Sophie Kinsella -Tripla koktél

Sophia Kinsella Madeleine Wickham

Tripla koktél

KELLY

A magyar kiadás alapja: First publication in Great Britain Black Swan edition published 2000 Fordította STIER ÁGI

Szerkesztette BUJDOSÓ HAJNAL

Kiadványmenedzser KELLY KATA

Tördelés GOSLER LENKE

Korrektor KÓTAI KATALIN

ISBN 978 963 9943 91 9 © Madeleine Wickham 2000 © Hungarian edition, Kelly Kiadó © Hungarian translation Stier Ági Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Telefon: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2011-ben – 110563 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató www.kellykiado.hu

Az elmúlt tíz évben sok regényt írtam. Legtöbben valószínűleg Sophie Kinsella néven írt humoros könyveimet ismerik. Jóval azelőtt, hogy megálmodtam a Boltkóros sorozatot, hét könyvem jelent meg Madeleine Wickham néven (így hívnak valójában). Sokszor megkérdezik, miért írok két különböző néven. Nos, ezeknek a regényeknek más a stílusa, mint a Sophie Kinsella-könyveknek. Bár évek óta nem jelentettem meg semmit, mint Madeleine Wickham, borzasztóan szeretem ezeket a regényeket, és remélem, te is élvezni fogod. Madeleine Wickham azaz Sophie Kinsella

Nagyon köszönöm ügynökömnek, Araminta Whitley-nek, Linda Evansnek és Sally Gaminarának és az egész Transworldnek állandó lelkesedésüket és bátorításukat, miközben ezt a könyvet írtam. Szüleimnek és nővéreimnek lankadatlanul vidám támogatásukat; és a barátaimnak, Ana-Maria és George Mosley-nak, akiknél mindig volt készenlétben egy koktélkeverő. Végül pedig férjemnek, Henrynek, aki nélkül lehetetlen lett volna megírnom ezt a történetet, amit most neki ajánlok.

Első fejezet Candice Brewin belökte a Manhattan bár tömör üvegajtaját; elöntötte az ismerős meleg, zaj és zsibongás. Szerda délután hatkor a bár csaknem megtelt. A fényezett parkettán sötétzöld nyakkendős pincérek koktélokat felszolgálva siklottak az asztalok között. A nők ragyogó, reményteli pillantásokkal, testhez simuló ruhákban ácsorogtak a bárpultnál. A sarokban a zongorista Gershwin-melódiákat klimpírozott, de ezt majdnem teljesen elnyomta a nagyvárosi zsivaj. Ez a hely kezd túl zsúfolt lenni – gondolta Candice, miközben kibújt a kabátjából. Amikor Roxanne, Maggie és ő felfedezték ezt a bárt, kicsi, csendes, szinte titkos találkahely volt. Véletlenül botlottak bele, amikor kétségbeesetten kutatták, hol ihatnának valamit egy, a lapnál töltött különösen húzós nap után. Akkoriban még sötét, kissé divatjamúlt lebuj volt, kopott bárszékekkel és a New York-i felhőkarcolókról készült omladozó falfestménnyel. Kevés és halk vendég járt ide. Leginkább idősödő úriemberek, jóval fiatalabb hölgy kísérettel. Ők hárman nagy bátran rendeltek egy koktélt, aztán még jó párat, az este végén pedig röhögő görcstől fuldokolva úgy döntöttek, hogy van a helynek valami bája, ezért ide még vissza kell térniük. Így született meg a havonta összeülő koktélklub. De most, hogy kibővítették, újranyitották, és minden menő magazinban írtak róla, a hely teljesen megváltozott. Esténként fiatal, vonzó, munkából betérő tömeg özönlötte el. A pultnál hírességek tűntek fel és még a pincérek is úgy néztek ki, mint a modellek. Most komolyan! – gondolta Candice, miközben átnyújtotta a kabátját a ruhatárosnak és elvette tőle az ezüst art deco bilétát. Találnunk kellene egy másik helyet! Valami nyugisabbat, eldugottabbat. Persze tudta, ez sosem fog megtörténni. Túl régóta jártak már ide. Túl sok titok hangzott el az elegáns, párás martinis poharak felett. Bárhol máshol rosszul érezték volna magukat. Elsején a Manhattan bárban volt a helyük.

