Sors Neha Mostoha, A - Marina Anders

MARINA ANDERS A

SORS NÉHA MOSTOHA

A szirénázva érkező mentőautó csikorgó gumikkal fékez a baleset színhelyén, Egy szőke, törékeny nő száll ki, fehér orvosi köpenyben:

Andrea Bergen, a kiváló mentőorvos és tehetséges sebész, egy ember, akinek az élete a betegek szolgálatában telik. E rendkívüli asszony legérdekesebb eseteiről, emberi sorsokról, szerelmekről szólnak az igaz történetek, melyeket maga az élet írt.

Andrea Bergen mentőorvos naptójából: „Aggódom Hella nővér miatt. Ma súlyos baleset érte sógornőjét és unokaöccsét, előbbi a helyszínen szörnyethalt, utóbbi életveszélyes állapotban fekszik a kórházban. Anger ugyan megoperálta a kisfiút, de azóta is kómában van. Hella nővér most odaadóan gondoskodik a bátyjáról, akit teljesen összetört felesége halála. Gondjaiba vette a másik két gyereket is, akik szerencsére nem voltak a kocsiban, amikor a baleset történt. Ezenkívül minden szabad percét a kis Thomas mellett tölti az intenzív osztályon. És akkor még ott van neki a beteg férje! Számomra szinte felfoghatatlan, hogy bírja elviselni ezeket a megpróbáltatásokat fárasztó napi munkája mellett. Három héttel később ... Ma beszállítottam a kórházba Rudolf Hauensteint, Hella nővér férjét. Amputálni kell a lábát, és semmiképpen nem tud megbékélni a gondolattal, hogy fogyatékos lesz. Ez persze csak tovább súlyosbítja helyzetét. Megpróbáltam egy kis vigaszt önteni Hella nővérbe, mindhiába. Nem is csoda. Néhány embertársunkat a sors igencsak próbára teszi. És van még valami, ami nagyon aggaszt. Az utóbbi időben Hella nővér ijesztő módon megváltozott. Néha feltűnően nyugodt, máskor heves kitörésekre ragadtatja magát. Szörnyű gyanúm támadt..." Ilyen és ehhez hasonló feljegyzések alapján született meg regénysorozatunk, mely egy mentőorvos életéről, betegeinek sorsáról, kollégákról és barátokról szól. Az érintettekre való tekintettel a neveket és a helyszíneket megváltoztattuk. De Andrea Bergen doktornő köztünk él...

Már hajnalodott, de az öreg gesztenyefák között még vékonyka ködfátyol lebegett. A Hübner Fogadóban kigyúltak a fények, majd nem sokkal később egy kecses mozgású, sötét ruhás alak jelent meg az ablakok mögött, és sorra húzta el a függönyöket. Anna Hübner volt az, a panzió tulajdonosa, aki hetvenöt éves kora ellenére minden reggel ötkor felkelt, hogy vendégeinek reggelit készítsen. Férje már tizenegy éve meghalt, s azóta teljesen egyedül vezette a kis szállodát. Almyra, a török szobalány volt az egyetlen alkalmazottja, ő takarította a szobákat. - Egészen friss a levegő ma reggel - mormolta Anna Hübner, s fázósan dörzsölte meg a karját. Már napok óta csodálatos volt az időjárás, ahogy az a májushoz illik, de ilyenkor hajnalban bizony eléggé lehűlt a levegő a vastag kőfalak között. Anna el is határozta, hogy befűt a cserépkályhában, amelynek egyik oldala a reggelizőhelyiséget melegítette, a másik pedig az otthonosan berendezett társalgót. Az idős asszony mindig nagy gondot fordított vendégei kényelmére, és mindent elkövetett, hogy otthon érezzék magukat. Theo, a macska mindenhová követte gazdáját, most is ott dorombolt Anna lábainál. Öreg, lomha kandúr volt, ennek ellenére nagy népszerűségnek örvendett a fogadó vendégei körében. Anna Hübner újságpapírt és gyújtóst rakott a kályhába, s meggyújtotta. Tett még rá néhány hasáb fát, és máris lobogott a tűz. - így ni - szólt oda Theó-nak -, mindjárt jó meleg lesz. Most pedig menjünk a konyhába, és készítsünk valami harapnivalót a vendégeknek! Theo kényeskedő nyávogással helyeselt, és gazdája után indult. Ezen a reggelen hét vendége volt a panziónak. Öten közülük csupán egyetlen éjszakára kértek szállást, ők reggeli után máris indultak tovább. Heinisch úr már törzsvendégnek számított. Egy első emeleti, világos szobát bérelt, mert a festés volt a kedvenc időtöltése. Nyárra azonban mindig elutazott a lányához, az egyik északi-tengeri szigetre. Most is oda készült, és ez szomorúsággal töltötte el Anna Hüb-ert, aki nagyon jól kijött a vele egykorú öregúrral. Csak az vigasztalta, hogy októberben úgyis visszatér, s tavaszig megint nem hagyja el a barátságos kis fogadót. A hetedik vendég egy francia turistalány volt. Michelle-nek hívták, s még két éjszakát szándékozott maradni, hogy aztán folytassa útját tovább a Rajna mentén. Már az első éjszaka után megígérte, hogy visszafelé is itt fog megszállni. Nem csoda, hogy annyira jól érezte magát. A régi, de ízlésesen felújított épület barátságos hangulata éppoly vendégmarasztaló volt, mint tulajdonosának a szívélyessége. Anna megterítette az asztalokat, és megöntözte a virágokat. Nem sokkal később megszólalt a csengő. - Ez biztosan Almyra lesz - mondta Anna a macskának, miközben az ajtóhoz sietett. - Jó reggelt, Hübnerné! - köszöntötte a török szobalány enyhe akcentussal. - Jól aludt? - Fogjuk rá. Bár az én koromban már nem alszik igazán jól az ember. Micsoda ínycsiklandó illatuk van ezeknek a zsemléknek! Tedd őket, légy szíves, az asztali kosárkákba, aztán gyere a konyhába reggelizni, amíg megérkeznek az első vendégek.

Almyra villámgyorsan eleget tett a kérésnek. Kerékpárral járt dolgozni, s útközben minden reggel beugrott a pékhez friss zsemléket venni. A fogadóban aztán mindig együtt reggelizett Anna Hübnerrel, mielőtt hozzálátott a szobák kitakarításához. Nagyon szerette főnökét. Úgy érezte, keresve sem találna ennél jobb munkahelyet, ahol ráadásul ilyen jól megfizetik. - A mézet is az asztalra tettem - mondta az asszonynak, miközben helyet foglalt mellette a konyhában. - Hát elfelejtettem volna? Hiába, lassan teljesen megöregszem és elbutulok. - Ugyan, Hübnerné, hogy is mondhat ilyet! Hiszen tele van energiával! Kevés olyan embert ismerek, aki a maga korában ennyire bírja a munkát. Anna elmosolyodott. - Kedves tőled, hogy ezt mondod, Almyra, de a tényeket nem lehet letagadni. Néhány hét múlva betöltöm a hetvenhatot. - A kor nem számít - erősködött a szobalány. - Én például még negyvenéves sem vagyok, és sokkal több mindent elfelejtek, mint maga. Még németül sem tudok rendesen, pedig már tizenöt éve itt élek. Egyszerűen elfelejtem a szavakat. - Nem, Almyra, nagyon is jól beszélsz németül - felelte Anna Hübner, de hirtelen elhallgatott, mert zajt hallott a lépcső felől. - Azt hiszem, máris jön valaki reggelizni. Hova is tettem a frissen kifőtt kávét? Almyra körülhordozta tekintetét a konyhán. - Biztosan belétöltötte már a termoszokba - mondta aztán. Anna a homlokára csapott. - Hát persze! Na látod, erről beszéltem az előbb. Vagy elfelejtek megcsinálni dolgokat, vagy nem emlékszem rá, megcsináltam-e őket. - Ez másokkal is megesik - nevetett a szobalány, aztán a nyakát nyújtogatva kikémlelt a folyosóra. - A két üzletember a tizennyolcas és a tizenkilences szobából. Úgy látom, nagyon éhesek. Anna kiitta a kávéját, és felállt. - Hát akkor gyerünk, lássunk hozzá az etetéshez! Almy-ra, hozd át, légy szíves, a felvágottakat! A tojásokat a búra alá tettem, hogy ne hűljenek ki. A kávét ő maga vitte át a reggelizőhelyiségbe. Most is, mint mindig, szakított rá időt, hogy egy kicsit társalogjon a vendégeivel. Töltött nekik kávét, megkérdezte, hogy aludtak, és van-e esetleg valami különleges kívánságuk. Az üzletemberek láthatólag siettek valahová, mert igencsak tempósan falatoztak. Nem voltak túlságosan beszédes kedvükben, ezért a házigazda inkább egy másik asztalhoz fordult, ahol egy brémai házaspár reggelizett felnőtt lányukkal. Évente többször is megfordultak ezen a vidéken, s ilyen alkalmakkor mindig a Hübner Fogadóban szálltak meg éjszakára. Nemsokára Michelle is megérkezett. Csupán egy csésze kávét akart fogyasztani reggelire, mert este belakmározott, és most lelkiismeretfurdalása volt a sok kalória miatt. - Ugyan, gyermekem, magának olyan jó alakja van, hogy egy kis reggeli igazán nem árthat neki - jegyezte meg Anna Hübner. - Es különben is, hogy akarja üres gyomorral a templomokat meg a múzeumokat járni? Nem lehet egész nap evés nélkül csatangolni.

- En enni majd ebédet - felelte a csinos diáklány. - Addig kibírok valahogy. - Legalább egy zsemlét egyen! - próbálta rábeszélni Anna Hübner, s elégedetten mosolygott, amikor Michelle végül, megadva magát a sorsának, a kosárkába nyúlt, sőt még egy vékonyka szelet sonkát is tett a zsemlére. Utolsónak Friedrich Heinisch, az idős festő érkezett. Anna neki szentelte a legtöbb időt. Szokásává vált, hogy egy csésze kávéval leült az öregúr mellé, és reggeli közben eltársalgott vele. - Ma elkészülök a képemmel - újságolta Heinisch úr. - Azt hiszem, egész jól sikerült. - Erről meg vagyok győződve - lelkendezett a házigazda. - Legalábbis amit eddig láttam belőle, az egyszerűen lenyűgöző. Maga igazi művész! Heinisch úrnak szemmel láthatóan jólesett az elismerés. - Hát igen, házi használatra megfelel. A képet ugyanis a lányomnak ajándékozom. Tulajdonképpen ő rendelte meg a festményt a lakásuk halijába. - Biztos vagyok benne, hogy a lánya el lesz ragadtatva - mondta Anna Hübner, miközben újabb csésze kávét töltött beszélgetőpartnerének. - Ha van kedve és ideje, nekem is festhet egy képet. Például a nappali szobámba. Vagy akár ide, az étkezőhelyiségbe. - Örömmel - csillant fel a szeme az idős művésznek. - Természetesen méltányos árat szabhat. Elvégre levonhatom az adómból. - Akár úgy is elszámolhatunk, hogy annyival kevesebbet fizetek majd a szobáért - javasolta a festő. - Most már csak azt kell eldöntenie, milyen témát szeretne. - Fesse meg nekem, mondjuk, a tengert, ha már a nyarat úgyis a lányánál tölti az Amrum szigeten - felelte Anna rövid gondolkodás után. - Rendben van, Hübnerné. Egyébként is nagyon szeretem a tengert festeni. A nyáron biztosan több képet is készítek e témában, majd választhat közülük, ha visszajöttem. - Nagyszerű! Már előre örülök neki. Anna még egy darabig beszélgetett legkedvesebb vendégével, aztán elbúcsúzott tőle, és belevetette magát a munkába. ♦♦♦ - Meghalt a jó öreg Höllriegel! - bökött rá Jupp Diederichs a gyászjelentésre az újságban. Andrea Bergen, az Erzsébet Kórház fiatal, csinos mentőorvosa felkapta a fejét. - Höllriegel? A mi Höllriegelünk? - Nyilván ő - szólt közbe Ewald Miehlke ápoló, a mentős csapat harmadik tagja. - Hiszen a Höllriegel nem egy tucatnév. - Priemben lesz a temetés - olvasta tovább Jupp a gyászhírt. - Pedig úgy tudtam, elköltözött erről a környékről. - Igen, de az utóbbi években megint visszatért - vetette közbe Andrea. Megnézhetem a gyászjelentést, Jupp?

Jupp Diederichs odanyújtotta neki az újságot. - De azért ne vegye úgy a szívére, főnök! Idős, beteg ember volt már, a halál megváltást jelentett számára. - Tudom, tudom - felelte Andrea -, de én akkor is nagyon szerettem. Már szinte törzsvendég volt a kórházunkban. - A fiatal mentőorvosnő szomorúan olvasta tovább a gyászjelentést, amelyben az állt, hogy Höllriegel néhány nappal ezelőtt, hosszú szenvedés után elhunyt egy rosenheimi kórházban. Súlyos veserákja volt. - Én inkább örülnék a maga helyében, doktornő, hogy szegény öregnek nem kellett tovább szenvednie - állapította meg Ewald Miehlke. - Jó lett volna még egyszer látni - sóhajtott fel Andrea, miközben visszaadta Juppnak az újságot. - De hát csak akkor láthatta volna, ha megint kórházi ápolásra szorul, mert rosszabbodik az állapota - bátorkodott megjegyezni a sofőr. Márpedig, gondolom, ezt maga sem kívánta volna neki. - így is, úgy is kórházba kellett szállítani. - Talán jobban szerette volna, ha itt hal meg, és nem Rosenheimben? szólalt meg ismét Ewald Miehlke, s kétkedő pillantást vetett főnökére. Andrea megadta magát. - Nem, semmi esetre sem. Vagy talán mégis? Eh, nem is tudom. Az lett volna a legjobb, ha egyáltalán nem hal meg. - Egyszer valamennyiünket magához szólít a teremtő - állapította meg Jupp kenetteljesen. - Megyek, iszom egy kávét - állt fel az asztaltól a doktornő. - Nem akarok erről a témáról tovább beszélgetni. - Bocsásson meg, főnök, nem állt szándékunkban elkergetni magát! szabadkozott gyorsan Miehlke. - Szó sincs erről - felelte Andrea, s békülékenyen vállon veregette az ápolót. - Amúgy is be akartam nézni Keller doktornőhöz. Lore Keller a belosztály főorvosa volt, s baráti szálak fűzték Andreához. Amikor csak tehették, összejöttek egy kávéra, és ilyen alkalmakkor nemcsak magánügyeikről beszélgettek, hanem szakmai jellegű problémákról is. Nem mindig dolgoztak azonban ugyanabban a műszakban, ezért előfordult, hogy napokig nem is látták egymást. Andrea búcsúzóul odaintett kollégáinak, aztán lifttel felment a harmadik emeletre. Éppen kopogni akart Keller doktornő ajtaján, amikor észrevett egy kis cédulát, amelyen ez állt: A. gyerekosztályon vagyok. A gyerekosztály is a harmadik emeleten kapott helyet, így hát Andrea arra vette útját. A folyosón összefutott Siggi Baumgártnerrel. A doktor egy bábfigurákkal telerakott tarka kis szekeret húzott maga mögött, hóna alatt pedig az összehajtogatott színházat cipelte. Fején mulatságos kalap díszelgett. - Tán épp a soron következő előadásra készül, kolléga úr? - kérdezte Andrea nevetve. Tudta, hogy a fiatal, szakállas orvos rendszeresen bábjátékokat ad elő a gyerekeknek, aminek persze azok határtalanul örülnek. Siggi nagyon népszerű volt a kis betegek körében fura külseje és szokatlan viselkedése miatt. Szinte soha nem járt fehér köpenyben, a gyerekek mindig csak bársonynadrágban és pulóverben látták szaladgálni, ezért aztán nem is féltek a doktor bácsiktól.

Siggi mosolyogva megemelte tarka kalapját. - Úgy van, kedves kolléganő! Meghívhatom az ünnepi előadásra? A legjobb helyet biztosítom kegyednek, akár az ágy végére is ülhet. - Ó, maga nagyon jóságos - felelte Andrea ugyanabban a hangnemben. - Megengedi, hogy kísérőt is hozzak magammal? - Hozzon nyugodtan, ha fél a gonosz boszorkánytól - sziporkázott a fiatal orvos. - Rendben van, lehet, hogy benézünk az előadásra Keller doktornővel. Addig is a viszontlátásra! Andrea elindult megkeresni Lore Kellert, de mivel sehol sem találta, bekopogott Doris Gellérthez, a gyerekosztály főorvos asszonyához. Végül itt lelt rá barátnőjére. - Jó napot, doktornő, szia, Lore! Remélem, nem zavarok. - Nem, dehogy zavar. Jöjjön, igyon meg velünk egy csésze kávét! - hívta be barátságosan Doris Gellert. - Éppen Nils Manglerről, Werner kis pácienséről beszélgettünk magyarázta Lore Keller. - Szegény kis teremtés! De nálunk legalább jó kezekben van. - Nem úgy, mint otthon - fűzte hozzá a főorvosasszony. - Képzelje el, mindkét szülője dohányzik, és ráadásul váltig állítják, hogy az nem árthat a gyereknek. Az előbb volt itt a kicsi nagymamája, és bizony rettenetesen felizgatta magát, de hát nem is csoda. Andrea kávét töltött magának, és közben egyre csak a fejét csóválta. - A férjem mesélt az esetről. Néha elszörnyülködik az ember, micsoda szülők vannak! Andrea férje, Werner Bergen gyerekgyógyászként dolgozott, jól menő gyerekorvosi rendelője volt Beethoven utcai lakásuk földszintjén. Rendszeresen bejárt az Erzsébet Kórházba, az itteni gyerekosztályon is feküdt néhány betege, többek között a kis Nils Mangler. A kétéves Nils elhúzódó hörghurutban szenvedett, és félő volt, hogy betegsége idővel asztmává fajulhat. Szülei azonban, a nagymama elmondása szerint, cseppet sem törődtek gyerekük egészségi állapotával, és ahelyett, hogy minden káros hatástól igyekeztek volna megóvni, reggeltől estig cigarettáztak, telefüstölve a lakást. Nem is lehetett csodálkozni azon, hogy a kicsi rendszeresen köhögő rohamot kapott. A legutóbbi roham annyira súlyos volt, hogy amikor Nilset a nagyanyja elvitte Werner Bergen magánrendelőjébe, a gyerekorvos személyesen szállította be a kisfiút az Erzsébet Kórházba. Nils akut légszomjjal küszködött, s a fellépő folyadékhiány csak tovább súlyosbította a helyzetét. A kórházban aztán infúziót és dúsított oxigént kapott, hogy jobban fel tudja köhögni a felgyülemlett váladékot. Hörgőtágító gyógyszereket is adtak neki, s a főorvos asszony most éppen egy akupunktúrás kezelés lehetőségéről tanácskozott Lore Kellerrel. - Örülök, hogy nem a gyerekosztályon dolgozom - jegyezte meg Lore. Nálunk, a belosztályon is vannak ugyan gyógyíthatatlan betegek, akikért szinte meghasad a szívem, de még szörnyűbb lehet, ha gyerekekről van szó. - Igen, ez így van - mondta elgondolkodva Doris Gellert. - Néha én is azt kívánom, bárcsak idős emberek lennének a betegeim, akik már megették

a kenyerük javát. Másrészről viszont felemelő érzés, ha gyerekeken segíthet az ember. - Amikor ilyen esetekről hallok, mint ami a kis Nilsszel történt, fel tudnék robbanni a dühtől - vetette közbe Andrea. - Feltétlenül hívjon fel, doktornő, ha megjelennek a színen a szülők! Lesz hozzájuk egy-két szavam. Doris Gellert elmosolyodott. Tudta, hogy ha a mentőorvosnő valakit úgy istenigazából leteremt, az egy életre megemlegeti. - Mindenképpen értesítem. Magának talán sikerül észhez téríteni őket. - Megyek, meglátogatom a kis Nilset - mondta Andrea. - Ja, erről jut eszembe, a mi mókás kedvű Siggi Baumgártnerünk éppen műsort ad a gyerekeknek. Engem is meghívott az előadásra, és megígértem neki, hogy valakit még viszek magammal. - Hát akkor gyerünk! - állt fel Lore Keller. - Igazán rám fér néhány perc kikapcsolódás. - Én is megyek - csatlakozott Doris Gellert, és megadta a titkárnőjének, hol érhető el, ha szükség van rá. ♦♦♦ - A francba! Hella Hauenstein dühösen pillantott végig a csésze maradványain, amely hirtelen kicsúszott a kezéből, és apró darabokra törött a konyhakövön. Nemrég kapott anyósától egy étkészletet, a csésze ennek volt az egyik darabja. Rudolf biztosan mérges lesz, ha megtudja, mi történt, gondolta Hella. Egyébként is reggeltől estig csak morgolódik, és mindenben talál valami kivetnivalót, amióta súlyosbodott a cukorbetegsége. Szerencsére Hella ápolónő volt, s értette a módját, hogyan kell bánni a nehéz betegekkel, még ha most a gyerekosztályon dolgozott is az Erzsébet Kórházban. Természetesen tisztában volt vele, milyen nehéz együtt élni egy ilyen súlyos betegséggel. Ráadásul Rudolf lába időközben fekélyesedni kezdett, s nagyon nehezen lehetett szabályozni nála a cukorszintet. Fennállt a veszély, hogy amputálni kell a lábát. Ennek ellenére Hella úgy érezte, hogy férje máshogyan is viszonyulhatna a betegségéhez. Ahelyett, hogy kiszolgáltatja magát, és egész nap csak nyafog, megpróbálhatná összeszedni magát, s amennyire lehet, alkalmazkodni a kényszerű körülményekhez. Hella már a kiborulás szélén állt, mert fárasztó kórházi munkája mellett állandóan törődnie kellett a férjével is. Éppen össze akarta seperni a cserépdarabokat, amikor meghallotta Rudolf hangját a nappaliból. - Mit törtél már megint össze, Hella? - kérdezte szemrehányóan. - Az utóbbi időben sűrűn megesik veled az ilyesmi. - Az utóbbi időben teljesen kikészültek az idegeim! - felelte Hella kicsit indulatosabban a kelleténél. - Nem csoda, hogy minden kiesik a kezemből. - Remélem, nem valamilyen értékes edényt törtél össze! - kötözködött tovább Rudolf. - De igen, egy csészét anyád étkészletéből - felelte Hella, miközben a cserepeket a szemetes kosárba öntötte. - De természetesen megtérítem a kárt.

- Jól van na, ne légy már ilyen tüskés - mondta Rudolf békülékeny hangon. - Nem tettem neked szemrehányást. Én is tudom, hogy sok bajod van velem. Hella dühös volt, de megpróbálta visszafogni magát. Minek veszekedjen? Azzal csak tovább nyúzná amúgy is megtépázott idegeit. A faliórára pillantott. Csipkednie kellett magát, ha nem akart elkésni a kórházból. Csakhogy még ebédet sem készített Rudolfnak! Eh, nem húzhatja még ezzel is az időt. - Ma a tegnapi maradékot kell felmelegítened ebédre. A vagdalt sajnos elfogyott, de van még káposzta meg krumpli. Rudolf besántikált a konyhába. - Más nincs? - kérdezte nem túl nagy lelkesedéssel. Hellának enyhe lelkiismeret-furdalása támadt. Ha valaki beteg, annak normális ebédre van szüksége, gondolta magában. Márpedig amit ő javasolt Rudolfnak, az csak szükségmegoldás volt. De hát ezen már nem lehetett segíteni. És különben is, Rudolf minden további nélkül tudna magának ebédet készíteni, ha csak egy kicsit is megerőltetné magát. - Sajnálom, Rudolf, többre nem futja az időmből. A hűtőszekrényben van diabetikus puding, sőt még egy kis gyümölcsöt is találsz ott, ha éppen arra szottyan kedved. - Na jó - egyezett bele vonakodva a férje -, de legalább a kötést cseréld ki a lábamon, mielőtt elmész. Hella ismét az órára pillantott. - Nem érek rá, Rudolf, már így is késésben vagyok. Ezt magad is meg tudod csinálni. A férfi rosszallóan ráncolta a homlokát. - Miért nem keltél korábban? Na gyere már, cseréld ki ezt a kötést, te sokkal jobban értesz az ilyesmihez! Elvégre te vagy az ápolónő. - Jól van - felelte Hella nagyot sóhajtva. - Menj a nappaliba, és vedd le a régi kötést! Én is rögtön megyek. Szélsebesen elmosogatott, aztán a fürdőszobába sietett a kötszerekért. - Na látod, semmiség volt az egész - mondta Rudolf már az új kötéssel a lábán. - Nekem sokkal tovább tartott volna, és biztosan nem is állna ilyen szépen. „Dehogynem, csak venned kellett volna a fáradságot" - gondolta a fiatal ápolónő, de inkább nem mondott semmit. Hiszen úgysem lett volna értelme vitatkozni. Felkapta a táskáját, és gyorsan leakasztotta kabátját a fogasról. Hova is tette a slusszkulcsot? A kabátzsebben ráakadt. - Szia, Rudolf. Este jövök. - Azzal futtában megcsókolta a férjét, és kiszáguldott a lakásból. Rosszul indult ez a nap, s a folytatás sem ígért semmi jót. Egy örökkévalóságig tartott, amíg végre beindult az autó, ráadásul dugóba került, amelyben csak idegtépő lassúsággal tudott előrearaszolgatni. így hát jócskán késésben volt, amikor bekanyarodott az Erzsébet Kórház parkolójába. Mondani sem kell, hogy ezek után egyetlen szabad liftet sem talált. Hella valósággal feltépte a lépcsőházba vezető ajtót, s gyalog rohant fel a harmadikra. Épp amikor felért, nyílt a liftajtó, és Andrea Bergen lépett a folyosóra, láthatóan feldobott hangulatban.

