Starcraft 3 Tracy Hickman - Amokfutas.pdf

StarCraft

Tracy Hickman

Ámokfutás

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: STARCRAFT - SPEED OF DARKNESS by Tracy Hickman

Pocket Books, a division of Simon Schuster, Inc. 1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020 Copyright © Blizzard Entertainment, 2008

Fordította: SZÁNTAI ZSOLT

ISBN: 963 497 037 0

Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2008 Hungárián translation © Szántai Zsolt, 2008

Lektor: Barna Ildikó Tördelőszerkesztés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella Színre bontás, tipográfia: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

Az U. S. S. Carl Vinson (CVN-70) kiváló legénységének. Isten legyen veletek, áldjon meg benneteket nyugodt tengerrel, ahogy hazafelé jöttök. Vis per mare

1 Aranyló nap

Aranyló... Ez a legmegfelelőbb szó azokra a ritka, tökéletes napokra, amelyek a boldogság fényével telítik a lelket. Az aranyló napok mindig békések, mindig nyugodtak. Léteztek szürke napok is, amikor a viharral telített felhők belepik az eget, amikor az eső megállíthatatlanul zuhog; amikor vakító, fehér villámok cikáznak a sötét, sűrű levegőben, és mennydörgés rázza szét a csendet. Aztán voltak vibráló, kék, hideg napok is, amikor a fény boltívként feszült a település deres kupoláira és háztetőire. Voltak vörös napok, amikor az eget a tavaszi szelek által felkavart homokszemek festették vérszínűre, és léteztek olyan napok is, amikor a nappalok beleolvadtak az éjszakákba, és hosszú ideig ugyanaz a bársonyos, kobaltkék lepel feszült az égen. Szerette azokat az őszi éjszakákat, amikor a csillagok felé fordulhatott, és megfeledkezhetett a világról. Ilyenkor mindig azt képzelte, hogy az égbolt valójában egy fekete bársonytakaró, amire Isten szúrt apró lyukakat, hogy ezeken a pici réseken keresztül juttassa el fényét a teremtményeihez. Gyermekkorában mindig úgy nézett fel a csillagokra, hogy át akart lesni a túlsó oldalukra, be akart kukucskálni a lyukakon, hogy kifigyelje a Teremtőt. Titokban még mindig valami ilyesmi járt a fejében, amikor az ég felé fordult, pedig már betöltötte a tizenkilencedik évét, felnőttnek tartotta magát, és érezte, hogy nem lenne szabad ilyen gyerekes gondolatokkal foglalkoznia. Minden nap egy új színt tartogatott a számára. Már rengeteg árnyalatot látott, mindegyiket megfigyelte. Valamennyi szín egy emlékhez társult, mindegyik külön helyet kapott a szívében, de a

legjobban az aranyló napokat szerette. Ehhez a színhez azokat a hullámzó gabonatáblákat társította, amelyeket még az apja birtokán látott. Aranyló volt a nap melege az arcán. Aranyló volt az a ragyogás, ami - úgy érezte - átjárja a bensőjét. Aranyló volt Melani haja, hangjának árnyalata. - Már megint álmodsz, Ardo - suttogta a lány játékosan. - Gyere vissza hozzám! Túl távol vagy! Kinyitotta a szemét. Melani valóban aranylott. - Melani, itt vagyok. - Ardo elmosolyodott. - Nem, nem igaz. - Melani nyújtózkodni kezdett. - Már megint álmodozol, és ilyenkor mindig itt hagysz. Egyedül. Ardo az oldalára fordult, felkönyökölt, és a tenyerére hajtotta a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse a lányt. Melani csak egy évvel volt fiatalabb nála. A családja akkor érkezett, amikor Ardo kilenc éves volt. Melani a szüleivel, és a vallási menekültek egy kisebb csoportjával jött, akik csatlakozni akartak a többi hívőkhöz Helaman városában. Akkoriban a Konföderáció majdnem mindegyik bolygójáról érkeztek menekültek. A '31-ben, a Földön létrehozott Egyesült Hatalmi Szövetség által törvényen kívülinek bélyegzett csoportok között számos vallási közösség volt. Bizonyos emberek a hitük miatt kényszerültek elhagyni addigi lakhelyüket, de ebben valójában nem volt semmi különös, az emberiség történelme során már számos, hasonló esemény lezajlott. Azok, akik nem értettek meg egy-egy hitrendszert vagy vallást, a legtöbb esetben száműzték azokat, akik nem voltak hajlandóak vállalni az uniformizálódást, akik kitartottak elveik mellett. Ebben az esetben a menekülteknek egyik bolygóról a másikra, egyik naprendszerből a másikba kellett menniük, hogy olyan helyet találjanak maguknak, ahol a hatalom aktuális birtokosai békén hagyják őket. Az „eretnekek" sorsa már csak ilyen. A hitükhöz hű családok az Atlas-projekt keretében hagyták el addigi lakhelyüket. Felszálltak a hajókra, amelyek sok esetben nem értek célba. Azok, akik életben maradtak, természetesen megpróbálták felkutatni fivéreiket és nővéreiket. A pátriárkák és a menekülők többsége egy általuk Édennek elnevezett bolygón kötött ki. Miután létrehozták a bolygók közötti kommunikációs kapcsolatot, a közösség vezetői üzeneteket küldtek azoknak a hittársaiknak, akik még mindig az űrben vándoroltak. Ezt követően naponta szálltak le hajók Zarahemla csillagkikötőjében. Az újonnan érkezett családok mindegyike arra a kontinensre utazott, ahol a pátriárkák akkor már megalapították az új várost. Arthur és Keti

Bradlaw és a kislányuk, a gyönyörű szemű Melani is közéjük tartozott. Ardo csatlakozott az apjához és a város többi lakójához, akik kivonultak az érkezők üdvözlésére, és segítettek nekik a berendezkedésben. Ardo nem igazán emlékezett a nagy eseményre, arra viszont igen, hogy megismerkedett egy sovány kislánnyal, aki félénk volt, magányos és riadt. Akkor még nem sokat foglalkozott Melanival, ám amikor a kislány betöltötte a tizennegyedik évét, és jelentős változásokon ment keresztül, az ő szeme is megakadt rajta. A kóró csinos lánnyá változott, a bimbó kipattant, gyönyörű virág lett belőle. Melani természetes szépség volt. (Szerencséjére, mert a város pátriárkái nem nézték jó szemmel a festékek és a smink használatát.) Ardo beleszeretett, és érzelmei viszonzásra találtak. Melani hosszú, fényes haja puhán lobogott a gabonamezők fölött fúvó meleg szélben, amely magával hozta a malom halk zümmögését, és a pékségben sütött kenyér illatát. Aranyló nap, aranyló színek, aranyló illatok... - Lehet, hogy álmodoztam, de sosem hagylak itt - mosolygott Ardo. A gabonatábla közepén leterített takarón feküdtek, a kalászok vidáman zizegtek körülöttük. - Mondd meg, hova akarsz menni, és elviszlek oda! - Most? - Melani nevetése olyan volt, akár a napsütés. - Az álmaidban? - Persze! - Ardo feltérdel a takarón. - Bárhová a csillagok között! - Nem mehetek el innen! - nevetett Melani. - Ma délután Johnson nővér dolgozatot írat vízgazdálkodásból. Egyébként... Miből gondolod, hogy menni akarok valahova? Minden itt van, amit szeretek, amire vágyom. Aranyló... Ki tudna elmenni egy ilyen aranyló napon? - Akkor ne menjünk sehova - mondta Ardo. - Maradjunk itt, és... Házasodjunk össze! - Micsoda? Házasodjunk össze? - Melani meglepődött. - Már mondtam, hogy dolgozatot kell írnom délután! -Nem, nem így értettem. - Ardo már jó ideje készült, hogy erről a témáról beszéljen. - Én már befejeztem a sulit, és apám gazdaságában elég jól alakulnak a dolgok. Azt mondta, kapok tőle negyven hektárt. Meg is mutatta, hogy hol. A birtok túlsó végén... Szép nagy földdarab, a kanyon a határa. A folyónál van egy hely, ahol... ahol... Melani?

A lány nem figyelt rá. Felült, kék szeme a város irányába meredt. - Ardo! A sziréna! A fiú is meghallotta a jelzést. A vijjogás távolról érkezett, halk volt, de a gabonatáblák legtávolabbi sarkába is eljutott. - Délben mindig szirénáznak... - De most nem dél van, Ardo! Hirtelen elsötétült a nap. Ardo felugrott, megfordult, és felnézett az égre. Tátva maradt a szája a csodálkozástól, miközben a gabonatáblára vetülő árnyék egyre nőtt. A szeme elkerekedett a félelemtől, az ereiben adrenalin lüktetett. A széles völgy nyugati vége felől hatalmas, füstuszályos tűzgolyók száguldottak felé. Gyorsan oldalra nyúlt, és talpra rántotta Melanit. Az agyában kétségbeesett gondolatok zakatoltak. El kell menekülniük, találniuk kell valamilyen fedezéket, egy bunkert, bármit...! De hová fussanak, merre induljanak? Melani felsikoltott, Ardo pedig rádöbbent, hogy a közelben egyetlen biztonságos hely sincs. A tűzgolyók olyan közel kerültek hozzájuk, hogy mindketten a földre vetették magukat. Lángcsóvák húztak el a fejük fölött, a meteorok mennydörgő robajától már a távolban vijjogó szirénák hangját sem lehetett hallani. A füstuszály árnyéka beterítette a völgyet. Mintha öt, gigantikus oszlop lebegett volna a mezők fölött. Ardo megfogta Melani kezét; futni kezdtek Helaman városa felé. A tűzgolyók hirtelen zuhanni kezdtek, a lánggomolyok mintha a várost vették volna célba, de végül a településtől egy mérföld távolságban, Segard Yohansen földjén csapódtak be. Ardo megremegett - nem tudta, hogy a félelemtől, vagy az izgalomtól -, de már feloldódott benne az az érzés, ami másodpercekkel korábban megbénította a tagjait. Megmarkolta Melani karját, és húzni kezdte a lányt. - Gyere! Be kell jutnunk a városba, mielőtt bezárják a kapukat! Gyere, igyekezz! Melanit nem kellett noszogatni. Úgy futottak, mint még soha életükben.

Ardo utólag nem tudta felidézni, hogyan jutottak be a városba. Az aranyló nap sárbarnává változott. Az égen még mindig ott sötétlettek a széles füstcsíkok, amelyek valahogy nem a tüzet, inkább

valami hideg és kegyetlen dolgot juttattak az ember eszébe. Sehogy sem illettek az égre. - Meg kell keresnünk Dez bácsikámat! - mondta Ardo. - Van egy boltja a városban... Gyere! Gyere már! Átvergődtek a város közepén összegyűlt tömegen. Helaman eredetileg egyszerű helyőrség volt, a város tulajdonképpen az eredeti, fallal védett erőd körül jött létre. A legfontosabb épületek még mindig a falon belül álltak, de a lakóházakat a külső részen építették fel. Helaman lakosai - körülbelül tízezer ember - a falakon belül, az erődben kerestek menedéket. Ardo a főtér túlsó oldalán meglátta a keresett táblát: „Dez Boltja gépek és alkatrészek". Valahol a falaknál kelepelni kezdtek az automata fegyverek. Két robbanás hallatszott, azután megint rázendített a géppuskák kórusa. A téren valaki felüvöltött. Ardo érezte az emberekből áradó félelmet. Kiáltások hallatszottak, sokan sírtak, de néhányan megpróbálták lecsillapítani rettegő társaikat. A tömeg fölött úgy sűrűsödött össze a fekete füst, mint valami viharfelhő. -Ardo! - szólalt meg Melani. - Én... Hová megyünk? Mit akarsz csinálni? Ardo körbenézett. A levegőben pánik érződött. - Át kell jutnunk a tér túlsó oldalára - lihegte, és megpróbált a lány szemébe nézni. - Nem lesz nehéz. - De Ardo... Már ezerszer megtettük ezt a távolságot, nem? Mit számit az, hogy most egy kicsivel nagyobb a tömeg? - Ardo látta, hogy a lány gyönyörű, kék szemét elönti a könny. Biztatóan megszorította a kezét. - Ne félj. Melletted maradok. Valahogy eljutottak a tér közepére, amikor... Az erőd külső falán túl egy lángoszlop jelent meg. A karmazsinvörös jelenség fénye olyan éles volt, hogy még a város fölött lebegő füstfüggönyön is keresztülvilágított. A tömeg megriadt, az emberek hisztérikusan üvöltözni kezdtek, gyerekek sírtak, az asszonyok zokogtak. - Hol vannak a Konföderáció csapatai? Hol vannak a katonák? - Ne ezzel foglalkozz most! Fogd a gyerekeket! Maradjunk együtt... - Az nem lehet, hogy a zergek támadtak ránk! Képtelenség! Nem szoríthatták ki ilyen messzire a Konföderációt! Zergek? Ardo már hallott pár mendemondát ezekről a lényekről. Kiskorában azt hitte, a felnőttek találták ki a történeteket, hogy legyen mivel riogatniuk a gyerekeket, vagy hogy visszarettentsék

azokat, akik a Külső Kolóniákon akarnak letelepedni. Már nem emlékezett a riadt szemmel elsuttogott mesékre, amelyek most talán valóra váltak. - Ardo, félek! - Melani tekintete zavaros volt, az arcán könnyek csorogtak. - Mi történik itt? Mi ez az egész? Ardo kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de fogalma sem volt, mit válaszolhatna. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni. Hirtelen annyi mindent szeretett volna elmondani Melaninak az érzéseiről, a terveiről, és már bánta, hogy az elmúlt évek során egyszer sem bírta összeszedni a bátorságát, hogy nem tett vallomást. Miközben a fiú némán tátogott, a tűzoszlop megvastagodott. Ardo a hátán érezte a forróságot. Megfordult, és maga mögé tolta Melanit. A keleti fal átszakadt, a torlaszt kívülről rántották le; a gerendák Ardo szeme láttára csúsztak szét. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha valami fekete áradat ömlene be a résen, majd a tömegből lassan kiváltak az alakok: egy csillogó, vörös kitinpáncél, egy vérrel szennyezett, elefántcsontszínű rákolló az egyik telepes élettelen teste fölött, ívben megfeszülő, kígyószerű testek a kerítés romjainál... Hihetetlen volt. Elképzelhetetlen. Mintha egy tébolyodott rémálmának teremtményei keltek volna életre, hogy lerohanják Édent. A főtéren összegyűlt tömeg hirtelen mozgásba lendült, és eleven masszaként próbált utat törni magának; az emberek ösztönösen távol akartak kerülni a kerítésen keletkezett réstől. De hiába, nem menekülhettek. A nyugati fal fölött zerg hidraliszkok jelentek meg. Kitátották ocsmány pofájukat, és valami sűrű, fekete nyálkát okádtak az utcákra. Felemelték kígyófejüket, borotvaéles karmaik fölött kifeszült a kobrákéra emlékeztető bőrcsuklyájuk. Felemelték a farkukat, a vállukon lévő nyílásokból csontnyilakat lőttek a tömegbe. A menekülő emberek megpróbáltak irányt változtatni. Az első sorban rohanók közül sokan megfordultak, és összeütköztek a mögöttük érkezőkkel. A tömeg megtorpant. - Ez... ez... Jaj, nem kapok levegőt! - nyögött fel Melani. A tömeg összezárult a két fiatal körül. Ardo kétségbeesetten körülnézett, megpróbált valami kiutat találni. A szeme sarkából mozgást látott. Egy hatalmas, felfújt agyvelőre emlékeztető szörny lebegett át a telep falai fölött. Az alsó részéből vonagló csápok nyúltak lefelé. A tömeg irányába tartott. Ardo már hallott néhány mesét arról, hogy a zergek fogságba ejtik a telepeseket, élve viszik el őket. Ezekre a szerencsétlenekre állítólag valami olyasmi várt, ami még a halálnál is rosszabb.

Ardo szemét elöntötték a könnyek. Sehová sem menekülhetett, semmit sem tehetett. A főtér fölött lebegő zerg lord hirtelen megremegett, és irányt változtatott. Az oldalán néhány lövedék robbant. Egy másodpercig semmi sem történt, majd az undorító szörny hatalmas tűzlabdává változott. A rohamozó hidraliszkok meg torpantak. Ez volt az a pillanat, amikor megjelentek a Konföderáció egységei. A füstöt konföderációs szellem-vadászok szárnyai hasították szét. A viszonylag kis gépek sivítása szinte elnyomta a főtéren összetömörült emberek ordítását. A szellemek aktiválták lézerlövegeiket, és miközben szédítő mutatványokat adtak elő a város fölött, folyamatosan lőtték a leomlott fal közelében lévő zergeket. Az egyik szellem hirtelen megremegett, majd szilánkokra robbant. A zergek szárazföldi egységei nem adták fel a harcot, heves ellentűzzel reagáltak a kötelék támadására. A falon belül lévő zergek folytatták a rohamot, válogatás nélkül gyilkolták az embereket. Áradatuk körbefolyta a tömeget; minden oldalról egyszerre nyomultak előre, hogy elpusztítsák a telepeseket. Egy újabb szellem-század jelent meg a füsttől fekete égen. Ez az alakzat egy konföderációs siklót kísért, amely nyaktörő manőverrel ereszkedett a tér felé. A hajtóművek hurrikánszerű vihart kavartak a földön. A fák meghajlottak, az emberek a földre roskadtak, és a fejükre szorították a kezüket. A rettenetes mechanikus bömböléstől semmit sem lehetett hallani. Ardo pislogva figyelt, bár a felkavart por miatt nem sokat látott. A sikló nem szállt le a földre, viszont kieresztett magából egy fémhidat, amelynek a vége pontosan a város főterének szélén koppant le. A rámpa felső végénél kinyíló kapuban konföderációs rohamosztagosok jelentek meg. Az emberek észrevették a katonákat. Sokan felpattantak, és a rámpa felé futottak; az áradat elsodorta Ardót. Melani keze kicsúszott a fiú ujjai közül. - Melani! - Ardo megpróbálta felvenni a küzdelmet a pánikba esett tömeggel. A hangját elnyelte a sikló hajtóművének bömbölése. - Melani! Meglátta a lányt. A zergek dühödten folytatták a rohamot, nem akarták hagyni, hogy a sikló elragadja a prédájukat. Ardo döbbenten látta, hogy a főtér hullákkal teleszórt, véres mészárszékké változott. A zergek már egészen közel kerültek Melanihoz. Ardo üvöltve próbált visszajutni a lányhoz.

Három hidraliszk egyszerre kapta el Melanit. Megragadták csökevényes, hosszú karmokban végződő karjaikkal, és elindultak, hogy kivigyék a tömegből. - Ardo! - sikított a lány. - Ne hagyj itt! A félelemtől őrült emberek feljebb tolták Ardót a rámpán. A zergek közvetlen támadást indítottak a sikló ellen. A pilóta nem mert tovább kockáztatni, feljebb emelte a gépet. A rámpa lassan becsúszott a hajó hasába; azok, akik a végén voltak, lezuhantak a zergek közé. Ardo bejutott a zsilipkapun. A sikló pilótája irányt változtatott, a gép a felhők fölé emelkedett, hogy elragadja a fiút az otthonától, a szerelmétől - és megmentse a biztos haláltól.

Ne hagyj itt! Melani utolsó szavai ott lüktettek Ardo lelkében és agyában; a kétségbeesett hang egyre erősebbé vált, már-már szétfeszítette a koponyáját. Ardo számára a korábban aranyló világ egyszeriben feketévé változott, és hosszú, nagyon hosszú időre az is maradt.

2 Mar Sara

- Jól van, szarosok, kapaszkodjanak a tökükbe! Hosszú zuhanás vár ránk! Ardo Melnyikov közlegény ügyet se vetett a parancsokat ugató őrmesterre. A fickó IP, vagyis ideiglenes parancsnok volt, egyetlen részművelet idejére állították a szakasz élére. Nagy volt a valószínűsége annak, hogy érkezésük után a katonák soha többé nem látják. Ardo tudta, az lesz a legokosabb, ha távol marad tőle, amíg összeállítják az új szakaszát, amíg új főnököt kap. A sikló hajtóműveinek bömbölése miatt alig hallotta az IP hangját. Arra gondolt, ha egy ember elmeállapotát meg lehet ítélni a tekintete, a hangja és a viselkedése alapján, az őrmestert biztos mindenki őrültnek tartotta volna. Örült, hogy az üvöltöző sakál csak addig marad mellettük, amíg lejutnak a bolygóra, utána elhúzza a csíkot, és valaki más fogja átvenni a posztját. Megmozgatta a vállát, és megpróbálta arrébb csúsztatni a hátizsákja széles hevederjeit. Iszonyú volt a forróság. A siklókon eredetileg is meleg volt, de a fullasztó hőség az elviselhetetlenségig fokozódott, amikor a hajó belépett valamelyik bolygó légkörébe. A fedélzeten még

legalább két hűtőegységet kellett volna elhelyezni ahhoz, hogy az emberek viszonylag jól érezzék magukat. Ardo hátán veríték csorgott, a ruhája teljesen átázott a hátizsák hevedere alatt. Az arca olyan volt, mintha nem törölközött volna meg mosakodás után, a feneke alatt pedig valóságos verítéktócsa gyűlt össze. Szerette volna megvakarni a hátát, és jó lett volna megtörölni a homlokát, de az ülés elé húzott védőrács miatt moccanni is alig bírt. A helyzetet még elviselhetetlenebbé tette, hogy a siklót szó szerint teletömték katonákkal. Az emberek alig fértek el egymás mellett; a hőségnél már csak az izzadt testek kipárolgása volt rémesebb. Ardo nem forgolódott, nem nézelődött. Tudta, úgyse látna mást, csak hozzá hasonló rohamosztagosokat, akik éppúgy szenvednek, mint ő. Maga elé bámulva hallgatta az őrmester üvöltözését, és a sikló bömbölését. Semmit sem tehetett azon kívül, hogy a gondolataiba, az emlékei közé merül, márpedig ő éppen erre vágyott a legkevésbé. Az emlékek kísértetként lebegtek az agyában, a kínzó gondolatok folyamatosan ott motoszkáltak a fejében. Hiába nyitotta ki vagy csukta be a szemét, a kísértetek nem tűntek el. A legrosszabb az volt, amikor megszólaltak, mert ilyenkor mindig élesebbé váltak a képek. Élesebbé, és fájdalmasabbá. Néha sikerült visszaszorítania az emléklidérceket, előfordult, hogy kiűzte őket a tudatából. Ilyenkor azok a rohadt kis dögök eljátszották, hogy vereséget szenvedtek, de továbbra is ott rejtőztek a háttérben, és csak arra vártak, hogy a lehető legalkalmatlanabb pillanatban előtérbe szökkenjenek. Sokszor elég volt egy szag, egy fényvillanás, a szellő érintése, egy halk nevetés, vagy valami más, tulajdonképpen jellegtelen hang ahhoz, hogy a mocskos démonok támadást indítsanak, elfoglalják az agya tudatos részét, és elviselhetetlen lelki kínokat okozzanak neki. Bármire hajlandó lett volna azért, hogy örökre megszabaduljon tőlük. Hosszú ideje nem voltak vágyai. Nem akart mást, csak harcolni, mert a démonok, a gondolatlidércek nem bírták a csatákat, a mészárlást, a félelmet, ilyenkor mindig visszavonultak. Amikor a küldetésre, az elvégzendő feladatra koncentrált, amikor arra törekedett, hogy maradéktalanul végrehajtsa az utasításokat, szinte megkönnyebbült, mert a kínzó emlékek eltűntek. Nem érdekelte, hogy mit miért tesz, nem kutatta a parancsok hátterét, nem foglalkozott a stratégiával, a taktikával - egyszerűen tette a dolgát. Nem gondolkozott - ezt senki sem várta el tőle -, csak élvezte, hogy a jelen borzalmas jelenetei elűzik a múlt mindennél iszonyúbb képeit. A leszállóegység üvöltése elhalkult, a jármű szinte minden erejét elhasználta a légkör elleni küzdelem során. A hajtóművek erőlködve

próbálták tovább repíteni a siklót. Ardo önkéntelenül elmosolyodott. A Quanradyne APOD-33-assal a Konföderáció azt próbálta bebizonyítani a világegyetemnek, hogy bármi képes repülni, ami rendelkezik megfelelő méretű hajtóművel. Ardónak a kiképzés során már számtalanszor része volt a leszállás élményében. Egyik alkalommal sem szerzett olyan élményt, amit érdemes lett volna megjegyezni, testileg sosem viselték meg az ilyen akciók. Ami a lelkieket illeti: mindent gyűlölt, ami azzal járt együtt, hogy sokáig kellett egyhelyben, tétlenül ülnie. A semmittevés számára azonos volt az emlékezéssel, az emlékezés pedig a gyötrelemmel. Megpróbált valami másra koncentrálni, ezért vizsgálgatni kezdte a társai arcát. Már megtanulta, sosem árt, ha az ember tudja, kikkel indul bevetésre. Az arcok, a tekintetek általában elárulták neki, kire számíthat, ha valami probléma jelentkezik, és kik azok, akiktől esetleg tartania kell. A vele szemközt ülő nőről sehogy sem tudta eldönteni, hogy melyik csoportba tartozik. Rövidre nyírt haja szőke volt, az arca merev, kissé szögletes, a szeme acélszürkén csillogott. Pislogás nélkül bámult maga elé, vagyis Ardo válla fölé, és úgy festett, mintha valami ember formájú, lélektelen robot lenne. Ezekkel a szemekkel nyáron is meg tudna fagyasztani egy folyót - gondolta a férfi szórakozottan, és megpróbálta elképzelni, milyen lehet a nő testének többi része, amelyet eltakart a tiszti rangjelzéssel díszített harci szkafander. A rangjelzés azt jelentette, hogy egy közlegény álmában sem gondolhatott arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a jégszemű nővel. Kerüld a tiszteket és a tiszthelyetteseket! Ez volt az első, és legfontosabb törvény, amit a seregbe kerülő közlegények megtanultak. Ardo emlékezett egy fickóra, aki megfeledkezett erről. A szerencsétlen balfasz megpróbált jópofízni az egyik női tiszttel, és a vége az lett, hogy egy véres lyuk jelent meg azon a helyen, ahol korábban a homloka volt. A jégszemű nő egyetlen szót sem szólt, mióta a csapat beszállt a siklóba. Ardo tudta, hogy a srácok közül senki sem próbál majd megismerkedni vele, mindenki békén fogja hagyni. Akkor szólj, ha kérdeznek - gondolta. Akinek sokat jár a pofája, az könnyen

bajba kerülhet. Ismét végigmérte a nőt, és feltámadt benne az irigység. A tiszti szkafanderbe hűtőrendszert is beépítettek, amelyet egy vékony vezetékkel csatlakoztattak a leszállóegység energiatelepeihez. Jól

érezheti magát... Nem izzad. Hideg kívül, hideg belül.

Jégkirálynő... Elhatározta, egyszer ő is megtanulja, hogyan kell viselni a CMC-300-ast, vagy esetleg a legújabb modellt, a 400-ast.

Majd egyszer. Valamikor. Ha elég ideig életben maradok, ha elég tapasztalt katona leszek ahhoz, hogy a seregnek megérje, hogy egy ilyen szkafandert pazaroljon rám. Elhúzta a száját. A szkafanderes kiképzés még jóval arrébb volt, először a fegyverhasználatot akarta megtanulni, az eddigi kiképzések során ugyanis még egyszer sem adtak a kezébe normális stukkert. A siklót javarészt hozzá hasonló közlegényekkel töltötték meg, akik mindegyike a Konföderáció rohamosztagosainak megszokott, kissé kopott, elnyűtt egyenruháját viselte. A bakák ugyanúgy izzadtak és ugyanolyan pocsékul érezték magukat, mint Ardo. Egyelőre ez a kötelességünk. Ülünk, várunk, és megolvadunk... Ardo tekintete megakadt egy kifejezetten nagytermetű közlegényen. A fickó valóságos óriás volt, a hadtáposok alig találtak neki megfelelő ruhát. A bőre fekete volt. Ardo emlékezett rá, hogy a Földön, még az Egyesült Hatalmi Szövetség idején „déltengeri szigetekről származónak" nevezték az ilyen embereket. Az arca széles volt, az ajka vastag, göndör haja fekete zuhatagként hullott a homlokába és a vállára. Olyan vadembernek látszott, aki teljes nyugalommal belefejel a falba, mert tudja, hogy nem csont, csak a tégla fog repedni. A tekintete elárulta, hogy azok közé a pszichopaták közé tartozik, akik tényleg képesek beleharapni az ellenség torkába. Normális katona két dolgot remélhet, ha ilyen bakával kerül össze. Ez egyik: ez a fickó fog érte menni, ha szorul a nyaka körül a hurok. A másik: a vadmarhából sosem csinálnak tisztet, mert tuti, hogy a legforróbb helyekre vezeti az osztagát. - Tegyék már le ezt a szart a földre! - kiáltott az óriás csillogó szemmel. - Gyilkolni támadt kedvem! Ma este zerg- sültet akarok zabálni! Ki akarom inni az agyvelejüket! Hátravetette a fejét, és harsányan felröhögött, majd vidáman a mellette ülő bakák combjára csapott. A két katona felszisszent, a fájdalomtól könnybe lábadt a szemük. - Megzabáljuk őket, oké? Ma zerglakomát csapunk! Hah! Csak tegyék le ezt a konzervdobozt a földre, mielőtt odamegyek, és kinyitom az oldalát! A pilóta valószínűleg nem hallotta az óriás kijelentését, a hajó mindenesetre vízszintesbe állt, és megkezdte a landolás előtti manővert. A hajtóművek hangja is jelentősen megváltozott. Még egy utolsó rándítás, majd a teljes nyugalom. Megérkeztek. 4" Az Ardóval szemközt ülő hadnagy nem vesztegette az időt. Gyorsan lekapcsolta a szkafanderét a sikló telepéről, és amint

felemelkedett a rács, azonnal felállt. Az egyik kezével lerántott egy zsákot a feje fölötti fémpolcról, és elindult a leereszkedő rámpa irányába. Hamarabb ért az ajtóhoz, mint a fekete óriás, aki a jelek szerint arra vágyott, hogy harcoljon, küzdjön, gyilkoljon. Ardo ráérősebben mozgott. Miután felállt, letörölte az arcáról a verítéket, és megigazította a ruháját. A nyitott ajtón keresztül hűvös szellő csapott be, és megváltozott a levegő szaga. A huzat kisöpörte a fülkéből az emberbűzt, könnyebben lehetett lélegezni. Ardo leemelte a zsákját, és követte a társait, akik megkezdték a kiszállást. -Mozgás, hölgyeim! - vicsorgott az őrmester. - Nem érünk rá egész nap! A levegőről kiderült, hogy korántsem olyan hűvös, amilyennek a fülledt fülkében először tűnt, inkább forró és száraz. Ardo alig jutott lélegzethez. Amint kilépett az űrkikötő betonjára, a testéről elpárologtak a kövér verítékcseppek. Komoran nézett körül, és megállapította, hogy a pokolra jutott.

A világnak rozsdavörös volt a színe, a mindenre rátapadó sivatagi homok már az épületeket és a járműveket is átszínezte. Mintha mindenütt tűz lobogott volna - ezt a hatást erősítette a horizont mögül felfelé kúszó nap is. Az űrkikötőből nem sok maradt. A hét irányítótorony közül négy lángokban állt, kettő helyén törmelékhalmok magaslottak. Az égen fekete füst gomolygott, az épületek közül néhányban lángok tomboltak. A kikötőn túl, néhány mérföld távolságban elterülő város közepén egy fekete, vastag füstoszlop nyúlt az égre, mint a pusztulás sötét mementója. Ardo fülét megütötte az ismerős zaj. Nem először hallott ilyet: rémült kiáltások, sikolyok, a pánik üvöltései. Megfordult. Az űrkikötő szélén katonák álltak sorfalat, élő kordonnal próbálták távol tartani a siklótól a félelemtől őrjöngő embereket.

Nem! Ardo agyát megrohanták az emlékek. Eszébe jutott, hogy ott állt a városuk főterén. Akkor is így nyüszítettek a telepesek.

Ne hagyj itt! Melani hangja... Valaki meglökte. Ösztönösen, a kiképzésen tanultaknak megfelelően reagált: előredőlt, majd villámgyorsan visszafordult, készen arra, hogy védekezzen és támadjon. - Ne szarakodjon, bolhafing! - ordított rá az őrmester. - Mi a francra vár? Fogadóbizottságra? Gyerünk, futás a barakkokhoz. Nem bámészkodni jött ide. Ardo jobban rettegett a barakkoktól, mint bármi mástól. Volt bennük valami, ami félelmet gerjesztett benne; már a puszta szó hallatán megrázkódott a lelke. - Nem, őrmester, én nem tudok... - kezdte az erőtlen, zavart tiltakozást. Az őrmester nyakon vágta. - Gyerünk, katona! Legyen üdvözölve a Mar Sarán! Mozgás! Ardo teljesítette a parancsot, és csatlakozott a társaihoz. Az osztag átrohant a betonon a kikötő peremén álló barakkok irányába. Ardónak hirtelen olyan érzése támadt, mintha árral szemben úszna: a jelek szerint a bázison mindenki más a sikló felé tartott. - Mi van itt, megkezdték a személyzet evakuálását? Mi vagyunk a takarítók? - mormogott Ardo, és megpróbált nem gondolni arra, mi vár rájuk. Futás közben a betont bámulta, még akkor sem nézett fel, amikor a ládaszerű építmény elé ért. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor már belépett.

A katonák felsorakoztak, az őrmester eléjük állt, és rövid beszédet tartott. - Mindannyian tudják, mi következik most, kedves fiúk és lányok. Zsákokat ledobni, aztán mindenki vetkőzzön meztelenre. Ha készen vannak, ide vissza! Ardónak hányingere támadt. Semmit sem gyűlölt jobban, mint a barakkokat és azt, ami rájuk várt. Ezerszer elismételte magában, hogy ez is a katonaélet része, de hiába, sehogy sem bírt megbarátkozni a helyzettel. Beterelték a központi helyiség melletti hálóterembe, odaállították az egyik priccs elé. Az ágyon látszott, hogy előző tulajdonosa sietve távozott: a pokróc morzsás volt, a padlón pár kacat hevert. Biztos nem dicsérték meg a srácot - villant át Ardo agyán, aztán arra gondolt, hogy elődje valószínűleg már nem él, tehát nem is lehet megbüntetni rendetlensége miatt. Felsóhajtott, és vetkőzni kezdett, lehámozta magáról az átizzadt egyenruhát, letolta a nadrágját. Körülötte a fiatal nők és férfiak hasonlóképpen cselekedtek. (A Konföderáció hadseregét akár demokratikus intézménynek is lehetett nevezni: férfiak és nők számára egyaránt lehetővé tette, hogy

hősi halált haljanak.) Ardo egész életében szégyenlős volt, férfiak előtt sem mutatkozott szívesen meztelenül, a nők jelenléte kifejezetten zavarta. Fiatal volt és tapasztalatlan, el akarta kerülni, hogy testi adottságai vagy hibái miatt a többiek céltáblájává váljon, de nem volt mit tenni, teljesítenie kellett a parancsot.

Reszketve vonult vissza a központi helyiségbe, ahol beállt a sorba. A forró levegő megszárította a hátán az izzadtságot. A rosszullét kerülgette, és szédült, amikor arra gondolt, mi következik ezután. Megpróbált másra gondolni, ezért óvatosan szemügyre vette a többieket. Főként férfiak álltak körülötte. Eltűnődött, vajon a siklóban látott hadnagynő hogy nézhet ki meztelenül. Keresni kezdte a tisztet, de persze nem találta. Nem ereszkedik le hozzánk... Két, kábítópálcával felfegyverzett katonai rendész jelent meg a felsorakozott emberek háta mögött. Az őrmester kinyitott egy ajtót. Ardo lehunyta a szemét, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Az őrmester maga elé tartott egy mini monitort, és olvasni kezdte a névsort. -Alley... Bounous... Ardo úgy érezte, szétrobban az agya. - ...Mellish... Melnyikov... Ardo a neve hallatán előrébb lépett, aztán mozdulatlanná vált. A lába felmondta a szolgálatot, nem akarta közelebb vinni őt a nyitott ajtóhoz. Szemét a szomszédos, félhomályos helyiségre meresztette, amelyben ember méretű, kékeszöld folyadékkal megtöltött, átlátszó falú hengerek sorakoztak. - Melnyikov! Mi a franc van magával? Ardo tudta, mi vár rá. Beteszik az egyik hengerbe, és utána... Elkezdődik a rémálom. - Melnyikov! Olyan. mint egy koporsó... Egy átkozott koporsó! Ne m bírt megmozdulni. A két katonai rendész nem először látott vonakodó bakát. Lazán előreléptek, közrefogták Ardót és bevonszolták a félhomályos szobába.

Zuhant, és fogalma sem volt, mikor fog földet érni. Nem tudta hogyan került erre a helyre. Vagy lehet, hogy nem is itt van? Lehet, hogy nem is ő az, aki idejutott? Erőlködve próbálta összeterelni a gondolatait és az emlékeit, ám hiába, az agyában semmi sem maradt meg. Érezte, hogy a múltja, a személyisége apró szilánkokra hasad, a

szilánkok pedig még kisebb buborékokká változnak a kékeszöld folyadékban. Légbuborékokká... Víz alatt volt, de tudott lélegezni. A hosszú hengert belélegezhető vízzel töltötték fel. Amikor bedugták, először bátran akart viselkedni, de aztán nem bírt magával: vonaglani, sikoltozni kezdett, és becsinált a félelemtől. A katonai rendészek ezzel sem törődtek, már ezerszer láttak szaros bakát. megfogták, belegyömöszölték a hengerbe, lenyomták a fejét és rázárták a fedelet. - Ezt egy kicsit át kell programoznunk - jegyezte meg az egyik miközben Ardo elhatározta, addig fogja visszatartani a lélegzetét, amíg bírja a tüdeje. Addig, amíg... Meddig is? És egyáltalán miért? Nem értette a saját gondolatait, és azt sem, hogy miért erőlteti az agyát. Színek jelentek meg előtte, a fehér, a kék, az aranybarna különböző árnyalatai. A keze az átlátszó henger oldalához ért tüdejéből kipréselődött az utolsó korty levegő. A koponyájára ráereszkedett a burasisak, aktiválódtak a fejébe ültetett implantok. Ez volt az a pillanat, amikor szilánkokra hasadt az énje, a tudata, az agyveleje. Légbuborékok...

Ott úszkáltak mellette a saját emlékei, és azok az élmények, amelyeket sosem élt át, de a magáénak érzett. Valójában sosem tanították meg a harci szkafander használatára, most azonban körülötte lebegtek a kiképzéssel kapcsolatos emlékek. Hogyan is feledkezhettem meg erről? A kiképzőjét Carlyle-nak hívták. Heteket, hónapokat töltött azzal, hogy tökéletesítse a technikáját. A harci szkafander olyan volt a számára, mint egy régi barát. Harci szkafander... Hol is történt? Mikor esett át a kiképzésen? Talán még a középiskolában. Ott, ahol Gabbitas testvér az ősök bukásáról, és a gőg bűnéről prédikált. A béke belülről fakad, Isten minden embert megszólít. -Ne ölj! - mondja Gabbitas testvér, de felemelte AGR- 14-es golyószóróját. - Tessék, Ardo - mondja a testvér, és a fiú kezébe nyomja a fegyvert. - Használd, Ardo! És ő átveszi a golyószórót. Légbuborékok - valós és beprogramozandó emlékek.

A kisfiút tartalmazó buborék tovaillan, újabbak jelennek meg a helyén. Fegyverzeti kiképzés. Lőgyakorlatok. Információk a fegyverekről, a lövedékekről, a hatásukról. Az egyik buborékban egy fegyver lassan darabokra hullik, majd összerakódik. Láthatatlan kezek emelgetik az alkatrészeket. Szétszedés, összerakás. Miért mutatják ezt ennyiszer? - töprengett Ardo. Hiszen ezt én is tudom! A fegyver szétesik, az alkatrészei már sorrendben rakódnak össze. Villanás, a stukker helyén Ardo apjának arca rajzolódik ki.

Mindig a fiam maradsz - mondja az öreg ember, és letörli az arcáról a kövér könnycseppet. A családi birtokon állnak a nap lenyugodni készül. - Nem számít, hová kerülsz, mit csinálsz, mindig a fiam leszel! Az leszek? Az vagyok? Mi vagyok én egyáltalán?!

Jobban érezte magát. Az emlékek és az információk be- Q Hetese során minden a helyére kattant az agyában. Már pontosan tudta, hogyan kell viselni és kezelni a harci szkafandert. Egy régi, CMC300-as modellt kapott, de ez is megfelelt neki. Úgy érezte, évek, évtizedek óta használja az egységet, és mindent tud róla. A többi rohamosztagos mellett állt. Már valamennyien beöltöztek. Voltak köztük tűzdenevérek és szimpla gyalogolok Már elvégezték a fegyverek ellenőrzését, de Ardo még egy pillantást vetett a golyószóró és a szkafander közötti összekötő kábelre. A fejében az volt, hogy évek, évtizedek óta használja ezt a fegyvert, és mindent tud róla. Felnézett. A kijárat fölött felvillant a zöld lámpa. A katonák felhördültek Az ajtó kinyílt. Az osztag elindult. Ardo maradni akart már imádta a barakkokat.

3 Bevetésen

Ardo szakasza csupán egy volt azok közül, amelyek a barakkokból kiszáguldottak a pokollá változott Mar Sarára. Az űrkikötő katonai felét harci szkafanderbe öltözött katonák vették körül, ügyelve arra, hogy a civilek ne juthassanak át a kordonon. A kikötő polgári részén több ezer telepes tolongott, férfiak, nők, gyerekek taposták egymást, mindegyikük el akarta hagyni a bolygót, és ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokott: mindenki csak magával, meg legfeljebb a közvetlen hozzátartozóival foglalkozott, csak a szerettei életét tartotta fontosnak. A katonák sorfalán túl a káosz uralkodott. Körülbelül száz sikló mozgott egyszerre, némelyik már felfelé emelkedett, némelyik éppen leszállt, de voltak olyanok is, amelyek egyhelyben lebegve várták a startolási lehetőséget. A kikötőn túl további kétszáz repülő jármű állt készenlétben. Mivel az irányítótornyok már régóta nem működtek, a pilóták egymással kommunikálva próbálták elkerülni a katasztrófát. A bolygó elhagyására készülő riadt tömeget senki sem parancsolta le a betonról, így az emberek elfoglalták a máskor a siklók számára fenntartott helyet is. Az egyik épület közelében négy-öt lángoló roncs hevert; senkinek sem jutott eszébe, hogy eloltsa a tüzet, vagy túlélők után kutasson. Amikor egy-egy rámpa leereszkedett, azonnal menekülők százai próbáltak rajta feljutni. A már felfelé emelkedő gépek fedélzetén a megengedettnél jóval többen zsúfolódtak össze. Ha

mindenki el akarja hagyni a bolygót, akkor mi lehet az oka, hogy a Konföderáció éppen ide vezényelt bennünket?- töprengett Ardo. Balsejtelme támadt, ami egyre erősebbé vált. Nem ismerem ezeket az embereket. Még a bolygó nevére sem emlékszem! Mi a francot keresek itt?

Fogalma sem volt, hogy honnan, de pontosan tudta, melyik siklónál kell jelentkeznie. A társaival együtt elindult a jármű felé; az osztag úgy gyűlt össze, mintha valami mágikus mágnes vonzaná egymáshoz a tagjait. Ardo észrevette, hogy közvetlenül előtte az a hadnagynő rohan, akit előző már látott. Mellette a sötét bőrű óriás dübörgött, akit egy CMC-660-as nehéz páncélszkafanderbe bújtattak. A fickó plazmagenerátor-tartályokat cipelt a hátán. Szóval tűzdenevért csináltak belőle - állapította meg Ardo. Nem irigylem...

lángszórós szkafanderek időnként komolyabb veszélyt jelentenek viselőjük számára, mint az ellenség. Az óriás mögött néhány szkafanderes katona, és egy könnyű álcaöltözéket viselő technikus loholt. Hát ez meg hova készül? Vakációra indul? Az Ardo szakasza számára kijelölt sikló pilótája nem foglalkozott a kaotikus légi forgalommal, a hangszórókon keresztűl vidáman rákiáltott a katonákra. - gyerünk, fiúk és lányok! Gyerünk, fiatalok és öregek! A hangja olyan volt, mint a vásári kikiáltóké. - Gyertek, nézzétek meg az univerzum legérdekesebb műsorát! Nézzétek hogyan mentik az irhájukat a civilek! Nézzétek, hogy omlik össze a kormány a szemetek előtt! Figyeljétek meg a pánikot... Ilyet még senki sem láthatott, amióta az ember civilizált lénynek nevezi magát! Gyertek, csak gyertek!

Ardo egyre közelebb jutott a siklóhoz. A sorfalat álló katonák irányából fegyverropogás hallatszott. Ardo arca megrándult; nem akart arra gondolni, hogy mit jelent a hang. -Nyeső! - kiáltott fel a hadnagynő, amikor megérkezett a sikló rámpájához. - Asszonyom? - jelentkezett a fekete óriás. - Intézkedjen! Öt percen belül mindenkit a siklóban akarok látni! A nő hangja határozottan csengett. - Van egy kis munkánk, amit senki sem végez el helyettünk. Mindenki befelé! Eligazítás a célállomáson. -Értettem, asszonyom! Hallottátok, hölgyek! Sorakozó, aztán befelé! A szakasz felsorakozott, Nyeső pedig ellenőrizte a katonák felszerelését. A pilóta közben kiszállt, és vigyorogva a rámpa széléhez dőlt. -Rendben, hölgyeim! - kiáltott fel Nyeső vidáman. - Akkor befelé! Mindenki foglalja el a helyét! Ardo elindult, de közben gyanakvó pillantást vetett a sikló orrára festett névre. - Valkürboszorka? - Pontosan, pajtás! - felelte a pilóta nevetve. - Ez a valkűr a lehető legjobb helyre röpít benneteket. Vagy a lehető legrosszabbra. Ki-ki

döntse el. - A sovány pilótának olyan frizurája volt, amihez hasonlót Ardo még életében nem látott: a fejéből mintha világoskéken ragyogó tövisek meredtek volna ki. Nyakigláb fickó volt, leginkább egy pilótaruhába öltöztetett madárijesztőre hasonlított. Amikor vigyorgott, a szája az egyik fülétől a másikig ért. - Tegis Marz vagyok, de ti nyugodtan szólíthattok a Halál Angyalának. Örülök, hogy szolgálatotokra lehetek. Ha szükségetek van valamire, mondjuk egy pompás seggborotválásra, csak szóljatok. - Ez egy koporsó! Én erre nem szállok fel! Tegis a hang irányába fordult, és Ardo is hátranézett. A technikus! gondolta a katona. Nem emlékszem, hogy láttam idefelé jövet.