A szemközti tükörben ellenőrizte, hogy rendben van-e rövidre nyírt haja, és hogy nem kenődött-e el a sminkje – már az a kevés, amit viselt. Egyszerű fekete nadrágkosztümöt és szürke pólót hordott. Nem épp az elegancia csúcsa, de azért megteszi. Gyorsan végigfutott az arcokon az asztaloknál, de nem látta sem Roxanne-t, sem Maggie-t. Bár mind ugyanott dolgoztak – a Londoner szerkesztőségében –, csak ritkán tudtak együtt érkezni. Hiszen Roxanne szabadúszó volt, és néha úgy tűnt, csak arra használja az irodát, hogy lebonyolítson néhány távolsági hívást, vagy megszervezze a következő külföldi kiruccanását. Maggienek pedig a magazin szerkesztőjeként gyakran tovább kellett maradnia a megbeszéléseken, mint a többieknek. De nem ma – gondolta Candice az órájára pillantva. Ma Maggie-nek minden oka megvolt arra, hogy olyan hamar lógjon meg, amennyire csak akar. Lesimította a kosztümjét, elindult az asztalok felé, és amint észrevette, hogy egy pár feláll, gyorsan előresietett. A fiatalember épp csak felegyenesedett, ő máris a helyére csusszant és felmosolygott rá. Ha asztalt akarsz a Manhattan bárban, nem bízhatod a véletlenre. Nekik pedig mindig volt asztaluk. Ez is a hagyomány része. Maggie Phillips megállt a Manhattan bár ajtaja előtt, letette vidám plüssállatokkal teli szatyrát és minden finomság nélkül megigazította a combján eltekeredett terhes harisnyát. Még három hét! – gondolta egy utolsó rántás kíséretében. Még három rohadt hétig tart ez az egész. Mély levegőt vett, a szatyor után nyúlt és belökte az üvegajtót. Hirtelen úgy érezte, a melegtől és a zajtól azonnal elájul. Megragadta a falat, csak állt, próbálta megőrizni az egyensúlyát és addig pislogni, míg szeme elől eltűnnek a fekete pontok. – Jól érzi magát, aranyom? – érdeklődött egy hang bal felől. Maggie odafordította a fejét, ahogy kitisztult a látása, felismerte a ruhatáros kedves arcát. – Jól vagyok – felelte, és halványan elmosolyodott. – Biztos? Nem kér egy nagy pohár vizet? – Nem, tényleg, jól vagyok. Ezt bizonyítandó, kezdte kihámozni magát a kabátjából, miközben az alakját méregető ruhatáros hölgy pillantásától kissé zavarba jött.

Terhesként a fekete Lycra nadrág és a tunika a lehető legvonzóbb viselet. De a héliumos lufi méretű dudor, bárhová is mozdult, előtte tolakodott. Maggie odanyújtotta a kabátot, tekintetük találkozott. Ha most megkérdezi, mikorra vagyok kiírva, füstölgött magában, esküszöm, hogy lenyomom a torkán a Tinky Winky babát! – Mikorra van kiírva? – Április 25-ére – felelte vidáman. – Három hét múlva. – Összepakolt már? – kacsintott rá a hölgy. – Nem akarja túl sokáig halasztani, ugye? Maggie érezte, hogy bizseregni kezd a bőre. Mi a franc köze van bárkinek ahhoz, hogy bepakolta-e már a táskáját vagy sem? Mért beszélnek neki erről állandóan? Ebédidőben egy vadidegen lépett hozzá, és ezzel mutatott a borospoharára: „Rossz kislány!” Maggie majdnem ráborította az egészet. – Ez lesz az első – tette hozzá a hölgy; hangjában nyoma sem volt kérdésnek. Szóval ennyire nyilvánvaló – gondolta Maggie. Az egész világ számára világos, hogy én, Maggie Phillips – vagyis a kórházban Mrs. Drakeford – még nem is nagyon nyúltam gyerekhez életemben, nemhogy szültem volna egyet… – Igen, ez lesz az első – mondta, és kinyújtotta a tenyerét. Rá akarta venni a hölgyet, adja oda végre az ezüst bilétát, és engedje szabadon. De a nő továbbra is szeretetteljes pillantásokkal bámulta Maggie kiálló pocakját. – Nekem négy van – közölte. – Három lány és egy fiú. Minden alkalommal az első pár hét volt a legcsodásabb időszak. Azokat a pillanatokat imádni fogja! Ne akarja, hogy elmúljanak! – Tudom – hallotta Maggie saját magát, miközben ajkára erőltetett egy mosolyt. Nem tudom! – üvöltötte magában. Nem tudok róla semmit! Tudok az oldaltördelésről, a szerkesztési arányokról és az előállítási költségekről. Istenem! Mi a csodát művelek? – Maggie! – A hang félbeszakította, és ő megfordult. Candice kerek, vidám arca mosolygott rá. – Gondoltam, hogy te vagy az! Szereztem egy asztalt!

