki tudta venni. A ketamintól egy darabig biztosan nem fog magához térni. Nem érez semmilyen fájdalmat. A szervezete annyira stresszmentes marad, amennyire az adott körülmények között lehetséges. Az autó elindult. A lány érezte, hogy Kevin igyekszik minél simábban vezetni, de ez nem sikerült tökéletesen. – Állj meg! – mondta neki. – Adj egy percet, hogy mindent elintézzek. Kevin a fékre taposott. – Igyekezz, tökmag! Csak pár másodpercbe telt, hogy a rögtönzött légzáró tapaszokat valódiakra cserélje. Az intravénás szerkezet rögzítése is gyorsan ment, a zacskó ott lógott az első ülés támláján. – Rendben. – Alex fel sem ismerte a saját hangját. Tudta, hogy ezen túl már nem tehet semmit, és az elkeseredés elkezdte maga alá temetni. – Elindulhatsz.

– Nehogy most omolj össze nekem, Leander – morogta Kevin. – Te erősebb vagy ennél. Meg tudod csinálni. – De már semmit nem tehetek – zokogott fel a lány. – Minden tőlem telhetőt megtettem, de nem elég. – Sikerülni fog neki. – Baleseti sebészetre van szüksége, Kevin. Egy mellkasi sebészre és egy műtőre. Én nem tudom megtisztítani a sebeit, vagy mellkasi csövet műteni bele egy rohadt BMW hátsó ülésén! Kevin hallgatott. Alex arcán patakzottak a könnyek, de a bánatot még nem érezte. Csak a dühöt az igazságtalanság miatt, a helyzetük korlátai és a saját végső kudarca miatt. – Ha kiraknánk egy baleseti sebészeten… – zokogta. – Akkor tálcán nyújtanánk át a rosszfiúknak. Biztosan figyelik a kórházakat. – Meg fog halni! – suttogta Alex. – Még mindig jobb, mintha egy olyan szobában végzi, ahonnan most szabadítottál ki. – De hát nem öltük meg az összes rosszfiút? – Még mindig Pace mozgatja a szálakat, Leander, amíg fel nem ragasztja magára a megfelelő tapaszt, és ha azt vesszük, hogy most mekkora stressz nehezedik rá, nincs kizárva, hogy ismét dohányozni kezd. Ha nem hal meg… akkor még a társai nélkül is marad elég embere. A kórház ki van zárva. A lány legyőzötten hajtotta le a fejét. Teltek a másodpercek. Alex Daniel nyakának kitartó, de erőtlen lüktetésével mérte az időt. Valószínűleg neki kellene vezetnie. Elképzelni sem tudta, hogy bírja még Kevin, de egyelőre nyoma sem látszott rajta a

megpróbáltatásoknak. A sérülései nem lassították le. Kevin olyan volt, mint egy gép. Talán Daniel is hasonlóan erős szervezettel rendelkezik, gondolta, de aztán magára parancsolt. Ostobaság hamis reményeket táplálni. – Ha… – szólalt meg Kevin elgondolkozva. – Igen? – Ha el tudnálak vinni egy műtőbe… Ha meg tudnám szerezni neked a szükséges dolgokat… akkor képes lennél a mellkasi műtétre? – Nem a szakterületem, de… az alapvető dolgokat valószínűleg el tudnám végezni. – A lány megrázta a fejét. – Kev, hogy gondoltad? Ha Chicagóban lennénk, akkor persze, ott ismerek valakit, de… Kevin felnevetett. – Van egy ötletem, tökmag. • • • Alexnek fogalma sem volt, hogy mennyi lehet az idő. Talán hajnali három, talán négy. Majdnem összeesett a kimerültségtől, de ideges volt, és nyugtalan. A keze, benne a hetedik műanyag pohár kávéjával annyira remegett, hogy a folyadék felszíne vadul hullámzott. Nem bánta. Már nem volt szüksége biztos kézre. Joey Giancardi. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ekkora hálát fog érezni a maffiózó iránt, de aznap este áldotta a nevét. Ha nem szerez ekkora gyakorlatot az emberei mellett a sebészetben, soha nem tudja megmenteni Dannyt. Minden egyes verőember és keményfiú, akit összerakott, egy újabb tapasztalatot jelentett, és ezzel a háttérrel volt képes aznap éjjel elvégezni mind a mentőorvosi, mind a sebészi feladatait. Talán küldenie kellene Joey-nak egy köszönőlapot. Reszkető kezét végighúzta a haján, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak ő is dohányozna, mint Pace. A dohányosok mindig olyan nyugodtnak

tűnnek, ha cigaretta van a kezükben. Szüksége lett volna valamire, ami elnyomja az idegességét és lelassítja zakatoló szívét, de nem talált más vigaszt, csak azt a csésze fekete iszapot, amit a kezében tartott, és ami egyáltalán nem segített az ellazulásban. Dr. Volkstaff a munkaterülete végében két nagy tárolószekrény közt, egy ütött-kopott kanapén horkolt. A férfi a kora és a szakmája ellenére meglepően sokat tudott segíteni. Sok mindenben rögtönözniük kellett a műtőjében, de az orvos találékony volt, és jól ismerte az eszközeit, a lányt pedig az elkeseredése hajtotta. Ketten együtt erős csapatot alkottak. Még egy tökéletesen működő Heimlich-szelepet is összeeszkábáltak. Daniel EKG-monitorjának halk csipogása volt a legmegnyugtatóbb hang, amit Alex valaha hallott. De még az sem bírt el a koffeinnel felturbózott idegrendszerével. Daniel színe megfelelő volt, a légzése egyenletes. Tényleg hasonlított a szervezete Kevinéhez. Mindkettejüket a túlélésre tervezték. Dr. Volkstaff azt mondta, soha nem látott még simább műtétet. Elég tüdősérüléssel volt dolga életében, bár általában inkább szúrt sebek miatt. Még azt sem zárta ki, hogy Daniel másnap már lábra tud állni. A lány óvatosan letette a poharát a pultra, majd ökölbe szorította reszkető kezét, és lassan visszasétált a Daniel ágya melletti székhez. Az ágyat két műtőasztalból eszkábálták össze. Néhány másodperc múlva Alex lehajtotta a fejét a vékony, műanyaggal borított párnára, és lehunyta a szemét. Elgondolkozott azon, hogy mit sikerült elérniük aznap éjjel, hogy pontosan miért is fizettek majdnem Daniel életével. Deavers és Carston meghaltak. Talán Pace-t leszámítva nincs már senki, aki tudna az ő létezéséről. És Pace órái meg vannak számlálva. Remélhetőleg.