Biztos már régóta a bolygón tartózkodik. Ez a bárka mindjárt szétesik! - nyüszített az álcaruhás, vékonydongájú, simára borotvált arcú ember, akinek olyan tiszta volt a ruhája, mintha új lenne. - Ez a kupac szar még arra sem méltó, hogy kupac szarnak nevezzem! Tegis fenyegető arccal indult a technikus felé. Mi van, kutyafing? Ez a legszebb hajó, kész műremek. Egy technikai csoda! Az egész flottában nincs még egy hozzá hasonló. Ez igaz lehet. Az egész flottában nincs még egy ilyen roncshalmaz! - Ezt szívd vissza, Marcus! -Ne is álmodj róla, Tegis! - Gyerünk, szállj fel! Még akkor se tennék ilyet, ha ez lenne az utolsó hajó ezen a nyomorult bolygón. Jaj, Tegis, mikor nősz már fel végre, és mikor szerzel magadnak egy valamire való bárkát? Tegis figyelmeztetés nélkül rávetette magát a technikusra. Mindketten a betonra zuhantak, és püfölni kezdték egymást. Úgy összegabalyodtak, hogy nem is lehetett megállapítani, melyik végtag kié. Két kiéhezett, félig veszett kóbormacska nem esett volna így egymásnak. Ardo értetlenül állt. A helyzet szinte már nevetséges volt. Nyeső előrelépett, és szétválasztotta a birkózókat. Mr. Jans, azt hiszem, a hadnagy parancsot adott a behajózásra. Azt hiszem, éppen ideje lenne végrehajtani! A kivörösödött arcú technikus még mindig nem tett le arról, hogy szétüti a sikló pilótájának fejét. Nyeső megfogta a vállát, és úgy megrázta, hogy a vékony férfinak összekoccantak a fogai. - Éppen ideje lenne, nem?

Marcus Jans abbahagyta a vergődést. - De igen. Igen! Azt hiszem, igen.

Nyeső a pilóta felé fordult. Tegis Marz még mindig remegett a dühtől. - Magának nem kellene a fülkéjében lennie? De igen! - mondta Tegis sietve. - Viszont a hajóm akkor is szuper! Lehetséges, uram, de ez csak akkor fog kiderülni, ha felszállunk vele. - Nyeső elvigyorodott, de ettől az arca olyan lett, mintha arra készülne, hogy átharapja valakinek a torkát. - Jó okom van arra, hogy itt legyek, és nem szeretném, ha bárki közém és a célom közé állna. Most pedig, ha megbocsát, uram... Be szeretnék szállni a hajójába. Tegis hátrébb húzódott. Persze. Hogyne! Én is megyek, és azonnal előkészítem ezt a kiváló hajót. Köszönöm, uram. - Nyeső félretolta maga elől a technikust és a pilótát, és folytatta a behajózást. A technikus és Tegis, a két verekedő nem is nézett egymásra. Pár pillanatig a betont és a lábukat bámulták, majd mindketten mentek a dolgukra. Ardo felsóhajtott. És maga, katona? - nézett rá Nyeső. - Maga is az utamba akar állni? Nem, uram - felelte Ardo. Idegessé vált attól, hogy magára vonta a fekete óriás figyelmét. - Eszem ágában sincs, uram! Az óriás ismét kivillantotta a fogait. A mosolya egyszer it volt vidáman játékos, és fenyegetően gonosz.

Nem, barátom, téved. Nem vagyok tiszt, nem kell uramoznia. Kinyújtotta hatalmas, kesztyűbe bújtatott kezét. - tegeződhetünk, ha akarod. Fetu Koura-Abi közlegény vagyok, de mindenki csak Nyesőnek szólít. Ardo Melnyikov közlegény. - Ardo megfogta az óriás kezét. Örült, hogy rajta is kesztyű van, mert Nyeső így nem erezhette, mennyire izzad a tenyere. - Örülök, hogy megismerhetlek. Hazudsz - vigyorgott Nyeső. De csak egy kicsit - felelte Ardo. Az óriás hátravetette a fejét, és felkacagott. Szuper! Fogd a cuccod. A lehető leghamarabb el akarok jutni oda, ahol szétperzselhetek valamit. Élvezted a műsort? Ardo feljebb húzta a vállán a zsákját, és elindult felfelé a sikló rámpáján. A micsodát? Ja, a pilóta meg a technikus balhéjára gondolsz?

Arra. - Nyeső is rántott egyet a vállára akasztott zsákon. - Mindig jó móka végignézni, hogy gyepálják egymást .1 testvérek. Én is akkor éreztem magam a legjobban, amikor .1 fivéreimmel... Ardo megfordult. - Ezt most úgy értsem, hogy azok ketten...? Nyilvánvaló, nem?-Nyeső elmosolyodott, és játékosan hátba csapta Ardót, aki ettől kis híján orra bukott. - A testvérek már csak ilyenek. Nyeső hirtelen megremegett, látszott az arcán, hogy egy sötét gondolat suhant át az agyán. Hirtelen felemelte a kezet, megragadta Ardo szkafanderének nyakrészét, maga feli- fordította a fiatal férfit. Ezért vagyok itt, Melnyikov! Pontosan ezért! A testvéreim itt vannak, ezen az átkozott sivatagbolygón. Valami vízgyűjtő telepen szolgálnak. Megkeresem őket, fedezem a visszavonulásukat, Melnyikov, vagy bosszút állok értük! Ha meghaltak, szétperzselem ezt az egész kibaszott világot! Érted, Melnyikov? Ugye nem akarsz megakadályozni ebben? Ardo nyugodtan nézett Nyeső szemébe. Szemet szemért - gondolta. De: szeresd felebarátodat... - Ardo - mondta halkan. - Szólíthatsz Ardónak. Nyeső arcán rángatózni kezdett egy izom. - Mi van? Ardo a nevem. Remélem, megengeded, hogy Nyesőnek szólítsalak. A rendes nevedet nem tudtam megjegyezni. Nyeső eleresztette Ardo nyakát. Ja. Persze, Ardo. Szólíthatsz Nyesőnek, haver. Gondolom, végig mögöttem leszel. Erre mérget vehetsz, haver - gondolta Ardo. - Persze, Nyeső. Végig mögötted leszek. A szakasz eközben befejezte a behajózást. A rámpa felemelkedett, és a sikló oldalához kattant. Nyeső vigyorogva az egyik fal mellé állt, magára húzta a biztonsági hevedereket. Az utazótér ajtajában a hadnagynő jelent meg. Jól van, emberek, figyeljenek ide! - mondta kemény, alt hangon. - L. Z. Breanne hadnagy vagyok. Ezen a küldetésen én leszek a parancsnokuk. - Hűha! Mit szóltok hozzá, fiúk? Küldetésre megyünk! Breanne hadnagy ügyet sem vetett a közbeszólásra. -Nincs túl sok időnk, emberek. A pilótának megadtam a koordinátákat. Körülbelül harminc perc múlva a landoló zónában leszünk. Kis szünetet tartott, majd folytatta.

- Tizenöt nappal ezelőtt hirtelen elnémultak a bolygó távolabbi részén lévő telepes állomások. A központból felderítő csapatokat küldtek ki az érintett zónákba. Egy sem tért vissza. Tíz nappal ezelőtt bizonyossá vált, hogy a bolygón megjelentek azok a lények, amelyeket zergeknek nevezünk... - Fiúk! Zergekre megyünk! - Alley elmosolyodott. - Elnézést, asszonyom - szólalt meg Metlish. - Mik azok a zergek? - Idegen, nem földi eredetű élőlények. Egyelőre nem sokat tudunk róluk. - Zergek! Megsütöm őket! - kiáltott fel Nyeső. - Ki hozott ketchupöt? Breanne úgy tett, mintha nem hallotta volna az óriás hetvenkedését. - A zergek komoly veszélyt jelentenek a bolygóra és lakóira. A Konföderáció vezetői úgy döntöttek, hogy evakuáljuk a Mar Sarát, különös tekintettel az itt tartózkodó katonai egységekre és felszerelésre. - Azt a mindenit! - horkant fel Marcus. - Akkor tényleg komoly lehet a helyzet. - Aki legközelebb megszólal, azt én teszem a hullazsákba! kiáltott fel Breanne hadnagy, és az arcán látszott, komolyan gondolja a fenyegetést. - A küldetésünknek három célja van. Egy: a háromkilenc-kettő-hetes ponton tartjuk az állásokat, és biztosítjuk csapataink visszavonulását. Kettő: megfigyeljük az ellenséges erők tevékenységét, a csapatok mozgását. Három: a megadott jelre visszavonulunk, és felszedünk egy hátrahagyott csomagot... Ez minden. -Ööö... Hadnagy! - szólalt meg Nyeső. - Milyen csomagról van szó? - Majd megtudja, ha látja őket - mondta Breanne. - Kapcsolják rá a páncéljukat a fedélzeti műszerekre, és meg fog-

ják kapni a zónára vonatkozó pontos adatokat. Én sem tudom, mi a célpont, magukat pedig egyelőre ne érdekelje. Viszont csak akkor hagyhatjuk el ezt az istenverte helyet, ha megtaláljuk. Miután biztosítottuk a terepet, megadom a szükséges információkat. Egyelőre végeztem! Breanne hadnagy megfordult, és bekapcsolta a hevedereit. A véletlen úgy hozta, hogy ismét Ardóval szemközt helyezkedett el. - Elnézést, hadnagy - mondta Ardo, miközben felpörgött a sikló hajtóműve. - Mi az, katona? - Breanne a férfira villantotta acélkék szemét. - Azt mondta, a katonai egységek evakuálását fogjuk fedezni. - Igen. Ez a küldetésünk egyik része - felelte Breanne. - És mi a helyzet a telepesekkel? - Ardo megpróbálta túlordítani a gépek bömbölését. - A civileket is fedezzük? Breanne vagy nem tudott, vagy nem akart válaszolni, de az is lehet, hogy csak azért hallgatott, mert a hajtóművek bömbölésétől Ardo úgysem hallhatta volna a hangját. Ardo hátrahajtotta a fejét, és megpróbált felkészülni az akcióra. Kinézett az ablakon; a Mar Sara űrkikötőjének romjai gyorsan zsugorodtak a sikló alatt, már a több ezer menekülő civil zaját sem lehetett hallani. Ardo lehunyta a szemét. Amikor beszálltak, és a telepesekre nézett, egy pillanatra mintha Melani arcát látta volna a tömegben.

4 Litllefield

Átrepültek a bolygó narancs- és okkersárga sivatagjai fölött A távolban vöröses hegyek emelkedtek, rézszínűek voltak a homok alól kiemelkedő kisebb sziklák, még a város peremét is rozsdalepel borította. Néhány nappal korábban az épületekben még emberek laktak, és a sivatag homokját távoltartották a különböző kerítések és gépek, most azonban úgy tűnt, a Mar Sara elhatározta, visszaszerzi az emberektől azt ami az övé volt. Ardo az egészből nem sokat látott. A szkafanderét rácsatlakoztatta a sikló rendszerére, és a hűtőrendszert működtető energiával együtt megkapta a szükséges adatokat is. Tetszés szerint változtathatta a belső monitorán megjelenő képek nézetét. Kipróbálta az egyik funkciót. Miután aktiválta, hirtelen eltűnt a hajó fala, és olyan érzése támadt, mintha egyedül, szabadon repülne a sivatag fölött. A rendszer automatikusan maszkolta a siklót és az utasait, vagyis gyakorlatilag mindent eltüntetett Ardo szeme elől, ami körülvette. Madár volt, amely forró plazmacsíkot húzott maga után a levegőben. Hamar maguk mögött hagyták a várost. A sivatag rozsdavörös homokján itt-ott égésnyomok, kráterek sötétlettek; a jelek szerint komoly csaták dúlhattak a zónában. Néhol hullák hevertek a perzselő napfényben, a tetemek körül különféle harci eszközök roncsai álltak. Az egyik helyen a keselyűnek nevezett légrobogók maradványai furcsán összeolvadtak egy civil szállítójárművel, a képződmény leginkább egy félelmetes fémvirágra hasonlított. Ardo a felszínt vizsgálgatta, és közben megpróbált választ találni néhány kérdésre. Hol lehetnek az ostromtankok, a tüzérségi lövegek, a Góliátok? A homokon csupán a helyi milícia felszerelésének maradványait, és a hadsereg könnyű fegyverzettel ellátott egységeinek

szétszórt holmiját fedezte fel. Volt valami, amit sehogy sem értett. Minek vonulnak ki a terepre, ha ezt a csatát már elvesztették? A sikló lassított, és egy előretolt bunkerkomplexum felé közelített. A landoló zóna az építmény mellett volt. - Ébresztő, emberek! - csattant Breanne hadnagy hangja Ardo sisakhangszórójából. - Hamarosan kiszállunk. Ardo körül materializálódott a hajó és a többi katona. Felnézett. A hadnagy szúrós szemmel nézett rá. - Felkészült, közlegény? -Igen, asszonyom! Fel, asszonyom! A hajtóművek zúgása halkabb lett. -Nem szórakozni jöttünk, fiúk és lányok! Végezzük el a munkánkat, aztán húzzunk innen! Értve vagyok? - Igen, asszonyom! - válaszolták a katonák kórusban. - Landolás után tíz percük van arra, hogy a zóna közepére érjenek, és előkészítsék a felszerelésüket. Ha ezzel megvannak, a parancsnoki bunkerhez jönnek, és jelentést tesznek. - Breanne hadnagy felemelte a kezét. - Nyeső, Wabowski! Maguk ketten az ötös tűzdenevér trükköt alkalmazzák. A többiek a hármas konfiguráció szerint készülnek fel, majd elfoglalják a pozíciójukat. Ardo egyetlen másodperc alatt lefuttatta a hármas konfiguráció ellenőrzési listáját. Harci szkafander. Impaler löveg, tárak. Hátizsák, utánpótlás nem kell. A lényeg a helyzetváltoztatás gyorsasága volt. Ez azt jelentette, hogy nem távolainak el túlságosan a bunkerrendszertől. Lehet, hogy mégis kellemes napunk lesz? tűnődött Ardo. Breanne hadnagy végignézett a szakasz tagjain. Jó lenne tudni mi jár a fejében - villant át Ardo agyán. - Egyetlen másodpercnyi kihagyás, és végük. Világos? Legyenek észnél. - Értettük, asszonyom! A si k l ó megrázkódott. A hadnagy az arca elé húzta a sisak vizorját, és a kijárat közelébe húzódott. A lába hamarabb ért a vöröses homokhoz, mint a rámpa vége.

Ardo megpróbálta keresztülpréselni magát a barakk ajtaján, de sehogy sem sikerült a dolog. Dühös lett, bosszantotta, hogy még egy

ilyen egyszerű feladatot sem képes elvégezni. A zsákja beakadt valamibe az ajtó külső oldalán, hiába rángatta, nem engedett. Elvörösödve hallgatta a hálóteremben felcsattanó, gúnyos nevetést. Még elszántabban ráncigálta a zsákot, de már annyira ideges volt, hogy a mozdulatai egyre ügyetlenebbé váltak. Az agya, mintha megkövült volna; azt sikerült felfognia, hogy valamit rosszul csinál, arról azonban, hogy mit kellene tennie, fogalma sem volt. - Nyugi, katona - szólalt meg egy idősebb rohamosztagos az egyik felső ágyon. - Segítek. - Ne fárassza magát, uram - morgott Ardo, mert biztosra vette, hogy a fickó csak azért ajánlkozik, hogy még jobban megalázza.

Az idősebb katona felhorkant, majd leugrott az ágyáról. -Nézd, kölyök, semmi gond. Előfordul az ilyesmi. Szarok ezek a zsákok. Egyébként is, az a baj, hogy nem a fejedet használod. Az, hogy erővel akarod megoldani a problémát. Megfogta Ardo karját. Ardo dühösen elrántotta a karját. A könyökét védő páncéllemez hozzácsattant az ajtókerethez, de olyan erővel, hogy a fémlemez behorpadt, Ardónak pedig csuklótól vállig lezsibbadt a karja. A zsák a padlóra zuhant. Az idősebb katona mosolyogva csóválta a fejét. Ardo összehúzta a szemét a fájdalomtól, a tekintete elhomályosodott, és olyan zavarban volt, mint még soha életében. Végigmérte az előtte álló bakát. Hosszú, őszes haja zsíros csomókban lógott, a szakállában ezüstszínű szálak csillogtak. Az arca sebhelyes és kissé torz volt, de a szeme élénken villogott. Ardo megállapította, hogy a fickó a harmincas évei végén járhat, bár az arcát barázdáló mély ráncok miatt többnek látszott. A férfi felemelte a kezét, majd elnyúlt Ardo mellett, és lassan beemelte a zsákot. Letette a fiatal katona lába elé. - Nyugi, fiú - mondta. - Úgy látom, zöldfülű vagy. Most jössz az átprogramozó tartályból, mi? Semmi gond. Összezavarták az agyadat, de amikor az új információk rendesen beépülnek, minden rendben lesz. Ardo komoran biccentett. Csökkent a karjában cikázó fájdalom. - Jon Littlefield. - A katona a kezét nyújtotta Ardo felé. - Örülök, hogy megismerhetlek, testvér. Ardo értetlenül pislogott. Az agyában megszólalt egy hang, de olyan halk volt, hogy nem értette a szavakat. Furcsának, vagyis inkább megdöbbentőnek találta, hogy valaki testvérnek szólítja.

Az eltemetettnek hitt emlékek ismét támadást indítottak a tudata ellen. Melnyikov testvér! - Az Ifjúgárda vezetője rámosolygott a hajnali fényben... I s t e n e l ő t t valamennyien testvérek vagyunk, fiam. – Felismerte az apja hangját. - Márpedig a testvérek nem

ártanak egymásnak. Nem ölik meg egymást! Testvér? - pislogva nézett Littlefieldre. - Testvérnek szólítottál? Annak - bólintott Jon. - Itt mindannyian testvérek vagyunk. Bajtársak. Testvérek a bajban. Törődj bele, fiam, itt csak egymásra számíthatunk. Másunk sincs, csak a csapat. Melani arca... A

gyönyörű vonásokat eltorzította a halálos félelem. A zergek megragadták, és magukkal vonszolták. Akkor már több sebből vérzett... Igen. Persze. Értem. - Ardo végignézett a teremben. -Nincs más, csak a csapat. Jon Littlefield könnyedén felemelte a zsákot, és a sajátja alatti priccsre dobta. Ne aggódj, fiam. A fél életemet a seregben töltöttem, harctéren. Maradj mellettem, és minden rendben lesz. Rendbe tesszük a fejedet, és hamarosan jobban fogod érezni magad. Ardo kifejezéstelen tekintettel nézett Jon Littlefieldre. A fickó valahogy sokkal idősebb volt annál, amennyinek látszott. Talán a tapasztalatok miatt - gondolta. Odahaza kedvelte az időseket, a kolónia ősz hajú pátriárkáit, akik szinte kivétel nélkül bölcsek voltak. Jó érzés volt rájuk nézni, megnyugtató volt a tudat, hogy ilyen vezetői vannak a közösségnek. Ők voltak az élő példái annak, hogy a nehézségek ellenére is szép kort érhet meg az ember az Édenen. A saját élményeikre és tapasztalataikra támaszkodtak, amikor véleményt mondtak valamiről, nem másokat idéztek, egyéni gondolatokat fogalmaztak meg. Talán ez a Littlefield is ilyen. A

seregben még nem találkoztam nála idősebb emberrel. Alaposabban szemügyre vette Littlefieldet. Kíváncsi lennék, hányan lépnének be a seregbe, ha a toborzóplakátokra ráírnák, hogy az ember ilyen körülmények között már harminc éves kora körül öregnek számít... Megrázta a fejét. Mi a francot foglalkozok én ilyesmivel? Nem azért jöttem ide, mert hosszú távú terveim vannak az

életben. Nem érdekel más, csak hogy megfizessek a zergeknek azért, amit tettek. Ha ez sikerül, nyugodtan halok meg... Az sem érdekel, ha a csatatéren nyírnak ki! Nyeső ügyesen bepréselte magát az ajtón. Megállt, és szinte megtöltötte a terem elülső részét. - Ejha! Littlefield őrmester! - Gúnyosan végigmérte az idősebb katonát. - Úgy emlékszem, amikor utoljára együtt szolgáltunk, még századosi rangban volt, uram. Ardo meghökkent azon, hogy egy közlegény ilyen tiszteletlenül beszél egy tiszttel, Jon Littlefield azonban nem foglalkozott a sértéssel. - Örülök, hogy ismét a szakaszomban látom, közlegény - mondta mosolyogva, és körbefordult. - Jól van, emberek, készülődjenek. Breanne hadnagy beindult, nem nyugszik, amíg nem ont ki némi vért. Ha nem az ellenségét, akkor a mienkét. Mindenki tudja, milyen konfiguráció szerint kell felkészülnie. Rajta, essünk neki a munkának!

5 Akcióidő

Heves szél fújt az élettelen táj fölött. Ardo úgy érezte, a homokszemcsék, mint megannyi apró, gyémántfejes fúró, beássák magukat a harci szkafander ízületeibe. Semmit sem tehetett ellenük. A szakasz tagjai vigyázban álltak. Ardo biztosra vette, aki most megmoccan, az sosem mozog többé - Breanne hadnagy gondoskodik róla, hogy az illető megkapja „méltó" büntetését. Annak ellenére, hogy maximális fokozatra állította be a szkafander hűtőrendszerét, érezte, hogy egy kövér izzadságpatak elindul a lapockái között, lecsorog a hátán a dereka irányába. Arra gondolt, hogy Littlefíeld őrmesternek talán mégis igaza van, talán tényleg összezavarodott valami a fejében attól a kezeléstől, amit abban az átkozott átprogramozó tartályban kapott. Nehezen tudott összpontosítani, és a tudata peremén egyfolytában ott lebegett valami

vészjósló gondolat, ami sehogy sem bírt középpontba kerülni. Az apja az ilyen érzéseket a Lélek szavának nevezte; az öreg szerint Isten a halk, belső hangok segítségével irányítja az embereket. - Mindig hallgass a belső hangokra - mondta az apja. - Azok sosem hazudnak. De vajon miért hallgattak a hangok, amikor a zergek cafatokra tépték a szüleit? Miért nem súgták meg az apjának és az anyjának, hogyan menekülhetnének meg? Hegyes fájdalomnyíl döfődött a jobb szemgolyójának hátulsó, belső részébe. Pislogni kezdett, hányingere támadt. Elképzelte, hogy fog kinézni, mit fog látni, ha teleokádja a sisakját, ha rádobja a reggelijét a vizorjára. Littlefield azt mondta, el fog múlni gondolta, miközben megpróbálta visszanyerni lelki egyensúlyát. A

reális dolgokba, a jelenbe kell kapaszkodnom, nem szabad gondolkodnom, a múlton töprengenem, és minden rendben lesz. Megpróbált Breanne hadnagyra összpontosítani. A nő a szakasz előtt állt, és úgy állította be sisakjának polarizált vizorját, hogy mindenki láthassa az arcát miközben beszél. Az emberek mereven előre néztek, senki sem mert szemkontaktust létesíteni vele amikor elsétált a sor előtt. -Nos, szépségeim, a hadsereg úgy döntött, hogy mindenkit kivisz ebből a zónából. Ezért vagyunk itt! - A sisakjába épített adó, és a katonák vevőegysége kissé eltorzította ugyan a hangját, de így is érezni lehetett belőle az eltökéltséget. - A Konföderáció minden csapatot kivon a bolygóról. De mi lesz a telepesekkel? - gondolta Ardo. Őket itt hagy-

ják? Velük nem foglalkozik a Konföderáció? - Mielőtt csatlakozunk azokhoz a fivéreinkhez, akik hamarosan elhagyják ezt a nyomorult homokozót, el kell végeznünk egy bizonyos munkát. - Szétégetjük a rohadékokat, asszonyom! - csattant Nyeső lelkes, nyers hangja. Breanne arcán brutális farkasvigyor jelent meg. - Mr. Koura-Abinak alkalma lesz arra, hogy megsüssön néhány zerget, mielőtt visszavonulunk. Valamennyit nem tudjuk elpusztítani, mert a parancs értelmében csak addig maradhatunk a bolygón, amíg szükség van ránk az evakuáltak fedezéséhez. - Értettük, asszonyom! - Nyeső kissé csalódott volt. -Az új otthonuk, kedveskéim, a 3847-es számú bunkerkomplexum. Egy héttel ezelőtt még előretolt helyőrségként működött. Akik itt

szolgáltak, Szkeniknek nevezték el, a jó ég tudja, miért. Most a maguké az egész. Élvezzék, amíg lehet, de előre szólok: egy perccel sem akarok tovább maradni, mint szükséges. Elvégezzük a melót, aztán húzunk innen. - Innen északkeletre van egy kráter, annak az aljában van egy régi szivattyúállomás. A helyet Oázisnak nevezik, és három kilométernyire lehet. Mindenki keresse meg a térképén, és jelölje be. Marz kapitány... - A hadnagy mellett álló pilóta felemelte a kezét. - ...odakísér minket, és fedez bennünket. - Repülő fedezet? - szólalt meg Sejak, az egyik fiatal srác. Siklóról? - A Valkűr rendelkezik néhány speciális eszközzel, Mr. Sejak. Marz kapitány a segítségünkre lesz abban, hogy megtaláljuk amit keresünk. Valami gondja van a tervvel? A hangja olyan metsző és hideg volt, hogy Sejak úgy érezte, dér lepi be a vizorját. -Nem, asszonyom! -Megkeressük az objektumot, felszedjük, és elhozzuk. Tisztán és gyorsan. Smith-puun tizedes vezeti az első osztagot. Bowers, Fu, Peaches és Windom megy vele. Littlefield? - Igen, asszonyom! - csattant az öreg baka hangja. - Fogja a második osztagot... Alley, Bernelli, Melnyikov és Xiang tartozik maga alá. Nyeső és Ekart, a két tűzdenevér fedezi magukat.

Ardo már korábban megpróbálta megtanulni a társai nevét. Bernellivel, Xianggal és Ekarttai még nem találkozott. Nyeső, a veszélyes óriás továbbra is rejtély volt a számára. Elkeserítette a gondolat, hogy éppen Littlefield vezeti az osztagát. Ennyi erővel

akár engem is megtehettek volna főnöknek! - Értettem! - válaszolt a hadnagynak Littlefield. Breanne folytatta. Jensen, maga vezeti a harmadik osztagot. Az emberei: Collin, Mellish, Esson és M'Butu. Wabowski lesz a tűzde- nevérük. -Értettem! - felelte Jensen nem túl lelkesen. Ardo már megismerkedett vele; Jensen furcsa fickó volt, mindig úgy nézett ki, hogy helyben elalszik. A sikló fedezetet nyújt, és rávezet minket a célobjektumra. Kérdés? - Breanne úgy nézett szét, mintha arra készülne, hogy lekapja az első kérdező fejét, Ardo mégis összeszedte a bátorságát. - Igen, asszonyom! - Rendben, Mr... Melkov? Ez a neve? - Melnyikov, asszonyom. Elnézését kérem, asszonyom. - Mi a kérdése, Melnyikov? - Mit keresünk, asszonyom? Breanne hadnagy elfordította a fejét, és elgondolkodva a távolba meredt. - Egy ládát, közlegény. Csak egy ládát.

Ardo csodásan érezte magát, imádta a felturbózott harci szkafandert, amelyben erőfeszítés nélkül rohanhatott a nem igazán könnyű terepen. Úgy hagyta maga mögött a kilométereket, hogy szinte észre sem vette; a sivatag csak úgy porzott a szakasza mögött. Navigációs módba kapcsolta a sisak vizorját. Bármerre nézett, a szeme előtt megjelenő rácson megjelentek a kis, virtuális címkék, amelyeken a tereptárgyakra vonatkozó adatok szerepeltek. Szkenik, az előretolt helyőrség elsődleges rendeltetése az Oázisban lévő vízlelőhelyeknél kiépített szivattyúktól szétágazó vízvezetékek védelme volt. Az építmény egy viszonylag magas ponton, a Medence peremén állt. A Medence valójában egy kráter volt, amelyet egy meteor ütött a bolygó felszínébe. A kráter szélei az idők során erősen erodálódtak. Az egyik, még mindig éles peremű kiemelkedést Kőfalnak nevezték, az Ardótól balra kimagasló, érdekes formájú dombot pedig Molly Mellbimbójának. Maga a kráter éppen olyan

kietlen és sivár volt, mint a Mar Sara többi zónája, Ardo valahogy mégis szépnek, vagyis inkább érdekesnek találta a látványt. Az út a kráter oldalfalában, szerpentinszerűen vezetett. Ardo elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy a helybeli civilek számára milyen komoly, megerőltető feladatot jelenthetett a Medencébe való lejutás. A katonák ezt az akadályt is könnyedén vették. A szakasz felsorakozott a peremen, aztán egyszerűen leszáguldott a mélybe. A harci szkafandereket sokkal nehezebb terepre tervezték, az emberek pedig még szívósabbak voltak, mint öltözékük. -Alázat... - Ardo ismét az apja hangját vélte hallani. - A

büszkeség mindig a bukás előtt jelentkezik... Ardo összeráncolta a homlokát. Hirtelen visszatért a fejfájása.

Jobb lesz, ha nem gondolkodom. A feladatra kell összpontosítanom! Az első osztag Ardo csapatától jobbra helyezkedett el, a katonák légsiklókon lebegtek. Normál esetben az ekkora szakaszokhoz ostromtankok és góliátok is tartoztak, ezek biztosították a fedezetet a tűzdenevérek és a szimpla gyalogosok számára. Ardo a zónába érkezésük előtt arra számított, hogy a tankok és a góliátok a helyszínen fognak várni rájuk, ehelyett azonban csupán néhány légsiklót találtak, ezeket is csak nemrég „vették át" a katonák a helyi milíciától. A légsiklók gyorsak voltak, könnyen lehetett manőverezni velük, de a burkolatuk annyi védelmet sem nyújtott a rajtuk ülők számára, mint egy papírcsákó. A siklós osztag vezetője, Smith-puun tizedes csak nehezen tudta visszafogni az embereit, de okosan irányította őket, mert a légsiklók végig a másik két osztag közelében maradtak. A harmadik osztag Ardo csapatától balra mozgott. Elvileg Ardo és társai alkották az ék alakzat csúcsát, de futás közben a vonalak kiegyenesedtek, és a formáció gyakorlatilag felbomlott. A szakasz fölött a Valkűrboszorka lebegett; fékezőrakétái felkavarták a szárazföldi egységek mögött a homokot. Breanne hadnagy a harmadik osztag mögött futott. Ardo arra számított, hogy a nő a siklón marad, és onnan, biztonságos távolságból irányítja majd a műveletet. Korábban csak olyan parancsnokokkal találkozott, akik még véletlenül sem mozdultak volna ki kényelmes bunkereikből, miközben a katonák meleg helyzetbe kerültek, Breanne azonban más volt. A nő óriásit nőtt a közlegény szemében. Ardo érezte, hogy a talpa alatt, minden lépésnél megdöndül a föld. A sisakjába áramló oxigéntől pompásan érezte magát, és úgy

felpörgött, hogy már alig várta, hogy teljesíthesse a kötelességét, tehessen valamit a Konföderációért. Kemények vagyunk - gondolta. Mindenki ezt mondja... Meglepődött. Hirtelen fogalma sem volt arról, ki nevezte keménynek a szakaszt, és arra sem emlékezett, hogy hallotta volna ezt a kijelentést. Csak annyit tudott biztosan, hogy egyre közeledett az Oázishoz, ahol végre bosszút állhat a zergeken azért, amit ellene vétettek.

Leirat / Concom 417 Akcióidő: 00-04-23 Parancsnok: L. Z. Breanne hadnagy. Három osztag. 1: légsiklós egységek; 2: gyalogság; 3: gyalogság Támogatás: Sikló (Valkűrboszorka, kapitány-pilóta: Tegis Marz). Akció - indult. Breanne hdgy.: Oké, emberek! Ideje munkához látni! Első osztag alakítson ki védelmi kört az objektum peremén. Smith-puun tizedes, első osztag parancsnoka: ...újra! Ismétlem: nem értettük, újra...! Breanne hdgy.: Első osztag... kört Oázis peremén, és... jelentést! Smith-puun: Igen, értem... Fu, menj balra, és emelkedj fel. De ne távolodj el tőlünk, haver! Ha megint felbontod az alakzatot, esküszöm, hogy szétrúgom a segged! Bowers, első osztag tagja: Ja, én is szeretlek, tizedes! Breanne hdgy.: Második osztag fedezze a harmadikat annál a barikádnál! Littlefield őrmester, második osztag parancsnoka: Rajta vagyunk! Gyerünk! Breanne hdgy.: Harmadik osztag... Wabowski, harmadik osztag tagja: Már meg is érkeztünk, hölgyem!

Breanne hdgy.: ...tovább, és figyeljék a... Nyeső, meg fogja várni a parancsomat, különben maga lesz a freskó az irodám falán! Jensen, harmadik osztag tagja: Vettem, hadnagy! Mind a léknél vagyunk! -*- *

Akcióidő: 00-04-24 Collins, harmadik osztag tagja: Hé, őrmester! Mi ez a szar? Minden tele van vele. A föld... Mindent belep! Wabowski: Ez zergszar, Ekart. Ahol megjelennek, ott szétkenik ezt az izét. Alley, második osztag tagja: Bazzeg! Ez undorító! Mintha ezek a férgek az egész objektumot teleokádták volna! Fekete hányás... Mindjárt kidobom a kisrókát. Littlefield: Pofa be, Alley. Arra ügyeljen, hogy tiszta maradjon a tűzvonala. Úgy hadonászik azzal a stukkerrel, mintha tamburmajor lenne!

Akcióidő: 00-04-25 Alley: Majd én fedezem a hátukat, őrmester. Nehogy betojjanak... Jensen: Hadnagy, itt Jensen. A léknél vagyok. Kurva sok zergszart találtunk. Az egyik kolóniájuk biztos itt van a közelben. Smith-puun: Baromság! Úgy értem, ez lehetetlen, hadnagy! Leírtunk egy kört, semmit sem láttunk, ami zerg bolyra hasonlít. Bowers: Ja, mondd el nekik, Smith-puun! Jensen: ...sincs, mit láttak a tizedesék, de itt ez a nyomorult főutca, és szinte hömpölyög rajta a zergszar. Ömlik... Nem tudom, honnan. Smith-puun: Azért nem tudod, mert nem ömlik az sehonnan sem, Jensen. Én mondom, nem vagy normális! -*- -*- -*-

Akcióidő: 00-04-26 Breanne hdgy.: Fejezze be, Smith-puun. Jensen, van valami észlelés? Jensen: Nincs itt semmi, amit észlelni lehetne, hadnagy. Semmi, csak zergszar. Minden más negatív.

Breanne hdgy.: Rendben. Marz, maguknál mi a helyzet? Ott sincs semmi... Smith-puun: Fu, utoljára szólok, hogy emelkedj feljebb. Windom! Tartsd az alakzatot. Gyere közelebb, oké? És vigyázzatok azokra a csövekre. Ha szétcseszitek valamelyiket, ti fogjátok megjavítani! Valkürboszorka: ...újra, hadnagy? Breanne hdgy.: Látja a tárgyat, amelyet keresünk? Valkürboszorka: Negatív, hadnagy. Szenzorok tiszták. Semmi jel. Azt hiszem, túl nagy az interferencia. Talán az épületek miatt. Jobb lenne, ha... Bowers: Most elég közel vagyok hozzád, Smith-puun? Vagy esetleg üljek át a te bringádra? Breanne hdgy.: Pofa be, Bowers! Marz, elismételné? Valkürboszorka: Az osztagok közelebb értek. Küldje be az embereket. Alley: Be? Oda? Mármint oda? Most ugratsz? Breanne hdgy.: Vettem, Marz. Második osztag, befelé! Harmadik osztag... Littlefield: Vettem... Indulunk. Breanne hdgy.: ...és vizsgálják át a keleti épületeket... Jensen: Elismételné? Elismételné? Breanne hdgy.: Azt mondtam, hogy az osztag vizsgálja át a keleti épületeket, egészen a transzmissziós toronyig. Második osztag, maguk... Bowers: Nincs itt semmi, Smith-puun! Feleslegesen körözünk. Smith-puun: Örülj neki, Bowers, mert ha mégis lenne itt valami... Breanne hdgy.: Fejezzék be a társalgást! Második osztag, húzódjanak a nyugati szélre. Menjenek át a silók között, és kerüljék meg az adminisztrációs épületet!

Akcióidő: 00-04-27 Littlefield: Vettem. Indulunk. Mellish és Sejak! Menjetek, és ellenőrizzétek a silókat. A többiek velem jönnek. Jensen: Hallottátok a nagyasszonyt! Indulás! Nyeső, fogd Alleyt és Xiangot, és menjetek végig a főutcán. Ekart, Melnyikov és Bernelli! Ti hárman végigmentek az úton, és észak felé fordultok, a... Peaches: Hé, Smith-puun! Láttad ezt? Smith-puun: Hallottad a nagyasszonyt, Windom. Fejezd be a pofázást, és... Peaches: Valami közeledik! Smith-puun: Hol?

Bowers: Szerintem semmi sem mozog. Semmi... Akcióidő: 00-04-28 Mellish: Őrmester? Ráléphetünk erre a... Erre az undorító izére? Jensen: Undorító? Na és? Igen, Mellish, ráléphettek. Nedvesnek látszik, de valószínűleg elég kemény. Elbír titeket. Littlefíeld: Gyerünk, hölgyeim, mozgassátok azokat a szenzorokat! Minél előbb megtaláljuk a keresett tárgyat, annál hamarabb elhúzhatunk innen. Windom: Peachesnek igaza van. Van itt valami, ami mozog... És közeledik! Bowers: Képzelődsz, Windom! Peaches: Nem, én is látom. Ott, a kommunikációs toronynál, az árnyékban. Breanne hdgy.: Végezzük el a melót, aztán tűnjünk innen! Marz, van valami?

Akcióidő: 00-04-29 Valkürboszorka: Semmi, hadnagy... Mozgok és figyelek. Melnyikov: Hé, azt hiszem, találtam valamit... Breanne hdgy.: Melnyikov! Mi az? Melnyikov: Őrmester, azt hiszem, ezt látnia kellene. Littlefíeld: Hol vagy, Melnyikov?

Akcióidő: 00-04-30 Littlefíeld: Melnyikov, ismételd meg! Hol vagy? Breanne hdgy.: Littlefíeld, mi folyik ott? Littlefíeld: Ekart, hol van Melnyikov? Ekart: Mi vagyok én, bébicsősz?

Littlefield: Ekart, válaszolj! Ekart: Nézd, őrmester, egy perce még itt volt, mögöttem. Littlefield: Bernelli? Bernelli: Ott van, a sarkon túl, őrmester. Littlefield: Látjátok? Látja valaki? Bernelli: Hát... Az előbb még itt volt. Hova a picsába tűnt?

Akcióidő: 00-04-31 Breanne hdgy.: Melnyikov, jelentkezzen!

Akcióidő: 00-04-32 Breanne hdgy.: Melnyikov! Jelentkezzen!

6 Nyúl-lyuk

Ardo lezuhant. Volt valami időtlenség ebben a zuhanásban, mintha soha nem érne véget a sűrű sötétség felé vezető közeledés. A sisakja a fekete akna széléből kiálló tárgyakhoz ütődött. A karja és a lába időnként megrándult, de a harci szkafander szervói szerencsére mindig

korrigálták a végtagok helyzetét, így nem szakadtak el az izmai, nem húzódtak meg az inai, az ízületei sem sérültek meg. Zuhant, egyre lejjebb jutott az alatta tátongó, ismeretlen sötétségbe. Amikor leérkezett, úgy érezte, mindene szétreped. Elterült az akna aljában, a feje valami keményhez csapódott. A szkafander megmentette az életét, megóvta a törékeny emberi testet, azt viszont még a legmodernebb egységek sem akadályozhatták meg, hogy fentről, a függőleges fal oldalából kiforduló kövek rázuhanjanak. Ardo arra eszmélt, hogy eltemetve fekszik egy olyan bolygó gyomrában, amihez semmi köze sincs. A pánik marokra szorította a szívét és a gyomrát. Felkiáltott, de a hangja valahogy erőtlen volt. Hadonászni és rugdalózni kezdett, megpróbált kiszabadulni a törmelék alól. Hihetetlenül hosszú ideig kínlódott, de végül sikerült talpra állnia. Megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt vágódott. A háta a sima kemény falhoz csapódott. Megfeszítette remegő lábait, levegő után kapkodott, és megpróbált uralkodni magán.

Nyugalom! Semmi gond, nem lesz semmi baj, csak... nyugi! Sűrű feketeség vette körül. Megremegett. Eszébe jutott, hogy aki kapkodva szedi a levegőt, az nem képes lecsillapodni. - Lélegezz mélyeket. Lélegezz nyugodtan, Ardo - mondta egyszer az anyja. - Végy pár jó mély lélegzetet... Addig ne csinálj semmit, meg se szólalj. Csak lélegezz! Mélyen beszívta a levegőt. -Itt Melnyikov! Itt Melnyikov! Hall valaki? - Beletelt pár másodpercbe, míg eszébe jutott, hogyan hívják azt az embert, akire talán számíthat. - Nyeső! Nyeső, hallasz? Nyeső, jelentkezz!

A hangszóró halkan sistergett. Sztatikus zörej; csak ennyi választ kapott. Ardo mély lélegzetet vett, majd bizonytalanul megszólalt: - Ekart? Bernelli? Hallotok? Hall valaki? Gyerünk, Ekart! Szólalj már meg! Beleestem egy aknába, itt vagyok a... Hol is vagyok? A vizorjáról eltűnt a térkép, eltűntek a tájékozódást segítő szimbólumok. A monitor szélén két vörös betű villogott: M. K. Megszakadt kapcsolat! A rohadt életbe! Ez azt jelentette, hogy a szkafander rendszere valahogy levált arról a navigációs sugárról, amelyet a bázison lőttek fel. Gondolkodni próbált. Milyen mélyre zuhanhatott? Hol lehet ez az átkozott akna? Arra emlékezett, hogy a település keleti oldalán tartott a torony irányába. Azon az undorító, nyálkás izén lépkedett, amikor... Elakadt a lélegzete. A nyálka! A jobb kezével ösztönösen maga elé tartotta a fegyverét. A baljával hátranyúlt, és kitapogatta a falat, amihez támaszkodott. A szkafander kesztyűje végigsiklott a kissé érdes, csúszós kövön. - Az istenit! - suttogta, és elsápadt a félelemtől. Mindkét kezével megragadta a fegyvert, és közben ellökte magát a faltól. Kissé előredőlt, felvette azt a testhelyzetet, amit a kiképzésen tanítottak neki. -Fényt! Teljes spektrum! Aktiválódtak a sisakjába épített reflektorok. A zergling körülbelül tíz méternyire volt Ardótól, a fényben megjelenő, a spórakolóniához vezető alagútban állt. Iszonyatos lény volt, a fényforrás felé fordult; Ardónak alig maradt ideje arra, hogy felfogja, mit is lát. Hosszú, sárgás karmokban végződő végtagok nyúltak a rémült katona felé. A zergling felemelte és hátrébb húzta hányásbarna fejét, és iszonyatos hangot adott ki förtelmes pofájából. Ardónak nem maradt ideje arra, hogy gondolkodjon. Működésbe léptek az ösztönei, azt csinálta, amit a kiképzések során megtanult. Miközben a sisakmonitor automatikus támadási üzemmódba kapcsolt, célra tartotta a fegyverét. A zergling futásnak eredt a folyosón, masszív hátsó végtagjai elképesztő erővel lökték előre. Hihetetlen sebességre kapcsolt, és egyenesen a katona felé tartott. -Ne ölj! - suttogta egy hang Ardo fejében.

Ardo meghúzta a ravaszt, és közben előírásszerűen rádőlt a fegyverre. Egyetlen másodperc alatt harminc acélköpenyes lövedék robbant ki a csőből. A katona levette az ujját a ravaszról. A kiképzésen azt tanulta, nem szabad ész nélkül lövöldözni, takarékoskodni kell a lőszerrel. A harminc közül legalább tizenöt lövedék célba talált. A golyók megszaggatták a zergling húsát, a falra fröccsentették a vérét, belső szerveinek cafatait. Zöldes, feketés nedvesség ömlött ki a tátongó, gonoszul vigyorgó szájakra emlékeztető sebekből. A zergling nem lassított. Már csak tíz méter választotta el a katonától. Ardo ismét meghúzta a ravaszt. Hosszú sorozat - villant át az agyán, de még mindig ösztönösen cselekedett. Ismét felugatott a fegyver. Ardo vizorján megjelentek a lövedékek útját jelző vektorok. Kissé oldalra húzta a fegyver csövét, igazított a célzáson. Furcsa nyugalom áradt szét benne, pedig az eleven iszony még mindig nem rogyott össze. A zergling testéből újabb darabok váltak le, valami kemény, héjpáncélra emlékeztető képződmény az egyik oldalfalhoz csattant. A szétrobbantott artériákból fekete vér fröcskölt; a golyók megrázták az ocsmány lényt. Ardo abbahagyta a tüzelést. Öt méter... A zergling agyarakkal teli pofájából mocskos hab szivárgott. Számtalan sebből vérzett, mégsem állt meg, a lendület továbbvitte. Ardóban ismét erőt vett a félelem. Meghúzta a ravaszt. A fegyver újra lövedékeket okádott az ellenséges célpontra, amelyet ez az acélzápor sem fékezett meg. Ardo szempillantás alatt elvesztette a magabiztosságát, elfelejtette mindazt, amit a kiképzésen tanult. Vad, nem egészen emberi üvöltés szakad ki belőle, a tudatát a benne lakozó állat kerítette hatalmába. Megfeledkezett a Konföderációról, a seregről, a szakaszról, a hadnagynőről, a parancsokról - már csak ő létezett, Ardo Melnyikov, az ember, az élőlény, amelynek egyetlen célja maradt: túlélni a támadást. Egy méter... Ardo elkerekedett szemmel, pislogás nélkül bámult az egyre közeledő lényre. Az ujja ráfeszült a ravaszra, a fegyver mégis elhallgatott. A tár kiürült. A zergling barna, ragyás pofája Ardo arclemezéhez csapódott. A katona nem fordult félre, belenézett az arcától alig pár hüvelyknyire villogó fekete, lélektelen szemekbe. Megrázta a fegyvert, abban

reménykedett, csak elakadt valami, működési hiba jelentkezett, amit ilyen ostoba módon ki lehet küszöbölni. Csak ekkor döbbent rá, hogy még mindig üvölt. A zergling pofája lassan végigcsúszott Ardo vizorján, a teste meglökte a katona karját. Ardo hátrébb húzódott. A szkafander csizmájának talpa megcsúszott, ahogy a katona kétségbeesett igyekezettel próbált távolabb kerülni a rángatózó lénytől. Az ösztönök ismét felerősödtek. Ardo kiejtette a fegyverből az üres tárat, elővett egy telit, és megszokásból a sisakjához koppantotta, hogy kirázza belőle a homokot. Bekattintotta a fegyverbe az új tárat. A zergling a lába előtt feküdt. A mellkasát - vagyis azt a testrészét, amelyet a mellkasának lehetett nevezni - széthasogatták a golyók. Az egyik karja valamivel távolabb hevert a folyosón, és még mindig rángatózott. A test alatt egyre nagyobb lett a sűrű, fekete vér tócsája. A zergling még lélegzett. Ardónak eszébe jutott a dal, amit az anyja énekelgetett:

Minden élet Isten teremtménye, Minden élő az Úr gyermeke. Védd hát az életet, ne gyilkolj, Védd az élőt, s védd hitedet. Ahogy erre gondolt, heves remegés futott végig rajta, és ismét előfurakodott egy, már eltemetettnek hitt emlék. Tizenkét éves volt, vasárnapi iskolába járt, ott hallott valami érdekeset.