- Jó reggelt, Hella nővér! - köszönt mosolyogva, de hirtelen elkomorult az arca. - Hohó, úgy látom, igencsak hajszolt napja van. Hella félresimította homlokáról szőke fürtjeit, s kényszeredetten mosolygott. - Jól látja, doktornő. Tudja, soha nem szoktam panaszkodni, és mindent megteszek a férjemért, ami csak módomban áll, de ezt nem lehet az örökkévalóságig bírni. Még csak huszonkilenc éves vagyok, de inkább kilencvenkettőnek érzem magam. Andrea komoly arcán mosoly suhant át. - Meg tudom érteni, hogy néha elege van. Nem gondolt még arra, hogy jobb lenne esetleg, ha félműszakban dolgozna? - kérdezte, miközben elindultak a folyosón. - Félműszakban? - ismételte Hella. - Nem is tudom ... - Arra gondolt, hogy így még több időt kellene együtt töltenie Rudolffal, márpedig nem túlzottan lelkesedett ezért az ötletért. Hirtelen átfutott az agyán, hogy tulajdonképpen szégyellnie kellene magát, amiért így gondolkodik. Hiszen Rudolf a férje, és éppen a nehéz időszakokban volna mellette a helye. Szerette ugyan Rudolfot, mégis boldog volt, hogy az Erzsébet Kórházban dolgozhat, s nem kell az egész napot vele töltenie. - Csak azért kérdezem, mert hosszú távon szerintem ez túl sok egy embernek. Egyébként hogy van a férje? - Nem túl jól - sóhajtott Hella nővér, s bizonytalan kézmozdulatot tett. Tudja, a lába... Attól tartok, nem fog már javulni. És ha arra gondolok, hogy amputálni kell... - Istenem, hát ennyire súlyosra fordult a helyzet? - kérdezte Andrea együttérzően. - Igazán nagyon sajnálom. Boldogul a férje otthon egyedül? Vagy van mellette valaki napközben? Hella hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát, mert megint erőt vett rajta a lelkifurdalás. Talán túl sokat vár el Rudolftól? Talán nem szabadna egész nap magára hagynia? - Nem, nincs mellette senki, de egész jól boldogul egyedül is - válaszolta sietve. A gyerekosztály előtt elváltak útjaik. Hella eltűnt a széles üvegajtó mögött, Andrea Bergen pedig a büfé felé vette útját. Már korán reggel két balesethez is kihívták a mentős csapatot, így csak most jutott ideje reggelizni. Remélte, hogy ezúttal nem szólal meg zsebében a csipogó, és nyugodtan tud falatozni. A büfében csupán néhány orvos reggelizett. Andrea körülnézett, és az egyik asztalnál felfedezte barátját, a mindig jó kedélyű Rudolf Benrath doktort. - Jó reggelt! - köszöntötte mosolyogva. - Vége a műszaknak, vagy még csak most kezdődik? A fiatal sebész örült, hogy találkozott Andreával, s rögtön kihúzott neki egy széket. - Vége, éjszaka voltam szolgálatban. Már rég otthon lennék, de Hebestreit, a főnök megbeszélésre hívta össze a sebészeket. Fél óra múlva kezdődik, remélem, nem tart soká. Utána végre leléphetek. - Valami komoly esetről van szó? - Igen, az a kérdés, megoperáljunk-e egy rákos beteget. Köztudott, hogy Anger, a mi mestersebészünk egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy bizonyítsa kivételes képességeit. Különösen igaz ez egy ilyen nehéz műtét

esetében. De ha már ő is azt mondja, hogy nincs értelme az operációnak, akkor nem sok esélye van a páciensnek az életben maradásra. Helmut Anger a sebészet főorvosa volt. Pökhendi, önimádó stílusa miatt egyetlen kollégája sem rokonszenvezett vele. Ráadásul nős ember létére minden csinos nőre ráhajtott. Azt azonban meg kellett hagyni, hogy mindezek ellenére nála jobb sebésze még soha nem volt az Erzsébet Kórháznak. - És mi a véleménye Hebestreitnek? - kérdezte Andrea. - Szerintem ő az operáció mellett van, de majd a megbeszélésen minden kiderül. Marika Brückmann, a büfésnő lépett az asztalukhoz, és megkérdezte Andreától, mit szeretne reggelizni. - Először is egy finom kávét - kezdte a mentőorvosnő -, aztán egy sonkás szendvicset, egy adag túrót, egy ... Ebben a pillanatban megszólalt a csipogó. - Nincs szerencsém - motyogta Andrea bosszúsan, és suhogó köpennyel kisietett a büféből. ♦♦♦ Jupp Diederichs már a volán mögött ült, és Ewald Miehlke, az ápoló is helyet foglalt a mentőkocsiban. - Súlyos baleset a Humboldt utcában - mondta a sofőr, mikor Andrea beült mellé. - Már megint? - sóhajtott a mentőorvosnő. Korgott a gyomra, és annak ellenére, hogy még csak délelőtt volt, máris rettenetesen kimerültnek érezte magát. Úgy látszik, ez fekete nap lesz ismét, amikor egymást fogják érni a balesetek, gondolta szomorúan. Szirénázva indultak el, s Jupp a megkülönböztető fényjelzést is bekapcsolta. Ügyesen és nagy sebességgel manőverezett utcáról utcára, miközben egyre csak az idióta autósokat átkozta, akiknek fogalmuk sem volt, hogyan kell viselkedni, ha mentő közeledik. Néhány perc múlva a baleset színhelyére értek. Andreának szinte elállt a szívverése, amikor megpillantotta a személykocsit, amelyet valósággal szétmorzsolt egy nagy betonkeverő teherautó. - Jézusom, ezt nézzétek! - tört ki belőle. - Nem hiszem, hogy itt bármit is tudunk segíteni. - Történnek néha még csodák - jegyezte meg Jupp Diederichs, miközben kiugrott a mentőből. Andrea magához vette az elsősegélytáskát, és ő is sietve kiszállt a másik oldalon, hogy Miehlkével együtt az út szélén fekvő, letakart alakokhoz szaladjon. Egy nő és egy négy év körüli kisfiú voltak az áldozatok. - Azt hiszem, az asszony azonnal szörnyethalt, rajta már nem tud segíteni, doktornő - mondta az egyik rendőr, aki ott térdelt az áldozatok mellett. Andrea ismerte a férfit, korábban már találkoztak néhány baleset alkalmával.

- Istenem, micsoda szörnyűség! - Megvizsgálta a nőt, és sajnos csak megerősíteni tudta a rendőr feltételezését. Aztán a másik áldozathoz fordult. A kisfiú eszméletlenül feküdt anyja mellett, s a tarkóján tátongó hatalmas sebből valósággal ömlött a vér. Andrea villámgyorsan nyomókötést tett a sebre, majd intett két segítőjének, hogy tegyék a fiút a mentőbe. Miközben félelmetes tempóban hajtottak az Erzsébet Kórház felé, Andrea folyamatosan ellenőrizte a gyermek légzését, vérnyomását és keringését. Sajnos egyáltalán nem tartotta megnyugtatónak az állapotát. Lehet, hogy ő sem éli túl e szörnyű balesetet? Micsoda sorscsapás lenne a családnak! A doktornő injekciót adott a kisfiúnak, hogy élénkítse a vérkeringést, a sokk beálltát pedig infúzió segítségével próbálta megakadályozni. Javult is valamelyest az állapota, ám ekkor váratlanul leállt a légzése. Andrea azonnal újabb injekciót fecskendezett be neki, és a szervezetébe adagolt oxigén mennyiségét is növelte. A gyermek újra lélegzett, és vészesen süllyedő vérnyomása most újra emelkedni kezdett. A doktornőben engedett egy kicsit a feszültség. Ismét úgy tűnt, hogy meg lehet még menteni a kisfiút. - Milyenek az esélyei? - kérdezte Miehlke. Már-már azt hitte, hogy a gyerek a doktornő kezei közt fog meghalni. - Pontosan nem tudom megmondani, mindenesetre van reménye az életben maradásra - hangzott a válasz. A mentőautó csikorogva fékezett az ambulancia bejárata előtt. Jupp már rádión jelentette, hogy súlyos sérültet hoznak, így a kórházban már megtették a szükséges előkészületeket. Krug doktor vette fel a kisfiút, s mögötte rögtön megjelent Anger doktor is, akit azonban Andrea nagy izgalmában észre sem vett. - Azonnal hívassa Angert! - szólt oda a szálfatermetű Krugnak. - Úgy tudom, éppen megbeszélésen van Hebestreit-nél. - Mi az, ennyire vágyakozik utánam a kolléganő? - szólalt meg mögötte Anger ájtatos hangon. Andrea hátrafordult. Megkönnyebbülten nyugtázta ugyan a sebész jelenlétét, jópofáskodása viszont kifejezetten bosszantotta. - A megjegyzéseit tartsa meg magának! - támadt rá dühösen. - Nem látja, milyen súlyos állapotban van a kisfiú? Azonnal meg kell operálni! - Csak semmi pánik! - hurrogta le a sebész. - A jó öreg Angerben megbízhat. Gyerünk, vigyék azonnal a műtőbe a sérültet! Két nővér máris munkához látott. Mozgatható ágyra tették, és a felvonóhoz tolták a kisfiút. Anger energikus léptekkel követte őket. Andrea meg tudta volna fojtani a sebészt, de a lelke mélyén azért örült, hogy a gyermek az ő kezeibe került. Fáradt mozdulattal törölt egyet homlokán. - Kér egy csésze kávét, kolléganő? - kérdezte tőle a kissé zárkózott, de amúgy nagyon rendes Barber doktornő. Andrea már-már igent mondott, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy éppen reggelizni akart, mielőtt a balesethez riasztották. Marika, a büfésnő már biztosan várja. - Köszönöm, majd legközelebb - hárította el udvariasan a meghívást. Most rohanok reggelizni, mert már kilyukad a gyomrom.

- Hozhatom, amit rendelt, doktornő? - kérdezte Marika, aki megörült, amikor meglátta Andreát. - Mit is rendeltem? Már elfelejtettem. - Kávét, sonkás szendvicset, túrót - sorolta a büfésnő. - Ezenkívül hozhatók még valamit? - Köszönöm, egyelőre mást nem kérek. Ezúttal szerencséje volt. Zavartalanul élvezhette reggelijét, ami most már inkább ebédnek illett be. „Nem baj - gondolta Andrea -, legfeljebb már nem ebédelek." Este pedig amúgy is meleg vacsorával várja Hilda, az anyósa. ♦♦♦ Andrea kilépett a büféből, és a lift előtt megpillantotta Hella nővért, aki teljesen feldúlt állapotban nyomkodta a lift hívógombját, aztán fáradtan a falhoz dőlt, s kis híján felzokogott. - Mi történt, Hella nővér? - kérdezte Andrea aggódó tekintettel. - Még mindig nem bírom felfogni... - felelte a fiatal ápolónő, s most már nem tudta visszatartani könnyeit. - A kisfiú ... az unokaöcsém! - Melyik kisfiú? - kérdezte a mentőorvosnő rosszat sejtve. - Hát, akit maga hozott be az imént a mentővel - szipogta Hella, s hangos orrtörlésbe kezdett. Andrea úgy érezte, hideg kéz markolja meg a szívét. Hiszen ha a kisfiú Hella nővér unokaöccse, akkor a halott nő csakis ... Micsoda szörnyű tragédia! Szegény nővérkének úgyis elég gondja volt a férjével, és tessék, most még ez is! Andrea a hangosan zokogó Hella vállára tette a kezét. - Tehát a fiú a maga unokaöccse. Rettenetesen sajnálom. Ezek szerint a nő, aki a balesetnél meghalt, a testvére volt? - Nem, a sógornőm. A bátyám .. . a bátyám hívott fel az imént. Őt a rendőrség értesítette. Még mindig képtelen vagyok elhinni, ami történt... Egyszerűen felfoghatatlan... - dadogta Hella. - Hova indult tulajdonképpen? - kérdezte Andrea, mikor kinyílt a liftajtó. Úgy tűnt, a fiatal ápolónőnek sürgősen szüksége van valamilyen nyugtatóra. - A műtőbe. Thomast most operálják. Csak be akartam kukucskálni az üvegablakon ... Tudom, hogy sokat úgysem lehet látni, de azért mégis ... - Elkísérem - mondta Andrea, mert látta, hogy a történtek nagyon megviselték a nővér idegeit. - Nem akar nyugtatót bevenni? Ha kér, szívesen adok egyet. Hella bólintott. Igen, pontosan ez az, amire szüksége van. Elkábítani magát, eltompítani minden érzést, hogy ne kelljen állandóan ezt a szörnyűséget látnia lelki szemei előtt... Gyorsan lenyelte a tablettát, amit a doktornőtől kapott, aztán együtt elindultak a műtő felé. Egy darabig némán álltak a nagy üvegablak előtt. Hella feszült figyelemmel kísérte a sebészek minden mozdulatát, akik valamennyien a kis sérült fölé hajoltak. Jenny Krottenbaum, az altatóorvos, az ágy végénél álló készülék előtt ült, és folyamatosan közölte a leolvasott értékeket.

Hella nővér kezei valósággal görcsbe rándultak, körmeit idegességében húsába vájta. Andrea látta mindezt, és nagyon megsajnálta a fiatal ápolónőt. Remélte, hogy a nyugtató hamarosan megteszi hatását. - Vajon túléli a kis Thomas? - motyogta Hella. - Maga mit gondol, doktornő? - Mindenképpen van még esélye - hangzott a válasz. - És ahogy elnézem az operációt, semmi olyant nem látok, ami aggodalomra adna okot. Minden orvos nyugodtan teszi a dolgát, úgy tűnik, minden terv szerint halad. Anger doktor személye pedig garancia arra, hogy az unokaöccse a legjobb kezekben van. Hella letörölte arcáról a könnycseppeket. - Ha legalább a kicsi túlélné ... Máskülönben a bátyám is belepusztul. Még az sem jutott el a tudatáig, hogy Angelika nincs többé. És őszintén szólva, ez egyelőre számomra is felfoghatatlan. Olyan jól megértettük egymást, mintha testvérek lettünk volna. - Igen, nagyon nehéz egy ilyen sokkot kiheverni - mondta Andrea. Idejön a bátyja? - Ide, de csak akkor, ha Thomas már túllesz a műtéten. Addig is tájékoztatnom kell őt a fejleményekről. - Hella törölt egyet homlokán, s nagyot sóhajtott. - Megyek, telefonálok is. A bátyám biztosan megnyugszik egy kicsit, ha elmondom neki a maga helyzetértékelését. Mármint, hogy a műtőben mindenki nyugodtnak tűnik. - Jól van, menjen csak! - biztatta barátságosan Andrea. Hella néhány perc múlva visszatért, és félve tette fel a kérdést: - Történt közben valami? - Semmi - nyugtatta meg a mentőorvosnő -, úgy tűnik, minden rendben. Hamarosan befejeződött a műtét, és a sebészek a szomszédos helyiségbe vonultak, hogy megszabaduljanak maszkjaiktól és kezet mossanak. Thomast áttolták egy másik szobába. Jenny Krottenbaum maradt mellette, hogy vigyázzon rá, amíg felébred. Hella arcán oldódni látszott a feszültség. - Most megint felhívom a bátyámat. Talán megvigasztalja egy kicsit, ha legalább Thomasszal kapcsolatban jó hírt közlök vele. , Andrea is kilépett a műtő előteréből, és nagy megdöbbenésére Jenny Krottenbaumot pillantotta meg a folyosón. Aggódva ráncolta össze a homlokát. Vajon miért nincs az aneszteziológus a kisfiú mellett? Hella is észrevette az altatóorvost, és ijedten rohant oda hozzá. - Hova vitte Thomast? A fiú az unokaöcsém! Milyen állapotban van? És maga miért nincs mellette... - Az intenzív osztályra vittük - szakította félbe Jenny Krottenbaum Hella nővér szóáradatát. - A műtét ugyan jól sikerült, de maga is tudja, milyen komoly szövődmények léphetnek fel, ha nem tesszük meg a szükséges óvintézkedéseket. A kicsit állandó megfigyelés alatt tartjuk. - Együttérző pillantást vetett az előtte álló, esdeklő tekintetű fiatal nőre. - Igazán sajnálom, Hella nővér! De ne nyugtalankodjon, az unokaöccse át fogja vészelni a nehéz időszakot. - Reméljük - mormolta Hella. - Láthatom a kicsit? - Persze, hogy láthatja. Kremmer doktor már értesítette a fiú apját, ő is rögtön megérkezik.

- Jó, akkor megvárom, amíg jön a bátyám - határozta el Hella. - Istenem, miért kell éppen őt sújtania a sorsnak? Andrea átkarolta a nővért. - Tragikus baleset volt. Százával történik ilyen naponta. Nincs értelme a miért után kutatni, kénytelenek vagyunk tudomásul venni a dolgokat. - Mennem kell - búcsúzott Krottenbaum doktornő. - Vár a következő műtét. Igaz ugyan, hogy csak egy könnyű sérvoperációról van szó, de a szegény páciens már nagyon türelmetlen, mert kétszer is el kellett halasztani a műtétet más sürgős esetek miatt. Viszontlátásra, doktornő, jobbulást kívánok az unokaöccsének, Hella nővér! - Búcsúzóul még intett egyet, aztán továbbsietett a folyosón. - Jöjjön, igyunk meg egy csésze kávét, amíg a bátyja megérkezik javasolta Andrea. Nem akarta most magára hagyni a szegény teremtést. Végül is neki mindegy volt, hol tartózkodik éppen, amíg nem hívják újabb balesethez. Hella nővér köszönettel elfogadta a meghívást. Jólesett neki, hogy van valaki, aki osztozik a bánatában, és törődik vele. A gyerekosztályon pedig úgyis mindenki tudta, mi történt. Ha mégis szükség lenne rá, majd hívják hangosbemondón keresztül. Még meg sem itta a kávéját, amikor a nevét hallotta a hangszóróból, de nem a gyerekosztályra hívták, hanem az intenzívre. - Biztosan megérkezett a bátyja - jegyezte meg Andrea. - Vagy Thomas állapota romlik - vágta rá riadtan Hella, és elrohant. ♦♦♦ Anna Hübner már reggel óta rosszul érezte magát. Tulajdonképpen nem is ma kezdődtek a panaszai, több napja étvágytalanságban szenvedett, szédült, lüktetett a halántéka. Időnként úgy sajgott a feje, hogy már-már azt hitte, szétrobban. - Almyra, nem láttad valahol az aszpirint? - kérdezte hűséges alkalmazottjától. - Sehol nem találom. A szobalány éppen a folyosót takarította. Előbb kikapcsolta a porszívót, csak azután válaszolt. - Üres volt a doboz, ezért kidobtam. Már megint a feje fáj? - Igen, és gyorsan be akarok venni néhány tablettát, mielőtt olyan pokoli fájdalmaim lennének, mint tegnap. Almyra, légy olyan kedves, menj fel a hálószobámba, az éjjeliszekrény fiókjában találsz még egy levél aszpirint. - Azonnal hozom, Hübner-né. - A dundi szobalány néhány másodperc múlva már vissza is tért a tablettákkal. Egy pohár vizet is odatett a recepciós pultra Anna Hübner elé. - Köszönöm, Almyra. Valóságos kincs vagy te a számomra. Anna bevett egy tablettát, aztán rögtön utána egy másikat. - így ni, remélem, ettől kitisztul egy kicsit a fejem. Hány vendégünk is van ma? - Csupán két új vendég érkezett - felelte Almyra. - Tudja, ez a pár, akik úgy néznek ki, mint... hogy is mondják, mint két feldíszített karácsonyfa. - Ja, persze, az a tupírozott fejű nő, akinek a csuklóján és a nyakán több kiló ékszer csüngött - nevetett Anna.

- A férfinak pedig olyan érdekes bajsza van ... - tette hozzá Almyra, ismét keresgélve a megfelelő kifejezést. - Pödrött végű harcsabajsza - vágta rá Hübnerné, és ajkaival pajkosan csücsörített. - Juj, olyan mulatságos! Magának tetszik az ilyen bajusz, Hübnerné? kérdezte a szobalány nevetve. - De még mennyire, hogy tetszik! De ideje folytatni a munkát, ahelyett, hogy a vendégeinkről pletykálkodunk. Gyerünk, dologra! - csapta össze a tenyerét Anna. Almyra tovább porszívózta a folyosót, asszonya pedig átnézte a vendégkönyvet. Az utóbbi időben gyakran megesett vele, hogy egyszerűen elfelejtett dolgokat, ezért kénytelen volt mindent feljegyezni. Még egyszer átolvasta azt a listát is, amelyet a beszerzendő élelmiszerekről állított össze. Vajon nem felejtett ki semmit? Theo közben a gazdi ölébe mászott. Anna már alig bírta megtartani, de nem volt szíve lezavarni a földre. A derék kandúr úgyis visszamászott volna, hiszen így ment ez már évek óta. Dél körül Heinisch úr ballagott le a lépcsőn. - Adjon isten, Hübnerné! Megyek ebédelni, és lehet, hogy csak este jövök vissza. Nagyon szép napunk van ma. - Nagyon helyes, itt az ideje, hogy engedélyezzen magának egy szabadnapot. Nem lehet mindig csak dolgozni - dorgálta meg kedvesen a házigazda. - A festés az nem munka nekem - válaszolta az öregúr. - Sőt, kifejezetten szórakozás. - Akkor is be kell iktatni néha egy kis szünetet. Kellemes délutánt, Heinisch úr! Ha van kedve, este megint leülhetünk egyet teázni. - Vagy borozgatni - kacsintott Friedrich Heinisch vidáman. Anna viszonozta a kacsintást. - Vagy borozgatni. Hát akkor este várom. Addig is a viszontlátásra! Anna Hübner ismét a munkának szentelte minden figyelmét. Halántéka most szerencsére nem lüktetett, de bármelyik pillanatban megint belehasíthatott a fájdalom. Lehet, hogy orvoshoz kellene fordulnia? Almyra közben hozzálátott a szobák takarításához. Mindig erre szánta a legtöbb időt. Az egyik vendég, egy fiatal belga üzletember a társalgóban üldögélt, és iratait rendezgette. Anna meglepte egy csésze kávéval, aminek nagyon megörült. Beszélgettek egy kicsit, de Hüb-nerné hamarosan visszavonult, nem akarta feltartani az üzletembert. Délután annyira elfogta a rosszullét, hogy elhatározta, lefekszik egy kicsit. - Almyra, ugye, boldogulsz nélkülem is, ha egy kis időre egyedül hagylak - mondta erőtlen hangon. - Hát persze, hogy boldogulok. - A szobalány aggódó pillantást vetett az idős asszonyra. - Megint rosszul van? - Eh, tudja az ördög, mi van velem. Már nem vagyok fiatal, bármennyire szeretném is. Ledőlök egy kicsit, attól talán jobban leszek. - Felkísérem a szobájába, Hübnerné - ajánlkozott Almy-ra.

