Stephen King - A két Rose.pdf

STEPHEN

KING A két Rose

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1997

STEPHEN KING: ROSE MADDER VIKING, NEW YORK, 1995 COPYRIGHT © STEPHEN KING, 1995 ALL RIGHTS RESERVED HUNGARIAN TRANSLATION © SZÁNTÓ JUDIT, 1997

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: AZ I-II. ÁLLATTEMETŐ BILINCSBEN BORZALMAK VÁROSA CARRIE CHRISTINE CUJO DOLORES HALÁLOS ÁRNYÉK A HALÁLSORON HASZNOS HOLMIK A HOLTSÁV A NAPKUTYA NEM JÖN SZEMEMRE ÁLOM A RAGYOGÁS RÉMÁLMOK ÉS LIDÉRCEK A RÉMKOPPANTÓK SORVADJ EL! A TALIZMÁN TITKOS ABLAK, TITKOS KERT TORTÚRA A TŰZGYÚJTÓ

Ez a könyv JOAN MARKSNAK szól

Ez nem vicc, én Rosie vagyok, Frankón igazi Rosie, És jobb lesz, ha vigyáztok, Mert ez ám nem semmi… MAURICE SENDAK

Mint romlott tojás. Papírba égetett terjedő lyuk. Veszett rózsa; ha nem vagytok résen, még kivirágzik. MAY SWENSON

Előjáték

MÉRGEZETT CSÓKOK

ÜL A SAROKBAN. Levegőhöz próbál jutni; ám a szobából, ahol néhány perce még zavartalanul lehetett lélegezni, mostanra kifogyott a levegő. Vékony, gurgulázó hang hatol el hozzá, mintha nagy messzeségből jönne, de ő tudja: a torkán leszivárgó levegő az, amely aztán lázas kis hörgésekben szakad fel újra, ettől azonban a tény még tény marad – ő lassan megfullad itt, a nappalija sarkában, miközben egy puha kötésű regény összetépett maradványaira mered. Ezt olvasta éppen, amikor hazajött a férje. Nem mintha a dolog annyira izgatná. A fájdalom olyan éles, hogy nem ér rá efféle apróságokkal törődni; mit számít, hogy nem tud lélegzetet venni, mert hiába is lélegezne, ha egyszer nem kap levegőt. A fájdalom úgy magába nyelte, mint állítólag a Jónás nevű, behívója elől sunyító szentfazekat a bálna. A hasa úgy lüktet, mintha mérgezett nap izzana benne, éppen azon a helyen, amelyet ma estig egy meghitt nyugalomban növekedő új élet töltött be. Nem, ilyen fájdalmat még soha nem tapasztalt, hasonlóra sem emlékszik – emellett még az is eltörpül, amikor tizenhárom éves korában, hogy egy gödröt kikerüljön, félrerántotta a bicikli kormányát, lezuhant, és a fejét bevágta az aszfaltba; a seb, amelyet beszerzett, később pontosan tizenegy öltésnyi hosszúnak bizonyult. Emlékezetében mindebből valami ezüstösen robbanó fájdalom élt, amelyet az értetlenség csillagosan szikrázó sötétje – valójában rövid eszméletvesztés – követett; de hol volt mindez ettől a fájdalomtól, ettől az észbontó kíntól? Hasára szorított keze mintha nem is húst tapintana; mintha felrántottak volna egy cipzárt a bőrén, és eleven kisbabája helyére izzó szikladarabot tömtek volna. Ó, Istenem, könyörgök, gondolja. Csak a babának ne legyen baja! De most, ahogy a légzése végre kissé könnyebbé válik, észreveszi, hogy a babának igenis baja van, ha valamiről, hát erről aztán Norman gondoskodott. Amikor negyedik hónapban van az ember, a baba még inkább csak az ő testrésze, semmint önmaga, és ha aztán az ember ott kucorog egy sarokban, a haja csomókban tapad verítékes arcához, és úgy érzi, mintha parázsló követ nyelt volna… Valami mérgezett, nyálkás kis puszikat cuppant a combja belsejére. – Ne – suttogja –, ne. Ó, édes, drága jó Istenem, ne! Jóságos Isten, édes Jóisten, ne!

Biztosan izzadság, reménykedik. Legyen izzadság… vagy talán összepisiltem magam. Igen, ez nagyon is valószínű. Az a harmadik ütés már annyira fájt, hogy bepisiltem, és észre se vettem. Hát persze, ez az. Csak hát ez nem izzadság és nem pisi. Ez vér. Itt ül a nappali sarkában, nézi a ronggyá tépett könyvet, egyik fele a díványon, a másik a kávézóasztal alatt, és a méhe közben arra készül, hogy kihányja magából a babát, akit addig minden gond és panasz nélkül hordott. – Ne – nyöszörgi –, ne, ó, Istenem, mondd, hogy nem! Látja a férje árnyékát, amely olyan megnyúlt és kicsavarodott, mint akasztott ember árnyéka vagy egy madárijesztő a búzaföldön, ahogy ott táncol-himbálózik a nappaliból a konyhába vezető boltíves átjáró falán. Látja az árnyékfülhöz tapasztott, árnyékzsinóron függő árnyékkagylót, még az árnyékujjakat is látja, amint simára húzkodják a zsinór kacskaringóit, egy pillanatra kifeszítik, aztán elengedik, hadd göndörödjön vissza, ha már nem hajlandó lemondani erről a rossz szokásáról… Első gondolata az, hogy a férfi a rendőrséget hívja. Ugyan már – hiszen ő maga a rendőrség! – Vészhelyzet – mondja éppen –, úgy éljek, hogy az, szépségem; tudniillik várandós. – Aztán elhallgat, a zsinórt gyötri, s amikor megszólal, mogorva a hangja. Ez a csöppnyi ingerültség is elég, hogy az asszonyban feléledjen a rettegés, és száját fémes íz árassza el. Ki merné bosszantani ezt az embert, ki merne neki ellentmondani – ó, hol létezik ily könnyelmű, ostoba teremtmény? No persze csak olyasvalaki lehet, aki nem ismeri – legalábbis nem olyan jól, mint ő. – Naná hogy nem fogom megmozgatni, hülyének képzel? A ruhája alá nyúl, és ujjait óvatosan siklatja felfelé a combján, az átnedvesedett, forró pamutbugyiig. Ó, könyörgök, gondolja. Hányszor cikázott át tudatán ez a szó, amióta a férfi kitépte a kezéből azt a könyvet? Meg nem mondhatja, de most újra előtolakodott. Könyörgök, hadd legyen átlátszó a nedv az ujjaimon. Könyörgök, édes Istenem, add, hogy átlátszó legyen. De amikor a keze előbukkan a ruha alól, ujjai hegyén vér vöröslik. És ahogy elnézi, hirtelen iszonyatos görcs fűrészfogai marnak belé. Össze kell szorítania a fogát, hogy fel ne sikoltson. Tudja ő, hogy ebben a házban nem bölcs dolog sikoltozni.

– Hagyja most a szarakodást, csak jöjjenek, de gyorsan! – A kagyló a helyére csattan. Az árnyék felfúvódva ugrál a falon, aztán már ott is áll a férfi az átjáróban. A kivörösödött, csinos arc a sarok felé fordul. A csinos arcban a szem olyan kifejezéstelen, mint vidéki országúton az elhullajtott, tompán szikrázó üvegcserép. – Még ilyen rumlit – mondja, s előremutat, hogy aztán a keze halk csattanással visszacsapódjék a combjához. Az asszony felé tárja a kezét, hogy látszódjanak a véres ujjhegyek – ennél nyíltabb szemrehányást nem kockáztathat. – Tudom – mondja a férfi, mintha ezzel a szóval mindent megmagyarázna, mintha így az egész kérdést összefüggő, értelmes rendszerbe illesztené. Aztán sarkon fordul, és a széttépett könyvre mered. Felveszi a díványról az egyik felét, aztán lehajol a másikért a kávézóasztal alá. Amikor kiegyenesedik, az asszony jól látja a borítót: fehér parasztblúzos nő áll egy hajó orrában. Haja drámaian lobog a szélben, tejfehér válla elővillan. A cím: Tortúra utazása ragyogó piros fóliabetűkkel domborodik ki a papírból. – Ez itt a baj – mondja a férfi, és úgy rázza felé a könyvcafatokat, ahogy az ember egy összegöngyölt újsággal fenyegeti a kutyakölyköt, ha már megint a padlóra vizelt. – Hányszor megmondtam már, mi a véleményem az ilyen szarról? A válasz igen egyszerű: soha nem mondta meg. Az asszony tudja: nem számít, hogy éppen egy sarokban gubbasztva elvetéli a magzatát. Ugyanez történt volna, ha a férfi hazajövet a tévé előtt találja, amint a híradót nézi, vagy akkor lepi meg, amikor éppen az ő ingére varrja fel a gombot, vagy esetleg olyankor toppan be, amikor a felesége történetesen elbóbiskolt a díványon. Mostanában rosszul áll a szénája, egy Wendy Yarrow nevű nő sok borsot tör az orra alá, és Norman nem fösvény: mindig megosztja vele a baját. Hányszor megmondtam már, mi a véleményem az ilyen szarról? – kiabálta volna akkor is, függetlenül az éppen esedékes szar mibenlététől. És utána, még mielőtt az ökle mozgásba lendül: Most elbeszélgetünk, cicám. Közvetlen közelből. – Hát nem érted? – suttogja az asszony. – Elmegy a baba! A férfi – bármilyen hihetetlen – elmosolyodik. – Lehet még másik – mondja, mintha egy gyereket vigasztalna, aki elejtette a fagylalttölcsért.

Aztán kiviszi a széttépett könyvet a konyhába, ahol bizonyára akkurátusan a szeméttartóba dobja. Te disznó, gondolja az asszony szinte öntudatlanul. Ismét belemar a fájdalom, és most már sorozatban jönnek a görcsök, undorító rovarokként özönlik el a belsejét. Az asszony hátraveti a fejét, mintegy belevájja a falba, és vinnyog. Mennyire gyűlöllek, te disznó! A férfi visszatér, közeledik. Az asszony úgy kapál a lábaival, mintha a falba akarna süppedni, és eszelősen mered a férfira. Egy pillanatra elfogja a bizonyosság: ezúttal valóban megöli. Már nem éri be azzal, hogy fájdalmat okozzon vagy megfossza a gyerektől, akire ő oly régóta áhítozik, nem: most már az életére tör. Ahogy fejét leszegve, lazán himbálózó karral közeledik felé, és látszik, ahogy a combjában megfeszülnek a hosszú izmok, az egész jelenségben van valami nem emberi. Mostanában a gyerekek lökött zsernyáknak csúfolják az ilyet, de régebben volt rájuk egy másik kifejezés is, és ahogy a férfi leszegett fejjel, vaskos ingaként lóbálódzó karokkal jön egyre közelebb, az asszonynak ez a kifejezés villan az eszébe: bikacsök. Bika… Ő meg csak nyöszörög, dobálja a fejét, kapál a lábával. A fél papucscipője leesik, és az oldalán áll meg. A nőt friss fájdalom önti el, a görcsök rozsdás horgonyként mélyesztik hasába fogaikat, érzi, hogy a vérzés újra megindul, de a rugdalózást képtelen abbahagyni. Ha a férfi ilyen állapotban van, hiába nézi, csak a semmit látja: valami félelmetes űr tátong a helyén. És már ott is áll fölötte, csüggedten ingatja a fejét. Aztán leguggol, és alácsúsztatja a karját. – Nem bántlak – mondja, mialatt letérdel, hogy felemelje –, úgyhogy elég a baromkodásból. – Vérzek – suttogja az asszony, és hirtelen eszébe jut, mit mondott a férfi az imént a telefonba: dehogyis mozdítja meg, hát mit képzelnek róla? – Aha, tudom – feleli a férfi közömbösen, és közben körülnéz: hol is kellett történnie a balesetnek? Az asszony úgy kitalálja a gondolatait, mintha a fejében sétálna. – Semmi baj, majd eláll. El fogják állítani. És a vetélést is elállítják? – kiáltja magában a nő, s eszébe sem jut, hogy ha ő magában kiabálhat, a férfi is megteheti, mint ahogy azt sem veszi észre, milyen fürkészőn, bizalmatlanul méregeti a másik. És a gondolata második részét ezúttal sem akarja meghallani: Gyűlöllek. Ó, mennyire gyűlöllek.

A férfi átviszi a szobán, majd letérdel, és az ernyedt testet elhelyezi a lépcső tövében. – Így kényelmes? – kérdi aggódón. A nő lehunyja a szemét, hogy ne is lássa; most nem bírná elviselni a képét. Úgy érzi, megőrül, ha tovább nézi. – Akkor jó – mondja a férfi, mintha választ kapott volna a kérdésére, és amikor a nő ismét felpillant, olyannak látja, mint már annyiszor: kiüresedettnek. Mintha a tudata elszállt volna, s csak a test maradt volna hátra. Ha késem volna, most leszúrhatnám, gondolja – de ezt a gondolatot sem akarja meghallani, nemhogy fontolóra venni. Csak úgy szólal meg benne, mint tompa visszhang, talán férje tébolyának továbbrezgése, halkabban a barlangbeli denevér röpténél. A férfi arca hirtelen megélénkül; feláll, hallatszik, ahogy roppan a térde. Lepillant az ingére, van-e rajta vér, de semmi baj. Aztán a sarok felé néz, oda, ahol a nő az imént összetörve gunnyasztott. Hát igen, ott már akad vér: csöppecskék, csíkocskák. A nő most ismét vérezni kezd, ezúttal már gyorsabban, hevesebben; érzi, amint elönti az a beteges, szinte falánk melegség. Úgy patakzik, mintha már régóta készülne kiönteni az idegent a maga piciny hajlékából. Mintha – ó, micsoda iszonyatos gondolat – az apai hányadot, a tébolynak az ő testébe átköltözött részét akarná elmosni. A férfi visszamegy a konyhába, ott időzik vagy öt percen át. A nő hallja, ahogy sertepertél, közben pedig valóban végbemegy a vetélés: a fájdalom tetőzik, aztán apró rebbenésekkel elfolyik, szétporlad – nemcsak érezni, de hallani is. Végül olyan érzése támad, mintha valami meleg, sűrű fürdőben, ragacsos vérmártásban ülne. A megnyúlt árnyék táncol az átjáró falán, mialatt nyílik-csukódik a frizsider, nyílik-csukódik egy szekrény (a parányi nyikorgás elárulja, hogy a mosogató alatti). Víz folyik a mosogatóba, utána pedig – éppen mialatt a baba kilökődik belőle – hallatszik, ahogy dúdolni kezd – mit is? Úgy rémlik, az „Így szeret a férfi” című nótát. Amikor visszajön, szendvics van nála – hát persze, nem kapott vacsorát, és nyilván megéhezett –, a másik kezében pedig nedves rongy; a mosogató alól szedte elő. Leguggol a sarokban, ahová a nő támolygott, azután, hogy a férje kitépte kezéből a könyvet, és háromszor keményen a hasába öklözött – piff, paff, puff, alászolgája,

idegen –, és feltörli a vércsöppeket meg a vércsíkokat. Most már jobbára csak a lépcső tövénél véres a padló, éppen úgy, ahogyan eltervezte. Takarítás közben a szendvicsét majszolja. A töltelék szaga a megmaradt grillezett disznóhúst sejteti; ebből akart a nő szombat estére spagettis vacsorát készíteni. Könnyen összeüthető, egyszerű étel; bekaphatták volna, miközben a tévé előtt ülve a kora esti híradót nézik. A férfi lenéz a halványpirosra színeződött rongyra, majd a sarkot fürkészi, ismét a rongyra pillant, és bólint. Aztán jó nagyot harap a szendvicséből, és feláll. Amikor ismét visszajön a konyhából, lassan erősödő szirénabúgás hallatszik. Bizonyára a kihívott mentőautó közeleg. A férfi odajön, letérdel mellé, megfogja a kezét, homlokráncolva állapítja meg, milyen hideg, és gyengéden dörzsölgetni kezdi. – Sajnálom – mondja közben. – De hát tudod… történt mindenféle… az a dög a motelből… – Elhallgat, tekintete messzire kalandozik, aztán újra a nőre néz, valami furcsa, panaszos mosollyal. Látod, még neked próbálok magyarázkodni, sugallja ez a mosoly. Hát idáig fajultak a dolgok, hogy enné meg a fene! – A baba… – suttogja a nő. – A baba… A férfi megszorítja a kezét, jó erősen, hadd fájjon. – Most ne bánd a babát, inkább figyelj. Két perc, és itt lesznek. – Valóban, a mentő már egészen közel járhat, úgy száguld bömbölve bele az éjszakába, mint véreb egy lidércnyomásból. – Jöttél a lépcsőn, elvétetted a lépést, és lezuhantál. Világos? A nő ránéz, nem felel. A hasában dúló kín valamelyest enyhült, és amikor a férfi ezúttal még keményebben markolja meg a kezét, a fájdalom végre a tudatáig hatol, úgyhogy felnyög. – Válaszolj! Világos? A nő a besüppedt, kifejezéstelen szempárba bámul, és bólint. Körülötte tompa szag lengedez – sós víz és réz szaga. Ez már nem a vérmártás; most mintha szétfröccsent vegyszerben ülne. – Akkor jó – mondja a férfi. – Tudod, mi lesz, ha nem ezt mondod? A nő bólint. – Halljam! A saját érdekedben. A biztonságod kedvéért. – Megölsz – suttogja a nő.

A férfi elégedetten bólint, mint a tanár, aki végre kipréselte nehéz felfogású növendékéből a bonyolult feladat megoldását. – Úgy van. De el is húznám jó ráérősen. Mire elkészülök, úgy éreznéd: ami ma este történt, csak annyi, mintha megszúrtad volna az ujjad. Odakinn lüktető skarlátvörös fények nyomulnak a kocsifelhajtóra. A férfi elrágcsálja az utolsó falatot, és feltápászkodik. Úgy nyit majd ajtót, mint egy aggodalmas férj, akinek állapotos feleségét sajnálatos baleset érte. De mielőtt elfordulhatna, a nő megrángatja az ing kézelőjét. A férfi lenéz rá. – De miért? – suttogja a nő. – Mit akartál a babától, Norman? Egy pillanatig el sem hiszi, amit lát: a férfi arcán mintha félelem suhanna keresztül. De hát az nem lehet, hogy őtőle féljen – vagy épp a babától… – Baleset volt – mondja a férfi. – Véletlen baleset. Nekem semmi közöm hozzá. És vigyázz, hogy ők is így értelmezzék. Úgy legyen hozzád irgalmas az Isten. Úgy legyen irgalmas hozzám, gondolja a nő. Odakinn ajtók csapódnak, rohanó léptek közelednek a házhoz, és már hallatszik a hordágy csattogó, fémes csörömpölése; ezen szállítják majd szirénabőgés közepette a megfelelő helyre. A férfi ismét odafordul felé, opálos szemmel, a fejét most is bikamódra lesunyva. – Majd lesz másik, és akkor már nem lesz semmi hézag. A következőnek kutya baja se lesz. Kislány lesz; vagy talán egy stramm kisfiú. Ki bánja, rózsaszín-e vagy kék, nem igaz? Ha fiú, veszünk neki kis baseballszerelést. Ha kislány – bizonytalan mozdulatot tesz –, akkor egy szép kis szalagos főkötőt, vagy mit tudom én. Így lesz, csak várd ki a sorát. – Elmosolyodik, és a látványtól a nőnek ismét sikolthatnékja támad: mintha egy hulla vigyorogna a koporsójában. – Ha megbecsülöd magad, minden szépen rendbe jön. Erre mérget vehetsz, babám. Azzal beengedi a mentősöket, sietségre nógatva őket, mert, ahogy mondja, minden csupa vér. A nő lehunyt szemmel vár, nem akarja, hogy alkalmuk legyen olvasni a szemében, és kényszeríti magát, hogy a hangjukat a tudata peremére szorítsa. Ne izgulj, Rose, ne edd magad, semmiség az egész, gombház, ha leszakad, helyébe más akad.

Tűszúrást érez a karjában, aztán felemelik. A szeme mindvégig lehunyva, és közben arra gondol: Hát persze, igaz. Tényleg lehet még másik babám. Megszülhetem, és elvihetem oda, ahol már nem fér hozzá azzal a gyilkos kezével. De múlik az idő, és a gondolat, hogy elhagyja – ez a pontosan soha meg sem fogalmazódott gondolat apránként szétfoszlik, ahogyan elalvás közben foszlik szét az ébrenlét józan, értelmes világának képe. Apránként már nem létezik számára más, mint az álomvilág, amelyben él. Ilyen álmokat látott kislánykorában, amikor csak futott-futott az úttalan vadonban vagy valami sötét útvesztőben, és közben hallotta az üldöző vadállat, valamilyen egyre közeledő, félelmetes, eszelős szörnyeteg patadobogását, és tudta: akárhogy szedi a lábát, akármerre kanyarodik, akármilyen kerülő utat választ, a szörny a végén úgyis elkapja. Ébren a tudat tisztában van az álom mibenlétével, de az alvó számára ismeretlen az ébredés, a való világ, az ép elme fogalma; csak az álom jajsikolyos eszelőssége létezik. És Rose McClendon Daniels még további kilenc éven át aludt férje tébolyának burkában.

I EGYETLEN VÉRCSEPP

1 Összesen tizennégy évet töltött a pokolban, anélkül, hogy igazából érzékelte volna. Többnyire halálosan mély kábulatban lebegett, s nemegyszer megesküdött volna rá, hogy az élet, amelyet megél, káprázat csupán, és előbb-utóbb felébred belőle, nyújtózva-ásítozva, teljes szépségében, akár egy Walt Disney-rajzfilm hősnője. Legtöbbször olyankor fordult ez meg a fejében, amikor egy-egy különösen súlyos verés után egy ideig feküdnie kellett, hogy összeszedje magát; évente háromszor-négyszer fordult elő ilyesmi. 1985-ben – ez volt Wendy Yarrow, a hivatali fegyelmi és a „vetélés” éve – tucatnyi ilyen eset is volt. Az év szeptemberében járta meg másodszor és utoljára a kórházat, Norman munkálkodásának folyományaképpen… legalábbis eddig ez volt az utolsó ilyen útja. Akkor már vért köhögött fel. Norman három napon át halogatta a kórházba szállítást, abban a reményben, hogy majdcsak eláll, de amikor ehelyett egyre romlott a helyzet, a fejébe sulykolta, mit kell mondania (mindig a fejébe sulykolta, mit mondjon), és mégiscsak elvitte a Szűz Mária Kórházba. Azért éppen oda, mert az úgynevezett vetélés után a mentő a városi közkórházba vitte. Mint kiderült, az egyik törött bordája böködte a tüdejét. Így aztán negyed év alatt másodszor adta elő a lépcsős mesét; úgy tűnt, ezúttal még a vizsgálatnál és a kezelésnél jelen lévő medikus sem hiszi el, de azért senki nem tett fel kényelmetlen kérdéseket, egyszerűen csak ellátták, majd hazaküldték. De azért Norman felfogta, mekkora szerencséje volt, és attól kezdve jobban vigyázott. Éjszakánként, amikor az ágyában feküdt, olykor mint furcsa üstökösök, képek rajzottak a fejében. Legtöbbször a férje öklét látta, amint a vér a bütykök redőibe ivódik, és szétkenődik a rendőrakadémián kapott aranygyűrű domborulatán. Reggelenként néha meglátta a gyűrű háromszavas feliratának – Szolgálat, Hűség, Bajtársiasság – lenyomatát a gyomrán vagy a fél mellén, és ilyenkor eszébe jutott a karajon vagy a marhabélszínen látható kék közegészségügyi pecsét. A képek mindig olyankor jöttek, amikor a feszültség már kioldódott belőle, a teste ellazult, és végre elaludt volna. Akkor aztán meglátta a

felé süvítő öklöt, összerándult, a tudata kitisztult, és remegve feküdt a férje mellett; csak abban reménykedett, hogy az nem fordul át, és nem öklöz álomittasan a hasába vagy a combjába, amiért felriasztotta. Tizennyolc éves korában szállt alá ebbe a pokolba, és majdnem fél emberöltővel később, egy hónappal harminckettedik születésnapja után eszmélt fel a kábulatból. Egyetlen, tízcentesnél nem nagyobb vércsepp térítette magához.

2 Ágyazás közben vette észre. A takaróhuzaton volt, az ő térfelén, közel a párnához. Ha beágyazáskor a párnát kissé balra tolja, akár el is takarhatná a rút barnára száradt foltot. Gyerekjáték lenne, és el is fogta a kísértés, hogy megtegye, főleg azért, mert kifogyott a tiszta fehér ágyneműből, és ha a vérfoltos fehér huzatot valamelyik virágmintásra cserélné, a másik takarót is át kellene húznia, mert ha nem, Norman még zokon venné. Az anyád, hallotta már a férfi hangját. Még csak össze se passzol ez a rohadt ágynemű. Alul fehér, felül virágos. Úristen, hogy lehet valaki ilyen lusta? Na, gyere csak ide; beszélgessünk el közvetlen közelből. Ott állt az ágynál, a saját térfele mellett, a tavaszi napfény kévéjében, mint afféle lusta kurva, aki naphosszat takarította a kis házat (egyetlen elkenődött ujjnyom a fürdőszobatükör sarkában már ütleggel járhatott), megszállottan törte a fejét, mit is készítsen neki vacsorára, és most csak bámult le a huzaton barnálló parányi vérfoltra, olyan ernyedt, élettelen arccal, hogy a kívülálló szellemileg visszamaradottnak vélhette volna; Azt hittem, már nem vérzik az a nyavalyás orrom, motyogta magában. Esküszöm, azt hittem. Norman ravasz volt: csak nagy ritkán pofozta. Az arcban csak részeg seggfejek tesznek kárt, éppen azok, akiket egyenruhás rendőrként és később városi nyomozóként százával kapott el pályája során. Ha az ember a kelleténél többször töröl pofán másokat – teszem azt, a saját feleségét –, előbb-utóbb már nemigen lehet elsütni a kis meséket, hogy az illető leesett a lépcsőn, éji sötétben nekiment a fürdőszobaajtónak, avagy gereblyére lépett a hátsó udvarban. A jónép szagot kap és fecsegni kezd, az ember meg végül bajba jut, még akkor is, ha az

asszony befogja a száját, merthogy úgy fest a dolog, hogy elmúltak azok a szép idők, amikor a jónép nem ütötte az orrát a más dolgába. Csakhogy az efféle józan megfontolások olykor leperegtek Norman természetéről, márpedig neki igen rossz, sőt pocsék egy természete volt, és időnként nem bírt magával. Ez történt előző este is, amikor a második pohár jeges teából az asszony véletlenül a kezére loccsantott néhány cseppet… és bumm – az orrából máris úgy ömlött a vér, mint repedt főcsőből a víz, még mielőtt Norman egyáltalán tudta volna, mit csinál. Az asszony, ahogy a vér végigfolyt a száján meg az állán, látta férje arcán az undor, majd a gondterhelt számítgatás kifejezését – mi van akkor, ha ezúttal eltört az orra? Mehetnek újra a kórházba. Rose egy pillanatig azt hitte, jön az újabb verés, a szokásos, amelynek végén a sarokban köt majd ki; ott kucorog lihegve és zokogva, és levegő után kapkod, hogy legalább hányni tudjon. Bele a kötényébe. Ahová mindig hányt. Ebben a házban nem volt szokás vitatkozni a főnökséggel, sikoltozni vagy éppenséggel lehányni a padlót – mármint ha az ember ragaszkodott hozzá, hogy a feje biztosan üljön a nyakán. Ám ekkor bekattant a férfi élesre fent önvédelmi ösztöne: jeget szedett egy törlőruhába, áttámogatta a nőt a nappaliba, lefektette a díványra, és két, könnyben úszó szeme közé szorította a rögtönzött jégtömlőt, ide kell rakni, magyarázta, ha azt akarjuk, hogy a vérzés minél gyorsabban elálljon, és a hátramaradó duzzanat is hamar lelohadjon. Igazából persze ez a duzzanat aggasztotta; másnap volt esedékes a heti piaci bevásárlás, és napszemüveggel csak a lila monoklis szemet lehet álcázni, a dagadt orron az sem segít. Aztán visszaült a vacsorájához; roston sült sügér volt a menü, újkrumplival. Reggel Rose-nak elég volt egy pillantás a tükörbe, hogy lássa, a dagadás szót sem érdemel (Norman már korábban alaposan megnézte magának, és fitymálón legyintett, mielőtt felhajtotta volna a kávéját, és munkába indult volna), a vérzés pedig röpke negyedórányi borogatás után elállt; ő legalábbis így hitte. De valamikor az éjjel, alvás közben egyetlen áruló vércsepp mégiscsak kicsurrant az orrából és foltot hagyott, ez pedig annyit jelent, hogy most, bárhogy sajog a háta, át kell húzni az ágyat és újra megvetni. Mostanában állandóan sajgott a háta, és ha éppen csak előrehajolt vagy mégoly könnyű súlyt emelt, máris belenyilallt a fájdalom. Norman előszeretettel vette célba a hátát, lévén

az sokkal biztonságosabb, mint a „pofántörlés”, ahogy ő nevezte; elég, ha a céltábla nem szegi meg a fecsegési tilalmat. Norman immár tizennégy éve foglalkozott a veséjével, az asszonyt már meg sem lepte, sőt nem is aggasztotta, hogy egyre sűrűbben lát vért a vizeletében. Ez már csak a házasélet egyik kellemetlen velejárója, semmi több; millió és millió nő nyilván ennél is többet visel el. Akár ebben a városban is ezrével lehetnek. Mostanára legalábbis így fogta fel a dolgot. Nézte a vérfoltot, és közben eddig ismeretlen sértettség dobolt az agyában; de érzett mást is: valami tűszúrásszerű bizsergést. Nem tudta, hogy ez a jele, ha az ember végre felébred. Az ágynál, az ő térfele mellett egy kis tonett hintaszék állt, amely gondolataiban, megmagyarázhatatlan okból, mindig Micimackószékként szerepelt. Most odahátrált, leült, szemét mindvégig a fehér vásznon rikító vércseppre szegezve. Majd’ öt percen át üldögélt a Micimackó-székben, aztán hirtelen összerezzent: a szobában megszólalt egy hang, s először nem jött rá, hogy az a hang az övé. – Ha ez így megy tovább, a végén megöl – mondta, és amikor magához tért futó döbbenetéből, úgy gondolta: alighanem a vércsepphez beszél – önmaga e piciny, halott részecskéjéhez, amely az orrából bújt elő, hogy kiszenvedjen az ágyhuzaton. A válasz már csak a tudatában szólalt meg, és sokkal ijesztőbb volt, mint az imént fennhangon megfogalmazott lehetőség: Vagy mégse. Gondoltál már erre? Nem kell, hogy megöljön.

3 Nem, erre még nem gondolt. Az, hogy egy szép napon a férfi túl nagyot üt vagy túl kényes helyen találja el, már sokszor átfutott a fején (bár a mai napig, még ha egyedül volt is, sosem mondta ki), de az, hogy esetleg életben maradhat, még soha nem ötlött fel benne… Izmaiban, ízületeiben erősödött a bizsergés. Eddig általában csak mozdulatlanul, ölbe tett kézzel üldögélt a Micimackó-székben, és az ágyon túl tekintve bámulta a nyitott fürdőszobaajtón át a tükörképét, de ezen a délelőttön hintázni kezdett – rövid, szaggatott rántásokkal lendült előre-hátra a székben. Kényszeres mozgás volt – az izmaiban zsongó

zümmögés váltotta ki. És ezúttal csöppet sem vágyott rá, hogy a tükörképével szemezzen – akármilyen kevéssé dagadt is meg az orra. Gyere csak ide, szivi, hadd beszélgessünk el közvetlen közelből. Ezt hallgatja tizennégy éve, azaz százhatvannyolc hónapja, attól kezdve, hogy a férje a nászéjszakájukon a hajánál fogva rántotta magához és a vállába harapott, amiért túl nagyot csapott az ajtón. Mi is a mérleg? Egy vetélés. Egy átszúrt tüdőlebeny. A rémség, amit a teniszütővel művelt. A régi nyomok teste ruha takarta részein. Nagyrészt harapások nyomai. Norman szeretett harapni. Rose eleinte megpróbálta bemesélni magának, hogy érzéki szenvedélyből harap. Ennyire fiatal volt még… Ma már ezt elképzelni is nehéz, de hát csak ez lehet a magyarázat. Na gyere csak ide. Elbeszélgetünk közvetlen közelből. A bizsergés immár egész testére átterjedt, és hirtelen rájött a forrására: igazából harag, sőt düh tombol benne, és a felismerés nyomán csoda történt. Tűnj el innen, súgta a mélyből egy hang. Tűnj el, de most rögtön, még ebben a percben. Addig se időzz, amíg megfésülködsz. Tűnés, érted? – De hisz ez nevetséges – mondta. A hintaszék ringása felgyorsult. Az ágyhuzaton lévő vérfolt mintha sercegett-fortyogott volna. Innen kezdve úgy festett, mint pont a felkiáltójel alatt. – Nevetséges! Hová mehetnék? Bárhová, ahol ő nincs, vágott vissza a hang. De most kell megtenned. Még mielőtt… Mielőtt mi lesz? Ezúttal könnyű volt a válasz. Mielőtt újból elaludnék. Agyának egyik beidomított, megfélemlített rekeszében hirtelen megszületett a felismerés, hogy a terv komolyan foglalkoztatja, és a rekeszből rémült sivalkodás csapott ki. Hagyja el a házat, amely tizennégy év óta az otthona? Ahol bármit keres, rögtön a kezéhez áll? Hagyja el a férjét, aki ha ingerlékeny is, ha előbb üt, mint gondolkozik, mégiscsak mindig tisztességesen eltartotta? Micsoda nevetséges ötlet! El kell felejteni, minél előbb, annál jobb. És talán így is tesz, szinte bizonyosan így tett volna, ha nincs ott az a folt az ágyhuzaton. Az az egy szem rozsdavörös foltocska.

Akkor ne nézz oda! – süvöltötte idegesen a hang, amely józannak és gyakorlatiasnak képzelte magát. Az ég szerelmére, fordítsd el róla a tekinteted, mielőtt bajt hoz rád! Csak hát nem tudott nem odanézni. A szeme megigézve tapadt a foltra. A hintaszék gyorsabban ringott, mint valaha. Fehér tornacipője mind lázasabb ritmusban csapódott a padlóra (a bizsergés most a fejébe költözött, az agyában kalapált, és egész testét átforrósította), és közben arra gondolt: Tizennégy év. Tizennégy éve beszélget el velem közvetlen közelből. A vetélés. A teniszütő. Három fog; az egyiket lenyeltem. A bordatörés. Az ökölcsapások. A csípések. No és persze a harapások. Hány meg hány. Annyi, hogy… Elég legyen! Mi haszna az ilyen gondolatoknak? Úgyse mégy te sehová. Csak az lenne belőle, hogy utánad jönne és visszahozna, mert az biztos, hogy megtalál, elvégre rendőr, az a dolga, hogy megtalálja az eltűnteket, sőt éppen ez az egyik szakterülete… – Tizennégy év… – mormolta, de ezúttal nem az elmúlt, hanem az elkövetkező tizennégy évre gondolt. Mert jól mondja ez a másik, mélyről jövő hang. Talán nem öli meg. Igen, még ez is előfordulhat. De ő vajon hogyan festene majd, ha további tizennégy éven át beszélgetnének el vele közvetlen közelből? Vajon le tudna-e még hajolni? Lenne-e a napnak olyan órája – vagy akár negyedórája is –, amikor a veséje nem a hátába mélyesztett forró kőtömbként perzselné? Nem kapna-e valamikor olyan ütést, amely megbénítaná az egyik idegközpontját, és többé nem tudná mozgatni a fél lábát vagy a fél karját; vagy a fél arca fityegne olyan petyhüdten és kifejezéstelenül, mint azé a szegény Mrs. Diamondé, aki a domb alján lévő éjjel-nappali boltban szolgál ki? Hirtelen felállt, akkora lendülettel, hogy a Micimackó-szék háta a falhoz koppant. Egy-két pillanatig kapkodva szedte a levegőt, tágra nyílt szemét továbbra is a rőt foltra tapasztva, aztán megindult a nappali felé. Hová mégy? – sikoltotta fejében Józanság nagysád, lényének az a része, amelyik készségesen vállalta volna a csonkítást vagy a halált, csak el ne veszítse becses kiváltságait, és továbbra is tudja, a kredenc melyik polcán van a filtertea, és hová kell nyúlni a dörzsikéért. Mégis mit képzelsz, hová…

Fedelet kattintott a hangra – eddig a pillanatig fogalma sem volt, hogy ilyesmi is kitelik tőle. Felkapta retiküljét a dívány melletti asztalról, és a nappaliból a bejárati ajtó felé indult. A szoba hirtelen óriásinak, az út végtelen hosszúnak tetszett. Csak lépésenként szabad haladnom. Ha két lépéssel előre gondolkodom, elfogy a bátorságom. Mindazonáltal nem tartott ilyesmitől. Először is úgy érezte, látomás az egész, hallucináció; elvégre mégiscsak lehetetlen, hogy csak így, egy kósza ötlet sugallatára kisétáljon a házból és a házasságából, hát nem igaz? Ugyebár ez csak álom lehet. De volt ennek a különös magabiztosságnak egy másik oka is: rég leszokott róla, hogy előre gondolkodjék. A folyamat már a nászéjszakáján megkezdődött, amikor túl nagyot csapott az ajtón, és a férje, mint egy kutya, belémart. Nahát így akkor se mehetsz neki, még akkor se, ha a következő sarkon már kifut belőled a gőz, vélekedett Józanság nagysád. Legalább ebből a farmerből bújj ki, minek közszemlére tenni, mennyire szétment a segged. És a hajad is ki kell fésülni. Rose megállt, s egy pillanatra már ott tartott, hogy felhagy az egésszel, még mielőtt elérné az ajtót. Aztán egyszer csak átlátott a jó tanácson: kétségbeesett trükk az egész, hogy itthon marasztalják. És persze agyafúrt is. Hiszen a farmerből átbújni egy szoknyába pillanatok műve, egy kis tupírozás-fésülés se tart sokáig, de az ő helyzetében szinte bizonyos, hogy éppen elég lenne. Elég? Aztán mire? Hát arra, hogy újra elaludjon – ez csak világos. Mire a szoknya cipzárját felhúzza, már komoly kétségek fognák el, és mire a frizuráját is megigazította, már azt is tudná, hogy csupán röpke elmebaj tört rá, múló, alighanem a ciklusával összefüggő kihagyásos tudatzavar. Aztán visszamenne a hálószobába, és friss ágyneműt húzna. – Nem – mormolta. – Azt már nem. Soha. Mégis, amikor a keze már a kilincsen volt, ismét mozdulatlanná dermedt. Végre megjött az esze! – visította Józanság nagysád, megkönnyebbült, ujjongó és – lehetséges? – enyhén csalódott hangon. Halleluja, a spinkó végre észnél van! Jobb későn, mint soha! Ám a belső hangban csilingelő ujjongó megkönnyebbülést szótlan borzadály váltotta fel, amikor Rose gyorsan a gázkályha fölötti

párkányhoz lépett; Norman szerelte fel ezelőtt két évvel. Úgy gondolta, aligha lesz ott, amit keres; Norman rendszerint csak a hónap vége felé hevertette a párkányon („Nehogy kísértésbe jöjjek”, mondogatta volt), de kinek fáj, ha utánanéz? Az azonosító kódot pedig ő is ismerte; Norman egyszerűen csak felcserélte a telefonszámuk első és utolsó számjegyét. Fájni fog! – jajongott Józanság nagysád. Ha elveszed, ami az övé, fájni fog, de nagyon, te is tudod! – Úgyse lesz ott – mormolta, de ott volt – a Merchant Bank élénkzöld ATM-kártyája, rajta Norman dombornyomású nevével. El ne vedd! Ne merészeld elvenni! De lám csak, igenis el merészelte venni – nem kellett hozzá más, mint hogy felidézze magában azt a vércseppet. Különben is, a kártya, a pénz éppúgy megilleti őt is; vagy talán nem erről szól a házassági fogadalom? No persze igazából nem a pénz itt a lényeg. A lényeg az, hogy végre elhallgattassa Józanság nagysádot; meg hogy ez a hirtelen-váratlan szabadulási kísérlet lehetőségből szükségszerűséggé váljék. Lelke mélyén érezte, hogy ha ettől a mozzanattól visszariad, valóban nem jut tovább a következő saroknál; addigra ködoszlopként mered fel előtte az egész bizonytalan, kiszámíthatatlan jövő, mígnem sarkon fordul, hazaszalad, és sietve áthúzza az ágyat, hogy utána még délig felsikálhassa a földszinti helyiségekben a padlót – és bármilyen hihetetlen, amikor reggel felkelt, még csak ez járt a fejében: ma padlót kell sikálni. Ez és semmi más. Nem törődve a fejében sivalkodó hanggal, lekapta a párkányról a bankkártyát, a retiküljébe dobta, és nagy léptekkel visszaindult a bejárati ajtóhoz. Ne tedd! – siránkozott Józanság nagysád hangja. Ó, Rosie, ezúttal nem úszod meg szimpla veréssel, most a kórházban kötsz ki, vagy talán meg is öl – ne mondd, hogy ezzel nem vagy tisztában! Rose úgy gondolta, nagyon is tisztában van vele, de azért csak lépkedett tovább, fejét lehajtva, a vállát előredöntve, mintha szélviharral akarna megbirkózni. Valóban, Normantól mindez kitelik – de csak akkor, ha sikerül őt utolérnie! Amikor megmarkolta a kilincsgombot, ezúttal nem tétovázott – elforgatta, kinyitotta az ajtót, és kilépett a házból. Április közepe volt,

gyönyörű, napsütéses idő, a fák ágain már híztak a rügyek. Az asszony árnyéka úgy nyúlt végig a verandán és az előkert zsenge, sápadtzöld füvén, mintha karbonpapírból vágták volna ki nagyon éles ollóval. Megállt, mélyet lélegzett a tavaszi levegőből, beszívta az éjszakai záportól felpezsdült föld nyirkos illatát. Amikor az eső eleredt, ő mélyen aludt; de orrlyukából már levált az a száradó vércsepp. Nemcsak én éledezem, gondolta. Velem együtt ébred az egész világ. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, tréningruhás férfi vágtatott el előtte a járdán. Futás közben intett Rose-nak, ő pedig visszaintegetett. Várta, nem kezd-e ismét sivalkodni a belső hang, de ezúttal csendben maradt. Meglehet, némává kábította a bankkártyalopás, vagy talán csak az áprilisi délelőtt békés derűje csitította el. – Megyek – mormolta. – Hát igazán elmegyek. De azért még elidőzött néhány pillanatig, mint az állat, amely olyan sokáig volt a ketrec foglya, hogy nem tud hinni a felkínált szabadságban. Hátranyúlt, és megérintette a kilincsgombot. Ez az ajtó vezet vissza a ketrecbe. – Elég volt – suttogta, azzal hóna alá szorította a retiküljét, és megtette első lépéseit a ködös jövő felé.

4 Az első lépések után a betonozott ösvény a járdába torkollt – egy perccel korábban itt loholt át a kocogó. Rose először balra fordult, aztán megállt. Norman egyszer azt mesélte, hogy ha valaki eltéved, mondjuk, egy erdőben, és elszánja magát, merre induljon, többnyire öntudatlanul az „okos” keze irányába mozdul. A dolognak alighanem semmi jelentősége, de Rose azt akarta, hogy férjének még ebben se legyen igaza; ne ő mondja meg, melyik irányban induljon el a Westmoreland utcán, miután elhagyta a házat. Még ebben se legyen szava. Így hát csak azért is jobbra fordult, a suta keze irányába, és lesétált a kis magaslatról. Elhaladt az éjjel-nappali bolt mellett, leküzdve a kísértést, hogy közben eltakarja a fél arcát. Máris szökevénynek érezte magát, és iszonyatos gondolat rágcsálta az agyát, mint patkány a sajtot: hátha Norman korán jön meg a munkából, és meglátja, így, farmeresen,

tornacipőben, hóna alá szorított táskával, fésületlenül az utcán? Nemde álmélkodna, mi a fenét keres ilyenkor házon kívül, holott éppen a földszinti helyiségek padlóját illenék sikálnia? Bezzeg mindjárt rászólna, hogy jöjjön csak oda hozzá, nem igaz? Jöjjön oda, hadd beszélgessenek el közvetlen közelből… Hülyeség. Miért is jönne haza, amikor csak egy órája, hogy elment? Semmi teteje. Ez igaz… de előfordul, hogy az emberek olyasmit művelnek, aminek semmi teteje. Itt van például ő maga… Meg aztán hátha valami ösztönös megérzése támad. Hányszor mesélte, hogy a zsarukban egy idő múltán hatodik érzék fejlődik ki, és megérzik, ha valami rendellenes esemény készül. Mintha egy kis tű lengene ki a gerincükben, mondta egyszer. Nem tudok rá jobb kifejezést. Tudom, a legtöbben röhögnének ezen, de kérdezz csak meg egy zsarut – ő nem röhögne. És elhiheted, szivi, ez a kis tű már jó párszor megmentette az életemet. És mi van akkor, ha ez a kis tű már vagy negyed órája birizgálja, addig-addig, míg végül kocsiba vágja magát és hazaszáguld? Ha így volna, éppen erre jönne. Rose elátkozta magát, amiért a bekötőútjukat elhagyva nem balra, hanem jobbra fordult. Aztán még kínosabb gondolata támadt, a gondolat hátborzongatóan valószínű volt, egyszersmind gunyoros igazságtétel visszhangzott benne. Mi van, ha a rendőrségtől két sarokra megáll a pénzautomatánál tíz-húsz dollárért, hogy megebédelhessen? És ha aztán rájön, hogy a kártya nincs a tárcájában, és hazamegy érte – nos, akkor mi van? Szedd össze magad. Ez csak képzelgés. Semmi ilyesmi nem fog történni. Néhány házzal arrébb kocsi fordult be a Westmoreland utcába. Piros kocsi volt, ez pedig igazán sajátos véletlen, mert piros az övék is, azazhogy az övé; Rose éppoly kevéssé mondhatta magáénak a kocsit, mint a bankkártyát vagy a pénzt, amelyhez a kártya hozzásegít. Az ő piros kocsijuk egy új Sentra volt, és – újabb csodaszerű véletlen – nem egy piros Sentra közeledik itt felé? Ugyan már, ez egy Honda! Csakhogy nem Honda volt; azt csak el akarta hitetni magával. Sentra volt a javából, vadonatúj, égőpiros Sentra. Alighogy a leglidércesebb lehetőség megfogant benne, máris valóra vált.

Néhány pillanatig képtelenül súlyosnak, perzselőnek, telítettnek érezte a veséjét; úgy tűnt, nyomban bepisil. Hát valóban azt képzelte, hogy megszabadulhat ettől az embertől? Úgy látszik, elment az esze. Késő bánat, közölte Józanság nagysád. A hangból elpárolgott a reszketeg hisztéria, sőt immár ez lett egész lényének egyetlen, még gondolkodásra képes része. Most hidegen, számítón beszélt, mint aki a túlélést minden egyéb szempont elé helyezi. Inkább találd ki, mit mondasz neki, ha majd lefékez melletted és megkérdezi, mi dolgod errefelé. De jó szöveget találj ki, mert tudod, milyen éles a szeme, és milyen gyorsan odacsap. – A virágok… – motyogta. – Sétáltam egyet, és kíváncsi voltam, hol hajtottak már ki a virágok… – Amikor megállt, szorosan összepréselte combját, nehogy átszakadjon a gát. Vajon elhiszi-e Norman ezt a mesét? Fogalma sem volt, de hiába, ha egyszer nincs jobb. Semmi más nem jutott az eszébe. – Éppen csak a Szent Márk út sarkáig akartam menni, aztán haza készültem, hogy felmossam a… Itt megszakadt a gondolat fonala, tágra nyílt, hitetlenkedő szemmel nézte, ahogy a kocsi – végül mégiscsak Honda volt, elég régi, és inkább narancssárga, mint piros – lassan elhajt mellette. A kormánynál ülő nő kíváncsian nézett ki rá, a járdán álló nő meg arra gondolt: Ha ő az, semmilyen mese, még a leghihetőbb se vált volna be – az arcodról olvasta volna le a neonbetűs, kétszer aláhúzott igazságot. Hajlandó vagy végre észhez térni és hazamenni? De hát nem vitte rá a lélek. A heves vizelési inger elmúlt, de a hólyagját most is súlyosnak, túlterheltnek érezte, a veséje továbbra is lüktetett, amellett remegett a lába, a szíve pedig olyan vadul dobolt a mellében, hogy maga is megijedt. Úgysem tudna visszabaktatni a dombra, akármilyen enyhe az emelkedő. Dehogynem tudnál. Még jó, hogy tudnál. Nehezebb dolgokat is véghezvittél, amióta a felesége vagy, és nem haltál bele. Hát jó – mondjuk, hogy vissza tudna jutni. Csakhogy most újabb gondolat ötlött fel benne. Norman időnként hazatelefonált. Általában ötször-hatszor havonta, de néha sűrűbben. Csak épp annyit, hogy szia, mi újság, ne hozzak haza egy karton kávétejszínt vagy egy doboz jégkrémet, oké, szia. Rose azonban semmilyen gondoskodást, figyelmességet nem érzett ki ezekből a hívásokból. A férfi csak ellenőrizni akarta, és ha ő most nem veszi fel a telefont, az csak

csöngene-csöngene. Üzenetrögzítőjük nem volt. Egyszer megkérdezte Normant, nem lenne-e célszerű, ha vennének egyet, de Norman csak lökött egyet rajta, igazából nem is ellenségesen, és azt ajánlotta, térjen észhez. Te vagy az üzenetrögzítő, mondta. Mi van akkor, ha telefonál, és ő nem veszi az üzenetet? Majd azt hiszi, korábban indultam a piacra, azzal kész. Csak az a bökkenő, hogy nem fogja ezt hinni. Délelőtt a padló volt műsoron; a piac délután esedékes. Így ment ez mindig, és Norman elvárta, hogy ne legyen műsorváltozás. A Westmoreland utca 908-ban nem volt keletje a hirtelen elhatározásoknak. Ha telefonál… Rose ismét elindult. Tudta, hogy a következő saroknál le kell térnie a Westmoreland utcáról, bár csak zavaros elképzelése volt róla, hová is vezet a Tremont út, akár jobbra, akár balra fordul. Ez azonban most nem is számított. Egy a lényeg: ha a férje, ahogy szokta, az I-295-ösön jön haza a városból, akkor éppen erre vezet az útja, és Rose úgy érezte magát, mint akit egy céltábla közepére szögeztek. Balra fordult a Tremont úton. Újabb csendes kis kertvárosi házak mellett haladt el, amelyeket alacsony sövény vagy sűrű sorban ültetett díszfák választottak el; úgy látszott, errefelé különösen az orosz olajfák vannak divatban. Egy Woody Allenre emlékeztető szeplős férfi, szarukeretes szemüvegben, formátlanra nyomott kék kalappal a feje búbján, felnézett a locsolásból, és odaintett neki. Úgy látszik, ma mindenkiben feltámadt a jószomszédi hajlam, talán a szép idő hatására, ő azonban örömest lemondott volna a barátságos megnyilatkozásokról. Nagyon is könnyű volt elképzelni, amint később Norman teszi meg ugyanezt az utat, nagy türelemmel illesztve össze a nyomokat, kérdezősködik, latba veti a maga kis emlékezetfrissítő trükkjeit, s minden állomásnál felmutatja a keresett személy fényképét. Integess vissza. Ne gondolja, hogy barátságtalan vagy, a barátságtalan arcok megragadnak az emlékezetben, szóval csak integess, és igyekezz tovább. Így hát integetett, és igyekezett tovább. Ismét elfogta a vizelési inger, de hiába, ki kell bírnia. Közel s távol semmi remény – ameddig a szem ellát, újabb házak, újabb sövények, újabb sápadtzöld kiskertek, újabb orosz olajfák. A háta mögött kocsi közeledett, és tudta: ez ő. Tágra nyílt, iszonyodó szemmel tekintett hátra, és rozsdaszínű Chevroletet pillantott meg,

amint szinte gyalogtempóban araszol az út közepén. A kormánynál ülő idős férfi szalmakalapot viselt, arcán rémült elszántság tükröződött. Rose ismét előrenézett, még mielőtt az öregúr észrevenné, hogy az ő arca is csupa rettegés, megbotlott, aztán lehajtott fejjel, elszántan sietett tovább. Veséje újra kínzón lüktetett, és ugyanerre a ritmusra kalapált a hólyagja is. Úgy érezte, még egy, legföljebb két perc, és eleresztenek a záróizmok – akkor pedig búcsút inthet a reménynek, hogy észrevétlen elillanhat. Az emberek, ha minden jól megy, nem figyelnek fel egy sápadt, barna hajú nőre, aki egy szép tavaszi délelőtt elsétál mellettük a járdán, de ha ennek a sápadt barna nőnek a farmerján, éppen a lábaközénél, nagy, sötét folt terjeng, mindjárt éberebbek lesznek. Nincs mese, a problémát sürgősen meg kell oldania. Két házzal arrébb, azon az oldalon, ahol ment, csokoládébarna bungaló állt. A redőnyök lehúzva, a verandán három újság hevert, a negyedik a kocsifelhajtón, mindjárt a lépcső tövében. Rose sebtében körülnézett: úgy látszott, senki sem figyeli. Ekkor átszaladt a bungaló előtti gyepen, majd végigsettenkedett a ház oldala mentén. A hátsó udvar is üres volt. A dróthálós alumíniumajtó gombjáról négyszögletű papírlap lógott. Rose apró, merev léptekkel odatipegett, és elolvasta a cédulára nyomtatott üzenetet: Az Avon cég helyi képviselője, Ann Corso szeretettel üdvözli Önt! Ezúttal sajnos nem találtam itthon, de hamarosan újra jelentkezem! Köszönöm a figyelmét – és ha bővebbet szeretne tudni a kitűnő minőségű Avon kozmetikumokról, hívjon a 6551731 számon! Az üzenet, mint azt a cédula aljára odafirkantott dátum: IV. 17. tanúsította, két napja függött az ajtón. Rose még egyszer körülpillantott, és amikor meggyőződött róla, hogy az egyik oldalról sövények, a másikról orosz olajfák védik, kicsatolta a farmer övét, lehúzta a cipzárját, majd leguggolt a hátsó lépcső és a fűtőgáz-tartályok közti beszögellésben. Most már késő volt azon vívódni, nem lesi-e valaki a két szomszédos ház felső szintjéről. Különben is, a megkönnyebbüléshez képest az ilyen aggályok – legalábbis egyelőre – lényegtelennek tűntek. Ha nem tudnád, közlöm, hogy tisztára be vagy golyózva! Tudta ő, hogyne tudta volna – de ahogy a hólyagja nyomása alábbhagyott, és vizeletének vékony sugara cikcakkban tekergett tovább a hátsó veranda téglái között, egyszer csak bolond öröm fogta el. Ebben a pillanatban megértette, milyen érzés lehet, ha valaki átkel egy

határfolyón, felégeti maga mögött a hidat, és mélyeket lélegezve nézi az idegen partról, hogyan válik semmivé füst és lángok között a visszavonulás egyetlen útja.

5 Majd’ két órán keresztül gyalogolt, sorra hagyva maga mögött az ismeretlen negyedeket, míg végül a város nyugati részén, egy bevásárlóutcában kötött ki. Egy festék- és padlószőnyegbolt előtt bedobós telefonkészüléket pillantott meg, és amikor taxit rendelt, ámulattal értesült róla, hogy már el is hagyta a várost, és a Mapleton nevű elővárosban van. Ekkorra már mindkét sarka felhólyagzott, de úgy gondolta, ez igazán nem csoda, elvégre legalább hét mérföldet gyalogolt. Negyedórával a hívás után megjött a taxi; addigra már megjárta az utca túlsó végén lévő mindenesboltot, és beszerzett egy olcsó napszemüveget, valamint egy tarka mintás piros műselyem kendőt, mert eszébe jutott Norman egyik megjegyzése; ha az ember el akarja terelni a figyelmet az arcáról, viseljen valami élénk színű, feltűnő holmit, amely magára vonzza a többiek tekintetét. A taxisofőr dagadt, ápolatlan hajú ember volt, véraláfutásos szemmel és rossz szagú lehelettel, lötyögős, kifakult pólóján Dél-Vietnam térképével. A térkép alatt e szöveg állt: HA MEGHALOK, A MENNYBE JUTOK, MERT A POKLOT MÁR MEGJÁRTAM. És még lejjebb: VASHÁROMSZÖG, 1969. Apró, vörös cipőgombszemével gyorsan felmérte magának a nőt, a szájától a mellén át a csípőjéig, aztán láthatóan lelohadt az érdeklődése. – Merre lesz az út, kedveském? – kérdezte. – Elvinne a Greyhound-állomásra? – A Portside-ra? – Az a buszpályaudvar? – Aha. – A sofőr a visszapillantóban kereste meg a szemét. – Csakhogy az a város túlsó felén van. Húsz dollárra is felmehet a fuvar. Telik rá?

– Természetesen – felelte Rose, majd nagyot lélegzett és megkérdezte: – Mit gondol, találunk útközben egy Merchant Bank ATM-automatát? – Csak soha ennél nagyobb problémánk ne legyen – mondta a sofőr, és lecsapta a taxiórát. 1,50 $ – állt rajta. ALAPDÍJ. Rose attól a pillanattól keltezte új életét, amikor a taxióra ablakában lévő szám 2,50 $-ról 2,75 $-ra ugrott, és az ALAPDÍJ felirat eltűnt. Ezentúl nem lesz többé Rose Daniels, legföljebb ha nagyon muszáj – nemcsak azért, mert a Daniels az ő neve, és ezért veszélyes lehet, hanem mert leszámolt a Daniels név birtokosával. Ezentúl ismét Rosie McClendon lesz, az a lány, aki tizennyolc évesen elsüllyedt a pokolban. Bizonyára adódnak majd alkalmak, amikor kénytelen lesz az asszonynevét használni, de belül, a szívében és a tudatában, akkor is Rosie McClendon marad. Nem vicc, tényleg Rosie lettem, gondolta, miközben a taxi átgurult a Trunkatawny hídon, és mosolyogva hallgatta, amint Maurice Sendak szövege és Carole King hangja páros kísértetként suhan át a fején. Frankón igazi Rosie… De vajon így van ez? Frankón valódi Rosie lennék? Ezt fogom kinyomozni, gondolta. Méghozzá itt és most.

6 A sofőr megállt az Iroquois téren, amelynek parkosított részét szökőkút és egy absztrakt, semmire sem emlékeztető krómplasztika díszítette, és rábökött egy sor pénzautomatára. A bal szélen álló masina vidámzöldre volt festve. – Ez megfelel? – kérdezte. – Igen, köszönöm. Egy perc, és itt vagyok. A művelet azonban valamivel tovább tartott. Először is, bármekkorák voltak is a billentyűk, nem sikerült helyesen beütnie a kódot, és amikor ezzel végre megbirkózott, nem tudta eldönteni, mennyi pénzt vegyen ki. Lenyomta a hetes, ötös, tizedesjel, nulla, nulla billentyűket, de aztán a BEVITEL gomb fölött megállt a keze, és végül el is húzta. Norman – efelől semmi kétség –, ha elcsípné, csúnyán összeverné a szökésért. De ha úgy kikészíti, hogy valóban a kórházban

végzi (vagy ha megöl, Rosie, susogta egy halk hangocska, mert erre is képes, és ha ezt nem veszed számításba, tényleg meghibbantál), annak nem pusztán a szökés lesz az oka, hanem mindenekelőtt az, hogy el merte szipkázni a bankkártyáját – és még használta is! Ekkora veszélynek tegye ki magát rongyos hetvenöt dollárért? Nem lesz ez kevés? – De igen – motyogta, és ismét nyomkodni kezdte a billentyűket. Ezúttal a hármas, ötös, nulla, tizedesjel, nulla, nulla számsort pötyögte ki, de utána ismét elfogta a tétovázás. Nem tudta, pontosan mennyi készpénzt tart Norman a számlán, amelybe a gép most belenyúl, de az biztos, hogy a háromszázötven dollár jócskán megcsapolná. Norman valóban nagyon dühös lesz… A TÖRLÉS/JAVÍTÁS gomb felé nyúlt, aztán ismét arra gondolt: mit számít ez most már? Norman így is, úgy is dühös lesz. Többé nincs visszaút. – Soká piszmog még, hölgyem? – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Merthogy mindjárt letelik a kávészünetem. Rosie összerezzent. – Jaj, elnézést! – mondta. – Dehogyis… csak elkalandoztam… – Azzal jó erősen lecsapott a BEVITEL gombra. Az automata képernyőjén megjelent a TÜRELMET KÉRÜNK felirat. Nem kellett soká várakozni, de ahhoz azért eleget, hogy Rosie elképzelje: az automata egyszer csak éles szirénázást hallat, egy gépi hang pedig azt harsogja: „EZ A NŐ TOLVAJ! FOGJÁK MEG! TOLVAJ!” A szerkezet azonban, ahelyett, hogy leleplezte volna, „KÖSZÖNJÜK”öt villogott felé, további kellemes napot kívánt, majd tizenhét húszdolláros és egy tízdolláros bankót köpött ki magából. Rosie idegesen rámosolygott a mögötte álló fiatalemberre, vigyázva, nehogy a szemébe nézzen, aztán visszasietett a taxijához.

7 A Portside-nak nevezett épület alacsony volt és széles, sivár, homokkőszínű fallal. Körülötte nemcsak a Greyhound, de mindenféle más társaság – a Trailway, az American Pathfinder, az Eastern Highway és a Continental Express – járatai is várakoztak, orrukat mélyen az

állásokba fúrva. Rosie-nak úgy tetszett, mintha megannyi hájas krómmalacka tapadna egy visszataszítóan csúf anyakoca emlőire. Megállt a főbejáratnál, és belesett a várócsarnokba. Azt remélte, nagy lesz a zsúfoltság (tömegben a biztonság!), bár ugyanakkor szorongott is a sok embertől (ha valaki tizennégy éven át jóformán csak a férjét látja, meg azt a néhány kollégát, akit a férj időnként meghív egy vacsorára, az bizony hajlamossá válik a tömegiszonyra), ám mind a remény, mind a szorongás megalapozatlannak bizonyult; hét közepén jártak, és még odébb volt a következő ünnep. De azért így is lehettek odabenn vagy kétszázan: céltalanul ődöngtek, ücsörögtek a régimódi, magas támlájú fapadokon, játszottak a videogépeken, kávéztak a büfénél vagy sorban álltak a pénztárak előtt. Anyjuk kezén csüngő gyerkőcök bőgtek mint eltévedt kisborjak, hátravetett fejjel bámulva a fakitermelést ábrázoló, megfakult mennyezeti freskót. A megafon az úti célokat mondta be, egy bibliai tárgyú Cecil B. DeMille-filmeposz jóistenére emlékeztető kongó basszus hangon: Erie, Pennsylvania; Nashville, Tennessee; Jackson, Mississippi; Miami, Florida (a testetlen, visszhangzó basszus Miamúnak ejtette); Denver, Colorado. – Hölgyem – szólalt meg egy fáradt hang –, hallja, hölgyem, nem volna kedve segíteni rajtam? Rosie odafordult: koszlott fekete sörényű, sápadt fiatalember ült a földön, hátát a bejárati ajtó egyik szárnyának vetve. Ölében kartonpapír tábla adta tudtul: HAJLÉKTALAN ÉS AIDS-ES VAGYOK. SEGÍTSENEK! – Csak van egy kis fölösleges aprója? Mi lenne, ha megosztaná velem? Maga még vígan siklik a motorcsónakjában a Saranac-tavon, amikor én már rég feldobtam a talpam. Na, hogy viszonyul a kérdéshez? Rosie-t hirtelen furcsa gyengeség fogta el, mintha bármely percben összeroskadna az érzelmi és szellemi túlterheléstől. A várócsarnok apránként székesegyház méretűvé duzzadt előtte, s a benyílóiban, járásaiban nyüzsgő emberek árapályszerű hullámzása mindinkább megrémítette. Egy férfi, akinek nyakáról oldalt ráncosan rezgő hústömlő csüngött, leszegett fejjel csörtetett el mellette, spárgán húzva maga után katonai vászonzsákját, amely kígyóként sziszegve siklott a koszos padlócsempéken. A zsákból Miki egér bábu dugta ki a fejét, s bárgyún mosolygott Rosie-ra. Az isteni szózat éppen azt közölte az

egybegyűlt utasokkal, hogy a Trailways omahai gyorsjárata húsz perc múlva indul a 17-es állásból. Nem megy, villant át hirtelen Rosie agyán. Én nem bírok ebben a világban élni. Nemcsak arról van szó, hogy tudjam, hol a filtertea meg a dörzsi. Volt egy ajtó, amely mögött kínszenvedés volt az életem; de ez az ajtó zárt el ettől az egész tébolyult káosztól is. És most már soha többé nem léphetek be rajta. Egy pillanatra meghökkentő élességgel rajzolódott ki előtte egy kép a hajdani vasárnapi iskola tananyagából: Ádám és Éva, amint fügefalevéllel takarva, arcukon hajszálra egyforma szégyenkező és kétségbeesett kifejezéssel, mezítláb indulnak el a köves ösvényen a keserves, rideg jövő felé, miközben mögöttük teljes buja, virágzó pompájában ragyog az Édenkert. A zárt kapu előtt szárnyas angyal áll, kezében félelmetes fénnyel izzik a kard. – Kikérem magamnak ezt a felfogást! – tört fel hirtelen torkán a kiáltás, mire az ajtóban kuporgó férfi úgy visszahőkölt, hogy a tábla kis híján kiesett az öléből. – Most aztán elég legyen! – Jaj, elnézést, ne haragudjon már! – mondta a férfi, és a szeme forgott az ijedtségtől. – Ha így értelmezi a dolgot, inkább egy szót se szóltam! – Nem, dehogy… nem magához beszéltem… Csak a saját… Ekkor eszmélt rá, milyen képtelenséget művel: magyarázkodik egy koldusnak, aki a buszpályaudvar ajtajában ücsörög! A taxisofőrtől visszakapott két dollár még ott volt a kezében; a táblás fiatalember mellé helyezett szivardobozba hajította, majd a várócsarnokba menekült.

8 A csarnok túlsó végében egy további fiatalember – ennek történetesen csinos, bár nem épp bizalomgerjesztő ábrázata és vékonyka Errol Flynn-bajsza volt – kártyákat rakott ki bőröndje tetejére. Rosie a tévéből ismerte a játékot: három lefordított kártyából egyet kell kitalálnia a fogadónak. – Rajta, hölgyem! – biztatta a fiatalember. – Nem akarja megtalálni a pikk ászt?

Rosie lelki szeme előtt éppen egy ököl úszott felé a levegőben, a középső ujján gyűrűvel, amelybe a Szolgálat, Hűség, Bajtársiasság szavakat vésték. – Nem, köszönöm – felelte. – Azzal még nem volt bajom. Menet közben észrevette a fiatalember arckifejezését: azt sugallta, hogy ennek a nőnek sincs ki minden kereke, de ki bánja azt most? Neki aztán semmi gondja se ezzel a fiúval, se azzal a másikkal a bejáratnál, akár AIDS-es, akár nem, se pedig az iménti férfival, akinek hústömlő lóg a nyakáról, és a zsákjából egy Miki egér vigyorog a világba. Neki most egyes-egyedül Rose Danielsszel – bocsánat, törölve, Rosie McClendonnal van gondja, senki és semmi mással. Elindult a középső járáson, aztán egy szemétgyűjtő tartály láttán hirtelen megtorpant. A tartály kerek zöld hasán kurta parancs feketéllett: NE SZEMETELJ! Kinyitotta a táskáját, kivette az ATM-kártyát, egy pillanatra megbámulta, aztán a billenő fedélen át a szemetesbe csúsztatta. Nem szívesen vált meg tőle, de ugyanakkor meg is könnyebbült a búcsútól. Ha megtartja, esetleg nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy újból használja – márpedig Norman, bármilyen durva, ostobának aztán nem mondható. Ha nyomokat hagy maga után, Norman megtalálja. Bölcsen teszi, ha ezt mindig szem előtt tartja. Mélyet lélegzett, néhány másodpercig magában tartotta a levegőt, majd kifújta, és a csarnok közepén felfüggesztett ÉRKEZÉSEK/INDULÁSOK monitorsor felé vette útját, anélkül hogy visszanézett volna. Ha visszanéz, meglátta volna az Errol Flynn-bajszos fiatalembert, amint máris a tartályban kotorászik, hogy ugyan mitől vált meg ilyen sietve az a napszemüveges, piros kendős lökött tyúk. Az ifjúnak nagyon is úgy rémlett, hogy egy hitelkártya volt az. Persze valószínű, hogy téved, de jobb az ilyesmiről személyesen megbizonyosodni. Az embernek néha szerencséje van. Néha? Egy túrót – inkább eléggé gyakran. Elvégre nemhiába nevezik ezt az országot a korlátlan lehetőségek földjének!

9 Nyugati irányban a legközelebbi nagyobb város csak kétszázötven mérföldre volt, és Rosie úgy érezte, ez nem elég. Választott hát egy még

nagyobbat; az ötszázötven mérfölddel odább volt. Tóparton épült, akár az ő városuk, de már a következő időzónába tartozott. Fél óra múlva indul oda a Continental Express járata. Rosie a pénztárfülkékhez ment, és beállt az egyik sorba. A szája kiszáradt, szíve ismét hevesen kalapált. Az előtte álló éppen végzett a jegyvásárlással, de mielőtt még átadta volna a helyét, Rosie gyorsan a szájához kapott, hogy elfojtsa a feltoluló, kellemetlenül forró böfögést, amelynek íze a reggeli kávéjára emlékeztetett. Nehogy akár az egyik, akár a másik nevedet használd, figyelmeztette magát. Ha kérdezik, találj ki egy harmadikat. – Mit óhajt, asszonyom? – nézett fel rá a pénztáros az ingatagon az orra végére biggyesztett fél-szemüveg mögül. – Angela Flyte – mondta. Így hívták az aubreyville-i középiskola alsó tagozatában a legjobb barátnőjét, aki egyszersmind az utolsó barátnője is volt. A felső tagozatban már együtt járt azzal a fiúval, aki aztán, az érettségi utáni héten, feleségül is vette, és azóta kétszemélyes birodalomban éltek, ahová nemigen engedtek be turistákat. – Mi tetszik, asszonyom? Rosie rádöbbent, hogy úti cél helyett nevet mondott, és hogy ez (a hapsi nyilván most azt nézi, nem hagyott-e nyomot a kényszerzubbony a nyakamon vagy a csuklómon) milyen kínos hatást kelthetett. Elpirult zavarában, és kapkodva próbálta rendezni gondolatait. – Elnézést – mondta, és baljós előérzete támadt: bármit tartogasson számára a jövő, ez az egyszerű, bűnbánó szócska úgy kíséri majd végig útján, mint kóbor kutyát a farkához kötözött konzervdoboz. Tizennégy éven át választotta el bezárt ajtó a külvilágtól, és most úgy érezte magát, mint rémült egér, amelyik tévedésből a konyha padlójában vájt magának lyukat. A pénztáros mereven nézte, és szemében a mókás félüveg fölött most már nyílt türelmetlenség tükröződött. – Szóval, asszonyom, óhajt valamit vagy sem? – Jaj, hát persze. Kérnék egy jegyet a tizenegy óra öt perces járatra. Van még rajta ülőhely? – Körülbelül negyven. Csak oda vagy oda-vissza?

– Csak oda – mondta Rosie, és ahogy ráeszmélt az állítás észveszejtő vakmerőségére, ismét elöntötte arcát a vér. Mosolyogni próbált, aztán, valamivel határozottabban, megismételte: – Csak oda kérném. – Az annyi, mint ötvenkilenc dollár és hetven cent – mondta a pénztáros, és Rosie térde elgyengült a megkönnyebbüléstől. Sokkal nagyobb összegre számított, sőt arra is felkészült, hogy a pénze nagy része rámegy az útiköltségre. – Köszönöm – mondta, a pénztáros pedig kiérezhette hangjából az őszinte hálát, mert felnézett az éppen maga elé húzott nyomtatványról, és rámosolygott; szemében már nyoma sem volt az iménti rosszalló türelmetlenségnek. – Nagyon szívesen – mondta. – Poggyász is van, asszonyom? – Poggyász? Nem, az nincs… – motyogta Rosie, és egyszer csak megijedt a férfi nézésétől. Valami magyarázaton törte a fejét – hát persze hogy gyanút kelt, ha egy magányos nő csak így, az egy szál retiküljével vág neki egy ekkora útnak –, de semmi sem jutott az eszébe. Ám egykettőre kitűnt, hogy nem is kell magyarázkodnia. A pénztáros nemhogy nem gyanakodott, de még csak érdeklődést sem mutatott. Éppen csak bólintott, és hozzálátott a jegy kitöltéséhez, Rosieban pedig kényelmetlen felismerés öltött formát: korántsem fehér holló ő a Portside pályaudvaron. Ez az ember itt nap mint nap találkozik hasonló, sötét szemüveg mögé rejtőző nőkkel, akik más időzónákba váltanak jegyet, és látszik rajtuk: idejövet rég elfelejtették, kik is ők valójában, mire készülnek, és miért teszik, amit tesznek.

10 Rosie-t mélységes megkönnyebbülés fogta el, amikor a busz – egy percet sem késve – ormótlanul kifarolt az állomásról, balra kanyarodott, áthajtott a Trunkatawny hídon, majd nyugati irányban megindult az I– 78-ason. Amikor a városból kivezető harmadik kijáratot is elhagyták, megpillantotta a rendőrség új, háromszögletű, üvegfalú épületét. Arra gondolt, a férje alighanem ott van az egyik hatalmas ablak mögött, sőt talán ki is néz az autópályán tovaguruló hosszú, fényes autóbuszra. Lehunyta szemét, és százig számolt. Mire ismét felpillantott, az épület eltűnt. Remélhetőleg mindörökre, gondolta.

Ülése az utastér hátsó negyedében volt, a háta mögül folyamatosan hallatszott a dízelmotor duruzsolása. Ismét lecsukta szemét, és arcát az ablakhoz támasztotta. Úgysem tud elaludni, ahhoz túlságosan ajzottak az idegei, de legalább pihen egy kicsit; pihennie kell, mert hamarosan szüksége lesz az erejére. Még most sem tért napirendre a fordulat hirtelensége fölött; inkább szívrohamnak vagy szélütésnek illett be, semmint életformaváltásnak. Az életformaváltás különben is túl enyhe kifejezés. Ő nem egyszerűen változtatott az életén, hanem gyökerestül tépte ki addigi talajából, mintha virágot akarna átültetni a cserépből. Még hogy életformaváltás… Dehogyis tudna ő most elaludni. Szóba sem jöhet. És mialatt ezen elmélkedett, ha el nem is aludt, de önkéntelenül belekapaszkodott abba a köldökzsinórba, amely az alvást az ébrenléttel összeköti. Ezen a zsinóron himbálózott ide-oda, lassan, mint egy buborék, homályosan érzékelve a motor kitartó duruzsolását, a kerekek súrlódását az aszfalton, meg azt a gyerekhangot, amely három vagy négy sorral mögötte egyre arról faggatta a mamát, hogy mikor érnek már oda Norma nénihez. De közben azt is érzékelte, hogy eloldotta magát addigi énjétől, és a lelke kinyílt, mint a virág (mint a rózsa, ahogy nevéhez illik), olyan szabadon, amilyen szabad a lélek csak akkor lehet, amikor két pont között lebeg, és nincs se itt, se ott. Ez nem vicc, én Rosie vagyok… Carole King énekli Maurice Sendak szövegét. A szavak mint valami távoli kamrából, visszhangosan, félelmetes, üvegesen csengő zongorakísérettel libegnek a folyosó felé, amelybe Rosie szorult. …frankón igazi Rosie… Úgy látszik, mégiscsak elalszom, gondolta. Nahát, ki hitte volna! És jobb lesz, ha vigyáztok… mert ez nem semmi… Kijutott a szürke folyosóból; most valami nyitott, sötét térség vette körül. Szinte megsemmisítően édes nyári illatok hatoltak az orrába, olyan erősen, hogy beleszédült. Az illategyvelegből főképp a lonc fuvallatai váltak ki. Tücsökcirpelést hallott, és amikor felnézett, fenn, nagyon magasan ott lebegett a Hold csontfehér, simára fényesített arca. Az ezüstös izzás mindenhová elhatolt, s füstté sűrítette a párát, amely a meztelen lába körül burjánzó kusza fűből szállt fel. Ez nem vicc, én Rosie vagyok… frankón igazi Rosie…

Ujjait szétterpesztve felemelte kezét, úgy, hogy a két hüvelykujj majdnem összeérjen; mint képet foglalta keretbe a Holdat, és amikor az éjszakai szél végigcirógatta meztelen karját, szívét először boldogság duzzasztotta, majd rémület zsugorította össze. Megérezte a környezetből áradó, szunnyadó kegyetlenséget, mintha az illatos növényzetben éles fogú vadállatok lappanganának. Rose! Gyere csak ide, szivi. Hadd beszélgessünk el egy kicsit közvetlen közelből. Elfordította a fejét, és meglátta a sötétből kivágódó öklöt. Jeges holdfénypászmák csillantak meg a rendőrakadémiai gyűrű domború betűin. Látta a torz, erőltetett mosolyba ránduló szájat… …és görcsös remegés riasztotta fel. Zihálva, verítéktől nyirkos homlokkal ébredt. Már egy ideje lihegve kapkodhatott levegőért, mert az ablaküveg is bepárásodott cseppfolyóssá sűrűsödött lélegzetétől. Tenyere élével kis foltot dörzsölt tisztára magának, és kinézett. A város lassan tovatűnt; még egymást érték a zűrzavarosan sorjázó városszéli benzinkutak és gyorsbüfék, de rajtuk túl már sávokban odalátszott a nyílt mező. Hát elszabadultam tőle, gondolta. Bármi érjen ezután, ez sikerült. Még ha kapualjakban vagy híd alatt kell is aludnom, tőle megszabadultam. Soha többé nem üthet meg, mert otthagytam. Aztán rádöbbent, hogy hiszi is meg nem is, amit gondolt. Norman őrjöngeni fog dühében, és mindent elkövet majd, hogy megtalálja. Efelől bizonyos volt. De hogyan találhatna rám? Hiszen minden nyomot eltüntettem; még a barátnőm nevét sem kellett leírnom a pénztárosnak. És ami a lényeg: a bankkártyát is eldobtam. Akkor meg hogyan találhat rám? Pontosan nem tudta – de a férfinak az a mestersége, hogy megtalálja az eltűnteket, és neki nagyon-nagyon kell majd vigyáznia. Ez nem vicc, én Rosie vagyok… frankón igazi Rosie… Igen, ez alighanem így is van, de hogy ez nem semmi, arról már korántsem volt meggyőződve; inkább végtelen tengeren hányódó aprócska törmeléknek érezte magát. A rémület, amely rövid szunyókálásának vége felé elfogta, még most sem szállt el, de egyszersmind jókedv és boldogság foszlányai lebegtek tudatában; úgy gondolta, ha nem is erős, de legalább szabad.

Hátradőlt a magas támlájú ülésben, és nézte, ahogy az utolsó gyorsbüfék és autószerelő-műhelyek is a semmibe enyésznek. Már benne jártak a természetben, frissen felszántott földek és sejtelmes, pihés áprilisi zöldbe burkolózott fák között. Kezét lazán összekulcsolta ölében, úgy nézte, ahogy tovatűnnek – hadd vigye a nagy, ezüstös busz az ismeretlen jövő felé.

II BARÁTSÁGOS IDEGENEK

1 Az új élet első heteiben sok nehéz pillanat várt rá, de elhatározását még akkor sem bánta meg, amikor a legkínosabbak egyikével került szembe: hajnali háromkor lekászálódott az autóbuszról, és belépett a várócsarnokba, amely jó négyszer akkora volt, mint a Portside. Az azonban tagadhatatlan, hogy a bátorsága cserbenhagyta. Csak állt-állt a 62-es kapuban, két kézzel szorongatva retiküljét, és nagyra nyílt szemmel bámulta a mellette tovahullámzó embertömeget. Egyesek bőröndöt cipeltek, mások spárgával átkötött kartondobozokat egyensúlyoztak a vállukon, egymásra talált párok ölelkeztek menet közben. Egy férfi éppen Rosie egyik útitársnője felé száguldott, majd megragadta s oly vadul megpörgette, hogy a nő, miközben lába a levegőben kalimpált, visongott rémületében és boldogságában; hangja éles, szikrázó késpengeként hasított a zsúfolt csarnok zavaros lármájába. Rosie-tól jobbra videojáték-automaták sorakoztak, és hiába volt még koromsötét a hajnal, egy csomó srác préselődött hozzájuk; a legtöbbje legalább nyolcvan százalékig kopaszra volt nyírva, és fénylő fejükön fordítva viselték a baseballsapkát. – Ne add fel, űrkadét! – buzdított a Rosie-hoz legközelebb álló automata nyikorgó robotemberhangon. – Még egy menetet, űrkadét! Rosie lassan eltávolodott az automatáktól, s ahogy végre behatolt a csarnokba, csak egyet tudott: ebben a kora hajnali órában nem merészkedhet ki innen, mert igen jó esélye van rá, hogy megerőszakolják, megölik, és aztán a legközelebbi kukába gyömöszölik. Amikor balra nézett, éppen két egyenruhás rendőr ereszkedett le a mozgólépcsőn: a felső szintről. Az egyik bonyolult ábrákat írt le a levegőben a gumibotjával, a társa pedig olyan sötéten, rosszkedvűen vigyorgott, hogy Rosie-nak egy másik, innen nyolcszáz mérföldre lévő férfi jutott az eszébe róla. Vigyorgott, de éberen ide-oda vizslató szemében nyoma sem volt mosolygásnak. És ha az a dolguk, hogy óránként átfésüljék a termet és kirúgják azokat, akiknek nincs jegyük? Akkor mihez kezdesz?

Nos, ha így lesz, majd kitalál valamit. Most mindenesetre távolabb vonult a mozgólépcsőtől, és egy benyílóba húzódott, ahol vagy tucatnyi utas parkolt a test formáihoz idomuló műanyag székekben. A székek karjához pénzbedobással működő kis tévékészülékeket csavaroztak. Rosie menet közben is a zsarukat figyelte, és megkönnyebbült, amikor azok továbbmentek. Két és fél, legföljebb három óra múlva világos lesz; akkor már akár el is csíphetik és kidobhatják. Addig azonban itt kell maradnia, ahol világos van, és emberek nyüzsögnek. Leült az egyik, tévével felszerelt székbe. Tőle balra, a harmadik székben kifakult farmerdzsekis lány bóbiskolt, ölében hátizsák. Szeme nyugtalanul mozgott lilára festett szemhéja alatt, szájából hosszú, ezüstös csíkban csordult ki a nyál. Jobb keze fejére három szót tetováltak, kék festékkel, csupa düledező nagybetűvel: SZERETEM A HAPSIKÁMAT. És ugyan hol van most a hapsikád, kedves?, – gondolta Rosie. Pillantása az üres képernyőre, majd a tőle jobbra lévő csempézett falra tévedt, amelyre valaki piros neontollal odafirkantotta: SZOPD LE AZ AIDS-ES FASZOMAT! Rosie gyorsan elfordította a szemét, mintha a szavak, ha túl soká nézné őket, kiégetnék a recehártyáját, és végigpásztázott a csarnokon. A túlsó falon hatalmas, világító óra mutatta az időt: éppen egy perccel múlt negyed négy. Még két és fél óra, és elmehetek innen, gondolta, és berendezkedett a várakozásra.

2 Amikor előző nap, délután hat körül a busz utasai pihenőt kaptak, Rosie elfogyasztott egy sajtburgert meg egy limonádét, de azóta egyetlen falatot sem evett, és most megéhezett. Addig üldögélt a benyílóban, amíg a nagy óra kismutatója végre a négyesig vánszorgott, akkor aztán rászánta magát, hogy bekapjon valamit. A pénztárablakok melletti kis bisztróig jó néhány alvón kellett átlépdelnie. Sokan alvás közben is védelmezőn szorították magukhoz kidudorodó, celluxszal foltozott műanyag szemeteszsákjaikat, és mire Rosie-nak sikerült kávéhoz, narancsléhez meg egy tál korpapehelyhez jutnia, rájött: fölöslegesen izgatta magát a rendőrök miatt. Ezek az alvók nem csatlakozásra váró utasok voltak, hanem hajléktalanok, akik a

buszpályaudvaron találtak maguknak táborhelyet. Rosie sajnálta őket, de valami torz, fanyar vigaszt is merített jelenlétükből: megnyugtatta a tudat, hogy a következő éjszakára, ha minden kötél szakad, lesz hová visszajönnie. Na és ha ő is befut ide, ebbe a városba, mit gondolsz, hová vezet az első útja? Hol kezdi vajon a nyomozást? Igazán ostoba gondolat volt, mert hiszen Norman úgysem talál rá, egyszerűen kizárt, hogy rátalálhasson, de azért a gerincén mégis végigcikázott egy jeges simogatás. Az ételtől jobban lett, erősebbnek érezte magát, és az álmossága is elmúlt. Amikor mindent elfogyasztott (a kávéját olyan lassan szürcsölte ki, hogy a mexikói pincértanuló már nem is leplezett türelmetlenséggel sandított rá), visszabandukolt a tévéfülkébe. Útközben, a kocsikölcsönző pultok mellett, egy másik fülkét pillantott meg, fölötte kék-fehér jellel, a kék külső kört pedig kígyózó felirat keretezte: UTASTANÁCSADÓ. Rosie, haloványan felszikrázó humorral, arra gondolt: ha volt valaha a világtörténelemben jó tanácsra szoruló utas, hát az ő. Egy lépést tett a kivilágított embléma felé. Az alatta lévő fülkében egy férfi ült – középkorú, kopaszodó pofa, szarukeretes szemüveggel. Éppen újságot olvasott. Rosie tett még egy lépést, aztán ismét megállt. Ugye ő maga sem gondolja komolyan, hogy bemegy? Az ég szerelmére, mit mondana ennek a pofának? Közölje vele, hogy elhagyta a férjét, és a rajta lévő ruhán meg a táskáján kívül csak a férj hitelkártyáját vitte magával? Miért ne? – kérdezte Józanság nagysád, és Rosie-t arculcsapásként érte a hang teljes részvétlensége. Ha volt képed elhagyni, akkor ahhoz is legyen merszed, hogy vállald! Rosie nem tudta, mihez lenne mersze, mihez nem, de hogy hajnali négykor meggyónja egy idegennek élete legdöntőbb fordulatát, az mindenképpen kínosnak ígérkezett. Különben is, nyilván azt mondaná, hogy szívódjak fel. Valószínűleg az a dolga, hogy azokon segítsen, akik elvesztették a menetjegyüket, vagy bemondja a hangosanbeszélőn, ha egy gyerek a mamáját keresi. Közben azonban önkéntelenül közeledett az Utastanácsadóhoz, rádöbbent, hogy valóban beszélni szeretne a kopaszodó, pápaszemes idegennel, méghozzá roppant egyszerű okból: tudniillik nincs más

választása. A közeli napokban minden bizonnyal egy csomó embernek kell majd elmesélnie, hogy otthagyta a férjét, hogy tizennégy évet töltött egy bezárt ajtó mögött, hogy az égvilágon semmi szakképzettsége nincs, és élettapasztalata szóra sem érdemes, hogy segítségre szorul, és nem tehet mást, mint hogy idegenek jóindulatára bízza magát. De mindez, ugyebár, nem az én hibám, gondolta, és maga is meglepődött, sőt elképedt attól, hogy hirtelen micsoda nyugalom szállta meg. Belépett a fülkébe, és szabad kezét – a másikban a táskát szorongatta – a pultra tette. Szorongva és reménykedve nézte a szemüveges férfi lehajtott fejét. A gondosan fésült, ritkás hajpászmák közül kilátszott a barnás, szeplős fejbőr. Rosie várt, hátha felnéz az újságjából, amely valamilyen idegen nyelven, talán görögül vagy oroszul íródott. A férfi óvatosan lapozott egyet, és homlokráncolva meredt egy képre, amelyen két futballista küzdött a labdáért. – Bocsánat… – mormolta Rosie. A pult mögött ülő férfi felemelte a fejét. Ó, bárcsak kedves volna a szeme, gondolta hirtelen Rosie. Még ha nem tud is segíteni, legalább a szeme legyen kedves – és engem lásson meg vele, az igazi Rosie-t, aki a kerek világon csak ennek a vacak áruházi táskának a pántjába kapaszkodhat. És ekkor felfedezte, hogy a férfinak valóban kedves a szeme. Gyengén, fátyolosan hunyorog ugyan a vastag üveg mögött – de kedves. – Elnézést, de nem adna tanácsot nekem? – kérdezte.

3 Az önkéntes utassegítő Peter Slowikként mutatkozott be, és figyelmesen, szótlanul hallgatta végig Rosie elbeszélését. Rosie annyit mondott el, amennyit csak lehetett; már rájött, hogy csak akkor bízhat a mások jóindulatában, ha ő sem titkolja el, akár büszkeségből, akár szeméremből, az igazságot. A lényeges körülmények közül csak egyről hallgatott, arról is inkább csak azért, mert nem tudta volna szavakba önteni: nem árulta el, milyen fegyvertelennek, milyen védtelennek érzi

magát a külvilággal szemben. Csupán az elmúlt tizennyolc óra során fedezte fel, hogy a világról szerzett ismereteinek java része a tévéből vagy a Norman vásárolta napilapból származik. – Azt megértem, hogy hirtelen szánta el magát a távozásra – mondta Mr. Slowik –, no de amikor már ott ült a buszon, nem alakult ki valamilyen elképzelése, hogy hová megy majd, ha megérkezik, vagy mihez akar kezdeni? Csak megfordult a fejében valami! – Úgy gondoltam, kezdetnek talán elmehetnék valamilyen női szállóba – felelte Rosie. – Vannak még ilyen helyek? – Vannak, sőt legalább háromról tudok, de a legolcsóbb is annyiba kerül, hogy egy hét alatt végére járna a pénzének. Többnyire módos hölgyek számára létesültek, akik néhány napra idejönnek vásárolni vagy olyan rokonokhoz, ahol nincs vendégszoba. – Értem – mondta Rosie. – No és a Keresztény Nők Egyesülete? Mr. Slowik megrázta a fejét. – Azok még 1990-ben bezárták az utolsó szállásukat is, mert ellepték őket a dilinósok meg a kábítószeresek. Rosie szívébe belemarkolt a rémület, de aztán maga elé idézte azokat az embereket, akik odakinn a csarnokban alszanak, átölelve az összevissza ragasztott szemeteszsákba gyömöszölt földi javaikat. Ez a lehetőség előttem is nyitva áll, gondolta. – Magának nincs valami ötlete? – kérdezte. A férfi néhány pillanatig elnézte, golyóstolla tompa végével kocogtatva alsó ajkát – ez a semmitmondó arcú, vizenyős szemű emberke, aki azonban odafigyelt rá és szólt hozzá, és nem küldte el a fenébe. No és azt sem mondta, hogy hajoljak csak beljebb, hadd beszélgessünk közvetlen közelből, gondolta. Úgy látszott, Slowikban megérett valamilyen elhatározás. Széttárta jobb napokat látott, konfekciós poliészterzakóját, kotorászott a belső zsebben, majd névjegyet szedett elő, és a neve meg az Utastanácsadó emblémája alá gondosan odaírt egy címet, majd a kis kártyát megfordítva az üres felére firkantotta a nevét, már-már groteszkül nagy betűkkel. Az aláírásról Rosie-nak eszébe jutott, amit valamikor a gimnáziumi történelemtanára mesélt, hogy tudniillik miért írta alá John Hancock oly feltűnően nagy betűkkel a Függetlenségi Nyilatkozatot. – Azért, hogy György király szemüveg nélkül is el bírja olvasni – mondta volna állítólag Hancock.

A férfi átnyújtotta a névjegyet. – Ki tudja betűzni a címet? – kérdezte. – Hogyne. Durham út 251. – Helyes. Tegye a táskájába, de el ne veszítse; ha odaér, bizonyára fel kell mutatnia. „Anyák és Nővérek” – így hívják a helyet, ahová küldöm. Afféle menedék, sorsüldözte nőknek. Eléggé sajátos intézmény; mondhatni, egyedülálló. Magát, a történetéből ítélve, úgy nézem, befogadják majd. – És meddig maradhatok ott? A férfi vállat vont. – Ha jól tudom, ez mindig az esettől függ. Eset, gondolta. Szóval ez lett belőlem. A férfi, mintha olvasott volna a gondolataiban, elmosolyodott. Elővillanó fogai nem nyújtottak valami üdítő látványt, de a mosoly nyílt és becsületes volt. Aztán megsimogatta Rosie kezét – röpke, suta, kissé félénk mozdulattal. – Ha a férje valóban úgy bánt magával, Ms. McClendon, ahogy mondja, akkor bárhol köt ki, mindenképpen jobban járt. – Ezt én is így gondolom – mondta Rosie. – És ha végképp nincs más megoldás, a padlót ott kinn akkor is megtalálom. A férfi elhűlt. – Ó, hát addig talán mégsem fajul a helyzet… – Miért ne? Nagyon is elképzelhető. – Rosie két hajléktalan felé biccentett, akik egymás mellett aludtak egy pad tövében, földre terített kabátjukon. Egyikük az arcába húzta piszkos narancssárga sapkáját, hogy a könyörtelenül éles fény ne bántsa a szemét. Slowik tekintete is megállapodott a két férfin, majd ismét Rosie-ra nézett. – Eddig nem fajul majd a helyzet – mondta újra, ezúttal magabiztosabban. – A városi buszok a főbejáratnál állnak meg; forduljon bal felé, mindjárt meglátja. A járdaszegély különböző színekre van festve, az útvonaltól függően. Magának a narancssárga járat kell, úgyhogy keresse meg a narancssárga szegélyt, és oda álljon. Megértette? – Igen. – A jegy egy dollár, de a vezető nem szeret váltani. – Bőven van apróm.

– Akkor jó. A Dearborn és Elk utca sarkán szálljon le, aztán menjen két sarkot az Elken – vagy talán hármat, nem emlékszem pontosan. A lényeg az, hogy amikor odaér a Durham úthoz, ott forduljon balra. Ha jól tudom, négy sarkot kell mennie, de a keresztutcák gyorsan követik egymást. Aztán majd meglátja: nagy, fehér, favázas épület. Mondhatnám, hogy igencsak festésre szorul, de nem akarom megtéveszteni, mert hátha azóta megcsináltatták. Meg tudja mindezt jegyezni? – Igen. – Még valamit. Amíg ki nem világosodik, maradjon itt a pályaudvaron. Ne menjen sehová – még a városi buszmegállóig sem. – Nem is állt szándékomban – felelte Rosie.

4 A Continental Expressen, amely idáig hozta, legföljebb ha két-három órát aludt összesen, közben fel-felriadva, így aztán csöppet sem volt meglepő, ami a narancssárga buszról való leszállás után történt: simán eltévedt. Később úgy vélte, alighanem eleve rosszfelé indult az Elk utcán, de az oknál sokkal lényegesebb volt az eredmény: majd’ három órán át bolyongott a vadidegen városban. Saroktól sarokig vonszolta magát, úgy kereste a Durham utat – mindhiába. A lába sajgott, a medencéje lüktetett. Mind erősebb fejfájás kínozta. És ezen a környéken egy fia Peter Slowik sem bukkant fel; az arra járók vagy tudomást sem vettek róla, vagy bizalmatlanul, gyanakodva, sőt időnként leplezetlen megvetéssel mérték végig. Nem sokkal azután, hogy a buszról leszállt, egy piszkos kis kocsma előtt ment el, amely szinte alattomban lapult meg a Vidám Kortyok feliratú cégér mögött. A redőny lehúzva, a sörreklámok nem világítottak, még az ajtón is rács volt. Húsz perccel később ugyanennél a kocsmánál kötött ki, de csak a látvány döbbentette rá, hogy egy helyben köröz, annyira egyformák voltak errefelé a házak. A redőny most is le volt eresztve, de a sörreklámok már kigyúltak, és a rácsot visszahúzták, az ajtót pedig zsávoly munkaruhás férfi támasztotta, kezében félig üres söröskancsóval. Rosie az órájára nézett, és megállapította, hogy még fél hét sincs.

Lehajtotta a fejét, hogy csak a szeme sarkából lássa azt az embert, szorosabban markolta táskáját, és lépteit is megszaporázta. Feltételezte, hogy az illető bizonyára tudná, merre van a Durham út, de nem volt szándékában megkérdezni. Úgy festett, mint aki előszeretettel beszélget el másokkal közvetlen közelből – kivált ha azok a mások nőneműek. – Hé, bébi, hallod-e, bébi – szólt rá Rosie-ra, amikor az elsietett a kocsma előtt, színtelenül dünnyögő robothangon, Rosie pedig önkéntelenül rémülten nézett vissza rá a válla fölött. A férfi már jócskán kopaszodott, sápadt bőrén rosszul gyógyult égési sebekhez hasonló foltok éktelenkedtek; sötétvörös fókabajsza, amelyen kis pöttyökben száradt a sörhab, David Crosbyt juttatta Rosie eszébe. – Hé, bébi, hallod-e, mit szólnál egy kis kupakoláshoz? Úgy nézem, egész jó nő vagy, tipp-topp dudákkal! Na mit szólnál egy menethez hátulról, halljuk, mit szólnál, na, bébi, csak nem vagy süket, megegyeztünk, bébi? Rosie gyorsan elfordult, és egyenletes léptekkel, a férfiról tudomást sem véve iparkodott tovább, a fejét lehajtva, mint egy muzulmán nő, ha a piacra megy. Erezte, hogy ha a figyelem legkisebb jelét is tanúsítaná, a férfi a nyomába szegődne. – Hé, te, bébi, nem lenne kényelmesebb négykézláb? Menjünk már le kutyába, na mi az, bébi, talán nem tetszik az ötlet? Rosie befordult a sarkon; zihálva szedte a levegőt, a rettegéstől a torkában dobogott a szíve. Egészen mostanáig csöppet sem hiányzott neki a régi város, az ismerős környék, de most, ahogy reménytelenül kóválygott a sosem látott utcákon – ó, miért ilyen egyformák itt a házak, miért? –, és a kocsmaajtóban álló férfi is megrémítette, már-már elfogta a honvágy. Soha még nem érezte magát ilyen iszonyatosan magányosnak, soha még nem töltötte így el a meggyőződés, hogy a dolgok csak rosszul alakulhatnak. Felködlött benne, hogy ez a lidércnyomás soha nem is ér véget, és most csak ízelítőt kap eljövendő sorsából. Még azon is eltűnődött, hogy Durham nevű út nem is létezik, és az utastanácsadóban ülő Mr. Slowik, az a rokonszenvesnek látszó férfi valójában beteges lelkű szadista, aki abban kéjeleg, hogy már amúgy is elkeseredett ügyfeleit még mélyebbre taszítsa. A nap már rég felkelt, a hőmérséklet az évszakhoz nem illő meleget jósolt. Negyed kilencet mutatott az órája, amikor egy otthonkát viselő testes asszonyságot pillantott meg: a kocsifelhajtója végénél állt, és

lassú, balettbe illő mozdulatokkal üres szemetestartályokat rakodott egy targoncára. Rosie levette napszemüvegét. – Elnézést… Az asszony nyomban megpördült, kissé előreszegve fejét, és olyan harcias ábrázatot öltött, mint aki megszokta, hogy az utca túloldaláról vagy az arra járó kocsikból odakurjantsanak neki, és hájpacninak, szélehossza-egynek csúfolják. – Mit akar? – A Durham út 251-et keresem – mondta Rosie. – Egy Anyák és Nővérek nevű helyet. Elmagyarázták, hol van, de attól félek… – Azokat a jótékonysági leszbiket keresi? Akkor rossz helyen zörget, cicababa. Én nem vagyok vevő a kokófalókra. Tűnés innen a jó anyjába! – Azzal visszafordult a targoncához, és már tolta is föl a kocsifelhajtón, párnás fehér kezével megtámasztva a csörömpölő tartályokat, továbbra is olyan lassan, szertartásosan mozogva, mint az imént, tompora ütemesen rengett a kifakult otthonka alatt. A lépcsőhöz érve megfordult és visszanézett. – Süket maga? Tűnés a francba, mielőtt hívom a zsarukat! Az utolsó szó úgy hatott Rosie-ra, mintha legérzékenyebb pontján csíptek volna belé. Visszabiggyesztette orrára a napszemüveget, és kereket oldott. Köszöni szépen, de zsarut nem akar látni. Semmilyen zsarut. Amikor azonban már tisztes távolra ért a kövér asszonyságtól, némi csodálkozással tapasztalta, hogy valamivel könnyebb a lelke. Most legalább már tudja, hogy az Anyák és Nővérek nevű intézmény (még ha bizonyos körökben „jótékonysági leszbikként” ismerik is) valóban létezik, és ez azért biztató. Két sarokkal arrébb egy kis családi boltba ütközött, előtte a járdán bicikliállvány, a kirakatban pedig felirat: FRISSEN SÜLT HÁZI SÜTEMÉNY! Bement, vett egy zsemlét – még meleg volt, és Rosie-nak az anyját juttatta eszébe –, majd megkérdezte a pult mögött álló idős férfit, nem mondaná meg, merre találja a Durham utat. – Hát kicsit messze keresi – mondta az öreg. – Komolyan? Nagyon messze van? – Mondjuk, két mérföldre innen. Na, jöjjön csak… Rosie vállára tette csontos kezét, az ajtóhoz terelte, és egy sarokkal arrébb, egy forgalmas útkereszteződés felé mutatott.

– Az ott a Dearborn út. – Jaj, komolyan? – Rosie nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Aha. Az ám a bajos utca, ha az ember hozzája akar igazodni, merthogy a fél városon átmegy. Lássa ott azt a bezárt mozit? – Látom. – Nahát ott kell a Dearborn útra fordulnia. Onnan aztán még vagy tizenhét-tizennyolc keresztutca. Még elkopik a lába. Okosabb, ha buszra száll. – Igaza van – mondta Rosie, bár tudta, hogy nem fogadja meg a tanácsot. A huszonöt centesekből kifogyott, és érezte, hogy ha a buszvezető kötekedni kezd a váltás miatt, elsírja magát. (Kimerült, kótyagos agyában fel sem derengett a gondolat, hogy éppen ez az öregember itt készséggel felváltaná valamelyik bankjegyét.) – Akkor aztán előbb-utóbb eljut az… – …Elk utcához. Az öreg mérges pillantást vetett rá. – Ha úgyis tudja, minek kérdezősködik? – Nem találtam oda – fakadt ki Rosie, és bár az öreg hangja nem volt különösebben barátságtalan, a szemét már csípték a könnyek. – Nem tudok én semmit az égvilágon! Órák óta bolyongok, halálosan fáradt vagyok és… – Jó, jó, semmi baj, nem kell mindjárt kiborulni, oda fog érni. Az Elk utcánál leszáll a buszról, és két vagy három sarokkal odébb már ott is a Durham út. Pofonegyszerű. A címet tudja? Rosie bólintott. – Na, akkor induljon szépen – mondta az öreg. – Ez aztán nem boszorkányság. – Köszönöm. Az öreg gyűrött, de tiszta zsebkendőt húzott elő a hátsó zsebéből, és göcsörtös vén kezével odanyújtotta. – Törölje meg a képét, kedves – mondta. – Minek itassa itt az egereket!

5 Rosie lassan bandukolt a Dearborn úton, szinte tudomást sem véve a mellette elpöfögő buszokról. Úgy minden második sarok után

megpihent a megállóknál lévő padon. Fejfájása, amelyet főképpen a céltalan bolyongás miatti idegessége okozott, már elmúlt, de a lába meg a háta jobban sajgott, mint valaha. Egy órába telt, amíg eljutott az Elk utcáig, ott bekanyarodott, és megkérdezte az első szembejövőt – történetesen egy állapotos fiatalasszonyt vajon jó irányba megy-e a Durham út felé. – Kopjon le – mondta a nagy hasú fiatal nő olyan váratlan kirobbanó gyűlölködéssel, hogy Rosie két lépést hátrált. – Bocsánat – mondta. – Aha, most ezer bocs és anyamedve! Ki kérte, hogy leszólítson? Na, félre az útból! – Olyan hevesen csörtetett el Rosie mellett, hogy kis híján lelökte a járdáról. Rosie kába csodálkozással bámult utána, aztán megfordult és baktatott tovább.

6 Csigalassúsággal vánszorgott tovább az Elk utcán, amelyet csupa kis üzlet szegélyezett – tisztítók, virágüzletek, csemegeboltok, előttük gyümölcsös rekeszek sorakoztak a járdán, papírkereskedések. Olyan fáradt volt már, hogy attól félt, előbb-utóbb nemhogy továbbmenni nem bír, de leesik a lábáról. Amikor elérte a Durham utat, felsóhajtott, de a megkönnyebbülés hamar tovatűnt. Mit is mondott Mr. Slowik? Most balra vagy jobbra kell fordulnia? Fogalma sem volt már. Kísérletképpen jobbra indult, és azt tapasztalta, hogy a számok itt négyszázötventől emelkednek. – Amint ez várható volt – motyogta, és ismét hátraarcot csinált. Tíz perccel később aztán ott állt egy terebélyes, fehér, favázas kétemeletes ház tágas, gondozott pázsitja előtt (a ház maga viszont valóban festésre szorult). A redőnyök le voltak húzva. A verandán vagy tucatnyi nádfonatú szék sorakozott, de éppen senki sem ült rajtuk. Semmiféle névtábla nem hirdette, hogy ez volna az Anyák és Nővérek, de a veranda lépcsőjétől balra egy oszlopon ott állt a házszám: valóban a 251-es volt. Rosie végigbotorkált a macskaköves ösvényen, majd fel a lépcsőn; a táskáját most már a vállára akasztotta.

Úgyis elküldenek, suttogta egy belső hang. Akkor aztán indíthatsz vissza a buszpályaudvarra. Csak idejében odaérj, hogy még kényelmes helyet találj a padlón. A csengőt több réteg szigetelőszalaggal ragasztották át, a kulcslyukra fémlemezt szögeztek. Az ajtótól balra viszont volt egy vadonatújnak látszó rés a kulcskártyáknak, fölötte pedig kaputelefon egy kis táblával: KÉREM MEGNYOMNI ÉS BESZÉLNI. Rosie megnyomta a gombot. Hosszú reggeli kóborlása során számos szövegváltozatot végigpróbált a bemutatkozáshoz, de most, hogy valóban itt volt, még a legegyszerűbb és egyszersmind legbárgyúbb nyitó lépés sem jutott az eszébe; az agya teljesen kiürült. Így hát nem volt más választása: elengedte a gombot, és várt. Egymás után múltak az ólomsúlyú másodpercek. Már ismét a gomb után kapott volna, amikor a mikrofonból fémes csengésű, szenvtelen női hang hallatszott. – Segíthetek valamiben? A Vidám Kortyok előtti bajszos férfi megijesztette, az állapotos nő ámulatba ejtette, de egyikük sem ríkatta meg. Csak most, a hang hallatán buggyantak elő a könnyei – lehetetlen volt visszafojtani őket. – Remélem, valaki csak segíthet rajtam – mondta, szabad kezével az arcát szárítgatva. – Elnézést, de lélekegyedül vagyok itt a városban, senkit sem ismerek, és szállásra lenne szükségem. Ha telt házuk van, azt is megértem; de nem engedné meg legalább, hogy bejöjjek, elüldögéljek egy kicsit, és talán egy pohár vizet is kérjek? Ismét csend lett. Rosie már újból nyúlt volna a gomb után, ekkor azonban a bádogízű hang megkérdezte, hogy ki küldte. – Az az ember az Utastanácsadóból, a buszpályaudvaron. Az a David Slowik. – Aztán, röpke mérlegelés után, megrázta a fejét. – Nem, rosszul mondom. Peter. Nem David volt a neve, hanem Peter. – Névjegyet is adott? – kérdezte a hang. – Igen. – Vegye elő, kérem. Rosie-nak úgy tűnt, órákig turkál a retiküljében. Aztán, amikor már friss könnyek szurkálták a szemhéját, és a látása elhomályosult, egy csomag papír zsebkendő alatt megtalálta a kártyát. – Megvan – mondta. – Dugjam be a résen? – Fölösleges – szólt a hang. – Kamera van a feje fölött.

Rosie hökkenten pillantott fel. Az ajtó fölé valóban kamerát szereltek, amely kerek fekete szemével éppen őt nézte. – Emelje, kérem, a kamerához. Ne az elejét, hanem a hátlapját. Rosie engedelmeskedett, és közben eszébe jutott, milyen furcsán írta alá Slowik a névjegyet: a lehető legnagyobb betűkkel. Most már megértette az okát. – Rendben van – mondta a hang. – Csengetek, és akkor kinyithatja az ajtót. – Köszönöm – mondta Rosie. Most már a kezébe akadt papír zsebkendővel törölgette az arcát, de nem volt semmi értelme: hangosan és megállíthatatlanul zokogott.

7 Aznap este, mialatt Norman Daniels a nappalija díványáról bámulta a mennyezetet, és azon törte a fejét, hogyan lásson hozzá a rohadt dög felkutatásához (valami kiindulási pont kéne, akármilyen apró pontocska megtenné, gondolta), a feleségét bevezették Anna Stevenson irodájába. Addigra Rosie-t már furcsa, de jóleső nyugalom szállta meg – mintha álmodna, de tudná, hogy ez csak álom. Még most sem hitte el egészen, hogy ébren van. Kései reggelit (vagy inkább korai ebédet) tálaltak elé, aztán bevezették az egyik földszinti hálószobába, ahol hat órán át úgy aludt, mint egy zsák. Utána, még mielőtt Anna dolgozószobájába kalauzolták volna, ismét megetették: ezúttal sült csirkét kapott tört krumplival és zöldborsóval. Bűntudatosan bár, de hatalmas adagot kebelezett be, s közben végig az járt a fejében, hogy kalóriamentes álombeli mannával tömi magát. A végén még egy tál gyümölcskocsonyát is befalt, amelyben befőttdarabok lebegtek borostyánba foglalt bogarakként. Erezte, hogy asztaltársnői le nem veszik róla a szemüket, de a kíváncsi pillantások egyáltalán nem voltak ellenségesek. A nők közben élénken beszélgettek, ő azonban hamar elvesztette a fonalat. Egyikük megemlítette az Indigo Girlst; őket legalább Rosie is ismerte, egyszer, amíg várta, hogy Norman hazaérjen, látta az együttest az Austin peremén című műsorban.

Desszert közben az egyik nő feltett egy Little Richard-lemezt, két másik nő pedig pörögve, csípőjét riszálva szvingelt rá, nagy nevetés és taps közepette. Rosie tompa közönnyel nézte őket: vajon ezek volnának a jótékonysági leszbik? Később, amikor leszedték az asztalt, ő is segíteni akart, de nem hagyták. – Gyere – mondta egyikük; Rosie-nak úgy rémlett, Consuelónak hívják. Bal szemétől kiindulva széles, vonásait eltorzító forradás húzódott végig az arcán. – Anna meg akar veled ismerkedni. – Ki az az Anna? – Anna Stevenson – mondta Consuelo, miközben végigkalauzolta Rosie-t a konyhából nyíló rövid folyosón. – Ő a góré. – Rendes nő? – Majd meglátod. Consuelo kinyitott egy ajtót, amely alighanem a valamikori éléskamrába vezetett, de ő maga nem lépett beljebb. A helyiség legfeltűnőbb darabja egy íróasztal volt, amelynél zsúfoltabbat Rosie még soha nem látott. Tömzsi, de tagadhatatlanul mutatós nő ült mögötte; rövidre nyírt, de gondosan ápolt ősz hajával Rosie-t Beatrice Arthurra emlékeztette, aki abban a régi tévésorozatban Maude-ot játszotta. A fekete nadrágkosztüm és a szigorú fehér blúz együttese csak fokozta a hasonlóságot. Rosie félénken lépett közelebb. Többé-kevésbé bizonyosra vette, hogy miután enni kapott és néhány órát pihenhetett, most aztán ismét kirakják az utcára, és győzködte magát: ha így lesz, ne vitatkozzon és ne is könyörögjön. Elvégre ez itt az ő intézményük, és két ingyenétkezést már így is belé ruháztak. Különben sem szorul a buszpályaudvar padlójára, legalábbis egyelőre még nem; van annyi pénze, hogy néhány éjszakára megszálljon valami olcsó szállodában vagy motelben. Rosszabbul, sőt sokkal rosszabbul is állhatna a szénája. Ám hiába vigasztalta magát, a nő határozott, szinte nyers modora és átható kék szeme (az évek során száz meg száz ilyen Rosie-t láthatott jönni-menni ez a szempár) mégis elbátortalanította. – Foglaljon helyet – szólította fel Anna. Amikor aztán Rosie elhelyezkedett az egyetlen szabad széken (arról is előzőleg egy halom irományt kellett leszednie, és mert a legközelebbi polc tele volt, maga mellé, a földre rakta), Anna bemutatkozott, majd az ő nevét tudakolta.

– Voltaképpen Rose Daniels vagyok – felelte Rosie –, de most inkább a lánynevemet, a McClendont szeretném viselni. Gondolom, ez nem törvényes, de a férjem nevét nem akarom többé használni. Megvert, és ezért elhagytam. – Hirtelen ráeszmélt, hogy ez úgy hangzik, mintha már az első verés után lelépett volna, és odakapott még mindig kissé érzékeny orrnyergéhez. – De már régi házasok vagyunk, és hosszú időbe telt, amíg összeszedtem a bátorságom. – Ha szabad tudnom: mennyi időbe? – Tizennégy évbe. – Rosie nem állta tovább Anna Stevenson átható kék pillantását, és lesütötte a szemét; a kezét bámulta, amelyet oly szorosan kulcsolt össze az ölében, hogy a bütykök kifehéredtek. Most majd megkérdi, miért tartott idáig, amíg felébredtem, gondolta. Azt ugyan nem fogja megkérdezni, nincs-e bennem valami beteges hajlam, amitől élveztem a verést, de biztos, hogy ilyesmi motoszkál majd a fejében. A nő azonban nem kutatta az okokat, hanem azt kérdezte, mikor jött el Rosie otthonról. A választ alaposan meg kellett fontolnia, és nemcsak azért, mert közben átlépett a közép-amerikai időzónába: az autóbuszon töltött hosszú órák és a szokatlan nappali alvás együttes hatására felbillent az időérzéke. – Nagyjából úgy harminchat órája – mondta végül. – Értem. Rosie arra számított, hogy Anna majd mindenféle űrlapokat nyom a kezébe vagy maga lát neki kitöltésüknek, de a nő csak nézett rá az összevissza hányt irattömkeleg mögül, s ez Rosie-t mindinkább feszélyezte. – Akkor most beszéljen. Mondjon el mindent. Rosie mély lélegzetet vett, aztán előadta az ágyhuzaton díszelgő vércsepp históriáját. Természetesen nem akarta, hogy Anna lustának vagy éppen bolondnak higgye, s azt képzelje: azért hagyta el tizennégy év után a férjét, mert nem volt kedve tiszta ágyneműt húzni, de rettenetesen szorongott, mert úgy érezte: a meséből mégiscsak ez sül ki. Egyszerűen nem tudta megfogalmazni, milyen bonyolult érzelmeket váltott ki belőle az a bizonyos folt, mint ahogy azt is nehezére esett volna elmagyarázni, micsoda újszerű és mégis régóta ismerős haragra gerjesztette a látvány; azt azonban elmondta, milyen vadul ringott a

hintaszékben, s hozzátette: már-már attól félt, hogy szegény Micimackó-szék összetörik. – Tudniillik így neveztem el a hintaszékemet – mormolta, s úgy elpirult, hogy úgy tűnt, mindjárt füstölögni kezd az arca. – Ostobán hangzik, elismerem… Anna Stevenson csak legyintett. – És mit csinált azután, hogy elszánta magát a távozásra? Mondja el részletesen. Rosie ekkor beszámolt a bankkártyáról, és balsejtelmeit sem hallgatta el: igenis attól tartott, hogy Norman a távolból megneszeli, mire készül, és hazajön vagy legalábbis telefonál. Hogy később a vizelési inger egy idegen ház hátsó udvarába kergette, azt nem gyónta meg ennek a szigorú arcú szépségnek, de azt, hogy később használta a bankkártyát, beismerte, s azt is, hogy mennyi pénzhez juttatta magát, majd elmesélte: azért választotta éppen ezt a várost, mert elég távolinak ígérkezett, és mert a busz indulására nem kellett sokáig várni. A szavak lökésszerűen tolultak ajkára, s az egyes szakaszokat hosszú szünet választotta el egymástól; ilyenkor a folytatáson törte a fejét, és közben maga is hitetlenkedő ámulattal adózott saját teljesítményének. Legvégül aztán elmondta, milyen szerencsétlenül tévelygett reggel a városban, és újból megmutatta Peter Slowik névjegyét. Anna gyors pillantást vetett a kártyára, aztán visszaadta. – Jól ismeri ezt a Mr. Slowikot? – kérdezte Rosie. Anna elmosolyodott, de Rosie-nak úgy tűnt, a mosolyban valami keserűség lappang. – Ó, hát persze – felelte. – Régi barátom. És a magához hasonló nőknek is igazi barátja. – Szóval a lényeg az, hogy végül idetaláltam. Fogalmam sincs, hogy lesz ezután, de most legalább itt vagyok. Anna Stevenson ajka körül halvány mosoly bujkált. – Így igaz. Idáig nagyon jól megállta a helyét. Rosie összeszedte az elmúlt harminchat órában igencsak megcsappant bátorságát, és megkérdezte, ott maradhat-e éjszakára az Anyák és Nővéreknél. – Még jóval tovább is, ha szükséges – felelte Anna. – Ez itt afféle menedék; szakszerűbben szólva magánadományokból fenntartott átmeneti szállás. Nyolc hétig is ellehet itt, de még ez sem szentírás. Mi

itt ebben a házban nagyon rugalmasak vagyunk. – Az utolsó szavakban enyhe (és valószínűleg akaratlan) kérkedés érződött, Rosie-nak pedig az a mondás jutott eszébe, amelyet valaha, évszázadokkal ezelőtt, a francia középhaladó csoportban tanult: „L’État, c’est moi” – az állam én vagyok; aztán felfogta a nő szavainak jelentését, és az emléket elsodorta az ámulat: – Nyolc teljes hét… A Portside buszpályaudvar bejáratánál ülő sápadt fiatalemberre gondolt, arra, aki a HAJLÉKTALAN ÉS AIDS-ES VAGYOK táblát tartotta az ölében, és egyszer csak megértette: mit érezne az a fiú, ha egy arra járó idegen valamilyen okból egy százdollárost pottyantana a szivardobozába. – Bocsásson meg, de jól értettem? Valóban nyolc hetet mondott? Anna Stevenson most majd rávágja: Tisztíttassa ki a fülét, kis hölgyem. Napokról volt szó – nyolc napról. Azt képzelte, nyolc hétig üdültetjük itt az ilyeneket? Na, térjen már észhez! Ehelyett azonban Anna bólintott. – Igen – mondta. – Bár többnyire kiderül, hogy a vendégeinknek nincs szükségük ennyi időre. Ez nálunk, hogy úgy mondjam, presztízskérdés. És előbb-utóbb fizetni is tud majd a szállásért és az ellátásért, habár nem önáltatás, ha azt mondjuk, hogy az áraink igazán méltányosak. – Szája körül ismét megjelent az a röpke, önelégült mosoly. – Persze tudnia kell, hogy nem kínálunk luxuskörülményeket. Az első emeletet hálóteremmé alakítottuk át. Harminc fekhelyünk van; az egyik történetesen éppen üres, ezért fogadhatjuk be. Az a szoba, ahol ma aludt, az egyik bennlakó munkatársunké. Három ilyen állandó belső tanácsadónk van. – És senkitől nem kell engedélyt kérnie? – tudakolta Rosie alig hallhatón. – Nem kell valamilyen bizottság elé terjeszteni a nevemet vagy ilyesmi? – A bizottság én vagyok – felelte Anna. Rosie később megállapította: a nő bizonyára már hosszú évek óta süket a hangjában bujkáló öntelt árnyalatra. – Ezt az intézményt a szüleim alapították; ők elég jómódú emberek voltak. Nagyon jól működő alapítvány segíti a munkánkat. A jelentkezők közül én válogatok: ki maradhat, ki nem. Emellett, mondhatnám, alapvetően fontos, mit szól a többi bennlakó a jelölthöz. Magáról kedvező benyomás alakult ki.

– Ez jó dolog, ugye? – rebegte Rosie. – De még mennyire! – Anna matatni kezdett az asztalon, iratokat tologatott ide-oda, míg végül a bal oldalán álló PowerBook számítógép mögött megtalálta, amit keresett. Papírlapot emelt fel, rajta az Anyák és Nővérek kék fejlécével. – Tessék. Olvassa el, és írja alá. Az a lényege, hogy hajlandó napi tizenhat dollárt fizetni a szállásért és az ellátásért; a számla kiegyenlítésére szükség esetén haladékot kaphat. A kötelezvény igazából még csak nem is hivatalos; inkább csak afféle ígérvény. Mindenesetre azt szeretjük, ha távozáskor az összeg felét kifizetik; a többit később is ki lehet egyenlíteni. – Nálam ez nem lesz gond – mondta Rosie –, még maradt valamennyi pénzem. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, Mrs. Stevenson. – Ms., az üzletfeleimnek; magának pedig Anna – közölte a nő, és figyelte, ahogy Rosie odakanyarítja nevét a papírlap aljára. – És nem kell hálálkodnia, se nekem, se Peter Slowiknak. A Gondviselés vezérelte ide – nagy G-vel, mint egy Dickens-regényben. Én valóban hiszek ebben. Rengeteg nő támolygott be ide összetörve, hogy aztán épen-egészségesen távozzanak; ez csak a Gondviselés műve lehet. Peter nincs egyedül; húszan is vannak ebben a városban, akik nőket irányítanak hozzám, de maga nem véletlenül talált el Peterhez. A Gondviselés irányította a lépteit. – Nagy G-vel. – Úgy van. – Anna egy pillantást vetett az aláírásra, majd a tőle jobbra álló polcra tette a papírlapot. Rosie esküdni mert volna rá, hogy a papír huszonnégy órán belül elsüllyed az általános káoszban. – Most pedig lássuk csak… – mondta Anna, mint aki végre túljutott az unalmas formaságokon, és végre azzal foglalkozhat, amit szeret. – Mi az, amihez ért? – Hogy mihez értek? – visszhangozta Rosie. Tudta, mi következik, és ismét elfogta a gyengeség. – Úgy van, mihez ért? Tud például gyorsírni? – Szóval… – Rosie nagyot nyelt. Valamikor az aubreyville-i gimnáziumban alap- és középfokon is tanult gyorsírást, sőt mindkét szinten jelest kapott belőle, de mára már a „kereken le” és a „kereken fel” között sem tudott volna különbséget tenni. Megrázta a fejét. – Nem. Valaha tudtam, de mára elfelejtettem.

– Egyéb titkárnői jártassága sincs? Rosie ismét megrázta a fejét. A szeme könnybe lábadt; hevesen pislogott, hogy el ne árulja magát. Összekulcsolt kezén ismét kifehéredtek a bütykök. – Tisztviselőnek sem alkalmas? Tud esetleg gépelni? – Nem tudok. – Matematika? Könyvelés? Számfejtés? – Semmi. Anna Stevensonnak ceruza akadt a kezébe az irathalmok között; kiszabadította, és a radíros végével megkocogtatta ragyogó fehér fogát. – Pincérnőnek sem tudna elmenni? Rosie kétségbeesetten szeretett volna igent mondani, de aztán arra gondolt, mekkora tálcákkal kell a pincérnőknek naphosszat egyensúlyozniuk, és eszébe jutott a háta meg a veséje. – Nem… – suttogta. Most már hasztalan viaskodott a könnyeivel; a kis helyiség és az íróasztal túloldalán ülő nő körvonalai feloldódtak, összemosódtak. – Legalábbis egyelőre még nem. Talán egy-két hónap múlva. A hátam… a hátam túl gyenge… – Ó, hogy bűzlött ebből a mondatból a hazugság! Norman, ha ilyesmit hallott a tévében, gúnyosan hahotázott, és segélyekből összespórolt Cadillacekről meg élelmiszerutalványokon lett milliomosokról magyarázott. Anna Stevensont azonban nem dúlták fel különösebben az elhangzottak. – Hát akkor mihez ért, Rose? Egyáltalán ért valamihez? – Hát hogyne! – vágta rá Rosie, és maga is elhűlt a hangjából sütő nyers indulaton, de még csak tompítania sem sikerült. – De még mennyire! Tudok port törölni, mosogatni, ágyazni, porszívózni és két személyre főzni, egyszer egy héten lefeküdni a férjemmel. És értek még máshoz is: kitűnően állom az ütéseket. Mit gondol, talán valamelyik helyi ökölvívóklubban elkelnék edzőpartnernek? Most már végképp kitört belőle a zokogás. Belesírt arca elé emelt tenyerébe, mint házassága tizennégy éve alatt oly sokszor, sírt-sírt, és közben várta, mikor küldi már Anna a fenébe, hadd keressenek arra az üres fekhelyre másvalakit, aki nem pimaszkodással fizet a jóságukért. Valami súrolta a bal keze fejét. Amikor elvette kezét az arcáról, látta, hogy Anna Stevenson egy doboz papír zsebkendőt nyújt felé, és bármily hihetetlen: mosolyog.

– Nem hiszem, hogy ezentúl bokszpartnerre szorulna – jelentette ki. – Szerintem minden jóra fordul majd; általában így szokott történni. Na, törölje meg szépen a szemét. És mialatt Rosie engedelmeskedett, Anna beszámolt neki a Whitestone Szállodáról, amely régi, gyümölcsöző kapcsolatokat ápol az Anyák és Nővérekkel. A szálloda egy vállalat tulajdonában van, Anna jómódú édesapja pedig annak idején tagja volt a vállalat igazgatótanácsának. A szálloda jó néhány nővel kóstoltatta már meg újra a rendesen megfizetett munka gyönyörűségét. Csak annyit kell majd dolgoznia, magyarázta, amennyit a háta elbír, ha pedig fizikai állapotában három hét alatt sem következik be javulás, abbahagyhatja a munkát, és kórházba kerül kivizsgálásra. – Emellett beosztjuk egy nőhöz, aki már ismeri a dörgést; az egyik bennlakó tanácsadónkhoz. Ő majd betanítja, és felel magáért. Ha valamit elemelne, ő kerül bajba, nem maga… De nem hiszem, hogy magának enyves volna a keze… Rosie megrázta a fejét. – Csak az uram bankkártyáját vittem el, és azt is csak egyszer használtam. Különben nem tudtam volna eljönni. – Addig dolgozik majd a Whitestone-ban, amíg nem akad valami megfelelőbb. Biztosan akad. Ne feledkezzünk meg a Gondviselésről! – Nagy G-vel. – Úgy van. Ameddig a Whitestone-ban lesz, csak annyit kérünk, hogy iparkodjék képességei szerint. Már csak azért is, hogy azok, akik majd a nyomdokaiba lépnek, szintén megkaphassák ezt a lehetőséget. Érti, amit mondok? Rosie bólintott. – Nem piszkíthatok az utódom fészkébe! – Igazán találó megfogalmazás, köszönöm. Örülök, hogy itt van köztünk, Rose McClendon. – Anna felállt, és mindkét kezét Rosie felé nyújtotta; a mozdulatban az eddiginél is több volt abból az öntudatlan kevélységből, amelyre Rosie már ráérzett. Némi habozás után ő is felállt; ujjaik összefonódtak a zsúfolt íróasztal fölött. – Még három dolgot kell mondanom – jelentette ki Anna. – Nagyon lényeges dolgokat, tehát most ne foglalkozzon semmi mással, csak figyeljen. Ugye kérhetek ennyit?

– Természetesen – mondta Rosie, és megbabonázva bámult Anna Stevenson éles kék szemébe. – Először is attól, hogy elvette azt a bankkártyát, még messze nem lett tolvaj. A pénz magát is éppúgy megillette, mint őt. Másodszor, nincs benne semmi törvénytelen, ha újra a lánynevét viseli – ameddig csak él, joga van hozzá. Végül harmadszor: igenis szabad lehet, csak akarnia kell. Néhány pillanatra elhallgatott, és erőt sugárzó kék pillantása Rosiera szegeződött egymásba fonódott kezük fölött. – Érti, amit mondok? Szabad lehet, csak akarnia kell. A férje nem férhet magához; sem a kezével, sem a gondolataival. Igazán ezt szeretné? Akarja, hogy szabad legyen? – Akarom – mondta Rosie halk, reszketeg hangon. – Nincs semmi ezen a földön, amit jobban akarnék. Anna Stevenson áthajolt az íróasztal fölött, és könnyedén megcsókolta Rosie arcát, közben a kezét is erősebben szorította. – Akkor jó helyre jött – mondta. – Isten hozta új otthonában, kedvesem.

8 Május eleje volt, igazi tavasz; ilyenkor borzolja fel a fiatal férfiak lelkének felszínét a szerelem gondolata. Csodálatos évszak, boldogító érzés… Norman Danielst azonban egész más foglalkoztatta. Régóta fohászkodott már valamilyen kiindulási pontért, akár a legcsekélyebbért is, és most megkapta. Igaz, elég sokáig kellett várnia rá – három kurva, kibaszott héten át –, de most végre itt volt. A parkban, egy padon ült, nyolcszáz mérföldre attól a szállodától, ahol a felesége éppen ágyat húzott – nagydarab férfi, piros pólóingben, szürke gabardinnadrágban, fél kezében fluoreszkáló zöld teniszlabdával; alkarjában ritmusra hullámoztak az izmok, ahogy szorongatta. Most egy másik férfi jött át az úttesten, a járda széléről bekukkantott a parkba, aztán kiszúrta a padon ülő férfit, és megindult felé. Útközben elhajolt egy tovasüvítő frisbee-korong elől, majd megtorpant, mert egy jókora német juhász száguldott el mellette, a korong nyomában. Ez a

második férfi fiatalabb és vékonyabb volt, mint a padon ülő. Csinos, bár nem épp bizalomgerjesztő arca volt, Errol Flynnre emlékeztető vékonyka bajusszal. Megállt a teniszlabdát szorongató férfi előtt, és bizonytalan pillantást vetett rá. – Miben segíthetek, haver? – kérdezte a teniszlabdás. – Magát hívják Danielsnek? A teniszlabdás jóváhagyólag bólintott. Az Errol Flynn-bajszú az utca túloldalán emelkedő új, csupa üveg és kiszögellés felhőkarcolóra bökött. – Odabenn egy illető aszonta, jöjjek át ide magához. Szerinte maga segíthetne a problémám megoldásában. – Nem Morelli hadnagy volt az az illető? – De, valami ilyesmit mondott. – Na és miféle probléma böki a csőröd? – Tudja azt maga jól. – Na nézd csak, haver. Lehet, hogy tudom; az is lehet, hogy nem. De akár így, akár úgy, én vagyok a jani, te meg csak egy kis olajos képű félvér faszszopó, aki mióta él, ki se látszik a zűrből. Szerintem okosabb, ha kinyögöd, amire kíváncsi vagyok, és történetesen most éppen a te problémádra vagyok kíváncsi. Szóval elő a farbával. – Bevarrtak valami fűügyben – közölte az Errol Flynn-bajszos férfi, és durcásan sandított Danielsre. – Pont egy narkóügyi zsarunak sóztam el egy bélyeget. – Puff neki – szólt a teniszlabdás. – Ez bizony büntetendő cselekmény. Vagy legalábbis büntethető. De ahogy hallom, van itt még rosszabb is. A tárcádban is találtak valamit, nem igaz? – Aha. A maga kibaszott bankkártyáját. Ez az én formám. Egyszer találok egy ATM-kártyát a kukában – hát nem egy kibaszott zsarué? – Ülj le – mondta szívélyesen Daniels, de amikor az Errol Flynnbajszos a pad jobb oldalát célozta meg, a zsaru türelmetlenül rázta a fejét. – A másik oldalamra, balfaszkám. A bajuszkás ember hátrébb táncolt, majd fürgén leült Daniels baljára, s közben nézte, ahogy az gyors, egyenletes ritmusban nyomkodja a teniszlabdát. Nyomta-elengedte, nyomta-elengedte. Karja belső részének fehér bőre alatt kék kígyókként vonaglottak a vastag erek.

Ismét elszállt előttük a frisbee. A két férfi figyelte az utánanyargaló német juhász szélsebesen pörgő lábait. – Szép állat – jegyezte meg Daniels. – Gyönyörű kutya a német juhász. Az egyik kedvencem. Neked is tetszik? – Naná, bomba jó dög – mondta a bajszos, holott igazából förtelmesnek tartotta a kutyát, és azt gondolta: az ilyentől kitelnék, hogy új lyukat harapjon az ember seggébe, ha az ember nem vigyáz. – Bőségesen van miről beszélnünk – mondta a teniszlabdás zsaru. – Mi több, azt hiszem, barátom, ez lesz ifjú életed egyik legfontosabb beszélgetése. Fel vagy készülve rá? A bajuszkás fiatalember megpróbálta lenyelni a torkán akadt gombócot, és azt kívánta – aznap már vagy kétszázadszorra hogy bárcsak idejében megszabadult volna attól a rohadt bankkártyától. Miért is nem tette? Hogyan is lehetett ekkora barom? Persze tudta ő jól, miért volt ekkora barom – mert abban bízott, hogy előbb-utóbb csak kisüti, mit kezdhet vele. Merthogy született optimista volt. Elvégre ez itt mégiscsak Amerika, a korlátlan lehetőségek földje. No meg (és jól megnézve ez volt a lényeg) nagyjából ki is ment már a fejéből, hogy az úton-útfélen szorgosan gyűjtögetett névjegyek mögött az a kártya is ott lapul a tárcájában. A koksz már csak így hat az emberre – örökös mozgásban tartja, csak éppen azt mossa ki az ember agyából, hogy voltaképpen hová is lohol. A zsaru közben figyelte, még mosolygott is, de a szeme nem volt jókedvű – inkább valahogy kiéhezettnek látszott. És a bajszos hirtelen úgy érezte magát, mintha a három kismalac egyikeként a gonosz farkas mellett ülne a padon. – Figyeljen, ember, én nem használtam a maga kártyáját. Először ezt szögezzük le. Ugye megmondták magának? Egyszer se bántottam azt a kibaszott kártyát. A zsaru halkan felnevetett. – Hát persze hogy nem – mondta. – Mert fingod se volt a kódszámról. A lakástelefonomból variáltam, és a számom, mint a legtöbb zsarué, titkos. De ezt ugyebár te is tudod már. Fogadjunk, hogy utánanéztél. – Nem igaz – tiltakozott a bajszos. – Dehogyis néztem utána! – Természetesen utánanézett. Miután számos kombinációt próbált végig a kártyán szereplő házszámmal és irányítószámmal, de mindhiába, a

telefonkönyvet is fellapozta. Kezdetben városszerte csak nyomkodta összevissza a pénzautomatákat, amíg bele nem fájdultak az ujjai, és közben hugyos baleknak érezte magát, aki a földkerekség legzsugoribb félkarú rablójával viaskodik. – No és mi lesz, ha ellenőrizzük a Merchant Bank automatáinak memóriáját? – érdeklődött a zsaru. – Nem lehetséges, hogy a TÖRLÉS/JAVÍTÁS rovatban kismilliószor viszontlátjuk az én szegény jó kártyámat? Tudod mit? Ha mégsem, vendégem vagy egy steakre. Na, haver, erre mit mondasz? A bajszosnak fogalma sem volt, mit mondjon erre, gondolatok helyett egyre inkább balsejtelmei támadtak. Kurvára kínos balsejtelmei. A zsaru közben tovább macerálta a teniszlabdát – be-ki, be-ki. Egy pillanatra sem hagyta abba. Igazán félelmetes volt. – Téged Ramon Sandersnek hívnak – mondta a Daniels nevű zsaru. – A priuszod ötször olyan hosszú, mint a farkad. Lopás, csalás, kábítószer, szemérem elleni vétség. Csak a rablótámadás meg az efféle hiányzik belőle. Az erőszak nem a te formád, mi? Ti, buzik rosszul tűritek az ütéseket, még ha külsőre Schwarzeneggerrel is versenyezhetnétek. Jó, tudom, szívesen mászkáltok neccpólóban, és mutogatjátok az izmaitokat a homokosklubok előtt parkoló limuzinoknak, de ha verekedés támad, felhúzzátok a nyúlcipőt. Jól mondom? Ramon Sanders hallgatott. Úgy érezte, ez a legbölcsebb, amit tehet. A Daniels nevű zsaru azonban lökte tovább a magáét. – Nekem viszont könnyen jár el a kezem. Rúgni se szégyellek. Meg harapni se. – A hangja szinte álmatagon csengett. Nézte a német juhászt, amely most, szájában a koronggal, az ellenkező irányból ügetett feléjük, de mintha túl is nézett volna rajta. – Ehhez mit szólsz, kis bájgúnárom? Ramonnak továbbra sem volt hozzászólása. Igyekezett pókerarcot vágni, de benn a fejében sorra gyúltak ki a kis piros lámpák, és idegpályáin kellemetlen bizsergés futott végig. A szívverése úgy gyorsult, mint az állomásról kifelé, a nyílt pályára tartó mozdony. Lopva oda-odalesett a piros pólóinges, tagbaszakadt férfira, és a látvány egyre kevésbé volt ínyére. A zsaru alkarja most már keményen megfeszült, az erek vértől duzzadtak, az izmok frissen sült cipóként púposodtak ki.

Úgy tűnt, Daniels nem bánja Ramon hallgatását. Mosolygósan nézte az alacsonyabb férfit – csak a szeme nem mosolygott. Az csak kifejezéstelenül fénylett, mint két újdonatúj negyeddolláros. – Jó hírem van a számodra, hősi kis haverom. Azt a drogügyet megúszhatod. Szükségem van egy kis segítségre; ha nem tagadod meg, szabad vagy, mint a madár. Na, erről csak van már véleményed. Ramonnak az volt a véleménye, hogy bárcsak továbbra is hallgathatna, de nagyon úgy festett, hogy ez a lehetőség már ugrott. A zsaru most nem nyomta tovább a sódert; ezúttal valóban válaszra várt. – Príma – motyogta Ramon, és erősen remélte, hogy azt mondja, amit várnak tőle. – Igazán nagyon örülök, és kösz az ajánlatot. Hálás vagyok érte. – Nos, meglehet, Ramon, hogy tetszel nekem – mondta a zsaru, és aztán valami egészen különöset művelt, olyasmit, amit Ramon soha ki nem nézett volna az ilyen bikanyakú, kefefrizurás kiszolgált tengerészgyalogosból: bal kezével odakapott Ramon ágyékához, és masszírozni kezdte, ott, az Isten szabad ege alatt, nem törődve a játszótéren hancúrozó gyerekekkel és az esetleges egyéb szemtanúkkal. Gyengéd, az óramutató járását utánzó mozdulatokkal siklatta ide-oda a tenyerét azon a kis húsdarabon, amely többé-kevésbé meghatározta Ramon életét, azóta, hogy kilencéves korában apja két cimborája – akiket Bill bácsinak és Carlo bácsinak illett szólítania – egymás után leszopta. A következmény nem volt különösebben meglepő, noha az adott helyzetben kifejezetten furának minősülhetett: Ramonnak merevedése támadt. – Aha, nagyon is meglehet, hogy tetszel nekem, te ragacsos kis faszszopó a fényes fekete nadrágodban meg a hegyes cipődben – ki tudna az ilyennek ellenállni? – A zsaru, miközben beszélt, tovább smirglizte a farkát, de most már némi változatosságot is csempészett a mozdulatokba: időnként picit meg is szorította, amitől Ramon felnyögött. – És hálaimát mondhatsz a vonzalmamért, Ramon, nekem elhiheted, mert most az egyszer tényleg elkapták a tököd. Tettenérés esete forog fenn. De tudod-e, mi nyomaszt engem a legjobban? Leffingwell és Brewster – ők azok, akik lebuktattak – ma reggel röhögtek az őrszobán. Rajtad röhögtek, és ez eddig rendjén is van, de van egy érzésem, hogy énrajtam is röhögtek, ez pedig már csöppet sincs rendjén. Nem kedvelem, ha röhögnek rajtam, és általában nem is

szoktam lenyelni. Csakhogy ma reggel muszáj volt lenyelnem, és ezért köszöntheted bennem most délután a legjobb barátodat, aki hipp-hopp, eltünteti az ellened emelt igen súlyos vádat, holott te fújtad meg a kibaszott hitelkártyámat. Na halljuk, kitalálod-e, miért teszem? A frisbee ismét elröppent mellettük, nyomában a német juhásszal, de ezúttal Ramon Sanders jóformán meg sem látta. Olyan kemény lett a zsaru markában, mint egy kerítés vastövise, és olyan rémült volt, mint egér a macska karmai között. A zsaru ezúttal erősebbet szorított a farkán, és Ramon rekedten feljajdult. Tejeskávé színű arcán patakzott a veríték, bajsza úgy festett, mint zápor után a döglött giliszta. – Na, Ramon, sejted-e az okát? – Nem én – mondta Ramon. – Nahát azért teszem, mert a nő, aki a kártyát elhányta, a feleségem volt – közölte Daniels. – És az az érzésem, hogy Leffingwell és Brewster ezért röhögtek. A csaj elemeli a bankkártyám, kivesz vele a bankból pár száz dolcsit – azt a pénzt, amit én kerestem meg –, és amikor a kártya újra előkerül, hát nem egy Ramon nevezetű zsíros képű kis színes faszszopó birtokában van? Csoda, hogy kiröhögnek? Ramon könyörögni szeretett volna: Kérem, nagyon kérem, ne bántson. Mindent elmondok, csak ne okozzon fájdalmat. De hiába; egyetlen szót sem bírt kinyögni. A segge lyuka akkorkára szűkült, mint egy tömlőszelep. A nagydarab zsaru olyan közel hajolt, hogy Ramon érezte a leheletéből kicsapó cigaretta- és whiskybűzt. – Én őszinte voltam veled; most tőled is ugyanezt kérem. – A zsaru abbahagyta a masszírozást, és erős ujjai most Ramon heréi köré fonódtak a vékony nadrágon át. A mereven felágaskodó hímvessző formája élesen kirajzolódott a keze fölött; úgy festett, mint azok a miniatűr ütők, amilyenek a baseballpályák szuvenírbódéiban kaphatók. Ramon érezte a kézből sugárzó erőt. – És jobb, ha a színtiszta igazat mondod. Tudod-e, hogy miért? Ramon zsibbadtan rázta meg a fejét. Olyan érzése volt, mintha valaki egy forró vizes csapot forgatott volna el a testében, és most minden pórusán szakadna a víz. Daniels ekkor lassan Ramon orra elé emelte a teniszlabdát tartó jobb kezét, majd hirtelen, heves mozdulattal összecsattantotta.

