Sparks, Nicholas - Szerencsecsillag

Nicholas Sparks: Szerencsecsillag

Jamie Raabnak és Dennis Dalrymple-nek Egy feledhetetlen év – amit jobb elfelejteni. Lélekben veletek vagyok.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Az írás sosem magányos vállalkozás. Mint mindig, most is sokaknak tartozom köszönettel azért, hogy nem fogytam ki az energiából és a mondanivalóból, és sikerült megírnom ezt a regényt. A hála kifejezésének, persze, sokféle módja van, ezért úgy gondoltam, bedobok néhány verziót, amelyeket a Google segítségével szedtem össze. (Kvízjáték: ki tudja kapásból megmondani, melyik milyen nyelven van?) A lista élén természetesen Cathy, a feleségem áll, mindenekelőtt azért, mert segít abban, hogy az élet igazán fontos dolgaira koncentrálhassak. A fiaimnak mindig azt mondogatom, hogy hozzá hasonló nőt vegyenek majd feleségül. Thank you! Cathy után jönnek a gyerekek: Miles, Ryan, Landon, Lexie és Savannah. Korábbi regényeimben valamennyiükről elneveztem szereplőt,

és

ilyenformán

egy

icipicit

halhatatlanná tettem őket. Ölelésük az élet legnagyobb ajándéka. Muchas gracias! Ki is van még? Nem más, mint Theresa Park, az irodalmi ügynököm, akinek örök hálával tartozom. Az ügynök-szerző kapcsolat időnként rázós tud lenni – legalábbis más ügynököktől és más szerzőktől így hallottam. A magam részéről viszont teljes őszinteséggel kijelenthetem, hogy Theresával mindvégig csodálatos, fantasztikus volt a közös munka azóta, hogy 1995-ben először beszéltünk telefonon. Ő a csúcs: intelligens, türelmes, és józanabb észjárású, mint a legtöbb ismerősöm. Danke schön! Denise DiNovi, aki barátom és filmes tettestársam, szintén életem nagy áldásai közé tartozik. Három filmemnek is ő volt a producere: az Éjjel a parton, az Üzenet a palackban és a Séta a múltba [A leghosszabb út filmváltozata] címűeknek. Emiatt a világ egyik legszerencsésebb szerzőjének mondhatom magam. Merci beaucoup! David Youngnak, a Grand Central Publishing kiadóvállalat csodálatos vezérigazgatójának mindvégig élvezhettem a támogatását; szerencsés vagyok, hogy vele dolgozhatok. Arigato gozaimasul Jennifer Romanello sajtósomnak, egyben jó barátomnak köszönhetően az elmúlt

tizenhárom évben végtelenül érdekes, élvezetes élmény volt számomra a könyvek reklámozása. Grazie! Edna Farley, az én „telefonos barátom”, úgy készít ütemterveket, és úgy kezeli a fölmerül ő problémákat, hogy közben folyamatosan úton van. Fantasztikus, amit csinál, emellett határtalanul optimista is, és ezt a tulajdonságát egyre nagyobb becsben tartom. Tapadh leibh! Filmes ügynököm és barátom, Howie Sanders szintén a „régóta dolgozom már ezzel a szerzővel” klub tagja, és ettől jobb az életem. Toda raba! Keya Khayatian, a másik filmes ügynököm, szintén nagyszerű ember, és mindig nagyvonalúan bánik az idejével. Merci!, vagy ha úgy jobban tetszik, Mamnun! Olvasószerkesztőim, Harvey-Jane Kowal és Sona Vo-gel, hihetetlenül türelmesek velem, pedig mindig jóval a határidő után adom le a könyvet. Ki kell szúrniuk a regényeimben az összes apró hibát (na jó, olykor nagyobbakat is), és rendszerint, sajnos, nem hagyok nekik erre túl sok időt. Ha tehát hibára bukkannak a könyvben (ez bizony előfordulhat), ne őket okolják érte, hanem engem. Ők fantasztikusan végzik a munkájukat. Mindkettőjüknek: Szpasziba! Scott Schwimer, az ügyvédem, az a fajta ember, aki miatt összeráncolom a homlokom, ha ügyvédviccet hallok. Nagyszerű ember, és még nagyszerűbb barát. Liels paldies! Hálás köszönet Marty Bowennek, Courtenay Valenti-nek, Abby Koonsnak, Sharon Krassneynek, Lynn Harrisnek és Mark Johnsonnak is. Efariszto poli! Alice Arthur, a fényképészem, mindig azonnal a rendelkezésemre áll, és fantasztikus fotókat készít, amelyekért örökké hálás leszek neki. Hszie-hszie! Flag ezúttal is csodálatos borítót tervezett. Shukran gazilan! Tom McLaughlin, a The Epiphany School igazgatója – az iskola alapításában mi is segédkeztünk a feleségemmel – gazdagabbá és teljesebbé tette az életemet, mióta együtt dolgozunk. Obrigado! Végezetül pedig David Simpsonnak, aki edzőtársam a New Bern-i középiskolában: Mahalo nui loa! Ui.: Angol, spanyol, német, francia, japán, olasz, skót gael, héber, fárszi (perzsa), orosz, lett, görög, kínai, arab, portugál és hawaii nyelven mondtam köszönetet – legalábbis egy internetes weboldal szerint. De hát hogy hihetne el az ember mindent, amit ott talál?

1. FEJEZET

CLAYTON ÉS THIBAULT

Keith Clayton seriffhelyettes nem hallotta, hogy jönnek, és közelről sem tetszettek neki jobban, mint amikor először látta őket. Részben a kutya miatt: nem rajongott a német juhászokért, ráadásul ez a dög, bár csöndben álldogált egy helyben, Párducra, a rendő rkutyára emlékeztette. Párducnak, Kenny Moore seriffhelyettes hű társának, elég volt egy alig hallható, kurta vezényszó, hogy elkapja a gyanúsított nadrágjának lábközét. Clayton tulajdonképpen idiótának tartotta Moore-t, de ezzel együtt még őt mondhatta a leginkább barátjának az őrsön, és azt sem tagadhatta, hogy amikor Moore előadja a nadrág-elkapós sztorijait, ő kétrét görnyed a nevetéstől. Moore-nak bizonyára tetszett volna a kis nudiparti is, amelyet Clayton éppen megzavart. Kiszúrta ugyanis, hogy két egyetemista lány teljes díszben napfürdőzik a patakparton. Még csak pár perce volt ott, épphogy elkattintotta egyszer-kétszer a digitális fényképezőgépét, amikor egy hortenziabokor mögül előugrott egy harmadik pipi is. Clayton gyorsan a háta mögötti bokrok közé dobta a gépet, majd kilépett a fa mögül, és máris ott állt szemtől szemben a lánnyal. – Nocsak, nocsak, mi folyik itt? – kérdezte a szavakat jól elnyújtva. Próbált úgy föllépni, hogy a lánynak egyből védekeznie kelljen. Nem örült neki, hogy meglátták, és az erőtlen, sótlan belépőjével sem volt elégedett. Rendszerint simábban, gördülékenyebben ment neki az ilyesmi. Szerencsére a lány annyira zavarba jött, hogy nemigen vett észre semmit. Hátrálni kezdett, és kis híján fölbukott, majd hebegett valamit, és megpróbálta eltakarni magát a kezével. Olyan volt, mintha egyedül twisterezne. Clayton nem zavartatta magát, nem fordította el a fejét. Csak mosolygott, és úgy tett, mintha észre se venné a lány meztelen testét. Mintha nap mint nap pucér nőkbe botlana az erdőben. Azt máris látta, hogy a lány nem vette észre a fényképezőgépet. – Jól van, nyugodjon meg – mondta. – Szóval, mi folyik itt? Tudta ő nagyon jól, hogy mi folyt ott. Minden nyáron előfordult ez néhányszor, főként augusztusban: a Chapel Hill-i Egyetemen vagy az Észak-Karolinai Állami Egyetemen tanuló lányok, akik az őszi szemeszter előtt még egyszer, utoljára el akartak tölteni egy hosszú hétvégét a tengerparton, Emerald Isle-ban, tettek egy kis kitérőt. Mielőtt a végcéljuk felé

vették volna útjukat, befordultak a természetvédelmi területté nyilvánított erdőben kanyargó régi rönkszállító útra. Úgy másfél kilométernyi zötykölődés után eljutottak oda, ahol a Swan Creek éles kanyart vesz a South River felé. Itt volt az a sziklás-kavicsos partszakasz, amelyből az utóbbi időben – hogy hogyan, arról Claytonnak fogalma sem volt – a nudizmus paradicsoma lett. A férfi gyakran kiugrott ide járőrözés közben, hátha rámosolyog a szerencse. Két hete hat csinos lánykát is látott egyszerre, ma viszont csak hárman voltak, és a törülközőjükön heverő másik kettő már nyúlt is a pólója után. Egyikük kissé túlsúlyosnak látszott, a másiknak viszont – ahogy a Clayton előtt álló, barna hajú fruskának is – olyan alakja volt, amiért bolondulnak az egyetemista fiúk. Meg a seriffhelyettesek… – Nem tudtuk, hogy van itt valaki! Nem tudtuk, hogy nem szabad! A lány ártatlan arca láttán Claytonnak megfordult a fejében, hogy mit mondana, ha megkérdezné tőle: „Apuci vajon büszke lenne az ő kicsi lányára, ha megtudná, miket mű vel?” Szórakoztató lett volna, de tudta, hogy mivel egyenruhában van, hivatalosabb hangot kell megütnie. És azt is tudta, hogy rizikós a szitu. Hiszen ha híre megy, hogy a rendőrség járőrözik errefelé, a diáklányok nagy ívben el fogják kerülni a helyet. Erre pedig Keith Clayton gondolni sem akart. – Jöjjön, beszélgessünk el a barátnőivel. A patakparti tisztás felé lépkedve nagy élvezettel figyelte, ahogy az előtte haladó lány megpróbálja eltakarni a hátsóját. Tetszett neki az előadás. De mire kiértek a fák közül, a másik kettő belebújt a pólójába. A kis barna pedig odaszökdécselt melléjük, és gyorsan fölkapott a földről egy törülközőt. Közben sikerült fölborítania néhány sörösdobozt. Clayton az egyik fára bökött. – Nem látták a táblát? A három lány mintegy varázsütésre arrafelé kapta a fejét. Az emberek birkák, gondolta Clayton. Jámboran várják a következő parancsot. A kis táblát félig eltakarták az ősöreg tölgyfa alsó ágai, és Kendrick Clayton bíró utasítására tették ki, aki történetesen Keith nagybátyja volt. Az ötlet azonban magától Keithtől származott: tudta, hogy a hivatalos tiltás csak fokozza majd a napozóhely vonzerejét. – Nem láttuk! – kiáltotta a kis barna, és újra Claytonra szegezte a tekintetét. – Nem tudtuk, hogy nem szabad! Csak pár napja hallottunk erről a helyről! – Miközben magyarázkodni próbált, a törülközőjével ügyetlenkedett. A két barátnője viszont szóhoz

sem jutott az ijedségtől, némán ráncigálták magukra a bikini alsójukat. – Most vagyunk itt először! – nyivákolt tovább a barna hajú. A nyafka hangjából ítélve elkényeztetett egyetemista lányka lehetett, ahogy a másik kett ő is. Pontosan úgy néztek ki… – Tudtak róla, hogy a nyilvános helyen való meztelenkedés ebben a megyében szabálysértésnek minősül? A vétkesek ifjú arcocskája még sápadtabb lett, láthatóan átfutott az agyukon, hogy akkor most priuszuk lesz… Clayton jól szórakozott, de tudta, hogy nem mehet túl messzire. – Hogy hívják? – kérdezte a kis barnától. – Amy – felelte a lány, és nagyot nyelt. – Amy White. – És hol lakik? – Chapel Hillben. De Charlotte-ból származom. – Látok itt némi alkoholt is. Elmúltak már huszonegy évesek? Most először a másik két lány is válaszolt. – Igen, uram. – Rendben, Amy. Elmondom, mi lesz. Elhiszem maguknak, hogy nem látták a táblát, és azt is, hogy vannak annyi idősek, hogy a törvény szerint fogyaszthatnak szeszes italt. Szóval nem csinálok nagy ügyet a dologból. Úgy tekintem, hogy nem is láttuk egymást, feltéve, ha megígérik, hogy nem szólnak a főnökömnek. Nem lenne jó, ha megtudná, hogy futni hagytam magukat. A lányok alig akartak hinni a fülüknek. – Tényleg? – Tényleg – mondta Clayton. – Én is jártam egykor egyetemre. – Ez nem volt igaz, de tudta, hogy jól hangzik. – És talán nem ártana, ha felöltöznének. Soha nem tudhatja az ember, nem leselkedik-e valaki a közelben. – Itt rájuk villantott egy mosolyt. – És a sörös dobozokat mindenképp szedjék össze, rendben? – Igen, uram. – Nagyra értékelem az együttműködésüket. – Azzal Clayton hátat fordított nekik, és elindult. – Ennyi? Visszafordult, és még egyszer rájuk mosolygott. – Ennyi. Legyenek jók. Clayton az aljnövényzetben gázolt, kikerülve egy-egy belógó ágat, és miközben a járő

rkocsi felé tartott, arra gondolt, hogy jól kezelte a helyzetet. Nagyon is jól. A kis Amy a végén már rámosolygott, és ő egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy visszamegy, és elkéri a telefonszámát. De nem, alighanem jobb, ha ennyiben hagyja a dolgot. Hiszen a lányok most bizonyára elcsacsogják a barátnőiknek, hogy rajtakapta ugyan őket egy seriffhelyettes, de nem történt semmi, és híre megy, hogy az itteni zsaruk jó fejek. De abban azért erősen reménykedett, hogy jók lesznek a képek. Szépen mutatnak majd a kis gyűjteményében… Mindent egybevéve pompás nap volt. Keith már éppen vissza akart menni a fényképező gépéért, amikor füttyszót hallott. Elindult a hang irányába, a rönkszállító út felé, és meglátta a kutyás idegent. Lassú léptekkel haladt, mint valami hippi a hatvanas évekből. Clayton biztosra vette, hogy a kutyás férfi nem a diáklányokkal van. Egyrészt túlkorosnak látszott: közel járhatott a harminchoz, vagy talán valamivel már több is annál. A hosszú haja patkányfészekre emlékeztette Claytont, a hátizsákja alól pedig mintha hálózsák kandikált volna ki. Nem úgy nézett ki, mint aki egynapos kirándulásra készül a tengerpartra, hanem inkább úgy, mint aki már jó ideje járja az erdőt, és minden bizonnyal a szabad ég alatt alszik. Nem lehet tudni, mióta van a közelben, és mi mindent látott. Azt például látta-e, hogy ő fényképezett? Nem, ki van zárva. Egyszerűen lehetetlen. Hiszen az útról senki sem láthatta őt, és ha valaki a sűrű aljnövényzetet taposva az erdőben bóklászik, azt biztos meghallotta volna. Ugye? De Keith azért furcsállotta, hogy valaki itt, a semmi közepén túrázik. Az hiányzott neki a legkevésbé, hogy valami suttyó hippi miatt kárba vesszen ez a tuti megfigyelőállás… Az idegen addigra elhaladt mellette, és már a járőrkocsi közelébe ért. Kicsivel távolabb ott állt a lányok dzsipje is. Clayton kilépett az útra, és megköszörülte a torkát. Az idegen a kutyájával együtt megfordult. Clayton tisztes távolból méregette őket. A férfit, úgy tűnt, nem zökkentette ki a nyugalmából az ő hirtelen föl-bukkanása, ahogy a kutyáját sem. Volt valami nyugtalanító az idegen tekintetében, mintha szinte várta volna, hogy a rendőr előlépjen a fák közül. A németjuhász dettó: közönyösen, mégis gyanakvóan – mondhatni, értelmesen – vizslatta őt. Valahogy így szokott nézni Párduc is, közvetlenül azelőtt, hogy Moore ráereszti valakire… Clayton gyomra szaltózott egyet. Erőt kellett vennie magán, hogy ösztönösen oda ne kapja a kezét az intim testrészei elé. Egy hosszú percen át némán bámulták egymást. Clayton már régen rájött, hogy az

egyenruhája a legtöbbeket megfélemlíti. Az emberek – még az ártatlanok is – idegesek lesznek, ha a törvény őrével állnak szemben, és úgy gondolta, ez a fickó sem lehet kivétel. Többek között ezért olyan jó dolog seriffhelyettesnek lenni… – Van póráza? – kérdezte inkább parancsoló, mintsem kérdő hanghordozással. – Igen, a hátizsákban. Az idegen kiejtésén semmiféle jellegzetes akcentus nem érződött. Clayton édesanyja „ híradós angolnak” nevezte az ilyet. – Tegye föl a kutyára! – Ne aggódjon. Csak akkor mozdul meg, ha mondom neki. – Akkor is tegye föl. Az idegen letette a hátizsákját a földre, és kotorászni kezdett benne. Clayton a nyakát nyújtogatva leselkedett, hátha kiszúr valamit, ami kábítószernek vagy fegyvernek minő sülhet. Egy pillanattal később a póráz már a kutya nyakörvén lógott, és az idegen ismét felegyenesedve várt. Arcára volt írva a kérdés: És most? – Mit csinál errefelé? – kérdezte Clayton. – Kirándulok. – Szép nagy hátizsákot pakolt össze ehhez a kis kiránduláshoz. Az idegen nem válaszolt. – Vagy talán valami látnivaló reményében ólálkodik itt? – Ezért szoktak idejönni az emberek? Claytonnak nem tetszett a férfi hanghordozása, és a burkolt célzás sem. – Mutasson valami igazolványt. Az idegen ismét a hátizsákja fölé hajolt, és előhalászta az útlevelét. Nyitott tenyerével jelezte a kutyájának, hogy ne mozduljon, majd lépett egyet Clayton felé, és átadta neki az okmányt. – Jogosítvány nincs magánál? – Nincs jogosítványom. Claytonnak kissé mozgott az ajka, miközben a férfi nevét silabizálta. – Logan Thibault? Az idegen bólintott. – Hova valósi? – Coloradóba. – Az jó messze van. Az idegen erre nem mondott semmit. – Van valami konkrét úti célja? – Ardenbe tartok.

– Mi van Ardenben? – Nem tudom. Még sosem jártam ott. Clayton összeráncolta a homlokát. Túlságosan is dörzsölt ez a fickó. Vagy túlságosan kihívó? Túlságosan… na mindegy. Annyit biztosan tudott, hogy nem tetszik neki. – Várjon itt – mondta. – Leellenőrizném, ha nem gond. – Parancsoljon. Clayton a járőrkocsi felé tartva hátrapillantott a válla fölött. Azt látta, hogy Thibault elő húz a hátizsákjából egy kis tálkát, és beletölt egy üveg vizet. Mint akinek az égvilágon semmi gondja-baja. Majd kiderül, hogy tényleg így van-e, nem igaz? Clayton beszólt a rádióján az őrsre. Bemondta a férfi nevét, majd betűzte is. Ekkor a diszpécsernő a szavába vágott. – Nem Szájbolt, hanem Tibó. Francia név. – Mit érdekel engem, hogy kell kiejteni? – Én csak… – Jó, jó. Megnéznéd, Marge? – Franciának néz ki? – Honnan a francból tudjam, hogy néz ki egy francia? – Csak kíváncsi vagyok. Nem kell mindjárt fölhúznod magad. Kicsit sok a dolgom. Ja, persze, gondolta Clayton. Vár a fánkod. Marge vagy tízet bevágott naponta, nyomott is vagy százharminc kilót. Clayton a kocsi ablakán kinézve azt látta, hogy az idegen a vizet lefetyelő kutya mellett guggol, és suttog. Megcsóválta a fejét. Micsoda fura alak! Beszél a kutyájához, mintha az értene egy szót is az alapvető parancsokon kívül! Ezt csinálta a volt felesége is: úgy bánt a kutyákkal, mintha emberek lennének. Ő pedig igazán érthetett volna ebből az intő jelből, és beláthatta volna, hogy jobb, ha nem kezd azzal a nővel… – Nem találtam semmit – hallotta Marge hangját. A nő mintha rágott volna valamit. – Úgy néz ki, nem körözik. – Biztos? – Igen, biztos. Ez a munkám, tudom, mit beszélek. Az idegen, mintha csak kihallgatta volna a társalgásukat, visszatette a hátizsákjába a tálkát, majd a vállára vetette a zsákot. – Nem érkezett valami szokatlan bejelentés? – kérdezte Marge-tól Clayton. – Hogy valaki

csellengene a környéken, vagy ilyesmi? – Nem. Csöndes volt a délelőtt. Egyébként hol vagy? Az apád keresett. Clayton apja volt a megyei rendőrfőnök. – Mondd meg neki, hogy hamarosan visszaérek. – Úgy láttam, ki van bukva. – Mondd meg neki, hogy járőröztem, rendben? Vagyis dolgoztam. De ezt már nem tette hozzá. – Megmondom. Ezt már szeretem. – Mennem kell. Clayton visszatette a helyére a rádiót, és mozdulatlanul, kissé csalódottan üldögélt a kocsiban. Jópofa lett volna megnézni, hogy bírja ez a lányos hajú fazon a gyűrődést a fogdán. Nagy napjuk lett volna a szokásos szombat esti kuncsaftoknak, a Landry fivéreknek. Ők ilyenkor ittas állapotban elkövetett rendzavarás és verekedés miatt rendre rács mögé kerültek. Majdnem mindig egymással kaptak össze, de a fogdán előszeretettel kötöttek bele másokba. Clayton az ajtónyitó karral babrált. Most vajon mitől van kibukva az apja? Kezdett az idegeire menni az öreg. Csináld ezt, csináld azt, ugorj ide, ugorj oda! Kikézbesítetted már az idézéseket? Miért késtél? Hol voltál? Sokszor kis híján megmondta neki, hogy törődjön a maga dolgával. Azt hiszi, még mindig ő parancsol itt. De sebaj, előbb-utóbb úgyis kiderít valamit erről a suttyó hippiről. Most viszont ideje eltávolítani innen a fazont, mielőtt ideérnek a lányok. Hiszen jó lenne, ha a patakpart csöndes, zavartalan hely maradna, nem igaz? Az ilyen hosszú hajú gyökerek tönkretehetik az egészet. Clayton kiszállt, és becsukta maga mögött a kocsi ajtaját. A kutya oldalra kapta a fejét a közeledtére. A seriffhelyettes visszaadta a férfinak az útlevelét. – Elnézést a kellemetlenségért, Mr. Szájbolt. – Most már szándékosan ejtette rosszul a nevét. – Csak a munkámat végzem. Apropó, nincs véletlenül fegyver vagy kábítószer a hátizsákjában? – Nincs. – Megengedi, hogy a saját szememmel is meggyőződjek róla? – Nem szívesen engedném meg. Tudja, az alkotmány negyedik kiegészítése, meg hasonlók.

– Látom, hálózsákja is van. A szabad ég alatt táborozott? – Tegnap éjjel még Bürke megyében voltam. Clayton egy darabig méregette a férfit, és közben a válaszán töprengett. – Errefelé nincsenek táborhelyek – nyögte ki. A fickó nem szólt semmit. Végül Clayton fordította el a fejét. – Jobb lenne, ha pórázon tartaná azt a kutyát. – Nem tudtam, hogy ebben a megyében törvény van erre. – Nincs is. Csak a kutyája érdekében javaslom. A főúton nagy a forgalom. – Ezt majd észben tartom. – Rendben. – Clayton már-már elindult a kocsija felé, de aztán megtorpant. – Ha szabad kérdeznem, mennyi ideje van itt? – Csak most jöttem. Miért? A válaszra Clayton fejébe ismét befészkelte magát a gyanú. Némi habozás után azonban meggyőzte magát, hogy a fickó semmiképpen nem tudhatja, miben mesterkedett ő az imént. – Csak úgy. – Elmehetek? – Igen. Menjen csak. Az idegen meg a kutyája elindult a rönkszállító úton, majd ráfordultak egy kis erdei ösvényre. Miután eltűntek a fák között, Clayton visszament a leshelyére, és keresni kezdte a fényképezőgépet. Kotorászott a bozótban, meg is rugdosta a lehullott, elszáradt tű leveleket, és többször is visszament arra, amerről jött, hogy meggyőződjön róla, tényleg jó helyen jár-e. Egy idő után azonban úrrá lett rajta a pánik, és térdre hullt. Hiszen ő csak kölcsönvette a rendőrség fényképezőgépét ezekre a kis kiruccanásokra, és ha kiderül, hogy elveszett, az apja kérdések özönét zúdítja majd rá. Ha pedig előkerül a gép, az még rosszabb, hiszen akkor megtalálják a pucér lányokról készített képeket is. Márpedig az apja nagyon vaskalapos, ha az eljárásrendről meg a felelősségteljes magatartásról van szó… Eltelt néhány perc. A távolban rekedtesen felbőgött egy kocsi motorja. Nyilván a lányok indulnak hazafelé. Hogy mit gondolnak, ha meglátják, hogy még mindig ott áll a járőrkocsi, az csak egy pillanatra villant át Clayton agyán. Kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Hiszen lába kelt a fényképezőgépnek. Úgy van, nem elveszett, hanem lába kelt. De tuti, hogy nem a saját lábán pucolt el, és a lányok sem találhatták meg. Tehát ez a Szájbolt mindvégig csak szórakozott vele. Szájbolt! Szórakozott! Vele! Hihetetlen! Persze, látta ő, hogy valami nem stimmel: a fickó

kurtán-furcsán válaszolgatott, és a viselkedése mintha azt jelezte volna: „Tudom, mit tettél tavaly nyáron!” De ezt nem viszi el szárazon! Egy koszos, kutyákkal társalgó, buggyant hippi nem csinálhat hülyét Keith Claytonból! Ebben az életben nem! Az ágakat félretolva az út felé indult. Gondolta, utoléri Logan Szájboltot, és szemrevételezi egy kicsit. És ez még csak a kezdet, a java ezután jön! Ez a fazon szórakozni akar vele? Az egyszerűen nem megy! Ebben a városban nem! A kutya sem okoz gondot. Ha ideges lesz, akkor bumm!, érzékeny búcsút veszünk tőle. Pofonegyszerű az ügy: a német juhász fegyvernek minősül, nincs olyan bíróság az országban, amely előtt ne állna meg a lábán ez az érv. De ne szaladjunk ennyire előre! Először meg kell találnia Szájboltot, és vissza kell szereznie a fényképezőgépet. Elég aztán átgondolnia, mi legyen a következő lépés. Közben odaért a járőrkocsihoz. Csak akkor döbbent rá, hogy mindkét hátsó kerék lapos. – Mit is mondtál, hogy hívnak? Thibault oldalra hajolt a dzsip anyósülésén, és a szél zúgását túlharsogva elismételte a nevét. – Logan Thibault! – Aztán hátrabökött a hüvelykujjával a válla fölött. – Ő pedig Zeusz. Zeusz lógó nyelvvel, orrát fölemelve ült hátul, a csomagtérben. A dzsip a főút felé robogott. – Nagyon szép kutya – dicsérte meg a volánnál ülő lány. – Én Amy vagyok, ők pedig Jennifer és Lori. Thibault hátrapillantott a válla fölött. – Sziasztok! – Hello! Feldúltnak látszottak, és Thibault ezen nem is lepődött meg azok után, hogy ilyen élményben volt részük. – Nagyon köszönöm a fuvart. – Nem nagy ügy. Mit is mondtál, Hamptonba mész? – Ha nincs túl messze. – Éppen útba esik. Thibault, miután letért a rönkszállító útról, és elintézett egy-két dolgot, éppen akkor bukkant elő ismét a fák közül, amikor a lányok elindultak a kocsival. Fölemelte a hüvelykujját, és hálát adott a sorsnak, hogy Zeusz is vele van. A kocsi szinte azonnal meg is

állt. Van, amikor pontosan úgy alakulnak a dolgok, ahogy kell. Thibault, bár ezt nem árulta el, látta őket, amikor megérkeztek a patakhoz, hiszen mindjárt a dombgerinc túloldalán táborozott le éjszakára. De amikor a lányok vetkőzni kezdtek, nem élt vissza a helyzettel, és nem legeltette rajtuk a szemét. A maga részéről semmi kivetnivalót nem talált abban, amit csináltak, hiszen rajta kívül nem volt ott senki. Kit zavar, ha ledobják magukról a ruhát? Felőle akár csirkejelmezbe is beöltözhettek volna. Nem volt hozzá semmi köze, és úgy gondolta, jobb, ha ez így is marad – egészen addig, amíg meg nem látta a Hampton megyei rendőrség kocsijával közeledő seriffhelyettest. Jól megnézte magának a szélvédőn keresztül, és megállapította, hogy a fickó arckifejezésében valami nem stimmel. Nehéz lett volna pontosan megmondani, mi az, és Thibault nem is állt neki elemezni. Inkább megfordult, átvágott az erdőn, és pontosan akkor ért oda, amikor a seriffhelyettes megnézte a fényképezőgépében a memórialemezt, majd kiszállt és halkan becsukta a járőrkocsi ajtaját. Thibault árgus szemekkel figyelte a gerinc felé lopakodó férfit. Tudta, hogy a közeg talán hivatalos eljárást folytat – csak az volt a bökkenő, hogy a férfi arca a szárított marhahúsra váró Zeuszt idézte: túlságosan is izgatottnak látszott. Thibault jelezte Zeusznak, hogy maradjon ott, ahol van, és hallótávolságon kívülről követte a seriffhelyettest. Innentől kezdve magától összeállt a terv. Tudta, hogy nem vonhatja kérdőre nyíltan, hiszen akkor a rend őre azt mondhatná, bizonyítékot gyűjtött, és az ő szava nyilván többet nyomna a latban, mint egy idegené. A fizikai összetűzés szintén nem jöhetett szóba, főként azért, mert több probléma származhatott belőle, mint amennyit az egész ügy megért. Pedig Thibault nagyon szívesen bajszot akasztott volna a fickóval. De aztán szerencsére – vagy sajnálatos módon, attól függ, honnan nézzük – fölbukkant a lány, és a seriffhelyettes pánikba esett. Thibault pontosan látta, hova pottyan a fényképezőgép, és miután a rendőr lement a lánnyal a patakpartra a másik két „elkövetőhöz”, magához vette. Itt annyiban hagyhatta volna a dolgot, de úgy gondolta, ezt a fickót móresre kell tanítani. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy a lányok jó hírén ne essen csorba, a seriffhelyettes napja el legyen rontva, ő pedig mehessen a dolgára. Ezért fordult vissza, hogy kiszúrja a járőrkocsi kerekét. – Jut eszembe – szólalt meg a dzsipben –, megtaláltam az erdőben a fényképezőgépedet. – Nem az enyém – felelte Amy. – Lóri, Jen? Volt valamelyikőtöknél fényképezőgép?

Mindkét lány a fejét rázta. – Nem baj, tartsd meg – mondta Thibault, és letette a gépet maga mellé az ülésre. – Nekem már van. Kösz a fuvart. – Biztos vagy benne? Elég drága cucc lehet. – Teljesen biztos vagyok benne. – Kösz. Thibault az Amy arcán táncoló árnyakat figyelte, és megállapította, hogy amolyan nagyvárosiasán vonzó lány: markáns arcvonások, olajbarna bőr, mogyoróbarnába hajló szemek. Órákon át el tudta volna nézni. – Figyelj… csinálsz valamit a hétvégén? – szólalt meg Amy. – Mi kimegyünk a tengerpartra. – Nagyon köszönöm a meghívást, de nem tarthatok veletek. – Fogadok, hogy a barátnődhöz mész. – Miből gondolod? – Valahogy ez a benyomásom. Thibault erőnek erejével elfordította a fejét. – Igen, olyasmi.

2. FEJEZET THIBAULT

Furcsa belegondolni, milyen váratlan fordulatokat vehet az ember élete. Thibault egy évvel azelőtt még kapva kapott volna az alkalmon, hogy Amyvel meg a barátnőivel töltheti a hétvégét. Valószínűleg most is pontosan erre lett volna szüksége, mégis megkönnyebbülten intett búcsút a lányoknak, amikor Hampton határában kitették. Kimerítő volt ennyi időn át fenntartania a látszatot, hogy normális… Mióta öt hónappal azelőtt útnak indult Coloradóból, önszántából senkivel sem töltött el néhány óránál többet. Az egyetlen kivétel egy tehenészgazda volt az arkansasi Little Rock közelében, aki elszállásolta egy használaton kívüli emeleti szobában, és a vacsoránál ugyanolyan szűkszavú volt, mint ő. Thibault nagyra értékelte, hogy a gazda nem faggatózott, nem firtatta, miért bukkant föl hirtelen gyalogszerrel, egy kutyával meg egy hátizsákkal. Nem kíváncsiskodott, még csak célzást sem tett arra, hogy mesélhetne magáról. Egyszerűen elfogadta, hogy a vendégének nincs kedve beszélgetni. Thibault

hálából ott maradt nála még pár napig, és segített megjavítani az istálló tetejét. Attól eltekintve, hogy most lestoppolta a lányokat, végig gyalogolt. Mióta március közepén leadta a lakása kulcsát az ingatlanügynökségen, elhasznált nyolc pár cipőt, és a városok közti hosszú, magányos gyaloglások alatt jórészt energiaszeleteken meg vízen élt – igaz, egyszer Tennesseeben, miután csaknem három napig nem evett, öt nagy kupac palacsintát is befalt. Átéltek Zeusszal hóvihart, jégverést, esőt, és olyan kánikulát is, hogy felhólyagzott a karján a bőr. Az oklahomai Tulsa közelében tornádót látott a horizonton, és kétszer is kis híján belecsapott a villám. Mivel igyekezett kerülni a főutakat, sokszor kitérőt tett, időnként hirtelen ötlettől vezérelve. Rendszerint addig ment, amíg el nem fáradt, majd a nap vége felé elkezdett táborhelyet keresni. Bármi megfelelt, ahol zavartalanul pihenhettek Zeusszal. Másnap pedig még pirkadat előtt továbbálltak, hogy senki se szerezzen tudomást az ottlétükről. Eddig nem is háborgatta őket senki. Becslése szerint naponta átlagosan több mint harminc kilométert gyalogolhattak, igaz, nem tartotta számon különösebben sem az eltelt időt, sem a megtett távolságot. Nem erről szólt ez az út. Thibault úgy gondolta, az emberek kétféleképpen vélekednek a döntéséről. Egyesek szerint biztos az emlékeit próbálja maga mögött hagyni, és ebben volt valami költő i. Mások pedig talán azt szeretnék hinni, hogy pusztán az utazás kedvéért vágott neki az országnak. De egyik sem volt igaz. Ő azért gyalogolt, mert szeretett gyalogolni, és volt hová mennie. Ennyi. Szerette, hogy akkor, oda és olyan gyorsan megy, ahogy csak akar. Miután a tengerészgyalogságnál négy éven át parancsokat teljesített, vonzotta ez a korlátlan szabadság. Az édesanyja aggódott érte, de hát az anyák már csak ilyenek. Thibault néhány naponta fölhívta, hogy megnyugtassa: semmi baja. Miután letette a telefont, sokszor úgy érezte, hogy nem lenne szabad ezt művelnie az édesanyjával. Hiszen az utóbbi öt év nagy részében távol volt, és mielőtt útra kelt Irakba, mindháromszor végighallgatta telefonon az anyja hosszú mondókáját, hogy nehogy valami butaságot csináljon. Nem is csinált, de néhányszor így sem sokon múlt, hogy ép bőrrel megúszta. Ezekről az esetekről nem számolt be, de hát az édesanyja is olvas újságot… – Most meg ez! – sopánkodott a fia indulása előtti estén. – Nekem színtiszta őrültségnek tűnik ez az egész! Talán az, talán nem. Thibault még nem tudta. – Te mit gondolsz, Zeusz? A kutya a neve hallatán fölnézett, és nesztelenül odaballagott a gazdája mellé.

– Igen, tudom. Éhes vagy. Amúgy mi újság? Thibault egy lerobbant városszéli motel parkolójában állt meg. Elővette Zeusz tálkáját meg az utolsó adag kutyaeledelt. Az eb nekilátott, ő pedig szemügyre vette Hamptont. A városka messze nem volt a legrosszabb hely, amit útja során látott, de nem is tartozott a legjobbak közé. A South River partján, Wilmingtontól és a tengertől úgy ötvenöt kilométernyire északnyugatra elterülő Hampton első ránézésre nem különbözött a történelmi Délen ezrével sorjázó, büszke, független munkás településektől. A folyó fölött átívelő híd felé tartó forgalmat néhány helyen kókadt dróton fityegő közlekedési lámpa állította meg. A főutca két oldalán szorosan összezsúfolt, alacsony téglaépületek sorakoztak egy kilométeren keresztül. Az utcafronti ablakokban stencilezett papírlapok hirdették az ételt-italt, vagy vas- és fémárut kínáló vendéglátóhelyeket, üzleteket. Néhol egy-egy öreg magnóliafa gyökereitől púposodott föl a járda. A távolban régimódi borbélycégér látszott, és az üzlet előtti padon ott ült az elmaradhatatlan öregúr is. Thibault elmosolyodott. Furcsa látvány volt, mintha időutazást tett volna az ötvenes évekbe. Ám miután alaposabban megnézte magának a városkát, rádöbbent, hogy az első benyomása csalóka volt. Szembeötlők voltak ugyanis a rothadás jelei, annak ellenére, hogy Hampton vízparti település volt – vagy talán éppen azért… A háztetők alatt málladozó vakolat, a házak talapzatánál porladó téglák, meg az egy-két méterrel följebb éktelenkedő, piszkos foltok egyértelműen jelezték, hogy itt komoly árvizek tomboltak. Még egyik üzlet ajtaja sem volt bedeszkázva, de az előttük parkoló autók gyér számából ítélve nem lehetett tudni, meddig húzzák még. A kisvárosok üzleti negyedei lassanként a dinoszauruszok sorsára jutnak. Thibault sejtette, hogy – az útja során látott más kisvárosokhoz hasonlóan – Hamptonban is lehet egy újabb üzleti negyed, alighanem egy nagy hipermarket köré csoportosulva, amely ennek a városrésznek a végét jelenti. Furcsa érzése támadt. Nem tudta volna megmondani, mit várt Hamptontól, mire számított, de biztosan nem erre. Na, sebaj. Míg Zeusz eszegetett, Thibault azon tűnődött, vajon mennyi időbe telhet, mire megtalálja a lányt. A lányt a fényképről, aki miatt idejött. Mert egy biztos: meg fogja találni! Fölvette a hátizsákját. – Kész vagy? Zeusz oldalra hajtotta a fejét. – Gyere, kiveszünk egy szobát. Ennem kell valamit, és le kell zuhanyoznom. Neked is jót

tenne egy kiadós fürdő. Thibault pár lépés után észrevette, hogy Zeusz nem mozdul. Hátrapillantott a válla fölött. – Ne nézz rám így! Igen, muszáj megfürödnöd! Büdös vagy. Zeusz még mindig nem mozdult. – Rendben. Azt csinálsz, amit akarsz. Én megyek. Elindult az iroda felé, hogy bejelentkezzen. Tudta, hogy Zeusz úgyis utánamegy. Előbb-utóbb mindig utánament.

Amíg meg nem találta azt a fényképet, Thibault élete pontosan úgy alakult, ahogy tervezte. Merthogy mindig is volt valami terve. Eltervezte például, hogy jól fog tanulni, és jól is tanult. Eltervezte, hogy kipróbál majd mindenféle sportot, és így is tett. Eltervezte, hogy megtanul zongorázni meg hegedülni, és ez olyan jól sikerült, hogy már zenét is szerzett.

Eltervezte,

hogy

miután

lediplomázik

a

Coloradói

Egyetemen,

beáll

tengerészgyalogosnak, és így is tett. A toborzó tiszt odavolt a gyönyörűségtől, hogy közlegénynek jelentkezik, bár meg is döbbentette a dolog, hiszen a diplomások általában egyből tisztek akarnak lenni. A Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadásnak nem sok köze volt a döntéséhez. Természetesnek tűnt a számára, hogy tengerészgyalogos lesz, hiszen akként szolgált az édesapja is, huszonöt éven át. Közlegényként kezdte, és tipikus, őszülő hajú, acélos állkapcsú őrmesterként

végezte,

aki

nagyjából

mindenkit

megfélemlít

a

puszta

megjelenésével, kivéve a feleségét meg a gondjaira bízott szakaszokat. Fiaiként kezelte a hozzá beosztott fiatalembereket, és sokszor mondogatta nekik, hogy egyetlen cél lebeg a szeme előtt: az, hogy az édesanyjuk épen, egészségesen, és felnőtt emberként lássa viszont a fiát. Az idősebb Thibault az évek során több mint ötven esküvőn vett részt, mert a rábízott fiúk el se tudták volna képzelni, hogy az ő áldása nélkül kössenek házasságot. Jó tengerészgyalogos volt, Vietnamban Bronzcsillagot és két Bíbor Szív sebesülési érdemérmet is kapott. Az évek során szolgált Grenadában, Panamában, Boszniában és az első öbölháborúban. Mivel nem bánta, ha új állomáshelyre vezénylik, a fia gyerekkora jórészt katonai bázisokon telt a világ különböző pontjain. Az ifjabb Thibault ilyenformán sok szempontból inkább otthonának tekintette Okinavát, mint Coloradót. A japánnyelv-tudása már kissé berozsdásodott ugyan, de úgy gondolta, ha csak egy hetet eltöltene Tokióban, ugyanolyan folyékonyan beszélne, mint régen. Úgy tervezte, ő is a tengerészgyalogságtól

megy majd nyugdíjba, mint az apja, de ő szeretett volna utána még jó ideig élni, hogy kiélvezhesse a megérdemelt pihenést. Az apja ugyanis mindössze két évvel azután, hogy szögre akasztotta a mundért, szívinfarktust kapott. A semmiből jött a tragédia: egy perccel a halála előtt még a havat lapátolta el a kocsibejáróról. Ez tizenhárom éve történt. Az ifjabb Thibault akkor tizenöt éves volt. A tengerészgyalogság előtti időkből arra a napra és az apja temetésére emlékezett a legélénkebben. Ha az ember katonagyerekként nő fel, akkor a sok költözés folytán összemosódnak az emlékei. A barátok jönnek-mennek, a ruhákat folyton ki-be kell csomagolni, a fölösleges dolgokat folyamatosan selejtezik, így aztán nem sok minden hagy maradandó nyomot. Ez időnként nehéz, de a legtöbb ember számára felfoghatatlan módon meg is edzi a gyereket ez az életforma. Megtanítja arra, hogy ha el is maradnak az életéből emberek, mindig jönnek helyettük újak, és mindenhol lehet találni valami jót, ahogy rosszat is. Gyorsabban felnő így az ember. Még az egyetemi évek is csak homályosan maradtak meg. Az életének ez a fejezete szintén szabályos rend szerint zajlott: hét közben tanulás, hétvégén szórakozás, magolás a záróvizsgákra, pocsék kollégiumi kaja, és két barátnő, akik közül az egyikkel több mint egy évig tartott a kapcsolata. Nagyjából hasonló történeteket mesél bárki, aki valaha is járt egyetemre, és ezek a dolgok hosszú távon nem igazán lényegesek. Végül csak az elsajátított tudás maradt meg benne. Az igazat megvallva, úgy érezte, el sem kezdődött az élete, amíg meg nem érkezett Parris Islandre az alapkiképzésre. Amint leszállt a buszról, egyből ordítani kezdett a fülébe a kiképző őrmester. Egy kiképző őrmester mindenkinél jobban el tudja hitetni az emberrel, hogy addig semmi sem számított igazán az életében. Akkor és ott az övék vagy, és ennyi. Jól kosarazol? Gyerünk, zsákolóbajnok, ötven fekvőtámasz! Diplomás vagy? Na, rakja össze ezt a mordályt, Einstein! Az apád is tengerészgyalogos volt? Aztán olyan tisztára nyalja azt a retyót, mint az örege annak idején! Örök életű közhelyek jegyében telt az élet: futás, menetelés, vigyázzállás, sárban kúszás, falon mászás. Az alapkiképzés semmi váratlant nem tartogatott Thibault számára. És el kellett ismernie, hogy a módszer többnyire bevált. A drill megtörte, majd földbe döngölte az embereket, és idővel tengerészgyalogossá formálta őket. Legalábbis ezt mondták. O ugyanis nem tört meg. Leszegett fejjel végigcsinálta, amit kellett, teljesítette a parancsokat, és közben ugyanaz az ember maradt, aki volt. De így is tengerészgyalogos lett. Az 5. tengerészgyalogos-ezred 1. zászlóaljához került, amelynek Camp Pendleton volt a

bázisa. San Diego kedvére való város volt: remek időjárás, csodaszép tengerpart és még szebb lányok. De ez nem tartott sokáig. '03 januárjában, közvetlenül a huszonharmadik születésnapja után, Kuvaitba vezényelték az alakulatát az Iraki Szabadság-hadművelet keretében. A Kuvaitváros iparnegyedében lévő Camp Doha már az első öbölháború óta katonai bázisként működött, és szabályos várossá nőtte ki magát. Volt edzőterem, számítógépközpont, kantin, több étkezde, és végtelenbe nyúlt a sátrak sora. Thibault érkezésekor az amúgy is nyüzsgő tábor a küszöbönálló invázió miatt még inkább felbolydult méhkasra emlékeztetett. Kezdettől fogva nagy volt a káosz: Thibault napjai a többórás állománygyűlések, a kimerítő gyakorlatozás és a folyton változó támadási tervek elpróbálása jegyében teltek. A vegyvédelmi ruha felvételét biztosan elgyakorolta vagy százszor. A táborban számtalan pletyka terjengett, és az volt az egészben a legrosszabb, hogy az ember sosem tudhatta, melyik igaz. Mindenki ismert valakit, aki ismert valakit, aki hallotta az igazi sztorit. Egyik nap még küszöbön állt a támadás, másnap pedig már az terjedt el, hogy kivárnak. Egyik nap még úgy volt, észak és dél felől is betörnek Irakba, másnap pedig már úgy, hogy csak dél felől, vagy egyáltalán nem. Egyik nap azt hallották, hogy az ellenség vegyi fegyvert akar bevetni, másnap pedig már azt, hogy mégsem vetik be, mert félnek, hogy az USA atomcsapással válaszol. Suttogták azt is, hogy az Iraki Köztársasági Gárda közvetlenül a határ mentén harcol majd az utolsó emberig ellenük, mások viszont azt rebesgették, hogy az öngyilkos akcióra Bagdad mellett kerül sor. Volt, aki megesküdött rá, hogy az olajmezők közelében mészároltatják majd le magukat. Egyszóval senki sem tudott semmit, és ez még jobban szabadjára engedte a Kuvaitban összesereglett százötvenezer katona képzeletét. Hiszen a katonák javarészt gyerekek, bár az emberek hajlamosak ezt elfelejteni. Az odavezényelt kontingens fele tizennyolc-húsz éves volt, még egy sört se rendelhettek maguknak. Magabiztos, jól kiképzett, harcra kész katonák voltak, de nem titkolhatták el maguk elől a véres valóságot: néhányan közülük meg fognak halni. Volt, aki nyíltan beszélt erről, mások búcsúlevelet írtak a családjuknak, és odaadták a tábori lelkésznek. Mindenki ingerlékeny volt. Egyesek álmatlanságtól szenvedtek, mások szinte állandóan aludtak. Thibault mindezt valami furcsa, közönyös hangulatban figyelte, mintha kívülről nézte volna az eseményeket. Mintha csak az apja hangját hallotta volna: Isten hozott a háborúban! Ez egy folyamatos NESZE-állapot: a helyzet Normális, vagyis El van Szarva az Egész. De azért Thibault sem volt teljesen immúnis az egyre fokozódó feszültségre, neki is le

kellett vezetnie azt, ahogy mindenki másnak. Elkezdett pókerezni. Még az apja tanította meg annak idején, és ő jól tudott játszani… legalábbis azt hitte. Hamar rá kellett ugyanis döbbennie, hogy mások jobban tudnak. Az első három hét alatt gyakorlatilag az utolsó centig elvesztette a bevonulása óta összespórolt pénzt, mert szinte mindig rosszul döntött: amikor be kellett volna dobnia a lapjait, blöffölt, amikor tartania kellett volna a tétet, bedobta. Nem valami sok pénzről volt szó, és úgyse nagyon tudta volna mire költeni, mégis alaposan elrontotta a hangulatát a kudarc. Utált veszíteni. A lehangoltság ellen a pirkadat előtti futás volt az egyetlen ellenszer. Legtöbbször majd megfagyott. Már egy hónapja volt a Közel-Keleten, mégis nap mint nap elcsodálkozott, milyen hideg tud lenni a sivatag. Erős iramban, szaporán zihálva rótta a kilométereket a csillagfényes égbolt alatt. Az egyik alkalommal a táv vége felé, amikor már látta a távolban a sátrát, lelassított. A nap fölfelé kúszott a horizonton, aranyfénybe vonva a szikkadt, kietlen tájat. Thibault, miközben csípőre tett kézzel kapkodta a levegőt, a szeme sarkából észrevette, hogy valami tompán megcsillan a földön. Odalépett, és kezébe vette a fényképet, amelyet már félig ellepett a homok. Látta rajta az olcsó, de szépen megcsinált bevonatot, amely alighanem az időjárás viszontagságai ellen nyújtott védelmet. Leporolta a fotót, és ekkor megpillantotta a lányt. Szőke volt, mosolygós, pajkosan csillogott a jádezöld színű szeme. Farmert és LUCKY LADY, azaz „szerencsés hölgy” feliratú pólót viselt. A háta mögött nagy zászló látszott HAMPTONI VÁSÁRTÉR felirattal. Mellette szürke szájkosaras német juhász állt, a háta mögött pedig kissé életlenül két fiatalember látszott, akik szintén feliratos pólót viseltek, és a jegypénztárnál csoportosuló emberek között álldogáltak. A távolban három, csúcsos koronájú örökzöld fa magasodott, olyanok, amilyenek szinte bárhol nőhetnek. A fénykép hátoldalára kézírással ezt írták: Vigyázz magadra! E. Thibault akkor mindebből szinte semmit sem vett észre, sőt már kis híján eldobta a fotót, de aztán eszébe jutott, hogy valakinek talán hiányzik. Hiszen nyilván van valaki, akinek sokat jelent. Amikor visszaért a táborba, a számítógépközpont bejárata melletti faliújságra rajzszögezte a fotót. Gondolta, itt gyakorlatilag a tábor összes lakója megfordul, elő bb-utóbb nyilván leveszi majd valaki. Eltelt egy hét, tíz nap. A fénykép még mindig ott volt. A szakaszuk ekkor már

mindennap hosszú órákon át gyakorlatozott, és komolyra fordultak a pókerpartik is. Voltak, akik több ezer dollárnak mondhattak búcsút, az egyik szakaszvezető állítólag majdnem tízezret vesztett. Thibault a kezdeti megaláztatások óta nem játszott, inkább a küszöbönálló hadműveleten törte a fejét, és azon rágódott, vajon hogyan reagálna, ha tüzet nyitnának rá. Amikor a támadás előtt három nappal átballagott a számítógépközpontba, a fotó még mindig ott volt a faliújságon. Maga sem értette, miért teszi, de levette, és zsebre dugta. Victor, aki a legjobb barátja volt a rajukban – már alapkiképzés óta együtt szolgáltak –, rábeszélte, hogy szálljon be az aznap esti pókerpartiba. Thibault, bár voltak fenntartásai, engedett az unszolásnak, és mivel nem nagyon volt pénze, óvatosan kezdett. Nem gondolta, hogy fél óránál tovább fogja húzni. Az első három partiban bedobta a lapjait, majd a negyedik partiban összejött egy színsor, az ötödikben pedig egy full. A kedvező lapjárás folytatódott: egymást követték a színsorok, fullok, royal flushök, és a játék felénél már visszanyerte korábbi veszteségeit. Ekkorra az első játékosok már fölálltak, és mások vették át a helyüket. Thibault azonban maradt. A nyerősorozata végig kitartott, és amikor a kora hajnali órákban véget vetettek a játéknak, többet nyert, mint amennyit az addigi hat hónapos szolgálat alatt tengerészgyalogosként keresett. Csak akkor döbbent rá, hogy végig a zsebében volt a fénykép, amikor a sátruk felé ballagtak Victorral. Megmutatta a barátjának a fotót, és tett egy tréfás megjegyzést a lány pólóján olvasható „LUCKY LADY” feliratra. Victor, akinek illegális bevándorlók voltak a szülei, és a kaliforniai Bakersfield közelében éltek, egyrészt vallásos fiú volt, másrészt mindenféle csodákban, ómenekben is hitt. A villámlás, az útelágazás és a fekete macska a kedvencei közé tartoztak, és még otthon, a kihajózásuk előtt mesélt Thibault-nak a nagybátyjáról, aki állítólag tudott szemmel verni. „Ha úgy néz rád, csak idő kérdése, hogy mikor halsz meg” – mondta mély meggyőződéssel, és Thibault újra tízévesnek érezte magát. Megbűvölten hallgatta az .illa alá szorított zseblámpa fényénél mesélő Victort. Nem reagált rá semmit, gondolta, mindenkinek megvannak a maga rigolyái. Ha ez a fickó hinni akar az ómenekben, részéről rendben. Ennél sokkal lényegesebb, hogy a barátja kiváló mesterlövész, akire rábízhatja az életét. Victor hosszasan bámulta a fényképet, majd visszaadta neki. – Azt mondtad, hajnalban találtad? – Igen.

– Az a napszak varázserővel bír. – Igen, mondtad. – Ez egy jel! Ez a lány a te talizmánod. Látod a pólóját? – Ma este tényleg szerencsét hozott. – Nem csak ma este. Nem véletlenül találtad ezt a fotót, és az sem véletlen, hogy nem vitte el a faliújságról senki. Annak is oka van, hogy ma elhoztad. A sors úgy akarta, hogy a tiéd legyen, és csak a tiéd! Thibault-nak eszébe jutott, hogy mit érezhet az, aki elvesztette a fényképet, de végül nem mondott semmit. Hanyatt feküdt az ágyán, és összekulcsolta a kezét a tarkóján. Ugyanígy helyezkedett el Victor is. – Nagyon örülök – mondta. – Mostantól melléd fog szegődni a szerencse. – Remélem, így lesz. – Viszont semmiképpen nem veszítheted el a képet. – Nem? – Nem. Ha elveszíted, fordítva működik a talizmán. – Azaz? – Azaz szerencsétlenséget hoz. Márpedig háborúban az régen rossz.

A motelszoba belülről is ugyanolyan ronda volt, mint kívülről: a falakat lambéria védte, a plafonról lánccal odaerősített lámpa lógott, a padlón rongyszőnyeg hevert, a tévét lecsavarozták. A jelek szerint úgy 1975 táján tapétázhattak utoljára. Thibault-t azokra a szálláshelyekre emlékeztette a hely, ahol gyerekkorában, a családi nyaralások alkalmával laknia kellett. Az ország délnyugati részében utazgattak, és az apja minden útjukba eső, viszonylag tiszta motelt megfelelőnek ítélt. Az édesanyja már kevésbé, de hát mit tehetett volna? Hiszen ha lett is volna a szomszédban egy Four Seasons luxusszálló, úgysem tudták volna megfizetni. Thibault ugyanazt a rituálét csinálta végig, mint annak idején az apja. Fölhajtotta a paplant, hogy tiszta-e a lepedő, majd megnézte, nem penészes-e a zuhanyfüggöny, és nincsenek-e szőrszálak a mosdókagylóban. A rozsdafoltok, a csöpögő csap és a cigarettával kiégetett szőnyeg nem lepte meg, de ettől eltekintve tisztább volt a hely, mint gondolta volna, és olcsó is. Amikor egy hetet kifizetett előre készpénzben, nem kérdeztek tőle semmit, és a kutyáért sem számítottak felárat. Egyszóval igen jutányos áron sikerült szállást

találnia, és ez bizony nem volt baj. Hiszen nem volt se hitelkártyája, se bankkártyája, se hivatalos postacíme, se mobiltelefonja. Nagyjából annyi vagyonnal rendelkezett, amennyi belefért a hátizsákjába. A bankszámlájáról azért szükség esetén tudtak neki táviratilag pénzt küldeni – a számla azonban nem a saját nevén volt, hanem egy cég nevén. Thibault nem volt gazdag, még csak a középosztályhoz sem lehetett sorolni. A cége semmiféle tevékenységet nem folytatott, csak azért jegyeztette be, mert nem akarta, hogy a bank betörjön a magánszférájába. Odavezette Zeuszt a kádhoz, és a hátizsákjából elővett samponnal lemosdatta. Utána ő is lezuhanyozott, és fölvette az utolsó váltás tiszta ruháját. Az ágyon ülve átnyálazta a telefonkönyvet, de nem találta meg benne, amit keresett. Észébe jutott, hogy mosnia is kell, ha lesz ideje. Ezután úgy döntött, harap valamit az onnan néhány háznyira lévő gyorsétteremben. Zeuszt nem engedték be, de ezen Thibault nem lepődött meg. A kutya lefeküdt az étterem ajtaja előtt, és elaludt. A férfi csokoládés tej turmixszal öblítette le a sajtburgert meg a sült krumplit, és rendelt egy sajtburgert elvitelre is. Ezt Zeusz odakint nem egészen húsz másodperc alatt befalta, majd fölnézett a gazdájára. – Örülök, hogy ennyire ízlett. Na, gyere. A közeli vegyesboltban vásárolt egy várostérképet, majd leült a főtér közelében egy padra. A régi típusú, sok virággal díszített, parkos főteret mind a négy oldalán üzletsor határolta. A hatalmas, árnyas fák alatt nem volt tömeg: csak néhány anyuka beszélgetett a játszótéren, miközben a gyerekeik a csúszdán repesztettek lefelé, vagy a hintát hajtották. Thibault meggyőződött róla, hogy a fényképen látott lány nincs ott, de nem bámészkodott sokáig. Sietve széthajtotta a térképet, mielőtt még az anyukákat nyugtalanítani kezdené a jelenléte. Tudta, hogy a kisgyerekes anyákat idegesíti, ha egyedülálló férfiak csellengenek céltalanul a környéken. Nem hibáztatta őket érte, hiszen tudta azt is, hogy igen sok perverz alak szaladgál a világban. A térkép alapján tájékozódva igyekezett kigondolni a következő lépését. Nem voltak illúziói, tudta, hogy amire készül, nem lesz könnyű. Hiszen nem sokat tud, csupán egy fénykép van a kezében. Se név, se lakcím, se munkahely, se telefonszám, sőt még dátum sincs a fotón. A lány csak egy arc a tömegben, nem több. De azért vannak apró nyomok, ami alapján elindulhat. Tüzetesen megvizsgálta a fényképet, ahogy korábban már annyiszor, és először azt vette számba, hogy mit tud. Az

biztos, hogy a fénykép Hamptonban készült, és a lány, aki igen vonzó, akkor huszonegy-két éves lehetett. Az is biztos, hogy vagy neki, vagy valaki másnak van egy német juhásza. A keresztneve kezdőbetűje pedig E. Az lehet Emma, Elaine, Erise, Eileen, Ellen, Emily, Erin, Erica… ezek tűntek a legvalószínűbb verzióknak, bár Thibault sejtette, hogy – déli államról lévén szó – előfordulhatnak errefelé olyan nevek is, mint Erdine vagy Elspeth. Nyilvánvaló továbbá, hogy a lány olyasvalakivel ment ki a vásárra, akit később Irakba vezényeltek. Ennek az illetőnek adta a fényképet, amit ő 2003 februárjában megtalált. Tehát a felvétel még az előtt készült, így a lány most már harminc felé járhat. És a háttérben három, egy sorban álló fenyőfa látható. Ezek a tények. Ezenkívül volt néhány feltevése is, elsőként Hamptonnal kapcsolatban. Ez egy viszonylag gyakori helységnév, a gyors internetes keresés egész sor ilyen nevű megyét és várost dobott ki. Kiderült, hogy van Hampton Dél-Karolinában, Virginiában, New Hampshire-ben, Iowá-ban, Nebraskában, Georgiában és még sok más államban is. Köztük természetesen ez a városka, amely az észak-karolinai Hampton megyében található. A fényképen nem látszottak egyértelmű tereptárgyak. Nem volt a háttérben sem Thomas Jefferson Monticello nevű, saját tervezésű házát ábrázoló kép, ami Virginiára utalt volna, sem ÜDVÖZÖLJÜK IOWÁBAN! feliratú tábla. Thibault azért le tudott szűrni belőle némi információt, igaz, nem a lányról, hanem a jegyért sorban álló két fiatalemberről, akik emblémás pólót viseltek. Az egyik, amelyiken a rajzfilmbeli Simpson család fejének, Homer Simpsonnak a képmása volt látható, nem sokat segített, és első látásra a másik, DAVIDSON feliratú póló sem mondott sokat, még némi gondolkodás után sem. Thibault ugyanis elő ször biztosra vette, hogy a Harley Davidson motorra utal a felirat. Az újabb Google-keresés azonban tisztázta a félreértést: kiderült, hogy Charlotte közelében működik egy Davidson College nevű jó hírű egyetem, ahol alaposan megválogatják a diákokat, kemény a követelményrendszer, és a bölcsészettudományokra helyezik a legnagyobb hangsúlyt. Az intézmény boltjának katalógusában Thibault megtalálta a szóban forgó pólót is. Rádöbbent azonban, hogy ez még nem garancia arra, hogy a fénykép Észak-Karolinában készült. Lehet, hogy a fiú csak kapta a pólót valakitől, aki a Davidson College-ba járt, vagy eredetileg egy másik államban lakott, netán csak a póló színe tetszett meg neki, vagy öregdiák, és már más államban élt. Egyéb támpont híján Thibault mégis fölhívta a hamptoni kereskedelmi kamarát, mielőtt útnak indult volna Coloradóból, és kiderítette, hogy minden nyáron rendeznek vásárt. Ez is jó jel volt. Az úti célját tehát megtalálta, bár

tudta, még nem veheti készpénznek, hogy jó helyen jár. Valami megmagyarázhatatlan okból mégis úgy érezte, csak Hamptonban lehet, amit keres. Voltak még más feltevései is, de úgy döntött, ezekkel majd később foglalkozik. Először a vásárteret kell megtalálnia. Remélte, hogy a megyei vásárt hosszú évek óta ugyanott tartják. Remélte azt is, hogy az az ember, aki majd útba igazítja, erre a kérdésre is válaszolni tud. Ilyen embert pedig leginkább a főtér környékén lévő üzletekben érdemes keresnie. Méghozzá nem szuvenír- vagy régiségboltban, hiszen azokat gyakran újonnan ideköltözött emberek vezetik, akik a nyugodtabb élet és a melegebb időjárás reményében menekültek el északról. Thibault úgy gondolta, több sikerre számíthat egy vasáru-kereskedésben, kocsmában vagy ingatlanirodánál. Majd ha megtalálja a megfelelő helyet, úgyis tudni fogja, hogy az az. Látni akarta a pontos helyet, ahol a fénykép készült. Nem a lány miatt, hiszen attól, hogy látja a vásárteret, úgysem tud meg róla semmit. Arra volt kíváncsi, van-e ott három, csúcsos koronájú örökzöld fa, olyanok, amilyenek szinte bárhol nőhetnek.

3. FEJEZET

BETH

Beth félretette a diétás kóláját. Örült, hogy Ben jól érzi magát a barátja, Zach szülinapi zsúrján. Éppen arra gondolt, hogy bárcsak a kisfiának ne kellene elmennie az apjához, amikor fölbukkant Melody, és leült a szomszédos fotelbe. – Jó ötlet volt, mi? Nagy sláger a vízipuska – mosolygott rá Melody. A kelleténél kissé vakítóbb volt a fehérített foga, egy árnyalattal sötétebb a lebarnult bőre. Mintha egyenesen a szoláriumból jött volna – és valószínűleg onnan is jött. Melody már a középiskolában is igen hiú volt, nagyon adott a külsejére, és az utóbbi időben ez már-már rögeszmévé fajult nála. – Reméljük, nem fordítják ellenünk a Szuperáztatóikat. – Azt nem ajánlom nekik – ráncolta össze a homlokát Melody. – Megmondtam Zachnek, hogy ha ilyesmire vetemednek, mindenkit hazaküldök. – A nő most hátradőlt, és kényelembe helyezte magát. – Mi volt veled a nyáron? Nem láttalak errefelé, és nem hívtál

vissza. – Tudom, ne haragudj. Remeteéletet éltem. Nana meg a kutyatelep annyi munkát adott, hogy alig győztem. Nem is tudom, hogy bírta Nana annyi ideig. – Tényleg, hogy van mostanában? Nana Beth nagyanyja volt. Ö nevelte hároméves korától fogva, amikor a szülei autóbalesetben meghaltak. – Már jobban van – felelte Beth –, de szörnyen megviselte az agyvérzés. A bal oldala még mindig nagyon gyenge. A kutyakiképzésből át tud vállalni valamennyit, de a telep irányítása már meghaladja az erejét. Pedig tudod, mennyire agyonhajszolja magát mindig! Egyfolytában aggódom, nehogy túl sok legyen neki a strapa. – A héten már láttam a kórusban. Nana több mint harminc éve énekelt az Első Baptista Templom kórusában, és Beth tudta, hogy nála ez igazi szenvedély. – A múlt héten kezdett újra eljárni, de nem tudom, énekelt-e, vagy csak ott volt. A próbák után mindig aludt két órát. – És mi lesz, ha elkezdődik az iskola? – Nem tudom. – De fogsz tanítani, ugye? – Remélem. – Reméled? De hát a jövő héten már tantestületi értekezlet van, nem? Beth erre gondolni sem akart, nemhogy beszélni róla, de tudta, hogy Melody jó szándékkal kérdezi. – De igen, az viszont nem biztos, hogy én is elmegyek. Tudom, hogy így nagy bajba kerülne az iskola, de Nanát nem hagyhatom magára egész nap. Legalábbis egyelőre nem. És ki segítene neki a telepen? Nem tud egész nap kutyákat trenírozni. – Nem tudsz fölvenni valakit? – kérdezte Melody. – Már próbáltam. Nem meséltem, mi történt a nyáron? Fölvettem egy fickót, aki eljött kétszer, majd a hét végén fölmondott. Ugyanígy jártam a következővel is, utána pedig már felém se nézett senki. A „KISEGÍTŐT FELVESZÜNK” tábla már állandó berendezési tárgy lett. – Dávid is folyton panaszkodik, hogy nehéz jó munkaerőt találni. – Mondd meg neki, hogy hirdesse meg az állást minimálbérért. Akkor panaszkodna csak igazán! Ma már a középiskolások se akarnak kutyaketrecet takarítani. Azt mondják,

undorító. – Az is. Beth elnevette magát. – Hát, igen, elég undorító – ismerte be. – Sajnos kifutottam az idő ből. Kétlem, hogy a jövő hétig bármi is megváltozna, de történt már velem ennél rosszabb is. A kutyakiképzést tulajdonképpen élvezem, sokszor könnyebb velük, mint a gyerekekkel. – Mint például az én fiammal? – A te fiad könnyű eset volt. Hidd el nekem. Melody Ben felé intett. – A te fiad pedig nő tt, mióta utoljára láttam. – Igen, jó két centit – mosolygott Beth. Örült, hogy Melody észrevette. Ben mindig is alacsony termetű volt a korához képest. Az osztályképen mindig az első sor bal szélére került, és fél fejjel kisebb volt a mellette ülőnél. Melody kisfia, Zach viszont éppen a szöges ellentéte volt. Ö a hátsó sor jobb szélére került, mert mindig ő volt a legmagasabb növésű az osztályban. – Azt rebesgetik, hogy Ben ősztől nem focizik – jegyezte meg Melody. – Ki akar próbálni valami mást. – Mit? – A hegedülést. Mrs. Hastingstől fog órákat venni. – Ő még mindig tanít? Már legalább kilencvenéves lehet. – De van türelme a kezdőkhöz. Nekem legalábbis ezt mondta. Ben pedig nagyon szereti, és ez a legfontosabb. – Ez így van – mondta Melody. – Biztos vagyok benne, hogy ügyes lesz. Zach viszont nagyon csalódott lesz, hogy nem focizhatnak együtt. – Úgysem lennének egy csapatban. Hiszen Zach az iskolaválogatottban fog játszani, nem? – Ha bekerül. – Be fog kerülni. Beth ebben tényleg biztos volt. Zach ugyanis a természetéből fakadóan a magabiztos, versenyző típusú gyerekek közé tartozott, akik játszi könnyedséggel lepipálják a pályán szerényebb képességű társaikat. Például Bent, aki még most sem tudott lépést tartani Zachkel, pedig csak az udvaron szaladgáltak a játék vízipisztolyukkal lövöldözve. Ben jószív ű, aranyos kisfiú volt, de a sportban nem jeleskedett, és ez Beth volt férjét végtelenül dühítette. Ben apja az előző évben savanyú képpel állta végig a pálya mellett a fia

focimeccseit, és Ben többek között ezért nem akart játszani az idén. – Dávid az idén is tart majd edzéseket? – kérdezte Beth. Dávid Melody férje volt, a városka két gyermekorvosának egyike. – Még nem döntötte el – felelte Melody. – Mióta Hoskins elment, sokkal többször ügyeletes. Nem nagyon örül neki, de hát mit tehetne? Próbáltak fölvenni még egy orvost, de nem könnyű. Nem mindenki akar kisvárosban dolgozni, különösen így, hogy a wilmingtoni kórház negyvenöt percnyire van. Szóval hosszabbak a munkanapjai, sokszor csak este nyolc felé ér haza, vagy még később. Beth észrevette a Melody hangjából kicsendülő aggodalmat. Sejtette, hogy a barátnő jének Dávid viszonya jár a fejében, amit a férje az előző télen vallott be. De nem hozta szóba: már akkor eldöntötte, amikor a városban pusmogni kezdtek a dologról, hogy csak akkor hozza szóba, ha Melody akarja. Ha pedig nem akarja, úgy is jó. Hiszen nem az ő dolga. – És nálad mi a helyzet? – kérdezte Melody. – Találkozgatsz mostanában valakivel? Beth vágott egy grimaszt. – Nem. Adam óta nem. – Vele mi történt? – Fogalmam sincs. Melody a fejét csóválta. – Nem mondhatnám, hogy irigyellek. Soha nem szerettem a randizgatást. – Az lehet, de te legalább jól csináltad. Én viszont reménytelen vagyok. – Ez azért túlzás. – Nem az. De nem is olyan nagy ügy az egész. Azt sem tudom, lenne-e rá még energiám. Tanga bugyit hordani, lábat borotválni, flörtölni, úgy csinálni, mintha kedvelném a haverjait… Akármerről nézem, nem kevés munkával jár. Melody felhúzta az orrát. – Miért, nem borotválod a lábadat? – Dehogynem borotválom – felelte Beth, majd lehalkított hangon hozzátette: – Legalábbis többnyire. – Ezután fölegyenesedett ültében. – De érted, mire gondolok. A randizás kemény munkával jár, különösen az én koromban. – Ugyan már, Beth! Még harmincéves se vagy, és bomba jól nézel ki. Beth amióta az eszét tudta, egyfolytában ezt hallgatta, és neki sem kerülte el a figyelmét, hogy a férfiak – még a házasemberek is – megfordulnak utána. Amikor tanítani kezdett, az első három év alatt mindössze egyszer fordult elő, hogy egy apuka egyedül jött szülői

értekezletre. Észébe jutott, hogy pár éve megemlítette ezt Nanának, és a nagyanyja így kommentálta a dolgot: – Nem akarják, hogy kettesben maradj a férjecskéjükkel, mert helyes vagy, mint egy vigyorgó tejbetök. Nana sokszor egészen sajátos szófordulatokkal rukkolt elő. – Elfelejted, hol élünk – mondta Melodynak Beth. – Itt nincs valami sok korombeli egyedülálló férfi. Az a kevés pedig nem véletlenül van egyedül… – Ez nem igaz. – Egy nagyvárosban talán lenne esélyem – folytatta Beth. – De itt? Hamptonban? Nekem elhiheted. Egész életemben itt laktam, még az egyetemre is innen jártam be. Ha valaki nagy ritkán randira hívott, két-három találkozás után nem telefonált többé. Ne kérdezd, miért. – Lemondóan legyintett. – De hidd el, nem nagy ügy. Ott van nekem Ben és Nana. Végül is nem arról van szó, hogy magamra maradva élek több tucat macskával. – Nem, hanem kutyákkal… – Azok mások kutyái, nem az enyémek. És ez nagy különbség. – Ó, igen – morogta Melody. – Nagy különbség. Az udvaron vízipuskájukat vadul lóbálva szaladgáltak a gyerekek. Ben mindent beleadva igyekezett lépést tartani a társaival, de hirtelen elcsúszott. A szemüvege eltűnt a fűben. Beth leküzdötte a késztetést, hogy megnézze, nem esett-e baja a fiának. Amikor ugyanis legutóbb hasonló helyzetben segíteni próbált, Ben láthatóan zavarba jött. Most addig tapogatózott, amíg meg nem találta a szemüvegét, és már pattant is föl. – Nagyon gyorsan felnőnek, igaz? – szakította félbe Beth merengését Melody. – Tudom, hogy közhely, de igaz. Emlékszem, amikor anyám annak idején ezt mondogatta, nem értettem, miről beszél. Én akkoriban alig vártam, hogy Zach egy kicsit nagyobb legyen. Persze, mert hascsikarása volt, és több mint egy hónapig csak pár órát aludtam éjszakánként. Most pedig, lám, maholnap felsős lesz. – Még nem. Majd jövőre. – Tudom. Mégis idegesít. – Miért? – Tudod… ez egy nehéz életkor. A gyerekek ilyenkor kezdik megérteni a felnőttek világát, de nem elég érettek hozzá, hogy kezeljék mindazt, ami körülöttük zajlik. Ha ehhez még hozzávesszük a sokféle kísértést, aminek ki vannak téve, meg azt, hogy már nem hallgatnak rád úgy, ahogy kisebb korukban, és gyakoriak náluk a hangulatingadozások…

Egy szó, mint száz, készséggel beismerem, hogy nem várom valami nagy örömmel. Te tanár vagy, tudod, miről beszélek. – Ezért tanítok második elemistákat. – Jól választottál. – Melody egy kis ideig hallgatott. – Hallottál Elliot Spencerről? – kérdezte aztán. – Nemigen hallok én semmiről. Mondom, remeteéletet élek. – Rajtakapták, hogy drogot árul. – De hiszen csak pár évvel idősebb, mint Ben! – És még általános iskolás. – Most már én is ideges vagyok. Melody a szemét forgatta. – Ugyan már! Ha az én fiam is olyan lenne, mint Ben, nekem sem kellene izgulnom. Ben koraérett gyerek. Mindig udvarias, mindig kedves, mindig ő az első, aki segít a kisebbeknek. Empatikus. Nekem viszont Zach jutott. – Zach is remek kölyök. – Tudom. De mindig is nehezebb eset volt, mint a te fiad. És sokkal hajlamosabb arra, hogy a tömeg után menjen. – Láttad őket játszani? Nekem úgy tűnik, inkább Ben kullog a tömeg után. – Tudod, hogy gondolom. Igen, tudta. Ben ugyanis már kicsi kora óta szívesen járta a maga útját. És Bethnek el kellett ismernie, hogy ez örömteli dolog, hiszen a kisfia jó úton járt. Nem sok 11aratja volt ugyan, de sok minden érdekelte, és ezekkel a dolgokkal önállóan foglalkozott. Méghozzá jó dolgokkal: a videojátékok meg a neten való szörfölés iránt vajmi kevéssé érdeklődött, a tévé elé pedig alkalmanként leült ugyan, de úgy félóra után rendszerint magától kikapcsolta. Inkább olvasott, vagy sakkozott a karácsonyra kapott elektronikus táblán. Úgy tűnt, van érzéke a játékhoz. Imádott olvasni és írni, és szívesen játszott a telepen lévő kutyákkal is, csakhogy azok a hosszú bezártság után többnyire nyugtalanok voltak, és ügyet se vetettek rá. Ben délutánonként sokszor dobált nekik teniszlabdákat, de csak nagy ritkán hoztak vissza neki egyet-egyet. – Nem lesz semmi baj – nyugtatta Beth a barátnőjét. – Remélem. – Melody letette az italát. – Azt hiszem, ideje kihoznom a tortát. Zachnek ötkor edzése van.

– Biztos jó melegük lesz. Melody fölállt. – Szerintem magával akarja vinni a vízipuskáját is. Gondolom, majd azzal lespricceli az edzőt. – Segítsek? – Nem, kösz. Üldögélj nyugodtan, pihenj egy kicsit. Mindjárt jövök. Beth a távolodó Melody után nézve rádöbbent, hogy milyen vékony a barátnője. Legalább öt, de talán hét-nyolc kilót is fogyhatott, mióta utoljára látta. Arra gondolt, hogy biztos a stressz miatt van. Hiszen Dávid viszonya nagyon megviselte Melodyt, aki azonban – nem úgy, mint annak idején Beth – elszántan igyekezett megmenteni a házasságát. Persze egészen másféle házasságban éltek ők ketten. Dávid ugyan súlyos hibát követett el, és fájdalmat okozott a feleségének, de összességében mindig is boldog pár benyomását keltették. Beth házassága viszont kezdettől fogva teljes csőd volt – ahogy azt Nana előre megmondta. A nagyanyjának megvolt az a képessége, hogy egy pillanat alatt fölmérte, ki milyen ember, és ha valaki nem tetszett neki, azt sűrű vállrándításokkal juttatta kifejezésre. Amikor Beth bejelentette, hogy terhes, és továbbtanulás helyett össze akarnak házasodni a gyerek apjával, Nana annyit vonogatta a vállát, hogy az már idegzsábás tikkelésnek hatott. Beth akkor, persze, ügyet sem vetett rá, gondolván, hogy „esélyt sem adott neki, nem is ismeri igazán, jól megleszünk mi ketten”. Hát, nem így lett! Egy pillanatig sem voltak meg jól. Nana pedig, bár udvariasan, sőt szívélyesen viselkedett Beth férjével, addig nem hagyta abba a vállvonogatást, amíg Beth – immár tíz éve – vissza nem költözött hozzá. Alig kilenc hónap telt el az esküvő után, és Ben mindössze öthetes volt. Nana nem tévedett a férfival kapcsolatban. Melody néhány perc múlva Dávid kíséretében jött vissza. Jól látszott, hogy a papírtányérokat és kisvillákat hozó férj gondolatban máshol jár. Bethnek feltűnt, hogy Dávid halántékán már őszes a haj, és mély barázdák szabdalják a homlokát. Amikor utoljára látta, még nem voltak ilyen szembeötlők a ráncai. Beth arra gondolt, hogy alighanem ez is a stressz számlájára írható. Néha eltűnődött, vajon milyen lenne az élete, ha házasságban élne. Persze nem az exférjével, annak a gondolatától is borsózott a háta. Több mint elég volt az is, hogy minden második hétvégén érintkeznie kellett vele. Viszont esetleg valaki mással, valakivel, aki… aki jobb ember. Jó ötletnek tűnt, legalábbis elméletben. Hiszen tíz év alatt megszokta ezt az életformát, és bár kellemes lett volna, ha megoszthatja valakivel az estéit, és hébe-hóba

megmasszírozzák a hátát, de azért azt sem bánta, hogy szombaton, ha úgy tartotta kedve, akár egész nap pizsamában maradhatott. Márpedig időnként úgy !ártotta kedve, ahogy Bennek is. Ilyenkor „lustálkodós napot” tartottak, és ezek voltak életük legjobb napjai. Olykor azzal koronázták meg az egész napi semmittevést, hogy pizzát rendeltek vacsorára, és megnéztek egy filmet. Mennyei érzés volt! Egyébként is úgy látta, hogy a párkapcsolat eleve kemény dolog, és a házasság még annál is nehezebb. Úgy tűnt neki, nemcsak Melody és Dávid boldogul vele nehezen, hanem a házaspárok többsége. A problémák egyszerűen velejárói ennek az életformának. Mit is mondott mindig Nana? Ha beraksz egy fedél alá két embert, akiknek mások az elvárásaik, nehogy azt hidd, hogy ott csupa garnélarákos kukoricamálé lesz az élet! Így igaz! Még ha Beth nem is tudta pontosan, honnan szedi Nana a hasonlatait… Az órájára pillantott. Amint vége a zsúrnak, el kell indulnia hazafelé, hogy megnézze, mit csinál Nana. Nyilván a kutyatelepen fogja találni, vagy az irodában. A nagyanyja már csak ilyen makacs volt. Mit számított, hogy a bal lába alig tudja megtartani a súlyát? Nem az igazi a lábam, de azért nem viaszból van! És ha elesik, és megüti magát? Nem vagyok én porcelánvödör! És hogy a bal keze jóformán hasznavehetetlen? Minek az? A levest így is meg tudom enni! Ő már csak ilyen, gondolta Beth, egyem a szívét. Mindig is ilyen volt. – Anya! A gondolataiba merült Beth nem is vette észre a közeledő Bent. A kisfia szeplős arca fénylett az izzadságtól. A ruhájából csöpögött a víz, és Beth tapasztalatból tudta, hogy a fű ben hemperegve összeszedett foltok soha nem fognak kijönni az ingéből. – Igen, kicsim? – Alhatok ma Zachéknél? – De hát fociedzése van. – Utána átjönnék. Itt lesznek még egy csomóan, és kapott az anyukájától szülinapjára egy gitárszimulátort. Beth tisztában volt vele, hogy nem ez az igazi ok. – Ma este nem lehet – mondta. – Apád ötkor érted jön. – Nem kérdeznéd meg tőle telefonon? – Megpróbálhatom. De tudod, hogy… Ben bólintott, és Beth szíve – ahogy ilyenkor mindig – majd megszakadt.

– Igen, tudom. A szélvédőn vakítóan tűzött be a nap, és meg lehetett főni a kocsiban. Bárcsak megjavíttatta volna a légkondit! Így viszont csak az ablakot tekerhette le, és csípte az arcát a szélben ide-oda röpködő haja. Ez megint eszébe juttatta, hogy valami rendes frizurát kéne csináltatnia. Elképzelte, ahogy azt mondja a fodrászának: „Nyesd le az egészet úgy, ahogy van, Terri. Hadd nézzek ki úgy, mint egy igazi férfi!” De tudta, hogy végül úgyis a szokásos igazítást fogja kérni. Bizonyos dolgokban gyáva volt. – Úgy láttam, jól éreztétek magatokat. – Így is volt. – Csak ennyit akarsz mondani? – Fáradt vagyok, anya. Beth a távolban előbukkanó Dairy Queen gyorsétteremre mutatott. – Elkanyarodjunk arra fagyit venni? – Az nem egészséges. – Hé, én vagyok az anyád, nem te! Ilyeneket nekem kell mondanom. Most viszont úgy gondoltam, biztos meleged van, és jólesne egy kis fagyi. – Nem vagyok éhes. Most ettem tortát. – Rendben, ahogy gondolod. De aztán ne engem hibáztass, ha otthon megbánod, hogy nem csaptál le a nagy lehetőségre! – Nem foglak hibáztatni. – Azzal Ben az ablak felé fordult. – Na, kis bajnokom! Jól vagy? Ben hangja alig hallatszott a szélben. – Miért kell apához mennem? Úgyse csinálunk semmi érdekeset! Kilenckor ágyba dug, mintha másodikos lennék. Olyankor még csak nem is vagyok fáradt! Holnap meg házimunkát végzek majd egész nap. – De hát holnap istentisztelet után nagypapáéknál ebédeltek. – Akkor se akarok menni! Én sem akarom, hogy odamenj – gondolta Beth. De ugyan mit tehetett volna? – Vihetnél egy könyvet – javasolta. – Éste olvashatsz a szobádban, és ha holnap unod magad, akkor is. – Mindig ezt mondod. Mert nem tudom, mi mást mondhatnék. – Ne menjünk be a könyvesboltba? – Ne – felelte kurtán Ben. De Beth látta, hogy ezt nem mondja komolyan.