— ...de ezek a vadak, melyek itt élnek köztünk, a világban, melyek olyan gonoszságokat mondanak és cselekednek, amelyeket fel sem fognak - ezeknek el kell tűnniük, nyom nélkül, mintha nem is léteztek volna! A zergling megmozdult a lába előtt, és rá meresztette ostoba, fekete szemét. S mondá az Úr: „ Hozzák elő a vizek a lényt, mely

birtokolja az életet... " Ardo alig kapott levegőt. Pánikba esett, és elejtette a fegyverét. A sisakjához emelte a kezét, megpróbálta felcsúsztatni a vizort. Először nem sikerült a dolog, de

aztán mégis felnyílt a sisak elülső része. A katona összerogyott, négykézlábra ereszkedett a folyosón. Nem bírt parancsolni a gyomrának, a padlóra okádta a reggelijét. Megtámaszkodott, de egész testében reszketett. A zerglingre nézett, és ismét erőt vett rajta a rosszullét. Ez volt az a pillanat, amikor az orrát megütötte a folyosó irányából érkező bűz. Megtörölte a száját, feltápászkodott, és lecsukta a vizort, hogy megszabaduljon az undorító szagtól. Gyenge volt, úgy érezte, kiszáradt a teste és a lelke. A lábából kiszállt az erő, le kellett ülnie. A falhoz támasztotta a hátát, és felhúzta a térdét a mellkasához. -Ne ölj! A zergling már nem mozgott. Ardo szédelegve nézett a tetemre, és azon tépelődött, hogyan volt képes elvenni egy életet - azt az életet, amit ez a lény is az Úrtól kapott ajándékba. Gyilkolt. Korábban soha, semmit sem ölt meg. Kiképezték, megedzették, elvégezte a szükséges gyakorlatokat, számtalan szimulációban vett részt, de még soha, semmit sem fosztott meg az életétől.

Az anyja arra tanította, hogy a gyilkolás bűn. Az apja arra tanította, hogy minden életet tisztelni és becsülni kell, hiszen minden élet isten ajándéka. Ezt vallották, erre tanították, ezek voltak az elveik, amelyek szerint éltek. De hol van az anyja és az apja? Mivé lett a hitük? Mi lett a reményükkel? Elpusztultak, és a testükkel együtt a hitvallásuk is megsemmisült azon a távoli, Edennek nevezett bolygón. - A pokol értelemmel nem bíró fenevadjai végeztek velük suttogta Ardo, de a szavak tompán kongtak, értelmetlennek hatottak, és nem kínáltak mentséget arra, amit tett. - ...s a vizek előhozták a lényeket, az élettel bíró lelkes

vadakat, s mondá az Úr: „ így van ez jól!" Ardo feljebb húzta a térdét. Úgy érezte, elzsibbadt az agya, már gondolkodni sem bírt. A vizorján villogni kezdett néhány jel. A mozgásdetektorok valamilyen aktivitást érzékeltek a spóratelep fekete folyosóján, Ardo azonban képtelen volt felfogni a jelzés jelentését. -Ne haragudj, anya - motyogta könnyes szemmel. - Nem akartam megtenni. Nem akartam... Megreccsent a hangszórója.

Szemet szemért, fogat fogért! Még jobban összehúzta magát.

- ...idelent... őrmester! Ebben a lyukban! - A hangszórójából érkező recsegés szavakká változott. Ardo alig hallotta, az egész olyan volt, mintha egy távoli beszélgetés részleteit csípte volna el. A belső monitorán szaporodtak a jelek. A legközelebbi mozgó objektum már csak hatvan méternyire volt tőle, és közeledett.

-

...ez az akna! - Ardo hirtelen felismerte Bemelli hangját. - A picsába! Ez legalább harminc méter mély! Hé, Melnyikov! Élsz?

Ardo pislogni kezdett, és akadozva mély lélegzetet vett. A vizoron még több jel tűnt fel. Lezuhant egy régi aknába, őrmester - folytatta Bernelli. - A nyílást biztos eltakarta a zergszar, azért nem vette észre. Rálépett, és lezuhant. Azt hiszem, látom... De nem válaszol! Negyven méter. Az anyja meghalt. Az apja sem élt már. Melani is odaveszett. Már

csak én vagyok életben, már csak én emlékezhetek rájuk gondolta. Harmincöt méter... Felnézett. Látta Bernelli sisakjának fényét. Iszonyatosan távol volt.

Valakinek mindig életben kell maradnia... Itt vagyok! - kiáltott fel. Kinyújtotta a kezét, magához húzta a fegyvert. Elővett egy csáklyagránátot, a fegyver csövére húzta. Álljatok hátrébb. Kiküldök egy csáklyát! - Hé, haver! Már azt hittük, elvesztettünk! - Egyelőre nem... Harminc méter. Ardo fellőtte a csáklyát az akna tetejébe. A lövedék a nyílás szélén ért földet, és azonnal szétnyílt. Az acélkarmok belevá- jódtak a talajba. Ardo megpengette a fegyvere és a csáklya között feszülő kábelt, majd megmarkolta a fegyverét, és felállt. Egyelőre nem döglöttem meg - mondta, és rideg mosolyjelent meg könnymaszatos arcán. - Még nem! - Bekapcsolta a csáklya felvonó szerkezetét. Az acélkarmok között forogni kezdett a kis motor, amely felcsévélte a kábelt. Ardo úgy emelkedett ki a spóratelepről mint valami angyal.

7 Összecsapás

Nyeső lenyúlt, és kirántotta Ardót az aknából. Erőlködés nélkül, úgy csinálta, mintha a fiatal katonán nem is lett volna harci szkafander. Abban a pillanatban, ahogy Ardo kiemelkedett, három ember lépett a gödör széléhez, fegyverük csövét lefelé fordítva, habozás nélkül tüzet nyitottak. - Őrmester! - kiáltott fel Alley izgatottan. - Ezek felfelé jönnek! A picsába! Rohadt sokan vannak! - Akkor meg mit álltok itt, a franc belétek? Tűz! Tűz! - ordított a katonáira Littlefield. - Mi az, egyedül akartad kinyírni őket, haver? - mordult fel Nyeső, miközben felsegítette a földről Ardót. - Te akartál lenni a nap hőse? A fő zergirtó? Mi? - Elég, Nyeső! - szólt rá Littlefield élesen. - A hadnagy beszélni akar a kölyökkel. Most! Alley! Tartsátok tűz alatt a zergeket. Ekart, Xiang! Temessétek be az aknát. Robbantsátok be! Bernelli, te helyezd el a töltetet. Úgy intézzétek el őket, hogy eszükbe se jusson feljönni odalentről. Ha végeztetek, nyomás vissza az adminisztrációs épülethez. Tartsátok nyitva a szemeteket. Ahol egy spóraverem van, ott van több is. Nem akarom, hogy a rohadékok hátba támadjanak. Világos?

A katonák elmormogtak valamilyen választ, majd nekiláttak a parancs teljesítésének. Fegyvereikből halált szórtak a verembe. -Nyeső, tartsd szemmel ezeket a kis hülyéket, és hozd vissza őket. Mindegyiket. Épségben! - A francba, őrmester! - tiltakozott Nyeső. - Ma még nem is öltem!

Littlefield a tüzdenevérre nézett. A tekintete szomorú volt, de a hangja tiszta és szigorú maradt. - Gyilkolni akarsz, Nyeső? Lesz még rá alkalmad. Többször, mint szeretnéd. Nekem viszont szükségem van ezekre az emberekre, ezért visszahozod őket. Világos? - Világos, uram! - válaszolt Nyeső. - A napnál is világosabb. Az őrmester Ardo felé fordult. -Gyerünk, katona! Indulás! Littlefield őrmester nem vesztegette az időt, elindult Ardo előtt. A fiatal katona alig bírt lépést tartani vele. Az őrmester végigrohant Oázis szűk utcáin. Ardo követte, és közben minden pillanatban arra számított, hogy a talajt borító nyálkaréteg beszakad alatta, és ismét lezuhan valahová, és olyan szituációban találja magát, ami még a korábbinál is melegebb lesz. Legszívesebben megállt volna, de tudta, hogy ez parancsmegtagadás lenne, és legalább annyira tartott az őrmester haragjától, mint a zergektől. A taktikai csatornán keresztül kapott információk alapján nem tudott tiszta képet alkotni arról, hogy mi történik a többiekkel, amit viszont hallott, abból arra következtetett, hogy a szakasz helyzete nem túl rózsás. - A rohadt életbe, ember! Miért nem állnak már meg? - Lődd őket, haver! Csak lőj! - Lövök én, mint a veszett, de már alig van lőszerem... - Hátra, hölgyeim! Itt az ideje, hogy megsüssek pár zerget! Nyeső- gondolta Ardo, ahogy Littlefield nyomában ügetve végigszáguldott az egyik utcán. Oázis valóban kisebb helyőrség volt, az itt élő emberek a munkájukon, vagyis a kutak és a szivattyúállomások őrizetén és karbantartásán kívül nem sok mindennel foglalkozhattak. A házak előre gyártott elemekből készültek, és mindegyiken látszott, hogy ideiglenes építménynek szánták. A település központi részén néhány kisebb üzlet állt, amelyek kielégíthették a lakók igényeit. A nyálka ezen a főtéren volt a legvastagabb, gyakorlatilag mindenhová bekúszott. Biztos itt van a zergek központja. Valahol itt, de hol? Ardo megpróbálta szemügyre venni a terepet, de Littlefield olyan gyorsan vágott keresztül a labirintusszerű utcákon, hogy nem maradt ideje a bámészkodásra. - Ez mozog, baszd meg! Ez a nyálka mozog! - Keressük meg azt a helyet, ahol a legvastagabb! Onnan terjedt szét ez a mocsok, ott kell elkezdenünk a felpucolását. - Oké, de hol? Biztos nem itt...

- Újra átvizsgáljuk a főutcát. Talán nem vettünk észre valamit. A négy keselyű sikítva húzott el Ardo feje fölött. Littlefield megállt, és az adminisztrációs épületre mutatott, amit nem volt nehéz megtalálni: három emelet magas volt, toronyként emelkedett ki a barakkszerű házak közül. Az egyik oldalán hatalmas lyuk tátongott, a külső fémfalat átszakította, és egyszerűen félrehajtotta valami - talán egy robbanás, vagy egy hihetetlenül erős kéz. Ardónak nem volt ideje arra, hogy megvizsgálja a nyomokat. Littlefield őrmester hirtelen megállt az épület előtt. Olyan váratlanul fékezett le, hogy Ardo kis híján belerohant. Az idősebb férfi a lihegő közlegény szemébe nézett, majd megérintette a kommunikátora egyik gombját, hogy csak Ardo hallja a szavait. - Fiam, bajban vagyunk, de ne aggódj. Viselkedj katonához méltó módon. Szerintem minden rendben lesz. Megértetted? Ardo bólintott, bár sejtette, hogy az őrmester nem mond igazat. Nem igazán fogta fel, mi történik körülötte, de érezte, hogy tényleg komoly a gond. - Meg, uram! Megértettem! Littlefield elmosolyodott. - Jól van. Itt nem sokat segíthetek neked. Itt és most a feladat a legfontosabb, nem az emberek. Légy udvarias, ne vitatkozz Breannenal, és akkor életben maradsz. Ha pedig életben maradsz, ismét csatlakozhatsz az osztagomhoz. A műveleti teremben vár rád. Littlefield végignézett Ardo harci szkafanderén. - Nem ártott volna egy kicsit lepucolni a szkafanderedet, fiam. A hadnagynak nem fog tetszeni a szagod.

Legalább a halottakat összeszedhették volna - gondolta Ardo, amikor belépett a műveleti terembe. A helyiség a három emeletes központi épület legfelső szintjén volt, ablakaiból (egy se maradt ép, a padlót mindenütt üvegszilánkok borították) kiváló rálátás nyílt a telepre. A jelek szerint ez az épület volt a telep lakóinak utolsó erődítménye - amikor ők is elpusztultak, nem maradt senki, aki eltemethette volna a halottakat. Az összecsapás néhány nappal korábban zajlott le. A konföderációs hadsereg alaposan megdolgozta a terepet, mielőtt kiküldte a katonáit. A rovarirtásnak nevezett művelet végrehajtása után elvileg csak kisebb zerg erők maradhattak Oázisban. A magasabb rangú parancsnokok közül senkinek sem jutott eszébe, hogy

kiküldjön egy takarító szakaszt a településre, amely összegyűjtötte volna a hősi halottakat, megadta volna nekik a végtisztességet. Azokkal, akik feláldozták magukat, már senki sem törődött - a hulláknak senki sem vette hasznát. A műveleti terem is romokban állt. A második osztag néhány tagja megpróbálta eltüntetni a falakon tátongó lyukakat; a hegesztőpisztolyok kékes villódzása kísértetiessé változtatta a már amúgy sem túl barátságos helyet. A helyiség közepén egy hatalmas térképasztal állt, Breanne hadnagy éppen azon tanulmányozott valamit. A sisakját levette, az asztal szélére állította. Úgy helyezkedett el, hogy nem láthatta az érkezőket. Miközben a térképet böngészte, a taktikai csatornán keresztül folyamatos kapcsolatot tartott fenn a katonáival. - Harmadik osztag! Tovább északi irányba, a torony felé. Aztán vissza a műveleti központhoz! - Mozgást érzékelünk! Valami közeledik. - Pofa be, ember! Mindenki érzékeli a mozgást... Ezek a rohadékok mindenütt ott vannak. Csak jönnek, jönnek... A föld alól bújnak elő! - Mozgás! Ne álljatok meg. Mozgás! Littlefíeld őrmester levette a sisakját, a hóna alá dugta, és vigyázzba vágta magát. -Elnézést, asszonyom... Parancs szerint jelentkezem! A hadnagy felegyenesedett és a megfordult. Ardo gyorsan lekapta a sisakját, és tisztelgésre emelte a kezét. A helyiségben terjengő szag a spóratelepre emlékeztette; ismét hányingere támadt. Breanne hadnagy metsző hangon szólította meg.

Közlegény... Melnyikovnak hívják, igaz? Milyen kedves öntől, hogy végre teljesíti a parancsot. - A nő végigmérte a katonát. - Mr. Littlefield, ön szerint érdemes foglalkoznom ezzel a nyomorult zöldfülűvel? - Asszonyom... Ahogy gondolja, asszonyom! Ardo az őrmesterre sandított. Littlefield ajkán mosoly bujkált. -Kétlem! - csattant fel Breanne. - Lépjen előre, közlegény! Ardo pánikba esett, nem tudta, mit csináljon. Tisztelgett, és addig nem ereszthette le a kezét, amíg a hadnagy nem viszonozza a köszöntést. Tisztelegve viszont nem lehet előre lépni. A szabály és Breanne közvetlen utasítása ellentmondott egymásnak. Ardo izzadva állt, meg se moccant. A hátán és az arcán patakokban folyt a veríték.

Breanne megértette, mi okoz gondot a közlegénynek. Káromkodott egyet, majd gyors mozdulattal tisztelgett. Ardo megkönnyebbülten leeresztette a kezét, és előrébb lépett. Közben remegés futott végig rajta, és felerősödött a hányingere. Ahhoz, hogy Breanne elé álljon át kellett lépnie egy fej és karok nélküli hulla fölött. Kiszáradó torokkal nyelt egyet, és a hadnagynőre meresztette a szemét. Mr. Melnyikov! Emlékszik arra, hogy milyen utasítást adtam a szakasz tagjainak? Emlékszik rá, hogy megtiltottam a fegyverhasználatot? Erre a direkt kérdésre csak egyetlen választ lehetett adni. - Igen, asszonyom! Világosan elmagyaráztam, hogy ebben az akcióban a felderítés, és egy bizonyos tárgy megszerzése a feladatunk? - Igen, asszonyom! Breanne egészen közel lépett Ardóhoz.

-Akkor, közlegény, parancsomat?

elárulná,

hogy

miért

nem

teljesítette

a

Ardo nyelt egyet. Lezuhantam egy aknába, asszonyom. Találkoztam egy zerggel, és... - Ahogy eszébe jutott a borzalmas lény, elakadt a lélegzete. Lesütötte a szemét, hirtelen elszégyellte magát. - És megöltem. Igen, végeztem vele! - Rám nézzen, ha velem beszél, közlegény! Ardo a nő jégszínü szemébe nézett. -Ön szerint azért vagyunk itt, hogy zergekre vadásszunk? - kérdezte Breanne. -Igen, asszonyom! Azért vagyunk itt, hogy pokolra küldjük őket! Breanne dühösen fujt egyet, és hátrébb lépett. Littlefield, maga érti ezt? Ez egy vadonatúj rohamosztagos! Átesett az átprogramozáson. Ennek tökéletesnek kellene lennie! Elvileg mindenki tökéletes, aki kilép abból a nyomorult tartályból. Beledugnak egy szaralakot, és kivesznek belőle egy profi katonát. Erre való, nem? Littlefield halkan felnevetett. Igen, asszonyom. Pontosan erre való. így sokkal gyorsabb a kiképzés, mint a régi módszerrel. Ez a haladás, asszonyom. A technikai fejlődés. -Isten óvjon minket a technikai fejlődéstől! - Breanne felsóhajtott, és ismét Ardo felé fordult. - Mr. Melnyikov, engedje meg, hogy megtanítsam magát valamire. A régi módszerrel... Közlegény, most nem azért vagyunk itt, hogy zergeket öljünk! Ardo összezavarodott. - Asszonyom? Azért vagyunk itt, hogy megállítsuk a zergeket. Ez egészen mást jelent. Azok a lövedékek, amelyeket ma rászórt arra a nyomorult zergre, nem gyilkolásra valók. Azokkal a lövedékekkel legfeljebb csonkítani, sebezni lehet. - Asszonyom, én... Jelentem, nem értem! Ha a csatamezőn megöl valakit, akkor ott hagyja a hullát. Rábízza a legyekre meg a dögevőkre. - Breanne körbemutatott. Nézzen szét, közlegény. Ebben az esetben semmit sem tehetünk a halottakért. Megadjuk nekik az őket megillető tiszteletet, a... 61 végtisztességet, de nem harc közben. Egy csata közepén semmit sem tehetünk értük. Velük már nem kell foglalkoznom. Megértette? -Igen, asszonyom, de...

-Nincs itt semmi de! Ha megsebesít egy ellenséges egyedet, akkor legalább négy másik egyedre van szükség ahhoz, hogy kivonszolják a tűzvonalból, és még háromra, esetleg négyre, hogy összefoltozzák, hogy törődjenek vele. Ha megöl egy ellenséges egyedet, akkor csak eggyel csökkentette az ellenség erejét. Ha viszont megsebez egyet, akkor nyolc, talán tíz egység figyelmét vonta el a közvetlen harcról. Mondja, képes ezt felfogni, vagy az ilyen gondolatok már túlságosan bonyolultak a maga diónyi, átprogramozott agyának? Ardo elgondolkodott. - Igen, asszonyom. Akkor elvárhatom öntől, hogy a jövőben szó szerint hajtsa végre a parancsaimat? - Igen, asszonyom, de... Breanne összehúzta a szemét. - Mondani akar valamit, közlegény? Ardo nyelt egyet. Elnézését kérem, asszonyom, de ön most arra utal, hogy jobb lett volna, ha ott maradok, annak az aknának az alján? Breanne mély lélegzetet vett, hogy válaszoljon, de aztán nem tette meg. A szája gonosz mosolyra húzódott. -Lám, lám, lám! Egy katona, aki gondolkodik! Milyen érdekes! Maga mégsem teljesen reménytelen eset, Melnyikov. Azt hiszem... Hadnagy! Azt hiszem, találtam valamit! - hallatszott Breanne kommunikátorából. - Itt Marz. Az egyik szkennerrel találtak valamit. - Azt hiszem, megvan! Breanne a térképasztal felé fordult. - Hol? Hol van? - Egy szimpla ház... Azt hiszem, az alagsorban van. - Az istenit! Szétreped körülöttem a talaj! - Mozgás! Mozgás! Itt minden mozog! -Hol? - Mindenütt! Nyeső! - kiáltott fel Breanne. - Szerezze meg a tárgyat. Marz! Ott vannak a... A picsába! A koordináták: harminc- hat-négyestizenhetes! Marz, hozza ki őket onnan! Itt Marz! Sebezhetőek lesznek, ha megteszem hadnagy. Rendelje vissza őket magához, aztán odamegyek, és mindenkit felszedek. -Marz! Vigye oda azt a repülő szart, és szedje fel az embereimet!

-Nem tudok leszállni, hadnagy. Ha használom az extraktáló mezőt, a srácok pár másodpercig sztázisban lesznek odalent. Ennyi idő alatt a zergek szétszedik őket! -Nem érdekel! Breanne intett az őrmesternek, lépjen oda hozzá. Little- field sietve engedelmeskedett, és miközben Breanne beszélt, rámutatott a térkép néhány pontjára. Második osztag! Hozzák el a tárgyat. Első osztag! Fedezzék a másodikat a harminchat-négyes-tizenhetesnél! - Hé, haver, a csaj most minket küld oda?

-Ja. Hallottad a parancsot... Húzzunk! Az istenit! Honnan jönnek ezek?

- Valóságos falat alkotnak! - Inkább szőnyeget... Honnan a pokolból jönnek? Harmadik osztag! - folytatta Breanne. - A harmincnégynégyes-tizenhatos és a harminchat-négyes-tizenhatos között nyújtsanak fedezetet. Tartsák nyitva a visszavonulási folyosót! - Elismételné? Azt mondtam: tartsák nyitva a visszavonulási folyosót, aztán a második osztaggal együtt jöjjenek vissza a központhoz. Visszavonulás! A hadnagy Ardo felé fordult. -Nos, Mr. Melnyikov, ezt az egészet maga indította el. Segíthetne eltakarítani a mocskot. Csatlakozzon a harmadik szakaszhoz, aztán amint lehet, térjen vissza a másodikhoz. Értve? Breanne ismét a térkép felé fordult. -Azt hiszem, most már nyugodtan kijelenthetjük: az ellenség tudomást szerzett a jelenlétünkről.

8 Hangyaboly

Ardo leviharzott a lépcsőn, átlépett a padlón heverő hullák fölött, és kiugrott abba a helyiségbe, amely egykor az előcsarnok szerepét töltötte be. Wabowski, az osztag kettes számú tűzdenevére már készenlétbe helyezte a lángszóróját. Mellish és Esson idegesen szorongatta a fegyverét, de a leg- izgatottabb Sejak volt. - Hol van Jensen? - kérdezte Ardo.

- Elment megkeresni M'Butut - felelte Sejak. Megnyalta a száját. Azt mondta, csak pár percig lesz távol, és... Az istenit, már kurva régen elment! - Szerintem menjünk, és keressük meg - javasolta Wabowski. - Szerintem pedig teljesítsük a parancsot! - csattant fel Littlefield hangja. Az őrmester lesétált a lépcsőn, és csatlakozott a katonákhoz. A hadnagy tudja, mit akar. Hallottátok a parancsot, és tudjátok, mi a feladat. Mozgás, emberek! Utánam! Littlefield készenlétbe helyezte a fegyverét, és kilépett az előcsarnok bezúzott kapuján. A katonák idegesen egymásra néztek, aztán követték az őrmestert. Északkeleti irányból erős, forró szél fújt, felkavarta a homokot a főtéren szétterülő nyálkaszőnyeg felett. Ardo megremegett, ahogy elindultak. A kommunikátorukon keresztül hallották Nyeső és az első, meg a második szakasz hangját. A rohamosztagosok a jelek szerint az életükért küzdöttek valahol a főteret körbefogó épületek mögött. - Mozgás! Mozgás! - Bowers? Bowers? Hol a pokolban...? - Bowers elesett! - Fu! Peaches! Húzzatok ide, de rögtön! -A picsába! Főnök! Eltaláltak! Eltaláltak! Csökkennek az értékek... Segítség! O, istenem... Ezek rám rontanak! Ne hagyjátok, hogy... Littlefíeld hangja erősebb volt, mint a többieké. - Sejak! Mellish! Ti ketten kihúzódtok a szárnyakra, és ott maradtok. Wabowski meg a többiek velem jönnek. Előrébb megyünk... Figyelem, katonák! Nem szeretném, ha valami hátba támadna minket! Ardo egyetlen szó nélkül engedelmeskedett. Egész testében reszketett, idegesen nézett körbe, de mivel nem tehetett mást, követte az őrmestert. Az ösztönei azt súgták neki, hogy forduljon meg, rohanjon el, meneküljön amíg nem késő, de volt az agyában valami gát, ami leblokkolta az önálló gondolatokat. Pontosan azt tette, amit a kiképzésen tanult, és amit abban a sátáni tartályban belé programoztak. - Alley! Húzz előlem a francba! Szétégetem őket! - Ez egy élő fal, Nyeső! - Mozogjatok! Nehogy eleresszétek azt a ládát, Ekart, különben... Istenre esküszöm, ha elvesztitek, egyedül fogtok visszajönni érte! Mozgás! Wabowski, a tűzdenevér Ardo bal oldalán lépkedett, a hátán két tele töltött plazmatartályt cipelt. Esson a tűzdenevér másik oldalán

helyezkedett el. Ardo a sisakmonitorán felfedezte M'butut, aki közvetlenül a háta mögött haladt. Klasszikus alakzatban vonultak, a szimpla gyalogosok úgy helyezkedtek el, hogy szükség esetén tűzerejükkel támogatni tudják a tűzdenevéreket. Littlefield őrmester természetesen a csapat élén haladt. Elégedett volt a fiaival, eddig mindent pontosan a rohamosztagosok nagy könyvében leírtak szerint csináltak. Minden oké - gondolta Ardo. De ha nincs gáz, akkor miért

reszketek? - A pokolba! Mindenütt ott vannak! Honnan jönnek ezek? hallatszott a sisakjába épített hangszóróból. - Mozgás, tökös! - reccsent a válasz. Elérték a tér túlsó végében felállított úttorlaszt, amely a keleti utat zárta le. A jelek szerint a telep lakói minden elérhető tárgyat felhasználtak a barikád építése során. A torlasz közepén két lánctalpas teherautó állt, az egyik mellett egy szemétszállító kocsi. A járművek közé és elé deszkákat, köveket, ágyakat, törmeléket hajigáltak, sőt valaki egy háromkerekű gyerekbiciklit is odadobott. Az utcán heverő, bűzlő halottak láttán Ardo megállapította, hogy nem sok értelme volt a torlasz felépítésének - a zergek számára nem jelentett akadályt, az emberek legfeljebb egy-két perccel odázták el a halálukat. Ardo egyre hevesebben reszketett, vacogott a foga. Arra gondolt, amit a hadnagytól hallott. Ebben az esetben semmit sem

tehetünk a halottakért. Megadjuk nekik az őket megillető tiszteletet, a... végtisztességet, de nem harc közben. Egy csata közepén semmit sem tehetünk értük. Velük már nem kell foglalkoznom... Pontosan tudta, hogy Breanne mire gondolt, megértette, hogy ilyen helyzetben tényleg nem lehet sokat tenni a halottakért, mégis szégyellte magát. Littlefieldnek nem tűnt fel Ardo viselkedése. Végigpásztázta az épületek között húzódó keleti utat, amely valójában csak egy keskeny sikátor volt. - Ott vannak - jelentette ki, és keleti irányba mutatott. Ardo a jelzett irányba nézett. Valami mozgott a szél által felkavart vörös por finom függönye mögött, de nem látta pontosan, hogy micsoda. A kommunikátorból hallatszó hangok felerősödtek, de a párbeszédek összefüggéstelenebbé váltak. A jelek szerint Nyeső komoly eredményeket ért el, de nem lehetett tudni, hogy meddig bírja tartani a pozícióját. -M'butu! Esson! - Littlefield hangja kemény volt és mentes minden érzelemtől. Úgy beszélt, mint egy hivatalnok, aki arra kéri a

segédeit, hogy hozzanak át neki egy aktát az irattárból. - Megálltok a torlasz két oldalán, és fedezitek ezt a nyomorult utat. Melnyikov! Ardo az őrmesterre nézett. - Te, meg Wabowski... Ti ketten velem jöttök! Littlefield maga elé tartotta a fegyverét, és átmászott a torlaszon. Ardo moccanni sem bírt. Littlefield leereszkedett a torlasz túlsó oldalán, és határozottan elindult. A vörös porfüggöny eltakarta Ardo szeme elől. A közlegény úgy érezte, az agya felmondta a szolgálatot. Nem mozdult a karja, nem mozdult a lába; se előre, se hátra nem bírt tenni egyetlen lépést sem. Gyerünk, Melnyikov! - mordult fel Wabowski. - Mozogj már! Ez most egy mentőakció, emlékszel? Wabowski fenékbe rúgta Ardót, akit ez kizökkentett a bénultságból. Mindketten felmásztak a torlaszra. Wabowski tovább haladt, Ardo pedig úgy helyezkedett el, hogy őt is, és Littlefield őrmestert is fedezni tudja. - Balra! - kiáltott fel Wabowski. Az egyik épület aljában tátongó nyílásból zergek özönlöttek elő. Olyan gyorsan mozogtak, hogy szinte repültek - mintha nem hatna rájuk a bolygó gravitációja. Ardo éppen csak felfogta, hogy miket lát, amikor az első bestia rávetette magát. Ardónak nem maradt ideje gondolkodni. Ösztönösen meghúzta a ravaszt. A lövedékek megállították a levegőben úszó zerget, visszalökték, a falhoz csapták a torz testet. A többi zerg megtorpant, lekuporodtak a fal előtt, de látszott rajtuk, arra készülnek, hogy az alkalmas pillanatban rohamot indítsanak. A falat hirtelen hatalmas plazmatűz-felhő árasztotta el. A lángok dühödten belemartak a zergekbe. Ardo megfordult, és Wabowski vigyorgó arcára nézett. A tűzdenevér addig nyomta a plazmatüzet, míg leomlott a fal egy része. Ardo észrevette, hogy a mosolygó tűzdenevér mögötti épület tetején is zergek lapulnak. - Nézz hátra! - kiáltott rá Wabowskira. Felemelte a fegyverét, és ráeresztett egy hosszú sorozatot a tetőre. A lapuló zergek közül néhány lezuhant és a betonra csattant. A lövedékek érdekes lyukmintát vertek a falakra. A lezuhant zergek közül néhány megpróbált feltápászkodni, karmaikat a betonba vájva akartak közelebb kerülni kiszemelt prédájukhoz, Wabowskihoz.

Wabowskihoz és hozzám! - gondolta Ardo. Mi vagyunk a préda, és ők a vadászok! Látta, hogy a tűzdenevér arcáról leolvad a mosoly; látta, hogy a lángcsóva hirtelen feléje fordul. - Wabowski! Mi a szart...? - Nem fejezhette be a mondatot. A lángcsóva telibe találta a háta mögött settenkedő zergeket. - Vigyázzunk egymásra, testvér! - mondta Wabowski. - Figyelj, mi van a hátam mögött. Fedezz... Nekem most más dolgom van. A nedvesen csillogó, fekete alakok hirtelen ellepték az épületek tetejét. Ardónak az a hangyaboly jutott eszébe, amit egyszer régen, még gyerekkorában rúgott szét az apja farmján. Mintha valami mágikus kapcsolat lett volna a hangyák között, hirtelen mindegyik arra a helyre szaladt, ahol támadás érte a közösséget. Ezt a hangabolyt én rúgtam fel - villant át a közlegény agyán. A fegyvere hirtelen elhallgatott. Ardo ösztönösen kiejtette az üres tárat, elővett egy telit, hozzákoppantotta a sisakjához, és belökte a megfelelő nyílásba. Abban a pillanatban, ahogy a tár a helyére kattant, a közlegény ismét meghúzta a ravaszt, és megszórta a tetőkön gyülekező zergeket. Mintha acélzápor zuhogott volna a lényekre. - A picsába! Mennyit kell még mennünk? - hallatszott a kommunikátorból. - Ezt nem ússzuk meg ép bőrrel, Nyeső! - Pofa be! Ne álljatok meg. Mozgás, mozgás! - Támadás ért minket! - jelentette Wabowski nyugodt hangon. Littlefield, ha csinálni akarsz valamit, akkor most tedd, vagy soha! - Rájuk álltam, Wabowski. Egy percen belül ott vagyok. Ardo tára kiürült. A harci szkafanderben maximális fokozaton működött a légkondicionáló, a közlegény mégis úgy izzadt, mintha gőzfürdőben lenne. Helyére került a harmadik tár. Ardo éppen csak egy pillanatra vette le az ujját a ravaszról. Ahogy folytatta a tüzelést, a tetőkről megcsonkított zergek testrészei hullottak a betonra, de a sebesültek mögött újabb és újabb lények jelentek meg. A bestiák mindegyike Ardo és Wabowski vérére szomjazott. A zergek megpróbáltak támadást indítani a rohamosztagosok ellen. Ardo nem fordult hátra, de a hangokból megpróbálta kitalálni, hogy Wabowski mit művelhet a lángszórójával. Abban biztos volt, hogy a tűzdenevér sem kíméli a dögöket. Ardo kezében átforrósodott a fegyver. A kesztyű természetesen megvédte az égési sebektől, de a jelenség arra utalt, hogy hamarosan komoly problémái lesznek. A rohamosztagosok gépfegyvere valóban sokat kibírt, de volt egy tűréshatára. Ha megreped a cső, nekem annyi - futott át a katona agyán.

- Támadás ért bennünket - jelentette Mellish, aki Ardóék mögött, a téren maradt. - Tűzvonal a téren... Elkelne némi segítség! Az egyik zerg levetődött a tetőről, és Ardo felé rohant. A katona későn vette észre. A zerg előrenyújtotta karmos végtagját, és Ardo lába felé kapott. Ardo ösztönösen hátrébb ugrott, és egy hosszú sorozatot küldött támadójára. A golyók ledarálták a végtagot. Ardo felnézett. A levegőben ekkor már több zerg mozgott; valamennyi feléje tartott. A lények azzal a szándékkal vetették alá magukat, hogy cafatokra tépik a katonákat. Nem érkeztek meg a talajra, legalábbis nem olyan formában, mint szerettek volna. Valaki észrevette őket, és rájuk küldött egy hosszú plazmasugarat. A tűzcsóva Ardo bal válla mellett süvített el. - Gyere, kölyök! Ardo oldalra kapta a fejét, és azonnal felismerte a tűzde- nevérszkafandert. Ez Nyeső! A fekete bőrű óriás egy civilt tartott a vállán, úgy nyomult előre. Fél kézzel tartotta a testet, míg a másik kezével a lángszóró csövét szorította. - Mozgás! Ne álljatok meg! - üvöltött bele Nyeső a mikrofonjába. Littlefield és Xiang is megjelent, elfutottak Ardo mellett. Egy fémládát cipeltek. Bernelli folyamatosan tüzelt, de vagy az idegeivel volt baj, vagy az érzékszerveivel, mert sokszor mintha képzeletbeli ellenségre lőtt volna. Ardo megfordult, és keleti irányba nézett.

A szűk utcán zergek tömege közeledett. A tömény gyűlölettől és vérvágytól hajtott lények eleven falat alkottak. Ardo érezte, hogy őt akarják elpusztítani. Ezek valahonnan tudják, hogy már kétszer

megléptem előlük... Most a véremet akarják szívni, a húsomat rágni! Megfordult, és futásnak eredt. Wabowski nem vette észre, hogy Ardo mit csinál, folytatta a zergek égetését. Úgy ontotta a lángokat a falakra, mint a tűzoltók a vízsugarakat az égő házakra. Az egyik épület tetején lapuló zergek elrugaszkodtak. Ardo a sikolyra fordult hátra. A zergek hátulról támadtak Wabowskira. Kitépték a kezéből a lángszóró csövét, majd nekiláttak, hogy karmaikkal, agyaraikkal széttépjék a harci szkafandert. A jelek szerint tudták, hol, mely részeknél kell próbálkozniuk, hol vannak a szkafander legsebezhetőbb pontjai. Tisztán látszott, hogy néhány másodperc múlva hozzáférnek Wabowski testéhez, amit aztán darabokban fognak kirángatni a páncél résein. Ardo lelki szemei előtt megjelent egy régi kép.

Három hidraliszk egyszerre kapta el Melanit. Megragadták csökevényes, hosszú karmokban végződő karjaikkal, és elindultak, hogy kivigyék a tömegből. - Ardo! - sikított a lány. - Ne hagyj itt! Ardo felemelte a fegyverét, és egy hosszú sorozatot eresztett a Wabowski hátán lévő plazmatartályokba. A robbanás iszonyatos volt, a gigantikus tűzgomoly pillanatok alatt elemésztette Wabowski testét, megsemmisítette a körülötte tomboló zergeket, és felcsapott a környező épületek tetejére is, ahol fenevadak tömege lesett újabb prédákra. A lángok minden irányba kinyújtották perzselő csápjaikat. A vörös, sistergő tűz úgy hömpölygött végig a keskeny utcán, Ardo irányába, ahogy a víz az erős sodrású folyó medrében.

9 Visszavonulás

- Melnyikov! Ardo megfordult. - Gyerünk, katona! Az isten verjen meg, Melnyikov! Válaszolj már! A háta mögött egy tűzgomoly hömpölygött, amely felzabálta az épületek között lévő levegőt. Erezte a lángok erejét és iszonyú éhségét. A torlasz irányába rohant, amelynek az oldalát meg narancsvörössé változtatta a közeledő tűztenger ragyogása. A lába mintha ólomból lett volna. A karja, az egész teste hihetetlen, őrjítő lassúsággal mozgott. Az idő ellene dolgozott. Megpróbált segítségért kiáltani, de ő maga sem értette a torkából előtörő hangokat. Hirtelen körbefolyta a ragyogás. A sisakjába mintha betört volna a káosz. A harci szkafanderbe épített vészjelzők közül legalább nyolc szólalt meg egyszerre, de Ardo nem volt olyan helyzetben, hogy foglalkozhatott volna a műszerekkel. Úgy úszott a rettenetes, forró lángtengerben, mintha vízben lebegne. A szkafander szervói megpróbálták kiegyenlíteni a minden oldalról egyszerre érkező nyomó, préselő erőket, a védelmi rendszerek kétségbeesetten igyekeztek egyben tartani az alkatrészeket és velük együtt a katona testrészeit. A belső hűtőrendszer nem tudott megbirkózni a forrósággal, Ardo úgy érezte, a bőre, a húsa, mindene szénné ég. Elvesztette az irányérzékét, fogalma sem volt arról, hogy merre van a lent és a fent, az előre és a hátra. A pánik teljesen hatalmába kerítette az agyát. Hirtelen zuhanni kezdett. Csak annyit látott, hogy közeledik felé a talaj, azután... A fejét beütötte a sisak belső falába. Elkábult, összezavarodott, már semmit sem értett. Olyan érzése támadt, hogy még mindig mozog, de amikor kinyitotta a szemét, a sisak átlátszó

lemezén túl ugyanazokat a kődarabokat látta, mint egy-két másodperccel korábban. Néhány pillanatra megfeszítette az izmait. A sisaklemezén felfedezett egy sötétvörös, egyre növekvő foltot. Beletelt egy kis időbe míg rájött, hogy a saját vérét látja. Rémülten feltápászkodott. A vérfolt elkenődött a lemezen, pár csepp vörösség visszahullott az arcára. Oldalra fordult. Littlefieldet látta, aki közvetlenül mellette, a fémládát vonszolva próbált visszavonulni. Xiang, aki pár perccel korábban segített neki, sehol sem volt. Mi a franc történt vele? - töprengett Ardo. Az őrmester folyamatosan tüzelt, fegyvere szünet nélkül köpködte a halált. Ardo meglátta a szakasz néhány tagját. A harci szkafanderbe bújt emberek a torlasz irányába tartottak. - Mozgás! Ne álljatok meg! - üvöltötte Littlefield. Ardo bizonytalanul állt a lábán. Az őrmester hirtelen sarkon fordult, és a közlegény felé fordította a fegyvere csövét. Az arcát eltorzította a félelem és a kétségbeesés, látszott rajta, hogy felkészült a halálra. Nem nyitott tüzet; az utolsó pillanatban felismerte a bajtársát. - Az isten verjen meg, Melnyikov! Azt hittem, zerg vagy! mondta Littlefield, és hisztérikusan felvihogott. - Téged aztán nem könnyű kinyírni! - A torlasz felé fordult. - Visz- szavonulás! Mindenki vissza! Halljátok? Vissza! Az utcán még tombolt a Wabowski felrobbanása után keletkezett pokol. A lángok megakadályozták, hogy a zergek tömege túlságosan közel kerüljön az emberekhez, de itt-ott néhánynak sikerült áttörnie a tűzfalon. Nyeső szoborként állt a torlasz előtt, és jól célzott tűzcsóvákat küldött a rohamozó zergek irányába. Ardo elképedve bámult rá. A fekete óriás még mindig a vállán tartotta a rongybabára emlékeztető emberi testet. - Menni fog - suttogta Ardo, inkább csak magának, mint a mellette mozgó őrmesternek. - Visszaverjük őket. - Vissza, a kurva életbe, de csak most! - csattant fel Littlefield. Ravasz kis rohadékok ezek. Páran magukra vonják a figyelmünket, de lefogadom, máris elindult egy csapatuk, hogy a hátunkba kerüljön. Tedd hasznossá magad, Melnyikov, fogd meg ezt a rohadt ládát! - Az őrmester a hatalmas termetű tűzdenevérre nézett. - Nyeső, vidd innen azt a civilt! Sejak! Ekart! Fedezzetek minket, aztán húzódjatok vissza a zéró-harminchetes, egyes-ötvenhármas pontra. Megvan amiértjöttünk. Tűnjünk el innen a francba! Nyeső felmordult, de nem ellenkezett, ő is visszavonult a többiekkel. A katonák átjutottak a torlasz túlsó oldalára. A zergek nem adták fel, folyamatosan rohamoztak, néhányuk felugrott a levegőbe, és megpróbálta követni az embereket. Olyan gyorsan és

kecsesen mozogtak, hogy Ardo alig hitt a szemének, de a visszavonuló rohamosztagosok fede- zőtüze újra és újra megállította őket. - Mi a helyzet, főnök? - kérdezte Littlefield. -Fogy az idő! - hallatszott az adminisztrációs központban tartózkodó hadnagynő hangja. - Nem látom őket a taktikai monitoron, de egészen biztos, hogy meg fogják rohamozni az épületet. Elhagyom a terepet. Találkozó a zéróharminchetes, egyes-ötvenhármas ponton! Onnan fogunk elrepülni. Vette, Peaches? -Igen, asszonyom! - Peaches hangja furcsa volt, kissé remegett. Ez arra utalt, hogy a keselyű-osztagnak is meggyűlt a baja a zergekkel. - Valkűr, vette a koordinátákat? - Maguk csak jöjjenek ide, és a többi már az én dolgom. Felszedem a bandát, aztán tűnés! Öt percen belül találkozó. - Gyerünk, emberek! - dörrent Littlefield hangja. - Nincs sok időnk! Nyeső belemorgott valamit a mikrofonjába, majd megfordult. Ardo egy másodpercig az arcára nézett. A fekete óriás Littlefieldhez intézte a szavait, de közben Ardót bámulta. - Elvesztettünk egy tűzdenevért, őrmester. Szeretném megtudni, milyen körülmények között! Wabowskiról van szó. Ardo gyorsan lehajolt, és megragadta a fémláda fülét. A szkafander szervói jelentősen felfokozták az erejét, köny- nyedén emelte fel a ládát, de a műszerek jelezték, hogy a tárgy meglehetősen nehéz. - Menjünk! - mondta Littlefield. Az őrmester és Ardo elindult a téren. Littlefield balra, a torony mellé mutatott. Ardo érzékelte, hogy a szakasz többi tagja velük együtt visszavonul, minden egység a megjelölt találkozási pont felé tart. - Őrmester... Uram... - mondta futás közben. - Ami Wa- bowskit illeti, én... - Pokoli jó húzás volt, fiam! - vágott közbe Littlefield. Wabowski akkor gyakorlatilag már nem élt. Nem lehetett megmenteni. Szívességet tettél neki... Most viszont éppen azt az időt vesztegetjük, amit az ő feláldozásával nyertél nekünk! -Igen... Köszönöm... Nyeső közvetlenül mögöttük futott. - Én is köszönöm az információt, őrmester! Ardo nem látta Nyeső arcát, de a hangjából érezte, nem igazán fogadja el Littlefield magyarázatát, másként értékeli a történteket, mint az őrmester.

- Te csak tartsd azt a civilt, Nyeső, és ne gondolkozz. Ezt inkább bízd rám. Ami pedig téged illet, Melnyikov... Ha túléled ez a napot, akkor... - Littlefield fújt egyet. - Akkor, fiam, elmondhatod magadról, hogy veterán lettél. - Veterán leszel, Melnyikov? - kérdezte Nyeső gúnyosan. Érdekes... Láttam, mire vagy képes. Mostantól ügyelni fogok arra, hogy te legyél elöl. Arra, hogy mindig mögötted maradjak! - Távozás két percen belül - hallatszott a pilóta hangja. Valkűrboszorka megkezdte a leszállást. Jézusom! Hogy ezek mennyien vannak! Fiúk, ti aztán belecsaptatok a közepébe! Mekkora bolyt sikerült felvernetek? A katonák végigrohantak az épületek mellett, de visszavonulás közben sem feledkeztek meg arról, hogy fedezzék egymást. Mindenki, így Ardo is érezte, hogy valami iszonyatos dolog les rájuk - valami, amit egyelőre egyikük sem látott. Az épületek között időnként megmegpillantottak valami mozgó feketeséget, de nem álltak meg bámészkodni. Nem szabad lelassítanunk - gondolta Ardo. Nem

állhatunk meg, futnunk kell, különben végünk! -Figyelem, egyes-harmincötösnél érkezünk! - jelentette be Breanne hadnagy. - Nehogy tüzet nyissanak ránk! Ardo a megjelölt pont irányába nézett, és meglátta a hadnagynőt, aki három katonával érkezett. Breanne-nak tizenöt perccel korábban még öt embere volt, a jelek szerint kettőt elvesztett menet közben. -Ne álljanak meg! Mozogjanak! - A hadnagy Littlefield mellé sorolt. - Ez a kincs, őrmester? Ezért jöttünk ide? Igen, asszonyom. - Littlefield felgyorsított, hogy lépést tartson a nővel. Ardo nem tehetett mást, kénytelen volt szaporábban szedni a lábát. Szép munka, őrmester! - Breanne hadnagy az utca végén lévő tér irányába nézett. - Nyeső meg kit cipel? Mit szedett össze már megint? -Nem tudom, asszonyom. Valami civilt. Az illető még élt, legalábbis lélegzett, amikor megtaláltuk a ládát. Ejha, Nyeső! Úgy látom, egy valódi hercegnőt sikerült megmentenie! - Breanne hangja vidáman csengett. - Most már vigyázzon rá, közlegény. Beszélni akarok a hölgyiké- vel, ha kijutunk innen. Ardo lövéseket hallott. Valahol a közelben a katonák rövid sorozatokkal próbálták megállítani a zergeket. - Látom őket, hadnagy! - jelentette Mellish. - Jobb oldalon!