Pukkanásszerű zaj hallatszott, amelyet kurta, nyers sziszegés követett, ahogy ujjai átfúrták a szőrös, fluoreszkáló burkot. A labda összetöppedt, majd a belseje félig kifordult. – És ezt a bal kezemmel is meg tudom csinálni – mondta Daniels. – Elhiszed? Ramon igent akart nyögni, de nem sikerült, így aztán csak biccentett. – És jól a fejedbe vésed? Ramon ismét bólintott. – Ez a beszéd. És most elmondom, Ramon, mire vagyok kíváncsi. Tudom, hogy csak egy büdös kis digó fartúró vagy, aki nemigen ért a nőkhöz, hacsak a jó édesanyádat nem basztad seggbe valamikor sráckorodban – nagyon úgy festesz, mint akitől kitelik az ilyesmi –, de most próbáld felpörgetni a fantáziádat. Mit gondolsz, milyen érzés lehet, ha az ember hazamegy, és azt tapasztalja, hogy a felesége, az a nő, aki megígérte, hogy sírig hűséges, szerető és engedelmes – figyelsz? engedelmes! – társa lesz, meglépett a bankkártyájával? Mit gondolsz, milyen érzés lehet rájönni, hogy ebből a kártyából fedezte a kibaszott kéjutazását, és utána bevágta a buszpályaudvar szeméttartályába, hogy aztán egy ilyen olajos bőrű kis geciszívógép halássza ki? – Nem lehetett valami jó érzés – suttogta Ramon –, ezt lefogadnám, de kérem, biztos úr, ne bántson, kérem, ne… Daniels lassan fokozta a szorítást, amíg csuklójából úgy ki nem meredtek az inak, mint egy gitár húrjai. Ramon hasán folyékony ólomként hullámzott át a fájdalom. Ordítani akart, de csak rekedt lihegés fért ki a torkán. – Még hogy nem lehetett valami jó érzés? – suttogta Daniels bele a képébe; meleg, gőzölgő leheletéből ismét kicsapott a pia- és bagószag. – Hát csak ennyi telik tőled? Micsoda húgyagyú féreg vagy! Másfelől – a válasz tulajdonképpen nem is annyira pontatlan. A szorítás egy hajszálnyit enyhült. Ramon alteste tocsogott a kínban, de a hímvesszeje kemény maradt. Soha nem utazott a fájdalomra, fel nem tudta fogni, mi cukkolhatja a mazochistákat, úgy gondolta hát, csak azért áll még a farka, mert a zsaru markolásától benne szorult a vér. Megfogadta: ha ezt élve megússza, már rohan is a Szent Patriktemplomba, és elimádkozik ötven Üdvözlégy, Máriát. Mit ötvenet? Százötvenet!

– Odaát rajtam röhögnek – mondta a zsaru, állával a szemközti vadonatúj kapitányságra bökve. – És milyen igazuk van! Itt ez a nagydarab Norman Daniels, ez a kemény fickó, és mit gondoltok, mi történt vele? Megpattant tőle az asszony – de előtte még kipucolta a készpénze java részét! Tompán, zavarosan felmordult – ilyen hangra csak az állatkertben készül fel az ember –, aztán ismét belemarkolt Ramon golyóiba. A fájdalom most már elviselhetetlen volt. Ramon előredőlt, és a térde között a földre hányt. A fehér, túrószerű rögökbe barnás csíkok vegyültek; ez maradt az ebédre elfogyasztott quesadillából. Daniels azonban mintha észre sem vette volna. Saját gondolataiba merülve bámulta az eget a mászóka fölött. – És most adjanak téged kézről kézre, hogy még többen röhöghessenek? – kérdezte. – Hogy már ne csak a rendőrség, de a bíróság is ezen csámcsogjon? Kár lenne. Ramon felé fordult és a szemébe nézett. Mosolya láttán Ramon üvölteni szeretett volna. – És most következik a nagy kérdés – közölte. – De ha hazudsz, kis bajnokom, kitépem a töködet, és a szádba tömöm. Ismét belemarkolt Ramon ágyékába; a fiatalember látóterében egyszer csak sötét pászmák úszkáltak. Kétségbeesetten próbált küszködni a sötétség ellen; ha eszméletét veszti, a zsaru még megöli, csak úgy, merő rosszindulatból. – Érted, amit mondok? – Értem! – zokogta Ramon. – Persze hogy értem! – Ott voltál a buszpályaudvaron, és láttad, amint a kártyát a szemétbe dobja. Eddig világos. Most már csak azt akarom tudni, hová ment. Ramon immár megkönnyebbülésében szeretett volna sírni. Semmi sem indokolta, hogy erre a kérdésre felelni tudjon, de történetesen megvolt rá a válasza. Utánanézett annak a nőnek, hogy lássa, nem fordul-e vissza; és aztán, öt perccel később, amikor a zöld műanyag kártyát már rég a tárcájába csúsztatta, újra kiszúrta. Nehéz is lett volna nem észrevenni azzal a piros kendővel a fején; úgy rikított, mint a frissen mázolt pajta. – A pénztárhoz ment! – kiáltotta a könyörtelenül ráboruló sötétségből. – Ott állt az ablak előtt!

Erőfeszítésének újabb irgalmatlan szorítás lett a jutalma. Ramon úgy érezte, mintha a heréit feltépték, benzinnel lelocsolták és aztán meggyújtották volna. – Ennyit magamtól is tudok! – süvöltötte a képébe Daniels rikácsoló nevetéssel. – Mit keresett volna a Portside-on, ha nem akar buszra szállni? Szociológiai felmérést akart végezni a hozzád hasonló szarcsimbókok között? Azt mondd meg, melyik ablaknál állt! Melyik kibaszott ablaknál, és mikor, a rohadt életbe? És hála az Úrnak, az Ő szent fiának és az Istenanyának, Ramon erre a két kérdésre is meg tudott felelni. – A Continental Expressnél! – kiabálta, s úgy érezte, mintha a hangja testetlenül, tőle több mérföld távolságban lebegne. – A Continental Express ablakánál láttam, fél tizenegy és háromnegyed között! – A Continentalnál? Biztos vagy benne? Ramon Sanders nem válaszolt. Oldalvást végigzuhant a padon, fél keze merev, szétterpesztett ujjakkal fityegett a levegőben. Halottsápadt arcán csak két kis lilásvörös folt égett. Fiatal pár sétált el mellettük, ránéztek a padon heverő férfira, majd Danielsre, aki már elengedte Ramon ágyékát. Daniels szélesen rávigyorgott a párocskára, és így szólt: – Nem kell megijedni; epilepsziás. – Aztán még szélesebbre húzta a száját. – Majd én gondjaimba veszem. Rendőr vagyok. A fiatalok megszaporázták lépteiket, és nem néztek vissza. Daniels átfogta Ramon vállát. A csontjai törékenyek voltak, mint a madár szárnya. – Hóha-hopp, nagylegény, ki az ágyból! – mondta, és egy rántással felültette. Ramon feje úgy konyult le, mint törött szárán a virágkehely. Máris visszacsúszott volna a padra, apró, rekedt hörgések közepette. Daniels újból felrántotta, s ezúttal sikerült megőriznie egyensúlyát. Daniels ott ült mellette, s nézte, ahogy a német juhász boldogan kergeti a frisbee-t. Az igazat megvallva mindig irigyelte a kutyákat. Nincs rajtuk semmi felelősség, munkára nem fogják őket – legalábbis nem itt, ebben az országban –, az ételt eléjük rakják, hálóhelyük biztosítva, és még azon sem kell rágódniuk, a mennybe vagy a pokolba jutnak-e, ha vége a dalnak. Egyszer, még otthon, Aubreyville-ben meg is kérdezte erről O’Brian atyát, és az atya elmondta, hogy az állatoknak

nincs lelkük – ha eljön az órájuk, csak kihunynak, mint a karácsonyi csillagszóró. Igaz, hogy valószínűleg ez a juhász is alig hat hónaposan búcsút inthetett a golyóinak, no de… – No de ez bizonyos értelemben áldás is – mormolta Daniels, és megsimogatta Ramon ágyékát: a hímvessző lohadóban volt, mialatt a here éppen dagadni kezdett. – Nem igaz, nagyfiú? Ramon mély, torokhangú nyüszítést hallatott, mint aki rémálmot lát. Mindazonáltal, gondolta Daniels, az ember érje be azzal, amije van; mást úgyse nagyon tehet. Ha szerencséje van, a következő életében még őbelőle is lehet német juhász, akkor aztán naphosszat csak frisbee-ket kergethet a parkban, hazafelé menet kidughatja a fejét a kocsi hátsó ablakán, és gyűjtheti a nyálat a vacsorára feltálalt finom, bőséges Purina kutyacsemegéhez. De ebben az életben már csak megmarad férfinak, és férfigondokkal kell megbirkóznia. És ő legalább férfi, nem úgy, mint ez a kis cimborája itt. Continental Express… Ramon a Continental Express pénztárablakánál látta a nőt, fél tizenegy és háromnegyed tizenegy között, márpedig a nő nyilván nem akart sokáig várakozni – Daniels ebben biztos volt, hiszen tudta, mennyire reszket tőle az asszony. Olyan buszt kell tehát keresnie, amelyik, mondjuk, délelőtt tizenegy és déli egy óra között hagyta el a Portside pályaudvart, s minden bizonnyal valamilyen nagyobb város felé tartott, ahol a nő, reményei szerint, majd elveszhet a tömegben. – Csakhogy ez nem megy ám – mondta hangosan, és elnézte a juhászt, ahogy felugrik a levegőbe, és hosszú fehér fogával elkapja a frisbee-t. Hiú ábránd. Lehet, hogy a nő ebben bizakodik, de akkor csúnyán elszámította magát. Kezdetben csak a hétvégeken nyomoz majd utána, először csak telefonon. Nincs más választása; a rendőrségen most éppen fene mozgalmas az élet, nagy fogás van készülőben (ha szerencséje van, az ő fogása lesz). De így is jó. Hamar eljön az idő, amikor teljes figyelmét Rose-nak szentelheti, és akkor a nő majd keservesen megbánja, amit művelt. Úgy bizony. Egész hátralévő életében bánhatja. Igaz, ez az időszak nem lesz hosszú, viszont annál… izé… – Annál eseménydúsabb – mondta ki fennhangon, és úgy érezte: megtalálta a helyes kifejezést.

Felállt, és fürgén indult vissza a rendőrségre, immár egyetlen pillantást sem vesztegetve a félájult fiatalemberre, aki lehorgasztott fejjel ült a padon, kezét ernyedten az ágyékára tapasztva. Norman Daniels második osztályú detektívfelügyelő tudatában Ramon nem létezett többé. Ő már a feleségére gondolt, és arra, hogy mi mindenre megtanítja majd. Mennyi mindenről fognak elbeszélgetni – mihelyt előkeríti. Sokféle téma terítékre kerül majd – szó lesz hajókról, vitorlákról, pecsétviaszról, és főleg arról, hogy mit érdemelnek az olyan asszonyok, akik örök szerelmet, hűséget és engedelmességet fogadtak, és aztán elhúzzák a csíkot, a férjük bankkártyájával a táskájukban. Szóval bőven lesz miről elbeszélgetni. Méghozzá közvetlen közelből.

9 Rosie újból ágyazott, de ezúttal nem bánta. Idegen ágy volt, idegen város idegen szobájában, és ami a legszebb; ebben az ágyban még soha nem aludt, és nem is fog aludni. Egy hónapja már, hogy eljött a házból, amely innen nyolcszáz mérfölddel keletebbre állt, és azóta sokkal rózsásabban festett minden. Ez idő szerint a hátával volt a legtöbb baja, de érezte, hogy már az is javul. Az igaz, hogy vesetájékon most is erős sajgás gyötri, de hát ma már a tizennyolcadik szobánál tart. Amikor beállt a Whitestone Szállodába, már tizenkét szoba után ájulás környékezte, a tizennegyedik után pedig végképp kidőlt; muszáj volt Pamhez fordulnia segítségért. Ám azóta felfedezte, hogy négy hét alapvetően megváltoztathatja az ember közérzetét, kivált, ha ebben a négy hétben senki sem öklözi gyomorszájon, és a veséjét is békén hagyják. De azért mára elég volt, gondolta. Kidugta fejét a folyosóra, jobbra-balra nézett, de nem látott egyebet, mint néhány otthagyott reggelizőtálcát az ajtók előtt, valamint Pam kerekes kocsiját a folyosó végén, a Michigan lakosztály ajtajánál, no meg a magáét itt, a 624-es szoba előtt. Rosie felemelt a kocsi végéről egy halom tiszta mosdókesztyűt, kivett alóluk egy banánt, visszament a 624-esbe, leült az ablak mellé a túltömött karosszékbe, meghámozta a gyümölcsöt, és majszolni kezdte. Az ablakon túl tükörként fénylett a tó ezen a szélcsendes, esős májusi

délutánon, és Rosie szívét egyszerű, de annál erősebb érzés dagasztotta: a hála. Az életét, legalábbis egyelőre, nem nevezhette tökéletesnek, de sokkal jobb volt, mint ahogy valaha is képzelte volna április közepén, azon a napon, amikor az Anyák és Nővérek verandáján állva a kaputelefont és a fémlemezzel takart kulcslyukot bámulta. Akkor a jövő csupa sötétség és nyomorúság volt. Most ugyan fájt a lába, sajgott a veséje, és azzal is tisztában volt, hogy nem óhajtja hátralévő éveit kisegítő takarítónőként a Whitestone Szállodában leélni, de a banán ízlett, és a karosszék becézőn ölelte körül. Ebben a percben úgy érezte: senkivel nem cserélné el a helyet, amely a dolgok rendjében neki jutott. Ezekben a hetekben, amióta Normant elhagyta, rájött, mennyi apró élvezetet tartogat az élet: lehet lefekvés előtt fél órát olvasgatni, mosogatás közben a többi nővel filmekről vagy tévéműsorokról fecsegni – és lehet öt percig banánt majszolva elüldögélni. Az is csodás volt, hogy mindig tudta, mi következik, és biztosra vehette, hogy semmi váratlan vagy fájdalmas nem leselkedik rá. Tudhatta például, hogy már csak két szobával kell végeznie, mielőtt Pammel beszállnak a személyzeti liftbe, és aztán kisétálnak a hátsó bejáraton. A buszmegállóhoz menet (mostanra már gyerekjáték volt megkülönböztetni a narancssárga, a piros és a kék járatokat) bizonyára beugranak majd a Forró Sarokba egy kávéra. Köznapi dolgok – megannyi egyszerű kis öröm. A világ kellemes is lehet. Rosie-nak úgy rémlett, gyerekkorában ezt magától is tudta, csak éppen elfelejtette. Most aztán újra megtanulta; és a tanulás boldogító élménynek bizonyult. Korántsem ért el annyit, amennyit szeretett volna, de egyelőre beérte ennyivel is – különösen mert nem tudhatta, milyen lesz a folytatás. Ahhoz meg kell várnia, amíg elhagyja az otthont, de valami azt súgta, hogy a költözködésre most már hamarosan sor kerül – csak ürüljön meg egy szoba azok közül, amelyek az úgynevezett Anna listáján szerepeltek. A nyitott ajtón át árnyék vetült a földre, és mielőtt még felugorhatott volna vagy akár csak eldughatta volna a félig elmajszolt banánt, Pam dugta be a fejét a szobába. – Lebuktál, babám! – mondta, és kuncogott, amiért Rosie összerezzent. – Ne csinálj többé ilyet, Pammy! Kis híján szívrohamot kaptam!

– Eh, úgyse rúgnának ki, amiért egyszer leülsz, és bekapsz egy banánt – mondta Pam. – Látnád, micsoda lógás folyik itt. Mennyid van még hátra? Csak a huszonkettes meg a húszas? – Igen. – Ne segítsek? – Á, igazán nem kell… – Szívesen csinálom – mondta Pam. – Becsszóra. Együtt negyed óra alatt összecsapjuk. Rendben? – Hát nem bánom – mondta Rosie hálásan. – Utána pedig a Forró Sarokban én fizetek; nemcsak kávét, de még egy sütit is, ha gusztusod van rá. Pam elvigyorodott. – Ha van nekik abból a csokikrémesből, a vendéged vagyok!

10 Jöttek-mentek a kellemes napok, már csaknem négy hét óta. Ezen az éjszakán, amikor Rosie a tarkójára font kézzel feküdt az összehajtható ágyon, kibámult a sötétbe, és hallgatta az előző este érkezett új lakót, amint tőle balra a második vagy harmadik fekhelyen csendesen sírdogál, arra gondolt: napjait főleg Norman hiánya teszi ilyen kellemessé. Homályosan érezte azonban, hogy a teljes kielégüléshez előbb-utóbb ennél több is kell majd. De még nem most, gondolta, és lehunyta a szemét. Egyelőre bőven elég az is, ami van. Az egyforma napok a maguk egyszerű élményeivel. Dolgozom, eszem, alszom – és nem kell látnom Norman Danielst. Lebegni kezdett, lassan eloldódott a tudat horgonyáról, és a fejében most is, mint minden este, megszólalt Carole King hangján az altatódal: Ez nem vicc, én Rosie vagyok… Frankón igazi Rosie… És jobb lesz, ha vigyáztok… Mert ez ám nem semmi… Aztán elsötétült minden, és jött az éjszaka, mely ismét rossz álmok nélkül telt el. Újabban megszaporodtak az ilyen éjszakák.

III A GONDVISELÉS ÚTJAI

1 Amikor a következő szerdán munka után Rosie és Pam Haverford a személyzeti liftben ereszkedett lefelé, Rosie-nak feltűnt, milyen betegesen sápadt a társnője. – Csak a bajom jött meg – felelte Pam Rosie aggódó kérdésére. – Rohadtul görcsölök. – Nem akarsz beugrani egy kávéra? Pam némi habozás után megrázta a fejét. – Nem, kávézz csak nélkülem. Nekem nincs hőbb vágyam, mint visszamenni az otthonba; hátha még üresen találom a hálótermet, mielőtt megjönnek a többiek is, és kezdődik a banzáj. Bekapok pár Midolt, és megpróbálok egy-két órát szunyáim. Utána, ha minden jól megy, megint embernek érzem majd magam. A lift ajtaja éppen kitárult. – Elkísérlek – mondta Rosie, ahogy kiléptek az utcára. Pam ismét megrázta a fejét. – Eszedbe ne jusson – mondta, és röpkén elmosolyodott. – Ennyivel még magam is megbirkózom, te pedig már nagylány vagy; gardedám nélkül is leguríthatsz egy csésze kávét. Sőt ki tudja, talán valami érdekes ismeretségre is szert teszel. Rosie sóhajtott. Pam szótárában az érdekes ismeretség mindig férfit jelentett, általában olyat, akinek izmai geológiai tereptárgyként domborodnak ki a hajszálvékony pólóból, márpedig Rosie úgy gondolta, az ilyen férfit akár élete végéig is jól elnélkülözi. Nem szólva arról, hogy neki férje van. Ahogy kiléptek az utcára, lenézett karikagyűrűjére és az eljegyzésére kapott briliáns kísérőgyűrűre. A későbbiekben meg nem mondhatta volna, mennyiben hatott ez a pillantás a hamarosan bekövetkező fejleményekre, ám annyi bizonyos, hogy a kísérőgyűrű, amelyről általában tudomást sem vett, most egyszer csak gondolatai előterébe nyomakodott. A kő egykarátosnál valamivel nagyobb volt, messze a legértékesebb ajándék, amelyet valaha a férjétől kapott, és egészen mostanáig meg sem fordult a fejében, hogy az övé, és azt kezdhet vele, amit akar.

Rosie megvárta Pam autóbuszát a szálloda melletti megállóban, hiába tiltakozott a társnője, hogy ez merőben fölösleges. Egyáltalán nem tetszett ma neki Pam, a viaszfehér arcával, a szeme alatti sötét karikákkal és a szája szögletéből lefelé futó apró, fájdalmas ráncokkal. Különben is, eddig mindenki ővele foglalkozott, és most jólesett, hogy ő törődhet mással. Már-már maga is felugrott a buszra, hadd lássa, rendben hazaér-e Pam, de végül a friss, forró kávé (és hozzá esetleg egy szelet torta) csábítása túl erősnek bizonyult. Pam helyet talált az egyik ablaknál, Rosie pedig a járdáról integetett utána. Pam visszaintett, s a busz kihúzott a megállóból. Rosie még álldogált néhány pillanatig, aztán sarkon fordult, és elindult a Hitchens körúton a Forró Sarok felé. Gondolatai természetes módon kanyarodtak vissza első napi bolyongásához. A részletekre már nem emlékezett – leginkább az elveszettség és a szorongás érzése ragadt meg benne –, de két alak szirtként emelkedett ki a ködgomolyból: az állapotos nő és még inkább az a férfi a David Crosbyra emlékeztető bajusszal, amint söröskancsóját fogva a kocsmaajtót támasztja, rámered és beszél (hé, bébi, hallod-e, bébi) hozzá vagy csak úgy a levegőbe. Jó ideig csak ezek az emlékek zsongtak a fejében, ahogyan ez mindnyájunkkal megesik, ha felrémlenek azok a tehetetlen, kétségbeesett pillanatok, amikor úgy tűnt: többé nem vagyunk urai sorsunknak. Rosie is csak ment-ment, üres, zavaros tekintettel a semmibe meredve, és észre sem vette, hogy elhagyta a Forró Sarkot. Egyre a kocsmaajtóban látott férfi körül forogtak a gondolatai: mennyire megrettent tőle, és milyen erősen emlékeztette Normanre, ha nem is az arcával, inkább azzal, ahogy ott állt megfeszülő izmokkal, ugrásra készen. Elég lett volna, ha ő csak egyetlen pillantással is tudomást vesz róla, máris megiramodik… Ekkor valaki karon ragadta, és Rosie kis híján felsikoltott. Körülnézett, de biztosra vette: vagy Normant pillantja meg, vagy a sötétvörös bajszú férfit. Ehelyett egy fiatalember állt előtte, hagyományos szabású, könnyű nyári öltönyben. – Elnézést, ha megijesztettem – mondta –, de egy pillanatra úgy látszott, belerohan a forgalomba! Rosie ismét körülnézett, és megállapíthatta, hogy éppen a Hitchens körút és a Watertower fasor sarkán, a város egyik legforgalmasabb kereszteződésénél áll, legalább három sarokra a kis kávézótól. Az autók

fémfolyamként hömpölyögtek el mellette. Hirtelen átfutott a fején, hogy a fiatalember valószínűleg az életét mentette meg. – Kö-köszönöm. Nagyon köszönöm. – Szóra sem érdemes – mondta a fiatalember. A Watertower fasor szemközti oldalán ekkor felvillant a zöld lámpa; a fiatalember még egy utolsó, kíváncsi pillantást vetett Rosie-ra, aztán lelépett a járdáról, és beleveszett a túloldal felé igyekvő gyalogosok sodrásába. Rosie azonban nem mozdult; elfogta a lidércnyomásból ébredők kusza, de annál mélyebb megkönnyebbülése. Valóban lidércnyomásom volt, gondolta. Ébren voltam, mentem az utcán, és közben mégis rosszat álmodtam. Vagy talán egy másik idősíkba szálltam vissza. Ahogy végignézett magán, észrevette, hogy még mindig görcsösen, két kézzel szorítja gyomrához a táskáját, mint akkor, öt héttel ezelőtt, amikor órákon át bolyongva kereste a Durham utat. Ekkor gyorsan a vállára akasztotta a táskát, megfordult, és elindult visszafelé. Az elegáns bevásárlónegyed a Watertower fasoron túl terült el; a Watertoweron innen, ahol most járt, sokkal kisebb üzletek sorakoztak, némileg kopottas, itt-ott már-már reményvesztett küllemű boltocskák. Rosie lassan lépdelt, nézegette a kirakatokat: a magukat divatosan szakadt butiknak álcázó használtruha-kereskedéseket, a cipőboltokat, ablakukban a VEGYEN AMERIKAI ÁRUT meg a VÉGKIÁRUSÍTÁS feliratokkal, a diszkontboltot, ahol MINDEN CSAK ÖT DOLLÁR, és a kirakat zsúfolásig volt tömve Mexikóban vagy Manilában gyártott játék pólyásokkal, a Motoros Oázisnak keresztelt bőráruüzletet, meg egy Avec Plaisir elnevezésű kisebb áruházféleséget, amelynek ablakaiban fekete bársonyon meghökkentő holmik – műpéniszek, bilincskészletek, lépés nélküli bugyik – sorakoztak. Ez utóbbi kirakat előtt Rosie elidőzött egy darabig, ámuldozva, amiért ezeket a tárgyakat csak így, szabadon közszemlére teszik, majd végül átment az utca túloldalára. Alig egy háztömbbel arrébb már idelátszott a Forró Sarok, de mostanra már lemondott a kávéról meg a süteményről; elhatározta, hogy inkább felpattan a buszra, és visszamegy az Anyák és Nővérekhez. Mára elég a kalandokból. Végül azonban minden másként alakult. Ahogy fellépett a szemközti járdára, a sarkon egy jellegtelen kis boltot pillantott meg, amelynek kirakatában neonfelirat hirdette: ZÁLOGHÁZ – KÖLCSÖNÜGYLETEK – ÉKSZEREK VÉTELE ÉS ELADÁSA. Rosie figyelmét ez az utolsó

szolgáltatás keltette fel. Ismét a kísérőgyűrűre pillantott, és eszébe jutott, mit mondott neki Norman nem sokkal az esküvőjük előtt: Ha az utcán vagy, Rose, mindig fordítsd a követ befelé. Kurva nagy kő ez egy ilyen kicsi lánynak. Rosie egyszer megkérdezte (még azelőtt, hogy Norman rávezette volna: okosabb, ha nem kérdezősködik), hogy mennyibe került a gyűrű. Norman azonban csak a fejét csóválta, és elnéző félmosollyal – mint az apa, ha a gyerek arról faggatja, miért kék az ég, vagy mennyi hó van az Északi-sarkon – azt felelte: Ez csak ne érdekeljen. Érd be azzal, hogy választhattam: vagy ez a kő, vagy egy új Buick. Én pedig az elsőt választottam. Azért, mert szeretlek, Rose. Most, ahogy ott állt az utcasarkon, élesen emlékezett, milyen érzés fogta el e szavak hallatán. Megijedt, mert hiszen az embert óhatatlanul megijeszti az ilyen rendhagyó tékozlás – egy férfi, aki új kocsi helyett a gyűrűt választja! –, de egyszersmind izgalomba is jött, és női vonzereje is megnőtt a szemében. Mert hiszen olyan romantikusan hangzott az egész… Akkora briliánst vett neki a vőlegénye, hogy veszélyes az utcán mutogatni. Akkorát, mint a Ritz! Azért, mert szeretlek, Rose. Mint ahogy talán valóban szerette is – csakhogy ez tizennégy évvel ezelőtt történt, és a lánynak, akit szeretett, ragyogó szeme volt, hetykén álló melle, lapos hasa és hosszú, erős combja. Az a lány, ha kiment a fürdőszobába, nem talált vért a vizeletében… Rosie ott állt a sarkon a neonbetűs kirakatnál, és nézte a briliánsgyűrűjét. Várta, hátha felébred benne valamilyen érzés – a régi ijedelem vagy talán a régi romantikus mámor visszhangja –, de amikor azt tapasztalta, hogy az égvilágon semmit sem érez, a bolt ajtaja felé fordult. Hamarosan elhagyja az Anyák és Nővéreket, és ha valaki e mögött az ajtó mögött hajlandó tisztességes árat adni a gyűrűjéért, akkor tisztán, adósság nélkül távozhat, sőt talán még marad is pár száz dollárja. Vagy talán csak meg akarok szabadulni ettől a holmitól, gondolta. Talán csak nem akarom tovább magamon hurcolni a Buickot, amiről lemondott. A cégtáblán ez állt: LIBERTY CITY ZÁLOGHÁZ ÉS HITELKÖZPONT. Rosie-t egy pillanatra meghökkentette az elnevezés. A városnak nem egy gúny- vagy becenevét hallotta már, de azok vagy a tóhoz, vagy az

időjáráshoz kapcsolódtak. Aztán nem foglalkozott tovább e furcsa elnevezéssel, hanem belépett az üzletbe.

2 Arra számított, hogy benn, a Liberty City Zálogház és Hitelközpontban sötét lesz, és bár valóban sötét volt, a helyiség egyszersmind aranyló fényben is fürdött. A lebukó nap beragyogta a Hitchens körutat, és hosszú, meleg sugárkévéi betűztek a bolt nyugatra néző ablakain. A falra akasztott szaxofon például úgy festett, mintha lángból öntötték volna. Ez sem véletlen, gondolta Rosie. Valaki – nem lehetett buta fickó – szándékosan akasztotta épp oda azt a szaxofont. Valószínűleg nem tévedett, de azért úgy érezte, mintha egy varázsszigetre vetődött volna. Még a helyiségben terjengő poros, avítt, titkokkal terhes szag is fokozta a varázslatot. Valahonnan bal felől órák ketyegésének halk, fojtott nesze hatolt el hozzá. Rosie végigsétált az üzleten. Jobbról nyakuknál fogva felfüggesztett akusztikus gitárok, balról sztereó készülékekkel megrakott üveges szekrények sorakoztak. Jó néhány olyan nagyméretű, sokfunkciójú kazettás sztereó magnóberendezést is felfedezett, amelyeket a tévés show-műsorokban „hangágyúnak” becéznek. Hosszú pulthoz érkezett, mely fölött ívelt neonfelirat világított. A felső sorban kék betűk hirdették: ARANY, EZÜST, ÉKSZEREK; alatta pirossal ez állt: VESZÜNK, ELADUNK, CSERÉLÜNK. És fejen nem álltok közben? – toldotta meg magában Rosie bágyadt derűvel, és a pulthoz lépett, amely mögött támlátlan széken egy férfi ült, és szemébe biggyesztett órásnagyítóval tanulmányozott egy bársonypárnán előtte heverő tárgyat. Amikor Rosie már a pult előtt állt, látta, hogy a tárgy egy hátlap nélküli zsebóra, a férfi pedig hajszálvékony, alig látható acélcsipesszel piszkálta a szerkezetet. Fiatal ember volt, Rosie még harmincra sem taksálta. Hosszú haja csaknem a válláig ért, fehér trikója fölött kék selyemmellényt viselt. Rosie szokatlannak, de meglehetősen érdekesnek találta az összeállítást. Bal felől valami mozgást érzékelt, s amikor arra fordult, idősebb urat pillantott meg; guggolva matatott több halom puha kötésű könyv között.

A könyvrakások fölött tábla adta tudtul: A RÉGI SZÉP IDŐKBŐL. Az úriember körül legyező alakban terült szét a felöltője, régimódi, fekete, a varrásnál már feslő aktatáskája pedig türelmesen, hűséges kutyaként lapult mellette a földön. – Mivel szolgálhatok, asszonyom? Rosie visszafordult a pult mögött ülő fiatalemberhez, aki közben kivette szeméből a nagyítót, és barátságosan mosolygott. Nagyon szép szeme volt: zöldbe játszó mogyoróbarna. Rosie fején átsuhant a kérdés, hogy vajon Pamnél kiérdemelné-e az érdekes ismeretség címet, de nem tartotta valószínűnek. Ahhoz nem volt elég tektonikus réteg a trikója alatt. – Mindjárt elmondom – felelte, majd lehúzta ujjáról a két gyűrűt, és az egyszerű, arany karikagyűrűt a zsebébe csúsztatta. Furcsa érzés volt megválni tőlük, de bizonyára ezt is megszokja majd. Az olyan asszony, aki úgy hagyja el az otthonát, hogy még egy váltás fehérneműt sem visz magával, sok mindent meg tud szokni. Letette a briliánsgyűrűt a bársonypárnára, a szétszedett régi óra mellé. – Mit gondol, mennyit érhet ez? – kérdezte, majd hirtelen sugallatra helyesbített: – Pontosabban, menynyit adna érte? A férfi a hüvelykujja végére ültette a gyűrűt, majd a porszemektől nyüzsgő napsugárba tartotta, amely éppen a válla fölött tűzött be az egyik, nyugatra néző ablakon. A kő tarka szikrákat szórt Rosie felé, és az asszony szíve egy pillanatra összeszorult. Ekkor az ékszerész futólag ránézett, de Rosie a barna-zöld szempár röpke villanásából is kiérzett valamit, amit elsőre fel sem fogott. Mintha azt kérdezte volna ez a tekintet: Viccel velem? – Mi az? – kérdezte. – Valami baj van? – Á, dehogy – mondta a férfi. – Egy pillanat. – Ismét szemébe csippentette a nagyítót, és tüzetesen megvizsgálta a kísérőgyűrű kövét. Mire aztán másodszor is felnézett, a tekintete már magabiztosabb volt, és jószerivel félreérthetetlen. Rosie egy csapásra átlátta a helyzetet, de nem érzett sem meglepetést, sem haragot, sőt még szomorúságot sem, legföljebb csak valami fásult szégyenkezést: hogyhogy erre nem jött rá már maga is? Hogyan lehetett ilyen mafla? Dehogy voltál te mafla, Rosie, felelte a mélyből a már ismert hang. Ha valahol a tudatod egyik rétegében nem sejtetted volna, hogy a kő

hamis – nem sejtetted volna szinte már az első perctől –, akkor jóval előbb állítsz be egy ilyen helyre. Hát hitted-e valaha, azaz legalábbis a huszonkettedik születésnapod óta, hogy Norman Daniels egy nem is több száz, hanem több ezer dollár értékű gyűrűt ajándékozott neked? Ezt nem mondhatod komolyan! Rosie nem vitatkozott a hanggal. Először is tudta, hogy Norman számára ő soha nem ért ennyit. Továbbá az olyan férfi, aki a bejárati ajtóra és a hátsó ajtóra is három-három zárat szereltet, mozgásérzékelő világítással látja el a háza udvarát és érintésérzékeny riasztóval az új Sentráját, soha nem engedné bevásárlókörútra a feleségét egy toronyház nagyságú briliánssal az ujján. – Hamisítvány, igaz? – kérdezte. – Hát, ami azt illeti, cirkonnak kifogástalanul valódi – felelte az ékszerész –, de briliánsnak nem briliáns, ha erre gondol. – Persze hogy erre gondolok! – kiáltotta Rosie. – Miért, mit képzelt? – Csak nincs rosszul? – kérdezte őszinte aggodalommal az ékszerész. Most, hogy jobban megnézte, Rosie úgy vélte: közelebb lehet a huszonöthöz, mint a harminchoz. – Eh, magam sem tudom – mondta –, de nem hinném… Mindenesetre előhalászott táskájából egy papír zsebkendőt arra az esetre, ha netán mégis elsírná magát; mostanában mindig váratlanul serkentek ki a könnyei. Persze éppúgy nevetőrohamot is kaphat; újabban erre is akadt példa nemegyszer. Jó lenne, ha egyelőre mindkét végletet megúszná, és legalább némi méltósággal hagyhatná el a helyszínt. – Őszintén remélem, hogy így van – mondta a férfi –, mert higgye el, nem áll egyedül. Sőt nagyon is jó társaságba került. Csodálkoznék, hány ilyen finom hölgy… – Jaj, hagyja ezt a szöveget – vágott közbe Rosie. – Ha valami felemelőre van szükségem, inkább veszek egy új melltartót. – Soha életében ehhez még csak hasonlót sem mondott egy férfinak, hiszen ez úgy hangzik, mintha kelletné magát; de soha nem is volt ilyen furcsa érzése. Mintha űrsétát tenne vagy háló nélkül szaladna végig kóválygó fejjel egy kötélen. És bizonyos értelemben ez az egész nagyon is helyénvalónak tűnt – házassága egyedüli méltó utójátékának. A követ választottam, szólalt meg tudatában Norman érzelemtől vibráló hangja;

emlékei szerint még szürke szeme is gyanúsan csillogott. Azért, mert szeretlek, Rose. Egy pillanatra veszedelmesen kerülgette a nevetőroham; puszta akaraterővel küzdötte le. – És ér valamit egyáltalán? – kérdezte. – Vagy csak egy rágógumiautomatából piszkálta ki? Az ékszerész ezúttal nem bíbelődött a nagyítóval, éppen csak ismét a napfénybe emelte a gyűrűt. – Hát, valamennyit azért ér – mondta szinte megkönnyebbülve, amiért jó hírrel szolgálhat. – A kő afféle tízdolláros holmi, de a foglalat… nos, az kiskereskedelmi áron akár kétszáz dollárba is kerülhetett. Persze – tette hozzá sietve –, ennyit nem adhatnék érte. A papám menten elővenné a nádpálcát, nem igaz, Robbie? – A papád mindig készenlétben tartja a nádpálcát – mondta a könyvek között gunnyasztó idős úr, anélkül hogy felnézett volna. – Jól is teszi. Minden gyerekre ráfér. Az ékszerész először rá, majd ismét Rosie-ra nézett, és a szájába dugta az ujját, mintha okádnia kellene. Rosie diákkorában találkozott utoljára ezzel a mozdulattal, és önkéntelenül elmosolyodott, a mellényes fiatalember pedig visszamosolygott rá. – Ötvenet kínálhatok érte – közölte. – Megfelel? – Nem, köszönöm. – Rosie felkapta a gyűrűt, tűnődve méregette, majd begöngyölte a készenlétben tartott papír zsebkendőbe. – Próbálja ki a többi üzletet itt az utcában – javasolta az ékszerész. – Ha bárki többet kínál, én is megadok ugyanannyit. Ez a papám üzletpolitikája, és mindig beválik. Rosie a táskájába dugta a zsebkendőt, majd bekattintotta a zárat. – Köszönöm, de meggondoltam magam – mondta. – Inkább mégis megtartom. Érezte, hogy a könyvek között turkáló férfi, akit az ékszerész Robbie-nak szólított, most őt nézi, különös, elmélyült pillantással, de elhatározta, hogy rá sem hederít. Hadd nézze. Elvégre ez egy szabad ország. – A férfi, akitől ezt a gyűrűt kaptam, azt mondta, annyit ér, mint egy vadonatúj kocsi – jegyezte meg. – El tudja ezt hinni? – Hát persze – felelte az ékszerész habozás nélkül. Rosie-nak pedig eszébe jutottak iménti szavai, miszerint igazán jó társaságba került:

finom hölgyek egész sora tudta már meg e falak között a kellemetlen igazságot kincsei valós értékéről. Akármilyen fiatal ez a barátságos férfi, nyilván már számtalan változatban hallotta ugyanezt az alaptémát. – Elhiszem, hogy elhiszi – mormolta. – De akkor bizonyára azt is megérti, miért szeretném megtartani. Ha még valaha az életben az a veszély fenyegetne, hogy bedőlök valakinek, csak elő kell szednem, és addig néznem, amíg ki nem józanodom. Hirtelen Pam Haverfordra kellett gondolnia, akinek mindkét karján hosszú forradások kígyóztak. ‘92 nyarán a férje részegen kilökte a csukott huzatfogó ajtón. Pam a karjával próbálta védeni az arcát az üvegcserepektől, aminek következtében az egyik karját hatvan, a másikat százöt öltéssel kellett összevarrni. És mégis: továbbra is majd’ elolvadt a gyönyörűségtől, ha egy építőmunkás vagy egy szobafestő füttyentve csodálta meg a lábát. Hát mit lehet erre mondani? Szívós ez a nő, vagy egyszerűen ostoba? Viharedzett vagy emlékezetkihagyásban szenved? Rosie magában mindenesetre Haverford-szindrómának nevezte el a jelenséget, és szívből remélte, hogy őt magát elkerüli ez a kór. – Ahogy gondolja, asszonyom – mondta az ékszerész. – Igazán sajnálom, hogy én lettem a rossz hír hozója. Szerintem ezért olyan népszerűtlenek a zálogházak. Többnyire nekünk kell az emberek szemébe mondanunk, hogy semmi nem ér annyit, mint amekkorára felfújták, és ettől senki sem lesz boldog. – Való igaz – bólintott Rosie. – Ettől bizony senki sem lesz boldog, Mr. … – Steiner – segítette ki a férfi. – Bill Steiner vagyok, a papámat pedig Abe-nek hívják. Tessék, a kártyánk. Rosie azonban mosolyogva hárította el a felé kínált névjegyet. – Köszönöm, de úgysem venném hasznát. Minden jót, Mr. Steiner. Már indult is a kijárathoz, ezúttal a másik oldalon, mert az idős úr közben néhány lépést tett felé, fél kezében az aktatáskájával, a másikban néhány régi, puha kötésű könyvvel. Rosie nem tudta biztosan, meg akarja-e szólítani az úriember, azt azonban tudta, hogy neki semmi kedve szóba elegyedni vele. Csak egy vágya volt: mihamarabb eltűnni a Liberty City Zálogház és Hitelközpontból, felpattanni egy buszra, és minél hamarabb elfelejteni, hogy valaha is itt járt.

Csak homályosan hatolt el a tudatáig, hogy mellette, a porlepte polcokon szobrocskák és bekeretezett vagy keret nélküli képek zsúfolódnak. De nem figyelt rájuk, maga elé nézett; most éppen nem volt műélvezetre hangolva. Annál feltűnőbb volt, hogy egyszer csak, mintha hirtelen fékezne, megtorpant. Mintha – legalábbis így elsőre – nem is ő látta volna meg a képet, hanem az figyelt volna fel őrá.

3 Senki és semmi nem vonzotta még soha ilyen mágneses erővel, ezt azonban Rosie még nem érezte rendhagyónak – már több mint egy hónapja csupa, addig soha nem tapasztalt élményből rakódott össze az élete. Különben sem talált – legalábbis most, kezdetben – semmi rendkívülit ebben a mágneses vonzásban, méghozzá igazán egyszerű okból: tizennégy éven át élt házasságban Norman Danielsszel, jóformán elvágva a világtól, s ezalatt elsorvadt benne az érzék, amivel a rendkívülit a szokványostól megkülönböztethette volna. Ha kíváncsi volt rá, miképpen működnek a dolgok és hogyan viselkednek az emberek bizonyos helyzetekben, a mércét a tévéjátékok és hébe-hóba egyes mozifilmek szolgáltatták (Norman Daniels minden filmet megnézett, amelyikben Clint Eastwood játszott). Márpedig a médiumok szabályai szerint a kép sajátos hatásában nem volt semmi rendkívüli; a filmvásznon és a képernyőn az embereket állandóan főbe kólintotta valami váratlan esemény. Mindez különben is lényegtelen volt. Csak az számított, hogy a kép valósággal utánakiáltott; kimosta agyából a gyűrű okozta friss csalódást, elfeledtette vele, hogy az imént még sürgősen ott akarta hagyni a kis zálogházat, hogy fáj a lába, és hogy micsoda felszabadulás lesz, ha majd a kék buszjárat odahúz a Forró Sarok elé – egyáltalán mindent elfeledtetett. Egyetlen gondolat töltötte be: Oda nézz! Hát nem csodálatos ez a kép? Fakeretbe foglalt olajfestmény volt, mintegy kilencven centiméter széles és hatvan centiméter hosszú; bal széle egy nem működő órának, a jobb egy meztelen kis kerubnak támaszkodott. Körülötte is képek voltak (egy régi, színezett felvétel a Szent Pál-székesegyházról,

gyümölcsöstálat ábrázoló vízfestmény, egy másik, amelyen hajnali gondolák siklottak a Canale Grandén, vadászjelenetet ábrázoló nyomat, amelyen visszataszító úrvadászok kergettek két, amúgy ehetetlen húsú vadat párás brit lápvidéken), de Rosie pillantásra sem méltatta őket; őt a dombon álló nő képe érdekelte, csak az és semmi más. A festmény sem témáját, sem kivitelezését tekintve nem különbözött lényegesen mindazon képektől, amelyek ország-, sőt világszerte ott penészednek a zálogházakban, a régiségboltokban vagy az út menti kiárusításokon, de ahogy Rosie rámeredt, szemét és lelkét az a vegytiszta, látomásos izgalom árasztotta el, amilyet csak az ember egész lényét felkavaró műalkotások gerjesztenek – a dal, amely megríkat, az elbeszélés, amely hirtelen, ha csak időlegesen is, más szemszögből láttatja velünk a világot, a vers, amelynek hallatán örülni kezdünk az életnek, a tánc, amely néhány percre elfeledteti, hogy egy napon mi is meghalunk. A megrázkódtatás oly váratlan és heves volt, és annyira független megszokott, mindennapi életétől, hogy először fel sem tudta dolgozni; fogalma sem volt, mihez kezdjen a belsejében felszikrázó tűzijátékkal. Néhány pillanatra olyan lett, mint a kocsi, ha a sebességváltó hirtelen kiugrik és üresbe csúszik – a motor veszettül pörög, mégsem történik semmi. Aztán felengedett a kuplung, és a sebváltó simán a helyére siklott. Ez kellene az új lakásomba, gondolta. Emiatt lettem ilyen izgatott. Muszáj, hogy az enyém legyen. Mohón és hálásan kapott a gondolaton. Igaz, csak garzonlakásra számíthat, de megígérték, hogy szép nagy szoba lesz, fürdőszobával és főzőfülkével, és akár így, akár úgy, mindenképpen ez lesz életében az első olyan hely, amelyik az övé, és csakis az övé. Ez adja a jelentőségét, és emiatt olyan fontos, miféle tárgyakkal rendezi be. És éppen a legelső tárgy a legfontosabb, mert ahhoz igazodnak majd a továbbiak. Hát igen… Akármilyen csinos lesz a szoba, mégiscsak több tucat magányos, kiskeresetű ember lakott már benne őelőtte, és több tucat hasonló követi majd. És mégis: meglesz a maga különös jelentősége. Az elmúlt öt hét csak közjáték volt; afféle híd a régi meg az új élete között. De mihelyt beköltözik az ígért kis lakásba, valóban elkezdődik az új, az önálló élet, és ez a kép – amelyet Norman soha nem látott, amelyről soha nem mondhatott véleményt, amely csak az övé és senki másé –, ez lehetne új életének kézzelfogható jelképe.

Ekképp fogalmazta meg, ekképp értelmezte és ekképp hagyta jóvá egy lélegzetre a vihart, amelyet a dombon álló nő képe kavart benne, mivelhogy józan, egészséges észjárású teremtés volt, olyan, aki nem pusztán elutasítja, de még csak fel sem ismeri a rendkívüli vagy természetfölötti jelenségeket.

4 Ez volt az egyetlen beüvegezett kép a polcokon (Rosie-nak úgy rémlett, olajfestményt nem is szokás beüvegezni, talán azért, mert levegőznie kell), a bal alsó sarkára pedig apró sárga cédulát ragasztottak: 75 $ állt rajta, mellette kérdőjel. Rosie kissé remegő kézzel ragadta meg a keretet, óvatosan leemelte a képet a polcról, és visszavitte a pulthoz. A viharvert táskájú idős ember tekintete továbbra is figyelmesen követte, Rosie azonban jóformán levegőnek nézte. Vigyázva tette le a képet Bill Steiner elé, aki megjegyezte: – Látom, valami felkeltette az érdeklődését! – Valóban – mondta Rosie, és az árcédulára bökött. – Itt hetvenöt dollár áll, de kérdőjellel. Az imént azt mondta, ötvenet adna a gyűrűmért. Nem lenne hajlandó cserélni, egy az egyben? Ezt a képet a gyűrűm ellenében? Steiner végigsétált a pult mentén, felcsapta az átjárólapot, és Rosie mellé lépett, majd éppoly gondosan, mint az előbb a gyűrűt, szemügyre vette a képet is; ezúttal azonban derűsen hunyorgott. – Nem emlékszem rá. Szerintem soha nem is került elém. Nyilván az öregem szedte fel valahol. Ő a műpártoló a családban. Én csak afféle jobb kiadású mindenes vagyok. – Eszerint nem is… – Úgy érti, nem is alkudhatok? Na, még csak az kéne! Alkuszom én, ha hagynak, amíg piros hó nem esik az égből! De most nincs rá szükség. Örömest elfogadom az ajánlatát – cserebere, fogadom, többé vissza nem adom! Legalább nem kell látnom, amint földig lógó orral kullog ki az üzletből!

És ekkor újabb példa nélkül álló dolog történt: Rosie, még mielőtt észbe kaphatott volna, Bill Steiner nyakába borult, és egy pillanatra, de annál lelkesebben megölelte. – Köszönöm! – kiáltotta. – Borzasztó hálás vagyok! Steiner jóízűen elnevette magát. – Nahát, igazán nagyon szívesen! – mondta. – Azt hiszem, ez az első eset, hogy e megszentelt falak között egy kuncsaft a nyakamba borult. Egyéb képekre nem fáj a foga, hölgyem? A nagykabátos idősebb úr, akit Steiner Robbie-nak szólított, odajött, hogy ő is megnézze a képet. – Ahhoz képest, hogy miféle csoroszlyák szoktak bevetődni egy zálogházba, igazán mázlista vagy – jegyezte meg. – Egy-null a javadra – bólintott Bill Steiner. Rosie szinte meg sem hallotta az incselkedő szavakat: a táskájában kotorászott a gyűrűt rejtő papír zsebkendő után, de csak jó sokára tapintott rá, mert a szeme újra meg újra a pulton heverő képre – az ő képére tévedt. Most először fogta el a türelmetlenség, amikor majdani lakására gondolt. Saját otthona lesz, nemcsak egy összecsukható fekhelye a közös hálóteremben. Az ő otthona lesz, az ő képével a falon. Az első dolgom lesz, hogy felakasszam, gondolta, miközben végre előkapta a zsebkendőt. A legeslegelső. Kibontotta a papírból a gyűrűt, és Steiner felé nyújtotta, de az nem figyelt oda: ismét a képet vizsgálta. – Eredeti olaj, nem repró – mondta –, de szerintem nem valami remekmű. Alighanem ezért is üvegezték be; így akarták egy kicsit feldobni. Mi a manó legyen ez az épület a domb tövében? Valami kiégett udvarház? – Úgy gondolom, templomromnak szánták – szólt közbe csendesen a kopott táskájú öreg szivar. – Talán egy görög templom romjainak. Ámbár elég nehéz megállapítani… Valóban nehéz volt megállapítani, lévén hogy a szóban forgó épületet jóformán a tetejéig bozót lepte. A homlokzat öt oszlopán vadszőlő indázott; a hatodik darabokban hevert. A csonka oszlop mellett ledőlt szobor sejlett, de azt is úgy benőtte a gaz, hogy a zöldjéből csupán egy sima fehér kőarc meredt a viharfelhőkre, amelyekkel a lelkes piktor az égboltot telemázolta. – Aha – motyogta Steiner. – Annyi biztos, hogy a perspektíva hibás; ezen a helyen az épület nem látszhat ekkorának.

Az öreg bólintott. – Igazad van, de a trükkre szükség volt, különben csak a tető látszana. A ledőlt oszlopot meg a szobrot viszont tényleg jobb elfelejteni; a valóságban töredékük sem látszana. Rosie-t azonban csöppet sem érdekelte a háttér; az ő figyelmét csak a kép központi alakja nyűgözte le. A domb tetejéről egy nő nézett le a templom romjaira, úgy, hogy a külső szemlélő csak hátulról láthatta. Szőke haja vastag fonatban verte a hátát. Formás jobb karján, mindjárt a válla alatt, széles aranykarika fénylett. Bal kezét felemelte; úgy rémlett, mintha a szemét ernyőzné be, és ez ilyen borús, viharos időben eléggé furcsa volt, de hiába – a mozdulat akkor is erre vallott. Rövid köntöse – az ilyesmit hívják tógának, gondolta Rosie – csupaszon hagyta a fél vállát; tejfehér bőre szinte világított a ruha vibráló lilás bíbora fölött. Hogy lábbelit viselt-e, senki meg nem mondhatta volna, mert a fű egészen a térdéig, a tóga szegélyéig ért. – Minek nevezné? – kérdezte Steiner, de a kérdés Robbie-nak szólt. – Klasszikusnak? Neoklasszikusnak? – Én egyszerűen giccsnek nevezném – vigyorodott el Robbie –, de azért sejtem, miért szeretett így bele a hölgy. Van benne valami meghökkentő érzelmi telítettség. Az egyes elemek klasszikusnak nevezhetőek – régi acélmetszeteken látni ilyesmit –, de a hangulat neogótikus. Meg aztán itt van ez a főalak, aki háttal áll a nézőnek. Ez valóban igen különös. Mindent egybevetve… nos, nem mondhatnám, hogy az ifjú hölgy a legjobb képet szemelte ki a választékból; de az biztos, hogy ez volt a legeredetibb… Rosie továbbra sem figyelt oda; a képet nézte, s egyre több izgalmas új vonást fedezett fel rajta. A nő derekát övező sötétlila zsinór árnyalata például megegyezett a köntös szegélyével; a karja pedig úgy emelkedett a magasba, hogy halványan, alig érzékelhetően kirajzolódjanak a bal mell körvonalai. A két férfi csak ágál és kötekedik. A kép maga a csoda. Úgy érezte, órákon át elnézné; és ha majd beköltözött az új otthonába, így is tesz! – Se cím, se szignó – jegyezte meg Steiner. – Hacsak… Megfordította a képet. A papírral bevont hátoldalon rajzszénnel rótt finom, kissé elmosódott betűkkel ez állt: ROSE MADDER. – Na tessék – mondta bizonytalanul –, így hívták a festőt. Ámbár elég fura egy név. Lehet, hogy csak a művészneve.

Robbie a fejét ingatta, s már szóra nyitotta volna a száját, ám észrevette, hogy a vevő is más véleményen van. – Nem, ez a kép címe – mondta Rosie, majd, maga sem tudta, miért, még hozzátette: – Az én nevem is Rose. Steiner értetlenül pislogott rá. – Nem érdekes, ez csak amolyan véletlen egybeesés. – De vajon valóban csak véletlen?, tűnődött. Robbie visszafordította a képet, és megkocogtatta az üveglapot a dombon álló nő tógája fölött. – A hölgynek igaza van – mondta. – A „rose madder” egy festék neve. A buzér gyökeréből nyerik; a színt alizarinvörösnek vagy krapplakknak is nevezik. A művész pedig – vagy inkább a kép utolsó tulajdonosa, a rajzszén ugyanis hamar lekopik – a nő khitónjának a színéről nevezte el a művet. Rosie Steinerhez fordult. – Nem bonyolíthatnánk le az üzletet? – kérdezte. – Mennem kell; máris késésben vagyok. Steinernek már a nyelvén volt a kérdés, hogy valóban komolyan gondolja-e, de aztán a nő arcáról leolvasta a választ. Látott azonban mást is ezen a kissé megviselt arcon: e mögött az asszony mögött nehéz napok állhatnak. Könnyen lehet, hogy az őszinte és önzetlen figyelmességet összetévesztené a gúnyolódó fölényeskedéssel, vagy éppen azt hinné, hogy a boltos csak feljebb akarja srófolni az árat. Így hát bólintott, és csak ennyit mondott: – Szóval a képet a gyűrűért. Egyszerű csereügylet, és mindketten jól jártunk. Rosie sugárzó mosollyal nézett rá. Ez volt tizennégy év óta az első mosoly, amely valóban a szívéből jött, Bill Steiner pedig megérezte a melegét, és az ő szíve is kinyílt tőle. – Úgy van – mondta Rosie. – Mindketten jól jártunk.

5 A bolt előtt megtorpant, és bambán hunyorgott az előtte elrobogó kocsikra, mint valamikor kislánykorában, amikor az édesapjával kijött a moziból – kábultan, fél lábbal még az iménti álomvilágban. A festmény

azonban nagyon is valóságos volt; csak le kellett néznie a hóna alá szorított csomagra, hogy eloszlassa kétségeit. Ekkor mögötte kinyílt a bolt ajtaja, és az idős férfi lépett ki rajta. Rosie most még őt is más szemmel nézte, és rámosolygott; így szokott az ember azokra mosolyogni, akikhez közösen megélt, különös vagy boldogító emlékek fűzik. – Asszonyom – kezdte a férfi –, megtenne nekem egy kis szívességet? Rosie arcáról lehervadt a mosoly. – Attól függ – mondta bizalmatlanul. – Általában nem szoktam idegeneknek szívességet tenni. – A kijelentés persze jóval alatta maradt a valóságnak; általában beszélni sem szokott idegenekkel. A férfi zavarba jött; ez viszont megnyugtatta Rosie-t. – No igen, tudom, hogy a mondanivalóm furcsán hangzik majd, de lehet, hogy mindketten nyerünk rajta. Mellesleg Lefferts a nevem; Rob Lefferts. – Rosie McClendon – mondta Rosie, és kezet akart nyújtani, de aztán meggondolta magát; már azt is bánta, hogy a nevét elárulta. – De komolyan nincs időm szívességekre, Mr. Lefferts. Kifutottam az időből és… – Nagyon kérem… – vágott közbe a férfi, majd lerakta a földre a viseltes aktatáskát, benyúlt a barna papírzacskóba, amibe Steiner a boltban összeszedett régi könyveket csomagolta, és kivette az egyik kötetet. A stilizált címlaprajz csíkos fegyencruhás férfit ábrázolt, amint éppen belép valami barlang- vagy alagútféleségbe. – Mindössze azt szeretném, ha elolvasná ennek a könyvnek az első bekezdését. Pontosabban felolvasná. Hangosan. Rosie álmélkodva nézett körül. – Itt, az utcán? De miért, az isten szerelmére? A férfi azonban csak megismételte: – Nagyon kérem… – Rosie pedig elvette a könyvet; arra gondolt, hogy ha engedelmeskedik, talán minden további cécó nélkül lerázhatja ezt az alakot, aki feltehetően nem közveszélyes, de hogy kicsit nyomott, az több, mint valószínű. És ha netán mégis közveszélyes, nem árt, ha ez addig derül ki, ameddig a Liberty City Zálogház és Hitelközpont – és benne Bill Steiner – itt van karnyújtásnyi távolságra.

A könyv címe Sötét átjáró volt, a szerzőjét David Goodisnak hívták. Ahogy Rosie szeme lapozás közben az impresszumra tévedt, már nem csodálkozott, amiért a név ismeretlenül cseng (noha úgy rémlett, a címet hallotta már valahol): a Sötét átjárót 1946-ban adták ki, tizenhat évvel azelőtt, hogy ő a világra jött. Felnézett Rob Leffertsre, aki izgatottan bólogatott; az arca csupa lázas várakozás volt, sőt mintha valami reménykedésféle tükröződött volna rajta. Akármilyen képtelenül hangzik: ez az ember remél tőle valamit! Az izgalom valamelyest Rosie-ra is átragadt (zsák a foltját, mondta volna a mamája). Vágjunk bele, gondolta. Még jó, hogy az első bekezdés elég rövid. „Ördögi helyzet volt. Parry semmit sem követett el, mi több: rendes fiú volt, soha a légynek sem ártott, és az élettől csupán egy kis nyugalmat várt. Ám hiába: a mérleg másik serpenyőjébe túl nagy súly került, az övé meg jóformán üres volt. Az esküdtszék bűnösnek nyilvánította, a bíró életfogytiglant sózott a nyakába, és így kötött ki San Quentinben.” Felnézett, becsukta a könyvet, és visszaadta. – Készen vagyunk? A férfi mosolygott elragadtatásában. – Remek volt, Ms. McClendon. Várjon, kérem… csak még egyetlen részletet… ne mondjon nemet… – Gyorsan pörgette a lapokat, aztán újra Rosie kezébe nyomta a könyvet. – Csak még ezt a párbeszédet. Parry beszélget egy taxisofőrrel. Onnan, hogy „Hát ez vicces.” Megvan? Rosie rögtön ráakadt a bekezdésre, és ezúttal már nem is szabadkozott. Látta, hogy Lefferts nem közveszélyes, és hajlandó volt feltételezni, hogy talán nem is nyomott. Meg aztán továbbra is érezte azt a különös feszültséget, mintha valami érdekes fejlemény közeledne – vagy talán már be is következett volna. Hát persze hogy bekövetkezett, ujjongott belsejében a hang. Az a kép, Rosie… Már elfelejtetted? Igaz is, a kép. A puszta gondolatra átszellemült boldogság járta át. Úgy látszik, mellé szegődött a szerencse… – Igazán különös ez az egész – mondta, de muszáj volt mosolyognia hozzá.

A férfi bólogatott, és Rosie biztosra vette: akkor is éppígy bólogatna, ha egyszer csak azt közölné vele, hogy őt valójában Bovarynénak hívják. – Persze, tudom, annak látszik, de… szóval, látja, hol kell kezdenie? – Aha. Rosie gyorsan átfutotta a párbeszédet, s megpróbálta a mondatokból kihámozni, kik is lehetnek ezek az emberek. A taxisofőrrel nem volt gond; csak maga elé kellett képzelnie Jackie Gleasont mint Ralph Kramdent a Nászutasok című sorozat ismétléséből – eleget látta délutánonként a 18-as csatornán. Parry már bajosabbnak ígérkezett; afféle előre csomagolt általános hős, tizenkettő egy tucat. No de mit számít; nem tétre megy a játék. Megköszörülte a torkát, nekikezdett, és egykettőre elfeledkezett róla, hogy egy forgalmas utcasarkon áll, hóna alatt egy becsomagolt festménnyel, a járókelők pedig kíváncsian méregetik őt is, Leffertset is. „– Hát ez vicces – mondta a sofőr. – Általában le tudom olvasni az arcokról, ki mit gondol, vagy mivel foglalkozik. Sőt néha még arra is rájövök, kicsodák valójában. Itt van például maga. – Nem bánom, halljuk. Mit lát rajtam? – Azt, hogy zűrben van. – Nincs nekem az égvilágon semmi zűröm – mondta Parry. – Ne adja a bankot, öregfiú – szólt a sofőr. – Engem nem ver át. Ismerem én az embereket. Sőt tudja mit? Mondok mást is. A nők miatt van zűrben. – Máris melléfogott. Boldog házasságban élek.” Hirtelen, csak úgy a semmiből, megtalálta a Parryhoz illő hangot: olyan a fickó, mint James Woods – ideges, feszült, de van valami karcos humora is. A felfedezésnek úgy megörült, hogy egészen belemelegedett az olvasásba, és lelki szeme előtt életre kelt egy soha le nem forgatott film egyik jelenete: Jackie Gleason és James Woods vív szócsatát egy taxiban, amely sötétedés után száguld végig valami névtelen nagyváros utcáin. „– Inkább telibe trafáltam. Maga csak volt házas, és akkor se boldog. – Á, most már minden világos. Maga is ott volt! Végig ott bujkált a szekrényben!

– Elmondok még egyet-mást az asszonyról – folytatta zavartalanul a sofőr. – Nem volt könnyű kijönni vele. Folyton mindenfélét akart. Minél többet kapott, annál többet követelt. És akármit követelt, mindig megkapta. Szóval ez az ábra.” Rosie a lap aljára ért, és a hátán furcsa borzongás kúszott végig. Némán adta vissza a könyvet Leffertsnek, aki úgy sugárzott, mintha a saját kezét rázogatná. – Fantasztikus hangja van! – jelentette ki. – Halk, de nem monoton, dallamos, tiszta, semmilyen akcentus nem érződik rajta. Mindezt persze már az első percben is felismertem, csakhogy a hang önmagában még kevés. Maga viszont olvasni is tud! De még mennyire, hogy tud! Rosie habozott, derüljön-e vagy bosszankodjon. – Még szép, hogy tudok! Azt hiszi, az őserdőben nőttem fel? – Jaj, dehogy, de hangosan olvasni egészen más dolog. Hiába olvas valaki magában kitűnően, ha nincs kifejezőereje vagy éppen összegabalyodik a nyelve. A párbeszéd pedig sokkal nehezebb a leírásnál; mondhatni, ez a savpróba. De ahogy maga olvasott, két különböző embert hallottam! Két önálló személyiséget! – Igen, én is két hangot hallottam magamban, Mr. Lefferts. De most már aztán tényleg mennem kell. Igazán… Rosie már megfordult, amikor a férfi utánanyúlt, és könnyedén megérintette a vállát. Ha Rosie-nak több az élettapasztalata, nem lepődött volna meg azon, ami most következett; rég rájött volna, hogy hiába állnak egy forgalmas utcasarkon, itt valójában szabályszerű meghallgatás zajlott. Így azonban szóhoz sem jutott a döbbenettől, amikor Rob Lefferts némi krákogás után munkát ajánlott neki.

6 Norman Daniels, mialatt szökött hitvese éppen felolvasóművészetéből adott ízelítőt egy távoli utcasarkon Rob Leffertsnek, ott ült parányi irodájában a rendőrkapitányság negyedik emeletén, összekulcsolt keze a tarkóján, lába az íróasztalon. Évek óta először rakhatta fel a lábát; rendes körülmények között az asztalon halmokban hevertek a különféle űrlapok, hamburgeres dobozok, félig kész jelentések, belső körlevelek, emlékeztetők és egyéb válogatott

papírhulladékok. Norman nem az a fajta volt, aki önkéntelenül is rendet rak maga után (öt hétbe sem telt, és a ház, ahol Rosie annyi éven át tipp-topp rendet és tisztaságot tartott, úgy festett, mint Miami az Andrew hurrikán dúlása után), és ez általában meglátszott az irodáján is, most azonban a kis fülke valósággal puritánul hatott. Igaz, hogy jóformán az egész napja ráment a takarításra: három színültig telt nagyméretű műanyag szeméttartályt cipelt le az alagsori hulladéktárolóba, mert nem akarta a munkát a nigger takarítónőre bízni, aki hétköznapokon éjfél és reggel hat között járt be az épületbe. Ha azt akarod, hogy a meló ne legyen elvégezve, bízd niggerre – ezt a leckét még a papájától tanulta, és jó hasznát is vette. Van ugyanis egy alapvető tény, amit a politikusok meg a nagypofájú széplelkek vagy nem tudnak, vagy nem akarnak felfogni: a niggerek egyszerűen alkalmatlanok a munkára. Nyilván az az afrikai temperamentumuk teszi. Norman lassan végigfuttatta tekintetét az asztallapon, amelyen immár nem volt más, csak a lába meg a telefonja, majd a jobb oldali falra pillantott. A fal hosszú éveken át ki sem látszott a megsárgult vagy még ropogósan friss körözőlevelek, laboratóriumi leletek és gyorsbüféétlapok alól – no meg persze ott függött a naptárja is, a pirossal bekarikázott tárgyalási időpontokkal –, most azonban az is üres volt. Szemléje végén meglátta az ajtó mellett felhalmozott italos kartonokat, és eltöprengett az élet kiszámíthatatlanságán. Indulatos ember volt – miért is tagadta volna? Azt is készséggel elismerte, hogy a nagy természete rendszeresen, sőt folyamatosan bajba keveri. És ha egy évvel ezelőtt a jövőbe lát, irodája mostani, lecsupaszított állapotából igen egyszerű következtetést vont volna le: heves természete miatt olyan kutyaszorítóba került, amelyből nem tud kievickélni, és az lett a vége, hogy kirúgták. Talán annyi fegyelmit gyűjtött már össze, hogy az ügyosztály belső szabályzata értelmében csak az elbocsátás volt hátra; vagy esetleg azon bukott le, hogy komolyan bántalmazott valakit – mint ahogy abban a buzi kis digó Ramon Sandersben alighanem tényleg kárt is tett. Igaz, elég nevetséges, hogy az ilyen tetű kis seggtúró jó közérzete egyáltalán szempont legyen – hát ki ő, Szent Antalka? –, de hiába, a játékszabályokat be kell tartani – vagy ha mégse, legalább ne csípjék rajta az embert. Mint ahogy azt se illik hangosan kimondani, hogy a

niggereknek fingjuk sincs a munka fogalmáról, holott ezzel mindenki (legalábbis minden fehér) éppúgy tisztában volt. Azám, Norman Danielst egyáltalán nem rúgták ki; ő csak költözködik. Itthagyja ezt a szar kis odút, ahol George Bush elnökségének első éve óta sínylődött, és igazi irodát kap, ahol a falak a mennyezettől kezdődnek, és a padlónál érnek véget. Dehogyis rúgták ki őt: előléptették! Minduntalan egy Chuck Berry-szám zsongott a fülében; úgy szólt, hogy „C’est la vie, az ember sose tudhatja előre…”. Meglett a nagy fogás, és akkor sem üthetett volna ki szerencsésebben, ha ő maga írja a forgatókönyvet. Szinte hihetetlen változás történt: úgy nyalja a seggét az egész kóceráj, mintha mézzel volna bekenve. Egy, az egész várost álfogó crack-hálózatról volt szó, olyan ezerágú szervezetről, amelyet soha nem lehet mindenestül lebuktatni – és neki mégis sikerült. A rejtvény minden eleme a helyére illeszkedett; mintha csak Atlantic Cityben, a kockajátékon egymás után tizenkétszer dobott volna hetest, és minden alkalommal megduplázta volna a pénzét. Ő és az egysége a végén több mint húsz embert kaptak el, köztük fél tucat igazi fejest, és teljesen jogszerűen ütöttek rajtuk; szó sem lehetett beugratásról. A kerületi ügyész feltehetően azóta nem élvezett el ilyen kéjesen, amióta kamaszkorában hátulról megdugta a cocker spánieljét, és Norman, aki nemrég még azt hitte, hogy ha végképp nem bírja visszafogni vérmes kedélyét, a nyamvadék kis geci még vád alá helyezi, most az ügyész úr ünnepelt kiskedvence lett. Hát nincs igaza Chuck Berrynek? Az ember soha nem tudhatja előre… – ”Tele volt a hűtő tévékajával meg gyömbérsörrel” – dalolta Norman, és mosolygott hozzá – olyan vidoran, hogy a legtöbb ember készségesen visszamosolygott volna, csak Rosie nem; ő libabőrösen fohászkodott volna, hogy bárcsak láthatatlanná válnék. Magában Norman farkasvicsorának nevezte ezt a fajta mosolyt. Egyszóval látszatra igazán bejött neki ez a tavasz, a felszín alatt viszont annál pocsékabb volt – nagy kalap szar az egész, és erről csakis Rosie tehetett. Norman biztosra vette, hogy mire a tavasz nyárba fordul, már rég ellátta a nő baját, de alaposan csalódott. Rose, isten tudja, hogyan, miképpen, még mindig szabadon grasszált valahol a nagyvilágban.

Rögtön azután, hogy a kapitánysággal szemközti parkban kivallatta Ramon névre hallgató kispajtását, Norman, Rose fényképével felszerelve, elsietett a Portside pályaudvarra, de nem sokra ment vele. Amikor szóba hozta a napszemüveget meg az élénkpiros fejkendőt (ezeket az értékes adatokat Ramon Sanders eredeti vallomásának jegyzőkönyvéből bányászta ki), a Continental két nappali pénztárosának egyike nagyot kurjantott; csak az volt a gond, hogy a jóember már nem emlékezett, hová kért jegyet az utas, a kimutatást pedig nem lehetett ellenőrizni, mivelhogy ilyen kimutatások nem készültek. Csak annyi derült ki, hogy Rose készpénzzel fizetett, és nem adott fel semmilyen poggyászt. A Continental menetrendje három eshetőséget kínált, Norman azonban a harmadikat – a háromnegyed kettes, dél felé tartó járatot – eleve kizárta; Rose aligha őgyelgett volna ilyen sokáig az állomáson. Így a választék két városra szűkült: az egyik kétszázötven mérföldre volt, a másik, a kettő közül a nagyobb, az egyik középnyugati állam szívében. Norman ekkor elkövetett egy hibát, amelyet csak későn ismert fel, azután, hogy két értékes hetet már elpocsékolt miatta: abból indult ki, hogy Rose, ez a riadt kisegér bizonyára nem merészkedett volna túl messzire gyermekkora és ifjúsága színhelyétől. Most azonban… Norman tenyerét félkör alakú fehér nyomok csipkemintája hálózta be; a mintát a körmeivel vájta, de igazi eredete máshová vezetett: az agyába, ahol jóformán szünet nélkül izzó kazán fortyogott egész életében. – Azt ajánlom, reszkess – mormolta. – És ha most nem is reszketnél, esküszöm, hamarosan minden okod meglesz rá. El kell kapnia. Rose nélkül mit sem értek a tavasz örömteli élményei: a bravúros rendőri akció, a lelkes sajtó, az újságírók, akik ez egyszer, legnagyobb megdöbbenésére, alázatos hódolattal faggatták, de még az előléptetés sem számított; mint ahogy nem számítottak a nők sem, akikkel Rose szökése óta lefeküdt. Csak egyvalami számított: először is az, hogy a felesége elhagyta; még inkább az, hogy neki halvány sejtelme sem volt ilyetén szándékáról; a leginkább pedig az, hogy a nő elvitte a bankkártyáját. Igaz, csak egy ízben használta, akkor is nyomorult háromszázötven dollárt vett ki, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy

olyasmihez nyúlt, ami az övé, hogy elfelejtette, ki az úr a háznál, ezért pedig fizetni fog. Nem is keveset. Nagyon nagy árat fog fizetni. Az egyik nőt, akit Rose szökése óta felszedett, megfojtotta. Kiszorította belőle a szuszt, aztán kidobta a tó nyugati partján, egy gabonasiló mögött. Vajon tudja be ezt is a zabolátlan természetének? Vagy ez már arra vall, hogy a józan esze szabadságra ment? Fogalma sem volt róla. Csak annyit tudott, hogy a nőt a Fremont utcai sétáló húspiacon szúrta ki; barna hajú kis csinibaba volt, őzbarna forrónadrágban, hatalmas, Daisy Mae-s cicije majd’ átdöfte vállpánt nélküli, derékig sem érő trikóját. Igazából észre sem vette, mennyire hasonlít Rose-ra (legalábbis utólag ezt hitette el magával); a hasonlóságot csak akkor fedezte fel, amikor már javában dugta legújabb szolgálati kocsijának, egy jellegtelenné álcázott négyéves Chevynek a hátsó ülésén. A dolog úgy esett, hogy a nő elfordította a fejét, és a legközelebbi gabonasiló tetejéről a fény egy másodpercre megvilágította az arcát, méghozzá egy nagyon is jellegzetes szögből, és abban a másodpercben a kurva Rose-zá változott, azzá a rohadt lotyóvá, aki minden értesítés, egyetlen kibaszott szó nélkül elhúzta a csíkot – és mielőtt ráébredt volna, mit művel, a vállpánt nélküli, köldökig érő trikót már a kurva nyaka köré csavarta, és rögtön ezután a kurva nyelve kifityegett a száján, a szeme pedig üveggolyóként türemlett elő üregéből. És az egészben az volt a legkínosabb, hogy holtában már egy csöppet sem hasonlított Rose-ra… Nos, az a fő, hogy nem esett pánikba; igaz, miért is esett volna? Végtére nem ez volt az első alkalom. Rose vajon tudta ezt? Vagy legalább megérezte? Lehet, hogy ezért lépett le? Mert attól félt, hogy őt is… – Ugyan, faszság – motyogta, és lehunyta a szemét. Rosszul tette. Mert most is az jelent meg előtte, amiről újabban éjszaka is annyiszor álmodott: a Merchant Bank zöld ATM-kártyája, amint hatalmasra duzzadva lebeg a sötétben, dollárzöld űrrakétaként. Gyorsan kinyitotta a szemét. Sajgott a keze. Kiegyenesítette ujjait, és minden csodálkozás nélkül vette szemügyre a tenyerén húzódó domború sebhelyeket. Hozzászokott már indulatos vérmérsékletének ezekhez a stigmáihoz, és ismerte a védekezés módját. Uralkodnia kell magán,

vagyis gondolkodnia és további terveket szőnie. Ehhez pedig át kell tekinteni az előzményeket. Már rég felhívta a közelebbi városban a rendőrséget: bemutatkozott, aztán megnevezte Rose-t mint egy nagyszabású bankkártyacsalás első számú gyanúsítottját (a kártya volt a legfájóbb az egészben, és ott bujkált minden gondolata mélyén). A Rose McClendon nevet adta meg; biztosra vette, hogy a nő most ismét a lánynevét viseli, ha pedig mégsem, majd a véletlen művének tünteti fel, hogy a gyanúsítottat ugyanúgy hívják, mint a nyomozótisztet. Előfordult már ilyesmi a krónikákban, és különben is: két Danielsről van szó, nem pedig két Trzewskiről vagy két Beauschatzról. Két képet is átfaxolt a kollégáknak. Az egyik fénykép volt, egy itteni zsaru haverja, Roy Foster készítette Rose-ról tavaly augusztusban, amint a házuk hátsó lépcsőjén ül. A kép nem volt túl jó – először is elárulta, mennyi zsírt szedett fel magára, amióta átlépte a bűvös harmincas küszöböt –, de a fekete-fehér felvételen elég élesen érvényesültek a vonásai. A másikat a fénykép alapján skiccelte fel Norman kérésére, munkaidőn kívül, az egyik rendőrségi rajzoló, Al Kelly, marha ügyes kezű fószer; a különbség csak az volt, hogy a rajzon a nőnek be volt kötve a feje. A közelebbi városba való zsaruk feltették az ilyenkor szokásos kérdéseket, körbejárták az ilyenkor szokásos helyeket – a hajléktalanszállásokat, a menhelyeket, a garniszállókat, ahol az ember néha bepillanthat a vendégek névjegyzékébe, ha tudja, kihez forduljon és mit mondjon –, de semmit sem sikerült kideríteniük. Norman maga is telefonálgatott, amennyire csak az ideje engedte, és egyre csalódottabban, egyre dühödtebben kutakodott valami kézzelfogható nyom után. Még fizetett is, hogy átfaxolják neki azok névsorát, akik újabban jogosítványért folyamodtak, ám ezzel sem ment semmire. Az még ekkor sem ötlött fel benne, hogy a nő talán végképp kisiklik a kezéből, és megússza a jogos bűnhődést, amely mindenekelőtt a bankkártya eltulajdonításáért kijárt neki; viszont, ha kelletlenül is, de belátta, hogy a másik város is szóba jöhet. Rose esetleg olyannyira rettegett tőle, hogy kétszázötven mérföld nem volt elég neki. Ámbár hamar megtapasztalja majd, hogy nyolcszáz mérföld sem elég.

Most viszont elég az üldögélésből. Kerítenie kell valami targoncát vagy bevásárlókocsit, hogy apránként átfuvarozza a cuccát az új irodájába, két emelettel feljebb. Nagy lendülettel lekapta lábát az íróasztalról – és ebben a pillanatban megszólalt a telefon. – Daniels felügyelő? – kérdezte a hang a vonal túlsó végén. – Igen, én vagyok – felelte, és gondolatban helyesbített: Pontosabban Daniels első osztályú detektívfelügyelő. A gondolat azonban nem szerzett neki igazi élvezetet. – Itt Oliver Robbins beszél. Robbins. Robbins. A név ismerősen csengett, de… – A Continental Expresstől. Nálam vette a buszjegyet az a nő, akit keres. Daniels kiegyenesedett a székében. – Hát persze, Mr. Robbins. Nagyon jól emlékszem magára. – Én meg láttam magát a tévében – mondta Robbins. – Fantasztikus, ahogy elkapta azokat a csibészeket. Szörnyűség, amit az a kokain művel. Tudja, mi itt a pályaudvaron rengeteg kokóst látunk. – El tudom képzelni – mondta Daniels, vigyázva, nehogy átsüssön a hangján a türelmetlenség. – És legalább sittre vágják azokat a pasasokat? – Legtöbbjüket bizonyára. Nos, segítségére lehetek valamiben? – A helyzet az, hogy azt hiszem, én lehetek a maga segítségére – közölte Robbins. – Legalábbis remélem. Ugye azt mondta, telefonáljak, ha valami még eszembe jut? Mármint azzal a napszemüveges, piros kendős nővel kapcsolatban. – Úgy van – mondta Norman, továbbra is nyugodt, szívélyes hangon, de szabad keze ismét ökölbe szorult, és a körmök mind melyebbre vájtak. – Hát szóval biztos voltam benne, hogy több már nem jut az eszembe, de aztán ma reggel a zuhany alatt mégis felötlött bennem valami. Azóta egész nap ezt forgatom a fejemben, és most már biztos vagyok benne, hogy nem tévedek. Tényleg így mondta, ezekkel a szavakkal. – Miféle szavakkal? – kérdezte Norman, még mindig józanul, nyugodtan, sőt barátságosan, holott öklén, az ujjak között most már átszivárgott a vér. Kihúzta az egyik üres fiókot, és fölé tartotta a kezét: egy kis keresztség a nyomorult kis odú következő lakójának épülésére.

– Tudja, nem mondta meg, hová akar utazni; én mondtam meg őneki. Ezért is nem jutott eszembe, amikor a felügyelő úr érdeklődött, pedig elég jó fejem van ezekhez a dolgokhoz. – Nem egészen értem… – Ha az emberek jegyet vesznek, többnyire megmondják, hová készülnek – magyarázta Robbins. – Mondjuk, hogy „Kérek egy retúrt Nashville-be”, vagy „Egy jegyet Lansingba, csak oda”. Eddig világos? – Igen. – Csakhogy ez a nő nem mondott ilyesmit. Nem a célállomást nevezte meg, hanem az indulási időt. Ez jutott eszembe ma reggel a zuhany alatt. Azt mondta: „Kérek egy jegyet a tizenegy óra öt perces járatra. Van még rajta ülőhely?” Mintha az úti cél nem is érdekelné, csak az, hogy… – …minél hamarabb induljon és minél messzebbre jusson! – kiáltott fel Norman. – Ez az! Ó, hát persze! Nagyon köszönöm, Mr. Robbins! – Örülök, hogy segítségére lehettem – hebegte Robbins; érezhetően meghökkentette a vonal másik végéről felsüvítő heves indulat. – Úgy látom, csudára el akarják kapni azt a nőt… – Meghiszem azt – mondta Norman. Ajka körül ismét megjelent az a bizonyos mosoly, amelynek láttán Rosie hátán a hideg futkározott, és legszívesebben a falhoz hátrált volna, hogy védje a veséjét. – Már alig várjuk. Na és hová megy az a tizenegy óra öt perces busz, Mr. Robbins? Robbins megmondta, majd azt kérdezte: – Ő is benne volt a kokainhálózatban? Mármint az a nő. Azért keresik? – Nem, ezúttal hitelkártyacsalásról van szó – jelentette ki Norman, Robbins pedig felelni készült – nyilvánvalóan úgy érezte, rászolgált egy kis meghitt diskurálásra –, de Norman az első mondata közepén lecsapta a kagylót. Újra felrakta a lábát az íróasztalra. A cucc átszállításával még ráér. Hátradőlt a székben, és felnézett a mennyezetre. – Hitelkártyacsalás – de még mennyire, hogy az – mondta. – Még szerencse, hogy, mint tudjuk, a törvény karja mindenhová elér. Maga elé nyújtotta bal kezét, és felmutatta vérrel összemázolt tenyerét, majd begörbítette ujjait; azok is véresek voltak.

– Látod, milyen hosszú karja van a törvénynek, te rohadt kurva! – mondta, és hirtelen felnevetett. – Utánad nyúl, és lecsap rád. Jobb, ha felkészülsz. Ki-be hajlítgatta az ujjait, elnézte, ahogy az íróasztalra apró vércseppek szitálnak, de nem bánta, csak nevetett, és remekül érezte magát. Végre megint sínen vannak a dolgok.

7 Amikor Rosie visszaért az Anyák és Nővérekhez, Pamet az alagsori szabadidőklubban találta. Az egyik összehajtható széken ült, ölében egy puha kötésű könyvvel, de igazából Gert Kinshaw-t figyelte, meg egy girhes kiscsajt, valamilyen Cynthiát, aki vagy tíz nappal ezelőtt kéredzkedett be az otthonba. Cynthia tiritarka – fele zöld, fele narancssárga – punkfrizurát viselt, és legfeljebb negyvenöt kilót nyomhatott. Bal fülét vastag kötés fedte, tanúsítva, hogy a fiúja elég eredményesen próbálta letépni. Vállpántos pólóján Peter Tosh volt látható egy szeszélyesen örvénylő, kékeszöld pszichedelikus napkorong közepén; AZÉRT SE ADOM FEL! – hirdette a felirat. Valahányszor megmozdult, a póló túl mély karkivágásából kilátszott teáscsésze nagyságú melle, az apró, eperszínű bimbóval. Most éppen levegő után kapkodott, és az arcán patakzott az izzadság, de azért látszott, hogy szinte együgyűen elégedett önmagával és az élettel. Gert Kinshaw úgy különbözött Cynthiától, mint éjszaka a nappaltól. Rosie nem igazodott el rajta, hogy vajon Gert hivatásos pártfogó-e, az otthon régi lakója, avagy pusztán csak a ház jó barátja. Időnként felbukkant, ott időzött néhány napig, aztán ismét felszívódott. Gyakran ő is ott ült a körben a terápiás foglalkozásokon (naponta kétszer került sor ilyenekre, és heti négy alkalommal kötelező volt a részvétel), de amikor Rosie ott volt, soha nem szólalt meg. Nagyon magas volt, legalább száznyolcvanöt centi, a válla sötétbarna, széles és puha, a melle akkora, mint a dinnye, hatalmas, hengerforma pocakja kidudorodott XXXL méretű pólóiból, és lecsüngött örökös tréningnadrágjára. Feltűnően göndör haját áttekinthetetlenül kusza kis fonatokba sodorta, és annyira hasonlított azokra az asszonyokra, akik

ropit rágcsálva és a National Enquirer utolsó számát olvasva üldögélnek a mosószalonokban, hogy az ember fel sem figyelt keményen ívelő karizmára, az ócska szürke tréningnadrágon át kirajzolódó feszes combjára, és arra a különös tényre, hogy járás közben nem reng a feneke. Csak ilyenkor, a társalgóban rendezett tanfolyamon jött meg a hangja. Gert az önvédelem nemes művészetére oktatta az Anyák és Nővérek minden önként jelentkező lakóját. Rosie is vett tőle néhány leckét, és még most is legalább egyszer napjában gyakorolta azokat a fogásokat, amelyeket Gert így nevezett: Hat Bevált Módszer, hogy Kibasszunk a Seggfejekkel. Rosie nem jeleskedett e mutatványokban, és el sem tudta képzelni, hogy valaha egy igazi férfin is kipróbálja őket – mondjuk, azon a David Crosby-bajszos pasin, aki a Vidám Kortyok ajtófélfáját támasztotta –, Gertet viszont őszintén kedvelte. Különösen az tetszett neki, ahogy Gert széles, sötét arca oktatás közben megváltozik: levedlette szokásos mozdulatlan maszkszerűségét, és csupa élénk értelem lett, sőt szinte megszépült. Rosie egyszer megkérdezte, mit is oktat valójában: tae kwon dót, cselgáncsot vagy karatét, esetleg valami más módszert? Gert azonban csak a vállát vonogatta. – Ebből is, abból is – mondta. – Csupa resztlit. A pingpongasztalt félretolták, a szabadidőklub közepére szürke gumiszőnyegeket terítettek. Nyolc-kilenc összecsukható szék sorakozott az egyik fenyőfa borítású fal mentén, az őskori sztereó berendezés és a történelem előtti időkből származó tévé között, amely csak két színt ismert: világoszöldet és halvány rózsaszínt. Most azonban csak Pam üldögélt ott; ölében a könyvvel, kék zsineggel hátrakötött hajával, illedelmesen összeszorított térdével olyan volt, mint egy kislány, aki petrezselymet árul az iskolai táncmulatságon. Rosie leült mellé, a becsomagolt festményt a lábához támasztotta. Gert, aki lehetett vagy százhúsz kiló, és Cynthia, aki teljes baseballszerelésben, hatalmas hátizsákkal is legföljebb ötven, egyelőre csak keringtek egymás körül. Cynthia lihegett és közben szélesen vigyorgott, Gert nyugodtan, némán tartotta maga elé a karját, nem létező dereka kissé meghajlott. Rosie derűsen, mégis kissé feszengve figyelte őket. Olyan volt a látvány, mintha mókus medvét kerülgetne. – Már kezdtem izgulni miattad – jegyezte meg Pam. – Arra gondoltam, expedíciót szervezek a felkutatásodra.

– El sem hinnéd, milyen fantasztikus délutánom volt! De először is te hogy vagy? Jobban érzed magad? – Aha. Szerintem a Midol a világ összes problémáját megoldaná. De ez nem számít, halljuk, veled mi történt! Hiszen valósággal sugárzol! – Komolyan? – Halálkomolyan. Szóval ki vele, mesélj! – Hát lássuk csak… – mondta Rosie, és az ujjain kezdte számolni az eseményeket. – Megtudtam, hogy a kísérőgyűrűm hamis, elcseréltem egy képre – az új lakásban fogom felakasztani, ha megkapom –, munkát ajánlottak… – itt elhallgatott, majd némi habozás után hozzáfűzte: – és szereztem egy érdekes ismeretséget! Pam szeme elkerekedett. – Á, ezt csak most találtad ki! – Tévedés. Becsszóra mondom. De azért fel ne izgulj, az illető legalább hatvanöt éves! – Robbie Leffertsről beszélt, de közben Bill Steiner képe villant fel előtte, a kék selyemmellényében meg azzal az érdekes szemével. Aztán elhessegette a látomást. Hiszen ez nevetséges! Életének ebben a mostani időszakában úgy hiányzik neki egy bimbózó szerelem, mint a tüdőrák. Amellett Steiner ugyebár legalább hét évvel fiatalabb nála; úgyszólván csecsemő. – Ő ígért munkát nekem. Robbie Leffertsnek hívják. De most ne vele foglalkozzunk. Nem akarod megnézni a képet? – Ej, ne lacafacázz már, hanem gyere nekem! – harsant fel Gert hangja a szoba közepéről, barátságosan, de egyszersmind bosszúsan. – Nem diákbálon vagy, kispofám! Cynthia nekirontott, hogy csak úgy lebegett körülötte a túlméretezett póló, Gert pedig oldalra lépett, elkapta a tarka hajú, vékonyka lány felsőkarját, és átlendítette. A lány lába a levegőben kalimpált, majd háttal elterült a földön. – Hűha! – mondta, aztán máris felpattant, mint egy gumilabda. – A kép nem érdekel – jelentette ki Pam –, hacsak nem a hapsit ábrázolja. Úgyse hiszem el, hogy hatvanöt éves! – Nem is; talán még öregebb – mondta Rosie. – Igaz, hogy volt ott egy másik is; ő mondta meg, hogy a gyűrűm köve nem briliáns, hanem cirkon. Aztán mégis becserélte a képre. – Kis szünet után még hozzátette: – Ő tényleg nem hatvanöt éves. – És hogy néz ki?

– Mogyoróbarna szeme van – közölte Rosie, és a kép fölé hajolt. – De ennél többet nem mondok, amíg a képről nem nyilatkozol. – Ne szemétkedj már, Rosie! Rosie szélesen elmosolyodott – már szinte elfelejtette, milyen jólesik néha csak úgy, játékosan húzni valakit –, és tovább bontogatta a csomagolópapírt, amelybe Bill Steiner oly gondosan begöngyölte új élete első jelentős szerzeményét. Cynthia közben már újból ott keringett Gert körül, aki lassan himbálózott jókora barna lábán; melle úgy emelkedett-süllyedt a fehér póló alatt, mint a hullámzó óceán. – Most már ismered a dörgést – mondta –, tessék, csináld. Engem persze nem tudsz átdobni – a magadfajta kis mitugrász ínszakadást kapna, ha nekimenne egy ekkora gőzhengernek –, de annyit elérhetsz, hogy magamtól forduljak át. Készen vagy? – Te leszel készen! – mondta vigyorogva Cynthia, elővillantva apró, éles fehér fogait, amelyek Rosie-t valami apró, de veszélyes állatra, mondjuk, mongúzra emlékeztették. – Na indíts, Gertrude Kinshaw. Nem kell félni, csak kefélni! Gert nekirontott, Cynthia pedig megmarkolta két húsos karját, s fiúsan lapos csípőjét oly magabiztosan vágta Gert domborodó lágyékába, hogy Rosie tátott szájjal, szinte sóváran bámulta – ekkora vakmerőség őtőle soha ki nem telnék! A következő pillanatban pedig Gert már a levegőben kapálva fordult át, félelmetes szürke-fehér látomásként. Felcsúszó inge alól akkora melltartó bukkant napvilágra, amekkorát Rosie elképzelni sem tudott; a drapp lycrakosarak mérete első világháborús gránátokéval vetekedett. S amikor a hatalmas test végül kikötött a szőnyegen, az egész helyiség belerázkódott a puffanásba. – Hepp, hepp! – visította Cynthia, s összekulcsolt kezét a magasban lóbálva táncolta körül fürge léptekkel áldozatát. – Padlót fogott a nagy fekete mama! Ki lehet számolni! Haha! Egy-kettő-három… Gert, szokásával ellentétben, mosolygott, amitől a nézőkben a vér is meghűlt, aztán fatörzsszerű lábát szétvetve felkapta s a feje fölé emelte Cynthiát, és forgatni kezdte, mint a légcsavart. – Jujujuj, rókáznom kell! – sivalkodott Cynthia, de közben maga is nevetett. Narancssárga-zöld haja és pszichedelikus pólója forgó

gomolyaggá mosódott össze. – A kurva életbe, mindjárt elokádom magam! – Elég volt, Gert – szólalt meg egy nyugodt hang. Anna Stevenson állt a lépcső alján. Ismét fekete-fehérbe volt öltözve (Rosie ritkán látott rajta más színösszeállítást); ezúttal lefelé szűkülő fekete nadrágot és hosszú ujjú, magas nyakú fehér selyemblúzt viselt. Rosie irigyelte elegáns megjelenéséért. Anna külseje mindig irigységet ébresztett benne. Gert némileg bűntudatos képpel, gyengéden talpra állította Cynthiát. – Kutya bajom, Anna – mondta a lány, majd néhány bizonytalan, cikcakkban támolygó lépés után megbotlott, és vihogva lehuppant a szőnyegre. – Látom – mondta szárazon Anna. – Átdobtam Gertet! – kérkedett a lány. – Kár, hogy nem látta! Esküszöm, életem legizgibb perce volt! – Azt elhiszem – felelte Anna. – De pontosabb lenne, ha azt mondanánk, hogy Gert magától fordult át. Az ő testéből jött a mozdulat, maga legföljebb csak besegített. – Vili, ezt én is tudom – mondta Cynthia, aztán óvatosan feltápászkodott, hogy a következő pillanatban visszapottyanjon fokhagymagerezdnyi tomporára. – Atyaisten – vihogott –, mintha az egész szoba egy lemezjátszón forogna! Anna átjött Rosie-hoz és Pamhez, és megkérdezte: – Hát ez meg micsoda? – Egy kép – felelte Rosie. – Ma délután vettem. Az új lakásomba, ha majd megkapom. A szoba falára. – Aztán kicsit szorongva kérdezte: – Hogy tetszik? – Még nem tudom. Hadd lássuk a világosságnál. – Azzal a keretnél fogva felemelte a képet, és átvitte a pingpongasztalhoz. Az öt nő félkörbe gyűlt. Azazhogy nem is öten voltak, hanem heten, állapította meg Rosie: közben Robin St. James és Consuelo Delgado is lejött a klubba, és csatlakozott hozzájuk; Cynthia keskeny, madárcsontú válla fölött bámulták ők is a képet. Rosie csak várta, hogy valaki megtörje a csendet – biztosra vette, hogy Cynthiára most is számíthat –, aztán, ahogy némán múltak a másodpercek, elfogta az idegesség. – Nos hát, mi a véleményetek? – szólalt meg végül. – Mondjon már valaki valamit!

– Különös kép – jelentette ki Anna. – Aha, elég ciki – toldotta meg Cynthia. – Bár asszem, valahol már láttam ilyet. Anna Rosie-ra emelte a szemét. – Miért vette meg, Rosie? Rosie még idegesebb lett. – Nem hiszem, hogy meg tudnám magyarázni – vonta meg a vállát. – Olyan érzésem volt, mintha megszólított volna. Ekkor azonban Anna váratlanul megnyugtatta, mert bólintott, és mosolyogva azt mondta: – Hát igen, voltaképpen ez a művészet lényege. Nemcsak a képek hatnak időnként így az emberre, hanem bizonyos könyvek, szobrok, elbeszélések – akár még egy homokvár is. Utánunk szólnak, és megfognak. Mintha azok, akik alkották őket, egyszer csak megszólalnának a fejünkben. No de mégis, ez a kép, Rosie… Valóban szépnek találja? Rosie a képre meredt; szerette volna most is olyan szemmel látni, mint ott, a Liberty City Zálogház és Hitelközpontban, amikor a mű olyan erővel szólt hozzá, hogy mozdulni sem bírt, és minden másról megfeledkezett. Nézte a bíborlila (alizarinvörös) tógába öltözött szőke nőt (azazhogy Mr. Lefferts szerint khitón volt rajta), ahogy ott áll a dombtetőn a magas fűben; újból felfigyelt a háta közepéig csüngő egyenes fonatra meg a jobb könyöke fölött csillogó aranykarikára. Aztán a templomromra és a domb tövében heverő ledőlt (istenre) szoborra siklott a tekintete: a tógás nő is éppen ezt nézi… Honnan tudod, mit néz? Képtelenség! Hiszen nem látni az arcát! Ez persze igaz; de hát mi egyebet nézhetne, ha nem azt? Hiszen nincs ott semmi más… – Nem – mondta –, nem azért vettem meg, mert szépnek találtam. Inkább mert akkora erő áradt belőle. Éppen kifelé mentem, és megállított… Úgy gondolja, egy kép csak akkor lehet jó, ha szép is? – Csudákat – szólt közbe Consuelo. – Gondolj csak Jackson Pollockra. Őt se a szépség izgatja, csak az erő. Vagy itt van Diane Arbus… – Az meg kicsoda? – érdeklődött Cynthia.

– Egy fényképész. Attól lett híres, hogy szakállas nőket meg cigarettázó törpéket vett le. – Mi a fene. – Cynthia megrágta magában a hallottakat, és az arca hirtelen felragyogott. – Én is láttam egyszer egy olyan képet, egy galériában, ahol koktélpartit rendeztek, és én éppen pincérnősködtem. Valami Applethorpe nevű hapsi festette, igen, Robert Applethorpe, és megmondjam, mi volt rajta? Egy fazon, aki bekapta a másiknak a micsodáját! Esküszöm, ez nem vicc! És nem falból, mint a pornómagazinokban, hanem halálkomolyan. A fazon rendesen strapálta magát, letérdelt, bedobta magát. Nem is hittem volna, hogy valakinek ekkora darab beférjen a szájába a másiknak a fütyköséből, amikor… – Mapplethorpe – szólt közbe szárazon Anna. – Tessék? – Mapplethorpe-nak hívták, nem Applethorpe-nak. – Ja, tényleg. – Azóta meghalt. – Tényleg? – kérdezte Cynthia. – Mi baja volt? – AIDS – mondta szórakozottan Anna, még egyre Rosie képét szemlélve. – Vagy ahogy bizonyos körökben mondják: fütyköskór. – Azt mondtad, olyan képet is láttál egyszer, amilyen a Rosie-é – morogta mély hangján Gert. – Hol volt az, töpörtyű? Talán ugyanabban a galériában? Ameddig a Mapplethorpe-képről volt szó, Cynthia csak élénken fecsegett, most azonban elpirult, és szája védekező mosolyra görbült. – Á, nem – mondta –, és különben se pont ilyen volt, csak… – Ne kéresd magad. Halljuk! – szólt rá Rosie. – Szóval az én papám metodista pap volt Bakersfieldben – magyarázta Cynthia tudniillik odavalósi vagyok: Bakersfield, Kalifornia… A papiakban éltünk, és lenn azokban a kis gyűléstermekben mindenféle öreg képek lógtak, elnökökről, virágokról, kutyákról meg ilyesmi. De senki se törődött velük. Épp csak ott lógtak, hogy ne legyen üres a fal. Rosie bólintott, és közben azokra a festményekre gondolt, amelyek a zálogház porlepte polcain az ő képét körülvették: a velencei gondolákra, a gyümölcsöstálakra, a kutyákra meg a rókákra. Azok is csak arra voltak jók, hogy a fal ne legyen üres. Megannyi száj, amelyikből hiányzik a nyelv, és ezért nem tud megszólalni…

– De volt köztük egy… az volt a címe, hogy… – Cynthia összeráncolta a homlokát nagy igyekezetében. – Ja, igen. Azt hiszem, az volt a címe, hogy De Soto nyugat felé tekint. És ott állt az a bádognadrágos hapsi, olyan kalappal a fején, mint egy fazék, egy szikla tetején, körülötte azzal a rakás indiánnal, és elnézett a döher nagy erdő fölött valami jó nagy folyó felé. Biztos a Mississippi volt. De tudjátok… szóval az volt a szitu… Tétován nézett a többiekre. Az arca még pirosabbra gyúlt, szájáról lehervadt a mosoly. A fülét borító hatalmas kötés hirtelen nagyon fehérnek, nagyon valóságosnak látszott, fura tartozéknak, amelyet valamely okból a lány apró fejéhez forrasztottak, Rosie pedig eltűnődött – már nem először, amióta itt élt az otthonban –, hogy vajon miért olyan durvák a férfiak. Mi a baj velük tulajdonképpen? Talán a teremtés kifelejtett belőlük valamit? Vagy éppen rejtélyes okokból beléjük szerelt valamilyen selejtes alkatrészt, mint hibás áramkört egy számítógépbe? – Csak folytassa bátran, Cynthia – mondta Anna. – Nem fogjuk kinevetni, igaz, lányok? A nők egyszerre rázták meg a fejüket. Cynthia hátradugta a kezét, mint egy kislány, akinek az egész osztály előtt kell felmondania a verset. – Hát szóval engem az fogott meg, hogy az a folyó mintha mozgott volna – mondta a rendes hangjánál sokkal halkabban. – A kép abban a szobában lógott, ahol a papám csütörtök esténként a bibliaórát tartotta, és én néha bementem, és egy órán keresztül is bámultam azt a képet, mintha a tévét nézném. Néztem, ahogy a folyó mozog… illetve vártam, hogy megmozdul-e. Már nem emlékszem pontosan, hisz akkor még csak kilenc- vagy tízéves voltam. De arra emlékszem, hogy azt gondoltam, hogy ha tényleg mozog, akkor előbb-utóbb majd elúszik rajta egy tutaj, egy hajó vagy egy indián kenu, és akkor legalább biztosan fogom tudni, hogy mozog. Aztán egyszer bementem a szobába, és a kép eltűnt. Puff neki. Nyilván a mamám egyszer benézett, és látta, hogy ott bámulom, hisz értitek, és akkor… – Megijedt és leakasztotta – mondta Robin. – Aha, biztos bevágta a kukába – mondta Cynthia. – Szóval még egészen kiscsaj voltam. De a te képedről az a kép jutott eszembe, Rosie. Most Pam is közel hajolt a képhez.

– Nem is csodálom – jelentette ki. – Még ilyet! Esküszöm, látni, ahogy a nő lélegzik! Ezen mind jót nevettek, és Rosie velük nevetett. – Nem, én nem ilyesmire gondolok – tiltakozott Cynthia. – Arról van szó, hogy ez is olyan régimódias, értitek… mint azok a képek, amik a tantermekben lógnak… és olyan világos. Csak a felhők sötétek meg a nő ruhája, különben olyan halványak a színei. Az én De Soto-képemen is minden halvány volt, csak a folyó nem. A folyó, az csillogott, mint az ezüst. És ettől valahogy jobban élt, mint minden más a képen. Gert most Rosie-hoz fordult. – Az állásodról mesélj! Hallottam, hogy azt mondtad, munkát kaptál. – Igen, mondj el mindent! – toldotta meg Pam. – Nagyon helyes, halljuk az egész történetet – mondta Anna. – Utána pedig megkérném, fáradjon be néhány percre az irodámba. – Arról van szó – amit már annyira várok? – Hát körülbelül – mosolygott Anna.

8 – Nagyon jó kis lakás, az egyik legjobb a listánkon, és igazán remélem, hogy maga is éppannyira örül majd neki, mint én – mondta Anna. Íróasztala sarkán egy veszedelmesen ingatag röpcédulahalom állt; az Anyák és Nővérek küszöbönálló Nyárköszöntő Zenés Piknikjét hirdették. Az eseménynek hármas rendeltetése volt: részint szponzorok mozgósítására szolgált, részint az intézmény és a helyi közösség kapcsolatát volt hivatva előmozdítani, továbbá némi változatosságot hozott és ünnepi szórakozásról gondoskodott. Anna maga elé tette a legfelső cédulát, és rajzolni kezdett a hátára. – Voltaképpen egyetlen helyiség: ez itt a konyhatér, itt egy alkóv felcsapható ággyal, és itt egy kis rész nappalinak. A fürdőszoba azért külön van, bár megfordulni nem lehet benne, és a vécére is csak úgy ülhet, ha a lábát a zuhanyozóba rakja – de a magáé. – Igen – mormolta Rosie –, az enyém. – Hosszú idő után először fogta el az ismerős érzés, hogy mindez csak gyönyörű álom, és bármelyik percben felébredhet az ágyban, Norman mellett.

– A kilátás is szép – no persze nem a tóparti sétány, de a Bryant park is nagyon barátságos, különösen nyáron. Első emelet. A környék kicsit lezüllött a nyolcvanas években, de újabban megint feljövőben van. – Úgy beszél, mintha maga is lakott volna ott – jegyezte meg Rosie. Anna könnyed, kecses mozdulattal vállat vont, majd felvázolta az előszobát és a lépcsőt is, olyan takarékos, gyors és pontos vonásokkal, mint egy műszaki rajzoló. Aztán megszólalt, anélkül hogy felnézett volna. – Sokszor jártam már ott – mondta –, de maga persze nem erre gondolt. – Nem… – Valahányszor egy nő elhagyja az otthont, valamit belőlem is magával visz. Tudom, hogy ez giccsesen hangzik, de nem érdekel, akkor is igaz, és ez a lényeg. Tehát: hogy tetszik? Rosie szenvedélyesen a nyakába borult, de rögtön meg is bánta, mert érezte, ahogy a nő megmerevedik. Elengedte, és közben arra gondolt: ezért kár volt. Tudhattam volna… Mint ahogy tudta is. Anna Stevenson – afelől semmi kétség – jólelkű teremtés, valóságos szent, de egész lényében ott volt az a különös rátartiság, amellett senkit sem engedett közel magához. A testi érintéstől pedig nyilvánvalóan idegenkedett. – Bocsánatot kérek – mondta Rosie, és hátrább húzódott. – Ne csacsiskodjon – szólt rá nyersen Anna. – Nos tehát, hogy tetszik? – Csodálatos – mondta Rosie. Anna elmosolyodott, és a csöppnyi feszültség rögtön felengedett. A nő egy x-et rajzolt a nappali falára, az egyetlen ablakot jelképező parányi négyszög mellé. – A kép helye… Fogadjunk, hogy ide szánja! – Pontosan! Anna letette a ceruzát. – Boldog vagyok, hogy segíthettem, Rosie, és annyira örülök, amiért hozzánk fordult. Nem kell pityeregni. Tessék… – Már megint papír zsebkendőt nyújtott Rosie felé, de Rosie esküdni mert volna rá, hogy ez már egy újabb doboz; gyanította, hogy ebben a szobában jó sok papír zsebkendő fogy. Megtörölte a szemét.

– Az életemet mentette meg – mondta rekedten és ezt soha, soha nem fogom elfelejteni. – A megállapítás hízelgő, de pontatlan – mondta Anna szokásos nyugodt, száraz hangján. – Éppannyira mentettem meg az életét, mint ahogy Cynthia az imént átdobta Gertet lent, a klubban. Önmagának köszönhet mindent, mert volt bátorsága elhagyni azt az embert, aki rosszul bánt magával. – Akkor is köszönöm. Ha mást nem, azt, hogy itt lehettem. - Igazán nincs mit – mondta Anna, és Rosie egész ismeretségük óta most először látott könnyeket a szemében. Halvány mosollyal nyújtotta vissza a zsebkendős dobozt. – Tessék – mondta. – Úgy látom, most magánál is elkel! Anna elnevette magát, megtörölte a szemét, majd a papírkosárba dobta a zsebkendőt. – Pedig utálok bőgni. Ez az én legbenső, legsötétebb titkom. Néha már azt hiszem, leküzdöttem, mert hiszen valóban nem engedhetem meg magamnak, és aztán egyszer csak mégis visszaesem. Valahogy így vagyok a férfiakkal is. Rosie-nak egy röpke pillanatra Bill Steiner és az a mogyoróbarna szeme jutott az eszébe. Anna ismét a ceruza után nyúlt, és valamit firkált az alaprajz alá, majd átadta Rosie-nak a röpcédulát. A címet írta le: Trenton utca 897. – Ez lesz az új címe – mondta. – A város túlsó végén van, de ugye már kiismeri magát az autóbuszok között? Rosie mosolyogva bólintott, de a szemében még könny csillogott. – A címet megadhatja néhány itteni barátnőjének, és később majd másoknak is, akikkel összebarátkozik, de egyelőre csak mi ketten ismerjük. Rosie-nak úgy tűnt: előre betanult szöveget – afféle búcsúbeszédet hall. – Ha valaki beállít magához – folytatta Anna nem innen kapta a címet. Itt, az Anyák és Nővéreknél ez a szokás. Húsz év óta foglalkozom meghurcolt nőkkel, és meggyőződésem, hogy így a helyes. Korábban már Pam is, csakúgy, mint Consuelo Delgado és Robin St. James, mindezt elmagyarázta Rosie-nak. Az oktatásra esténként került sor, amikor az otthon lakói az „esti népünnepélynek” becézett házimunkákkal foglalatoskodtak, de Rosie igazából nem szorult rá az

ilyen fejtágítókra; egy átlagos értelmű emberi lény három-négy úgynevezett terápiás foglalkozáson is elsajátította mindazt, amit a házirendről, jobban mondva Anna Listájáról és Anna Szabályairól tudni illett. – Nyugtalankodik miatta? – kérdezte ekkor Anna. Rosie figyelme elkalandozott; először nem is nagyon tudta, kiről lehet szó. Aztán gyorsan összekapta magát. – A férjére gondolok… Nagyon nyugtalanítja? Azt tudom, hogy az első két-három héten attól félt, maga után jön. „Lenyomozza”, ahogy mondta. Most mi az érzése? Rosie megfontolta a kérdést. Először is a félelem szó nem fejezi ki mindazt, amit Normannel kapcsolatban az első hetekben érzett; még a rettegés sem volt igazán találó, mert érzései legbenső magvát egyéb áramlatok nyaldosták körül, sőt bizonyos fokig át is formálták. Így például szégyellte magát, amiért feleségként csődöt mondott; vágyódott néhány különösen szívéhez nőtt tárgy (például a Micimackó-szék) után; de egyszersmind nap mint nap elfogta a mámoros szabadságérzet is, és éppily rendszeresen valami borzongatóan fagyos megkönnyebbülés, amilyet a kötéltáncos érezhet, amikor átbotorkál egy mély szakadék fölött, és végre szilárd talajt érez imbolygó lába alatt. A skála alaphangja azonban – efelől semmi kétség – a félelem volt. Az otthonban töltött első két héten éjszakánként ugyanaz a visszatérő álom kísértette. A verandán ült az egyik fonott székben, amikor a kapu előtt vadonatúj piros Sentra állt meg, és Norman szállt ki a vezetőülésből. Fekete pólót viselt, rajta Dél-Vietnam térképével. A térkép alatt néha az volt a felirat, hogy AHOVÁ A SZÍV HÚZ, OTT A HAZA, néha meg az, hogy HAJLÉKTALAN AIDS-ES VAGYOK. A nadrágja vérrel volt összefröcskölve. Fülcimpájáról parányi csontok – látszatra ujjcsontok – függtek. Fél kezében vérrel és sötét húscsomókkal összekent álarcot lóbált. Rosie fel akart állni, de nem bírt; mintha megbénult volna a lába. Így hát visszaroskadt a székbe, és nézte, ahogy Norman lassan közeledik a kerti ösvényen, a kétfelől himbálózó csont fülönfüggőivel. Akkor sem bírt mozdulni, mikor a férje közölte, hogy beszélni akar vele, méghozzá közvetlen közelből. Mosolygott is hozzá, s ekkor látszott, hogy a foga is csupa vér. – Rosie… – szólalt meg lágyan Anna. – Itt van még?

– Hát persze – mondta Rosie elfúló hangon. – Itt vagyok. És ami az előző kérdését illeti: igenis még mindig félek tőle. – Higgye el, ezen nincs mit csodálkozni. Sőt azt hiszem, ez a félelem bizonyos mértékig mindig ott lesz a tudatában. De majd meglátja: a félelem nélküli időszakok egyre hosszabbak lesznek. Aztán még az is eljön, hogy egyáltalán nem gondol rá. De tulajdonképpen nem ezt kérdeztem. Arra voltam kíváncsi, fél-e még attól, hogy maga után jön. Rosie erre is csak igennel felelhetett, bár ez a félelem nem volt annyira erős. Az eltelt tizennégy év alatt Norman számos hivatalos telefonját hallgatta végig, és azt is hallotta, amikor a kollégáival a nappaliban vagy kinn a verandán bűnügyeket vitatnak meg. Ha ő ilyenkor friss kávét vagy újabb üveg söröket hozott, alig vettek róla tudomást. A hangadó mindig Norman volt: áthajolt az asztalon, hatalmas markában szinte eltűnt a sörösüveg, és hadarva, türelmetlenül magyarázott, siettetve a többieket, félresöpörve kétségeiket, leintve minden, fölöslegesnek ítélt elmélkedést. Nagy ritkán előfordult, hogy bizonyos eseteket még Rosie-val is megbeszélt. Persze ilyenkor sem Rosie véleménye érdekelte, csak afféle falnak használta, amelyen kipróbálhatta saját labdáit. Normannek mindig sürgős volt a dolga, a tegnap is késő volt, hogy eredményt érjen el, és ha valamilyen ügy már három hete húzódott, elvesztette érdeklődését. Az ilyen ügyeket resztlinek nevezte, akárcsak Gert a maga önvédelmi gyakorlatait. Talán mára őbenne is csak ilyen resztlit lát. Ó, bárcsak valóban hihetne ebben! Igazán keményen győzködte magát, de a kétségeit nem sikerült leküzdenie. – Nem is tudom… – mondta. – Az agyam egyik fele azt súgja, hogy ha fel akart volna kutatni, már itt volna. De közben azt is gondolom, hogy még mindig nem adta fel a keresést. És ő nem teherautó-sofőr vagy vízvezeték-szerelő, hanem rendőr. A szakmája, hogy felkutassa az eltűnt személyeket. – Igen, ezt tudom – bólintott Anna. – Ezért olyan veszélyes, és magának ezért kell kétszeresen vigyáznia. De azt sem szabad elfelejtenie, hogy nincs egyedül. Azok az idők elmúltak, Rosie. Ugye ezt nem felejti el? – Nem. – Hiszi is, amit mond? – Igen.

– És ha valóban felbukkanna – akkor mihez kezd? – Bevágom előtte az ajtót, és magamra zárom. – És utána? – Hívom a 911-et. – Habozás nélkül? – Abban a szempillantásban. – Igazat is mondott. Habozni nem habozna, de nagyon félne. Hogy miért? Először is, Norman zsaru, és a 911-es vonal másik végén is zsaruk vannak. Aztán azért, mert tudta, hogy Norman mindig keresztülviszi az akaratát – született vezérfarkas volt. És végül azt sem felejtette el, amit Norman annyiszor hajtogatott: a zsaruk nemcsak kollégák, hanem testvérek is. – És azután, hogy már felhívta a 911-et? – Magát hívnám. Anna ismét bólintott. – Menni fog. Nem lesz semmi baja, Rosie. – Tudom. – A hangja magabiztosan csengett, de a lelke mélyén továbbra is kétség bujkált, és tudta: ettől a kétségtől majd csak akkor szabadulhat, ha Norman valóban felbukkan, és a szorongást bizonyosságra váltja. És ha ez így történik – lehetséges, hogy akkor ez az egész elmúlt másfél hónap – az Anyák és Nővérek, a Whitestone Szálloda, Anna, a sok új barátnő –, mindez álomként foszlana a semmibe, mihelyt egy este ajtót nyitna a kopogásra, és Normant látná a küszöbön? Hát el lehet ezt képzelni? Rosie szeme az ajtó mellé támasztott képre siklott, és máris tudta a választ: nem, ez elképzelhetetlen. A képnek csak a hátát látta, de így is kristálytisztán rajzolódott ki előtte a dombon álló nő alakja, fölötte a komor, viharfelhős égbolttal, alatta a félig eltemetett templommal. Minden részlet beépült már az agyába, és nem volt bennük semmi álomszerű. Nem, gondolta; a képet, az ő képét semmi sem száműzheti az álmok világába. És ha csak egy kis szerencsém van, soha nem is kell válaszolnom ezekre a kérdésekre, gondolta, és halványan elmosolyodott. – És a lakbér, Anna? Mennyi lesz? – Havi háromszázhúsz dollár. Ki tudja fizetni legalább az első két hónapban? – Simán. – Ezzel persze Anna is tisztában volt; ha Rosie-nak nem lett volna elég hosszú kifutópályája a biztonságos felszálláshoz, az

egész beszélgetésre sor sem kerül. – Az összeg igazán méltányos. Az első időkben biztosan nem lesz lakbérproblémám. – Az első időkben… – ismételte meg Anna, majd állát összeérintett ujjaira támasztva fürkésző pillantást vetett Rosie-ra a zsúfolt íróasztal fölött. – Akkor rá is térhetünk erre a szerződési ajánlatra. Nagyszerűen hangzik, és mégis valahogy… – Bizonytalannak? Ideiglenesnek? – Ezek a jelzők motoszkáltak benne hazajövet – nem szólva arról, hogy hiába lelkesedett annyira Robbie Lefferts, Rosie-nak igazából fogalma sem volt róla, meg tud-e birkózni ezzel a munkával; az majd csak jövő hétfőn derül ki. – Én talán más jelzőket használtam volna, magam sem tudom, miféléket, de ezek is megteszik. Mindenesetre a dolog úgy áll, hogy ha a Whitestone-ból kilép, nem ígérhetem, hogy vissza tudom helyeztetni – legalábbis nem egyik napról a másikra. Az otthonban, ahogy maga is nagyon jól tudja, mindig vannak friss jövevények, és nekem elsősorban velük kell törődnöm. – Persze, ezt nagyon is megértem. – Természetesen megtenném, ami módomban áll, de… – Ha a munka, amit Mr. Lefferts ajánlott, nem válik be, akkor majd elmegyek pincérnőnek – mondta Rosie csendesen. – A hátam már alig fáj; nem lenne semmi gond. Végső esetben biztosan vállalhatnék éjszakai műszakot egy Seven-Eleven vagy egy Piggly-Wiggly fiókban, hála Dawnnak. – Dawn Verecker alapfokú pénztárosi tanfolyamot tartott az egyik, pénztárgéppel felszerelt hátsó helyiségben, és Rosie a kurzus egyik legbuzgóbb növendéke volt. Anna továbbra is figyelmesen nézte. – De ugye nem hiszi, hogy erre sor kerülne? – Nem. – Rosie ismét egy oldalpillantást vetett a képre. – Szerintem ki fognak alakulni a dolgok. Sokkal fontosabb, hogy annyit köszönhetek magának… – Ugye tudja, miképpen rója le a tartozását? – Tudom. Tovább kell adnom a címet. – Úgy van – bólintott Anna. – Ha egy szép napon meglátná az utcán valamikori hasonmását – egy másik nőt, aki tanácstalanul kóborol, és a saját árnyékától is fél –, igazítsa útba. – Kérdezhetek valamit, Anna? – Amit csak akar.

– Amikor először beszélgettünk, azt mondta, az otthont a szülei alapították. De miért? És maga miért viszi tovább? Anna kotorászni kezdett az egyik íróasztalfiókban, elővett egy vastag, puha kötésű könyvet, és odatolta Rosie elé. Rosie a könyvre meredt, és hirtelen olyan erővel támadt fel benne a múlt, ahogy a harctéri veteránok emlékeznek vissza néhány pillanat alatt az egész életükre. Nemcsak emlékként, hanem szinte jelen idejű valóságként élte át a combjához tapadó apró, nedves, mérgezett csókokat. Látta Norman árnyékát, ahogy a konyhában telefonál; látta, amint árnyékujjaival idegesen huzigálja az árnyékzsinórt; hallotta, amint közli a vonal másik végén lévő személlyel, hogy még szép, hogy sürgős az ügy, a felesége másállapotban van. És aztán látta, ahogy visszajön a szobába, és kezdi összeszedni az összetépett könyv darabjait. Ő tépte össze, mielőtt ütésre emelte volna az öklét… Anna könyvének címlapján ugyanaz a vörös hajú nő volt látható, csak ezúttal báli ruhát viselt, és egy nyalka, villogó szemű, lovaglónadrágos cigánylegény tartotta a karjában. Na látod, ez itt a baj, mondta Norman. Hányszor megmondtam már, mi a véleményem az ilyen szarról? A hang azonban, amelyet hallott, Annáé volt. A hangban aggodalom csengett, és nagyon távolról jött, mintha álmában hallaná. – Rose… Rosszul van? Rose! Rosie felnézett a könyvről (Tortúra szeretője, hirdették a jól ismert fényes, kidomborodó vörös betűk, alatta pedig ez állt: Paul Sheldon legperzselőbb regénye!). Mosolyt erőltetett a szájára. – Dehogyis, semmi bajom. Ez aztán izgalmasnak látszik! – Az egyik titkos bűnöm – mondta Anna. – Mármint az ilyen szerelmes limonádék. Jobbak, mint a csokoládé, mert nem hizlalnak, és a hőseik is jobbak az igazi férfiaknál, mert nem csöngetnek be hajnali négykor részegen vinnyogva, hogy csak még most az egyszer bocsássunk meg nekik. De persze akkor is szemétbe valók. Tudja-e, miért? Rosie megrázta a fejét. – Mert mindent olyan szépen, kereken megmagyaráznak. Mindent meg tudnak indokolni. Akármilyen nyakatekert legyen a sztori, mint a szupermarketben kapható füzetes regényekben, akármennyire rácáfolnak mindenre, amit még a legbutább ember is megtapasztalt a

való világról meg az emberek viselkedéséről, a magyarázatok akkor is egyszerűek és logikusak. Egy ilyen Tortúra-könyvben Anna Stevenson természetesen azért vezetné az Anyák és Nővéreket, mert ővele is csúnyán elbántak – vagy ha nem vele, akkor az anyjával. De engem soha senki nem hurcolt meg, és amennyire tudom, az anyámat sem. A férjem gyakran nézett keresztül rajtam – húsz éve, hogy elváltunk, amennyiben Pam vagy Gert még nem világosította volna fel erről –, de soha nem bántott. Az életben, Rosie, az emberek néha ok nélkül művelnek ezt-azt. Jót is, rosszat is. Azért, mert csak. Elhiszi? Rosie lassan bólintott. Arra gondolt, hányszor ütötte meg Norman, hányszor okozott neki fájdalmat, hányszor ríkatta meg… és közben néhanapján egy este beállított hat szál rózsával, és elvitte vacsorázni. Ha pedig ő megkérdezte, miféle különleges alkalomról van szó, többnyire csak vállat vont, és azt mondta, „gondoltam, legyen egy kellemes estéd”. Vagyis hogy miért? Hát csak. Anyu, miért kell nyáron is nyolckor lefeküdnöm, amikor odakinn még világos van? Csak. Apu, miért kellett a nagypapának meghalnia? Csak. Norman minden bizonnyal úgy képzelte, hogy ezek az alkalmi bőkezű gesztusok és váratlan nagylelkűségi rohamok sok mindenért kárpótlást nyújtanak, ellensúlyozzák „heves természete” kitöréseit. Soha nem fogja megtudni (és ha Rosie a szemébe mondaná, akkor sem értené), hogy ezek a kiváltságos alkalmak még a durvaságánál és az őrjöngő dührohamainál is félelmetesebbek voltak. Az utóbbiakra Rosie legalább fel volt készülve, és tudta, mire számíthat. – Irtózom attól a felfogástól, hogy minden tettünk csak válasz arra, amit mások velünk tettek – mondta Anna szinte ingerülten. – Ez a felfogás megfosztja az embert az önálló akaratától; nem magyarázza meg, miért bukkannak fel köztünk időnként szentek is, ördögök is; és ami a fő, hamisan is cseng, legalábbis az én fülemnek. No persze az ilyen Paul Sheldon-féle könyvekben azért jól hat, mert olyan megnyugtató. Egy időre abba a hitbe ringatja az embert, hogy a Jóisten észnél van, és a kedvenc hőseinket nem érheti semmi komoly baj. Visszaadná a könyvet? Szeretném ma este elolvasni. Egy nagy kanna forró tea mellett. Rosie elmosolyodott; Anna visszamosolygott rá. – Ugye eljön a piknikre, Rosie? Az Ettinger-féle kerthelyiségben lesz. Ilyenkor minden segítő kézre szükségünk van.

– De még mennyire! – felelte Rosie. – Hacsak Mr. Lefferts fel nem fedezi bennem a zsenit, és nem dolgoztat szombaton is. – Ezt azért nem hinném! Anna felállt, és megkerülte az asztalt, Rosie is felemelkedett. Csak most, a beszélgetés végén jutott eszébe a legfontosabb kérdés. – Mikor költözhetem be, Anna? – Ha akarja, akár már holnap. Anna lehajolt, felemelte a képet, töprengve nézte a hátára szénnel írt szavakat, majd megfordította. – Azt mondta, furcsának találja – jegyezte meg Rosie. – Mi a furcsa benne? Anna megkocogtatta körmével az üveglapot. – Mert a központi alak háttal áll. Ez egy ilyen, amúgy merőben szokványos festmény esetében fölöttébb különös megoldás. – Hirtelen Rosie-ra pillantott, és szinte bocsánatkérő hangon tette hozzá: – Mellesleg a domb tövében álló épületnek hibás a perspektívája. – Tudom; az a férfi is mondta, akitől vettem. Mr. Lefferts szerint szándékosan. Különben egyes részleteket el kellett volna hagyni. – Ez valószínűleg igaz. – Anna tovább nézegette a képet. – De azért van benne valami. Valami baljóslatú. Vagy vészterhes. – Ezt nem értem. Anna elnevette magát. – Hát én se nagyon… de annyit tudok, hogy valamiért a szerelmes regényeimet juttatja eszembe. Erős férfiak, buja nők, túlcsorduló hormonok. Hiába, nem jut eszembe jobb szó. Van az egészben valami vészterhes. Vihar előtti csend. Biztosan csak a borult ég teszi. – Ismét megfordította a keretet, és a szénbetűs feliratot tanulmányozta. – Talán az keltette fel a figyelmét? A saját neve? – Á, szó sincs róla – mondta Rosie. – Mire elolvastam a hátán a Rose Maddert, már rég elhatároztam, hogy megszerzem. – Ismét elmosolyodott. – Ez a névazonosság színtiszta véletlen; olyasmi, amiről a maga szerelmes regényeiben nem vesznek tudomást. – Értem – mondta Anna; de úgy látszott, mintha mégis kételkednék. Végighúzta hüvelykujját a fekete betűkön, amelyek rögtön elkenődtek az érintés nyomán. – Igen, így történt – mondta Rosie, de hirtelen, maga sem tudta, miért, kényelmetlen érzése támadt. Mintha valahol abban a másik

időzónában, ahol már leszállt az este, valaki nagyon erősen gondolna volna rá. – Elvégre a Rose igazán gyakori név; nem olyan, mint, mondjuk, az Evangeline vagy a Petronella. Anna a kezébe nyomta a képet. – Alighanem igaza van… De akkor is különös, hogy rajzszenet használtak… – Miért olyan különös? – Mert a rajzszén könnyen elmázolódik. Ha nincs rajta borító – mint ahogy ezt a feliratot sem védi semmi –, akkor hamarosan csak fekete folt marad belőle. Eszerint a Rose Maddert csak nemrég írták a kép hátára. De vajon miért? Maga a kép nem tűnik újnak; legalább negyvenéves, de lehet akár nyolcvan vagy száz is. És van még egy furcsasága. – Micsoda? – Hiányzik róla a festő neve – mondta Anna.

IV A FŰRÉSZES RÁJA

1 Norman vasárnap hagyta el a várost, ahol addig élt, egy nappal azelőtt, hogy Rosie belekóstolt volna új, félig-meddig bizonytalannak ígérkező munkájába. A Continental Express tizenegy óra öt perckor induló járatára váltott jegyet, nem azért, hogy benzint spóroljon, hanem mert létfontosságúnak érezte, hogy Rose szerepébe helyezkedjék. Még most sem ismerte be, mennyire kibillentette lelki egyensúlyából az asszony meglepetésszerű szökése; egyre azt bizonygatta magának, hogy csak a bankkártyaügy dúlta fel, semmi egyéb, de szíve mélyén azért tudta: az az igazi baja, hogy semmit sem sejtett. Még csak valami halvány előérzet sem motoszkált benne. Házasságuknak volt egy hosszú szakasza, amikor mindent tudott az asszonyról; kitalálta a gondolatait, sőt nagyjából még azt is, miről álmodik éjszaka, és tomboló dühvel töltötte el a felismerés, hogy mindez a múlté. Leginkább az rettentette meg, hogy Rose talán már hetek vagy hónapok óta, sőt akár egy éven keresztül tervezgette a szökést; ezt a félelmet sem vallotta volna be magának, de tudata mélyén mindvégig ott lappangott. Ha tudja, miért és hogyan hagyta el a házát az asszony (azaz ha valamiképpen tudomást szerez arról az egyetlen vércseppről), talán megvigasztalódik. Persze meglehet, hogy ellenkezőleg, még inkább kiborult volna… Mindettől függetlenül azt is belátta: rosszul tette, hogy férjből csak úgy ösztönösen rögtön átvedlett detektívvé. Oliver Robbins telefonhívásának hatására pedig még valamire rájött: igazából mindkét szerepből ki kell lépnie, és meg kell próbálnia ezentúl inkább Rose fejével gondolkodni. És ha valóban Rose bőrébe akar bújni, kezdetnek nagyon is megteszi, hogy ugyanarra a buszra szálljon, mint korábban az asszony. Kezében kis utazótáskájával felszállt a buszra, és a vezetőfülke mellett megállva végignézett az üléseken. – Mi lenne, ha másokat is felengednél, haver? – szólalt meg a lépcsőről egy férfi.

– Mi lenne, ha ehelyett beverném az orrod? – vágta rá Norman gondolkodás nélkül. Az utas erre nem tudott mit felelni. Mit is felelhetett volna? Norman még álldogált néhány másodpercig; azon gondolkodott, melyik ülést is válassza (melyiket választotta volna Rose), aztán megindult a kiszemelt hely felé. Rose, az ő finnyás Rose-a aligha ment volna egészen hátra, a vécé közelébe, hacsak a többi ülés már nem foglalt, Norman azonban ugyancsak Oliver Robbinsnál váltotta meg a jegyét, és az új ismerős készségesen felvilágosította, hogy a tizenegy óra ötösön soha nincs telt ház. Az is bizonyos, hogy Rose nem ült volna a kerék fölé (miért rázatná ki a lelket magából?), s bizonyára az első sorokat is elkerülte (túl feltűnőek). Valahol középtájon telepedhetett le, az az igazi, méghozzá baloldalt, mivelhogy balkezes, és mint tudjuk, az emberek csak képzelik, hogy találomra választanak irányt, valójában az okos kezük diktál. Rendőri pályafutása során Normanben kialakult a meggyőződés, miszerint a telepátia egyáltalán nem képtelenség, csak éppen keményen meg kell érte dolgozni, és nem szabad fordítva ülni a lóra. Parányi, fürge állatként kell befúródni a célszemély fejébe, és együtt kell rezegni a másik agyhullámaival; nem is a gondolatait, hanem a gondolkodásmódját kell kilesni. Ha ez sikerül, akkor már magától adódik a legrövidebb út; akkor már akár villámgyorsan át is vághatunk a másik mégoly tekervényes észjárásán, és egy este, amikor a legkevésbé számít rá, egyszer csak ott termünk – előugrunk az ajtó mögül, vagy az ágy alatt lapulunk, felfelé szögezett késsel a kezünkben, hogy aztán, mihelyt a rugók megnyikordulnak és a boldogtalan fazon (vagy mondjunk ez esetben fazonette-et?) lefekszik, hirtelen átdöfjük a matracot… – Amikor a legkevésbé számítasz rá – mormolta Norman, mialatt elhelyezkedett Rose valószínű ülésén. A mondat olyannyira megnyerte tetszését, hogy amikor a busz kifarolt az állásból, és elindult nyugati irányban, megismételte: – Amikor a legkevésbé számítasz rá. Hosszú utazás volt, de Norman nagyon is élvezte. A megállókban kétszer is leszállt, hogy vécére menjen, nem mintha különösebb ingert érzett volna, de tudta, hogy Rose-nak már sürgős lehetett, a busz toalettfülkéjét pedig semmiképpen sem vette volna igénybe. Rose finnyás

teremtés, szent igaz, de másfelől gyenge a veséje. Bizonyára a néhai mamája örökítette rá ezt a kis ajándékot; Norman kinézte a vén szukából, hogy az a fajta, aki kényszeresen leguggol minden orgonabokor tövében, és meglocsolja. A második pihenőnél észrevette, hogy az állomásépület sarkánál fél tucat ember tömörül egy csikktartó körül. Néhány pillanatig sóváran nézte őket, aztán elsietett mellettük, és bement az épületbe. Majd’ meghalt egy cigiért, de Rose nem érezhetett ilyen késztetést, ő nem volt rabja a nikotinnak. Inkább megtapogatta az ajándékbolt elé kirakott bolyhos szőrállatokat, mert Rose szerette az ilyen limlomot, aztán leemelt az állványról egy puha kötésű krimit és kifizette, mert Rose olykor az ilyen vacakot sem vetette meg, holott ő kismilliószor közölte vele, hogy az igazi rendőri munkának semmi köze ezekhez a baromságokhoz, és Rose mindig engedelmesen rá is bólintott – ha ő így mondja, nem lehet másként –, de azért továbbra is bújta a maga ponyváit. Norman csöppet sem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy Rose is megforgatta ugyanezt az állványt, kiválasztott egy kötetet, aztán kedvetlenül visszatette, mert nem volt szíve öt dollárt adni három órai időtöltésért, amikor oly kevés a pénze és annyi megválaszolatlan kérdéssel kell szembenéznie. Bekapott egy adag salátát, közben kelletlenül belelapozott a könyvbe, aztán visszament a buszához. Hamarosan indultak is, Norman pedig, ölében a könyvvel, nézte, hogyan marad el tőlük lassan a kelet s nyílik körülöttük mind tágasabbra a táj. A sofőr figyelmeztetésére visszaállította az óráját, holott valójában fütyült az időzónákra (az elkövetkező harminc-egynéhány nap során úgyis a saját időszámítása szerint fog élni), de tudta, hogy Rose engedelmeskedett volna a felszólításnak. Ismét beleolvasott a könyvbe, eljutott odáig, hogy a lelkész megtalálja a hullát a kertben, és méla undorral letette. Igazából azonban egyáltalán nem unatkozott, inkább olyan izgatott volt, akár a mesebeli Hófehérke. Lám, máris ott ül a kedvenc kis törpe házában, megtalálta a székét, tudja, mikor mit csinált. Előbb-utóbb megjelenik maga a kis Kuka is, ő pedig, ha minden jól megy, ott lapul majd az ágyikója alatt. – Amikor a legkevésbé számítasz rá – mondta újra. – Majd akkor. Másnap kora hajnalban szállt le a buszról, és megállt a kocsiállás felőli ajtóban. Nézte a magas, visszhangos várócsarnokot, és

megkísérelte nem a rendőr szemével felmérni a gyülekezetet: a striciket meg a kurvákat, a buzikat meg a koldusokat. Azt akarta átélni, amit Rose érezhetett, amikor ugyanebben az órában leszállt ugyanerről a buszról, belépett ugyanebbe a csarnokba, és megcsapta ugyanez a látvány – a tömegé, amely mindig a napnak ebben a szakában a legnyomasztóbb. Ott állt, hagyta, hadd áradjon át rajta ez a visszhangzón zsongó világ – a látvány, a szagok, az íz, a hangulat. Ki vagyok? – tette fel magának a kérdést. Rose Daniels – adta meg rá a választ. Hogy érzem magam? Kicsinek – elveszettnek – rémültnek. Ez itt a mélypont. Halálosan félek. Hirtelen szörnyű gondolata támadt: mi van akkor, ha Rose a rettegéstől megzavarodva rossz helyre fordult segítségért? Végtére is ez könnyen megeshetett; vannak bűnözők, akiknek épp az ilyenfajta hely a kedvenc vadászterületük. S mi van, ha az alak, akit megszólított, valami félreeső helyre hurcolta, hogy kirabolja és utána megölje? Hiába is ámította volna magát; zsaru volt, és tudta, hogy a lehetőség nagyon is valós. Mondjuk, valamilyen belőtt narkós meglátta az ujján azt a hülye, automatából vett gyűrűt… Mélyeket lélegzett, és újból megpróbált belehelyezkedni Rose lelkivilágába. Mi mást is tehetett volna? Ha valóban megölték, akkor kész, változtatni már úgysem tud rajta, tehát okosabb, ha ezen nem is töri a fejét; különben sem bírta elviselni a gondolatot, hogy a nő esetleg végleg kisiklott a markából, és valami fűzabáló bokszos merészelte elragadni azt, ami egyedül őt, Norman Danielst illeti. Most ne törődj ezzel, biztatta magát. Tedd a dolgodat, más ne érdekeljen. Pillanatnyilag az a feladatod, hogy úgy mozogj, úgy beszélj és úgy gondolkodj, mint Rose. Lassan beljebb hatolt a csarnokba, kezében a tárcáját szorongatva (ez volt hivatva pótolni Rose retiküljét), és figyelte a mellette tovahullámzó sokaságot. Egyesek bőröndöt húztak maguk után, mások spárgával átkötött kartondobozokat egyensúlyoztak a vállukon, fiatalemberek barátnőjük vállát, lányok a fiújuk derekát karolták át. Hirtelen meglátta két útitársát, egy asszonyt meg egy kisfiút; éppen egy

férfi száguldott feléjük. Megcsókolta a nőt, aztán felkapta és a levegőbe dobta a fiúcskát, aki visítozott félelmében és örömében. Meg vagyok riadva – minden annyira furcsa, annyira újszerű, mondogatta magának Norman. Szörnyen félek. Mibe kapaszkodhatnék? Van körülöttem még egyáltalán valami, amiben bízhatom? Lassan, nagyon lassan lépkedett a csempézett padlón, hallgatta, hogyan visszhangzik cipője dobbanása, és iparkodott, hogy mindent Rose szemével lásson, hogy a benyomások mintegy Rose bőrén át hatoljanak el tudatáig. Gyorsan megnézte magának az üveges tekintetű srácokat a videós benyílóban (egyeseken csak a hajnali fáradtság, másokon inkább a nebraskai vörösbor hagyta rajta nyomait), aztán visszafordult a csarnokba. Most láthatta meg Rose az egymás mellett sorakozó nyilvános telefonokat; de ugyan kit hívhatna fel? Se barátnői, se rokonai – a sors még azzal a közmondásos öreg nagynénivel sem áldotta meg, aki valahol a texasi sivatagban vagy Tennessee hegyei között szokta várni az unokaöcsök vagy -húgok jelentkezését. Most megakad a szeme az utcára vezető kijáraton. Talán átfut a fején, hogy elindul, és szállást keres éjszakára, hogy legalább egy ajtó elválassza ettől a végeláthatatlan, közömbös, fenyegető világtól. Ki is tudná fizetni, hála az ő hitelkártyájának – de vajon elszánja-e magát erre a lépésre? Norman megállt a mozgólépcsőnél, s homlokát ráncolva immár első személyben tette fel a kérdést: Rászánom magam? Nem, azt már nem, adta meg a választ. Dehogy jelentkezem be hajnali fél négykor egy motelbe, ahonnan aztán délben kirúgnak; nagyon rossz üzlet lenne. Ha muszáj, még fenn bírok maradni egy ideig, tovább koptathatom az idegeimet. És persze más okom is van rá, hogy ne menjek ki innen: ez itt egy idegen város, és még legalább két órába telik, amíg világos lesz. Épp elég krimit láttam a tévében, olvastam egy csomó ponyvát is, a férjem pedig zsaru. Tudom, mi minden történhet egy nővel, aki magányosan merészkedik ki a sötétbe. Jobb, ha kivárom a napfelkeltét. De mit csináljak addig? Hogyan üssem agyon az időt? A választ ezúttal Norman korgó gyomra adta meg. Úgy van, muszáj ennem egy falatot. Utoljára délután hatkor adott pihenőt a sofőr, és szörnyen megéheztem. Norman felfedezte a pénztársor melletti bisztrót, és arra vette útját, menet közben átlépkedve a szemeteszsákjukat szorongató csöveseken;

elég nehezére esett leküzdenie a kísértést, hogy a ronda tetves fejüket neki ne rúgja a legközelebbi szék acéllábának. Ez a kísértés újabban mind sűrűbben rohanta meg. Gyűlölte a hajléktalanokat; afféle mozgó kutyaszart látott bennük. Undorodott nyivákoló mentegetőzésüktől, meg attól, hogy milyen tehetségtelenül játsszák meg a hibbantat. Egyikük, akit még nem vert le egészen a lábáról a kábulat, odabotorkált hozzá, és megkérdezte, nincs-e egy kis fölösleges aprója. Norman legszívesebben kicsavarta volna a karját a régi jó indián átdobással, ehelyett azonban halkan csak annyit mondott: – Kérem, hagyjon békén… – mert Rose is pontosan ezt tette volna. Már nyúlt a melegített tálon várakozó szalonnás tojásért, amikor eszébe jutott: Rose csak akkor evett ilyesmit, ha ő nagyon keményen rászólt (nem mintha érdekelte volna, mit eszik a felesége és mit nem, de időnként ilyen ügyekben is meg kellett mutatnia, ki az úr a háznál). Így hát inkább zabpelyhet kért, hozzá egy csésze kávét meg egy fél grapefruitot; a kávé pocsék volt, a grapefruit pedig olyan száraz, mintha még a Mayfloweren hozták volna át Amerikába. Mindazonáltal felfrissült az ételtől, jobb lett a közérzete. Amikor mindennel végzett, önkéntelenül cigarettáért nyúlt, meg is tapogatta az inge zsebében lapuló csomagot, de aztán leengedte a kezét. Rose nem dohányzott, tehát nem is vágyna most a füst után, mint ő. Ezen néhány pillanatig elmélkedett, és az inger – ahogy ezt előre tudta – már el is múlt. Ahogy kilépett a bisztróból, és megállt, szabad kezével nadrágjába gyűrve ingét, első pillantása egy jókora, kék-fehér, kör alakú fényreklámra esett, amelynek külső kerületén az UTASTANÁCSADÓ felirat futott végig. Norman fejében hirtelen világosság gyúlt. Bemenjek? Benézzek a fülkébe, amelyik fölött az a nagy, megnyugtató jelvény világít? Megnézzem, talán ott tudnak segíteni rajtam? Hát persze hogy bemegyek. Mi mást tehetnék? Norman is odament, de kerülő úton; először elsurrant a fülke előtt, aztán megfordult, és lassan visszasétált, hogy a benn ülő férfit jobbról is, balról is alaposan megnézze magának. Fogpiszkálónyakú, ötven körüli bibsi volt, nagyjából olyan veszedelmesnek látszott, mint Bambi jó pajtása, Tapsi, a nyúl. Újságot olvasott – Norman rögtön ráismert, hogy a Pravda az –, időnként pedig felemelte a fejét, és csak úgy

céltalanul kibámult a csarnokba. Ha Norman még mindig Rose szerepét játssza, Bibsi Tapsi bizonyára egyből észreveszi, csakhogy Norman most már újból Norman volt, Daniels detektívfelügyelő, méghozzá megfigyelőúton, tehát beleolvadva a környezetbe. Az volt a módszere, hogy enyhe ívben hátulról kerülgette a fülkét (az a lényeg, hogy nem szabad leállni; az ilyen helyeken csak a mozdulatlanul álló ember kelt feltűnést). Ügyelt rá, hogy Tapsi ne láthassa meg, ő viszont meghallja, ami odabenn elhangzik. Negyed öt körül zokogó nő állított be az Utastanácsadóba. Elmesélte Tapsinak, hogy New Yorkból jött a Greyhound járatával, és alvás közben valaki kiemelte a táskájából az erszényét. Nagy volt a sírásrívás, Tapsi jó néhány papír zsebkendője bánta a dolgot, míg végül sikerült találnia egy szállodát, ahol hajlandók a nőt egy-két napra ingyen befogadni, amíg a férje nem utal át részére némi gyorssegélyt. Ha én volnék a férje, jóasszony, inkább magam hoznám el a lóvét, gondolta Norman, amint folytatta ingajáratát a fülke mögött. Egyidejűleg pedig jól valagba rúgnám, amiért ilyen hülye picsa volt. Amikor Tapsi a szállodával beszélt, be is mutatkozott: azt mondta, Peter Slowiknak hívják, és Normannek ennyi éppen elég volt. Mialatt a bibsi ismét a nőhöz fordult, és elmagyarázta, merre menjen, Norman ellépett a fülkétől, és a telefonokhoz sietett. Sikerült is találnia két telefonkönyvet, amely még a helyén volt, sőt még csak össze sem tépték és meg sem gyújtották őket. Bár valamivel később a saját ügyosztályától is megkaphatta volna a szükséges adatokat, inkább önállóan akart eljárni. Még nem tudhatta, mihez kezd a Pravda-faló bibsivel, a telefonálgatás tehát veszélyesnek bizonyulhat; az ilyesmi később visszaüthet. De hamar kiderült, hogy fölösleges is másokat bevonnia. A városi telefonkönyvben mindösszesen három Slowik, valamint egy darab Slowick volt, s a négyből csak egy hallgatott a Peter keresztnévre. Daniels lefirkantotta Tapseszberger címét, majd elhagyta a buszpályaudvart, és átment a taxiállomáshoz. A sor élén álló taxinak fehér volt a sofőrje – tiszta szerencse –, és Norman megtudakolta: van-e ebben a városban olyan szálloda, ahol készpénzért szoba kapható, és ahol villanyoltás után nem kell a svábbogárderbi neszeit hallgatni. A sofőr megfontolta a dolgot, majd bólintott. – Igen, a Whitestone. Tiszta és olcsó, elveszik a készpénzt, és nem kérdezősködnek.