– Azért gyere be velem. Venni akarok magamnak egy könyvet. – Oké. – Sajnálom, hogy ez van, ugye tudod? – Igen. Tudom. Ben hangulatán a könyvesbolt se javított sokat. Végül kiválasztott ugyan pár tininyomozós krimit, de Beth már a pénztárnál látta a görnyedt testtartásán, hogy változatlanul le van törve. Hazafelé, a kocsiban Ben kinyitotta az egyik könyvet, és úgy tett, mintha olvasná. Beth tudta, miért csinálja ezt: azért, mert nem hiányoznak neki az ő kifogyhatatlan kérdései meg az erőltetett vidámsága. Ben tízévesen már figyelemre méltó pontossággal tudta, mikor mire számíthat tőle. Betht elkeserítette, hogy a kisfia nem szeret az apjával lenni. Lopva figyelte a házba belépő Bent. Minden a megszokott rendben zajlik: a fiú most indul a szobájába, és összepakol pár dolgot. Nem ment utána, inkább leült a veranda lépcsőjére, és már vagy ezredszer átkozta el magát, amiért még mindig nem szereltetett föl a verandára egy hintát. Nagy volt a hőség, és a kutyatelep felől hallatszó nyüszítésből ítélve a kutyák is megszenvedték a meleget. Beth hegyezte a fülét, hátha hall valami zajt, ami Nana hollétére utal. Ha a nagyanyja a konyhában lenne, azt már tudná. Nana ugyanis maga volt a két lábon járó hangzavar, és nem is az agyvérzés miatt, hanem a személyiségéből fakadóan. Hetvenhat vagyok, de lélekben tizenhét! – mondogatta előszeretettel. Szeretett harsányan nevetni,

főzés

közben

kanállal

ütögette

a

lábasokat,

imádta

a

baseballt,

és

dobhártyaszaggató hangerőre csavarta a rádiót, ha a nemzeti közszolgálati rádió, az NPR a big band-korszakból való dzsesszt adott. Tudod, az efféle zene nem csak úgy nő a fán, mint a

banán!

Az

agyvérzéséig

szinte

mindennap

gumicsizmában,

kezeslábasban

és

túlméretezett szalmakalapban trappolt ide-oda az udvaron, és vezényelt a kutyáknak, hogy „Lábhoz!”, „Ül!” meg „Marad!”. Évekkel azelőtt, amikor még Nagypapa is élt, ketten szinte mindenre betanították az állatokat. Vadászkutyákat, vakvezető kutyákat, kábítószer-kereső rendőrkutyákat, őrző-véd ő kutyákat tenyésztettek és képeztek ki. A férje halála után Nana már csak alkalmanként foglalkozott ilyesmivel. Nem azért, mert nem boldogult vele, hiszen a kiképzést nagyrészt mindig is ő csinálta. Inkább azért, mert egy őrző-védő kutya kiképzése tizennégy hónapot vett igénybe, és Nana egy mókusba is három másodperc alatt bele tudott szeretni, nemhogy egy kutyába. Majd megszakadt a szíve, amikor a kiképzés végeztével meg kellett

válnia egy-egy kutyától. Így aztán, amikor Nagypapa már nem élt, és nem mondhatta neki, hogy „Nem tarthatjuk meg, hiszen már eladtuk”, Nana inkább fölszámolta ezt az üzletágat. Mostanában inkább engedelmességre szoktatást vállalt, és jól is ment a kutyaiskola, vagy ahogy ő nevezte, „újonckiképző tábor”. Az emberek pár hétre otthagyták a kutyájukat, és Nana megtanította őket a legegyszerűbb, alapvető parancsok végrehajtására: ül, fekszik, marad, hozzám, lábhoz. Ezeket szinte minden kutya hamar megtanulja. A kéthetes tanfolyamon általában tizenöt-huszonöt kutya vett részt, és mindegyikkel úgy húsz percet kellett foglalkozni naponta. Ha ugyanis ennél hosszabb ideig treníroznak egy kutyát, elveszti az érdeklődését. Tizenöt bentlakóval még nem volt gond, de ha huszonöt szállóvendég volt a telepen, akkor igen hosszúra nyúltak a munkanapok, hiszen minden kutyát meg is kellett sétáltatni – és akkor még ott volt az etetés, a karbantartás, a telefonálgatás, az ügyfelekkel való foglalkozás, a papírmunka. Beth a nyár nagy részében napi tizenkét-tizenhárom órát dolgozott. Munka mindig volt bőven. Egy kutyát nem nehéz betanítani – Beth már tizenkét éves kora óta besegített alkalmanként Nanának –, és többtucatnyi szakkönyvet is írtak már a témáról. Ráadásul szombat délelőttönként az állatklinikán is tartottak foglalkozásokat kutyáknak és gazdáiknak, méghozzá az ő bentlakásos kiképzésük díjának töredékéért. Beth tudta, hogy az emberek többsége rá tudna szánni napi húsz percet a kutyája betanítására, ha akarna, sokan mégsem tették. Inkább eljöttek ide még Floridából meg Tennesseeből is, hogy csinálja meg helyettük valaki más. Igaz, Nana jó nevű kutyakiképző volt, de hát ahhoz, hogy „Ül!”, „Hozzám!”, Lábhoz!”, „Marad!”, igazán nem kell agysebésznek lenni. Az emberek mégis mindig roppant hálásak voltak, és ámultak-bámultak, mintha csodát művelt volna a kutyájukkal. Beth az órájára pillantott. Mindjárt itt lesz Keith, a volt férje. Komoly nézeteltéréseik voltak ugyan – istenem, de még mennyire komolyak! –, de a közös gyerekfelügyelet miatt igyekezett a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, amelyhez alkalmazkodnia kellett. Elő szeretettel győzködte magát, mennyire fontos, hogy Ben az apjával is tartsa a kapcsolatot. Hiszen a fiúknak szükségük van az apjukkal való együttlétre, különösen ilyenkor, a tinédzserkor kezdetén, és azt azért be kellett ismernie, hogy Keith, ha éretlen is, nem rossz ember. Olykor megiszik pár sört, de nem alkoholista, nem is drogozik, és soha nem bántotta egyiküket sem. Vasárnaponként templomba jár, biztos állása van, és a tartásdíjat időben fizeti – pontosabban nem ő, hanem a családja. Az évek során jó néhány családtag

részére hoztak létre külön pénzalapot, ezek egyikéről kapják ők a pénzt. Ezenkívül Keith többnyire távol tartja a háztól az újabb és újabb barátnőit, amikor Ben nála tölti a hétvégét. Persze, itt a „többnyire” a kulcsszó… Az utóbbi időben mintha jobban odafigyelt volna erre, bár Beth szinte biztos volt benne, hogy ez nem annyira a fia iránti odaadó szeretet jele, inkább csak azért van, mert éppen szünetet tart két barátnő között. Beth tulajdonképpen nem bánta volna annyira ezt a dolgot, ha a barátnők többsége nem állt volna közelebb korban Benhez, mint Keithhez, és az IQ-juk meghaladta volna egy salátástálét. Ez nem csak az ő rosszindulatú véleménye volt, Bennek is föltűnt, hogy milyen butácskák. Pár hónapja egyiküknek segítenie kellett a sajtos makaróni elkészítésében, mert az első adag odaégett. A lányka képességeit szemmel láthatóan meghaladta a roppant bonyolult utasítások sora: „ Tejet, vajat adunk hozzá, elkeverjük, majd kis lángon kevergetve főzzük.” Bent azonban nem ez zavarta a legjobban. Az apja barátnőivel nem volt baja, hiszen inkább a kisöccsükként kezelték, mintsem a fiukként. Igazából még a házimunkát sem bánta. Az apja ugyan összegereblyéztette vele az udvart, kitakaríttatta a konyhát és kivitette a szemetet, de nem lehetett azt mondani, hogy cselédnek használja. Beth úgy gondolta, az a kis munka a javára válik, ő is adott neki feladatokat a hétvégén. Az igazi baj az volt, hogy Keith a maga könyörtelen, infantilis módján lépten-nyomon éreztette Bennel, hogy csalódást okoz neki. Ő arról álmodott, hogy a fia nagy sportember lesz, erre kapott a nyakába egy kölyköt, aki hegedülni akar. Szívesen elvitte volna vadászni, de Ben folyton olvasni akart. Dobálhatták volna egymásnak a baseball-labdát, vagy kosarazhattak volna, de ezzel az ügyetlen, rövidlátó gyerekkel azt sem lehetett. Keith ezt soha nem mondta meg nyíltan se Bennek, se Bethnek, de nem is kellett. Szavak nélkül is napnál világosabb volt, mit érez: megvető arckifejezéssel álldogált a focipálya szélén, amikor a fia játszott, nem dicsérte meg Bent, amikor megnyerte a legutóbbi sakkversenyt, és folyton azt erőltette, hogy a fia más legyen, mint ami. Betht rettenetesen dühítette és el is szomorította a volt férje viselkedése, de Bent, persze, még jobban megviselte a dolog. Szegény gyerek éveken át próbált az apja kedvében járni, de idő vel belefáradt. Ott van például a baseball. Nincs azzal semmi baj, nem igaz? Ben meg is szerethette volna, talán még a kölyökligában is akart volna játszani. Amikor a volt férje fölvetette, hogy szívesen tanítgatná, hogy kell elkapni a labdát, jó ötletnek tűnt, és Ben is lelkes volt. Egy idő után azonban a labdadobálás gondolatát is megutálta. Ha elkapott egymás után három labdát, az apja azt akarta, hogy kapjon el zsinórban négyet, ha pedig az

is sikerült, akkor ötöt. Később már egyszer sem hibázhatott, és előre-hátra futva, elcsúszva, vetődve kellett elkapkodnia a labdákat, aztán meg úgy, hogy az apja teljes erőből megsuhintotta őket. Ha kicsúszott a kezéből a labda, Keith úgy csinált, mintha összedőlt volna a világ. Ő nem az a fajta ember volt, aki ilyenkor azt mondja: Nem baj, majd a következő sikerül! Inkább azt üvöltötte torkaszakadtából: Megint elszúrtad! Ne szórakozz már! Istenem, hányszor próbált beszélni erről Keithszel! Hűltre beszélte a hasát, de a volt férjének egyik fülén be, a másikon ki. És amikor Ben az apjánál töltötte a hétvégét, ugyanaz ismétlődött újra meg újra. Keith ugyanis az éretlensége dacára – vagy talán éppen azért – bizonyos kérdésekben fölöttébb makacs volt, és ilyen kérdés volt Ben nevelése is. Megvolt a maga elképzelése arról, hogy milyennek kell lennie az ő gyerekének, és mindenáron ilyen gyereket akart faragni a fiából. Ben pedig – nem túl meglepő módon – a passzív ellenállásba menekült. Idővel szándékosan kiejtett a kezéből minden labdát, még akkor is, ha az apja csak szép lágyan odaejtette elé, és Keith frusztrált tombolása egyszerűen lepergett róla. A végén az apja rendszerint földhöz csapta a kesztyű jét, és beviharzott a házba duzzogni. Ben pedig mintha észre se vette volna: letelepedett valamelyik tömjén fenyő alá, és ott olvasgatott, amíg Beth pár óra múlva érte nem jött. Beth és Keith nem csak a fiuk miatt vívtak ádáz csatát egymással: egyébként is olyanok voltak, mint tűz és víz. Betht határtalanul irritálta például, hogy a volt férje még mindig vonzódik hozzá. Föl nem foghatta, miből gondolja Keith, hogy ő a közelségére vágyna, de mondhatott neki bármit, egyre-másra ajánlatokat tett neki. Pedig Beth már azt is alig tudta fölidézni, mit talált vonzónak Keithben sok évvel azelőtt. Arra a kérdésre, hogy miért ment férjhez hozzá, el tudta sorolni az okokat – első számú ok: fiatal volt és ostoba, ráadásul terhes –, de manapság már szabályosan összerándult a gyomra, ha Keith méregetni kezdte. Nem volt az esete, és ha őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy sosem volt az esete. Arra gondolt, hogy ha videón végignézhetné az életét, a házasságuknál szívesen elő recsévélné a filmet. Persze a házasság gyümölcse, Ben ellen nem volt kifogása. Azt kívánta, bárcsak ott lenne Drake. Megfájdult a szíve, mint mindig, ha az öccsére gondolt. Ha Drake eljött hozzájuk, Ben úgy loholt utána, mint a kutyák Nana után. Elmentek lepkét fogni, vagy a Nagypapa építette faházikóban időztek, amelyhez csak a birtokot átszelő két patak egyike fölött átívelő, rozoga kis hídon lehetett eljutni. Drake, aki Beth exférjével ellentétben elfogadta Bent úgy, ahogy van, sok szempontból inkább volt a

fiú apja, mint Keith. Ben rajongott a nagybátyjáért, és Beth is rajongott Drake-ért, aki szép csöndben önbizalmat csöpögtetett a fiába. Jól emlékezett rá, hogy egyszer meg is köszönte, de az öccse csak a vállát vonogatta. – Egyszerűen szeretek vele lenni – mondta magyarázat gyanánt. Bethnek eszébe jutott, hogy muszáj megkeresnie Nanát. Fölállt, és észrevette, hogy az irodában ég a villany, de abban erősen kételkedett, hogy Nana papírmunkával töltené az idejét. Valószínűbbnek tartotta, hogy a kutyatelep mögötti karámok körül lehet, ezért elindult ő is arrafelé. Csak remélni tudta, hogy Nana nem vette a fejébe, hogy megsétáltat néhány kutyát. Hiszen ha rángatni kezdik a pórázt, úgysem tudja visszatartani őket, és még el is esik, de hát a sétáltatás mindig is a kedvenc tevékenységei közé tartozott. Azon a véleményen volt ugyanis, hogy a legtöbb kutya nem mozog eleget, és a birtokukon ezt kiválóan lehet pótolni. A csaknem harminchektáros területen több tágas mező is volt, amelyeket őserdők határoltak, és a féltucatnyi ösvényen kívül két kis patak is áthaladt rajtuk. Később mindkettő a South Riverbe ömlött. Ötven éve szinte ingyen jutottak hozzá a telekhez, most viszont már igen értékes ingatlannak számított. Legalábbis ezt mondta az ügyvéd, aki egyszer eljött hozzájuk puhatolózni, hogy hajlandó-e Nana eladni a birtokot. Beth pontosan tudta, ki áll a dolog mögött. Így volt ezzel Nana is, de az ügyvéd előtt úgy viselkedett, mint akinek kioperálták az agyát. Tágra nyílt szemmel, üres tekintettel bámult a férfira, folyamatosan a padlóra potyogtatta a szőlőszemeket, és összefüggéstelenül motyogott. Utána Bethszel együtt órákig vihorásztak az alakításán. Beth benézett az iroda ablakán, de a nagyanyjának nyomát se látta. A hangját viszont meghallotta a karámok irányából. – Marad! Hozzám! Jó kislány! Jól van, ide hozzám! Beth az épület sarkánál befordulva már látta is, ahogy Nana a feléje kocogó shitzut dicséri. A kiskutya a boltban kapható, felhúzható játék kutyusokra emlékeztette Betht. – Mit csinálsz itt, Nana? Nem szabadna kint lenned. – A, szia, Beth! – A nagyanyja már tisztán beszélt, nem úgy, mint két hónapja. Beth csípőre tette a kezét. – Nem szabadna itt lenned egyedül. – Kihoztam a mobilt. Gondoltam, majd fölhívlak, ha baj van. – Nincs is mobilod. – A tiédet hoztam ki. Reggel kicsempésztem a táskádból. – Akkor kit hívtál volna föl?

Nana a jelek szerint erre nem gondolt. Homlokráncolva a kutyára pillantott. – Látod, kicsim, milyen nehéz az én sorsom? Mondtam én neked, hogy ennek a lánynak jobban vág az esze, mint egy földtúró gilisztának! – Nana most huhogásszerű hang kíséretében kifújta a levegőt. Beth tudta, hogy a nagyanyja most témát fog váltani. – Ben hol van? – kérdezte. – Bent a házban. Készülődik. Megy az apjához. – Fogadok, hogy már alig várja. Biztos, hogy nem a fára épült házikójában bujkál? – Fogd vissza magad – mondta Beth. – Mégiscsak az apja. – Legalábbis azt hiszed! – Biztosan tudom. – Biztos, hogy nem volt egy kis etyepetye valaki mással is akkoriban? Semmi egyéjszakás kaland valami pincérrel, kamionossal, vagy valakivel a suliból? – Nana ezt szinte reménykedve kérdezte. Mint mindig. – Holtbiztos. És ezt már vagy ezerszer elmondtam. Nana rákacsintott. – Az lehet. De Nana azért reménykedhet benne, hogy idővel javul a memóriád, ugye? – Egyébként mennyi ideje vagy kint? – Hány óra van most? – Mindjárt négy. – Akkor három órája. – Ebben a hőségben? – Nem vagyok én lerobbanva, Beth. Csak ért egy kis baleset. – Agyvérzést kaptál. – De nem volt súlyos. – Nem tudod mozgatni a karodat. – Az meg minek? A levest így is meg tudom enni. Most pedig hadd lássam a dédunokámat. El akarok búcsúzni tőle. – Elindultak a kutyaketrecek felé. A kis shitzu szaporán zihálva, farkát magasra emelve totyogott mögöttük. Aranyos kutyus, állapította meg Beth. – Azt hiszem, ma este kínait ennék – jelentette ki Nana. – Neked is megfelel? – Még nem gondolkoztam rajta. – Akkor most gondolkozz.

– Jó, együnk kínait. De ne legyen túl zsíros, sőt nem kell semmi, ami olajban sült. Ahhoz túl meleg van. – Dögunalmas vagy. – De legalább egészséges vagyok. – Az ugyanaz. Figyelj, ha már ilyen egészséges vagy, a helyére vinnéd az én kis drágámat? A tizenkettesben van. Hallottam egy új viccet, el akarom mondani Bennek. – Hol hallottad? – A rádióban. – És szalonképes? – Szalonképes hát! Minek nézel te engem? – Annak nézlek, ami vagy. Ezért kérdezem. Hogy szól az a vicc? – Két kannibál fölfal egy humoristát. Egyszer csak azt kérdezi az egyik a másiktól: „ Neked is röhög a vakbeled?” Beth elkuncogta magát. – Ez tetszeni fog neki. – Akkor jó. Ráfér szegény kölyökre, hogy valamivel fölvidítsuk. – Nincs semmi baja. – Dehogy nincs. Nem most estem le a tejeskocsiról. Odaértek a ketrecekhez. Nana ballagott tovább a ház felé. Beth észrevette, hogy feltűnőbben sántít, mint reggel. Szépen javult az állapota, de még korántsem gyógyult meg teljesen.

4. FEJEZET THIBAULT

A tengerészgyalogságnál mindennek a hármas szám az alapja. Ez az egyik legelső dolog, amit megtanítanak az alapkiképzésen. Így könnyebb megérteni a többit. Három tengerészgyalogos egy tűzcsoport, három tűzcsoport egy raj, három raj egy szakasz, három szakasz egy század, három század egy zászlóalj, és három zászlóalj egy ezred. Legalábbis papíron. Hiszen amikor betörtek Irakba, az ezredükhöz más egységek egyes részei is csatlakoztak, így a könnyű fegyverzetű felderítő zászlóalj, a 11. tengerészgyalogos-ezred tüzelő zászlóaljai, a 2. és 3. kétéltű rohamzászlóalj, az 1. műszaki zászlóalj B százada, és a 115. műszaki támogató zászlóalj. Ez a tekintélyt parancsoló, bármire készen álló kontingens összesen csaknem hatezer főt számlált.

A lassanként szürkülő égbolt alatt sétáló Thibault fölidézte azt az éjszakát. Ez volt az els ő éles bevetése ellenséges területen. Az ő alakulata, az 5. ezred 1. zászlóalja lépte át elsőként az iraki határt, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja a rumajlai olajmezőket. Mindenki jól emlékezett ugyanis arra, hogy az első öbölháborúban, Kuvaitban Szaddam Húszéin visszavonuló csapatai az olajkutak többségét fölgyújtották, és nem akarták, hogy ez megismétlődjön. Egy szó, mint száz, az 5. ezred 1. zászlóalját is magában foglaló különítmény időben odaért. Mire birtokba vették a területet, az ellenségnek mindössze hét olajkutat sikerült fölgyújtania. Thibault osztaga ekkor azt a parancsot kapta, hogy induljanak el észak felé, és segítsenek Bagdad elfoglalásában. Az 5. ezred az egész tengerészgyalogos-hadtest legtöbbször kitüntetett alakulata volt, ezért állhatott az élre. A hadtest története során még soha nem hatolt be ilyen mélyen ellenséges területre. Thibault első iraki szolgálata valamivel több, mint négy hónapig tartott. Öt év elteltével már eléggé összemosódtak az emlékezetében annak a négy hónapnak a történései. A feladatát végrehajtotta, és a küldetés végeztével visszaküldték Camp Pendletonba. Soha nem beszélt arról, ami Irakban történt, és igyekezett nem is gondolni rá. Egyvalamit leszámítva: Ricky Martinezzel és Bill Kincaiddel ugyanis egy tűzcsoportot alkottak, és ők hárman olyan esemény szereplői lettek, amelyre élete végéig emlékezni fog. Ha összeeresztünk három, tetszés szerint kiválasztott embert, biztos, hogy lesznek köztük különbségek. Ebben nincs semmi meglepő. A felszínes szemlélő róluk is megállapíthatta, hogy sok mindenben különböznek egymástól. Ricky a texasi Midlandben n őtt

fel

egy

kis

lakásban,

fanatikus

súlyemelő

volt,

és

mielőtt

beállt

volna

tengerészgyalogosnak, a Minnesota Twins egyik fiókcsapatában baseballozott. Bill New York állam északi részében, egy tejgazdaságban nőtt fel, és a középiskolában a rezesbanda trombitása volt. Rickynek a szőke lányok tetszettek, Billnek a barnák. Ricky bagót rágott, Bill dohányzott. Ricky a rapet szerette, Bill a countryzenét. Mindez azonban vajmi keveset számított, hiszen együtt csinálták végig a kiképzést, együtt ettek, egy fedél alatt aludtak. Sokat beszélgettek sportról, politikáról. Úgy tereferéltek, pletykálkodtak, mintha testvérek lennének, és sokszor meg is viccelték egymást. Bill egyszer arra ébredt, hogy le van borotválva az egyik szemöldöke, Rickynek pedig másnap reggel mindkettő hiányzott. Thibault-nak viszont, aki hozzászoktatta magát, hogy a legkisebb neszre is fölébredjen, valahogy sikerült épségben megőriznie a szemöldökét. Ezen a csínyen hónapokig nevettek. Egy éjjel pedig részegen mindhárman ugyanazt tetováltatták magukra: a hadtest iránti hű

ségük zálogát. Annyi időt töltöttek együtt, hogy már előre tudták, mikor mit fog csinálni a másik. Ricky is, Bill is megmentette egyszer-egyszer Thibault életét, vagy legalábbis súlyos sebesüléstől óvták meg. Az első alkalommal Bill a golyóálló mellényénél fogva rántotta vissza, amikor éppen ki akart lépni a fedezékből. A következő pillanatban a közelükben lévő két katonát orvlövész golyója sebesítette meg. Ricky pedig akkor ragadta karon, amikor figyelmetlenül kis híján egy robogó katonai dzsip elé lépett, amelynek a volánjánál egy tengerészgyalogos társuk ült. Bizony, még háborúban is halnak meg emberek autóbalesetben – lásd Patton tábornok példáját… Az olajmező birtokba vétele után a századuk Bagdad felé indult. Több száz fős konvojjal érkeztek a főváros alá, hogy szorosabbra vonják az ostromgyűrűt. Bagdad még tartotta magát. Bevonultak az egyik külvárosi kerületbe, ahol néma csönd fogadta őket, csak a szövetségesek járműveinek motorzúgása hallatszott. Aztán egy

kaviccsal

fölszórt

mellékutcában lövés dördült, és Thibault raja azt a parancsot kapta, hogy nézzék meg, mi történt. Földerítették a terepet. A kátyús út két oldalán két-három szintes épületek zsúfolódtak össze. Láttak egy szemétkupacból eszegető, magányos kutyát, majd tőlük százméternyire füstölgő autóroncsra lettek figyelmesek. Vártak. Semmi. Vártak tovább. Néma csend. Végül Thibault, Ricky és Bill azt a parancsot kapta, hogy menjenek át az utca túloldalára. Gyorsan át is futottak, és fedezékbe húzódtak. A raj ezután előrelopakodott az ismeretlenbe. A csöndet hamarosan fegyverropogás törte meg. Ezúttal már nemcsak egyetlen puska sült el, hanem tucatszámra, sőt százával süvítettek feléjük az automata fegyverekből kilőtt golyók. A rajukra minden oldalról össztűz zúdult, Thibault-nak, Rickynek, Billnek és a többieknek csak a kapualjak nyújtottak némi fedezéket. Másoktól később megtudták, hogy a tűzharc nem tartott sokáig. Nekik mégis épp elég hosszú volt. A fejük fölötti ablakokból záporoztak rájuk a lövedékek. Ösztönösen fölemelték a fegyverüket ők is, és tüzeltek, tüzeltek, tüzeltek. Az utca túloldalán ketten megsebesültek, de hamar érkezett az erősítés. Begördült egy tank, nyomában gyors mozgású gyalogosokkal. A lövést leadó harckocsi torkolattüzébe beleremegett a levegő, és a következő pillanatban összedőlt az egyik ház felső szintje. Üvegcserepek hullottak a földre, és por lepett be mindent. Thibault sikoltozást hallott, és fejvesztve az utcára menekülő civileket látott. A lövöldözés folytatódott. Eltalálták a kóbor kutyát is,

amely

magatehetetlenül eldőlt. A hátba lőtt civilek üvöltve, vérben úszva buktak arcra. Megsebesült egy harmadik tengerészgyalogos is, a lábszárába kapott golyót. Thibault, Ricky és Bill pedig továbbra sem tudott mozdulni, a rájuk záporozó lövedékek kitartóan faragták mellettük a falat, vagy a lábuk előtt csapódtak a földbe. Ők is folyamatosan tüzeltek. Vibrált, zúgott a levegő, és újabb épület felső szintje omlott össze. A harckocsi egyre előrébb gurult, már egész közeljárt hozzájuk. Ekkor az ellenség egyszer csak két irányból kezdett lőni rájuk. Bill Thibault-ra pillantott, Thibault Rickyre. Tudták, mit kell tenniük. Ha ott maradnak, az a biztos halál. Thibault egyenesedett föl először. Abban a pillanatban elfehéredett előtte a világ, majd rögtön utána el is sötétült minden. Thibault több mint öt évvel később, Hamptonban már nem tudta pontosan fölidézni a történteket, csak arra emlékezett, hogy olyan érzés volt, mintha bedobták volna egy mosógépbe. A robbanás okozta légnyomástól többször is bukfencet vetett, és csengett a füle. A barátja, Victor egy haditengerész szanitéccel együtt gyorsan ott termett mellette. A tank rendületlenül tüzelt tovább, és hamarosan elfoglalták az utcát. Thibault azonban mindezt már csak utólag tudta meg, ahogy azt is, hogy egy páncéltörő gránát csapódott be mellettük. Később az egyik tiszt azt is elmondta neki, hogy alighanem a tankot vették célba vele, mert csupán néhány centivel süvített el a lövegtorony mellett. De nem találta el, és mintha csak a sors keze irányította volna, egyenesen Thibault, Ricky és Bill felé repült. Az eszméletlen Thibault-t gyorsan berakták egy katonai dzsipbe, és evakuálták a hadszíntérről. Csodával határos módon megúszta könnyebb sérülésekkel, és néhány nap múlva újra csatlakozhatott a rajához. Ricky és Bill viszont soha többé nem térhetett vissza bajtársaikhoz: mindkettőjüket katonai tiszteletadással temették el. Rickyt egy hét választotta el a huszonkettedik születésnapjától, Bill pedig még csak húszesztendős volt. Nem az első, és nem is az utolsó áldozatai voltak a háborúnak, amely folytatódott, mintha mi sem történt volna. Thibault erőnek erejével arra kényszerítette magát, hogy ne gondoljon rájuk túl sokat. Ez talán érzéketlenségnek tűnhet, de háborúban az ember agya egyszerűen kizárja az ilyesmit. A haláluk, a hiányuk fájdalmat okozott, ezért inkább nem rágódott rajta, ahogy a raj többi tagja sem. Tette a dolgát, és arra koncentrált, hogy ő még életben van, meg arra, hogy másoknak is segítsen életben maradni. Aznap, Hamptonban viszont apró tűszúrásként nyilallt belé az emlékük, a fájó hiányuk,

és ezúttal nem fojtotta el az érzéseit. Ricky és Bill ott volt vele, együtt rótták a csöndes utcákat, együtt érték el a városka túlsó határát. A motel recepcióján kapott útbaigazítást követve kelet felé indult az 54-es úton. A füves padkán haladt, tisztes távolban az úttesttől. Hosszú vándorlása során ugyanis megtanulta, hogy az autósokban nem bízhat. Zeusz erő sen zihálva kullogott mögötte. Megállt, és kitöltötte a kutya tálkájába a maradék vizet. A főút oldalán különböző üzletek és telephelyek sorakoztak. Volt egy matracbolt, egy karosszériajavító műhely, egy bölcsőde, egy benzinkút, ahol fóliába csomagolt, állott szendvicseket is lehetett kapni, és két düledező tanyaház is, amelyek erősen kilógtak a sorból. Olyan benyomást keltettek, mintha egyszer csak szárba szökkent volna körülöttük a modern világ – és tulajdonképpen így is volt. Thibault arra gondolt, vajon meddig húzzák még a tulajdonosaik, és ha feladják, vajon találnak-e bárkit, aki üzletek közé préselődött, fő útvonalra néző házban akar lakni. Mindkét irányban egymás után húztak el a kocsik. Pufók, szürke felhők úsztak a fejük fölé. Thibault már azelőtt is érezte az esőszagot, hogy ráhullott volna az első csepp. Pár lépés múlva már szakadt az égi áldás, mintha dézsából öntenek. Tizenöt perc alatt teljesen bőrig ázott, de a nehéz felhők továbbálltak a tengerpart felé, és csak finom ködfátyol maradt utánuk. Zeusz lerázta a bundájáról a vizet. A fák közül újra madárdal hallatszott, és párát lehelt a nedves föld. Thibault az elhagyatott vásártérre ért. Szemügyre vette és megállapította, hogy nincs itt semmi különös, csak a legalapvetőbb dolgok. Baloldalt kaviccsal fölszórt, földes parkoló, a terület jobb szélén néhány régi istállóépület, a kettő között pedig tágas, füves tér a hullámvasút, körhinta és más attrakciók számára. A teret szögesdrót kerítés vette körbe. De Thibault-nak nem kellett átmásznia a kerítésen, sőt a fényképet se kellett megnéznie. Látta már ezerszer. Előrelépett, és tekintetével megkereste a jegyárusító bódét, amely mögött boltíves nyílás tátongott. Nyilván oda feszítik ki a vásárt hirdető transzparenst. A boltívhez érve észak felé fordult, hogy lássa a bódét is, de a boltív legyen a kép közepén, pontosan úgy, ahogy a zsebében őrzött fotón. Tehát innen készült a felvétel. A tengerészgyalogság szerkezete a hármas számon alapul. Három katona egy tű zcsoport, három tűzcsoport egy raj, három raj egy szakasz. Thibault háromszor teljesített szolgálatot Irakban, és az órájára pillantva megállapította, hogy éppen három órája érkezett meg Hampton-ba. Előtte pedig, pontosan ott, ahol a kép alapján lenniük kellett, ott magasodott a három örökzöld fa.

Visszaballagott a főútra. Tudta, hogy most közelebb került ahhoz, amit keres. Még nem ért célba, de már nem sok választja el tőle. A lány itt járt. Ennyit már biztosan tudott. Már csak a neve hiányzott. Országjáró útján bőven volt ideje gondolkodni. Arra jutott, hogy háromféleképpen kezdhet hozzá a dologhoz. Először is fölkeresheti a helyi veteránszervezetet – ha van ilyen –, és érdeklődhet, hogy szolgált-e valaki a hamptoniak közül Irakban. Így eljuthat valakihez, aki talán fölismeri a lányt. Ezenkívül bemehet a helyi középiskolába, és kérheti a tíz-tizenöt évvel ezelőtti évkönyveket. A harmadik lehetőség pedig az, hogy a fényképet mutogatva kérdezősködik a városban. Tudta, hogy mindhárom módszernek megvan a maga hátránya, és egyik sem garantálja a sikert. Veteránszervezetet nem talált a telefonkönyvben, ez tehát kilőve. A középiskola pedig ilyenkor, nyáron aligha van nyitva, de ha véletlenül mégis, akkor se lesz könnyű hozzájutni a könyvtárban őrzött évkönyvekhez. Ez is kilőve – legalábbis egyelőre. Marad tehát a kérdezősködés, hátha valaki fölismeri a lányt. De vajon kinél érdeklődjön? Az országos adatbankból tudta, hogy Hamptonban kilencezren élnek, Hampton megyében pedig további tizenháromezer ember. Ez bizony jóval több a kelleténél. A leghatékonyabb stratégia tehát az, ha leszűkíti a kört a legvalószínűbb jelöltekre. Abból indult ki, amit már tudott. A lány a fénykép készítésének időpontjában a húszas évei elején járhatott, azaz jelenleg huszonnyolc-harminc éves lehet, és egyértelműen csinos. Ha feltételezzük, hogy Hampton lakossága életkor szerint egyenlően oszlik el, akkor kétezer-hétszázötvenen tíz évnél fiatalabbak, két-ezer-hétszázötvenen tizenévesek, ötezer-ötszáz ember pedig húsz és negyven között jár. Durván. Feltételezhetjük, hogy ennek a csoportnak nagyjából a fele nő. Márpedig a nőkben sokkal nagyobb eséllyel ébresztene gyanakvást, ha kérdezősködne, különösen, ha valóban ismerik a fényképen látható lányt. Hiszen ő itt idegen, és ki tudja, milyen szándékkal érkezett. Ezért úgy gondolta, a nőktől aligha tudhat meg túl sokat. A férfiaktól már inkább, attól függően, hogyan tálalja a kérdést. Úgy tapasztalta, hogy a férfiak előtt szinte soha nem maradnak észrevétlenek a korban hozzájuk illő, vonzó nők. Vajon hány egyedülálló férfi lehet a lány korosztályában? Talán harminc százalék. Thibault tudta, hogy ez csak találgatás, de úgy döntött, ebből indul ki. Tehát úgy kilencszáz ember. Úgy saccolta, ezeknek nagyjából nyolcvan százaléka alighanem akkor is Hamptonban élt,

amikor a fénykép készült. Persze most is csupán a hasára ütött, de az volt a benyomása, hogy Hampton olyan hely, ahonnan inkább elköltöznek az emberek, mintsem odaköltöznének. Tehát maradnak hétszázhúszan. Ezt a számot megfelezheti, ha leszűkíti a keresést a huszonöt és harmincöt közötti korosztályra. Thibault úgy gondolta, a fennmaradó háromszázhatvan férfi többsége bizonyára ismerte a lányt öt évvel azelőtt, vagy legalábbis tudta róla, kicsoda. Lehet, hogy együtt jártak vele középiskolába, lehet, hogy nem – Thibault azt már kiderítette, hogy Hamptonban csak egy ilyen intézmény van –, de ha egyedülálló, biztosan ismerik. Persze, könnyen előfordulhat, hogy nem az, hiszen a déli kisvárosokban alighanem korán férjhez mennek a nők, de egyelőre úgyis csak azzal főzhet, amije van. A fénykép hátoldalára írt szavak – Vigyázz magadra! E. – nem tanúskodnak szenvedélyes érzelmekről, tehát a lány valószínűleg nem a barátjának vagy a vőlegényének adta a fotót. Semmi „Szeretlek”, semmi „Hiányozni fogsz”, csak egy kezdőbetű. Tehát csak baráti kapcsolatban álltak. Huszonkétezerről alig tíz perc alatt háromszázhatvanra szűkítette a kört. Nem is rossz. Ahhoz mindenképpen elég, hogy elinduljon. Feltéve persze, hogy a lány itt élt, amikor a fénykép készült, és nem máshonnan látogatott el a hamptoni vásárra. Thibault tudta, hogy ezt sem veheti készpénznek. De valahol el kell kezdenie, és annyit biztosan tudott, hogy a lány legalább egyszer járt ebben a városban. Így vagy úgy, de kideríti az igazságot, és ráér akkor elgondolkodni azon, hogyan tovább. Vajon hol tanyáznak az egyedülálló férfiak, akikkel szóba lehet elegyedni? Pár éve megismerkedtem vele, és azt mondta, hívjam föl, ha erre járok, de elvesztettem a nevét meg a számát… Kocsma! Biliárdszalon! Thibault úgy gondolta, egy ilyen kisvárosban legföljebb három-négy efféle hely lehet. A kocsmában és a biliárdszalonban szeszes italt is mérnek, és szombat este lévén nyilván tömve van mindegyik. Thibault jó esélyt látott arra, hogy tizenkét órán belül választ kapjon a kérdésére. Zeuszra pillantott. – Úgy néz ki, ma este magadra maradsz. Elvihetnélek téged is, de kint kéne hogy hagyjalak a kocsma előtt, és nem tudom, meddig leszek ott. Zeusz csak ballagott tovább leszegett fejjel, lógó nyelvvel. Fáradt volt, melege volt, nem érdekelte semmi. – Majd bekapcsolom a légkondit, rendben?

5. FEJEZET

CLAYTON

Szombat este kilenc óra, és ő itthon bébicsőszködik. Pompás! Igazán remek! Persze hogy is végződhetne másként egy ilyen nap? Először kis híján rajtakapja egy lány fotózás közben, aztán ellopják a rendőrségi fényképezőgépet, és Logan Szájbolt kiszúrja a járőrkocsi kerekét. És ami még rosszabb, a fényképezőgép meg a kerék miatt az apja, a Megyei Rendőrfőnök Úr előtt is magyarázkodnia kellett. Amint arra számítani lehetett, az apja tombolt dühében, és nem igazán vette be az ő sebtében kiagyalt történetét. Valóságos kérdésözönt zúdított rá, és Claytonnak a végén már kedve lett volna lepuffantani. Az rendben van, hogy az apja sokak szemében nagykutyának számít errefelé, de akkor se beszélhet vele úgy, mint egy hülyével! Clayton kitartott az eredeti verziója mellett: azt hitte, látott valakit, utána indult, és ráhajtott egy szöges deszkára. A fényképezőgépről pedig ne is kérdezzék, sejtelme se volt róla, hogy a kocsiban van! Tudta, hogy nem valami remekbe szabott sztori, de gondolta, jobb híján megteszi. – Ez inkább olyan, mintha bicskával szúrták volna ki – jegyezte meg az abroncsot vizsgálgatva az apja. – Mondtam, hogy szöges deszka volt. – De hát arrafelé nincs semmiféle építkezés! – Én sem tudom, hogy történt! Csak azt mondom el, hogy mi volt. – Hol a deszka? – Mit tudom én! Eldobtam az erdőben. Az apját láthatóan nem győzte meg, de akkor is kitartott a sztorija mellett. Tudta az aranyszabályt: soha ne hátrálj meg, mert akkor kezdődik a baj! A vallatás alapjai, első lecke. A Megyei Rendőrfőnök Úr végül elment, Clayton pedig föltette a pótkereket, és elhajtott az autószerelő műhelyhez, ahol befoltozták a kilyukadt gumit. Mindez beletelt néhány órába, és Clayton már türelmetlenül várta, hogy viszontlássa Mr. Logan Szájboltot Keith Clayton-nal senki, de senki nem húzhat ujjat, pláne nem egy csavargó hippi! A délután hátralevő részében Arden utcáin furikázott, és kérdezősködött, hogy nem látta-e valaki a férfit. Egy ilyen fazon mindenkinek feltűnik, ha másért nem, hát a mellette

lihegő véreb miatt. Olyan az a dög, mint Cujo abban a Stephen King-regényben… De Clayton hiába szaglászott, nem tudott meg senkitől semmit. Ettől még dühösebb lett, hiszen ez azt jelentette, hogy ez a Szájbolt a szemébe hazudott, ő pedig nem fogott gyanút. De úgyis megtalálja! Megtalálja, semmi kétség, már csak a fényképezőgép miatt is. Pontosabban a képek miatt, különösen a másféle képek miatt. Hiszen az hiányzik a legkevésbé, hogy Szájbolt beszambázzon a rendőrségre, és odapottyantsa a gépet a pultra – vagy ami még rosszabb, egyenesen a helyi laphoz vigye be. Még az előbbi lenne a kisebbik rossz, hiszen az apja eltussolná valahogy az ügyet. Az biztos, hogy kimenne nála a biztosíték, és pár hétre valami ótvar melóra osztaná be, de nem szivárogna ki semmi. Nem sok mindenre jó az öreg, de erre igen. Az újság viszont… az már más tészta. Persze, Nagyapi a kapcsolatai révén megpróbálná elérni, hogy ne írjanak az esetről, de az efféle zaftos híreket nehéz kordában tartani. Akár írnának róla, akár nem, futótűzként terjedne el a városban. Már így is ő a család fekete báránya, az hiányzik a legkevésbé, hogy megint okot szolgáltasson Nagyapinak egy kiadós fejmosásra. Az öreg nagyon tud a negatívumokon lovagolni: még mindig, ennyi év után is ki van akadva amiatt, hogy elváltak Bethszel, mintha legalábbis bármi köze lenne hozzá. Azt is folyton fölhánytorgatja a családi összejöveteleken, hogy Keith nem járt egyetemre. Pedig a jegyei alapján könnyen bekerülhetett volna, de el sem tudta képzelni, hogy még négy évig iskolapadban üljön, ezért inkább beállt az apja mellé rendőrnek, hogy Nagyapi valamelyest megbékéljen. Néha úgy tűnt neki, arra ment el a fél élete, hogy az öreget engesztelje… De nemigen volt más választása. Nem szerette különösebben a nagyapját, aki hitbuzgó déli baptistaként minden vasárnap templomba ment, és úgy tartotta – Keith ezt mindig is iszonyú röhejesnek találta –, hogy alkoholt inni és táncolni bűn, de tudta, mit vár el tőle az öreg. Azt biztosan nem, hogy nudizó egyetemista lányokat fotózzon lesből – nem is beszélve a memórialemezen tárolt többi képről, amelyen ő látható különböző hölgyek társaságában, igencsak kompromittáló pózban. Keith tudta, hogy az efféle kihágások idővel súlyos csalódást okozhatnak, márpedig Nagyapi nem valami türelmes azokkal szemben, akik csalódást okoznak neki, még ha családtagok is. Sőt, különösen akkor nem, ha családtagok! A Claytonok már 1753 óta élnek Hampton megyében, amelyet akár Clayton megyének is hívhatnának, hiszen bírák, ügyvédek, orvosok, földbirtokosok egész sora került ki a famíliából. Még a mostani polgármester is benősült a családba, és mindenki tudta, hogy valójában Nagyapi kezében van az irányítás. Nagyapi amolyan régimódi keresztapaként

uralkodik a birodalmán, és a város lakóinak zöme a dicséretét zengi. Szívesen ringatta magát abban a hitben, hogy azért áldják a nevét, mert a könyvtártól a színházon keresztül a helyi általános iskoláig mindent támogatott anyagilag, de Keith tudta, hogy csak azért hízelegnek neki, mert övé a városközpont összes üzletháza, a fatelep, a két kishajó- kikötő, valamint három autókereskedés, három raktárkomplexum, és a városka egyetlen lakóparkja – nem is beszélve a hatalmas mezőgazdasági területekről. Keith Clayton tehát rendkívül gazdag és befolyásos család sarja volt, és valójában a család tartotta el őt is. Így aztán végképp nem hiányzott, hogy valami arra tévedt idegen keresztbe tegyen neki. Hála az égnek, hogy a rövid idő alatt, amíg együtt volt Bethszel, megszületett Ben! Hiszen Nagyapinak mindig is megvolt ez a fura mániája, hogy a családi vérvonalat tovább kell vinni, és mivel Ben az ő keresztnevét kapta – Keith roppant büszke volt erre a dörzsölt húzására! –, rajongott érte. Keith úgy érezte, az öreg sokkal jobban szereti a dédunokáját, mint az unokáját. Persze azzal Keith is tisztában volt, hogy Ben jó gyerek. Hiszen mindenki ezt mondta, nem csak Nagyapi. És szerette is a fiát, bár néha csak a baj volt vele. Most éppen a verandán üldögélt, és az ablakon benézve azt látta, hogy Ben már végzett a konyhával, és megint a kanapén ücsörög. Érezte, hogy be kéne mennie hozzá, de még nem tudta rászánni magát. Félt, hogy begurulna, és olyasmit mondana Bennek, amit később megbánna. Az utóbbi időben nagyon odafigyelt, hogy ne forduljon elő ilyesmi. Nagyapi ugyanis pár hónapja elbeszélgetett vele egy kicsit. Arról prédikált, hogy folyamatosan pozitív hatással kell lennie a fiára. Faszfej! Inkább Bennel közölte volna, hogy azt csinálja, amit az apja mond! Az többet ért volna. Ma este is felbőszítette már egyszer a kölyök, de ő nem engedte szabadjára az indulatait, mert eszébe jutott, mit mondott Nagyapi. Összeszorította a száját, és kimért léptekkel kivonult a házból. Mostanában valahogy mindig kiakasztja a fia. Pedig ő tényleg próbál kijönni vele! Ma is normálisan indult a dolog: dumáltak a suliról, ettek hamburgert, megnézték a sporthíradót. Jól ment minden. Aztán – ó, borzalom! – megkérte Bent, hogy takarítsa ki a konyhát. Mintha ez olyan nagy kérés lenne! Ő nem jutott hozzá az utóbbi napokban, a kölyök meg szépen megcsinálná. Ben meg is ígérte, de nem állt neki, csak üldögélt tovább a helyén. Az óra ketyegett, a gyerek meg csak ült, mintha mi sem történt volna. Végül megkérte még egyszer – egész biztos, hogy szépen beszélt vele! –, és ekkor, bár nem látta kristálytisztán, majdnem biztos volt benne, hogy Ben, miközben nagy nehezen elvonszolta magát a konyha

felé, pofákat vágott. Ennél több nem is kellett. Hiszen Ben pontosan tudja, hogy ő ki nem állhatja, ha pofákat vág! Mintha az a kölyök minden szabad percében azon törné a fejét, hogy akaszthatná ki őt legközelebb. Hát, ez a húzása telitalálat volt, ezért üldögél ő most a verandán… Az anyja az oka, hogy Ben így viselkedik, semmi kétség! Pokolian csinos pipi, de arról fogalma sincs, hogy kell egy kisfiúból férfit nevelni! Az ellen neki sincs kifogása, hogy a gyerek jó jegyeket kapjon a suliban, de hogy foci helyett inkább hegedülni tanuljon? Heged ű! Miféle baromság ez? Ennyi erővel adhatna rá rózsaszín ruhát is, és megtaníthatná női nyeregben lovagolni! Ő, Keith ugyan megtesz mindent, hogy kiverje Ben fejéből az ilyen puhány, buzis dolgokat, de az a helyzet, hogy csak minden második hétvégén van nála a gyerek, és akkor is összesen másfél napig. Nem ő tehet róla, hogy úgy lendíti meg a baseballütőt, mint egy lány! Ráadásul nincs ideje gyakorolni, mert inkább sakkozik! Atyavilág! De őt aztán soha a büdös életbe' nem vonszolják el hegedűhangversenyre, annyi szent! Hegedűhangverseny… Te jó ég! Hát hová lesz a világ? Ezután újra Szájboltra terelődtek a gondolatai. Szerette volna azt hinni, hogy a fickó egyszerűen eltűnt a megyéből, de tudta, hogy ebben nemigen bízhat, hiszen gyalogosan aligha éri el estére a megyehatárt. És volt még valami, ami egész nap nyugtalanította, de csak most jött rá, mi az, amikor a verandán üldögélve valamelyest lehiggadt. Most végre rájött, mi az, ami nem stimmel: ha Szájbolt tényleg Coloradóban él – ami persze korántsem biztos, de tegyük fel, hogy ezúttal igazat mondott –, az azt jelenti, hogy nyugatról kelet felé tart. És kelet felé mi a következő település? Hát nem Arden, az biztos! Arden délnyugatra van onnan, ahol találkoztak. Ha kelet felé ment tovább, akkor bizony a jó öreg Hamptonban lyukadt ki! Itt, az ő szülővárosában. Tehát elképzelhető, hogy pillanatnyilag talán negyedórányira sincsenek egymástól. És mit csinál most Keith Clayton? A gyanús idegent hajkurássza a városban? Nem, itthon kuksol, és bébi-csőszködik! Hunyorogva benézett az ablakon. A fia a kanapén ült, és olvasott. Úgy néz ki, ezt a gyereket nem is érdekli semmi más. Ja, persze, ott van még a hegedű! Clayton megcsóválta a fejét. Vajon örökölt-e bármit is ez a gyerek az ő génjeiből? Hát nem valószínű! Ízig-vérig anyuci kicsi fia ő. Beth fia. Beth…

Igaz, ami igaz, az a házasság nem működött. De kettejük között akkor is van valami, és mindig is lesz. Lehet, hogy Beth prédikálásra hajlamos, makacs nőszemély, de ő mindig is figyelemmel kíséri majd a sorsát. Nemcsak Ben miatt, hanem azért is, mert ő a legszebb nő, akivel valaha együtt volt. Már akkor is remekül nézett ki, most pedig valahogy mintha még csinosabb lenne. Szebb, mint az egyetemista pipik, akiket ma látott. Fura. Mintha Beth elérte volna azt az életkort, amelyik tökéletesen illik hozzá, és itt megállt volna nála az öregedés folyamata. Persze, Keith tudta, hogy ez nem tart örökké, mégsem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy jó lenne hemperegni egy kicsit Bethszel. A régi szép idők emlékére, meg azért is, mert úgy tudna egy kicsit… lazítani. Fölhívhatná Angie-t. Vagy akár Kate-et is. Angie húszéves, és a kisállat-kereskedésben dolgozik, Kate pedig egy évvel idősebb, és a Stratford Innben takarítja a vécét. Finom kis alakja van mind a kettőnek, és bomba jók, amikor egy kis… lazításra kerül sor. Keith tudta, hogy Ben nem bánná, ha áthívná valamelyiküket… csak az a bökkenő, hogy először beszélgetnie kellene velük. Hiszen legutóbb mind a kettő igencsak kiakadt rá. Úgyhogy bocsánatot kéne kérnie, és megnyerő, sármos üzemmódba kéne kapcsolnia. Márpedig egyáltalán nem volt benne biztos, hogy szívesen hallgatná a rágógumi-pukkanásokat, meg a csacsogást, hogy mit láttak az MTV-n, és mit olvastak a pletykalapokban. Időnként túl sok volt velük a meló. Ez tehát kilőve. És ma estére Szájbolt fölkutatása is kilőve. Sőt holnapra is, hiszen Nagyapi istentisztelet után mindenkit elvár ebédre. De mivel Szájbolt gyalog megy, hátizsákot cipel, és kutyája is van, aligha veszi föl a kocsijába bárki is. Milyen messzire juthat Hamptontól holnap délutánig? Harminc-negyven kilométerre? Annál messzebbre semmiképpen, azaz még itt lesz a közelben. Majd megereszt pár telefont a szomszédos megyékbe, és megkéri az ottani zsarukat, hogy tartsák nyitva a szemüket. Ezenkívül úgy gondolta, ha rászán pár órát, és végighívja a megyéből kivezető néhány út melletti üzleteket, benzinkutakat és más cégeket, valaki biztos emlékszik majd a fickóra. És akkor ő már indul is! Szájboltnak nem lett volna szabad bajuszt akasztania Keith Claytonnal! A gondolataiba merült férfi alig hallotta meg a nyíló ajtó nyikordulását. – Apa! – Igen? – Telefonon keresnek. – Ki az?

– Tony. – Hát persze! Fölállt, és arra gondolt, vajon mit akarhat Tony? Istenem, micsoda lúzer az a fazon! Girhes, pattanásos, sunyi kis talpnyaló, aki folyton a seriffhelyettesek körül sertepertél. Próbál a bizalmukba férkőzni, és úgy tesz, mintha közéjük tartozna. Alighanem arra kíváncsi, hol van most Clayton, és mik a tervei estére, mert nem akar kimaradni semmiből. Micsoda elfuserált nyomoronc! Keith befelé menet kiitta a sörét, és a fémdoboz csörömpölve a szemetesbe hullt. Fölmarkolta a kagylót. – Igen? A háttérben a zenegép egy countrydalt játszott, és behallatszott a hangos beszélgetés zsivaja is. Vajon honnan hívja ez a lúzer? – Hello, itt vagyok a Decker biliárdszalonban! Bejött ide egy fura fazon, akiről szerintem tudnod kellene. Ez már fölcsigázta Clayton érdeklődését. – Van kutyája is? Meg hátizsákja? És ápolatlan, meg piszkos a ruhája, mint aki egy ideje az erdőben él? – Nem. – Biztos? – Igen, biztos. Hátul biliárdozik. De figyelj ide! Azért hívtalak föl, mert van nála egy fénykép a volt feleségedről. Claytont ez váratlanul érte, de megpróbált közönyt színlelni. – És? – Gondoltam, jó, ha tudod. – Mégis mi a francért? – Nem tudom. – Hát persze hogy nem tudod. Na, hello. Clayton letette a kagylót, és arra gondolt, hogy ennek a fickónak krumplisaláta van az agya helyén. Megvizsgálta a konyhát: patyolattiszta volt. A kölyök szép munkát végzett, mint rendesen. Keith már-már megdicsérte, de aztán elvonta a figyelmét Ben alacsony termete. Tudta, hogy ez részben genetikai okokra vezethető vissza, hiszen van, aki korábban nyúlik meg, és van, aki később, de szerepet játszik benne az általános egészségi állapot is. Ezt diktálja a józan ész: helyes táplálkozás, testmozgás, sok pihenés. Erre a három alapvető dologra minden anya megtanítja a gyerekeit. És az anyáknak igazuk is van:

aki nem eszik eleget, az nem nő rendesen. Aki nem mozog eleget, annak eltunyulnak az izmai. És vajon mikor nő az ember? Hát éjszaka, amikor a teste regenerálódik! Amikor mindenki az igazak álmát alussza. Keithnek sokszor szöget ütött a fejébe, hogy Ben vajon eleget alszik-e az anyjánál. Azt tudta, hogy rendesen eszik, hiszen most is elpusztította a hamburgert meg a sült krumplit, és azt is tudta, hogy mozog eleget. Tehát az alváshiány lehet az oka, hogy olyan kicsi! Nem lenne jó, ha kis tökmag maradna, igaz? Hát persze hogy nem! Meg aztán ő most úgyis inkább egyedül lenne egy kicsit. Legalább nyugodtan fantáziálhatna arról, hogy mit csinál Szájbolttal, ha legközelebb találkozik vele. Megköszörülte a torkát. – Figyelj, Ben! Kicsit későre jár, nem gondolod?

6. FEJEZET

THIBAULT

A biliárdszalonból hazafelé tartó Thibault fölidézte második iraki küldetését. Fallúdzsában történt, 2004 tavaszán. Az 5. ezred 1. zászlóalját más egységekkel együtt azért vezényelték oda, hogy megfékezzék a Bagdad előző évi eleste óta elharapózott erő szakos cselekedeteket. A civilek tudták, mire számíthatnak, és a főutakat ellepve menekültek a városból. Egyetlen nap alatt kiürült Bagdad jó egyharmada. A fővárosra elő ször légi csapásokat mértek, aztán jöttek a tengerészgyalogosok. Utcáról utcára, házról házra haladtak. Az invázió kezdete óta ez volt a leghevesebb tűzharc. Három nap alatt birtokba vették a város egynegyedét, de ekkor az egyre több civil áldozat miatt tűzszünetet rendeltek el. Az a döntés született, hogy a hadműveletet nem folytatják, és a haderő nagy része visszavonult, így Thibault százada is. De nem az egész század. Thibault és szakasza ugyanis a második napon azt a parancsot kapta, hogy vizsgáljanak át egy épületet, ahol a szóbeszéd szerint titkos fegyverraktár van. Nem mondták azonban meg, hogy pontosan melyik épületről van szó: egy elhagyatott benzinkút körül, nagyjából félkörben elhelyezkedő tucatnyi rozoga ház közül bármelyik lehetett. A benzinkutat nagy ívben kikerülve közelítették meg a házcsoportot. A szakasz egyik fele jobbra, a másik fele balra került. A néma csöndben egyszer csak fölrobbant a benzinkút. Lángnyelvek

nyaldosták az eget, és a dobhártyaszaggató detonáció a katonák felét a földre küldte. Thibault elkábult. A periférikus látása megszűnt, a látómezeje közepén pedig homályos volt minden. Aztán golyózápor zúdult rájuk az ablakokból, a háztetőkről és a kiégett autóroncsok mögül. Thibault a földön találta magát, Victor mellett. Velük volt a szakasz két másik tagja, Matt és Kevin, azaz Mad Dog és K-Man is, és egy szempillantás alatt működésbe lépett mindaz, amit a kiképzésen beléjük sulykoltak – meg a testvériség érzése. Victor a golyókkal, a saját félelmével, a szinte biztos halállal dacolva a fegyveréért nyúlt, föltérdelt, és célba vette az ellenséget. Tüzelt, majd újra tüzelt. Nyugodtan, összeszedetten, biztos kézzel. Elő ször Mad Dog követte a példáját, aztán szép sorban a többiek. Rögtönzött tűzcsoportok alakultak. Tűz, fedezék, előre! Tűz, fedezék, előre! Csakhogy itt nem volt hova bújni, és nem volt hova előremenni. Fölbukott egy tengerészgyalogos, majd még egy. Aztán a harmadik és a negyedik is. Az erősítés majdnem túl későn érkezett. Mad Dognak a combütőerét találta el egy lövedék. Hiába tettek rá nyomókötést, perceken belül elvérzett. Kevin fejlövést kapott, és azonnal meghalt. További tíz társuk megsebesült. Csak néhányan úszták meg sértetlenül – köztük Thibault és Victor. A biliárdszalonban az egyik fiatal srác, akivel beszélgetett, Mad Dogra emlékeztette. Akár testvérek is lehettek volna: a fiú magassága, testalkata, haja színe, sőt a beszédmodora is ugyanolyan volt, mint az egykori szakasztársáé. Thibault agyán egy pillanatra átvillant, hogy talán tényleg Mad Dog testvérével áll szemben, de aztán meggyőzte magát, hogy ez egyszerűen lehetetlen. Tudta, hogy nem kis kockázatot vállal, hiszen egy kisvárosban minden idegen gyanús. Nem sokkal távozás előtt látta is, hogy egy sovány, ragyás képű fickó a vécé melletti érmés telefonon beszél, és közben ideges pillantásokat vet rá. Az a fazon már korábban is nyugtalannak látszott. Thibault arra gondolt, hogy vagy a fényképen lévő lányt hívja, vagy valakit, aki közel áll hozzá. Amikor kijött a biliárdszalonból, a gyanúja beigazolódni látszott. A sovány fickó ugyanis – ahogy arra számítani lehetett – az ajtóból leselkedett utána. Ezért Thibault először az ellenkező irányba indult el, majd visszafordult. Amikor pár órával korábban megérkezett a lepukkant műintézménybe, a bárpultra rá se hederítve egyenesen a biliárdasztalok felé vette az irányt. Hamar kiszúrta a megfelelő korosztályhoz tartozó férfiakat, akik zömmel egyedülállónak látszottak. Megkérdezte,

beszállhat-e, és a kérdését fogadó óhatatlan morgásra ügyet se vetve igyekezett elnyerni a rokonszenvüket: fizetett a társaságnak néhány kört, elvesztett néhány partit, és hamarosan kezdett is oldódni a hangulat. Thibault mintegy mellesleg érdeklődött a városka társasági életéről, és közben mindig akkor hibázta el a lökést, amikor kellett. A többieknek pedig minden sikeres lökéshez gratulált. Idővel ők is kérdezősködni kezdtek róla, hogy honnan jött, mit csinál itt. Thibault hímezett-hámozott, motyogott valamit egy lányról, majd sietve témát váltott, hadd furdalja az oldalukat még jobban a kíváncsiság. Fizetett még egy kört, és amikor újra megkérdezték, vonakodva elmondta nekik a történetet: pár éve eljött egy barátjával a hamptoni vásárba, és megismerkedett egy lánnyal, akivel jól megértették egymást. Hosszasan ecsetelte, milyen nagyszerű teremtés az a lány, aki azt mondta neki, keresse föl, ha megint erre jár. És föl is keresné, csak az istennek nem jut eszébe a neve. – Nem emlékszel a nevére? – hüledeztek a többiek. – Nem – felelte. – Soha nem volt jó a névmemóriám. Gyerekkoromban fejbe talált egy baseball-labda, azóta felejtek el dolgokat. – Itt vállat vont. Tudta, hogy nevetni fognak, és nevettek is. – De van róla fényképem – tette hozzá, mintha csak most jutna eszébe. – És nálad van? – Igen, azt hiszem. Kotorászott egy keveset a zsebeiben, és előhúzta a fotót. A biliárdpartnerei köréje gyű ltek, és egyikük szinte azonnal csóválni kezdte a fejét. – Nincs szerencséd – mondta. – Az a lány tiltott gyümölcs. – Miért, férjnél van? – Nincs, de… mondjuk úgy, hogy nem randizik. A volt férje nem örülne neki, és hidd el, azzal a fazonnal nem érdemes ujjat húzni. Thibault nyelt egyet. – Ki ez a lány? – Beth Green – felelték. – A hamptoni általános iskolában tanít, és a nagyanyjával él. Övék a Napsugár Kutyatelep. Beth Green. Pontosabban Elizabeth Green. E. Miközben beszélgettek, Thibault észrevette, hogy a társaság egyik tagja szép csöndben eloldalgott. – Hát, akkor tényleg nincs szerencsém – mondta végül, és visszakérte a fényképet. Még maradt egy félórát, hogy ne legyen gyanús. Csevegett egy kicsit a társasággal, és

közben a pattanásos fickót figyelte, aki telefonált. Látta azt is, hogy csalódott arcot vág, mint egy gyerek, akit megpirongattak, amiért sokat locsogott. Nagyon helyes! Thibault-nak mégis az volt az érzése, hogy ezt az embert nem most látja utoljára. Fizetett még egy-két kört, elvesztett egy-két partit, és alkalmanként az ajtó felé pillantott. De nem jött senki. Idő vel aztán föltette a kezét, és közölte, hogy elfogyott a pénze, indulnia kell. Valamivel több, mint száz dollárjába került ez az este. A többiek azzal búcsúztak tőle, hogy jöhet bármikor. De ő ezt már alig hallotta. Csak arra tudott gondolni, hogy immár a lány nevét is tudja, úgyhogy a következő lépés a személyes találkozás.

7. FEJEZET

BETH

Vasárnap. Ez elvileg pihenőnap, amikor az ember a reggeli istentisztelet után feltöltődhet, és felkészülhet az előtte álló hétre. Ezt a napot az ember a családdal tölti, pörköltet főz a konyhában, idegnyugtató sétát tesz a folyóparton. Vagy akár kényelmesen elnyúlik egy jó könyvvel meg egy pohár borral, netán vesz egy jó meleg pezsgőfürdőt. Arra viszont egyáltalán nem való ez a nap, hogy kutyagumit lapátoljon föl a fűről, ketrecet takarítson, és a kis irodában főjön a saját levében, ahová az emberek befáradnak, hogy átvegyék a hűvös, légkondicionált kutya-ólakban pihenő kis kedvenceiket. Beth viszont pontosan ezekkel a dolgokkal töltötte az időt, mióta hazaért az istentiszteletről. Két kutyát már elvittek, de aznap még négy állatért kellett eljöjjön a gazdája. Nana rendes volt, előkészítette neki a kutyusok papírjait, mielőtt bement volna meccset nézni. Az Atlanta Braves játszott a New York Metsszél, márpedig Nana olyan szenvedélyes szurkolója volt az atlantai baseballcsapatnak, hogy azt Beth már nevetségesnek találta, és lelkesen gyű jtötte a címerükkel ellátott emléktárgyakat is. A büfépult mellett halomban álltak az Atlanta Braves-kávéscsészék, a falakon Atlanta Braves-zászlók lógtak, és nem hiányzott az Atlanta Braves asztali naptár meg az Atlanta Braves-állólámpa sem. Fullasztó hőség volt az irodában, hiába nyitotta ki az ajtót. Az ilyen forró, párás nyári napok csak arra jók, hogy az ember jókat ússzon a folyóban, semmi másra. Beth inge már teljesen átizzadt, és mivel sortban volt, a lába folyton odaragadt a műanyag székhez.

Valahányszor megmozdította a lábát, olyan hangot hallott, mintha egy kartondobozról húzná le a ragasztószalagot. Nem volt valami gusztusos. Nana arra mindig nagyon ügyelt, hogy a kutyák hűvösben legyenek, az irodába viszont nem szereltetett be klímát. – Ha meleged van, csak támaszd ki a ketrecek felé nyíló ajtót – javasolta mindig, de arról nem vett tudomást, hogy a szüntelen ugatás szinte minden normális embert zavar, ha őt nem is. És ezen a vasárnapon igazán nem volt hiány csaholásban: két Jack Russell terriernek be nem állt a szája azóta, hogy Beth hazaért. És úgy tűnt, az éjszakát is gyakorlatilag végigugatták, mert a többi kutya is meglehetősen mogorva képet vágott. A dühödt csaholókórushoz percről percre újabb kutyák csatlakoztak, és mintha mindegyiknek az lett volna az egyetlen vágya, hogy túlordítsa a társait, és ő panaszolja el sérelmeit a leghangosabban. Így aztán Bethnek meg se fordult a fejében, hogy kinyissa az ajtót. Eljátszott a gondolattal, hogy fölmegy a házba, és hoz magának még egy pohár jeges vizet, de nem tudott szabadulni a fura érzéstől, hogy amint kitenné a lábát az irodából, egyből befutnának az angol cocker spániel gazdái, akik félórája telefonáltak, hogy tíz percen belül odaérnek. Márpedig ők tipikusan olyan emberek voltak, akiket roppantul fölzaklat, ha a kutyusuk egyetlen perccel is tovább sínylődik a ketrecben a kelleténél, pláne most, hogy két hete nem látták. De még nem voltak sehol. Ha Ben is ott van, sokkal könnyebb lett volna minden. Beth a templomban látta a fiát, aki pontosan olyan savanyú képpel ült az apja mellett, ahogy azt Beth várta. Látszott, hogy most sem érezte valami jól magát. Az este lefekvés előtt telefonált, és elmondta, hogy az apja az este jó részét a verandán töltötte, miközben ő a konyhát takarította. Beth nem tudta mire vélni a dolgot. Miért nem tud Keith egyszerűen örülni annak, hogy ott van a fia, vagy csak leülni vele beszélgetni? Hiszen Bennél könnyebben kezelhető gyerek talán nincs is, és ezt nem az elfogultság mondatja vele! Na jó, egy kicsit talán elfogult, de tanárként igazán sokféle gyerekkel volt már dolga, és nem a levegőbe beszél! Ben okos fiú, remekül lehet vele bolondozni, természetéből fakadóan kedves, udvarias. Nagyszerű gyerek, és Betht roppantul dühítette, hogy a fafejű exférje ezt nem veszi észre. Bárcsak bent lehetne a házban, és csinálhatna valamit! Akármit. Úgy érezte, az irodában dekkolásnál még mosni is jobb lenne. Ott túl sok ideje volt gondolkodni – nemcsak Benről, hanem Nanáról is, meg arról, hogy taníthat-e az idén. Meg a szerelmi élete siralmas

állapotáról, ami egyfolytában nyomasztotta. Arra gondolt, hogy csodálatos lenne megismerkedni valakivel, aki fontos a számára, akivel jókat lehet nevetni, és aki ugyanúgy szeretné Bent, ahogy ő. Vagy akár csak egy olyan férfival, akivel elmehetne vacsorázni meg moziba. Egy normális emberrel, aki az étteremben nem felejti el az ölébe tenni a szalvétát, és aki olykor előreengedi őt az ajtóban. Ez nem túl elrugaszkodott elvárás, ugye? Nem hazudott, amikor azt mondta Melodynak, hogy Hamptonban elég gyér a választék, és habozás nélkül kész volt beismerni azt is, hogy ráadásul elég válogatós. Azt azonban így is túlzásnak érezte, hogy az elmúlt egy évben az Adammel eltöltött rövid időt leszámítva minden hétvégén otthon kuksolt. Ötvenkét hétvégéből negyvenkilencszer. Hát, ennyire azért nem válogatós! Mégis szembe kellett néznie a szikár ténnyel, hogy Adam volt az egyetlen, aki egyáltalán randevúra hívta, és – Beth számára érthetetlen okokból – egyszer csak ő sem jelentkezett többé. És nagyjából ugyanígy alakult az utóbbi években minden párkapcsolata… De hát nem olyan nagy ügy ez, igaz? Ha ennyi ideig kibírta kapcsolat nélkül, bírni fogja tovább is. Többnyire abszolút nem zavarta a dolog, és úgy gondolta, ha nem lenne ilyen tikkasztó a hőség, most sem zavarná. Azaz muszáj lehűtenie magát, különben csak a múlton fog rágódni, arra pedig semmi szükség. Az üres vizespoharával babrált, és úgy döntött, mégiscsak bemegy a házba azért a jeges vízért – és ha már ott van, hoz egy kis törülközőt is, hogy arra üljön. Fölállt, kikémlelt, hogy nem közeledik-e valaki a kaviccsal fölszórt bekötőúton, majd írt egy cetlit, hogy „tíz perc múlva jövök”, és kirajzszögezte az iroda ajtajára. A tűző napsütés az öreg magnóliafa árnyéka felé terelte, onnan pedig a kavicsos gyalogúton a ház felé indult, amelyben felnőtt. Az 1920-ban épült, széles, déli stílusú tanyaházra emlékeztető épület elő tt hatalmas veranda nyúlt el, az ereszt pedig faragott párkány díszítette. A kutyateleptől és az irodától magas sövénnyel elválasztott hátsó udvarra hatalmas tölgyfák árnyéka borult, élmény volt a deszkapadozatokon üldögélve a szabadban étkezni. Régen nagyon szép lehetett a ház, de kikezdte az idő vasfoga, ahogy sok más tanyaházat is Hampton környékén. A veranda besüppedt, a padló nyikorgott, és egy erősebb szél akkor is lefújta a papírokat a pultról, ha minden ablak csukva volt. A belső helyiségekben hasonló volt a helyzet: a „csontozat” nagyszerű volt, de ráfért volna a házra egy kis modernizálás, különösen a konyhára és a fürdőszobákra. Nana ezzel tisztában volt, és olykor szóba is hozta, hogy csinálni kéne valamit, de végül mindig elnapolta a munkálatokat. Azt azonban

Bethnek el kellett ismernie, hogy a háznak nemcsak az udvara valóságos oázis, hanem a belső terének is megvan még a maga sajátos varázsa. Nana ugyanis hosszú évekig járta a régiségboltokat, és elsősorban 19. századi francia tárgyakat keresett. A hétvégék jó részét pedig magánházaknál tartott kiárusításokon töltötte, ahol régi festmények közül válogatott. Értett a festészethez, és jó néhány déli galériatulajdonossal baráti kapcsolatot alakított ki. A házban szinte minden falra jutott valamilyen festmény. Beth egyszer a hecc kedvéért futtatott egy Google-keresést néhány kép alkotójának a nevére, és kiderült, hogy ezeknek a festőknek a New York-i szépművészeti múzeumban és a kaliforniai San Marinóban lévő Huntington-könyvtárban is kiállították a képeit. Amikor a nagyanyjával is megosztotta a felfedezését, Nana rákacsintott, és azt mondta: – Olyan, mintha pezsgőt szopogatnál, nem igaz? – Nana bolondos szófordulatai sokszor elleplezték csalhatatlan ösztöneit. A verandáról belépő Beth arcát üdítő, hűvös légfuvallat simogatta. Megállt az ajtóban, és élvezte az érzést. – Csukd be az ajtót! – kiáltott oda Nana a válla fölött. – Kiengeded a hűvös levegőt. – Hátrafordult a fotelben, és gyorsan végigmérte Betht. – Látom, meleged van. – Jól látod. – Biztos meg lehet sülni az irodában. – Gondolod? – Ki kellett volna nyitnod az ajtót a ketrecek felé, ahogy mondtam. De ez csak az én mániám. Gyere be, hűsölj egy kicsit. Beth a tévé felé intett. – Hogy játszanak a fiúk? – Mint egy köteg sárgarépa. – Az jó vagy rossz? – Szerinted egy sárgarépa tud baseballozni? – Gondolom, nem. – Akkor tudod a választ. Beth mosolyogva indult el a konyha felé. Nana mindig ingerült lett egy kicsit, ha az Atlanta Braves vesztésre állt. Kivett a fagyasztóból pár jégkockát, bedobálta őket egy pohárba, majd vizet töltött rájuk, és jól meghúzta a poharat. Rádöbbent, hogy éhes is. Kiválasztott a gyümölcsöstálból egy banánt, és visszament a nappaliba. A kanapé karfájára támaszkodott, és miközben a hideg, huzatos helyiségben elpárolgott róla az izzadság, félig Nanát, félig a meccset figyelte.

Eljátszott a gondolattal, hogy megkérdezi, hány touchdown volt már, mintha összekeverné a baseballt az amerikai focival, de tudta, hogy Nana nem értékelné a humorát. Most, hogy az atlantaiak úgy játszanak, mint egy köteg sárgarépa, biztosan nem. Az órára pillantott, és nagyot fújt: muszáj lesz visszamennie az irodába. – Jó volt vendégeskedni nálad, Nana. – Örülök, hogy eljöttél, kicsim. Ne izzadj meg nagyon. – Majd igyekszem. Beth az iroda felé tartva csalódottan konstatálta, hogy a parkolóban változatlanul nem áll egyetlen kocsi sem, azaz a kis spániel gazdái még mindig nem jöttek meg. Gyalogosan viszont közeledett a bekötőúton egy férfi, oldalán egy németjuhásszal. A férfi kis porfelhő ket kavart a lépteivel, a kutya pedig lehorgasztott fejjel, lógó nyelvvel vánszorgott. Beth nem értette, miért mennek ki a szabadba egy ilyen napon, amikor még az állatok is jobban szeretnek fedél alatt lenni. Rádöbbent, hogy még soha nem látott senkit, aki gyalog hozta volna el hozzájuk a kutyáját. Ráadásul még csak időpontot sem egyeztetett telefonon, ahogy mások szoktak. Beth úgy saccolta, hogy egyszerre fognak odaérni az irodához. Üdvözlésképpen odaintett a férfinak, aki nem kis meglepetésére megállt, és rábámult. Ugyanígy tett a kutyája is, és a fülét hegyezte hozzá. Beth első gondolata az volt, hogy erősen hasonlít az Olivér nevű német juhászra, akit Nana akkor hozott a házhoz, amikor ő tizenhárom éves volt. Olivérnek ugyanilyen fekete-rozsdabarna foltos bőre volt, ugyanígy döntötte oldalra a fejét, és idegenek jelenlétében ugyanezt a félelmetes pózt vette föl. Nem mintha ő félt volna tőle, persze. Olivér napközben inkább Drake kutyája volt, éjszaka viszont Beth ágya mellett aludt, mert megnyugtatta a közelsége. A feltoluló emlékek hatására nem tűnt föl neki azonnal, hogy a férfi továbbra sem mozdul. Furcsa, gondolta, amikor végül észrevette, hogy egy helyben áll. Talán Nanát várja. Ezt nem tudta egyértelműen megállapítani, mert a férfi arca árnyékban volt, de nem törő dött vele. Levette a kirajzszögezett cédulát, majd kitámasztotta az ajtót, gondolván, hogy a férfi majd bejön, ha úgy gondolja. Megkerülte a pultot, és a műanyag szék láttán rádöbbent, hogy törülközőt nem hozott. Jellemző! Elővett az iratszekrényből egy nyomtatványt, hogy az idegen kitölthesse, ha ott akarja hagyni a kutyáját, és fölcsíptette az írómappára. Némi kotorászás után talált az íróasztalon egy tollat is. Éppen akkor tette le a nyomtatvány mellé a pultra, amikor az idegen meg a

kutyája belépett. A férfi rámosolygott, és találkozott a tekintetük. Azon kevés pillanatok közé tartozott ez Beth életében, amikor egyszerűen nem talált szavakat. Nem is a puszta tény miatt, hogy a férfi bámulja, inkább azért, ahogy bámulta. Beth tudta, hogy ez őrültség, de úgy nézett rá, mintha fölismerné. Pedig soha nem látta, ebben biztos volt. Ha látta volna, emlékezne rá, ha másért nem, hát azért, mert Drake-re emlékeztette azzal, ahogy betölti a szobát a jelenléte. Drake-hez hasonlóan ő is úgy száznyolcvan centi magas, szikár, izmos karú, széles vállú férfi volt. Robusztus, tagbaszakadt benyomást keltett, és ehhez jól illett a napszítta farmer és póló, amit viselt. Több hasonlóságot azonban nem lehetett fölfedezni. Drake szeme ugyanis barna volt, az idegené pedig kék. A bátyja mindig rövidre nyíratta a haját, a jövevény viszont hosszabbra növesztette, már-már vad, torzonborz külsőt öltve ezzel. Beth észrevette, hogy bár gyalog jött, mégis mintha kevésbé izzadna, mint ő. Hirtelen zavarba jött, és elfordult, éppen akkor, amikor az idegen közelebb lépett a pulthoz. Beth a szeme sarkából azt is látta, hogy a férfi tenyerét kissé fölemelve jelez valamit a kutyájának. Nanától már ezerszer látta ezt a gesztust. A kutya pontosan értette a finom kis kézmozdulatot, és nem mozdult. Tehát már be van idomítva, alighanem csak koszt-kvártélyra akarja beadni. – Nagyon szép a kutyája – törte meg a kínos csöndet Beth, és a férfi elé csúsztatta a nyomtatványt. – Nekem is volt egy németjuhászom. Őt hogy hívják? – Zeusz a neve. És köszönöm. – Hello, Zeusz! A kutya oldalra döntötte a fejét. – Ki kell töltenie a bejelentkezési lapot – mondta Beth. – És ha van példánya Zeusz állatorvosi papírjaiból, az nagyszerű lenne. Vagy az is jó, ha megadja az állatorvos elérhető ségét. – Parancsol? – Az állatorvosi papírjai kellenek. Hiszen itt akarja hagyni Zeuszt, ugye? – Nem – felelte a férfi, és hátrabökött az ujjával a válla fölött. – Azért jöttem, mert láttam az ablakban a táblát. Munkát keresek, és érdeklődnék, hogy aktuális-e még a dolog. – Ó. – Beth erre nem számított. A férfi vállat vont. – Tudom, hogy előbb telefonálnom kellett volna, de úgyis errefelé jártam. Gondoltam, benézek személyesen. De ha most alkalmatlan, visszajövök holnap.

– Nem, nem erről van szó. Csak meglepődtem. Vasárnap rendszerint nemigen jön munkát keresni senki. – Ahogy a hét többi napján sem. De ezt már csak magában tette hozzá. – Kell lennie itt valahol egy jelentkezési lapnak – folytatta, és az iratszekrény felé fordult. – Egy pillanat türelmet! – Azzal kihúzta a legalsó fiókot, és kotorászni kezdett a papírok között. – Szabad a nevét? – Logan Thibault. – Maga francia származású? – Apai ágon. – Nem láttam még a környéken. – Nemrég jöttem a városba. – Aha. – Beth előhalászott egy jelentkezési lapot. – Megvan, tessék. A férfi maga felé fordította a nyomtatványt, és a kezébe vette a tollat. Miközben nyomtatott nagybetűkkel leírta a nevét, Beth észrevette, hogy kissé cserzett a bőre, mintha sok időt töltött volna a napon. A második sornál a férfi fölnézett, és másodszor is találkozott a tekintetük. Beth érezte, hogy a nyaka kissé kipirul. Megigazította az ingét, hogy takarja valamelyest. – Nem tudom, mit írjak lakcímnek – mondta a férfi. – Mint mondtam, most érkeztem ide, és a Holiday Motor Court motelben lakom. De megadhatom az anyám coloradói postacímét is. Melyik lenne jobb? – Coloradót mondott? – Igen, tudom. Kicsit messze van. – És mi szél hozta Hamptonba? Te, gondolta Thibault. Azért jöttem, hogy rád találjak. – Szép városnak tűnik, és gondoltam, teszek egy próbát. – Nincsenek itt rokonai? – Nincsenek. – Értem – mondta Beth, és megszólalt a belső riasztócsengője. Lehet, hogy jóképű fickó, de a sztorija nem stimmel. És ott motoszkált benne még valami, de eltelt pár másodperc, mire rájött, mi az. Kissé hátralépett a pulttól, hogy ne álljanak egymáshoz olyan közel. – Ha most érkezett a városba, honnan tudta, hogy a kutyatelepen munkásfelvétel van? Ezen a héten nem hirdettem a helyi újságban.

– A táblán olvastam. – Mikor? – Beth hunyorogva nézett a férfira. – Láttam, ahogy bejött a kaputól. A táblát csak akkor vehette észre, amikor ideért az iroda elé. – Ma már jártam egyszer erre. Errefelé sétáltunk, és Zeusz ugatást hallott. Elindult errefelé, és amikor utána jöttem, megláttam a táblát. Nem volt itt senki, úgyhogy gondoltam, később visszajövök, hátha több szerencsém lesz. Hihető volt a történet, de Beth érezte, hogy a férfi vagy hazudik, vagy elhallgat valamit. És korábban vajon miért járt erre? Hogy fölmérje a terepet? Thibault látta, hogy Beth nyugtalan. Félretette a tollat, előhalászta a zsebéből az útlevelét, kinyitotta, és Beth elé csúsztatta. Beth a fényképre, majd a férfira pillantott. Látta, hogy tényleg az a neve, amit mondott, de ez még nem hallgattatta el a belső vészcsengőjét. Hiszen Hamptonban nem marad ott valaki csak úgy, hirtelen ötlettől vezérelve! Charlotte-ban kiköthet valaki így, Raleighben pláne, nem is beszélve Greensboróról. De Hamptonban? Olyan nincs! – Értem – mondta, és hirtelen nagyon szerette volna lezárni ezt a beszélgetést. – írja csak oda a saját postacímét, meg az eddigi munkahelyeit. Akkor már csak egy telefonszám kell, ahol elérhetem. A férfi egyenesen a szemébe nézett. – De nem fog fölhívni. Vág az esze, gondolta Beth. És szókimondó. Akkor ő is az lesz. – Nem. A férfi bólintott. – Rendben. Valószínűleg én sem hívnék föl olyasvalakit, aki ezt mondja el magáról, amit most én. De mielőtt messzemenő következtetéseket vonna le, mondhatok még valamit? – Rajta. Beth hanghordozása egyértelműen jelezte, hogy aligha számít, mivel hozakodik elő a férfi. – A motelben csak ideiglenesen szálltam meg, úgy tervezem, keresek a környéken állandó lakóhelyet. És valami munkát is. – Továbbra is rezzenéstelenül Beth szemébe nézett. – Most pedig pár szót magamról. 2002-ben diplomáztam a Coloradói Egyetemen antropológiából. Utána beálltam tengerészgyalogosnak, és két éve kitüntetéssel szereltem le. Soha nem tartóztattak le, nem is vádoltak bűncselekménnyel, nem drogoztam, és nem bocsátottak el alkalmatlanság miatt. Vállalom a drogtesztet, és ha szükségesnek tartja, ellen őrizhet mindent, amit mondtam. Ésetleg fölhívhatja a volt parancsnokomat, ő is igazolhat.