- Nem, maradj csak! - hárította el Anna. - Annyira azért még nem vagyok beteg. Ugye, tudod, melyik szobát kell kiadni, ha új vendég érkezik? - Tudom, hiszen csak egy szabad szobánk van. - Ja tényleg, el is felejtettem. Ha valami problémád van, nyugodtan ébressz fel! - Rendben van, főnök. Aludjon jól! Almyra aggódó tekintettel figyelte, hogy az idős asszony szinte vonszolja magát a lépcsőn felfelé. Szívesen segített volna neki, de Anna Hübner néha olyan akaratos tudott lenni, mint egy gyerek. Ha fejébe vette, hogy nem kell neki segítség, akkor nem volt mit tenni. Almyra a konyhába ment, hogy ott is rendet rakjon, és engedélyezzen magának egy kis kávészünetet. Éppen leült gőzölgő feketéje mellé, amikor tompa zajt hallott az emeletről, s összerezzent. Ijedten kapta fel a tekintetét. Mi volt ez a puffanás? Hiszen éppen ott van Hübnerné szobája! Nyilván elesett! - hasított belé a felismerés. Csapot-papot otthagyva rohant fel az emeletre. Rövid, vastag lábaival hármasával szedte a lépcsőfokokat. Dörömbölt néhányszor Anna Hübner ajtaján, és miután senki nem válaszolt, benyitott. Halk sikoly hagyta el a száját a rémülettől, amikor megpillantotta a földön munkaadóját. Motyogott valamit törökül, tehetetlenül körülnézett, aztán végül letérdelt a mozdulatlanul fekvő asszony mellé. Meghalt! - suhant át az agyán, de ekkor észrevette, hogy még lélegzik. Az is feltűnt neki, hogy arcának egyik fele egészen eltorzult. A szobalány felegyenesedett. Azonnal orvost kell hívni! - ez volt a következő gondolata. Eszébe jutott, hogy Hübnerné annak idején piros filctollal felírta a fontosabb telefonszámokat egy cédulára, amely most is ott lógott a telefon fölött. Lerohant a lépcsőn, kikereste a cédulán a mentőszolgálat számát, és villámgyorsan tárcsázta. Amikor ígéretet kapott, hogy azonnal küldenek egy kocsit, letette a kagylót, és a konyhába szaladt egy pohár vízért. Azt remélte, hogy mire visszaér vele az emeletre, addigra Hübnerné magához tér, és jólesik majd neki a víz, de csalódnia kellett. Almyra rövid fohászt küldött az égiekhez. Csak jönne már a mentő! Fellélegzett, amikor meghallotta a közeledő sziréna hangját. Nemsokára megérkezik egy hozzáértő orvos, aki leveszi a válláról a felelősséget. ♦♦♦ Néhány perc múlva Andrea Bergen és csapata lépett be a fogadó ajtaján. - Erre, erre jöjjenek! - kiabált le Almyra az emeletről. A mentősök felszaladtak a lépcsőn. Ismerték már a járást, hiszen nem ez volt az első eset, hogy kihívták őket valamelyik szállóvendéghez. Néhány hete is be kellett szállítaniuk egy osztrák turistát vakbélgyulladással az Erzsébet Kórházba. Andrea személyesen is ismerte a tulajdonost, mert a Beethoven utca, ahol lakott, csak egy kőhajításnyira feküdt a panziótól.

- Jaj, istenem! - kiáltott fel a mentőorvosnő, amikor megpillantotta a földön fekvő Hübner-nét. Elég volt egyetlen pillantás, és tudta, hogy az idős asszonynak agyérgörcse van. Gyorsan megvizsgálta, majd adott neki egy értágító injekciót. - Nagyon súlyos az állapota, doktornő? - kérdezte Almyra szorongó tekintettel. - Úgy értem, van remény, hogy megint egészséges lesz? - Ezt most még nem tudhatjuk - felelte Andrea gondterhelten -, Hübnernének agyérgörcse van, és csak remélhetjük, hogy nem kapott agyvérzést. A szobalány izgatottan kísérte ki a mentős csapatot. Theo nyávogva szaladgált összevissza, és többször is megpróbált felugrani gazdája mellé a hordágyra, Jupp Diederichsnek kellett elhessegetnie onnan. A vendégek közül többen az ajtóból figyelték megilletődve, ahogy a hordágyat betolják a mentőkocsiba. - Hova viszik? - kérdezte Almyra. - Az Erzsébet Kórházba. Két óra múlva telefonáljon oda, és kérje Keller doktornőt a belosztályon! - felelte Andrea, aztán beszállt a mentőbe, és behúzta maga után az ajtót. Szirénázva és villogó fényjelzéssel indultak el a kórház felé. Almyra könnyes szemmel ment vissza a házba. Felkapta Theót, és magához szorította a derék állatot. - Szegény gazdi - mondta neki. Reméljük, hamarosan felépül. Á kandúr hálásan nyávogott, annak ellenére, hogy egy szót sem értett törökül. - Mi történt? - kérdezte az egyik vendég. - Hübnernének agygörcse van, vagy hogy mondják - magyarázta Almyra. - Szegényke! Most nem is tudom, mit csináljak. Nem értem, miért ilyen kegyetlen a sors. - Hübnerné a tulajdonos? - érdeklődött egy másik vendég. - Igen. Nemsokára hetvenhat éves lesz, de mindent egyedül csinált. A takarítás kivételével persze, az az én dolgom volt. - Azt akarja mondani, hogy Hübnerné egymaga vezette a fogadót? - Igen. Nincs neki senkije, csak egy unokahúga és egy unokaöccse, de azokat én még sose láttam. Lehet, hogy értesíteni kellene őket... Amíg Almyra a szálló vendégeivel tárgyalta a drámai eseményt, a mentő megérkezett az Erzsébet Kórházba. Anna Hübnert azonnal a belosztályra vitték. Lore Keller, akit időközben értesítettek, már várta a beteget a vizsgálóban. Andrea részletesen elmondta neki, mi történt, és milyen intézkedéseket tett a mentőben. - Attól tartok, Hübnerné túlhajszolta magát. Egyedül vezetni egy szállót, ez az ő korában már nem csekélység. Tegyél meg minden tőled telhetőt, Lore! Később majd benézek hozzá. A következő órában két balesethez is hívták a mentőorvosnőt, így nem volt ideje Anna Hübnerrel foglalkozni. Amikor azonban végzett, rögtön visszament a belosztályra meglátogatni a kedves idős asszonyt. - Újra eszméleténél van - tájékoztatta Lore Keller. - Elvégeztünk egy sor vizsgálatot, többek között egy EEG-t, és kontrasztanyag felhasználásával megröntgeneztük az agyi artériákat. Szerencséje volt, viszonylag simán

átvészelte a rohamot. Nem lépett fel sem agyvérzés, sem bénulás, és reméljük, szövődmények sem lesznek. Az arca még elég csúnyán néz ki, de hamarosan elmúlik az is. - Jaj, de örülök! - sóhajtott fel Andrea. - Hübnerné olyan kedves, szeretetre méltó asszony. - A jövőben kímélnie kell magát - mondta Lore Keller. - És az étrendjén is változtatnia kell, ha el akarja kerülni az újabb érgörcsöt. Vérnyomáscsökkentő és vérhígító gyógyszereket kell szednie. Csak így kerülhetjük el, hogy hasonló eset megismétlődjön. - Benézhetek hozzá? - Persze. A 33l-es szobában fekszik. Egyébként már érdeklődött utánad, amikor megtudta, hogy az Erzsébet Kórházba hozták. - Jó, akkor gyorsan meglátogatom, mielőtt riasztanak egy újabb balesethez. - Próbálj meg a lelkére beszélni, hogy fogja vissza a tempót kissé, és ajánld a figyelmébe a zsírszegény táplálkozást! - szólt utána Lore. Gondolom, a dohányzástól nem kell eltiltanunk. Legalábbis én nem éreztem rajta, hogy cigarettázna. - Nem, egyszer elmesélte, hogy a hatvanadik születésnapján leszokott. - Nagyon derék, de azt hiszem, egy kicsit későn tért jó útra. Na menj, hátha sikerül valamit elérned nála! Mondd meg neki, hogy ez volt az első figyelmeztetés. Legközelebb már nem fogja ilyen simán megúszni. - Rendben van, Lore, megmondom neki. Andrea belépett a szobába, ahol Anna Hübner feküdt. Magában már átgondolta, mi mindent köt az idős asszony lelkére. Azt is tudta, hogy Hübnerné majd úgy tesz, mintha megfogadná a tanácsait, abban azonban már nem volt olyan biztos, hogy be is tartja majd őket. A szállótulajdonos is azok közé az emberek közé tartozott, akik utolsó leheletükig robotolnak. Anna Hübner nem volt egyedül a szobában. Egy molett, fejkendős asszony ült az ágya mellett, háttal az ajtónak, akiben Andrea azonnal a török szobalányra ismert. - Örülök, hogy újra magához tért, Hübnerné - köszöntötte a doktornő a beteget, s a megforduló Almyrának is barátságosan odabiccentett. Alaposan ránk ijesztett! Anna kicsit ugyan még megviseltnek látszott, de kék szemei máris élénken csillogtak. - Hát igen, elszállt felettem az idő - sóhajtott fel. - De azt azért nem hagyom, hogy holmi kis szélütés eltegyen láb alól. - Andreára mosolygott. - Örülök, hogy maga hozott be a kórházba. - Én nem örültem neki annyira - felelte a mentőorvosnő. - Valósággal sokkot kaptam, amikor kihívtak minket a panzióba, és megláttam, hogy ezúttal maga az áldozat. Almyra felállt, és magához vette a táskáját. - Én megyek is. Heinisch úr nemsokára megérkezik, hogy borozgasson egyet magával. Hiszen még nem tudja, mi történt. - Tényleg. Szegény öregúr! Vigasztald meg egy kicsit, Almy-ra! Mondd meg neki, hogy néhány nap múlva mindent bepótolunk. - Nana, csak lassan a testtel!

- szólt közbe Andrea. - Egy darabig még élveznie kell a vendégszeretetünket, Hübnerné. El fogunk majd beszélgetni egy kicsit az életmódjáról. Ezúttal szerencséje volt, de nincs rá semmi garancia, hogy legközelebb is ilyen simán megússza. - Agyondolgozza magát - árulkodott Almyra. - Erről is társalgunk majd egy keveset - jegyezte meg Andrea szigorúan. - A jövőben kénytelen lesz kicsit változtatni a szokásain. Miután Almyra elbúcsúzott, a doktornő komoly beszélgetést folytatott Anna Hübnerrel. Kikérdezte az életmódjáról, mindenfajta állati eredetű zsiradékot törölt az étrendjéből, és a lelkére kötötte, hogy naponta több alkalommal tartson pihenőt. - Van valakije, akire egy napon majd rábízza a panzió vezetését? kérdezte végül. - Már gondolkodtam rajta, mi legyen a szállóval a halálom után. Hosszú, hosszú évek óta a család tulajdonában van, és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Ezért aztán fele-fele részben az unokahúgom és az unokaöcsém fogják örökölni tőlem. - Nagyszerű, hogy van kire hagynia - állapította meg elégedetten a fiatal doktornő. - Talán jobb volna, ha önként nyugdíjba vonulna, még mielőtt egy komoly betegség vagy ne adj'is-ten, a halál kényszerítené erre a lépésre. Anna Hübner csak hümmögött. Nem lelkesedett az ötletért. - Tudja, egyikük sem lakik ezen a környéken. Horst Kasselben él, Katharina pedig FelsőBajorországban. Már évek óta nem láttam őket. - Nem is tartja velük a kapcsolatot? - Horsttal egyáltalán nem. Katharinától kapok ugyan néha egy-egy levelet, de azokra meg soha nem válaszolok. El sem tudja képzelni, doktornő, milyen nehezemre esik tollat fogni. Szegény Katharinának nem hiszem, hogy sok öröme telik ebben az egyoldalú levelezésben. Andrea elnézően mosolygott. - Biztosan számos egyéb dolga is akad. De azért itt az ideje, hogy felvegye a kapcsolatot a rokonaival. - El fogok gondolkodni a dolgon, doktornő - ígérte Anna Hübner. Ebben a pillanatban megszólalt a csipogó Andrea zsebében. - Viszontlátásra, Hübnerné, most rohannom kell. Holnap megint benézek - intett vissza barátságosan az ajtóból. ♦♦♦ A tízéves kisfiú fülsiketítőén ordított. Most kapott kemoterápiás kezelést, és nagy fájdalmakat kellett kiállnia. Rákbeteg volt szegény, már jó ideje az Erzsébet Kórház gyerekosztályán feküdt. Hella nővér legszívesebben befogta volna a fülét. Néha már úgy érezte, nem bírja tovább. A teljes összeroppanás szélén állt, idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Sógornője halála mint valami szörnyű rémálom lebegett még mindig szemei előtt, pedig távolról sem álom volt, hanem maga a rideg valóság. Tegnap temették el Angelikát. Heinz teljesen összetört, a két gyerek pedig

kétségbeesetten siratta anyját. Thomas, a harmadik gyerek, még mindig az intenzív osztályon feküdt. A kisfiú eddig ismeretlen okból kómába esett, és csak a jóisten volt a megmondhatója, magához tér-e valaha. Rudolf csak tovább növelte Hella gondjainak számát. Őt is megrendítette Angelika halála és a kis Thomas súlyos sérülése, s belátta, hogy Hellának most Heinzcel és a gyerekekkel is törődnie kell. Ám ő is egyre nagyobb mértékben szorult segítségre, mivel a lába tovább fekélyesedett, s állapota fokozatosan romlott. Hella nagyot sóhajtott. Szíve erősen kalapált, a gyomra sajgott, alig kapott levegőt, egyszóval pocsékul érezte magát. Talán kérnie kellene még nyugtatót a doktornőtől, a múltkor is segített, gondolta Hella, de aztán elvetette az ötletet. Miért ne szolgálná ki saját magát? Hiszen van kulcsa az orvosságos szekrényhez. Ez az! Csupán arra kell vigyáznia, hogy észre ne vegyék. Igaz, hogy egy kis füzetbe be kell írni a szekrényből kivett orvosságokat, hacsak nem ártalmatlan gyógyszerekről van szó, de ugyan kinek lenne ideje mindezt ellenőrizni! Igazán nem lesz feltűnő, ha néhány tabletta hiányzik. Es különben sem tart a végtelenségig ez az állapot, csak amíg valahogy átvészeli ezt a nehéz időszakot. Túlságosan hosszadalmas lenne kivizsgáltatni magát és úgy felíratni gyógyszereket. Sokkal egyszerűbb, ha maga intézi el a dolgot. Óvatosan körülnézett. Senki nem tartózkodott a közelben. Kinyitotta a szekrénykét, és villámgyors mozdulattal a köpenye zsebébe csúsztatott egy doboz nyugtatót. Nem kellett sokáig keresnie, hiszen tudta előre, mit akar kivenni. A mosdóba sietett, és gyorsan lenyelt egy tablettát. De miért csak egyet? - futott át az agyán. Sokkal jobb lesz, ha mindjárt kettőt vesz be. „Rám fér - gondolta -, hiszen alig állok a lábamon." Néhány nap múlva Hella nővér már sokkal jobban érezte magát. Egyáltalán nem találta idegfeszítőnek a mindennapos rohanást, és ha Rudolfra vagy Heinzre és a gyerekeire gondolt, valami megmagyarázhatatlan magabiztosság fogta el, meg volt győződve, hogy hamarosan minden rendbe jön, bízott benne, hogy az idő majd minden lelki és testi sebet begyógyít. Nemsokára bevett szokásává vált, hogy titokban meg-meglátogatta az orvosságos szekrényt. Már nem csinált magának belőle gondot, és nem is foglalkozott a gondolattal, hogy valamikor abba kellene hagynia a gyógyszerszedést. Egyelőre legalábbis nem, mert még nagyon zavaros volt a helyzet, és a kis kék, sárga vagy rózsaszín tabletták nélkül nem lett volna képes megbirkózni a rá háruló feladatokkal. - Hella nővért kérjük a kettes számú kezelőbe - mondták be a hangosbeszélőn. Hella épp a nővérszobában üldögélt, és egy csésze kávét kortyolgatott. - Majd én megyek helyetted - ajánlkozott Johanna nővér. - Nagyon megviseltnek látszol. Pihend csak ki magad nyugodtan! Itt a kórházban legalább van rá lehetőséged. Esténként úgyis á nyakadba szakad a családod gondja. Hella közben kiitta a kávéját, és a csészét a mosogatóba tette.

- Köszönöm, Johanna, kedves tőled, hogy kímélni akarsz, de most viszonylag jól érzem magam. - Azt mindenesetre nem árulta el kolléganőjének, mi az oka jó közérzetének. Előbb Roden doktornak, aztán Gellert doktornőnek asszisztált egy-egy vizsgálathoz, majd kiosztotta a gyógyszereket a gyerekeknek. Rögtön utána meg kellett nyugtatnia egy kislányt, akire másnap vakbélműtét várt. Aztán egy kisfiút tett tisztába, és kicserélte az ágyneműjét. Egész nap talpon volt, arra sem tudott időt szakítani, hogy egy-két percre leüljön és pihenjen kicsit. Amikor lejárt a műszak, hullafáradtnak és teljesen kifacsartnak érezte magát. De már tudta, mi a megoldás! Csak arra kellett ügyelnie, hogy senki ne legyen a közelben, amikor ismét benyúl a szekrénykébe. Ezúttal tartalékot is vett magához. Ugyan kinek tűnne fel? Néhány altatót is vitt magával, arra az esetre, ha nem tudna elaludni. Na persze erős altatókat, hogy biztos legyen a hatás. A parkolóban összefutott Irmela nővérrel, aki az éjszakai műszakra érkezett. - Hogy van az unokaöcséd? - érdeklődött a kolléganő. - Semmi változás. Még mindig kómában van, és nem tudni, mi lesz szegénykével. - És a férjed? Javul a lába? - Nem, sőt inkább egyre romlik az állapota. Azt hiszem, Kranz doktornak újra meg kell vizsgálnia. Csak remélni tudom, hogy nem kell amputálni. - Te jó ég, neked aztán kijutott! - csóválta a fejét Irmela nővér. - Hogy bírod egyáltalán? Hiszen még a bátyáddal és a gyerekeivel is neked kell törődnöd. - Én sem tudom - vonta meg a vállát Hella. - De ez van, muszáj csinálni. Most mennem kell, Irmela. Viszlát holnapig. - Ég áldjon, Hella. És fel a fejjel! Hella beszállt a kocsijába, és indított. Hova is hajtson először? Haza Rudolfhoz? Vagy talán bevásárolni? Esetleg nézzen körül előbb a bátyjánál? Heinz nem tartozott a házias férfiak sorába, és amióta Angelika meghalt, hatalmas felfordulás volt a lakásban. Sajnos a gyerekeket sem nevelték önállóságra. Hella végül úgy határozott, hogy előbb benéz a bátyjához, hátha neki is szüksége van valamire a boltból. Ráér utána hazamenni, hogy főzzön valamit Rudolfnak és magának. Később aztán majd visszahajt a bátyjához elintézni a házimunkát. Még csak azt sem tehette meg, hogy egyszerre főz valamennyiüknek, hiszen Rudolf csak diétás ételeket ehetett.

♦♦♦ - Szia, Heinz - köszönt Hella, amikor bátyja ajtót nyitott, de hirtelen elhallgatott. - Már megint ittál? - kérdezte szemrehányóan. - Azért jöttél, hogy prédikálj? - vágott vissza Heinz. Hella már megbánta előbbi meggondolatlan kérdését. Tudta, hogy bátyja nagyon érzékeny és lelkileg labilis típus. Nyilván csak azért volt

szüksége az alkoholra, hogy tompítsa fájdalmát Angelika elvesztése miatt. Meg tudta érteni Heinzet, hiszen ő is csak azért szedte a nyugtatókat és a különböző ajzószereket, hogy meg tudjon birkózni nehéz helyzetével. - Vedd úgy, hogy nem szóltam! De azért remélem, ezentúl nem fogsz örökké részegeskedni. Kell valami a boltból? - Igen, egy láda sör - válaszolta Heinz. - Azt magad is be tudod szerezni - mondta Hella kicsit bosszúsan. Szívesen segítek bármit, de nem látom be, miért kéne még cipekednem is. - És nem mondanád meg, hogyan szerezzem be autó nélkül? Hiszen tudod, hogy a kocsink ripityára tört a balesetnél. - Használhatod az enyémet - ajánlotta fel Hella. - Nem akarok ilyen állapotban kocsiba ülni, főleg máséba nem. Részeg ugyan nem vagyok, de a sör együtt ezekkel a nyugtatókkal, amiket a doki adott... „Á, szóval így állunk! - gondolta Hella. - Hát már Heinz is!" Persze meg lehetett érteni. Nem ő volt az egyetlen, aki a gyógyszerekhez menekült, mert elveszítette hozzátartozóját. Hellában csak most merült fel a gondolat, hogy vajon a sok gyógyszer, amit bevett, nem csökkenti-e koncentrálóképességét vezetés közben. Ez a lehetőség eddig fel sem vetődött benne. Közben átmentek a nappaliba, ahol ugyanakkora volt a felfordulás, mint az előszobában. Ruhadarabok, cipők, játékok hevertek szanaszét, köztük pedig papírfecnik, narancshéj, széttaposott bonbon éktelenkedtek. A gyerekek tévét néztek. - Mikor jön már végre haza Tommy? - kérdezte a hatéves Petra nyafogva. - Hiszen még fel sem ébredt - felelte Michael, a testvére, aki két évvel volt idősebb nála. - Vagy már igen, Hella néni? Hella magához szorította a gyerekeket. - Nem, még nem. De jobb is neki így, hogy alszik. Tudjátok, egy nagy lyuk van a tarkóján, és az bizony piszokul tud fájni. így legalább nem érez semmit. Petra és Michael erre megnyugodtak, és nem kérdezősködtek tovább, apjuk arca viszont megvonaglott. Hella észrevette, s megszorította Heinz karját, de túl sok vigaszt ő sem tudott nyújtani neki. Gyorsan elintézte a háztartási teendőket, aztán elhajtott bevásárolni egy közeli ABC-be. Vett mélyhűtött pizzát, és a sört is beszerezte Heinznek. Mikor visszatért, bepakolta a kocsiba a szennyest. Gondolta, majd otthon kimossa, így lesz ideje közben Rudolffal is foglalkozni. Heinz egyedül is be tudja tenni a pizzát a sütőbe. - Köszönök mindent, húgocskám - mondta a bátyja búcsúzóul, miközben megpróbált mosolyt erőltetni arcára. - Remélem, pár napon belül összeszedem magam, és nem leszek ennyire a terhedre. - Ezen most ne rágódj! Próbálj meg kevesebbet inni, és hívj fel, ha valami gondod van! - Rendben van, hugi. Üdvözlöm Rudolfot. Hella beszállt a kocsiba, és elindult. Útközben lelkifurdalása támadt, mert túl sok időt töltött a bátyjánál, és Rudolf mindig sértve érezte magát, ha háttérbe szorult. Hella most szemrehányást tett magának, hogy jobban gazdálkodhatott volna az idejével.

Nagy meglepetésére Rudolf aludt, amikor hazaért. A heverőn feküdt a nappaliban, és még a tévé sem volt bekapcsolva, pedig ez igen ritkán fordult elő. Hellá-nak rossz előérzete támadt. Letette az előszobában a csomagokat, és belépett a nappaliba. - Rudolf - mondta félhangosan. Férje nem mozdult, s nem is válaszolt. Hella közelebb ment, és fölé hajolt. Rudolf egyenetlenül lélegzett, arca valósággal parázslott. Úgy tűnt, magas láza van, legalábbis forró homloka erre engedett következtetni. Ebben a pillanatban kinyitotta a szemét, s ködös tekintettel csak ennyit kérdezett: - Hoztál valami innivalót? Pokoli szomjúság gyötör. Már minden ásványvizet és gyümölcslét megittam. - Igen, hoztam mindenből egy rekesszel. Várj egy pillanatot! Kinn vannak az autóban. Lesietett, és kipakolta a maradék holmit a csomagtartóból. A szennyes ruhákat egyelőre otthagyta, azt ráér kiszedni akkor is, ha Rudolfot már ellátta. Miután adott inni a férjének, megmérte a lázát. Szerencsére nem volt olyan magas, mint ránézésre tűnt, de Hellát már maga a tény is aggasztotta, hogy Rudolf egyáltalán belázasodott. - Mi történt veled? - kérdezte. - Talán nem vetted be a gyógyszereidet? - Dehogynem - dünnyögte Rudolf. - Fogalmam sincs, mi a fene jött rám, de nagyon pocsékul érzem magam. És a lábam is annyira forró! - Rögtön kicserélem a kötést. Csak előbb még beteszem a mosógépbe a szennyest, amit Heinzéktől elhoztam. - Miért, ő talán nem tudja kimosni a saját szennyesét? Hiszen neki is van mosógépe. Attól, hogy a felesége meghalt, még nem muszáj semmittevéssel töltenie a napot! Hellának most nem volt kedve vitatkozni erről a témáról. - Heinz kicsit ügyetlen az ilyen dolgokban - mondta kurtán, és kisietett a szobából. Behozta a szennyest a kocsiból, bekapcsolta a mosógépet, aztán visszament Rudolfhoz, és nekilátott kicserélni a kötést. - Hoztam vacsorára csirkemellet meg salátát. Mindjárt meg is csinálom. - Nincs semmi étvágyam -felelte Rudolf. - Nem is akarok enni. Viszont rettenetesen szomjas vagyok. - Nem is ebédeltél? - Csak egy kis túrót meg gyümölcsöt ettem. Minden más érintetlenül áll a hűtőben. Hella kis híján felsikoltott, mikor levette a kötést. Rudolf lába teljesen el volt színeződve. - Rudolf, nem is tudom ... azt hiszem, jobb volna, ha befeküdnél az Erzsébet Kórházba. Nagyon nem tetszik nekem a lábad. Attól nem lesz jobb, ha most új kötést teszek rá. Orvosra van szükséged. Rudolf felkönyökölt, hogy szemügyre vegye a lábát. Elfogta a félelem, mikor meglátta, menynyire elváltozott a színe reggel óta. - A francba, Hella, miért nem jöttél haza korábban? - támadt a feleségére. - Akár délben is hazaugorhattál volna. Akkor előbb felfedeztük volna a bajt.