Kevin a padlón horkolt, egy régi kutyaágyon nyugtatta a fejét párna helyett. A lány a legnagyobb adag fájdalomcsillapítót adta be neki, amit még biztonságosnak ítélt, Volkstaff pedig, amint végeztek Daniellel, az ő sebeit is ellátta. Most az alvás segítette legjobban a gyógyulását. Val mostanra már biztosan elvitte Livvyt a sürgősségi osztályra – amit a kamerák hiánya miatt választottak – Alex nyelvtani hibáktól hemzsegő, könnyáztatta bocsánatkérő levelével együtt. A lány elgondolkozott, hogy a rendőrség vajon mekkora erőket fordít majd a gyermekrabló megtalálására. Livvynek semmi baja, és nem is fog emlékezni az egészre. A washingtoni rendőrségnek valószínűleg nincs ideje arra, hogy előkerítsen egy kiborult anyát, aki a kislányt a sajátjának nézte, akit két éve rabolt el tőle az elhidegült apja. Valószínűleg nem fogják összekötni Livvy elrablását a nagyapja halálával. A két esemény csak szerencsétlen egybeesésnek fog tűnni. Az árnyékban rejtőző felsőbb hatalmaknak, azoknak, akik a bábokat mozgatják, mindent el kell majd tussolniuk. Az biztosan feltűnik majd nekik, hogy a CIA második legfőbb embere és egy elvben nem is létező titkos részleg vezetője lelőtték egymást, néhány amerikai katonával együtt. A bábjátékosoknak valószínűleg az egész komplexumot le kell majd rombolniuk még azelőtt, hogy egyáltalán értelmezni tudnák az ott talált bizonyítékokat. Úgy fognak tenni, mintha csak egy rettenetes balesetről lenne szó, egy szerkezeti hiba miatt összedőlt épületről. Aztán végiggondolta, miket mondott még Kevin, mielőtt összeesett. – Képes vagy rá, Leander. Tudom, hogy meg fogod menteni az életét. Mert muszáj. És akkor mindnyájan biztonságban leszünk. Mentsd meg Dannyt! Vajon Kevin tényleg ennyire bízott benne, vagy csak azt akarta megakadályozni, hogy pánikba essen?

– Alex? A lány olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy a kerekes szék egy kicsit hátragurult a lendülettől. Leugrott róla, és Daniel fölé hajolt, hogy megfogja a kezét, ami éppen erőtlenül kereste őt. – Itt vagyok. – Az intravénás állványra pillantott. A ketamin már biztosan kiürült a szervezetéből, de a fájdalomcsillapító még hatott. – Hol vagyunk? – Biztonságban. Legalábbis egyelőre. Daniel szeme lassan kinyílt. Beletelt néhány pillanatba, amíg a tekintete rátalált Alexre, majd fókuszálni tudott. A lány már két-három órája biztos volt benne, hogy magához fog térni, de az ismerős szürkészöld szemektől megint elfúlt a lélegzete. Könnybe lábadt a tekintete. – Megsérültél? – kérdezte Daniel. Alex szipogott. – Egy karcolás sincs rajtam. A férfi elmosolyodott. – Kevin? – Ő is jól van. Amit hallunk, az az ő horkolása, nem pedig egy láncfűrész. Daniel szemhéja elkezdett leereszkedni. – Ne aggódj miatta. Rendbe fog jönni. – Nagyon… rosszul nézett ki. – Elnyűhetetlenebb bárki másnál. Pont, mint te. – Sajnálom. – Daniel felsóhajtott. – Meglőttek. – Igen, azt észrevettem. – Carston elvette a mellettem álló fickó fegyverét, amikor Deavers ráfogta a sajátját – magyarázta Daniel. – A korához képest elég gyors volt. Kiabálni kezdtek egymással, de az összes katona Deavers mellé állt. Alex bólintott. – Az ő emberei voltak.

– Deavers kiadta a parancsot, és egyikük lelőtte Carstont, majd engem is. Carston térdre esett, de visszalőtt. Nálam nem volt fegyver, úgyhogy csak megszúrtam a mellettem állók bokáját a gyűrűddel. – Ügyes voltál. – Meg akartam szerezni az egyik fegyvert, de azok ketten, akiket megszúrtam, rám zuhantak. Nem tudtam felemelni őket. Nem működött a karom. – Amelyik a mellkasodra esett, valószínűleg megmentette az életedet. Lezárta a sebedet, amíg oda nem értem. Daniel pislogott egyet. – Azt hittem, meghalok. Alex nyelt egy nagyot. – Őszintén szólva, egy darabig én is. – Meg akartam várni, amíg odaérsz. El akartam mondani pár dolgot. Rettenetesen éreztem magam, amikor rádöbbentem, hogy nem fog menni. Alex megsimogatta az arcát. – Semmi baj. Megcsináltad. Megvártál. Egyre könnyebben ment neki a vigasztalás. Sokat változott, mióta megismerkedett Daniellel. – Csak azt akartam, hogy tudd, nem bánok semmit. Minden egyes másodpercért hálás vagyok, amit veled tölthettem, még a rosszakért is. A lány az arcához hajolt. – Én sem bánok semmit. Néhány hosszú pillanatig úgy maradtak. A lány Daniel lélegzetvételét hallgatta, a monitorok egyenletes csipogását és Kevin életerős horkolását a háttérben. – Szeretlek – dünnyögte Daniel. Alex felnevetett. – Igen, azt hiszem, erre már rájöttem. Elég sok időmbe telt, nem? Mindenesetre én is szeretlek. – Végre ugyanazt a nyelvet beszéljük. A lány ismét elnevette magát. – Te reszketsz – mondta Daniel.

– Olyan sok koffeint toltam magamba, hogy méregtelenítésre lenne szükségem. Odakint még mindig a késő éjszaka csendje honolt, úgyhogy nehéz lett volna nem meghallani az épület mögött leparkoló autó hangját. Alex meglepődött azon, mennyire elhasználódtak az idegei. Érezte, hogy már nem sok ereje maradt. Kimerültség öntötte el, miközben felállt, és előhúzta a PPK-t a nadrágja hátuljából. – Nagyon remélem, hogy ez Val – dünnyögte. – Alex… – suttogta Daniel. – Daniel Beach, meg ne merj mozdulni – válaszolta a lány szintén suttogva. – Túl sok időt töltöttem a sebeid befoltozásával. Nehogy megint felszakítsd őket. Csak elővigyázatosságból nézek ki. Egy pillanat, és jövök. A hátsó ajtóhoz sietett, és kikukucskált a függöny mellett. Azt az autót látta, amire számított, a ronda zöld Jaguart. Val ült a volán mögött. Az utasülésen Einstein terpeszkedett. Alex tudta, hogy most éreznie kellene valamit a tudattól, hogy végre vége ennek az egésznek, hogy úgy tűnik, minden szálat sikerült elvarrniuk. Boldogságot, megkönnyebbülést, hálát, esetleg még örömkönnyeket is illene hullajtania. De a teste teljesen kikészült. Amint elmúlik a koffein hatása, kómába fog esni. – Val az, ahogy gondoltam – mondta Danielnek csendesen, miközben letette a pisztolyát az ágya végére. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik. – Hamarosan – helyeselt a lány. – De egyelőre még tartom magam. – Alex? – szólalt meg Val csendesen, miközben belépett az ajtón. – Igen?