És bár a törvény szerint nem vagyok köteles ilyen jellegű kérdésre válaszolni, közlöm azt is, hogy nem szedek semmiféle gyógyszert. Azaz nem vagyok sem skizofrén, sem bipoláris, sem mániás. Csak egy munkát kereső fickó vagyok. És tényleg láttam a táblát, amikor korábban erre jártam. Beth valójában nem is tudta, mire számított, de ez igencsak készületlenül érte. – Értem – mondta ismét, és igyekezett arra összpontosítani, hogy a férfi tengerészgyalogos volt. – Ezek után is időpocsékolás, ha kitöltőm a jelentkezési lapot? – Azt még nem döntöttem el. – Az ösztöne azt súgta, hogy a férfi ezúttal igazat beszélt, de abban is biztos volt, hogy a története egy részét ezúttal is elhallgatta. A száját rágta, és azon vívódott, vajon mi a fontosabb: az, hogy mit titkol el ez a férfi, vagy az, hogy végre találjon egy alkalmazottat? A férfi szálfaegyenesen, nyugalmat árasztva állt előtte. A testtartása könnyed magabiztosságot sugallt. Beth homlokráncolva állapította meg, hogy katonás a megjelenése. – Miért akar itt dolgozni? – Ő is érezte, hogy csak úgy süt a gyanakvás a kérdéséből. – Egy diplomás ember valószínűleg talál ennél jobb állást is a városban. A férfi Zeusz felé intett. – Szeretem a kutyákat. – A fizetés nem sok. – Kevés pénzzel is beérem. – Sokszor elég hosszú a munkanap. – Gondoltam. – Dolgozott már kutyatelepen? – Nem. – Értem. A férfi elmosolyodott. – Ezt elég sokszor mondja. – Igen, sokszor. – Figyelem! Ki ne ejtsd még egyszer a szádon! – És biztos nem ismer senkit Hamptonban? – Biztos. – Most érkezett, és úgy döntött, itt marad. – Igen. – A kocsija hol van? – Nincs kocsim.

– Akkor hogy jött el idáig? – Gyalog. Beth értetlenül pislogott. – Azt mondja, Coloradótól idáig gyalogolt? – Igen. – Nem gondolja, hogy ez kissé furcsa? – Attól függ, miért csinálja az ember. – Maga miért csinálta? – Mert szeretek gyalogolni. – Értem. – Nem tudta, mi mást mondhatna. A toll után nyúlt, de megállt a keze a levegő ben. – Akkor, gondolom, nem nős – mondta. – Nem. – Gyereke van? – Nincs. Ketten vagyunk Zeusszal. De az édesanyám még él Coloradóban. Beth hátrasimított a homlokából egy izzadt hajtincset. Zavart volt és ideges. – Ezt még mindig nem tudom fölfogni. Átgyalogol a fél országon, útjába esik Hampton, megtetszik magának a hely, és most itt akar dolgozni? – Így van. – Nincs semmi hozzáfűznivalója? – Nincs. Beth már szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát. – Bocsásson meg egy percre. Ezt meg kell beszélnem valakivel. Beth általában sok mindennel megbirkózott, de ez meghaladta a felfogóképességét. Bármennyire próbálta megérteni ezt a furcsa idegent, nem ment. Valamilyen szinten volt értelme annak, amit a férfi mondott, de összességében egyszerűen… nem stimmelt. Ha igazat beszél, akkor fura figura, ha pedig hazudik, akkor nagyon furán hazudik. Akár így, akár úgy, nem egészen normális. Ezért akart beszélni Nanával. Tudta, hogy ha valaki, hát a nagyanyja biztos átlát majd a szitán. A házhoz közeledve azonban észrevette, hogy a meccs még tart. Hallotta, hogy a két riporter valami olyasmin vitatkozik, hogy jól tette-e a New York Mets, hogy lecserélte a dobójátékosát. De amikor benyitott, Nana fotelé nagy meglepetésére üres volt. – Nana! A nagyanyja a konyhából dugta ki a fejét. – Itt vagyok. Töltök magamnak egy pohár

limonádét. Te is kérsz? Ja, és tudok fél kézzel is tölteni. – Igazából beszélni szeretnék veled. Van egy perced? Tudom, hogy még nincs vége a meccsnek… Nana csak legyintett. – Én már végeztem vele. Kapcsold ki nyugodtan. Nyerni már úgyse fog az Atlanta, a kifogásaikra pedig nem vagyok kíváncsi. Simán győzniük kellett volna, és ezt ők is nagyon jól tudják. No, mi a helyzet? Beth bement a konyhába, és a pultnak dőlt, Nana pedig kitöltötte neki a kancsóból a limonádét. – Nem vagy éhes? – kérdezte. – Csinálhatok gyorsan egy szendvicset. – Most ettem egy banánt. – Az nem elég. Olyan sovány vagy, mint egy golfütő. A próféta szóljon belőled! – gondolta Beth. – Talán majd később. Jelentkezett valaki a munkára. Itt van az irodában. – Az a szépfiú a német juhásszal? Gondoltam, hogy ebben sántikál. És milyen? Gondolom, mindig is arról álmodott, hogy ketreceket takaríthasson. – Láttad? – Hát persze. – És honnan tudod, hogy az állásra jelentkezik? – Hát mi másért akarnál beszélni velem? Beth a fejét csóválta. Nana mindig egy lépéssel előtte járt. – Szóval azt hiszem, beszélned kéne vele. Én nem igazán tudom, hova tegyem. – Csak nem a haja miatt? – Mi? – A haja. Kicsit hasonlít Tarzanra, nem gondolod? – Tényleg nem vettem észre. – Dehogynem, szívem. Nekem nem tudsz hazudni. Szóval, mi a probléma? Beth röviden összefoglalta a beszélgetésüket. Miután végzett, Nana egy kis ideig csöndben ült a helyén. – Szóval idegyalogolt Coloradóból? – szólalt meg végül. – Legalábbis ezt állítja. – És elhiszed neki? – Mármint ezt a részét? – Beth habozott. – Igen, azt hiszem, ez biztosan igaz. – Az elég hosszú út. – Tudom.

– Hány kilométer? – Nem tudom. Sok. – Kissé fura, nem gondolod? – De – felelte Beth. – És van még valami. – Mi lenne az? – Tengerészgyalogos volt. Nana felsóhajtott. – Várj meg itt. Beszélek vele. Beth ezután tíz percen át a nappali függönye mögül nézte őket. Nana nem az irodában folytatta le az állásinterjút, hanem a magnóliafa árnyékában lévő fapadhoz vezette Thibault-t. Zeusz a lábuknál szunyókált, csak a füle rebbent olykor, ha elhajtott egy-egy szemtelen legyet. Beth nem tudta kivenni, mit mondanak, csak azt látta, hogy Nana idő nként összeráncolja a homlokát. Ebből arra következtetett, hogy a beszélgetés nem alakul jól. Végül Logan Thibault Zeusz kíséretében kiballagott a kavicsos bekötőúton a főútra, Nana pedig aggodalmas arccal nézett utánuk. Beth azt hitte, hogy a nagyanyja egyből visszajön a házba., de Nana az iroda felé indult el. Beth csak ekkor vette észre a bekötőúton közeledő kék Volvo kombit. Az angol spániel! Teljesen kiment a fejéből, hogy jönnek érte, de most már hagyta, hogy Nana intézze el a dolgot. Ő addig egy hideg mosdókesztyűvel meg egy újabb pohár jeges vízzel hűtötte magát. A konyhából hallotta az ajtó nyikordulását. Nana visszajött. – Hogy ment? – kérdezte Beth. – Jól. – Mi a véleményed? – Hát… érdekes volt. Intelligens, udvarias fiú, de igazad van: valamit határozottan eltitkol. – Akkor most mi lesz? Adjak föl újabb hirdetést az újságban? – Előbb talán nézzük meg, hogy beválik-e. Beth nem akart hinni a fülének. – Azt akarod mondani, hogy föl fogod venni? – Nem. Azt akarom mondani, hogy már föl is vettem. Szerdán reggel nyolckor kezd. – És miért vetted föl? – Mert megbízom benne. – Nana szomorkásán elmosolyodott, mint aki pontosan tudja, mire gondol Beth. – Még akkor is, ha tengerészgyalogos volt.

8. FEJEZET

THIBAULT

Thibault nem akart visszamenni Irakba, de az 5. tengerészgyalogos-ezredet 2005 februárjában ismét odaszólította a kötelesség. Al-Anbar tartomány fővárosába, Ramadiba vezényelték őket, a „halál háromszögeként” emlegetett terület délnyugati csücskébe. Thibault hét hónapot töltött ott. Mindennaposak voltak az autóba rejtett bombák és az RRSZ-ek, azaz rögtönzött robbanószerkezetek. Egyszerű, de félelmetes harci eszközök voltak ezek: mobiltelefonnal hozták működésbe az akna gyutacsát. Amikor Thibault először utazott olyan katonai terepjárón, amely aknára futott, tudta, hogy rosszabbul is járhatott volna. – Örülök, hogy hallottam a robbanást – mondta utána Victor. Akkor már szinte mindig együtt járőröztek. – Hiszen ez azt jelenti, hogy élek. – Így vagyok ezzel én is – felelte Thibault. – De jobb lenne, ha többször nem futnánk aknára. – Így vagyok ezzel én is. Az RRSZ-eket azonban nem volt olyan könnyű kikerülni. Másnap, járőrözés közben ismét aknára futottak, egy hét múlva pedig autóba rejtett bomba robbant a dzsipjük mellett. Ez azonban nem számított különleges esetnek: szinte minden járőrözés alkalmával robbant valami. Camp Pendletonba visszatérve a szakasz legtöbb tagja őszintén eldicsekedhetett vele, hogy túlélt két-három robbanást – sőt néhányan négyet-ötöt is, az ő rmesterük pedig hatot. Egyszerűen ilyen helyen voltak. Mindenki ismerte a 24. expedíciós egység katonájának, Tony Stevens-nek a történetét, aki kilenc robbanást élt túl. Az egyik vezető napilap „A legszerencsésebb tengerészgyalogos” címmel közölt róla cikket. Az ő rekordját senki sem akarta megdönteni. Thibault-nak azonban sikerült. Amikor elhagyta Ramadit, tizenegy robbanást tudhatott maga mögött – és nem szabadulhatott annak az egy robbanásnak az emlékétől, amikor ott sem volt. Az lett volna a nyolcadik. Ezúttal is Victorral voltak, és az unalomig ismert történet játszódott le, csak sokkal rosszabbul végződött, mint máskor. Négy katonai terepjáróból

álló konvoj járőrözött a város egyik legjelentősebb útvonalán. Az elöl haladó dzsipet eltalálta egy páncéltörő gránát, de szerencsére nem tett benne nagy kárt, viszont megálljt parancsolt a konvojnak. Az út két szélén rozsdás, korhadó autók sorakoztak. Lövöldözés tört ki. Thibault kiugrott a második kocsiból, hogy jobban lásson. Victor követte a példáját. Fedezékbe bújtak, és tüzelésre kész állapotba hozták a fegyverüket. Húsz másodperc múlva azonban fülsiketítő detonáció vetette ki őket a fedezékükből: autóba rejtett bomba robbant a terepjáró mellett, amelyből éppen kiszálltak. Három tengerészgyalogos meghalt, Victor pedig elvesztette az eszméletét. Thibault visszavonszolta barátját a konvojhoz, és miután összeszedték a halottakat, visszatértek a biztonságos zónába. Thibault-nak akkortájt kezdett feltűnni, hogy összesúgnak a háta mögött. A szakasztársai kezdtek egyre inkább másként viszonyulni hozzá, mintha azt hinnék, hogy rá valamiért nem vonatkoznak a háború kegyetlen törvényei: mások meghalhatnak, de Logan Thibault nem. És ami még rosszabb, a társai arra gyanakodtak, hogy az ő szerencséje együtt jár mások balszerencséjével: aki vele járőrözik, nem sok jóra számíthat. Nem mindig éreztették vele nyíltan, de tagadhatatlanul megváltozott a kapcsolata a szakasz többi tagjával. A három tengerészgyalogos életét követelő robbanás után még két hónapig volt Ramadiban, és ez idő alatt újabb robbanásokat úszott meg sértetlenül. Ez olaj volt a tűzre: a társai kezdték kerülni, csak Victor viselkedett vele ugyanúgy, mint azelőtt. A küldetésük vége felé, egy csillagfényes éjszakán egy benzinkutat őriztek. Thibault észrevette, hogy a cigarettára gyújtó Victor keze remeg. – Jól vagy? – kérdezte. – Mennék már haza – felelte a barátja. – Megtettem a magamét. – Szóval jövőre nem szolgálsz tovább? Victor nagyot szívott a cigarettájából. – Anyám azt akarja, hogy menjek haza, és a bátyám munkát is ajánlott. Tetőfedés. Mit gondolsz, tudok én háztetőt csinálni? – Szerintem tudsz. Nagyszerű tetőfedő leszel. – Meg aztán vár egy lány is, Maria. Tizennégy éves korom óta ismerem. – Tudom. Meséltél róla. – El fogom venni feleségül. – Ezt is mondtad. – Szeretném, ha eljönnél az esküvőre. Thibault a cigaretta parazsának fényénél halvány mosolyt vélt fölfedezni Victor arcán. –

Semmiképpen nem hagynám ki – felelte. Victor megint nagyot slukkolt, aztán csak álltak szótlanul, a képtelenül távolinak tűnő jövőn merengve. – És te? – kérdezte végül füstfelhőt fújva Victor. – Te tovább szolgálsz? Thibault a fejét rázta. – Nem. Elég volt. – És mihez kezdesz, ha leszerelsz? – Nem tudom. Egy darabig semmihez. Lehet, hogy elmegyek horgászni Minnesotába. Üldögélek majd valami szép zöld, hűvös helyen egy csónakban, és lazítok. Victor nagyot sóhajtott. – Ez jól hangzik. – Velem tartasz? – Igen. – Akkor majd fölhívlak, hogy megbeszéljük, mikor menjünk – ígérte Thibault. Victor hangján érződött, hogy mosolyog. – Ott leszek – felelte a barátja, majd megköszörülte a torkát. – Elmondjak neked valamit? – Csak, ha akarod. – Emlékszel a lövöldözésre, amikor Jackson meg a többiek odavesztek, és fölrobbant a dzsip? Thibault fölvett egy apró kavicsot, és belehajította a sötétségbe. – Igen. – Akkor megmentetted az életemet. – Nem mentettem meg. Csak visszahúztalak a konvojhoz. – Thibault, én akkor követtelek téged! Amikor leugrottal a kocsiról. Én ott akartam maradni, de amikor láttam, hogy te leugrasz, tudtam, hogy nekem sincs más választásom. – Miről besz…? – A fényképről! – vágott a szavába Victor. – Tudom, hogy magadnál hordod. A talizmánodat követtem, és megmentett engem is. Thibault először nem értette a dolgot. Amikor végre leesett neki, mire akar kilyukadni a barátja, hitetlenkedve csóválta a fejét. – Az csak egy fénykép, Victor. – Szerencsetalizmán! – erősködött a barátja, és egészen közel hajolt hozzá. – És neked hoz szerencsét. Ha hazamész, szerintem meg kéne keresned azt a lányt. A ti történetetek még nem ért véget. – De… – Engem is megmentett a talizmánod. – A többieket viszont nem. Nagyon sok emberen nem segített.

Mindenki tudta, hogy az 5. ezredből többen estek el Irakban, mint bármely más tengerészgyalogos-alakulatból. – Mert téged védelmez! – mondta Victor. – És amikor leugrottam a dzsipről, hittem benne, hogy engem is megvéd majd, ahogy te is hiszel benne, hogy mindig vigyáz rád. – Én ebben nem hiszek – tiltakozott Thibault. – Akkor áruld el, barátom, hogy miért hordod magadnál még mindig? Péntek volt, a harmadik munkanapja a kutyatelepen. Korábbi életének addigra szinte nyoma sem maradt, de a fénykép továbbra is ott lapult a zsebében. És azt sem tudta kiverni a fejéből, amit Victor azon az estén mondott neki. Egy masztiffot sétáltatott az árnyas ösvényen, amely az irodából már nem látszott, de még a birtokhoz tartozott. A kutya irdatlan nagy volt, legalább akkora, mint egy dán dog, és úgy tíz másodpercenként megnyalta Thibault kezét. Barátságos jószág. Az egyszerű rutinfeladatokkal Thibault már gond nélkül megbirkózott: etetés, sétáltatás, ketrectakarítás, időpont-egyeztetés. Igazán nem volt nehéz munka. Szinte biztos volt benne, hogy Nana azt fontolgatja, ne vonja-e be a kutyakiképzésbe is. Előző nap már megkérte, hogy figyelje, amikor az egyik kutyával gyakorlatozik. A foglalkozás arra emlékeztette Thibault-t, amikor ő tanítgatta Zeuszt: világos, rövid, egyszerű parancsok, vizuális jelzés, határozott irányítás a pórázzal, és sok dicséret. Nana, miután végzett, megkérte, hogy menjen vissza vele együtt a telepre. – Mit gondol, elboldogulna ezzel? – kérdezte. – Igen. Nana hátrapillantott a válla fölött a mögöttük poroszkáló Zeuszra. – Őt is így tanította be? – Nagyjából igen. Amikor megpályázta az állást, és Nana elbeszélgetett vele, Thibault két dolgot kért. Egyrészt azt, hogy hadd hozza magával mindennap Zeuszt is. Elmagyarázta, hogy mivel szinte mindig együtt vannak, a kutya rosszul tűrné, ha egész napra magára hagyná. Nana ezt szerencsére megértette. – Én is sokáig dolgoztam pásztorkutyákkal, úgyhogy tudom, miről beszél – mondta. – Amíg nem zavar senkit, részemről rendben. Márpedig Zeusz az égvilágon senkit sem zavart. Arra Thibault nagyon hamar rájött, hogy etetéskor és takarításkor nem szabad magával vinnie, mert egyes kutyákat idegesít a jelenléte. Ettől eltekintve azonban zökkenőmentesen beilleszkedett az új környezetébe.

Amikor Thibault sétáltatta valamelyik kutyát, vagy a kiképzőterepet takarította, Zeusz is ment utána, ha pedig a gazdája a papírmunkával foglalatoskodott az irodában, lefeküdt a verandára, az ajtó közelébe. Ha ügyfél jött, Zeusz mindig készenléti testhelyzetet vett föl, ahogy tanították, és ilyenkor a legtöbb ügyfélnek földbe gyökerezett a lába, de egy kurta „ Minden rendben” elég volt ahhoz, hogy a helyén maradjon. Thibault másik kérése az volt, hogy csak szerdán kelljen kezdenie, mert még be kell rendezkednie hosszú távra. Nana ebbe is beleegyezett. Thibault vasárnap hazafelé menet vett egy újságot, és megkereste a bérelhető ingatlanokat kínáló apróhirdetéseket. Nem kellett sokáig válogatnia: összesen négy ház szerepelt a listán, és a két nagyobbat azonnal ki tudta szűrni, mert nem volt szüksége annyi helyre. A fennmaradó két ház a város két ellenkező végén volt, mintha csak tréfát akartak volna űzni vele. Az első a városközponttól kissé távolabb, egy régi parcellán épült, és az ablakából látszott a South River folyó. Jó feltételekkel lehetett volna kivenni, és szép volt a környék is, Thibault-nak mégsem tetszett, mert arrafelé túl közel álltak egymáshoz a házak. A másik már sokkal inkább megfelelt. Ez a ház a munkahelyétől úgy három kilométernyire, egy földút végén állt, a természetvédelmi övezettel határos telken. Tetszett neki, hogy az erdőn átvágva is megközelítheti a kutyatelepet. Nem sokkal rövidíti ugyan le a távot, viszont Zeusz szabadon kószálhat útközben. Az egyszintes, déli rusztikus stílusú ház legalább százéves lehetett, de viszonylag jó állapotban volt. Thibault letörölte az egyik ablakról a koszt, és bekukucskált. Megállapította, hogy a ház igényel ugyan némi munkát, de nem olyan jellegűt, hogy ne költözhetne be azonnal. A határozottan régimódi konyha sarkában állt egy fatüzelésű kályha, amely alighanem a ház egyetlen fűtőalkalmatossága volt. A széles deszkájú fenyőpadló pedig kopott és pecsétes volt ugyan, de ettől csak karakteresebb lett a ház. Annak pedig Thibault még jobban örült, hogy alapvető berendezési tárgyakat is látott: kanapét, kisasztalokat, lámpákat, sőt még egy ágyat is. Fölhívta a „KIADÓ” táblán megadott telefonszámot, és néhány óra múlva már hallotta is, hogy közeledik a tulaj kocsija. Röviden elcsevegtek, ahogy ilyenkor illik, és kiderült, hogy a férfi húsz évig szolgált a hadseregben, az utolsó hét évét Fort Braggben húzta le. Elmondta, hogy a ház az apjáé volt, aki két hónappal azelőtt elhunyt. Thibault tudta, hogy ez jó jel, hiszen a ház olyan, mint az autó: ha nem használják rendszeresen, gyorsabban amortizálódik. Tehát ez a ház még valószínűleg rendben van. A lakbér és a kaució kissé magasnak tűnt, de neki gyorsan be kellett költöznie valahova. Kifizette a kauciót és kéthavi

lakbért. A tulaj arckifejezése arról árulkodott, hogy álmában sem gondolta volna, hogy ennyi pénz üti a markát. Thibault hétfő éjszaka már a házban aludt a matracra terített hálózsákjában. Kedden tett egy túrát a városban: új matracot rendelt egy üzletben, ahol azt ígérték, hogy még aznap este kiszállítják, majd bevásárolt. Lepedőkkel, törülközőkkel, takarítószerekkel telepakolt hátizsákkal tért haza. Két újabb kiruccanással feltöltötte a hűtőt, és vett néhány tányért, poharat, konyhai edényt, meg egy húszkilós zsák kutyaeledelt. Mióta elindult Coloradóból, aznap este jutott eszébe először, hogy jó lenne egy autó. De az volt a lényeg, hogy van hol laknia, és berendezkedett. Munkára készen állt. Mióta szerdán munkába állt a kutyatelepen, az ideje java részét Nanával töltötte, aki aprólékosan megmutatott neki mindent. Betht – aki a gondolataiban inkább Eliza-beth volt – nem sokat látta. A nő reggel kocsiba ült, elment dolgozni, és csak késő délután jött haza. Nana említett valami tantestületi értekezletet, és ez hihetően is hangzott, hiszen ez volt az iskolakezdés előtti utolsó hét. A köszönésen kívül csak akkor beszéltek egymással, amikor Elizabeth az első munkanapján félrevonta, és megkérte, hogy vigyázzon a nagyanyjára. Thibault megértette a nő aggodalmát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Nana agyvérzésből lábadozik. A kutyák reggeli trenírozása után az indokoltnál erősebben zihált, és a ház felé tartva feltűnőbben sántított, mint a foglalkozás előtt. Thibault-t ez nyugtalanította. Megkedvelte az öregasszonyt, aki sokszor igen sajátos szófordulatokkal rukkolt elő. A férfit ez mulattatta, és azon töprengett, hogy vajon ez spontán jön, vagy színészkedik. Afelő l nem lehetett kétsége, hogy Elizabeth nagyanyja, ha különc is, intelligens asszony. Sokszor az volt az érzése, hogy Nana még a hétköznapi párbeszédeik során is vizsgáztatja őt. Feltű nt, hogy mindenről van véleménye, amit soha nem fél megosztani vele. Ezenkívül saját magáról is igen sok mindent habozás nélkül elmondott. Thibault pár nap alatt rengeteget megtudott a néhai férjéről, a telepről, a kutyakiképzésről, amivel korábban foglalkozott, és arról is, hogy milyen helyeken fordult meg élete során. Nana is érdeklődött Thibault dolgai iránt, és ő kötelességtudóan válaszolgatott a családi hátterét, neveltetését firtató kérdésekre. A katonai szolgálatról azonban Nana nem kérdezett semmit, még azt sem akarta tudni, hogy járt-e Irakban. Thibault-t ez igencsak meglepte, de magától nem hozta szóba ezt a témát, mert ő sem igazán akart beszélni róla. Abból, hogy Nana kínosan kerülte a témát, és nem akarta „betömni” az ő életében tátongó négyéves „lyukat”, arra következtetett, hogy megérti a zárkózottságát. Sőt, talán

még azt is sejti, hogy az iraki szolgálatának köze lehet ahhoz, hogy most itt van. Okos asszony, azt meg kell hagyni. Thibault munkaideje hivatalosan nyolctól ötig tartott. Nem hivatalosan azonban rendszerint már hétkor megjelent, és este hétig dolgozott. Nem szeretett úgy elmenni, hogy még lenne tennivaló – és így legalább Elizabeth is látta őt, amikor hazajött a munkából. Hiszen a közelség ismeretséget szül, az ismeretség pedig biztonságérzetet ad. És ha Betht látta, az mindig eszébe juttatta, hogy miatta jött ide. Ezen túlmenően kissé homályos volt a számára, hogy miért is van itt. Mit akar ettől a nőt ől? El fogja mondani neki valaha is az igazat? És hova vezet ez az egész? Coloradóból jövet valahányszor fölmerültek benne ezek a kérdések, mindig azzal intézte el őket, hogy ha megtalálja a fényképen látható lányt, tudni fogja rájuk a választ. Most viszont már megtalálta, mégsem járt közelebb az igazsághoz, mint amikor elindult otthonról. Néhány dolgot azért megtudott Elizabethről. Például azt, hogy van egy fia. Ez kissé meglepte, mert soha nem számolt ezzel az eshetőséggel. A kisfiút Bennek hívták, és kedves kölyöknek látszott, bár keveset látta. Nana említette, hogy sakkozik és sokat olvas, de semmi több. Thibault észrevette, hogy mióta beállt dolgozni, Ben folyton a függöny mögül lesi, és akkor is feléje tekinget, ha kint van az udvaron Nanával. De csak tisztes távolból figyelte őt. Thibault azon gondolkodott, hogy ez vajon az ő döntése, vagy az anyjáé. Valószínűleg az anyjáé. Tudta, hogy nem tett jó benyomást Elizabethre, amikor először találkoztak. Nem volt szerencsés húzás, hogy úgy kővé dermedt, amikor meglátta. Azt már régóta tudta, hogy vonzó nő, de a megfakult fénykép nem adta vissza sem a kedves, meleg mosolyát, sem a komoly tekintetét, amely mintha az ő rejtett hibáit próbálta volna kifürkészni. A gondolataiba merült Thibault a fő kiképzőhelyre ért. Az óljához vezette az erősen ziháló mastiffot. Szólt Zeusznak, hogy üljön le, és ne mozduljon, majd beterelte a mastiffot a ketrecébe. Megtöltötte a vizestálkáját, és néhány másik kutya tálkáját is, amelyekben kevés volt a víz. Ezután bement az irodába az otthonról hozott szerény ebédjéért, és a patak felé indult. Szeretett ott enni. A sós tengervízzel keveredő édesvíz, a mélyen lelógó ágú, árnyas tölgy, meg a fa ágait borító spanyol moha olyan érzést keltett benne, mintha az őskorba csöppent volna. Zeusszal együtt szívesen időztek ott. A fák között, a látómezeje perifériáján fára épített házikót és deszkapallós kötélhidat fedezett föl. Úgy tűnt, mindkettőt

fahulladékból eszkábálták össze nem igazán szakavatott kezek. Zeusz szokásához híven a hátsó fertályáig a vízben állt. Miután kissé lehűtötte magát, bedugta a fejét a vízbe, és úgy ugatott. Bolond ez a kutya… – Ilyenkor mit csinál? – kérdezte valaki. Thibault a hang irányába fordult. Ben állt a tisztás szélén. – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Thibault. – Gondolom, ugatja a halakat. Ben följebb tolta a szemüvegét. – Sokszor csinálja? – Valahányszor kijövünk ide. – Fura – jegyezte meg a kisfiú. – Tudom. Zeusz konstatálta Ben jelenlétét, majd miután meggyőződött róla, hogy nincs mitől tartania, visszadugta a fejét a víz alá, és megint vakkantott egyet. Ben ott maradt a tisztás szélén. Thibault nem tudta, mit mondjon, ezért inkább harapott egyet a szendvicséből. – Láttam, amikor tegnap kijött ide – szólalt meg Ben. – Igen? – Követtem magát. – Gondoltam. – Ott van a házikóm – mutatott a fára épült tákolmányra. – Az a titkos búvóhelyem. – Jó, ha van – mondta Thibault, és a szomszédos ágra mutatott. – Nem akarsz leülni? – Nem mehetek túl közel. – Nem? – Anyukám azt mondta, maga idegen. – Jól teszed, ha anyukádra hallgatsz. Ben elégedetten fogadta Thibault válaszát, de szemmel láthatóan nem tudta, mitévő legyen. Tanácstalanul a férfira, majd Zeuszra nézett, és végül egy tőle pár lépésnyire heverő, kidőlt fára ült le. Így megmaradt köztük a távolság. – Nálunk fog dolgozni? – kérdezte. – Már nálatok dolgozom. – Nem úgy értem. Nem akar felmondani? – Nem tervezem – vonta föl a szemöldökét Thibault. – Miért kérded? – Mert az előző két fickó fölmondott. Nem tetszett nekik, hogy kutyagumit kell föltakarítani.

– Azt nem mindenki szereti. – Magát nem zavarja? – Nem igazán. – Én nem szeretem a szagát – mondta fintorogva Ben. – Az emberek többnyire nem szeretik. Én igyekszem nem észrevenni. Ben megint följebb tolta a szemüvegét az orrán. – Honnan szedte ezt a nevet, hogy Zeusz? Thibault nem tudta elfojtani a mosolyát. Már el is felejtette, milyen kíváncsiak tudnak lenni a gyerekek. – Amikor kaptam, már így hívták. – És miért nem adott neki másik nevet? – Nem tudom. Azt hiszem, eszembe sem jutott. – Nekünk is volt egy német juhászunk. Olivérnek hívták. – Tényleg? – De elpusztult. – Sajnálom. – Semmi vész – nyugtatta meg Ben. – Már öreg volt. Thibault megette a szendvicsét, visszagyömöszölte a műanyag csomagolást a szatyrába, és elővette a zacskó mandulát, amit otthon becsomagolt magának. Észrevette, hogy Ben érdeklődve nézi, és a zacskóra mutatott. – Kérsz egy kis mandulát? Ben a fejét rázta. – Nem fogadhatok el ennivalót idegenektől. – Rendben. Hány éves vagy? – Tíz. És maga? – Huszonnyolc. – Idősebbnek néz ki. – Te is. Ben erre elmosolyodott. – A nevem Ben. – Örülök, hogy megismerhetlek, Ben. Én Logan Thibault vagyok. – Tényleg gyalog jött Coloradóból? Thibault vetett rá egy sanda oldalpillantást. – Ezt ki mondta neked? – Hallottam, amikor anyukám mesélte Nanának. Azt mondták, normális ember ilyen

messzire autóval megy. – Igazuk van. – Nem fáradt el a lába? – Eleinte igen. De egy idő után megszoktam az egész napos gyaloglást. És Zeusz is. Sőt, azt hiszem, tulajdonképpen élvezte. Mindig látott valami újat, és ezerszámra kergethette a mókusokat. Ben a földet rugdosta, és igen komoly arcot vágott. Zeusz visszahozza a botot, ha eldobom? – kérdezte végül. – Mint a pinty. De csak néhányszor, aztán elunja. Miért? Szeretnél botot dobálni neki? – Szabad? Thibault tölcsért csinált a kezéből, és odahívta Zeuszt. A kutya kiugrott a vízből, majd tő lük egy-két lépésnyire megállt, és lerázta magáról a vizet. A tekintetét a gazdájára szegezte. – Hozz egy botot! – mondta neki Thibault. Zeusz azonnal turkálni kezdett az orrával a talajt ellepő milliónyi kisebb-nagyobb ág között. Végül kiválasztott egy kis botot, és odaügetett vele Thibault-hoz. A gazdája a fejét rázta. – Nagyobbat! – mondta, mire Zeusz tekintetében mintha csalódottság bujkált volna. A kutya megfordult, kiejtette a szájából a botocskát, és újra keresgélni kezdett. – Játék közben izgalomba jön, és ha túl kicsi az ág, kettéroppantja a fogával – magyarázta Thibault. – Mindig ez a vége. Ben nagy komolyan bólintott. Zeusz most egy nagyobb ággal tért vissza. Odavitte Thibault-nak, aki letört róla egy-két rajta maradt gallyacskát, majd visszaadta a kutyának. – Vidd oda Bennek. Zeusz nem értette a parancsot. Oldalra billentette a fejét, és hegyezte a fülét. Thibault Benre mutatott. – Ben – mondta. – Bot! Zeusz odakocogott Benhez, és a lába elé ejtette a botot. Megszaglászta a kisfiút, majd közelebb lépett, és hagyta, hogy Ben megsimogassa. – Tudja a nevemet? – Most már igen. – És örökre megjegyzi?

– Most, hogy megszagolt, valószínűleg igen. – Hogyhogy ilyen gyorsan tanul? – Ez a tempója. Megszokta, hogy hamar megjegyezze a dolgokat. Zeusz még közelebb oldalgott a fiúhoz, és képen nyalta, majd hátrébb húzódott, és Benre, a botra, majd ismét Benre villant a tekintete. Thibault a botra mutatott. – Azt akarja, hogy dobd el. Így kéri. Ben fölvette a botot, és mintha elbizonytalanodott volna. – Bedobhatom a vízbe? – kérdezte végül. – Azt imádná. Ben behajította a botot a lassú folyású patakba. Zeusz beugrott a vízbe, majd úszni kezdett. Miután kihozta a botot, Ben előtt úgy két lépéssel megállt, lerázta magáról a vizet, majd közelebb jött, és a kisfiú lába elé tette a fadarabot. – Betanítottam, hogy még az előtt rázza le magáról a vizet, hogy az ember közelébe megy – mondta Thibault. Nem szeretem, ha lefröcskölnek. – Az vagány. Thibault elmosolyodott, Ben pedig újra eldobta a botot – Mit tud még? – kérdezte a válla fölött hátranézve Ben. – Sok mindent. Például… például remekül lehet vele bújócskázni. Ha elbújsz, megtalál. – Kipróbálhatom egyszer? – Amikor csak akarod. – Fantasztikus! Támadó kutya? – Igen. De többnyire barátságos. Thibault az ebédjét eszegetve figyelte a botot dobáló Bent. Az egyik dobás után Zeusz, bár kihozta a patakból a fadarabot, nem kocogott oda vele Benhez, hanem félrevonult, lefeküdt, majd egyik mancsával a földre szorította a botot, és elkezdte harapdálni. – Ez azt jelenti, hogy vége a játéknak – mondta Thibault. – Egyébként jó nagyot tudsz dobni. Talán baseballozol? – Tavaly baseballoztam, de hogy az idén is játszani fogok-e, azt nem tudom. Meg akarok tanulni hegedülni. – Én is hegedültem gyerekkoromban – jegyezte meg Thibault. – Tényleg? – Ben meglepett arcot vágott. – És zongoráztam is. Nyolc évig.

Zeusz közben fölemelte a fejét, és feszülten figyelt. A következő pillanatban már Thibault is hallotta, hogy valaki közeledik az ösvényen. Aztán Elizabeth hangja hallatszott a fák közül. – Ben! – Itt vagyok, anya! – kiáltotta Ben. Thibault nyitott tenyérrel nyugalomra intette Zeuszt. – Minden rendben. – Szóval itt vagy – mondta a fák közül előbukkanó Elizabeth. – És mi jót csinálsz itt? Thibault láttán arcára fagyott a barátságos mosoly, és a férfi egyértelműen ki tudta olvasni a szeméből a kérdést: Mit keres a fiam az erdőben egy férfival, akit alig ismerek? De Thibault nem érezte szükségét, hogy magyarázkodjon, hiszen nem csinált semmi rosszat. Odabiccentett Elizabethnek. – Jó napot! – Jó napot – felelte tartózkodóan a nő. Ben már szaladt is oda hozzá. – Látnod kéne, mi mindent tud a kutyája, anya! Szuper okos! Még okosabb, mint Olivér volt! – Az nagyszerű. – Elizabeth átkarolta a kisfiát. – Bejössz? Asztalon az ebéd. – Tudja, ki vagyok, meg minden… – Kicsoda? – A kutya. Zeusz. Tudja a nevemet. Elizabeth Thibault-ra bámult. – Tényleg? Thibault bólintott. – Igen. – És képzeld, hegedült is! – Zeusz? – Nem, anya! Mr. Thibault. Gyerekkorában hegedült. – Tényleg? – A nő mintha megriadt volna. Thibault bólintott. – Anyám nagy zenerajongó volt. Azt akarta, hogy Sosztakovicsot játsszak, de ahhoz nem voltam elég tehetséges. Mendelssohnt viszont elég tűrhetően játszottam. – Értem – mondta kényszeredett mosollyal Elizabeth. Thibault látta, hogy a nő kényelmetlenül érzi magát, mégsem állta meg nevetés nélkül. – Mi az? – kérdezte Elizabeth, de nyilván neki is eszébe jutott az első találkozásuk. – Semmi. – Mi a baj, anya? – kérdezte Ben. – Semmi. Csak szólnod kellett volna, hogy hova mész.

– De hát mindig ki szoktam jönni ide! – Tudom – mondta Elizabeth –, de legközelebb azért szólj, rendben? Hogy szemmel tarthassalak. Hogy tudjam, biztonságban vagy. Ha Ben nem is értette a kimondatlan üzenetet, Thibault igen. – Alighanem ideje visszamennem az irodába – mondta. Fölállt és összeszedte az ebédje maradványait. – Meg kell néznem a masztiff vizét is. Melege volt, biztos megitta már, amit a táljában talált. Később találkozunk, Ben. És magával is. – Azzal megfordult. – Zeusz! Gyerünk. Zeusz fölpattant, és odaballagott Thibault mellé. Pillanatok alatt a tisztás szélére értek. – Viszlát, Mr. Thibault! – kiáltott utánuk Ben. Thibault megfordult, és visszakiabált neki. – Jó volt beszélgetni veled, Ben! És ne szólíts Mr. Thibault-nak, csak egyszerűen Thibault-nak! Azzal ismét hátat fordított anyának és fiának. Amíg el nem tűntek a fák között, végig érezte, hogy Elizabeth követi a szemével.

9. FEJEZET

CLAYTON

Keith Clayton aznap este az ágyán fekve cigarettázott, és nem bánta, hogy Nikki a fürdő szobában van. Zuhanyzás után a lány mindig vad, zabolátlan benyomást keltett a vizes, csapzott hajával. Keith fölidézte magában ezt a képet, mert egy kis időre feledtette vele a valóságot: azt, hogy tulajdonképpen jobban örülne, ha Nikki szedné a cókmókját, és hazamenne. A lány öt nap alatt immár negyedszer töltötte nála az éjszakát. A kisbolt pénztárosa volt, ahol Keith csipszet szokott venni. Már egy jó hónapja tanakodott magában, hogy elhívja-e randira Nikkit, vagy ne. A lány fogazata ugyan hagyott kívánnivalót maga után, az arca pedig kissé himlőhelyes volt, de a bomba jó teste mindezt simán feledtette, és Keithnek ennyi bőven elég volt, hiszen csak egy kis stresszoldásra vágyott. A stressz pedig abból fakadt, hogy vasárnap, amikor hazavitte Bent, a volt felesége kilépett a verandára, és integetett a kisfiúnak. A Farrah Fawcettet idéző mosolya szintén Bennek szólt, nem neki, Keith mégis ekkor döbbent rá, hogy a nő évről évre egyre szebb.

Ha tudta volna, hogy így lesz, talán nem egyezik bele a válásba. Így viszont, bár hazafelé egész úton azon járt az esze, hogy milyen csinos Beth, néhány óra múlva már Nikkivel bújt ágyba. Igazából nem akart újra összejönni Bethszel. És erre semmi esélyt sem látott. Túlzottan rámenősnek találta a volt feleségét, aki vitatkozott vele, ha olyan döntést hozott, ami nem tetszett neki. Keith ezt az oldalát már régen kiismerte, és valahányszor találkoztak, újra meg újra meggyőződhetett róla, hogy a helyzet mit sem változott. Annak idején, a válás után gondolni sem akart Bethre, és sokáig nem is gondolt. Élte az életét, sok lánnyal töltötte fölöttébb kellemesen az időt, és úgy érezte, soha az életben nem fog visszavágyni a volt feleségéhez. A kisfia azért érdekelte, persze. Aztán amikor Ben három- vagy négyéves lett, azt kezdték rebesgetni a városban, hogy Beth találkozgat valakivel, és ez Keitht igencsak zavarta. Úgy érezte, az egy dolog, hogy neki van valakije, de hogy Beth életében fölbukkanjon egy másik férfi, az már egészen más tészta. Nem hiányzott neki, hogy egy idegen fickó egyszer csak Ben apjaként kezdjen viselkedni. Sőt, rádöbbent, hogy annak sem örülne, ha Beth ágyba bújna egy másik férfival. Egyszerűen nem érezte helyénvalónak. Úgy gondolta, ismeri ő a férfiakat, tudja, mit akarnak egy nőtől, Beth viszont ezen a téren eléggé naiv, már csak azért is, mert ő volt az életében az első férfi. Sőt, alighanem ő, Keith Clayton az egyetlen férfi, akivel valaha dolga volt, és ez jó dolog, mert így legalább tisztában van a fontossági sorrenddel. Ő neveli a fiukat, és jól csinálja, még ha Ben egy kissé nyámnyila is. Ezenkívül kedves, jólelkű nő, semmiképpen nem érdemelné meg, hogy valami pasas összetörje a szívét. De ő, Keith, mindig is vigyázni fog rá, mert tudja, hogy Bethnek erre szüksége van. Vasárnap este viszont… Keith eljátszott a gondolattal, hogy Beth talán azért vette föl azt a szűkre szabott ruhát, mert őt várta. Az már valami lett volna! Az exneje pár hónapja egyszer még be is hívta a házba, amíg Ben összeszedte a cuccait. Igaz, hogy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenek, és Nana végig szúrósan nézett rá, de Beth kifejezetten kedves volt hozzá, és ez gondolkodóba ejtette. Keith akkor úgy okoskodott, hogy Bethnek is megvannak a maga szükségletei, ahogy mindenkinek. És ugyan mi rossz lenne abban, ha ő időnként kielégítené a szükségleteit? Hiszen látta már meztelenül épp elégszer, és még egy közös fiuk is van. Hogy is mondják ezt manapság? Barátság, plusz egy kis mellékes. El tudott volna képzelni valami ilyesmit Bethszel – feltéve, hogy nem beszél túl sokat, és nem nyaggatja a különféle elvárásaival. Keith elnyomta a cigarettáját, és azon gondolkodott, vajon hogy kéne ezt elő

vezetnie… Tudta, hogy Beth – vele ellentétben – hosszú-hosszú ideje egyedül van. Időről időre körbeszaglászta ugyan valaki, de Keith Clayton tudta, hogy kell bánni az ilyenekkel. Jól emlékezett arra a kis csevejre is, amit Adammel folytatott pár hónapja. Igen, azzal a fazonnal, aki sportzakót húz a pólójára, mint valami hollywoodi csődör. De akármekkora cs ődörnek képzelte magát, amikor Keith Clayton odalépett a kocsija ablakához, mindjárt tészta- fehér lett az arca! Hazafelé menet meszelte le a fickót, miután az harmadszor randizott Bethszel. Tudta, hogy a vacsorához megittak ketten egy üveg bort, hiszen az utca túloldaláról figyelte őket. És amikor az orra alá dugta a direkt ilyen alkalmakra megbütykölt szondát, Adam arca már nem is tésztaszínű volt, hanem falfehér! – Eggyel többet dobtunk be a kelleténél, igaz? – kérdezte akkor Keith, és a fickó esküdözésére, hogy ő csak egyetlen pohárkával ivott, az obligát kétkedő arckifejezéssel reagált. Amikor rákattintotta Adam csuklójára a bilincset, azt hitte, a fickó menten elájul vagy bevizel. Kis híján hangosan felröhögött. De csak kis híján. Szép komótosan megírta a jelentést, majd megtartotta a szokásos hegyi beszédet. Ugyanazt mondta el Adamnek is, amit minden férfinak, aki fölkeltette Beth érdeklődését: hogy ők egykor férj-feleség voltak, van egy közös gyerekük is, és azt mindenkinek meg kell értenie, hogy neki kötelessége a szívén viselni Beth és a gyerek sorsát. Márpedig Bethnek arra van a legkevésbé szüksége, hogy belépjen az életébe valaki, aki elvonja a figyelmét a fia neveléséről, vagy aki esetleg csak kihasználja őt. Az, hogy elváltak, még nem jelenti azt, hogy ő ne törődne velük. Az az Adam nevű fickó, persze, vette az adást. Mindannyian vették. És nem csupán a Clayton család kapcsolatai miatt, hanem azért is, mert Keith mindig fölajánlotta a delikvensnek, hogy elveszíti a szondát és a jelentést, ha megígéri, hogy békén hagyja Betht, és az ő kis beszélgetésükről nem szól senkinek. Mert nem lenne jó, ha Beth tudomást szerezne erről a kis csevejről. Nem tenne jót a gyereknek, ugye érti? És Keith Clayton nem nézi jó szemmel, ha valaki problémát okoz a kisfiának… Másnap természetesen ott ült a járőrkocsiban Adam munkahelye előtt. A fickó, amikor kilépett az irodából, ugyanolyan falfehér lett a szondával babráló seriffhelyettes láttán, mint előző este. Clayton legközelebb már egy vörös hajú titkárnővel látta, aki ugyanannál a könyvelőcégnél dolgozott. Clayton elégedetten nyugtázhatta, hogy nem tévedett: ennek a fazonnak nem hosszú távra kellett volna Beth. A kis szarjankó csak egy gyors dugásra

vágyott. Hát, azt nem az ő volt feleségétől fogja megkapni! Beth, persze, hisztériás rohamot kapna, ha megtudná, mit kavar ő a háttérben, de szerencsére nem kényszerült rá túl gyakran, és a módszer igen jól bevált. Remekül alakult minden. Még az egyetemista lányok fényképezgetéséből sem lett baj, hiszen a múlt hétvége óta a gép, illetve a memórialemez nem bukkant föl a rendőrségen, sem az újságnál. Azt a Szájbolt nevű hippimadarat hétfőn délelőtt nem tudta megkeresni, mert idézést kellett kézbesítenie egy másik városba, de azt kiderítette, hogy a fickó a Holiday Motor Courtban szállt meg. Szájbolt azonban sajnálatos módon – vagy inkább szerencsére – kijelentkezett, és azóta nem látták. Azaz alighanem már árkon-bokron túl jár. Mindent egybevéve tehát jól alakulnak a dolgok. Nagyon is jól. Különösen a Bethre vonatkozó zseniális ötletével volt elégedett. Barátság, plusz egy kis mellékes: ez már valami lenne, nem igaz? Keith összekulcsolta a kezét a tarkóján, és hanyatt dőlt az ágyon. Nikki törülközőbe csavarva, párafelhő kíséretében kilépett a fürdőszobából. Keith rámosolygott. – Gyere ide, Beth. A lány kővé dermedt. – Nikki vagyok. – Tudom. De ma éjjel szeretnélek Bethnek hívni. – Mi van? Keith szeme villant. – Fogd be a szád, és gyere már ide! Nikki egy pillanatig habozott, majd vonakodva lépett egyet előre.

10. FEJEZET

BETH

Beth kénytelen volt belátni, hogy talán félreismerte Logan Thibault-t, akiről az addig eltelt három hét alatt a tökéletes alkalmazott szobrát lehetett volna mintázni. Sőt, talán több is volt, mint tökéletes. Egyetlen napot sem hagyott ki, és minden reggel korábban jött, hogy megetesse a kutyákat – ezt az agyvérzéséig mindig Nana csinálta –, este pedig tovább maradt, mert még felsöpörte az irodát. Beth egyszer még annak is tanúja volt, hogy az ablakot pucolja tisztítószerrel és összegyúrt újságpapírral. A kutyaólak tisztábbak voltak, mint valaha, az udvaron, ahol az állatok trenírozása folyt, minden másnap lenyírta a füvet,

és még az ügyfelek aktáit is elkezdte új rendszer szerint átcsoportosítani. Beth már-már lelkiismeret-furdalással adta át neki az első fizetésnapon a csekket, mert tudta, hogy a férfi munkabére a puszta megélhetésre is alig elegendő. Thibault azonban mosolyogva csak annyit mondott: – Pompás, köszönöm. Beth-től csak egy halk „Szívesen „-re futotta. Ettől eltekintve nem sokat látták egymást. A tanév harmadik hetében jártak, és Bethnek még vissza kellett rázódnia a tanítás ritmusába. Kis otthoni dolgozószobájában hosszú órákon át frissítette az óravázlatait, javította a házi feladatokat. Ben viszont alig szállt ki az autóból, már rohant is játszani Zeusszal. Beth az ablakból nézte, és úgy tűnt, hogy a kisfia a legjobb pajtásának tekinti a kutyát, és hasonlóan érez Zeusz is. Amint ráhajtottak a bekötő útra, egyből keresgélni kezdett a földön, és amikor kinyílt a kocsi ajtaja, már bottal a szájában üdvözölte Bent. Miután pedig kiszálltak, Beth a veranda lépcsőjéről már hallotta is az udvaron Zeusszal együtt átrobogó kisfia harsány kacagását. Logan pedig – ez a név jobban illett hozzá, mint a Thibault, bármit is mondott a pataknál – a szája szegletében bujkáló mosollyal figyelte őket egy darabig, majd folytatta a munkáját. Bethnek akarata ellenére tetszett a férfi mosolya, és az is, hogy olyan könnyen kiül az arcára, ha Bennel vagy Nanával van. Tudta, hogy a háború sokszor beleeszi magát a katonák lelkébe, és nehezen találják a helyüket a civil életben. Thibault azonban semmi jelét nem mutatta, hogy poszttraumás stressztől szenvedne. Már-már normális embernek látszott – leszámítva, persze, hogy átgyalogolt a fél országon –, és ebből Beth arra következtetett, hogy valószínűleg nem szolgált a tengerentúlon. Nana megesküdött rá, hogy erről még nem kérdezte – ami Nanát ismerve igen furcsán hangzott, de ez más történet. A lényeg, hogy Logan sokkal jobban beilleszkedett az ő kis családi vállalkozásukba, mint azt Beth gondolta volna. Pár napja a dolgozószobájában ült, amikor a férfi végzett az aznapi teendőivel, és hallotta, ahogy Ben benyargal a házba, fölszalad a szobájába, majd rohan vissza az udvarra. Az ablakon kikukucskálva azt látta, hogy Ben és Logan a baseball-labdát dobálják egymásnak. Tehát ezért ment föl a fia a szobájába! Kézről kézre szállt a labda, és ha Ben nem tudta elkapni, Zeusz nagy lendülettel utána iramodott. Beth arra gondolt, bárcsak ott lenne a volt férje, és látná, milyen boldogan játszik Ben, ha nem hajszolják, és nem szidják folyton! Az nem lepte meg, hogy Logan és Nana jól kijön egymással, az viszont már igen, hogy a nagyanyja olyan sűrűn emlegeti esténként a férfit, és már-már elragadtatással beszél róla.

Olyanokat mondott, hogy: „Megkedvelnéd”, vagy „Kíváncsi lennék, ismerte-e Drake-et.” Ő így célozgatott arra, hogy az unokájának jobban meg kéne ismernie Thibault-t. Nana még a kutyák trenírozását is rábízta a férfira, pedig azt korábban nem engedte át egyetlen alkalmazottjuknak sem. És Bethszel beszélgetve időről időre „elhintett” valami érdekes momentumot a férfi múltjából, például hogy Észak-Texasban egyszer egy tatucsalád szomszédságában aludt, meg hogy egykor arról álmodozott, hogy az emberiség eredetét fogja kutatni Kenyában, a Koobi Fora Kutatóprogram résztvevőjeként. Amikor Nana ezekről a dolgokról beszélt, le sem tagadhatta volna, hogy el van ragadtatva Logantől és az életfelfogásától. A legjobb az volt az egészben, hogy a kutyatelep körül kezdtek nyugvópontra jutni a dolgok. A hosszú, hektikus nyár után a napjaik fölvettek valamiféle ritmust – és többek között ezért is nézett Beth rosszat sejtve a nagyanyjára, amikor az a vacsoránál közölte vele a hírt. – Hogyhogy meglátogatod a nővéredet? Nana egy vajdarabot tett a garnélarákos kukoricamáléjába. – A balesetem óta nem tudtam meglátogatni, és érdekel, hogy van. Tudod, ő még nálam is öregebb. Szóval most itt a kiváló alkalom, hiszen te tanítasz, Ben pedig iskolába jár. – És ki fogja vezetni a telepet? – Thibault. Hiszen már mesterien látja el a feladatait, még a kiképzést is. Azt mondta, nagyon szívesen vállal egy kis túlórát. És azt is mondta, hogy elvisz kocsival Greensboróba, úgyhogy az utazásra se lesz gondom. Elterveztünk mindent. Még azt is fölajánlotta, hogy elkezdi rendbe hozni az adminisztrációt. – Azzal Nana a villájára szúrt egy garnélarákot, és jóízűen rágni kezdte. – Tud vezetni? – kérdezte Beth. – Azt mondta, tud. – De nincs jogosítványa. – Azt mondta, elintézi a Gépjárműhivatalnál. Ezért ment el korábban. Fölhívtam Franket, és ő örömmel vállalta, hogy fölkészíti egy kicsit a vizsgára. – De hát nincs kocsija! – A kisteherautómmal gyakorol. – És hogy jutott el Frankhez? – Hát azzal!

– De hát nincs jogosítványa! – Ezt mintha már elmagyaráztam volna. – Nana úgy nézett Bethre, mint egy gyengeelméj űre. – És mi lesz a kórussal? Még épp csak elkezdtél újra járni. – Nem lesz gond. Már szóltam a kórusvezetőnek, hogy meglátogatom a nővéremet, és azt mondta, semmi probléma, sőt, kifejezetten jó ötletnek tartja. Persze én sokkal régebben vagyok a kórusnál, mint ő, úgyhogy nem igazán mondhatott mást. Beth a fejét csóválta, és igyekezett nem eltérni az eredeti témától. – Mióta tervezitek ezt az egészet? Mármint a látogatásodat? Nana újabb garnélarákot vett a szájába, és úgy csinált, mintha gondolkodna. – Mióta a n ővérem fölhívott. – És mikor hívott föl? – ütötte tovább a vasat Beth. – Ma reggel. – Ma reggel? – Beth a szeme sarkából észrevette, hogy Ben úgy figyeli a beszélgetésüket, mintha teniszmeccset nézne. Vetett a fiára egy figyelmeztető pillantást, majd ismét Nanához fordult. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – Mint a kandiszcukor a hadihajón – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Nana. – Ez meg mit jelentsen? – Azt jelenti, hogy elmegyek a nővéremhez. Azt mondta, unatkozik, és hiányzom neki. Megkért, hogy látogassam meg, és én igent mondtam. Ilyen egyszerű az egész. – És mennyi időre szándékozol elutazni? – Bethnek össze kellett szednie magát, hogy ne legyen úrrá rajta a pánik. – Gondolom, úgy egy hétre. – Egy hétre? Nana Benre pillantott. – Szerintem anyádnak hernyó mászott a fülébe. Folyton megismétli, amit mondok, mintha nem hallana rendesen. Ben elvihogta magát, és bekapott egy garnélarákot. Beth csak bámulta őket. Arra gondolt, hogy ezzel a két díszpéldánnyal vacsorázni néha olyan, mint az iskolai étkezdében ebédelni a másodikosokkal… – Mi lesz az orvosságoddal? – kérdezte. Nana szedett még Észak-Karolina nemzeti eledeléből, a garnélarákos kukoricamáléból. – Magammal viszem. Ugyanúgy be tudom szedni ott is, mint itthon.

– És ha történik veled valami? – Akkor már jobb, ha ott történik, nem gondolod? – Hogy mondhatsz ilyet? – Úgy, hogy te meg Ben alig vagytok itthon. Majdnem egész nap egyedül vagyok a házban, és Thibault odakint aligha venné észre, hogy baj van. Greensboróban viszont Ott lesz velem a nővérem, és hidd el, telefonja is van, meg minden. Tavaly még füstjelekkel kommunikált, de most már felhagyott vele. Ben ismét elvihogta magát, de tudta, hogy jobb, ha nem szól semmit. Csak vigyorgott a tányérjába. – De hát Nagypapa halála óta egyszer sem hagytad itt a telepet… – Pontosan! – vágott a szavába Nana. – De… Nana átnyúlt az asztalon, és megpaskolta Beth kezét. –

Nézd,

tudom,

hogy

nem

szívesen

nélkülözöd

a

sziporkázóan

szellemes

megjegyzéseimet, de így legalább megismerheted egy kicsit Thibault-t. Itt lesz a hétvégén is, hogy kisegítsen a telepen. – A hétvégén? Miért, mikor indulsz? – Holnap – felelte Nana. – Holnap? – visszhangozta cérnavékony, cincogó hangon Beth. Nana rákacsintott Benre. – Mondom! Hernyó mászott a fülébe. Beth leszedte az asztalt, majd kiment a verandára, hogy pár percig egyedül lehessen. Tudta, hogy Nana már döntött, ő pedig túlreagálta a dolgot. Hiszen Nana, agyvérzés ide vagy oda, tud vigyázni magára, és Mimi néni örülni fog, hogy láthatja. Hiszen már a konyhába is alig tud kimenni, talán ez az utolsó alkalom, hogy Nana eltöltsön nála egy egész hetet. Mégis nyugtalanította az imént lezajlott beszélgetésük. Nem is maga az utazás, hanem az, amit a vacsoránál lezajlott kis csatározás előre jelzett: hogy az elkövetkező években új szerep hárul majd rá. Úgy érezte, még nem áll teljesen készen rá. Ben anyukájának szerepét könnyen el tudta játszani, hiszen ott az és a velejáró felelősség egyértelmű volt. De hogy Nana anyukája legyen? Hiszen Nana világéletében olyan életteli, energikus asszony volt! Beth számára még néhány hónappal azelőtt is felfoghatatlan volt a gondolat, hogy egyszer ő is lelassul majd. Hiszen még most, az agyvérzés után is nagyon jól tartja magát. De mi lesz,

ha legközelebb valami olyat akar csinálni, amiről Beth komolyan úgy gondolja, hogy a saját érdekében nem lenne szabad? Valami egyszerű dolgot… Például este vezetni! Hiszen Nana már nem lát olyan jól, mint régen, és mi lesz, ha pár év múlva mindenáron ő akar majd munka után bevásárolni? Beth tisztában volt vele, hogy ha eljön az ideje, kezelni tudja majd mindezt. Mégis rettegett az új szereptől. Épp elég nehéz volt a nyáron kordában tartani Nanát, pedig akkor azért még a nagyanyja számára is világos volt, hogy fizikailag nem teljes értékű. Mi lesz majd, ha Nana nem akar tudomást venni a korlátairól? Betht a bekötőúton közeledő kisteherautó zaja zökkentette ki merengéséből. Logan a kutyatelep hátsó bejáratánál megállt, majd kiszállt, és hátrament, hogy levegyen valamit a platóról. Beth figyelte, ahogy a férfi a vállára veti a huszonöt kilós kutyaeledeles zsákot, majd bemegy a telepre. Amikor Logan visszajött, ott kocogott mellette Zeusz, és a kezét szaglászta. Nyilván az irodában hagyta a kutyáját, amíg a városban volt. Pár percig még eltartott, mire az összes kutyatápot lepakolta. Miután végzett, elindult a ház felé. Addigra már kezdett sötétedni. A távolban mennydörgés halovány visszhangja hallatszott, és a tücskök is rázendítettek esti dalukra. Beth gyanította, hogy a vihar nem jut el hozzájuk, hiszen néhány szórványos záportól eltekintve borzasztóan száraz nyarat hagytak maguk mögött. Az óceán felől érkező, fenyő- és sószagú levegő azonban fölidézett benne egy régi tengerparti emléket. Szinte látta, ahogy a zseblámpáik fénycsóvája elől fejvesztve menekülnek a tengeri pókok. Drake-kel és Nagypapával üldözték őket, és az édesanyja arcát megvilágította a kis tábortűz, amelyet az édesapja rakott. Nana a tábortűz fölött mályvacukrot pirított, amely végül lángra lobbant. Bethnek nagyon kevés emléke maradt a szüleiről, és még erről a kevésről sem tudhatta biztosan, hogy igaz-e. Nagyon kicsi volt még akkor, ezért élt a gyanúperrel, hogy Nana emlékei összekeveredtek a sajátjaival. A nagyanyja számtalanszor elmesélte neki azt az estét, talán azért, mert ekkor voltak utoljára együtt valamennyien. A szülei ugyanis pár nap múlva meghaltak autóbalesetben. – Jól van? Beth úgy belefeledkezett az emlékeibe, hogy észre sem vette a közeledő Logant. A férfi már ott állt a verandán, és a gyér fényben lágyabbnak tűntek a vonásai, mint máskor. – Igen, jól vagyok. – Beth kihúzta magát, és lesimította a blúzát. – Csak elgondolkodtam. – Itt van a teherautó kulcsa – mondta halkan Thibault. – Vissza akartam adni, mielőtt

hazamegyek. A férfi odanyújtotta neki a kulcsot. Beth tudta, hogy egyszerűen megköszönhetné, és jó éjszakát kívánhatna, de – talán mert még mindig bosszantotta, hogy Nana az ő megkérdezése nélkül döntött az utazásról, vagy mert ő maga akarta eldönteni, mit gondoljon Loganről – mégsem tette. A férfi szemébe nézett, és azt mondta: – Köszönöm. Jó hosszú napja volt. Logan, ha meg is lepődött, hogy Beth társalgást kezdeményez, nem mutatta. – Nem volt vészes – felelte. – És sok mindent elintéztem. – Például azt, hogy törvényesen autót vezethessen? A férfi arca felderült. – Például azt. – A fékkel nem volt gondja? – Miután megszoktam a csikorgást, már nem. Beth elmosolyodott. – A vizsgáztató biztosan odavolt a gyönyörtől. – De még mennyire! Az arcrángása egyértelműen elárulta. Beth elnevette magát, és egy pillanatig egyikük sem tudta, mit mondjon. A horizonton villám cikázott. Beletelt egy kis időbe, mire meghallották a dörgést is, így Beth tudta, hogy még néhány kilométerrel arrébb jár a vihar. A csöndben észrevette, hogy Logan megint olyan furcsán néz rá, mintha déjá vu érzése lenne. A férfi a jelek szerint maga is észbe kapott, mert gyorsan elfordult. Beth követte a pillantását, és azt látta, hogy Zeusz kissé elcsatangolt a fák irányába. A kutya feszes vigyázzállásban nézett Loganre, mintha azt kérdezné: Akarsz sétálni egyet? Aztán egy vakkantással is nyomatékosította a kívánságát, de Logan megrázta a fejét. – Lassan a testtel! – kiáltotta oda Zeusznak, majd újra Beth felé fordult. – Elég sokáig be volt kasztlizva, most már kóborolni akar egyet. – Most nem azt csinálja? – Nem, azt akarja, hogy együtt kóboroljunk. Engem soha nem téveszt szem elől. – Soha? – Nem tehet róla. Pásztorkutya, és azt hiszi, én vagyok a nyája. Beth fölvonta a szemöldökét. – Nem valami népes nyáj. – Nem, de azért lassanként gyarapszik. Bent és Nanát igazán megkedvelte. – És engem nem? – Beth úgy tett, mintha meg lenne sértve. Logan vállat vont. – Maga nem dobált neki botot. – Csak ennyi kell hozzá?

– Elég könnyű préda. Beth megint elnevette magát. Valamiért váratlanul érte, hogy a férfinak van humora. Most újból meglepte valamivel: – Nem jön el velünk sétálni? Zeusznál az majdnem olyan jó, mintha botot dobálna neki. – Tényleg? Most már ennyi is elég? – akadékoskodott Beth, hogy egy kis időt nyerjen. – Nem én hozom a szabályokat, én csak tudom, hogy mik azok. És nagyon nem szeretném, ha úgy érezné, hogy kimaradt valamiből. Beth némi habozás után belátta, hogy a férfi csak barátságos akar lenni. Hátrapillantott a válla fölött. – Alighanem szólnom kéne Nanának és Bennek, hogy elmegyek. – Szóljon nyugodtan, de biztos nem maradunk el sokáig. Zeusz csak pancsolni akar pár percig a patakban, és már megyünk is haza. Különben melege lesz. – A férfi zsebre tett kézzel hintázott a sarkán. – Indulhatunk? – Igen, menjünk. Elindultak a kaviccsal fölszórt ösvényen. Zeusz előttük kocogott, és időről időre hátranézett, hogy követik-e még. Fej fej mellett lépkedtek, de távolságot tartottak, hogy még véletlenül se érjenek egymáshoz. – Nana mondta, hogy maga tanárnő. Beth bólintott. – Másodikosokat tanítok. – És milyen az idei osztálya? – Jó csapatnak tűnik. Legalábbis eddig. És már hét anyuka is föliratkozott önkéntes munkára, ami mindig jó jel. A kutyatelep mellett elhaladva a patakhoz vezető kis ösvény felé közeledtek. A nap már lebukott a fák mögé, így az ösvény árnyékba borult. Megint dörgött az ég. – És mióta tanít? – kérdezősködött tovább Logan. – Három éve. – Szereti csinálni? – Többnyire igen. Sok remek emberrel dolgozom együtt, és így sokkal könnyebb. – De? Beth mintha nem értette volna a kérdését. Thibault zsebre dugta a kezét, és elmagyarázta.

– A munkahelyen mindig van valami „de”. Például imádom a munkámat, és a kollégáim is első osztályúak… de néhányan szeretnek szuperhősnek öltözni a hétvégén, ezért csak arra tudok gondolni, hogy meg vannak húzatva. Beth elnevette magát. – Nem, ők tényleg nagyszerű emberek. És szeretek is tanítani. Csak az a baj, hogy olykor akad egy-egy nehéz családi hátterű gyerek, és az ember nem tehet értük semmit. És ettől időnként megszakad a szívem. – Néhány lépést csöndben tettek meg. – És magával mi a helyzet? – kérdezte aztán Beth. – Szeret itt dolgozni? – Igen, szeretek. – Őszintének tűnt a válasza. – De? A férfi a fejét rázta. – Semmi de. – Ez nem fair. Én elmondtam. – Igen, de nem a főnöke unokájának. És ha már a főnökömnél tartunk, nem tudja véletlenül, hánykor indulunk holnap? – Nana nem mondta meg magának? – Nem. Gondoltam, majd megkérdezem, amikor visszaadom a kocsikulcsot. – Nekem se mondott semmit, de biztos csak trenírozás és sétáltatás után akar indulni, hogy ne legyenek nyugtalanok a kutyák. A távolban már látszott a patak, és Zeusz előre is rohant, hogy izgatottan csaholva belecsobbanjon a vízbe. Logan és Beth egy darabig nézték, ahogy ficánkol, majd Logan az alacsony ágra mutatott. Beth leült, és csatlakozott hozzá a férfi is, vigyázva, nehogy túl közel legyenek egymáshoz. – Milyen messze van innen Greensboro? – kérdezte. – Oda-vissza öt óra. Nagyrészt autópályán lehet menni. – És azt tudja, hogy mikor szándékozik Nana hazajönni? Beth vállat vont. – Nekem azt mondta, egy hét múlva. – Ó… – Logannek ezt szemmel láthatóan meg kellett emésztenie. Még hogy mindent elterveztek! – gondolta Beth. Na persze! Hiszen Logan még annyit se tud, mint én! – Az a benyomásom, hogy Nana nem igazán avatta be magát a dologba. – Csak annyit mondott, hogy én fogok vezetni, úgyhogy jó lesz, ha elintézem a jogosítványt. Ja, és azt is mondta, hogy most a hétvégén is dolgoznom kell. – Logikus. Figyeljen, ha… szóval elboldogulok a hétvégén egyedül is, ha más dolga…

– Semmi gond – szakította félbe Logan. – Nem terveztem semmit. Meg aztán amúgy is van pár dolog, amihez még nem jutottam hozzá. Esedékes lenne néhány kisebb-nagyobb javítás. – Például beszerelni az irodába a légkondit? – Én inkább olyasmin gondolkodtam, hogy lefesteném az ajtókeretet, és megpróbálnék csinálni valamit az iroda ablakával, hogy ki lehessen nyitni. – Arra gondol, amelyiknek lefestették a keretét, és attól ragadt be? Hát, sok szerencsét hozzá! A nagyapám éveken át próbálta megjavítani. Egyszer egy teljes napig kínlódott rajta borotvapengével, és végül egy hétig ragtapasz volt az ujján. De az ablak továbbra se nyílt ki. – Nem csöpögtet belém túl sok önbizalmat – mondta Logan. – Csak figyelmeztetni próbálom. Az a vicces az egészben, hogy éppen a nagyapám festette le a keretet, és a szerszámoskamrájában ott volt minden, amit csak el tud képzelni. Az a fajta ember volt, aki azt hiszi magáról, hogy bármit megbütyköl, de végül sosem úgy sikerült a dolog, ahogy elgondolta. A nagy tervek szövögetéséhez jobban értett, mint a barkácsoláshoz. Látta Ben fára épített házikóját meg a kishidat? – Messziről – felelte Logan. – Na, az remek példa erre. Nagypapának majdnem az egész nyara ráment, és az eredmény? Valahányszor Ben ott van, összerándul a gyomrom. Rejtély, hogy bírta az a tákolmány ilyen sokáig. Szerintem ijesztő, de Ben nagyon szeret ott lenni, különösen, ha zaklatott, vagy szorong valami miatt. A búvóhelyének nevezi. Sokat jár oda. – Beth itt szünetet tartott, és Logan egy pillanatra látta az arcára kiülő aggodalmat, de aztán folytatta. – Egyébként Nagypapa kész főnyeremény volt. Csupa szív, csupa lélek. A miénknél idillibb gyerekkort talán el se lehet képzelni. – A miénknél? – Az öcsémet is ők nevelték. – Beth az egyik fára szögezte a tekintetét. A leveleken ezüstösen csillant a holdfény. – Nana elmondta magának, hogy mi történt a szüleinkkel? Logan bólintott. – Röviden igen. Sajnálom. Beth várt, hátha a férfi akar még mondani valamit, de az nem szólt. – És milyen volt? – kérdezte a nő. – Mármint átgyalogolni a fél országon? Logan nem siette el a választ. – Béke és nyugalom – mondta végül. – Jó volt, hogy oda megyek, ahova akarok, akkor, amikor akarok, semmi rohanás. – Ez úgy hangzik, mint valami terápia.

– Gondolom, az is volt. – Logan arcán átsuhant egy szomorkás mosoly. – Bizonyos fokig – tette hozzá. Amikor ezt mondta, megcsillant a szemében a szürkületi fény, és ettől olyan benyomást keltett, mintha fokozatosan átszíneződne a szeme. – És megtalálta, amit keresett? – kérdezte komoly arccal Beth. Logan megint jól megrágta a választ. – Igen, úgy néz ki, megtaláltam. – És? – Még nem tudom. Rejtélyes válasz volt. – Ne értse félre, de valami okból nehezen tudom elképzelni magáról, hogy hosszú ideig egy helyen maradjon – jegyezte meg Beth. – Azért, mert idegyalogoltam Coloradóból? – Igen, az is szerepet játszik benne. A férfi elnevette magát, és Bethben csak most tudatosodott, hogy nagyon rég nem beszélgetett már ilyen könnyedén, fesztelenül senkivel. Adammel mesterkélt, erőltetett volt a társalgásuk, mintha mindketten túl sok energiát fektettek volna bele. Még mindig nem volt biztos abban, mit gondoljon Loganről, de úgy érezte, jó, hogy végre összebarátkoztak egy kicsit. Megköszörülte a torkát. – A holnapi nappal kapcsolatban… Szerintem inkább az én kocsimmal menjenek el, én meg majd a kisteherautóval megyek az iskolába. Kissé aggódom a fékje miatt. – Be kell vallanom, hogy az engem is elgondolkodtatott. De biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. Holnapra nem, de a hétvégén mindenképpen sort kerítek rá. – Szóval az autószereléshez is ért? – Igen. Amúgy a fék igazán nem nagy dolog. Új betét kell bele, a rotor alighanem rendben van. – Van azért olyan dolog is, amihez nem ért? – kérdezte csak félig megjátszott döbbenettel Beth. – Igen, van. A nő elnevette magét. – Akkor jó. Szóval beszélek Nanával, szerintem biztos nem lesz kifogása a csere ellen. Autópályán nem jó olyan állapotú fékkel menni. A kutyákat pedig majd én megnézem, ha hazajöttem az iskolából, rendben? Biztos vagyok benne, hogy Nana erről sem szólt magának. De meg fogom nézni őket.

Logan bólintott, Zeusz pedig ebben a pillanatban kijött a patakból. Lerázta magáról a vizet, majd odament Bethhez, megszaglászta, és megnyalta a kezét. – Kedvel engem – jegyezte meg Beth. – Szerintem csak kóstolgatja magát. – Nagyon vicces. – Efféle tréfákat Drake sütött el annak idején. Beth hirtelen semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy egyedül lehessen. Fölállt. – Alighanem ideje visszamennem. Már biztos aggódnak értem. Logan észrevette, hogy egyre sűrűsödik a felhőzet. – Igen, nekem is el kéne indulnom – mondta. – Jó lenne hazaérni, mielőtt bőrig ázom. Mintha közeledne a vihar. – Hazavigyem? – Nagyon kedves, de köszönöm, nem. Szeretek gyalogolni. – Ki hitte volna? – mondta halvány mosollyal Beth. Visszamentek a házhoz. Amikor a bekötőútra értek, Beth kihúzta a kezét a farmerzsebéből, és röviden odaintett a férfinak. – Köszönöm a kellemes sétát, Logan. Azt várta, hogy a férfi őt is kijavítja, ahogy Bent, hogy szólítsa inkább Thibault-nak. De nem tette, csak kissé följebb emelte az állát, és rámosolygott. – Én is köszönöm, Elizabeth. Beth sejtette, hogy nem fog sokáig tartani a vihar, pedig a forró, aszályos nyár után nagy szükség lett volna egy kis esőre. Úgy tűnt, már soha nem ér véget a kánikula. Miközben a bádogtetőre hulló utolsó esőcseppek dobolását hallgatta, azon kapta magát, hogy az öccse jár a fejében. Drake ugyanis, mielőtt elment volna, azt mondta, ez a hang fog a legjobban hiányozni neki: az eső dobolása a tetőn. Beth arra gondolt, vajon sokszor álmodott-e a bátyja az észak-karolinai nyári viharokkal abban a száraz országban, ahová vetette a sors. A gondolatra a csontja velejéig hatoló üresség és szomorúság járta át. Nana a szobájában csomagolt az útra. Beth évek óta nem látta ilyen izgatottnak a nagyanyját. Ben viszont egyre csöndesebb lett, ami azt jelentette, hogy máris az apjánál esedékes szombat-vasárnapi látogatáson rágódik. És ez, persze, Beth számára azt is jelentette, hogy egész hétvégén egyedül lesz otthon. Hosszú-hosszú ideje most először tölt egy hétvégét „szólóban”. Hacsak nem számítjuk Logant…

Megértette, miért találja szimpatikusnak a férfit Nana is, Ben is. Loganből ugyanis egyfajta, manapság ritkaságszámba menő, csöndes magabiztosság áradt. Beth csak bent, a házban döbbent rá, hogy milyen keveset tudott meg most a férfiról azon kívül, ami az „ állásinterjún” már úgyis kiderült. Azon tűnődött, hogy vajon mindig ennyire zárkózott volt-e Logan, vagy csak az iraki háború formálta ilyenné. Mert abban már biztos volt, hogy szolgált Irakban. Logan ugyan nem mondta, de amikor Beth a szülei autóbalesetét említette, látta a férfi arcán, hogy nem ismeretlen számára a tragikus halál, és elfogadja azt, mint az élet elkerülhetetlen velejáróját. Nem tudta volna megmondani, hogy ez jobb, vagy rosszabb színben tünteti-e föl előtte Logant. Tengerészgyalogos volt, akárcsak Drake – de ő ott volt a maga hús-vér valójában, Drake pedig már nem. Beth már csak emiatt sem tudta, képes lesz-e valaha is elfogulatlanul megítélni Logan Thibault-t – a bonyolultabb okokról nem is beszélve. A viharfelhők közül előbukkanó csillagokat bámulta. Drake elvesztése most úgy fájt, mint egy frissen fölszakadt seb. A szüleik halála után elválaszthatatlanok voltak, egy évig még egy ágyban is aludtak. Az öccse csak egyetlen esztendővel volt fiatalabb nála, és Beth tisztán emlékezett rá, amikor az év első napján együtt mentek az óvodába. Drake még csak akkor kezdte az ovit, és Beth azzal vigasztalta síró kisöccsét, hogy sok barátja lesz, és ő a nap végén ott várja majd a hintánál, és együtt mennek haza. Ők ketten, sok más testvérpárral ellentétben, soha nem rivalizáltak. Beth volt Drake fanatikus „vezérszurkolója” , és az öccse is tántoríthatatlanul mellette állt mindig. A középiskolában a lány ott volt minden egyes amerikaifutball-, kosárlabda- és baseballmeccsen, és korrepetálta is az öccsét, ha kellett. Cserébe Drake volt az egyetlen, aki rezzenéstelen arccal viselte a nővére követhetetlen tinédzserkori hangulatingadozásait. Egyes-egyedül Keith miatt volt köztük nézeteltérés, de Drake – Nanával ellentétben – akkor is jórészt megtartotta magának a véleményét. Beth azonban így is tisztában volt az érzéseivel, és amikor szétköltöztek, Drake-hez fordult segítségért, hogy meg tudja állni a helyét egyedülálló anyaként. Azt is az öccsének köszönhette, hogy Keith a különélés első hónapjaiban nem dörömbölt éjszakánként az ajtaján. Hiszen Drake-en kívül nem ismert olyan embert, akitől Keith Clayton tartott volna. Akkorra az öccse már sokkal érettebb lett. Gyakorlatilag minden sportágban kiváló eredményeket ért el, és tizenkét évesen még bokszolni is elkezdett. A középiskola végéig háromszor nyerte meg az észak-karolinai amatőrbajnokságot, az Aranykesztyűt, és

rendszeresen öklözött a Fort Braggben és Camp Lejeune-ben állomásozó katonákkal. Az ő hatásukra foglalkoztatta a katonai szolgálat gondolata. Soha nem volt valami jó tanuló, és egy év után otthagyta a kétéves főiskolát, mondván, az nem neki való. Azt, hogy jelentkezni akar a hadseregbe, csak a nővérével közölte. Beth büszke volt rá, hogy az öccse a haza szolgálatát választotta, és amikor először látta Drake-et a kék díszegyenruhájában, megtelt a szíve szeretettel és rajongással. Megijedt ugyan, amikor Drake-et Kuvaitba, majd később Irakba vezényelték, de nem tehetett mást, mint hogy szilárdan hitte: az öccse életben marad. Drake Green azonban nem jött haza. Beth alig emlékezett az öccse halálhírének érkezését követő napokra. Nem szívesen gondolt arra az időszakra. Drake hatalmas űrt hagyott maga után, és ő tudta, hogy ezt az ű rt soha nem lesz képes kitölteni. Az idő azonban enyhítette a fájdalmát. Közvetlenül Drake halála után el sem tudta képzelni, hogy ez lehetséges, de újabban már rendszerint a boldog pillanataik jutottak eszébe, ha az öccsére gondolt. Még a sírjánál tett látogatások sem voltak olyan gyötrelmesek, mint korábban. Immár nem annyira a bánat járta át elemi erővel a bensőjét, inkább a düh. Most viszont nagyon is valóságos szomorúsággal töltötte el a felismerés, hogy – Nanához és Benhez hasonlóan – ő is vonzódik Thibault-hoz. Ha másért nem, hát azért, mert olyan fesztelenül tud vele beszélgetni, együtt lenni, mint Drake halála óta senkivel. És volt még valami: soha senki nem szólította őt Elizabethnek, csak Drake. A szülei, Nana, Nagypapa, és a barátnői is mind Bethnek hívták. Így szólította Keith is: az igazat megvallva Beth nem mert volna megesküdni rá, hogy a volt férje tudná, mi az ő anyakönyvezett neve… Egyedül Drake szólította Elizabethnek, és ő is csak akkor, ha kettesben voltak. Ez volt az ő titkuk, amiről nem tudott senki más, és Beth el sem tudta képzelni, hogy hangozhat az ő „igazi” neve valaki más szájából. Logan szájából azonban valamiért pontosan úgy hangzott, ahogy kell…

11. FEJEZET

THIBAULT

2007 őszén, egy évvel azután, hogy leszerelt a tengerészgyalogságtól, Thibault megbeszélte Victorral, hogy találkoznak Minnesotában, ahol még egyikük sem járt.