- Egy percnyi megállásom sem volt ma a kórházban - mentegetőzött Hella. - Egyébként te is felhívhattál volna, hogy rosszul érzed magad. Hiszen már régóta lázas lehetsz, és biztosan fájdalmaid is voltak. Rudolf arca eltorzult, mert lábába ismét belemart a fájdalom. - Ne beszélj már annyit, Hella, hívd ki inkább a mentőt, hogy mielőbb csináljanak valamit a lábammal! - Kocsival is be tudlak vinni, az sokkal egyszerűbb. - Nem, én mentőt akarok - makacskodott Rudolf. - Na, siess már! Iszonyúan fáj! Hella nem ellenkezett tovább. A telefonhoz szaladt, és feltárcsázta a mentőszolgálat számát. ♦♦♦ Anna Hübnert hazaengedték a kórházból. Viszonylag hamar felépült, bár még egy kicsit erőtlennek érezte magát. Most éppen fonott karosszékében üldögélt a verandán, és hagyta, hogy Almy-ra kényeztesse. - Kér még egy csésze teát, Hübnerné? - kérdezte a szobalány, és már emelte a teáskannát. - Üsse kő, iszom még egyet - felelte Anna derűsen, s a kanna alá tartotta csészéjét. Almyra töltött. - Vegyen még ezekből a finom kókuszrudacskákból! - Ejnye, Almyra, teljesen elkényeztetsz. - Nincs más dolgom, hiszen üres a fogadó. A vendégekkel nem kell törődnöm - mosolygott a hűséges alkalmazott. Aztán fogta a cukrászdából hozott tasakot, és újra teletöltötte az asztalon levő tálat a finom süteménnyel. Mikor Anna Hübner kórházba került, a talpraesett szobalány vette át a szálló irányítását. Új vendégeket nem vett fel, a régieknek pedig igyekezett mindenben a kedvében járni. Sokkal jobban boldogult a hirtelen rászakadt feladattal, mint azt eleinte gondolta. Beköltözött a panzióba, és addigi munkáján felül mindennap reggelit készített a vendégeknek, sőt a legszükségesebb adminisztrációt is elintézte. Ráadásul egyetlen nap sem mulasztotta el, hogy meglátogassa főnökét a kórházban. Időközben az öreg Heinisch kivételével minden vendég elhagyta már a kis szállót. Igaz, ő nem is számított vendégnek, hiszen végső soron ez volt az állandó lakhelye. Anna Hübner természetesen minden további nélkül hozzájárult, hogy az idős festő maradhasson. Pár hét múlva úgyis indul a lányához, hogy mint minden évben, ezúttal is nála töltse a nyarat. Csak októberben készült visszatérni, az pedig még nagyon messze volt, senki nem tudhatta, mi minden történik még addig. Anna Hübner jóízűen majszolta a süteményt, s közben kortyolt egyetegyet a teából. Almyra a konyhában szorgoskodott, aztán nem sokkal később felbúgott a porszívó a folyosón. Anna elmélázva üldögélt a verandán. Csodálatos nap volt ez a mai. A nap tündökölve szórta szét sugarait, a ház előtt virágzó gesztenyefák pompáztak, az ágak közt madarak csiviteltek. Hány és hány nyarat töltött már el ebben a házban és a mellette elterülő csodálatos kertben! Vajon mennyit fog még megérni?

„Ez a Bergen doktornő szép kis prédikációt tartott az egészséges életmódról! - gondolta Anna. - Ha rajta múlna, még az ágyból sem kelhetnék fel." Nagyot sóhajtott. Egy életen át keményen dolgozott, és most hirtelen semmittevésre lett kárhoztatva. Bizony nem könnyen viselte el ezt az állapotot, ám ha nem tartja magát az orvosok tanácsaihoz, bármikor bekövetkezhet akár a legrosszabb is. Ezt pedig természetesen nem akarta. „Ide fogom rendelni Horstot és Katharinát - határozta el Anna Hübner. Itt az ideje, hogy rendezzek bizonyos dolgokat, még ha nincs is túlságosan ínyemre. De jobb ezen minél előbb túlesni, mert később talán már nem is leszek olyan állapotban, hogy kézben tartsam az ügyeket. Tisztázni fogom a gyerekekkel, mi legyen a Hübner Fogadó sorsa, és mindent írásban rögzítünk majd, hogy később ne lehessen rajta változtatni." Unokahúgát, Katharínát mindig nagyon kedvelte. Szerény, vidám, tiszta szívű lánynak tartotta. Horsttól ezzel szemben soha nem volt elragadtatva. Könnyelmű, nagyravágyó suhancnak ismerte meg, akinek a pénzen kívül semmi nem számított. Márpedig a pénzért a panzióban ugyancsak meg kell majd dolgoznia. Persze lehet, hogy azóta megváltozott, gondolta Anna. Hiszen már nagyon régóta nem találkoztak. Lehet, hogy Katharina és Horst majd megtetszenek egymásnak, és esetleg össze is házasodnak? Egészen felvillanyozta ez az ötlet. Úgy van, az lenne a legjobb megoldás, ha családot alapítanának! Anna szétmorzsolt egy kókuszrudat, és Theo elé szórta. Az öreg kandúr élvezettel falta be a nyalánkságot. Az édesség volt a mindene. Néhány perc múlva egy autó fékezett a ház előtt. Anna Hübner az utcára pillantott, és Péter Klugét fedezte fel, amint éppen kiszállt a kocsiból. - Már megint itt van! - sóhajtott fel az idős asszony bosszúsan. Péter Kluge, ez a jóvágású fiatalember a lauterbachi szállodalánc igazgatóhelyettese volt. Anna alapjában véve kedvelte, csupán egyetlen kivetnivalót talált benne. Kluge ugyanis a fejébe vette, hogy a Hübner Fogadót a szállodalánchoz csatolja. Már hónapok óta Anna nyakára járt, és szakadatlanul győzködte, hogy adja el neki a-kis szállót. Tekintélyes összeget kínált érte, de Annának esze ágában sem volt eladni, főleg nem egy szállodaláncnak. Beleborzongott, ha arra gondolt, mit művelne Kluge az ő otthonos és hangulatos kis fogadójával. Hogyisne! Még hogy egy modern szálló legyen belőle, mindenféle korszerűnek kikiáltott cifrasággal! - Kluge úr van itt megint - jelentette Almyra. - Küldd a pokolba! - hangzott a rövid, de velős utasítás. - Pszt, itt áll az ajtóban - súgta ijedten a szobalány, s oldalra sandított. Péter Kluge azonban máris ott állt mögötte. Markáns arcvonásain fiatalos mosoly terült el. Anna Hübner minden szavát hallotta ugyan, mégsem vette tőle rossz néven. Tulajdonképpen tökéletesen meg tudta érteni, hogy már az idegeire megy az idős asszonynak. De nem adta fel a harcot, mindenáron meg akarta kaparintani a csinos kis szállodát! - Üdvözlöm, Hübner asszony! - köszöntötte a tulajdonost, és közelebb lépett. Kék szeme pajkosan mosolygott. - Mielőtt Almyra végrehajtja a parancsot, szívesen elbeszélgetnék magával egy kicsit. De szóljon nyugodtan, ha alkalmatlan időben háborgatom.

- Mintha valaha is törődött volna ezzel - dünnyögte Anna bosszúsan. Ahhoz azonban nem volt szíve, hogy kidobja a rokonszenves fiatalembert. - Üljön le, maga sátáni fajzat! Almyra, hozz nekünk, légy, szíves, teát! És kókuszrudacskákat is. - Azonnal hozom, Hübnerné - mondta a szobalány, és kisietett. - Hogy van, kedves Hübner asszony? - kérdezte Péter Kluge őszinte érdeklődéssel. - Egy kicsit gyűrött az arca, ha szabad megjegyeznem. Anna szárazon mosolygott. - Kíváncsi lennék, a maga arca nem lenne-e gyűrött egy szélütés után, Kluge úr. Örülhetek, hogy ilyen könnyen megúsztam. - Azt akarja mondani, hogy szélütést kapott? - kérdezte a férfi megrökönyödve. - Igen, teljesen váratlanul. De ne féljen, az orvosok már rendbe hozták a dolgot. Téved azonban, ha most azt hiszi, hogy így könnyebben eléri a célját, fiatalúr! - De hova gondol, Hübner asszony ... - Péter egy pillanatra elbizonytalanodott. Őszintén sajnálta, hogy az idős asszony, akit makacssága ellenére a szívébe zárt, ilyen komoly megpróbáltatásokon ment keresztül. Időközben megérkezett Almy-ra a teával és a süteménnyel. Töltött mindkettőjüknek, aztán visszavonult. Anna a csésze fölött kritikus tekintettel mustrálta látogatóját. - Nos? Mi szél hozta ma erre? Gondolom, nem az én két szép szememért jött? Péter Kluge hangosan felsóhajtott. - Kedves Hübner asszony, tudja, hogy nem szoktam mellébeszélni. Ma sem áll szándékomban. Azt is jól tudja, hogy meg akarom venni a panzióját, és hogy hajlandó vagyok komoly összeget fizetni érte. Anna Hübner csak a fejét rázta. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz a felfogása, Kluge úr. Mikor jut már el végre a tudatáig, hogy nem kívánom eladni? Ugyan hova mennék lakni, nem mondaná meg? Péter egy megnyerő mosollyal próbálkozott. - Ezt a problémát igazán nagyon egyszerűen meg lehet oldani. Természetesen gondoskodom róla, hogy kapjon egy csinos kis zöldövezeti lakást... Kényelem, nyugalom, miegymás. Amit csak akar. Ami pedig a panzió vételárát illeti, kész vagyok még tízezer márkát rátenni az eredeti ajánlatomra. - Maga tényleg az idegeimre megy - sóhajtott fel Anna. - De hadd mondjak valamit, hogy egyszer s mindenkorra értsük egymást! Igaza van. Beteg öregasszony vagyok, és talán túlságosan is lerobbant ahhoz, hogy tovább vezessem a fogadót... - Ilyet én soha nem mondtam ! - tiltakozott élénken a fiatalember. - Csak gondolta - mondta Anna egyenesen a szemébe. - De végül is nem ez a lényeg. Elhatároztam, hogy a fogadót az unokaöcsém és az unokahúgom öröklik. Méghozzá azzal a kikötéssel, hogy azt az én szellememben vezetik tovább - tette hozzá nyomatékosan. - A Hübner Fogadó családi tulajdonban marad. Ez a végakaratom. És elvárom, hogy ezt maga is tiszteletben tartsa. Nem mondhatni, hogy Péter Kluge kibújt volna a bőréből örömében. Eddig halvány sejtése sem volt arról, hogy Hübnerné-nek van egy

unokaöccse és egy unokahúga. Ez alaposan megnehezítette a dolgát. Persze lehet, hogy a fiatalokkal jobban szót ért majd, mint ezzel a csökönyös öregasszonnyal. - Manapság a fiataloknak többet jelent a pénz, mint egy ilyen örökség, amivel aztán csak a gond van - bátorkodott közbevetni. . - Ne akarjon velem elhitetni ilyen szamárságot! Hiszen maga is valósággal bele van bolondulva ebbe a házba. Nem, Kluge úr, semmi értelme, hogy tovább törje magát. Ő azonban nem adta fel egykönnyen. - És mi van akkor, ha a két rokona nem tart igényt az örökségre? - Maga akkor sem kapja meg! Inkább az üdvhadseregnek adományozom. Majd hajléktalanokat helyeznek el benne. - Magának elment a józan esze! - szaladt ki Péter száján, de rögtön utána bocsánatot is kért. - Lehetséges - mondta Anna Hübner, s egyetlen arcizma sem rezdült. Egyet azonban jegyezzen meg: a maga társasága soha nem kapja meg a fogadómat. Erre mérget vehet! Hát igen, talán majd az örökösöket meg tudja győzni, gondolta Péter, mindenesetre óvakodott attól, hogy ezt hangosan ki is mondja. Tisztában volt vele, hogy Hübnernénél hiába is próbálkozik. Ezért aztán úgy tett, mintha részéről lezártnak tekintené a vitát, és mindenféle más dologról kezdett csevegni a házigazdával. Fél óra múlva megköszönte a teát, és elbúcsúzott. Anna minden jót kívánt neki, mert úgy gondolta, többé nem fog jelentkezni nála. Aztán íróasztalához ült, s írt néhány sort Horst-nak és Katharínának. ♦♦♦ Katharina Scholl éppen a napi elszámolással volt elfoglalva, amikor valaki bekopogott a népművészeti bolt ajtaján. Katharina már épp ki akart kiáltani, hogy zárva, amikor észrevette, hogy Loni, a barátnője áll az ajtó előtt, és a viharos szél majd kitépi a kezéből az esernyőt. Sietve felpattant, hogy beengedje szegényt. - Gyere gyorsan, mielőtt még elsodor a szél! - kiáltotta nevetve, s erősen kapaszkodott a kilincsbe, nehogy a vihar kiragadja a kezéből az ajtót. Barátnője összecsukta esernyőjét, és lerázta róla a vizet. Micsoda cudar idő! És ráadásul májusban, ebben a csodálatos hónapban. - Hát nem a költők által megénekelt pompás kikelet, az egyszer biztos húzta el a száját Katharina. - És állítólag egész hétvégén így marad. - Pfuj! Es én még kirándulni akartam a csoportommal a hegyekbe. - Ezt ajánlatos lesz elhalasztani egy későbbi időpontra. - Igen, úgy fest a dolog - felelte Loni lemondóan. Amíg Katharina befejezte az elszámolást, addig ő körülnézett a boltban, érkezett-e valami újdonság. Felpróbált egy dirndlit, de rögtön vissza is akasztotta, mert nem állt jól neki.

Loni minden pénteken zárás után találkozott Katharinával, hogy aztán együtt töltsék valahol az estét. Általában megvacsoráztak egy hangulatos vendéglőben vagy borozóban, utána elmentek valahová szórakozni. - És mi a mai program? - kérdezte Katharina. Loni kinézett az ablakon. - Mindegy, csak ne kelljen sokat mászkálnunk az utcán ebben az ítéletidőben. A kocsidig valahogy eljutunk, aztán beülünk valahová, és ki sem mozdulunk záróráig. - Hát... - mondta Katharina vontatottan. Nem volt túlságosan elragadtatva barátnője javaslatától. Ám ekkor támadt egy ötlete. - Mit szólnál hozzá, ha egyszerűen felmennénk hozzám, és ott csapnánk agyon az időt? Útközben vennénk valahol pizzát meg vörösbort. Loni azonnal tűzbe jött. Katharinánál mindig nagyon jól érezte magát. Nagyszerű ötlet! Remélem, itt parkolsz valahol a közelben. - Igen, itt áll a kocsim a bolt mögött - nyugtatta meg Katharina. A pizza és vörösbor mellé vettek még aprósüteményt és jégkrémet is. Most már zuhoghatott az eső odakint, a legkevésbé sem zavarta őket. Katharina kiürítette a levélszekrényt. A szokásos reklámküldemények és számlák mellett ezúttal talált egy levelet is, amely régimódi kézírással volt megcímezve. - Levél Anna nénémtől! - kiáltott fel hangosan örömében. - El sem tudom hinni, hogy végre egyszer ő is írt nekem! - Ezek szerint eddig elég egyoldalú levelezést folytattatok - mosolygott Loni. - Nagyon is egyoldalút! Talán ha minden tizedik levelemre érkezett válasz. Kimondhatatlanul örülök, hogy most végre megint rászánta magát az írásra. Felmentek a lépcsőn, s beléptek a lakásba. Amíg Katharina nagynénje levelét olvasta, Loni elkészítette a pizzát, és vörösbort töltött a poharakba. - Istenem... – Katharina arcán bánat és aggodalom tükröződött. - Mi az, történt valami? - kérdezte Loni, miközben barátnője elé tolta az egyik poharat. - Igyál egy kortyot, az jót tesz! Teljesen feldúltnak látszol. - Anna néném szélütést kapott, és most kénytelen visszavonulni. Ezért úgy határozott, hogy a fogadóját Horstra, az unokatestvéremre és rám örökíti. Az a feladatunk, hogy az ő szellemében vezessük tovább. - Te öröklőd a nagynénéd fogadóját? - kérdezte Loni meglepődve. - Csak fele részben, mondom, Horst a másik örökös. Tudtam persze eddig is, hogy mi vagyunk Anna néném egyedüli rokonai, de most mégis olyan váratlanul jött ez az egész ... Istenem, nem sok jó fog ebből kisülni. - Miért? Mi a gond? - Horst. Ki nem állhatom. - Katharina kortyolt egyet a borból, és egyre csak a fejét csóválta. - Utálatos egy alak. Állandóan bosszantott, és a copfomat húzogatta. - A copfodat? Te jó ég, hány éve már ennek? - Tíz. Mikor utoljára láttam, tizennégy éves voltam, ő pedig tizenhét. Loni felnevetett. - Tíz év nagyon sok idő, lehet, hogy teljesen megváltozott azóta. Ki tudja, talán vonzó, jóképű férfi lett belőle.

- Ezt erősen kétlem. Lehet, hogy ránézésre vonzó, de nyilván ma is olyan pimasz fráter, mint tíz évvel ezelőtt. - Csak várd ki a végét, Katharina! Most elutazol a nagynénédhez? - Igen. Azt szeretné, ha minél előbb meglátogatnám. Csak azt nem tudom, mi lesz a bolttal. Katharina volt az üzletvezető a népművészeti boltban. Riese asszonynak, a tulajdonosnak rajta kívül csupán egyetlen alkalmazottja volt, egy takarítónő. Ha Katharina szabadságot vett ki, maga a tulajdonosnő vette át a helyét a pultnál. - Menj pünkösdkor, és utána vegyél ki néhány szabadnapot! - javasolta Loni. - Riese asszony biztosan beleegyezik. Úgyis olyan ritkán mész szabadságra. - Igen, azt hiszem, igazad van. Beszélni is fogok vele! De most már lássunk neki a pizzának, mielőtt kihűl! Egy darabig némán falatoztak, aztán Loni, visszatérve az előző témára, megkérdezte: - És hogyan képzeli el a jövőt a nagynénéd? Mikor vennétek át tőle a panziót? - Erről nem írt, de szerintem a közeli jövőben sor kerül rá. Anna néni hamarosan betölti a hetvenhatot. Ráadásul most esett át ezen a súlyos betegségen, úgyhogy valószínűleg nemigen képes már ellátni a rá háruló teendőket. - Jelentős változás lesz az életedben, ha odaköltözöl a Rajna mellé jegyezte meg Loni. - Főleg az esik majd nehezemre, hogy tőled el kell válnom. De hát a Rajna nem a világ vége, nem olyan ez, mintha mondjuk kivándorolnék Amerikába. - Az is igaz - ismerte el Lőni. - De úgy készülj, hogy én leszek az első vendéged, ha majd átvetted a szállót! - Ezt el is várom - nevetett Katharina. - Koccintsunk rá! ♦♦♦ Két héttel később Katharina megérkezett a Hübner Fogadóba. Almyra nyitott neki ajtót. Katharina csak nagynénje elbeszéléseiből ismerte a török szobalányt, mert amikor utoljára itt járt, éppen szabadságon volt, korábban pedig még nem dolgozott a panzióban. - Scholl kisasszony? - kérdezte rögtön Almyra, mikor megpillantotta a fekete hajú ifjú hölgyet az ajtó előtt. Úgy vette észre, hogy Katharina kifejezetten hasonlít Anna Hübnerre. - Az volnék. Maga pedig biztosan Almyra. - Igen. - A szobalány elvette Katharina táskáját. - Jöjjön, Scholl kisasszony, megmutatom a szobáját, aztán lekísérem a nagynénjéhez. Hübner úr, az unokatestvére már itt van. Kár, gondolta Katharina. Szívesen váltott volna néhány szót négyszemközt Anna nénjével. Követte a szobalányt az első emeletre. Azt a szobát kapta, amelyikben már gyerekkorában is sokszor aludt. Anna most is kedvenc karosszékében ült a verandán. Vele szemben egy jóképű fiatalember foglalt helyet, akiben Katharina bizonyára nem ismerte

volna fel első látásra unokatestvérét. De hát a fiatalember nem lehetett más, csakis Horst. - Katharina, drágaságom! Gyere, hadd ropogtassalak meg egy kicsit! A lány kissé megszeppent, mikor megpillantotta nagynénjét. Amikor utoljára látta, még nem volt ennyire sovány. Haja is megritkult, és teljesen megőszült azóta. Megfáradt, beteg ember benyomását keltette. Katharina a nyakába borult. - Anna néni! Úgy örülök, hogy újra látlak! Már olyan régóta vártam, hogy írsz. - Tudom, kicsikém. Csak hát irtózatosan lusta vagyok levelet írni. Anna Hübner kissé eltolta magától unokahúgát, és tetőtől talpig végigmérte. - Egészen megcsinosodtál, amióta nem láttalak - állapította meg elégedetten. - De még nem is köszöntötted az unokatestvéredet. Ugye már meg sem ismerted volna ezt a csibészt? Katharina a „csibész" felé fordult, aki most felállt a székéből, és üdvözlésképpen magához szorította. - Szia, hugicám - mondta Horst, s csábos mosoly ült ki arcára. - Igaza van Anna néninek. Bár gyerekkorodban sem voltál csúnyácska, mára valóságos szépség lett belőled. - Nem kell azért eltúlozni. - Katharina kényelmetlenül érezte magát Horst fürkésző pillantásai közepette. Nem szerette, amikor a férfiak ilyen leplezetlenül kinyilvánították érdeklődésüket. - Foglalj helyet, és szolgáld ki magad, kicsikém! - szólalt meg újra Anna Hübner. - Tessék, vegyél süteményt! - Közben kávét is töltött unokahúgának. - Kérsz esetleg konyakot? Vagy inkább bort szeretnél? - Nem, köszönöm. Ilyen kora délután még nem szoktam alkoholt inni. - Nekem igazán nem számít, hogy délelőtt van vagy délután - vetette oda hanyagul Horst, aztán megragadta a konyakosüveget, és újra teletöltötte poharát. Katharina észrevette nagynénje rosszalló pillantását. Látszott rajta, hogy egyébként sem nyűgözte le túlságosan Horst viselkedése. De ez mindig is így volt, emlékezett vissza Katharina. És ő sem találta rokonszenvesebbnek, bármennyire is vonzó volt a fiú külsőre. Almyra visszahúzódott, Anna Hübner pedig kikérdezte fiatal rokonait, hogy s mint töltötték az utóbbi pár évet. ő is beszámolt róla, mi történt a panzióban, amióta nem látták egymást, megemlítve többek között a betegségét is. Aztán részletesen előadta Katharinának és Horstnak, hogyan képzeli el a Hübner Fogadó jövőjét. - Szóba sem jöhet, hogy eladom. Mindenképpen a család tulajdonában kell maradnia. Ez áll a férjem végrendeletében is. Azt akarom, hogy az ő szellemében járjunk el. Horst elhúzta a száját. - De Anna néni, ez a düledező viskó ... - A Hübner Fogadó nem düledező viskó! Az utóbbi tíz évben többször is felújíttattam - jegyezte meg szemrehányóan a nagynénje. - A ház maga nagyon jó állapotban van, csupán a tetőszerkezeten kéne néhány apró javítást elvégezni. És esetleg a kertet is csinosabbá lehetne varázsolni. - Csinálhatnánk belőle egy gyönyörű parkot, ahol a vendégek kiülhetnének a padokra - mondta lelkesen Katharina.