Einstein berobogott a szobába, és ide-oda lendült a feje, ahogy Kevint kereste. Amikor meglátta a padlón, megtorpant, és felnyüszített. Oldalra billentette a fejét, majd kétszer megnyalta az arcát. Kevin horkolása azonnal megszakadt. Alex arra számított, hogy Einstein összegömbölyödik a legjobb barátja mellett, de a kutya megfordult, és a farkát vadul csóválva odarohant hozzá. Két mancsával a derekának támaszkodott, hogy meg tudja nyalni az arcát. A lánynak Daniel ágyába kellett kapaszkodnia, nehogy elessen. – Óvatosan, Einstein. A kutya halkan felvakkantott, mintha válaszolna. Majd leereszkedett a földre, odasétált Kevinhez, az oldalához bújt, és újra meg újra megnyalta az arcát. Alex összerezzent Kevin hangjától. A beadott gyógyszerektől legalább… hát, már nem is tudta, meddig kellene aludnia. Az agya még ehhez az egyszerű összeadáshoz is túl fáradt volt. – Szevasz, kishaver, szevasz – mondta a férfi szokás szerint túl hangosan. A hangja lehetetlenül életerősnek tűnt az állapotához képest. – Hiányoztam? Jó kutya. Elmondtad nekik, mi történt. Tudtam, hogy meg fogod tenni. – Kev? – szólalt meg Danny. Amikor fel akart ülni, Alex határozottan a homlokára tette a kezét. – Danny? – Kevin szinte kiabált. Volkstaff felhorkantott, és az oldalára fordult. Kevin fintorogva felhúzta magát. – Jobb lenne, ha nem mozognál… – kezdte Alex, majd, amikor látta, hogy a férfi oda sem figyel rá, hozzátette: – Hé, legalább talpra ne állj! – Semmi bajom – morogta Kevin.

– Egy idióta vagy – jegyezte meg Val élesen. – Legalább két másodpercre próbálj meg nyugton maradni. Időközben lecserélte azt a furcsa, divatbemutatóra való szárit egy melegítőnadrágra és egy pólóra. Kisétált a VÁRÓ feliratú ajtón. Kevin értetlenül térdelt a linóleumon, fél kézzel a falnak támaszkodva. A szőke nő azonnal vissza is tért egy kerekes irodai széket tolva maga előtt mérges arckifejezéssel. Ha Alexnek maradt volna még energiája, most biztosan felsóhajt az irigységtől. Val felháborítóan gyönyörű volt ahhoz képest, hogy lófarokba kötötte a haját, nem sminkelte ki magát, és nem aludt többet, mint ők. – Itt biztosan nincsenek tolószékek, de egyelőre ez is megteszi – mondta Val. – Ülj bele. Bár a hangja ingerült volt, mindkét kezét kinyújtotta, hogy segítsen Kevinnek. A férfi felszisszent és megtántorodott, amikor a talpa a padlóhoz ért, de amint leült, megpróbálta lábbal közelebb hajtani magát Danielhez. – Ezt hagyd abba – szólt rá Val. Keresztültolta a széket a helyiségen, miközben Kevin óvatosan eltartotta a talpát a padlótól. Alex mellett álltak meg, és a lány odébb lépett, hogy helyet csináljon nekik. Kevin döbbenten bámulta Daniel nyitott szemét és egészséges arcszínét. Óvatosan megveregette a feje búbját. Láthatóan félt bármelyik másik testrészéhez hozzáérni. – Ezek szerint a kis méregkeverőd sikerrel járt – mondta rekedtes hangon. – De nem vagyok biztos benne, hogy ez a kopaszodó középkorú svéd a te stílusod. – Val ötlete volt. Kevin szórakozottan bólintott. – Nem lett volna szabad bejönnöd utánam. Nem akartam.

– Te is megtetted volna értem. – Az más. – Amikor Daniel ellenkezni kezdett volna, Kevin megrázta a fejét. – Rendbe fogsz jönni? Alexre pillantott választ várva. A lány szusszantott egyet, majd bólintott. – Úgy tűnik, igen. Nem tudom, hogy csináljátok. Az anyátoknak nem volt véletlenül egy egyéjszakás kalandja egy laboratóriumban kitenyésztett szuperhőssel? Amikor Kevin keze meglendült, Alex egy pillanatra azt hitte, hogy ezzel a megjegyzésével átlépte a határt, de még mielőtt felkészülhetett volna a pofonra, a férfi esetlenül megragadta, és magához rántotta egy ölelésre. A lány félig az ölébe esett, és semmit nem tehetett, amikor Kevin egy nedves, visszhangzó cuppanással szájon csókolta. – Hé! – tiltakozott Daniel. – Azonnal vedd le az arcod a csajomról! Alex oldalra rántotta a fejét, mert végre ismét érzett valamit: hányingert. – Fúj, engedj el! Pszichopata. Val felnevetett. Kevinnek sikerült teljesen körbefordítania a székét. – Te egy zseni vagy, tökmag. Nem hiszem el, hogy megcsináltad. – Menj, és smárold le Volkstaffot is, a munka felét ő végezte el. De Kevin nem engedte el. Mintha észre sem venné, hogy a lány elszántan igyekszik kiszabadulni a karjai közül. – Micsoda alakítás volt! El sem hiszem, hogy csak úgy besétáltál oda, és kiszabadítottál! Nehogy még egyszer azt merd nekem mondani, hogy te nem vagy titkos ügynök… tökmag, a titkos ügynökök csak álmodoznak arról, hogy ilyesmire képesek legyenek! Einstein felnyüszített, és Alex érezte a kutya állkapcsát gyengéden a csuklójára szorulni, majd az állat megrántotta, hogy segítsen neki elmenekülni. Kevin észre sem vette.