Egyiküknek sem jöhetett volna jobbkor ez a kis kettesben töltött idő. Victor hat hónapja nő sült meg, és Thibault volt az esküvői tanúja. A leszerelésük óta csak akkor találkoztak, úgyhogy Thibault, amikor fölemelte a telefont, biztos volt benne, hogy jó barátja éppen egy efféle kis kiruccanásra vágyik. Az első napon egy kis csónakban ringatóztak a tavon, és Victor törte meg elsőként a csöndet. – Voltak mostanában rémálmaid? – kérdezte. Thibault a fejét rázta. – Nem. És neked? – Nekem igen – felelte Victor. Ősziesen csípős, hűvös volt a levegő, a víz fölött könnyű reggeli ködpára lebegett. Az ég viszont felhőtlen volt, jelezve, hogy később melegebb lesz. Csodaszép délutánnak néztek elébe. – Ugyanazt a rémálmot látod, mint régebben? – kérdezte Victortól. – Rosszabbat – hangzott a válasz. Victor föltekerte a zsinórt, majd újra bedobta. – Most halott embereket látok – mondta fanyar félmosoly kíséretében. Barázdált arcáról csak úgy sütött a kimerültség. – Mint abban a Bruce Willis filmben, A hatodik érzékben, igaz? Thibault bólintott. – Igen, valahogy úgy – mondta Victor, majd kis szünet után komor arccal beszélt tovább. – Az álmaimban újra átélek mindent, amin keresztülmentünk, de kicsit másképp. Legtöbbször meglőnek, és segítségért kiáltok, de nem jön senki, és akkor rádöbbenek, hogy a többieket is mind meglőtték. És akkor érzem, hogy lassanként meghalok. – Victor megdörzsölte a szemét, majd folytatta. – De bármilyen kemények is ezek az álmok, az még rosszabb, amikor nappal látom őket. Mármint azokat, akik meghaltak. Elmegyek például a boltba, ők megjelennek előttem, és az utamat állják. Máskor a földön hevernek vérben úszva, és dolgoznak rajtuk a szanitécek. De soha nem adnak semmiféle hangot, csak néznek rám némán, mintha az én hibám lenne, hogy megsebesültek, vagy haldokolnak. Aztán pislogok egyet, veszek egy nagy levegőt, és erre eltűnnek. – Victor egy pillanatra elhallgatott. – Néha már azt hiszem, hogy kezdek megőrülni. – Beszéltél erről valakivel? – kérdezte Thibault. – Nem. Illetve a feleségemmel próbáltam, de ha ilyeneket mondok, megrémül, és sírva fakad. Úgyhogy most már inkább nem mondom el neki sem. Thibault nem szólt semmit. – Tudod, gyereket vár – tette hozzá Victor. Thibault elmosolyodott, örömmel töltötte el

a felcsillanó reménysugár. – Gratulálok! – Köszönöm. Fiú lesz, és Logannek fogjuk keresztelni. Thibault fölegyenesedett ültében, és biccentett Victor felé. – Megtisztelsz. – Sokszor megijeszt a gondolat, hogy fiam lesz. Aggaszt, hogy nem leszek jó apa. – A vizet bámulta. – Nagyszerű apa leszel – biztatta Thibault. – Lehet. Thibault várt. – Nem vagyok már türelmes – szólalt meg végül Victor. – Sok minden feldühít. Apróságok, amelyeket észre se kéne vennem, mégis jelentőséget tulajdonítok nekik. És néha akkor is kibukik belőlem az indulat, ha megpróbálom magamba fojtani. Még nem származott ebből problémám, de fogalmam sincs, meddig tudom még kordában tartani. – Botját mozgatva megigazította a zsinórt. – Veled is ez történik? – Néha igen – ismerte el Thibault. – De nem túl gyakran? – Nem. – Gondoltam. Persze, nálad másként mennek a dolgok. A fénykép miatt. Thibault a fejét rázta. – Ez nem igaz. Nekem sem volt könnyű. Csak úgy tudok végigmenni az utcán, hogy folyton hátrafelé tekingetek a vállam fölött, és az emeleti ablakokat pásztázom, hogy nem szegeződik-e rám valamelyikből egy puskacső. És sokszor mintha már nem is emlékeznék rá, hogy kell egyszerű, hétköznapi társalgást folytatni valakivel. Ami az embereket általában foglalkoztatja, azzal többnyire nem tudok mit kezdeni. Amikor arról beszélnek, ki hol dolgozik, mennyit keres, mi megy a tévében, és ki kivel jár, legszívesebben azt mondanám: „ Kit érdekel?” – Neked soha nem volt erősséged a felszínes bájcsevegés – morogta Victor. – Kösz. – De a hátratekingetés, az normális. Én is csinálom. – Igen? – De puskát még egyszer se láttam. Thibault halkan fölnevetett. – Az jó. – Aztán megpróbált témát váltani: – Hogy tetszik a tetőfedés?

– Nyáron meg lehet sülni. – Mint Irakban? – Nem. Olyan hőség sehol sincs, mint Irakban. De azért ez is elég kemény. – Victor elmosolyodott. – Előléptettek. Már munkacsapat-vezető vagyok. – Jó neked. Maria hogy van? – Gömbölyödik, de boldog. Ő az én életem. Szerencsés vagyok, hogy ő lett a feleségem. – Victor hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ennek örülök – mondta Thibault. – A szerelemhez semmi sem fogható. Neked is ki kellene próbálnod. Thibault vállat vont. – Talán majd egyszer. Elizabeth. Amikor így szólította, látta, hogy a nő arcán átsuhan valamiféle érzelem, de nem tudta megállapítani, mi az. A teljes neve sokkal jobban tükrözte az egyéniségét, mint az egyszerű, hétköznapi „Beth”. Thibault úgy érezte, az „Elizabeth” szóban van valami elegancia, ami remekül illik a kecses járásához. Nem tervezte el előre, hogy így fogja szólítani, de úgy csúszott ki a száján a szó, mintha nem lenne más választása. Hazafelé gyalogolva azon kapta magát, hogy fejben újra játssza a beszélgetésüket. Fölidézte azt is, milyen magától értetődő, természetes dolognak tűnt a nő mellett ülni. Elizabeth nyugodtabban, fesztelenebbül viselkedett, mint várta volna, de azt is érzékelte, hogy a nő – Nanával ellentétben – még nem tudja pontosan, mit gondoljon róla. Később, lefekvés után, a plafont bámulva Thibault azon töprengett, vajon most mit gondolhat róla… Péntek reggel nagyon ügyelt, hogy minden rendben legyen a kutyatelepen, mielőtt elindul Nanával Greensboróba. Elizabeth kocsijával mentek. A hátsó ülésen utazó Zeusz fejét az ablakon kidugva nézelődött, a fülét valósággal a fejéhez tapasztotta a szél. Lenyű gözték a változatos látnivalók, meg az új szagok. Thibault nem számított rá, hogy a kutyája is velük jöhet, de amikor beszálltak, Nana intett Zeusznak, hogy ugorjon csak be ő is. – Betht nem zavarja, a bőröndöm meg elfér a csomagtartóban – mondta. Visszafelé Thibault mintha gyorsabban megtette volna az utat, és amikor megállt a kutyatelep előtt, örömmel konstatálta, hogy Ben a ház közelében dobál egy baseball-labdát. Zeusz várakozásteljesen robogott a kisfiú felé, és Ben el is hajította a labdát. A kutya fülét hátracsapva, lógó nyelvvel loholt utána. A közeledő Thibault észrevette a verandára kilépő

Elizabethet, és egy csapásra teljes bizonyossággal tudta, hogy nála szebb nőt még életében nem látott. Könnyű nyári blúzt és sortot viselt, ami kiemelte a formás lábát. Barátságosan odaintett Thibault-nak, akinek erőt kellett vennie magán, hogy ne bámulja feltűnően. – Hello, Thibault! – kiáltotta az udvarról Ben. Az utóbbi időben remekül összebarátkoztak a férfival. A kisfiú a labdával a szájában ugrándozó Zeuszt kergette. A kutya láthatóan büszke volt rá, hogy bármilyen fürgén szedi a lábát Ben, pár lépés távolság mindig marad köztük. – Hello, Ben! Milyen volt a suli? – Uncsi! És a munka? – Izgi. – Ja, persze! – vetette oda le sem lassítva Ben. Mióta megkezdődött az iskola, mindennap nagyjából ugyanez a párbeszéd zajlott le köztük. Thibault fejcsóválva mosolygott, mulattatta a dolog. Elizabeth lejött a veranda lépcsőjén. – Jó napot, Logan! – Jó napot, Elizabeth! A nő a korlátnak dőlt, és halvány mosoly ült ki az arcára. – Milyen volt az út? – Nem vészes. – De azért fura lehetett. – Miért? – Mikor vezetett utoljára öt órát egyhuzamban? Thibault a tarkóját vakargatta. – Nem is emlékszem. Elég régen. – Nana azt mondta, folyton izgett-mozgott vezetés közben, mint aki nem tud kényelmesen elhelyezkedni. – Elizabeth hátramutatott a válla fölött. – Most tettem le a telefont. Már kétszer hívott. – Miért, unatkozik? – Nem, először Bennel akart beszélni, hogy megkérdezze, mi volt az iskolában. – És? – Ben azt mondta, uncsi volt. – Legalább következetes. – Igen, de azért örülnék, ha valami mást mondana. Például azt, hogy: „Sok újat tanultam, és közben remekül éreztem magam.” – Elizabeth elmosolyodott. – Erről álmodik minden anyuka, igaz?

– Magának elhiszem. – Nem szomjas? – kérdezte Elizabeth. – Még van egy kis limonádé. Nana csinálta indulás előtt. – Az jólesne. De előbb a kutyák ivóvizét kéne megnéznem. – Azt már elintéztem – mondta a nő, majd megfordult, és kinyitotta az ajtót. – Jöjjön be. Egy perc, és jövök én is, rendben? Thibault fölment a lépcsőn, megtörölte a lábát, és belépett a házba. Szemügyre vette a szobát, és egyből föltűnt neki az antik bútor, meg a falon lógó eredeti festmények. Olyan, mint egy vidéki úriház szalonja – gondolta. Nem ilyennek képzelte. – Nagyon szép a berendezés! – kiáltotta. – Köszönöm. – Elizabeth kidugta a fejét a konyhából. – Nem látta még? – Nem. – Azt hittem, már volt bent. Nyugodtan nézzen körül. Azzal Elizabeth újra eltűnt, Thibault pedig a szobában sétálgatva tovább nézelődött. Az ebédlőben, a kredenc polcain sorakozó Hummel-szobrocskák láttán elmosolyodott. Ő is világéletében kedvelte az efféle dísztárgyakat. A kandallópárkányon fényképeket pillantott meg. Odalépett, hogy közelebbről is megnézze őket. Két-három, Benről készült fotó mellett (az egyiken még hiányzott elöl pár foga) egy igen jól sikerült képen Elizabeth állt a nagyszülei között sapkában és talárban, a diplomaosztóján. Egy másik fotón Nana kettesben pózolt a férjével, a párkány sarkában lévő felvételen pedig kék díszegyenruhát viselő, fiatal tengerészgyalogos álldogált. Talán ő veszítette el azt a fényképet Irakban? – Ő Drake – szólalt meg a háta mögött Elizabeth. – A testvérem. Thibault hátrafordult. – Bátyja vagy öccse? – Az öcsém. Egy évvel fiatalabb nálam. Azzal Elizabeth a kezébe adta a pohár limonádét, és Thibault érezte, hogy a téma le van zárva. A nő a bejárati ajtó felé indult. – Jöjjön, üljünk le a verandán. Egész nap idebent voltam, és Bent is szeretném szemmel tartani. Hajlamos elkóborolni. A nő leült a lépcsőre. A nap valósággal átfúrta a felhőket, de a veranda némi árnyékot vetett rájuk. Elizabeth a füle mögé simított egy hajtincset.

– Elnézést, de ennél jobb ülőhellyel nem szolgálhatok. Nanát már jó ideje próbálom rábeszélni, hogy szereltessünk föl a verandára egy hintaágyat, de szerinte az túl vidékies. A távolban Ben és Zeusz önfeledten rohangált a fűben. Ben kacagva próbálta kiszedni a botot a kutya szájából. Elizabeth elmosolyodott. – Örülök, hogy levezeti az energiáját. Ma volt az első hegedűórája, így iskola után nem volt ideje futkározni egy kicsit. – És tetszett neki a hegedűóra? – Igen. Legalábbis ezt mondta. – Elizabeth a férfira nézett. – Maga szerette gyerekkorában a hegedűórákat? – Többnyire igen. Legalábbis amíg nagyobb nem lettem. – Hadd találjam ki: amikor érdekelni kezdték a lányok meg a sport, ugye? – Ne felejtse ki a kocsikat. – Jellemző – sóhajtott Elizabeth. – De teljesen normális. Csak azért vagyok ilyen lelkes a hegedű miatt, mert ő választotta magának. Mindig is érdekelte a zene, és a tanárnője valóságos kincs. Végtelenül türelmes. – Az jó. Akkor Ben biztos szeretni fogja. Elizabeth most eljátszotta, hogy árgus szemekkel méregeti Thibault-t. – Nem tudom, miért, de inkább elektromos gitárral a kezében tudnám elképzelni magát, mint hegedűvel. – Azért, mert gyalog jöttem Coloradóból? – Ne feledkezzen meg a hajáról sem. – Évekig félkopaszon szaladgáltam. – És azóta sztrájkol a hajnyíró gépe? – Úgy valahogy. Elizabeth elmosolyodott, és a poharáért nyúlt. Thibault a rájuk telepedő csöndben elgyönyörködött a tájban. Az udvar túlsó felén seregélycsapat röppent ki a fák közül. Teljes összhangban, egy ütemre szárnyaltak, majd végül megtelepedtek a szemközti kiserdő fáin. Enyhe délutáni szél fújt, az égen alakjukat változtatva úsztak tova a pufók felhők. Thibault érezte, hogy Elizabeth figyeli. – Magára aztán nem lehet ráfogni, hogy leállíthatatlanul locsog – jegyezte meg a nő. – Hát, nem – mondta derűsen Thibault. – Az emberek többsége nem tudja értékelni a csöndet. Folyamatos beszédkényszerük van. – Beszélek én is, csak jobban szeretem, ha van is valami mondanivalóm.

– Akkor Hamptonban nem lesz könnyű dolga. Itt a többség a családjáról beszél, a szomszédokról, az időjárásról, vagy a középiskolai amerikaifutball-csapat bajnoki esélyeiről. – Igen? – Elég unalmas tud lenni. – Azt elhiszem – bólintott Thibault, és kiitta a maradék limonádéját. – Szóval, hogy megy a fiúknak az idén? – Pontosan! – nevette el magát Elizabeth, és a férfi poharáért nyúlt. – Kér még? – Köszönöm, nem, ennyi elég lesz. Nagyon jólesett, felfrissített. Elizabeth letette Thibault poharát a magáé mellé. – Házi készítésű. Nana saját kezűleg facsarta a citromot. – Feltűnt, hogy olyan az alkarja, mint Popeye-nek. Elizabeth végighúzta az ujját a pohara peremén, és csöndben bevallotta magának, hogy nagyon tetszik neki a férfi humora. – Úgy néz ki, a hétvégén csak ketten leszünk – mondta. – És Ben? – Holnap megy az apjához. Minden második hétvégén nála van. – Igen? Elizabeth nagyot sóhajtott. – De nem akar menni. Sosem akar menni. Thibault bólintott, és a távolban futkározó Bent nézte. – Nem mond semmit? – unszolta Elizabeth. – Mégis mit? – Bármit… – Hát Bennek alighanem jó oka van rá, hogy ne akarjon menni. – Magának ebben valószínűleg igaza van. – Nem jönnek ki jól egymással? – kérdezte óvatosan Thibault. – Mi tulajdonképpen kijövünk, bár nem feltétlenül remekül, de úgy-ahogy megvagyunk. Inkább Ben és az apja nem jön ki egymással sehogy sem. A volt férjemnek problémája van Bennel. Azt hiszem, másfajta gyereket szeretett volna. – Akkor miért engedi el hozzá Bent? – kérdezte a férfi, és meglepően heves érzelmeket tükrözött a tekintete. – Mert nincs más választásom. – Az embernek mindig van választása.

– Jelen esetben nincs. – Elizabeth oldalra hajolva letépett a lépcső mellől egy körömvirágot. – Közös a gyerekfelügyelet, és ha ezt peres úton megtámadnám… hát, legyen elég annyi, hogy a bíróság valószínűleg a volt férjem számára kedvező ítéletet hozna. Csak azt érném el, hogy Bennek esetleg még többször kelljen az apjához mennie. – Ez nem igazságos. – Nem. De pillanatnyilag nem sokat tehetek azon kívül, hogy arra biztatom Bent, próbálja a lehető legjobbat kihozni a dologból. – Az az érzésem, hogy még sok mindent tudna erről mesélni. Elizabeth elnevette magát. – De még mennyit! – Akar beszélni róla? – Nem igazán. Ha Thibault netán forszírozni akarta a dolgot, a veranda felé baktató Ben láttán el kellett állnia a szándékától. A kisfiú úszott a verejtékben, az arca kipirult, a szemüvege kissé meghajlott. Zeusz erősen zihálva lépkedett a nyomában. – Szia, anya! – Szia, kicsim! Jól ereztétek magatokat? Zeusz megnyalintotta Thibault kezét, majd a lábai elé rogyott. – Zeusz fantasztikus! – lelkesedett Ben. – Láttátok, mit játszottunk? – Persze – mondta Elizabeth. Közelebb húzta magához a kisfiát, és a hajába túrt. – Látom, meleged van. Igyál egy kis vizet. – Mindjárt. Thibault és Zeusz itt marad vacsorára? – Erről még nem beszéltünk. Ben följebb tolta az orrán a szemüvegét. Észre sem vette, hogy el van görbülve. – Mexikói tacost fogunk enni! – közölte Thibault-val. – Felséges! Anya maga csinálja hozzá a salsát, meg minden. – Az biztosan nagyon finom – mondta semleges hangon Thibault. – Majd megbeszéljük, rendben? – Elizabeth lesöpörte Ben ingéről a rátapadt fűszálakat. – Most menj, igyál egy kis vizet. És ne felejts el megmosakodni. – Még bújócskázni akarok Zeusszal! – nyavalygott Ben. – Thibault megengedte. – Mint már mondtam, majd megbeszéljük. – Bejöhet velem Zeusz? Ő is szomjas. – Inkább maradjon kint, rendben? Majd adunk neki vizet. Mi történt a szemüvegeddel?

– Elizabeth a fia tiltakozásával nem törődve levette róla a szemüveget. – Egy pillanat műve az egész – mondta, majd meghajlította a keretet, szemügyre vette az eredményt, megismételte a műveletet még egyszer, és visszaadta Bennek. – Próbáld föl így. Ben fölvette a szemüveget, és közben Thibault-ra villantotta a tekintetét. A férfi úgy tett, mintha nem venné észre. A lábánál heverő Zeuszt simogatta. Elizabeth hátrahajolt, hogy jobban megnézze magának, hogy áll a kisfián a megjavított szemüveg. – Tökéletes – állapította meg. – Oké – hagyta rá Ben. Fölment a lépcsőn, kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, majd nagy csattanással bevágta maga után. Elizabeth Thibault-hoz fordult. – Zavarba hoztam Bent. – Az anyukáknak ez a dolga. – Köszönöm – mondta némi éllel Elizabeth. – Szóval mi ez a bújócskadolog? – Ja, még akkor mondtam neki, amikor lent voltunk a pataknál. Kérdezte, mi mindent tud Zeusz, és megemlítettem ezt is. De nem muszáj ma este bújócskázniuk. – Csinálhatják most is, abszolút nem gond – felelte Elizabeth, és a limonádés poharáért nyúlt. A jégkockákat zörgetve vívódott egy kicsit, majd a férfi felé fordult. – Nem akar itt maradni vacsorára? Thibault a szemébe nézett. – De, nagyon szeretnék. – Csak tacos lesz – mentegetőzött Elizabeth. – Hallottam. És köszönöm szépen. A tacos igazi ínyencfalat. – Thibault elmosolyodott, és fölállt. – De előbb hadd hozzak ennek a legénynek egy kis vizet. Meg aztán alighanem enne is valamit. Nem gond, ha a telepről adok neki vacsorát? – Dehogy! Van kutyatáp bőven. Valaki éppen tegnap hozott egy csomó zsákkal. – Vajon ki lehetett az? – Nem tudom. Azt hiszem, valami hosszú hajú csavargó. – Én azt hittem, egy egyetemet végzett háborús veterán. – Az ugyanaz. – Elizabeth kezébe vette a poharakat, és ő is fölállt. – Megnézem, megmosdott-e Ben. Hajlamos elfelejteni. Pár perc múlva találkozunk. Thibault átballagott a kutyatelepre, megtöltötte Zeusz tálkáit vízzel meg kutyaeledellel, majd leült az egyik üres ketrecre, és várt. Zeusz nem kapkodta el: ivott egy keveset, majd elmajszolt pár falatot, és olykor a gazdájára pillantott, mintha azt kérdezné: Most miért

nézel? Thibault hallgatott, mert tudta, ha bármit mond, azzal csak még jobban lelassítja Zeuszt. Inkább felállt, és végignézte a többi ketrecet is, annak ellenére, hogy Elizabeth már megtette. Mindegyik kutyának volt elegendő vize, és nem is nyugtalankodtak. Jól van. Thibault ezután lekapcsolta a villanyt az irodában, és bezárta maga mögött az ajtót, majd elindult a ház felé. Zeusz a földet szaglászva poroszkált a nyomában. Az ajtóhoz érve intett a kutyájának, hogy feküdjön le, és maradjon ott, majd kinyitotta a szúnyoghálós ajtót. – Hahó! – Jöjjön csak be! A konyhában vagyok. Thibault belépett, és megkereste a konyhát. Elizabeth kötényben állt a tűzhelynél, és a darált marhahúst pirította át. Mellette, a pulton egy kinyitott üveg diétás sör állt. – És Ben? – Zuhanyozik. Pár perc, és itt lesz ő is. – Elizabeth egy kis előrecsomagolt tacosfűszert szórt a marhahúsra, majd leöblítette a kezét, és a kötényébe törölte. Ezután a sörösüvegéért nyúlt. – Maga is kér? Én a tacoshoz mindig sört iszom. – Jólesne nekem is. Elizabeth elővett a hűtőből egy üveget, és odanyújtotta. – Sajnos csak diétás van itthon. – Nagyon jó lesz, köszönöm. Thibault a pultnak dőlt, és szemügyre vette a konyhát. Bizonyos fokig a bérelt házára emlékeztette. Ugyanolyan, a házzal egyidős faliszekrények, rozsdamentes acél mosogató, régi típusú háztartási gépek, meg az ablak alá tolt ebédlőgarnitúra állt a helyiségben, csak jobb állapotban volt minden. Emellett látszott a helyiségen az asszonyi kéz nyoma: virág a vázában, gyümölcsöstál, ablakdíszek. Igen otthonos benyomást keltett. Elizabeth kipakolt a hűtőből egy kis salátát, néhány paradicsomot, meg egy darab cheddar sajtot, és lerakta az egészet a pultra. Ezután elővette a zöldpaprikát és a vöröshagymát is, a vágódeszkára helyezte az összes hozzávalót, majd a pult fiókjából elő került egy kés meg egy sajtreszelő. Könnyed, gyors mozdulatokkal elkezdte fölszeletelni, majd kockára vágni a hagymát. – Segítsek? Elizabeth kétkedő pillantást vetett Thibault-ra. – Csak azt ne mondja, hogy a kutyakiképzésen, az autószerelésen meg a zenén kívül a szakácskodásban is profi!

– Ezt nem állítanám, de azért föltalálom magam a konyhában. Minden este készítek magamnak vacsorát. – Tényleg? És tegnap este mi volt a menü? – Pulykás szendvics búzakenyérből, savanyúsággal. – És tegnapelőtt? – Pulykás szendvics búzakenyérből. Savanyúság nélkül. Elizabeth elvihogta magát. – És mikor evett utoljára meleg ételt? Thibault úgy tett, mintha nagyon törné a fejét. – Oöö… hétfőn babos hús volt. Elizabeth megjátszotta, hogy ámul-bámul. – Most aztán helyre tett! És a sajtreszelés hogy megy? – Abban már szakértőnek mondanám magam. – Értem. A turmixgép alatti szekrényben talál egy edényt. És nem kell lereszelnie az egész tömböt. Ben általában két tacost eszik, én meg egyet. A többi a magáé. Thibault letette a sörét a pultra, elővette az edényt, majd a mosogatóhoz lépett, hogy kezet mosson, és leszedje a fóliát a cheddar sajtról. Munka közben időnként lopva Elizabethre pillantott. A nő már végzett a hagymával, és a zöldpaprikánál tartott. Hamarosan sorra került a paradicsom is. Egyenletes tempóban táncolt a kezében a kés, és roppant precízek voltak a mozdulatai. – Hihetetlenül gyorsan csinálja – jegyezte meg Thibault. Elizabeth nem esett ki a ritmusból, miközben válaszolt. – Volt idő, amikor arról álmodoztam, hogy saját éttermet nyitok. – Mikor volt ez? – Tizenöt éves koromban. Még Ginsu kést is kértem a születésnapomra. – Olyat, amilyet éjszaka reklámoznak a tévében? Amelyikkel a fickó átvág egy konzervdobozt? Elizabeth bólintott. – Pontosan. – És megkapta? – Most is azt használom. Thibault elmosolyodott. – Még soha nem találkoztam elő emberrel, aki bevallotta volna, hogy ilyen kést használ.

– Hát, most találkozott – mondta Elizabeth, és gyors oldalpillantást vetett a férfira. – Arról ábrándoztam, hogy nyitok valami menő helyet Charlestonban vagy Savannah-ban, és lesznek saját szakácskönyveim meg tévéműsorom. Őrültség, igaz? De azért a kockára vágást egész nyáron gyakoroltam. Fölkockáztam mindent, ami a kezembe akadt, és nem nyugodtam, amíg nem ment nekem is ugyanolyan gyorsan, mint annak a fickónak a reklámban. A frizsiderem tele volt a kertből szedett cukkínivel, sárgarépával, tökkel. Nanát az őrületbe kergettem vele, hiszen így nagyjából mindennap nyári lecsót ettünk. – Mi az a nyári lecsó? – Bármi, amit össze lehet kutyulni, és föl lehet szolgálni tésztával vagy rizzsel. Thibault mosolyogva fordított egyet a sajtdarabon, amit reszelt. – És aztán mi történt? – Vége lett a nyárnak, és elfogyott a zöldség. – Értem – bólogatott Thibault, és közben arra gondolt, hogy lehet valaki ilyen gyönyörű kötényben… – Nos – mondta Elizabeth, és előhúzott a tűzhely alól egy újabb edényt –, akkor összekeverem a salsát. Beleöntött az edénybe egy nagy doboz paradicsomszószt, majd beleszórta a hagymát és a zöldpaprikát, meg némi Tabascót, sót, fekete borsot. Összekeverte a tál tartalmát, majd közepes hőfokra állította a platnit. – A saját receptje? – érdeklődött Thibault. – Nem, Nanáé. Ben nem szereti, ha túl fűszeres az étel, úgyhogy végül ezt találta ki. Thibault végzett a reszeléssel, és visszacsomagolta a maradék sajtot. – Mi van még hátra? – Szinte semmi. Összetépkedek egy kis salátát, és kész. Ja, és átforrósítom a sütőben a kagylót. A húst meg a salsát még hagyom egy darabig kis lángon rotyogni. – Mi lenne, ha én csinálnám a kagylót? Elizabeth a kezébe adott egy tepsit, és bekapcsolta a sütőt. – Csak terítse szét egy kicsit a kagylókat. Nekünk hármat tegyen be, magának pedig amennyit akar. De még várjon pár percet. Ben frissen sülve szereti a kagylót. Thibault követte az instrukciókat, és nagyjából ugyanakkor lett kész, mint Elizabeth a salátával. A nő tett a pultra három tányért, majd kezébe vette a sörét, és az ajtó felé mutatott. – Jöjjön ki egy kicsit. Mutatni szeretnék valamit. Thibault utánament, és valósággal földbe gyökerezett a lába a fedett hátsó verandáról

elé táruló látványtól. A sövénnyel körbevett területen kövezett gyalogutak kanyarogtak, és a téglával körbekerített ágyasokban somfák álltak. Az udvar közepén pedig, amolyan fókuszpontként, háromszintes szökőkút táplált egy mesterséges tavacskát. – Tyűha! – morogta Thibault. – Ez csodálatos! – Nem is gondolta volna, hogy itt van, ugye? Most is elég látványos, de látná tavasszal! Nanával évről évre ültetünk pár ezer tulipánt, nárciszt meg liliomot, és ezek közvetlenül az azálea meg a somfa után bontanak virágot. Márciustól júliusig a világ egyik legszebb helye ez a kert. És látja, mi van ott, az alacsonyabb sövény alatt? – Elizabeth jobbra mutatott. – Az a mi híres-nevezetes zöldség- és gyógynövénykertünk. – Nana soha nem említette, hogy kertészkedik. – Nem mondja senkinek. Ez amolyan kis titkuk volt Nagypapával. Mivel rögtön itt van a kutyatelep, ki akartak alakítani itt egy kis oázist, ahova visszavonulhatnak a vállalkozás ügyes-bajos dolgai, a kutyák, a tulajdonosok… meg az alkalmazottak elől. Persze Drake-kel, majd később Bennel sokszor tanyáztunk itt, de alapvetően az övék volt a kert. Ez volt az egyetlen, amit Nagypapa tényleg remekül megcsinált. A halála után Nana úgy döntött, az emlékére megtartja. – Hihetetlen! – csodálkozott Thibault. – Ugye? Persze gyerekkorunkban nem lelkesedtünk ennyire. Itt hátul nem játszhattunk, csak ha palántáztunk. A születésnapi zsúrjainkat mindig a ház meg a kutyatelep között tartottuk a füvön. Előtte két napig takarítottuk a kutyagumit, nehogy valaki belelépjen. – Gondolom, ez jól elrontotta a bulit… – Hé! – kiáltotta Ben a konyhából. – Hol vagytok? Elizabeth megfordult. – Itt kint, kicsim, a hátsó udvaron! Ben is kilépett a verandára. Fekete póló és terepszínű nadrág volt rajta. – Zeusz hol van? Kezdhetnénk a bújócskát. – Először együnk. Majd vacsora után bújócskáztok. – De anya… – Sötétben amúgy is jobb – szólt közbe Thibault. – Úgy legalább tényleg el lehet bújni, és Zeusz is jobban fogja élvezni. – De mit csináljunk, amíg besötétedik? – kérdezte a kisfiú. – A te Nanád azt mondta, tudsz sakkozni. Ben kétkedve nézett rá. – Miért, te is tudsz? – Lehet, hogy nem olyan jól, mint te, de tudok.

– Oké. – Ben megvakarta a karját. – Hol is van Zeusz? – Az elülső verandán. – Akkor mehetek vele játszani? – Először megterítesz – rendelkezett Elizabeth. – És csak pár percetek van. Majdnem kész a vacsora. – Rendben – mondta Ben, és már meg is fordult. – Kösz! Elizabeth oldalra hajolt, mert nem látta a fiát Thibault-tól, majd tölcsért csinált a kezébő l, és az elporzó Ben után kiáltott: – Asztal! Ben a konyhakövön csúszva megállt. Kinyitott egy fiókot, kikapott három villát, majd az asztalra dobálta őket, mint a krupié Las Vegasban a lapokat. Ugyanígy osztotta ki az Elizabeth által már kikészített tányérokat is. Az egész alig tíz másodpercig tartott, és úgy is nézett ki az asztal. Miután a kisfia eltűnt a szemük elől, Elizabeth megcsóválta a fejét. – Amíg Zeusz ide nem került, Ben csöndes, nyugodt gyerek volt. Iskola után olvasott és tanult, most meg csak a maga kutyáját hajkurássza. Thibault bűntudatos arcot vágott. – Sajnálom. – Ne sajnálja. Higgye el, én is olyan vagyok, mint a többi anya, nem bánom, ha van egy kis… nyugalom, de azért jó a fiamat ilyen izgatottnak látni. – Miért nem szerez be neki egy saját kutyát? – Az lesz. A maga idejében. Előbb megvárom, hogy alakul Nana állapota. – Elizabeth kortyolt egyet a söréből, és a ház felé intett a fejével. – Menjünk, nézzük meg, hogy áll a vacsora. Azt hiszem, már ki lehet venni a sütőből. Miközben Elizabeth egy halom papírszalvétával együtt az asztalra tette a tálakba kiszedett húst meg salsát, Thibault megigazította a villákat meg a tányérokat, és odarakta a sajtot, a salátát meg a paradicsomot. Amikor Elizabeth a sörével odalépett az asztalhoz, Thibault-t újfent megdöbbentette a nő természetes szépsége. – Behívjam Bent, vagy inkább maga szeretné? – kérdezte a nő. Thibault erőt vett magán, és hátat fordított neki. – Majd én kiszólok. Ben az elülső verandán ült, és a ziháló Zeuszt cirógatta. Egy lendülettel simított végig rajta a homlokától a farkáig.

– Kifárasztottad – jegyezte meg Thibault. – Elég gyorsan futok – mondta egyetértőleg Ben. – Akarsz enni? A vacsora az asztalon van. Ben fölállt, mire Zeusz fölemelte a fejét. – Maradj itt! – mondta neki Thibault, mire a kutya füle lelapult, mintha kikapott volna. De szót fogadott, és visszaengedte a fejét a földre. A gazdája és a kisfiú bement a házba. Elizabeth már az asztalnál ült. Miután ők is helyet foglaltak, Ben már pakolta is a tortillára a fűszeres darált marhahúst. – Szívesen hallanék még valamit a fél országot átszelő sétájáról – szólalt meg Elizabeth. – Igen, én is! – mondta a salsát a húsra kanalazva Ben. Thibault az ölébe terítette a szalvétáját. – Mire kíváncsi? Elizabeth színpadias mozdulattal rázta szét a szalvétáját. – Mi lenne, ha az elején kezdené? Thibault egy pillanatig azt fontolgatta, hogy előrukkol az igazsággal: az egész egy fényképpel kezdődött, amit a kuvaiti sivatagban talált. De ezt nem mesélhette el nekik. Inkább arról a hideg márciusi reggelről beszélt, amikor fölvette a hátizsákját, és elindult. Elmondta, mi mindent látott – Ben kedvéért részletesen leírta az összes útjába került vadállatot –, és beszélt néhány színesebb egyéniségről is, akikkel útja során találkozott. Elizabeth a jelek szerint észrevette, hogy a férfi nincs hozzászokva, hogy ennyit beszéljen magáról, mert ha elakadt, kérdésekkel segített neki átlendülni a holtponton. Az egyetemi éveiről is kérdezgette, és igen jól mulatott, amikor Ben megtudta, hogy az asztalnál ülő férfi igazi csontvázakat ásott ki a földből. A fiú is föltett néhány kérdést. Van testvéred? Nincs. Sportoltál valamit? Igen, de csak jó közepes voltam, semmi különös. Amerikai fociban melyik a kedvenc csapatod? Hát persze hogy a Denver Broncos! Elizabeth derűs mosollyal, érdeklődve követte a társalgásukat. Ahogy telt-múlt az idő, az ablakon egyre kevésbé sütött be a nap, majd félhomályba borult a konyha. Miután befejezték a vacsorát, Ben fölállt az asztaltól, és kivonult Zeuszhoz a verandára, míg a férfi segített Elizabethnek leszedni az asztalt. Becsomagolta a maradékot, és bepakolta a tányérokat meg az evőeszközt a mosogatógépbe. Elizabeth az önmaga által felállított szabályt megszegve fölbontott egy második üveg sört. Thibault-t is megkínálta még eggyel, és az üveggel a kezükben kimentek a meleg konyhából a verandára. Érezhetően lehűlt a levegő, és szellő borzolta a faleveleket. Ben és Zeusz már újra

játszottak, a kisfiú harsány kacagása visszhangzott a levegőben. Elizabeth a korlátnak dőlve figyelte a fiát, és Thibault-nak megint erőt kellett vennie magán, hogy ne bámulja őt feltűn ően. Egyikük sem érezte szükségét, hogy bármit is mondjon. A férfi nagyot kortyolt a söréb ől, és arra gondolt, hogy vajon hova vezet ez…

12. FEJEZET

BETH

Miután leszállt az est, Beth a hátsó verandán állva nézte a sakktáblára koncentráló Logant, és arra gondolt: Tetszik nekem. Meglepte a gondolat, de ugyanakkor mintha magától értetődő lett volna. Ben és Logan már a második partit játszották, és a férfi most hosszasan elgondolkodott a következő lépésén. Az első játszmát Ben ügyesen megnyerte, és Beth észrevette, hogy ez Logant is meglepetésként érte. De jól viselte a vereséget, még azt is megkérdezte Bentől, hol hibázott. Visszaállítottak egy korábbi állást, és Ben megmutatta Logannek, hogy sorozatos hibákat követett el. Először a bástyával, majd a királynővel, végül pedig a lóval lépett rosszat. – Nem semmi – mondta Logan. – Szép volt. Beth inkább el sem próbálta képzelni, hogy reagált volna hasonló helyzetben Keith… Csakhogy nem kellett a képzeletére hagyatkoznia. Pár hónapja ugyanis Ben már játszott egyszer az apjával, és akkor Keith szó szerint fölborította a táblát, amikor mattot kapott, majd kiviharzott a szobából. Aztán pár perc múlva, amikor Ben még mindig a szétgurult figurákat szedegette a földről, az apja visszajött, de ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, kijelentette, hogy a sakk időpocsékolás, és Ben jobban tenné, ha valami fontosabb dologgal töltené az idejét. Például leckét írna, vagy kézbe venné a baseballütőt, mert „úgy üt, mint egy vakegér”. Időnként szívesen belefojtotta volna az exférjét egy kanál vízbe… Logan azonban egészen más volt. Beth látta, hogy a férfi megint bajban van. Ehhez nem is kellett a táblára néznie – és hiába is tette volna, hiszen nem értette a finomságokat, amelyek megkülönböztetik egymástól a jó és a még jobb sakkozókat. Azt azonban tudta, hogy ha Ben nem a figurákat tanulmányozza, hanem az ellenfelét, akkor közeleg a vég –

még ha Logan egyelőre nem is ébredt rá… A legjobban az tetszett neki, hogy a komoly összpontosítást igénylő játszma közben még beszélgetni is tudtak. Szó esett az iskoláról, Ben tanárairól, meg arról is, hogy milyen volt Zeusz kölyökkutya korában, és mivel Logan őszinte érdeklődést mutatott, a kisfiú elárult neki néhány dolgot, ami Beth számára az újdonság erejével hatott. Elmondta például, hogy néhány osztálytársa párszor elvette az ebédjét, és hogy belezúgott egy Sziszi becenevű lányba. Logan nem adott neki tanácsokat, csak megkérdezte Ben-től, hogy ő mit gondol, mit kéne tennie. Beth tapasztalatai szerint a férfiak, ha valakinek a dilemmájáról hallanak, azt hiszik, hogy az illető a véleményükre kíváncsi, holott csak azt várja tőlük, hogy meghallgassák. Logan természetéből fakadó szófukarsága viszont, úgy tűnt, tág teret nyit Bennek az önkifejezésre. Egyértelmű volt, hogy Logannek nincsenek önértékelési problémái. Nem próbálta lenyűgözni Bent, és Beth előtt sem próbált „villogni” azzal, hogy milyen jól megtalálja a hangot a fiával. Bethnek az évek során nem sok férfival volt dolga, de azt azért megfigyelte, hogy a legtöbb udvarlója vagy úgy tett, mintha Ben nem is létezne, és csak pár szót vetett oda neki, vagy pedig átesett a ló másik oldalára, és buzgón erőlködött, hogy megmutassa, milyen csodálatosan bánik a gyerekekkel. Ben már kiskorától átlátott mindkét típuson – ahogy Beth is, és ez általában elég is volt ahhoz, hogy véget vessen a kapcsolatnak. Már amikor nem a férfiak vetettek véget neki… Ben nyilvánvalóan szívesen töltötte az idejét Logan-nel – és ami még fontosabb, Beth azt is érzékelte, hogy a férfi is örömmel múlatja az időt a kisfiával. Logan most csöndben fixírozta a táblát, és a keze egy pillanatra megpihent a lován, majd továbbvándorolt az egyik parasztjára. Ben alig észrevehetően fölvonta a szemöldökét. Beth ebből nem tudta megállapítani, hogy jónak, vagy rossznak tartja-e a lépést, amit Logan tervez. A férfi végül elszánta magát, és előretolta a gyalogost. Ben szinte azonnal megtette válaszlépését, és Beth tudta, hogy ez Logan számára nem sok jót ígér. Pár perc múlva a férfi is rájött, hogy bárhová lép, a királya nem menekülhet. Megcsóválta a fejét. – Megfogtál. – Igen – helyeselt Ben. – Pedig azt hittem, ennél azért jobban játszom.

– Jól is játszottál. – Meddig? – A második lépésig. Logan elnevette magát. – Ez valami sakkozóhumor? – Sok hasonló viccünk van – mondta büszkén Ben, majd az udvar felé intett a kezével. – Már elég sötét van? – Igen, azt hiszem. Akarsz játszani, Zeusz? A kutya a fülét hegyezve oldalra billentette a fejét, majd amikor Logan és Ben fölállt, föltápászkodott ő is. – Jössz, anya? Beth fölállt a székről. – Máris. Kimentek a sötétben a ház elé. Beth a lépcsőnél megállt. – Talán hoznom kéne egy zseblámpát. – Az csalás! – tiltakozott Ben. – Nem a kutyának. Neked. Hogy ne tévedj el. – Nem fog elveszni – nyugtatta meg Logan. – Zeusz megtalálja. – Könnyen beszél, nem a maga fia. – Nem lesz semmi bajom – mondta Ben. Beth a fiára, majd Loganre nézett, és megcsóválta fejét. Nem volt teljesen nyugodt, Logan viszont a jelek szerint egy csöppet sem aggódott. – Jól van – sóhajtott fel végül Beth. – Akkor magamnak hozok egy zseblámpát. Ez így rendben van? – Igen – hagyta rá Ben. – Akkor most mit csináljak? – Bújj el – mondta Logan. – Én pedig majd utánad küldöm Zeuszt, hogy keressen meg. – Oda bújok, ahova csak akarok? – Mi lenne, ha arrafelé mennél? – mutatott Logan a pataktól nyugatra lévő, erdős területre, a bekötőútnak a kutyateleppel szemközti oldalán. – Nem szeretném, ha véletlenül belecsúsznál a patakba. Meg aztán ott még friss a szagnyomod, hiszen vacsora előtt ott játszottatok. És ha Zeusz megtalál, csak gyere utána, rendben? Akkor biztosan nem tévedsz el. Ben az erdőt kémlelte. – Rendben. De honnan tudjam, hogy Zeusz nem nézi, merre megyek?

– Beviszem a házba, és százig számolok, mielőtt kiengedném. – És nem hagyod lesni? – Becsszó – ígérte Logan, majd Zeuszra összpontosította a figyelmét. – Gyere – szólt oda neki, majd az ajtóhoz lépett, és kinyitotta, de aztán megtorpant. – Nem gond, ha beengedem? – Nem, dehogy – felelte Beth. Logan intett Zeusznak, hogy menjen be és feküdjön le, majd becsukta az ajtót. – Rendben, indulhatsz. Ben elkocogott az erdő felé, Logan pedig hangosan számolni kezdett. Ben futás közben hátrakiáltott a válla fölött: – Számolj lassabban! – Aztán lassanként beleolvadt az alakja a sötétségbe, és még el sem jutott az erdőig, amikor eltűnt a szemük elől. Beth keresztbe fonta a karját. – Meg kell mondanom, hogy rossz érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. – Miért? – A fiam éjszaka az erdőben bujkál… Hát, nem is tudom… – Nem lesz semmi baja. Zeusz két-három perc alatt megtalálja. Maximum. – Hihetetlen, hogy mennyire hisz a kutyájában. Logan elmosolyodott, és egy kis ideig csak álltak a verandán, a meleg, de már nem forró, párás levegőn, amelyben a föld, a tölgyek és a fenyők szaga keveredett. Ez az illat mindig arra emlékeztette Betht, hogy ha a világ állandóan változik is, ez a kis szeglete mindig ugyanolyan marad. Tisztában volt vele, hogy Logan egész este őt figyelte, bár igyekezett nem feltűnően bámulni. Tudta azt is, hogy ugyanígy figyelte ő is a férfit. Rádöbbent, hogy kedvére való az érzés, amit Logan érdeklődése kivált belőle. Örült, hogy a férfi vonzónak találja őt, és annak is, hogy ez a vonzalom Logannél nem jár együtt azzal a türelmetlen, nyers, leplezetlen vággyal, ami oly gyakran sütött más férfiak tekintetéből. Logan, úgy tűnt, megelégszik azzal, hogy mellette lehet, és neki – ki tudja, milyen okból – pontosan erre volt szüksége. – Örülök, hogy itt maradt vacsorára – szólalt meg végül, mert nem tudta, mi mást mondhatna. – Ben remekül érzi magát. – Én is örülök – mondta a férfi. – Öröm volt nézni, ahogy foglalkozik vele. Annyira jól csinálta! A sakkozásra gondolok. – Igazán nem nehéz. – Legalábbis azt gondolná az ember, igaz? Logan némi habozás után megkérdezte: –

Most megint a volt férjéről beszél? – Ennyire nyilvánvaló? – Beth az egyik oszlopnak dőlt. – Igen, igaza van. A volt férjemről beszélek. Arról a hülye pöcsről. Logan a lépcső túloldalán lévő oszlopnak támaszkodva, Bethszel szemben állt. – És…? – És nagyon szeretném, ha másként mennének a dolgok. A férfi habozott, és Beth érezte, hogy most azt latolgatja, mondjon-e még valamit. Végül nem szólalt meg. – Nem kedvelné őt – törte meg a csöndet Beth. – És ami azt illeti, alighanem ő se kedvelné magát. – Igen? – Igen. Úgyhogy tekintse magát szerencsés embernek. Nem veszít semmit. A férfi merőn nézte őt, de nem szólalt meg. Beth arra gondolt, hogy valószínűleg azért, mert ő korábban kijelentette, hogy nem akar a férjéről beszélni. Kisimította szemébe lógó hajszálakat, és azt fontolgatta, hogy belemenjen-e még jobban ebbe a témába. – Akarja hallani a történetet? – kérdezte végül. – Csak, ha el akarja mondani – felelte Logan. Beth gondolatai a múlt felé kalandoztak. Nagy sóhajjal belefogott. – Ősrégi, unalomig ismert sztori: gátlásos, végzős középiskolás lányka voltam, ő pedig pár évvel idősebb nálam, de amióta az eszemet tudom, mindig ugyanabba a templomba jártunk, így aztán pontosan tudtam, kicsoda. Pár hónappal az érettségi előtt kezdtem el randizni vele. A családja jómódú, és ő mindig a legnépszerűbb lányokkal járt, engem pedig, gondolom, magával ragadott ez a fantáziavilág. A nyilvánvaló problémákat vagy észre se vettem, vagy találtam rájuk valami mentséget, és egyszer csak teherbe estem. Az életem egy csapásra… megváltozott, érti? Egyszer csak úgy alakult, hogy mégsem mehetek ősszel továbbtanulni, az anyaságról pedig fogalmam sem volt, pláne az egyedülálló anyaságról. El sem tudtam képzelni, hogy fogok megbirkózni a feladattal. Arra ugyanis a legkevésbé sem számítottam, hogy a gyerek apja megkéri a kezemet. De megkérte, ki tudja, miért, én pedig igent mondtam. Hinni akartam, hogy jól alakul majd a dolog, és Nanát is minden erőmmel igyekeztem meggyőzni, hogy tudom, mit csinálok – pedig azt hiszem, még meg se száradt a tinta a házasságlevélen, amikor már mindketten éreztük, hogy hibát követtünk el. Hiszen gyakorlatilag semmi közös nem volt bennünk. Szóval jóformán szünet nélkül veszekedtünk, és nem sokkal Ben születése után külön is költöztünk. Azután pedig végképp el voltam

veszve. Logan összekulcsolta az ujjait. – De ez nem gátolta meg semmiben. – Miben nem gátolt meg? – Abban, hogy idővel mégis elvégezze az egyetemet, és tanárnő legyen. Meg hogy kitanulja az egyedülálló anyaságot. – A férfi itt elmosolyodott. – És valahogy megbirkózzon a feladattal. Beth hálásan viszonozta a mosolyt. – Nana segítségével sikerült. – A segítség, az bizony elkel. – Logan keresztbe tette a lábát, és mintha vizsgálgatta volna Betht, majd somolyogva megszólalt: – Szóval gátlásos volt? – A középiskolában? Ajjaj! Határozottan gátlásos voltam. – Ezt nehezen tudom elhinni. – Higgyen, amit akar. – És hogy sikerült végül az egyetem? – Bennel? Hát, nem volt könnyű. De szerencsére a középiskolában néhány tárgyat emelt szinten tanultam, és ezekből fölmentettek. Ez adott némi kezdőlökést, meg aztán amíg Ben pelusos volt, a kétéves főiskolára jártam. Ott csak hetente kétszer-háromszor voltak órák, olyankor Nana vigyázott Benre. Otthon pedig, amikor éppen nem anyuka voltam, akkor tanultam. Ugyanez történt, amikor átmentem a wilmingtoni egyetemre, ami elég közel van, így itthonról járhattam be, és estére hazaértem. Hat év alatt szereztem meg a diplomámat meg a tanári oklevelemet, mert nem akartam túlságosan kihasználni Nanát. No meg a volt férjemnek sem akartam okot szolgáltatni arra, hogy megszerezhesse Ben kizárólagos felügyeleti jogát. Mert akkoriban megpróbálta volna, ha esélyt lát rá, pusztán azért, mert megteheti. – Bűbájos ember lehet. Beth elhúzta a száját. – Ha tudná! – Akarja, hogy jól elverjem? A nő elnevette magát. – Ez vicces! Volt idő, amikor talán a szaván fogtam volna, de az már elmúlt. A volt férjem egyszerűen csak… éretlen. Azt hiszi, minden útjába akadó nő bomlik érte, mindenféle apróságon berág, és másokat hibáztat, ha valami rosszul sül el. Harmincegy éves, de

gyakorlatilag egy tizenhat éves szintjén van, ha érti, mire gondolok. – Érezte, hogy Logan oldalra fordulva figyeli őt. – De róla ennyi elég is. Meséljen inkább magáról. – Például mit? – Bármit. Nem is tudom. Miért lett antropológia szakos? Logan megrágta a kérdést. – Azt hiszem, a személyiségemből fakadt – mondta végül. – Ez meg mit jelentsen? – Csak abban voltam biztos, hogy semmiféle gyakorlatias tudomány nem érdekel, nem akarok

üzletember

vagy

mérnök

lenni.

Elsőéves

koromban

sokat

beszélgettem

bölcsészhallgatókkal, és akiket a legérdekesebbnek találtam, azok antropológia szakra jártak. Márpedig én érdekes akartam lenni. – Most viccel. – Nem viccelek. Valóban így volt, legalábbis az alapozó órákat ezért vettem föl. Utána pedig rájöttem, hogy az antropológia a történelem, a feltevések és a rejtélyek nagyszerű keveréke, és ezt vonzónak találtam. Úgyhogy horogra akadtam. – És a bulizással hogy állt? – Az nem nekem való. – Amerikaifutball-meccsek? – Az sem. – Arra gondolt valaha, hogy kimaradt abból, amiről az egyetemi éveknek szólniuk kell? – Nem. – Én sem – mondta Beth. – De lehet, hogy csak azért, mert itt volt nekem Ben. A férfi bólintott, és az erdő felé intett. – Ööö… mit gondol, kerestessük meg Bent Zeusszal? – Úristen! – kiáltotta Beth. Érződött a hangján az enyhe pánik. – Igen. Ugye, meg fogja találni? Mennyi idő telt el? – Nem sok. Talán öt perc. Hívom Zeuszt. És ne aggódjon, nem fog sokáig tartani. Azzal Logan az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Zeusz farkcsóválva kikocogott, majd lement a lépcsőn, és a veranda mellett mindjárt lábat is emelt. Ezután visszakocogott a gazdájához. – Hol van Ben? – kérdezte tőle Logan. Zeusz hegyezni kezdte a fülét, Logan pedig arrafelé mutatott, amerre Ben elszaladt. – Keresd meg Bent!

Zeusz megfordult, és nagy ívben keringve szaglászni kezdte a földet. Pillanatokon belül szagot fogott, és eltűnt az éjszakában. – Ne menjünk utána? – kérdezte Beth. – Szeretne? – Igen. – Akkor menjünk. Alig jutottak el az első fákig, amikor Bethnek máris játékos vakkantás ütötte meg a fülét. Közvetlenül utána Ben örömteli visítása hallatszott. Beth Loganhez fordult, aki vállat vont. – Hát, nem hazudott – mondta Beth. – Mennyi volt ez? Talán két perc? – Zeusznak nem volt nehéz dolga. Tudtam, hogy Ben nem megy túl messzire. – Mi volt a leghosszabb táv, ameddig követett egy szagnyomot? – Egyszer egy szarvast, nem is tudom, úgy tíz kilométeren át követett. Nagyjából annyi lehetett. Ment volna tovább is, csak útját állta egy kerítés. Tennesseeben történt. – És miért követték azt a szarvast? – A gyakorlás kedvéért. Zeusz okos kutya. Szívesen tanul, és szívesen alkalmazza a tudományát. – Zeusz mintegy végszóra előbukkant a fák közül, és egy lépéssel mögötte ott haladt Ben is. – így aztán ez a játék nemcsak Ben számára élvezetes, hanem az ő számára is. – Elképesztő volt! – kiáltotta Ben. – Egyenesen odajött hozzám. Pedig nem csaptam semmi zajt! – Szeretnél még egyszer elbújni? – kérdezte Logan. – Szabad? – kérdezte reménykedve Ben. – Ha anyukádnak nincs ellene kifogása. Ben az édesanyjához fordult, aki föltette a kezét. – Menj csak. – Oké, akkor vigyétek be Zeuszt megint a házba. És most már igaziból elbújok! – jelentette ki Ben. – Csak rajta – biztatta Logan. Zeusz másodjára egy fa odvában találta meg Bent, harmadszor pedig, amikor a kisfiú egy darabon visszament a saját nyomvonalán, hogy összezavarja, a háztól négyszáz méternyire, a patak mellett, a fára épített kunyhójában bukkant rá. Beth ez utóbbi ötlettől nem igazán volt elragadtatva, mert a labilis hidacska és a házikó padozata éjszaka még veszélyesebbnek tűnt. Ben azonban már amúgy is kezdett fáradni, így ez volt aznapra az utolsó menet. Logan visszakísérte őket a házhoz. Jó éjszakát kívánt a kimerült kisfiúnak, majd Bethhez

fordult, és megköszörülte a torkát. – Köszönöm a remek estét, de most már indulnom kéne – mondta. Már majdnem tíz óra volt, Beth a lelke mélyén mégis szerette volna, ha a férfi még marad egy kicsit. – Hazavigyem? – ajánlkozott. – Ben pár percen belül elalszik, utána indulhatunk. – Köszönöm, de nem szükséges. Szeretek gyalogolni. – Tudom. Nem sokat tudok magáról, de ezt az egyet nagyon jól tudom. – Beth elmosolyodott. – Akkor holnap találkozunk, ugye? – Hétkor itt vagyok. – Megetethetem a kutyákat én is, nyugodtan jöhet egy kicsit később. – Fölkelek én, nem gond. Amúgy is szeretném még látni Bent, mielőtt elmegy. És Zeusz is biztosan szeretne még találkozni vele. Szerintem szegény fiú nem is tud majd mit kezdeni magával, ha Ben nem hajkurássza. – Akkor jó… – Beth fázósan keresztbe fonta a karját. Hirtelen csalódottsággal töltötte el, hogy Logan elmegy. – Kölcsönvehetném holnap a teherautót? – kérdezte a férfi. – Be kell ugranom a városba pár dologért, ami a fékjavításhoz kell. De ha gondot okoz, akkor szívesen bemegyek gyalog. – Igen, tudom – mondta mosolyogva Beth. – De nem probléma. Én elviszem Bent, és elintézek még ezt-azt, de ha nem találkoznánk, majd otthagyom a kulcsot a vezetőülés elő tti kis szőnyeg alatt. – Rendben – mondta Logan, és Beth szemébe nézett. – Jó éjszakát, Elizabeth! – Jó éjszakát, Logan! Miután a férfi elment, Beth még benézett Benhez, és adott egy puszit az arcára, majd visszavonult a szobájába. Miközben levetkőzött, visszajátszotta magában az este történéseit, és közben Logan Thibault rejtélyén merengett. Arra gondolt, hogy ez a férfi más, mint akikkel korábban dolga volt, de nyomban le is szidta magát, amiért ilyen egyértelmű butaság jutott eszébe. Hát persze hogy más, mert még új neked, alig ismered! De végül mégis arra jutott, hogy elég érett már ő ahhoz, hogy fölismerje az igazságot, ha ott van az orra előtt. Logan valóban más. Hogy Keithre semmiben sem hasonlít, az a napnál világosabb – de nem hasonlít a többi férfira sem, akikkel a válása óta megismerkedett. A többségük eléggé könnyen kiismerhető volt: akár udvariasan és elbűvölően, akár otrombán, faragatlanul

viselkedtek, egy pillanatig sem csináltak mást, mint átlátszó kísérleteket tettek arra, hogy őt ágyba vigyék. Nana erre azt mondta: „kangörcsben ránganak”, és Beth kénytelen volt egyetérteni vele. Logannél viszont… hát, ez az. Nála Beth nem tudhatta biztosan, hogy mit akar tőle. Azt látta rajta, hogy vonzónak találja őt, és úgy tűnt, jól érzi magát a társaságában. Ezen túlmen ően azonban fogalma sem volt, mik lehetnek a férfi szándékai, hiszen úgy tűnt, Bennel is ugyanolyan jól el tudja tölteni az időt. Bethnek eszébe jutott, hogy Logan valahogy úgy bánik vele, mint egyes nős férfiismerősei: Csinos és érdekes nő vagy, de én már elkeltem. Persze lehet, hogy Logan is „elkelt” már. Lehet, hogy barátnője van Coloradóban, vagy most szakított élete nagy szerelmével, és még nem tette túl magát rajta. Visszagondolva Beth ráeszmélt, hogy bár a férfi elmesélte, mi mindent látott és csinált az országot átszelő gyalogútja során, arra nem derült fény, hogy miért indult útnak, és miért éppen Hampton lett a végállomás. Nem is rejtélyes volt a története, hanem inkább rejtett, és Beth ezt furcsának találta. Hiszen ha semmi mást nem is, egyvalamit biztosan megtanult a férfiakról: azt, hogy szeretnek beszélni magukról, a munkájukról, a hobbijukról, a múltbeli sikereikről, meg arról, hogy mi motiválja őket. Logan viszont semmi ilyesmiről nem beszélt. Különös… Beth ezután fejcsóválva ismét korholta magát, hogy túl sokat magyaráz bele ebbe az estébe. Hiszen végső soron nem is randi volt, csak amolyan baráti összejövetel: tacos, sakk, beszélgetés. Mint valami családi esemény. Pizsamába bújt, és kezébe vette az ágy melletti asztalkán heverő magazint. Szórakozottan átlapozgatta, majd eloltotta a villanyt. De amikor lehunyta a szemét, továbbra is csak azt látta maga előtt, ahogy Logan szája sarka kissé fölkunkorodik, ha Beth valami humorosat mondott, meg ahogy a homlokát ráncolja, amikor koncentrál. Sokáig hánykolódott még az ágyban, képtelen volt elaludni. Arra gondolt, hogy talán, esetleg, netalántán Logan is ébren van, és őt látja lelki szemei előtt…

13. FEJEZET

THIBAULT

Thibault Victort figyelte, aki éppen bedobta a zsinórt a minnesotai tó hűs vizébe. Felhő tlen, szélcsendes szombat reggel volt, a víz visszatükrözte a derült égboltot. Korán keltek,

hogy horgászhassanak egyet, mielőtt ellepi a tavat a sok jetski meg motorcsónak. Ez volt a vakációjuk utolsó napja, a másnapi géppel kellett hazautazniuk. Úgy tervezték, az utolsó este a város legjobb éttermében fognak vacsorázni. – Azt hiszem, meg fogod találni azt a lányt – jelentette ki váratlanul, mindenféle bevezetés nélkül Victor, miközben a társa föltekerte a zsinórt. – Miféle lányt? – Azt a lányt a fényképen, aki szerencsét hoz neked. – Miről beszélsz? – Thibault hunyorogva nézett a barátjára. – Ha keresed, meg is fogod találni. Thibault gondosan megvizsgálta a horgát, majd újra bedobta a zsinórt. – Nem fogom keresni. – Most ezt mondod, de keresni fogod. – Nem, és ha akarnám is, nem tudnám, hogy fogjak hozzá. – Meg fogod találni a módját. – Victor hangjából csak úgy áradt az önelégült magabiztosság. Thibault a barátjára meredt. – Miért beszélünk erről egyáltalán? – Azért – közölte Victor –, mert ennek még nincs vége. – Hidd el nekem, hogy vége van. – Tudom, hogy ezt gondolod. De akkor sincs vége. Thibault már régen megtanulta, hogy ha Victor egyszer lovagolni kezd egy témán, úgyis addig üti a vasat, amíg célba nem ér az üzenete. Ő azonban nem ezzel akarta tölteni az utolsó napjukat, ezért úgy gondolta, egyszer s mindenkorra lezárja a dolgot. – Jó – sóhajtott. – Szóval miért nincs vége? Victor vállat vont. – Mert nincs egyensúlyban a mérleg. – Nincs egyensúlyban a mérleg – ismételte színtelen, tompa hangon Thibault. – Pontosan. Érted? – Nem. Victor elgyötörten felnyögött. Nem értette, hogy lehet a barátja ilyen nehézfejű. – Mondjuk, valaki megcsinálja nálad a tetőt. Keményen dolgozik, és a végén kifizeted. A tető fedésnek csak akkor van vége. A te eseted viszont ezzel a fényképpel olyan, mint amikor csak a tető készül el, de a tulaj nem fizet. Amíg nincs kiegyenlítve a számla, nincs

egyensúlyban a mérleg. – Most azt akarod mondani, hogy tartozom valamivel annak a lánynak? – kérdezte szkeptikusan Thibault. – Igen. A fénykép megőrzött téged épségben, és szerencsét hozott neked. De amíg nem fizetsz ezért, addig a dolognak nincs vége. Thibault kivett a hűtőtáskából két dobozos üdítőt, és az egyiket a társa kezébe adta. – Ugye, te is belátod, hogy ez őrültségnek hangzik? Victor biccentett, és elvette az üdítőt. – Egyesek talán annak tartják. De végül a keresésére fogsz indulni. Van ennek az egésznek egy magasabb rendű célja. Ez a sorsod. – A sorsom – visszhangozta kétkedve Thibault. – Igen. – Ez mit jelent? – Nem tudom. De te tudni fogod, ha majd odajutsz. Thibault nem szólt semmit. Azt kívánta, bárcsak a barátja ne hozta volna szóba ezt a témát. Victor a rájuk telepedett csöndben fürkész tekintettel méregette őt. – Lehet, hogy egymásnak vagytok teremtve – szólalt meg végül. – Nem vagyok szerelmes belé, Victor. – Nem? – Nem. – Mégis sokat gondolsz rá. Thibault erre csak hallgatott. Kifogyott az érvekből.

Szombat reggel korán érkezett, és egyenesen a kutyatelepre ment. Etetés, takarítás, trenírozás: a szokásos menetrend. Miközben ő dolgozott, Ben Zeusszal játszott, amíg Elizabeth be nem hívta, hogy készülődjön. A nő odaintett a verandáról Thibault-nak, de a férfi messziről is jól látta, hogy eléggé zaklatott. Mire kihozta a kutyákat, Elizabeth már ismét bent volt a házban. Általában hármasával sétáltatta őket, és negyedikként Zeusz is ott kullogott mögöttük. A háztól eltávolodva lecsatolta az állatokról a pórázt, de rendszerint így is a nyomában voltak, bármerre ment. Szerette variálni az útvonalat, mert a változatosságnak köszönhetően kevésbé kóboroltak el mellőle a kutyák. Hiszen nemcsak az emberek, az állatok is elunják, ha mindennap

ugyanúgy zajlanak a dolgok. Általában minden hármas csoporttal fél órát sétált. A harmadik trió után észrevette, hogy Elizabeth kocsija már nincs ott. Gondolta, biztos elvitte Bent az apjához. Nem kedvelte a kisfiú apját, főleg azért, mert nem kedvelte őt Ben és Elizabeth sem. A hallottak alapján úgy tűnt, elég kibírhatatlan alak lehet a fickó, de ő nemigen tehetett mást, mint hogy meghallgatja, amit Elizabeth elmond róla. Nem tudott eleget ahhoz, hogy tanácsot adjon, és a nő nem is kért tőle tanácsot. Egy szó, mint száz, ez nem az ő dolga. De akkor mi az ő dolga? Miért van itt? Akarata ellenére a Victorral folytatott beszélgetésükre terelődtek a gondolatai – mert valójában tudta, hogy amiatt van itt, amit a barátja azon a reggelen, kinn a tavon mondott. És természetesen amiatt is, ami később történt. Elhessegette az emlékképet. Nem akarta újra látni. Szólt a kutyáknak, majd megfordult, és elindult vissza, a telep felé. Miután bezárta az állatokat, a szerszámoskamra felé vette az irányt. Fölkapcsolta a villanyt, és döbbenten bámulta a kamra falait, polcait. Elizabeth nagyapja nem csupán néhány szerszámot tartott itt:

zsúfolt

vasáru-kereskedésre

emlékeztetett

a

helyiség.

Thibault

átnézte

a

tartóállványokat, a bepattintható fedelű szerszámosládákat, átkutatta a munkapadokon fölhalmozott kupacokat. Végül egy csőkulcskészletet, két franciakulcsot, két imbuszkulcsot meg egy emelőt válogatott ki, és kivitte őket a kisteherautóhoz. A kulcs valóban ott volt a kis szőnyeg alatt, ahogy Elizabeth megígérte. Thibault elhajtott a városközpont felé, mert halványan emlékezett rá, hogy látott egy autóalkatrész-boltot. Volt készleten minden, amit keresett: tömítések, csavarszorító és hőálló kenőzsír is. Alig fél óra elteltével már vissza is ért. Az emelővel fölemelte a kocsit, majd levette az első kereket. A csavarszorítóval hátrahúzta a dugattyút, majd kivette a régi fékbetétet, megnézte, nem sérült-e a rotor, és berakta az új betétet. Ezután visszatette a kereket, és a többi keréknél is megismételte a műveletet. Éppen végzett a harmadikkal, amikor az öreg teherautó mellett megállt egy kocsi. Thibault a válla fölött hátrapillantva meg is látta a kiszálló Elizabethet. Rádöbbent, hogy a nő több órán át távol volt. – Hogy megy? – kérdezte Elizabeth. – Már majdnem kész. – Tényleg? – hüledezett a nő.

– Egyszerű fékbetét csere. Nem nagy ügy. – Biztos ezt mondaná a sebész is: csak egy vakbél volt. – Megmutassam, hogy kell? – kérdezte Thibault, és fölnézett Elizabethnek az égbolt elő terében körvonalazódó alakjára. – Meddig tart? – Nem sokáig. Talán tíz percig. – Tényleg? – hüledezett ismét Elizabeth. – Oké. Csak előbb hadd vigyem be, amit a boltból hoztam. – Segítsek? – Nem kell, pár szatyor az egész. Thibault visszatette a helyére a harmadik kereket, megszorította a füles csavarokat, majd folytatta az utolsó kerékkel. Éppen a csavarokat lazította, amikor Elizabeth odaért. A nő leguggolt mellé, és Thibault érezte a kókuszdió-illatú krémje diszkrét illatát. – Először is leveszi a kereket – kezdte, és módszeresen végigkalauzolta Elizabethet a folyamaton. Mindig gondosan meggyőződött róla, hogy a nő érti az egymást követő lépéseket. Miután a végén visszaengedte az emelővel a kocsit, és elkezdte összeszedegetni a szerszámokat, Elizabeth megcsóválta a fejét. – Ez már-már túl könnyűnek tűnt. Azt hiszem, még én is meg tudnám csinálni. – Valószínűleg sikerülne. – Akkor miért kérnek el érte annyi pénzt? – Azt nem tudom. – Rossz foglalkozást választottam – mondta Elizabeth, miközben fölállt, és laza lófarokban összefogta hátul a haját. – Mindenesetre köszönöm, hogy megcsinálta. Már jó ideje meg akartam nézetni. – Semmi gond. – Nem éhes? Hoztam friss pulykasonkát, csinálhatok szendvicset. És savanyúság is van. – Remekül hangzik. A kertre néző hátsó verandán ebédeltek. Elizabeth még mindig kissé nyugtalannak látszott, de azért elcsevegtek arról, hogy milyen volt egy déli kisvárosban felnőni, ahol mindenki mindenkiről mindent tud. Egyik-másik történet igen szórakoztató volt, de azért Thibault bevallotta, hogy jobban szereti az olyan környezetet, ahol nincs ennyire szem előtt az ember.

– Vajon miért nem vagyok meglepve? – tette föl a költői kérdést Elizabeth. Ebéd után a férfi visszament dolgozni, Elizabeth pedig takarítással töltötte a délutánt. Thibault-nak sikerült az, ami Nana férjének nem: fölfeszegette a festéktől beragadt irodaablakot, igaz, ez nehezebbnek bizonyult, mint a fékjavítás, és utána sem nyílt egykönnyen, bármennyit smirglizte. Végül újra lefestette a keretet. Ezután visszatért a normál teendőihez. Mire végzett a kutyatelepen, már majdnem öt óra volt, úgyhogy nyugodtan hazamehetett volna, de nem tette. Inkább belemélyedt az adminisztrációba, hogy legalább valamit előre elvégezzen a másnapi bokros teendői közül. Pár óráig ezzel foglalta el magát, és úgy érezte, halad is – bár ki tudja…? Nem hallotta meg a közeledő Elizabeth lépteit, csak azt vette észre, hogy Zeusz föláll, és az ajtó felé indul. – Meglep, hogy még itt találom – mondta a nő az ajtóból. – Láttam, hogy ég a villany, azt hittem, elfelejtette lekapcsolni. – Soha nem felejteném el. Elizabeth az asztalon heverő irat halomra mutatott. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy belefogott! Nana a nyáron megpróbált rávenni, hogy rendezzem át az iratokat, de roppant ügyesen halogattam. – Szerencsés ember vagyok – mondta megjátszott örömmel Thibault. – Nem, én vagyok szerencsés! Már-már bűntudatom van miatta. – Ha nem somolyogna ilyen önelégülten, még el is hinném. Hallott valamit Ben vagy Nana felől? – Mindketten telefonáltak – felelte Elizabeth. – Nana remekül érzi magát, Ben pocsékul. Nem mondta, de a hangján éreztem. – Sajnálom – mondta őszintén a férfi. Elizabeth erre csak egy feszült vállrándítással reagált, majd a kilincs felé nyúlt. Komoly érdeklődést mutatott a szerkezet működése iránt, mindkét irányba elfordította. Végül nagyot sóhajtott, és azt kérdezte: – Nem segít nekem fagylaltot csinálni? – Tessék? – Thibault letette a dossziét, amelyet éppen fölcímkézett. – Imádom a házi készítésű fagyit. Forrón enni páratlan élmény, de ha nincs kivel megosztani, akkor nem az igazi. – Nem tudom, ettem-e valaha házi készítésű fagylaltot. .. – Akkor nem tudja, miről maradt le. Na, benne van? Elizabeth gyermeki lelkesedése ragályos volt.

– Igen, benne vagyok – mondta Thibault. – Jól hangzik. – Elszaladok a boltba, megveszem, ami kell hozzá. Pár perc, és itt vagyok. – Nem lenne egyszerűbb, ha venne egy kis fagyit? Elizabeth szeme csak úgy ragyogott. – Az nem ugyanaz! Majd meglátja. Pár perc múlva jövök, oké? Állta a szavát. Thibault épp csak rendet rakott az asztalon, majd még egyszer, utoljára ránézett a kutyákra, és már hallotta is a bekötőúton közeledő autó zúgását. Éppen akkor ért oda, amikor Elizabeth kiszállt. – Behozná a zúzott jeget? – szólt oda neki a nő. – A hátsó ülésen van. Thibault a jeges zacskóval a kezében bement Elizabeth után a konyhába. A nő letett a pultra egy liter kávétejszínt. – Kivenné a fagylaltgépet? – kérdezte. – A spájzban van, baloldalt, a legfelső polcon. Thibault legalább ötvenévesnek látszó, kurblis fagylaltgéppel bukkant elő a spájzból. – Ez lenne az? – Ijgen. – És még működik? – csodálkozott a férfi. – Tökéletesen! Elképesztő, ugye? Nana nászajándékba kapta, de még ma is rendszeresen használjuk. Felséges fagyit lehet vele csinálni. Thibault odavitte a szerkezetet a pulthoz, és megállt Elizabeth mellett. – Mi a teendőm? – Ha hajlandó forgatni a kart, akkor én majd bekeverem a cuccot. – Legyen úgy. Elizabeth előbányászott egy elektromos turmixgépet, egy tálat és egy mérőcsészét, a fű szeres szekrényből pedig a cukrot, a lisztet és a vaníliaeszenciát. Kézzel összekevert a tálban három csésze cukrot meg egy csésze lisztet, majd a turmixgépre erősítette a tálat. Ezután még beleütött három tojást, beleöntötte a tejszínt meg három teáskanál vaníliaeszenciát, és bekapcsolta a turmixgépet. Végül rálocsolt az összeturmixolt masszára egy kis tejet, beleöntötte az egész keveréket a fagylaltosedénybe, amit aztán betett a fagylaltgépbe, és körberakta zúzott jéggel meg darabos sóval. – Kész is van – jelentette be. Odaadta Thibault-nak a gépet, és kezébe vette a maradék jeget meg sót. – A verandán kell csinálnia, különben nem lesz az igazi. – Aha.

Elizabeth leült a férfi mellé a veranda lépcsőjére, és egy egész picivel közelebb húzódott hozzá, mint előző este. Thibault a két térde közé szorította a fagylaltgépet, és tekerni kezdte a kurbliját. Meglepte, hogy milyen könnyen forog. – Köszönöm, hogy segít – mondta Elizabeth. – Nagy szükségem van most a fagyira. Rossz napom volt. – Igen? A nő huncut mosollyal Thibault felé fordult. – Ezt nagyon jól csinálja. – Mit? – Azt, hogy ha valaki mond valamit, maga csak ennyit felel: „Igen?” Ezzel eléri, hogy a másik tovább beszéljen, és még csak nem is hat tolakodónak. – Igen? Elizabeth elvihogta magát. – Igen! – utánozta Thibault hanghordozását. – A többség viszont inkább valami olyasmit kérdezne, hogy „Mi történt?” vagy „Miért?”. – Rendben. Mi történt? Miért volt rossz napja? Elizabeth méla undorral horkantott egyet. – Csak az történt, hogy Ben ma reggel nagyon morcosan pakolászott, én meg végül ráförmedtem, hogy siessen már. Az apja ugyanis nem szereti, ha késik. Erre mi történik? Odaérünk, és mintha elfelejtette volna, hogy jön hozzá a fia. Percekig kopogtam, mire végre ajtót nyitott, és látszott, hogy akkor kelt föl. Ha tudtam volna, hogy sokáig alszik, nem pattogtam volna Bennel. Még mindig bűntudatom van miatta. És még el se indultam a kocsival, amikor mit látok? Ben már cipeli is ki a szemetet, mert a drágalátos apukája lusta volt hozzá! A végén meg egész nap takarítottam, ami az első néhány órában nem is volt olyan rossz, de most már nagyon kellett ez a fagyi. – Nem volt valami pihentető szombatja. – Hát, nem – felelte Elizabeth, és Thibault látta, hogy azon vívódik, mondja-e tovább. Látszott, hogy valami még nyomja a lelkét. Végül mély lélegzetet vett, és folytatta: – Ma van az öcsém születésnapja. – Alig észrevehetően remegett a hangja. – Ezért voltam távol olyan sokáig. Miután Bent letettem az apjánál, virágot vittem a temetőbe. Thibault torka összeszorult, mert eszébe jutott a kandallópárkányon lévő fénykép. Gyanította, hogy a fiút megölték, de addig sem Nana, sem Elizabeth nem erősítette ezt

meg. Egyből megértette, miért nem akart egyedül maradni a nő. – Sajnálom – mondta szívből, őszintén. – Én is – felelte Elizabeth. – Kedvelte volna az öcsémet. Őt mindenki kedvelte. – Biztos vagyok benne, hogy így volt. Elizabeth a kezét tördelte. – Nanának kiment a fejéből. Ma délután persze eszébe jutott, és telefonált, hogy mennyire sajnálja, hogy nem tud itt lenni. Majdnem sírva fakadt, de megnyugtattam, hogy nem olyan nagy ügy. – Dehogynem nagy ügy. Hiszen az öccse volt, és hiányzik magának. Elizabeth arcán szomorkás mosoly suhant át, majd rögtön le is olvadt róla. – Maga rá emlékeztet – mondta halkan. – Nem is annyira a külseje, inkább a modora. Már akkor észrevettem, amikor besétált az irodába, hogy munkát keres. Mintha hasonló anyagból gyúrták volna. Gondolom, a tengerészgyalogos-múlt teszi, nem? – Lehet – felelte Thibault. – Bár én sokféle emberrel találkoztam ott. – Azt elhiszem. – Elizabeth kis szünetet tartott. Fölhúzta a térdét, átkarolta, majd folytatta: – És szerette? Mármint a tengerészgyalogságot? – Néha igen. – De nem mindig? – Nem. – Drake imádta. Imádta minden percét. – Elizabethet mintha megbabonázta volna a fagylaltgép kurblijának forgása, de Thibault tudta, hogy csak belemerült az emlékeibe. – Emlékszem, amikor megkezdődött az invázió, az itt nagy hír volt, hiszen Camp Lejeune alig egyórányira van innen. Féltettem Drake-et, különösen a vegyi fegyverekről meg öngyilkos merényletekről terjengő szóbeszédek miatt, de ő tudja, mi miatt aggódott? Mármint az invázió előtt? – Mi miatt? – Egy fénykép miatt! Egy ostoba, régi fotó miatt! Hát nem hihetetlen? Thibaul-t ez váratlanul érte. Hevesen kalapált a szíve, de igyekezett legalább látszatra megőrizni a nyugalmát. – Akkor csinálta rólam azt a képet, amikor abban az évben kimentünk a vásárba – folytatta Elizabeth. – Az volt az utolsó együtt töltött hétvégénk a bevonulása előtt, és miután fölültünk mindenre, amire szoktunk, félrevonultunk, hogy kettesben legyünk.

Emlékszem, órákon át beszélgettünk a hatalmas fenyőfa alatt üldögélve, az óriáskereket bámulva. Jó nagy kerék volt, kivilágították az egészet, és a gyerekek egyik ámulatból a másikba estek, ahogy forgott velük körbe-körbe a csodaszép nyári égbolt alatt. A szüleinkrő l beszélgettünk, arról fantáziáltunk, hogy vajon ősz lenne-e már a hajuk, ha élnének, és hogy még mindig Hamptonban laknánk, vagy elköltöztünk volna. Emlékszem arra is, hogy fölnéztem az égre, és hullócsillagot láttam. Akkor csak arra tudtam gondolni, hogy a szüleink talán hallgatnak minket odafönt. Elizabeth némán merengett egy kicsit a föltoluló emlékein, majd folytatta. – Drake védő bevonatot csináltatott a fényképre, és az alapkiképzésen végig magánál tartotta. Aztán Irakból e-mailezett, hogy elvesztette, és nem tudnék-e küldeni helyette egy másikat. Számomra ez elég őrülten hangzott, de hát én nem voltam ott, nem tudtam, min megy keresztül, úgyhogy mindenképpen küldeni akartam neki egy másik képet. Csakhogy nem jutottam el odáig. Ne kérdezze, miért. Mintha valami rejtélyes lelki gátlás akadályozott volna meg benne. Betettem a memórialemezt a táskámba, és magammal hordtam, de amikor a bolt közelében jártam, mindig elfelejtettem beadni előhívásra. Mire észbe kaptam, megkezdődött a hadművelet. Végül elküldtem az új fotót, de azt a levelet fölbontatlanul visszakaptam. Drake ugyanis az invázió első hetében meghalt. Elizabeth a térde fölött Thibault-ra nézett. – Öt nap. Ennyi ideig harcolt. És én azt az egyetlen dolgot se voltam képes időben eljuttatni hozzá, amit kért tőlem! Tudja, milyen érzés ez? Thibault-nak összeszorult a gyomra. – Nem tudom, mit mondhatnék. – Semmit. Borzalmas, hihetetlenül szomorú dolog ez. És most… ma egyfolytában azon rágódtam, hogy Drake emléke kezd halványulni. Nana megfeledkezett a születésnapjáról, Bennek se jutott eszébe. A fiamnál legalább érthető, hiszen ő még csak ötéves volt, amikor Drake meghalt, és olyan kevés emlék marad meg abból a kor ból. Pedig Drake-kel nagyon jóban voltak, mert az öcsém egyszerűen szeretett vele lenni. – Elizabeth vállat vont. – Valahogy úgy, ahogy maga. Thibault azt kívánta, bárcsak ne mondta volna ezt Elizabeth! Nem tartozik ő ide… – Nem akartam fölvenni magát – mondta most a férfi lelkében dúló viharról mit sem sejtve a nő. – Tudta? – Igen.

– De nem azért, mert gyalog jött Coloradóból. Na jó, az is szerepet játszott benne, de fő leg azért nem akartam fölvenni, mert tengerészgyalogos volt. Thibault bólintott. Elizabeth a rájuk telepedett csöndben a fagylaltgépért nyúlt. – Alighanem kell bele még egy kis jég – mondta. Fölnyitotta a fedelét, tett bele még jeget, majd visszaadta a férfinak. – Tulajdonképpen miért van itt? – kérdezte végül. Thibault tudta, mire gondol a nő, de úgy tett, mintha félreértené. – Azért, mert megkért, hogy maradjak. – Úgy értem, miért van Hamptonban? És most már az igazat akarom hallani! A férfi azon törte a fejét, hogy magyarázza el. – Kellemes helynek tűnt – nyögte ki végül –, és eddig annak is bizonyult. A nő arckifejezése elárulta, hogy nem éri be ennyivel. Várt egy kicsit, majd miután Thibault nem fűzött hozzá semmit, összeráncolta a homlokát. – Az iraki szolgálatával függ össze a dolog, ugye? A férfit elárulta a hallgatása. – Mennyi ideig volt ott? – kérdezte Elizabeth. Thibault zavartan fészkelődött. Nem akart erről beszélni, de tudta, hogy nincs más választása. – Hol ennyit, hol annyit – felelte végül. – Hányszor volt kint? – Háromszor. – És sokat harcolt? – Igen. – De túlélte. – Igen. Elizabeth ajka összepréselődött, és a sírás kerülgette. – Miért maga, és nem az öcsém? A fagylaltgép kurblija négyszer is körbefordult, mire Thibault rászánta magát a válaszra, amelyről tudta, hogy hazugság: – Nem tudom. Elizabeth fölállt, hogy hozzon a fagylalthoz tálkát meg kanalat, Thibault pedig erőnek erejével küzdötte le a késztetést, hogy szóljon Zeusznak, és egyszerűen elmenjen, mielőtt meggondolhatná magát. Meg se kéne állnia Coloradóig… Egyfolytában a zsebében lapuló fénykép járt a fejében, amelyet Drake vesztett el. A fiú meghalt, ő megtalálta a fotót, és most itt van a házban, ahol Drake felnőtt, és a nővérénél id őzik.

