írta: Spirit Bliss Szerkesztette: Hegedűs Noémi A borítót Magocsa-Horváth Éva ötlete alapján Zsibrita László készítette Copyright © Hujder Adrienn, 2013 Az illusztrációkat készítette: Benina ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 198 7 I© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó ima gyár nyomdatermék Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Széli Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
Nektek, drága Olvasóim, akik elűztétek az árnyékot a világomból, megvédtetek a sziszegő kígyóktól, és korántsem néma szeretetetekkel még a mennydörgést is túlzengtétek. Jó olvasást!:)
Valami magszólítással, vagy köszönéssel akartam kezdeni a levelemet, de valahogy egyik sem megfelelő. Vagy túl személytelen és nem illene ehhez a levélhez,vagy túl személyes, és félek, megijesztene téged. Sokat gondolkoztam azon, vajon megírjam-e neked ezt a levelet, és ha igen, mit írjak bele, végűl úgy döntöttem, az nem áthat senkinek, ha kiadom magamból a gondolataimat és az érzéseimet, utólag még úgyis meggondolhatom magam. Maximum ezt a levelet is félreteszem, mint a többit, és soha nem tudsz majd a létezéséről.
1. fejezet Caspar: A sikátor üres volt - legalábbis elsőre úgy tűnt. Kellett néhány másodperc, mire észrevettem a kapualjban várakozó alakot, fekete, kapucnis kabátjában szinte beleolvadt az árnyékba. Hát, eljött! Akkor sikerült meggyőznöm... sóhajtottam mélyet. Hat teljes hónapomba telt, míg elnyertem annyira Sammy bizalmát, hogy fel merjem tenni neki a kérdést anélkül, hogy gyanakodni kezdene. Munka kellett, ő pedig ismert valakit, aki ismerte a Főnököt. Nem valami fantáziadús névválasztás, az álca mégis tökéletesnek bizonyult. Nem sejtettük, kit rejt a fedőnév. A fickó olyan, akár egy fantom, nincs sem arca, sem valódi neve. Kósza információk szerint személyesen csak pár beavatott ismeri, de ők nem beszélnek. Kész csodának számít, ha valakit hajlandó bevonni a köreibe, akkor is egy bizalmi személy ajánlására van szükség. Tisztában voltam azzal, hogy ez még csak a feladat eleje; ha elég ideig bizonyítom a hűségemet, remélhetőleg a legbelső körbe kerülhetek. - Kíváncsi voltam, el mersz-e jönni... - csúsztatta le Sammy a fejéről a kapucnit. Hosszú, fekete haja előreomlott finom vonalú arcába. Igazán szép nő volt, viszont rossz ötlet lett volna kikezdeni vele. Mikor utoljára próbálkozott vele valaki, másnap a kezében vitte be a sürgősségire a farkát. Legalábbis a városi legenda, amit a srácok terjesztettek egymás között, így szólt. Azt is pletykálták, hogy a nevelőapja molesztálta gyerekként, ezért nem viseli el a férfiak érintését. Nem igazán foglalkoztam ezekkel a történetekkel, Sammy mindig rendes volt velem, és ha nem is feltétel nélkül, de megbízott bennem, csak ez számított. - Itt vagyok - álltam meg előtte. - Biztosan jól meggondoltad? - adott még egy utolsó esélyt a kihátrálásra. Ha egyszer valaki belemászik a maffiába, nehezen keveredhet ki onnan. Legalábbis élve. Nekem is csak egyetlen esélyem van az életben maradásra: ha sikerül végleg rács mögé dugnom minden vezetőt, legfőképpen a Főnököt. De ehhez megdönthetetlen bizonyítékok kellenek! Amit eddig összeszedtem, biztonságos helyen pihent, ám korántsem volt elég ahhoz, hogy elérjem a célomat. Maximum néhány kisebb halat zárathatnánk vele dutyiba, de az olyan lenne, mintha néhány pikkelyének kitépésével próbálnánk eltenni láb alól a hétfejű sárkányt. - Igen, ezt akarom - bólintottam határozottan. - Akkor először is, jól jegyezz meg valamit! - emelkedett az orrom elé Sammy mutatóujja. - Csak a Főnök akarhat. Te maximum kérhetsz! Hangja intő volt, akár egy anyáé, aki figyelmezteti a fiát, hogy mindig köszönjön a szomszédoknak. Alvilági jó modorra oktatott, hogy túlélhessem.
- Értem és megjegyzem - biztosítottam róla. Pár másodpercig az arcomat fürkészte, mintha olvasni akarna bennem, aztán kilépett a kapualjból, és elindult a sikátor vége felé. Gondolkodás nélkül követtem. A torkom minden egyes lépéssel összébb szorult. Nem az életemet féltettem, inkább csak az kínzott, amit életem útján magam mögött hagyok, ki tudja, mennyi időre. A családom, a barátaim... Julié... Igazság szerint miatta vállaltam el ezt az egész küldetést. Nehezemre esett a közelében lenni úgy, hogy tudtam, semmi esélyem. Így hát kerestem egy jó okot, hogy megszökhessek az érzéseim elől. És előle. Azt reméltem, ki tudom majd verni a fejemből, ha elég időt töltök távol tőle, de egyelőre nem jártam sikerrel, és kezdtem kételkedni benne, hogy valaha sikerül-e elfelednem. Kíváncsi voltam, hová megyünk, mégis jobbnak láttam kivárni a választ. Sammy nem szerette a felesleges fecsegést. Önkéntelenül is figyeltem a csípője ringását, és megrándult az ágyékom. Amióta megismertem Julie-t, alig voltam nővel, az utóbbi hét hónapban csak egyszer. Az egyik munkatársam össze akart hozni a felesége barátnőjével. Elvittem vacsorázni, aztán fel magamhoz. Az aktus közepén rájöttem, alig várom, hogy vége legyen, és a nő elhúzzon. Nem akartam átverni vagy kihasználni, nem az a fajta férfi vagyok, egyszerűen csak összezavarodtam. Még sosem voltam oda senkiért úgy, ahogyan Julie-ért. Ő annyira... tökéletes. Sokszor végigjátszottam a fejemben, mi lett volna, ha... Ha a golyó vagy a méreg végez Peterrel. Ha Julié szabad nő lenne. Egy ideig persze gyászolt volna, de később talán kaptam volna egy esélyt... Bosszúsan felnyögtem a rám törő lelkifurdalástól. Peter rendes ember, barátféle, és az, hogy néha mégis a halálára gondolok, teljesen kikészített. Ezek a végletes érzések felkavarták a gyomrom. Szerettem Adamékkel lógni, de Julie-ék jelenlétében kínlódva élveztem a perceket. Kezdtem úgy vélni, mazochista vagyok, amiért mégis újra meg újra visszajárok Swansonékhoz. Ahogy Sammy megállt, én is megtorpantam. Kérdőn néztem rá, mire a fal felé biccentett. Anélkül, hogy kimondta volna, tudtam, hogy mit akar. A vörös tégláknak támasztottam mindkét tenyeremet, és terpeszállásban előredőltem kissé. Keze határozottan tapogatott végig. Alapos volt, túl alapos, ám nem tett megjegyzést a nadrágomban talált felhúzott „fegyverre”. A fülem kissé égett, de úgy tettem, ahogyan ő, mintha mi sem történt volna. Valószínűleg egyszerűen elkönyvelte, hogy adrenalinélvező vagyok, aki a stresszes helyzetektől indul be. - Erre! - nyitotta ki végül előttem a fémajtót, ami mellett megmotozott. Gondolkodás nélkül léptem be rajta. Ha félelmet mutatsz, felfalnak a ragadozók, ha határozottnak látnak, tisztelnek. Ez így megy az állatvilágban és az alvilág vadjai között is.
- Fiúk, ő itt Carl, Carl, ők itt a fiúk! George, Ridge és Terry - mutatott be a raktárhelyiség közepén álldogáló három srácnak. Meglepetten mértem végig őket. Arra számítottam, hogy majd kőkemény gengszterek közé kerülök, ehelyett huszonéves kölykökhöz hoztak. Sammy észrevehette a reakciómat, mert elmosolyodott. - Ebben a világban meg kell tanulnod a látszat mögé nézni - közölte velem. - És most? - Csak türelmesen. Most várunk. Helyezd magad addig is kényelembe! - mutatott körbe. Tétovázva sétáltam az egyik faládához, és ráültem a tetejére. Nem szóltak rám, úgyhogy reméltem, nem robbanószert tárolnak benne. Rajzfilmbe illő jelenet lett volna, ahogy felrobban a hátsó felem, akár az egyik Kengyelfutó Gyalogkakukk-epizódban a Prérifarkasé. Sammy a társai mellett maradt, és sutyorogni kezdtek bármennyire is füleltem, nem hallottam, miről. Mivel nem néztek még lopva sem felém, úgy sejtettem, nem rólam, és ez kissé megnyugtatott. Feszülten tördeltem az ujjaimat, és hálát adtam az égnek, hogy nem kell megjátszanom magam a szerepem kedvéért. Végül is, ha tényleg Carl lennék, akkor is joggal cidriznék a rám váró találkozástól. Eddig nem nagyon gondoltam bele, mibe is keveredtem. Nem lehetett, mert ha elmélkedni kezdek a lehetséges jövőalternatívákon, biztosan elszúrok valamit. Ezt csak úgy lehet csinálni, hogy mindig az adott percnek élünk - kiképzés alatt a jelenlegi felettesemtől rengetegszer hallottam ezt a jó tanácsot, és igyekeztem ehhez az elvhez tartani magam. Ahelyett, hogy azon törtem volna a fejemet, mi vár rám, inkább megfigyeltem újdonsült ismerőseimet. George volt csak magasabb nálam. Rövidre nyírt, koromfekete haj, sötét szemek, bőrdzseki, farmer és egy leharcolt sportcipő. Ridge-ről és Terryről le mertem volna fogadni, hogy testvérek, mert nagyon hasonló vonásaik voltak. Huszonötnél egyikük sem volt idősebb, de úgy tippeltem, hogy valószínűleg még a huszonkettőt sem lépték át. Valójában ez nem számított nagy csodának. Ezen a környéken a gyerekek nyolcévesen bandáztak; mire betöltötték a tizet, dílerek lettek, tizenkét-tizennégy éves korukban pedig már erőszakos bűncselekmények miatt loholhattunk utánuk. Egyszóval, bármilyen fiatalnak is néztek ki, nem becsülhettem le őket. A kabátjuk alatt valószínűleg ott lapult egy pisztoly, a csizmájukban vagy más rejtett helyen pedig a megszokott szúrófegyverek. Mikor Sammy mobilja megcsördült, arrébbsétált a többiektől. Túl halkan beszélt, és a raktár fala felé fordult, így még az arcáról sem olvashattam. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy befejezze a beszélgetést, ám az jó hosszú ideig tartott. - Hol ismerted meg Sammyt? - A szemem sarkából láttam, hogy George mellém lép, de csak akkor néztem fel rá, mikor
megszólított. - Ha nem mondta el, valószínűleg oka volt rá, nem igaz? vontam fel a bal szemöldökömet. Néhány pillanatig az arcomat fürkészte, aztán elmosolyodott. - Komálom az ürgét, tudja, mikor kell hallgatni - fordult hátra a barátaihoz, akik egyetértő vigyorgással bólogattak. Ez nagy erény a mi szakmánkban. Ha nem tudod, mikor kell hallgatni, valószínűleg más hallgattat majd el. - Igazán? - néztem rá célzásértékűen. Egy pillanatig nem esett le neki, aztán megint nevetésre késztettem. Vigyorogva mutatott magára fegyvert formázva az ujjaival, és meghúzta a képzeletbeli ravaszt jelezve, hogy ez talált. - A kapcsolatunk késni fog, de már úton van. Le kellett rendeznie valamit - vágta zsebre a telefonját Sammy. Feszülten bólintottam, nem igazán örültem a hírnek. Még több várakozás, még több stressz. A többiek valószínűleg hozzászokhattak már ehhez, mert készültek. George és Ridge egy kabátzsebből elővarázsolt paklival kezdett kártyázni, csak Terry duzzogott egy ideig, míg Sammy oda nem adott neki egy magazint. Akkor leült az egyik fal melletti dobozra, és a bulvárhírek böngészésébe kezdett. Sammy ezek után egyszerűen csak odasétált az ablakhoz, és a kissé koszos üvegen át kibámult az üres sikátorra. A várakozás csak az én idegeimen játszott húrszaggató szólót. Egy ideig azon merengtem, vajon mi is lesz a vége ennek az egésznek, de végül a gondolataim ismét visszatértek Julie-hoz. Az ablakon át beszűrődő fény alapján éppen csak hajnalodott, ezért most érhetett haza a Tapsból. Talán zuhanyozik, vagy ebben a másodpercben dől be hullafáradtan az ágyba. Mellé. Keserű íz költözött a számba. Miért kell mindig eszembe jutnia? Miért nem tudom elfelejteni őt? Persze a válasz nyilvánvaló volt: mert nem is akarom. Ehhez a sárszínű világhoz csak ő adott színeket. Az önkínzásból furcsa megérzés szakított ki, mely már korábban is jelentkezett néhányszor a munkám - és a magánéletem - során. Először nem értettem, miért is kapcsolt be a vészjelzőm, aztán rájöttem, hogy figyelnek. Óvatosan fellestem, és szembe találtam magam Terry fürkésző tekintetével. Összevont szemekkel méregetett - mintha a homlokomra lenne írva valami, amit a betűk mérete miatt nehezen tud elolvasni -, majd ismét az újságba merült. Ahogy elindult végül Sammy felé, egyszerűen tudtam, hogy lebuktam. Fogalmam sem volt, mivel árultam el magam, de kétségtelenül elhibáztam valamit. A szemem sarkából görcsösen meredtem a szemközti falra a többiek mozgását figyelve. Menekülés - ez volt az első gondolatom. Fegyvert nem hozhattam magammal, viszont azt le mertem volna fogadni, hogy a többieknél egész arzenál van. Sammy teste megfeszült, ahogy az újságra meredt. Három...
Kettő... Egy... A legfelső láda a földre borult, ahogy egyetlen mozdulattal átvetettem magam a halom másik oldalára, és beleakadt a lábam. Abban már biztos lehettem, hogy nem robbanóanyagot tárolnak benne, mert azzal a problémám véget is ért volna egy búmmal. Ehelyett sok halkabb puffanás jött, a faládákba csapódó golyók lehettek. Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam, ám nem sok esélyt láttam a túlélésre. Ahhoz, hogy eljussak a kijáratig, át kéne törnöm négyükön, ami lehetetlen küldetés. Magamban már búcsút vettem a világtól, mikor hirtelen újabb zajok érkeztek. A hangok alapján bezuhant egy ajtó, és kiáltások hangzottak fel. Nem mozdultam, csak vártam, hogy vége legyen, bármi is folyik a másik oldalon. Ahogy csend lett, és elém toppant egy fekete cipő, mindenre felkészültem. Arra is, hogy a következő pillanatban golyót kapok a fejembe. Ezért is lepett meg, mikor egy kéz nyúlt felém, és felhúzott a földről. Ugye, tudja, fiam, hogy mekkora bajban van? Felpillantottam Brook ügynök arcába, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Tétován kimértem a terepet. Ridge a földön feküdt, két rendőr épp most bilincselte össze a háta mögött a kezét. Több társunk biztosította és elkezdte átkutatni a helyszínt. Sammynek és a másik két srácnak viszont nyoma sem volt. - Mi történt? - pillantottam le magamra, hogy megbizonyosodjak róla, egy isteni csodának köszönhetően tényleg nem lett belőlem ementáli. - Ez - nyomta elém Brook a salátára gyűrt magazint, amit korábban Terry lapozgatott. Átvettem tőle, és hangosan el káromkodtam magam. Egy cikk volt azokról a hírességekről, akik valamiféle bűnügybe keveredtek. Az egyik képen ott virított Julié, amint a társaságomban elhagyja a bíróság épületét a Jackson-per után. - Azok a rohadt firkászok, hogy vinné el őket a kolera! vágtam földhöz a magazint. Legszívesebben jól meg is tapostam volna, de a maradék méltóságom megőrzése érdekében erről végül inkább lemondtam. - Hat kibaszott hónap munkáját cseszték el! - Sajnos ez nem minden... - Brook arckifejezése nem tetszett - gondterhelten simított végig őszülő bajszán. Le mertem volna fogadni, hogy valami olyan következik, ami helyett inkább bevállalnék egy gyökérkezelést fájdalomcsillapító nélkül. - Hárman meglógtak, pontosan tudják, hogy néz ki, és elég profik ahhoz, hogy kiderítsék, ki maga, és merre találják. Jobb, ha egy időre meghúzza magát! - Meghúzni? - ismételtem értetlenül. - Mihamarabb el kell tűnnie az országból. Csak míg a Főnök rács mögé nem kerül - tette hozzá, de mind tudtuk, hogy mit jelent ez. A Főnök öt éve vette át az üzletet a mexikóiaktól, azóta pedig több tucatnyi rendőr és ügynök dolgozott az
elfogásán. A mai napig nem jártunk sikerrel. Az életemnek annyi...
JOSSIE: Az izgatottságtól hangyák masíroztak fel-alá a gyomromban, mégis visszafogtam magam. Nem akartam elrontani mindent azzal, hogy túlontúl feltűnően viselkedem. Ehelyett inkább elvállaltam a bébiszitter szerepét, és amint egyedül maradtam, kitakarítottam, megfőztem, gyorsan megterítettem, valamint előkészültem a tálaláshoz. Vagyis megcsináltam mindent, amit csak egy tini megtehet azért, hogy elégedetten megpaskolják a fejét egy „ügyes kislány” kíséretében. Végezetül megálltam egy pillanatra az étkező közepén, és felmértem a helyzetet. A lakás úgy csillogott, hogy akár a padlóról is ehettünk volna, Fawniával minden rendben ment, és a vacsora is egész finomra sikeredett kóstolás alapján. Mindent a győzelemért. Rajtam most már nem sok múlik... - Hol van a mami? - Fawn kérdőn pislogott rám a kisasztala mellől. Nem volt hozzászokva Camilla hiányához, és bár nagyon jól viselkedett, egész délután láttam rajta a nyugtalanságot. Az anyja ritkán hagyta magára, most is úgy kellett könyörögni neki, hogy hajlandó legyen kimozdulni végre. Végül csak azzal lehetett rábeszélni egy házon kívül eltöltött páros randira Peterékkel, hogy Julie-nak lenne néhány kérdése a terhességről és szülésről, és egy olyan jó barát tanácsaira van szüksége, aki már átesett az anyává válás csodás, mégis bonyolult folyamatán. Persze, ez csak egy fedősztori volt ahhoz, hogy Julié finoman felvezesse a tervünket, és szövetségest találjon Adam ellen. Nem volt sok időnk sikerre vinni a hadműveletet - pontosan két nap, nem több. - Most már hamarosan itt lesznek - biztosítottam az unokahúgomat az órámra pillantva. Korábban elég lett volna Susan nénit meggyőzni - ő valószínűleg, némi egyezkedés után rá is bólintott volna a dologra -, de mióta Adamhez költöztünk, átadta neki a gyeplőt felettem. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel. Adam életem színdarabjában sosem apaszereplőt játszott, ő volt az elfoglalt bátyám, aki ha nagy ritkán felbukkant, az a hétköznapokat is ünneppé tette. Ám most, hogy egy házban éltem vele, egy otthonunk volt, mindent tudni és szabályozni akart. Engem viszont meglegyintett a szabadság lágy szele, minden a helyén volt ahhoz, hogy lerázhassam magamról a béklyókat legalább a nyári szünet idejére. Eligazítottam az utolsó, kissé ferdén álló villát is, aztán az ablakhoz sétáltam, és félrehúzva a halványzöld függönyt, kinéztem az utcára. Az égbolton olyan szürke felhők gomolyogtak, akár az aszfalt, de egyelőre még csak lógott az eső lába. Adam kocsijának viszont nyoma sem volt. Visszasétáltam az asztalhoz, és lehuppantam a helyemre. Fáradtan megdörzsöltem a szemem, ásítottam egy nagyot, végül nem volt túl sok időm megpihenni. - Hamit! - csapkodta meg Fawn követelőzőn a székét, aztán
bal kezének három ujját a szájába szuszakolta. Ezerszer elmondtuk neki, hogy a nagylányok már nem csinálnak hasonlót és egész mondatokban beszélnek, de egyelőre feleslegesnek bizonyult az erőlködésünk. Minél inkább erőltettük, hogy viselkedjen háromévesként, annál inkább adta a kisbabát. Meg akartam várni az etetéssel Camilláékat, végül mégis megadtam magam, nehogy gyermekük panaszkodni kezdjen a „gonosz” nagynénjére, aki hagyja éhezni. Az nem igazán használna az ügyemnek... - Tudod, Skócia gyönyörű - kezdtem monológba, miközben szedtem neki egy keveset a sajtos tésztából. Jó tapasztalatszerzés lenne elutazni oda. Új helyeket látnék, új embereket ismerhetnék meg, kicsit önállósodhatnék, de persze úgy, hogy közben lenne, aki felügyel rám - soroltam azokat az érveket, amiket Adamnek is el szándékoztam mondani. Ahogy felpillantottam, a nagy, kék szemek értetlenül néztek vissza rám. Nem zavartattam magam, csak folytattam. - Bepillanthatnék a zene világába is úgy igazán. Láthatnám, hogyan nyomják az igazi zenekarok, és ez segíthetne eldönteni, milyen utat válasszak. És... és elfelejthetném őt... - tettem hozzá halkabban. Caspart a Jackson-ügy óta családi barátként kezeltük, bár számomra sokkal többet jelentett ennél. Ám most már hónapok óta felénk sem nézett, én pedig ahelyett, hogy túlléptem volna rajta és az iránta érzett lehetetlen szerelmen, egyre jobban hiányoltam. - Az új környezet biztosan jót tenne. Végül is, ez csak egy buta fellángolás - bizonygattam saját magamnak. Simon, a legjobb barátom is ezt mondta, én pedig hinni akartam, hogy igaza van: „Elmúlik, mint minden az életben. Csak idő kell hozzá... Es egy érdekes kaland, ami eltereli a figyelmedet. ” - Muszáj meggyőznöm... Adamet... - állt meg a kezem a tányérral az asztalka fölött, még mielőtt letehettem volna Faunia elé. Először fel sem tűnt a halk motozás, megszoktam már, hogy ha valaki az emeleten van, akkor a lépései alatt nyikorog kicsit a padló. Más talán elkönyvelte volna rozogának a házat, de én örültem, hogy hallom, nem vagyok egyedül. Ám most Susan néni és Adamék is távol voltak, én mégis tisztán hallottam odafentről a neszeket. Az adrenalin azonnal feldúlta a szervezetemet, szívverésem hű tükröt mutatott félelmeimnek. A sokktól néhány pillanatra képtelen voltam mozdulni, fogalmam sem volt, mit tehetnék. Végül ösztönösen cselekedtem. Felkaptam Fauniát, a konyhába siettem, kinyitottam a konyhaszekrény alsó részét, és a porcelántálak mellé ültettem. - Maradj csöndben, prücsök, semmi baj! Most bújócskázunk egy kicsit - fedtem el a szemem a tenyeremmel, ahogy máskor, játék közben szoktam. Általában nyugodt gyerek volt, de még sosem hagytuk magára, bezárva, így csak remélni tudtam, hogy nem ijed meg, és kezd eszeveszett bömbölésbe. Óvatosan behajtottam
a szekrényajtót egy alig észrevehető rést hagyva, aztán felmarkoltam a pultról egy kést meg a mobilomat, és behúzódtam az egyik sarokba. Remegtek az ujjaim, miközben megnyomtam a gyorshívót. Utoljára talán akkor féltem ennyire, mikor hétévesen Mr. Hock rottweilere felkergetett az egyik fára, és vicsorgó szájában a fogai pengeélesnek tűntek. Ha akkor Ryan bácsi, a nagybátyám nem ment meg, fix, hogy kutyaeledelként végzem. Ismét bebizonyosodott, hogy az idő relatív - néhány másodpercbe telt csak, hogy halljam a halk kattanást, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Az egyébként ismerős és otthonos konyha, amiben milliószor vígan főzőcskéztem Camillával és Susan nénivel, most megtelt árnyakkal és ijesztő hangokkal. - Szia, Joss! Mindjárt otthon leszünk... - sóhajtott fel Adam a másik oldalon; azt hihette, képtelen vagyok kivárni, mire jutott Julié a rábeszéléssel. Eszembe sem jutott köszönni, csak halk, rémült suttogásra voltam képes. - Valaki van a lakásban, - Egy gondolatnyi csend után Adam hangja hasonló tónust vett fel, mint az enyém. - Tessék? - Egy betörő. Odafent van az emeleten. Segíts! - szorult el a torkom, ahogy a plafon egy hangosabb zörejt közvetített felém. Régen sokat nevettem a horrorfilmeken. A buta szőkék ahelyett, hogy azt tették volna, amit én, felrohantak az emeletre fegyver nélkül, és ezzel egyenesen belesétáltak a gyilkos karjaiba. Most valahogy mégsem nyújtott biztonságtudatot sem az éles penge, sem a hátamat védő fal. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy el szeretnék futni, jó messzire. - Ki tudsz jutni a lakásból Fauniával? - Nem tudom... Nem merek kimenni az előszobáig. Ha meghallja... - pislantottam a kijárat felé. Az emeletre vezető lépcsősor közvetlenül a kijárati ajtóval szemben van, az illető előbb ér le az emeletről a kulcszörgésre, mintsem gyerekkel a kezemben ki tudjam nyitni a zárat és a két biztonsági zárat - mértem fel a lehetőségeimet. - Akkor maradj, ahol vagy, nehogy felmenj! Egy perc, és ott vagyok! - hadarta Adam. Mielőtt bontotta a vonalat, hallottam, hogy beletapos a gázba. Leeresztettem a mobilt a fülemtől; a kezem még mindig remegett, alig bírtam lélegezni. Adam mindjárt itt lesz, ha azt mondta, egy perc, akkor egy perc, nem több! És aztán? - A józanság hangja csak késve lopakodott be az elmémbe. Utólag meg nem mondtam volna, miért nem a zsaruknak szóltam elsőként, de amint tudatosult bennem a döntésem következménye - Adam egyedül fog szembeszállni egy talán fegyveres bűnözővel -, azonnal javítottam a hibámat. A hűtőajtóra pillantottam - Susan néni kiírta az összes telefonszámot egy tapadós cetlire, amire csak vészhelyzetben szükségem lehet. Egyébként fejből tudtam a rendőrség, mentők és tűzoltók
számát, de most a memóriám mintha megnyomta volna a deletegombot. Városi Rendőrfőkapitányság, miben segíthetek? érdeklődött egy kedves női hang, amint beírtam a mobilomba a megfelelő számokat. A nyugodtsága teljes ellentétben állt az én feldúltságommal. - Jossie Swanson vagyok, betörtek hozzánk. Egyedül vagyok itthon a hároméves unokahúgommal. A címünk... - diktáltam be a pontos adatokat anélkül, hogy megvártam volna a nő válaszát egyetlen másodpercet sem vesztegethettem! Mikor nem kaptam választ, elemeltem a fülemtől a készüléket, hogy megnézzem, működik-e még. - Halló? - Akkor kiküldők egy járőrt. - A bizonytalan felelettől cseppet sem éreztem magam nagyobb biztonságban - a nő nem vett túl komolyan. Megszoktam már, hogy gyerekként kezelnek, de egy ilyen helyzetben ezt elfogadhatatlan viselkedésnek tartottam egy felelősségteljes felnőttől. - Addig tartom a vonalat, hogy... - Nem szükséges. Várom őket! - nyomtam ki a telefont, mert csak még jobban felidegesített a nő teszetoszasága. Fülelni kezdtem, odafent most csend honolt. Felébredt bennem a remény, hogy a betörő végzett, mikor valaki átsietett az előszobán. Nem tudhattam, hogy melyik hálót vette célba, de a gondolat, hogy az enyémben matat, minden idegsejtemet elborzasztotta. Nem is a tárgyaimat féltettem igazán - ha akarja, vigye csak a laptopomat és az mp3-lejátszómat! -, de mikor elképzeltem magam előtt, hogy a soha el nem küldött leveleim között kotorászik vagy az emlékfalamat tapogatja, az egyszerűen kiborított. Tétovázva nyomorgattam a kés markolatát, és a mobil órájára pillantottam. Már rég letelt az az egy perc... Megnyitottam a telefonkönyvemet, és kikerestem Caspar számát. Hónapok óta próbáltam elérni, de vagy mással beszélt, vagy megszakította a hívást. Nem fűztem hozzá túl nagy reményt, hogy épp most hajlandó lesz beszélni velem, mégis úgy éreztem, valamit tennem kell. Nem kuporoghatok itt tétlenül! Az ismerős csengőhangtól csökkent a két szemöldököm közötti távolság. Eltartottam magamtól a készüléket, hátha csak valami elektromos zavar, de még mindig tisztán hallottam. Itt, a lakásban, az emeleten. Caspar? Tétovázva tettem egy lépést előre, ám a dallam elhallgatott. Gondolkodás nélkül, azonnal új hívást kezdeményeztem, mire odafentről felhangzott a zene első két üteme, amit csend követett. Ilyen véletlenek nem léteznek! Zihálva meredtem a lépcsősor felé, végül futni kezdtem. Trappolva vágtattam fel az emeletre, ami bizonyította, hogy fogalmam sincs arról, mit is teszek épp. Ha a józan eszem működőképes, valószínűleg alaposan fejbe vág, mielőtt egyetlen centit is mozdulok, de ha Casparról volt szó, a józan eszem fogta a szalmakalapját, és elvonult sziesztázni.
Feltéptem az ajtót - a saját szobám ajtaját -, ahonnan a zajokat hallottam, és mikor a holdfényben megláttam az ablakban lógó alak sziluettjét, önkéntelenül kiáltottam rá. A hangom izgatott volt, karcos, mintha régóta nem hallathattam volna, holott alig egy perce használtam. Az ismeretlen egyik lába már odakint volt a párkányon, a másik még a szobám radiátorán támaszkodott - egyetlen mozdulatába került volna átlendülni, és örökre eltűnni az éjszakában. Nem hagyhattam. A kés a földre esett, ahogy előreugorva két kézzel belekapaszkodtam a férfi kabátjába, hogy visszarántsam. Valószínűleg nem számított ekkora őrültségre tőlem, mert meglepetten felordított, mikor elvesztette az egyensúlyát, és velem együtt a szőnyegpadlón kötött ki. Összegabalyodva gurultunk egészen az ágy lábáig, akár valami kezes-lábas hógolyó. A rám nehezedő súly és az orromba szökő férfias pézsmaillat kijózanított. Mi van, ha ez nem is Caspar?Mi van, ha becsaptam magam, és egy vadidegen férfi fekszik rajtam? A gondolattól mintha sokkal nehezebbé és valóságosabbá vált volna a hozzám szoruló test. Ereztem a kezét, combját, mellkasát és csípőjét magamon, ott volt mindenhol, mintha hozzám ragadt volna. A következő pillanatok egy Beckett-féle, groteszk színielőadásnak tűntek. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy ennyire hangosan tudok visítani, de most olyan éles hang hagyta el a számat, amelyről úgy véltem, még a szomszéd városban élőket is idevonzza majd. Örült módjára rúgkapáltam, ököllel ütve az ismeretlent, miközben szabadulni igyekeztem alóla. Aztán az alak hirtelen eltűnt rólam, mintha az univerzum a kérésemre felszippantotta volna egy láthatatlan porszívóval. Nem értettem, mi történt, míg Adam dühös hangja be nem zengte a szobát. - Szemétláda! Szállj le róla! - Az amúgy is rendetlenkedő szívem úgy gondolta, egészen a torkomig vándorol. Ülő helyzetbe szerencsétlenkedtem magam, de csak annyit láttam, hogy a bátyám a félhomályban a falhoz szorít valakit, és lesújt a jobb ökle. - Adam! - Villany kattant, és Camilla rémülten mérte fel a terepet az újonnan jött világosságban. - Caspar? - kerekedett nagyra a szeme, bennem pedig ismét eluralkodott az izgatottság. Igyekeztem a férfi arcába nézni, de Adam teljesen eltakarta. - Mi a francot csinálsz itt? - hördült fel a bátyám, jobb keze még mindig a levegőben volt ütésre készen. Várta a választ, ami nem érkezett meg. - A fenébe, ha nem magyarázod meg öt másodpercen belül, hogy miért törtél be az otthonomba, hogy aztán letámadd a húgomat, én esküszöm, barátság és jelvény ide vagy oda, péppé verlek! - A hangja fenyegető volt, tudtam, hogy értem képes lenne rá.
- Kellett... valami... - hallottam meg végre az O hangját. Ez elég erőt pumpált a lábamba ahhoz, hogy feltápászkodjak. Ahogy előreléptem, és Caspar arcába néztem, felém fordult. Tekintetében bűntudat lángolt. - Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. - Még egyszer felteszem a kérdést! Mit csinálsz itt? - Adam nem foglalkozott a bocsánatkéréssel, vonásain továbbra is a düh uralkodott. - Újabb problémákat... - Az idegen hangtól Camilla ijedten perdült meg, és egészen az íróasztalig hátrált. Összezavarodva bámultam a szoba küszöbén álló, köpcös férfira, és a zavarom csak fokozódott, mikor előhúzott egy FBI-os jelvényt. Eddig csak filmekben láttam hasonlót, de első pillantásra igazinak tűnt. Adam is felé pillantott, aztán lassan lecsúsztak az ujjai Caspar kabátgallérjáról, és hátrébb lépett. - Mi a fene folyik itt? - fordult immár az ügynök felé. Az komótosan végigsimított a bajszán, aztán beljebb lépett. A hirtelen sik- kantás mindannyiunkat meglepett. A szívem újra meglódult, ahogy Camilla megragadta a karomat, és aprót rázott rajtam. - Fawn! Hol van a lányom? - Kellett néhány másodperc, mire a hallott kérdést feldolgozta az agyam, csak ezután voltam képes válaszolni. - O... odalent hagytam. Várj! - siettem Camilla után. Hallani akartam Caspar magyarázatát, de biztos voltam benne, hogy Cam egyedül nem találná meg a kicsit a szekrény mélyén. Úgy száguldott lefelé, hogy alig bírtam lépést tartani vele, aztán megállt az ebédlő közepén, és kétségbeesve körbenézett. A halk dúdolgatás tompán jutott el hozzánk, de csak az irányt adta meg, a pontos helyet nem. Megkerültem a sógornőmet, és lehajoltam a konyhaszekrényhez. Ahogy kiemeltem Fawniát, Camilla máris mellettem termett, és átvette őt. Úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. A kicsi vigyorogva énekelgette a dalt, amit előző este tanultunk, meg sem kottyant neki a kaland. - Sajnálom, hogy a szekrénybe raktam, de... - Jól tetted! Elrejtetted őt, köszönöm! - paskolgatta meg a karomat Camilla, miközben puszit nyomott a gyerekarcra. - Mami, mikor esz? - követelte az elmaradt vacsorát Fawn, amint észrevette az asztalon maradt tésztát. Ahogy megütögette a száját és berregő hangot hallatott, Camből kiszakadt a megkönnyebbült nevetés. - Az nem esz, hanem eszünk. Mondd, eszünk! - próbálta kijavítani a kislányt, aki továbbra is autómotornak képzelte magát. - Na, kincsem, ügyesen! Ne csináld ezt, hanem mondd szépen: eszünk! - Cam az asztal mellé lépett, hogy megtöltse az unokahúgom hasát, és közben beszélni tanítgassa. Nem ültette le a kisszékére, inkább a karjában tartotta - az ijedség jobban megviselte, mint kimutatta. Gyorsan az emelet felé spuriztam, Cam annyira el volt foglalva a gondolataival,
hogy eszébe sem jutott visszatartani. A szobám ajtaja előtt megtorpantam. Csukva volt, holott mikor kijöttem, tárva-nyitva hagytam - le mertem volna fogadni, hogy ha lenyomom a kilincset, még zárva is találom. Végül nem próbálkoztam meg vele, mert az jelezte volna a bent lévőknek, hogy itt vagyok, akkor pedig biztosan elzavarnak. Helyette halkan még közelebb léptem, és a fülemet a falapra szorítottam. - Rohadtul dühös vagyok, ugye, tudod? - hallottam Adam hangját, amiből sütött, hogy tényleg így érez. Egyszer beszélt velem ilyen hangon, mikor Simonnal kimentünk a búvóhelyünkre, véletlenül elaludtunk, és este tizenegyre értem haza. - Nem is értem, hogy jutott eszedbe ilyesmi! Nem gondoltál arra, hogy bajba kevered a családomat? Legszívesebben... legszívesebben tényleg beverném a képedet! - Csak nyugalom, Mr. Swanson! - Az ügynök csitítása után néhány pillanatig csend volt. Ugrásra készen vártam, hogy kijönnek-e, de nem hallottam lépteket. Sajnálom. Igazán sajnálom. Caspart hallva visszafojtottam a lélegzetemet, hogy egyetlen szavát se szalasszam el. - Azt hittem, itt biztonságban lesz, mert ki keresné nálatok, de tényleg ostoba ötlet volt. Nem gondoltam bele, hogy veszélyt hozhatok a nyakatokra! - Azt látom, hogy nem gondoltál bele! - puffogott Adam. Legszívesebben leszidtam volna. Hát nem hallja Casparon, mennyire megbánta, akármit is tett? Miért kell még nagyobb lelkifurdalást okozni neki? - Sajnálom - ismételte meg. - Viszont tudnom kell, merre van az a baba... Azt hittem, itt találom, de eltűnt a polcról. Néztem a gyerekszobában is, de semmi. Baba? Lizzy baba? - ráncoltam össze a homlokom. Ellöktem magam az ajtótól, és a padlásfeljáró felé iramodtam. Ha megelőznek, biztosan kihagynak az egészből, csak mert egy gyerek vagyok. Nekem kell először megkaparintanom! Felugrottam, hogy belekapaszkodjak a lelógó kötélbe, mire leereszkedett elém a kissé rozoga létra. Adam már hetek óta ígérgette, hogy kicseréli, nehogy egyszer leszakadjon alattunk, de mégnem volt ideje rá. Gyorsan felmásztam, és felhúztam a létrát meg a kötelet is. Már hallottam a lépéseket, mégsem foglalkoztam velük. A padlásunk teljesen egyedi volt. Mi nemcsak a régi cuccainkat tároltuk itt, hanem egy apró pihenőszobát is berendeztünk magunknak. Az egyik sarkot teleszórtuk pihe-puha díszpárnákkal, amiken elfeküdhettünk. Miközben mi befúrtuk magunkat közéjük, Camilla gyakran felolvasott itt nekünk. A másik sarokban egy íróasztal volt. Ha odalent túl nagy ramazurival folyt az élet, vissza tudtam vonulni ide leckét írni vagy magolni, és Adamnek is jól jött a szereptanuláskor. Lizzy ugyanott ült, ahová pontosan nyolc napja letettem: egy kopottas hintaszékben a padlásablak előtt. Nehéz szívvel hoztam fel ide, de úgy éreztem, eljött az ideje. A barátaim
szobája kezdett egyre felnőttesebb lenni, én sem maradhattam le mögöttük azzal, hogy még babákkal veszem körül magam. Lehajoltam Lizzyhez, és a karomba emeltem. A tengerkék szempár még mindig olyan megnyugtatóan nézett vissza rám, mintha valódi értelem csillogna benne. Anyától kaptam Lizzyt, még mielőtt meghalt volna, legalábbis Susan néni ezt mondta, de... gyanítottam, hogy ő vette anya halála után a babát. Egyáltalán nem bántam ezt a kis csalást, mert a szívem mélyén úgy éreztem, ha anyának lehetősége lett volna rá, biztosan ugyanezt a játékot választja nekem. - Jossie! - kiáltott fel Adam. A hangsúlya biztosított arról, hogy ha fél másodpercen belül nem eresztem le a létrát, hatalmas bajban leszek. Tétovázva bámultam hol a babára, hol a lejáratra, aztán végül döntöttem. Adam biztosan megtiltja büntetésből Skóciát, de nem számít. A baba Casparhoz kapcsolódik valamilyen módon. Tudnom kell, hogyan! Ez most fontosabb. Felemeltem az apró, piros alapon fehér pöttyös, lenge szoknyát, végigtapogattam az egész babát, de nem találtam semmi furcsát rajta. Lehet, hogy nem is erről a babáról volt szó... A kiáltozás odalentről egyre dühösebbnek hangzott, és már majdnem feladtam, amikor a pillantásom a fej és anyak illeszkedésére tévedt. Valahogy lazábbnak tűnt, mint korábban, mintha valaki már levette volna egyszer. Az ajkamba harapva simítottam végig az illeszkedésen. Nem akartam feleslegesen tönkretenni a babát, hiszen barátként az egész gyerekkoromat végigkísérte, de egy erős megérzés azt súgta, jó helyen keresgélek. Óvatosan megfogtam a fejet, és finoman húzni kezdtem. Azt hittem, nehezebb lesz leszedni, de egy halk, pukkanó hang kíséretében szinte azonnal megadta magát. Ahogy valami a földre pottyant a lábam elé, ösztönösen hátrébb léptem. Letettem Lizzyt a hintaszékbe, aztán lehajoltam a papírdarabért. Visszafojtott lélegzettel simítottam ki a lapot, és olvasni kezdtem a neveket meg a melléjük firkantott megjegyzéseket. Garry Temple - MZS, Caduceus. Quentin Leare - MGY, Aranykoszorús, Új világ. Sonja Sergenyev - MGY, Vörös lámpa, Ércbeborított. Fox Saints - MZS, nyíl a pestishozónak. Újra és újra elolvastam a neveket. Caduceus, Aranykoszorús, Écbeborított... Ismertem a jelképet és a jelzőket, mindegyik a görög mitológiához kapcsolódott, de hogy ebben az összefüggésben mit jelentettek, az nem akart összeállni a fejemben. Miért fontosak Casparnak, és miért rejtette el ezt a papírfecnit? Hirtelen kicsapódott a lejárat ajtaja, én pedig felsikkantottam. Adam feje bukkant elő a nyílásban, és az arckifejezése semmi jót nem ígért. - Jossie! - Ennyit volt képes kipréselni magából, miközben
talpra vergődött és kiegyenesedett. Egészen addig hátráltam, míg bele nem ütköztem a hintaszékbe. A régi bútordarab meginogott, Lizzy feje pedig végiggurult a fapadlón, egészen Adam cipőjéig. A festett írisz a semmibe révedve bámult el mellettem. Adam nem szólt egy szót sem, csak villámló tekintettel meredt rám, miközben Caspar és az ügynök is felmászott. - A francba! - Caspar két lépéssel mellettem termett, megragadta a kezem, és feszegetni kezdte az ujjaimat. Teljesen ledermedtem; kizárólag az érintésére tudtam koncentrálni, semmi másra. Csak álmodoztam erről eddig, de direkt még sosem érintett meg. Egyszer összeért a kezünk, mikor ugyanabban a pillanatban nyúltunk egy muffinért Julié születésnapi buliján, de az véletlen volt. Szívdobogtató véletlen. Annyira magával ragadott a kábulat, hogy csak késve jöttem rá, mit is akar tőlem. A csalódottságtól szétnyíltak az ujjaim, és eleresztették a cetlit. - Megvan - sóhajtott fel Caspar megkönnyebbülve, felmutatta az ügynöknek a papírdarabot. - Akkor indulhatunk is - bólintott a férfi. Lesöpört a kabátjáról egy nem létező porszemet, majd Adamhez fordult. Felejtsék el a mai estét, és azt tanácsolom, egy időre azt is, hogy ismerték Mr. Crosley-t! - Mi? - nyögtem halkan, de senki sem foglalkozott velem. Caspar elindult a lejárat felé, ettől olyan pánik tört rám, amilyet csak egyszer éreztem eddig: mikor Adamet elrabolta az az őrült nőszemély, és attól féltem, sosem látom többé. Garry Temple MZS, Caduceus. Quentin Leare MGY, Aranykoszorús, Új világ. Sonja Sergenyev... - Hogy mi vett rá arra, hangosan is felmondjam a papírra írtakat, nem tudtam volna megmondani. Valami azt súgta, ezzel húzhatom még egy kicsit az elkerülhetetlent. Az ügynök fehér lepényképe megkeményedett. Egy pillanatig azt hittem, ordítani fog velem, de mikor megszólalt, a hangja inkább feszültnek tűnt, mint dühösnek. - Ez sok mindent megváltoztat...