– Kevin – mondta Daniel kimért, de jeges hangon. – Ha nem teszed le Alexet most azonnal, szitává lőlek a pisztolyával. Kevin ekkor végre leeresztette a karját. A lány kiszabadította magát, és mindketten aggodalmasan fordultak Daniel felé. – Ne mozogj! – mondták egyszerre. – Volkstaff? – kérdezte Daniel. – Ismerem ezt a nevet… Hol vagyunk? – Biztosan emlékszel még Mr. Volkstaffra – felelte Kevin. – Ötödikben megmentette a legjobb barátom életét… azután, hogy medvecsapdába lépett. Ezt nem felejthetted el. Daniel pislogott. – Tommy Velasquez belelépett egy medvecsapdába? – kérdezte döbbenten. Kevin elmosolyodott. – Nem Tommy volt a legjobb barátom. – Megsimogatta Einstein fejét, mire a kutya boldogságban úszva dörgölte a lábához a pofáját. – Várj… Volkstaff? – rakta össze végre Daniel a képet. – Te egy állatorvoshoz hoztál engem? Alex a homlokára tette a kezét. – Nyugi. Ez a legjobb hely, ahova kerülhettél. Volkstaff egy igazi rocksztár. Megmentette az életedet. – Ne essünk túlzásokba – szólalt meg Volkstaff dörmögő hangon. – Én csak az asszisztense voltam, Dr. Alex. Nem az én érdemem, hogy Danny életben maradt. Az állatorvos felült a kanapén, és lesimította hófehér hajának rakoncátlan tincseit, amelyek dicsfényként vették körül a fejét. Alexet ez Barnabyra emlékeztette, és azonnal rájött, miért érzi magát olyan otthonosan a barátságos öregemberrel, aki láthatóan még mindig nagyon lojális a Beach család iránt. – Megtiszteltetés volt ön mellett dolgozni, doktornő – folytatta Volkstaff, miközben odabicegett hozzájuk. Most öregnek és törékenynek

tűnt, de a hosszú éjszaka alatt egy pillanatra sem hagyta el az ereje. Rámosolygott Danielre. – Örülök, hogy felébredtél, fiam. – Színpadias suttogássá halkította a hangját. – Megnyerted a főnyereményt ezzel a lánnyal. El ne rontsd a dolgot. – Ezzel én is tisztában vagyok, uram. Alex összehúzta a szemöldökét. Ő nem is említette a Daniel iránti érzelmeit, Daniel pedig öntudatlan volt. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy mi folyik köztük? Volkstaff megfordult. – Milyen remek pásztorkutya. Ez nem lehet Einstein, ugye? Az már nagyon régen történt. – Ami azt illeti, az unokája – magyarázta Kevin. – Hihetetlen. – A férfi lehajolt, hogy megvakargassa Einstein fülét. – Gyönyörű állat. Einstein megnyalta a kezét. Aznap éjjel tombolt benne a jóindulat az egész emberiség iránt. – És most, Kevin – egyenesedett fel az állatorvos –, szeretnél még valaha lábra állni? Mert ha igen, akkor fel kell polcolnunk a lábadat, és rengeteg pihenésre lesz szükséged. Ne merj így nézni rám! Feküdj le arra a kanapéra. Kisasszony… – Volkstaff szeme kiguvadt, amikor először alaposabban is végignézett Val testén. Alex ugyan figyelmeztette, hogy nemsokára a csapatuk negyedik tagja is fel fog bukkanni, de az állatorvos erre láthatóan nem számított. – Szólítson csak Valentine-nak – dorombolta Val. – Igen, nos, köszönöm. Valentine kisasszony, megtenné, hogy a kanapéhoz tolja Kevint, és felsegíti rá? Pontosan így… köszönöm. Val félig átrakta, félig átlökte Kevint a székről a kanapéra. Az arckifejezése ingerült volt, a mozdulata durva, de Alex látta, hogy utána lehajol megcsókolni Kevin homlokát.

– Ön pedig, doktornő… Alex lassan megfordult, és Volkstaffra nézett. – A váróban további kanapék is vannak. Vegye igénybe valamelyiket. Ez parancs. A lány habozott, és egy helyben imbolyogva bámulta Danielt. – Most aludj, mielőtt összeesnél, Alex. – Val visszamasírozott a helyiség túloldalára. – Én már pihentem néhány órát. Danielen fogom tartani a szemem. – Ha bármi megváltozna a monitorján, akár a legapróbb… – Akkor az új frizurádnál fogva foglak visszarángatni ide – ígérte Val. Alex lehajolt, és lágyan megcsókolta Danielt. – Volkstaff és én rengeteget dolgoztunk azon, hogy valahogy összekalapáljunk – dünnyögte. – Ne tedd tönkre a munkánkat. Daniel ajka az övéhez ért, miközben válaszolt. – Eszemben sincs. Most légy jó kislány, és aludj, ahogy a jó öreg állatorvosunk kérte. – Szeretném megjegyezni, hogy életerőm teljében vagyok – tiltakozott Volkstaff. – Gyere – szólalt meg Val. – Menjünk, amíg még tudsz járni. Biztos vagyok benne, hogy elbírnálak, de nem akarlak cipelni. Alex hagyta, hogy a nő kivezesse az ajtón a sötét folyosóra. Semmi egyébre nem koncentrált, csak hogy egymás elé rakosgassa a lábait. Minden elmosódott körülötte. Val lesegítette a kanapéra, bár a lány úgy érezte, hogy akár a padlón is el tudna aludni. Még le sem ért a feje, amikor már aludt.

32. FEJEZET

Furcsa reggelre ébredtek. Alex esetében inkább délelőttre. Csend honolt az üres állatorvosi rendelőben, senki nem zavarta őket. Volkstaff felhívta az alkalmazottait, lemondta az összes betegét, és kirakott egy táblát az ablakba azzal a felirattal, hogy CSALÁDI OKOK MIATT ZÁRVA. Furcsa, hogy Alex pont itt érezte magát a legnagyobb biztonságban. Egy ismeretlen helyen, ahova semmilyen csapdát vagy védelmi rendszert nem telepített. De időközben minden megváltozott. Előző este csak Kevin kiszabadítása volt a célja, de a tetteik következményeképpen jelentősen átalakult a helyzetük. Kevint szokásához illő módon szétfeszítette az energia, annak ellenére, hogy még mindig a guruló szék foglya volt, gézzel bekötözött lábát pedig a kerekes sámlira helyezte. Val azonnal eltűnt, amikor Alex átvette a helyét a kanapén. Daniel lehunyta a szemét, hogy kizárja a fivérét, de Alex hangjára rögtön felébredt. Volkstaff ment ki ételért. A többiek egy bagelt és krémsajtot hagytak Alexnek. Amint megvizsgálta Danielt – aki gyorsabb ütemben gyógyult, mint azt remélhették volna –, felkapta a reggelijét és az újságot, amit Volkstaff a bagelekkel együtt hozott. Evés közben vadul olvasott. A címlapra kerültek, bár ezt csak a szobában lévő emberek tudták. – Lőttek a katarzisnak, tökmag – panaszkodott Kevin, miközben egy seprűnyél segítségével lökte ide-oda magát a helyiségben. – Sokkal kielégítőbb lett volna, ha megölhetem. Az aznapi vezércikk Wade Pace végzetes agyvérzéséről szólt. Az újságírók alig hagytak fél perc szünetet a gyászra, mielőtt azt kezdték találgatni, vajon ki lesz Howland elnök alelnökjelöltje.