Felszínesen szemlélve valószínűtlennek tűnt ez az egész, de Thibault, miközben hirtelen kiszáradt száját próbálta megnedvesíteni a nyelvével, erősen koncentrálva számba vette mindazt, amit ténynek gondolt. A fénykép csupán fénykép, semmi több: egy Elizabethről készült felvétel, amit az öccse készített. Olyan, hogy szerencsét hozó talizmán, nem létezik. Ő, Logan Thibault, élve jött haza Irakból, ahogy élve tért vissza az odavezényelt tengerészgyalogosok túlnyomó többsége, így a saját szakaszából is csaknem mindenki, köztük Victor is. Néhány tengerészgyalogos viszont elesett, így Drake is, és ez tragikus ugyan, de semmi köze a fényképhez. A háború az háború. És ő most azért van itt, mert úgy döntött, megkeresi a fényképen látható lányt. Ennek semmi köze a sorshoz, vagy bármiféle mágiához. De hát Victor miatt kezdte keresni… Thibault pislogott néhányat, és emlékeztette magát, hogy egy árva szót sem hitt el abból, amit Victor mondott. Amiben a barátja hitt, az egyszerűen babona. Nem lehet igaz. Legalábbis nem egészen… Zeusz mintha megérezte volna, hogy a gazdája viaskodik önmagával. Fülét hegyezve halkan szűkölni kezdett, és fölment a lépcsőn, hogy megnyalja Thibault kezét. A férfi ezután fölemelte a kutyája fejét, és Zeusz az arcához dörgölte az orrát. – Mit keresek én itt? – suttogta Thibault. – Miért jöttem ide? Miközben hiába várta a választ, a háta mögött becsapódott a szúnyoghálós ajtó. – Magában beszél, vagy a kutyájához? – kérdezte Elizabeth. – Is-is. A nő leült mellé, és a kezébe adta a kanalat. – És mit mondott? – Semmi fontosat – felelte a férfi, és intett Zeusznak, hogy feküdjön le. A kutya elnyúlt a lépcsőn, hogy a közelükben maradjon. Elizabeth kinyitotta a fagylaltgépet, és kikanalazott a két tálkába egy-egy adagot. – Remélem, ízleni fog – mondta, és átnyújtotta Thibault-nak az egyik tálkát. Ezután megkóstolta a fagylaltot, majd komoly arccal a férfi felé fordult. – Szeretnék bocsánatot kérni. – Miért? – Azért, amit az előbb mondtam… Hogy miért maga jött haza, és nem az öcsém. – Az nagyon is helyénvaló kérdés – bólintott Thibault. Kellemetlenül érezte magát, mert a nő fürkész tekintettel vizsgálgatta.

– Nem helyénvaló – ellenkezett Elizabeth. – És rosszul tettem, hogy ilyet mondtam. Úgyhogy bocsásson meg. – Semmi baj. Elizabeth evett még egy kanál fagylaltot, majd némi habozás után azt kérdezte: – Emlékszik, hogy azért nem akartam fölvenni, mert tengerészgyalogos volt? Thibault bólintott. – Nem azért, amire maga valószínűleg gondol. Nem azért, mert Drake-re emlékeztet. Hanem amiatt, ahogy az öcsém meghalt. – Elizabeth a tálkájához kocogtatta a kanalát. – Drake baráti tűzben esett el. Thibault elfordította a fejét, a nő pedig folytatta. – Eleinte ezt persze nem tudtam. Ment a szokásos köntörfalazás, hogy „folyik a nyomozás”, meg „vizsgáljuk az ügyet”, meg ehhez hasonlók. Hónapokba telt, mire kiderítettük, hogyan halt meg, és még akkor sem árulták el, hogy ki a felelős. Elizabeth habozott, a megfelelő szavakat kereste. – Egyszerűen… nem tűnt normális dolognak, érti? Persze, tudom én, hogy baleset volt, és hogy aki lelőtte, nem akarta megölni, de ha itt, Amerikában történik ilyesmi, akkor valaki gondatlanságból elkövetett emberölésért bíróság elé áll. Ha viszont Irakban, akkor senki sem akarja, hogy kiderüljön az igazság. Nem is fog kiderülni soha. – Miért mondja el ezt nekem? – kérdezte halkan Thibault. – Azért – felelte a nő –, mert ez volt az igazi oka, hogy nem akartam fölvenni magát. A történtek után úgy éreztem, valahányszor tengerészgyalogost látok, fölteszem majd magamban a kérdést: lehet, hogy ő ölte meg Drake-et? Vagy fedezi azt, aki lelőtte? Tudtam, hogy ez nem fair, hogy nem helyes, de akkor is így éreztem. És ez az indulat idővel belém ivódott, mintha csak így tudtam volna kezelni a gyászt. Nem örültem ennek, de beleragadtam a megválaszolatlan kérdések és a bűnbakkeresés ördögi körébe. És akkor fölbukkant a semmiből maga, és munkára jelentkezett. Nana pedig, bár pontosan tudta, mit érzek, vagy talán éppen azért, úgy döntött, fölveszi magát. Elizabeth félretette a fagylaltját. – Ezért nem szóltam túl sokat magához az első hetekben. Nem tudtam, mit mondhatnék, és úgy gondoltam, valószínűleg nem is kell szóba elegyednünk, hiszen pár nap után úgyis fölmond, ahogy a többiek. De maga nem mondott föl, hanem keményen dolgozott, túlórázott, csodálatosan viselkedett Nanával meg a kisfiammal… és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem is tengerészgyalogos a

szememben, hanem egyszerűen csak egy férfi. – Elizabeth itt szünetet tartott, mintha a gondolataiba merülne, aztán megbökte Thibault-t a térdével. – Méghozzá olyan férfi, aki hagyja, hogy egy szentimentális nőszemély vég nélkül locsogjon itt összevissza, ahelyett hogy leállítaná! Thibault is megbökte a térdével Elizabethet, jelezve, hogy semmi baj. – Drake születésnapja van – mondta. – Igen. – A nő megemelte a fagylaltos tálkáját. – A kis-öcsémre, Drake-re. Thibault odakoccintotta a tálkáját. – Drake-re – mondta ő is. Zeusz halkan nyüszítve nézett föl rájuk a lépcsőről. Elizabeth, bár még mindig feszült volt, kedvesen megborzolta a bundáját. – Rád most nem kell pohárköszöntőt mondani. Most Drake-re emlékezünk. A kutya értetlenül oldalra billentette a fejét, Elizabeth pedig elnevette magát. – Blablabla! Egy szót sem ért abból, amit mondok. – Az igaz, de a zaklatottságát megérzi. Ezért maradt a közelünkben. – Elképesztő! Nem hiszem, hogy valaha is láttam ennyire empatikus és jól kiképzett kutyát. Ezt mondta Nana is, és higgye el, az sokat jelent. – Köszönöm. Jó a vérvonala. – Értem – bólintott Elizabeth. – Most magán a sor. Rólam már nagyjából mindent tud. – És maga mit szeretne tudni rólam? Elizabeth bekanalazott még egy kis fagylaltot, majd azt kérdezte: – Volt valaha szerelmes? Amikor Thibault fölvonta a szemöldökét a nemtörődöm módon odavetett kérdésre, Elizabeth leintette. – Meg se forduljon a fejében, hogy túl személyes a kérdés! Azok után, hogy én ennyi mindent elmondtam, eszébe se jusson! Gyerünk, valljon be mindent! – Egyszer voltam szerelmes – ismerte be a férfi. – Mostanában? – Nem. Évekkel ezelőtt. Még az egyetemen. – Milyen volt a lány? Thibault mintha a megfelelő szót kereste volna. – Mániákus környezetvédő – mondta végül. Elizabeth nem szólt semmit, de az arcára volt írva, hogy többet szeretne hallani arról a lányról.

– Rendben – folytatta Thibault. – Szóval női tudományokat tanult, illetve bocsánat: „a társadalmi nemek tudományát”, és saruban meg népviseletben szeretett járni. A sminket megvetette. Cikkeket írt a diáklapba, és fölkarolta a világ összes társadalmi csoportjának ügyét, leszámítva a fehér férfiakat meg a gazdagokat. Ja, és vegetáriánus is volt. A nő fürkész tekintettel vizsgálgatta Thibault-t. – Valamiért nemigen tudom elképzelni magát egy ilyen lánnyal. – Én sem. Sőt, ő sem. Legalábbis hosszú távon nem. De egy darabig meglepően könnyű volt elfeledkezni a kettőnk közötti nyilvánvaló különbségekről. És el is feledkeztünk róluk. – Meddig tartott ez a kapcsolat? – Valamivel több mint egy évig. – Szoktak néha találkozni? Thibault megrázta a fejét. – Nem. – Tehát ennyi? – Egy-két középiskolai fellángolást leszámítva ennyi. De ne feledje, az életem utolsó öt éve nemigen kedvezett az új kapcsolatok kialakításának. – Igen, azt gondolom. Zeusz fölállt, és a fülét hegyezve kémlelte a bekötőutat. Hamarosan Thibault is meghallotta a halk motor-zúgást. A távolban szórt fény pásztázta széles sávban a fákat, majd a csík egyre keskenyebb lett. Valaki befordult a bekötőútra. Elizabeth értetlenül ráncolta a homlokát, amikor meglátta a lassan bekanyarodó, majd a ház felé tartó kocsit. A verandán égő villany nem világította meg az utat, de Thibault így is fölismerte az autót, és fölegyenesedett ültében. Tudta, hogy vagy a seriff ül a kocsiban, vagy valamelyik helyettese. Elizabeth is látta, milyen autó érkezik. – Ez nem jelenthet jót – motyogta. – Mit akarhatnak? – Nem „ők”, csak egyvalaki. A volt férjem. – Elindult lefelé a lépcsőn, és intett Thibault-nak, hogy várjon. – Majd én elintézem. Thibault is jelzett Zeusznak, hogy üljön le. A rendőrautó a ház túlsó végénél, Elizabeth kocsija mellett megállt. Thibault a bokrokon keresztül látta, hogy nyílik az anyósülés melletti ajtó, és hátizsákját maga után vonszolva kiszáll Ben, majd lehajtott fejjel elindul az édes- anyja felé. Aztán nyílt a túloldali ajtó is, és kiszállt Keith Clayton seriffhelyettes. Zeusz morrant egyet, és éberen figyelt. Várta Thibault parancsát, hogy elkaphassa a fickót. Elizabeth meglepetten nézett a kutyára, de ekkor Ben kilépett a fényre. Thibault is

ugyanazt látta, amit Elizabeth: hogy a kisfiún nincs szemüveg, és a szeme körül kékesfekete monokli éktelenkedik. – Mi történt?! – kiáltotta a fia felé sietve Elizabeth. Leguggolt, hogy jobban lássa. – Mit csináltál? – Semmiség az egész – mondta a feléjük közeledő Clayton. – Csak egy kis zúzódás. Ben elfordult, hogy az édesanyja ne lássa. – Mi lett a szemüvegével? – Elizabeth még mindig nem értette a dolgot. – Megütötted? – Nem ütöttem meg. Úristen! Soha nem ütném meg! Minek nézel? Elizabeth mintha nem is hallotta volna. A fiára összpontosította a figyelmét. – Jól vagy? Jaj, de csúnyán néz ki! Mi történt, kicsim? Eltört a szemüveged? Tudta, hogy Ben úgyse mond semmit, amíg az apja ott van. Maga felé fordította a kisfia arcát, és látta, hogy a szeme véres, mert elpattantak benne az erek. – Milyen erősen dobtad? – förmedt rá Keithre elborzadt arccal. – Nem túl erősen. És csak egy kis zúzódás az egész. A szemének kutya baja, és szigetelő szalaggal a szemüvegét is rendbe hoztuk. – Ez nem csak egy kis zúzódás! – emelte föl a hangját Elizabeth. Alig tudott uralkodni magán. – Ne csinálj úgy, mintha az én hibám lenne! – csattant föl Clayton. – Pedig a te hibád! – Ő nem kapta el a labdát! Csak a baseballt gyakorol- tuk. Baleset volt, az ég szerelmére! Nem igaz, Ben? Jót játszottunk, igaz? A gyerek a földet bámulta. – Igen – motyogta alig hallhatóan. – Mondd el anyádnak, mi történt! Mondd meg neki, hogy nem az én hibám volt! Na, rajta! Ben egyik lábáról a másikra állt. – Dobáltuk a labdát. Nem sikerült elkapnom, és szemen talált. – Fölmutatta a szemüvegét. A nyereg és az egyik lencse felső kerete hevenyészve össze volt ragasztva szigetelőszalaggal. – Apa megjavította a szemüvegemet. Clayton védekezőn feltartotta a kezét. – Látod? Nem nagy ügy. Előfordul. Benne van a játékban. – Mikor történt ez? – faggatta tovább Elizabeth. – Pár órája. – És nem hívtál föl?

– Nem. Elvittem Bent a baleseti ügyeletre. – A baleseti ügyeletre? – Miért, hova vittem volna? Ide nem hozhattam vissza úgy, hogy nem nézetem meg! Ezt tenné minden felelősen gondolkodó szülő, te is ezt tetted, amikor leesett a hintáról, és eltörte a karját. És ha emlékszel, én akkor nem haraptam le a fejedet, ahogy azért se harapom le, mert hagyod, hogy abban a fára épített házban játsszon! Pedig az a tákolmány kész életveszély! Elizabeth meg se tudott szólalni a döbbenettől, Clayton pedig méla undorral megcsóválta a fejét. – Mindenesetre Ben haza akart jönni. – Értem – nyögte ki nagy nehezen Elizabeth. Megfeszült, majd elernyedt az állkapcsa. Intett Claytonnak, hogy menjen el. – Biztos úgy van, ahogy mondod. Menj haza. Innen majd én kézbe veszem a dolgot. Azzal átkarolta a kisfiát, és elindultak a ház felé. Clayton csak ekkor vette észre a verandán ülő férfit. Thibault tekintete egyenesen rászegeződött. A seriffhelyettes szeme elkerekedett, majd haragosan villant. Elindult a veranda felé. – Maga mit keres itt? – csattant föl. Thibault mozdulatlanul, szótlanul farkasszemet nézett vele. Zeusz viszont egyre vészjóslóbban morgott. – Mit keres itt ez az ember, Beth? – Menj haza, Keith. Majd holnap megbeszéljük. – Azzal hátat fordított a volt férjének. – Hogy képzeled, hogy csak úgy elsétálsz? – fröcsögte Clayton, és Elizabeth karja után kapott. – Kérdeztem valamit! Zeusz vicsorogni kezdett, és remegett a két hátsó lába. Clayton mintha csak most vette volna észre, hogy a kutya is ott van. Zeusz rávillantotta a fogsorát, és égnek állt a hátán a sz őr. – Én a maga helyében elengedném a karját – szólalt meg Thibault higgadt, színtelen hangon. Nem is annyira parancs volt, inkább javaslat. – Most azonnal. Clayton döbbenten bámulta a kutyát, és rögtön levette a kezét Elizabethről, aki sietve fölvezette Bent a verandára. A seriffhelyettes szúrósan nézte Thibault-t, Zeusz pedig lépett egyet előre, és továbbra is dühösen vicsorgott. – Azt hiszem, jobb lesz, ha elmegy – mondta halkan Thibault.

Clayton egy pillanatig vívódott, majd lépett egyet hátra, és káromkodva megfordult. Peckes léptekkel visszamasírozott az autójához, beszállt, és bevágta az ajtót. Thibault megsimogatta Zeuszt. – Jól van, fiú – súgta oda neki. Clayton kifarolt a parkolóhelyéről, és egy elnagyolt Y-forduló után kavicsot szórva elporzott a bekötőúton. Zeusz hátán csak akkor lapult le ismét a szőr, amikor el- tűnt a szemük elől a járőrkocsi hátsó lámpájának fénye. A kutya farkcsóválva fogadta az odalépő Bent. – Szia, Zeusz! – köszönt a kisfiú. Zeusz a gazdájára pillantott, hogy játszhat-e. – Minden rendben – mondta Thibault, erre Zeusz odaszökdécselt Benhez, mintha azt mondaná: Úgy örülök, hogy hazajöttél! Megbökdöste az orrával a kisfiút, aki simogatni kezdte. – Hiányoztam, mi? – mondta boldogan Ben. – Te is hiányoztál nekem. – Gyere, kicsim! – sürgette az anyja, és a ház felé terelte. – Menjünk be, teszek a szemedre jeget. És szeretnélek megnézni villanyfénynél is. Kinyitotta a szúnyoghálós ajtót. Thibault fölállt. – Szia! – intett oda neki Ben. – Szia, Ben! – Holnap játszhatok Zeusszal? – Ha anyukád megengedi, részemről rendben. – Elizabethen látszott, hogy kettesben akar maradni a fiával. – Azt hiszem, mennem kéne – folytatta. – Későre jár, és reggel korán kezdek. – Köszönök mindent – mondta Elizabeth. – És elnézést a történtekért. – Nincs miért elnézést kérnie. Thibault a bekötőútról még visszafordult. A nappali függönyén át két mozgó árnyalakot látott. Elnézte őket még egy darabig, és most először úgy érezte, kezdi sejteni, miért is jött ide.

14. FEJEZET

CLAYTON

Mekkora lehet annak a valószínűsége, hogy éppen Bethnél akadjon rá erre az alakra? Egy

a millióhoz? Gyűlölte azt a fazont. Nem, ez nem fejezi ki pontosan az érzéseit: szerette volna eltörölni a föld színéről! És nem is csak a fényképezőgép-ellopós, kerékkiszúrós stiklije miatt, bár az is megért volna egy kis hűsölést a fogdán – méghozzá pár erőszakos hajlamú, drogfüggő cellatárssal… Még csak nem is azért, mert sakkban tartotta a memórialemezzel. Hanem azért, mert e miatt a fazon miatt, aki egyszer már szórakozott vele, az este úgy remegett Beth előtt, mint a kocsonya. Már az „én a maga helyében elengedném a karját” is elég durva volt, de ami utána jött? Na, ott már nagyon súlyos hibát követett el a barátunk! „Most azonnal”, meg „azt hiszem, jobb lesz, ha elmegy”… És végig azzal a roppant komoly, egyenletes hanghordozással, amely azt az üzenetet hordozza, hogy ne bosszants föl, és amelyet ő maga is előszeretettel alkalmaz, ha bűnözőkkel beszél. És az volt a legrosszabb az egészben, hogy ő tette, amit a fazon mondott: behúzott farokkal eloldalgott, mint valami kóbor kutya. Normál esetben egy pillanatig sem tűrte volna az ilyesmit, még akkor sem, ha Beth és Ben is ott van. Neki senki sem parancsolgathat büntetlenül, és értésére is fogja adni annak a fickónak, hogy élete legnagyobb baklövését követte el… Csakhogy nem teheti! Itt a bökkenő: hogy nem teheti, mert az a véreb most is úgy mustrálgatta a heréit, mintha étvágygerjesztő lenne a vasárnapi ebédhez. A sötétben úgy nézett ki az a dög, mint egy veszett farkas. Kenny Moore sztorijait juttatta eszébe, amiket Párducról szokott mesélni. És egyáltalán, mit keresett az a fazon Bethnél? Hogy jött ez össze? Mintha valami gonosz, kozmikus méretű összeesküvés tette volna végképp tönkre a napját, amely pedig nagyrészt amúgy is elég szar volt. Kezdődött azzal, hogy délben megjött a kelletlen, savanyú képű Ben, és mindjárt nyavalyogni kezdett, hogy miért neki kell kivinnie a szemetet. Ő igazán türelmes fickó, de annak a kölyöknek a hozzáállásából már elege lett. És nem is kicsit lett elege, ezért nem érte be azzal, hogy kivigye a szemetet. Kitakaríttatta vele a konyhát meg a fürdőszobát is, hogy megtanulja, milyen is a való élet, ahol fontos, hogy az ember legalább többé-kevésbé normálisan álljon hozzá mindenhez. A pozitív gondolkodás ereje, meg hasonlók. Különben is, mivel az anyukák csak elkényeztetik a kölyköket, az apukák kénytelenek megtanítani őket arra, hogy az életben semmit sem adnak ingyen, nem igaz? És a kölyök megint nagyon szépen kitakarított, úgyhogy ő a maga részéről lezártnak

tekintette az ügyet. És mivel rájuk fért egy kis kikapcsolódás, kivitte Bent az udvarra baseball-labdát dobálni. Hát van olyan gyerek, aki egy ilyen gyönyörű szombat délutánon nem akar labdázni az apjával? Van bizony! Ben! Fáradt vagyok. Nagyon meleg van, apa. Muszáj? Röpködtek a hülye kifogások, aztán amikor végre kijutottak az udvarra, a kölyök teljesen zárkózott lett, és nem szólt egy szót sem. És ami még rosszabb, akárhányszor mondta neki, hogy figyelje azt az átkozott labdát, folyton elhibázta, mert nem is igyekezett elkapni. Biztos, hogy direkt csinál-ta! Es amikor elszállt mellette a labda, talán utánaszaladt? Hát nem! Az ő fia, az nem! Az csak duzzog, hogy milyen igazságtalan az élet, közben meg úgy baseballozik, mint egy vakegér. A végén bepipult. Ő csak játszani akart egy jót a fiával, de a gyerek egyfolytában ellene dolgozott, és hát igen, lehet, hogy az utolsó dobása egy kicsit erősre sikerült. Ami viszont utána történt, az nem az ő hibája volt. Ha a kölyök odafigyelt volna, a labda egyszerűen elpattan a kesztyűjéről, és nem visított volna, mint a szopós malac, mintha legalábbis mindjárt meghalna. Vagy mintha ő lenne a világtörténelemben az első gyerek, aki labdadobálás közben összeszed egy monoklit! De mindez mellékes. A gyerek sérülése nem komoly, pár hét alatt elmúlik a zúzódás. Egy év múlva pedig már nem is emlékszik majd rá – vagy egyenesen dicsekszik majd vele a haverjainak. Beth viszont nem fogja elfelejteni soha. Hosszú, hosszú ideig fog még duzzogni miatta, mintha legalábbis nem Ben lett volna elsősorban a hibás. A volt felesége nem fogja föl azt a pofonegyszerű tényt, hogy a fiúk később büszkén emlékeznek vissza a sportsérüléseikre. Tudta, hogy Beth túl fogja reagálni a dolgot, és nem is feltétlenül hibáztatta érte. Hiszen az anyák már csak ilyenek, erre ő föl volt készülve. Úgy érezte, elég jól kezelte a helyzetet, egészen a végéig, amikor meglátta azt a fickót. Úgy ült a verandán a kutyájával, mintha övé lenne a ház. Logan Szájbolt. Természetesen azonnal eszébe jutott a neve. Hiszen napokon át kutatott utána eredménytelenül, és amikor meggyőződött róla, hogy már nincs a városban, többé-kevésbé túllépett a dolgon. Hiszen egy ilyen kutyás fazont nem lehet nem észrevenni, igaz? Úgyhogy idővel fölhagyott a kérdezősködéssel. Ami nagy hülyeség volt.

Most viszont mit csináljon? Mitévő legyen ez után a…. fordulat után? Abban biztos volt, hogy Logan Szájbolttal le fog számolni, és abban is, hogy még egyszer nem kerül váratlan helyzetbe. Ami azt jelentette, hogy mielőtt bármit is tenne, információt kell gyűjtenie. Hol lakik a fickó, hol dolgozik, hol tölti az idejét? És hol találhatja egyedül? Tudta, hogy mindez nehezebb, mint amilyennek hangzik, különösen a kutya miatt. Keithnek az a fura érzése támadt, hogy Szájbolt meg az a dög nagyon ritkán, vagy talán sohasem válnak el egymástól. De majd erre is kitalál valamit. Ehhez ki kell derítenie, hogy mi folyik Beth és Szájbolt között. Az óta az Adam nevű gyökér óta nem hallott róla, hogy a volt felesége bárkivel is járna. Nyilván nem találkozgat Szájbolttal, hiszen Claytonnak mindig a fülébe jutott, miben sántikál Beth. Őszintén szólva el sem tudta képzelni, mit láthat egy olyan fazonban, mint ez a Szájbolt. Hiszen diplomás n ő, miért kellene neki egy csavargó, aki ki tudja, honnan keveredett a városba? És még kocsija sincs! De tény, hogy szombat este Szájbolt ott volt Bethnél, és ez bizonyára jelent valamit. De valami nem stimmel, nem áll össze a kép. Keith erősen törte a fejét, és arra gondolt, hogy talán ott dolgozik a fickó… Akárhogy is, a végére fog járni, és ha kiderül az igazság, tesz róla, hogy Mr. Logan Szájbolt megbánja a napot, amikor betette a lábát az ő városába!

15. FEJEZET

BETH

Vasárnap a nyár addigi legmelegebb napja volt: igen magas páratartalom mellett negyven fok közelébe kúszott a hőmérő higanyszála. Greensboro környékén, a Piedmont-fennsíkon kezdtek kiszáradni a tavak, Raleigh-ben korlátozták a vízfogyasztást, és az állam keleti részén sorvadásnak indult a termés. Az erdőségek pedig az utóbbi három hétben valóságos időzített bombát jelentettek, hiszen bármikor lángra lobbanthatta őket egy gondatlanul eldobott cigarettacsikk, vagy egy villámcsapás. Márpedig mindkettő elkerülhetetlennek tűnt… Csak az volt tehát a kérdés, mikor és hol üt ki a tűz. A kutyák, ha kimozdultak az ólból, nyomorultul érezték magukat, és még Logant is megviselte a hőség. A kutyáknak tartott „különórákat” öt perccel lerövidítette, sétáitatáskor pedig mindig a patak volt az úti cél, hogy belegázolhassanak, és lehűthessék magukat.

Zeusz vagy tízszer megfürdött, és amikor Ben a templomból hazatérve egyből dobálni kezdte neki a botot, elég kelletlenül kocogott utána. Így aztán a kisfiú kihozott az elülső verandára egy ventilátort, Zeusz felé irányította a légáramot, és leült a kutya mellé Az Ackroyd-gyilkosság című könyvvel. Azon kevés Agatha Christie-krimik egyike volt ez, amelyet még nem olvasott. Logannel is csak pár szót váltott, és már vissza is bújt a könyvébe. Beth általában szerette az ilyen semmittevős vasárnap délutánokat, de most valahányszor Ben monoklijára meg a sebtében összetákolt szemüvegére tévedt a tekintete, mindig fölfortyant benne a düh. Nagyon haragudott Keithre. Másnap viheti a fiát az optikushoz, hogy rendbe hozzák a szemüvegét! Akármit állít Keith, biztos, hogy túl erősen dobta a labdát! Miféle apa az, aki ilyesmit művel egy tízéves gyerekkel? Hát, nyilván amolyan Keith Clayton-féle… Az rendben van, hogy hibázott, amikor férjhez ment hozzá, de az már túlzás, hogy ennek a hibának a következményei egész életén végigkísérik, és egyre súlyosbodnak. Hiszen Bennek az apjához fűződő kapcsolata a jelek szerint inkább csak romlott, mintsem javult volna. Az igaz, hogy szüksége van férfi példaképre, és Keith az apja, de… Beth a fejét csóválta. A legszívesebben fogta volna Bent, és egyszerűen elköltözött volna Hamptonból az ország valamely más tájára, ahol újrakezdheti az életét. Persze fantáziálni könnyű volt arról, hogy véget vethetne a gondjainak, ha lenne hozzá bátorsága, de a valóság ettől lényegesen különbözött: nem a bátorság hiányzott, hanem az összes többi feltétel. Hiszen tudta, hogy még ha Nana olyan állapotban is lenne, hogy egyedül megbirkózzon mindennel – márpedig nem volt olyan állapotban –, Keith akkor is bárhol megtalálná őket. Ehhez Nagyapi ragaszkodna, és a bíróság – élén Clayton bíró úrral – közbe is avatkozna. A legvalószínűbb az lenne, hogy az ő távollétében megítélnék Keithnek a kizárólagos felügyeleti jogot. A volt férje nagybátyja gondoskodna róla. Ez az eshetőség burkolt fenyegetés formájában mindig a levegőben lógott a válás óta, és Bethnek ebben a megyében komolyan kellett vennie ezt a burkolt fenyegetést. Talán fellebbezhetne ugyan, de az meddig húzódna? Egy évig, másfélig? Semmiképpen nem akarta elveszíteni Bent, még ennyi időre sem. És azt sem akarta, hogy a fiának a mostaninál több időt kelljen eltöltenie az apjával. Az igazság az volt, hogy Keith nem akart kizárólagos felügyeleti jogot, és az évek során egyfajta hallgatólagos egyezség alakult ki köztük: a volt férje a lehető legritkábban él a

láthatási jogával, épp csak annyiszor, hogy Nagyapi meg legyen elégedve. Egyikük részéről sem volt szép, hogy ily módon fölhasználták Bent a saját céljaikra, de Beth ugyan mit tehetett volna? Azt nem akarta kockáztatni, hogy esetleg elveszíti a kisfiát. Hiszen tudta, hogy Keith mindent megtesz, hogy ne zárják el a pénzcsapot, Nagyapi pedig azt akarja, hogy az unokája a közelében legyen. Az emberek szeretik azt képzelni, hogy szabadon döntenek a saját életükről, de Beth már megtanulta, hogy a választási lehetőségek időnként illuzórikusak – legalábbis Hamptonban, ahol szinte minden a Clayton család kezében van. Igaz, Nagyapi mindig udvariasan viselkedett vele, ha összefutottak a templomban, és – bár már évek óta meg akarta vásárolni – a birtok miatt sem keserítette meg az életüket. Egyelőre. Csakhogy afelől senkinek sem lehetett kétsége, hogy ebben a fekete-fehér világban a Clayton-klán uralja a „ szürke” zónát, és úgy használják föl a hatalmukat, ahogy kedvük tartja. A család minden egyes tagja abban a tudatban nőtt fel, hogy ő különleges, mondhatni fölkent személy – ezért is lepte meg Betht, hogy Keith az előző este olyan könnyen távozott tőlük. Örült, hogy Logan és Zeusz is ott volt. Logan tökéletesen kezelte a helyzetet, és Beth azt is nagyra értékelte, hogy utána nem maradt ott. Érezte, hogy ő egyedül akar maradni Bennel, és ezt ugyanolyan könnyen elfogadta, amilyen könnyen kiebrudalta Keitht.

Bethnek feltűnt, hogy Logan minden körülmények között megőrzi rendíthetetlen nyugalmát. Amikor például Drake-ről beszélt, a férfi nem terelte saját magára, a saját érzéseire a szót, és nem is adott neki tanácsot. Többek között ezért bízott meg benne, ezért mondott el neki olyan sok mindent magáról. Bár az is igaz, hogy Drake születésnapja miatt kissé zaklatott volt, mégis pontosan tudta, mit csinál. Hiszen ő kérte meg Logant, hogy maradjon, és feltehetően azért, mert a lelke mélyén vágyott rá, hogy elmondhassa neki mindezt. – Anya! Beth a kisfia felé fordult. Ben szeme még mindig borzalmasan nézett ki, de ő úgy tett, mintha nem venné észre. – Mi az, kicsim? – Van kukazsákunk meg szívószálunk? – Persze hogy van. Miért? – Thibault azt ígérte, megmutatja, hogy kell papírsárkányt csinálni, és majd együtt eregetjük.

– Az izgalmas lesz. – Azt mondta, gyerekkorában sokszor csinált sárkányt, és mindig nagyon jól repült. Beth elmosolyodott. – És csak ennyi kell hozzá? Szemeteszsák meg szívószál? – Horgászzsinór meg szigetelőszalag is kell, de azt már találtam Nagypapa garázsában. Beth észrevette, hogy az udvaron közeledik feléjük Logan. Ben is ugyanakkor látta meg a férfit. – Hé, Thibault! – kiáltotta. – Csinálhatjuk a sárkányt? – Éppen ezt akartam kérdezni én is! – kiáltott vissza Logan. – Mindjárt, már csak a kukazsák meg a szívószál hiányzik! Logan intett, hogy értette. Ahogy közelebb ért, Beth fölfigyelt a deltás vállára, a szorosra húzott derékszíjára… Nem először vette észre a férfi testét, de akkor olyan érzése támadt, mintha… mintha meredten bámulná. Elfordult, és Ben vállára tette a kezét. Hirtelen nevetségesnek érezte magát. – A szemeteszsákok a mosogató alatt vannak, a szívószálak pedig a spájzban, a keksz mellett. Kihozod, vagy menjek én? – Majd én – mondta Ben, és odakiáltott Logannek: – Egy másodperc, és jövök! A férfi pontosan akkor ért a lépcsőhöz, amikor a fiú eltűnt a konyhában. – Szóval papírsárkányt csinálnak? – kérdezte meglepetten, ugyanakkor lenyűgözve Beth. – Ben azt mondta, unatkozik. – És tényleg tudja, hogy kell? – Nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik. Akar segíteni? – Nem – felelte Beth. Közelről már azt is észrevette, hogy a férfi izzadt pólója a mellkasára tapad, és gyorsan másfelé nézett. – Ezt magukra hagyom, úgyis olyan fiús dolog. Viszont hozok majd limonádét, és utána, ha éhes, szívesen látjuk ebédre. Nem lesz semmi különös, Bennek hot dogra meg sajtos makarónira támadt gusztusa. Logan bólintott. – Az nagyon jó lesz. Az ajtóban fölbukkant az egyik kezében szemeteszsákokat, a másikban szívószálakat hozó Ben. A monokli és az elgörbült szemüveg ellenére is látszott, hogy mennyire föl van villanyozva. – Megvan minden! – jelentette. – Akkor mehetünk? Logan a kelleténél kicsivel tovább nézte Betht, aki érezte, hogy vörösödik a nyaka. Elfordult. A férfi rámosolygott Benre. – Ha te készen állsz, akkor én is.

Beth azon kapta magát, hogy a papírsárkányon dolgozó Logant vizsgálgatja. A hatalmas tölgyfa közelében, a piknikasztalnál ültek, Zeusz ott hevert a lábuknál, és a szél olykor-olykor odaröpített egy hangfoszlányt. Hol Logan magyarázott valamit Bennek, hol a kisfiú kérdezte, hogy jól csinált-e valamit. Messziről lerítt róluk, hogy élvezik a sárkánykészítést. Ben egyfolytában locsogott, és néha elrontott valamit, de ilyenkor a férfi türelmesen kijavította a hibát egy kis ragasztószalaggal. Beth azon töprengett, vajon mikor pirult el utoljára attól, hogy egy férfi őt nézi? Azon is eltűnődött, hogy újdonsült szégyenlőssége vajon mennyire függ össze Nana távollétével? Az utóbbi napokban esténként már-már úgy érezte, életében először van otthon egyedül. Hiszen annak idején Nanától Keithhez költözött, majd vissza, és azóta is a nagyanyjánál él. És bár az idős asszony kellemes társaság volt, és stabil, nyugodt hátteret biztosított, Beth nem egészen így képzelte el a felnőttkori életét. Valaha arról álmodozott, hogy saját otthona lesz, de ennek valahogy soha nem jött el az ideje. Hiszen miután Keithtől elvált, Nana segített gondját viselni Bennek, majd amikor a fiú már elég nagy lett ahhoz, hogy elköltözzenek, az öccse és a nagyapja is meghalt, és ők kölcsönösen egymásra voltak utalva Nanával. Azután pedig? Amikor már-már úgy nézett ki, hogy lassanként tényleg kereshet magának külön otthont, Nana agyvérzést kapott, és ő semmi esetre sem hagyta volna magára az asszonyt, aki fölnevelte őt. Most viszont váratlanul ízelítőt kapott abból, hogy milyen lehetett volna az élete más körülmények között. A seregélyek fáról fára szálltak a feje fölött, és ő az üres ház lépcsőjén üldögélve olyan jelenetnek volt szemtanúja, amelynek hatására kezdett hinni abban, hogy a világ akár jó is lehet. Messziről is látta, hogy a fia erősen koncentrál, Logan pedig megmutatja neki, hogy kell elvégezni a sárkányon az utolsó simításokat. A férfi olykor elő rehajolt, és türelmesen, higgadtan irányítgatta Bent, de hagyta, hogy a kisfiú kiélvezze az alkotás örömét. Logan úgy tett, mint aki egyszerűen együtt készíti Bennel a sárkányt, és Bethnek feltűnt, hogy mindenféle csalódottság, indulat nélkül javítgatja, amit a gyerek elrontott, és ettől csordultig telt a szíve hálával és szeretettel. Újdonság volt számára ez a látvány, és még akkor sem tudott betelni vele, amikor Logan és Ben elindultak az udvar közepe felé. A férfi a feje fölött tartotta a sárkányt, Ben pedig letekerte a horgászzsinórt. A kisfiú futásnak eredt, majd Logan is, és miután a sárkányba belekapott a szél, elengedte, majd megállt, és nézte, ahogy szárnyra kap a fejük fölött. A férfi Ben örömét látva tapsolni kezdett, és Beth rádöbbent az egyszerű igazságra, hogy rendkívüli élményt nyújthatnak a

leghétköznapibb dolgok is, ha a megfelelő emberek csinálják őket. Nana aznap este telefonált, hogy pénteken menjenek érte. A távollétében Logan minden este náluk vacsorázott. Legtöbbször Ben unszolására maradt ott, és Beth előtt szerdán már a napnál világosabb volt, hogy a férfi egyrészt szívesen van velük, másrészt nagyon szívesen hagyja a kisfiúra a kezdeményezést. A nő arra gondolt, hogy Logan talán ugyanolyan tapasztalatlan az intim kapcsolatok terén, mint ő. Vacsora után rendszerint tettek egy sétát. Ben és Zeusz ilyenkor előreszaladtak a patak felé vezető ösvényen, ők pedig utánuk ballagtak. Egyszer a város felé, a South River partjára is elmentek, ekkor a folyót átszelő híd alatt üldögéltek. Volt, hogy csak úgy „szőrmentén” beszélgettek egy kicsit, hogy történt-e valami érdekes az iskolában, vagy hogy halad a férfi az iratok rendezésével, máskor pedig úgy tűnt, Logannek tökéletesen megfelel az is, ha szótlanul lépkednek egymás mellett. És mivel a férfit láthatóan nem zavarta a csönd, meglepően jól megbarátkozott vele Beth is. De valami határozottan történt köztük, és ezzel ő nagyon is tisztában volt. Vonzódott a férfihoz. Az iskolában, a körülötte zsibongó másodikosai körében néha azon kapta magát, hogy arra gondol: vajon mit csinálhat most Logan? Fokozatosan megértette, hogy azért várja annyira a hazatérést, mert akkor láthatja a férfit. Csütörtök este szép sorban beszálltak Nana teherautójába, és bementek a városba pizzázni. Zeusz a platón utazott, a fejét kidugta az oldalfal fölött, a füle hátralapult. Bármilyen különös, Bethnek az a furcsa érzése támadt, hogy ez tulajdonképpen már-már randi, igaz, egy tízéves gardedám társaságában… Luigi

pizzériája

a

belváros

egyik

csöndes

keresztutcájában

bújt

meg

egy

régiségkereskedés és egy ügyvédi iroda között. A kopott téglapadló, a faasztalok, a lambériás fal meghitt, otthonos hellyé varázsolta a vendéglőt, különösen azért, mert Luigi emberemlékezet óta nem változtatott a berendezésen. Már akkor is pontosan így nézett ki a pizzéria, amikor Beth kislány volt. A nyolcvanas évek elejéről maradtak ott az étterem hátsó felében lévő videojátékok is, de így is ugyanolyan népszerűségnek örvendtek, mint hajdanán, valószínűleg azért, mert a városban nem volt játékterem. Beth imádta ezt a helyet. A hatvanas éveikben járó Luigi és a felesége, Maria, a hét minden napján nyitva tartottak, és az étterem fölötti lakásban éltek. Saját gyerekük nem volt, de gyakorlatilag az összes hamptoni tinédzsert a magukénak érezték, és mindenkit egyformán szívesen láttak. Ennek köszönhetően a pizzéria mindig zsúfolásig tömve volt.

Aznap este a szokásos vendégek töltötték meg: gyerekes családok, néhány férfi, akiknek a ruhájukból ítélve nemrég telt le a munkaidejük a szomszédos ügyvédi irodában, pár idős házaspár, meg itt-ott egy csapat tinédzser. Az alacsony, gömbölyded, fekete hajú Maria arca őszinte, kedves mosolyra húzódott, és szinte sugárzott, amikor meglátta a belépő Betht és a fiát. Eléjük sietett, és útközben fölkapott két étlapot. – Hello, Beth, hello, Ben! – A konyha előtt elhaladva bedugta a fejét az ajtón. – Luigi! Gyere csak ki! Itt van Beth és Ben! Mindig így fogadta őket, és Beth, bár tudta, hogy Maria mindenkit ugyanilyen barátságosan üdvözöl, úgy érezte, mintha különlegesen fontos vendég lenne. Kisietett a konyhából Luigi is. A terebélyes pocakján feszülő köténye lisztes volt, mint rendesen. Mivel mindmáig ő maga sütötte a pizzát, és a vendéglőnek igen nagy forgalma volt, csak egy gyors integetésre futotta az idejéből. – Jó újra látni titeket! – kiáltott oda. – Köszönöm, hogy eljöttetek! Maria szeretetteljesen Ben vállára tette a kezét. – Úgy megnőttél, Ben! Már kész fiatalember vagy! Te pedig szép vagy, mint a tavasz, Beth. – Köszönöm, Maria – mondta Beth. – És te hogy vagy? – Ahogy mindig. Sok a dolgom. És te? Még tanítasz, ugye? – Igen. – A következő pillanatban Maria arca elkomolyodott, és Beth már előre tudta, mit fog kérdezni. Egy kisvárosban semmi sem marad titokban. – És hogy van Nana? – Jobban. Már jön-megy. – Igen, hallottam, hogy elutazott a nővéréhez. – Ezt meg honnan tudod? – Beth nem tudta palástolni a meglepettségét. – Ki tudja? – vonta meg a vállát Maria. – Az emberek beszélnek, nekem meg van fülem. – Logant mintha csak most vette volna észre. – És ő kicsoda? – Ő egy barátom, Logan Thibault – felelte Beth, és nagyon ügyelt, hogy el ne piruljon. – Új a városban? Még nem láttam magát. – Maria leplezetlen kíváncsisággal mérte végig Logant. – Csak most költöztem ide – felelte a férfi. – Hát, a két kedvenc vendégemmel jött – mondta Maria, és előretessékelte őket. – Gyertek. Leültetlek benneteket egy bokszba.

Miközben ők becsusszantak a helyükre, Maria az asztalra tette az étlapokat. – Jeges tea jöhet mindenkinek? – Az nagyszerű lenne, Maria – mondta Beth, majd amikor Maria elsietett a konyha felé, Loganhez fordult. – Ő készíti a környéken a legjobb jeges teát. Remélem, nem baj, hogy magának is rendeltem. – Biztos finom. – Kaphatok pár negyeddollárost? – kérdezte Ben. – Játszanék egy kicsit. – Gondoltam, úgyhogy belemarkoltam az aprópénzes kancsóba, mielőtt elindultunk – mondta Beth, és a retiküljébe nyúlt. – Szórakozz jól, és ne kószálj el idegenekkel! – Tízéves vagyok, nem öt – felelte ingerülten Ben. Beth mosolyogva nézett a videojátékok felé siető kisfia után. Mulattatta a válasza. Néha már olyan szövege volt, mintha középiskolás lenne. – Nagyon karakteres hely – jegyezte meg Logan. – És fantasztikusan jó a pizza is. Chicagói módra, mély edényben sütik… mennyei! Maga mit kér rá? Logan az állát vakargatta. – Hmm… Sok fokhagymát, meg extra adag szardellát. Beth elfintorodott. – Tényleg? – Csak vicceltem. Rendelje azt, amit szokott. Nem vagyok válogatós. – Ben a pepperonit szereti. – Akkor legyen pepperoni. Beth huncutul nézett a férfira. – Mondta már valaki, hogy maga elég lezser? – Az utóbbi időben nem – felelte Logan. – Persze nem is beszélgettem túl sok emberrel, amíg gyalogoltam. – Magányos volt? – Nem, mert ott volt Zeusz. Nagyon jó hallgatóság. – De nem sokat tud hozzátenni a társalgáshoz. – Az igaz. De legalább nem is nyavalygott, hogy álljunk már meg. Az emberek többsége nyavalygott volna. – Én biztos nem – mondta Beth, és hátrasimította a haját. Logan nem szólt semmit.

– Komolyan beszélek! Könnyedén átgyalogoltam volna a fél országon. A férfi továbbra is hallgatott. – Na jó, igaza van. Egyszer-kétszer talán nyavalyogtam volna. Logan elnevette magát, majd körülnézett az étteremben. – Hány embert ismer itt? Beth is körbepillantott, és elgondolkodott. – A legtöbbjüket már láttam az évek során a városban, de hogy hány embert ismerek igazán? Talán harmincat. Logan úgy becsülte, hogy ez jóval több, mint a vendégek fele. – És milyen érzés? – Mármint az, hogy mindenki ismer mindenkit? Gondolom, attól függ, követ-e el az ember súlyos hibákat, mert többnyire erről folyik a szó. Ki kivel kavar, kit rúgtak ki, ki drogozik, ki részeges, kinek volt autóbalesete. Ez a téma. Ha viszont az ember tiszta, mint a szűz hó, akkor nem olyan nehéz az élet. Logan elmosolyodott. – Jó lehet olyannak lenni, mint maga. – Jó bizony. Nekem elhiheti. Mondjuk úgy: nagy szerencséje van, hogy az asztalomnál ülhet. – Efelől nincs kétségem. Maria kihozta az italukat. Távozóban egy kicsit fölvonta a szemöldökét, épp csak annyira, hogy jelezze Bethnek: tetszik neki a férfi megjelenése, és később majd hallani szeretné, hogy van-e köztük valami. Beth kortyolt egyet a teájából, és így tett Logan is. – Na, milyen? – Határozottan édes – felelte Logan. – De finom. Beth bólintott, majd egy papírszalvétával letörölte a pohara oldalán kicsapódott párát. Ezután összegyűrte a szalvétát, és félretette. – Meddig akar Hamptonban maradni? – kérdezte. – Hogy érti? – Maga nem idevalósi, diplomája van, és olyan munkát végez nagyon kevés pénzért, amit a legtöbb ember utálna. Azt hiszem, jogos a kérdésem. – Nem tervezem, hogy felmondok. – Nem ezt kérdeztem. Hanem azt, hogy meddig akar Hamptonban maradni. Őszinte választ kérek.

Érződött a hangján, hogy nem tűri a köntörfalazást. Logan most könnyen el tudta képzelni, hogyan teremt rendet Elizabeth egy zsivajgó osztályban. – Őszintén? Nem tudom. És ezt azért mondom, mert az utóbbi öt évben megtanultam, hogy semmit sem szabad biztosra venni. – Ez igaz lehet, de most sem válaszolt a kérdésemre. A férfi észrevette a hangjában a csalódottságot, és alaposan megfontolta a válaszát. – Akkor ez hogy hangzik? – szólalt meg végül. – Egyelőre jól érzem magam itt. Tetszik a munkám, Nana fantasztikus, jól elvagyok Bennel, és pillanatnyilag nem áll szándékomban belátható időn belül elhagyni Hamptont. Ez válasz a kérdésére? Betht a férfi szavainak, meg az arcán ide-oda vándorló tekintetének hatására várakozás teljes érzés kerítette hatalmába. Közelebb hajolt Loganhez. – Feltűnt, hogy kihagyott valami fontosat a pozitívumok közül. – Tényleg? – Igen. Engem. – Beth huncut mosollyal leste a férfi reakcióját. – Úgy látszik, magát kifelejtettem. – Nem hiszem. – Vagy talán szégyellős vagyok? – Találjon ki valami jobbat. Logan megrázta a fejét. – Kifogytam az ötletekből. Beth rákacsintott. – Adok egy kis időt, hogy gondolkodjon a dolgon, és kitaláljon valamit. Aztán később beszélhetünk róla. – Rendben. Mikor? Beth a poharára kulcsolta az ujjait. Furcsamód ideges volt amiatt, amit mondani készült. – Ráér szombat este? Nem tudta megállapítani, hogy meglepte-e Logant a kérdés. – Akkor szombat este – mondta a férfi, majd megemelte a poharát, és jól meghúzta a jeges teát, de közben egy pillanatra se vette le a szemét Bethről. Egyikük sem vette észre, hogy visszajött Ben. – Megrendeltétek már a pizzát? Aznap este, lefekvés után Beth a plafont bámulta, és azt kérdezte magától: Elment az eszem? Rengeteg dolog visszatarthatta volna attól, amit tett. Loganről, a múltjáról nem sokat

tudott. A férfi még mindig nem árulta el neki, miért jött Hamptonba, és ez nem csak azt jelentette, hogy nem bízik benne, hanem azt is, hogy ő sem bízhat meg benne egészen. Ráadásul a kutyatelepen dolgozik, és Nana alkalmazottja. Mi lesz, ha rosszul sül el a dolog? Mi lesz, ha Logannek olyan… elvárásai vannak, amelyeket ő nem hajlandó teljesíteni? Akkor is lesz még hétfőn alkalmazottjuk? Vagy Nana egyedül marad, és neki föl kell majd mondania az iskolában, hogy besegítsen a telepen? Rengeteg probléma merülhetett tehát föl, és Beth minél tovább törte a fejét, annál inkább meg volt róla győződve, hogy szörnyű hibát követett el. És mégis… elege volt már a magányból. Imádta Bent és Nanát is, de az utóbbi néhány nap, a Logannel töltött idő eszébe juttatta, hogy mi mindenről marad le. Szerette a vacsora utáni sétákat, azt, ahogy a férfi ránéz, és különösen azt, ahogy Bennel bánik. Ráadásul hihetetlenül könnyen el tudta képzelni az életét Logannel. Habár nem ismeri elég régóta ahhoz, hogy ezt megítélje, az ösztöne tagadhatatlanul ezt súgta. Lehet, hogy ő az igazi? Ilyen messzemenő következtetést nem volt hajlandó levonni. Hiszen még nem is randiztak rendesen. Könnyű bálványozni valakit, ha nem ismerjük. Fölült az ágyban, megrázta egy kicsit a párnáját, majd visszafeküdt. Szóval egyszer elmennek valahova együtt, és azután majd meglátja, mi lesz. Táplált bizonyos reményeket, ezt nem tagadhatta, de semmi több. Kedvelte a férfit, de nem volt belé szerelmes. Legalábbis egyelőre.

16. FEJEZET

THIBAULT

Szombat este Thibault a heverőn ülve várakozott, és azon tűnődött, vajon helyes-e, amit tesz. Máskor, máshol nem sokat gondolkodott volna rajta. Hiszen kétségtelenül vonzódik Elizabethhez. Tetszett neki a nő nyíltsága, intelligenciája, és ha ehhez még hozzávette a játékos humorát, no meg persze a külsejét is, akkor végképp nem értette, hogy maradhatott ilyen sokáig egyedül. De nem máskor voltak és nem máshol, hanem akkor és ott, és semmilyen szempontból

nem volt normális a helyzet. Hiszen már több mint öt éve magánál hordta Elizabeth fényképét. Fölkutatta a nőt, eljött egészen Hamptonig, és beállt hozzájuk dolgozni, hogy a közelében lehessen. Összebarátkozott a nagyanyjával, a kisfiával, aztán vele is. Most pedig percek választják el őket az első randijuktól. Thibault tudta, hogy nem ok nélkül jött ide. Ezt már akkor elfogadta, amikor elindult Coloradóból. Beletörődött, hogy Victornak igaza volt. Abban viszont még mindig nem volt biztos, hogy tényleg az volt-e a jövetele valódi oka, hogy megismerkedjen Elizabethtel, és közel kerüljön hozzá. Persze abban sem volt biztos, hogy nem ezért jött. Csak azt tudta teljes bizonyossággal, hogy örömmel várja az együtt töltött estét. Előző nap, amikor elment Nanáért, egész úton ezen gondolkodott. Hazafelé jövet Nana az első félórában a politikától a nővére hogylétéig mindenféléről fecsegett, majd sokatmondó mosollyal Thibault felé fordult. – Szóval a főnök unokájával randizunk, mi? Thibault fészkelődött egy kicsit az ülésen. – Szóval elmondta. – Hát persze hogy elmondta! De ha nem mondta volna, akkor se érne váratlanul. Két fiatal, vonzó, egyedülálló ember… én már akkor tudtam, hogy ez lesz, amikor fölvettem magát. Thibault erre nem mondott semmit. Végül Nana törte meg a csöndet, és a hangjába némi melankólia is vegyült. – Beth olyan édes, mint a cukrozott dinnye. Néha aggódom érte. – Tudom – felelte Thibault. Ennél többet nem beszéltek a témáról, de a férfi ennyiből is megértette, hogy Nana áldását adta rájuk. És ez nem kis dolog, hiszen Elizabeth életében igen fontos szerepet játszik a nagyanyja. Már kezdett sötétedni, amikor meglátta Elizabeth autóját. Az eleje kissé ugrált a kátyús bekötőúton. A nő nem árulta el, hova mennek, csak annyit mondott, hogy nem kell kiöltözködnie. Amikor a kocsi megállt a ház előtt, Thibault kilépett a verandára. Zeusz kíváncsian követte a gazdáját. Amikor Elizabeth kiszállt, és a verandát megvilágító, gyengécske lámpa fénykörébe lépett, a kutya csak bámult. Elizabeth is farmerben volt, mint Thibault, de a krémszínű blúz jól ellenpontozta a napbarnított bőrét. Mézszínű haja az ujjatlan blúz nyakára omlott, és a férfi egy leheletnyi szemfestéket is észrevett rajta. Egyszerre hatott ismerősnek és csábítóan idegennek.

Zeusz farkcsóválva, szűkölve lement a lépcsőn, és megállt Elizabeth mellett. – Szia Zeusz! Máris hiányoztam? De hiszen csak egyetlen napig nem láttál! – Megsimogatta a kutya hátát, Zeusz pedig panaszosan felnyüszített, majd megnyalta a kezét. – Ezt már nevezem üdvözlésnek! – mondta Elizabeth, majd Thibault-ra nézett. – Hogy vagy? Késtem? A férfi igyekezett lezser, nemtörődöm hangon válaszolni. – Jól vagyok. És pontosan időben érkeztél. Örülök, hogy ideértél. – Miért, azt hitted, nem fogok? – Kicsit nehéz idetalálni. – Ha az ember itt élte le az egész életét, akkor nem. – A nő közelebb lépett a házhoz. – Szóval ez az otthonod? – Ez. – Szép – mondta Elizabeth, miután szemügyre vette. – Ilyesmit vártál? – Nagyjából igen. Masszív, praktikus, és kissé eldugott. Thibault mosolyogva nyugtázta a kétértelmű célzást, majd Zeuszhoz fordult, és utasította, hogy maradjon a verandán. Ezután lement a lépcsőn Elizabethhez. – Nem lesz gond, ha Zeusz kint marad? – Nem fog elmozdulni onnan. – De hát órákig távol leszünk! – Tudom. – Hihetetlen! – Talán annak tűnhet. De a kutyáknak nincs időérzékük. Egy perc múlva már csak arra fog emlékezni, hogy ott kell maradnia. Hogy miért, arra már nem. – Hogy tanultál meg ilyen sok mindent a kutyákról meg a kutyakiképzésről? – kíváncsiskodott Elizabeth. – Főleg könyvekből. – Szoktál olvasni? A férfit láthatóan mulattatta a kérdés. – Igen. Meglep? – Meg. Nehéz elképzelni, hogy valaki átgyalogol a fél országon, és könyveket cipel

magával. – Amit kiolvasott az ember, azt nem kell megtartani. A kocsihoz értek. Thibault a vezető ülés melletti ajtó felé indult, hogy kinyissa Elizabethnek, de a nő a fejét rázta. – Lehet, hogy én hívtalak randira téged, de te leszel a sofőr. – És én még azt hittem, hogy egy emancipált nővel randizok – jegyezte meg Thibault. – Emancipált nő vagyok, de te vezetsz. És te is fizetsz. A férfi elnevette magát, és átkísérte Elizabethet a túloldali ajtóhoz. Miután ő is elhelyezkedett a volánnál, a nő kikukucskált a verandára. Zeuszt láthatóan összezavarták a történtek, és megint szűkölni kezdett. – Szomorú a kutyád. – Alighanem igen. Nagyon ritkán hagyom magára. – Gonoszság, amit művelsz – pirongatta meg játékosan Elizabeth. Thibault elmosolyodott, és rükvercbe kapcsolt. – A városközpont felé megyünk? – Nem, nem – felelte a nő. – Ma este kiruccanunk Hamptonból. Menj ki a főútra, és indulj el a tengerpart felé. Nem a strandra megyünk, de útközben van egy jó hely. Majd szólok, hogy hol kanyarodj le. Thibault tette, amit Elizabeth mondott. Csöndes kis utakon autóztak a szürkületben. Pár perc múlva kiértek a főútra, és ahogy az autó fölgyorsult, kezdtek elmosódni az út menti fák. Az útra vetülő árnyékuk elsötétítette a kocsi belső terét. – Mesélj Zeuszról – kérte Elizabeth. – Mit akarsz tudni róla? – Bármit, amit el akarsz mondani. És amit még nem tudok. Thibault válaszolhatta volna azt is, hogy: Azért vettem, mert egy lánynak, akit fényképen láttam, német juhásza volt. De inkább ezt mondta: – Németországban vettem Zeuszt. Odarepültem, és személyesen választottam ki az alomból. – Tényleg? A férfi bólintott. – Németországban ez a kutyafajta olyan, mint Amerikában a fehérfejű réti sas. Valóságos nemzeti szimbólum, és a tenyésztők roppant komolyan veszik a munkájukat. Nekem erős, munkás vérvonalból való kutya kellett, márpedig ilyenből a legjobbakat Németországban lehet találni. Zeusz felmenői között sok generációra visszamenőleg Schutzhund-versenyzők és bajnokok vannak. – Mi az a Schutzhund?

– A Schutzhund-versenyeken nemcsak az engedelmességet, hanem a kutya nyomkövető és őrző-védő képességeit is próbára teszik. Nagyon komoly a konkurencia. A verseny általában két napig tart, és a győztesek rendszerint a legintelligensebb, legjobban kiképezhető kutyák. Zeusz pedig Schutzhund-résztvevők és – bajnokok vérvonalából származik, tehát erre van kitenyésztve. – És te képezted ki – mondta elismerően Elizabeth. – Hat hónapos korában kezdtem. És miután útra keltünk Coloradóból, mindennap foglalkoztam vele. – Hihetetlen kutya! Tudod, ha neked már nem kell, bármikor odaadhatod Bennek. Alighanem imádná. Thibault erre nem mondott semmit. Elizabeth észrevette, milyen arcot vág, és közelebb húzódott hozzá. – Csak vicceltem. A világért se venném el tőled a kutyádat. Thibault érezte a nő testének feléje áradó melegét. – Megkérdezhetem, hogy reagált Ben, amikor elmondtad neki, hogy ma este velem randizol? – Nem volt vele problémája. Nanával már eltervezték, hogy videózni fognak. Pár napja megdumálták telefonon, hogy csapnak egy filmnézős estét. Kitűzték a napját is, mintha csak randit beszélnének meg. – Sokszor csinálnak ilyet? – Régebben sokszor csinálták, de Nana agyvérzése óta ez az első alkalom. Ben már előre örült neki. Nana ilyenkor csinál pattogatott kukoricát, és megengedi, hogy extra sokáig fennmaradjon. – Nem úgy, mint az anyukája, ugye. – Hát persze. – Elizabeth elmosolyodott. – És te végül mivel töltötted a mai napot? – Próbáltam utolérni magam a házimunkával. Takarítás, mosás, bevásárlás, ilyesmi. Elizabeth fölvonta a szemöldökét. – Le vagyok nyűgözve. Igazán házias példány vagy. Az ágytakaró, gondolom, olyan feszes, hogy visszapattan róla a negyeddolláros. – Hát persze. – Erre majd meg kell tanítanod Bent is. – Ha akarod. Az égen már kigyúltak az első csillagok. A kocsi reflektora az út sűrű kanyarulatait

pásztázta. – Pontosan hova is megyünk? – érdeklődött Thibault. – Szereted a rákot? – Imádom. – Kezdetnek nem rossz. És a rongyláb táncot? – Olyanról még nem hallottam. – Hát, akkor… mondjuk úgy, hogy elég gyorsan meg kell majd tanulnod. Negyven perc múlva Thibault megállt egy háromszintes, zsaluzott épület előtt, amely a kinézete alapján egykor mintha raktár lett volna. A Wilmington ipari negyedében lévő ház nemigen különbözött a szomszédos épületektől. Csak az előtte parkoló csaknem száz autóról

lehetett

fölismerni,

meg

a

körülötte

futó,

gyalogjáróként

szolgáló

kis

deszkapadozatról. A dekorációt olcsó, fehér karácsonyfaégő-füzérek alkották. – Hogy hívják a helyet? – Rongyláb és Rákfarok. – Eredeti. De nehezen tudom elképzelni, hogy valami népszerű turistalátványosság lenne. – Nem is az. Szigorúan a helybelieknek van. Az egyik egyetemi barátnőm mesélt róla, és mindig is el akartam jönni ide. – Még nem voltál itt? – Nem. De úgy hallottam, nagyon jópofa hely. Azzal Elizabeth elindult a nyikorgó gyalogjárón. Előttük a folyó vize valósággal szikrázott, mintha meg lenne világítva alulról. Bentről egyre hangosabban szűrődött ki a zene, majd amikor benyitottak, valósággal elsöpörte őket, mint egy nagy hullám. Sült rák és vaj illata terjengett a levegőben. Thibault egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye a helyet. A hatalmas épület nyers, dísztelen belső terében elöl fa piknikasztalok sorakoztak tucatszám. A pincérnők vödörszámra hordták a rákot az asztalokhoz csíptetett piros-fehér kockás, műanyag abroszokra, a termet zsúfolásig megtöltő, lármás társaságok elé. Az asztalok közepére kis kancsókban olvasztott vajat tettek ki, a vendégek előtt pedig egy-egy kisebb tálka állt. Mindenkin műanyag partedli volt, és kézzel ették a közös vödörből kivett rákot, amihez a jelek szerint mindenki sört ivott. Előttük, a terem folyóval határos oldalán hosszú bárpult húzódott – már ha annak

lehetett nevezni. Úgy nézett ki, mintha csak odahánytak volna némi deszkahulladékot a fahordók tetejére, de így is három sorban tolongott előtte a nép. Az épület szemközti oldalán pedig mintha a konyha lett volna. Thibault tekintetét leginkább a terem távoli végében lévő színpad vonzotta, ahol egy zenekar a Temptations My Girl című számát játszotta. A színpad előtt vagy százan ropták egy Thibault számára ismeretlen tánc szabályosan ismétlődő lépéseit. – Ejha! – kiabálta túl a zsivajt. Vékony, negyven körüli, vörös hajú, kötényes nő jött oda hozzájuk. – Helló-ó! – nyújtotta el a szó végét. – Kaja vagy tánc? – Is-is – felelte Elizabeth. – A keresztnevetek? Egymásra pillantottak. – Elizabeth… – kezdte Logan. – És Logan – fejezte be Elizabeth. A nő lefirkantotta a nevüket a jegyzettömbjébe. – Még egy utolsó kérdés: buli vagy család? Elizabeth tanácstalanul nézett rá. – Tessék? A nő pukkantott egyet a rágójával. – Még nem jártatok itt, igaz? – Nem. – Akkor elmondom, hogy működik a dolog. Közös asztalokhoz ültetjük az embereket, itt ez a szabály. Kérhettek bulis asztalt, ahol emelkedettebb a hangulat, vagy családiasat, az valamivel csöndesebb. Persze nem tudom garantálni, hogy tényleg olyan asztalhoz kerültök, csak megkérdezem. Szóval mi legyen? Buli vagy család? Ismét egymásra pillantottak. – Buli – válaszolták egyszerre. A wilmingtoni egyetem hat diákjával kerültek egy asztalhoz. A pincérnő sorban bemutatta Mattét, Sarah-t, Timet, Allisont, Megant és Steve-et, akik sörösüvegüket megemelve, kórusban üdvözölték őket: – Szia, Elizabeth! Szia, Logan! Ettől a ráktól nem rákot kaptok, hanem trippert! Thibault alig tudta visszafojtani a nevetést, de az egyetemisták várakozó tekintete láttán zavarba jött. A pincérnő súgott nekik: – Erre azt kell mondani, hogy: „Az jó lenne, de nem a ráktól akarjuk elkapni, hanem tőletek!”

Thibault most már hangosan fölnevetett, ahogy Elizabeth is. Elmondták a vörös hajú pincérnő után a szövegüket. Tetszett nekik a kis bevezető rituálé. Egymással szemben ültek le. Elizabeth Steve mellé került, aki nem csinált titkot belőle, hogy rendkívül vonzónak találja, Thibault pedig Megan mellé, aki semmi érdeklődést nem mutatott iránta, mert Matt kötötte le a figyelmét. Nyúzottnak látszó, dundi pincérnő robogott el az asztaluk mellett. Épp csak annyit vetett oda futtában: – Hozzak még rákot? – Rákot és trippert bármikor! – felelték kórusban a diákok, és Thibault a többi asztaltól is ugyanezt a választ hallotta, egyik-másik társaságtól pedig azt, hogy „Hihetetlen, hogy trippert kaptunk, és nem rákot!”. A jelek szerint így közölték, hogy nem kérnek többet. Thibault-t a Rocky Horror Picture Show-ra emlékeztette a jelenet: a törzsvendégek tudták a válaszokat, az újak pedig menet közben megtanulták. Az étel elsőrangú volt. A menü egyetlen, egyféleképpen elkészített fogásból állt, és minden vödör rákkal új szalvéták, partedlik is érkeztek. A rákok nem ehető darabjait az asztal közepére dobták – úgy tűnt, ez is régi hagyomány –, és időnként kötényes tinédzserek jártak körbe, hogy összeszedjék őket. Az asztaltársaik nem okoztak csalódást: a harsány, vidám társaság folyamatosan viccelő dött, a fiúk ártatlanul körbeudvarolták Elizabethet, és az emelkedett hangulatot tovább fokozta a fejenkénti két sör. Vacsora után Thibault és Elizabeth kiment a mosdóba. Visszafelé jövet a nő belekarolt Thibault-ba. – Készen állsz egy kis seggrázásra? – tette föl a kétértelmű kérdést. – Nem is tudom. Hogy kell? – Aki megtanulja a rongylábtáncot, az megtanulja a déli életérzést, vagyis a tenger zúgását hallgatva, a zene ritmusára lazítani. – A szavaidból úgy veszem ki, hogy te már csináltad. – Egyszer-kétszer – mondta megjátszott szerénységgel Elizabeth. – És megtanítasz engem is? – Én leszek a partnered. De a táncóra kilenckor kezdődik. – Táncóra? – Minden szombat este van. Ezért ilyen zsúfolt a hely. Amíg a törzsvendégek pihennek egy kicsit, a kezdőknek táncórát tartanak. Pontban kilenckor.

– Most mennyi az idő? Elizabeth az órájára pillantott. – Annyi, hogy már tanulhatod is a seggrázós táncot. Elizabeth sokkal jobb táncosnak bizonyult, mint amilyennek mondta magát, és ez szerencsére Thibault-ra is jó hatással volt. A legjobban mégis azért élvezte a táncot, mert valahányszor egymáshoz értek, szinte elektromos vibrálás járta át minden tagját, és amikor kipörgette Elizabethet, érezte a teste melegét, a parfümje illatát. A nő haja a párás levegőn összeborzolódott, a bőrén verejtékcseppek csillantak. Ettől vad, zabolátlan benyomást keltett, és miközben pörögve távolodott Thibault-tól, időről időre sokatmondó mosolyra húzódott az ajka, mintha pontosan tudná, milyen hatást gyakorol a férfira. Amikor a zenekar szünetet tartott, először a többiekkel együtt le akartak vonulni a táncparkettről, de amikor a hangszórókból áradni kezdett Nat King Cole Unfor-gettable című számának dallama, Elizabeth megállította Thibault-t. A férfira nézett, aki tudta, mit kell tennie. Szó nélkül Elizabeth háta mögé csúsztatta a karját, majd megfogta a nő kezét, és a derekára helyezte. Mélyen a szemébe nézett, majd magához vonta, és lassan, nagyon lassan, kis köröket leírva mozogni kezdtek a zene ritmusára. Thibault szinte észre se vette, hogy más párok is követik a példájukat. Elizabeth olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte minden egyes lassú, bágyadt leheletét. Thibault behunyta a szemét, a nő pedig a vállára hajtotta a fejét, és abban a pillanatban semmi más nem számított. Nem számított sem a dal, sem a vagány szórakozóhely, sem a többi pár, csak ez a pillanat, csak ő! Thibault átadta magát Elizabethnek, és ahogy rótták a kis köröket a fű részporral fölszórt padlón, lassanként átlejtettek a maguk kis külön világába, amelyet mintha csak kettejük számára alkotott volna a Teremtő. Ahogy a sötét utakon hazafelé hajtottak, Thibault Elizabeth kezét fogta, és a hüvelykujja komótosan bebarangolta a nő kézfejét, csuklóját. Amikor tizenegy előtt pár perccel megállt a bekötő-úton, Zeusz még mindig ott feküdt a verandán. Thibault kikapcsolta a gyújtást, mire a kutya fölemelte a fejét. A férfi Elizabeth felé fordult. – Köszönöm a csodálatos estét – morogta. Arra számított, hogy ugyanezt fogja mondani Elizabeth is, de a nő meglepte. – Nem hívsz be? – kérdezte. – De – felelte tömören Thibault.

Amikor kinyitotta Elizabethnek az ajtót, Zeusz fölült, és csóválni kezdte a farkát. – Szia, Zeusz! – kiáltott oda neki Elizabeth. – Gyere ide! – utasította a kutyát Thibault, mire Zeusz leszökdécselt a lépcsőn, és odafutott hozzájuk. Vékony, vinnyogó hangokat hallatva körbejárta mindkettőjüket. Félig eltátott szájjal, vigyorogva illegette magát. – Hiányoztunk neki, igaz, nagyfiú? – mondta Elizabeth, és lehajolt hozzá, mire Zeusz jól képen nyalta. A nő fölegyenesedett, és orrát elfintorítva letörölte az arcát. – Fúj! – Ő biztos nem így gondolja – jegyezte meg Thibault, és a ház felé intett. – Akkor mehetünk? Figyelmeztetlek, hogy ne várj túl sokat. – Sör van a hűtőben? – Van. – Akkor semmi okod az aggodalomra. Fölmentek a lépcsőn. Thibault kinyitotta az ajtót, és fölkattintotta a villanykapcsolót. Egyetlen állólámpa vetett gyér fényt az ablak alatti kényelmes székre. A szoba közepén álló dohányzóasztalkán csupán két gyertya jelentette a dekorációt. A kanapét és az ablak alatti széket egyforma tengerészkék huzatba bújtatták, a mögöttük lévő polcon pedig kisebb könyvgyűjtemény sorakozott. A puritán bútorzatot üres újságtartó és még egy állólámpa tette teljessé. Viszont szép tiszta volt minden, erről Thibault aznap gondoskodott. A fenyőpadlót fölmosta, az ablakokat megtisztította, és letörölte a port. Nem szerette a rendetlenséget, a koszt pedig szívből utálta. A mindent ellepő iraki por pedig csak fokozta a rendmániáját. Elizabeth, mielőtt belépett volna a nappaliba, alaposan szemügyre vette a terepet. – Tetszik – jelentette ki végül. – Honnan vannak a bútorok? – A házzal együtt örököltem őket – felelte Thibault. – Ezért ilyen a huzat. – Pontosan. – Tévé nincs? – Nincs. – Rádió? – Nincs. – És mit csinálsz, amikor itt vagy? – Alszom. – Azon kívül?

– Olvasok. – Regényeket? – Nem – felelte Thibault, de aztán kijavította magát. – Párat azért olvastam. De főleg életrajzokat meg történelmi munkákat. – Semmi antropológia? – Van egy Richárd Leakey-könyvem – mondta Thibault. – De a manapság uralkodó nehézkes posztmodern antropológiát nem szeretem, meg aztán azokhoz a könyvekhez nem is könnyű hozzájutni itt, Hamptonban. Elizabeth körbejárta a bútorokat, és végighúzta a kezét a huzatukon. – És miről írt az a fickó? – Kicsoda? Leakey? A nő elmosolyodott. – Igen. Leakey. Thibault ajkát lebiggyesztve összeszedte a gondolatait. – A hagyományos antropológia alapvetően öt kérdéskörrel foglalkozik: mikor kezdett kifejlődni az ember, mikor kezdett fölegyenesedve járni, miért volt olyan sok emberszabású faj, miért és hogyan fejlődtek ki ezek a fajok, és mit jelent mindez a mai ember evolúciójának története szempontjából. Leakey főleg az utolsó négy témakört tárgyalja a könyvében, különös tekintettel arra, hogy hogyan

befolyásolta

a

szerszám-

és

fegyverkészítés a Homo sapiens fejlődését. Elizabeth nem tudta leplezni, hogy kissé mulattatja a dolog, de Thibault azért látta, hogy egyúttal le is van nyűgözve. – Mi lesz azzal a sörrel? – kérdezte a nő. – Egy perc, és hozom. Helyezd magad kényelembe. Thibault két üveggel meg egy doboz gyufával tért vissza. Elizabeth a kanapé közepén ült. A férfi a kezébe adta az egyik üveg sört, majd leült mellé, és az asztalra ejtette a gyufát. Elizabeth azonnal a skatulyáért nyúlt. Meggyújtott egy szálat, és miután az aprócska láng reszketve életre kelt, könnyed mozdulattal odatartotta a két gyertya kanócához, majd elfújta. – Remélem, nem baj. Imádom a gyertya illatát. – Miért lenne baj? Thibault fölállt, hogy lekapcsolja a lámpát. A félhomályos szobát most csak a gyertyák meleg fénye világította meg. A férfi, miután visszajött, közelebb húzódott Elizabethhez, és

elnézte a gyertyalángot bámuló nő félárnyékban lévő arcát. Kortyolt egyet a söréből, és azon tűnődött, vajon mire gondolhat most Elizabeth. – Tudod, mikor üldögéltem utoljára kettesben egy férfival egy gyertyafényes szobában? – kérdezte végül hozzá fordulva a nő. – Nem tudom – felelte Thibault. – Beugratós kérdés. A helyes válasz az, hogy soha. – Ez mintha magát Elizabethet is megdöbbentette volna. – Hát nem fura? Voltam férjnél, van egy gyerekem, azóta randiztam is, de ilyesmi még soha nem történt velem. – Némi habozás után folytatta. – És ha tudni akarod az iga- zat, a válásom óta most először vagyok kettesben egy férfival az ő lakásán. – Már-már szégyellő sen nézett Thibault-ra. – Hadd kérdezzek valamit – törte meg újra a csendet, és egészen közel hajolt a férfihoz. – Ha nem kérdezem meg, behívtál volna? Őszintén válaszolj. Ha hazudsz, arra úgyis rájövök. Thibault az üveget forgatta az ujjai között. – Nem tudom. – De miért? – faggatta tovább Elizabeth. – Mi baj van velem, hogy… – Ennek semmi köze hozzád – vágott közbe Thibault. – Sokkal inkább Nanáról van szó, meg arról, hogy ő mit gondolna erről. – Azért, mert a főnököd? – Azért, mert a nagyanyád. És mert tisztelem. De legfőképpen azért, mert téged is tisztellek. Csodálatosan éreztem magam ma este. Az utóbbi öt évben egyszer sem éreztem magam ilyen jól. – Mégsem hívtál volna be. – Elizabeth csalódottnak látszott. – Azt nem mondtam. Csak azt mondtam, hogy nem vagyok benne biztos. – Az ugyanazt jelenti. – Nem. Azt jelenti, hogy azon törtem a fejem, hogy hívhatnálak be úgy, hogy ne sértselek meg vele, de te megelőztél. De ha azt kérdezed, be akartalak-e hívni, akkor a válaszom az, hogy igen. – Thibault most megérintette a térdével Elizabeth térdét. – Miért kételkedsz ennyire magadban? – Mondjuk úgy, hogy nem volt sok szerencsém a ran-dizás világában. Thibault tudta, hogy jobb, ha most nem mond semmit. Fölemelte a karját, mire

Elizabeth nekidőlt. – Eleinte nem zavart – szólalt meg végül. – Tudod, eléggé lefoglalt Ben meg a tanulás, így nemigen törődtem az ilyesmivel. De később, amikor folyton ugyanaz történt, kezdett szöget ütni a fejembe a dolog. Azon gondolkodtam, hogy mi lehet a baj velem. Mindenféle őrült kérdést tettem föl magamnak, hogy talán rosszul csinálok valamit, vagy nem figyelek oda eléggé, vagy fura szagom van? – Elizabeth mosolyogni próbált, de a szomorúságát és a kételyeit nem igazán tudta leplezni. – Mondom, mindenféle őrültség eszembe jutott. Mert időről időre megismerkedtem egy fickóval, és azt hittem, nagyon jól kijövünk egymással, aztán egyszer csak nem hallottam többé felőle. És nem egyszerűen nem telefonált, hanem ha valahol véletlenül összefutottunk, akkor is úgy viselkedett, mintha pestises lennék. Nem értettem, és még ma sem értem. Zavart a dolog, és fájt is. És ahogy telt-múlt az idő, egyre nehezebb lett volna mindezt a férfiak rovására írni, így végül arra a következtetésre jutottam, hogy velem van valami baj. Hogy talán egyszerűen arra vagyok teremtve, hogy egyedül éljem le az életemet. – Veled az égvilágon semmi baj sincs – mondta Thibault, és bátorítóan megszorította Elizabeth karját. – Egy kis idő múltán már biztos nem ezt mondanád. Thibault kihallotta a nő hangjából a maró öngúnnyal leplezett fájdalmat. – Nem hiszem – felelte. – Egyáltalán nem hiszem. – Aranyos vagy. – Nem, csak őszinte. Elizabeth elmosolyodott, és kortyolt egyet a söréből. – Többnyire. – Úgy gondolod, nem vagyok őszinte? A nő vállat vont. – Azt mondtam, többnyire őszinte vagy. – Ez meg mit jelentsen? Elizabeth letette az asztalra a sörét, és összeszedte a gondolatait. – Szerintem te fantasztikus pasi vagy – kezdte. – Okos vagy, keményen dolgozol, kedves vagy, és nagyszerűen bánsz Bennel. Mindezt tudom rólad, vagy legalábbis azt hiszem, hogy tudom, mert ezt látom. Az viszont elgondolkodtat, hogy bizonyos dolgokról nem beszélsz. Elhitetem magammal, hogy ismerlek, aztán ha belegondolok, rájövök, hogy mégsem. Milyen voltál az egyetemen? Nem tudom. Mi történt utána? Nem tudom. Azt tudom, hogy

elmentél Irakba, meg azt is, hogy gyalog jöttél ide Coloradó-ból, de hogy miért, azt már nem. Ha kérdezem, csak annyit felelsz, hogy „Hampton kellemes helynek tűnik”. Intelligens, diplomás ember vagy, mégis megelégszel a minimálbérrel. Ha megkérdezem, miért, azt mondod, szereted a kutyákat. – Elizabeth a hajába túrt. – Szóval az az érzésem, hogy nem hazudsz, csak nem mondasz el mindent. És pont azokat a részeket hagyod ki, amelyekből megérthetném, ki is vagy te. Thibault próbált nem gondolni mindarra, amit elhallgatott a nő elől. Hiszen nem mondhat el neki mindent, se most, se máskor. Úgysem értené meg. De mégis… mégis vágyott rá, hogy Elizabeth megtudja, ki is ő valójában. Rádöbbent, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy a nő elfogadja őt. – Irakról azért nem beszélek, mert nem szeretem fölidézni az ott töltött időt – nyögte ki végül. Elizabeth a fejét rázta. – Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod… – De akarom – mondta halkan Thibault. – Tudom, hogy te is olvasol újságot, úgyhogy alighanem él benned valamilyen kép arról a háborúról. De nem olyan, amilyennek képzeled, és én sehogy sem tudnám megfoghatóbbá tenni a számodra. Ez a fajta tudás csak saját tapasztalatból származhat. Többnyire közel sem volt olyan rossz, mint ahogy te valószínű leg gondolod. Nagyrészt, sőt túlnyomórészt elviselhető volt. Én, persze, könnyebben elviseltem, mint a többiek, hiszen nincs feleségem, gyerekem. Voltak ott barátaim, volt megszokott napirendem. Többnyire csak rutinszerű tevékenységet folytattam. Néha viszont nagyon durva volt. Olyan durva, hogy legszívesebben elfelejteném, hogy valaha is ott jártam. Elizabeth egy darabig hallgatott, majd nagy levegőt vett. – És most amiatt vagy Hamptonban, ami Irakban történt? Thibault a sörösüvege címkéjét piszkálgatta. Lassanként lekaparta a sarkát, és már az üveget karistolta a körmével. – Bizonyos fokig igen – felelte. Elizabeth megérezte, hogy habozik, és megérintette a karját. A keze melege mintha fölszabadított volna valamit a férfiban. – Irakban Victor volt a legjobb barátom – kezdte. – Mindháromszor együtt mentünk ki. Az egységünket komoly veszteségek érték, és a végén már nagyon szerettem volna magam

mögött hagyni azt az időszakot. Nagyjából sikerült is. Victornak viszont ez nem ment olyan könnyen. Nem tudta kiverni a fejéből Irakot. Miután leszereltünk, elváltak útjaink, élte ki-ki a maga életét. Victor hazament Kaliforniába, én Coloradóba, de továbbra is szükségünk volt egymásra, érted? Rendszeresen beszéltünk telefonon, és e-maileket is írtunk egymásnak. Mindketten úgy tettünk, mintha semmi gondot nem okozna nekünk, hogy miközben mi négy éven át nap mint nap az életünket kockáztattuk, itthon az emberek úgy viselkednek, mintha vége lenne a világnak, ha valaki beáll a parkolóhelyükre, vagy nem olyan kávét kapnak, amilyet kér- tek. Egy szó, mint száz, végül elmentünk együtt horgászni Minnesotába… Thibault itt elhallgatott, mert nem akart visszaemlékezni a történtekre. De érezte, hogy már nincs visszaút. Meghúzta a sörét, majd lekoppantotta az üveget az asztalra. – Ez tavaly ősszel történt, és én… nagyon örültem, hogy újra látom őt. Irakról nem beszéltünk, de nem is kellett. Elég volt, hogy néhány napot egy olyan emberrel tölthetünk, aki tudja, min mentünk keresztül. Addigra Victor már egészen helyrejött. Azt nem mondanám, hogy remekül érezte magát a bőrében, de tűrhetően megvolt. Megnősült, várták az első babát, és emlékszem, arra gondoltam, ha vannak is még hébe-hóba rémálmai, és be is villannak olykor az iraki borzalmak, helyre fog rázódni az élete. Thibault most Elizabethre nézett. A nő nem tudta megállapítani, milyen érzelem csillan a szemében. – Az utolsó napon korán reggel kimentünk horgászni – folytatta a férfi. – Magunk voltunk a kis csónakunkkal, és amikor kieveztünk, tükörsima volt a víz, aznap még nem kavarta föl senki. Emlékszem, a tó fölött repülő sólymot néztem, meg az alatta sikló tükörképét, és arra gondoltam, hogy ilyen szépet még soha nem láttam. – Thibault a fejét csóválta a föltoluló emlékkép hatására. – Úgy terveztük, befejezzük a horgászást, mielőtt ellepné a tavat a tömeg. Később be akartunk menni a városba sörözni meg steaket enni, hogy egy kicsit megünnepeljük a közös kiruccanást. De valahogy elment az idő, és a kelleténél tovább maradtunk kint. Thibault a homlokára szorította a kezét. Nagy erőfeszítés árán próbálta megőrizni az önuralmát. – Már korábban is észrevettem azt a motorcsónakot. Nem tudom, miért szúrtam ki a sok közül. Lehet, hogy volt ebben valami szerepe az Irakban töltött időnek. Mindenesetre határozottan emlékszem, hogy azt gondoltam: ezeket jó lesz szemmel tartani. Fura volt,

mert nem igazán csináltak semmi különöset, csak azt, amit mindenki más. Pár tinédzser kölyök jól érezte magát: vízisíztek, meg felfújt gumiabronccsal hülyéskedtek. Hatan voltak a hajóban, három fiú, három lány. Látszott, hogy még utoljára kitombolják magukat a vízen, mielőtt hidegebbre fordulna az idő. Kis szünet után rekedtes hangon folytatta: – Hallottam, hogy jön… és már akkor tudtam, hogy baj van, amikor még nem is láttam. Van egy jellegzetes hang, amit akkor ad a motor, ha teljes sebességgel feléd fordul a hajó. Olyan, mintha megelőzné a hangot egy milliszekundummal, amit az emberi agy csak tudat alatt érzékel… szóval tudtam, hogy baj van. Mire odafordítottam a fejemet, már jött is a motorcsónak orra ötven kilométer per órával. – Thibault egymáshoz nyomta az ujjai hegyét. – Addigra Victor is rádöbbent, hogy mi a helyzet, és máig emlékszem az arckifejezésére. Félelem és meglepetés borzalmas elegye ült ki az arcára, hajszálra ugyanaz, amit Irakban oly sok barátunk arcán láttam a haláluk előtti pillanatban. A férfi lassan kifújta a levegőt. – A motorcsónak kettészelte a csónakunkat. Victort telibe találta, és azonnal szörnyethalt. Egy perccel azelőtt még arról beszélgettünk, hogy milyen boldog a feleségével, aztán azt láttam, hogy a legjobb barátom, a valaha volt legjobb barátom halott. Elizabeth Thibault térdére tette a kezét, és megszorította. Sápadt volt az arca. – Annyira sajnálom… A férfi mintha nem is hallotta volna. – Ez így egyszerűen nem fair, érted? Túlél három iraki szolgálatot, túléli mindazt, amin keresztülmentünk… és akkor meghal egy horgásztúrán? Ennek egyszerűen nem volt értelme. Utána eléggé tönkrementem. Nem fizikailag, hanem mentálisan. Mintha hosszú id őn keresztül egyre lejjebb zuhantam volna egy mély üregbe. Egyszerűen feladtam. Nem ettem, éjszakánként pár óránál többet nem tudtam aludni, és időnként képtelen voltam abbahagyni a sírást. Victor bevallotta nekem, hogy a rémálmaiban halott katonákat látott, és a halála után engem is kísérteni kezdtek. Egyszer csak megint az életem középpontjába került a háború. Valahányszor megpróbáltam elaludni, Victort láttam, vagy a tűzharcokat, amiket végigcsináltunk, és olyankor egész testemben remegni kezdtem. Egyedül Zeusz mentett meg attól, hogy végképp megőrüljek. Thibault itt elhallgatott. Elizabethet nézte. A föltoluló emlékei dacára is elbűvölte a szép arca és a sötéten aranyló hajzuhataga.