2. fejezet Sarokba szorulva l Caspar: A kihalt épület málló vakolatából apró darab pottyant le a koszos földre. Hogy eltereljem a figyelmemet, a sárga műanyag széken gubbasztva azt tippelgettem, mikor engedi el magát egy újabb. Akár egy büntetésben lévő kisfiút, egyszerűen kitettek a folyosóra, miközben Brook és a többiek megbeszélést tartottak odabent. Utoljára nyolcévesen történt velem hasonló, mikor Petty Pensel kicsúfolt, én pedig megdobtam krumplipürével az iskola ebédlőjében. Az igazgató behivatta a szüléimét. Szörnyű érzés volt odakint várni. Persze, ahogyan az, úgy ez a mostani is az én hibám, megint sikerült mindent totálisan elszúrnom. Lehet, hogy jobb lett volna megmaradni egyszerű járőrnek, ott nem okozhatok nagyobb bajt. Most gyorshajtókat kergetnék, és bírságokat osztogatnék. Talán ez az ügynöki munka nem nekem való, nem vagyok elég... jó. Annál, hogy az ember tehetségtelen, egyetlen rosszabb van, ha tehetségesnek gondolja magát. Sóhajom halk visszhangot vert a megszürkült falak között. Még mindig láttam magam előtt Adam csalódottságát. Rohadtul dühös rám, és minden oka megvan erre. Én is rohadtul dühös vagyok magamra. Brook a család fejébe véste, mennyire fontos, hogy mindent titokban tartsanak, és Jossie a papíron lévő neveknek még a kezdőbetűit is elfelejtse, aztán megnyugtatta őket: szinte semmi esély arra, hogy bárki náluk keresse az információkat. Persze a tudtuk nélkül ráállított a családra néhány ügynököt, de valóban nem sok esély volt rá, hogy a Főnök kiderítse a Swanson családdal való kapcsolatomat. Egyszerűen csak biztosra akartunk menni: megvédeni Jossie-t és amit tud. Őt is sikerült halálra rémisztenem. Éjszaka, mikor kiosontunk a hátsó ajtón, könnyes volt a szeme a félelemtől. A lelkifurdalás újabb sóhajt csikart ki belőlem. - Bünti? - A kérdésre oldalra kaptam a fejemet. Bemard Switz vigyorában semmi rosszindulat nem volt. Ha régen én az ételdobáló rosszfiú szerepét játszottam az iskolában, akkor ő biztosan az a típus volt, aki a rosszfiúk után loholt hű fegyverhordozóként, és csodálva figyelte, mi mindenre képesek. Nem nagyon találta a hangot a többi ügynökkel, ezért folyton az én társaságomat kereste. Két lúzer, aki kilóg a csapatból. - Olyasmi - bólintottam rá. A mellettem lévő szék kissé megnyi- kordult, ahogy leült rá. Előrehajolva a combjára könyökölt, és ő is a vakolatbámulás sportját kezdte űzni. Két éve tartozott már Brook csapatához, így amíg engem nem vettek be, övé volt a zöldfülű titulus. - Hát, együtt érzek. Ha össze kéne számolnom, hányszor
voltam hasonló helyzetben, a kézujjaim mellett még a lábujjaim sem lennének elegen. - Nem nevetett hangosan, de a tekintete rám mosolygott, és oldotta bennem is a feszültséget. - Mi történt? - érdeklődött hátradőlve. - Elszúrtam. - Előfordul. - Igen, de én civileket kevertem bele, a barátaimat, sőt, egy kislányt. Szerencsére nem lett belőle baj, de nem rajtam múlt. Sosem bocsátottam volna meg magamnak! - szorult ökölbe a kezem. - Felesleges foglalkozni a „mi lett volna, ha”-val. A mi munkánkban beleőrül az ember, ha ilyesmiken járatja az agyát! - Brook olyan hangtalanul jelent meg mellettünk, hogy mindketten ugrottunk egyet. Hogy a szégyenteljes mozdulatot titkoljam, gyorsan felpattantam, mintha várnám az ítéletemet, de Brook helyettem Bemard felé fordult elsőként. - Switz, maga mit keres itt? Nem terepen lenne a helye? - Marger átvette a feladatot néhány órára. Elhoztam a tegnapi megfigyelés eredményeit - nyújtott át egy mappát, amit eddig nem is vettem észre nála. - Azt mondtam, maradjon a megfigyelőhelyén! Az eredményeket elküldhette volna Margerrel is. Nem bírom, mikor a parancsaim ellenére cselekszenek! - Brook mogorván kitépte Bemard kezéből az aktát, de fel sem nyitotta. Sosem tudtam, hogyan képes egyetlen pillantásába ennyi szigorúságot sűríteni, de valahányszor így nézett valakire, az illető az apja előtt álló, ledorongolt kölyöknek érezte magát. - Na, mire vár? Elmehet! Vissza a megfigyelőhelyre! horkant fel. Bemard az ajtó felé perdült, és úgy iszkolt ki az épületből, mint patkány a süllyedő hajóról. - Maga! Leülni! - Majdnem újra összerezzentem, ahogy Brook rám, aztán a székre mutatott. A lábam engedelmesen csuklott össze, hogy teljesíthesse a parancsot. - Ma éjszaka Tokióba utazik és meghúzza magát, amíg nem keresem fel én magam! Ezt tegye el! - húzott elő a belső zsebéből egy kis borítékot. Benne vannak az új személyazonossági iratai, némi pénz és egy cím. Menjen el oda, ott adnak magának szállást és munkát. - Ennyi? - meredtem a fehér papírra. Bizarrnak tűnt, hogy a jövendő életem belefér egy ekkorka borítékba. Brook félreértette a kérdésemet. - Estig egy szállóban tölti az idejét, aztán kivisszük a gépéhez. Minden rendben lesz, csak most már húzza meg magát! fektette a tenyerét a vállamra. Idegesen bólintottam. Ismertem a helyzetet annyira, hogy tudjam, Brook csak a szokásos nyugtatóbeszédet vetette be. Hogyan is lehetne minden rendben? - Még valami... Ide a mobiljával! - nyújtotta elém a tenyerét. - Már rég meg kellett volna szabadulnia tőle! vágta zsebre egy megrovó fejcsóválással. Úgy gondoltam, ha nem viszem magammal a beépülési akciókra, nem gond, hogy megtartom, de tényleg hülye ötlet volt magamnál tartani. Főleg
miközben betörök. De a telefonban benne volt minden SMS, ami fontos volt számomra. Megtartottam őket, mint a régi emberek egy-egy képeslapot. Nehéz megszabadulni a múltunk darabjaitól még akkor is, ha tudjuk, jobb lenne nélkülük. A szálló, ahová elfuvaroztak, eléggé lepukkant volt, de most a foltos lepedő és a kopott párnahuzat érdekelt a legkevésbé. Az ágy szélén ülve a vonalas telefont szuggeráltam, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne emeljem fel a kagylót. Bele sem mertem gondolni, mit szól majd az édesanyám ahhoz, hogy egyszerűen eltűntem. Vagy talán mondanak majd neki... valamit? Nem volt merszem rákérdezni Brooknál, de felmerült bennem, hogy esetleg megjelenik majd egy egyenruhás az ajtajában, hogy együtt érző arccal közölje vele, egy akció során az életemet vesztettem. Láttam magam előtt, ahogy az én erős anyám lába remegni kezd, aztán megadva magát a gyász súlyának, összecsuklik. Apámmal persze más lenne a helyzet sőt a tény, hogy hagytam magam megöletni, csak megerősítené abban a hitben, hogy túl gyenge vagyok. Vagyis voltam. Talán még elégedettséget is érez majd, hiszen: ő megmondta. Felpattantam, és róni kezdtem a köröket az alig néhány négyzetméteres szobában. Csak most állt össze bennem, mi is történik körülöttem, és mit jelent mindez rám és a szeretteimre nézve. Az is megeshet, hogy egész életemben bujkálnom kell majd feladva mindent, amit eddig biztosnak tudhattam. A anyámat, a barátaimat, a munkámat, Julie-t... Tekintetem megint a telefonra tévedt, és mielőtt még gondolkozhattam volna, az ujjaim önálló életre kelve bepötyögték a fejembe vésett számot. Csak egyszer csörgött ki - talán, ha többet kell várnom, még időben lecsapom a kagylót így nem volt időm észhez térni. - Halló! - Julié hangja kissé álmosnak tűnt - biztosan ma éjszaka is fellépése volt, én meg felbresztettem. Keményen egymáshoz kellett préselnem az ajkaimat, hogy véletlenül se szólaljak meg. - Halló, van ott valaki? - Ki az, gesztenyém? - hallottam meg Peter dörmögő kérdését a háttérből, mire a szám fintorba torzult. Hogy ebben a pillanatban őt vagy magamat utáltam-e jobban, az rejtély volt saját magam előtt is. Vajon mit szólna, ha megtudná, hogy a feleségét hívogatom? - Nem tudom, nem szól bele. - Lehunytam a szemem, és igyekeztem egyenletesen lélegezni. Még néhány másodperc, és úgyis leteszi szorultak össze az ujjaim a kagylón, majdhogynem elroppantva azt. Kinyílt a szám, de nem adtam ki hangot rajta, csak tátogva elköszöntem: „Ég veled, Julié!”. - Hát jó, ha nem, akkor nem. A viszont nem hallásra! - felelt a búcsúmra gúnyos és kissé bosszús hangon, fogalma sem lehetett róla, hogy talán tényleg bejönnek a szavai. A véget jelző kattanás után még vagy egy percig a fülemnél tartottam a telefont, talán ez az idő még hosszabbra nyúlik, ha nem hallom meg az ajtó felé közelítő lépéseket. Felpattantam, és ösztönösen a fegyverem után nyúltam, hogy
tettre készen várjam a látogatómat. Az ajtó végül kinyílt, én pedig meglátva a belépő sziluettjét, megkönnyebbülten felsóhajtottam. - Na, le ne lőjön, fiam! - hördült fel Brook. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán egy bőröndöt hajított pont oda, ahol még az előbb én ültem. Gyorsan eltettem a pisztolyomat. Ruhák és minden egyéb, amire szüksége lehet. Ha valami kimaradt, majd megveszi Tokióban. Azzal meg mit csinált? bukkantak fel hirtelen ráncok a homlokán. Követtem a pillantását, ami egyenesen a fekete telefonra szegeződött. Verejtékcsepp csörgött a tarkómon, és elindult lefelé a gerincem vonalát követve. - Mondja, hogy nem hívott fel senkit! - fürkészte az arcomat, hogy aztán az igazat leolvasva róla felkáromkodjon. - A kurva életbe, hogy miért kezdek mindig zöldfülűekkel! Hogy lehet ennyire idióta? Nem beszéltem senkivel! Egyetlen lépés után megtorpantam, Brook úgy nézett ki, mint egy vörös posztóval bőszített bika. - Letettem, nem szóltam bele. Nem tudja, hogy én hívtam, ebben biztos vagyok. - Ostoba kölyök! - rázta meg a fejét, mintha meg akarna szabadulni egy, a hajába ragadt bogáncstól. Két lépéssel az éjjeliszekrény mellett termett, megragadta a telefon drótját, és egyetlen rántással kitépte a falból. - No, most már remélem, egyedül hagyhatom erre a néhány órácskára... Vagy talán szóljak Margernek, hogy kinti megfigyelés helyett inkább jöjjön be dadának? - érdeklődött fenyegetően. - Ne! Erre semmi szükség - tiltakoztam azonnal. Elképzelni sem tudtam volna megalázóbbat, minthogy egy kollégának ilyen módon kelljen felügyelnie rám. - Akkor üljön le a seggére, és kapcsolja be a tévét! Ha pedig unalmában ingerenciája támad csinálni valamit, esküszöm, zsebből állom magának a fizetős pornócsatornát, csak estig fel ne keljen arról az ágyról! mutatott az említett bútordarabra. Még arra sem volt időm, hogy a döbbenettől nyitva felejtett számat becsukjam, már ki is viharzott az ajtón. Csak akkor vörösödtem fülig, amikor meghallottam a kulcsot elfordulni a zárban. Jossie: A NetCafe mindig tele volt délutánonként, azt viszont nem gondoltam volna, hogy a délelőttök is ennyire zsúfoltak. Az emberek hangja, a nevetés, a beszélgetés zsivaja bántotta a fülemet - mintha füle- mületrilla zavarná egy özvegy gyászát a koporsó mellett. Simon valószínűleg nevetne a túlzó és fennkölt hasonlaton, de ez semmit nem változtat azon, hogy így érzek. Nem árulták el pontosan, mibe keveredett Caspar, de abban majdnem biztos voltam, ha nem történik valami csoda, soha többé nem látom őt. Egyetlen perc nem sok, annyit sem aludtam éjszaka, helyette elmepuzzle-t játszottam. Próbáltam összeilleszteni a
darabkákat, hogy legalább megértsem, miért kell elszenvednem ezt a veszteséget. Caspar belenyúlt valamibe a munkája során. Valami nagyba és durvába. És az egyetlen nyomot azok a papírra firkált nevek jelentik, csak ebből indulhatok ki. Leültem az egyik felszabaduló gép elé, és megnyitottam a böngészőt. Nem akartam az otthoni laptopot használni, gyanítottam, hogy Adam időről időre megnézi az előzményeit, és attól is féltem, hogy valaki visszakövethet IP-cím alapján. Garry Temple - írtam be az első nevet a keresőbe. Ahogy megláttam a több mint tízezer kidobott találatot, már tudtam, hogy ezzel semmire sem fogok menni. Egy egyedibb névre lesz szükségem. Quentin Leare ismét lenyomtam az entert. Háromezernégyszázhuszonöt link. Ne már! nyögtem fel hangosan. Miért hívnak ennyi embert Qiientinnek vagy Learenek? - Helló, kis csalogány! - Összerezzentem, ahogy Simon hátulról a vállamra nehezedett. Mindig így nevezett, annak ellenére, hogy már vagy ezerszer elmagyaráztam neki, a csalogányok közül csak a hímek énekelnek. Rá akartam förmedni, hogy ijesztgesse az anyukáját, de ahogy előrehajolt, és puszit nyomott az arcomra, meg is feledkeztem az alattomos kis támadásáról. - Mitcsi? - érdeklődött mellém húzva az egyik szabad széket. Egy mozdulattal kisimított a homlokából néhány rakoncátlan, tejfölszőke tincset, megigazította a szemüvegét, aztán minden sejtjével rám figyelt. Ezt szerettem benne, ha mondtam neki valamit, biztos lehettem benne, hogy nemcsak jólneveltségből hallgat végig, hanem tényleg érdekli, amit mondok. - Kutatok - ült ki a koncentrálás a vonásaimra a szájam szegletétől a szemöldökömig, de egyetlen használható ötlet sem ugrott be. Végül Simonhoz fordultam megváltó tanácsot remélve, ő sokkal jobban értett az ilyesmihez, mint én. - Figyi, mit tennél, ha lenne négy neved... négy teljesen átlagos név, amit ha beírsz a keresőbe, kidob vagy ezer vackot. Hogyan szűkítenéd a keresést? - Van valami összefüggés a négy személy között? - hajolt közelebb a monitorhoz. Azonnal az egérhez kaptam, és becsuktam az oldalt. Az egy dolog, hogy én semmibe veszem az ügynök figyelmeztetését, de Simont nem akartam belekeverni semmibe. Összevont szemmel fürkészte az arcomat, végül rám hagyta a titkolózást. - Nem tudom, talán... - kezdtem kotorászni a táskámban egy zsepi után, csak hogy addig se kelljen ránéznem. Látszatcselekedetként szipogtam párat és megtöröltem az orromat. - írd be mind a négy nevet egyszerre, hátha szerepelnek egyetlen oldalon - tanácsolta némi töprengés után. Hümmögve bólogattam, de csak ültem tovább, nem nyúltam a billentyűzetért. Egy rövid ideig még a pillantása
kereszttüzében tartott, aztán sóhajtva hátratolta a székét. Addig megyek, és hozok valamit inni - indult el a pult irányába. Hálásan néztem utána - bár a pincérnő mindig kijött magától a gépekhez, hogy felvegye a rendelést. Gyorsan bepötyögtem a fejembe vésett névsort, és lélegzetvisszafojtva vártam az eredményt. Hiába. Simon ötlete jó volt, csak épp nem jött be. Talán nem kapcsolódnak sehogyan az illetők vagy... Izgatottan kattintottam a lap alján lévő linkre, miután megláttam, hogy az FBI egyik aloldalára vezet. Sokáig töltött, végül a pontos találat helyett átirányított a nyitóoldalra. Bár sejtettem, hogy felesleges, gyorsan végigfutottam a sorokon - sehol sem említették a négy nevet. Valószínűleg titkosították vagy már régen törölték az adott szöveget. Néhány hete láttam egy filmet, tizenhárom évesek feltörték benne egy szigorúan őrzött bank kódjait. Olyan könnyűnek tűnt az egész, de a valóságban a hozzám hasonló tiniknek fogalmuk sem volt az ilyesmikről. Még Simonnak sem, pedig ő az élete felét a gép előtt töltötte. - Na, jutottál valamire? - tért vissza egy szürke színű energiaturmixszal és egy narancslével. Automatikusan elfintorodtam az első láttán, és elvettem tőle a másodikat. - Miért iszod azt a vackot? - Mert finom - vette ajkai közé a szívószálat; az első korty után megfeszültek az arcizmai. A látvány hangos nevetésre késztetett, egy pillanatra teljesen megfeledkeztem a tegnap este történtekről. Nem tartott túl sokáig; a hirtelen jókedv szárnyai szinte azonnal letörtek, és villámgyors zuhanásba kezdtem. Simon észrevette a hangulatváltozást, mégsem tette szóvá. - Igazából azért iszom ezt, mert elkezdtem bokszolni vonta meg a vállát, mintha ez az információ semmiség lenne, nekem viszont leesett az állam. - Bokszolni? Te? - Önkéntelenül végigmértem, és csak későn eszméltem rá, mennyire megalázó lehetett ez tőlem. A bokszolókat mindig nagydarab, izmos embereknek képzeltem, amilyen Simon bátyja, Mark is volt. Egyszer láttam őt messziről, és a húsz éve ellenére igazi izomkolosszus. Simont viszont a százkilencven centijével és vékonyka alkatával inkább a „törékeny és érzékeny férfi” kategóriájába soroltam. Aki még a pókot is óvatosan k itessékeli a szobájából ahelyett, hogy levadászná egy papuccsal. - Kösz a támogatást! - tette le kicsit hevesebb mozdulattal a poharát az asztalra. A szürke löttyből néhány csepp túlcsordult a peremen, és végigfutott a pohár külső oldalán. - Nem, nem! Ez tök jó! Komolyan! - mentegetőztem. Nem állt szándékomban elvenni a kedvét, csak néha előbb beszéltem, mint ahogy az agyam járt. - Csupán azt hittem, nem szereted a küzdősportokat. Markot is mindig izomagynak meg hasonlóknak hívtad, és... - Tévedtem. - Ó, hát jó. Értem. És hogy megy? - mutattam érdeklődést,
hogy kijavítsam a hibámat. - Ha nem is nézed ki belőlem, jól - fordította el morcosán a fejét. Felsóhajtottam. - Simon... - Oldalra fordultam a széken, és a kezemet a karjára fektettem. - Én csak... Tudod, te mindig olyan kedves vagy, gyengéd, barátságos és mosolygós, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valakit megüss. Az pedig, hogy téged ütnek meg, a frászt hozza rám. Nézd csak meg! - mutattam meg neki a karomat, ami tiszta libabőr volt. Ahogy a mutatóujjával finoman végigsimított rajta, elmosolyodtam. - Na, látod, erről beszélek! Te inkább simogatsz, nem ütsz. - És mit érek vele? - húzta vissza a kezét. - Ezt meg hogy érted? - zavarodtam össze. Már hetek óta volt valami baja, de eddig azt gondoltam, hagyom, majd ha el akarja mondani, akkor úgyis megteszi. Addig felesleges faggatni. Ám most kezd- tem úgy érezni, ez nem valami múló depresszív időszak, amilyeneken én és minden korunkbeli átmegy időről időre. - Sehogy. - Simon... Valami baj van? - húzódtam közelebb hozzá, mire elvörösödve hátrahőkölt. Egy fiatal pár ült le a mellettünk lévő géphez, t úlságosan benne voltak a privát szféránkban ahhoz, hogy Simon képes legyen egy meghitt, baráti vallomásra. - Gyere, menjünk innen, beszéljünk! -hajtottam fel három nagy kortyra a narancslevemet, aztán gondosan kikapcsoltam a számítógépet. Már nyúltam a tárcámért, mikor Simon megrázta a fejét. - Már kifizettem, hagyjad! Meghívtalak - közölte. Hálásan biccentettem, aztán átbújtattam a nyakam és a jobb karom a táskám szíján - így könnyebb volt cipelni. Nehéz szívvel léptem ki az utcára. A hosszú, álmatlan éjszaka után tettvágytól fűtve jöttem ide, bár talán már akkor is tisztában voltam vele, hogy csak ámítom magam. Ha tényleg olyan zűrös dologba keveredett Caspar, biztosan töröltek minden nyomot utána. Elveszítem öt... - pislogtam néhányat, hogy gátat szabjak a könnyeimnek. Lábaink ösztönösen a játszótér felé vittek, mint mindig, ha nem volt előre megbeszélt programunk. Ott ismertem meg Simont. Fél évre rá, hogy Adam magához vett, Julie-éknál töltöttük az időt. Fawnia hisztis kedvében volt, sehogy sem akart nyugodtan megülni Camilla ölében, ezért amíg a felnőttek beszélgettek, lehoztam sétálni. Egyszerűen csak elindultam a gyerekhangok felé, és a kis, elkerített játszótéren kötöttem ki. Simon az egyik pádon üldögélt teljesen egyedül, körülötte kiskölykök rohangásztak, de ő teljes nyugalomban lapozgatott egy Death mangát - kérdés sem volt, hogy rokonlelkek vagyunk. Beszélgetni kezdtünk, a barátság láthatatlan kötelékei pedig pillanatok alatt körbeszőttek minket. Automatikus mozdulattal nyitottam ki a biztonsági kerítést, aztán Simonnal a nyomomban átvágtam a homokozón. A libikóka
mellett lenyomtam egy kissé a magasba meredő ülőkét, majd figyeltem, ahogy elengedve apró porfelhőt kavar. - Szóval, mi van veled? - vetettem bele magam a legszélső, narancssárgára festett hintába. A figyelemelterelés legjobb módja, ha más gondjával foglalkozik az ember. Most nagy szükségem volt erre. - Semmi, mi lenne? - Simon kikerült egy kisfiút, aki épp homokpogácsát sütött, aztán megállt előttem. Ujjai átfogták a hintám láncát, és lassan előre-hátra mozgatták. - Nem tudom. De látom, hogy van valami... - néztem fel az arcába. Olvasni akartam belőle, de merőn bámulta a lábamat, előrehulló, félhosszú haja eltakarta a vonásait. - Veled is van valami, és nem mondod el, akkor meg? mormolta vádlón, amikor már szentül hittem, hogy nem fog válaszolni. Nem volt mit átgondolnom, felcsúsztattam a kezem a láncon, hogy az érintésemmel kérjem a figyelmét. Ahogy rám nézett, a napsugarak fényes aurába vonták a körvonalait. - Caspar belekeveredett valamibe, és elment. Lehet, hogy örökre - foglaltam össze rekedten azt, amiről úgy véltem, nem veszélyeztetheti őt. Megnyúlt az arca a meglepetéstől. - És mi volt az a kutatás az előbb? - hullámzott egyet az ádámcsutkája. - Megpróbáltam rájönni, mi ez az egész, de semmit sem találtam. Nem is tudom, mit képzeltem... Hogy majd olyan titkos anyagokra lelek, amiket profi bűnözők sem találnak meg? Hiszen még egy nyomorult program letöltése is gondot okozna, ha nem lennél! - A nevetésem kétségbeesettnek hangzott, próbáltam visszanyelni a torkomat elszorító érzést, de gyengének bizonyultam. - Olyan bolond vagyok!- tört ki belőlem a sírás. Előrehajoltam, és a homlokomat a mellkasának támasztottam. A pólója alól kiszivárgó testmeleg és illat kicsit megnyugtatott, ahogyan a tétova kéz is, ami a hajamat simogatta. - Anyu, nézd, szejemesek! - A gyerekhang élesen sivított bele az állandósult alapzajba. Mikor felpillantottam, először nem értettem, miért mutogat felénk a koromfekete hajú kisfiú, aztán ahogy Simon elhúzódott tőlem, eljutott az agyamig. Kuncogva hunyorogtam fel rá, de ő nem tartotta annyira viccesnek a gyerek tévedését, mint én. Hátat fordítva elindult a biztonsági kerítés felé. Leugrottam a porba, és a szemem törölgetve követtem, az érzelmeim viszont a hintán maradtak: hol a szomorúság felé lendültem, hol az ellenkező pólus felé, pillanatok alatt változott meg a kedvem újra és újra. - Ennyire szörnyű lenne a pasimnak lenni? - löktem finoman oldalba, mire halkan felmordult. Néhány percig némán sétáltunk egymás mellett, aztán nem bírtam tovább. Simon társaságában nem szoktam hozzá a feszültséghez. - Na jó, elég! Én elmondtam, mi bajom, most te jössz! - nyúltam utána, hogy megállítsam, de az ujjaim épphogy csak súrolták a csuklóját. Teljes testében megmerevedett, én pedig már azt hittem,
elmenekül, mikor hirtelen megragadta a kezemet. Botladozva követtem a közeli sikátorba, ahol végül eleresztett. - Nos? dőltem neki a téglafalnak. Feldúltan tett két kört előttem, aztán megállt. Tekintete bizonytalanul kereste meg az enyémet, mintha még nem döntötte volna el, mit is akar pontosan mondani. Végül nagy levegőt vett, aztán... A halk, kattanó hangra mindketten oldalra kaptuk a fejünket. Egy pillanatig fel sem fogtam, hogy egy pisztoly csövével nézek szembe - egyszerűen annyira váratlanul ért a látvány, hogy képtelen voltam azonnal feldolgozni. Simon gyorsan elém lépett, és ez újraindította az agyamat. - Itt... itt a pénzem... - A nadrágzsebébe nyúlt, előhúzta kissé rongyos tárcáját, és a fegyveres férfi felé nyújtotta. Mindig mondtam neki, hogy vegyen újat, mert a végén még elhagyja az iratait vagy a pénzét, de az sosem jutott eszembe, hogy akár el is lophatják. A tinédzserek hamis biztonságérzetével sétáltam át az életemen, és most megtorpanásra késztetett a valóság. Az iskolai bűnmegelőző órákon a fejünkbe vésték, hogy támadás esetén adjunk oda mindent - a pénz, mobil és egyéb tárgyak nem érnek annyit, mint az életünk -, mégis elcsodálkoztam Simon viselkedésén. Teljesen észnél volt, miközben a sokktól nekem az se jutott eszembe, hogy van-e nálam pénz, és ha igen, hová is tettem. A lábamat, mintha gumiból öntötték volna ki, látható reszketésbe kezdett. A férfi felnevetett, és elindult felénk. Azt hittem, elveszi a tárcát, ám az a következő pillanatban a házfalnak csapódott, majd a földön kötött ki. Mire észbe kaptam, Simon ugyanígy járt, koponyája nagyot koppant a téglákon. A pisztoly felém fordult, én pedig megadóan emeltem fel a kezem. - Kérem... - Kétségbeesve pillantottam Simonra, megmozdult, de úgy tűnt, rendesen bevágta a fejét. - Van nálam még egy kis pénz, nem sok, de... - Nem a pénzed kell - rázta meg a fejét a férfi. Most először néztem közvetlenül az arcába, és meglepődtem. Csak egy kölyök, aki, ha e lhagyná a rosszfiús bőrdzsekit és a pisztolyt, akár városi egyetemistának is tűnhetne. Szemlélődésem villanásnyi ideig tartott, azonnal elkaptam róla a tekintetemet. Féltem, hogy azt gondolja, megjegyeztem a vonásait, hogy majd azonosítani tudjam a rendőrségen. - Hagyd őt... békén! - Simon a fejét lehajtva térdre küzdötte magát, aztán bal tenyérrel a falnak támaszkodott, és megpróbált felállni. - Akkor mit akarsz? - találtam rá a hangomra. A pénz mellett egyetlen dolog jutott eszembe, mégis úgy éreztem, nem az a jó megoldás. Az előttem álló fiú egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki be van indulva rám. - A nevek listáját akarom! - nézett a szemembe. Felelhettem volna, hogy fogalmam sincs, miről beszél, de ahogy kiejtette a szavakat, beengedtem őt a fejembe. Egyszerűen volt egy
villanás, amikor látta a tekintetemben, hogy rádöbbentem, miről is szól ez az egész. Elégedett mosoly ült ki az arcára, ami sokkal idősebbé és gonoszabbá tette a vonásait. - Úgysem mondok semmit - szorítottam össze a számat a megerősítés kedvéért. Azt értem el vele, hogy jól szórakozott rajtam. Csak egy buta kislánynak tartott, nem hitte, hogy elég eltökélt vagyok. Tévedett. Féltem, rettentően féltem, de biztos voltam benne, hogy ha halálra kínoz vagy megöl, akkor sem ejtek ki a számon semmit, amivel bajba sodorhatnám Caspart. - Meglátjuk, kisszívem, meglátjuk... - A fegyver a halántékomhoz emelkedett, csöve meglepően hűvös volt, mintha korábban egy fagyasztóban rejtegették volna. Talán így is volt. Egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy a srác meg meri tenni, amivel fenyeget, korát meghazudtoló keménységet sugárzott minden gesztusa. - Nem túl kellemes golyót kapni. Tudom. Volt már benne részem... - csúsztatta lejjebb a nyakamon a pisztolyt, aztán megállt a felkaromnál. Verejték csordogált a hátamon, mégis rázott a hideg. Fogaim megmegkoccantak, összeszorítottam a szemhéjam, amit nem látok, az nem is létezik. - Háromig számolok. Egy... kettő... Há... Dörrenés helyett kiáltás hatolt a fülembe, felpattant a szemem, mert váratlanul ért. Támadónk kitekeredett pózban görnyedt előre, először nem értettem, miért, aztán észrevettem a háta mögött Simont - az ökle újra előrelendült, és a másik bordái közé vágott. Hatalmas káosz dúlt a fejemben, ezért ösztönből cselekedtem, mikor a fegyvert tartó kéz felé kaptam. Hogy önvédelemből akartam megszerezni, vagy Simon iránt támadt fel a védelmező ösztönöm, azt még én magam sem tudtam. Ujjaim feszegetni kezdték a fegyver köré fonódó markot, még a körmeimet is bevetettem, de az idegen túl kitartónak bizonyult. - FBI, fel a kezekkel! - A kiáltás egy csapásra megfagyasztott minket. Elég hülyén nézhettünk ki: Simon a fegyveres nyakát szorongatva hátulról, én pedig majomként csimpaszkodva a karján. - Azt mondtam, fel a kezekkel! - A sikátor bejáratában álló férfi újra figyelmeztetett minket. Remegve egyenesítettem ki az ujjaimat, majd oldalra léptem, Simon tétovázott egy keveset, de végül ő is engedelmeskedett. Az ütés a hátamban váratlanul ért. Ügy zuhantam előre, egyenesen az ügynöknek, akár egy fellökött próbababa. Érzékeltem, hogy valaki elrohan mellettünk, és nem esett nehezemre megtippelni az illető személyét. - Francba! - A házfalnak estem, mikor az ügynök cseppet sem finoman ellökött magától, és a fegyveres után iramodott. Kezdett elegem lenni a taszigálásból - beleszédültem, és a vállam is megfájdult. -Jól vagy? - Simon megérintette akarómat. - Uhüm - préseltem ki magamból, aztán felnézve rá észrevettem az apró vérfolyamot a homlokán. - De ezt inkább
nekem kéne kérdeznem tőled. ADAM: Már a lépcső aljából hallottam a halk dudorászást. Mosolyra húzódott a szám, és kicsit enyhült a szorítás a gyomromban. A tegnap este megviselte az idegeimet, ezért Crosley-ék távozása után nem a megfelelő módon viselkedtem: leordítottam Jossie fejét, majd mikor Cam csitíani próbált, bevágtam a durcást, és a fal felé fordulva alvást imitáltam. Persze öt perccel később már gyötört a lelkifurdalás - elhatároztam, hogy amint megvirrad, azonnal bocsánatot kérek mindenkitől. Aztán hajnalban elszundítottam, és csak most, fél tizenkettőkor ébredtem fel. Halkan osontam a konyhához, akár egy profi kém, és megálltam a küszöbön. Sokszor előfordult, hogy ilyesmire vetemedtem. Lopva figyeltem a feleségemet - ha azt hitte, egyedül van, olyan fesztelenül viselkedett, hogy egyszerűen jó volt nézni. Ledobta minden gátlását, és átadta magát az ösztöneinek. Most is a tűzhely mellett kavargatott valamit, az illatából ítélve paradicsomszószt, közben csípője táncot járt a maga dúdolta dalra. A kígyózó mozgás megdobogtatta a szívemet, és szűkké varázsolta a frissen felvett alsómat. - Ha most hátulról átölellek, fejbe vágsz a fakanállal? érdeklődtem. Igyekeztem viccesre venni a figurát, pedig tényleg féltem a visszautasításától. Ő volt az én csodám, hogyne rettegtem volna, hogy a hülyeségeim miatt elveszíthetem! Megrezzent a hangomra, de nem fordult meg. Visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát, és mikor megrázta a fejét, három, hosszú lépéssel átszeltem a konyhát, hogy átfűzzem karjaimat a derekán. - Sajnálom, hogy idióta voltam - motyogtam a nyakába, miközben csókot nyomtam a selymes bőrre. - Tudom - vont aprót a vállán, aztán kiemelte a főzőkanalat az edényből, és alá tartva a tenyerét megfordult az ölelésemben. - Szerinted milyen lett? - fújta meg a gőzölgő szószt, aztán a számhoz tartotta. A gyors témaváltás okozta meglepetésemben kérdés nélkül kitátottam a szám. Ahogy a selymes állagú, édes-csípős mártás végigborzongatta az ízlelőbimbóimat, nyögő-morgó hangot hallattam. - Ez isteni! De komolyan! - csettintettem a nyelvemmel, és már nyúltam is, hogy az ujjammal újabb nyalogatnivalót csenjek a fazékból. - Adam Swanson! - Az apró kéz az enyémre csapott, mire fintorogva visszavonulót fújtam. - Hé, azt mondtad, nem bántasz! - Nem mondtam semmit, csak nemet intettem, és azt is arra, hogy a tegnapi miatt nem kapsz a fakanállal. Nyalakodás miatti legyintésről szó sem volt. Mielőtt visszafordult a tűzhelyhez, szemében lángra kapott az a játékos kis láng, amit
mindig úgy szerettem. - A többiek hol vannak? - Most először eszméltem rá, hogy üresnek tűnik a ház. Ritkán adódott ilyen alkalom, azonnal felélénkültem a gondolattól, hogy kettesben vagyunk. Közelebb húzódtam Camillához, és újra átöleltem abban reménykedve, hogy hangulatba hozhatom. - Susan Fawniával a hátsó kertben, virágot szednek az asztalra. Jossie pedig elment valahová. - A kedvem érezhető kókadásnak indult deréktáj alatt. - Valahová? -- rántottam össze a szemöldököm. - Igen, valahová. - Na jó, de pontosan hová? - léptem hátrébb, mikor felvette a kesztyűt, és áttette a forró lábost a fémtartóra. - Nem tudom, nem kérdeztem. Azt hiszem, Simonnal találkozik fordult felém. Megszabadította magát a kesztyűtől, és egyenesen a szemembe nézett. - Figyelj, Adam... - Most ő jött közelebb hozzám, és gyengéden arcomra simította a tenyerét. Bíznod kell Jossie-ban, nem ellenőrizheted folyton, mert csak annál rosszabb lesz. - De ő a húgom. - Még számomra is nyafogásnak tűnt, ahogy kiejtettem, Cam is alig tudta elkergetni szája széléről a mosolyt. Elmondhatom, mit gondolok? A tarkómon érzett cirógatásból sejtettem, hogy most olyasmi jön, aminek nem fogok örülni, mégis bólintottam. Cam pontosan tudta, hogyan lazítson el egyetlen érintésével, bár néha kicsit túlzásba vitte. Csokoládétekintete megolvadva szippantott magába, nekem pedig erőlködnöm kellett, hogy felfogjam a szavait. Szerintem az a baj, hogy nem testvérként, hanem apaként akarsz viselkedni vele. - Ezt meg hogy érted? - sóhajtottam fel. - Szinte egész életében Susan viselte a gondját, rá hallgat, őt tekinti az anyjának. Annak a személynek, aki utasíthatja, nevelheti. Ne, ne, ne, ne! Ne szólj közbe, hadd mondjam végig! - illesztette a mutatóujját az ajkamra, mikor tiltakozni akartam. - Hiába költözött ide, ez nem változott. Legyél a bátyja, aki vigyáz rá, de egyben cinkos szövetséges is. Akkor mindent elmond majd, amit tudnod kell. - Gondolod? - elemeztem végig magamban a hallottakat. Volt abban valami, amit Cam mondott, de még ennyi idő után is olyan kezdőnek éreztem magam a tinédzsernevelésben, hogy semmiben sem voltam biztos. - Higgy nekem, manipulálásban jó vagyok - sütötte le a tekintetét szégyenlősen. Szerelmes voltam abba a tulajdonságába, hogy a szerénységét megtartva is tud izgató lenni. - Nocsak, tényleg? - játszottam a meghökkentet. - Persze. Máskülönben hogyan vennélek rá arra, hogy a koszos ruháidat a szennyestartóba tedd, vagy hogy lehajtsd a vécéülőkét? - pislogott fel rám a szempillái takarásából. Végigfutott rajtam az ismerős bizsergés, amit csak és
kizárólag ő volt képes kiváltani belőlem. - Még a végén kiderül, hogy egy valódi stratégát vettem feleségül - vetettem be a filmvászonra szánt, ezerwattos mosolyomat. Bejött. Cam fülig pirult és őzike szemeket meresztgetett rám. Nem bírtam tovább, lehajoltam hozzá, és megcsókoltam. A következő pillanatban már a pulton ült, lábaival szorosan átfogva a derekamat. - Megesküdtem, hogy a konyhában nem csináljuk többet - motyogta. - Fölmehetünk - ajánlottam, de szavaimmal ellentétben egy tapodtat sem mozdultam. Helyette becsúsztattam a kezem a felsője alá, és megszorítottam a mellét. Esküdni mertem volna, hogy mikor az égiek megtervezték ezt a ruganyos, kerekded testrészt, előtte az én tenyeremről vettek mintát, hogy pontosan illeszkedhessen bele. Cam halk nyögése zene volt füleimnek, és egyfajta engedély arra, hogy továbbmehetek. Már szinte éreztem az összeolvadás gyönyörét, mikor a bejárati ajtó felől kulcszörgés zavart meg minket. - A pokolba! - mordultam fel, ahogy Cam eltolt magától. Lepattant a pultról, és gyors ruhaigazgatásba kezdett, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy miért is nem vittem fel még időben az emeletre. - Jossie, szólj, kérlek Susanéknek, hogy kész van az ebéd. Az udvar... - Cam félbehagyta a mondatot, és rémült arccal meredt át a vállam fölött. Ahogy megfordultam, azonnal rájöttem, hogy miért. Jossie nem egyedül érkezett. Simon már ezerszer járt nálunk, a meglepetést nem ő okozta, hanem az a három öltönyös fazon, akikről csak a hülye nem jött volna rá, hogy ügynökök. - Josephine Swanson, mit csináltál? - Kérdésemre dacosan összefonta maga előtt a karját, és elsötétült a pillantása. Mostanában túl gyakran nézett így rám. - Miért gondolod egyből, hogy én csináltam valamit? Kételkedő reakciómra válaszolni akart valamit, de az egyik ügynök megelőzte. - A húgát és a barátját megtámadták az utcán. - Hogy mi történt? - kérdeztem vissza bénultam Cam felsikkantott, átrohant a konyhán, és Jossie-t végigtapogatva ellenőrizte, megvan-e mindene teljesen épen. Ezt akartam csinálni én is, valami mégis visszatartott. - Megtámadták a gyerekeket, de nem esett bajuk. A főnököm nemsokára itt lesz, addig üljenek le, és... csak üljenek le! mutatott az, ebédlőasztal felé a férfi. Kölyökképe volt még, és ez nem nyugtatott meg túlságosan. - Odakint van a lányom és a nagynéném - indultam a hátsó ajtó felé. Feldúlt lelkiállapotomban elmértem kissé a helyet, és a csípőcsontommal nekiütköztem a konyhapultnak, miközben meg akartam kerülni. Csak a jelenlévők miatt nem szisszentem fel, pedig eléggé fájt. - Majd én bekísérem őket. - A bal oldali fapofa karja sorompót állított elém a konyhabejáratnál, mire a másik kettő
az ebédlőbe terelt minket, akár a birkákat. Direkt Jossie-val szemben ültem le, hogy megtudhassam, mi a fene történt pontosan. Néhány másodpercig várakozva bámultam rá, mire felhördült. - Mi van? - Lennél szíves elmondani, mibe keveredtél megint? könyököltem rá az asztalra, hogy közelebb hajolhassak hozzá. Lebiggyesztette az ajkát, egy pillanatiga falat bámulta, aztán mikor rájött, hogy úgysem hagyom békén, visszafordult felém. - Nem csináltam semmit. Csak sétáltunk Simonnal, erre az az alak pisztolyt fogott ránk - vetette oda flegmán. Pisztolyt? Tejó ég,Joss! masszíroztam meg a halántékomat, úgy éreztem, hamarosan agyvérzést kapok. A gondolat, hogy egyetlen hajszálon múlhatott az élete, kiborított. Hogy a fenébe viselkedhetnék a haverkodó bátyjaként, amikor ilyesmik történnek vele! - És aztán? - meg akartam ismerni a teljes sztorit, mielőtt valóban elvisz az agyérgörcs. Azokat a neveket akarta megtudni, amiket tegnap elolvastam... folytatta sokkal halkabban és kevésbé pökhendin. Lehunytam a szemem, hogy nyugodtan tudjam folytatni. - Megőrülök... - motyogtam magamnak, csak aztán adtam a figyelmem ismét neki. - És most? Miért van most itt az FBI? - Nem tudom. Hazahoztak és beszéltek a tegnapi fazonnal, hogy jöjjön ide. Gondolom, ő majd kihallgat, vagy fene tudja, aztán ennyi. - Aztán ennyi... Csak kihallgatja az FBI... - Camilla utánam nyúlt, ahogy felálltam a székről, de most nem voltam vevő a nyugtatására. Ki kellett mozognom magamból a feszültséget, így elkezdtem körözni az asztal mellett. Szinte láttam, ahogy a fekete napszemüvegek mögött a két ügynök tekintete követi a mozgásomat. Édes istenem, mibe keveredtünk? Újratervezés 3. fejezet CASPAR: Már a kulcs zörgéséből éreztem, hogy valami nem stimmel. Brook korábban egyetlen mozdulattal beletalált a zárba, aztán elfordítva a kulcsot kinyitotta az ajtót. Most túl sokáig vacakolt. Számítottam rá, hogy mikor meglátom az arcát, lesznek rajta idegességráncok, nem tévedtem. Úgy állt meg a küszöbön, akár egy dühös istenség. Egyszer láttam egy rajzot a tomboló Neptunról, amint egyetlen pillantásával felkorbácsolja a tengert, Brook mimikájáról - összevont szemöldök, villámló tekintet és fehéredésig préselt száj - ő jutott eszembe. Szinte vártam, hogy a pusztító hullámok vállukra kapjanak, és magukkal ragadjanak a mélybe...