Egy szót sem írtak viszont arról, hogy bármilyen lövöldözés történt volna egy föld alatti bunkerben a város peremén. Sem a CIA eltűnt igazgatóhelyetteséről. Nem beszélve Carstonról, de még az unokája elrablásáról sem. Talán majd másnap. Vagy Kevin szerint inkább soha. – Valami gázrobbanás lesz, vagy ilyesmi. Az igazságot mélyen el fogják temetni. Előbb derül ki, hogy Jackie Kennedy volt a dallasi merénylő, mint ebből bármi. Valószínűleg igaza volt. Ebben persze nem lehettek teljesen biztosak, és továbbra is óvatosnak kellett lenniük, de a rájuk nehezedő nyomás határozottan csökkent. Volkstaff ebéd után kiszedte a varratokat a lány füléből, és megdicsérte Daniel biztos kezét. Alex elképedt az állatorvos higgadtságán. Egyiküknek sem kellett elmondania, hogyan szerezték a sérüléseiket, mert Volkstaff nem kérdezősködött. Azzal kapcsolatban sem tett semmilyen megjegyzést, hogy Kevin él, annak ellenére, hogy – mint azt Daniel suttogva közölte a lánnyal – ott volt a temetésén. Csak a régi, gyerekkori ismerőseik felől érdeklődött. Bár Alex még csak az utóbbi időben kezdett egyáltalán megismerkedni a szeretet fogalmával, úgy érezte, az idős állatorvosnak is sikerült belopnia magát a szívébe. De nem maradhattak örökre a rendelőben. Volkstaffnak a pácienseire is gondolnia kellett. Miután megvitatták a lehetőségeiket, Val azzal lepte meg Alexet, hogy felajánlotta, ismét elszállásolja őket a tetőtéri luxuslakásában. Természetesen nem ingyen. Kevin döbbent meg a legjobban az ajánlaton. – Ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon – figyelmeztette a szőke. – Csak a kutya miatt csinálom. És képzeld, kedvelem Alexet és Dannyt. Majdnem annyira, amennyire téged ki nem állhatlak. – Ezzel megcsókolta, elég hosszan ahhoz, hogy mindenki kényelmetlenül érezze magát. Volkstaff

udvariasan elfordult, de Alex csak bámulta őket leesett állal. Soha nem fogja megérteni, mit lát Val Kevinben. • • • – Szóóóval… – kezdte Kevin. Alex éppen a holmijukat rakta rendbe, és most megfordult. Kevin a szobájuk ajtajában ácsorgott, fél kézzel az ajtókeret tetejének támaszkodva. Alex egy pillanatra az összes magas embert irigyelni kezdte a világon. Az utóbbi időben, mióta csupa óriás vette körül, ez gyakran előfordult vele. De elnyomta magában az érzést. – Szóval mi? – Szóval hogy ment a mai megbeszélés? Mire jutottatok Volkstaff-fal? Azt nem kellett megkérdeznie, hogy Daniel hol van. A testvére szokásos zuhany alatti éneklése akár problémát is okozhatott volna, ha lennének szomszédaik. Még mindig nem múlt el a Bon Jovi-korszaka, és pillanatnyilag a „Shot Through the Heart” volt a kedvence. Alex nem találta különösebben viccesnek, de nem hagyta magát felbosszantani egy ilyen hülyeség miatt. – Az állatorvos szerint Daniel nagyjából rendbe jött. Én is így látom. Ti, Beachek, elképesztő lények vagytok. – Megcsóválta a fejét, mert még mindig nem tudta teljesen elhinni, milyen gyorsan és maradéktalanul gyógyult meg Daniel. – Ja, és a lábadat is meg akarja nézni. Kevin összevonta a szemöldökét. – Semmi baja a lábamnak. – Senki nem tart fegyvert a fejedhez. És ezt szó szerint értem. Kevin arcáról eltűnt az ingerültség, de a férfi továbbra is ott állt az ajtóban, Alexet bámulva. – Szóóóval…? – visszhangozta a lány.

– Szóval… van bármilyen elképzelésetek arról, hogy most hova fogtok menni? Alex megvonta a vállát. – Semmi konkrét. – Visszafordult kopott sporttáskája felé, és ismét végignézett a vegyszerein, hogy ellenőrizze, elég biztonságosan be vannak-e csomagolva. Felmerült benne, hogy talán túlzásba viszi a rendszerezést. Valószínűleg semmi szükség arra, hogy ábécésorrendben tartsa őket. De rengeteg ideje volt, és azt leszámítva, hogy az internetet bújta újabb nyomok után, nem tudott mit kezdeni magával. Daniel nem hagyta, hogy napi négynél többször megvizsgálja. – Dannyvel beszéltetek már róla? A lány bólintott. – Azt mondta, neki mindegy. Döntsem el én, hova akarok menni. – Ezek szerint veled akar tartani. Kevin hangja szenvtelen maradt, de Alex tudta, hogy ez elég nagy erőfeszítésébe kerülhet. – Erről még nem beszéltünk, de igen, nagyon úgy tűnik. A férfi pár pillanatig hallgatott, a lány viszont már tényleg semmi további tennivalót nem tudott kitalálni a táskával kapcsolatban. Lassan megfordult, és szembenézett Kevinnel. – Igen – mondta a férfi. – Sejtettem, hogy ez lesz. – Az arckifejezése közönyös volt. Csak a tekintetén látszott, mennyire fáj neki a dolog. A lány nem akarta elmondani neki a teljes sztorit, de bűntudata volt, amiért magában tartja. – Ha ettől jobban érzed magad, ő azt reméli, hogy te is ott leszel. Kevin arckifejezése megenyhült. – Tényleg? – Igen. Szerintem pillanatnyilag nem akar megint szétválni. Kevin felszegte az állát. – Ezt megértem. Sok mindenen ment keresztül.