A nő arcáról együttérzést olvasott le. – Nem is tudom, mit mondjak – szólalt meg Elizabeth. – Én sem tudom – vonta meg a vállát Thibault. – Még mindig nem tudom. – Azt tudod, hogy nem a te hibád volt, ugye? – Igen – motyogta a férfi. – De még nincs vége a történetnek. – A tenyerébe fogta Elizabeth kezét. Érezte, hogy itt már nem hagyhatja abba. – Victor szeretett az emberi sorsról, a végzetről beszélni – szólalt meg végül. – Nagyon hitt az effélékben, és az utolsó együtt töltött napunkon azt mondta, tudni fogom, mi a sorsom, ha rátalálok. Ez a gondolat beleégett a fejembe, még akkor is eszembe jutott, amikor nagyon rossz állapotban voltam. Egyfolytában hallottam, hogy ezt mondogatja, vég nélkül, és apránként rájöttem, hogy ha egyelőre nem is tudom, hol fogok rátalálni, az biztos, hogy nem Coloradóban. Úgyhogy végül összepakoltam a hátizsákomat, és elindultam. Anyám azt hitte, elment az eszem. De ahogy az út szélén kutyagoltam, kezdtem érezni, hogy lépésről lépésre, lassanként újra felépülök. Mintha csak erre a hosszú gyaloglásra lett volna szükségem ahhoz, hogy meggyógyuljak. És amikor Hamptonba értem, éreztem, hogy nem kell továbbmennem, mert ez az a hely, ahova jönnöm kellett. – Úgyhogy itt maradtál. – Igen. – És a sorsod? Thibault nem válaszolt. Már elmondott Elizabethnek mindent, amit elmondhatott, és hazudni nem akart. A nő kezét bámulta, és egyszer csak belé nyilallt, hogy nagyon nem stimmel ez az egész. Tudta, hogy az lenne a helyes, ha sürgősen véget vetne a dolognak. Fölállna a kanapéról, kikísérné Elizabethet a kocsijához, jó éjszakát kívánna neki, és még napfelkelte előtt eltűnne Hamptonból. De nem jöttek a nyelvére a szavak, és képtelen volt megmozdulni. Mintha valami rejtélyes erő tartotta volna a markában. Csodálkozva fordult a nő felé. Lám, átgyalogolt a fél országon olyasvalaki után kutatva, akit csak egy fényképről ismert, és a végén lassan, de biztosan beleszeretett ebbe a valódi, sebezhető, gyönyörű nő be, akinek köszönhetően a háború óta először érzi úgy, hogy él. Nem egészen értette, hogyan történt, de még soha életében nem volt ennyire biztos semmiben. Elizabeth arckifejezése arról árulkodott, hogy ő is ugyanígy érez. Thibault gyengéden magához vonta, és ahogy közeledett egymáshoz az arcuk, érezte a forró leheletét. Egyszer, majd még egyszer súrolta a szájával Elizabeth ajkát, aztán végképp összeforrtak.

Thibault Elizabeth hajába fúrta a két kezét, és csókolta őt mindennel, amije volt, mindennel, ami lenni akart. Amikor köré fonta a karjait, halk, elégedett morranást hallott. Kissé kinyitotta a száját, és érezte, hogy a nő nyelve a nyelvéhez nyomul. Abban a pillanatban eloszlott minden kételye, tudta, hogy ezt a nőt neki szánta az ég, és hogy ami most történik, az mindkettőjüknek a legjobb. Finoman harapdálva csókolgatta az arcát, a nyakát, majd újra az ajkát. Aztán egymásba fonódva fölálltak a kanapéról, és a hálószobába vezette Elizabethet. Lassan,

ráérősen

szeretkeztek.

Thibault

azt

szerette

volna,

hogy

Elizabeth

örökkön-örökké ott feküdjön alatta. Szerelmes szavakat suttogott neki, és időről időre azt érezte, hogy a nő teste megborzong a gyönyörtől. Utána Elizabeth ott maradt összegömbölyödve, a karjaiban. Beszélgettek, nevetgéltek, összedörgölték az orrukat, majd miután másodszor is szeretkeztek, Thibault lefeküdt Elizabeth mellé, és merőn a szemébe nézett, majd gyengéden végighúzta az ujját az arcán. Érezte, hogy a nyelvére tolulnak a szavak, pedig korábban el sem tudta képzelni, hogy valaha bárkinek ilyet mondjon. – Szeretlek, Elizabeth – suttogta, és teljes bizonyossággal tudta, hogy ennél igazabbat nem is mondhatna. Elizabeth a kezébe vette az ujjait, és egyenként végigcsókolgatta őket. – Én is szeretlek, Logan.

17. FEJEZET

CLAYTON

Keith Clayton meredten bámulta a házból kilépő Betht, mert pontosan tudta, mi történt odabent. Minél többet gondolkodott a dolgon, annál inkább szeretett volna utánamenni, hogy amint hazaér, beszéljen a fejével. Szerette volna elmagyarázni neki a helyzetet úgy, hogy megértse, és rádöbbenjen, hogy az ilyesmi egyszerűen elfogadhatatlan. Esetleg nyomatékosíthatná egy-két pofonnal, na nem olyannal, hogy igazán fájjon, épp csak akkorával, hogy jelezze: komolyan beszél. Persze tudta, hogy ez úgysem használna, és azt is, hogy ő úgysem tenne ilyet. Soha nem ütötte meg Betht, nem olyan fazon ő. De mégis, mi a jó büdös franc folyik itt? Hát mi jöhet még ezek után? Először kiderül, hogy a fickó a kutyatelepen dolgozik. Aztán pár este együtt vacsoráznak

Bethnél, és olyan csöpögősen néznek egymásra, mint azokban az ócska hollywoodi filmekben. Aztán meg – ez mindent überel! – elmennek arra a gyökereknek való táncos helyre, és utána – bár pontosan nem látta a függönyön át – Beth nyilván nekiállt üzekedni, mint valami utolsó szajha. Valószínűleg a kanapén, és valószínűleg azért, mert többet ivott a kelleténél. Keith jól emlékezett a régi szép időkre. Elég volt belediktálni a csajba néhány pohár bort, mindig utántöltve, amikor nem nézett oda, aztán csak figyelni kellett, mikor kezd nehezebben forogni a nyelve, és máris jöhetett egy bomba jó dugás ott helyben, a nappaliban. A pia mindig bevált: ha a csaj jól elázott, nem tudott nemet mondani, ráadásul úgy zsákolt, mint valami nőstény tigris. Keith, miközben figyelte a házat, gond nélkül maga elé tudta képzelni, hogy nézhetett ki Beth, amikor ledobta a ruháit. Ha nem lett volna olyan rohadtul kibukva, még be is gerjedt volna a gondolatra, hogy odabent nekilát a mókának, és forró, izzadt a teste… De a lényeg nem ez volt. Hanem az, hogy a volt felesége nem éppen anyához méltóan viselkedett, ugyebár… Keith nagyon jól tudta, hogy működik ez a dolog. Ha Beth egyszer elkezd szexelni egy fazonnal, akivel randizik, onnantól kezdve ez normális, elfogadott dolognak minősül. Márpedig ha ez normális és elfogadott, akkor másokkal is megteszi. Pofonegyszerű az egész. Először egy fickóval, azután még eggyel, aztán jön a negyedik, az ötödik, majd a tizedik, meg a huszadik, márpedig az hiányzik a legkevésbé, hogy Ben életében egymásnak adják a kilincset a férfiak, akik kifelé menet rákacsintanak, mintha csak azt mondanák: Igazi bombázó az anyukád, kisöreg! Ezt ő nem fogja hagyni! Beth az ilyesmihez tyúkagyú, ahogy a többi nő is szinte kivétel nélkül az – ezért tartotta szemmel az évek során. És a dolog szépen működött is, egészen addig, amíg be nem szambázott a városba Szájbolt. Az a fazon egy két lábon járó rémálom! Mintha csak az lenne az egyetlen célja, hogy tönkretegye az ő életét. Márpedig ezt sem hagyhatja, ugyebár. Az elmúlt hét során sok mindent megtudott Szájboltról. Nem csak azt, hogy a kutyatelepen melózik – pedig az se mindennapos dolog –, hanem azt is, hogy az erdő közelében lakik abban a romhalmazban. A kollegiális udvariasságnak köszönhetően pedig további turpisságokra is fény derült. Miután megeresztett egy-két hivatalos hangvételű

telefont Coloradóba, megtudta, hogy Szájbolt tengerészgyalogosként szolgált, Irakban is harcolt, és kapott pár ajánlólevelet. A legérdekesebb azonban az volt, amit egyik-másik szakasztársa mondott róla: szerintük alighanem kötött valami alkut az ördöggel, mert csak így maradhatott életben. Keith arra gondolt, vajon mit szólna ehhez Beth. Ő a maga részéről nem igazán hitte el a sztorit. Épp elég tengerészgyalogossal találkozott már, tudta, hogy a többségükbe annyi ész szorult, mint egy lapos kőbe. Ezzel a Szájbolt gyerekkel viszont, úgy gondolta, kell hogy legyen valami gáz, ha a társai sem igazán bíztak benne. Egyébként pedig mi a francért caplatna át valaki gyalog a fél országon, hogy aztán Hamptonban kössön ki? Hiszen Szájbolt senkit sem ismer a városban, és a jelek szerint soha nem is járt errefelé. E körül is bűzlik valami. Sőt mi több, Keith meg volt győződve róla, hogy a válasz ott van az orra előtt, szinte kiböki a szemét, és ő mégsem jön rá. De rá fog jönni. Ahogy mindig. Tovább bámulta a házat, és arra gondolt, hogy ideje végre leszámolni a fazonnal. De nem most, amikor itt van a kutya. Majd talán jövő héten, amikor Szájbolt dolgozik. Ez a különbség, ugyebár, közte és más emberek között. A legtöbben úgy élik az életüket, mint a bűnözők: először cselekszenek, és csak utána kezdenek aggódni a következmények miatt. Keith Clayton viszont nem ilyen. Ő előre gondolkodik, tervez, kombinál. Számol a lehetséges következményekkel. És ez a legfőbb oka annak, hogy egyelőre nem csinált semmit, pedig látta a ház előtt megálló kocsit, tudta, mi folyik odabent, és utána látta a kipirult arccal, zilált hajjal távozó Betht is. De ő tudja, hogy végső soron ez az egész a hatalomról szól, és Szájboltnak pillanatnyilag hatalma van fölötte. A memórialemez miatt. Hiszen ha azok a fotók illetéktelen kezekbe kerülnek, könnyen elzáródhat a pénzcsap… A hatalom azonban nem ér semmit, ha nem használják. Márpedig Szájbolt egyelőre nem használta föl, ami a birtokában van. Tehát vagy nem fogta föl, mi került a kezébe, vagy nem tartotta meg a memórialemezt, vagy egyszerűen az a fajta fickó, aki a maga dolgával törő dik. Vagy talán mindhárom egyszerre. Ennek mindenképpen a végére kell járnia. Ahogy mondani szokás, csak szép sorjában. Föl kell kutatnia azt a memórialemezt. Ha Szájboltnál találja meg, akkor meg- semmisíti. Így ismét ő lesz hatalmi helyzetben, az a szemét pedig megkapja, ami jár neki. Ha pedig a

fazon eldobta a lemezt, miután megtalálta, akkor annál jobb. Így vagy úgy, elbánik ezzel a Szájbolttal, és közte meg Beth között lassanként visszatérnek majd a dolgok a rendes kerékvágásba. Ez a legfontosabb. Az ördögbe is, de jól nézett ki Beth, amikor kijött a házból! Tüzes, szexis látványt nyújtott, és ezt csak tetézte, hogy Keith tudta, mit csinált odabent. Izgatónak találta, még így is, hogy Szájbolttal csinálta. Beth régóta nem volt férfival, és most valahogy… másképp nézett ki. És Keith azt is tudta, hogy a mai éjszaka után bizonyára rákap a dolog ízére. Egyre jobb ötletnek tűnt az a „barátság, plusz egy kis mellékes” dolog…

18. FEJEZET

BETH

– Úgy nézem, jól ereztétek magatokat – mondta a szavakat jól elnyújtva Nana. Vasárnap reggel volt. Beth akkor botorkált le a konyhába, Ben pedig még mindig az igazak álmát aludta odafönt. – Igen, jól éreztük magunkat – felelte egy ásítás kíséretében. – És? – És… semmi és. – Ahhoz képest elég későn értél haza. – Nem volt az olyan későn. Látod? Máris itt vagyok frissen, üdén. – Beth bekukkantott a hűtőbe, majd becsukta az ajtót, anélkül hogy bármit is kivett volna. – És ha későn jöttem volna, ez aligha lenne lehetséges. Különben is, miért érdekel annyira? – Csak azt szeretném tudni, hogy holnap lesz-e még alkalmazottam. – Nana töltött magának egy csésze kávét, és lerogyott az egyik székre. – Miért ne lenne? – Szóval jól alakult a dolog? Beth nem válaszolt azonnal. A kérdés ott lógott a levegőben, ő pedig a kávéját kavargatva fölidézte az előző estét. Régóta nem volt már ilyen boldog. – Igen – mondta végül. – Jól. A következő napokban annyi időt töltött Logannel, amennyit csak lehetett, de úgy, hogy Bennek lehetőleg ne tűnjön föl a dolog. Nem tudta volna megmondani, miért érzi ezt

fontosnak. Eszébe jutott, hogy mintha a családterapeuták is ezt tanácsolnák olyan helyzetben, amikor valamelyik félnek gyereke van – de tudta, hogy nem ez az igazi ok. Egyszerűen izgalmas volt fenntartani a látszatot, hogy semmi sem változott, hogy ugyanolyan a viszonyuk Logannel, mint azelőtt. Ez a „tiltott gyümölcs” érzetét keltette, már-már olyan volt, mintha viszonyuk lenne. Nanát, persze, nem verte át. A nagyanyja, miközben ők Logannel nagy műgonddal ő rizgették a látszatot, időről időre motyogott valami zagyvaságot, olyasmiket, hogy „mint a teve meg a Szahara” meg „akár a haj meg a cipő”. Később, amikor közösen próbálták megfejteni Nana rejtélyes szavait, hamar megállapodtak Logannel abban, hogy a tevés-Szaharás szöveg alighanem arra utal, hogy összeillenek. A második megjegyzés értelmét már nem tudták ilyen könnyen kibogozni. Amikor Bethnek végképp elfogyott a tudománya, Logan egy vállrándítás kíséretében megszólalt: – Talán az aranyhajú lányhoz meg Hamupipőkéhez lehet valami köze? Tündérmesék. De a jobbik fajtából, amelyik úgy végződik, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Nana tehát kedves akart lenni hozzájuk, de úgy, hogy ne tűnjön szentimentálisnak. A kettesben töltött, lopott pillanatok álomszerűen felfokozott hangulatban teltek. Beth rendkívüli érzékenységgel hangolódott rá a férfi minden egyes mozdulatára, gesztusára. Hihetetlenül izgató és csábító volt, ahogy Logan az esti sétáik alkalmával, Ben mögött lemaradva, csöndben megfogta a kezét, majd amikor újra a kisfiú közelébe értek, egyből elengedte. Mintha valamiféle hatodik érzéke súgta volna meg, milyen messzire bóklászott el Ben. Beth sejtette, hogy ez az érzéke a hadseregben fejlődhetett ki, és örült, hogy a férfit a legkevésbé sem zavarja, hogy ő egyelőre bujkálni akar. Megkönnyebbülésére szolgált, hogy Logan továbbra is pontosan ugyanúgy viszonyul Benhez, mint azelőtt. A férfi a randi utáni hétfőn a sportboltban vásárolt kis íjászkészlettel állított be. Egy órán keresztül lőttek célba a kisfiúval, de az idő nagy része azzal telt, hogy az eltévedt nyílvesszőket vadászták elő a szúrós magyalbokrokból vagy a faágak közül. A végén mindketten könyékig tele voltak karcolással. Vacsora után pedig, amíg Beth és Nana a konyhát takarította, sakkoztak a nappaliban. Bethnek edénytörölgetés közben eszébe jutott, hogy már pusztán azért is örökké szeretni tudná Logant, amiért ilyen jól bánik a kisfiával. Bár nem verték nagydobra a kapcsolatukat, azért mindig találtak valami ürügyet, hogy

kettesben lehessenek. Kedden például Beth az iskolából hazatérve arra lett figyelmes, hogy Logan – Nana engedélyével – fölszerelt a verandára egy hintaágyat, „hogy ne a lépcsőn üldögéljünk”. Amíg Ben haza nem jött a hegedűóráról, Beth a férfi mellett ülve élvezhette ki a hinta lassú, egyenletes ringását. Szerdán pedig bement Logannel a városba kutyatápért. Tökéletesen kielégítette, hogy együtt végzik ezeket az apró-cseprő napi tennivalókat. Logan a kisteherautóban néha átkarolta, ő pedig odabújt hozzá, és ez annyira jó volt, hogy nem tudott vele betelni. Tanítás közben is a férfira gondolt. Elképzelte, mit csinálhat éppen, és miről beszélgethetnek Nanával. Látta lelki szemei előtt, ahogy Logan átizzadt inge a testéhez tapad, vagy ahogy a kutyák trenírozása közben kidagadnak az izmok az alkarján. Csütörtök reggel, amikor a munkába érkező Logan Zeusz társaságában fölbukkant a bekötő-úton, Beth a konyhaablakból nézte őket. Nana az asztalnál ült, és lassanként beleügyeskedte a lábát a gumicsizmába. Mivel a karja igen gyenge volt, ez emberpróbáló feladatot jelentett a számára. Beth megköszörülte a torkát. – Nem baj, ha Logan ma szabadnapot vesz ki? – kérdezte. Nana meg sem próbálta leplezni a gunyoros mosolyát. – Miért kell neki szabadnap? – El akarok menni vele valahova. Kettesben. – És az iskola? Beth már föl volt öltözve, és az ebédjét is becsomagolta. – Azt fontolgatom, hogy beteget jelentek. – Aha. – Szeretem őt, Nana – bökte ki végül Beth. A nagyanyja a fejét csóválta, de a szeme csillogott. – Csakhogy kinyögted! Végre nem kell idióta rébuszokban beszélnem. – Bocs. Nana fölállt, és toppantott párat a lábával, hogy jól ráfeküdjön a csizma. Finom porréteg lepte be a padlót a környékén. – Azt hiszem, elboldogulok ma egyedül is. Alighanem jót is fog tenni. Úgyis túl sokat néztem mostanában a tévét. Beth a füle mögé simított egy hajtincset. – Köszönöm.

– Nagyon szívesen. Csak ne csinálj belőle rendszert. Életemben nem volt még ilyen jó munkásom. Beth és Logan egymás karjaiban, szerelmeskedve töltötték a nap első felét. Amikor elérkezett az idő – hiszen otthon akart lenni, amikor Ben hazaér az iskolából –, Beth abban a biztos tudatban távozott az erdőszéli bérelt házból, hogy mindketten ugyanolyan odaadással szeretik a másikat. Kezdett arról fantáziálni, hogy együtt élik majd le az egész életüket. Kristálytiszta, felhőtlen boldogságára csak a benne motoszkáló nyugtalanság vetett árnyékot. Valahogy úgy érezte, Logant zavarja valami. Abban biztos volt, hogy nem ővele van gondja, és nem is a kapcsolatuk jelenlegi állapotával. Hiszen amikor kettesben voltak, a férfi eloszlatott benne minden ezzel kapcsolatos kételyt. Valami másról volt szó, valami nehezen megfogható dologról. Beth visszagondolva rájött, hogy először kedd délután vett észre valami furcsát, amikor hazaért Bennel az iskolából. A kisfia a kocsiból kiugorva egyből rohant játszani Zeusszal, ahogy mindig. A hegedűóra után bőven volt levezetni való energiája. Beth benézett Nanához az irodába, és megpillantotta az udvaron zsebre dugott kézzel, gondolataiba merülve álldogáló Logant. Ső t később is érezte, hogy a férfit valami más foglalkoztatja, amikor a teherautóban átkarolta őt. Csütörtökön pedig, a szabadnapjuk estéjén, a Bennel váltott sakkparti után Logan egyedül ballagott ki a verandára. Beth pár perc múlva utánament, és leült mellé a hintára. – Zavar valami? – kérdezte. A férfi nem válaszolt azonnal. – Nem is tudom – mondta végül. – Miattam vagy nyugtalan? Logan a fejét rázta, és elmosolyodott. – Egyáltalán nem. – Akkor mi a gond? A férfi habozott. – Nem is tudom – ismételte. Beth merőn nézte a szempillái alól. – Akarsz beszélni róla? – Igen – felelte Logan. – De nem most. Szombaton Ben az apjánál volt, így a szerelmesek kiautóztak a Wilmington közelében lévő Sunset Beachre.

A tengerpartról már eltűnt a nyári tömeg, csak néhányan sétálgattak a fövenyen. A Golf-áramlattól fűtött óceán hőmérséklete még elég kellemes volt, és ők be is gázoltak térdig a hullámverésbe. Logan bedobott egy teniszlabdát a partközelben megtörő hullámokon túlra. Zeusznak nagy napja volt: bőszen evickélt, és olykor harsányan vakkantott néhányat, mintha rá akarna ijeszteni a labdára, hogy maradjon egy helyben. Beth becsomagolt némi elemózsiát meg pár törülközőt, és amikor Zeusz elfáradt, a víztől kissé távolabb letelepedtek piknikezni. Beth akkurátusan előszedegette a szendvicshez valót és a friss gyümölcsöt. Miközben eszegettek, vonóhálót húzó rákászhajó bukkant föl a horizonton. Logan azzal a merengő tekintettel követte a mozgását, amely egész héten aggasztotta Betht. – Megint úgy nézel – szólalt meg végül. – Hogy? – Ki vele! – mondta a kérdésre ügyet sem vetve Beth. – Mi nyomaszt? És elég legyen a kitérő válaszokból! – Semmi bajom – felelte a nővel szembefordulva Logan. – Tudom, hogy a napokban kissé levertnek látszottam, de csak gondolkodom valamin. – És pontosan min? – Azon, hogy miért is járunk. Bethnek kihagyott egy ütemet a szívverése. Nem ezt várta. Érezte, hogy fagyos lett az arckifejezése. – Rosszul fogalmaztam – rázta meg sietve a fejét Logan. – Nem úgy értettem, ahogy te gondolod. Inkább azon tűnődtem, hogy miért adódott egyáltalán ez a lehetőség. Egyszerű en nincs értelme. Beth összeráncolta a homlokát. – Még mindig nem tudlak követni. A mellettük fekvő Zeusz fölemelte a fejét. A közelükben leszálló sirályrajt figyelte. Távolabb, a vízparton parányi rákokra vadászó partfutók cikáztak ide-oda. Logan egy darabig csöndben szemlélte őket, majd nyugodt, egyenletes hangon szólalt meg, mint egy professzor a katedrán. – Elmondom, hogy néz ki a dolog az én szemszögemből: adott egy intelligens, elragadó, gyönyörű, nem egészen harmincéves nő, aki ráadásul szellemes és szenvedélyes. És ha úgy akarja, kifejezetten bűnre csábító. – Itt kis szünetet tartott, és rávillantott Bethre egy

sokatmondó mosolyt. – Más szóval, bármilyen mércével mérve remek fogás. – Újabb szünet. – Állíts le, ha kínosan érint, amit mondok. Beth megveregette a férfi térdét. – Jól beszélsz – mondta. – Folytasd. Logan nyugtalanul a hajába túrt. – Ezen törtem a fejem az utóbbi napokban. Ezt próbáltam megérteni. Beth sikertelenül próbálta követni a gondolatmenetét. Ezúttal már jól megszorította Logan térdét. – Meg kell tanulnod világosabban fogalmazni. Még mindig nem tudlak követni. Amióta ismerte Logant, a férfi arca most először árult el némi türelmetlenséget. Csak egy villanásnyi ideig tartott az egész, és Beth azt is érzékelte, hogy Logan ingerültsége inkább önmagára irányul, nem pedig őrá. – Arra akarok kilyukadni, hogy nehezen áll össze a fejemben, miért nem volt kapcsolatod az exférjed óta. – Logan szünetet tartott, mintha a megfelelő szót keresné. – Igen, van egy fiad, és vannak férfiak, akiknél emiatt nem rúgsz labdába. Ugyanakkor nem csinálsz titkot abból, hogy anya vagy, és gondolom, egy ilyen kisvárosban a legtöbben ismerik a helyzetedet. Jól mondom? Beth némi habozás után azt felelte: – Igen. – És akik randira hívtak, azok is tudták, hogy van egy fiad, ugye? – Igen. Logan elgondolkodva méregette. – Akkor hol vannak? Zeusz Beth ölébe hajtotta a fejét, a nő pedig a kutya füle tövét vakargatta. Érezte, hogy működésbe lép a régi reflex, és kezd bezárkózni. – Ugyan mit számít ez? – hárította el a kérdést. – És hogy őszinte legyek, nem lelkesít túlzottan az efféle faggatózás. Hogy mi történt a múltban, az az én dolgom. Nem tudom visszacsinálni, és nem tűröm, hogy azt firtasd, kivel randiztam, mikor, és mi történt a randikon! Vagyok, aki vagyok, és neked, akiről a titokzatosság szobrát lehetne mintázni, ezt igazán meg kell értened! „Coloradótól idáig gyalogoltam, de ne kérdezd, miért!” Logan hallgatott, és Beth tudta, hogy emésztgeti a szavait. Amikor végül megszólalt, váratlanul csordultig telt a hangja gyengédséggel.

– Nem azért mondom el mindezt, hogy földühítselek. Hanem azért, mert azt gondolom, hogy te vagy a legnagyszerűbb nő, akit valaha ismertem. – A férfi ismét szünetet tartott, de ezúttal azért, hogy nyomatékosítsa a szavait. – Szóval biztos vagyok benne, hogy az én helyemben szinte minden férfi ugyanígy érezne irántad. És mivel jártál is néhány férfival, akik egy ilyen kisvárosban nem túl sok nő közül válogathatnak, nem hiszem, hogy ne ismerték volna föl, milyen csodálatos vagy. Jó, egyik-másik nyilván nem volt az eseted, ezért őket ejtetted. De mi van a többiekkel? Azokkal, akik tetszettek neked? Kellett, hogy legyen valaki, akivel úgy tűnt, hogy illetek egymáshoz. Logan belemarkolt a homokba, majd ujjait lassan szétnyitva visszaszórta a finom szemcséket a helyükre. – Szóval ezen töprengtem. Mert az egyszerűen nem hihető, hogy senkivel sem jött össze a dolog, márpedig te magad mondtad, hogy nem volt szerencséd a randizással. A férfi most beletörölte a kezét a törülközőbe. – Igazam van? Beth döbbenten meredt rá. Arra gondolt, vajon honnan tud Logan ilyen sok mindent róla. – Igazad van – felelte. – És te is töprengtél ezen, ugye? – Néha igen – vallotta be Beth. – De nem gondolod, hogy túl sokat magyarázol bele? Ha netán tényleg olyan tökéletes vagyok, ahogy mondtad, akkor sem szabad elfeledned, hogy változnak az idők. Ma már alighanem ezrével, vagy talán tízezrével vannak nők, akikről ugyanazt mondhatnád el, mint rólam. – Talán igazad van – vonta meg a vállát Logan. – De nem győztelek meg. – Nem. – A férfi tiszta, kék szeme rezzenéstelenül vizslatta Betht. – Mi az? Valami összeesküvést szimatolsz? Logan nem válaszolt azonnal. Ismét a homokba markolt. – A volt férjedről mit tudsz mondani? – kérdezte. – Ez miért fontos? – Kíváncsi lennék, hogyan viszonyul ahhoz, hogy te randizol. – Biztos vagyok benne, hogy abszolút nem izgatja. És el sem tudom képzelni, miért gondolod, hogy ez számít.

Logan hirtelen mozdulattal szétnyitotta a markát. Egyszerre szóródott ki belőle az összes homok. – Azért – kezdte halkan, és szembefordult Bethszel –, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy ő tört be pár napja a házamba. Szombaton késő este, miután Elizabeth elment, Thibault megpillantotta a nappaliban Victort. A barátja sortban és kényelmes, virágmintás ingben ült a kanapén. Pontosan ugyanaz volt rajta, mint a halála napján. Thibault-nak földbe gyökerezett a lába. Csak bámult meredten. Arra gondolt, hogy ez lehetetlen, ez nem lehet igaz! Tudta, hogy Victor elment, eltemették Bakersíield közelében egy kis parcellában. Tudta azt is, hogy ha igazából ott lenne valaki, arra Zeusz reagálna, de a kutya úgy ballagott oda a vizes tálkájához, mintha mi sem történt volna. Victor a síri csöndben elmosolyodott. – Még nincs vége – mondta rekedtes hangon, mintha ígéretet tenne. Aztán Thibault pislogott egyet, és mire kinyitotta a szemét, Victor nem volt sehol. Persze, hiszen nem is volt ott egy pillanatig sem.

19. FEJEZET

THIBAULT

Thibault immár harmadszor látta a barátját a halála óta. Először a temetésen, a templom hátsó felében pillantotta meg a folyosó végéről őt néző Victort. – Nem a te hibád – mondta a barátja, mielőtt köddé vált volna. Thibault-nak akkor elszorult a torka, meg kellett szaporáznia a lépteit, hogy levegőt kapjon. A második látomása három héttel azelőtt volt, hogy elindult volna a nagy gyalogtúrára. Akkor az élelmiszerboltban jelent meg neki Victor. Ő éppen a pénztárcájában turkált, azt számolgatta, hány sörre futja. Akkoriban keményen ivott. Ahogy a bankjegyeket nyálazgatta, a szeme sarkából hirtelen meglátta Victort, aki a fejét csóválta, de nem mondott semmit. Nem is kellett. Thibault így is tudta, hogy ideje felhagynia az alkoholizálással. Most pedig ez. Thibault nem hitt a kísértetekben, és tudta, hogy Victor valójában nem jelent meg neki.

Nem üldözi a szelleme, nem látogatott el hozzá a túlvilágról egy nyughatatlan lélek, hogy üzenetet hozzon. Victor alakja csak a képzelete szüleménye, a tudatalattija varázsolta elő. Hiszen végső soron Victor volt az egyetlen ember, akire mindig is hallgatott. Tudta, hogy a csónakbaleset is egyszerű baleset volt, nem más. A motorcsónakban ülő kölykök sokkos állapotba kerültek, őszintén elborzadtak attól, hogy ilyen tragédiát okoztak. Ami pedig az ivást illeti, a lelke mélyén mindig is tudta, hogy sokkal többet árt, mint amennyit használ. Victorra valahogy mégis könnyebben hallgatott. Arra számított a legkevésbé, hogy még egyszer látni fogja a barátját. Elgondolkodott azon, amit Victor mondott: még nincs vége. Arra gondolt, hogy talán az Elizabethtel folytatott beszélgetésére vonatkoznak ezek a szavak. Nem hitt ebben igazán, de akárhogy okoskodott, nem jutott közelebb a válaszhoz, és ez nem hagyta nyugodni. Gyanította, hogy minél jobban erőlködik, annál kevésbé valószínű, hogy megleli a választ. A tudatalatti már csak ilyen furcsán működik. Kiballagott a parányi konyhába. Töltött magának egy pohár tejet, enni adott Zeusznak, majd átment a szobájába, és az ágyán fekve azon tűnődött, amit Elizabethnek mondott. Előtte hosszasan rágódott, hogy szóba hozza-e egyáltalán ezt a dolgot. Abban sem volt biztos, hogy mit akar elérni vele – mármint azon túl, hogy fölnyitja Elizabeth szemét, és ráébreszti, hogy Keith Clayton esetleg a háttérből ellenőrizheti az életét, akkor is, ha számára ez elképzelhetetlennek tűnik. Márpedig Elizabeth volt férje pontosan ezt csinálja. Ebben Thibault már akkor biztos volt, amikor fölfedezte a betörés nyomait. Persze, lehetett volna bárki, aki csak gyorsan össze akart szedni egy-két holmit, hogy pár dollárért zálogba csapja, de a betörés mikéntje másra engedett következtetni. A tettes ugyanis rendet hagyott maga után, nem szórt szét semmit. Minden a helyén volt, viszont szinte mindent megigazítottak. Az ágytakaró volt az első árulkodó jel. Thibault ugyanis észrevett rajta egy kis ráncot, ami arról árulkodott, hogy olyan ember nyúlt hozzá, aki nem tudja katonásan bevetni az ágyat. Ezt nem sokan vették volna észre, de Thibault igen. Hasonló volt a helyzet a fiókokban tárolt ruháival: itt egy gyűrődés, ott egy rossz felé hajtott ingujj. Tehát amíg dolgozott, valaki behatolt a házba, és alaposan átkutatott mindent. De miért? Hiszen a tettes könnyen megállapíthatta volna, hogy itt nincsenek ellopásra érdemes értéktárgyak, elég lett volna bekukucskálnia az ablakon. A nappaliban nem volt semmiféle elektronikai eszköz, a használaton kívüli hálószoba abszolút üresen állt, abban

pedig, amelyikben ő aludt, az ágy, a kisasztal és a lámpa jelentette a berendezést. Üres volt a konyha is, leszámítva az edényeket, evőeszközöket, meg a pulton álló ősrégi elektromos konzervnyitót. A kamrában kutyatápot, egy vekni kenyeret meg egy üveg mogyoróvajat találhatott a hívatlan látogató. Valaki mégis vette a fáradságot, hogy tűvé tegye az egész házat, még a matraca alá is benézzen. Szorgalmasan végigment az összes fiókon, majd igyekezett eltüntetni a nyomokat. Nem dühödött fel, amikor semmi értékeset nem talált, semmi látható jel nem utalt arra, hogy ez csalódást okozott volna neki. Nem rongált meg semmit, sőt, megpróbált rendet rakni maga után. Tehát nem lopni jött, hanem keresett valamit. Valami konkrét dolgot. Thibault hamar rájött, hogy mi ez a valami, és arra is, hogy ki járt nála. Keith

Clayton

vissza

akarta

szerezni

a

fényképezőgépét

–

pontosabban

a

memórialemezt. Valószínűleg azért, mert a lemezen tárolt fényképek bajba sodorhatják. Ehhez a következtetéshez nem volt szükség bonyolult logikai műveletekre, hiszen Thibault jól emlékezett rá, mivel foglalatoskodott a seriffhelyettes, amikor először találkoztak. Szóval Clayton el akarta tüntetni a nyomait. Thibault azonban tudta, hogy itt többről van szó, mint ami első pillantásra látszik. És tudta azt is, hogy ennek az egésznek van valami köze Elizabethhez. Az egyszerűen nem volt életszerű, hogy ennek a nőnek tíz éve nem alakult ki párkapcsolata. Összecsengett viszont valamivel, amit a biliárdasztalnál hallott, amikor Elizabeth fényképét mutogatta a helybelieknek. Mit is mondott az egyik fickó? Beletelt egy kis időbe, mire Thibault pontosan, szóról szóra fölidézte az illető szavait. Azt kívánta, bárcsak akkor jobban figyelt volna. De ő csak arra koncentrált, hogy kiszedje belőlük a fotón látható lány nevét, és ez hiba volt. Most viszont, amikor végre eszébe jutott az ominózus mondat, igencsak fenyegetően hangzott. Mondjuk úgy, hogy nem randizik. A volt férje nem örülne neki, és hidd el, azzal a fazonnal nem érdemes ujjat húzni. Thibault végiggondolta, mi mindent tud Keith Claytonról. Befolyásos családból származik, agresszivitásra hajlamos, ingerlékeny. És olyan pozíciót tölt be, ahol visszaélhet a hatalmával. Olyan ember, aki azt hiszi, kijár neki minden, amit megkíván, mégpedig azonnal. Ez utóbbiban Thibault nem lehetett biztos, de határozottan beleillett a képbe.

Clayton nem akarja, hogy Elizabeth más férfiakkal találkozzon. A nőnek évek óta nem volt említésre méltó kapcsolata. Néha eltűnődött rajta, hogy mi lehet ennek az oka, de az eszébe sem jutott, hogy a kudarcaihoz a volt férjének is köze lehet. Thibault számára viszont abszolút hihetőnek tűnt, hogy Clayton manipulálja az embereket, az eseményeket, és – legalábbis ezen a téren – még mindig ellenőrzése alatt tartja a volt felesége életét. Ha Clayton tudja, hogy Elizabeth régebben randizott valakivel, az azt jelenti, hogy az évek során végig figyelte őt. Ahogy most is figyeli. Azt Thibault-nak nem volt nehéz elképzelnie, hogy hogyan vetett véget Clayton Elizabeth korábbi kapcsolatainak, viszont tőlük eddig távol tartotta magát. Legalábbis neki még nem tűnt fel, hogy távolról szemmel tartaná, nem vett észre semmi rendelleneset. Ugyanakkor Clayton most betört hozzá, méghozzá olyankor, amikor tudta, hogy ő dolgozik. Ezek szerint forral ellene valamit? Valószínűleg igen. Csak az a kérdés, hogy vajon mi végre? Nyilván azért, hogy elüldözze őt a városból. Ez a legkevesebb. Thibault mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Clayton nem csupán ennyit akart. Ahogy Victor mondta: még nincs vége. Szerette volna megosztani Elizabethtel, amit az ex-férjéről megtudott, de a biliárdszalonban hallott megjegyzéssel nem állhatott elő csak úgy. Hiszen akkor a fényképr ől is el kellett volna mondania mindent, és ezt még nem tehette meg. Úgy gondolta, inkább csak finoman a helyes irányba terelgeti a nőt, remélve, hogy magától is rájön az összefüggésekre. És ha majd pontosan tudják, hogy Clayton meddig hajlandó elmenni Elizabeth kapcsolatainak zátonyra futtatása érdekében, akkor közös erővel kezelhetik a helyzetet. Hiszen szeretik egymást, tudni fogják, mire számítsanak. Szépen rendbe jön majd minden. Lehet, hogy ezért van itt? Hogy beleszeressen Elizabethbe, és kialakítsák a közös életüket? Ez lenne a sorsa? Valamiért úgy érezte, ez nem stimmel, és úgy tűnt, Victor szavai is ezt támasztják alá. Kell, hogy legyen valami más oka is annak, hogy idejött. Az, hogy beleszeressen Elizabethbe, talán szintén része a dolognak, de ez nem minden. Jön még valami más is. Még nincs vége. 'Thibault ezután már nem ébredt föl reggelig, ahogy máskor sem, mióta megérkezett Észak-Karolinába. Ez amolyan katonadolog – pontosabban harctéri dolog, amit megtanult, mert szüksége volt rá. A fáradt katona hibázik. Ezt még az apja mondta, és ugyanezt

hangoztatta minden egyes tiszt, akit valaha ismert. A háborúban szerzett tapasztalatai pedig tökéletesen alátámasztották a szavaikat. Irakban megtanulta, hogy akkor kell aludni, amikor itt az ideje, bármilyen kaotikusak a viszonyok, és bízni kell abban, hogy másnap, kipihenten jobban bírja majd. A Victor halála utáni rövid időszaktól eltekintve soha nem volt gondja az alvással. Szeretett aludni, és jó volt az is, ahogy kusza gondolatai álmában mintha rendeződtek volna. Vasárnap reggel például, amikor fölébredt, lelki szemei előtt egy kerék jelent meg, amelynek a középpontjából küllők ágaztak ki. Nem tudta, miért látja ezt a kereket, de pár perc múlva, amikor már Zeuszt sétáltatta, hirtelen belé nyilallt, hogy a kerék középpontjában nem Elizabeth áll, ahogy ő öntudatlanul hitte. Rádöbbent, hogy mióta megérkezett Hamptonba, mintha minden Keith Clayton körül forogna. Hiszen Clayton volt az első ember, akivel a városba érve találkozott. Az ő fényképező gépét vette el, és régen ő volt Elizabeth férje. Ő Ben apja, és ő futtatta zátonyra Elizabeth alakulóban lévő kapcsolatait. Clayton ezenkívül meglátta őket azon az estén, amikor hazahozta a monoklis Bent – azaz ő szerzett tudomást róluk elsőként. Clayton tört be a házába, és Clayton – igen, Clayton, nem Elizabeth! – az oka, hogy ő Hamptonban van. A távolban halkan, vészjóslóan morajlott az ég. Vihar közelgett, és a nehéz, párás levegő kiadós tombolást ígért. Thibault rádöbbent, hogy Elizabeth volt férjéről azon kívül, amit a nő elmondott róla, vajmi keveset tud. Amikor lehullottak az első esőcseppek, visszament a házba. Úgy tervezte, később majd ellátogat a könyvtárba. Vár rá egy kis kutatómunka. Csak így remélheti, hogy jobban megérti Hamptont, illetve a Clayton családnak a városka életében játszott szerepét.

20. FEJEZET

BETH

– Nem lepne meg – közölte morózusan Nana. – A néhai férjedről bármit el tudok képzelni. – Keith nem halt meg, Nana. Nana fölsóhajtott. – A remény hal meg utoljára.

Beth kortyolt egyet a kávéjából. Vasárnap volt, most értek haza a templomból. Nana az agyvérzése óta most először énekelt rövid szólót az egyik előadott kórusműben. Azért csak most szólt neki Logan sejtéséről, mert nem akarta elvonni a figyelmét a fellépéséről. Tudta, milyen sokat jelent a nagyanyjának a kórus. – Nem sokat segítesz – mondta Beth. – Miben kéne segítenem? – Mint mondtam… Nana odahajolt hozzá az asztal fölött. – Tudom, mit mondtál. Hiszen épp az imént mondtad, emlékszel? És ha azt kérdezed, hogy szerintem tényleg Keith tört-e be Thibault-hoz, akkor egyszerűen azt mondom, hogy nem lepne meg. Soha nem kedveltem azt a fickót. – Nahát, tényleg? – Semmi okod rá, hogy pimaszkodj velem. – Nem pimaszkodom. Nana mintha meg se hallotta volna. – Fáradtnak látszol. Kérsz még kávét? Vagy mit szólnál egy kis fahéjas pirítóshoz? Beth a fejét rázta. – Nem vagyok éhes. – Akkor is enned kell. Nem egészséges dolog kihagyni az étkezéseket, és te nem is reggeliztél. – Nana fölállt az asztaltól. – Csinálok pirítóst. Beth tudta, hogy nincs értelme vitába szállni a nagyanyjával, hiszen ha Nana valamit a fejébe vesz, attól semmi sem tántoríthatja el. – És a másik feléhez mit szólsz? Tudod, hogy Keith-nek köze volt ahhoz, hogy… – Nem fejezte be a mondatot. Nana, aki éppen betett a pirítóba két szelet kenyeret, vállat vont. – Hogy elüldözte mellő led a férfiakat? Mondom, én semmin sem csodálkoznék. És ez bizonyos fokig magyarázatot ad a dolgokra, nem igaz? – De hát ennek semmi értelme! Név szerint föl tudnék sorolni legalább öt-hat lányt, akikkel Keith kavart, és soha még csak nem is célzott rá, hogy vissza akarna jönni hozzám. Miért érdekelné, hogy randizok-e valakivel, vagy sem? – Azért, mert ő egy elkényeztetett kölyök – jelentette ki Nana. Tett néhány vajdarabot a serpenyőbe, és meggyújtotta alatta a gázrózsát. Föllobbant a kis kék láng. – A játékszere

voltál, és igaz, hogy talált magának új játékot bőven, de attól még nem örül, ha a régi játékaival más játszik. Beth fészkelődött egy kicsit a székén. – Nem tudom, tetszik-e ez a hasonlat. – Nem számít, hogy tetszik-e. Csak az számít, hogy igaz-e. – És szerinted igaz? – Nem ezt mondtam. Csak azt mondtam, hogy nem lepne meg. És ne mondd, hogy téged meglepne. Láttam én, hogy mér végig tetőtől talpig még ma is. Borsódzik tőle a hátam, és ilyenkor mindig nehezen állom meg, hogy el ne agyabugyáljam a kutyagumi-vakaró lapáttal. Beth elmosolyodott, de csak egy pillanatra. A kenyérpirítóból kiugrott a két szelet. Nana kirakta őket egy tányérra, olvasztott vajat csöpögtetett rájuk, majd megcukrozta-fahéjazta ő ket. Aztán visszajött az asztalhoz, és letette a tányért Beth elé. – Tessék. Egyél. Úgy nézel ki mostanában, mint egy csontváz. – Pontosan annyi a testsúlyom, amennyi mindig is volt. – Hát ez az. Mindig is soványka voltál. Elfúj az első szél. – Nana leült, és közben az ablak felé intett a fejével. – Márpedig most nagy vihar lesz. Ami nem is baj, mert kell az eső. Remélem, nincsenek a kutyák között üvöltő dervisek. Üvöltő dervisnek a vihartól félő kutyákat nevezték, akik pokollá tették társaik életét. Beth fölismerte a kínálkozó alkalmat, tudta, hogy most témát válthatna. Nana rendszerint fölkínálta ezt a lehetőséget, de ezúttal Beth, miközben harapott egyet a pirítósból, rájött, hogy valamit még meg akar beszélni a nagyanyjával. – Azt hiszem, már találkoztak – bökte ki végül. – Kik? Thibault meg az a nyomoronc? Beth föltartotta a két kezét. – Kérlek, ne nevezd így. Tudom, hogy nem kedveled, de akkor is ő Ben apja, és nem akarom, hogy így beszélj róla, amikor a fiam is meghallhatja. Habár most éppen nincs itt… Nana szomorkásán elmosolyodott. – Igazad van. Ne haragudj. Többé nem fog előfordulni. De mit is akartál mondani? – Emlékszel, mit meséltem arról az estéről, amikor Keith hazahozta Bent a monoklival? Te akkor Mimi néninél voltál… – Nana bólintott. – Szóval tegnap este gondolkodtam rajta. Akkor nem is tűnt föl, hogy amikor Keith meglátta Logant, nem kérdezte meg, kicsoda.

Viszont egyből bepöccent, és dühösen valami olyasmit kérdezett, hogy „Maga mit keres itt? ”. – És? – kérdezte kifejezéstelen arccal Nana. – Az volt az érdekes, ahogy mondta. Nem is azon lepődött meg, hogy itt van egy férfi, inkább azon, hogy Logan van itt. Mintha rá számított volna a legkevésbé. – És Thibault mit mond erről? – Még nem mondott semmit. De logikus, nem? Mármint hogy nem akkor látták egymást először. Pláne azok után, hogy Logan szerint Keith tört be hozzá. – Lehet – felelte Nana, de aztán megrázta a fejét. – Nem is tudom. Thibault mondott valamit, hogy szerinte mit kereshetett a volt férjed? – Nem. Nem mondott semmit. Csak azt, hogy nemigen van ott semmi, amit érdemes lenne ellopni. – Azaz válaszolt is a kérdésre, meg nem is. Beth egyetértőleg hümmögött, és harapott egyet a pirítósából. Arra gondolt, hogy az egészet úgysem tudja legyűrni. Nana közelebb hajolt hozzá. – És ez is aggaszt, igaz? – Egy kicsit – ismerte be kurta bólintás kíséretében Beth. – Mert úgy érzed, eltitkol valamit előled? Beth erre nem válaszolt. A nagyanyja átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezét. – Azt hiszem, nem amiatt aggódsz, ami miatt kéne. Lehet, hogy az exed betört Thi-bault-hoz, lehet, hogy nem. Lehet, hogy találkoztak korábban, lehet, hogy nem. De ennél sokkal fontosabb az, hogy ármánykodott-e ellened a színfalak mögött a volt férjed, vagy sem. Én a helyedben ezzel foglalkoznék, mert ez az, ami téged a leginkább érint. – Nana rövid hatásszünet után folytatta. – Azért mondom ezt, mert láttalak benneteket együtt, és a napnál világosabb, hogy Thibault nagyon szeret téged. És szerintem azért osztotta meg veled a gyanúját, mert nem akarja, hogy ugyanaz történjen vele is, mint a többi férfival, akivel randiztál. – Szóval úgy gondolod, Logannek igaza van? – Igen – felelte Nana. – Te talán nem? Beth hosszú hallgatás után válaszolt. – De, én is úgy gondolom.

Csakhogy úgy gondolni nem ugyanaz, mint megbizonyosodni felőle. A Nanával folytatott beszélgetés után Beth átöltözött farmerbe, magára dobta az esőkabátját, autóba ült, és bement a városba. Pár órája úgy istenigazából megindult az égi áldás: a heves esőzést a Georgián és Dél-Karolinán át érkező trópusi vihar táplálta. A hírekben tizenöt-húsz centi csapadékot jósoltak a következő huszonnégy órára, utána pedig további esőt. A napokban ugyanis két újabb vihar érte el a Mexikói-öböl partjait, és számítani lehetett rá, hogy ezek is átvonulnak majd Észak-Karolina fölött. A forró, száraz nyár ezzel hivatalosan is véget ért. Beth hiába kapcsolta a legerősebb fokozatra az ablaktörlőt, alig látott ki a szélvédőn. Az út menti árkok már kezdtek túlcsordulni, és a város felé vezető úton itt is, ott is csíkokban kanyargott a víz a South River felé. A folyó még nem lépett ki a medréből, de Beth élt a gyanúperrel, hogy már nem sok kell hozzá, hiszen nyolcvan kilométeres körzetben minden kisebb-nagyobb mellékfolyó a South Rivert táplálja. A város föl volt készülve az árvizekre, hiszen az ehhez hasonló viharok ebben az országrészben az élet velejárói. Az üzletek, vállalkozások többsége elég messze volt a folyótól ahhoz, hogy csak egy rendkívüli erejű vihar tehessen bennük komolyabb kárt. A kutyatelephez vezető úttal már más volt a helyzet, hiszen a folyóval párhuzamosan haladt. Nagyobb viharok, különösen hurrikánok idején a folyó időnként azt is ellepte, így veszélyes volt rajta közlekedni. Beth tudta, hogy aznap ebből még biztosan nem lehet gond, de gyanította, hogy a hét folyamán sokkal rosszabbra fordul majd a helyzet. A kocsiban is egyre a Nanával folytatott beszélgetésen rágódott. Egy nappal azelőtt még sokkal egyszerűbbnek tűnt minden, de most már nem tudott szabadulni a fejében kavargó megannyi kérdéstől. És nemcsak Keith-szel kapcsolatban merültek föl benne kérdések, hanem Loganre vonatkozóan is. Ha igaz, hogy ők ketten már korábban is találkoztak, akkor Logan vajon miért nem szólt neki erről? És a volt férje vajon mit kereshetett Logan házában? Keith rendőrként mindenféle személyes adathoz hozzáfér, úgyhogy biztosan nem ilyen jellegű információ után kutatott. De akkor miért ment oda? Beth erre sehogy sem tudott rájönni. És Keith… Mi van, ha Nana és Logan nem téved? És ha úgy van, ahogy mondták – márpedig, miután egy kicsit elgondolkodott a dolgon, Beth ösztönösen érezte, hogy úgy van –, akkor ő hogyhogy nem vett észre ebből semmit? Nehéz volt bevallania magának, hogy félreismerhette a volt férjét. Hiszen több mint tíz

éve folyamatosan érintkeztek, és bár soha nem gondolta, hogy Keith Claytonról a jóság szobrát lehetne mintázni, az meg sem fordult a fejében, hogy a volt férje ellehetetlenítené az ő magánéletét. Hiszen miféle ember az, aki ilyesmire képes? És ugyan mi oka lenne rá? Nana válasza – hogy Keith a játékszerének tekinti őt, amit nem szívesen oszt meg másokkal – hihetően hangzott, és Bethnek a gondolatra megfeszültek a nyakizmai. A legjobban az lepte meg, hogy ebben a kisvárosban, ahol szinte lehetetlen volt titokban tartani bármit is, soha nem is gyanította, mit művel a volt férje. Fölmerültek benne bizonyos kérdések a barátaival, szomszédaival, de legfőképpen a férfiakkal kapcsolatban, akik az évek során randira hívták. Ők vajon miért nem közölték Keithszel, hogy törődjön a maga dolgával? Erre a kérdésre, persze, tudta a választ: azért, mert a seriffhelyettes a Clayton család tagja. Ugyanazért nem szálltak vitába vele, amiért ő is elfogadta Ben közös felügyeletét. Van, amikor egyszerűbb, ha az ember nem ugrál, és inkább megpróbál boldogulni. Gyűlölte azt a családot. Persze, egy kissé előreszaladt. Emlékeztette magát, hogy pusztán azért, mert Logan és Nana gyanakszik valamire, az még nem feltétlenül igaz. És ő pontosan ezért megy most oda, ahova. A nagy kereszteződésnél balra fordult, egy régebbi, rusztikus házak és hatalmas, tágas verandák által fémjelzett környék felé. Az utcákat itt legalább százéves, terebélyes fák szegélyezték, és Bethnek gyerekkorában ez volt a kedvenc városrésze. Az itt élő családok körében hagyománynak számított, hogy ünnepek alkalmával szépen kidekorálják a házukat. A környék ilyenkor festői látványt nyújtott, és vidám hangulatot árasztott. A férfi háza középtájon helyezkedett el az egyik utcában. A sarkon beforduló Beth halványan ki tudta venni az oldalt nyitott fészergarázsban álló kocsiját, amely mögött parkolt egy másik autó is. Beth ebből tudta, hogy a férfi nincs egyedül, de nem akarta késő bbre halasztani a dolgot. Megállt a ház előtt, majd föltette a kapucniját, és kilépett az eső be. A kis pocsolyákban tocsogva besietett a gyalogjárón, majd föllépett a veranda lépcsőjére. Az ablakon át látta a nappali sarkában égő erős fényű lámpát, mellette pedig a NASCAR-futamot közvetítő tévét. Ehhez nyilván a vendég ragaszkodott, hiszen a ház ura biztosan nem kapcsolt volna arra a csatornára. Beth tudta róla, hogy utálja a NASCAR-versenyeket.

Becsöngetett, majd kissé hátrébb lépett. Az ajtót nyitó férfi egy pillanat alatt fölismerte őt. A meglepetés és a kíváncsiság sajátos elegye ült ki az arcára, és még valami, amire Beth nem számított: félelem. Gyorsan kinézett az útra mindkét irányban, majd megállapodott a tekintete a váratlan vendégen. – Beth! Mit keresel te itt? – Szia, Adam – mosolygott rá Beth. – Van pár perced? Mindenképpen beszélnem kell veled. – Vendégem van – szabadkozott halkan Adam. – Nem a legjobbkor jöttél. Mintegy végszóra kikiáltott egy női hang: – Ki az? – Légy szíves! – kérte Beth. Adam mintha azt fontolgatta volna, hogy becsapja az orra előtt az ajtót, majd sóhajtott egyet. – Egy barátom! – kiáltott vissza, és hátrafordult. – Egy perc, oké? Egy nő kukucskált ki Adam válla fölött. Sörösüveg volt a kezében, és a kelleténél kissé jobban feszült rajta a farmer meg a póló. Beth fölismerte: Adam cégénél dolgozott titkárnő ként. Úgy rémlett neki, hogy talán Noelle a neve, vagy valami ehhez hasonló. – Ő meg mit akar itt? – kérdezte Noelle. A hanghordozása egyértelműen elárulta, hogy ő is megismerte Betht. – Nem tudom – felelte Adam. – Csak beugrott, oké? – De én a versenyt akarom nézni! – duzzogott az ajkát biggyesztve a lány, és jogos tulajdonát védve Adam derekára fonta a karját. – Tudom. Mindjárt bemegyek. – Noelle arckifejezését látva elbizonytalanodott. – Megígérem – nyugtatta meg némi habozás után. Beth arra gondolt, hogy vajon mindig ilyen nyafka hangon beszélt-e Adam, és ha igen, ő addig miért nem vette észre. Vagy a férfi leplezte jól, vagy pedig ő siklott el fölötte készségesen. Gyanította, hogy inkább az utóbbiról lehet szó, és ettől kissé lelombozódott. Adam kilépett a verandára, és becsukta maga mögött az ajtót. Szembefordult Bethszel, aki nem tudta megállapítani, hogy rémület vagy harag ült-e ki a férfi arcára. Vagy mindkett ő egyszerre. – Mi ilyen rohadtul fontos? – kérdezte Adam. Olyan volt a hangja, mint egy kamaszé. – Semmi. Csak kérdezni szeretnék tőled valamit. Beth a férfira szegezte a tekintetét, és megvárta, amíg Adam is ránéz. – Tudni akarom,

miért nem telefonáltál többé az után, hogy együtt vacsoráztunk. – Mi? – Adam egyik lábáról a másikra állt. Ijedős, nyugtalan lóra emlékeztette Betht. – Most viccelsz. – Nem viccelek. – Egyszerűen nem hívtalak föl, rendben? Nem működött a dolog. Sajnálom. Ezért jöttél ide? Hogy bocsánatot kérjek? Ez is elég nyafogósra sikeredett. Beth nem értette, miért randizott ezzel az alakkal valaha is. – Nem, nem azért jöttem, hogy bocsánatot kérj. – Akkor miért? Nézd, vendégem van. – Adam hátrabökött a válla fölött. – Be kell mennem. A kérdés a levegőben lógott. Adam megint kinézett az utcára. Jobbra, majd balra fordította a fejét, és Beth egyből rájött, mi a helyzet. – Félsz tőle, ugye? Adam próbálta ugyan leplezni, de Beth így is látta, hogy érzékeny pontra tapintott. – Kitől félnék? – adta az értetlent a férfi. – Miről beszélsz? – Keith Claytonról. A volt férjemről. Adam szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Nagyot nyelt, hogy leplezze. – Nem tudom, miről beszélsz. Beth közelebb lépett hozzá. – Mit csinált? Megfenyegetett? Megijesztett? – Nem! Nem akarok erről beszélni. – A férfi megfordult, és a kilincs felé nyúlt. Beth elkapta a karját, és egészen közel hajolt hozzá. Adam izmai megfeszültek, majd elernyedtek. – Ez történt, ugye? – ütötte tovább a vasat Beth. – Erről nem beszélhetek. – Adam habozott. – Az ex-férjed… Beth hiába gyanította, hogy Nana és Logan nem téved, hiába súgta az ösztöne is azt, hogy jöjjön ide, most, hogy Adam megerősítette a gyanúját, csendben összetört benne valami. – Mit csinált? – kérdezte. – Azt nem mondhatom el. És ezt neked mindenkinél jobban kellene értened. Tudod,

milyen a volt férjed. Ha fecsegek… Adam hirtelen elhallgatott, mint aki rádöbbent, hogy máris túl sokat fecsegett. – Mit fog csinálni? Adam a fejét rázta. – Semmit. Nem fog csinálni semmit. – Kiegyenesítette valamelyest a görnyedt hátát. – Nem működött köztünk ez a dolog. Maradjunk ennyiben. Kinyitotta az ajtót, majd megállt, nagy levegőt vett, és Beth azt hitte, talán meggondolta magát. – Kérlek, ne gyere ide többet – mondta végül Adam. Beth az elülső verandán, a hintán üldögélve bámulta a szakadó esőt. Még mindig vizes volt a ruhája. Nana nem háborgatta, csak egyszer jött oda egy csésze forró teával meg egy házilag sütött, még meleg mogyoróvajas sütivel, de – rá abszolút nem jellemző módon – azt is szó nélkül adta a kezébe. Beth szürcsölgetett egy kicsit a teából, majd rádöbbent, hogy igazából nem is kívánja. Nem fázott, mert a lezúduló égi áldás ellenére meleg volt a levegő, és a birtokon körbepillantva azt látta, hogy itt is, ott is emberi párafelhők gomolyognak. A bekötőút már-már eltűnt a mindent egybemosó, szürkés ködben. Hamarosan itt lesz a volt férje. Keith Clayton. Beth időről időre elsuttogta a nevét. Úgy hangzott, mint valami trágár káromkodás. El sem hitte, hogy Keith ilyet tett. Na nem, ez nem igaz. Nagyon is elhitte. Legszívesebben fölpofozta volna Adamet, amiért ilyen nyámnyila módon kezelte ezt a dolgot, de a lelke mélyén tudta, hogy igazából nem nagyon hibáztathatja. Hiszen Adam kedves fiú, de soha nem volt az a fajta, akit a kosarazni vagy baseballozni összeverődött srácok közül elsőként választanak be a csapatba. Szóval esélye sem volt szembeszállni az ő exférjével. Jó lett volna, ha Adam elárulja, mit csinált pontosan Keith. Persze nem volt nehéz elképzelni. Bethnek nemigen volt kétsége afelől, hogy nyilván Adam is a Clayton családtól bérli az irodáját, hiszen a városközpontban szinte minden üzlet- és irodahelyiség az övék. Vajon a bérletidíj-kártyát játszotta ki Keith? Vagy a „meg tudjuk keseríteni az életét-kártyát? Netán hatósági közegként lépett föl? Vajon meddig ment el? Mióta ott üldögélt a lépcsőn, egyfolytában azon törte a fejét, hogy vajon hányszor ismétl ődhetett meg ugyanaz? Nem olyan sokszor, talán ötször-hatszor. Ennyi bimbózó kapcsolata

ért véget olyan hirtelen és megmagyarázhatatlanul, mint Adammel. Hozzá kell számolni Frankét is, az pedig hány éve is volt? Hét? Tehát Keith már ilyen régóta követi, ilyen régóta kémkedik utána? A felismeréstől majd fölfordult a gyomra. És Adam… Hogy sikerült kivétel nélkül olyan férfiakat választania, akik Keith közbeavatkozása után egy csapásra kis gombóccá zsugorodtak, és halottnak tettették magukat, mint a sündisznó? Persze, a Clayton-klán igen befolyásos, ráadásul Keith seriffhelyettes, de hát hol maradt a férfiasság? Miért nem volt képes megmondani neki egyikük sem, hogy törődjön a maga dolgával? Vagy ha azt nem merték, miért nem szóltak legalább neki, hogy mi a helyzet? Nem, ők behúzták fülüket-farkukat, és eloldalogtak. Hát, nem igazán volt szerencséje a férfiakkal: sem Keithszel, sem a többivel. Hogy is van az a mondás? Átvertél egyszer, szégyelld magad! Átvertél kétszer, én szégyellem magam. Lehet, hogy ő a hibás, amiért ilyen kiábrándító alakokat szedett össze? Be kellett ismernie, hogy ez bizony nem kizárt. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Keith egyfolytában ott mesterkedett a színfalak mögött, és a saját szája íze szerint alakította az eseményeket. Mintha ő legalábbis a tulajdona lenne. Bethnek ismét kavarogni kezdett a gyomra, és azt kívánta, bárcsak ott lenne Logan. Nem azért, mert Keith hamarosan hazahozza Bent. Nem, tőle nem félt. Sosem félt tőle, mert tudta, hogy a volt férje valójában csak egy piti kis szájhős, aki hamar meghátrál, ha emberére akad. Ugyanezért nem félt tőle Nana sem. Annak idején Drake is ráérzett, hogy milyen emberrel van dolga, és Beth tudta, hogy Keitht ez mindig is idegesítette. Csak azért szerette volna, ha Logan is ott van, mert a férfi olyan jó hallgatóság volt. Tudta, hogy nem szakítaná félbe a Keitht szidalmazó szóáradatát, nem próbálná megoldani a problémáját, és akkor sem vágna unott képet, amikor már századszor mondaná, hogy „ Nem hiszem el, hogy erre képes volt!”. Logan egyszerűen hagyná, hogy kiengedje a gőzt. Aztán arra gondolt, hogy tulajdonképpen az hiányzik a legkevésbé, hogy kiengedje a gő zt. Jobb, ha szépen fortyog benne az indulat, amelyre akkor lesz szüksége, amikor ott áll szemtől szemben a volt férjével, akkor kell majd keménynek, harapósnak lennie. Ugyanakkor fontos, hogy ne veszítse el az önuralmát. Hiszen ha sikítozni kezd, Keith egyszerűen letagad mindent, és elrohan. Ő azt akarta, hogy a férfi tartsa távol magát az ő privát szférájától – különösen most, hogy fölbukkant Logan –, ugyanakkor Ben Keithszel töltött hétvégéi ne legyenek a mostaninál is borzalmasabbak.

Igen, sokkal jobb, hogy nincs ott Logan. Hiszen akkor Keith esetleg túlreagálhatná a dolgot, és valami válaszlépést is kiprovokálhatna Loganből, ami komoly gondot jelentene. Hiszen ha Logan csak egy ujjal is hozzáérne az ő exférjéhez, hosszú-hosszú időre börtönbe kerülne. Erről majd beszélnie kell Logannel, fontos, hogy a férfi tudja, kinek milyen lapok vannak leosztva Hamptonban. Egyelőre azonban nélküle kell megoldania az ő kis problémáját. A távolban egy autó reflektora világította meg a ködöt. A ház felé tartó kocsi először mintha cseppfolyóssá vált volna, és csak utána öltött szilárd alakot. Beth látta, hogy Nana félrehúzza, majd újra behúzza a függönyt. Fölállt a hintáról, és közelebb lépett a lépcsőhöz. A kocsi ajtaja az anyósülésnél kinyílt, és kis hátizsákját szorongatva kimászott Ben. Pocsolyába lépett, azonnal átázott a cipője. De mintha észre se vette volna, már ügetett is a lépcső felé, majd fölszaladt a verandára. – Szia, anya! – Megölelték egymást, majd a kisfiú fölnézett Bethre. – Kaphatok vacsorára spagettit? – Persze, kicsim. Hogy telt a hétvége? Ben vállat vont. – Tudod. – Igen, tudom. Figyelj csak, menj be átöltözni. Azt hiszem, Nana sütött valamit. És vedd le a cipődet, rendben? – Te is jössz? – Pár perc múlva. Előbb apáddal akarok beszélni. – Miért? – Ne félj, nem rólad. Ben szemmel láthatóan próbált leolvasni valamit az édesanyja arcáról. Beth a vállára tette a kezét. – Siess, Nana már vár. A kisfiú bement a házba, Keith pedig egy kicsit letekerte az ablakot. – Remekül telt a hétvége! – kiáltott oda. – Ha Ben mást mond, ne hidd el! Fesztelen, magabiztos volt a hangja. Beth arra gondolt, hogy alighanem azért, mert Logan nincs ott. Előrelépett még egyet. – Van egy perced? Keith a résnyire letekert ablakon át végigmérte őt, majd üresbe tette a kocsit, és leállította a motort. Kiszállt, és futólépésben elindult a lépcső felé. A verandára érve kirázott a hajából pár csepp vizet, majd rávigyorgott Beth-re. Alighanem azt hitte, szexis

látványt nyújt vizes hajjal. – Miről van szó? Mint mondtam, nagyon jól telt a hétvége. – Megint kitakaríttattad vele a konyhádat? Keith arcáról leolvadt a vigyor. – Mit akarsz, Beth? – Nem kell mindjárt megsértődni. Csak föltettem egy kérdést. Keith tovább bámulta, próbált leolvasni valamit az arcáról. – Én se mondom meg neked, hogy mit csinálj Bennel, amikor veled van, úgyhogy cserébe ugyanezt várom el tőled is. Ezt követeli az udvariasság. Szóval, miről akarsz beszélni? – Pár dologról. – Beth undorát leküzdve mosolyt erőltetett magára, és a hintaágy felé intett. – Nem ülnél le? Keith meglepettnek látszott. – Dehogynem, persze – mondta. – De nem maradhatok sokáig. Terveim vannak ma estére. Hát persze, gondolta Beth. Vagy legalábbis szeretnéd, hogy azt higgyem. A válásuk óta rendszeresen hallott Keithtől efféle kis „informatív” megjegyzéseket. Leültek a hintára. Keith hajtotta egy kicsit előre-hátra, majd hátradőlt, és a karját a támlán nyugtatta. – Nagyon kellemes. Te szerelted föl? Beth próbált a lehető legtávolabb ülni tőle. – Nem. Logan rakta föl. – Logan? – Logan Thibault. A kutyatelepen dolgozik. Emlékszel? Találkoztál is vele. Keith megvakarta az állát. – Az a fickó, aki aznap este itt volt? Mintha nem tudnád. – Igen. – És nem bánja, hogy ketrecet kell takarítania, meg kutyaszart kell lapátolnia? Beth elengedte a füle mellett a csípős megjegyzést. – Nem. Keith nagyot fújt, és megcsóválta a fejét. – Hát, inkább ő csinálja, mint én. – Aztán megvonta a vállát, és Beth felé fordult. –

Szóval, miről van szó? A nő gondosan megválogatta a szavait. – Nem könnyű belevágni… – Elhallgatott, mert tudta, hogy ezzel fölcsigázza Keith érdekl ődését. – No, halljam, mi az? – sürgette a volt férje. Beth kiegyenesedett ültében. – Pár napja beszéltem egy barátnőmmel, és említett valamit, ami valahogy nehezen fér a fejembe. – És mi lenne az? – Keith már éberen figyelt. – Mielőtt elmondom, tudnod kell, hogy ez csak amolyan pletyka. Egy barátnőm barátnő jének a barátnője hallott valamit, és végül eljutott a hír hozzám is. Rólad van szó. Keith kíváncsian nézett rá. – Csupa fül vagyok. – Szóval a barátnőm azt mondta, hogy… – Beth habozott egy kicsit. – Azt mondta, hogy régebben mindig követtél, ha randiztam valakivel. És hogy egyik-másik partneremnek meg is mondtad, hogy nem szeretnéd, ha összejönne velem. Beth tudatosan nem nézett Keith szemébe, de a szeme sarkából így is látta, hogy a volt férje fagyos képet vág. És ez a fagyos arc nem csupán döbbenetről, hanem bűntudatról is árulkodott. Beth összepréselte az ajkát, nehogy kirobbanjon belőle a dühe. Keith arca végül fölengedett. – Ezt nem hiszem el! – A lábán dobolt az ujjaival. – Ki mondta ezt? – Az nem fontos – hárította el a kérdést Beth. – Nem ismered. – De akkor is kíváncsi vagyok rá, ki volt az – erősködött Keith. – Nem fontos – ismételte Beth. – Ugye, ez nem igaz? – Hát persze hogy nem. Hogy gondolhattad egy pillanatig is, hogy igaz lehet? Hazug disznó! – sikította egy belső hang, de Beth nem kis erőfeszítés árán magába fojtotta az indulatát. Keith a beállt csöndben megcsóválta a fejét. – Az az érzésem, nem ártana, ha jobban megválogatnád a barátnőidet. És hogy őszinte legyek, kissé sértőnek találom, hogy egyáltalán szót vesztegetünk erre. Beth mosolyt erőltetett az arcára. – Én is mondtam a barátnőmnek, hogy nem igaz. – De azért a biztonság kedvéért engem is megkérdeztél.

Beth egy csipetnyi indulatot is kihallott Keith hangjából, és emlékeztette magát, hogy jó lesz vigyáznia. – Ha már úgyis átjöttél… – Igyekezett könnyed hanghordozással beszélni. – Egyébként pedig elég régóta ismerjük már egymást ahhoz, hogy felnőtt módra tudjunk társalogni. – Tágra nyílt szemmel nézett Keithre, mint aki csak áldozatul esett egy ártatlan félreértésnek. – Zavar, hogy megkérdeztem? – Nem, de akkor is, hogy egyáltalán ilyet gondoltál… – Keith két karja a magasba röppent. – Nem gondoltam ilyet. De el akartam mondani neked, mert gondoltam, talán jobb, ha tudod, mit beszélnek az emberek a hátad mögött. Nem szeretem, ha Ben apjáról ilyesmiket híresztelnek, és ezt közöltem is a barátnőmmel. A szavai elérték a kívánt hatást: Keitht láthatóan majd szétvetette az önelégült büszkeség. – Kösz, hogy megvédtél. – Nem volt miért megvédjelek. De tudod, hogy működik a pletyka. Mérgező kisvárosi hulladék. – Beth megcsóválta a fejét. – Egyébként hogy mennek a dolgaid? A munkáddal minden rendben? – Ahogy mindig. És te milyen osztályt kaptál az idén? – Elég jó kis társaság. Legalábbis egyelőre. – Akkor jó. – Keith az út felé intett. – Nem semmi ez a vihar, mi? Alig láttam az utat. – Ugyanerre gondoltam én is, amikor jöttél. Megbolondult az időjárás. Pedig tegnap a tengerpart még olyan szép volt. – A tengerparton voltál? Beth bólintott. – Elmentünk Logannel. Egy ideje együtt vagyunk. – Aha. Szóval kezd komolyra fordulni a dolog… Beth vetett rá egy oldalpillantást. – Lehet, hogy a barátnőm mégsem beszélt a levegőbe? – Ugyan már! Beth huncutul rámosolygott. – Tudom! Csak ugrattalak. És nem kezd „komolyra fordulni a dolog”, de Logan remek fickó. – És Nana mit szól ehhez? – kérdezte a férfi, miközben összekulcsolta a két kezét.

– Ez miért fontos? Keith fészkelődött egy kicsit ültében. – Csak azért, mert az ilyen szituációk bonyolultak tudnak lenni. – Miről beszélsz? – Arról, hogy a fickó nálatok dolgozik. És tudod, milyenek manapság a bíróságok. Komoly zaklatási per zúdulhat a nyakadba. – Logan nem tenne ilyet! A férfi lassan, türelmesen beszélt, mintha egy tinédzser lánykának tartana előadást. – Bízzál bennem! Ezt mondja mindenki. De gondolj csak bele: a városhoz egyáltalán nem kötődik, és ha a kutyatelepen melózik, akkor nyilván nem veti föl a pénz. Nem bántó szándékkal mondom. De ne feledd, hogy a családodnak nagy birtoka van. – Keith vállat vont. – Csak azt akarom kinyögni, hogy én a helyedben nagyon óvatos lennék. Meggyőzően beszélt, és – bármennyire tisztában volt Beth a valósággal – olyan benyomást keltett, mint egy melegszívű barát, aki a szívén viseli az ő sorsát. Beth arra gondolt, hogy ez a fickó elmehetne színésznek. – A föld is, a ház is Nanáé. Nem az enyém. – Tudod, mire képesek az ügyvédek. Pontosan tudom, gondolta Beth. Emlékszem, mit művelt a te ügyvéded a gyerekelhelyezési tárgyaláson. – Nem hiszem, hogy ebből probléma lehetne, de azért majd beszélek róla Nanával. – Az alighanem jó ötlet – mondta önelégülten Keith. – Örülök, hogy nem tévedtem veled kapcsolatban. – Hogy érted ezt? – Hát hogy téged nem zavar, hogy Logannel járok. Mármint ettől a zaklatásdologtól eltekintve. Mert hogy Logant nagyon szeretem. Keith hirtelen kiegyenesedett ültében. – Azt azért nem állítanám, hogy nem zavar. – De hát most mondtad… – Azt mondtam, nem érdekel, kivel randizol, és így is van. Az viszont már érdekel, hogy ki lép be a fiam életébe, mert a fiamat szeretem. – Még szép, hogy szereted. De mi köze ennek bármihez is? – Gondolj csak bele, Beth… Te nem látsz olyasmiket, amiket nekem látnom kell.

Mármint a munkád során. Én viszont nap mint nap szörnyű dolgokat látok, így aztán természetes, hogy érdekel, kiféle-miféle az, aki sok időt tölt Ben közelében. Tudni akarok róla, ha netán agresszív, vagy perverz… – Nem az! – vágott közbe Beth. Érezte, hogy akarata ellenére kezd elvörösödni. – Ellenő riztük a hátterét. – Azt hamisíthatta is. Egy új személyazonosságot nem nehéz beszerezni. Honnan tudod egyáltalán, hogy tényleg Logan a neve? A környéken nem igazán tudod megkérdezni senkit ől. Beszéltél valakivel a múltjáról? Vagy a családjáról? – Nem… – Na látod. Csak óvatosságra akarlak inteni. – Keith vállat vont, majd folytatta. – És nem is csak Ben miatt. Hanem magad miatt is. Sok gonosz ember szaladgál a világban, és azért nincsenek börtönben, mert megtanulták leplezni a gonoszságukat. – Most úgy beszélsz, mintha Logan valami bűnöző lenne! – Pedig nem ez a célom. Lehet, hogy ő a legrendesebb, legfelelősségteljesebb fickó a világon. Csak arról beszélek, hogy nem tudod, kicsoda valójában. És amíg ki nem deríted, addig jobb félni, mint megijedni. Olvasol újságot, nézel híradót. Semmi olyat nem mondok, amit ne tudtál volna már eddig is. Csak nem szeretném, ha Bennek bármi baja esne. És azt sem, ha neked esne bajod. Beth szólásra nyitotta a száját, de most először nem jutott eszébe semmi.