– Szép munka! – követte barátnőjét a tömegen át, és tudta, hogy hatalmas méretét kíváncsi pillantások kísérik. A bárban senki más nem volt terhes, még csak kövér sem. Bármerre nézett, lapos hasú, pálcikalábú lányokat látott, hetyke, pici mellekkel. – Jól vagy? – Candice az asztalnál óvatosan kihúzta neki a széket. Maggie leült, és elharapott egy csípős választ arról, hogy ő nem beteg. – Rendeljünk? – kérdezte Candice. – Vagy várjuk meg Roxanne-t? – Nem 'tom – vont vállat morcosan Maggie. – Azt hiszem, jobb, ha várunk. – Minden oké? – kérdezte barátnője kíváncsian, ő pedig sóhajtott. – Persze! Csak elegem van abból, hogy terhes vagyok! Hogy mindenki piszkál, meg simogat, és úgy kezel, mint egy félkegyelműt. – Mint egy félkegyelműt? – hitetlenkedett Candice. –Maggie, fantasztikusan nézel ki! – Egy kövér nőhöz képest. – Fantasztikusan és kész! – jött a határozott válasz. – Figyelj, Maggie, lakik velem szemben az utca másik oldalán egy lány, aki épp most terhes. Én mondom neked, ha tudná, hogy nézel ki, megenné a sárga irigység! Maggie elnevette magát. – Candice, imádlak! Te mindig tudod, mit kell mondanod. – De ha egyszer igaz! – A hosszúkás, zöld bőrrel bevont, ezüstsújtásos koktéllapért nyúlt. – Na, nézzünk bele! Roxanne mindjárt itt lesz. Roxanne Miller a Manhattan bár női mosdójában előrehajolt és fahéjszínű ceruzával óvatosan kihúzta a száját. Összeszorította ajkait, aztán hátralépett és kritikus tekintettel méregette tükörképét. Előnyös tulajdonságaival kezdte, mint mindig. Szép arccsontok. Semmi nem fontosabb az arccsontnál. Enyhén bepirosodott, kék szemek, a Karibszigeteken töltött három hét alatt lebarnult bőr. Az orra még mindig hosszú és görbe. Gyöngyös hajcsatból aláhulló bronzszőke haj, ami talán kicsit túl vadul esik alá. Hajkeféért nyúlt a táskájába, és lesimította a tincseit. Most is, mint oly gyakran, fehér pólót viselt. Véleménye szerint a bámulást semmi sem emeli ki jobban, mint az egyszerű fehér

póló. Eltette a kefét és mosolygott; akarata ellenére lenyűgözte a saját tükörképe. Mögötte valaki lehúzta a vécét, és kinyílt az egyik fülke ajtaja. Kábé tizenkilenc éves lány sétált ki, majd Roxanne mellé lépett, hogy kezet mosson. Sápadt, fehér bőre volt és sötét, álmos szemei, haja pedig egyenesen úgy hullott a vállára, mint egy lámpabura rojtjai. A szája, akár a szilva. Sem smink, sem semmi. Pillantásuk találkozott, a lány elmosolyodott, aztán kiment. A lengőajtó becsukódott mögötte, Roxanne pedig nem mozdult, tükörképére meredt. Hirtelen öreg ribancnak érezte magát. Olyan harminchárom éves nőnek, aki túl keményen próbálkozik. Egy pillanat alatt minden élénkség eltűnt az arcáról. Szája legörbült, szemében kihunyt a ragyogás. Tekintete szenvtelenül kutatott az arcbőrét tarkító apró, vörös erek után. Napkárosodás, mondják. Károsodott érték. Az ajtó felől érkező zajra odakapta a fejét. – Roxanne! – Maggie közeledett felé széles mosollyal, dióbarna bubifrizurája csillogott a lámpafényben. – Drágám! – ragyogott fel a nő és jókedvűen belökte a neszesszerét egy nagyobb Prada táskába. – Csak szépítkeztem egy picit. – Nincs is rá szükséged! – közölte Maggie. – Ezt a barnaságot! – Hoztam neked egy kis karibi napsütést – mondta Roxanne vidáman. – El ne mondd! – a nő fülére tapasztotta a kezét. – Nem akarom tudni! Ez egyáltalán nem fair. Én mért nem csináltam egyetlen utazási összeállítást sem, amikor szerkesztő voltam? Nem vagyok normális! – Fejével az ajtó felé intett. – Menj, és szórakoztasd Candice-t! Egy perc és ott vagyok. Roxanne szája önkéntelen mosolyra húzódott, ahogy a bárba lépve meglátta egyedül üldögélő, koktéllapot olvasgató barátnőjét. Candice mindig ugyanúgy nézett ki, bárhol legyen is, bármit is vegyen fel. A bőre sima és fényes, a haját mindig ugyanúgy vágatja és mindig ugyanott jelennek meg a gödröcskéi, ha mosolyog. Mindig hatalmas, bizakodó szemekkel nézett. Nem csoda, hogy jó riporter! – gondolta