– Viszont elég jól kezeli. – Igen, de egy újabb trauma nem tenne jót neki. Senki nem akarja, hogy visszaessen. Alex pontosan tudta, mire akar kilyukadni. Elnyomott egy sóhajt és egy mosolyt, aztán igyekezett semleges arcot vágni. – Így van – nyugtázta a legkomolyabb orvosi hangján. – Az lenne a legjobb, ha a környezete az elkerülhetetlen változásokat leszámítva minél stabilabb maradna. Kevin viszont nem nyomta el a saját sóhajtását. Hatalmasat fújtatott, majd karba fonta a kezét. – Nem lesz könnyű, de szerintem veletek tudok maradni, amíg fel nem dolgozza a történteket. Alex nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy odaszúrjon egyet neki. – Dehogy. Ő nem akarja, hogy áldozatot hozz. Biztos vagyok benne. Túl fogja élni. – Nem, nem, tartozom a kölyöknek. Megteszem érte, amit kell. – Biztosan értékelni fogja. Kevin hosszan a szemébe nézett, és hirtelen őszintévé, majd félénkké változott az arckifejezése. De aztán elmúlt a pillanat, és széles vigyor terült el az arcán. – Merrefelé keresgélsz? – kérdezte. – Arra gondoltam, hogy délnyugaton vagy a Sziklás-hegységben talán jó helyen lennénk. Egy közepes méretű hely kertvárosi részében. Ahogy ez lenni szokott. Amennyire tudták, senki nem kereste őket, de Alex mindig is nagy biztonsági játékos volt. Viszont mindenképpen álnevet kell majd használnia – Julia Fortis hivatalosan meghalt. Daniel éneklése abbamaradt, majd újra folytatódott, de már tompán, egy törülközőn keresztül.

– Tudok egy várost, ami jó lehet. Alex a fejét csóválta. Kevin biztosan már házat is bérelt, és új papírokat is szerzett mindannyiuknak. De az új nevét ő akarta kiválasztani magának. – Hát persze hogy tudsz – mondta. – Mit szólnál Coloradóhoz?

EPILÓGUS Adam Kopecky letette az aznapi aktákat az asztalára, és mosolyogva nyúlt a telefon után. Neki volt a legjobb állása a világon. Producerként dolgozni egy híres séf utazó valóságshow-jában sok mindent jelenthetett volna, de Adam számára rugalmas munkaidőt, egy csendes kis irodát és folyamatos örömöt jelentett. Ő szervezte meg a látogatásokat a műsorban szereplő családi éttermekbe, és bár néha irigyelte Besst és Neilt, akik mindig úton voltak, és minden egyes sarki büfét kipróbáltak, mégis úgy érezte, hogy az ő vérmérsékletének sokkal jobban megfelel ez a feladat. Ráadásul Bessnek és Neilnek rengeteg moslékot is meg kellett ennie ahhoz, hogy csiszolatlan gyémántokra bukkanjanak, és Neil az elmúlt egy év alatt legalább tíz kilót felszedett. Adam összekalapált magának egy álló asztalt, hogy ne járjon ugyanígy az ülőmunkája miatt. És persze az is elengedhetetlen volt, hogy senki ne tudja, kicsoda Bess és Neil. Adam kedvenc napja a csütörtök volt. Aznap hívta fel a kiválasztottakat. A műsor a következő hónapban Denver környékére költözik, és a szerencsés nyertesek között volt egy kifőzde Lakewoodban, egy belvárosi pékség és persze a kakukktojás, egy grillbár Boulder közelében. Adam szkeptikus volt, de Bess erősködött, hogy a Hideaway lesz a heti epizód

csúcspontja. Amennyiben lehetséges, valamelyik pénteken szeretnének ott forgatni. Ez az étterem volt a környék karaokeközpontja. Adam gyűlölte a karaokét, de Bess hajthatatlan volt. – Ez másféle hely, mint amire gondolsz, Adam – biztosította. – Iszonyúan menő. Kívülről nem nagy szám, de nagyon meg van csinálva. Je ne sais quoi, meg ilyenek. Ráadásul a tulajdonosok nagyon fotogének. A szakácsot Nathaniel Weeksnek hívják… és azt kell mondjam, nagyon rendben van. Nem szívesen ismerem be, hogy kiestem a szerepemből, de rebegtettem neki egy kicsit a szempillámat. Semmi reakció. A pincérnő megsúgta, hogy nős. A legjobbakat mindig hamar elviszik, nem igaz? De mint kiderült, van egy jóképű fivére is. Esténként ő a kidobóember. Szerintem erre a műsorra még én is a Séffel tartok. Egy sorozat fényképet is csinált a telefonjával. Mint már említette, a hely külső megjelenése tényleg nem volt az igazi. Bárhol lehetett volna a nyugati részen. Kicsit vadnyugati benyomást keltett, sötét fa, rusztikus hangulat. A többi fényképen olyan ételek szerepeltek, amelyek túl elegánsnak tűntek egy ilyen jellegtelen helyhez képest. Néhány fotó a szakácsról, aki annyira bejött Bessnek. Egy magas, szakállas férfi sűrű, göndör hajjal. Adam nem találta különösebben vonzónak, de mit értett ő ehhez? Talán Bess a favágókra bukik. A háttérben gyakran megjelent egy alacsony nő, rövid, sötét hajjal, de soha nem nézett a fényképezőgépbe… esetleg ő a szakács felesége. Adam megszerezte az alkoholmérési engedély összes tulajdonosának a nevét. Nathaniel Weeks a szakács, a Kenneth nevű kidobóember biztosan a testvére, Ellis pedig a feleség. Adam továbbra sem volt biztos a dolgában, de a Hideaway-ért még Neil is egyértelműen lelkesedett. Állítása szerint az elmúlt három évad során ott ette a legjobbat.