21. FEJEZET

CLAYTON

A volánnál ülő Keith átkozottul meg volt elégedve magával. Elég gyorsan kellett tornáztatnia az agyát, de sokkal jobban ment, mint gondolta volna, különösen azok után, ahogy a beszélgetés indult. Szóval valaki beköpte. Egyfolytában azon törte a fejét, hogy vajon ki lehetett az. Általánosságban elmondható, hogy egy kisvárosban nincs titok, de az ő kis titka majdnem tökéletes volt. Hiszen rajta kívül csak az a pár fickó tudott róla, akikkel az évek során elcsevegett egy kicsit. Előfordulhatott, hogy közülük járt el a szája valamelyiknek, de Keith ebben valahogy kételkedett. Hiszen tudta, hogy gyáva férgek egytől egyig, és tudta azt is, hogy az eset után

túlléptek a dolgon. Semmi okuk nem volt rá, hogy fecsegjenek. Még az a gyökér Adam is talált magának új barátnőt, úgyhogy aligha eredt meg a nyelve éppen most. Persze előfordulhat az is, hogy csak kósza pletyka az egész. Lehetséges, hogy valaki gyanút fogott, pusztán azért, mert gondolkodni kezdett, és logikus összefüggéseket fedezett föl. Hiszen ha egy szép nőt minden látható ok nélkül újra meg újra ejtenek, akkor ott valami bűzlik… és visszagondolva, Keithnek az is eszébe jutott, hogy talán mondott valamit Bethről Moore-nak, sőt nem kizárt, hogy még Tonynak is, és ezt esetleg valaki más is meghallhatta. Annyira hülye, vagy annyira részeg azonban soha nem volt, hogy valami konkrétumot is kikotyogjon. Jól tudta, hogy az apjánál igencsak kihúzná a gyufát, ha fény derülne a kis akcióira – pláne, hogy rendszerint bűnüldözői pozícióját kihasználva fenyegette meg a delikvenseket. Szóval valaki mondott valamit Bethnek… Beth állítása szerint egy barátnőjétől hallotta a dolgot, de ennek Keith nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Könnyen el tudta képzelni, hogy a volt felesége a történetnek ezt az apró részletét megváltoztatta, hogy tévútra vezesse őt. Tehát az illető lehetett férfi is, nő is. Abban viszont Keith majdnem biztos volt, hogy Beth nemrég hallotta a dolgot, hiszen ismerte annyira az ex-nejét, hogy tudja: ilyesmit nem fojtana sokáig magába. Ezen a ponton kezdett zavaros lenni a történet. Hiszen amikor ő szombat délelőtt elment Benért, Beth nem mondott semmit, és a nap hátralevő részét saját bevallása szerint Logannel töltötte a tengerparton. Vasárnap pedig látta a templomban, és késő délután, amikor ő visszavitte Bent, már otthon volt. Tehát nemcsak az a kérdés, hogy ki mondta neki, amit mondott, hanem az is, hogy mikor. Keith arra gondolt, hogy akár Nana is lehetett. Az öregasszony mindig sok bosszúságot okozott neki – ahogy Nagyapinak is, aki már vagy négy-öt éve próbálja megvenni tőle a földjét ingatlanfejlesztés céljából. Még szép, hiszen csodaszép folyópart van a birtokon, és a két patak is jelentősen növeli az értékét. Az északról ideköltöző emberek imádják a vízparti házakat. Nagyapi meglepő módon elég könnyedén vette az öregasszony makacs elutasító válaszait. Valamiért kedvelte Nanát. Alighanem azért, mert ugyanabba a templomba járnak, bár ez Nana szemében, úgy tűnt, nem igazán számít. Hiszen a volt vejéről nincs valami jó véleménnyel, pedig ő is ugyanabba a templomba jár… Ezzel együtt inkább amolyan Szájbolt-féle kavarásnak tűnt ez a dolog. Igaz, nem volt világos, honnan tudhatna erről az a fazon… Hiszen összesen kétszer látták egymást, és

abból a két találkozásból semmiképp nem szűrhetett le ilyesmit. És a betörés? Keith ezen eltűnődött, de végül elvetette a gondolatot. Hiszen mindössze húsz percet töltött a házban, és még a zárat sem kellett feltörnie, mert a fickó nem zárta be az ajtót. És nem is hozott el semmit, úgyhogy miért gyanakodna egyáltalán Szájbolt? És ha észre is vette, hogy járt nála valaki, ugyan miért gondolna éppen őrá? Keith ezekre a kérdésekre nem tudott megnyugtató választ adni, de így is beleillett a képbe a teória, hogy Bethnek ez a kis bizalmas értesülése Szájbolttól származik. Hiszen mióta az a pali megérkezett Hamptonba, egyfolytában csak bajt kevert. Szájbolt tehát mindenképpen legelöl van azoknak a listáján, akik jobban tennék, ha nem ütnék az orrukat az ő dolgába. Eggyel több ok, hogy végre leszámoljon vele. Most azonban nem akarta ebbe túlságosan belelovalni magát, nehogy megkeseredjen a Bethszel folytatott beszélgetés után maradt jó szájíze. Ügyesen kivágta magát, pedig könnyen csúfos kudarcot vallhatott volna. Amikor az exneje hívta, hogy üljön le a hintára, arra számított a legkevésbé, hogy emiatt vonja kérdőre. De jól kezelte a helyzetet. Nem csupán hihetően cáfolta a vádat, hanem még gondolkodóba is ejtette Betht Szájbolttal kapcsolatban. Látta a volt felesége arcán, hogy olyasmiket vetett föl, amire még soha nem gondolt… és ami a legjobb az egészben, arról is sikerült meggyőznie, hogy ő csak Ben jól felfogott érdekét tartja szem előtt. Szóval, ki tudja? Még az sem kizárt, hogy a végén Beth kirúgja a fazont, és Szájbolt elmegy a városból. Az már valami lenne, nem igaz? Megoldódna Beth újabb „kapcsolatproblémája”, és Szájbolt eltűnne a színről. Keith lassan hajtott, alaposan kiélvezte a győzelem ízét. Eszébe jutott, hogy esetleg megünnepelhetné valahol egy sörrel, de ezt az ötletet végül elvetette. Belátta, hogy nem igazán dicsekedhet el a diadalával, hiszen eleve az sodorta kis híján bajba, hogy túl sokat fecsegett. Befordult az utcájába, és elhajtott néhány hatalmas, negyedhektáros telekre épült, szépen karbantartott ház előtt. Ő a zsákutca vége felé lakott, egy orvos és egy ügyvéd között. Nem ment rosszul a sora, bár ez csupán a saját szerény véleménye volt. Csak a kocsibehajtóra kanyarodva vette észre, hogy valaki áll a háza előtt a járdán. Lelassított, majd a férfi mellett ugrásra készen álló kutya láttán a fékbe taposott. Hitetlenkedve pislogott, majd üresbe tette a kocsit. Kiszállt, pedig esett az eső, és elindult egyenesen Szájbolt felé. Amikor azonban Zeusz vicsorogni kezdett, és előrébb araszolt egy kicsit, egyből földbe

gyökerezett a lába. Ekkor Szájbolt fölemelte a kezét, mire a kutya mozdulatlanná dermedt. – Mi a francot keres maga itt? – kiabálta túl Keith az esőt. – Magát vártam – felelte Szájbolt. – Azt hiszem, ideje elbeszélgetnünk. – Mi a francról akarnék én beszélgetni magával? – csattant föl Keith. – Szerintem tudja. Keithnek nem tetszett, ahogy Szájbolt ezt mondta, de szilárdan eltökélte, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. Se most, se máskor! – Én csak annyit tudok, hogy maga céltalanul lófrál. Márpedig ebben a megyében ez bű ncselekmény. – Úgysem fog letartóztatni. Pedig Keith éppen ezt fontolgatta. – Ne legyen ebben olyan biztos! Szájbolt farkasszemet nézett vele, mintha provokálná, hogy tartóztassa le, ha meri. Keith legszívesebben az öklével törölte volna le a képéről azt a pimasz arckifejezést. Csakhogy ott volt az elmaradhatatlan véreb… – Mit akar? – kérdezte végül. – Mint már mondtam, ideje elbeszélgetnünk – felelte egyenletes, nyugodt hangon Szájbolt. – Nincs a maga számára semmi mondanivalóm – jelentette ki dúlva-fúlva Keith. Megcsóválta a fejét. – Én most bemegyek. Ha a verandára érek, és maga még mindig itt van, letartóztatom hatósági közeg halálos fegyverrel való fenyegetéséért. Azzal megfordult, és elindult a gyalogjárón az ajtó felé. – Nem találta meg a memórialemezt! – kiáltott utána Szájbolt. Keith megállt, és hátrafordult. – Mi? – A memórialemezt – ismételte a férfi. – Hiszen azt kereste, amikor betört hozzám. Tudja, amikor végigtúrta az összes fiókot, benézett a matrac alá, és átkutatta a konyhaszekrényeket. – Én nem törtem be a maga házába – mondta Keith, és hunyorogva nézett Szájboltra. – De bizony betört. Hétfőn, amíg dolgoztam. – Bizonyítsa be! – vakkantotta Keith. – Megvan minden létező bizonyíték, ami csak kell. A kandallóba beépített

mozgásérzékelő bekapcsolta a videót, amit szintén a kandallóban rejtettem el. Gondoltam, hogy esetleg hiányozni fog magának a memórialemez, de tudtam, hogy a kandallóban úgysem fogja keresni. Keithnek liftezett a gyomra. Lázasan dolgozott az agya, nem tudta eldönteni, blöfföl-e Szájbolt, vagy sem. – Hazudik – nyögte ki végül. – Akkor menjen csak be nyugodtan. Én pedig örömmel elsétálok a videofelvétellel az újsághoz meg a rendőrségre. – Mit akar? – Mondtam már. Úgy gondolom, ideje elcsevegnünk egy kicsit. – Miről? – Arról, hogy maga micsoda egy szarcsimbók. – Szájbolt lassan ejtette ki a szavakat. – Pucéron fotózzuk az egyetemista lánykákat? Mit szólna ehhez a nagyapja? Kíváncsi vagyok, mi lenne, ha megtudná, és az is érdekelne, hogy reagálnának erre az újságnál. Nem is beszélve arról, hogy mit gondolna az apja – aki, ha jól tudom, megyei rendőrfőnök – arról, hogy a fiacskája betört a házamba. Keith gyomrán megint mintha csavarintottak volna egyet. Kizárt dolog, hogy az ürge tudjon ezekről a dolgokról… és mégis tud róluk! – Mit akar? – kérdezte ismét. Bármennyire igyekezett, egy kicsit magasabb hangok jöttek ki a torkán, mint addig. Szájbolt csak állt mozdulatlanul, és rezzenéstelen arccal nézte őt. Keith megesküdött volna rá, hogy amióta ő megérkezett, ez az ember egyszer sem pislogott. – Szeretném, ha megváltozna, és jobb ember lenne – szólalt meg Szájbolt. – Nem értem, miről beszél. – Három dologról. Először is ne üsse az orrát Elizabeth dolgába. – Ki az az Elizabeth? – A volt felesége. – Bethre gondol? – Mióta elváltak, maga sorra elzavarta mellőle az udvarlókat. Maga is tudja, én is tudom. És most már ő is tudja. Ez többé nem fordulhat elő. Soha többé. Érthető? Keith nem felelt. – Kettő: az én dolgomba sem üti bele többé az orrát. Ez vonatkozik a házamra, a munkámra, és az egész életemre. Világos?

Keith most is csak hallgatott. – És végül három. Ez nagyon fontos. – Szájbolt tenyerét Keith felé fordítva fölemelte a kezét, mintha esküt tenne. – Ha Benen tölti ki a dühét, velem gyűlik meg a baja. Keith érezte, hogy föláll a tarkóján a szőr. – Ez most fenyegetés? – Nem – felelte Szájbolt –, csak a meztelen igazság. Ha tartózkodik attól a három dologtól, amit fölsoroltam, nem háborgatom. És soha senki nem tudja meg, hogy mit csinált. Keith állkapcsa megfeszült. Szájbolt a rájuk telepedő csöndben közelebb lépett hozzá. Zeusz a helyén maradt, de szemmel láthatóan nem örült neki, hogy ezt a parancsot kapta. Szájbolt most már közvetlen közelről nézett Keith arcába. A hangja ugyanolyan nyugodt volt, mint addig. – Egyvalamivel legyen tisztában: olyan emberrel, mint én, maga még sosem találkozott. Ne akarja, hogy ellenségek legyünk! Azzal Szájbolt sarkon fordult, és elsétált. Zeusz tovább méregette Keitht, amíg a járdán lépkedő gazdája vissza nem szólt, hogy menjen utána. A kutya elkocogott, Keith pedig csak állt az esőben, és azon gondolkodott, hogy vajon mitől romlott el egy csapásra minden. Pedig pár perce az élet még maga volt a tökély…

22. FEJEZET

THIBAULT

Azt hiszem, űrhajós akarok lenni – jelentette ki Ben. A hátsó verandán sakkoztak Thibault-val, aki éppen a következő lépésén töprengett. Még egyetlen partit sem nyert, és – bár ebben nem volt egészen biztos – most is rossz ómennek tűnt, hogy a kisfiú elkezdett beszélgetni. Az utóbbi időben sokat sakkoztak, mivel október elsejétől kezdve, azaz kilenc napja egyetlen nap sem múlt el kitartó esőzés nélkül. Az állam keleti részében már mindenfelé árvíz volt, és nap mint nap újabb folyók öntöttek ki a medrükből. – Jól hangzik – mondta Thibault. – Vagy űrhajós, vagy tűzoltó. A férfi bólintott. – Ismertem pár tűzoltót.

– Vagy ha egyik sem, akkor orvos leszek. – Ühüm. – Thibault eközben a futójáért nyúlt. – Azt nem tenném – figyelmeztette Ben. Sakkpartnere fölpillantott. – Tudom, mit tervezel – mondta Ben. – De az nem fog menni. – Akkor mit csináljak? – Hát, azt ne. Thibault visszahúzta a kezét. Egy partit elveszteni még hagyján, de sorozatosan veszíteni, az már sokkal kínosabb. A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy semmi jel nem utalt arra, hogy csökkenne köztük a tudáskülönbség. Inkább úgy tűnt, mintha Ben gyorsabban fejlődne, mint ő. A legutóbbi játszmájuk mindössze huszonegy lépésig tartott. – Nem akarod megnézni a fára épített házikómat? – kérdezte Ben. – Nagyon vagány. Van egy nagy padozata. Belóg a patak fölé, és egy ingatag kishídon kell átmenni hozzá. – De, szívesen. – Mármint nem most. Hanem valamikor máskor. – Remekül hangzik – mondta Thibault, és a bástyája felé nyúlt. – Én a helyedben azzal sem lépnék. Thibault fölvonta a szemöldökét. Ben hátradőlt a székén. – Csak szóltam – mentegetőzött. – Akkor mit lépjek? A kisfiú vállat vont. Pontosan olyan volt a hangja és az arca, mint egy tízévesé – hiszen annyi is volt. – Amit akarsz. – Kivéve a futót meg a bástyát? – Meg a másik futódat – mutatott rá a bábura Ben. – Ahogy ismerlek, most biztos meg akarod védeni a huszárodat. De az sem jó, mert akkor lecserélem a futót, aztán meg kiütöm a királynővel a huszárt. Utána pedig a királynő det is föl kell áldoznod az én huszáromért, különben két lépésben mattot adok. Thibault megvakarta az állát. – Van még esélyem ebben a partiban? – Nincs. – Hány lépésig húzhatom még? – Az attól függ. Lehet három, lehet hét.

– Akkor lehet, hogy jobb, ha újat kezdünk. Ben följebb tolta az orrán a szemüvegét. – Lehet. – Előbb is szólhattál volna. – Úgy láttam, nagyon komolyan veszed a partit. Nem akartalak zavarni. Nem sült el jobban a következő játszma sem – sőt, ha lehet, még rosszabb volt, mert odaült melléjük Elizabeth is, és a füle hallatára zajlott le az iméntihez igencsak hasonló társalgás. Thibault látta, hogy Elizabeth kis híján elvihogja magát. Az elmúlt másfél hét során kialakítottak egyfajta napirendet. Mivel folyton zuhogott az eső, Thibault munka után bejött a házba, váltott néhány sakkpartit Bennel, és ottmaradt vacsorára is. Ilyenkor négyen ülték körül az asztalt, és barátságosan elbeszélgettek. Utána Ben fölment az emeletre zuhanyozni, Nana pedig, hogy nyugodtan kitakaríthassa a konyhát, kiküldte őket a verandára, efféle kommentárok kíséretében: „Nekem a takarítás olyan, mint majomnak a pucérság.” Thibault tudta, miért takarít olyan lelkesen Nana: azért, hogy egy kis ideig kettesben lehessenek Elizabeth-tel, mielőtt ő hazamenne. Még mindig csak ámult-bámult azon, hogy az idős asszony a munka végeztével egy csapásra, a világ legtermészetesebb módján átváltozik főnökasszonyból a szerelme nagyanyjává. Nem hitte, hogy erre túl sokan képesek lennének. De már későre járt, és Thibault tudta, hogy ideje hazamennie. Nana telefonált, és Elizabeth is bement a házba, hogy lefektesse Bent. A verandán üldögélő Thibault a vállaiban érezte a kimerültséget. A Keith Claytonnal való konfrontációja óta nem sokat aludt. Aznap este, mivel nem tudhatta biztosan, hogy reagál a seriffhelyettes, hazament, és azt a látszatot keltette, mintha a megszokott módon otthon akarná tölteni az estét. De miután eloltotta a villanyokat, kimászott a ház hátsó felében lévő hálószobája ablakán, és Zeusszal együtt bekocogtak az erdőbe. A zuhogó eső dacára majdnem egész éjjel onnan leste, nem jön-e Clayton. Másnap éjjel Elizabeth házát tartotta szemmel, a harmadik éjszaka pedig felváltva figyelte a két házat. A szakadatlan esőzés egyáltalán nem zavarta sem őt, sem Zeuszt. Összetákolt két álcázott, terepszínű félnyeregtetőt, azok alá húzódtak be. A legnehezebb az volt, hogy miután mindössze pár órát aludt napfelkelte előtt, le kellett húznia egy munkanapot. A harmadik nap után már csak minden második éjszaka ő rködött, de ez sem enyhítette igazán a kialvatlanságát. Mégsem hagyhatta abba. Tudta, hogy Clayton kiszámíthatatlan, és munka közben, meg

amikor a városban intézett valamit, egyfolytában éberen figyelt, hogy nem bukkan-e föl valahol. Esténként pedig mindig más úton ment haza. Futva vágott át egy-egy kiserdőn, majd mielőtt kijött volna a fák közül, az utat kémlelte, hogy a seriffhelyettes nem követi-e. Nem félt tőle, de nem is ejtették a fejére. Nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Clayton nem csupán Hampton megye első számú családjának sarja, hanem rendőr is, és őt az utóbbi tény aggasztotta a leginkább. Hiszen miből áll becsempészni valamit a házába? Kábítószert, lopott holmit, sőt bűncselekményhez használt lőfegyvert is könnyen elrejthetnek nála. És Thibault biztos volt benne, hogy a megyében bármelyik esküdtszék előtt többet nyomna a latban egy hatósági személy szava, mint egy idegené – bármilyen gyönge lábakon áll a bizonyíték, és bármilyen erős alibije van a vádlottnak. Arról nem is beszélve, hogy a Clayton család vastag pénztárcájával és befolyásával nem lenne nehéz tanúkat felsorakoztatni, akik, bármiről legyen is szó, készséggel rámutatnak Thibault-ra: Ő a tettes! A dolog attól volt igazán ijesztő, hogy könnyen el tudta képzelni Claytonról, hogy ilyen eszközökhöz folyamodik. Ezért ment el hozzá, és ezért mesélt neki a memórialemezről meg a videofelvételről. Egyik sem volt a birtokában – a lemezt nem sokkal azután, hogy megtalálta a fényképezőgépet, kettétörte és eldobta, a videót pedig egy ihletett pillanatában találta ki –, de úgy látta, a blöffölés az egyetlen módja, hogy időt nyerjen, és átgondolhassa a következő lépését. Tudta, hogy a gyűlölet, amit Clayton táplál iránta, veszélyes és kiszámíthatatlan. Ha nem riadt vissza attól, hogy betörjön a házába, és attól sem, hogy manipulálja Elizabeth szerelmi életét, akkor valószínűleg bármire hajlandó, hogy megszabaduljon tőle. A többi fenyegetés, hogy elmegy a helyi újsághoz meg a rendőrfőnökhöz, meg a célozgatás, hogy Clayton nagyapja is tudomást szerezhet a dologról, csak a blöffje alátámasztására szolgált. Thibault tudta, hogy Clayton azért keresi a memórialemezt, mert úgy gondolja, hogy ő fölhasználhatja azt ellene. Az is világos volt, hogy a seriff-helyettes vagy a munkája, vagy a családja miatt fél ettől, és Thibault a pár órás vasárnap délutáni könyvtárazás során – az illusztris Clayton família történetébe ásta bele magát – meggyőző dött róla, hogy mindkettő miatt oka van rá. Csakhogy a blöffökkel az a probléma, hogy csupán ideig-óráig működnek. Vajon mennyi idő kell Clayton-nak, hogy gyanút fogjon? Pár hét? Egy hónap? Vagy annál is több? És ha gyanút fog, vajon mit csinál? Ki tudja? Egyelőre azonban a seriffhelyettes abban a hiszemben él, hogy Thibault-nál az előny, neki pedig nem volt kétsége afelől, hogy ez csak

még jobban feldühíti Keith Claytont. Előbb-utóbb elhatalmasodik rajta az indulat, és akkor tesz valamit akár ellene, akár Elizabeth vagy a kisfiú el- len. Ha nem rukkol elő a memórialemezzel, Clayton egy idő után úgy érzi majd, hogy szabad a pálya. Thibault még mindig nem döntötte el, mitévő legyen. Azt el sem tudta képzelni, hogy elhagyja Elizabetht… vagy akár Bent és Nanát. Minél tovább élt Hamptonban, annál inkább úgy érezte, ide tartozik. Ez pedig azt jelentette a számára, hogy nem csupán figyelnie kell Claytont, hanem lehetőség szerint kerülnie is. Halványan abban reménykedett, hogy Elizabeth exférje egy idő után beletörődik az új helyzetbe, és nem bolygatja a dolgot. Thibault sejtette, hogy ez valószínűtlen, de pillanatnyilag nem igazán reménykedhetett semmi másban. – Megint mintha máshol járnál – szólalt meg a szúnyoghálós ajtón kilépő Elizabeth. Thibault a fejét csóválta. – Csak fárasztó volt ez a hét. Azt hittem, a hőség volt húzós, de az elől legalább időnként be tudok húzódni valahova. Az eső elől viszont nincs menekvés. Elizabeth leült mellé a hintára. – Nem szeretsz bőrig ázni? – Legalábbis ilyenkor nem érzem magam olyan jól, mintha nyaralnék. – Sajnálom. – Ugyan már! Nem panaszként mondtam. Többnyire jól bírom, és inkább én ázzak el, mint Nana. Meg aztán holnap már péntek, igaz? Elizabeth elmosolyodott. – Ma este hazaviszlek kocsival. És nem tűrök semmi ellenvetést. – Rendben – mondta Thibault. Elizabeth bekukucskált az ablakon, majd újra a férfi felé fordult. – Ugye nem hazudtál, amikor azt mondtad, hogy tudsz zongorázni? – Nem, tényleg tudok. – És mikor játszottál utoljára? Thibault vállat vont, és elgondolkodott. – Két-három éve. – Irakban? A férfi bólintott. – Az egyik parancsnokom születésnapján. Imádta Willie Smitht, aki a negyvenes-ötvenes évek egyik nagy zongoristája volt. Amikor híre ment, hogy tudok zongorázni, szinte kötéllel vonszoltak oda, hogy játsszak valamit. – Irakban – ismételte hitetlenkedve Elizabeth. – A tengerészgyalogosoknak is kell egy kis kikapcsolódás.

A nő a füle mögé simított egy hajtincset. – Akkor gondolom, kottát olvasni is tudsz. – Persze. Miért? Azt akarod, hogy tanítsam meg Bent is? Elizabeth mintha nem is hallotta volna. – És a templommal hogy állsz? Eljársz néha? Most először nézett a férfi szemébe. – Az az érzésem, hogy ez a beszélgetés többről szól, mint hogy mi ketten jobban megismerjük egymást – jegyezte meg Thibault. – Amikor bent voltam, hallottam, ahogy Nana telefonál. Tudod, mennyire szereti a kórust, ugye? És azt is, hogy most kezdett megint szólót énekelni. Thibault jól megfontolta a választ. Gyanította, hova akar kilyukadni Elizabeth, és ezt nem is próbálta leplezni. – Igen – mondta végül. – Most vasárnap még hosszabb szólót ad elő, mint a múltkor. Nagyon izgatott. – Te is izgulsz? – Egy kicsit. – Elizabeth fájdalmas arccal felsóhajtott. – Kiderült, hogy Abigail tegnap elesett, és eltörte a csuklóját. Erről beszélt Nana a telefonban. – Ki az az Abigail? – A templomi zongorista. Ő kíséri vasárnaponként a kórust. – Elizabeth elkezdte elő re-hátra ringatni a hintát, és a vihart bámulta. – Szóval Nana azt mondta, talál helyette valakit. Az igazat megvallva meg is ígérte. – Ó – Thibault csak ennyit szólt. – Azt mondta, már van is elképzelése. – Értem. Elizabeth vállat vont. – Csak gondoltam, jobb, ha tudod. Biztos vagyok benne, hogy Nana pár percen belül beszélni fog veled, és nem akartam, hogy készületlenül érjen. Talán jobb így, ha én kérdezlek meg. – Ezt nagyra értékelem. Thibault ezután hosszú ideig nem szólt semmit. Elizabeth a térdére tette a kezét. – Szóval, mit szólsz? – Az az érzésem, hogy nemigen van választásom. – Dehogy nincs választásod. Nana nem fog kényszeríteni. – Pedig megígérte? – Valószínűleg megértené. Előbb-utóbb. – Elizabeth a szívére tette a kezét. – Miután begyógyul az összetört szíve, biztosan megbocsátana neked.

– Aha. – És valószínűleg az egészségi állapotára sem lenne rossz hatással, ha nemet mondanál. Agyvérzés, csalódás ide vagy oda, biztos nem dőlne ágynak, vagy ilyesmi. Thibault elmosolyodott. – Nem gondolod, hogy egy kissé túljátszod a szerepedet? Elizabeth szeme huncutul csillogott. – Lehet, hogy túljátszom. De az igazi kérdés az, hogy vállalod-e. – Azt hiszem, igen. – Akkor jó. De ez azt jelenti, hogy holnap gyakorolnod kell. – Rendben. – Lehet, hogy hosszú lesz a próba. A pénteki próba mindig hosszú. Tudod, nagyon szeretik a zenét. – Remek – mondta Thibault, és nagyot sóhajtott. – Gondolj arra, hogy így nem kell majd egész nap az esőben gürcölnöd. – Remek – mondta megint Thibault. Elizabeth arcon csókolta. – Derék fiú vagy. Majd csöndben drukkolok neked a padból. – Kösz. – És látsszon rajtad egy kicsit jobban a várakozás izgalma. Mutasd ki jobban, hogy mennyire meg vagy tisztelve. Hogy el sem tudtad képzelni, hogy ilyen fantasztikus lehető séget kapsz. – Nem mondhatnék egyszerűen igent? – Nem. Nana jobban örülne, ha látná, hogy fölvillanyoz a dolog. Mint már említettem, ez sokat jelent neki. – Aha. – Thibault a kezébe vette Elizabeth kezét. – Ugye tudod, hogy elég lett volna, ha egyszerűen megkérdezel? Erre a bűntudatébresztő körítésre nem lett volna szükség. – Tudom. De így sokkal jobban élveztem. Mintegy végszóra kilépett a verandára Nana is. Rájuk villantott egy kurta mosolyt, majd a korláthoz lépett, és Thibault felé fordult. – Szokott még zongorázni? – kérdezte. A férfinak minden önuralmára szüksége volt, hogy el ne nevesse magát. Másnap délután bemutatták a zenei igazgatónőnek, aki, miután fölocsúdott a farmere, a pólója meg a hosszú haja által okozott sokkból, rövid idő alatt meggyőződött róla, hogy Thibault igen képzett zongorista. Miután bemelegedett, alig-alig hibázott – persze ebben

az is közrejátszott, hogy a vasárnapra kiválasztott zeneművek nem jelentettek komoly kihívást a számára. A próba után megjelent a lelkész is, és elmagyarázta az újdonsült kísérő nek az istentisztelet menetét. Nana közben hol Thibault-t nézte sugárzó mosollyal, hol a barátnőivel csevegett. Elmesélte nekik, hogy az új zongorista a kutyatelepen dolgozik, és Bethszel jár. Thibault érezte magán az őt méregető hölgyek kíváncsi tekintetét, és azt is, hogy jobbára szimpatikusnak találják. Kifelé menet Nana belékarolt. – Jobb volt, mint egy nyárson sült kacsa – dicsérte meg. – Köszönöm – mondta kissé értetlenül Thibault. – Mit szólna egy kis kocsikázáshoz? – Hova megyünk? – Wilmingtonba. Ha most elindulunk, valószínűleg időben visszaér, és el tudja vinni Betht vacsorázni. Én majd vigyázok Benre. – És mit fogok Wilmingtonban venni? – Sportzakót és egy rendes szövetnadrágot. Meg egy elegánsabb inget is. Engem amúgy nem zavar, ha farmerben mászkál, de ha a vasárnapi istentiszteleten zongorázik, akkor rendesen föl kell öltöznie. – Aha. – Thibault egyből látta, hogy itt nincs választása. Este, miközben a városka egyetlen mexikói éttermében, a Cantinában vacsoráztak, Elizabeth a margarita-koktélja fölött jelentőségteljesen Thibault-ra nézett. – Ugye tudod, hogy bombasikert arattál? – kérdezte. – Mármint Nanánál? – Dőlt belőle a szó, hogy milyen szépen zongoráztál, milyen udvariasan viselkedtél a barátnőivel, és milyen tiszteletteljesen beszéltél a lelkészünkkel. – Szóval arra számított, hogy úgy fogok viselkedni, mint egy barlanglakó. Elizabeth elnevette magát. – Talán igen. Úgy hallottam, indulás előtt nyakig sáros voltál. – Lezuhanyoztam és átöltöztem. – Tudom. Nana ezt is elmondta. – És mit nem mondott el? – Azt, hogy a kórus hölgytagjai el voltak ájulva. De ezt nem is kellett mondania, mert láttam az arcán. Persze ájuldozhattak is. Hiszen nem mindennap toppan be a templomba egy fiatal, jóképű idegen, aki elkápráztatja őket a zongorajátékával.

– Azt hiszem, ezt azért eltúlzod egy kicsit. – Én pedig azt hiszem – ellenkezett Elizabeth, és közben a sót nyalogatta, amit a pohara pereméről szedegetett föl az ujjával –, hogy még sokat kell tanulnod arról, milyen az élet egy déli kisvárosban. Itt ez nagy esemény. Abigail tizenöt évig kísérte a kórust. – Nem veszem el a helyét. Csak átmenetileg ugrom be. – Az még jobb. Így mindenki állást foglalhat, hogy melyikőtök a jobb. Évekig erről fognak beszélni. – Itt ezzel töltik az emberek az idejüket? – Abszolút. Mellesleg ennél gyorsabban aligha fogadtathatnád el magad. – Nincs rá szükségem, hogy rajtad kívül bárki is elfogadjon. – Mindig is mestere voltál a szép szavaknak – mosolygott rá Elizabeth. – Rendben, akkor mondok jobbat: Keith meg fog őrülni, ha meglát! – Miért? – Mert ő is ebbe a templomba jár. Sőt, ott lesz vele Ben is. Szóval Keith belehal, ha meglátja, milyen nagyra értékelik az emberek, hogy kisegíted a kórust. – Nekem egyáltalán nem hiányzik, hogy a volt férjed még jobban bedühödjön. Már így is aggaszt, hogy vajon mit forral ellenem. – Nem tehet semmit. Hiszen most már én is tudom, miben mesterkedett. – Én nem lennék ebben annyira biztos – intette óvatosságra Thibault. – Miért mondod ezt? Thibault csak most vette észre, hogy a szomszédos asztalok mind tele vannak. Elizabeth, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, átült mellé, a boksz szemközti padjára. – Te tudsz valamit, amit nem mondasz el nekem – súgta. – Mit hallgatsz el? Thibault kortyolt egyet a söréből, majd letette az üveget az asztalra, és elmesélte a találkozásaikat Keith Claytonnal. Elizabeth előbb méla undorral hallgatta a történetet, aztán mintha mulattatta volna, végül pedig valami aggodalomféle ült ki az arcára. – Ezt már korábban el kellett volna mondanod – jegyezte meg homlokráncolva. – Amíg nem tört be hozzám, nem aggódtam miatta. – És komolyan úgy gondolod, hogy képes lenne rád húzni valami bűncselekményt? – Te jobban ismered, mint én. Elizabeth rádöbbent, hogy már nem éhes. – Eddig én is azt hittem. Mivel Ben az apjával töltötte a hétvégét – ez a körülmények ismeretében némiképp

szürreálisnak tűnt a számukra –, Thibault és Elizabeth szombaton elment Raleighbe, hogy addig se azon rágódjanak, mit tesz vagy mit nem tesz Keith Clayton. Egy kiülős belvárosi kávéházban megebédeltek, majd elmentek a Természetrajzi Múzeumba. Este pedig Chapel Hillbe vezetett az útjuk. Az Észak-Karolinai Egyetem amerikaifoci-csapata a Clemson Egyetemmel játszott Dél-Karolinában, és a mérkőzést az ESPN sportcsatorna is közvetítette. Zsúfolásig megteltek a belvárosi kocsmák, az óriási, lapos képernyős tévéken rengeteg egyetemista nézte a meccset. Szinte másodpercenként olyan üdvrivalgásban vagy fújolásban törtek ki, mintha a világ sorsa függne a játék eredményétől. Thibault azon kapta magát, hogy az Irakban szolgáló, hasonló korú srácokra gondol, és arra, vajon ők mit gondolnának ezekről a diákokról. Nem maradtak sokáig, mert Elizabeth egy óra múlva már menni akart. Ahogy egymást átölelve az autó felé tartottak, Thibault vállára döntötte a fejét. – Ez jó volt – mondta. – Csak nagyon zajos. – Ezt csak azért mondod, mert öregszel. Elizabeth megszorította Thibault derekát. Tetszett neki, hogy nincs ott semmi más, csak bőr és izom. – Vigyázz a szádra, pubi, mert nem leszek kedves hozzád ma este! – Pubi? – visszhangozta Thibault. – Ez amolyan kedves becézés. Mindenkit így hívok, akivel randizok. – Mindenkit? – Sőt, idegeneket is szólítok így néha. Például, ha egy srác átadja a helyét a buszon, elő fordul, hogy azt mondom: „Kösz, pubi.” – Akkor most meg vagyok tisztelve. – Bizony, és ezt el ne felejtsd! A

Franklin

Streeten

sétálgattak

az

egyetemisták

hömpölygő

tömegében.

Be-bekukucskáltak az ablakokon, és valósággal szívták magukba a zsúfolt kocsmákból kiáramló energiát. Thibault megértette, miért akart idejönni Elizabeth: azért, mert neki Ben születése miatt nem jutott osztályrészül efféle szórakozás. A férfit valósággal lenyűgözte, hogy a nő, bár szemmel láthatóan jól érezte magát, semmi jelét nem adta, hogy sóvárogna a gondtalan diákévek után, vagy keserűséggel töltené el, hogy ez az időszak kimaradt az életéből. Inkább úgy viselkedett, mint az újonnan fölfedezett kultúrát megfigyelő antropológus. De amikor megosztotta vele ezt a gondolatát, Elizabeth grimaszt vágott. – Ne tedd tönkre ezt a szép estét! Hidd el, nincsenek nekem ilyen hátsó szándékaim.

Csak el akartam szabadulni egy kicsit otthonról, és szórakozni egy kicsit. Hamptonba visszaérve Thibault házába mentek, ahol késő éjszakáig beszélgettek, csókolóztak, szeretkeztek. A férfi reggel arra ébredt, hogy Elizabeth ott fekszik mellette, és az arcát fürkészi. – Mit csinálsz? – dörmögte fátyolos, álomittas hangon. – Nézlek. – Miért? – Mert kedvem támadt hozzá. Thibault elmosolyodott. Végighúzta az ujját Elizabeth karján, és hála töltötte el, amiért ez a nő jelen van az életében. – Egészen lenyűgöző vagy, Elizabeth. – Tudom. – Ennyi? Összesen egy „Tudom”-ra futja tőled? – vonta kérdőre megjátszott felháborodással Thibault. – Nem bírom, ha egy pasi ennyire ki van éhezve érzelmileg. – Én pedig lehet, hogy nem bírom az olyan nőket, akik véka alá rejtik az érzéseiket. Elizabeth elmosolyodott, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. – Fantasztikusan jól éreztem magam tegnap. – Én is. – Komolyan mondom. Ez a néhány hét, amióta együtt vagyunk, életem legszebb idő szaka volt. És tegnap, pusztán attól, hogy veled lehettem… el sem tudod képzelni, mennyire jó volt, hogy egyszerűen… nő lehetek. Nem anya, nem tanárnő, nem Nana unokája, egyszer űen csak én. Régóta nem volt már részem ilyesmiben. – Mentünk már el együtt máskor is. – Igen, de ez most már más. Thibault tudta, hogy a jövőjükre céloz, amely egyre világosabban kirajzolódott, és egyre inkább értelmet nyert. Elizabeth arcát fürkészte, és pontosan értette, mire gondol. – Akkor most mi következik? – kérdezte komoly hangon. Elizabeth megint megcsókolta. A férfi érezte az ajkához préselődő nedves ajkát, a meleg leheletét. – Az következik, hogy fölkelünk. Pár órán belül a templomban kell lenned. – Azzal nagyot csapott a férfi tomporára. – Az még rengeteg idő. – Neked talán igen. Én viszont itt vagyok, a ruháim pedig otthon. Úgyhogy kelj föl és

készülődj, hogy nekem is legyen időm elkészülni. – Ez a templomos buli elég kemény. – Az bizony – felelte Elizabeth. – De nem úgy fest a dolog, mintha lenne más választásod. És majd elfelejtettem – fogta meg a férfi kezét –, te is egészen lenyűgöző vagy, Logan.

23. FEJEZET

BETH

– Tényleg nagyon kedvelem őt, Nana – mondta Beth. A fürdőszobában állt, és minden tőle telhetőt elkövetett a hajsütő vassal, bár sejtette, hogy az eső miatt úgyis fölöslegesen kínlódik. Az előző napi rövid pihenő után ugyanis megérkezett a térségbe az előre jelzett két trópusi vihar közül az első. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre őszintén beszélj velem – korholta a nagyanyja. – Nem egyszerűen kedveled őt, hanem úgy gondolod, hogy ő az igazi. – Ennyire nem lehet feltűnő! – hitetlenkedett Beth. – Dehogynem. Az se lenne feltűnőbb, ha naphosszat a verandán üldögélnél, és százszorszépszirmokat tépkednél. Beth elmosolyodott. – Ha hiszed, ha nem, ezt a hasonlatot még én is értettem. Nana csak legyintett. – Ez most véletlen volt. De lényeg a lényeg, tudom, hogy kedveled őt. Most már csak az a kérdés, hogy ő is kedvel-e téged. – Igen, Nana. – Megkérdezted tőle, mit jelent ez pontosan? – Tudom, hogy mit jelent! – Csak a biztonság kedvéért – védekezett Nana, majd a tükörbe pillantott, és megigazította a haját. – Mert én is kedvelem. Beth, miközben Logan háza felé autózott a nagyanyjával, egyfolytában azon aggódott, hogy az ablaktörlő nem fogja bírni a gyűrődést. A véget nem érő, viharos esőzés alaposan megduzzasztotta a folyót. A víz még nem öntötte el az utcát, de már-már az útpadkát nyaldosta. Beth arra gondolt, hogy ha ez így megy tovább, pár nap múlva le kell zárni az utakat, és a folyóhoz legközelebb eső üzletek körül homokzsákokat halmoznak fel, hogy a

lenti polcokon ne menjen tönkre az áru. – Kíváncsi vagyok, hányan jutnak el ma a templomig – jegyezte meg Beth. – Alig látok ki az ablakon. – Egy kis eső nem tarthatja távol az embereket az Úrtól – kántálta Nana. – Ez nem csak egy „kis eső”. Láttad a folyót? – Láttam. Határozottan dühödtnek tűnik. – Ha csak egy kicsit is tovább emelkedik a vízszint, talán még a városba se jutunk be. – Majd megoldódik minden – jelentette ki a nagyanyja. Beth vetett rá egy oldalpillantást. – Jó hangulatban vagy ma. – Te talán nem? Azok után, hogy egész éjszaka házon kívül voltál? – Nana! – Nem ítélkezem fölötted. Csak megemlítettem. Felnőtt nő vagy, a te életed. Beth már régen hozzászokott a nagyanyja kinyilatkoztatásaihoz. – Nagyra értékelem, hogy így gondolod. – Szóval, jól megvagytok? Még így is, hogy a volt férjed próbál bajt keverni? – Azt hiszem, igen. – Úgy gondolod, hogy le tudnád élni vele az életedet? – Úgy gondolom, hogy ilyesmire még gondolni is korai. Még csak most kezdjük megismerni egymást. Nana előrehajolt, és letörölte a párás ablakot. Az üveg átmenetileg ki is tisztult, de az elmaszatolódott ujjnyoma rajta maradt. – Én annak idején egyből tudtam, hogy a nagyapád az igazi. – Ő azt mondta, hat hónapig randevúztatok, mielőtt megkérte volna a kezedet. – Így is volt. De ez nem jelenti azt, hogy nem mondtam volna igent már korábban is. Pár napon belül tudtam, hogy őt nekem szánta a sors. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de mi kezdettől fogva úgy összeillettünk, mint a pirítós meg a vaj. Nana szelíd mosollyal, félig lehunyt szemmel idézte föl a múltat. – A parkban üldögéltünk. A második vagy harmadik alkalom lehetett, amit kettesben töltöttünk, és éppen a madarakról beszélgettünk, amikor arra bóklászott egy kisfiú, aki szemmel láthatóan a megye valamelyik eldugott zugából való volt. Odajött, és hallgatta, mit beszélünk. Szurtos volt az arca, nem viselt cipőt, és több számmal nagyobb volt a rongyos ruhája. A nagyapád rákacsintott, mintha azt mondaná, maradjon csak nyugodtan, és a

kisfiú arcán megjelent valami mosolyféle. Megható volt, hogy nem ítélte meg a külseje alapján. – Nana itt szünetet tartott. – A nagyapád tovább beszélt. Azt hiszem, betéve ismerte az államnak ezen a részén fészkelő összes madarat. Leírta a vándormadarakat, hogy melyik hol rak fészket, és milyen a hangja. A kisfiú egy idő után leült a földre, és csak bámulta a nagyapádat, akinek a szájából minden olyan… szívhez szólóan hangzott. Nemcsak a kisfiút igézte meg, hanem engem is. Nagyon megnyugtató hangja volt, mintha altatódalt dúdolt volna. Ahogy ott beszélt, az az érzésem támadt, hogy ez az ember képtelen pár percnél tovább haragudni valakire, mert az egyszerűen nem neki való, az ő indulatából soha nem lesz sértődöttség vagy keserűség. Már akkor tudtam, hogy az a fajta ember, aki örökre szóló házasságban tud élni valakivel. Úgyhogy akkor és ott eldöntöttem, hogy én leszek az a valaki. Beth jól ismerte Nana elbeszéléseit, ez most mégis megindította. – Csodálatos történet – mondta. – Mert a nagyapád csodálatos ember volt. És ha egy férfi különleges, azt hamarabb megérzed, mint gondolnád. Ösztönösen felismered, és biztos vagy benne, hogy bármi történik, soha többé nem jön még egy, aki hozzá fogható. Beth közben Logan kaviccsal felszórt kocsibehajtójára ért. Ahogy a hepehupás úton ugrándozva, sarat fröcskölve a ház felé hajtott, megpillantotta a verandán álló Logant. Mintha új sportzakó meg frissen vasalt szövetnadrág lett volna rajta. Amikor a férfi intett neki, Beth arcára akaratlanul is fülig érő mosoly ült ki. Az istentisztelet zenével kezdődött és végződött. Nana szólóját lelkesen megtapsolták, és a lelkész külön köszönetet mondott Logannek és Nanának is. A férfinak azért, hogy az utolsó pillanatban beugrott, Nanának pedig azért, hogy megmutatta, milyen csodákat tud művelni nehéz időkben Isten kegyelme. A prédikáció érdekes és tanulságos volt. Annak alázatos elismerése hatotta át, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és nem mindig értjük az Úr szándékát. Beth úgy érezte, jórészt tehetséges lelkipásztoruknak köszönhető, hogy egyre többen járnak a templomba. A felső karzatról jól látta Nanát és Logant. Amikor Ben az apjával töltötte a hétvégét, mindig ugyanoda ült, hogy a kisfia tudja, hol találja. Ben rendszerint kétszer-háromszor kapta el a tekintetét az istentisztelet alatt, aznap viszont áhítatos arccal egyfolytában hátrafelé forgott: meg akarta osztani az édesanyjával az örömét. Csak úgy sütött róla a büszkeség, hogy ez a kiváló ember az ő barátja!

Az exférjével viszont Beth távolságtartóan viselkedett. Nem amiatt, amit a napokban megtudott róla – bár az is épp elég ok lett volna –, hanem azért, mert Bennek így könnyebb volt. Keith ugyanis, bármilyen kéjsóvár pillantásokat vetett rá máskor, a templomban úgy viselkedett, mintha a nő jelenléte felforgató hatással lehetne a Clayton-klánra – amelynek tagjai megtöltötték az első két sort. Nagyapi az első sor közepén foglalt helyet. Betli látta, hogy az idős patriarcha a lelkésszel együtt olvassa az aktuális bibliai passzusokat, jegyzetelget, odaadóan csüng a lelkipásztor minden szaván, és minden egyes zsoltárt szóról szóra végigénekel. Beth az egész Clayton famíliából őt kedvelte a legjobban. Nagyapi mindig igazságosan bánt vele, és – a családtagok többségével ellentétben – kifogástalan udvariasságot tanúsított, ha találkoztak. Ha istentisztelet után összefutottak, mindig megjegyezte, hogy Beth jól néz ki, és köszönetet mondott neki, amiéit olyan szépen neveli Bent. Tisztességesen beszélt tehát vele, de a szavainak rejtett üzenete is volt: az, hogy ne ugráljon, és tartsa tiszteletben a status quót. Nagyapi tudta, hogy ő sokkal jobban neveli Bent, mint ahogy Keith tenné, és a kisfiúból neki köszönhetően lesz derék fiatalember. Ez azonban nem feledtethette a megmásíthatatlan tényt, hogy Bent Claytonnak hívják, és mindig is annak fogják hívni. Beth ezzel együtt kedvelte az öregembert – Keithszel, rejtett üzenettel, mindennel együtt. Kedvelte a nagyapját Ben is, és Bethnek időnként az volt az érzése, hogy Nagyapi azért ragaszkodik az unokája és a dédunokája vasárnapi látogatásaihoz, hogy a kisfiúnak ne kelljen az egész hétvégét kettesben töltenie az apjával. Most, miközben a zongorázó Logant figyelte, messzire eltávolodtak tőle az élet dolgai. Amikor megérkeztek a templomba, még nem tudta, mire számítson. Hiszen hányan, de hányan tanulnak zongorázni, hányan, de hányan állítják, hogy jól játszanak! Hamarosan azonban megállapította, hogy Logan kivételesen képzett muzsikus, aki sokkal magasabb szinten játszik, mint ahogy várta. A férfi ujjai könnyedén, erőlködés nélkül iramodtak ide-oda a billentyűkön, az elé tett kottába pedig mintha bele se nézett volna. Az éneklő Nanára összpontosította figyelmét, mintha jobban érdekelné az ő produkciója, mint a sajátja, de közben hibátlanul tartotta a ritmust. Bethnek önkéntelenül is a történet járt a fejében, amit Nana a kocsiban elmesélt. Az istentisztelet hangjait teljesen kikapcsolta a tudatából, és fölidézte a Logannel folytatott könnyed társalgásokat, a férfi erős karjának ölelését, meg azt, ahogy olyan magától értetődő

természetességgel foglalkozik Bennel. Persze tisztában volt azzal is, hogy sok mindent nem tud még róla, de egyvalamit biztosan tudott: Logan Thibault olyan tökéletesen kiegészíti ő t, hogy ilyesmire addig gondolni sem mertek, tudás nem minden, mondta magában, és abban a pillanatban világossá vált előtte, hogy – Nana szavaival élve – ha ő a vaj, Logan a pirítós. Az istentisztelet végeztével Beth a háttérben állva figyelt. Jót mulatott magában azon, hogy Logant úgy ünnepelték, mint egy rocksztárt. Igaz, a rajongótábora nyugdíjasokból állt, de amennyire meg tudta ítélni, a férfi hízelgőnek találta a váratlanul ráirányuló figyelmet, bár egy kicsit zavarba is hozta. Beth most arra lett figyelmes, hogy Logan tekintete rászegeződik, és a férfi némán esedezik, hogy szabadítsa ki onnan. Ő azonban csak megvonta a vállát, és mosolygott. Nem akart közbeavatkozni. Odajött a lelkipásztor is. Miután újból köszönetet mondott a helyettesítésért, fölvetette, hogy Logan zongorázhatna a templomban Abigail felgyógyulása után is. – Biztos vagyok benne, hogy találunk valami megoldást – kapacitálta lelkesen. Ekkor Beth nagy meglepetésére elindult Logan felé Nagyapi is, Bennel az oldalán. Az idő s férfi előtt úgy vált ketté a tömeg, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Neki nem kellett kivárnia a sorát, hogy gratulálhasson. Távolabb Beth észrevette Keitht is, akinek arcára a düh és az undor sajátos elegye ült ki. – Szép munka volt, fiatalember – nyújtott kezet Logannek Nagyapi. – Úgy zongorázik, mint akit Isten áldása kísér. Beth látta Logan arcán, hogy fölismeri a Clayton-klán patriarcháját, de fogalma sem volt, honnan tudja, ki áll előtte. A férfi kezet rázott Nagyapival. – Köszönöm, uram. – Nanánál dolgozik a kutyatelepen – fuvolázta Ben. – És azt hiszem, ő meg anya együtt járnak. Erre néma csönd telepedett a rajongók hadára, csak egy-egy zavart köhintés szakította meg. Nagyapi szúrósan nézett Loganre, de Beth semmit sem tudott leolvasni az arcáról. – Igaz ez? – kérdezte az idős férfi. – Igen, uram – felelte Logan. Nagyapi hallgatott. – És a haditengerészetnél is szolgált – kotyogott közbe ismét Ben, aki mit sem sejtett a körülötte kavargó hatalmas örvényről. Nagyapi meglepett arcot vágott, Logan pedig

bólintott. – Az 5. ezred 1. zászlóaljánál szolgáltam, uram. Camp Pendleton volt a bázisunk. Nagyapi hosszú, vészterhes szünet után bólintott. – Ez esetben köszönetet mondok önnek a haza szolgálatáért is. És ismétlem, ma remek munkát végzett. – Köszönöm, uram – mondta újfent Logan. – Annyira udvarias voltál! – jegyezte meg Beth, miután hazaértek, és Nana hallótávolságon kívül került. Odakint a gyep már kisebb tavacskává változott, és az eső még mindig nem állt el. Visszafelé jövet fölvették Zeuszt is, aki most a lábukhoz vackolta be magát. – Miért ne lettem volna udvarias? Beth vágott egy grimaszt. – Tudod jól. – Ő nem azonos a volt férjeddel – mondta Logan, majd vállat vont. – És kétlem, hogy a leghalványabb sejtelme is lenne róla, hogy miket művel az exed. Miért, szerinted le kellett volna csapnom? – Ugyan, dehogy! – Hát szerintem se. Viszont véletlenül megláttam az exedet, amikor éppen a nagyapjával beszélgettem. Olyan képet vágott, mint aki lenyelt egy gilisztát. – Te is észrevetted? Én nagyon viccesnek találtam. – Nem lesz boldog. – Akkor köszöntjük a klubban! – mondta Beth. – Azok után, amit művelt, megérdemli, hogy lenyomjanak a torkán egy gilisztát. Logan bólintott, a nő pedig odabújt hozzá. A férfi magához vonta. – Nagyon fess voltál a zongora mellett – mondta Beth. – Tényleg? – Tudom, hogy a templomban nem lett volna szabad ilyesmire gondolnom, de nem tudtam megállni. Gyakrabban kéne sportzakót hordanod. – Nem olyan a munkám, hogy így ki kéne öltöznöm hozzá. – De a barátnőd talán olyan. Logan megjátszott értetlenséggel azt kérdezte: – Miért, van barátnőm?

Beth játékosan oldalba bökte, majd a szemébe nézett, és arcon csókolta. – Köszönöm, hogy eljöttél Hamptonba. És azt is, hogy úgy döntöttél, itt maradsz. A férfi elmosolyodott. – Nem volt választásom. Öt órával később, közvetlenül vacsora előtt, Beth arra lett figyelmes, hogy Keith kocsija közeledik a pocsolyákkal tarkított, kavicsos bekötőúton. Aztán Ben kikászálódott az autóból, de még oda sem ért a veranda lépcsőjéhez, az apja máris rükvercbe kapcsolt, és elhajtott. – Szia, anya! Szia, Thibault! Logan odaintett a kisfiúnak, Beth pedig fölállt. – Szia, kicsim – köszönt, és megölelte Bent. – Jól érezted magad? – Most nem kellett kitakarítanom a konyhát, és a szemetet se kellett kivinnem. – Akkor jó – mondta Beth. – És tudod mit? – Na, mit? Ben lerázta a vizet az esőkabátjáról. – Azt hiszem, meg akarok tanulni zongorázni. Beth elmosolyodott, és azt gondolta: Vajon miért nem vagyok meglepve? – Hé, Thibault! Logan fölemelte az állát. – Igen? – Megnézed a fára épített házikómat? Beth közbevágott. – Kicsim… Viharos az idő, meg minden… Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. – Nincs azzal a házzal semmi baj! Nagypapa építette! És pár napja is voltam ott! – Azóta valószínűleg megemelkedett a vízszint. – Na, légy szíves! Nem maradunk sokáig. És Thibault végig velem lesz! Beth nem engedte volna el, ha a jobbik eszére hallgat. De nem arra hallgatott.

24. FEJEZET

CLAYTON

Keith nem hitt a szemének: Nagyapi az istentisztelet után gratulált Szájboltnak! A kezét rázogatta, mint valami hősnek, Ben pedig tágra nyílt szemmel bámulta a fazont, mint egy kiskutya. Ezek után Keithnek minden önuralmára szüksége volt, hogy a vasárnapi ebéd alatt föl ne bontson egy sört, és mióta visszavitte Bent az anyjához, már négyet legurított. Biztos volt benne, hogy még lefekvés előtt végére fog járni a tizenkét üveges kartonnak. Az utóbbi két hétben elég sok sört nyakalt be. Tudta, hogy túlzásba viszi, de ha nem ivott, folyton a Thibault-val lezajlott legutóbbi összetűzésén rágódott. A háta mögött megcsörrent a telefon. Már megint. Az utóbbi néhány órában már negyedszer hívták, de nem volt olyan hangulatban, hogy fölvegye a kagylót. Oké, alábecsülte a fickót. Ezt el kell ismernie. Szájbolt kezdettől fogva egy lépéssel előtte járt. Korábban egyszer arra gondolt, hogy Ben pontosan tudja, hogy kell őt kiakasztania. Hát, ez a Szájbolt konkrétan megőrjíti, mintha lépten-nyomon időzített bombákat hagyna maga mögött… De nem, villant át az agyán, nem is bombákat, hanem nagy hatótávolságú irányított lövedékeket, amelyekkel az ő életét akarja rommá lőni. S ami még rosszabb, becsapódás előtt nem is látta a lövedékeket. Egyiket sem. Ez már több volt, mint idegesítő, különösen, amióta tovább romlott a helyzet. Hiszen Szájbolt immár parancsolgat neki, mintha a csicskása lenne, és ő akárhogy töri a fejét, nem lát kiutat. Szívesen hitte volna, hogy Szájbolt csak blöffölt, és nem vette videóra a betörést. Biztos, hogy blöffölt, hiszen ennyire senki sem lehet rafkós. Tuti, hogy blöff az egész. De mi van, ha mégsem? Keith a hűtőhöz lépett, és fölbontott egy újabb sört. Tisztában volt vele, hogy nem kockáztathat, hiszen ki tudja, mit tervez a fazon. Jól meghúzta a sört, és remélte, hogy gyorsan jön a hatás, hamar beáll a kellemes zsibbadtság. Ez az ügy nem okozhatott volna ennyi gondot. Hiszen ő a seriffhelyettes, és ez a fickó új a városban. Végig nála, Keith Claytonnál kellett volna lenniük az erősebb lapoknak, és ő most mégis itt ül a kupis konyhában, mert nem akarta kitakaríttatni Bennel, nehogy a kölyök beárulja Szájboltnak. Ki tudja, lehet, hogy a halálos ítéletét írta volna alá… De vajon mi baja vele ennek a fazonnak? Keith ezt nagyon szerette volna tudni. Hiszen nem ő kevert bajt, hanem Szájbolt keserítette meg az ő életét – és a tetejébe, csak hogy sót szórjon a sebeire, Bethszel hál.

Megint kortyolt a söréből, és azon tűnődött, hogy baltázódhatott el ilyen gyorsan minden. Mély letargiába süppedt, alig jutott el az agyáig, hogy kopogtak a bejárati ajtón. Eltolta magát az asztaltól, átbotorkált a nappalin, és ajtót nyitott. Tony állt a verandán, úgy nézett ki, mint egy ázott patkány. Na, még ez a féreg is fölbukkant, mintha nem lenne neki amúgy is épp elég baja! Tony kissé hátralépett. – Azannya, haver! Jól vagy? Piaszagod van. – Mit akarsz, Tony? – Keithnek nem volt hangulata az üres fecsegéshez. – Egyfolytában hívtalak, de nem vetted föl. – Térj a lényegre. – Nemigen láttalak mostanában. – Sok dolgom volt. És most is van épp elég, úgyhogy húzzál el. – Már csukta volna be az ajtót, de Tony fölemelte a kezét. – Várj! El kell mondanom neked valamit – mondta nyivákoló hangon. – Fontos. – Mi lenne az? – Emlékszel, amikor fölhívtalak? Tudod, pár hónapja lehetett. – Nem. – Dehogynem! A biliárdszalonból telefonáltam, hogy egy fickó Beth fényképét mutogatja! – És? – Hát erről lenne szó. – Tony kisimított a szeméből egy zsíros hajcsimbókot. – Ma megint láttam azt a fazont. Bethszel beszélt. – Miket zagyválsz itt össze? – Istentisztelet után Bethszel meg a nagyapáddal beszélgetett. Ő zongorázott a templomban. Keithnek zúgott a feje, de ettől az információtól kezdett kitisztulni. Először homályosan, majd egyre élesebben állt össze a kép. Azon a hétvégén lopta el Szájbolt a fényképezőgépét, benne a memórialemezzel. – Biztos vagy ebben? – Igen, biztos vagyok. Bármikor fölismerném azt az ürgét. – És nála volt Beth fényképe? – Már mondtam. Láttam a kezében! És furcsának találtam a dolgot, érted? Erre ma ott

vannak együtt! Gondoltam, jobb, ha tudod. Keith feldolgozta a hallottakat. – Mondj el mindent arról a fényképről, amire csak emlékszel! Claytont meglepte, hogy ennek a féreg Tonynak ilyen jó a memóriája. Pillanatok alatt összeállt a teljes sztori. A fotó pár éve készült a hamptoni vásárban, és ez a Szájbolt úgy kereste Betht, hogy nem tudta a nevét. Miután Tony elment, Keith tovább töprengett azon, amit megtudott. Úgy gondolta, az kizárt, hogy Szájbolt öt éve itt járt, és azóta elfelejtette Beth nevét. Akkor viszont honnan vette a fényképet? És vajon azért gyalogolt át a fél országon, hogy megkeresse Betht? És ha igen, az mit jelent? Titokban követte? Keith még nem tudta pontosan, hol sántít ez a történet, de abban biztos volt, hogy valami nem stimmel. Beth pedig szokás szerint naiv volt, és nemcsak az ágyába engedte be az ürgét, hanem Ben életébe is. Összeráncolta a homlokát. Nem tetszett neki ez a dolog. Egy csöppet sem tetszett neki, és biztosra vette, hogy nem fog tetszeni Bethnek sem.

25. FEJEZET

THIBAULT

Szóval ez lenne az? A fák lombkoronája valamelyest védte őket az esőtől, de Thibault így is bőrig ázott, mire odaértek Bennel a házikóhoz. Az esőkabátjából ömlött a víz, térd alatt átnedvesedett az új nadrágja is, és a bakancsban kellemetlenül cuppogott a zoknija. Ben viszont tetőtől talpig be volt bugyolálva a csuklyás orkánkabátjába, a lábára pedig Nana gumicsizmáját húzta. A kisfiúnak talán csak az arcát érte az eső. – Látod, ott lehet átjutni. Eszméletlen jó, mi? – Ben a patak innenső oldalán álló tölgyfára mutatott, amelynek törzsére öt centi vastag, tíz centi széles deszkákat szögeltek létrafokoknak. – Ott fölmegyünk, aztán át a hídon. Thibault-t erősen aggasztotta, hogy a patak vizének a szintje a szokásos duplájára duzzadt, és igen sebesen folyt. Szemügyre vette a kishidat is, amely három részből állt: a tölgyfát foszladozó kötélhíd

kötötte össze a patak közepén álló stéggel, amelyet négy, kissé ferde pillér tartott. A stégtől újabb kötélhíd vezetett a házikó előtti dobogóhoz. Thibault fölfigyelt arra, hogy a robogó víztömeg által sodort hulladék egy része fennakad a tartóoszlopokon. Korábban nem vizsgálta meg a hidat, de gyanította, hogy a szűnni nem akaró vihar és a felgyorsult patak meggyengítette a stég alátámasztását. De mielőtt bármit is mondhatott volna, Ben már mászott is föl a fára szögelt létrafokokon. Pillanatokon belül már a hídról vigyorgott le Thibault-ra. – Na, gyere már! Mire vársz? A férfi karját fölemelve védte az arcát a zuhogó esőtől. Hirtelen rettegés fogta el. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet… – Gyáva nyúl! – csúfolkodott Ben, és futva elindult a kötélhídon, amely jobbra-balra kilengett a léptei nyomán. – Várj! – kiáltott utána Thibault, de hasztalan. A fiú már át is ért a két kötélhíd közti stégre. Thibault fölmászott a létrán, és óvatosan a hídra lépett. A vízzel átitatódott deszkák meghajlottak a súlya alatt. Ben, amikor észrevette, hogy Thibault közeledik, végigszaladt a második kötélhídon, majd – a férfinak ekkor kis híján elállt a lélegzete – átszökkent a házikó dobogójára, amely recsegett-ropogott, de nem szakadt le. Ben széles vigyorral fordult hátra. – Gyere vissza! – kiáltott rá Thibault. – Nem hiszem, hogy engem is megtartana a híd! – Megtart az, ne félj. A nagypapám építette! – Légy szíves, hallgass rám, Ben! – Gyáva nyúl! – gúnyolódott megint a kisfiú. Nyilvánvaló volt, hogy Ben játéknak tekinti ezt az egészet. Thibault vetett még egy pillantást a hídra, és úgy látta, hogy ha lassan halad, talán nem lesz baj. Hiszen Ben futott, úgy nagyobb nyomás nehezedik a deszkákra. Talán, talán elbírja a súlyát a híd… Az első lépésnél megereszkedtek a súlya alatt az átázott, ősrégi deszkák. Száraz korhadás, semmi kétség. Thibault-nak eszébe villant, hogy a zsebében ott lapul a fénykép. Örvénylett, kavargott a patak, zúgó áradatként hömpölygött a lába alatt. Nem volt vesztegetni való ideje. Lassú léptekkel eljutott a patak közepén épült stégig, majd elindult fölfelé a második kötélhídon. Nemigen hitte, hogy a roskatag dobogó elbírná kettejük súlyát. A zsebében mintha tüzet fogott volna a fénykép. – Odabent találkozunk – mondta szándéka szerint lezser hangon. – Ne ácsorogj az eső

ben egy ilyen totyakos vénember miatt. Szerencsére Ben erre fölkacagott, és fejét lehajtva belépett a házikóba. Thibault megkönnyebbülten fölsóhajtott, és végighaladt az ingatag kötélhídon, majd lépett egy jó nagyot, hogy ne kelljen ránehezednie a dobogóra, és egyből bebotladozhasson a házikóba. – Itt tartom a Pokémon-kártyáimat – mondta Thibault sajátos belépőjéről tudomást sem véve Ben, és a sarokban lévő konzervdobozok felé intett. – Van egy Charizardról, meg egy Mewtwóról is. Thibault lassanként összeszedte magát. Letörölte az arcáról az esővizet, és leült a padlóra. – Nagyszerű! – nyögte ki. Az esőkabátjából csöpögő víz kisebb tócsákban gyűlt össze körülötte. Körülnézett a parányi helyiségben. A négy sarokban játékkupacok tornyosultak. A szobácska belső tere a falba vágott ablaknyílás miatt jórészt ki volt szolgáltatva az elemeknek, a csiszolatlan deszkák pedig már jócskán megszívták magukat vízzel. Az egyetlen bútordarab az egyik sarokban lévő babzsákülőke volt. – Ez a búvóhelyem – mondta Ben, és lerogyott az ülőkére. – Igen? – Akkor jövök ide, ha bepipulok. Például, amikor az iskolában hülyék a többiek. Thibault a falnak dőlve rázogatta a vizet a kabátja két ujjából. – Mit csinálnak veled? – Mindenfélét. Tudod. – Ben vállat vont. – Csúfolnak, hogy bénán kosarazok, meg bénán focizok, meg a szemüvegem miatt. – Nem lehet könnyű elviselni. – Engem nem zavar. Bennek a jelek szerint nem tűnt föl a nyilvánvaló ellentmondás. Thibault tovább kérdezgette. – És mit szeretsz ezen a házikón a legjobban? – Azt, hogy itt csönd van – felelte Ben. – Itt nem kérdez tőlem senki semmit, és nem mondja, hogy csináljam ezt, vagy azt. Itt nyugodtan üldögélhetek és gondolkozhatok. Thibault bólintott. – Ez érthető. – Az ablakon kinézve látta, hogy a megélénkülő szél oldalvást fújja az esőcseppeket. Egyre jobban tombolt a vihar. – És min szoktál gondolkodni? – kérdezte. Ben ismét vállat vont. – Azon, hogy mi lesz, ha megnövök, meg ilyesmi. Hogy mi lesz, ha idősebb leszek. – Kis szünet után hozzátette: – Bárcsak nagyobb lennék!

– Miért? – Van egy gyerek az osztályunkban, aki folyton kiszúr magának. Nagyon szemét. Tegnap fellökött az ebédlőben. A házikó most beleremegett egy vad széllökésbe. A fénykép megint szinte égette a zsebét, és Thibault azon kapta magát, hogy a keze szórakozottan odavándorolt. Nem értette, mi készteti erre, de szinte önkéntelenül előhúzta a fotót. Odakint tovább dühöngött a vihar, és a kis tákolmányt sűrűn pofozgatták a süvítő szélben hajladozó fák ágai. Thibault tudta, hogy a heves esőzés percről percre egyre jobban megduzzasztja a patakot. Hirtelen bevillant az összeomló dobogó és a zúgó áradatban kapálózó Ben rémképe. – Szeretnék adni neked valamit – szólalt meg. Nem gondolta át tudatosan, amit mondott, szinte az akaratától függetlenül jöttek ki a száján a szavak. – Azt hiszem, ez megoldja majd a problémádat. – És mi az? Thibault nagyot nyelt. – Az anyukád fényképe. Ben kezébe vette a fotót, és kíváncsian nézegette. – Mit csináljak vele? A férfi előrehajolt, és megkocogtatta az ujjával a fénykép sarkát. – Csak hordd mindig magaddal. A barátom, Victor szerencsetalizmánnak nevezte. Szerinte ez a fénykép mentette meg az életemet Irakban. – Igaziból? Hát, ez itt a nagy kérdés… Thibault hosszú szünet után bólintott. – Becsszó. – Az vagány. – Kérhetek tőled egy szívességet? – kérdezte Thibault. – Mire gondolsz? – Arra, hogy ez maradjon köztünk. És hogy legyen mindig nálad a kép. Ben ezt átgondolta. – Összehajthatom? – Nem hiszem, hogy ez számítana. Ben gondolkodott még egy kicsit.

– Rendben – mondta végül, majd összehajtotta és a zsebébe csúsztatta a fotót. – Kösz. Thibault több mint öt éven át csak akkor vált meg a képtől, ha zuhanyozott vagy mosdott, de valahogy nem számított rá, hogy ilyen erős hatással lesz rá a fotó hiánya. A kötélhídra lépő Ben és a zajló patak láttán még erősebben nyilallt belé a veszteség okozta fájdalom. Aztán a kisfiú a túlpartról, a második kötélhíd végéből odaintett neki, majd elindult lefelé a fára szögelt létrafokokon. Thibault ekkor vonakodva a dobogóra lépett, majd a lehető leggyorsabban át is szökkent a kötélhídra. A hídon lépkedve végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát. A lelke mélyén biztosan tudta, hogy a patakba fog zuhanni, de erről igyekezett nem tudomást venni, és próbált nem gondolni arra sem, hogy már nincs nála a fénykép. A túlparti tölgyfához érve mélyről jövő, szaggatott sóhaj szakadt ki belőle. A létrán lemászva mégsem szabadulhatott a benne motoszkáló balsejtelemtől, hogy annak, amiért ő idejött, még nincs vége – sőt, még csak most kezdődik el.

26. FEJEZET

BETH

Szerdán, ebédidőben Beth a tanterem ablakán bámult kifelé. Ilyet még soha életében nem látott: a Hampton megyét – és Raleightől a tengerpartig minden megyét – ostromló viharsorozat túltett a hurrikánon és az erőteljes északkeleti szelén. Az volt a probléma, hogy a trópusi viharok zömétől eltérően a mostaniak nem haladtak tovább gyorsan a tenger fölé. Ott maradtak a szárazföldön, és nap mint nap kiadták a mérgüket. Észak-Karolina keleti felében szinte minden folyó megáradt. A Pamlico, a Neuse és a Cape Fear mentén fekvő kisvárosok már térdig álltak a vízben, és nem sok választotta el ettől Hamptont sem. Sejthető volt, hogy ha még egy-két napig így zuhog, a városközpontban lévő üzleteket csak kenuval lehet majd megközelíteni. A megyei hatóságok már eldöntötték, hogy az iskolákat a hét hátralevő részére bezárják, mert az iskolabuszok útvonala járhatatlan volt, és a tanároknak is csak alig több mint fele tudott eljutni a munkahelyére. Bent, persze, fölvillanyozta a gondolat, hogy otthon maradhat, és Zeusszal ugrándozhat a pocsolyákban, Betht viszont aggodalommal töltötte el a hír. Az újságok és a helyi híradó egybehangzóan azt állították, hogy a South River

vízszintemelkedése máris veszélyes mértékű, de a belé ömlő patakok, mellékfolyók miatt a helyzet várhatóan rosszabbodik. A kutyatelep melletti két patak általában úgy négyszáz méterre volt a háztól, most viszont mindkettőt jól látták az ablakból, és Logan az özönvíz által partra sodort hordalék miatt nem is engedte a közelükbe Zeuszt. A gyerekek nehezen viselték a bezártságot, és Beth részben épp emiatt maradt az osztályteremben. Az ebédlőből visszatérő kis nebulóknak ugyanis elvileg szép csöndben színezniük, rajzolniuk, vagy olvasgatniuk kellett volna ahelyett, hogy az udvaron rúgnák a labdát, kosaraznának vagy fogócskáznának. A valóságban viszont muszáj volt levezetniük valahogy a felgyülemlett energiáikat, és Beth ezt nagyon jól tudta. Évek óta kérte, hogy az ilyen napokon csukják össze az ebédlőben az asztalokat, és a gyerekek szaladgálhassanak ott húsz percig, mert így jobban tudnak koncentrálni az ebéd utáni órákon. De újra meg újra értésére adták, hogy ez szóba sem jöhet, mégpedig a legkülönbözőbb okok miatt. Említették többek között a házirendet, a gyerekek testi épségéért viselt felelősséget, a takarítók szakszervezetét, valamint az egészségügyi és biztonsági megfontolásokat. Amikor pedig Beth megkérdezte, hogy mindez pontosan mit jelent, akkor hosszadalmas fejtegetésekbe bonyolódtak, de ő az egészből csak annyit szűrt le, hogy a sült krumpli miatt van az egész. Például: nem hagyhatjuk, hogy a gyerekek elcsússzanak a földre potyogott sült krumplin; vagy ha valaki elcsúszik a sült krumplin, beperelhetik a tankerületet; vagy ahhoz újra kellene tárgyalni a takarítók szerződését, mert a jelenlegi szerződésük szerint nem kell azonnal eltakarítaniuk a padlóra szóródott sült krumplit. És végül egy igazi gyöngyszem: ha valaki megcsúszik a sült krumplin, és elesik, veszélyes kórokozókat szedhet össze a padlóról. Isten hozott a jogászok világában, gondolta Beth. Kár, hogy nem az ügyvédeknek kell tanítaniuk az egész napos szobafogságra ítélt gyerekeket… Beth rendszerint a tanáriba vonult vissza ebédelni, de most úgy döntött, hogy a rövid ebédszünet alatt inkább előkészíti a terepet a délutáni foglalkozásokhoz. Éppen a hasonló vészhelyzetekre tartalékolt babzsákdobálós társasjáték kellékeit rendezgette a sarokban, amikor hallotta, hogy valaki belép az ajtón. Megfordult, és azonnal fölismerte az illetőt. Csuromvizes volt az egyenruhája válla, és csöpögött a víz a derékszíjáról meg a rácsatolt pisztolytáskáról is. A kezében barna dossziét tartott. – Szia, Beth! – szólalt meg halkan. – Ráérsz egy percre? Beth fölegyenesedett. – Mit akarsz, Keith?

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. – A férfi a kezét tördelte. A töredelmes bű nbánat szobrát lehetett volna mintázni róla. – Tudom, hogy nincs sok időd, de négyszemközt akartam beszélni veled. Benéztem, hátha itt talállak. De ha most nem alkalmas, akkor megbeszélhetünk más időpontot is. Beth az órára pillantott. – Öt percem van. Keith beljebb lépett, és félig becsukta az ajtót, de aztán megtorpant, és Bethre nézett, hogy szabad-e. A nő bólintott, mert minél gyorsabban túl akart lenni ezen a beszélgetésen. A volt férje kicsit közelebb jött hozzá, de nem túl közel. Tiszteletben tartotta Beth személyes terét. – Mint már mondtam, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. – Miért is? – A pletyka miatt, amit hallottál – felelte Keith. – Nem voltam teljesen őszinte hozzád. Beth keresztbe fonta a karját. – Más szóval hazudtál. – Igen. – A szemembe hazudtál. – Igen. – És mi az igazság? – Azt kérdezted, elüldöztem-e mellőled egy-két fickót, akikkel régebben találkozgattál. Szóval, nem hiszem, hogy elüldöztem volna őket, de azt elhallgattam előled, hogy néhányukkal elbeszélgettem. – Elbeszélgettél? – Igen. Bethnek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne veszítse el az önuralmát. – És… és most mi van? Azért kérsz bocsánatot, hogy elbeszélgettél velük, vagy azért, mert hazudtál? – Mindkettőért. Sajnálom, hogy elbeszélgettem velük, és sajnálom azt is, hogy hazudtam neked. Egyiket sem lett volna szabad megtennem. – Keith itt szünetet tartott. – Nézd, nem volt a legjobb a kapcsolatunk a válás óta, és tudom, hogy szerinted hiba volt hozzám jönnöd. Ebben igazad is van. Mi nem vagyunk egymáshoz valók, ezt én elfogadom. Mégis van bennünk valami közös: van egy remek fiunk – bár őszintén elismerem azt is, hogy ebben neked sokkal nagyobb szereped van, mint nekem. Nyilván nem tartasz a legjobb

apának, de azt el kell mondanom, hogy soha nem bántam meg, hogy Ben apja lettem, és azt sem, hogy ő veled él. Nagyszerű kölyök, és te igazán remekül neveled. Beth nem tudta, mit mondjon. Végül Keith törte meg a csöndet. – De azért aggódom érte, ahogy mindig is aggódtam. Mint már mondtam neked, aggódom amiatt, hogy ki lép be Ben életébe barátként, ismerősként, kiket mutatsz be neki. Tudom, hogy ez nem fair, és alighanem a magánéletedbe való beavatkozásnak tekinted, de én már csak ilyen vagyok. És hogy őszinte legyek, nem tudom, megváltozom-e valaha is. – Szóval egész életemben szaglászni fogsz utánam? – Nem, nem – mondta sietve Keith. – Az soha többé nem fog előfordulni. Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy régen miért csináltam. És hidd el, nem fenyegettem meg azokat a srácokat, és nem is akartam megfélemlíteni őket. Csak elbeszélgettem velük. Elmondtam, hogy Ben nagyon sokat jelent nekem, és az a legfontosabb dolog az életemben, hogy az ő apja vagyok. Lehet, hogy nem mindig értesz egyet a nevelési módszereimmel, de ne feledd, hogy nem mindig volt ez így. Pár éve Ben még szívesen jött hozzám, de most már nem szeret ott lenni. Nem én változtam meg időközben, hanem ő. Nem rossz irányba, hiszen hogy megnő, az normális dolog, és összevissza ennyi történt. Lehet, hogy egyszerű en el kell fogadnom a tényt, hogy Ben már nem kisgyerek. Beth nem szólt semmit. Keith egy darabig némán nézte őt, majd mély lélegzetet vett. – Elmondtam a férfiismerőseidnek azt is, hogy nem szeretném, ha bárki is fájdalmat okozna neked. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mintha a tulajdonomnak tekintettelek volna, pedig nem így volt. Úgy mondtam ezt, mintha a testvéred lennék. Ahogy Drake mondta volna. Azt akartam az értésükre adni, hogy ha szeretnek téged, ha tisztelnek téged, akkor ügyeljenek rá, hogy ennek megfelelően bánjanak veled. Csupán ennyit mondtam nekik. – Keith vállat vont. – Nem is tudom. Lehet, hogy egyik-másik félreértette a dolgot, mert seriffhelyettes vagyok, vagy mert Clayton-nak hívnak, de erről nem tehetek. Hidd el, a világért sem akarom, hogy boldogtalan légy. Lehet, hogy a házasságunk nem sikerült, de te akkor is a fiam édesanyja vagy, és mindig is az leszel. – Keith most lesütötte a szemét, és egyik lábáról a másikra állt. – Minden okod megvan rá, hogy haragudj rám. Helytelen volt, amit tettem. – Igen, az volt. – Beth csak állt mozdulatlanul, keresztbe font karral. – Mint már mondtam, sajnálom, és soha többé nem fog előfordulni. Beth nem válaszolt azonnal. – Értem – mondta végül. – A szavadon foglak.

Keith rávillantott egy kurta, már-már meghunyászkodó mosolyt. – Rendben. – Akkor ennyi volt? – Beth lehajolt a szekrény aljában heverő három babzsákért. – Igazából még Logan Thibault-ról is akartam veled beszélni. Van valami, amit tudnod kellene róla. Beth fölemelte mindkét kezét. – Ebbe bele se kezdj. Az exférjét azonban nem tántorította el a szándékától. Keith a sapkáját gyűrögetve lépett egyet előre. – Vele nem fogok elbeszélgetni, csak akkor, ha te megkérsz rá. Ezt mindenképpen szeretném tisztázni. Higgy nekem, Beth! Ez most komoly dolog. Ha nem lenne az, én most itt sem lennék. Csak azért vagyok itt, mert a szívemen viselem a sorsodat. Bethnek kis híján a lélegzete is elállt a pofátlan szöveg hallatán. – Komolyan azt várnád tőlem, hogy miután bevallod, hogy éveken át kémkedtél utánam, elhiggyem, hogy csakis az én érdekeimet tartod szem előtt? Azok után, hogy miattad nem tudtam párkapcsolatot kialakítani senkivel, tényleg ezt várod? – Ennek ahhoz semmi köze. – Hadd találjam ki! Arra gyanakszol, hogy drogozik, igaz? – Fogalmam sincs, hogy drogozik-e. De muszáj figyelmeztetnem téged, hogy nem volt ő szinte hozzád. – Neked halvány gőzöd sincs arról, hogy Logan őszinte volt-e hozzám. Most pedig tűnj el. Nem akarok beszélgetni veled, nem érdekel, mit akarsz mondani… – Akkor kérdezd meg tőle! – vágott a szavába Keith. – Kérdezd meg, hogy azért jött-e Hamptonba, mert utánad nyomozott. – Végeztem veled – jelentette ki Beth, és az ajtó felé indult. – És ha kifelé menet egy ujjal is hozzám érsz, sikítani fogok. Elsétált Keith mellett, de amikor már éppen átlépte volna a küszöböt, a volt férje jól hallhatóan felsóhajtott. – Kérdezd meg tőle, hol van a fénykép – mondta. Beth megtorpant. – Mi? Keith olyan komoly arcot vágott, mint talán még soha.

– A fénykép, amit Drake-től kapott.

27. FEJEZET

CLAYTON

Beth arckifejezése elárulta, hogy most már figyel rá, de hogy meg is értette-e, mit jelentenek a szavai, abban Keith még nem lehetett biztos. – Van rólad egy fényképe – folytatta –, és amikor megérkezett a városba, mutogatni kezdte a biliárdszalonban. Tony épp ott volt aznap este, úgyhogy látta ő is. Sőt, igazából azonnal fölhívott engem, mert furcsának találta az ürge sztoriját, de én nem foglalkoztam a dologgal. Viszont a múlt hétvégén eljött hozzám Tony, és közölte, hogy fölismerte Thibault-t a templomban, amikor zongorázott. Beth csak bámult rá. – Nem tudom, hogy kapta-e a fotót Drake-től, vagy elvette tőle. De azt hiszem, csak ez a magyarázat jöhet számításba. Hiszen mindketten tengerészgyalogosok voltak, és Tony szerint a fickó pár évvel ezelőtti képet mutogatott. Keith némi habozás után folytatta. – Tudom, hogy azok után, amit elmondtam neked, ez most úgy hangozhat, mintha Thibault-t is el akarnám üldözni mellőled, de hidd el, nem fogok beszélni vele. Neked viszont el kéne beszélgetned vele, és ezt nagyon komolyan mondom, méghozzá nem mint a volt férjed, hanem mint seriffhelyettes. Beth szerette volna faképnél hagyni, de mozdulni sem tudott. – Gondolj csak bele! – folytatta Keith. – Egyetlen fényképpel a kezében átgyalogolt a fél országon, hogy fölkutasson téged. Nem tudom, miért csinálta, de azért van róla elképzelésem. Azért, mert betegesen vonzódott hozzád anélkül, hogy egyszer is találkoztatok volna. Beleszeretett a fényképedbe, mintha valami filmsztár lennél. És mit csinált? Levadászott téged, de nem érte be azzal, hogy messziről nézzen, vagy egyszerűen csak találkozzon veled, hanem beférkőzött az életedbe. Ilyesmit a nagyon veszélyes, megszállott mániákusok csinálnak, Beth. Higgadt, hivatalos hanghordozással beszélt, és ettől Beth páni félelme csak fokozódott. – Az arcodra van írva, hogy mindez az újdonság erejével hat rád. Biztos azon töröd a

fejed, hogy igazat mondok-e, és tény, hogy ezen a téren nem éppen makulátlan a múltam. De nagyon kérlek, hogy Ben miatt – és magad miatt is – kérdezd meg tőle! Ha akarod, ott lehetek én is, amikor megbeszéled vele, vagy odaküldhetek magam helyett egy másik rendő rt, ha úgy látod jónak. Vagy fölhívhatsz valaki mást is, például Melody barátnődet. Csak azt szeretném, ha megértenéd, mennyire fontos ez. Hogy mennyire… hátborzongató és kísérteties ez az egész. Egyszerűen ijesztő. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, menynyire fontos, hogy te is komolyan vedd. Keith ajkai vékony, egyenes vonallá préselődtek össze. Letette a kezében tartott dossziét az egyik padra. – Némi általános információ Logan Thibault-ról. Nem volt időm túl mélyre ásni, és már azért is bajba kerülhetek, hogy ezt megmutatom neked, de nem tudhatom, mi mindent titkolt még el előled… – Elhallgatott, és fejét fölemelve Bethre nézett. – Gondolkodj el azon, amit mondtam. És légy óvatos, rendben?

28. FEJEZET

THIBAULT

Beth alig látott ki a szélvédőn, de ezúttal nem az eső miatt, hanem azért, mert képtelen volt összpontosítani. Miután Keith elment, ő csak állt, és zavartan pislogva bámulta a dossziét. Kétségbeesetten próbálta összerakni a fejében mindazt, amit a volt férje mondott. A fénykép, amit Drake-nek adott, Logannél van… Logan beteges vonzalmat érzett iránta … Elhatározta, hogy megkeresi… és levadászta. Alig kapott levegőt. Kénytelen volt bemenni az irodába, és szólni az igazgatónak, hogy haza kell mennie. Az igazgatónak elég volt egyetlen pillantást vetnie az arcára. Azonnal elengedte, és fölajánlotta, hogy helyettesíti aznap délután. Beth azt is közölte, hogy Nana viszi majd haza. Hazafelé a kocsiban kaleidoszkópszerúen villództak előtte a képek, a hangok, a szagok. Győzködte magát, hogy Keith hazudik, hogy csak a gyalázatos dolgait akarja kimagyarázni. Abszolút elképzelhető volt, különösen a múltbeli hazugságai fényében, és mégis… Keith nagyon komolyan beszélt. A hanghordozása azt sugallta, hogy nemcsak magánemberként, hanem rendőrként is mondja, amit mond. Ráadásul olyasmit állított, amit ő könnyen ellenőrizhet. Keith tudta, hogy úgyis meg fogja kérdezni Logantől… sőt

kifejezetten kérte, hogy kérdezze meg tőle… Ez pedig azt jelenti, hogy… Beth görcsösen markolta a kormányt. Alig várta, hogy beszélhessen Logannel. Ő majd tisztázza ezt a dolgot. Biztosan meg tudja magyarázni! A megáradt folyó most már az utat is elöntötte, de a gondolataiba merült Beth ezt csak akkor vette észre, amikor belehajtott a vízbe. A kocsi majdnem megállt, ő pedig kis híján a kormánykeréknek ütközött. Azt hitte, mindjárt lefullad a motor, de a kocsi csak gurult tovább, bele az egyre mélyebb vízbe, míg végül újra sekélyebb útszakasz következett. Mire hazaért, Beth már azt sem tudta, mit érez, csak abban volt biztos, hogy össze van zavarodva. Az egyik pillanatban dühös volt, úgy érezte, becsapták és manipulálták, a következő pillanatban pedig már meggyőzte magát, hogy ez nem lehet igaz, és Keith megint hazudott neki. A bekötőútra érve azon kapta magát, hogy Logant keresve pásztázza a tekintetével az es őáztatta birtokot. Az enyhe talaj menti ködön át is jól látszott a házban égő villanyok fénye. Megfordult a fejében, hogy bemegy és beszél Nanával, mert a nagyanyja a maga világos, józan gondolkodásmódjával biztosan helyre tesz mindent. De amikor meglátta az irodában égő villanyt meg a kitámasztott ajtót, elszorult a torka. Az iroda felé fordította a kormányt, és azt ismételgette magában, hogy Logannek nincs is róla fényképe, hogy félreértés volt az egész. A sáros pocsolyákban zötyögő autó ablaktörlői most már tényleg nem tudtak megbirkózni a szakadó esővel. Az iroda előtti verandán, az ajtó közelében Zeusz hevert, a fejét pedig fölemelte az érkező kocsi láttán. Beth megállt az iroda előtt, és az arcába vágó esőben futva indult a veranda felé. Zeusz odajött hozzá, és a kezét szaglászta. Beth a kutyára ügyet se vetve belépett az irodába. Arra számított, hogy Logant az íróasztalnál találja. A férfi azonban nem ült ott, de az iroda kutyatelep felőli ajtaja nyitva volt. Beth a helyiség közepén megállt, és igyekezett összeszedni magát. A sötét folyosón árnyék lebbent, és Logan kilépett a fényre. – Szia, Elizabeth! Nem számítottam rá, hogy máris… – Nem fejezte be a mondatot. – Mi történt? – kérdezte. Beth merőn nézte a férfit, és úgy érezte, nem sokáig tudja már kordában tartani az érzelmeit. A szája hirtelen száraz lett, mint a papír. Nem tudta, hogy kezdjen hozzá, mit mondjon. Logan látta rajta, hogy zaklatott, ezért inkább nem szólt semmit.