vidáman Roxanne. Az emberek egyszerűen belevesztek a barátságos pillantásába. – Candice! – kiáltotta, és várta, hogy felemelje a fejét, átsuhanjon rajta a felismerés és szélesen elmosolyodjon. Fura – gondolta Roxanne. Számtalan tündéri babakocsis gyerkőc mellett elsétálhatott, és fikarcnyi anyai ösztönt sem érzett magában. De néha, amikor Candice-re nézett, minden figyelmeztetés nélkül fájdalom nyilallt a szívébe. Különös vágy, hogy megóvja ezt a kerek arcú, ártatlan, gyermektekintetű lányt. De mitől? A világtól? A gonosz, rosszakaratú idegenektől? Nevetséges az egész, de tényleg! Hiszen mennyi köztük a korkülönbség? Legfeljebb négy-öt év. Legtöbbször semminek tűnt, Roxanne néha mégis egy generációval idősebbnek érezte magát. Az asztalhoz sétált, és két puszit adott Candice-nek. – Rendeltél már? – Még csak nézelődöm – felelte a nő, és az itallap felé biccentett. – Nem tudok dönteni a Nyári naplemente és a Nagyvárosi mítosz között. – Kérj egy Nagyvárosi mítoszt! – javasolta Roxanne. –A Nyári naplemente sötétrózsaszín és esernyőt adnak hozzá. – Tényleg? – Candice összeráncolta a szemöldökét. –Számít az? Te mit iszol? – Margaritát – felelte –, mint mindig. Antiguában azon éltem. – Cigaretta után nyúlt, de eszébe jutott Maggie és megállt. – Margarita és napfény. Másra nincs is szükség. – Milyen volt? – kérdezte Candice csillogó szemekkel előrehajolva. – Valami selyemfiú? – Elég ahhoz, hogy boldoggá tegyen – vigyorgott rá gonoszan Roxanne. – Egyszer tuti visszamegyek! – Borzasztó vagy! – mondta Candice. – Ellenkezőleg! – tiltakozott Roxanne. – Istennő vagyok. Ezért is kedvelnek és akarnak még többet belőlem. – Mi van a te…? – Candice zavartan elhallgatott. – Mi van Mr. Családossal? – kérdezte könnyedén Roxanne. – Igen. – Candice kissé elpirult. – Ő nem bánja, ha te…?

– Mr. Családosnak nincs joga bármit is bánni – felelte Roxanne. – Hisz Mr. Családosnak ott a felesége. Ami jár, az jár, nem? – A szeme barátnőjére villant, így tiltva meg minden további kérdést. Candice az ajkába harapott. Roxanne sosem szeretett a nős pasijáról beszélni. Azóta voltak együtt, mióta csak ismerték egymást, de a lány mindig mereven elzárkózott attól, hogy felfedje a férfi kilétét, vagy bármit is meséljen róla. Candice és Maggie egymás közt azon viccelődött, hogy biztos valami híres ember – talán egy politikus –, gazdag, nagyhatalmú és szexi. Roxanne soha nem kezdene valaki középszerűvel. Hogy vajon tényleg szerelmes-e, abban már kevésbé voltak biztosak. Mindig nyeglén, szinte érzéketlenül beszélt a viszonyról. Mintha ő használná ki a pasit, nem pedig fordítva. – Figyelj, sajnálom! – szólalt meg Roxanne és újra a cigije felé nyúlt. – Magzat ide vagy oda, én rágyújtok! – Á, fene vigye a füstöt! – szólalt meg Maggie a háta mögött. – Nem lehet rosszabb, mint a környezetszennyezés. – Lehuppant és intett a pincérnek. – Üdv! Igen, rendelni szeretnénk. Candice kíváncsian bámulta a zöld mellényben kecsesen feléjük sétáló szőke lányt. Valahonnan ismerősnek tűnt. Tekintete végigsiklott a lány hullámos haján, hegyes orrán, fáradtság árnyékolta szürke szemén. Még az is ismerősnek tűnt, ahogy a válla fölött hátradobta a haját. Hol az ördögben látta már ezelőtt? – Valami gond van? – kérdezte a lány udvariasan, erre ő elpirult. – Nem, persze hogy nincs. Ööö… – Újra kinyitotta a koktéllapot, és anélkül, hogy felfogta volna, pillantásával végigpásztázta az ajánlatot. A Manhattan bárban több mint száz különböző koktélt szolgáltak fel. Néha szinte lehetetlennek tűnt a választás. – Egy Mexikói lendületet kérek! – Nekem egy Margaritát! – mondta Roxanne. – Ó, istenem, nem tudom, mit válasszak! – nyögte Maggie. – Ebédnél bort ittam… – Egy Virgin Maryt? – javasolta Candice.