Mindig volt egy b-listája szükség esetére – jelenleg egy kávézó Parkerben és egy littletoni bisztró szerepelt rajta –, de Adamnek csak ritkán kellett ezekkel kapcsolatba lépnie. A műsor alaposan fellendítette a bemutatott helyek forgalmát legalább két hónapig az epizód leadása után, és az év további részében is érezhető volt a hatása. Még saját kis rajongótáboruk is volt, amelynek tagjai megpróbálták követni a Séf útját, és minden helyre betértek, amit bemutatott. A Séf mindig hízelgően nyilatkozott ezekről a helyekről, és a műsor vasárnap esténként legalább egymillió nézőt bevonzott. A világ legjobb reklámja volt, ráadásul ingyen. Úgyhogy Adam fel volt készülve a lakewoodi sütöde – a Whistle Pig – reakciójára. Amint bemondta a műsor nevét, a tulajdonos felsikított örömében. Adam mintha a lába dobogását is hallotta volna ugrándozás közben. Ettől mindig úgy érezte magát, mintha egy hatalmas nyereménycsekkel jelent volna meg valakinek az ajtajában. Miután a tulajdonos lehiggadt, Adam végigvette a szokásos kérdéseket, egyeztette a hölggyel a dátumot, megadta a kapcsolattartó telefonszámát, felkészítette arra, hogy mire lesz szüksége a stábnak s a többi. A tulaj eközben folyamatosan hálálkodott neki, és néha odakiabálta a jó hírt valakinek, aki éppen bement a helyiségbe. Adam már legalább nyolcszáz hasonló beszélgetést lefolytatott, de még mindig úgy érezte magát tőle, mint a Mikulás, és mindig hatalmas vigyorral tette le a kagylót. A pékséggel is hasonló élményben volt része, csak az ottani vezető sikítás helyett mélyen, öblösen kacagott, és a magával ragadó nevetése őt is megfertőzte. A Hideaway-t a végére tartogatta, mert tudta, hogy a péntek esti karaokeszeánszot egy kicsit bonyolultabb lesz megszervezni. Talán túl

nagy stílustörés lenne a műsorban, de mindenesetre készíthetnek egy felvételt a vacsoráról és a fellépőkről is, majd összevágják a kettőt. – Itt a Hideaway – szólt bele a telefonba egy női hang. – Miben segíthetek? Adam a megszokott zajokat hallotta a háttérből. Az edények zörgését, a zöldségvágó kés kalapálását, a telefonáló kedvéért fojtottan beszélő hangokat. Amelyek nemsokára sokkal hangosabbá válnak. – Üdvözlöm – köszöntötte a nőt szívélyesen. – Beszélhetnék Mrs. Weeksszel, vagy bármelyik Mr. Weeksszel? – Mrs. Weeks beszél. – Remek. Üdv. Adam Kopecky vagyok, és A nagy amerikai konyhatúra című műsor nevében telefonálok. Várt egy kicsit. Néha eltelt pár másodperc, mire felfogták a dolgot. Találgatni kezdte, hogy Mrs. Weeks vajon sikoltozós vagy felhördülős fajta. Akár még sírós is lehetett. – Értem – válaszolta a hölgy higgadtan. – Mit tehetek önért? Adam zavartan felnevetett. Néha ez is előfordult. Hatalmas népszerűsége ellenére nem mindenki tudott a műsorról. – Hát, ez egy étteremközpontú valóságshow, amelyet Séfünk… – Igen, ismerem a műsort. – A hölgy hangjában már némi türelmetlenség is csengett. – És miben lehetek a szolgálatára? Adam egy pillanatra elakadt. A nő hangjában olyan gyanakvás csengett, mintha azt hinné, hogy át akarják verni. Vagy valami még rosszabbat akarnak tenni vele. Nem egészen értette. Adam sietett tisztázni a helyzetet. – Azért telefonálok, mert a Hideaway-t beválasztottuk a műsorunkba. Kémeink – nevetett fel könnyedén – áradoznak az önök konyhájáról és a műsoraikról. Úgy hallottuk, nagyon

népszerűek a környéken. Szeretnénk bemutatni az éttermüket, felhívni rá azoknak a figyelmét is, akik még nem hallottak róla. Na, ettől biztosan leesik neki a tantusz. A hely tulajdonosaként biztosan elkezdi az anyagi előnyöket is számba venni a fejében. Adam készen állt az első sikolyra. De semmi. Szerencsére még mindig hallotta a háttérben a zörgést, a szeletelést és a dünnyögést, különben azt hitte volna, hogy megszakadt a vonal. Vagy hogy a nő lecsapta a telefont. – Hahó, Mrs. Weeks? – Igen, itt vagyok. – Nos, akkor, gratulálok. A jövő hónap első hetében tervezzük meglátogatni a környéküket, és ebben az időszakban aránylag rugalmasan be tudjuk illeszteni a forgatást a menetrendjükbe. Úgy hallottam, hogy a péntek esték a legsikeresebbek, úgyhogy talán akkorra kellene terveznünk… – Nagyon sajnálom… azt mondta, Mr. Kopeckynek hívják? – Igen, de kérem, szólítson csak Adamnek. – Nagyon sajnálom, Adam, de annak ellenére, hogy ez nagyon… hízelgő, nem hinném, hogy részt tudunk venni benne. – Ó – felelte Adam megrökönyödve. Előfordult már néhányszor, hogy nem tudtak megfelelő időpontot egyeztetni, vagy nagyon súlyos külső körülmények akadályozták meg a forgatást – esküvők, temetések, szervátültetések –, de mindig mindenki óriási erőfeszítéseket tett a műsor érdekében, és nagyon csalódottak voltak, ha nem jártak sikerrel. Egy szegény omahai asszony öt egész percig zokogott a telefonba. – Nagyon köszönjük, hogy ránk gondoltak…

Mintha

csak

egy

távoli

rokon

születésnapi

meghívásáról

beszélgetnének. – Mrs. Weeks, szerintem nincs tisztában azzal, hogy milyen jó hatással lehet ez a műsor a forgalmukra. Küldhetek pár statisztikát… El fog képedni azon, mekkora különbség van a bevételekben. – Biztosra veszem, hogy így van, Mr. Kopecky… – Mi az, tökmag? – szakította félbe valaki mély és erőteljes hangon. – Bocsásson meg egy pillanatra – mondta Mrs. Weeks, és fojtottabbá vált a hangja. – Majd elintézem – válaszolta a hangos embernek. – Attól a műsortól kerestek meg minket… A nagy amerikai konyhatúra. – És mit akarnak? – Be akarják mutatni a Hideaway-t. Adam mély levegőt vett. Talán a többi tulajdonos másképp reagál. – Ó – válaszolta a férfi ugyanolyan hangsúllyal, amilyet a nő is használt. Kedvetlenül. Hogy lehet ez rossz hír? Adam úgy érezte, mintha szórakoznának vele. Vajon Bess és Neil akarják megviccelni? – Tényleg? – kiabált oda valaki messzebbről. Ez a hang is mély volt, de lelkesebb. – Be akarnak rakni minket a műsorba? – Igen – válaszolta Mrs. Weeks. – De nehogy… Az éljenzés belefojtotta a szót. De Adam ettől sem nyugodott meg. Semmilyen hangulatváltozást nem érzékelt a vonal túlsó oldalán. – Akarod, hogy én beszéljek vele, tökmag? – kérdezte az első mély hang. – Ne! Inkább velük foglalkozz – válaszolta Mrs. Weeks. – Szerintem Nathanielnek jót tenne most egy komolyabb ital. Talán a felszolgálóknak is. Ezt majd én elintézem. – Vettem.