Beth lehunyta a szemét. A sírás kerülgette. Végül lassan, óvatosan nagy levegőt vett. – Miért jöttél Hamptonba? És most már tényleg az igazat akarom hallani! A férfi nem mozdult. – Már elmondtam neked az igazat – felelte. – És nem hallgattál el semmit? Logan egy másodperc törtrészéig habozott. – Soha nem hazudtam neked – mondta végül halkan. – Nem ezt kérdeztem! – csattant föl Beth. – Azt kérdeztem, nem hallgattál-e el valamit! A férfi figyelmesen méregette. – Mi ez az egész? – Az nem számít! – Beth most már kihallotta a saját hangjából az indulatot. – Csak azt akarom tudni, hogy miért jöttél Hamptonba! – De hát már mondtam… – Van rólam fényképed? Logan nem válaszolt. – Felelj a kérdésre! – Beth közelebb lépett a férfihoz, és szinte köpte a szavakat. – Van rólam fényképed? Nem tudta pontosan, milyen reakcióra számított, de Logan épp csak halkan fújt egyet, egyébként meg se rezzent. – Igen – mondta végül. – Az a kép van nálad, amelyiket Drake-nek adtam? – Igen – felelte erre is Logan. Beth úgy érezte, dominóként dől össze a világ. Egy csapásra értelmet nyert minden: hogy miért bámult rá úgy a férfi, amikor először találkoztak, miért vállalta el a munkát ilyen kevés pénzért, miért barátkozott össze Nanával és Bennel, meg az is, hogy miért beszélt folyton a sorsról… Nála van a fénykép. Azért jött Hamptonba, hogy fölkutassa őt. Becserkészte, mint a ragadozó az áldozatát. Beth hirtelen alig kapott levegőt. – Istenem… – De ez nem az, amire te gondolsz… A férfi feléje nyújtotta a kezét, de a döbbent Beth ezt csak akkor vette észre, amikor már majdnem hozzáért. Akkor viszont pánikszerűen hátratántorodott, igyekezett minél

távolabb kerülni Logan Thibault-tól. Hazugság volt minden… – Ne érj hozzám! – Elizabeth… – Beth a nevem! Úgy bámult a férfira, mint egy vadidegenre. Logan végül leengedte a karját. Suttogva szólalt meg újra: – Meg tudom magyarázni… – Mit akarsz megmagyarázni? – förmedt rá Beth. – Azt, hogy elloptad az öcsémtől a fényképemet? Azt, hogy átgyalogoltál a fél országon, hogy fölkutass? Vagy azt, hogy beleszerettél egy fényképbe… – Nem így volt – szólalt meg a fejét rázva a férfi. Beth nem is hallotta. Csak bámulta meredten, és arra gondolt, vajon igaz-e egy szó is abból, amit mond. – Árnyékként követtél – folytatta, mintha csak magában beszélne. – Hazudtál nekem. Kihasználtál. – Te ezt nem érted… – Nem értem? Mit kéne ezen megértenem? – Nem loptam el a fényképet – mondta a férfi. Még mindig higgadt, egyenletes volt a hangja. – Kuvaitban találtam, és kitettem a hirdetőtáblára, gondoltam, a gazdája ott majd megtalálja. De nem vitte el senki. – És te… visszavetted? – Beth hitetlenkedve csóválta a fejét. – Miért? Mert beteges, perverz módon vonzódtál hozzám? – Nem! – kiáltotta Logan. Most először emelte föl a hangját. Beth ettől megriadt, és már nem dolgozott olyan lázasan az agya, mint addig. De ez csak egy pillanatig tartott. – Azért jöttem ide, mert az adósod vagyok. – Az adósom? – Beth pislogott egyet. – Ez meg mi a fenét jelent? – Az a fénykép… megmentette az életemet. Beth tisztán hallotta a férfi szavait, de az értelmüket nem fogta föl. Várta, hogy Logan még hozzáfűz valamit, és a rájuk telepedett hosszú csöndben valamiféle… jeges borzongás futott végig a testén. Fölállt a karján a szőr. Még távolabb lépett Logan-től. – Ki vagy te? – sziszegte. – Mit akarsz tőlem? – Nem akarok tőled semmit. És tudod jól, hogy ki vagyok. – Nem, nem tudom! Nem tudok rólad semmit! – Hadd magyarázzam el…

– Azt magyarázd meg, hogy ha ilyen makulátlanul tiszták a szándékaid, akkor miért nem szóltál nekem a fényképről már az elején! – Beth úgy kiabált, hogy visszhangzott az iroda. Lelki szemei előtt megjelent Drake, meg annak az estének a pillanatképei, amikor a fénykép készült. Loganre szegezte az ujját. – Miért nem mondtad meg mindjárt, hogy „ezt Irakban találtam, és gondoltam, talán szeretnéd visszakapni”? Miért nem mondtad el, amikor Drake-ről beszélgettünk? – Nem tudom… – Nem a tiéd volt az a fénykép, nem volt jogod megtartani! Hát nem fogod föl? Nem te kaptad! Az öcsémé volt, nem a tiéd! Nem volt jogod titokban tartani előttem, hogy nálad van! Logan szinte suttogva csak ennyit mondott: – Nem akartam fájdalmat okozni neked. Beth valósággal átfúrta az indulattól fűtött tekintetével. – Csak színjáték volt az egész, igaz? Megtaláltad ezt a fényképet, és elszabadult a beteges fantáziád! Kitaláltál magadnak egy hazug történetet, amelyben te lehetsz a főhős! Az első pillanattól fogva csak játszottál velem! Nem sajnáltad az időt, szép lassan kiderítetted, mit kell tenned, hogy úgy látsszon, te vagy számomra az igazi! És azt hitted, hogy mert betegesen belém vagy esve, egy kis ravaszkodással elérheted, hogy beléd szeressek én is! Beth látta, hogy Logan összerezzen. Ugyanazzal a lendülettel folytatta. – Mindent kiterveltél kezdettől fogva! Beteg és gonosz játék volt, el sem hiszem, hogy lépre mentem! A férfit láthatóan mellbe vágták Beth szavai. Hátrahőkölt. – Beismerem, hogy találkozni akartam veled – felelte –, de az okot illetően tévedsz. Nem azért jöttem ide, hogy becsapjalak, és így nyerjem el a szerelmedet. Tudom, hogy ő rültségnek hangzik, de egy idő után hinni kezdtem benne, hogy az a fénykép védelmezett engem, és hogy… hogy az adósod vagyok, bár fogalmam sem volt, mit jelent ez pontosan, vagy hogy mi lesz ebből az egészből. Onnantól kezdve, hogy ideértem, nem terveztem el semmit. Egyszerűen beálltam hozzátok dolgozni, aztán beléd szerettem. Beth vonásai nem lágyultak meg. Lassan csóválni kezdte a fejét. – Hallod egyáltalán, miket beszélsz? – Tudtam, hogy nem fogod elhinni. Ezért nem mondtam el…

– Meg ne próbáld igazolni a hazugságaidat! Belecsavarodtál valami beteges fantazmagóriába, és még csak be sem ismered! – Ne mondd még egyszer, hogy beteg vagyok! – kiabált most már Logan is. – Oda se figyelsz rám, meg se próbálod megérteni, amit mondok! – Miért próbálnám megérteni? Hiszen kezdettől fogva hazudtál nekem! Kezdettől fogva kihasználtál! – Nem használtalak ki. – A férfi kihúzta magát, és nyugodtabb hangon folytatta. – És nem hazudtam a fényképpel kapcsolatban. Csak elhallgattam előled, mert nem tudtam, sikerülne-e úgy elmondanom, hogy ne nézz bolondnak. Beth maga elé kapta a két kezét. – Meg se forduljon a fejedben, hogy engem hibáztass! Te hazudtál, te titkolóztál! Én elmondtam neked mindent! A szívemet adtam neked! Hagytam, hogy a fiam kötődjön hozzád! – Hangosan kiabált, de aztán elcsuklott a hangja, és könnyek tolultak a szemébe. – Agyba bújtam veled, mert azt hittem, megbízhatok benned. De most már tudom, hogy nem. El tudod képzelni, milyen érzés ez? Hogy az egész csak színjáték volt? – Kérlek, Elizabeth… Beth… hallgass meg! – kérte halkan Logan. – Nem akarlak meghallgatni! Elég hazugságot hallottam már! – Ne légy ilyen… – Azt akarod, hogy meghallgassalak? – sikította Beth. – Mit hallgassak meg? Azt, hogy rögeszmésen fantáziáltál egy fényképről, és fölkutattál engem, mert hiszel abban, hogy az a fénykép védelmezett téged Irakban? Ez őrültség, és ez az egész magyarázkodás csak azt mutatja, hogy pszichopata vagy! Az a legszörnyűbb az egészben, hogy te ezt föl sem fogod! A férfi rámeredt, és Beth látta, hogy megfeszül az állkapcsa. A nő megborzongott. Vége van. Végzett ezzel az emberrel. – Vissza akarom kapni – mondta fogcsikorgatva. – Add vissza a fényképet, amit Drake-nek adtam! Logan nem válaszolt. Beth fölkapott az ablakpárkányról egy virágcserepet. Célba vette vele a férfit, és azt kiáltotta: – Hol van? Vissza akarom kapni! Logan villámgyorsan lehajolt. A cserép elsüvített a feje fölött, és ripityára tört a falon. A zajra Zeusz is fölugatott, nem értette, mi történik körülötte. – Az a fénykép nem a tiéd! – kiáltotta Beth. Logan kiegyenesedett. – Nincs nálam – felelte. – Akkor hol van?

Logan kis szünet után válaszolt. – Odaadtam Bennek – ismerte be. Beth szeme összeszűkült. – Takarodj innen. Logan egy kicsit kivárt, majd elindult az ajtó felé. Beth félreállt az útjából, hogy ne kerüljenek túl közel egymáshoz. Zeusz a fejét forgatta, egyikükről a másikukra nézett, majd lassan elindult Logan után. A férfi az ajtóban megállt, és visszafordult. – Az életemre esküszöm, nem azért jöttem ide, hogy beléd szeressek. Mégis beléd szerettem. Beth farkasszemet nézett vele. – Azt mondtam, takarodj innen, és komolyan gondoltam. Logan erre sarkon fordult, és nagy léptekkel kimasírozott a dühöngő viharba.

29. FEJEZET

THIBAULT

Bármennyire zuhogott az eső, Thibault el sem tudta képzelni, hogy azonnal hazamenjen a bérelt házába. A szabad ég alatt akart lenni, nem érezte helyénvalónak, hogy behúzódjon valami száraz, meleg helyre. Az eső talán megtisztítja mindattól, amit elkövetett, megtisztítja a sok hazugságtól. Elizabethnek igaza volt: nem volt őszinte hozzá. Bármennyire fájt, amiket a nő a fejéhez vágott, és az, hogy végig se hallgatta, el kellett ismernie: joggal érzi úgy, hogy elárulta. Hogy is magyarázhatná meg neki? Hiszen ő maga sem értette pontosan, miért jött ide, még akkor sem, amikor megpróbálta szavakba önteni. Azt viszont jól tudta, miért értelmezi Beth úgy a viselkedését, hogy rögeszmés őrülttel van dolga. Hiszen rögeszmés ő valóban, csak nem úgy, ahogy Elizabeth gondolja. Egyből meg kellett volna mutatnia neki a fényképet, amikor megérkezett Hamptonba. Nehezen tudta fölidézni, miért nem tett így. Hiszen Elizabeth valószínűleg meglepődött volna, föltett volna néhány kérdést, de semmi több. Nana pedig gyaníthatóan úgyis fölvette volna dolgozni, és akkor nincs ez a szörnyű félreértés. Legszívesebben visszament volna, hogy mindent elmagyarázzon Elizabethnek, hogy elmondja neki a történetet elejétől végig. De nem tehette. Tudta, hogy a nőnek most egy ideig egyedül kell lennie – vagy

legalábbis tőle távol. Időt kell adnia neki, hogy fölocsúdjon az átélt sokkból, és talán, talán azt is megértse, hogy nincs másik Logan Thibault, csak az, akibe beleszeretett. Thibault azon tűnődött, hogy vajon az idő múlása önmagában elég lehet-e a megbocsátáshoz. A lába belesüppedt a sárba. Észrevette, hogy a mellette lassan elhaladó autónak a tengelyéig ér a víz. Előtte már teljesen elöntötte a folyó az utat. Úgy döntött, átvág az erdő n. Lehet, hogy utoljára jár erre. Lehet, hogy ideje hazamennie Coloradóba. A fák makacsul kitartó őszi lombkoronája némi védelmet nyújtott az eső ellen. Thibault bevette magát a sűrűbe, és minden lépésnél azt érezte, hogy egyre távolabb kerülnek egymástól Elizabethtel.

30. FEJEZET

BETH

Beth éppen lezuhanyozott, és a szobájában álldogált a túlméretezett pólójában, amikor a nagyanyja bedugta a fejét az ajtón. – Akarsz beszélni róla? – kérdezte Nana, majd hüvelykujjával az ablak felé bökött. – Fölhívtak az iskolából, hogy hazafelé tartasz. Az igazgató mintha kissé aggódott volna érted. Aztán láttam, hogy megállsz a kocsival az iroda előtt. Gondoltam, biztos összekaptatok egy kicsit. – Ez több volt annál, Nana – mondta fáradtan Beth. – Azt mindjárt gondoltam, hiszen Logan elment. Te meg jó sokáig üldögéltél utána a verandán. Beth bólintott. – Ben miatt volt? Nem bántotta, ugye? És téged sem? – Nem, semmi efféle – válaszolta Beth. – Akkor jó. Mert az az egyetlen dolog, ami helyrehozhatatlan. – Én nem vagyok benne biztos, hogy ez a mi ügyünk helyrehozható. Nana kibámult az ablakon, majd nagyot sóhajtott. – Úgy látom, ma este én etetem a kutyákat, igaz? Beth bosszúsan nézett rá. – Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.

– Kiscica és juharfa – mondta a nagyanyja, és legyintett. Beth gondolkodott egy kicsit, majd frusztráltan felnyögött. – Ez meg mit jelent? – Semmit, de legalább pár másodpercre kizökkentett az önsajnálatból. – Te ezt nem érted… – Próbáld ki, hátha mégis. Beth fölnézett. – Logan szabályosan becserkészett engem, Nana. Öt éven át őrizgette a képemet, aztán meg gyalog a keresésemre indult. Rögeszmés. Nana – tőle abszolút szokatlan módon – nem jutott szóhoz. – Mi lenne, ha az elején kezdenéd? – javasolta végül, és leült az unokája ágyára. Beth nem volt biztos benne, hogy beszélni akar a dologról, de végül úgy döntött, jobb, ha gyorsan túl lesz rajta. Először elmesélte Keith látogatását, majd a következő húsz percben az iskolából való hirtelen távozásáról, az őt gyötrő bizonytalanságról, végül pedig a Logannel lezajlott konfrontációjáról beszélt. A végén Nana összekulcsolta a kezét az ölében. – Tehát Thibault beismerte, hogy van rólad egy fényképe? És a te szavaiddal élve arról zagyvált, hogy az a fotó szerencsét hozó talizmán, és az állítása szerint azért jött ide, mert úgy érezte, tartozik neked valamivel? Beth bólintott. – Valahogy így. – És hogy értette azt, hogy a fénykép talizmán? – Nem tudom. – Hát nem kérdezted meg? – Nem érdekelt, Nana. Ez az egész olyan… fura és kísérteties. Hát miféle ember az, aki ilyet csinál? Nana összeráncolta a homlokát. – Belátom, hogy furcsán hangzik, de azt hiszem, én azért meg akartam volna tudni, hogy miért tartja talizmánnak a fényképedet. – Ugyan mit számít az? – Számít, mert te nem voltál ott – mondta nyomatékkal a nagyanyja. – Te nem mentél keresztül olyasmiken, mint ő. Lehet, hogy igazat beszélt. Beth arcizma megrándult. – Az a fénykép nem talizmán. Ez őrültség.

– Lehet – hagyta rá Nana –, de én már elég rég rontom itt a levegőt ahhoz, hogy tudjam: a háborúban furcsa dolgok történnek. A katonák a legkülönfélébb dolgokban kezdenek hinni, és ha úgy gondolják, hogy ez segít épségben megúszni a háborút, akkor ugyan mi baj lehet vele? Beth nagyot fújt. – Hinni egy dolog, de rögeszmésen kötődni egy fényképhez, és égen-földön kutatni az után, akit ábrázol, az már egészen más. Nana Beth térdére tette a kezét. – Néha mindenki megőrül egy kicsit. – De nem ennyire – erősködött Beth. – Van ebben valami ijesztő. Nana hallgatott egy sort, majd sóhajtott egyet. – Lehet, hogy igazad van. – És vállat vont. Beth a nagyanyja arcát fürkészte, és hirtelen úrrá lett rajta a kimerültség. – Megtennél nekem egy szívességet? – Mi lenne az? – Fölhívnád az igazgatót, hogy hozza haza iskola után Bent? Nem akarom, hogy ilyen idő ben autót vezess, én viszont most nem igazán vagyok rá alkalmas.

31. FEJEZET

CLAYTON

Keith megpróbált szárazon átkelni a Beth háza előtt összegyűlt kisebbfajta tavon, de sikertelenül. A csizmája egyszerűen eltűnt a sárban. Magába fojtotta a kikívánkozó szitokáradatot, mert látta, hogy a bejárati ajtó közelében nyitva vannak az ablakok, és félt, hogy Nana meghallja. Az öregasszonynak még mindig olyan a füle, mint a bagolyé, és most semmiképpen nem akart rossz benyomást kelteni. Épp eléggé rühelli őt így is a nyanya. Fölment a lépcsőn, és bekopogott. Mintha valaki mozgott volna odabent. Aztán fölbukkant az ablakban Beth feje, és végül kivágódott az ajtó. – Keith? Mit keresel te itt? – Aggódtam. Gondoltam, benézek, hogy minden rendben van-e. – Jól vagyok – felelte Beth.

– Ő még itt van? Akarod, hogy beszéljek vele? – Nincs itt. Elment, és fogalmam sincs, hol van. Keith egyik lábáról a másikra állt. Igyekezett bűnbánó arcot vágni. – Sajnálom, hogy éppen nekem kellett ezt közölnöm veled. Tudom, hogy nagyon szeretted. Beth ajkbiggyesztve bólintott. – És azt is mondani akartam neked, hogy ne légy túl szigorú magadhoz. Mint már említettem, az efféle emberek… szóval megtanulták leplezni, hogy ilyenek. Ez az alak szociopata, de te ezt nem tudhattad. Beth keresztbe fonta a karját. – Nem akarok beszélni róla. Keith föltette a kezét. Egyből megértette, hogy túlfeszítette a húrt, ideje visszatáncolnia. – Gondoltam – mondta. – És igazad is van. Semmi közöm hozzá, különösen azok után, ahogy a múltban bántam veled. – Beakasztotta a hüvelykujját a derékszíjába, és mosolyt erő ltetett az arcára. – Csak látni akartam, hogy jól vagy-e. – Jól vagyok. És kösz. Keith megfordult, és már-már elindult, de aztán megtorpant. – Szeretném, ha tudnád, hogy abból ítélve, amit Ben mondott róla, ez a Thibault rendes fickónak tűnt. – Beth meglepetten fölpillantott. – Ezt el akartam mondani neked, mert ha másképp lett volna, ha Bennel bármi is történik, akkor Thibault elátkozta volna a napot is, amikor világra jött. Mert én inkább meghalnék, mint hogy a fiunknak bármi baja essen. Tudom, hogy te is így érzel, ezért vagy olyan nagyszerű anya. Számtalan hibát követtem el életem során, de az, hogy hagytam, hogy te neveld föl Bent, az egyik legjobb döntésem volt. Beth bólintott, majd feltörő könnyeivel küszködve elfordult, és megtörölte a szemét. Keith ekkor közelebb lépett hozzá. – Figyelj – szólt halkan. – Gondolom, most nem akarod ezt hallani, de hidd el, helyesen cselekedtél. És idővel majd találsz magadnak valakit, és én biztos vagyok benne, hogy a világ legrendesebb pasasa lesz. Mert te olyat érdemelsz. Beth szaggatottan vette a levegőt. Keith felé nyújtotta a kezét, ő pedig ösztönösen hozzásimult. – Semmi baj – suttogta a férfi, és egy hosszúra nyúlt pillanatig ott álltak összebújva a verandán. Keith nem maradt sokáig. Úgy gondolta, erre nincs szükség, hiszen már így is elérte,

amit akart. Beth immár úgy néz rá, mint egy kedves, szerető szívű, együtt érző barátra, aki jóvátette a bűneit. Az, hogy át is ölelte az exnejét, csak hab volt a tortán. Ez már nem szerepelt a tervben, de igazán szép záróakkord volt. Ráadásul hiba lenne, ha túlságosan forszírozná a dolgot. Bethnek most némi időre van szüksége, hogy túltegye magát ezen a Szájbolt-ügyön. Az érzelmek nem úgy működnek, mint a villanykapcsoló, még akkor sem, ha az ürge szociopata volt, és már elment a városból. De Beth érzései idővel kihunynak majd, ahogy az eső is eláll egyszer. A következő lépés tehát adott: meg kell győződnie róla, hogy Szájbolt valóban úton van Colorado felé. És azután? Azután el kell játszania a rendes fiút. Esetleg áthívhatná majd egyszer Betht, amikor Ben nála van a hétvégén, és ott marasztalhatná egy kis kerti hússütésre. Nem szabad túllihegni a dolgot, nehogy Beth gyanút fogjon, de aztán fölvethetné, hogy valamelyik hétköznap este is csináljanak közös programot Bennel. Nagyon fontos, hogy ez az egész ne Nana árgus szemei előtt játszódjon le, azaz tisztes távolságban legyenek a házuktól. Keith tudta, hogy Beth most pár hétig képtelen lesz tiszta fejjel gondolkodni, de tudta azt is, hogy Nana viszont nagyon is képes lesz rá. Márpedig az hiányzott neki a legkevésbé, hogy az öregasszony megsúgja Bethnek, mi az ő valószínűsíthető szándéka. Idővel, ha már megszokták egymás társaságát, esetleg este, amikor Bent már elnyomta az álom, ihatnának egy-két sört amúgy spontán, hirtelen ötlettől vezérelve. Esetleg megbolondíthatná Beth sörét egy kis vodkával, hogy ne ülhessen autóba. Aztán fölajánlhatná, hogy aludjon ott, az ágyon, neki pedig jó lesz a kanapé. Kifogástalan úriemberként viselkedik majd, de a sört szorgalmasan töltögeti. Elbeszélgetnek a régi időkr ől – a szép pillanatokról, persze –, és Beth majd jól kisírja magát Szájbolt miatt. Szabad folyást engedhet az érzelmeinek, ő pedig vigasztalóan a nyaka köré fonja majd a karját… Keith mosolyogva indította be a kocsit. Hogy azután mi következik, afelől nem volt kétsége.

32. FEJEZET

BETH

Beth nem aludt jól. Kimerülten ébredt. Az éjszaka minden dühét beleadva tombolt a vihar. Süvített az orkánszerű szél, a

lezúduló irdatlan mennyiségű csapadék pedig még az előző napi vízözönön is túltett. Akkor Beth el sem tudta képzelni, hogy annál mélyebb is lehet a víz, de amikor reggel kinézett az ablakon, az iroda mintha magányos sziget lett volna az óceán közepén. Az este a magnóliafa közelében, egy köpésnyi dombocskán parkolt le a kocsival, és most kiderült, hogy nagyon jól tette, hiszen az autó is szigetként emelkedett ki a vízből, amely már majdnem elérte Nana kisteherautójának magas platóját. Az autó mindig is jó szolgálatot tett árvíz idején, és Beth azért is áldotta a sorsot, hogy a fékjét sikerült rendbe hozatni. Különben el lennének vágva a külvilágtól. Az este elment a teherautóval a városba, hogy vegyen pár liter tejet meg néhány más alapvető élelmiszert, de csak az idejét pocsékolta. Minden üzlet zárva volt, és a közművek teherautóin meg a rendőrségi terepjárókon kívül egyetlen járművet sem látott az utcán. A fél várost sújtó áramkimaradás őket egyelőre nem érintette. Az egyetlen reménysugár az volt, hogy a tévé és a rádió szerint másnap halad át a térségen az utolsó vihar, és utána lassanként leapad majd a vízszint. Beth a verandán üldögélt a hintaágyon, Nana és Ben pedig kopogós römit játszott a konyhaasztalon. Ez volt az egyetlen játék, amelyben egyenrangú felekként vették föl a küzdelmet, és Ben nem unta el magát. Beth úgy gondolta, később majd hagyja a kisfiát egy kicsit pancsolni az udvaron, amíg ő megnézi a kutyákat. Valószínűleg elég lesz Bennek egy fürdőnadrág, hiszen az ő esőkabátja sem ért semmit a reggeli kutyaetetésnél. A tetőn kitartóan doboló esőt hallgatva azon vette észre magát, hogy Drake-re terelő dtek a gondolatai. Már vagy ezredszer jutott eszébe, hogy bárcsak beszélhetne az öccsével. Kíváncsi lett volna, mit mondana a fényképről. Vajon ő is hitt a varázserejében? Drake soha nem volt különösebben babonás, de Bethnek még most is mindig belesajdult a szíve, ha eszébe jutott, hogy az öccse megmagyarázhatatlan módon pánikba esett, amikor elvesztette a fotót. Be kellett látnia, hogy Nanának igaza van. Ő nem tudhatja, mit élt át Drake Irakban, és azt sem, hogy min ment keresztül Logan. Bármennyire igyekezett követni az eseményeket, a háború nem vált véres valósággá a számára. Arra gondolt, mekkora nyomás nehezedhetett az ott harcoló katonákra, akik az otthonuktól több ezer kilométernyire, golyóálló mellényben, érthetetlen nyelven beszélő emberek között próbáltak életben maradni. Hát olyan nehéz elhinni, hogy ilyen helyzetben az ember kapva kap mindenen, ami hite szerint védelmezi őt?

Hát nem. Egyáltalán nem nehéz elhinni. Ez is csak olyan, mint amikor valaki Szent Kristóf-érmét hord a nyakában, vagy nyúllábat a zsebében. Nem számít, hogy nincs benne logika. A logika itt mellékes, ahogy a mágiába vetett feltétlen hit is az. Ha az illető biztonságban érzi magát a talizmán miatt, akkor csak ez számít, és semmi más. De hogy valaki lenyomozza őt? Hogy becserkéssze, mint az elejtendő vadat? Bethnek itt állt meg a tudománya. Bármennyire szkeptikus volt Keith szándékait illető en, bármennyire kételkedett abban, hogy a volt férje tényleg szívén viseli a sorsát, el kellett ismernie, hogy a kialakult helyzetben roppant sebezhetőnek érzi magát. Mit is mondott Logan? Hogy tartozik neki valamivel? Nyilván azért, hogy életben maradt, de vajon hogyan róhatna le a tartozását? A nő megcsóválta a fejét. Kimerítették az agyában szünet nélkül egymást kergető gondolatok. Aztán fölkapta a fejét, mert nyikordult az ajtó. – Anya? – Igen, kicsim! Ben odajött hozzá, és leült mellé a hintára. – Hol van Thibault? Még nem láttam. – Ma nem jön be hozzánk – mondta Beth. – A vihar miatt? Beth még nem mondta el a kisfiának, mi történt, és egyelőre nem is akarta. – Dolga akadt – rögtönzött. – Értem – mondta Ben. Az udvart nézte. – Már nem is látszik a fű. – Tudom. De állítólag hamarosan eláll az eső. – Régebben is volt ilyen idő? Amikor kicsi voltál? – Párszor igen. De akkor mindig hurrikán jött. Ben bólintott, majd föltolta az orrán a szemüvegét. Beth megborzolta a kisfia haját. – Hallom, kaptál valamit Logantől. – Erről nem szabad beszélnem – korholta nagyon komoly hangon Ben. – Titok. – Az anyukádnak azért elmondhatod. Tudok titkot tartani. – Ügyes trükk – csúfolódott Ben. – De én nem veszem be. Beth elmosolyodott, hátradőlt, és a lábával hajtani kezdte a hintát. – Nyugodtan elmondhatod. Már úgyis tudok a fényképről. Ben csodálkozva nézett rá. Láthatóan azon törte a fejét, hogy vajon mennyit tudhat az

édesanyja. – Arról a fényképről – folytatta Beth –, amelyik megvédte a háborúban. A kisfiú válla meggörnyedt. – Hát elmondta neked? – Persze. – Ó – kerekedett el a láthatóan csalódott Ben szeme. – Pedig azt mondta, hogy ez maradjon a kettőnk titka. – Nálad van? Szeretném megnézni. Ben némi habozás után a zsebébe nyúlt. Előhúzta az összehajtott fotót, és odaadta az édesanyjának. Beth széthajtogatta, és egy csapásra föltolultak a Drake-kel töltött utolsó hétvégéhez fűződő emlékei: a beszélgetésük, az óriáskerék, a hullócsillag. – Mondott még valamit, amikor neked adta? – kérdezte Beth, és visszaadta a kisfiának a fényképet. – Mármint azon kívül, hogy titok? – Azt mesélte, hogy Victor, a barátja, szerencsetalizmánnak nevezte ezt a fényképet, és ő ennek köszönheti, hogy életben maradt Irakban. Beth érezte, hogy szaporábban ver a pulzusa. Közelebb hajolt Benhez. – Hogy Victor talizmánnak nevezte? – Aha – bólintott Ben. – Igen, ezt mondta. – Biztos? – Persze hogy biztos! Beth csak nézte a kisfiát meredten, és közben ádáz csata dúlt a lelkében.

33. FEJEZET

THIBAULT

Thibault bepakolta a hátizsákjába azt a kevés élelmet, amit a bérelt házban talált. Egymást követték a heves széllökések, és zuhogott az eső, de gyalogolt ő már ennél rosszabb időben is. Most mégis hiába gyűjtötte az erőt ahhoz, hogy kilépjen az ajtón. Idegyalogolni egészen más volt, mint elmenni innen. Hiszen időközben egészen más lett ő is: amikor eljött Coloradóból, magányosabb volt, mint valaha, most viszont úgy érezte, Hamptonban teljes életet él. Legalábbis tegnapig. Zeusz végre megállapodott a sarokban. A kutya a nap nagy részében föl-alá járkált.

Nyugtalan volt, mert a gazdája nem vitte el sétálni. Valahányszor Thibault fölállt, hogy igyon egy pohár vizet, fölugrott Zeusz is, hátha elindulnak végre. Még csak négy óra körül járt az idő, de a borús égbolt miatt sötétebb volt minden. A vihar továbbra is dühödten ostromolta a házat, de Thibault érezte, hogy már az utolsókat rúgja. Csak vergődött, mint a frissen kifogott hal a mólón. A férfi a nap folyamán igyekezett nem gondolni arra, ami történt, és arra sem, hogyan kerülhette volna el. Úgy tartotta, bolond, aki ilyesmin rágódik: egyszerűen elbaltázta, ennyi az egész, a múltat már úgysem lehet visszacsinálni. Fogalma sem volt, túlteszi-e magát ezen a dolgon valaha is… Ugyanakkor attól az érzéstől sem tudott szabadulni, hogy még nincs vége, hogy ez a történet még befejezetlen. Vagy talán csak lezáratlan? Nem, több annál! Thibault-t a háborúban szerzett tapasztalatai megtanították arra, hogy bízzon az ösztöneiben, bár soha nem tudta igazán, honnan jönnek a megérzései. Egy szó, mint száz, bármennyire tisztában volt vele, hogy el kéne tűnnie Hamptonból, ha másért nem, hát azért, hogy minél messzebb legyen Keith Claytontól (mert nem táplált olyan illúziókat, hogy a seriffhelyettes megbocsátana neki, vagy elfelejtené az ügyet), képtelen volt rávenni magát, hogy kilépjen az ajtón. Clayton a kerék középpontja. Clayton – no meg Ben és Elizabeth – az oka, hogy ő itt van. Csak arra nem tudott rájönni, hogy miért van ez, és mit kellene tennie. A sarokban Zeusz talpra állt, és elindult az ablak felé. Thibault is arrafelé fordította a fejét, de abban a pillanatban kopogtak az ajtón. Ösztönösen megfeszült minden idegszála, de aztán látta, hogy az ablakon kikukucskáló Zeusz csóválni kezdi a farkát. Elizabeth állt az ajtó előtt. Thibault kővé dermedt. Egy pillanatig csak bámulták egymást meredten. – Szia, Logan – szólalt meg végül Elizabeth. – Szia, Elizabeth! A nő arcán röpke, tétova, szinte láthatatlan mosoly suhant át. Thibault arra gondolt, hogy talán csak képzelődött. – Bejöhetek? A férfi félreállt, és az esőköpenyéből kibújó Elizabethet figyelte. Ahogy levette a kapucnit, a haja a vállára hullt. Bizonytalanul tartotta a kezében az esőköpenyt, míg végül Thibault átvette tőle. Fölakasztotta a bejárati ajtó gömbkilincsére, majd szembefordult

Elizabethtel. – Örülök, hogy eljöttél. A nő bólintott. Zeusz odadörgölte az orrát a tenyeréhez, és Elizabeth megvakarta a kutya füle tövét, majd újra Thibault-hoz fordult. – Beszélhetnénk? – Ha szeretnél – felelte Logan, és a kanapéra mutatott. Elizabeth leült az egyik végére, ő pedig a másikra. – Miért adtad oda a fényképet Bennek? – vágott a közepébe a nő. Thibault a szemközti falat vizsgálgatta. Azon törte a fejét, hogy magyarázhatná el úgy, hogy ne rontson a helyzetén. Hol kezdje? – Legföljebb tíz szóban mondd el – javasolta a habozását látva Elizabeth. – Majd abból kiindulva haladunk tovább. Thibault megdörzsölte a homlokát, majd fölsóhajtott, és Elizabethre vándorolt a tekintete. – Azért, hogy megvédelmezze. – Megvédelmezze? – A fára épített házikónál. A vihar kissé megroggyantotta az egész építményt. Bennek nem szabad még egyszer odamennie. Bármelyik pillanatban összedőlhet. Elizabeth rezzenéstelen arccal, áthatóan nézte. – Miért nem tartottad meg a képet? – Mert úgy éreztem, neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. – Mert megvédelmezi. Thibault bólintott. – Igen. Elizabeth a kanapé huzatával babrált, majd ismét a férfi felé fordult. – Szóval őszintén hiszel abban, amit mondtál? Hogy a fénykép szerencsét hozó talizmán? Zeusz odasétált a gazdájához, és leheveredett a lába elé. – Talán igen – felelte Thibault. Elizabeth előrehajolt. – Mi lenne, ha elmondanád az egész történetet elejétől végéig? A férfi a térdére könyökölve bámulta a padlót. Végül bizonytalanul belevágott a fénykép hosszú regényébe. A kuvaiti pókercsatákkal kezdte, majd mesélt a mellette becsapódó

páncéltörő gránátról, amelytől elvesztette az eszméletét, meg a fallúdzsai tűzharcról. Részletesen

elmondta,

hány

gépkocsiba

rejtett

bombával

meg

rögtönzött

robbanószerkezettel elkövetett orvtámadást úszott meg élve Ramadiban, mesélt arról az esetről is, amikor Victor kijelentette, hogy a fénykép mentette meg mindkettőjük életét. Megemlítette azt is, hogy a tengerészgyalogos társai bizalmatlanná váltak vele szemben. Kis szünetet tartott, majd Elizabeth szemébe nézve folytatta: – De én még ezek után sem hittem a talizmánban. Victor azonban igen. Ő mindig is hitt az ilyesmiben, én pedig jó képet vágtam hozzá, mert neki ez nagyon fontos volt. De soha nem hittem benne, legalábbis tudatosan nem. – Thibault most összekulcsolta a két kezét, és lágyabb lett a hangja. – Az utolsó hétvégén, amit együtt töltöttünk, Victor azt mondta, adósa vagyok a fényképen látható lánynak, mert a fotó mentette meg az életemet. Azt mondta, nincs egyensúlyban a mérleg, és az a sorsom, hogy megtaláljam azt a lányt. Victor pár perc múlva halott volt, én viszont sértetlenül megúsztam a vízi balesetet. Még akkor sem hittem a talizmánban, de aztán többször is megjelent nekem Victor szelleme. Thibault akadozva mesélte el a Victor halála utáni találkozásaikat. Nem szívesen nézett Elizabeth szemébe, mert attól félt, hogy riadt, hitetlenkedő szempár néz vissza rá. A végén megcsóválta a fejét, és nagyot sóhajtott. – A többi úgy van, ahogy mondtam. Kezdtem becsavarodni, úgyhogy útra keltem. Igen, a keresésedre indultam, de nem azért, mert betegesen beléd estem, nem a szerelmedre vágytam. Azért indultam el, mert Victor azt állította, ez a sorsom, és egyre-másra fölbukkant előttem a szelleme. Nem tudtam, mire számíthatok, ha majd ideérek. Aztán útközben egyre inkább megoldandó feladatnak tekintettem a dolgot, izgatott, hogy megtalállak-e, és hogy mennyi idő alatt. Amikor a kutyatelephez értem, és megláttam a „KISEGÍTŐT FELVESZÜNK” táblát, arra gondoltam, hogy talán így fizethetem vissza az adósságomat. Egyszerűen helyénvaló dolognak tűnt, hogy jelentkezzek az állásra. Pontosan úgy, ahogy helyénvalónak látszott odaadni Bennek a fényképet, amikor kint voltunk a házikójában. De nem biztos, hogy meg tudnám magyarázni ezeket a dolgokat. Könnyen lehet, hogy hiába is próbálnám. – Azért adtad Bennek a fotót, hogy biztonságban legyen – ismételte Elizabeth. – Igen. Komplett őrültségnek hangzik, de így van. Elizabeth ezt csöndben emésztgette. Végül azt kérdezte: – Miért nem mondtad el mindezt már az elején? – Azt kellett volna tennem – felelte Thibault. – Csak arra tudok gondolni, hogy miután

öt évig őrizgettem a képet, nem akartam kiadni a kezemből, amíg nem értem pontosan a rendeltetését. – És most úgy érzed, megértetted? Thibault előbb megsimogatta Zeuszt, majd Elizabeth szemébe nézve válaszolt. – Nem vagyok benne biztos. Csak annyit mondhatok, hogy ami köztünk történt, az nem akkor kezdődött, amikor megtaláltam a fényképet. Hanem akkor, amikor bementem a kutyatelepre. Akkor váltál valódivá a számomra, és minél jobban megismertelek, annál valóságosabbnak éreztem önmagamat is. Hosszú, hosszú ideje nem voltam ennyire boldog és eleven. Olyan volt, mintha mi ketten egymásnak lettünk volna rendelve. – Mintha ez lenne a sorsod? – kérdezte a szemöldökét fölvonva Elizabeth. – Nem… nem úgy. Ennek semmi köze a fotóhoz, a hosszú menetelésemhez, és ahhoz sem, amit Victor mondott. Csupán arról van szó, hogy soha nem találkoztam még olyan nő vel, mint te, és biztos vagyok benne, hogy soha nem is fogok. Szeretlek, Elizabeth… és ami még ennél is többet jelent, kedvellek. Jó veled lenni. Elizabeth kifürkészhetetlen arccal vizsgálgatta Thibault-t. Végül higgadt, tárgyilagos hangon szólalt meg. – Ugye, tudod, hogy ez így is eléggé tébolyult sztori? Úgy hangzik, mintha komplett bolond lennél, akit a hatalmába kerített egy rögeszme. – Tudom – ismerte be Thibault. – Hidd el, én magam is érzem, hogy fura szerzet vagyok. – Mi lenne, ha azt mondanám, menj el Hamptonból, és soha többé ne adj magadról életjelt? – puhatolózott Elizabeth. – Az lenne, hogy elmennék, és soha többé nem hallanál felőlem. A súlyos szavak ott lógtak a levegőben. Elizabeth fészkelődni kezdett a kanapén. Láthatóan méla undorral elfordult a férfitól, majd hirtelen újra rászegezte a tekintetét. – Nem is telefonálnál? Azok után, amin keresztülmentünk? – Úgy tett, mintha szipogna. – Ezt nem hiszem el! Thibault tagjaiban valósággal szétáradt a megkönnyebbülés, mert rádöbbent, hogy Elizabeth csak ugratja. Nagyot fújt – csak most vette észre, hogy addig visszafojtotta a lélegzetét. Széles mosolyra húzódott a szája. – Ha ez kell ahhoz, hogy ne tarts mániákus elmebetegnek, akkor nem telefonálnék. – Szerintem ez szánalmas. Egy férfi legalább telefonáljon! Thibault alig észrevehetően közelebb nyomult Elizabethhez a kanapén. – Ezt majd

eszembe vésem. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ha a környéken akarsz élni, ezt a sztorit soha nem mondhatod el senkinek? Thibault most már nagyon is észrevehetően lopta a távolságot. – Ezzel együtt tudok élni. – És ha fizetésemelést vársz pusztán azért, mert a főnökasszony unokájával jársz, hát azt is elfelejtheted. – Majd kijövök valahogy ennyi pénzből. – Ötletem sincs, hogy hogyan. Még kocsid sincs. Ekkor Thibault már közvetlenül Elizabeth mellett ült. A nő felé fordította az arcát, a haja finoman súrolta Thibault vállát. A férfi belecsókolt Elizabeth nyakába. – Majd kitalálok valamit – suttogta, és az ajkához préselte az ajkát. Hosszú ideig csókolóztak a kanapén. Utána Thibault a karjában vitte be Elizabethet a hálószobába, és eggyé forrt a testük. Ahogy szerették egymást, az hűen tükrözte az érzelmeiket: volt benne szenvedély, düh, megbocsátás, nyerseség, gyengédség. Utána Thibault az oldalán feküdt, és egyre csak nézte Elizabethet. Leheletfinoman végighúzta az ujját az arcán, Elizabeth pedig megcsókolta a kezét. – Azt hiszem, itt maradhatsz – suttogta.

34. FEJEZET

CLAYTON

A házat figyelő Keith nem akart hinni a szemének. Olyan görcsösen markolta a kormányt, hogy kifehéredtek tőle az ujjbütykei. Nagyokat pislogott, hogy tisztábban lásson, de mindig ugyanaz a látvány tárult a szeme elé: Beth autója a kocsibehajtón, a párocska a kanapén smárol, majd Szájbolt beviszi Betht a hálószobába. Beth és Szájbolt együtt! Keitht percről percre egyre jobban elöntötte a méreg, hömpölygött-tajtékzott benne az indulat. Füstbe ment a tökéletesen kidolgozott terve, ráadásul Szájbolt élete végéig sakkban tudja majd tartani. Pengevékonyra préselődött össze az ajka. Erős kísértést érzett, hogy egyszerűen rájuk

rontson, de nem tehette, mert ott volt az az átkozott dög. Már megint! És már az is épp elég kemény meló volt, hogy észrevétlenül próbálta távcsövezni a házat a kocsijából. Szájbolt. A kutya. És Beth… Nagyot csapott a kormánykerékre. Hogy történhetett ez meg? Hát nem hallotta Beth, amit mondott neki? Nem fogta föl, mekkora veszélyben van? Nem érdekli, mi lesz Bennel? Ez a pszichopata nem léphet be a fia életébe! Azt már nem! Amíg ő él, addig nem! Persze, számíthatott volna erre. Tudhatta volna, milyen ostoba liba Beth. Lehet, hogy maholnap harmincéves lesz, de annyi esze van, mint egy gyereknek. Tudhatta volna, hogy úgyis azt látja majd Szájboltban, amit látni akar, és nem vesz tudomást a nyilvánvaló tényekről. De ő ennek véget fog vetni, méghozzá inkább előbb, mint utóbb! Világosságot gyújt Beth agyában, kerül, amibe kerül!

35. FEJEZET

THIBAULT

Miután csókkal búcsúzott Elizabethtől az ajtóban, Thibault elcsigázottan, de megkönnyebbülten rogyott le a kanapéra. Szinte lubickolt a boldogságban, hogy a szerelme megbocsátott neki. Úgy érezte, valóságos csoda, hogy a nő megpróbált valami értelmet kihámozni abból a kacskaringós, tekervényes történetből, amely őt idáig repítette. Elfogadta őt a sebeivel, szeplőivel, bibircsókjaival együtt. Thibault soha nem hitte, hogy ilyesmi lehetséges. Elizabeth, mielőtt elment, meghívta vacsorára. Ö örömmel elfogadta a szíves invitálást, de előbb még pihenni akart egy kicsit, mert úgy érezte, anélkül nem lesz ereje bekapcsolódni a társalgásba. Mielőtt azonban elszundítana, legalább egy kis időre ki kell vinnie Zeuszt. Kiment a hátsó verandára az esőkabátjáért. Zeusz a nyomába eredt, és érdeklődve figyelte. – Igen, sétálni megyünk – mondta a kutyának. – Csak hadd öltözzek föl. Zeusz hangosan csaholni kezdett izgalmában, és úgy ugrándozott, mint egy őzbak. Az

ajtóhoz rohant, majd vissza Thibault-hoz. – Sietek, amennyire csak bírok. Nyugi. Zeusz tovább ugrabugrált körülötte. – Nyugi! – ismételte a férfi. Zeusz esdeklő pillantást vetett rá, majd vonakodva leült. Thibault fölvette az esőkabátját meg a csizmáját, és kinyitotta a szúnyoghálós ajtót. Zeusz kirobogott az esőbe, de mindjárt bele is süppedt a sárba. Itt – Nana birtokával ellentétben – kissé emelkedett a talaj a ház irányába, így a víz onnan úgy négyszáz méterre gyűlt össze. Az előrerohanó Zeusz először az erdő felé vette az irányt, majd visszakanyarodott a nyílt terepre, végül pedig került egyet a kaviccsal felszórt kocsibehajtó felé. A kutya örömteli ugrándozása láttán Thibault elmosolyodott, és azt gondolta magában: Pontosan tudom, mit érzel most. Pár percet a szabadban töltöttek, ide-oda mászkáltak a viharban. Szénszínű volt a súlyos felhőkkel terhes égbolt. Újra megélénkült a szél, és Thibault-nak arcába vágott az oldalvást zuhogó eső. De ügyet se vetett rá: évek óta most először érezte igazán szabadnak magát. A kocsibehajtó végénél észrevette, hogy Elizabeth kocsijának keréknyomát már majdnem elmosta az eső. Pár perc, és végképp nem marad belőle semmi. Ugyanakkor mintha észlelt volna valami furcsát. Próbált rájönni, mi lehet az. Első gondolata az volt, hogy mintha túl széles lenne a nyom… Közelebb ment, hogy alaposabban szemügyre vegye. Úgy okoskodott, hogy az idefelé jövet, illetve távozóban hagyott keréknyom alighanem átfedi egymást. Csak a kavicsos út szélére érve jött rá, hogy tévedett – ugyanis kétszer két pár keréknyomot talált. Azaz két autó járt itt. Thibault először nem értette a dolgot. Aztán villámgyorsan dolgozni kezdett az agya, és egymás után kerültek a helyükre a mozaikdarabkák. Itt járt még valaki. Ez elég furcsa, hacsak… Az ösvény felé pillantott, amely az erdőn át a kutyatelepre vezetett. Abban a pillanatban a szél és az eső is éktelen tombolásba kezdett. Thibault hunyorogva szemlélte az ösvényt, majd hirtelen a lélegzete is elakadt. Futásnak eredt. Vigyázott, hogy egyenletes iramban haladjon, és közben lázasan dolgozott az agya. Azt számolgatta, mennyi ideje van. Szívből remélte, hogy nem lesz késő, mire odaér.

36. FEJEZET

BETH

Mintha csak a sors keze rendezte volna így: Nana éppen kint volt az irodában, amikor Keith beviharzott a házba, és becsukta maga mögött az ajtót, mintha ő lenne a birtok ura. Beth a konyhából is jól látta, hogy a volt férje nyakán kidagadnak az erek. Amikor pedig találkozott a tekintetük, Keith mindkét keze ökölbe szorult. A férfi bemasírozott a nappaliba. Beth úgy érezte, mintha kiszakadna belőle valami, és a felszabadult helyet a félelem töltené ki. Soha nem látta még ilyennek Keitht. A konyhai szekrénysor mentén hátrálni kezdett, de meglepetésére a férfi megállt a konyha ajtajában, s őt el is mosolyodott. Az arckifejezése azonban valahogy nem stimmelt. Csak groteszk, tébolyult karikatúráját adta vissza annak, amit Keith szándéka szerint tükröznie kellett volna. – Bocsánat, hogy így berontottam – szólalt meg túlzásba vitt udvariassággal –, de beszélnünk kell. – Mit keresel itt? Nem sétálhatsz be csak úgy… – Vacsorát főzünk? – szakította félbe a volt férje. – Én még emlékszem azokra az időkre, amikor nekem főztél vacsorát. – Takarodj innen, Keith – mondta rekedtes hangon Beth. – Nem megyek sehová! – A férfi úgy nézett Bethre, mintha nem is értené, mi jutott eszébe. Az egyik szék felé intett. – Nem ülnél le? – Nem akarok leülni – suttogta Beth, és gyűlölte magát, amiért olyan riadt a hangja. – Azt akarom, hogy menj el. – Arra ne is számíts – felelte Keith, majd újból elmosolyodott, de most sem sikerült jobban, mint az imént. Beth még soha nem látta őt így: ijesztően üres volt a rászegeződő tekintete. Erezte, hogy szaporábban ver a szíve. – Adnál egy sört? – kérdezte most a volt férje. – Hosszú napom volt a cégnél, ha érted, mire gondolok. Beth nagyot nyelt. Nem merte levenni a szemét Keith-ről. – Nincs itthon több. Keith bólintott, és körbepillantott a konyhában, majd megint Bethen állapodott meg a tekintete. – A tűzhely mellett látok egyet – mutatott arrafelé. – Kell, hogy legyen több is. Nem gond, ha bekukkantok a hűtőbe? – Választ sem várva odalépett a frizsiderhez, és kivett az

alsó polcról egy üveg sört. – Látod, találtam – mondta diadalmasan, és mindjárt föl is bontotta. – Úgy látszik, rosszul emlékeztél – tette hozzá Betht méregetve, majd jól meghúzta az üveget, és rákacsintott a volt feleségére. Beth nem kis erőfeszítés árán megőrizte a hidegvérét. – Mit akarsz, Keith? – Jaj, ne játszd az ártatlant. Csak beugrottam, hogy van-e valami fejlemény. Hogy történt-e valami, amiről tudnom kell. – Miről kéne tudnod? – Bethnek összeszorult a gyomra. – Például Szájboltról – hangzott a válasz. A nő nem vett tudomást arról, hogy Keith szándékosan rosszul ejtette ki Logan nevét. – Nem tudom, miről beszélsz – mondta. Keith megint kortyolt a sörből, majd a folyadékot a szájában forgatva bólintott. Aztán jó hangosan lenyelte a sört. – Már idefelé jövet, a kocsiban sejtettem, hogy ezt fogod mondani – jelentette ki már-már könnyed, társalgó hanghordozással. – Jobban ismerlek, mint gondolnád – folytatta, és Beth felé intett a sörösüveggel. – Volt idő, amikor nem tudtam, ismerlek-e egyáltalán, de az utóbbi években ez megváltozott. Hiszen ha két ember közösen nevel egy kisfiút, az remekül összekovácsolja őket, jól mondom? Beth nem felelt. – Éppen ezért vagyok itt. Ben miatt. Mert a lehető legjobbat akarom neki, és pillanatnyilag nem vagyok meggyőződve róla, hogy tiszta fejjel gondolkodnál. Lépett egyet Beth felé, és harmadszor is meghúzta az üveget, amely már majdnem kiürült. Keith megtörölte a kézfejével a száját, majd folytatta: – Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy kettőnk között nem mindig volt a legjobb a kapcsolat, és ez nincs jó hatással Benre. Tudnia kell, hogy még mindig jól kijövünk egymással, hogy továbbra is közeli barátok vagyunk. Nem gondolod, hogy ez fontos lecke, amire mindenképpen meg kell tanítanunk? Hogy ha az ember szülei el is váltak, attól még lehetnek barátok? Bethnek nem tetszett a volt férje zavaros, terjengős monológja, de nem mert a szavába vágni. Most egy egészen másféle Keith Claytonnal állt szemben, mint máskor, és ez az új Keith Clayton veszélyesnek látszott. – Szerintem ez fontos dolog – folytatta a férfi, és megint közelebb lépett hozzá. – Az

igazat megvallva nem hiszem, hogy lenne a világon bármi, ami ennél fontosabb. – Maradj ott, ahol vagy! – figyelmeztette Beth. – Ugyan már! – torkolta le dorgáló hangnemben a volt férje. – Mondom, nem igazán gondolkodtál tiszta fejjel az utóbbi napokban. – Beth egyre csak hátrált a pult mellett, hogy ne csökkenjen kettejük között a távolság. – Ne gyere közelebb! Figyelmeztetlek! Keith azonban csak követte, és bámulta azzal a kifejezéstelen tekintetével. – Látod, éppen erről beszélek. Most is úgy viselkedsz, mintha attól félnél, hogy bántani foglak. Pedig soha, de soha nem tennék ilyet. És neked ezt tudnod kellene rólam. – Örült vagy! – Nem, nem. Kicsit talán mérges vagyok, de őrült nem. – Keith most megint elmosolyodott, és már nem nézett olyan kifejezéstelenül. Beth gyomra szaltózott egyet. A férfi folytatta: – Tudsz róla, hogy mindazok után, amit el kellett viselnem miattad, még mindig úgy gondolom, hogy gyönyörű vagy? Bethnek nagyon nem tetszett, hogy ilyen irányt vesz a beszélgetés. Addigra a konyha sarkába ért, nem hátrálhatott tovább. – Menj el szépen, rendben? Ben fönt van az emeleten, és egy percen belül visszajön Nana is… – Csak egy csókot kérek. Az talán olyan nagy dolog? Beth nem tudta, jól hallotta-e. – Egy csókot? – visszhangozta hüledezve. – Egyelőre igen. Egyelőre csak egy csókot a régi szép idők emlékére. Aztán elmegyek. Sarkon fordulok, és kisétálok innen. Megígérem. – Nem foglak megcsókolni – ellenkezett Beth. Még mindig nem ocsúdott föl a döbbenetből. Keith most már ott állt közvetlenül előtte. – Dehogynem – mondta. – És később még többet is meg fogsz tenni. De egyelőre megteszi egy csók is. Beth hátrahajolva próbált távolabb kerülni a férfitól. – Kérlek, Keith! Én ezt nem akarom! Nem akarlak megcsókolni! – Majd túlteszed magad rajta – közölte a férfi, és odahajolt hozzá, de Beth elfordította a fejét. Keith ekkor megragadta mindkét karját, az ajka pedig a füléhez közelített. A nő szíve most már hevesen kalapált. – Ez fáj! – pihegte. – Elmondom, mi a szitu, Beth – lihegte a fülébe Keith. A nyakán érezte a férfi meleg

leheletét. – Ha nem akarsz megcsókolni, részemről rendben. Elfogadom. De úgy döntöttem, hogy egy kicsivel több akarok lenni, mint a barátod. – Takarodj innen! – sziszegte a nő, mire Keith harsány kacaj kíséretében elengedte. – Persze – mondta, és hátralépett egyet. – Semmi gond. Elmegyek. De azt azért elmondanám neked, hogy mi fog történni, ha nem tudunk megállapodni valamiben. – Tűnj már el! – kiáltotta Beth. – Úgy gondoltam, olykor-olykor elmehetnénk valahova… amolyan randira. És erre csak egyféle választ fogadok el. Bethnek beleborsódzott a háta, hogy a „randi” szót hallotta a volt férje szájából. Alig hitt a fülének. – Szájbolt kapcsán, ugyebár, figyelmeztettelek – folytatta Keith –, erre ma hol jártál? A házában! – Megcsóválta a fejét. – És ez súlyos hiba volt. Tudod, könnyen rábizonyíthatom, hogy rögeszmésen hajkurászott téged. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy veszélyes ember, de te erről szemmel láthatóan nem veszel tudomást. Így pedig Bent is veszély fenyegeti, ha veled él. Keith arca semmiféle érzelmet nem árult el. Betht valósággal megbénították a szavai. – Nagyon nem szeretném, ha a bíróságon kellene elmondanom, miket csinálsz, de ha rákényszerítesz, megteszem. És biztos vagyok benne, hogy ezúttal már nekem ítélnék Ben kizárólagos felügyeletét. – Ilyet még te sem tennél! – suttogta Beth. – De bizony megteszem. Hacsak… – Keith szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, és ettő l még borzalmasabb volt az egész. Tartott egy kis hatásszünetet, majd megint professzoros hanghordozással folytatta. – Igyekszem érthetően fogalmazni. Először is megmondod Szájboltnak, hogy soha többé nem akarod látni. Aztán megmondod neki azt is, hogy tűnjön el Hamptonból. Mi pedig időnként randizunk. A régi szép idők emlékére. Vagy ez lesz, vagy pedig az, hogy Ben velem fog élni. – Én nem fogok veled élni! – kiáltotta a konyhaajtóból egy vékony hang. Beth csak most látta meg Keith háta mögött a rémült arcot vágó Bent. A kisfiú hátrálni kezdett. – Nem fogok veled élni! Azzal megfordult, és elszaladt. Bevágta maga mögött a bejárati ajtót, és kirohant a tomboló viharba.

37. FEJEZET

CLAYTON

Beth megpróbált kifurakodni Keith mellett, de a férfi megint a karja után kapott. – Még nem végeztünk – morogta. Nem akarta elengedni Betht, amíg meg nem győző dött róla, hogy az ex-neje fölfogta, mi a helyzet. – De hát Ben kirohant! – Nem lesz semmi baja. És még nem végeztünk. Pontosan értened kell, hogy mennek majd kettőnk közt a dolgok ezután. Beth nem habozott: szabad kezével pofon vágta a volt férjét, aki erre hátrahőkölt, és elengedte a karját. Ekkor a nő összeszedte minden erejét, és gyorsan, hogy ne legyen ideje visszanyerni az egyensúlyát, ellökte magától Keitht. – Tűnj innen a francba! – sikította, és mihelyt Keith valamelyest megvetette a lábát, jó nagyot taszított a mellkasán. – Torkig vagyok már vele, hogy te meg a családod megmondjátok, mit tehetek és mit nem! Nem tűröm tovább! – Az igazán kár – vágott vissza a férfi. Magától értetődő természetességgel jöttek ki a száján a szavak. – Merthogy nincs választásod. Nem hagyom, hogy Ben akár csak a közelébe is menjen még egyszer a te kis barátodnak! Beth nem szólt semmit, csak kiszabadította magát, és nagy léptekkel az ajtó felé indult. – Hova mész? – vonta kérdőre Keith. – Még nem végeztünk! Beth már a nappaliban járt. – Megkeresem Bent! – De hát ez csak egy kis eső! – Aradnak a folyók, ha nem vetted volna észre. – Azzal Beth is kiszaladt a házból. Keith a tekintetével követte. Arra számított, hogy a verandán találja a kisfiút, de a nő előbb jobbra, aztán balra fordította a fejét, majd eltűnt a szeme elől. Villámlott, majd egy másodpercen belül jött a mennydörgés is, méghozzá közelről. Túlságosan is közelről. Keith az ajtóhoz sietett, és észrevette, hogy Beth a veranda végéből kémleli az udvart. Az iroda fel ől pedig Nana közeledett esernyővel a kezében. – Nem láttad Bent? – kiáltott oda neki Beth. – Nem – felelte zavartan Nana. – Csak most értem ide. Mi folyik itt? – Hirtelen

megtorpant a szakadó esőben, mert most vette észre, hogy Keith is ott van. – Ő meg mit keres itt? – kérdezte megütközve. – Nem szaladt el melletted? – tudakolta a nagyanyja kérdésére ügyet sem vetve Beth, és a lépcső felé futott. – Nem nagy ügy – mondta Keith, aki be akarta fejezni, amit elkezdett. – Vissza fog… Beth most megtorpant, és szembefordult vele. Keith egyből látta, hogy a nő arca immár nem dühödt indulatokat tükröz: a haragját rettegés váltotta föl. A vihar hirtelen nagyon távolinak tűnt… – Mi van? – kérdezte Keith. – A házikó… Keith egy másodperc alatt fölfogta, mit jelent ez. Úgy érezte, mintha vasmarok szorítaná a mellkasát. A következő pillanatban már kétségbeesetten rohantak mindketten az erdő felé.

38. FEJEZET

THIBAULT, BETH ÉS CLAYTON

Thibault végre a kutyatelepre vezető bekötőútra ért. A csizmája jócskán elnehezült a belészivárgott víztől. Zeusz is ott loholt mellette. A kutya bírta az iramot, csak a térdig érő víz lassította le. A férfi már látta a kocsit meg a kisteherautót, és ott állt mellettük egy terepjáró is. Közelebb érve már látta a tetőlámpát is, és egyből tudta, hogy Keith Clayton van ott. Kimerültség ide vagy oda, mindent beleadva tocsogott tovább a vízben, Zeusz pedig úgy ugrált, mint a hullámok közt játszadozó delfin. Thibault-nak úgy tűnt, minél gyorsabban fut, annál távolabb kerül a céltól, de végül mégis elhaladt az iroda mellett, és elfordult a ház felé. Csak ekkor vette észre a verandán álló Nanát, aki az erdő felé világított a zseblámpájával. Már messziről látszott rajta, hogy pánikba van esve. – Nana! – kiáltotta Thibault, de a viharban nem jutott el a hangja a verandáig. Az idős asszony pár másodperc múlva mégis felé fordult, és rávilágított a zseblámpával. – Thibault?

A férfi küszködve tette meg az utolsó néhány lépést. Továbbra is ömlött az eső, és a gyérülő fényben nem sokat lehetett látni. Sétatempóra lassított, és próbált levegőhöz jutni. – Mi történt? – kiáltotta. – Ben eltűnt! – Hogyhogy eltűnt? Mi történt? – Nem tudom! – kiáltotta Nana. – Itt volt Keith Clayton, és Beth kijött, hogy megkeresse Bent… aztán mindketten elrohantak a patak felé. Mondtak valamit a házikóról is. Thibault a következő pillanatban már az erdő felé sprintelt Zeusszal. Szél tépázta, eső verte faágak szabdald a, arcukat, a kezüket. Sokszor földre hullt ágak állták útjukat, ezeket csak bokrok, kúszónövények között átvergődve tudták kikerülni. Beth kétszer is elesett, és hallotta, hogy a háta mögött Keith is talajt fog. Félúton a nő egyik cipő je beleragadt a sűrű, nyúlós sárba, de ő csak rohant tovább. A házikó! A kishíd! Az árvíz! Beth csak a hirtelen adrenalinfröccsnek meg a páni félelemnek köszönhetően nem hányta el magát. Lelki szemei előtt megjelent a leszakadó kötélhíd, rajta a kisfia… A fák sötét árnyékában ismét félig elkorhadt farönkbe botlott. Szinte égette a fájdalom a lábfejét, ő azonban amilyen gyorsan csak tudott, fölpattant, és igyekezett tudomást sem venni róla. De amint ránehezedett a testsúlya a fájós lábára, egyből a földre rogyott megint. Keith addigra fölzárkózott mellé. Szó nélkül fölsegítette, és a derekát átkarolva vonszolta tovább. Mindketten tudták, hogy a fiuk komoly veszélyben van. Keithnek minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne legyen úrrá rajta a pánik. Győzködte magát, hogy Ben okos fiú, fölismeri a veszélyt, ha látja, és nem teszi próbára a szerencséjét. Hiszen nem valami bátor gyerek… A férfi életében először adott hálát ezért a sorsnak. Kínnal-keservvel haladt előre az aljnövényzetben gázolva, és a bicegő Betht támogatta. Egyszer csak elérték a medrét messze elhagyó patakot. Keith soha nem látta még ilyennek: irdatlanul szélesre duzzadt, és mindent elsöprő, sebes folyású víztömeget hurcolt magával. Thibault apait-anyait beleadva futott vízben-sárban. Minden akaraterejét összeszedve kényszerítette magát, hogy ne lassítson le, de minden lépésnél egyre nehezebben tudta tartani a kétségbeesés diktálta tempót. Arcát, karját faágak, kúszónövények karistolták, mintha megannyi olló vágott volna bele. De ő a fejvesztett rohanásban nem is érezte a fájdalmat.

Menet közben előbb az esőkabátját, majd az ingét tépte le magáról. Egyre azt hajtogatta magában: „Már majdnem ott vagyok. Már csak egy kicsi van hátra.” Az agya valamelyik rejtett zugából pedig Victor hangját hallotta: Még nincs vége. Beth lábfejébe minden egyes lépésnél őrjítő fájdalom hatolt. A csontjait átjáró nyilallás fölszaladt egészen a derekáig, de ő nem volt hajlandó sikítani, jajgatni. A házikóhoz közeledve még jobban kiszélesedett a patak, fodrozódott, örvénylett a tengervízzel kevert édesvíz. Az egyre kijjebb tolódó part mentén faágak kupacain törtek meg a hullámok. A háborgó víztömeg akkora ágakat sodort magával, hogy ha valakit fejbe vágnak eggyel, az könnyen elveszthette volna az eszméletét. Alig láttak át az esőfüggönyön. A szél által letört újabb faág tőlük alig néhány méterre zuhant a földre. A sár kíméletlenül szívta magába a maradék energiájukat. De Beth tudta, hogy a tölgyfához értek, mert a kötélhíd körvonalait a szakadó esőben is ki tudta venni. Mintha egy eltűntnek hitt hajó viharvert árbocát pillantotta volna meg a ködös kikötőből. A tekintete a fára szögelt létráról a kötélhídra, majd a patak fölött félúton lévő stégre vándorolt, amelyen már zubogott át az áradat, és jócskán felgyülemlett a benne megakadt hordalék. A túloldalon furcsa szögben himbálózott a második kötélhíd, a házikó előtti dobogó pedig talán harminc centivel lebegett a víz fölött. Már majdnem levált a házikó ősrégi talapzatáról. Beth most mintha rémálmot látott volna, pedig ébren volt: a dobogó alatt a kötélhídba csimpaszkodó Ben vergődött a zúgó áradatban. Csak ekkor sikított fel. A kötélhíd foszladozó szélét markoló kisfia láttán Keith ereiben szétáradt a rettegés. Eszelősen járt az agya. Tudta, hogy a túlsó part túl messze van, nincs ideje átúszni. – Maradj itt! – kiáltott Bethnek, és odarohant a tölgyfához. Szinte futva mászott föl a fára szögelt hágcsón, mert észrevette, hogy a házikó előtti dobogó egyre süllyed, és bármelyik pillanatban leszakíthatja az áradat. A kötélhídon megtett harmadik lépésnél Keith súlya alatt megroppant a korhadt deszka, és a férfi a padozatot átszakítva a vízbe zuhant. Az ütéstől eltört egy-két bordája, és épp hogy el tudta kapni a kötelet, mielőtt a dühöngő áradatba csobbant volna. Nagy nehézségek árán jó szorosan megmarkolta a kötelet, de a ruhái lehúzták a víz alá. Megfeszült a kötél. Keith minden erejét összeszedve kapaszkodott, és vadul rúgkapálva

próbálta kidugni a fejét a víz alól. Végre sikerült. Mohón szívta be a levegőt, de a törött bordái szinte fölrobbantak a fájdalomtól, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Pánikszerűen kapott a kötél után a másik kezével is, hogy jobb eséllyel vegye föl a küzdelmet az áradattal. A fájdalomról tudomást sem véve, hősiesen kitartott. A vízben sodródó ágak faltörő kosként ütköztek neki, majd vadul kipörögve úsztak tovább. Az arcába csapó víztől alig látott valamit, alig kapott levegőt, és a túlélésen kívül gondolni sem tudott semmire. Az árral folytatott kétségbeesett küzdelem hevében nem vette észre, hogy a két kötélhíd közti padozatot alátámasztó cölöpök meginognak, majd lassan a patak folyásirányába dőlnek. Beth nagy nehezen talpra állt, és sántikálva elindult, de három lépés megtétele után újra elesett. Tölcsért csinált a kezéből, és odakiabált a kisfiának: – Mássz arrébb a kötélbe kapaszkodva, Ben! Távolodj el a stégtől! Meg tudod csinálni! Nem volt benne biztos, hogy a kisfia meghallotta, de aztán látta, hogy Ben kezd kifelé araszolni a stég alól. A patak közepe felé tartott, ahol még erősebb a sodrás. Az apja felé… Keith magatehetetlenül kapálózott, alig tudta tartani a kötelet… Beth előtt egyszerre gyorsult föl és lassult le minden, amikor egyszer csak mozgásra lett figyelmes a patak fentebbi szakaszán. A szeme sarkából látta, hogy Logan letépi magáról a csizmáját meg az orkánnadrágját. A férfi Zeusszal a nyomában a vízbe vetette magát. Keith érezte, hogy nem bírja már sokáig. Észvesztő fájdalom nyilallt a bordáiba, és folyton víz alá nyomta az áradat. Csak néha jutott némi levegőhöz. Kétségbeesetten csapkodott, rúgkapált, és hirtelen ráébredt, hogy a haláltusáját vívja. A túlpart felé úszó Thibault-t minden egyes csapással egy méterrel lejjebb sodorta a könyörtelen áradat. Arra gondolt, hogy a parton majd visszafuthat az eredeti céljához, de nem volt sok ideje. Benre szegezte a tekintetét, és apait-anyait beleadva rúgta-csépelte a vizet. Beleütközött egy nagyobb faágba, és egy pillanatra a víz alá merült. Amikor újra elő bukkant, azt sem tudta, hol van. A mögötte elszántan evickélő Zeuszt pillantotta meg elő ször. Lassanként sikerült újra tájékozódnia. Kétségbeesetten tempózott tovább, mert még a patak közepét sem érte el. Beth látta, hogy Ben a foszladozó kötélbe csimpaszkodva apránként továbbaraszol. Odavonszolta magát a víz szélére. – Gyerünk! – kiáltotta hüppögve. – Meg tudod csinálni!

Tarts ki, kicsim! erejét megfeszítve úszó Thibault a kishíd alámerült padozatának ütközött. Megpördült a vízben, és magatehetetlenül sodródott tovább. A következő pillanatban Keith Claytonnak csapódott. A pánikba esett rendőr a szabad kezével a nekisodródott férfi karja után kapott, és a mélybe rántotta Thibault-t, aki kapálózva a kötél után tapogatózott, és éppen abban a pillanatban fonódtak rá az ujjai, amikor Clayton elengedte. A seriffhelyettes most mindkét kezével belécsimpaszkodott, és szabályosan rámászott. Észvesztve küzdött, hogy levegőhöz jusson. Thibault fél kézzel a kötelet markolva viaskodott Claytonnal, de nem tudta kiszabadítani magát. A tüdeje majd fölrobbant, és kezdett úrrá lenni rajta a pánik. Ebben a pillanatban megint megroggyantak a tartócölöpök, mert a sodrást, meg Clayton és Thibault együttes súlyát már nem bírták. A tákolmány éktelen recsegés-ropogás közepette a vízbe zuhant. Beth látta, hogy Keith és Logan magatehetetlenül vergődik a víz alatt, majd elpattannak a stéget tartó utolsó kötelek is. A túloldalon a házikó dobogója nagy robajjal a patakba zuhant, és Bent magával ragadta az ár. A nő rémülten nézte, hogy a kisfia még mindig a kötélbe csimpaszkodik, amely a vízben pörögve sodródó középső padozathoz van erősítve. Zeusz már Logan és Keith közelébe ért, amikor a stég hirtelen megemelkedett, mint egy kagyló, amelyet hátára kapott a hullám, majd a vízbe zuhant. A kutya eltűnt. Túl gyorsan történt minden. Beth eszelősen pásztázta tekintetével a vizet. A két férfit már egyáltalán nem látta, és a kisfia fejét is csak nagy sokára találta meg. Pici pötty volt a tömérdek hordalékot szállító vízben. Hallotta a kétségbeesetten kiáltozó fiú vékony hangját, és miközben Ben nagy nehézségek árán próbálta a víz fölött tartani a fejét. Beth fölállt, és a fájdalomra érzéketlenül előrébb bicegett, hogy szemmel tudja tartani a kisfiát. Aztán mintha hirtelen valóra vált volna az álma: csillogó, sötétlő fejet pillantott meg a víz színén, és ez a fej célirányosan Ben felé haladt. Zeusz! Beth hallotta, hogy Ben a kutya nevét kiáltja, és megtelt a szíve reménységgel. Bicegett tovább. Elesett, fölkelt, tovább botorkált, majd megint elvágódott. Végül négykézláb haladt előre, hogy lássa, mi történik. A faágakba kapaszkodva vonszolta magát. A patakban sodródó Zeusz és Ben egyre kisebb lett, de a kutya egyre közelebb ért a kisfiúhoz.

Aztán egyszer csak összeolvadt az alakjuk, és Zeusz hirtelen a part felé fordult, ahol Beth állt, Ben pedig a kutya farkába csimpaszkodott. – Rúgd a vizet, kicsim! Rúgjad! – sikította Beth. Sántikált-szökdécselt előre, és közben cséphadaróként járt a keze, de így sem tudott lépést tartani az árral. Ben és Zeusz másodpercről másodpercre egyre távolodott tőle. Feszülten figyelte őket. Már a patak közepén járnak… nem, már túlhaladtak rajta! Maradék erejét megfeszítve ment tovább, az életösztön vitte előre. Fájdalmat nem érzett, csak a szíve dobbant a torkában minden lépésnél. Már megtették az út kétharmadát… Egyre lassúbb az áramlat… Már csak a táv negyede van hátra… Beth faágak után kapkodva húzta előre magát. Néhány gyötrelmes másodpercig nem látta őket a fák lombjától, de aztán előbukkantak megint. Már majdnem partot értek… Szinte kezdte elhinni, hogy megkönnyebbülhet… Már csak egy kicsi van hátra… Istenem, kérlek, segíts…! Még egy egész kicsit… Kint vannak! Először Ben lába ért talajt. A kisfiú elengedte Zeusz farkát. A kutya még egyszer nekilódult, és kijutott ő is. Beth mindent beleadva botorkált feléjük. Kimerülten támolyogtak partra, Zeusz egyből összerogyott, amint szilárd talajt érzett a lába alatt. A következő pillanatban összecsuklott Ben is. Mire a nő odaért, a kutya már újra talpon volt. Remegett a lába a kimerültségtől, csuromvíz volt, és hevenyen köhögött. Beth letérdelt a kisfia mellé, és felültette, mert Ben Zeusszal egy ütemre köhögni kezdett. – Jól vagy? – Megvagyok – zihálta a kisfiú. Újra köhögésben tört ki, és letörölte a vizet az arcáról. – Féltem, de ott volt a zsebemben a fénykép. Thibault azt mondta, az megvéd. – Megtörölte az orrát. – Hol van apa? És Thibault? Erre mindketten elsírták magukat.

EPILÓGUS

KÉT HÓNAP MÚLVA

Beth belenézett a visszapillantó tükörbe, és elmosolyodott a platón álló, orrát a szélnek odatartó Zeusz láttán. Mellette, a vezetőfülkében pedig ott ült Ben, aki időközben hirtelen megnyúlt, de még mindig nem volt elég magas ahhoz, hogy kényelmesen kikönyökölhessen az ablakon. A hetekig tartó, rémesen hideg idő után most először köszöntött rájuk néhány meleg nap. Közelgett a karácsony, alig pár hét volt hátra. Az októberi hőség és az azt követő viharok emléke már kezdett halványulni, pedig az árvíz annak idején országos hír volt. Hampton központját – a térség sok más településéhez hasonlóan – elöntötte a víz. Hatan vesztették életüket. Beth az átélt borzalmak dacára hosszú ideje most először érezte úgy, hogy valamiféle… lelki béke tölti el. A temetés óta eltelt idő alatt sikerült megbirkóznia azoknak a rendkívüli eseményeknek az emlékével, amelyek elvezettek a végzetes naphoz. Tudta, hogy a városban sokan megkérdőjelezik a döntéseit. Olykor hallott is egy kis pusmogást, de jobbára elengedte a füle mellett. Ha bármit is tanult Logan-tői, hát azt, hogy időnként nem számíthat semmi másra, csak az önmagába vetett hitére és az ösztöneire. Nana állapota szerencsére továbbra is javult. A – nagyanyja szóhasználatával élve – „ baleset” óta eltelt napokban, hetekben Beth és legfőképpen Ben az idős asszony különleges, öntörvényű

bölcsességéből

és

rendíthetetlen

támogatásából

merített

erőt.

Nana

rendszeresen énekelt a templomi kórusban, és emellett még a kutyák trenírozására is jutott ideje. Immár mindkét kezét tudta használni, és csak néha sántított, ha fáradt volt. Néhány hete volt egy nap, amikor unoka és nagymama járása kísértetiesen hasonlított egymásra. Bethről akkor éppen két napja vették le a gipszet, amely öt hétig volt rajta, mivel négy csont is eltört a lábfejében. Nana sokat ugratta a bicebócasága miatt, élvezte, hogy kivételesen nem ő a családban a nyomorék. Ben azóta több szempontból is feltűnően más lett. A változások között volt, ami aggasztotta Betht, de olyan is, ami büszkeséggel töltötte el. A kisfiú attól, hogy túlélte a megpróbáltatásokat, magabiztosabb lett, és ezt a magabiztosságot az iskolába is magával vitte – legalábbis Beth szerette volna ezt hinni. Néha arra gondolt, vajon része van-e ebben a fényképnek, amit a kisfia állandóan a zsebében hord. A fotó védőbevonata már kopottas, viseltes volt, de Ben a világért sem vált volna meg tőle, mindenhova magával vitte. Beth valószínűnek tartotta, hogy idővel alighanem kinövi, de hát ki tudja? Hiszen ez Logan öröksége, ezért Ben számára különleges jelentőséggel bír.

A kisfiút, persze, nagyon megviselte a tragédia. Csak ritkán beszélt erről nyíltan, de Beth így is tudta, hogy Ben bizonyos fokig magát hibáztatja a történtekért. Olykor rémálmai is voltak, ilyenkor hol Keitht, hol Logant szólongatta kiabálva. Amikor Beth fölrázta, kiderült, hogy Ben megint ugyanazt álmodta: magatehetetlenül kapálózott a folyóban, és már kis híján alámerült, amikor észrevette a feléje közeledő Zeuszt. Csakhogy az álmában hiába kapkodott a kutya farka után, mert Zeusznak hiányzott a farka. Ben ezután mintha valahonnan máshonnan, kívülről nézte volna saját magát, ahogy hasztalan csapkod, majd lassan elnyeli a víz. Beth a temetőben beállt a szokásos parkolóhelyére. Két vázában hozott virágot. Először Drake sírjához vezetett az útja. Egy kis ideig csöndben emlékezett az öccsére, majd kihúzott pár gyomot a sírkő körül, és odahelyezte a vázát. Ezután átment a másik sírhoz. Ide tartogatta a nagyobb vázát, hiszen az elhunytnak aznap lett volna a születésnapja, és ő méltóképpen akarta köszönteni. Zeusz szokása szerint a közelben bóklászott, és a földet szaglászta. Ben pedig ott volt a nyomában, ahogy a kutya érkezése óta mindig. Kezdettől fogva imádta Zeuszt, de mióta a német juhász kimentette a megáradt folyóból, végképp elválaszthatatlanok voltak. Zeuszban, úgy tűnt, tudatosodott, hogy mit tett – legalábbis Beth csak ezzel tudta magyarázni a viselkedését –, és ez az ő számára azt jelentette, hogy eltéphetetlen kötelék alakult ki köztük. Éjszakánként Ben szobája előtt aludt a folyosón, és Beth, ha éjnek évadján kibotorkált a fürdőszobába, gyakran látta a kutyát az ágy mellett, amint állva vigyázza hű társa álmát. elszenvedett veszteség komplikált utóhatásaival mind Beth, mind Ben alaposan megkínlódott. Beth időnként úgy érezte, hogy az emlékeik aláássák a gyászukat, hiszen, bár az elhunyt a közösen átélt megpróbáltatásuk alkalmával hősiesen viselkedett, ezek az emlékek korántsem voltak mindig rózsásak. De mindent összevéve így is egyértelműen hálát érzett Keith Clayton iránt, és tudta, hogy mindig így emlékszik majd rá. Soha nem fogja elfelejteni, hogy Keith azon a napon a vállára vette őt, és azt sem, hogy amikor meghalt, a kisfiúk életét próbálta megmenteni. Ez mindenképpen számít valamit – sőt, nagyon is sokat számít. Beth a volt férje minden hibája dacára úgy döntött, csakis ezt őrzi meg róla az emlékezetében. Remélte, hogy idővel Ben is így gondol majd az apjára: bűntudat nélkül, és abban a biztos tudatban, hogy Keith szerette őt, bármilyen nehéz volt tetten érni ezt a szeretetet addig a bizonyos napig. Ami pedig magát Betht illeti, őt otthon Logan várta. A férfi fölajánlotta, hogy kimegy

velük a temetőbe, de Beth valahogy érezte, hogy nem igazán akar velük tartani, szívesebben töltené ezt a hétvégi napot a ház körüli magányos piszmogással. Logan ilyenkor megjavítgatott ezt-azt, és Ben új házikóján is dolgozott a hátsó udvaron. Úgy tervezték, kés őbb majd földíszítik a karácsonyfát. Beth már hozzászokott a férfi életritmusához, hangulataihoz, fölismerte a csöndes jelzéseket, amelyekből megtudhatta, kicsoda Logan Thibault. A férfi immár örökre az övé volt, jó és rossz tulajdonságaival, erősségeivel, gyengéivel együtt. A bekötőútra kanyarodva már látta is a veranda lépcsőjén álló Logant. Odaintett neki. Eszébe jutott, hogy immár ő is a férfié, így, ahogy van, gyarló, esendő emberként. Ha tetszik, ha nem, ez van. Ő már csak olyan, amilyen. A feléje tartó Logan elmosolyodott, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, és kitárta a karját.