Norman kinyitotta a hátsó ajtót, és beszállt. – Na, akkor irány a Whitestone – mondta.

2 Amikor Rosie hétfő reggel a manökenlábú, vörös hajú szexbomba kalauzolásával megérkezett a Tape Engine adó C stúdiójába, Robbie Lefferts már várt rá, ahogy megígérte, és szakasztott olyan szívélyes volt, mint a minap az utcasarkon, amikor a frissen vásárolt puha kötésű regényt rátukmálta. A negyven körüli Rhoda Simons, a rendező is igazán kedves volt – no de hogy őneki rendezője legyen! Hát feltételezhető ez Rosie McClendonról, aki még a középiskola utolsó évi színielőadásán sem vállalt szerepet?! Ugyancsak barátságos volt Curtis Hamilton, a hangmérnök is, habár kezdetben úgy lekötötte a keverőpultja, hogy csupán egy futó, szórakozott kézszorítás telt tőle. Mielőtt – ahogy Robbie mondta – vitorlát bontottak volna, hármasban, Robbie-val és Ms. Simonsszal, megittak egy csésze kávét, és Rosie nagyon büszke volt, amiért nem remegett a keze, és egyetlen csepp sem fröccsent ki a kávéjából. Amikor azonban a kettős ajtón belépett a kis üvegfalú felvevőhelyiségbe, olyan rémület taglózta le, hogy kis híján kiejtette kezéből a Rhoda által „flekkeknek” nevezett fénymásolt oldalakat. Nagyjából úgy érezte magát, mint amikor a Westmoreland utcán közelgő piros autót Norman Sentrájának hitte. Látta, ahogy a többiek rámerednek az üvegfalon túlról – még a komoly, fiatal Curtis Hamilton is őt nézte. Az arcok elmosódottak, imbolygók voltak, mintha vízen át látszódnának. Ilyennek láthatják az aranyhalak az akvárium falán bebámuló embereket, gondolta, s a gondolatot rögvest követte a másik: Én erre képtelen vagyok. Hogy a fenébe is vállalhattam el? Aztán hangos kattanásra rezzent össze. – Ms. McClendon… – A hangmérnök szólt hozzá. – Leülne a mikrofon elé egy kis hangpróbára? Rosie úgy érezte: még erre sem képes, hiszen mozdulni sem bír – mintha földbe gyökerezett volna a lába. Megigézve nézte a mikrofont, amely úgy meredt felé az asztalról, mint valami futurista mérges kígyó

feje. Még ha odavánszorog is, hiába ül le, egy vinnyogás nem sok, annyi sem jön ki a torkán. Ebben a pillanatban úgy tetszett, összedől minden, amit eddig felépített. Villámgyorsan, mint egy régi Keystone Kops szkeccs, pergett le lelki szeme előtt a végjáték. Látta, ahogy kevéske pénze elfogytával alig négy nap múltán kidobják a kedves kis lakásból, az Anyák és Nővéreknél pedig mindenki, még Anna is fagyosan keresztülnéz rajta. A régi szállását nem adhatom vissza, hallotta Anna hangját, ezt ugye belátja? Maga is tudja, hogy itt, az otthonban mindig vannak friss jövevények, és nekem elsősorban velük kell törődnöm. Hogyan is lehetett ilyen könnyelmű, Rosie? Honnan vette, hogy éppen maga alkalmas előadóművésznek, akár még ilyen szerény szinten is? Elképzelte, ahogy hiába kilincsel felszolgálói állásért a belvárosi eszpresszókban, és nem is a külleme miatt mutatnak neki ajtót, hanem azért, mert eleve bűzlik róla a vereség, a szégyen, a lemondás. Most Rob Lefferts szólalt meg. – Rosie, kérem… Volna szíves leülni, hogy Curt hangpróbát tarthasson? A két férfi semmit sem értett, Rhoda Simons azonban tudta vagy legalábbis gyanította, mi a helyzet. Kihúzta a hajába dugott ceruzát, és firkálgatott az előtte lévő jegyzettömbre, csakhogy oda sem nézett a papírra: Rosie-t nézte, összehúzott szemöldökkel. És ekkor, mint a fuldokló, aki vadul kapkod minden, felé sodródó hulladék után, Rosie-nak egyszer csak eszébe jutott a kép. Megfogadta Anna tanácsát, és a nappali ablaka mellé akasztotta; az előző lakó még ott is hagyott neki egy alkalmas képszöget. Az elhelyezés, kivált esténként, eszményinek bizonyult. Egy darabig kibámulhatott az ablakon, s elnézhette, hogyan bukik le a nap a Bryant park zöldesfekete farengetege mögé, aztán tekintete a képre, s arról ismét a parkra kalandozhatott. Nem tudta volna megokolni, de minden idegszálában érezte: az ablak meg a kép, a kép meg az ablak tökéletes együttest alkot. De ha a lakást elveszíti, a képet is le kell akasztania… Nem, a képnek ott kell maradnia, gondolta. Az a dolga, hogy ott legyen! Ettől a gondolattól végre erőre kapott. Lassan az asztalhoz lépett, maga elé rakta a „flekkjeit” (egy 1951-ben megjelent puha kötésű regény oldalainak nagyított fénymásolatát), és leült, vagy inkább

leroskadt, mintha összecsavarozott térdéből valaki hirtelen kirántotta volna a csavarokat. Meg tudod csinálni, Rosie, bátorította az ismert belső hang, de magabiztossága most hamisan csengett. Hiszen a múltkor, az utcasarkon is ment, akkor most miért ne sikerülne? Azon, hogy a hang ezúttal nem győzte meg, nem is csodálkozott, annál inkább meglepődött a következő gondolatán: A képen álló nő nem félne. A bíborlila khitónos nő rá se rántana ilyen semmiségre. A gondolat persze nevetséges volt. A képen látható nő, ha élne, egy rég elmúlt világ lakója volna, olyan világé, amelyben az üstökösöket a balvégzet hírnökeinek hitték, enyelgő isteneket képzeltek a hegyek tetejére, és a legtöbb ember születésétől haláláig még csak nem is találkozott könyvekkel. Ha a nőt abból a korból hirtelen ide repítenék ebbe az üvegfalú, hideg fénnyel megvilágított szobába, és meglátná az asztalról felmeredő acél kígyófejet, sikoltozva menekülne, vagy még itt a helyszínen elalélna. Másfelől viszont Rosie-ban ott bujkált a sejtelem, hogy az a lilás khitónos nő még soha életében nem alélt el, és egész biztosan nem borulna ki egy stúdió láttán – ahhoz, hogy ő sikoltozni kezdjen, sokkal nyomosabb indíték kellene. De hiszen már úgy gondolsz rá, mint valami eleven emberi lényre, figyelmeztette a mélyről jövő hang némiképp idegesen. Mondd csak, okos dolog ez? Miért ne, ha átsegít a mostani helyzetemen? – feleselt Rosie gondolatban. – Valami baj van, Rosie? – szólalt meg Rhoda Simons a hangszórón át. – Nem, semmi – felelt Rosie, s megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a hangja nem ment el, legföljebb kissé fátyolosan szól. – Csak szomjas vagyok, és őrülten drukkolok. – Az asztal bal oldala alatt talál egy hűtőládát ásványvízzel és gyümölcslével – mondta Rhoda. – A drukk pedig természetes, és egykettőre elmúlik majd. – Mondjon még valamit, Rosie – kérte Curtis, aki közben feltette a fülhallgatót, és a keverőasztalon állítgatott ezt-azt.

A pánik valóban tűnőben volt, hála a bíborlilába öltözött nőnek. Elég volt csak rágondolni – jobban megnyugtatta, mint akár negyedórás ringatózás a Micimackó-székben. Tévedés, szólalt meg ismét a hang. Nem neki köszönheted, hanem önmagadnak. Egyelőre túl vagy a nehezén, anyafej, és csak magadnak gratulálhatsz érte. Mellesleg megkérhetlek valamire, függetlenül attól, hogy hogyan sül el ez az egész? Próbáld nem elfelejteni, ki a Rosie ebben a kócerájban – hisz tudod, a frankón igazi Rosie! – Mondjon valamit, mindegy, hogy mit – biztatta Curtis. – Ami éppen az eszébe jut. Rosie-t teljes tanácstalanság fogta el, s pillantása ekkor az előtte heverő papírlapokra tévedt. Az első lap a borító másolata volt, s hiányosan öltözött nőt ábrázolt, aki mögött rossz arcú, borotválatlan férfi settenkedett késsel a kezében. A férfinak bajsza volt, és Rosie tudatának legmélyebb rétegén bűzfelhőként suhant át egy szinte meg sem fogalmazódó gondolat (hé, te, bébi, nem lenne kényelmesebb négykézláb?). – Egy könyvből fogok felolvasni – kezdte, és remélte, hogy a hangján nem érződik semmilyen izgalom. – A címe A fűrészes rája. 1951-ben jelentette meg egy Lion Books nevű kis kiadóvállalat. Habár a borító szerint az író neve… ennyi elég lesz? – A szalagot már beállítottam – jelentette ki Curtis, és kerekes székén a keverőasztal másik végéhez gördült. – Már csak pár mondatot kérek a digitális rögzítéshez. De az már tuti, hogy nagyon szépen szól. – Igen, valóban kitűnő – mondta Rhoda, s Rosie csalhatatlanul kiérezte hangjából a megkönnyebbülést. Ekképp felbátorodva szólt bele ismét a mikrofonba. – Szóval a borító szerint a könyvet bizonyos Richard Racine írta, de Mr. Lefferts, vagyis Rob azt mesélte, hogy a szerző igazából egy nő, bizonyos Christina Bell. A sorozat, amelyben a szövegek csonkítatlanul hangzanak el, álnéven alkotó nőket mutat be; az is a címe, hogy „Nők álruhában”. Én pedig úgy kerültem ide, hogy az a nő, akire Christina Bell regényeit osztották, közben szerepet kapott a… – Nekem ennyi elég – közölte Curtis Hamilton. – Úristen, pont olyan a hangja, mint Liz Tayloré a Butterfield 8-ban – mondta Rhoda Simons, és akármilyen hihetetlen, még tapsolt is hozzá.

Robbie sugárzó arccal bólogatott. – Rhoda segít majd közben – mondta –, de ha csak ugyanazt csinálja, mint a múltkor a zálogház előtt, amikor kettesben voltunk, mindnyájan ugrálni fogunk a boldogságtól. Rosie előrehajolt, kis híján az asztalba verve a fejét, és kiemelt a hűtőládából egy üveg ásványvizet. Amikor azonban lecsavarta a kupakot, észrevette, hogy remeg a keze. – Ígérem, megteszem, ami tőlem telik. – Ezt úgyis tudom – mondta Robbie. Gondolj a dombon álló nőre, biztatta magát Rosie. Képzeld magad elé: ő nem fél semmitől. Sem attól, ami a saját világában leselkedik rá, sem attól, ami az én világomból kúszhat felé. Semmilyen fegyvere sincs, és mégsem fél. Tudhatod anélkül is, hogy az arcát látnád; a háta íve elárulja. Az a nő… – …mindenre felkészült – mondta ki, és elmosolyodott. Robbie előredőlt az üvegfal túloldalán. – Tessék? Ezt nem egészen értettem. – Csak annyit mondtam, hogy én felkészültem – közölte Rosie. – Hangszint beállítva – jelentette Curtis, majd Rhodához fordult, aki közben kirakta jegyzettömbje mellé a saját fénymásolt példányát. – Részemről kezdhetjük. – Hát akkor rajta, Rosie, mutassuk meg nekik, hogy kell ezt csinálni – mondta Rhoda. – Önök Christina Bell regényét, A fűrészes ráját hallják. A megrendelő az Audio Concepts, a rendező Rhoda Simons, a felolvasó Rose McClendon. A szalag forog. Intésre kezdünk és – intettem! Atyaisten, ez nem fog menni, futott át még egyszer Rosie agyán, aztán belső látása egyetlen erős, mindent betöltő képre szűkült: a dombon álló nő jobb felső karján villogó aranykarikára. És ahogy ez a látomás kitisztult előtte, úgy engedett fel a görcsös szorongás utolsó rohama. „Első fejezet. Nella csak akkor figyelt fel a mögötte lopakodó toprongyos, szürke kabátos férfira, amikor áthaladt a közlekedési lámpánál; tőle balra szeméttel teleszórt sikátor tátongott, mint egy aggastyán szája, akit evés közben lepett meg a halál. Ekkorra azonban már késő volt. Hallotta,

ahogy a cipő sarokvasa szinte a hátában kopog, és a sötétségből hatalmas, mocskos kéz nyúlt ki felé…”

3 Rosie aznap este negyed nyolckor dugta be kulcsát Trenton utcai garzonlakásának zárjába. Elfáradt és kimelegedett – ebben az évben korán köszöntött a városra a nyár –, de boldog is volt. Ennivalóval megrakott kis szatyrából egy nyaláb sárga röpcédula kandikált ki, az Anyák és Nővérek Nyárköszöntő Zenés Piknikjét hirdették. Rosie hazajövet benézett az otthonba, hogy beszámoljon első munkanapjáról (az örömteli közlendők majd’ szétfeszítették), és búcsúzáskor Robin St. James megkérte: vigyen magával egy maroknyi röpcédulát, és próbálja elhelyezni a környékbeli üzletekben. Rosie megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt, és közben nagyon vigyázott: ne vegyék észre, milyen büszke rá, hogy neki már „környéke” is van! – Te vagy a megmentőm! – kiáltotta Robin; ebben az évben őrá hárult a jegyek eladása, és nem titkolta, hogy eddig nem megy valami fényesen a bolt. – És ha rákérdeznek, Rosie, nyugtass meg mindenkit, hogy nem vagyunk melegek, és hazulról elcsavargott tinik sincsenek köztünk. Tudniillik részben emiatt sem mennek a jegyek. Ugye megteszed? – Hát persze – felelte Rosie, holott esze ágában sem volt teljesíteni ezt a kérést. Elképzelni sem tudta, ahogy ott áll és előadást tart egy sosem látott boltosnak, miről szól a történet az Anyák és Nővéreknél – és miről nem szól. Annyit azért mondhatok, hogy csupa rendes nő van ott, gondolta, miközben bekapcsolta a sarokban álló ventilátort, és kinyitotta a frizsidert, hogy berakosgassa a hazafelé vásárolt ennivalót. Aztán hangosan tette hozzá: – Nem is. Hölgyeket fogok mondani. Nagyon rendes hölgyeket. Hát igen, így valóban jobban hangzik. A férfiak – különösen negyvenen túl – valamely rejtélyes okból jobban méltányolták a „hölgy” szót, mint a „nő”-t. Rosie ezt nagy szamárságnak tartotta (és még inkább megvolt a véleménye azokról a nőkről, akik maguk is nagy hűhót csapnak az ilyen szemantikai árnyalatok körül), de most, hogy

elgondolkodott a kérdésen, felvillant benne egy emlék: hogy is beszélt Norman a prostituáltakról, akiket néha elkapott. Hölgyeknek soha nem nevezte volna őket (ezt a szót a kollégák feleségeinek tartotta fenn, kijelentve például, hogy „Bill Jessup felesége igazán finom hölgy”), de a „nő” szó sem járt ki nekik; ők csak csajok voltak. Ilyen meg amolyan csajok. Rosie most döbbent csak rá, menynyire gyűlölte ezt a kemény, torokhangú kis szócskát. A csajok… Úgy hangzott, mintha valaki a hányingerét próbálná visszafojtani. Ne gondolj rá, Rosie. Nincs itt, és soha nem is lesz. Ez az egyszerű bizonyosság most is, mint mindig, örömmel, ámulattal és hálával töltötte el. Az otthonban rendezett terápiás foglalkozásokon ugyan azt jósolták, hogy ez a mámorító érzés idővel elszáll majd, ő azonban tamáskodott. A maga életét éli. Megmenekült a szörnyeteg karmai közül. Felszabadult. Becsukta a frizsidert, megfordult és körülnézett. A berendezés a legszükségesebbekre korlátozódott, dísztárgy csak egy volt: a festmény, és a látványtól mégis hangosan szeretett volna ujjongani. Ezt a szép, krémszínű falat Norman Daniels soha nem látta; erről a székről Norman Daniels még soha nem lökte le, amiért megint „játszotta az eszét”; ezen a tévékészüléken Norman Daniels egyetlen műsort sem nézett még – nem vigyorgott gúnyosan a híradón, nem röhögött harsányan a Mind egy család vagyunk vagy az Egészségünkre! sokadik ismétlésén. És ami a leggyönyörűbb: sehol egy sarok, ahol valaha is sírva kuporgott volna, felkészülve rá, hogy szükség esetén a kötényébe hányjon. Mindez pedig azért lehetséges, mert Norman Daniels nincs itt, és soha nem is lesz. – A magam életét élem… – motyogta Rosie, és utána valóban átfonta a testét, és ringatta magát boldogságában. Odament a képhez. A szőke nő khitónja valósággal izzott a késő tavaszi fényben. Ő aztán nem hölgy és még kevésbé csaj, hanem nő, igazi nő. Ott áll fenn a dombtetőn, és semmitől sem félve néz le a romba dőlt templomra meg a ledöntött istenekre… Istenek? De hát csak egy van belőlük… vagy tévednék? Úgy látszik, tévedett, mert ketten voltak. Egyikük derűs nyugalommal bámult fel a komor égre a ledőlt oszlop mellől, de tőle valamivel jobbra volt egy másik is; ez oldalra pillantott, mintha keresztülnézne a magasra nőtt fűszálakon. Éppen csak az ívelt, fehér kőhomlok, az egyik szem és az egyik fülcimpa látszott belőle, a többi

rejtve maradt. Nahát, hogy ezt eddig nem vette észre! De mit számít? Bizonyára van a képen sok egyéb részlet is, amely eddig nem tűnt fel neki, seregnyi apróság – mint azokon a kitalálós képeken, ahol ravaszul elrejtett részleteket kell megkeresni, és az ember… …az ember ne agyaljon ki ilyen hülyeségeket. Ezen a képen nincs semmi bonyolult. Maga az egyszerűség. – Legalábbis eddig az volt – suttogta Rosie. Hirtelen eszébe jutott Cynthia elbeszélése a képről, amely gyerekkorában a papiak falán függött. De Soto Nyugat felé tekint… Cynthia úgy ült előtte órákon át, mint a tévé előtt, és nézte, ahogy mozog a folyó. – Illetve azt játszotta, hogy nézi – mondta Rosie, és feltolta az ablakot, hátha egy friss szélfuvallat átjárja a szobát. A parkból beszűrődött a játszótéren hancúrozó kiskölkök meg a baseballozó nagyobbak hangja. – Úgy tett, mintha… Ahogy a gyerekek szokták. Velem is megtörtént. Egy fadarabbal feltámasztotta az ablakot – egy ideig úgy maradt, hogy aztán lármásan visszazuhanjon és ismét a képre nézett, mert közben hirtelen felrémlett benne egy nyugtalanító gondolat, olyan erővel, hogy már-már bizonyosságnak hatott. Az alizarinvörös köntös redői és gyűrődései mintha elmozdultak volna. És azért mozdultak el, mert maga a tógát vagy khitónt vagy akármit viselő nő is megmozdult. – Ugye tudod, hogy akinek ilyesmi jut az eszébe, az nem lehet normális? – suttogta magában Rosie; a szíve azonban hevesen kalapált. – Hát tisztára bezsongtál? Igen, úgy látszik, tisztára bezsongott, de azért jó közel hajolt a képhez, úgy meresztette rá a szemét. Csaknem fél percen át bámulta így, alig öt centi távolságból, a dombtetőn álló nőt, a lélegzetét is visszafojtva, nehogy a képet fedő üveglap bepárásodjék. Végül aztán hátrább lépett, és megkönnyebbült sóhajjal fújta ki a levegőt. A khitón redői pont olyanok, mint eddig; ebben biztos volt (na, mondjuk, majdnem biztos). Csak a képzelete incselkedik vele a hosszúra nyúlt, csodásan sikerült, de azért igencsak kimerítő nap után. – Hát átvészeltem – közölte a khitónos nővel, és legföljebb kissé hóbortosnak, de azért nagyon is rendjén valónak érezte, hogy hangosan beszél a festett alakhoz. Kinek árt vele? Egyáltalán ki fogja valaha

megtudni? Mi több: az, hogy a szőke nő háttal állt, hihetőbbé tette, hogy valóban odafigyel arra, amit Rosie mond. Az ablakhoz ment, s a párkányra támaszkodva kinézett. Az utca túloldalán kacagó gyerekek rohangáltak az alappont körül vagy hajtották magukat a hintákon. Közvetlenül alatta egy autó állt be a járdához. Nemrég még halálra rémítette volna az ilyen látvány; rögtön Norman öklét látta volna, amint közeledik felé, és a gyűrűjén olvasható felirat – Szolgálat, Hűség, Bajtársiasság – betűi egyre növekednek, míg végül az egész világot betöltik – de ez az idő már elmúlt. Istennek legyen hála érte. – Mi több, nem is csak úgy átvészeltem, hanem egész tisztességesen megálltam a helyem – mesélte a képnek. – Azt tudom, hogy Robbie-nak is ez volt a véleménye, de igazából Rhodát kellett meggyőznöm. Az az érzésem, eleinte belülről tiltakozott ellenem, merthogy Robbie fedezett fel, és nem ő, hiszen érted! – Újra közelebb lépett a képhez, ahogy a nők tanulmányozzák barátnőjük arcát, hogy vajon mit szól iménti megállapításukhoz, de a festett alak persze továbbra is a romtemplomot nézte, s Rosie csak a hátából következtethetett a véleményére. – Biztosan tudod, milyen leprák vagyunk egymással néha mi, csajok – mondta Rosie, és még nevetett is hozzá. – Csakhogy úgy érzem, sikerült megfőznöm. Csak ötven oldalt tudtunk felvenni, de a vége felé már egyre jobb lettem, és ezek a régi bestsellerek különben is rövidek. Tuti, hogy szerda délutánra megeszem az egészet. És tudod, mi a legjobb a dologban? Majdnem százhúsz dollárt keresek naponta – nem hetente, érted, hanem naponta! –, és Christina Bellnek ezenkívül még három másik regénye is van! Ha Robbie és Rhoda úgy dönt, hogy azokat is nekem adják, akkor… A hangja hirtelen elakadt. Tágra nyílt szemmel meredt a képre; már nem hallotta a játszótérről felhatoló kiabálást, sőt még a lépcsőházból közeledő léptek koppanását sem. Újból a kép jobb szélén felfedezett töredéket nézte: a homlok ívét, a kifejezéstelenül derűs, pupilla nélküli szem domborulatát, a fül hajlatát, és hirtelen beléhasított a felismerés. Igaza volt – és mégsem volt igaza. Igaza volt, mert az a második, ledőlt szobor valóban nem látszott korábban; de tévedett, amikor azt hitte, hogy a kőfej valamiképpen akkor jelent meg a képen, mialatt ő A fűrészes rája felvételén múlatta az idejét. És amikor úgy gondolta, hogy a nő ruháján elmozdultak a redők, tudat alatt csak valamilyen

képzelgéssel akarta megtámogatni az első, téves benyomást, elvégre még ez a feltételezés is értelmesebb volt, mint az, amit most látott. – A kép nagyobb lett – mondta. Nem. Nem egészen erről van szó. Kezét a kép elé emelte, hogy a levegőben ellenőrizze a méreteit, és megállapította, hogy most is ugyanazt a kilencvenszer hatvan centiméteres falfelületet takarja. Ráadásul a kép és a keret közti fehér szegély szélessége sem változott. Akkor hol itt a probléma? Az a probléma, hogy a második kőfej korábban nem volt ott, gondolta. Lehet, hogy…? Rosie hirtelen megszédült, és enyhe émelygést érzett. Szemét szorosan lehunyva dörzsölni kezdte a halántékát, hátha elejét veheti a közelgő fejfájásnak. Amikor ismét a képre pillantott, az úgy rohanta meg, mint első alkalommal. Nem az egyes részleteket látta – a templomot, a ledőlt szobrokat, a bíborlila khitónt, a nő felemelt bal kezét –, hanem magát a képet, szerves egészként, amely saját, önálló hangon szól hozzá. De most mintha több lett volna rajta a néznivaló, s Rosie megesküdött volna rá, hogy ez nem képzelgés, hanem egyszerű tény. A kép igazából nem lett nagyobb, és mégis, mindkét oldalán, sőt alul és felül is több látszott rajta. Mintha a mozigépész hirtelen rájönne, hogy rossz lencsét használ, és gyorsan átvált a keskeny vásznú harmincöt milliméteresről a szuper szélesvásznú hetvenes cineramára. Így aztán már nemcsak Clint pompázik a képen, hanem a két oldalán nyargaló cowboyok is láthatók. Te tényleg begolyóztál, Rosie. A képek nem szoktak megnőni. Igazán? Akkor hogy került elő a második isten? Rosie bizonyosra vette, hogy ott volt már eddig is, csak nem látszott, mert… – Mert most több jött elő a kép jobb oldalából – mormolta. A szeme még tágabbra nyílt, bár nehéz lett volna eldönteni, az ámulattól-e vagy a zavarodottságtól. – Mint ahogy több jött elő a bal oldalon is, meg fent is, meg… A háta mögül egyszer csak szapora, könnyed kopogás hallatszott az ajtón, olyan folyamatos, hogy a hangok szinte egybeolvadtak. Rosie megpördült, bár ő úgy érezte, mintha lassított felvételen vagy víz alatt mozogna. Az ajtó nem volt bezárva.

A kopogás megismétlődött. Most jutott eszébe az autó, amelyik az imént a járdához húzott – kis kocsi volt, amilyet magányos utas bérelne a Hertztől vagy az Avistól –, és a festmény körül keringő gondolatait elnyomta egy másik, amelyet sötét színekbe vont a fásult kétségbeesés. Hát Norman mégiscsak ráakadt. Beletelt némi idejébe, de végül idetalált. Felötlött benne az Annával folytatott utolsó beszélgetés; amikor Anna megkérdezte, mit tenne, ha Norman valóban megjelenne a színen. Bezárnám az ajtót, és tárcsáznám a 911-et, felelte ő, csakhogy az ajtót elfelejtette bezárni, telefonja pedig nem volt. És ez az utóbbi tény volt mind közül a legkeserűbben mulatságos, mert a nappali sarkában ott volt a csatlakozó, és a vonal is élt; éppen ma, ebédszünetben ment el a telefontársasághoz, és szurkolta le a bekötési díjat. A tisztviselőnő felírta neki egy kis fehér kártyára az új telefonszámát, ő szépen el is tette a kártyát a táskájába – és utána kisétált az ajtón, útközben elhaladva az eladásra kínált készülékek mellett, mert úgy gondolta, ha lesz egy kis szabad ideje, elugrik a Lakeview bevásárlóközpontba, és ott tíz dollárt megtakaríthat. Most pedig, a miatt a tetves tíz dollár miatt… Az ajtón túl csend volt, de a lenti résen át láthatta a cipőjét. Nagy, fekete, fényesre suvickolt cipőre számított. Norman már nem járt egyenruhában, de a fekete cipőt megtartotta. Igen kemény cipő volt, ezt senki nem tudta jobban nála, aki az együtt töltött évek során oly sokszor viselte a nyomait a lába szárán, a hasán, a fenekén. Újra felhangzott a kopogás, egymás után három gyors hármas sorozat: kip-kip-kop, szünet, kip-kip-kop, szünet, kip-kip-kop. Akárcsak aznap reggel, amikor fulladozott a rátörő iszonyú rémülettől, Rosie ismét a kép nő alakjához folyamodott. Látta, ahogy ott áll a burjánzó fűvel benőtt domb tetején, és nem fél sem a készülő vihartól, sem a lenti romok között netán kísértő szellemektől, manóktól vagy kóbor haramiáktól; egyáltalán semmitől sem fél. Meglátszott ez a tartásán, a háta ívén, a lazán felemelt karján, de még azon a homályosan kirajzolódó fél mellén is. Csakhogy én nem vagyok ő. Én bizony félek – annyira félek, hogy mindjárt bepisilek –, de akkor sem hagyom, Norman, hogy csak így, simán elbánj velem. Esküszöm az élő Istenre, hogy ezt nem hagyom! Megpróbálta felidézni magában a fogást, amelyre Gert Kinshaw tanította: azt, amikor az ember megragadja a támadója felsőkarját, és

aztán oldalra fordul. De semmire sem ment vele. Amikor megkísérelte maga elé képzelni a sorsdöntő dobást, nem látott semmi mást, csak Normant, amint felé ront, ajkán azzal a bizonyos, minden fogát elővillogtató farkasvicsorral, hogy közvetlen közelből elbeszélgessen vele. Egészen közelből. Bevásárlószatyra még ott hevert a konyhapulton, mellette a pikniket reklámozó sárga cédulákkal. A romlékony élelmiszer már a frizsiderben volt, de néhány konzerv még a szatyorban maradt. Rosie odabotorkált a pulthoz – lábában körülbelül annyi érzés volt, mint két lőcsben –, és benyúlt a szatyorba. Újabb hármas sorozat hallatszott: kip-kip-kop. – Jövök már – mondta Rosie, s maga is csodálkozott, milyen nyugodt a hangja. Kivette a szatyorból a legsúlyosabb tárgyat: egy egykilós gyümölcssaláta-konzervet, nagy nehezen marokra fogta, és merev lőcslábán az ajtóhoz indult. – Igen, egy másodperc, már itt is vagyok!

4 Miközben Rosie épp bevásárolt, Norman Daniels alsóneműben hevert a Whitestone Szálló egyik szobájának ágyán, cigarettázott, és a mennyezetet bámulta. A dohányzásra hajdan úgy kapott rá, mint a legtöbb srác: egy-egy cigit csent a papája Pall Mall-es csomagjaiból, eleve beletörődve, hogy ha lebukik, jól megruházzák, ennyi kockázatot azonban bőségesen megért a dicsfény, amely körüllengi az embert, ha meglátják, mondjuk, egy belvárosi utcasarkon, a postahivatallal kombinált aubreyville-i drugstore előtt, amint hanyagul a telefonpóznának dőlve, dzsekije gallérját feltűrve tüdőzi le a szájából otthonosan fityegő staubot: ide skubizz, bébi, én aztán menő fej vagyok! És ha a haverok arra húznak az ócska tragacsaikban, gőzük se lehet, hogy a cigit az ember az őse asztaláról fújta meg, mint ahogy azt sem sejthetik, hogy amikor egyetlenegyszer összeszedte a bátorságát, és bement a drugstore-ba élete első saját paklijáért, az öreg Gregory horkantott egyet, és azt mondta, majd ha már bajuszt növeszthet, akkor jöjjön vissza.

Tizenöt éves korban nagy durranás volt a cigi, Normant voltaképpen mindenért kárpótolta, amit nem kaphatott meg (például a kocsit, akár még egy olyan lerobbant csotrogányt is, amilyenen a barátai jártak – olyat, aminek kapszli van a lengéscsillapítóján, a reflektor fémburája műanyag ragasztóval van kipótolva, és a lökhárítót épp csak odadrótozták), tizenhat éves korára pedig már rögzült a nikotinfüggőség – napi két csomaggal és tisztességes reggeli harákolással. Az esküvőjük után három évvel Rose egész családja – az apja, az anyja, a tizenhat éves öccse – ott veszett a várost átszelő 49-es úton. Aznap délután a bányatónál strandoltak, a Philo-féle kőfejtő mellett, és éppen hazafelé tartottak, amikor egy kőszállító teherautó átcsúszott a szemközti sávba, és úgy lapította szét őket, mint legyeket az ablaküvegen. McClendon papa leszakadt fejét az árokban találták meg, harminc méterre a baleset helyszínétől; a szája tátva volt, és az egyik szemürege tele varjúfossal (addigra Daniels rég belépett a rendőrséghez, és a zsaruk már mind hallottak hasonló históriákat). Danielst az eset csöppet sem dúlta fel, ellenkezőleg, roppantul örült neki; véleménye szerint a minden lében kanál vén disznó csak azt kapta, amit megérdemelt. McClendon szerette olyasmikről faggatni a lányát, amikhez semmi köze nem volt, elvégre Rose a törvény szerint már nem az ő lányának számított, hanem Norman Daniels feleségének. Jól megszívta a cigarettáját, majd kifújt három füstkarikát, és nézte, ahogy lassan a mennyezet felé libegnek. Kintről motorbőgés és dudálás hallatszott. Daniels még csak fél napja volt a városban, de máris rühellte. Túl nagy; túl sok benne a búvóhely. Nem mintha ez számítana. A dolgok tudniillik sínen vannak, és Craig McClendon önfejű kis Rosie lányára hamarosan rászakad egy különösen súlyos és kemény téglafal. A McClendon-féle hármas temetésen, amelyre egész Aubreyville kivonult, Danielsre rájött a köhögés, de úgy, hogy abba se tudta hagyni. A jónép a fejét tekergette felé, és Daniels tisztára bepöccent ettől a figyelemtől. Vörösre gyúlt arccal, az idegességtől szinte tombolva hagyta faképnél zokogó ifjú feleségét, és miközben továbbra is rázta a csillapíthatatlan köhögés – hiába is fogta be fél kézzel a száját –, kirontott a templomból. A templom előtt megállt, és tovább köhögött, olyan görcsösen, hogy lehajolva a térdét fogta; attól félt, összeesik különben. Így nézte,

könnyben úszó szemmel, azt az öt embert – három férfit és két nőt –, aki kijött, hogy rágyújtson; még egy nyavalyás harmincperces gyászistentisztelet idejére sem bírtak lemondani a bagóról. És ekkor Daniels, csak úgy, egyik percről a másikra elhatározta, hogy abbahagyja. Meglehet ugyan, hogy csak a nyaranta visszatérő allergiája váltotta ki a köhögőrohamot, de mindegy. A bagó akkor is csak egy kibaszott, hülye rossz szokás, alighanem a leghülyébb ezen a földön, és ha ő belenyugszik, hogy a megyei halottkém a halotti bizonyítványán Pall Mallt írjon majd a halál oka rovatba, akkor úgy kell neki. Azon a napon, amikor hazaérve nem találta Rose-t a házban – pontosabban később, már sötétedés után, amikor a bankkártya eltűnését felfedezte, és immár kénytelen volt szembenézni a valósággal –, lement a dombról az éjjel-nappal nyitva tartó boltba, és megvette tizenegy év óta az első csomag cigarettáját. A régi márkájához tért vissza, mint gyilkos a tett színhelyére. In hoc signo vinces – ez állt minden egyes vérvörös csomagon, ami a faterja szerint azt jelentette, hogy „e jelben győzni fogsz”, bár amennyire Norman tudta, az öregnek legföljebb néhány konyhai bunyóban sikerült legyőznie a feleségét. Az első slukktól megszédült, s mire az első cigarettáját csikkig szívta, úgy érezte, vagy kihányja a belét, vagy elájul, vagy infarktust kap – esetleg egymás után bekövetkezik mind a három. De végül életben maradt, csak éppen újra elfüstölt napi két csomaggal, és reggelenként, ébredés után úgy rázta a tüdő legmélyéről feltörő, jól ismert köhögés, mintha soha egy percre sem szokott volna le. Mindebben persze nem volt semmi rendkívüli; stresszes időszakot él át, ahogy azok a lökött kókler pszichológusok mondanák, és ilyenkor az emberek gyakran esnek vissza a régi szokásaikba. A bagó meg a pia – ez közismert – afféle mankó. Na és ha így van? Miért baj az, ha a sánta ember mankóra támaszkodik? Majd ha a Rose-ügyet lerendezi (ha a nő ilyen, nem hivatalos válást akart, hát majd megkapja, de az ő feltételei szerint), akkor eldobhatja az összes mankót. Ezúttal azonban egyszer s mindenkorra. Norman az ablak felé fordult. Még nincs sötét, de már alkonyodik. Mindenesetre ideje cihelődni. Igazán nem akart lekésni a találkájáról. Elnyomta cigarettáját az éjjeliszekrényen álló, csikkekkel tömött hamutartóban, majd kiugrott az ágyból, és öltözni kezdett.

A legszebb az egészben, hogy semmit sem kell elkapkodnia; egy csomó szabadnapja gyűlt össze, és Hardaway kapitány egyáltalán nem kekeckedett, amikor egyben kikérte őket. Norman két oknak tudta be ezt a nagyvonalúságot. Először is az újságok meg a tévéadók a hónap szupersztárjává avatták; másodszor pedig Hardaway kapitány nemigen szívelte; kétszer is ráuszította a belső ellenőrzés kopóit állítólagos fizikai túlkapások címén, és nyilván boldog volt, amiért egy időre lerázhatta. – Ma este, te büdös ribanc – mormolta Norman lefelé menet a liftben, ahol egyetlen útitársa a saját tükörképe volt a hátsó falra szerelt kopott, ócska tükörben. – Mármint ha szerencsém van. De érzem, hogy szerencsés napot fogtam ki. A járda mentén egész sor taxi várakozott, de Daniels elsétált mellettük. A taxisofőrök jegyzik a fuvarokat, és időnként az utasok arca is megmarad bennük. Ezúttal jobb lesz a városi busz. Friss léptekkel haladt a sarki buszmegálló felé, s közben azon tűnődött: vajon nem csupán önáltatás-e, hogy szerencsés fogásra számít. De tudta, hogy nem téved: jó nyomon van. És ez annak köszönhető, hogy ismét sikerült belehelyezkednie Rose gondolkodásába. A busz – a zöld járat egyik kocsija – befordult a sarkon, és a megállóhoz húzott. Norman felszállt, leszurkolta a négy huszonöt centest, elhelyezkedett az egyik hátsó ülésen – micsoda áldás, hogy ma este nem kell Rose-ként viselkednie! –, és kinézett a mellettük elsuhanó utcákra. Mindenféle fényreklám. Bisztrók. Éttermek. DELI. SÖR. PIZZA SZELETELVE. SZEXIS TOPLESS LÁNYOK. Eltévedtél, Rose, gondolta, miközben a busz éppen egy, Papsi Konyhája nevű étterem mellett haladt el: „Marhasült eredeti kansasi módra” – hirdette a kirakatban a vérpiros neonfelirat. Nincs neked itt semmi keresnivalód, de sebaj, mert megjöttem, és hazaviszlek. Vagy ha nem haza, hát másvalahová. A neonfények kusza cikázása és az egyre sötétülő bársonyos égbolt a régi szép időket juttatta eszébe, amikor az élet még nem volt ilyen fenyegetően szűk; mintha mind beljebb húzódó falak záródnának lassan köré. Valaha, viszonylag sima, bonyodalommentes húszas éveiben, a neon felvillanása azt jelentette: kezdődik a hepaj. Az ember látta, melyik ajtó fölött gyullad ki a neon, és szépen beosont. Azoknak az időknek már vége, de azért a legtöbb zsaru – a legtöbb igazi zsaru – ma is eligazodik

sötétedés után; tudja, hogyan hatoljon a neonfények mögé, hogyan váljon láthatatlanná, hogyan bratyizzon az alvilággal, és hogyan kerekedjék fölébe. Az a zsaru, akinek mindez nincs a kisujjában, ma sem lesz hosszú életű. Ahogy figyelte az egymást váltó neonfényeket, megállapította, hogy már nem lehetnek messze a Carolina utcától. Felállt, előrement, és megkapaszkodott a rúdban. Amikor a busz a következő sarkon megállt s az ajtaja kicsapódott, leballagott a lépcsőn, és némán beleveszett a sötétségbe. A szálloda hírlappavilonjában már beszerzett egy várostérképet, teljes hat dollár ötven centért; botrányosan drága volt, de ha a járókelőkhöz fordul útbaigazításért, az még többe kerülhetett volna. Az emberek valamely rejtélyes okból meg szokták jegyezni az ilyen érdeklődőket; van, hogy még öt évvel később is emlékeznek rájuk. Jobb hát, ha nem kérdezősködik; mármint arra az esetre, ha valami előadódnék. Valami kellemetlenség. Nem valószínű ugyan, de mint köztudott, jobb félni, mint megijedni, és aki üvegházban lakik, nyelje le inkább a kavicsot. A térkép szerint a buszmegállótól négy sarkot kell menni nyugati irányban a Carolina utcán a Beaudry térig; igazán kellemes kis séta ezen a szép meleg estén. És a kis zsidrák az Utastanácsadóból a Beaudry téren lakik. Daniels zsebre dugott kézzel, lassan, komótosan bandukolt. Ködös tekintetéből, elbambult arckifejezéséből senki meg nem állapíthatta volna, hogy valamennyi érzékszerve riadókészültségben van. Leltárba vett minden arra hajtó kocsit, minden járókelőt; különösen azt figyelte, őt nem figyeli-e meg valaki különösebben. Ilyen arccal azonban, legnagyobb örömére, nem találkozott. Amikor Tapsi házához ért – mert újabb áldás: ház volt, nem lakás –, kétszer is elsétált előtte; megnézte magának a behajtón parkoló kocsit, tanulmányozta a kivilágított földszinti ablakot. A nappali ablaka volt; a függöny széthúzva, de a redőny leengedve. A lécek közül lágy, színes fényfolt szivárgott ki: a televízió. Tapsi tehát otthon van, Tapsi fenn van, Tapsi a képernyőt bámulja, és talán egy-két répát is elrágcsál közben, mielőtt elindulna a buszpályaudvarra, hogy újabb lökött spinkóknak osztogasson meg nem érdemelt jó tanácsokat. Vagy olyanoknak, akik egész mást érdemelnének.

Tapsi nem viselt jegygyűrűt, és Norman különben is titkos buzeránst szimatolt benne, de az óvatosság sosem árt. Végigosont a kocsifelhajtón, és bekukucskált a négy-ötéves Fordba, hátha valamilyen nyom arra utal, hogy a pasas mégsem magában él. Ám semmit sem látott, amitől megszólalt volna benne a riasztó. Ekképp megnyugodva még egyszer jobbra-balra kémlelt az utcán, de egy lelket sem látott. Nincs nálad álarc, Normie, gondolta. Ha jól tudom, még egy nejlonharisnyát sem hoztál, hogy az arcodra húzd. Valóban: semmi ilyesmit nem hozott magával. Kiment a fejedből, mi? Hát, ami azt illeti – nem egészen feledékenységről volt szó. Motozott benne valami sejtés, hogy mire holnap felkel a nap, egy bibsivel kevesebb lesz a világon. Merthogy néha még az ilyen finom úri lakónegyedekben is történnek csúnya dolgok. Előfordulnak betörések – elvégre niggerek és narkósok mindenütt akadnak –, és máris kész a baj. Régi nóta, szomorú nóta, de igaz. Ahogy egynémely pólón és autóra ragasztott matricán is olvasható: SZAR A VILÁG. És bármily hihetetlen, de időnként nemcsak ártatlanok tenyerelnek bele a szarba, hanem olyanok is, akik megérdemlik. Példának okáért egynémely Pravdát bújó bibsi, aki segít a nőknek, hogy a férjüktől meglépjenek. Az ilyesmit pedig nem lehet csak úgy lenyelni, mert még megbénul az egész társadalom. Ha mindenki így tenne, előbb-utóbb már nem is lenne, ami megbénuljon. Ezzel együtt sajnálatosan elterjedt az ilyen magatartás, mivelhogy a legtöbb érző szívű emberbarát megússza a dolgot. Csakhogy a legtöbb érző szívű emberbarát nem esik abba a hibába, hogy éppen az ő feleségének nyújtsa segítő kezét – ez a Tapsi hapsi viszont nem volt ilyen előrelátó. Norman éppoly bizonyos volt ebben, mint a saját nevében. Ez az ember segített Rose-nak. Felment a lépcsőn, még egyszer gyorsan körülnézett, aztán megnyomta a csengőt. Várt egy darabig, majd újra csengetett. A füle már arra volt hangolva, hogy a legapróbb neszt is felkapja: valóban, lépések közeledtek, de nem kopogva, csak surrogva. Tapsi zokniban – mily meghitt kép! – Jövök már, jövök – kiáltotta egy hang.

Nyílt az ajtó, és Tapsi kinézett rá; szarukeretes szemüvege mögött elmosódott a tekintete. – Segíthetek valamiben? – kérdezte. Kigombolt, szabadon leffegő inge alól kilátszott az atlétatrikója, ugyanolyan, amilyet Norman is viselt, és hirtelen úgy érezte, ez már több a soknál, ez az utolsó csepp a pohárban. Őrjöngő düh fogta el. Hogy egy ilyen disznó ugyanolyan atlétatrikót hordjon, mint ő! Egy fehér embernek való atlétatrikót! – Azt hiszem, igen – mondta Norman, és az arcában vagy a hangjában – vagy talán mindkettőben – lehetett valami, amitől Slowik megijedt, mert barna szeme kitágult, hátrálni kezdett, s az ajtóhoz kapott, nyilván hogy becsapja Norman előtt. De ha ez volt a szándéka, elkésett vele, mert Norman volt a gyorsabb: lógó ingét megragadva betaszította Slowikot a házba, majd berúgta az ajtót kettejük mögött; úgy érezte, Gene Kelly sem csinálhatta volna kecsesebben egy MGM zenés filmen. – Tényleg segíthetsz – ismételte meg –, legalábbis a saját érdekedben nagyon remélem. Néhány kérdésem lesz hozzád, Tapsifüles, néhány igen komoly kérdésem, és azt ajánlom, rebegj egy imát ahhoz a görbe orrú bibsi Jehovádhoz, hogy tisztességesen meg tudj felelni rájuk. – Takarodjon innen – kiabált Slowik –, vagy hívom a rendőrséget! Norman Daniels ezen jóízűt kuncogott, majd megpörgette Slowikot a tengelye körül, és úgy kicsavarta a bal kezét, hogy az már kiálló jobb lapockáját súrolta. Slowik felüvöltött, Norman pedig a lába közé nyúlt, és alulról megmarkolta a herezacskóját. – Pofa be – mondta –, vagy úgy nyomom ki a tököd, mint egy szőlőszemet. Hallani fogod, ahogy szétpattan. Tapsi elnémult. Lihegett ugyan, s egyszer-egyszer fojtottan fel is nyüszített, de ez Normant már nem zavarta. Visszaterelte Tapsit a nappaliba, és a kisasztalon heverő távirányítóval hangosabbra állította a tévét. Ezután átvonszolta új cimboráját a konyhába, és ott elengedte. – Állj a frizsider elé – mondta –, de erősen szorítsd hozzá a valagad, és ha csak egy centivel is elmozdulsz, letépem a szájad. Értve vagyok? – I-igen – mondta Tapsi. – Ki-ki-kicsoda maga? – Most is hasonlított még Bambi nyúl barátjához, de a hangja egyre inkább Nyafira, a hülye macskabagolyra emlékeztetett.

– Irving R. Levine, az NBC híradójától – mondta Norman –, de ma akadt egy szabad estém. – Sorban kihúzogatta a konyaszekrény fiókjait, fél szemét közben Slowikon tartva. Nem valószínű ugyan, hogy a jó öreg Tapsi szökni próbálna, de azért megeshet. Ha az emberek túljutnak a félelem egy bizonyos szintjén, olyan kiszámíthatatlanok lesznek, mint a tornádó. – De micsoda… nem tudom, miről… – Nem is kell, hogy tudd – közölte Norman. – Épp ez a szép a dologban, Tapsi. Az égvilágon semmit se kell tudnod azonkívül, hogy válaszolsz néhány nagyon egyszerű kérdésre. A többit rám bízhatod. Profi vagyok. Gondold, hogy egy jótékonysági szervezettől jöttem. Az utolsó, ötödik fiókban találta meg, amit keresett: két, virágos mintájú edényfogó kesztyűt. Milyen bájos. Éppen az ilyen jól öltözött bibsiknek való, amikor kiszedik a kis kóser kajájukat a kis kóser sparherdjükből. Norman felhúzta a kesztyűt, gyorsan letörölte ujjnyomait a fiókok fogantyújáról, majd visszaparancsolta Tapsit a nappaliba; ott felkapta a távirányítót, és az ingébe törölte. – És most szépen elbeszélgetünk kettecskén, Tapsi – mondta közben. Maga sem ismert rá az elszorult torkán feltörő hangra; nem sok emberi volt benne. Azon sem csodálkozott, hogy a nadrágjában kőkemény merevedést érez. A pamlagra dobta a távirányítót, és Slowikhoz fordult, aki meggörnyedve álldogált; vastag, szarukeretes szemüvege alól patakzott a könny. Ott állt, abban a fehér embernek való atlétájában. – Elbeszélgetünk így, közvetlen közelből. Jobb, ha elhiszed, Tapsi. Kibaszottul jól teszed, ha hiszel nekem. – Kérem, nagyon kérem, ne bántson – nyöszörögte Slowik, remegő kezét Norman felé tárva. – Rossz helyen jár. Nem tudom, kit keres, de az biztos, hogy nem engem. Én semmit sem mondhatok magának… Végül azonban kiderült, hogy épp eleget mondhat. Addigra már lenn voltak a pincében, mivelhogy Norman harapni kezdett, és Slowik sikoltozását már a teljes hangerőre állított tévé sem nyomhatta el. De sikoly ide, sikoly oda, igazán értékes segítséget nyújtott. Amikor az ünnepi műsornak vége lett, Norman előhúzta a mosogató alól a szemeteszsákokat. Az egyikbe bedobta a két edényfogó kesztyűt meg a saját ingét, amelyben már nemigen mutatkozhatott volna a nyilvánosság előtt. Majd magával viszi a zsákot, és később megszabadul tőle.

Az emeleten, Tapsi hálószobájában csak egyetlen olyan ruhadarabot talált, amely többé-kevésbé takarhatta a maga sokkal szélesebb felsőtestét: egy kifakult, lötyögősen bő Chicago Bulls pólót. Az ágyra tette, majd bement Tapsi fürdőszobájába, és megeresztette Tapsi zuhanyát. Mialatt várta, hogy a víz forró legyen, körülnézett Tapsi gyógyszeres szekrényében, talált egy üveg fájdalomcsillapítót, és mindjárt négy szemet bekapott: sajgott az állkapcsa, fájtak a fogai. Arca egész alsó felét vér, szőrszálak és kis bőrcafatok borították. Beállt a zuhany alá, és ledörzsölte magát Tapsi Irish Spring márkájú szappanával; el ne felejtse ezt is a zsákba dobni! Persze nem tudhatta, mire megy ezekkel az óvintézkedésekkel, hiszen sejtelme sem lehetett, mennyi bizonyítékra bukkanhat a törvényszéki orvos odalenn a pincében. Ott tudniillik egy időre ködbe borult előtte a világ. Hajmosás közben dalra fakadt. „Raamblin’ Rose… Raamblin’ Rose… where you raamble …no one knows… wild and windblown… that’s how you’ve grown… who can cling to… a Ramblin’ Rose? Elállította a zuhanyt, kilépett alóla, és nézte a mosdó fölötti, bepárásodott tükörben a maga homályos, kísérteties képmását. Valóban: ki tudhatja, merre fut az ilyen elvadult futórózsa? – Én – mondta tompán. – Én meg fogom tudni.

5 Bill Steiner már újból kopogni készült, elátkozva magát idegességéért – nőügyekben általában soha nem volt lámpaláza –, amikor felhangzott bentről a válasz: – Jövök már! Igen, egy másodperc, már itt is vagyok! – Szerencsére nem érződik a hangján, hogy dühös lenne; szóval ha minden jól megy, mégsem a fürdőszobából ugrasztotta ki. Tulajdonképpen mi a fenét keresek én itt? – tette fel magának már nem először a kérdést, mialatt a közeledő lépések koppanását hallgatta. Olyan ízetlen ez az egész, mint valami romantikus filmjelenet, amelyikből épp Tom Hanks se bírna sokat kihozni. Ebben lehet némi igazság, de attól a tény még tény marad: a nő, aki a múlt héten betoppant a boltjába, gyökeret vert a tudatában, s ahelyett, hogy a napok múltával ez a hatás halványult volna, inkább halmozott

erővel működött. Két dolog mindenesetre bizonyos volt: életében először hozott virágot egy ismeretlen nőnek, továbbá tizenhat éves kora óta nem szorongott így, ha randevút akart kérni. A lépések már az ajtó mögül hallatszottak, amikor Bill észrevette, hogy az egyik nagy margaréta kifelé csúszik a csokorból. Gyorsan odakapott, hogy megigazítsa; eközben kinyílt az ajtó, s amikor Bill felnézett, előtte állt a nő, aki a hamis briliánsgyűrűt egy gyenge képre cserélte – szemében gyilkos indulat, felemelt kezében egy jókora konzervdoboz. Látszott, ahogy szoborrá dermeszti a habozás: alkalmazza-e a tervezett megelőző csapást, mialatt agyában már dereng a felismerés, hogy a küszöbön nem az áll, akire számított. Bill később megállapította, hogy ez volt élete egyik legrendhagyóbb pillanata. Ott álltak és bámultak egymásra a Tremont utcai első emeleti lakás küszöbén innen és túl, Bill a tavaszi virágokból kötött bukétájával, amelyet két bolttal arrébb vett a Hitchens úton, Rosie a feje fölé emelt gyümölcssaláta-konzervvel, és noha a jelenet nem tarthatott tovább két vagy három másodpercnél, Bill nagyon is hosszúnak érezte. Ahhoz legalábbis elég hosszú volt, hogy egy meghökkentő, bosszantó, lehangoló és csodás felfedezésre jusson. Várakozásával ellentétben a viszontlátás nem változtatott a helyzeten, sőt csak rontott rajta. A nő nem volt szép, legalábbis nem a média szépségeszményének mércéi szerint, de ő szépnek látta. Szája formájától, álla ívétől, ki tudja, miért, de elállt a szívverése, és kékesszürke szemének macskaszerű, ferde vonala láttán kiszállt lábából az erő. A vére mintha megkótyagosodott volna; az arca lángolt. Pontosan tudta, miről tanúskodnak ezek a jelzések, és bár dühös volt miattuk, érezte, hogy nincs módja ellenállni. A nő felé nyújtotta a virágot, és reményteljesen rámosolygott, miközben azért a felemelt konzervdobozt is szemmel tartotta. – Ne kössünk fegyverszünetet? – kérdezte.

6 Rosie éppen csak feleszmélt, hogy nem Normannel áll szemben, amikor a jövevény máris vacsorázni hívta, s a meglepetéstől bénultan elfogadta a meghívást, bár az igenlő válaszban bizonyára a puszta megkönnyebbülésnek is része volt. Csak Bill kocsijának utasülésében

talált rá a régóta elhanyagolt Józanság nagysád, hogy megkérdezze: mit művel? Talán cserbenhagyta a maradék esze is, hogy egy ismeretlen (és nála sokkal fiatalabb) férfival megy el szórakozni? A kérdésben őszinte rémület bujkált, de Rosie rájött, hogy a kérdés szónoki: Józanság nagysád egészen mást szeretne tudni, de az a kérdés olyan félelmetes, hogy még a Rosie fejében elfoglalt, igazán bizalmas és kiváltságos pozíciójából sem meri feltenni. Mi lesz akkor, ha Norman rajtakap? Ez itt az igazi kérdés. Mi lesz, ha Norman rajtakapja, amint egy másik férfival – egy fiatalabb, jóképű férfival vacsorázik? Józanság nagysádot – aki valójában cseppet sem volt józan, inkább rémült és feldúlt – az a tény sem zavarta, hogy Norman nyolcszáz mérfölddel keletebbre van tőlük. Mindamellett nem is csak Normanról volt itt szó. Rosie egész női életében a férjén kívül soha egyetlen férfival sem maradt kettesben, és érzelmei most reménytelenül összekuszálódtak. Még hogy vacsorázzanak? No persze, ennél igazán mi sem egyszerűbb. Csak éppen a torkát érezte szűkebbnek a tű fokánál, a gyomra pedig úgy kavargott, mint mosógépben a ruha. Ha a férfi kiöltözött volna, s nem tiszta, de kifakult farmernadrágot és kék vászoninget visel, vagy ha csak egyetlen bizonytalan pillantást vet az ő igénytelen szoknya-pulóver együttesére, Rosie feltétlenül nemet mond, ha pedig a hely, ahová elvitte, túl „aggályosnak” látszik (jobb szó nem jutott eszébe), ki sem bírt volna szállni Bill Steiner Buickjából. A vendéglő azonban csöppet sem látszott fenyegetőnek; a fényesen megvilágított ablakok fölött barátságosan hívogatott a Papsi Konyhája cégér, a mennyezeten régimódi ventilátorok forogtak, a vidékies faasztalokat piros-fehér kockás abrosz borította. Az ablakban látható neonfelirat szerint Papsi Konyhája kizárólag eredeti kansasi módra készült marhasültet kínál. A pincérek – csupa idősebb úriember – fekete cipőt és hosszú, hónaljig érő kötényt viseltek; Rosie-t a kötények empire szabású fehér ruhára emlékeztették. Az asztaloknál ülők olyanok voltak, mint Bill vagy ő, azazhogy legalábbis mint Bill: középosztálybeli, közepes jövedelmű emberek, hétköznapi öltözékben. Az egész vendéglő nyílt, derűs hangulatot árasztott, olyat, amilyenben szabadon lélegzik az ember. Az meglehet, Rosie, suttogta egy belső hang, de ne áltasd magad, ezek az emberek egyáltalán nem hasonlítanak rád. Magabiztosnak,

elégedettnek látszanak, és legfőképpen az látszik meg rajtuk, hogy otthonosan érzik magukat. Te idegenül mozogsz ezen a helyen, és ez mindig is így lesz. Túl sokáig éltél Normannel, túl gyakran hánytál a kötényedbe a sarokban kushadva. Elfelejtetted, milyenek az emberek, miről szoktak beszélgetni – ha ugyan valaha is tudtad. És ha megpróbálsz az itt lévőkhöz hasonlítani, ha csak álmodni is mersz róla, hogy olyan lehetsz, mint ők, nagyon szomorú ébredés vár rád. Igaz volna ez? A gondolat annál ijesztőbbnek rémlett, mert lelke egyik zugában őszinte örömet érzett – örült, amiért Bill Steiner felkereste, amiért virágot hozott, amiért vacsorázni hívta. Fogalma sem volt róla, mit érez a fiatalember iránt, de attól, hogy valaki esti programra invitálta, akaratlanul is fiatalnak és varázslatosan csábosnak érezte magát. Csak rajta, élvezkedj, suttogta a fülébe Norman, amikor Bill meg ő beléptek a vendéglőbe; szavai olyan közelről s olyan valóságosnak hallatszottak, mintha igazából ott ment volna el mellettük. Élvezkedj, amíg lehet, mert később majd úgyis kivisz a sötétbe, hogy közvetlen közelből elbeszélgessen veled. Esetleg a szöveggel nem is bajlódik, csak bevonszol a legközelebbi sikátorba, a falhoz szorít, és megadja, amit kerestél magadnak. Nem igaz, gondolta. A vendéglő élénk világítása hirtelen túl éles lett, és Rosie mindent, de valóban mindent hallott, még a mennyezeti ventilátor lapátjainak lassú, lomha zihálását is, ahogy köpülték a levegőt. Nem, ez hazugság – Bill rendes fiú, és te csak hazudsz összevissza! A könyörtelen válasz – Norman evangéliuma – nem váratott magára: Rendes emberek nem léteznek, angyalkám – hányszor megmondtam már neked? A lelke mélyén mindenki söpredék. Te is, én is, mindenki. – Csak nem érzi rosszul magát, Rose? – kérdezte Bill. – Olyan sápadt lett. De bizony hogy rosszul érezte magát. Tudta, hogy a fejében kopogó hang hazudik, hogy még Norman mérge hat benne tovább, de tudni és érezni nem ugyanaz. Egyszerűen nem bír itt ülni ezek között az emberek között, nem bírja belélegezni szappanuk, kölnijük, samponjuk illatát, nem bírja hallgatni élénk, egymásba folyó társalgásukat. Nem tud mit kezdeni a pincérrel, aki majd behajlik az ő terébe az étlapjával, és kínálja a részben talán idegen nyelven elnevezett különlegességeket.

És főképpen Bill Steinerrel nem tud mit kezdeni, holott beszélgetni kellene vele, válaszolni a kérdéseire, miközben egyfolytában azon tűnődik, milyen érzés lehet a haját simogatni. Már nyitotta a száját, hogy közölje: valóban nem érzi jól magát, émelyeg a gyomra, és arra kéri, vigye haza, majd talán egy más alkalommal… aztán, akárcsak a stúdióban, most is a bíborlila khitónos nőre gondolt, amint ott áll a magas fűben a dombtetőn, kezét felemelve, és meztelen fél válla tompán ragyog a felhőkön átszűrt különös fényben – áll, és nem rettenti meg semmi, még az a templomrom sem, amelynek kísértetjárta hangulatánál Rosie még nem érzett borzongatóbbat. És ahogy maga elé képzelte a szőke hajfonatot, az arany karperecet s az alig érzékelhetőn domborodó mellet, Rosie gyomrában elcsitult a remegés. Ezt is át fogom vészelni, gondolta. Azt nem hiszem, hogy egy falat is lemenne a torkomon, de annyi bátorságom csak lesz, hogy egy darabig elüldögéljek vele ezen a rendesen kivilágított helyen. És törjem a fejem azon, hogy később megerőszakol-e? Szerintem kisebb gondja is nagyobb annál. Ilyesmiket csak Norman képzel – Norman, aki szerint egyetlen négernek sincs olyan táskarádiója, amit ne fehér embertől lopott volna. A gondolat igazsága oly nyilvánvaló volt, hogy a feszültsége is alábbhagyott, és rámosolygott Billre. Halovány, reszketeg mosoly volt, de a semminél azért több. – Semmi bajom – mondta –, legföljebb egy kicsit meg vagyok ijedve. Elnézőnek kell lennie. – Csak nem tőlem ijedt meg? Beletrafáltál, koma, mondta Norman, aki rosszindulatú daganatként terpeszkedett el az agyában. – Nem, illetve nem egészen – mondta, és felnézett a fiatalemberre. Nagy erőfeszítésébe került, hogy a szemébe nézzen, bele is pirult, de azért a hangja nem akadt el. – Csak tudja, egész életemben maga a második férfi, akivel elmentem valahová, és ha ezt randevúnak lehet nevezni, hát akkor az érettségi bankettem óta az első. Az pedig 1981ben volt. – Úristen – mondta a férfi halkan, a legcsekélyebb gúny nélkül. – Látja, most én kezdek megijedni.

Ekkor a tulaj lépett oda hozzájuk – vagy talán a főpincér volt? Rosie nem tudta –, és megkérdezte, dohányzó vagy nemdohányzó asztalt kérnek-e. – Maga dohányzik? – kérdezte Bill, és Rosie gyorsan megrázta a fejét. – Ha lehet, egy csendesebb helyet kérnénk – mondta Bill a szmokingos férfinak, és Rosie észrevette, hogy egy megvillanó szürkészöld papírdarab – nyilván egy ötdolláros – cserél gazdát. – Talán egy sarokasztalt… – Természetesen, uram – mondta a férfi, és átkalauzolta őket a fényes helyiségen, a lustán forgó ventilátorok alatt. Miután elhelyezkedtek, Rosie megkérdezte Billt, hogyan találta meg, bár a választ már gyanította; igazából arra volt kíváncsi, miért akarta megtalálni. – Robbie Lefferts révén – hangzott a válasz. – Robbie hetenként egyszer-kétszer beugrik, hogy nem jöttek-e új könyvek, azazhogy inkább régiek – hiszen érti… Rosie-nak eszébe jutott David Goodis – Ördögi helyzet volt. Parry semmit sem követett el –, és mosolygott. – Tudom, hogy szerződtette magát Christina Bell regényeinek felolvasására, mert külön bejött, hogy elmesélje. Csudára fel volt dobva. – Komolyan? – Azt mondja, ilyen nagyszerű hangot azóta sem hallott, amióta Kathy Batesszel felvették a Bárányok hallgatását, ez pedig őrült nagy bók, mert Robbie odavan azért a felvételért. A másik kedvence A bérgyilkos halála, Robert Frost felolvasásában. Egy ócska, harminchárom és egyharmados mikrobarázdás Caedmon-lemezen van meg neki, összevissza van karcolva, de még így is fantasztikus. Rosie hallgatott; túlságosan felindult volt hozzá, hogy megszólalhasson. – Szóval akkor elkértem tőle a címét. Bár minek szépítsem: az az igazság, hogy addig nyaggattam, amíg kipréseltem belőle. Robbie történetesen nagyon rosszul bírja, ha nyaggatják. És hogy egészen méltányos legyek hozzá, Rosie… A mondat többi része azonban a semmibe foszlott. Rosie, gondolta. Rosie-nak nevezett, pedig meg sem kértem rá. Magától mondta így. – Parancsolnak valami italt?

Bill könyökénél egy idős, méltóságteljes, jóképű pincér állt; úgy festett, mint egy egyetemi irodalomprofesszor. Akinek az empire szabású ruha a gusztusa, gondolta Rosie, és legszívesebben felvihogott volna. – Én jeges teát kérnék – mondta Bill. – És maga, Rosie? Már megint. Megint így mondta. Honnan tudja, hogy igazából mindig is Rosie voltam és nem Rose? – Tulajdonképpen én is. – Szóval két jeges tea, nagyon helyes – mondta a pincér, majd felsorolta a ház specialitásait. Rövid lista volt, és Rosie nagy megkönnyebbülésére színangol nevekből állt; amikor pedig elhangzott a londoni rostonsült, még valami enyhe éhség is támadt benne. – Meggondoljuk, és mindjárt szólunk – mondta Bill. A pincér elvonult; Bill ismét Rosie-hoz fordult. – És még két jó pont Robbie-nak – kezdte. – Ő azt javasolta, hogy hajtsak a stúdióhoz… Ugye a Corn Buildingben vannak? – Igen, ott. És a stúdiót Tape Engine-nek hívják. – Értem. Na szóval, azt mondta, menjek oda valamelyik délután, amikor befejezték a felvételt; akár hármasban is megihatnánk valamit. Érződött, hogy magát félti; valósággal atyáskodó volt. Amikor azt mondtam, hogy ez lehetetlen, a szó szoros értelmében megesketett, hogy először felhívom magát. És higgye el, Rosie, meg is próbáltam, de a tudakozótól nem sikerült megkapnom a számát. Talán titkos? – A helyzet az, hogy még nincs telefonom – mondta Rosie kitérően, merthogy a száma természetesen valóban titkos volt; fájó szívvel pengette le érte a harmincdolláros különdíjat, de tudta: még nagyobb árat fizetne, ha a száma egyszer csak felvillanna odahaza a rendőrségi számítógépen. Norman eleget siránkozott, hogy a titkos számokat a rendőrség sem hívogatja csak úgy kedve szerint, mint azokat, amik benn vannak a telefonkönyvben; az utóbbiak tulajdonosai önként lemondtak magánszférájuk sérthetetlenségéről, de a titkos számok titkosságának megsértése törvénybe ütközik; ez bírósági döntés. Norman pedig, akár a legtöbb zsaru, akivel Rosie a férje révén megismerkedett, gyűlölte a bíróságokat, és mindent, ami tőlük ered. – És miért nem jöhetett el a stúdióhoz? Talán elutazott valahová? Bill gondosan kibontotta és ölébe terítette a szalvétáját, s amikor ismét felnézett, Rosie valami változást észlelt az arcán. Beletelt néhány

másodpercbe, amíg rájött, mi is történt, pedig eléggé nyilvánvaló volt: a fiatalember elvörösödött. – Hát az az igazság, hogy nem volt kedvem a csoportos kivonuláshoz – mondta. – Úgy nem lehet rendesen beszélgetni. Én pedig – izé –, szóval szerettem volna megismerni magát. – És így kerültünk ide – mondta Rosie lágyan. – Igen. Így kerültünk ide. – De miért akart megismerni? Miért hívott meg? – Néhány másodpercre elhallgatott, majd kibökte a lényeget. – Mintha kicsit öreg volnék magához, nem gondolja? Bill először értetlenül bámult rá, aztán úgy döntött, hogy ez élc volt, és felnevetett. – De mennyire! – mondta – Tulajdonképpen hány éves is, nagyanyó? Huszonhét? Huszonnyolc? Most Rosie gondolta azt, hogy a fiatalember viccel, méghozzá nem is valami szellemesen, de aztán rájött, hogy a könnyed hang ellenére komolyan gondolja, amit mondott. Még csak hízelegni sem akar; egyszerűen a véleményét közölte. Azt, ami szerinte napnál is világosabb. Rosie-t megrázta ez a felfedezés; gondolatai ismét százfelé kalandoztak, és közülük csak egy szólt tisztán, félreérthetetlenül: az életét felforgató változások nem értek véget azzal, hogy munkát és lakást talált – ez még csak a kezdet. Mintha mindaz, ami mostanáig történt, csupán afféle előrezgés lett volna, s most indul az igazi földrengés. Csak éppen nem a föld reng, hanem az élete; ő pedig egyszer csak mohón vágyott a folytatásra, és számára is felfoghatatlan izgalom lett úrrá rajta. Bill mondani akart valamit, ám ekkor a pincér meghozta a jeges teát. Bill steaket rendelt, Rosie megmaradt a londoni rostonsültnél. Amikor a pincér megkérdezte, milyenre süssék, már rávágta volna, hogy közepesre – ezt szokta meg, mert Norman így ette a marhasültet –, aztán visszaszívta. – Véresre – mondta. – Csakis! – Pompás! – mondta a pincér úgy, mintha komolyan is gondolná, majd elkacsázott, Rosie pedig arra gondolt, milyen csodás hely lehet a pincérek mennyországa, ahol minden választás szükségképp nagyszerű, pompás, felülmúlhatatlan.

Amikor ismét Billre nézett, megállapította, hogy a fiatalember le sem vette róla a szemét – azt a nyugtalanító, halványzölddel futtatott, egyszóval irtó szexis szemét. – Nagyon rossz volt? – kérdezte. – Mármint a házassága… – Ezt hogy érti? – kérdezett vissza sután Rosie. – Tudja azt maga. Meglátok egy nőt a papám zálogházában, beszélgetek vele vagy tíz percig, és akkor valami egészen rohadt dolog történik: nem megy ki többé a fejemből. Ilyesmit már láttam filmen, és néha olvastam is róla azokban a képeslapokban, amiket az orvosi várókban látni, de soha nem hittem el. És most puff – belerobban a pofámba. Őt látom a sötétben, ha villanyt oltok. Rá gondolok, amikor ebédelek. És róla… – hirtelen elhallgatott, és aggodalmasan fürkésző pillantásokat vetett Rosie-ra. – Remélem, nem ijesztettem meg. Megijesztette, méghozzá alaposan, de az ijedtséggel karöltve járt a gondolat: ilyen csodaszép szavakat még soha életében nem hallott. Egész testét forróság lepte el (csak a lába volt jéghideg), és közben továbbra is szüntelen hallotta a ventilátorok surrogását a magasból, mintha ezrével volnának, kész ventilátor-zászlóalj… – Betoppan a kis hölgy, hogy eladja nekem az eljegyzési gyűrűjét, amit briliánsnak hisz – bár a lelke mélyén tudja, hogy nem az. Aztán, amikor kiderítem, hol lakik, és elmegyek hozzá egy csokor virággal, és, mondhatni, tálcán viszem mellé a szívemet is, kis híján betöri a koponyámat egy doboz gyümölcssalátával. Ennyi híja volt – tette hozzá, és felemelte jobb kezét, hüvelyk- és mutatóujját egy centire tartva egymástól. Rosie a bal kezét emelte fel, úgy, hogy hüvelyk- és mutatóujja között háromcentis rés legyen. – Inkább ennyi – mondta. – És e tekintetben olyan vagyok, mint Roger Clemens, a baseballisten: ura minden dobásomnak. Ezen Bill nagyon jót mulatott. Tisztán, egészségesen, a hasából nevetett. Rosie némi habozás után vele tartott. – Nos, a lényeg az – mondta Bill –, hogy a hölgy nem lövi ki a rakétát, csak éppen valamivel lejjebb rántja, eléggé hátborzongató csavarral, aztán gyorsan a háta mögé dugja, mint egy kissrác a papája fiókjából kicsent Playboyt, és azt mondja, „Jaj, elnézést”, én pedig törni kezdem a fejem, ki lehet az ellenség, ha egyszer nem én vagyok az. És utána eltöprengek, valóban olyan ex-e az a férj, ha a kis hölgy, amikor

megjelent a papám zálogházában, még javában viselte mindkét gyűrűjét. Érti már? – Azt hiszem, igen – felelte Rosie. – Nekem tudniillik ez nagyon fontos. Lehet, hogy tolakodónak gondol, hát jó, valószínűleg az is vagyok, de… szóval ez a nő egyik pillanatról a másikra főszerepet kapott az életemben, és nem örülnék, ha nem volna szabad. Másfelől azt se szeretném, hogy félelemben éljen, és valahányszor kopognak nála, egy Jumbo méretű gyümölcskonzervvel induljon ajtót nyitni. Eligazodik ebben a kvászban? – El – mondta Rosie. – És a férjem tényleg ex. – Aztán, minden ok nélkül, hozzátette: – Norman a neve. Bill komoly képpel bólintott. – Most már értem, miért hagyta el. Rosie vihogott, majd szája elé kapta kezét; az arca jobban tüzelt, mint valaha. Végül sikerült elfojtania a vihogást, de akkor meg a szemét kellett törölgetnie a szalvéta sarkával. – Minden rendben? – kérdezte Bill. – Azt hiszem. – És nem akarná elmesélni a történetet? Rosie tudatában hirtelen lidércnyomásos tisztasággal bontakozott ki egy kép: Norman Prince márkájú, fekete ragasztószalaggal körültekert régi teniszütője. Nyilván még most is ott lóg a pincelépcső mellett. Házasságuk első éveiben Norman többször is ezzel verte el. Aztán, fél évvel a vetélése után, végbélen át megerőszakolta vele. Az Anyák és Nővérek terápiás foglalkozásain házasságának számos élményét megosztotta a többiekkel (megosztani – ez volt a bejáratott szakszó, Rosie találónak, bár egyszersmind undorítónak is érezte), de ezt a kis morzsát megtartotta magának – senkivel nem osztotta meg, milyen érzés is az, amikor egy férfi ott ül az ember lábán, térdével satuba fogva a combját, és a Prince márkájú teniszütő ragasztószalaggal körültekert nyelét felgyömöszöli a seggén – milyen érzés, amikor az ember fölé hajolva közli, hogy ha védekezni próbál, eltöri az éjjeliszekrényen álló poharat, és elvágja vele a torkát –, milyen érzés ott feküdni, érezni leheletén a Dentyne paszta illatát, és azon töprengeni, mennyire lesz súlyos a roncsolás… – Nem – mondta, és örült, amiért nem remeg a hangja. – Nem akarok beszélni Normanről. Rosszul bánt velem, és én elhagytam. Ennyi.

– Hát jó – mondta Bill. – És végleg eltűnt az életéből az az ember? – Végleg. – És ezt ő is tudja? Hiszen érti: csak azért kérdem, amiért olyan felkészülten nyitott ajtót. Nyilván nem az Aprószentek Gyülekezetének képviselőit várta. Rosie átgondolta a kérdést, és jogosnak találta. – Fogalmam sincs, hogy tudja-e – mondta végül. – Fél tőle? – De még mennyire, hogy félek. Ámbár ez azért nem jelent olyan sokat; félek én mindentől. Olyan új nekem ez az egész. A barátnőim az… szóval a barátnőim azt mondják, ki fogom nőni, de én nem vagyok biztos benne. – Attól mégsem félt, hogy ma eljöjjön velem… – Már hogyne féltem volna! Halálra voltam rémülve! – Akkor miért mondott mégis igent? Rosie már nyitotta a száját; azt akarta mondani, amit korábban gondolt, hogy az esemény váratlansága vette le a lábáról, de aztán lenyelte mondandóját. Igaz volt ugyan, de az igazságon belül volt egy másik, titkosabb igazság is, és ez elől nem akart füllentéssel kitérni. Fogalma sem volt, hogy ezen a mai vacsorán túl vár-e kettőjükre valamilyen jövő, de ha igen, akkor a sunyi mellébeszélés nagyon rossz kezdet lenne. – Mert kedvem volt hozzá – mondta halkan, de tisztán. – Rendben. Akkor erről nem beszélünk többet. – De Normanről se… – Halálkomolyan így hívják? – Így. – Mint Norman a Batesben? – Pontosan. – Kérdezhetek még valamit, Rosie? Rosie halványan elmosolyodott. – Ha nem kell megígérnem, hogy felelek is. – Helyes. Ugye azt gondolta, hogy idősebb nálam? – Igen, azt gondoltam. Hány éves maga, Bill? – Harminc. Vagyis nagyjából korszomszédok vagyunk… legalábbis egy házból valók. Maga azonban eleve abból indult ki, hogy nemcsak

idősebb, de sokkal idősebb, mint én. És most jön a kérdésem. Mit gondol, készen áll egy új kapcsolatra? Rosie feszengve vonta meg a vállát. Bill közelebb hajolt hozzá, rászegezve azt a bűvöletes, zölddel futtatott szemét. – Tudja-e, milyen szép? – kérdezte. – Ez nem duma vagy fűzés, egyszerűen a kíváncsiság szól belőlem. Szóval tisztában van vele, hogy milyen szép? Az az érzésem, hogy nem. Igazam van? Rosie kinyitotta a száját, de csak egy apró, inkább fütty-, semmint sóhajszerű nesz szökkent ki a torkán. Bill megfogta a kezét, és gyengéden megszorította. Egy pillanatig tartott az egész, Rosie idegeit mégis áramütésként ajzotta fel, és egy pillanatig az egész világból csak Billt látta – a haját, a száját, és mindenekelőtt a szemét. A világ többi része a semmibe veszett, mintha Bill meg ő egy színpadon állnának, ahol minden lámpát kikapcsoltak, csak egyetlen, perzselő kis fejgép világít. – Ne szórakozzon velem – mondta, és ezúttal már remegett a hangja. – Kérem, ne tegye. Nem bírnám elviselni. – Soha nem lennék képes rá – mondta a férfi szinte gépiesen, mintha a téma le volna zárva, és több szót nem is érdemes vesztegetni rá. – Csak azt mondom majd, amit látok. – Elmosolyodott, és ismét megérintette Rosie kezét. – De azt mindig megmondom. Ezt tekintse ígéretnek.

7 Rosie azt mondta, fölösleges, hogy az ajtajáig kísérje, de Bill ragaszkodott hozzá, és Rosie örült neki. Amikor meghozták az ételt, beszélgetésük személytelenebb síkra terelődött. Bill lelkesen nyugtázta, hogy Rosie nemcsak a levegőbe beszélt, amikor Roger Clemenst említette, hanem valóban illendően tájékozott baseballügyekben, és evés közben alaposan megtárgyalták a helyi csapatokat, a baseballról magától értetődően a kosárlabdára váltva. Rosie-nak csak hazafelé menet, a kocsiban jutott ismét eszébe Norman; elképzelte, milyen érzés lenne, ha belépve a lakásba ott találná Normant az ágyon ülve, kezében

talán egy csésze kávéval, amint épp a dombon álló nőt és a romtemplomot nézegeti a képen. Amikor aztán felfelé bandukoltak a keskeny lépcsőn, elöl Rosie, Bill egy-két fokkal lemaradva, az asszonyt másvalami kezdte aggasztani: mi lesz, ha Bill búcsúzóul meg akarja csókolni? És mi lesz akkor, ha a csók után be is kéredzkedik? Naná hogy bekéredzkedik, közölte Norman azon az erőltetetten türelmes hangon, amit olyankor használt, ha nem akart megdühödni Rosie-ra, de hiába, csak megdühödött. Sőt követelni fogja. Mi a fenének fektetett volna be ötven dollárt a vacsorába? Ugyan ne kényeskedj, inkább érezd magad megtisztelve; nálad sokkal jobb csajok is strichelnek az utcán, akik a teljes műsorért se kapnak egy ötvenest. Világos, hogy be akar majd jönni és meg akar dugni, de tiszta haszon; legalább kiszáll a gőz a fejedből. A kulcsot még csak kiszedte a táskájából anélkül, hogy leejtette volna, a vége azonban sehogy sem akart becsúszni a zárba; végül aztán Bill megfogta a kezét, és irányította. Az érintés most is áramütésként csapott Rosie-ba, ráadásul nem tudta elhessegetni, amit a zárba besikló kulcs az eszébe juttatott. Kinyitotta az ajtót. Normannek – hacsak nem a zuhanyozóban vagy a szekrényben bujkál – se híre, se hamva. Csak a kedves kis lakás tárult elé a krémszínű falaival s az ablak mellett lógó képpel, meg a mosogató fölött égő kis lámpával. Még nem az igazi otthon, de már sokkal közelebb áll hozzá, mint az Anyák és Nővérek közös hálóterme. – Nem is rossz – jegyezte meg Bill elgondolkodva. – Nem mondom, hogy kétszintes kertvárosi ház, de azért igazán nem rossz. – Nem akarna bejönni? – kérdezte Rosie alig mozgó szájjal, mintha Novocain-injekciót kapott volna. – Főzhetnék egy csésze kávét… Príma! – ujjongott Norman a maga, Rosie fejében kiépített kis erődjéből. Durr bele, mi, szivi? Essünk túl rajta! Te adod a kávét, ő a tejszínt. Nem rossz buli! Bill, úgy tűnt, alaposan megfontolja az ajánlatot, aztán megrázta a fejét. – Nem a legjobb ötlet – mondta. – Legalábbis nem ma este. Magának fogalma sincs, mekkora hatással van rám – tette hozzá, és idegesen felnevetett. – Azt hiszem, igazából még nekem sincs róla fogalmam. – Rosie válla fölött bekukkantott a szobába, elmosolyodott, és feltartotta

mindkét hüvelykujját. – Ami a képet illeti, magának volt igaza. Amikor elvitte, még nem hittem el, de most már látom, a maga szeme volt jó. Bár maga nyilván már akkor kigondolta, hogy hová akasztja. Rosie visszamosolygott rá, és a fejét rázta. – Amikor megvettem a képet, még azt se tudtam, hogy ez a lakás egyáltalán létezik. – Akkor látnoki képességei vannak. Lefogadnám, hogy késő délután és kora este mutat a legjobban. Amikor ferdén tűz rá a nap. – Igen, olyankor különösen szép – mondta Rosie. Azt már nem tette hozzá, hogy szerinte a festmény minden napszakban a helyén van, és minden napszakban tökéletes. – Eszerint még nem unt rá? – Micsoda kérdés! Dehogy! Gondolatban pedig hozzátette: és ha tudná, milyen különös játékokat űz! Miért nem nézi meg közelebbről? Lehet, hogy meglepőbb látvány várná, mint egy nőé, aki konzervdobozzal akarja főbe kólintani! Ítéljen maga, Bill! Lehetséges, hogy a kép a rendes méretéről szélesvásznúvá tágult, vagy csak a képzeletem áll tótágast? De mindebből persze egy árva szót sem mondott ki. Bill a vállára tette a kezét, ő pedig, mialatt a fiatalember megcsókolta azt a kis sima foltot a homlokán a két szemöldöke között, olyan ünnepélyes komolysággal nézett fel rá, mint egy ágyba parancsolt kisgyerek. – Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat – mondta Bill. – Én pedig köszönöm, hogy meghívott. – Érezte, ahogy arca bal felén végiggördül egy könnycsepp, és ujja bütykével letörölte. Nem attól félt, hogy Bill meglátja, és nem is szégyenkezett miatta; úgy érezte, legalábbis egy könnycsepp erejéig megbízhat a fiúban, és ez szívmelengető érzés volt. – Figyeljen ide – mondta Bill. – Van egy motorom – egy ócska, de strapabíró kétüléses Harley. Ormótlan, lármás, és a piros lámpánál néha lefullad, de kényelmes – és ha szabad dicsekednem, nagyon megbízható motoros vagyok. Egyike annak a féltucatnyi Harley-tulajdonosnak Amerikában, aki bukósisakot visel. Szombaton, ha szép az idő, reggel eljöhetnék magáért. Tudok egy helyet a tóparton, innen harminc mérföldre. Csudaszép. Fürödni még hideg van, de csaphatnánk egy kis pikniket.

Rosie először egy szót sem bírt kinyögni – valósággal elkábult attól, hogy a fiú újabb találkát kér. Meg aztán ez az ötlet a motorozással – vajon milyen érzés lenne? Rosie néhány pillanatig csak arra tudott gondolni, hogy ott ülhetne mögötte, és két keréken hasítanák a levegőt, óránként ötven-hatvan mérföldes sebességgel. És közben belekapaszkodna, átfonná a karjával… Váratlan forróság hullámzott át rajta, mintha lázas volna, maga sem értette, mitől, bár homályosan rémlett, hogy egyszer, valaha réges-régen, érzett már valami hasonlót. – Feleljen már, Rosie! Mit szólna hozzá? – Én? Hát… Ez itt a kérdés: mit szóljon hozzá? Idegesen megnyalta a felső ajkát, és másfelé nézett, hátha úgy kitisztul a feje; így látta meg a konyhaasztalon halomban heverő sárga röpcédulákat. Egyszerre fogta el csalódás és megkönnyebbülés, amikor visszafordult Billhez. – Nem megy. Szombaton lesz az Anyák és Nővérek piknikje. Tudja, a barátnőim; ők segítettek, amikor ideérkeztem. Lesz softballmeccs, versenyfutás, patkódobálás, iparművészeti vásár, meg minden – hiszen ismeri az ilyesmit. Este pedig hangversenyt rendeznek – attól remélik a nagy pénzt. Idén az Indigo Girls lép fel. Megígértem, hogy öt órától én veszem át a pólóbódét, és nem csaphatom be őket. Rengeteget köszönhetek nekik. – Ötre simán visszahozhatom – jelentette ki a fiatalember. – Ha tetszik, akár négyre is. Rosie annyira szeretett volna igent mondani – de sokkal több félnivalója volt, mint pusztán az, hogy lekési a váltást a pólóbódénál. Vajon ha kiöntené a lelkét, Bill megértené-e? Mit szólna, ha ő most azt mondaná: Szeretnélek átölelni, miközben repesztesz a motoron, szeretném, ha bőrdzseki lenne rajtad, hogy a válladhoz szoríthassam az arcom és beszívjam a finom bőrszagot, és halljam, ahogy a bőr halkan nyikordul a mozdulataidtól. Igen, ez csodás lenne, ha nem félnék attól, ami az út végén kiderülhet – hogy a fejemben lakó Norman jól ítélte meg a szándékaidat. És a legjobban attól félek, hogy szembe kell majd néznem a férjem viselkedésének legfőbb alapelvével, amit meg se kellett fogalmaznia, mert olyan nyilvánvaló volt: azzal, hogy úgy bánik velem, ahogy kell, ez teljesen normális, a legtermészetesebb dolog a világon. Nem a fájdalomtól félek; engem már semmilyen fájdalom nem lephet

meg. Én csak attól félek, hogy ennek a kurta, édes álomnak is vége szakad. Értsd meg, olyan kevés álomban volt részem… Tudta jól, mit kellene mondania, de a következő másodpercben már azt is tudta, hogy nem mondhatja ki, mert már annyi filmben hallotta, és mindig olyan nyüszítésszerűen hangzott: Ne bánts. Igen, ezt szeretné mondani. Kérlek, ne bánts. Ami jó még épen maradt bennem, összetörne, ha bántanál. Bill azonban továbbra is várta a választ. Várta, hogy mondjon már végre valamit. Amikor Rosie kinyitotta a száját, még nemet akart mondani: hiába, ott kell lennie a pikniken és utána a hangversenyen is, talán majd más alkalommal… Aztán az ablak mellé akasztott képre nézett. Ő nem tétovázna, gondolta; számolná az órákat szombatig, és amikor majd végre felülne Bill mögé a vasparipára, folyvást böködné a hátát, hogy gyorsabban, még gyorsabban! Egy pillanatra Rosie szinte maga előtt látta, ahogy ott ül a motoron, bíborlila khitónját feltűrve, meztelen combjával átfonva a férfi csípőjét. Ismét átfutott rajta az iménti forróság, ezúttal még erősebben, még édesebben. – Hát jó – mondta. – Elmegyek. Egy feltétellel. – Ki vele! – Bill széles vigyorán látszott, mennyire örül. – Visszavisz az Ettinger-féle kerthelyiségbe – ott lesz a buli –, és ottmarad a hangversenyre. Én veszem a jegyeket. A vendégem lesz. – Áll az alku – vágta rá a férfi. – Fél kilenckor itt leszek magáért – vagy az még túl korai? – Nem, nekem megfelel. – Hozzon valami kabátfélét és talán pulóvert is – mondta Bill –, mert reggel hűvös lesz. Legföljebb délután, hazafelé, bedugja a nyeregtáskába. – Jó – bólintott Rosie, de közben már azon járt az esze, hogy mindezt a holmit a hasonló alakú Pam Haverfordtól kell majd kölcsönkérnie. Szabadtéri ruhatára ez idő szerint egy szem könnyű blézerből állt, s költségvetése egyelőre nem tett lehetővé további beszerzéseket. – Hát akkor a szombati viszontlátásra. És még egyszer köszönöm a mai estét. – Bill mintha töprengett volna, hogy újra megcsókolja-e; aztán beérte egy rövid, de nyomatékos kézszorítással. – Nekem is nagyon kellemes volt.

A férfi sarkon fordult, és kamaszosan leszáguldott a lépcsőn. Rosie óhatatlanul összehasonlította mozgását a Normanével; Norman vagy leszegett fejjel taposta a földet, vagy félelmetesen gyors volt, mint a kilőtt nyílvessző. Nézte Bill elnyúlt árnyékát a falon, amíg el nem tűnt, aztán becsukta az ajtót, mindkét zárat elforgatta, és az ajtónak dőlve nézte a szemközti falon függő képet. A kép tovább változott. Ebben szinte bizonyos volt. Odament, és szinte nevetséges pózban, kezét hátul összefonva, kissé előredőlve szemlélte; úgy festett, mint holmi áhítatos múzeumi vagy képtári bennfentes a New Yorker valamelyik karikatúráján. Igen, igen. A kép méretei nem változtak, mégis megesküdött volna rá, hogy egy kicsivel ismét szélesebb lett. A jobb szélen a második kőarc továbbra is vakon pislogott oldalra a magas fűből; de az arcon túl most mintha egy erdei tisztás széle bontakozott volna ki. Baloldalt pedig, a dombon álló nőalakon túl, aprócska, bozontos póniló feje és szügye látszott. A lovacska szemellenzőt viselt, és a magas fűben legelészett. Mintha valamiféle kocsi elé lett volna fogva; éppúgy lehetett szekér, mint hintó vagy bricska – Rosie ezt nem tudhatta, mert a képen (legalábbis egyelőre) nem látszott. Csak az árnyékát láthatta, és még egy, az árnyékból kinövő árnyat, amely emberi fejre és vállra emlékeztette. Talán áll valaki a kocsi mellett. Vagy az is lehet, hogy… Vagy az is lehet, Rosie, hogy becsavarodtál. Ugye te sem gondolod komolyan, hogy a kép növekedőben van, vagy, ha úgy jobban tetszik, több részlet tárul fel rajta? Csakhogy a dolog úgy festett, hogy nagyon is komolyan így gondolta, így látta, és nagy meglepetésére az élmény inkább izgalmat keltett benne, semmint ijedelmet. Bárcsak Bill véleményét is kikérte volna; annyira szerette volna tudni, lát-e a férfi is valamit abból, amit ő lát – vagy látni vél. Majd szombaton, fogadkozott. Szombaton talán majd megkérdem. Levetkőzött, s mire a csöppnyi fürdőszobában a fogát mosta, teljesen kiment a fejéből Rose Madder, a dombon álló nő, mint ahogy megfeledkezett Normanről, Annáról, Pamről és az Indigo Girls szombat esti fellépéséről is. Csak a Bill Steinerrel töltött este járt a fejében, és percről percre, másodpercről másodpercre lejátszotta magában találkájukat.

8 Feküdt az ágyban, s lassan álomba merülve hallgatta a Bryant parkban ciripelő tücsköket. Már félig szenderegve egyszer csak eszébe jutott – mintegy a messzi távolból, immár fájdalmat sem keltve – az 1985-ös év és benne a lánya, Caroline. Norman számára persze Caroline soha nem létezett, és ezen az sem változtatott, hogy rábólintott Rosie tétova javaslatára, mintegy elismerve, hogy a Caroline nem rossz lánynév. Norman tudatában csupán egy korai véget ért ebihal létezett, és ha bomlott agyú felesége lázálmában az ebihal történetesen nőnemű – na, akkor mi van? A Norman-beszéd nyelvén szólva: nyolcszázmillió vörös kínainak úgyis tökmindegy. 1985… Micsoda év volt. Micsoda pokolbéli esztendő. Akkor vesztette el (Caroline-t) a babát; Norman kis híján a munkáját vesztette el (Rosie gyanúja szerint épphogy megúszta a letartóztatást); ő maga bordatöréssel kórházba került; és a tüdeje is megsérült, sőt merő véletlen, hogy át nem fúródott, és külön kis prémiumként még seggbe is baszták egy teniszütő nyelével. Továbbá abban az évben történt, hogy mindaddig meglepően épnek mutatkozó elméje lassan elborulással fenyegetett, noha a nagy ünnepi hacacáré közepette ő maga alig vette észre, hogy a Micimackószékben töltött fél óra néha csupán röpke öt percnek tűnt, és hogy néhanapján Norman reggeli távozása és esti hazatérése között akár nyolcszor-kilencszer is lezuhanyozott. Minden bizonnyal januárban esett teherbe, mert akkoriban kezdett reggelente émelyegni, és februárban maradt el először a baja. Az az eset pedig, amely Norman fegyelmijéhez vezetett – a „hivatalos dorgáláshoz”, amely most már nyugdíjba vonulása napjáig elkíséri –, márciusban történt. Hogy is hívták, várjunk csak? – tűnődött, amikor alvás és ébrenlét határán lebegett, de még az utóbbihoz közelebb. Mi is volt a neve a pofának, aki miatt elkezdődött a balhé? Néhány másodpercig nem jutott eszébe, csak arra emlékezett, hogy fekete volt – Norman-beszédben „egy dzsiggelő bokszos”. Aztán kapcsolt.

– Bender – mormolta a sötétben, hallgatva a tücskök halk cirpelését. – Richie Bender. Így hívták. 1985… Pokolbéli év… Pokolbéli élet. És most itt ez az új élet. A szoba. Az ágy. A tücsökzene. Rosie lehunyta a szemét, és már-már átúszott az álomba.

9 Feleségétől immár csupán nem egészen három mérföld távolságban Norman is az ágyában feküdt, lassan siklott az álom, a sötétség felé, és hallgatta a Lakefront sugárút forgalmának kilenc emelet mélységből is jól érzékelhető folyamatos morajlását. A foga meg az állkapcsa még mindig sajgott, de ez már távoli, szóra sem érdemes, az aszpirin meg a Scotch fátyla mögött rejtőzködő fájdalom volt. Elalvás közben neki is Richie Bender jutott eszébe, mintha csak röpke telepatikus csókot váltana Rosie-val, anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna. – Richie – suttogta a szállodai szoba sötétjébe, majd karjával eltakarta lehunyt szemét. – Richie Bender, te okádék. Te kibaszott okádék. Egy szombaton történt – 1985 márciusának első szombatján. Nagyjából kilenc éve. Azon a napon, délelőtt tizenegy óra körül, egy amolyan dzsiggelő bokszos besétált a Hatvanadik és a Saranac utca sarkán lévő diszkontba, két golyót eresztett a pénztáros fejébe, kirabolta a kasszát, és elballagott. És miközben Norman meg a társa éppen a szomszédos üvegvisszaváltó kezelőjét vallatta, odalépett hozzájuk egy másik bokszos, történetesen Buffalo Bills-trikóban. – Én ismerem azt a niggert – közölte. – Miféle niggert, haver? – érdeklődött Norman. – Azt, aki a diszkontot lenyúlta – felelte a bokszos. – Éppen ott álltam a postaládánál, amikor kijött. Richie Bendernek hívják. Igen rosszfajta nigger. Cracket árul odaát a motelszobájában. – Azzal bizonytalanul intett kelet felé, a vasútállomás irányába. – És vajon mi a neve annak a motelnek? – kérdezte Harley Bissington; ő volt Norman társa azon a balszerencsés napon. – Töf-töf Motel – felelte a fekete.

– Tán azt is tudod, melyik a szobája? – tudakolta Harley. – Vagy ilyen behatóan már nem ismered az állítólagos gonosztevőt, én barna bőrű jó barátom? Harley általában így szokta kifejezni magát, amivel Normant hébehóba felüdítette, máskor viszont legszívesebben megragadta volna azt a jellegzetes keskeny kis kötött nyakkendőjét, hogy a beszélőkéjét kiszorítsa belőle. Barna bőrű jó barátjuk azonban – mi sem természetesebb – nagyon is jól volt tájékozva; nyilván maga is eljárt oda kétszer-háromszor hetente – akár ötször vagy hatszor is, ha jól állt készpénz dolgában –, hogy egy kocka kokót vegyen a Richie Bender nevű fölöttébb rosszfajta niggertől, a maga összes barna bőrű dzsiggelő jó barátjával egyetemben. A szóban forgó fickó alighanem éppen pipa volt Richie Benderre, Normant és Harleyt azonban ez a legkevésbé sem érdekelte; ők csak a lövöldözőt akarták kézre keríteni, hogy átrugdalhassák a megyei börtönbe, és még mielőtt az esti ital ideje rájuk köszönt, letudhassák az ügyet. A Buffalo Billses bokszos Bender szobaszámára ugyan nem emlékezett, de a szoba helyét meg tudta jelölni: ott van a főépület földszintjén, éppen félúton a kólaautomata és az újságosstand között. Norman és Harley elhajtott a Vasút Motelhez, a város egyik jeles stricitanyájához, és bezörgettek a kólaautomata meg az újságosstand közti szobába. Az ajtót egy loncsos mulatt tyúk nyitotta ki, akinek átlátszó piros ruháján keresztül bárki megcsodálhatta bugyiját és melltartóját, és mondhatni, cefetül be volt lőve; a két zsaru pedig tüstént észlelte, hogy odabenn a tévén három üres crackes fiola hever. Amikor aztán Norman megkérdezte, hol találhatnák Richie Bendert, a tyúk súlyos hibát követett el: a szemébe vihogott. „Nálam nincs semmiféle rücskös bendő – közölte. – Most pedig tűnés, fiúk, nem vagyok kíváncsi a fehér valagatokra.” Idáig az ügy elég tiszta volt, de innentől a beszámolók népiképp zavarosak. Norman és Harley szerint Ms. Wendy Yarrow (aki Danielsék konyhájában abban az évben bizalmasabb formában csak „slampos sárga lotyóként” szerepelt) körömreszelőt kapott elő a retiküljéből, és kétszer megdöfte vele Norman Danielst. Annyi szent, hogy a homlokán és a jobb keze fején hosszú, de nem mély vágás húzódott, de Ms. Yarrow állítása szerint a kezét maga Norman vágta meg, a szemöldöke fölötti

sebről pedig a társa gondoskodott. Mindez, a hölgy szerint, azután esett, hogy őt betaszigálták a Vasút Motel 12-es szobájába, majd eltörték az orrát és négy ujját, a lábában kilenc csontot repesztettek meg (oly módon, hogy felváltva rátapostak), csomóstul tépték ki a haját, és több ízben a hasába öklöztek. Ezután, ahogy a belső ellenőrző csoport kopóival közölte, a kisebbik zsaru megerőszakolta, a széles vállú pedig úgyszintén próbálkozott, de először nem állt fel neki, csak attól lett végül merevedése, hogy sorozatban ütötte áldozata mellét meg az arcát, „de betenni még akkor se tudta – így a hölgy –, csak összegecizte az egész lábam, és utána tovább vert. Aszonta, közelről akar velem elbeszélgetni, de inkább csak az öklével beszélt.” Most, ahogy ott feküdt a Whitestone Szállóban, azon a lepedőn, amelyet nemegyszer a felesége terített szét, Norman az oldalára gurult, és megpróbálta elhessegetni magától a történetet, de sikertelenül. Nem is csoda: valahányszor eszébe jutott, nem tudott tőle szabadulni. Ragadós egy év volt az a ‘85-ös; éppúgy nem lehetett lerázni, mint valami locsifecsi szomszédot, aki örökké lesi, mikor akaszkodhat rá az emberre. Eltoltuk, gondolta Norman. Nem kellett volna hinnünk annak a rohadt, futballtrikós bokszosnak. Hát ez bizony öreg hiba volt. Utána meg azt képzelték, hogy egy olyan nő, akiről lerí, hogy csak egy Richie Bender kurvája lehet, szükségképp Richie Bender szobájában van, és ez volt a második hiba, vagy esetleg az első hiba folyománya, de ez már az eredmény szempontjából mit sem számított. Ms. Wendy Yarrow munkaideje felében pincérnő, a másik felében prostituált volt, és teljes munkaidőben narkós, de tény, hogy nem Richie Bender szobájában tartózkodott, mi több, azt sem tudta, hogy egy Richie Bender nevű lénnyel egy égitesten él. Richi Benderről valóban kiderült, hogy ő rabolta ki a diszkontot és nyírta ki a pénztárost, de a szobája egyáltalán nem a kólaautomata és az újságosstand között volt; ott Wendy Yarrow lakott, Wendy Yarrow pedig, legalábbis azon az egy éjszakán, lélekegyedül volt a szobában. Richie Bender szobája tudniillik a kólaautomata túloldalán volt, és ez a tévedés Norman Danielsnek meg Harley Bissingtonnak kis híján az állásába került, de végül a belső ellenőrzés elhitte a körömreszelőmesét, és spermanyomokat sem találtak, amelyek a megerőszakolás tényét alátámasztották volna; Wendy Yarrow pedig hiába állította, hogy

az idősebbik – az, akinek sikerült a behatolás – óvszert használt, csak utána lehúzta a vécén – ez nem volt bizonyítható. Gondok persze azért így is akadtak. Még legjobb indulatú kollégáik sem tagadhatták, hogy Daniels és Bissington felügyelők talán némi túlzásra ragadtatták magukat a szóban forgó ötvenkilós, körömráspollyal felfegyverzett vadmacska megfékezése során; a nő néhány ujja példának okáért valóban eltört. Nos, ezen alapult a fegyelmi ítélet. És még ez sem volt minden. A pimasz kis dög előkotorta azt a bibsit… azt a kis kopasz bibsit… De hiába, a világ tele van pimasz, bajkeverő dögökkel. Itt van például a felesége. Csakhogy a helyzet az, hogy ezzel az utóbbi arcátlan döggel szemben történetesen nem védtelen – mármint ha most végre sikerül jól kialudnia magát. Norman a másik oldalára hemperedett, és az 1985-ös év végre kihunyt a tudatában. – Amikor a legkevésbé számítasz rá, Rose – mormolta. – Akkor csapok le rád. Öt perccel később már mélyen aludt.

10 Az a slampos lotyó – így nevezte, gondolta Rosie a maga ágyában. Ő is kis híján aludt már, de a parkbeli tücsköket még mindig hallotta. Az a slampos sárga lotyó. Ó, mennyire gyűlölte Norman azt a nőt… Miért is ne gyűlölte volna? Először is zűrje volt miatta a belső ellenőrzés nyomozóival. Ezt ugyan még ő is, Harley Bissington is megúszta – egy hajszálon múlt –, de rögtön utána kiderült, hogy a slampos sárga lotyó ügyvédet fogadott (Norman-beszédben egy kopasz bibsi hullarablót), aki hatalmas összegű kártérítési pert indított a nevében, bevádolva Normant, Harleyt, az egész ügyosztályt. Aztán, nem sokkal Rosie vetélése előtt, Wendy Yarrow-t meggyilkolták. A tó nyugati partján találtak rá, az egyik gabonasiló mögött. A gyilkos agyonszurkálta – száznál több sebet találtak rajta –, és lemetélte a mellét. Valami perverz disznó, mondta Rosie-nak Norman, amikor letette a kagylót – valamelyik zsaru piszkosul kiborulhatott, hogy a lakásán hívta –, de ha éppen nem mosolygott is, a hangjában tagadhatatlan

elégedettség rezgett. Túl sok partit játszott, és ez egyszer a Fekete Pétert húzta. Szakmai rizikó. És akkor megsimogatta Rosie haját, méghozzá nagyon gyengéden, finoman, és még rá is mosolygott. Nem azzal a harapós mosolyával, amelynek láttán Rosie legszívesebben sikoltozni szeretett volna, de azért most is sikoltozhatnékja támadt, mert tudta, egész egyszerűen tudta, hogy mi történt Wendy Yarrow-val, a slampos sárga lotyóval. Látod, milyen jó dolgod van? – kérdezte Norman, és most a tarkóját kezdte simogatni, hogy aztán hatalmas, kemény mancsa a vállára, onnan pedig a mellére csússzon. Neked nem kell az utcán strichelned, Rose! Aztán, egy hónap vagy talán hat hét múlva, bejött a garázsból, rajtakapta Rosie-t egy szerelmes regénnyel, és úgy döntött: ideje egy kicsit elbeszélgetniük az asszony irodalmi ízléséről, méghozzá egészen közelről. 1985… Pokoli egy év volt. Rosie feküdt az ágyban, kezét a párna alá bújtatva, és álomittasan hallgatta az ablakon behatoló tücsökciripelést. A hang olyan közelről szólt, mintha az ágya varázslatos módon átvándorolt volna a park közepén álló zenepavilonba, és Rosie egy asszonyra gondolt, aki a sarokban kuporgott, haja izzadt arcához tapadt, a hasa kőkemény volt, a szeme szinte forgott mély, karikás üregében, és érezte, ahogy a mérgezett csókok csiklandani kezdik a combját. Arra az asszonyra gondolt, akit még hosszú évek választottak el a lepedőn pirosló vércsepp látványától, akinek sejtelme sem volt róla, hogy létezik a világon olyan intézmény, mint az Anyák és Nővérek, vagy olyan férfi, mint Bill Steiner; aki a saját vállát átfogva rimánkodott a mind kétesebbé váló Istennek, hogy ne kelljen elvetélnie magzatát, hogy ne szakadjon vége kicsinyke, édes álmának, és aztán, ahogy a dolog mégis bekövetkezett, arra gondolt: talán jobb így. Tudta, hogyan viseli Norman a házastársi felelősséget; mit kezdene az apaival? A lágy tücsökzene álomba ringatta. Még a fű szagát is érezte; nyers, édes illatot, amely sehogy sem illett május havához. Ezt az illatot inkább az augusztusi kaszálókhoz társította volna. Eddig még soha nem éreztem a parkbeli fű szagát, gondolta álmosan. Ezt művelné az emberrel a szerelem, vagy legalábbis a vonzalom? Elveszi az eszünket, de közben az érzékeinket élesebbé teszi?

A távolból mennydörgésszerű robajt hallott, és ez is furcsa volt, mert amikor Bill hazakísérte, derült volt az ég; amikor felnézett, még csodálkozott is, mennyi csillagot lát, holott narancssárgán rikítottak az utcai lámpák. Aztán végre elszunnyadt, s aludt, mélyen, álmok nélkül – ezután jó időre elkerülte az ilyen álomtalan alvás –, és mielőtt tudata kihunyt volna, az volt az utolsó gondolta: Miképpen lehetséges, hogy hallom a tücsköket és érzem a fű szagát? Hiszen nincs nyitva az ablak; magam csuktam be és toltam rá a reteszt, mielőtt lefeküdtem.

V A TÜCSKÖK

1 Azon a szerdai késő délutánon Rosie-t mintha szárnyak röpítették volna a Forró Sarokba. Az ablak mellett ült, teát és süteményt rendelt, és lassan eszegetve-iszogatva nézett ki az utcára, ahol végtelen folyamban hömpölygött a tömeg – most éppen többnyire hazafelé tartó irodai alkalmazottak. Amióta nem dolgozott a Whitestone-ban, a Forró Sarok nem esett az útjába, de azért habozás nélkül ma is idejött, talán mert annak idején munka után oly sok kellemes percet töltött itt Pammel, vagy talán azért is, mert – legalábbis egyelőre – nem szívesen indult felfedezőutakra, és a jól ismert hely iránt bizalmat érzett. Két óra körül végzett A fűrészes rája felolvasásával, és éppen az asztal alá nyúlt a táskájáért, amikor a hangszórón keresztül megreccsent Rhoda Simons hangja. – Nem akar egy kicsit pihenni, Rosie, mielőtt nekivágunk a következő résznek? – kérdezte – és hát igen, ilyen egyszerű volt az egész! Rosie mindig is remélte, hogy a másik három Bell–Racine-regényt is őrá osztják, hitte is, hogy így lesz, mégis páratlan megkönnyebbülés volt, hogy most már biztos lehet a dolgában. És ez még nem minden! Négy órakor – addigra már két fejezetet letudtak a Ne öld meg a holnapom! című rémségesen véres és hátborzongató kis krimiből – letették a lantot, és ekkor Rhoda megkérdezte, nem kísérné-e el a női mosdóba. – Tudom, hogy felháborító – mondta –, de majd’ meghalok egy cigiért, és az egész rohadt házban ez az egyetlen hely, ahol rá merek gyújtani. Kibírhatatlan ez a modern élet, Rosie. A mosdóban Rhoda gyakorlottan, könnyedén felpattant a két mosdókagylót összekötő párkányra, rágyújtott egy Caprira, majd lábát egymásra vetve tűnődő pillantással méregette Rosie-t. – Remek a frizurája – jegyezte meg. Rosie zavartan kapott a hajához. Előző este csináltatta az új frizurát, úgyszólván pillanatnyi sugallattól vezérelve, ötven dollárért – ekkora kiadást igazán nem engedhetett meg magának, és mégis… – Köszönöm – mormolta. – Ugye tudja, hogy Robbie szerződést akar ajánlani? Rosie összehúzta a szemöldökét.

– Nem, erről semmit sem tudok – rázta meg a fejét. – Miről van szó egyáltalán? – Nos, meglehet, hogy Robbie első látásra úgy mutat, mint Mr. Pennybags a Monopoly-doboz tetején, de 1975 óta van a hangoskönyvszakmában, és pontosan tudja, hogy maga mit ér. Maga, Rosie, tizedannyira sincs tisztában a saját képességeivel, mint ő. Ugye azt hiszi, hogy mélységes hálával tartozik neki? – Nemcsak hiszem, hanem tudom – felelte Rosie mereven. Cseppet sem volt ínyére a beszélgetés iránya; azokra a Shakespeare-darabokra emlékeztette, amelyekben a szereplők hátba döfik a barátaikat, és aztán hosszú, kenetteljes monológokban indokolják a gaztett elkerülhetetlenségét. – Csak nehogy a nagy hálában megfeledkezzen a saját érdekeiről – mondta Rhoda, miközben illendően a mosdóba pöccintette a hamut, majd egy kis hideg vízzel leöblítette. – Nem ismerem az élettörténetét, és különösebben nem is érdekel, de annyit tudok, hogy összesen száznégy leállással valósággal megette A fűrészes ráját, ami egészen különleges teljesítmény, emellett olyan a hangja, mint a fiatal Elizabeth Tayloré. Továbbá tudom – ez ugyanis a homlokára van írva –, hogy egyedül van, maga keresi a kenyerét, holott korábban nem ehhez volt szokva. Lerí magáról, hogy kész tabula rasa. Tudja, mit jelent ez a fogalom? Rosie nem volt egészen biztos benne – csak gyanította, hogy az utalás a naivitására vonatkozhat –, de nem akart leégni a nő előtt. – Hát persze. – Helyes. És az ég szerelmére, félre ne értsen – nem akarom én elszipkázni Robbie-tól, vagy hasznot húzni a maga sikeréből. Én csak szurkolok magáért, akárcsak Rob vagy Curtis. Éppen csak az a bibi, hogy Rob közben a saját erszényéért is szurkol. Tudja, a hangos könyv még vadonatúj műfajnak számít. Mozis nyelven szólva valahol a némafilm-korszak elején járunk. Ugye érti, hogyan gondolom? – Nagyjából. – Amikor maga A fűrészes ráját olvassa fel, Robbie-nak közben egy új audio-Pickfordon jár az esze. Hülyén hangzik, de igaz. Még a megismerkedésük is erre rímel. A legenda úgy tartja, hogy Lana Turnert Schwab drugstore-jában fedezték fel; Robbie pedig már szüli magában

a legendát, hogyan fedezte fel magát Steiner barátja zálogházában, amint éppen múlt századi képeslapokat nézegetett. – Ezt ő mondta így? – Rosie-ban hirtelen már-már szeretetnek nevezhető melegség gyúlt Robbie Lefferts iránt. – Aha, de higgye el, semmi jelentősége, hogy hol talált magára, és maga éppen mivel foglalkozott. A lényeg az, Rosie, hogy maga tényleg jól csinálja, amit csinál, más szóval igazán tehetséges. Mint aki éppen erre a munkára termett. Tény és való, hogy Rob fedezte fel, de ettől még nem sajátíthatja ki egy életre a hangszálait. Ne hagyja, hogy tulajdonosként bánjon magával. – Rob soha nem tenne ilyet – mondta Rosie. Egyszerre érzett szorongást és izgalmat, és közben kicsit haragudott is Rhoda cinizmusa miatt, de ezeket az ellentmondásos érzelmeket túlharsogta a megkönnyebbült boldogság: eszerint egyelőre nem lesznek megélhetési gondjai. Ha pedig Robbie valóban szerződést ajánlana, akkor ez az „egyelőre” jó sokáig eltarthat. Rhoda Simons könnyen prédikál; ő nem él egy egyszobás garzonban, háromsaroknyira egy olyan környéktől, ahol senki sem mer a járda szélén parkolni, ha kedves neki az autórádiója meg a dísztárcsája; Rhodának könyvvizsgáló férje van, kertvárosi háza és 1994-es ezüstmetál Nissanja, továbbá VISA- és American Express-kártyája, mi több, még Kék Kereszt-kártyája is van, és annyi megtakarított pénze, hogy betegség és munkaképtelenség esetén sem kerülne bajba. Rosie úgy gondolta: üzleti ügyekben az ilyen emberek éppoly magától értetődően intenek óvatosságra, mint ahogy levegőt vesznek. – Nem mondom, hogy nincs igaza, Rosie – felelte Rhoda –, csakhogy maga egy kisebbfajta aranybánya, és a legtöbb ember kivetkőzik önmagából, ha aranybányára bukkan. És ez még az olyan rendes fiúkra is áll, amilyen Robbie Lefferts. Most, ahogy teáját kortyolgatva kibámult a Forró Sarok ablakán, Rosie maga előtt látta Rhodát, amint a vízcsap alatt eloltja cigarettáját, a szeméttartóba dobja, és közelebb lép hozzá. – Tudom, hogy a maga helyzetében nagyon fontos a biztos munka, és egy szóval sem mondom, hogy Robbie rossz fiú – tapasztalatból beszélek, hiszen 1982 óta többször dolgoztunk együtt –, csak azt ajánlom: óvja a mai verebet, de közben a holnapi túzokot se tévessze szem elől. Világos?

– Nem egészen. – Egyelőre hat könyvet vállaljon, ne többet. Itt, a Tape Engine-ben, reggel nyolctól délután négyig. És kérjen ezret egy hétre. Rosie úgy meredt rá, mintha egy porszívó kiszippantotta volna tüdejéből a levegőt. – Heti ezer dollárt? Megőrült? – Kérdezze csak meg Curt Hamiltont, hogy megőrültem-e – mondta Rhoda teljes lelki nyugalommal. – Említettem már: nemcsak a hangjáról van szó, hanem a leállások számáról is. A fűrészes ráját száznégy leállással csinálta meg. Nem ismerek a környezetemben olyat, aki kétszáz alatt elboldogult volna vele. Istenien bánik a hangjával, de a legfantasztikusabb a légzési technikája. Honnan a fenéből tett rá szert, ha igaz, hogy nem tanult énekelni? Rosie-ban ekkor lidércnyomásos kép merült fel: látta magát, ahogy ott kucorog a sarokban, mialatt a veséje forró vízzel pukkadásig töltött zsákként lüktet, és a kötényét készenlétben tartva imádkozik, hogy ne kelljen belehánynia, mert a hányástól még jobban fájt a veséje, úgy, mintha hosszú, szálkás pálcával döfködnék. Ilyenkor hosszan, óvatosan szívta be a levegőt, és lassan, puhán engedte ki, mert ez többnyire használt; ilyenkor, ha nagyon igyekezett, rendetlenül zakatoló szíve előbb-utóbb alkalmazkodott lélegzetvétele nyugodtabb ritmusához. Norman eközben szendvicset kent magának a konyhában, és ő gyötrelmei közepette hallgatta, ahogy meglepően kellemes kocsmai tenorján a „Daniel”-t vagy a „Vedd kézhez levelem, Mariá”-t énekli. – Fogalmam sincs – felelte. – Amíg nem találkoztunk, azt se tudtam, mi az a légzési technika. Nyilván valami velem született adottság lehet. – Hát akkor áldja a génjeit, kislány – mondta Rhoda. – Most pedig ballagjunk vissza; Curt még azt hiszi, ki tudja, miféle női praktikákban sántikálunk. Robbie a belvárosi irodájából telefonált, hogy gratuláljon A fűrészes rája befejezéséhez, éppen akkor, amikor Rosie már távozni készült, és ha szerződést szó szerint nem említett is, megkérdezte, nem ebédelnének-e együtt pénteken „üzleti megbeszélés céljából”. Rosie igent mondott, és kissé bódultan tette helyére a kagylót. Átfutott a fején, hogy Rhoda jellemzése igazán találó volt: Robbie Lefferts valóban úgy fest, mint az a mulatságos, sétapálcás kis kabalafigura a Monopolydobozon.

A telefon Curtis irodájában volt, egy zsúfolt kis fülkében, amelynek parafa falát rajzszöggel odatűzött névjegyek és cégkártyák százai borították. Amikor Rosie visszament a stúdióba a retiküljéért, Rhoda már nem volt ott – nyilván elfüstölt még egyet a női mosdóban. Curt, aki éppen a kész szalagok dobozait feliratozta, felnézett, és szélesen rámosolygott. – Ez ma igazán klassz volt, Rosie. – Köszönöm. – Rhoda szerint Robbie szerződést fog ajánlani. – Igen, nekem is mondta – bólintott Rosie. – És még az is lehet, hogy igaza van. Kopogjuk le. – Nos, alku közben azért egyvalamit tartson szem előtt – mondta Curtis, mialatt felrakta a magnószalagos dobozokat egy magas polcra, ahol már többtucatnyi hasonló doboz sorakozott megannyi keskeny, fehér könyvként. – Ha A fűrészes rájáért ötszáz dollárt kapott, Robbie máris jól járt, mert kábé hétszáz dollárnyi stúdióidőt spórolt meg neki. Remélem, érti? Hogyne értette volna! Most pedig, ahogy itt ült a Forró Sarokban, soha nem remélt ragyogó színekben bontakozott ki előtte a jövő. Barátokat szerzett, volt lakása, volt munkája, s ígéretet kapott, hogy ha majd Christina Bell művein túljut, újabb feladatokkal látják el. Szerződést kap, amelyből akár heti ezer dollár is kinéz – több, mint amennyit Norman megkeres! Kész őrület – de így lesz. Azazhogy lehet, hogy így lesz, helyesbítette magát. Ó, igen, és van itt még valami más is. Szombatra randevúja van – egész napra, ha az Indigo Girls hangversenyét is beszámítja. Rosie általában komoly arcát mosoly ragyogta be, s illetlen vágyat érzett, hogy átölelje magát. Bekapta az utolsó falat süteményt, és ismét kinézett az ablakon. Lehetséges, hogy mindez ővele történik? – gondolta. Létezik egyáltalán olyan élet, ahol az ember csak fogja magát, kisétál a börtönéből, a saroknál jobbra fordul – és egyenesen a mennyországban köt ki?

2 A következő saroknál zöldre váltott a lámpa, és Pam Haverford, aki fehér szobalány-egyenruhája helyett immár feszes piros nadrágot viselt, vagy húsz további gyalogos társaságában átkelt az úttesten. Ma rádolgozott egy órát, és az égvilágon semmi oka nem volt, hogy azt higgye, Rosie-t a Forró Sarokban találja – mindazonáltal mégis szinte bizonyos volt benne. Állítólag ezt hívják női ösztönnek. Futó pillantást vetett az úttesten mellette igyekvő nagydarab pofára; úgy rémlett, mintha már látta volna az imént, a Whitestone újságpavilonjánál. Akár érdekes ismeretségnek is minősülhetett volna, ha nem néz olyan furcsán – pontosabban, ha egyáltalán nézne valahogy. Amikor felléptek a túloldali járdára, a férfi is futólag végigmérte, de Pam a szó szoros értelmében libabőrös lett kifejezéstelen, tökéletesen üres tekintetétől.

3 Benn a Forró Sarokban Rosie-nak hirtelen gusztusa támadt még egy csésze teára. Az égvilágon semmi oka nem volt rá, hogy azt higgye, Pam netán betoppanhat – egy teljes órával korábban szoktak találkozni –, mindazonáltal mégis szinte bizonyos volt benne. Nevezze női ösztönnek, aki akarja. Felállt, és a pult felé fordult.

4 Egész jó kis bige, gondolta Norman; szűk piros nadrág, formás kis popó. Néhány lépéssel lemaradt mögötte – így mégiscsak jobb a rálátás, nem igaz? –, de a nő szinte a következő pillanatban betért valami kis kávézóba. Norman menet közben belesett az ablakon, de semmi érdekeset nem látott, csak egy rahedli vén banya tömte magát mindenféle ragacsos trutymóval, meg lefetyelte a kávét és a teát, és egypár pincér rohangált körülöttük buzi módra pipiskedve, ahogy szokták.

Ez biztos tetszik a vén spinkóknak, gondolta Norman. Vastag borravalót érhet az ilyen seggrázás, különben felnőtt férfiak csak nem mozognának így. Elvégre mégse lehet minden pincér buzeráns – vagy mégis? Ahogy futólag, közömbösen benézett a Forró Sarokba, pillantása megakadt egy hölgyikén, aki lényegesen fiatalabb volt az asztalok körül üldögélő, kékes hajú, nadrágkosztümös banyáknál. A nő az ablaktól a teázó (egyáltalán így hívják az ilyen helyeket?) túlsó végén álló pult felé tartott. Norman gyorsan felmérte a seggét, pusztán csak azért, mert a negyven év alatti nőknek először mindig a seggét nézte meg. Nem rossz, gondolta, de azért nem is valami bomba nagy szám. Valaha Rose-nak is pont ilyen segge volt, gondolta. Mármint azelőtt, hogy elengedte magát, és a segge akkorára dagadt, mint egy kibaszott hokedli. A nőnek, akit az ablakon át meglesett, príma volt a frizurája is, az igazat megvallva, a popójánál is szebb, de ez már nem emlékeztette Rosie-ra. Rosie, ahogy Norman anyja mondta, igazi „brünett” volt, és soha nem csinált nagy ügyet a hajából (amilyen fénytelen egérszürke volt, Norman meg is értette). Általában lófarokban viselte, és befőttesgumival tekerte körül, s legföljebb ha vacsorázni vagy moziba mentek, akkor húzta át egy olyan drogériában kapható rugalmas pánton. A nő, akit Norman a Forró Sarok ablakán át futólag megnézett magának, nem molett barna volt, hanem karcsú csípőjű szőkeség, és nem gumival átfogott lófarokban viselte a haját, hanem a háta közepéig csüngő, mesterien fésült fonatban.

5 A nap legszebb pillanata talán mégsem az volt, amikor Rhoda főbe kólintotta a bejelentéssel, hogy Robbie Lefferts akár heti ezer dollárt is megadhat a munkájáért. Nem, a legnagyobb élmény Pam Haverford arckifejezése volt, akkor, amikor Rosie, kezében a második csésze teával, elfordult a pénztártól. Pam tekintete először csak végigsiklott rajta, de látszott, hogy nem ismeri fel; aztán hirtelen ismét rávillantotta kiguvadt szemét, majd elvigyorodott, a következő pillanatban pedig

akkorát sikított, hogy a páfrányokkal telezsúfolt kis helyiségben legalább fél tucat pacemaker kezdett rezegni a megterheléstől. – Rosie, tényleg te vagy? Atyaúristen! – Én hát – nevetett Rosie, de közben elpirult. Érezte, hogy a vendégek feléjük fordulnak, és csodák csodája rájött, hogy ez nem is olyan kellemetlen. Az ablak mellett, megszokott asztaluknál itták a teájukat, s Rosie még azt sem bánta, hogy Pam rábeszéli egy újabb süteményre, noha amióta a városba érkezett, hét kilót fogyott, és egyáltalán nem állt szándékában, hogy visszaszedje magára. Pam egyre csak hajtogatta, hogy ez hihetetlen, egész egyszerűen hihe-tet-len. Rosie máskor hajlamos lett volna a bókot puszta hízelgésnek elkönyvelni, de látta, hogy Pam sem hisz a szemének: úgy bámulta hol az arcát, hol a haját, mintha önmagát is győzködné, hogy nem érzéki csalódásról van szó. – Öt évvel látszol fiatalabbnak – jelentette ki. – Esküszöm, ha lenne pasid, lecsuknák liliomtiprásért! – Ötven dollárért akár már Marilyn Monroe-t is csinálhattak volna belőlem – mosolygott Rosie, bár amióta Rhodával beszélt, már nem bánta annyira, hogy egész kis vagyont költött a hajára. – De honnan a csudából… – kezdte Pam, aztán elakadt a hangja. – Ugye a kép miatt? Pont olyan a frizurád, mint a nőé a képen. Rosie azt hitte, mindjárt ismét elpirul, de nem. Csak bólintott: – Igen, megtetszett a frizurája, hát gondoltam, kipróbálom. – Némi habozás után még hozzátette: – Bár ami a színt illeti, még most sem hiszem el. Életemben először festettem meg a hajam. – Először? Nahát, ezt már nem hiszem el. – Pedig ez az igazság. Pam áthajolt az asztalon, és torokhangon, cinkosan suttogta: – Szóval megtörtént, mi? – Nem értem, miről beszélsz. – Megvan az érdekes ismeretség! Rosie kinyitotta, majd becsukta, aztán ismét kinyitotta a száját; fogalma sem volt, mit akar mondani. Végül kisült, hogy szavak helyett nevetés készül feltörni a torkán. Úgy nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme; és Pam menet közben csatlakozott.

6 Rosie-nak nem kellett kulcs, hogy bejusson a Trenton utca 897. kapuján – azt hétköznaponként csak este nyolc körül zárták –, de a kis kulcsot elővette a postaládájához, amelyre rá volt ragasztva az R. McCLENDON név, merészen bizonyítva ország-világ előtt, hogy ő igenis ide tartozik. A ládában csupán egy szupermarket reklámja árválkodott. Aztán, ahogy felment az első emeletre, újabb kulcsot kotort elő; ez a lakást nyitotta, és csak az épület gondnokának volt belőle még egy példánya. A lakás is, akár a postaláda, az övé volt – egyedül csak az övé. Megfájdult a lába – gyalog tette meg az egész hárommérföldes utat a belvárosból, mert egyszerre volt túl boldog és túl nyugtalan hozzá, hogy buszra szálljon, meg aztán buszon túl rövid lett volna az út, hogy kedvére gondolkodhasson és álmodozzon. Hiába evett meg két süteményt a Forró Sarokban, éhes volt, de gyomrának halk korgása inkább csak fokozta ujjongó boldogságát. Vajon volt-e valaha életében ennyire boldog? Aligha. A jó érzés a tudatából egész testére átsugárzott: még sajgó lábát is bámulatosan könnyűnek érezte. A veséje pedig a hosszú gyalogút ellenére szikrányit sem fájt. Amikor most kinyitotta az ajtaját (és ezúttal arról sem feledkezett meg, hogy bezárja), ismét elfogta a vihoghatnék. Pam és az ő érdekes ismeretségei! Egy-két dolgot kénytelen volt beismerni – elvégre szombat este, ha minden jól megy, Bill is ott lesz az Indigo Girls koncertjén, és akkor az Anyák és Nővérek összes lakója megnézheti magának –, de amikor azt erősítgette, hogy egyáltalán nem Bill kedvéért festette meg és fonatta be a haját (valójában ezt így is hitte), Pam csak mókásan forgatta a szemét, és huncutul kacsintott. Igazán bosszantó volt – de mégis oly kellemesen bizsergető! Kitárta az ablakot, hadd áradjon be az enyhe késő tavaszi levegő és a park zsivaja, aztán a kis konyhaasztalhoz lépett, ahol a Billtől hétfő este kapott virág mellett egy puha kötésű könyv hevert. A virág már kókadozott, de úgy érezte, nincs szíve kidobni. Legföljebb, majd ha eltelt a szombat… Előző éjjel Billről álmodott, arról, hogy ott ül mögötte a motoron. Bill egyre gyorsabban hajtott, és neki valamikor útközben eszébe jutott egy félelmetes és csodálatos szó. Afféle varázsszó. Pontosan már nem emlékezett rá, olyasmi volt, mint borolom vagy birelem, de álmában gyönyörűen hangzott és nagy erő volt benne.

Arra is emlékezett, hogy közben az járt a fejében, Ki ne mondd, csak ha igazán komolyan gondolod, és így robogtak valamilyen kies országúton, amelyet bal felől dombok szegélyeztek, jobbról pedig a fenyőfák közül odalátszott egy tó, amint vizén aranyos-kéken szikrázik a napfény. Előttük az úton nagyobbacska domb púposodott, és Rosie tudta, hogy a túlsó oldalán romos templom áll. Ki ne mondd, csak akkor, ha valóban kész vagy rá, hogy testestül-lelkestül elkötelezd magad. És ő kimondta; a szó elektromos villámként lövellt ki a száján. A Harley letért az útról; Rosie egy pillanatra látta az elülső kereket: még forgott, de közben jó tíz centivel elemelkedett az aszfaltról, és kettejük árnyéka – ki érti ezt? – nem melléjük, hanem alájuk vetült. Bill gázt adott, és egyszer csak nyílsebesen megindultak fel a ragyogó kék ég felé, úgy emelkedtek ki az erdei útról, mint az óceán felszínére törő tengeralattjáró – Rosie pedig úgy riadt fel, hogy a takaró gombóccá gyűrődött körülötte, ő meg didergett, ugyanakkor lihegett is a benne valahol mélyen, láthatatlanul izzó hőségtől, mintha a lebukó nap ontaná sugarát a sejtjeibe. Gyanította: akárhogy darálná is a varázsszavakat, a motor akkor sem száll majd az égbe, de azért nem árt, ha a virágot még őrzi egy darabig. Esetleg le is préselhet egy-két szálat a konyhaasztalon heverő könyv lapjai között. A könyvet előző nap vette az Elaine Alma nevezetű fodrászszalonban, ahol a haját megcsináltatta. Egyszerűen, de elegánsan: tíz, otthon is elkészíthető frizura – ez volt a címe. – Nagyon ügyes kis könyv – magyarázta Elaine. – Én ugyan azt vallom, hogy frizurát fodrásznál kell csináltatni, de hát a legtöbb nőnek vagy az ideje, vagy a pénze kevés hozzá, hogy hetenként fodrászhoz járjon, és attól, hogy telefonon rendeljen pepit vagy Topsy-copfot, mégiscsak borsódzik az ember háta – egyszóval ez a könyv félúton van a kettő között, és a célnak kitűnően megfelel. Csak azt ígérje meg, hogy ha egy fiú táncolni hívja valamelyik westwoodi countryklubba, olyankor inkább hozzám jön! Rosie fellapozta a hármas számot viselő, klasszikus copf nevű, avagy, az első bekezdés tájékoztatása szerint, klasszikus francia fonatként is ismert frizurát. Gondosan áttanulmányozta a fekete-fehér fényképeket, amelyeken egy nő először tincsekre osztotta, majd befonta a haját, utána pedig belemélyedt az ellentétes folyamatba, a copf

kibontásába. A gyakorlatban este sokkal könnyebben boldogult a kibontással, mint másnap reggel a befonással; háromnegyed órájába és sűrű szitkozódásokba került, amíg a haja nagyjából úgy festett, mint az előző napon, amikor kilépett Elaine Álmából. Az eredmény azonban megérte a fáradságot; már Pam szégyentelenül sikongó ámulata is bőven megjutalmazta érte. Gondolatai ismét Bill Steiner felé szálltak (bár a személye közben is ott motoszkált tudata mélyén). Eltűnődött: tetszik-e majd a fiúnak a copf, és egyáltalán, mit szól új, szőke hajához? Vagy talán fel sem tűnik majd neki a változás? És ha nem – ő vajon nagyon el lesz keseredve? Végül nagyot sóhajtott, és felhúzta az orrát. Hát persze hogy el lesz keseredve. Másfelől viszont mi lesz, ha Bill, azon túl, hogy mindent észrevesz, még úgy is nyugtázza majd a változást, ahogyan délután Pam (leszámítva persze a vinnyogást)? Akár az is megeshet, hogy szenvedélyesen a karjába rántja, amint az a szerelmes regényekben áll… Rosie a táskájába nyúlt a fésűért, és ártatlan kis képzelgésbe merült – látta Billt, amint majd szombat reggel bársonyszalaggal köti át a copf végét (hogy miért tartana magánál bársonyszalagot, az nem szorult indoklásra; éppen ez a szép az ilyen konyhaasztal mellett szőtt álmokban) –, amikor a szoba túlsó végéből hallatszó nesz felrázta gondolataiból. Cip. Cip-cip. Egy tücsök. De a cirpelés nem a parkból szállt fel a nyitott ablakon át. Sokkal közelebbről szólt. Cip-cip. Cip-cip. Rosie végigpásztázta tekintetével a padlót, és valami gyors mozgást észlelt. Felállt, kinyitotta a mosogató melletti konyhaszekrényt, és elővett egy üvegtálat, majd a szobai székről menet közben felkapta Val szupermarketjének reklámját, és a rovar mellé térdelt. Az közben már csaknem elérte a szoba üres déli sarkát, ahová Rosie a tévét szánta, ha ugyan erre a beszerzésre költözés előtt még sort kerítene. A mai nap eseményeinek fényében már egyáltalán nem tűnt hiú ábrándnak, hogy továbbáll, méghozzá hamarosan. Valóban tücsök volt. Hogy mi módon jutott fel ide, az emeletre, kissé rejtélyesnek tűnt, de tücsök voltához kétség sem fért. Aztán felötlött benne a megoldás, amely egyúttal azt is megmagyarázta, miért

hallotta elalvás előtt olyan élesen a hangját. Nyilván Bill hozta fel, valószínűleg a nadrágja hajtókájában. Apró külön figyelmesség a virág mellé. Csakhogy aznap este nem egyetlen tücsköt hallottál, jegyezte meg váratlanul Józanság nagysád, aki az utóbbi időben nemigen jutott szóhoz; nem csoda, hogy a hangja berozsdásodott. Egész rétre vagy, mondjuk úgy, parkra való tücsök ciripelt! Hülyeség, felelte Rosie higgadtan, majd a tálat a rovar fölé borította, és a tál széle alá becsúsztatta a reklámcédulát, addig birizgálva vele a tücsköt, amíg az szökellt egyet, ő pedig így már az egész papírlapot a tál alá bújtathatta. Csak gondolatban változtattam egyetlen tücsköt egész kórussá. Félig már aludtam, ha nem tudnád, és kába voltam. Felemelte a tálat, megfordította és rászorította a prospektust, hogy a tücsök egyelőre ne menekülhessen. Az állatka lendületesen szökdécselt fel-alá, páncélozott hátával éppen az új John Grisham-regény címlapképét verdeste (Val szupermarketjében a mű potom tizenhat dollárért kapható, plusz áfa). Rosie, a „Mit kívánsz, ha csillagot látsz” kezdetű dalt dúdolva a nyitott ablakhoz vitte a tálat, s ott szabaddá tette a tetejét. A rovarok ennél sokkal nagyobb magasságból is sértetlenül érnek földet és vidoran tovasétálnak (azaz szökellnek, helyesbítette magát); emlékezett rá, hogy egyszer olvasott erről, vagy talán valami ismeretterjesztő filmben látta a tévében. – Rajta, Tücsök Jimmy – biztatta a csöpp jószágot –, légy jó fiú és ugorj! Látod a parkot ott lenn? Magas fű, finom harmat, hogy ne szomjazz, és egész sereg tücsöklány, majd… Hirtelen torkán akadt a szó. A tücsök nem bújhatott Bill nadrághajtókájába, mert hétfőn, amikor vacsorázni mentek, Bill farmert viselt. Még egyszer átgondolta a fiatalember megérkezését, hogy biztos legyen a dolgában, de emlékezete ugyanazt az adatot dobta ki. Kék vászoning, hajtóka nélküli Levi’s farmer. Még meg is könnyebbült, amikor meglátta: az öltözetéből tudhatta, hogy nem valami csicsás helyre viszi, ahol majd mindenki őt bámulja. Farmert viselt; hajtóka sehol. De akkor hogy került ide Tücsök Jimmy? Ugyan mit számít? Ha a tücsök nem Bill nadrágjában utazott idáig, akkor nyilván egy másik nadrágot választott járműnek, és az emeleti folyosóra érve elunta a banánt – kösz a fuvart, haver, de ennyi elég volt

–, és kiugrott, aztán bebújt az ajtaja alatt. Hát aztán? Hívatlan vendégben kellemetlenebbet is el tudott képzelni. A tücsök, mintha csak rábólintott volna a megállapításra, egyszer csak kipattant a tálból, és a mélységbe vetette magát. – Jó mulatást – szólt utána Rosie. – Ha úgy adódik, bármikor szívesen látlak. Ahogy visszavitte a tálat, a hirtelen támadt szellő kifújta kezéből a prospektust, amely lustán imbolygott ide-oda, majd kikötött a padlón. Rosie lehajolt érte, de kinyújtott ujjai félúton megdermedtek. A padlón két másik tücsök hevert, de ezekben már nem volt élet; az egyik az oldalára fordult, a másik a hátán feküdt, apró lábai felfelé meredeztek. Egyetlen tücsökkel még csak megbékélt valahogy, no de hárommal? Egy emeleti lakásban? Erre miféle magyarázat lehet? És most valami mást is észrevett, a padlódeszkák közti hézagban, a kimúlt tücskök mellett. Letérdelt, kipiszkálta a repedésből és a szeméhez emelte. Lóhere volt. Icipici, rózsaszínű lóhere. Lebámult a repedésre, aztán ismét a kimúlt tücsökpárra nézett, majd pillantása lassan felsiklott a krémszínű falon – a képre, amely ott függött az ablak mellett. Rose Madderre (miért ne hívhatnák így?), amint ott áll a maga dombján, háta mögött a frissen felfedezett, legelésző pónilóval. Érezve a szíve lassú, tompa dobolását a fülében, a képhez hajolt, a póni felé. A kép apránként különböző árnyalatú, régi festékrétegekre vált szét, tisztán látszottak az ecsetvonások. A póni pofája alatt élénkebb és fakóbb zöld szálakra bomlott a fű; látszott, ahogy a festő gyors, lefelé tartó húzásokkal rétegezte egymásra a színeket. A fűszálak közét pedig apró rózsaszín foltok pettyezték. Lóhere. Rosie a tenyerében tartott pici rózsaszínű virágra pillantott, majd a képhez tartotta. A szín megegyezett. Hirtelen, minden meggondolás nélkül a szájához emelte kezét, és a kép felé fújta a virágot. Féligmeddig arra számított (nem, ennél többről volt szó: egy pillanatig szilárdan hitte), hogy a csöppnyi rózsaszín pötty áthatol a festmény felszínén és beilleszkedik abba a világba, amelyet hatvan, nyolcvan vagy talán száz évvel ezelőtt az ismeretlen művész megalkotott. Természetesen semmi ilyesmi nem történt. A rózsaszínű virág nekiütődött az üveglapnak (egészen szokatlan, hogy egy olajfestményt

üveggel borítsanak, mondta Robbie megismerkedésük napján), aztán lepattant róla és a padlóig libegett, mint egy darabka golyóvá gyűrt selyempapír. A kép talán valóban el van varázsolva, de annyi szent, hogy egészen közönséges, mindennapi üveg védi. Akkor a tücskök hogyan jutottak ki rajta? Mert ugye most már hiszed, hogy ez történt? Ugye úgy gondolod, hogy a virág is, a tücskök is a képből bújtak elő? Jézus irgalmazzon – valóban így gondolta. Sejtette, hogy ha elhagyná a lakást, és elvegyülne a többi ember között, a gondolat nevetségesnek tetszenék vagy tán el is homályosulna, de egyelőre ez volt a meggyőződése: a tücskök az alizarinvörös khitónba bújtatott szőke nő lába alól, a fűből pattantak ki. Valamiképpen, valamiért átszökelltek Rose Madder világából a Rosie McClendonéba. De hogyan? Átszivárogtak talán az üvegen? Ugyan már. Ez aztán valóban ostobaság, csakhogy… Kissé reszkető kézzel leakasztotta a képet, átvitte a konyhatérbe, a pultra tette és megfordította. A rajzszénnel odamázolt betűk, ha lehet, még inkább elmosódtak; ha korábban nem látta volna a saját szemével, hogy a papírra ROSE MADDER van írva, most talán ki sem betűzi. Elfogta a félelem (vagy talán már eddig is félt, csak most vált benne tudatossá az érzés). Tétován megérintette a hátlapot. A papír megreccsent. Hangosabban, mint indokolt lett volna. És amikor az alját is megpiszkálta, a barna papír és a keret határánál mintha tapintott volna valamit. Nem is valamit. Valamiket… Nagyot nyelt, és szinte fájt a nyelés, úgy kiszáradt a torka. A keze mintha különvált volna a testétől, úgy húzta ki a pult egyik fiókját, elővett egy hámozókést, és lassan közelítette a barna hátlaphoz. Ne tedd!, sivalkodott Józanság nagysád. Hagyd abba, Rosie! Nem tudhatod, mi mászik elő onnan! Néhány másodpercig a barna papírnak szögezte a kés hegyét, aztán egyelőre félretette. Felemelte a képet, és figyelmesen nézte a keret alját, homályosan érzékelve, hogy a keze egyre hevesebben reszket. Voltaképpen meg sem lepte, amit látott: a fán repedés futott végig, amely egy helyen a félcentis szélességet is elérte. Visszatette a képet a pultra, jobb kezével megemelte, s a ballal – az „okos” kezével – ismét odaérintette a kés hegyét a barna papírhoz.