– Elnézést kérek a közjátékért, Mr. Kopecky – szólt bele ismét a kagylóba a nő. – És őszintén köszönöm a lehetőséget. Annyira sajnálom, hogy nem fog menni. – Nem értem. – Adam tisztán hallotta a csalódottságát a saját hangjában, és minden bizonnyal a nő is. – Mint már mondtam, nagyon rugalmasak tudunk lenni. Én… még soha nem beszéltem senkivel, aki ne akarta volna a műsort. A nő hangja ekkor megtöltődött némi élettel. Kedvessé és megnyugtatóvá vált. – És mi is nagyon szeretnénk, ha lehetséges volna. Tudja… – Kis szünet következett. – Van egy kis probléma, egy jogi probléma, ami megakadályozza a dolgot. Egy tulajdonjogi vita a sógorom és a volt barátnője között. Üzleti kölcsön volt, vagy esetleg ajándék? Blabla-bla. Érti, mire gondolok. Nagyon kényes a helyzet, sőt, kifejezetten rázós, és most nincs olyan reklám, ami jót tenne nekünk. Igyekszünk eltűnni a tömegben. Remélem, megérti. De nagyon hízelgő az ajánlata. Adam hallotta, hogy a hangos testvér ott vitatkozik valakivel a háttérben, aki csendesebben, szinte panaszosan válaszolgat. Így már érthetőbbnek tűnt a dolog. Legalább kapott egy konkrét indokot, még ha nem is értette pontosan, milyen hatással lehet a műsorban való szereplés bármilyen folyamatban lévő jogi vitára… kivéve, ha arról van szó, hogy a hely értékének bizonyos százalékát ki kell fizetniük valakinek. – Nagyon sajnálom, Mrs. Weeks. Esetleg valamikor a jövőben? Megadhatom a…? – Hogyne. Nagyon köszönöm. Azonnal kapcsolatba fogok lépni önökkel, ha megváltoznak a körülményeink. Ezzel megszakadt a vonal. A nő még azt sem várta meg, hogy megadja a telefonszámát.

Adam az előtte fekvő papírokra meredt, és megpróbált magához térni. Mintha egy teljesen jelentéktelen lány kosarazta volna ki, akit randevúra hívott. Egy ideig csak szemezett a telefonnal. Végül megcsóválta a fejét, és a várólistás helyek aktájáért nyúlt. A kávézó Parkerben nagyon hálás lesz, hogy őket választották. És Adamnek most kifejezetten szüksége volt néhány szívből jövő, örömteli sikolyra.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ezt a történetet képtelen lettem volna egyedül megírni, és végtelenül hálás vagyok azoknak, akiktől annyi időt, türelmet és gyakorlati tanácsot kaptam. A sztárjátékosom Dr. Kirstin Hendrickson volt az Arizonai Állami Egyetem molekuláris biológia tanszékéről, és az ottani kollégája, Dr. Scott Lefler. Dr. Hendrickson elképesztő mennyiségű időt töltött annak kidolgozásával, hogy hogyan tudnék valósághű módon megölni, megkínozni és pszichoaktív szerekkel manipulálni kitalált embereket, és nagyon értékelem a segítségét. A kedvenc ápolóm Judd Mendenhall, aki szintén sokat segített Daniel Beach életben tartásában azáltal, hogy alaposan elmagyarázta, hogyan kell ellátni egy tüdőlövést, és kitalálta az állatorvosos megoldást. Dr. Gregory Prince zseniális segítsége nélkül a molekuláris biológia és a monoklonális antitestek terén nem tudtam volna megadni Alexnek azt a háttértörténetet, amire szüksége volt. És hatalmas köszönet jár a következő csodálatos embereknek is: Tommy Wittman nyugdíjazott különleges ügynöknek, aki remek

gyorstalpalót adott elő nekem a gázmaszkokról; Paul Morgannek és Jerry Hine-nak, akik ijesztően sokat tudtak segíteni a halálos csapdák épületszerkezeti aspektusaival kapcsolatban; Warren Brewer őrmesternek a Phoenixi Rendőrkapitányságról, aki a drogüzelmeimet vizsgálta felül; S. Daniel Coltonnak, az USAF JAG volt kapitányának, aki a tapasztalatait bevetve segített Kevin háttértörténetének megalkotásában; John E. Rowe első osztályú tengerészaltisztnek, aki mindig örömmel beszélget velem fegyverekről és bármi egyébről, amire kíváncsi vagyok. És rendkívül hálás vagyok azoknak a forrásaimnak is, akik névtelenek kívánnak maradni. Nagyon értékelem a segítségeteket. Végül következzenek az állandó tettestársaim: a végtelenül megértő családtagjaim, akik türelmesen elviselik az álmatlan, mániás írási rohamaimat; zseniális és kedves szerkesztőm, Asya, aki akkor sem nevez őrültnek, amikor minden oka meglenne rá; nindzsaszerű ügynökömnek, Jodinak, aki bárkiből képes rettegést kiváltani, aki ellentmond neki (és néha azokban is, akik nem); felülmúlhatatlan filmes ügynökömnek, Kassie-nek, akivé egyszer fel akarok nőni; producertársamnak, Meghannek, aki magára vállalja a Fickle Fish minden gondját, hogy ne omoljon össze a távollétemben sem. És persze imádom mindazokat, akik adnak egy esélyt a könyveimnek, és elolvassák őket – köszönöm, hogy lehetővé teszitek, hogy elmeséljem a történeteimet.

A SZERZŐRŐL Stephenie Meyer a Brigham Young Egyetemen végzett angol irodalomból. A Twilight Saga nemzetközi bestseller lett, 155 millió példányban kelt el világszerte. 2008-ban írta meg az első felnőtteknek szánt regényét A burok

címmel, ami a New York Times és a Wall Street Journal bestsellerlistájának az élén nyitott, és 2013-ban nagy költségvetésű film készült belőle. Meyer a férjével és három fiával Arizonában él. stepheniemeyer.com twitter.com/FickleFishFilms

A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVE AZ AGAVE KÖNYVEK GONDOZÁSÁBAN A burok 61968384