Anna Hübner hálás pillantást vetett unokahúgára. - Sok mindent ki lehet hozni ebből, kicsikém. Sajnos én már nem vagyok rá képes, mert bizony megöregedtem, és nincs elég erőm hozzá. De nektek egy életre szóló feladat lenne. Méghozzá egy jól jövedelmező feladat - tette hozzá nyomatékosan. - A Hübner Fogadó már évtizedek óta jó hírnévnek örvend a városban. Katharinának egyre jobban megtetszettek nagynénje elképzelései. Lelki szemeivel máris látta magát, amint a panzió tulajdonosaként sürög-forog, gondoskodik a vendégek kényelméről. Anna nénjének csak egy szavába került volna, és akár azonnal hajlandó lett volna ideköltözni Bad Tölzből, hogy segítsen nagynénjének. A beszélgetés során Horst is úgy tett, mintha minden tekintetben egyetértene Anna kívánságaival. Közben azonban egyre csak az járt a fejében, hogyan tudná eladni a részét. A végrendelet záradékait biztosan meg lehet kerülni valamilyen módon, gondolta. Remélte, hogy Katharinát is jobb* belátásra tudja majd bírni, ha a nagynénjük már nem él. ♦♦♦ - Juj, ez fájt! - kiáltott fel a kis beteg, mikor Hella nővér beadta neki az injekciót. Hella felállt, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. - Sajnálom, kisöreg. Nem mindig sikerül eltalálni a megfelelő helyét. Holnap majd jobban figyelek. Azzal pánikszerűen elhagyta a kórtermet. Sürgősen be kellett vennie valamit, hogy ne remegjen tovább a keze. Hiszen már arra sem volt képes, hogy normálisan beadjon egy injekciót. Persze hogyan is tudott volna a munkájára odafigyelni, amikor Rudolf éppen a műtőasztalon feküdt, és állandóan rá kellett gondolnia. Most is, amikor eszébe jutott, gyomra görcsösen összerándult. Miután Rudolfot beszállították a kórházba, Kranz doktor azonnal megvizsgálta a lábát, s közben egyre csak a fejét csóválta. Más megoldás szóba sem jöhetett, csak az amputálás. És Rudolf most Anger doktor kése alatt feküdt. Hellát, ha csak rágondolt, kiverte a hideg veríték. Vajon hogyan vészeli majd át Rudolf, hogy elveszíti egyik lábát? Hogyan viseli majd, hogy fogyatékos lesz? Mennyire változtatja meg mindez eddigi életüket? Hella alig várta az alkalmat, hogy észrevétlenül az orvosságos szekrényhez surranhasson. Már nem volt tartalék tablettája sem, mert nem mert egész dobozokat kiemelni. Félt, hogy előbb-utóbb feltűnne valakinek, annál is inkább, mert az utóbbi időben egyre többször nyúlt a gyógyszerekhez. Nélkülük viszont nem bírta volna. Ha idegességét vagy szorongását akarta leküzdeni, nyugtatókat lopott ki a szekrényből. Ha a stresszes állapotot vagy a fáradtságot akarta megszüntetni, ajzószerekhez folyamodott. Ha pedig esténként nem tudott elaludni, az altatók jelentették a megoldást. Amikor nem fért hozzá a gyógyszerekhez, rögtön pánikba esett. „Ennyire függnék tőlük?" - kérdezte magától, miközben

kivett a szekrénykéből egy rózsaszínű tablettát, amely megakadályozta, hogy úrrá legyen rajta a pánik kétségbeejtő helyzete miatt. A műtétnek dél körül kellett befejeződnie. A tabletta megtette a hatását. Hella teljesen megnyugodott, már-már egykedvűvé vált. Mechanikusan, gépies mozdulatokkal végezte a munkáját. Észre sem vette, hogy Doris Gellert doktornő időnként furcsa pillantásokat vet rá. - Jobb lett volna, ha ma inkább otthon maradsz, Hella - mondta Johanna nővér, miközben osztották ki az ebédet. - Szörnyű lehet abban a tudatban dolgozni, hogy a férjed közben a műtőasztalon fekszik. - Otthon lenne még csak igazán szörnyű! - felelte Hella. - Ha belevetem magam a munkába, legalább nem emésztem magam annyit. - Igazad van. Nem akarod megnézni, hogy befejezték-e már az ampu .. .izé, az operációt? Lehet, hogy a férjedet már vissza is tolták a sebészetre. Hella futó pillantást vetett az órára. Éppen delet mutatott. - Megyek, megkérdezem, mi újság - határozta el végül. - Boldogulsz egyedül is, Johanna? - Persze, menj csak! Jössz utána ebédelni? - Nem is tudom, enni úgysem tudnék. Azt hiszem, inkább megvárom, mi lesz Rudolffal. Azzal a lifthez lépett, és felment a sebészetre. A folyosón összetalálkozott Anger doktorral. Ebből tudta, hogy a műtétnek már vége. - Hogy van a férjem, főorvos úr? - szaladt oda a sebészhez. - Minden rendben folyt? Már át is tolták az osztályra? - Igen, de nem a sebészetre, hanem az intenzívre - válaszolta kurtán az orvos. - Nem kielégítő az állapota. Hellának a torkában dobogott a szíve. - Hogyhogy? Mi történt? Beszéljen már! - Maga is nagyon jól tudja, milyen súlyos állapotban hozták be a férjét válaszolta Anger doktor kissé ingerülten. Éppen jól megérdemelt kávéját indult elfogyasztani, amikor összefutott ezzel a hisztériás nővérrel. - A lábát ugyan amputáltuk, de előfordulhat, hogy a bomlasztó mérgek hatása átterjed más testrészekre is. Minden, amit tehetünk, hogy ezt a folyamatot antibiotikumok segítségével igyekszünk meggátolni. - Istenem... - Hella lehunyta a szemét. - Mennyi esélye van? Kérem, mondja meg az igazat! - Erről egyelőre semmit nem tudok mondani. Érdeklődjön estefelé az intenzíven! - Anger rövid, de átható pillantást vetett Hellára. - Miért olyan üvegesek a szemei? - kérdezte, és a választ meg sem várva, fejcsóválva továbbsietett. Hella megbabonázva nézett utána. „Üvegesek a szemeim? Talán észrevette rajtam a doktor a gyógyszerek hatását?" - kérdezte magától, s köpenyébe törölte izzadó tenyerét. Sokkal jobban aggódott azonban Rudolf miatt. Vajon menynyire komoly ez a fertőzés? Hella orvosi ismeretei alapján tudta, hogy rosszabb esetben akár a férje élete is veszélyben foroghat. De még ha a fertőzést most vissza is tudják szorítani, ez még nem jelenti azt, hogy Rudolf túl van a nehezén. A szervezetében visszamaradó mérgek szövődményként bármikor előidézhetnek például egy veseelégtelenséget.

Hella elindult az intenzív osztályra. Nem akart estig várni, amíg kiderül, javult-e a férje állapota. - Az előbb hozták át a férjemet - mondta Gudrun nővérnek, miután belépett az üvegajtón. - Bemehetek hozzá? - Természetesen - felelte a kolléganője. - Csak előbb vegyen fel védőruhát! - Természetesen. Itt van valamelyik orvos? - Kremmers doktort most hívatta a főnök, de mindjárt visszajön. - Rendben van, köszönöm. Hella nővér magára húzta a zöld védőöltözetet, és belépett az osztályra. Már szinte törzsvendégnek számított itt, hiszen a kis Thomas is az intenzíven feküdt. Még mindig tartott nála a kóma, és csak egyvalamit lehetett tenni: várni. Néhány perc múlva Rudolf ágya mellett állt. Elszorult a szíve, amikor észrevette, hogy nem domborodik ki semmi a takaró alól azon a helyen, ahol normális esetben a férfi lábának kellene lennie. Rudolf! - akarta mondani, de egy hang sem jött ki a torkán. Férje sápadtan és mozdulatlanul feküdt az ágyon, mindenféle tömlőkkel és drótokkal körülvéve, amelyek különböző készülékekhez csatlakoztak. Kézfejéből infúziós tű állt ki. Hella leült az ágyra, és megsimogatta Rudolf karját. „Ó, Rudolf fohászkodott csendesen -, meg kell gyógyulnod. Nem hagyhatsz itt ilyen korán. Cukorbetegséggel is meg lehet öregedni, rengeteg példa van rá. Másoknak is sikerült." Rudolf, mintha csak meghallotta volna tudat alatt az elmotyogott szavakat, hirtelen megmozdult. Előbb csak pislogott, aztán teljesen kinyitotta szemét, de látszott rajta, hogy nincs magánál. Tekintete kifejezéstelen volt, és néhány másodperc múlva újra becsukta a szemét. Nemsokára visszajött Kremmers doktor, de a beteg állapotáról ő sem tudott mondani semmi bizonyosat. Hellának be kellett érnie annyival, hogy estére már többet fognak tudni. Benézett még Thomashoz, megcsókolta a kisfiú viaszfehér arcocskáját, aztán ment folytatni a munkáját. ♦♦♦ - Ébresztő, főnök! Bevetés! - rázta meg Jupp Diederichs Andrea vállát, mire az ijedten kinyitotta a szemét. - Hol vagyunk? - kérdezte kissé megzavarodva. - Az ügyeleten. Csak elszundikált egy kicsit. Jöjjön, a Hübner Fogadóba kell mennünk! A doktornő máris felpattant, s kollégái után sietett. „Már megint a panzióba? - gondolta rémülten. - Csak nem Hübnerné-vel történt ismét valami?" Amint szirénázva elindultak, rögtön faggatóra fogta Miehlkét. Az ápoló aggódó pillantást vetett rá. - Hübnerné megint összeesett. Úgy látszik, mégsem kímélte magát eléggé. - Reméljük, nem súlyos a dolog - sóhajtott fel Andrea.

A panzióban egy fiatal, sötét hajú hölgy fogadta őket. - Jó, hogy ilyen hamar kiértek - mondta megkönnyebbülten. - A nagynéném ... a nagynéném teljesen váratlanul összeesett. Jöjjenek utánam, itt fekszik a verandaajtó előtt. A mentős csapat sietős léptekkel követte a lányt. Almyra falfehér arccal térdelt főnöke mellett. Nem messze tőlük egy jóképű Fiatalember támaszkodott az ajtófélfának, aki most leereszkedően odabiccentett a mentősöknek. Theo keservesen nyávogott, s nyugtalanul járkált ide-oda. Fel nem foghatta, mi történt a gazdival. Andrea kinyitotta orvosi táskáját, és Anna Hübner mellé térdelt. Ezúttal súlyosabb volt a helyzet, mint előző alkalommal. Amennyire a doktornő meg tudta állapítani, most agyvérzést kapott az idős asszony, súlyos állapota legalábbis erre engedett következtetni. Azt csak egy későbbi különleges tomográfiái vizsgálat segítségével lehet majd pontosan eldönteni, hogy agyvérzés vagy esetleg agyödéma lépett-e fel. Andrea, miután megtette a szükséges intézkedéseket, intett segítőinek, hogy vigyék a rohamkocsiba a beteget. - Mikor érdeklődhetem a nagynéném állapota felől? - kérdezte a sötét hajú lány, aki fogadta őket. - Katharina Sholl vagyok, Hübnerné unokahúga. A fiatalember is közelebb lépett. - A nevem Hübner - fordult Andreához, mielőtt az még válaszolhatott volna az imént feltett kérdésre. - Mikor lehet meglátogatni Hübnernét? Gondolom, nem szükséges, hogy bekísérjem a mentővel, vagy igen? A doktornő kitalálta az elhangzottakból, hogy a panziótulajdonos unokahúga és unokaöccse áll előtte. Hübnerné még a kórházban mesélt neki róluk, és arról is, hogy foglalkozik a gondolattal: már most rájuk bízza a szállót. Minden jel arra utalt, hogy időközben ez már meg is történt. Katharina Scholl valóban vonzó ifjú hajadon volt, pontosan olyan, amilyennek Hübnerné leírta annak idején. Unokaöccse, Horst ezzel szemben távolról sem élvezte az idős asszony rokonszenvét, amit Andrea tökéletesen meg tudott érteni. Horst esetében ugyanis csalóka volt a megnyerő külső, mert viselkedése ugyancsak sok kívánnivalót hagyott maga után, amint azt a doktornő éles szeme ilyen rövid idő alatt is meg tudta állapítani. - Délután már érdeklődhetnek telefonon az Erzsébet Kórházban - felelte Hübnerné fiatal rokonainak, aztán beszállt a mentőbe, és becsapta maga után az ajtót. Hübnernét ismét a belosztályra vitték. Az idős asszony időközben magához tért ugyan, de csak mélán és kifejezéstelen tekintettel bámult a semmibe. Andrea komolyan aggódott az állapota miatt. Néhány óra múlva Anna Hübner meghalt. Andrea csak akkor értesült a szomorú hírről, amikor egy újabb kiszállásról visszatérve érdeklődött Lore Kellernél a beteg állapota iránt. - Meghalt? Jézusom, ez nem lehet igaz! - Ne vedd úgy a szívedre! - próbálta vigasztalni kolléganője. - Kérsz egy kávét? - Tessék? Ja igen, kérek. - Megtörölte a homlokát, és nagyokat sóhajtva Lore után indult.

- Értesíteni kell a rokonokat - mondta, miután kortyolt egyet a kávéból. - Máris megtörtént. Rögtön itt lesz az unokahúga és az unokaöccse. Nem sokkal később valóban meg is érkeztek. Katharina halálsápadt arca és kisírt szemei arról tanúskodtak, hogy a történtek fájdalommal töltötték el. Horstot azonban, úgy tűnt, a legkevésbé sem rázta meg nagynénje halála. Lore Keller elmondta nekik, hogy a halált az okozta, hogy létfontosságú agyi eret zárt el a vérrög. Arra kérte őket, hogy menjenek az irodára elintézni a formaságokat. - Őszintén sajnálom, Scholl kisasszony - búcsúzott el tőle Andrea részvétteljesen. Horst már kint várt az ajtó előtt. - Ismertem és szerettem a nagynénjét. Nagyszerű ember volt. - Igen, az volt. - Katharina kis híján ismét felzokogott. - Olyan kevés időt tölthettünk együtt! Bárcsak gyakrabban meglátogattam volna! - Ne tegyen magának szemrehányásokat, Scholl kisasszony! A nagynénjétől tudom, hogy gyakran írt neki, és ő mindig nagyon örült a leveleinek. A sors akarta így, hogy végül csak ilyen kevés idejük maradt egymásra. - Katharina, jössz végre? - kiáltott Horst a lift előtt állva. - Igen, máris megyek - felelte a fiatal lány, aztán sietve elbúcsúzott a két doktornőtől. - Pimasz alak - jegyezte meg Lore Keller. - Hát igen, Hübnerné sem tartotta túlságosan sokra. Az unokahúgát viszont nagyon szerette. Tényleg aranyos kis teremtés ez a Katharina Scholl. Szerinted is? Lore Kellemek nem maradt ideje válaszolni, mert ebben a pillanatban megszólalt íróasztalán a telefon. Hebestreit professzor hívatta egy rövid megbeszélésre. - Sajnálom, Andrea. A főnök egy súlyos esetről szeretne tanácskozni Kranz doktorral és velem. Remélem, később még lesz időnk egy kicsit beszélgetni. Andrea kiitta a kávéját, aztán lement az irodájába, hogy megírjon néhány jelentést. Nem szerette a gépies papírmunkát, de hát valamikor ezt is meg kellett csinálni. - Miért vágsz ilyen bánatos képet, gyermekem? - kérdezte Hilde Bergen, amikor este megpillantotta menye szomorú arcát. A kissé molett asszonyság, Andrea szerint a világ legjobb anyósa, gyakran szólította gyermekeinek fiát és annak csinos feleségét, sőt, néha ez a megszólítás kiterjedt Dorkára, a nagy fekete dogra is. Andrea a ruhásszekrénybe akasztotta kabátját, és levette a cipőjét. Meghalt az öreg Hübnerné - felelte, miközben a papucsába lépett. - Ma már másodszor vittük be a kórházba. Agyvérzést kapott. - Ó, nagyon sajnálom - mondta Hilde megilletődve. - Mit sajnálsz, anya? - Werner Bergen jelent meg az ajtóban, amely a rendelőt és a lakást kötötte össze, s kedvesen megcsókolta feleségét. - Azt, hogy meghalt az öreg Hübnerné - válaszolta az anyja. - A Schubert utcai panzió tulajdonosa? - Igen. Agyvérzés következtében.

Vacsora közben Andrea részletesen beszámolt mindenről, arról is, hogy megismerte Hübner-né két fiatal rokonát. - A fiatalembertől nem vagyok elragadtatva. Katharina Scholl viszont tényleg nagyon rokonszenves lány. Remélem, nem hagyja majd, hogy mindenben az unokatestvére akarata érvényesüljön. Werner megemelte poharát, és feleségére kacsintott. - Szóval megint vagy egy pártfogoltad, akivel törődhetsz? Andrea egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne osztozzon páciensei és hozzátartozóik sorsában. Werner néha már aggódott felesége miatt, aki ily módon nemcsak a családját hanyagolta el sokszor, hanem magát sem kímélte, minden szabad percét betegei gondjainak szentelte. - De hiszen szegényke senkit nem ismer itt - védekezett Andrea. - Jól ismertem a nagynénjét, és azt hiszem, annyit igazán megtehetek érte, hogy segítek neki ügyes-bajos dolgai elintézésében. Alkalomadtán meg is fogom látogatni. Werner is mindig talált magának pártfogoltakat. Ezek közé tartozott a kis Nils Mangler is. Andreával együtt megpróbálta meggyőzni a kisfiú szüleit, hogy ha nem tartják távol tőle az egészségre káros anyagokat, elsősorban a cigarettafüstöt, gyermekük könnyen életveszélyes állapotba kerülhet. A szülőket végül sikerült jobb belátásra bírni. Mindketten megígérték, hogy tartják magukat az elmondottakhoz. Időközben Nils átesett egy sikeres akupunktúrás kezelésen, és nemsokára hazamehetett. A betegség kiújulását azonban csak úgy lehetett elkerülni, ha minden veszélyességi tényezőt kikapcsoltak. - Elmegyünk egy kicsit sétálni, drágám? - kérdezte Werner vacsora után. Hilde mama már a konyhában tett-vett, ők pedig a borukat kortyolgatták. Dorka megelőzte a válasszal gazdáját. Amikor meghallotta a „sétálni" szót, vidám csaholással kiügetett az előszobába, és már rángatta is le a fogasról a pórázt. - Azt hiszem, a döntés megszületett - nevetett Andrea. - Ha most nemmel felelnék, Dorka egész este nem hagyna minket békén. Miután felöltöztek, Werner leakasztotta a pórázt, és kinyitotta az ajtót. Dorka villámgyorsan kisurrant rajta, mintha attól félne, hogy gazdái az utolsó pillanatban még meggondolják magukat a sétát illetően. ♦♦♦ Katharina zokogva dobott három lapátka földet a koporsóra. - Ég veled, Anna néni - suttogta szomorúan, aztán oldalra lépett, hogy a többiek is odaférjenek a sírhoz. Csak kevesen jöttek el Hüb-erné búcsúztatására. Katharina és Horst voltak az egyedüli rokonai, arra pedig nem jutott ideje, hogy barátságokat kössön és ápoljon. Legjobb barátnője különben is már két éve meghalt. Katharinán és Horston kívül csupán Almyra, Heinisch úr, néhány szomszéd és egy-két ismerős volt jelen a temetésen. Andrea Bergen is ott állt a gyászolók között, akik a szertartás után hivatalosak voltak a Hübner Fogadóba egy kávéra és egy kis harapnivalóra.

A doktornő azonban végül nem tarthatott velük, szolgálatban volt, ezért mentővel jött a temetőbe is. Alighogy véget ért a ceremónia, Jupp Diederichs dudaszóval jelezte, hogy ismét balesethez hívják őket. - Ha bármi gondja támad, nyugodtan hívjon fel! - mondta búcsúzóul Katharinának. - Köszönöm, doktornő, nagyon kedves. Látogasson meg, ha lesz egy kis szabadideje. Hiszen nem lakik messze a panziótól. - Feltétlenül meglátogatom, Scholl kisasszony. Viszontlátásra! Katharina és Horst a vendégek társaságában visszamentek a Hübner Fogadóba. Almyra délelőtt előkészített mindent, már csak kávét kellett főznie. Horst először ragaszkodott hozzá, hogy a szobalány a temetés alatt is maradjon a szállóban, arra hivatkozva, hogy egy egyszerű alkalmazottnak semmi keresnivalója a gyászszertartáson. Katharina azonban, mit sem törődve Horst véleményével, magával vitte Almyrát is a temetőbe. Amíg a vendégek helyet foglaltak az étkezőhelyiségben, Katharina a konyhába ment, hogy megnézze, segíthet-e valamiben a szobalánynak. Almyra éppen kávét töltött a kannákba, s közben keservesen sírdogált. Katharina megszorította a vállát. - Olyan fájdalmas dolog elveszíteni valakit, akit szerettünk - mondta szomorúan. - Bárcsak több időt tölthettem volna együtt a nagynénémmel ! - Igen, tényleg fájdalmas - helyeselt a szobalány, s szipogva törölgette orrát. - Jó barátnők voltunk Anna Hübnerrel. Nyolc éve dolgozom itt a szállóban, de soha nem úgy kezelt, mint egy takarítónőt. - Tudom, hogy ennél sokkal többet jelentett a nagynéném számára, Almyra. Nem írt ugyan gyakran, de valamennyi levelében megemlítette magát, hogy mennyire a szívéhez nőtt. - Igazán? - Ez a megjegyzés halvány mosolyt csalt a török asszony kemény vonásaira. - Ez jó. Ennek örülök. - Megkapjuk még ma a kávét? - Horst jelent meg a konyhaajtóban. - És hol maradnak a tálcák a süteménnyel és a szendvicsekkel? Katharina érezte, ahogy magasra csapnak benne az indulatok. Horstban volt valami visszataszító, ami azonnal ki tudta hozni a sodrából. Fölösleges energiapazarlás lett volna azonban, ha most felidegesíti magát ezen a megjegyzésen. Így hát hűvös hangnemben csak ennyit mondott: - A tálcák ott vannak a sarokban. Talán nem esik nehezedre átvinni őket. A kávét pedig rögtön kapjátok. Horst láthatólag méltóságon alulinak tartotta, hogy neki kell játszania a pincér szerepét, végül mégis felkapta a tálcákat, és bosszús képpel kiment a konyhából. A kávé után bort ittak, és Horst ugyancsak a pohár fenekére nézett. Arcvonásairól a maradék gyász is leolvadt, nyájasan cseverészett vendégeivel, sőt, még Almyrának is jutott néhány barátságos szó. Pedig először még azt is ellenezte, hogy a szobalány egy asztalnál üljön a vendégekkel. Almyra mindenesetre gyanakvással fogadta a hozzá intézett szívélyes szavakat. Titokban aggódott a munkahelyéért és a szálló jövőjéért. Közvetlen stílusával Horst hamar megszerettette magát a vendégekkel. Játszotta a tökéletes házigazdát, dicshimnuszokat zengett elhunyt

nagynénjéről - akivel ugyan évek óta nem tartotta a kapcsolatot, de erről persze mélyen hallgatott -, és teljesen magára vonta a figyelmet. Ha Katharina mondani akart valamit, rögtön a szavába vágott, mintha unokatestvére csupán jelentéktelen személy lenne, akinek a véleménye úgysem számít. - És mihez kezd a szállóval, Hübner úr? - kérdezte az egyik vendég. Valamilyen oknál fogva teljesen természetesnek tartotta, hogy Horst a főörökös. - Egyelőre nincsenek kész terveim - hangzott a válasz. - Nagyon váratlanul jött ez az egész. Előbb szoktatnom kell magam a gondolathoz, hogy ezentúl szállótulajdonos vagyok, és felelősséggel tartozom a vendégeimért. Természetesen lesz egynéhány változás. De hogy pontosan milyenek, még nem döntöttem el. Katharinát határtalanul bosszantotta, hogy Horst úgy beszél, mintha ő lenne az egyedüli örökös. És különben is, miféle tervekről zagyvál itt? Hiszen Anna néni egyértelműen meghagyta a végrendeletében, mi legyen a panzióval. És ehhez még neki is lesz egy-két szava, gondolta. Lassan hazaszállingóztak a vendégek. Horst mindenkit az ajtóig kísért, mindenkihez volt még egy-két barátságos szava. - Gyere, hugicám, üljünk le egy kicsit beszélgetni! - mondta Katharinának enyhén borgőzös hangulatban, miután valamennyi vendég elbúcsúzott. Unokatestvére sokkal szívesebben segített volna inkább Almyrának, minthogy Horst társaságában töltse az estét. Semmivel sem találta rokonszenvesebbnek, mint tíz évvel ezelőtt, sőt, úgy érezte, még szemtelenebb, még nagyképűbb lett azóta. - Rendben van - egyezett bele végül mégis. - Úgyis meg kell beszélnünk néhány dolgot. Visszahúzódtak a társalgóba, amely Anna Hübner dolgozószobájából nyílt. Horst bort töltött Katharina poharába. Ő maga időközben átnyergelt a whiskyre. - Egészségedre, hugicám! - Egészségedre, Horst - viszonozta a lány visszafogottan. Horst közelebb húzódott hozzá, és kezét bizalmasan a combjára tette. Ne légy már hozzám ilyen mogorva, kicsikém! - mondta, s felöltötte lehető legcsábosabb mosolyát. - Nem vagyok mogorva - felelte Katharina, és távolabb húzódott tőle. - De igenis az vagy. - Horst tekintete izgatottan kalandozott a lány formás testén. - Pedig kellemesebben is eltölthetnénk az időt, nem gondolod? Elszórakoztathatnánk egymást, ha már egy fedél alatt lakunk. - Köszönöm, de abból inkább nem kérek - húzta el a száját Katharina. Viszont elbeszélgethetnénk az iménti kijelentésedről. Mit akartál azzal mondani, hogy még nincsenek kész terveid a panzió jövőjét illetően? Hiszen Anna néni már döntött erről a kérdésről. Azt akarja, hogy az ő szellemében vezessük tovább a szállót. Úgyhogy fogalmam sincs, milyen tervekre célozgattál. A harag hirtelen megkeményítette Horst vonásait. Fölöttébb dühítette, hogy hiába próbálkozik Katharinánál, az minden közeledési kísérletet meghiúsít. Pedig neki mindig sikere volt a nők körében! Mit képzel magáról ez a fruska? Talán valami különlegességnek tartja magát?