- Fogja a bőröndöt, és jöjjön! - érkezett helyette a felszólítás. Bár Brook nem toporgott - az nem lett volna méltó hozzá -, mégis látszott rajta, hogy a lehető leggyorsabban indulna. Felrángattam magamra a cipőmet, és tettem, amit mondott. - A reptérre megyünk? - A kabátommal és a bőrönddel a kezemben utánairamodtam - még arra sem fordított gondot, hogy bezárja az ajtót. A besötétített szoba után furcsa volt kilépni a napfényre. Sokáig hunyorogtam, míg hozzászokott a pupillám a világossághoz. - Nem. - Az autó felé menet tekintete ide-oda rebbent a kis parkolóban; ez engem is idegessé tett. Az érzékeim kiélesedtek, figyeltem a zajokra, a felbukkanó emberekre. Két fekete kabátos férfi lépett ki az egyik földszinti szobából, egymással beszélgettek, felénk sem pillantottak, egy pillanatig mégis gyanú ébredt bennem irántuk. Aztán a sarokról előbukkant egy nő és egy gyerek - a kislány sikongatva rohant oda egyikükhöz, és a nyakába ugrott. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt - még a Főnök emberei sem annyira kemények, hogy gyerekkel menjenek bérgyilkosost játszani. Brook kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, kivette a bőröndöt a kezemből, és megvárta, amíg beszállok. A szagok alapján arra tippeltem, hogy Marger a megfigyelés alatt pizzát rendelt magának. Az orrom mélyen magába szívta a szalámi- és sajtillatot, mire a gyomrom hangos, vágyakozó korgással jelezte elégedetlenségét, amiért reggel óta csak egy csokoládészeletet nyomtam be. Ügynöktársam hátrafordult az anyósülésről, elkönyvelte, hogy megvagyok, de ezenkívül figyelemre sem méltatott. Értettem a célzást. Valószínűleg az egész csapatot bosszantotta, hogy a rosszfiúk üldözése helyett egy kollégát kell abajgatniuk, aki elszúrta az akciót. - Hová megyünk? - Csak akkor szólaltam meg újra, mikor Brook bevágódott a kormány mögé, és indított. Ismertem már a vezetési stílusát, így belekapaszkodtam az ülés szélébe, és reméltem, hogy a rutinja megment minket egy közlekedési balesettől. - Swansonékhoz. - Ahogy kimondta, egy pillanatra szó szerint megállt bennem az ütő. - M... miért? Bajuk esett? - ragadtam meg a vezetőülés támláját. A szemem előtt rosszabbnál rosszabb képek villantak fel. Járőr koromban láttam pár csúnya esetet - bandaháborús mészárlásokat, rosszul sikerült rablásokat, családi erőszakot, de sosem kellett ismerősökhöz vagy barátokhoz kimennem. Megtámadták a Swanson kislányt és egy barátját - jött a lényeges, de mégis olyan keveset mondó válasz. Kérdések száguldottak végig az agyamon: Mikor, hol, miért, és a legfontosabb... hogy van Jossie? - Jól van... vannak? - nyögtem ki végül. Kiszáradt a szám,
nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, és ettől alig forgott. Míg a válaszra vártam, annyira szorítottam a bőrtámlát, hogy az ujjaim elíehéredtek. Ahogy Brook bevett egy éles kanyart, majdnem az ablaknak csapódtam, de most egyáltalán nem törődtem ilyen apróságokkal. Jelenleg az sem izgatott volna, ha kirepülök a szélvédőn. - A kislány jól, a srác megsérült, de csak karcolás. Viszont csak egy hajszálon múlt. Switz elbénázta, a kölykök meg hősködtek - morogta. Még korántsem tudtam meg mindent, amit akartam, mégsem kérdeztem tovább. Ereztem, hogy ennél többet most nem fog mondani. Kilazulásra képtelenül dőltem hátra az ülésben. Hősködtek... Jossie belevaló kislány, ezt mindig is tudtam róla, de kivert a víz a gondolattól, hogy szembeszállt egy bűnözővel, akinél a fejemet teszem rá, pisztoly is volt. Az említett barát pedig biztosan az a nyüzüge fiú, akivel néhányszor már együtt láttam. Két gyerek egy fegyveressel szemben, te jó ég! És mindez az én hibám... - fáradtan megdörzsöltem a halántékomat, amin egy ér fájó lüktetésbe kezdett. Célunkhoz közeledve egyre nyugtalanabb lettem; lassan elértem azt a szintet, hogy szívesebben néztem volna szembe egy orgyilkossal, mint Adammel. Este még azt mondtuk neki, nincsenek veszélyben, nem lesz semmi gond, ma pedig rátámadtak a húgára. Kétségtelenül egy életre leírtam magam nála. A munkám miatt korábban alig volt magánéletem, ezért a kis baráti kör, amibe a jackson-ügynek köszönhetően bekerültem, tényleg fontos volt számomra. Főleg Adam barátsága. Petert rendes pasasnak ismertem meg, ám érthető okokból nem lettünk közeli barátok. Camillát is kedveltem, de ő mégiscsak nő volt. Julié pedig... nos, őJulié. Adam volt az egyetlen, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egy férfival lelkizzek, ez korábban olyan női dolognak tűnt, Adammel valahogy mégis természetes volt, és jólesett. Talán azért, mert nem ítélkezett, nem nézett hülyének vagy férfiatlannak, egyszerűen csak meghallgatott, és ettől kicsit könnyebb lett minden. „Miért nem mondod meg neki?" - kérdezte, miközben meghúzta a sörösüveget. A kapujuk előtti lépcsősor legfelső fokán üldögéltünk épp. A többiek a vacsora után már lefeküdtek aludni, de mi figyeltük, ahogy az éjszaka átvonul a városon. Kemény napom volt, jólesett a nyugalom, ami most körbevett. „Csak mert valaki már meggyűrűzte” - vontam meg a vállam, és megütögettem a hüvelykujjammal a gyűrűst. Néhány pillanatig csend volt, amit én azzal töltöttem, hogy szemügyre vettem a szomszéd szemközt parkoló Volvóját. A fejemet mertem volna tenni rá, hogy a múltkor ezt a márkát láttam az autós magazinban. Az ára körülbelül a kétéves keresetem lehetett. Nem is értettem, hogyan hagyhatják csak így az utcán, amikor a házat biztonságos kőkerítés védi, és biztosan tartozik hozzá parkoló is. Ha az enyém lenne, én benne élnék, nehogy ellop-
ják. Persze, akinek egyre futja, valószínűleg kettőre is... „Hát, remélem, nem az én feleségemről van szó... törte meg Adam a hallgatást, én pedig félrenyeltem az italomat. Vártam, hogy elneveti magát, de kemény tekintettel fürkészte az arcomat. Heves fejrázásba kezdtem. „Mi?Nem. Dehogyis!Sosem tudnék úgy nézni Camillára!” .. Talán csúnyának találod a feleségemet?” — kontrázott rá. Ártatlan voltam a vádban, mégis úgy éreztem magam, mint egy bűnös. Talán mert Peter olyan közel állt Adamhez, hogy ennyi erővel akár az Ő feleségére is áhítozhatnék. Nem, Camilla gyönyörű! Mármint, nagyon szép, de ő egy barát. A feleséged” - hadartam kétségbeesve. Ahogy felröhögött, egy pillanatig képtelén voltam reagálni a döbbenettől, aztán belőlem is kitört a megkönnyebbült nevetés. - „A francba, totál leizzadtam. Ez nem volt fair!” Brook a Swanson-ház előtt úgy taposott a fékbe, hogy szó szerint kizökkentett a gondolataimból. A tudatom helyett az ösztönök vezéreltek, csak ez lehet a magyarázat arra, hogy akaratom ellenére mozdult a lábam. Mikor belopóztam Jossie szobájába, és elrejtettem a lis- tát a babájában, még tökéletes ötletnek tűnt az egész. Korábban arról beszélt, hogy az a baba évek óta ott porosodik a szekrény tetején, de az emlékek miatt képtelen megszabadulni tőle. Megfelelő rejtekhelynek gondoltam: egy tárgy, amihez biztosan nem nyúlnak, és akkor is ott lesz a helyén, amikor üzenek, hogy jöjjenek érte. És hát, ki keresne egy ilyen fontos dolgot egy kislány játékában? Főleg, hogy nem férhetnek a Swanson családhoz - legalábbis akkor még azt hittem... - Gyerünk, fiam, haladjon! - lökött hátba Brook, mikor megtorpantam a lépcsők előtt. Egy halálraítélt beletörődésével sétáltam el a bejáratig. Már rengetegszer jártam itt jó ismerősként, de most elképzelni sem tudtam, hogyan fogok a családtagok szemébe nézni. A sors végül adott nekem egy kis haladékot Switz személyében ő nyitott ajtót Brook kopogására. Pont olyan bűnbánó képet vágott, amilyet egy elém tolt tükörben is láthattam volna. - Sajnálom, főnök! Én csak egy percre kiugrottam a mosdóba, mire visszaértem, már eltűntek a kávézóból. Kerestem őket égre-földre a környéken, és mire rájuk találtam, ott volt már a gyanúsított. Dulakodtak vele, és... - Fogja már be, Switz! - Brook türelmetlenül félbeszakította a szóáradatot. Mélyet sóhajtottam; Bemard mostanra azt azért megtanulhatta volna, hogy ha elszúr valamit, legalább a száját tartsa. - Hol vannak? - lépett el mellette a főnökünk, és meg sem várva a választ, az ebédlő felé vette az irányt. Vágyakozva pillantottam vissza a nyitott ajtóra, végül egy lendítéssel becsuktam, és követtem őt. A „feszültség tapintható” kifejezést addig nem is értettem igazán, míg az ebédlő küszöbét átlépve bele nem sétáltam egy láthatatlan, negatív energiafalba. A Swanson család az étkezőasztal körül foglalt helyet, ahogy megjelentünk, azonnal a tekinteteik kereszttüzébe kerültem.
Adam, ahogyan számítottam is rá, a „legszívesebben péppé vernélek” kifejezést viselte az arcán, Camilláéról ezzel szemben csak csendes aggodalmat olvastam le. Nem tudtam dönteni, melyikük reakciója rosszabb. Barátként kezeltek, én pedig csalódást okoztam, ennél szörnyűbb tett nem nagyon nyomta a lelkiismeretemet. Annyira az asztalnál ülőkkel voltam elfoglalva, hogy Susant csak akkor vettem észre, amikor megmozdult. Az ablak mellett ringatgatta az álmosan pislogó Fawniát, ám most visszaadta az anyjának, és leült Jossie mellé. Úgy nevelte őt majd tizenhét évig, mintha a sajátja lenne, ezért a védelmező ösztöne inkább rá koncentrált, hiába lépte már át jócskán a kamaszkor küszöbét. - Szia! - Jossie intésre emelte a kezét, én pedig automatikusan visszaintettem neki. Ő volt az egyetlen, akinek a pillantása értelmezhetetlen volt számomra. Mintha... örült volna nekem. Vagy csak én akartam így látni, hiszen egyetlen kedves szempár a világ minden gondját elfeledtetheti. Az asztal végében az a srác ült, akit Jossie barátjaként azonosítotam be. Vékony, magas, röpke emlékeimhez képest egészen átlagos izomzatú. Korábban nem néztem meg magamnak igazán - akárhányszor összefutottunk, Jossie-val épp rohantak valahová de most volt lehetőségem megfigyelni. - Megtudhatom végre, Hogy mi a pontos helyzet? - Adam újra magára vonta a figyelmemet. Valószínűleg túl volt már egy nagyobb dühkitörésen, csak ez lehetett az oka annak, hogy most képes volt nyugodtan feltenni a kérdést, és visszafogni magát. - Természetesen. - Brook egy bólintással is megerősítette a szavait, aztán intett Bernardnak és a szobában lévő két másik ügynöknek, hogy menjenek ki az őrhelyükre. - Addig irány a konyha! - fordult Adam a húga felé. Komoly és ellentmondást nem tűrő volt, de Jossie nem nagyon zavartatta magát emiatt. Már nyitotta a száját, hogy vad tiltakozásba kezdjen, ám Susan érintése a vállán még időben megakadályozta. Láttam már a Swanson testvéreket vitatkozni, és ha bele-melegedtek, akkor jó ideig eltartott a szócsata. - Jobb lenne, ha a gyerekek is maradnának - közölte Brook. A megnevezésre Jossie felháborodottan fújt egyet - Fawnia hangosan felkacagott és a cica szót emlegette de végül nem szólt közbe, mert a felsőbb helyről hozott döntés végül is őt támogatta. - A gyerekeknek nem kéne bűnügyekbe folyniuk - feszült meg Adam arca. Jó színész volt, de most egyáltalán nem akarta vagy tudta leplezni, hogy mennyire ideges. Felesége keze nyugtatóan melengette az övét, ez kicsit lazított rajta, de még így is merevebb volt a tartása, mint egy vasoszlopnak. Valójában cseppet sem bántam volna, ha nekem esik. Még kezdő koromban elkaptunk egy szektavezetőt, aki szögekkel kirakott övet adott a vétkező tagokra. Végignéztem, ahogy egy orvos megszabadít egy fiatal nőt tőle, aztán megkérdeztem, miért ment bele ilyesmibe. „A méltán megérdemelt
büntetés enyhítő borogatás egy lelkifurdalással küzdő számára” - felelte. Később kiderült, hogy skizofréniában szenved, és néhány évvel korábban vízbe fojtotta a másfél éves kislányát. Akkor azt hittem, csak egy őrült akarhat szenvedni egy olyan hibáért - legyen az bármilyen szörnyű -, amiről nem tehet, most viszont, ha nem is értettem egyet vele, kezdtem átérezni a tettét. - Sajnálom, Mr. Swanson, de már nyakig benne vannak mindketten - húzta ki az egyik szabad széket Brook, és kényelmesen helyet foglalt rajta. Látszólag egyáltalán nem zavartatta magát a feszült helyzet miatt, de ez csak a külvilág számára mutatott álarc volt. Kétségtelenül kemény férfinak számított, ám cseppet sem hasonlított Chadwickre. Annak a férfinak csak a szakmai siker számított, Brook számára az emberek biztonsága is fontos volt. Ezért is akartam csatlakozni a csoportjához. Bár úgy meg tudott félemlíteni, akár egy tekintélyelvű apa, mégis elnyerte a tökéletes bizalmamat. - Rendben, maradjanak! - Adam kelletlenül felmordult, Jossie viszont elégedettnek tűnt a fejleményektől. Kíváncsian előrébb mozdult, mintha attól a néhány centitől jobban hallana. Csodálat suhant át rajtam a bátorságát látva, aztán majdnem elnevettem magam a felismerés okozta kétségbeeséstől. Nem bátor ő, csak egy gyerek, aki képtelen felismerni a veszélyt. Egy gyerek, akit én sodortam bajba. - Szóval... - könyökölt Brook az asztalra ujjait egymásnak támasztva. - A helyzet a következő... A rosszfiúk valahogyan megtudták, hogy a nekik kellő információk a húga fejében vannak. - Valahogyan... megtudták? - préselte ki a szavakat Adam a fogai közül. - Valószínűleg mi hibáztunk - ismerte be Brook. A teljes csoportra és önmagára vállalta a felelősséget, amelynek nagy részéről kizárólag én tehettem. Pontosítani akartam a tényeken, de nem volt lehetőségem megszólalni, mert folytatta. - Biztosíthatom róla, kiderítem, hogyan - ígérte. Adamet érthető módon ez az utólagos odafigyelés nem nagyon hatotta meg. - A lényeg, hogy a húga, és akik közel állnak hozzá, veszélyben vannak. - Én is? - Mivel éppen az asztalon heverő, kissé zilált virágcsokrot bámultam, először nem tudtam beazonosítani, kitől jött a halk kérdés. Kizárásos alapon jöttem rá, hogy Jossie barátja szedte össze magát annyira, hogy most először megszólaljon. - Miss Swansonnal egy helyszínen tartózkodott a támadás idején - felelte Brook. A srác bizonytalanul fordult felém, hátha tőlem konkrétabb és érthetőbb választ kap. - Tudják, hogy Jossie ismerőse vagy, ezért valószínűleg te is - adom meg neki, amire várt. Elfehéredett, de hála az égnek, nem tört ki rajta a pánik. Sőt, ahogy barátnője tekintetét megérezte magán, még a színe is visszatért. Abban majdnem teljesen biztos voltam, hogy nem közömbös Jossie
iránt, de a lány érzéseiről egyelőre nem tudtam ítéletet alkotni. - És akkor? Rendőri védelmet kapunk, testőröket? - Adam tekin- tete rám rebbent. Összeszorítottam az ajkaimat, a tények kimondásával porig rombolni a Swanson család életét túl nagy tehernek tűnt. Mély levegőt vettem, hogy a hátamra vegyem az újabb súlyokat, ám Brook ismét a megmentésemre sietett. - Nincs annyi emberem, hogy mindenkit őrizhessünk. - Fogadjak testőröket? - Egy kisebb seregnyire lenne szükség ahhoz, hogy ennyi emberre figyeljenek, és akkor sem biztos, hogy elegen lennének. Értse meg, Mr. Swanson, nem kis bűnbandáról van szó, hanem egy jól működő, az egész várost behálózó maffiaszervezetről. - Brook már egyáltalán nem volt laza, minden porcikája arról tanúskodott, hogy halálosan komolyan beszél. Adam és Camilla sokatmondó pillantást váltott, mindkettejük arcából kifutott a vér. Néma párbeszédet folytattak, mint korábban oly sokszor, de most nem az volt a téma, hogy csokis vagy vaníliás sütemény legyen-e desszert gyanánt. Itt volt az ideje, hogy én is megszólaljak végre. Ismerniük kellett a pontos helyzetet, és ennek tudatosítására én voltam a legmegfelelőbb személy. - Olvastatok Heart képviselő meggyilkolásáról? - halkan, de határozottan tettem fel a kérdést. Adam feszengve bólintott. A képviselő úr úgymond összetűzésbe keveredett az adott szervezettel. Testőrök hada védte. - A szürkéskék szempárban a rádöbbenés szikrája gyúlt. - Biztonságosabb lenne, ha eltűnnének egy időre - foglalta össze a helyzetet Brook. Camilla láthatóan megborzongott, de nem eresztette el a férje kezét. Nem tudtam eldönteni, hogy még mindig nyugtatni akarja, vagy neki van szüksége az érintésre, hogy ne boruljon ki. - Akkor fogom a családomat, és átköltözünk néhány napra a New York-i nyaralómba - túrta végig Adam a haját, hogy a tarkójához érve néhány masszírozó mozdulatot tegyen. Maga sem gondolta komolyan ezt a nyilvánvalóan ostoba tervet, egyszerűen csak kapaszkodott az utolsó szalmaszálba is. - Figyelj... - sóhajtottam fel. - El kell tűnnötök egy időre az országból. Jossie védelmében és a sajátotokéban is mondtam ki, amit Brook már percek óta igyekezett körülírni. Adam összerezzent a szavaimra, mintha nem is értené őket. - Eltűnni? - ismételte meg elnyújtva a szót. - Igen. A családotokat már biztosan lenyomozták. Pontosan tudják, merre vannak ingatlanaitok. Egy olyan hely kell, amit nem köthetnek a nevetekhez. A legbiztosabb az, ha elhagyjátok az országot, sőt, még a kontinenst is - tettem hozzá. Vártam, hogy Brook majd megemlíti nekik is Japánt, de egyelőre hallgatott. - Én... egy hónapot ki tudok venni a színházban - meredt Adam elgondolkodva az asztallapra. Kezdte feladni az
önámítást, ám még nem jutott el a végső következtetésig. Brookra pillantottam, hogy mit gondol, de csak megrázta a fejét. A család nem állt még készen rá, hogy elmondjuk nekik, ez valószínűleg nem egyetlen hónapról fog szolni. - Elmehetnénk Skóciába! - Jossie lelkes hangja egyáltalán nem illett a helyzethez, ezért nem is igazán vettük figyelembe. Kivéve Brookot. Ahogy visszakérdezett, mindenki egyszerre fordult az irányába. - Skóciába? - Igen. Van egy barátunk, Julié Parker - folytatta Jossie. A név hallatán önkéntelenül is összerezzentem, amit mocorgással igyekeztem elrejteni. - A bátyja egy skóciai kastélyszállóban dolgozik, ami amolyan régimódi nyaralóhelyként funkcionál. Lesz ott egy kis zenei fesztivál, meghívta rá Julie-ékat, ők pedig magukkal akarnak vinni. - Akartak! - hangsúlyozta ki Adam a múlt időt, ami durcás ráncokat varázsolt a húga homlokára. Brook tekintete elhomályosult a koncentrálástól. Ismertem ezt az arckifejezést, akkor is pont ilyet vágott, amikor felajánlottam, hogy beépített ember leszek. Valószínűleg azt a döntését alaposan megbánta már. - Milyen az a hely pontosan? - szólalt meg végül. - St. Village-nek hívják. Egy elzárt kis falu a hegyek lábánál, alig pár száz lakója van. Földművelésből és állattenyésztésből, valamint turistákból élnek, és évente megrendezik a Mennydörgő Némaság zenei fesztivált - mesélte Jossie úgy, mintha egy iskolai feleletet mondana fel. Brook elégedetten elmosolyodott, aztán megütögette a maga mellett lévő széket, hogy helyváltoztatásra kérje őt. - Ha jól látom, a kis hölgy nagyon felkészült a témából. Megtennéd, hogy elmondasz mindent, amit csak tudsz?
JOSSIE: Közel fél órába telt, míg mindent elmeséltem St. Village-ről, amit csak tudtam. Julié ajánlata után végignéztem az összes honlapot, ahol említették a skóciai falut, és a csevegőprogram segítségével többször is beszélgettem a sógornőjével. Szóval bőven rendelkeztem információval. Igaz, eredetileg Adam meggyőzésére akartam felhasználni mindezt, de az élet mást dobott. Brook ügynök figyelmesen hallgatott engem, és ez nagyon tetszett - végre valaki igazán komolyan vett. Próbáltam csak rá koncentrálni, nehezen ment Adam dühös-aggódó pillantásainak kereszttüzében és annak tudatában, hogy Caspar kétszéknyire ül tőlem. - Szóval, ha jól értem, ez a St. Village egy zárt közösség, de ennek ellenére vendégszerető népség lakja - ráncolta össze a homlokát Brook. Majdnem felkuncogtam, végül sikerült elfojtanom: Fawnia érdeklődve figyelte a velem beszélgető férfit, és próbaképpen ő is összehúzta a szemét, hogy ráncokat varázsoljon magára. Rángó szájjal megköszörültem a torkomat, hogy válaszolni tudjak. - Igen. Julié szerint a testvérét még mindig egyfajta kívülállóként kezelik, holott már évek óta ott él, és feleségül is egy helyi lányt választott. A kívülállókkal mindenki nagyon barátságos, de barátként csak és kizárólag a falubeliekre tekintenek. Teljesen önellátók. Igazából, ezért is kedvelik azt a helyet a nyaralni vágyók, mert olyan, mint egy kis amish falu, nyugodt, békés, tudja, amolyan „vissza a természetbe” típus. Csak épp vallási fanatizmustól mentes, és be van kötve az áram, a net, és van vízvezeték is magyaráztam lelkesen. - A kastélyszálló a hegy tetején van. A fesztivál a parkjában lesz, úgyhogy valójában ki sem kell mozdulnunk a szálló területéről. - Aki pedig bejelentkezik, azt le tudjuk ellenőrizni mormol- ta maga elé Brook. Mikor előhúzta a legújabb okostelefon-modellt a kabátja zsebéből, meglepetten tátottam el a számat. A kora miatt nem néztem volna ki belőle, hogy kezelni tudja, de lebecsültem. Camillának jóval régebbi verziója volt ugyanebből a márkából, és neki még egy SMS megírása is nehézséget okozott rajta. - Telefonálok egyet közölte az ügynök. Caspar szólásra nyitotta a száját, ám főnöke egyetlen szemvillanással elhallgattatta. Itt vadászkutya, vadakat ejtettem... - mondta halkan a hívást fogadónak, aztán hátat fordított nekünk, és a szoba másik végében lévő ablakhoz sétált. A beszélgetés további részét nem hallottam, pedig az említett vadászkutyákat is megszégyenítő módon füleltem. Csak akkor hagytam fel a próbálkozással, mikor Caspar széke fészkelődés közben megcsikordult. - Sajnálom, hogy ekkora gondot okoztam nektek! - Hangja rekedt és erőtlen volt. Korábban még sosem láttam ilyen...