– Azt biztos nem! – grimaszolt Maggie. – Á, a fene vigye el! Egy Hullócsillagot! – Jó választás! – helyeselt Roxanne. – Szokjon csak hozzá a kölyök egy kis alkoholhoz a vérében! Most pedig… – A táskájába nyúlt. – Ajándékosztás! – Kinek? – nézett fel meglepetten Maggie. – Nekem aztán nem! Ma már egy rakás ajándékot kaptam. Túl sokat is. Kábé ötezer anyasági utalványt… – Anyasági utalvány? – horkant fel Roxanne megvetően. – Az nem ajándék! – Apró kis dobozt vett elő és az asztalra tette. – Ez rendes ajándék! – Tifanny? – hitetlenkedett Maggie. – Tényleg? Tiffany? –Ügyetlen, duzzadt ujjaival kinyitotta a dobozt, és óvatosan kivett valami ezüstöset a parányi tartóból. – Ezt nem hiszem el! Egy csörgő! Megrázta és gyermeki örömmel vigyorgott. – Hadd nézzem! – kérte Candice. – Neked lesz a legelegánsabb gyereked a környéken – állította Roxanne boldog arccal. – Ha fiú lesz, veszek majd hozzá illő mandzsettát. – Csodaszép! – bámulta Candice elbűvölten. – Emellett az én ajándékom elég… Hát, tökmindegy. – Letette a csörgőt és kotorászni kezdett a táskájában. – Itt van valahol… – Candice Brewin! – kiáltott Roxanne szemrehányóan a válla felett. – Mi az ott a táskádban? – Micsoda? – nézett fel a nő bűntudatosan. – Még több konyharuha! Meg egy szivacs. – Kikapta a terhelő bizonyítékokat a táskából és magasra tartotta őket. Két kék konyharuha és egy szivacs, mindegyik celofánba csomagolva, rajta a felirat: „Együttműködés a fiatalokért”. – Mennyit fizettél ezekért? – Nem sokat! – vágta rá gyorsan Candice. – Szinte semmit. Kb. … öt fontot. – Vagyis tízet – mondta Maggie és szemeit forgatva nézett Roxannera. – Mit csináljunk vele? Candice, mostanra felvásároltad az egész rohadt készletüket!

– Hát, a konyharuha mindig hasznos, nem? – pirult el a vádlott. – Olyan nehezen mondok nemet! – Hát ez az! Nem azért csinálod, mert szerinted ez jó dolog, hanem mert ha nem, akkor rosszul érzed magad. – Az nem ugyanaz? – feleselt Candice. – Nem! – közölte Maggie. – Az egyik pozitív, a másik meg negatív. Vagy… valami ilyesmi – grimaszolt. – Istenem, most összezavarodtam! Kell egy koktél! – Kit érdekel, miért? – kérdezte Roxanne. – A lényeg, hogy nincs több konyharuha! – Jó, jó! – Candice gyorsan visszagyömöszölte a csomagokat a táskájába. – Nincs több konyharuha. Ez pedig itt az én ajándékom! – Egy borítékot nyújtott át Maggie-nek. –Bármikor felhasználhatod. – Az asztal körül csend lett; a nő halványrózsaszín kártyát húzott elő a borítékból. – Egy aromaterápiás masszás – olvasta hitetlenkedve. –Vettél nekem egy masszást! – Csak gondoltam, tetszeni fog – mondta Candice. – Mielőtt meglesz a baba, vagy utána… Házhoz jönnek, neked nem kell elmenned sehova. Maggie felnézett, szemei csillogtak kicsit. – Tudod, ez az egyetlen ajándék, amit valaki nekem vett. Nekem és nem a babának! – Áthajolt az asztal felett, és megölelte barátnőjét. – Köszönöm, drágám! – Nagyon fogsz hiányozni! – sóhajtott Candice. – Ne tűnj el túl hosszú időre! – El kell jönnötök, meglátogatni! – felelte. – Persze a babát is. – A vidéki birtokodon – vetette közbe Roxanne szarkasztikusan. – Mrs. Drakeford otthona. – Candice-re vigyorgott, aki megpróbált nem felkacagni. Annak idején, amikor Maggie bejelentette, hogy ő és férje, Giles, egy vidéki villába költöznek, Candice elhitte neki. Régies, kicsi épületet képzelt el, apró ferde ablakokkal és fallal körülvett kerttel, valahol egy falu közepén. Mint kiderült, az igazság egész más. Maggie új háza, a Fenyves, egy hosszú, fákkal szegélyezett út végén áll. Kiderült, hogy