Én is látom őket! - mondta a laza alakzat bal szárnyán rohanó Bernelli. - Az istenit! Nézzétek, hogy mozognak! Breanne futás közben felnézett az égre. - Valkűr! Helyzetjelentést! Közeledem a megjelölt ponthoz. Nyugi, hadnagy! Ott leszek, körülbelül... O, a picsába! Maradjon vonalban! A szakasz valósággal kirobbant az épületek közül. Az a nyitott terület, amit Ardo térnek vélt, valójában egy leszállópálya volt, amelyet az Oázis számára az ellátmányt szállító hajóknak építettek ki. A betonozott pálya körül viharvert hangárok és raktárházak álltak. Ardo egyszeriben sebezhetőnek érezte magát; a városban a házak legalább nyújtottak valami védelmet a számukra. A pálya mögött szivattyútelepek sorakoztak, azokon túl pedig ott nyújtózott az út, amelyen a szakasz megérkezett Oázisba. Ardo déli irányban megpillantotta a Medence függőleges sziklafalát. Molly Mellbimbója szinte beleolvadt a messzeségbe, de a Kőfal elég tisztán látszott. Valahol ott, a Kőfal aljában volt Szkenik, a megerősített bázis. Mintha több millió mérföldnyire lett volna... William Peaches és Amy Windom közlegények már leszálltak a keselyűkkel, ott várakoztak a pálya közepén. Amikor a szakasz elindult, még öt keselyűből állt az osztag, de ezek közül a jelek szerint csupán kettő maradt. - Littlefield! Melnyikov! - A hadnagy a keselyűkhöz futott. Maradjanak a közelemben azzal a ládával. Nyeső! Hozza a civilt. A többiek alakítsanak ki védelmi kört! Rajta, mozogjanak! Ardo a pálya mellett felállított szélirány-jelzőre nézett, majd déli irányba fordult, ahol a dombok mögött egy priccs, zuhany, és viszonylagos biztonság várt rá. Egy nap alatt már kétszer ölt. Szeretett volna aludni, vagy valamilyen más módon önkívületbe zuhanni. Reménykedve pillantott fel az égre, ahonnan Marznak és a Valkürboszorkának érkeznie kellett. Breanne is az eget kémlelte. - Valkűr! - kiáltott fel. - Jelentést! A konföderációs rohamosztagosok kört formáltak a pályán, és készenlétbe helyezték fegyvereiket. A szél homokot fújt a betonra, a vörös szemcsék eltüntették a felfestett landolójeleket. Ardo fásultan hallgatta, hogy kopognak a homokszemek a páncélján. Mély csend ereszkedett a tájra. - Valkűr! - Breanne hadnagy hangja erős volt és határozott. - A találkozó helyszínén vagyunk. Mikor érkezik?

Recsegés. Elfojtott háttérzörejek. A kommunikációs csatornán keresztül érkező neszek fokozták a katonákban a feszültséget.

-Hadnagy! Mozgást érzékelünk! - Hol, Bernelli? -A hangárok mellett, asszonyom. Keletről közelednek... Már itt is vannak. -Nyugatról is jönnek, hadnagy! Istenem! Hogy ezek milyen pokoli gyorsan mozognak! Valkűr! A rohadt életbe! Jelentést kérek! - Breanne déli irányba fordult. - Littlefield! Látja a siklót? Marz azt mondta, egy percen belül megérkezik. Már elő kellett volna kerülnie. -Igen, már itt kellene lennie, hadnagy - felelte Littlefield. - Valami nincs rendjén, asszonyom. Breanne dühösen fujt egyet. Valkűr! Jelentkezzen! Valkűr, hall engem? Helyzetjelentést! Nem válaszol - állapította meg Littlefield gyászos hangon, és déli irányba mutatott. - Ott van valami, asszonyom. A pálya déli szélénél sötét alakok mozogtak. - Zergek! - suttogta Breanne. - Elvágnak minket a bázistól. Littlefield megrázta a fejét. -Hadnagy, szerintem... Ezek szarnak arra, hogy maga mit gondol, őrmester! - kiáltott fel Breanne. - Peaches! Windom! Felszállni! A többiek készüljenek. Amikor kiadom a parancsot, a keselyűk elindulnak, és megyünk mi is. Délen próbáljuk áttörni a zergek vonalát. Vágjanak utat a tömegbe! Verekedni fogunk... Elindulunk, és nem állunk meg senki és semmi kedvéért! Értve? És utána mi lesz, hadnagy? - kérdezte Esson reszkető hangon. Utána? Ha áttörtünk, futunk. Egészen a bázisig. És nem nézünk vissza!

10 Vesszőfutás

- Körbezárnak minket, asszonyom! - suttogta Bernelli. A katonák lélegzetüket visszafojtva figyeltek, mintha attól tartanának, hogy a zergek azonnal rájuk rontanak, ha egy hangosabb szót kiejtenek. - Tüzelésre felkészülni! - adta ki a parancsot Breanne. -De... Körbezárnak minket, hadnagy! -Pofa be, Mellish! - csattant fel Breanne. - Peaches! Nem tudná végre beindítani azt a nyomorult keselyűt? Ardo rémülten figyelte, ahogy az eleinte feketének, majd bíborvörösnek látszó zerg áradat közelebb húzódik a szakaszhoz. Már a bestiák testének körvonalait, utána pedig ocsmány vonásaikat, éles karmaikat és agyaraikat is ki tudta venni. Prédára leső

fenevadak... Az anyja macskájára gondolt. Egy délután a máskor édes, aranyos állat a pajtában sarokba szorított egy egeret. Úgy játszott a szerencsétlen rágcsálóval, mintha nem is élőlény lenne. Amikor ráunt a szórakozásra, kimeresztette a karmait, belevájta a kis, szürke testbe, és egyszerűen felfalta a véres zsákmányt. Ardo elborzadva nézte végig a jelenetet. Ahogy a zergekre pillantott, olyan érzése támadt, hogy az adott helyzetben ők az egerek.

A keselyűk hirtelen felemelkedtek. Ardo idegesen markolta a jármű kormányát; az arcán verejtékpatakok csorogtak. - Rajta, közlegény! - kiáltott rá Breanne a megszokottól élesebb hangon. - Készen állnak végre? - Igen, hadnagy! - jelentett Peaches. - Indulhatunk! - Rendben. - Breanne hadnagy lassan megfordult. - Jól van, emberek. Mindenki felkészült? Fegyverek töltve? Igen? Akkor... Peaches és Windom! Induljanak!

A keselyűk sikítva elszáguldottak, a két pilóta maximális sebességre kapcsolt. Az elülső lövegekből villámokat szórtak a zergek közé, lyukakat robbantottak az eleven falba. A zerg tömeg felvisított és megtorpant. A förtelmes lények a jelek szerint nem számítottak arra, hogy az áldozataik védekezni fognak, esetleg ellentámadásba lendülnek. - Rajta, katonák! - rikoltott Breanne. A zergek előre lódultak, csapatostul rontottak az emberekre. Karmaik egyelőre még csak a levegőt hasogatták, de készen álltak arra, hogy széttépjék a katonák szkafanderét, páncéllemezeit, testét. Vért akartak ontani, húst akartak szaggatni a csontokról. A rohamosztagosok is elindultak. A keselyűk által vágott úton próbáltak végigfutni, és menet közben folyamatosan tüzeltek. A lövedékek zerg testeket nyomorítottak meg, a lángcsóvák szétperzselték az eszelősen üvöltő csorda egy- egy részét. - Ne nézzenek hátra! Fussanak, az isten verje meg magukat! Fussanak! Ardo közvetlenül Littlefield mellett rohant. Az egyik kezével a láda fülét markolta, a másikkal a fegyverét. Ámokfutó módjára rálőtt mindenre, ami mozgott és közel került hozzá. Nem kellett célzással bajlódnia, bármerre fordította a fegyver csövét, mindenütt eltalált valamit.

A keselyűk bombái egy ponton felgyújtották a zerg sereget; az eleven testekből álló tengerben valóságos tűztó lobogott. A rohamosztagosok abba az irányba rohantak. Mire odaértek, már kialudtak a lángok, és a talajt feketére égett zerg testrészek borították. - Tűz! Futás! Tűz! Ardo észrevette, hogy Nyeső a bal oldalán szalad. A hatalmas termetű tűzdenevér úgy perzselte a zergeket, hogy közben a vállán tartotta a civil nőt. A törékenynek látszó test úgy hánykolódott Nyeső vállán, mintha rongybaba lenne. A tűzdenevér nem foglalkozott vele különösebben, minden ügyeimét a harcnak szentelte. Ardo keresztültört a keselyűk által gyújtott újabb tűzfalon. A talpa meg-megcsúszott a megpörkölt, szétlőtt zergeken, a golyók ütötte sebeken keresztül kifolyt zsigereken. A fémláda újra és újra a lábszárához ütődött. Ez azt jelentette, hogy Littlefield is mozgott, és ő is inkább a küzdelemre koncentrált, mint a zsákmányra. A kommunikációs csatornán keresztül iszonyatos üvöltés hasított a katonák fülébe. A hang egyre erősödött, magasabb lett, végül borzalmas sikollyá torzult. - Esson! Jézusom! Rámásztak Essonra! Meg kell... - Fusson tovább, Collins! Ez parancs! - De hadnagy, nem hallja, hogy üvölt az a szerencsétlen?

- Fusson, az istenit magának! Ne nézzen hátra! Ardo szkafanderében fokozódott a forróság. Úgy érezte, szétég a talpa. Egy másodpercre lenézett a lábára. Hiba volt belerohant egy zergbe. Felkiáltott, de nem állt meg, egyszerűen elsodorta a lényt. Nem nézett hátra, nem foglalkozott semmivel, csak a parancsra koncentrált. Fuss, Ardo, rohanj!

A következő pillanatban kiért a tűzfalból. A szeme elé táruló kép láttán egy pillanatra önkéntelenül lelassított. A Medence déli részét látta, Molly Mellbimbóját, a Kőfalat. Tudta, csak annyit kell tennie, hogy eljut a Kőfalig, a bázisig. Ha ez sikerül, megmenekült. Fegyverropogás. -Jönnek! Már a seggemet harapdálják! Az isten...! A sikoly úgy döfött Ardo fülébe, mintha forró tű lenne. Mielőtt elnémult, másik kettő csatlakozott hozzá. Mind a három hang más volt, valamiben mégis hasonlítottak: egy- egy ember halálának pillanatát jelezték. - Fussanak, kutyák! - lihegte Breanne hadnagy. A hangja furcsa volt; Ardo nem tudta eldönteni, hogy a nő fél, vagy egyszerűen csak kifulladt. - Fussanak, és ne nézzenek hátra! Ardo villámgyorsan körbenézett. A zerg sereg közelebb volt, mint gondolta, és sokkal nagyobb volt, mint képzelte. Az idegen lények eleven szőnyege valósággal beterítette a tájat, a hullámzó sorok a szakasz felé tartottak. Ardo úgy megdöbbent a látványtól, hogy megbotlott, és kis híján elvesztette az egyensúlyát. Littlefield megrántotta a ládát, és ezzel sikerült megakadályoznia, hogy a közlegény orra bukjon. - Ezt meg ne csináld még egyszer, kölyök! - morgott az őrmester. - Még egy ilyen, és itt hagylak! Nyílt terepen haladtak. A harci szkafandereknek köszönhetően hihetetlen sebességgel közeledtek a Medence falához. Ardónak eszébe jutott, milyen élvezettel rohant végig ugyanezen a helyen akkor, amikor Oázis felé tartottak. Mintha évekkel korábban történt volt, pedig csupán néhány óra telt el azóta. Nyílt terep, hatalmas zerg csorda... A helyzet egy kicsit más volt, mint idefelé jövet, akkor még nem kellett verekedniük az életért. Ardónak hirtelen eszébe jutott valami. A függőleges sziklafal! Ott le fogunk lassulni. Utolérnek minket a zergek!

- Őrmester - lihegte. - Üres a fegyverem. Meg kell töltenem. - Dobd el, fiam! - Littlefield valami nevetésre emlékeztető hangot hallatott. - Uram? - Dobd el a fegyveredet! - Littlefield erős volt és edzett, az évek során megtanulta, hogyan kell beosztania az energiáit, de a hangján érződött, már nem bírja sokáig. - Már nincs jelentősége... Már ez sem számít, fiam! - De uram!

-Tudod... Tudod, mi van annak a sziklának a tetején? Egy bunker. Meleg étel. Rám vár... Ránk vár! Ott áll a leggyönyörűbb fal, amit életedben láttál. Automata vezérlésű lövegtornyok. Bunkerek. A legcsodálatosabb bunkerek, amiket valaha megépítettek... Egy csomó pihent katona. Mindegyik ég a vágytól, hogy zergre vadásszon... Ardo ismét felnézett a sziklafalra, és már ő is látni vélte Szkenik falait. Biztonság... Nyugalom. Pihenő! Már csak néhány ezer lépést kellett megtenniük. Vagy néhány milliót? - Dobd el a fegyveredet, fiam - hörögte Littlefield. - Ha nem jutunk el odáig... teljesen mindegy, mennyi muníciód van... Még ezzel a remek fegyverrel sem érsz el semmit. Nem mentheted meg a segged, se az enyémet. Ardo az őrmesterre nézett. Littlefield lihegve rámosolygott. A közlegény csak ekkor vette észre, hogy a tapasztalt katona már elhajította a fegyverét és a muníciós táskáját. Mély lélegzetet vett, és elejtette a fegyvert. Lehajtotta a fejét, és felgyorsított. A sík terep emelkedővé változott. Kövek, kisebb-nagyobb sziklák jelentek meg előttük. Ardo kétségbeesett igyekezettel próbált keresztülvergődni az akadályok között. A lába időnként megcsúszott, a talpa alól kifordult egy-egy kő. Az emelkedő egyre meredekebb lett. A kőfal már közvetlenül előttük magasodott. Ardo sajnálta, hogy a harci szkafanderbe nem építettek rakétákat, amelyek segítségével repülhetnének. Rádobbantott az útra, amely szerpentinszerűen vezetett fel Szkenikhez. Ezenkívül egy nyomorult ösvény sem létezett. Ardo vállalta a kockázatot, és gyorsan hátranézett. A katonák száz lépéssel lemaradva követték, a sarkukban már ott lihegtek a zergek. Az emberek rosszabb helyzetben voltak, mert futás közben arra is kellett ügyelniük, hogy ne szakadjanak el egymástól, és ne térjenek le a kijelölt irányvektorról. A zergeknek ezzel szemben pusztán a prédát kellett követniük. A rovarszerű lények könnyedén átugrottak a kisebb sziklák fölött, megmászták a nagyobb kőtömböket. Tisztán látszott, hogy számukra a függőleges sziklafal sem jelent komoly akadályt. Ez nemcsak Ardónak tűnt fel. - Emberek! Megfordulunk, és tüzet nyitunk! Ardo megismerte Breanne hadnagy hangját. A nő már megállt. - Melnyikov, Littlefield! Vigyék a ládát a bázisra! Nyeső! Kövesse őket, és vigye azt a civilt! Ez a feladatuk. A többiek itt maradnak velem. Kitartunk, amíg bírunk... Talán elég időt nyerünk Littlefieldéknek.

- A szent szar! - Pofa be, Collins! Látják az út melletti sziklákat? Mindenki húzódjon fedezékbe, és készüljön fel a tüzelésre. - Breanne hangja acélkemény volt. Határozott, és a döntésétől senki sem tántoríthatta el. A szakasz tagjai kifulladva, sajgó végtagokkal behúzódtak a nagyobb sziklák mögé, elfoglalták a lőállásokat a szuvas fogakra emlékeztető képződményeknél. A zergek áradata egyre közeledett. -Littlefield! Tűnjenek innen, különbén...! Ardo sisakját hirtelen fülsiketítő vijjogás töltötte meg. A szakasz életben maradt tagjai is hallották a hangot. Ardo a hadnagynőre meredt; Breanne elkerekedő szemmel nézett fel. A közlegény is felemelte a fejét. A vakítón fénylő égen egy még fényesebb csík jelent meg. -Hasra, emberek! Gyerünk! - ordított fel Breanne hadnagy. Ardo ösztönösen a földre vetette magát, és begurult a legközelebbi szikla mögé. Lehunyta a szemét, a tarkójára szorította a kezét, de nem sokat ért el vele. A világ hirtelen vakítóan fehérré változott. Ardo érezte, hogy megmozdul a föld. Már többször tapasztalt hasonlót, de ez a rengés valahogy más volt - mintha hihetetlen energiák, valódi őserők szabadultak volna el, amelyek az embernek nem csupán a testét, a lelkét is megrázták. A taktikai nukleáris fegyver rengéshulláma összepréselte, szinte tömörré változtatta a levegőt. A robbanás viszonylag távol következett be, de óriási sugarú körben lehetett érezni a hatását. A hullám átsüvöltött Ardo fölött. A közlegényt megvédte a harci szkafander, mégis úgy érezte, a fogai kilazulnak az állkapcsából, a hús lemállik a csontjairól. Tudta, nem fog sokáig tartani a dolog, így vagy úgy, de hamar vége lesz. Eltelt egy másodperc, azután még egy. Ardo meglepetten nyugtázta, hogy még mindig lélegzik. Tántorogva lábra állt. Azon a helyen, ahol korábban Oázis épületei álltak, egy hatalmas, vöröses porfelhő gomolygott. A sivatagi homok olyan magasra emelkedett, hogy még a felhőket is vérszínűvé változtatta. A zergeket szerencsére senki és semmi sem figyelmeztette arra, mi fog következni. A rengéshullám megtizedelte a hatalmas sereget, az életben maradók vakon, zavarodottan álltak a helyükön. A katonák tudták, most nincs idejük gyönyörködni az atombomba hatásában.

- Gyerünk, emberek! - kiáltott fel Breanne. - Menjünk haza, mielőtt a zerg disznók észbe kapnak! Ardo megmarkolta a láda egyik fülét, és rávigyorgott Littlefield őrmesterre. - Ez szép mentőakció volt, igaz, őrmester? - Ez mentőakció lett volna? - kérdezett vissza Littlefield komor arccal. - Nekem nem annak tűnt... Mindegy, vigyük haza ezt az átkozott ládát. Szeretnék lezuhanyozni és ledögleni az ágyamra.

11 Hazatérés

Felvonszolták magukat a Medence falán. Ardo pár perccel korábban még nem hitt abban, hogy újra látni fogja ezt a helyet. Szkenik falai sötéten emelkedtek a szürkületi fényben. Az építmény fenyegető volt, a katonák számára mégis ígéretesnek tűnt, hiszen mögötte voltak a priccsek, a zuhanyzók, ott volt az ebédlő, ahol egy tányér meleg ételt kaphatnak, és ami a legfontosabb: amíg az erődben voltak, addig a zergek nem jelentettek közvetlen veszélyt a számukra. Az építmények között ott állt a parancsnoki központ; Ardo úgy meredt rá, mint viharos éjszakán a hajós a világítótoronyra. Olyan gyönyörűnek látta a reflektorok fénysugarát, hogy könnyek szöktek a szemébe. Breanne sorba állította az embereit a sziklafal tetején. - Nem akarom, hogy úgy térjünk vissza, mint az agyonvert kutyák - jelentette ki. Alakzatokba rendezte az embereit, és mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy büszkén, egyenes háttal vonuljanak be a bázisra. - Aki összegörnyed, akin meglátom a fájdalom jeleit, azzal olyat teszek, hogy magam is megbánom. - Ezután részletesen ismertette, hogyan, milyen eszközökkel fogja megváltoztatni azoknak a testét, akik nem teljesítik a parancsát.

Mikor a csapat felsorakozott, Breanne az élre állt. A szakasz olyan feszes léptekkel vonult be az erőd kapuján, mintha valami díszszemlén masírozna. Ekkor már egyikük sem érzett félelmet. Ennek két oka volt: bíztak az erőd falainak szilárdságában, és a fáradtság amúgy is elnyomott bennük minden más érzést. Breanne hadnagy felemelt fejjel lépkedett, már csak a zászló és a zene hiányzott ahhoz, hogy tökéletes legyen az előadás. (Ardo biztosra vette, ha lenne zászlójuk, a nő elkezdené lengetni.) Ardo óvatosan hátralesett. A hatalmas gombafelhő lassan szétfoszlott a sivatagi település fölött, a vöröses villanás, mint valami fénykígyó, a keleti látóhatár, a dombok irányába húzódott. A csapást pontosan megtervezték és precízen hajtották végre. A bomba pontosan a meghatározott magasságban robbant fel, és úgy sújtott le a földre, mint valami hatalmas, láthatatlan ököl. Oázisban gyakorlatilag mindent elpusztított, de mivel nem közvetlenül a talaj szintjén, hanem jóval fölötte következett be a robbanás, a radioaktivitás szintje viszonylag alacsony volt. Ardónak szokás szerint az járt a fejében, hogy mi történhetett azokkal a civilekkel, akik esetleg túlélték a zergek korábbi támadásait. Mit érezhettek, amikor rájöttek, hogy hiába

minden, véget ért az életük? Senki sem figyelmeztette őket, mi vár rájuk... De ki tette volna meg? És hogyan? A közlegény azzal próbálta vigasztalni magát, hogy a zergek már mindenkivel végeztek a város lakói közül, így egyetlen embernek sem kellett megtapasztalnia, milyen atommáglyán égni. A szakasz által létrehozott alakzat jelentősen kisebb volt, mint akkor, amikor elindultak a bevetésre. Breanne emberei közül minden második meghalt. Ekart, az egyik tűzdenevér egyszerűen eltűnt. Ez csak azt jelenthette, hogy holtan vagy széttépett testtel fekszik a sivatagban, esetleg Oázis lángoló maradványai között. Minden jel arra vallott, hogy Collinsnak és Essonnak is hasonló sors jutott. Ardo bízott benne, hogy az eltűntek már nem élnek. Elképzelhető volt, hogy az atomcsapás megszabadította néhányukat zerg ellenfeleiktől. A harci szkafander majdnem tökéletes védelmet biztosított az ilyen robbantások negatív hatásai ellen, így előfordulhatott, hogy az eltűntnek nyilvánítottak közül valaki még mindig élt. Talán élnek; de minek? - tűnődött Ardo. Egyedül

vannak, valószínűleg moccanni magatehetetlenül fekszenek abban

sem bírnak, a radioaktív

sivatagban... Hát, őszintén bevallom, senkinek sem kívánok ilyen sorsot. Ahogy ebbe belegondolt, ismét megfájdult a feje. Erről az jutott eszébe, hogy kellemes dolgokra koncentrál, hátha attól elmúlik a fejfájása. Mindent egybevetve: Konföderáció rohamosztagosai ismét diadalt arattak. A szakasz fele tért csak vissza, de Ardo tudta, senki sem foglalkozik majd a veszteségekkel, mindenki az elért eredménnyel foglalkozik majd. Ardo körbenézett, és megállapította, hogy rosszul becsülte meg a veszteségeket. A szakasznak a fele sem tért visz- sza... A keselyűk osztagából csupán két egység maradt meg, ezek sem várták be a visszavonuló gyalogosokat, hanem fejvesztve menekültek. Ardo egyelőre nem tudta, visszajutottak-e az erődbe. Diadal... A szakasz két, kézzel fogható eredményt ért el: megszerezték a súlyos fémládát, és megmentettek egy civilt. Breanne hadnagy katonái egyenes háttal, a lehető legbüszkébben masíroztak be a keleti kapun. A lenyugvó nap rozsdavörösre festette a tájat, a gyenge fényben feketének látszottak a bázis falai. Volt valami természetellenes abban, ahogy közeledtek, valami, amit Ardo nem tudott a nevén nevezi. A kapuhoz érve Breanne hadnagy is megérzett valamit, mert hirtelen felemelte ökölbe szorított bal kezét. A katonák gondolkodás nélkül megálltak. Breanne egy hosszú percig mozdulatlanul állt. Ardo nem tudta megállapítani, hogy a hadnagy egyszerűen csak elbizonytalanodott, vagy feltámadt benne a gyanú. - Breanne hadnagy a Szkenik vezérlőjének! - szólt bele a nő kommunikátorába. Csend. Ez a gond! - döbbent rá Ardo. A szakasz tagjainak bejelentkezésein kívül egyetlen hangot sem hallott a kommunikációs csatornán keresztül. - Breanne hadnagy a Szkenik vezérlőjének! Kérem, jelentkezzenek! Felerősödött a szél. Ardo feszülten fülelt, de sztatikus zörejen kívül semmit sem hallott a sisakjába épített hangszóróból. A kapu mellett álló bunkerekre nézett. A betonfalakba vágott lőrések úgy sötétlettek, mintha gonosz szemek lennének. A közlegény néhány perccel korábban még azt hitte, a bunkerekben hozzá hasonló katonák lapulnak, akik készen állnak arra, hogy megvédjék a hazafelé tartó szakaszt, most viszont mindkét építmény vészjóslóan

üresnek és sötétnek tűnt. Megpróbált belesni a réseken, de ez természetesen nem sikerült. A rohamosztagosok idegesen egymásra néztek. A kommunikációs csatornán keresztül halk recsegés érkezett. Breanne jelt adott a szakasz tagjainak, hogy helyezzék készenlétbe a fegyvereket. Ardónak csak ekkor jutott az eszébe, hogy futás közben, Littlefield tanácsára elhajította a sajátját. Vádlón az őrmesterre nézett, és dühösen megrántotta a láda fülét. Littlefield ügyet sem vetett rá, feszülten méregette a helyőrség sötét falait. - Miért nem válaszolnak? - Talán valami kommunikációs probléma támadt... - Igen? És mi van akkor, ha nem erről van szó? Breanne hadnagy a lezárt kapu mellett elhelyezett nyitópanelhez lépett, és beütött egy kódot. Elsőre, de még másodikra sem sikerült eltalálnia a megfelelő számsort, a harmadik verziót azonban elfogadta a rendszer. Ardo hallotta és érezte, hogy a súlyos kapu lassan felemelkedik. Breanne maga elé tartotta a fegyverét, de nem mozdult. A katonák követték a példáját. -Mellish! Bernelli! Előre! Mozgás! A két rohamosztagos habozott pár pillanatig, majd gyorsan előrébb lépett. Fegyvereiket lövésre készen tartották. Mellish a kapu egyik, Bernelli a másik oldalára húzódott; úgy helyezkedtek el, hogy tüzet nyissanak arra, ami esetleg kivonul az erődből. -Tiszta, hadnagy! - kiáltott fel Mellish nem túl nagy meggyőződéssel. Megmozdult a belső kapuszárny is. Lassan, nagyon lassan emelkedett fel. Láthatóvá vált az erőd udvara, amelyet vérvörösre festett a nap fénye. - Hadnagy? - kérdezte Bernelli idegesen. Maradjanak a helyükön, közlegény! - Breanne hadnagy előrelépett, és megpróbált benézni az udvarra. - Fedezzenek minket... Xiang! Hozzám! Velem jön. Breanne belépett a kapun. Xiang követte. Mindketten eltűntek a járat sötétjében, de egy-két másodperccel később ismét megjelentek. - Mozgás, emberek! - kiáltott fel Breanne. - Gyorsan! Ardo még egyszer az őrmesterre nézett. Littlefield bólintott, mire mindketten futásnak eredtek. A szakasz tagjai is elindultak. A kapu mögött egy szűk udvart találtak, amelynek szélén egymáshoz zsúfolva álltak a különböző rendeltetésű épületek. A

Konföderáció vezetése mindig arra törekedett, hogy a katonai bázisok hatékonyak legyenek, ne foglaljanak el nagy területet, és felépítésük valamint fenntartásuk ne igényeljen túl sok anyagot. Ezt az elvet nemcsak takarékossági, hanem hadászati érvek is igazolták: a kisebb alapterületű helyeket mindig könnyebb megvédeni. Szkenik épületei között szűk sikátorok húzódtak, ezek éppen olyan szélesek voltak, hogy a harci járművek elférjenek. Normális esetben ezeken az utcácskákon a feladataik elvégzésére siető katonák nyüzsögtek, tisztek sétáltak, és járművek mozogtak. Az építmény ennek köszönhetően leginkább egy olyan hangyabolyra hasonlított, amelyben egyetlen dolgozó sem él, amit kizárólag katonák laknak. Ardo bizonytalanul körbenézett. Már járt ehhez hasonló helyeken, ismerősnek találta az épületeket, a környezetet. Csupán egyetlen dolgot furcsállt: Szkenikből mintha eltűntek volna a lakók. A tér, amelyen a szakasz összegyűlt, valójában a siklók számára kijelölt leszállópálya volt. Az északi és a déli felén raktárépületek magaslottak, ezeket egy-egy rakétatorony védte. A szerkezetek automatikusan működtek, a szkennerek maguktól kutatták fel az esetleges ellenséges célpontokat. A főtér nyugati oldalán, közvetlenül a kapuval szemben azok a barakkok álltak, amelyekből a szakasz tagjai reggel kivonultak. A déli irányba húzódó utca egyenesen a parancsnoki központhoz vezetett, amely jócskán a barakkok fölé magaslott. A központ mögött a műhelyek álltak. Az északi oldalon, néhány fém falú konténer mellett két lánctalpas jármű várakozott, lövegeiket a kapu felé fordították. Minden pontosan azon a helyen volt, ahol lennie kellett. - Mellish, zárja be a kaput. - A hadnagy hangja halk volt és nyugodt. Ardónak eszébe jutott, odahaza, az apja farmján ő is ilyen higgadtan beszélt az ideges lovakhoz. - Bezárjuk a kaput. így legalább hátulról nem kaphatunk meglepetést. - Az jó - mormolta valaki. - Főként azért, mert szemből rengeteg meglepetést kapunk! - Elég, Bernelli! - A hadnagy megőrizte a nyugalmát. - Bezárta már azt az átkozott kaput, Mellish? - Igen, asszonyom. Feladat végrehajtva! - Olyan, mintha a srácok egyszerűen elvonultak volna - jegyezte meg Xiang. - Igen - mondta Littlefield. - De valami nem stimmel. A raktárakat és a lövegtornyokat nem könnyű mozgatni, a barakkokat viszont igen. Ezek mobil egységek! A pokolba, hiszen még az a

nyomorult parancsnoki központ is fel tud emelkedni a levegőbe! Ha valaki nem tudná: saját fúvókákkal rendelkezik... Egy csomó mobil egység van itt, és a legtöbb használhatónak látszik. Ha evakuálták a helyőrséget, miért nem vitték el a cuccokat is? - Igazán remek kérdései vannak, őrmester, de most nem ilyesmire van szükségünk, hanem világos válaszokra. - Breanne döntött. - Átkutatjuk a területet. Lehet, hogy az emberek csapdába estek, esetleg megsérültek, ezért nem képesek válaszolni a jelzéseinkre. Valami történt itt, ezért valószínű, hogy akikkel találkozunk, mind idegesek lesznek egy kicsit. - Én is ideges vagyok... - A lényeg: ne remegjen az ujjuk a ravaszon. Nem szeretném, ha azért lőnék le a saját bajtársaikat, mert ellenségnek nézik őket. Ki fogjuk deríteni, mi történt. Littlefield és Melnyikov mellettem marad. Nyeső, hogy bírja a civil?

- Kezd magához térni, hadnagy - jelentette Nyeső, aki úgy tartotta az ölében a megmentett nőt, mint anya a gyermekét. Az óriáshoz képest a civil hihetetlenül aprónak és törékenynek látszott. Ardo látta, hogy tényleg meg- megmozdul. - Letegyem, hadnagy? -Nem. A legközelebbi gyengélkedő a parancsnoki központban van. - Breanne bosszús volt, mert nem igazán tudta, mire utasítsa az embereit. - Oké, együtt fogjuk csinálni. Először az északi barakkokat vizsgáljuk át, azután... - Hadnagy! Mozgást érzékelek! - Hol, Bernelli? - Kettő-hetvenöt foknál, körülbelül ötven méter távolságban. -Az a parancsnoki központ! Figyelje a jelzést, Bernelli! Emberek, tartsák nyitva a szemüket! - Figyelek... - mormolta Bernelli, majd hirtelen felkiáltott. - A mozgó objektum déli irányba tart! - Nyílt terepen vagyunk, hadnagy - suttogta Littlefield. Breanne megértette a célzást. - Előre, mindenki keressen fedezéket! Az északi barakkok tövében húzódjanak meg. Bújjanak el, csak akkor mutatkozzanak, ha nagyon muszáj! Mozgás! A rohamosztagosok átrohantak a téren. Ardo az őrmester mellett futott, még mindig magukkal cipelték a ládát. A közlegénynek eszébe jutott, hogy az előttük álló raktárak valamelyikében biztos találna magának egy fegyvert és muníciót, mégsem indul el, hogy szerezzen. Amikor Littlefield jelzett, egyszerűen lekuporodott az egyik barakk mellett. Behúzta a nyakát, és bízott abban, hogy nem

éri támadás, mert ha mégis, nem sokat tehetne a támadók ellen, legfeljebb elküldheti őket a pokolba, rájuk köphet, esetleg hozzájuk vághatja a ládát.

Lenézett a „kincsre", amiért a szakasz átugrott Oázisba. Mi a

franc lehet benne? Mitől ennyire fontos? Legszívesebben ott hagytam volna abban az istenverte gombafelhőben... Felnézett az égre. A fal fölött is jól látta a radioaktív felhőt, amelyet az erősödő szél kelet felé sodort. -Bernelli? - Breanne halkan beszélt, mintha megfeledkezett volna arról, hogy csak a szakasz tagjai hallhatják. Rajta vagyok, hadnagy. Gyorsan mozog. Tizenöt méter, kettőzéró-zéró foknál. Keleti irány. -Az úton jön - állapította meg Littlefield. - Tizenöt méter. Már látnunk kellene! Ardo igyekezett minél kisebbre húzni magát. Egy magányos alak tántorgott ki a térre. A picsába! - hördült fel Breanne. Felállt, hátralökte a vizorját, és rákiáltott a bizonytalankodó emberre. - Marcus! Mi az istent csinál itt? A férfi megfordult. Valahogy nyúzottnak tűnt, a sapkáját elvesztette. Szőke haja leginkább egy szénaboglyára emlékeztetett. Ardo meglepődött; ez volt az a technikus, aki előző nap a szakasszal együtt érkezett Szkenikbe. Asszonyom! Ó! - Marcus Jans vigyázzba vágta magát, és tisztelgett. - Üdvözlöm idehaza, asszonyom! Breanne hadnagy hanyag mozdulattal viszonozta a tisztelgést. - Kérek engedélyt bevonulni a helyőrség területére! - Ööö... Nem értem, asszonyom - mondta Jans. Feltételezem, hogy maga a rangidős ezen a poszton, őrmester. Ha nem így lenne, valaki más jön elénk. Ó! - Marcus Jans zavartan pislogott. - Igen, asszonyom. Azt hiszem, én vagyok az... Vagyis, most már ön, hadnagy.

Ardónak ismét az anyja macskája és az egér jutott eszébe, bár nem igazán értette az asszociációt. -Jelentem, a szakaszom visszatért. Sikerrel végrehajtottuk a küldetést, és diadallal vonultunk be a helyőrség területére! Breanne hangján érezni lehetett a fáradtságot és az idegességet. Jans meghökkenve nézett a barakk oldalában kuporgó katonákra. - Diadal... Mármint ezek az emberek, akik ott gubbasztanak a fal mellett? - Ennyit a dicsőséges visszatérésről - mormolta Nyeső. - Igen! Pontosan - sziszegte Breanne hadnagy. - A barakk oldalában kuporgó katonák engedélyt kérnek öntől, őrmester, hogy beléphessenek az erődítmény területére! Miután megadja az engedélyt... Tudni akarom, hová a pokolba tűntek innen az emberek! Marcus Jans pislogni kezdett, látszott rajta, hogy retteg Breanne hadnagytól. - Ööö... hadnagy... Én is éppen ezt szerettem volna megkérdezni öntől!

12 Szellem város

- Mi a jó büdös francról beszél maga, okostojás? - Breanne nem volt tréfás kedvében.

A technikus őrmester behúzta a nyakát, és olyan képet vágott, mintha arra számítana, hogy a hadnagy dühének lángja megolvasztja, alaktalan masszává változtatja a testét. - Hát... Izé... Az a helyzet, asszonyom, hogy a katonák fogták magukat, és egyszerűen elvonultak - magyarázta. Az arcát maszkként belepő koromrétegre széles sávokat rajzoltak a homlokáról lecsorgó verítékcseppek. - Azt hittem, ön majd elmondja, miért mentek el. Elvégre ön a hadnagy, nem igaz? A hadnagyok általában mindent tudnak... Littlefield a hadnagyhoz és a technikus őrmesterhez lépett, és közben magával húzta a láda másik fülét fogó Ardót. Amikor megszólalt, a hangja halk volt, bizalmaskodó, de a közlegény önkéntelenül is hallotta minden szavát. - Hadnagy! Sötétedik, és nincs más hely, ahol meghúzhatnánk magunkat. Breanne egyre növekvő dühvel meredt Jansra, de Littlefield szavai hallatán valahogy lecsillapodott. -Lehet, hogy nincs sok időnk - suttogta Littlefield, de ezt már csak úgy maga elé mormolta.

- A helyőrség üres - jelentette ki Breanne hirtelen. - Szerintem taktikai visszavonulás történt... Hamarosan kiderítem a részleteket. Addig is Nyeső... - Asszonyom? - A parancsnoki központban van egy gyengélkedő. Vigye oda ezt a nőt, kötözze rá az egyik priccsre, azután jelentkezzen nálam. Littlefield! Fogja Melnyikovot, és menjenek Nyesővel. Melnyikov tartsa szemmel a ládát és a civilt... Remélem, ezt a feladatot végre tudja hajtani. - Természetesen, hadnagy! Gondoskodom róla! - Nos, akkor arról is gondoskodjon, hogy a közlegény új fegyvert kapjon. Magának is szerezzen egyet, őrmester. - Breanne hadnagy elmosolyodott. - Ha ezzel megvan, jelentkezzen nálam. Fel kell állítanunk a védelmi vonalakat. - Nem sok szórakozásunk lesz ma este, hadnagy - mondta Nyeső kissé csalódottan. - Azzal a nyomorult atombombával cafatokra robbantottuk a zergeket. Már csak annyi dolgunk van, hogy hívjuk a buszt, szépen felszállunk, és elhagyjuk a terepet. A háború itt befejeződött. - Szomorkásán megrázta a fejét. - Hát, asszonyom, nagyon úgy néz ki, hogy unatkozni fogunk az éjjel... Littlefield a hadnagyra nézett, de ha arra számított, hogy Breanne válaszolni fog Nyeső megjegyzésére, csalódnia kellett.

- Megkapták a parancsokat! - mondta Breanne ridegen, majd ismét a technikus őrmester felé fordult. - Ami önt illeti, Jans őrmester... Mellettem marad! Van néhány kérdés, amire szeretnék választ kapni. Nem szeretném elveszteni magát, mielőtt elárulja, amit tud. Ahogy a gyengélkedő felé tartottak, beesteledett, egyre sötétebbé vált az égbolt. A nyugati szél jelentősen felerősödött, és szűkölő, nyüszítő vadállatként száguldozott a konföderációs helyőrség épületei között. Ardo összerezzent a hang hallatán, és olyan érzése támadt, mintha az elhagyott, üres épületek hatalmas, kerek szemekkel figyelnék a mozdulatait. A hely valahogy túlságosan nyugodt és csendes volt; az utcákon kísértetekként álltak az ott felejtett járművek és gépek. Bármerre fordult, bármire nézett, olyan érzése volt, hogy valami nincs rendjén. A talajon tisztán látszott a rengeteg lánctalpas jármű nyoma, jól kivehetőek voltak a repulzorok által perzselt fekete foltok. Az egyes modulokban még mindig égtek a fények. Az egyik raktárház ajtaja nyitva maradt, a lámpák fénysugarai úgy ömlöttek ki a sötét utcára, mintha folyékonyak lennének. Odabent egy óriási robotra emlékeztető emelőgép állt. A közepén üres volt a plasztiklappal védett fülke. A jelek szerint kezelője sietve szállt ki belőle, mert nem fejezte be a megkezdett mozdulatot, előredőlve állt, abban a pillanatban állították le, amikor éppen lehajolt, hogy felemeljen egy modult. Kezelője nélkül a gép olyan volt, mint egy porhüvely, amelyből már kiröppent a lélek. Ardo körbenézett. Rohamosztagosok és technikusok lábnyomát látta. Nem is oly rég még emberek nyüzsögtek ezen a helyen; emberek, akik mintha egyszerűen elpárologtak volna. A déli barakk-modult megkerülő út egy téren keresztül a többi építménynél jóval magasabb parancsnoki központhoz vezetett. Ez a komplexum nem is hasonlított a többire, lencse formájú, fémfalú tömb volt, lerítt róla, hogy építői nem az esztétikai, sokkal inkább a gyakorlati szempontokat vették figyelembe. Nem valódi talapzaton ált, hanem óriási repulzorkarmok támasztották alá, amelyek köré a nagyobb stabilitás érdekében vastag fémoszlopokat vertek a földbe. A fém falait páncéllemezek borították. Körülbelül három emelet magas volt, a tetején elhelyezett antennák és szenzorfürtök közül megfigyelőtornyok emelkedtek ki. A különböző műszereket átlátszó páncélüveggel borított kupolák alatt helyezték el. Első ránézésre egy minden logikát nélkülöző, kaotikus förmedvénynek látszott, de valójában egy bonyolult, mégis áttekinthető rendszert alkotott. A gigantikus lencse közepéből egy téglatest állt ki; ez volt az

operációs központ, amelynek minden oldalán óriási ablakok sorakoztak. Az üvegtáblák mögött lámpák égtek, de senki sem mozgott a berendezési tárgyak és konzolok között, legalábbis Ardo egyetlen embert sem látott. A parancsnoki központ bejáratához vezető, hidraulikus karokkal mozgatható rámpát leeresztették. A kapu nyitva állt. A központ előterében égtek a lámpák, Ardónak mégis olyan érzése támadt, hogy egy óriási, sötét és éhes szörnyeteg száján sétál be. Ahogy belépett a kapun, egy pillanatra megállt, és körbenézett a tágas csarnokban. Szemközt a központi fedélzet magaslott, jobbra és balra pedig az ásványi anyagok és gázok feldolgozását végző egységek, vagyis a mobil parancsnoki bázisok működését garantáló gépsorok álltak. Ezek a berendezések a teljes központ belső területének a kétharmadát foglalták el. A feldolgozó egységek közé, a mennyezet közelében építették ki a karbantartó fedélzetet. A „karbantartás" ebben az esetben rossz elnevezés volt, mert ezen a helyen a különböző gépek gyártása folyt. Az automata gépsorok a feldolgozó egységek által biztosított anyagokból készítették el a különböző alkatrészeket, amelyekből azután precízen programozott robotok készítették el a szükséges gépeket, járműveket. A jobb és bal oldali falak mellett mobil konstrukciós egységek, vagyis lánctalpas járművekre szerelt műhelyek sorakoztak. Ezek fölött furcsa polc- és állványrendszert építettek, és itt voltak azok a függesztősínek, amelyekre a használaton kívüli harci szkafandereket akasztották fel. Ardo felkapta a fejét. A felakasztott szkafanderek lágyan himbálóztak mintha a szellő fújta volna a mosott ruhákat. A közlegény bosszúsan nyugtázta, hogy ismét fájni kezd a feje. Lassítani próbált, de Littlefield ügyet sem vetett rá, úgy csörtetett a fedélzet végében lévő lift irányába, mintha az élete függne attól, hogy odaér-e. Ardo megpróbált lépést tartani az őrmesterrel, és egyetlen másodpercre sem eresztette volna el a fémláda fülét. Ardo és Littlefield a lifthez ért. Mindketten ráálltak a platóra. Nyeső, aki még mindig az ölében tartotta a civil nőt, csatlakozott hozzájuk. Az őrmester bekapcsolta a felvonószerkezetet. A fülke elindult felfelé. Ardo ki akarta használni az alkalmat, és alaposabban is szemügyre vette a civilt. A nőnek hosszú, piszkos haja volt. Úgy kapaszkodott Nyesőbe, úgy bújt hozzá, hogy a közlegény nem figyelhette meg az arcát. A telepes munkások jellegzetes ruháját viselte, a jelek szerint az Oázisban dolgozó vízkutató csapat tagja lehetett. Az egyik bakancsáról félig leszakadt

a sarok. Ardo furcsának találta a dolgot, és azt sem igazán értette, hogyan maradhatott életben a nő, amikor a zergek gyakorlatilag minden embert megöltek a településen. A közlegény arra gondolt, hogy valószínűleg kirendelik majd a szakaszt, hogy takarítsa el a halottakat, azután eszébe jutott, hogy az atomrobbanás megkíméli őket ettől a nem túl lélekemelő feladattól. Ahol egy ilyen bomba aktiválódik, ott nem sok marad se élőből, se halottból, gyakorlatilag minden szerves anyag megsemmisül.