Ne, Rosie! Józanság nagysád már nem is jajongott, inkább nyöszörgött. Könyörgöm, ne csináld, ne bolygasd ezt az izét! Persze, jobban meggondolva, igazán nevetséges tanács volt; ha kezdettől Józanság nagysádra hallgat, még most is Normannel élne – vagy halna. Felhasította a hátlapot, egészen odáig, ahol azokat a dudorokat tapintotta. Fél tucat tücsök potyogott ki a pultra; négy már kimúlt, az ötödik még bágyadtan vergődött, a hatodikban volt annyi erő, hogy végigszökdécseljen a pulton s belezuttyanjon a mosogatóba. A tücskökkel együtt kihullott még néhány rózsaszín lóherevirág, néhány töredezett fűszál, valamint egy csonka, száraz, barna falevél. Rosie felemelte és kíváncsian megvizsgálta. Lefogadta volna, hogy tölgyfalevél. Gondosan, óvatosan (és Józanság nagysád szavára rá sem hederítve) körbevágta az egész hátlapot. Amikor aztán leemelte, további természeti kincsek potyogtak ki alóla: hangyák (a legtöbbje döglött, de hárman-négyen még vonszolták magukat), egy dundi méhtetem, jó néhány margarétaszirom – ezeket tépkedi az ember, amikor szeret-nemszeretet játszik – meg egypár áttetsző fehér szőrszál. Ez utóbbiakat a világosság felé tartotta, közben jobb kezével mind szorosabban markolta a képet, és a hátán úgy futott felfelé a borzongás, mint súlyos léptek a lépcsőn. Ha ezeket a szálakat elvinné egy állatorvosnak és megkérné, tegye őket mikroszkóp alá, tudta, mi lenne a válasz: lószőr. Vagyis inkább egy apró, bozontos póni szőre. Azé a pónié, amelyik most éppen vidáman legelészik egy másik világban. Hovatovább megtébolyodom, gondolta higgadtan, de nem Józanság nagysád hangján, hanem a sajátján, amely tudatának és egész lényének józan, érintetlen központjából szólt. Nem volt ez a hang sem hisztérikus, sem rettegő; nyugodtan, értelmesen, legföljebb kicsit csodálkozva szólt. Alighanem ezen a hangon venné tudomásul a halál elkerülhetetlenségét is, azokban a napokban vagy hetekben, amikor már muszáj szembenézni a közelgő véggel. Persze volt egy lényeges különbség. A rák vagy más halálos kór visszavonhatatlanságát, egy bizonyos ponton valóban kénytelen lenne elhinni; azt azonban, hogy elvesztené az eszét, igazából nem vette komolyan. Felvágta a képe hátát, és kihullott belőle pár szál fű, néhány szőrszál meg mindenféle rovar, részint döglött, részint még élő. Mi olyan hihetetlen ebben? Néhány évvel ezelőtt olvasott az újságban egy

nőről, aki egy régi családi arckép hátlapja mögött egy halom érvényes részvényt – valóságos kis vagyont talált. Ehhez képest néhány rovar igazán mindennapi, jelentéktelen leletnek tekinthető. De Rosie – hiszen van köztük élő is! És a lóhere egészen friss, a fű pedig még zöld! A falevél, igaz, elszáradt, de ennek már ki is találtad az okát… Még szép, hogy kitalálta! A levelet lefújta az ágról a szél. A képen nyár volt, de száraz levelet júniusban is látni a földön. Tehát még egyszer: hovatovább megtébolyodom. Azám, csakhogy mindez a holmi valóságos volt: a fűszálak, a rovarok, minden ott hevert szétszórva a konyhapultján. Nem álom, nem látomás. Csupa valóságos tárgy. Meg aztán volt itt még valami – valami, aminek nem akart csak úgy hűbelebalázs módra nekimenni. Ez a kép tudniillik beszélt hozzá. No nem, nem fennszóval, de azért beszélt, már attól a pillanattól, hogy először meglátta. A hátán az ő neve állt – legalábbis egyfajta változata – , tegnap pedig a megengedhetőnél sokkal több pénzt költött, hogy a haja hasonlítson a képen látható nőéhez. Hirtelen elszánással a képkeret felső része alá bújtatta a hámozókés pengéjének tompa végét, és feszegetni kezdte a keretet. Ha erős ellenállást érzett volna, tüstént abbahagyja – ez volt az egyetlen hámozókése, és nem akarta, hogy a penge letörjön –, de a szögek könnyen engedtek. Leemelte a felső lécet, és a pultra tette, szabad kezével az üveget tartva, nehogy kiessen és összetörjön. Aztán, alig néhány pillanat múlva, már ott volt a kezében a csupasz vászon. Így, keret és szegély nélkül, körülbelül hetvenöt centiméter hosszú és negyvenöt széles lehetett. Gyengéden végigfuttatta ujjait a régóta kiszáradt olajfestéken, érezte a hajszálnyira eltérő vastagságú rétegeket, sőt még az ecsetvonások finoman szálkás nyomát is. Érdekes, kicsit borzongató érzés volt, de híján minden természetfölöttinek; szó sem volt róla, hogy ujjai a felszínen áthatolva ama másik világba tévednének. A telefon most szólalt meg először azóta, hogy előző napon megvásárolta és bedugta a fali csatlakozóba. A hangerő a legmagasabb fokozatra volt beállítva, és a hirtelen éles sivításra Rosie összerezzent, sőt maga is kiáltott egyet. A keze megfeszült, kinyújtott ujja kis híján átbökte a vásznat.

Letette a festményt a konyhaasztalra, és a készülékhez sietett, abban a reményben, hogy Bill hívja. Ha ő az, esetleg megkéri, jöjjön ide – hadd nézze meg ő is alaposan a képet. És megmutatná neki a képből kihullott fura kollekciót is. A kézzelfogható valóságot. – Halló… – Halló, maga az, Rosie? – Nem Bill hangja volt. Női hang. – Itt Anna Stevenson beszél. – Ó, Anna, üdvözlöm! Jól van? A mosogatóból kitartó cirpelés hallatszott. – Nem mondhatnám – felelte Anna –, sőt egészen pocsékul vagyok. Nagyon-nagyon kellemetlen dolog történt, és tudnia kell róla. Meglehet, hogy egyáltalán nem érinti magát – szívből remélem, hogy így van –, de az is lehet, hogy igen. Rosie leült. Most egyszer csak sokkal jobban félt, mint akkor, amikor a kép hátlapja mögött kitapintotta a döglött rovarokat. – Mi baj van, Anna? Mi történt? Növekvő iszonyattal hallgatta Anna elbeszélését. Az asszony végül megkérdezte, nem akar-e átjönni az Anyák és Nővérekhez; esetleg ott is éjszakázhatna. – Nem is tudom – motyogta Rosie bénultan. – Gondolkodnom kell. Szóval… most fel kell hívnom valakit, Anna. Utána majd jelentkezem. Mielőtt Anna válaszolhatott volna, letette a kagylót, felhívta a 411et, egy szám után érdeklődött, megkapta, s már tárcsázta is. – Liberty City Zálogház – szólt a kagylóba egy idősebb férfihang. – Beszélhetnék, kérem, Mr. Steinerrel? – Itt Mr. Steiner beszél – felelte enyhe derűvel a kissé fátyolos hang. Rosie egy pillanatra megzavarodott, aztán eszébe jutott, hogy Bill meg a papája üzlettársak. – Billre gondolok – mondta, és kiszáradt torka ismét sajogni kezdett. – Bill nincs ott véletlenül? – Tartsa a vonalat, kisasszony. – Hallatszott, ahogy a kagyló koppan a fán, aztán távolabbról szólt a hang: – Billy! Egy hölgy keres! Rosie lehunyta a szemét. A tücsök cirpelése mintha nagyon messziről hallatszott volna a mosogatóból. Hosszú, elviselhetetlenül hosszú csend. Rosie bal szeme pillái alól egy könnycsepp indult vándorútra az arcán, aztán jött utána egy másik a jobb szeméből, és a tudatán egy régi countrydal foszlánya suhant át:

„Kezdődik a verseny… a gőg lemarad… Most tör az élre a szívfájdalom…” Letörölte a könnyeit, ahogy már annyi könnycseppet törölt le életében. Ha igazuk van a hinduknak, és valóban létezik lélekvándorlás, elgondolni is rémes, mi lehetett előző életében. Végre felvették a kagylót. – Halló – szólt bele a hang, amely most már álmaiból is ismerős volt. – Halló, Bill. – Nem a rendes hangján beszélt, valójában még csak nem is suttogott. Valami érdes hang szakadt ki tompán belőle. – Nem hallom – mondta Bill. – Nem beszélne kicsit hangosabban, hölgyem? Rosie nem akart hangosabban beszélni; inkább csak egyvalamit akart: letenni a kagylót. De nem lehet. Mert ha Anna igazat mondott, Bill is veszélyben foroghat – nagyon nagy veszélyben. Mármint ha egy bizonyos illetőnek feltűnik, hogy a kelleténél szorosabb köztük a kapcsolat. Megköszörülte a torkát, és újból próbálkozott. – Bill… Itt Rosie. – Rosie! – rikkantotta a férfi érzékelhető örömmel. – Nahát, még ilyet! Mi újság? Őszinte, leplezetlen öröme csak rontott a helyzeten; Rosie hirtelen úgy érezte, mintha kést forgatnának a belsejében. – Nem mehetek el magával szombaton – hadarta. Közben a könnyei utálatos, forró olajcseppekként mind szaporábban patakzottak szemhéja alól. – És máskor sem. Őrültség volt, hogy azt hittem, lehetséges… – Hogyhogy nem lehetséges? Úristen, Rosie! Miket hord itt össze? Rosie félig-meddig arra számított, hogy a férfi dühös lesz, de a hangjából rémület és zavarodottság sütött; az utóbbi még az előbbinél is fájdalmasabban érintette az asszonyt. Érezte, hogy ezt már nem tudja elviselni. – Ne telefonáljon és ne is jöjjön ide – mondta, és egyszer csak kísérteties élességgel látta Normant, amint ott áll a házával szemben, a zuhogó esőben feltűrve kabátja gallérját, és arca alsó felét megvilágítja egy utcai lámpa bágyadt fénye – ott áll, akár valamelyik pokolbéli, irgalmat nem ismerő gonosztevő „Richard Racine” egyik regényéből. – Rosie, egyszerűen nem értem, hogy… – Tudom, és higgye el, így a legjobb – mondta, és érezte, hogy reszkető hangja mindjárt elfullad. – Csak az a lényeg, Bill, hogy ne is próbáljon közeledni hozzám.

Gyorsan lecsapta a kagylót, néhány pillanatig mereven bámulta, aztán hangos, kétségbeesett kiáltás szakadt fel a torkán, és keze fejével lesodorta öléből a készüléket. A kagyló a zsinór végén hevert a földön, a szabad jelzés olyan furán duruzsolt belőle, mint a tücsökzene, amely hétfő éjjel álomba zsongította. Egyszer csak nem állta tovább ezt a hangot; úgy érezte, ha még fél percen át hallgatnia kell, megreped a feje. A falhoz lépett, leguggolt és kihúzta a dugaszt, de amikor feltápászkodott volna, remegő lába nem engedelmeskedett. Csak ült a földön, arcát kezébe temetve, és szabad utat engedett könnyeinek. Egyebet nem tehetett többé. Anna mindegyre azt hajtogatta, hogy nem biztos a dologban, és Rosie se lehet biztos, akármit gyanítson is. Rosie azonban mindent tudott. Norman az. Norman itt van, Normannek elment a maradék esze is, Norman megölte Peter Slowikot, Anna elvált férjét, és most őt hajszolja.

7 Norman négy másodperc alatt ért el a következő sarokra, azután, hogy a Forró Sarok síküveg ablakán át súrolta szemével a feleségét, és betért a „Semmi se több ötnél” nevű diszkontba, amelyen a gyengébbek kedvéért külön felirat hirdette, hogy „Ebben a boltban minden olcsóbb öt dollárnál!!!” A szöveg fölött Abraham Lincoln pocsékul kivitelezett arcképe díszlett. Lincoln szélesen vigyorgott a szakálla fölött, még kacsintott is hozzá, és Norman Danielst határozottan arra az emberre emlékeztette, akit ő tartóztatott le, azután, hogy a férfi megfojtotta a feleségét és mind a négy gyerekét. Ebben az üzletben, amely a szó legszorosabb értelmében kőhajításnyira volt a Liberty City Zálogház és Hitelközponttól, Norman beszerezte a mai napra szánt álruhát: egy napszemüveget meg egy CHICAGO SOX feliratú baseballsapkát. Norman, mint olyan férfiú, aki mögött már tízéves detektívfelügyelői múlt állt, meggyőződéssel vallotta, hogy az álruha csak kémfilmekbe, Sherlock Holmes-történetekbe és a mindenszentek előtti rémmaskarákhoz való, napközben pedig kétszeresen is fölösleges; ilyenkor a smink csak sminkhez, az álcázás csak álcázáshoz hasonlít. Meg aztán a tyúkok ott az Anyák és Nővéreknél – mert Slowik nevezetű

kispajtásából végül mégiscsak kiszedte, hogy az ő futórózsája egyenest ebbe a legújabb kori kuplerájba futott – nyilván kiváltképp kényesek az itatóhelyük körül ólálkodó ragadozókra. Az ilyen bigéknél az üldözési mánia már nem is életmód, hanem életfilozófia. A sapka és a sötét szemüveg azonban ezúttal épp megfelel céljának, hiszen ezen a késő délutánon – első nyomozótársa, Gordon Satterwaite szavaival – éppen csak egy kis szimatolásra készül. Gordon továbbá előszeretettel csípte nyakon ifjú partnerét, hogy közölje: ideje felhúzni a jó öreg gumikalucsnit. Gordon amúgy lomha mozgású, dagadt, rossz szagú fószer volt, a bagórágcsálástól megbarnult fogsorral, és Norman jóformán megismerkedésük pillanatától mélységesen megvetette. Huszonhat év óta volt zsaru és ebből tizenkilenc éve már felügyelő, mégsem volt olyan érzéke a melóhoz, mint Normannek. Norman nem rajongott ezért a melóért, gyűlölte a söpredéket, amellyel érintkeznie (sőt, ha beépült valamelyik bandába, még közösködnie is) kellett, de az érzéke, az megvolt hozzá, és ez az érzék az idők folyamán felbecsülhetetlen ütőkártyának bizonyult. Ennek segítségével hozta tető alá az ügyet, amelynek aztán az előléptetését köszönhette, és amely – ha rövid időre is – médiasztárrá avatta. Ahogyan az a szervezett bűnözéshez kapcsolódó esetekben már megszokott: a nyomozók ebben a drogügyben is eljutottak ahhoz a ponthoz, ahol az addigi egyenes út szétfutó ösvények kusza szövevényébe veszett. Csakhogy ezúttal volt egy nagy különbség: ezt a nyomozást – pályája során első ízben – Norman Daniels vezette, és amikor a logika csődöt mondott, habozás nélkül azt tette, amitől a legtöbb zsaru óvakodna vagy képes se lenne rá: átkapcsolt az ösztön hullámhosszára, és egész jövőjét feltette arra, amit az ösztöne súg – így rontott előre ellenállhatatlanul és rettenthetetlenül. Norman számára nem létezett „szimatolás”; ő ehelyett mozgó csónakról horgászott. Úgy tartotta: ha az ember megreked, menjen el egy olyan helyszínre, amelynek valami köze van az adott ügyhöz, és nézzen körül, de teljesen nyitottan, úgy, hogy mindenféle hülye elméletet és sületlen feltételezést kiver a fejéből, mintha valóban egy lassan sikló csónakban ülne, és újra meg újra kivetné, majd behúzná a horgászzsinórt, várva, hogy valami majd csak fennakad rajta. Megesett, hogy erre hiába várt. Az is megesett, hogy csak egy elsüllyedt gallyat vagy ócska gumicsizmát fogott, vagy olyan vacak halat, amilyenre még egy kiéhezett mosómedve se fanyalodna.

Időnként viszont igazán ízletes hal akadt a horgára. Felvette a sapkát meg a napszemüveget, majd a Durham utat megcélozva befordult a Harrison utcába. Az Anyák és Nővérekig jó három mérföldet battyoghatott, de nem bánta; addig legalább kiürül a feje. Mire a 251. számú házhoz ér, olyan lesz a tudata, mint az üres film, kész bármilyen kép vagy gondolat befogadására, és már nem fenyeget a veszély, hogy a benyomásokat saját előzetes elképzeléseihez idomítja. Mert akinek van előzetes elképzelése, az nem kerülheti el ezt a kísértést. A méregdrágán vásárolt térkép ott volt a hátsó zsebében, de csak egyetlenegyszer vette elő. Alig egy hetet töltött itt, de a városkép már sokkal élesebben rajzolódott ki a fejében, mint a Rosie-éban; mellesleg ezt sem a gyakorlatnak, inkább veleszületett érzékének köszönhette. Amikor előző nap reggel sajgó kézzel, vállal és ágyékkal ébredt, és az állkapcsa úgy fájt, hogy csak résre tudta nyitni a száját (amikor az ágyból kiugorva önkéntelenül elásította volna magát, a kínok kínját állta ki), egyszer csak kellemetlen felismerés támadt benne: amikor Peter Slowikkal – alias Tapseszbergerrel avagy a Mesebeli Nagyvárosi Zsidrákkal – elbánt, alighanem hibát követett el. Hogy mekkorát, nemigen tudta volna megmondani, mert a Slowik házában történtek ködbe vesztek benne, de hogy hiba volt, afelől semmi kétség; és mire leért a szállodai újságpavilonhoz, már az „alighanem” szócskáról is lemondott. „Alighanem”-ben amúgy is csak a széplelkű idióták gondolkodnak; egyik kimondatlan, de rendíthetetlen pillére volt ez életfelfogásának már azóta, hogy tizenkét éves korában a mamája lelécelt, és a papája istenigazából rákapcsolt a verésre. A pavilonnál vett egy újságot, és a szobájába visszamenet a liftben gyorsan átlapozta. Peter Slowikról egy szó sem állt benne, de ettől nem lett igazán könnyebb a szíve. Lehet, hogy mire Tapsi holttestét megtalálták, a hír már lekéste a reggeli kiadást; még az is lehet, hogy a tetem most is ott hever, ahol Norman hagyta (mármint ha nem csal az emlékezete, helyesbítette magát – az egész annyira zavaros volt), vagyis az alagsori vízmelegítő mögött. Másfelől viszont az efféle Tapsi hapsik, akik összevissza közjótékonykodnak, tele vannak érző szívű barátokkal, és az ilyenekre általában gyorsan rábukkannak. Valakiben majd felébred az aggodalom, másvalakik beállítanak a meghitt kis Beaudry téri nyuszilakba, hogy megnézzék, mi van vele, s a végén akad egy

további valaki is, akit igen kínos meglepetés ér, ha benéz a vízmelegítő mögé. És bekövetkezett, aminek be kellett következnie: a hír, amely a tegnap reggeli lapból még kimaradt, most ott virított a helyi melléklet első oldalán. EGY SZOCIÁLIS MUNKÁST MEGGYILKOLTAK AZ OTTHONÁBAN. A cikkből kitűnt, hogy az Utastanácsadó csupán egy volt Tapsi munkaidőn kívüli elfoglaltságai közül – továbbá az is kiderült, hogy Tapsi korántsem volt afféle ágrólszakadt, sőt igencsak ajser család utolsó élő sarjának mondhatta magát. És az a tény, hogy hajnali háromkor ott ücsörög egy buszpályaudvaron, hogy szökött feleségeket irányítson a Durham úti ringyókhoz, Norman szerint csak két lehetőségre utalt: a tag vagy perverz volt, vagy nem volt ki mind a négy kereke. De ez mindegy is; a lényeg, hogy afféle jellegzetes ájtatoskodó baromállat volt, aki csak sürög-forog naphosszat, és úgy elfoglalja a világmegváltás, hogy még tiszta gatyát is elfelejt venni közben. Utastanácsadó, Üdvhadsereg, SOS-telefon, Boszniai Segélyakció, Orosz Segélyakció (az ember azt gondolná, egy ilyen bibsi-Tapsinak van annyi esze, hogy legalább az utóbbit hanyagolja, de nem, még ehhez is hülye volt), és persze még két-három női akció is; ezeket az újság nem nevezte meg, de Norman már ismert egyet közülük: az Anyák és Nővéreket, más néven Leszbibébiket. Az is kiderült, hogy szombaton lesz a gyászistentisztelet, ámbár a cikk csak holmi „emlékező szeánszról” beszélt. Naná. Norman azt is tudta, hogy Slowik halálát összefüggésbe hozhatják az általa szolgált ügyek bármelyikével – vagy eggyel sem. A zsaruk majd belekurkásznak a magánéletébe is (mármint ha az ilyen két lábon járó lelki szemétládának egyáltalán volt magánélete), és azt a lehetőséget sem hagyják számításon kívül, hogy talán ezúttal is az egyre népszerűbb „öncélú gyilkosságok” egyikéről van szó: valamilyen pszichopatára egyszerűen rájött a hoppáré. Mondhatni, csak kedve támadt egy kis harapnivalóra. A Durham úti lotyókat azonban mindez édeskevéssé érdekli majd, ebben Norman éppoly biztos volt, mint a saját neve felöl. Nyomozói munkája során épp elég női otthont és menedékhelyet látott közelről, sőt az évek múlásával, ahogyan az általa Újhullámos Biotetveknek keresztelt népek egyre nagyobb hatással voltak az emberek gondolkodására és viselkedésére, tapasztalatai csak gyarapodtak. Az

Újhullámos Biotetvek szerint az égvilágon mindenki hibásan működő családból származik, mindenki elfojtja magában a benne élő gyereket, és mindenkinek óvakodnia kell azoktól a durva lelkű, veszedelmes egyénektől, akiknek van képük siránkozás és vádaskodás nélkül leélni az életüket, és nem rohangálnak el minden este valami tizenkét lépcsős önfejlesztő életbölcseleti tanfolyamra. A Biotetvek persze egytől egyig buggyant seggfejek, de vannak köztük rendkívül óvatos példányok, és az olyan helyek, amilyen az Anyák és Nővérek, többnyire épp az ilyen elővigyázatos seggfejektől hemzsegnek. Mi az, hogy óvatosak meg elővigyázatosak! Aki az „óvóhelyi mentalitás” fogalmát kitalálta, rá se ismerne saját elmeszüleményére, ha látná őket! Norman az előző nap java részét a könyvtárban töltötte, és számos érdekes adatot gyűjtött össze az Anyák és Nővérekről. A legviccesebb az volt, hogy a fő anyát, Anna Stevensont egészen 1973-ig Tapsiné nagysasszonynak hívták; ekkor állítólag elvált, és újra felvette a lánynevét. Ez azonban csak azok szemében tűnhetett fantasztikus véletlennek, akik járatlanok a Biotetvek párválasztási szokásaiban és rítusaiban. Mindig párban húznak, de a hámot nem tűrik, legalábbis hosszabb távra nem; előbb-utóbb az egyik azt mondja, gyí, a másik meg, hogy coki. Egyszerűen képtelenek belátni a nyilvánvaló igazságot: a politikailag korrekt házasságok működésképtelenek. Tapsi exneje egyébként nem követte a sorsüldözött nők számára létesített intézmények gyakorlatát; ő nem vallotta azt, hogy ami a nőkkel történik, az csak a nőkre tartozik. Ezelőtt egy jó évvel cikk jelent meg az intézményről a vasárnapi mellékletben, és a nőszemély (akiről Norman döbbenten állapította meg, hogy kiköpött mása az egyik őskori tévésorozat picsafejű Maude-jának) azt nyilatkozta, hogy ez az elmélet „nemcsak szexista, de bárgyú is”. Megszólaltattak egy Gert Kinshaw nevű némbert is, aki kijelentette: „A férfiak csak akkor ellenségeink, ha ellenségként viselkednek. De ha ütnek – mi visszaütünk.” Róla is volt fotó: böhöm nagydarab vén nigger kurva, aki Normant valamelyest a „Frigó”-nak becézett chicagói focistára, William Perryre emlékeztette. „Na csak engem próbálj megütni, cuncimókus, ugróasztalt csinálok belőled” – motyogta. Mindez érdekes volt ugyan, de igazából lényegtelen. Mert meglehet, hogy ebben a városban nemcsak nők, hanem férfiak is bejáratosak az intézménybe, és ők is utalhatnak be új jelentkezőket; még az is

meglehet, hogy a ház élén nem egy egész bizottságra való Újhullámos Biotetű, hanem csupán egyetlen díszpinty áll, de egy vonatkozásban ők is pont úgy viselkednek majd, mint hagyományosabb társintézményeik: Peter Slowik halálának hírére kitör náluk a teljes, vörös lámpás riadókészültség. Ők nem bocsátkoznak olyan feltételezésekbe, mint a zsaruk; ameddig az ellenkezője be nem bizonyosodik, ők abból indulnak ki, hogy Slowik meggyilkolása velük van kapcsolatban – még pontosabban egy olyan nővel, akit Slowik élete utolsó hat-nyolc hónapjában irányított hozzájuk. Meglehet, hogy Rose neve már fel is merült ebben az összefüggésben. Hát akkor – miért tetted?, kérdezte magától. Az ég szerelmére: miért? Idáig másként is eljuthattál volna, igazán ismered az útjátmódját, már hogyne ismernéd, az istenit neki, elvégre zsaru vagy! Mi a fenének kellett felpiszkálnod a gyanújukat? Az a dagadt lajhár az újságból, az a Szutykosképű Hogyishívják Gertie nyilván már ott posztol az istenverte társalgójuk ablakában, és távcsővel vizslat minden tovahimbálózó faszt, ha ugyan a sok zabálástól azóta meg nem ütötte a guta. Nos, halljuk: mi szükség volt erre? Miért tetted? A válasz ott lappangott a tudata mélyén, de elfojtotta, mielőtt még feltolulhatott volna, mert túlontúl sötét összefüggésekkel kellett volna szembenéznie. Ugyanazért nyírta ki Tapsit, amiért a drapp forrónadrágos, vörös hajú kurvát is megfojtotta: mert valami előmászott az agytekervényeiből és kényszerítette rá. És az a valami most is ott zakatolt, egyre hangosabban, de ő nem akart tudomást venni róla. Jobb, ha nem teszi. Biztonságosabb. Időközben már oda is ért. A pinapalotához. Majd’ kiszúrta a szemét. Norman ráérősen átballagott a Durham út páros oldalára; tudta, hogy az őrszemeket megnyugtatja, ha a hímnemű járókelők a túloldalon baktatnak. Ha az őrszemre gondolt, most is az újságból megismert bokszos monstrumot látta maga előtt: ezt a nagybani fogyasztásra kiszerelt izomköteget, egyik kezében nagy felbontóképességű tábori látcsővel, a másikban csendesen csepegő jégkrémrúddal. Lassabbra fogta a lépést, de azért nem túl lassúra; ne feledkezz meg a riadókészültségről, figyelmeztette magát. Jókora, fehérre mázolt favázas ház volt, nem egészen viktoriánus stílusú, inkább afféle századfordulós kétemeletes szemsértő torzszülött. Így szemből keskenynek látszott, de Norman, aki maga is hasonló

házban nőtt fel, bármibe lefogadta volna, hogy mélységben akár a párhuzamos utcáig is érhet. Kurva itt, kurva ott, gondolta Norman; jobb lesz vigyázni. Ügyelt is, hogy egyenletes sétatempóban haladjon, és ne bámulja hosszan az épületet, inkább csak apró oldalpillantásokkal mérje fel. Kurva itt, kurva ott, kurva mindenütt. Azám. Csupa kurva az egész rohadt világ. Az ismerős düh már a halántékában lüktetett, és a nyomában felvillant az ismerős látvány, jelképe mindannak, amire nem talált szavakat: a bankkártya. A zöld bankkártya, amelyet a nő el merészelt lopni. A látvány újabban folyamatosan kísértette, és megtestesített minden félelmet, minden kényszert, amely élete folyamán ránehezült: az erőket, amelyek ellen hasztalan tombolt, az arcokat (például az anyjáét, azt a tésztás, fehér és valamiképpen alattomos ábrázatot), amelyek zaklatott estéken, elalvás előtt néha felmerültek előtte, a hangokat, amelyek álmában kísértették. Például az apjáét: „Na gyere csak ide, Normie. Mondani akarok neked valamit, de egészen közelről.” A felszólítás időnként verésbe torkollt; máskor, ha mázlija volt és az öreg bepiált, csak a lába köze körül tapogatózott. Mindez azonban lényegtelen; most egyedül az a szemközti ház számít. Ilyen alaposan nem nézheti meg többé, és ha a múltba révedve elszalasztja ezeket az értékes másodperceket, na, akkor kivel tol ki? Közben éppen szembe ért a házzal. Takaros előkert; keskeny, de hosszú. Tavasziasan kivirult, mutatós ágyások szegélyezik a hosszú verandát. Az ágyások közepén borostyánnal befuttatott fémpóznák, de a tetejükön feketéllő műanyag hengerekről lenyírták a borostyánt, és Norman ennek is tudta az okát: a fekete hüvelyekben tévékamerák rejtőznek, amelyekből az utca egyszerre mindkét irányban áttekinthető. És ha valaki odabenn most történetesen figyeli a monitorokat, egy fekete-fehérbe öltözött, baseballsapkás, napszemüveges figura sétálna képernyőről képernyőre, behúzott fejjel és enyhén meghajlított lábbal, hogy egy méter kilencvenegy centis termete a felületes megfigyelő szemében jócskán kisebbnek tűnjön. A bejárati ajtó fölé további kamerát szereltek, és az ajtón nyilván nincs kulcslyuk; a kulcsok túl könnyen másolhatók, némi hozzáértéssel, no és megfelelő felszereléssel, pedig minden zár megcsiklandozható. Szó sincs róla: ezeknek mágneskártyarésük vagy számozott

billentyűtáblájuk van, esetleg ez is, az is. Meg persze további kameráik a hátsó udvarban. Norman, ahogy továbbsétált, megkockáztatott egy pillantást az oldalsó kert felé is. Ez veteményes volt, és két, sortba öltözött lotyó éppen hosszú karókat vert a földbe; nyilván a paradicsomnak, vélte Norman. Az egyik tacozabálónak látszott; olívaszínű bőre volt, hosszú, fekete haját lófarokban viselte. Huszonöt év körülinek tűnt; igazi bombázó. A másik fiatalabbnak látszott, tán még ki sem nőtt a tinikorból, afféle retkes kis punk dög, aki kétszínűre festi a haját. Bal fülét kötés borította, és az ujjatlan pszichedelikus ing látni engedte a bal karját ékesítő tetoválást. Annyira nem volt éles Norman szeme, hogy a mintát is kivegye, de elég régóta zsaruskodott már: tudta, hogy vagy egy rockbanda nevéről, vagy a marihuánacserje suta képmásáról lehet szó; harmadik eset nincs. Norman hirtelen elképzelte magát, amint a kamerákra fittyet hányva átvág az úttesten, elkapja a rocksztárhajú kis Viszkető Puncit, hatalmas kezével átfogja vékony nyakát egészen az álla kiszögelléséig, majd ráförmed a másikra, a sötét hajú, tacozabáló bombázóra: „Rose Danielsről van szó. Hozd ki nekem, de egy-kettő, különben úgy roppantom el ennek a kis gecitartálynak a nyakát, mint egy csirkéét.” Hát igen, ez meseszép lenne, csakhogy szinte biztosra vette, hogy Rose már nincs itt. A könyvtári forrásmunkákból kiderítette, hogy amióta Leo és Jessica Stevenson 1974-ben megnyitotta az otthont, kis híján háromezer nő élt az Anyák és Nővérek szolgáltatásaival, és az átlagos tartózkodási idő nem több négy hétnél. Igazán jó iramban szabadították rá a közösségre ezeket a formás maláriaszúnyogokat, hadd terjesszék szabadon a kórt. Aki helytáll a vizsgán, oklevél helyett nyilván műfütyit kap. Nem, Rose már szinte bizonyos, hogy kirepült, a leszbi kispajtásai szereztek számára valamilyen ócska melót, meg valami vacak kéglit, ahová esténként hazajárhat. A házbeli szajhák persze biztosan tudják, hol van; a címe ott lesz annak a Stevenson nevű spinkónak a kartotékjában, és a két kertészkedő ribanc is nyilván járt már a svábbogaras kis fészkében egy csésze teára és olcsó kekszre. Akik történetesen még nem jártak ott, azoknak meg minden részletről beszámoltak a szerencsés kiválasztottak, merthogy a nők már ilyenek. Agyon kell ütni őket, hogy végre befogják a pofájukat.

Ekkor az ifjabb kertészkedő, az a rocksztárhajú halálra rémítette, mert felnézett, meglátta őt – és odaintegetett! Norman egyetlen iszonyatos pillanatra azt hitte, a lány kineveti, mind kinevetik, ott szoronganak a leszbivár ablakai mögött, hogy röhögjenek rajta, őrajta, Norman Daniels felügyelőn, aki lebuktatott fél tucat kokszbárót, de ahhoz már nem volt ereje, hogy megóvja a kibaszott ATM-kártyáját a tulajdon feleségétől! Önkéntelenül ökölbe szorult a keze. Uralkodj magadon!, harsant fel fejében Józanság nagysád Norman Daniels-i megfelelője. Az a lány nyilván bárkinek odainteget, még a kóbor kutyáknak is! Így szokták az ilyen kis picsák! Ez az, hát persze hogy így van. Norman keze ellazult, még fel is emelte, és viszonzásul kurtán belekaszált a levegőbe, sőt még halvány mosolyt is erőltetett szájára, amitől arcizmaiba és -inaiba, de még a csontjába is újból beleállt a sajgás. Viszkető Punci kisasszony ekkor visszatért a kerti munkához, Norman arcáról pedig lehervadt a mosoly. Hevesen dobogó szívvel sietett tovább Megpróbálta visszaterelni gondolatait a fő kérdéshez: hogyan emelhetné ki valamelyik szukát (lehetőleg a főszukát, mert akkor nem fenyegeti a veszély, hogy olyasvalakit kap el, akinek fogalma sincs arról, amit neki mindenképpen meg kell tudnia) – de feladatmegoldó képessége, legalábbis egyelőre, cserbenhagyta. Arcához emelte kezét, és dögönyözni kezdte állízületeit. Máskor is szenvedett már ilyen sérülést, de ennyire még soha nem fájt – tulajdonképpen mit is művelt Tapsival? Az újság nem árulta el, de állkapcsa – és igen, ezúttal még a foga is – annyira sajgott, hogy bizonyára alaposan belakhatott. Ha elkapnak, bajban leszek, gondolta. Nyilván lefényképezték a nyomokat, amiket hagytam rajta, mintát vettek a nyálamból, és izé… esetleg az egyéb ottragadt váladékaimból is. Mostanság egész sor spéci tesztjük van, egyáltalán mindent letesztelnek, én meg még a vércsoportomra se emlékszem, nemhogy a váladékaim minőségére. Jó, ez mind igaz, de elkapni akkor se fogják. A Whitestone-ba Alvin Dodd néven jelentkezett be, lakhelyéül New Havent jelölte meg, és ha nagyon szorongatják, még megfelelő jogosítványt – fényképes jogosítványt! – is felmutathat. És ha az itteni zsaruk felhívják az otthoniakat, meghallhatják, hogy Norman Daniels a középnyugati

tájaktól ezermérföldnyire, a utahi Zion Nemzeti Parkban élvezi jól megérdemelt szabadságát. A srácok esetleg még azt is közlik az itteniekkel, hogy ne marhuljanak már, Norman Daniels huszonegy karátos aranyfiú. Wendy Yarrow sztoriját csak nem adják le – vagy mégis? Nem, ez nem valószínű. De előbb vagy utóbb… Csakhogy a helyzet az, hogy az „utóbb” már nem izgatta; mostanság csak az „előbb”-bel foglalkozott. Azzal, hogy megtalálja Rose-t, és komolyan elbeszélgessen vele. Sőt még meg is ajándékozza. Nem könnyű kitalálni: a bankkártyájával. De ezúttal a kártya nem kerül többé elő, sem szemeteskukából, sem valami olajos bőrű kis buzeráns tárcájából. Majd ő gondoskodik róla, hogy Rose többé ne veszíthesse vagy dobhassa el. Biztos helyre dugja. És ha a búcsúajándék – nos, mondjuk így – bevezetésén túl minden egyéb homályba vész – ezt akár áldásnak is tekintheti. Most, hogy ismét eszébe jutott a bankkártya, már nem tudott szabadulni a gondolattól, amely amúgy is folyvást kísértette, ébren csakúgy, mint álmaiban. Mintha ez a kis műanyag kártya félelmetes zöld folyammá duzzadt volna – legföljebb nem Mississippinek, hanem Merchant’snak hívták –, és az ő gondolatai afféle mellékfolyóként az idők végeztéig belé torkollnának. Hegynek lefelé zúdultak ezek a gondolatok, hogy végül minden egyéni sajátosságukat elvesztve olvadjanak bele megszállottsága zöld áradatába. Ismét felbukkant az előtte tornyosuló, megválaszolhatatlan kérdés: hogyan merészelte? Miképpen történhetett, hogy hozzá mert nyúlni az ő kártyájához? Azt, hogy elhagyta, hogy megszökött tőle, valahogy még megértette, ha elfogadni nem is tudta, és még ha szent meggyőződéssel hitte is, hogy Rose az életével fizet majd, amiért ily mesterien megtévesztette, amiért ilyen ügyesen rejtegette az árulás gondolatát abban a rohadt fekete női lelkében. De az, hogy el merészelte venni a bankkártyáját, hogy kezet emelt arra, ami az övé, mint a mesebeli kisfiú, aki felmászott a paszulyszáron, és elcsórta az alvó óriás aranytyúkját… Norman, anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, szájába vette bal keze mutatóujját, és harapdálni kezdte. A harapás fájt, nem is kevéssé, de ezúttal úgy elmerült gondolataiban, hogy meg sem érezte. Mindkét mutatóujjának tövében vastag rétegben megkeményedett a bőr, merthogy feszült pillanataiban mindig is harapdálta az ujját, réges-régi,

már gyerekkorában rögzült szokás volt ez. A megkeményedett bőr eleinte kitartott, de ahogy továbbra is a bankkártya körül keringtek a gondolatai, és a kártya zöldje lassan olyan feketére váltott, mint alkonyatkor a fenyő, és már semmi köze sem volt a kártya tényleges éretlencitrom-színéhez, foga az elszarusodott rétegen is áthatolt, és a kiserkenő vér végigfolyt a kezén és a száján. A fájdalom azonban színtiszta gyönyörűség volt: egyre mélyebbre vájta a fogát, ropogtatta a húst, és élvezte saját vérének sűrű, sós ízét; olyan íze volt, mint Tapsiénak, amikor átharapta az int ott lenn, a töve… – Anyu, mit csinál a bácsi a kezével? – Ne törődj vele, siessünk. Ettől magához tért. Nehézkesen visszanézett, mint aki rövid, de annál mélyebb szundításból ébred. Egy fiatalasszony meg egy három év körüli fiúcska távolodott tőle; a nő úgy rángatta a gyereket, hogy az jóformán futni kényszerült, és amikor a nő is visszanézett, Norman látta, micsoda rémület ül az arcán. Hát mit művelt tulajdonképpen? Lenézett a kezére. Mutatóujján kétfelől mély, véres, félhold alakú seb éktelenkedett. Még megeshet, hogy egy szép napon simán leharapja az egész vacakot, sőt talán még le is nyeli. Nem ez lenne az első eset; egyet-mást már leharapott, sőt le is nyelt. Most azonban ez nem igazán jó megoldás. Hátsó zsebéből előszedte a zsebkendőjét, és vérző ujja köré csavarta, majd felkapta a fejét és körülnézett. Csodálkozva látta, hogy alkonyodik; néhány házban már kigyúlt a villany. Milyen messzire juthatott? És tulajdonképpen hol jár? A következő sarkon látható utcatáblára sandított, és azt olvasta: Dearborn út. Jobb felől egy kis családi bolt hívogatott, előtte a járdán bicikliállvánnyal, a kirakatban pedig felirattal: FRISSEN SÜLT HÁZI SÜTEMÉNY KAPHATÓ! Normannek megkordult a gyomra. Rádöbbent, hogy amióta csak leszállt a Continental Express járatáról és a buszpályaudvari önkiszolgálóban hideg zabpelyhet evett, csak azért, mert Rose is azt ehetett, most érez először igazi éhséget. Hirtelen megkívánt egy kis süteményt, az égadta földön nem is kívánt volna egyebet, de nemcsak afféle közönséges süteményt, hanem frisset, tűzhelymeleget, házit, amilyet valaha az anyja készített. Dagadt tehén volt és folyton ordibált, de sütni-főzni aztán tudott, ez egy percig sem vitás. És ő maga volt a főztjének leglelkesebb fogyasztója.

Aztán tényleg friss legyen, gondolta Norman, ahogy felment a bolt lépcsőin. Odabenn öregember matatott a pult mögött. Friss legyen ám, vén szivar, különben az Isten legyen irgalmas hozzád! Már a kilincs után nyúlt, amikor megakadt a szeme a kirakat mögött látható plakátok egyikén. Rikító sárga plakát volt, és noha természetesen nem sejthette, hogy Rosie saját kezűleg függesztette ki, már akkor megmoccant benne valami, amikor az Anyák és Nővérek szavakat még meg sem látta. A szeme összeszűkült, a szíve szaporábban vert, ahogy közelebb hajolt, hogy elolvassa. JÖJJETEK KÖZÉNK! TÖLTSÜNK EGYÜTT EGY KELLEMES NAPOT A SZÉP ETTINGER-KERTBEN! AZ „ANYÁK ÉS NŐVÉREK” KILENCEDIK ALKALOMMAL KÖSZÖNTIK PIKNIKKEL ÉS KONCERTTEL A NYARAT

JÚNIUS 4-ÉN, SZOMBATON LESZ MINDEN: BÜFÉSÁTRAK – IPARMŰVÉSZETI TERMÉKEK – SZERENCSEJÁTÉK – ÜGYESSÉGI JÁTÉKOK – GYEREKDIZSI ÉS MÉG SOK EGYÉB ATTRAKCIÓ!!! ESTE NYOLCKOR ÉLŐ KONCERT AZ INDIGO GIRLS FELLÉPTÉVEL MINDENKIT SZÍVESEN LÁTUNK! A RENDEZVÉNY BEVÉTELE AZ „ANYÁK ÉS NŐVÉREK”-É, AKIK EZÚTON IS ÜZENIK: AKI EGYETLEN NŐVEL DURVÁN BÁNIK, AZ EGÉSZ NŐI NEM ELLEN KÖVET EL BŰNT!

Negyedike, szombat. Vagyis a most következő szombat. Hát az ő futórózsája ott lesz vajon? Naná, hogy ott lesz, az új leszbi kispajtásai között. Hason/picsa/szőrűek ha találkoznak. Norman a sérült ujjával megkereste alulról az ötödik sort. A zsebkendőn már pipacspiros vérfoltok ütöttek át. Mindenkit szívesen látunk. Így állt a plakáton. Miért is ne fogná szavukon őket?

8 Csütörtök délelőtt volt, röviddel fél tizenegy előtt. Rosie kortyolt a szódavízből, kiöblítette vele a száját, lenyelte, majd ismét maga elé húzta a flekkeket. „Ezúttal valóban ő volt az; Petersont most nem csapta be a füle. A folyosón egyre közelebbről hallatszott a tűsarkak kopogása. Peterson szinte látta, ahogy a már nyitott retikülben kotorászik a kulcsáért, és idegesen töpreng, ki az ördög lehet a sarkában, holott inkább attól az ördögtől kellene tartania, aki a lakás előtt áll lesben. Peterson gyorsan ellenőrizte, megvan-e még a kés, aztán fejére húzta a nejlonharusnya álarcot. Amikor a nő kulcsa megcsörrent a zárban, ő előrántotta a kést, és…” – Elég! Leállunk! – kiáltotta Rhoda türelmetlenül a hangszórón át. Rosie felkapta a fejét és átnézett az üvegfalon. Már az sem tetszett neki, ahogy Curt Hamilton csak ül a digitális hangvezérlő pultjánál, és fülhallgatóját a kulcscsontjáig eresztve bámul rá, de igazából az ijesztette meg, hogy Rhoda ott, a technikai helyiség kellős közepén szívja a szokásos vékony cigarettáját, mit sem törődve a falon virító „TILOS A DOHÁNYZÁS!” táblával. Úgy látszott, pocsék kedvében van – no de ezzel nem állt egyedül. – Mi baj van, Rhoda? Eltoltam valamit? – Ha nejlonharusnyát szoktál viselni, akkor semmiképpen – felelte Rhoda, és a keverőpulton előtte álló papírpohárba pöccentette a hamut. – Jómagam inkább a harisnyát kedvelem, és ha meggondolom, eddig még senki se mondta, hogy rusnya volna. Rosie-nak egy pillanatig halvány sejtelme sem volt, miről beszélhet a nő, aztán gondolatban végigpörgette az utolsó mondatokat, és feljajdult.

– Úristen, Rhoda, igazán sajnálom. Curt a helyére tolta a fülhallgatót, és megnyomott egy gombot. – Ne öld meg a holnapom, hetvenharma… Rhoda a hangmérnök karjára tette a kezét, és attól, amit mondott, Rosie ereiben meghűlt a vér: – Hagyd, ne strapáld magad. – Aztán az üvegfalon túlra nézett, látta Rosie lesújtott képét, és kurtán, de barátságosan rámosolygott. – Semmi gond, Rosie, legföljebb ma fél órával korábban tartunk ebédszünetet. Jöjjön ki nyugodtan. Rosie olyan gyorsan ugrott fel, hogy bal combját alaposan beverte az asztalba, és kis híján feldöntötte a szódavizes üveget. Ezek után valósággal kimenekült a stúdióból. Rhoda és Curt éppen az ajtónál állt, és Rosie úgy érezte – dehogy érezte: tudta –, hogy róla beszéltek. Ha tényleg ezt hiszed, Rosie, okosabb, ha orvoshoz mégy, szólt rá élesen Józanság nagysád. Egy olyanhoz, aki tintapacnikat rak eléd, és megkérdezi, hogyan lettél szobatiszta. Rosie általában nem sokat törődött ezzel a hanggal, de most hálás volt érte. – Megy ez majd jobban is – biztosította Rhodát. – Ebéd után majd meglátja! Becsületszavamra! Vajon igazat mond? Éppen ez volt a bökkenő: maga sem tudta. Egész délelőtt igyekezett, hogy olyan meggyőződéssel élje bele magát a Ne öld meg a holnapom!-ba, mint korábban A fűrészes rájába, de az eredmény igencsak gyatra volt. Már-már átsiklott abba a világba, ahol Peterson, a zavarodott elméjű rajongó ádázul üldözi a szép Alma St. George-ot, hogy a következő pillanatban kiragadja onnan valamelyik előző esti hang: Annáé, amint közli, hogy elvált férjét, azt az embert, aki őt az Anyák és Nővérekhez irányította, meggyilkolták, Billé, amint olyan riadtan és értetlenül kérdezi, hogy mi baja van, és mind közül a legfájóbb: a sajátja, amint ráparancsol Billre, hogy ne közeledjen hozzá. Meg se próbálja… Curt megsimogatta a vállát. – Vannak napok, amikor az embernek egyszerűen rossz a haja – mondta. – Így van ez a hanggal is, csak az még kellemetlenebb. Megszokott tünet az audiorémségek kicsiny boltjában, nem igaz, Rho? – Meghiszem azt – felelte Rhoda, de közben le nem vette a szemét Rosie arcáról, és Rosie nagyjából tudta, mit lát rajta. Éjszaka alig aludt

két-három órát, és nem voltak olyan kozmetikai csodaszerei, amelyek a rombolást eltüntethetnék. És ha volnának, se tudnám, hogyan kell használni őket, gondolta. A középiskolában volt néhány kozmetikai alapcikke (mulatságos módon éppen akkor, amikor a legkevésbé szorult efféle mankóra), de amióta hozzáment Normanhez, beérte egy kis púderrel és két-háromféle természetes árnyalatú rúzzsal. Ha prostit akarnék bámulni, prostit vettem volna feleségül, mondta egyszer Norman. Úgy érezte, Rhoda főleg a szemét figyeli: a kivörösödött szemhéját, a vérereket a szeme fehérjében, a sötét karikákat a szeme alatt. Villanyoltás után jó órán keresztül zokogott tehetetlenségében, de nem sikerült álomba sírnia magát, holott még az lett volna a legszerencsésebb. A könnyei lassan elapadtak, ő pedig feküdt a sötétben, és megpróbált nem gondolni semmire, de csak annál vadabbul járt az agya. Ahogy közelgett, majd elmúlt az éjfél, akkor tört rá a legszörnyűbb gondolat: igenis rosszul tette, hogy felhívta Billt, rosszul tette, hogy megfosztotta magát a vigaszától – vagy talán a védelmétől is –, éppen akkor, amikor olyan kétségbeesett szüksége lett volna rá. Még hogy megvédene?, gondolta. Kész röhej, öreglány. Tudom, hogy tetszik neked, és ez igazán rendjén is van, de azért valljuk meg őszintén: Norman reggelire befalná. Másfelől persze fogalma sem lehetett róla, hogy Norman valóban itt van a városban – Anna is éppen ezt hangsúlyozta újra meg újra. Peter Slowik számos ügyet karolt fel, és nem mind volt közülük népszerű. Más okból is bajba kerülhetett – pontosabban más ok is az életébe kerülhetett. Ez mind igaz. De Rosie akkor is tudta – a szívével tudta –, hogy Norman tette. De ahogy teltek-múltak a hosszú hajnali órák, a belső hang csak tovább susogott. Valóban erről a tudásról volna csak szó? Nem lehetséges-e, hogy csupán a másik énje, az, amely nem józan és gyakorlatias, hanem rémült és bizonytalan, keres fedezéket az egész feltételezés mögött? Vajon nem ez az én kapaszkodott bele Anna telefonhívásába, hogy az elhangzottak ürügyén még idejében elfojtsa Billhez fűződő, bimbózó, de ki tudja, mivé fejlődő kapcsolatát? A kérdésre nem tudott választ, valamit azonban tudott, a gondolat, hogy talán soha többé nem látja a férfit, szerencsétlenné tette és meg is

rémítette, mintha valamilyen létfontosságú szervét vesztette volna el. Képtelenség persze, hogy valakiben ilyen gyorsan fejlődjék ki egy másik emberre való ráutaltság, de ahogy egy óra lett, aztán kettő, aztán meg három, a gondolat már egyre kevésbé tűnt nevetségesnek. Mert ha villámcsapásszerű ráutaltság nem létezik, akkor miért tölti el ilyen rettegés, ilyen szorongató, dermesztő üresség a tudattól, hogy soha többé nem látja? Amikor végre mégiscsak elaludt, ismét arról álmodott, hogy ott ül Bill motorbiciklijén az alizarinvörös ruhában, és meztelen combjával átfogja a férfi csípőjét. És amikor röviddel ezután már fel is csörgette az ébresztőóra, alig kapott levegőt, és a bőre forró volt, mintha láz perzselné. – Rosszul érzi magát, Rosie? – kérdezte Rhoda. – Dehogyis – felelte. – Csak éppen… – Curtisre pillantott, aztán ismét Rhodára, vállat vont, és szája sarka bágyadt kis mosolyra kunkorodott. – Tudja, éppen most vannak a nehéz napjaim… – Vagy úgy – mondta Rhoda, de a hangjából hiányzott a meggyőződés. – Hát csak jöjjön velünk az önkibe. Majd tonhalsalátába és eperturmixba fojtjuk a búbánatunkat. – Ez a beszéd – vágta rá Curt. – Mindketten a vendégeim! Rosie mosolya ezúttal hajszálnyival őszintébb volt, de azért elhárította a meghívást. – Köszönöm, inkább kimaradok ebből. Igazából egy kis sétára van szükségem. Beletartom az arcom a szélbe, az majd lefújja a rozsdát. – Ha koplal, délután háromra össze fog esni – jelentette ki Rhoda. – Bekapok valahol egy salátát. Esküszöm. – Már indult is a recsegő öreg lift felé. – Ha többet ennék, legalább ötször beleböfögnék a felvételbe. – Ma már az se rontana sokat a dolgon – jelentette ki Rhoda. – Hát akkor negyed egykor találkozunk, rendben? – Természetesen – mondta Rosie, de mialatt a lift nehézkesen lezötyögött a négy emeleten, fülében ott visszhangzott Rhoda utolsó megjegyzése: Ma már az se rontana sokat a dolgon. Mi lesz, ha délután sem szerepel jobban? Mi lesz, ha a hetvenhárom leállásból nyolcvan lesz, százhúsz vagy ki tudja, még mennyi? Mi lesz, ha holnap ebéd közben Mr. Lefferts nem szerződést ajánl, hanem felmond neki? Akkor mihez kezd?

Hirtelen szenvedélyes gyűlölet fogta el Norman iránt. Az érzés mintha a két szeme között találta volna el, tompa, súlyos tárgyként – mondjuk, mintha egy ajtóütközővel vagy egy ócska, rozsdás balta tompa végével kólintották volna főbe. Még ha nem ő ölte is meg Mr. Slowikot – még ha most is ott van a másik időzónában –, akkor is úgy üldözi őt, mint Peterson a szerencsétlen, halálra rémült Alma St. George-ot. Benn, Rosie fejében zajlik a hajsza. A lift megállt, nyílt az ajtaja. Rosie kilépett az előcsarnokba. A férfi, aki az épület eligazító táblájánál állt, odafordult felé; arca csupa bizonytalanság és remény, s ettől még fiatalabbnak tűnt – szinte kamaszosnak. – Helló, Rosie – mondta Bill.

9 Rosie hirtelen őrült kísértést érzett, hogy futásnak eredjen, még mielőtt a férfi észrevenné, mennyire megszédítette a találkozás, de ekkor összeakadt a pillantásuk, és a menekülés gondolata hamvába holt. Hogyan is felejthette el Bill szemének azt a lenyűgöző zöldes árnyalatát, amely szakasztott olyan volt, mint a sekély vízen megcsillanó napfény? És Rosie, ahelyett hogy az előcsarnok ajtaját célozta volna meg, lassan elindult a férfi felé, szívében félelem és ujjongás tombolt; de mindkét érzést túlharsogta a mélységes megkönnyebbülés. – Megmondtam, hogy ne jöjjön a közelembe – mondta, és érezte, hogy remeg a hangja. Bill a kezéért nyúlt. Rosie tudta, hogy nem volna szabad hagynia, de semmit sem tehetett ellene – mint ahogy foglyul ejtett kezének sem tilthatta meg, hogy addig tekeregjen, amíg át nem fogta a férfi hosszú ujjait. – Megértettem, Rosie – mondta Bill nagyon egyszerűen –, de hiába, képtelen voltam rá. Ezek a szavak megrémítették Rosie-t. Elengedte Bill kezét, és bizonytalanul fürkészte az arcát. Soha még nem történt vele ehhez hasonló, és sejtelme sem volt, mit kellene tenni vagy hogyan kellene viselkedni ebben a helyzetben.

Bill széttárta karját; talán csak tehetetlenségét akarta aláfesteni a mozdulattal, de Rosie elgyötört és reményteli szívének nem volt szüksége többre; a mozdulat félresöpörte minden tétova gátlását, és a folytatás már nem rajta múlt: alvajáróként tántorodott az ölelő karokba, és lehunyt szemmel Bill vállához szorította az arcát. És amikor a férfi keze megérintette vállára omló haját – ma reggel nem volt ereje befonni –, különös, csodás érzés fogta el: olyan, mintha most ébredne. Mintha mind ez idáig aludt volna – nemcsak akkor, amikor a férfi karjába szédült, nemcsak ma délelőtt, azóta, hogy az ébresztőóra kirántotta a motorbiciklis álomból, hanem hosszú-hosszú éveken át, mint Csipkerózsika, miután megszúrta ujját a guzsallyal. De most végre felébredt, kinyílt a szeme, és nemcsak nézett, hanem látott is. – Jó, hogy eljöttél – mondta.

10 Lassan bandukoltak kelet felé a Tavi sétányon; erős, de meleg szél fújt az arcukba. Amikor Bill átkarolta Rosie vállát, az asszony halványan rámosolygott. A tó ugyan még három mérfölddel keletebbre volt tőlük, de Rosie úgy gondolta, könnyedén elsétál odáig is, csak Bill végig, egész úton így ölelje magához, akár a tavon is, miközben majd nyugodtan lépkednek hullámról hullámra. – Min mosolyogsz? – kérdezte a férfi. – Á, semmin – felelte Rosie. – Csak olyan mosolyoghatnékom van. – Komolyan örülsz, hogy eljöttem? – Igen. Az éjszaka alig aludtam valamit. Egyre az járt a fejemben, hogy hibát követtem el. Mint ahogy így is van, csak éppen… Bill… – Itt vagyok. – Azért tettem, mert túl fontos vagy nekem. Azt hittem, soha életemben nem fogok már így érezni egy férfi iránt, és olyan gyorsan történt minden… Azt hiszem, őrült vagyok, hogy ilyesmiket mondok el neked. Bill egy pillanatig erősebben szorította magához. – Egyáltalán nem vagy őrült.

– Azért telefonáltam, azért mondtam, hogy ne gyere a közelembe, mert történt valami – azaz lehet, hogy történt és nem akartam, hogy bajod essék. Semmi szín alatt. És továbbra sem akarom. – Normanról van szó, ugye? Norman, mint Bates. Hát végül mégiscsak utánad jött. – Legalábbis ezt mondja a szívem, ezt mondják az idegeim – mormolta Rosie nagyon óvatosan. – De egyik sem igazán megbízható forrás. A szívem már olyan régóta van tele rettegéssel; az idegeim pedig teljesen kikészültek… Az órájára nézett, aztán a következő sarkon hívogató hot dogos bódéra. Mellette egy kis füves sávon padok álltak; sziesztázó titkárnőfélék kapták be gyorsan az ebédjüket. – Meghívnál egy finom hölgyet egy negyedméteres kolbászra savanyú káposztával? – kérdezte; ezekben a pillanatokban semmi sem tűnt lényegtelenebbnek néhány délutáni böfögésnél. – Gyerekkorom óta nem ettem ilyet. – Azt hiszem, nincs különösebb akadálya. – Leülhetnénk az egyik padra, és akkor mesélnék neked Normanről. Aztán eldöntheted, mellettem akarsz-e maradni. Ha azt mondod, nem, meg fogom érteni. – Soha nem mondanám ezt, Rosie. – Ne siesd el a választ. Várd ki, amíg mindent meghallasz. És most egyél, még mielőtt belekezdek, mert alighanem elmenne az étvágyad.

11 Rosie leült a padra; öt perccel később Bill is odalépett, vigyázva egyensúlyozta kezében a tálcát, amelyen két, egyenként negyedméteres hot dog és két papírpohár limonádé billegett. Rosie elvette a maga részét, a poharat a padra állította, aztán Billre emelte komoly tekintetét. – Abba kéne hagynod az etetésemet. Lassan úgy érzem magam, mint az elhagyott kisgyerek a UNICEF-plakátokon. – Élvezem, ha etethetlek, Rosie – mondta Bill. – Túl sovány vagy. Normannek más a véleménye, gondolta Rosie, de úgy vélte, ebben a helyzetben ezt kár lenne hangosan kimondani. Ámbár hogy ebben a helyzetben miről illenék beszélni, nemigen tudta. Eszébe jutottak a

szellemeskedő megjegyzések, amelyekkel a Melrose Place-szerű tévésorozatokban bombázzák egymást a szereplők; nem ártana, ha most ő is effajta élénk csacsogásba kezdhetne. A csudába, miért is nem hoztam magammal a forgatókönyvírómat, gondolta. Aztán nem is kísérletezett a megszólalással, inkább lebámult a káposztás hot dogra, és homlokát ráncolva, száját csücsörítve kezdte piszkálni a kiflit, mintha valamilyen ősi, titokzatos, a családban nemzedékről nemzedékre szálló étkezés előtti szertartásnak hódolna. – Akkor most mesélj Normanről, Rosie. – Hát jó. Csak hadd gondoljam át, hol is kezdjem. Beleharapott a kolbászba, élvezte, ahogy a savanyú káposzta csípi a nyelvét, aztán kortyolt a limonádéból. Átfutott a fején, hogy mire a mese végére ér, Bill talán hallani sem akar róla többé, mert csak iszonyatot és undort érez a nő iránt, aki ennyi évet volt képes leélni egy Norman-szerű lény mellett, de most már késő volt emiatt aggályoskodni. A szája kinyílt; beszélni kezdett. A hangja elég egyenletesen csengett, és ez valamelyest megnyugtatta. Először egy tizenöt éves lányról mesélt, aki gyönyörűnek érezte magát, ha rózsaszín szalagot font a hajába. Ez a lány egy este megnézte az iskolai kosárlabdameccset, csupáncsak azért, mert a Leendő Háziasszonyok Körének gyűlését az utolsó pillanatban lefújták, és neki maradt két üres órája, mielőtt a papája érte jönne. Persze az is lehet – vallotta meg –, hogy csak szerette volna, ha minél többen látják, milyen jól áll neki a rózsaszín szalag, az iskola könyvtárában pedig, ahol a gyűlést tartották volna, egy lélek sem járt. A lelátón mellé ült egy bőrdzsekis fiú, magas, széles vállú végzős, akinek ott kellett volna rohangálnia a többiekkel az udvaron, ha decemberben verekedés miatt ki nem zárták volna a csapatból. És innen folytatta az elbeszélést; olyan dolgok buggyantak ki a száján, amelyekről szentül hitte, hogy magával viszi őket a sírba. Nem, a teniszütőről hallgatott, ezt a fejezetet valóban a sírba viszi, de azt elmondta, hogy Norman már a nászútjukon megharapta, bár ő akkor még arról győzködte magát, hogy szerelemből harap. Aztán elmesélte a Norman tevékeny közreműködésével lezajlott vetélést, és ecsetelte a döntő fontosságú különbséget az arcra, illetve a hátra mért ütések között. – Ezért kell olyan sokszor pisilnem – mondta, és idegesen lemosolygott a kezére –, de ez már sokat javult. – Elmondta, hogy házasságuk elején hányszor pörkölte meg Norman az

öngyújtójával az ujjai hegyét vagy a lábujjait; később a kínzásnak ez a válfaja mulatságos módon azért maradt el, mert Norman leszokott a dohányzásról. Aztán következett a történet arról az estéről, amikor Norman megjött a munkából, s szótlanul nézte a tévéhíradót, ölében az érintetlen vacsoratálcával; amikor aztán Dan Rather elköszönt a nézőktől, félretolta a tálcát, felvette a heverő melletti asztalról a ceruzát, és böködni kezdte vele, jó erősen, hogy fájjon, és apró, fekete, szemölcsszerű pontok maradjanak a bőrén, de azért ügyelve, nehogy vért fakasszon. Hozzátette: Norman esetenként ennél nagyobb fájdalmat is okozott neki, de ennyire soha nem rémítette meg, mint akkor, főképpen a némaságával. Ő, Rosie, beszélni próbált, kérdezte, mi baja, de Norman nem válaszolt, csak ment utána hajthatatlanul (bár ő csak hátrált, elszaladni nem mert, az csak olaj lett volna a tűzre), a kérdéseit elengedte a füle mellett, és felé nyújtott karjáról, szétterpesztett ujjairól sem vett tudomást, csak döfködte a karját, a vállát, a nyakkivágását – Rosie-n éppen egy kissé mélyebben kivágott póló volt –, és valahányszor a ceruza tompa hegye a meztelen bőrbe hatolt, Norman valami fojtott, durranásszerű hangot hallatott: Bumm! Bumm! Bumm! A végén Rosie már ott kucorgott a sarokban, felhúzott térddel, kezét a tarkójára kulcsolva, Norman pedig komoly, szinte tudálékos képpel térdelt előtte, és tovább döfködte, egyre azt a furcsa hangot hallatva. Elmondta Billnek: addigra már biztos volt benne, hogy Norman megöli, s ő lesz a világtörténelemben az első nő, akit egy 2-es számú Mongol márkájú ceruzával szúrtak agyon; és közben egyre azt mondogatta magában – erre pontosan emlékezett –, hogy nem szabad sikoltoznia, mert meghallhatják a szomszédok, és nem akarta, hogy így találjanak rá. Legalábbis addig nem, ameddig még van benne élet. Annyira szégyenletes lenne. És akkor, amikor már odáig jutott, hogy tudta, akár akarja, akár nem, sikoltozni fog, Norman egyszer csak bement a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Sokáig volt benn, és Rosie-nak ekkor valóban megfordult a fejében, hogy elszalad – csak úgy, ki az ajtón, akárhová, a semmibe –, de éjszaka volt, és otthon volt Norman. Ha kijön és megállapítja, hogy Rosie eltűnt, üldözni kezdi és el is kapja, akkor pedig – ehhez kétség sem fért – megöli. Úgy törte volna el a nyakam, mint egy csirke villacsontját – mondta Billnek, anélkül hogy felnézett volna. Mindenesetre akkor megfogadta, hogy igenis elmegy; ha Norman legközelebb kezet emel rá, egy percig sem marad tovább.

Norman azonban ez után az este után nagyon sokáig nem bántotta; talán öt hónapig is nyugalom volt. És amikor aztán újra kezdte, eleinte nem ütött túl nagyokat, Rosie meg úgy okoskodott, hogy ha kibírta az ép ésszel alig kibírható ceruzadöféseket, akkor egy pár ökölcsapás fölött igazán napirendre térhet. És ezt hajtogatta magában egészen 1985-ig, amikor is a dolgok hirtelen elfajultak. Elmesélte, milyen félelmetesen viselkedett Norman egész évben, a Wendy Yarrow-val kapcsolatos cirkusz okán. – Ugye a vetélésed is ekkor volt? – kérdezte Bill. – Igen – mondta Rosie lesütött szemmel, mintha végig a kezének beszélne. – És az egyik bordámat is eltörte. De lehet, hogy kettőt. Ugye szörnyű, hogy már nem is emlékszem rá? Bill nem válaszolt, így hát Rosie tovább darálta a mesét. Elmondta, hogy a legborzalmasabb (persze a vetélésen kívül) az volt, amikor Norman csak hosszan, némán, kísértetiesen nézett rá, és közben olyan hangosan fújtatott az orrán át, mint a támadni készülő állat. Aztán hozzátette: a vetélése után valamivel jobbra fordult a helyzet, csak éppen neki időnként kihagyott az agya, elvesztette az időérzékét, kivált, ha a hintaszékében ült, és előfordult, hogy amikor vacsorára terített, és fülelt, nem hajt-e be már az udvarba Norman kocsija, egyszer csak ráeszmélt, hogy aznap nyolcszor vagy kilencszer is zuhanyozott, méghozzá anélkül, hogy villanyt gyújtott volna a fürdőszobában. – Szerettem sötétben zuhanyozni – mondta, de még most sem mert felnézni. – Olyan volt, mintha egy vizes szekrényben bujkálnék. Végezetül pedig beszámolt Anna telefonjáról. Anna azért sietett a hívással, mert tudomást szerzett egy olyan részletről is, amely az újságból kimaradt; a rendőrség megtartotta magának, hogy ily módon kiszűrhesse az esetleges hamis vallomásokat vagy félrevezető ötleteket. Peter Slowik testén több tucat harapás nyoma látszott, és legalább egy testrésze egész biztosan hiányzott. A rendőrség feltételezése szerint a gyilkos magával vitte; vagy nála maradt, vagy esetleg – benne. Anna emlékezett rá a terápiás foglalkozásokról, hogy Rosie McClendon férje kényszeres harapó volt; márpedig ugyanez a Rosie McClendon a városba érve először az ő elvált férjével került kapcsolatba. Persze meglehet, hogy a két dolog teljesen független egymástól, tette hozzá gyorsan Anna. Másfelől viszont…

– Kényszeres harapó… – ismételte csendesen Bill, mintha csak magának mondaná. – Így hívják az ilyeneket? Ez a szakkifejezés? – Alighanem – motyogta Rosie; és aztán, tán mert attól félt, Bill nem hisz neki (vagy, Norman-beszédben, „fabulázással” gyanúsítja), gyorsan lehúzta a válláról a rózsaszín, Tape Engine feliratú pólót, és megmutatta a cápaharapásra emlékeztető régi, kör alakú fehér forradást. Ez volt az első – a nászúton kapott ajándék. Aztán kifordította a bal karját, s mutatott egy másikat is, amely szinte nem is emlékeztette harapásra; valamilyen okból sima fehér arcok jutottak róla eszébe, amelyek alig látszanak ki a dús zöld aljnövényzetből. – Ez erősen vérzett, aztán gyulladásba is jött – magyarázta, mintha szokványos hétköznapi tényt közölne, például hogy reggel telefonált a nagyi, vagy hogy a postás csomagot hozott. – De nem mentem vele orvoshoz. Norman hozott egy nagy üveg antibiotikumot, azt beszedtem, és rendbe is jöttem tőle. Egy csomó ismerőse van, akivel mindent el tud intézni. „Apuci szorgos kis manóinak” hívja őket. Egész vicces, ha belegondol az ember, nem? Szinte mindvégig ölében összefont kezét bámulta, de most összeszedte a bátorságát, és gyorsan Billre nézett: hátha lemérheti, hogyan hatott rá a hosszú mese. A látvány azonban valósággal főbe kólintotta. – Mi olyan vicces, Rosie? – kérdezte rekedten a férfi. – De hiszen te sírsz! – kiáltott fel Rosie elfúló hangon. Bill meglepettnek látszott. – Ugyan! Legalábbis nem vettem észre. Rosie az ujjával gyengéden körülrajzolta a férfi szemét, aztán felemelte az ujját: hadd lássa Bill is. Bill alsó ajkát harapdálva vette szemügyre a könnycseppet. – És alig ettél valamit! Bill hot dogjának a fele még ott hevert a tányéron; a mustáros káposzta kicsurgott a kifliből. Bill a pad melletti szemétkosárba hajította a tányért, majd ismét Rosie-ra nézett, szórakozottan törölgetve nedves arcát. Rosie-t elfogta a komor bizonyosság: most következik majd a kérdés, hogy miért tartott ki Norman mellett, és ha ő nem ugrik is fel a padról és nem szalad is el (mint ahogyan egészen áprilisig a Westmoreland utcai házat sem hagyta el), azért csak ott lesz majd

kettőjük között az első korlát – mert erre a kérdésre nem tudna mit felelni. Valóban nem tudta, miért maradt Normannel, és miért kellett éppen az az egyetlen vércsöpp hozzá, hogy egész élete megváltozzon. Csak annyit tudott, hogy az egész házban a legotthonosabb zug a sötét, vizes, gőzölgő fürdőszoba volt, hogy a Micimackó-székben fél óra olykor öt percnek tűnt, és hogy a pokolban a „miért” kérdés elveszíti minden értelmét. A pokolban nem léteznek se okok, se célok, se indítékok. A terápiás foglalkozásokon részt vevő nők megértették ezt; közülük egynek sem jutott eszébe, hogy a „miért” után érdeklődjék, mert úgyis tudták, hogy nincs válasz. A saját tapasztalatukból. Rosie úgy képzelte, hogy néhányan még a teniszütő históriáját is ismerik – vagy még annál rémségesebbről is tudnának mesélni. Amikor azonban végül Bill kérdezett valamit, annyira rácáfolt Rosie sejtelmeire, hogy az asszonynak először a szava is elállt. – Elképzelhető, hogy azt a nőt is ő ölte meg, aki miatt 1985-ben annyi kellemetlensége volt? Azt a Wendy Yarrow-t? Rosie megdermedt, de nem azért, mintha a kérdés képtelen lett volna; olyasfajta döbbenetet érzett, mint amikor az ember valamilyen merőben valószínűtlen környezetben egyszer csak ismerős arcot pillant meg. Bill hangosan fogalmazta meg azt a kérdést, amely kimondatlanul-formátlanul évek óta keringett agya egy rejtett zugában. – Figyelsz, Rosie? Azt kérdeztem, elképzelhető-e, hogy… – Azt hiszem… szóval szerintem nagyon is. – Hiszen Normannek nagyon jól jött a halála, nem igaz? Megmenekült attól, hogy az egész ügyet kiteregessék a polgári bíróságon. – Igaz. – Mit gondolsz, megírták volna a lapok, ha azon a nőn is találnak harapásnyomokat? – Nem tudom. Azt hiszem, nem. – Az órájára nézett, és felpattant. – Atyaisten, rohannom kell. Rhoda negyed egykor akarta folytatni a felvételt, és már tíz perccel múlt dél. Elindultak visszafelé. Rosie rajtakapta magát, hogy arra vágyik, bárcsak Bill újra átkarolná a vállát. Aztán egy hang azt súgta neki, hogy ne legyen telhetetlen, egy másik meg (Józanság nagysádé) azt, hogy ne keresse magának a bajt, de miközben ezekre a hangokra fülelt, Bill egyszer csak valóban átölelte.

Azt hiszem, pillanatokon belül szerelmes leszek. A gondolat azonban oly kevéssé volt meglepő, hogy szinte vonzotta maga után a következőt: Nem, Rosie, ez már a tegnapi lapban is benne volt. Szerintem máris szerelmes vagy. – Mondott valamit Anna a rendőrségről? – kérdezte Bill. – Nem javasolta, hogy menj el hozzájuk, és mondj el mindent, amit tudsz? Rosie megmerevedett az ölelésében. A torka kiszáradt; vérében megugrott az adrenalin. És mindez egyetlen – r betűvel kezdődő – szó hatására. Minden zsaru egy testvér. Hányszor és hányszor mondta ezt neki Norman. A bűnüldözés családi vállalkozás, és a zsaruk mind testvérek. Rosie nem tudta, mennyi ebben az igazság, milyen mértékben állnának ki egymásért – vagy fedeznék egymást – a zsaruk, de annyi bizonyos: azok, akiket Norman időnként hazahozott, kísértetiesen hasonlítottak Normanre, Normannek pedig soha egyetlen rossz szava nem volt róluk, még első társára, egy Gordon Satterwaite nevű hájas és minden hájjal megkent korrupt vén disznóra sem tett megjegyzést, holott szívből utálta. És ott volt persze Harley Bissington is, akinek – legalábbis a Daniels-lak falain belül – az volt a legfőbb kedvtelése, hogy a szemével levetkőztesse Rosie-t. Harley valami bőrrákot kapott, és három évvel ezelőtt kénytelen volt nyugdíjba vonulni, de 1985-ben, amikor a Richie Bender-Wendy Yarrow-féle ügy lezajlott, még javában Normannel volt párban. És ha az az ügy úgy zárult le, ahogy Rosie gyanította, akkor Harley igenis kiállt Norman mellett, méghozzá teljes mellszélességgel, és nem pusztán csak azért, mert ő is sáros volt, hanem elsősorban azért, mert a bűnüldözés családi vállalkozás, és minden zsaru egy testvér. A zsaruk másként látják a világot, mint a napi nyolc órában dolgozók (Norman-beszédben: a diszkontos bagázs); előttük pőrén, lecsupaszítva, rángó idegekkel tárulkozik ki a világ. Ettől lesznek mások, mint a többi ember; néhányan közülük alapvetően mások; és a sor végén (vagy elején) ott áll Norman… – A rendőrségnek a tájékára se megyek – hadarta Rosie. – Anna azt mondta, nem muszáj, és senki sem kényszeríthet. A rendőrségen mindenki a barátja. A testvérei. Kiállnak egymásért és… – Csigavér – mondta Bill aggodalmasan. – Semmi baj, ne izgasd fel magad.

– Hogyhogy ne izgassam fel magam? Figyelj, Bill: te nem érted ezt. Igazából azért hívtalak fel, azért mondtam, hogy többé nem találkozhatunk, mert fogalmad sincs, milyen ez az egész… kicsoda Norman… és micsoda összjáték van közte meg a többiek között. Ha elmennék az itteni rendőrségre, azok rögtön az ottanival egyeztetnének. És ha valamelyikük… valaki, aki vele dolgozik, aki hajnali háromkor vele volt őrjáraton… aki az életét tette le a kezébe… – Közben Harleyre gondolt, Harleyre, aki le nem vette szemét a melléről, és ha Rosie leült, mindig azt leste, hol ér véget a szoknyája. – Rosie, nem kell, hogy… – De igenis kell! – csattant fel Rosie rá csöppet sem jellemző hevességgel. – Ha egy ilyen zsaru tudná, hol találhatja meg Normant, azonnal érintkezésbe lépne vele. Elmondaná, hogy én beszéltem róla. És ha megadnám az ittenieknek a címemet – amit meg kell adni, ha az ember bejelentést tesz –, az a zsaru azt is közölné Normannel. – Kizárt dolog, hogy egy rendőr… – Járt már közülük egy is a lakásodon, pókerpartin, vagy hogy a Debbie Dallasbant nézze? – Nem, azt nem. De akkor is… – Nahát nálam már jártak. Hallottam, miről beszélgetnek, tudom, hogyan néznek le a többi emberre. Nekik mi mind „a többiek” vagyunk. Még a legrendesebbeknek is közülük. Egyik oldalon állnak ők – a másikon a diszkontos bagázs. Ennyi. Bill mondani akart valamit, de mert maga sem nagyon tudta, hogy mit, inkább csendben maradt. Az elmélet, miszerint Norman valamiféle rendőrségi dzsungeltávíró révén tudomást szerezhet Rosie Trenton utcai címéről, többé-kevésbé meggyőzően hangzott, ám Bill mégsem ezért hallgatott el, hanem azért, mert ránézett Rosie-ra, és olyan nőt látott, aki akarata ellenére, kétségbeesve és undorodva visszazuhant egy régebbi, boldogtalan korszakba. Bill megérezte: hiába mondana bármit, úgysem sikerülne meggyőznie. Az asszony egyszerűen minden rendőrtől retteg, Bill pedig elég idős volt már hozzá, hogy tudja: nem minden mumust lehet a logika bunkójával agyoncsapni. – Anna különben is azt mondta, hogy nem muszáj elmennem. Azt mondta, ha valóban Norman a tettes, az ő dolguk, hogy előkerítsék, nem az enyém. Bill némi töprengés után elfogadta az elméletet.

– És Anna mit szándékozik tenni? – Már neki is látott. Küldött egy faxot egy otthoni női csoportnak – szóval oda, ahonnan jöttem és megírta, mi történt, és hogy mire gyanakszik. Megkérdezte, küldhetnének-e neki valami anyagot Normanről, és alig egy órával később már vissza is faxoltak egy egész csomót, még egy fényképet is. Bill szemöldöke a magasba szökkent. – Gyors munka volt, kivált így, záróra után. – A férjemből odahaza újabban hős lett – mondta Rosie tompán. – Alighanem hetek óta nem fizetett italért a saját zsebéből. Ő vezette azt az osztagot, amelyik lebuktatott egy kiterjedt droghálózatot. Két-három napig egyfolytában az újság címoldalán volt a képe. Bill füttyentett. Lehet, hogy Rosie-nak mégsem túlfejlett az üldözési mániája… – A nő, akihez Anna üzenete befutott, még tovább is ment egy lépéssel – folytatta Rosie. – Felhívta a rendőrséget, azzal, hogy Normannel szeretne beszélni. Valami szépen hangzó históriával hozakodott elő, hogy a csoportja szeretné a nők védelmezőjének díjával kitüntetni. Billből, mihelyt ezt megemésztette, kipukkadt a nevetés. Rosie csak bágyadtan mosolygott. – Az ügyeletes őrmester megtanácskozta a dolgot a komputerrel, majd közölte, hogy Daniels hadnagy szabadságon van. Ha jól tudja, valahol nyugaton. – Persze éppúgy itt is nyaralhat – jegyezte meg Bill gondterhelten. – Úgy van. És ha még valakit baj ér, az mind az én hi… Bill vállon ragadta és maga felé fordította az asszonyt. Rosie szeme tágra nyílt, és Bill rögtön kapcsolt, hogy ösztönösen el akar hajolni. A látvány soha nem tapasztalt fájdalmat keltett benne. Hirtelen eszébe jutott egy történet; az Amerikai Cion Központban hallotta, ahová kilencéves koráig hittanra járt. Azt mesélték, hogy réges-régen, a próféták korában, az embereket halálra kövezték. Akkoriban úgy gondolta, ennél iszonyatosabb, kegyetlenebb kivégzési mód nem létezik; ez rosszabb az agyonlövésnél, rosszabb a villamosszéknél, és soha semmivel sem igazolható. De most, hogy látta, mit művelt Norman Daniels ezzel a törékeny, sebezhető, elragadó teremtéssel, kételkedni kezdett akkori véleményében.

– Ne bolondozz, hogy a te hibád – mondta. – Normant nem te találtad ki. Rosie úgy hunyorgott, mintha ez eddig eszébe sem jutott volna. – Egyáltalán hogy a fenébe talált rá erre a Slowik nevű emberre? – Úgy, hogy beleélte magát a tudatomba – hangzott a válasz. Bill csak nézett rá, ő pedig határozottan bólintott. – Őrültségnek hangzik, pedig nem az. Képes rá. Nemegyszer láttam, ahogy csinálja. Valószínűleg a drogos bandát is így buktatta le. – Ösztönös megérzései vannak? Előérzetei? – Több annál. Valami olyasmi, mint a telepátia. Ő úgy hívja: mozgó csónakból halászni. Bill csak a fejét csóválta. – Mit mondjak, elég fura manus lehet, nincs igazam? Rosie aprót kacagott meglepetésében. – Istenkém, nem tudsz te semmit! De mindegy; az Anyák és Nővéreknél mindenki látta a fényképét, és fokozott óvintézkedéseket tesznek, különösen a szombati pikniken. Néhányan könnygázsprayt is visznek magukkal; Anna szerint azok, akiknek vészhelyzetben is eszükbe juthat, hogyan kell használni. Mindez igazán megnyugtatóan hangzott, de aztán Anna azt mondta: „Ne aggódjon Rosie, túléltünk mi már ilyen izgalmakat”, és ettől újra kiborultam. Mert ha valakit megölnek – egy rendes, tisztességes embert, aki ott, azon a borzalmas buszpályaudvaron megmentett engem –, az már több, mint egy kis izgalom. Beszéde kapkodó, hangja egyre élesebb lett. Bill megfogta a kezét és simogatni kezdte. – Tudom, Rosie – mondta csitítón, és remélte, hogy a hangja tényleg eléggé megnyugtatóan cseng. – Megértem, hidd el. – Azt képzeli – mármint Anna –, hogy tudja, mit csinál, hogy ura a helyzetnek, csak mert egyszer-kétszer kihívta a rendőrséget, amikor egy részeg téglával bedobta az ablakot, vagy egy férj ott ólálkodott a ház körül, és leköpte a feleségét, amikor az kijött a reggeli újságért. De egy ilyen Norman-félével még soha nem volt dolga, és ez az, amivel nem számol. Hát emiatt rettegek. – Elhallgatott, nagy erőfeszítésébe telt, hogy uralkodjék magán, és felmosolygott Billre. – No de a lényeg az, hogy szerinte én ne ártsam bele magam, legalábbis most még nem. – Ennek örülök.

A Corn Building már ott magasodott előttük. – A hajamra még egy szavad se volt – nézett fel ismét Rosie, ezúttal gyors, félénk pillantást vetve a férfira. – Mit jelent ez? Azt, hogy nem vetted észre, vagy azt, hogy nem tetszik? Bill ránézett a hajára, és elvigyorodott. – De igenis észrevettem, és igenis tetszett, csak éppen más gondom volt. Tudniillik attól féltem, hogy nem látlak többé. – Sajnálom, hogy felzaklattalak. – Valóban sajnálta, de boldog is volt, amiért ezzel felzaklathatta a férfit. Vajon érzett-e valami ehhez csak kicsit is hasonlót, amikor Norman udvarolt neki? Már elfelejtette. Arra tisztán emlékezett, amikor Norman egy esti roncsderbin a takaró alatt végigtapizta, de, legalábbis egyelőre, minden egyéb ködbe veszett. – A festményen lévő nőtől kaptad az ötletet, nem igaz? Amit a megismerkedésünk napján vettél… – Lehetséges – felelte Rosie óvatosan. Vajon Bill furcsállja a dolgot? Lehet, hogy igazából emiatt nem szólt a hajáról? Bill azonban újabb meglepetést szerzett neki, még nagyobbat, mint az imént, a Wendy Yarrow-ra vonatkozó kérdésével. – A legtöbb nő, ha befesteti a haját, olyan marad, amilyen volt, csak éppen a haja színe lesz más – közölte. – A férfiak többnyire úgy tesznek, mintha ezzel nem volnának tisztában, pedig dehogyisnem! De nálad egészen más a helyzet. A te hajad akkor látszott festettnek, amikor beléptél az üzletbe, és most lettél olyan, amilyen igazán vagy. Talán azt gondolod, ilyen link dumát még soha nem hallottál, pedig ez a színtiszta igazság – ráadásul többnyire éppen a szőke haj a legárulkodóbb. Ámbár mondok valamit. Be is kéne fonnod, úgy, ahogy az a nő viseli a képen. Olyan lennél, mint egy viking hercegnő. Állatian szexis. Az utolsó szótól mintha sziréna kapcsolt volna be Rosie agyában; ellenállhatatlanul izgató, ugyanakkor borzongatóan félelmetes érzések szabadultak el benne. Én nem szeretem a szexet, gondolta. Soha nem is szerettem, de azért… Szemből Rhoda és Curt közeledett feléjük; éppen a Corn Building öregecske forgóajtaja előtt futottak össze. Rhoda élénk kíváncsisággal tetőtől talpig végigmérte Billt. – Bill, ők a munkatársaim – mondta Rosie, s nemhogy lecsillapodott volna, a vér ismét az arcába szökött. – Rhoda Simons és Curtis

Hamilton. Rhoda, Curt, ő pedig… – Egyetlen kurta, mindent elsötétítő pillanatig nem jutott eszébe, hogy is hívják azt a férfit, aki máris olyan sokat jelent számára, aztán, Istennek hála, mégis beugrott a név. – Bill Steiner – fejezte be a mondatot. – Örvendek a szerencsének – mondta Curt, kezet rázott Bill-lel, de közben már az épület felé sandított; szemmel láthatóan alig várta, hogy a fejét ismét a fülhallgatói közé préselje. – Ahogy mondani szokás: Rosie barátai az én barátaim – nyújtotta a kezét Rhoda; vékony karperecei tompán összekoccantak. – Én is csak ugyanezt mondhatom – jelentette ki Bill, majd ismét Rosie-hoz fordult. – Akkor áll a szombati megbeszélés? Rosie lázasan kaparta össze a gondolatait, aztán bólintott. – Fél kilenckor ott leszek érted. Ne felejts el meleg holmit hozni. – Rendben van. – Érezte, hogy a pír lefelé hullámzik a testén, a mellbimbója megkeményedik, még az ujjai is bizseregnek. Bill úgy nézett rá, hogy a tudatában ismét megszólalt a sziréna, de a búgása ezúttal inkább kellemes volt, mint ijesztő. Hirtelen nevetségesnek tűnő, mégis bámulatosan erős késztetést érzett, hogy átfonja a férfit a karjával… aztán a lábával… és aztán felkússzon rá, akár egy fára. – Hát akkor a szombati viszontlátásra – mondta Bill, majd előrehajolt, és apró csókot lehelt a szája sarkára. – Rhoda… Curtis… nagyon örülök, hogy megismertük egymást. Azzal sarkon fordult és fütyörészve elballagott. – Meg kell adni, Rosie, kitűnő az ízlése – jelentette ki Rhoda. – Micsoda szempár! – Á, csak jó barátok vagyunk – mondta Rosie sután. – Úgy ismerkedtünk meg, hogy… – A hangja elakadt. Hirtelen olyan bonyolultnak, sőt egyenesen kínosnak tűnt, hogy beszámoljon megismerkedésük körülményeiről. Ideges kuncogással vonta meg a vállát. – Tudja, hogy van az ilyesmi… – De még mennyire! – mondta Rhoda, hosszan Bill után nézett, majd visszafordult Rosie-hoz, és melegen, diadalmasan nevetett. – Ki tudná, ha nem én? E romos nőiesség mélyén még igazi romantikus szív dobog, és e szív szívből reméli, hogy Mr. Steiner és maga a jövőben még jobb barátok lesznek. Addig is – hajlandó netán ismét munkához látni? – Igenis – mondta Rosie.

– És bízhatunk-e a délelőttinél kielégítőbb folytatásban, most, hogy ez a… másik ügy többé-kevésbé rendeződött? – Biztos, hogy nem lesz oka panaszra – jelentette ki Rosie, és száz százalékig állta a szavát.

VI A BIKA TEMPLOMA

1 Ezen a csütörtökön Rosie, mielőtt lefeküdt volna, újra bekapcsolta a telefonját, és Anna számát tárcsázta. Megkérdezte: hallott-e valami újabb hírt, vagy látta-e valaki Normant a városban. Anna mindkét kérdésre határozott nemmel válaszolt, azt mondta, teljes a csend és a békesség, majd elsütötte a régi bölcsességet, miszerint a legjobb hír az, ha semmi hír sincs. Rosie más nézeten volt, de kétségeit megtartotta magának, inkább tétován kifejezte részvétét az elvált férj halála miatt, titkon eltűnődve, vajon mit ír elő az illemkódex ilyen helyzetekre. – Köszönöm, Rosie – mondta Anna. – Peter nehéz természetű, furcsa ember volt. Szerette az emberiséget, de ő maga nem volt valami szeretetreméltó. – Én nagyon kedvesnek találtam. – Azt nem csodálom. Idegenek szemében mindig ő volt az irgalmas szamaritánus. De a családjával és azokkal, akik a barátai szerettek volna lenni, inkább úgy viselkedett, mint a lévita, aki ha baj van, átmegy a másik oldalra. Én igazán tudom, hiszen a felesége voltam, és szívesen lettem volna a barátja is. Egyszer, a hálaadásnapi ünnepi vacsorán, felkapta a pulykát és az öccséhez vágta. Már nem tudom biztosan, min kaptak össze; feltehetően vagy a PFSZ-en, vagy César Chávezen. Általában ezen a két dolgon vitatkoztak. – Anna felsóhajtott, aztán még hozzátette: – Szombat délután szeánszot rendezünk az emlékére. Ilyenkor körben szokás ülni, lecsapható székeken, mint az iszákosok a Névtelen Alkoholisták találkozóin, és mindenki sorban elmondja, ami az elhunytról eszébe jut. Legalábbis azt hiszem, így csinálják. – Szerintem ez nagyon szép. – Úgy gondolja? – kérdezte Anna, Rosie pedig szinte látta maga előtt, ahogy a rá jellemző öntudatlan pökhendiséggel felvonja a szemöldökét; ilyenkor még jobban emlékeztetett a tévésorozat Maudejára, mint valaha. – Szerintem inkább roppant bárgyún hangzik, de lehet, hogy magának van igaza. Mindenesetre arra az időre otthagyom a pikniket, de utána még visszamegyek, és nem hiszem, hogy különösebben gyászos hangulatban leszek. Bár igaz, ami igaz: a város sorsüldözött női őszinte pártfogót veszítettek vele.

– Ha mégis Norman tette… – Már vártam, mikor hozakodik elő vele – mondta Anna. – Hosszú évek óta foglalkozom meghajszolt, összevert, testileg-lelkileg megnyomorított nőkkel; tudom, micsoda határtalan mazochizmust fejlesztenek ki magukban. Éppúgy hozzátartozik a női elnyomottság szindrómájához, mint az agyi rövidzárlat meg a depresszió. Emlékszik, amikor a Challenger űrrepülő felrobbant? – Igen – mondta Rosie; emlékezett rá, bár fogalma sem volt, hogy jön ez most ide. – Aznap zokogva állított be hozzám egy nő. Az arca, a karja telistele vörös foltokkal: ő maga pofozta és csipkedte agyon magát. Azt mondta, ő tehet róla, hogy azok a férfiak meg az a rokonszenves tanárnő meghaltak. Megkérdeztem, miből gondolja ezt, mire elmagyarázta, hogy nem is csak egy, hanem két támogató levelet írt az embereket szállító űrprogram ügyében, az egyiket a chicagói Tribunenek, a másikat a választókörzete képviselőjének… Érti, ugye? Bizonyos idő után az elnyomott nők magukat kezdik hibáztatni. És nem csupán ilyen vagy olyan konkrét ügyben, hanem egyszerűen – mindenért. Rosie Billre gondolt, ahogy visszakísérte a Corn Buildinghez, és közben átfogta a vállát. Ne bolondozz, hogy a te hibád, mondta. Normant nem te találtad ki. – Ezt a tünetet sokáig nem is értettem – folytatta Anna –, de azt hiszem, ma már átlátok rajta. Valakit muszáj hibáztatni, különben a sok szenvedésnek, a depressziónak, az elhagyatottságnak nem volna semmi értelme, és az illető megtébolyodna. Márpedig a tébolynál még a bűntudat is jobb. De maga, Rosie, legfőbb ideje, hogy más kiutat keressen. – Ezt nem értem – jelentette ki Rosie. – Dehogynem érti – mondta Anna nyugodtan, és ezután másról kezdtek beszélni.

2 Húsz perccel azután, hogy Annától elköszönt, Rosie nyitott szemmel, kezét a párna alatt összekulcsolva feküdt az ágyban, és a sötétbe bámult. Tudatán arcok libegtek át, mint megannyi elszabadult

léggömb. Rob Lefferts, amint a Monopoly logo-figurájaként éppen átnyújt neki egy kártyát – az áll rajta: „Szabadulj ki a börtönből!” Rhoda Simons, hajába dugott ceruzával, amint kioktatja őt a harisnya és a harusnya különbségéről. Gert Kinshaw, a Jupiter bolygó kétlábú változataként, XXXL méretű tréningnadrágban és hegyes kivágású férfi atlétatrikóban; Izé-mizé Cynthia (a vezetékneve most sem jutott Rosie eszébe), a tarka hajú, életvidám punk rocker, amint előadja, hogy egy ízben órákig bámult egy képet, amelyen a folyó vize, isten bizony, áramlani látszott. És természetesen megjelent Bill is. Rosie látta zölddel befuttatott mogyoróbarna szemét, a halántékáról hátrafelé növő sötét haját, még a parányi kerek heget is a jobb fülcimpáján, amelyet egyszer kifúratott (talán még a gimnáziumban, egy részegen kötött fogadás következményeként), aztán hagyta benőni. Érezte derekán az érintését, meleg tenyerét, erős ujjait, érezte, ahogy a csípőjük néha egymáshoz súrlódik, és azon gondolkodott, vajon a férfit is izgalomba hozta-e az érintés; ami őt illeti, most már nem szégyellte beismerni, hogy igenis felizgult. A férfi annyira különbözött Normantől, mintha egy másik bolygóról érkezett volna látogatóba. Rosie lehunyta szemét, és süllyedni kezdett. A sötétből újabb arc libegett felé. Normané. Mosolygott, de szürke szeme hideg volt, mint a jégcsap. Most rád halászok, cicám, mondta. Fekszem az ágyamon, tőled nem is olyan messze, és kivetem utánad a horgot. Nemsokára elbeszélgethetünk. Egészen közelről. Meglehetős rövid beszélgetés lesz. És mire befejezzük… Felemelte a kezét. Ceruza volt benne, 2-es számú Mongol. Tűélesre hegyezve. Ezúttal nem vacakolok a karoddal vagy a válladdal, hanem egyenest a szemedet célzom meg. Vagy talán a nyelvedet. Na, cicám, ehhez mit szólnál? Milyen érzés lesz, ha átszúrom azt a hazug, locsifecsi nyel… Rosie szeme hirtelen kinyílt, és Norman arca a semmibe tűnt. Ekkor ismét lehunyta szemét, és megpróbálta Bill arcát maga elé szólítani. Egy-két másodpercre letett a reményről; biztosra vette, hogy újból Norman képe jelenik majd meg, de szerencsére tévedett. Szombaton elmegyünk, gondolta. Együtt töltjük az egész napot. És ha meg akar csókolni, nem fogok tiltakozni. Ha átölel és hozzám akar nyúlni, azt is hagyom. Őrület, mennyire vágyom utána.

Ismét elbóbiskolt, és azt hitte, a holnaputáni kirándulást látja álmában. Úgy tűnt, másvalaki is piknikezik a közelükben, valaki, aki kisbabát is hozott magával; nagyon halkan átszűrődött hozzá a csecsemősírás. Aztán egy hangosabb zaj: tompán megdördült az ég. Akár a képemen, gondolta. Ebéd közben majd mesélek neki róla. Ma kiment a fejemből, mert annyi minden másról kellett beszélnünk, de… A mennydörgés most közelebbről, erősebben hallatszott, és hirtelen elcsüggesztette Rosie-t. Ha esik, oda a kirándulásuk, elázik az Anyák és Nővérek piknikje az Ettinger-kertben, talán még a koncert is elmarad. Ne izgulj, Rosie, csak a képen mennydörög, és ez az egész csak álom. De ha álom, miért érzi most is a párna súlyát a csuklóján meg az alkarján? Miért érzi magán a könnyű takarót, miért érzi, hogy a keze össze van kulcsolva, miért hallja az utcai forgalom zaját? A tücskök szorgosan cirpeltek. A kisbaba sírt. Rosie szemhéja mögött mintha bíbor villámok csapkodtak volna, és az ég már egészen közelről dörgött. Rosie levegő után kapott, és hirtelen felült. A heves szívdobogás majd’ szétfeszítette mellkasát. Villámlásnak, mennydörgésnek nyoma sem volt. Igaz, a tücskök mintha most is cirpeltek volna, de ez érzéki csalódás is lehet. Az ablak felé nézett, és felismerte alatta a falnak támasztott vászon négyszög körvonalait. Rose Madder képe. Holnap majd beteszi egy szatyorba, és elviszi a stúdióba. Rhoda vagy Curt bizonyára tud valami közeli címet, ahol újra bekeretezik. Most is hallatszott a halk tücsökzene. Biztosan a parkból, gondolta, és visszafeküdt. A csukott ablakon át?, kérdezte Józanság nagysád, kételkedőn, de azért nem ijedten. Úgy gondolod, Rosie? Még szép, hogy úgy gondolja. Elvégre küszöbön a nyár, szaporodnak a tücskök – egyre többet kap a pénzéért, tisztelt vevő –, és különben is, ki a fenét érdekel? Jó, elismeri, a képben tényleg lehet valami különös, ámbár a furcsaság inkább az ő fejében fészkelhet, ahol a rögeszmék még most rúgják az utolsókat, de tegyük fel, hogy mégis a kép okozza a galibákat – és akkor mi van? Semmi rossz nem érződik belőle. Ha rossz nem is, Rosie – de nem érzel valami veszélyeset? Józanság nagysád hangján most már árnyalatnyi szorongás érződött. Jó, ne

beszéljünk rosszról, vagy akár a gonoszról, ha úgy jobban tetszik. De mered-e tagadni, hogy valami veszélyes süt belőle? Nem, Rosie ezt valóban nem tagadhatta – de másfelől nem bujkál-e veszély mindenütt? Lám, mi történt Anna Stevenson exférjével is… Csakhogy Rosie nem akart arra gondolni, hogy mi történt Peter Slowikkal, nem akart – ahogy a terápiás foglalkozásokon mondták volt – belegabalyodni a lelkifurdalás útvesztőjébe. Ő a szombatra akart gondolni, meg arra, hogy milyen lehet Bill Steiner csókja. Vajon a vállára teszi majd közben a kezét, vagy a derekát öleli át? És milyen érzés lesz, ha majd valóban összeér a szájuk? És ha majd utána… Rosie feje oldalra billent. Az ég felmorajlott. A tücskök hangosabban zenéltek, mint eddig bármikor, sőt egyikük megindult és egyenesen az ágy felé szökdécselt, de Rosie nem vette észre. Ezúttal a tudata végképp elszabadult a testétől. Rosie beleúszott a sötétségbe.

3 Éles fény riasztotta fel, most azonban nem bíborszínű, hanem vakító fehér, s az ég már nem morajlott, hanem harsányan dübörgött. Rosie lihegve húzta ki magát, melléhez szorítva a takarót. Megint villámlott: a fényben tisztán látta az asztalt, a konyhai pultot, a kis pamlagot, amelyre két ember már bajosan tudna leülni, a parányi fürdőszoba nyitott ajtaját és az elhúzott, margarétamintás zuhanyfüggönyt. A rikító fény olyan váratlan volt, hogy a szeme még a villámlást követő sötétségben is őrizte az imént látott tárgyak formáját, csak a színek cserélődtek fel. Érzékelte, hogy a tücskök elnémultak, de a kisbaba most is sírt, és a szél is feltámadt; ezt nemcsak hallotta, de érezte is: a légáram hátrafújta a haját a halántékáról. Aztán sodródó papírok zizegése hallatszott. A soron következő „Richard Racine”regény fénymásolt oldalait az asztalon hagyta, és a szél most szétterítette őket a padlón. Ez nem álom, gondolta, és leengedte lábát az ágyról. Közben tekintete az ablak felé tévedt, s ekkor torkán akadt a lélegzet. Az ablak eltűnt, vagy inkább az egész fal változott ablakká. Akármi történt is, a kilátás immár nem a Tremont utcára meg a Bryant parkra nyílt; ehelyett egy nőt látott bíborlila khitónban, amint

dúsan zöldellő domb tetejéről néz le egy templom romjaira. A rövid köntös most fodrokban hullámzott hosszú, sima combjai körül, a hajfonatból kibomlott finom szőke szálak moszatként libegtek a levegőben, a lilásfekete viharfelhők a széltől űzve gomolyogtak, s még az is látszott, ahogy a póni bozontos feje mozog legelészés közben. És ha a fal változott ablakká, hát valaki tágra is nyitotta az ablakot. A póni egyszer csak bedugta fejét a szobába, megszaglászta a padlót, de úgy tűnt, a szag nem izgatja különösebben, mert visszahúzódott, és ismét a maga térfelén legelészett tovább. Újabb villámlás, újabb dörgés, újabb szélroham. Rosie hallotta, ahogy a szétszóródott lapok kavarognak a konyhabenyílóban. Ahogy felállt és lassan a kép felé indult, a hálóing szegélye csapkodta a lábát. A kép most az egész falszakaszt betöltötte, a padlótól a mennyezetig. A szél ismét hátrafelé fújta Rosie haját; érződött a levegőben lógó eső édes illata. Mindjárt zuhog, gondolta. Bőrig fogok ázni; nyilván a többiek is. MIRE KÉSZÜLSZ, ROSE?, sikoltotta Józanság nagysád. AZ ÉG SZERELMÉRE, MIT A… Rosie elfojtotta magában a hangot – e pillanatban úgy érezte, egy életre elege van belőle – és megállt a falnak már nem nevezhető falnál. Előtte, alig másfél méternyire, ott volt a khitónos szőke nő. Nem fordult meg, de most már jól látszott, ahogy felemelt keze rebbenve megmeghajlik, és homályosan sejlő bal melle emelkedik-süllyed lélegzés közben. Rosie mély levegőt vett, és belépett a képbe.

4 A túloldalon legalább tíz fokkal hűvösebb volt. Bokáját és lábikráját csiklandozta a magas fű. Egy pillanatra úgy rémlett, ismét hallja a síró csecsemőt, de aztán a hang elnémult. Hátranézett, a szobáját keresve, de az is eltűnt. Azon a ponton, ahonnan átlépett ebbe a másik világba, most göcsörtös vén olajfa teregette szét ágait és gyökérzetét. Alatta festőállványt látott, az állvány előtt támla nélküli kis széket, azon pedig ecsetekkel és festékekkel megrakott dobozt.

Az állványhoz támasztott vászon pontosan akkora volt, mint a festmény, amelyet a Liberty City Zálogház és Hitelközpontban vásárolt, és a tulajdon Trenton utcai lakását ábrázolta, a Rose Madder képének korábban helyet adó fal látószögéből. A szoba közepén egy nő – semmi kétség: maga Rosie – állt, arccal a bejárati ajtó felé. Helyzete és testtartása ugyan nem egyezett hajszálra a dombon álló nőével – a kezét például nem emelte fel –, de a hasonlóság épp elég feltűnő volt ahhoz, hogy Rosie hátán végigfusson a hideg. Volt a képen más is, ami megborzongatta: a nőn sötétkék, térd alatt szűkülő nadrág és rózsaszín, ujjatlan felsőrész volt. Rosie már eltervezte, hogy ezt veszi fel a szombati motorkirándulásra. Valami mást kell majd felvennem, gondolta a rémülettől kábán, mintha hajdani öltözéke megváltoztatásával megváltoztathatná azt is, amit ebben a pillanatban lát. Ekkor halkan felsikoltott, mert a felsőkarján valami simogató motoszkálást érzett. Sarkon fordult – a póni szelíd barna szeme meredt rá bocsánatkérőn. Fölöttük ismét dübörgött az ég. A takaros kis pónifogat mellett egy nő állt, több rétegű, bokáig érő piros ruhában, amely valami áttetsző fátyolszövetből készült; a művészien elrendezett rétegeken átderengett tejeskávészínű bőrének meleg árnyalata. Az égen villám cikázott át, és Rosie előtt egy pillanatra ismét felrémlett a részlet, amelyet akkor pillantott meg először a festményen, amikor Bill, a vendéglői vacsora után, magára hagyta: a fogatnak a fűre vetülő árnyéka s a belőle kinövő női árnyék. – Nehogy már idegeskedjen – szólalt meg a piros ruhás nő. – Bárcsak Radamanthus lenne a maga legnagyobb baja! Nem eszik ő mást, mint füvet meg lóherét. Csak megszaglássza egy kicsit. Rosie-t hirtelen túláradó megkönnyebbülés fogta el, mert rájött, hogy ez az a nő, akit Norman (sértett keserűséggel a hangjában) mindig csak „slampos sárga lotyó”-ként emlegetett. Igen, ez Wendy Yarrow volt, no de Wendy Yarrow már nem él; eszerint csak álmodja az egészet. Quod erat demonstrandum. Bármennyire valóságosnak tűnt az élmény, bármilyen hitelesek voltak is a részletek (az például, ahogy most letörölte karjáról a kíváncsiskodó póni orrának nedves nyomát), ez akkor is csak álom. Hát persze hogy az, gondolta. Képekbe nem lehet besétálni, Rosie.

Ez az érv azonban nemigen hatott rá. Annál inkább hatott a felismerés, miszerint a pónifogatot őrző nő a rég halott Wendy Yarrow, senki más. A szél ismét tombolt, és már megint hallatszott a csecsemősírás is. És most újabb részletet vett észre: a fogat ülésén jókora, zöld, nádfonatú kosár állt. A fogóját selyemszalag díszítette, és a sarkain is szalagcsokrok pompáztak. A szélén rózsaszín, kézi szövésű takaró volt átvetve. – Rosie… A hang halkan, kellemes-fátyolosan szólt, de azért Rosie háta ismét libabőrös lett. Volt benne valami furcsán félelmetes, bár Rosie úgy gondolta, ezt csak egy másik nő érzékelheti – egy férfinak azonnal a szex jutna róla eszébe, és ez minden mást feledtetne vele. De semmi kétség: a hang kísértetiesen csengett. – Rosie… – szólalt meg újra, és Rosie hirtelen rádöbbent, mi a baj: a hang tulajdonosa elfelejtette, milyen az emberi beszéd, és most próbálja felidézni magában. – Hallja csak – szólt közbe a vörös ruhás nő, kissé aggodalmasan. – Nehogy már rábámuljon. Nem a magafajtának való. – Nincs szándékomban – jelentette ki Rosie. – Én csak haza szeretnék menni. – Nem csodálom, de ahhoz már késő van – mondta a nő, és megsimogatta a póni nyakát. Sötét szeme komor volt, a száját összeharapta. – És ne is érjen hozzá. Nem akar rosszat magának, de hát nem mindig tudja, mit csinál. – Sokatmondón bökött ujjával a halántékára. Rosie elég kelletlenül fordult a khitónos nő felé, s egyetlen lépéssel előbbre merészkedett. A nő hátának, meztelen vállának, tarkójának bőre valósággal megigézte: a tükrös selyemnél is finomabbnak látszott. De a tarkója fölött… Rosie-nak sejtelme sem volt, mik lehetnek azok a csúf szürke árnyékok a haj tövében, és nem is igen akarta megtudni. Talán harapásnyomok – ez volt az első kusza gondolata, de mindjárt el is vetette; ő aztán tudja, milyenek a harapásnyomok. Akkor talán lepra? Vagy még rosszabb? Vajon fertőző-e?

– Rosie… – szólalt meg harmadszor is a bűvöletes, rekedt hang, amelytől Rosie, ki tudja, miért, sikoltani szeretett volna, mint ahogy Norman mosolya láttán is annyiszor támadt sikolthatnékja. Ez a nő őrült. Bármi egyéb baja van – a foltos bőre például –, mellékes ehhez képest. Egyszerűen tébolyodott. Villámlott, mennydörgött. És a szeszélyesen feltámadó szél ismét csecsemősírást sodort feléjük a domb tövében álló romtemplom irányából. – Ki vagy te? – kérdezte. – És én mit keresek itt? Válasz helyett a nő kinyújtotta jobb karját és megfordította: fehér, gyűrűforma forradás volt a bőrén. – Ez itt elég erősen vérzett, és utána gyulladásba is jött – mondta azon a megejtő, fátyolos hangján. Rosie is kinyújtotta a karját: a balt, nem a jobbot, de a sebhely szakasztott ugyanolyan volt. És ekkor szörnyű megvilágosodás suhant át rajta: ha ő venné fel a rövid, bíborlila khitónt, akkor nem a bal, hanem a jobb vállát hagyná fedetlenül, s ha ő viselné az arany karperecet, nem a jobb, hanem a bal könyöke fölött csatolná össze. A dombon álló nő az ő tükörképe volt. Eszerint a dombon álló nő… – Ugye te én vagy? – kérdezte, majd amikor látta, hogy a befont hajú nő megmozdul, éles, reszketeg hangon rákiáltott: – Meg ne fordulj! Nem akarom látni! – Ne olyan sietősen – mondta Rose Madder furcsa, türelmes hangon. – Te igazán Rosie vagy, az egészen igazi Rosie. Ha minden mást elfelejtesz is majd, ezt soha ne felejtsd el. És még valamit véss emlékezetedbe: én mindenért megfizetek. Amit megteszel értem, ugyanazt teszem meg én is teérted. Hiszen ezért kellett találkoznunk. Így van egyensúlyban a mérleg. Ez a mi karmánk. Az égen villám hasított végig; mennydörgés robajlott; az olajfa ágai között süvöltött a szél. A Rose Madder hajfonatából kiszabadult vékony szőke szálak vadul imbolyogtak. Még ennél a bizonytalan fénynél is úgy csillogtak, mint a sodrott arany. – Most menj le – szólt Rose Madder. – Menj, és hozd ide nekem a kisbabámat.

5 A gyereksírás úgy hatolt fel hozzájuk, mintha egy másik földrészről küzdené idáig magát. Rosie lenézett a romtemplomra, amelynek perspektívája most is furcsán, kínosan ferdének tűnt, és ismét félelem markolt a szívébe. Tetejébe a melle is lüktetni kezdett, szakasztott úgy, mint valamikor, a vetélése utáni hónapokban. Kinyitotta a száját; nem tudta pontosan, mit fog mondani, csak annyit tudott, hogy tiltakozni akar, ám mielőtt megszólalhatott volna, egy kéz ragadta vállon. Megfordult. A piros ruhás nő volt. Figyelmeztetőn csóválta fejét, újból megkocogtatta a halántékát, majd a romok felé intett. Ekkor jobb csuklóját egy másik kéz ragadta meg, hideg, akár egy márvány sírkő. Visszafordult, és csak az utolsó pillanatban eszmélt rá, hogy a khitónos nő is megfordult, és most szemtől szemben áll vele. Rosie kótyagos gondolataiban felötlött a Medúza-legenda; gyorsan lesütötte a szemét, nehogy meg kelljen látnia a nő arcát. Így csak a csuklójára tapadó kezet látta. A kézen nagy, sötétszürke folt éktelenkedett, amely Rosie-t valamilyen lesben álló tengeri ragadozóra (hát persze: fűrészes rájára) emlékeztette. A sötét körmök szárazok, élettelenek voltak. Az egyik alól egyszer csak apró fehér kukac tekergett elő. – Indulj – mondta Rose Madder. – Tedd meg helyettem, amit én nem tehetek. És el ne felejtsd: megfizetek érte. – Hát jó – mondta Rosie. Hirtelen szörnyűséges, beteges vágy fogta el, hogy igenis felnézzen a nő arcába – hadd lássa, mi várja ott. Talán a saját vonásai lebegnek a Rose Maddert elevenen felemésztő s egyszersmind elméjét is megháborító kór halottszürke árnyékai alatt. – Nem bánom. Lemegyek és megpróbálom – csak ne kényszeríts, hogy az arcodba nézzek. A kéz elengedte a csuklóját, de csak lassan, hogy ha Rosie netán mégis meginogna, azonnal ismét bilincsként fonódhasson rá. Aztán az egyik elhalt, szürke ujj lefelé mutatott a völgybe, úgy, ahogy az eljövendő karácsony szelleme mutathatott meg Ebenezer Scrooge-nak egy bizonyos sírfeliratot. – Akkor indulj – szólt Rose Madder.

Rosie lassan elindult lefelé a domboldalon, s továbbra is lesütött szemmel figyelte, ahogy meztelen lába a magasra nőtt, durva fűszálak közt csúszkál. Csak amikor egy váratlanul heves mennydörgésre riadtan felkapta fejét, akkor vette észre, hogy a piros ruhás nő is vele tart. – Segít majd nekem? – kérdezte. A piros ruhás nő a ledőlt oszlop felé intett. – Én csak odáig mehetek. Ugyanaz a bajom, mint őneki, csak ez idáig még nem tett bennem akkora kárt. Kinyújtotta a karját: csuklója és könyöke között formátlan rózsaszínű folt kanyargott a bőrén – vagy inkább benn a húsában. Hasonló folt látszott a tenyerén is, noha ez szinte tetszetős volt; Rosie-t a padlódeszkák közé szorult lóherére emlékeztette. Ám a szoba – a lakás, amelyről azt hitte, menedékéül szolgál majd – most nagyon-nagyon távolinak tetszett. Talán a lakás, az az egész élet volt az álom, és ez itt a valóság, az egyedüli valóság. – Látja, egyelőre nincs több, csak ez a kettő – mondta a piros ruhás – , de épp elég ahhoz, hogy ne mehessek tovább. A bika megérezné a szagom, és előrontana. Engem célozna meg, de a végén mindkettőnket megölne. – Miféle bika? – kérdezte Rosie riadtan, értetlenül. Időközben már majdnem odaértek a ledőlt oszlophoz. – Erinyes. Ő a templom őre. – Miféle templomé? – Ejnye, fiatalasszony, ne vesztegesse már férfikérdésekre az idejét. – Mit jelentsen ez? Mi az, hogy férfikérdés? – Amire az ember úgyis tudja a választ. Na, jöjjön már ide. „Wendy Yarrow” ott állt a ledőlt oszlop mohlepte fejénél, és türelmetlenül meredt Rosie-ra. A templom ott magaslott a közelükben. Látványa úgy bántotta Rosie szemét, mint a moziban a zavarossá mosódó kép. Nem létező dudorokat látott, meg imbolygó árnyakat, amelyek, ha pislogott, a semmibe vesztek. – Erinyesnek fél szeme van, és arra is vak, de a szaglása annál élesebb. Nem most vannak véletlenül a napjai, fiatalasszony? – Tessék? – Nem telt ki még a holdja? Rosie a fejét rázta.

– Akkor jó, mert ha úgy volna, végünk is lenne, még mielőtt hozzáfognánk. Amúgy énnekem sincsen, nem is jött meg a bajom, amióta kitört rajtam a betegség. Ami nagy kár, mert az igazi női vér lenne a legjobb. De most már mindegy, hiszen… Fölöttük akkora robaj dördült, mintha az égbolt kettéhasadt volna, és jeges cseppekben megeredt az eső is. – Sietnünk kell – mondta a piros ruhás nő. – Tépjen le két darabot a hálóingéből; egy kisebbet kötésnek, meg egy akkorát, hogy beletekerhessen egy követ, és még meg is csomózhassa. Ne vitatkozzon, és a kérdezősködést is hagyja abba. Csak tegye, amit mondok. Rosie lehajolt, megragadta a pamut hálóing szegélyét, és olyan hosszú és széles csíkot hasított ki az oldalából, hogy bal lába csaknem a csípőjéig fedetlen maradt. Járás közben úgy festek majd, mint egy kínai étterem pincérnője, gondolta, aztán a hálóingfoszlány széléről letépett egy keskenyebb sávot is. Amikor felnézett, rémülten látta, hogy Wendy kezében hosszú, félelmetes kétélű tőr villog. El nem tudta képzelni, honnan kerülhetett elő, hacsak a nő nem szíjazta a combjához, mint valamelyik Paul Sheldon-regény hősnője; ezekben a cukrozottan vérengző regényekben mindig mindenre került magyarázat, ha időnként a legnyakatekertebb is. Lehet, hogy ő is onnan szedte az ötletet, gondolta Rosie. Igazából nem csodálkozott: ha a bíborlila khitónos nő mellett kellene élnie, ő se bánná, ha kéznél van a kés. Eszébe jutott, ahogy a piros ruhás nő – bárkije volt is Rose Maddernek – megkopogtatta a halántékát, és figyelmeztette: hozzá ne érjen az úrnőhöz. Nem akar rosszat magának, mondta, de hát nem mindig tudja, mit csinál. Rosie már nyitotta volna a száját, hogy megtudakolja a ledőlt oszlopnál álló nőtől, mi a szándéka azzal a késsel – de aztán inkább hallgatott. Ha férfikérdésnek hívják az olyan kérdést, amelyikre az ember úgyis tudja a választ, hát ez férfikérdés lett volna a javából. „Wendy” megérezte, hogy nézi, és odafordult hozzá. – Először a nagyobbik darabra lesz szükség – mondta. – Tartsa készenlétben. Mielőtt Rosie válaszolhatott volna, „Wendy” maga felé irányította a tőr hegyét. Sziszegett néhány érthetetlen szót – talán valami imafélét –, aztán hosszú, egyenes vágást ejtett a karján. A kiserkenő vér olyan piros

volt, mint a ruhája. A seb mind szélesebbre húzódott, a megnyíló bőr alól kilátszott a nyers hús. – Hűha, ez irtóra fájt! – jajdult fel a nő, majd kinyújtotta a kezét, amelyben még ott volt a tőr. – Adja ide! A nagyobbik rongyot, de gyorsan, gyorsan! Rosie zavartan, riadtan odaadta, amit kért, de undort nem érzett; jól bírta a vér látványát. „Wendy Yarrow” párnává hajtogatta a vászoncsíkot, a sebre szorította, majd megfordította. Úgy tűnt, igazából nem pólyának szánja; mintha csak át akarta volna itatni a vérrel. Amikor visszaadta, az anyag, amely a Trenton utcai ágyban még búzavirágkék volt, sokkal sötétebb lett; de a színe nagyon is ismerős volt. A kék és a piros bíborlilává – Rose Madder-színűvé – olvadt össze. – Most keressen egy kődarabot, és csavarja köré – mondta a másik nő. – És ha elkészült, vegye le a holmiját, és csomagolja bele az egészet. Rosie kerekre nyílt szemmel bámult rá; ez az utasítás sokkal jobban felkavarta, mint a nő karjából ömlő vér látványa. – Képtelenség! – jelentette ki. – Semmi sincs alatta! „Wendy” kedélytelenül elmosolyodott. – Senkinek se fogom elárulni! – mondta. – Inkább adja már ide a kisebbik darabot, mielőtt elvérzek! Rosie átnyújtotta a keskenyebb pamutcsíkot – ez egyelőre még mindig búzakék volt –, a barna bőrű nő pedig fürgén sebesült karja köré csavarta. Tőlük balra pokoli tűzijátékként szikrázott fel a villám: hallatszott, ahogy egy fa reccsenve szilánkosra törik, majd a földre zuhan. A kísérteties zajt valóságos sortűzszerű mennydörgés követte, Rosie orrát olvadt réz szaga csapta meg, mintha aprópénzt hevítenének. Aztán, mintha a villám felhasította volna az ég vizestömlőjét, szakadni kezdett az eső, a szél jóformán vízszintes pászmákban sodorta a jeges zuhatagot. A Rosie kezében lévő összehajtogatott anyag is átázott, gőzölgött a párától, és véres, rózsaszínű lé csorgott belőle az ujjaira, akár eperszörp is lehetett volna. Rosie nem gondolkodott tovább, az okokat sem kutatta, hanem hátranyúlt, megragadta középütt a hálóingét, majd előrehajolt, és a fején át lehúzta. Máris ott állt meztelenül a földkerekség leghidegebb zuhanya alatt, és levegő után kapkodott, ahogy a cseppek megannyi

tűszúrásként zúdultak végig az arcán, a vállán, a csupasz hátán. Bőre megfeszült, aztán nyakától a sarkáig ezernyi apró hólyag lepte el. – Juj! – sikoltotta vékony, elfulladó, kétségbeesett hangon. – Jajajaj, de rémesen fázom! A többé-kevésbé még száraz hálóinget a kezére s benne a véres rongycsomóra ejtette, s ekkor a ledőlt oszlop két darabja között császárzsemle nagyságú követ pillantott meg. Felkapta, majd letérdelt, s úgy borította fejére és vállára a hálóinget, ahogy az ember újságpapírból rögtönöz sátrat maga fölé, ha váratlanul megered az eső. Kihasználva az ing átmeneti védelmét, gyorsan a kő köré csavarta a véráztatta rongyot, majd csomóra kötötte két kimeredő, hosszú, ragacsos végét. Ahogy a csomó megszorult, „Wendy” eső higította vére a földre csorgott belőle, és Rosie csak ennek láttán hördült fel az undortól. Végül a bekötözött követ az immár csuromvizes hálóingbe bugyolálta, úgy, ahogyan az utasítás szólt. Tudta, hogy az eső – amely már nem zápor volt, nem is felhőszakadás, hanem valóságos vízözön – előbb-utóbb úgyis nyomtalanul kimossa a vért az anyagból. – Tovább! – szólt rá a barna bőrű, piros ruhás nő. – Menjen be a templomba, és siessen végig rajta, de nehogy megálljon útközben! Ne hajoljon le semmiért, és akármit lát vagy hall, ne higgye el! Kísértetjárta hely az, kár volna elmismásolni, de még a Bika Templomában sincs olyan szellem, amelyik egy élő nőnek árthatna. Rosie egész testét remegés rázta. A szemébe folyt esőtől mindent duplán látott, víz csöpögött az orráról, fülcimpáján, egzotikus ékszerként, vízcseppek függeszkedtek. „Wendy” ott állt előtte; haja az arcához tapadt, sötét szeme izzott. Harsognia kellett, hogy a mind könyörtelenebbül dühöngő szélvihart túlkiabálja. – Az oltáron túl ajtót talál; menjen át rajta. Egy kertbe jut, ahol minden növény és virág halott! A kerten túl ligetet lát majd; ott is halott az összes fa, kivéve egyet. A kertet a ligettől patak választja el, de akármennyire szomjas, nehogy igyon ám belőle – attól mentse az ég! –, bele se nyúljon! Csak gázoljon át rajta; talál köveket a medriben. De ha csak a kisujját is belemártaná, mindent elfelejt, amit valaha tudott, még a saját nevét is! Szemkápráztató elektromos villanás cikázott át a felhőkön, amelyek most fuldokló manók fejére emlékeztettek. Rosie még életében nem fázott ennyire; és soha nem érezte ilyen hevesen szíve kétségbeesett

igyekezetét, hogy dermedt bőre alá némi kis meleget szivattyúzzon. Újra átfutott a fején a gondolat: ez az egész éppoly kevéssé nevezhető álomnak, mint ahogy a felhőszakadásról sem állíthatná senki, hogy csak szemerkélő eső. – Hatoljon be a ligetbe! A halott fák sűrűjébe! Az egyetlen ép köztük egy gránátalmafa. Szedje ki a magokat a hullott gyümölcsből, de nehogy belekóstoljon; még a kezét se dugja a szájába, ha egyszer a magokhoz hozzáért! Még véletlenül se! A fa mellett van egy lépcső; menjen le rajta. Valamelyik teremben ott lesz a kisbaba. Keresse meg és hozza ki, de óvakodjon Erinyestől! Óvakodjon a bikától! És most menjen, egy-kettő, csipkedje magát! Rosie mostanáig igencsak tartott a Bika Templomának furcsán torz rajzolatától, ezért aztán némi megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy a vihartól való szabadulás kétségbeesett vágya minden egyéb félelmét eltompította. Maga mögött akarta végre tudni a szelet, az esőt, a villámlást; és fedelet akart a feje fölé, ha az eső úri szeszélyből jégesőre váltana. Még ha csak álom is ez az egész, viszolygott a gondolattól, hogy meztelenül álljon a jégesőben. Tett néhány lépést, majd megállt, és visszanézett a másik nőre. „Wendy” piros fátyolszövet ruhája úgy tapadt bőréhez, mintha csak festve volna; jóformán éppoly meztelennek látszott, mint Rosie maga. – Kicsoda vagy micsoda az az Erinyes? – süvöltötte Rosie, és a vállán át vakmerőn a templomra sandított, mintha arra számítana, hogy a hangjával előcsalja az istent. De semmiféle isten nem mutatkozott; csak a templom csillámlott homályosan a zuhogó esőben. A barna bőrű nőnek forgott a szeme az indulattól. – Most mit okvetetlenkedik itt, fiatalasszony? – kiabálta vissza. – Menjék inkább! Menjék, amíg még mehet! – Azzal szótlanul a templomra mutatott, hasonló mozdulattal, mint az imént az úrnője.

6 Rosie meztelenül, viaszfehéren indult a templom felé, gyomrához szorítva csomóba gyűrt, vizes hálóingét, hogy óvja, amennyire lehet. Öt lépés után a fűben heverő kőfejhez ért, és lekukkantott rá: arra

számított, hogy Norman lesz az, ki más is lehetne – az álmokban már csak így esnek a dolgok –, tehát jobb, ha felkészül a találkozásra. Csak éppen mégsem Norman volt. A kopaszodó homlok, a húsos pofazacskó, a sűrű David Crosby-bajusz ahhoz a férfihoz tartozott, aki a Vidám Kortyok nevű csehó ajtaját támasztotta, aznap, amikor Rosie, az Anyák és Nővéreket keresve, eltévedt a városban. Atyaisten, most vagyok csak igazán eltévedve, gondolta. Elsietett az üres szemgödrű, levált kőfej mellett, amely mintha könnyezett volna, és arcán ferde zöld forradásként húzódott végig egy hosszú, vizes fűszál. És ahogy Rosie a torz vonalú templom felé igyekezett, a fej mintha rekedten suttogta volna utána: Hé, bébi, egész tipp-topp dudáid vannak, mit szólnál egy kis kupakoláshoz, egy jó kis menethez hátulról, na, mit szólnál? Felhágott a vadszőlővel és gizgazzal benőtt, alattomosan síkos lépcsőn, a tátongó sötétség felé, és közben úgy érezte, mintha a fej forogna kőtalapzatán, sáros vizet préselve ki az ázott földből, s úgy nyújtózkodna, hogy jobban lássa csupasz ülepének ringását. Ne gondolj rá, ne gondolj rá, semmire se gondolj! Rohanni szeretett volna, menekülni az eső és a képzeletében rá szegeződő tekintet elől, de leküzdötte az ingert, és óvatosan lépkedett tovább, kikerülve az elemek vájta, csipkézett szélű repedéseket és üregeket; ha nem vigyáz, kificamíthatja vagy akár el is törheti a bokáját, és még csak nem is ez volt a legrosszabb lehetőség; ki tudja, miféle mérges kígyók vagy egyéb veszélyes állatok lapulhatnak e sötét mélyedésekben, marásra vagy harapásra készen? A lapockájáról csorgó víz végigfolyt a gerincén; jobban fázott, mint valaha, de azért elérte a legfelső fokot, és tekintetét a sötéten tátongó kapu fölötti faragott domborműre emelte. Ezt a festményen nem láthatta, mert elnyelte a kiugró tető alatti sötétség. A domborművön kemény vonású fiú támaszkodott valami oszlophoz; akár telefonpózna is lehetett. A gallérja fel volt tűrve, haja a homlokába hullott, szájából cigaretta fityegett, hanyagul megdőlt tartásával a laza közöny mintaképének is beillett, ahogy azt a hetvenes évek végének divatja diktálta. És mi egyebet sugallt még ez a póz? Hé, bébi, ezt sugallta. Hé, te, bébi, dobjuk már el magunkat négykézlábra, mint a kutyák! Talán nem tetszik az ötlet? Norman volt az.

– Ne – suttogta, vagy inkább nyüszítette. – Jaj, ne. Hiába, akkor is Norman volt, Norman, amikor még csak az eljövendő verések előszele suhogott belőle, amikor még ott támasztotta a telefonpóznát a State utca és a 49-es országút sarkán, Aubreyville belvárosában (Aubreyville belvárosa – nahát, ezen legalább röhögni lehet!), és nézte az előtte elrobogó autókat, miközben Finnegan Kocsmájának nyitott ajtaján át a teljes hangerőre állított Seeburg jóvoltából kihallatszott a Bee Gees „You Should Be Dancing” című slágere. A szél átmenetileg elcsitult, és újból odahallatszott a csecsemősírás. Nem fájdalomról, inkább éhségről árulkodott. A gyenge vinnyogás elterelte Rosie figyelmét az átkozott domborműről; ismét útnak eredt, de mielőtt belépett volna a templomba, mégiscsak újra felnézett – nem tudta visszafogni magát. A kamasz Norman – ha egyáltalán ott volt valaha – eltűnt. Helyette faragott betűk sorjáztak éppen a feje fölött. SZOPD LE AZ AIDS-ES FASZOM!, hirdette a felirat. Az álom olyan, mint az áramló víz, gondolta Rosie. Mindig minden változik benne. Ismét hátrapillantott: „Wendy” még mindig ott állt a ledőlt oszlopnál; összeesett pókhálóra emlékeztető ruhájában csuromvizesnek látszott. Rosie bizonytalanul odaintegetett neki szabad kezével. „Wendy” kurtán viszonozta az üdvözlést, aztán csak állt mozdulatlanul, figyelmes tekintettel, mintha érzéketlenné vált volna a zuhogó esővel szemben. Rosie a széles kapun át belépett a templom hűvösébe, aztán pattanásig feszült idegekkel megállt a végében, készen rá, hogy kirohanjon, ha meglátna… meg sem tudta volna mondani, hogy mit. „Wendy” azt javasolta, rá se rántson a kísértetekre, de Rosie úgy vélte, a piros ruhás nő könnyen vakmerősködhet, elvégre ő kívül maradt. Feltételezte, hogy odabenn melegebb lehet, csakhogy ő nem így érezte; a csarnokban a nyirkos kő csontig ható hidege terjengett, kripták és mauzóleumok hidege, és Rosie-t egy pillanatra elfogta a kétség: végig tud-e menni az előtte húzódó homályos járáson, amelyet szanaszét szóródott, kavargó-libegő, rég elfonnyadt őszi avar borított. Túl csípős volt a hideg – és túl sok irányból támadott. Csak állt, és szaggatottan kapkodott levegő után, dideregve, karját szorosan összefonva a mellén; meztelen bőréből kis gőzpászmák szálltak fel.

Ujja hegyével megérintette bal mellbimbóját; csöppet sem lepte meg, hogy olyan kemény volt, mint egy kőszilánk. A végén az a gondolat rázta fel, hogy vissza kellene mennie a dombon álló nőhöz, és üres kézzel állhat Rose Madder elé. Lassan, óvatosan tette meg az első lépéseket, közben a távoli csecsemősírásra figyelt. A hang mintha sokmérföldes távolságból sodródott volna felé valamilyen szűk, bűvös csatornán. Menj le és hozd ide nekem a kisbabámat. Caroline. Természetes könnyedséggel ötlött fel a név, amelyet saját kisbabájának szánt, ha Norman ki nem verte volna belőle még magzat korában. A melle ismét lüktetni kezdett. Odakapott, és felhördült: puszta érintésre is érzékeny volt. Szeme immár alkalmazkodott a sötétséghez, és most döbbent rá, hogy a Bika Temploma meglepően hasonlít egy keresztény templomra; mi több, nagyon is emlékeztet az aubreyville-i metodista templomra, ahová az esküvőjéig hetenként kétszer eljárt. Ott búcsúztatták a szüleit és a kisöccsét a halálos autóbaleset után, és ott volt az esküvője is. Itt is régi, fából faragott padsorokat látott, bár a hátsó padok felborultak, és alig látszottak ki a rájuk szóródott fahéjillatú levelek alól. Az első sorok azonban épek és rendezettek voltak, s polcaikon szabályos távolságban vastag fekete könyvek hevertek; akár lehetett volna megannyi példány a Metodista zsoltárok és dicséretek gyűjteményéből, amelyen Rosie is felnőtt. Ahogy végiglépdelt – mint valami fura pucér menyasszony – a középső folyosón, megcsapta a csarnokban terjengő szag. A falevelek, amelyeket időtlen idők óta terelt be a nyitott kapun a szél, kellemes illatot árasztottak, de ennek mélyén sokkal barátságtalanabb szag lappangott; egyszerre emlékeztetett penészre, lisztharmatra, valamelyest a rothadás végső szakaszára, és közben igazából egyikre sem. Megszáradt izzadságra talán? Igen, meglehet. De talán egyéb testnedvekre is. Először az ondó jutott az eszébe; utána a vér. Miután a szagokat többé-kevésbé azonosította, a következő érzése az volt: nem menekülhet az ellenséges tekintetek kereszttüzéből. Úgy tetszett, valakik alaposan, ridegen tanulmányozzák meztelenségét, minden csupasz vonalat és ívet rögzítenek magukban, figyelik izmai játékát a nedves, sima bőr alatt.