nyolcszobás, van biliárdszobája és úszómedencéje. Kiderült, hogy Maggie titokban hozzáment egy milliomoshoz. – Egy szóval sem említetted! – mondta Candice vádlón, amikor a hatalmas konyhában ültek, és az ugyanolyan hatalmas, méregdrága tűzhelyen készült teát iszogatták. –Sosem mondtad, hogy a bőrötök alatt is pénz van! – Nincs a bőrünk alatt is! – védekezett Maggie a csészéjét szorongatva. – Csak… nagyobbnak látszik, mert vidéken van. Ezt a megjegyzést sosem felejtette el. – Csak nagyobbnak látszik… – kezdte most Roxanne a nevetéstől prüszkölve. – Csak nagyobbnak látszik. – Jaj, fogjátok be! – mondta Maggie jóindulatúan. –Nézzétek, itt jönnek a koktélok! A szőke lány az ezüsttálcán három poharat egyensúlyozott a tenyerén. Egy margaritásat a peremén jéggel, egy magasat egy szelet lime-mal, és egy pezsgőspoharat eperrel díszítve. – Nagyon elegáns! – mormogta Roxanne. – Sehol egy cseresznye a láthatáron. A lány könnyedén papíralátétekre rakta a poharakat, melléjük pedig sózott mandulát ezüsttálkában, egy zöld bőrtokba rejtve pedig a számlát is diszkréten letette az asztalra. Candice még egyszer megnézte az arcát, miközben felegyenesedett, kutatott az emlékeiben. Valahonnan ismeri ezt a lányt, abban biztos volt. De honnan? – Nagyon köszönjük! – mondta Maggie. – Semmiség – válaszolta a lány mosolyogva, és ekkor Candice hirtelen rájött, honnan ismeri. – Heather Trelawney! – mondta ki hangosan, mielőtt meggondolhatta volna. A lány pillantása lassan felé fordult, és Candice teljes szívéből azt kívánta, bár hallgatott volna.

Második fejezet – Elnézést – kezdte a lány zavartan. – Ism…? – Abbahagyta a mondatot, előrébb lépett és Candice-re nézett. Aztán felragyogott az

arca. – Hát persze! Candice, ugye? Candice… – Összeráncolta a homlokát. – Ne haragudj, elfelejtettem a vezetékneved. – Brewin – mondta a nő bénultan, alig tudta kiejteni a saját nevét. Úgy tűnt, a kimondott szó megtámadható célpontként akadt fenn a levegőben. Brewin. Figyelte, ahogy Heather kissé hátrál és elgondolkodva ráncolja a szemöldökét… Várta, hogy felismerés, harag és vád lobbanjon az arcán. Miért nem tudta befogni a száját? Milyen csúnya jelenet kerekedik most ebből? De amikor Heather vonásai kisimultak, úgy tűnt, hogy számára a nő nem több, mint egy régi ismerős a suliból. Nem tudja? – kérdezte magától hitetlenkedve Candice. Nem tudja? – Candice Brewin! – kiáltotta Heather. – Hát persze! Rögtön fel kellett volna, hogy ismerjelek! – Milyen érdekes! – jegyezte meg Maggie. – Ti ketten honnan ismeritek egymást? – Együtt jártunk suliba – mondta Heather vidáman. – Évek óta nem láttuk egymást. – Újra Candice-re nézett. – Tudod, éreztem, hogy van benned valami, amikor felvettem a rendelést. De… nem is tudom. Valahogy máshogy nézel ki. Gondolom, azóta mindannyian megváltoztunk… – Azt hiszem, igen. – Candice kezébe vette a poharát és kortyolt egyet, hogy lenyugtassa kalapáló szívét. – Bár tudom, hogy ez nem hangzik túl jól – halkította le a hangját Heather –, de ha sokáig pincérkedsz, már nem figyeled a vendégek arcát. Ugye, milyen szörnyű? – Nem hibáztatlak – jegyezte meg Maggie. – Én sem akarnék magunkra nézni. – Csak a magad nevében beszélj! – vágott vissza Roxanne és Maggie-re vigyorgott. – Tudod, egyszer felvettem a rendelést Simon Le Bontól, a Duran Duranból – mesélte Heather. – Nem itt, hanem a régi helyemen. Felvettem a rendelést anélkül, hogy felfogtam volna, ki is ő. Amikor visszamentem a konyhába, mindenki azt kérdezgette: „Na, milyen? Na, milyen?” Én meg azt sem tudtam, miről beszélnek.