felnőttnek. Velünk általában jól érezte magát, gondtalanul és vidáman, ám most pont olyan arcot vágott, amilyet a bátyám szokott, ha problémája akad a munkahelyén. Vagy mikor valamelyikünk beteg épp. - A sajnálatodtól nem oldódik meg semmi. - Adam vicsorogva fröcskölte szét a verbális mérgét. Kedvem támadt jól bokán rúgni, de sajnos nem értem el az asztal alatt. Nagy a baj, igen, de Caspar nem akarattal kevert bele minket. Ez olyan, akár egy baleset, senki sem tehet róla. - Hé, kölyök! - Brook hívására felkaptam a fejem, ám a megszólítást nem hozzám címezte. Megpróbáltam elkapni Simon pillantását, ahogy felkászálódott az asztaltól, de direkt kikerülte a szemkontaktust. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat tőle Brook, pedig hogy rájuk koncentrálhassak, még az asztalnál ülők vitáját és Fawnia folyamatos motyogását is kizártam a fejemből. Bosszúságomra Simon háttal állt meg nekem, mintha csak sejtette volna, hogy olvasni akarok az arcáról. Csak a széles karmozdulatait láttam, amik idegességről árulkodtak. Brook ügynökkel sem mentem többre végül. Jó kiképzést kaphatott, a szája alig mozgott beszéd közben, vonásai pedig annyira rezzenéstelenek voltak, akár egy tó felszíne teljes szélcsendben. Néhány perc után útjára engedte Simont, aztán ismét a mobiljára fordította minden figyelmét. - Mit mondott? - súgtam oda Simonnak. Lagymatag mozdulattal ült vissza a székére, aztán megrázta a fejét. Vártam, hátha mégis megszólal, de nem úgy tűnt, mint aki mostanában hajlandó rá. Összefonta maga előtt a karját, és az asztal jobb lábának szuggerálásába kezdett. Ha kettesben vagyunk, biztosan kiszedem belőle, amit titkol, de így erre nem volt esélyem. - Nos... - A hangosra sikeredett torokköszörülésre Adam abbahagyta a zsémbelődést Casparral. Brook ügynök zsebre vágta a telefonját, áttrappolt az ebédlőn, és egyenesen a bátyám széke mellett kötött ki. Adam úgy nézett fel rá, mint aki citromba harapott. - Mr. Swanson, most ön jön! - Én? - Igen. Hívja fel a barátait! Beszélje rá őket, hogy az egész családot a húga kis barátjával egyetemben vigyék magukkal Skóciába! Valamint kérje meg Mrs. Summerst, hogy alkalmazza biztonsági emberként Crosley és Marger nyomozókat! - Caspar széke fülsértő hangot adott ki, ahogy hirtelen hátratolta. Farkasszemet nézett a főnökével, és még meg sem szólalt, már tudtam, mit fog mondani. Nem volt nehéz kitalálni, a tiltakozása már percek óta ott lógott a levegőben, csodálkoztam is rajta, hogy nem tört elő hamarabb. - Ez nem jó ötlet, egyáltalán nem az! - Valami problémája van, fiam? -- Brook úgy tett, mintha nem értené, mi a gond, de szinte biztos voltam benne, hogy ez csak színjáték. Mint mikor Ted egyest kapott matekból. Morogva beszólt a tanárnak, mire Mr. Hanson csak felvonta a szemöldökét, és visszakérdezett: „Mondott valamit?”. Tudta,
hogy Tednek fontos a kosarazás miatt a hármas átlag, és nem engedhet meg magának még egy karót, ezért kihátrálási lehetőséget ajándékozott neki a meggondolatlan cselekedetből. Ted termé-szetesen azonnal megrázta a fejét, összeszorította a száját, és a helyére sietett. Caspar viszont vagy nem vette észre a felajánlott lehetőséget, vagy csak egyszerűen nem érdekelte. - Nem értem, miért kell még két civilt belerángatni az ügybe. Miért nem tartjuk magunkat az eredeti úticélhoz? Teljesen felesleges változtatni rajta! - kelt ki magából. Bántott a gondolat, hogy csak azért ilyen bátor a főnökével szemben, mert meg akarja védeni Julie-t. Önkéntelenül végigmértem magam a szemközti tálalószekrény vitrinüvegében. Susan néni mindig azt mondogatta nekem, hogy szép vagyok, de én csak átlagosnak találtam magam. Egy középszerű, tizenhét éves lány, akiben nincs semmi különleges. Ezzel szemben Julie... Maga a gyönyörű rockistennő. Halvány esélyt sem láttam arra, hogy Caspar valaha is észrevegyen mellette. - Azt hiszem, még mindig én vagyok a rangidős, vagy nem? Brook az asztalra tenyerelt, mintha szó szerint bele akarna mászni Caspar képébe. Az asztal körül ülőkre halálos csend telepedett, még lélegezni is elfelejtettünk, Caspar volt az egyedüli, akinek egyetlen arcizma sem rezdült. - De igen, uram! - biccentett mereven. Brook még mindig úgy bámult rá, hogy attól kedvem támadt begömbölyödni egy sötét sarokba. - Akkor véleményem szerint még mindig én hozom a döntéseket a legjobb tudásomnak megfelelően, nem igaz? - A néma szempárbaj folytatódott még néhány villanásnyi ideig, végül Caspar megszakította a kontaktust. - De igen, uram! - Szinte morogta a szavakat, aztán ahelyett, hogy visszaült volna a helyére, dacosan megfordult, és az ablak mellé vonult. - És Simon családja? - A kérdés az én számból hangzott el, bár magam sem tudtam, az előbbi vita után honnan szedtem elég bátorságot ahhoz, hogy megszólaljak. - Ha Simon veszélyben van, akkor ők is - vontam le a konzekvenciát. Követtem Brook pillantását Simonig, aki úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy éppen róla beszélünk. Kezdtem aggódni miatta. Simon dühös rám, amiért belekevertem ebbe az egészbe? - A fiatalúr családját egy másik, biztonságos helyre szállítjuk, rendben lesznek. - Brook gépies felelete cseppet sem nyugtatott meg. Vajon hány embert, családot rejtett már el hasonló módon, hogy ennyire nyugodtan viseli mások életének szétdúlását? - Simon nem mehetne esetleg velük? - próbálkoztam. - Ha le akarsz rázni, mondd nyugodtan a szemembe! - Helyre akartam hozni a hibámat, legalábbis annyira, amennyire képes lehettem rá, épp ezért ért váratlanul a támadó hangnem és vádló stílus. Nyelvem hegyén volt a visszavágás, végül
sikerült visszanyeltem, előbányásztam az együtt érző énemet, hiszen ez a helyzet mindenkit feszültté tett. - Erről szó sincs, csak gondoltam, jobban érezned magad, ha a szüleiddel lehetnél. Nem kéne aggódnod értük, és nekik sem érted - magyaráztam teljesen nyugodtan. Tovább is győzködtem volna az okaimat illetően, ha kell, de Brook egy csapásra lezárta a vitát anélkül, hogy bármit megmagyarázott volna. - A fiatalúr megy magukkal Skóciába! - Ennyi volt, és a problémánkról már tovább is lépett a következő, elintéznivaló pontra. Amennyire tetszett az elején, hogy odafigyelt rám, annyira bosszantott a mostani viselkedése. Adam is mindig ezt csinálta: parancsolgatni próbált, megtiltott ezt meg azt, de indoklás sosem volt. Aztán őszintén csodálkozott, ha felháborodtam és lázadoztam, pedig a képlet tök egyszerű: hogyan fogadjak el valamit, ha nem tudom, miért szükséges? A felnőttek teljesen logikátlanok. - Ez nekem nem fog menni! - Adam hangja visszarángatott az ebédlőbe. Tanácstalanul szorongatta a mobilját, mintha elfelejtette volna, hogyan is kell kezelni. - Peter olyan, mintha az apám lenne, nem tudom megjátszani magam előtte. És Casparnak is igaza van, nem keverhetjük veszélybe őt és Juliet. Főleg most, hogy kisbabát várnak. - Mi? - Caspar már nem bámult ki az ablakon, döbbent képpel perdült felénk. Csak most jutott eszembe, hogy ő még nem is tud a babáról, és úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen, aki ezt elfelejtette. - Julié terhes? - Igen - bólintott Camilla együtt érzően. Bár nekem sosem említette, úgy sejtettem, ő is tisztában van Caspar érzéseivel. Talán Juliéval is beszéltek már róla. - Ó! - Caspar felnyögött, aztán megrázta a fejét, és visszafordult az ablakhoz. Nem mutatott több reakciót a témával kapcsolatban, de nagy összeget tettem volna rá, hogy a féltékenység hernyója belülről rágja a lelkét. Néha utáltam Julie-t, amiért miatta kell szenvednie, és néha utáltam Caspart magát is, amiért nekem meg ő okoz szenvedést. Amikor Brook ügynök kihúzta az Adam melletti széket és komótosan leült, Fawnia átfordult Camilla karjában. Valamiért érdekesnek találta a férfit, talán a medvésen dörmögő hangja tetszett neki - ha nem ebben a helyzetben kellett volna hallgatnom, én is kellemesnek találom. - Nézze, Mr. Swanson... - Látszott, hogy gyakorlott a civilekkel való tárgyalásban, pontosan tudta, hogyan és mit kell mondania ahhoz, hogy elérje a célját. - Őszinte leszek magával, amennyire csak tehetem. A húgát megtámadták, ez azt jelenti, valahonnan kiszivárgott, hogy tud valamit. Megtehetném, hogy elküldöm önöket egy általunk fenntartott búvóhelyre, aztán később, ha kiderül, hogy tégla van köztünk, szép nyugodtan össze is szedhetném a hullájukat. De nem hiszem, hogy ez választható opció bármelyikünknek is. Kedves kis családja van - pillantott Camillára, aki úgy szorította
magához Fawnt, mintha attól félne, valaki kitépi a karjai közül -, sajnálnám, ha bajuk esne. Adam kétségbeesett nevetést hallatott, amitől furcsán görcsölni kezdett a gyomrom. - Tudja, ennél jobb fenyegetést még egy maffiózó szájából sem hallhattam volna! Nagyon meggyőző! - Sajnos, túl sok szemetet kaptam már el, így volt lehetőségem tanulni tőlük - ült ki egy kis félmosoly Brook szájára, amitől hajszálnyit fiatalabbnak tűnt. - De amit mondtam, az komoly. Halálosan. - Rendben. - Adam az ügynöknek felelt, de tekintete a feleségére tapadt. Camilla is aprót bólintott, ezzel megerősítve a döntést. Ahogy rádöbbentem, hogy ez már végleges, az izgatottság és az ismeretlentől való félelem egyszerre csapott le rám. A skóciai út volt a nagy álmom, de nem ilyen okokból. Nem azért, mert menekülnünk kell. - Felmegyünk összecsomagolni - állt fel végül Cam. Azt hittem, jobban kiborul majd, de pániknak nyomát sem láttam rajta. Persze mindig is ö volt a leghiggadtabb közülünk. A decemberi síeléskor, indulás előtt egy órával hatalmas volt a káosz. Mindenhol nyitott bőröndök, szanaszét dobált cuccok, rohangászó emberek. Azt sem tudni , hol a fejünk, és már majdnem egymás torkának ugrottunk, mikor Camilla mindanynyiunkat leállított, kiadta az utasításait, és megszervezte a készülődést. - Menjenek csak! - adta meg az engedélyt Brook. - Susan, Jossie, segítenétek? - Kissé kelletlenül álltam fel - bár a nagy híreken és döntéseken már túl voltunk, semmiről sem akartam lemaradni. Még hallottam, ahogyan Adam köszön Peter bácsinak, aztán Susan néni belém karolt, és maga után húzott a lépcsőhöz. A csomagolás macerásabbnak bizonyult, mint elsőre hittem. A ruháimmal nem volt gond, gyorsan betettem őket a fekete bőröndbe, és alájuk rejtettem a Casparnak írt titkos leveleimet, meg a naplómat. Aztán ránéztem a polcra és lefagytam. Könyvek, DVD-k, CD-k... Ha csak a kedvenceimet csomagolom be, akkor is túlzásnak nyilvánítják majd. Töprengve toporogtam a körmömet rágcsálva, végül megragadtam a Harry Potter-köteteket és filmeket, és a hátizsákomba pakoltam őket. Ez volt A. Történet, amihez gyerekkorom óta kötődtem, és elképzelni sem tudtam, hogy ne vehessem bármikor kézbe őkét, amikor csak kedvem tartja. - Hogy állsz? - Camilla az ajtóm előtt hagyta a bőröndjeiket, aztán bejött, és körülnézett. - Eltettél minden szükségeset? Ruhák, fehérnemű, tisztálkodókészlet, az irataid? -Jelentem, minden megvan, nyaralásra készen állok! vigyorogtam rá, csak hogy oldjam a feszültséget. Nem jött be. - Hagyd ezt abba! - Megilletődve pislogtam rá, és bennem ragadt a következő mondat. Cam általában vette a poénokat, de észre kellett volna vennem, hogy most nincs hangulatban. Elém lépett és megragadta a vállamat. Utoljára akkor láttam
ilyennek, mikor Adamet elrabolták. - Ez most komoly, Jossie! Fontos, hogy komolyan vedd, nem lehetsz ennyire... felelőtlen! - Én nem... nem úgy értettem... - szeppentem meg még jobban. Csak most, Camilla rémületét látva tudatosult bennem, hogy mit is okoztam a kíváncsiságommal. A nyitott szekrényajtóban látszódtak a kiürített polcok, engem pedig egyszerre elfogott ugyanaz a félelem, amit a barna szempár tükrözött felém. - Visszajövünk még? - csúszott ki a számon. Annyira jólesett volna egy egyszerű „persze”, de Cam még sosem hazudott nekem. Halk sóhajjal ölelt magához, átfogtam a derekát, és a vállára fektettem a fejem. - Nem tudom. De nem kell... - A mondat folytatását hangos robaj szakította félbe. Olyan volt, mint mikor gyerekkoromban esőcseppek kopogtak a vadászkunyhónk bádogtetején, csak sokkal hangosabb. Értetlenül pillantottam fel Camillára. Aztán az ablakom hirtelen betört, mi pedig ösztönösen a földre vetettük magunkat. Füst és Vér 4. fejezet Caspar: Mire észbe kaptam, már a feldöntött tölgyfa asztal mögött hasaltam a földön. Hallottam magam mellett Adam zihálását, amit jó jelnek vettem: azt jelentette, hogy még él. Egy újabb lövéssorozat érkezett. Az egyik golyó olyan mélyen csapódott be a vastag, tömör falapba, hogy a rajta fekvő tenyeremen éreztem az ütését. Egy pillanatig azt is hittem, hogy átszakította a fedezékünket és megsebzett, de végül sértetlennek bizonyultam. Hálát adtam az égnek, hogy Camilla a régi stílusú bútorokat kedveli. Ha modern, vékony lapú étkezőasztalt vesz, már halottak vagyunk. Crosley! Oldalra kaptam a fejemet. Brook a tálalószekrény mögé húzódott, jobb kezében a pisztolyát szorongatta, bal karjával pedig magához ölelte a Rieno kölyköt. Ha a fiú a rémülettől menekülőre fogná, biztosan golyót kapna, bár az arcát elnézve kételkedtem benne, hogy akár csak egy lépést is meg tudna tenni. A lába valószínűleg épphogy csak megtartotta, annyira remegett. - Az emelet! biccentett Brook a lépcsősor felé. Először nem értettem, honnan jön a füst, aztán elkerekedett a szemem. - Felmegyek! - tátogtam oda neki, mire hevesen megrázta a fejét. A lövések elhallgattak, én pedig Adamre bámultam. Csak súrolta az egyik golyó a vállát, de vérzett és verejtékezett. - A családom... - Bólintottam. A vonásai kissé lágyabbá váltak, mintha megnyugodott volna. Nem árulhattam el a bizalmát. Megint. - Felmegyek! - kiáltottam oda Brooknak most már hangosan, és még mielőtt meggondolhattam volna magam, kilőttem az emeletre
vezető lépcsősor felé. Az ösztönöm és a sors vezetett, egyikre sem kötöttek volna velem életbiztosítást. A golyók újra záporozni kezdtek, nem volt időm körülnézni, hogy mi van a kiküldött társaimmal, élnek-e vagy megsebesültek, esetleg még rosszabb. Éles helyzetekben elsők a civil ártatlanok, a sorban utánuk jönnek a bajtársak, majd végül a saját irhád, eszerint cselekedtem. Ahogy megéreztem a fájdalmat az oldalamban, majdhogynem felnevettem, pedig abban, hogy lelövik az embert, nincsen semmi mókás. A filmekben ez olyan egyszerűnek látszik: a főhős végigrohan a szobán, miközben ezernyi golyó csapódik be körülötte, és simán megússza. Baromság! A fokokat elérve, hasra vetettem magam. Az egyik lépcsőszél egyenesen a gyomromba vágódott, de nem törődve vele, gyík módra, kezem-lábam használva kezdtem felfelé kúszni. Az oldalam alig fájt, az adrenalin megfelelő fájdalomcsillapítónak bizonyult. Azt csak remélni tudtam, hogy a golyó nem ért létfontosságú szerveket, és nem fogok félúton elvérezni. A füst egyre sűrűbb lett, köhögnöm kellett tőle, és a szemem is könnybe lábadt. Az egyik gyakorlaton ugyanilyen füstbombát hajítottak ránk, életem legpocsékabb délutánja volt a kiképzési időszak alatt. Hirtelen velőtrázó sikítás töltötte be az egész házat. A zűrzavarban nem tudtam beazonosítani, melyik nőtől származhatott, de ez most nem is volt lényeges. Ahelyett, hogy lefagytam volna, csak még jobban feltuningolt a stressz. Az utolsó lépcsőket már félig talpon tettem meg, aztán az első falig rohantam. Bár előkaptam a pisztolyomat, a félvakság miatt nem mertem előreszegezni. Karomat leeresztve indultam az első ajtó felé, Jossie szobájához. A füst sűrűn gomolygott kifelé, mintha egy tömör falon próbáltam volna átlátni. Lépés közben a cipőm orra beleütközött valami szilárdba, mire megdermedtem. Erőt kellett vennem magamon, hogy leguggoljak és megnézzem, mi az. Végül megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat - csak egy bőrönd. Az ajtófélfához simultam, úgy sziszegtem be a szobába. - Jossie? - Hunyorogva próbáltam kivenni valamit, és mintha valamiféle mozgást láttam volna a sarokban. Jossie és Camilla négykézláb mászott elő, kissé homályos látványuktól egy egész hegynyi szikla szakadt le a szívemről. - Jól vagytok? - kérdeztem gyorsan a biztonság kedvéért, bár épnek tűntek. - Igen, de Adam és Fawn... - Adam jól van - füllentettem. Az senkinek nem használt volna, ha felizgatják magukat, és a családi szeretet hatására hősködésbe kezdenek. - A kicsi merre van? - Susannél. A babaszobában - ragadta meg a nadrágomat Cam. Nyugtatásképpen megérintettem az ujjait, jéghidegek voltak a rémülettől. - Kihozom őket, ígérem! Maradjatok! - mutattam fel a nyitott tenyeremet. Óvatosan megkerültem a szanaszét hagyott
bőröndöket, aztán a babaszobához araszoltam a fal mentén. Odabentről motozás hallatszott, felemeltem a pisztolyomat, és pislogtam párat - nem mintha segített volna. - Állj, FBI! - toppantam a küszöbre. A szoba ablaka sarkig nyitva volt, így az oszladozó füstben azonnal megláttam a feltartott kezű alakot. Néhány pillanat múlva már be is tudtam azonosítani. - Switz? - Caspar? - Hangja úgy remegett, akár egy síráshoz készülődő gyereké. A hajába markolt, aztán lerogyott a földre. - Meg kellett tennem, én... - Követtem a tekintetemmel az övét, hogy aztán rémülten felnyögjek. - Mi a fenét csináltál? - Térdre vetettem magam, hogy megnézzem a szőnyegen heverő női alakot. Kezem nedves lett, de csak akkor jöttem rá, hogy a vértől, mikor közvetlenül a szemem elé emeltem az ujjaimat. Nem éreztem pulzust, Susan szíve már megszűnt dobogni. - Megölted őt... - Üvölteni akartam, mégis csak suttogásra voltam képes. - Muszáj volt, muszáj. - Switz mantrája bántotta a fülemet. - Muszáj volt megölnöd egy ártatlan nőt? - erősödött fel a hangom, ujjam határozottan feszült a ravaszra. Switz tekintete hirtelen rám emelkedett, döbbenetet láttam benne. Teljesen megőrült, vagy mi a fene történt vele? - Nőt? Mi? Nem! Nem őt. Nem bántottam őt. Marger volt! - mutatott a sarokba. Eddig észre sem vettem a másik holttestet mert hogy meghalt, abban egészen biztos lehettem. A fején lyuk tátongott, szétlőtték az agyát. - Fel... feljöttünk, hogy kimentsük a nőket és a gyerekeket. Hallottuk a gyereksírást, ide jöttünk, ő pedig rá... rálőtt... - mutatott Susan teste felé. - A Főnöknek dolgozik... dolgozott. Meg akart ölni mindenkit a házban! - Hol a gyerek? - villant át rajtam hirtelen a hiányérzet. Feldúltan forogtam körbe, és a füsttől könnyezve mértem fel a terepet. Sehol nem láttam Fawniát, a hangját sem hallottam. Bemard tekintete még mindig Susanre szegeződött. - Azt hiszem, nála van... Megtorpantam. Először nem értettem, hogy érti, tágra nyílt szemmel meredtem az összekuporodott nőre. Halála előtt valamiért furcsa pózba merevedett. Te jó ég! Láthatóan remegett a kezem, ahogy újra leguggoltam, és megmozdítottam őt. - Fawn... - A forró kis test elsőre élettelennek tűnt hiába értem hozzá, nem mozdult. Aztán ahogy Susan karját arrébb toltam, szembe találtam magam a hatalmas égkék szempárral. Pislantott egy lomhát, én pedig felnőtt férfi létemre közel álltam ahhoz, hogy sírva fakadjak. - Gyere ide, kicsikém! - bontottam ki az óvó ölelésből, tekintetem végigtapogatta, hogy megsérült-e, ám nem láttam nyomát. Könnyes volt a szeme, de már nem sírt, egyetlen hang nélkül hagyta, hoogy magamhoz húzzam. Nem voltam biztos benne, hogy ez jó reakció-e, de most nem értem rá ezen aggódni. A mozgolódásra féloldalas hátraarcot csináltam, és a pisztollyal az ajtónyílásra céloztam. Már a körvonalak alapján tudtam,
hogy nincs okom lőni. - Mondtam, hogy maradjatok odaát! Ne gyertek be! - Előreléptem, hogy eltorlaszoljam a bejáratot, de késő volt. Mindkét nő halálra váltan bámult a szőnyegre, aztán Jossie felsikoltott. A fejére tett kezekkel jött beljebb, mint aki nem is hiszi el, amit a saját szemével lát. A sokk mindenkit kábává tett, ezért nekem kellett észnél maradnom. Gyorsan behúztam a fal mellé Camillát, és a karjába adtam a lányát - szorosan magához ölelte, és csak bámult maga elé. -Jossie... - Alig érintettem az ujjaim hegyével, mégis belerázkódott, mint mikor az embert mély álomból ébresztik. Jobb kezével vakon keresett fogódzkodót az ingemben, aztán elszakította figyelmét a szörnyű látványtól, és arcát a mellkasomba fúrta. Fulladozó zokogó hangot hallatott, én pedig a fájdalomtól összeszorított fogakkal öleltem magamhoz. Aztán feltűnt, hogy odalent már régóta csend van. - Figyeljetek! toltam el magamtól végül. Szeme vörös volt a sírástól és a füsttől, és kissé fókuszálatlannak tűnt a figyelme; Camilla sem volt jobb állapotban. Nem lepett meg, ez még nekem is sok volt, pedig többet láttam életem során, mint ők. - Itt kell maradnotok! Nem mozdulhattok innen! - húztam Jossie-t a szekrény és a fal találkozásához, aztán a vállánál fogva guggolásba nyomtam. A mozdulatsort megismételtem Camillával is. Úgy engedelmeskedtek, akár a bábok - összebújva, mozdulatlanul guggoltak a rejtekhelyükön. Bernardot elnézve átfutott az agyamon, hogy egyedül megyek vissza a földszintre, de a vérveszteség okozta szédülés miatt elvetettem ezt az ötletet. - Switz, gyerünk! - szólítottam meg. Láttam rajta a tétovázást, végül mégis bólintott. Felvette a pisztolyát a földről, és utánam indult. Egy kézmozdulattal jeleztem, hogy lapuljon a falhoz, én is hasonlóan cselekedtem. A füst odakint töményebb volt, rám tört a késztetés, hogy hangosan köhögni kezdjek, ám helyette csak néhány halk krákogást engedélyeztem magamnak. Már majdnem elértük a lépcsőket, mikor hirtelen emberek sokasága rohant fel az emeletre, és jó néhány pisztolycső meredt felénk. Az egész olyan volt, akár egy rajtaütés, csak most nem a megszokott oldalon álltam. Mindenhonnan kiáltások és utasítások hangzottak fel, a szavak összekeveredtek, mire elértek a fülemig. Aztán a zűrzavarból kivált egyetlen ember hangja: Brooké. - Le a fegyvert! Ezek a mieink! A következő pillanatban összecsuklottam. JOSSIE: Görcsösen kapaszkodtam az emberekbe, ennyi maradt meg az emlékeimben. Először Casparba, aztán Camillába, végül jött egy férfi, nem tudtam a nevét, de nem is érdekelt. Kedvesen beszélt hozzám és gyengéden érintett meg, úgyhogy mentem vele,
ahová vezetett. Aztán meghallottam Camilla kiáltását, és ez kirántott a békés apátiából. A földre vetette magát Fawnnal a karjában - kellett némi idő, míg ráeszméltem, hogy Adam mellett térdel. Összeszorítottam a szemem, nem bírtam volna egy újabb halott szempár látványát. A bátyámét... - Joss! - A hang az övé volt. A holtak nem beszélnek. Vagy megőrültem? Jossie! Joss... Jól vagy? Megsérültél? Megsérült? - Az utolsó kérdés ijedtnek hangzott, és valaki másnak tette fel, nem nekem. - Sokkot kapott. A nagynénjük meghalt - közölte egy ismerősismeretlen hangszín. Túl fáradt voltam beazonosítani. Ha nem tart valaki, egyszerűen csak lekuporodom a földre, és elalszom. Bárcsak eleresztenének... - Jossie... - Adam fájdalmasat nyögött. Lassan mertem csak felnyitni a szemhéjamat, a feldöntött ebédlőasztalba kapaszkodva vergődte magát talpra, hogy a karjába öleljen. Bármekkora biztonságot is nyújtott a közelsége, a vér illata az orromba lopózott, és Susan néni képe újra megjelent előttem. Élesen és tisztán, mintha a retinámba égett volna örökre. Öklendezve szabadítottam ki magam, hogy aztán a sarokban álló díszpálma előtt térdre rogyjak, és a gyomrom tartalmát a cserepébe ürítsem. - Mennünk kell innen! - szólalt meg valaki a hátam mögött. Az embereim egyelőre biztosítják a helyszínt, de véges a kapacitásunk. Ránk támadhatnak nagyobb erővel... - Egy újabb támadás, lövések,vér... Már csak a gyomorsav jött ki a számon, mégis újra és újra összerándult a nyelőcsövem. Meg akartam szabadulni az emlékektől, ki akartam vetni magamból minden szörnyűséget. - Switz, vigye ki a csomagokat! Holman, ültesse be az autóba Mr. Swansont és Crosley-t! Hátam mögött mozgolódás támadt, csak én maradtam mozdulatlanul, a szőnyegen térdelve. Kételkedtem benne, hogy a lábam elbírja-e a súlyomat. - Jól vagy? - Gyöngéden határozott kezek fogták hátra a hajamat, és egy pohár víz jelent meg a látóteremben. Megragadtam, és mohó nyeldeklésbe kezdtem, ám a hűvös, íztelen nedű sem segített túl sokat. Fájt a torkom, mintha kezdődő mandulagyulladásom lenne, és csak a jólneveltségem válaszolt helyettem, mikor megköszöntem Brook ügynöknek a kedvességet. Gyere, kimegyünk a kocsihoz! - karolt belém végül. Teljesen ráhagytam magam, a földet bámultam magam előtt. Fehér szőnyeg vöröslő folttal, vajszín parketta, küszöb, szürke lépcsők három darab aszfalt, fekete autószőnyeg. Akkor mértem fel, hol is vagyok, amikor az autó ajtaja halk kattanással rám zárult. Simon volt mellettem, az ablakhoz nyomta a jobb arcát, mintha a lázát akarná hűteni, én viszont úgy éreztem, a nyár eleji meleg ellenére is megfagyok. Az anyósülés is foglalt volt, de akkor tudtam volna csak azonosítani az ott ülőt, ha előrehajolok, vagy ő néz hátra. Az elsőhöz nem éreztem elég erőt magamban, a másodikat pedig az
illető nem tette meg. Kinyílt a vezetőülés-oldali ajtó, és Brook beült a kormány mögé. - A bátyámék? - érdeklődtem halkan. - A hátsó autóban. Jönnek utánunk - indította be a motort. Aprót fordítottam a fejemen, hogy ellenőrizzem, amit mondott. Nyugodtabb lettem volna, ha mellettük lehetek, de már a tudat is kicsit csillapított a bennem tomboló viharon, hogy a közelben vannak. - Adam? - Brook annak ellenére megértette, mit akarok tudni, ahogy a nyelvi kapacitásom szómondatokra redukálódott. - Megsérült a vállán, de nem súlyos. A rejtekhelyen ellátjuk öt és Ciosley-t is. - Caspart? - A hangomat kevésbé éreztem rémüknek, mint amennyire én magam az voltam. Kicsit olyan volt, mint meghalni: a lelked kiszáll földi burkából, és kívülről szemléli a testével történteket. - Jól vagyok, csak egy karcolás - jött a nyugtatás az anyósülésről. Hirtelen kihagyott a szívem, hogy még serényebb dübörgésbe kezdjen. Caspar... - Biztosan? - Szinte cincogtam. - Persze, nincs gond - fordult hátra, és biztatóan rám mosolygott. Istenuccse, vissza akartam mosolyogni, de helyette valahogy könnyek kezdtek potyogni a szememből, mint egy hülye pisisnek. Még láttam, ahogy Caspar és Brook váltanak egy kissé kétségbeesett pillantást, aztán Simon magához húzott és átölelt. Kicsit esetlen volt, de most nem törődtem ezzel. A közelsége nyújtotta biztonságérzettel együtt felébredt bennem az önvád is, hogy aztán vadul nekiessen a húsomnak, és lemarcangolja a csontjaimról. Susan néni meghalt, Adam és Caspar megsérült, tönkrement az életünk, és mindez nekem köszönhető. Miért nem én? Nekem kellett volna meghalnom, én érdemeltem azt a golyót. - Susan néni... - Simon pólója tompította a nyöszörgésemet. Összekönnyeztem és -nyálaztam őt, mégsem tolt el magától. A fejem kiürült, gondolkodásra képtelenné váltam, egy idő után pedig eljött értem a megváltó álom. Valaki húzni kezdett, és a magasba emelt. Egy pillanatig azt hittem, Susan néni jött értem az angyalszárnyain, hogy magával vigyen álmomban az ágyamban feküdtem, ő pedig ott repkedett fölöttem aztán kitisztult a tudatom. Két erős kar tartott meg, kezem pedig férfimellkast tapintott. Felnéztem a hozzá tartozó arcba, Brook aggódva pillantott vissza rám. Kicsit hasonlított Peter bácsira, a halántékánál jobban őszült, mint ő, de a szeme körüli apró, barátságos szarkalábak ugyanolyan bizalmat ébresztettek bennem. - Jól van, maradj itt szépen! Jó kislány! - ültetett le valami keményre, aztán megpaskolta a kobakomat, akár egy kiskutyának. - Jobban vagy? - Simon leült mellém, és megfogta a kezemet. Nagyon ritkán értünk egymáshoz, valahogy a barátságunk
ellenére tartottuk a fiú-lány távolságot, de hálás voltam neki, amiért tinédzserfiú mivoltát legyőzve hajlandó nyilvánosan egy olyan gesztusra, mint az ölelés vagy a kézfogás. A lelkemnek most szüksége volt ezekre. Bólintottam, aztán megköszörültem a torkomat. - Sajnálom. - Micsodát? - szorította a két tenyere közé a kezem, mintha fel akarná melegíteni. Talán pont ezért csinálta - csak most eszméltem rá, hogy olyan hidegek az ujjaim, mintha hóban turkáltam volna kesztyű nélkül. - Belerángattalak ebbe a szörnyűségbe. Fel sem fogtam, csak most, hogy... - Nem tudtam folytatni a mondatot. Kényelmetlen mocorgásba kezdett mellettem. -Jossie, mondanom kell valamit. - Felnéztem rá, hogy tudja, a lelki állapotom ellenére figyelek, mikor hirtelen kinyílt az egyik hátsó, folyosói ajtó. Brook sietős, de nyugodt léptekkel igyekezett felénk. - Be szeretnél jönni a bátyádhoz? - érdeklődött, mikor mellénk ért. Azonnal bólintottam, aztán eszembe jutott, hogy Simon belekezdett valamibe. Bocsánatkérően néztem rá, mire halványan elmosolyodott. - Menj csak! Lemásztam a ládáról, amin eddig ültem, és Brook után indultam. Most már biztos lehettem benne, hogy Adam sérülése nem túl veszélyes - ha az lenne, távol akarnának tartani tőle ebben az állapotban. A helyiség, amelybe vezettek, ugyanúgy nézett ki, mint ahonnan jöttem, csak kisebb változatban. Nem számítottam tiszta és jól felszerelt orvosi szobára, de egy raktárnál kicsit jobbat vártam. Adam rozoga, fehér széken ült, a vállát leragasztották, csak egy apró, vörös foltocska mutatta a gézen, hogy rálőttek. Cam mellette ácsorgott Emmával a karjában. Mikor megláttam, az volt az első gondolatom, hogy kéne neki egy szék. Olyan sápadt volt, hogy szinte láttam magam előtt, ahogy a következő pillanatban összeesik. Odasiettem hozzájuk, közben vetettem egy pillantást a helyiség másik oldalán álló kopottas paravánra. Emberi alakok mozogtak mögötte, és mivel Caspart nem láttam máshol, úgy sejtettem, ő az egyikük. -Jól vagy? - Én akartam feltenni ezt a kérdést Adamnek, de megelőzött. - Igen - erőszakoltam ki magamból a szót. - Te? - A vállát néztem, nem akartam látni, mennyire csalódott, dühös és rémült. - Semmi bajom. - Csend telepedett közénk, amitől vasgolyók születtek a gyomromban. Máskor, ha feszült viszonyba keveredtünk, jött Camilla, és helyre tett mindkettőnket, de most, hogy ő sem volt túl jól, a bátyámmal nem tudtuk, mit is kéne tennünk vagy mondanunk. Halk morgás és káromkodás szűrődött ki a paraván mögül, mire odakaptam a fejem. - Ki keli szedni belőle a golyót - felelte meg a kimondatlan
kérdést a bátyám. - Nem kéne ahhoz kórház vagy valami? - Elképzeltem, milyen fájdalom lehet ez, aztán nem foglalkozva Adam hangjával, elindultam az eltakart terület felé. Félve lestem először a paraván mögé, de ahogy tekintetem megtalálta Casparét, felbátorodva léptem előrébb. Az oldalán feküdt ing nélkül, háta mögött pedig egy férfi állt valami hosszú csipeszfélével a kezében. - Menj innen, Jossie! - Caspar határozottnak akart látszani, de nem kajáltam be, a sápadtsága elárulta. Vádlón az orvos felé fordultam - legalábbis nagyon reméltem, hogy orvos, és ért ahhoz, amit épp csinál. - Nem kapott érzéstelenítőt? - Nem készültünk műtétre... - vonta meg a vállát. Az ágy mellé léptem, és Caspar felé nyújtottam a kezem. Egy pillanatig csak meredt rá, mintha nem is értené, mit akarok, aztán erősen megmarkolta. Felnéztem a doktorra, bólintott, és folytatta a félbemaradt műveletet. Az ujjak szorítása erősebbé vált, de nem panaszkodtam. Ez a kín valószínűleg semmi volt ahhoz képest, amin Caspar ment át. Nem akartam belegondolni sem, hogy fájdalomcsillapító nélkül turkálnak éppen a puszta húsában. Fájdalmas zihálását hallgatva a kezeinket figyeltem, és örültem, hogy végre valami hasznosat is tehetek. - Megvan. - Fémesen koppant a golyó egy üvegpohárban, mire Caspar sziszegve kiengedte a bent tartott levegőt. Egy kisasztalról fertőtlenítő, gézlap és ragtapasz került elő, jelezve, hogy hamarosan végzünk. - Rendben, ennyi volt - húzta le az orvos a véres gumikesztyűt, majd a lába melletti, koszos szemetesbe hajította. Caspar azonnal fel akart ülni, de egy mozdulattal visszatartottam. Furcsa érzés volt, hogy az egyik kezem a kezében, a másik pedig a csupasz vállán nyugszik. Azt hittem, ha egyszer ennyire intim módon érintem majd meg, azonnal elutasít, ebben a helyzetben viszont anélkül lehettem a közelében, hogy lelepleztem volna magam. Gyötört a lelkifurdalás, amiért az övétől forróvá vált a bőröm, és a korábban lányregénybeli maszlagnak hitt módon szívem a nevének ritmusára kezdett dobogni. A történtek után nem lett volna szabad valaminek is örülnöm, mégis ott repkedtek bennem a boldogságpillangók. Érzéseim festett vigyorú marionettbábuja voltam, amely akarnom ellenére táncolt a nyomorúság közepette is. - Köszönöm! - Caspar hüvelykujja apró félkört írt le az enyémben, csak remélni tudtam, hogy nem érezte meg a finom remegést, ami végigfutott rajtam. - Jossie! - Adam szólítására elvörösödtem, mintha valami tiltott dolog közben zavart volna meg. Caspar lassan eleresztett, engem pedig - ahelyett, hogy örültem volna a visszatérő keringésnek - lüktető hiányérzet kezdett gyötörni. Kelletlenül sétáltam ki a paraván takarásából, tessék?
- Kérlek, menj és szólj Brooknak, hogy szükségünk van iható vízre! biccentett a nyitva hagyott ajtó felé. Szívesebben maradtam volna továbbra is Caspar mellett, mégis vita nélkül engedelmeskedtem, csak egy apró sóhaj jelezte a nemtetszésemet. Brook és Simon a folyosó végében álltak, annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy először észre sem vettek. Sietősen indultam feléjük, miközben zsibbadó kézfejemet dörzsölgettem - vagy inkább Caspar ujjainak helyét próbáltam felidézni -, csoszogásomra felkapták a fejüket, és azonnal elhallgattak. Brook felvette a szokásos kiismerhetetlen arcát, de Simon vonásai zavartnak tűntek. Nem vagyok hülye, pontosan tudtam, hogy ez csak két dolgot jelenthet: az egyik, hogy rólam beszéltek épp, a másik, hogy van egy közös titkuk, amit én nem ismerek. Ha korábban kellett volna tippelnem, az első változatra teszem a voksom, mert azt gondoltam, Simonnal nincsenek titkaink egymás előtt. Ám azok után, hogy az ebédlőnkben is sugdolóztak valamiről, már képtelen voltam teljesen kizárni a második lehetőséget. - Szükségünk lenne egy kis vízre, Adamék szomjasak - toppantam eléjük gyanakvással átitatott lélekkel. Simon a szemembe nézett, próbálta megjátszani, hogy semmi sem történt, de ha rólam volt szó, mindig is pocsék színész volt. Néhány másodperc múlva félre is kapta a pillantását. Brook a ládához ment, amin korábban ültem, elővett belőle néhány palacknyi ásványvizet, aztán szó nélkül elindult a kórteremnek kinevezett helyiség felé. Megvártam, amíg eltűnik az ajtó mögött, és újra Simonra néztem: - Miért van olyan érzésem, mintha rosszban sántikálnátok? PETER: Feldúltan róttam a köröket, miközben a mobilt még mindig a markomban szorongattam. Képtelen voltam megnyugodni. Valami baj van. Nagy baj. Adam gyerekkora óta közel áll hozzám, tinédzserkorában egyetlen pillantásából tudtam, hogy éhes, szomorú, fáj valamije, bántották, boldog vagy kíváncsi. Bár most már jó ideje külön éltünk, hittem, hogy ez az ösztönös képességem nem kophatott el. Nyaralásról beszélt, és arról, hogy jól fogunk szórakozni, miközben a gyomrom minden szónál egyre kisebbre zsugorodott, míg végül diónyi nem lett. A szavai hazudhattak, de a hangja, a nevetése... Más biztosan bevette volna, de engem nem tud megvezetni. A kulcszörgésre és a zár kattanására feleszméltem. Gyorsan az éjjeliszekrényre tettem a telefont, az ágyra vetettem magam, és felkaptam a könyvemet. Ellenőriztem, hogv nem fejjel lefelé tartom-e - a filmekben a főhősök valamiért mindig ezt az ostoba hibát követték el, csak járattam a szemem az összefüggéstelen sorokon. - Megjöttem! - jelent meg Julié a küszöbön. Arcán a
látványomra mosoly ébredt, én pedig egy pillanatra mindenről megfeledkeztem. Még mindig nagyobbfajta csodának tűnt, hogy tényleg engem választott, velem, a vén medvével kötötte össze az életét. Két mozdulattal lerúgta a cipőjét, és harisnyában tipegett beljebb. Keze gömbölyödőo pocakján pihent, imádtam, hogy már látható jelei vannak szerelmünk gyümölcsének. - Jaj, de elfáradtam! - dőlt bele ruhástul az ágyba. Sóhajtva nyújtózott egyet, aztán addig mozgolódott, míg mellettem kötött ki. Fejét a vállamra fektette, keze megpihent a felkaromon. - Hihetetlen, hogy holnap reggel már utazunk. És köszi, hogy becsomagoltál! - pillantott a szekrény mellett várakozó bőröndökre. Hümmögtem néhányat, miközben hálapuszit adott az arcomra, majd újra úgy tettem, mintha túlzottan lefoglalnának a betűk. Valóbban csak bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy beszélni kezdjek. Beletelt néhány percbe, de végül becsuktam a könyvet. - Adamék holnap velünk jönnek - jelentettem ki a lehető legegyszerűbben. - Mi? - Julié felkönyökölt, izgalom vegyült a pillantásába. - Mármint hogy elengedte Josst, és kikísérnek minket? - Nem - ráztam meg a fejem. Levettem a szemüveget, és megdörzsöltem az orrnyergem. - Adam úgy gondolja, hogy jót tenne nekik egy kis családi nyaralás, ezért megkérdezte, velünk tarthatna-e az egész család. Remélem, nem gond, hogy igent mondtam... - fürkésztem az arcát. Más körülmények között talán megvártam volna a döntéssel, de Adam hangja arra késztetett, hogy azonnal beleegyezzek. - Dehogyis baj! - Julié arca kivirult, ám nem tartott sokáig az öröme. Orra hirtelen gondterhelt ráncba futott. - Jaj, beszélnem kell Matthew-val! Remélem, hogy tud szállást adni, és a repülőjegy! - ült fel hirtelen. Már majdnem kiugrott mellőlem az ágyból, de sikerült még időben elkapnom. - Már mindent elintéztem - nyomtam vissza. - Felhívtam a bátyádat, aztán pedig lefoglaltam a jegyeket. - Mr. Summers, esküszöm, maga a tökéletes férj! Ajándékozott meg egy lusta, de elégedett vigyorral. - Igazán, Mrs. Summers? - Hangomban annak ellenére incselkedés volt, hogy még mindig nagyon aggódtam. Julie-nak nyugalom kellett. Szó sem lehetett arról, hogy megosszam vele a megérzésemet, viszont azt is tudtam, észreveszi, ha bajom van, és addig kérdez, míg ki nem bököm. Egyetlen fegyverem volt ilyen esetek ellen: a szex. A helyzettől függően vagy megvontam, vagy figyelemelterelésként használtam. Más, normális házasságban a feleség tartotta kezében az ágybéli gyeplőt manipulálás céljából, de a mi kapcsolatunk sosem volt átlagosnak mondható. - Úgy bizony, Mr. Summers. Lenyűgöz, hogy mindent megad nekem, amire csak vágyom. Legyen az épp egy pihentető éjszaka bőröndpakolás helyett vaaagy egy nem is annyira pihentető
éjszaka... - dörzsölte az orrát az enyémhez. Az ötletem bejött, mert a következő pillanatban a szám után kapott, én pedig gondolkodás nélkül csókoltam vissza. Mostanában Julié állapota miatt csak óvatosan szerettem őt, de ebben a pillanatban teljesen el akartam venni az eszét, hogy szeretkezés után biztosan a kimerült alvás legyen a következő program. - Mmm... Várj, várj, várj! - Mi az? - dünnyögtem az ajkai közé, miközben próbáltam kiszabadítani magam a pizsamanadrágból. -Valami nem stimmel... - feszült neki a keze a mellkasomnak, Gondolkodás nélkül perdültem le róla, és halálra rémülve mértem végig. -Rosszul vagy? Görcs? Vagy más? - soroltam a rémötleteimet. Más számára a magasság, a bezártság, a pókok vagy a bogarak okoznak rémületet, az én lidérces álmaim viszont Julié és a babánk elvesztéséről szóltak. Kétszer már elvette tőlem a sors a szeretett nőt, egyszer pedig a gyermekemet, ha újra megtörténne, biztos, hogy nem élném túl. - Nem, nem! Jól vagyok, hallod? Semmi gond! - Julié térdelő helyzetbe nyomta magát, és legalább olyan rémült arcot vágott, mint amilyet én vághattam. -Biztosan? - simítottam a tenyerem az arcára, csak hogy a közelsége megnyugtasson, ám az izmaimat csak nehezen eresztette a feszültség. Igen, biztosan. Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Olyan buta vagyok! - csimpaszkodott a nyakamba hirtelen. Jó pár pillnatig tartott ez a szorítás, amit egyáltalán nem bántam, sőt, most kifejezetten szükségem volt rá. - Jól érzed magad, ugye? - mosolyogta a fülembe. - Igen. - Mondania sem kellett, pontosan tudtam, mire gondol. Nemcsak nekem voltak félelmeim, hanem neki is. A köztünk lévő korkülönbség miatt attól tartott, idő előtt el fog veszíteni engem az idősödő ketyegőm vagy valami más betegség miatt. - De mi a baj? - ugrott be, hogyan is jutottunk idáig. Elképzelni sem tudtam, miért állított le, mikor érezhetően be van indulva. - Aludnunk kéne, mert reggel utazunk. - Ó, szóval, fáradt vagy? - toltam el magamtól, de mikor már azt hittem, megértettem a viselkedését, megrázta a fejét. - Nem, neked kellett volna ezt mondani. Julié, ma nincs szex, mert reggel nem tudsz majd kimászni az ágyból, és lekéssük a repülőt! -Te mindenre gondolsz, és odafigyelsz rám - emelte a mutatóujját az orrom elé. - Szóval, valami vaj van a füled mögött, ami miatt el akartad terelni a figyelmemet - nyomkodta meg az orrhegyemet, mintha azt vizsgálgatná, puha-e a hazugság miatt. Ki vele, Peter Summers, miért akartál figyelemelterelésből rám mászni? - Nem akartam rád mászni - fintorodtam el. Nem tetszett, mikor ilyen közönségesen beszélt a szeretkezéseinkről.
Számomra ez szent dolog volt még akkor is, ha néha eléggé bevadultunk vagy nem megszokott dolgokat is kipróbáltunk. - Rendben, rendben, én mimózám, szóval, miért akartál figyelemelterelésből rávenni, hogy romantikus körülmények között, pihe-puha párnákon heverve szerelmeskedésre adjam a fejemet veled? - ismételte meg a kérdést incselkedő mosollyal. Más helyzetben ez a szemtelen stílus forró szexhez vezetett volna, de ez most nem volt aktuális. - Nincs mit mondanom - jelentettem ki. Megigazítottam a pizsamámat - próbáltam elrejteni az ágaskodó férfiasságomat, persze teljesen sikertelenül aztán visszafeküdtem a helyemre, és betakaróztam. - Adamékkel kapcsolatos, igaz? - továbbra is mellettem térdelt, én pedig kezdtem sejteni, hogy a titkolózásom terve füstbe ment. - Furcsa, hogy ilyen hirtelen mind jönni akarnak. - Adam csak annyit mondott nekem, hogy szükségük van egy kis pihenésre, és arra, hogy együtt töltsék az időt - ismételtem el, amit a telefonban hallottam. Julié elgondolkozva meredt a szemközti falra, aztán megrázta a fejét. - Ugye, az nem lehet, hogy gondban van a házasságuk? nézett rám. - Én nem tudok róla. Szerintem Adam mondta volna, ha baj lenne... Kivévé, ha... vágott olyan arcot, mint akit megvilágosodás ért. - Kivéve, ha? - Ha azzal van probléma - biccentett arrafelé, amerre az ágyékomat sejtette a takaró alatt. - Adam és Cam is olyan nyuszi, tuti, hogy nem mondanák el, ha nem működne a ketyere, vagy más hasonló gondjuk lenne. - Ugyan, Adam fiatal. Ha nekem minden gond nélkül működik, neki is - forgattam meg a szemem. - Fiatalon is lehetnek problémák. Lehet, hogy nem tudják, hogyan dobhatnák fel a szimpla szexet - markolta meg a korábban csak szemeivel bűvölt testrészemet. Hangosan felnyögtem. - Vagy talán a munka stresszeli, és ezért kell a kikapcsolódás. Hogy egymásra tudjanak hangolódni. Mondjuk, egy romantikus, skót kastélyszállóban...vonta meg a vállát, miközben tovább dörzsölt odalent, pedig már így is elég kemény voltam. - Hát, nem is tudom - szusszantottam ki magamból a mondatot. Ez eddig eszembe sem jutott, de mi van, ha Julié beletrafált a közepébe, Adam valószínűleg tényleg nem beszélne a szexuális életéről még nekem sem. Bárcsak ennyi lenne a probléma, a stressz. Az megoldódna St. Village-ben, és nem lenne miért aggódnom. Fogalmam sincs, hogy tényleg elhittem-e ezt az elméletet, vagy csak azért győztem meg magam róla, mert Julié eltűnt a takaró alatt. Kisöpört minden értelmes gondolatot a tejemből, és végül megnyugodva adtam át magam a sokat ígérő kényeztetésnek. Egyetlen dolog miatt aggódtam, de azt is csak
haloványan: holnap reggel mégiscsak hatalmas karikák lesznek a szemeink alatt.