Beszélgetni szeretnék veled, egészen közelről – mintha ezt susogtasóhajtotta volna a templom, az eső tompa kopogásának és a meztelen talpa alatt zizegő korhadt levelek neszeinek mélyén. Közvetlen közelből elbeszélgetünk – de ezúttal hamar elmondunk mindent, amit még kell, nem igaz, Rosie? Az oltár közelében megállt, és a második padsorból felvette az egyik fekete könyvet. Amikor kinyitotta, azonnal megcsapta a rothadás fojtogató bűze. Az oldal tetején nyers vonalakkal felvázolt rajz éktelenkedett, amilyet soha nem látott ifjúkora metodista zsoltáros könyveiben: egy térdeplő nő részesített fellatióban egy férfit, akinek a lábszára patában végződött. A férfi arcát a rajz csak elmosódottan jelezte, Rosie azonban hátborzongató hasonlóságot vélt felfedezni rajta: nagyon is úgy festett, mint Harley Bissington, Norman valamikori nyomozó párja, aki mindig oly buzgón tanulmányozta Rosie szoknyahosszát, valahányszor leült. A rajz alatt a megsárgult lap cirill betűkkel volt teleírva; Rosie számára, bár értelmüket nem bogozhatta ki, mégis ismerősnek tűntek, s röpke gondolkodás után már azt is tudta, miért: ugyanilyen betűk voltak abban az újságban, amelyet Peter Slowik olvasott, amikor ő belépett az Utastanácsadóba, és a segítségét kérte. Aztán a rajz ijesztő váratlansággal megmozdult, vonalai mintha egyre közelebb kúsztak volna Rosie fehér, esőtől ráncos ujjaihoz, nyálkás csiganyomot hagyva maguk után. A könyv, úgy látszik, nagyon is eleven volt. Rosie becsapta, és elszorult a torka a lapok közül hallatszó nedves, cuppogó hang hallatán. Lecsapta a padra, és ekkor – akár a csattanás, akár utálkozó kis sikolya hatására – a kórusnak tűnő homályos térben felriadt egy denevércsapat. Néhányuk céltalanul körözött a feje fölön – visszataszítóan kövér, barna testük lomhán követte fekete szárnyukat aztán visszahúzódtak üregeikbe. Rosie előtt ott magaslott az oltár, és megkönnyebbülve észlelte, hogy az oltártól balra nyitva áll egy keskeny ajtó, amelynek négyszögén át tiszta fehér fény hatolt a templomba. Te asssztán igassszi Rosszi vagy, suttogta hangtalanul s valami baljós derűvel a templom. Frrrankón igassszi rossz kisz Rossszi… na gyere csak ide… mossszt élvesszhetsz, akkorát, hogy megemlegeted… Rosie magára parancsolt: nem nézhet körül. Szemét az ajtóra s az azon beáradó nappali világosságra szegezte. Az eső közben csillapult,

tompa kopogás helyett csak folyamatos, halk neszezés hallatszott fentről. Ez férfidolog, Rossszi, suttogta a templom, majd elismételte, amit Norman mondogatott, ha nem akart felelni Rosie valamilyen kérdésére, de még nem volt igazán dühös sem rá: Hapsiügy. Útközben gyors pillantást vetett az oltárra, de rögtön el is kapta a tekintetét. Az oltáron nem voltak sem vallási jelképek, sem szent könyvek, a szószék is hiányzott, de a csupasz kőpadlóra újabb mozgó, rája formájú árnyék vetült. Rozsdás színe elárulta, hogy valójában a kőre száradt vér, és Rosie az árnyék méretéből kiszámíthatta, hogy az évek során nagyon sok vért onthattak ezen a helyen. Mint a szvábbogár-ssszálló, Rossszi, búgta a templom, és a száraz levelek úgy zörögtek a padlón, mint íny nélküli fogak közül kibuggyanó nevetés. Bejelentkessznek, de kijelentkesszni már nem hajlandók. Rosie határozott léptekkel, előreszegezett tekintettel ment tovább; igyekezett meg sem hallani a hangot. Magában arra számított, hogy mire odaér, az ajtó majd becsapódik előtte, de ezúttal kellemesen csalódott; s ugribugri, Norman-képű mumus sem szökkent ki rajta. Rövid, kikövezett lejtőre ért, ahol már megcsapta az esőtől felfrissült fű hűvös szaga, s bár még mindig szitált, a levegő máris melegebb lett. Mindenhonnan csöpörészés zizegő neszei hallatszottak. Még dörgött az ég, de ez a robaj is távolodott. A baba pedig, akinek hangját egy ideje már nem érzékelte, ismét felsírt a messziségben. A kert két részre oszlott – balról virágok, jobbról veteményes –, de az élet, mint valami megsemmisítő természeti csapás után, kiveszett belőle. Innenső végét a Bika Temploma, túloldalát a dúsan zöldellő liget határolta, és ebben a kettős ölelésben az élettelen kis tér még sivárabbnak tűnt – akár egy nyitott szemű, lifegő nyelvű holttest. A növények közül hatalmas, sárgás, rostos szárú napraforgók emelkedtek ki, barna fészkük körül felkunkorodó, fonnyadt szirmokkal – mint beteg foglárok egy börtönben, ahonnan a rabok már kihaltak. Az ágyásokat ellepték a halott szirmok, s Rosie előtt lidérces álomként idéződött fel a jelenet, amikor a temetés után egy hónappal felkereste családtagjai sírját. Miután friss virágot tett a sírokra, hátrament a kis temető végébe, hogy magába szálljon és megnyugodjon, és iszonyodva látta, hogy a kőfal és a temető mögötti kis erdő között, egy gödörben rothadó virágtömeg halmozódik. Tűnő illatuk a bomlás bűzével keveredett, és

Rosie-nak kényszeresen arra kellett gondolnia, ami szeretteivel a föld alatt történik, amivé édesanyja, édesapja, kisöccse átalakulnak… Gyorsan elfordította szemét a virágokról, de a veteményeskert látványa sem volt üdítőbb. Az egyik sor mintha vérben úszott volna. Amikor kipislogta szeméből a vizet, és újból odanézett, nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. Nem vér volt, csak paradicsom. Hatméteres sorban csupa lehullott, rothadó paradicsom sűrűn egymás mellett. Rosie… Ezúttal nem a templom szólt, hanem Norman maga, mégpedig közvetlenül a háta mögül, és hirtelen még az arcszesze illatát is megérezte. Az én férfiismerőseim vagy English Leathert használnak, vagy semmit, gondolta, de közben fagyos borzongás futott végig a gerincén. Norman ott van a közelében. A háta mögött. Mindjárt utánanyúl. Nem. Ezt nem hiszem el. Akkor se hiszem, ha hiszem. Az utóbbi gondolat persze színtiszta hülyeség volt, alighanem külön kis szócikket érdemelne a Guinness-féle Rekordok könyvében, ám valamiért mégis megnyugtatta. Lassan leballagott a háromfokú kőlépcsőn, amely még a bejáratnál is hitványabb volt; tudta, ha megszaporázná lépteit, végképp elveszítené önuralmát. Így hatolt be a halott zónába, amelyet magában a Bika Kertjének nevezett el. Az eső már csak szelíden szemerkélt, a szél elhaló sóhajjá csitult. Rosie végighaladt két sor megbarnult, roskatag kukoricaszár között (dehogy taposna a rothadt paradicsomon, hogy aztán meztelen talpa alatt loccsanjon szét!), és hallgatta a kövek között bukdácsoló patak vizének közeli moraját. A moraj egyre erősödött, és amikor Rosie kilépett a kukoricaszárak közül, vagy ötméternyire, már meg is látta a patakot. Három méter széles lehetett, és alig emelkedő partjáról ítélve rendes körülmények között elég sekély, most azonban felduzzasztotta az iménti felhőszakadás. Csupán a medrét keresztben bélelő négy nagy kő fehérlett ki belőle, napszítta teknősbékahátként. A patakban átlátszatlan, szurokfekete víz áramlott. Rosie lassan közeledett felé, közben önkéntelen mozdulattal facsargatva hajából a nedvességet. A parthoz érve sajátos, nehéz, ám mégsem kellemetlen

fémes szag csapta meg. Hirtelen perzselő szomjúságot érzett; a torka olyan száraz volt, mint a kémény. Akármennyire szomjas, nehogy igyon ám belőle! Attól mentse az ég! Igen, ezt mondta a piros ruhás nő, meg még azt is, hogy ha csak a kisujját belemártaná a vízbe, mindent elfelejtene, amit valaha tudott, még a saját nevét is. De hát olyan rosszul járna ezzel? Ha alaposan meggondolja, nem is lenne megvetendő üzlet, kivált ha – a többi között – Normant is elfelejthetné, meg azt, hogy Normannek még további tervei vannak vele, és már embert is ölt miatta… Nagyot nyelt, a torka száraz volt, mint a tapló. Aztán, továbbra is szinte öntudatlanul, végighúzta kezét az oldalán, a melle duzzanatán, a nyakán, és az összegyűlt nedvességet felnyalta a tenyeréről. Ettől azonban a szomjúság, ahelyett, hogy enyhült volna, még kínzóbb lett. A víz fényes-feketén kavargott a fehér kövek körül, s a sajátosan ingerlő ásványi szag mintha egész koponyáját betöltötte volna. Tudta, milyen íze lenne a víznek – nyúlós, fojtogató, mint a kihűlt cukorszirupé –, és tudta, hogy torka-gyomra eltelne tőle mindenféle szokatlan sóval és brómvegyülettel – az emlékezet nélküli föld fűszereivel. Akkor aztán soha többé nem jutna eszébe a nap, amikor Mrs. Pratt – halottsápadt arcától csak szederjes-kék szája ütött el – berontott hozzá, és közölte, hogy egész családja, mind a hárman ott vesztek egy országúti balesetben; nem gondolna többé se a ceruzás, se a teniszütős Normanre; nem látná maga előtt sem a Vidám Kortyok ajtajában ácsorgó férfit, sem a kövér asszonyságot, aki jótékonysági leszbiknek nevezte az Anyák és Nővérek lakóit. Álmaiban sem rajzolódna ki előtte saját képe, amint a sarokban kuporog, hasogatóan fáj a veséje, és arra készül, hogy ha már hányni kell, a kötényébe hányjon. De jó lenne minderről megfeledkezni! Vannak dolgok, amiket a legokosabb elfelejteni, és vannak, amiket muszáj – például azt, amit Norman a teniszütővel követett el ellene –, csak épp a legtöbb embernek erre még álmában sincs módja. Rosie immár egész testében remegett. Szemét mágnesként vonzotta a víz, amely sima fekete tintával átitatott selyemfátyolként áramlott tova. Torka bozóttűzként izzott, szeme lüktetett a gödrében, és képzeletben már látta magát, amint hasra fekve fejét a feketeségbe fúrja, és iszik, mint az eltikkadt ló.

De akkor Billt is elfelejtenéd, suttogta Józanság nagysád szinte bocsánatkérőn. Elfelejtenéd zölddel futtatott szemét, meg a parányi heget a fülcimpáján. Újabban történt veled egy s más, Rosie, amire érdemes emlékezni. Ugye ezt te sem tagadod? Rosie nem tétovázott tovább; úgy érezte, ha tovább álldogál, még Bill emléke sem menthetné meg. Kinyújtott karral egyensúlyozva fél lábbal az első kőre lépett. A nyirkos ronggyá gyűrt hálóingből megállás nélkül csöpögött a vöröses víz, s a közepén ott volt kitapinthatón a kő, mint barackban a mag. Jobb lába még mindig a parton nyugodott; összeszedte minden bátorságát, és a második kőre lendítette. Eddig jó. Most bal lábával megcélozta a harmadik követ. Ezúttal egyensúlya kissé megbillent, jobbra tántorodott, s bal karjával olyan mozdulatot tett, mintha evezne, hogy megtartsa magát. A különös patak moraja a fülében visszhangzott; vagy talán csak a szíve lüktetését érezte? Már elérte a patak közepét, de nem mert megpihenni. Rálépett az utolsó kőre, és onnan a túlsó part kiszáradt, élettelen füvére ugrott. Alig tett három lépést a kopár liget felé, megállapította, hogy emésztő szomja úgy foszlott semmivé, mint egy rossz álom. Az elébe táruló látvány olyan volt, mintha elevenen eltemetett óriások próbálták volna kiásni magukat a földből, s eközben érte őket a halál. A fák hatalmas, húsukat vesztett kezekként meredeztek az égnek; némaságuk tanúskodott az ellenük elkövetett gyilkosságról. Az egymásba fonódó halott ágak furcsa mértani ábrákként vetültek az ég háttere elé. A fák közé vezető utat kőszobor őrizte: fiatal fiút ábrázolt, hatalmas, felmeredő hímvesszővel. Kinyújtott karját úgy emelte a feje fölé, mintha biztatón megkétszerezné csáberejét, és Rosie megesküdött volna rá, hogy amikor elhaladt mellette, a fiú szembogár nélküli kőszeme rákacsintott. Hé, bébi, sziszegte fejében a fiú hangja. Dobjuk már el magunkat! Lemegyünk kutyába, hátulról, az lesz a jó! Rosie hátratántorodott, és védekezésül ő is a magasba lendítette karját, de a kőszobor már újból kőszobor lett, ha ugyan akár egy pillanatra is más volt. Bohókásan túlméretezett hímvesszejéből víz csöpögött. Neki aztán nincsenek merevedési gondjai, suhant át Rosie fején, ahogy szembogár nélküli szemét és ravasz, mindentudó mosolyát fürkészte. (Vajon akkor is mosolygott már, amikor meglátta? Hasztalan törte a fejét, nem emlékezett rá.) Norman megpukkadna az irigységtől!

Elsietett a szobor mellett, leküzdve az ingert, hogy hátranézzen, nem követi-e a kőből faragott fiú, hogy kőmerev hímtagját a gyakorlatban is levizsgáztassa. Rosie nem merte megkockáztatni, hogy bizonyosságot szerezzen; attól félt, meghajszolt agya mindenképpen a nyomába varázsolná az üldözőt. Az eső már csak erőtlenül csöpörészett. Rosie ráeszmélt, hogy egy ideje már megint nem hallja a csecsemősírást. Meglehet, hogy a csöppség elaludt, vagy talán Erinyes, a bika ráunt a nyivákolására, és bekapta, mint egy miniszendvicset. Ám akárhogy van is: ha nem sír, miként talál majd rá? Mindent a maga idejében, Rosie, suttogta Józanság nagysád. – Te könnyen beszélsz – súgta vissza Rosie. Ment tovább a fák között. A halott ágakról csöpögött az esővíz, és Rosie egyszer csak borzongva fedezte fel, hogy a fák kérgéből arcok néznek rá, de nem ám úgy, ahogy a hátán fekvő ember képzelete a felhőket változtatja arcokká; ezek valóságos, sikolyra torzult arcok voltak, többnyire női vonásokkal. Olyan nők arca, akikkel már elbeszélgettek közvetlen közelből. Kis idő múltán egy kanyarhoz ért, s azon túl villámsújtotta, kidőlt fa torlaszolta el az útját. A fatörzs egyik oldala szilánkosra hasadt és megfeketedett; néhány ág még komoran füstölgött, mint a hanyagul eloltott tábortűz hamuja. A meghasadt törzsből éles szilánkok és tüskék meredeztek; Rosie-nak nemigen akaródzott átmásznia rajta. Úgy gondolta, inkább megkerüli jobb felől, a földből kiszakadt gyökereknél. Már-már vissza is jutott az ösvényre, amikor az egyik gyökér hirtelen megrándult, felpattant, majd poros, barna kígyóként a combja köré tekeredett. Hé, bébi! Ne menjünk le kutyába, te ócska szuka? A hang a száraz, szétmállott gödörből jött, amely a kitépett gyökérzet helyén tátongott. A gyökér mind magasabbra kúszott Rosie combján. Na gyerünk, Rosie, ereszkedj csak négykézlábra! Finom lesz, mi? Hadd hatolok beléd a hátsó ajtón! Bekaplak, mint egy sajtos pirítóst! Vagy inkább leszopnád az AIDS-es… – Engedj el, hallod? – mondta Rosie határozottan, és a rátapadó gyökérre nyomta a gombóccá gyúrt hálóinget. A gyökér azonnal engedett és levált a lábáról. Rosie megkerülte a fát, és visszatért az ösvényre. A gyökér szorítása kerek, piros foltot hagyott a combján, de a

nyom hamar elhalványult. Tudta, hogy vacognia illenék a rémülettől, sőt gyanította, hogy valaki vagy valami szándékosan akart ráijeszteni, de a terv ezúttal kudarcba fúlt. Higgadtan megállapította: ha valaki tizennégy évet élt le Norman Daniels oldalán, azt már meg sem legyintik az ilyen olcsó, selejtes rémségek.

7 További ötperces út után az ösvény szabályos kör alakú tisztásba torkollott, és a tisztáson ott várta az élet első jele ebben a kietlen sivatagban: a legszebb fa, amelyet valaha is látott. Néhány pillanatra még levegőt venni is elfelejtett. Odahaza, Aubreyville-ben szorgalmasan látogatta a metodisták vasárnapi iskoláját, és most az édenkert, Ádám és Éva első lakhelye jutott eszébe. Ha valóban ott állt a paradicsomi kert közepén a jó és gonosz tudásának fája – ilyen lehetett. A fát hosszú, keskeny, ragyogó zöld levelek borították, ágait súlyos bíborvörös gyümölcsök sokasága terhelte, s körülötte is tucatjával hevert a lehullott gyümölcs – lilásbíboruk árnyalatra megegyezett a dombon álló nő ruhájának színével. Igen, ezt a színt viselte Rose Madder, akinek Rosie nem mert az arcába nézni. A hullott gyümölcs közül jó néhány még friss és tömött volt; bizonyára csak az iménti vihar sodorta le őket. Ám még a megbarnultak, a rothadók is szinte elviselhetetlenül édesnek ígérkeztek, s Rosie szája kéjesen megrándult a gondolatra, hogy felszed egyet és belevájja a fogát. Úgy képzelte, a gyümölcs íze egyszerre lesz fanyar és édes, akár a hajnalban szedett rebarbaráé vagy a málnáé, amelyet egy nappal korábban fejtenek le a bokorról, mintsem teljesen megérne. Ahogy megbűvölve nézte a fát, egy gyümölcs (amely Rosie szerint legföljebb annyira hasonlított gránátalmára, mint akár egy íróasztalfiókra, lepottyant az egyik meghajlott ágról, és földet érve felhasadt; dús nedvű húsának lilásbíbor redői között jól látszottak a magvak. Rosie egy lépéssel közelebb ment, majd ismét megállt. Egyfolytában ingadozott a két véglet között: tudata azt vallotta, hogy mindez csak álom lehet, míg a teste éppily makacsul sugallta, hogy ennyire valóságos álom nem létezik: mindez valóban megtörténik vele, s ő úgy imbolygott a két meggyőződés között, mint megzavarodott iránytű, ha

körülötte túl sok az ásványi lerakódás. Most éppen – ha kétségei megmaradtak is – afelé hajlott, hogy ez az egész mégiscsak álom. A fától balra széles fehér lépcső vezetett a sötétbe; úgy festett, mint egy metrólejárat. Alabástromtalapzat állt fölötte, rajta egyetlen szó: ÚTVESZTŐ. Nahát, ez már aztán több a soknál, gondolta Rosie, de azért ismét megindult a fa felé. Ha mindez csak álom, mit árthat, ha megfogadja az utasításokat? Hátha jutalmul hamarabb ébredhet fel végre a saját ágyában, s tapogatózva nyúlhat az ébresztőóra után, mielőtt fontoskodó csörgésétől széthasadna a feje! Ezúttal persze örül majd a kellemetlen hangnak. Fázott, a lába piszkos volt, összetapogatta egy ronda gyökér, és buján méregette egy kőből faragott fiú, olyan fiatal, hogy egy tisztességesen berendezett világban még fel sem fogta volna, hogy egy pucér nőt lát maga előtt. Legfőképpen pedig az aggasztotta, hogy ha nem jut vissza mielőbb a szobájába, kiadós náthát, sőt esetleg csúnya hörghurutot is kaphat. Akkor pedig lőttek a szombati randevúnak, és még a jövő héten is őrizheti az ágyat, ahelyett, hogy eljárna a stúdióba. Azt már nem fogta fel, milyen képtelen gondolat, hogy valaki egy álombeli kirándulásba belebetegedjék! A frissen lehullt gyümölcs mellé térdelt, gondosan szemügyre vette, és ismét elmélázott: vajon milyen íze lehet. (Az biztos, hogy az A & P gyümölcsosztályán nem kapni hasonlót!) Aztán kibontotta a hálóing egyik sarkát, s azt remélte, sikerül egy nagyjából négyszögletes darabot letépnie: az eredmény felülmúlta várakozását. Leterítette a rongyot, majd sorban rárakta a földről felszedegetett magokat, hogy végül majd bebugyolálja őket. Igazán ügyes terv, gondolta. Most már csak azt kéne tudnom, mi értelme az egésznek. Megérintve a magokat, ujjai olyan érzéketlenné váltak, mintha Novocaint fecskendeztek volna beléjük, ugyanakkor azonban páratlanul csodás, édes, de nem édeskés illatot érzett, amely nagyanyja tortáit, süteményeit, kuglófját juttatta eszébe, meg valami mást is, ami fényévnyire volt Weeks nagymama kopott linóleummal borított, olcsó hazafias nyomatokkal díszített konyhájától: az érzést, amely elfogta, amikor a Corn Buildinghez visszamenet Bill csípője az övéhez súrlódott.

Kéttucatnyi magot rakott a rongydarabra, majd némi habozás után vállat vont, s újabb két tucattal toldotta meg. Vajon ennyi elég lesz? Honnan is tudhatná, amikor eleve azt sem tudja, mire kellenek? Mindenesetre jobb lesz sietni. A baba most újból életjelt adott, de ez már nem sírás volt, csak fojtottan visszhangzó vinnyogás; ilyen hangokat hallatnak a csecsemők, amikor abbahagyják a meddő tiltakozást, és megadják magukat az álomnak. Összehajtogatta a nyirkos rongyot, és begyűrte a széleit; a kis boríték azokra a csomagocskákra emlékeztette, amelyekben tél vége felé a Burpee Társaság küldte a magvakat az édesapjának, annak idején, amikor ő még buzgón látogatta a vasárnapi iskolát. Mostanra már egész jól megszokta a meztelenséget, nem szégyellte, legföljebb bosszankodott miatta: milyen jól jönne most egy zseb! Nos, ha a nagymamájának, akire éppen az imént gondolt, kereke lett volna, akkor… Józanabbik énje az utolsó pillanatban figyelmeztette, mire készül: már majdnem be is dugta lilásbíbor foltos ujjait a szájába! Gyorsan elkapta a kezét; szíve vadul kalapált, és úgy érezte, fejébe száll az a fanyarédes illat. Nehogy belekóstoljon a gyümölcsbe, figyelmeztette „Wendy”: még a kezét se dugja a szájába, ha egyszer a magokhoz hozzáért! Istenem, ez az egész környék csupa csapda… Rosie felállt, s úgy bámulta foltos, bizsergő ujjait, mintha még soha nem látta volna őket, aztán elhátrált a hullott gyümölcsök és szétpergett magok övezte fától. Ez nem a jó és a gonosz tudásának fája, gondolta, és nem is az életé. Azt hiszem, a halál fája ez. Enyhe kis szélroham pöfögött el mellette, megzörgette a gránátalmafa hosszú, fényesre csiszolt leveleit, s azok mintha száz torokból suttogták volna gúnyosan, reszelősen a nevét: Rosie-RosieRosie! Ismét letérdelt; eleven fűszálakat keresett volna, de ilyeneket nem talált. Letette a kővel bélelt hálóingbatyut, a tetejére rakta a kis csomag magocskát, majd kitépett néhány maréknyi nedves, élettelen füvet, s amennyire csak lehetett, tisztára dörgölte jobb kezét, amellyel a magokhoz ért. A lilásbíbor foltok halványabbak lettek, de nem tűntek

el, s a körmei alatt is fénylett a színpompás nedv. Mintha semmivel el nem fakítható anyajegyet látna… Közben a baba nyöszörgését mind hosszabb csendek szakították meg. – Na, ezzel megvolnánk – dünnyögte Rosie, és feltápászkodott. – Csak vigyázz, nehogy a nyavalyás ujjaid a szádba dugd, akkor nem lesz baj! A fehér kőlépcsőhöz ment, s néhány pillanatra megállt; rettegett a lenti sötétségtől, s megpróbálta összeszedni maradék bátorságát. Az ÚTVESZTŐ feliratú alabástromkövet már nem talapzatnak látta, inkább egy keskeny, nyitott sír végén felállított sírkőnek. Csakhogy ott lenn volt a csecsemő, aki úgy nyöszörgött, mint a kisbabák szoktak, ha senki nem siet vigasztalásukra, és végül beletörődnek, hogy előbb-utóbb kénytelenek elhallgatni. Rosie-t végül ez a magányos, önmagát nyugtató hangocska késztette indulásra. Mégsem való, hogy egy kisbaba ilyen kietlenül magányos helyen sírja álomba magát! Lefele menet számlálta a fokokat. A hetediknél ért a kiugró földperem és a fehér kő alá. A tizennegyediknél visszanézett a világosság mögötte maradó fehér négyszögére, és amikor ismét előrefordította fejét, a fénykocka vibráló szellemként libegett előtte a vaksötétben. Tovább ereszkedett mind lejjebb és lejjebb, meztelen lába cuppogott a kövön. Szívét olyan rémület markolta, amelyet sem józan okoskodás, sem pedig érvelés nem győzhet le. Nincs más hátra: meg kell békélnie ezzel a rettegéssel. Ötven fok. Hetvenöt. Száz. A százhuszonötödiknél megállt: úgy rémlett, mintha ismét látna valamennyit. Marhaság, gondolta. Képzelődsz, Rosie, azzal kész. És mégsem volt merő képzelgés. Lassan arcához emelte kezét: az is, a benne lévő kis csomag magocska is tompa, boszorkányos zöld fényben izzott. Odaemelte mellé a másik kezét is, amelyikkel a hálóinge foszlányaiba rejtett követ fogta. Semmi kétség: azt is látta. Jobbra-balra forgatta fejét. A lépcső fala is haloványan, zöldesen csillogott, s a zöld alapon fekete foltok vonaglottak, emelkedtek-süllyedtek lomhán, mintha a fal egy akvárium üvegfala lenne, amely mögött holt lények lebegnek. Azonnal hagyd abba, Rosie! Űzd el az ilyen gondolatokat!

Bölcs javaslat, csak éppen megvalósíthatatlan. Akár álmodik, akár nem, egyre megy: a pánik mindinkább elhatalmasodott rajta, s közel állt hozzá, hogy fejvesztetten megfutamodjék. Akkor ne nézz semerre! Ez már használhatóbb ötletnek bizonyult. Rosie a lábára, azaz inkább annak homályos röntgenképére szegezte tekintetét, s így ment tovább a lépcsőn, fojtott suttogással számolva a fokokat. A zöld fény erősödött, s mire az utolsó fokra, a kétszázhuszadikra ért, úgy érezte, mintha tompa zöld fényszórókkal megvilágított színpadon állna. Minden bátorságát összeszedve végre felnézett. Idelenn nyirkos volt a levegő, de azért nem áporodott; gyenge fuvallat frissítette. Am a légáram nemszeretem szagot is sodort felé: állatkertre emlékeztetőt. Mintha valami vadállat ketrecéhez közeledne. És persze nagyon is tudta, miféle vadállatról van szó: itt lakik Erinyes, a bika. Szemközt három, magában álló fal fordította felé keskenyebbik oldalát; túlsó végük a homályba veszett. Magasságuk elérte a három és fél métert; Rosie nem láthatott át fölöttük. A falak is komor zöld fényben izzottak, és Rosie nyugtalanul fürkészte a köztük és a szélső kettő mellett nyíló négy szűk átjárót. Melyiket válassza? Valahol a falakon túl a baba még mindig vinnyogott, de egyre elhalóbban, mintha egy rádió hangerejét csökkentené valaki, lassan, de folyamatosan. – Sírjál! – kiabálta Rosie, majd összerezzent kiáltása visszhangjától: – áál…áál…áál! Aztán semmi. A négy átjáró – az útvesztő négy kapuja – némán tátongott felé, mint négy, a tanácstalan rémülettől egyformán elkeskenyült függőleges száj. Jobbról a második alján, egészen közel, sötét halom púposodott. Tudod te nagyon jól, mi az, gondolta. Tizennégy éven át eleget hallgattad Normant, Harleyt meg a haverjaikat, amint „egy nagy kalap lószart” emlegetnek; hülye volnál, ha nem ismernél rá akkor is, ha bika pottyantja. A gondolat emlékeket hívott elő: felködlött a nappaliban ülő férfiak képe, amint a melóról beszélgetnek és sört vedelnek, aztán a melóról beszélgetnek és fújják a füstöt, aztán a melóról beszélgetnek és vicceket mesélnek niggerekről, digókról meg tacozabálókról, és aztán újra a melóról beszélgetnek. Rosie-ban feltámadt a düh, és meg sem próbálta leküzdeni; egész addigi élete önmagába sulykolt beidegződéseinek

üzent hadat. Élvezte, hogy dühös; az indulat legalább tompította a rettegését. Gyerekkorában a játszótéren közismert volt éles, sivító üvöltéséről, azt mondták, az ilyen hangtól nemcsak mások dobhártyája reped meg, de még az ablakok is betörnek, és addig pirongatták, addig szégyenítették meg miatta, míg tízéves korára elhitte: jól nevelt úri kislányhoz nem illik az ilyesmi, ráadásul a szellemi fejlődését is veszélyezteti. Akkoriban le is szokott róla, most azonban kíváncsi lett: elő tudja-e még csalni hangkészletéből ezt a visítást. Mélyet szippantott a nyirkos föld alatti levegőből, úgy, hogy tüdejének minden zugát betöltse, lehunyta a szemét, és felidézte, hogyan fogócskáztak az Elm utcai iskola mögött, és hogyan zajlott az „adj, király, katonát” Billy Calhounék dzsungelszerű, gizgazzal benőtt hátsó udvarában. Egy pillanatig szinte érezni vélte kedvenc flanelblúzának megnyugtató szagát (annak idején addig hordta, amíg a szó szoros értelmében szét nem foszlott rajta), aztán kiengedte vicsorra húzott száján azt a régesrégi éles, jódliszerű üvöltést. Szakasztott úgy hangzott, mint a régi szép időkben, s ez Rosie-t már önmagában is ujjongó örömmel töltötte el, de vállalkozását ennél is nagyobb diadal koronázta: saját hangja hallatán egyszer csak ugyanúgy is érezte magát, mint annak idején: olyan lánynak, aki egyesíti magában a Csodanő, a Szupercsaj és Annie Oakley, a vadnyugati mesterlövész legfőbb erényeit. És úgy látszik, a régi játszótéri harci üvöltésnek a hatása is a régi maradt: még el sem halt a sötét kőrengetegben, a baba máris felsírt. Mit felsírt: ordított, ahogy csak a torkán kifért. Most aztán igyekezz, Rosie, gyorsan, gyorsan. Ha a kicsi valóban elfáradt, nem bírja sokáig ilyen hangerővel. Rosie előbbre lépett. Először megnézte magának az útvesztő mind a négy bejáratát, aztán fülét hegyezve elsétált előttük. Úgy rémlett, mintha a harmadik mélyéről erősebben hallatszana a gyereksírás. Lehet persze, hogy csak képzelődik, de valamiféle útmutatást mégiscsak kapott. Elindult hát ezen a folyosón, meztelen talpa csattogott a kőpadlón, majd fejét félrebillentve, ajkát harapdálva megállt. Úgy tűnt, ősi csatakiáltása nem csak a babát verte fel. Valahol a sötétségben paták dobbantak a kövön; a visszhang miatt nem érzékelte, a messzeségből-e vagy közelebbről. Az ügetés ritmusa ráérősnek, kényelmesnek tetszett; a zaj hol közeledett, hol tompult kissé, majd ismét közelinek hallotta, aztán elnémult, de ez a csend valamiért félelmetesebb volt, mint a

dobogás. Fojtott, szortyogó horkanás hallatszott, amelyet még halkabb morgás követett. Aztán már csak a kisbaba vinnyogott, de érződött, hogy igencsak fogytán az ereje. Rosie azon kapta magát, hogy szinte már látja a bikát: hatalmas testű állat, sörteszerű szőre felmered, leszegett feje alatt komoran domborodik széles, fekete szügye. Orrában – ez csak természetes – aranykarikát visel, mint Rosie gyerekkori mitológiakönyvében a Minótaurosz, és a falakból verítékként gyöngyöző zöld fény parányi, cseppfolyós szikrái visszaverődnek a karikáról. Erinyes most némán, előreszegezett szarvval áll valamelyik folyosóban; az ő neszezésére figyel; őt várja. Elindult a haloványan derengő járatban, fél kezével a fal mentén tapogatózva, fülelve, nem ad-e újabb életjelt a bika és a csecsemő. Közben a földet fürkészte, nem lát-e újabb trágyakupacot, de ilyennel egyelőre nem találkozott. Mintegy három perc múlva a járat T formájú elágazásba torkollt. A baba hangja bal felől hallatszott kissé erősebben (vagy netán az okos kezemhez okos fül is társul, és az csap be?, tűnődött), így hát Rosie is arra kanyarodott, de alig két lépés után megtorpant. Hirtelen ráeszmélt, mire valók a magok: ő most a föld alatti Juliska, csak Jancsi hiányzik mellőle, hogy enyhítse szorongását. Visszament az elágazáshoz, letérdelt, kibontotta a kis csomag egyik sarkát, s elhelyezett a földön egy szem magot, úgy, hogy a hegyesebbik vége arra mutasson, amerről jött. Még szerencse, gondolta, hogy idelenn nincsenek madarak, és nem csipegethetik fel a nyomjelzőt. Felállt, és ismét útnak indult, öt lépés után azonban újabb folyosóhoz ért. Bekukucskált a homályba, és megállapította, hogy néhány méterrel beljebb háromfelé ágazik. A középsőt választotta, s megjelölte azt is egy maggal. Harminc lépéssel és két kanyarral arrébb a folyosó zsákutcának bizonyult; a végét elrekesztő kőfalba öt fekete szó volt vésve: NEM MEGYÜNK LE EGYÜTT KUTYÁBA? Rosie visszatért a hármas keresztúthoz, lehajolt a magért, és egy másik járatot jelölt meg vele.

8 Időérzéke oly hamar cserbenhagyta, hogy fogalma sem volt, mikorra ért az útvesztő közepéig. Gyanította, hogy nem vándorolhatott túlságosan sokáig, mert a kisbaba mindvégig hüppögött, bár annál gyengébben, minél közelebb jutott a hang forrásához. Közben kétszer is hallotta a bika patájának tompa dobogását a kőpadlón, egyszer távolabbról, másodjára azonban olyan közelről, hogy meghőkölt, s kezét a mellén összekulcsolva várta, mikor tűnik fel a szörny a folyosó végén. Valahányszor vissza kellett fordulnia, mindig felszedte az utolsó magot, nehogy kifelé menet összezavarodjék. Kezdetben kis híján ötven magja volt, de amikor az utolsó sarkon bekanyarodott, és szeme előtt sokkal élénkebb zöld fény ragyogott fel, az ötven magból mindössze három maradt. Ott állt a járat végén, ahonnan négyszögletű, kőpadlós helyiség nyílt. Felnézett, hogy lássa a tetejét is, de feje fölött csak sötét, feneketlennek látszó üreg tátongott. Megszédült és ismét a földre meredt, ahol újabb trágyalepények hevertek szanaszét, majd a helyiség közepén, egymásra halmozott takarókon dundi, szőke kisbabát pillantott meg. A baba szeme duzzadt volt a sírástól, arcocskáját könnyek borították, de mostanra elcsitult, s mintha a levegőben kalimpáló lábfejét tanulmányozta volna. Csak egyszer-egyszer hallatott valami szörcsögő vékonyka nyöszörgést. Ez jobban megrendítette Rosie-t, mint korábban a teli torkú sírás. A pici lány mintha megsejtette volna, hogy elhagyták. Hozd el nekem a kisbabámat. Voltaképpen ki ez a baba, ki az anyja, és hogy került ide? Rosie elhatározta: egyelőre nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Éppen elég, hogy az édes csöppség itt fekszik lélekegyedül, és csak lábujjai látványával próbál vigasztalódni az útvesztő közepét elárasztó fagyos zöld fényben. Ráadásul ez a fény rosszat is tesz neki, gondolta Rosie szórakozottan, mialatt a babához sietett. Valamiféle sugárzásnak nézem. A pici feje ekkor megmozdult: meglátta az asszonyt, és felé emelte a karját, amivel végképp meghódította Rosie-t. Begöngyölte a babát a legfelső takaróba és felemelte. A gyerek úgy három hónapos lehetett.

Karocskájával átfogta Rosie nyakát, és kis fejét hipp-hopp a vállára ejtette, aztán újra, gyenge hangon pityeregni kezdett. – Semmi baj – mondta Rosie, gyengéden megpaskolva a baba keskeny kis hátát a takarón át. Érezte bőrének meleg, minden illatszernél édesebb szagát. Orrát odaszorította a finom formájú fejecske körül lebegő selymes hajhoz. – Semmi baj, Caroline, minden rendben, mindjárt kijutunk ebből a csúnya-csúnya… A folytatás a torkán akadt, mert a háta mögött paták dübörögtek egyre közelebbről. Csak abban reménykedett, hogy hátha nem az idegen hang csalta ide a bikát; akkor még lehetséges, hogy Erinyes megfordul, és új csapásra tér, a dübörgés pedig ismét elhalkul. Ehelyett azonban a félelmetes zaj egyre erősebb és élesebb lett, majd minden átmenet nélkül elült; hallatszott viszont helyette valami fújtató lihegés, mintha súlyos testű férfi ért volna fel egy magas lépcső tetejére. Rosie, karjában a csecsemővel, olyan lassan fordult a hang irányába, mint aki hirtelen megöregedett, és már nem ura az ízületeinek. Felvértezte magát, hogy szembenézzen Erinyesszel – és Erinyes valóban ott volt. A bika megérezné a szagom, és előrontana. Ezt mondta a piros ruhás nő – és még valami mást is. Engem célozna meg, de a végén mindkettőnket megölne. Vajon az ő szagára jött-e elő a bika – még ha Rosie számára nem telt is ki a holdhónap? Kételkedett benne. Ő úgy gondolta, a bikának az a dolga, hogy őrizze a babát – vagy bármit, ami az útvesztő középpontjában van –, és a síró hangok csalták ide, akárcsak őt magát. Talán így történt; az is lehet, hogy nem. Az a lényeg, hogy a bika megjelent – és förtelmesebb bestiát Rosie még soha nem látott. Ott állt a járat végén, ahonnan jött és a formája éppoly torznak, elrajzoltnak tetszett, mint a templomé, amelyen Rosie nemrég átkelt; mintha áttetsző, gyorsan áramló víztükrön át nézné, holott a bika egyelőre meg sem moccant. Leszegett fejjel állt, s csak az egyik, ragadozó madár karmához hasonlóan felhasított, hatalmas patájával kaparta ingerülten, nyughatatlanul a kőpadlót. Nyaka jó tíz centiméterrel tornyosult Rosie százhatvannyolc centije fölé, a súlya elérhette akár a két tonnát is. Feje teteje lapos volt, mint a kalapács, és fényes, mint a selyem. Csonkszerű szarva legföljebb ha harminc centi hosszú volt, de annál vastagabb és hegyesebb, Rosie minden fáradság nélkül elképzelhette, milyen könnyedén fúródna meztelen hasába –

vagy a hátába, ha menekülni próbálna. Azt azonban, hogy milyen érzés lehet így meghalni, még megannyi, Normannel leélt év után sem érte fel képzelettel. A bika valamivel följebb emelte a fejét; most látszott, hogy valóban félszemű; a hatalmas, formátlan, hályogos kék golyóbis éppen a homloka közepén, az orra fölött volt. Amikor aztán ismét leszegte fejét, és hasított patájával vadul kalapálta a földet, Rosie azonnal megértette: támadásra készül. A baba velőtrázó sikolyt hallatott, egyenesen bele Rosie fülébe. Rosie összerezzent, aztán ringatni kezdte a kicsit. – Csitt – mondta. – Csicsija-baba, nem kell félni, nem kell félni… De miért ne kellett volna? Hiszen iszonyatosan félt ő maga is. A szűk bejárati nyílásban álló megvadult állat pillanatokon belül feltépi a hasát, és a beleivel cifrázza ki a különös fényben izzó falakat. Rosie már el is képzelte: a belei éppoly feketén rajzolódnak majd ki a zöld alapon, mint a kő mélyén időnként felrémlő, ide-oda csavarodó foltok. A helyiségben nem volt hol elbújni, még egy oszlop sem, hogy mögé húzódjon, és ha belevetné magát a járatba, ahonnan jött, a vak bika meghallaná léptei csattogását, és elvágná útját valahol a járat közepén; felnyársalná, a falnak lökné, ismét belemerítené szarvát, és aztán halálra taposná – és vele együtt a babát is, ha ugyan addig a karjában tudná őrizni. Fél szeme van, és arra is vak, de a szaglása antól élesebb. Rosie tágra nyílt szemmel bámulta az állatot; a szüntelen kapáló pata valósággal megdelejezte. De ha ezt abbahagyná… Lenézett a kezében tartott, nyirkos csomóvá gyűrt hálóingre, belsejében a rongyba bugyolált kődarabbal. A szaglása antól élesebb. Fél térdre roskadt, szemét továbbra is a bikára szegezve, jobb kezével vállához szorítva a kisbabát, bal kezével kicsomózta a hálóinget. A kő köré csavart rongy eredetileg sötéten vöröslött „Wendy Yarrow” vérétől, de a felhőszakadás a javát kimosta, és az anyag már csak fonnyadt rózsaszín volt. Csupán a mostanáig csomóra kötött két hegyes vége maradt sötétebb – jobban megnézve lilásbíbor. Mint Rose Madder ruhája. Rosie tenyerére fektette a követ, a súlyát méricskélve, s abban a pillanatban, amikor a bika izmai megfeszültek, elhajította, akár a

tekegolyót. A kő a bika bal oldala felé gurult. Az állat feje súlyosan arra lendült, orrlika kitágult, és nekirontott a tárgynak, amely zajával is, szagával is magára vonta figyelmét. Rosie villámgyorsan felpattant. Gyűrött, szétszaggatott hálóingét otthagyta a baba takarói mellett. A kis csomag, benne a megmaradt három gránátalmamaggal még ott volt a kezében, de Rosie megfeledkezett róla. Csak azt érzékelte, ahogy átvágtat a helyiségen a menekülést ígérő folyosó felé, mialatt a háta mögött Erinyes a kővel viaskodott; ferdén megemelt patájával elrúgta az útból, aztán fojtott hörgéssel üldözőbe vette. Rosie valóban vágtázott, de mint egy lassított felvételen, és az egész jelenet ismét álomszerűnek tetszett, mert álmában mindig így menekül az ember, kivált, ha rémálmot lát, és az életére törő gonosztevőt csak két lépés választja el tőle. A lidérces álmokban a menekülés mindig víz alatti balettra hasonlít. Éppen akkor rontott be a szűk folyosóba, amikor a vágtató paták irányt változtattak: most újból közeledtek, egyre gyorsabban, már-már utolérve őket. Rosie sikoltva szorította melléhez a rémülten bömbölő kisbabát, és futott, hogy mentse a bőrét, de hiába: a bika volt a gyorsabb. Utolérte – és aztán a Rosie-tól jobbra lévő fal túlsó oldala mentén csörtetett tova. Erinyes még idejében látott át Rosie hadicselén, hogy visszafordulhasson és utánuk vesse magát – de a járatot eggyel eltévesztette. Rosie lihegve rohant tovább. A szája kiszáradt, a halántékában, a torkában, még a szemgolyójában is érezte szíve tébolyult zakatolását. Sejtelme sem volt róla, merre jár, milyen irányban tör előre; most minden a magokon múlt. Ha csak egyetlenegy is hiányzik, órákon át bolyonghat itt az útvesztőben, amíg a bika rá nem talál, és agyon nem tiporja. Az egyik járat végéről ötfelé vezetett tovább az út, és hiába meredt a földre, nem látott magot – helyette bűzös, olajos fényű tócsába gyűlt bikahúgyot látott, és szörnyűséges, de nagyon is hihető gondolata támadt. Tegyük fel, hogy igenis volt mag ezen a helyen; igaz, nem emlékezett rá, hogy éppen itt elhelyezett volna egyet, tehát a hiánya önmagában még semmit sem jelent; viszont arra sem emlékezett, hogy ne hagyott volna itt nyomot. Mármost ha hagyott, de amikor a bika fejét leszegve, rövid, hegyes szarvával a levegőt hasítva, s menet közben

vizeletet fröcskölve átcsörtetett a kereszteződésen, a mag a patájához tapadt – akkor mi van? Nem szabad erre gondolnod, Rosie – akármilyen hihető, ne gondolj rá, mert megbénulsz, és a bika mind a kettőtökkel végez. Átszáguldott a kereszteződésen, fél kézzel a baba nyakát fogva, nehogy a fejecskéje ide-oda billegjen. A folyosó húsz méteren át egyenesen haladt, aztán derékszögben elfordult, hogy újabb húsz méter után egy következő, ezúttal T formájú elágazásba torkolljon. Rosie futtában győzködte magát: ha itt sem talál magot, akkor sem szabad elveszítenie a fejét, legföljebb visszamegy az ötágú kereszteződéshez, és újabb járattal kísérletezik – igazán pofonegyszerű, gond egy szál se, feltéve, ha a hidegvérét megőrzi. És miközben felvértezte magát a további eshetőségekre, agya egyik zugában feljajdult egy idegenszerű, rémült hang. El fogsz tévedni. Így jár az, aki elhagyja a férjét! Ez lesz a vége: eltévedsz az útvesztőben, ipi-apacsot játszol a sötétben egy bikával, mert hagytad, hogy két eszelős nő kifutónak használjon. Így járnak a rossz feleségek, mindazok, akik nem akarják beérni a dolgok rendjével s benne a számukra kijelölt hellyel. Eltévednek a sötétben… Ekkor meglátta a magot, amelynek hegyes vége egyértelműen mutatott a T formájú jobb oldali kiágazás felé, és felzokogott megkönnyebbülésében. Megcsókolta a baba arcát, és látta, hogy az, szegényke, ismét elszunnyadt.

9 Rosie befordult jobbra, karjában ringatva Caroline-t (miért ne hívhatnák így, ez is csak olyan név, mint a többi). A lidérces bizonytalanságtól továbbra sem szabadult, most is attól félt, hogy előbb-utóbb egy jelöletlen elágazáshoz ér, de a mag ott volt minden szükséges pontnál. Csakhogy ott volt Erinyes is, patáinak dobogása hol távolról, tompán, hol közelről, félelmetes élesen hallatszott, és Rosienak eszébe jutott az alkalom, amikor öt- vagy hatéves korában a szülei magukkal vitték New Yorkba. A kirándulásról különösen két emléket őrzött: a Rockette-girlöket, amint hibátlan összhangban dobálják a lábukat a Radio City Music Hall színpadán, és a Grand Central pályaudvar képét: a visszhangos csarnokot, a hatalmas, kivilágított

táblákat, az ide-oda hullámzó embertömeg ijesztő, zűrzavaros nyüzsgését. A pályaudvari sokaság éppúgy lenyűgözte, mint a Rockette-lányok (és még az ámulat okai is többszörösen hasonlóak voltak, ámbár erre csak jóval később eszmélt rá), a vonatok zakatolása azonban megrémítette, mert soha nem tudhatta, honnan jönnek vagy hová mennek. A testetlen zúgás-csikorgás váltakozva erősödöttgyengült, erősödött-gyengült, néha egészen távolról jött, máskor mintha a föld is rázkódott volna a robajtól a talpa alatt. S ahogy most hallgatta Erinyes, a bika vak száguldozását az útvesztőben, a régi emlék bámulatos élességgel támadt fel benne. Megértette, hogy ő, aki soha egyetlen dollárt sem kockáztatott a lottón, de még az egyházközség rendezte bingón sem, ahol pulykát vagy egész üvegtányér-készletet is nyerhetett volna, most olyan szerencsejátékba bocsátkozott, ahol a díj az élete, s ha veszít, az a halálát – és a kisbaba halálát – jelenti. Eszébe jutott az a férfi a Portside állomáson, az a csinos, de rossz arcú, meg a bőröndjére kirakott háromlapos kártyajáték. Lám, most ő maga lett a pikk ász. A rideg valóság pedig az, hogy a bikának még a fülére vagy a szaglására sincs feltétlenül szüksége ahhoz, hogy rájuk találjon; a vak szerencse (vagy a vakok szerencséje) is hozhatja úgy, hogy beléjük botoljon. Erre azonban nem került sor. Rosie befordult egy utolsó sarkon, és váratlanul meglátta maga előtt a lépcsőt. Egyszerre zihált, sírt és nevetett, úgy rohant kifelé a folyosóból. Amikor hat fokon már felvágtatott, megfordult és visszanézett. Innen még látszott, ahogyan az útvesztő tekeregve-kanyarogva fut bele a sötétbe, sarkok, elágazások, zsákutcák jobbra-balra vezető zűrzavaros egyvelegeként. Valahonnan jobb felől a messzeségből Erinyes vágtatása hallatszott – távolodóban. Megmenekültek. Rosie kis híján összecsuklott a megkönnyebbüléstől. Ekkor „Wendy” hangja csendült fel a fejében: Most ne ezzel foglalkozzon, hanem iparkodjon vissza a gyerekkel. Derekas munkát végzett, de még nincsen kész vele! Ezzel maga is tisztában volt. Még jó kétszáz lépcsőn kell felmásznia, de ezúttal egy csecsemővel a karjában, és máris nehezen vonszolja magát. Csak szépen egyesével, kedves, oktatta Józanság nagysád. Ez a titka. Mindig csak a következő fokot nézd!

No persze, professzor asszony, hálás köszönetem. Ez az igazi tizenkét lépcsős életbölcselet (csak az a kár, hogy itt több van tizenkét lépcsőnél). Rosie elindult (szépen egyesével), olykor vissza-visszanézve, és ahogy az útvesztő elmaradt mögöttük, félig-meddig megfogalmazott, de annál iszonyatosabb gondolatok (vajon tudnak a bikák lépcsőt mászni?) ködlöttek fel benne. A baba súlya mindinkább húzta a karját, mintha ezen a helyen valami újfajta, baljós fizikai törvény lépne érvénybe; minél közelebb a felszín, annál nehezebb lesz a gyerek. Rosie előtt már feltűnt egy gombostűfejnyi fénypont – ezt nézte mereven, ahogy tovább küszködött. Egy ideig a fénypontocska gonosz tréfát űzött vele: nem volt hajlandó terebélyesedni, holott Rosie egyre kimerültebben fújtatott, és halántékában dobolt a vér. Két hét óta először állt bele ismét a veséjébe a sajgás, tompa lüktetésével ellenpontozva szapora szívverését. Iparkodott, hogy mind e tünetekről lehetőleg ne vegyen tudomást, és továbbra is a csillagnyi fénypontra szegezte tekintetét. Végre-valahára nagyobbodni látszott, majd mindinkább hasonlított a kijárati nyílás formájához. Öt lépcsőfokkal a kijárat előtt bénító görcs mart combizmaiba, húsa a térde bemélyedésétől egészen a jobb farpofáig csomóba rándult, amikor odakapott, hogy meggyúrja, először úgy érezte, mintha követ próbálna dögönyözni. Remegő szája legörbült a kíntól, ahogy halkan nyöszörögve nyomkodta izmait (ezt a mesterséget bőven gyakorolhatta házassága hosszú évei alatt), míg végül ellazultak. Próbaképpen még behajlította a térdét, nem áll-e belé újabb görcs, aztán megnyugodva, de azért elővigyázatosan sántikált felfelé az utolsó lépcsőfokokon. A kijáratnál megállt, és kábultan, káprázó szemmel nézett körül, mint a bányász, aki maga sem hitte volna, hogy túléli minden idők legborzalmasabb bányaomlását. Mialatt az útvesztőben bolyongott, a felhők tovagördültek, a vidék fátyolos nyári világosságban fürdött. A levegő nyirkos és párás volt, Rosie mégis úgy szívta magába, mintha üdítőbbet, édesebbet soha nem szippantott volna. Verítéktől és könnyektől nedves arcát hálásan fordította a szétoszló felhők közül foltokban kibontakozó, fakult farmerkék ég felé. Valahol a messzeségben még mennydörgés morajlott gyűlölködve, mint megszégyenült, már csak üresen fenyegetőző

garázda. Rosie-nak eszébe jutott a lenti sötétségben tovább rohangászó Erinyes, amint egyre csak hajszolja a nőt, aki betört a birodalmába és ellopta féltve őrzött kincsét. Cherchez la femme, gondolta halovány mosollyal. Csak chercholj, te nagy barom, ameddig jólesik; a szóban forgó femme – a petite fille-éről nem is szólva – kicsúszott a patád alól.

10 Rosie lassan távolodott a lépcsőtől. Amikor a holt ligetbe vezető ösvényhez ért, leült, ölében a kisbabával. Voltaképpen csak ki akarta fújni magát, de a fátyolos napfény melegen tűzött a hátára, és amikor ismét felemelte fejét, megállapította, hogy árnyéka valamelyest elmozdult; úgy látszik, bóbiskolt egy keveset. Amikor feltápászkodott, arca eltorzult a jobb combjába nyilalló fájdalomtól. Ekkor éles, rikácsoló madárvijjogás hatolt a fülébe – mintha egy népes család veszekedne dühösen a vasárnapi ebédnél. Rosie toporgott, hogy kirázza lábából a fájdalmat, karjában a kisbaba pedig halkan felhorkant, összecsücsörített száján parányi nyálbuborék fakadt, majd ismét elhallgatott. Rosie-t megmosolyogtatta a kis lény békés, bizalomteli álma, de egyszersmind mélységesen irigyelte is érte. Elindult az ösvényen, majd megtorpant és visszanézett az egyetlen eleven fára: fényes zöld leveleire, bőven termett, bíborlila, gyilkos gyümölcsére és mellette a meseszerű metrólejáratra. Hosszan legeltette szemét a látványon, mintha örök időkre rögzíteni akarná emlékezetében. Minden valóságos itt, gondolta. Amit ennyire tisztán látok, csak valóság lehet. És az is egészen biztos, hogy elbóbiskoltam. Hogyan alhat el álmában az ember? Hogyan alhat el az, aki már úgyis alszik? Rá se ránts, szólt közbe Józanság nagysád. Egyelőre az a legjobb, ha nem is foglalkozol vele. Alighanem igaza volt. Rosie felkerekedett, és hamarosan odaért az utat elzáró kidőlt fához. Félig derülten, félig bosszúsan állapította meg, hogy kár volt olyan fáradságosan kerülgetnie a göcsörtös gyökérzetet: a fa másik végén, a korona körül sima út kínálkozott volna.

Legalább most megtaláltad, gondolta. Különben is, biztos vagy benne, hogy már az előbb is itt volt? Már hallatszott a fekete patak köveket kerülgető moraja, s Rosie nemsokára megállapíthatta: a víz szintje alacsonyabb lett. A medren átvezető négy kő sem látszott többé oly fenyegetően kicsinek, már-már padlócsempe méretűre nőttek; a víz veszedelmesen izgató szaga pedig elpárolgott. Most közönséges, legföljebb különösen kemény víz csobogott a mederben, az a fajta, amely sárgásbarna keretet hagy a kádon és a vécécsészén. A dühös madárcserregés – Te voltál az, Nem igaz, De igen, igenis te! – ismét felhangzott, és Rosie most már látta a madárrajt: húszan vagy harmincan gubbasztottak a templom hegyes tetején, nagyobbakkal még soha nem találkozott. Varjúnak túl testesek voltak; nyilván ebben a másik világban így festenek az ölyvek vagy a keselyűk, gondolta némi tűnődés után. De honnan jöttek vajon? És mit keresnek itt? Rosie észre sem vette, hogy a madarakat bámulva szorosabban öleli magához a kisbabát, mígnem az álmában fészkelődve tiltakozott. A madarak ekkor egyszerre hussantak tova; erős szárnyuk úgy csapkodott, mint lepedők sora a szárítókötélen. Úgy tetszett, megérezték, hogy Rosie figyeli őket, és ez csöppet sem volt ínyükre. Legtöbbjük megtelepedett a liget halott ágain, de néhányan tovább köröztek a párás égbolt alatt, mint megannyi baljós előjel egy vadnyugati filmben. Honnan jöttek? Mit akarnak? Rosie ezekre a kérdésekre sem tudott felelni, inkább elhessegette őket, majd végiglépdelt a patakot átszelő köveken. A templomhoz közeledve alig látható, elhanyagolt ösvényt vett észre, amely megkerülte az épületet, és minden belső vívódás nélkül ezen az úton indult el, jóllehet meztelen volt, az utat pedig mindkét oldalról tüskés bokrok szegélyezték. Óvatosan, oldalazva lépdelt, nehogy a tüskék felkarcolják a csípőjét, a kisbabát (Caroline-t) pedig a magasba emelte, a bokrok fölé. Minden elővigyázatosság ellenére sem úszta meg egy-két karcolás nélkül, de csak az egyik nyomán serkent vér, ámbár ez éppen az amúgy is megsanyargatott jobb combján érte. A templom sarkát megkerülve felnézett a homlokzatra: mintha az épület valamiképpen megváltozott volna, méghozzá olyan gyökeresen,

hogy első pillantásra fel sem tudta mérni, mi is történt. Aztán néhány másodpercig egészen más kötötte le a figyelmét: nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy „Wendy” még mindig ott áll a ledőlt oszlop mellett. Amikor azonban néhány lépést tett a piros ruhás nő felé, megállt és visszanézett. Arra törekedett, hogy ne csak szemével, de tudatával is befogadja a látványt. Ezúttal rögtön megértette, miben áll a változás, és fel is hördült a meglepetéstől. A Bika Temploma most merevnek, valószerűtlennek – mondhatni, kétdimenziósnak tűnt. Rosie-nak egy vers jutott eszébe róla, amely festett hajóról szólt a festett óceánon; valaha, még a középiskolában olvasta. A semmibe tűnt a furcsa, nyugtalanító érzés, hogy a templomnak torz a perspektívája (avagy valamilyen idegen, Euklidésztől független világban áll, ahol mások a mértani törvények); és ezzel az épület maga is elveszítette baljós, fenyegető hangulatát. Egyenes lett minden vonal, amelyiktől az elvárható volt; semmilyen hirtelen görbület vagy csipkézés nem zavarta meg a szemet. Mi tagadás, a templom olyan lett, mint egy rossz műalkotás, középszerű festő közhelyes romantikától áthatott mázolmánya – az effajta képek kötnek ki végül egy pincesarokban vagy egy padláspolcon, ahol együtt porosodnak a National Geographic régi példányaival és egy rakás hiányos kirakós képpel. Esetleg kiköthetnek egy zálogház egyik, kevesek látogatta mellékfolyosójának falán is. – Fiatalasszony! Hé, fiatalasszony, nem hallja? Gyorsan visszafordult a türelmetlenül integető „Wendy” felé. – Igyekezzék már azzal a babával! Nem turistalátványosság ez! Rosie nem vett tudomást a sürgetésről. Az életét tette kockára ezért a babáért; most nem hagyja nógatni magát. Visszahajtotta a takarót a kis testről: nőnemű volt és meztelen, akárcsak ő, de ezzel vége is volt a hasonlóságnak. Ezen a csöpp, formás testen nem voltak sem forradások, sem régi csapdák összekattanó fogaira emlékeztető egyéb hegek; még csak szemölcs vagy anyajegy sem látszott a finom bőrön. Rosie lassan végighúzta az ujját a baba bokájának ívétől a csípőn át a vállig, és megállapította: az egész kis test hibátlan és tökéletes. Tökéletes bizony. És most, hogy az életedet kockáztattad érte, most, hogy megszabadítottad a sötétségtől, a bikától és még ki tudja, mitől,

ami odalenn lesett rá – most visszaadnád ennek a két nőnek? Mindkettőben valami titokzatos kór munkál, és az, aki odafenn áll a dombon, ráadásul idegbeteg is, méghozzá súlyosan. Valóban rájuk bíznád ezt a csöppséget, Rosie? – Nem lesz semmi baja – mondta a barna bőrű nő. Rosie villámgyorsan pördült a hang irányába. „Wendy Yarrow” ott állt szorosan mellette, és úgy nézett rá, mint aki mindent tud és megért. – Ne féljen – bólogatott, mintha csak Rosie hangosan fogalmazta volna meg kétségeit. – Tudom, mi jár a fejében, de higgye el, kár aggódnia. Ő odafenn valóban hibbant, ezt senki sem vitathatja, de a gyereket ez nem érinti. Ő is tudja, hogy a kicsit, habár ő szülte, nem tarthatja meg, mint ahogy maga se tarthatja magánál. Rosie a domb felé sandított, ahol homályosan látszott a khitónos nőalak; a póni mellett állt, és mintha várta volna a fejleményeket. – Hogy hívják? – kérdezte Rosie. – Mármint a baba anyját. Véletlenül nem… A piros ruhás, barna bőrű nő olyan gyorsan vágott közbe, mintha attól félne, hogy Rosie ajkára tiltott szó tolul. – Azt maga sose bánja. Nem számít, hogyan hívják. Csak a lelki állapotja, az számít. Nem elég az egyéb tengernyi baja, mostanában csudára türelmetlen is. Jobb lesz, ha nem locsogunk itt tovább, hanem felmegyünk hozzá. – Én a kisbabámat Caroline-nak akartam keresztelni – mondta Rosie. – Norman se bánta. Igaz, őt úgyse izgatta az egész – tette hozzá, és sírva fakadt. – Szerintem szép név. Előkelő név. De ne ríjon már annyira. Szedje össze magát. – Átkarolta Rosie vállát, így indultak el a domboldalon. A fű szelíden susogott Rosie meztelen lába körül, és a térdét csiklandozta. – Elfogad tőlem egy jó tanácsot, fiatalasszony? Rosie kíváncsian nézett rá. – Tudom, ilyen szomorú dolgokban nehéz másra hallgatni, de vegye észbe, hogy én aztán tudom, mit beszélek. Rabszolgasorban születtem, bilincsben nőttem fel, és egy olyan nő váltott ki, aki majdnem istennő, de mégse az. Ő ott fenn. – A khitónos nőre mutatott, aki némán figyelte, ahogy közelednek. – Ő ivott az ifjúság vizéből, és nekem is adott belőle. Most aztán együtt járjuk az utat, és hogy őbenne mi megy végbe, nem tudom, de én, ahogy néha a tükörbe nézek, azt kívánom,

bárcsak látnám a ráncokat az arcomon. Eltemettem a gyerekeimet, a gyerekeim gyerekeit meg az ő gyerekeiket, most már az ötödik nemzedéket is. Láttam, ahogy jönnek-mennek a háborúk, mint partra csapódó hullámok, amelyek eltörlik a lábnyomokat és elmossák a homokvárakat. Láttam fáklyaként égő emberi testeket meg százával karóra szúrt fejeket Lud városának utcáin. Láttam bölcs vezéreket, akiket meggyilkoltak, és bolondokat, akik a helyükbe léptek, és még mindig élek. Nagyot sóhajtott. – Igen, még élek, és éppen ezért van rá jogom, hogy tanácsot adjak. Meghallgatja? De gyorsan válaszoljon. Amit mondanék, nem az ő fülinek való, és mindjárt odaérünk. – Beszéljen, kérem – mondta Rosie. – A múltat nem szabad dédelgetni; le kell számolni vele. Nem az ütések a fontosak, hanem az, hogy túléltük őket. És ha ragaszkodik az életéhez vagy legalább az ép eszéhez, vigyázzon, nehogy ránézzen! Az utolsó szavakat nyomatékosan, de már csak suttogva ejtette ki a piros ruhás nő, aztán egy perc sem telt bele, és Rosie újra ott állt a szőke asszony előtt. Szemét kitartón Rose Madder khitónjának aljára szegezte, és ezúttal is „Caroline” méltatlankodó kapálózása figyelmeztette rá, hogy túl szorosan öleli magához. A kicsi időközben felébredt, s élénk érdeklődéssel nézett fel Rosie-ra. A szeme éppoly fátyolosan kék volt, mint fölöttük a nyári égbolt. – Ezt ügyesen csináltad, ügyesen bizony – szólalt meg a mély zengésű, kellemesen rekedtes hang. – Köszönöm. És most add ide nekem. Rose Madder kinyújtotta sötétszürke árnyékokkal borított kezét, és Rosie most valami félelmetesebbet is megpillantott: a nő ujjai közét sűrű, szürkészöld moha- vagy pikkelyszerű burjánzás lepte el. Rosie öntudatlanul még szorosabban ölelte magához a csecsemőt, az pedig még hevesebben vergődött karjai között, sőt fel is visított. Ekkor barna kéz szorította meg Rosie vállát. – Mondtam már, hogy nem lesz semmi baja. A világ minden kincséért se bántaná, amúgy is főleg az én gondomra lesz bízva, amíg végére nem érünk az utunknak. Már nem tart soká. Akkor aztán majd átadja a gyereket a… mindegy, ez most nem számít. De egy kis időre a gyerek még az övé. Adja szépen oda neki.

Rosie-nak eddig sem volt könnyű az élete, mégis, amikor a babát átnyújtotta, úgy érezte, még semmiről sem mondott le ilyen nehezen. Amikor az árnyékfoltos kezek a kis testre fonódtak, Rosie halk, elégedett dünnyögést hallott. A baba pedig felnézett a Rosie számára tilalmas arcra – és gyöngyözőn kacagott. – Úgy, úgy – duruzsolta a lágy, fátyolos hang, és Rosie alig tudta elfojtani a sikoltást, mert a hangban volt valami, ami Norman mosolyát juttatta eszébe. – Nagyon sötét volt odalenn, drágaságom, igaz? Csúnya, rossz, sötét hely volt, hát persze, tudja azt a mama… A foltos kéz a bíborlila ruhához emelte a kicsit. A gyerek ismét felnézett, mosolygott, majd fejecskéjét anyja mellére hajtotta, és a szeme újból lecsukódott. – Rosie… – mondta a khitónos nő tűnődő, gondterhelt, tébolytól súlyos hangon – a zsarnok hangján, aki hamarosan képzelt hadainak élére áll. – Igen… – suttogta Rosie. – Rosie, a valóságos. Igazi Rosie. – I-igen. Talán valóban az vagyok. – Emlékszel még, mit mondtam neked indulás előtt? – Nagyon is jól – felelte Rosie, és azt kívánta, bárcsak ne emlékezne rá. – Nos, mi volt az? – kérdezte mohón Rose Madder. – Mit is mondtam neked, Igazi Rosie? – Azt, hogy „megfizetek”. – Úgy van. Megfizetek. Nagyon rossz volt odalenn a sötétben? Rossz volt neked, Igazi Rosie? Rosie alaposan megfontolta a választ. – Igen, de nem az volt a legrosszabb. Azt hiszem, a legrosszabb a patak volt. Úgy szerettem volna inni belőle… – Sok minden van az életedben, amit szívesen elfelejtenél? – Hát igen. Van elég. – A férjed? Rosie bólintott. A nő, az alvó kisbabát a melléhez ölelve, olyan különös, színtelenül magabiztos hangon folytatta, hogy Rosie szívét jeges hideg járta át a hallatán. – Hamarosan elszakadsz tőle.

Rosie mondani akart valamit, de a torka összeszorult. – Minden férfi vadállat – mondta Rose Madder csevegő modorban. – Van köztük, aki megszelídíthető, és utána idomíthatóvá lesz. És vannak, akiket nem lehet megszelídíteni. Ha ilyenbe – vagyis gazemberbe – botlunk, mi a teendőnk? Érezzük úgy, hogy becsaptak, hogy átok ül rajtunk? Üljünk le az út szélére – vagy netán egy hintaszékbe, az ágy mellé –, és siránkozzunk a balszerencsénken? Szidalmazzuk a karmát? Ezt ne tegyük, mert a karma a kerék, amelyen a világ gördül, és ez a kerék eltiporja azokat, akik ellene lázadnak, férfit-nőt egyaránt. De a gazemberekkel, a vadállatokkal le kell számolni. Csak arra ügyeljünk, hogy közben se hunyjon ki bennünk a remény, mert bármikor megeshet, hogy legközelebb másmilyen vadállatba botlunk. Bill nem vadállat, gondolta Rosie, de tudta, hogy ezt soha nem merné a nő szemébe mondani. Igazán nem volt nehéz elképzelni, hogy megragadja, és a fogával feltépi a torkát. – A vadállatok persze mindig harcolnak – folytatta Rose Madder. – Ez a természetük: leszegett fejjel rontanak egymásnak, hogy kipróbálják a szarvuk erejét. Érted, amit mondok? Rosie úgy vélte, nagyon is érti, és libabőrös lett a háta. A szájához kapott: száraz volt és láztól forró. – Most nem lesz harc – mondta. – Ők ketten nem ismerik egymást. És ha… – A vadállatok mindig harcolnak – ismételte meg Rose Madder, majd Rosie felé nyújtott valamit. Rosie csak néhány pillanat múlva ismert rá az arany karperecre, amelyet a nő eddig a jobb könyöke fölött viselt. – Nem… ezt nem lehet… – Vedd csak el – csattant fel a khitónos nő nyersen, türelmetlenül. – Vedd már el végre! És ne sopánkodj többé! A világon valaha létezett összes isten szerelmére, hagyd már abba ezt az ostoba bégetést! Rosie reszkető kézzel átvette a karperecet, amely, bár mindmostanáig a szőke nő bőréhez tapadt, dermesztőn hideg volt. Ha rám szól, hogy húzzam a karomra, nem tudom, mit csinálok, gondolta Rosie, de Rose Madder nem kért ilyet tőle; ehelyett árnyékfoltos kezével az olajfa felé intett. A festőállvány eltűnt, a kép pedig – akárcsak az, amelyet a szobájában őrzött – hatalmas méretűvé tágult, és meg is változott. Most is a Tremont utcai szobát ábrázolta, de az ajtóval

szembenéző nőalak eltűnt róla. A szoba sötétbe borult, s az ágyra terített takaróból csupán egy szőke hajtincs meg egy csupasz váll félköríve látszott ki. Ez én vagyok, gondolta álmélkodva Rosie. Ahogy alszom, és ezt álmodom. – Most menj – mondta Rose Madder, és megérintette Rosie fejét. Rosie egy lépést tett a kép felé, elsősorban azért, hogy a félelmetes, hideg kéz mégoly könnyed érintésétől is megszabaduljon. Eközben rádöbbent, hogy valahonnan egészen halkan hallja az utcai forgalom zümmögését. A magas fűben tücskök szökdécseltek a lába körül. – Menj, kicsi Igazi Rosie. Köszönöm, hogy megmentetted a kisbabámat. – A kettőnk kisbabáját – vágta rá Rosie, de rögtön el is szörnyedt. Aki ezt a nőt ki meri igazítani, maga is csak őrült lehet. A bíborlila khitónba öltözött nő hangján azonban inkább elnéző derű érződött, semmint ingerültség. – Jó, jó, ha így akarod, legyen a kettőnk kisbabája. De most már eredj. Emlékezz arra, amire emlékezned kell, és felejtsd el, amit el kell felejteni. És ameddig kívül vagy a látókörömön, vigyázz magadra. Efelől nyugodt lehetsz, gondolta Rosie. És attól se kell félned, hogy visszakuncsorgok valami szívességért. Az ember nem szokta Idi Aminnál megrendelni a vacsoráját, vagy Adolf Hitlertől… Gondolatmenete hirtelen megszakadt, mert észrevette, hogy a festményen lévő nő mocorog az ágyán, és felhúzza meztelen vállára a takarót. Csakhogy a festmény már nem volt festmény. Ablak lett belőle. – Menjen szépen – mondta szelíden a piros ruhás nő. – Tisztességgel megtette a dolgát. De most tűnjön el, mielőtt még az úrnő meggondolná magát, és kifogyna a jókedvéből. Rosie közeledett a képhez. Ekkor a háta mögül ismét megszólalt Rose Madder, de a hangja most nem volt sem halk, sem dallamosan rekedt, hanem harsány, nyers és gyilkos indulattól fűtött. – És emlékezz rá: én mindenért megfizetek! Rosie e váratlan kiáltás hallatán ijedtében egy pillanatra lehunyta a szemét, úgy rohant tovább; bizonyos volt benne, hogy a khitónos nő elfelejtette, miféle szolgálatot tett neki, és úgy döntött: mégiscsak megöli. Elbotlott valamiben (talán a kép alsó szélében?), aztán zuhanni

kezdett. Még volt annyi ideje, hogy érezze, ahogy a gyomra forog, mint egy cirkuszi bohóc, aztán már csak a sötétség zúgott el mellette. A sötétségből baljós, még távoli, de egyre közeledő hang hallatszott. Talán vonatok robogtak a Grand Central pályaudvar alatti mély alagutakban, talán ismét az ég zengett, vagy talán Erinyes, a bika száguldozott leszegett fejjel útvesztője vak mélységeiben, kurta, éles szarvával hasítva a levegőt. Aztán, rövid időre, semmit sem tudott többé.

11 Mozdulatlanul, gondolatok nélkül lebegett reggel hétig, akár magzatburkában az álmokat még nem ismerő embrió. Aztán az éjjeliszekrényre helyezett Big Ben könyörtelen sivítása felriasztotta. Rosie hirtelen felült, s vadul hadonászva kiáltott valamit, amit maga sem értett, mert a szavak egy máris elfelejtett álomból kerültek a nyelvére: – Nem akarok rád nézni! Nem akarok rád nézni! Ne kényszeríts! Hagyj békén! Aztán megpillantotta a krémszínű falakat, a nagyzási hóbortban szenvedő úgynevezett díványt, amelyen legföljebb két ember, ha elfért, és az ablakon át beáradó fényt; ezekbe kapaszkodott, hogy végre megvesse a lábát a valóság talaján. Akárki volt is és akármerre járt álmában, most ismét Rosie McClendon lett, az egyedülálló dolgozó nő, aki hangos könyvek felolvasásával keresi kenyerét. Régebben sokáig élt együtt egy rossz emberrel, de végül elhagyta, és találkozott egy jó emberrel. Egyszobás lakása volt a Trenton utca 897. első emeletén, a folyosó végén, szép kilátással a Bryant parkra. Igaz is: van még egy további lényeges személyi adat. Esetében olyan egyedülálló nőről van szó, aki soha többé nem óhajt negyedméteres hot dogot enni, kivált nem savanyú káposztával. Úgy tűnik, nem bírja a gyomra. Már nem emlékezett az álmára, (emlékezz arra, amire emlékezned kell, és felejtsd el, amit el kell felejteni) de azt még tudta, hogyan kezdődött: ahogyan Alice átment a tükrön, úgy sétált bele ő is abba a nyavalyás képbe.

Néhány pillanatig még elüldögélt, hogy végképp visszailleszkedjék a maga Igazi Rosie-s világába, aztán az irgalmat nem ismerő ébresztőóráért nyúlt, de nem fogta meg, hanem lesodorta a földre, hadd fújja onnan tovább a maga izgatott, merőben értelmetlen riadóját. – Alkalmazz fogyatékosokat, örömöd telik majd bennük – károgta rekedten. Aztán mégis lehajolt az óráért, s közben a szeme sarkából látta saját szőkeségét: a látvány még most is megigézte. Hogy kerültek ezek a mesés fürtök a valaha volt, Rosie Daniels nevű alázatos, szürke kisegér fejére? Megfogta az órát, kitapogatta a gombot rajta, hogy elnémítsa, ám ekkor újabb felfedezés dermesztette meg. Jobb karjának feszülő melle meztelen volt. Az immár néma órával a bal kezében visszaült az ágyra, és lerúgta magáról a könnyű takarót. Alsóteste is éppily csupasznak bizonyult. – Hová lett a hálóingem? – kérdezte a néma falaktól. Érezte, hogy a kérdés példátlanul ostoba – no de még soha nem fordult elő, hogy hálóingben feküdjön le és meztelenül ébredjen! Ilyen különös fejleményre még a Normannel leélt tizennégy év sem készítette fel. Visszatette az órát az éjjeliszekrényre, és nagy lendülettel ki akart ugrani az ágyból, ám a következő pillanatban hangosan feljajdult, olyannyira meglepte és megrémítette a csípőjébe, combjába, de még a tomporába is belehasító görcsös fájdalom. Lehuppant az ágy szélére, és fürgén hajlítgatni kezdte először az egyik, majd a másik lábát. Mozgott mind a kettő, de fájt is, kivált a jobb. Mintha tegnap reggeltől estig a konditeremben gyötrődött volna, az evezőn, a lépcsőzőn, a futópadon és az összes egyéb kínzóeszközön, holott egyetlen testgyakorlata a séta volt Bill társaságában – az sem futóverseny, csak komótos andalgás. A hang olyan volt, mint a vonatoké a Grand Central pályaudvaron, gondolta. A hang? Miféle hang? Egy pillanatig úgy tűnt, sikerült megragadnia valamilyen fonal végét, de aztán a szál kicsúszott a kezéből. Lassan, óvatosan feltápászkodott, kis ideig állt az ágy mellett, aztán a fürdőszoba felé indult. Bicegve. Jobb lába úgy fájt, mintha valóban túlerőltette volna, a veséje sajgott. Az ég szerelmére, mit je…

Eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta: megesik, hogy az ember olykor „szalad” álmában. Talán vele is ez történt; az álom, amelyre már nem emlékezett, nemcsak kusza és zűrzavaros lehetett, de olyan szörnyűséges is, hogy ki akart menekülni belőle. A fürdőszoba közepén megtorpant és visszanézett. A lepedő gyűrött volt ugyan, de nem csavarodott össze, nem vetemedett meg, és nem is mozdult el a helyéről; eszerint mégsem mozoghatott álmában olyan hevesen. Észrevett azonban valamit, aminek csöppet sem örült, mert a látvány váratlan, félelmetes gyorsasággal repítette vissza a régi csúf időkbe: vércsöppeket, azaz inkább vékony vonalakat pillantott meg, de annyira lenn, a lepedő alsó részén, hogy nem származhattak betört orrból vagy felhasadt szájból – hacsak nem fetrengett mégis olyan vadul, hogy közben a feje és a lába helyet cserélt. Következő gondolata az volt, hogy talán a bíboros jött vendégségbe (a mamája ragaszkodott hozzá, hogy Rosie így nevezze a havivérzését, ha ugyan egyáltalán szabad volt róla említést tennie), no de a látogatás még messze nem volt esedékes. Nem most vannak véletlenül a napjai, fiatalasszony? Nem telt ki még a holdja? – Mi az? – kérdezte újra a néma falakat. – Mi van a holddal? Valami ismét megmozdult a tudata mélyén, már-már megszilárdult, aztán, mielőtt felfoghatta volna, szétfoszlott. Rosie végignézett magán, és legalább egyetlen rejtélyhez meglelte a kulcsot: a jobb felső combján elég csúnya karcolás futott végig; nyilván innen került a lepedőre a vér. Talán álmomban megkarmoltam magam? Ettől volna a… A gondolat, amely most felötlött benne, már valamivel maradandóbbnak bizonyult, talán mert nem is gondolat volt, inkább kép. Meztelen nőt látott – saját magát –, amint óvatosan oldalaz egy csipkebokrokkal szegélyezett ösvényen. Amikor elforgatta a zuhanycsapot, és kezét a vízsugár alá tartotta, hogy kipróbálja a hőfokát, újabb kérdés motozott a fejében: ha az ember nagyon szemléletes álmot lát, vajon eleredhet-e a vére csak úgy magától? Mint azoké az embereké, akiknek nagypénteken vérezni kezd a kezük meg a lábuk… Stigmákra gondolsz? Csak nem állítod, hogy mindennek a tetejébe még stigmáid is vannak? Semmit sem állítok, merthogy semmit sem tudok, felelte önmagának. Milyen igaz! Azt még többé-kevésbé elhitte volna, hogy ha valakit

álmában megkarmolnak, ugyanabban a pillanatban a karmolás a valóságban is kiütközik a bőrén, elég faramuci gondolat, de azért nem kizárható. Az azonban teljesen kizárt, hogy ha valaki álmában meztelenül jár, a hálóing valóban eltűnjön a testéről. (Vegye le a holmiját. Képtelenség! Semmi sincs alatta! Senkinek se fogom elárulni…) Szellemhangok. Az egyikben a magáéra ismert – de a másik? Á, nem számít; az egésznek nincs jelentősége. Álmában kibújt a hálóingéből, ennyi az egész; az is lehet, hogy közben néhány pillanatra felriadt, de most már erre a rövid ébrenlétre is csak éppoly zavarosan emlékszik, mint az álomképekre. Még hogy pucéran szaladgált volna a sötétben, vagy fekete vizű patakon kelt volna át, egyik fehér kőről a másikra lépdelve! Elég az hozzá, hogy akár ébren, akár álmában, lehúzta magáról a hálóinget, és csak utána kell néznie: ott lesz összegyűrve az ágy alatt. – Így igaz. Hacsak meg nem ettem vagy… Hirtelen kirántotta kezét a zuhany alól, és értetlenül nézegette: ujjai hegyén fakuló bíborvörös foltok látszottak, és ugyanaz a festékanyag bújt meg a körmei alatt is, valamivel élénkebb változatban. Rosie lassan arcához emelte kezét, és tudatában félreérthetetlen ijedelemmel szólalt meg egy hang (ezúttal aligha Józanság nagysádé): A kezét se dugja a szájába, ha egyszer a magokhoz hozzáért! Még véletlenül se! – Miféle magokhoz? – kérdezte riadtan Rosie, majd megszagolta az ujjait, és orrát meglegyintette valami halvány illat, amely sülő tésztára vagy karamellé pirított cukorra emlékeztette. – Miféle magokhoz? Mi történt az éjjel? Talán csak nem… – Itt elnémult. Nagyon jól tudta, mire kíváncsi, de nem akarta, hogy a kérdés elhangozzék, és bizonytalanul, elintézetlen ügyként lebegjen a levegőben: Talán csak nem folytatódik most is? A zuhany alá állt, olyan melegre igazította, amilyet még éppen elviselt, majd a szappanért nyúlt. A kezét különös gonddal mosta meg: addig sikálta, amíg már a körmök alatt sem maradt nyoma a bíborlila foltoknak. Ezután a haját öblítette le, s közben beszédgyakorlatokba kezdett, úgy, ahogy azt Curt javasolta: gyerekverseket szavalt különböző hangmagasságban és -fekvésben, halkan persze, nehogy az alatta vagy fölötte lakókat zavarja. Amikor öt perc múlva kilépett a

zuhany alól és megtörülközött, már otthonosabban érezte magát a bőrében, s nem tűnt úgy, mintha a testét szögesdrótból és üvegcserepekből rakták volna össze. A hangja is olyasformán szólt, mint korábban. Már elővette a farmert meg a pólót, amikor eszébe jutott, hogy ma Rob Leffertsszel ebédel, és inkább az egyik új szoknya mellett döntött. Miután felöltözött, a tükör elé ült, hogy befonja a haját. Nehezen boldogult, mert a forró víz sem oldotta fel teljesen a háta, a válla és a felsőkarja merevségét. Korához képest igazán jól fejlett kisbaba volt, merengett, olyannyira elmerülve a fésülködésben, hogy először fel sem fogta, mire gondolt. De amikor elkészült, még egyszer a tükörbe nézett, és a szoba tükörképe láttán nagyra nyílt a szeme. A mai reggel egyéb, jelentéktelenebb furcsaságai egyetlen pillanat alatt kiröppentek az agyából. – Atyaisten – mondta vékony, erőtlen hangon, majd felállt, és átment az ablakhoz. A lába olyan élettelen volt, mintha gólyalábakon járna. A kép jóformán alig változott. A szőke nő most is ott állt a dombtetőn, hajfonata a lapockája közéig csüngött, s bal kezét is éppúgy felemelte, mint eddig, csakhogy most nemhiába árnyékolta be a szemét, mert a fölötte tornyosuló viharfelhők eltűntek: az égbolt, mint az párás júliusi napokon megszokott, fakókék volt, mint a kőmosott farmervászon. Háttere előtt néhány, eddig nem látott sötét madár keringett, de velük Rosie nemigen törődött. Azért kék az ég, gondolta, mert elmúlt a vihar. Véget ért, mialatt én… izé… máshol jártam. Erről a „máshol”-ról biztosan csak annyit tudott, hogy valamilyen sötét, félelmetes hely volt, de ezzel be is érte: többre nem akart emlékezni, sőt abban is kételkedett, hogy feltétlenül újra kell-e a képet kereteztetnie. Annyit máris elhatározott, hogy másnap nem mutatja meg Billnek; még csak szóba sem hozza. Nagyon kínos lenne, ha Bill észrevenné, hogy a képen kiderült az idő, s borús viharfelhők helyett kék eget és napsütést látni rajta; de még kínosabb lenne, ha semmiféle változást nem észlelne. Ebből tudniillik az következnék, hogy ő, Rosie McClendon lassan elveszíti az eszét. Azt hiszem, nem is kell már nekem az egész vacak, gondolta. Félek tőle. Sőt mondjak valami vicceset? Szerintem rontás van rajta.

Felemelte a keret nélküli képet, és erősen tartotta a sarkainál fogva; tudomásul sem akarta venni, (vigyázz, Rosie, bele ne ess) miért fogja így. A bejárati ajtó mellett volt egy kis szekrény; egyelőre csak a szökésekor viselt edzőcipőt tartotta benne, és a minap mellé tett egy újonnan vásárolt olcsó műszálas pulóvert is. Le kellett tennie a képet, hogy a szekrényt kinyissa (persze a hóna alá is dughatta volna közben, de ehhez valamiért nem fűlt a foga). Amikor ismét felemelte, még egyszer rászegezte a szemét. A nap, amely eddig egészen bizonyosan nem látszott, most valóban kisütött, és a templom fölött nagy fekete madarak keringtek; valószínű, hogy eddig ők sem mutatkoztak. De nem érzékel valami egyéb változást is? Úgy rémlett, hogy igen, csak ezúttal a változás nem látható, mert nem új, hanem hiányzó elemről van szó. Valami eltűnt a képről. Valami, ami… Nem akarom tudni, tiltakozott hangtalanul. Még gondolni sem akarok rá. Ennyi. Hát igen, ennyi. Ám egyszersmind fájlalta is, hogy így kell éreznie, hiszen a képre eddig mindinkább úgy gondolt, mint saját külön kabalájára, egyfajta nyúllábra. És volt még egy tény, amelyhez kétség sem fért: a stúdióban töltött első napján, amikor rátört a vakrémület, Rose Madder segítette át a válságon. Akkor nyugodott meg, amikor őrá gondolt: ahogy ott áll rettenthetetlenül a domb tetején. Ezért hát korántsem örült, amiért most a kép kellemetlen érzéseket ébreszt benne, és félni aztán végképp nem óhajtott tőle – de hiába, sem a kellemetlen érzésektől, sem a félelemtől nem szabadulhatott. Végtére is rendes olajfestményeken nem szokott egyik napról a másikra kiderülni az ég, és kitágulni meg összemenni sem szoktak, mintha valamilyen láthatatlan mozigépész a lencséket cserélgetné. Rosie-nak sejtelme sem volt, hogy hosszabb távon mit kezd majd a képpel, azt azonban tudta, hol tölti majd a mai napot meg az eljövendő hétvégét: itt, a szekrényben, az ócska edzőcipője meghitt társaságában. Be is tette, nekitámasztotta a szekrény falának (leküzdve az ingert, hogy meg is fordítsa, úgy, hogy a falnak nézzen), majd rácsukta az ajtót. Dolga végeztével pedig belebújt egyetlen tisztességes blúzába, magához vette a retiküljét, és kilépett a lakásból. A lépcsőhöz vezető hosszú, félhomályos folyosó közepén egyszer csak suttogást hallott tudata mélyéről; egyetlen szót: Megfizetek. A lépcsőhöz érve

megtorpant; olyan heves remegés rázta, hogy kis híján elejtette a táskáját, és a jobb lábába egészen a tomporáig belenyilallt a fájdalom, mintha görcsöt kapott volna. Aztán a fájdalom elmúlt, és Rosie lesietett a lépcsőn. Nem gondolok rá többé, hajtogatta magában, ahogy a buszmegálló felé igyekezett. Nem muszáj rágondolnom, ha nem akarok, márpedig holtbiztos, hogy nem akarok. Inkább Billre gondolok majd, Billre meg a motorjára.

12 Valóban Billre gondolt, és ennek köszönhetően fennakadás nélkül lendült bele a munkába és a Ne öld meg a holnapom! komor világába; ebéd közben végképp nem jutott rá ideje, hogy a képen álló nőn tűnődjön. Mr. Lefferts egy Della Femmina nevű parányi olasz vendéglőbe vitte – Rosie még soha nem járt elragadóbb helyen –, és mialatt Rosie a görögdinnyét majszolta, a férfi – ahogy megfogalmazta – „tartalmasabb üzleti ajánlattal” hozakodott elő. A javasolt szerződés értelmében Rosie-t heti nyolcszáz dollár illetné meg húsz héten keresztül, avagy, amennyiben hamarabb készülne el a munkával, a tizenkettedik könyv befejeztéig. Rhoda ugyan váltig győzködte, hogy egy centet se engedjen a heti ezerből, Robbie azonban azt is megígérte, hogy összehozza egy ügynökkel, s az annyi rádiós munkát szerez neki, amennyit csak akar. – Év végéig huszonkétezer dollárt hozhat össze, Rose, vagy akár többet is, ha úgy tetszik – de miért strapálná agyon magát? Rosie hétfőig gondolkodási időt kért, és Mr. Leffertsnek semmi kifogása nem volt ez ellen. Amikor a Corn Building előcsarnokában elbúcsúztak (Rhoda és Curt már ott ült a lift melletti padon, súgvabúgva, mint a cinkosok), a férfi a kezét nyújtotta, és ezt tette Rosie is: azt hitte, kezet ráznak majd. Ám a férfi ehelyett tenyerébe vette Rosie kezét, lehajolt és megcsókolta. Rosie beleborzongott a kézcsókba: filmen már sokszor látott ilyet, de neki még soha nem volt része hasonló figyelmességben. Csak amikor ismét az üvegfalú fülkében ült, s nézte, ahogy Curt új szalagot fűz be, akkor jutott eszébe a kép, amely immár biztos helyen, (ezt csak reméled, Rosie, csak reméled)

a szekrényben pihen. És ekkor hirtelen rádöbbent, mi is változott még a képen, azazhogy mi tűnt el róla: a karperec. Korábban a bíborlila khitónos nő a jobb könyöke fölött viselte. Ma reggel a karja, egészen a formás válláig, csupasz volt.

13 Este, amikor hazaért, Rosie letérdelt a vetetlen ágyhoz, és alá kukucskált. Az arany karperec egészen hátul volt; az élén állt, és halványan csillogott. Rosie-nak úgy tetszett, mintha egy óriásasszony jegygyűrűjét látná. Valami más is hevert mellette: egy négyszögletesre hajtogatott kék vászondarab. Tehát mégiscsak viszontlátja eltűnt hálóingének legalább egy foszlányát. Az anyagon bíborvörös foltok ütöttek át; vérnyomoknak látszottak, Rosie azonban tudta, honnan erednek: a tiltott gyümölcs leve csordult a vászonra. Hiszen csak ma reggel sikált le hasonló foltokat a kezéről. A karperec meghökkentően súlyos volt: nyomhatott fél vagy akár egy kilót is. Ha nem csal a látszat, és valóban aranyból van, vajon mennyit érhet? Tizenkétezer dollárt? Vagy tizenötöt? Nem rossz, ha az ember meggondolja, hogy a festményt, amelyről származik, egy értéktelen eljegyzési gyűrűért cserélte. Rosie-nak azonban mégsem akaródzott hozzáérnie; gyorsan letette az éjjeliszekrényre, a lámpa mellé. A kis kék vászoncsomagot azonban magánál tartotta. Kamasz lány módra kuporgott az ágyon, törökülésben, hátát a fejtámlának vetve, majd lassan kibontotta az anyagot. Három magot, három aprócska szem magot pillantott meg, és ahogy kétségbeesett, megmagyarázhatatlan borzadállyal rájuk meredt, vasharangként kondult meg agyában a könyörtelen szó: Megfizetek.

VII KÉT PIKNIK

1 Norman a mozgó csónakból kivetette a horgot Rosie után. Csütörtök éjjel ébren feküdt szállodai szobája ágyán, és az éjfél sötét pengeélén átsiklott a péntek hajnalba is. Minden lámpát leoltott, a fürdőszoba mosdója fölötti neoncső kivételével; szerette a szórt fényt, amely a nyitott ajtón a szobába szivárgott. Így világítanak sűrű ködben az utcai lámpák is. Majdnem ugyanolyan pózban feküdt, mint éppen ezen az estén Rosie is, mielőtt elaludt volna; Norman azonban csak a fél kezét rejtette a párna alá. A másik kezére szüksége volt a cigarettázáshoz, meg ahhoz, hogy a padlón álló glenlivetes üveget időnként a szájához emelje. Hol vagy, Rose?, kérdezgette az eltávozott asszonytól. Hol jársz, és honnan vetted a bátorságot, hogy riadt kisegér létedre csak úgy olajra lépj? Ez a második kérdés izgatta a legjobban: hogyan merészkedhetett idáig az asszony? A kérdés első fele gyakorlati szempontból nem volt túl lényeges, hiszen azt, hogy hol lesz Rosie szombaton, pontosan tudta. Az oroszlánnak is fölösleges azzal foglalkoznia, hogy hol legelészik éppen a zebra; a dolga csak annyi, hogy az ivóhelynél lesben álljon. Ez eddig rendben is van, de akkor is – eleve honnan ez a vakmerőség, hogy elhagyja őt? Ezt tudni akarta, akkor is, ha végső beszélgetésükön túl a maga számára sem látott életlehetőséget. Tervszerűen készült a szökésre az asszony? Vagy véletlenül történt, ami történt? Hirtelen ötlet sugallta eltévelyedés volt? Talált-e segítőtársakat (no persze a megboldogult Peter Slowikon meg a Durham úti picsaseregleten kívül)? Mit csinál, amióta ebben a kies tóparti városkában kikötött? Pincérnősködik? Fingokat ráz ki a lepedőből valami ilyenszerű bolhafészekben? Norman ezt nem tartotta valószínűnek; elég volt körülnézni a háztartásukban, hogy az ember lássa: őnagysága lusta a házimunkához, egyébhez pedig nem ért. Márpedig ilyen esetben az emberiség csöcsös felének csak egyetlen lehetősége marad. Rose is nyilván ott méri ki bájait valamelyik utcasarkon, talán ezekben a percekben is, ez csak világos; mi máshoz kezdhetett volna? Isten a megmondhatója, hogy az ágyban egy túrót se ért, vele kettyinteni

nagyjából olyan izgató volt, mintha egy kupac iszapot dugna az ember, de a pinát a férfiak akkor is hajlandók megfizetni, ha az éppen csak kitárul, és legföljebb egy kicsit nedvedzik még a rodeó után. Tehát nyilvánvaló: Rose is ebben utazik. De erről azért még kikérdezi. Meg minden egyébről is. És ha majd minden kérdésére választ kapott, és megtudott mindent, amit róla meg a hozzá hasonlókról valaha is tudni akart, akkor majd a nyaka köré csavarja a nadrágszíját, hogy ne visíthasson, és aztán csak harap… harap… harap. A szája meg az állkapcsa még most is sajgott attól, amit Tapsival, a nagyokos bibsi csodanyúllal művelt, de ez nem fogja eltéríteni, sőt még le sem lassul tőle. Utazótáskája mélyén három szem Percodant tartogatott, majd azt bekapja, mielőtt dolgozni kezd. az ő eltévedt báránykáján, az ő édes kis futórózsáján. És hogy mi lesz utána, ha majd végzett, és a gyógyszer hatása is elmúlik… Nos, ezt maga sem tudta, de nem is érdekelte. Homályosan sejtette, hogy „utána” semmi sem lesz, csak sötétség, de ezt egyáltalán nem bánta. Meglehet, hogy a doki is éppen egy jó nagy adag sötétséget írna fel neki. Feküdt az ágyban, itta a világ legjobb skót whiskyjét, és egymás után szívta tövig a cigarettákat, elnézve, hogyan színeződnek kékre a mennyezet felé szálló selymes füstpászmák a fürdőszobából átszűrődő halovány fehér sugárzásban – és közben Rose-ra horgászott. Igen, ezt tette, de a horog csak az üres vizet szántotta. Semmi sem akadt rá, és ez Normant hovatovább az őrületbe kergette. Mintha földönkívüliek ragadták volna el a nőt. Később, amikor már alaposan berúgott, véletlenül a tenyerére ejtett egy égő cigarettát, és menten köré zárta az öklét, azt képzelve, hogy Rose kezét préseli össze, azt nyomja rá az égő parázsra. Amikor pedig kezébe hasított a fájdalom, és ujjai közül füstfoszlányok törtek elő, azt suttogta: – Hol vagy, Rose? Hol bujkálsz, te nyomorult tolvaj? Kisvártatva elnyomta az álom. Péntek délelőtt tíz óra tájban ébredt, kialvatlanul, másnaposan és valami homályos szorongással a szívében. Egész éjjel furcsákat álmodott. Almában ébren feküdt ugyanitt, a Whitestone kilencedik emeletén lévő szobája ágyában, a fürdőszobából is ugyanaz a gyenge fény szivárgott be a szoba sötétjébe, és a cigaretta füstje is hasonló kékes pászmákban kígyózott a mennyezet felé.

Csakhogy álmában a füstön át képeket is látott, akár a moziban. Magát Rose-t látta a füstben. Hát itt vagy, gondolta, és elnézte a nőt, aki zuhogó esőben egy elszáradt kerten haladt át. Valamilyen okból meztelen volt, és Normant váratlanul kéjes vágy borzongatta meg. Jó nyolc év óta már csak fásult undor fogta el felesége meztelen teste láttán, csakhogy a nő most másmilyen volt. Szó mi szó: egész jó nő lett belőle. Nem is azért, mert lefogyott, gondolta álmában, habár úgy látom, valamennyit tényleg leadott… Inkább a mozgásában van valami. De mi? Aztán hirtelen ráeszmélt. A nő mozgásán az látszott, hogy dug valakivel, és még messze nem lakott jól. Ha valaha eszébe jutott volna, hogy kétségbe vonja ezt a megállapítást – Még hogy Rose? Na nem, öreg, te begolyóztál! –, egy pillantás a hajára elég lett volna, hogy a kérdés egyszer s mindenkorra eldőljön. Kurvásszőkére festette, mintha Sharon Stone-nak vagy mittudomén, Madonnának képzelné magát. Nézte, ahogy a füst-Rose elhagyja a kísérteties halott kertet, és egy sötét patakhoz közelít, amelyben mintha víz helyett tinta folyt volna. Kőről kőre lépdelve, karjával egyensúlyozva ért át a túlsó partra, és Norman észrevette, hogy valami nyirkos, gyűrött rongyot szorongat. Hálóingnek nézte, és arra gondolt: Miért nem veszed föl, te szégyentelen szuka? Vagy az udvarlót várod, hogy kilyukassza a menetjegyedet? Na, ezt magam is megnézném, komolyan mondom. De egyvalamit véss az agyadba: ha csak egymás kezét is fogdossátok, amikor végre elcsíplek, a zsaruk is nagyot néznek majd, mert a kukaca a segge lyukából fog kiállni a stricinek, mint egy születésnapi gyertya. De újabb szereplő nem tűnt fel a színen – legalábbis az álomban nem. Az ágya fölött lebegő füst-Rose betért egy ligetbe, ahol a fák halottabbnak látszottak, mint… mint… na jó, mondjuk, mint Peter Slowik. A végén aztán kiért egy tisztásra, ahol legalább még akadt egyetlen eleven fa. Letérdelt, összecsipegetett egy marék magot, és begöngyölte egy másik rongyba; úgy látszott, az is a hálóingéből való. Minekutána felállt, odament a fa melletti lépcsőhöz (az álmokban az a rohadt, hogy az ember soha nem tudhatja, mi a franc történik a következő pillanatban), és eltűnt a sötétben. Norman csak várta-várta, hogy visszajöjjön, amikor egyszer csak megérezte, hogy valami a háta mögé férkőzött – olyan jeges fuvallat csapta meg, mintha egy hűtőház

ajtaja nyílt volna ki. Pályafutása során jó néhány félelmetes figurával akadt már dolga – a legcikibbek azok a phencyclidines narkósok voltak, akikbe ő meg Harley Bissington időről időre belebotlottak –, és a gyakorlott zsaru előbb-utóbb megérzi az effélék feltűnését. Norman most is ilyesmit érzett. Valaki közeledett felé hátulról, és Norman egy pillanatra sem kételkedett benne, hogy veszedelmes lényről van szó. – Megfizetek – suttogta egy női hang; lágy, kellemes hang volt, mégis meghűlt tőle az emberben a vér, mert a színtiszta téboly szólt belőle. – Nagyon dicséretes, te mocskos ribanc – mondta álmában Norman. – Próbálj csak megfizetni nekem bármiért, úgy átpofozlak, hogy nem ismersz többé magadra. A nő felvijjogott – a hang egyenesen Norman agyának közepébe hasított, anélkül hogy a fülén átment volna –, és a levegő mozgásán érződött, hogy támadni készül. Norman mélyet lélegzett, és szétfújta a füstfelhőt. A nő eltűnt; Norman érezte, ahogy távolodik. Ezután egy ideig békésen lebegett a sötétségben, ahol nem érték utol az éber óráiban kísértő félelmek és vágyak. Aztán péntek délelőtt, tíz perccel tíz után felébredt. Először az éjjeliszekrényen álló órára, majd onnan a mennyezetre pillantott, szinte várva, hogy a cigarettafüst szétfoszló pászmái között szellemalakok úszkálnak majd. Persze nyoma sem volt semmilyen alaknak, sem szellemnek, sem másmilyennek, sőt még füst sem volt; csak a Pall Mall áporodott szaga hirdette, hogy in hoc signo vinces. Amúgy csupán Norman Daniels nyomozó hadnagy feküdt átizzadt, dohánytól és állott szesztől bűzlő ágyán. A szájának olyan volt az íze, mintha egész éjjel egy frissen suvickolt bőrcipő orrát szopogatta volna, bal keze pedig pokolian fájt. Tenyere közepén fénylő kis hólyag púposodott. Hosszan elnézte, mialatt az ablaka előtt, a megkérgesedett ürülékkel borított párkányon galambok röpködtek és turbékoltak egymásnak. A végén eszébe jutott, hogy maga sebesítette meg magát az égő cigarettával, és jóváhagyón bólintott. Azért tette, mert akárhogy igyekezett, nem sikerült Rose-t meglátnia – és aztán, mintegy kárpótlásul, egész éjjel őt látta bolondnál bolondabb álomképekben. Két ujja közé csippentette a hólyagot, és addig növelte lassan; fokozatosan a nyomást, amíg szét nem pattant. A lepedőbe törölte a kezét, és élvezte a szúró fájdalom egymást követő hullámait. Vagy egy

percen át csak feküdt és a kezét nézte, mintha a lüktetését tanulmányozná. Aztán előhúzta az ágy alól az utazótáskáját. Az alján egy szacharinos bádogdoboz lapult, benne vagy tucatnyi gondosan összeválogatott tablettával. Akadt köztük élénkítőszer is, de a nyugtatok voltak többségben. Norman általában azt tapasztalta, hogy gyógyszeres segítség nélkül is formába tud lendülni, inkább a lehiggadással volt időnként gondja. Bevett egy szem Percodant, kis korty whiskyvel leöblítette, majd visszafeküdt, tovább bámulta a mennyezetet, és ismét cigarettáról cigarettára gyújtott, sorra elnyomva a csikkeket a túlcsorduló hamutartóban. Ezúttal nem Rose-on járt az esze, legalábbis nem közvetlenül rajta; a másnapi pikniken tűnődött, amelyet új barátai rendeznek. Az Ettingerkertet már megnézte magának, és tapasztalatai nem voltak valami biztatóak. Hatalmas terület volt – strand, szabad zöldterület és vidámpark egyvelege; el nem tudta képzelni, hogyan tekinthetné át úgy, hogy Rose ne érkezhessen és ne távozhasson észrevétlenül. Ha lenne hat embere (vagy akár csak négy is, ha értik a dolgukat), minden megoldódnék, de hiába, csak magára van utalva. Három bejárat volt – feltéve persze, ha Rose nem hajón érkezik –, és a hármat egyszerre semmiképpen sem tarthatja szemmel. Más szóval a tömegben kell mozognia, annál szarabb meló pedig kevés van. Bárcsak biztosra vehette volna, hogy a jelenlévők közül egyedül Rose ismerheti fel – no de ha a nagymamájának négy kereke lett volna és a többi. Abból kellett kiindulnia, hogy többen is figyelik majd, nem bukkan-e fel, mint ahogy az is valószínűnek látszott, hogy valamelyik otthoni testvérszervezet már megküldte a fényképeit a Durham útiaknak. Bekaphatjátok a faxotokat, gondolta ingerülten. És még ezzel sem értek véget a gondok. Nem egy keserű tapasztalat alapján meggyőződéssel vallotta, hogy a hasonló helyzetekben az álruha a biztos kudarc kulcsa. Ennél már csak egyetlen módszer vezet még simábban és gyorsabban a teljes szakmai leégéshez, mégpedig az oly közkedvelt lehallgatás: fél év szorgos megfigyelő és nyomozómunkája veszhet kárba, ha abban a körzetben, ahol az ember éppen le akar csapni valamilyen szarzsákra, egy kis kölök történetesen távvezérlésű csónakkal vagy versenyautóval hülyéskedik.

Na, ebből elég, gondolta. Reklamálásból nem élünk meg. Ne felejtsd el az öreg Whitey Slater szavajárását: helyzet mindig van, csak az a kérdés, honnan fogja meg az ember. Halogatásra pedig ne is gondolj. Huszonnégy óra múlva kezdődik a kibaszott piknikjük, és ha ott nem kapod el, karácsonyig is hiába vadászhatsz rá. Amennyiben még nem vetted volna észre, ez a város épp elég nagy. Felkelt, átment a fürdőszobába és lezuhanyozott, felhólyagzott kezét kidugva a zuhanyfüggönyön. Kifakult farmert és jellegtelen zöld inget vett fel, s fejére csapta a CHICAGO SOX feliratú sapkát, az olcsó napszemüveget egyelőre az ingzsebébe dugta. Aztán leliftezett az előcsarnokba, és a hírlappavilonban vett egy újságot meg egy doboz ragtapaszt. Mialatt várta, hogy a pult mögött álló faszkalap kiszámolja a visszajárót, kibámult a pavilon hátsó üvegfalán, ahonnan a szolgálati liftekre látott. Az egyik éppen kinyílt: három csivitelő, kacarászó szobalány szállt ki belőle. A retiküljük náluk volt; Norman kitalálta, hogy ebédelni mennek. A középső – csinos, nyúlánk, tupírozott hajú szőkeség – ismerősnek tűnt. A következő pillanatban beugrott, hogy honnan. Éppen az Anyák és Nővérekhez tartott felderítőútra, és a szőke kis ideig mellette gyalogolt. Piros nadrágban. Csuda okos kis segge volt. – Tessék, uram – mondta a kiszolgáló. Norman zsebre vágta az aprót, anélkül hogy egy pillantást vesztegetett volna rá. A három lánnyal sem törődött többé, amikor elfurakodott mellettük – még a formás seggűvel sem. Éppen csak önkéntelenül elhelyezte a kartotékrendszerében – afféle zsarureflex, olyasmi, mint a magától ránduló térd. Tudatosan csak egyvalamivel foglalkozott és semmi egyébbel: hogyan szúrhatná ki holnap Rose-t anélkül, hogy közben őt is kiszúrná valaki. Éppen a kijárat felé tartott, amikor meghallott két szót; először azt hitte, csak az ő fejében csengenek. Ettinger-kert… Lépteinek ritmusa megbicsaklott, a szíve zakatolni kezdett, tenyerén a hólyag lázasan lüktetett. Csupán egyetlen pillanatnyi megingás, egyetlen kihagyott lépés, aztán máris leszegett fejjel haladt tovább a forgóajtó felé. A figyelmes szemlélő is csak azt hihette, hogy a térdében vagy a lábikrájában megsajdult az izom, és ez így volt jól. Hiszen éppen ez a gond, hogy nem szabad meginognia. Ha felhívja magára a figyelmet, és a lány, aki az imént megszólalt, netán a Durham úti

picsaklubhoz tartozik, akkor könnyen ráismerhet – sőt talán máris felismerte, már amennyiben az előbbi varázsszót éppen a minap az utcán látott kis cukorfalat ejtette ki a száján. Norman tudta, hogy feltevése nem életszerű; zsaruként első kézből gyűjthetett tapasztalatokat a legtöbb civil megfigyelőképességének döbbenetes, felháborító hézagairól – de azért olykor az ellenkezőjére is került példa. Egynémely gyilkost, emberrablót vagy bankrablót, aki oly régóta rejtőzködött, hogy még az FBI körözőlistájának tízes élbolyába is beküzdötte magát, a végén azért sikerült sittre vágni, mert beköpte az éjjel-nappali szupermarket valamelyik pénztárosa, aki lelkesen olvasta Az igazi nyomozó című magazint, vagy egy díjbeszedőnő, aki a Megtörtént bűnesetek című tévésorozat minden adását megnézte. Tehát nem szabad most megállnia, és mégis… …mégis meg kellett, hogy tegye. Hirtelen letérdelt a forgóajtótól balra, háttal a nőknek, és úgy tett, mintha a kibomlott cipőfűzőjét kötözné. – …kár, hogy a koncertről lemaradok, de ha meg akarom venni azt a kocsit, nem hagyhatom ki a… Azzal kipörögtek az ajtón, de Normant a hallottak is meggyőzhették róla: a nő valóban a piknikről beszélt, a piknikről meg a nap fénypontjának ígérkező koncertről, amin valami Indian Girls nevű együttes lép fel, nyilván csupa leszbi. Tehát meglehet, hogy ez a lány Rose-t is ismeri. Nem túl valószínű – holnap egy csomó olyan ember is elmegy az Ettinger-kertbe, akinek nincs komoly kapcsolata az Anyák és Nővérekkel –, de azért van rá esély. Norman pedig azok közé tartozott, akik áhítatosan hisznek a sors rendelésében. Az egészben csak az volt a rohadt, hogy még nem tudta, a három lány közül melyik szónokolt. Hadd legyen a szöszi, imádkozott magában, miközben felegyenesedett, és maga is kiment a forgóajtón. Ő legyen az, a szép nagy szemével és az okos kis seggével. Hé, ti odafenn – nem intéznétek úgy, hogy ő legyen? Persze hogy veszélyes volt a nyomukba szegődni – sose lehet tudni, mikor jut eszébe valamelyiküknek, hogy szórakozottan körülnézzen, és aztán bejelentse igényét a Ki látta ezt az embert? című fejtörő műsor fődíjára. Pillanatnyilag azonban nem volt más választása. Fesztelen, ráérős léptekkel megindult hát a lányok után, a fejét oldalra tekerve,

mintha az utcát szegélyező kirakatok ócska ketyeréi mindennél jobban izgatnák. – Mi a helyzet ma nálatok a párnahuzatokkal? – kérdezte szomszédnőitől a középen döcögő dagadt tyúk. – Csodák csodája, kivételesen mind megvan – mondta a járda szélén haladó nő, hármuk közül a legidősebb. – Na és tenálad, Pam? – Még nem számoltam össze, attól mindig depressziós leszek – felelte a szöszi, és ezen mindhárman jót nevettek, azon az éles, vihogó hangon, amelytől Norman mindig úgy érezte, hogy kiesik a fogából az amalgám. Azonnal leállt, mintha a soros kirakatban felhalmozott sportcikkeket tanulmányozná, és hagyta, hogy a lányok elhúzzanak. Most már semmi kétsége nem lehetett: valóban a szöszi ajkáról hangzott el az Ettingerkert bűvigéje. Ez sorsdöntő mozzanat lehet; bár éppúgy megeshet, hogy semmit sem ér vele. Jelenleg túlságosan izgatott ahhoz, hogy ezt kisakkozza. Annyi bizonyos, hogy bitang mázlija volt ezzel a találkozással. Az ilyen kiszámíthatatlan, csodaszerű véletlenekben reménykedik minden zsaru, ha különösen hosszú és bonyolult üggyel veszkődik; és az emberek el sem hinnék, milyen gyakoriak az efféle csodák. Pillanatnyilag azonban csak elraktározza agyában a hallottakat, és az eredeti terv szerint halad tovább. Egyelőre még a szállodában sem tudakozódik a szöszi felől. Annyit már tud, hogy Pam a neve; kiindulási pontnak ez is bőven elég. Odaért a megállóhoz, várt vagy negyed órát, aztán felugrott a reptéri buszra. Jó hosszú út volt, minthogy a reptér a város szélén épült. Amikor végül az A terminálnál leszállt, orrára biggyesztette a sötét szemüveget, átment az úttesten, és a hosszú idős parkolóhoz baktatott. Az első kocsi, amelyet kiszemelt, olyan régóta állt már ott, hogy az akkuja lemerült; a következő, egy jellegtelen Ford Tempo azonban tisztességesen beindult. A kijárati fülkében ülő fazonnak azt mondta: három hetet töltött Dallasban, és közben elveszítette a parkolójegyét. Megrögzött rossz szokása ez, fűzte hozzá. A mosodacédulákat is mindig elhagyja, ha meg a gyorsfényképeit akarja kiváltani, a jogsijával kell igazolnia magát. A parkolócsősz unottan bólogatott, mint aki már tízezredszerre hallja ezt az egyhangú mesét. Csak akkor élénkült fel valamelyest, amikor Norman bűnbánó képpel tíz dollár borravalót nyújtott felé. A pénz rohamtempóban cserélt gazdát.

Norman Daniels éppen azokban a pillanatokban hajtott ki a parkolóból, amikor Robbie Lefferts – saját megfogalmazásában – „tartalmasabb üzleti ajánlatot” tett szökött feleségének. Két mérfölddel arrébb Norman leparkolt egy roncstelepre érett Buick mögött, és kicserélte a két kocsi rendszámtábláját. További két mérföld után megállt egy RoboWash telepnél, és lemosatta a kocsit. Magában eredetileg arra fogadott, hogy az elkötendő kocsi semlegesen sötétkék lesz, de tévedett: a Tempo zöld volt. Nem gondolta, hogy ez sokat számítana – a parkolóbeli figura csak akkor vette le szemét a kis fekete-fehér tévéjéről, amikor ő az orra alá dugta a zöldhasút –, de azért okosabb, ha az ember semmit sem kockáztat. Már csak a jó közérzet kedvéért is. Norman bekapcsolta a rádiót, és véletlenül egy örökzöldeket sugárzó állomásra talált. Éppen egy Shirley Ellis-számot fogott ki, és azon kapta magát, hogy együtt énekel az előadóval: az ócska, szakállas nóta minden szava az emlékezetébe vésődött. Hát miféle világ ez? Két évvel a középiskola után az ember már nem emlékszik se a kurva másodfokú egyenletekre, se a francia avoir ige ragozására, de még negyvenéves fejjel is hibátlanul elfújja, hogy Nick-Nick-bo-bick, banana-fanna-fofick, fee-fi-mo-mick, Nick! Miféle kibaszott világ ez, kérdem tisztelettel? Olyan világ, amelyik lassan elmarad mögöttem, gondolta Norman derűs közönnyel, és úgy látszott: ez a színtiszta igazság. Olyan érzése volt, mint a tudományos-fantasztikus filmekben az űrhajósnak, amikor a monitorokon a Föld a szeme láttára zsugorodik labdányi, majd aprópénznyi méretűvé, aztán parányi izzó ponttá, hogy végül – voltnincs – teljesen eltűnjön. Önmagát már nem is űrhajósnak látta: maga volt az űrhajó, amely többéves felfedezőútra indul, ember nem látta új világok felé. És érezte, ahogy a Norman nevű űrhajó fokozatosan kozmikus sebességre kapcsol. A Shirley Ellis-szám lement; az adó valamelyik Beatles-dalra váltott. Norman olyan durván némította el a rádiót, hogy a gomb letört. Ma igazán nem volt kíváncsi az ilyen „Hey Jude”-féle hippi baromságokra. Még mindig vagy két mérföldre volt a tulajdonképpeni várostól, amikor meglátott egy Tábori Mámor nevű boltot. „PÁRATLAN KATONAI FELESLEG” – hirdette a cégér, és Normanből, maga sem tudta, miért, kipukkadt a nevetés. Úgy gondolta, a szöveg a maga nemében szintén

páratlan; úgy tesz, mintha jelentene valamit, de hogy mit, azt nem igazán lehet megállapítani. No de ki bánja a cégért? A lényeg az, hogy a boltban nagy valószínűséggel megtalálja majd, amit keres. Bent a középső polcsor fölött újabb sokatmondó felirat csalogatta a vevőket: AZ ÓVATOSSÁG MINDIG KIFIZETŐDIK. Norman megtekintett három különböző márkájú kábítógáz-sprayt, tanulmányozta a könnygázlövedékeket, végigböngészte a Nindzsa dobócsillagokkal megrakott polcot (ez utóbbi tökéletes fegyver otthoni önvédelemre, feltéve, ha a támadó vak és gerincbénulásban szenved), valamint a további készletet: gumilövedékkel működő gázpisztolyokat, csúzlikat, normál és tüskés bokszereket, ólmosbotokat, ólomgolyókkal ellátott fogóköteleket, korbácsokat és sípokat. A folyosó közepe táján, egy üvegszekrényben talált rá a Tábori Mámor egyetlen valamirevaló árucikkére. Hatvanhárom dollár ötven centért mindjárt magáévá is tette a sokkolót, amely a ravasz meghúzásakor két acélpólusa között csinos feszültséget indukál (ha a címkén ígért kilencvenezer voltot nem is kell komolyan venni). Norman úgy vélte, ez legalább olyan veszélyes fegyver, mint egy kis kaliberű pisztoly, és megvan az a páratlan előnye, hogy a vásárlónak nem kell megadnia a nevét. – Ehem is ke hohhá? – kérdezte az eladó, egy golyóbisfejű, nyúlszájú fiatalember, akinek pólóján további tanulságos felirat díszlett: JOBB, HA VAN FEGYVERED, ÉS NINCS RÁ SZÜKSÉG, MINTHA SZÜKSÉG VOLNA RÁ, DE NINCS. Norman úgy gondolta, az ifjú szülei alighanem vérrokonok lehettek. – Kihecvottoh; ahhal múhodih. Norman végre felfogta, mit akar tudtára adni a nyúlajkú fiatalember, és bólintott. – Kettőt adjon – mondta. – Csak egyszer élünk! A fiatalember úgy kacagott, mint aki még sosem hallott ennél szellemesebb élcet, a „PÁRATLAN KATONAI FELESLEG” is nyilván eltörpül mellette. Aztán lehajolt, elővett a pult alól két kilencvoltos elemet, és lecsapta Norman Omega sokkolója mellé. – Hokkoltatom a hisszmerőszeit! – rikkantotta az ifjú, és tovább hahotázott. Norman néhány másodperc alatt ezt a bemondást is megfejtette, és versenyt kacagott az ifjú nyúlszájúval. Később megállapította: ez volt az a pillanat, amikor valóban kozmikus

sebességre váltott, és a csillagok vonallá keskenyedtek. Teljes gőzzel előre, Mr. Zulu – ez alkalommal a Klingon bolygónál se állunk meg! Az elkötött Tempón visszahajtott a városba, és amikor abba a negyedbe ért, ahol a cigarettahirdetések harminckét foggal mosolygó szereplői fehérről feketére változtak, megállt egy borbélyműhely előtt. Ennek is elég bájos cégére volt: „Levágjuk, ha túl hosszú!” – ígérte. Norman belépett. Odabenn hetyke bajszú, fekete bőrű fiatalember üldögélt egy régimódi borbélyszékben, fején a walkmanje fülhallgatójával, ölében a Jet című afromagazin egy példányával. – Mi teccik? – kérdezte a fekete borbély, talán nyersebben, mintha fekete vendég érkezett volna, de azért nem udvariatlanul. Elvégre ez a vendég legalább száznyolcvannyolc magas volt, széles vállú, vastag lábú, továbbá bűzlött róla a zsaru; nyomott egy balfék volna, aki az ilyenhez udvariatlan, pláne hogy csak ők ketten vannak az üzletben. A tükör fölött sorakozó fényképek Michael Jordant, Charles Barkleyt és Jalen Rose-t ábrázolták. Jordan a Birmingham Barons baseballmezét viselte. A kép fölé cédulát tűztek a következő szöveggel: MA, TEGNAP, HOLNAP – AZ ÖRÖK BULL. Norman a képre bökött: – Ilyenre nyírj. A fekete borbély óvatosan megnézte magának Normant; először azt vizslatta, nem részeg vagy kiütött drogos-e, aztán azt, hogy nem valami viccről van-e szó. Az első kérdésre nemmel felelt magának; a másodikkal már kevésbé boldogult. – Mit mond, cimbora? Tényleg kopasz fejet akar? – Jól hallottad. – Norman beletúrt sűrű, vastag szálú fekete hajába, amely épp csak halántéktájon kezdett mákosodni, és sem túl hosszú, sem túl rövid nem volt; húsz év óta így viselte. Nézte a tükörképét, és megpróbálta elképzelni, hogyan fest majd Michael Jordan fehér bőrű kiadásaként, de nem sikerült. Ha minden jól megy, Rose és az új barátai sem árulnak majd el több képzelőerőt. – Tuti, hogy komolyan gondolja? Normant hirtelen eszelős vágy fogta el, hogy leüsse a pasast, a mellére térdeljen, aztán fölé hajoljon és kiharapja a pofájából a felső ajkát, a hetyke kis bajusszal egyetemben. Azt is sejtette, honnan az inger: a néger feltűnően hasonlított Ramon Sandersre, a rossz emlékű kis faszszopóra, aki le akarta nyúlni az ő bankkártyáját, miután a felesége, az a hazug szuka egyszer már lenyúlta.

Jaj, te borbély, gondolta. Ha tudnád, milyen közel vagy hozzá, hogy kifingassalak! Még egyetlen kérdés vagy egyetlen fölösleges szó, és meg is teszem. És még csak nem is figyelmeztethetlek; ha akarnám, se tehetném, mert pillanatnyilag a saját hangomtól is kiborulna a serbli. Ez a helyzet, fiú; úgy vigyázz. A borbély újabb hosszú, fürkésző pillantást vetett rá. Norman nem mozdult; tűrte. Már lecsillapodott. Lesz, ahogy lesz. Ettől fogva minden a bokszoson múlik. – Hát jó, úgy látom, komolyan beszél – mondta a borbély nagy sokára; a hangja lefegyverzően szelíd volt. Norman elengedte a zsebe mélyére rejtett sokkolót, amelyet eddig görcsösen markolászott. A borbély letette magazinját a pultra, az arcszeszes és kölnis üvegei mellé, ahol kis réztábla adta tudtul, hogy itt SAMUEL LOWE dolgozik, majd felállt és kirázta műanyag kötényét. – Ha olyan akar lenni, mint Mike, lássunk hozzá. Húsz perccel később Norman töprengve nézegette magát a tükörben. Samuel Lowe ott állt a szék mellett, és figyelte a vendéget; arcán egyszerre tükröződött szorongás és érdeklődés, mintha valamilyen ismerős jelenséget egyszer csak merőben új szemszögből látna. Időközben két újabb vendég érkezett. Ők is nézték Normant, ahogy nézi magát, és mindkettő ugyanolyan elismerő képet vágott. – Én mondom, jól mutat – szólalt meg egyikük, mintha magának beszélne, hangjában enyhe csodálkozással. Norman még nem tudta megemészteni a tényt, hogy a tükörkép öt ábrázolja. Hunyorgott, mire hunyorgott a tükörkép is, elmosolyodott, és a tükörkép viszonozta a mosolyt, elfordította a fejét, és a tükörkép is így tett, de ez semmit sem oldott meg. Eddig zsarufeje volt, most meg olyan lett, mint egy matematikaprofesszor, a sztratoszféráig magasodó homlokkal. Felfoghatatlan látvány volt a tar koponya fehérsége, sima, már-már érzéki íve. Norman a legkevésbé sem volt napimádó, de koponyája sápadtságához képest a bőre mindenütt másutt olyan bronzbarnának látszott, mint egy úszómesteré. A feje furán törékenynek tűnt, s formájának ijesztő tökélye nem illett a magafajtához, egyáltalán semmilyen emberi lényhez, kivált nem férfihoz. Olyan volt, mint egy delfti porcelántárgy. – Ritka egy jó feje lett – jegyezte meg Lowe. A hangja aggodalmas volt, de nem érződött rajta hízelgés, és ennek örülhetett, mert Norman

most nemigen viselte volna el a seggnyalást. – Nagyon jól néz ki. Tudja mit? Megfiatalodott! Nem igaz, Dale? – Hát nem rossz – bólogatott a másik új vendég. – Úgy éljek, nem rossz. – Mit is mondott, mennyit fizetek? – kérdezte Norman. El akart már fordulni a tükörtől, és zavartan, sőt kissé ijedten észlelte, hogy a szeme követni próbálja feje mozgását, hátha hátulról is látszik valami. Egyre inkább úgy érezte, hogy személyisége kettéhasadt. Képtelenség, hogy ő azonos volna a tükörbeli férfival, akinek sűrű fekete szemöldöke fölött hatalmas tudóskoponya magasodik. Az csakis idegen lehet, valami fantasztikus Lex Luthor, aki sötét tettekre készül odaát Metropolisban, és hogy ő maga mostantól kezdve mit csinál, az már nem számít. Mostantól kezdve semmi sem számít. Kivéve persze, hogy megfogja Rose-t. És elbeszélgessen vele. Egészen közelről. Lowe újból óvatosan rásandított, majd elfordult, és sürgető pillantást vetett a másik két vendégre. Norman hirtelen megértette: a borbély meg akar bizonyosodni róla, számíthat-e segítségre a másik kettőtől, ha a nagydarab fehér ember – a nagydarab kopasz fehér ember – megvadul és tombolni kezd. – Elnézést – mondta, halknak és engesztelőnek szánt hangon –, nem figyeltem. Mennyit is mondott? – Azt mondtam, harmincra tartanám. Megéri magának? Norman elővett a nadrágja zsebéből egy köteg összehajtogatott bankjegyet, kiszabadított két húszdollárost a rozsdás csíptető alól, és odanyújtotta a borbélynak. – Nekem többet ér harmincnál – mondta. – Tessék, itt van negyven, és még egyszer elnézést. Első osztályú munkát végzett. Csak tudja, rohadt hét van mögöttem. – Ha a felét sejtenéd, haver, abba is belezöldülnél – tette hozzá gondolatban. Samuel Lowe elvette a pénzt; szorongása szemmel láthatóan fölengedett. – Nincs gond, cimbora – mondta. – És elhiheti, nem hülyéskedtem: tényleg prímán néz ki. Michael persze nem lett magából, de hát ki lehet olyan, mint Michael? – Legföljebb Michael maga – jegyezte meg a Dale nevű új vendég. A három fekete sűrű bólogatás közepette teli torokból nevetett, Norman

pedig – noha legszívesebben szemrebbenés nélkül megölte volna mindhármat – velük bólogatott és nevetgélt. Az új vendégek érkezése fordított a helyzeten. Újból ajánlatos lett az óvatosság. Amikor kilépett a boltból, még mindig nem hervadt le szájáról a nevetés. A Tempo közelében három fekete suttyó támasztotta a kerítést, de a kocsit nem piszkálták; feltehetően sajnálták a fáradságot az ócska tragacsra. Annál nagyobb érdeklődéssel szemlélték Norman sápadt koponyáját, majd egymásra néztek, és mókásan forgatták a szemüket. Tizennégy év körül járhattak. Kölykök még, és nem is volt bennük rosszindulat. A középső kinyitotta a száját; – Engem néz? – akarta kérdezni, mint Robert De Niro A taxisofőrben, Norman azonban mintha kitalálta volna a szándékát, és a fiúra meredt, csakis rá, a másik kettőről tudomást sem véve. A középen álló szemmel láthatóan úgy döntött, hogy a De Niro-magánszámot kis ideig még csiszolnia kell, és csendben maradt. Norman beült a frissen mosott, elkötött kocsiba, és elhajtott a városközpont irányába. Hat sarokkal arrébb betért egy Játszd újra, Sam nevű használtruha-kereskedésbe. Volt néhány érdeklődő odabenn, és mind felé fordultak, de Norman csöppet sem bánta, hogy a figyelem központjába kerül, kivált ha borotvált koponyáját bámulják. Ha a koponyájára meresztik a szemüket, távozása után öt perccel már fingjuk se lesz róla, hogy az arca milyen. Talált magának egy szegecsektől, cipzáraktól és ezüstláncocskáktól csillogó motorosdzsekit, amelynek minden hajtása nyikorgott, amikor leakasztotta a fogasról. Az eladó már nyitotta a száját, hogy kétszáznegyven dollárt kérjen a ruhadarabért, de amikor meglátta a frissen borotvált, félelmetes, sivatagfehér koponya alatt szikrázó megszállott szempárt, meggondolta magát, és száznyolcvan dollárt nyögött ki, plusz az áfa. Ha Norman alkuszik, tovább is engedett volna az árból, Norman azonban nem alkudott. Elfáradt, a feje lüktetett, más vágya sem volt, mint hogy visszamenjen aludni a szállodába. Elhatározta, hogy másnapig fel sem kel az ágyból. Minél többet kell pihennie, mert sűrű napnak néz elébe. Hazafelé menet még két helyen állt meg. Az üzlet, ahová először betért, gyógyászati segédeszközöket árult. Norman itt beszerzett egy használt, motor nélküli tolószéket, amely összehajtogatva éppen befér a Tempo csomagtartójába. Ezután a Női Kultúrház és Múzeum felé vette

útját, kifizette a hatdolláros belépti díjat, de eszében sem volt, hogy megtekintse a kiállítást vagy bekukkantson az előadóterembe, ahol éppen a természetes szülésről tartottak pódiumbeszélgetést. Gyorsan beugrott az ajándékboltba, majd elporzott. A Whitestone-ba érve nem érdeklődött az okos seggű szöszi felől, hanem egyenesen a szobájába ment. Jelen állapotában még egy pohár szódát sem mert volna kérni valakitől. Frissen borotvált koponyája úgy zakatolt, mintha odabenn egy vaskohó dolgozna, de lüktetett a szeme és az állkapcsa is, és egyre jobban sajgott a foga. Ennél is rosszabb volt, hogy úgy érezte, mintha a tudata elszabadultan lebegne a feje fölött, akár egy léggömb a Macy áruház hálaadásnapi parádéján, s a vékony zsinór, amely még úgy-ahogy tartja, bármelyik pillanatban elszakadhat. Mindenképpen alvásra van szüksége; akkor talán a tudata is visszailleszkedik a helyére. Ami a szöszit illeti: legbölcsebb, ha olybá tekinti, mint egy kabátujjába rejtett adu ászt: majd csak végszükségben veszi elő. Vészhelyzetben kéretik betörni az üveget. Péntek délután négy óra volt, amikor bebújt az ágyba. A feje már nem is macskajajosan zakatolt; az ismert, általa „spécinek” keresztelt fejfájása tört rá. Gyakran szenvedett tőle, ha a munkája túl megerőltető volt, és amióta Rose elhagyta, a nagy drogügy pedig döntő szakaszba ért, hetenként kétszer is meggyötörte a roham. Ahogy az ágyban fekve a mennyezetet bámulta, könnyezett és az orra is folyt, a tárgyak széle körül pedig fura, élénk színű cikcakkos minták örvénylettek. A fájdalom odáig fajult, hogy úgy érezte, mintha valami szörnyszülött magzat kívánkoznék napvilágra az agyából. Ilyenkor nem volt más segítség: le kell feküdni, kivárni, amíg a roham magától elmúlik, és addig átvészelni a percek egymásutánját; eljutni egyiktől a másikig, ahogy az ember kőről kőre lépdelve evickél át a patakon. A gondolat megrezzentett benne valami ködös, távoli emléket, de a csökönyös lüktetés elnyomta, és Norman nem erőlködött. Dörzsölni kezdte a koponyáját. Most is úgy tűnt, hogy semmi köze ehhez a tükörsima felülethez; akár egy frissen viaszolt kocsi motorháztetejét simogatta volna. – Ki vagyok? – kérdezte az üres szobától. – Ki vagyok? Hogy kerültem ide? Mit keresek itt? Mielőtt bármelyik kérdésre is válaszolni próbált volna, elaludt. A fájdalom még jó darabon át követte az álomtalan mélységekbe, mint holmi szívósan kísértő buta ötlet, de végül sikerült lerázni. A feje

oldalra billent a párnán, bal szeméből és orrlyukából se könnynek, se takonynak nem igazán nevezhető váladék pergett végig az arcán. Hamarosan hangos hortyogásba kezdett. Amikor tizenkét órával később, szombaton hajnali négykor felébredt, a fejfájásának nyoma sem maradt. Mint mindig az ilyen „spéci” fejgörcsök után, most is frissnek és életerősnek érezte magát. Felült, majd a padlóra lógatta a lábát, és kinézett a sötétségbe. A galambok most is ott gubbasztottak a párkányon, s még álmukban is turbékoltak. És Normant eltöltötte a teljes, egyértelmű bizonyosság: ezen a napon minden véget ér. Valószínűleg ő maga is bevégzi, de ez nem sokat számított. Pusztán a tény, hogy utána soha többé nem fog így fájni a feje, meggyőzően bizonyította: nem jár rosszul az üzlettel. A szoba túlsó végében a széktámlára vetett új motorosdzseki feketéllt, mint fej nélküli kísértet. Korán ébredj, Rose, gondolta szinte gyengéden. Korán ébredj, aranybogár, és tudod mit? Nézd meg jól, ahogy felkel a nap, de igazán alaposan, mert több napkeltét úgysem láthatsz már.

2 Rosie ezen a szombati hajnalon néhány perccel négy óra után ébredt, és halálra rémülten tapogatózott az éjjeliszekrényen álló lámpa után. Biztosan tudta, hogy Norman is itt van a szobában, még a borotvavize szagát is érezte. Az én férfiismerőseim vagy English Leathert használnak, vagy semmit. Kétségbeesett igyekezetében kis híján a földre sodorta a lámpát, de amikor végre felkapcsolta (bár a talapzata félig a levegőben lógott), félelme hamar elült. Ez itt csak az ő kicsi, de tiszta és rendes szobája, és nem érez más szagot, mint saját, az alvástól még meleg bőréét. Nincs itt senki más, csak ő – és természetesen Rose Madder. Rose Madder azonban biztos helyen, a szekrény mélyén tartózkodik, és fölöslegesen védi kezével a szemét, miközben lenéz a romos templomra. Vele álmodtam, gondolta, ahogy felült az ágyban. Megint valami rémálmom volt Normanről, ezért ébredtem ilyen szorongva.

Gondosan helyre tolta a lámpát az éjjeliszekrényen. A talapzat közben nekiütődött a karperecnek. Rosie felemelte és szemügyre vette. Különös, milyen nehezen jut eszébe, (az, amire emlékezni kell) hogy miként is jutott a csecsebecséhez. Vajon ezt is Bill üzletében vette, mert annyira hasonlított a képen látható nő karperecéhez? Már nem tudta, és ez nyugtalanító volt. Hogyan is felejtheti el az ember (azt, amit el kell felejteni) az ilyen lényeges mozzanatot? Rosie felemelte a karikát – súlyos volt, mint az arany, holott valójában bizonyára csak aranyozott és mintegy teleszkópként a szeme elé tartotta. Eközben felködlött tudatában álmának egyik töredéke, és rájött, hogy egyáltalán nem Normanről álmodott, hanem Billről. Ültek a motorján, de Bill nem piknikezni vitte a tóhoz, hanem egyre beljebb és beljebb hatolt egy kísérteties, halott erdőbe. Hamarosan kiértek egy tisztásra, ahol egyetlen eleven fa állt, lilásbíbor, Rose Madder khitónjának színére emlékeztető gyümölcstől roskadozva. Hű, de pompás előétel!, rikkantotta Bill jókedvűen, majd lepattant a motorról, és szaladt a fa felé. Hallottam már róla. Ha egyet bekapsz, a fejeden hátul is szemed nő, és ha kettőt kapsz be, örök életű leszel! Az álom ezen a ponton billent át a kellemetlenből az iszonyatosba. Rosie valamiért tudta, hogy a fa nem bűvös, hanem mérgezett gyümölcsöt terem. Bill után rohant, hogy visszatartsa, mielőtt még beleharapna az egyikbe. De hiába beszélt a lelkére, Bill csak átölelte, magához szorította, és kijelentette: Ne csacsiskodj, Rosie. Tudom én, milyen a gránátalma. Ez nem az. Erre a mondatra riadt fel. Eszelősen vacogott a sötétben, és nem Billre, hanem Normanre gondolt… olyan érzése támadt, mintha valahol a közelben feküdne egy másik ágyon, és őrá gondolna. A lehetőség olyan valószínűnek tűnt, hogy Rosie, karját keresztbe fonva, átfogta a vállát, és összehúzta magát. Aztán letette a karperecet az éjjeliszekrényre, kiszaladt a fürdőszobába, és kinyitotta a zuhanyt. Am a zavaros álom Billről és a mérgezett gyümölcsről, a karperec körüli rejtély, a boldogan megvásárolt, majd a keretből kifejtett s végül bűnös titokként a szekrénybe dugott festmény kusza története – mindez háttérbe szorult egy lényegesebb és kézzelfoghatóbb ügy: a

küszöbönálló találka mögött. Ma lesz a napja; és valahányszor rágondolt, forró kis szúrást érzett a mellében. Egyszerre volt csupa boldogság és csupa aggodalom, de mindenekelőtt kíváncsiságot érzett: milyen is lesz a kirándulás. A közös kirándulásuk. Ha ugyan eljön egyáltalán, suttogta vészjóslón egy belső hang. Lehet, hogy részéről vicc volt az egész. Vagy az is lehet, hogy elijesztetted. Rosie már-már a zuhany alá állt, de az utolsó pillanatban észrevette, hogy még rajta van a bugyi. – Eljön – mormolta, miközben lehajolt és kilépett belőle. – Biztosan eljön. Érzem. Tudom. Ahogy a vízsugár alá állt és a samponért nyúlt, egy másik, sokkal mélyebbről fakadó és egészen más fekvésű hang szólalt meg: A vadállatok mindig harcolnak. Rosie, kezében a samponosflakonnal, megdermedt; maga sem tudta, mitől fél ennyire. – Tessék? Mit mondtál? Néma csend. Már nem is tudta pontosan, mire gondolt, csak arra emlékezett, hogy megint azzal az elátkozott képpel volt kapcsolatban. Olyan, mint egy fülbemászó dal refrénje: egyszerűen nem lehet szabadulni tőle. Amikor azonban samponozni kezdte a haját, szentül eltökélte: csak azért is lerázza magáról. Ettől máris jobb kedve lett; mint amikor az ember megfogadja, hogy leszokik a dohányzásról, vagy hogy délben nem fogyaszt alkoholt. Amikor kilépett a zuhany alól, már felszabadultan dudorászott.

3 Bill nem gyötörte meg azzal, hogy elkésik. Rosie negyed nyolckor – három teljes órával a zuhanyozás után – odahúzta az ablakhoz az egyik konyhaszéket, hogy lássa, ha megjön; és nyolc óra huszonöt perckor be is gördült a ház előtti szabad helyek egyikére a motor, csomagtartójához szíjazott hűtőtáskával. A motoros fejét nagy kék sisak takarta, és ebből a szögből nem is látszott az arca, de Rosie tudta, hogy ő az; már a válla vonalát sem tévesztette volna össze senki máséval. A férfi egyszer még felbőgette a motort, aztán kikapcsolta, és csizmája sarkával lecsapta a

Harley kitámasztóját, majd leszállt; a fakó farmernadrágon át egy pillanatra élesen kirajzolódtak combja körvonalai. Rosie-n félénk, de félreismerhetetlen vágy hullámzott végig. Ezt látom majd magam előtt este, mielőtt elalszom, gondolta. És ha egy kis szerencsém van, erről is álmodom majd. Aztán arra gondolt: milyen különös, hogy idefenn várja Billt, hogy beengedi a lakásába; mintha fiatal lány volna, aki a biztonságos szülői házban várja az udvarlóját, hogy majd együtt menjenek az évzáró táncmulatságra. Ott lesné vállpánt nélkül estélyi ruhájában a hálószobája függönye mögül, és rejtett kis mosollyal figyelné, ahogy kiszáll a papája frissen lemosott, ragyogóra dörgölt kocsijából, majd közeledik a bejárati ajtóhoz, közben idegesen igazgatva széles övszalagját vagy díszzsebkendőjét. Mindez átfutott a fején, aztán előkapta a pulóverét a szekrényből, és már menet közben, a folyosón bújt bele. Amikor a lépcsőhöz ért és látta, hogy Bill már szalad felfelé, még átsuhant a fején, hogy épp a legjobb korban van: túl idős hozzá, hogy csak a forma kedvéért megjátssza a szemérmest, de még elég fiatal, hogy elhiggye: amit az élettől igazán vár, még beteljesülhet, akárhány érv szól is ellene. – Jó reggelt – szólt le Billhez a magasból. – Pontosan jöttél. – Még szép – felelte Bill, s feleútról felnézett rá; úgy látszott, mintha kissé csodálkozna. – Én mindig pontos vagyok. Így neveltek. De lehet, hogy bele van kódolva a génjeimbe. – Rosie felé nyújtotta kesztyűs kezét, mint egy lovag egy kosztümös filmben. – Felkészültél? Erre a kérdésre Rosie még nem tudta a választ, inkább leszaladt, hogy félúton találkozzanak, elfogadta Bill kezét, és hagyta, hogy a férfi kivezesse június első szombatjának sugárzó napsütésébe. Bill odaállította a járda szélére, a motor mellé, vizsga szemmel végigmérte, majd megrázta a fejét. – Nem, nem, ez a pulóver kevés lesz – mondta. – Szerencse, hogy a cserkészösztönöm még sosem hagyott cserben. A csomagtartón kétfelől egy-egy nyeregtáska lógott. Bill kicsatolta az egyiket, és a magáéhoz hasonló bőrdzsekit vett elő, egyszerű fekete dzseki volt, jobbra is, balra is két-két cipzáras zsebbel, de szegecsek, váll-lapok, villámos címkék és egyéb vásári cafrang nélkül. Rosie megállapította, hogy kisebb, mint amilyet Bill visel. Nézte, ahogy

ernyedten himbálózik a férfi kezében, és a fejében ott motoszkált a nyilvánvaló kérdés. Bill kiolvasta szeméből a gondolatot, és megrázta a fejét. – A papám dzsekije. Egyszer egy ebédlőasztalért meg egy hálószobabútorért cserében elfogadott egy régi, kalapácsorrú Indiant, és azon tanított meg motorozni. Azt mondta, huszonegy évesen azon a járgányon utazta be egész Amerikát. Az a típus volt, amit még pedállal kellett berúgni, és ha az ember elfelejtette üresbe tenni a sebváltót, a csotrogány kilőtt alóla. Rosie bágyadtan mosolygott. – És mi lett vele? Valamelyiktek összetörte? – Szó se róla. Végelgyengülésben múlt ki. Azóta a Steiner családnál csak Harleyk vannak forgalomban. Ez itt egy kétüléses, tizenháromnegyvenöt köbcentis Heritage. – Gyengéden végighúzta kezét a burkolaton. – Papa már vagy öt éve nem használja. – Ráunt? Bill ismét a fejét rázta. – Nem. Zöld hályogja van. Rosie belebújt a dzsekibe. Gyanította, hogy Bill papája legalább nyolc centivel alacsonyabb és vagy húsz kilóval könnyebb lehet, mint a fia, de a dzseki még így is majdnem a térdéig ért; elég nevetségesen festhet benne, gondolta, de legalább jó meleg. Szinte érzéki gyönyörűséggel húzta fel a cipzárt az álláig. – Csinos vagy – mondta Bill. – Kicsit mókás, mint a kislány, aki játékból felnőtt cuccba bújik, de azért csinos. Komolyan. Rosie úgy gondolta: most kimondhatja, ami ott, a padon, hotdogevés közben nem jött a szájára. Egyszerre nagyon fontosnak tűnt, hogy kimondja. – Bill… A fiatalember szokásos kis mosolyával nézett rá, de a tekintete komoly maradt. – Tessék… – Ne okozz nekem fájdalmat. Bill mintha megfontolta volna a kérdést, de a kis mosoly nem tűnt el a szájáról, sem a komolyság a szeméből. Aztán megrázta a fejét. – Nem. Soha nem fogok neked fájdalmat okozni. – Megígéred?