Eltakarítani a halottakat? A kifejezés szinte gyökeret eresztett az agyában, bár maga sem értette, miért. Arra, hogy elgondolkozzon a dolgon, nem igazán volt ideje, ráadásul a feje is fájni kezdett. Jobb lesz, ha elvégzem a feladatomat, és nem agyalok ilyen hülyeségeken! - gondolta. A lift gyorsan felemelkedett, majd megállt a harmadik szintnél. Nyeső azonnal kilépett belőle, és a nővel a vállán elindult a szűk folyosón. Ez nem igazán volt könnyű feladat, mivel az óriási tűzdenevér-páncélban csak nehezen lehetett mozogni, Nyeső azonban könnyedén elboldogult. A jelek szerint a harci szkafander még annyira sem zavarta a manőverezésben, mint a saját bőre. - Gyerünk! - szólalt meg Littlefield, és meglökte a ládát, aminek a pereme emiatt Ardo combjához préselődött. A közlegény bosszúsan elhúzta a száját, kisöpörte a fejéből a gondolatokat, és elindult a folyosón. A gyengélkedőt a parancsnoki központ középső részében találták meg. Ardo egyetlen gyógytartályt sem látott, se olyan műszereket és gépeket, amelyek még a legrosszabbul felszerelt orvosi rendelőkben is megvoltak. A helyiség tulajdonképpen elsősegélynyújtó állomás volt, a sebesültek itt éppen csak annyi és olyan színvonalú ellátásban részesülhettek, amivel kibírták sérüléseiket, míg egy normális kórházba kerülnek. Az egyik fal mellett priccsek sorakoztak. A gyengélkedőben dolgozó katonák a körletrendre vonatkozó előírásoknak megfelelően hagyták hátra az ágyakat, a takaróknak élük volt, sehol egy papír fecni, vagy egy elhajított ruhadarab. A rend azért mégsem volt száz százalékos: az egyik priccs úgy nézett ki, mintha egy perce kelt volna fel róla valaki. Nyeső benyomult a helyiségbe, kiválasztott egy priccset, ráfektette a halkan nyöszörgő nőt. Felegyenesedett, és hátratolta a sisakja arclemezét. Littlefield és Ardo is belépett. Ardo az óriásra pillantott, és észrevette, hogy a fekete arcon verítékpatakok folynak.

- Huh, ez nem semmi volt! - lihegett Nyeső. Kikapcsolta a csuklójánál lévő rögzítőpántokat, és lehúzta a kesztyűjét. Megtörölte az arcát, majd lehajolt, gyors mozdulatokkal felemelte az ágyhoz rögzített hevedereket, és összekattintotta a kapcsokat a nő mellkasa, karja, dereka és lába fölött. - Többet kellene edzenem. Sokkal többet... Nem valami jó a kondim. Ardo mosolyogva csóválta a fejét. Nyeső több kilométert futott úgy, hogy a nőt a vállán vagy az ölében tartotta. Ez még úgy is óriási teljesítmény volt, hogy a harci szkafander többszörösére növelte a katona erejét. Más félúton kidöglött volna - gondolta Ardo -,

Nyeső viszont a gyengeség, a puhányság jelének tekinti, hogy megizzadt. Littlefield intett Ardónak, hogy húzódjon jobbra. A priccsekkel szemközti falnál egy asztal állt, mögötte egy szék. Littlefield megállt. - Körülnéznél? - kérdezte Nyesőtől. Ardo is megállt. Nyeső odalépett az asztalhoz, amelyen csak egy csésze kávét, meg egy fél szendvicset talált. A fekete óriás furcsálló tekintettel nyújtotta ki a kezét a csésze felé. - Még meleg - mondta, majd gyorsan felhajtotta az italt. Ardo és Littlefield álmélkodva nézett össze. -Szükségem volt egy kis cukorra - mondta Nyeső. Meg pár falat se ártana... - Felemelte és a szájába tömte a szendvics maradékát. - Kimegyek-jelentette ki tele szájjal. Ha szükségetek van valamire, Melnyikov, csak kiáltsatok. Valaki biztos bejön majd hozzátok. - Fogta a kesztyűjét, és kisietett a helyiségből. Az ajtó becsukódott mögötte. Littlefield a közlegényre nézett, aztán mindketten felnevettek. - Hihetetlen! - lihegte Ardo.

- Az! - bólogatott Littlefield vigyorogva. - Nyeső nem is olyan vadember, amilyennek elsőre látszik. Aki ismeri, az tudja, hogy aranyból van a szíve, és neki is megvannak a gyenge pontjai. Ardo leült az asztal mögé. A harci szkafanderben ez nem volt túl könnyű feladat. - Ismeri, őrmester? - kérdezte. - Persze. - Littlefield leült az asztal sarkára. - Egy darabig alattam szolgált. Nem igazán jöttünk ki egymással... Azt hiszem, az én stílusom nem sok embernek fekszik. Csend támadt; Ardónak fogalma sem volt, erre mit mondhatna. - Nos - nézett körül Littlefield -, csinos kis gyengélkedő. Kényelmesek ezek az ágyak... Ne felejtsd el, fiam, szolgálatban

vagy. Őrszolgálatban, azt hiszem. Itt van ez a láda. Fogalmam sincs, mitől olyan fontos, de vigyáznod kell rá. Aztán itt van ez a nő is. Szerintem vele nem lesz sok bajod. Mindenesetre maradj rajta a parancsnoki csatornán, és ne aludj el! Megyek, keresek magunknak valami fegyvert, meg némi muníciót. Breanne megszervezi az őrséget. Gondolom, téged is leváltanak. Akkor majd ehetsz valamit. Semmi pánik, nemsokára visszajövök. - Értem, őrmester. Persze - bólogatott Ardo. Amíg állt és mozgott, nem érzett fáradtságot, ám ahogy leült, ólomsúlyúvá váltak a végtagjai. - Értem. Minden világos. Littlefield elmosolyodott. - Még mindig fáj a fejed? Ardo biccentett. - Egy kicsit... Ez az átprogramozás miatt van. De fiam, ne felejtsd el, most már veterán vagy! Öltél, harcoltál, és életben maradtál. Kell ennél több? Ardo ismét maga előtt látta a zergling vonagló testét, elhomályosuló, fekete szemét; újra eszébe jutott, gyermekkorában mit hallott a bűnökről és arról, hogy az Úr milyen szavakkal tiltotta meg teremtményeinek a gyilkolást. Valami furcsa, kellemetlen forróság áradt szét benne, amitől úgy érezte, nem kap levegőt. Megrázta a fejét, és bólintott. -Nem, őrmester. Azt hiszem, nem. Littlefield összeráncolta a homlokát. - Minden rendben lesz, kölyök. Hamarosan visszajövök. Az őrmester felállt, és határozott léptekkel az ajtóhoz ment, ami azonnal kinyílt előtte. Littlefield kilépett a folyosóra; az ajtó becsukódott mögötte. Ardo mély lélegzetet vett. Semmit sem tehetett, várnia kellett. Nem is tudott volna rosszabbat elképzelni ennél, mert így egyedül kellett maradnia a gondolataival, az emlékeivel. ...sosem hagylak itt. - A gabonatábla közepén

leterített pokrócon feküdtek, a kalászok vidáman zizegtek körülöttük. Úgy érezte, belevész a lány gyönyörű, kék szemébe. Aranyló... Felállt és körbenézett, hátha talál magának valami elfoglaltságot. A feje ismét lüktetni kezdett.

A priccsen fekvő nő mozogni kezdett, megfeszítette a testét. Halk nyöszörgése elárulta, hogy még nem tért egészen magához, ennek ellenére már megpróbált megszabadulni a hevederektől. Ardo végignézett a gyengélkedő falán lévő, üvegajtós szekrényeken. Nem igazán tudta eldönteni, mit adjon be a nőnek, ezért megnedvesített egy törülközőt, és azt vitte oda a lassan feleszmélő civilnek. -Nyugalom, hölgyem - mondta halkan. - Senki sem akarja bántani. A nő oldalra nézett. A fejét sötét glóriaként vették körül összekócolódott hajának a párnán szétterült tincsei. A mozdulatai egyre erősebbek lettek. Hé! Nézze, hölgyem, magának most pihennie kell. Azért jöttünk, hogy segítsünk. - Ardo látta, hiába magyarázkodik, nem éri el a kívánt hatást. Megfogta a nő vállát, keményen megrázta. Hagyja abba! Hallgasson már ide! A nő hirtelen abbahagyta a vergődést. Biztonságban van. - Ardo megkönnyebbülten eleresztette a nő vállát. Kézbe vette a nedves törülközőt, és felemelte a kezét, hogy megtörölje a piszokfoltos arcot. - Szkenikben vagyunk, a Konföderáció bázisán. Senki sem fogja... Elcsuklott a hangja.

Aranyló. Döbbenten meresztette a szemét. Egész testében rázkódni kezdett. A priccsen fekvő nő a szemébe nézett.

Melani hosszú, fényes haja puhán lobogott a gabonamezőkfölött fúvó meleg szélben, amely magával hozta a malom halk zümmögését, és a pékségben sütött kenyér illatát. Forró könnyek öntötték el Ardo szemét. Melani? Melani! Te vagy az? Szent isten, csoda történt! Csoda! Imádattal a megérintette a nő fejét, végigsimította az arcát. Előredőlt, hogy megcsókolja rég nem látott szerelme ajkait. Ez volt az a pillanat, amikor a nő nem bírta tovább, és sikítani kezdett.

13 Mcrdith

Ardo úgy ugrott hátra, mintha áramütés érte volna. A halántékát majd szétvetette a fájdalom. Melani! Hagyd abba, könyörgöm! Én vagyok az! Hát nem ismersz meg? A nő szeme elkerekedett a rémülettől. Úgy sikított, mintha valaki a bőrt szaggatná róla. Ardo felemelte a kezét, megpróbálta lecsillapítani a nőt. A szemét csípték a sós könnyek. A feje lüktetett, úgy érezte, bármelyik pillanatban szétrobbanthat a homloka. Jaj, könyörgöm! Nem bántalak! Összezavarodtál egy kicsit, és talán... Talán meg is sebesültél. Olyan sok idő telt el azóta, hogy már én sem... Takarodjon innen, maga szemétláda! - üvöltött fel a nő. A szája vonaglott a félelemtől. - Mit akart tőlem? Hol vagyok? Mit csinál velem? A gyengélkedőn vagyunk, a... - Ardo koponyájába ismét belehasított egy fájdalomvillám. Az agya lezsibbadt, alig bírt gondolkodni. - A Szkenik helyőrségen... A Mar Sara nevű bolygón. Ez a Konföderáció egyik bázisa... A nő nekifeszült a hevedereknek, de egyiket sem bírta kioldani. Ardo megállapította, hogy Nyeső ügyes munkát végzett. Fél perig tartó erőlködés után a nő lihegve visszahanyatlott. Kérlek, Melani! - Ardo egy gyors mozdulattal kitörölte a szeméből a könnyeket. Miközben dadogva tovább beszélt, a kesztyűjét rögzítő gyűrűkkel bajlódott. - Ha tudnád, hányszor álmodtam már erről! Hányszor vágytam arra, hogy újra

találkozzunk, hogy lássam az arcodat! Ezerszer volt már olyan érzésem, hogy téged látlak, de eddig mindig tévedtem. A nő ránézett a közlegényre. A szemén látszott, nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne veszítse el ismét az eszméletét. - Ez egy konföderációs bázis? Igen, az. - Ardo zavartan a nő felé lépett. - Jaj, Melani, ha tudnád, mennyire sajnálom, hogy... A nő mély lélegzetet vett, és torka szakadtából üvölteni kezdett. - Még egy lépés, és esküszöm, hogy kinyírom magát! Ardo mozdulatlanná dermedt, nem bírt se előrébb lépni, se hátrébb húzódni. A fejében iszonyúvá erősödött a lüktető fájdalom. Hirtelen a homlokához kapta a kezét, éles kiáltást hallatott, és a padlóra rogyott. Zokogni kezdett. Az agyát elöntötték a visszafojtott, elfeledettnek hitt emlékek. Aranyló mező...

Aranyló hajzuhatag... Sikolyok és vér, karmazsinvörös vér! Eltartott egy darabig, míg felfogta, hogy a nő beszél hozzá. - Hé, katona! Semmi gond. Nyugi, minden rendben lesz. Ardo felnézett, de a könnyei prizmáján keresztül alig látott valamit. -Csak nyugi, oké? Beszéljük meg. Csak beszéljünk, rendben? Segítek magának. Áll az alku? Ardo lassan bólintott. Arra sem volt ereje, hogy felálljon, a hátát az íróasztal oldalához támasztotta, a fejét hátradöntötte.

Remek. így más sokkal jobb. - A nő hangja nyugodt volt és magabiztos, úgy csengett, mintha az öngyilkosságról próbálna lebeszélni valakit. - Maradjon szépen ott, és beszéljük meg a problémáit. Mindent rendbe fogunk tenni, oké? Ardo zavartan biccentett. - Merdith a nevem. Magát hogy hívják? A közlegény akadozva beszívta a levegőt. - Nézzen rám! - mondta a nő. Ardo úgy érezte, ehhez sincs elég ereje. - Ó, Melani... - Nézzen rám! - ismételte Merdith valamivel hangosabban. A férfi engedelmeskedett. Nézzen meg alaposan! - Merdith mozdulatlanul feküdt, sötét szemével a férfi arcát fürkészte. - Nézze meg a hajamat... Nézze meg! Ez Melani haja? A katona megpróbálta rendezni a gondolatait. - Azt kérdeztem, ez Melani haja? Nem, ez a haj más volt. Sötétebb, és korántsem olyan finom, olyan selymes, mint Melanié. A szemem! Nézzen a szemembe! - adta ki a parancsot a nő. Ez Melani szeme? Ardo a nő sötét, majdnem éjfekete szemébe nézett, és olyan érzése támadt, mintha egy barlang mélyén megbúvó tóba pillantana. Melani szeme olyan volt, akár a felhőtlen égbolt... Elfordította a fejét. -Nem, ez nem Melani szeme. - Rendben van. A nevem: Merdith - mondta a nő halkan. Magát hogy hívják? Ardo... Ardo Melnyi... Ardo Melnyikov közlegény, asszonyom! - Ardo nem nézett a priccsen fekvő nőre. - Borzasztóan sajnálom, asszonyom. Nem is tudom, mi történt velem. Kérem... Bocsásson meg! - Semmi gond, katona. Semmi sem történt. - Merdith felnézett a mennyezetre, és elgondolkodott, mielőtt folytatta. Magának kimosták az agyát, igaz?

-Asszonyom? - Ardo érezte, hogy a lüktető fájdalom, ami pár pillanatra abbamaradt, ismét visszatér a fejébe. -Agymosás, tudja? Neurális reszocializáció. Átprogramozás. Maguk hogy nevezik a folyamatot, amelynek során emlékeket ültetnek az agyba? Mi a neve annak, ahogy az információkat kapják? Tudja, ami tényleges kiképzés helyett van maguknál.

- Átprogramozás... Igen. Azt hiszem, pontosan emiatt vagyok kissé... szétszórt. - Ardón rettenetes fáradtság vett erőt. - Nézze, asszonyom, tényleg nagyon sajnálom amit tettem, vagy amit mondtam. Nem akartam ártani magának. Most pedig... Szóval, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem beszélgetnénk többet. Felemelte a kesztyűjét, és feltápászkodott a padlóról. Egyszerűen nem bírt ránézni a nőre. Visszament az asztal másik oldalára; egyedül akart maradni, de ez lehetetlen volt. Soha életében nem lehetett egyedül, a múlt kísértete mindig vele maradt, állhatatosan kínozta, olyan fájdalmakat okozott neki, mint semmi más. Tudta, csak annyit kell tennie, hogy leül, és szépen megvárja Littlefieldet, de erre sem volt képes. Ahhoz, hogy háttérbe szorítsa az emlékeit, csinálnia kellett valamit, el kellett foglalnia magát valamivel. Tekintete a fém ládára tévedt.

Ebben van a „kincs", ami miatt oly sokan meghaltak... En is majdnem elpusztultam érte! Végre talált magának valamit, amin elgondolkodhatott. Szemügyre vette a ládát, aminek mindkét oldalán egy-egy fül volt. A tetejét hat pánt szorította rá az aljára. A pántokhoz nem tartozott se zárszerkezet, se lakat - ez az apróság adta meg az utolsó löketet Ardónak ahhoz, hogy felnyissa a fedelet.

Előrenyúlt, és felkattintotta az első pántot. - Én... Izé... Én a maga helyében nem tenném. Ardo felnézett. Merdith még mindig a priccshez kötözve feküdt. A nő a férfihoz beszélt, de a szemét egyetlen másodpercre sem vette le a ládáról. - Miért nem? - kérdezte Ardo tompa hangon. - Hát... Nem hiszem, hogy tudni akarja, mi van benne. A katona felhorkant, és felnyitotta a második pántot. Merdith reszketni kezdett. - Komolyan beszélek, katona! Ebben biztos voltam. - Ardo felsóhajtott, és szórakozott mozdulattal felnyitotta a harmadik pántot. Van egy ősrégi legenda egy Pandora nevű nőről - mondta Merdith. - Hallott már az illetőről, katona? Igen! - felelt Ardo bosszúsan. A negyedik pánt nem nyílt fel egykönnyen. - Tudja, a peremvidéken élők se mind bunkók. Az iskolában mitológiával is foglalkoztunk. - El- kattintotta a negyedik reteszt.

Ott ismerte meg azt a lányt? - kérdezte Merdith gyorsan. Úgy értem, egy ilyen világon ismerkedett meg Melanival? Ardo keze megállt a levegőben. - Most meg mi a francról beszél? - Nem miről, hanem kiről. Melaniról. A maga Melanijáról. Merdith idegesen megnyalta a száját. - Csak... Csak szeretném megtudni, hol ismerkedtek meg. -Nézze, izé... - Merdith. Merdith a nevem. -Ja, persze. Nézze, Merdith, régen történt, egy olyan bolygón, amiről maga soha életében nem hallott. Persze akkor se foglalkozna vele, ha hallott volna róla, de ez most mindegy. - Ardo megrázta a fejét, és az ötödik pántra nézett. - Már nem számít. Már ennek sincs jelentősége. - Mi történt azon a bizonyos bolygón? - kérdezte Merdith. - Mi történt Melanival? Ardo úgy érezte, mintha nyilat döftek volna a jobb szemgolyója hátulsó részébe. Összerándult az arca. -Mondja el, mesélje el, mi történt Melanival! - kérte Merdith.

Meglátta őt. A zergek dühödten folytatták a rohamot, nem akarták hagyni, hogy a sikló elragadja a prédájukat. Döbbenten látta, hogy a főtér hullákkal teleszórt, véres mészárszékké változott. A zergek már egészen közel kerültek Melanihoz. Ardo megremegett. -Nem számít... Ne kérdezzen tőlem ilyeneket! Tudni szeretném! - erőltette a témát Merdith. - Mire emlékszik, katona? Milyen emlékek ellen harcol?

A zergek már egészen közel kerültek Melanihoz. Üvöltve próbált visszajutni a lányhoz. Három hidraliszk egyszerre kapta el Melanit. Megragadták csökevényes, hosszú karmokban végződő karjaikkal, és elindultak, hogy kivigyék a tömegből. - Milyen képeket lát? Mi gyötri? - Hagyjon békén!

-Ardo! - sikított Melani. - Ne hagyj itt! A félelemtől őrült emberek feljebb tolták őt a rámpán. - Beszéljen, katona! Meghalt! Melani meghalt, hát nem érti? - üvöltött fel Ardo. Meghalt! A zergek megtámadták a városunkat

A Konföderáció egységei megérkeztek, hogy evakuáljanak minket. Megpróbáltam megmenteni őt, de nem sikerült. Érti már? Elég ennyi? Megpróbáltam... Megpróbáltam eljutni hozzá, hogy átvigyem a siklóhoz, de a tömeg közénk állt, és én... Egyszerűen nem bírtam... Elcsuklott a hangja. Merdith szemébe nézett. A nő együtt érzőn bólogatott. O, katona! - mondta Merdith halkan. - Ezt adták be magának? Ezt hitették el magával? Ardo értetlenül pislogott, de mielőtt megszólalhatott volna csipogni kezdett a sisakjába épített kommunikátor. Felismerte a jelzést, de valahogy nem bírta rávenni magát, hogy bejelentkezzen. - Sajnálom magát, katona - mondta Merdith. Újabb jelzés. Mi a fenét akar ez jelenteni? - töprengett Ardo. Harmadik jelzés. - Nem válaszol a hívásra? - kérdezte a nő. A közlegény megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a zavaró gondolatoktól, és megnyitotta a kommunikációs csatornát. -Melnyikov! - Littlefield. Odafönt vagy, fiam? Merdith nem vette le a szemét Ardóról. A katona gyanakodva nézett vissza rá. Megkerülte az asztalt, és távolabb húzódott, hogy a nő ne hallgathassa ki a beszélgetést. - Igen, őrmester. Minden rendben, jól vagyunk. Vagyunk? Jól van... Találtam két vadonatúj fegyvert. Impaler C-14-esek. Muníció is van. Azonnal odamegyek hozzád. Hogy van a foglyunk? - Jól. Eléggé beszédes - felelte Melnyikov. A nő halványan elmosolyodott.

Reméljük, hogy ilyen is marad. Most odamegyek, aztán a hadnagy parancsára felvisszük a ládát meg a nőt a központi vezérlőbe. Most éppen a vezérlő bejárata előtt vagyok. Littlefield, vége! Ardo készenléti módba kapcsolta a kommunikátort, és nekilátott, hogy lezárja a láda pántjait. Remélem, még lesz alkalmunk beszélgetni - mondta Merdith komoran. - Van némi információm Melani sorsáról, amit szeretnék megosztani magával. - Honnan tudhatná, mi történt vele? - Az mindegy. Tudom, és ez a lényeg. - Mit tud? Azt, hogy ez az egész egy nagy hazugság, katona. Minden hazugság!

14 A bizonyíték

- Hé, Melnyikov! A hadnagy azt akarja, hogy menjünk fel a központi vezérlőbe! Melnyikov! Mi az, jól vagy? Ardo nem vette észre, hogy Littlefield mikor lépett be az ajtón, még mindig Merdithet méregette. - Mit mondott? Littlefield azt hitte, a közlegény neki tette fel a kérdést. Azt, hogy a hadnagy azt akarja, menjünk fel hozzá. Hé, térj már magadhoz! Az őrmester egy új C-14-est nyomott a közlegény kezébe. Ahogy megmarkolta a tárgyat, Ardo visszanyerte elveszettnek hitt

magabiztosságát. Gondolkodás nélkül felemelte a fegyvert, ellenőrizte a benne lévő tárat, elkattintotta a biztosító reteszt. Jó érzéssel töltötte el, hogy nem kell gondolkodnia, mégis cselekszik. Mi a helyzet a nővel? - Az őrmester óvatosan letette a fegyverét a láda tetejére, majd Merdith priccséhez sietett. - Ah, úgy látom, hölgyem, sikerült felébrednie. Hogy érzi magát? - Mint akit lekötöztek - felelte Merdith gúnyosan.

Littlefield felnevetett, majd megvizsgálta a nő pupilláját.

-A humorát ezek szerint nem vesztette el. Megsérült? Törés? Zúzódás vagy ficam? - Szállítható állapotban vagyok - mondta Merdith. Szeretné, ha mi cipelnénk, igaz? Ne is álmodjon róla! Littlefield halkan kuncogott. - Jól van, hölgyem, akkor most kiszabadítom. A hadnagyunk fel akar tenni magának néhány kérdést. Ne féljen... Mindig ki szoktuk hallgatni azokat, akiket valamilyen pokoli helyről hozunk haza. Ez amolyan rutinszerű dolog nálunk. Merdith bólintott. - Értem. Rendben. ígérje meg, hogy nem csinál semmilyen ostobaságot. - És ha igen? -Felhívom a figyelmét, hölgyem, hogy mi ketten vagyunk, ön meg egyedül. Nekünk van fegyverünk, magának meg nincs. Kielégítő választ adtam? A katonák mindig a fegyverüket tartják a legtöbbre! nevetett Merdith. - Jól van, őrmester, nem lesz semmi gond Egyébként én is szeretnék beszélni a hadnagyukkal. Udvarias leszek vele, megígérem. Ezt már szeretem! - Littlefield kicsatolta a hevedereket Biztosra veszem, hogy jó barátok leszünk. Persze előbb még tisztázni kell pár apróságot, és el kell takarítanunk a szemetet. így van, Melnyikov? -Igen, uram! így van, uram! Barátok leszünk, uram! felelte Ardo automatikusan, de valahol a lelke mélyén nem volt biztos ebben. Littlefield kicsatolta az utolsó hevedert, és gyorsan hátra lépett. - Fél valamitől? - kérdezte a nő. - Csak óvatos vagyok, asszonyom - felelte Littlefield, és gyorsan kézbe vette a fegyverét. - Csak óvatos...

- Mi a helyzet a kincsesládájukkal? - Ardo valahogy vészjóslónak érezte a nő hangját. - Ezt is hozzák? - Mi köze hozzá? - Littlefield gyanakvóan összehúzta a szemét. - Csak annyi, hogy már jó ideje vigyázok erre a kis ládikára. Úgy is fogalmazhatnék, hogy hozzám nőtt. - Merdith felült, és megpróbált talpra állni. A bal lába megbicsaklott; elvesztette az egyensúlyát, de még időben sikerült megkapaszkodnia. - Megütötte magát, hölgyem? - kérdezte Littlefield. - Semmi, semmi. Ügyetlen vagyok. - Merdith felemelte a lábát, és megvizsgálta a tépett bakancsot. Megrázta a fejét. - Pedig ez volt a kedvencem! Na mindegy... Az anyám ilyenkor azt szokta mondani, hogy az ember vagy alkalmazkodik a helyzethez, vagy

megdöglik. Mi a véleményük erről? - Körbenézett. - Őrmester, keresne nekem egy kis szigetelőszalagot? - Micsodát? Szigetelőszalagot? - nevetett fel Littlefield. - Ez kissé idejétmúlt dolog, nem? - Mondja ezt egy mérnöknek! - Merdith a gyengélkedő ajtajához sántikált. - Szigetelőszalaggal bármit meg lehet javítani!

A központi vezérlő a parancsnoki épület tetején helyezkedett el. A komplexum tervezője - bárki is volt az - azt tartotta célszerűnek, hogy a vezérlő egy páncéllemezekkel borított, transzparens acélból készült panoráma ablakokkal ellátott csarnok legyen. Ez az építészeti megoldás lehetővé tette a tisztek számára, hogy a téglalap alapú helyiség falai mentén körbefutó függőfolyosón sétálgatva szemmel tarthassák az objektum irányába esetlegesen közeledő ellenséges egységeket.

A vezérlő legfontosabb pontja, a szíve a parancsnoki sziget volt, vagyis a csarnok közepén elhelyezkedő dobogó. Az itt helyet foglaló irányító személyzet a monitorokon keresztül is figyelemmel kísérhette a parancsnoki épület közelében zajló aktivitást, ellenőrizhette a helyiségben felállított konzoloknál folyó, különböző típusú munkákat. A parancskonzolok a függőfolyosó alatt és a parancsnoki sziget mellett helyezkedtek el. Ezekről lehetett figyelemmel kísérni és irányítani a bázison, a közvetlen közelében, és a távolabbi helyszíneken zajló konföderációs műveleteket. Ritkán fordult elő, hogy valamennyi konzolt egyszerre használták, általában csak akkor vették le róluk a fedlapokat, amikor a bázis valamilyen akció végrehajtására készült. Abból, hogy mely konzolokat készítették elő, meg lehetett állapítani, hogy a helyőrség milyen feladatot kapott. Ahogy a lift ajtaja kinyílt, Littlefield habozás nélkül belépett a vezérlőbe. Ardo bizonytalanul követte, és magával húzta Merdithet. A közlegény elképedve bámult a műszerekre, az átlátszó fedlapokkal letakart konzolokra. Még nem töltött elég időt Szkeniken ahhoz, hogy alaposabban megismerhesse a bázis működését és egységeit; tulajdonképpen csak a barakkot látta, mert érkezése után nem sokkal máris kivezényelték a terepre. Ahogy Littlefield nyomában haladva elindult a csarnok közepe felé, megpróbálta meghatározni, hogy az egyes pultok, a hatalmas monitorok, a kapcsolótáblák milyen célt szolgálnak. Nem sokra jutott, csak annyit sikerült megállapítania, hogy a központi fegyvertárhoz, a mérnöki részleghez és a csillaghajók fogadását

irányító konzolok pultjairól nem vették le a borítást. Ennél sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a finomító vezérlőjét sem aktiválták. Ez azt jelentette, hogy a bázis nem termelt magának annyi gáznemű üzemanyagot, amennyi a nagyobb egységek működtetéséhez kellett, így Breanne csak a raktárakban felhalmozott készleteket használhatta fel. Bosszúsan megrázta a fejét, és gondolatban magára förmedt.

Most mi a francokat agyalsz, Ardo? Hiszen a legalapvetőbb dolgokkal sem vagy tisztában! Egyáltalán tudod, hogy mit keres itt ez a bázis? Breanne hadnagy a parancsnoki sziget közepén állt, és a térképasztal fölé hajolt. Nyeső a közelében várakozott, készen arra, hogy teljesítse a nő parancsait. Breanne az asztalra mutatott. - A külső kerítés a bázis kerületének csupán háromnegyed részét védi - mondta. - Innentől idáig - mutatta - gyakorlatilag semmi sincs. - Itt, ennél a sziklánál sem véd minket torlasz. A függőleges szikla nagyjából kilenc méter magas, az aljában egy körülbelül húsz méteres, kövekkel teleszórt lejtő van. Ez a lejtő a Medence pereménél ér véget. Annál a Medencénél, ami most már sugárzó salak... A szikla túlságosan meredek és sima, ezt még a zergek sem tudnák megmászni. Vagyis... - Elgondolkodott. - Ez azt jelenti, hogy ebből az irányból nem kell támadásra számítanunk. Persze azt se szeretném, ha éppen innen lepnének meg minket. - Hadnagy? - szólalt meg Littlefield. Breanne nem nézett fel. - Igen, köszönöm, őrmester. Nyeső, menjen ki a peremre. Vigye magával Mellisht és Xiangot. Ellenőrizzék a tornyokat, győződjenek meg arról, hogy mindegyik működik, azután a megbeszéltek szerint szervezze meg az őrséget. - Parancsára, hadnagy! - Nyeső tisztelgett, és elindult a lift irányába. A tűzdenevér szkafanderben olyan volt, mint egy ember formájú, eleven tank. Ahogy meglátta Merdithet, szélesen elmosolyodott. - Ah, hercegnő! Örülök, hogy újra látom. Most legalább nyitva van a szeme.

Gondolom, maga hozott ide. Köszönöm - mondta Merdith nem túl lelkesen. Tényleg hálás lehet! Nem sok nő mondhatja el magáról, hogy Fetu Koura-Abinak köszönheti az életét! - A fekete óriás büszkén a mellkasára csapott. - De hagyjuk ezt, legalábbis egyelőre. Azt hiszem, később, ha majd lesz egy kis időnk, másként is kimutathatja a háláját. Merdith elhúzta a száját.

Nos, köszönöm, hogy elhozott. - Gúnyosan elmosolyodott, a szeme csillogni kezdett a színlelt lelkesedéstől. - Ó, köszönöm, köszönöm, maga óriási, erős, dicső rohamosztagos! Nyeső nem vette a lapot. -Hahaha! Látom, érti a dörgést. Később még találkozunk. Rám férne már egy kis gyengédség. - Peckesen a lifthez masírozott. Nem vette észre, hogy Merdith milyen megvetően néz utána. Ha Nyesőnek nem is, Breanne hadnagynak feltűnt a megmentett nő arckifejezése. Feléje fordult, összefonta a karjait a mellkasán, és szigorúan összevonta a szemöldökét. L.Z. Breanne vagyok, a konföderációs rohamosztagosok hadnagya. Megtudhatnám a nevét? Merdith végigmérte a hadnagyot. -Merdith Jernic vagyok, és... Nos, mérnökként dolgoztam az Oázis nevű állomáson. - Mérnökként? - Igen. - És milyen mérnök, ha szabad tudnom? A termálforrásokkal és a kondenzátor-rendszerekkel foglalkoztam. Vagyis a vízellátással. -Értem. - Breanne hadnagy lelépett a dobogóról. - És egészen véletlenül maga mellett találtuk meg a ládát. Nos, erről semmit sem tudok - felelte Merdith könnyedén -, mivel a megtalálásom pillanatában nem igazán voltam magamnál. Breanne halkan felnevetett. - Humoros! -Nos, hölgyem, adnék egy jó tanácsot. Ha véletlenül úgy adódna, hogy a zergek fel akarják falni, sürgősen ájuljon el. Úgy kevésbé kiborító az élmény. A hadnagy Merdith szemébe nézett. - Tudja, mi van a ládában? Merdith habozott, majd visszakérdezett: - És maga tudja? Breanne halványan elmosolyodott, majd határozottan odament a ládához, ami Littlefield és Ardo között feküdt a padlón. - Derítsük ki! - Várjon - szólt rá Merdith halkan. Breanne gyors mozdulattal felnyitott két pántot. - Várjon! - ismételte Merdith. A hadnagy metsző pillantást vetett rá. - Mondani akar valamit? Merdith megnyalta a száját. Breanne a másik nő előtt termett, közel hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

- Mi van a ládában? Merdith elfordította a fejét. Breanne halk, vészjósló hangon folytatta: -Nagyon, nagyon hosszú és fárasztó napom volt, hölgyem, és semmi kedvem tovább nyújtani. A parancsnokaim azért küldtek ide engem az embereimmel, hogy előkerítsem

ezt a nyomorult ládát... Nem szokásom a kíváncsiskodás, a főnökeimnek pedig nem szokásuk a magyarázkodás. Ide ve-

zényeltek, erre az isten háta mögötti, peremvidéki bolygóra, de nem kérdeztem meg, miért. Azt mondták, szerezzem meg a ládát, bármi áron. Megtettem, de a történtek miatt kissé morcos vagyok. A hajó, amin el kellett volna húznunk a csíkot, magunkra hagyott minket. Oké, megkezdtem az alternatív visszavonulást, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy át kellett vágnunk magunkat a zergek falán. Közben, ahelyett, hogy segítséget kaptunk volna, bejelentés és figyelmeztetés nélkül mögénk küldtek egy nyomorult atombombát... Figyelmezetés nélkül? Ardo alig hitt a fülének. A hadnagy

nem tudott a bombázásról? - A szakaszom fele odaveszett, de semmi gond, elvonszoltuk magunkat ide, erre a nyomorult bázisra. És mit kellett látnunk? Csupán annyit, hogy a hely nyomorult szellemvárossá változott! Nos, ezek után érthető, hogy fel szeretnék tenni néhány kérdést. Merdith szeme dühösen megvillant. - Mi van a ládában? - kérdezte Breanne. - Bizonyíték. - Mire? - Arra, hogy a Konföderáció hozta a zergeket a Mar Sarára mondta Merdith éles hangon. - Arra, hogy a Konföderáció ki akar fejleszteni egy olyan tömegpusztító fegyvert, amivel egész bolygók lakosságát likvidálhatja. Breanne felhorkant, hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és visszament a ládához. Felnyitotta a harmadik pántot. - Szóval azt állítja, hogy ez a szar papírokkal, dokumentumokkal, meg hasonló „bizonyítékokkal" van tele? Komolyan gondolja, hogy elhiszem? - Hagyja abba! - kiáltott rá Merdith. Breanne laza mozdulattal előkapta a pisztolyát, és célba vette a másik nő két szemöldöke közötti pontot. - Különben? Merdith hallgatott. - Miért ne nyissam ki a ládát? - kérdezte Breanne. -Azért... - Merdith hangja halk volt, beszéd közben nem vette le a szemét a hadnagy fegyveréről. - Azért, mert ebben a ládában van az a szerkezet, ami ide hívta a zergeket. Ha felnyitja a fedelet, aktiválja a műszert. Akkor pedig tízezer kilométeres körzetből minden istenverte zerg, zergling, hidraliszk és mutaliszk idesereglik. Ide, ebbe a nyomorult csarnokba! - Maga nem normális - mormolta Breanne. Én az vagyok - ellenkezett Merdith. - Azok az őrültek, akik képesek ilyen szörnyűséget készíteni!

Ardo a lélegzetét visszafojtva figyelt. A párbeszéd az orra előtt zajlott le, mégis olyan érzése támadt, hogy semmi köze az egészhez. Breanne nem eresztette le a fegyverét. - Szerintem maga ellopta a ládát! -Nem, hölgyem. Mint már mondtam: mérnök vagyok. Ezt a ládát azért hozták el hozzám, hogy megvizsgáljam. - Kik? - csattant Breanne hangja. - Korhal Fiai közül néhányan. -Korhal Fiai! - Littlefield értetlenül ingatta a fejét. - Azok meg kik? Fogalmam sincs - mondta Breanne. - Helyi bajkeverők lehetnek. Vagyis... Várjunk csak! Korhal egy olyan bolygó, amelynek lakói nem túl rég fellázadtak a Konföderáció ellen. Azt hiszem hosszú ideje blokád alatt van. Teljesen elzárták a külvilágtól. - Megvonta a vállát. - A fene se tartja számon ezeket! Újabban gombamód szaporodnak az olyan izolált, apró lázadó csoportok, amelyek a Konföderáció egységének megbontását tartják legfontosabb céljuknak.

Lehet, hogy kicsik vagyunk - húzta ki magát Merdith büszkén -, de fejlődünk. Különben sem a méret számít, hanem az, hogy egyetértünk, és hogy közösen küzdünk a nagy célért. - A micsodáért? - kérdezte Littlefield. - A Konföderáció megbuktatásáért. - Terroristák! - kiáltott fel Breanne. - Inkább forradalmárok vagyunk - mondta Merdith. Férgek, akik óriáskígyónak képzelik magukat! - dühöngött a hadnagy. - Szóval ezek a terroristák vitték el magához a ládát. Breanne ismét Merdith szemébe nézett. - Kinyitotta? Ugye, kinyitotta? Merdith a fegyver csövére meredt. Egyetlen szót sem szólt. Breanne leeresztette és a tokjába dugta a fegyvert. Merdith Jernic, ezennel őrizetbe veszem a Konföderáció tulajdonát képező, kifejezetten nagy értékű tárgy eltulajdonításának vádjával! Merdith elmosolyodott, és megrázta a fejét. Ardo nevetségesnek tartotta, hogy letartóztatják a nőt, de teljesítenie kellett a parancsot. Breanne hadnagy a jelek szerint mindent az előírásoknak megfelelően csinált, még akkor is, ha nem sok értelme volt a dolognak. Nyomozást indítok ön ellen, kivizsgálom a kijelentéseit, és ha kiderül, hogy igazat mondott... Nos, akkor szabadon eresztjük. Megértette? Merdith kuncogva bólintott.

- Persze. Hogyne! Littlefield, hagyja itt ezt a... bizonyítékot, és kísérje le a foglyot a barakkba. Adjon neki enni. Egy órán belül hozza vissza. - Elnézést, asszonyom - szólalt meg Ardo. -Van valami közlendője, közlegény? Ardo a hadnagy jeges pillantásától elvesztette nehezen összekapart bátorságát. Nyelt egyet. Igen, asszonyom. Szeretném én lekísérni a foglyot. Én is bekapnék pár falatot, és... Gondolom, az őrmesternek lenne ennél fontosabb dolga is. - Önként jelentkezik a feladatra, közlegény? - Igen, asszonyom... Ha megtehetem. Breanne megvonta a vállát. Miért ne? Littlefield, kerítse elő Jans technikus őrmestert, és hozza fel ide. Kíváncsi vagyok, mit sikerül összeraknunk. Maga pedig, Melnyikov... - Asszonyom? Egy órán belül hozza vissza a foglyot! Nem érdekel, mi történik vele, de ne veszítse el. Megértette? - Igen, asszonyom! Ardo megfogta Merdith karját, a lifthez vezette a nőt. Számtalan kérdése volt, mindet fel akarta tenni. Még véletlenül sem akarta elveszteni Merdithet.

15 Emlékek

Ardo átkísérte a nőt a legközelebbi barakkba. Az erős, nyugati szél felkavarta a homokot az utcán, az épületek között porfelhők

kavarogtak. A közlegényt megvédte a harci szkafander, a nőnek azonban el kellett szenvednie az elemek csapásait. A jobb kezét az arca elé emelte, és megadóan tűrte, hogy a katona maga után vonszolja. Ardo a lehető leghamarabb a barakkba akart érni, de nem azért, hogy Merdith ne szenvedjen tovább a szélben. Elhaladtak a déli barakkok repulziós blokkjai és támasz- tólábai mellett. A bejárat irányából aranyszínű fény ömlött az utcára; ez a sugár könnyebbé tette a tájékozódást. Szeretem a barakkokat - villant át Ardo agyán, azután eltűnődött, hogy ha ez a helyzet, miért szorul össze a gyomra a gondolatra, hogy be kell lépnie az egyikbe. Nem volt ideje ezen töprengeni, számtalan fontosabb kérdés kavargott benne, amelyekre választ akart kapni. Erősen fogta Merdith karját, és felvezette a rámpán. Beléptek a startszobába. A startszoba tágas helyiség volt, a katonák innen indultak bevetésre. A falak mellett fegyverállványok sorakoztak, a szekrényekben különböző felszerelési tárgyakat tartottak. Ardo megállt, és körbenézett. A fegyverállványokat nem nyitották ki, a szekrények ajtaja is zárva maradt. A padlón egy szerszámosláda hevert. A jelek szerint valaki sebtiben megjavította a szkafanderét, majd olyan sietve távozott, hogy a ládát sem tette vissza a helyére. A helyiségben egyetlen lélek sem volt. A nyomokból arra lehetett következtetni, hogy a katonák gyorsan hagyták el az épületet. Még több kérdés! Ardo fejébe ismét belehasított a fájdalom. Olyan érzése támadt, mintha a válasz ott lebegne a szeme előtt, de túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy észrevegye. - Jól van, hölgyem? - kérdezte Ardo. - Azt hiszem, ma elég erősen fúj a szél. Merdith köhögött, majd a szabad kezével leveregette magáról a homokot. - Itt mindig erősen fúj a szél, katona! Ez van, ezt kell szeretni. Homokon élünk. Én már megszoktam. - Felsóhajtott, és hunyorogva megpróbált keresztülnézni a férfi arclemezén. - Mondja, ha megígérem, hogy nem futok el, elereszti a karomat? Ardo pislogva szétnyitotta az ujjait. - O! Igen, hölgyem. De ugye nem csinál semmiféle ostobaságot? - Megígérem, hogy ma este csak magával fogok táncolni! Merdith elmosolyodott, és gyorsan körbenézett. A startszobából több ajtó nyílt, amelyeken keresztül a barakkokba lehetett átjutni. -

Szóval? Hol van az a hely, ahová meg szokták hívni a lányokat egy kávéra? - Ott. Jobbra az első ajtó. - Ardo a C-14-es csövével mutatta az utat. - Menjen előre, kérem! Merdith kérdőn felvonta a szemöldökét, és könnyedén elmosolyodott. Ardo viszonozta a mosolyt, és közben felnyitotta az arclemezét. Merdith bólintott, és elindult a megjelölt ajtó felé. A fémtábla félrecsúszott. Az ajtó mögötti folyosót halvány fényű lámpák világították meg. A falak előtt álló magas, átlátszó falú hengerekben kékeszöld folyadék cirkulált A kijelzők szerint a rendszer készenléti állapotban volt. Valamennyihez külön kapcsolópanel tartozott, a bal oldali mellékfolyosón pedig egy nagyobb táblát helyeztek el; onnan lehetett szabályozni a rendszert. - Az istenekre! - sóhajtott fel Merdith. - Ezek reszocializációs kamrák, igaz? Ilyenekbe teszik bele a magához hasonlókat? - Menjen tovább - mondta Ardo. - Menjünk át oda, a másik oldalra. - Mi a baj? Jól van? - Menjen már! - csattant fel Ardo. -Nem szereti ezt a helyet, igaz? Fél tőle. Érzem! - Hölgyem, azt mondtam, menjen tovább! Merdith összerezzent, és a szemközti ajtóhoz sietett. - Jobbra! - utasította a közlegény. Ardo szédült, rettenetesen fájt a feje. Egyszerre imádta és gyűlölte az átprogramozást; alig várta, hogy ismét része legyen benne, ugyanakkor arra gondolt, inkább főbe lövi magát, de még egyszer nem mászik be azokba a hengerekbe. Merdith gyorsan kinyitotta az ajtót, és kilépett a mögötte húzódó, erősen megvilágított folyosóra. Ardo a nyomában maradt. Elhaladtak a különböző rendeltetésű helyiségekbe nyíló ajtók előtt, és megérkeztek az ebédlőhöz. A spártai egyszerűséggel berendezett helyiségben rend volt. Bármi is történt a bázison szolgáló katonákkal, az esemény nem valamelyik étkezés közben zajlott le. Ardo örült, hogy nem kell kerülgetnie a széthagyott holmikat; már kezdett elege lenni abból, hogy léptennyomon olyan tárgyakba ütközik, amelyek arra emlékeztették, hogy a kísértetiesen üres bázison néhány órával korábban még emberek nyüzsögtek. - Szép hely - állapította meg Merdith. - Steril, nem túl hangulatos, de szép.

- Az étel automaták ott, hátul vannak. - Ardo a fegyverével mutatta az irányt. - Könnyű a kezelésük, csak... - Tudom, hogy működnek, katona! - Merdith az automaták sora elé lépett. - Kér valamit? Esetleg egy kávét? - Nem, hölgyem. Köszönöm. Nem iszom kávét. Merdith elvett egy csészét, és az egyik automata alá tartotta, hogy megtöltse. - Tényleg nem? Érdekes. Tudta, hogy a kávé is azon dolgok közé tartozott, ami legjobban hiányzott a Földet elhagyó, első telepeseknek? Könyörögtek, hogy küldjenek utánuk néhány szállítmányt. - Igen, hölgyem. Hallottam erről. Merdith megfordult, és a csészével a kezében a falhoz támasztotta a hátát. Mély csend támadt. Ardónak rengeteg kérdése lett volna, de a szavak, a fogalmak zavaros egyveleggé olvadtak az agyában. Miről

is beszélt Merdith, mielőtt Littlefield megérkezett? Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy ez az egész... hazugság! Erőlködve próbálta felidézni a nő szavait, de hiába, nem bírta előkaparni az erre vonatkozó emlékeket. -Szóval, van egy kis időnk. Remélem, senki sem fog megzavarni minket. Ardo összerezzent. Dühös volt magára, mert elkalandozott a figyelme, mert nem a feladatra, a nő őrzésére koncentrált; mert hagyta, hogy a gondolatai elsodorják. - Elnézést... Mit mondott, hölgyem? - Egyedül vagyunk? Ugye, senki sem fog zavarni minket" Ardo elvörösödött. Kérem, hölgyem, nem hiszem, beszélnünk. Ez egyszerűen nem helyes!

hogy illendő

ilyesmiről

Merdith válaszolni akart, de meggondolta magát. Elmosolyodott. - Maga azt hiszi, hogy én...? Hogy arra gondoltam? -Hölgyem, annak, hogy mit hiszek, nincs jelentősége. Ardo érezte, hogy elvörösödik. Tudta, hiába erőlködne, e/ ellen semmit sem tehet. - Én... Én őrzöm önt. Vigyázok önre. Nem lenne helyénvaló, hogy... - Nem lenne helyénvaló? - Merdith hangosan felnevetett Ardo egyre vörösebb lett, zavarában összeszorult a torka -Igen, hölgyem! Nem lenne helyénvaló! - vágta ki dühösen.