II. rész
Azt hiszem, az elején kell kezdenem...Az életem más volt, mint egy átlagos gyereké. Na jó, nagyon más. Sosem ismerhettem meg az a szeretetet, amit csak egy igazi anya és apa adhat meg. Azt gondoltam, ez nem okoz törést bennem, erős vagyok, de valójában sokkal mélyebb nyomokat hagyott a lelkemen a hiány, mint hittem. Olysmiket éltem át, amiket a korombeliek többségének nem kellett, és ezért korán felnőttem. Talán túl korán. Indulás 1. fejezet CASPAR: Az oldalam lüktetése ébresztett, bár arra sem emlékeztem, mikor aludtam el. Ott még tiszta volt a kép, hogy Jossie kezét szorítom, az utánna történteket viszont beburkolta a homály. Nagyon reméltem, hogy nem ájultam el szégyenszemre, hanem csak elnyomott a kimerültség. Megmozdítottam a jobb karomat - a rozoga ágy egyik rugója szörnyen nyomta a vállam aztán szép lassan felnyitottam a szemem. A paraván kissé elmozdult, ezért a fal melletti résen pont ráláttam a többiekre. Adam egy széken üldögélt, fejét hátradöntötte, és a plafont bámulta. Tekintete tompaságából arra következtettem, hogy csak cél nélkül bambul. Camilla közvetlenül mellette a falnak támaszkodott. Két karja úgy fonta át Fawniát, mintha újra magába akarná olvasztani. Mint a kilenc hónap alatt, míg a szíve alatt hordta. Ott biztonságban volt, benne nem érhette semmi baj. Lehajtotta a fejét, és apró puszikat nyomott a szökés tincsekre, de semmilyen reakciót nem kapott válaszul. A gyermek hüvelykujját szopva pihent a mellkasán, a nagy, kék szempár az apjáéhoz hasonlóan meredt a semmibe. Szegénykém, mit kellett átélnie... És Susan... Mindig úgy gondoltam, Susan rendes ember és jó anya - az,
ahogyan Jossie-val bánt, hogy felnevelte őt, elegendő bizonyíték volt erre -, ám a mai nap után a lelki nagysága megdönthetetlen bizonyosságot nyert. Ha ő nincs... Nem, abba belegondolni sem akartam. Az ajtó halkan megnyikordult, a léptekből azonnal tudtam, hogy Brook az. Jellegzetes, ütemes járása volt, amit mostanra ezer közül is felismertem. Ahogy közelebb sétált, a résen át végül meg is láttam őt. Egy ásványvizes palackot szorongatott a kezében, amiből azt a következtetést vontam le, hogy vagy nem aludtam néhány percnél többet, vagy ez már egy újabb kör azóta, hogy Adam kiküldte innivalóért Jossie-t. Brook egy lopott mozdulattal meglazította a kupakot, hogy segítsen Adamnek, de ne keltse benne a tehetetlenség érzését Camillától is láttam már korábban ezt a cselt, mikor Adam épp influenzás volt. - Hoztam egy kis vizet... - Adam lassan mozdult, mintha hirtelen azt sem tudná, merre is van. - Köszönöm! - vette át végül egy biccentés kíséretében az üveget. Brook viszonozta a gesztust, majd távozott. Adam teljesen lecsavarta a kupakot - nem vette észre a csalást -, aztán felkecmergett. Az a gyengéd mozdulat, amellyel megcirógatta a kislánya arcát, még engem is meghatott. Próbát tett a vízzel nála, kicsit megnyugodtam, mikor meghallottam a halk nyeldeklést. Lehet, hogy csak egyszerű reflex volt, mégis pozitív reakciónak akartam hinni. - Kérsz inni? - A kislány végzett, Adam figyelme pedig azonnal a feleségére fordult. Camilla megrázta a fejét. Először azt gondoltam, nem szomjas, de Adam szomorkás mosolyát látva rádöbbentem, hogy más a helyzet: még annyi időre sem akarja elereszteni a kislányát,hogy átvegye az üveget és kortyoljon belőle. A gyomrom összerándult egy régi emléktől. „Ne, kérlek!” - Anya karjai körém fonódtak, hogy védjen, de a pofon, amit kapott, végül megadásra késztette. Egyáltalán nem bántam, inkább én kapjak, mint ő. „Most majd megtanulod, mi a fegyelem” - Apám hangja mély és mennydörgő volt. Akkoriban valamiféle istennek tartottam, ezért eszembe sem jutott, hogy tiltakozzak, mikor megragadott. Ha ö azt mondja, megérdemlem a szíjat, akkor biztosan így is van. Rossz vagyok. A hideg végigfutott az egész testemen, és egy másodpercig ugyanaz a nyolcéves kölyök voltam, aki összepréselt ajakkal tűrte a büntetést. Adam hangja rángatta vissza a felnőtt énemet a testembe. - Segítek - mosolygott a feleségére. A korábbi pániktól apró verejtékcseppek borították el a homlokomat, ezért inkább újra a szoba másik végében történő eseményekre koncentráltam. Camilla nyelt pár kortynyit az üvegből, amit a férje tartott neki, majd hálásan felsóhajtott. - Köszönöm! Adam szája felváltotta a palackot felesége ajkán, bennem pedig most először tudatosult, hogy éppen kukkolok. Hosszú
csók volt, mintha Adam azt a felfrissülést keresné benne, amit feleségének a víz okozhatott. Mikor végül szétváltak, egymásnak döntötték a homlokukat. Furamód úgy éreztem, ez a gesztus még sokkal intimebb. - Szeretlek. És minden rendben lesz. - Adam suttogott, a szoba csendjében mégis kristálytisztán elért hozzám a hangja. Valahol hallottam egy múzeumról. Az egyik termének van egy különleges pontja, ahol akármilyen halkan is suttogsz, az összes jelenlévő hallja. Úgy tűnt, ennek a szobának éppen a fal mellett van ez a varázslatos helye. - Tudtál beszélni Peterrel, mielőtt...? - Camilla elharapta a mondat végét. Becsuktam a szemem, és csak hallgattam a beszélgetés folytatását. - Igen - És mi lesz most? Peterék holnap indulnak, hogy a fesztivál előtt eltölthessenek egy kis időt Julié családjával. Beszéltem vele, azt mondtam, Hogy... szükségünk van egy kis pihenésre, kikapcsolódásra. Szóval, holnap reggelre szerez jegyeket, és velük mehetünk. A beszélgetést csend követte, én pedig ismét elpilledtem. Csak akkor keltették fel a halk lépések a figyelmemet, mikor nem haltak el félúton, hanem tovább közeledtek felém. Nem reagáltam rájuk. Még akkor sem moccantam, mikor halovány mézillat ütötte meg az orromat, és forró lélegzet melegítette fel az arcbőrömet - valaki közel hajolt hozzám, hogy lássa, alszom-e még. - Nem vagy szomjas? - Jossie-t nem sikerült átvernem, pedig még arra is figyeltem, hogy egyenletesen lélegezzek. Adtam magamnak néhány pillanatot, aztán felnéztem rá - az ágy mellett guggolt, és egész közelről figyelt engem. Adam felé rebbent a tekintetem, amitől Jossie-nak valamiért mosolyra görbült a szája. - Kérsz vizet? - emlékeztetett a korábbi kérdésére, felmutatva egy ásványvizes üveget. - Aha - hörögtem kiszáradt torokkal. Visszafojtottam egy nyögést, miközben a segítségével ülő helyzetbe tornásztam magam, aztán átvettem a palackot. Magamban egy imát mormolva nekifeszültem a kupaknak, hogy sikerüljön lecsavarni, cikinek éreztem volna, ha ebben is egy kislány segítségét kell kérnem. - Fáj? - mutatott az oldalamra. - Megvagyok - tértem ki a válasz elől. Igazság szerint, ha rajtam múlik, már rég bennem lett volna egy félmaroknyi fájdalomcsillapító. Ez volt az első golyóm, korábban még sosem lőttek meg. Sejtettem, hogy szar érzés, de valahogy korántsem gondoltam, hogy ennyire. - Ti hogy vagytok? - Megvagyunk - vonta meg a vállát. Ő is az én taktikámat alkalmazta, csak sokkal rosszabbul. A szája görbülete, a tekintete, az orra tövében megülő ráncocskák mind-mind elárulták. Furcsa késztetést éreztem, hogy a tenyeremmel végigsimítsak az arcán, és eltüntessem az összes nyomot. Mint
egy negatívérzelem-radír. - Sajnálom, ami történt... - Korábban nem volt lehetőségem a részvétnyilvánításra, de most elég nyugodtak voltak a körülmények ahhoz, hogy könnyítsék a lelkiismeretemen. - Ha visszapörgethetném az időt, sosem kevernélek bele titeket ebbe az egészbe - hajtottam le a fejem. Szomorkásán figyeltem az üveget tartó kezemre simult törékeny ujjakat, amelyek igyekeztek feloldozást adni. - Nem a te hibád. -Joss... - Adam hangja váratlanul ért, de azon cseppet sem lepődtem meg, hogy dühös volt. - A bátyád nem így gondolja... - motyogtam magam elé. Jossie sóhaja megerősített abban, hogy nem tévedek. Figyeltem, ahogyan odasétál a testvéréhez, aztán az üveg tanulmányozásába kezdtem. Szénsavmentes ásványvíz... Adam szinte alig nyitja ki a száját, az elfojtott haragtól biztosan csak sziszegi a szavakat - sandítottam fel. Ízesítés nélküli ...Jossie pedig széles, gesztikuláló mozdulatokat tesz, valami nem tetszik neki. Talán engem véd... - merült fel bennem az önzőségemet bizonyítva. Nem szabadna örülnöm a testvérek veszekedésének. - Mikor érted már meg végre, hogy...? -• nyíltan felnéztem, mikor Jossie hangja erősebbé vált, de a mondat folytatását már sosem tudhattam meg. - Na, jól van, indulásra készek vagyunk! - Brook öles léptekkel sietett be. Furcsa, de a lövöldözés után akkora volt a káosz, hogy teljesen megfeledkeztem az eredeti tervünkről. Mintha egy másik életben ültünk volna az ebédlőasztalnál, miközben Jossie Skóciáról mesélt. Az ablak felé fordultam, a deszkák közötti halvány derengésből úgy sejtettem, hogy kora hajnal lehet. - Mit mondjak a nénikémről Peternek? Arra kértem, neki is vegyen jegyet! - Adam távolabb lépett Camillától. Láthatóan rosszul volt a tudattól, hogy nemsokára a nevelőapja szemébe kell hazudnia. Brook a hátsó falhoz sétált - csak most vettem észre a bőröndhalmot és felmarkolta a legnagyobb csomagot. - A nénikéje mégsem ért rá. Összeismerkedett valakivel, és nem akarta itthagyni ilyen hirtelen - közölte a fedősztorit Brook. - Ezt nem fogja elhinni! A nénikém életében a férje volt az egyetlen! - Biztos vagyok benne, Mr. Swanson, hogy kitalálja majd a megfelelő történetet... - indult el az ajtó felé. A szék hangos csattanással dőlt hátra, ahogy Adam belerúgott egyet. - Maga érzéketlen rohadék! - Felemelt ököllel indult meg előre, ám még sikerült időben elkapnom hátulról. Brookot nem féltettem, de Adam később nagyon megbánta volna. Már ha egyáltalán meg tudja ütni. Láttam már Brookot, ahogy puszta kézzel szerel le fegyveres gyanúsítottat, úgyhogy Adammel fél lábon állva is elbírna. - Eressz! - Szúró fájdalmat éreztem az oldalamban, de Adam
rángatózása sem volt túl erőteljes. Lejjebb csúsztattam a kezem, hogy ne nyomjam a sebét, ám továbbra is tartottam. Brook teljes nyugalommal tette a földre a bőröndöt. - Engedje el! - utasított. Először tétováztam teljesíteni a parancsát. - Csak nyugodtan. Eressze! - erősítette meg a szavait. Fokozatosan lazítottam a fogásomon, aztán hátrébb léptem. - Jó. Most pedig üssön meg, Mr. Swanson! - tárta szét a karját. Adam korábbi hevessége azonnal elpárolgott, meghökkenve ráncolta össze a homlokát, és megpróbálta felmérni, hogy egyik pillanatról a másikra elmehetett-e a vele szemben álló ép esze. Brook egy ideig farkasszemet nézett vele, aztán még egy lépésnyit közelített, és bal kezét Adam ép vállára helyezte. Ismertem ezt az atyáskodó gesztust, többször volt már részem benne. Úgy tűnt, nem csak rám van nyugtató, szinte behódoltató hatással, mert Adamből is rögtön kiszállt a görcs, ökölbe zárt ujjai szétnyíltak. - Meghalt a nagynénje. - A mélyen zengő, nyugodt szavaktól mind összerezzentünk. Ez a mondat, így hangosan, valósággá tette a t adatunk mélyére zárt rémálmot. Brook nem akart kegyetlen lenni, ismertem már annyira, hogy tudjam, ebben a pillanatban mégis gyűlöltem őt. - Szörnyű és igazságtalan dolog, tudom. Ki kell adnia, hogy utána segíthessen a családjának! Őrjöngjön, sírjon, átkozza az eget, üssön meg engem, vagy ami csak jólesik, joga van hozzá. Adam szeme hatalmasra nyílt, akár egy kisgyereké, aki először szembesül a halál fogalmával. - Menjenek ki a kollégáimhoz! - mosolygott át Brook Adam válla fölött Camillára. Csak nyugodtan... tette hozzá a nő bizonytalanságát látva. A barna szempár megerősítést várva rebbent felém - biccentettem egyet, ezzel megígérve, hogy nem lesz baj. Beletelt egy örökkévalóságba, míg a lányok elhagyták a helyiséget. Az ajtó végül becsukódott mögöttük, Adam pedig levegő után kapott, hangosan, mint egy fuldokló, aki néhány percnyi páni félelem után most ért a felszínre. Zavartan fordítottam félre a fejemet, mikor a válla a sírástól megrázkódott. - Jól van. Jól van, fiam! Minden rendben lesz. - Sosem gondoltam arra, hogy Brooknak lehetnek gyerekei, de ahogy magához ölelte Adamet, gyakorlottnak tűnt a vigasztalás művészetében. Egy fénykép jutott eszembe, amelyet hosszú évekkel ezelőtt láttam apám egyik barátjának a házában. Egy tíz év körüli fiú sírt rajta szívszaggató bánattal, az édesapja pedig óvón magához ölelte. Megmaradt bennem, mert apa nem volt ölelgetős fajta, és furcsálltam ezt a közvetlenséget. Addig a napig úgy gondoltam, hogy csak az anyák ölelhetik meg a gyermekeiket. - Még mindig meg akar ütni? - Brook barátságos volt, mintha nem arról lenne szó, hogy a másik be akarja-e törni az orrát. Adam behunyta a szemét, és rövid, de heves fejrázással
válaszolt. Gyors mozdulattal megdörgölte a szemét, aztán mély levegőt vett. - Helyes, akkor most figyeljen rám! - Brook hátrébb lépett, de a szemkontaktust nem szakította meg. - Nehéz idők következnek, de a feleségének, a lányának és a húgának szüksége lesz egy erős férfira. Szükségük lesz magára. Ha úgy érzi, fogyóban az ereje, vonuljon félre, és sírja ki magát! Higgye el, ilyen helyzetben egyáltalán nem szégyen! Sőt, szükséges. És ne ijesszen rá többször a nőkre, rendben? - Igen. - A nénikéjének voltak barátai? - Át... átjárt a szomszédba bridzselni - köszörülte meg Adam a torkát. Lopva vetett felém egy pillantást, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Kicsit kínosan éreztem magam, amiért sírni láttam, és le mertem volna fogadni, hogy ezzel ő is így van. - A szomszédjai meghívták őt a nyaralójukba egész nyárra. Ezt mondják a Summers házaspárnak, rendben? - Brook mindig komoly vonásai már-már ellágyultnak tűntek. - Rendben. - El fogom kapni a mocskokat, és hamarosan visszakapják az életüket! - ígérte, mire nekem ráncba szaladt a homlokom. Eddig nem volt szokásunk másokat ámítani, és olyan ígéreteket tenni, amelyekről fogalmunk sem volt, hogy betarthatók-e. A munkánk olyan, akár az orvosoké: egy súlyos beteg családtagját nem áltathatják a gyógyulás biztosságával, csak annyit mondhatnak, hogy ők mindent meg fognak tenni érte. - Rendben, induljunk! - emelte fel ismét a hatalmas bőröndöt Brook, aztán megkerülve Adamet, az ajtó felé indult. JOSSIE: A reptér hangos volt és nyüzsgő. Legszívesebben Adambe kapaszkodtam volna védelmet keresve, de az ép karján Camilla lógott, a másikhoz pedig féltem hozzáérni, nehogy fájdalmat okozzak neki. Önmagam megnyugtatása végett még egyszer ellenőriztem, hogv a közelben vannak-e az FBI-osok; Brook alig négy méternyi re állt tőlünk egy újságot olvasgatva, és felismertem még két másik ügynököt is az egyik sorban két bőrönddel ácsorogva. Lopva Caspar felé sandítottam, Switz ügynökkel a csomagjainkat intézték épp. Caspar a tömeget fürkészte, keze zsebre vágva, a tartása laza - egy ismeretlen azt gondolná róla, hogy épp nyaralni készül, ám én láttam a gondterheltség megbúvó jeleit a szeme sarkában. Mikor váratlanul felém fordult, annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem félrekapni a tekintetemet. Mosolyra húzódott a szája, nekem pedig annak ellenére hangos kalapálásba kezdett a szívem, hogy tudtam, csak nyugtatásnak szánta a gesztust. - Ott vannak! - Camilla felnvögött, ahogy észrevette a távolban Petert és Julie-t. Adam elmondta nekünk a
fedősztorit, de fogalmam sem volt, hogyan tartjuk majd a szánkat. Még nekem sem lesz egyszerű, de Adamnek és Camillának körülbelül annyira lehet megerőltető, mintha nekem kéne hazudnom a bátyámnak vagy Su... Halkan nyekkentem egyet, ahogy a gondolat tudatosult bennem. Nem szabad most rá gondolnom! Addig nem, amíg emberek között vagyunk! - Szép reggelt mindenkinek! - Julié vigyorogva kapta le a fejéről divatos szalmakalapját, és kitárt karral sietett felénk. Vidámsága mindannyiunkból sokkot váltott ki. Szinte szoborrá merevedve hagytam, hogy megöleljen, és a többiek sem voltak sokkal oldottabbak. Mikor Peter bácsi is beérte, köszönésképpen egy puszit nyomott Cam arcára, aztán megcsapkodta Adam vállát. A látványtól majdnem én szisszentem fel, de a bátyám is összepréselt szájjal, nem túl hiteles mosollyal kívánt jó reggelt. - Na, mi az? Mind citromot reggeliztetek? Megyünk Skóciába, tessék feldobva lenni! - lendítette az ég fele a kalapját Julié, mintha fel akarná dobni, de nem engedte el. - Csak... fáradtak vagyunk. Fawn rosszul aludt az éjszaka. Cam volt, aki először összeszedte magát, és megmentett minket a magyarázatával. - De ugye nem lesz beteg? - Peter kinyúlt, hogy végigsimítson a kislány arcán, ám ő ijedten rándult hátra az érintéstől. Ebben a percben futott be Caspar a nyomában Switz ügynökkel, és szerencsére elterelte a figyelmet a furcsa reakcióról. - Hát te meg? - Julié őszinte meglepődéssel mérte végig Caspart, mintha egy régen elvesztett barát szellemével futott volna össze. Mind Petertől vártuk a választ, Adam elvileg mondta neki, hogy vinnénk magunkkal Casparékat is amolyan testőrként. - Mi folyik itt? - vette észre Julié is a férje felé repkedő képzeletbeli kérdőjeleket. - Hát, az van, Hogy... én elfelejtettem tegnap este említeni... - Peter elvörösödött, és zavartan megvakarta a tarkóját. - Adam szólt, hogy Caspar és egy barátja szintén velünk tart mint testőrök. - Csodás! - Julié korábbi lelkesedése messzire szállt. - Ő itt Bemard Switz - lépett közelebb Caspar. - Volt egy kis problémánk az őrsön, úgyhogy kellett némi nyári meló, és Adam volt olyan kedves, ajánlatot tett. - Na és te, merre jártál eddig? Se egy üzenet, se egy telefon, egyszer csak eltűnsz hónapokra, és azt sem mondod: fapapucs! - Julié orra morcos fintorra húzódott, csípőre vágta a kezét, és úgy meredt Casparra, hogy még én is behúztam a nyakam a vállaim közé. - Betemettek az ügyek, sajnálom. - Caspar meglepően nyugodtan válaszolt. Valami megváltozott a viselkedésében Julie-val szemben, de nem tudtam volna szavakba önteni, hogy mi. Egyszerűen csak éreztem. Julie-nak is feltűnhetett, mert egy pislantásnyi időre kiesett a szerepéből, végül gyorsan
összekapta magát. - És egy SMS-re sem volt időd hat hónapig? Meg akartalak hívni a karácsonyi koncertünkre, és volt utána egy vacsora is! Kerestelek mobilon, elmentem a lakásodra, még a kapitányságot is felhívtam, de senki nem tudott semmit! - Mint mondtam, dolgoztam. - Dolgoztál... - Julié tekintete vészjóslóan megvillant. Kivette Peter kezéből az egyik közepes méretű bőröndöt, és Caspar elé tette. - Rendben, akkor, mivel most is dolgozol, hozhatod a csomagjainkat! Húzta ki magát dacosan. Caspar már hajolt, mikor kitört belőlem a tiltakozás: - Ne! Ha jól tudom, testőrnek vettük fel. Az a dolga, hogy vigyázzon ránk, nem az, hogy cipekedjen! - fejtettem ki. Julié nem nagyon értette, mi a problémám, néhány hete még együtt tervezgettük, hogyan fogjuk hátsón billenteni Caspart, ha egyszer mégis felbukkan. Akkor még én is dühös és csalódott voltam miatta. A családunkba fogadtuk, a barátunk lett, aztán se szó, se beszéd kámforrá vált. Azt sem tudtuk, él-e még. De azóta változott a helyzet, és nem cipelheti azt a - Julie-t ismerve teletömött - bőröndöt, mikor alig néhány órája szedtek ki belőle egy golyót! - Szívesen viszem - kapta fel a táskát Caspar egy könnyed mozdulattal. Aggódva figyeltem, ahogy elindul az átvilágító kapu felé, de egyáltalán nem látszott rajta, hogy fájdalmai lennének. Adam követte őt elsőként, ezzel elindítva az egész kis csapatunkat. - És Susan? - Összeszorított szájjal siettem előre, hogy ne kelljen hallanom, ahogy Adam elmagyarázza Peter bácsinak, miért is nem jön velünk a nénikénk. A hosszú sorban való várakozás idegölő perceket okozott. Peteréken kívül mind tisztában voltunk azzal, hogy ha történik valami, akkor arra a következő néhány perc az egyetlen alkalom. A repülőre fegyverrel feljutni szinte lehetetlen a biztonsági intézkedések miatt. - Valaki még jön velünk? - Tessék? - Adam úgy kérdezett vissza, hogy közben a tömeget pásztázta. Camilla finoman oldalba lökte, hogy figyelmeztesse a gyanús viselkedésére. - Úgy figyeled az embereket, mintha várnánk még valakit... ismételte meg Peter bácsi. - Nem, csak... mintha egy ismerőst láttam volna, de nem ő volt! - rázta meg Adam a fejét. A durranó hang bezengte az egész várócsarnokot, végigvisszhangzott a falakon, és halálra rémisztett minket. Camilla sikoltva ugrott a bátyám nyakába, én pedig ösztönösen guggoló helyzetbe kuporodtam az arcomat védve. - Ne dobáld már a csomagot, te szerencsétlen, még a végén eltörik benne valami! - hangos szitkozódás jutott el a fülemig, kilestem a karjaim közül. Egy marcona nő meredt habzó szájjal a férjére. A vézna kis alak bűnbánóan horgasztotta le
a fejét, mi viszont megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Észrevétlenül megrántottam a cipőfűzőm végét, és áldottam magam, amiért végül ezt a lábbelit választottam tegnap reggel. Úgy tettem, mintha csak azért guggoltam volna le, hogy bekössem a kibomlott fűzőt, miközben igyekeztem rávenni a szívemet, hogy ne akarjon kiugrani a torkomon. - Jól vagytok? - Peter bácsi végigmérte Adaméket. - Persze, semmi gond, csak a csattanás... - nevetett fel a testvérem. Más elhitte volna, hogy viccesnek tartja a felesleges ijedelmet, de én hallottam a kényszeredett felhangot a kacajában, és úgy tűnt, fogadott apját sem tudja megvezetni. - Kiviszem Fawniát a mosdóba! - Camilla sarkon perdült, és gyors léptekkel a Toilette feliratú táblára festett nyíl irányába sietett. Az egyik álruhás ügynök - kívülállók számára - feltűnés nélkül követte, de Adam így is aggódva nézett utánuk. Valószínűleg ő is észrevette Fawn ruháján a nedves foltot, amit Cam megpróbált eltakarni. - Na jó, most tényleg! Mi van veletek? - kérdezett rá most már Julié is. Összepillantottak Peterrel, és megállapították, hogy valami valóban nem stimmel velünk. Adam a szemét forgatta. - Kora reggel van, rossz éjszakánk volt, fáradtak vagyunk. Mondtam már! - Biztos, hogy csak ennyi? - Fogalmam sincs róla, hogyan bírta ki Adam, de az arca rezzenéstelen maradt. Mindig tudtam, hogy jó színész, de még számomra is meglepő volt, hogy' ennyire. Én már az első másodpercben összeomlottam volna. - Persze, mi más lenne... Majd néhány hónap múlva te is meglátod, milyen, ha át kell virrasztanod egy éjszakát! - Adam szája lassan mosolyra húzódott. Nem túl szélesre, de arra pont megfelelt, hogy elhitesse, a kimerültség az egyetlen problémája. Néhány perc múlva Camilláék rendben visszaérkeztek, Fawn egy másik szoknyácskát kapott, az anyja vállára hajtotta a fejét, és bágyadtan pislogott maga elé. Vajon egy gyerek mennyire értheti meg a halált? Megpróbáltam visszaidézni, hogy ennyi idősen én mit is tudtam róla. Talán csak annyit, hogy az anyukám és az apukám már nem lehet velünk, de angyalként odafentről vigyáznak ránk. Igen, azt hiszem, ezt már akkor elmesélték nekem. Ám én nem láttam egyiküket sem meghalni, nem gyilkolták meg őket a szemem láttára. Láttam Camillán, hogy hasonlóan nyugtalanító dolgokon járatja az agyát. Tenni akartam valamit, hogy segítsek Fawniának, ám azon kívül, hogy gyengéden dörzsölgetni kezdtem a hátát, semmi más ötletem nem volt. Törékeny kis teste egyenletesen emelkedett és süllyedt a tenyerem alatt, nyugodtnak tűnt, de lehet, hogy jobb lett volna, ha sírva fakad vagy hisztizni kezd. Máskor bármit megtettem volna azért, hogy ne bőgjön, és legyen egy kis nyugalmunk odahaza, most viszont szívesen hallottam volna a hangját.
- Szabad a papírjaikat és a jegyeiket? - A becsekkoló pultnál egy kék egyenruhás hölgy ácsorgott. Az arcán úgy festett az udvarias mosoly, mintha műszak előtt felragasztotta volna, hogy aztán annak végeztével letéphesse. Peter az öltönyzsebéből előhúzott egy a repülőtársaság lógójával díszített, nagy borítékot, és átnyújtotta neki. Az én útlevelem Adamnél volt, így nem igazán figyeltem oda az ügyintézésre. Máskor is repültem már, de olyankor csak a nyaralás izgalma bizsergette a gyomromat, most viszont görcsben volt. Majdnem felnevettem, mikor eszembe jutott egy képtelen ötlet: a biztonságiak észreveszik az idegességemet, azt hiszik, hogy valami terrorista vagyok, aki rosszban sántikál, és elfognak. -Jó utazást önöknek! - mosolygott ránk a nő, miután végzett. Az ellenőrző kapu előtt kivetették velem a fülbevalóimat, át kellett adnom az egyik biztonságisnak a kabátomat és a cipőmet, aztán csak átsétáltam a fémdetektorokkal felszerelt kapu alatt. Szerencsére nem jelzett, ezért azonnal visszakaptam mindent, és a válltáskám átvilágítása után csak meg kellett várnom, míg a többiekkel is végeznek. - Te repültél már? - sorolt be mellém Simon az átkötő folyosón. Még mindig nem tudtam, hihetek-e neki a Brookkal való susmorgással kapcsolatban. Azt állította, hogy csak megmondta a férfinak, hol vannak a papírjai, aki elküldetett érte. Lényegében tényleg elhozta valaki Simon iratait, ám a megérzéseim nem engedték, hogy csak úgy messzire fújjam a gyanúmat. Ismertem már annyira Simont, hogy tudjam, valamit nem mond el. - Igen, néhányszor... - Én még soha, de kíváncsi vagyok, milyen lesz. Skócia biztosan gyönyörű, legalábbis a Hegylakóban annak tűnt elmélkedett. Korábban sosem éreztem azt, hogy zavarna a jelenléte, de most ez a fecsegés nem igazán volt ínyemre. Talán ő is észrevette az ingerültségemet, mert végül csendesen ballagott tovább mellettem. Szinte azonnal megbántam a viselkedésemet, mégsem kértem bocsánatot. A repülőre lépve Peter bácsi előrement egy stewardessszel, hogy a helyeinkhez vezessenek minket. A személyzet készült, mert a legelöl lévő három szék egyikére babaülést szereltek, emiatt kérdés sem volt, hogy a másik két hely Camillát és Adamet illeti. Szívesen ültem volna Julie-ékhoz, de végül úgy döntöttem, hogy nem hagyom magára Simont. Még mindig láttam rajta a lelkesedést, ezért hagytam, hogy az ablak mellé üljön, én pedig a középső széket választottam. Arra számítottam, hogy majd Switz ügynök ül a másik oldalamon, ezért mikor Caspar lehuppant mellém, kissé megilletődtem. Na jó, nagyon. Az elmúlt napok bizonytalanságát és káoszát követően egyvalamiben legalább biztos lehettem: ezen az úton fix, hogy nem fogok tudni aludni. Egy másik világ
2. fejezet Caspar: Julie lehunyt szemmel pihent a székében, talán aludt is, mert a mellkasa egyenletesen mozgott. Feje a férje vállán nyugodott, jobb kezével pedig az ő ingujját markolta, álmában sem akarta elveszíteni. Már látszott rajta. Kicsit lengébb felsőt viselt, de az sem tudta eltakarni a hasát, kigömbölyödött alóla. Bármennyire is szerettem volna figyelmen kívül hagyni, ott volt az orrom előtt, nem vehettem semmibe. Persze a karikagyűrűt sem az ujján, de egy gyerek mégiscsak véglegesebb kötelék, mint egy eskü és egy papír... Be kell fejeznem az álmodozást! Vége. - Egyszer voltam már Skóciában. - Hogy miért kezdtem beszélni, és miért pont ez csúszott ki elsőre a számon, fogalmam sem volt. Jossie abbahagyta a magazinja lapozgatását, és érdeklődőnek tűnt. - Komolyan? - Igen. Még gyerekként. Azt hiszem, hétéves voltam. Nem, nyolc! javítottam ki magam. Igen, biztosan nyolc, mert a nyolcadik szülerésnapom után fogadtuk be Foxot, akit csak nehéz szívvel hagytam rá a szomszédokra a nyaralás két hetére. A neve ellenére nem róka volt, hanem egy keverék kutya. A pofája pont olyan nyúlánk volt, akár egy rókáé, ezért az elnevezés, bár később kiderült, hogy a ravaszsága miatt is illik rá. A kis csibész folyton megtalálta a módját, hogy kiszökjön a kertből. Mintha át tudott volna szivárogni a kerítés tömör lécein. - Nyaralni mentünk, de meg nem mondom már a város nevét... Valami fura volt, amit nem is tudtam kiejteni, nemhogy megjegyezni - mentegetőztem, nehogy hülyének nézzen. - És jó volt? - Gondolkoznom sem kellett, hogy tudjam a választ. - Ha nem vesszük figyelembe, hogy anyám folyton azon siránkozott, hogy megint esik, akkor igen. Én legalábbis jól szórakoztam. Volt egy srác, Logan McFlyer. Az időjárással mit sem törődve bejártuk vele az egész környéket, klassz volt! Azt nem tettem hozzá, hogy már csak azért is, mert anyám és a nagyapám volt velem, apámat otthon tartotta a munka. Az emlékektől izgatottá váltam kissé, mint mikor egy osztálytalálkozóra indul az ember tíz év után. - Szóval, te csínytevő, csavargó típus voltál, aki folyton nyakig sárosán, vérző térddel sántikált haza sötétedés után? Jossie felhúzta a jobb lábát, hogy teljes testével felém tudjon fordulni. A barátjának nem igazán tetszett, hogy ezzel kizárja a csevejből - bár a srác nem szólt egv szót sem, de a testbeszédéből könnyű volt olvasni ám én cseppet sem bántam. Jossie szórakoztató kölyök volt, és nekem most pont arra volt szükségem, hogy valaki csak és kizárólag rám figyeljen. Ez
elterelte a rossz felé csapongó gondolataimat. - Igen, valami olyasmi. Néhányszor ráhoztam anyámra a frászt, az biztos,.. És úgy tűnik, ezt a mai napig nem nőttem ki - komorultam el. - Ő nincs... veszélyben? - kérdezett rá. - Egy zárt katonai támaszponton dolgozik. Számára az a legbiztonságosabb hely, vigyáznak rá - magyaráztam. - Az anyukád katona? - Katonafeleség. Apám katona. - Nem szoktál róluk beszélni... - állapította meg némi gondolkodás után. Talán nem volt biztos benne, hogy fel merjee hozni témaként, vagy darázsfészekről van szó, amibe jobb nem belenyúlni. - Mondjuk úgy, hogy apámmal nem vagyok túl jóban. Ő azt akarta, belőlem is legyen tengerészgyalogos, helyette viszont csak mezei zsarunak mentem. Ez körülbelül olyan, mintha Bill Gates lányai számítógép-szerelésre adnák a fejüket. - Ahogy felnevetett a példámtól, nekem is vigyorognom kellett. Jossie varázslatos üdeséget árasztott magából, amiből én is táplálkozni tudtam. - Én énekesnő akarok lenni - árulta el. Korábban is hallottam ezt Adamtől, neki nem nagyon tetszett az ötlet. Megértettem, féltette a húgát a csalódásoktól és a túl nagy sikerrel együtt járó gondoktól is. - Még sosem hallottalak énekelni... - jegyeztem meg. Némi elmélkedés után közelebb intett a mutatóujjával. Én is felhúztam az egvik lábamat, és óvatosan arrébb helyezkedtem úgy, hogy ne húzódjon a sebem. Mikor halkan énekelni kezdett egy édes-bús szerelmes dalt, önkéntelenül is visszafojtottam a lélegzetemet. Julié is gyönyörűen énekelt, de teljesen más volt a hangja. Ő vagány, rockos, kicsit reszelős hangszínnel rendelkezett, ezzel szemben Jossie-é olyan volt, akár egy tiszta vizű forrás, dallamos, csengő, angyali. A rendőr énem érezte magán a többi utas tekintetét, de az igazi énem teljesen ki tudta zárni őket, és csak élvezte a dalt. Mikor az utolsó hang is elhalt, Jossie kipirult arccal várakozott a reakciómra, én viszont képtelen voltam megszólalni. Nem vitt rá a lélek, hogy megtörjem a varázst. - Nos? - suttogta, mintha ő is erezné, hogy a hangos szavak most zavaróak lennének. - Bárki bármit mond, ne hagyd magad eltántorítani, te énekesnőnek születtél. - A véleményem csillogást lopott a szemébe, ám valaki másnak nem igazán nyerte el a tetszését. - Ahhoz azért még nekem is lesz egy-két szavam. És örülnék, ha nem tömnéd a fejét ilyesmikkel! - nézett hátra Adam az ülése mellett. Úgy tűnt, nem igazán értékeli, hogy tehetségesnek tartom a húgát. - Rendben, bocsánat! Ebbe nekem nincs beleszólásom! - ismertem be. - így van!
- Most miért kell ilyennek lenned? - csattant fel Jossie. Az előbbi csillogásból szikrák lettek, amelyek egyenesen Adam felé pattogtak. - Milyennek? - Bunkónak - mondta ki nyíltan Jossie. Visszahúzódtam a helyemre, nem akartam belefolyni a testvérek vitájába. - Ne beszélj így velem! - kérte ki magának Adam. Julié mocorgásba kezdett a másik oldalon, és álmosan felpillantott. - Alig egy órája repülünk, ne egyétek meg máris egymást! kérte kissé pilledt hangon. Peter felállt a helyéről, és átcsusszant Bemard térde előtt. - Adam, gyere! - hívta magával a nevelt fiát. Ő tétovázott néhány másodpercet, nem tudta eldönteni, hogy folytatni akarja-e a vitát vagy sem, aztán mégis felállt, és elindultak a mosdók felé. Legszívesebben utánuk küldtem volna Bernardot, hogy tartsa szemmel őket, de tartottam tőle, Adam még jobban kiakadna, ha még ettől a személyes tértől is megfosztanánk. Végül is a repülőn nem eshet bajuk... - Bocs a hülye bátyám miatt! - fújtatott Jossie. Összefonta maga előtt a karjait, és a jobb lábával idegesen rugdosta a padlót. Valahol megértettem Adam hozzáállását - Jossie terveihez és hozzám is bár jobbnak láttam ezt magamban tartani. - Nincs probléma - biztosítottam róla. Julié ásított egyet az átellenes székben, aztán áthajolt Camillához. - Ha a fiúk visszajöttek, váltjuk őket? Felszállás előtt voltam pisilni, de a hólyagom, mintha a hasam növekedésével fordított arányban zsugorodna össze. - Nem nagyon zavarta az intim téma, és az sem, hogy Bemard elvörösödve lapul bele a széktámlájába, nehogy véletlenül hozzáérjen a gömbölvödő mellekhez vagy csupasz karokhoz. Korábban, ha Julié velem viselkedett ilyen közvetlenül, azt gondoltam, direkt csinálja, játszik és fel akar húzni. Esélyt láttam benne. Aztán szép lassan rájöttem, hogy ez önkéntelen nála. Valójában fogalma sincs arról, hogy ha így áthajol egy férfin, annak kilencven százalék, hogy azonnali merevedés a vége - kivéve, ha homoszexuális vagy nyolcvanéves. A lakásomat mertem volna tenni rá, hogy Bernard gatyájában is áll a bál, és pillanatnyilag baromira utáltam érte, mégha nem is tehetett róla. - Rendben - egyezett bele Cam. Julié visszaült a székébe, Bemard pedig megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. - Ezt sasold meg! - rángatta meg Simon Jossie felsőjét, hogy magára vonja az érdeklődést. Nem örültem neki, hogy ellopta tőlem a figyelmet így újra össze voltam zárva a gondolataimmal. Egy részem be akarta csukni a szemét, elaludni, hogy ne legyek tudatában semminek, de nem engedtem neki. Az előttem lévő ülést bámultam meredten, csak akkor néztem fel egy pillanatra, mikor Adamék visszatértek, és Camilláék váltották őket.