– Jó neked! – mondta Roxanne. – Az ilyen emberek szeretik, ha nem ismerik fel őket. Maggie Canclice-re pillantott, aki szinte kővé dermedten bámulta Heathert. Mi a fene baja van? – Szóval, Heather – kérdezte aztán gyorsan –, mióta dolgozol itt? – Csak pár hete – válaszolta a lány. – Kedves hely, nem? De elég sok a meló. – A bár felé sandított. – Ha már itt tartunk, jobb is, ha megyek. Jó volt látni, Candice! Indulni készült, és Candice-en a rémület hullámzott végig. – Várj! – szólalt meg. – Még nem is beszélgettünk. –Nyelt egyet. – Miért nem… ülsz le egy percre? – Hát, jó! – mondta Heather kis szünet után. Megint a bár felé pillantott. – De nem maradhatok sokáig. Tegyünk úgy, mintha tanácsokat adnék a koktélokról. – Nekünk nem kell semmilyen tanács – közölte Roxanne. – Mi vagyunk a koktélkirálynők. Heather kuncogott. – Megpróbálok szerezni egy széket. Máris itt vagyok! Amint elsétált, Maggie Candice-hez fordult. – Mi a baj? – suttogta. – Ki ez a lány? Úgy néztél rá, mint valami rohadt kísértetre. – Ennyire látszik? – kérdezte rémülten a nő. – Drágám, úgy nézel ki, mint aki arra készül, hogy eljátssza a Hamletet – jegyezte meg szárazon Roxanne. – Istenem! – sóhajtott Candice. – Én meg azt hittem, egész jól csinálom! – Remegő kézzel nyúlt a poharáért és kortyolt egyet. – Egészségünkre! – Hagyd ezt a francba! – kérte Maggie. – Ki ez? – Ő… – Candice megdörzsölte a szemöldökét. – Évek óta ismerem. Együtt jártunk suliba. Ő pár évvel fiatalabb. – Ezt mind tudjuk – türelmetlenkedett Maggie. – Mi van még? – Sziasztok! – szakította őket félbe Heather vidám hangja, mire mind bűntudatos arccal néztek fel. – Végre találtam egy széket. – Odatette az asztalhoz és letilt. – ízlenek a koktélok?

– Isteni! – kortyolt Maggie a Hullócsillagjából. – Pont ezt írta elő a bába. – Mit csinálsz mostanában? – fordult Heather Candice-hez. – Újságíró vagyok. – Tényleg? – A lány vágyakozva nézett rá. – Én is szívesen csinálnék valami hasonlót. Melyik újságnak írsz? – Egy magazinnak. A Londonernek. – Azt ismerem! – lelkesedett a lány. – Talán még a cikkeidet is olvastam. – Körbenézett. – Ti mind újságírók vagytok? – Igen – felelte Maggie. – Együtt dolgozunk. – Te jó ég, az biztos klassz lehet! – Vannak jó pillanatok – mondta Maggie, és Roxanne-re vigyorgott. – Egyik jobb, mint a másik. Rövid csend után Candice kissé remegő hangon megkérdezte: – Veled mi újság, Heather? Mi történt veled a suli után? –Még egy nagy kortyot ivott a koktéljából. – Hát… – Heather arcán mosoly suhant át. – Tulajdonképpen elég szörnyű volt. Nem tudom, hallottad-e, de azért hagytam ott Oxdowne-t, mert az apám minden pénzét elveszítette. – Ez szörnyű! – döbbent meg Maggie. – De… egyik napról a másikra? – Nagyjából. – A lány szürke szemei kissé elsötétültek. –Gajra ment valami befektetés. A tőzsdén vagy hol. Apám sosem mondta el, mi történt pontosan. Ennyi. Többé nem tudták fizetni a tandíjat és a házat. Borzasztó volt. Apa depressziós lett, anya őt hibáztatta. – Zavartan elhallgatott. –Mindegy. – Babrálni kezdett az egyik alátéttel. – Végül szétmentek. Maggie Candice reakcióját leste, de ő elfordult. Egy koktélkavaróval kavargatta az italát körbe-körbe. – Te hogy viselted? – kérdezte óvatosan Maggie Heathert. – Egy kicsit én is kikészültem – Megint felvillantott egy mosolyt. – Az egyik percben még a barátaimmal voltam a jó kis fizetős suliban, a következőben meg elköltöztünk egy városba, ahol egy lelket sem ismertem. A szüleim folyton veszekedtek, és a suliban pedig azért szívattak, mert előkelően beszéltem. – Sóhajtott, és kiejtette az alátétet