Ezt egyszerűen nem hiszem el! - Merdith nevetett, majd ivott egy korty kávét, és mélyen Ardo szemébe nézett. - Maga szűz, katona! Nem hiszem, hogy ehhez bármi köze lenne, hölgyem! - Ardo érezte, a kelleténél ingerültebben és hangosabban válaszolt. Sok mindent láttam már életemben, de ilyet...! - Merdith pompásan szórakozott. - Egy konföderációs rohamosztagos, aki még szűz! Nem lenne helyénvaló, hölgyem, ha megtennénk. Egyikünknek sem lenne jó. Úgy értem... Mi lenne, ha leülne, meginná a kávéját, és pihenne egy kicsit? Egy óra múlva jelentkeznünk kell, és... - Ahogy beszélt, egyre fokozódott a zavara. Mintha valami mocsárba került volna, és egyre mélyebbre süllyedne. Belebonyolódott a dologba, ezért inkább elhallgatott. Merdith elfordult; a szeme még mindig vidáman csillogott. -Ne aggódjon, katona! Megőrzöm a titkát. - Leült az egyik asztalhoz. - Egyébként meg se fordult a fejemben, hogy olyasmit csináljunk. Maga kedves és csinos fiú, de tényleg csak beszélgetni szeretnék. Maga is valami ilyesmit akart, nem? - Igen, hölgyem, én... - Tegeződjünk,jó? -Nem tudom, helyénvaló-e... -Az. Helyénvaló. Jaj, ne legyen már ilyen! Hiszen csak ketten vagyunk itt! -Rendben... Merdith. Az én nevem Ardo Melnyikov közlegény. A nő bólintott. -Oké. Ardo. Örvendek. Szóval... Áruld el, hogy történhetett meg, hogy a kiváló rohamosztagosok megmentették az én nyomorult életemet? Ardo elgondolkodott. Sajnálom, hölgyem, az akció részleteiről nem adhatok információkat egy... Egy civilnek? - fejezte be Merdith a mondatot. - Ezzel tisztában vagyok. Nem is információkat kértem, csak annyit szeretnék megtudni, hogy sikerült kihoznotok onnan. Az elmúlt pár nap kissé ködös a számomra. Nem sokra emlékszem. Hol találtál rám? Nem én találtam meg önt, hanem Nyeső, vagyis Koura- Abi közlegény. Az a magas, izmos katona, akivel nemrég odafönt találkozott. - Aha. Értem. És hol talált rám ez a fura nevű közlegény? -Nem tudom pontosan, hölgyem. Először akkor láttam

önt, amikor már Nyeső vállán volt. Nyeső visszafelé tartott valahonnan... Futva érte utol a szakaszt, egy torlasznál csatlakozott hozzánk. Merdith érdeklődve nézett a katonára.

- Értem. És hogy jutottunk ki onnan? A hadnagy mintha valami olyasmit említett volna, hogy a hajó, aminek ki kellett volna mentenie a szakaszt, cserbenhagyott titeket. E/ mit jelent? Ardo megvonta a vállát. -Egy siklónak kellett volna felszednie minket, miután megszereztük a ládát. Átverekedtük magunkat a találkozási pontig, de a hajónk nem került elő. - Nem értem. Mi történhetett? - Fogalmam sincs. Hallottam, hogy a landoló zóna felé közeledik. A pilóta bejelentkezett. Jött is, de nem ért oda Nem tudom, mi lett vele. Egyszerűen nem volt ott. A zergek közben körbevettek minket. Ki kellett törnünk. Nem volt más lehetőségünk... A hadnagy vezetett minket, mi meg harcoltunk. Menet közben elég súlyos veszteségeket szenvedtünk. Mi, akik életben maradtunk, bejöttünk a bázisra.. Ha a sikló megjelenik a találkozási ponton, sokan életben maradhattak volna. Akkor nem történt volna semmi különösebb baj. Gyerekjáték lett volna az akció. - Gyerekjáték, mi? - Merdith szórakozottan bólintott. Igen, lehetséges. Azt hiszem, a hadnagyotok a lehető leg jobb megoldást választotta. És mi a helyzet azzal a bizonyos atom robbanással ? - Ja, azzal? - Ardo ismét megvonta a vállát, de közben összeráncolta a homlokát. - Nos, miután kijutottunk a Medencéből, a Konföderáció rádobott egy bombát Oázisra. Egy kisebb méretű, taktikai atomfegyvert. Személy szerint örülök neki, mert e nélkül a zergek egészen az erőd faláig üldöztek volna minket. - Ez pedig senkinek sem lett volna jó, igaz? - Merdith felsóhajtott. A homlokát ráncolta, és látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Végül megtalálhatta a választ a saját kérdéseire, mert felnézett, és gyors mosolyt villantott Ardóra. - Szerencsére megúsztuk. Hála a hős katonáknak, én is életben maradtam. Megcsóválta a fejét. - Hogy is hívták azt a lányt? Tudod, akivel összetévesztettél. Ardo nyelt egyet. - Melani. - Értem. Melani...

- Mit tud róla? Valami olyasmit mondott, hogy minden hazugság. Hogy Melani is hazugság... Hogy lehetne az? Mondja, miről beszélt egyáltalán? Merdith lehajtotta a fejét, és úgy bámult a csészéjébe, mintha nem a fekete folyadékot, hanem a világot, az univerzumot, vagy a jövőt látná benne. Olyan, mint egy jósnő - gondolta Ardo. - Az igazság veszélyes dolog, Ardo. Te kedves, aranyos katona vagy, és talán jobb lenne, ha nem erről beszélgetnénk. Ardo feltette a lábát az egyik székre, előredőlt, és Merdith szemébe nézett. -Hölgyem... Izé. Merdith! Egy bölcs embertől egyszer azt hallottam, hogy az igazság az egyetlen dolog, ami valóságos. Meg azt, hogy az igazság az egyetlen dolog, ami megmarad, miután eltűnnek az árnyékok, megsemmisül a sötétség. Szerintem ez így van, és biztosra veszem, hogy ön is... Hogy te is így gondolod! - Itt most nem az a lényeg, hogy én mit gondolok - felelte Merdith. - Itt most csak az számít, hogy te miben hiszel. Ardo már semmit sem értett, abban azonban biztos volt, hogy meg akarja ismerni az igazságot. Elege volt az árnyékokból, az agyában tomboló démonokból, a múlt fellegeiből, az emlékeiből, amelyek szép lassan az őrületbe kergetik. Mi történt Melanival? Mi történt a szüleimmel? Mi történt a szülőbolygómmal? Merdith felsóhajtott. -Ardo... Emlékszel arra, amit Pandoráról, meg a szelencéjéről mondtam? Tessék? - Ardo összezavarodott. Arra gondolt, Merdith témát akar váltani. - Igen, emlékszem, hogy beszéltünk a ládáról, és... Igen, igen - vágott közbe a nő. - Rendben. De Pandora történetére is emlékszel? - Persze. De mi köze van Pandorának az én Melanimhoz? -Pandora szelencéje benned van. Tényleg azt akarod, hogy kinyissam? Tudd meg, ha egyszer kinyílik, már soha többé nem lehet visszazárni! Ardo értetlenül pislogott. A halántéka ismét lüktetni kezdett. - Ezzel most azt mondod, hogy a válasz... bennem van? Merdith komoly tekintettel nézett a katonára. Beszélj nekem az utolsó napról. Mondj el mindent arról a napról, amit Melanival, a szülőbolygódon töltöttél! A férfi halántékában erősödött a lüktetés.

- Mi köze van ennek a...? Mondd el! Beszélj! — kiáltott rá Merdith. - Mikor változott meg minden? Érted mire gondolok? Mindig van egy pont, amikor elkezdenek rosszra fordulni a dolgok. Egy pillanat, amikor elkezdődik egy negatív folyamat. Mit csináltál abban a pillanatban? Ardo hunyorogni kezdett a fájdalomtól. Nem értette, a nő miért kényszeríti rá az emlékezésre, és arra sem tudott volna magyarázatot adni, hogy miért megy bele a játékba. Nem ismerte Merdithet, aki akár kém, vagy anarchista, vagy a jó ég tudja, mi is lehetett, viszont úgy érezte, tudnia kell az igazságot - Kint voltunk a mezőn...

Aranyló... Ez a legmegfelelőbb szó azokra a ritka, tökéletes napokra, amelyek a boldogság fényével telítik a lelket. Az aranyló napok mindig békések, mindig nyugodtak. Piknikeztünk. Gyönyörű nap volt. Meleg, tavaszi nap... Jaj, istenem, tényleg muszáj beszélnem erről, Semmi gond - mondta Merdith. - Itt vagyok és segítek. Megvizsgáljuk ezt a napot. Segíteni fogok, megígérem! - Kis szünetet tartott. - És mi változtatta meg ezt a tökéletes napot? -Megszólalt a sziréna. A városban... A riasztó. Azt hittem, csak a szokásos déli próbát végzik. Mindig délben tartottak hangpróbát... Aztán Melani szólt, hogy már elmúlt dél. Azután... Azután megérkeztek. -Kik? Hirtelen elsötétült a nap. A gabonatáblára vetülő árnyék egyre nőtt. A széles völgy nyugati vége felől hatalmas, füst- uszályos tűzgolyók száguldottak feléje. - A zergek. - Láttad őket? Hogy néztek ki? Nem, őket nem láttam, csak azt a tűzgomolyt, ami megjelent a légkörben. - Szerinted mi okozta a jelenséget, Ardo? A férfi értetlenül pislogott. - Ezt most nem értem. Szerinted a zergek megjelenése miért járt együtt ilyen ellenségekkel? Tűzgomoly, füstcsíkok... Miért? - Merdith mélyen a katona szemébe nézett.

-Nem tudom. Talán mert nagy sebességgel érkeztek. Amikor egy test belép az atmoszférába, nagy mennyiségű hő szabadul fel. Legalábbis azt hiszem - felelte Ardo. Hallottál már arról, hogy a zergek ilyen jelenségek kíséretében lépnek be egy bolygó atmoszférájába? - kérdezte Merdith halkan. - Mert én nem. A zergek egyszerűen megjelennek. Halkan. Észrevétlenül. Rázúdulnak a bolygókra, és mindenkit kiirtanak. Ardo lehunyta a szemét; úgy érezte, képtelen elviselni a lámpák fényét. - Ezzel... Ezzel most mit akarsz mondani? Semmit. Én csak hallgatok. Figyelek rád - mondta Merdith. Nyugodj meg. Lazulj el! Beszélj. Kérlek... Mit csináltatok azután? Mit csinált Melani? Hát... Futottunk! Visszafutottunk a városba. Volt ott egy védelmi fal, arra gondoltunk, amögött biztonságban leszünk. Nem tudom, hogy jutottunk el odáig, csak arra emlékszem, hogy ott voltunk. És ott volt velünk mindenki.

Valahol a falaknál kelepelni kezdtek az automata fegyverek. Két robbanás hallatszott, azután megint rázendített a géppuskák kórusa. - Milyen volt? - kérdezte Merdith, és ivott egy korty kávét. - Hát... Káosz! A zergek támadást indítottak, és... Ne, ne erről beszélj! Azt mondd el, hogy mit láttál a saját szemeddel? Azt mondd el, hogy mit csináltál! Ardo lehunyta a szemét. Ardo! - szólalt meg Melani. - Én... Hová megyünk?

Mit akarsz csinálni? Ardo körbenézett. A levegőnek pánikíze volt. Kint voltunk a téren, a város közepén. Nyári estéken azon a helyen rendezték a koncerteket és a színházi előadásokat. Még sosem láttam ott annyi embert... Egymáshoz préselődtünk. Melani... Megfogtam a kezét, és megpróbáltunk átjutni a tér másik oldalára. A nőre nézett. Értem. - Merdith letette a csészéjét, és ismét Ardo szemébe nézett. Nem pislogott, hipnotizáló tekintete kemény maradt. - És mit csináltál ezután? Ardo ismét lehunyta a szemét. Ahogy az emlékképek megjelentek agya vetítővásznán, kirázta a hideg.

Az erőd külső falán túl egy lángoszlop jelent meg. A karmazsinvörös jelenség fénye olyan éles volt, hogy még a város fölött lebegő füstfüggönyön is keresztülvilágított. A tömeg megriadt, az emberek hisztérikusan üvöltözni kezdtek, a gyerekek sírtak, az asszonyok zokogtak. - Ezek a Konföderáció csapatai! A rohamosztagosok! -Nem! - kiáltott fel a katona. Ellökte magát az asztaltól, a háta a falnak csapódott. A vékony plasztiktábla megrepedt a harci szkafandert viselő test súlyos ütésétől. - Nem ezt kiáltozták az emberek! -Hanem mit, Ardo? - Merdith felállt, és a férfi felé hajolt. - Mit hallottál? -Azt... azt... Mindenki azt kérdezgette, hogy hol vannak a konföderációs csapatok, és... - Hazugság, Ardo! - kiáltott fel Merdith. - Emlékezz! Gondolkozz! A neurális reszocializáció során nem sérülnek meg az emlékek, csak új képrétegek kerülnek a régiek fölé. Mit hallottál? - Ardo, félek! - Melani tekintete zavaros volt, az arcán

könnyek csorogtak. - Mi történik itt? Mi ez az egész? Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de fogalma sem volt, mit válaszolhatna. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni. Hirtelen annyi mindent szeretett volna elmondani Melaninak az érzéseiről, a terveiről, és már bánta, hogy az elmúlt évek során egyszer sem bírta összeszedni a bátorságát, hogy nem tett vallomást. - Beszélj! - követelte Merdith. - Mondd el, mit láttál!

A keleti fal átszakadt, a torlaszt kívülről rántották le; a gerendák Ardo szeme láttára csúsztak szét. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha valami fekete áradat ömlene be a résen. - Elég! - üvöltött fel a katona. - Mit művelsz velem? Mii akarsz tőlem? - Meg akartad ismerni az igazságot. Tessék! Felnyitottad a szelencét, amit eddig is az agyadban hordoztál - mondta Merdith. A csúf, undorító, borzalmas igazság már soha többé nem fog visszabújni oda, ahol eddig volt. Soha, Ardo! Mit láttál? Mi történt azután? Ardo oldalra lépett, és hátrálni kezdett az ajtó felé. Futni akart, a lehető leghamarabb távol szeretett volna kerülni a különös nőtől, de

valami azt súgta neki, valójában nem Merdith elől, hanem a saját elméjében ólálkodó szörny közeléből szeretne elmenekülni.

-Ez... ez... Jaj, nem kapok levegőt! - nyögött fel Melani. A tömeg összezárult a két fiatal körül. Ardo kétségbeesetten körülnézett, megpróbált valami kiutat találni. A szeme sarkából mozgást látott. Egy hatalmas árnyalak, egy konföderációs sikló lebegett át a telep falai fölött. A tömeg irányába tartott. Ardo szemét elöntötték a könnyek.

Sehová sem menekülhetett, semmit sem tehetett. A sikló nem szállt le a földre, viszont kieresztett magából egy fémhidat, amelynek a vége pontosan a város főterének szélén koppant le. A rámpa felső végénél kinyíló kapuban konföderációs rohamosztagosok jelentek meg. A katonák elkapták a karját. A kezét kitépték Melani szorításából. - Melani! - Melani! - üvöltött fel Ardo az ebédlőben is.

-Ardo! - sikított a lány, ahogy a rohamosztagosok betuszkolták a fiút a siklóba. - Ne hagyj itt! Ardo megpróbálta kiszabadítani magát. A sikló rámpája felemelkedett, a kapu becsukódott.

A következő pillanatban kemény ütés érte a tarkóját. A korábban aranyló világ egyszeriben feketévé változott, és hosszú, nagyon hosszú időre az is maradt. A világ lassan, nagyon lassan kivilágosodott. Ardo a padlón ült. Lassan felemelte a fejét, és Merdithre nézett. A nő mellette térdelt, puha kezével a könnyes szemű katona arcát simogatta. - Szegény, szegény katona! - mormolta Merdith. - El sem tudod hinni, hányan, hány világ lakói élték át azt, amit ti. A Konföderáció rákényszerült, hogy megerősítse a hadseregét. Az idő fontos tényező. A módszerük egyszerű: leszállnak a bolygókon, összeterelik a lakosságot, aztán fogságba ejtik az erős fiatalokat, általában a fiúkat. A foglyok agyába hamis emlékeket táplálnak, amelyek eltakarják a régieket. Olyan múltat adnak nekik, amilyet csak akarnak. Átprogramozzák, a Konföderáció hű katonáivá teszik őket, akik akár az életüket is hajlandóak feláldozni. - Ezek szerint Melani... a családom... - Ardo alig kapott levegőt. -Nem tudom, mi történt velük, de valószínűleg nem, vagy nem úgy haltak meg, ahogy emlékszel. Szerintem még mindig élnek. -Vagyis minden, amit igaznak hittem... Minden hazugság! nyögött fel a férfi. - Lehetséges - mondta Merdith. - De ha hajlandó vagy segíteni nekem, azt hiszem, el tudjuk hagyni ezt az átkozott világot. Segítek rajtad, ha... Ardo hirtelen mozdulattal a nő álla alá szorította a fegyvere csövét.

16 Torlaszok

- Mit művelt velem? - kérdezte a katona. Az ujja ráfeszült a C-14-es ravaszára. Merdith meg se mozdult. Semmit, Ardo. Semmit. - Halkan, de határozottan beszélt, a hangjában nyoma sem volt a félelemnek. Vissza! - Ardo alig látott a fejét hasogató fájdalomtól. Úgy érezte, mintha csákánnyal vernék a homloka belső falát. Képtelen volt a nőre összpontosítani. - Vissza! Húzódjon vissza. Lassan, nagyon lassan csinálja! - Sajnálom, katona... -Ne érjen hozzám! - A férfi hangja remegett a dühtől. A fegyver csöve Merdith álla alá nyomódott. A nő lassan felemelte a kezét. -Semmi baj, Ardo. Hátrébb lépek. Semmi gond. Csak nyugi, oké? Fájdalmas lassúsággal állt fel, és könnyedén visszament az asztalhoz, ami mellett korábban ült. Közben farkasszemet nézett Ardóval, magára vonta a katona figyelmét. Ardo megfeszítette a karját, de hiába, úgy remegett a keze, hogy nem tudta célon tartani a fegyvert. Megpróbált felállni, hogy még távolabb kerüljön a nőtől, aki közben lassan visszaült az asztalhoz. Érezte, Merdith csinált vele valamit, valahogy belenyúlt az elméjébe. Olyan trükk áldozatává vált, amilyenről még soha életében nem hallott. Megpróbált visszaemlékezni a régi szép időkre és arra az iszonyú napra, amikor az aranyló színeket vörösre festette a

kiontott vér. Újra maga előtt látta a település falán tátongó nyíláson keresztül beözönlő zergeket, ugyanakkor látta, ahogy a szörnyek helyett a Konföderáció rohamosztagosai áramlanak be a főtérre. Látta, ahogy a zergek széttépik Melanit, és látta azt is, hogy a rohamosztagosok elvonszolják. A jelenetek lényege ugyanaz volt, a főszereplők azonban egyik pillanatról a másikra átváltoztak. Két eseménysor létezett az elméjében, de sehogy sem tudta eldönteni, melyik igaz, és melyik a hamis. Képtelen volt választani. Aludni akart, le szeretett volna pihenni, mert abban reménykedett, hogy az álom elsöpri majd a lidércnyomásos képeket, és amikor felébred, ismét tiszta lesz a feje, újra világosan fog látni mindent. A két eseménysor közül csak az egyiknek lehetett köze az igazsághoz, de valahol mélyen, legbelül érezte, hogy egyik sem valóságos, és hogy a valódi igazság ezeken az emlékrétegeken túl lapul. Rettegett attól, hogy választ kapjon a kérdéseire, de tisztában volt azzal, hogy bármilyen áron meg kell ismernie a múltját. Úgy érezte, tartozik magának annyival, hogy megtudja, mi az igazság. Tántorogva felállt, és amennyire tudta, kihúzta magát. Mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje a nyugalmát. A fegyvert egyetlen másodpercre sem eresztette le. Merdith nem szólalt meg, nem is mozgott. - Mit művelt velem? - kérdezte Ardo. - Semmit sem műveltem veled! - felelte a nő nyugodtan Egyébként ezt a kérdést akár a Konföderációnak is feltehetnéd, mert... - Elég ebből, hölgyem! - csattant fel Ardo. - Lehet, hogy semmit sem értek ebből az egészből, a lényeget azonban így is fel tudom fogni. Maga csinált valamit a fejemmel! - Annak érdekében, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, feljebb emelte a fegyver csövét. - Szóval? Elmondja? Mit művelt velem? - Ha arra gondolsz, hogy beleültettem valamit a fejedbe, tévedsz. Ardo a vállához szorította a fegyvert, lehajtotta a fejét, és célba vette a nő homlokát. - Nyugalom, oké? - Merdith hátradőlt, és felemelte a kezét. Esküszöm! Csak annyit tettem, hogy kiszabadítottam valamit, ami már amúgy is a fejedben volt. Figyelj, van némi pszichikai erőm. így születtem, de nem vették nyilvántartásba. Valahogy mindig sikerült ellepleznem a képességeimet A perem vidéki kolóniákon gyakran előfordul az ilyesmi Laza volt a vizsgálat, sosem gyanakodtak rám. Nem igazán vonzott a konföderációs psziprogram, ezért inkább befogtam a számat. Lapítottam. Nem kaptam kiképzést, de már többször segítettem embereken. Helyre tettem az elméjüket. Ez minden. Esküszöm, hogy csak erről van szó! Ardo lejjebb eresztette a fegyvert. Mielőtt megszólalt alaposan átgondolta a nő szavait.

- Akkor mondja meg, mi történt a családommal! Mi történt Melanival? - Fogalmam sincs. A katona ismét feljebb emelte a fegyverét. -Nem tudom! - Merdith hangjából félelem és kétségbeesés érződött. - Nem tudom! Lehet, hogy élnek. Talán már nem... Honnan tudnám? Ezek a te emlékeid, nem az enyémek! Ardo felhördült, és újra leeresztette a C-14-est. - Szart se ér! Maga egy kalap szart se ér! -Nézd, katona, én semmit sem csináltam veled - mondta Merdith. A neurális reszocializáció során új emlékrétegek kerülnek a régiek fölé. A régiek nem tűnnek el. Csak annyit tettem, hogy segítettem rendet rakni a fejedben. Ardo dühösen megrázta a fejét. De azt már nem tudja megmondani, hogy melyik emlékem hamis, és melyik igaz? Te akartad ismerni az igazságot - felelte Merdith komoran. Igen? Milyen igazságot? - hörgött Ardo. - Melyik igazságot? -Nem tudom, melyiket. De te tényleg tudni akarod, mi a igaz. így van? Ardo elgondolkodott. A nő felnyitotta az elméjét. Pandora szelencéjét már nem lehetett visszazárni. - Igen! Tudni akarom! Tudnom kell! Merdith halványan elmosolyodott. Akkor segíts nekem, én pedig segítek kideríteni, hogy melyik a valódi igazság. Ismerek pár embert, akik elvihetnek minket erről a bolygóról. Keressük meg őket! Segíts, hogy kapcsolatba lépjek velük, és ők is segíteni fognak nekünk. Visszamegyünk a bolygódra, a... Az Edenre - mondta Ardo. A szó kiejtése fájdalommal, ugyanakkor örömmel töltötte el. Igen, az Edenre. Visszamegyünk, és kiderítjük az igazságot. Együtt. Közösen. Mi ketten! Ardo már éppen válaszolni akart, amikor jelzett a kommunikátora. Automatikusan bejelentkezett:

- Itt Melnyikov. - Kísérd át a foglyot a vezérlőbe. - Littlefield hangja furcsán csengett, de Ardónak túlságosan sok gondja volt ah hoz, hogy időt pazaroljon erre az apróságra. -Azonnal, uram! - felelte a közlegény, és Merdith feli fordult. Elég a kávéból meg a csevegésből! Megyünk.

A lift még fel se ért, amikor Ardo fülét megütötték az ingerült hangok. - ...kellett volna csinálnunk, miután kiderült, hogy nem jön értünk a hajó? Maga is hallotta, hogy bejelentkezett, az tán egyszerűen nem volt ott. Maga hogyan döntött volna a helyemben, -Nem tudom! Mindenre én se tudok válaszolni. Azt viszont tudom, hogy nem dobom oda ezeket a srácokat. Ennél azért többet érdemelnek, nem? - De igen! Igen, igen, igen! Sokkal többet. Éppen ez a lényeg. Ha olyan fenemód jó katonák lennénk, odaültünk volna a gombafelhő alá, és megdöglünk. Mert ezt akarták, nem? Mi viszont eljöttünk, és még mindig lélegzünk. - Már megbocsásson, asszonyom, de mi a francról beszél'.' - Csupán arról, hogy nekem se tetszik jobban a helyzet, mint magának, Littlefield, de nem sok választási lehetőségünk maradt. Ha van jobb ötlete, rajta, beszéljen! Kíváncsian hallgatom. A közlegény Merdithre nézett. A nő kifejezéstelen arccal bámult maga elé, a szeme viszont élénk volt és csillogó. Mohón szívta magába az őrmester és a hadnagy szavait. -Nincs jobb ötletem! - kiáltott fel Littlefield. - Valaki elcseszett valamit, de nagyon! Ha sikerülne kapcsolatot létesítenünk a főhadiszállással, percek alatt tisztázódna minden.

A lift megállt, az ajtó kinyílt. Breanne hadnagy a parancsnoki szigeten állt, a hátát az egyik konzol oldalához támasztotta, szemét a térképasztalra meresztette. Littlefield kivörösödött arccal, ökölbe szorított kézzel állt az asztal másik oldalán. A szája remegett a dühtől. A sziget peremén Jans várakozott. Olyan tekintettel nézett Ardóra, mintha kereszttűzbe került volna, és a megmentőjére várna. Megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát; ha képes rá, valószínűleg eltűnik a színről. - Nézze meg maga is! Ezek a műholdas adatok, őrmester. Minden tiszta és világos, nem? - Breanne beszéd közben a térkép különböző pontjaira mutatott. - A zergek északkeleti irányból érkeznek, és erre, erre, meg erre tartanak. Az előőrseik perceken belül elérik a külső telepeket. Egy óra múlva valamennyi északkeleti

falu a zergeké lesz. Mondja, őrmester, maga szerint hol vannak a rohamosztagosaink? Hol vannak a katonák? Én egyet se látok. Littlefield szótlanul meredt a térképre. - Megmondjam, hol vannak? Az űrkikötőben! - mondta Breanne. - A konföderációs siklók az elmúlt három órában mindenhonnan kimentették az egységeinket, a fegyvereket, a felszerelés nagy részét. Mindent. Az űrkikötőnél még maradt néhány őrszakasz, de egy órán belül ezeket is elviszik. A távoli helyőrségek katonái körülbelül most érkeznek meg a kikötőbe. Jans testvére, a mindannyiunk által imádott Tegis Marz most tér vissza az utolsó fordulóból. - Tegis Marz! Ott van? Az a pasas, aki szarban hagyott minket? hitetlenkedett Littlefield. - Mondja, hadnagy, miből gondolja, hogy tényleg ez az utolsó kanyarja? Nem tartja elképzelhetőnek, hogy a pasas mégis eljön értünk? -Nem. Azt is megmondom, hogy miért nem. Egyszerű: azért, mert nem mi hozzuk a döntéseket - felelte Breanne villámló szemmel. - Tegis Marz az elmúlt húsz percben a pilótákkal társalgott. Azt próbálta kideríteni, melyikük vette fel kedvenc testvérkéjét. Még mindig nem tudja, hogy Jans őrmester itt ragadt. -Nem én tehetek róla! - mondta Jans. - Kint voltam, hogy helyrehozzak egy kommunikációs kábelt. Fogalmam sem volt arról, hogy a bandát időközben elviszik. A siklóm is visszajött ide, én meg szépen odakint ragadtam. Elindultam gyalog. Útközben láttam, hogy siklók érkeznek a bázis fölé. Nem értem ide időben... Már elmentek. - Örülök, hogy így történt. - A hadnagy mosolya kifejezetten gonosz volt. - Az utóbbi időben nem sok új barátot szereztem, de ön közéjük tartozik, őrmester. Most az lesz a feladata, hogy kapcsolatba lép a testvérével, és rábeszéli, hogy jöjjön el értünk. - Littlefieldre nézett. - Ha Tegis visszajön, azonnal a siklóhoz vonulunk, és elvitetjük magunkat a kikötőbe. Elhúzunk innen, itt hagyjuk ezt a nyomorult bolygót. - Ezt nem tehetik meg! - kiáltott fel Merdith. - Ah, Miss Jernic! - Breanne úgy tett, mintha csak most venné észre Ardót és a foglyát. - Szerintem ön is csatlakozni fog hozzánk. Velünk tart, ugye? Vagy más tervei vannak? - Ha kiürítik a bázist, semmi sem állíthatja meg a zergeket! Breanne megvonta a vállát. -Nos, a helyi milícia itt marad, és... -A helyi milícia tagjai kevesen vannak, és nem rendelkeznek megfelelő eszközzel ahhoz, hogy megfékezzenek egy ilyen méretű ellenséges támadást! - Merdith elindult a parancsnoki sziget felé, de Ardo elkapta a karját, és visszahúzta. - Mi lesz a civilekkel? Az ő evakuálásukról ki gondoskodik? - A Konföderáció a jelek szerint leírta a bolygót - mondta Breanne. - A rajta élő civilekkel együtt.

Merdith megpróbálta kiszabadítani magát a közlegény kezéből, de csak annyit ért el, hogy Ardo még erősebben szorította a karját. - Leírtak minket? Odadobnak bennünket a zergeknek? De hiszen a Konföderáció hozta ide őket! A Konföderáció vezetői nem érik be a rendelkezésükre álló eszközökkel, fegyverekkel és katonákkal, nagyobb hatalomra vágynak. Létrehozták ezt a nyomorult ládát, pedig még fel sem fogják, hogy milyen borzalmas dolgokat művelhetnek vele. Azt hitték, képesek lesznek kontrollálni vagy összefogdosni a zergeket. Fogalmuk sem volt arról, mit eresztettek szabadjára, most pedig egyszerűen leírnak minket? Csak ennyit jelentünk a számukra? Egy tételt a könyvelésükben? Senkitől sem kapott választ. Merdith abbahagyta a vergődést. Dühtől eltorzult arccal nézett körbe. - Ez a bolygó tele van szörnyekkel. Ez rettenetes, de a legborzasztóbb az, hogy vannak közöttük olyanok is, akik embernek látszanak. Ember formájú bestiák... Maguk a legrosszabbak! Breanne felkapta a fejét; az arcán ismét megjelent a gonosz farkasvigyor. - Mindenkit érhet meglepetés, nem gondolja? - kérdezte gúnyosan a nő. -Hadnagy! - szólalt meg Littlefield. - Adást fogtunk. Egy-húszkilences sáv. - Hangosítsák ki! - parancsolt Breanne. -Itt a Valkűrboszorka. A hármas-négyes-zéró radiálon vagyok, a kikötőtől negyvenöt kilométerre... Tankolni szeretnék, aztán megyek vissza a többiekért. -Negatív, Valkűr! - kapta meg a választ a kikötő irányi tótornyából. - Landolás és tankolás után azonnal elhagyja a bolygót! Hé! - szólalt meg Jans idegesen. - A srác tíz percen belül landol. Lehet, hogy nem kap felszállási engedélyt, és. Van valami hír a Szkenikről? - kérdezte a Valkűr pilótája. -Negatív. Nincs kapcsolat a bázissal. És mi a helyzet a srácokkal? Muszáj kimentenem azt a technikust! Engedély megtagadva. Teljesítse a parancsot, Valkűr! felelte a torony. -Rendben, mindenki tudja, mi a feladata - mondta Breanne. - Jans, azonnal lépjen kapcsolatba a pilótával! -Hadnagy! - reccsent egy másik hangszóróból. - Itt Xiang. Mozgást érzékelünk zéró-ötös-ötösnél! Breanne a térképasztalra pillantott. Elkerekedett a szeme - Hol? Pontosabb meghatározást! Hányan vannak?

Körülbelül... Várjon! Húsz, talán huszonöt zerg tart dél felé. Hidraliszkok. Legalábbis annak nézem őket. Közvetlenül fölöttük nyolc mutaliszk repül. Nincsenek rajta a térképen! - mondta Breanne. - Miért nincsenek rajta a térképemen? A mutaliszkok megfordulnak. A bázis felé tartanak. Tüzelhetünk, asszonyom? Breanne dühösen bámult a térképasztalra, amelyen elvi leg látnia kellett volna az aktuális helyzetet. - Asszonyom? - kérdezte Xiang. - Tüzelhetünk? Jans elsápadt. - Breanne? - nézett fel Littlefield. A hadnagy megrázta magát. -Negatív! Nem lőhetnek!

- Ez most mit jelent? - Jans rémülten nézett körbe. - Miért nem kapnak engedélyt a tüzelésre? - Ide hallgasson! Most nem akarunk harcolni. - Breanne körbenézett a parancsnoki szigeten állókon. - Mindenki fedezékbe! Ha valakit észrevesznek, az tüzet nyithat, de addig senki se lőjön! Egyes feltételezések szerint a zergek képesek meghatározni az adásaink forrását. Most nem tehetünk mást, behúzzuk fülünket, farkunkat, lapítunk, és reménykedünk, hogy a rohadt mutaliszkok elrepülnek fölöttünk. - Mivé lett a világ? - sóhajtott fel Littlefield. - A rohamosztagosok az asztal alá bújnak, és lapítanak, mint nyuszi a fűben! Ardo oldalra húzta Merdithet, hogy fedezéket keressen maguknak. A következő másodpercben keleten fény villant. Ardo kinézett az ablakon, és még látta, hogy az evakuálást végző konföderációs hajók egyike lángcsóvát húzva maga után, kecses ívben felemelkedik az égbe.

17 Nyuszi a fűben

Ardo körbenézett a parancsnoki szigeten. A középen álló térképasztalt konzolok és műszerek vették körbe, alig maradt hely közöttük; a harci szkafandert viselő katonának fogalma sem volt, hová bújhatna. Azt sem igazán értette, miért nem inkább a bázis valamelyik mélyebben lévő helyiségében húzzák meg magukat, miért kell az akváriumra emlékeztető vezérlőben maradniuk. Breanne a térképasztal mögött guggolt le. Nem ez volt az első eset, hogy Ardót meglepte a nő macskaszerű mozgása. A hadnagy kikapcsolta a térképasztalt, majd a szeméhez illesztett egy távcsövet.

-Hatan vannak... Nem! Heten. Mutaliszkok. Ezek szoktak légi fedezetet nyújtani a szárazföldi egységeknek. Lássuk csak! Tizenöthúsz hidraliszk mozog a bázistól egy kilométerre, déli irányban. Visszahúzódott az asztal mellé. - Két- három kilométer távolságban még többen vannak. Nehéz lenne megmondani, hányan. A jelek szerint a fő csapataik elkerülnek minket. Mindenki álljon készenlétben! Azt akarom, hogy a mutaliszkok ne vegyenek észre minket. Talán elhiszik, hogy már senki sincs a bázison... Ha eltávolodnak, leadjuk a jelzést a Valkűrnek, és elhúzunk innen. Ardo a padlón ült, a hátát az egyik konzol oldalához támasztotta. Jans vele szemközt kuporgott. A technikus feszülten figyelte a hadnagyot. Sápadt volt, egész testében reszketett, de lelkesen bólogatott Breanne szavaira. Nyelt egyet, és lassan balra fordította a fejét. A parancsnoki szigetről levezető lépcsőre nézett, majd a helyiség nyugati oldalánál álló taktikai kommunikáció panelre pillantott. A készüléket nem kapcsolták ki, a parancsnoki sziget fölé erősített hangszórókon keresztül még mindig hallani lehetett az űrkikötő irányítótornya és a különböző egységek között zajló párbeszédeket. - Tranzit alfa, négyes-zéró-kilences. Azonnal felszállásra kész a hetes pályán. Tranzit alfa zéró-hatos-ötös, a tizennégyes pályán... Várjon még egy kicsit! Mindjárt indulhat. Tranzit gamma nyolcaszéró-zéró, tizenkettes pálya az öné. Tranzit delta kettes-kettes-zéró, várjon egy kicsit Limánál, eressze el a keresztirányú forgalmat... Jans rémülten a nyugati ablak felé fordult. A távolban újabb lángcsóva villant. - Ott megy egy másik! - suttogta. - Nem vesztegetik az idejüket - mormolta Littlefield. - A lehető leghamarabb el akarnak menni innen. - Szórakozottan megvakarta az állát, és olyan arcot vágott, mint aki valamilyen komoly probléma megoldásán töpreng. Ardo fejébe ismét belehasított a fájdalom; elviselhetetlennek érezte a hangszóróból hallatszó hangokat. - Nem kapcsolhatnánk ki ezt a szart? Breanne feljebb emelkedett, és a térképasztal fölött ránézett a közlegényre. - Késő. Már itt vannak! Ardo rájött, hogy nem a hangszórókból érkező hangok zavarják, hanem a mutaliszkok visítása. Az egymással kommunikáló szörnyek olyan hangokat adtak ki magukból, amelyekről a katonának az egyik régi tanára jutott az eszébe, aki rendszeresen végighúzta a körmét az iskolai táblán. A zaj összekeveredett a

nyitva felejtett kommunikációs csatornákon át beömlő emberi szavakkal és sztatikus zörejekkel, és olyan audio elegy jött létre, ami szonikus gránátként működve szinte szétvetette Ardo amúgy is fájó fejét. Tranzit alfa, zéró-hatos-ötös, azonnali felszállás engedélyezve a tizenötösről... - Vettem. Valkűr a megjelölt vektor irányába tart... Jans visszafojtotta a lélegzetét. Valkűr, tartsa a navigációs markerét a tausuán, és maradjon készenlétben. A vektorok jelen pillanatban telítettek. - Vettem, torony. Maradok a tau-suán. Egy újabb lángoszlop jelent meg a sötétedő égbolton. Merdith a közlegény mellett ült a padlón. Megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát. - Azt hiszem, katona, elszállnak a mentőhajóitok... Breanne felkapta a fejét. - Még nem végeztünk egymással, Miss Jernic! Hát persze, hogy nem! - felelte Merdith nyugodtan. Eszembe se jutott semmi ilyesmi. Csak annyit mondtam, hogy a jelek szerint elszállnak a hajók. Talán ideje lenne elgondolkodni valamilyen alternatív megoldáson. Értem. - Breanne kivillantotta a fogait. - Feltételezem, van valamilyen ötlete... De miből gondolja, hogy hallgatni fogok egy kémre? Vagy nevezzem inkább árulónak, Miss Jernic? Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, hadnagy mondta Merdith -, de nem vagyok se kém, se áruló. - Ez természetes. - Breanne az ablak felé fordult. - Nem kém, nem kollaboráns, és semmi köze sincs Korhal Fiaihoz, meg bizonyos fegyverkísérletekhez. így van? Maga csupán egy ártatlan civil mérnök, aki rosszkor volt rossz helyen. Egy gyenge nő, aki egészen véletlenül tartózkodott egy, a Konföderáció tulajdonát képező tárgy közelében. így van? - Ismét Merdithre nézett, és gúnyosan elmosolyodott. - Nézze, Miss Jernic, talán hiszek magának. Igen, hiszek magának! Ha nem így lenne, parancsot adnék Melnyikov közlegénynek, hogy vigye ki innen, és lője masszává. Ugye nem akar csalódást okozni nekem? Ugye nem szerelné, ha kételkedni kezdenék önben? Merdith a másik nő szemébe nézett. - Nem, hadnagy. Ezt tényleg nem szeretném. -Nos, ebben az esetben, Miss Jernic... Lehetőleg tartsa csukva a száját. Nem akarom hallani a hangját! Gondoljon amit akar, én maradok az eredeti tervnél.

- Maga pedig mondjon, amit akar, hadnagy - felelte Merdith könnyedén -, a tényeken nem tud változtatni. Szeretném felhívni a figyelmét arra az apróságra, hogy a bajtársai elhagyják a bolygót, és így csak az én barátaim segíthetnek abban, hogy megmeneküljön a szakasza. Tegyük fel, eljutnak a kikötőbe... Mit gondol, mit szólnak majd a felettesei, ha meglátják magát? Senki sem szereti, ha egy halott bekopog az ajtaján... Különösen akkor nem, ha mindenkinek az az érdeke, hogy az illető ne támadjon fel. Iszonyatos csattanás hallatszott a vezérlő teteje felől. Ardo arca összerándult, minden izma megfeszült. Még nagyobb erővel szorította a fegyverét, mint addig. -Nyugalom. Ne mozduljanak! - suttogta Breanne. - Itt vannak! Mindenki felnézett. Olyan hang hallatszott, mintha egy pikkelyekkel borított farok vagy csáp súrolná végig a páncéllemezekkel borított tetőt. Eközben folytatódott az a szűreális ária, amelynek segítségével a mutaliszkok kommunikáltak egymással, és a hangszóró sem némult el. -Tranzit gamma, nyolcas-zéró-zéró, azonnal felszállás engedélyezve a tizenkettesről. Tranzit epszilon négyes-hármashármas, maradjon a ró-béta vektoron, amíg... Újabb kaparászás hallatszott a tető felől. A mutaliszkok „beszélgetése" felerősödött és felgyorsult. Ardo a technikusra nézett. Jansról ömlött a veríték, a szemét a kommunikátorra meresztette, és látszott rajta, moccanni sem bír a félelemtől. Úgy nézte a készüléket, mintha meg akarná bűvölni, mintha magához akarná húzni, hogy aztán láthatatlan jelekké változtassa magát, és a berendezésen keresztül kiszökjön az éterbe. Tranzit epszilon négyes-hármas-hármas, tiszta az út a tízesig... Torony, itt Valkűr, még mindig a tau-shuán. Mi a késlekedés oka? Beszélnem kell a kikötő parancsnokával, és... Valkűr, landolhat. Tiszta a pálya. Jelentkezzen a külső markernél. Vége! - De mi van a fivéremmel? Nem tudom... Jans a fogát csikorgatta. Marz! - hallatszott a kommunikátorból egy új hang. Utoljára mondom: a testvére valószínűleg elhagyta a bolygót. Nem regisztráltatta magát, ezért nem tudom, melyik, ha jón húzott el, de elment, ebben biztos lehet. Fogja be a száját, és tegye már le azt a kurva gépet! Vettem, uram. Valkűr ráközelít a pályára... külső marker... jelentkezem... Ardo az őrmesterre nézett.

- Miért ilyen rossz a vétel? A mutaliszkok miatt! - súgta Littlefield. - Éppen az antennáinkkal szórakoznak. - ...ráközelítek a... vétel... Vettem. Tranzit... négyes-hármas... azonnali felszállás... hetes pálya. Valkűr, guruljon a bal hét-hármas platformhoz, és tankoljon. - Vettem, torony. Valkűr a hét-hármashoz gurul! Breanne a fülére, majd a mennyezetre mutatott. Ardo feszülten hallgatózott. A kaparászás nem ismétlődött meg. Littlefield összeillesztette a hüvelykujjait, és úgy mozgatta a két kezét, mintha szárnyak lennének. Breanne megvonta a vállát, majd kétkedően megrázta a fejét. Ardo önkéntelenül visszafojtotta a lélegzetét. Olyan erősen koncentrált, hogy nem vette észre, hogy Merdith az oldalát bökdösi. A nő Jansra mutatott. A technikus szörnyű állapotban volt. Sápadt arcán kövér verítékcseppek csillogtak, a szája úgy mozgott, mintha beszélne, de a hangját nem lehetett hallani. A szemét a kommunikátor konzolra meresztette, a vonásai eltorzultak - mintha egy félelmet kifejező maszkot viselt volna. Tranzit kappa zéró-hetes-ötös, azonnali felszállás engedélyezve. Valkűr, mi a helyzete? - Elmentek? - kérdezte Littlefield. Breanne megrázta a fejét és megvonta a vállát. Fogalma sem volt, hol lehetnek a mutaliszkok. Itt Valkűr - hallatszott a hangszóróból. - Kipakoltam a rakományt. Tiszta vagyok. Vettem, Valkűr. Guruljon át a jobb ötös pályára. Jelentkezzen a szekció parancsnokánál, tőle fogja megkapni a felszállásra vonatkozó parancsokat. - Ne! - nyögött fel Jans. - Ne hagyj itt!

Ardo! - sikított Melani. - Ne hagyj itt! Ardo mozdulatlanná dermedt. - Itt Valkűr! Vettem és kiszállok! -Ne! - Jans felugrott a padlóról. Ardo feléje vetődött, hogy visszatartsa, de elkésett. A technikus átfurakodott a konzolok közötti keskeny folyosón, leugrott a parancsnoki szigetről, és a kommunikátor felé vetette magát. - Állítsák meg! - csattant fel Breanne. Ardo felállt, leugrott a szigetről, de már nem érte el a technikust. Jans megmarkolta a kommunikátor mikrofonját, és megnyomta az egyik gombot. -Tegis! Itt Marcus! Itt vagyok! Ne hagyj itt! A Szkeniken vagyok! Itt hagytak, és... Ardónak nem maradt ideje arra, hogy gondolkodjon. Amikor odaért Janshoz, egyszerűen felemelte az öklét, és lesújtott a technikus fejére. Jans eszméletlenül rogyott a padlóra. -Marcus! - hallatszott a Valkűr pilótájának hangja. - Marcus! Tarts ki, és... Hé! Eresszenek! A testvérem odakint van! Ezt nem tehetik...! Iszonyatos csörömpölés hallatszott; a vezérlő ablakai egyszerre zúzódtak be. Ardo ösztönösen hátrébb ugrott, hogy elkerülje a levegőben röpködő szilánkokat. A helyiségben kerepelni kezdett egy automata fegyver. Tűz! - üvöltött Breanne hadnagy. - Tűz! Lőjenek, az istenit maguknak! Nyírják ki a rohadt dögöket!