– Persze hogy megígérem. De most már szállj fel szépen. Utaztál valaha ilyen vascsikón? Most Rosie rázta meg a fejét. – Nézd csak, ez itt a lábtámasz. – Kotorászni kezdett a motor végében, majd tűzpiros sisakot emelt a magasba. Rosie csöppet sem lepődött meg a láttán. – Ez a főkötő is a tiéd. Rosie a fejére csúsztatta, majd előrehajolt, komoly képpel megszemlélte magát a Harley egyik oldaltükrében, és kipukkadt belőle a nevetés. – Olyan vagyok, mint egy rögbijátékos! – De a legszebbik a csapatban! – Bill a vállánál fogva maga felé fordította. – Áll alatt kapcsolódik. Várj, majd én… – Az arca egy pillanatra csóktávolságnyira volt a Rosie-étól, Rosie pedig könnyű szédületet érzett, mert tudta: ha a férfi itt és most a napsütötte járdán, a szombati ügyeiket ráérősen intéző járókelők szeme láttára meg akarná csókolni, ő nem tiltakozna. Aztán Bill hátrább lépett. – Nem túl szoros a szíj? Rosie a fejét ingatta. – Biztos? Rosie bólintott. – Akkor mondj valamit! – Asszú nem tó szorossz – dunnyogta Rosie a sisak mögül, és Bill arckifejezése láttán ismét kipukkadt belőle a nevetés, amelyhez végül a fiatalember is csatlakozott. – Felkészültél? – kérdezte másodszor is, már ismét csendes kis mosollyal és komoly, mérlegelő tekintettel, mintha tudná, hogy nagy horderejű vállalkozásba fognak, és minden szó, minden mozdulat messze ható következményekkel járhat. Rosie öklével megütögette a sisak tetejét, és idegesen kuncogott. – Azt hiszem. Ki ül fel elsőnek? – Én – jelentette ki Bill, és átvetette lábát a nyergen. – Most jössz te. Rosie óvatosan utánozta mozdulatát, majd a vállára tette kezét. A szíve hevesen vert. – Ne így – mondta Bill. – A derekamat fogd át, jó? Csak úgy tudok vezetni, ha az egész karom szabad.

Rosie átbújtatta kezét a férfi karja alatt, és összekulcsolta lapos gyomrán. Hirtelen úgy érezte, ismét álmodik. Hát idáig vezetett az az egyetlen kis vércsöpp a lepedőn? A pillanat hatására fogant elhatározás, hogy kiforduljon a házból, és aztán csak elinduljon a vakvilágba? Lehetséges ez? Édes jó Istenem, kérlek, tedd, hogy ne csak álmodjam ezt az egészet, gondolta. – Lábakat a támaszra. Megvan? Rosie engedelmeskedett, aztán riadtan és elbűvölve figyelte, ahogy Bill egyenesbe hozza a motort, és visszarúgja a kitámasztót. Most csak a lábával tartotta az egyensúlyt, olyasmi érzés volt, mint amikor a kikötött csónakot eloldják, s bár az még a part mellett lebeg, máris szabadabban himbálózik a hullámokon. Rosie kicsivel közelebb dőlt Bill hátához, lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett. A napsütötte bőr szaga olyan volt, amilyennek elképzelte, és ez jó volt. Minden jó volt. Kicsit ijesztő, de nagyon jó. – Remélem, élvezni fogod – mondta Bill. – Én imádom. Megnyomott egy gombot a kormány jobb oldalán, és a Harley akkorát rándult, mint egy elsütött puska. Rosie összerázkódott, közelebb bújt a férfihoz, és szorosabban, egyszersmind valamicskével fesztelenebbül kulcsolta át. – Minden rendben? – kiáltott hátra Bill. Rosie bólintott, aztán rájött, hogy Bill ezt nem láthatja, így hát visszakiabált: minden a legnagyobb rendben. A következő másodpercben a bal oldali járdaszegély visszafelé kezdett futni. Bill gyorsan hátranézett, nem jön-e valami mögöttük, aztán átlendült a Trenton utca jobb oldalára, de egyáltalán nem úgy, mint amikor autóval vált irányt az ember; a motor úgy billegett, mint egy kis repülőgép, amikor leszállás előtt módosítja a pályáját. Aztán Bill gázt adott, a Harley pedig kilőtt. Rosie-nak a sisakjába fújt a légáramlat, és ezen muszáj volt nevetnie. – Sejtettem, hogy élvezni fogod! – kiáltott vissza Bill a vállán át, amikor a sarkon megállította őket a közlekedési lámpa. Bill letette a lábát: úgy tetszett, mintha helyreállna kapcsolatuk a földdel, bármilyen vékony is az összekötő szál. A lámpa zöldre váltott, és Rosie alatt ismét, ezúttal még parancsolóbban, felbődült a motor. Kifordultak a Deering útra, s gurultak tovább a Bryant park mentén, az öreg tölgyek

mellett, amelyek árnyéka megannyi tintafoltként vetült a kövezetre. Rosie felnézett Bill jobb válla fölé: a fénytávíróként szemébe tűző nap a fák között vándorolva mutatta nekik az utat. És amikor Bill megdőlve bekanyarodott a Calumet útra, Rosie már együtt mozdult vele. Sejtettem, hogy élvezni fogod, mondta induláskor Bill, de ez csak addig volt igaz, ameddig a város északi részén vágtak át, mindinkább peremvárosi jellegű negyedeken, amelyek egymáshoz simuló faházai Rosie-t a Mind egy család vagyunk című tévésorozatra emlékeztették, és ahol jóformán minden sarkon akadt egy Vidám Kortyok-szerű hely. Mire azonban a városból kivezető útra értek, Rosie már nem csupán élvezte a motorozást, hanem valósággal beleszerelmesedett, és amikor ráfordultak a 27-es számú kétsávos, aszfaltozott útra, amely a tó mentén vezetett egészen a szomszédos államig, már úgy érezte: boldog lenne, ha többé le sem kellene szállnia a motorról. Ha Bill most megkérdezné, nincs-e kedve átruccanni Kanadába, hátha kifognak Torontóban egy Blue Jays-meccset, Rosie egyszerűen csak a bőrdzsekijére, a lapockái közé fektetné sisakos fejét, hogy érződjék: lelkesen bólogat. Az egészben a legjobb a 27-es út volt. Rövidesen már ilyenkor reggel is torlódik majd rajta a forgalom, de most még jószerével üres volt: végtelen fekete szalag, a közepén sárga hímzéssel. Jobbról a gyorsan szaladó fákon keresztül mesés-kéken csillámlott a tó; balról tejgazdaságok, turistaházak és a nyár tiszteletére frissen megnyitott szuvenírboltok szegélyezték útjukat. Rosie fölöslegesnek érezte, hogy beszéljen; talán akkor sem eredt volna meg a nyelve, ha Billnek kedve van társalogni. A férfi addig növelte az iramot, amíg a sebességmérő piros tűje egyenesen felfelé nem mutatott, mintha dél volna, és Rosie sisakjában mind erősebben süvített a szél. Rosie úgy érezte magát, mint lánykorában, amikor azt álmodta, hogy repül; ezekben az álmokban vakmerően, ujjongva száguldott el mezők, sziklafalak, háztetők, kémények fölött, s zászlóként lobogott a haja. Utána remegve, átizzadva ébredt fel, tele rémülettel és elragadtatással, akárcsak most. Ha bal felé nézett, úgy száguldott mellette a saját árnyéka, mint azokban a régi álmokban, csakhogy most egy másik árnyék is társult hozzá, és így még csodásabb volt az egész. Ha netán valaha is érzett hasonló boldogságot, hát elfelejtette. Az egész világ tökéletes volt, és ő éppen beleillett e tökély középpontjába.

A hőmérséklet finoman, kellemesen ingadozott; amikor hosszabb árnyékos szakaszokon robogtak át, avagy lejtőn gurultak lefelé, hűvösebb lett, amikor visszatértek a napsütésbe, a levegő is mindjárt átmelegedett. Így, hatvanmérföldes sebességnél a szagok töményen értek el hozzájuk, mintha sugárhajtású gépekből kapszulában lőtték volna ki őket: tehenek, trágya, széna, föld, frissen nyírt fű; friss kátrány, amikor útjavítók mellett száguldottak el, zsíros kék kipufogógáz, amikor utolérték egy farmer nehézkesen caplató teherautóját. A teherautó platójának végén korcs kutya hevert, pofáját mancsára hajtva, és unottan nézett vissza rájuk. Amikor Bill egy egyenes útszakaszon előzésbe fogott, a gazda a kormány mögül odaintegetett Rosie-nak. Rosie tisztán látta a szarkalábakat a szeme körül, kivörösödött, repedezett bőrű orrát és a napfényben megcsillanó jegygyűrűjét. Óvatosan, mint a háló nélkül próbálkozó kötéltáncos, kibújtatta fél kezét Bill karja alól, és visszaintett. A gazda rámosolygott, aztán lemaradt mögöttük. Tíz-tizenöt mérfölddel a városon kívül Bill felmutatott egy, az égen lebegő fényes fémtestre; egy-két másodperc múlva már hallatszott is a helikopter rotorjának egyhangú kelepelése, s újabb másodpercek múltán már a plexibuborékban ülő két férfit is ki lehetett venni. Amikor a légi jármű elzúgott fölöttük, még az is látszott, ahogy az utas közelebb hajol a pilótához, és valamit a fülébe bömböl. Mindent látok, gondolta Rosie, és maga sem értette, mi olyan csodálatos ebben; hiszen mindezt ugyanúgy látná egy kocsiból is. És mégsincs így, gondolta. Mert most nem ablakon át látom a világot, úgy, mintha díszlet volna. Most valóban a világot látom, és nemcsak látom, hanem benne is vagyok. Átrepülöm, mint réges-régen az álmaimban, csak most már kettesben. A motor folyamatosan lüktetett alatta. Nem volt épp gerjedelmet keltő érzés, de Rosie-t mégis ráébresztette, mi van a lába között, és milyen célt szolgál. Azon kapta magát, hogy amikor éppen nem a mellette elsuhanó tájat nézi, megigézve bámulja a rövid, sötétbarna hajszálakat Bill tarkóján, és elmereng, milyen érzés lehet végigsimítani rajtuk, mint a tollpihén. Egy órával azután, hogy a várost elhagyták, már a tóvidék szívében voltak. Bill kettesbe tette a Harleyt, majd amikor a „TÓ GYÖNGYE”

– KEMPINGEZÉS CSAK ENGEDÉLLYEL feliratú táblához értek, egyesbe kapcsolt, és befordult egy kavicsos mellékútra. – Erősen kapaszkodj – mondta; most, hogy a szél már nem járta át hurrikánként a sisakját, Rosie tisztán értette a beszédét. – Kátyúveszély! Az út valóban egyenetlen volt, de a Harley könnyedén vette az akadályokat. Öt perc múlva salakkal borított kis parkolóhoz értek, amelyen túl tágas, árnyékos rét lejtett szelíden egy strandnak csak jóindulattal nevezhető köves partszakaszig. A réten itt is, ott is piknikasztalok és tűzrakó helyek tűntek fel. Odalenn illedelmes, rendezett menetben apró hullámok csapódtak a partnak. Mögöttük a látóhatár pereméig nyúlt a tó, de ég és víz találkozásának vonala kék ködbe veszett. A pihenőhelyen egy lélek sem volt rajtuk kívül, és amikor Bill leállította a motort, Rosie elkábult a mélységes csendtől. A víz fölött sirályok keringtek, éles, izgatott vijjogásuk a partig hatolt. Valahonnan nyugat felől motor duruzsolt, de olyan elhalón, hogy nem lehetett tudni, teherautóé vagy traktoré-e. Más hang nem hallatszott. Bill csizmája orrával lapos követ kotort oda a Harley oldalához, majd leengedte a kitámasztót, úgy, hogy éppen a kövön álljon, aztán leszállt, és mosolyogva fordult Rosie felé, de ahogy ránézett, arcára kiült az aggodalom. – Rosie… Csak nincs valami baj? Rosie meglepetten nézett vissza rá. – Dehogy! Miért kérdezed? – Olyan különös az arcod… Azt elhiszem, gondolta titkon Rosie. – Semmi bajom – mondta. – Csak egy kicsit úgy érzem, mintha álmodnék. – Aztán idegesen kuncogva tette hozzá: – Folyton azon töröm a fejem, hogy is kerültem én ide. – De azért nem fogsz elájulni vagy ilyesmi? – Ugyan, mit képzelsz! Mondom, hogy remekül érzem magam! – A nevetés ezúttal már természetesebben csendült. – És jó volt motorozni? – Isteni volt. – Közben megpróbálta kibogozni a sisak szíját, de nem boldogult vele. – Majd segítek. Előszörre elég bajos. Bill odahajolt, és kibújtatta a szíjat a gyűrűkből. Ismét csóktávolságnyira voltak egymástól, és Bill ezúttal nem húzódott el. PIHENŐ

Tenyerével leemelte a sisakot Rosie fejéről, majd a szíjánál fogva a bal kezére akasztotta, jobb kezét pedig Rosie hátára tette, és szájon csókolta. Rosie úgy érezte: most minden a helyére került. Bill ajkának érintése, tenyerének szorítása azt sugallta: végre hazatalált. A szeme könnybe lábadt, de nem bánta. Ezek a könnyek nem égették a szemét. Bill kissé hátrább lépett, de Rosie hátát nem engedte el; az ingaként lengő sisak szelíden neki-nekikoccant az asszony térdének. – Minden rendben? – kérdezte. Rosie megpróbálkozott egy suttogó igennel, de a hangja cserbenhagyta, így hát csak bólintott. – Akkor jó – mondta Bill, majd olyan komoly arccal, mintha fontos feladatnak látna neki, csókolni kezdte Rosie hűvös, könnyektől nedves arcát először a jobb, majd a bal szeme alatt, mind közelebb az orrához. Csókja könnyed és puha volt, mint a szempilla rebbenése. Rosie-t még soha nem csókolták így. Hirtelen szenvedélyesen átölelte a férfi nyakát, arcát a vállához szorította, és lehunyta mindegyre könnyező szemét. Bill erősen tartotta, csak a keze siklott följebb; most Rosie befont haját simogatta. Kis idő múltán Rosie húzódott vissza; megdörgölte a szemét, és mosolyogni próbált. – Nem szoktam állandóan bőgni – mondta. – Lehet, hogy nem hiszed el, de ez az igazság. – Elhiszem – mondta Bill, majd ő is levette a sisakját. – Gyere, segíts leszedni a hűtőtáskát. Közös erővel kicsatolták a rugalmas rögzítőpántokat, majd a táskát az egyik asztalhoz vitték. Rosie a tó felé nézett. – Szerintem ez a világ legszebb helye – mondta. – Hihetetlen, hogy csak mi ketten volnánk itt. – Tudod, a 27-es kicsit kiesik a hagyományos turistaútvonalból. Először kissrác koromban jártam itt, a szüleimmel. A papám azt mondta, ő is csak véletlenül bukkant rá erre a helyre, akkoriban, amikor összevissza motorozott. Itt még augusztusban sincsenek sokan, amikor a többi tóparti pihenőhelyen egy gombostűt se lehet leejteni. Rosie gyors pillantást lövellt felé. – Más nőkkel is voltál már itt? – kérdezte. – Senkivel – felelte kurtán a férfi. – Mit szólnál egy kis sétához? Legalább megjönne az étvágyunk; meg aztán mutatnék is valamit.

– Mit? – Jobb, ha nem tudod előre. – Ahogy gondolod. Bill kézen fogva levezette a partig, ott leültek egy sziklára, és kibújtak a lábbelijükből. Rosie mosolyogva látta, hogy a férfi a motoroscsizma alatt fehér frottír sportzoknit visel; diákéveiben látott utoljára ilyet. Aztán a magasba emelte saját edzőcipőjét. – Hagyjam itt vagy vigyem magammal? – Te hozd, én itt hagyom a magamét – mondta Bill némi gondolkodás után. – Ezt a rohadt csizmát még száraz lábra is alig lehet felhúzni, nedves lábbal pedig próbálkozni is kár. – Lehúzta a fehér zoknit, és pedánsan keresztbe fektette a csizma bumfordi orrán. A mozdulat és a takaros látvány ismét mosolyra késztette Rosie-t. – Mi az? – Á, semmi – rázta meg a fejét az asszony. – Gyerünk, hadd lássam azt a meglepetést! Észak felé indultak el a parton, Bill mutatta az utat. Rosie, kezében az edzőcipővel, követte. A víz olyan hideg volt, hogy amikor először a lábához ért, felhördült, de egy-két perc múlva már élvezte az érzést. A fénytörés miatt úgy tetszett, mintha a két lábfeje elválna teste többi részétől, és önállóan siklana a vízben, akár két haloványan fénylő hal. A fenék kavicsos volt, de Rosie nem érzett fájdalmat. Azt se vennéd észre, tündérkém, ha cafatokra hasadna a lábad, gondolta. Akkor is úgy éreznéd, hogy lebegsz. De tudta, hogy a lábát semmi baj nem éri; Bill nem hagyná. Buta elképzelés volt; ő mégis hitt benne. Vagy negyven méter után felfelé kanyargó, durva szemcsés fehér homokkal borított ösvényhez értek, amelyet alacsony, szúrós levelű borókabokrok nőttek be. Rosie-n végigfutott a déjà vu borzongató érzése: mintha egy régi, feledésbe merült álomban már látta volna ezt az ösvényt. Bill a lejtő teteje felé intett. – Oda megyünk – mondta halkan. – Vigyázz, hogy minél kevesebb zajt verjünk. Megvárta, amíg Rosie a cipőjébe bújik, aztán előreindult. A lejtő tetején megállt, hadd érjen oda az asszony is. Rosie mondani akart valamit, de Bill gyengéden a szájára tette ujját, majd előremutatott.

Bozótos kis tisztás szélén voltak, afféle kilátóponton, jó tizenöt méterrel a tó fölött. A tisztás közepén, egy kidőlt fa egymásba gabalyodott gyökerei alatt formás, vörhenyes szőrű nőstény róka feküdt, és három kölykét szoptatta. Nem messze a csoporttól egy negyedik kölyök kergette buzgón saját farkát a napsütésben. Rosie megbabonázva bámulta a jelenetet. Bill a füléhez hajolt, s megborzongatta Rosie-t csiklandó suttogásával. – Tegnapelőtt idejöttem, hogy lássam, megvan-e még ez a pihenőhely és még mindig olyan kellemes-e. Öt éve jártam itt utoljára, nem tudhattam, mi történt azóta. És ahogy mászkáltam, megláttam ezt a kis bandát. Vulpes fulva – vörösróka. A kölykök úgy hathetesek lehetnek. – Honnan tudsz róluk ennyi mindent? Bill vállat vont. – Szeretem az állatokat, ennyi az egész. Sokat olvasok róluk, és ha lehet, a természetben is megnézem őket. – Vadászni is szoktál? – Isten ments! Még fényképeket se csinálok. Csak nézem őket. Most a nőstény róka is felfigyelt rájuk. Nem mozdult, sőt mintha megmerevedett volna, és feszülten, éberen leste ragyogó szemével a betolakodókat. Nehogy már rábámuljon, suhant át Rosie agyán hirtelen a gondolat. Fogalma sem volt, mint jelentsen; csak annyit tudott, hogy nem a saját hangját hallja. Nem a magafajtának való az. – De szépek – lehelte, majd Bill kezéért nyúlt, és két keze közé vette. – Szépek bizony – suttogta a férfi. A róka a negyedik kölyök felé fordult, amely időközben ráunt a farkára, és most az árnyékát akarta elkapni. Az anyaállat egyetlen éles ugatást hallatott. A kölyök megfordult, pimaszul az ösvény végén álló két jövevényre bámult, majd az anyjához ügetett és lehemperedett mellé. A nőstény, anélkül hogy szemét Rosie-ról és Billről levette volna, nyalogatni kezdte a kölyköt: gyorsan, nagy szakértelemmel megtisztogatta. – Van párja is? – kérdezte halkan Rosie. – Igen, a minap őt is láttam. Jól megtermett kan. – A rókáknál is így hívják?

– Aha. Kannak. – Most hol van? – Csavarog valamerre. Vadászik, aztán hazavonszolja a zsákmányt. A kölykök nyilván jó néhány törött szárnyú sirályt bekebeleztek már. Rosie szeme a rókatanya fölött indázó gyökerekre tévedt, és megint végigfutott rajta a déjà vu érzése. Felvillant előtte a kép, amint egy gyökér megmozdul és karomszerűen begörbül, aztán már szét is foszlott az emlék. – Fél tőlünk? – kérdezte. – Egy kicsit. De ha közelebb mennénk, harcolna. – Gondolom – mondta Rosie. – És ha bántanánk a kölykeit, megfizetne érte. Bill furcsálkodva nézett rá. – No igen. Legalábbis megpróbálná. – Úgy örülök, hogy idehoztál. A mosoly Bill egész arcát beragyogta. – Akkor jó. – De most menjünk. Nem akarom megijeszteni. És meg is éheztem. – Helyes. Én is éhes vagyok. Bill ünnepélyesen búcsút intett. A nőstény róka figyelte őket csillogó, mozdulatlan szemével – aztán egyszer csak hangtalan morgásra húzta szét a pofáját, feltárva éles fehér fogait. – Tudom, tudom – mondta Bill. – Jó mama vagy. Vigyázz is rájuk. Elindult az ösvényen. Rosie követte, de aztán még egyszer visszanézett abba a fényes, merev szempárba. A róka még most is vicsorított, s közben mozdulatlanul szoptatta tovább kölykeit a napsütésben. A bundája inkább narancssárga volt, mint vörös, de a fű tompa zöldjétől élesen elütő szín láttán Rosie öntudatlanul ismét megborzongott. A tisztás fölött sirály cikázott át, árnyéka végigsuhant a bozóton, a nőstény róka azonban egy pillanatra sem vette le szemét Rosie arcáról. Rosie visszafordult, hogy kövesse Billt, de továbbra is magán érezte ezt az éber, elmélyült, néma tekintetet.

4 Amikor visszaértek a tópartra, Rosie Bill vállába kapaszkodott, úgy bújt ki ismét a cipőjéből. – Nem lesz semmi bajuk? – kérdezte. – A kölyköknek? Úgy érted, nem lövik-e majd le őket? Rosie bólintott. – Ha a szüleik vigyáznak rájuk, és távol tartják őket a kertektől meg a tyúkólaktól – szóval, ha továbbra is észnél vannak –, akkor nem. A nőstény legalább négyéves, a kan hét is lehet. Sajnálom, hogy őt nem láttad. Olyan színe van a bundájának, mint ősszel a faleveleknek. Ismét bokáig vízben tocsogva közeledtek a pihenőhely felé. Rosie már messziről látta Bill csizmáját a kövön, a takarosan keresztbe vetett fehér zoknival. – Hogy érted azt, hogy ha továbbra is észnél vannak? – A veszettségre céloztam – magyarázta Bill. – Többnyire csak a veszett róka garázdálkodik a farmokon. Így figyelnek fel rá az emberek, és ezért ölik meg. A nőstény gyakrabban kapja meg a bajt, mint a kan, és tőle tanulják el a kölykök azt az életmódot, ami veszélyt hoz rájuk. Amellett a kant hamar leteríti a betegség, de a nőstény sokáig hurcolhatja, és közben egyre jobban megvadul. – Igazán? – kérdezte Rosie. – Milyen szörnyű… Bill megállt, ránézett Rosie sápadt, gondterhelt arcára, majd magához ölelte. – Nem muszáj, hogy így történjen – mondta. – Eddig nagyon szépen megvoltak. – De megtörténhet… Bill kicsit gondolkodott, majd bólintott. – Hát igen, megtörténhet – mondta végül. – Mint ahogy bármi megtörténhet. Gyere, ebédeljünk. Mi a véleményed? – Kitűnő ötlet – felelte Rosie, de magában úgy gondolta, nem sok kárt fog tenni az ételben; a nőstény róka átható tekintete elvette az étvágyát. Amikor azonban Bill kirakodott a hűtőtáskából, Rosie hirtelen farkaséhes lett. Reggelije mindössze egyetlen szelet pirítósból és egy pohár narancsléből állt, mert olyan izgatott (és riadt) volt, mint a menyasszony az esküvő reggelén. Most, a kenyér és a hús láttán, tüstént megfeledkezett a tópart fölötti rókatanyáról.

Bill pedig csak szedegette elő a finomságokat: hideg sülttel megrakott szendvicset, tonhalas szendvicset, csirkesalátát, burgonyasalátát, káposztasalátát, két doboz kólát, egy termoszt, amelyben, állítása szerint, jeges tea volt, két szelet tortát, almás lepényt – Rosie végül nagyot nevetett, mert a kis ládából végtelen sorban előbúvó cirkuszi bohócok jutottak eszébe. Tudta, hogy illetlenül viselkedik, de annyira bízott már a férfiban, hogy úgy érezte, elengedheti magát, és ennek most kétszeresen örült, mert aligha tudta volna visszafojtani a nevetést. Bill, egyik kezében só-, a másikban borsszóróval, felnézett rá. Rosie észrevette, hogy a lyukacsos tető gondosan le van ragasztva, nehogy a kis üvegek tartalma útközben kiszóródjon, és ennek láttán újult erővel tört ki belőle a nevetés. Leült az asztal mentén végigfutó padra, és arcát tenyerébe temetve próbálta fegyelmezni magát. Már-már le is csillapodott, amikor ujjai résén át meglátta az elképesztő halmot – hat óriás szendvicset, szép átlósan vágva, külön-külön fóliába csomagolva, két szál embernek –, és ismét pukkadozni kezdett. – Mi az, Rosie? – kérdezte Bill, ugyancsak elmosolyodva. – Mi a baj? – Vendégekre is számítasz? – kérdezte Rosie még egyre vihorászva. – Vagy egy ifjúsági focicsapatot hívtál meg? Netán egy cserkészrajt? Bill szája szélesebbre húzódott, de a szeme továbbra is komoly maradt. Bonyolult arckifejezés volt; azt sugallta, hogy értékeli a helyzet humorát, de azt is tudja, mi nem humoros benne. És Rosie ebből az arckifejezésből végre megértette, hogy az a kis korkülönbség nem számít: Bill meg ő valóban egyidősek. – Csak biztosra akartam menni – jelentette ki a fiatalember. – Gondoltam, ennyi ételből csak lesz valami, amit szeretsz. Rosie kuncogása elhalt, de továbbra is mosolygott a férfira. Nem is annyira az egész lényét megfiatalító kedvesség nyűgözte le, inkább a nyíltsága, amely viszont idősebbnek mutatta koránál. – Én igazán akármit megeszek, Bill – mondta. – Azt elhiszem – felelte Bill, és leült mellé –, csakhogy nem erről szól a játék. Engem nem az érdekel, hogy mit bírsz ki, vagy mivel tudsz szükség esetén megbékélni, hanem az, hogy mit szeretnél, és mit kívánsz. Ezt szeretném megadni neked, mert egyszerűen megőrülök érted.

Rosie-nak végleg elmúlt a nevethetnékje. Komoly tekintettel nézte Billt, s amikor az megfogta a kezét, ő a másik kezét tette a férfiéra. Szerette volna feldolgozni magában az imént hallottakat, de nem boldogult vele; mintha valami hatalmas, ormótlan bútordarabot próbálna bepréselni egy szűk ajtón, s ide-oda forgatná, hátha rátalál a megfelelő szögre. – De miért? – kérdezte. – Miért éppen én? – Nem tudom – ingatta a fejét Bill. – Az az igazság, Rosie, hogy nem ismerem igazán a nőket. A középiskolában volt egy barátnőm, és előbbutóbb biztosan le is feküdtünk volna, de hirtelen el kellett költözniük a városból. Aztán volt egy barátnőm a főiskolán, és vele tényleg lefeküdtünk. Később, ezelőtt öt évvel, volt egy menyasszonyom, egy csodálatos lány, akivel – képzeld csak – az állatkertben ismerkedtem meg. Bronwyn O’Harának hívták. Mint egy Margaret Mitchell-hősnő, nem igaz? – Gyönyörű név. – Ő is gyönyörű volt. Aztán meghalt, agyvérzésben. – Ó, Bill, de szomorú ez… – Azóta jártam egypár lánnyal, és ez így igaz: szó szerint kettővel. Pont, vége, ennyi. A szüleim folyton civakodnak miattam. A papám azt mondja, agglegényként fogok meghalni, a mamám azt mondja, hagyd már békén azt a fiút. Azazhogy ő úgy mondja: hadd békén. Rosie mosolygott. – Aztán jöttél te: beléptél az üzletbe, megláttad azt a képet. Ugye az első perctől érezted, hogy kell neked? – Igen. – Nahát ezt éreztem én is veled kapcsolatban. Mindenképpen el akartam már mondani. Kettőnk között semmi sem történik jótékonyságból, kedvességből vagy kötelességből. Semmi sem azért történik, merthogy szegény Rosie-nak olyan nehéz, mostoha élete volt. – Némi habozás után hozzátette: – Azért történik, mert szeretlek. – Ezt még nem tudhatod… – Én tudom, hogy mit tudok – vágott vissza Bill, és Rosie-t kissé megijesztette a hangjából érződő szelíd csökönyösség. – De mára ennyi elég a szappanoperából. Együnk inkább. Neki is láttak. Ebéd után Rosie úgy érezte, dobként feszül a hasa, és a derekán majd’ szétreped a nadrág. A maradékot visszacsomagolták a

hűtőládába, amelyet Bill ismét a csomagtartóhoz szíjazott. Azóta sem csatlakozott hozzájuk senki; a „Tó Gyöngye” csak a kettejüké volt. Még visszamentek a tópartra, és ismét leültek a nagy sziklára. Rosie nagyon megkedvelte ezt a sziklát; úgy gondolta, ide érdemes lesz évente egyszer-kétszer visszajönni, és köszönetet mondani a kődarabnak – mármint ha minden jól alakul. Mostanáig nem lehetett oka panaszra. Mi több: ennél szebb napot elképzelni sem tudott. Bill átölelte a vállát, aztán bal kezével maga felé fordította az arcát, és csókolni kezdte. Öt perccel később aztán Rosie valóban közel járt az ájuláshoz. Úgy érezte, félig álmodik, félig ébren van; sejtelme sem volt, hogy létezik ilyen izgalmi állapot, s csak most értette meg, miről szól az a sok regény, elbeszélés meg film, amelyet eddig legföljebb elfogadott, ahogy a vak is becsületszóra elhiszi a látónak, milyen szép a naplemente. Az arca tüzelt, a melle már-már fájdalmasan izzott, ahogy Bill a blúzon át gyengéden simogatta, és csak azt sajnálta, hogy melltartót visel. Erre a gondolatra még mélyebben elpirult. A szíve vadul kalapált, de ez is jó volt, minden jó volt, sőt több a jónál: csodálatos. Hirtelen megérintette Billt, és érezte, milyen kemény. Mintha követ tapintana, csak éppen a kő nem lüktetne így a tenyere alatt, éppoly hevesen, mint a saját szívverése. Bill egy percre ott hagyta a kezét, aztán gyengéden felemelte és a tenyerébe csókolt. – Most ne tovább – mondta. – De miért? – kérdezte Rosie egyszerűen, minden számítás nélkül, nyíltan Bill szemébe nézve. Normanen kívül nem volt dolga más férfival egész életében, Norman pedig nem volt az a fajta, aki begerjed, ha a nadrágján keresztül hozzányúlnak. Időnként – s az utóbbi években mind gyakrabban – egyáltalán semmitől nem gerjedt be. – Mert ha később kellene abbahagyni, nem úsznám meg lila golyók nélkül. Rosie olyan döbbenten, oly mélységes tanácstalansággal bámult rá, hogy Billből kibuggyant a nevetés. – Vedd úgy, hogy egy szót se szóltam. Csak tudod, azt szeretném, hogy amikor először csináljuk, minden tökéletes legyen – ne csípjék szúnyogok a fenekünket, ne hemperegjünk mérges szömörcében, ne bukkanjon fel a döntő pillanatban egy diákcsoport. Amellett

megígértem, hogy négyre visszaviszlek, és leteszlek a pólósátornál, és nem akarok versenyt futni az idővel. Rosie az órájára nézett, és döbbenten látta, hogy tíz perccel múlt kettő. Hogy lehet ez, hiszen legföljebb csak öt vagy tíz perce ülnek és csókolóznak itt a sziklán?! Szégyenkezve vonta le a botrányos, de egyszersmind boldogító következtetést: nem tíz perce ülnek itt, hanem legalább fél, de inkább háromnegyed órája. – Gyere – mondta Bill, és lecsúszott a szikláról, majd elfintorította az orrát, amikor a hideg vízbe lépett. Mielőtt elfordult volna, Rosie egy pillanatra még látta a nadrágját kipúposító duzzanatot. Ez az én művem, gondolta, és csak ámult, hányféle érzés támad benne a gondolat nyomán: boldogság, gyönyör, némi kis csúfondáros derű, sőt még csipetnyi önteltség is. Ő is lecsúszott, úgy, hogy Bill mellett érjen földet, és észre sem vette, máris megfogta a kezét. – Itt vagyok. Most mi legyen? – Nem akarsz még járni egyet indulás előtt? Legalább lehűtjük magunkat. – Nem bánom, de kerüljük el a rókákat. Nem szeretném újra felzavarni őket. Őt, gondolta magában. A nőstényt nem akarom felzavarni. – Jó, akkor majd dél felé megyünk. Bill már indult volna, de Rosie megszorította a kezét, és amikor a férfi visszafordult, Rosie a karjába ugrott, és átkulcsolta a nyakát. Boldogan érzékelte, hogy a dereka alatt még nem múlt el egészen a keménység. A mai napig fogalma sem volt róla, hogy a nőknek valóban örömet szerezhet ez a testi tünet; őszintén úgy gondolta, ezt csak azok a magazinok találják ki, amelyek első számú rendeltetése, hogy ruháknak vagy kozmetikai és hajápolási cikkeknek csináljanak reklámot. Most talán valamivel okosabb lett. Jó erősen odaszorította testét ahhoz a keménységhez, és mélyen Bill szemébe nézett. – Elmesélhetem, mire tanított a mamám, amikor először hívtak meg születésnapi zsúrra? Négy- vagy ötéves lehettem. – Csak bátran – mondta Bill mosolyogva. – Köszönöm szépen a meghívást, nagyon jól éreztem magam. Köszönöm szépen, Bill. Amióta kinőttem a gyerekkorból, nem éreztem magam ilyen jól. Köszönöm a meghívást.

Bill megcsókolta. – Nekem is jó volt, Rosie. Évek óta nem voltam ilyen boldog. És most menjünk. Kéz a kézben elindultak, ezúttal déli irányban, aztán felfelé, egy másik ösvényen, amely hosszú, keskeny rétbe torkollt; úgy tűnt, évek óta nem járt erre senki. A délutáni napfény ferde, poros sugarakban tűzött a timótfűre, a hosszú szálak között lepkék cikáztak a maguk öncélúan kanyargós pályáján. Méhek duruzsoltak, bal felől harkály kopogtatta kitartóan a fát. Bill virágokat mutatott neki; a legtöbbjének a nevét is elsorolta. Rosie magában úgy gondolta, olykor tévedett, de nem szólt. Aztán ő hívta fel Bill figyelmét egy gombatelepre, amely a rét szélén álló tölgy tövében fehérlett, és közölte, hogy ez mérges kalapos gomba, de keserű, és ezért nem olyan veszélyes. A kellemes ízűek az igazán veszélyesek; azokba lehet belehalni. Mire visszaértek a pihenőhelyre, megjött a Bill emlegette diáksereg is – egy egész kisbuszra meg egy Scout terepjáróra való. Cipelték az árnyékba a sörrel megrakott hűtőtáskákat, kifeszítették a röplabdahálót – aranyosak voltak, de elég lármásak. Egy khakisortot és bikinifelsőt viselő lány a barátja nyakában lovagolt; amikor a tizenkilenc év körüli fiú ügetésbe váltott, a lány boldogan visongott, és paskolni kezdte a fiú kefefrizuráját. Rosie, elnézve őket, azon tűnődött, elhatol-e a visongás a tisztásig, a nőstény rókához; feltehetően igen, gondolta, s látta maga előtt az állatot, ahogy farkát a jóllakottan alvó kölykök köré csavarva hegyezi a fülét, hallgatja odalentről az emberek kiabálását, és néma, ravasz szemében bármikor fellángolhat a téboly. A kant hamar leteríti a betegség, de a nőstény sokáig hurcolhatja, idézte fel Bill szavait, aztán eszébe jutott a buja rét szélén, a nyirkos árnyékban tenyésző mérges kalapos gomba. A nagyanyja, amikor egy nyáron megmutatta Rosie-nak, pókgombának nevezte, és bár az elnevezés bizonyára Weeks nagyi találmánya volt – Rosie legalábbis semmiféle növénytani könyvben nem látta viszont soha nem felejtette el a sötét foltokkal pettyezett, betegesen sápadt gombaszövet utálatos látványát. A foltok a némi képzelőerővel megáldott embert valóban pókra emlékeztethették; ő pedig igencsak bővében volt a képzelőerőnek. A nőstény sokáig hurcolhatja a veszettséget, gondolta újra. A kant hamar leteríti, de…

– Rosie, csak nem fázol? Rosie értetlenül nézett fel a férfira. – Borzongtál… – Nem, nem fázom. – A fiatalokra nézett, akik őt és Billt, mivel már mindketten elmúltak huszonöt évesek, meg sem látták, aztán ismét Billre pillantott. – De azért, azt hiszem, ideje hazaindulni. – Igazad van – bólogatott Bill.

5 Hazafelé már sűrűbb volt a forgalom, és ahogy közeledtek a városhoz, még sűrűbb lett. Lassabban haladhattak, de megállniuk egyszer sem kellett. Bill minden kínálkozó résen ügyesen átcsúszott – ilyenkor Rosie úgy érezte, mintha egy idomított szitakötő hátán ülne –, de soha nem kockáztatott felelőtlenül, Rosie pedig töretlenül bízott benne, még olyankor is, amikor a sávokat elválasztó szaggatott vonalon nyomult előre, miközben kétfelől megannyi jámbor masztodonként várakoztak a nagy teherautók, hátha előbb-utóbb ők is odaférkőzhetnek a bevezető út fizetőkapujához. Mire feltűntek a STRAND, AKVÁRIUM ÉS ETTINGER-KERT–VIDÁMPARK szövegű táblák, Rosie már szívből örült, hogy idejében elindultak. Műszakkezdésre pontosan ott lesz a pólóssátornál, ami már önmagában is örvendetes, de még örvendetesebb, hogy bemutathatja Billt a barátnőinek; biztosan tetszeni fog nekik. Az út fölé kifeszített harsány rózsaszínű szalag már arra buzdított: LENDÜLJÜNK ÁT A NYÁRBA AZ „ANYÁK ÉS NŐVÉREK”-KEL! És amikor átgurultak a szalag alatt, Rosie szíve csordultig telt boldogsággal. E végtelenbe nyúló nap későbbi iszonyatos óráiban nemegyszer gondolt vissza kétségbeesve erre az érzésre. Már kirajzolódott az ég hátterére a hullámvasút bonyolult kanyarulatainak és völgyeinek rendszere, idáig hallatszott a pályáról gőzként kicsapódó sikongatás. Rosie egy pillanatra szorosabban ölelte Bill derekát, és csendesen nevetett. Minden jól alakul majd, gondolta, és amikor átsuhant a fején a nőstény róka sötét, éber szemének emléke, elhessegette a képet, ahogy esküvőkön a halál gondolatát hessegeti el az ember.

6 Mialatt Bill Steiner óvatosan kormányozta motorját a „Tó Gyöngye” pihenőhelyhez vezető kavicsos úton, Norman Daniels a lopott kocsiját terelte be a Press utca hatalmas parkolójába. A telek öt sarokra volt az Ettinger-kerttől; jó néhány tóparti szórakozóhely – a vidámpark, a régi villamosvasút, az akvárium –, valamint az üzletek és a vendéglők látogatói hagyhatták itt kocsijukat. Akadtak a fenti nevezetességekhez közelebbi parkolók is, de Norman nem óhajtott túl közel jutni. Meglehet, hogy gyorsított ütemben kell elhagynia a színteret, és ez esetben kár lenne forgalmi dugóba keverednie. Szombat reggel volt, háromnegyed tíz. A Press utcai parkolónak az utcához közeli fele jószerével üresen tátongott, ami korántsem volt örvendetes, ha az ember kerülni akarja a feltűnést; de az egész napra vagy hétre kibérelt helyeken már tömörültek a kocsik; tulajdonosaik komppal folytatták útjukat észak felé, vagy egész napos kirándulásra, esetleg hétvégi horgászportyára indultak. Norman egy utahi rendszámtáblájú Winnebago és egy hatalmas massachusettsi RoadKing RV között szorított helyet a maga Ford Tempójának, amely vezetője legnagyobb megelégedésére szinte láthatatlanná törpült a két óriás szomszéd között. Kiszállt, majd felkapta az ülésről az új bőrdzsekit, és belebújt. Az egyik zsebből napszemüveget húzott elő – nem azt, amelyet előző nap viselt –, és az orrára biggyesztette. Aztán hátrament, körülnézett, nem figyeli-e valaki, és kiemelte a csomagtartóból a tolókocsit, majd széthajtogatta. A tolókocsit már jó előre teleragasztotta a Női Kultúrközpont ajándékboltjában vett matricákkal. Nem vitatta, hogy odafenn a gyűléstermekben meg a nagy előadóteremben egy csomó nagyokos szövegel vagy üldögél, de lenn az emléktárgyboltban pontosan olyan ízléstelen, bárgyú vackokat árultak, amilyeneket Norman megálmodott magának. A nőiség emblémájával díszített kulcstartók hidegen hagyták, éppúgy, mint a poszter, amely keresztre feszített nőt ábrázolt a Golgotán (JESUSINA A TE BŰNEIDÉRT HALT MEG), de az autósmatricák éppen megfeleltek a céljának. Az egyiken ez állt: A NŐNEK ÚGY KELL A FÉRFI, MINT HALNAK A BICIKLI. A másik azt hirdette: A NŐ NEM VICCTÉMA! A szerző nyilván még nem találkozott olyan prostival, akinek

szemöldökét és fele haját leperzselte a rosszul szelelő crack-pipa. További szerzeményei egyikén az állt: AZ ABORTUSZT VÁLASZTOM – A SZEX POLITIKA!, egy másikon: TISZTELETET KÉREK – TANULD MEG, MIT JELENT NÁLAM EZ A SZÓ. Norman azon töprengett, vajon tudják-e ezek a melltartó nélküli csodabogarak, hogy az utóbbi számot férfi írta. Mindazonáltal megvette az egész kollekciót. A legkedvesebb darabot gondosan a tolókocsi műbőr háttámlájára ragasztotta, a külön e célra sorozatgyártott walkmantok mellé: OLYAN FÉRFI VAGYOK, AKI TISZTELI A NŐKET – bizony, ez volt a szövege. És nem is hazudik, gondolta, miközben még egyszer gyorsan végigpásztázta szemével a parkolót, nem láthatja-e valaki, milyen fürgén huppan be tolószékébe a nyomorék. Azt, amelyik tudja, hol a helye, igenis tisztelem. Nemhogy kíváncsiskodót, teremtett lelket sem látott. Elforgatta a tolószéket, és megszemlélte magát a frissen lemosott Tempo lakktükrében. Na, mi a véleményed?, kérdezte önmagát. Menni fog? Úgy gondolta, a kérdésre bátran felelhet igennel. Minthogy álruháról szó sem lehetett, elhatározta, hogy az álruhát is felülmúlja: igazi embert alkot, ahogy a jó színész is hiteles személyiséget teremt a színpadon. Még nevet is talált az új lénynek: Hump Petersonnak fogják hívni. Hump kiszolgált katona volt, aki leszerelése után jó tíz évig futott egy motoros bűnbandával, abból a fajtából, amelyik a nőket csak kéthárom körülhatárolt és igen szűkre szabott munkakörben használja. Akkor aztán megtörtént a baleset. Túl sok sör, túl síkos úttest, túlságosan kiálló hídpillér. Derektől lefelé megbénult, de egy áldozatkész fiatal nő ápolta, és visszaadta az életkedvét. Úgy hívták, hogy… – Marilyn – mondta ki Norman, mert Marilyn Chambersre, hosszú éveken át legkedvesebb pornósztárjára gondolt. Őutána Amber Lynn következett a szívében, de Marilyn Lynn kurva cikin hangzanék. Ezután a McCoo vezetéknév ötlött fel benne, de ezt is elvetette; Marilyn McCoo-nak azt a ribancot hívták, aki a Fifth Dimensionnél énekelt réges-rég, a hetvenes években, amikor az élet még sokkal áttekinthetőbb volt. A szemközti telken hirdetőtábla állt: ITT JÖVŐRE A DELANEY ÉPÍTŐVÁLLALAT ÚJ IRODAHÁZA ÁLL MAJD – A JÓL ISMERT MINŐSÉGBEN. Marilyn Delaney – nem is hangzik rosszul. Nem valószínű, hogy az

Anyák és Nővérek bármelyik csatlósa az élettörténetéről érdeklődne, de a Tábori Mámor eladójának pólója után szabadon: jobb, ha az embernek van egy szövege, és nincs szükség rá, mintha szükség lenne rá, de nincs. Hump Petersonnak pedig mind bedőlnek majd. Nyilván nem kevés hasonló nyomoronccal volt már dolguk: olyanokkal, akiknek valamilyen élmény az egész életszemléletét megváltoztatta, és most vezekelni akarnak a múltjukért. És a világ Humpjai a vezekléshez is úgy fognak hozzá, mint korábban életük minden egyéb dolgához: egyből kiállnak a tűzvonalba. Norman zsaruként maga is megélt már jó néhány Humpszerű geciládát, aki később felcsapott drogellenes bajnoknak, Jézusbuzinak vagy Perot-rajongónak, miközben legbelül ugyanolyan pitiáner seggfejek maradnak, akik ugyanazt a nótát fújják, csak más hangnemben. De ez esetben mindez lényegtelen. Most az számít, hogy az ilyen balfaszok örökké ott lófrálnak a vágyott helyszín körül. Olyanok, mint a prérifű a sivatagban vagy a jégcsap Alaszkában. A bennfentesek már számítanak a felbukkanásukra. Így tehát minden bizonnyal Humpot is tárt karokkal fogadják, hiába kémlelik akármilyen éberen, hogy nem tűnik-e fel közben Daniels felügyelő a láthatáron. Közülük még a legcinikusabb is legföljebb elnézően legyint majd: erre a szegény nyomira rájött a kangörcs, és az „érző lelkű, gyengéd férfi” jól ismert álarcában próbál egy szombat éji numerához jutni. Ha Hump Petersonnak csak egy csöpp szerencséje van, olybá veszik, mint a július negyediki parádék gólyalábakon vonuló Uncle Samjét: mindenki látja, de senki sem törődik vele. Ami Norman további terveit illeti, az elgondolás pofonegyszerű volt. Megkeresi az Anyák és Nővérek gyámolítottainak legnépesebb csoportját, és Hump tolószékéből suttyomban kifigyeli őket, amint fecserésznek, piknikeznek, szórakoznak. Valamelyik segítőkész picsa nyilván odahoz majd neki egy hamburgert, egy kukoricás szendvicset vagy egy darab süteményt (az ilyenekből a legbuzgóbb propaganda sem veri ki az ősi ösztönt, hogy etessék a férfiakat), ő pedig szépen megköszöni, és az utolsó morzsáig bekebelezi. Csak akkor szól, ha szólnak hozzá, és ha a karika- vagy a labdadobálásban netán nyerne valami plüssállatot, odaajándékozza egy gyereknek, persze vigyázva, nehogy megsimogassa a kis ütődöttnek a fejét; manapság még emiatt is rásütik az emberre a zaklatást.

De ami a lényeg: résen lesz. Figyeli, mikor tűnik fel a színen az ő futórózsája. Ha egyszer elfogadják a muri teljes jogú résztvevőjének, akkor ez simán megoldható, ő pedig elismert művésze a megfigyelésnek. És ha a nő megvan, akár itt, az Ettinger-kertben is elintézhetné; csak ki kell várnia, amíg csurrantani akar, aztán utánamegy és kitekeri a nyakát, mint egy csirkének. Másodpercek műve lesz az egész; persze éppen ez volt a fő gond. Norman nem akarta, hogy a leszámolás másodpercek műve legyen; komótosan, ráérősen szerette volna lebonyolítani. Először szép kényelmesen elbeszélgetnének; pontról pontra kifaggatná, mit művelt a nő, amióta faképnél hagyta, zsebében az ő bankkártyájával; kiszedné belőle a teljes igazságot, á-tól z-ig. Megkérdezné például, milyen érzés volt beütni a gépbe az ő pin-kódját, és elélvezett-e, amikor lehajolt, hogy kiszedje az automatából a pénzt – azt a pénzt, amiért ő megdolgozott, igenis keccsölt látástól mikulásig, hogy rács mögé juttassa azokat a szemét alakokat, akik bármit elkövetnének bármelyik tisztességes ember ellen, ha ő és a magafajta nem ütne a kezükre. Megkérdezné: egyáltalán hogyan képzelte, hogy ezt megússza? Hogyan hihette egy percig is, hogy tőle elszökhet? És amikor majd a nő mindent elmondott, amire Norman csak kíváncsi volt, elbeszélgetne vele. Habár ez talán nem is a legpontosabb kifejezés. Az első számú dolga tehát az, hogy megtalálja. A második, hogy megfelelő távolságból szemmel tartsa. A harmadik, hogy kövesse, ha a nő jóllakik a bulival és távozik, ami feltehetően a koncert után lesz esedékes, de ha egy kis mázlija van, korábban is bekövetkezhet. Aztán, mihelyt kinn van a vidámparkból, már búcsút inthet a tolókocsinak. Persze maradnak majd rajta ujjlenyomatok (ha vesz egy pár szegecsekkel kivert motoroskesztyűt, ennek is elejét vehette volna, amellett hogy a kesztyű a Hump Peterson-figurát is hitelesebbé tenné, de hiába, az ideje ki volt számítva, és tetejébe még az iszonyatos „spéci” fejfájásával is meg kellett küzdenie), de ez nem számít. Gyanította, hogy a továbbiakban kisebb gondja is nagyobb lesz, semhogy a hátrahagyott nyomokkal törődjön. A lakásán akarta elkapni a nőt, és úgy gondolta, erre minden esélye megvan. Ha buszra száll (márpedig ezt teszi majd, merthogy kocsija nincs, taxira pedig sajnálja a pénzt), akkor ő majd utánaugrik. És ha Rose valahol, az Ettinger-kert és a saját egyszemélyes kuplerája közti

útvonal valamelyik pontján kiszúrná őt, hát akkor standapé megöli, és a következmények le vannak sajnálva. Ha viszont minden jól megy, akkor besétál mögötte az ajtón, és ami azon az ajtón túl Rose-ra vár, azt még nő nem szenvedte végig, amióta világ a világ. Norman a NAPIJEGYEK feliratú fülkéhez kormányozta a székét, megállapította, hogy a felnőtt napijegy tizenkét dollárt kóstál, odaadta a pénzt a pénztárosnak, és már indult is befelé. Az útja szabad volt; ilyen korán még nem nyüzsgött a forgalom, aminek persze ugyancsak megvan az árnyoldala; vigyáznia kell, nehogy rossz értelemben vett feltűnést keltsen. Igaz, neki ez gyerekjáték. Majd… – Haver! Hé, haver! Jöjjön csak vissza! Norman keze megdermedt a tolókocsi kerekén. Üres szemmel meredt a legközelebbi attrakcióra: a szellemhajóra meg az előtte álló múlt századi hajóskapitánynak öltöztetett hatalmas robotemberre. „Ahoy, cimbora – előre a borzalmak világába!” – ismételgette kongó géphangján a robotkapitány. Norman cseppet sem óhajtott rossz értelemben vett feltűnést kelteni – és tessék, most pontosan ezt teszi. – Hé, kopasz! Maga ott a tolókocsiban! Az emberek arra fordultak és nézték. Volt köztük egy piros kötényruhába öltözött dagadt fekete kurva, aki nagyjából feleolyan értelmesnek tűnt, mint a Tábori Mámor nyúlszájú eladója. Valahonnan még ismerős is volt az arca, de Norman erre gondolni sem akart: ez már kész paranoia, hiszen senkit sem ismer ebben a városban. A nő ekkor sarkon fordult, és hóna alá szorítva aktatáskányi retiküljét, eltalpalt, de így is maradt kíváncsiskodó épp elég. Norman combja között kiütött a veríték. – Jöjjön már vissza, jóember! Túl sok pénzt adott! Egy pillanatra úgy tűnt, idegen nyelven szólnak hozzá; a szavak értelme nem hatolt a tudatáig. Aztán végre kapcsolt, és határtalan megkönnyebbülés öntötte el, bár közben dühös is volt magára ostobaságáért. Hát persze hogy túlfizette a jegyét! Elfelejtette, hogy ő nem „felnőtt”, hanem „testi fogyatékos”. Megfordította a tolókocsit, és visszahajtott a pénztárhoz. A kövér pénztáros kihajolt az ablakon; látszott, hogy éppúgy rühelli Normant, mint Norman a saját ostoba viselkedését. Már nyújtotta is az ötdollárost.

– Rokkantaknak hét dollár, nem tud olvasni? – ripakodott rá a pénztáros, s a bankjeggyel először a kifüggesztett árlista felé bökött, majd Norman orra elé dugta. Norman agyán átsuhant a látomás, ahogy a bankjegyet betömködi a dagadt fütyi bal szemébe, majd elvette a pénzt, és betette a dzseki számos zsebének egyikébe. – Elnézést – mondta alázatosan. – Jó, jó – morogta a pénztáros, és másfelé fordult. Norman visszakocsikázott a parkba; a szíve vadul kalapált. Milyen gondosan építette fel a figuráját; milyen egyszerű és biztos tervet dolgozott ki céljai megvalósítására – és akkor már a kezdet kezdetén hibázik, és mekkorát! Hát mi van vele tulajdonképpen? Fogalma sem volt róla, de azt tudta, hogy több ilyen bakit nem engedhet meg magának. – Vigyázni fogok – motyogta. – A kurva életbe, ezzel még megbirkózom! „Ahoy, cimbora – előre a borzalmak világába!” – bődült felé a magasból a robottengerész hangja. Norman most látta, hogy kezében vécécsésze nagyságú kukoricapipát tart. – „Ahoy, cimbora – előre a borzalmak világába!” – Értettem, kapitány – dünnyögte Norman, és továbbgurult. Útelágazáshoz ért, ahol háromfelé mutattak a nyilak: a móló, a főút és a pihenőhely felé. Az utóbbi nyíl alatt kis táblát helyeztek el: AZ „ANYÁK ÉS NŐVÉREK” VENDÉGEI ÉS JÓ BARÁTAI TIZENKETTŐKOR EBÉDELNEK, HATKOR VACSORÁZNAK, KONCERT NYOLCKOR, JÓ SZÓRAKOZÁST! Meglesz, gondolta Norman, és elindult matricával teliragasztott tolókocsiján az egyik, virágágyásokkal szegélyezett betonúton, a pihenőhely irányába. A pihenőhely ápolt, jól rendezett parknak bizonyult. Volt itt játszótér azoknak a gyerekeknek, akik megunták a vidámpark kínálatát vagy éppen túlságosan felhevültek a mozgalmas élményektől; voltak jópofa, állatformára nyesett bokrok, amilyeneket Disneylandben látni, homokos gödrök a patkódobáláshoz, softballpálya és rengeteg piknikasztal. Egy nagy sátrat is felállítottak; nyitott oldalán át Norman látta, amint a fehér kötényes szakácsok már készülődnek a grillsütéshez. A sátoron túl alkalmi bódék sorakoztak; az egyikben sorsjegyeket árultak – két, kézzel tűzött ágytakaró volt a nyeremény –, a másikban pólókat (legtöbbjük felirata olyasfajta eszmevilágot tükrözött,

mint a „Hump” tolókocsiját díszítő matricagyűjtemény), a harmadikban minden szükséges brosúrához hozzájuthattak azok a nők, akik el szeretnék hagyni a férjüket, hogy leszbi lelki rokonaik körében találják meg a boldogságot. Ha volna nálam fegyver, gondolta Norman, mondjuk, egy jó erős és gyors Mac–10-es, húsz másodperc alatt sokkal lakhatóbbá varázsolnám a világot. Errefelé a nők voltak többségben, de azért akadt annyi férfi is, hogy Norman jelenléte ne tűnjön fel különösebben. Elgurult a bódék mellett, és igyekezett minél barátságosabban viselkedni: ha bólintottak felé, visszabólintott, ha rámosolyogtak, visszamosolygott. Vásárolt egy sorsjegyet, hátha megnyeri vele a hópehelymintás tűzött takarót, de rövid megfontolás után Richard Petersonként írta fel nevét a sorsjegyre; a Hump talán mégis szemet szúrhat. Ezután vett egy brosúrát is, A nők alkotmányos jogairól címmel, és az árusító leszbibabának elmagyarázta: Topekába szándékozik elküldeni, Jeannie nevű nővérének. A leszbibaba mosolygott, és jó szórakozást kívánt. Norman visszamosolygott rá, és viszonozta a jókívánságot. Úgy általában mindent megnézett, de keresni egyvalakit keresett: Rose-t. Eddig még nem bukkant fel, de semmi gond: fiatal még a nap. Szinte bizonyos volt benne, hogy a közös ebédre ő is betoppan, és ha egyszer feltűnik a célgömbjében, akkor már minden jó lesz, minden el van boronálva, és helyreáll a rend. Jó, jó, a napijegy-pénztárnál kicsit elbokázta a dolgot, de mit számít? Elmúlt, és ezentúl nem fog hibázni. Kizárt dolog. – Menő tolókocsija van, pajtás – mondta kedélyesen egy leopárdmintás sortot viselő fiatal nő, aki kisfiút vezetett kézen fogva. A kisfiú másik kezében egy tölcsér cseresznyefagylalt volt, amit éppen megpróbált mindenestül az arcára kenni. Norman mindjárt megállapította, hogy első osztályú kis mocsadék. – És menő szlogenjei. Kezet nyújtott, hogy Norman belecsapjon, és Norman egy röpke pillanatra elképzelte, milyen hamar hervadna le az a hülye nekem-anyomorék-is-ember vigyor a képéről, ha ő, ahelyett, hogy pacsit adna, leharapná két ujját. A bal kezét nyújtotta, és Normant csöppet sem lepte meg, hogy nem visel jegygyűrűt, jóllehet a cseresznyés trutymóval összekent kis patkány a kiköpött mása volt.

Te szajha, gondolta. Csak rád kell nézni, hogy az ember tudja, mi a baj ezzel a kibaszott világgal. Hogy hoztad össze a kölyköt? Kokszos fecskendővel csinált fel egy másik leszbi? Közben mosolygott, és gyengéden megpaskolta a nő kezét. – Maga még menőbb, kislány – jelentette ki. – Van itt valamilyen nőismerőse? – kérdezte a leopárdmintás. – Mi az hogy! Maga! – vágta rá Norman. A nőnek láthatóan jólesett a bók. – Köszönöm – mondta. – De hát tudja, mire gondoltam. – Olyan, akire gondol, nincs. Csak körül akartam nézni. Ha útban vagyok vagy zártkörű összejövetelről van szó, el is húzhatom a csíkot. – Miket beszél! – tiltakozott a nő őszinte felháborodással – amint azt Norman előre megjósolhatta volna. – Maradjon csak. Nézelődjön. Érezze jól magát. Hozhatok valamit? Igazán örömmel tenném. Vattacukrot? Vagy talán egy hotdogot? – Nem, köszönöm – mondta Norman. – Tudja, volt egy motorbalesetem – így jutottam ehhez a remekművű tolókocsihoz. – A szuka együttérzőn bólogatott; Norman tudta, hogy ha kedve volna hozzá, három percen belül megríkathatná. – Azóta nemigen vagyok étvágyamnál. De azért becsszavamra, még élvezem az életet! – tette hozzá félénk mosollyal. – Hiszen akkor minden rendben! – mosolygott a nő. – Jó szórakozást. – Viszont kívánok, méghozzá duplán. Neked is, fiacskám. – Aha – mondta tartózkodón a gyerek, és a cseresznyemaszk mögül ellenséges pillantást lövellt felé. Normant egy pillanatra vakrémület fogta el; úgy érezte, mintha a kisfiú tekintete beléfúródna, és felfedezné Hump Peterson tar koponyája és sokcipzáras dzsekije mögött az igazi Normant. Ismét azzal nyugtatta magát, hogy közönséges üldözési mániában szenved, ami igazán nem csoda, elvégre csellel lopakodott be az ellenség táborába. Mindenesetre sürgősen továbbgurult. Ha azt hitte, az ellenséges tekintetű gyerektől megszabadulva majd jobb lesz a közérzete, csalódnia kellett. A magabiztosság kurta mámora elszállt; a bőre is bizsergett a szorongástól. Közeledett az ebédidő; negyed óra múlva a társaság asztalhoz ül, és Rose-nak még se híre, se hamva. Néhányan a nők közül a vidámparkban múlatták az időt, elvben

Rose is köztük lehetne, ám ez nem tűnt valószínűnek. Rose nem volt az a hullámvasúton sikongatós fajta. Ebben igazad van – de azóta megváltozhatott, súgta egy belső hang. Valami mást is mondott volna, de Norman beléfojtotta a szót. Erre a sóderra nem volt kíváncsi, habár annyit ő is tudott, hogy Rose-ban valami komoly változás mehetett végbe, különben most is otthon volna, szerdánként vasalná az ő ingeit, és erre az egész cirkuszra nem került volna sor. Tudatába ismét befészkelte magát a rögeszmés gondolat: az ismeretlen Rose, ahogy magához veszi az ő bankkártyáját és kisétál a házból, és ez a gondolat az elviselhetetlenségig rágta, marcangolta lüktető agyát. Olyan rettegés fogta el, mintha ólomsúly nehezednék a mellére. Uralkodj magadon, gondolta. Ez a fő. Képzeld, hogy rendőri megfigyelést végzel, mint százszor meg százszor az elmúlt években. Ha így fogod fel, minden simán megy majd. Tudod mit, Normie? Egyelőre ne is gondolj rá, hogy Rose-t keresed. Elég, ha majd akkor jut eszedbe, amikor meglátod. Megkísérelte. Mindenesetre sokat segített, hogy eddig nagyjából terv szerint alakultak a dolgok; Hump Peterson jelenlétét mindenki elfogadta. Két, frisbee-t dobáló leszbi – ujjatlan pólóban, hogy mindenki megcsodálhassa túledzett karizmaikat – kis időre őt is bevonta a játékba, és egy idősebb nő – felül ősz haj, alul ritka pocsék visszerek – joghurtos jégkrémrudat hozott neki, mondván, hogy látja, mennyire izzad, és milyen kényelmetlenül érzi magát így a tolókocsihoz láncolva. „Hump” hálás köszönetét fejezte ki és hozzátette, hogy bizony eléggé megviseli a meleg. Nem úgy, mint téged, szépségem, gondolta, az ősz hajú nő után nézve. Nem csoda, hogy a meleg az életelemed; férfit már pénzért se tudnál fogni magadnak. A joghurtos jégkrém viszont finom hideg volt; mohón be is falta. A taktika az, hogy sehol ne időzzön túl sokáig. A piknikasztaloktól továbbhajtott a patkódobálóig, ahol két idétlen férfi játszott párost két hasonlóan idétlen nő ellen, úgy látszott, sötétedésig abba sem hagyják. Ezután a konyhasátor előtt gurult el; odabenn már sültek az első hamburgerek, és adagolták a kis tálakból a burgonyasalátát. Végül a főút és a vidámpark felé hajtott, fejét leszegve, s lopva oda-odasandítva a nőkre, akik már az étkezőhely felé igyekeztek, ki gyerekkocsit tolva, ki nyereményekkel megrakodva. Rose nem volt köztük.

Mintha felszívódott volna.

7 Normant annyira lefoglalta Rose keresése, hogy nem vette észre: a fekete nő, aki korábban már felfigyelt rá, ismét őt nézi. Rendhagyóan terjedelmes nőszemély volt, és semmi kétség: kissé valóban emlékeztetett a „Frigó”-nak becézett William Perryre. Gert éppen egy kisfiút hintáztatott a játszótéren, most azonban abbahagyta, és megrázta a fejét, mintegy gondolatait rendezendő. Még most is mereven nézte a motorosdzsekibe bújt nyomorékot, noha már csak hátulról láthatta. A tolókocsija háttámlájára matrica volt ragasztva. Az állt rajta: OLYAN FÉRFI VAGYOK, AKI TISZTELI A NŐKET. És olyan, aki ismerősnek látszik, gondolta Gert. Vagy talán csak valamelyik filmszínészre hasonlít? – Mit csinálsz, Gert? – sivalkodott Melanie Huggins kisfia. – Lökjél! Magasba akarok szállni! Át akarok fordulni! Gert engedelmesen magasabbra lökte a hintát, habár átfordulásról szó sem lehetett; még csak az kéne, ebben a pereskedő kedvű világban! De a kis Stanley kacagása őt is felvillanyozta; vissza is nevetett rá, és még magasabbra lökte, száműzve tudatából – legalábbis tudata előteréből – a tolókocsis férfit. – Ge-e-ert! Át szeretnék fordulni! Na igazán! Hát jó, gondolta Gert; egyszer, kivételesen. Abból csak nem lehet baj. – Kapaszkodj jó erősen, te nagy vitéz! – mondta. – Indul a menet!

8 Norman, miután az ebéd valamennyi résztvevőjét megnézte magának, továbbgördült; bölcsebbnek vélte, ha ebéd közben nem lófrál az Anyák és Nővérek csoportja körül, már csak azért sem, mert hátha mindinkább elhatalmasodó szorongása meglátszik rajta. Rose-nak itt volna a helye, már rég meg kellett volna találnia – mégsem látta sehol, és szinte biztosra vette, hogy nincs is itt, ami viszont

megmagyarázhatatlan. Hol kódorogna az ilyen riadt, szürke kisegér, ha nem ott, ahol a többi picsafejű egér összegyűlik? Ha itt nincs – hol lehet? Kijutott a főútra, áthajtott az ISTEN HOZOTT – IRÁNY A VIDÁMPARK feliratú boltív alatt, majd továbbkerekezett a széles, kövezett úton, oda sem figyelve, merre tart. Felfedezte a tolókocsi legnagyobb előnyét: semerre sem kell nézni, úgyis a többiek térnek ki előle. A park lassan megtelt, s ez volt az egész helyzetben az egyetlen öröm. Norman feje ismét lüktetni kezdett, és a nyüzsgő tömegben különös érzés fogta el: mintha idegen volna köztük, a saját bőrébe zárva. Nem értette például, miért van olyan jókedvük. Mi a büdös francon képesek nevetni? Hát nem fogják fel, micsoda világban élnek? Nem látják, hogy minden, kivétel nélkül minden süllyedőben, pusztulóban van? Zavarodottan állapította meg, hogy most már mindenkiben leszbit és buzeránst lát, mintha az egész világ egynemű szeretők pöcegödrévé vált volna, a nők pedig mellesleg tolvajok, a férfiak kóros hazudozók, és egyikükben sincs szemernyi tisztelet a társadalmat összetartó kötőanyag iránt. Fejfájása egyre kínzóbb lett, és a tárgyak széle körül ismét villódzni kezdtek azok a kis krikszkrakszok. Körülötte tébolyítóvá dagadt a zsivaj, mintha a fejében valami gonosz manó csavarná túl a hangerőt az elviselhető decibelhatáron. A hullámvasút első emelkedőjéhez érkezett kocsik dübörgése földrengésre emlékeztette, az első lejtőn zuhanó utasok sikongatása gránátrobbanásként hasogatta a dobhártyáját. A gőz fújtatta vásári orgona szellentésszerű pöfögése, a videojátékok elektronikus duruzsolása, a pályájukon körbeszáguldó gokartok rovarra emlékeztető surrogása riadt, megzavarodott tudatában éhes pokolbeli szörny sivításává folyt össze. De a legrémesebb a szellemhajó előtt álló robotkapitány mindent átható kántálása volt, amely ácsfúróként vájta magát mind beljebb az agyába. „Ahoy, cimbora, előre a borzalmak világába!” Úgy érezte, ha még egyszer hallania kell, a fejében elpattan valami, mint a száraz aprófa. Vagy ha nem, hát akkor kiugrik ebből a kibaszott hülye tolókocsiból, és üvöltve vágna magának utat a… Állítsd le magad, Normie! Behajtott egy kis üres közbe a fánkos és a szeletelt pizzát árusító bódé közé, és itt, a nyüzsgő tömegnek háttal, valóban leállította magát. Ennek a hangnak mindig engedelmeskedett. Kilenc évvel ezelőtt ez a

hang adta tudtára, hogy Wendy Yarrow-t csak úgy hallgattathatja el, ha megöli, de a hang vette rá arra is, hogy miután eltörte Rose egyik bordáját, végül mégiscsak bevigye a kórházba. Normie, te becsavarodtál, közölte most ez a józan, hűvös hang. Ismered, ugye, a bíróságokat, elvégre majd’ ezerszer tanúskodtál már előttük?! Nos, bírói mércével száz százalékig beszámíthatatlan vagy. Gondolom, ezt magad is tudod. A tó felől támadt könnyű szél ismét felé sodorta a rikácsolást: „Ahoy, cimbora, előre a borzalmak világába!” Normie! – Igen! – suttogta, és ujja hegyével dörzsölni kezdte sajgó halántékát. – Nagyjából tudom. Nem baj, senki sem tökéletes; és ha az ember nem tagadja le maga előtt a fogyatékosságait, akkor nagyon szépen együtt élhet velük. Meg kell tudnod, hol van Rose. Ez nem lesz veszélytelen. No de már azzal, hogy idejöttél, kockázatot vállaltál, nem igaz? – De igen – mondta. – Igazad van, papa. Na jó, akkor elég a baromkodásból. Most ide figyelj, Normie. Norman odafigyelt.

9 Gert még egy darabig hintáztatta Stan Hugginst, de mindinkább ingerelte a gyerek szüntelen nyaggatása, hogy fordítsa át még egyszer, csak egyetlenegyszer. Gert megfogadta, hogy többé nem enged; Stan már első alkalommal is kis híján kizuhant a hintából, és Gert egy pillanatig úgy érezte: szívrohamot kap és holtan esik össze. Meg aztán újra és újra arra a pasasra kellett gondolnia. A kopaszra. Ismeri valahonnan? Igen vagy nem? Lehetséges, hogy Rosie férje volt az? Ugyan, őrültség. Paranoia, luxuskivitelben. Valószínűleg az. Sőt majdnem biztosan. De azért a gondolat csak ott motozott a fejében. A magasság nagyjából megfelel – ámbár ha valaki tolókocsiban ül, nehéz pontosan megállapítani a méretét. És ki tudná ezt jobban, ha nem Rosie férje – már amennyiben ő az. Elég volt. Rémeket látsz.

Stan közben elunta a hintázást, és megkérdezte, nem próbálnák-e ki együtt a mászókát. Gert mosolyogva megrázta a fejét. – De miért? – kérdezte duzzogva a kisfiú. – Mert amióta ez a te öreg barátnőd kinőtt a gumibugyiból, túl kövér a mászókához – magyarázta Gert, aztán meglátta a csúszda mellett Randi Franklint, és gyors elhatározásra jutott. Ha ennek az ügynek nem jár a végére, tényleg begolyózik. Megkérte Randit, vigyázzon Stanre egy kis ideig. A fiatal nő készségesen igent mondott, mire Gert angyalnak nevezte, ami ugyan vajmi kevéssé volt indokolt, de attól, hogy valakit egyszer egy kicsit túldicsérnek, még nem dől össze a világ. – Hová mégy, Gert? – kérdezte Stan, nem is leplezve csalódottságát. – Van egy kis elintéznivalóm, fiatalúr. Addig csúszdázz egy jót Andreával és Paullal. – A csúszda taknyosoknak való – közölte Stan mogorván, de azért csatlakozott a taknyosokhoz.

10 Gert elindult a főút felé, és onnan visszament a pénztárfülkékhez. Most már mind a napi-, mind a félnapos jegyekért hosszú sorok álltak, Gert pedig majdnem biztos volt benne, hogy a férfitól, akit keres, nem sok segítséget várhat; már megfigyelte a munkastílusát. A napijegyeket árusító pénztár hátsó ajtaja nyitva állt. Gert még várt egy kicsit, hogy erőt gyűjtsön, aztán elindult a fülke felé. Soha semmilyen hivatalos tisztsége az Anyák és Nővéreknél nem volt, csak szerette Annát, aki valaha segített neki megszabadulni egy férfitól; az illető miatt Gert tizenhatodik és tizenkilencedik életéve között kilenc alkalommal kötött ki a kórházi ambulancián. Azóta betöltötte a harminchetet, és tizenöt év óta volt Anna nem hivatalos helyettese. Munkaideje egy részében tönkrevert újoncokat oktatott arra, amire valaha őt oktatta Anna: egyáltalán nem kötelességük, hogy újra meg újra visszasompolyogjanak erőszakos férjükhöz, udvarlójukhoz, apjukhoz vagy mostohaszüleikhez. Önvédelmi módszerekre tanította őket (nem annyira, hogy az életüket, mint inkább hogy a méltóságukat menthessék); segített Annának a maihoz hasonló pénzgyűjtő rendezvények megszervezésében; s az idős, beteges könyvelőnővel

karöltve mindent elkövetett, hogy az intézmény többé-kevésbé önfenntartó maradjon. Ha pedig biztonsági rendszabályokra volt szükség, akkor is megtett minden tőle telhetőt. Ebben a minőségében járt el most is. A fülkéhez menet kicsatolta mozgó irodának is beillő kézitáskáját, majd bedugta fejét a nyitott ajtón. – Elnézést, uram, beszélhetnénk néhány szót? – Az információ ott van a szellemhajótól balra. Oda menjen, ha valami problémája van. – Nem értett meg – mondta Gert, majd mélyet lélegzett, és vigyázott, hogy ki ne jöjjön a sodrából. – Az én problémámon csak maga segíthet. – Huszonnégy dollár – közölte a pénztáros az ablakon túl álló fiatal párral –, és hat a visszajáró. Jó szórakozást. – Aztán, anélkül hogy hátranézett volna, odavetette Gertnek: – Ha nem venné észre, hölgyem, el vagyok foglalva. Amennyiben panasza van valamelyik játékra vagy efféle, totyogjon át szépen az információhoz és… A pohár betelt. Gert nem kért abból, hogy ez a balfácán kioktassa őt, hová totyogjon, kivált nem ezen az elviselhetetlenül lekezelő hangon, amelyik azt kívánta sugallni: de sok hülye van ezen a világon! Meglehet, hogy a világ tele van hülyékkel, ő azonban nem tartozik közéjük, és tud valamit, amiről ennek a nagyképű baromnak fogalma sincs: Peter Slowik holttestén nyolcvannál több harapásnyom volt, és egyáltalán nem lehetetlen, hogy az, aki ezt művelte, most itt van, és a feleségét keresi. Nagy nehezen benyomakodott a szűk fülkébe, aztán a kék egyening vállánál fogva megragadta és maga felé fordította a pénztárost, akit az ing zsebére tűzött névkártya szerint CHRIS-nek hívtak. Chris Gert Kinshaw fekete holdvilágképére meredt; nem értette, hogy merészel hozzáérni egy látogató. Már nyitotta a száját, de Gert beléfojtotta a szót. – Maradjon csendben, és figyeljen jól. Lehetséges, hogy ma délelőtt egy közveszélyes embert engedett be a kertbe. Egy gyilkost. Úgyhogy ne meséljen nekem arról, hogy milyen nehéz napja volt, Chris, mert szarok rá. Chris a döbbenettől kiguvadt szemmel bámult rá, de mielőtt a hangját vagy a hidegvérét visszanyerte volna, Gert előkotort hatalmas táskájából egy kissé elmosódott faxképet, és az orra elé dugta. A

képaláírás így szólt: Norman Daniels felügyelő, aki a drogüzérek lebuktatását irányította. – Akkor forduljon a biztonsági őrökhöz – mondta Chris egyszerre sértődötten és ijedten. A háta mögött a sor élén álló ember, aki egy az egyben olyan sapkát viselt, mint a rajzfilmek vaksin tébláboló Mr. Magooja, pólóján pedig A VILÁG LEGJOBB NAGYPAPIJA felirat virított, hirtelen felemelte a videofelvevőjét, és filmezni kezdte a jelenetet. Alighanem látványos összecsapásra számított, és azt remélte, tudósítása helyet kap valamelyik tévéállomás tényműsorában. Ha tudom, hogy ilyen jó kis cirkusz lesz, egy pillanatig se haboztam volna, gondolta Gert. – Nem, rájuk egyelőre még nincs szükségem; magára van szükségem. Nagyon kérem, nézze meg alaposan ezt a képet, és mondja meg… – Hölgyem, ha tudná, hány embert látok én egyetlen na… – A fickó tolókocsiban ül. Korán jött, még csúcsforgalom előtt. Világos? Nagydarab, kopasz ember. Maga kihajolt az ablakon és utánakiabált. Az illető vissza is jött. Talán nem tette el az aprót vagy ilyesmi… Chris szemében világosság gyúlt. – Nem, nem erről volt szó – mondta. – Azt hitte, annyit fizet, amennyit kell. Ez biztos, mert egy tízdollárost és két egydollárost adott. Vagy elfelejtette, hogy rokkantaknak kedvezmény jár, vagy nem is tudta. Ez az, gondolta Gert. Az ilyesmi könnyen kimegy egy álnyomorék fejéből, kivált, ha éppen mással van elfoglalva. Mr. Magoo leengedte a kamerát; úgy látszik, beletörődött, hogy mégsem lesz verekedés. – Szíveskedne jegyet adni nekem meg az unokámnak? – kérdezte az ablakba épített kis hangszórón át. – Tartsa vissza még egy kicsit – szólt vissza Chris. Gert kevés ilyen csöppentett bűbáj tisztviselővel találkozott, de úgy gondolta, nem ez a megfelelő időpont, hogy a látogatókkal való érintkezés szabályaira kioktassa; most a diplomatikus fellépésnek jött el az ideje. Amikor Chris, arcán az agyonhajszolt közszereplő panaszos fintorával, visszafordult hozzá, ismét felmutatta neki a képet, és csendesen, mintegy megvilágosodásért esengve kérdezte:

– Ez volt az a tolókocsis férfi? Próbálja elképzelni kopaszon! – Jaj, hölgyem, mit akar tőlem? Amellett, hogy még napszemüveg is volt rajta. – Azért próbálja meg. Nagyon veszélyes ember. Ha csak halvány esély is van rá, hogy bement a parkba, valóban beszélnem kell a biztonsági őreikkel. Puff neki – ezért kár volt. Gert tudta már, mihelyt kimondta, de két másodperccel így is elkésett. A röpke villanás Chris szemében önmagáért beszélt. Ha Gert olyasmit akar megtanácskozni a biztonsági őrökkel, ami őt nem érinti – csak nyugodtan, semmi baj. Ha viszont a dolog érinti őt, akár a legcsekélyebb mértékben is – az már problémás. Bizonyára volt már egy-két nézeteltérése a biztonságiakkal; esetleg letolták, amiért ilyen bárdolatlan seggfej. Mindenesetre látszott rajta az elhatározás: ő kimarad ebből a kínos ügyből. – Nem ő az – jelentette ki, és vissza akarta adni a képet, amelyet az imént mégiscsak átvett, hogy jobban megnézze. Gert félelmetes méretű melle fölé szorította a kezét, hogy jelezze: a kép egyelőre maradjon csak Chrisnél. – Nagyon kérem… – rimánkodott. – Ha ez az ember itt van, azért jött, hogy megkeresse az egyik barátnőmet – és elhiheti, nem az óriáskerékre akarja befizetni. – Hé, odabenn! – harsogta valaki az egyre hosszabbodó sorból. – Gyerünk már! A sor egyetértően morajlott, a Világ Legjobb Nagypapija ismét felemelte a videofelvevőjét; ezúttal láthatóan csak Gert fölöttébb barátságos új barátját óhajtotta megörökíteni. Gert látta, hogy Chris megpróbálja eltakarni pirosra gyúlt arcát, mint az elítélt gonosztevő, amikor tárgyalás után kivezetik a törvényszékről. Az esély, hogy ebből az alakból bármit is kiszedjen, végképp oda lett. – Mondom, hogy nem ő az! – förmedt rá Chris. – Még csak nem is hasonlít! És most hordja el innen azt a hordónyi valagát, mielőtt az egész parkból kirúgatom! – Bagoly mondja verébnek – vágott vissza Gert. – A maga seggén tizenkét személyre lehetne teríteni, és egyetlen villa se csúszna bele a vágásába! – Takarodjon! De ebben a minutumban!

Gert lángoló arccal trappolt vissza a piknikasztalokhoz. Tessék, bolondot csinált magából! Hogyan sikerült így elszúrnia? Próbálta nyugtatni magát, hogy mindenről a környezet tehet – túl nagy a lárma, a zűrzavar, a szórakozni vágyó emberek eszelősen rohangálnak ide-oda –, de érezte, hogy ez csak üres kifogás. Ami történt, azért történt, mert fél. Elég szörnyű volt már az a feltételezés is, hogy Peter Slowikot Rosie férje gyilkolta meg, de a tudat, hogy az az ember béna motorosnak álcázva valószínűleg itt van köztük, ezerszerte ijesztőbb. Gert látott már életében őrülteket, de ha az őrület ennyi ravaszsággal és ekkora rögeszmés elszántsággal párosul… És mindentől függetlenül: hol van Rosie? Itt nincs – ebben biztos volt. Még nincs, helyesbítette magát. – Ezt elbasztam – motyogta, és eszébe jutott, mit prédikált ő maga az otthonba menekült nőknek: Ha felismertétek, viselkedjetek is aszerint. Rendben van; aszerint fog viselkedni. Ami azt jelenti, hogy a park biztonsági szolgálata egyelőre kiesik a játékból; aligha tudná meggyőzni őket, és ha mégis, túl sokáig tartana. Viszont talán ráakadhat valamilyen nyomra. A saját szemével látta, ahogy a kopasz tolókocsis motoros ott sertepertél a piknikasztalok körül, s többekkel is szóba elegyedik; főleg nőkkel. Lana Kline még vitt is neki valami ennivalót. Mintha fagylalt lett volna. Gert rohanvást igyekezett a piknikasztalok felé; pisilnie kellett volna, de nem vett róla tudomást. Lázasan kereste Lanát vagy valaki mást a nők közül, akik beszéltek a kopasz hapsival, de mintha csak zsarut keresett volna: azok is mindig éppen olyankor szívódnak fel, amikor szükség volna rájuk. És most már tényleg muszáj vécére mennie; az inger egyre görcsösebb lett. Mi a fenének vedelt annyi jeges teát?

11 Norman lassan gurult vissza a főúton, a piknikasztalok felé. A nők még ettek, de az ebéd a végéhez közeledett; már az édességes tálak jártak körbe. Ha még egy helyen akarja találni őket, amikor a tettek mezejére lép, akkor jó lesz sietni. De azért nem izgult; a szorongás időszaka véget ért. Nagyon jól tudta, hová menjen, ha valamelyiküket

egyedül akarja elcsípni, hogy elbeszélgessen vele, amúgy közvetlen közelből. A nőket, Normie, mágnesként vonzza a mosdó, mondta egyszer a papája. Olyanok, mint a kutyák: azok se tudnak úgy elmenni egy orgonabokor mellett, hogy le ne hugyozzák a tövét. Norman elhajtott a MOSDÓK feliratú útjelző tábla mellett. Csak egy kell közülük, gondolta. Egyetlenegy, aki elszakad a többitől, és megmondhatja, hová lett Rose, ha egyszer itt nincs. Ha San Franciscóban van, utánamegyek. Ha Tokióban, odamegyek. És ha a pokolban, oda is követem. Úgyis ott végezzük mindketten, alighanem közös háztartásban. Áthajtott egy kis mesterséges fenyőligeten, majd hagyta, hogy a tolókocsi leguruljon vele egy enyhe lejtőn az ablaktalan téglaépületig, amelynek mindkét végén egy-egy ajtó volt: férfiak jobbra, nők balra. Norman elhajtott a NŐK feliratú ajtó mellett, és leparkolt az épület túlsó végénél. Az ő szempontjából igazán eszményi volt a hely; keskeny földsáv, egy sor műanyag szemetestartály és magas deszkapalánk, az épület tapintatos elszigetelésére. Felállt a tolókocsiból, és kilesett az épület sarka mögül, addig nyújtogatva a nyakát, amíg az ösvényt szemmel nem tarthatta. Nyugalma és önbizalma visszatért. A fejfájás, ha nem múlt is el, tompa lüktetéssé csitult. A kis díszligetből két nő bújt elő – a fenébe! Megfigyelőállásának ez az egyetlen komoly hátránya: a nők imádnak kettesben vécére járni. Mi a francot művelnek odabenn, a rohadt életben?! Megujjazzák egymást? A két nő bement a házikóba. Norman a legközelebbi szellőzőnyíláson át hallotta, amint kacarásznak és valamilyen Fredről cserélnek eszmét. Fred ezt tette, Fred azt tette, Fred amazt tette, a jelek szerint az ismeretlen Fred belevaló fickó lehetett. Főleg az egyik spinkó vitte a szót, s valahányszor elhallgatott, hogy levegőt vegyen, a másik élesen, szaggatottan felvihogott; Normanre ez úgy hatott, mintha az agyát üvegszilánkokba forgatnák, ahogy a pék forgatja cukorba a fánkot. De azért kitartott, hiszen figyelnie kellett az ösvényt. Meg sem moccant, csak a keze szorult ökölbe és nyílt ki, szabályosan váltakozva. A nők végre kijöttek. Még mindig vihogtak, és még mindig Fredről tárgyaltak, olyan közel húzódva egymáshoz, hogy a csípőjük meg a válluk összeért. Norman alig állta meg, hogy utánuk ne rontson, és egymáshoz ne verje azt a nyomorult, ostoba szajhafejüket, mint két, robbanóanyaggal megtömött tököt.

– Ne tedd – suttogta. Frissen borotvált koponyáján kiütött a veríték, és nagy, átlátszó cseppekben folyt végig az arcán. – Az ég szerelmére, ne tedd; csak most fékezd magad! – A foga vacogott, a fájdalom ismét megannyi pörölycsapásként hasogatta a fejét. Látótere peremén táncot jártak a fényes, cikcakkos vonalak, jobb orrlyukából váladék csorgott. A következő nő egyedül jött, és Norman rögtön felismerte: felül ősz haj, alul ritka pocsék visszerek. Ettől kapta a joghurtos jégkrémrudat. Nekem is van egy rudam számodra, gondolta, s minden idegszála megfeszült, ahogy a nő elindult lefelé a keskeny betonúton. Van bizony, és ha nem válaszolsz gyorsan és tisztességesen a kérdéseimre, tövig lenyomom a torkodon. Ekkor újabb nő lépett ki a kis ligetből. Norman őt is látta már: az a piros kötényruhás, dagadt fekete szuka volt, aki olyan pimaszul mérte végig, amikor a pénztáros visszarendelte. Ismét feltámadt benne a dühítő érzés, hogy a nő valahonnét ismerős; mint amikor az ember azt hiszi, már a nyelvén van a keresett név, aztán, mire kimondaná, a név nincs sehol. Látta már valahol ezt a dögöt? Csak ne szaggatna úgy a feje… A nőnél most is ott volt az a hatalmas, aktatáskaszerű retikül, és éppen kotorászott benne. Mit keresel, hájpacni?, kérdezte gondolatban Norman. Pár szál ropit? Egy zacskó mályvacukrot? Vagy talán… És egyszer csak, minden átmenet nélkül, kapcsolt. Erről a nőről olvasott a könyvtárban, abban a cikkben, amelyik az Anyák és Nővérekről szólt. Fénykép is volt róla, amint valami hülye karatepózban guggol, bár inkább hasonlított egy nagyobbfajta lakókocsira, mint Bruce Lee-re. Ez az a szuka, aki azt mondta az újságírónak, hogy ő nem lát ellenséget a férfiakban; „de ha ütnek, visszaütünk”. Gert. A vezetéknevére nem emlékezett, de a keresztneve biztos, hogy Gert volt. Tűnés innen, Gert, próbálta sugallni Norman a nagydarab, piros ruhás fekete nőnek. A keze ismét ökölbe szorult, körme a tenyerébe mélyedt. A nő azonban nem hajlott a szóra, hanem elbődült: – Lana! Lana, állj meg! Az ősz hajú nő megfordult, aztán visszament a dagadthoz, aki úgy festett, mint a Frigó nőnek öltözve. Norman látta, ahogy ismét a ligethez közelednek. A nagy seggű útközben valami papírdarabot mutogatott a visszeres lábúnak.

Normannek még a szeméből is gyöngyözött az izzadság, miközben arra várt, hogy Lana befejezze Gerttel a locsogást, és ismét megcélozza a vizeldét. A ligeten túl, az ebédhelyen most már bizonyára a desszert is elfogy, akkor pedig a nők nem egyesével vagy kettesével szivárognak majd ide, hanem falkában rohanják meg a téglaházikót. Ha nem fordul meg egykettőre a szerencséje, pocsékba mehet az egész akció. – Gyere már, az istenit, gyere már – motyogta Norman, és ekkor, mintegy válaszképpen, válóban kilépett valaki a fák közül, és elindult lefelé az ösvényen. Az illető nem volt ugyan sem Gert, sem a jégkrémrudas Lana, de Norman így is felismerte: az egyik ribanc volt a kettő közül, akit felderítőportyája alkalmából az Anyák és Nővérek kertjében látott. Az a kis cingár a kétszínűre festett rocksztárfrizurával. Az arcátlan lotyó még integetett is neki. És kurvára rám is ijesztett, gondolta; de kölcsönkenyér visszajár, nem igaz? Na gyere csak, picinyem, gyere szépen ide a bácsihoz! Norman érezte, hogy merevedése van, a fejfájását pedig mintha elfújták volna. Mozdulatlanul, kőszoborként állt, fél szemmel kisandítva a sarkon, és azon imádkozott, hogy Gert ne éppen most jöjjön vissza, és a félig zöld, félig narancssárga hajú lány se gondolja meg magát. De a fák közül senki más nem lépett elő, a punkfrizurás meg csak jött, jött rendületlenül. Hé, punki-munki, kis Viszkető Punci-Punkim, gyere csak az én kis kuckómba, mondta a légynek a pók, és jött is, már nyúlt a kilincs után, de az ajtó nem nyílhatott ki, mert mielőtt Cynthia a kilincset lenyomhatta volna, Norman keze ráfonódott vékony csuklójára. Cynthia tágra nyílt szemmel, ijedten bámult rá. – Na gyere csak – mondta Norman, a lányt magával vonszolva. – Gyere szépen, hadd beszélgessünk el közvetlen közelből.

12 Gert Kinshaw sietett, már-már rohant a mosdó felé, amikor – csodák csodája – hátulról meglátta éppen azt a nőt, akit mindenütt keresett. Már nyitotta is öblös kézitáskáját, és kotorászni kezdett a fénykép után. – Lana! – kiabálta. – Lana, várj! Lana visszafordult, és elébe ment.

– Cathy Sparksot keresem – mondta. – Nem láttad véletlenül? – Dehogynem, éppen patkót dobál – felelte Gert, és hüvelykujjával hátra, a játszótér felé bökött. – Két perccel ezelőtt találkoztam vele. – Nagyszerű! – mondta Lana, és már indult is vissza. Gert sóvár pillantást vetett a mosdó felé, aztán csatlakozott hozzá; remélte, a hólyagja még kitart egy darabig. – Attól féltem, hogy megint rájött a pánik, és egyszerűen megpattant – folytatta az idősebb nő. – Hiszen ismered. – Aha – dörmögte Gert, majd mielőtt betértek volna a fák közé, odaadta a képet Lanának, aki kíváncsian vette szemügyre. Minthogy nem lakott az otthonban, most látta először Norman ábrázatát. Lana pszichiátriai szociális gondozó volt, és az elegáns Crescent Heights negyedben élt kellemes, egyáltalán nem erőszakos férjével és három kellemes, semmiféle magatartási zavarban nem szenvedő gyermekével. – Ki ő? – kérdezte. Mielőtt Gert válaszolhatott volna, Cynthia Smith jött szembe velük. Rikító haja most is, még ebben a helyzetben is mosolyra fakasztotta Gertet. – Szia, Gert, tök jó a blúzod – mondta Cynthia a maga talpraesett modorában. Nem bóknak szánta; az ilyen észrevételek természetesen s mintegy mellékesen jöttek a szájára. – Kösz; neked meg a sortod. De azért lefogadnám, hogy némi fáradsággal olyat is találnál, amelyik még többet mutat a kis seggedből. – Hálás lennék, ha te is körülnéznél – mondta Cynthia, és továbbballagott; apró, de kétségkívül helyes kis popsija ide-oda mozgott, mint az inga. Lana mosolyogva követte szemével, majd ismét a fényképnek szentelte figyelmét, közben szórakozottan simogatva lófarokba fésült hosszú ősz haját. – Nem ismered? – kérdezte Gert. Lana megrázta a fejét, de Gert úgy látta, inkább bizonytalanul, semmint tagadóan. – Próbáld elképzelni haj nélkül. Lanának még jobb ötlete támadt: homloktól felfelé letakarta a képet, aztán még figyelmesebben vizsgálgatta; a szája úgy mozgott közben, mintha nem is nézne, hanem olvasna. Végül tanácstalanul, aggodalmas arccal pillantott fel Gertre.

– Délelőtt megkínáltam jégkrémmel egy férfit – kezdte habozva. – Napszemüveg volt rajta, de… – És tolókocsiban ült – vágott a szavába Gert, és noha tudta, hogy a neheze csak most következik, úgy érezte, nagy kő gördül le a szívéről. Mégiscsak jobb a bizonyosság, mintha továbbra is a sötétben tapogatózna. – Úgy van. Veszélyes? Ne is mondd, tudom, hogy az. Két olyan nővel jöttem, akit az utóbbi években súlyos traumák értek, és nagyon ingatag az egyensúlyuk. Várható valami zűr, Gert? Őmiattuk kérdem, nem magam miatt. Gert alaposan megfontolta a választ. – Nem, azt hiszem, nem lesz semmi baj. A legrosszabbon már túl vagyunk.

13 Norman letépte Cynthiáról az ujjatlan blúzt, lemeztelenítve alig teáscsészényi mellét, majd kezét a szájára szorította, hogy elnémítsa s egyszersmind a falhoz is szögezze, és ágyékát a lány altestéhez nyomta. Érezte, hogy az el akar húzódni, de persze nem volt hová húzódnia, és kiszolgáltatottsága még nagyobb izgalomba hozta Normant. De csak a teste gerjedt be. A tudata egy méterrel lebegett a feje fölött, és derűs nyugalommal szemlélte, ahogy Norman előrehajol és fogait belemélyeszti Punci-Punki kisasszony vállába. Úgy csapott le a lányra, mint a vámpír, és amikor a vére kiserkedt, mohón lefetyelni kezdte. Forró, sós vére volt, és Norman alig érzékelte a saját magömlését, mint ahogy az sem hatolt el a tudatáig, hogy a lány fojtottan sikoltozik acélos tenyere alatt.

14 – Menj vissza a pácienseidhez, amíg nem szólok, hogy tiszta a levegő – mondta Lanának Gert. – És nagyon kérlek, egyelőre még tartsd

titokban az ügyet. Van itt épp elég érzékeny idegzetű nő a barátnőiden kívül is. – Tudom. Gert megszorította Lana karját. – Ígérem, nem lesz semmi baj. – Rendben van. Te tudod. – Jó, értem, nem hiszel nekem. Pedig egyvalamit tényleg tudok: ha még mindig a tolókocsijában bóklászik, nem lesz nehéz ráakadni. Ha látod, kerüld el nagy ívben. Világos? Ne menj a közelébe! Lana mélységes szorongással nézett Gertre. – Mi a terved? – Először is csurrantok egyet, mielőtt vizeletmérgezésben elpatkolnék. Utána elmegyek a biztonságiakhoz, és közlöm velük, hogy egy tolókocsis ürge ki akarta tépni a táskát a kezemből. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább, mindenesetre az az első, hogy elküldjük a fenébe, ne rontsa itt tovább a levegőt. – Közben hálát adott az égnek, amiért Rosie nincs itt; talán randevúja vagy más egyéb, halaszthatatlan dolga van. Gert nagyon jól tudta, hogy Rosie az igazi gyutacs; ha ő nincs itt, a pasas talán még semlegesíthető, mielőtt nagyobb kárt tehetne. – Megvárjalak, amíg elvégzed a dolgod? – kérdezte idegesen Lana. – Ugyan, nem lesz semmi bajom. Lana a homlokát ráncolva bámult a liget felé vezető ösvényre. – Azt hiszem, akkor is megvárlak. Gert elmosolyodott. – Ahogy akarod. Nem fog soká tartani. Majdnem elérte a házikót, amikor gondolatait egy hang zavarta meg: valaki lihegett. Nem is egyvalaki: ketten vannak. Gert húsos szája mosolyra húzódott. A hangról ítélve egy párocska kihasználja a szép nyári délutánt. Elbújtak a klotyó mögött, és… – Beszélj, te szajha! A kutya morgására emlékeztető fojtott hang hallatán a mosoly Gert ajkára fagyott. – Mondd meg, hogy hol van, de most rögtön!

15 Gert olyan szélsebesen kerülte meg a lapos téglaépületet, hogy majdnem nekiment az elhagyott tolókocsinak; hajszál híja volt, hogy át nem bukott rajta. A motorosdzsekit viselő kopasz férfi – Norman Daniels – háttal állt neki, és olyan keményen markolta Cynthia sovány karját, hogy a két hüvelykujja jóformán eltűnt a lány húsában. Arcát Cynthia arcához szorította, de Gert így is látta, milyen furcsán bicsaklik félre a lány orra. Gert egyszer már látott ilyet, mégpedig a saját tükrében. Cynthiának eltörték az orrát. – Mondd meg, hogy hol van, vagy soha többé nem kell rúzzsal vacakolnod, mert kiharapom a pofádból azt a mocskos szá… Gert többet nem hallott, és nem is gondolkodott tovább. Robotpilótára kapcsolt. Két lépéssel ott termett Daniels mellett, de már menet közben bunkóvá kulcsolta össze a kezét, s olyan magasra emelte, amilyenre csak bírta, hogy az ütés ereje minél nagyobb legyen. De mielőtt lecsapott volna, Cynthia halálra rémült tekintete rátapadt, és ezt Rosie férje is észrevette. Elképesztően gyors volt, ezt el kellett ismernie. Gertnek sikerült összekulcsolt kezével eltalálnia, méghozzá jó erősen, de nem a tarkóján, ahol szerette volna, mert a férfi félig már odafordult felé, és ezért csak az arcán meg az állcsontja szélén érte a csapás. Gert elszalasztotta az esélyt, hogy simán, minden teketória nélkül leüsse. A férfi immár szembenézett vele, és Gert első látásra önkéntelenül arra gondolt, hogy talán epret evett, mert ahogy rávigyorgott, a fogáról vörös lé csöpögött. Ettől a vigyortól Gertet elfogta az iszonyat. Úgy érezte, legföljebb annyit sikerült elérnie, hogy egy nő helyett kettő lelje a halálát itt a budi mögött. Aki előtte állt, nem volt emberi lény, inkább a Minótaurosz, motorosdzsekiben. – Nicsak, hisz ez a dagadt Gertie! – rikkantotta Norman. – Na mi az, Gertie, birkózni akarsz? Agyon akarsz nyomni az 52-D méretű cicifixeddel? Na lássuk! – Harsogva nevetett, és közben tenyerével a mellét ütögette, hogy lássék, mennyire mulattatja a gondolat. Dzsekijén csilingeltek a cipzárak. Gert egy oldalpillantást vetett Cynthiára, aki úgy nézett végig magán, mintha nem értené, hová lett a blúza. – Cynthia, fuss!

A lány kábultan nézett rá, tétován hátrált két lépést, aztán csak nekidőlt az illemhely falának, mintha már a menekülés puszta gondolatától is kimerült volna. Gert látta, hogy az arca és a homloka máris dagadni kezd, mint a kelő tészta. Ekkor Norman megindult felé. – Gert-Gert-bo-Bert – búgta. – Banana-fanna-Fo-Fert, fee-fi-moMert… Gert! – Gyerek módjára kacagott saját humorán, aztán végighúzta karját a száján, hogy letörölje róla Cynthia vérét. Gert észrevette, hogy a tar koponyán izzadságcseppek fénylenek, megannyi üveggyöngyként. – Huuú, Gertie – duruzsolta, és úgy ingatta felsőtestét, mint a kígyóbűvölő kosarából kiemelkedő kobra. – Huuuú, Gertie… Most fánkot gyúrok belőled. Kifordítlak, mint a kesztyűt. Meg… – Akkor miért nem látsz már neki? – ripakodott rá Gert. – Ez itt nem gólyabál, te beszari seggfej! Ha kellek neked, hát gyere, teperj le! Daniels abbahagyta az imbolygást, és tátott szájjal meredt rá; nem akarta elhinni, hogy ez a hájgombóc ordít vele, és csúfolódni merészel. Közben mögötte Cynthia újabb fél métert hátrált, nehézkes, botorkáló léptekkel, aztán ismét nekidőlt a falnak. A sort hátsó része megzizzent a téglán. Gert maga elé nyújtotta a karját, s szétterpesztette az ujjait; két tenyere vagy negyven centire volt egymástól. A fejét leszegte, mint egy anyamedve. E jellegzetes védekező testtartás láttán Norman arcáról eltűnt az értetlen csodálkozás; ismét felhőtlen derű tükröződött rajta. – Na mit forralsz, Gert? – kérdezte. – Ki akarod próbálni rajtam Bruce Lee legszebb fogásait? Akkor hadd közöljem veled, hogy Bruce Lee halott! Úgy ám, Gert. Mint ahogy tizenöt másodpercen belül te is megdöglesz, és csak egy ronda fekete hájpacni hever majd a földön. – Norman hahotára fakadt. Gertnek ekkor hirtelen eszébe jutott Lana Kline, amint idegesen körülnéz, és azt mondja, talán mégiscsak megvárja, amíg Gert elvégzi a dolgát. – Lana! – ordította, ahogy csak kifért a torkán. – Ő az! Ha még itt vagy, rohanj segítségért! Rosie férje ismét meghökkent, de csak egyetlen pillanatra, aztán újból felderült az arca. Gyorsan hátrapillantott, ott van-e még Cynthia, aztán megint Gertre nézett, és tovább ingatta felsőtestét.

– Hol a feleségem? – kérdezte. – Mondd meg, és akkor lehet, hogy megúszod, és csak az egyik karodat töröm el. Sőt egye fene, tán még futni is hagylak. Az asszony megfújta a bankkártyámat, azt akarom visszakapni. Összesen erről van szó. Én nem rohanhatom le, gondolta Gert. Neki kell közelednie, különben esélyem sincs, hogy elintézzem. De hogyan tudnám idecsalogatni? Hirtelen Peter Slowik jutott eszébe – a hiányzó testrészek meg azok a helyek, ahol a legtöbb harapásnyomot találták rajta –, és úgy érezte, megtalálta a módszert. – Hallom, átértelmezted a szopás fogalmát, mi, buzigyerek? Annyira ízlett Slowik farka, hogy el is tetted emlékbe! Izgatottan várom a fejleményeket. Kellek neked, vagy nőkhöz nem is mersz közeledni? Ezúttal a mosoly nem apránként tűnt el Norman arcáról; amikor Gert buzigyereknek nevezte, olyan hirtelen torzultak sötétre a vonásai, hogy Gert szinte hallani vélte, amint a mosoly letört jégcsapként koppan csizmája acélorrán. Abbamaradt a himbálózás is. – MEGÖLLEK, SZEMÉT RIBANC! – ordította, és nekirontott Gertnek. Gert kitért oldalra, mint nem is olyan régen Cynthia elől, azon a napon, amikor Rosie lehozta újonnan szerzett festményét az otthon alagsori szabadidőklubjába, de a kezét most tovább tartotta leeresztve, mint a lányok részére rendezett bemutatókon. Tudta, hogy Normant még az elvakult düh sem teszi védtelenné. Hatalmas szál, csupa izom férfi volt; ha Gertnek nem sikerül azonnal felülkerekednie, óhatatlanul úgy jár, mint a cséplőgépbe szorult patkány. Norman karja már ütésre lendült; közben harapásra készen vicsorgott. Gert tovább hátrált, ülepe már a téglafalat súrolta. Most segíts, Istenem, gondolta, s a következő pillanatban megragadta Norman mindkét vastag, szőrös csuklóját. Ne gondolkozz közben, mert mindent elszúrsz, parancsolt magára, azzal megcélozta a férfi oldalát, terebélyes csípőjével nekilódult, majd villámgyorsan balra pördült. Szétterpesztett lábán kidagadtak az izmok. Ez már sok volt a szegény kordbársony kötényruhának: egészen a derekáig felhasadt, olyan sercegő zajjal, mintha göcsös fenyőfa pattanna szét a kandallóban. Varázserejű hadmozdulat volt. Csípője golyóscsapágynak is beillett volna: a férfi tehetetlenül átrepült rajta, arcán az őrjöngő düh helyett

határtalan döbbenettel, és fejjel a tolókocsinak zuhant. A kocsi felborult, és ráesett Normanre. – Hűűű – sipogta rekedten Cynthia, aki még mindig a falnak dőlve szemlélte a jelenetet. Lana Kline óvatosan kukucskált ki a házikó sarka mögül. – Mi történt? Miért kia… – kezdte, de rögtön el is némult, mert meglátta a felborult tolókocsi alól kievickélő, vérrel borított férfit, és látta szemében a lángoló gyűlöletet. – Rohanj segítségért! – förmedt rá Gert. – A biztonságiakhoz. Indulj már! És üvölts, ahogy a torkodon kifér! Norman félrerúgta a tolókocsit. Homlokáról csak csöpögött a vér, de az orrából úgy fröcskölt, mint egy szökőkútból. – Ezért megöllek – suttogta. Gert azonban nem kívánta ehhez hozzásegíteni. Miközben Lana fülsiketítőn visítozva elmenekült, Gert Norman Danielsre vetette magát, olyan csukafejessel, amelyet Hulk Hogan is elirigyelt volna. Normanre akkora súly zúdult (az utolsó mérés szerint százharminc kiló), hogy nem is próbált többé feltápászkodni. Karja úgy hullott le, ahogy a kártyaasztal csuklana össze egy teherautó motorja alatt, sérült orra a fal és a sövény közti, keményre döngölt földbe ütközött, a heréi pedig bénító erővel a tolókocsi lábtámaszának vágódtak. Ordítani akart, arca valóban egy ordító emberére emlékeztetett, de csak rekedt hörgés tört ki belőle. Gert ott ült rajta, csípőjéig felgyűrődött rongyos ruhájában, és azon tűnődött: most mihez is kezdjen. Ekkor váratlanul felötlött benne az a két vagy három terápiás foglalkozás, amelyeken Rosie végre összeszedte a bátorságát és megszólalt. Elsőnek arról beszélt, hogy pokoli hátfájás kínozza, amelyen néha még a forró fürdő sem enyhít. Aztán kitért a fájdalom okára, és a jelenlévők közül jó néhányan megértően bólogattak, köztük Gert is. Így hát most gyors mozdulattal még feljebb rántotta a rongyos szoknyát, megmutatva alatta a hatalmas méretű kék pamutbugyogót. – Rosie szerint kész vesespecialista vagy, Norman, persze csak azért, mert félénk és óvatos hapsi létedre nem akarsz nyomokat hagyni. No meg élvezed, ahogy az asszony rád néz, ha a veséjét csépeled, nem igaz, öregfiú? Csíped a rémült arcát, ahogy kiszáll belőle a vér. Még a szája is elfehéredik – jól mondom? Ismerem az ábrát; nekem is volt egyszer

egy ilyen barátom. Ilyenkor valami helyrekattan benned, nem igaz? Legalábbis átmeneti időre. – …szemét kurva… – suttogta Norman. – Látszik rajtad, hogy vesebuzi vagy; előttem az emberek arca nyitott könyv, nem tehetek róla, velem született adottság. – Gert beszéd közben térdével mind feljebb kormányozta magát Norman testén, s kis híján már a válláig jutott. – Tudod, vannak lábbuzik, seggbuzik, cicibuzik, no és van néhány különösen pocsék, beteg lelkű seggfej, aki vesebuzinak mondhatja magát; akárcsak te, Norman. Nos, talán hallottad már a régi mondást: ízlések és pofonok különbözőek. – …mássz le… – suttogta Norman. Gert, mintha meg sem hallotta volna, még feljebb evickélt. – Rosie nincs itt, Norm – mondta –, de a veséje üzen valamit, és az üzenet az én vesémre lett bízva. Remélem, figyelsz, mert most átadom. Még néhány centiméterrel feljebb csúszott, elhelyezkedett Norman odakínált arca fölött, és elengedte magát. Ó, micsoda édes megkönnyebbülés volt! Norman először mintha fel sem fogta volna, mi történik, aztán egyszer csak megértette. Nagyot üvöltött, és fel akarta dobni magát, hogy Gertet lerázza. Gert néhány centit fel is emelkedett róla, de aztán megfeszítette hatalmas tomporát, és visszazuttyant Norman mellére. Közben akaratlanul is csodálta a férfit, amiért az átélt megpróbáltatások után még ekkora erőfeszítésre képes. – Reménytelen, barátocskám – mondta, és az utolsó cseppig kiürítette hólyagját. Normant még így sem fenyegette a fulladás veszélye, de Gert még nem látott emberi arcon ilyen undort és gyűlöletet. És mindez néhány csepp meleg folyadék miatt! Vihar egy pohár vízben! Különben is: ha van ember, aki megérdemli, hogy az arcába hugyozzanak, hát ez a beteges lelkű mo… Norman harsogva, artikulálatlanul felüvöltött, majd két kézzel megragadta Gert karját, és körmeit a húsába vájta. Gert nagyot sikoltott (főképpen a támadás váratlansága miatt, bár a fájdalom sem volt akármilyen), és hátrább csúszott. Norman azonban számított az önkéntelen mozdulatra: éppen ebben a töredék másodpercben dobta fel ismét magát, ezúttal nagyobb erővel, mint az imént, és sikerült is kibillentenie egyensúlyából Gertet, aki lezuhant róla, átfordult, és a téglafalnak gurult. Norman imbolyogva feltápászkodott. Arcáról és

kopasz fejéről ömlött az izzadság, és végigcsorgott a motorosdzsekin; az alatta viselt sima fehér póló a testéhez tapadt. – Lehugyoztál, picsa – hörögte, és a földön elterült Gertnek rontott. Ekkor Cynthia kinyújtotta a lábát, Norman megbotlott benne, és arccal ismét a tolókocsira zuhant. Négykézláb mászott arrébb, majd megfordult, fel akart állni, már majdnem sikerült, aztán visszaesett, és lihegve meresztette Gertre szürke szemét, amelyben a téboly lángja lobogott. Gert ekkor megindult felé, azzal a szándékkal, hogy most aztán egyszer s mindenkorra leterítse. Ha kell, eltapossa, mint a kígyót, vagy eltöri a gerincét, mégpedig most, ebben a percben, mielőtt még erőre kap és ismét talpra áll. Norman ekkor a dzseki egyik zsebébe nyúlt, és egyetlen lélegzetelállító másodpercre Gert azt hitte, pisztoly van nála, és mindjárt két vagy három golyót ereszt a hasába. Legalább üres hólyaggal halok meg, gondolta, és megállt. Nem pisztoly volt, de majdnem olyan veszélyes: sokkoló volt a kezében. Gert ismert a városban egy elmebeteg hajléktalan nőt, aki patkányokat ölt ezzel a szerkentyűvel, de akkorákat, hogy törzskönyvüktől megfosztott angol spánielnek nézhette volna őket az ember. – Megkóstolod? – kérdezte Norman, még mindig térdelve, és ide-oda lengette a sokkolót. – Na, mit szólsz hozzá, dagadt Gertie? Okosabb, ha szépen magadtól idejössz érte, mert akár ízlik, akár nem, úgyis megkóstoltatom veled, mihelyt… A hangja elakadt; bizonytalanul pislogott a házikó sarka felé. Az épület mögül izgatott és kétségbeesett női kiáltozás hallatszott, még elég messziről, de közeledőben. Gert kihasználta Norman figyelmének pillanatnyi lankadását. Hátrált egy lépést, aztán megragadta a felborult tolókocsi fogantyúját, felrántotta, és mögé lépett; a fogantyú két vége eltűnt hatalmas barna öklében. Aztán, a kocsit maga előtt tolva, megindult Norman felé. – Rajta, kis vesebuzi – biztatta. – Gyere csak, te beszari meleg fiú! Meg akarsz rázni, mi? El akarsz kábítani, jobb híján ezzel a ketyerével? Na csak gyere bátran! Talán még jut idő egy utolsó tangóra, mielőtt a fehér köpenyesek elindulnak veled Sunnydale Acres-be vagy akárhová, ahol az ilyen buggyant seggfejeket tárolni szo…

Norman felállt, de közben ismét a közeledő hangok irányába pillantott, Gert pedig arra gondolt: Bassza meg, csak egyszer élek, legalább érje meg, és teljes erejéből a hasának lökte a tolókocsit. Norman felüvöltött és összecsuklott, Gert pedig rárontott, s a kelleténél egy másodperccel később hallotta meg Cynthia könnyes, reszkető sikolyát: – Vigyázz, Gert, még nála van! Halk, de annál fenyegetőbb zümmögés hallatszott, és Gert bokájából, ahová Norman a sokkolót nyomta, elektromos villámcsapásként lövellt a pokoli fájdalom egészen a csípőjéig. A bőre még nedves volt a vizelettől, s ez csak fokozta Norman fegyverének hatékonyságát. Bal lábának izmai görcsbe feszültek, hogy aztán teljesen elernyedjenek. A földre zuhant; szeméből patakzott a könny. De még estében elkapta Norman jobb csuklóját, és amennyire bírta, kicsavarta. Norman felüvöltött kínjában, és felé rúgott, először a jobb, aztán a bal lábával. Az első rúgás célt tévesztett, a második azonban éppen gyomorszájon találta Gertet, aki a hirtelen, heves fájdalom hatására még a lábáról is megfeledkezett. A sokkolót azonban nem engedte el, és addig csavarta a férfi csuklóját, amíg a fogása meglazult, és a gonosz kis játékszer a földre esett. Norman hátratántorodott; szájából bugyogott a vér, és orrából is piros permet szitált. Szeme hitetlenkedve dülledt ki üregéből. Nem értette, talán nem is érthette, miként bánhatott el így vele egy nő. Nagy nehezen kiegyenesedett, ismét az immár egészen közelről hallatszó hangok irányába pillantott, és aztán a deszkapalánk mentén futásnak indult a vidámpark felé. Gert úgy vélte, nem jut messzire; mindjárt felfigyelnek rá a biztonsági őrök, hiszen szakasztott úgy fest, mint a Péntek, tizenharmadika című tévésorozat valamelyik statisztája. – Gert… – hüppögte Cynthia, és megpróbált odakúszni társnőjéhez, aki tehetetlenül hevert az oldalán. Gert felnézett a lányra; most látta csak, milyen csúnyán összeverték. Jobb szeme fölött viharfelhőszínű vérömleny púposodott, az orra pedig talán soha nem lesz a régi. Gert nagy nehezen feltérdelt, majd ő is kúszva vonszolta magát Cynthia felé. Félúton találkoztak és összeölelkeztek, már csak azért is, hogy tartsák egymást. Cynthia iszonyú erőfeszítéssel préselte ki a szavakat feldagadt száján:

– Én is földhöz vágtam volna… ahogy tanítottál… ha nem tör rám olyan váratlanul… – Semmi baj – mondta Gert, és gyengéden halántékon csókolta a lányt. – Nagyon súlyosak a sebeid? – Nem tom… vért nem köpök… és nem járok hátrafelé… – Cynthia mosolyogni próbált. Látszott, milyen nehezen mozdul a szája, de nem adta fel. – Lepisilted! – De le ám. – Kurva jó – suttogta Cynthia, aztán újra elsírta magát. Gert átölelte, és így találtak rájuk az elsőnek odaérő nők, akiket két biztonsági őr követett: ott térdeltek az illemhely és az elhagyott, felborult tolókocsi között, fejüket egymás vállára hajtva, egymáshoz tapadva, mint két hajótörött.

16 Amikor Rosie berontott az East Side Kórház baleseti ambulanciájára, első kusza benyomása az volt, hogy az Anyák és Nővérek teljes vezérkara és valamennyi gyámolítottja itt gyűlt össze. Aztán odarohant Gerthez (a köré csoportosult férfiakról jóformán tudomást sem véve), és ekkor megállapította, hogy legalább hárman hiányoznak: Anna, aki talán még az elvált férjéről megemlékező gyűlésen időzik; Pam, akiről tudta, hogy dolgozik; és Cynthia. Leginkább ez utóbbi távolléte rémítette meg. – Gert! – kiáltotta, fejvesztetten taszigálva szét a férfiakat. – Gert, hol van Cynthia? Nem tudod… – Cynthia odafönn van – mondta Gert, és szeretett volna bátorítón rámosolyogni Rosie-ra, de feldagadt, könnyektől kivörösödött szeme nem hatott épp megnyugtatóan. – Egy időre benn tartják, de hidd el, Rosie, rendbe jön. Észrevetted, hogy bukósisak van rajtad? Izé… nagyon aranyosan áll. Bill ismét az álla alatt matatott, de Rosie jóformán észre sem vette, hogy már nincs a fején sisak. Egymás után nézett Gertre… Consuelóra… Robinra. A szemrehányást kereste a tekintetükben, a gyűlöletet, amiért megfertőzte őket, rászabadította rendezett, tiszta hajlékukra a pestist.

– Ne haragudjatok – mondta rekedten. – Annyira sajnálom… – De mit? – kérdezte Robin, hangjában őszinte csodálkozással. – Hiszen nem te verted össze Cynthiát! Rosie bizonytalanul hunyorgott rá, majd ismét Gertre. Gert azonban már másfelé nézett, és amikor Rosie követte a tekintetét, elöntötte a rettenet. Csak most hatolt el tudatáig a tény, hogy az otthonból ismert nőkön kívül zsaruk is vannak a helyiségben: ketten civilben, a harmadik egyenruhában. Zsaruk. Dermedt kezével Bill keze után nyúlt. – Ezzel az asszonnyal beszéljen – mondta éppen Gert az egyik zsarunak. – Az ő férje művelte az egészet. Rosie, ez itt Hale hadnagy. Most egyszer csak mindhárman Rosie felé fordultak: kíváncsiak voltak a zsaru feleségére, akinek volt mersze ellopni a férje bankkártyáját, és utána ki akart osonni az életéből. Norman testvérei – és mind őt nézik. – Asszonyom… – kezdte a Hale nevű civil ruhás zsaru, és a hangja első hallásra annyira emlékeztetett a Harley Bissingtonéra, hogy Rosie sikoltozni szeretett volna. – Csak nyugodtan, Rosie – mondta Bill. – Itt vagyok, és itt is maradok. – Mit tud mondani nekünk erről az ügyről, asszonyom? – folytatta a zsaru, de legalább a hangja már nem hasonlított a Harleyéra; Rosie-t csak megzavart tudata csapta be. Kibámult az ablakon, amely az autópálya bejárati szakaszára nyílt, és kelet felé nézett, a tó irányába; alig néhány óra múlva onnan közeledik majd az éjszaka. Ajkába harapott, visszafordult a zsaru felé, majd a másik kezét is rácsúsztatta Bill kezére, és megszólalt, olyan rekedten, hogy alig ismert a hangjára. – A neve Norman Daniels – közölte Hale hadnaggyal. Olyan a hangod, mint azé a nőé a festményen, gondolta. Mint a Rose Madderé, olyan a hangod… – Ő a férjem, rendőrnyomozó, és őrült.

VIII VIVA EL TORO!

1 Addig úgy érezte, mintha a saját koponyája fölött lebegne, de amikor a dagadt Gert lehugyozta, minden más lett. A feje nem volt többé héliummal töltött léggömb, inkább lapos kő, amelyet egy erős kéz elhajított, hogy kacsázzon a tó felszínén. Norman nem lebegett többé, inkább ugrott. Még most sem hitte el, hogy az a nigger hústorony így kikészítette. Tudta, mi történt, de a tudást és a hitet olykor világok választják el, és így esett ez most is. Mintha valami sötét mutáció ment volna végbe: Norman kicserélődött. Tehetetlen tárgyként hányódott az érzékelés felszínén, csak néha támadt fel benne valamilyen gondolat vagy furcsa, összefüggéstelen emlékfoszlány. Emlékezett rá, hogyan tápászkodott fel utoljára ott a budi mögött, fél tucat sebtől és karcolástól vérző képpel, eldugult orral, hogyan sajgott az egész teste a saját tolókocsijával való többszörös ütközéstől, hogyan lüktettek a bordái és a belei a másfél mázsás súlytól, amely az imént még rajta trónolt. Mindezt azonban elviselte volna; akár még többet is. Igazából a dagadt Gertie vizeletének nedvessége és szaga borította fel szellemi egyensúlyát. És még ha csak vizelet lett volna – de női vizelet volt! Ha eszébe jutott, mit művelt vele a bokszos szuka, üvölteni támadt kedve; ilyenkor folyt össze előtte a világ, holott tudta, hogy ha nem akarja rácsok mögött, kényszerzubbonyba préselve és Thorazine-nal teletömve végezni, szüksége van a fonalra, amely a világhoz köti. A sövény mentén botorkálva az járt a fejében: Kapd el! Csak vissza kell fordulnod, és elkaphatod. Kapd el és öld meg azért, amit veled tett, különben soha többé nem tudsz sem aludni, sem gondolkodni. A másik énje azonban okosabb volt ennél, így mégsem kapta el a nőt, hanem rohant tovább. A dagadt Gertie bizonyára azt képzeli, hogy őt a közeledő emberi hangok riasztották el, de téved. Azért eredt futásnak, mert a bordája olyan szörnyen szúrt, hogy nem bírt rendesen levegőt venni, emellett a gyomra is sajgott, heréibe pedig beköltözött az a mélységesen mély, sötét, kétségbeesett fájdalom, amelyet csak a férfiak ismerhetnek.

Továbbá nem is csak a fájdalom űzte el, a fájdalom előzményei is sokat nyomtak a latban. Attól félt, hogy ha ismét a dagadt Gertie-re támad, az talán már nem adja a meccset döntetlenre. Ezért vágtatott most a kerítés mentén, amilyen gyorsan csak vitte a lába, és a dagadt Gertie hangja csúfondáros szellemként üldözte: Hagyott egy kis üzenetet… a veséje az én vesémre bízta… egy kis üzenet, Normie… most átadom… Ekkor a tudata ismét ugrott egyet, a kő a valóság lapos felszínének ütközött, majd lepattant róla, és mire magához tért, eltelt némi idő – lehetett tizenöt másodperc, de éppúgy negyvenöt is. Már kiért a főútra és rohant a vidámpark felé, fejvesztetten, öntudatlanul, akár az egymást taposó csordából menekülő tehén. Fogalma sem volt róla, hogy nem közeledik, hanem mindinkább távolodik a kert kijáratától, és a móló, vagyis a tó felé száguld, ahol játszi könnyedséggel zsákutcába szoríthatják és ártalmatlanná tehetik. Eközben tudata az apja, ama jó emlékezetű ágyéktaperoló hangján süvített (aki, igaz, csak egyszer, egy emlékezetes vadászkirándulás alkalmából még le is szopta a farkát). Egy nő!, rikácsolta Ray Daniels. Hogyan engedhetted, Normie, hogy egy picsa a húgyával sikálja tisztára a pofád? Elhessegette a hangot. Az öreg épp eleget ordibált vele, amíg élt; vesszen meg, ha hagyja, hogy még a koporsóból is ugyanazt a hülye sódert nyomja. Igenis el tud bánni Gertie-vel is, Rose-zal is, az összes többi nősténnyel is, csak ahhoz először is el kell tűnnie innen, méghozzá azelőtt, hogy a park összes biztonsági embere a kopasz, véres képű hapsira vadászná. Máris túl sokan bámulják, és megvan rá minden okuk: bűzlik a húgytól, és úgy fest, mintha egy oroszlán tépázta volna meg. Befordult egy mellékútra, amely a videojáték-terem és a Déltengeri Alomutazás között nyílt. Semmilyen terve nem volt, kivéve azt, hogy a főút szájtáti tömege elől elmeneküljön – és ekkor egyszer csak kihúzták a szerencseszámát. A játékterem ajtaja kinyílt, és valaki kilépett rajta. Norman csak feltételezte, hogy gyerek, de biztosra nem mehetett. Az illető alacsony volt, és gyerekholmit viselt: farmert, Reebok cipőt, Michael McDermottos pólót (A LÁNYT, AKIT SZERETEK, ESŐNEK HÍVJÁK – állt rajta, ki tudja, mi a faszt jelenthet ez), de egész fejét gumiálarc takarta. Az álarc

Ferdinándot, a bikát ábrázolta, szélesen és bárgyún vigyorgó kivitelben; szarvait virágfüzérek díszítették. Norman pillanatnyi habozás nélkül odakapott, és lerántotta az álarcot a srác fejéről. Az álarccal kijött egy csomó haj is, de bánja a franc. – Hé! – sivalkodott a gyerek, aki így, álarc nélkül, tizenegy év körülinek látszott, de a hangjából inkább felháborodás sütött, semmint félelem. – Adja vissza, az az enyém, én nyertem! Mit képzel, micsoda… Norman ismét odakapott: tenyerébe vette a srác fejét, és jó keményet taszított rajta. A gyerek átrepült a Déltengeri Álomutazás bódéjának könnyű vászonfalán; méregdrága surranója a levegőben kaszált. – Ha bárkinek elmondod, visszajövök és megöllek – morogta bele Norman a még hullámzó vászonfalba, majd gyors léptekkel visszaindult a főútra, menet közben fejére húzva az álarcot. Az álarcnak ocsmány gumiszaga volt, és előbbi tulajdonosának izzadsága is bűzlött, de ezek a szagok nem izgatták Normant. Annál inkább izgatta a gondolat, hogy az álarc hamarosan Gertie vizeletének szagát is felveszi. Aztán a tudata ismét ugrott egyet, s Norman egy időre beleveszett az ózonrétegbe. Ezúttal azonban, amikor visszatért, már a Press utcai parkoló felé ügetett, fél kézzel jobb mellkasát nyomogatva, amely minden lélegzetvételre gyötrelmesen sajgott. Az álarc szaga minden balsejtelmét igazolta. Letépte magáról, és hálásan szippantott a hűvös levegőből, amelynek végre nem volt sem húgy-, sem pinaszaga. Aztán az álarcra nézett, és megborzongott; volt valami kísérteties ebben az ízetlenül vigyorgó pofában. Az álarc bikát mintázott, orrán átfűzött gyűrűvel, virágfüzérekkel a szarvain, ám ez a bika úgy vigyorgott, mintha elloptak volna tőle valamit, de még ahhoz is hülye, hogy tudja, mi az a valami. Már-már el is hajította az egész vacakot, de erőt vett magán. Tekintettel kell lennie a parkolóőrre is, aki minden bizonnyal megjegyzi majd, hogy az egyik ügyfél Ferdinánd, a bika álarcában porzott el, de talán nem rögtön azonosítja azzal az emberrel, akiről a rendőrség nemsokára majd kifaggatja. Ha ezen az áron némi időt nyer, akkor igazán kár lenne megválni az álarctól. Beült a Tempo kormánya mögé, az álarcot az ülésre dobva, majd előredőlt, és összeérintette a gyújtás két huzalát. Így meghajolva az ingéből áradó húgyszag olyan tisztán és marón csapta meg, hogy a szeme könnybe lábadt. Rosie szerint vesebuzi vagy, hallotta Dagadt Gertie, e pokolbeli bokszos szuka hangját a tudatában. Iszonyúan félt,

hogy többé nem szabadulhat a jelenlététől – mintha a nő valamiképpen megerőszakolta volna, és most ott növekednék benne a megtermékenyített petesejt, amelyből formátlan, torzszülött magzat fejlődik. Olyan hapsi vagy, aki nem szeret nyomokat hagyni. Elég volt, gondolta. Hagyd abba, ne gondolj rá. A veséje üzen valamit, és az üzenet az én vesémre lett bízva… és aztán az arcába zúdult a bűzlő folyadék, forrón, mint a gyerekkori láz. – Nem! – bődült el tele torokból, és öklével belevágott a párnázott műszerfalba. – Ezt soha! EZT ÉNVELEM NEM CSINÁLHATJA MEG! – Ökle szinte magától zúgott előre, s belecsapott a visszapillantóba, amely letört, a szélvédőnek ütközött, majd kikötött a földön. Norman ekkor a szélvédőt kezdte püfölni, úgy, hogy belefájdult a keze, s a rendőrakadémián kapott gyűrű csillag formává összeálló karcolásokat hagyott az üvegen. Már éppen a kormányt vette volna munkába, amikor nagy nehezen úrrá lett magán. Felnézett, s megpillantotta a napellenző alá dugott parkolójegyet. Erre összpontosította figyelmét, és megpróbált lehiggadni. Amikor úgy érezte, sikerült összeszednie magát, elővette zsebéből a pénzét, és kiszabadított egy ötdollárost a csíptető alól. Aztán felvértezte magát a bűz ellen (ámbár az elől nem nagyon volt védekezés), visszahúzta fejére a bikaálarcot, lassan az őr bódéjához hajtott, ott letekerte az ablakot, és az álarc szemrésén át az őrre meredt. Nem kerülte el figyelmét, hogy az ipse, amikor kihajolt a pénzért, remegő kézzel a fülke ajtajába kapaszkodott. Norman újabb csodával találkozott: a pofa részeg volt. – Viva el Toro – mondta az őr, és harsogva nevetett. – Ez a beszéd – felelte a Ford Tempóból kihajló bika. – El Toro grande. – Kettő ötven lesz… – Tartsa meg a visszajárót – mondta Norman, és elhajtott. Még a következő sarokig sem ért, amikor leállt a járdaszegélynél, mert rájött: ha nem szedi le magáról ezt a rühes álarcot, pillanatok múlva belérókázik, és ezzel lényegesen ront a helyzetén. Vakrémülettel cibálta-huzigálta, mint aki csak most veszi észre, hogy pióca tapadt az arcára, aztán minden elsüllyedt, a tudata ismét ugrott egyet, és űrszondaként rugaszkodott el a valóság talajától.

Amikor magához tért, meztelen felsőtesttel ült a kocsiban, s a közlekedési lámpa éppen pirosat jelzett. Az utca túlsó sarkán egy bank órája mutatta villogva az időt: két óra hét perc volt. Körülnézett, és meglátta, hogy az inge a kocsi padlóján hever, a visszapillantó tükörrel meg az elorzott álarccal egyetemben. Ferdie petyhüdten s valamiképpen megbicsaklottan bámult fel rá üres szemével, amelyen átlátszott az utasülés előtti padlószőnyeg. Boldog, együgyű vigyora most ravasznak, beavatottnak tűnt, de sebaj, fő, hogy az átkozott vacak már nincs az arcán. Norman bekapcsolta a rádiót, a letört gomb miatt kissé nehézkesen, de sikerült, naná! A rádió most is az örökzöldeket sugárzó adóra volt beállítva, és Tommy Jones meg a Shondells együttes már rá is gyújtott az „Egy kis etyepetyé”-re. Norman menten csatlakozott hozzájuk. A szomszédos sávban könyvelőszerű férfi ült Camryja kormánya mögött, és óvatos kíváncsisággal sandított át Normanre. Norman először nem értette, mi olyan érdekes rajta, mígnem eszébe jutott, hogy az arca véres; mostanára – úgy érezte – a vér már rá is száradt a bőrére. No meg ing sem volt rajta. Világos. Itt tenni kell valamit, méghozzá gyorsan. De először… Áthajolt az álarcért, belebújtatta a kezét, ujjai hegyét a bika gumiszájába akasztotta, majd felemelte Ferdinándot, s az ablakon át a nóta ritmusára mozgatta a száját – hadd daloljon együtt Tommy Jonesszal meg a Shondells együttessel. Közben a csuklóját is ide-oda ingatta, mintha Ferdinánd bugizna is a zenére. A könyvelőszerű férfi gyorsan elfordította tekintetét, és inkább az utat nézte. Néhány pillanatig nem mozdult, aztán áthajolt az utasülés ajtajához, és lenyomta a zárat. Norman vigyorgott. Aztán ismét a földre ejtette az álarcot, és meztelen mellébe törölte a kezét, hátha eltünteti róla a bika szagát. Nagyon jól tudta, milyen dilisnek és egyszersmind ijesztőnek látszhat, de ha a fene fenét eszik, akkor sem hajlandó visszabújni a pisás ingbe. A motorosdzseki ott hevert mellette az ülésen; annak legalább száraz a belseje. Norman felvette, és az álláig húzta a cipzárt. Eközben a lámpa zöldre váltott; a Camry úgy lőtt ki mellőle, mint az ágyúgolyó. Norman is áthajtott a kereszteződésen, de sokkal ráérősebben, és közben együtt énekelt a rádióval: – „I saw her walkin’ on down the line… You know I saw her

for the very first time… A pretty little girl, standin’ all alone… Hey, pretty baby, can I take you home?” A szám a diákéveit juttatta eszébe. Milyen szép volt még akkoriban az élet! Nyoma sem volt – legalábbis az utolsó évig – semmilyen aranyos kis Rose-nak, aki mindent elszúr, és ilyen cirkuszt kavar… Hol vagy, Rose?, kérdezte gondolatban. Miért nem voltál ott a szukabanzájon? Hol a rohadt életbe kujtorogsz? – A saját külön banzáján – suttogta el Toro, idegenszerű és mindentudó hangon, mintha nem holmi feltételezést kockáztatna meg, hanem egy orákulum támadhatatlanságával nyilatkoztatná ki az egyszerű igazságot. Norman a járdaszegélyhez hajtott, nem törődve a RAKODÁSI TERÜLET – PARKOLNI TILOS táblával. Újból felkapta a padlóról az álarcot, és megint a kezére húzta, csak ezúttal maga felé fordítva. Látta ugyan a saját ujjait az üres szemgödrökben, de azok mégis mintha rá meredtek volna. – Hogyhogy a saját banzáján? – suttogta rekedten. Ujjai ott motoztak a bika szájában, érzéketlenné dermedve, de jól láthatón. Gyanította, hogy a hang is az ő hangja, csak éppen másként szólt, és mintha nem az ő torkából jött volna, hanem a vigyori gumiajkak közül szűrődnék ki. – Tetszik neki, ahogy a pali csókolja – mondta Ferdinánd. – Hallottál már ilyet? Az is tetszik, ahogy fogdossa. Szeretne vele etyepetyélni, mielőtt vissza kell jönniük. – A bika mintha sóhajtott volna, és gumifeje fura, világfias beletörődéssel ingott ide-oda Norman csuklóján. – De hát minden nő ezért van oda. Az etyepetyéért. Bugiznának egész éjjel. – Kiről beszélsz? – ripakodott az álarcra Norman; halántékán lüktetve dagadtak ki az erek. – Ki az, aki csókolja és tapizza? És hol vannak? Azonnal mondd meg! Az álarc azonban hallgatott; ha ugyan eddig valóban ő beszélt. Mire készülsz, Normie? Ezt a hangot ismerte: a papáé. Az embernek feláll tőle a szőr a hátán, de legalább nem ijesztő, amilyen az az előbbi hang volt, még ha a saját torkából szólt is. – Megkeresem – suttogta –, és akkor majd megtanítom etyepetyélni. A magam gusztusa szerint.

Jó, jó, de hogyan? Hogyan akarod megkeresni? Normannek elsőre a spinkók Durham úti háza jutott az eszébe. Ott egész biztosan fel van jegyezve Rosie mostani címe. De ettől még nem igazán díjazta az ötletet. Az a ház olyan, mint egy átépített erőd. Ha valaki be akar jutni, szüksége van valamilyen elektronikus kulcskártyára, nyilván olyanszerűre, amilyen az ő ellopott bankkártyája, és alighanem a számkombinációt is ismernie kell, nehogy megszólaljon a riasztó. És mi legyen a lakókkal? Persze rendezhetne egy kis lövöldözést; egypáran meghalnának, a többi elmenekülne. Szolgálati revolvere ott volt a szállodai szoba páncélszekrényében – íme az utazgatás egyik előnye –, de általában hülye az, aki fegyverrel akarja megoldani a problémáit. Tegyük fel, hogy a cím számítógépben van. Több, mint valószínű; manapság mindenki ezeket a bigyókat használja. Feltehetően még akkor is ott szerencsétlenkedne, s valamelyik nőből próbálná kiszedni a kulcsszót, miegyebet, amikor a rendőrség ott terem, hogy lepuffantsa. Ekkor újabb hang szólalt meg benne; úgy szállt fel emlékezetéből, mint a cigaretta füstfüggönyén át felsejlő látomás. …kár, hogy a koncertről lemaradok, de ha meg akarom venni azt a kocsit, nem hagyhatom ki a… Kié ez a hang, és mit nem hagyhat ki a tulajdonosa? Az első kérdésre pillanatok alatt felötlött benne a válasz. A hang Szöszié, a nagy szemű lányé, akinek az az okos kis segge van, és akit igazából valamilyen Pamnek hívnak. Pam a Whitestone-ban dolgozik, és könnyen lehet, hogy ismeri az ő futórózsáját. Továbbá valamit nem hagyhat ki. Vajon mi lehet az? Ha az ember komolyan töri rajta a fejét, felteszi a jó öreg vadászkalapot, és egy kicsit megdolgoztatja azt a ragyogó nyomozói elméjét, nem nehéz kitalálni. Ha valaki kocsira vágyik, egyvalamit nem hagyhat ki: a lehetőséget, hogy túlórázzon. És minthogy a lány a koncertről való lemaradást fájlalta, minden amellett szól, hogy most is ott van a szállodában, vagy ha nem, hát hamarosan ott lesz. És ha tud valamit, ki is köpi. Az a punki-punci hallgatott, de csak azért, mert kevés volt az idő, hogy behatóan megvitassák a kérdést. Ezúttal azonban annyi idejük lesz, amennyi csak kell. Erről ő gondoskodik.

2 John Gustafson, Hale hadnagy párja elhajtott Rosie-val és Gert Kinshaw-val a lakeshore-i hármas számú kerületi kapitányságra. Bill a Harleyján követte őket. Rosie folyvást forgolódott, hogy megbizonyosodjék róla: ott van-e még. Gert észrevette, de nem tett semmilyen megjegyzést. Hale a „jobbik felem”-ként mutatta be Gustafsont, de Rosie, ahogy meglátta őket egymás mellett, rögvest kitalálta: Hale az, akit Norman vezérürünek szokott nevezni. Erről árulkodott Gustafson tiszteletteljes pillantása, de még az is, ahogy figyelte Hale-t, amikor az a Caprice utasülésén – a „lövő ülésen” – helyet foglalt. Rosie odahaza ezerszer is megfigyelhette ezeket az apróságokat. Elhúztak egy bank órája előtt – ugyanerről olvasta le az időt Norman nem is olyan sokkal korábban –, és Rosie úgy fordult, hogy lássa a számjegyeket. Négy óra kilenc perc volt. Ez a mai nap olyan nyúlósnak tűnt, mint a meleg karamell. Ismét visszanézett a vállán át. Rettegett, hogy Bill már nincs ott; lelke egy titkos zugában biztosra vette, hogy lelépett. De tévedett. A fiatalember biztató mosolyt küldött felé, és integetett. Rosie is felemelte a kezét. – Helyes fiúnak látszik – jegyezte meg Gert. – Igen – bólintott Rosie, de semmi kedve nem volt Billről beszélni, amikor előttük az a két zsaru nyilván éberen fülel minden szavukra. – Benn kellett volna maradnod a kórházban, hogy megnézzék, nem tett-e kárt benned azzal a sokkolóval vagy mivel. – Á, hülyeség, direkt jót tett nekem – vigyorgott Gert, aki a szakadt kötényruha fölött hatalmas, kék-fehér csíkos kórházi fürdőköpenyt viselt. – Amióta még 1974-ben, a baptista ifjúsági táborban elvesztettem a szüzességemet, most voltam először igazi csúcsformában. Rosie megpróbálta mosollyal nyugtázni a humort, de elég sanyarú volt az eredmény. – Gondolom, ezzel lőttek a nyárköszöntőnek – jegyezte meg. – Nem értem, mire célzol – mondta csodálkozva Gert. Rosie lenézett az ölébe, s nem volt túlságosan meglepve, amikor látta, hogy a keze önkéntelenül ökölbe szorult.