Horst egy húzásra kiitta maradék whiskyjét. - Csak nem hagyod, hogy a nyakadba varrják ezt az öreg sufnit? Nekem mindenesetre semmi kedvem hozzá. - Ez Anna néni végakarata! - vetette oda Katharina. - Meg kell várnunk a végrendelet kihirdetését, mielőtt a szálló jövőjéről vitatkoznánk. De nagyjából úgyis tudjuk, mi áll benne. - Őrültség lenne teljesíteni Anna néni akaratát! - csattant fel Horst. Adjuk inkább el ezt a rozoga kalyibát, és osztozzunk a pénzen! Vagy bontassuk le, és építtessünk a helyére egy újat! Egy modern bérházat vagy valami hasonlót. Azzal kevesebb a munka, és mégis nagyobb a haszon. - Anna néni pontosan ezt akarta megakadályozni. Az volt a kívánsága, hogy a szálló családi tulajdonban maradjon, és továbbra is szállóként működjön. És én minden erőmmel azon leszek, hogy végakarata teljesüljön is. - Ugyan, hagyd ezt az érzelgős szöveget! Az öreglány már alulról szagolja az ibolyát, úgysem tudja meg, mit kezdünk az örökséggel. Manapság okosan kell gazdálkodni, különben hamar hoppon marad az ember. Katharina megfogta üres borospoharát, és felállt. Fájt neki, ahogy Horst a nagynénjükről beszélt. Semmi kedve nem volt folytatni a társalgást. - Ha tényleg így gondolod, akkor nincs értelme tovább beszélgetnünk erről a témáról. Ismered a véleményemet. És azt is tudod, hogy a beleegyezésem nélkül nem térhetsz el Anna néni végakaratától. Azzal jó éjszakát kívánt unokatestvérének, és kiment. Azt már nem láthatta, hogy Horst szemei valósággal szikráztak a dühtől. ♦♦♦ Hella összerezzent a vad dudaszóra. A fékre taposott, s a kocsi nagy kerékcsikorgással megállt. - Jól van már - mormolta, és bocsánatkérően felemelte a kezét. Az autós, akinek nem adta meg az elsőbbséget, félreérthetetlen mozdulattal jelezte a véleményét, aztán továbbhajtott. Ismét dudaszó harsant, ezúttal Hella mögött, amiért nem indult azonnal, amikor zöldre váltott a lámpa. Ijedten a gázra lépett, s folytatta útját. Remegő kézzel a kesztyűtartóba nyúlt, és kihalászott egy tablettát. Víz nélkül vette be, aztán rögtön utána még egyet lenyelt. Valahogy meg kellett nyugtatnia felajzott idegeit, máskülönben nem lett volna képes hazajutni a kocsival. Sikerült baj nélkül elérnie a házig. Teljesen zsibbadtan szállt ki az autóból, ám ez az állapot egyáltalán nem volt kellemetlen. Hella felment a lifttel, és benyitott a lakásba, ahol síri csend honolt. Ez azonban cseppet sem zavarta, éppen ellenkezőleg: örült, hogy a kimerítő nap után otthon nyugalmat talált. Mielőtt elindult a kórházból, még benézett Rudolfhoz. Már sokkal jobban érezte magát, legalábbis fizikailag. Sikerült antibiotikumokkal gátat vetni a fertőzésnek, és az intenzívről áthelyezhették a sebészetre.

Ami azonban Rudolf lelkiállapotát illeti, katasztrofális volt a helyzet. Egyszerűen nem bírt megbékélni a gondolattal, hogy ezentúl csak egy lába lesz, pedig ő is belátta, hogy csupán amputálással lehetett megmenteni az életét. Eleinte annyira kikelt magából, hogy csak nyugtatókkal tudták megfékezni. Anger doktornál ekkor telt be a pohár. Rátámadt a betegére az úgymond gyerekes viselkedéséért. Elvégre a kórházban sok olyan páciens feküdt, akinek sokkal súlyosabb volt az állapota, és mégsem nyafogott egyikük sem. Rudolf viszont egész nap öregasszony módjára nyavalygott. Először persze végtelenül felháborodott, amiért az orvos ilyen durván bánt vele, de végül be kellett látnia, hogy igaza van, így hát megpróbálta kissé összeszedni magát. Hella berakta a mosógépbe Rudolf szennyesét, amit a kórházból hozott magával, majd leült a tévé elé, hogy kikapcsolódjon egy kicsit. Ezúttal is, mint minden nap, amióta Rudolf kórházba került, bátyjánál vacsorázott. Örült, hogy Heinz már nem iszik olyan mértéktelenül, és egy kicsit rendbe szedte magát. Néhány napja ismét munkába állt, s vett egy új kocsit is. A gyerekek az iskolából a nagyanyjukhoz mentek, ahonnan Heinz munka után hazavitte őket. Néha azonban még elöntötte a fájdalom. Még mindig nem heverte ki Angelika halálát, ráadásul kisfia sorsa továbbra is bizonytalan volt. Heinz ilyenkor órák hosszat mást sem csinált, csak bámult maga elé, és még gyerekei sem tudták kizökkenteni ebből a mélabús állapotból. Hogyan is tudták volna, hiszen ők maguk is vigaszra, gondoskodásra szorultak. Mindezek ellenére úgy tűnt, lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Másnap reggel Hella hangos csörgésre ébredt. Álmosan nyúlt az ébresztőóra felé, de hiába nyomta le a gombot, a csörgés csak nem maradt abba. Ekkor tudatosult benne, hogy nem a vekker, hanem a telefon volt az, ami felébresztette. Ugyanebben a pillanatban valami megmagyarázhatatlan, rossz előérzet kerítette hatalmába. Ha valaki ilyen korán telefonál, az semmi jót nem jelent, gondolta. Nyilván az Erzsébet Kórházból hívják, mert valami kellemetlen hírt akarnak közölni. Legszívesebben fel sem vette volna a kagylót, de a telefon makacsul csörgött tovább. Gyorsan bekapott egy tablettát, hogy leküzdje félelmét, aztán bejelentkezett. - Tessék - mondta izgalomtól remegő hangon, miközben mindenféle kínzó gondolatok gyötörték. Alaptalan volt a félelme, ugyanis nem a munkahelyéről keresték, hanem Heinz hívta fel, méghozzá nagyon jó hírrel. - Most telefonáltak a kórházból! Thomas magához tért! Igaz, hogy csak kis időre, de akkor is. Hé, hugi, hallod egyáltalán, amit mondok? Vagy még mindig alszol? Hellának többször is nagyot kellett nyelnie, hogy a feszültség oldódjon benne, és átadja helyét a megkönnyebbülésnek. - ó, kimondhatatlanul boldog vagyok. Átvészelte a kómát? - Azt hiszem, igen. Úgy izgalomba jöttem a hír hallatán, hogy nem is igazán figyeltem oda a részletekre. Csak annyit értettem, hogy felébredt, és az ... az anyja után érdeklődött.

Hella az ajkába harapott. - Ha meg is szólalt, akkor biztos, hogy átvészelte. Van néhány kómás beteg, akik időről időre látszólag magukhoz térnek, de ez megtévesztő, mert valójában továbbra is öntudatlan állapotban vannak. De ha valaki megszólal, az azt jelenti, hogy megszűnt a kóma. Most rögtön be is mész a kórházba? - Hát persze, hogy bemegyek! Ott akarok állni a fiam mellett, amíg újra fel nem ébred és fel nem ismer! Hugi! El tudod képzelni, mit jelent ez nekem? - Heinz valósággal üvöltött. - Hát persze, hiszen ez nagyszerű! - felelte Hella. - Vigyázzak addig Petrára és Michaelre, amíg a kórházban leszel? - Éppen erre akartalak kérni. Bevinnéd majd őket az iskolába? - Természetesen. Később találkozunk a kórházban. Hella megkönnyebbülten tette le a kagylót. Hála istennek, végre valami jó hír! Most már biztos volt benne, hogy Thomas túléli a balesetet. Gyorsan felkelt és felöltözött, aztán kocsiba ült, és elindult a bátyjához. Reggelizni ráért később is Petrával és Michaellel. ♦♦♦ A végrendelet kihirdetésére Kroger ügyvéd irodájában került sor. Hosszú éveken át ő intézte Hübherné jogi ügyeit. Horst és Katharina semmi újat nem tudtak meg. Mint ahogy már korábban értesültek róla, nagynénjük fele-fele részben rájuk hagyta a panziót, azzal a feltétellel, hogy az ő szellemében vezetik tovább. Almyrát illetően az örökhagyó kifejezte kívánságát, hogy továbbra is foglalkoztassák a panzióban, a végső döntést azonban átengedte örököseinek. Hűséges alkalmazottjára ettől függetlenül tekintélyes összeget hagyott, aki - ezt hallván - a meghatottságtól azonnal sírva fakadt. Theo kandúrt viszont minden körülmények között meg kellett tartaniuk az örökösöknek, ezt Hübherné külön kihangsúlyozta végrendeletében. Horst elhúzta a száját. Kölcsönösen utálták egymást a macskával. - Elfogadják az elhangzottakat? - kérdezte végül Kroger ügyvéd. - Igen - felelte Katharina eltökélten. - És mi van, ha nem tartjuk be a feltételeket? - érdeklődött Horst. - Ha mondjuk eladjuk a szállót? - Az örökséget csak akkor veheti át, ha előtte írásban kötelezi magát, hogy megtartja és tovább vezeti a panziót. Ellenkező esetben az üdvhadsereg tulajdonába megy át - magyarázta az ügyvéd. - Ezt az őrültséget! - Horst a fejét rázta. - A nagynéném említést tett ugyan egyszer az üdvhadseregről, de azt hittem, azt csak úgy mondja. Az ügyvéd szemrehányóan mérte végig a fiatalembert szarukeretes szemüvege mögül. - Úgy látszik, nem ismerte eléggé a nagynénjét, Hübner úr. Különben tudná, hogy nem szokott csak úgy a levegőbe beszélni. Horst dühös pillantást vetett Krögerre. Úgy érezte, alaposan kioktatták, mint valami taknyos kölyköt. Hirtelen azonban eszébe jutott valami, ami feledtette vele a megaláztatást.

- Mennyi ideig kell megtartanunk a panziót? Mikor adhatjuk majd el? kérdezte feszült érdeklődéssel. - Erről az elhunyt nem rendelkezett - ismerte el az ügyvéd. - Jogilag nézve természetesen eladhatják majd valamikor, főleg ha már nem működik jövedelmezően. De van a dolognak azért egy erkölcsi oldala is ... - Nagyszerű! - vágott közbe Horst. - A nagynéném nem tudja már meg, mi történik a szállóval. Ugyan ki akadályozhatná meg akkor, hogy eladjuk? - Például én - szólalt meg Katharina. - Nekem is pontosan annyi beleszólási jogom van a panzió sorsába, mint neked. - Az ügyvédhez fordult. - Kroger úr, eladhatja az unokatestvérem a közös tulajdonunkat az én beleegyezésem nélkül? - Természetesen nem - válaszolta az ügyvéd. Hangjában megelégedettség bujkált, hogy legalább az egyik örökös hajlandó tartani magát a végrendeletben foglaltakhoz. Horst dühös pillantást vetett Katharinára. Eleinte egész kedvesnek találta, de most már egyenesen gyűlölte. Vajon miért nem hajlandó együttműködni vele és segíteni neki, hogy a lehető legnagyobb hasznot húzhassák az örökségből? Miért kell neki állandóan akadékoskodni? - Márpedig akkor nem is fogja eladni - mondta Katharina ellentmondást nem tűrő hangon. Horst meg tudta volna fojtani ezért a kijelentéséért. „És Almy-ra, ez a faragatlan török némber még ráadásul kajánul vigyorog is rám - gondolta bosszúsan. - Még ma ki fogom dobni, ha Katharina szívbajt kap is. De nem, jobb lesz, ha várok, amíg Katharina hazautazik Bad Tölzbe a holmijaiért. Mire visszajön, már sem Almyrát, sem ezt a dagadt macskát nem találja a panzióban." Másnap reggel Katharina elindult Felső-Bajorországba. Almy-ra segített neki a kocsihoz vinni az utazótáskáját. - Jó utat, Katharina kisasszony! - búcsúzott tőle kedvesen mosolyogva. Remélem, egészségben tér vissza. - Úgy lesz, Almyra. Minden jót, és ne hagyja, hogy feldühítsék! - Biztosan nem lesz vidám dolog egyedül lenni egy házban Hübner úrral - jegyezte meg Almyra aggódó arckifejezéssel. - Ha Horst valami disznóságot művelne, forduljon nyugodtan Heinisch úrhoz! Még néhány napig itt lesz. Remélem azért, hogy erre nem kerül sor. - Én pedig azt remélem, hogy nem bukkan fel megint az az ember. Tudja, az, amelyik mindenáron meg akarja venni a fogadót. Félek, hogy valamit kifundálnak Hübner úrral. - Az a fickó a lauterbachi szállodalánctól? - Katharina emlékezett rá, hogy a nagynénje mesélt neki a férfiról, és mindig óvta tőle. - Attól ne féljen, Almyra! Az én beleegyezésem nélkül hiába fundálnak ki bármit is. Hiszen maga is hallotta, mit mondott az ügyvéd. Almyra bólintott, de úgy tűnt, mindez nem nagyon nyugtatja meg. Katharinát is hirtelen rossz érzés fogta el, amikor elindult és visszaintegetett. Elhatározta, hogy a lehető legrövidebb időn belül visszatér Bad Tölzből. Egészségi állapota az utóbbi időben nem volt igazán kielégítő. Sok mindenen keresztülment persze, ami megviselhette, de nem ez lehetett az egyedüli ok. Már napok óta feltűnő fáradékonyságban szenvedett, fájt a

feje és minden ízülete, gyakran elfogta a rosszullét. Talán influenzás lett? Mindenesetre jobban kell majd kímélni magát, ha visszajön, gondolta. Ezzel az elhatározással fordult rá az autópályára, és a gázpedálra taposott. ♦♦♦ Nem egészen egy hét múlva Katharina ismét a panzió felé tartott. Már lényegesen jobban érezte magát, de furcsa módon még mindig undorodott az alkoholtól és bizonyos élelmiszerektől, például a zsíros hústól. Lehet, hogy jobban tenné, ha kivizsgáltatná magát? Dél körül megállt egy pihenőhelyen, ahol a szabadban is le lehetett ülni. Ki akarta használni a csodálatos időt, és szippantani egy kicsit a friss levegőből, bár az elég szennyezett volt a kipufogógázok miatt. Néhány perc múlva megpillantott egy fiatalembert, akivel két órával azelőtt már találkozott a tankolásnál. A magas termetű, szőke férfinak volt egy fura keverék kutyája, amely a benzinkútnál nekiugrott Katharinának. A fiatalember bocsánatot kért, és utána váltottak még néhány szót. Katharina kedvesnek és rokonszenvesnek találta az ismeretlent, és most örült, hogy váratlanul ismét felbukkant. A férfi is felfedezte őt, és száját széles mosolyra húzta. - Ez aztán a véletlen! - kiáltotta, s tálcával a kezében Katharina asztalához lépett. Örülök, hogy újra találkozunk. Megengedi, hogy leüljek? - Persze - mosolygott Katharina, miközben az egyik szabad székre mutatott. A fiatalember letette a tálcáját, leült, aztán figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját. A figyelmeztetés nem Katharinának szólt, hanem a kutyának, amelynek a származását lehetetlen volt megállapítani. Talán terrier, uszkár, tacskó és mindenféle egyéb fajta keveréke lehetett. - Tessék rendesen viselkedni, Bonnié, megértetted? - parancsolta szigorúan. Bonnié vidám csaholással köszöntötte az új ismerőst, aztán letelepedett az asztal alatt, Katharina lábához. - Ha zavarja a kutyám, egyszerűen tolja félre - mondta a fiatalember. - A nevem egyébként Péter Kluge, csak hogy tudja, kivel van dolga. - Engem Katharina Scholl-nak hívnak. Nagyon aranyos kutyája van, egyáltalán nem zavar. Elénk beszélgetésbe elegyedtek, s közben kiderült, hogy nemcsak érdeklődési körük áll közel egymáshoz, hanem úticéljuk is azonos. Katharina elmesélte, hogy ellentétben a fiatalemberrel ő csak nemrég költözött a Rajna menti városba, és hogy most éppen a Bad Tölzben maradt holmijait viszi új lakhelyére. Bármennyire jól érezte magát azonban Péter Kluge társaságában, valami belső kényszer arra ösztönözte, hogy mielőbb folytassa útját. Egyébként is még sok mindent betervezett erre a napra, amit mindenképpen szeretett volna elintézni. - Sajnos mennem kell - mondta végül, és felállt az asztaltól. Búcsúzásként mosolyogva odabiccentett Péter Klugénak.

- Kár - állapította meg amaz csalódott arccal. - De talán még látjuk egymást valamikor. - Talán. - Katharina lehajolt, és megsimogatta Bonniét. Aztán még egyszer intett Péternek, s elindult a parkoló felé. „Lehet, hogy ez a férfi megtetszett nekem" - gondolta Katharina már az autóban ülve. Az érdeklődés kölcsönös volt, ezt kiérezte a fiatalember viselkedéséből. „Miért nem javasolt hát egyikünk sem újabb találkát? Talán a véletlenre akarja bízni a dolgot? Vagy esetleg azt tervezi, hogy megkeres a telefonkönyvben, és egy szép napon felhív? Sajnos, akkor melléfogott, merthogy egyelőre nincs saját telefonom" - gondolta szomorúan. „Péter Kluge... Hát akkor majd felhívom én, ha megtalálom a telefonkönyvben! - elmélkedett tovább Katharina. - Vagy pedig megrendezek egy véletlen találkozást, ha a címe is "benne lesz. - Ezt az ötletet azonban rögtön el is vetette. - Hülyeség! Miért kellene szaladgálnom utána? Holnap már nem is fogok emlékezni erre a fickóra." Péter Kluge azonban csak nem akart kimenni a fejéből. Gondolatai egyre a férfi körül kalandoztak. Elképzelte, ahogy egymással szemben ülnek és beszélgetnek, ahogy barangolnak a mezőkön, ahogy egy hangulatos kis bárban táncolnak... Elég volt ebből! - próbált megálljt parancsolni szárnyaló képzeletének. Volt annál fontosabb dolga is, mint hogy egy idegen alakról álmodozzon, akivel véletlenül összefutott! Három óra múlva megérkezett. Bekanyarodott a Schubert utcába, és megállt a Hübner Fogadó parkolójában. Horst kocsija ott terpeszkedett a bejárat előtt. Almyra kerékpárjának azonban nyoma sem volt, pedig az is ott szokott állni mindig. Katharina kiszállt, és bement a házba. Horst a recepciónál ücsörgött, belemélyedve egy sportmagazinba. Előtte egy pohár ital, és egyébként is minden jel arra utalt, hogy kellemesen tölti az időt. - Szia, megjöttem - vetette oda Katharina. - Mi történt, amíg távol voltam? Horst éppen csak egy pillanatra nézett fel az újságból. - Semmi különös. Nem mondhatnám, hogy a vendégek elözönlötték az épületet. Hamarosan át fogom nézni a könyvelést, jövedelmez-e még valamit is ez az üzlet. Attól tartok, ketten nem tudunk megélni belőle. - Van még annyi készpénzünk, hogy egy kicsit rendbehozzuk a panziót. Megfelelő reklámmal még kihozhatunk belőle valamit. De Anna néninek enélkül is volt mindig vendége. - Egy egyedülálló, kisigényű öregasszonyt lehet, hogy eltartott ez a kóceráj, de nekem semmi kedvem ilyen keretek között leélni az életemet. Ennél azért valamivel nagyobbak az igényeim. Katharina átment a konyhába. Majd elájult, mikor megpillantotta a hatalmas felfordulást. - Hát itt meg mi történt? - kiáltott fel. - Hol van Almyra? - Már nem dolgozik nálunk - felelte Horst. - Elbocsátottam. Katharina visszament a recepcióhoz. - Ehhez nem volt jogod! - mondta haragos szemekkel. - Előbb beszélned kellett volna velem. Azonkívül Anna néni úgy rendelkezett, hogy Almyrát meg kell tartanunk.

Horst csak legyintett. - Ugyan, most mit húzod fel magad! Te is tudod, hogy a nagynénénk a végső döntést átengedte nekünk. Én pedig csupán éltem ezzel a jogommal. - Ezt nem teheted meg! - fortyant fel Katharina. - De még mennyire, hogy megtehetem! Senki nem várhatja el tőlem, hogy törökökkel éljek egy fedél alatt. Nem tűrök meg külföldieket ebben a házban, és erre te sem kényszeríthetsz. - Nem lehetsz ennyire korlátolt felfogású! - támadt rá Katharina. - Te talán különbnek tartod magadat náluk? És most ki fogja elvégezni a rengeteg munkát? Talán volnál kegyes felvenni egy új alkalmazottat? - Mi a fenének? Hiszen most már újra itt vagy. Ezeket a költségeket megtakaríthatjuk. Katharinát úgy elöntötte a harag, hogy alig bírt megszólalni. - Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy ezentúl mindent én takarítsak? - bökte ki végül. - De igen, miért ne? Te majd rendben tartod a szobákat, és készítesz a vendégeknek reggelit, én pedig magamra vállalom a szervezési feladatokat. Hiszen nem kell ezt örökké csinálnunk. Egy kedvező időpontban eladjuk majd a panziót, és osztozunk a pénzen. Utána aztán mindenki járhatja a saját útját, élheti a saját életét. Persze nem szükségszerű, hogy elváljanak útjaink - tette hozzá jelentőségteljesen vigyorogva. - Ismered a véleményemet, és ne is számíts rá, hogy változtatni fogok rajta - válaszolta hűvösen Katharina. Horst csak rándított egyet a vállán, és újra beleásta magát a sportmagazinba. Katharina sarkon fordult, és elindult a csomagjáért. Semmi értelme nem lett volna tovább folytatni ezt a vitát. Csak a lépcsőnél tűnt fel neki, hogy Theót nem látta sehol, márpedig a derék állat mindig az ajtóhoz szokott jönni, hogy üdvözölje őt. Katharinát kellemetlen érzés fogta el. - Hol van Theo? - kiáltott át a recepcióra. - Biztosan itt téblábol valahol - felelte Horst kurtán. Katharina felsietett a lépcsőn a szobájába. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy Horst, kihasználva távollétét, elbocsátotta Almy-rát. És mi történhetett Theóval? Abban is biztosan Horst keze volt, hogy a macska hirtelen eltűnt. „Jaj neked, ha rájövök, hogy csináltál vele valamit, Horst! Garantálom, hogy azt megkeserülöd!" - fogadkozott Katharina dühösen. Kinyitotta az ajtót, és a szobájába vitte a csomagjait. Aztán lehuppant a karosszékbe, és kinyújtotta a lábait. „Jaj, Anna néni, bárcsak köztünk maradtál volna!" - sóhajtott fel szomorúan. Gondolatai Péter Klugéra vándoroltak, és ettől még szomorúbb lett. Vajon viszontlátja valaha is? ♦♦♦

Konrád Roden, a gyerekosztály orvosa barátian megveregette Hella nővér vállát. - A kicsi túl van a nehezén. Valóságos csoda, hogy ilyen hosszan tartó kómás állapot után a gyógyulás útjára lépett. Hella meghatott tekintettel nézett végig unokaöccsén, akit reggel szállítottak át az ő osztályára. Egy órán keresztül beszélgetett vele. Thomas most ismét aludt. - Annyira boldog vagyok! - motyogta a nővér, és kitörölt egy könnycseppet szeme sarkából. - Ha arra gondolok, milyen sokáig feküdt szegény az intenzíven teljesen reménytelen állapotban ... - Igen, valóban szerencséje volt a fiúnak - bólintott Roden doktor, mielőtt tovább indult. - Természetesen osztozom az örömében, Hella nővér, de azért ne felejtse el, hogyha többi kis beteg is vár magára! Őket se hanyagolja el! Hella még egy utolsó pillantást vetett a kis Thomasra, aztán folytatta munkáját. . A kicsi miatt most már nem kellett aggódnia, ez a probléma megoldódott. Másik gondja, Rudolf azonban - akit időközben hazaszállítottak -, annál több fejfájást okozott neki. Egész nap mást sem csinált ugyanis, csak feküdt és hadakozott a világgal. Hella néha már közel érezte magát a végkimerüléshez, férje annyira elviselhetetlen tudott lenni. Nyüszített, nyavalygott egyfolytában, valóságos kínszenvedést okozva ezzel feleségének. Hella legnagyobb problémáját azonban gyógyszerfüggősége jelentette. Tabletták nélkül már nem lett volna képes elviselni a fizikai és lelki megpróbáltatásokat. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy az utóbbi időben már nemcsak tablettákat vett be, hanem gyakran nyúlt az injekciós tűhöz is, amikor úgy érezte, nem bírja tovább. Gyötörte is emiatt a lelkifurdalás, de mindig azzal nyugtatta magát, hogy ez csak egy átmeneti állapot, ami nem tart örökké. Eközben ő maga is tisztában volt vele, hogy a gyógyszerek rabjává vált. Ha megpróbált leszokni a gyógyszerfogyasztásról, és egy ideig nem vett be semmit, azonnal jelentkeztek az elvonási tünetek. A képzett ápolónő persze felismerte mindezt, de mindig elhessegette magától a gondolatot, hogy komolyan szembenézzen a következményekkel. A mai nap viszonylag simán ment, mindössze két tablettát kellett bevennie. Nyilván hozzájárult ehhez Thomas állapotának váratlan javulása is. Ám ha férjére és az estére gondolt, azonnal görcsbe rándult a gyomra. Mikor hazaért, Rudolf szokásához híven fájdalmas arccal fogadta. A heverőn feküdt a nappaliban, és tévét nézett. Így töltötte az egész napot, pedig mankó segítségével minden további nélkül tudott volna járni. - Hogyhogy ilyen későn jöttél haza, Hella? Hiszen már több mint egy órája lejárt a munkaidőd. - Heinz és a gyerekek meglátogatták Thomast a kórházban - felelte Hella fáradtan. - Utána meghívtam őket a büfébe egy fagyira. - Hát persze! A bátyád gyerekei sokkal fontosabbak számodra, mint a saját férjed! - morgolódott Rudolf.