18 A diadal állkapcsa

Ardo lendületet vett, és a parancsnoki sziget felé vetődött. Közben maga elé tartotta a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. Mielőtt padlót ért, egy hosszú sorozatot sikerült ráeresztenie a bezúzott ablakra. A nyílásokban három mutaliszk jelent meg. Bíborszínű szárnyaikra mély sebeket szántottak az ablakkeretben maradt hosszú, tőrszerű szilánkok, de tudomást sem vettek sérüléseikről. Vörösesbarna szemük eszelősen villogott, a tekintetükön látszott, hogy könyörtelen, brutális teremtmények, nem ismerik az irgalmat, és önmaguk épségével sem törődve törnek a céljuk felé. Szélesre tátották pofájukat, és támadás közben fülhasogató rikoltásokat hallattak. - Tűz! Lőjenek! Össztűz! - üvöltözött Breanne hadnagy. Ardo boldogan teljesítette a parancsot, fegyvere halálos fémesőt zúdított a lényekre. A parancsnoki sziget közelében tartózkodók is lőni kezdtek. Az ocsmány szörnyek ügyet sem vetettek arra, hogy a lövedékek cafatokká szaggatták szárnyaikat, és jókora húsdarabokat véstek ki a testükből, fanatikusan folytatták a megkezdett támadást. A nedves testrészek a panelekre, a konzolokra loccsantak, a mennyezetet és a padlót telefröcskölte a mutaliszkok vére. A helyiséget undorító, orrfacsaró bűz töltötte meg, amelyet még a bezúzott ablakokon keresztül üvöltve beáramló szél sem bírt szétoszlatni. Ardo folytatta a tüzelést. Látta, hogy a hozzá legközelebb lévő mutaliszk eltátja vérengző pofáját. Támad! - villant át Ardo agyán. Rám fog rontani! Ösztönösen oldalra vetette magát.

A mutaliszk pofájából denevérszárnyú, apró lények serege özönlött elő. Az eleven, vakon repülő lövedékek a parancsnoki sziget felé, pontosan abba az irányba tartottak, ahol Ardo térdelt. Ahogy belecsapódtak az egyik konzol oldalába, azonnal felrobbantak. Néhány a padlóra zuhant; a nem túl erős robbanások feltépték a fémlemezeket. Ardo futásnak eredt. A mutaliszk változtatott a pozícióján, és úgy fordult, hogy a torkából kiszáguldó apró lények telibe találják a közlegényt, aki azonban túlságosan mozgékonynak bizonyult ahhoz, hogy pontos legyen a célzás. Ardo a lift irányába futott. A halálos, robbanó denevérek követték. A mutaliszk a jelek szerint fejébe vette, hogy ezt az embert mindenképpen elpusztítja. A kiokádott lények sorban a padlóra koppantak, a robbanások felszaggatták a paneleket. Volt néhány olyan bombadenevér is, amelynek megsemmisülését nem követte detonáció. Ezek úgy loccsantak szét a padlón, mint az emeletről ledobott, vízzel töltött léggömbök. A testükben azonban nem víz volt, hanem valami iszonyúan erős sav, amely pillanatok alatt hatalmas, tátongó lyukakat mart a padlóba. Maró füst töltötte meg a helyiséget. Ardo alig kapott levegőt. Eszébe jutott, hogy le kellene eresztenie a sisakja arclemezét, de nem maradt rá ideje. A lift ajtaja felé vetődött. Az ajtó zárva volt. Ardo körbenézett. A közelben egyetlen, fedezéknek alkalmas tárgyat sem látott. Nem bújhatott el, nem menekülhetett tovább.

Felemelte a kezét, és megnyomta a lift hívógombját. Gyorsan megfordult, és közben ismét rácsapott a gombra. A mutaliszk pofájából eközben pokoli denevérek újabb csapata özönlött elő. A közlegény jobbra-balra hajolgatva próbálta kikerülni a lövedékeket, amelyek testnedvei szétmarták körülötte a fémfalakat és a padlót. A mutaliszk hirtelen abbahagyta a támadást. Ardo felnézett. A szörny feje szétrobbant; a parancsnoki sziget irányából küldtek rá egy hosszú sorozatot. Szervdarabok és húscafatok ömlöttek a padlóra. Néhány zsíros, nyálkás cafat ráfröccsent Ardo harci szkafanderére. A mutaliszk savas vére pillanatok alatt mélyedéseket mart a páncéllemezekbe. Ardo üvöltve söpörte le magáról a váladékos darabkákat, majd gyorsan megvizsgálta a szkafanderét. Szerencséje volt: a sav sehol sem marta át teljesen a páncélzatot. A mutaliszk teste a padlóra roggyant; a fémlemezek nyikorogva behorpadtak az irdatlan súly alatt. A tetem nem maradt sokáig a helyiségben: a savas vér átmarta a padlót, a mutaliszk lezuhant a vezérlő alatti terembe. A hangokból arra lehetett következtetni, hogy a központ több szintjén átégette magát, míg végül megállt.

Ardo, aki ekkor háttal állt a liftnek, ismét felemelte a fegyverét. Kétségbeesetten körbenézett, de a gomolygó, savas füst miatt nem látta a társait. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, hogy a parancsnoki szigeten elhallgattak a fegyverek. - Hadnagy? - kérdezte tétován. Breanne hangja helyett csak a hangszórókból érkező adást hallotta. -Ismétlem: Valkűr, térjen vissza a bázisra! Azonnal! I . parancs! Haladéktalanul térjen vissza! - Marcus! Tarts ki! Megyek! Tegis vagyok, és elindultam érted, testvér! A pilóta! - gondolta Ardo. Ezek szerint megkapta az

üzenetet, és már el is indult a bázis felé. Most már csak annyit kell tennünk, hogy... Kiszáradó torokkal nyelt egyet. Annyit hogy kitartunk! A sűrű füstöt még a vészjelző lámpák villódzása sem oszlatta szét. Ardo megértette, hogy csak akkor juthat ki a bázisról, a szakasz csak akkor menekülhet meg, ha Marcii' Jans életben marad. Ha ő meghal, Tegis Marz talán visszafordul, nem vállalja a parancsmegtagadás bűnét. A testvériért hajlandó lenne feláldozni magát, de ezt idegenekért szimpla, hétköznapi rohamosztagosokért valószínűleg nem tenné meg. Ardo elhatározta, megkeresi a technikus őrmestert, és ha mást nem is, de legalább a holttestét átadja a pilótának. Mái nem érdekelte a küldetés sikere, nem foglalkozott azzal az átkozott ládával sem - csak az érdekelte, hogy elhagyja a Mai Sarát. Meghozta élete talán legnagyobb súlyú döntését: ha kijut a bolygóról, keres egy átprogramozó tartályt, kitörölte ti a fejéből a korábban beléje táplált hamis emlékeket, és hazamegy, visszatér az Edenre. Talán sikerül visszaszereznie n saját életét... Pokolba kívánta a hadsereget, a Konföderációt, egyszerű polgárként, civilként akart élni. Bízott abban, hogy ki tudja deríteni, mi igaz és mi hamis, és reménykedett, hogy Melani ott van valahol, azon a távoli bolygón, vagy egy ma síkon, és talán őt keresi, rá vár. Ha valami csoda folytán ismét találkoznának, akkor... Ardo megremegett, és kirázta a fejéből a gondolatot, amivel egyelőre nem foglalkozhatott. A vállára vette a fegyverét. A füst még nem oszlott szét, de a katona emlékezett arra, hogy Jans nagyjából hol esett el. Átugrott a padlóba égetett lékek fölött, és megközelítette a parancsnoki szigettől balra álló kommunikációs konzolt. Ha megtalálom, egyszerűen lelépek. Megvárom a

siklót. Jans segítségével elhagyhatom a bolygót, ha pedig egyszer elhúzok innen, akkor örökre búcsút mondok a seregnek! Óvatosan közeledett a konzolhoz. Nem feledkezett meg arról, hogy a közelben esetleg még mindig ott ólálkodik két mutaliszk. - Szkenik bázis! Itt a Valkűr. Öt mérföldre vagyok a markeltől! Marcus, válaszolj! Kérlek, mondj már valamit! Válaszolj! Ardo megtalálta a technikust. Jans eszméletlenül feküdt. Valami hozzákoppant Ardo sisakjának oldalához. Először észre sem vette a dolgot, de amikor a koppanás megismétlődött, már oldalra kapta a fejét, és fegyverét lövésre készen tartva a parancsnoki sziget irányába fordult. A szívverése felgyorsult; felkészült az összecsapásra. Breanne hadnagy a térképasztal mellett térdelt. Merdith közvetlenül mögötte állt. Littlefield őrmester a térképasztal túlsó oldalán kuporgott. A hadnagy intett Ardónak, hogy maradjon a helyén, majd a szeméhez tartotta két ujját, és ismét a közlegényre mutatott. Ardo megértette a jelzést, és ismét körülnézett. A füst lassanként szétfoszlott. A sav óriási kárt tett a konzolokban, a padlón számos lyuk tátongott. Abból a nyílásból, amelyben a megölt mutaliszk eltűnt, még mindig sűrű füstfelhő szállt felfelé. A közlegény nem értette a helyzetet, úgy látta, hogy tiszta a terep. Kérdőn nézett vissza a hadnagyra, és megrázta a fejét. Breanne biccentett, és a technikusra mutatott. Ardo lenézett Jansra. A férfi bal halántékán egy mérete, dudor vöröslött. Ardo nem irigyelte, sejtette, hogy iszonyú fejfájás fogja gyötörni, amikor magához tér - ha feleszmél egyáltalán. A közlegény rádöbbent, hogy valójában nem is érdekli különösebben, magához tér-e még valaha a technikus, számára csak annak volt jelentősége, hogy a sikló megérkezzen, és felvegye őt. Breanne ismét bólintott. Rámutatott Jansra, majd Ardóra végül a lift irányába lendítette a kezét. A lift! Ardo gyorsan hátrafordult. A fülke időközben megérkezett, az ajtó nyitva állt, mintha arra várt volna, hogy a helyiségben tartózkodók beszálljanak. A közlegény a had nagyra nézett, és biccentett. Lehajolt, megmarkolta a technikus őrmester gallérját, és lassan elindult a lift irányába. Jansi maga után húzva, óvatosan haladt. A fülke lámpái hívogató fénnyel világítottak. -Marcus! Itt Marz! Egy mérföld, és...

Ardo kinézett a bezúzott ablakon. Nyugati irányban egy apró, fekete pontot látott, amely nem lehetett más, mint a sikló. - Ne félj, testvér! Mindjárt ott vagyok, és... viszlek innen, csak pár perc, és... Valami fénylő tárgy zuhant a közlegény és a lift közé. A tárgy füstölni kezdett. Ardo felnézett. A mennyezeten egy izzó, íves vonalat látott. Olyan volt. mintha felülről valaki egy vágókoronggal esett volna neki a tetőnek. Az ív fokozatosan növekedett, a két vége közelített egymáshoz. Tisztán látszott, hogy a tetőn tartózkodó valami. egy kör alakú léket akar vágni a parancsnoki sziget fölé. - Hadnagy! Most! Fussanak! - kiáltott fel Ardo. Breanne és Littlefield egyszerre nézett fel. Az ívelt résből savcseppek hullottak a parancsnoki szigetre. A tető fémpaneljai vészjóslón megnyikordultak. A hadnagynak ennyi is éppen elég volt. Átugrott a konzolok fölött, és futásnak eredt. Littlefield elkapta Merdith karját, és a lépcső irányába vetődött. Maga elé rántotta és meglökte a nőt, majd utána ugrott. A mennyezeten kirajzolódó ív két vége összeért. A tetőből kimetszett jókora darab döndülve a parancsnoki szigetre zuhant. A konzolok szétzúzódtak, a térképasztal egyszerűen eltűnt a hatalmas fémtábla alatt, amely magával rántotta a bot- és tányérantennák egy részét. A lékből saveső zuhogott alá, a maró folyadék pillanatok alatt átrágta magát a fémlemezeken, és pusztítani kezdte a sziget padlóját. Ardo mély lélegzetet vett, és felgyorsított. Rántott egyet az eszméletlen technikuson, és egyre közelebb jutott a megváltást ígérő lifthez. Jans váratlanul megmozdult, először a fejét fordította oldalra, majd hadonászni és rugdalózni kezdett. A jelek szerint nem fogta fel, mi történik vele. Várhatott volna egy kicsit az eszméléssel gondolta Ardo. A legszívesebben sorsára hagyta volna az őrmestert, az ösztönei is azt diktálták, hogy fusson, a saját bőrét mentse, és ne foglalkozzon másokkal, viszont tisztában volt azzal, hogy Jans segítségével hamarabb és könnyebben kiszabadulhat a pokolból. - Készüljenek! - kiáltott fel Breanne. - Itt vannak! A hadnagy felállt a padlóról, és kihúzta magát. A vállán egy terjeszkedő vérfolt vöröslött. Valami - talán egy fémlemez - átvágta a szkafanderét, és csúnya sebet hasított a testére. Littlefield a hadnagytól pár lépésnyire, Merdith mögött állt. Ardo látta, hogy elindulnak, a törmelékhalmokat kerülgetve a lift irányába futnak. Ez volt az a pillanat, amikor a közlegény meglátta a lényeket. A mennyezeten tátongó lyukon keresztül szárnyas bestiák ereszkedtek

alá. A mutaliszkok úgy mozogtak, mintha pontosan tudnák, hogy a vezérlőben tartózkodó emberek már nem bújhatnak el előlük. A préda védtelenné vált, sebezhető, tehát könnyen megszerezhető volt. Ardo, aki közben elérte a liftet, rántott egyet Janson, befektette a fülkébe, de úgy helyezte el, hogy a technikus teste megakadályozza az ajtó becsukódását. Eleresztette Jans gallérját, és felemelte a fegyverét. Merdith hasra vágódott, de azonnal felpattant. Közben felnézett a mennyezetre, és sikítani kezdett. Meglepődön állapította meg magában Ardo. Az nem létezik, hogy megijedt. Ez a nő

semmitől sem fél! A sikoltozó nő magára vonta a mutaliszkok figyelmét. Breanne nem habozott, tüzet nyitott a szárnyas szörnyek re. Két mutaliszk megpróbált kitérni a lövedékek elől, de olyan szerencsétlenül mozdultak, hogy a szárnyukat keresztüldöfték a tetővel együtt leszakadt botantennák és keresztben álló fémgerendák. Fülsiketítő hangon visítottak, és úgy vonaglottak, mint a gombostű végére tűzött, élő bogarak A vergődés eredménye az lett, hogy szabályosan letépték magukat a fémdarabokról. Nem sokat foglalkoztak a sérüléseikkel, folytatták a megkezdett támadást. Ardónak nem sok ideje maradt arra, hogy felmérje, Breanne milyen kárt okozott a mutaliszkoknak. Az egyik, hihetetlen sebességgel mozgó szörny éppen feléje tartott. Tüzet nyitott rá. A golyózápor számtalan lyukat ütött a mutaliszk testébe. A szörny felüvöltött, és a padlóra zuhant, ám még ekkor sem hagyta abba a rohamot, szárnyaival csapkodva, vergődve közeledett Ardóhoz. A közlegény folyamatosan tüzelve hátrébb húzódott A mutaliszk még ekkor sem adta fel, a sérüléseiről tudomást sem véve támadott. Ardo alig hitt a szemének. - Dögölj már meg! - ordította. A lövedékek jókora darabokat szakítottak ki a mutaliszk testéből. Ardo balra húzódott. -Nem igaz, hogy ennyi sem elég neked! A mutaliszk megfeszítette a szárnyait, majd összehúzta magát, és felpattant a padlóról. Ardo valami ilyesmire számított. Célba vette a szörny testének középső részét, és ráküldött egy hosszú sorozatot a kiszemelt pontra. A mutaliszk visszalökődött a levegőben, majd a padlóra zuhant. A lendület tovább sodorta - egészen addig a lyukig, amit korábban elpusztított társa égetett a fémlemezbe. A bestia széttárta cafatokban lógó szárnyait, de már nem bírt lefékezni. Dühödten bömbölt, még akkor sem hallgatott el, amikor lezuhant a nyílásba. Ardo előrelépett, és utána eresztett egy

sorozatot; ezek a golyók a mutaliszk fejének felső részére ütöttek lyukakat. A katonában különös, sosem tapasztalt elégedettség áradt szét. A fejében ismét megszólaltak a már jól ismert hangok.

-Ne ölj! - Szemet szemért! - Szeresd azokat, kik gyűlölnek téged! Erős hányingere támadt, de képtelen volt abbahagyni az öldöklést. Tüzet nyitott a helyiségben lebegő, Breanne hadnagyot támadó mutaliszkokra. Eközben a hadnagy is folyamatosan lőtte a törmelékek, a leszakított antennák és a konzolok között nehezen mozgó bestiákat. A két fegyver együttes tűzerejével sikerült megállítani a szörnyeket. A mutaliszkok sebeiből patakzó és fröcskölő savas vér cseppjei szétmarták a helyiségben lévő fém tárgyakat. - Fusson! Merdith! Fusson! Gyerünk! - kiáltott fel Littlefield a helyiség túlsó oldalán.

Ardo gyorsan a hang irányába fordult. Az őrmester is egy mutaliszkkal küzdött, amely vészesen közel került hozzá Ardo tisztán látta, hogy a lény testéből kifröccsenő savas vér lyukakat rág Littlefield páncélzatára. Merdith az őrmester háta mögött toporgott. Littlefield lövedékei lyukakat ütöttek a mutaliszkba, a sebekből sav ömlött a padlóra és a konzolokra, a dög azonban nem állt meg. Merdith futásnak eredt, de a mutaliszk feléje lendült. Littlefield gyorsan a nő elé állt, és folytatta a tüzelést. Nem sikerült lefékeznie a bestiát. Ardo elfordult a már leszedett célpontoktól, de hirtelen nem tudta, mit kellene tennie. A mutaliszk közte, és Littlefield között volt. Ha tüzet nyit, talán az őrmestert, esetleg Merdithet találja el, de ha nem is sebzi meg őket, a dögből kilövellő savas vér biztosan rájuk fröccsen. -Littlefield! - kiáltott fel a közlegény. - Álljon félre! Tisztán látta az őrmester homlokán csillogó verítékcseppeket Littlefield ránézett, elvigyorodott, aztán a mutaliszk felé ugrott. Fegyverének csövét a bestia testébe nyomta, és m i közben húzta a ravaszt, a másik kezével felnyúlt, és elkapta a pikkelyekkel borított nyakat. A feldühített mutaliszk válaszképpen rácsavarta az őrmesterre borotvaéles tarajokkal teletűzdelt farkát. -Ne! - ordított fel Breanne. - Futás! - kiáltotta Littlefield. - Fusson, Merdith! - A hangja metsző sikolyba fulladt. Az őrmester lövedékei szétszaggatták a mutaliszkot. A test bői kiömlő sav szétmarta Littlefield szkafanderét; a két test úgy olvadt össze, mintha viaszból lennének. Merdith falfehér arccal kerülte meg a helyiség közepén lévő törmelékhalmot. Csatlakozott Ardóhoz, megállt, de nem mert hátranézni. El onnan, Littlefield! - üvöltözött Breanne. - El onnan! Eressze el azt a rohadékot, húzzon el onnan! Littlefield fegyvere tovább kerepelt. A sav lemarta a kezéről a bőrt, a húst, de az inak pozícióban tartották a csontokat. A mutaliszk abbahagyta a vonaglást. Az egymásba olvadt testek alatt hatalmas savtócsa füstölgött. Egy-két másodpercig semmi sem mozdult, azután a padló megadta magát. Egy reccsenés, és Littlefield őrmester a mutaliszkkal együtt lezuhant az alsó szintre. Ardo úgy reszketett, hogy alig bírta megtartani a fegyverét. Elbizonytalanodva állt, amikor megütötte a fülét az ismerős, mechanikus sikoly. Merdith a hang irányába fordult.

- Nézd, katona! A sikló. A Valkűrboszorka a bezúzott ablaktól tíz méter távolságban lebegett. Ardo még soha életében nem hallott ilyen gyönyörű sivítást. Mély lélegzetet vett, és körbefordult. Jans időközben felült, hátát a lift oldalához támasztotta. A tekintete kissé zavaros volt, de egyébként nem esett komolyabb baja. Ardo odalépett hozzá, talpra állította. - Őrmester, itt az ideje, hogy elvigyen minket innen! Az ablakhoz siettek. Ardo kinézett. Felismerte a sikló pilótafülkéjében ülő embert. - Marz... Breanne lihegve érkezett a közlegény mellé. - Elmegyünk! Merdith idegesen nézett a hadnagyra. -Ööö... Hadnagy, az őrszemek hány szárnyas bestiáról tettek jelentést? - Nyolcról. Miért? Jelentette valaki, hogy leszedett egyet? Esetleg kettőt. Vagy hármat... Úgy értem, nem hiszem, hogy...

Breanne szeme elkerekedett. A sikló felé fordult, és hadonászni kezdett. - El innen! Húzzon el innen! Tegyen egy kört! A pilóta mosolyogva visszaintegetett. - Ne! A rohadt életbe! Menjen innen! - üvöltött Breanne. - Mi a franc van a kommunikátorral? Nem tudok kapcsolatba lépni ezzel az őrülttel! - Jaj, ne! - sikoltott fel Merdith. A három életben maradt mutaliszk egyszerre indult a parancsnoki központ felé. Marz nem vette észre őket, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy megtalálja a testvérét. Mire rájött, hogy milyen veszély fenyegeti, a mutaliszkok már rajta voltak, bemélyesztették karmaikat a sikló hajtóműveinek burkolatába, a pilótafülke tetejébe. Breanne felemelte a fegyverét, és tüzet nyitott. Ardo csatlakozott hozzá, de már semmit sem tehettek. Marz kétségbeesetten felpörgette a hajtóművet. Az iszonyatos erejű gép magába szippantotta a mutaliszkokat. A bestiák testéből kifröccsenő savas vér bejutott a hajtóműbe, leolvasztotta a turbinalapátokat. Néhány másodperccel később beindult a folyamat, amit már senki sem állíthatott le: a sikló darabokra hullott. Marznak még sikerült hátrébb vinnie a Valkűrt, de a robbanást már nem akadályozhatta meg. Fémszilánkok záporoztak a bázisra. A sikló testének legnagyobb darabja a Szkeniktől nyugatra lévő sziklaomlás tövében, hatalmas robbanás kíséretében ért földet. A távolban újabb konföderációs hajók emelkedtek kecsesen az űr felé. Kondenzcsíkjaik narancssárgán ragyogtak a lenyugvó nap fényétől karmazsinvörösre változott égbolton

19 Adósságok

Ardo döbbenten állt. Az agya egyszerűen nem akarta elfogadni a tényeket, a szeme és a füle által közvetített információkat. Hirtelen alig kapott levegőt. Fuldokolni kezdett, úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkát. Mi a francot tehetnénk még? Breanne hadnagy felé fordult. A nő mereven bámulta a bázis mellett felemelkedő füst- és lángoszlopot. Hadnagy? - szólalt meg Ardo halkan. - Most mit fogunk csinálni? Breanne pislogni kezdett. Most... Nem... Nem tudom - vallotta be. Nem mert a közlegényre nézni. Mit tegyek, hadnagy? Várom a parancsokat - mondta Ardo remegő hangon. A düh görcsbe rántotta a gyomrát. - Adjon parancsokat, hadnagy! Mondja meg, mit csináljak! Mi a feladatom, hadnagy? Várom az utasításokat! Breanne a közlegény felé fordult. A szeme könnyben úszott, a tekintete zavart volt. - Azt hiszem, talán Littlefield... - Littlefield halott, hadnagy! - kiáltott fel Ardo. Úgy érezte, pillanatokon belül ki fog törni belőle a fenevad, amely eddig az agya egyik eldugott zugában raboskodott. - Vége! Nincs többé! Most nem segíthet magának, hadnagy! Most nem fogja kihúzni magát a szarból! Most nem segíti hozzá a sikerhez. Most nem fogja megmenteni az életét! Most az egyszer magának kell döntenie, hadnagy! Itt és most! Várom a parancsokat. Vezessen ki minket innen, és...

- Bernelli a parancsnoknak! - A taktikai csatorna még mindig működött, bár Bernelli szavait alig lehetett érteni a sztatikus zörej miatt. Ardo várakozón nézett Breanne hadnagyra. A nő nyelt egyet, a homlokán verítékcseppek ütköztek ki. -Bernelli a parancsnoknak! A francba, szólaljon már meg valaki! Ardo elhúzta a száját, és megnyomta a szkafanderébe épített kommunikátor egyik gombját. - Bernelli! A hadnagy azt akarja, hogy ne használjuk ezt a csatornát. Szálljatok ki! - Mi a francért, Ardo? Ennek már semmi értelme. Elmennek. - Mi van? - Elmennek. A zergek. Nyugati irányba tartanak. Le se szarnak minket. Az egész nyomorult zerg sereg irányt váltott. - Ennek semmi értelme - mormolta Ardo. - Akár van értelme, akár nincs, elmennek. - Ez van, Melnyikov - szólalt meg Mellish. - A bunkerból figyelem őket. Úgy haladnak, mint a sáskák... Egyetlen hatalmas rajban. És kikerültek minket. Tisztán látom őket. Nyugati irányba tartanak. Azt hiszem, a városban akarnak éjszakázni. Ardo döbbenten felnyögött. A városból már kivonultak a konföderációs katonák, a zónában csak civilek maradtak. Védtelen civilek... -Nyeső, itt Melnyikov. Itt vagyok a parancsnoki központban, a hadnaggyal. Merre jársz? - A négyes bunkerben vagyok, a bázis délnyugati szélén. Mi a franc történt odafönt? Hol van Littlefield és a hadnagy? -Gyere fel, de gyorsan! - mondta Ardo. - A hadnagy... Izé... A hadnagynak szüksége van rád! - Oké. Persze. Ha szüksége van rám, akkor tőle akarom hallani, hogy menjek fel, nem egy ilyen átkozott zöldfülűtől, egy taknyostól, aki... - Pofa be, Nyeső! - mordult rá Ardo. - A hadnagynak szüksége van rád, szóval jobban teszed, ha ide vonszolod magad! Csend. - Indulok - felelte Nyeső rideg hangon. - Legalább látni fogom a pofádat. Remélem, vigyáztál a csajomra. Komoly terveim vannak vele. Biztos örülni fog, hogy végre egy valódi férfi társaságában lehet! Mert te, öreg... Rólad inkább ne is beszéljünk! Ardo dühösen bontotta a vonalat, és a lift felé fordult. - Sajnálom, Merdith. Majd ügyelek rá, hogy Nyeső ne erőszakoskodjon magával, és...

A lift ajtaja csukva volt. A panelen felvillanó lámpák jelezték, hogy a fülke lefelé tart. Ardo megrémült. Merdith lelépett! A közlegény körbenézett a helyiségben. A terem borzasztó állapotban volt, a mennyezet egy része leszakadt, a pad- Ión hatalmas lyukak tátongtak. A parancsnoki sziget bal oldalán lévő konzolokból alig maradt valami, a jobb oldaliak azonban viszonylag sértetlenek maradtak. Ardo elindult a sziget felé. - Melnyikov? - Breanne hangja olyan volt, mintha mély álomból ébredezne. - A rohadt életbe! Mi az istent művel?

- Itt volt a lábamnál! - mormolta Ardo. Előredőlt, és benézett a jobb oldali konzolok közé. - Itt volt mellettem! A különös nővel együtt a láda is eltűnt. Ardo felemelte a fejét, és felüvöltött. Minden dühét, minden kétségbeesését beleadta ebbe a vadállati hangba. A liftre nézett. Már nem érhette utol Merdithet. Más megoldást kellett találnia. Megfordult, és felhúzta magát az ablakok előtt körbefutó körfolyosóra. A keskeny hídról fellépett az egyik ablakkeretbe, megkapaszkodott, és kihajolt. A szél üvöltve zúgott a füle mellett. Lenézett. Az építmény sötét, ívelt falának alja beleveszett a sötétségbe. Ittott fényfoltok pettyezték a feketeséget, a bázis épületei közötti utcákon és a járműveken helyzetjelző lámpák villogtak. A parancsnoki központ nyitott kapuján keresztül kiáramló fény az épületek közötti kis térre vetődött. A fény-négyszögben hirtelen megjelent egy árnyék. Ardo még jobban előredőlt, és megpillantotta a kapun kifutó nőt. Lenézett a sisakja peremén elhelyezett kijelzőkre. A műszerek szerint a páncélszkafander telepében még volt annyi energia, hogy végrehajtsa a tervezett akcióját. Lendületet vett, kiugrott az ablakon, és futni kezdett a lencse alakú parancsnoki központ külső falán. Kemény léptei alatt megdöndültek a páncéllemezek; ügyesen kerülgette az antenna- és szenzorfürtöket. A harci szkafander nélkül nem tudta volna végrehajtani a mutatványt, de így - hála a szervóknak és a mozgáskiegyenlítőknek - viszonylag könnyedén végigfutott a lencse felső, domború felületén. Amikor a peremhez ért, egy pillanatra megállt és lenézett. Merdith nyugati irányba, a gyárblokk felé tartott.

Ardo elrúgta magát a parancsnoki épület oldalától. Két- három méternyit haladt előre a levegőben, majd zuhanni kezdett. Kinyújtotta a kezét, és elkapta a szomszédos barakk tetején lévő antennát. Amikor az ujjnyi vastag fémrúd elhajlott a súlya alatt, lenézett. Az épületek közötti utca fölött volt, alig hatméternyi magasságban. Eleresztette az antennát. Előírásszerűen, behajlított térdekkel ért földet. A szkafander szervóinak köszönhetően alig érzett meg valamit a földet érésből. Várt néhány másodpercig, ellenőrizte a rendszereket, majd futásnak eredt. Ahogy befordult a sarkon, néhány járművet látott maga előtt. A lánctalpasok, a szárazföldi páncélozott csapatszállítók és a keselyű egységek közvetlenül az automatizált gyárblokk kapuja előtt álltak. A szél felkavarta és átlátszatlan fátyollá változtatta körülöttük a port. Ardo megállt. Biztosra vette, hogy a nő valahol a közelben van. A szél láthatatlan farkasként vonyított, Ardo mégis felerősítette a szkafander külső audioszenzorait. A kommunikátorát készenléti állásba kapcsolta. Tudta, hogy Breanne hamarosan keresni kezdi; a hadnagy akadékoskodása csak zavarta volna a feladat végrehajtásában. Lassan mozgott a járművek között, óvatosan, nesztelenül lépkedett. Magában elismeréssel adózott a harci páncélszkafander tervezőinek, akik arra is gondoltak, hogy a katonák szükség esetén észrevétlenül mozoghassanak a nehéz öltözékben. Felemelte és készenlétbe helyezte a fegyverét. Elhatározta, ha rákényszerül, keresztüllövi Merdith fejét, de reménykedett abban, hogy erre nem lesz szükség. A járművek úgy álltak a kavargó homokban, mintha néma őrszemek lennének. A lánctalpas, páncélozott titánok közül a legnagyobb is csupán három méter magas volt. Ardo ügyesen, lövésre készen tartott fegyverrel mozgott kö zöttük. Jobbról halk reccsenést hallott. Megpördült, a fegyverét a hang forrásának irányába fordította. A szkafander belső komputere automatikusan felnagyította és a sisak vizorjára vetítette a mozgó tárgyat. Ardo megnyugodott. Valaki nyitva hagyta az egyik lánctalpas jármű szervizajtaját, ezt a fémlemezt lengette a szél. A katona folytatta útját a gépek között. A közelben felbőgött, majd lefulladt egy motor. Ardo önkéntelenül elmosolyodott, és gyorsan megkerülte az előtte álló lánctalpast. A páncéllemezekkel borított teherautó majdnem olyan magas volt, mint a harci terepjáró. A járműnek hat, ember nagyságú kereke

volt. Az elülső részéből kiemelkedő sofőr fülkében néhány jelzőlámpa világított. Ardo felmérte a lehetőségeit. A fülkébe való feljutás nem volt egyszerű: fel kellett másznia egy függőleges fémlétrán, és keresztül kellett bújnia az egyik oldalajtón. A szkafanderben is végre lehetett hajtani a feladatot, de Ardónak számítania kellett arra, hogy Merdith észreveszi, és esetleg megpróbál megszabadulni tőle. Nem feltétlenül akarta megölni a nőt sejtette, hogy Breanne hadnagy szeretne elbeszélgetni vele Támadt egy ötlete. Somolyogva a jármű hátuljához ment közben ügyelt arra, hogy kívül maradjon a sofőrfülke oldalára szerelt tükrök látószögén. Lehasalt, bebújt a kerekek közé, és kúszni kezdett. Ahogy a jármű közepéhez ért, a feje fölött ismét felpörgött az indítómotor. A hang gyorsabb mozgásra ösztönözte. Sietnie kellett. A motor másodszor is lefulladt. A jármű elejéhez ért. Óvatosan kimászott, de még nem állt fel. A fülke bal oldali ajtaja alatt guggolt. Hallotta, hogy a feje fölött kapcsolók kattannak; hallotta Merdith átkozódását.

Gyorsan felállt, és feltépte az ajtót. A szabad kezével benyúlt, és elkapta a döbbent nő karját, hogy kirántsa a földre. Egyetlen laza mozdulattal húzta ki Merdithet a fülkéből - a harci szkafander hihetetlenül felfokozta az erejét. A nő kizuhant, de közben megpróbált belekapaszkodni Ardóba. Amikor ez sikerült, belerúgott a jármű oldalába, és taszított egyet a közlegényen. A férfit váratlanul érte a támadás. Hátra tántorodott, de még ekkor sem eresztette el Merdithet, maga után húzta. Mindketten a földre zuhantak. Ardo gyorsan felpattant, kihúzta magát, és feltartotta a fegyverét. Merdith a földön maradt, és fájdalmasan nyöszörgött. - Álljon fel! - szólt rá Ardo. - Visszamegyünk. Merdith levegő után kapkodva nézett fel. - Ön a foglyom - jelentette ki a közlegény. - Mi? Fogoly vagyok? A tiéd? Ugyan már! - Ön a Konföderáció foglya - helyesbített Ardo. Merdith megvetően felhorkant. - Akkor már ketten vagyunk! - Pofa be! - förmedt rá a férfi. Ide hallgass, belehallgattam a katonai csatornába. - Merdith erőtlen mozdulattal a sofőrfülkében lévő kommunikátorra mutatott. - A konföderációs csapatok elhagyták a bolygót. A pokolba, az is lehet, hogy már a naprendszert is!

Kapcsolatba lépünk a parancsnoksággal - mondta Ardo elbizonytalanodva. - Segítséget kérünk. Ide vezényeltetünk egy hajót. Visszajönnek értünk, és... Térj már magadhoz, Ardo! - kiáltott rá Merdith. - Nekünk már rég halottnak kellene lennünk! Vagy talán azt hiszed, hogy az az atombomba véletlenül pottyant le az égből? Azt nekünk szánták, katona! A főnökeid beküldtek titeket a zónába, hogy kerítsetek elő engem, meg a ládát, azt az isten verte ládát, aztán, amikor teljesítettétek a feladatot, egyszerűen visszarendelték a siklótokat. Pontosan tudták, hogy hol vagytok. Bemérték a pozíciótokat, és rátok dobtak egy apró bombácskát. Csapdába csaltak titeket. Csak azért akarták, hogy megtaláljatok engem, meg a ládát, hogy aztán az egész társaságot elpusztítsák! - Katonák vagyunk, hölgyem. - Ardo érezte, hogy elvörösödik. A katonák pedig általában meghalnak. Ez a munkánk. - Nem igaz! - mondta Merdith halkan, de határozottan. Az a munkátok, hogy harcoljatok. Ma megtettétek, és életben maradtatok. A főnökeitek magatokra hagytak benneteket ám ennek ellenére küzdöttetek, és az ő segítségük nélkül is túléltétek az összecsapást. Ébredj már fel, Ardo! A fejeseitek halottnak hisznek minket, és piszok elégedettek a helyzettel. A fenébe, ez volt a tervük! Erről a ládáról senki sem szerezhet tudomást. Ha szépen bemasíroztok vele a főparancsnokságra, akkor gondolkodás nélkül kinyírnak benneteket! Hidd már el, hogy ez a lényeg! - Hallgasson! Mi a francért nem tudja befogni végre a száját? - Fel akarod áldozni magadat, katona? Miért? A Konföderációért? A parancsnokaidért? Hazudtak neked. A Konföderáció elrabolta tőled a szerelmedet, a családodat, a múltadat. Azért küldtek ide, hogy elvégezd a piszkos munkát. Az volt a szándékuk, hogy a feladat teljesítése után egyszerűen megsemmisítenek, hogy nyomod se maradjon. Téged átprogramoztak, Ardo. Kimosták az agyad, de még mindig ember vagy. Ember, aki megérdemli, hogy normális életet éljen. - Merdith felsóhajtott. - Biztosra veszem, hogy még mindig van benned valami abból a kedves, rendes fiúból, amivé a szüleid neveltek.

Ardo pislogni kezdett. Izzadt, a szkafander hűtőrendszere nem igazán csökkentette le a belső hőt. - Ezzel most mit akar mondani? Mit jelent ez az egész? Merdith a férfi szemébe nézett. Azt akarom mondani, hogy tűnjünk el innen. Halottnak hisznek minket. Rendben, legyen így. Ne változtassunk ezen.

Elhagyjuk a bolygót, és új életet kezdünk valahol. Ne akard feláldozni magad a Konföderációért! Legyen másból hősi halott. Ardo szomorúan elmosolyodott. És mégis hogy menjünk el innen? Gyalog? A konföderációs csapatok már kivonultak. Az utolsó hajót is elvitték. Rendben, tegyük fel, hogy igent mondok. Tegyük fel, hogy bízom önben, de... Hogy hagyjuk el ezt a nyomorult bolygót? Merdith felállt és elmosolyodott. - O, igen. Azt hiszem tudok egy megoldást. Ardo felemelte a fegyverét. Merdith értette, hogy ez mit jelent, gyorsan hátrébb lépett. - Korhal Fiai - mondta. Korhal Fiai? - horkant fel a katona. - Az a maroknyi, eszelős fanatikus? Tőlük várja a megoldást? Igen - bólintott Merdith. - És tudod miért? Mert ennek a maroknyi, eszelős fanatikusnak van egy flottára való hajója. Mert ez a flotta öt órányira van innen, és hamarosan eléri ezt a bolygót. Le fognak szállni, és mindenkit evakuálnak, akit tudnak. Mindenkit, aki itt ragadt. Kifejezetten örülni fognak nekünk, szívesen elvisznek innen. És tudod miért, katona? Mert van nálunk valami, ami érdekli őket. Ardo megrázta a fejét, de hallgatott. - Ardo - folytatta Merdith nekik adjuk a ládát, és biztosak lehetünk abban, hogy az első hajón helyet kapunk Csak annyit kell tennünk, hogy eltűnünk innen, magunkkal visszük a ládát, és életben maradunk a következő hat órában. Pontosan tudom, hogy a zergek mit fognak utoljára megtámadni. Majdnem biztos, hogy először a városokat ostromolják meg. - Tessék? - Ardo hirtelen megértette, hogy a nő miről beszél. - Ismerek egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat a flotta érkezéséig. A városok le fogják lassítani a zergeket, így elég időnk lesz ahhoz, hogy... - A városok? - Ardo úgy érezte, jéggé dermed az agya. Ezek a bestiák le fogják mészárolni a civileket! Sok ezer ártatlan embert fognak elpusztítani, magának pedig csak az a fontos, hogy emiatt lelassulnak? Mindegy, milyen áron, csak nyerjünk pár percet? Erre gondol? Merdith nyelt egyet. - Időnként áldozatokat kell hozni, Ardo. Bizonyos ese tekben nehéz megtenni, de... - Vajon nyer-e valamit az ember akkor - tette fel a

kérdést Gabbitas testvér az egyik szemináriumon -, ha

megszerzi magának az egész világot, de közben elveszíti a lelkét? Ardo agyából ismét előtolultak az emlékképek. Melanit látta, ahogy mosolygott az aranyló napfényben... - Ezek az emberek... Ez a sok ezer ember azért fog meghalni, hogy a maguk nyomorult kis forradalma élhessen? A katonát majd szétvetette a düh. - Littlefield az életét áldozta magáért! Odaállt a mutaliszk elé, hogy maga életben maradhasson. Ez nem elég? Mondja, Merdith, hány embert kell még feláldozni magáért? Százat? Ezret? Tényleg ennyire értékes? Merdith szeme furcsán megvillant. Ardo dühösen elfordult, a feje fölé emelte a fegyverét. Felüvöltött, és tehetetlen dühében a sofőrfülke ablakába vágott a fegyver tusával. Ez sem segített. Behajította a fegyvert a fülkébe, majd a nő felé fordult, és durván megragadta a vállát. És mi a helyzet az én életemmel, Merdith? Értem hány embert érdemes feláldozni? Hányan fognak meghalni értem? Megszorította Merdith vállát. A nő felszisszent. És mi a helyzet a lelkemmel, Merdith? A lelkem az enyém... Azt senki sem veheti el tőlem. Még a Konföderáció sem. Még a maga lázadói sem. Nem vásárolhatja meg nekem a megváltást. Mit ér az élet, Merdith? Vajon hány embert menthetek meg, ha feláldozom magam? Az apja hangját hallotta: S ne féljetek azoktól, kik elpusztítják a testet, de nem

képesek megölni a lelket. Inkább attól rettegjetek, aki képes arra, hogy a pokolban megölje a testet és a lelket is! A katona mozdulatlanul állt. Merdith felnézett rá. - Most mit akarsz tenni?

Melani ott állt az aranyló mezőn, mellette a láda, kezében a Szent Könyv. - Eressz már el! - nyögött fel Merdith. - Ne szoríts! Jobb, ha egy ember veszti életét, mintha egy egész

nép szenved s tűnik el a világból úgy, hogy nem ismerte meg a hitet... Ardo eleresztette Merdithet. - Hány hajóból áll az a flotta?

-Tessék? Nem is tudom. Talán százból. Talán többől. De nem fognak időben a városokhoz érni! És mi van akkor, ha a zergek nem a városokat támadják meg? - Ardo beszéd közben a jármű felé fordult, kinyitotta az ajtaját, és felkapaszkodott a fülkébe. - Több ezer embert meg lehetne menteni, igaz? - Nem tudod megállítani a zergeket, katona! Ardo visszaugrott földre, de magával húzta a ládát, ami addig ott hevert az ülés alatt. Nem, erre tényleg nem vagyunk képesek - mondta. - De talán... Esetleg lelassíthatjuk őket!

20 Eszmék és áldozatok

-Neked elment még az a maradék eszed is! Ardo körbenézett a parancsnoki központ vezérlőjében tartózkodó embereken, és az arcokról azt olvasta le, hogy a legtöbben egyetértenek Nyesővel. A helyiség leszakadt mennyezetéről szikrák pattogtak a padlóra. A tetőn Marcus Jans dolgozott, egy hegesztőpisztollyal és néhány szerszámmal felfegyverkezve megpróbálta üzemképessé varázsolni a kommunikátort és az antennafürtöket. Egy másik feladatot is kapott: fémlemezekkel kellett lefednie a lyukakat, amelyeket a mutaliszkok savas vére mart a tetőbe, és meg kellett erősítenie a tartógerendákat is. Melnyikov közlegény újra végignézett a szakasz életben maradt tagjain. Alig tudta elhinni, hogy a mutaliszkok támadását követően csak ennyien maradtak abból a magabiztos egységből, amely reggel

(az eltelt idő Ardo számára hosszú heteknek tűnt) elindult a bázisról. Mellish közlegény kimerülten ült a függőfolyosón, a lábát a konzolok fölé lógatta. Jensen osztagából csak ő maradt életben. Vele szemközt két másik közlegény állt, Bernelli és Xiang. Mellish lehajtotta a fejét, mintha nem merne Melnyikov szemébe nézni, Xiang a távolba révedt, Bernelli azonban úgy meredt Ardóra, mintha a pillantásával bele akarna hatolni az agyába. Breanne hadnagy Xiang és Bernelli mögött állt, ő tüntetőleg hátat fordított Ardónak. Úgy helyezkedett el, mintha a bezúzott ablakokon túl elterülő sötét terepet fürkészné, ám Melnyikov tudta, ez csak a látszat, valójában csak a helyiségben zajló eseményekre figyel. Nyeső, a tűzdenevér szkafandert viselő, fekete bőrű óriás nehezen tudta kifejteni a véleményét. Idegesen járkált a lift előtt, fémcsizmája hangosan dobogott a Jans által nemrég odahegesztett paneleken. -Komolyan mondom, meghibbantál! Szétolvadt az agyad, vagy mi történt? - Lehetséges. - Ardo szórakozottan végighúzta a kezét a parancsnoki szigetre fektetett ládán. Merdith az egyik konzol mellett állt. Mindkét kezét a zsebébe süllyesztette, lesütötte a szemét, és úgy viselkedett, mintha semmi köze sem lenne az eseményekhez. - Lehet, hogy meghibbantam - folytatta Melnyikov -, de nem hiszem, hogy ennek különösebb jelentősége van. Szerintem már semmi sem számít. - Micsoda? Ezt meg hogy érted? - kérdezte Nyeső ingerülten. - Mi az, hogy semmi sem számít? Felfogtad egyáltalán, hogy mire készülsz? Be akarsz indítani valami szart, ami a környéken tartózkodó valamennyi zerget idecsábítja! Minden mutaliszk, hidraliszk, meg a tököm se tudja milyen liszk ide fog csődülni, és mindegyik ki akar nyírni minket! Szerinted ennek sincs jelentősége? - Ezt nem mondtam - rázta meg Ardo a fejét. - Az istenekre, még szép! - Szerintem csak számunkra nincs jelentősége a dolognak. Ardo letette a sisakját a ládára, és nekilátott, hogy lehúzza a kesztyűjét. - Nézzétek, a Konföderáció itt hagyott minket. A parancsnokaink feláldoztak bennünket. A pokolba, ezek ki akartak nyírni minket! Akkor sem jönnének vissza értünk, ha tudnák, hogy életben maradtunk. Leírták ezt a bolygót, és vele együtt minket, meg az itt élő telepeseket is. Gondold végig, Nyeső! A Konföderáció ezzel a titkos izével csalta ide a zergeket, ami ebben a ládában van. A fejesek célja az volt, hogy a dögök erre a bolygóra jöjjenek. -Ezt már hallottam - mondta Nyeső. - Bizonyítékod is van?