– Normanre célzok! A kibaszott görényre, amelyik bebüdösítette a piknikünket. – Maga sem hitt a fülének, ahogy az illetlen szó kibukott a száján, méghozzá egy rendőrségi kocsi hátsó ülésén, miközben az elülső ülésen két nyomozó foglal helyet. S még inkább csodálkozott, amikor ökölbe szorult keze oldalra lendült, és nagyot csapott az ajtóra, közvetlenül az ablaktekerő kar fölé. Gustafson kissé összerezzent a kormány mögött. Hale kifejezéstelen arccal hátranézett, aztán ismét előrefordította a fejét. Meglehet, hogy mormolt is valamit a párjának; Rosie nem volt benne biztos, igaz, nem is érdekelte. Gert megfogta lüktető kezét, és megkísérelte kinyújtani ökölbe szorult ujjait; úgy dörzsölgette őket, mint masszőz a görcsbe rándult izomköteget. – Nincs semmi baj, Rosie – mondta csendesen, de a hangja úgy szólt, mint egy nagy teherautó motorja üresjáratban. – Nem igaz! – kiáltotta Rosie. – Ilyet ne is mondj nekem! – A szemét könnyek csípték, de ez sem izgatta. Felnőtt életében először nem szégyenében vagy félelmében, hanem dühében sírt. – Aliért nem megy már el? Aliért nem hagy békén? Összeveri Cynthiát, tönkreteszi a pikniket – ó, a görény! – Ismét az ajtóra akart csapni, de Gert fogva tartotta az öklét. – Az a rohadt, kibaszott görény Norman! – Igazad van – bólogatott Gert. – Kibaszott egy görény. – Olyan, mint… mint egy anyajegy! Minél inkább terhedre van, minél erősebben dörgölöd, annál sötétebb lesz! Kurva, kibaszott, elmebeteg vadállat! Gyűlölöm! Ó, mennyire gyűlölöm! Elhallgatott, s zihálva kapkodott levegőért. Az arca lüktetett, és nedves volt a könnyektől – és tulajdonképpen mégsem érezte magát rosszul. Bill! Hol van Bill? Visszafordult; ezúttal megesküdött volna rá, hogy a férfi közben eltűnt, de megint tévedett: ott volt, és integetett. Rosie visszaintett, aztán ismét előrenézett, valamelyest lecsillapodva. – Dühöngj csak, Rosie. Megvan rá minden jogod. De… – Dühöngök is, ne félj semmit. – …de a napunkat akkor se tette tönkre. Rosie döbbenten hunyorgott. – Mit beszélsz? Képesek voltak folytatni? Azok után, hogy…

– Miért, te nem folytattad, akárhányszor vert is meg? Rosie értetlenül ingatta a fejét. – Van a dologban kitartás – magyarázta Gert –, van benne egy jó adag csökönyösség is. De a lényege az, Rosie, hogy megmutassuk a világnak: csak azért sem adjuk meg magunkat. Bennünket nem lehet megfélemlíteni. Azt hiszed, eddig még soha nem esett meg az ilyesmi? Ugyan már. Norman csak a legrosszabb a fajtájából, de nem a legelső. És ha egy görény felüti a fejét a piknikünkön és szétpermetezi a bűzét, egy teendő van: ki kell várni, hogy a szél elfújja a bűzt, és aztán folytatni kell, úgy, mintha mi sem történt volna. Hát ezt teszik most az Ettinger-kertben, és nemcsak azért, mert szerződést írtunk alá az Indigo Girlsszel, és mindenképpen fizetnünk kéne. Azért folytatjuk a bulit, mert magunkat is meg akarjuk győzni, hogy az életünket nem verhetik ki belőlünk – a jogot a saját életünkhöz. Persze néhányan azért elmentek – gondolom, Lana Kline-nak meg a pácienseinek bottal üthetik a nyomát –, de a többiek azóta már ismét összeverődtek. Amikor mi elhagytuk a kórházat, Consuelo és Robin már indult is vissza az Ettinger-kertbe. – Belevaló lányok maguk – szólalt meg Hale hadnagy az elülső ülésről. – Hogyan hagyhatták meglépni? – kérdezte Rosie vádlóan. – Úristen, tudják egyáltalán, hogyan sikerült elszelelnie? – Nos, szigorúan véve nem mi hagytuk meglépni – felelte elnézően Hale. – Az ügy az Ettinger-kert biztonsági szolgálatának hatáskörébe tartozott. Mire az első városi zsaruk odaértek, a maga férjének már hírehamva sem volt. – Tudomásunk szerint ellopta valamelyik gyerek álarcát – tette hozzá Gustafson. – Egy olyat, amelyik az egész fejet elfedi. Felrakta, aztán uzsgyi. Nagy szerencséje volt, elhiheti nekem. – Mindig szerencséje volt – mondta keserűn Rosie. Éppen befordultak a rendőrségi parkolóba; Bill szorosan a nyomukban volt. Rosie Gerthez fordult. – Most már elengedheted a kezem. Gert hitt neki, mire Rosie azonnal belevágott az ajtóba. Az ökle most még jobban sajgott, de Rosie, lelkének egy eddig ismeretlen zugában, élvezte ezt a fájdalmat.

– Miért nem hagy békén? – kérdezte ismét, csak úgy bele a levegőbe. És a válasz mégsem váratott magára. Tudata mélyén ingerlően fátyolos hang szólalt meg. Hamarosan elszakadsz tőle, Igazi Rosie. Rosie lenézett a karjára. Merő libabőr volt.

3 A tudata ismét a magasba libbent, el, messzire el, ahogy valaha Marilyn McCoo, az a minden hájjal megkent ribanc énekelte. Amikor magához tért, éppen egy újabb parkolóban keresett helyet a Tempónak. Nem tudta biztosan, hol jár, csak gyanította, hogy a Whitestone-tól félsaroknyira lehet, abban a föld alatti garázsban, ahol egyszer már parkolt a Tempóval. Ahogy előrehajolt, hogy kikapcsolja a gyújtást, pillantása a benzinjelzőre tévedt, és valami igen érdekeset tapasztalt: elmozdult és azt jelezte, hogy teli a tartály. Eszerint legutóbbi tudatvesztéses időszakában valahol megállt tankolni. Vajon miért? Mert igazából nem is tankolni akartam, felelt magának. Ismét előrehajolt, hogy megnézze magát a visszapillantóban, majd észbe kapott, hogy hiszen a tükör a földön van. Felemelte, és alaposan szemügyre vette magát. Az arca több helyen feldagadt, és zúzódások sötétlenek rajta; a vak is láthatja, hogy verekedett, de már nem volt véres. Mialatt az automata szivattyú megtöltötte a Tempo benzintartályát, ő a benzinkút mosdójában lesikálta magáról a vért. Így már bátran mutatkozhat az utcán – persze azért nem túl feltűnően, az ember ne hívja ki maga ellen a sorsot. Ahogy szétválasztotta a két huzalt, eltűnődött: hány óra lehet. Meg nem mondhatta; nála nem volt óra, ebbe a bádogladik Tempóba se szereltek, egyéb lehetőség pedig itt a föld alatt nem adódik. De hát fontos ez egyáltalán? – Ugyan – felelte halkan egy ismerős hang. – Semmi jelentősége. Kizökkent az idő. Lenézett a bikaálarcra, amely immár megszokott helyéről, az utasülés alól meredt fel rá: üres szem, borzongató, gyűrött vigyor, és azok az ostoba füzérek a szarv körül… És Norman hirtelen erős vágyat érzett iránta. Hülyeség volt, hiszen felfordult a gyomra a művirágoktól

és még inkább attól a bárgyú, jaj-de-jó-hogy-megmiskárolnak vigyortól, és mégis: talán szerencsét hoz. Persze tudta ő, hogy igazából nem is beszél, hogy amit mond, az az ő fejében hangzik el, de egy biztos: az álarc nélkül soha ki nem jut az Ettinger-kertből. Erre akár mérget is vehet. Nem bánom, gondolta, viva el Toro! És lehajolt az álarcért. Aztán, úgy tetszett, minden átmenet nélkül, előredőlt, átfogta a szöszi derekát, és szorította-szorította, hogy ne jusson levegőhöz és ne sikolthasson. A lány éppen egy CSAK A SZEMÉLYZET RÉSZÉRE feliratú ajtón lépett ki, maga előtt tolva a kis ágyneműs kocsiját; Normannek úgy rémlett, elég régóta várakozott az ajtó előtt, de ez már nem volt érdekes, hiszen most szépen visszamennek a CSAK A SZEMÉLYZET RÉSZÉRE szolgáló helyiségbe, édes kettesben: Pam és az ő új barátja, Norman, viva el Toro! A lány vadul rúgkapált, néhány rúgása sípcsonton találta Normant, de tornacipőt viselt, és így nem okozhatott komoly fájdalmat. Norman fél kezét levette a derekáról, hogy becsukhassa az ajtót és a reteszt is rátolja, aztán gyorsan körülnézett, hogy valóban csak ketten vannak-e, ámbár szombat volt; késő délután, a hétvége félideje, miért volna itt más – és nem is volt. A helyiség hosszú volt és keskeny, a túlsó végén néhány öltözőszekrénnyel, és csodálatos szag töltötte be: tiszta, frissen vasalt vászonholmi illata, amely Normant gyerekkora otthoni nagymosásaira emlékeztette. Fapadokon nagy halmokban álltak a szépen összehajtogatott lepedők, polcokon a párnahuzatok, kosarakban a finom bolyhos törülközők. Az egyik fal mentén az ágyterítőket rakták egymásra. Norman egy ilyen terítőrakásra döntötte a lányt, akinek egyenruhája magasra csúszott a combján, Normannek azonban a szeme sem rebbent. Nemi ösztöne mintha szabadságolta volna magát, sőt tán végképp nyugalomba vonult, de ez, mondhatni, tiszta haszon; a lába közti cső- és szivattyúrendszer az idők során épp elégszer hozta bajba. Átok egy felszerelés; az ember már-már azt hinné, hogy a mennybélinek, aki valaha kitalálta, több köze van Andrew Dice Clayhez, a szadomazochista, szexista média-botrányhőshöz, mint ahogy azt feltételezni ildomos. Tizenkét évig nem is hallat magáról, hogy aztán az elkövetkező ötven – vagy akár hatvan – éven át úgy vonszolja maga után a férfiembert, mint holmi kopasz, ámokfutó tasmán ördög.

– Ne visíts, Pammy, ne visíts – mondta –, mert ha visítasz, megöllek. Üres ijesztgetés volt, legalábbis egyelőre, de ezt a lány nem tudhatja. Pam mélyet lélegzett, majd hangtalanul kifújta a levegőt. Norman némileg megkönnyebbült. – Kérem, ne bántson – suttogta a lány, igazán roppant eredeti módon; ilyet aztán Norman még soha nem hallott, hű de vicces! – Hidd el, én nem akarlak bántani – mondta barátságosan. – Nincs ilyen szándékom. – Valami megzizzent a farzsebében; odanyúlt és gumit fogott. Az álarc. Norman nem igazán volt meglepve. – Csak válaszolnod kell arra, amit kérdezek, és ki-ki fütyörészve mehet tovább a maga dolgára. – Honnan tudja a nevemet? Norman, ahogy a kihallgatásokon megszokta, sokatmondóan vállat vont. Tudunk mi egyet-mást, ez a dolgunk – sugallta a vállrándítás. A lány ott ült az egymásra rakott sötétbarna ágyterítőkön – szakasztott ilyen volt az ő kilencedik emeleti szobájában is és visszaráncigálta a szoknyát a térdére. Egészen különös kék árnyalatú szeme volt. Az egyik alsó szemhéján egy könnycsepp hízott, aztán legördült az arcán, fekete szemfestékcsíkot húzva maga után. – Meg akar erőszakolni? – kérdezte, és a különös, nagy, csecsemőkék szempár Normanre tapadt – akinek ilyen szeme van, annak már nem is kell a punciját mutogatnia, igaz-e, Pammy? de egyáltalán nem úgy nézett, ahogy Norman szerette volna. Ő azt az alázatos, könyörgő pillantást kereste, amelyikből kiolvasható: elmondok mindent, amit csak akarsz, csak ne gyötörj tovább. Norman elégszer találkozott ezzel a pillantással a kihallgatószobában, amikor már másfél napja bombázta irgalmatlan kérdésözönével a delikvenst, s az végre megtört. Pammy szemében azonban nyoma sem volt ennek az üzenetnek. Nem baj. Ami késik, nem múlik. – Nézd, Pam… – Kérem, nagyon kérem, ne erőszakoljon meg, vagy ha mégis, ha feltétlenül muszáj, könyörgök, használjon óvszert, olyan borzalmasan félek az AIDS-től! Norman rábámult, aztán kipukkadt belőle a nevetés. Már sajgott a gyomra, még inkább sajgott a rekeszizma, és a legjobban az arca, de jó ideig egyszerűen nem tudta abbahagyni. Pedig hát abba kell hagynia, mert bármikor erre járhat a személyzet valamelyik tagja, vagy akár a

szállodai detektív, és a helyiségből kihallatszó nevetés gondolkodóba ejtheti, de még ez a megfontolás sem segített; ki kellett várnia, amíg a roham magától elmúlik. A szöszi először csak nézett rá csodálkozva, aztán maga is elmosolyodott. Bizonytalanul; reménykedve. Norman végül összeszedte magát, bár a szeméből még folyt a könny. – Nem foglak megerőszakolni, Pam – mondta, amikor végre megszólalhatott, úgy, hogy a nevetés rá ne cáfoljon szavai őszinteségére. – Honnan tudja a nevemet? – kérdezte ismét a lány, ezúttal már kissé magabiztosabban. Norman előrántotta az álarcot, beledugta a kezét, és úgy mozgatta, mint korábban a Camryban ülő könyvelőszerű fazon tiszteletére. – Pam-Pam-bo-Pam, banana-fanna-fo-Fam, fee-fi-mo-Mam – énekeltette az álarcot, mint Shari Lewis, a hasbeszélő tévés bábjátékos azt a nyamvadt bárányát, csakhogy ez nem bárány volt, hanem bika, kibaszott, hülye buzi bika, virággal a szarván. Az égadta világon semmi sem szólt mellette, hogy csípje ezt a szaros dögöt, és mégis, ki tudja, miért, de csípte. – Én is csíplek – nézett fel üres szemével Normanre Ferd, a buzi bika, majd ismét Pamhez fordult, és Norman közreműködésével azt kérdezte: – Talán zavar? – N-nem – mondta a lány, és ha még nem nézett is úgy, ahogy Norman szerette volna, némi fejlődés kétségkívül mutatkozott: a lány már félt tőle – mindkettőjüktől ez holtbiztos. Norman leguggolt, kezét a combja között lóbálva; Ferdinánd gumiszarva most a padló felé mutatott. – Fogadjunk, hogy azt szeretnéd, ha kisétálnék ebből a szobából, és egyszersmind az életedből is, nem igaz, Pammy? – kérdezte komolyan, barátian. A lány olyan hevesen bólogatott, hogy a haja ide-oda táncolt a vállán. – Mindjárt sejtettem, és nincs is ellene semmi kifogásom. Egyvalamit mondj meg nekem, és huss – már itt sem vagyok. A kérdés igazán egyszerű. – Norman közelebb hajolt Pamhez, végighúzva a földön Ferd szarvát. – Csak annyit szeretnék tudni: hol van Rose. Rose Daniels. Hol lakik?

– Jaj, Istenem! – Pammy arcán – közvetlenül a szeme alatt – eddig két piros folt égett, de most ez a szín is eltűnt róla, a szeme pedig olyan tágra nyílt, mintha ki akarna ugrani üregéből. – Jaj, Istenem! Hát maga az! Maga Norman! Norman ettől meghökkent és bosszús lett. Ez egyirányú utca, itt csak ő tudhatja a lány nevét, és az nem tudhatja az övét! Mindaz, ami ezután történt, már ebből az egyetlen mozzanatból következett. Mialatt Norman még neve elhangzásán rágódott, a lány felpattant az ágyterítőkről, és kis híján sikerült is elmenekülnie. Norman utánaugrott, s jobb kezével, amelyen még mindig ott lógott a bikás álarc, felé kapott. Közben elmosódva hallotta a saját hangját, amint azt mondja a lánynak, hogy itt marad, mert beszélni akar vele, méghozzá közvetlen közelből. Hátulról a nyakánál fogva ragadta meg. Pam felnyögött – valójában sikolynak szánta –, majd meghökkentő erővel, rugalmasan az ajtó felé tört. Norman azonban még így sem engedte volna el, ha nincs nála az álarc, amely megcsúszott izzadt kezében, Pam pedig kitépte magát a szorításából, és vadul hadonászva az ajtó felé tántorodott, vagy inkább zuhant. Ami ezután történt, azt Norman először fel sem fogta. Különös, tömör hang hallatszott, amely valamelyest a pezsgősüvegből kihúzott dugó pukkanására emlékeztetett, aztán Pam egyre őrjöngőbben csépelte kezével az ajtót, és a feje furcsán, mereven félrebillent, mint amikor az ember egy hazafias ünnepségen a magasban lobogó zászlót bámulja. – Mi ez? – kérdezte Norman, s ekkor Ferd egyszer csak ott termett az arca előtt, csáléra álló fejjel, mintha becsiccsentett volna. – Hoppá – mondta a bika. Norman letépte kezéről az álarcot, és zsebre vágta. Kopogó neszre lett figyelmes; mintha eleredt volna az eső. Lenézett, és látta, hogy Pam bal lábán a fehér cipő pirosra színeződött, s alatta vértócsa gyűlik. A vér hosszú cseppekben folyt végig az ajtón. A lány még most is hadonászott. Normant apró verdeső madárra emlékeztette a keze. Úgy festett, mint akit odaszegeztek az ajtóhoz, és amikor Norman közelebb lépett, kiderült, hogy nagyjából hasonló történt. A nyomorult ajtóra kabáthorgot szereltek. Amikor Pam kitépte magát Norman kezéből és vakon előrerontott, a fogas belefúródott a bal szemébe. Úgyszólván felnyársalta.

– Ó, Pam, te buta liba. A rohadt életbe! – Norman dühös volt és csalódott. Mindegyre a bika idétlen vigyorát látta maga előtt, s hallotta, ahogy azt sipogja: – Hoppá! – mint holmi okoskodó szarjancsi a Warner Brothers valamelyik rajzfilmjében. Leráncigálta Pamet a horogról. A pillanat, ahogy levált róla, szavakkal kifejezhetetlen, reccsenésszerű hanggal járt. Megmaradt szeme, amely – Normannek úgy tűnt – kékebb volt, mint valaha, néma iszonyattal meredt a férfira. Aztán eltátotta a száját és felüvöltött. Norman nem tudta, mit tesz, a keze magától járt. Megfogta a lány arcát, hatalmas tenyerét a gyengéd vonalú áll alá csúsztatta, és aztán csavart egyet a nyakán. Egyetlen éles roppanás hallatszott – mint amikor valaki cédrusfa zsindelyre tapos –, aztán a test elernyedt Norman karjában. Meghalt, és akármit tudott is Rose-ról, magával vitte. – Te lökött jószág – lihegte Norman. – Kiszúrja a saját szemét egy fogassal, hát ki hallott már ilyen butaságot? Megrázta a karjában csüngő testet. A fej, mintha nem volnának csontjai, ide-oda ingott. A fehér egyenruhára nedvesen fénylő, piros előke került. Norman visszavitte az ágyterítőkhöz, és leejtette előbbi helyére. A két láb esés közben szétnyílt. – Szemérmetlen ribanc – mondta Norman. – Még haló porotokban sem álltok le, mi? – Azzal illedelmesen összezárta a lány lábát. Az egyik kar lecsúszott az öléről és a takaróra hullott. Norman ekkor bohókás lila karkötőt pillantott meg a csuklón; olyan volt, mint egy darab telefonzsinór. Rajta kulcs fityegett. Norman a kulcsra, majd a helyiség túlsó végén álló öltözőszekrényekre nézett. Nem mehetsz oda, Normie, mondta a papája. Tudom, mi jár a fejedben, de ha a Durham útnak csak a közelébe is mégy, tényleg be vagy csavarodva. Norman csak mosolygott. Ha odamégy, be vagy csavarodva. Ez igazán vicces, ha az ember jól meggondolja. Különben is: ezek után hová máshová mehetne? Mi mással próbálkozhatna? Nem sok ideje maradt. A hidakat mind felégette maga mögött; idelátszottak a lángok.

– Kizökkent az idő – motyogta Norman Daniels, és lekapcsolta a kulcsos karkötőt Pam csuklójáról, majd egy pillanatra a szájába vette, hogy visszaültethesse kezére a bikás álarcot, és odament a szekrényekhez. Ott felemelte Ferdet, hadd böngéssze végig a névtáblákat. – Ez lesz az – jelentette ki Ferd, és gumipofájával megkocogtatta a PAM HAVERFORD feliratú szekrényt. A kulcs simán nyitotta a zárat. A szekrényben ott volt Pam farmerja, pólója, egy másik melltartója, tisztálkodószeres zacskója és a retikülje. Norman kivette a retikült, átvitte az egyik fehérneműs kosárhoz, és a törülközőkre rázta a tartalmát, majd megsétáltatta fölötte Ferdinándot, mint valami fura kémholdat. – Nesze, öregfiú – mormolta Ferd. Norman vékony szürke műanyag lapot halászott ki a piperecikkek, papír zsebkendők és cédulák kusza egyvelegéből. Világos: ez nyitja a gyülekezőhelyük bejárati ajtaját. Felemelte, már el is fordult volna, de ekkor… – Várj – mondta el Toro, azzal Norman füléhez hajolt és suttogott; felvirágozott szarva izgatottan lengett jobbra-balra. Norman végighallgatta, majd bólintott, ismét lehúzta izzadó kezéről az álarcot, zsebre vágta, és Pam táskájának szétszóródott tartalma fölé hajolt. Ezúttal már gondosan megrostálta a holmit, úgy, ahogy – mai zsarunyelven szólva – „az esemény” helyszínét kutatná át, bár persze akkor nem az ujja hegyét használná, hanem egy tollét vagy egy ceruzáét. No de mit számítanak itt már az ujjlenyomatok, gondolta, és hangosan felnevetett. A lány pénztárcáját félrelökte, kiemelte viszont a halomból a TELEFONSZÁMOK feliratú piros könyvecskét, fellapozta a D betűt, de semmi érdemlegeset nem talált. Visszalapozott az első oldalra, amelyre Pam mindenféle ábrákat, főleg szemeket és mintás csokornyakkendőket firkált, de köztük és körülöttük számsorok is voltak; mind telefonszámnak látszottak. Felütötte a leghátsó lapot, ez lévén a másik valószínű lelőhely. Újabb telefonszámok, újabb szemek, újabb csokornyakkendők – és középütt, szép rendes kis keretben, csillagokkal kiemelve, egy négytagú szám, ilyesféleképpen:

– Azannya – mondta. – Jól fogják a kártyát, emberek! Nagy nyeremény ígérkezik. Mi a véleményed, Pammy? Kitépte Pam könyvéből a hátsó lapot, a zsebébe gyűrte, és lábujjhegyen az ajtóhoz osont. Éberen fülelt, de odakinn senki sem járt. Kifújta a levegőt, és megérintette az imént zsebre dugott papírdarab sarkát. Közben a tudata ismét ugrott egyet, és kis időre teljes üresség lett.

4 A helyiség, ahová Hale és Gustafson a két nőt kalauzolta, szinte társalgószerű volt, öreg, de kényelmes bútorokkal, és még csak íróasztal sem állt benne, hogy a nyomozók a mögé üljenek. Az üdítőitalos automata és a Bunn-O-Matic kávéfőzővel felszerelt asztal között megkopott zöld dívány terpeszkedett; erre huppant le a két zsaru. A kávéfőző fölött pedig nem narkósokat vagy AIDS-betegeket ábrázoló zord fényképek függtek, hanem egy utazási iroda festői posztere hívogatta a szemlélőt a svájci Alpokba. A nyomozók higgadt és együtt érző magatartást tanúsítottak, a kihallgatás hangneme csendes és tiszteletteljes volt, de Rosie-t sem a nyomozók modora, sem a barátságos környezet nem csillapította le. Most is dühös volt, dühösebb, mint eddigi életében bármikor – és közben rettegett is. Az utóbbi érzést maga a helyszín váltotta ki belőle. Ahogy kérdések és válaszok követték egymást, többször is kis híján elvesztette önuralmát, de ilyenkor a helyiség másik vége felé pillantott, ahol Bill üldögélt türelmesen a csípőig érő, BELÉPÉS CSAK RENDŐRI ENGEDÉLLYEL feliratú korlát túloldalán. Tudta, hogy oda kellene lépnie hozzá és azt kellene mondania: ne várjon tovább, menjen szépen haza, és majd másnap hívja fel telefonon – de nem vitte rá a lélek. Éppannyira szüksége volt most Bill jelenlétére, mint korábban, idejövet, arra, hogy kövesse őket a

Harleyján; olyan szüksége volt a férfira, mint a túl élénk fantáziával megáldott gyereknek az égve hagyott kislámpára, hátha felébred az éjszaka kellős közepén. Az volt a baj, hogy egyfolytában kísértette mindenféle eszelős gondolat. Maga is tudta, hogy eszelősek, de ez mit sem használt. Volt, hogy egy időre elillantak, ilyenkor szép nyugodtan felelgetett a nyomozók kérdéseire, aztán egyszer csak felötlött benne, hogy Norman ott van lenn az alagsorban, ott rejtegetik, mi mást is tennének, hiszen a bűnüldöző szakma egyetlen nagy család, minden zsaru testvér, a zsarufeleségeknek pedig, történjék akármi, nem szabad csak úgy meglógniuk, hogy a saját életüket éljék. Úgy bizony, Normant ott dugdossák egy parányi, alagsor alatti cellában, nyirkos betonfalak között, ahol az ember kiordíthatja a tüdejét, akkor sem hallja meg senki, ahol a mennyezetről zsinóron egy szál csupasz körte lóg, és ha majd ennek az értelmetlen kérdés-felelet játéknak vége lesz, őt is odaviszik. Feltálalják Normannek. Őrültség, hát persze hogy az. De ezt csak olyankor fogadta el, ha felnézett, és meglátta Billt az alacsony korlát túloldalán, amint nézi őt, azt várva, hogy végezzen, és utána majd hazavihesse a vaspóniján. Újra és újra átrágták az ügyet, hol Gustafson kérdezett, hol Hale, és bár Rosie nem érezte úgy, hogy a hagyományos jó zsaru-rossz zsaru szerepeket alakítanák, mégis azon fohászkodott, hogy bárcsak már abbahagynák a véget nem érő kérdezősködést meg a se vége, se hossza űrlapjaik kitöltését, és elengednék őket. Talán ha innen kiszabadul, nem hányódna ilyen kínosan düh és rémület között. – Mondja el újra, Ms. Kinshaw, hogy is került Mr. Daniels fényképe a táskájába – mondta Gustafson, kezében golyóstollal, félig kész jelentése fölé görnyedve és csüggedten ráncolva homlokát. Olyan, mint egy diák, gondolta Rosie, aki nem készült, és orvul dolgozatot íratnak vele. – Ezt eddig már kétszer elmondtam! – csattant fel Gert. – Ez lesz az utolsó, többé nem kérdezzük – mondta nyugodtan Hale. – Cserkész becsszóra? – nézett rá Gert. Hale vigyorgott – méghozzá nagyon megnyerően –, és úgy bólintott: – Cserkész becsszóra. Így aztán Gert elismételte, hogy Anna meg ő csak úgy találomra összefüggésbe hozták Peter Slowik meggyilkolását Norman Daniels

személyével, és sikerült faxon megszerezniük a fényképét. Ezután elmesélte, hogyan tűnt fel neki a tolókocsiban ülő férfi, amikor a park jegypénztárosa utánakiáltott. Rosie mostanra már betéve tudta a történetet, de Gert hősiessége újra meg újra bámulatba ejtette. S amikor Gert eljutott az illemhely mögötti összecsapáshoz, s olyan tárgyilagosan számolt be az eseményekről, mintha a napi bevásárlási tételeket sorolná, Rosie a nagy barna lapátkézért nyúlt, és erősen megszorította. Amikor Gert harmadszorra is az elbeszélés végére ért, homlokát ráncolva nézett Hale-re: – Meg van elégedve? – A legnagyobb mértékben – felelte a nyomozó. – Cynthia Smith magának köszönheti az életét. Ha zsaru volna, most dicséretre javasolnám. – Soha nem jutnék túl az alkalmassági vizsgán – horkant fel Gert. – Túl dagadt vagyok. – Akkor is – jelentette ki Hale, és mosolytalan komolysággal nézett Gert szemébe. – Nos, köszönet a bókért, de mást is szeretnék hallani magától. Azt, hogy elkapják azt a szemét állatot. – Elkapjuk – közölte Gustafson magabiztosan, Rosie pedig arra gondolt: Nem ismeri maga az én Normanemet, nyomozó! – Befejezték? – érdeklődött Gert. – Magával igen – mondta Hale –, de Ms. McClendonhoz még lenne néhány kérdésem. Vállalja, asszonyom? Mert ha nem, akkor még várhatok velük egy darabig. – Majd néhány másodperc után hozzátette: – Habár jobb lenne, ha nem kellene várnom. Ezzel ugye mindketten tisztában vagyunk? Rosie egy pillanatra lehunyta a szemét, majd Billre nézett, aki továbbra is ott üldögélt a korláton kívül, aztán ismét Hale-re. – Tegye fel azokat a kérdéseket – mondta. – Csak arra kérem, végezzünk minél hamarabb. Haza szeretnék menni.

5 Norman ezúttal, mihelyt a tudata visszaköltözött a fejébe, rögtön tudta, hányadán áll: éppen kiszállt a Tempóból egy csendes utcában, és

az utcára is egykettőre ráismert: a Durham úton van, másfél saroknyira a pinavártól. Alkonyodott, bár még nem volt sötét; a fák alatt testesen, bársonyosan, szinte buján terpeszkedett az árnyékuk. Végignézett magán, és már azt is tudta, hogy mielőtt elhagyta a szállodát, nyilván felment a szobájába: a bőrének szappanszaga volt, és úgy látszik, át is öltözött, méghozzá úti céljához képest igazán rendes holmiba: khakiszínű vászonnadrág volt rajta, kerek nyakú fehér póló és kék pamuting, amelyet nem tűrt be a nadrágba. Szakasztott úgy festett, mint egy ellenőr, aki a hét végén megvizsgálja a szivárgó gázvezetéket vagy… – A riasztóberendezést – mondta halkan Norman, és elvigyorodott. – Pofátlan ötlet, Senor Daniels, de igazán szelle… Ekkor villámcsapásként hasított bele a rémület. A vászonnadrág bal hátsó zsebéhez kapott – ott azonban csak a tárcáját tapintotta. Aztán a jobb oldali zsebbel próbálkozott, és rekedt sóhajt hallatott megkönnyebbülésében, amikor hozzáért a gumiálarchoz. A szolgálati revolveréről, úgy látszik, megfeledkezett – az ott maradt a szobája páncélszekrényében –, de az álarcot magával hozta, és ebben a pillanatban az álarc sokkal fontosabbnak tűnt a fegyvernél. Akármilyen őrültségnek hangzott, ez volt az igazság. Elindult a járdán a 251-es szám felé. Ha csak néhány picsa van a házban, megpróbálja túszul ejteni őket. Ha sokan vannak, sakkban tart közülük annyit, ahányat csak lehet – mondjuk, hatot –, a többit szélnek ereszti, és utána egyesével kinyírja a foglyait, amíg csak valamelyikük el nem köpi Rose címét. Ha netán egyikük sem ismerné, akkor mindet kinyírja, és utána áttanulmányozza a kartonokat – de úgy gondolta, erre nem kerül sor. És mit csinálsz, Normie, ha a zsaruk már ott vannak?, kérdezte idegesen a papája. Zsaruk kinn, zsaruk benn – és tőled védik a házat. Akkor mi lesz? Fogalma sem volt róla. De nem is nagyon izgatta. 245, 247, 249. A 249-es számú házat kerítés választotta el a járdától, s Norman a kerítés végéhez érve hirtelen megállt; összeszűkült szemmel, gyanakodva nézegette a Durham út 251-et. Felkészült rá, hogy óriási, vagy esetleg csekélyebb méretű sürgést-forgást lát, de arra, amit látott, nem számított: a ház környéke teljesen kihalt volt.

Az intézmény ott állt a hosszú, keskeny előkert végében; emeleti ablakait lehúzott redőnyök védték a nappali hőségtől. Teljes csend lengte körül, akár egy szentélyt. A terasztól balra lévő ablakokon nem volt lehúzva a redőny, de mögöttük sötétség honolt, emberi életnek nem látszott nyoma. A terasz üres volt. A kocsifelhajtón egyetlen kocsi sem állt. Nem lebzselhetek itt tovább, gondolta, és ismét elindult. Elsétált a ház előtt, s benézett a veteményeskertbe, ahol a múltkor meglátta azt a két szajhát – az egyikük az volt, akit a budi mögött elkapott. Ma este azonban a kertben sem mutatkozott senki, és amennyire beláthatott, üres volt a hátsó udvar is. Csapda, Normie, szólt a papája. Te is tudod, ugye? Norman egészen a 257-es számú, Cape Cod-stílusú házig gyalogolt, aztán sarkon fordult, és ráérősen battyogott visszafelé. Nagyon jól tudta, hogy a látszat – igazat szól a papaféle hang – csapdára vall, de az ösztöne az ellenkezőjét súgta. Ekkor Ferdinánd, a bika szökellt elé, mint egy szivacsos húsú gumikísértet – Norman úgy húzta ki a zsebéből és bújtatta belé a kezét, hogy észre sem vette. Tisztában volt vele, hogy az ötlet legalábbis vitatható: ha valaki véletlenül kinéz az ablakon, bizonyára csodálkozik majd, miért beszél az a nagydarab, feldagadt képű fickó egy gumiálarchoz, és miért mozgatja az álarc száját, hogy úgy tessék, az válaszol neki. Most azonban ez sem volt érdekes. Az élet – mondhatni – az alapkérdésekre szűkült, s Normannek ez tulajdonképpen nem volt ellenére. – Igazad van: szó sincs csapdáról – jelentette ki Ferdinánd. Norman már majdnem visszaért a 251-es számú házhoz. – Biztos vagy benne? – kérdezte. – Aha – bólogatott felvirágozott szarvával Ferdinánd. – Szépen piknikeznek tovább, mintha mi sem történt volna. Ez idő szerint alighanem körben üldögélve pirítják a mályvacukrot, és egy nagymamajelmezbe öltözött leszbi a „Blowin’ in the Wind”-del szórakoztatja őket. Hiába strapáltad magad, csak múló zavart sikerült keltened köztük. Norman megtorpant az otthonhoz vezető ösvény elején, és letaglózva nézett le az álarcra.

– Rém sajnálom, öregfiú – mentegetőzött el Toro –, de mit csináljak? Nem én gyártom a híreket, én csak továbbadom őket. Norman kóválygó fejjel döbbent rá, hogy nemcsak az a baj, ha az ember felesége, táskájában az ember bankkártyájával, ismeretlen helyre távozik: majdnem olyan kínos, ha az embernek elnéznek a feje fölött. Méghozzá kik vetemednek erre? Nők. Egy rakás picsa. – Hát akkor bírd őket jobb belátásra – tanácsolta Ferd. – Leckéztesd meg őket. Rajta, Norm. Mutasd meg nekik, kivel van dolguk. Olyat mutass nekik, hogy soha ne felejtsék el. – Olyat, hogy soha ne felejtsék el – motyogta Norman, és az álarc lelkesen bólogatott a kezén. Norman visszadugta a hátsó zsebébe, majd menet közben kihúzta a bal elülsőből Pam kulcskártyáját és a telefonszámos füzetéből kitépett lapot. Felment a terasz lépcsőjén, röpke, fesztelennek szánt pillantást vetve az ajtó fölé szerelt tévékamerára. A kulcskártyát közben a lábához szorította; elvégre mégiscsak lehet, hogy figyelik. Akár szerencsét hoz neki Ferdinánd, akár nem, jobb lesz, ha észben tartja, hogy végeredményben csak egy gumiálarcról van szó, amelyik helyett Norman Daniels keze gondolkodik. A kulcskártya rése ott volt, ahol gyanította. Kaputelefont szereltek mellé, amelyen táblácska tájékoztatta a látogatókat: a gomb megnyomása után szóljanak bele a mikrofonba. Norman megnyomta a gombot, majd előrehajolt, és így szólt: – Midland Gáztársaság, hibaelhárítás. Szivárgást vizsgálunk a környéken. Vétel! Elengedte a gombot, várakozott, felnézett a kamerába. Fekete-fehér; nemigen mutatja meg, milyen puffadt az arca – legalábbis ebben reménykedett. Mosolygott, hogy jelezze, milyen tiszta a lelkiismerete, de közben a szíve úgy zakatolt a mellében, mint egy megkergült kis motor. Semmi válasz. Teljes csend. Még egyszer megnyomta a gombot. – Üres a ház, hölgyek? Lassan húszig számolt, hogy időt adjon nekik. A papája közben azt susogta, hogy ez igenis csapda, éppen olyan, amilyet az adott helyzetben ő maga is állítana: édesgessük csak be a mocsok állatot, hitessük el vele, hogy üres a ház, és aztán zúduljunk rá, mint egy rakomány tégla. És szent igaz: pontosan ilyen csapdát állított volna ő

maga is – csakhogy itt nem volt semmilyen csapda. A fejét tette volna rá. Érződött, hogy a ház üresebb az elhajított sörösdoboznál. Norman a résbe csúsztatta a kulcskártyát. Kurta, éles kattanás hallatszott. Kihúzta a kártyát, elforgatta a kilincsgombot, és már benn is volt az Anyák és Nővérek házának előterében. Balról halk, de folyamatos bip-bip-bip szólt: a billentyűs riasztó. Kijelző ablakában üzenet villogott: BEJÁRATI AJTÓ. Norman a magával hozott papírlapra nézett, rövid imát rebegett magában, hogy a rajta lévő szám valóban az legyen, aminek hiszi, aztán beütötte a négy billentyűt: 0471. Egyetlen vérfagyasztó pillanatig a készülék még tovább csipogott, aztán elnémult. Norman kifújta a levegőt, becsukta az ajtót, majd önkéntelenül újra bekapcsolta a riasztót, merő zsaruösztönből. Körülnézett, megjegyezte a lépcső helyét, aztán elindult a földszinti folyosón, és bedugta a fejét a jobbról nyíló első ajtón. A helyiség olyan volt, mint egy tanterem, körbe állított székekkel, a végén fekete táblával. A táblára három szót írtak: MÉLTÓSÁG, FELELŐSSÉG, HIT. – Bölcs szavak, Norm – mondta Ferdinánd, aki varázsütésszerűen már ismét ott termett a kezén. – Arany szavak. – Te tudod; szerintem a régi hülye sóder. – Körülnézett, majd felemelte a hangját. Valósággal szentségtörésnek tűnt csak így beleordítani ebbe a porszagú némaságba, de a férfi azért férfi, hogy ne hátráljon meg a feladatok elől. – Hahó! Van itt valaki? A Midland Gáztársaságtól jöttem! – Hahó! – kiabált Ferd is a karja végén, és üres szemével élénken, jókedvűen körülnézett, majd azzal a bohózatos német kiejtéssel, amelyet Norman papája vett fel néha, ha beivott, azt kurjongatta: – Háhó, te fáty ász, Guszti? – Pofa be, marha! – motyogta Norman. – Értettem, kapitány – felelte el Toro, és rögvest elhallgatott. Norman lassan megfordult, és ment tovább a folyosón. Más szobák is nyíltak innen – társalgó, ebédlő, kis házi könyvtár –, de mind üres volt, akárcsak a folyosó végén található konyha, és Norman újabb feladvánnyal került szembe: hol keresse, amit keres? Mélyet lélegzett, és lehunyta a szemét, így próbált gondolkodni (és egyszersmind elhessenteni a visszalopakodó fejfájást). Cigarettát kívánt, de nem mert rágyújtani; elképzelhető, hogy a nők

füstdetektorokat is felszereltek a házban, amelyek már a legenyhébb dohányszagra is vijjogni kezdenek. Még egyszer nagy levegőt vett, teleszívta a tüdejét a legapróbb zugig, és most egyszer csak ráismert a mindenütt terjengő szagra. Nem porszag volt az, hanem női szag; olyan nőké, akik régóta élnek összezárva, és bebújtak az önelégültség nagy, közös halotti leple alá, hogy kirekesszék az igazi életet. A vér, a tusfürdő, a molyzsák, a hajlakk, a golyós dezodor szaga vegyült össze ilyen-amolyan trágár elnevezésű parfümökével – Fehér Vállak, Az Én Bűnöm, Megszállottság és így tovább –, de dúsította az egyveleget kedvenc zöldségeik meg a kedvenc gyümölcsteáik szaga is – hiszen csupa ilyesmin élnek. Nem, ez nem porszag volt, inkább élesztőszag, az erjedés szaga, olyan szag, amelyet semmilyen nagytakarítással nem lehet kiirtani: a férfi nélkül élő nők kipárolgása. És a szag most hirtelen betöltötte Norman orrát, légcsövét, de még a szívét is, úgy, hogy rosszullét környékezte, s mármár fuldokolt tőle. – Szedd össze magad, Guszti! – szólt rá élesen Ferdinánd. – Nincs itt más szag, csak a tegnap esti spagettimártásé! Atyáisszten, hát süket vagy? Norman kifújta a levegőt, ismét mélyet lélegzett, majd kinyitotta a szemét. Hát persze, spagettimártás. Piros szag, mint a véré. De azért igazából tényleg csak spagettimártás. – Bocs, volt egy kis kihagyásom, de már elmúlt – mondta. – Hát persze, kinek ne hagyna ki ilyenkor az agya? – Ferd üres szeme most csupa megértés és együttérzés volt. – Elvégre Kirké itt szokta disznóvá változtatni a férfiakat. – Az álarc megpördült Norman csuklóján, és körülhordozta tompa tekintetét. – Igen, esz ász á hely. – Tulajdonképpen miről beszélsz? – Semmiről. Ne is törődj vele. Norman is körülnézett. – Nem tudom, merre induljak – mondta. – Sietnem kéne, de olyan rohadtul nagy ez a ház! Legalább húsz szoba lehet benne. A bika egy, a konyha túlsó falába vágott ajtóra bökött a szarvával. – Próbáld ki azt ott. – Eh, az nyilván a kamra.

– Nem hinném, Norm. Miféle kamrára szokták kiírni azt, hogy MAGÁNTERÜLET? Ebben kétségkívül volt némi igazság. Norman átvágott a konyhán, útközben ismét a zsebébe gyűrve az álarcot (és meglátva a spagettiszűrőt, amelyet ott hagytak az edényszárítón a mosogató mellett), majd kopogott az ajtón. Semmi válasz. Kipróbálta a kilincsgombot; azonnal engedett. Benyitott, jobboldalt kitapogatta a kapcsolót, és villanyt gyújtott. A mennyezetről csüngő lámpa mamutméretű, irományhalmok alatt roskadozó íróasztalt világított meg. Az egyik halom tetején sárgaréz tábla volt kitámasztva, ANNA STEVENSON – KIT ZAVAR A ZŰRZAVAR?! felirattal. A falon bekeretezett kép, két nőről; Norman mindkettőt felismerte. Egyikük a megboldogult, híres-nevezetes Susan Day volt; a másik az újságban látott fehér hajú dög, az, aki úgy hasonlított Maudera. Egymást átölelve álltak, és mosolyogva néztek össze, ahogy tisztességes leszbikhez illik. A szoba egyik fala mentén irattartó szekrények sorakoztak. Norman odament, fél térdre ereszkedett, s már nyitotta volna a D-E címkéjű fiókot, amikor eszébe jutott, hogy Rose újabban nem használja a Daniels nevet. Már nem emlékezett rá, vajon Ferdinánd világosította-e fel erről, avagy maga nyomozta ki, netán ösztönösen jött rá, de tudta, hogy így van. A nő visszavette a lánynevét. – Rose Daniels leszel halálod percéig – mondta, majd megkereste az M jelzésű fiókot, és rángatni kezdte a fogantyúját – eredménytelenül. A fiók zárva volt. Nem öröm, de azért nem is komoly baj. Majd kerít valamilyen szerszámot a konyhában, hogy kifeszítse. Már indult volna, amikor megtorpant: az íróasztal szélén álló fonott kosár vonta magára figyelmét. A fogóján kártya fityegett: SZÁLLJ, SZÁLLJ, KIS LEVÉL állt rajta óangol betűkkel. A kosárban két köteg nyilvánvalóan postázásra váró levél hevert, és egy, a Lakelandi Kábeltévé Társaságnak megcímzett számla alól kilógott egy darab papír: ⁄ endon ⁄ on utca 897 – … endon? McClendon?

Tágra nyílt szemmel, mohón ragadta ki a levelet, közben felborítva a kosarat; a postázásra váró borítékok java része a földön kötött ki. Bizony hogy McClendon, a szentségit neki – Rosie McClendon! És alatta határozott, jól olvasható betűkkel a cím, amelyért hiába járta meg a poklot: Trenton utca 897. A nyárköszöntőre hívó megmaradt röpcédulák halma alatt hosszú, krómozott papírvágó kés csillogott. Norman magához rántotta, felvágta vele a levelet, majd gondolkodás nélkül a farzsebébe dugta az alkalmatosságot; egyszersmind ismét előhúzta az álarcot, és a kezére csúsztatta. A borítékban egyetlen papírlap volt, a felső sarkában domborított nagybetűkkel az ANNA STEVENSON név, alatta, valamivel kisebb betűkkel, az Anyák és Nővéreké. Norman futólag nyugtázta az önelégültség e parányi jelét, majd végigsétáltatta az álarcot a sorok fölött, hadd olvassa helyette Ferdinánd a szöveget. Anna Stevenson nagy, lendületes, formás betűkkel írt: egyesek pökhendinek nevezték volna kézírását. Norman izzadt, remegő ujjai Ferdinánd fejében próbáltak megkapaszkodni, így az álarc olvasás közben görcsösen rángatózott. Kedves Rosie, csak azért írok, hogy az új „kégliben” postája legyen; tudom, milyen fontosak ezek az első levelek az új címre! El akartam mondani, mennyire örülök, amiért eljött ide hozzánk az otthonba, és milyen jó érzés, hogy segíthettünk magán. Annak külön örülök, hogy ilyen érdekes új munkát kapott; az az érzésem, nem sokáig lakik majd a Trenton utcában! Valahányszor új nő érkezik az otthonba, a többiek életét is megújítja: azokét, akik gyógyulása első időszakában mellette állnak, és azokét is, akik majd csak a távozása után lépnek be a kapun, mert mindegyikük itt hagy valamit az élményeiből, az erejéből, a bizakodásából. Ami engem illet, én bízom benne, Rosie, hogy a jövőben is gyakran láthatjuk majd, nem pusztán azért, mert a gyógyulása még korántsem teljes és még jó néhány érzelmet és indulatot kell feldolgoznia (gondolom, főként a haragot), hanem azért is, mert tartozik vele, hogy továbbadja, amit itt tanult. Valószínűleg szükségtelen, hogy mindezt előadjam magának, de…

Kattanás – egészen halk, de a néma csendben mégis messzire hangzó. Ezt újabb nesz követte: bip-bip-bip-bip… A riasztó. Norman már nem volt egyedül a házban.

6 Anna észre sem vette az otthontól másfél saroknyira parkoló zöld Tempót, annyira elmerült egy titkos ábrándban, amelyről soha senkinek, még a pszichiáterének sem beszélt; ellenszerül tartogatta a maihoz hasonló borzalmas napokra. Ebben az ábrándban a képe megjelent a Time magazin címlapján. Nem fénykép volt, hanem fénylő, izgalmas olajfestmény, amelyen sötétkék ingruhát viselt (a kék állt neki a legjobban, az ingruha pedig ügyesen álcázza, milyen csüggesztően megvastagodott a dereka az elmúlt két-három évben). A fejét balra fordította, hogy a festő az előnyösebb oldalát emelje ki, a haja zuhatagként omlott a jobb vállára. Nagyon szexis zuhatag volt. A kép alá egyszerű szöveget nyomtattak: AZ AMERIKAI NŐ. Ráfordult a kocsifelhajtóra, és kedvetlenül elbúcsúzott az ábrándtól (éppen odáig jutott, amikor a cikk szerzője azt írja: „Noha ezerötszáznál több sorsüldözött nőt mentett meg, Anna Stevenson mégis bámulatosan, mi több, megindítóan szerény maradt…”). Leállította az Infiniti motorját, és néhány pillanatig még elüldögélt a kocsiban, gyengéden dörzsölve a bőrt a szeme alatt. Peter Slowik, akit válásuk idején általában „Nagy Péter”-ként vagy „Raszputyin, az őrült marxista”-ként emlegetett, életében megátalkodott szószátyár volt, és barátai ebben a szellemben kívánták felidézni alakját. Vége-hossza nem volt a locsogásnak, minden egyes „emlékcsokor” (Anna szemrebbenés nélkül le tudta volna géppuskázni azokat a politikailag korrekt seggfejeket, akik ilyen émelyítő frázisok kiagyalásával töltik az idejüket) hosszabbra nyúlt, mint az előző, és mire négy óra lett, és végre nekiláttak az ételnek meg a bornak – az utóbbi ritka pocsék lőre volt, ha Peter maga szerzi be, ő is ezt vette volna –, Anna biztosra vette, hogy az összehajtható szék lécmintája már a fenekébe van tetoválva. Mindazonáltal eszébe sem jutott, hogy korábban távozzék, mondjuk, egy szendvicsfalatka meg egy jelképes

korty bor után csendesen elosonjon. A jelenlévők figyelik őt, mérlegre teszik a viselkedését. Elvégre ő mégiscsak Anna Stevenson, aki fontos posztot tölt be a város politikai felépítményében, és a hivatalos ceremónia után még feltétlenül beszélnie kell bizonyos emberekkel – olyanokkal, akikkel fontos, hogy mások együtt lássák. Ezt a szekeret már csak így olajozzák. És mindennek a tetejébe háromnegyed órán belül háromszor szólalt meg a személyhívója is. A nyavalyás olykor heteken át némán csücsült a táskájában, de ma délután, amikor a hosszú csendeket csak könnyező emberek alig hallható motyogása szakította meg, a szerkentyű egyszerűen bezsongott. Harmadjára aztán Anna megelégelte, hogy minden szempár őrá tapadjon, és kikapcsolta az átok készüléket. Reménykedett, hogy a pikniken senkire sem jöttek rá a szülési fájdalmak, senkinek a gyerekét nem találta el egy ügyetlenül hajított patkó, és mindenekelőtt reménykedett, hogy Rosie férje nem ütötte fel a fejét. Ámbár nem hitte, hogy ez megeshet; ennél azért több esze van a pasasnak. Különben is azok, akik a személyhívóján jelentkeztek, először úgyis az Anyák és Nővéreket tárcsázták; mihelyt hazaér, első dolga lesz, hogy meghallgassa az üzenetrögzítőt. Majd pisilés közben megtudja, miről van szó. Annyit a legsürgősebb üzenet is kibír. Kiszállt a kocsiból és bezárta (az ember még az ilyen jó környéken sem lehet eléggé óvatos), majd felment a terasz lépcsőjén, a résbe csúsztatta a kulcskártyát, és oda sem figyelve elnémította a riasztót; az ábránd foszlányai (napjaink egyetlen olyan nőalakja, akit a mindinkább megoszló nőmozgalom valamennyi csoportja egyaránt szeret és tisztel) még most is jólesően örvénylettek a tudatában. – Jó estét mindenkinek! – kiáltotta a folyosón végigmenet. Csak a süket csend válaszolt, de Anna éppen erre számított, sőt az igazat megvallva ezt is remélte. Némi szerencsével két vagy talán három óra áldott nyugalomban lesz része, mielőtt megkezdődik a szokásos esti vihogás, vízcsobogás, ajtócsapkodás és a bárgyú tévékomédiákból kihallatszó kotkodácsolás. Belépett a konyhába, és azon gondolkodott, vajon nem enyhítené a nap megpróbáltatásainak hatását egy kellemes, minden feszültséget feloldó, ráérős habfürdő. Ekkor megtorpant, és homlokráncolva meredt a dolgozószoba ajtajára. Az ajtó csak be volt támasztva.

– A fenébe – mormolta. – A rohadt életbe! Anna semmit nem utált úgy, mintha megsértették magánélete szentségét. (Ennél jobban talán csak a fogdosós-puszilkodós embereket utálta.) Dolgozószobája ajtajára azért nem tétetett zárat, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy ilyesmire szoruljon. Elvégre ez a ház az övé; az ide sereglő lányok és asszonyok az ő nagyvonalúságának köszönhették a menedéket, az ő költségén éltek. Miért is kellene neki zárnia az ajtaját? Éppen elég, ha érezteti: az ajtón csak az ő felszólítására léphetnek be. Az elgondolás többnyire be is vált, de azért hébe-hóba egy-egy nő mégis úgy érezte, hogy feltétlenül szüksége van saját iratanyagának valamelyik darabjára, feltétlenül használnia kell Anna fénymásolóját (amely hamarabb melegszik be, mint az alagsori szabadidőklubban álló párja), feltétlenül szereznie kell egy bélyeget, és ilyenkor ezek a neveletlen teremtések bemasíroztak a szobába, amelyhez semmi közük, esetleg megbámultak bizonyos tárgyakat, amelyekhez éppúgy nincs semmi közük, és bebüdösítették a levegőt a maguk olcsó áruházi parfümjével… Anna ott állt, kezével a kilincsgombon, és benézett a sötét helyiségbe, amely kislánykorában még az éléskamra volt. Orrlyuka kitágult, a homlokán még mélyebbek lettek a ráncok. Most is érzett valamilyen szagot, de ez nem parfüm volt; inkább az Őrült Marxistát idézte fel emlékezetében. Hogy is csak… Az én férfiismerőseim vagy English Leathert használnak, vagy semmit. Úristen! Magasságos Úristen! Anna karján kiütött a libabőr. Mindig büszke volt józan, gyakorlatias észjárására, de hirtelen mi sem volt könnyebb, mint elképzelni, hogy a dolgozószobájában Peter Slowik szelleme várja – az a jellegtelen árnyék, éppoly unalmas, mint a vacak kölni, amit használt… Szeme megakadt egy kis fényponton; az üzenetrögzítő parányi vörös lámpáján, amely olyan eszelősen villódzott, mintha ma az egész város őt kereste volna. Hirtelen rádöbbent: igenis történt valami. Ezért csipogott annyiszor a személyhívó is – ő meg ostoba fejjel kikapcsolta, hogy a többiek ne bámuljanak rá. Valami történt, feltehetően az Ettinger-kertben. Valaki megsérült, vagy, ne adj’ isten…

Belépett az irodába, s a villanykapcsoló után tapogatózott, majd értetlenül állt: a kapcsoló már felfelé mutatott. Eszerint a mennyezeti lámpának világítania kellene – de nem világított. Kétszer fel-le kattintotta a kapcsolót, és épp harmadszorra is próbálkozni készült, ám ekkor egy kéz nehezedett a jobb vállára. Anna felsikoltott az érintésre, olyan élesen és iszonyodva, hogy bármilyen horrorfilm hősnője megirigyelhette volna. Aztán egy másik kéz a bal karjára fonódott és megperdítette, ő pedig a konyhai lámpa beszivárgó fényénél meglátta az alak körvonalait, és ekkor másodszor is felsikoltott. A lény, amelyik az ajtó mögé húzódva lesett rá, nem volt emberszabású. Feje tetejéről két szarv sarjadt, és a szarvakon furcsa, daganatszerű kinövések púposodtak. Valamilyen állat… – Viva el Toro – szólalt meg egy tompán kongó hang, és ekkor Anna ráeszmélt, hogy mégiscsak ember, férfi, aki állatmaszkot visel, de ez csöppet sem nyugtatta meg, minthogy alapos okkal gyanította, hogy kicsoda az illető. Kiszabadította magát a férfi szorításából, és az íróasztal felé hátrált. Most is érezte az English Leather illatát, de egyéb szagok is meglegyintették. Forró gumié. Verítéké. És vizeleté. Talán a saját vizeletét érzi? Eleresztett volna a hólyagja? Fogalma sem volt. Úgy tűnt, mintha deréktól lefelé béna volna. – Ne nyúljon hozzám – mondta remegő hangon, amelyben rá sem lehetett ismerni szokásos higgadt, parancsoló beszédmodorára. Hátranyúlt és a gombot kereste, amellyel a rendőrséget lehetett riasztani. Ott volt valahol, csak eltemették a papírhalmok. – Figyelmeztetem, ne merjen hozzám érni! – Anna-Anna-bo-Banna, banana-fanna-fo-Fanna – mondta a kétszarvú álarcot viselő férfi töprengő hangon, majd magukra csapta az ajtót. Teljes sötétség borult rájuk. – Ne közeledjen – mondta Anna, és továbbsiklott az íróasztal mentén. Ha bejuthatna a fürdőszobába és magára zárhatná az ajtót… – Fee-fi-mo-Manna… A hang balról hallatszott, egészen közelről. Anna jobb felé ugrott, de nem elég gyorsan. Két erős kar fonta át. Ismét sikoltani akart, de a két kar még szorosabban feszült rá, és a kiáltásból csak fojtott hörgés lett.

Ha én volnék Tortura Virgo, akkor most… – gondolta. A következő pillanatban Norman a nyakába vájta a fogát, először csak kóstolgatva, mint sötét utcában parkoló begerjedt kamasz, aztán a foga mind mélyebbre, a torok szöveteibe hatolt, Anna ruháját valami nedves melegség fröcskölte össze, és a gondolatot már nem gondolhatta végig.

7 Mire elhangzottak az utolsó kérdések, és aláírás került a vallomás végleges szövegére is, rég besötétedett. Rosie-nak kóválygott a feje; valósággal testetlennek érezte magát, mint valamikor diákkorában az olyan napok után, amelyeken a tantestület szeszélyéből egymás után több tárgyból kellett dolgozatot írni. Gustafson elvonult, hogy iktassa és lerakja a kitöltött papírokat, amelyeket olyan áhítattal tartott maga elé, mintha a Szent Grál bízatott volna rá. Rosie felállt, hogy csatlakozzék az ugyancsak szedelőzködő Billhez. Gert már korábban útra kelt, hogy felderítse a női mosdót. – Ms. McClendon… – szólalt meg ekkor Hale, és szorosan Rosie mellé lépett. Rosie fáradtságát mintha elfújták volna: borzalmas előérzet rohanta meg. Jószerével kettesben voltak; Hale nyilván olyan halkan, olyan bizalmas hangon beszél majd hozzá, hogy a távolabb álló Bill egy mukkot se halljon. Most közli majd vele, hogy a saját érdekében ne hordjon össze több ostobaságot a férjéről, amíg még nem késő, és ezentúl, ha zsarut lát, tartsa a száját, hacsak az illető zsaru a) nem tesz fel neki kérdést, b) nem gombolja ki a sliccét. Mert ne felejtse el Rosie, hogy ez belső, bizalmas, családi ügy, és aki… – Be fogom varrni – mondta Hale csendesen. – Nem tudom, sikerüle erről meggyőznöm magát, akármit mondok is, de azt akarom, hogy legalább hallja. Igenis bevarrom azt az embert. Ígérem. Rosie csak nézett rá elkerekült szemmel. – Elkapom, mert őrült, mert közveszélyes, mert embert ölt. De elkapom azért is, mert nagyon nem tetszik nekem, ahogy maga itt a rendőrségen ide-oda jártatja a szemét, és összerezzen, valahányszor csapódik egy ajtó, vagy ha csak megmozdítom a kezem. – Dehogyis, ez tévedés…

– Nem tévedés. Így van, és maga nem tehet róla. De nem baj; értem én, miért viselkedik így. Ha nő volnék, és keresztülmentem volna mindazon, amin maga, akkor… – Hale elhallgatott, fürkésző pillantást vetett Rosie-ra, majd így folytatta: – Gondolt-e már arra, milyen ördögi, hihetetlen szerencse, hogy egyáltalán életben van? – Igen, ezt tudom – mondta Rosie. A lába remegett. Bill a korláton túlról látható aggodalommal figyelte. Rosie a kedvéért mosolyt erőltetett a szájára, és felemelte a mutatóujját: már csak egy perc, jelezte. – Hálás lehet a jósorsának – mondta Hale, majd körülnézett a szolgálati helyiségben; Rosie követte tekintetét. Az egyik íróasztal mögött ülő zsaru éppen egy zokogó tizenéves lány vallomását vette fel; a lányon az iskolája emblémájával ellátott dzseki volt. Egy másik asztalnál, a padlótól a mennyezetig érő dróthálós ablak előtt, két ember dugta össze a fejét egy halom fényképet tanulmányozva: egyenruhás zsaru volt az egyik, a másik nyomozó, aki a munka hevében levetette a zakóját, s látszott a derékszíjára csatolt 38-as rendőrségi pisztoly. A helyiség túlsó végében, a monitorok sora előtt Gustafson éppen a magával hozott jelentésekről cserélt eszmét egy egyenruhás fiatal rendőrrel, aki nem látszott többnek tizenhét évesnél. – Maga nagyon sokat tud a rendőrökről – jelentette ki Hale –, de az ismeretei nagyrészt tévesek. Rosie nem tudta, mit mondjon erre, de ez nem számított; úgy tűnt, a nyomozó nem is vár válaszra. – Megmondjam, Ms. McClendon, hogy elsősorban miért akarom elkapni azt az embert? Kíváncsi rá, mi áll a toplistám első helyén? Rosie némán bólintott. – Éppen mert rendőr – azért fogom elkapni. Nem is akármilyen: kitüntetett hős, a hétszentségit neki! De ha legközelebb megjelenik a pofája a helyi lapjuk címoldalán, hát vagy úgy szerepel majd, mint a néhai Norman Daniels, vagy lábbilincset és narancssárga kezeslábast visel a sztárfotón. – Köszönöm – felelte Rosie. – Nagyon sokat jelent nekem, amit mondott. Hale odavezette Billhez, aki kinyitotta az átjárót, és karját Rosie vállára tette. Rosie lehunyt szemmel tapadt hozzá. – Ms. McClendon… – szólalt meg ismét Hale.

Rosie kinyitotta a szemét, meglátta Gertet, aki épp most jött vissza, odaintett neki, majd Hale-re nézett – félénken, de csöppet sem ijedten. – Ha akarja, szólíthat Rosie-nak. A nyomozó arcán mosoly suhant át. – Tudom, milyen gyér lelkesedést váltott ki magából ez a mi kis kócerájunk – mondta. – De talán mesélhetek valamit, amitől jobb lesz rólunk a véleménye. Érdekli? – Igen… hát persze… – Engedje meg, hogy kitaláljam – szólt közbe Bill. – Máris meggyűlt a bajuk az ottani zsarukkal. – Pontosan – bólintott Hale savanyú mosollyal. – Nem nagyon akaródzik nekik átfaxolni Daniels vércsoportját meg az ujjlenyomatát. Már fel is vettük a kapcsolatot a rendőrségi ügyvédekkel. Afféle zsaruprókátorokkal, hiszen tudja. – Tehát fedezik Normant – mondta Rosie. – Ebben biztos voltam. – Hát igen, egyelőre mellette állnak. Ez persze minden zsarunak a vérében van. Mint ahogy akkor is elborul az agyuk, ha egy társukat lelövik; olyankor semmi más nem számít, csak az, hogy mihamarabb elfogják a gyilkost. De majd megjön az eszük. Mihelyt megemésztik, hogy ezúttal nem babra megy a játék, ők sem szórnak több homokot a gépezetbe. – Ezt komolyan gondolja? – érdeklődött Gert. Hale alaposan megfontolta a választ, aztán bólintott. – Igen. A legkomolyabban. – És kap Rosie rendőri védelmet, amíg le nem cseng ez az egész? – kérdezte Bill. – A Trenton utcai ház előtt máris ott áll a járőrkocsi két emberrel – mondta Hale. Rosie Gertről Billre, Billről Hale-re nézett; hirtelen ismét zavar és félelem lett úrrá rajta. Úgy látszik, nincs menekvés. Valahányszor azt hiszi, felülkerekedett a helyzeten, új irányból sújt le rá a csapás. – De miért? Miért? Hiszen nem tudja, hol lakom – fogalma sem lehet róla! Azért jött a piknikre, mert azt hitte, engem is ott talál. Ugye Cynthia sem árulta el a címet? – Azt állítja, hogy nem – felelte Hale hangsúlyosan, de Rosie nem érzékelte a könnyed nyomatékot. Gert és Bill azonban összenézett; az ő hallásuk élesebb volt.

– Nahát akkor! És te sem mondtad meg neki, ugye, Gert? – Ha bolond lettem volna. – Nos, én szeretek biztosra menni – jelentette ki Hale. – Maradjunk ennyiben. A fiúk ott vannak a ház előtt, és két másik kocsi is cirkál a környéken, erősítésnek. Nem szeretnék újra magára ijeszteni, de az olyan őrült, akinek a rendőri módszerek a kisujjában vannak, különleges eset. Jobb, ha semmit sem bízunk a véletlenre. – Ahogy gondolja – mondta halkan Rosie. – Maga mellé pedig, Ms. Kinshaw, adok egy embert, hogy elkísérje oda, ahová menni akar. – Az Ettinger-kertbe – közölte Gert, és végigsimított a ruháján. – Szeretném bemutatni a koncerten a legújabb divatirányzatot. Hale elvigyorodott, majd kezet nyújtott Billnek. – Örülök, Mr. Steiner, hogy megismerhettem. – Részemről a szerencse – rázta meg Bill a nyomozó kezét. – És köszönet mindenért. – Csak a munkámat végzem. – Hale Gertre, majd Rosie-ra nézett. – Jó éjt, hölgyek. – Még egyszer Gertre pillantott, és a vigyora hirtelen legalább tizenöt évvel megfiatalította. – Lám, mégis beszerveztük! – mondta, Gert pedig némi habozás után vele nevetett.

8 Odakinn a lépcsőn mindhárman összébb bújtak. A levegő nyirkos volt, a tó felől köd terjengett. Egyelőre még csak halovány glóriaként keretezte az utcai lámpákat, és legföljebb néhány centiméter magasan gomolygott a kövezet fölött, de Rosie gyanította: egy óra múlva olyan sűrű lesz, hogy vágni lehet. – Nem akarnál ma estére visszajönni az otthonba, Rosie? – kérdezte Gert. – Legföljebb két óra múlva az egész társaság hazaér a koncertről; addig annyi kukoricát pattogtathatnánk, hogy egész éjjelre jutna. Rosie a legkevésbé sem lelkesedett az ötletért. – Ha hazamegyek, velem maradsz? – fordult oda Billhez. – De még mennyire! – vágta rá Bill, és megfogta a kezét. – A legnagyobb örömmel. És ne izgasson, hogy hol helyezel el; még nem találtak fel olyan díványt, amin én ne tudnék aludni.

– Mert még nem láttad az enyémet – mondta Rosie, bár nagyon jól tudta, hogy a dívánnyal nem lesz gond; Bill úgysem azon alszik majd. Az ágya ugyan csak egyszemélyes, tehát elég szorosan lesznek, de azért valahogy majd megoldják! Sőt, ilyen szűkösen talán még izgalmasabb lesz… – De azért ezt is köszönöm, Gert. – Hagyja csak, fiam. – Gert gyorsan, de erősen magához ölelte Rosie-t, aztán Billhez hajolt, és cuppanós csókot nyomott a képére. Ekkor fordult be a sarkon a rendőrautó, és a motort járatva megállt mellettük. –Vigyázzon rá, fiatalember. – Meglesz. Gert a kocsihoz lépett, majd rábökött Bill Harleyjára, amely az egyik, CSAK RENDŐRSÉGI JÁRMŰVEKNEK feliratú parkolóhelyen volt kitámasztva. – Aztán nehogy felboruljon vele ebben a rohadt ködben. – Ígérem, mama, hogy óvatos leszek! Gert színlelt haraggal felemelte az öklét, Bill pedig félig lehunyt szemmel odatartotta az állát, s olyan szenvedő képet vágott hozzá, hogy Rosie nevetésre fakadt. Soha nem hitte volna, hogy valaha is egy rendőrőrs lépcsőjén buggyanjon ki belőle a nevetés, de hát ebben az esztendőben sok váratlan esemény érte. Több is a soknál.

9 Az előzmények ellenére Rosie majdnem úgy élvezte a motorozást, mint reggel, amikor a kirándulásra indultak. A nagy Harley-Davidson könnyedén szelte a sűrűsödő ködöt, és Rosie szorosan ölelte Bill derekát, ahogy átvágtak a városon. Az út vége felé már úgy érezte, mintha gyapottal bélelt álomvilágban lebegne. A motor reflektora szikrázó fénycsóvaként fúródott a ködbe, akár az összefüstölt helyiségbe csapó zseblámpa sugara. Mire Bill a Trenton utcába fordult, a házak már megannyi szellemárnyéknak tűntek, a Bryant park pedig végtelen fehér űrként tátongott. A 897-es számú ház előtt ott parkolt a járőrkocsi, úgy, ahogyan Hale ígérte, oldalán az ismert felirattal: Szolgálunk és védünk. A kocsi előtti

hely üres volt, Bill ide kormányozta a Harleyt, majd üresbe tette a sebességváltót, és leállította a motort. – Hiszen te dideregsz! – jegyezte meg, amikor Rosie-t lesegítette. Rosie bólintott. – Inkább a nyirkosság teszi, mint a hideg – mondta, de ügyelnie kellett, nehogy beszéd közben hangosan vacogjon a foga. És közben már ekkor sejtette, hogy igazából nem a hideg vagy a nyirkosság a ludas. Tudata mélyrétegeiben ott vibrált az érzés, hogy valami nincs rendjén. – Akkor legfőbb ideje, hogy valamilyen száraz, meleg holmiba bújj. – Bill elrakta a két sisakot, aztán kivette és zsebre vágta a slusszkulcsot. – Látod, ez a század legjobb ötlete! Bill megfogta a kezét, és elindultak a járdán a kapu felé. Amikor a járőrkocsi mellé értek, Bill felemelte a kezét, hogy üdvözölje a kormánynál ülő rendőrt. Az kinyúlt az ablakon, és lusta mozdulattal visszaintegetett; az utcai lámpa fénye megcsillant a gyűrűjén. A társa a jelek szerint elbóbiskolt. Rosie kinyitotta a táskáját, és előhalászta a kapukulcsot; ilyen kései órán már zárva volt a kapu. Minden mozdulata gépies volt; a kellemes hangulat, amely útközben eltöltötte, szertefoszlott, és a korábbi rettegés úgy zúdult rá ismét, mint valami hatalmas, tehetetlen vastárgy, amelyet egy régi ház legfelső emeletéről hajítanak le, s az csak zuhan-zuhan egészen az alagsorig. A gyomrát mintha jeges kéz markolta volna, a szíve vadul kalapált, és nem tudta, mitől. Valamit látott, igen, az imént látott valamit, és olyan feszülten törte a fejét: ugyan mi lehetett az, hogy nem hallotta, amint kinyílik, majd halkan becsukódik a rendőrautó kormány felőli ajtaja. Mint ahogy nem hallotta az őket követő léptek neszét sem. – Rosie… Ez Bill hangja volt a sötétből. Közben beléptek az előtérbe, de Rosie csak homályosan látta a jobb oldali falon lógó képet (az öreg szivar, akit ábrázolt, talán Calvin Coolidge lehetett), és elmosódott a lépcső aljánál álló hórihorgas, sárgaréz talapzatú fogas is, amelyből tüskékként meredeztek ki a rézkampók. Miért van itt ilyen rohadtul sötét? Ugyan, hiszen a válasz pofonegyszerű: nem ég a mennyezeti világítás. De motozott Rosie-ban nehezebb kérdés is: vajon miért aludt az a rendőr a járőrkocsi utasülésén olyan kényelmetlen pózban, állát a

mellére szegve, és sapkáját olyan mélyen a szemébe húzva, hogy egy harmincas évekbeli gengszterfilm valamelyik sötét gazfickójához hasonlítson? És egyáltalán: miért aludt el, amikor a gondjaira bízott személy bármelyik pillanatban megérkezhetett? Hale begurulna, ha megtudná, gondolta szórakozottan. Menten elbeszélgetne ezzel a zsaruval, méghozzá közvetlen közelből. – Rosie! Mi a baj? Mögöttük a léptek most felgyorsultak. Rosie gondolatban visszapergette az elmúlt percek filmjét. Látta, ahogy Bill egy intéssel üdvözli a járőrkocsi kormánya mögött ülő egyenruhás rendőrt, és anélkül, hogy a száját kinyitná, azt sugallja felé: jó estét, örülünk, hogy itt van! Látta, amint a zsaru is viszonozza az üdvözlést, és az utcai lámpa fénye megcsillan a gyűrűjén. Rosie túl messze volt ahhoz, hogy lássa a gyűrűbe vésett szöveget, de most hirtelen ráeszmélt, mi volt az. Elégszer látta a lenyomatát a saját bőrén, mint állatorvosi bélyegzőt a marhahúson. Szolgálat, Hűség, Bajtársiasság. A hátuk mögött a bejárati lépcsőn gyors, izgatott lépések közeledtek. A kapu döngve becsapódott. Valaki fojtottan, kapkodva lihegett a sötétben, és Rosie orrát megcsapta az English Leather szaga.

10 Mialatt Norman ott állt az Anyák és Nővérek konyhájában a mosogatónál, és a friss vért öblítette le arcáról és csupasz felsőtestéről, a tudata ismét jó nagyot ugrott. Amikor felnézett és a törülközőért nyúlt, a látóhatár peremére süllyedt nap rikító narancssárga fénnyel tűzött a szemébe. Megfogta a törülközőt, és aztán minden átmenet, egyetlen szemhunyorításnyi idő eltelte nélkül már kinn is állt a sötét utcán, a fején ismét a White Sox baseballsapkával; ezenkívül London Fog márkájú esőköpeny is volt rajta. Isten a tudója, hol szedte fel, de a városra telepedett, gyorsan sűrűsödő ködben nagyon jó szolgálatot tett. Megdörzsölte az értékes köpeny vízhatlan anyagát; kellemes volt a tapintása. Igazán elegáns darab. Újra azon tűnődött, hogyan is tett rá szert, de fogalma sem volt róla. Talán még valakit megölt? Nincs

kizárva, hölgyeim és uraim, egyáltalán nincs kizárva; ha az ember vakáción van, bármi előadódhat. Végigpásztázta szemével a Trenton utcát, és meglátott egy járőrkocsit – odahaza, Norman szűkebb pátriájában Charlie és David kocsinak nevezték az ilyet –, amint dísztárcsájáig ködbe merülve álldogál nem sokkal a következő keresztutca előtt. Benyúlt a köpeny bal oldali mély zsebébe – tényleg remek egy kabát, az ismeretlen tulajdonosnak jó ízlése lehetett –, és valami összegyűrt, gumiszerű tárgyat tapintott. Olyan elégedetten mosolyodott el, mintha régi baráttal szorítana kezet. – El Toro – suttogta. – El Toro grande! – Aztán benyúlt a másik zsebbe is; nem tudta, mire bukkan majd ott, csak azt tudta, hogy valami hasznos holmi lesz. Meg is szúrta vele a középső ujja hegyét. Feljajdult, aztán óvatosan kiemelte a tárgyat. A krómozott levélnyitó volt, kedves barátnője, Maude íróasztaláról. Hogy ordított, gondolta, és mosolyogva forgatta ide-oda a levélnyitót, hadd csorogjon végig rajta az utcai lámpák fehér fénye. Ordított bizony – de aztán abbahagyta. A csajok a végén mindig abbahagyják az ordítozást, Istennek legyen hála érte. Most azonban félelmetes feladattal kellett megbirkóznia. Abban a kocsiban – írd és mondd – két rendőr lesz, mindkettőnél pisztoly, míg neki ez a levélnyitó az egyetlen fegyvere. Pedig le kell kapcsolni őket, méghozzá a lehető legcsendesebben. Csinos kis feladvány, és egyelőre sejtelme sem volt, hogyan oldja meg. – Norm – suttogta ekkor egy hang, a bal zsebe tájékáról. Norman odakapott, és kihúzta az álarcot. Az üres szemgödör mintha megigézett, mégis kifejezéstelen érdeklődéssel meredt volna rá, a száj megint olyan mindentudó, gunyoros vigyorra ferdült. A gyenge világításnál a szarvakra aggatott virágfüzérek mintha apró vérrögökből lettek volna összefonva. – Mi van? – kérdezte meghitt, cinkos suttogással. – Mit akarsz? – Legyen szívrohamod – súgta vissza el Toro, és Norman szót fogadott. Lassan vonszolta magát a járdán a cirkáló felé, annál lassabban, minél közelebb ért, vigyázva, hogy a szemét lesüsse és csak a látótere legszéléről figyelje a kocsit. Akármilyen tohonya balfácán legyen is a két zsaru, mostanra már biztosan felfigyeltek rá – fel kellett figyelniük, hiszen az egész utcán ő az egyetlen mozgó pont –, és Norman

azt akarta, hogy olyan embert lássanak, aki mereven néz a lába elé, és minden lépésért keményen megküzd. Olyan embert, aki vagy részeg, vagy nagyon rosszul van. Jobb kezét a köpeny alá dugta, és buzgón dörzsölte vele a szíve tájékát; a kezében szorongatott levélnyitó pengéje ütemesen döfködte az ingét. A célpont közelébe érve megtántorodott – de csak mérsékelten, nehogy túljátssza a szerepét –, aztán megállt, lehorgasztott fejjel, teljesen mozdulatlanul, ügyelve rá, hogy a teste milliméternyit se lengjen ki, és lassan ötig számolt. Úgy gondolta, mostanra a zsaruk első feltevését – hogy tudniillik valami beszlopált fazon támolyog haza a Harmatcsepp kocsmában eltöltött vidám órák után – lassan már egyéb elképzelések szorítják ki. A célja azonban az volt, hogy el is hagyják a kocsit, és ők jöjjenek oda hozzá. Ha muszáj, ő vánszorog odáig, de akkor az lesz a vége, hogy lelövik. Újabb három lépést tett, de nem a cirkáló, hanem a legközelebbi bejárati lépcső irányába. Megmarkolta a kicsapódott párától nyirkos, hideg vaskorlátot, és zihálva, fejét továbbra is leszegve megállt. Bízott benne, hogy szívrohammal viaskodó embernek látszik, nem pedig olyannak, aki gyilkos fegyvert rejteget a köpenye alatt. Már-már azt hitte, rosszul ítélte meg a hatást, amikor a járőrkocsi ajtaja kivágódott, bár ezt inkább csak hallotta, mint látta, és aztán még örvendetesebb zajt hallott: sietve közelgő léptek dobbanását. Bazmeg, Rocky, jönnek a zsaruk, gondolta, aztán óvatosan a lépések irányába sandított. Ezt meg kellett kockáztatnia, hogy lássa, milyen közel vannak egymáshoz azok ketten. Ha nincsenek szorosan egymás mellett, akkor el kell játszania, hogy összeesik – aminek ugyancsak megvolt a maga fanyarul mulatságos kockázata, mivelhogy ez esetben az egyikük alighanem visszaügetne a kocsihoz, hogy az adó-vevőjén mentőt hívjon. Jellegzetes Charlie és David páros volt: egy veterán és egy zöldfülű kölyök. Az újonc nyugtalanítóan ismerősnek látszott, mintha a tévén már látta volna, de most nem ez volt az érdekes, hanem az, hogy szorosan egymás mellett közeledtek, szinte fej fej mellett. Meghitt, családias kép – és milyen sokat ígérő! – Mi történt, uram? – kérdezte a bal oldali; ő volt az idősebb. – Rosszul van? – Pokolian fáj – hörögte Norman. Továbbra is az idősebbik vitte a szót.

– Mi fáj? – kérdezte. Ez döntő pillanat volt, ha nem is a lecsapásé, de már közel hozzá. Az idősebbik zsaru akármelyik percben utasíthatja társát, hogy hívjon segítséget, és akkor Norman komoly bajban lenne, de most még akkor sem sújthat le, ahhoz egy kicsit még mindig messze vannak. És Norman ebben a pillanatban közelebb került régi énjéhez, mint bármikor a hosszú kirándulás során: a feje kitisztult, hidegen, józanul gondolkodott, száz százalékig ura volt a helyzetnek, és mindent érzékelt, a vaskorláton gyöngyöző páracseppektől addig a piszkosszürke galambtollig, amely a csatornában hevert egy összegyűrt burgonyaszirmos zacskó mellett. És jól hallotta a két zsaru halk, szaggatott lélegzését is. – Itt benn – lihegte, jobb kezével a mellét dörzsölve. A papírvágó kés pengéje átszúrta az inget, és a bőrét birizgálta, de Norman jóformán oda sem figyelt. – Mintha epegörcs volna, csak sokkal feljebb… – Jobb lenne mentőt hívni – szólalt meg a fiatalabb zsaru, és Norman hirtelen rájött, kire emlékeztet: Jerry Mathersre, arra a srácra, aki a Bízzátok csak a Hódra című filmben a Hódot játszotta. Norman minden ilyen ismétlést megnézett a 11-es csatornán, némelyiket ötször vagy hatszor is. Az idősebb zsaru viszont egyáltalán nem hasonlított a Hód Wally nevű bátyjára. – Várj egy percet – mondta, és aztán – szinte hihetetlen – önként masírozott a vérpadra. – Hadd nézzem meg. Szanitéc voltam a katonaságnál. – A kabát… kigombolni… – motyogta Norman, s közben a szeme sarkából a Hódot figyelte. Az idősebb zsaru egy lépéssel közelebb jött; most már közvetlenül Norman előtt állt. A Hód is lépett egyet. Az idősebb kigombolta Norman újsütetű London Fog köpenyének legfelső gombját, aztán a másodikat is. Mikor a harmadik gomb is sorra került, Norman előrántotta a papírvágót, és a zsaru torkába döfte. A vér lávaként buggyant ki, s végigömlött az egyenruhán. A fátyolos sötétségben sűrű mártásnak látszott. A Hód sima esetnek bizonyult. Amikor látta, hogy társa felemeli a kezét és erőtlenül kapkod a torkából kiálló nyél után, mintha valami különleges piócától próbálna szabadulni, és közben fojtottan,

bugyborékolva hörög, a fiú mozdulatlanná dermedt az iszonyattól. Aztán odafordult Normanhez; feldúlt állapotában mintha fel sem ötlött volna benne, hogy az ismeretlennek bármi köze lehet a társát ért balvégzethez. Normant ez csöppet sem érte váratlanul; találkozott már effajta reakcióval. A zsaru meglepetésében és döbbenetében nagyjából tízévesnek látszott; már nem is csak emlékeztetett a Hódra, hanem annak kiköpött mása volt. – Allel valami baj van – mondta a Hód, és Norman most újabb adalékot tudott meg erről a fiatalemberről, akinek neve hamarosan felkerül a város hősi halottainak dicsőségtáblájára: magában komolyan azt hiszi, hogy kiabál, holott valójában csak elfúló, rémült suttogás hagyja el az ajkát. – Valami történt vele! – Tudom – mondta Norman, és állon vágta a fiút. Veszélyes ellenfél esetében ez kockázatos hadmozdulat, de a Hóddal mostani állapotában egy kisiskolás is elbánt volna. Az ütés pontosan célba talált; a fiatal rendőr nekizuhant a vaskorlátnak, amelyet Norman fél perccel azelőtt oly szánalmasan markolászott. Norman abban bízott, hogy a kölyök elszáll; ez ugyan nem következett be, de a tekintete zavarossá vált. Nem lesz itt gond egy szál se. A sapka legurult a fiú fejéről. A haja rövid volt, de azért meg lehetett ragadni. Norman belemarkolt, majd hirtelen lenyomta a srác fejét, a térdét pedig rúgásra emelte. Fojtott, de félelmetes zaj hallatszott; mintha valaki fakalapáccsal vágott volna bele egy porcelánnal teli vékony zsákba. A Hód úgy zuhant el, mint az ólomrúd. Norman körülnézett, a másikat kereste szemével, és valami hihetetlen dolgot tapasztalt: a másik eltűnt. Norman villogó szemmel sarkon fordult, és meglátta, akit keresett. Az idősebb zsaru, karját maga elé nyújtva, mint egy rémfilmben a zombi, nagyon lassan távolodott a járdán. Norman körbekémlelt, nincsenek-e más nézői is a filmnek, de senkit sem látott, csak a park felől hatolt idáig a kurjongatás meg a visítozás: rohangáló, a sötétben egymást fogdosó tizenéves srácok meg kiscsajok lármája, ez azonban érdektelen. Ez idáig elképesztő szerencsével dolgozott. Ha a szerencséje még kitart negyvenöt másodpercig, vagy legföljebb egy percig, akkor már sínen van. Az idősebb zsaru közben megállt, hogy újból megpróbálja kiszerelni a torkából Anna Stevenson papírvágóját. Jó huszonöt méterre sikerült

vonszolnia magát, ami nem volt csekély teljesítmény. Most azonban Norman utánavetette magát. – Őrmester! – szólt mély, parancsoló hangon, és megérintette a rendőr könyökét. Az görcsösen rángva megfordult. Üveges szeme kidülledt üregéből; ilyen szempárnak egy vadászház falára kiszögezett trófeán lenne a helye, gondolta Norman. A zsaru egyenruhája nyaktól térdig merő vér volt. Norman nem értette, hogyan lehet egyáltalán életben, nemhogy még öntudatánál is. Úgy látszik, itt, a Középnyugaton keményebb fából faragják a zsarukat, gondolta. – Hihhi – mondta a zsaru sürgetően. – Hihhon… gyohan… ehositésst. – Reszketegen, fojtottan bugyborékolt a hangja, de még mindig meghökkentően erős volt. Norman meg is értette, amit mond. Belátta, hogy tévesen ítélte meg a helyzetet, akkorát bakizott, mint egy zöldfülű kezdő, de azért úgy gondolta: ezzel az emberrel büszkén szolgált volna együtt. Amikor beszélni próbált, a papírvágó nyele fel-le ugrált a torkában, és Normannek a bikaálarc jutott róla eszébe: annak a szája ugrált így, amikor ő belülről mozgatta. – Hát persze, máris hívok erősítést – mondta Norman halkan, s a hangából csak úgy sütött az aggodalom és az őszinte jó szándék. Aztán megragadta a zsaru csuklóját. – De előbb menjünk vissza a kocsihoz. Jöjjön szépen, őrmester, erre, erre! – Szívesen használta volna a rendőr vezetéknevét, csak hát nem tudta; az egyeningre tűzött névkártyát elborította a vér. Márpedig Al őrmesternek mégsem való szólítani. Még egyszer gyengéden meghúzta a rendőr karját, és ezúttal sikerült is elindítania. Visszatámogatta a Charlie és David páros imbolygó, erősen vérző tagját, a torkából kiálló papírvágóval, a saját járőrkocsijához, és közben várta, hogy valaki egyszer csak kibukkan az állhatatosan vastagodó ködből – egy férfi, aki leszaladt egy karton sörért, egy nő, aki most jön a moziból, két fiatal, aki randiról igyekszik haza (szép lenne, ha épp az Ettinger-kertben hancúroztak volna). Ha így történne, őket is meg kellene ölnie. Úgy látszik, ha az ember egyszer nekifog a gyilkolásnak, nem lehet abbahagyni; az első gyilkosság olyan gyűrűket vet, mint a tóba hajított kő. De nem jött senki; csak a testeden hangok úsztak felé a parkból. És Al őrmester, csodák csodája, még mindig a saját lábán járt, holott úgy

vérzett, mint a levágott disznó, és a mögötte húzódó széles, sűrű vérnyom helyenként már tócsába gyűlt. Az utcai lámpák ködtől homályos izzásában a tócsák úgy fénylettek, mint a gépolaj. Norman megállt, hogy felvegye a lépcsőről a Hód sapkáját, és amikor elmentek a járőrkocsi vezetőülésének nyitott ablaka mellett, gyorsan behajolt: a sapkát az ülésre dobta, s a gyújtásból kihúzta a kulcsot. A karikáról irgalmatlanul sok kulcs csüngött, annyi, hogy nem is simulhattak egymáshoz, hanem szétálltak, mint a napsugarak egy ákombákom gyerekrajzon, Norman azonban simán kiválasztotta közülük azt, amelyik a csomagtartót nyitotta. – Jöjjön – suttogta bátorítón –, már csak néhány lépés, és aztán hívhatjuk az erősítést. – Egyre várta, hogy a zsaru összecsuklik, de hiába. Ámbár arról már letett szegény, hogy a pengét kiráncigálja a torkából. – Vigyázzon, őrmester, járdaszegély! Hopplá-hopp! A zsaru lelépett a járdaszegélyről. Amikor fekete egyencipője a csatornába huppant, a torkába vájt seb már kopoltyúként tátongott a penge körül, és a gallérjára újabb vérsugár fröcskölt. Most már rendőrgyilkos is vagyok, gondolta Norman. Azt várta, hogy az ekképp megfogalmazódott gondolat pörölycsapásként éri majd, de nem így történt. Talán tudatának egy mélyebb, bölcsebb rétegében érezte, hogy igazából nem is ölte meg ezt a nagyszerű, szívós fickót, hanem valaki – vagy valami – más. Leginkább talán a bika. Minél tovább rágódott a dolgon, annál hihetőbben hangzott ez a változat. – Bátorság, őrmester, már itt vagyunk. A zsaru megtorpant ott, ahol volt, vagyis a kocsi mögött. Norman a megtalált kulccsal kinyitotta a csomagtartót. Volt benne egy pótkerék (mellesleg simább, mint a csecsemőpopsi), továbbá egy emelő, két golyóálló mellény, egy pár csizma, a Penthouse magazin egy zsírral összekent száma, szerszámosláda meg egy félig kibelezett rendőrségi rádió. Más szóval épp eléggé zsúfolt volt, akár minden második rendőrautóé, amit Norman életében látott. De mint minden második rendőrautó csomagtartójába, ide is befért még valami. Norman jobbra tolta a szerszámosládát, balra a rádiót, miközben a Hód párja ott imbolygott mellette immár teljes csendben, szemét a távolba meresztve, mintha látná a pontot, ahonnan új utazására indul. Norman még

benyomta az emelőt a pótkerék alá, aztán az üres helyről ránézett az emberre, aki számára az odút készítette. – Rendben, ezzel megvolnánk – mondta. – De most még kölcsön kell kérnem a sapkáját, helyes? A zsaru nem válaszolt, csak imbolygott ide-oda, de ahogy Norman ravasz szuka mamája szokta volt mondani, „a hallgatás beleegyezés”, és Normannek tetszett a mondás, legalábbis sokkal jobban, mint az apja kedvenc aranyköpése, amely így hangzott: „Ha elég idősek ahhoz, hogy pisáljanak, nekem is pont jók.” Norman leemelte a zsaru sapkáját és a saját kopasz fejére csapta, a baseballsapka pedig eltűnt a csomagtartóban. – Véhh – mondta a zsaru, vérfoltos kezét Norman felé nyújtva. A szeme azonban nem követte a mozdulatot; tekintete végképp beleveszett a messzeségbe. – Tudom én, tudom, vér, hát persze. Az a nyomorult bika – mondta Norman, és betaszigálta a rendőrt a csomagtartóba. A test ernyedten csuklott össze, az egyik láb azonban még most is rángott és kitüremkedett a kocsiból. Norman térdben behajlította, beljebb nyomkodta, aztán becsapta a csomagtartó tetejét, és visszament az újonchoz. Az éppen azzal vesződött, hogy felüljön, ámbár a szemén látszott, hogy az öntudat csak pislákol benne. A füléből folyt a vér. Norman fél térdre ereszkedett, két kézzel megmarkolta a nyakát, és csavarni kezdte. A fiú hátrahanyatlott, mire Norman a mellére ült, és úgy fojtogatta tovább. Amikor áldozata nem mozgott többé, Norman a szíve fölé szorította a fülét. Három szabálytalan, zavaros dobbanást hallott; a nesz a szárazra vetett hal kétségbeesett csapkodására emlékeztetett. Norman nagyot sóhajtott, és ismét átfogta a Hód torkát, hüvelykujját a légcsőbe nyomva. Most aztán biztosan erre jön valaki, gondolta, de senki sem mutatkozott. A Bryant park fehér űrjéből egy hang azt kiáltotta: – A kurva anyádat! – majd visító, éles nevetés hallatszott, amilyen csak részegektől és szellemileg visszamaradottaktól telik, de aztán ez a lárma is elhalt. Norman ismét a kis zsaru mellkasa fölé hajolt. A fickónak a színpadi kellék szerepét szánta, és nem óhajtotta, hogy a kellék a döntő pillanatban életre keljen. Ezúttal azonban már csak a Hód órája ketyegett. Norman felemelte, odacipelte a Caprice-hoz, és betolta az utasülésre. A sapkát mélyen behúzta az arcába, amely így felpüffedve,

megfeketedve mesebeli szörnyhöz hasonlított, és rácsapta az ajtót. Közben érezte, hogy már megint lüktet az egész teste, bár legjobban most is a foga meg az állkapcsa sajgott. Maude, gondolta. Ez az ő bűne. Most egyszer csak szerfölött örült, amiért már elfelejtette, mit művelt vele. Különben sem ő tette; a bika volt az, el Toro grande. Csakhogy mégis neki fáj minden porcikája, méghozzá egyre borzalmasabban; olyasformán, mintha az egész testét darabonként módszeresen szétszerelnék, egyik csavart, fogaskereket, csapszeget a másik után. A Hód közben lassan balra dőlt; halott szeme üveggolyóként dülledt ki a gödréből. – Ejnye, kislány, nem szabad! – szólt rá Norman, és ismét felegyenesítette, majd mélyebben benyúlt, és ráhúzta, majd becsatolta a biztonsági övet is. Így már nem volt semmi baj. Norman egy lépést hátrált, és bíráló szemmel mérte fel a hatást. Úgy gondolta, egész derekas munkát végzett. A Hód úgy festett, mint aki csak kidőlt, és néhány percre elnyomta a buzgalom. Ezután ismét behajolt az ablakon, ügyelve rá, nehogy meglökje a Hódot és kibillentse nyugalmi helyzetéből, és sután kinyitotta a kesztyűtartót. Sejtette, hogy ott lesz az elsősegélydoboz, és nem is csalódott. Felkattantotta a doboz fedelét, kivett egy régi, porlepte üvegcse Anacint, és öt-hat szemet bekapott belőle. A kocsi oldalának dőlve rágta el a tablettákat, amelyek ecetesen csípős íze megborzongatta, és ekkor a tudata ismét ugrott egyet. Mire magához tért, eltelt némi idő, de azért nem túl sok, mert a szája és a nyelőcsöve még most is tele volt az aszpirin savanyú ízével. Csakhogy ezúttal már a nő házának előterében állt, és éppen a villanykapcsolót babrálta. De hiába böködte fel-le, a kis térség sötét maradt. Eszerint korábban megbuherálta a világítást. Ha így volt, jól tette. A másik kezében ott volt a Charlie és David páros egyik tagjának a pisztolya. A csövénél tartotta; az agyát, úgy rémlett, mintha kalapácsnak használta volna. Vajon mit kalapált vele? Talán biztosítékokat? Szóval lenn járt a pincében? Lehetséges, de ez most nem fontos. Az a lényeg, hogy idefenn nem működik a világítás. Látta, hogy bérházban van; csinos, rendes épület, de azért mégiscsak afféle szobabérlők háza. A levegőben félreismerhetetlen szag terjengett: a főzőlapon melegített olcsó ételé. Az ilyen szag egy idő után beleeszi magát a falakba, és többé nem lehet szabadulni tőle. Még két-három

hét, és a szaghoz az ehhez hasonló házak jellegzetes nyári zöreje is társul: az ablakokba állított kis ventilátorok halk, egymásba olvadó surrogása. Így védekeznek a lakók az augusztusi hőség ellen, amely a szűk szobákat kemencévé változtatja. Ezért a zsúfolt nyomortanyáért hagyta el a nő a saját szép kis házát! Most azonban nem volt rá idő, hogy ezen a rejtélyen merengjen. Egyelőre az a kérdés, hogy hány szobabérlő lakik a házban, és hányan lehetnek itthon szombaton, e kora éjszakai órákban. Más szóval, hányan tehetnek keresztbe neki? Sehányan, szólalt meg otthonosan, megnyugtatóan a hang Norman új kabátjának zsebéből. Egyetlenegy se, merthogy mi történik utána, az már nem számít, és ettől sokkal egyszerűbb a képlet. Ha valaki az utadba kerül, megölöd és kész. Norman megfordult, kiment, és becsukta maga után a kaput. Aztán kipróbálta – zárva volt. Gyanította, hogy bejövet megpiszkálta a zárat – nem látszott valami bonyolult szerkezetnek –, de azért némiképp zavarta a bizonytalanság. Meg aztán ez a világítás is… Mi a fenének fárasztotta magát azzal, hogy elrontsa, amikor a nő minden bizonnyal egyedül tér haza? Mellesleg honnan tudja, hogy nincs-e máris otthon? A második kérdésre könnyű volt a válasz: onnan, hogy a bika megmondta, Norman pedig hitt neki. Ami viszont az első kérdést illeti, voltaképpen meglehet, hogy nincs egyedül. Elképzelhető, hogy valaki hazakíséri: a dagadt Gertie vagy… igazából el Toro említett valami udvarlót. Norman őszintén szólva nem hitte, hogy ez igaz lehet, de azért… „Tetszik neki, ahogy csókolja”, mondta volt Ferd. Hülyeség, ilyesmit a nő nem merészelhet – de azért sosem árt, ha az ember biztosra megy. Elindult a lépcsőn; a járőrkocsihoz akart visszamenni, hogy beüljön a kormány mögé és kivárja, amíg Rose felbukkan. És ekkor került sor az utolsó szökellésre, mert ezúttal nem ugrott a tudata, inkább szökellt, mint a pénzdarab, amelyet a bíró a körmével megpöccint, hogy a mérkőzés előtt szertartásosan kisorsolja a pálya két térfelét, és mire magához tért, éppen az előtér ajtaját csapta be maga után, hogy belevesse magát a sötétségbe, és összezárja a kezét Rose fiújának a nyakán. Fogalma sem volt, honnan veszi, hogy az illető a fiúja, nem pedig holmi civil ruhás zsaru, aki fölöttese parancsára hazakísérte, de ki bánja? Az a lényeg, hogy tudta, és az egész feje zúgott a dühtől és a felháborodástól. Mert látta, ahogy a pasas

(tetszik neki, ahogy csókolja) lesmárolta Rose-t, mielőtt bementek a házba, és ki tudja, talán a keze is lecsúszott a nő derekáról, és felvette a segge formáját? Erre már nem emlékezett; nem akart emlékezni, és szüksége sem volt rá, hogy emlékezzen. – Én megmondtam neked! – szólalt meg a bika, indulatában is józanul. – Megmondtam előre, igaz vagy nem igaz? Ezt tanulta az új barátnőitől! Nahát, finom dolog, igazán finom! – Megöllek, te szarházi – suttogta bele a láthatatlan arcba, Rose fiújának arcába, és az előtér falának szorította. – És ha lehet, ha Isten megsegít, nem egyszer öllek meg, hanem legalább kétszer! Azzal megmarkolta Bill Steiner nyakát, és fojtogatni kezdte.

11 – Norman! – sikoltotta Rosie a sötétben. – Engedd el, Norman! Az első érzése az volt, hogy Bill keze – amely azóta nyugodott könnyedén a karján, amióta kihúzta a kulcsot az ajtó zárjából – eltűnt. Aztán botorkáló, de súlyos lépteket hallott a sötétben, majd még súlyosabb puffanás következett: valaki valakit az előtér falának lökött. – Megöllek, te szarházi – hallatszott a sötétből a suttogás. – És ha lehet, ha Isten megsegít… …nem egyszer öllek meg, hanem kétszer, fejezte be Rosie magában a mondatot, mielőtt az a valóságban is így hangzott volna el. Norman egyik kedvenc fenyegetése volt ez, nemegyszer zúdította a képernyőre, ha a játékvezető az imádott Yankee-jei ellen ítélt, vagy egy autósra, aki elébe vágott a forgalomban. Ha Isten megsegít, nem egyszer öllek meg, hanem kétszer. Ekkor fuldokló, gurgulázó hangot hallott – Billtől származott, természetesen. Billtől, akiből most szorítja ki az életet az a jól ismert, hatalmas, erős kéz. Most azonban mégsem az a rettegés fogta el, amelyet Norman mindig is keltett benne, hanem ismét a düh lett úrrá rajta, éppúgy, mint Hale kocsijában, majd később a rendőrőrsön, de ezúttal olyan erővel, mintha egész lényét magába szippantaná. – Hagyd békén, Norman! – sikoltotta – Vedd le róla azt az átkozott mancsodat!

– Pofa be, ringyó! – hallatszott a sötétből, de Norman hangja nemcsak gyűlölködő volt, hanem meglepett is. Amióta csak összeházasodtak, az asszony még soha semmire nem utasította, és ilyen hangot sem használt vele szemben. És még valami történt. A karján, valamivel följebb, mint ahol Bill keze az imént hozzáért, Rosie tompa meleget érzett. A karperec volt. Az aranykarika, amelyet a khitónos nőtől kapott. És Rosie tudatában megszólalt a metszően gunyoros hang, ahogyan a nő ráförmedt: Hagyd már abba ezt az ostoba bégetést! – Utoljára mondom, elég volt! – ordította, majd elindult arrafelé, ahonnan az elfúló hörgés és az erőlködő, dühödt morgás hallatszott. A kezét maga elé tartotta, mint a vak, a szája vicsorra torzult, úgy, hogy az ínye is kilátszott. Nem fogod megfojtani, gondolta, mert én nem hagyom. Miért nem mentél el, Norman? Okosabb lett volna, ha elmégy és nyugton hagysz minket, ameddig még megtehetted. Már egészen közelről hallotta, ahogy valaki kétségbeesve kaparássza a falat, és tisztán maga elé képzelte, amint Norman, ajkán azzal a gonosz, sötét mosolyával, odapréseli Billt. Rosie teste mintha halványpiros folyadékkal teli üvegtartállyá vált volna, s ez a folyadék nem volt egyéb, mint tömény, tomboló, eszelős düh. – Nem hallod, te utolsó szemét? AZT MONDTAM, ENGEDD EL! Előrelendítette bal kezét, amelyet most a sas karmánál is erősebbnek érzett. A karperec a húsát perzselte, s Rosie mintha a pulóverén és a Billtől kölcsönkapott dzsekin át is látta volna tompa izzását. Fájdalom helyett azonban inkább valamilyen veszedelmes feldobottságot érzett. Vállon ragadta a férfit, aki tizennégy éven át ütötte-verte, és hátrarántotta. Maga is álmélkodott, milyen könnyen ment. Megmarkolta Norman karját a síkos vízhatlan anyagon át, majd nagyot taszított a férfin, és belelökte a sötétségbe. Hallotta kapkodó, botladozó lépteit, aztán valami puffant, majd üveg csörömpölt robbanásszerűen. Cal Coolidge vagy bárki legyen, akit a falra akasztott kép ábrázolt, fejest ugrott a mélybe. Bill fuldokolva köhögött. Rosie szétterpesztett ujjakkal tapogatózott utána, megtalálta a vállát, és nem is vette le róla a kezét. Bill a fal tövében kuporogva kapkodott levegőért, és görcsösen köhögött. Rosie csöppet sem csodálkozott. Ő aztán ismerte Norman erejét.

Jobb kezét Bill bal könyökéig csúsztatta. A balt nem merte használni; félt, hogy fájdalmat okozna, olyan erő zsongott-lüktetett benne. Különös érzés volt; s leginkább az tette félelmetessé, hogy Rosie-nak szinte mámoros élvezetet szerzett. – Gyere, Bill – suttogta. – Gyere velem. Mindenképpen fel kellett jutni a lakásba. Még nem tudta ugyan, hogy miért, de szemernyi kétsége sem volt, hogy a kellő időben majd megtudja, Bill azonban nem mozdult, csak kucorgott a falnál a kezére támaszkodva, és egyfolytában fuldokolt és köhögött. – Gyere már, az istenit neki! – suttogta Rosie nyers, parancsoló hangon; a legszívesebben úgy mondta volna: Gyere már, a jó istenedet! És még ebben a kétségbeejtő helyzetben is világosan tudta, kiéhez hasonlít a hangja. Bill végre megmozdult, és egyelőre csak ez számított. Rosie a vakvezető kutyák biztonságával húzta végig az előtéren. Bill most is hörgött és öklendezett, de azért engedelmesen követte. – Állj! – ordította Norman a maga sötétségen belüli sötétjéből, s elkeseredett hangjába valami hivatalos íz is vegyült. – Állj vagy lövök! Dehogyis lősz, az elrontaná a mulatságod, gondolta Rosie, de Norman valóban lőtt; a halott zsaru 45-öse ferdén mutatott a mennyezet felé, a durranás kísértetiesen felerősödött a zárt kis térben, és a levegőt betöltötte a lőpor orrfacsaró bűze. Az egyetlen töredék másodpercre felcsapó éles sárgásvörös fénytől Rosie-nak káprázott a szeme, és még utána is vibráló árnyakat látott. Közben sejtette, hogy Norman voltaképpen ezért sütötte el a pisztolyt: fel akarta mérni a környezetet s azon belül a kettejük pillanatnyi helyét. Nos, megláthatta: éppen a lépcső aljához értek. Bill öklendezett, mintha hányni készülne, és Rosie-nak tántorodott. Az asszony a lépcsőház falának esett, és vadul hadonászott, nehogy egyensúlyát vesztve térdre bukjon. Ekkor rohanó léptek hallatszottak a sötétben: Norman támadásra indult.

12 Rosie két lépcsőt ugrott, maga után vonszolva Billt. Bill úgy használta a lábát, mintha evezővel kanalazna; segíteni próbált, talán

segített is valamennyit. Rosie a második lépcsőről hátralendítette bal kezét, és a nagy állófogast keresztbe döntötte, úttorlasznak. Norman belerohant, és vad káromkodásban tört ki. Rosie ekkor elengedte Billt, aki megroggyant, de talpon maradt, bár még mindig fuldoklott. Rosie megérezte, hogy előredől, úgy küzd levegőért. – Maradj ott, Bill – mormolta. – Tartsd magad egy percig. Felszaladt két lépcsőn, aztán úgy jött vissza, hogy Bill másik oldalára kerüljön, s a bal karját használhassa. Ha fel akarja húzni az emeletre, szüksége van minden erőre, amit az aranykarika az izmaiba sugároz. Átfogta Bill derekát, és egyszeriben sokkal könnyebb lett minden. Lihegve cipelte magával a férfit, jobb felé dőlve, mintha nehéz terhet ellensúlyozna, de nem fulladt ki, és a térde sem rogyadozott. Úgy érezte, szükség esetén egy magas létrán is éppígy felhúzná. Bill időnként megvetette a lábát és elrugaszkodott, hogy segítsen, de többnyire csak vonszolta magát a padlószőnyeggel borított fokokon. Aztán, a tizedik foknál – vagyis, Rosie emlékezete szerint, félúton – valamelyest erőre kapott, és több hasznát lehetett venni; épp a legjobbkor, mert mögöttük a mélyből kísérteties reccsenés tudatta, hogy a fogas összeroppant Norman száztíz kilója alatt. Ismét hallatszott, ahogy közeledik feléjük, de ezúttal – legalábbis a hangról ítélve – négykézláb. – Elég volt a játékból, Rose! – zihálta. Vajon mennyivel van mögöttük? Rosie-nak fogalma sem volt róla. És ha a fogas feltartóztatta is, neki nem kell egy sérült és többé-kevésbé öntudatlan embert magával cipelnie. – Azonnal állj meg ott, ahol vagy. Ne próbálj menekülni! Én csak beszélni akarok ve… – Ne közeledj! – Tizenhat… tizenhét… tizennyolc. A lámpa idefenn sem égett, ablak nem volt; olyan sötétség honolt, mint egy tárna mélyén. Rosie ekkor előretántorodott: lába, amely a tizenkilencedik fokot keresve felemelkedett, vízszintes talajt ért. Úgy látszik, a lépcső csak tizennyolc fokból áll, nem pedig húszból. Hiszen ez csodálatos! Annyit legalább elmondhatnak, hogy ők értek fel előbb az emeletre. – Ne közeledj hozzám, Nor… Ekkor olyan iszonyatos gondolat hasított belé, hogy mozdulatlanná dermedt, s úgy szívta vissza férje nevének második szótagját, mint akit gyomorszájon vágtak. Hol vannak a kulcsai? Csak nem felejtette őket a kapuban?

Elengedte Billt, hogy a tőle kapott dzseki bal zsebébe nyúljon, s eközben Norman keze egyszer csak puhán, de erőteljesen a lábikrájára fonódott, mint egy óriáskígyó, amely nem megmarja, hanem halálos szorításával megfojtja áldozatát. Rosie lába meglendült; cipőtalpa éppen amúgy is megviselt orrán találta el Normant, aki felüvöltött kínjában. Következő kiáltása viszont inkább meglepetten hangzott: a korlátba akart kapaszkodni, de elvétette, és visszazuhant a sötét lépcsőházba. Két egymást követő puffanás hallatszott, ahogy esés közben kétszer átfordult. Törd ki a nyakad, fohászkodott némán Rosie, miközben a keze már rá is csukódott a kulcskarika megnyugtató gömbölyűségére – hát mégis zsebre dugta, hála legyen érte Krisztusnak, Szűz Máriának és a mennyei királyság valamennyi szentjének. Törd ki a nyakad, végezd be itt és most a sötétben, dögölj meg, és szállj le rólam örökre! De a fohász nem szállt az égbe. Már hallották is, ahogy Norman mocorog odalenn, szitkozódásban tör ki, majd felhangzott a félre nem ismerhető neszezés, ahogy négykézláb újból felfelé igyekezett, menet közben mindennek – dögnek, kurvának, melegnek, picsának – lehordva Rosie-t. – Tudok járni – szólalt meg hirtelen Bill rekedt, sípoló hangon, de legalább beszélt végre. – Gyere, Rosie, menjünk be hozzád. Az az őrült vadállat már megint itt van. Köhögni kezdett, és alattuk – de már egészen közelről – Norman felkacagott. – Így igaz, öcsi, az őrült vadállat már megint itt van, hogy kipiszkálja a szemed a nyomorult pofádból és aztán a szádba tömje. Majd meglátjuk, ízlik-e. – NE KÖZELEDJ, NORMAN! – süvítette Rosie, mialatt Billt végigterelte a szurokfekete folyosón. Bal karjával most is a derekát ölelte, jobb kezét pedig végighúzta a falon, hogy megtalálja a maga ajtaját. Ökölbe szorított bal kezében, amellyel Bill oldalát támasztotta, ott markolta azt a három kulcsot, amelyre új életében szert tett; a kapuét, a postaszekrényét és a lakásét. – UTOLJÁRA FIGYELMEZTETLEK, NE KÖZELEDJ! A háta mögül, a sötétből – még a lépcsőről, de már a legfelső fokról – képtelenségében szinte már mulatságos válasz harsogott feléjük: – Engem te ne merészelj figyelmeztetni, szajha!

Mélyedés a falban: ez csak az ő ajtaja lehet. Elengedte Billt, kitapogatta az ajtó kulcsát – a kapukulccsal ellentétben ennek szögletes volt a feje és a zárat kereste. Norman felől nem hallatszott zaj, nem adott életjelet. Még a lépcsőn van? Vagy talán a folyosón? Vagy már közvetlenül a hátuk mögött, és Bill hörgő lélegzése árulja el neki a célpontot? Rosie megtalálta a zárat, jobb mutatóujját a rés fölé nyomta, nehogy elvétse, aztán be akarta dugni a kulcsot. A zár azonban ellenállt. Érezte, ahogy a kulcs legvége a résbe hatol, de ennél tovább nem jutott. A vakrémület éles, parányi egérfogakkal mardosta a bensejét. – Nem megy be – lihegte. – Pedig ez a kulcsa, és mégsem akar bemenni! – Mert biztosan fordítva teszed be. Forgasd meg! – Mondják csak, mit művelnek maguk odalenn? – Ez új hang volt, a folyosó elejéről, de feljebbről jött, bizonyára a második emeleti lépcsőfordulóról. Utána fel-le kattant a villanykapcsoló, minden eredmény nélkül. – És miért nem ég a villany? – Maradjon ott… – üvöltötte Bill, aztán máris elfogta az újabb köhögőroham. A torka félelmetesen, csikorgón sípolt, ahogy krákogni próbált. – Nehogy lejöjjön ide! Hívja a ren… – A rendőrség én vagyok, te faszkalap! – szólalt meg mellettük a sötétből egy tompa, furcsán fátyolos hang, majd halk, rekedt morgás hallatszott, egyszerre izgatott és elégedett. S a sötétből kinyúló kéz éppen akkor lódította félre Billt, amikor Rosie végre beletalált a zárba. – Ne! – sikoltotta, bal kezével csápolva a sötétben. A könyöke fölött a karika most még tüzesebben izzott. – Hagyd békén, hallod?! NE MERD BÁNTANI! A keze sima bőrt ért – Bill dzsekijét –, aztán lecsúszott róla, és ismét felhangzott a hátborzongató, fuldokló hörgés, mintha valakinek finom szemcséjű homokkal tömnék tele a torkát. Norman nevetett, de a nevetés is éppoly fojtottan hangzott. Rosie kinyújtott karral, ujjait szétterpesztve a hang forrása felé ugrott. Súrolta Bill vállát, aztán előbbre nyúlt, és valami kísérteties anyagot tapintott – mintha rothadó s egyszersmind mégis eleven hús volna… petyhüdt… gumiszerű… Igen, az. Gumiszerű. Álarc van rajta, gondolta Rosie. Valamilyen álarc.

Ekkor egy kéz tapadt a bal kezére, és valami nyirkos üregbe rántotta. Még éppen annyi ideje volt, hogy felfogja: Norman szája az, amikor a fogak már összecsattantak az ujjain. A harapás a csontjáig hatolt. A fájdalom irtózatos volt, de ezúttal sem a régi félelmet és tehetetlen megadást váltotta ki belőle – hadd legyen most is úgy, ahogy Norman akarja, mint ahogy mindig úgy volt –, nem, a fájdalom csak fokozta dühét, egészen az őrjöngésig. Ahelyett, hogy megkísérelte volna kiszabadítani kezét a csikorogva belémélyedő fogak közül, begörbítette az ujját, és a bütykét Norman szájpadlásának feszítette, majd természetfölötti erővel áthatott bal tenyere alját az állának nyomta, és lefelé húzta. Különös reccsenést érzett, mintha korhadt deszka engedne a rátérdelő ember súlya alatt. Norman feje nagyot rándult, a torkából tompán kongó, kérdő hangsúlyú nyögés szakadt fel, amely mintha csupa magánhangzóból állt volna – Aaaoouuuu? –, aztán állkapcsa úgy csúszott előre a kificamodott ízületekből, mint egy íróasztalfiók. Ordított kínjában, Rosie pedig kihúzta szájából vérző kezét, és közben azt gondolta, Nesze a harapásért, te rohadék, most próbáld meg még egyszer! Az üvöltésből és a falhoz súrlódó ing zizegéséből kiszámíthatta, hogy Norman hátrafelé támolyog. Most aztán előveszi a pisztolyt, gondolta, és Billhez fordult, aki a falnak hanyatlott – még sötétebb foltként a sötétségben –, de már megint szívet tépőn köhögött. – De most már elég legyen, emberek, a rossz viccnek is van határa! – Ez ismét a második emeleti férfi ingerült, méltatlankodó hangja volt, csak éppen most már az első emeletről, az ő folyosójuk végéről hallatszott, és Rosie-ban, aki éppen elforgatta a kulcsot a zárban és belökte az ajtót, iszonyú előérzet támadt. Felsikoltott, de már nem a maga hangján, hanem azén a másikén: – Tűnjön el, maga szerencsétlen, mert megöli! Ne vár… A pisztoly elsült. Rosie bal felé nézett, és mint egy lidérces látomásban egy pillanatra föltűnt előtte Norman, amint törökülésben kuporog a földön. A felvillanó fény olyan gyorsan aludt ki, hogy igazából nem is láthatta volna, mit visel a fején, de mégis meglátta: bárgyún vigyorgó bikaálarc volt, a lyukas szájat vér – az ő vére – keretezte. Még azt is látta, ahogy Norman szeme megszállottan rátapad;

a barlanglakó tekintete volt, aki most készül végső, mindent megsemmisítő csatájára. Rosie a harcias kedvű lakó üvöltése közepette rántotta be Billt a lakásba, majd magukra csapta az ajtót. A szobára árnyék borult, a köd eltompította még az utcai lámpa fényét is, amely máskor keskeny sugárban vetült a padlóra, az előtér, a lépcsőház és az emeleti folyosó vaksötétje után azonban a helyiség még így is világosnak tűnt. Az első, amit Rosie meglátott, a karperec volt, amint lágyan csillog a homályban. Az éjjeliszekrényen hevert, a lámpa mellett. Akkor hát magamtól tettem mindent, gondolta, mélységes, szinte együgyű csodálkozással. Egyedül vittem végbe; már az is elég volt, hogy azt hittem, rajtam van… Hát persze, felelte egy másik hang: Józanság nagysádé. Persze hogy elég volt, lévén, hogy a karperecnek soha, de soha nem volt semmilyen hatalma! A hatalom mindig is őbenne volt, vagyis név szerint… Nem, azt már nem! Ezen az úton nem hajlandó továbblépni. Ebben a pillanatban különben is elterelődött a figyelme, mert Norman úgy verte az ajtót, mintha tehervonat zúdulna a vékony lemeznek. Az olcsó fáról máris szilánkok pattogtak a nagy súlytól, a sarokvasak csikorogtak. Valahol arrébb az emeleti szomszéd, akit Rosie még soha nem látott, jajgatni kezdett. Gyorsan, Rosie, gyorsan! Tudod, mit kell tenned, tudod, hová menj… – Rosie… hívd… ki kell hívni… – Bill csak idáig jutott, aztán újra elfogta a köhögés; hogyan érjen így a mondat végére? Rosie-nak különben sem volt rá ideje, hogy ilyen ostobaságokra figyeljen. Később lehet, hogy hasznát veszi Bill javaslatainak, de most csak arra jók, hogy mindkettőjük végzetét megpecsételjék. Ez idő szerint az a feladata, hogy gondoskodjék Billről, hogy megoltalmazza – tehát olyan helyre vigye, ahol minden valószínűség szerint biztonságban van. Ahol mindketten biztonságban lehetnek. Rosie felrántotta a szekrény ajtaját, s azt várta, hogy a szekrény egész belsejét betölti az a másik, különös világ, mint ahogy a szoba falát is betöltötte azon az éjszakán, amikor felriadt a mennydörgésre. Mindjárt kiárad a napfény, elkápráztatva sötétséghez szokott szemüket… De a szekrény csak szekrény volt, keskeny, kissé dohos, üres bútor – a két ruhadarab, amelyet benne tárolt, a pulóver meg a tornacipő, most

éppen rajta volt. No igen, ott volt a kép is, a falnak támasztva, úgy, ahogy odatette, de nem történt vele semmi: nem nőtt meg, nem változott, nem tágult ki, vagy akárhogy is címezze a mutatványait. Csupán egy keretéből kitört kép volt, szakasztott olyan középszerű mázolmány, amilyenbe az ember zsibárusnál, bolhapiacon vagy esetleg a zálogházban belebotlik, semmi több. Kinn a folyosón Norman újra az ajtót döngette. A csattanás ezúttal már hangosabb volt; a fából hosszú szilánk szakadt ki, és zajosan hullott a földre. Még néhány ütés, talán csak kettő vagy három, és vége a dalnak. Az ilyen olcsó bérházak ajtaját nem dühöngő őrültek visszatartására tervezik. – Akkor sem valami vacak, szimpla kép volt! – kiáltotta Rosie. – Nekem hagyták ott, és igenis volt benne valami! Egy másik világba vezetett át! Tudom, mert nekem adta a karkötőjét, és most is itt van! Az éjjeliszekrényre nézett, aztán odaszaladt, és felkapta a karikát. Súlyosabb volt, mint bármikor. És tűzforró. – Rosie… – mondta Bill. Rosie éppen csak a körvonalait látta, amint a kezét a torkára tapasztja. Úgy rémlett, mintha a szája véres volna. – Rosie, muszáj felhívnunk a… – És ekkor hirtelen felkiáltott, mert a szobát ragyogó fény öntötte el – de nem az a párás nyári napfény, amelyre Rosie számított. A nyitott szekrényajtón át holdfény áradt a szobába, és végigcsorgott a padlón. Rosie, kezében a karpereccel, odament és bekukucskált. A szekrény hátsó fala helyén most a dombtetőt látta; a hosszú szálú füvet lágy, hol feltámadó, hol elcsituló éjszakai szellő borzolta, a templom falának és oszlopainak komor körvonalai haloványan fénylettek a sötétben. És fenn a magasban, a lilásfekete égbolton a hold fényes ezüsttallérja lebegett. Hirtelen a ma – vagy ezer éve? – látott nőstény rókára gondolt, amint elnyúlik e holdvilágos ég alatt, s mialatt kölykei a kidőlt fa oltalmában szunnyadnak mellette, ő megigézve mered fel az ezüstös korongra. Bill arca, amelyet beezüstözött a fény, csupa értetlenség volt. – Rosie… – szólalt meg erőtlenül, aggodalmasan. A szája tovább mozgott, de több hang nem jött ki rajta. Rosie megragadta a karját. – Gyere, Bill. Indulnunk kell. – De hát mi történik itt? – Szánalmas volt látni, milyen zavarodott és elgyötört. Rosie-ban, ahogy ránézett, különös, ellentmondásos érzések

támadtak: türelmetlen indulat fogta el, amiért ilyen csigalassúsággal mozog, ilyen nehézkesen vált az agya, de egyszersmind szenvedélyes – valamelyest, de mégsem egészen anyai – gyengédség lángolt fel a szívében. Igenis megvédi ezt a férfit. Ha kell, akár az élete árán is. – Most ne törődj vele – felelte. – Csak bízzál bennem, úgy, ahogy én is rád bíztam magam a motoron. Higgyél nekem, és gyere. Nem késlekedhetünk tovább! Jobb kezével maga után húzta; baljából fonott aranykifliként csüngött a karperec. Bill egy pillanatig ellenszegült, ám ekkor Norman ismét felüvöltött, és nekizúdult az ajtónak. Rosie félelmében és haragjában felsikoltott, aztán még erősebben markolta Bill karját, és berántotta a szekrénybe, onnan pedig a hátsó falán túl elterülő holdsütötte világba.

13 Az egész akkor siklott rossz vágányra, amikor a cafka a lépcső elé döntötte a fogast. Norman, pontosabban a szép új kabátja, amelyet oly hamar a szívébe zárt, megakadt a vacakban; az egyik sárgaréz horog – a hónap legravaszabb mutatványa! – átbújt az egyik gomblyukon, a másik horog meg, mint pénztárca után kutakodó tehetségtelen zsebtolvaj, a zsebbe akaszkodott, míg a harmadik otromba lándzsaként már amúgy is megviselt golyóiba döfött. Norman üvöltve, átkozódva próbált kitörni a lépcső felé, de az undorító, csökönyös fogas ragaszkodott hozzá, és még csak magával sem húzhatta, mert egyik karomszerű lába, isten tudja, hogyan, a lépcső tartóoszlopára hurkolódott, és kivetett horgonyként béklyózta meg Normant. Hiába, valahogy akkor is fel kell jutnia. Még csak az hiányzik, hogy a nő meg a stricije bezárkózzanak a kis odújukba, mielőtt utolérné őket. Persze tudta, hogy végszükség esetén betörhetné az ajtót, rendőri pályafutása alatt több tucat ajtót tört már be, és volt köztük igazán szívós, jól megácsolt jószág, csakhogy az idő mindinkább főszereplővé lépett elő. Lelőni nem akarta a nőt, az ilyen halál túl gyors és méltatlanul könnyű lenne az ő futórózsája számára, de ha az akadályok nem hárulnak el az útjából, méghozzá perceken belül, a végén nem marad más választása – az pedig arcpirító szégyen lenne!

– Engem küldjön a pályára, mester! – rikoltotta a kabát zsebéből a bika. – Kipihent vagyok, felkészült, napbarnított – csúcsformába lendültem! Ez már beszéd! Végre egy jó gondolat. Norman kirántotta zsebéből az álarcot, és a fejére húzta, nagyot szippantva a hugyos gumiszagból. Az egyveleg nem is volt kellemetlen, sőt bizonyos értelemben megnyugtatón hatott. – Viva el Toro! – kiáltotta, és kievickélt a kabátból, majd előrántotta pisztolyát, és a lépcsők felé vetette magát. A nyomorult fogas még most sem adta fel: az egyik istenverte horgával a bal térdébe próbált akaszkodni, Norman azonban jóformán meg sem érezte, a következő pillanatban pedig az egész ronda tákolmány összetört a súlya alatt. Norman vigyorgott az álarcban, és vadul csattogtatta a fogát; módfelett tetszett neki az összekoccanó biliárdgolyókra emlékeztető félelmetes hangzás. – Elég volt a játékból, Rose! – Ki akart egyenesedni, de a térde, amelyet a fogas felsértett, megroggyant. – Azonnal állj meg ott, ahol vagy. Ne próbálj menekülni. Én csak beszélni akarok veled! A nő visszaordított valamit; üres handabandázás, egyik fülén be, a másikon ki. Norman továbbkúszott, olyan gyorsan és olyan nesztelenül, ahogy csak lehetett. Végre aztán megérezte, hogy valami mozog előtte. Azonnal lecsapott, és sikerült is elkapnia a nő lábikráját. Belevájta körmét a húsába – ó, micsoda mennyei érzés volt! Megvagy!, gondolta diadaltól mámorosan. Istenemre mondom, megvagy végre! Meg. A nő lába söréttel töltött bokszerként vágódott ki, s orrának egy eddig sértetlen pontján találta el. A fájdalom irtózatos volt; mintha egy afrikai méhrajt engedtek volna szabadon a fejében. Rose kitépte magát a szorításából, de Norman ezt szinte észre sem vette, mert ő maga hátratántorodott; a lépcsőház korlátját kereste, de éppen csak a korlát alját súrolta az ujjával, aztán visszabucskázott, le egészen a fogasig, közben az elsütőbillentyű védőkengyelére tapasztva kezét, nehogy a végén a saját bőrét lyukassza ki – ahogy a csillagok álltak, ez egyáltalán nem volt képtelenség. Egy pillanatra rongycsomóként elterült, aztán megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és újólag megostromolta a lépcsőt. Ezúttal nem ugrott meg a tudata, többé-kevésbé eszénél volt, mindazonáltal nem hallotta, mit kiabálnak neki az emeletről, és fogalma

sem volt, hogy ő vajon válaszolt-e. Az orrában tomboló friss fájdalom vörös függönyként ereszkedett elé, és eltompított minden egyéb érzékelést. Annyit azért észlelt, hogy valaki más is be akar tolakodni a mulatságba, az a bizonyos közismert „ártatlan szemtanú”, és hallotta, amint Rosie kis stricije eltanácsolta az illetőt. Az egészben az volt a legjobb, hogy a hangról pontosan megállapíthatta a kis strici helyét, tiszta ügy: kinyúlt utána, és a kis strici ott is volt. Megmarkolta a nyakát, és újból fojtogatni kezdte. Ezúttal nem végez félmunkát, gondolta, amikor egyszer csak Rosie kezét érezte az arcán – azazhogy az álarcán. Olyan érzés volt, mintha egy Novocain injekció után megsimogatnák az embert. Rose. Rose megérintette. Itt van. Amióta a nyavalyás bankkártyával a táskájában kisétált a házból, most először itt van, tőle karnyújtásnyira… Normant egyszeriben hidegen hagyta a kis strici. Megragadta a nő kezét, begyömöszölte az álarc száján át a saját szájába, és teljes erőből ráharapott. Micsoda gyönyörűséges mámor! Csakhogy… Csakhogy ekkor történt valami. Valami rossz; valami szörnyűség. Mintha a nő az egész állkapcsát kiszaggatta volna a helyéről. A fájdalom acél nyílvesszőként szökött fel jobbról-balról a halántékáig, hogy aztán a két nyíl a feje búbján egymásnak csattanjon. Norman üvöltve tántorodott vissza. Ó, a szuka, a nyomorult, piszkos dög, mi történt vele, hogy kezes kisegérből szörnyeteggé vedlett át? Ekkor megszólalt az ártatlan szemtanú; Norman biztosra vette, hogy eltalálta, legalábbis valakit eltalált; így csak olyanok ordítanak fel, akiket golyó ér vagy megégnek. Már éppen Rose és a stricije felé fordította a pisztolyt, amikor ajtó csapódott. A szajha mégis bejutott előle az odújába! Egyelőre azonban még ez sem volt olyan fontos. Ahogy az imént az orrában fészkelő kín feledtette sérült térdét és sajgó heréjét, úgy most a fájdalom gyújtópontja az állkapcsába tevődött át. Mit művelt vele ez a lotyó? Úgy érezte, mintha arca alsó fertályát felhasították, sőt kifeszítették és megnyújtották volna; fogai önálló bolygóként lebegtek az orra előtt az űrben.

Ne marháskodj, Normie, suttogta a papája. Kiugratta az állkapcsodat, ennyi az egész. Tudod, mi ilyenkor a teendő, hát láss neki! – Pofa be, vén buzi – szerette volna mondani Norman, de eltorzult száján csak valami zagyvalékot tudott kipréselni: a-a e, khén huhi! Letette a pisztolyt, s hüvelykujját az álarcba akasztotta, hogy följebb rántsa (szerencsére ezúttal nem húzta le végig, amikor belé bújt), és tenyerét vigyázva az állkapcsához nyomta. Mintha házából kiugrott golyóscsapágyat érintett volna. Összeszedte magát, hogy felkészüljön a fájdalomra, aztán még lejjebb csúsztatta a kezét, és hirtelen, nagy erővel felfelé nyomta az állát. Fájt is, már hogyne fájt volna, de leginkább azért, mert először csak az egyik oldal ugrott vissza a helyére. Így aztán az arca olyan ferde lett, mint a féloldalasan betolt fiók. Ha ilyen ferde pofát vágsz, Norman, úgy maradsz!, sziszegte benn az agyában az anyja; milyen tisztán emlékezett még erre a mérgezett nyelvelésre! Norman munkába vette arca jobb felét, s ahogy a jobb állkapocs is a helyére ugrott, valami kattant odabenn, mélyen a fejében. Valahogy lazának érezte az egész szerkezetet, mintha az erőszakkal megnyújtott ínak még nem feszültek volna ki; ez alighanem némi időbe telik majd. Fura érzés fogta el: ha most ásítana egyet, az állkapcsa talán egészen a derekáig szánkázna… Az álarc, Normie, suttogta a papa. Ha végig lehúzod, mindjárt jobb lesz. – Szent igaz – mondta a bika. A hangja tompán szólt az összevissza gyűrt álarcból, de Norman így is tisztán értette. Gondosan lehúzta, úgy, hogy a széle az álla alá érjen, és ez valóban segített: az álarc úgy tartotta össze meglazult ízületeit, mint valamilyen sajátos szuszpenzor. – Nagyon találó – jegyezte meg el Toro. – Tekints most állvédőnek. Norman mélyeket lélegezve feltápászkodott, s a zsarutól elemelt 45öst az öve alá dugta. Minden rendben, gondolta; most jön a férfimunka. Csöcsösöknek tilos a belépés. Mintha a szeme is élesebbé vált volna; az álarc szemrésén keresztül mindent tisztábban látott. Persze biztosan csak képzelődik, de akkor is így érezte, és ez kellemes, önbizalmat tápláló érzés volt.

Hátát a falnak szorította, aztán egy ugrással az ajtónak vetette magát, amely mögött Rose és a stricije eltűnt. A mozdulattól az állkapcsa még az álarc szoros burkában is fájdalmasan rezgett, de Norman nem zavartatta magát: habozás nélkül másodszor is az ajtónak veselkedett. Az megremegett a tokjában, felső lemezéből hosszú szilánk pattant ki. Normanben hirtelen vágy ébredt Harley Bissington után. Bezzeg ketten együtt egyetlen lendülettel bevennék ezt az ajtót, és aztán hálából ráengedné Harleyt a feleségére, mialatt ő, Norman a fiújával foglalkozik. Harley egész életében kimondatlanul is arra vágyott, hogy egyszer megkupakolhassa Rose-t; Norman, ha nem is értette ezt a vágyat, kiolvasta barátja szeméből, valahányszor az a házukban járt. Ismét nekiugrott az ajtónak. A hatodik kísérletre – vagy talán eltévesztette, és már a hetedik volt, a szerencseszám! – a zár szétpattant, és Norman, mint akit parittyából lőttek ki, a szobába vágódott. A nő itt volt benn, ő is, a stricije is, itt kell hogy legyenek, de egyelőre nem látta őket; a szemébe csorgó veríték elhomályosította látását. A szoba üresnek tűnt – no de ez nem lehet igaz. Az ablak csukva volt, még el is reteszelték; azon át nem menekülhettek. Keresztülrontott a szobán, amely homályosan derengett az utcai lámpa köd ernyőzte fényében; feje jobbra-balra forgott, Ferdinánd szarva a levegőt böködte. Hol van az a dög? Hová a büdös francba tűnhetett? A szoba túlsó végén nyitott ajtót pillantott meg s amögött lehajtott fedelű vécét. Odarontott, és szemét összehúzva lesett be a fürdőszobába. Üres. Hacsak… Előrántotta a pisztolyt, és kétszer a zuhanyfüggönybe lőtt. A virágmintás nejlonban két kis lyuk nyílt, mint ámuló fekete szempár. Norman lázasan félrerántotta; a kád üres volt. Mindössze két csempét sikerült lelőnie a falról, többre nem vitte. De talán így is van jól. Hiszen amúgy sem ezt a véget szánta a nőnek. Ez biztos. De hol a nő? Norman visszavágtatott a szobába, letérdelt (inkább csak a rend kedvéért nyögött hozzá, mert igazából nem érezte a fájdalmat), és a pisztoly csövével ide-oda kotorászott az ágy alatt. Semmi. Dühében és csalódottságában öklével verte a padlót.

Amikor felállt, jobb meggyőződése ellenére az ablakhoz indult; mert máshová már nem mehetett, legalábbis ezt hitte, mígnem egyszer csak egy nyitott ajtón, amely mellett az imént figyelmetlenül elcsörtetett, ragyogó fénysugár csapott ki. Olyan holdfényszerű. Holdfény? Tényleg azt hiszed? Hát tisztára begolyóztál, Normie? Ha már elfelejtetted volna: odakinn köd van, fiú. Köd. De még ha az évszázad legkerekebb teliholdja világítana is ma éjjel, ez csak egy szekrény. Hogy pontosak legyünk: egy első emeleti faliszekrény. Nos, meglehet, csakhogy Normanben immár gyökeret vert a meggyőződés, miszerint az a verítéktől bűzlő, zsíros hajú, ágyék körül tapizó, faszszopó apa-torzkép, akit valaha a magáénak mondhatott, korántsem tartja kezében a bölcsek kövét. Annyit Norman is tudott, hogy első emeleti faliszekrényekből nemigen szokott holdfény áradni – de ő ezt látta a saját szemével, és punktum. Pisztolyát lóbálva lassan az ajtóhoz lépett, és megállt a fényáradatban. Kilesett az álarc szemrésén (most furcsamód úgy tetszett, mintha a két szeme egyetlen résen kukucskálna át), és belenézett a szekrénybe. A kopár oldaldeszkákból kampók meredeztek, és a középen végigfutó fémrúdról ruhaakasztók himbálóztak, de a hátsó fal eltűnt. Magas fűvel benőtt, holdsütötte domboldal látszott a helyén. A fák sötét tömegében szentjánosbogarak fénypontjai cikáztak szeszélyes pályájukon. A hold gömbölyű volt, bár még nem telt ki egészen; az előtte vagy mellette elúszó felhők néhány pillanatra lámpásként világítottak. A domb tövében valamilyen rom látszott; Normant düledező melegházra vagy talán elhagyott templomra emlékeztette. Tisztára elment az eszem, gondolta. Vagy ha nem, akkor a nő valahogy kiütött, és ez az egész holmi lázálom. Ezt azonban nem fogadta – nem fogadhatta – el. – AZONNAL GYERE VISSZA, ROSE! – ordította bele a szekrénybe, amely voltaképpen már nem is volt szekrény. – GYERE VISSZA, NYOMORULT SZAJHA! Semmi válasz. Csak az a hihetetlen táj lebegett továbbra is előtte, aztán egyszer csak leheletszerű, fű- és virágillattól terhes fuvallat is meglegyintette, mintegy bizonyítva, hogy mégsem valamilyen csalókán valósághű tévképzetről van szó. És most mintha hallott is volna valamit: tücskök cirpelését.

– Elloptad a bankkártyámat, te szemét – dünnyögte, majd megragadta a falból kiálló ruhakampók egyikét, mintha a földalattin kapaszkodna. Idegenszerű, holdvilágos táj terült el előtte, de nem érzett szorongást: felháborodása minden más gondolatot elnyomott. – Elloptad, és erről el kell beszélgetnünk. Mégpedig közvetlen közelből! Belépett a szekrénybe és átbújt a rúd alatt, leverve közben néhány akasztót, majd egy pillanatra megállt, hogy belenézzen az előtte megnyílt másik világba. Aztán elindult. Úgy tűnt, enyhén lejt a talaj; régi házakban közlekedik így az ember, ahol az egyes szobák padlószintje már nem egészen egyforma, de egyebet nem érzékelt. Egyetlen lépés, és máris eltűnt alóla a deszkapadló, és a semmibe veszett az idegen, első emeleti egyszobás lakás. Füves talajon állt, és körüllengte a már korábban érzett illatos fuvallat; bebújt a szemrésen (igen, valóban csak egyetlen szemrés maradt az álarcon, fogalma sem volt, ez hogyan történhetett, de az első, sorsdöntő lépés után ez sem tűnt már olyan különösnek), és felüdítette összevissza zúzott, verítéktől gyöngyöző bőrét. Megragadta az álarc oldalát, hogy feljebb húzza, és egész arcát kitárja a szellő jótékony simogatásának, csakhogy az álarc ellenállt. Meg sem mozdult többé.

IX MEGFIZETEK

1 Bill óvatosan kémlelt körül a holdfényben fürdő dombtetőn, mint aki lát ugyan, mégsem hisz a szemének. Közben feldagadt nyakához kapott, és dörzsölni kezdte. Rosie észrevette, hogy a bőrén már legyező alakban terjeszkednek a vérömlenyek. Rosie homlokát aggódó kézként simította végig az éjszakai fuvallat – puhán, langyosan, nyári illatoktól dúsan. Nem érződött rajta sem nyirkos köd, sem a várostól keletre elterülő nagy tó csípős párája. – Rosie, ez valóban megtörténik velünk? Mielőtt valamilyen választ kieszelhetett volna, sürgető hang szólalt meg. Jól ismert hang volt. – Fiatalasszony! Maga ott! Nem hallja? A piros ruhás nő volt, csak most sokkal egyszerűbb ruhát viselt; Rosie-nak úgy rémlett, kéket, bár a holdvilágnál nehéz volt a színt megállapítani. „Wendy Yarrow” a domboldalon állt, félúton a csúcs és a templom között. – Hozza le ide azt az embert! Nincs vesztegetni való idő! Az a másik pillanatokon belül itt lesz, és magára még sok munka vár! Nagyon fontos munka! Rosie még mindig fogta Bill karját, s most ismét magával akarta húzni, de Bill ellenszegült, és riadtan nézett le „Wendy”-re. A hátuk mögött Norman hangja hallatszott, fojtottan, mégis ijesztő közelségből, amint Rosie nevét bömböli. Bill összerezzent tőle, de elindulni mégsem volt hajlandó. – Ki ez, Rosie? Ki ez a nő? – Ne törődj most ezzel, csak gyere! Immár nem gyengéden rángatta Bill karját, hanem lázas izgalommal cibálta. Bill engedett, de alig tettek néhány lépést, kétrét görnyedt, s olyan heves köhögés rázta, hogy a szeme is kidülledt. Rosie kihasználta az alkalmat: lerántotta a Billtől kölcsönkapott dzseki cipzárját, kibújt belőle, és a fűre dobta. A dzsekit a pulóver követte. Alatta ujjatlan blúzt viselt, és most meztelen karjára húzta a karperecet. Azonnal feltámadt benne a delejes erő, és hogy ez az érzés valóságos-e vagy csak képzelete szüleménye, édeskevéssé érdekelte. Még egyszer gyorsan

hátranézett, félig-meddig arra számítva, hogy Norman rögtön lerohanja, de Norman egyelőre nem volt sehol. Csak a pónifogatot látta, mellette a szabadon eresztett lovacskával, amely az ezüstösen fénylő fűben legelészett, és ott volt a már ismert festőállvány is. A kép azonban tovább változott. A háttal ábrázolt alak már nem nő volt, hanem kétszarvú démon. Démonnak démon, gondolta Rosie, de ember is: Norman maga, s Rosie-nak eszébe jutott, hogy a lövés pillanatnyi fényénél látta a fejéből kimeredő szarvakat. – Ne ilyen ráérősen, fiatalasszony! Mozgás! Bill köhögőrohama lassacskán csillapodott; Rosie átölelte a bal karjával, és a türelmetlenül várakozó „Wendy”-hez terelte, habár az út vége felé inkább már cipelnie kellett. – Maga kicsoda? – kérdezte Bill a fekete bőrű nőtől, amikor odaértek, hogy aztán rögtön újabb köhögőroham fogja el. „Wendy” elengedte a kérdést a füle mellett, ehelyett inkább átkarolta Billt a másik oldalról, nehogy továbbra is kifelé dőljön. Amikor végre megszólalt, Rosie-hoz intézte szavait: – A másik izéjét már odakészítettem a templom falához, úgyhogy ez rendben lesz, de sietnünk kell! Egyetlen pillanatot sem vesztegethetünk! – Fogalmam sincs, miről beszél – mondta Rosie, de közben tudata egyik zugában úgy érezte: nagyon is érti, amit „Wendy” mond. – Miféle izéről van szó? – Ne kérdezősködjön örökké – szólt rá a fekete nő. – Inkább csipkedjük magunkat. A kettőjük között botladozó Billt támogatva igyekeztek a Bika Temploma felé, s Rosie közben azt gondolta: hát nem különös, hogy az ember másodszor is szakasztott ugyanazt álmodja? Az árnyékuk mellettük siklott. Az épület föléjük tornyosult, sőt mintha nem is föléjük, hanem feléjük magasodnék, éhes, eleven szörnyetegként. Rosie boldog volt, amikor „Wendy” jobbra kanyarodott, s körbevezette őket. A templom mögött az egyik csipkebokor ágán, mint fogason csüngött a másik izé. Rosie idegesen, de minden csodálkozás nélkül nézte. Lilás-bíborszín khitón volt, a párja annak, amelyet a dallamosan tébolyult hangú nő viselt. – Vegye föl – mondta a fekete bőrű nő. – Nem – tiltakozott bágyadtan Rosie. – Félek tőle. – GYERE VISSZA, ROSE, DE AZONNAL!