Adam valahogy nyugodtabbnak tűnt, Peter bármit is mondott neki, használt. Beült Camilla helyére, és megpróbálta felvidítani egy kicsit a lányát. Nem igazán járt sikerrel, ennek ellenére nem adta fel. Valami mesét susmorgott egy sündisznóbabáról, nem hallottam rendesen, csak szavakat kaptam el. A következő órák szörnyen unalmasan teltek, az ebéden kívül semmi különös nem történt. Simon elszundított az ablaknak dőlve, Jossie ismét beletemetkezett az újságjába, a többiek pedig magukba merülve, csendesen várták a landolást. Még Julié sem csacsogott, pedig általában őt lelőni sem lehet társaságban. Nem akartam belegondolni, hogy mitől fáradt ki ennyire az éjszaka, de önkéntelenül is kínozni kezdtem magam az elképzelt látomásokkal. - Kérem, állítsák egyenesbe az üléseiket, és kapcsolják be az öveket! Mindjárt leszállunk! - A megváltás a hangszóróból érkezett az egyik szőke stewardess hangján, aki korábban az ebédet is felszolgálta. Mindenki mozgolódásba kezdett, hogy teljesítse az utasításokat, aztán csak vártuk, hogy végre szilárd talajt érjünk. JOSSIE: Egy fotó csak nagy ritkán adhatja vissza teljesen hűen a valóságot. A neten jó pár képet végignéztem St. Village-ről, ám a látvány még engem is elkápráztatott. Egész életemben nagyvárosban éltem, a természet lágy öle számomra egyenlő volt a félig betonnal kirakott parkokkal és a tengerparti stranddal, ahová néha lementünk nyáron. Ahogy a bérelt kocsikkal végiggurultunk a földúton, mintha teljesen más világ kapuja nyílt volna meg előttünk. A fű elképzelhetetlenül zöld színben pompázott, a távolban világhódító óriásokként meredeztek a hegyek, balra tőlünk pedig hatalmas erdő terült el, ami felfutott egészen a csúcsokig. Letekertem az ablakot, és kihajoltam rajta, hogy megnézhessem a hegy lábánál a most még aprócskának tűnő házakat és a hegy tetején büszkén álló kastélyt is. Csak akkor jöttem rá, hogy közelebb is vannak még látnivalók, mikor bégetést hallottam, és oldalra kaptam a fejemet. - Birkák! - mutattam rá a nyilvánvalóra. Még soha az életben nem láttam élő birkát. Simon áthajolt az én oldalamra, számára valószínűleg ugyanolyan csodának számított mindez, mint nekem. Egy kilenc év körüli, vörös hajú fíúcska bukkant fel az állatok között, megállt nem sokkal előttünk, leemelte a kalapját, és köszöntésképpen meglengette. Mindketten visszaintettünk neki. - Ez nem semmi... - sóhajtott fel Simon. Egyetértettem vele, bár magamban azt kívántam, bárcsak más körülmények között jöhettünk volna ide. Néhány napja még arról álmodoztam, hogy felhőtlenül boldog leszek itt, most viszont, bármilyen szép is
volt minden, ez lehetetlenségnek tűnt. Hogyan is lehetnék boldog, mikor a nap végén nem hívhatom fel Susan nénit, hogy elmeséljek neki mindent, ami csak történt velem... - Te, tényleg van rendes budi, áram meg minden, ugye? érdeklődött Simon, amint az első kőházakhoz értünk. Logikus volt a kérdése, mivel a hely egy 1800-as évekbeli városka benyomását keltette. Legalábbis külsőleg. - Persze - nyugtattam meg. Ennek is direkt utánanéztem, mert hát egy nő számára nincs fontosabb, minthogy rendes mosdó legyen a közelben. Mikor az új iskolámba kerültem, az volt az első dolgom, hogy benéztem az illemhelyiségbe, Camilla elmélete szerint ugyanis egy iskola felszereltségét abból lehet a leginkább megbecsülni, hogy milyen állapotban vannak a vécék. Minden másra előbb költenek, így ha rendes mosdók vannak, biztos, hogy a tanintézmény semmi fontosban nem szenved hiányt. Az emberek érdeklődve figyelték a kis karavánunkat. Néhányan csak szimplán megbámultak, de akadtak olyanok is, akik egy karlendítéssel vagy mosollyal köszöntöttek minket. Egy kistermetű, fehér alapon barna foltos foxi rohant ki az egyik kapun, és sokáig versenyt futott a kocsinkkal, miközben vékonyka hangon ugatott. Annyi volt a látnivaló, hogy egy időre sikerült minden rosszról megfeledkeznem. Az új élmények felsűrűsödtek, és szépen kitúrták az agyam központi részéből, amit zavarónak véltek. Szép lassan kiértünk a városkából, de a kalandok nem értek véget. A hegyre feljutni elég nehézkesnek bizonyult. Casparból néha hangosan is kitört a káromkodás, hiába igyekezett miattunk vissza- nyelni. - Mi a fenéért kellett azt a nyomorult kastélyt a hegytetőre építeni? Nem lett volna jó a hegy lábánál? - feszültek rá a kormányra az ujjai. - Az igazság az, hogy nem. Régen azért építették a várakat és kastélyokat magaslatokra, mert ott biztonságosabb volt támadás esetén - tört ki a történelmi szónoklat Switz ügynökből, mire mind nagyon csúnya pillantással illettük. - Ez csak költői kérdés volt, Bemard! A hegy tetején végül egy kerítés állta utunkat. A mögötte lévő épület akkora volt, mint az egész iskolánk háromszor - a tornatermet is beleértve. A művészettörténet-órák segítségével biztosan nem jöttem volna rá az építészeti stílusra, Mrs. Headley hipnotizáló hangjától majdnem mindig bealudtam az első öt perc után, de otthon a kastély történetének is utánanéztem. Gótikus építmény volt, amelyet egy Vörös Bajszú Henrik nevezetű skót nemes építtetett a 15. században. A férfi híres volt a paranoiájáról, ezért állítólag a kastély három tornyában állandó őrszolgálat volt. Valószínűleg a saját apósától tartott ennyire, ugyanis annak engedélye nélkül szöktette meg a férfi lányát, hogy aztán feleségül vehesse. Az apa viszont korábban már elígérte a lányt egy angol nemesembernek, aki előtt így szégyenben
maradt. Hogy az após megtámadta-e a várat vagy sem, az a történelem homályába veszett, ám a kastély teljes fenségében és szépségében fennmaradt. Persze, többször is felújították azóta, és 1984-től szállóként funkcionált. - Hát, ilyen helyre még sosem küldtek egy akció miatt! füttyentett Switz ügynök, ahogy megjelent két skót szoknyás férfi, és kitárták előttünk a hatalmas kapukat. Tudtam, hogy az öltözékük megszokott errefelé, de igazán bizarrnak bizonyult a szoknya - pontosabban a kilt - alól kibukkanó szőrös lábak látványa. A két skót tisztes távolságban megvárta, míg kikászálódunk az autókból, csak aztán jöttek közelebb. Egyikük húsz év körüli lehetett, a másik már a negyvenes éveiben járhatott. Mivel hasonlítottak, ezért apát és fiát véltem felfedezni bennük. - Üdvözlöm önöket Vörös Bajszú Henrik kastélyában! - köszöntött minket az idősebbik nagy lelkesedéssel. - A nevem Harold Lagen, ő pedig a fiam, Broderic. Mrs. Summershez van szerencsénk és a vendégeihez, ha jól sejtem... - hajolt meg felénk kissé. - Igen, mi vagyunk - felelte Julié enyhén színtelen hangon. Nem tűnt álmosnak, ezért úgy gyanítottam, rosszullét gyötri annak ellenére, hogy nem reggel, hanem késő délután van. A hegyi út után nem csodálkoztam ezen, még az én gyomrom is felkavarodott kissé. - Bro, pakold ki és vidd be a vendégek csomagját! Én pedig, ha ideadják a kulcsokat, fedett helyre parkolok az autókkal. Tudják, itt bármikor nekikezdhet! - mutatott az ég felé. Az egyelőre olyan gyönyörű kék színben ragyogott, hogy elképzelni sem tudtam a fekete esőfelhőket. Broderic gyorsan mozgott, pedig Julié három bőröndje igencsak nehéznek tűnt, és a mi cuccaink sem lehettek pehelysúlyúik, lévén, hogy a fél életünket el kellett csomagolnunk. Alig két perc múlva mégis az előtérben álldogáltunk már minden cókmókunkkal együtt. Borzongva mértem fel a terepet - pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Ódon, gyönyörű és varázslatos. Bár sosem voltam egy spirituális személyiség, most mégis szinte azt vártam, hogy a régi idők valamelyik szelleme, talán pont Vörös Bajszú Henrik, átúszik előttünk a folyosón. - Julié! - Magas, szőke Adonisz sietett felénk megzavarva ezzel az álmélkodásomat. Felkapta az említettet, és megpörgette a levegőben. Julié kényszeredett kacagása visszhangot vert a kőfalakon. Azt hittem, rászól a testvérére, hogy nem jó ötlet az ő állapotában így megforgatni, de végül ráhagyta a dolgot. - Mattié! - nyomott puszit a férfi arcára, amint újra földet ért a lába. Beletúrt a hosszúra nőtt, szőke tincsekbe, és úgy fürkészte a bátyja arcát, mintha azt mérné fel, vajon mennyit változott az elmúlt időkben, míg nem láthatta. Végül hátrébb lépett, és felénk fordult. - Ő itt Peter, a férjem! - kezdte a
bemutatást. - Nagyon örülök, és tiszta szívből sajnálom, hogy nem lehettem ott az esküvőn. - A füstbe menten vagy a futtában megkötöttön? - ékelődött Peter. - Inkább ez utóbbin. A füstbe ment után valószínűleg meg akartalak volna verni... - vágott vissza Matthew vigyorogva. Elkönyveltem, hogy a csípős nyelv genetikai örökség a Parker családban. - Ő Camilla, Adam, Fawnia, Jossie és Simon - folytatta a névsort Julié, hogy megelőzze Peter kontrázását. - Helló mindenkinek! És az urak pedig a testőrök, akiknek utólag kellett szállást kerítenem? - fordult Matt Casparékhoz. - Igen, ők azok. Caspar Crosley és... mi is a neve? - Bemard Switz, asszonyom. - Ki gondolta volna, hugi, hogy egyszer testőrökkel fogsz rohangálni! Számíthatunk rá, hogy néhány fanatikus rajongód át akar majd mászni a kerítésen? - Ami azt illeti... - lépett közelebb Caspar. - Arra szeretnélek kérni, hogy ha esetleg új arcok érkeznek, vagy bármi furcsát észlelsz, akkor mindenképpen szólj! - Ez most komoly? Én csak hülyéskedtem! - Matthew döbbenten tátotta el a száját. - Nem hiszem, hogy bármi probléma adódik, ám szeretem a lehető legjobban végezni a munkámat - jött a válasz komoly hangon. - Átnézhetném esetleg a vendégkönyvet is? - Nem hiszem, hogy ez... - Engedd meg neki, kérlek! - szólt közbe Julié, mire a bátyja arca elkomorult. - Valami baj van? - Nincs semmi, de ha nem hagyod, hogy mindent az ellenőrzése alatt tartson, meg fog őrjíteni. Ugye, nem akarod, hogy idegbajos legyek egy teljes hónapig? - vonta fel a szemöldökét Julié. Matthew vonásai meglágyultak, végül ismét felnevetett. - Nem, azt biztos, hogy nem akarom! Rendben, nézz bele nyugodtan, de az adatokat kezeld bizalmasan, mert bár az apósomé a kastély, képes rá. Hogy kirúgjon... - forgatta a szemét. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan mondja vagy ismét tréfál. A fogadópult mögé lépett, és Caspar felé fordította a nagy, régi kötésű könyvet. -- Matthew Parker! Szégyelld magad! - A felcsattanó hangra mind megperdültünk. A hátsó folyosóról egy nő tartott felénk, egyik kezében egy vödröt szorongatott, másikkal a mellette lépkedő kislány kezét fogta. Mindketten vörös hajúak voltak, de míg a nő tincsei szinte lángoltak, addig a lányka hajszíne szőkésvörössé szelídült. Caspar már mentegetőzésbe akart kezdeni, mikor a nő folytatta. - Miért nem szóltál, hogy megérkeztek? - Sajnálom, drágám, annyira lefoglalt az öröm! - kerülte meg a pultot Matt, és a felesége mellé lépett. Azonnal felismertem, mert Julié mutatott képeket róla, a bátyjáról és
a kislányukról. - Claudette Fay, a feleségem és Clarabella, a lányom - mutatta be őket a férfi. Átestünk egy össznépi ölelkezésen, aztán Julié nagyot nyújtózott. - Ledőlhetnénk vacsora előtt? - érdeklődött. - Még a szobátokat sem mutatta meg? És a csomagok is itt vannak... Ha így viselkednél a vendégeinkkel is, csődbe mennénk! - sóhajtott fel Claudette rosszalló pillantást vetve az urára, aztán átadta neki a vödröt, felkapta Clarabellát, és a lépcső felé indult. - Vidd, kérlek, a tejet a konyhára! Bro, hozd a csomagokat, ti pedig gyertek utánam! - mosolygott ránk, ahogy elhaladt mellettünk. A Claudette megszólítást egyébként jobban szeretem, de nyugodtan hívhattok Faynek is, ha az könnyebb. A vendégek sem tudják rendesen kiejteni a Claudette-et, úgyhogy velük általában már nem is próbálkozom... - csacsogott, miközben olyan gyorsan szedte a fokokat, hogy tartva vele az iramot, az első sor végére már kapkodtam a levegőt. Igazán karakán kis nőnek tűnt, olyannak, aki, ha pár száz évvel korábban születik, kardot forgat az angolok elleni csatákban, ahelyett, hogy otthon ülne. - Az első és második emelet a vendégeké, nektek a harmadik emeleti lakosztályokat készítettem elő. Azok kényelmesebbek, és így a nyaralók nem fognak zavarni. Sajnos a liftet még nem tudtuk beépíttetni, a műemlékvédelem nem adta meg az engedélyt arra, hogy megbontsuk a falakat. Ne mondjátok el, de igazából nem bánom! Halkította le a hangját bizalmasan. - Kár lenne megbolygatni az életet, és a munkálatok miatt akkora felfordulás lenne, hogy csak na! Itt is vagyunk! - állt meg a harmadik emeletre érve az első ajtónál. Pihegve igyekeztünk összeszedni magunkat, és le mertem volna fogadni, hogy ha voksolhatnánk, mindannyian a liftre szavaznánk. - Peter, Julié, ez lesz a tiétek! - Tárult fel előttünk egy rézkilincses faajtó. Valószínűleg látszott az elképedés rajtunk, mert Claudette elégedetten kihúzta magát. - Hűha! - Julié tátott szájjal sétált beljebb, ujjai végigfutottak az ágy faragott keretén. - Mint láthatjátok, a berendezés a régi időket idézi, de nyugalom, ötvöztük azért a modern korral - mutatott a szoba jobb oldalán lévő ajtóra, ami mögött a fürdőszobát sejtettem. Claudette is beljebb sétált, míg mi megálltunk a küszöbön. Ezek elektromos gyertyák - így megvan a hatás, de nem kell tűzveszély miatt aggódnunk - nyúlt a hatalmas ágy mögé, hogy megnyomjon egy rejtett kapcsolót. A plafonra szerelt gyertyás csillár azonnal világítani kezdett, aztán egy újabb kattintásra elaludt. - Remélem, kényelmesnek találjátok majd! - Ha esetleg szükségetek lenne valamire, nyugodtan szóljatok! - nézett várakozóan a sógornőjére, aki gyorsan megrázta a fejét. - Köszönjük, minden tökéletes! - Akkor pakoljatok ki, pihenjetek, hétkor pedig találkozunk
a vacsoránál! A következő ajtó mögött Cam és Adam szobája rejtőzött. Hasonló volt, mint Peteréké, azzal a különbséggel, hogy itt a sarokban helyet kapott egy modern kinézetű gyerekágy is. Ez valamelyest rontotta a szoba antik hangulatát, de még így is lenyűgöző volt a helyiség. - A ti szobáitok kicsit kisebbek, de szerintem tetszeni fognak - fordult Claudette végül hozzám és Simonhoz, aztán két egymás melletti ajtóhoz irányított minket. Lenyomtam a kilincset, és rájöttem, hogy a „tetszeni” enyhe kifejezés. A zöld ezernyi árnyalata várt rám odabent. A faliszőnyeg mélyzöld alapszíne, melyben aranyozott minták kacskaringóztak, elvette a szürke kőfalak ridegségét. Azonnal egy napsütötte rét képe ugrott be róla. Az ágyam kemény, tömör fából készült, a rajta lévő ágynemű pedig almazöld selyemnek tűnt. A kőíves ablaktól balra hatalmas szekrény állt, jobbra pedig egy tükrös asztalka. Gyönyörű volt az egész, fájdalmasan gyönyörű. - A csomagok - tette le az ágy végébe a bőröndjeimet Broderic, aztán már sietett is tovább a többiek cuccaiért. Az ajtó becsukódott mögötte, a lábam pedig hirtelen remegni kezdett. Épphogy csak el tudtam botorkálni az ágyig, hogy lerogyjak rá. Az egész napos elfojtás után kitört belőlem a sírás, annyira váratlanul és akkora intenzitással, hogy úgy gondoltam, soha többé nem leszek már képes abbahagyni. Sorstárs 3. fejezet CASPAR: Tényleg lakva ismerszik meg az ember. Feküdtem az ágyon, és igyekeztem lebeszélni magam arról, hogy a párnával öngyilkosságot kövessek el. Korábban egészen kedveltem Switzet, még sajnáltam is, amiért a kollégák folyton szívatják vagy semmibe veszik, de mostanra minden szimpátiám elszállt. Ha lett volna „a világ legidegesítőbb embere” verseny, ez a pasi toronymagasan vert volna mindenkit. Másfél órája foglaltuk el a szobánkat, azóta folyamatosan csacsogott. Rosszabb volt egy kisvárosnyi unatkozó öregasszonynál. Már az is megfordult a fejemben, hogy megkérem Mrs. Parkért, költöztessen át inkább a pincébe, a padlásra, vagy meghúzom magam az eresz alatt, de elvetettem az ötletet. Tartottam tőle, hogy Bemard még oda is utánam jönne beszélgetni. - ...biztosan nászúton voltak itt. Hihetetlen, hogy azóta itt van ez az ágy, legalábbis a keret. Ez olyan, mint egy időutazás, nem? - tartott levegőnyi szünetet, hátha válaszolni
akarok. Nem akartam. Az első néhány alkalommal abban reménykedtem, hogy ettől észbe kap, de egy órája már teljesen lemondtam erről. Ő pedig ugyanúgy folytatta tovább, mintha feleltem volna neki. - Biztosan sok érdekes ember megfordult már itt. Mindig is imádtam a történelmet, először azt akartam tanulni, csak végül másképp alakult. - A kopogás mentette meg Benardot attól, hogy fejbe dobjam a cipőmmel. - A vacsora öt perc múlva tálalva! - hajolt be a résen Broderic. Megkönnyebbülve pattantam talpra. Bár Switz jött velem, a folyosón összetalálkoztunk Julie-ékkal, így most nekik fecsegett, én pedig végre lazíthattam kicsit. Az étkezőben egy hosszú asztal nyúlt végig a helyiségen, körülötte legalább ötven szék várakozott. Néhányat már elfoglaltak a vendégek, de a többségük még üres volt. A finomságokat kipakolták az asztalra: sültek, gyümölcs- és sajttálak, friss kenyér, boroskancsók és tej sorakozott ínycsiklandóan hívogatva minket. - Helló! - Leültem egy kedvesnek tűnő hölgy mellé, aki a köszöntésemet mosollyal jutalmazta. Nem akartam tolakodó lenni, ezért vártam néhány percet, kutakodtam a megfelelő téma után, amivel érdemben is megszólíthatom. Végül észrevettem, hogy még senki nem látott neki a vacsorának, pedig a kínálat nyálcsorgató volt. - Furcsa, hogy nem eszik még senki... Ennyire rossz az íze? - hajoltam hozzá pont annyira bizalmasan, hogy az megfeleljen a jó ízlésnek és illemnek. - Az eddigi étkezések alapján isteni finom - rázta meg a fejét nevetve. Csilingelő kacagása volt, egyáltalán nem erőltetett, hanem szívből jövő. - Csak épp várjuk hozzá a körítést. Majd meglátja! - tette hozzá titokzatosan még jobban felkorbácsolva a kíváncsiságomat. Kérdőn fordultam Julie-hoz, aki közben Peterrel együtt leült velünk szembe, de csak megvonta a vállát, hogy nem tudja, miről van szó. Végül szép lassan minden hely elkelt. Vagyis majdnem mindegyik... - Jossie? - érdeklődtem Camillától. Adamet nem mertem megszólítani, a kérdésemre így is megrándult az arca, mintha a hangom is irritálná. Átvette a feleségétől a kislányát, és látványosan vele kezdett foglalkozni. - Nem érzi jól magát, nem jön le. - O... - Meg akartam kérdezni, nincs-e szüksége orvosra vagy bármi másra, de a kintről felhangzó zaj elvonta a figyelmemet. Másodpercek kellettek, hogy be tudjam azonosítani a dudaszót, és ahogy a halom kiltes férfi bevonult, teljesen meg is feledkeztem mindenről, őket Mrs. Parker és még három másik nő követte, akik szintén népviseletben sürögtek körülöttünk. Megtöltötték a kupáinkat, kínáltak minket, ha a tányérunk kiürült, és mikor épp nem volt semmi dolguk, táncra perdültek a sarokban tovább játszó férfiak zenéjére. Egy órácskára sikerült teljesen kikapcsolnia a mennyei ízeknek és a szórakoztató műsornak. - Minden rendben? ízlik az étel? - érkezett meg Matthew is.
Megállt a húga széke mögött, és figyelte, ahogyan a falatok szép lassan eltűnnek a hatalmas tányérról. - Egyél csak, most már kettő helyett kell, hogy erős unokaöcsém legyen! vigyorodott el, nekem viszont hirtelen megkeseredett a hús a számban. - Vagy unokahúgod! - szólt közbe Peter. Bármennyire is a zenére akartam koncentrálni, egyszerűen képtelen voltam kizárni a beszélgetést. - Peter kislányt szeretne... - forgatta a szemét Julié. - De én érzem, hogy fiú. - Én meg érzem, hogy egy kis Norah, Zoe, esetleg Helena van odabent... - vágott töprengő arcot Peter. Biztos voltam benne, hogy ezeket a neveket már hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt kitalálta. - Hogy erezhetnéd már, hogy kislány? - kacagott fel Julié, jobb keze eltűnt az asztal alatt, és bár nem láttam, tudtam, hogy a hasára simult. - És te hogyan érezhetnéd, hogy kisfiú? - szólt közbe Matt, mire a húga felháborodott arcot vágott. - Hé, azt hittem, hogy az unokaöcséd és az én oldalamon állsz! - Én ott állok, csak... na jó, azt hiszem, sürgős dolgom akadt arrafelé! - mutatott az étkező másik felére, ahogy észrevette Julie-n, hogy ebből már nem jöhet ki jól. Mivel úgy éreztem, egy morzsával sem férne több belém, felálltam, és követtem őt. - Elnézést, beszélhetnénk egy percre? - szólítottam meg, és rögtön a közepébe vágtam. - Délután nem tudtam megnézni a vendégkönyvet rendesen, esetleg belepillanthatnék most? - Ha nagyon muszáj... - sóhajtott fel. Valószínűleg abban reménykedett, hogy el is felejtettem a dolgot, és most csalódást okoztam neki. Elindult kifelé, előtte még egy lopott pillantást vetve a zenészek irányába. Éltem a gyanúperrel, hogy tart a feleségétől, és nem akarja, hogy tudjon a kérésemről. - Tessék, de kérlek, igyekezz! Mindjárt vége a vacsorának! vette ki a pult alóli fiókból a vaskos könyvet, és kinyitotta nekem az utolsó bejegyzéseknél. A legegyszerűbb és leggyorsabb módját választottam annak, hogy feljegyezzem a neveket. Elővettem az új mobiltelefont, amit Brook adott, amikor a reptérre indultunk, és lefotóztam vele az utolsó két, aktuális oldalt. - Kérdezhetek valamit? - köszörülte meg a torkát Matthew, miután visszatette a vendégkönyvet a helyére. - Persze - vágtam zsebre a mobilt. - Biztos, hogy nincsen semmi baj? Tudom, hogy volt az a mocskos ügy, amibe Julie-ék is belekeveredtek, és... ez az egész, hogy Julie-ék mellé testőrök kellenek, a vendégek ellenőrzése, meg hogy hirtelen, az utolsó pillanatban Camilláék családja is ideutazott... Szóval, furcsa ez az egész - hadarta végig zavarodottan. Először ösztönösen meg akartam nyugtatni, aztán egy bevillanó gondolatnak köszönhetően mégis
másképp döntöttem. Talán úgy is a segítségünkre lehetne, hogy nem avatom be semmi olyanba, amibe nem szabad. Végül is, hasznos, ha odafigyel a biztonságra és az idegenekre. Gyors döntést kellett hoznom, én pedig megtettem. - Na jó, elmondok valamit, de esküdj, hogy nem beszélsz róla senkinek! - vontam félre az ablakhoz, hogy ha esetleg valaki kijönne az ebédlőből, ne vegyen észre minket azonnal. - Tudtam, hogy baj van! - vágott olyan arcot, hogy majdnem meggondoltam magam. - Esküdj! - ismételtem meg. - Persze, esküszöm! Nem beszélek senkinek! - ígérte gyorsan. - Valaki bizarr leveleket küldözget Julie-nak. Egy beteges rajongó kezdtem bele a rögtönzött mesébe. Lelkifurdalásom volt, amiért megijesztem, de azzal biztattam magam, hogy a jó cél érdekében teszem. - Valószínűleg nem komoly a dolog, de jobb óvatosnak lenni, Julie nem is tud róla, nem akartuk felzaklatni most - simítottam végig egy kézmozdulattal a nem létező pocakomon, hogy jelezzem, mire gondolok. - Camilláék pedig azért jöttek velünk, hogy a háttérből vigyázzanak, ne tegyen semmi óvatlant. - Tudjátok, hogy ki lehet? - pillantott Matt az ebédlő ajtaja felé. Ismertem ezt a fajta tekintetet - Adam nézett így Camre, Jossie-ra és Fawniára, Peter pedig Julie-ra, mikor óvni akarták őket valamitől. - Egyelőre nem, ezért ellenőrzőm a vendégeket. És ebben valószínűleg a jövőben is szükségem lesz a segítségedre... tértem a lényegre. Kérdőn nézett rám, de nem láttam rajta az elutasítás nyomát, ezért folytattam. - Gondolom, a fesztivál miatt most jön néhány idegen a városba. Ha bárkit furcsának találnál, kérlek, szólj nekem! És ha valaki még bejelentkezne ide, akkor szükségem lesz az adataira. - A B&B tagjain kívül már nem fog senki bejelentkezni. De ők két hét múlva jönnek csak - rázta meg a fejét. - Telt házunk van. Ti foglaltátok el az utolsó szabad szobákat. A később érkező fesztiválozók vagy lent maradnak a városi szállóban, vagy foglaltak maguknak területet a táborhelyen, és majd sátoroznak. - Ez csodás! Mármint, nagyban megkönnyíti a dolgomat - mosolyodtam el. Legalább egy apró kavicstól megszabadultam a kősziklagondok alatt görnyedezve. - Köszönöm, hogy elmondtad az igazat - csapkodta meg Matt barátian a vállamat úgy, hogy az egész testem belerázkódott. Összepréseltem a számat, hogy ne szisszenjek fel, a sebem még mindig sajgott. - Figyelni fogok a városba tévedő idegenekre, és ha bármi gyanús, szólok! - Rendben, és ne feledd! Erről egy szót se senkinek! figyelmeztettem újra. Határozottan bólintott. A zene elhalt odabent, széklábak csikordultak, aztán váratlanul felbolydult az előtér - a jóllakott vendégek elindultak a szobáik felé. Gyorsan én is elköszöntem, és a lépcsőkhöz siettem. Minél előbb ágyba akartam bújni, hogy
alvást színlelhessek. Reméltem, hogy Bernard nem beszél hozzám még álmomban is. JOSSIE: Tilosban járok, jól tudtam, mégis továbbvitt a lábam. Az éjszaka csendje valahogy megnyugtatott, azzal mentegettem magam, hogy amit a többiek nem tudnak, az nem okozhat nekik aggodalmat. Valahonnan nevetés hangzott fel, mire behúzódtam egy kordé mögé, amin korábban szénát szállíthattak, mert maradt itt-ott elszórva rajta néhány szál. Egy fiatal pár tartott a szálló felé valószínűleg egy romantikus séta után, mert mindketten nagyon boldognak és szerelmesnek tűntek. Megvártam, amíg elmennek mellettem, aztán indultam csak tovább. Mikor a sötétben kivettem a padok körvonalait, még semmi bajom nem volt, aztán minél közelebb értem, az emlékek annál élénkebben ostromoltak. Nagyon hasonlított a parkbeli helyünkhöz, csak a játszótér hiányzott mellőlük. Vajon visszatérek még oda valaha? Felültem az egyik pad támlájára, és megint potyogni kezdtek a könnyeim. Nem így képzeltem ezt. Azt hittem, jó móka lesz Skóciába jönni, hogy majd élvezem a szép tájat, a bulit, az új helyekkel és emberekkel való ismerkedést. Ehelyett összeomlott az egész életem. Valahol egy bagoly huhogott fel a távolban, nem voltam hozzászokva az állathangokhoz, így azonnal magára vonta a figyelmemet. Pityeregve hallgattam az éjszaka hangjait, miközben körbeölelt a magány súlyos takarója. Szia! A semmiből jövő hang kibillentett az egyensúlyomból. Nyekkenve területem el a fűben, a lábam égnek meredt a padnak támasztva. Jó ideig nem mozdultam, csak kábán feküdtem, akár egy kiterült béka, aki feldobta a pacskert. Jézusom, nem sérültél meg? - A hanghoz ezúttal egy alak is tartozott, aki leguggolt mellém. A Félhomályban nem láttam az arcát, de annyit biztosra vettem, hogy nő. - Nem. Azt hiszem... - nyögtem. Megragadta a karom, és segített talpra állni. - Sajnálom, nem akartam rád ijeszteni, csak. láttam, hogy itt üldögélsz, magányosan, és gondoltam, megkérdezem, minden rendben van-e... Egyébként Gleda vagyok - hadarta, miközben leporoltam magam. A felbukkanása legalább annyira biztosan jó volt, hogy az ijedelemtől elapadtak a könnyeim. -Jossie - mutatkoztam be én is. Mikor végre felnéztem rá, elmosolyodott. Olyan ruhát hordott, mint a falubeliek, bár nem hallottam ki a skót akcentust a szavaiból. - Itt laksz a szállóban? - érdeklődött. Úgy tűnt, társaságra vágyik, én viszont szívesebben szomorkodtam volna tovább egyedül. - Itt - bólintottam szűkszavúan. - Én odalent lakom a városban, csak néha feljárok ezért-
azért. Szép itt, nem igaz? - szívta be mélyen a friss levegőt. Körbenéztem a félhomályban, de alig láttam valamit. Mikor megérkeztünk, a szálló volt az egyetlen, amit megcsodáltam, a környezetét eszembe sem jutott felmérni. Ha nyaralni jövök ide, a válaszom valószínűleg egy lelkendező és szívből jövő dicséret lett volna, így viszont csak leroskadtam a padra, és igyekeztem, hogy ne bőgjem el magam újra. - Jól vagy? - ült le mellém Gleda is. Hosszú, fekete haja mentás illatot árasztott magából. Jó néhány pillanatig csend volt, így mikor ismét megszólalt, azt gondoltam, búcsúzkodni fog. Végül is kinek nyújtana örömet egy depressziós, kukán üldögélő lány mellett tölteni az estét... - Elvesztettél valakit, igaz? - Tessék? - néztem fel rá meglepetten. - Honnan...? - Az édesanyám néhány éve halt meg. Én is hasonló állapotban voltam. Szóval... tudom, milyen ez - vonta meg a vállát. - Ki volt az? - A nagynéném, de ő nevelt fel, úgyhogy olyan, mintha az édesanyám lett volna - markoltam meg a pad szélét. - Sajnálom. - Nem szerettem, ha idegenek érnek hozzám, de amikor Gleda keze az enyémre simult, mégsem húzódtam el. Nő létére nagy, határozott keze volt, úgy képzeltem, a ház körüli munkáknak köszönhetően. - Ezért jöttetek ide? Feldolgozni? - Nem. Nem igazán - ráztam meg a fejem. Olyan jó lett volna valakinek elmondani mindent, kiadni magamból a bűntudatot, mégsem tehettem. - Rendben, ha nem akarsz, nem kell beszélned róla - paskolta meg a kezem, aztán visszahúzta a sajátját. Az egyik szemközti fáról fel- rebbent egy madár, vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy az, nem pedig denevér. A pofácskájuk igazán cuki volt, de a hatalmas bőrszárnyaikkal a frászt hozták rám. - Tudod, mi segített nekem az édesanyám halála után? - Micsoda? - kérdeztem valódi érdeklődéssel. - Apámmal nem igazán tudtam beszélni róla, barátaim sem nagyon voltak. Aztán véletlenül összeismerkedtem egy sráccal, aki szintén hasonló cipőben járt. O megértette, min megyek keresztül. |ó volt valakinek kiönteni a szívemet, könnyebb lett tőle a hatalmas teher. - Én nem tudom, hogy kell... Mármint, kiönteni a szívem, ez olyan... fura - fintorodtam el. - Igen, először tényleg az - kacagott fel. Mikor rájöttem, hogy én is mosolygok, azonnal lecsapott rám a bűntudat bárdja. Szégyenkezve fordítottam az erdő irányába a fejem, pedig a holdfényben valószínűleg észre sem lehetett venni a reakciómat. Keze újra az enyémre simult, megrezzentem. - Nem bűn, ha nevetsz, mosolyogsz vagy örülsz valaminek. Szerintem a nagynénéd boldog lenne tőle - találta ki a gondolataimat. Igaza volt, az, hogy valaki megért, valóban segített. A következő fél órában Susan néniről meséltem. Arról, hogyan fogadott magához Ryan bácsival, a közös nyaralásainkról, a mindennapjainkról. Dőltek belőlem a szavak, és olyan emlékek
is felszínre bukkantak, amik már évek óta eszembe sem jutottak. Minél többet adtam át magamból, annál nyugodtabbnak éreztem magam, Gleda igazán figyelmes hallgatóság volt, még az sem zavarta, hogy időről időre elfúlt a hangom, és le kellett törölnöm egy könnycseppet az arcomról. - ...szegény ötpercenként szaladgált nekem teával, mert nem voltam hajlandó másból meginni, csak abból a törpe pohárból, amibe kétkortynyi fért - kuncogtam fel az egyik emlékemen, aztán megdörzsöltem a szemem. - A nagynénéd nagyon szeretett, az biztos. - És a világ legtürelmesebb embere volt - egészítettem ki. - Azért azt a... - kezdett bele valamibe, ám hirtelen félbehagyta. Lépések közeledtek felénk, én is tisztán hallottam őket. Felálltam a pádról, és hunyorogva a sötétbe bámultam, hátha észreveszem a közeledőt. Végül előbukkant egy női sziluett a bokrok mögül. -Jossie... - A suttogó hangot azonnal beazonosítottam. - Ez csak a sógornőm, Camilla - fordultam Gledához. Vagyis a hűlt helyéhez. Zavarodottan néztem körbe, de úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Ha a szélben nem érzem még mindig a mentás illatot, talán meg is ijedek, hogy csak hallucináltam, esetleg a kastély egy kísértő szellemével társalogtam vagy egy órát. - Hát, itt vagy! - Camilla odaért hozzám, és bár az arcvonásait nem tudtam kivenni, esküdni mertem volna rá, hogy feszült. - Tudod, mi lett volna, ha Adam néz be a szobádba... Nem tűnhetsz csak így el az éjszaka közepén! - szidott meg, aztán éles váltással ellágyult a hangja. - Jól vagy? - Aha - feleltem szűkszavúan. Az ajtót, amit alig két perce még nyitva tartottam egy vadidegen előtt, most egyszerűen becsuktam, és még a zárat is ráfordítottam. Búcsú a galamboktól 4. fejezet CASPAR: Már megint esik... - Bemard nyafogásától már öt perccel ébredés után elment az életkedvem. Az előző négy napban nem igazán volt dolgunk. Az időjárás felmutatta nekünk a középső ujját, és csak úgy zúdította a nyakunkba az esőt. Mind idebent töltöttük az időt, bár úgy sejtettem, ha hétágra sütne a nap, Swansonéknak akkor sem lenne kedve semmihez. Én igyekeztem a jó oldalát nézni, ha nem mászkálnak sehová, könnyebb odafigyelni rájuk. Kikecmeregtem a takaró alól, aztán elvonszoltam magam a fürdőig, hogy legalább tíz békés percem legyen, mielőtt végighallgatom az egész napos panaszáradatot. Immár ötödször. Vizes hajjal és mindenre felkészülten tértem végül vissza a hálóba, ám ott nem azt kaptam, amire számítottam: Bemard
izgatottan készülődött. - Odalent játékparti lesz reggeli után, Mrs. Parker most szólt - informált, miközben megigazította a haját a tükörben. Engem annyira nem villanyozott fel a társasjátékok, kártya- és sakkpartik lehetősége, de bármiért hálás voltam, aminek köszönhetően Bemard leszállt rólam. Swansonék már az ebédlőben voltak, mire leértünk, kivéve Jossie-t. Ő még egyetlenegyszer sem étkezett velünk, ami miatt most már kifejezetten aggódtam - ahogy Adam és Camilla arcát elnéztem, nem voltam ezzel egyedül. - Még mindig a szobájában van? - kérdeztem halkan Camillát, miután a férje felállt az asztaltól - mondván, végzett -, bár a tányérja még tele volt. - Igen. Próbáltam lecsábítani, de nem ment... - igazította meg az ölében a lányát. Rossz volt látni, hogy a tehetetlenség mennyire megviseli. Haraptam néhány falat friss vajas zsemlét, felhörpintettem a kávémat, aztán felálltam az asztaltól. - Nem maradsz játszani? - Switz leginkább egy csalódott gyerekre emlékeztetett. - Bocs, de ezt most kihagyom! - siettem el, még mielőtt valamivel visszatartott volna. Gyors léptekkel szedtem a lépcsőfokokat a harmadikig, aztán mégis tétovázni kezdtem. Vajon jó, ha beleszólok ebbe? Végül nem volt mit eldöntenem, kinyílt Jossie ajtaja, és kilépett a folyosóra. Észrevett, egy pillanatra megtorpant, majd folytatta tovább az útját felém. -Jó reggelt! - mosolyogtam rá, mire ő is hasonlóan tett. Meglepett a reakció, de nem mertem rákérdezni, mitől bújt elő a csigaházából ilyen hirtelen, hátha azzal csak elrontanám a kedvét. - Reggelizni mész? - érdeklődtem inkább helyette. - Már ettem a szobámban. Camilla mondta, hogy lesz valami játék, azt akarom megnézni... Te is jössz? Nyomhatnánk egy Monopolyt. - Monopolyt? - kérdeztem vissza még döbbentebben. - Vagy azt már meguntad? - Nem, nem unom - vakartam meg a fejem. Régebben sokat társoztunk együtt, ő, a családja meg én. Tényleg jó móka volt, legalábbis akkor. Hogy most az lenne-e, abban azért erősen kételkedtem. Jossie kérdés nélkül belém karolt, hogy aztán visszatereljen a földszintre. A fogadópult mellett vitatkozó házaspár már a lépcső tetejéről fetűnt, de csak akkor kezdtem igazán figyelni rájuk, mikor Jossie hirtelen megtorpant. - Fent hagytam a szerencsecsatomat, várj meg itt! - perdült meg, mielőtt rákérdezhettem volna, hogy az itt alatt konkrétan ezt a szent helyet érti, vagy bemehetek-e a szalon funkciót ellátó helyiségbe. Végül nem mozdultam, bár elég hülyén éreztem magam a lépcső második fokán ácsorogva. Mint egy ottfelejtett csomag. - Lehet, hogy elfújta a szél... - tárta szét a karját Matthew.
- A mosókonyhából? A kedvenc, zöld mintás szoknyámat és pont a hozzá passzoló mellényt? Matt, ellopták őket! - Claudette nagyon paprikás volt, bár melyik nő ne lenne az, ha valaki csórná a ruháit? - Ha így volt, akkor sem tudunk mit tenni. A vendégek néha begyűjtenek ezt-azt helyi szuvenírként, hiszen tudod. Te sem gondolhatod komolyan, hogy átkutatom az összes vendég csomagját... - És ha az egyik vendégnek is eltűnik valamije? - Akkor cselekszünk... Na, kérlek, kapsz majd tőlem újat próbálkozott Matt a férjek egyetlen módszerével: ajándékot ígért. Hogy ezúttal bejött-e a trükk, már nem tudtam meg, mert Jossie trappolt le a lépcsőkön kettesével szedve a fokokat. - Itt is vagyok! - csimpaszkodott újra a karomba. - Házi szarkánk van - hajoltam a füléhez a szalon felé menet. -Mi? - Valaki lopja a női ruhákat... - Lefogadom, hogy az a pasi, szinte látom is magam előtt, ahogy a tükör előtt billeg bennük - pislantott az egyik kopasz, kövérkés vendég felé, aki épp egy rózsaszín zsebkendővel törölgette a homlokát. Elfintorodtam a felderengő képtől, mégis nevetnem kellett. - Joss! - Camilla elkerekedett szemmel bámult ránk, és Adam is hasonló képet vágott. Nemcsak az döbbentette meg őket, hogy Jossie elhagyta szobáját, hanem az is, hogy mosolyogni látják. -Játszunk Monopolyt? - szemlélte meg a fal mellé állított kis asztal tartalmát. - Persze - vágta rá Cam azonnal. - Akkor hozom - kapta fel a játék dobozát, majd lehuppant a bátyja mellé. - Ülj le, Caspar! - szólt rám, mikor észrevette, hogy még mindig tétován ácsorgok. Adam felé pislantottam, aki minden ízében megfeszült, de nem tiltakozott - valószínűleg azért, mert Camilla az asztal alatt figyelmeztetően megérintette a combját. -Julie-ék nem jönnek? - érdeklődtem. - Nem, ők most... el vannak foglalva - próbált Camilla tapintatosan fogalmazni. - Igen, egymással. Végül is, ez egy romantikus hely az eső ellenére is - villant Adam tekintete felém, mintha csak tudná, hogy ezzel bánthat engem. - És a társa? - terelte másra a szót Cam. - Ő azt hiszem, mást játszik - biccentettem az ablak melletti asztal felé, ahol Switz épp sakkpartit folytatott egy öregúrral. - Akkor győzzön a jobb! - csapta össze Jossie a kezét, és Simonnal elkezdte kipakolni a dobozból a kellékeket. Végül a gyűszű jutott nekem bábuként. A sors valószínűleg jelzésnek szánhatta, mert jól jött volna egy mentális változata is, amely megvéd Adam szurkálódásaitól. Nem csinálta túl feltűnően, mégis újra és újra belém döfött játék közben.