- Ne kezdd el már megint! - csattant fel Hella. - Hiszen nem vagy annyira beteg, hogy a segítségem nélkül ne boldogulnál. Miért nem gyakorolsz többet a mankóiddal? Már réges-rég vidáman szaladgálhatnál. - Azt te csak képzeled! - zsörtölődött tovább Rudolf. - Kíváncsi lennék, mire mennél az én helyemben. Nyilván egész nap csak fetrengenél és nyöszörögnél. Hella most már végképp elveszítette a türelmét. - Hogy én? Egyáltalán nem az a fajta vagyok. Te viszont pontosan ezt csinálod egész nap. Te vagy az, aki fetreng és nyöszörög, ahelyett, hogy megpróbálna felnőtt ember módjára szembenézni a helyzetével, és alkalmazkodni a körülményekhez. - Ó, hogy oda ne rohanjak! - nevetett fel gúnyosan Rudolf. - És ugyan hogy kéne alkalmazkodni az én helyzetemben, elárulnád? Csak nyugalom, mondta magának Hella, mert érezte, hogy idegei máskülönben hamarosan felmondják a szolgálatot. Hidegvér, csak semmi izgalom! - Úgy, ahogy mások is tették, akik elvesztették a fél lábukat - felelte végül meglepő higgadtsággal. - Előbb mankóval gyakorolni, aztán megtanulni, hogyan kell bánni a műlábbal. Egy darabig persze még mind a kettőre szükséged lesz, de később már úgy fogsz szaladgálni a műlábaddal, hogy észre sem lehet venni. - Ne próbálj nekem ilyen mesét beadni! Ezt te magad sem gondolod komolyan. De hagyjuk ezt, Hella! Hálás lennék, ha készítenél végre valami vacsorát. Aztán pedig megigazíthatnád alattam a párnát, mert már alig bírok így feküdni. Hoztál valami innivalót? És friss újságokat? Hella egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és átment a konyhába. Leült egy székre, s a kezébe temette arcát. Szíve hevesen kalapált, halántékában lüktetett a vér, úgy érezte, menten megfullad. Megpróbált mélyeket lélegezni, de ettől sem lett jobb az állapota. Remegő kézzel nyúlt a táskájába maradék tablettáiért, s kettőt rögtön le is nyelt belőlük. A gyorsabb hatás kedvéért nem vízzel, hanem egy pohár borral vette be őket. Néhány perc múlva lényegesen jobb volt már a közérzete. Gépies mozdulatokkal készítette a vacsorát, és rendezte el Rudolf fekhelyét. Aztán ugyanilyen lélektelen egykedvűséggel takarította fel a lakást. Férje a homlokát ráncolva figyelte. - Mi történt veled, Hella? Úgy mozogsz, mint valami beprogramozott robot. - Valóban? - Hella hátrasimította kibomlott haját, és egy pillanatig gondolkodnia kellett, miről is beszél egyáltalán Rudolf. Mintha eltompultak volna az érzékei, de nem érintette kellemetlenül ez az állapot. - Csak nagyon fáradt vagyok, és fáj a hátam - felelte végül, s Rudolf be is érte ezzel a válasszal. Másnap Hella éjszakai műszakra volt beosztva. Már mielőtt elindult otthonról, teljesen kiborult. Rudolf állandó akadékoskodása utolsó erőtartalékait is kimerítette. Aludni egyáltalán nem tudott, s egyre csak azon járt az esze, hogy bírja majd drogok nélkül a munkát egész éjszaka. Otthon már nem volt több tablettája, ezért a kórházban alig várta az alkalmat, hogy észrevétlenül megdézsmálhassa ismét az orvosságos

szekrényt. Ám ezen az éjszakán mintha minden összeesküdött volna ellene. Mindig volt valaki a szekrény közelében, amikor pedig végre egyedül maradt, a hangosbemondón keresztül hívták sürgősen az osztályra. Minden tekintetben szörnyű éjszakát élt át. Két súlyosan sérült gyereket is behoztak, akik közül az egyik nemsokára meghalt. Aztán egy másik kis beteg, aki vakbélműtéten esett át, hirtelen belázasodott. Hella azt sem tudta, hol áll a feje. Sürgősen nyugtatókra volt szüksége, de egyszerűen nem fért hozzájuk. Legalábbis az erős gyógyszerekhez nem, a gyengébbek pedig már nem segítettek rajta. Hajnali két óra körül egy frissen operált kislányt hoztak a gyerekosztályra. Egy baleset után szállították be a kórházba, és sürgősen meg kellett műteni, mert súlyos belső zúzódásokat szenvedett. Hella nővérnek az volt a feladata, hogy figyelje a kislány állapotát, és körülbelül egy óra múlva adjon be neki egy bizonyos injekciót. - Valami baj van, Hella nővér? - érdeklődött Baumgártner doktor, s fürkésző tekintettel nézett végig rajta. - Nagyon elcsigázott az arca. Hella érezte, ahogy szemidegei rángatózni kezdenek idegességében. Nincs semmi baj, csak mostanában valahogy minden összejött - felelte erőltetett mosollyal. - Tudja, a férjem ... aztán előtte az a baleset a sógornőmmel és a kis Thomasszal... - Vegyen ki néhány nap szabadságot, és pihenje ki magát! - javasolta barátságosan Siggi Baumgártner, s folytatta útját. Mintha ezzel el lenne intézve a dolog, gondolta Hella. A kollégák nem is sejtik ... Ekkor hirtelen eszébe jutott valami, ami valósággal szárnyakat adott neki. Ha a kislánynak injekciót kell adnia, az remek alkalom az ő számára is! Hiszen akkor saját magát is kiszolgálhatja! Lázasan várta a pillanatot, amikor végre enyhíthet gondjain. Igen ám, csakhogy mennyi időre! Elérkezett a várva várt pillanat. Közben mindig akadt valami elfoglaltsága, így hamar elröpült az idő. Szinte száguldott az orvosságos szekrény felé, és remegő kézzel kinyitotta az üvegajtót. Hol is van az ampulla, amit a kislánynak kell adnia? Hopp, ez az. És amit magának akar beinjekciózni? Nem akart most tablettákkal foglalkozni, valami gyorsan ható szerre volt szüksége! Már éppen nyúlt az ampulláért, amikor hirtelen Gellert doktornő szólalt meg mögötte. - Talán nem talál valamit, Hella nővér? Hella úgy rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna. - De, de igen, már meg is van - dadogta, és kezében az ampullával elsietett onnan. Néhány perccel később valóságos pánik tört ki a gyerekosztályon. Egy frissen műtött kislány élet és halál között lebegett, mert rossz injekciót adtak be neki. Gellert doktornő az utolsó pillanatban még be tudott avatkozni, és egy megfelelő ellenszer segítségével sikerült megmenteni a gyereket. Minden szem Hella nővérre szegeződött. - Hogy juthatott eszébe egyáltalán, hogy nem azt a szert adja be a betegnek, amelyiket meghagytam? - kérdezte Baumgärtner doktor fejcsóválva. Az orvos még mindig halálsápadt volt a rémülettől. - Nyilván

rendelkezik annyi ismerettel, hogy tudja, milyen szörnyű következményekkel járhatott volna ez a tette. Hol járt az esze, amikor kivette az ampullát a szekrényből? Hella a torkához kapott. Szemei egészen kitágultak, és testét vad remegés fogta el. - Nem... nem bírom tovább! - nyögte ki végül. - Szük ... szükségem van valamire, különben végem ...! Gellert doktornő gyorsan az ápolónő mellé ugrott, és megfogta, mert különben összeesett volna. - Nyugodjon meg, Hella nővér! Ez egyszer még szerencsésen megúsztuk az esetet. - A doktornő átható pillantást vetett rá. - Mi az, amire olyan sürgősen szüksége van? - kérdezte, miközben szörnyű gyanúja támadt. Hella a főorvosnő karjába kapaszkodott. - Nyugtatókra, ajzószerekre, altatókra, mindenre! A gyógyszerek foglya vagyok, értik már? - ordította kétségbeesetten, aztán szavai zokogásba fulladtak. - Kérem, segítsenek! Segítsenek rajtam! Gellert doktornő és Bamugártner doktor sokatmondó pillantást váltottak. - Szóval így állunk - mormolta a fiatal gyerekorvos, Lore Gellert pedig a saját rendelőjébe vonszolta Hellát. Ott először is lefektette a magából teljesen kivetkőzött nővért, aztán adott neki egy nyugtató injekciót. Később Hellát átvitték a belosztályra. Szó sem lehetett róla, hogy hazaküldjék szegényt, hiszen a teljes összeroppanás szélén állt. ♦♦♦ Katharina felkapta a fejét, mert a bejárati ajtó fölött megszólalt a kis harang, jelezve, hogy látogató érkezett. Szíve csak úgy repesett, mikor megpillantotta a látogatót. Először azt hitte, csak a képzelete játszik vele, és valójában nem is azt a férfit látja az ajtóban, akiről szüntelenül álmodozik már napok óta. - Ez aztán a kellemes meglepetés! - kiáltotta örömtől sugárzó arccal. Hogy talált rám? Az igazi meglepetés azonban Péter Klugét érte. Ő ugyanis csupán azért jött, hogy meglátogassa az elhunyt Hübnerné örököseit, és megpróbálja rávenni őket, hogy adják el neki a panziót. És íme, most itt állt előtte az a lány, aki után szíve valósággal elepedt az utóbbi napokban. Péter megbabonázva bámult Katharinára, miközben egymást kergették agyában a gondolatok. Nyilván Katharina az egyik örökös, de ha most felfedi előtte kilétét, minden esélyét eljátssza nála. A lány még azt hinné, csak azért érdeklődik utána, hogy megkaparinthassa a szállót. Ezért úgy döntött, egyelőre nem árulja el, hogy ő a lauterbachi szállodalánc igazgatóhelyettese. Ráér ezt majd akkor megtenni, ha kapcsolatuk már egy kicsit megszilárdult... - Kinéztem a címét a telefonkönyvből - füllentette. - A telefonkönyvből? - ismételte csodálkozva Katharina. - Hiszen még nem is szerepelek benne.

Na tessék, máris elkövette az első hibát! Hirtelen nagyon melege lett Péternek. Most hogy húzza ki magát a kutyaszorítóból? - Bocsásson meg, hogy lódítottam, de nem akartam elárulni, hogy követtem magát, miután elindult a pihenőhelyről - mondta zavartan, és remélte, nem derül ki, hogy ez is merő hazugság. - Követett... - Szelíd mosoly suhant át Katharina arcán. - Rögtön meg kellett volna adnunk egymásnak a címünket. - Igen, egyszerűbb lett volna ez a megoldás. De végül így is megtaláltam magát - mosolygott Péter. - Úgy látom azonban, nagyon elfoglalt. Itt dolgozik a recepción? - Csak most, mert éppen nincs itthon az unokatestvérem. Mi vagyunk ugyanis a szálló tulajdonosai. - Értem. Csak azért érdeklődtem, mert el szerettem volna vinni valahová. De úgy látom, estig várnom kell ezzel - állapította meg kedvesen mosolyogva. - Itt soha nincs igazán szabad ideje az embernek - mondta Katharina, és ő is egyfolytában mosolygott. - Éjjel-nappal a vendégek rendelkezésére kell állni. De ha az unokatestvérem visszajön, egy órácskára talán szabaddá tudom tenni magam. - Csak egy órácskára? - Péter csalódott arcot vágott. - Én egy egész estére gondoltam. - Valahogy majd megoldjuk. Kér egy kávét, Kluge úr? Jöjjön, leülhetünk a társalgóban. Onnan is meghallom, ha vendégek érkeznek. - Örömmel, de szólítson inkább Péternek! - Maga pedig engem Katharinának. Foglaljon csak helyet nyugodtan, én addig elkészítem a kávét a konyhában. Péter nem akart leülni, inkább a konyhába kísérte Katharinát, hogy addig is élvezhesse a társaságát, amíg kávét főz. Később, már a társalgóban ülve, olyan kellemesen elbeszélgettek, hogy Katharina úgy érezte, időtlen idők óta ismerik egymást. Péter teljesen meghódította a szívét, de fordítva sem volt ez másként. - Hol hagyta a kutyáját? - érdeklődött a lány. - A nagynénémnél van. Általában ő viseli gondját Bonniénak, mert nekem a szakmám miatt csak kevés időm marad rá. - Miért, mi a foglalkozása? - Ööö ... a szállodaiparban tevékenykedem - válaszolta Péter kitérően. Nem akart megint hazudni, de korai lett volna még felfedni kilétét. - Hiszen akkor hasonló a tevékenységi körünk - jegyezte meg Katharina. - Magának is van kutyája? - kérdezte Péter, mielőtt még a lány tovább érdeklődhetett volna foglalkozását illetően. Katharina arcáról leolvadt a mosoly. - A nagynénémnek, akitől az unokatestvéremmel a fogadót örököltük, volt egy Theo nevű macskája ... - Igen, emlékszem, mesélt róla. És most hol van az a nagy behemót? Katharina éppen kortyolni készült a kávéjából, de erre a kérdésre megállt a csésze a kezében. Sértődötten ráncolta össze homlokát. - Hogy jut eszébe, hogy behemótnak nevezze Theót? Péternek ismét melege lett. Hogy miért nem tudott jobban vigyázni a szájára?

- Hát nem maga említette, amikor a pihenőhelyen ültünk a teraszon? kérdezte, miközben legszívesebben a föld alá süllyedt volna. - Nem emlékszem... de lehet, hogy említettem. Mindenesetre eltűnt, amíg távol voltam. - Egyszerűen csak eltűnt? Igazán sajnálom. De talán majd megkerül. A macskák szívesen csavarognak. - Anna nénitől tudom, hogy Theo korábban sohasem kóborolt el. És nyilván az sem véletlen, hogy most eltűnt - tette hozzá keserűen. Bármiben fogadok, hogy az unokatestvérem keze van a dologban. Elbocsátotta például nagynéném hű alkalmazottját is, amíg nem voltam itthon. - Katharina röviden beszámolt az esetről. - Úgy látom, nem nagyon jön ki az unokatestvérével - állapította meg Péter részvétteljesen. - Nem, sajnos egyáltalán nem. Állandóan veszekedünk, mert Horst el akarja adni a panziót. Én viszont feltétlenül teljesíteni szeretném a nagynéném utolsó kívánságát, vagyis tovább akarom vinni ezt a családi vállalkozást. - Hát igen, a régi nóta - sóhajtott fel Péter Kluge, mert eszébe jutottak Anna Hübnerrel folytatott eredménytelen megbeszélései. Katharina kérdőn nézett rá. - Ezt hogy érti? Péter rájött, hogy megint nem volt eléggé elővigyázatos. - Úgy értem, hogy már gyakran hallottam hasonló esetekről. Szóval Hübnerné unokaöccse el akarja adni a panziót! Érdekes. Vele nyilván sokkal könnyebb dolga lenne. Ezt a módszert azonban Péter nem tartotta volna tisztességesnek Kathariná-val szemben. Tudta, ha az unokatestvére oldalára állna, minden esélyét elveszítené a lánynál. Márpedig meg akarta hódítani az elragadó Katharinát. Nem sokkal később megismerte a másik örököst is. Horst Hübnert azonnal ellenszenvesnek találta. Csak azon csodálkozott, miért nézett az olyan furcsán, amikor a Kluge nevet meghallotta. Lehet, hogy a nagynénje mesélt neki a makacs fickóról, aki hónapokig a nyakára járt? Péter este egy csinos kis étterembe vitte Katharinát, amelyet a lány még nem ismert. Mivel általában keveset tudott új lakhelyéről, azt is felajánlotta neki, hogy megmutatja a város nevezetességeit, amibe Katharina természetesen örömmel beleegyezett. Később beültek egy kis borozóba, ahol táncolni is lehetett. Amikor Katharina Péter karjaiban a táncparkettre lépett, és érezte a férfi testének melegét, már tudta, hogy beleszeretett. - Annyira örülök, hogy megismertelek, Katharina - mondta Péter, aztán átölelte és megcsókolta a lányt. Katharina boldogan viszonozta a csókját. - Én is örülök, Péter - suttogta. - Nyilván a sors akarta úgy, hogy találkozzunk előbb a benzinkútnál, aztán a pihenőhelyen, és ráadásul még az is kiderüljön, hogy ugyanabban a városban lakunk. Este Katharina sokáig nem tudott elaludni, csak forgolódott az ágyában. Egyfolytában Péter járt az eszében, szíve bolondul ugrálni kezdett, ha legközelebbi találkozásukra gondolt. ♦♦♦

Az elkövetkezendő napokban Katharina olyan boldog volt, mint még soha életében. Bár csak ritkán tudott elmenni a panzióból, csodálatos órákat töltött Péterrel, akinek viszont úgy tűnt, sokkal több szabad ideje van, vagy legalábbis jobban tud vele gazdálkodni. Munkájáról valamilyen oknál fogva soha nem beszélt, de Katharina nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Egészségi állapota viszont annál inkább aggasztotta. Mivel egyre több volt a panasza, felhívott egy orvost, és meg is beszélt vele egy időpontot másnapra. Levertségének és étvágytalanságának nyilván meglehetett az oka, ezért nem ártott egy alapos kivizsgálás. Délután Péter hívta telefonon. - Kedvesem, ma este csak később fogok odaérni. Kölnben volt dolgom, és még mindig itt vagyok. - Kár - mondta Katharina kissé csalódottan. - No nem baj, legfeljebb ma nem megyünk sehova, hanem itthon töltünk egy kellemes estét. - Rendben van. Akkor nálad találkozunk. - Az esti viszontlátásra. Vezess óvatosan! Katharina kicsit szomorúan tette le a kagylót. Sajnálta, hogy ezen az estén nem tudnak elmenni vacsorázni és szórakozni, ahogy azt tervezték. Másrészt viszont úgysem tudott volna enni semmit. Egyáltalán nem volt étvágya, és egész nap rosszullétek gyötörték. Vajon mi elintéznivalója lehet Péternek Kölnben? - tette fel magának a kérdést, de még csak sejtelme sem volt. Egyébként sem tudott róla szinte semmit. Fülig szerelmes volt belé és örült, ha a karjaiban lehetett. Ilyenkor semmi nem érdekelte, minden másnak eltörpült a jelentősége. Estére Katharinát annyira elfogta a rosszullét, hogy alig bírt megállni a lábán. Munkáját is csak nagy üggyel-bajjal tudta elvégezni. - Úgy nézel ki, mint valami alvajáró - jegyezte meg Horst vacsora közben, mikor látta, hogy Katharina alig bír néhány falatot legyűrni. - Mi van veled? - Nem tudom. Holnap elmegyek az orvoshoz. - Azzal felállt, és tányérját a mosogatóba tette. - Lefekszem most rögtön. Ha Péter később betoppanna, mondd meg neki, légy szíves, hogy rosszul éreztem magam és lefeküdtem. Hívjon fel holnap! - Rendben van. Pihenj csak le! - mondta Horst közönyösen, aztán minden figyelmét ismét a vacsorának szentelte. Katharina lefeküdt, és nyakig felhúzta a takarót. Pocsékul érezte magát, még fekve is szédült. „Remélem, nem valami komoly - gondolta. - Nem engedhetem meg magamnak, hogy hosszabb ideig betegeskedjek, hiszen Horst egymaga nem boldogulna a panzióval." Feladtak ugyan egy hirdetést, és jelentkezők is akadtak már, de Katharina egyiküket sem találta alkalmasnak, mert nem rendelkeztek elegendő tapasztalattal és gyakorlattal. Nyugtalan álomba zuhant, de hamarosan felriadt valami furcsa zajra. Felült az ágyban, és fülelni kezdett. Vajon honnan jött a hang? Most ismét hallotta. Az erkélyéről jött, és végre felismerte, hogy az nem más, mint egy macska keserves nyávogása.

- Theo - suhant át Katharina agyán. Egyetlen lendülettel kiugrott az ágyból, de egy pillanatra meg kellett kapaszkodnia, mert azonnal elfogta a szédülés. Csak azután sietett az erkélyajtóhoz, hogy beengedje a kandúrt. - Theo! - kiáltott fel örömében. A macska váratlan felbukkanása könnyeket csalt a szemébe. Felkapta és a keblére szorította Theót. - Merre jártál? Hiszen teljesen csapzott a szőröd! A derék állat nyilván felmászott a gesztenyefára, és onnan ugrott át az erkélyre. A viszontlátás örömére dorombolni kezdett, s fejét Katharina arcához nyomta. - Várj, hozok neked valami harapnivalót! - mondta a lány, azzal letette a földre. - Ma éjszaka itt alhatsz a szobámban. Bárcsak el tudnád mondani, hol kódorogtál! Kíváncsi lennék rá. Katharina felvette köntösét s elindult, hogy hozzon valamit enni a macskának, a lépcsőhöz érve azonban megtorpant. Lentről Horst és Péter hangja szűrődött fel az emeletre. Ezek szerint már hazaért Kölnből, és a késői időpont ellenére még benézett. - Szóval maga az a bizonyos Kluge, a lauterbachi szállodalánc igazgatóhelyettese! - mondta éppen Horst. - A nagynéném mesélte, hogy mennyit járt a nyakára a panzió megvétele ügyében. Katharinának földbe gyökerezett a lába, szíve majd kiugrott a helyéből. Óvatosan áthajolt a korláton. Látta, amint Horst és Péter a recepciónál állnak és társalognak. - Igen, én vagyok - hallotta Péter válaszát. - De hálás lennék, ha erről egyelőre nem szólna az unokatestvérének. - Aha, értem már! Ravasz róka maga, hallja-e? - kedélyeskedett Horst. De velem is tárgyalhat, Kluge úr. Mennyit kínál a szállóért? Katharina az összeget már nem hallotta, csak azt tudta, hogy Péter csúnyán becsapta, és a saját önös céljaira használta fel. Kezdettől fogva hazudott! Csupán a panzió érdekelte! Katharina nyelt néhányat, kihúzta magát, és elindult lefelé a lépcsőn. Szia, Péter - mondta közömbös hangon, ám szemében izzott a fájdalom és a harag. - Nem is tudtam, hogy itt vagy. Azt meg különösen érdekesnek találom, amiről a hátam mögött beszélgettek. Csakhogy abból semmi sem lesz, uraim! Péter arca előbb falfehérre változott, aztán fülig elvörösödött. Katharina, engedd, hogy mindent megmagyarázzak! - emelte fel könyörgően a kezét. - Kedvesem, tudom, hogy ... - Ne fáradjon, Kluge úr! - mondta Katharina fagyos arckifejezéssel. Nincs több megbeszélnivalónk egymással. Ismeri az álláspontomat a szálló eladásával kapcsolatban, vagyis nincs szükség arra, hogy újra visszajöjjön. Azt akarom, hogy soha többé ne tegye be ide a lábát! - Ne játszd meg magad, Katharina! - szólt közbe Horst. - Te csak fogd be a szádat! - torkolta le a lány. Legszívesebben hangosan bömbölni kezdett volna. Miért kellett Péternek ilyen csúnyán elbánnia vele? Nem is adott neki lehetőséget, hogy kimagyarázza magát. Gyorsan keresett valami ennivalót Theónak, és felment a szobájába.