- A bizonyíték a ládában van - felelte Ardo. - Szerinted a Konföderáció szeretné, ha kitudódna, hogy ki a felelős egy egész bolygó elpusztításáért? - De... - szólalt meg Bernelli bizonytalanul. - Mi a helyzet Korhal Fiaival? Nekik vannak hajóik, és állítólag errefelé tartanak. Nem köthetnénk alkut velük? Ardo bólintott. -De igen. Egyezkedhetünk velük. Átadhatjuk nekik a ládát, és esetleg megléphetünk erről a bolygóról, ha ez egyáltalán lehetséges. Ehhez azonban át kell törnünk a zergek vonalait, és meg kell keresnünk Korhal Fiait. Valahogy kapcsolatba kell lépnünk velük, nem igaz? Tényleg vannak hajóik, de ezeken nem fér el a bolygón tartózkodó valamennyi ember. Egyébként az ő részükről az egész mentőakciónak csak propaganda jellege van. Megmentenek pár embert, aztán elmondják, hogy ők a jó fiúk. Pedig ők is felelősek azért, hogy a zergek ide özönlöttek! Xiang hirtelen Ardo felé fordult. - Szóval erről a Korhal-bandáról van szó? Azt hittem, a Konföderáció találta ki az egészet. Ardo megcsóválta a fejét, és Merdithre nézett. - Mondja el nekik! Merdith kényelmetlenül feszengett. - Tényleg alkut köthetnek Korhal Fiaival... - Nem - vágott közbe Ardo. - Ne erről beszéljen. Azt mondja el, ki aktiválta azt, ami a ládában van! Merdith lehajtotta a fejét. -A cél szentesíti az eszközt... Bizonyos dolgok érdekében áldozatokat kell hozni. A Konföderáció tevékenysége miatt a lázadóknak nem maradt más választásuk, mint az, hogy... Hogy bevessenek bizonyos eszközöket. A cél természetesen a Konföderáció agressziójának megszüntetése volt. A saját fegyverüket akartuk ellenségeink ellen fordítani, és... -Az istenekre, Melnyikov! - kiáltott fel Xiang döbbenten. - Ez tömeggyilkosság! Ez egy egész bolygó lakosságának kiirtása, ez... Merdith felkapta a fejét; a szeme szikrát szórt. - Korhal Fiainak joguk van... Mellish a padlóra köpött. - Fogja már be a száját! Korhal Fiai éppúgy szarnak az itt élő civilekre, mint a Konföderáció. Teljesen mindegy, hogy a Konföderációról, vagy a lázadók csoportjáról van szó, az egyik kutya, a másik eb. Csak az a kérdés, melyik harap nagyobbat. Ardo szomorúan ingatta a fejét.

- Amikor ennek az egésznek vége lesz, a Korhal-banda is szívesebben látna minket holtan, mint élve. Ebben sem különböznek a Konföderációtól. Lehet, hogy a Konföderáció állította elő azt, ami a ládában van, de Korhal Fiai nyitották ki Pandora szelencéjét. Mi tudjuk, mi történt itt, és hányan haltak meg. - Felsóhajtott. - Nem, fiúk, nekünk tényleg minden mindegy. Halottak vagyunk. Már csak egyetlen dologban dönthetünk, méghozzá abban, hogy milyen módon patkoljunk el. - Ez aztán a lelkesítő beszéd! - horkant fel Nyeső. - Szóval most hős vagy, aki áldozatokat hoz? Menőnek képzeled magad, Melnyikov? Láttam, mekkora hős vagy! Én aztán tényleg láttam! Oázisban gondolkodás nélkül feláldoztad Wabowskit... Szerintem még élvezted is a dolgot! Most pedig azt akarod, hogy valamennyien dobjuk oda az életünket, csak mert te kéred tőlünk? - A városban civilek vannak, Nyeső - próbált vitatkozni Bernelli. - Nők. Gyerekek. Családok. - Gyerekek? Igen! Némelyik az enyém! - Nyeső megrázta a fejét. - De én nem erre szerződtem! - Amikor megérkeztünk azt mondtad, harcolni akarsz - mondta Mellish. - Hová lett a fene nagy bátorságod? Hol a lendületed? Szeretnéd menteni a bőröd, mi? -Én sosem játszottam arra, hogy mentsem a bőröm! Én mindig odaálltam és harcoltam, ha kellett! Mutasd, hol az ellenség, és felzabálom a szívét reggelire! De ez az őrült... - A fekete óriás Ardóra mutatott. - Ez itt, ez a latrinapucoló, ez azt akarja, hogy pár nyomorult civil miatt dögöljek meg. Olyanokért áldozzam fel magam, akiket soha életemben nem láttam, akik sosem fogják megtudni, mit tettem értük? És ha meg is tudják, szarnak rám! Ez tényleg őrültség, értsétek meg! - Mondd, Nyeső, tulajdonképpen miért vagy itt? - kérdezte Ardo csalódottan. - Elismerésre vágysz? Kitüntetést akarsz? Azt szeretnéd, ha tényleg hősnek neveznének, ha megsiratnának? Számodra csak az a fontos, hogyan gondolnak majd rád az emberek? Ide hallgass, barátom! Ha nem teszünk valamit, ártatlan emberek fognak elpusztulni. Egyedül mi segíthetünk nekik. Engem az sem érdekel, hogy van-e erről tudomásuk, vagy nincs! - Én azért jöttem ide, hogy megkeressem a testvéreimet. Odakint vannak valahol, meg kell találnom őket! Ardo mondani akart valamit, de meggondolta magát. Nyeső testvérei... Erről eszébe jutott valami. Azt már nagyjából sejtette, hogy mit programoztak az agyába abban a bizonyos tartályban, és kíváncsi lett, hogy a fekete óriás vajon milyen emlékeket kapott.

Lehet, hogy a testvérei nem tartózkodnak a bolygón. Lehet, hogy valójában nincsenek fivérei! Ezt most hogy magyarázzam el ennek az indulatos bikának? Bernelli felsóhajtott. - Ha meg kell halnunk, akkor szeretném tudni, miért áldozom fel magam. Van-e értelme a dolognak, vagy szart se érünk vele. - Ha meghalok - morgott Nyeső -, akkor nem azért teszem, mert ez a seggdugasz erre kér. És nem egyedül fogok kilépni az életből, annyi szent! Nyeső villámgyorsan Ardóhoz lépett, és megmarkolta a közlegény torkát. Ardót váratlanul érte a támadás, nem maradt ideje a védekezésre. Beszélni próbált, de egyetlen hangot sem bírt kinyögni. A látása elhomályosult, a szeme előtt fényes csillagok jelentek meg. Üvöltő hangokat hallott. Árnyékok mozogtak előtte és körülötte, de csak a bősz óriást, a gyilkosan csillogó, fekete szempárt látta tisztán. - Eressze el! Eressze már el, Nyeső! Nyeső váratlanul szétnyitotta az ujjait. Ardo rongybabaként zuhant a padlóra. Lélegzet után kapkodva nézett fel. Breanne hadnagy Nyeső mellett állt, és az óriás halántékához szorította a fegyverét. -Nyeső, meg akarja menteni a testvéreit? Az még nem fordult meg a fejében, hogy a civilek között vannak? Arra még nem gondolt, hogy csak úgy mentheti meg a fivéreit, ha megfékezi a zergeket? Maga szerint mi történik majd, ha ezek a mocskok a mentőhajók megérkezése előtt özönlenek be a városba? Nyeső dühösen pislogott. - Sajnálom, asszonyom - felelte halkan. - Ezekkel a kérdésekkel még nem volt időm foglalkozni. - Ha eddig nem használta az agyát, most már ne is tegye meg! kiáltott rá Breanne éles hangon. - Majd én gondolkodom maga helyett. Nem azért fizetik, hogy tervezgessen, hanem azért, hogy teljesítse a parancsokat! Breanne leeresztette a fegyverét, és intett Nyesőnek, hogy lépjen hátrébb. - Az egész életemet azzal töltöttem, hogy mások háborúit vívtam, mások eszméiért és életéért küzdöttem. Melnyikovnak igaza van! Ha feláldozzuk magunkat több száz, talán több ezer ember életét menthetjük meg. Soha, senki sem fog tudomást szerezni a dologról, senki sem lesz hálás nekünk, nem fognak tisztelni bennünket, de leszarom. Ha már muszáj megdöglenem, akkor legyen értelme! Jobb olyasmiért meghalni, ami ér is valamit, mint... Mint a nagy büdös semmiért!

A ládához lépett, és gyors mozdulatokkal felnyitotta a pántokat. A hadnagy megfordult, végignézett a döbbent embereken. - Becslésem szerint a zergek körülbelül másfél óra múlva érkeznek meg. Javaslom, mindenki használja ki ezt az időt!

Ardo már negyedszer tette meg az utat a vezérlő és a bunkerek között. Fáradt volt, de tudta, már ezt az érzést se „élvezheti" sokáig. Az örök nyugalom várt rá, az örökkévaló béke. Meglepetten nyugtázta, hogy már várja a halált. Rég eltemetettnek hitt emlékei közül a felszínre kerültek a gyerekkorában megismert eszmék és elvek, a hűséggel, a reménnyel, a békével, a halál utáni élettel kapcsolatos mesék, történetek. Furcsa - gondolta hogy éppen itt,

éppen most, a pokol kapujában jutnak eszembe ezek az emlékek... Marcus Jans ügyes technikusnak bizonyult, sikerült kiépítenie néhány új bunkert a parancsnoki központ körül. Úgy tervezték, először a külső falaknál veszik fel a harcot a támadó zergekkel, majd amikor már nem bírják feltartóztatni az áradatot, visszavonulnak a belső bunkerekhez. Ezt követően már csak annyi dolguk volt, hogy kitartsanak - amíg erővel bírják. Bíztak abban, hogy elég időt nyernek a civileknek. Mellish összeszedte a bázison található aknákat, beült egy lánctalpas aknatelepítőbe, és kirobogott a falakon kívülre. Olyan szakértelemmel ültette el a robbanó szerkezeteket, mint az ügyes kertész a palántákat. Ardo, amikor ránézett, önkéntelenül elmosolyodott. Remélem, elégedett lesz a terméssel - gondolta. Mellish jól elszórakozott az aknatelepítéssel, bonyolult és kiszámíthatatlan mintázatokat hozott létre a különböző típusú szerkezetekből. Ardo Melnyikov átment az egyik üzemcsarnokba, és beindította a kézifegyverekhez alkalmas muníciót gyártó gépsort. Emlékezett arra, amit Breanne az akció kezdetén mondott neki a sebesült zergekről, de tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a bestiák ügyet sem vetnek egymásra, eszelősen törnek a cél felé, átgázolnak elesett vagy sérült társaikon. Úgy gondolta, a harchoz más típusú lőszerre lesz szükségük, olyanra, ami nem csupán sebeket ejt, hanem valóban komoly károkat tesz az ellenséges lények testében. Marcus Jans éppen a délen álló bunkeren dolgozott, amikor Ardo feltűnt a közelében. A technikus tíz szót se ejtett ki a száján, amióta a

testvére siklója lezuhant. Ardo aggódott miatta, de az adott helyzetben nem foglalkozhatott a problémájával. Odasétált az alacsony, kupolás építményhez, és belépett a szűk ajtónyíláson. A bunker szabványos építmény volt, ha valaki egy ilyen, előre gyártott elemekből összeállított építményt látott, nyugodtan elmondhatta, hogy valamennyit ismeri. Vastag falai mögött négy ember fért el a szükséges fegyverekkel együtt. Nem volt kényelmes, nem is arra tervezték, viszont a legbiztonságosabb objektumok közé tartozott az egész bázison. Ardo belépett a muníciós ládákkal telepakolt helyiségbe. Meglepetten látta, hogy az egyik fegyver mögött Merdith álldogál. - Bocsánat! - szólalt meg a nő. - Máris megyek... Nem akarlak feltartani. - Semmi gond. - Ardo letette a magával hozott ládákat, és egyetegyet húzott a négy fegyver mellé. - Nem zavar, viszont ha azért van itt, hogy bámészkodjon, nem a megfelelő irányba néz. - Mindig baj volt az irányérzékemmel. - Merdith fáradtan felnevetett. - Szerinted merről jönnek először? - Nem tudom pontosan. - Ardo a nő mellé állt, és kinézett a vörös sivatagra. - Az utolsó zerg egységek, amiket láttunk, nyugat felé tartottak. Lehet, hogy azok fognak visszafordulni. Merdith bólintott. - Logikus... Hallgattak egy sort. - Katona? - Igen, hölgyem? - Ha esetleg nem lenne módom arra, hogy elmondjam... - kezdte Merdith. - Szerintem amit itt csináltok... - Elcsuklott a hangja. - Igen? - nézett rá Ardo. - Nem is tudom. Valami olyasmit akartam mondani, hogy „helyes", vagy ,jó", de ezek a szavak semmit sem fejeznek ki. Merdith a lőrésbe ékelt fegyverre támaszkodott, és beszéd közben lehajtotta a fejét. - Talán... epikus dolog. Ardo felnevetett. - Epikus? Merdith is nevetni kezdett. - Jól van. Lehet, hogy nem epikus... Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy milyen. A lényeg az, hogy köszönettel tartozom neked. -Nekem semmit ne köszönjön, hölgyem. Én vagyok az, aki miatt mind el fogunk pusztulni. Én beszéltem rá a többieket erre az őrültségre.

-Vajon hányan maradnak életben, mert megtetted? Elgondolkodtál már ezen? - Merdith a férfi szemébe nézett. Meg sem fogják köszönni nektek. Talán nem is szereznek tudomást arról, hogy mit tettetek, én viszont... Helyettük is szeretnék köszönetet mondani. Ardo biccentett. - Tudja... Már abban sem vagyok biztos, hogy ki vagyok Beprogramozták, azután átprogramozták az agyamat. Olyan sokszor piszkáltak bele, hogy már rég elfelejtettem, ki vagyok, mit keresek itt, és hová tartok. Mindig úgy éreztem, A lelkem egy érintetlen része itt ólálkodik a háttérben. Azt nem tudták megváltoztatni. Azt nem vehették el tőlem... Eddig attól féltem, hogy egyszer csak előtérbe kerül, és mindent összezavar, most azonban már csak ebbe kapaszkodhatok, ön hölgyem, segített abban, hogy megtaláljam a lelkemet. Ezért köszönettel tartozom. A katona lehajolt, felemelt egy vadonatúj fegyvert, és Merdith felé nyújtotta.

- Tudja használni? Merdith végighúzta a kezét a fegyveren, majd laza mozdulattal lövésre emelte. - Tudom. Rám meri bízni? Igen. Ha esetleg ellenünk fordítaná, ha megölné valamelyikünket, csak a saját halálát siettetné - mosolygott Ardo. Merdith bólintott. - Köszönöm a bizalmat. Bárcsak találkozott volna Melanival! Nem hiszem, hogy sok közös vonás van magukban, de ő... Itt Mellish! - reccsent a kommunikátor hangszórójából. Nyugatról jönnek. Már látom őket. Itt vannak! Ardo elhúzta a száját. - Hamar ideértek.

21 Ostrom

- Mindenki álljon készenlétben! - hallatszott Breanne hadnagy hangja a kommunikátorból. - Először a külső peremen, aztán, ha parancsot adok, a belső védelmi vonalon. Visszavonulás csak utasításra! Helyzetjelentést! Ardo bekapcsolta a mikrofonját. - Melnyikov, a külső ötösnél vagyok, délnyugaton. Mellish. Külső négyesnél, északnyugaton. Ezek piszok gyorsan jönnek, és... - Elég a csevegésből, Mellish! Tovább! - Xiang. Itt vagyok. Külső hármas, északkelet.

- Bernelli a külső kettesnél, azt hiszem, délkeleten. - Itt Nyeső. A külső egyesnél vagyok, hadnagy! Rendben. Megvárjuk, míg rálépnek az aknamezőre. A/ első hullámaik ott fognak szétrobbanni. Ezekre ne is nyissanak tüzet! Megértették? Jelentsék, ha valahol áttörik a vonalainkat. Ardo elmosolyodott. A helyzet reménytelen volt, mindannyian tisztában voltak azzal, hogy elpusztulnak, Breanne hadnagy mégis úgy vezényelt, mintha egy szabványos akcióról lenne szó, aminek lehetnek túlélői. - Min nevetsz? - kérdezte Merdith. Ardo előredőlt, és kinézett a lőrésen. A nő odahúzódott mellé. - Az istenekre! Ez micsoda? - suttogott döbbenten. A délnyugati látóhatár felől egy sötét vonal közeledett. A jelenség leginkább egy homokviharra emlékeztetett, de Ardo tudta, valami más tart a bázis irányába. Valami más, ami még a legádázabb viharnál is halálosabb. A közlegény bekapcsolta a mikrofonját. Hadnagy, itt Melnyikov. Nyugati irányból is jönnek. Látom őket. Körülbelül három kilométernyire vannak. Nem látom a soraik szélét. -Itt Mellish! Én már látom a sor szélét, de... A rohadt életbe, még sosem láttam ennyi zerget egy rakáson! - Itt Nyeső! Az én oldalamon is pokoli sokan vannak. - Ardo! Mi történt? - kérdezte Merdith. A katona a nőre nézett. Tessék? Ja, magának nincs kommunikátora! Hát... Jönnek a zergek. Átkozottul sokan vannak, szinte belepik a sivatagot. A maga ládája a jelek szerint sokkal jobban működik, mint bárki gondolta volna. Értem. - Merdith idegesen nyelt egyet. Úgy szorította a fegyverét, hogy elfehéredtek az ujjai. - És most mi lesz? - Bevárjuk őket. - Micsoda? És meddig várunk? Addig, míg elérik az aknamezőt. - Ardo megmozgatta a vállát, és körözött párat a fejével. Ideges volt, márpedig tudta, ilyen állapotban nem jó csatába indulni. - Mellish és Bernelli elaknásította a bázis környékét. Az egyik aknakör ezer, a másik ötszáz méternyire van. Mindent kiraktak, amit a raktárakban találtak: taposóaknákat, ugróaknákat, repesz- aknákat, gázaknákat, mindent. Valamennyit heurisztikus szenzorlánc kapcsolja össze, és... -Hé, hé, lassabban! Heurisztikus micsoda?

- Szenzorlánc. Hogy is magyarázzam el? Az aknák kommunikálnak egymással, tanulnak egymástól. Minél több aktiválódik, annál okosabb lesz a többi. Megismerik a feléjük tartó ellenséges harcosok típusait, és a rendelkezésükre álló eszközök közül kiválasztják azt, amellyel a legnagyobb kárt tehetik a zergekben, majd aktiválódnak. Egy kicsit változtattunk az eredeti programjukon, mert... - Mert most ölni akarnak, nem sebezni - fejezte be Merdith a mondatot. Lehajolt, és kinézett a lőrésen. A látóhatáron mozgó ködös, sötét vonal egyre közelebb ért a bázishoz. - A lehető legtöbbet meg akarják ölni, mégpedig amilyen hamar csak lehet. - így van - válaszolt Ardo, és ő is kinézett. - Hihetetlen! Hallja? A tompa dübörgés olyan volt, mintha a föld morajlana. Először csak a bázis irányába tartó több ezer, eszelős zerg lábának dobogását lehetett hallani, de vagy fél perccel később már a csorda üvöltése is Ardo fülébe hasított. - Az istenekre! Mit tettem, hogy ezt érdemlem? - nyögött fel Bernelli. - Még ne nyissanak tüzet! - reccsent Breanne hadnagy hangja. Tudni akarom, hol lépnek rá először az aknamezőre! Hatalmas robbanás rázta meg a bunkert. A falra szerelt polcok leszakadtak, a muníciós ládák a padlóra zuhantak Merdith elsápadt, Ardónak elkerekedett a szeme. Az elsőt néhány újabb robbanás követte. -Itt Bernelli! Megérkeztek az aknamezőre! Kettes-húszas radiál! Az aknák gyors egymásutánban robbantak fel, a dörrenések szinte egymásba olvadtak. A hangok egyre közelebbről érkeztek. - Irányt váltanak! - kiáltott Bernelli a kommunikátorába. - Balra tartanak, Melnyikov! Ardo gyorsan a szeme elé tartotta a messzelátót, majd félretolta Merdithet a jobb oldali lőréstől, és ott is kinézett. Viszonylag tisztán látta az ellenséget. A zergek tömör alakzatát már csak ezer méter választotta el a bunkertől. A csordához számtalan, különböző formájú, színű és rendeltetésű lény tartozott. A támadó tömeg, mintegy parancsszóra, irányt váltott. Az aknák felrobbantak. A levegőbe emelkedő homok, föld, lángtömeg és testcafatok valóságos függönyt alkottak. Az első sorokban rohamozó zergek megsemmisültek, de a mögöttük haladók nem álltak meg, elszántan keresni kezdték az aknamezőn azt az ösvényt, amelyet az emberek mindig szabadon hagynak, hogy szükség esetén épen keresztülvághassanak a zónán. Ardo elmosolyodott. A jelek szerint a zergek kiválóan ismerték az

emberek harcmodorát és szokásait, most azonban éppen ez a tudás okozta a vesztüket, ugyanis a bázison tartózkodók nem hagytak szabadon semmiféle ösvényt; ezek az emberek felkészültek arra, hogy életük végéig a falakon belül maradnak. - Itt Melnyikov! - kiáltott bele Ardo a mikrofonjába. - Ráküldték a felderítőiket az aknamezőre. Keleti irányba tartanak a külső gyűrű mentén. Nyeső! Látod már őket? - Igen. Persze. Azt az úristenit nekik! Hű, ezek mennyien vannak! Körbe akarják venni a bázist. Hadnagy, ezek tényleg rohadt sokan vannak! De nem baj... Gyertek csak ide Nyeső papához! Már vártalak benneteket! Megsütöm a húsotokat, felzabállak titeket, ti mocskos... Figyelem! Robbanás! Ardo bunkere előtt egymásután felrobbantak a külső gyűrű aknái. A levegőt megtöltötték a repeszek, a földrögök, a szétszaggatott zerg testek, a közlegény nem sokat látott az ellenség fő csapatából. - A tornyok célra álltak! - hallatszott a kommunikátorából. Mennek a rakéták! A védelmi lövegtornyok elindították rakétáikat. A lövedékek süvítve száguldottak a zergek felé. Ardo egyetlen pillantást vetett rájuk, és megállapította, hogy az aknamező fölött mozgó repülő zergek, az eget elhomályosító mutaliszk-tömeg felé tartanak. A rakéták becsapódtak, a mutaliszkok szétrobbantak, cafatjaik és savas vérük ocsmány esőként zuhogott a zergekre és a földre. Néhány repülő bestia túlélte a rakétatámadást, ezek megpróbáltak lejjebb ereszkedni. Vesztükre tették, mert az ugróaknák érzékelték a jelenlétüket, és végeztek velük. Ardo hálát adott az intelligens aknák felfedezőinek: a szenzorok felfogták, hogy a lezuhanó mutaliszktestrészek már nem tartoznak a megsemmisítendő célpontok közé, így a robbanószerkezetek nem aktiválódtak a hatásukra. Hirtelen mély, halálos csend támadt. Lassanként leülepedett a felvert homok, szétfoszlott a sűrű füst; a halálfüggöny megszűnt létezni. Merdith és Ardo összenézett. A robbanássorozat után vészjóslónak érezték a csendet. - Megállítottuk őket - mosolygott a nő. - Ardo! Ez hihetetlen! Megállítottuk a zergeket! Ardo a szeme elé tartotta a messzelátót. Megállapította, hogy az életben maradt zergek fürgén pozíciót váltanak. - A rohadt életbe! - suttogta. - Rájöttek! Merdith kétségbeesetten nézett a katonára. - Rájöttek? Mire? Ardo megnyitotta a kommunikációs csatornát.

-Itt Melnyikov! Szétválnak! Csatárláncot alkotnak! Készüljetek! Merdithre nézett. - Helyezze készenlétbe a fegyverét. A zergek eltávolodnak egymástól, így az aknák egyszerre csak egyet ölhetnek meg. A csalik felrobbantják az aknákat, aztán ismét megindul a tömeg. Minden irányból egyszerre! Merdith a közeledő zergekre nézett. - De hiszen ez... Öngyilkosság! -Nem az. - Ardo gyors mozdulatokkal előkészítette a fegyverét. A zergek már csak ilyenek. Számukra az egyén életének nincs értéke. Ezért nem foglalkoznak a sebesültjeikkel sem. Rideg, ravasz, undorító lények, csak a végső célt tartják szem előtt. Most a ládát akarják megszerezni, és mellesleg végezni akarnak velünk. Fontosnak tartják a dolgot, ezért akár több ezer harcost hajlandóak feláldozni. Tisztában vannak azzal, hogy kevesebb akna van a zónában, mint ahány zerg a csordában. - Előreküldik a kicsiket - jelentette Nyeső. - A zerglingek indulnak el, hogy megtisztítsák az aknamezőt a nagyfiúk előtt! - Állítsuk át az aknák programját! Eresszük keresztül a kicsiket, tartsuk meg az aknákat a nagyobbak számára! - mondta Breanne. - Vettem, hadnagy. Gyertek, cicuskáim, gyertek csak! Ardo már messzelátó nélkül is viszonylag tisztán látta az alig ezer méterre lévő ellenséges csordát. A zergek között a lárvaszerű zerglingek voltak a legkisebbek, ezekből fejlődtek ki idővel a különböző fajtájú, nagyobb termetű lények. Félelmetes, milyen sokban különböznek tőlünk! - gondolta Ardo. Ezek

gyakorlatilag a gyermekeik... Az emberek sosem küldenék sarjaikat háborúba, arra pedig végképp nem kerülne sor, hogy feláldozzák őket a felnőttek érdekében. - Itt jönnek! - kiáltott fel éles hangon Bernelli. - A francba, de sokan vannak! A zerglingek elindultak a külső aknamezőn. Ardo a szeme elé húzta a sisakja vizorját. Ahogy a szeme előtt megjelent a célzó monitor, azonnal a hozzá legközelebb mozgó lény irányába fordította a fegyverét. A célzást hihetetlen pontossággal hajtotta végre. A lézeres vezérlő minden egyes lövedéket nyomon követett, így Ardo szükség szerint módosíthatta az irányt. Gyors egymásutánban leszedett vagy tíz zerglinget. A robbanógolyók széttépték a kis termetű lények testét védő héjpáncélt, és a puha részekbe érve aktiválódtak. Ardónak olyan érzése volt, mintha konzervdobozokba hajigálna kézigránátokat.

- Huhú! Akár a céllövöldében! - Ma minden rekordot megdöntők! Szép, szép - gondolta Ardo -, de mi lesz a móka vége? Folyamatosan tüzelt, de annyi zergling mozgott a zónában, hogy alig bírta leszedni őket. Olyan érzése támadt, mintha egy hatalmas tűzhullámot próbálna úgy visszafordítani, hogy kilő rá pár vízcseppet. A zerglingek első csapata megsemmisült, a második hullám is komoly veszteséget szenvedett, de már elindult a harmadik, amögött pedig ott várakozott a negyedik. A lények egyre közelebb jutottak a belső aknamezőhöz. Ardo a nőre nézett. Merdith is folyamatosan tüzelt, nem is rossz eredménnyel. Hirtelen fülsiketítő vijjogás hallatszott. A külső aknamező előtt toporgó zergek támadást indítottak. - Elindultak! - üvöltött fel Ardo. A zerglingek negyedik hulláma mögött hidraliszkok dübörögtek a külső aknamezőn. Az intelligens aknák aktiválták magukat. A robbanások összeolvadtak, a levegőt ismét megtöltötték a széttépett zergek testrészei és zsigerei.

Az automata lövegtornyok is működésbe léptek, és újabb rakétákat küldtek a repülő mutaliszkok irányába. A hatalmas lények holtan vagy sebesülten zuhantak le, de a testek ekkor már a bázis külső falának közelében értek földet. A zerglingek bejutottak a belső aknamezőre, már csak ötszáz méternyire voltak a külső faltól. Ardo fegyvere kiürült. Kiejtette a tárat, egy másikat nyomott a helyére. Amikor ismét felemelte a fegyvert, a zerglingeket már csak négyszáz méter választotta el a faltól. - Hadnagy! A zerglingek mindjárt túljutnak a belső aknamezőn! kiáltott fel a közlegény. - Nem bírjuk visszaverni őket! - Meg kell tenniük! Az aknákat nem használhatjuk ellenük... Azokat a nagyobbaknak tartogatjuk! A zerglingek már száz méternyire voltak a faltól, és közeledtek. Annyian voltak, hogy egyetlen eleven, nyüzsgő szőnyegként borították be a talajt. Ardónak olyan érzése támadt, hogy a mohó, agyatlan sáskáknak egyetlen célja van: Ardo Melnyikov közlegény felzabálása. Sorozatlövésre váltotta a fegyverét, és a ravaszra szorította az ujját. A figyelmét annyira lekötötte a zergek irtása, hogy nem is vett tudomást a külső aknamező felől hallatszó robbanásokról. Folytatta a tüzelést, és csak akkor nézett fel, amikor már a belső mező aknái is felrobbantak. A robbanások megrázták a bázist. A hangokból arra lehetett következtetni, hogy a zergek a gyűrű valamennyi pontján egyszerre érték el a belső zónát. A robbanások egymásba olvadtak, és elegyedtek a démoni lények halálsikolyával. A bunkerre és környékére zerg hús-eső zuhogott. Ardo folyamatosan tüzelt. Húzta a ravaszt, tárat cserélt, ismét megeresztette a hosszú sorozatot, újabb tárcsere. Már nem is tudta volna összeszámolni, hány zerglinggel végzett. A kisebb termetű lények a bunker közvetlen közelében mozogtak. Mögöttük ismét felemelkedett a halál-függöny, amelyet egyre kisebb távolság választott el a közlegénytől. Ardo ismét felnézett egy másodpercre, és megállapította, hogy már a bunkertől száz méternyire kitelepített aknák is felrobbantak. A zerg csorda ismét előrenyomult vagy húszméternyit. - Hadnagy! - kiáltott fel Ardo. - Áttörnek! -Vissza! Visszavonulás! Azonnal! Ardo nem ismételtette el a parancsot. Megragadta Merdith karját. - Mennünk kell! Most! Merdith hátralépett a lőréstől. A következő pillanatban széles rés támadt a bunker falán, közvetlenül a nő lőrése fölött. A nyíláson

egy zergling préselte keresztül magát. Leugrott a padlóra, és azonnal Merdith irányába vetődött. Ardo sorozata a falra kente a vakmerő kis dögöt. - Vissza! Fusson! Mielőtt kirohant a hátsó ajtón, Ardo még egyszer kinézett a lőrésen. Nem látott mást, csak a bunker oldalára és tetejére felkapaszkodó zerglingek hasát.

22 Búcsú

A zaj elviselhetetlen volt. Az automata lövegtornyok útnak indították rakétáikat, kiokádták magukból a belsejükben tárolt lövedékeket, lángcsóvákat böfögtek az ellenségre, és iszonyatos veszteségeket okoztak a zergeknek. Merdith a közlegény előtt rohant. A külső fal és a belső bunkerek között hamu borította a földet, a levegőben füst gomolygott, a szétlőtt mutaliszkok cafatai fekete hópihék- ként vitorláztak alá a magasból. Itt-ott savtócsák csillantak a fellobbanó lángok fényében. Ardo követte a nőt, és közben úgy érezte, sosem érik el a belső bunkerkomplexumot. A közlegény futás közben felnézett. A lövegtornyok oldalát és tetejét már kikezdte a mutaliszkok által rájuk köpött sav, kettő olyan komoly károsodásokat szenvedett, hogy látszott, pillanatokon belül összeomlanak saját súlyuk alatt. Az ég alját hosszúra nyúló lángnyelvek nyaldosták, a fekete füst mindent eltakart, közelről és távolról csak a rohamozó vagy agonizáló zergek bömbölését lehetett hallani.

Ardo meglátta a bunkert. A nyitott ajtó mellett egy integető alak állt. A következő pillanatban Ardo fülét megütötte a zaj, amihez hasonlót már korábban is hallott. Ismerős, mechanikus üvöltés volt, félelmetes, ugyanakkor reményt keltő. Felnézett. A füstrétegen túl, olyan magasságban, ahová nem érhettek fel a lángok, fémesen csillogó testek jelentek meg. Korhal Fiainak hajói kecses ívben, tüzet köpve szálltak nyugati irányba, Mar Sara csillagkikötője felé. Ardo tudta, hamarosan leszállnak, és felveszik a fedélzetükre a civileket, a bolygó lakóit - legalábbis azokat, akik időben a közelükbe jutnak, és akik felférnek. Idő... Időt kell nyernünk a számukra! - gondolta a közlegény. A bunker két oldalán lángok villantak, kerepelni kezdett két géppuska. Ardo összerezzent, és a nyitott ajtó felé vetette magát. Kezek nyúltak érte, valaki megragadta és berántotta. Elvesztette az egyensúlyát, előredőlt. A háta mögött döndülve becsapódott az ajtó. Feltápászkodott. Merdith már az egyik lőrésnél állt, és elszántan rángatta fegyvere ravaszát. Bernelli, aki berántotta Ardót, felüvöltött, és odaugrott a másik lőréshez. Melnyikov megrázta magát, és Bernelli mellé lépett. Pozícionálta a fegyverét, és kinézett. Mintha a poklot látta volna. A külső fal fölött hidraliszkok özönlöttek be a bázis területére. Az aknamező megtizedelte őket, mégis annyian voltak, hogy akár húsz bázist el tudtak volna foglalni. A zergeket szemmel láthatóan cseppet sem zavarta, hogy társaik ezrével pusztultak el a két külső zónában. El akarták érni a célt, méghozzá a lehető legegyszerűbb stratégiával, a nyílt roham alkalmazásával. - Xiang! - hallatszott a kommunikátorból. - Jelentést! - Xiang elesett, hadnagy! El kell tűnnünk innen! Nem bírom visszaverni őket! Bernelli üvöltve tüzelt. Ardo csatlakozott hozzá. Amikor fegyvere ontani kezdte a halált, furcsa nyugalom áradt szét benne. A sötét borzalom eleven hullámai átcsaptak az elhullottak tetemei fölött, és még közelebb nyomultak a bunkerhez. A két katona és a nő össztüze valamelyest lefékezte őket, de a zergek átugráltak a hulladombok felett, és üvöltve, vérszomjas rikácsolással folytatták a támadást. - Melnyikov! Hall engem? Ardo kiejtette a fegyveréből az üres tárat, és miközben belökött a helyére egy telit, válaszolt a hadnagynak. - Hallom, asszonyom, de most egy kicsit sok a dolgom!

- Bemegyünk! - Micsoda? - Visszavonulunk a maguk pozíciójába. - Vettem - felelte Ardo komoran. - Bernelli, tartsd távol őket. Kinyitom a hátsó ajtót. Átsietett a bunker hátuljába, és kilesett a lőrésen. Egy savval szétmaratott lánctalpas szállítójárművet látott, és a gomolygó füst ellenére megpillantotta a parancsnoki központ két oldalán álló bunkereket. A bal oldalit, amit korábban Xiang védett, eltakarta a hidraliszkok tömege. A zergek őrjöngve tépték, szaggatták a páncéllemezeket, a jelek szerint darabokra akarták szedni a bunkert. Ég veled, Xiang! - gondolta Ardo. A hidraliszkok a jobb oldali bunkert is megtámadták, de annak lőréséből két-három másodpercenként kicsapott egy- egy hosszú lángnyelv. Nyeső! - villant át Ardo agyán. A tűz- denevér lángszórójának tüze szétperzselte a hidraliszkokat, de a szétégett szörnyek helyére újak kerültek. Ardo kidugta a fegyvere csövét a lőrésen, és tüzet nyitott a Nyeső bunkerét támadó hidraliszkokra. Váratlanul kinyílt Nyeső bunkerének ajtaja. A tűzdenevér egy hosszú lángcsóvával megtisztította maga előtt az utat, majd futásnak eredt. Két alak követte. Ardo megpróbálta fedezni őket. Nyeső és két társa akkor ért Ardo bunkerének ajtajához, amikor a közlegény tára kiürült. Ardo sietve kinyitotta az ajtót. Breanne hadnagy és Marcus Jans dőlt be a helyiségbe. Nyeső megállt, hátrafordult, ráeresztett egy lángot a hidraliszkokra, majd követte a hadnagyot és a technikust, akik magukkal hozták az ezerszer átkozott ládát. Ardo sietve becsukta az ajtót. A katonák a bunker egy-egy lőréséhez álltak, és tüzet nyitottak a zergekre. Az építmény körül fokozatosan nőttek a hullahegyek. A zergek hirtelen megtorpantak. A hidraliszkok visszahúzódtak, a mutaliszkok eltűntek az égről. Egy perccel később a katonák egyetlen mozgó célpontot sem láttak. Abbahagyták a tüzelést. - Hé, mi folyik itt? - dörrent Nyeső hangja. - Feladták? Breanne hadnagy levegő után kapkodott. Ardo nem tudta megállapítani, hogy a nő a fizikai megerőltetéstől, vagy a félelemtől liheg ennyire. -Nem. Ezek sosem adják fel. Csak visszahúzódtak, hogy rendezzék soraikat. Összeszedik magukat. Folytatni fogják a támadást, és elfoglalják a bunkert. Bernelli idegesen felvihogott.

- Ehhez azért nekünk is lesz pár szavunk! Breanne felnyitotta a sisakját, és idegesen beletúrt rövidre nyírt hajába. - Lesz, de ettől függetlenül elfoglalják a bunkert. Ezt a csatát nem nyerhetjük meg. Körülbelül tíz percig fogunk kitartani, de azt hiszem, ennyi elég is lesz. Látták a hajókat, igaz? A civilek beszállnak, és elhagyják a Mar Sarát. Ha szerencséjük van... Mert ha nincs, ha a zergek akkor támadják meg a hajókat, amíg azok a földön vannak... Akkor minden elveszett. - A hadnagy felsóhajtott, és elgondolkodott. - Mi tíz percig tartunk ki. A hajók leghamarabb negyven perc múlva indulhatnak el. Ez jó, nem? - vonta meg a vállát Bernelli. - A zergeknek legalább fél nap kell, hogy eljussanak a kikötőbe. A szárazföldi zergeknek - mondta Merdith. - De ne feledkezzünk meg a mutaliszkokról. Azok gyorsabbak. Egyetlen dolog tartja itt őket: a láda. Amint az megsemmisül, a mutaliszkok azonnal elindulnak a kikötő felé. Akkor aztán tényleg minden hiába volt! Ez azt jelenti, hogy legalább harminc percig ki kell tartanunk mondta Ardo. - Harminc nyomorult percig! Semmiség. Valóban? - kérdezte Breanne. - Megmondaná, hogy fogunk kitartani ennyi ideig? Ardo hallgatott. - Nem tudom - vallotta be végül. - Én viszont tudom! Valamennyien Marcus Jansra néztek. -Megcsinálom. Harminc perc kell? Elintézem! - mondta a technikus kimérten. - De segítségre van szükségem. Bernelli kinézett. - Hé, azt hiszem, megmozdultak! El kell jutnom az egyik emelőgéphez - mondta Jans. - Most, rögtön! Breanne döntött. -Nyeső! Melnyikov! Hallották az őrmestert. Kísérjék el az egyik emelőgéphez! - Mozognak! - üvöltött Bernelli. Ardo kinyitotta a bunker hátsó ajtaját. Nyeső komor arccal kilépett, Marcus Jans követte. Ardo is kibújt, és azonnal lehúzta a sisak vizorját - nem mintha ez bármitől is megvédhette volna. A földet megcsonkított, szétlőtt zerg tetemek borították.

Nem volt idő töprengésre. Futva indultak, a savtócsákat kerülgetve, a nyálkás talajon csúszkálva indultak a legközelebbi emelőgép irányába. Az óriási, robotra emlékeztető gép az égő gyárblokk előtt állt. Jans kinyitotta az elülső csapóajtót. - Gyerünk! Igyekezzen! - kiáltott rá Nyeső. Marcus Jans elhelyezkedett a vezérlőfülkében, és megmarkolta az irányítókarokat. -Jönnek! - hallatszott Breanne hadnagy hangja a kommunikátorból. Ardo megfordult. A zergek a gyár irányából közeledtek, aztán feltűntek a bázis falánál, és a parancsnoki központ mellett is. Mindenütt ott voltak! - És most? - kérdezte Nyeső a technikustól. - Menjenek vissza a bunkerbe! Gyorsan! - mondta Jans. - Hagyjuk itt? Egyedül? - hökkent meg Ardo. - Gyerünk! Tartsák fel őket, amíg lehet! Nem volt idő vitázni. Ardo és Nyeső visszarohant a bunkerhez. Odabentről Breanne, Merdith és Bernelli már tüzet nyitott a zergekre, a rohamozó hidraliszkokra. Ardo valósággal bezuhant a hátsó ajtón. Nyeső is követte. A következő pillanatban a hidraliszkok csontnyíl-záport köptek az ajtóra. Az egyik lövedék eltalálta Ardo lábát. Áthatolt a páncéllemezen és a közlegény húsán, keresztülütötte a vádlit védő lemezt, majd beleállt a bunker oldalát belülről támasztó acélgerendába. Nyeső becsukta az ajtót, majd felsegítette Ardót. - Meghaltál? Ardo arca eltorzult a fájdalomtól, de valahogy sikerült elmosolyodnia. - Még nem... Elfoglalták a helyüket a lőrések mögött. A bunkerre több száz, talán több ezer csontnyíl zúdult. A hidraliszkok többször megismételték a sortüzet; a lövedékek mindegyike lepattintott egy kicsit a bunker külső falából. Öljék meg őket! Nyírják ki mindet, mert a végén bejutnak hozzánk! - őrjöngött Breanne hadnagy. A lövedékek úgy kopogtak a bunker falán, mint a jégeső. A hidraliszkok valamilyen módon savval szennyezték a csontnyilakat, mert a falakon apró, füstölgő lyukak jelentek meg. Ardo, miközben kétségbeesetten lőtte a zergeket, észrevette, hogy az emelőgép aktiválódik. A mozgó gép nem vonta magára a körülötte lévő zergek figyelmét; a bestiák csak a bunker elpusztításával foglalkoztak.

Ha lenne egy keselyű robogóm - gondolta Ardo megléphetnék innen, és akkor... Megrázta a fejét. Más haljon meg azért, hogy ő élhessen? Hány embernek kell meghalnia akkor, ha Ardo Melnyikov életben marad? De miért ne menekülne el? Senki sem ismeri őt, senki sem tudja meg, hogy a bázison volt. Sosem derülne ki, mit tett. Soha, senki sem foglalkozott a sorsával... Valaki azért mégis tudná. Isten mindent lát. Ardo úgy érezte, már nincs jelentősége annak, hogy a Konföderáció mit akart elhitetni vele, mit parancsolt neki. Megtalálta önmagát, és rájött, hogy tehet valamit mások érdekében. Adhat, ahelyett, hogy elvenne. Az emelőgép a bunker, és a mellette álló páncéllemez-ha- lom felé indult. Lehet, hogy Jans ezt az egészet előre megtervezte? villant át Ardo agyán. A lemezeket a technikus hagyta a bunker közelében. Jans megmozdította az emelőgép karjait, és felemelte az egyik lemezt. Megkereste a bunker tetején azt a helyet, ahol a legtöbb lyuk tátongott, ráfektette a lemezt, majd aktiválta a gép hegesztőkarját, és rögzítette a páncéldarabot. A zergek megértették, hogy Jans mit csinál. Néhány hidraliszk támadást indított az emelőgép ellen. - Szedjük le őket! - üvöltött fel Nyeső, és lőni kezdte a Jansra támadó zergeket. Ardo követte a példáját. Jans kétségbeesett igyekezettel dolgozott. Rátette és ráhegesztette a bunker sérült tetejére a lemezeket. A katonák eközben megpróbálták távol tartani az emelőgéptől a zergeket, folyamatosan lőtték a technikust fenyegető hidraliszkokat. Ardo kezében felforrósodott a fegyver, de folytatta a mészárlást. Jansnak, csodával határos módon, sikerült lefednie a bunker tetején a sérült részeket. - Ez bejött! - vihogott Bernelli. - Azt hiszem... A hidraliszkok nem álltak meg. -Ne! - üvöltött fel Ardo. Jans nem látta a támadóit. A hidraliszkok csontnyilakat lőttek az emelőgépre, és egyre közelebb nyomultak hozzá. Bekövetkezett az, amitől Ardo tartott: a zergek körbefogták, majd ellepték a gépet. Jans megpróbálta lerázni magáról a dögöket, néhányat sikerült szétzúznia a hatalmas emelőkarokkal, de nem bírta sokáig. Az emelőgép eldőlt, majd eltűnt a zergek nyüzsgő, brutális tömege alatt.

- Elkapták Jans! - kiáltott fel Nyeső. - Ha elveszítjük, nekünk is végünk! - mondta Breanne hadnagy. Nyeső felüvöltött, kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett. A lángcsóvák úgy olvasztották szét a hidraliszkokat, mintha szappanból lennének. Ardo kilesett a lőrésen, de nem sokat látott. Nyeső a bunker ajtajában állva ontotta a lángokat. Ardo fegyvere elhallgatott. Kiejtette az üres tárat, és oldalra nyúlt, hogy megmarkoljon egy telit. Kővé dermedt a rémülettől. Nem volt több lőszere. -Kifogytam! Breanne odadobott neki egy tárat. - Takarékosan, katona! Fogytán a muníció. Ardo belökte a fegyverébe a tárat, és kinézett. Nyeső eltűnt. Ardo kétségbeesetten a másik lőréshez ugrott, de onnan sem látta a fekete óriást. - Jans! - kiáltott bele a mikrofonjába. - Hol van Nyeső? - Rajtam vannak... Már nem bírom... Breanne hanyatt vágódott. A lőrésen keresztül valahogy bejutott egy csontnyíl, ami telibe találta a hadnagy sisakját. A lövedék keresztülfúrta a vizort, majd a nő homlokát, és az agyában állt meg. Breanne nem esett össze azonnal; a sebből kifröccsenő vér vörösre festette a sisak belsejét. Ardo oldalra fordult, és Bernellire, majd Merdithre nézett. Kimegyek Jansért. Még nyerhet nekünk egy kis időt. Bernelli, van még egy tárad? -Van... Ardo a nőre pillantott. - Bernelli vigyázni fog magára, hölgyem. Merdith szótlanul bólintott. Találkozunk a túlsó parton - mondta Ardo, és az ajtóhoz lépett. - Katona!

Ardo hátrafordult, és egy pillanatra Melani hangját hallotta. Ardo! Ne hagyj itt! - Köszönöm, katona! Ardo bólintott, és kinyitotta az ajtót. Tüzet nyitott a hozzá legközelebb lévő zergre. Határozott léptekkel elindult az emelőgép felé. Szétlőtte az útjába kerülő zergeket, megtisztította az emelőgépet. Valahogy minden tiszta volt előtte; még soha életében nem látta ennyire világosan a helyzetet, még sosem működtek ilyen élesen az érzékszervei. Zerg tetemek. Sav és váladék. Szervek, cafatokra szaggatott, feketére perzselt, ocsmány testek. Füst és tűz. Vadállati bömbölés. Förtelmes szagok. Már semmi sem számított, végre önmaga lehetett. Tudta, van valami, amit soha, senki sem vehet el tőle, és ez a gondolat sokkal nagyobb boldogságot okozott neki, mint bármilyen harctéri diadal. Amikor kiürült az utolsó tár, Ardo felnézett az égre. Korhal Fiainak hajói már elindultak az űr felé. A menekültek elhagyhatják a bolygót, életben maradnak. Sohasem fogják megtudni, kiknek köszönhetik az életüket. Sosem fogják hallani Ardo Melnyikov és társai nevét, nem áldják majd imákkal a hősöket, nem énekelnek megmentőikről.

Mit számít mások hálája? A lényeg az, hogy én megtettem, amit kellett! En tudom, hogy győzelmet arattam! Elmosolyodott. Mielőtt elnyelte a sötétség, még egy pillantást vetett az utolsó hajóra.

Aranyló...

vége