Igyekeztem nem odafigyelni rá, és ahhoz képest, amit vártam, egészen jól alakultak a dolgok. A játék mindenkit magába szippantott, már senki nem foglalkozott azzal, hogy az ablakot veri az eső. A mellettünk lévő asztalnál egy család hangosan nevetett és szurkolt, valahányszor a Ne ébreszd fel a papát! című játékban rizikós gombnyomásra került sor, a helyiség másik végében pedig valami szójáték folyt, aminél néha be-bekiabálták a megfejtést. - Joss, dönts már! - Adam türelmetlenül lökdöste meg a húga vállát, aki újra átszámolta a pénzét. - Ha megveszem azt a drágább telket, akkor most kiadom minden pénzem, de később több jöhet vissza... Nem tudom, megéri-e a kockázatot, te mit gondolsz, Susan néni? - fordult balra teljes természetességgel, hogy aztán lefagyjon. Velünk együtt. Amikor felpattant, Adam utánanyúlt, de Jossie fürgébb volt; mire egyet pislantottunk, már ki is rohant a teremből. - Maradj, majd én megnézem! - adta át Cam a lányát Adamnek, aztán ő is távozott. Kényelmetlenül mocorogni kezdtem, nemcsak azért, mert Adam úgy méregetett, mint aki legszívesebben megölne, jelezve, hogy ez is az én hibám, hanem mert én magam is ugyanígy éreztem. Végül felkászálódtam, és mivel a vihar még mindig tartott, úgy döntöttem, a kastélyban sétálok egyet. Ugy fél óra után a könyvtárszobában kötöttem ki. Néhányan már üldögéltek ott, viszont csend volt, és találtam egy félreeső széket is magamnak. Szereztem egy Agatha Christiekönyvet, aztán csak olvasgattam. Mire besötétedett odakint, már a történet felénél tartottam, és bár igazán kíváncsi voltam, ki ölte meg Aristide Leonidest, mégis félretettem a történetet, mert elfáradt a szemem. Switz még nem volt a hálószobában, mikor beléptem, de nem is bántam, hogy egyedül vagyok. Lerúgtam a cipőmet, és kigombolt nadrágban sétáltam az ablakhoz, hogy behúzzam a függönyöket. Félúton azonban megakadtam a mozdulatban. Összevont szemekkel hajoltam közelebb az üveghez, hogy jobban lássak, de ez csak arra volt jó, hogy elvétve a távolságot, a homlokom nekikoppanjon. Káromkodva dörzsöltem meg, miközben újra felrángattam a sliccemet. A cipőt lépés közben húztam vissza, és feltépve az ajtót majdnem beleütköztem Switzbe. - Mindjárt jövök! - morogtam oda neki, miközben kikerültem. Elloholtam néhány vendég mellett, akiket korábban láttam a játékszobában, aztán a földszintre érve egyenesen a kijárati ajtóhoz siettem. Senki nem törődött velem, hozzászoktak már, hogy a vendégek vacsora után egy kis esti sétát tesznek, vagy kimennek az eresz alá dohányozni. Néhányan most is ácsorogtak a várfal mellett pöfékelve és beszélgetve, és láttam párokat is, akik a csepergő eső ellenére cél nélkül keringtek a parkban. A friss levegő megcsapta az arcomat, más esetben megálltam volna kiélvezni, most viszont a szemközti fákat fürkészve célirányosan haladtam tovább. Jossie alakját azonnal megláttam
a holdfényben, ám a másik alak már nem volt vele. Pedig az ablakból tisztán láttam, hogy beszélget valakivel. - Mit csinálsz itt? - toppantam elé köszönés helyett azonnal a torkának ugorva. Sikerült meglepnem, mert kissé összerezzent, aztán törölgetni kezdte a szemét. Sírt? - Sétáltam... - köszörülte meg a torkát. Most már biztos voltam benne, hogy az egereket itatta, és ez kicsit lehűtötte az indulataimat. -Jól vagy? - Olyan arckifejezéssel bólogatott, mint aki újra elbőgi magát, úgyhogy nem volt túl meggyőző. Felsóhajtva kinyújtottam felé a kezem, és hívogató mozdulatot tettem. Megölelni egyszerűbbnek tűnt, mint szavakkal megvigasztalni. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hiszen ezerszer is bocsánatot kérhetnék még, az sem változtatna semmin. - Susan néni meghalt... Én nem... nem tudom fel... akadozott a szava, míg végül teljesen elhalt az ingemben, ennek ellenére pontosan értettem, mit akar mondani. Hogy hihetetlen számára az egész, fel sem fogta még teljesen. Szorosabbra fontam az ölelésem, és ösztönösen simogatni kezdtem a haját és a hátát. Mozdulataim gyengédségével adtam tudtára, mennyire együtt érzek vele. Mélyet szusszantott, majd felnézett rám nagy, könnyektől csillogó szemmel. Zavarba jöttem. Nem tudtam volna megfogalmazni, miért, de hirtelen helytelennek tűnt, hogy érzem a bőre forróságát, az orromba kúszik az illata, és jólesik, hogy nekem adja a figyelmét. Talán... talán már nem is olyan kislány, mint eddig gondoltam. - Ki volt az, akivel az előbb beszélgettél? - léptem hátrébb. Néhány pillanatig zavartnak tűnt, gyors mozdulattal a füle mögé simított egy szélfútta hajtincset, csak aztán felelt. - Egy lány a faluból. Meglátta, hogy sí... szóval, meglátott, és idejött megkérdezni, jól vagyok-e - vonta meg a vállát. - Hogy hívják? - engedtem felszínre törni a nyomozó énemet. Annak ellenére, hogy a helyiekhez hasonlóan öltözködött, képtelen voltam a gyanakvásomat dunyha alá dugni és elaltatni. Annyira hasonlított Sammyre, hogy azt egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. - Gleda Norse. Az ő anyukája is meghalt. Van egy ajándékboltjuk odalent, a városban. - Gleda Norse - véstem fel az emlékezetembe a női nevet. Az első adandó alkalommal meg akartam kérdezni Matthew-t, hogy ki is a lány. Tekintetem a fák közé tévedt. Ahol álltunk, még csak néhány magasodott fölénk, de beljebb egyre sűrűbben álltak, míg végül erdőben teljesedtek ki. A gótikus kastély és a sötét rengeteg árnyékában kezdtem kellemetlenül érezni magam. - Gyere, menjünk vissza! - nyomtam el egy borzongást. És örülnék, ha nem kószálnál el egyedül. Kérlek... - tettem hozzá, de így is láttam a rosszallást rajta. - Arról nem volt szó, hogy az épületből sem léphetünk ki...
- Ez nincs is megtiltva, csak szeretném mindig tudni, merre jársz. Hogy ne kelljen aggódnom érted próbáltam megmagyarázni úgy, hogy ne sértsem meg a tinédzserlelkét, és ne késztessem direkt ellenállásra a tiltással szemben. - Aggódsz értem? - torpant meg egy pillanatra, aztán két sietős lépéssel újra beért. - Persze hogy aggódom. - Csendben elsétáltunk a bejáratig, ahol kinyitottam előtte az ajtót. A küszöbről visszafordult felém. - Megígérem, hogy nem fogok elkószálni anélkül, hogy szólnék neked - mosolyodott el halványan. JOSSIE: Lustán hevertem az ágyon, és figyeltem, ahogyan a behajtott zsalugáterek résén át egyre világosabb fénycsík világítja meg a padlót. Öt óra körül felriadtam, és azóta képtelen voltam visszaaludni. Sosem hittem volna, hogy ennyire ellentétes érzések egyszerre bitorolhatják az embert. A veszteség iszonyatosan fájt, de Caspar így is képes volt örömet lopni a szívembe. Ö volt az én fénysugaram a sötét padlón. És egyszer majdcsak eljön a reggel is... Remélem - fordultam a hátamra. Még élénken élt az emlékezetemben, milyen volt, amikor Ryan bácsi meghalt. Az üresség, a fájdalom, a tehetetlenség. Nagyon szerettem őt, de ez most sokkal rosszabb. Bármennyire is reménykedtem, hogy felépül, számítottam a rossz végkimenetelre, felkészültem rá, és elbúcsúztam tőle. Na meg ott volt mellettem Susan néni, akinek sokkal jobban tájt, aki miatt erősnek kellett lennem. Most viszont a nagynéném az egyik percben még a kezemet fogta, beszélt hozzám, aztán pedig... Megdörzsöltem az arcomat, hogy kiűzzem a fejemből az utolsó emlékemet róla. Vajon ő mit szólna, ha tudná, hogy Caspar megölelt az éjszaka? Hogy volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, másképp tekint rám... Csak egyetlen rezdülés, egy apró csillanás a tekintete mélyén, mégis biztosra vettem, hogy nem tévedek. A gyomrom már attól is izgatottan rándult össze, hogy felidéztem. Eddig esélytelennek tartottam magam, mert Caspar kislányként kezelt, de talán épp tegnap este tettem meg az első lépést afelé, hogy felnőjek a szemében. A három halk koppantást hallva végre lerúgtam magamról a takarót, és felültem. Camilla kukucskált be a szobába, hogy megnézze, alszom-e még. Mikor meglátott, halványan elmosolyodott és közelebb merészkedett. - Hogy vagy? - állt meg az ágy lábánál. - Jobban - vontam aprót a vállamon. Még közelebb jött, leült az ágy szélére, és elkezdte igazgatni az éjszaka széttúrt tincseimet. - Sok volt a rossz az utóbbi napokban... - tűrt egyet a fülem mögé. - Tudom, hogy most mennyire nehéz neked.
- Nagyon hiányzik Susan néni - szorult össze a torkom. Camilla vállára hajtottam a fejem, ő pedig lágyan ringatózni kezdett velem. - Lehet, hogy buta ötlet, és nyugodtan mondd meg, ha az, de... mi lenne, ha elbúcsúznánk tőle? Olyan tragikusan hirtelen történt minden, és arra gondoltam, hogy esetleg ez segítene... - bizonytalanodott el, mikor nem feleltem. Belekapaszkodtam a vállába mind az öt ujjammal, és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. - De ha nem szeretnéd, akkor... - Szeretném. Szükségem volt néhány percre, hogy ennél többet is tudjak mondani úgy, hogy ne omoljak össze, Camilla pedig türelmesen kivárta. - Mire gondoltál pontosan? - húzódtam el tőle. Nyitott voltam bármire, ami enyhítheti kicsit a gyötrődésemet. Az, hogy Susan nénit még csak el sem temethettük, egyszerre töltött el lelkifurdalással és a lezáratlanság érzésével. Brook azt mondta, intézkedik az ügyben, de azt sem tudtuk, mit ért ez alatt. Másoknak legalább ott a lehetőség, hogy kijárjanak a szeretteik sírjához, nekem még ennyi sem jutott. - Claudette tegnap mesélt egy kis tisztásról, kimehetnénk pikni- kezni. Van a közelében egy kis patak. Adam, te és én lesétálhatnánk oda, és rátehetnénk a vízre ezeket... - vett elő a zsebéből egy kendőt. Ahogy letette közénk és kibogozta, a szemem megint elfutotta a könny. Ujjam hegyével megérintettem a három fehér galambot, Susan néni aprócska galambjait. - Ryan bácsi ajándéka. Jadeitből van, ezért kétszeresen is a béke szimbóluma. Mindig azt mondogatta, hogy egy galamb kétszeres békét hoz, úgyhogy ránk hatszoros békesség vár. Ez Ryan bácsi, ez Susan néni, ez pedig én vagyok - mutattam a legnagyobb galambra, aztán a közepes és a legkisebb következett. - Azt tudtad, hogy a jadeit a tisztaság köve is? Segít rendet tenni idebent - fektette a tenyerét a mellkasomra. - Tényleg? - emelkedett magasba a szemöldököm. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban így van-e, vagy Camilla csak miattam találta ki. -Julié egy időben gyűjtötte a különleges kövekből készült ékszereket. Hidd el, épp elégszer hallottam, melyiknek milyen hatása van! - húzta össze a fintor az orrát. A következő pillanatban mindketten felnevettünk. - Na igen, Julié az Julié! - ráztam meg a fejem, aztán hirtelen elmúlt a nevethetnék, és megint komolyság telepedett közénk. - Akkor, piknikezünk? - kérdezett rá Cam megerősítésképpen. - Piknikezünk. - Rendben. Örülök, hogv így döntöttél - paskolgatta meg a kezem, aztán egy kis ágynyikorgás kíséretében felállt. - Szólok, amint készen vagyunk, addig öltözz fel! Hozz azért
pulcsit is, ki tudja, később milyen idő lesz! - tette hozzá már a küszöbön. Magamra maradva kimásztam az ágyból, és megkerestem a papucsomat. Imádtam belebújtatni a lábamat, mert meleg és pihepuha, na meg pingvines volt, ami a kedvenc állatom. A furcsa szárnyaikkal repülni nem, ám úszni annál jobban tudó állatok mindig arra emlékeztettek, hogy a hiányosságainkból akár előnyt is kovácsolhatunk. Zuhanyzás közben igyekeztem kiélvezni a pillanat nyugalmát, mert mostanában olyan kevés jutott belőle. Fájdalom, félelem, veszteség, várakozás, öröm, remény fortyogott bennem, és hol az egyik, hol a másik összetevő bugyogott a felszínre. Visszatérve a hálóba egy térdfarmer és a Robert Pattinson-os pólóm mellett döntöttem. Susan nénivel együtt rajongtunk kedvenc színészünkért, ezért biztos voltam benne, hogy ha egy másik világ függönyén át lát majd engem a búcsúztatón, mosoly lesz az arcán. A hajamat is úgy fontam be, ahogyan ő szokta; mindig azt mondta, ez kiemeli a gyönyörű arcomat. Persze, csak ő látott gyönyörűnek, de az elfogult szeretet szavai akkor is jólestek. Bár Cam azt mondta, beszól majd induláskor, derekamra kötöttem a kardigánomat, és kiléptem a folyosóra. Mivel nyitva volt a szobájuk, elsétáltam az ajtajáig, és a küszöbön állva bekukkantottam. Sógornőm épp a lányát öltöztette, szeme sarkából észrevehetett, mert felém fordította a fejét, és elmosolyodott. - Mintha jobban érezné magát - bújtatta bele a kislány karját a rózsaszín, Én kicsi pónim-os felsőjébe. Egyetértőn bólintottam, Fawnia tekintete egyértelműen élettel telibbnek látszott. Cam arca kisimult a megerősítésem láttán. - Lemegyek az előtérbe, rendben? - Rendben. Útközben szedd össze a fiúkat, mert ahogy ismerem őket, elkószálnak, mire indulnánk... Igenis! Férfibegyűjtő akció indul! szalutáltam vigyorogva. Még hallottam Cam kuncogását, mikor hátraarcot csinálva elindultam. Hálás voltam neki, amiért ma reggel bejött hozzám, és kitalálta ezt az egészet. Ha a mélyben ott is lappangott a fájdalmam, most mégis egész jól éreztem magam a bőrömben. - Simon! Jó reggelt! - csaptam a barátom hátára, mikor észrevettem az emeleti korlátnak támaszkodva. Hangos, rémült kiáltása meglepett, de egyszersmind meg is nevettetett. Kikapta a füléből az mp3-jának fülhallgatóját, és rémült-vádló szemeket meresztgetett felém. - Majdnem leestem ijedtemben! - ráncolta össze durcásan a homlokát, amitől még inkább nevetnem kellett. - Bocsi, naaaa, bocsi! - öleltem meg, mikor már láttam, hogy túlfeszítettem a húrt. - Miért kell mindig kigúnyolni? - mormolta, de azért átfogott a karjával. - Nem gúnyollak, csak olyan... aranyos voltál - döntöttem
hátra a fejem, hogy az arcába tudjak nézni. A fintora elmélyült, fanyalgó mimikát varázsolt az arcára. - Aranyos. Na, kösz! - szabadult ki az ölelésemből. - Most mi van? - értetlenkedtem. - Jó, hogy nem akarsz szoknyába öltöztetni, és kifesteni a körmömet. Nem vagyok lány, nem vagyok aranyos - indult el lefelé a lépcsőn. - Mióta vagy ilyen érzékeny? De most komolyan! Nem rosszból mondtam, az aranyos egy pozitív szó. És egyáltalán nem akarlak lányosítani - hadartam el a mondandómat, miközben igyekeztem lépést tartani Simon hosszú lábaival. - Na már, Simon! nyúltam végül a pólója után, mikor már nem bírtam szusszal. - Sem... - Simon már szólásra nyitotta a száját, mikor a semmiből feltűnt egy kisebb csoportnyi vendég. Meg akartam várni, míg elmennek mellettünk, hogy aztán vallatóra fogjam őt, de menekülésre használta fel a helyzetet, és továbbindult az emberek nyomában. Bosszúsan rándult mega szám. - Odabent várja önöket a finom reggeli! - terelte Claudette és még egy itt dolgozó lány az előtérből az ebédlőbe az embereket. Senki nem tiltakozott, az étkezőből isteni illatok szállingóztak ki. - A, de jó, hogy itt vagytok! - Claudette észrevett minket, felkapta a fal mellé állított piknikkosarat, és a kezembe nyomta. - Van benne szendvics, pogácsa, sütemény és üdítő is. - Köszönjük! - vettem át az ételeket. A kosár súlyából biztosra vehettem, hogy dugig van mindenféle finomsággal. - A gluténmentes kenyér még sül, úgyhogy azt majd utánatok küldöm, amint kész tette hozzá. Fawniának enyhe lisztérzékenysége volt, ezért oda kellett figyelnünk arra, mit is eszik. - Rendben - bólintottam rá. Claudette megveregette a vállam, aztán a vendégek után indult, hátha segítségre van szükségük valamiben. - Na, most már beszél... hetünk - tártam szét a karom lemondóan. A kapu félig nyitva volt, Simon pedig meglépett, míg én beszélgettem. Csodás! Camilla: Nem mentünk be túl mélyen az erdőbe, csak letáboroztunk a ritkásan álló fák közé, és leterítettük a pokrócot. Fawnia még mindig nem szólt egy szót sem, viszont élénk figyelemmel kísérte minden mozdulatunkat. Ettől úgy éreztem, a hótenger, amely teljesen betemetett minket, elkezdett olvadni, és már csak nyakig ér. Talán... talán mindennek ellenére kivergődhetünk belőle. - Ide hozd a kosarat! - szóltam oda a férjemnek, aki komótosan baktatott felénk Peterrel fecserészve. - Tök jó idő van, pedig Mr. Lagen folyton azzal ijesztget mindenkit, hogy vihar lesz... - Julié lehuppant mellénk, keze azonnal a hasára simult. Mindig mosolyognom kellett rajta. Hosszú éveken át azt hallgattam tőle, hogy ő nem anyatípus,
most mégis könnyedén előjött belőle minden ösztön, ami csak egy nőt igazi édesanyává tesz. - Minden eldugott kisvárosba kell egy vénember, aki kormányösszeesküvéssel, világvégével, ufótámadással vagy zuhogó esővel ijesztgeti a népet - igazította meg Adam a plédet maga mellett, és azonnal a Claudette által összekészített kosár tartalmát kezdte vizsgálgatni. - Na jó, ezt most kikérem magamnak! Az a vénember szerintem fiatalabb, mint én! - vágott sértett arcot Peter, de Adamnek azonnal sikerült kibékítenie. - Sonkás szendvics sok-sok sajttal! - nyújtotta fogadott apja felé a békeajándékot, amely megfelelőnek bizonyult bocsánatkérő szavak helyett is. Peter kicsomagolta a kenyeret a szalvétából, és ahogy beleharapott, lecsukódott a szeme. - Mmm... - Férfiak... - tátogta oda nekem Julié, majd letörölt némi sajtot a férje szájszéléről. Néhány pillanatra meg is feledkeztem arról, miért jöttünk, míg fel nem tűnt a hiányérzet. Jossie hátrahagyva minket egyedül ténfergett néhány méternyire tőlünk. Rápillantottam, visszanézett, és azonnal tudtam, hogy nem akarja tovább húzni. Szüksége van arra, hogy túllegyünk a bensőséges szertartásunkon, különben képtelen lesz ellazulni. - Vigyáznátok egy kicsit Fawniára? - fordultam Julie-ékhoz. Nem nagyon akaródzott magára hagyni a lányomat, de most, hogy javult az állapota, nem tehettem ki a búcsúzkodás újabb traumájának. Ő ott volt, látta és végigélte azt a szörnyűséget, míg számunkra a búcsú pozitív hatású lehet, rá nézve ebben már korántsem voltam biztos. Semmi szükség arra, hogy még jobban felkavarjuk. - Persze. Gyere ide, kis prücsök! - nyújtotta ki Julié a karjait. Letettem Fawniát a pokrócra, és vártam a reakcióját. Tétovázva bár, de megindult előre. Ahogy Julié az ölébe húzta, Adamre pillantottam. Úgy tett, mint aki csak az evéssel foglalkozik, de a szeme sarkában apró nedvesség csillogott. Legalább annyira aggódott a lányunk miatt, mint én, csak nem akarta a félelme árnyékával még nagyobbra táplálni az én árnyaimat. - Gyere, sétáljunk! - vettem ki a kezéből a szendvicset, és a csalódott arckifejezéssel nem törődve megrángattam a kezét. Felhúzni nem volt elég erőm, de talpra állt magától is. Megtapogattam a szoknyám zsebét, hogy benne vannak-e még a galambok, aztán Jossie felé irányítottam a férjem. Valószínűleg azt hitte, romantikus sétára vágyom vele kettesben, mert kérdő pillantást vetett felém, mikor rájött, nem egyedül megyünk. - Gyere, Joss, sétáljunk! - nyúltam a lány keze után, ahogy mellé értünk. Claudette csak nagyjából magyarázta el, merre is találjuk a patakot, de nem volt nehéz rálelni. Egy apró kis ér nem messze futott a fák között, néhány lépés után már hallottuk a csobogását.
- Miért érzem úgy, hogy ez nem csak egy egyszerű séta? Adam csak akkor szólalt meg, mikor megálltam a víz mellett. - Mert tényleg nem az - ismertem el. A feszültség, ahogy számítottam is rá, szinte azonnal szétáradt az ereiben, akár a gyorsan ható méreg - akinek a sors kiszámíthatatlan életet osztott, nem biztos, hogy értékeli a meglepetéseket. Kizárólag azért nem szóltam neki előre, mert attól tartottam, nem találja majd jó ötletnek, és a húga lelkét védve inkább lebeszél róla. így nincs lehetősége rágódni a dolgokon, csak meg kell élnie a pillanatot. Elővettem a kis galambokat, és Adam tenyerére fektettem mindhármat. Úgy gondoltuk, segít, ha búcsút veszünk... Leereszthetnétek Susan galambjait a patakon. - Megérintette a kis szobrocskákat pont ugyanúgy, az ujjhegyével, akárcsak korábban a húga. Annyira hasonlítottak, ám a mindkettejükben ott munkáló makacsság vakká tette őket erre. Tűz ütközött tűzzel, és egyesülés helyett egyelőre csak megperzselték egymást. - Akarod ezt? - fordult Adam a testvéréhez. - Igen, szeretném. - Akkor rendben - bólintott aprót. Könnyebben belement, mint reméltem, ez pedig csak azt jelenthette, hogy neki is szüksége van a búcsúra. - Hogyan csináljuk? - fordultak mindketten felém. Tőlem vártak tanácsot, mint mindig, ha érzelmekről volt szó. Adam és Jossie is nagyon tudtak szeretni, de valahányszor a lelkűk teljes felfedésére került sor, úgy viselkedtek, mint egy érzelmi analfabéta. - Csak tegyétek, amit szeretnétek! Menni fog! - biztattam őket, aztán hátrébb léptem kissé. Ez most az ő pillanatuk volt. Én is sajnáltam Susant, de az meg sem közelíthette az ő veszteségüket. Megálltam a legközelebbi fa mellett, és nekiálltam bőszen törölhetni a könnyeimet. Persze, hiába. Könnyfátyolon át néztem végig, ahogy Adam néhány megható szó kíséretében vízre teszi a nagyobb, húga pedig a közepes méretű galambot. A legkisebbet Jossie tétovázva forgatta a kezében, miközben arcán újabb könnycsepp futott végig. - Ezt majd egyszer az unokáid vízre teszik. Sok-sok év múlva. Most még nincs itt az ideje, hogy a szülei után ereszd - csukta rá Adam a vékony ujjakat a madárra. Percekig csak a vizet néztük - az apró kövek szinte azonnal a mélybe süllyedtek, és megkezdték életüket egy másik világban aztán Adam a nap felé fordította az arcát, és kisóhajtotta magából a feszültséget. - Induljunk? - hagyott lehetőséget Jossie-nak a választásra. Büszkeséget éreztem, amiért fejlődőképes, és próbálkozik az „apa helyett báty” stratégiával. - Lehetne, hogy... Maradhatnék itt egy kicsit? Egyedül? Kérlek!
- Rendben. De ne soká, oké? - Ígérem. Adambe karoltam, kicsit féltem, hogy az ötletem beválik-e, de érezhetően könnyebb lett a lelke a kis szertartásunktól, és ez engem is felszabadított. Anyaként és feleségként az elsődleges célom az volt, hogy a szeretteimet boldognak lássam, minden más csak ezután következett. Julie-val vitáztunk ezen néhányszor. Azt mondta, úgy viselkedem, ahogyan dédanyáink tették, és hagyom elnyomni magam. Én viszont azt vallottam, hogy a feminizmus nem azt hirdeti, hogy minden nő legyen karrierista, és család helyett éljen a munkájának, hanem azt, hogy minden nőnek joga van a választáshoz. Ha valaki attól boldog, hogy a családjának szenteli az életét, akkor nyugodt feminista szívvel önként választhatja ezt az utat, ám ha másra vágyik, akkor mehet az ellenkező irányba is. A hangsúly a szabad döntésen van. - Nem igaz, hogy ide is utánunk kell jönniük... - Adam morgása váratlanul széttörte a gyönyörű táj frissen jött nyugalmát. A piknikhelyünk mellett ott álldogált Caspar és a társa is. Julié és Peter nem foglalkozott velük, nevetgélve falatoztak és beszélgettek, de Adam nem tudott ilyen könnyen túllépni a jelenlétükön. Vagyis leginkább Casparén. - Gyere, és nyugi! - súgtam oda neki. - Jossie-t elhagytátok útközben? - pislogott fel ránk Julié kezét szemellenzőként használva. - Csak sétál még egy kicsit... - igazítottam el a szoknyám, mielőtt leültem volna. Caspar megmozdult a háttérben, ami nem csak nekem tűnt fel. Adam tovább zsörtölődve vett elő egy újabb szendvicset, de mikor újonnan felfogadott testőrünk elindult a fák közé, majdnem elhajította, és utánaindult. Ha nem dőlök neki figyelmeztetésképpen, biztosan botrányt csinál. Én bolondom... - Azok gluténmentesek? - mutattam a Peter kezében tartott pogácsadarabra, amit épp a lányom szájába akart tenni. - Igen, Mr. Switz volt olyan kedves, és kihozta a kislánynak készült pogácsákat - biccentett. - Egyébként már megevett hármat, úgyhogy a korábbi rosszullét- nek nyoma sincs - mosolygott rám biztatóan Julié. Hálás voltam a nyugtatásáért, pontosan tudta, mennyire aggódtam. - Ez egész jó... - Peter, az nem a tiéd! - feddte meg a férjét, mikor az egészben bekapott egyet a pogácsák közül, bár a szidás komolyságát jócskán enyhítette, hogy közben nevetett. - Khm... - Ahogy Switz alakja fekete árnyékot vetett ránk, összerezzentünk. Úgy osont ide, akár egy macska, biztosra vettem, hogy a többiek sem vették észre. - Ha gondolják, kérhetek még rendes pogácsát. Mármint olyat, ami nem ilyen izés... - biccentett a lányom felé. - Az igaziak biztosan finomabbak, szívesen hozok. - Ez kedves, de még van egy csomó ételünk - nyitottam fel a
kosár fedelét, hogy megmutassam. Aztán eszembe jutott, mennyire modortalanok vagyunk. Ha a munka miatt van is itt, attól még lehet éhes vagy szomjas. - Esetleg kér belőle? - O, nem, nem, köszönöm - emelte fel tiltakozva a kezét. A halk, nyekkenő hang senkinek sem tűnt fel, csak én kaptam Fawnia felé a fejem. Korábban előfordult már, hogy a torkán akadt egy falat, úgyhogy mindig figyeltem rá minimum fél szemmel és füllel, mikor evett. A gyerek helyett azonban Peter volt az, aki elvörösödött. - A lányotok lepisilt - közölte nemes egyszerűséggel, miközben felemelte Fawniát az öléből, és a hóna alatt tartva maga elé lógatta, akár egy csíptetővel felfogott, frissen mosott ruhát. Lázrózsák 5. fejezet Caspar: Mikor a fák közé indultam, még jó ötletnek tűnt megkeresni Jossie-t. Nem szerettem, ha elcsászkál a szemem elől, olyankor furcsa, megmagyarázhatatlan veszélyérzet támadt fel bennem. Most is látomások kínoztak, hogy vízbe esik, kificamítja a bokáját egy kiálló gyökérben, vagy megtámadja valami vad, erdei állat. A patakhoz érve viszont már csak szimplán hülyének éreztem magam, mint egy realista ember, aki ösztönösen megrettent az előtte átfutó fekete macskától. Jossie a partón üldögélt, veszélynek nyoma sem volt. Megálltam az egyik fa mellett, nem akartam megzavarni, de valamiért visszafordulni sem tudtam. Az útpadkán ültem, fenekem alatt az összegyűrt esőkabát, és a csatornalejáratot figyeltem. A tegnapi esőzés miatt aprócska folyam csordogált lefelé, akár egy kis patak. Azt képzeltem, hős kalandor vagyok, aki a messzi dzsungel vad folyóján készül áthajózni. Vágyálmaimban mindig távol jártam ettől a komor, szürke helytől. Egyenruhások vonultak át csizmacsattogással a merőleges utcán, de csak a tudatom egy hátsó szeglete észlelte őket. Már senki nem maradt, aki megértene... Múlt éjszaka kaptuk a hírt, hogy a nagypapa - anya apukája meghalt. Szívroham vitte el. Bár ritkán láttam őt, mindig úgy éreztem, hazamegyek hozzá. Azt szerettem a legjobban, amikor apa nem tudott elszabadulni a munkája miatt, és csak anya meg én mentünk el a kis, kertvárosi házba. Olyankor anya is teljesen más lett. De most vége. Sosem lesz többé kipirult arcú, nevető anyukám, aki nagyapával bolondozva süti a húst a kertben, miközben puszival halmozza el a fejem búbját. A veszteség kíméletlenül lecsapott rám nem törődve azzal, hogy gyermeki lelkem még milyen törékeny. A lábam mellett csordogáló esővízbe néhány könnycsepp vegyült, hogy
elmenekülhessen innen. Azt kívántam, bár velük szökhetnék. „Hé, tel” - A kemény hangra felugrottam. Apám szálfaegyenes tartással állt a járdán, és a pillantása alapján nem tetszett neki, amit lát. Kellett néhány másodperc, míg rájöttem, mi baja - az arcomhoz kaptam, és gyorsan ledörgöltem a könnyeimet. „Gyerünk haza! Most!” - indult el a szélső házak felé, amelyek között ott állt a miénk is. Felkapva az esőkabátomat, gyors léptekkel indultam utána. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam, de minél jobban siettem, annál inkább úgy éreztem, nem lesz elég erőm tartani a tempót. A bejárathoz érve kissé megkönnyebbültem. Talán ma egy kicsit más lesz, egy kicsit jobb. „Ha már mindenképpen bőgni akarsz, legalább ne az utcán, hogy mindenki lássa, kis buzit nevelek!” - lökte be az ajtót apa, aztán eltűnt a konyha irányában. Mégsem lesz jobb. Valahol a távolban madár vijjogott. Városi srác lévén nem ismertem fel a fajtáját, de arra jó volt, hogy magára vonja a figyelmemet. Nem akartam a múltra gondolni, mégis alattomosan előlopakodott újra meg újra a mélyből, ahová évekkel ezelőtt zártam. Jossie válla megrázkódott. Sírt. Talán önmagam láttam meg benne, ezért is bukkant fel az emlék. Akkoriban nem volt senki, aki megölelt, megvigasztalt volna, a magány érzését pedig senkinek nem kívántam. Főleg nem egy olyan kedves lánynak, mint Jossie. - Caspar? - Ahogy elindultam felé, a talpam alatt megreccsenő faág azonnal lebuktatott. Jossie zavarodottan törölte meg az arcát. Határozott személyiségnek tartom magam, most azonban csak azért mentem tovább, mert már nem volt lehetőségem megfordulni és elmenekülni. Leültem a fűbe, aztán csak vártam az ihletet, hogy mit is kéne mondanom. Végül Jossie megelőzött. - Eltűntél. - Tessék? - kaptam oldalra a fejem. Nem értettem, mire céloz, hiszen most is itt ülök mellette. - Eltűntél hat hónapra - toldotta meg a mondatot. - Muszáj volt. A munkám... - kezdtem volna hosszú magyarázatba a rendőri hivatás kötelezettségeiről és nehézségeiről, ám nem adott rá lehetőséget. - Julié miatt, igaz? - Ha lett volna valami ital a számban, kiköpöm. Próbáltam ártatlan arcot vágni, és játszani a hülyét, hátha megtéveszthetem vagy összezavarhatom. - Julié miatt? Ezt meg hogy érted? - Szereted őt. - Annyira határozottan mondta, hogy a tiltakozásomat komoly hazugságnak éreztem volna. - Honnan tudod? - Mindenki tudja - mosolygott rám szomorkásán, aztán halkan felkuncogott. - Na jó, talán kivéve Adamet, mert ő elég vak az ilyesmihez... - Mit jelent az, hogy mindenki tudja? - Bár laza póló volt
rajtam, mintha egy túl szoros nyakkendő nehezítette volna a légzésemet. Önkéntelenül is odanyúltam, hogy meglazítsam, de ujjaim csak a levegőben matattak. - Caspar, rád van írva - mondta olyan komolysággal, amilyennel tizenévest nem hallottam még beszélni. Ettől csak még inkább feszengeni kezdtem. - Nem akarok semmit Julie-tól. - Annak ellenére, hogy az igazat mondtam, még az én fülemnek is csak mentegetőzésnek hangzott. Újra a víz felé fordította a tekintetét, és csendben mosolygott. Nem értettem, mire akar kilyukadni. Azzal vádol, hogy tönkre akarom tenni Julie-ék házasságát? Vagy miért kellett felhoznia ezt a témát? - Anya és apa tizennégy évesen találkozott. Susan néni azt mesélte, anya már az első napon tudta, hogy apa lesz a férje, de ő akkoriban egy másik lány után futott. Van, amikor elsőre megismerjük az igazit, de olyan is, hogy tévedünk. - Szerinted Julié tévedés? - ráncoltam össze a homlokomat. A tekintetét kerestem, ám még mindig nem nézett rám. Most felnőttnek tűntek a vonásai, hajába kapott a szél, és egy tincset megröptetett. Egy részem ismét menekülni akart a közeléből, de az a bizonyos másik nem engedett mozdulni. - Ezt neked kell érezned - kerültem végül a kék, lélekbe látó íriszek sugarába. Kiszáradó szájjal pattantam fel. - Menjünk, mielőtt a többiek izgulni kezdenének érted. - Rendben. - Kezem öntudatlanul mozdult, hogy megfogjam Jossie-ét és felhúzzam a földről; az ujjai forrók voltak, szinte lázasnak tűnt. Ahogy talpon volt, elengedtem, és már indultam is visszafelé. A múlt éjszakai érzés visszatért, bár arra még nem voltam képes, hogy beazonosítsam. Annyi minden történt az elmúlt néhány napban, hogy a fejemben lévő mixer átláthatatlan, zavaros masszává változtatta a gondolataimat. Abban viszont biztos voltam, hogy Jossie különleges lány. Valaki, aki mellett jól érzem magam, mégis nyugtalan feszültséget gerjeszt bennem. Annyira tele volt élettel, hogy az ujjain át szinte éreztem, ahogy belém is átszivárog, mégsem hagyhattam figyelmen kívül, hogy az én hatásom rá nem ennyire pozitív. Mindig emlékeztetni fogom a veszteségre és fájdalomra. Ő jót ad nekem, én csak rosszal töltöm fel cserébe. Tekintete egész úton rajtam volt, feszültté tette a közelségem, ami igazolta az elméletemet. Kedvel engem, Adammel ellentétben mindennek ellenére a barátjának tart, ám közben szenved is. Energiavámpírként lopom el tőle az életerejét, hogy csak színtiszta ürességet hagyjak magam után. - Hova tűnt mindenki? - Jossie döbbenten fürkészte a tisztást. A pokróc és az ételek a helyükön voltak, de a piknikezők felszívódtak. Felnéztem az égre, hétágra sütött a nap, biztosan nem egy vihar ígérete kergette el őket. Kezdtem úgy érezni, mintha egy sci-fibe kerültem volna, ahol az
emberek többsége egyetlen ujjcsettintésre eltűnt, és csak néhány túlélő maradt. Szemem sarkából Jossie-ra pillantottam, ő és én teljesen egyedül a világban. Az újabb első emberpár. Nem vagyok normális! Megráztam magam, és továbbindultam a szálló felé, Jossie követett. - Szép napot a hölgyeknek! - biccentettem erőltetett mosollyal két középkorú nő felé, akik mindentudón megszemlélték a kettősünket, mikor elsétáltunk mellettük. Nem ajándékoztak meg a felsőbb erők a gondolatolvasás képességével, mégis pontosan tudtam, mi jár a fejükben, és ez bosszantott. Egészen addig a hátamban éreztem a pletykaéhes lézerpillantásokat, míg be nem tereltem Jossie-t a kastélyba. Ahogy behúztam magunk mögött az ajtót, a megkönnyebbülés szétáradt az ereimben. - Azt gondolják, hogy a csajod vagyok. - Jossie ezerwattos vigyor- i.il fordult felém, én viszont újra megborzongtam. - Ostoba, pletykás vénasszonyok! - morogtam. - Á, hát megvannak! Akkor jó... - Broderic már a lépcsősor tete- jcn állva felkiáltott, és széttárt karokkal indult felénk, mintha újra üdvözölni akarna minket. - Önök után küldtek, de akkor nem kell át kutatnom az erdőt. - Mi történt? Mire visszaértünk, mindenki meglépett. - Mr. Summers rosszul érezte magát, talán napszúrást kapott. Nem súlyos, de inkább lefeküdt pihenni. A többieknek meg nem volt kedvük tovább maradni - vonta meg a vállát, ám a laza mozdulat ellenére volt egy olyan érzésem, legszívesebben máris rohanna valahová. Csak az udvariassága - vagy a kirúgás miatti félelem tartja vissza - Segíthetek esetleg valamiben? hadarta el a kérdést. - Nem, köszönjük! - Akkor én megyek is a dolgomra - bólintott elégedetten, majd a feltételezésemhez hűen elkocogott a cselédfolyosók irányába. - Ezt meg üldözik, vagy hová siet ennyire? - nézett utána Jossie. Elismerően mértem végig. Ha felnő, és az éneklés mégsem jön be neki, ilyen megfigyelőképességgel elmehet nyomozónak. JOSSIE: Már gyerekkoromban is imádtam zuhanyozni. Míg másokat egy habos fürdőkád tud teljesen ellazítani, addig számomra az esőként pergő vízcseppek masszírozása nyújt pihentető élményt. Most is csak álltam a vízsugár alatt felfelé tartva az arcomat, és néhány másod- percnyi üres, mégis békés nyugalmat nyertem magamnak. A kavargó gondolatok csak azután tértek vissza, Hogy elzártam a csapot, és a törülköző után nyúltam. Caspar folyamatosan összezavart a jelzéseivel. A vibrálás, amit tegnap is észleltem az erdő szélén, a pataknál most újra visszatért. Legalábbis úgy éreztem, bár a megérzéseimnek
ellentmondott egy csomó dolog. Az egyik, hogy Caspar lényegében beismerte, Julie-ba szerelmes, a másik, hogy ostobaságnak nevezte azt a gondolatot, hogy a barátnője lehetnék. A remény mégis körbelengett, selyem szárnyaival megcirógatta az arcomat, és ez annyira kellemes volt, hogy azt sem bántam, ha kiderül, tényleg hiú és csalfa. Magamra vettem a Love*Com hálóingemet, és miközben ágyba bújtam, azzal biztattam magam, hogy a korkülönbség sem lehet nagyobb akadály, mint a magasságkülönbség. Casparral lehetnénk mi is amolyan Defekt Duó. Nem igazán figyeltem a kinti zajokra, csak miután hangossá és állandóvá váltak - lépések, susmorgás szűrődött be az ajtón át. Egy ideig próbáltam kizárni, aztán a kíváncsiságom felülkerekedett az álmosságomon, így kibújtam a takaró alól. Először csak résnyire nyitottam ki az ajtót, aztán mikor megláttam Adamet a szobájuk ajtajában Matthew-val, mégis előmerészkedtem. Ismertem a bátyám minden arckifejezését, és ez a mostani visszafogott, de nagyon erős aggodalmat jelzett, a beszélgetésükből pedig elkaptam egy szófoszlányt, ami nagyon hasonlított az orvoshoz. Még mielőtt odaértem volna hozzájuk, Matt sarkon fordult, és elsietett, Adam is csak azért maradt a folyosón, mert észrevett engem. - Mi történt? Peter bácsi rosszabbul van? - toppantam elé. Összefontam magam előtt a karjaimat, mert egy kicsit hideg volt a folyosón - a kőfalak szó szerint ontották magukból a hűvöset. - Nem. Fawnia belázasodott. - Mi a baja? Megfázott? - próbáltam átlesni Adam válla fölött. Nem válaszolt, csak visszament a szobába. Camilla aggódva nézett fel ránk a gyerekágy mellől, szeme vörös volt a sírástól. Peter és Julié az ágy szélén ült. Ok is csak nemrég tudhatták meg, hogy baj van, mert Peter arcán még ott volt a párna gomblenyomata - úgy tűnt, ő jobban van -, Julié pedig képtelen volt elfojtani egy ásítást. - Matthew hívat orvost - közölte velük a tényállást Adam. Odasétált a feleségéhez, és fél kézzel, nyugtatóan magához ölelte. Melléjük osonva összeszorult a szívem. Fawn láztól csillogó tekintettel meredt a semmibe, arcocskája kipirulva lángolt. Egy nagy, vizes törülközőbe volt csavarva a pici teste, hogy megpróbálják lehűteni. Fel sem merült bennem, hogy megfertőzhet, csak leguggoltam hozzá, és megfogtam a kis kezét. Máskor mindig megszorított az ujjaival, de most csak ernyedten tűrte az érintésemet, és nagyokat szuszogott. - Mi történt? - Caspar jelent meg az ajtóban. Haja baloldalt az égnek meredt, a jobbon pedig a fejére simult. Fáradtan dörzsölgette borostával lilásra színezett állát. - A lányomnak magas láza van! - közölte Adam mogorván. Caspar tekintete azonnal éberré vált.