Bill megint összerezzent a hang hallatán, és arra fordította a fejét; szeme kitágult, ajka remegett, arca sápadtabb volt, hogysem a holdfényre lehetne fogni. Rosie is félt, de félelme alatt úgy háborgott a düh, mint kis csónak alatt köröző hatalmas cápa. Eddig az a kétségbeesett remény éltette, hogy Norman nem nyomulhat utánuk: a kép majd valahogy becsapódik mögöttük. Most már tudta: tévedett. Norman megtalálta a képet, és nemsokára itt terem köztük ebben a másik világban, ha ugyan nem ért máris ide. – GYERE VISSZA, TE CAFKA! – Vegye föl – ismételte a nő. – De miért? – kérdezte Rosie, közben azonban már át is bújtatta fejét a ruha kivágásán. – Miért kell fölvennem? – Mert ő így akarja, és mindig eléri, amit akar. – A fekete nő hirtelen Billre nézett, aki tágra nyílt szemmel bámulta Rosie-t. – Fordítson hátat – förmedt rá. – A maga világában addig meresztgetheti rá a szemét, amíg kiesik, de az enyémben tilos. Forduljon el, ha kedves az élete. – Rosie… – kezdte Bill bizonytalanul. – Ugye ez tényleg csak álom? – Hát persze – felelte Rosie, s őt magát is meglepte hangjának soha nem hallott hideg, ösztönösen számító csengése. – Úgy van, ahogy mondod. De azért tedd, amit kíván. Bill olyan gyorsan fordult el, mint a katona, ha hátraarcot vezényelnek, és az épület mögötti szűk ösvényre szegezte szemét. – Vegye le azt a csöcspáncélt is – bökött hüvelykujjával türelmetlenül Rosie melltartójára a nő. – Izé alatt nem lehet ilyet viselni. Rosie kikapcsolta és levette a melltartót, aztán lerúgta lábáról a tornacipőt, anélkül hogy kifűzte volna, és kibújt a farmerból is. Ott állt egyszerű fehér alsóneműjében, és kérdő pillantást vetett „Wendy”-re, aki kurtán bólintott. – Azt is. Mindent. Rosie kilépett a bugyijából, majd óvatosan leakasztotta az ágról a khitónt, vagyis az izét. A fekete nő odalépett, hogy segítsen. – Menjen az utamból, tudom, hogy kell fölvenni – ripakodott rá Rosie, majd átbújtatta a fején a khitónt, mint egy inget. „Wendy” bíráló szemmel figyelte, de többé nem közeledett, még akkor sem, amikor Rosie-nak néhány pillanatra meggyűlt a baja az izé vállpántjával. Miután felöltötte, jobb válla meztelen volt, bal könyöke

fölött pedig ott csillámlott a karperec. A festményen álló nő tükörképévé alakult. – Már megfordulhatsz, Bill – mondta. Bill engedelmeskedett. Tetőtől talpig figyelmesen végigmérte Rosiet, közben a szeme néhány másodpercre megállapodott a vékony anyagot átszúró mellbimbón, de Rosie nem bánta. – Ez már nem te vagy – jegyezte meg végül a férfi. – Veszélyesnek látszol. – Ez már csak így van az álmokban – mondta Rosie, és ismét elcsodálkozott, milyen hideg, számító a hangja. Gyűlölte ezt a hangzást – ugyanakkor élvezte is. – Mondjam el, mi a dolga? – kérdezte a fekete bőrű nő. – Nem, dehogy. Rosie ekkor felemelte a hangját, és a dallamos, vad kiáltás, amely a torkán feltört, nem az övé volt, hanem azé a másiké – és mégis az övé. – Norman! – kiáltotta. – Itt vagyok lenn, Norman! – Ne, Rosie, az isten szerelmére – jajdult fel Bill. – Megbolondultál? Meg akarta ragadni Rosie vállát, aki türelmetlenül lerázta magáról a kezét, és fenyegető pillantást vetett rá, Bill pedig éppúgy meghátrált e pillantás elől, mint az imént „Wendy Yarrow”. – Ez az egyetlen kiút, és jogom van hozzá. Különben is… – nézett „Wendy”-re szemernyi tétovázással. – Ugye igazából semmit sem kell csinálnom? – Semmit – rázta meg a fejét a kék ruhás nő. – Az úrnő gondoskodik mindenről. És csúnyán megkeserülné, ha az útjába próbálna állni – sőt akkor is, ha segíteni próbálna neki. Magának csak azt kell csinálnia, amit az a vadbarom odafönn minden nőről feltételez. – Vagyis vezessem az orránál fogva – motyogta Rosie, és szemében megvillant a hold ezüstös fénye. – Úgy van – hangzott a válasz. – Csalja a kerti ösvényre. Rosie mélyet lélegzett, majd ismét Normant szólongatta. A karperc különös, mámorítóan édes izzással perzselte a bőrét. Egyre jobban élvezte a torkán kitörő üvöltést; olyan volt, mint valamikor Texas Rangers-féle csatakiáltása, amelyet utoljára az útvesztőben használt, hogy felrázza a kisbabát. – Itt vagyok, Norman, idele-e-e-nn!

Bill csak bámult rá rémült szemekkel. Rosie nem örült ennek a nézésnek, és mégis akarta. Elvégre Bill is csak férfi, nem igaz? És a férfiaknak néha meg kell tapasztalniuk, milyen érzés félni egy nőtől. Olykor ez a nők egyedüli fegyvere. – Most menjen – mondta a fekete bőrű nő. – Én majd itt maradok az emberével. Nem eshet bántódásunk; a másik a templomon megy majd át. – Honnan tudja? – Mert mindig így tesznek – felelte nyugodtan a fekete nő. – Ne felejtse el, hogy mi ő. – Bika. – Úgy van; bika. Maga pedig a szűz, aki selyemkalappal integet, hogy maga után csalja. Csak azt ne felejtse, hogy ha utoléri, semmiféle fália el nem tereli a figyelmét. Ha elkapja, megöli magát. Ilyen egyszerű. És se az úrnőm, se én magam nem tudnánk visszatartani. Tele akarja szívni a pofáját a maga vérével. Ezt jobban tudom, mint te, gondolta Rosie. Évek óta tudom már… – Ne menj, Rosie – kérlelte Bill. – Maradj itt velünk. – Nem lehet. Utat tört magának Bill mellett; egy tövis megkarmolta a combját, de a fájdalom olyan jóleső volt, akár az imént a kiáltás. Még a lábán lecsorgó vér is édesen bizsergette. – Kicsi Rosie… Rosie megfordult. – A végén meg kell, hogy előzze őt. Tudja-e, miért? – Persze hogy tudom. – Hogy értetted azt, hogy bika? – kérdezte Bill idegesen, sőt nyűgösen – és Rosie mégis úgy érezte, soha így nem szerette, és talán soha nem is szereti majd ennél jobban. Olyan sápadt volt, és olyan védtelennek látszott. Aztán ismét elfogta a köhögés. Rosie a karjára tette a kezét; rettenetesen félt, hogy a férfi visszahőköl előle, de nem tette. Most még nem. – Maradj itt – és ne is mozdulj – mondta, aztán elsuhant. Bill még megpillantotta a khitón holdfényben libegő szegélyét a templom túlsó sarkánál, ahol az ösvény mintha kiszélesedett volna, aztán Rosie-t elnyelte a sötétség.

Alig egy másodperccel később ismét a levegőbe hasított a kiáltása, könnyedén és mégis hátborzongatóan: – Olyan bután áll rajtad az az álarc, Norman… – Aztán kis szünet után: – Már nem félek tőled! – Édes Jézusom, meg fogja ölni – mormolta Bill. – Meglehet – felelte a kék ruhás nő. – Mindenesetre valakit megölnek ma éjszaka, az biz… – Hirtelen elhallgatott; a feje oldalra billent, tágra nyílt szeme lázasan csillogott. – Mit akar ezzel… A barna kéz kilőtt a sötétből, és Bill szájára tapadt, nem túl keményen, de Bill érezte, hogy akár fájdalmat is okozhatna; a tenyér tapintása olyan volt, mintha belülről acélrugók feszítenék. És ahogy a kéz a szájára tapadt, és arcát könnyedén súrolták a nő ujjai, hirtelen kísérteties majdnem-bizonyosság fogta el: ez nem álom. Bárhogy szeretné álomnak hinni, mégsem az. A fekete bőrű nő lábujjhegyre emelkedett, s úgy simult hozzá, mintha a kedvese volna, de a száját most is betapasztotta. – Pszt – súgta Bill fülébe. – Gyön már! Bill is hallotta a fű és a lombok zizegését, aztán a nehéz, morgásszerű, sípoló lihegést. Ehhez a hanghoz Bill rendes körülmények között Norman Danielsnél sokkal súlyosabb embert társított volna – valakit a százötven és százhetven kiló közti súlycsoportból. Vagy pedig valamilyen nagy testű állatot. A fekete nő lassan levette kezét Bill szájáról, aztán csak álltak egymás mellett, s füleltek a szörnyeteg közeledtét jelző zajokra. Bill átkarolta a nő vállát, az is átkarolta őt. S ahogy így várakoztak, Billt mindinkább különös bizonyosság töltötte el: Norman – vagy az a lény, amellyé alakult – mégsem a templomon csörtet majd át, hanem megkerüli az épületet és rájuk bukkan. Néhány pillanatig csak leszegett fejjel kapálja majd a földet, aztán végigkergeti őket ezen a keskeny, semmilyen menekvést nem ígérő csapáson, és ő lesz a gyorsabb: utoléri, a földre teríti és felökleli mindkettőjüket. – Csitt… – lehelte a nő. – Norman, te agyalágyult… A hang úgy libegett feléjük a messzeségből, mint a füst, vagy mint a hold vibráló fénye.

– Ó, hogy te milyen ostoba vagy… Hát komolyan azt hitted, elkaphatsz? Micsoda hibbant vén bika! A kiáltás éles, gúnyosan csengő nevetésbe torkollt. Billnek a hangtól több minden is eszébe jutott: üveggyapot, nyitott kút, üres szobák éjféli hangulata. Megborzongott, a karját libabőr lepte el. Most hirtelen csend lett: a templom előtt, ahol csak a szél suhant át a tüskebokrokon, mint borzas hajon végigsimító kéz, s abból az irányból sem hallatszott semmi, ahonnan Rosie szólongatta az előbb Normant. Fenn a magasban a csontfehér holdkorong egy felhő mögé úszott, ezüsttel rojtozva a peremét. Az égen hemzsegett a sok csillag, de Bill egyetlen csillagképre sem ismert rá. Aztán ismét a hang: – Norr-mannnn… hát nem akarsz velem elbeszélgetni?! – De még mennyire, hogy akarok – felelte Norman Daniels; a fekete bőrű nő megdöbbenésében Billnek tántorodott, Bill szíve pedig a torkába ugrott és hevesen zakatolt. A válasz alig húsz méter távolságból hallatszott. Norman alighanem szándékosan közeledett oly lármásan és otrombán; azt akarta, hogy kezdetben nyomon követhessék az útját, hogy aztán, amikor az időt elérkezettnek látja, nesztelenné váljon. – Ne félj, te picsa, közvetlen közelből fogunk elbeszélgetni! A fekete bőrű nő ismét Bill ajkára tapasztotta az ujját, de felesleges volt a figyelmeztetés. A tekintetük találkozott, és Bill megállapíthatta: már a fekete nő sem olyan bizonyos benne, hogy Norman valóban a templomon át vezető utat választja. A csend tovább nyúlt, úgy tetszett, az örökkévalóságig. Rosie sem szólalt meg többé; bizonyára ő is azt várta, mi következik. Aztán valamivel messzebbről, ismét Norman szólalt meg. – Phű, vén akasztófavirág – mondta –, hát te meg mit keresel itt? Bill a fekete nőre nézett, aki megrázta a fejét, jelezve, hogy ő sem érti a dolgot. Bill ekkor elszörnyedve érezte, hogy ismét köhögnie kell; a szájpadlása mögötti száraz, csiklandó-kaparó inger szinte elviselhetetlenné vált. Könyökébe fúrta a száját, úgy próbálta visszafojtani, s közben magán érezte a nő aggodalmas tekintetét. Soká már nem bírom, gondolta. Az ég szerelmére, Norman, mozdulj már! Eddig bezzeg épp elég fürge voltál. A hang mintha az ő gondolatát visszhangozta volna: – Norr-mannn! Miért mozogsz ilyen kurva lassan, Norr-mannn!

– Te dög! – morogta a vastag hang a templom túloldaláról. – Ó, te szemét ribanc! Lépések csikorogtak a mállott kövön, aztán egyszer csak visszhangot is vertek, és Bill ráeszmélt: Norman odabenn van az épületben, amelyet a fekete bőrű nő templomnak nevezett. S ugyanebben a pillanatban állapította meg azt is, hogy a köhögési ingere, legalábbis egyelőre, nyomtalanul elmúlt. Odahajolt a kék ruhás nőhöz. – Most mitévők legyünk? – kérdezte suttogva. A suttogó válasz a fülét csiklandozta: – Várunk.

2 Normant néhány pillanatra csúnyán megijesztette a felfedezés; miszerint az álarc az arcához forrt, de mielőtt még az ijedség fejvesztett rémületté fokozódhatott volna, nem messze meglátott valamit, amitől az álarc egy csapásra kiment a fejéből. Pár lépéssel lejjebb ereszkedett a lejtőn, és letérdelt. Először a pulóvert vizsgálta meg, aztán félredobta, és a motorosdzsekit vette szemügyre. Semmi kétség: az imént még a nő viselte. A palijának tehát robogója van, és elvitte motorozni; nem nehéz elképzelni, ahogy a punciját a fiú valagához préseli. A dzseki persze nagy rá, gondolta; nyilván a pasastól kapta kölcsön. Ettől még inkább dühbe gurult, és mielőtt a dzsekit is elhajította volna, jó nagyot köpött rá. Aztán talpra ugrott, és eszelős tekintettel nézett körül. – Szajha – mormolta. – Mocskos, házasságtörő szajha! – Norman! – úszott felé a sötétből a hang, s Normannek egy pillanatra torkán akadt a lélegzete. Itt van, gondolta. A kurva életbe, itt van egészen közel. Szerintem az épületből jött a hang. Mozdulatlanul állt, várva, felkurjant-e újból a nő, és nem is várt hiába. – Itt vagyok, Norman, idelenn! Norman ismét az álarchoz kapott, de most nem azért, hogy ráncigálja; meg akarta simogatni. – Viva el Toro – suttogta bele, azzal továbbhaladt a domboldalon a romos épület felé. Mintha útközben

lábnyomokat látott volna – legalábbis a letaposott fűcsomók lefelé tartó léptekre utaltak –, de a holdvilágnál ezt nehéz volt egyértelműen megítélni. Ekkor, mintegy feltevését megerősítendő, ismét felsüvített az a tébolyító, gunyoros hang: – Itt vagyok, idele-e-e-nn, Norman! – Mintha csöppet sem félne már tőle, sőt alig várná, hogy ő odaérjen. A ribanc! – Maradj csak szépen ott, ahol vagy, Rose – mondta. – Ez a fő dolog. – Övében most is ott lapult a zsarutól elorzott pisztoly, de terveiben nem szánt neki komoly szerepet. Fogalma sem volt, lőhet-e az ember egy látomásban, és igazából nem is óhajtotta kipróbálni. Ő csupán el akart beszélgetni a kedves kis futórózsájával, méghozzá sokkal bizalmasabban, mint ahogy az egy pisztolytól kitelnék. – Olyan bután festesz abban az álarcban, Norman… Nem félek már tőled, Norman… Hamar rájössz, micsoda múló ábránd ez, te szemét, gondolta. – Norman, te agyalágyult! Nos, meglehet, hogy Rose nincs az épületben; talán már kiment a túlsó végén. Sebaj. Ha azt képzeli, hogy nyílt terepen gyorsabban fut, mint ő, élete legnagyobb – s egyszersmind utolsó meglepetésében lesz része. – Ó, hogy te milyen ostoba vagy!… Hát komolyan azt hitted, elkaphatsz? Micsoda hibbant vén bika! Norman kitért jobb felé. Vissza akarta nyerni a hidegvérét; semmi értelme, hogy úgy viselkedjék, mint – haha – bika a porcelánboltban. A templomhoz vezető repedezett lépcső alján megállt (most látta csak, hogy templomhoz érkezett, amolyan görög mesékből valóhoz, amilyeneket azok az ókori fazonok építettek, amikor épp nem egymás seggével voltak elfoglalva). Szemügyre vette a romot. Elhagyatottnak látszott, de azért semmi félelmetes nem volt benne, inkább valami meghitt, furamód otthonos érzést keltett. – Norrr-mannnn… hát nem akarsz velem elbeszélgetni? – De még mennyire, hogy akarok – mondta. – Ne félj, te picsa, közvetlen közelből fogunk elbeszélgetni! – A lépcsőtől jobbra, a magas, összeborzolt fűben most meglátott valamit: jókora kőfej hevert a földön, s meredt mintegy megigézve az ég felé. Norman öt lépéssel ott termett, s jó fél percen át bámulta a kőarcot, hogy biztos legyen a dolgában:

valóban azt látja-e, amit látni vél. Semmi kétség: a hatalmas, letört fej apja vonásait viselte; az üres szemgödörben eszelősen szikrázott a holdfény. – Phű, vén akasztófavirág – mondta halkan. – Hát te meg mit keresel itt? A kőapa néma maradt; annál beszédesebb volt a hites felesége. – Norrr-mannn… miért mozogsz ilyen kurva lassan, Norrr-mannnn? Finom kis modort tanult az új barátaitól, jegyezte meg a bika, immár belülről, Norman fejéből. Csuda ravasz népekkel állt össze, azt meg kell adni. Tetőtől talpig kiforgatták magából. – Ribanc – mondta Norman fojtott, remegő hangon. – Ó, te ribanc. Otthagyta a fűben heverő kőfejet, bár erős kísértést érzett, hogy visszamenjen, és ugyanúgy leköpje, mint a dzsekit – vagy esetleg lehúzza a farmer cipzárját és rávizeljen. De most nincs idő az ilyen mókákra. Felsietett a repedezett lépcsőn a templom sötét bejáratáig. A fájdalom minden egyes lépésnél végigcikázott a lábszárán, s onnan a hátán át egészen a tönkretett állkapcsáig. Az utóbbi sajgott a legkínzóbban, s úgy tetszett, csak az álarc tartja úgy-ahogy össze. Most már sajnálta, hogy nem hozta magával a Charlie és Davis páros aszpirines üvegcséjét. Hogy tehette ezt veled az a nő, Normie?, szólalt meg valahonnan legbelülről a suttogás; most is az apja hangjára emlékeztetett, csak éppen az öreg soha nem beszélt ilyen gondterhelten és bizonytalanul. Hogyan merészelhette? Voltaképpen mi történhetett vele? Norman megállt a legfelső fokon; az arca lüktetett, az állkapcsa úgy lötyögött, mint az autógumi, ha az anyacsavarok kilazultak. Fogalmam sincs, és nem is érdekel, felelte a szellemhangnak. De egyvalamit mondhatok neked, fater – ha valóban az vagy. Akármi történt vele – meg nem történtté teszem, mihelyt elkapom. Erre már most fogadhatsz, bármilyen összegben. Tényleg megpróbálod? Okos dolog ez?, kérdezte a hang, Norman pedig, aki már lendítette volna a lábát, megtorpant, és fejét oldalra hajtva, figyelmesen hallgatta. Nekem van ennél jobb ötletem is, folytatta a hang. Mi lenne, ha szépen letennéd a lantot? Tudom, nem hangzik valami csábítóan, de akkor is megmondom, Normie, úgy, ahogy van: ha az én kezemben volna most a gyeplő, én bizony megrántanám és visszafordulnék.

Merthogy itt valami nem stimmel, az enyhe kifejezés: büdös ez az egész, fiam. Gőzöm sincs, mire megy ki a játék, de a csontjaimban érzem, hogy csapda készül. És ha belesétálsz, úgy lehet, még visszasírod az időt, amikor nem volt más bajod, mint az, hogy lötyögött az állkapcsod, és egy vacak álarc a pofádhoz tapadt. Légy észnél, fiam. Fordulj szépen vissza, és baktass el, úgy, ahogy jöttél. Hátha sikerül visszajutnod a lakásába; ott aztán megvárhatnád, amíg hazaér. Nem tehetem, papa, mert értem jönnek, magyarázta Norman a hangnak; a szellem szívós magabiztossága felzaklatta, bár ezt semmi pénzért nem ismerte volna el. Jönnek a zsaruk és ledurrantanak, még mielőtt a kölnijébe beleszagolhatnék. És azért se tehetem, mert meggyalázott. És mert kurva lett. Érzem már a szövegén is. Mit bánod a szövegét, te eszement! Ha belebújt a féreg, csak rothadjon el a földön a barátaival együtt! Talán még nincs késő! Talán még elfuthatsz a bomba elől, mielőtt a képedbe durran! Norman néhány pillanatig valóban fontolóra vette a tanácsot – ám ekkor felnézett, és szemébe ötlött a templom kapuja fölé vésett felirat. A NŐ, AKI ELLOPJA A FÉRJE BANKKÁRTYÁJÁT, ÉLETÉVEL LAKOLJON! – harsogták a betűk. És ekkor eloszlott minden kétség. Dehogy hederít az apjára, erre a beszari, mások farka után kapkodó vénemberre! Belépett az üresen ásító kapun a nyirkos homályba. Sötét volt, de a keskeny ablakokon ferde sugarakban tűzött be a hold fakó fénye, és Norman csodálkozva fedezte fel, mennyire hasonlít a romos épület arra a templomra, ahová Rose és a famíliája járt ájtatoskodni még odahaza, Aubreyville-ben. Átgázolt a halmokba fújt száraz leveleken, és amikor a holdsugarakon leszánkázva vinnyogó, örvénylő denevérhad gyűlt köré, csak bágyadt mozdulattal hessegette el őket, és azt motyogta: – Pucoljatok, szarháziak! Az oltártól jobbra ajtó nyílt, s onnan kikövezett lejtő vezetett tovább. Ekkor valami puha, redőzött ruhafélét pillantott meg az egyik bokron. Odahajolt, kiszabadította a tövisek közül, és a szeméhez emelte. Az anyag – amennyire ennél a fénynél megállapíthatta – piros volt vagy rózsaszínű. Rose viselt volna ilyesmit? Úgy emlékezett, farmernadrág volt rajta, de mostanára minden összezavarodott benne. Lehet, hogy valóban farmert viselt, de a dzsekit, amelyet a stricijétől kapott, mindenesetre levetette, és talán az alatt…

A háta mögül neszt hallott, mintha zászló zizzenne a szélben. Megfordult, s egy barna denevér csapott az arcába, szárnyával verdesve, szőrös szájával felé kapkodva. Norman önkéntelenül a pisztoly agyához nyúlt, de aztán elengedte, megmarkolta a denevért, és úgy gyűrte a testébe összeroppantott szárnyát, mint holmi meghibbant harmonikás. Aztán csavart rajta egyet, és olyan erővel tépte ketté, hogy az állat rövidke bele a cipőjére hullott. – Kerülted volna el nagy ívben a pofámat, te seggfej – mondta, majd a csonkokat a templom homályába hajította. – Első osztályú denevérgyilkos vagy, Norman. Atyaisten, ez aztán közelről szólt – közvetlenül a háta mögül! Norman olyan gyorsan fordult sarkon, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát és legurult a kikövezett lejtőn. A templom mögött egy patak felé ereszkedett a talaj, halálosan csendes, élettelen kerten át vezetett az út, az út közepe táján pedig ott állt az ő édes, egy szem kis futórózsája – csak állt a holdfényben, és felnézett rá. Norman fején gyors egymásutánban három gondolat hasított át. Először is Rose-on már nem volt farmer (ha ugyan korábban valóban azt viselt); miniruhába bújt, mintha valamilyen diákegylet római stílusú bulijára volna hivatalos. Másodszor: szőkére festette a haját és új, hátrafésült frizurát csináltatott. Harmadszorra pedig rájött, hogy egy gyönyörű nő áll előtte. – Denevérek és nők – mondta fagyosan Rose. – Ezzel ki is merült a műsorod. Szinte sajnállak, Norman. Nyomorúságos egy férfiutánzat vagy, nem pedig férfi. Soha nem is voltál. És ne hidd, hogy ettől az idétlen álarctól férfiasabb leszel. – MEGÖLLEK, ÁTKOZOTT SZAJHA! Norman nekiindult a lejtőnek, és fejvesztetten rohant a nő felé. Kétszarvú árnyéka ott siklott mellette a holt füvön, a csontfehér holdfényben.

3 Mialatt Norman vágtázva közeledett, s üvöltött bele abba a hátborzongató álarcába, Rosie néhány pillanatig dermedten, a földhöz szegezve állt, mintha minden izma görcsbe rándult volna. Bénultsága

egy hirtelen felrémlő, iszonyatos kép hatására engedett fel – azt gyanította, Józanság nagysád idézhette elé a véres nyelű teniszütőt látta, amelyet Norman megforgatott benne. Ekkor aztán megpördült, és a patak felé vetette magát; az izé szoknyája lobogva repkedett körülötte. A kövek, Rosie… ha beleesne a vízbe… Nem, nem esik bele. Valóban Rosie volt, Igazi Rosie, és nem fog a vízbe esni. Csak nem szabad arra gondolnia, hogy akkor mi történne vele. A víz szaga olyan erősen csapta meg, hogy apró tűszúrásokat érzett a szemében, és a szája görcsösen megrándult a szomjúságtól. Gyorsan bal kezének két ujja közé csippentette orrát, és mindjárt a második kőre ugrott, onnan a negyedikre, és onnan ki a túlsó partra. Igazán egyszerű. Gyerekjáték. Legalábbis annak tűnt, amíg a lába váratlanul ki nem csúszott alóla. Rosie teljes hosszában elterült a síkos füvön, és lassan szánkázott vissza a fekete víz felé.

4 Norman látta, ahogy elesik, és hangosan hahotázott. Nicsak, a végén még megfürdik a kicsike! Sose búsulj, Rose, gondolta. Kihalászlak én, és szárazra paskollak. Csak várd ki a sorát. Ekkor azonban a nő feltápászkodott, a körmeivel vájt utat magának a meredek parton, és közben rémült pillantást vetett hátra; csakhogy úgy tűnt, nem tőle, Normantől fél – a vizet nézte. Amikor felállt, Norman egy villanásnyi időre meglátta a fenekét, anyaszült pucéron, és bámulatos dolog történt: merevedése támadt a látványtól. – Jövök már, Rose – lihegte, és attól tartott, ez hamarosan minden értelemben igaz lehet. Ő jön, a nő megy – hát igazság ez? Lecsörtetett a patakhoz, Hump Peterson szögletes orrú csizmájával széttaposva Rose finom, könnyű lábnyomait, és éppen akkor ért az innenső partra, amikor a nő átellenben felkapaszkodott. Ott megállt, visszanézett, és ezúttal nyilvánvalóban őrá nézett. És aztán olyasmit tett, amitől Norman lába a földbe gyökerezett, és se köpni, se nyelni nem tudott az ámulattól.

A nő fityiszt mutatott neki, annak rendje-módja szerint. Még meg is csókolta az ujja hegyét, aztán eliramodott az előtte elterülő halott liget felé. Láttad ezt, Norm, öreg cimbora?, kérdezte belülről, a fejéből el Toro. A ringyó fügét mutatott neked. Észrevetted? – Észrevettem, igen – lihegte Norman. – De majd ezt is elszámolom, a többivel együtt. Mindazonáltal nem óhajtott hanyatt-homlok átcsörtetni a patakon; a végén még belepottyanhat! Rose-nak valami baja volt azzal a vízzel, jobb lesz hát, ha vigyáz, és a szó szoros értelmében a lába elé néz. A nyavalyás patak hemzseghet akár azoktól a borotvaéles fogú apró délamerikai halaktól is, amelyek, ha jó napjuk van, akár egy tehenet is a csontvázára csupaszítanak. Igaz, azt sem nagyon tudta, meg lehet-e ölni az embert egy látomásban, csakhogy ez a látomás percről percre valóságosabbnak tűnt. A seggét mutogatta nekem, gondolta. A pucér seggét. Nos, talán én is mutathatok neki valamit. Kölcsönkenyér, mint tudjuk, visszajár. Norman fogait elővillantva vicsorgott, ebben a vicsorgásban azonban a mosolynak árnyéka sem bujkált. Rálépett az első fehér kőre. Közben a hold az egyik felhő mögé vitorlázott, s amikor ismét előbújt, Norman már a patak közepén tartott. Lenézett a vízre, először csak kíváncsian, aztán lenyűgözve és iszonyodva. A holdfény éppoly kevéssé hatolt át rajta, mintha a medrében iszap hömpölyögne – de még csak nem is ettől állt el a lélegzete. A hold, amely a fekete vízből visszabámult rá, valójában nem hold volt, hanem vigyorgó, fehérre szívott emberi koponya. Kóstolj csak bele ebbe a trágyalébe, Normie, susogta a víz felszínén lebegő koponya. Vagy tudod mit? Fürödj meg benne, ha úgy tartja kedved, és felejtsd el ezt az egész ostoba históriát. Elegendő egy korty, és soha többé nem nyomaszt majd. Sőt tudod mit? Többé az égvilágon semmi sem nyomaszt! Olyan hihetően, olyan meggyőzően hangzott a felszólítás! Norman felnézett az égre; talán meg akart bizonyosodni róla, hogy ott is ugyanolyan koponya fehérlik-e, mint a vízen, de ehelyett Rose-t pillantotta meg. A nő ott állt az ösvény legvégén, előtte már a halott fák magasodtak, mellette pedig kőszobor látszott: felemelt karú, feltűnően hosszú farkú fiút ábrázolt.

– Ilyen olcsón nem úszod meg – zihálta Norman. – Eszemben sincs, hogy… Ebben a pillanatban a kőből faragott fiú megmozdult: lecsapott és két kézzel megragadta Rose jobb csuklóját. Rose sikoltozva próbált szabadulni a szorításból. A kőfiú elvigyorodott, majd egyszer csak kiöltötte márványnyelvét, és sokatmondóan mozgatta felé. – Ez az, kölyök – suttogta Norman. – Tartsd csak jó erősen. Kiugrott a túlsó partra, és hatalmas mancsát nyújtogatva rohant csalárd hitvese felé.

5 – Nem mennénk le együtt kutyába? – kérdezte a kőfiú reszelősen, hangsúlyok nélkül darálva szövegét. A Rosie csuklójára záruló kéz csupa szöglet volt, merev és könyörtelenül súlyos. Rosie visszanézett: Norman éppen ekkor szökellt ki a partra, az álarc szarvai az éjszakai sötétséget döfölték. Rosie látta, hogy megbotlik a nedves fűben, de nem esett el. Amióta ráeszmélt, hogy a járőrkocsiban maga Norman ül, nem fogta el ilyen vakrémület. Most utoléri – és hogy azután mi lesz? Darabokra harapja szét, és ő sikoltozva leheli ki lelkét, orrában még az English Leather illatával. Egészen biztos, hogy… – Nos, lemegyünk kutyába? – sziszegte a kőlegény. – Mit szólnál egy menethez hátulról? Vesd csak magad négykézlábra, Rosie, és akkor… Rosie-n ismét végighullámzott a düh, és vörös függönyként borult egyéb gondolatai elé. – Azt már nem! – süvöltötte. – Elég volt ebből a diákos malackodásból! Szállj le rólam, és hagyj békén, megértetted? Bal kezével lecsapott; eszébe sem jutott, milyen fájdalmas lehet egy márványszobor arcába öklözni – és furcsa módon nem fájt egy csöppet sem. Éppenséggel olyan érzés volt, mintha faltörő kossal rontana valamilyen rothadó, szivacsos tárgynak. Egy pillanatra még látta, hogy a szobor arckifejezése megváltozik: buja vágy helyett most döbbenetet olvasott le róla, aztán a vigyori pofa száz meg száz tésztaszínű szilánkra hasadt. Irgalmatlanul súlyos keze levált Rosie csuklójáról – csakhogy helyette itt volt Norman, aki feléje nyúlkálva, fejét leszegve közeledett,

és az álarc szájnyílásán át hallatszott nehéz, fuldokló lélegzete. Már csak centiméterekre volt tőle. Rosie még érezte, ahogy a férfi tapogatózó ujjai végigsiklanak az izé vállpántján, aztán sarkon fordult és futásnak eredt. Most már csak az a kérdés: ki lesz a gyorsabb a versenyben?

6 Rosie úgy vágtatott, mint valaha kislánykorában, mielőtt még józan, gyakorlatias mamája belefogott a hálátlan feladatba, hogy megértesse Rose Diana McClendonnal, mi illik egy úrilányhoz és mi nem. (A rohanás például hamarosan a tiltott dolgok listájának élére került, különös tekintettel Rosie bimbózó és futás közben botrányosan rezgő mellecskéjére.) Rohant, leszegett fejjel, ahogy csak vitte a lába, ökölbe szorult kezével lendítve tovább magát. Csak annyit tudott, hogy amikor elindult, Norman a sarkában volt: azt már nem érzékelte, hogy lassan lemarad, először csak centiméterekkel, aztán már méterekkel. Morgása és fújtatása messzebbről is tisztán hallatszott, és ezek a zajok az útvesztőben száguldozó Erinyesre emlékeztettek. Azt is érezte, hogy ő maga egyre halkabban, felszínesebben lélegzik, meg azt is, hogy a hajfonata ide-oda verdes a hátán. Mindenekelőtt azonban valamilyen szilaj jókedvet érzett, mintha minden vére a fejébe szállna; lehet, hogy végül szét is veti a fejét, de az is mámoros gyönyörűség lenne. Futás közben egyszer felnézett, és látta, hogy a hold is versenyt száguld vele: csak úgy vágtat a csillagos égen át a halott fák ágai között, amelyek úgy merednek fel, mint elevenen eltemetett és szabadulási próbálkozásaik közben kiszenvedett óriások ujjai. Egy ízben, amikor Norman rámordult, hogy álljon már meg, ne legyen ilyen hülye picsa, még el is nevette magát. Azt hiszi, merő kacérságból játszom itt a megközelíthetetlent, gondolta. Aztán odaért a kanyarhoz: a villámsújtotta fatörzs most is elzárta az útját. Kitérni nem volt ideje, és ha fékezni próbálna, csak felnyársalná valamelyik kimeredő, halott ág. Ha pedig ezt is megúszná – Norman akkor is ott nyargalna a háta mögött. Most már tudta, hogy némi előnyt szerzett, de ha csak egyetlen másodpercre is megállna, Norman úgy csapna le rá, mint vadászkutya a nyúlra.

Mindez egyetlen pillanat alatt futott végig a tudatán. Aztán nagyot sikoltott – talán félelmében, talán dacból, de meglehet, hogy ezért is, azért is –, és kezét maga elé nyújtva egyetlen ugrással átvetette magát a fán – a Supergirl is megirigyelhette volna érte! A bal vállán ért földet, aztán bukfencezett egyet, és kóválygó fejjel feltápászkodott. Norman a ledőlt fatörzs túloldaláról bámulta. Mindkét kezével egy-egy, villámtól megfeketedett ágcsonkba kapaszkodott, és zihálva kapkodott levegőért. A szél Rosie felé sodorta verítéke és az English Leather szagát: de valamilyen más szag is áradt belőle. – Újra rákaptál a dohányzásra, mi? – kérdezte. A virág koszorúzta gumiszarvak alól tébolyultan meredt rá az ismerős szempár. Az álarc alsó fele görcsösen megrándult, mintha az alá temetett ember mosolyogna. – Hagyd ezt abba, Rose – szólt a bika. – Nem vagyok Rose – felelte a nő, és bosszúsan felnevetett, mintha valóban a világ legostobább élőlénye állna szemben vele – el Toro dumbo! –, Rosie vagyok. Igazi Rosie. De te már nem vagy igazi, Norman. Ugye még te sem tartod annak magad? De ez már nem számít. Engem legalábbis hidegen hagy, merthogy elszakadtam tőled. Azzal megfordult, és tovább menekült.

7 Te már nem vagy igazi, gondolta, ahogy megkerülte a fa koronáját; itt bőven volt szabad hely, minden gond nélkül továbbjuthatott. Látta, hogy Rose frissen, teljes erőben iramodott el, ő azonban, hiába ért vissza a kitaposott ösvényre, legföljebb csak kocogott a nyomában. Igaz, hogy többre nem is volt szükség. A belső hang, amely még soha nem hagyta cserben, azt suttogta, hogy az ösvény hamarosan megszakad. Ennek tulajdonképpen örülnie kellett volna, de a fejében egyre ott kísértett, amit a nő utoljára mondott, azelőtt, hogy ismét a helyes kis hátsóját mutatta volna neki. Én igazi Rosie vagyok, de te már nem vagy igazi, még magad se tartod annak magad… Elszakadtam tőled. Na, ezzel legalább fején találtad a szöget, Rose, gondolta. Bizony hogy elszakadunk, de a válás feltételeit én diktálom!

Kocogott tovább, aztán kis idő múlva megállt, és letörölte a homlokát. Egyáltalán nem csodálkozott, amiért a karja csupa veríték lett; meg sem érintette a gondolat, hogy miképpen izzadhat egy álarc. – Jobban teszed, Rose, ha visszafordulsz! – kiáltotta. – Ez az utolsó alkalmad! – Gyere utánam és fogj meg – kiáltott vissza a nő. A hangja most valahogy másként csengett, bár Norman nem tudta volna szavakba önteni, miben áll a különbség. – Fogj meg, Norman, már nem vagyok messze! De nem ám, persze hogy nincs messze. Hiszen ő már végigüldözte a fél országon, és követte egy másik világba is – valamilyen álomba vagy mi a francba; most aztán beszorult a nő, többé nincs hová bújnia. – Zsákutca, babám – mondta Norman, és ökölbe szorult kézzel indult a hang forrása felé.

8 Rosie lihegve jutott ki a kör alakú tisztásra, és ott meglátta önmagát, amint lehajtott fejjel térdel az egyetlen eleven fa mellett, mintha imádkozna, vagy mély elmélkedésbe merülne. Nem én vagyok, gondolta idegesen. Igazából nem én vagyok az. De lehetett volna. A nő, aki neki háttal ott térdelt a „gránátalmafa” tövében, akár az ikertestvére lehetett volna. Ugyanolyan magas volt, ugyanolyan alkatú, szakasztott olyan hosszú a lába, széles a csípője. Ugyanolyan buzérvörös khitónt – vagy ahogy a fekete bőrű nő mondta: izét – viselt, és a haja éppen olyan szőke fonatban omlott a derekáig. Mindössze annyi különbség látszott, hogy a másiknak csupasz volt mindkét karja, hiszen a karperecét Rosie-nak adta; ámbár Norman aligha figyelne fel erre a különbségre. Soha nem látott a feleségén ilyen holmit, de fel sem tűnt volna neki – kivált nem a mostani állapotában. Ekkor azonban Rosie meglátott valamit, amire talán még Norman is odafigyelne: a Rose Madder tarkóján és felkarján sötétlő, éhes árnyékként vibráló foltokat. Rosie megtorpant és nézte a nőt, aki a fával szembefordulva térdelt a holdfényben. – Eljöttem – mondta tétován.

– Tudom, Rosie – felelte a másik azon a bűvöletes, mohó hangján. – Eljöttél, de még nem jutottál elég messzire. – Az ÚTVESZTŐ feliratra s az alatta nyíló széles, fehér lépcsőfokokra mutatott. – Ott a helyed. Nem kell mélyre hatolnod; tíz-tizenkét fok is megteszi, ha hasra veted magad. Éppen csak olyan messzire kell menned, hogy semmit se láss. Gondolom, ezt a látványt egy csepp véred se kívánja; ámbár, ha igazán akarod, felőlem végig is nézheted. A nő felnevetett. Őszinte, jókedvű nevetés volt, és Rosie úgy érezte: éppen ez teszi olyan iszonyatossá. – Az mindenesetre nem ártana, ha végighallgatnád, ami kettőnk között történik – folytatta a nő. – Igen, igen, ez igazán üdvös lenne. – Lehet, hogy nem téveszt össze bennünket, még ennél a világításnál sem. Rose Madder ismét felnevetett, s e hangtól Rosie tarkóján felborzolódtak a pihék. – Ugyan miért nem, kicsi Rosie? – Hát mert… izé… a bőre miatt. Még ebben a homályban is látszanak azok az… árnyékok. – Hát persze, te látod őket – mondta még mindig nevetve Rose Madder. – De ő nem fogja látni. Már elfelejtetted, hogy Erinyes vak? Rosie-nak már a száján volt a tiltakozás: Összezavarja a dolgokat, asszonyom, most a férjemről van szó, és nem az útvesztőbeli bikáról. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy Norman álarcot visel, és néma maradt. – Siess – mondta Rose Madder. – Hallom már a lépteit. Le a lépcsőn, kicsi Rosie… de vigyázz, ne gyere túl közel hozzám. – Elhallgatott, majd hozzátette azon a hátborzongató, töprengő hangján: – Veszélyes lehet.

9 Norman a fülét hegyezve kocogott tovább az ösvényen. Egyszer úgy tetszett, mintha Rose hangját hallaná, de bizonyára csak a képzelete játszott vele. Különben sem érdekes. Ha összetalálkozott valakivel, legföljebb kinyírja az illetőt is. Szerencsés esetben a dagadt Gertie-ről van szó – talán az a túlsúlyos meleg dízelmotor is beférkőzött az

álmába, és akkor a legnagyobb kéjjel eresztene egy 45-ös golyót abba a hájas bal dudájába. A gondolat, hogy Gertie-t lelőheti, úgy felüdítette, hogy kis híján ismét futásnak eredt. Már olyan közel jutott a nőhöz, hogy érezte az illatát is – a Dove szappan és a Silk sampon kísérteties keverékét. Befordult az utolsó kanyarba. Jövök már, Rose, gondolta. Nincs hová futnod, nincs hol elbújnod. Itt vagyok, angyalkám, hogy szépen hazavigyelek.

10 Az útvesztőbe vezető lépcsőn hideg volt, és Rosie orrát megcsapta valami nyirkos, rothadó szag, amelyet előző ittjártakor meg sem érzett. A szagba ürülék, romlott hús és vadállatok bűze vegyült. Ismét felötlött benne a nyugtalanító gondolat, (vajon tudnak-e a bikák lépcsőt mászni?) de ezúttal nem ijedt meg tőle komolyan. Erinyes már nincs az útvesztőben, hacsak nem útvesztő a tágabb világ is – a festmény világa. Ó, de még mennyire, szólalt meg higgadtan az a különös hang, amely Józanság nagysádéra hasonlított, de mégsem volt az övé. Az a világ is és az összes többi világ útvesztő, Rosie, és mindegyik tele van bikákkal. Az ilyen legendákban igazság muzsikál. Ebben rejlik az erejük. Ezért maradnak fenn. Rosie hasra vetette magát a lépcsőn. Nehezen lélegzett, szíve vadul kalapált. Csupa rettegés volt, de egyszersmind valami mohó, keserű szenvedély is átjárta, amelyről nagyon jól tudta, hogy nem más, mint a benne tomboló düh egyik jelmeze. Arca elé emelt keze ökölbe szorult. Tedd csak meg, gondolta. Öld meg azt a vadállatot, szabadíts meg tőle. Hallani akarom, ahogy megdöglik. Ezt nem gondolhatod komolyan, Rosie! Most valóban Józanság nagysád sivalkodott, elszörnyedve és utálkozva. Mondd, hogy nem gondolod komolyan! Rosie azonban ilyet nem mondhatott, mert az egyik énje nagyon is komolyan gondolta. Még az is meglehet, hogy mindkét énje így volt ezzel.

11 Az ösvény, amelyen taposott, kör alakú tisztásba torkollt, és a tisztáson végre ott volt ő – az ő kis futórózsája. Térdelt, és a hátát mutatta felé; abban a rövid piros ruhában volt (Norman most szinte biztosra vette, hogy valóban piros), és kurvaszínűre pingált haját valamilyen lófarokba fonta. Rose volt, efelől semmi kétség, és mégis megváltozott. Először is összement a segge, de nem ez volt a lényeg: a tartása, a viselkedése változott meg. No de mit tesz az? Legföljebb annyit, hogy ideje visszaváltoztatni. – Mi a francnak kellett befestetni a hajad? – kérdezte. – Úgy nézel ki, mint egy kibaszott lotyó! – Nem értesz te semmit, Norman – felelte nyugodtan Rose, anélkül, hogy felé fordult volna. – Eddig volt festve. Igazából mindig szőke voltam. Csak azért festettem be, hogy téged bolonddá tegyelek. Norman két nagy lépéssel beljebb termett a tisztáson; érezte, ahogy elönti a düh, mint mindig, ha a nő – vagy bárki más – vitatkozott vagy feleselt vele. És amiket ma éjszaka mondott… amiket a szemébe mert vágni… – Egy túrót, hogy ehhez pofád lett volna! – kiáltotta. – Egy túrót, hogy ne lett volna pofám – felelte a nő, és még egy kurta, megvető nevetéssel is megtoldotta a lélegzetelállítóan pimasz kijelentést. De még most sem fordult vissza. Norman újabb két lépést tett felé, majd ismét megtorpant. Ökölbe szorított kezét lelógatta a combja mentén. Végigpásztázta szemével a tisztást, mert eszébe jutott, hogy Rose az imént beszélgetett valakivel. Igen, Gertet kereste, vagy talán azt a kis strigót, Rose új barátját, aki talán már rá is fogja a vízipisztolyát, vagy éppen csak egy kővel akarja megdobni. De senkit sem látott; eszerint a nő alighanem magában beszélt, ezen odahaza is mindegyre rajtakapta. Hacsak – hacsak ott, a tisztás közepén, a fa mögött nem kuporog valaki. Ebben az egész kurva csendéletben a fa volt az egyedüli eleven lény, hosszú, keskeny, zöld levelei úgy ragyogtak, mint egy frissen olajozott avocadocserjéé. Ágait valami visszataszító küllemű gyümölcs húzta le; Norman akkor sem nyúlt volna hozzá, ha gondosan két szelet mogyoróvajas kenyér közé csomagolják. A nő lába körül is egy csomó ilyen, széltől lesodort

gyümölcs hevert; a belőlük felszálló szag Normant a patak vizére emlékeztette. Attól a gyümölcstől, amelyiknek ilyen szaga van, az ember vagy megdöglik, vagy olyan hascsikarást kap, hogy inkább a halált választaná. A fától balra olyasmit pillantott meg, ami azt tanúsította: ez az egész valóban csak álom. Úgy festett, mint egy istenverte New York-i metrólejárat, csak éppen márványból faragva. De ki nem szarja le a lépcsőt vagy a fát és a húgyszagú termését! Itt csak Rose számít, meg az, ahogy az imént kuncogott. Nyilván a kokszszippantó kis barátnőitől tanulta el az ilyen vihorászást, de ez nem érdekes. Az az érdekes, hogy ő most majd megtanítja: aki így nevet, az nem jut messzire. Ha a valóságban nem sikerült ezt összehoznia, hát majd megmutatja neki álmában, még akkor is, ha most éppen a nő szobájának padlóján hever, rendőrgolyókkal telipumpálva, és ezt az egészet a halál előtti hagymázas révületben éli át. – Állj fel! – Újabb lépést tett a nő felé, és kihúzta az övéből a pisztolyt. – Van egy kis megbeszélnivalónk. – Látod, ebben történetesen igazad van – felelte a nő, de nem állt fel, meg sem fordult, csak térdelt tovább: a holdfény és az árnyékok zebracsíkokat szabdaltak a hátára. – Figyelj oda, ha hozzád beszélek, hogy enne meg a fene! – Még egy lépéssel közelebb ment, jobb kezében a pisztollyal; bal kezének körmei fehéren izzó fémforgácsként vájódtak a tenyerébe. És a nő továbbra sem mozdult. – Erinyes az útvesztőből! – szólalt meg lágy, dallamos hangján. – Ecce Taurus! Íme a bika! – De most sem állt fel, most sem fordult szembe Normannel. – Nem vagyok bika, te cafat! – kiáltotta, és rángatni kezdte az álarcot, az azonban meg sem mozdult. Már nem is érezte úgy, hogy az arcához ragadt vagy ráolvadt volna; az álarc maga volt az arca. Hát ez meg hogy lehet?, tűnődött zavarodottan. Mi történhetett? Hiszen csak egy hülye játékszer, vásári gyereknyeremény! A szónoki kérdésre nem volt válasz, az álarc pedig, akárhogy cibálta, csak nem jött le az arcáról, és Norman egyszerre borzongató bizonyossággal tudta: ha végigszántaná a körmével, fájdalmat érezne, sőt a vére is kiserkedne. És az álarcon valóban csak egyetlen szemrés maradt, amely mintha az arca közepére költözött volna. Mi több, ezen

az egyetlen szemrésen át is egyre homályosabban látott; az imént még oly éles holdfény borongósra vált. – Szedd le rólam! – förmedt a nőre. – Szedd le rólam, te büdös szuka! Hiszen te le tudod venni, nem igaz? Érzem, hogy levehetnéd! És ne szarakodj velem tovább! Ne merészelj velem szarakodni! Most már csak botorkálva közelíthette meg a térdelő nőt, és a vállába markolt. A tóga egyetlen vállpántja lecsúszott, s amit alatta meglátott, úgy elborzasztotta, hogy fojtottan felhördült. A bőr olyan fekete és rothadt volt, mint a fa körül heverő, már-már cseppfolyóssá oszlott és lassan a földbe olvadó gyümölcs héja. – A bika kijött az útvesztőből – mondta Rose, és szinte lebegve felállt, olyan hajlékonyan, olyan kecsesen, amilyennek Norman még soha nem látta; de el sem hitte volna, hogy az asszony ilyen mozdulatokra képes. – Így hát Erinyes bevégezheti. Ekként van megírva, és ekként is lészen. – Bevégezni itt egyvalaki fogja… – kezdte Norman, de ennél nem jutott tovább. A nő megfordult, és amikor a fakó holdfény az arcára vetült, Norman felüvöltött. Akaratlanul kétszer egymás után a földbe lőtt, a lába közé, majd elejtette a pisztolyt, a fejéhez kapott, úgy üvöltött tovább, és görcsösen remegő lábbal hátrálni kezdett, de már alig volt ura mozdulatainak. A nő egyeden éles kiáltással felelt üvöltésére. Mellének domborulatán rothadás terjengett, nyaka lilásfekete volt, mint akit megfojtottak, a helyenként felhasadt bőrből sűrű cseppekben sárga genny szivárgott. Norman torkából azonban mégsem ennek az előrehaladott és látnivalóan halálos kórnak a külső jelei szakasztották ki az eszelős ordítás eggyé mosódó foszlányait, nem emiatt repedt szét tébolyának tojáshéjvékony kérge, hogy mögé hatoljon, egy idegen naprendszer könyörtelen világosságaként, a mindennél irtóztatóbb valóság. Nem, ezt a nő arca tette. Denevérarc volt, benne a veszett róka eszelősen csillogó szemével; természetfölötti szépségű istennő arca volt, amelynek képe ott bujkál valami porlepte vén könyv lapjai közé rejtve, mint egyetlen szál csodás virág egy gyomlepte, elhagyott telken: az ő Rose-ának arca volt, az az arc, amelynek jelentéktelenségét mindig is valamelyest besugározta a szemében rejtőző félénk reménység és szájának alig érzékelhető, sóvár íve a nyugalom ritka pillanataiban. Mindezek az egymással feleselő vonások ott lebegtek most, mint veszélyes tavon a vízililiomok, a

Norman felé fordult arcon, hogy aztán hirtelen a semmibe ússzanak, és Norman meglátta, ami mögöttük volt. Pókarc volt, éhségtől és tébolyult értelemtől torz. A nyitott száj mögött visszataszító feketeség tátongott; selymesen vonagló csápjaihoz száz meg száz bogár és rovar tapadt, döglöttek vagy döglődők. A két szem mint két nagy, lilásbíbor tojás lüktetett gödrében eleven iszapként. – Gyere csak közelebb, Norman – susogta a holdfényben a pók, és Norman, mielőtt értelme végképp összeroppant volna, még látta, ahogy a selymes kacsokkal kibélelt, bogaraktól nyüzsgő száj torz mosolyra rándul. És ekkor újabb karok türemlettek ki a tóga kivágásán és rövid szegélye alól, csakhogy valójában nem is karok voltak, Norman pedig csak üvöltött és üvöltött és üvöltött – feledésért üvöltött, azért, hogy többé semmit se kelljen látnia és tudnia, de a feledés irgalma nem adatott meg neki. – Jöjj közelebb – duruzsolta a lény, s a karok, amelyek nem voltak karok, Norman felé nyúltak, a száj, amely nem volt száj, mind nagyobbra nyílt. – Gyere, mert beszélni akarok veled. – A fekete csápszerűségek sörtés karmokban végződtek. A karmok rágörbültek Norman csuklójára, lábára, s a lába közében még mindig lüktető, duzzadt függelékre, egyikük pedig szerelmesen a szájába csusszant; a sörték megcsikordultak fogain, felszántották szájürege lágy részeit. Aztán a karom a nyelvébe akaszkodott, kitépte, és diadalmasan megcsóválta egyetlen, hitetlenül kimeredő szeme előtt. – Beszélni akarok veled, méghozzá… közvetlen… közelből! Norman még egy utolsó, őrjöngő próbálkozással ki akarta tépni magát, de ehelyett Rose Madder éhes öleléssel rántotta magához. És ebben az ölelésben Norman végre megtanulta, milyen érzés az, ha nem ő harap, hanem őt harapják.

12 Rosie lehunyt szemmel, ökölbe szorult kezét feje fölé emelve hallgatta az üvöltést. Igyekezett megfékezni a képzeletét, hogy mi történik odakinn, próbálta emlékeztetni magát, hogy Norman az, aki üvölt, Norman, a rémceruzás, a teniszütős, az ezerfogú.

Ám mindezeket az emlékeket túlharsogta az iszonyatos, a pokolbéli kínoktól visszhangzó üvöltés, mialatt Rose Madder… …mialatt Rose Madder tette, amit tett. Némi idő – nagyon, nagyon hosszú idő – múltán az üvöltés elhalt. Rosie mozdulatlanul feküdt a helyén, ökle lassan kinyílt, de a szemét most is csukva tartotta, és kurtán, rekedten hörögve szedte a levegőt. Órákig hevert volna így, ha eszelős, andalító hangján maga elé nem idézi a nő: – Gyere elő, kicsi Rosie! Gyere és lélegezz fel immár! A bika nincs többé! Rosie elzsibbadt, merev tagokkal először feltérdelt, majd talpra állt, felvánszorgott a lépcsőn, és kilépett a tisztásra. Nem akart odanézni, de a szeme mintha önálló életre kelt volna: végigpásztázta a tisztást, és a lélegzet a torkára forrt. Aztán hosszan, csendes megkönnyebbüléssel fújta ki a levegőt. Rose Madder még mindig térdelt, most is hátat fordítva neki. Előtte homályos rongycsomóféle hevert, aztán a homályból valami fehér tengeri csillagra emlékeztető idom bukkant elő a holdfénybe. Egy kéz volt, és Rosie, mint amikor a beteg a pszichológusnál hirtelen értelmet és összefüggést olvas bele a tintafoltokba, immár látta az egész testet. Norman volt az. Iszonyatosan megcsonkították, szeme a végső, halálos rettenet kifejezésével dülledt ki üregéből, de semmi kétség: ő volt az. Rose Madder felnyúlt az egyik ághoz, letört egy alacsonyan csüngő gyümölcsöt, aztán összepréselte – most látszott, hogy milyen szép, nagyon is emberi keze volna, ha a bőrén nem terjengenének azok a fekete szellemfoltok. Először a gyümölcs leve buggyant a tenyerébe lilás-bíborszín sugárban, aztán magát a gyümölcsöt is nedves, sötétvörös barázda hasította ketté. Rose Madder kiszedett a dús gyümölcsbélből vagy tucatnyi magot, és meghintette vele Norman Daniels szétszaggatott testét. Az utolsót egyetlen, tágra nyílt szemébe tűzte. Nedves cuppanás hallatszott, mint amikor az ember duzzadt szőlőszemre lép. – Mit művel itt? – kérdezte Rosie önkéntelenül, s csak nehezen nyelte vissza a folytatást: Úgy is megmondhatja, ha nem fordul felém! – Megtermékenyítem. – S ezután olyasmit tett, ami Rosie-t „Richard Racine” valamelyik regényének világára emlékeztette: előrehajolt, és

szájon csókolta a tetemet. Azután pedig a karjába emelte, felállt, és a föld mélyébe vezető fehér márványlépcsőhöz indult. Rosie másfelé nézett; szíve a torkában dobogott. – Szép álmokat, te nyomorult vadállat – mondta Rose Madder, és lehajította Norman testét a sötétségbe, a kapura vésett ÚTVESZTŐ felirat alá. Ahol, ha úgy hozza a sors, az általa elvetett mag majd gyökeret ereszt és kihajt.

13 – Térj vissza ugyanazon az úton, amelyen jöttél – mondta Rose Madder a lépcső mellől. Rosie a tisztás túlsó peremén állt, az ösvény végénél, hátat fordítva a másik nőnek; még kockáztatni sem akarta, hogy Rose Madderre kelljen néznie, azt pedig megtapasztalta már, hogy a saját szeme sem mindig engedelmeskedik utasításának. – Menj vissza Dorcashoz meg az emberedhez. Dorcas tartogat valamit számodra, és én is váltanék még veled néhány szót. Azzal lejárt a kettőnk ideje. Gondolom, számodra ez nagy megkönnyebbülés lesz. – Hát igazán nincs többé? – kérdezte Rosie, szemét mereven a holdsütötte ösvényre szegezve. – Soha többé nem látom? – Álmaidban bizonyára látni fogod még – mondta enyhe lenézéssel Rose Madder –, de mit számít? Elárulok egy igen egyszerű igazságot: a rossz álom még mindig sokkal jobb, mint a rossz ébredés. – Igaza van. Ez olyan egyszerű, hogy a legtöbb ember fel sem ismeri. – Most menj. Mire odaérsz, hamarosan én is ott leszek. És még valamit, Rosie… – Tessék. – Ne felejtsd el a fát. – A fát? Igazán nem is… – Tudom. De majd még emlékezni fogsz rá. És akkor ne felejtsd el. Most eredj. Rosie elindult – és vissza sem nézett többé.

X IGAZI ROSIE

1 Bill és a fekete bőrű nő – Dorcas, mert lám, kiderült, hogy mégsem Wendynek hívják – már nem volt ott a templom mögötti keskeny ösvényen, és eltűnt a ruhája is, mindez azonban nem aggasztotta Rosiet. Szépen megkerülte az épületet, felnézett a dombra, meglátta, amint azok ketten ott állnak a pónifogat mellett, és elindult feléjük. Bill elébe sietett, sápadt, megviselt arca csupa aggodalom volt. – Rosie! Nincs semmi baj? – Semmi az égvilágon – mondta Rosie, és Bill mellére hajtotta a fejét. Bill azonnal átölelte, ő pedig arra gondolt: tisztában van-e vele egyáltalán az emberiség, milyen csodálatos dolog egymás karjába bújni és egyhuzamban akár órákig is ott időzni a meleg fészekben? Egyesek bizonyára tudják ezt, de ők vannak kisebbségben. Az ölelkezés titkát csak az érti igazán, akinek hosszú ideig nélkülöznie kellett ezt az élményt. Odaballagtak Dorcashoz, aki a póni fehér foltos orrát simogatta. Az állat felemelte a fejét, és álmosan pislogott Rosie-ra. – Hol van… – kezdte Rosie, aztán elakadt a szava, mert kis híján azt kérdezte volna: Hol van Caroline? – Hol van a baba? – Aztán vakmerően helyesbített: – A mi kisbabánk? – Biztos helyen, Miss Rosie – mosolyodott el Dorcas –, emiatt ne eméssze magát. A ruhája meg ott van a fogat végiben. Öltözzék csak át, ha gondolja. Lefogadnám, hogy örömest búvik ki ebből a holmiból. – Megnyerné a fogadást – közölte Rosie, és megkerülte a kocsit. Leírhatatlan megkönnyebbülés fogta el, amikor az izé nem érintkezett többé a bőrével. Éppen a farmerja cipzárját húzta fel, amikor eszébe jutott, mit mondott neki Rose Madder. – Az úrnője szerint van magánál valami a számomra. – Te jó ég! – kiáltott fel ijedten Dorcas. – Na hiszen, le is nyúzná a bőröm, ha elfeledkeztem volna róla! Rosie már a fejét bújtatta át a blúzán, amikor Dorcas odanyújtott neki valamit. Rosie átvette, és kíváncsian forgatta erre-arra. Művészien megformált kis kerámiaüvegcse volt, alig nagyobb egy szemcseppentőnél; a száját parányi parafa lap zárta el.

Dorcas Billt kereste a szemével; a férfi valamivel arrébb álmatagon nézett le a templomdombra. Elégedettnek látszott. Dorcas ismét Rosiehoz fordult, és halkan, de nyomatékosan így szólt: – Egy cseppel. Őneki. Majd utána. Rosie bólintott, mintha pontosan értené Dorcas gondolatát; így egyszerűbb volt. Lennének ugyan kérdései, talán fel is kellene tennie őket, gondolta, de túl kimerült volt, hogysem szavakat keressen hozzájuk. – Adhattam volna kevesebbet is, de meglehet, hogy később még egy újabb csepp kell majd neki. De óvatosan, fiatalasszony. Veszedelmes szer ez. Létezik egyáltalán ezen a világon bármi, ami veszélytelen?, gondolta Rosie. – Jól dugja el – mondta Dorcas, és figyelte, ahogy Rosie a farmer órazsebébe csúsztatja a pici üveget. – És neki nehogy egy szóval is említse. – Fejével Bill felé bökött, aztán komoran Rosie-ra nézett. A sötétségben úgy tűnt, mintha nem volna szembogara; görög szoborra emlékeztetett így. – Ugye tudja, miért? – Tudom – felelte Rosie. – Mert ez női dolog. – Ez az – bólintott Dorcas. – Most beletalált. – Női dolog – ismételte Rosie, és tudatában megcsendült Rose Madder hangja: Ne felejtsd el a fát. Lehunyta a szemét.

2 Ott ültek hárman a dombtetőn, egyikük sem tudta, meddig, Bill és Rosie összebújva, átfogva egymás derekát, Dorcas valamivel távolabb, az álmosan legelésző póni felé húzódva. A póni időnként felpillantott a fekete bőrű nőre, mintha azt kérdezné, miért virrasztanak ennyien ezen a rendhagyóan kései órán. Dorcas azonban oda sem figyelt, csak ült, térdét átkarolva, és sóvár szemmel bámult fel a lassan lehanyatló holdra. Rosie-nak úgy tetszett, mintha azt számolgatná, hány választási lehetősége adódott életében, és arra a következtetésre jutna, hogy többször döntött rosszul, mint jól… sokkal többször. Bill néhányszor

kinyitotta a száját, mintha mondani szeretne valamit, s ilyenkor Rosie bátorítóan nézett rá, Bill azonban összezárta az ajkát és néma maradt. Amikor a hold éppen megakadt a templomromtól balra álló fák ágaiban, a póni ismét felemelte a fejét, és halkan, boldogan felnyerített. Rosie lenézett a mélybe, és látta, hogy Rose Madder közeledik. Erős, formás combja megvillant a fakuló hold sápatag fényében, hajfonata ide-oda lengett, mint egy nagypapa korabeli falióra ingája. Dorcas is elégedetten morgott valamit, és felállt. Rosie-ban szorongás viaskodott az izgatott várakozással. Bill karjára tette a kezét, és komoly arccal fordult hozzá: – Ne nézz rá – mondta. – Ne bizony – helyeselt Dorcas –, és ne is kérdezzen tőle semmit, Billy, még akkor se, ha felszólítja rá. Bill tétován nézett hol az egyik nőre, hol a másikra. – De miért? És egyáltalán, ki ez a nő? Talán a május királynője? – Mindennek a királynője ő; egyedül csak rajta múlik, hogy mié – jelentette ki Dorcas. – Ha jót akar magának, el ne felejtse ezt. Ne nézzen rá, és ne tegyen semmit, amivel kihozhatja a sodrából. Többet nem mondhatok; nincs rá idő. Tegye szépen az ölébe a kezét, ember, és azt nézze. De le ne vegye róla a szemét. – No de… – Ha ránézel, megtébolyodsz – mondta kurtán Rosie, és Dorcasra nézett, az pedig bólintott. – De ugye mindez csak álom? – kérdezte Bill. – Úgy értem… ugye nem haltam meg? Mert ha ilyen a túlvilági élet, akkor részemről inkább kihagyom. – A közeledő nő mögötti tájat nézte, és megborzongott. – Túlságosan zajos. Túl sok az üvöltözés benne. – Persze hogy álom – nyugtatta Rosie. Rose Madder már egészen közel járt hozzájuk; nyúlánk, sudár alakja, úgy tetszett, hullámzik a fény és az árnyék sávjai között. Amint az árnyékba ért, félelmetes arca macska- vagy talán rókamaszkká változott. – Álom, de olyan álom, amelyben azt kell tenned, amit mondunk. – Csak éppen nem Simon mondja, mint a gyerekversikében, hanem Rosie és Dorcas. – Ez az. És Dorcas azt mondja, tedd szépen az öledbe a kezed, és azt nézd, amíg egyikünk nem szól, hogy abbahagyhatod.

– A kezemet szabad nézni? – kérdezte Bill, félig hunyt szemhéja alól pajkosan Rosie-ra hunyorítva, Rosie azonban úgy érezte, igazából kábult zavar remeg a pillantásában. – Igen, igen – mondta kétségbeesetten –, szabad, csak az isten szerelmére, őrá ne nézz! Bill egymásba fonta az ujjait, és engedelmesen lesütötte a szemét. Rosie már hallotta a közelgő léptek neszét, a meztelen bőrhöz súrlódó fű selymes zizzenését, és maga is mereven a földre nézett. A következő másodpercben két csupasz, holdfény ezüstözte láb pihent meg előtte. A hosszú csendet csupán valamilyen álmatlanságban szenvedő madár távoli rikácsolása zavarta meg. Rosie óvatosan jobb felé kémlelt: Bill moccanás nélkül ült mellette, s oly buzgón tanulmányozta összekulcsolt kezét, mint holmi Zen-tanonc, akit a reggeli ájtatosságon a mester mellé ültettek. Végül félénken, anélkül hogy felnézett volna, így szólt: – Dorcas átadta, amit nekem szánt. Itt van a zsebemben. – Jól van – felelte a lágy, kissé fátyolos hang. – Így a jó, Igazi Rosie. – Foltokkal borított kéz úszott be Rosie látóterébe, és valamit az ölébe hullajtott; a tárgy aranyosan szikrázott fel a fakó késő éji világosságban. – A tiéd – mondta Rose Madder. – Afféle emlék, ha úgy tetszik. Tégy vele, ami jólesik. Rosie felemelte a tárgyat, és álmélkodva nézte. A szöveg – Szolgálat, Hűség, Bajtársiasság – háromszög alakban volt a kerek obszidiánkő köré vésve. Csakhogy a kő közepén most élénk skarlátpiros pötty villogott, s így olyan lett, mint valami sanda, vészjóslón figyelő szem. Ismét hosszúra nyúlt a csend, s ezúttal várakozással terhes. Vajon köszönetet vár?, tűnődött Rosie. Nem, köszönetet nem hajlandó mondani, de kész feltárni, amit érez. – Örülök, hogy meghalt – jelentette ki halkan, minden pátosz nélkül. – Igazi felszabadulás… – Magamtól is tudom, hogy örülsz, és hogy megkönnyebbültél. Most visszamehetsz a magad Igazi Rosie-világába, ezzel a vadállattal itt. Amennyire látom, a jobbik fajtából való. – A hangjába – Rosie alig hitt a fülének – mintha leheletnyi bujaság lopódzott volna. – Jó formájú a csánkja… a horpasza… – Majd kis szünet után még hozzátette: –

…meg az ágyéka is. – Ismét csend lett, majd a foltos kéz végigsimított Bill kócos, izzadt haján. Bill az érintésre gyorsan beszívta a levegőt, de nem nézett fel. – Derék vad. Oltalmazd, s akkor ő is megoltalmaz majd téged. És ekkor Rosie felnézett. Rettegett attól, amit majd látnia kell, mégsem tudta magát megtartóztatni. – Ne merje még egyszer vadállatnak nevezni – mondta dühtől remegő hangon. – És vegye el róla azt a fertőzött kezét. A szeme sarkából látta, milyen iszonyattal rezzen össze Dorcas, de igazából csak Rose Maddert figyelte. Vajon mit várt ettől az arctól? Most, ahogy a hold fogyatkozó fényénél elnézte, nem tudta volna megmondani. Talán arra számított, hogy egy Medúzát vagy egy Gorgót lát. Ám az előtte álló nő nem hasonlított egyikre sem. Valaha (és nem is olyan nagyon régen, gondolta Rosie) gyönyörű lehetett; inkább a trójai Helénával kelhetett volna versenyre, mint a mitikus szörnyekkel. Mára azonban az arca besüppedt, vonásai elmosódottá váltak. Az egyik sötét folt a bal orcájára is átterjedt, s úgy vágta ketté homlokát, mintha az egyik részre seregélyszárny borítana árnyékot. Az árnyék alól kivillanó izzó szem egyszerre sugárzott dühöt és mélabút. Rosie tudta, hogy Norman nem ezt az arcot látta, de könnyűszerrel odaképzelte e mostani arc alá azt a másikat. Mintha Rose Madder az ő kedvéért öltötte volna fel e mostani képét, mintegy kisminkelve magát. Ez a kettősség megborzongatta Rosie-t; rosszullét környékezte. A szépség alatt téboly lappang… de nem holmi egyszerű, hétköznapi őrület. Egyfajta veszettség, gondolta Rosie. Az falja fel az egész lényét. Lassan elveszti uralmát minden szépsége, varázslata, ragyogása fölött, nemsokára összeomlik az egész, és ha most elfordítom róla a szemem, könnyen lehet, hogy nekem ront, és velem is azt műveli, amit Normannel művelt. Lehet, hogy később megbánná, de rajtam ez, ugye, már nem sokat segítene… Rose Madder keze ezúttal Rosie fejére siklott. Először a homlokát érintette meg, aztán a haját, amelyet eléggé megviselt a hosszú, fárasztó nap: a gondosan fésült fonat kibomlott. – Bátor lány vagy, Rosie. Tisztességgel megküzdöttél ezért a … a barátodért. Erős vagy és jó a szíved. De adhatok egy tanácsot, mielőtt elbocsátlak?

Mosolygott, talán hogy megnyerőbbé váljék, Rosie-nak azonban egy másodpercre elállt a szívverése, hogy aztán vadul zakatoljon tovább. Rose Madder arcát éppen a mosoly vetkőztette ki végképp emberi mivoltából. A szétnyíló ajkak között sötét üreg tátongott: pókszáj, amely még csak nem is halott, csupán megmart és élettelenné bénított rovarokat őrölt. – Hogyne – motyogta Rosie, de a szája olyan merevvé dermedt, mintha nem is az övé lenne. A foltos kéz könnyedén végigsimította a halántékát. A pókszerű száj még szélesebb mosolyra húzódott. A félelmetes szempár megcsillant. – Mosasd ki a festéket a hajadból – suttogta Rose Madder. – Te nem vagy szőkének való. A szemük találkozott, s Rosie nem tudta elfordítani a tekintetét: megdelejezve meredt a másik nőre. Szeme sarkából látta, hogy Bill továbbra is komor képpel nézi a kezét; arca és homloka verítéktől fénylett. Végül Rose Madder tekintete engedte el a Rosie-ét. – Dorcas! – Itt vagyok, asszonyom! – A kisbaba…? – Ha asszonyom elkészült, őt is készen találja. – Jól van – mondta Rose Madder. – Alig várom, hogy lássam: és aztán ideje útra kelnünk. Neked is indulnod kell, Igazi Rosie. Az embereddel együtt. Látod, így is tudom nevezni: az embered. Ám legyen. De mielőtt elmennél… Rose Madder kitárta a karját. Rosie lassan, mint akit hipnotizáltak, felállt, és az ölelő karok közé támolygott. A Rose Madder bőrét ellepő sötét foltok lázasan izzottak; Rosie szinte érezte vibrálásukat a maga bőrén. De csak a foltok perzseltek; amúgy a khitónos nő egész teste hideg volt, mint a halotté. Rosie azonban már nem félt. Rose Madder arcon csókolta, egészen fenn, a pofacsontjánál, és azt suttogta: – Szeretlek, kicsi Rosie. Bárcsak alkalmasabb időben találkoztunk volna, akkor talán kedvezőbb benyomást keltek benned, de azért tőlünk telhetően így is megtettük a magunkét. Tulajdonképpen mégis kedvező csillagzat alatt ismertük meg egymást. Csak a fát, azt ne feledd.

– De miféle fát? – kérdezte izgatottan Rosie. – Miféle fát? – Rose Madder azonban olyan határozottan rázta meg a fejét, hogy minden további faggatásnak elejét vette, és ölelésükből kibontakozva hátrább lépett. Rosie még egyszer, utoljára belenézett a felkavaró, tébolyult arcba, és újból a nőstény róka meg a kölykei jutottak az eszébe. – Te meg én – egyek vagyunk? – kérdezte alig hallhatón. – Mondd meg az igazat: te – én vagyok? Rose Madder elmosolyodott, és Rosie hátán jeges hideg kúszott végig: a futó, halovány mosoly mögött meglátta a szörnyeteget. – Ne foglalkozz ezzel, kicsi Rosie. Túl idős és beteg vagyok, semhogy ilyen kérdésekkel bíbelődjem. A filozófia az egészségesekre tartozik. És ha nem feledkezel el a fáról, a többi úgysem számít. – Nem értem… Rose Madder az ajkára tette az ujját. – Csitt! Fordulj meg most, Rosie. Többé ne nézz rám. Vége az előadásnak. Rosie megfordult, lehajolt, s kezét Bill még most is szorosan összefont, két combja közé préselt kezére tette; így húzta fel magához. A festőállvány ismét eltűnt, s a kép – rajta saját lakásának éjszakai képe, elmosódott színezésű, szokványos-jellegtelen olajfestmény – óriási méretűvé tágult: képből ismét ablakká változott. Rosie elindult felé; most már csak az foglalkoztatta, hogy átlépjen rajta, s örökre a háta mögött hagyja ennek a másik világnak a titkait. Bill azonban megrángatta a csuklóját, hogy visszatartsa, és ismét Rose Madder felé fordult, vigyázva, hogy tekintetét éppen csak a nő melléig emelje. – Köszönöm, hogy segített nekünk – mondta. – Nagyon szívesen – felelte higgadtan Rose Madder. – Fizesse meg úgy, hogy jól bánik Rosie-val. Megfizetek, gondolta Rosie, és ismét végigfutott hátán a borzongás. – Gyere már – mondta, s most ő rángatta meg Bill kezét. – Szépen kérlek, menjünk innen. Bill azonban még most sem mozdult. – Igen – mondta –, jól bánok majd vele. Nagyjából már sejtem, mi történik azokkal, akik ártalmára vannak. Talán többet is tudok róla, mint szeretném.

– Milyen csinos ember – mondta tűnődve Rose Madder, s a hangja egyszeriben megváltozott: izgatott lett, már-már feldúlt. – Vidd innen, Igazi Rosie, ameddig még elviheted! Siess! – Menjenek már! – kiáltotta Dorcas. – Táguljanak innen mind a ketten, egy-kettő! – De előbb add vissza, ami az enyém! – süvöltötte Rose Madder éles, nem e világi hangon. – Add vissza, te szuka! – Valami, ami emberi karnak túl vékony és szúrós volt, megvillant a holdfényben, lecsapott, és végigkúszott Rosie McClendon lúdbőrző karján. Rosie is felsikoltott, majd letépte magáról az arany karperecet, és odahajította az előtte magasodó, eszelősen vonagló alak lábához. Még látta, amint Dorcas fejvesztetten átöleli az alakot, hogy visszatartsa; többre nem volt kíváncsi. Karon ragadta Billt, és átlódította az ablakméretűvé tágult festményen.

3 Nem érezte, hogy megbotlott volna, mégis inkább kizuhant a képből, semmint kilépett, és vele zuhant Bill is. A falba épült szekrény előtt, a padlón kötöttek ki, egymás mellett, egy megnyúlt trapéz formájú, holdfényes területen. Bill jó keményen beverte a fejét a szekrényajtóba, de akármekkorát koppant, mintha nem is érzékelte volna. – Ez nem volt álom – mondta. – Úristen, valóban benn voltunk a képben! Abban a képben, amit a megismerkedésünk napján vásároltál. – Ugyan, szó sincs róla – mondta Rosie nagy lelki nyugalommal. Körülöttük a holdfény erősebb lett, de a megvilágított terület egyszersmind össze is zsugorodott, és hosszúkásból kör alakúvá – mintha lassan becsukódna mögöttük egy ajtó. Rosie leküzdötte a csábítást, hogy megforduljon, és lássa, mi történik, sőt, amikor Bill vissza akart nézni, gyengéden az arcára tette a kezét, és maga felé húzta. – Hagyd ezt – mondta. – Mi értelme lenne? Akármi történt, túl vagyunk rajta. – De hát… A fény immár csak vakító kis körként emelte ki őket a szoba sötétjéből, és Rosie-ban őrült gondolat támadt: ha Bill most a karjába

kapná és végigtáncolna vele a helyiségen, a szemkápráztató kis fény is velük táncolna. – Ne törődj vele – mondta. – Verd ki a fejedből az egészet, mintha semmi sem történt volna. – De hová lett Norman, Rosie? – Eltűnt – felelte Rosie, majd, bármily furán hangzott is, hozzátette: – Mellesleg a pulóverem meg a tőled kapott dzseki is. A pulóver nem sokat ért, de a dzsekit igazán sajnálom. – Ugyan már – jegyezte meg Bill dermedt közönnyel –, ne garasoskodj! Az egyre zsugorodó fény hideg, de éles gyufalángnyivá, majd gombostűfejnyivé szűkült, s aztán eltűnt, csak Rosie szeme előtt libegett még a helyén egy képzeletbeli fehér pontocska. Visszanézett a szekrénybe. A kép pontosan azon a helyen állt, ahová a másik világban tett első kirándulás után eldugta, ám ismét megváltozott. Most csak a dombtető és alant a templom látszott rajta, ahogy a hanyatló hold utolsó sugarai megvilágítják. A dermedt mozdulatlanság s az emberi jelenlét hiánya miatt Rosie most még klasszikusabbnak találta, mint eddig. – Atyaisten – mormolta Bill, duzzadt nyakát masszírozva. – Mi történt itt, Rosie? Egyszerűen nem tudok eligazodni az egészen. Nem sok idő telhetett el: a folyosó végén most is tele torokból ordított a lakó, akit Norman eltalált. Bill feltápászkodott. – Megnézem, nem segíthetek-e szegény ürgén – mondta. – Nem hívnád addig a mentőket? Meg persze a rendőrséget is. De igen. Szerintem ugyan már úton vannak, de azért felhívom őket. Bill, egyre a nyakát dörzsölve, aggodalmasan nézett vissza az ajtóból. – És mit mondasz majd a rendőröknek, Rosie? Az asszony néhány másodpercnyi habozás után elmosolyodott. – Gőzöm sincs – de valamit majdcsak kitalálok. Újabban a gyors kapcsolás a legfőbb erényem. De most menj, tedd, ami a te dolgod. – Szeretlek, Rosie. Ez az egyetlen dolog, amiben még biztos vagyok. Mielőtt Rosie bármit felelhetett volna, kiment. Rosie tett néhány lépést, hogy kövesse, aztán megállt. A folyosó végén tétován pislákoló fényt látott: valaki gyertyát gyújthatott. Megszólalt egy hang is –

Jesszusmária, lelőtték? – Bill halk válaszát elnyelte a sebesült újabb üvöltése. Nem lehet olyan súlyos a sebe, ha ekkora hangerőre képes. Milyen lelketlen vagy, feddte meg magát Rosie, miközben felemelte új telefonja kagylóját, és lenyomta a 911-et. Nos, lehet, hogy lelketlen, de az is lehet, hogy csak józanul gondolkodik; akár így, akár úgy, nem túl érdekes. Úgy érezte, új szemszögből nézi a világot, és az, amit a folyosón ordítozó férfiról gondolt, ebbe az új távlatba illeszkedik. – Csak a fára emlékezzem, a többi nem számít – mondta, de fel sem tűnt neki, hogy megszólalt. A vonal túlsó végén az első csengetésre felvették a kagylót. – Halló, ez a 911, a hívást rögzítjük. – Mindjárt gondoltam. A nevem Rosie McClendon, és a Trenton utca 897-ben, az első emeleten lakom. A fenti szomszédomnak mentőre van szüksége. – Megmondaná, asszonyom, hogy pontosan mi történt az ille… Ha valaki, Rosie aztán pontosan meg tudta volna mondani, de ekkor valami más ötlött fel benne, valami, amit csak most értett meg, és amit sürgősen, még ebben a percben meg kellett tennie. Visszatette a villára a kagylót, és jobb keze két ujját a farmernadrág órazsebébe csúsztatta. A kis zseb néha egész jól jött, de azért ingerelte is, mert a balkezesekkel szembeni félig tudatos össznépi előítélet újabb jelét látta benne. Hiába, a világot jobbkezesek rendezik be jobbkezesek számára, innen a megannyi apró kis kényelmetlenség. Persze ez sem olyan nagy baj: legalább megtanulják a balogsuták, hogy hozzáedződjenek a nehézségekhez. Igazán megoldható, gondolta Rosie. Sőt, ahogy Bob Dylan énekli abban a régi számban a 61-es útról, igen, igen, olyan egyszerű minden! Előkotorta a Dorcastól kapott parányi kerámiaüvegcsét, két-három másodpercig mereven nézte, aztán fejét félrebillentve hallgatózott az ajtónál. A folyosó végi csoporthoz újabb személy csatlakozott, és a meglőtt ember (Rosie legalábbis feltételezte, hogy ő az) vékony, ziháló, sírós hangon magyarázott valamit. A távolból pedig egyre közeledő szirénabúgás hallatszott. Rosie átment a főzőfülkébe, és kinyitotta a kis hűtőszekrényt. Volt benne három-négy szelet maradék felvágott, negyed liter tej, két karton sima joghurt, egy doboz gyümölcslé és három üveg Pepsi. Rosie egy Pepsit vett ki, lecsavarta a kupakját, és a pultra tette. Még egyszer

gyorsan hátralesett, többé-kevésbé számítva rá, hogy Bill már ott áll a küszöbön. (Te meg mit csinálsz?, kérdezi majd rögtön. Miféle kotyvalékot készítesz?) Az ajtóban azonban senki sem állt, sőt most éppen Bill hangja hallatszott a folyosó végéről – az a nyugodt, tapintatos hang, amelyet máris annyira szeretett. A körmével kaparta ki a csöpp parafa dugót, majd ide-oda mozgatta az üveget az orra előtt, mintha egy új parfüm illatát kóstolgatná. A szag ugyan nem emlékeztetett parfümre, de így is azonnal ráismert: fémesen kesernyés volt, s mégis furcsán csábító. Az üvegcsében víz volt – a Bika Temploma mögötti patakból. Egy cseppel. Őneki. Majd utána. Így mondta Dorcas. Igen, egyetlen cseppel; több veszélyes lenne, de egyetlenegy talán elég lesz. Elűz minden kérdést és minden emléket: a holdfényt, Norman hátborzongató, kíntól és iszonyattól terhes üvöltését, s a nőalakot, akire Billnek tilos volt ránéznie. És neki sem kellene többé attól rettegnie, hogy ezek az emlékek aláássák Bill elméjének épségét, és maró savként roncsolják szét kettejük bimbózó kapcsolatát. Meglehet, hogy ez az aggály fölöslegesnek bizonyulna; az emberi elme szívósabb és alkalmazkodóbb, mint azt a legtöbben képzelik – ha semmi másra nem tanította volna meg a Normannel leélt tizennégy év, ezt igazán megtanulhatta –, de miért kellene vállalnia ezt a kockázatot, amikor a mérleg éppúgy az ellenkező oldalra is billenhet? Vajon melyikben rejlik a nagyobb veszély? Bill emlékeiben, avagy ebben az üvegbe zárt, cseppfolyós feledésben? Óvatosan, fiatalasszony. Veszedelmes szer ez! Rosie szeme a pici kerámiaüvegcséről a mosogatóra, s onnan lassan ismét a fiolára siklott. Derék vad. Oltalmazd, s akkor ő is megoltalmaz majd téged. Ezt Rose Madder mondta. Rosie most is zokon vette a fogalmazást, de úgy gondolta, a mondat tartalma elfogadható. Lassan, óvatosan megdöntötte az üvegcsét, és egyetlen cseppet öntött a Pepsibe. Halk, leheletszerű csobbanás hallatszott. A többit öntsd ki a mosogatóba, de gyorsan! Már indult volna, amikor eszébe jutott, hogy Dorcas mást is mondott: Adhattam volna kevesebbet is, de meglehet, hogy később még egy újabb csepp kell majd neki.

Ez mind szép, de mi lesz énvelem?, gondolta, miközben visszanyomta a csöpp dugót az üveg nyílásába, a fiolát pedig a kényelmetlen órazsebbe. Talán nekem is kell majd később egy-két csepp, nehogy becsavarodjam? Aztán úgy érezte: ő meglesz a cseppek nélkül is. Meg aztán… – Aki nem tanul a múltból, azzal bűnhődik, hogy megismétli a régi tévedéseit – motyogta. Már elfelejtette, kitől származik ez a bölcsesség, de azt tudta, hogy hitelesen cseng: érdemes megszívlelni. Visszaszaladt a telefonhoz, kezében az elvarázsolt Pepsivel, és ismét hívta a 911-et. Ugyanaz a központos jelentkezett, ugyanazzal a beköszöntővel: úgy vigyázzon, hölgyem, hogy minden szavát rögzítjük. – Itt megint Rosie McClendon beszél – mondta. – Az imént megszakadt a vonal. – Kiszámított szünetet tartott, majd idegesen felkuncogott: – Á, minek szépítsem, nem egészen ez történt. Izgalmamban kirántottam a falból a dugaszt. Errefelé enyhén szólva kész diliház van. – Értem, asszonyom. Mindenesetre a mentőautó már úton van a Trenton utca 897-be, Rose McClendon hívására. Ugyanerről a címről lövéseket is jelentettek. Ön is ennek a lövöldözésnek a sérültjéről beszélt? – Azt hiszem, igen. – Ne kapcsoljak egy rendőrtisztviselőt? – De igen. Hale hadnaggyal szeretnék beszélni. Rendőrnyomozó, úgyhogy a det-csopot kérem, vagy ahogy itt nevezik… A vonal túlsó végén rövid csend lett, s amikor a központos újra megszólalt, a hangja már nem volt olyan gépszerűen hivatalos. – Itt is det-csopnak nevezik, asszonyom. Rögtön kapcsolom. – Köszönöm. Adjam meg a számom, vagy minden hívást visszakövetnek? Ezúttal már a csend is rezgett a meglepetéstől. – Megvan a száma, asszonyom. – Sejtettem. – Tartsa a vonalat, azonnal átkapcsolom. Várakozás közben Rosie ide-oda himbálta az orra előtt a pepsis üveget, mint korábban azt a másik, sokkal kisebbet. Mintha leheletnyi kesernyés szagot érzett volna – bár az is lehet, hogy csak képzelte.

Persze úgyis mindegy. Vagy megissza a férfi, vagy nem issza meg. Karma, gondolta, maga sem tudta, miért. De mielőtt tovább rágódhatott volna ezen, valaki beleszólt a kagylóba. – Detektívcsoport, Williams őrmester. Rosie megadta Hale nevét; a hang türelmet kért. A folyosó végéről továbbra is beszűrődött hozzá a moraj és a nyöszörgés. A szirénázás már egészen közelről hallatszott.

4 – Halló, itt Hale! – vakkantotta hirtelen a fülébe egy hang; egyáltalán nem emlékeztetett a korábban megismert laza modorú, megfontolt férfira. – Maga az, Ms. McClendon? – Igen. – Semmi baja? – kérdezte harsogva a hang, és Rosie-nak most hirtelen eszébe jutott az összes zsaru, aki valaha ott ült a házuk nappalijában, levetett cipővel, az egész helyiséget bebüdösítve. Ez a Hale sem képes kivárni, amíg ő magától elmondja, amiért felhívta; ó, szó sincs róla, ő most fel van dúlva, és ezért ugrál és csahol a lába körül, mint egy terrier. Férfiak, gondolta, gúnyosan forgatva a szemét. – Semmi – mondta lassan, mint a játszótéri felvigyázó, ha nyugtatni próbálja a mászókáról lepottyant, bömbölő gyereket. – Nagyon jól vagyok én is és Bill – Mr. Steiner – is. Mind a ketten jól vagyunk. – A férje volt? – A nyomozó hangjából rémülettel határos düh csengett. Mint a küzdőtéren a patájával kapáló bika, ha a vörös posztót keresi, amelyik felingerelte. – Daniels volt az? – Igen, ő. De már elment. – Némi habozás után még hozzátette: – Hogy hová, nem tudom. – De remélem, arrafelé nagy a hőség, és elromlott a légkondicionáló. – Megtaláljuk – jelentette ki Hale. – Meg fogjuk találni, Ms. McClendon. Ezt megígérem. – Sok szerencsét, hadnagy – mondta Rosie halkan, és a nyitott szekrényajtó felé pillantott, majd hozzáért a bal felsőkarjához, amelyen még mindig érződött a karperec lassan gyengülő izzása. – De most

muszáj letennem. Norman meglőtt egy embert az emeletről, és talán segíthetek valamit. Nem akar átjönni? – Mérget vehet rá, hogy ott leszek. – Hát akkor majd találkozunk. Viszontlátásra. – Mielőtt Hale bármit mondhatott volna, letette a kagylót. Ekkor visszajött Bill, és ugyanabban a pillanatban a folyosón is kigyúlt a lámpa. Bill csodálkozva nézett körül. – Eszerint a biztosítékkal lehetett baj – vagyis Norman lenn járt a pincében. De ha ki akarta kapcsolni, akkor igazán nem értem, miért nem… – A hangját újabb heves köhögőroham szakasztotta meg. Kétrét görnyedt, kezét duzzadt, kék foltokkal teli nyakára szorítva. Rosie odasietett hozzá. – Nesze, igyál egy kicsit – mondta. – Jó hideg; most vettem ki a hűtőből. Bill ivott néhány kortyot, majd maga elé tartotta az üveget, és furcsálkodva nézegette. – Különös íze van – mondta. – Csak azért tűnik így, mert meg van dagadva a torkod. Biztosan vérzett is egy kicsit, és annak az ízét érzed. Rajta, hajtsd csak fel az egészet. Borzalmas hallani, ahogy így köhögsz. Bill megitta az egész Pepsit, majd letette az üveget a kávézóasztalkára, és amikor ismét felnézett, üres, kifejezéstelen tekintete megrémítette Rosie-t. – Bill, mi van veled? Mi történt? Bill! A férfi még egy másodpercig kifejezéstelenül bámult rá, aztán megrázta a fejét és felnevetett. – Nem fogod elhinni. Nyilván fárasztó nap áll mögöttem, de… – Mit? Mit nem fogok elhinni? – Néhány másodpercig nem jutott eszembe, ki vagy – mondta a férfi. – Még a nevedre sem emlékeztem, Rosie. De ami még őrületesebb: pár másodpercre a saját nevemet is elfelejtettem! Rosie is nevetett, és odalépett Billhez. Közben lábdobogást hallott a lépcső felől – nyilván a mentősök jöttek meg –, de nem törődött vele. Átölelte Billt, és úgy szorította, ahogy csak az erejéből telt. – A nevem Rosie – mondta. – Rosie vagyok. Egészen igazi Rosie. – Milyen igaz – mondta Bill, és megcsókolta a halántékát. – Rosie, Rosie, Rosie, Rosie, Rosie…

Rosie lehunyta a szemét, arcát szinte Bill vállába fúrta, és szemhéja mögött a sötétben tisztán látta a természetellenes pókszájat meg a nőstény róka mozdulatlan szemét, amelyben nem lehet észrevenni tébolyt. Mindezt látta, és jól tudta, hogy még sokáig látja majd. A fejében pedig vasharangként egyetlen szó kongott: Megfizetek.

5 Hale hadnagy rágyújtott, anélkül hogy engedélyt kért volna rá, egyik lábát átvetette a másikon, és csak nézte Rosie McClendont és Bill Steinert, akiken tankönyvbe illően tört ki a szerelmi kór; valahányszor egymásra néztek, a szemük bogarában szinte kigyulladt a HAJOLJ FELÉM felirat. A nyomozó ennek láttán eltűnődött: vajon nem ők maguk intézték-e el a bajkeverő Normant. Csakhogy Hale ennél okosabb volt. Ezektől nem telne ki ilyesmi. Nem az ő formájuk. A főzőfülkéből áthozott magának egy konyhaszéket, lovaglóülésben rátelepedett, állát a támlán átvetett karján nyugtatva. Rosie és Bill a magát díványnak képzelő kétüléses alkalmatosságon szorongtak. Egy óra telt el azóta, hogy Rosie először hívta a 911-et. A sebesült emeleti lakót, név szerint John Briscoe-t már elszállították az East Side Kórházba, miután az egyik mentős megállapította, hogy a sérülése csak felszíni, és, ahogy fogalmazott, „nagyobb a füstje, mint a lángja”. Azóta a kedélyek valamelyest lecsillapodtak, aminek Hale őszintén örült. Ennél jobban csak annak örült volna, ha megtudja, hová ette a fene Norman Danielst. – Az egyik hangszer hamisan szól – jelentette ki –, és ettől az egész zenekar félremegy. Rosie és Bill összenézett. Hale jól látta Bill Steiner szemében az értetlen zavart; Rosie-ért már nem tette volna tűzbe a kezét. Megesküdött volna, hogy a nő tud valamit, csak nem hajlandó megmondani. Lassan visszafelé lapozott a noteszában, húzta az időt, hadd idegeskedjenek egy kicsit. Ám egyikük sem látszott nyugtalannak. Csodálkozott, amiért Rosie ilyen hidegvérűen viselkedik – mármint ha valóban van titkolnivalója –, de vagy megfeledkezett egy fontos

részletről, vagy eleve nem fogta fel a maga teljes horderejében. A nő ugyan soha nem volt jelen rendőrségi kihallgatáson, de mialatt némán szolgálta fel az italt Normannek és cimboráinak, és szorgosan ürítgette utánuk a hamutartókat, számtalan ilyen kihallgatást idéztek fel és vitattak meg előtte. Nem csoda hát, hogy Hale minden technikai fogása és trükkje lepergett róla. – Hát jó – mondta a hadnagy, amikor már belenyugodott, hogy ebben a láncban nem talál gyenge szemet. – Elmondom, hogy hol tartunk pillanatnyilag az ügy felgombolyításában. Norman idejön. Valamiképpen szerét ejti, hogy megölje Alvin Demers és Lee Babcock rendőröket. Babcockot az utasülésre nyomja, Demerst beszuszakolja a csomagtartóba. Kiveri a lámpát az előtérben, aztán lemegy az alagsorba, és csak úgy találomra kikapcsol egypár biztosítékot, jóllehet a biztosítószekrény ajtajára ki van ragasztva a pontos kapcsolási terv. Hogy miért teszi mindezt? Nem tudjuk. Meg van buggyanva. Aztán beül a járőrkocsiba, és Demersnek adja ki magát. Amikor maguk ketten megjelennek, hátulról magukra támad, kiszorítja Mr. Steinerből a szuszt, felkergeti mindkettőjüket az emeletre, lelövi Mr. Briscoe-t, amikor az megzavarja a hepajt, aztán betöri a maguk ajtaját. Eddig stimmel? – Azt hiszem – mondta Rosie. – Eléggé kusza volt az egész, de nagyjából így történhetett. – Csakhogy most jön, amit nem értek. Maguk bebújnak a szekrénybe… – Igen… – …Norman pedig beront, mint Freddy Jason, vagy hogy is hívják azt a hapsit a horrorfilmekben… – Hát, ha nem is egészen olyasformán… – …és tombol, mint elefánt a porcelánboltban; benéz a fürdőszobába, épp annyi időre, hogy két lyukat lőjön a zuhanyfüggönybe… és aztán szépen kicsörtet. Maguk szerint ez történt volna? – Körülbelül – mondta Rosie. – Mi persze nem láttuk, ahogy tombol, hiszen benn kuksoltunk a szekrényben, de hallani hallottuk. – Szóval ez a tébolyult, beteg lelkű zsaruk szégyene eget-földet feltúr, hogy magára akadjon, közben lepisálják, betörik az orrát, meggyilkol két zsarut, és mindezt csak azért, hogy a végén szétlőjön

egy zuhanyfüggönyt, és aztán felvegye a nyúlcipőt? Ezt akarja mondani nekem? – Ezt. – Rosie átlátta, hogy semmi értelme tovább magyarázkodni. Hale semmilyen törvénybe ütköző tettel nem gyanúsítja – ha gyanúsítaná, sokkal keményebben megszorongatta volna, legalábbis az elején –, de ha ő most tovább cifrázná az iménti egyszerű igenlő választ, a nyomozó tovább csaholna egész álló éjjelen át, mint egy terrier, neki pedig máris belesajdult a feje. Hale most Billre nézett. – Maga is így emlékszik a történtekre? Bill a fejét rázta. – Én semmire sem emlékszem – mondta. – Az utolsó mozzanat, amelyik még tiszta előttem, az, hogy a motorommal beállok a rendőrautó elé. Irtó nagy volt a köd. Onnantól pedig csupa köd az egész. Hale utálkozva emelte égnek a karját. Rosie megfogta Bill kezét, a combjára tette, befedte mindkét kezével, és édesen felmosolygott a férfira. – Semmi baj – mondta. – Meglátod, idővel majd kitisztul benned az egész.

6 Bill megígérte neki, hogy ott marad. Állta is a szavát – és mihelyt a feje a kis díványról áthozott párnára hanyatlott, a következő percben már aludt is. Rosie nem csodálkozott. Lefeküdt mellé a keskeny ágyra, nézte, ahogy odakinn gomolyog a köd az utcai lámpa körül, és várta, hogy az ő szemhéja is lekoppanjon. Amikor érezte, hogy hiába vár, felkelt, bebújt a szekrénybe, lámpát gyújtott, és törökülésben leült a festmény elé. A képet elöntötte a hold halott fénye. A templom sápadt sírbolthoz hasonlított. A magasban dögkeselyűk keringtek. Vajon holnap, ha felkelt a nap, Norman húsából lakmároznak-e?, tűnődött, de nem hitte, hogy így lesz. Azon a helyen, ahová Rose Madder Normant taszította, a madár sem jár.

Még néhány másodpercig elnézte a festményt, aztán odanyúlt és végighúzta ujját az élettelen ecsetvonásokon. Az érintés megnyugtatta. Villanyt oltott, és visszabújt az ágyba. Ezúttal nem váratott magára az álom.

7 Norman nélküli élete első napján korán ébredt, és sikoltozásával Billt is felverte. – Megfizetek! Megfizetek! Istenem, a szeme! Az a fekete szem! Bill a vállánál fogva megrázta. – Rosie! – kiáltotta. – Rosie! Rosie először csak üres szemmel bámult rá; arca csupa veríték volt, a hálóingét pedig facsarni lehetett volna. A vékony anyag szorosan tapadt a testéhez. – Te vagy, Bill? – Azt meghiszem! – bólintott a férfi. – És nincs semmi baj. Mindketten megvagyunk! Rosie megborzongott, és odabújt hozzá. A megnyugtató, biztonságos jó érzés hamarosan egészen más minőségű érzelmekbe csapott át. Rosie ott feküdt Bill alatt, jobb kezét bal csuklójára fonva Bill tarkóján, és amikor a férfi a testébe hatolt (Norman részéről soha nem tapasztalt ilyen gyengédséget, és ilyen önbizalom sem töltötte el még soha), a szeme az ágy mellé dobott farmernadrágra tévedt. A kerámiaüvegcse most is ott lapult az órazsebben, és Rosie megítélése szerint még legalább három csepp lehetett benne abból a kesernyésen csábító vízből – vagy tán több is. Beveszem, gondolta az utolsó pillanatban, ameddig még összefüggően tudott gondolkodni. Világos, hogy beveszem, és mindent elfelejtek. De jó lesz! Kinek van szüksége ilyen álmokra? De lelke legmélyén – sokkal mélyebben régi barátnője, Józanság nagysád lakhelyénél – ott bujkált a válasz: neki, igenis neki van szüksége ezekre az álmokra. Az üvegcsét ugyan megőrzi, de a cseppeket nem a maga számára tartogatja. Mert aki elfelejti a múltat, azzal bűnhődik, hogy ismét elköveti a régi hibákat.

Felnézett Billre, aki a gyönyörtől kitágult, fátyolos szemmel nézett vissza rá. Gyönyöre közös volt az övével, és Rosie elengedte magát: hagyta, hogy Bill vezesse tovább. A célnál hosszan elidőztek, mint két bátor kis tengerész az ágy ringó csónakjában.

8 Késő délelőtt Bill lement szendvicsért és a vasárnapi újságért. Rosie zuhanyozott, felöltözött, aztán mezítláb leült az ágy szélére. Egyszerre érezte külön-külön a kettejük és a két test egybevegyült szagát, és megállapította, hogy még soha nem szívott be kellemesebb illatot. És hogy mi volt a legszebb az egészben? Igazán pofonegyszerű. Sehol egy vérfolt a lepedőn – egyáltalán sehol semmi vér. A farmerja közben besétált az ágy alá. Kihorgászta a lábujjával, előszedte az órazsebből az üvegcsét, majd bement a fürdőszobába, amelynek ajtaja mögött műanyag szennyestartó állt. Az üvegcse egyelőre a gyógyszeres szekrénykébe kerül; biztos búvóhelye lesz a görcsoldó mögött. Átkutatta a farmer többi zsebét is, mielőtt a szennyesbe dobná – ősrégi, gépiessé vált háziasszonyi szokás volt ez –, mígnem a legsűrűbben használt bal oldali zseb mélyén valami keményet tapintott. Kivette, a magasba tartotta, majd megborzongott, mert a tudatában Rose Madder szólalt meg. Afféle emlék… tégy vele, ami jólesik. Norman rendőrakadémiai gyűrűje volt. A hüvelykujjára húzta s ide-oda forgatta, hogy a tejüveg fürdőszobaablakon beszivárgó fény visszaverődjék a Szolgálat, Hűség, Bajtársiasság szavakról. Ismét megborzongott, és néhány pillanaton át valóban azt várta, hogy Norman testet ölt a baljós talizmán mágneses terében. Egy perccel később, miután Dorcas üvegcséje biztos helyre került, visszasietett a zilált ágyhoz, ám ezúttal nem a férfi- és a női test egybevegyült szagát akarta kóstolgatni. Szeme az éjjeliszekrényre, pontosabban annak fiókjára tapadt. Egyelőre oda teszi a gyűrűt. Később majd eldönti, mit kezdjen vele; most az a fő, hogy ne is lássa. Az bizonyos, hogy a szobában hevertetni nem tanácsos. Fölöttébb valószínű, hogy később betoppan Hale hadnagy, néhány újabb és egy

halom régi kérdéssel felfegyverkezve, és nem lenne üdvös, ha közben meglátná Norman rendőrakadémiai gyűrűjét. Bizony, az csöppet sem lenne üdvös. Kihúzta a fiókot, már épp bedobta a gyűrűt – ám ekkor megdermedt a keze. A fiókban már volt valami. Egy gondosan összehajtogatott kis kék vászondarab. Buzérvörös foltok pettyezték, mint félig megalvadt vércseppek. – Uramisten – suttogta Rosie. – A magvak! Kivette a hajdani olcsó pamut hálóing foszlányából rögtönzött csomagocskát, leült az ágyra (a térde hirtelen megroggyant, és nem bírta el teste súlyát), és az ölébe tette a rongydarabot. Magában hallotta Dorcas intő szavait: meg ne kóstolja a gyümölcsöt, de még a kezét se dugja a szájába, ha egyszer már a magokhoz nyúlt. Dorcas gránátalmafáról beszélt, de Rosie kételkedett benne, hogy valóban az lett volna. Kibontotta a kis csomagot, és lenézett a magvakra. A szíve vadul zakatolt a bordái között. Nehogy már megtartsa, gondolta. Nehogy már! Néhai férje gyűrűjét egyelőre a lámpa mellett hagyta, és ismét a fürdőszobába ment, tenyerén a kigöngyölt vászondarabbal. Fogalma sem volt, mikor ment el Bill, időérzéke cserbenhagyta, de gyanította, hogy már jó ideje lehet itt magában. Istenem, add, hogy hosszú sor álljon a szendvicses pult előtt, gondolta. Felhajtotta a vécéülőkét, letérdelt, és felcsippentette az egyik magot a rongydarabról. Korábban megfordult a fejében, hogy ebben a világban a magvak talán elveszítik varázserejüket, de ujja hegye máris érzéketlenné dermedt, és rájött: szó sincs ilyesmiről. Ujjai nem a hidegtől merevedtek meg, inkább úgy érezte, mintha a magból valami rejtelmes feledés sugározna át a húsába. Azért néhány pillanatig fogta és megbűvölten nézte. – Egy szemet a rókának – mondta, és a csészébe dobta a magot. A víz azonnal fenyegető lilásvörös színbe váltott, mintha elmetszett torokból vagy felvágott csuklóból ömlött volna a vér a csészébe. Az orrát megcsapó szag azonban nem vérre emlékeztetett: a helyiséget a

Bika Temploma mögötti patak kesernyés-fémes kipárolgása töltötte be, könnyesre marva Rosie szemét. Felcsippentette a második magot, és maga elé tartotta. – Egy szemet Dorcasnak – mondta, s a csészébe dobta. A vörös szín még sötétebb lett – immár nem friss, hanem alvadt vérre hasonlított –, és az erős szagtól Rosie-nak már patakzott a könnye. A szeme olyan vörös lett, mintha egész szakajtó hagymát aprított volna fel. Felcsippentette a harmadik magot is, és maga elé tartotta. – És egy szemet nekem – mondta. – Egy szemet Rosie-nak. De ezt hiába próbálta a csészébe dobni, ujjai nem engedelmeskedtek. Még egyszer nekirugaszkodott, mindhiába: a mag mintha a kezéhez nőtt volna. Fejében megszólalt az őrült nő hangja, most azonban kristálytisztán, józanul csengett: Ne feledkezz meg a fáról, kicsi Rosie. Ne feledd a fát. Ne feledd a… – A fát – mormolta Rosie. – Értem, ne feledjem a fát, eddig világos, de miféle fát? És most mi a teendő? Az ég szerelmére, mitévő legyek most? Azt nem tudom, szólalt meg Józanság nagysád, de akármit csinálsz, gyorsan végezz. Bill minden percben – minden pillanatban itt lehet! Rosie leöblítette a vécét, és nézte, ahogy a lilásbíbor folyadék helyébe áttetszően tiszta víz zúdul. Visszament a szobába, leült az ágyra, és a pecsétes vászondarabon nyugvó utolsó magra meredt. Aztán Norman gyűrűjére siklott a tekintete, onnan vissza a magra. Miért nem tudok megszabadulni ettől az istencsapásától?, tűnődött. Bánom is én azt az átkozott fát, csak azt áruld el nekem, miért nem hajíthatom el az utolsó magvát is, hogy egyszer s mindenkorra túl legyek az egészen? Válasz helyett azonban közelgő motorkerékpár izgatott fújtatásapöfögése hatolt be a nyitott ablakon. Rosie már megismerte Bill Harleyjának hangját. Több kérdést nem tett fel magának. Gyorsan betette a gyűrűt is a puha kék rongyba a mag mellé, összehajtogatta, s felkapta táskáját az íróasztalról. Divatjamúlt, ütött-kopott táska volt, az ő szívének mégis nagyon kedves – ez volt vele, amikor tavasszal kimenekült Egyiptomból. Kinyitotta, és a legaljára dugta a kis kék csomagot; ott még nagyobb biztonságban lesz, mint a gyógyszeres szekrényben a kerámiaüvegcse. Most, hogy ezt is elvégezte, a nyitott ablakhoz lépett, és teleszívta tüdejét friss levegővel.

Amikor Bill megjött, hóna alatt a vaskos vasárnapi újsággal s a papírzacskóban a gyalázatosan nagy mennyiségű szendviccsel, Rosie sugárzó mosollyal fogadta. – Hol maradtál ilyen sokáig? – kérdezte, magában pedig azt gondolta: Micsoda ravasz róka lettél, kicsi Rosie! Micsoda ró… Bill arcáról lehervadt a fogadtatást viszonzó mosoly. – Rosie! Valami baj van? De Rosie-nak már ismét ragyogott a képe. – Á, dehogy. Biztosan angyal szállt át a szobán. A szobán valóban átsuhant valami – de nem angyal volt.

9 Adhatok még egy tanácsot, mielőtt elbocsátlak?, kérdezte volt Rose Madder, és aznap kora este, miután Hale hadnagy tudatta velük Anna Stevenson halálának döbbenetes hírét (minthogy oly sokszor kinyilvánította, hogy irodájában nem lát szívesen hívatlan vendéget, a holttestét csak délelőtt fedezték fel), majd eltávozott, Rosie megfogadta a tanácsot. Vasárnap volt ugyan, de a Skyview bevásárlóutcán lévő Hair 2000 fodrászszalon nyitva tartott. A fodrásznő, akihez irányították, felfogta Rosie óhaját, de élénken tiltakozott ellene. – Pedig olyan jól áll így magának! – mondta. – Igen, én is azt hiszem – felelte Rosie –, de akkor is elegem van belőle. Így aztán a fodrásznő munkához látott. Amikor este Bill meglátta, elmaradt a meglepett tiltakozás, pedig Rosie számított rá. – A hajad kicsit rövidebb, de máskülönben szakasztott olyan vagy, mint amikor először beléptél az üzletbe – jelentette ki. – Nekem tetszik így. – Akkor jó – mondta Rosie, és hozzásimult. – Mit szólnál egy kínai vacsorához? – Csak ha megígéred, hogy utána megint itt maradsz éjszakára. – Bár minden ígéretet ilyen könnyű lenne betartani! – mosolygott Bill.

10 A hétfői főcím így hangzott:

WISCONSINBAN LÁTTÁK A GYILKOS

ZSARUT

A keddi:

A RENDŐRSÉG HALLGAT DANIELS, A VÉRENGZŐ ZSARU

ÜGYÉBEN

A szerdai: ANNA STEVENSONT ELHAMVASZTOTTÁK; KÉTEZREN VONULTAK A NÉMA GYÁSZMENETBEN A csütörtöki: BIZALMAS FORRÁSOK SZERINT DANIELS ESETLEG ÖNGYILKOS LETT Péntekre Norman a második oldalra szorult. A rá következő péntekre eltűnt az újságból.

11 Valamivel a július negyedikei ünnep után Robbie Lefferts olyan regényre fogta Rosie-t, amelyet fényévnyi távolság választott el „Richard Racine” műveitől: Jane Smiley Hétszáz holdját kellett felolvasnia. A regény egy iowai farmercsaládról szólt, legalábbis látszatra. Rosie három éven át volt a középiskolai színjátszó társulat jelmeztervezője, és ha soha nem lépett is ki a rivaldafénybe, azért közvetlen közelből még ráismert Shakespeare eszelős királyára. Smiley kertésznadrágba bújtatta Leart, de ettől a téboly még téboly marad. Ráadásul a hős, az írónő jóvoltából, félelmetesen emlékeztetett Normanre. Azon a napon, amikor a könyv végére ért (– Az eddigi legjobb munkája – jelentette ki Rhoda –, és az egyik legjobb felolvasás, amit valaha hallottam), Rosie otthon kivette az öreg, keret nélküli olajfestményt a szekrényből, ahol Norman – hm – eltűnésének éjszakája óta hevert. Azóta most nézte meg először. A látvány nem is lepte meg különösebben. A képen újból nappal lett. A burjánzó, elvadult domboldal nem változott, a régi volt lenn a völgyben a templom is (vagy majdnem a régi; Rosie-nak úgy rémlett, mintha az épület furán elcsavart perspektívája valamiképpen kiegyenesedett, helyreigazodott volna), és a nőalakok most sem látszottak. Rosie azt gyanította, hogy Dorcas elvitte a tébolyult nőt a kisbabájához, hadd búcsúzzon el tőle – és onnan Rose Madder egyedül

folytatta útját, hogy elérjen oda, ahol az ilyen teremtmények kikötnek, amikor végre üt a haláluk órája. Kivitte a képet a folyosóra, a szemétégető aknához. Óvatosan fogta a két szélénél, ahogy korábban is, mintha attól félne, hogy ha nem vigyáz, a keze átcsúszik rajta abba a másik világba. És valóban ott rezgett benne ez a szorongás. A szemétledobónál megállt, s még egyszer, utoljára elnézte a festményt, amely a zálogház porlepte polcáról megszólította, azon a néma, parancsoló hangon, amely akár Rose Madder hangja is lehetett. Bizonyára az is volt, gondolta Rosie. Keze már közeledett az akna fedeléhez, aztán a mozdulat megakadt. Szeme egy addig nem látott részletre tévedt: valamivel a dombtető alatt két tárgy hevert a magas fűben. Könnyedén végighúzta ujját a két tárgy festett felületén, és szemöldökét összevonva törte a fejét: ugyan mik lehetnek? Aztán néhány pillanat múlva világosság gyúlt az agyában. A kis mályvarózsaszín folt a pulóvere volt, s mellette az a fekete a dzseki, amelyet Bill adott kölcsön neki az aznapi motoros kiránduláshoz. A pulóver nem izgatta, olcsó műszálas volt, de a dzsekit szívből sajnálta. Nem volt vadonatúj, de azért még hosszú évekig kitartott volna. Különben is szerette visszaadni a kölcsönholmit. Még Norman bankkártyáját is csak akkor egyszer használta. Nézte a képet, és felsóhajtott. Nincs értelme megőrizni. Hamarosan kiköltözik a kis lakásból, amelyet Anna szerzett neki, és a múltjából csak annyit akart magával vinni, amennyi feltétlenül szükséges. Persze a múltnak attól a hányadától, amelyet mint megannyi aknaszilánkot a fejében őriz, úgysem szabadulhat, de… Ne feledd a fát, Rosie, szólalt meg egy hang, amely ezúttal Annát idézte – Annát, aki segített rajta, amikor segítségre szorult, amikor senki máshoz nem fordulhatott ezen a földön, Annát, akit mégsem tudott úgy megsiratni, ahogy szerette volna – miközben valóságos könnyáradatot hullatott a drága Pamért, aki örökké valami „érdekes ismeretség” után kutatott azzal a csodálatos kék szemével… Most azonban hirtelen úgy belényilallt a bánat, hogy a szája megremegett, és az orra is csiklandani kezdett. – Bocsásson meg, Anna – mondta. – Annyira sajnálom… Rá se ránts, szólalt meg ismét az a száraz, kissé pökhendi hang. Nem te találtál ki, mint ahogy Normant se te teremtetted, és egyikünkért sem

kell felelősséget érezned. Te Rosie McClendon vagy, nem pedig bacilusgazda, akit karanténba kell csukni, és szíveskedj ezt az eszedbe vésni, arra az esetre, ha netán el akar nyelni az érzelgősség örvénye. Csak egyet nem szabad elfelejtened, mégpedig… – De még mennyire, hogy szabad! – mondta Rosie, és olyan keményen hajtotta össze a képet, mintha egy rossz könyvet csapna be. Az öreg falemez, amelyre a vásznat feszítették, kettétört, a vászon maga pedig szinte robbanásszerűen csíkokra hasadt; a cafatokon látható festéknyomok homályosak voltak, immár híján minden jelentésnek. – Szabad hát! Bármit elfelejthetek, ha úgy tartja kedvem, és most éppen úgy tartja! Azok, akik a múltat elfelejtik… – Picsába a múlttal! – kiáltotta Rosie. Megfizetek, suttogta válaszként egy behízelgő hang fenyegetően. – Nem hallom, amit mondasz – mondta Rosie. Felcsapta a szemétledobó akna fedelét, érezte a belőle sugárzó meleget és a korom szagát. – Nem hallom, oda se figyelek, kész, elmúlt. Bedobta az aknába az összetört, tépett festményt, mintha levelet küldene valamilyen pokolbéli címre, aztán lábujjhegyre emelkedve nézte, ahogy zuhan le a mélybe, a lángok torkába.

Utójáték

A RÓKAASSZONY

1 Októberben Bill megint elviszi a Tó Gyöngye pihenőhelyre. Ezúttal a kocsiján mennek; szép őszi nap van, de motorozáshoz azért hűvös. Amikor odaérnek, kiterítik maguk elé a finom falatokat, körülöttük őszi színpompában lángol az erdő, és Bill felteszi a kérdést, amelyet – Rosie tudja jól – egy ideje már érlel magában. – Igen – feleli. – Mihelyt megjön a végzés. Bill a karjába veszi, megcsókolja, ő szorosan átfonja a nyakát, lehunyja a szemét, és közben valahol mélyen megszólal benne Rose Madder hangja: A mérleg most egyensúlyba billen… és ha nem felejted a fát, a többi úgysem számít. No de miféle fát? Az élet fáját? A halálét? A tudás fáját? A jó és gonosz tudásáét? Rosie megborzong, még szorosabban öleli leendő férjét, és amikor az ráborítja tenyerét Rosie bal mellére, ámulva érzi, milyen gyorsan, hevesen ver a szíve. Miféle fáról van szó?

2 Hálaadás ünnepe és karácsony között, félidőben tartják meg a polgári esküvőt, tíz nappal azután, hogy a Norman Daniels távolmaradása következtében egyoldalúan kimondott válás jogerőre emelkedik. Az első éjszakán, amelyet Rosie Steinerként él meg, férje kiáltozására riad. – Nem bírok ránézni! – üvölti álmában Bill. – Mit bánja ő, kit öl meg?! Akárkit megölne! Istenem, könyörgök, hallgattassák el azt az embert! Nem bírom elviselni az ordítását! – Aztán halkabban, elfúló hangon: – Mi ez itt a szádban? Mik ezek a fonalak?

Egy New York-i szállodában vannak, úton St. Thomas felé, ahol majd kéthetes nászútjukat töltik. Rosie otthon hagyta a kis kék csomagot, a retikülben, amellyel elmenekült Egyiptomból, de a kerámiaüvegcsét magával hozta; így súgta egy hang, amelyet – úgy véli – jobb híján női ösztönnek is nevezhet. Két ízben már élt a szerrel, a mostanihoz hasonló rémálmok után, és másnap, mialatt Bill borotválkozik, az utolsó cseppet is beleönti a kávéjába. Ennek már hatnia kell, gondolja később, miközben a parányi üveget a vécébe dobja és ráhúzza a vizet. És ha nem, akkor sem tehetünk mást. A nászút csodásan sikerül – gyönyörű az idő, jólesik a szeretkezés, és egyiküket sem gyötrik rossz álmok.

3 Egy januári napon, amikor a síkság felől hóförgeteget zúdít a városra a szél, a házi terhességi teszt elárulja, amit Rosie Steiner már amúgy is tudott: kisbabát vár. Ali több, olyasmit is tud, amit a teszt nem mutathat ki: a baba kislány lesz. Caroline végre közeledik. A mérleg egyensúlyba billen, gondolja, de nem a maga hangján, ahogy ott áll új lakásuk ablakában, és kinéz a hóesésbe. A havazásról eszébe jut a köd, amely megülte a Bryant parkot azon az éjszakán, amikor hazajövet Norman várt rájuk. No persze, persze, tudom én, gondolja szinte már unottan; a szavak úgy járnak vissza benne, mint egy dallam, amely lerázhatatlanul ott kísért az ember fülében. A mérleg egyensúlyba billen, feltéve, ha nem feledkezem el a fáról. Jól mondom, nem igaz? Nem jól mondod, feleli az őrült nő olyan halálosan tiszta, érthető hangon, hogy Rosie sarkon fordul, és a szíve rémülten dobol a halántékában, mert annyira bizonyos benne, hogy Rose Madder itt van vele a szobában. A szoba azonban üres, noha a hang továbbra is hallatszik. Nem jól mondod. Addig van egyensúlyban a mérleg, ameddig meg tudod őrizni az önuralmad. Ámbár a kettő végeredményben ugyanaz, nem igaz? – Menj innen – kiáltja bele az üres szobába rekedt, remegő hangon. – Takarodj, te szuka. Ne gyere többé a közelembe! Tűnj el az életemből!

4 Újszülött kislánya három kiló nyolcvannégy dekát nyom, és bár a titkos neve Caroline és mindig is az lesz, a születési bizonyítványában a Pamela Gertrude név áll. Rosie először tiltakozik, mondván, hogy a vezetéknevükkel megfejelve a szegény kislány neve irodalmias szójátékként hat majd, és különösebb lelkesedés nélkül a Pamela Anna mellett kardoskodik. – Jaj, csak azt ne! – mondja Bill. – Az úgy hangzik, mint egy fagylaltkehely valami felvágós kaliforniai étteremben. – De akkor is… – Ne izgasson a Pamela Gertrude. Először is mérget vehetsz rá, hogy a Gert keresztnevet még a legjobb barátnőjének sem fogja elárulni. Másodszor is az írónő, akire gondolsz, írta azt, hogy a rózsa az rózsa. És egy igazi Rosie lányához nem is való más név. Így hát ennyiben maradnak.

5 Nem sokkal Pammy második születésnapja előtt szülei elhatározzák, hogy házat vesznek a kertvárosban. Mostanra igazán megengedhetik maguknak: mindketten szépen boldogulnak a maguk szakmájában. Először egész brosúrahalmokon rágják át magukat, aztán, gondos rostálás után, a lehetőségek száma tizenkettőre, majd hatra, aztán négyre s végül kettőre csökken. És itt kezdődik a baj: a kettő közül Rosie az egyiket, Bill a másikat pártolja. Az álláspontok mind sarkosabbak lesznek, a latolgatás vitába, a vita veszekedésbe csap át. Kellemetlen fejlemény, de igazán nem világrengető: még a legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb házasságok sem mentesek az alkalmi összezördülésektől vagy akár az ordítozási vetélkedőktől. Az éppen esedékes mérkőzés után Rosie peckesen elvonul a konyhába vacsorát készíteni. Először betolja a sütőbe a csirkét, aztán felteszi főni a vizet a kukoricához, amelyet frissen vett egy utcai bódéban. Kis idő múlva, miközben épp burgonyát hámoz a tűzhely melletti pultnál, Bill kijön a nappaliból. Eddig a két házról – a kettejük között igazán ritkaságszámba menő nézeteltérés okozóiról – készült

fényképeket tanulmányozta, legalábbis látszatra; valójában ugyanis a veszekedésen rágódott. Rosie, szokásával ellentétben, nem fordul meg közelgő léptei hallatán, sőt még akkor sem néz hátra, amikor Bill lehajol és megcsókolja a tarkóját. – Ne haragudj, amiért rád kiabáltam házügyben – mondja csendesen. – Változatlanul az a véleményem, hogy a windsori jobban megfelelne nekünk, de akkor is őszintén sajnálom, hogy felemeltem a hangomat. Válaszra vár, és amikor Rosie nem szól egy szót sem, megfordul és bánatosan elballag; feltehetően azt hiszi, hogy az asszony még mindig haragszik rá. Rosie azonban nem haragszik; a harag szó merőben alkalmatlan pillanatnyi lelkiállapotának jellemzésére. Rosie-ban sötét, már-már gyilkos düh tombol, és korántsem gyerekes duzzogásból hallgatott, hogy érzékeltesse, levegőnek nézi a férjét, hanem mert minden erőfeszítésére szükség volt, (ne felejtsd el a fát) nehogy felkapja a tűzhelyről a fazék forró vizet, és Bill arcába loccsantsa. A lelki szemei előtt kirajzolódó kép visszataszító, ugyanakkor sötéten vonzó a maga elevenségében: Bill, amint üvöltve hátratántorodik, és a bőre olyan színt ölt, amilyet Rosie álmaiban időnként még most is viszontlát; Bill, amint tíz körmével vájja füstölgő arcát, amelyen már kiütnek az első hólyagok… Bal keze közben valóban a fazék füle felé rándult, és aznap éjjel, amikor álmatlanul hánykolódik az ágyban, tudata folyvást ugyanazt a szót őrli: megfizetek.

6 Az elkövetkező napokban újra meg újra rögeszmésen vizsgálja a kezét, a karját, az arcát – de főként a kezét, mert onnan fog majd elindulni. Mi indul el? Nem tudja pontosan… de annyit tud, hogy majd ha látja, (a fát) ráismer.

Aztán a város nyugati részében felfedez egy Elmo Baseballkapui nevű sportközpontot, és rendszeresen odalátogat. A vendégkör főleg fiatalabb évjáratú középkorú férfiakból kerül ki, akik igyekeznek megőrizni huszonéves alakjukat, de sok az olyan középiskolás srác is, aki boldogan áldoz öt dollárt az élvezetért, hogy kis időre Ken Griffey Jr.-nak vagy a Big Hurtnek érezhesse magát. Olykor valamelyik vendég barátnője is megereszt egy-két ütést, de a nők általában csak a mutatós statiszták szerepét játsszák: álldogálnak a fülkék vagy a költségesebb „első ligás” alagút előtt, és nézik az erőpróbát. Mély vagy nyesett labdákkal csak kevés, harmincas évei derekán járó hölgy próbálkozik. Kevés? Valójában csak egyetlenegy – az a sápadt, komoly képű, akinek rövidre nyírt, barna haja van. Így aztán a srácok vihorásznak, könyökükkel bökdösik egymást, vicceket sütnek el, és megfordítják a sapkájukat, hadd lássák, milyen vagányok, a hölgy azonban rájuk sem hederít; nem érdekli a nyerítésük, és meg sem hallja a szülés után igazán szépen visszafogyott alakjára vonatkozó, leltárszerűen alapos megjegyzéseket. Még hogy jól néz ki, öregem? Ahhoz képest, hogy jól benne van a korban, tisztára bombázó a csaj. Egy idő múltán aztán abbahagyják a röhécselést, úgy bizony, mert az ujjatlan pólót és bő szürke nadrágot viselő hölgy a kezdeti ügyetlenkedés és a sok félreütés után (néha még el is találja a gép által szerváit tömör gumilabda) rohamosan fejlődik: nemcsak jókat üt, hanem egyre keményebbeket is. – Szuper ütése van – mondja az egyik srác azon a napon, amelyen Rosie lihegve, kipirulva, fejéhez nyirkos sisakként tapadó hajjal egymás után három labdát zavar végig – mintha zsinóron húznák őket – a dróthálóval bevont alagút teljes hosszán. És minden ütésnél természetellenesen éles kiáltást hallat, mint Szeles Mónika a bombaszervák után. Szinte úgy hangzik, mintha a labda megbántotta volna, és most bosszút akarna állni. – Még a gépet is megbolondította – jegyzi meg a másik fiú, amikor az alagút közepén terpeszkedő gép óránként nyolcvan mérföldes sebességgel köpi ki a következő labdát. Rosie beszívja a levegőt az újabb csatakiáltáshoz, fejét a válla közé húzza, csípőjét megdönti, és a labda máris repül az ellenkező irányba, hogy hatvan méterrel arrébb, még egyre emelkedőben vágódjon a riadtan kipúposodó zöld dróthálóba, mielőtt lehullana Rosie korábbi labdái közé.

– Á, nincs is neki olyan erős ütése – szájal egy harmadik srác, majd előszed egy cigit, a szájába dugja, és meggyújt egy szál gyufát. – Nem tud ez mást, mint… Ezúttal Rosie úgy vijjog fel, mint éhes ragadozó madár – és a labda nyílegyenes fehér vonalként repül végig az alagúton, a dróthálóba csapódik – és áthatol rajta. A nyomában tátongó lyuk úgy fest, mintha valaki egészen közelről sörétes puskával találta volna el a hálót. A cigis srác kőszoborrá dermed, a gyufa a körméig ég. – Mit is kezdtél mondani, öreg? – kérdezi csendesen az az első fiú.

7 Egy hónappal később, amikor a sportközpont éppen megkezdte nyári szünetét, Rhoda Simons váratlanul megszakítja Rosie felolvasását, és azt ajánlja, aznapra hagyják abba az új Gloria Naylor-regény felvételét. Rosie tiltakozik, mondván, hogy fiatal még az idő. Rhoda ezt nem is vitatja, de kijelenti, hogy Rosie hangja kicsit megfakult; jobb lesz, ha másnapig pihenteti. – Én viszont ma szeretném befejezni – közli Rosie. – Már csak húsz oldal van hátra. Végére akarok járni ennek a vacaknak, Rho. – Akármennyit olvasna még, úgyis fel kell venni újra – jelenti ki Rhoda megfellebbezhetetlenül. – Nem tudom, hányig kellett fennmaradnia Pamelacita miatt, de az biztos, hogy ma nincs csúcsformában.

8 Rosie feláll, kimegy, és akkorát csap az ajtón, hogy az csaknem kiszakad nehéz, olajozott vasalásából. Aztán a technikai helyiségben megragadja a halálra vált Rhoda Simonst a méregdrága Norma Kamali blúz gallérjánál fogva, és arccal előre a vezérlőpultnak löki. Rhoda arisztokratikus orrát úgy nyársalja fel egy billenőkapcsoló, mint grillsütővilla a húsfalatot. Rhoda vére szétfröcsköl, jut belőle a stúdió ablakára is, és bíborlila csíkokban folyik végig rajta.

– Rosie! – üvölt fel Curt Hamilton. – Az isten szerelmére, mit művel? Rosie Rhoda lüktető torkába vájja körmeit, feltépi, majd arcát a forró vérsugárba meríti, hogy megfürödjön benne, s megkeresztelje ezt az új életet, amely ellen eddig oly ostobán hadakozott. És merőben fölösleges, hogy válaszoljon Curt kérdésére, hiszen nagyon jól tudja, mit művel: megfizet, bizony hogy azt teszi, megfizet, és az Isten irgalmazzon mindazoknak, akik a mérleg rossz serpenyőjében ülnek, az Isten legyen hozzájuk…

9 – Rosie?! – szól át Rhoda a házi telefonon, felrázva Rosie-t ebből az ébren álmodott irtózatos, mégis igéző erejű látomásból. – Csak nincs valami baj? Fékezd magad, kicsi Rosie. Uralkodj magadon, és ne feledd a fát. Rosie lenéz, és látja, hogy a kezében tartott ceruza kettétört. Néhány másodpercig a csonkokra mered, s nagyokat lélegzik, hogy elcsitítsa lázas szívdobogását. Amikor úgy érzi, egyenletesebbé vált a hangja, azt mondja: – Á, nincs semmi, de igaza van, Rho, a kicsi késő éjszakáig ugráltatott, és nem aludtam ki magam. Jobb lesz, ha összepakolunk. – Okos lány maga – mondja Rhoda, és a nő, aki az üvegfal túloldalán csak alig reszkető kézzel veszi le a fülhallgatót, azt gondolja: Nem. Nem vagyok okos lány. Dühös lány vagyok. Megfizetek, súgja benne, tudata legmélyebb rétegében egy hang. Előbb vagy utóbb, kicsi Rosie, de megfizetek. Akár tetszik neked, akár nem: megfizetek mindenért.

10 Felkészül rá, hogy egész éjjel le sem hunyja a szemét, de éjfél után kis időre mégis elnyomja az álom. Egy fáról álmodik, arról a bizonyosról, és ébredéskor azt gondolja: Nem csoda, hogy olyan

nehezen jöttem rá. Igazán érthető. El voltam tájolva. Egész idő alatt egy másik fa járt a fejemben. Visszafekszik Bill mellé, felnéz a mennyezetre, és az álmán tépelődik. A tó fölött keringő sirályok vijjogását hallotta benne, és Bill hangját. Nem lesz semmi bajuk, ha továbbra is észnél vannak – ezt mondta. Ha észnél vannak, és nem felejtik el a fát. És most már tudja, mit kell tennie.

11 Másnap felhívja Rhodát és bejelenti, hogy otthon marad; úgy látszik, megsuhintotta az influenza. Aztán a 27-es úton elindul a Tó Gyöngye felé, ezúttal egyedül. Mellette az ülésen ott a régi táskája, az, amelyik elkísérte Egyiptomból. Ebben az évszakban s ily kora délelőtt övé az egész pihenőhely. Leveti a cipőjét, az egyik piknikasztal alá tolja, és elindul észak felé a part mentén, a sekély vízben gázolva, mint annak idején, amikor Bill először hozta ki ide. Attól tart, nehezen bukkan majd rá a fölfelé vezető, bokrokkal benőtt csapásra, de rögtön megtalálja, s ahogy meztelen lábujjait a durva szemcsés homokba vájva felkapaszkodik rajta, elmélázik: vajon hány, rögtön elfeledett álomban járt már itt, amióta a dührohamok rátörtek? Természetesen tudja, hogy erre a kérdésre nincs válasz, és voltaképpen nem is olyan fontos… Az ösvény végén ott a vadul burjánzó tisztás, és a tisztáson a kidőlt fa – a fa, amely végre-valahára az eszébe jutott. Mindazt, ami a festmény világában történt vele, hiánytalanul őrizte meg az emlékezete, és most a legcsekélyebb meglepetés nélkül ismeri fel a fában azt a másikat, amely a Dorcas „gránátalmafájához” vezető ösvényen az útját állta. Baloldalt a törzsből kinyúló poros gyökérköteg mögött felfedezi a rókák üres búvóhelyét: látszik rajta, hogy régóta nem látogatják. Azért mégis odamegy, és letérdel; reszkető lába előbb-utóbb amúgy is felmondta volna a szolgálatot. Kinyitja az ósdi táskát, és az avarral borított, porhanyós földre önti régi élete maradványait: a gyűrött mosodai jegyzékeket, a hosszú évek óta lejárt recepteket, meg egy vásárlási listát, amelynek első tétele a

SERTÉSBORDA!

így, csupa nagybetűvel, aláhúzva és felkiáltójellel (a sertésborda Norman örökös kedvence volt). És a vásárlási lista alatt ott lapul a bíborlila foltokkal pettyezett kis kék csomag. Rosie reszket, majd elsírja magát – részint mert régi, boldogtalan élete foszlányainak láttán olyan nehéz lett a szíve, részint mert retteg, hogy új élete veszélyben forog –, és könnyek között üreget váj a földbe, a kidőlt fa tövénél. Amikor az üreg mintegy húsz centiméteresre mélyül, leteszi a szélére a csomagot, és kibontja. A mag még ott van, első férje gyűrűjének aranykarikájába zárva. Az üregbe teszi a magot (amely megőrizte varázserejét, mert mihelyt hozzáér, érzéketlenné dermednek az ujjai), aztán ismét belefoglalja a gyűrűbe. – Ó, könyörgök… – suttogja, és maga sem tudja, imádkozik-e, s ha igen, kihez szól az imája. De bárhogy legyen is, a kérés bizonyos értelemben meghallgatásra talál. Kurta, éles vakkantás harsan fel; nincs benne se szánalom, se együttérzés, se gyengédség. Inkább türelmetlenül hangzik. Mintha azt kérdezné: Mit zargatsz itt engem? Rosie felpillant, és meglátja a tisztás túlsó végén a nőstény rókát, amint mozdulatlanul nézi őt. Bozontos farka felmered, s fáklyaként lángol a fakószürke ég háttere előtt. – Könyörgök – ismétli Rosie halkan, elgyötört hangon –, könyörgök, hadd ne legyek olyan, amilyen nem akarok lenni. Annyira félek… Kérlek… kérlek, segíts, hogy úrrá legyek magamon, és ne felejtsem el a fát. Most semmi sem történik, amit válaszként értelmezhetne, még a türelmetlen ugatás is elmarad. A róka csak áll, kilógatja a nyelvét, és liheg. Rosie úgy látja, mintha vigyorogna. Még egyszer lenéz a gyűrűre és öblében a magra, aztán rászórja az illatos, porhanyós földet. Egyet a mamának, egyet a papának, egyet a szomszédék szőke kislányának, gondolja. És egyet Rosie-nak. Visszahátrál a tisztás szélére, az ösvény felé, hogy majd ismét leereszkedjék rajta a tópartig. Amikor odaér, a nőstény róka a kidőlt fához üget, megszaglássza a helyet, ahová Rosie a gyűrűt meg a magot temette, aztán ráheveredik. Most is liheg és most is vigyorog (Rosie

immár egészen biztos benne, hogy vigyorog), és fekete szemét most is Rosie-ra szegezi. A kölykök elmentek, mondja a tekintete, és elment a kan is, akitől vemhes lettem. De én, Rosie, kitartok. És ha úgy hozza a sors, mindenért megfizetek. Rosie kutatja, mit tükröz a fekete szempár: ép elmét-e vagy tébolyt – és mindkettőt felfedezi benne. Aztán a róka lehajtja szép fejét a szép farkára, és lehunyja szemét, mintha máris aludna. – Kérlek, könyörgök – suttogja még egyszer Rosie, aztán útnak indul. És ahogy hajt az autópályán vissza az életbe – reményei szerint az igazi életébe –, útközben kidobja az ablakon régi élete utolsó emlékét – a táskát, amelyet magával hozott Egyiptomból –, egyenesen a Cooriöböl vizébe.

12 A dührohamok elmúltak. A gyermek, Pamela még messze van a felnőttkortól, de ahhoz elég idős, hogy meglegyen a saját baráti köre, bimbózzon a mellecskéje, és meginduljanak a havi ciklusai. Ahhoz is elég idős már, hogy felfellángoljanak a viták közte és a mamája között: mikor mit vegyen fel, meddig maradhat ki esténként, hová mehet el, kivel találkozhat és mennyi időre. A serdülőkor igazi viharai még nem törtek ki, de Rosie már felkészült rájuk. Am e fejleményeknek is higgadtan néz elébe, mivelhogy elmúltak a dührohamok. Bill haja majdnem teljesen ősz lett, és a homloka mind magasabbra csúszik. Rosie haja még mindig barna. Egyszerűen fésüli, úgy, hogy a válláig érjen. Hébe-hóba feltűzi, de soha nem fonja be. Már hosszú éve nem kirándultak a Tó Gyöngyéhez a 27-es úton; amikor Bill eladta a Harley-Davidsonját, mintha a pihenőhelyről is elfeledkezett volna. A Harleyt pedig azért adta el, mert, mint mondta, „lelassultak a reflexeim, Rosie. Ha az ember örömei kockázatossá válnak, legokosabb, ha leszokik róluk.” Rosie nem vitatkozik ezzel az elmélettel, de magában úgy gondolja, hogy Bill a motorjával együtt egy halom szép emléket is eladott, és ez utóbbiakat őszintén siratja. Mintha

Bill ifjúságának java része is a Harley nyeregtáskáiba szorult volna, csak elfelejtett utánanézni, hogy gyorsan magához vegye, még mielőtt az a rokonszenves evanstoni fiatalember elnyargalt volna a motoron. A tóparti piknikeknek tehát bealkonyult, de egyszer egy évben, tavasszal, Rosie egymagában kihajt a Tó Gyöngyéhez. Szemtanúja volt, ahogy a kidőlt vén fa árnyékában új fa hajt ki, gallyacskából ággá, majd sima törzsű, magabiztos növendék fává izmosodik. Évről évre figyelte, ahogy minden segítség nélkül, büszkén, önállóan erősödik, ott, a tisztás közepén, ahol már nem hancúroznak a kölyökrókák. Rosie hosszan, olykor egy órácskát is elüldögél előtte, kezét szelíden az ölében nyugtatva. Nem ájtatoskodni vagy imádkozni jár ide, de ragaszkodik ehhez a szertartáshoz; ilyenkor úgy érzi, teljesítette a kötelességét, megújított valami íratlan szerződést. És ha az évenkénti zarándokutak hozzásegítik, hogy ne okozzon fájdalmat senkinek – se Billnek, se Pammynek, se Rhodának vagy Curtnek (Rob Lefferts miatt már nem kell aggódnia; álmában vitte el a szívroham, amikor Pammy ötéves volt), akkor igazán hasznosan múlatja itt az időt. Milyen tökéletesen fejlődik ez a fa! Fiatal ágait máris sűrűn borítják a keskeny, sötétzöld levelek, és az utóbbi két évben Rosie élénk színfoltokat is felfedezett a levelek közé rejtve – bimbókat, amelyekből, a fa életének későbbi éveiben, majdan gyümölcs lesz. De ha valaki idetévedne erre a tisztásra, és enne a gyümölcsből, egész biztosan meghalna, méghozzá iszonyú halállal. Időnként nyomasztja is Rosie-t ez a gond, de azért mindaddig, amíg nem látja jelét, hogy mások is jártak erre, nem veszi túlságosan a szívére. Márpedig ez idáig semmiféle árulkodó jelet nem észlelt, még egy árva sörösdobozt, üres cigarettapapírt vagy rágógumifóliát sem. Egyelőre elég, ha csak szépen kijár ide, tiszta, makulátlan bőrű kezét összekulcsolja a térdén, és elnézi a fát – dühének fáját –, rajta azokkal a harsány bíborlila színfoltokkal, amelyek évek múltával a halál bénítóan édes gyümölcseivé érnek. Néha, ahogy a kis fa előtt ül, dalra fakad. – Ez nem vicc, én Rosie vagyok… – énekli –, frankón igazi Rosie… És jobb lesz, ha vigyáztok… Mert ez ám nem semmi… Tudja persze, hogy nem olyan nagy szám ő, legföljebb a hozzá közel állók tartják annak, de minthogy neki úgyis csak ők fontosak, ezt sem bánja. A mérleg egyensúlyba billent, mondhatná az izébe öltözött nő. Biztos révbe ért; és amikor ezeken a tavaszi délelőttökön maga alá

húzott lábbal kuporog a tó menti néma, dudvával benőtt tisztáson, amely annyi éven keresztül szemernyit sem változott (e tekintetben olyan, mint holmi középszerű, közhelyes festmény, amilyenre régiségboltban vagy zálogházban bukkanhat az ember), olykor a szíve szinte túlcsordul a hálaérzettől. Ez a hála fakasztja aztán dalra. Ilyenkor muszáj énekelnie; nem tehet másként. És időnként megjelenik a tisztás szélén a nőstény róka is, immár megvénülve, jócskán túl a termékenység korán, ragyogó lángvörös farkában egyre több drótszerűen merev szürke szállal; megáll, és mintha hallgatná Rosie énekét. Fekete szemének üzenete rejtve marad Rosie előtt, de napnál is világosabb, hogy a titokzatos szempárban sokat tapasztalt, bölcs és egészséges értelem tükröződik. 1993. június 10. – 1994. november 17.

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE AZ SZBÉ BT. NYOMTA A KAPOSVÁRI NYOMDA KFT. FELELŐS VEZETŐ MIKE FERENC IGAZGATÓ A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA 170843 KÉSZÜLT KAPOSVÁRON, 1997-BEN FELELŐS SZERKESZTŐ PALKÓ KATALIN FEDÉLTERV ÉS TIPOGRÁFIA SZ. BODNÁR ÉVA MŰSZAKI VEZETŐ NÉVERY TIBOR KÉSZÜLT 33,06 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 6220 X