Mikor visszafeküdt az ágyába, kitört rajta a teljes kétségbeesés. Az egész olyan volt, mint valami rémálom. Még szerencse, hogy idejében megtudta az igazságot. Milyen alattomos fráter ez a Péter Kluge! Katharina keserves zokogással temette arcát a párnáiba. Hirtelen rázni kezdte a hideg, majd teljesen felforrósodott a teste, hogy aztán újra hideglelésben törjön ki. Gyomra felfordult, erős hányinger gyötörte. Váratlanul iszonyatos fájdalom hasított belé, amitől kis híján hangosan felordított. Nyilván az utóbbi napok izgalmai teszik, gondolta. Ám valami azt súgta neki, hogy panaszai nem csupán erre vezethetők vissza. Elszorult a torka a félelemtől, ha arra gondolt, hogy akár valamilyen súlyos betegsége is lehet. ♦♦♦ Másnap reggel Katharinának már felkelni sem volt elég ereje. Láza magasra szökött, s olyan levertség lett úrrá rajta, hogy egyszerűen nem bírta rendbe szedni a gondolatait. Rémlett neki, hogy mára bejelentkezett az orvoshoz, de hát ilyen állapotban képtelen lett volna elmenni a rendelőbe. Úgy döntött, hogy felhívja a doktort és megkéri, jöjjön ki hozzá. Theo az ajtó előtt nyávogott, jelezve, hogy ki szeretne menni. Katharina megpróbált felülni, ám abban a pillanatban forogni kezdett vele a szoba. Fájdalmasan sóhajtva visszahuppant a párnájára. Kiverte a víz, és egész testében remegett. Azt sem hallotta, hogy valaki kopog az ajtaján. Csak akkor rezzent össze, mikor Horst már ott állt az ágya mellett. - Hé, mi a fene van veled? - kérdezte morcosan az unokatestvére. - Ma nem kapnak reggelit a vendégek? - Nem bírok felkelni - mondta Katharina alig hallhatóan. - Beteg vagyok, magas a lázam. Hívd fel, légy szíves, Riessmann doktort! Mondd meg neki, hogy nem tudok elmenni a rendelőjébe, jöjjön ki inkább ő! Horst homlokát ráncolva vizsgálgatta a lány arcát. Szegényen látszott, hogy nagyon beteg és magas láza van. Bosszúsan nyugtázta magában, hogy ma kénytelen lesz ő elvégezni a házimunkát is. - Egy kis influenzád van, ennyi az egész. Rögtön hozok rá néhány orvosságot. Beveszed és máris jobban leszel. Teát kérsz vagy inkább gyümölcslét? - Gyümölcslét - nyögte Katharina. - És hozz valamit Theónak is! Este visszajött hozzánk. - Csak tudnám, hogy csinálta az az átkozott dög! - motyogta magában Horst kifelé menet. Bár Katharina agya igencsak akadozva működött ezen a reggelen, annyit azért kitalált ebből a megjegyzésből, hogy unokatestvérének lehetett valami köze a macska eltűnéséhez. Mindenesetre kitelt tőle, hogy valahol kitette és sorsára hagyta Theót, most pedig csodálkozott, hogy tudott visszatalálni. Mikor Horst újra belépett a szobába, Katharina már félig aludt. Nem is nagyon jutott el a tudatáig, hogy Horst beadja neki a gyógyszert, és megitat vele egy pohár gyümölcslevet.

Mikor újra kinyitotta a szemét, már sötét volt a szobában. Ebből kitalálta, hogy átaludta az egész napot. Állapota azonban cseppet sem javult. Ezek szerint nem segítettek Horst gyógyszerei sem, amelyekre halványan emlékezett. És vajon nem arra kérte unokatestvérét, hogy hívja fel Riessmann doktort? Katharina ismét megpróbált felkelni, de sikertelenül. Nem tudta, Horst benézett-e hozzá a nap folyamán, vagy teljesen a sorsára hagyta. Egy örökkévalóság telt el, mire újra megjelent. - Jobban vagy? kérdezte nem túl nagy érdeklődéssel. - Nem. Azt hiszem, nem egyszerű influenzáról van szó. Felhívtad az orvost? - Még nem. Kár lett volna kihívni egy kis hőemelkedés miatt - felelte Horst közönyösen. Katharina feljajdult, mert ismét szúró fájdalmat érzett a jobb oldalán. Horst, értsd meg, fájdalmaim vannak! - mondta szinte könyörgő hangon. Szédülök és rosszul vagyok. Azonnal ki kell hívnod az orvost! - Rendben van, ha holnap reggelig sem javul az állapotod, felhívom Riessmann doktort - ígérte Horst. - Hozok néhány fájdalomcsillapítót. Kérsz valamit enni? - Nem, de innivalót hozhatnál - mondta Katharina meggyötörten. Horst nemsokára megérkezett a tablettákkal és egy doboz almalével. Letette őket az éjjeliszekrényre, aztán jó éjszakát kívánt, és kiment a szobából. „Bárcsak lementem volna és személyesen hívtam volna fel Riessmann doktort!" - gondolta Katharina. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy nem lett volna hozzá elég ereje. Hiszen a fürdőszobába is épphogy csak át tudott vánszorogni, pedig annak az ajtaja ott volt közvetlen az ágya mellett. Másnap reggel Horst halk nyöszörgést hallott Katharina szobájából, amikor elment az ajtaja előtt. Megállt, és homlokát ráncolva hallgatózott egy kicsit, aztán lenyomta a kilincset és belépett. Katharina nem volt magánál. Lázasan hánykolódott az ágyában, és keservesen nyögdécselt. Horst odalépett mellé. - Katharina? Unokatestvére azonban nem reagált. Úgy látszott, egyáltalán nem fogja fel a külvilág jelzéseit. Pompás! - gondolta Horst, miközben egy pokoli ötlet fogalmazódott meg agyában. Vehetne-e annál kedvezőbb fordulatot a dolog, mint hogy Katharina meghal? Hiszen akkor ő marad az egyedüli örökös, és azt csinál a szállóval, amit csak akar! A lányon látszott, hogy súlyos beteg, minden esély megvolt tehát arra, hogy a sors ördögi módon a kezére játszik. Horst elhatározta, hogy semmi esetre sem hívja ki az orvost. Ekkora lehetőséget soha többé nem kap az élettől, hogy megszabaduljon örököstársától. Tervei azonban nem váltak valóra. Estefelé ugyanis egy szőke hölgy érkezett a panzióba, aki Katharina Scholl kisasszonnyal kívánt beszélni. Andrea Bergen volt az. Csak most tudott sort keríteni a régóta beígért látogatásra.

- Sajnálom, de az unokatestvérem nincs itthon - próbálta meg lerázni Horst. Még a temetésről emlékezett a mentőorvosra. Pontosan ő az, akire sürgősen szüksége lenne Katharinának, gondolta kegyetlen hidegvérrel. O viszont legkevésbé sem tartotta kívánatosnak a felbukkanását. - Ó, de kár! - sajnálkozott Andrea. - Telefonálnom kellett volna előtte. Mindegy, majd megpróbálom egy más alkalommal. Már éppen indulni készült, amikor egy idősebb úr szaladt le lóhalálában a lépcsőn. Friedrich Heinisch, a festő volt az. - Furcsa nyöszörgést hallottam Scholl kisasszony szobájából - lihegte izgatottan. - Nézzen már be hozzá, Hübner úr! Amúgy is meg akartam már kérdezni, hogy beteg-e a kisasszony, mert napok óta nem láttam. Andrea megrökönyödve tekintett egyik férfiról a másikra. - Nem azt mondta az imént, hogy Scholl kisasszony nincs itthon? fordult végül Horst-hoz. Amaz láthatóan zavarba jött. - Lehet, hogy időközben megjött, csak nem vettem észre - felelte kurtán. Friedrich Heinisch, Horstra ügyet sem vetve, Andreához fordult. - Maga ugye, mentőorvos? - kérdezte. - Igen. Biztos benne, hogy Scholl kisasszonynak segítségre van szüksége? - Azt hiszem, igen - válaszolta az idős festő. - Csak nem akartam betolakodni a kisasszony szobájába, amíg nem beszéltem Hübner úrral. Nagyon kérem, doktornő, nézze meg, mi van vele! Andrea nem sokáig töprengett. - Azonnal hozom az orvosi táskámat mondta, és kisietett az autójához. Egy perc múlva már ott állt Katharina ágya mellett. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megállapítsa: a lány élet és halál között lebeg. Erre utalt magas láza és eszméletlen állapota. - Az arc sárgásbarna színéből arra következtetek, hogy az unokatestvérének súlyos májproblémái vannak - fordult oda Horsthoz, aki követte őt Katharina szobájába. - Magának ez nem tűnt fel? - Nem, én azt hittem, influenzás. Adtam is neki orvosságot ellene. Andrea egy gyors vizsgálat után megállapította, hogy a nyaki nyirokcsomók megduzzadtak, és a lép is alaposan megnagyobbodott. - Azonnal hívja a mentőt! - utasította Horstot, és megadta a telefonszámot. - Az unokatestvére súlyos beteg. Azt hiszem, májelégtelenség lépett fel nála. Horst a fogát szívta dühében. Már egészen közel volt ezek szerint a célhoz! Egyenesen bosszantó, hogy éppen most kellett felbukkannia ennek az átkozott mentőorvosnak! De talán még így is van remény, hogy Katharina nem ússza meg élve. - No de ilyet! És ilyen hirtelen! - mondta álnokul. - Van remény, hogy életben marad, doktornő? - Ezt egyelőre nem tudom megmondani, Hübner úr. De most nagyon kérem, csipkedje magát! Horst kelletlenül sarkon fordult, és lement telefonálni. Néhány perc múlva meg is érkezett Andrea kollégája, Stellmacher és mentős csapata. Kiugráltak a rohamkocsiból, és a hordággyal a házba siettek.

- Maga itt, kolléganő? - csodálkozott Clemens Stellmacher, mikor megpillantotta Andreát a beteg ágya mellett. - Éppen meg akartam látogatni Scholl kisasszonyt, és ilyen állapotban találtam. Siessen, kolléga úr! Minden perc számít. A mentősök betették az eszméletlen beteget a kocsiba, és elszáguldottak. Andrea elbúcsúzott Heinisch úrtól, aztán Horsthoz lépett. - Fölöttébb különösnek találom a viselkedését, Hübner úr! - mondta éles hangon. - Az unokatestvére valószínűleg nem érte volna meg a reggelt, ha véletlenül nem ma akarom meglátogatni. Erre maga be akarja mesélni nekem, hogy Scholl kisasszony nincs is itthon. Különös, Hübner úr, nagyon különös! Azzal otthagyta Horstot, és ő is beszállt az autójába, hogy az Erzsébet Kórházba hajtson. ♦♦♦ Katharina még napokig életveszélyes állapotban feküdt a kórházban. Súlyos májfertőzése volt, de ennek kiváltó okát nem sikerült megállapítani. Andrea Bergen az utolsó pillanatban érkezett. Később már aligha lehetett volna megmenteni a lány életét. . - Érdeklődött utánad a betegünk a Hübner Fogadóból - mesélte egy alkalommal Lore Keller, amikor Andrea beugrott az osztályára. Időközben ugyanis a belgyógyászatra tették át Katharinát. - A 317-esben fekszik. - Ezek szerint jobban van már! - örvendezett a mentőorvosnő. - Mindjárt be is nézek hozzá. Megivott még egy kávét barátnője szobájában, aztán átment a kórterembe, ahol Katharinát ápolták. - Kedves, hogy meglátogat, doktornő - mondta a lány még egy kicsit megviselt arccal. - Annak alapján, amit innen-onnan hallottam, magának köszönhetem az életemet. - Inkább a szerencsének - szerénykedett Andrea, és letelepedett melléje. - Meséljen, hogy érzi magát? Már sokkal jobban néz ki. - Sokkal jobban is vagyok. De ha arra a pár napra gondolok, amikor tehetetlenül és kétségbeesetten vergődtem otthon a szobámban... Az unokatestvérem egyszerűen nem volt hajlandó orvost hívni, pedig többször is megkértem rá. Állandóan csak azt hajtogatta, hogy influenzám van, ami gyorsan elmúlik. - Engem meg azzal akart lerázni, hogy maga nincs otthon - mondta felháborodva Andrea. - Tisztában van vele, milyen szörnyű terveket szőtt ez az ember? Nem célom, hogy felzaklassam, Scholl kisasszony, de úgy érzem, kötelességem óvni magát az unokatestvérétől. Azt javaslom, jelentse fel segítségnyújtás elmulasztása miatt! - Úristen, mindez iszonyatos ! Ha Anna néni tudná ... Csak amikor a doktornő elment, akkor jutott el igazán Katharina tudatáig, milyen pokoli tervei voltak vele Horstnak. Páni félelem fogta el erre a gondolatra. Mi lesz, ha unokatestvére újra megpróbál megszabadulni tőle? Nyilván anyagi érdekek vezérelték, hogy egyedül övé legyen a panzió, és minden további nélkül eladhassa.

Katharinának erről eszébe jutott Péter Kluge. Elszorult a szíve, ha rágondolt. Még mindig szerette, és még mindig vágyakozott utána, csak hát a férfi sajnos nem gondolta komolyan a kapcsolatukat. „Ej, Anna néni - gondolta Katharina -, az örökséged eddig bizony csak bajt hozott rám!" Alig bírta visszatartani a könnyeit szegény. A következő napokban látványos javulás következett be állapotában. Nemsokára mehetett haza, de már most irtózott ettől a gondolattól. Vajon mi vár rá otthon? Hogyan viselkedik majd Horst vele szemben? Hiszen egyetlenegyszer sem látogatta meg a kórházban. Akadt viszont egy másik látogatója, akire álmában sem számított. Hitetlenül bámult Péterre, amikor egy hatalmas rózsacsokorral a kezében megjelent a kórterem ajtajában. Szíve vadul kalapálni kezdett, de aztán hirtelen eszébe idézte, mennyi bánatot és csalódást okozott neki ez a férfi, és hűvös, elutasító magatartást vett fel. - Katharina, kedvesem, bocsáss meg nekem, kérlek! - Péter a kezébe adta a virágot, és csókot lehelt a homlokára. - Csak tegnap jöttem vissza egy üzleti útról, ekkor tudtam meg a rossz hírt. - Nem kell bocsánatot kérned, Péter - mondta Katharina fagyosan. Idejönnöd sem kellett volna. Semmi közünk nincs többé egymáshoz. - Igen, elismerem, nagy szamár voltam - sóhajtott fel Péter. - Kezdettől fogva tiszta vizet kellett volna öntenem a pohárba. De féltem, hogy elfordulsz tőlem, mielőtt még egyáltalán esélyt kaphatnék nálad. - Hát persze! Biztos akartál lenni a dolgodban, mielőtt felfeded a kártyáidat! - mondta keserűen Katharina, de egyre nehezebben esett neki ilyen ridegen viselkedni. Legszívesebben Péter karjaiba vetette volna magát, s fejét a mellére hajtotta volna. Péter megfogta a kezét, és szinte könyörögve nézett rá. - Katharina, szeretlek! Kérlek, higgy nekem! Nem érdekel már a panzió. Hogy ezt bebizonyítsam, olyasvalamit tettem, amire máskülönben semmilyen körülmények között nem lennék hajlandó. Senki nem csinálta volna ezt meg az én helyemben! Katharina továbbra is távolságtartó akart maradni, de végül felülkerekedett benne a kíváncsiság. - És mi lenne az? - Most már te is tudod, hogy én vagyok a lauterbachi szállodalánc igazgatóhelyettese. Jól fizető, magas beosztás. Nos, ezt az állást hagytam ott a kedvedért. Van egy élelmiszer-áruház az utcátokban, ezentúl annak leszek a főnöke. - Te teljesen megőrültél! - szörnyülködött Katharina. - Ezt nem lett volna szabad megtenned! - Ugyanakkor mérhetetlen boldogság töltötte el a szívét. Ezek szerint Péter annyira szerette őt, hogy még ekkora áldozatot is hajlandó volt hozni érte. - Igen, megőrültem - hagyta rá Péter. Arcán kamaszos mosoly játszott. Te őrjítettél meg és a szerelem. Már meg is történt az álláscsere. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy bebizonyítsam neked a szerelmemet. Katharina behunyta a szemét. - A sarki bolt főnöke ... - motyogta hitetlenkedve. - Talán nem tetszik az új foglalkozásom? - Nem, egyáltalán nem tetszik. - Katharina újra kinyitotta a szemét. Tekintetéből Péter is kiolvashatta mérhetetlen boldogságát és szerelmét. -

Nem akarod inkább a Hübner Fogadóban a főnököt játszani? Hamarosan úgyis szükségem lesz valakire, aki elvállalja ezt a szerepet. Péter csodálkozva nézett rá. - Miért, változott otthon a helyzet? Katharina elmesélte neki, miket művelt Horst az utóbbi időben. - Nem vagyok hajlandó vele tovább egy fedél alatt élni. Mivel a szálló sorsa úgysem érdekli, elhatároztam, hogy kifizetem a részét, hadd menjen isten hírével. Ez persze nem lesz ilyen egyszerű, de majd csak találunk valamilyen megoldást. Horst csináljon, amit akar, én pedig tovább fogom vezetni Anna néni panzióját a kívánságának megfelelően. Almyrát is visszaveszem, és megy majd minden, mint a karikacsapás. Péter belesápadt, amikor meghallotta, milyen gyalázatosság szárad Horst Hübner lelkén, de aztán egyre inkább tűzbe jött Katharina tervei hallatán. - Biztos vagy benne, hogy ez a leghőbb vágyad, kedvesem? - kérdezte komolyan. - Teljes mértékben. Merthogy én is szeretlek téged, ha nem tudnád. - Ó, drágám! - Péter karjaiba zárta Katharinát, és szelíden megcsókolta. - Megbocsátasz? - Kénytelen vagyok, ha együtt akarok veled élni - felelte Katharina, miközben viszonozta a csókot. Andrea Bergen, aki éppen most akart benézni hozzá, elégedett mosollyal húzta be ismét az ajtót. Na nézd csak, milyen szép, amikor két ember egymásra talál! Ebben a pillanatban megszólalt a csipogó köpenye zsebében. Lerohant a lépcsőn, aztán át az udvaron a mentőkocsihoz. - Súlyos baleset az autópálya városi szakaszán, főnök - ismertette Jupp röviden a történteket. - Egy halott, két sebesült. De ne vágjon már ilyen fancsali képet! - tette hozzá. - Sajnos, a mi foglalkozásunk ezzel jár. A baleset helyszíne úgy nézett ki, mint valami roncstelep. Andrea alig tudta elhinni, hogy csak egy halott van. Meglepetésére azonban a másik két áldozat csupán könnyű sérüléseket szenvedett. Mindenesetre elhatározta, hogy óvatosságból beszállítja őket a kórházba. - Jöjjön, doktornő, állítsa ki a halotti bizonyítványt erről az emberről, legyen szíves! - kérte az egyik rendőr, és az út szélén fekvő letakart alakra mutatott. - Aztán hívhatjuk is a hullaszállító kocsit, Andrea felemelte a leplet, és meglepetésében felkiáltott. Horst Hübner volt az áldozat! Kirepült a kocsijából, és kitörte a nyakát. Azonnal szörnyethalt.

♦♦♦ Hella az ablaknál állt, és elmélázva tekintett le az előtte elterülő parkra. Utoljára gyönyörködhetett a már megszokott látványban: a hatalmas, öreg fákban, a kavicsos úton sétáló betegekben, az ápolt gyepszőnyegen itt-ott virító színes virágágyásokban. Több mint három hónapot töltött itt az elvonóklinikán. Kezdetben a kezelés maga volt a pokol. Soha nem gondolta volna, hogy viszonylag

rövid idő alatt ennyire a gyógyszerek foglyává válhat az ember. Márpedig vele ez történt, így aztán a kezelés is számos kellemetlen mellékhatással járt. Szerencsére már túl volt mindenen és megfogadta, hogy soha többé nem enged a gyógyszerek csábításának. Visszagondolt arra a végzetes éjszakára, amikor kis híján egy gyermek halálát okozta. Utána néhány napig a belosztályon feküdt, ahol úgy-ahogy kiheverte idegösszeroppanását. Hebestreit professzor alaposan a lelkére beszélt. Ő volt az, aki gondoskodott arról is, hogy Hella megfelelő kezelésben részesüljön a klinikán. Azt is kilátásba helyezte, ha megszabadul gyógyszerfüggőségétől, ismét munkába állhat az Erzsébet Kórházban. Az elvonókúra radikális megoldás volt ugyan, de más kiút nem létezett. Hella most a bátyját várta, hogy érte jöjjön. Rudolfról csak annyit tudott, hogy megpróbált alkalmazkodni az új körülményekhez, és egy lábbal is boldogulni valahogy. Férje felhívta ugyan néhányszor, de mindig nagyon szűkszavúnak bizonyult. Valóságos sokkot jelentett a számára, hogy Hella idegei felmondták a szolgálatot, és hogy gyógyszerfüggősége majdnem egy kisgyerek halálát okozta. Hella elgondolkodott, vajon hogyan fog alakulni további életük a férjével, vajon ugyanolyan megpróbáltatások várnak-e rá, mint korábban. „Ezt még egyszer nem bírnám elviselni - állapította meg magában higgadtan. - Szeretem ugyan Rudolfot, de inkább elválok tőle, minthogy ugyanezt végigcsináljam újra. Bár az is lehet, hogy időközben jobb belátásra tért..." Néhány perc múlva megpillantotta bátyja kocsiját, amint befordul a parkolóba. Éppen indulni akart, hogy lemenjen eléje, amikor hirtelen megtorpant. Heinz ugyanis hozott magával még valakit. Hatalmas meglepetésére Rudolfot vélte felfedezni, aki kissé esetlenül kászálódott ki az első ülésről. Kezében hatalmas virágcsokrot szorongatott, és láss csodát, mankó nélkül, két lábon indult el a bejárat felé! Hellának szinte elállt a lélegzete. Hiszen Rudolf teljesen természetesen lépdelt Heinz mellett, a semleges külső szemlélő észre sem vette volna, hogy műlába van. Hella magára kapta kardigánját, és villámgyorsan kiszaladt fogadni őket. A két férfi éppen ekkor lépett ki a liftből. Hella azonban csak a férjét látta, aki kedvesen mosolygott feléje. Arcáról tovatűnt minden zordság, keserű vonásainak nyoma sem volt immár. Hella a karjaiba vetette magát. - Ó, Rudolf! Igazán nem számítottam rá, hogy értem jössz, de kimondhatatlanul örülök neki! Rudolf magához szorította feleségét. - Biztosan azt gondoltad, hogy még mindig otthon nyomom az ágyat, és átkozom a sorsomat. - Akár ezt is gondolhatta volna - állapította meg Heinz pajkosan kacsintva. - Hiszen semmit nem meséltél neki csodálatos átváltozásodról, hogy meglepetést szerezz vele. Hella üdvözölte a bátyját is.

- Istenem, de boldog vagyok, hogy hazamehetek! És hogy így látlak viszont - fordult ismét Rudolfhoz. - Néztem, ahogy kiszálltál a kocsiból, és a bejárathoz jöttél. Alig lehet észrevenni valamit. - Nem kis munkámba került - mondta a férfi enyhe grimaszt vágva. - De végül sikerült, és erre nagyon büszke vagyok. - Ha Bergen doktornőtől nem kapsz alapos fejmosást, talán még most is otthon feküdnél és nyavalyognál - jegyezte meg Heinz. - Bergen doktornő ... ? - mosolyodott el Hella. - Igen, szép kis prédikációt tartott nekem - ismerte el Rudolf. - De a te idegösszeomlásod is arra késztetett, hogy ráncba szedjem magam. - Leviszem ezt a pár holmit - szólalt meg Heinz, és elindult Hella csomagjaival az autóhoz, hogy alkalma legyen a házaspárnak néhány percig négyszemközt beszélgetni. Rudolf újra magához vonta feleségét. - Nem is tudom, hogy kérjek bocsánatot mindazért, amit veled tettem. Gyáva, pipogya alak, anyámasszony katonája voltam! Annyira beletemetkeztem az önsajnálatba, hogy közben észre sem vettem, menynyire kikészítelek állandó szeszélyeskedésemmel és morgolódásommal. Csak Bergen doktornő lebbentette fel szememről a fátylat. Hella tudta, hogy Rudolf őszintén gondolja, amit mond, és hogy soha többé nem hozná őt hasonló helyzetbe. - Ne beszéljünk erről többet, drágám! Mindkettőnk életében ezennel új szakasz kezdődik. - Köszönöm a megértésedet, Hella - mondta Rudolf méghatottan, aztán ők is elindultak az autóhoz. - Egyébként ismét dolgozom - közölte a férfi, Hella újabb meglepetésére, amikor már egy ideje az autópályán haladtak. - Portás vagyok Heinzéknél, az üzemben. - Komolyan? Hát ez csodálatos! - kiáltott fel Hella örömtől sugárzó arccal. - Ma csupa jó hírt hallok. Megszorította férje kezét, és egy darabig hallgattak, mindenki gondolataiba mélyedt. - Ha így van, akkor talán mégsem megyek vissza az Erzsébet Kórházba dolgozni - szólalt meg végül Hella -, bár Hebestreit professzor felajánlotta ezt a lehetőséget, - Nem? - nézett rá Rudolf csodálkozva és kissé értetlenül, - Azt hiszem, itt az ideje, hogy feladjam eddigi foglalkozásomat, és eleget tegyek más irányú kötelezettségeimnek - felelte Hella talányosan mosolyogva. - Például anyai kötelezettségeimre gondolok. Azt szeretném, ha végre igazi családunk lenne, hiszen te is mindig erről álmodtál. Gyereket akarok, Rudolf, - Ó, drágám! - Boldog mosoly terült el Rudolf arcán, és egészen ellágyult a hangja. Tudta, hogy Hella nem könnyen hozta meg ezt a döntést, hiszen ezer szállal kötődött a hivatásához, de ez csak tovább erősítette benne a szeretetet felesége iránt. VÉGE