- Hívtatok orvost? - Persze hogy hívtunk! Szerinted csak ülünk, és nézzük, ahogy szenved? - Adam, kérlek, erre most nincs erőm... - préselte össze Camilla a száját, miközben könnyessé vált a tekintete. Adam néhány pillanatig gyűlölettel bámult Casparra, aztán mordulva az ágy felé fordult. - Kérj nekünk kávét, Joss! - Oké - eresztettem el a kicsi kezet. Máskor kiakadtam volna azon, hogy a bátyám parancsolgat nekem, de ez most nem az a helyzet volt. A testvéreknek két kötelessége van, hogy békeidőkben civakodjanak, a bajban pedig összetartsanak. - Itt mindenki álmatlanságban szenved, vagy történt valami? - zendült fel Simon hangja a folyosó közepén. Még jó, hogy valaki felkapcsolva hagyta a folyosói világítást, mert ha a sötétben szólít meg, valószínűleg megáll a szívem. Intettem neki, hogy ha tudni akarja, jöjjön velem, és továbbindultam. - Mi most hová megyünk? - érdeklődött, miután összefoglaltam neki a körülményeket. - Kávéért - torpantam meg a lépcső aljában. - Mi az? - Oöö... Nem tudom, merre van a konyha. Vagy Claudette... néztem körbe. Találomra épp el akartam indulni a jobb oldali folyosón, mikor háziasszonyunk feltűnt balról, és megmentett minket a felesleges kutatástól. Zöld hálóköntöst viselt, amely passzolt a haja színéhez, és egy tálcát egyensúlyozott a kezében. - Tehetek értetek valamit? - Csak kávét szerettünk volna kérni, de úgy látom, megelőztél... - mosolyodtam el halványan a kávéstermosz és a csészék láttán. - Gondoltam, jól fog jönni. Fel is viszem... - Ne segítsünk? - szóltam utána. Csak megrázta a fejét, és eltűnt az emelet irányába. A fáradtságtól már csak sóhajtozni voltam képes, de tudtam, hogy ha most ágyba bújnék, akkor sem tudnék elaludni. - Miért velünk történik ez az egész? - rogytam le a második lépcsőfokra. Térdemre könyököltem, és államat a tenyerembe fektettem. - Figyelj csak... - Simon leült mellém, de a magassága miatt nem tudta, hogyan helyezhetné a lábát úgy, hogy az összkép ne nyújtson túl groteszk látványt. Végül feladta, és egyszerűen kinyújtózott. - Nem lehet, hogy a traumától van? Mármint... Volt egyszer egy ismerősöm,akinek a szüleit... megölték. Ö pedig végignézte. Utána valahányszor ki akarták vinni az utcára, lázrohamot kapott. Egyszerűen nem érezte biztonságban magát odakint, és... valahogyan akaratlanul is fel tudta tornázni a hőmérsékletét. Másfél évig járt pszichológushoz, mire javult az állapota. - Biztosan megrázta Fawnt, ami történt, de épp az ágyában aludt. Nem akartuk sehová vinni... Eddig semmi baja nem volt.
Mármint lázügyileg - egészítettem ki magam. A szótlanság és bágyadtság korábban egyáltalán nem volt jellemző rá, sőt, mindig is igazán mozgékony, életrevaló gyerek volt. - Más is kiválthatja. Bármi. - De hát a kiságyban fekve? - töprengtem el. - Talán álmodott. - Az lehet... - hunytam le egy pillanatra a szemem. Rémképek villantak fel a szemhéjamra vetítve, még én is beléjük borzongtam. Ha az unokahúgom ilyesmikről álmodik, nem csoda, hogy belebetegszik szegénykém. A bejárat enyhén nyikorogva kitárult, hangja elég kísértetiesen hangzott a félhomályos folyosó visszhangos falainak köszönhetően. Switz ügynök először észre sem vett minket, lábujjhegyen lopakodva csukta vissza az ajtót, aztán ahogy megfordult, hátrahőkölt a látványunktól. - Ti meg mit kerestek itt? - suttogni akart, de a hangja túl erősre sikeredett. Megdörzsöltem akarómat, mert az ajtónyitáskor beáramló éjszakai levegőtől libabőrös lettem. - Beteg az unokahúgom. - Beteg? - Lázas. - Maga mit csinált az éjszaka közepén odakint? - vágott közbe Simon. - Fájt a fejem, kellett a friss levegő. Remélem, nem fertőző a gyerek, nem lenne jó, ha mind kidőlnénk valami nyavalyától tapogatta meg a homlokát. Ennyit az emberi együttérzésről fintorodtam el. A következő néhány órára az idegölő kifejezés illett a leginkább. Megjött az orvos, de azon kívül, hogy beadott egy lázcsillapítót, meglátásaim szerint nem csinált sok mindent. Nem akartam előítéletes lenni, de attól tartottam, kisvárosi orvosként nem elég felkészült és tapasztalt, hogy érdemben cselekedjen. Adammel és Camillával együtt tehetetlenül ténferegtünk a kiságy körül, és vártunk, már hajnalodott, mikor megtörtént a csoda. - Mintha lejjebb ment volna... - tapogatta meg Adam a kislánya arcát. Fawnia három óra körül elszundított, halkan szuszogva emelkedett és süllyedt a pici mellkasa. Az orvos felkelt az ablak előtti székből, és a betegéhez sétált. A digitális hőmérő pillanatok alatt elvégezte a munkáját mosolyt csalva a férfi arcára. - Mondtam én, hogy nem kell izgulni, csak egy kis szokásos influenza vagy megfázás, semmi több. Most már nyugodjanak meg! - tapogatta meg a bátyám hátát, majd a táskájához lépett, eltette a hőmérőt, és lezárta a nagy csatot. - Akkor én megyek is, estefelé mindenképpen visszanézek. Ha addig bármi probléma lenne, értesítsenek nyugodtan! - Rendben és köszönjük! - szorította meg Adam hálásan az orvos kezét. Tisztán látszott rajta az a megkönnyebbülés, amit mi is éreztünk. Talán semmi köze nem volt ennek az egésznek a
traumához, és Fawnia tényleg csak beteg lett, akár a többi, normális gyerek. A gon dolat megnyugtatott. - Menj pihenni, most már rendben leszünk - biztosított róla Camilla fáradtan, miközben férje vállára hajtotta a fejét. Ha a lányáról volt szó, mindig többes számban beszélt. Mikor a kicsi hasra esett a szőnyegen, akkor a „fáj a térdünk”, ha majd leragadt a szeme, akkor pedig az „álmosak vagyunk” kifejezést használta. Sokszor elgondolkoztam azon, vajon, ha anya mellettem lehetne, mi is ilyenek lennénk? Két test, egy lélek? Fáradtan botorkáltam ki a folyosóra, ám ahelyett, hogy visszamentem volna aludni, inkább továbbindultam Simon szobája felé. O valamikor öt felé adta fel, csak csendesen kisurrant az ajtón. Halkan kopogtattam - mikor nem érkezett válasz, elkönyveltem magamban, hogy már szundikál. Ásítva vonultam le a földszintre, reméltem, hogy kaphatok egy kis reggelit és némi koffeint - ha lehet vénásan. Követtem az evőeszközök csilingelésének hangját, mert bár a harmadik emeleten nagyon tigy tűnt, máshol mégsem állt meg az élet. Végül egy étkezőféleségben kötöttem ki, nem ettem még itt, mióta megérkeztünk. Hasonlított arra, amit egyszer egy Artúr királyról szóló filmben láttam. Hosszú faasztal, sok-sok szék, a sarokban régi hangszerek, a szemközti falon pedig két bárd egymással keresztezve. Adam egyik színdarabjában középkori várdíszletnek is beillett volna, csak ez sokkal élethűbb volt, mint a színházban a műanyag kőfalak és életlen játék bárdok. Nem volt nálam óra, de korábban lehetett, mint gondoltam. A csörömpölést mégnem a reggeliző vendégek hallatták, hanem Claudette és két másik lány, akik éppen megterítettek a reggelihez. Megköszörültem a torkomat, mire felkapták a fejüket. - Kedvesem, megéheztél? - tette le a tányérokat Claudette. Néhány órája felajánlotta nekünk, hogy felhoz valami ételt, de akkor még az idegességtől egyikünk sem tudott volna egyetlen falatot sem letuszkolni a torkán, most viszont majd kilyukadt a gyomrom. - Igen, de elég csak egy kevés. Nem akarok gondot okozni... - mentegetőztem, amiért pluszmunkát okozok. - Ugyan, nem probléma! - legyintett egy könnyed mozdulattal. Más esetében csak udvariaskodásnak véltem volna ezt a kedvességet, de ő annyira természetesen viselkedett, hogy fel sem merült bennem, hogy megjátssza. - Kimész te is a barátodhoz? Vagy itt eszel? - A barátomhoz? - Simonhoz... Jól emlékszem, így hívják, igaz? - töprengett el. - Igen, csak azt hittem, még alszik. - Nem, nem, az előbb pakoltam meg neki is egy tányért, aztán kiment falatozni a kertbe a friss levegőre - mesélte, majd kérdőn felém fordult. - Megkóstolod a haggist? - mutatott egy tányérra, amin számomra két ismeretlen eredetű és bizarr
kinézetű valami feküdt. Az egyik leginkább egy felfújt, gusztustalan, barna lufira hasonlított, és a másik is ugyanilyen lehetett, míg fel nem vágták. Most viszont úgy nézett ki, mintha a vécé tartalma folyt volna ki belőle. Kissé rémülten megráztam a fejemet, mire az asztal végében pakolászó két lány halkan felkuncogott. - Semmi baj, sokakat megijeszt a kinézete. Pedig finom. De ha nem, hát nem - vonta meg a vállát az arcomra írt undor láttán. - Bocsánat... - gyűrögettem a pólómat zavaromban. A jó illem úgy kívánná, hogy megkóstoljam, amivel kínálnak, de ezután az éjszaka után nem mertem kockáztatni. - Nem gond, még a helyiek közül sem eszi meg mindenki. Akkor morning roll? - aggódva kukkantottam bele a mély tálba, amire mutatott, majd megkönnyebbültem, mikor apró, kerek és ropogós zsemléket találtam benne. A helyeslésemre kettőt kivett egy szalvétával, majd tojást, sajtot, sonkát meg néhány paradicsomszeletet pakolt egy fatányérra, és mindezt egy faragott tálcára helyezte. Kaptam még egy nagy pohár tejet és egy hatalmas, fényes-piros almát, aztán mindhár mán jó étvágyat kívántak nekem. A bejárati ajtót nyitva találtam, valószínűleg éppen szellőztettek, így teli kézzel is könnyen ki tudtam sétálni a szabadba. A padokhoz indultam, azt reméltem, Simont is emlékeztetik a titkos helyünkre, ezért azt találná a legmegfelelőbb helynek a reggelizéshez. Nem tévedtem, egy rugóra járt az agyunk, bár arra nem számítottam, hogy társasága is van. - Gleda! - mosolyogtam legújabb barátnőmre. Lehuppantam melléjük a padra, és igyekeztem nem tudomásul venni, hogy Simon zavarba jött. - Hogy kerülsz ide? - Csak meg akartam nézni, jobban érzed-e magad... fürkészte az arcomat. Jólesett, hogy foglalkozik velem, főleg, hogy néhány évvel idősebb volt nálam, mégsem kezelt ostoba tinédzserként, aki csak hisztizik minden miatt. Azóta, hogy megismertem, szinte minden este találkoztunk idekint, és beszélgettünk, ez pedig sokat segített. - Jobban? - fordult felém Simon, mire rajtam volt a zavarba jövés sora. - Tegnapelőtt kicsit... kiborultam - magyaráztam. - De már jól vagyok, köszönöm! - tettem hozzá már a lánynak. - És az unokahúgod? Simon mesélte, hogy orvost kellett hívni hozzá az éjjel. Remélem, ő is rendben van. - Igen, szerencsére lement a láza - törtem félbe az egyik zsemlét. Kérsz belőle? - nyújtottam felé, ahogy észrevettem, milyen mohón követi tekintetével a mozdulatomat. - Én úgysem tudom megenni az egészet. - Akkor igen, köszönöm! Reggel nem volt időm enni - törölte meg a kezét zöld kockás szoknyájába, majd megragadta a zsemlét, és nagyot harapott belőle.
- Vegyél nyugodtan a többiből is! - mutattam a tányérra, aztán én is enni kezdtem. Marcangoló bűntudat 6. fejezet Caspar: Amint átkötöttem a sebemet és megmosakodtam, azonnal indultam is megkeresni Matthew Parkért. Az elmúlt éjszaka fárasztó volt, mégis képtelen voltam tétlenül pihenni. Zsaruként az ember hozzászokik, hogy az alvás luxus - meg sem tudnám számlálni, hány éjszakát töltöttem az irodámban egy halomnyi akta társaságában. A civilek többsége azt gondolná, hogy abban a napszakban nincs időnk a felhalmozódott papírmunkára, de tévednek. A bűnözővilág az utóbbi években drámai változáson esett át: az elkövetők vagy ellustultak, vagy túl bátrakká váltak. Miért töltenék ébren az éjszakát a pihe-puha ágy helyett, hogy a sötétben hajtsák végre a gonosztetteiket, mikor probléma nélkül megtehetik fényes nappal, egy zsúfolt utca közepén is? Úgysem tesz senki semmit, úgysem lát senki semmit. - Elnézést, merre találom Mr. Parkért? - állítottam meg az egyik lányt, aki Claudette-nek szokott segíteni a vendégek kiszolgálásában. - Az állatoknál van. Kimegy a hátsó ajtón, végig az épület mellett, aztán balra már meg is látja az istállót - kaptam magyarázatot egy kis szelíd pirulás kíséretében. Nem akartam flörtölni, mégis úgy mosolyogtam a lányra, hogy a színe még inkább elmélyüljön. Férfias elégedettség járt át, amiért sikerrel jártam. - Köszönöm... Hogy is hívják? - érdeklődtem, mire lesütötte a pilláit. Csinos volt, mégsem az a fajta, aki idegen férfiak érdeklődéséhez szokott volna. - Sarah, uram - lehelte. - Köszönöm, Sarah! - mondtam ki a nevét, és biztosra vettem, hogy a szíve megrebbent a hallatán. Jókedvűen indultam a megadott irányba, mióta csak Julie-t megismertem, most először éreztem késztetést arra, hogy nyissak egy nő felé, még ha csak kétmondatnyi flörtre is. Talán mégis van remény, talán Jossie-nak igaza volt, és elfelejthetem. - Caspar! - A hang azonnal kirángatott az önáltatásból. Julié az istálló mellől integetett felém, a mosolya pont olyan hatással volt rám, amilyennel az enyém volt Sarah-ra. Felemeltem a karom, hogy visszaintsek, de azonnal le is kókadt, mikor Peter kilépett az épületből, és Julie-t átkarolva megállt mögötte. Kényszeredetten indultam tovább feléjük, és igyekeztem úgy
tenni, mintha a szívemre nem épp egy sárga rózsa tüskéi csavarodnának egyre szorosabban, hogy kipréseljék belőle az utolsó vércseppet is. - Azt hittem, ez után az éjszaka után későn ébredtek majd... - Én így akartam tenni, de Julié nem álmos. Körül akart nézni az állatoknál. És ha egy nő rágni kezdi a füledet, jobb, ha engedsz - sóhajtott fel Peter megjátszott szenvedéssel, mire Julié pimaszul felvigyorgott rá. - Az én kis papucsom... - Vigyázz a szádra, asszony! - Félrefordítottam a fejemet, hogy ne kelljen néznem az évődő csókot. Franc beléjük meg a szerelembe! - És te? A szobatársad horkol? - jutott végül eszükbe, hogy én is itt vagyok. - Csak egy kicsit, de nem zavar. Hozzászoktam már az éjszakázáshoz, és kidobott az ágy. A bátyád merre van? próbáltam benézni mellettük az istállóba. Odabentről tehénbőgés és lovak prüszkölése hallatszott. - Az állatokat eteti. Miért? - Gondoltam, beszélgetek vele. Ha már itt vagyok Skóciában, jó lenne megtudni néhány érdekességet az országról - vontam meg a vállamat. Menj csak, mi sétálunk egyet! Majd az ebédnél találkozunk... - fogta meg Peter Julié kezét. A tekintetükből és abból, hogy nem kérdezősködtek tovább, arra következtettem, a séta csak a fedőneve annak, amit valójában csinálni fognak. Gyorsan besiettem az istállóba, hogy ne kelljen belegondolnom. Az istállóillat váratlanul ért, és nem volt olyan kellemetlen, mint előzetesen képzeltem. Korábban csak egyszer jártam olyan tanyán, ahol állatokat tartottak, de annak már vagy húsz éve, ezért az emlékeim jócskán megkoptak. Az első karámokból négy tehén bámult bután vissza rám. Szájuk folyamatosan rágott, és úgy nyáladzott, hogy már a látvány is elvette az ember étvágyát. Meg kellett állapítanom, nem túl gusztusos állatok. Velük ellentétben a hátul toporgó lovak igazán fenséges látványt nyújtottak, főleg az egyik fekete, rövid sörényű példány. Ahogy észrevett,felém fordította nagy, sötét szemét, és olyan értelmesen fürkészett, hogy szinte azt vártam, mindjárt rám köszön. - Az egy Clydesdale. - Egy pillanatra kihagyott a szívem, aztán észrevettem Matthew-t a leghátsó karám mellett. Vasvilláját a falnak döntötte, és közelebb sétált hozzánk. Bocskor a neve. Igen, tudom, hülye név - paskolgatta meg nevetve az állat nyakát -, de az egyik itt nyaraló magyar vendégünk segítette a világra, úgyhogy illendő volt ráhagynom köszönetképpen a névadást. Állatorvosként pont kéznél volt, mikor beindult az ellés. - De miért Bocskor? - Az egy lábbeli neve. - Még mindig nem értem... - közöltem vele. Elhúzta a reteszt az ajtón, és kitárta a karámot. Ahogy az iránymutatását
követve lepillantottam, azonnal meg is értettem. Bocskor mindenhol fekete volt, kivéve a lábait. Azok hófehéren virítottak. - Tudsz lovagolni? - Zárta vissza Matt az ajtót, majd ismét megragadta a vasvillát, és munkához látott. Szénahányás közben néha felnézett rám, hogy tudjam, figyel arra, amit mondok. - Nem igazán - ráztam meg a fejemet. Rémlett, hogy gyerekként feltettek néhányszor a cirkuszi és vidámparki pónik hátára, de azt nem neveztem volna lovaglásnak. - Hétvégén elviszem néhány vendégünket egy körlovaglásra. Már ha az időjárás is úgy gondolja... - fintorodott el. Bár a nyaralók pontosan tudhatták az iskolai földrajzóráról, hogy ez egy esős környék, mégis sokat panaszkodtak emiatt. - Kár, hogy Julié most nem jöhet, pedig biztosan élvezné... Tudtad, hogy egész jól lovagol? Gyerekként kijárt a közeli lovasiskolába. Furcsa - törölte meg a homlokát -, akkoriban egyáltalán nem érdekeltek a lovak és a lovaglás. Ha tudtam volna, mit hagyok ki! Majd megkérdezem azért Adaméket, hogy nekik lenne-e kedvük hozzá, és ha te is jönnél, szívesen megtanítalak lovagolni téged meg a kollégádat is... - Ezt majd még átgondolom - tértem ki a válaszadás elől. Nem voltam az a típus, aki fél az új kalandoktól, ám attól nagyon is tartottam, hogy béna leszek, és hülyét csinálok magamból mások előtt. - Kérdezni akarsz valamit, igaz? - hajított arrébb egy szénacsomót a sarokba. - Lebuktam - sóhajtottam fel. - Ismersz egy Gleda Norse nevű lányt? - Persze, odalent lakik a városban az apjával. Miért? Leírnád nekem külsőleg? Megpróbáltam a lehető legtermészetesebben feltenni a kérdést, de a gyanakvását nem tudtam elaltatni. - Hosszú, fekete haja van, sötét szeme, vékony, magas, fehér bőrű - nyugtatott meg kissé a leírásával. Nem csoda, hogy olyan távolságból Sammyt láttam benne, ha az alapparamétereik ennyire egyeznek. - Azt hittem, egy férfi zaklatja Julie-t - tette le Matthew ismét a vasvillát, majd lehúzta kezeiről a bőrkesztyűt, és az egyik zárt hordó tetejére dobta. - A fanatikus rajongók bármilyen neműek lehetnek, bár tény, hogy gyakoribb az ellenkező nemű zaklató. De alapos akarok lenni - füllentettem úgy, hogy közben mindenről az igazat mondtam. - Miért találtad gyanúsnak Gledát? - Tegnapelőtt este Jossie-val beszélgetett idekint. Nem láttam a vendégek és az itt dolgozók között, ezért úgy gondoltam, jobb ellenőrizni. Semmi több. - Nem csodálom, hogy erre kódorgott sötétedés után reszketett meg Matt szája az elfojtott mosolytól. Valami titkot sejtettem a háttérben, amiről végül kiderült, hogy csak egy egyszerű pletyka, hiszen gondolkodás nélkül, azonnal
megosztotta velem. - Broderic után járkál. Szerelmesek. Csak épp egyikőjük apja sem könnyű eset, főleg Gledáé, mióta elvesztette a feleségét. Szegény lány titokban szökdös lel ide, a hegyre, hogy Bróval tölthessen egy kis időt. Most meg biztosan állandóan itt lebzsel, hogy az apja elutazott néhány napra. - O, értem... - Claudette-re és rám emlékeztetnek - merengett el. A kijárat felé indult, én pedig követtem. - Eleinte mi is lopva találkozgattunk, mert az apja azt akarta, hogy skót férfit válasszon. Aztán felbukkantam én, a jenki, nagyvárosi ficsúr, és elcsavartam a fejét. Bár ha pontosak akarunk lenni, inkább ő az enyémet. A mai napig odavagyok érte, akár az első pillanatban! - Ahogy felcsillant a szeme, kétségem sem volt efelől. JOSSIE: Amikor a távolban megláttam Caspart, intésre emeltem a kezem. Nem vett észre. Julie-val és Peterrel kezdett beszélgetni az istálló előtt, majd néhány percre rá eltűnt az épületben. Halk sóhajjal tömtem magamba egy újabb falatot, ám az ízét már nem is éreztem. Megjelent néhány vendég a kastély mellett, hogy elszívják a reggeli cigarettájukat. Nem értettem őket. Itt vannak egy gyönyörű helyen, ahol friss a levegő, mindenhol élénk színű növények veszik körül őket, nekik pedig az ébredés utáni első gondolatuk az, hogy bűzölögjenek és gyilkolják magukat. Morbid. - Na, jó, mennem kell, srácok! - Gleda teli szájjal közölte ezt, és azonnal fel is pattant. - Máris? - Kissé csalódott lettem. Titkon azt reméltem, hogy körbevezet minket, vagy más hasonló, közös programot tervezhetünk. Persze az, hogy ez egy nyaralóhely, nem jelenti, hogy a helyiek is lazsálással tölthetik a napjaikat. Biztosan Gledának is megvan a maga dolga. - Igen, apa már vár. Nem akarom, hogy dühös legyen rám... De találkozunk még! - hajolt le hozzám egy gyors puszira, aztán Simon arcára is nyomott egyet. Vigyorogva löktem oldalba öt, amint magunkra maradtunk. - Helyes csajszi, nem? - Aham - emelte a szájához a poharát. - Legközelebb kifaggatom, van-e pasija... - Minek? - Simon teljesen érdektelenül rántotta meg a vállát, én pedig elbizonytalanodtam. Lehet, hogy Gleda mégsem az esete, és csak félreértettem valamit? Pedig míg a lány és én beszélgettünk, Simon végig csendben pirulgatott. - Hát, hogy tudjuk. - Felőlem - mért végig „nem értem én a lányokat” tekintettel, ami nem igazán lepett meg. Az már sokkal inkább, hogy jelenleg én is azt éreztem, nem értem a fiúkat.
Általában elsőre rá szoktam érezni, hogy ki tetszik nekik, mire gondolnak éppen, mire is vágynak. Casparról is előbb tudtam, hogy belezúgott Julie-ba, mint ő maga. Tisztán emlékeztem még arra az első elkapott pillantásra. Úgy itta Julié látványát, mintha a világ leggyönyörűbb festményét szemlélné. Azon az éjszakán bőgtem először miattuk. - Kezdek fázni, bemegyek - álltam fel a pádról borzongva. - Megyek én is - tömte gyorsan a szájába az utolsó falatokat Simon, felpattant, és néhány lépéssel beért. - És, mivel töltjük a napot? - Fogalmam sincs róla. - Sétálhatnánk egyet. - Oké - egyeztem bele csak Simon kedvéért. Nekem legalább itt volt a családom, tudtam, hogy biztonságban vannak, bármikor láthattam őket, neki jelenleg csak én voltam. Nem akartam önző lenni, és folyton a saját bajaimmal foglalkozni. - Klassz! - derült fel az arca, és már ezért megérte. - Csak először felmegyek megnézni Fawniát, aztán hozok egy pulcsit, mert tényleg fázom - legyintett meg a hűvös szellő. Ma is szépen sütött a nap, de a hőmérséklet jócskán leesett a tegnapihoz képest. - A, ízlett a reggeli? - nézett fel néhány papírból Claudette, amint beléptünk az előtérbe. - Igen, nagyon finom volt, köszönjük! - Tegyétek csak ide a tálcákat! Mindjárt kivitetem őket a konyhába Sarah-val - mutatott a fogadópultra. Megtettük, amire kért, aztán lépcsőztünk egy nagyot - egyre inkább díjaztam a lift beépítésének ötletét. Halkan osontunk oda Camék hálószobájához, és a kilincset is kopogtatás nélkül, óvatosan nyomtam le. Nem akartam felriasztani Adaméket, ha esetleg elszunnyadtak, csak be akartam kukkantani, hogy megnyugtassam magam, továbbra is minden rendben. A gyerekágy fölé hajoló férfi látványa először nem is lepett meg; azt hittem, Adam aggodalmában még mindig őrségben van a lánya mellett. Aztán egy villanásnyi idő múlva tudatosult bennem, hogy a háttal álló férfi magasabb, mint ő, és a haja is sokkal sötétebb. - Mi a fenét csinál itt? - A védelmezőösztöntől úgy csattant a hangom, hogy még én is összerezzentem tőle. Switz megperdült, és ügynökhöz egyáltalán nem méltó rémültséggel pislogott rám. - Nem hallotta? Mit keres itt? Hol vannak Adamék? - szeltem át két lépéssel a szobát olyan vehemensen, hogy a férfi utat engedve azonnal arrébb lépett. -Jól vagy, kincsem? - hajoltam le Fawnhoz, és gondolkodás nélkül a karomba emeltem. Olyan volt, mintha egy tehetetlen zsákocskát emelgetnék, egyáltalán nem reagált az érintésemre, a hangomra, pedig nyitva volt a szeme. - Mi történt? - Camilla hangja a fürdőszobaajtóból jött. Haja vizesen lógott az arcába, látszott, hogy gyorsan kapta magára a fürdőköpenyét.
- Itt ácsorgott az ágy mellett! - mutattam vádlón Switzre. - Mrs. Swanson kért meg rá, hogy vigyázzak a kislányra. Csak adtam neki egy kis tejet - mutatta fel a kezében tartott cumisüveget. - Már rég nem is abból iszik! - horkantam fel. - Én vettem elő, mert nem volt hajlandó máshogyan enni sóhajtott lel Camilla. Mezítláb becsoszogott a szobába, hogy átvegye a lányát. - És tényleg én kértem meg Switz ügynököt, hogy figyeljen egy kicsit rá. Adam elment megkeresni téged, nekem pedig szükségem volt egy zuhanyra. - De megint olyan furcsán néz - borzongtam meg, ám ezúttal nem a hideg levegőtől. Fawnia tekintete egy horrorfilmes zombiéra emlékeztetett - mintha egyáltalán nem lett volna tudatában senkinek és semminek a külvilágból. - Cam ez nem normális... - vált sírássá a hangom. - Tudom, de most mondd meg, mit tegyek? - A hangja élesre sikerült, ám a szemébe gyűlt könnyek miatt tudtam, hogy nem rám haragszik. Szipogva ringatta Fawniát, miközben összepréselt ajakkal igyekezett összeszedni magát. Szüksége volt néhány pillanatra, hogy újra meg tudjon szólalni. - Az orvos azt mondta, csak meghűlt. Kérdeztem, hogy esetleg nem lehet-e más baja, de... - tört ki belőle a sírás. - Én akkor most... én... - mutatott Switz kétségbeesetten az ajtóra, mire csúnya pillantást vetettem rá. Igazi férfi volt: ha egy nő sírva fakadt előtte, halálra rémült. Szóra sem méltattam, hagytam, hogy kimeneküljön. - Semmi baj - léptem Camillához. Odatámogattam az ágyhoz, és leültettem a szélére. Fogalmam sem volt, mivel segíthetnék, csak abban voltam biztos, hogy nem nézhetjük tovább tétlenül Fawn állapotát. - Hívni kéne egy másik orvost. - Simon lépett beljebb a szobába, már majdnem el is felejtettem, hogy velem volt. - Egy pszichológust vagy pszichiátert. Nem lehet tovább halogatni! Sosem hallottam még ennyire határozottnak, mintha egyszerűen tudta volna, ez a helyes, ezt kell tenni. Felnéztem rá, valahogy sokkal érettebbnek tűnt. Tekintetében nem egy tizenhét éves tétovaságát, hanem egy felnőtt tettrekészségét láttam. - Trauma érte, egy egyszerű háziorvos semmire sem fog menni vele. - Simonnak igaza van - álltam mellé. Szükségünk volt arra, hogy valaki megmondja, mit kell csinálnunk, bár az, hogy pont Simon lett ez a személy, meglepett. Camilla néhány másodpercig gondolkozott, aztán bólintott. Nem is igazán nekünk, inkább önmagában hozta meg a döntést. - Szólok Matthew-nak, hogy hívasson egy pszichiátert. Ideadnád a takaróját? Hűvös van a folyosókon - pattant fel. - Vigyázhatok rá addig - pillantottam Simon felé, aki helyeslően biccentett. Hogy Fawnia mielőbb segítséget kapjon, fontosabb volt, mint a betervezett sétánk. - Köszönöm - Cam tenyere hálás gyengédséggel simított végig az arcomon -, de inkább magammal vinném. Talán, ha érzi, hogy
a közelemben van, biztonságban, akkor... - Igen, az biztosan segít neki - fejeztem be az elcsukló mondatot, miközben odanyújtottam neki a fehér, bolyhos takarót. Hálás mosolyt kaptam válaszul. Az apró, bebugyolált test úgy nézett ki, akár egy nyúl, csak a két, hosszú fül hiányzott róla. Megpróbáltam eltüntetni a szomorúságot és aggodalmat a mosolyomból, mikor Fawniához hajoltam. Meggyógyulsz, kis prücsök, ígérem! - nyomtam puszit a homlokára. Kikísértük őket a folyosóra, aztán csak néztem, ahogy levonulnak a második emeletre. - Ha nincs kedved most sétálni... - éreztem meg Simon kezét a vállamon. - De, menjünk! Úgysem tehetek semmit, és talán a friss levegő meg a mozgás jót tesz majd - fordítottam hátat a faragott korlátú lépcsőnek. Csak fel akartam kapni a sárga kardigánomat - Adam nem igazán szerette, túl rikítónak tartotta, de most szükségem volt a vidám színekre -, aztán már indultam is volna, ha a szobámat üresen találom. Megtorpantam a küszöbön, Simon pedig majdnem a hátamba ütközött. - Reméltem, hogy hamarosan visszajössz... - nézett fel rám Adam. Az ágyam szélén ült, elég fáradtnak és komornak látszott. A vállam fölött visszapillantottam Simonra. - Mindjárt megyek, a kapu előtt találkozunk... - kértem. Megvártam, amíg becsukja maga mögött az ajtót, aztán leültem Adam mellé, és mivel nem szólalt meg, így én szedtem össze magam. -Jól vagy? - Ezt én akartam kérdezni... - sóhajtott fel. - Én megvagyok - füllentettem, bár nem számítottam arra, hogy be tudom csapni. - Nem is beszéltünk igazán azóta, hogy... - nyelt egy nagyot, aztán egyenesen rám nézett. - ...szóval, a patakpart óta. - Halk csuklással nyeltem vissza a kitörni kívánkozó gyászomat. Adamnek anélkül is pont elég baja volt, hogy az én lelkem ápolásával kelljen foglalkoznia. - Én megvagyok - ismételtem meg - bármennyire is igyekeztem - az előbbinél is bizonytalanabbul. Adam kinyúlt, és az ujjai a kezem köré fonódtak. - Itt vagyok neked, hallod? Nem kell idegenekhez menned a bajoddal. - Idegenekhez? Láttalak tegnapelőtt este az ablakból kezdte dörzsölgetni a kezemen lévő tintafoltot, mintha az lenne a legfőbb feladata, hogy megszabadítson tőle. Fogalmam sem volt, mikor kerülhetett rám, talán még múlt délután, mikor a naplómat írtam. - Ó! - értettem meg. Bele akartam kezdeni a mesélésbe, hogy kicsoda is Gleda és milyen rendes lány, de Adam közbevágott. - Nem tetszik a viselkedése. Nem helyes, ahogyan hozzád ér, és... nem is tudom - szorította meg a kezem. - Nem értem, hogy mire gondolsz... - ismertem be. Megpróbál-
tam visszaemlékezni, a beszélgetésünk alatt Gleda megérintette egyáltalán, de fogalmam sem volt róla. Viszont semmi különöset nem érzékeltem felőle. - Megölelt téged, és egyáltalán nem úgy, ahogyan egy barát szokta az embert - morogta, összeráncoltam az orrom, miközben igyekeztem értelmezni a kissé szétesett beszélgetést. - A patakhoz is utánad ment. - Te most Casparról beszélsz? - nevettem fel végül. - Persze, ki másról? - fürkészte olyan gyanakvással az arcomat, ahogyan csak egy báty képes rá. Fogadni mertem volna, hogy látja maga előtt, amint még a szekrényemben és az ágy alatt is egv-egy srácot rejtegetek. - Csak találkoztam egy helyi lánnyal, vele beszélgettem, mielőtt Caspar felbukkant. De Caspar nem is idegen - vontam össze helyte- lenítően a szemöldökömet. - Azok után, ami történt, az. Sosem hittem volna, hogy képes bajba keverni minket, most pedig itt ülünk a káosz közepén, és... Nem akarom, hogy ilyen bizalmasan viselkedj vele! húzta ki magát a tekintélyét fitogtatva. Tipikus férfi volt, máskor ezen jót kuncogtunk Camillával, de most egyáltalán nem volt ínyemre a viselkedése. - Caspar a barátom - húztam ki a kezem az övéből. - És a tiéd is - tettem hozzá. - Az enyém ugyan nem! - ugrott fel olyan dühösen, mintha valami halálos bűnnel vádolnám. - Miatta halt meg Susan néni, miatta kellett elhagynunk az otthonunkat, miatta beteg a lányom! - Összepréselt ajakkal hallgattam végig a vádjait, miközben könnyel telt meg a szemem. Végül a példáját követve felpattantam, de én meg sem álltam az ajtóig. - Én olvastam el azt a hülye papírt, úgyhogy ez mind az én hibám is! Talán engem meg kitagadsz? - fordultam vissza a küszöbről, majd feltéptem az ajtót, és kirohantam a folyosóra. Mennydörgő vihar 7. fejezet Caspar: Behúzódtam az egyik díszpáncél mellé, elővettem a mobilomat, és megnyomtam a gyorshívótBrook egyetlen számot, a kapcsolattartómét írta be a készülékbe azzal, hogy neki küldjem el a szállóvendégek listáját ellenőrzésre, és csak végszükség esetén hívjam. Egy gyerek egészségét ebbe a kategóriába soroltam. Az istállóból befelé jövet futottunk Camillába. Feldúltan követelte, hogy azonnal hívassunk a lányához egy pszichiátert, és a gyereket elnézve a kérése egyáltalán nem volt túlzó. Ha nem egy babáról lett volna szó, biztosan arra gyanakszom, hogy drog áll a háttérben - a belőtt lányoknak volt ilyen fénytelen
a tekintetük, mikor behoztuk őket a strichelésből az őrsre. A várakozás csomója feloldódott a gyomromban, ahogy meghallottam a kattanást. Hátat fordítottam a fogadópultnál álldogálóknak, és még közelebb léptem a páncélhoz. Matthew nem értette, miért nem intézkedhet ő orvosügyben, ráfogtam ezt is a paranoiámra és maxi- maiizmusomra, de nem nagyon hitt nekem. - Itt 783alla49. Zörejmentes a vonal? - érdeklődtem halkan a kapcsolattartómtól. A biztonság kedvéért zavarta a hívásokat, hogy ne tudjanak lehallgatni vagy bemérni minket. A rendőri költség- vetésbe nem nagyon fértek bele hasonló ketyerék, ezért imádtam a gyorstalpaló ügynökképzésen a technikai bemutató órákat. - Igen - erősítette meg. Hangja nem volt ismerős, úgy véltem, Brook biztonsági okokból lepasszolt egy olyan ügynökhöz, akinek a nevét nem köthetik hozzám. Már a hívás előtt megfogalmaztam magamban a rejtjeles mondandómat, hogy ne makogjak, így csak mély levegőt vettem, és gyorsan elhadartam mindent. - A vadló csikója megbetegedett a fogságban. Fogalmunk sincs, mi a baja, de sürgősen kéne hozzá egy profi suttogó. Néhány pillanatig csend volt a másik oldalon, aztán kaptam is a választ. - Értettem. Küldöm a megfelelő embert! - Köszönöm! - nyomtam ki a hívást. Camilla már türelmetlenül toporgott, mikor visszasétáltam a pulthoz. - Nos? - Szólásra nyitottam a számat, a dobogás és kiabálás azonban félbeszakított. Elsőként Jossie jelent meg a kanyarban, végigszá- guldott a lépcsősoron, Adam pedig követte. - Joss, állj meg! Beszéljük meg, hallod? - ragadta meg végül a karját, amint mellénk értek. El sem tudtam képzelni, min vesztek össze, de azt első pillantásra felmertem, hogy Jossie nagyon ki van borulva. Könnyek patakzottak végig az arcán, vonásairól elrejthetetlenül sugárzott a fájdalom. - Nem akarok beszélni. Engedj, Simon már vár! - próbálta meg ki rángatni magát a szorításból. - Jossie, kérlek! - Adam hangja lágyabbá szelídült, hogy lenyugtassa a tombolást, de ez mintha csak olaj lett volna a tűzre. Camilla felszisszent mellettem, ahogy Jossie minden erejét beleadva taszított egyet a bátyján. Valószínűleg ez nem lett volna elég ahhoz, hogy kiszabaduljon, ha Adam nem lepődik meg velünk együtt. A döbbenet szétnyitotta az ujjait, a húga pedig kihasználva a pillanatot, hátat fordított, és kirohant az épületből. A kétszárnyas ajtó fémes döngéssel csapódott be utána, visszhangot keltve az előcsarnokban. Néhány vendég sétált át az előtéren, kíváncsi felháborodást olvastam le az arcukról. Valószínűleg Matthew is hasonlót érzékelhetett, mert gyorsan odasietett hozzájuk, és belekezdve az épület történelmének meséjébe, elvezette őket a hátsó
folyosó felé. - Mi történt? - Semmi. Jossie után kell mennem! - rázta le Adam idegesen a felesége kezét magáról, aztán teljesen figyelmen kívül hagyva minket, kivágtatott a szabadba. Mély levegőt vettem, hogy higgadtan uralni tudjam a helyzetet. - Nincs semmi baj, menjetek fel pihenni! - fordultam Camillához. Fawniát ringatgatva bámult a férje után, mint aki képtelen rájönni, hogyan szakadhatna ketté. - Vigyázol rájuk? - Persze - biztosítottam róla. Odakint megtorpantam egy pillanatra, hogy felmérjem a terepet, aztán Adam után iramodtam. - Nincs szükségem a segítségedre! - Még be sem értem őt, máris el akart üldözni. Megértettem az ellenszenvét, mégsem hagytam magam. - Az én felelősségem is, hogy Jossie-t biztonságban tudjam hallattam, miközben felvettem a lépései ritmusát. A lankás lejtőn nem esett nehezemre a tempó. Nem messze futott tőlünk a kőút, amely a birtok kapujához vezetett, de mi az ellenkező irányba tartottunk. Itt Claudettet egy csinos kis veteményeskertet nevelgetett néhány terebélyes gyümölcsfával, amelyek tökéletes búvóhelyet biztosíthattak egy depressziós tinédzser számára. - Gondoltál volna erre azelőtt, hogy belekeverted őt ebbe az egészbe - szűrte a fogai között. Nem feleltem. Egyfelől igaza volt, másfelől azt reméltem, ha hagyom, hogy kitöltse rajtam a haragját, akkor talán elszáll. Ereztem, hogy ez hiú ábránd, de annyira hiányzott a barátsága, hogy a pókhálónyi esélybe is úgy kapaszkodtam, mintha vastag kötél lenne. - Miért borult ki? - Adam feltépte a fából összeeszkábált kapucska ajtaját, aztán belépve a kertbe rám vágta. Lehunytam a szemem egy pillanatra, egy mély levegővel megszabadultam a kétségeimtől, végül a kilincs után nyúltam. A kert nemcsak szép, hanem hasznos is volt a kastélybeliek számára. Az élelmiszerek nagy részét meg tudták termelni itt, így nem volt szükség arra, hogy néhány naponta leszaladgáljanak a városba. Krumpli, répa, paradicsom, különböző gyümölcsök és fűszernövények virítottak mindenfelé, szép sorokban elültetve. - Itt nincsen - állapítottam meg. Körbejártuk az alma- és körtefákat, ám egyik mögött sem rejtőztek a gyerekek. Adam dühösen fel horkant, és visszaindult a kapuhoz. A következő fél órában átnéztük az istállót és a parkot, sőt, még az erdő külső sávját is bejártuk. Végül visszamentünk, hátha Jossie is ezt tette időközben. Reméltem, hogy így van, mert egyre jobban szúrt a/ oldalam, a szaladgálás érezhetően nem tett jót a sebemnek. - A francba, merre lehetnek? - Adam idegesen túrt a hajába, mi közben Camilla elővette az egészségügyi dobozt. Lekaptam magam ról a pólómat - hátul nedves volt egy kis foltban.
- Gyere ide, ellátlak - pillantott hátra Cam. Csak bólintottam