az ujjai közül. – Úgy értem, ha belegondolok, az egész jó középiskola volt. Egyszerűen csak ki kellett volna húznom valahogy, aztán elmenni főiskolára… de nem ezt tettem. Ott hagytam a sulit, amint tizenhat lettem. – Hátrasimította sűrű, hullámos haját. – Apám akkor már Londonban élt, úgyhogy hozzáköltöztem, és egy borozóban kezdtem dolgozni. Ennyi, de tényleg. Nem szereztem diplomát, vagy hasonló. – Milyen kár! – mondta Maggie. – Mit csináltál volna, ha nem hagyod abba? – Nem is tudom! – Heather zavartan felnevetett. – Talán valami olyasmit, mint ti. Újságíró lennék, vagy hasonló. Elkezdtem egy írókurzust a Goldsmithsen, de abba kellett hagynom. – Körülnézett a bárban és vállat vont. – Úgy értem, szeretek itt dolgozni. De nem igazán… Mindegy. – Felállt és kisimította zöld mellényét. – Jobb, ha megyek, különben André megöl. Még találkozunk! Elsétált, a három nő pedig csendben figyelte. Aztán Maggie Candice felé fordult, és óvatosan megjegyezte: – Kedvesnek tűnik. Barátnője nem válaszolt. Maggie kérdően nézett Roxanne-ra, aki felvonta a szemöldökét. – Candice, mi a baj? – firtatta Maggie. – Ez valami régi história közted és Heather közt? – Drágám, mondj valamit! – kérte Roxanne. Candice nem felelt, egyre csak a koktélját kevergette, egyre gyorsabban, amíg már félő volt, hogy az ital kilöttyen a pohár két oldalán, aztán a barátnőire nézett. – Nem a tőzsde volt – kezdte halkan. – Nem a tőzsde tette tönkre Frank Trelawney-t. Hanem az apám. Heather Trelawney a bár sarkában, a konyha bejáratából figyelte Candice Brewin arcát. Nem tudta levenni róla a szemét. Gordon Brewin lánya ott ült az asztalnál életnagyságban a barátnőivel. A csinos frizurájával, a remek állásával, és még arra is van pénze, hogy minden este koktélt igyon. Már el is felejtette, mekkora szenvedést okozott másoknak az apja. Csak saját magával törődik.

Mert, ugye, ő megúszta. Hát persze! Jókedvű Gordon okosan csinálta. Sosem a saját pénzét használta. Soha nem a saját életét tette kockára. Csak másokét. Szegény mohó balekokét, akik nem tudtak nemet mondani. Mint az ő szegény, meggondolatlan, ostoba apja. Heather álla megfeszült a gondolatra, ujjai erősebben markolták az ezüsttálcát. – Heather! – André, a főpincér szólt oda a bárpult mellől. – Mit művelsz? Várnak a vendégek! – Jövök! – kiáltotta vissza a lány. Letette az ezüsttálcát, megrázta a haját, majd szorosan hátrakötötte. Aztán újra kézbe vette a tálcát, elegánsan a pulthoz sétált, miközben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Candice Brewin-ről. – Jókedvű Gordonnak hívta mindenki – kezdte Candice remegő hangon. – Minden parti szíve-lelke. – Kortyolt egyet a koktélból. – Ott volt minden iskolai összejövetelen, koncerten és tornabemutatón. Azt hittem, azért, mert büszke rám. De egész idő alatt csak új üzleti partnereket keresett. Nem Frank Trelawney volt az egyetlen. Az összes barátunk, a szomszédaink… – Ujjai a pohárra kulcsolódtak. – A temetés után kezdtek megjelenni. Volt, aki apám üzleteibe fektette a pénzét, más kölcsönt adott neki, amit aztán sosem fizetett vissza… – Nagyot kortyolt az italból. – Szörnyű volt! Ezek az emberek a barátaink voltak… Nekünk pedig sejtelmünk sem volt, mi folyik körülöttünk…. Roxanne és Maggie egymásra nézett. – Azt honnan tudod, hogy Heather apja is belekeveredett? – kérdezte Maggie. – Akkor jöttem rá, amikor átnéztük apa papírjait – válaszolta Candice kifejezéstelen hangon. – Anyának és nekem kellett rendeznünk a káoszt a dolgozószobájában. Egyszerűen… borzasztó volt! – Anyád hogy viselte? – kíváncsiskodott Maggie. – Rettenetesen! – mondta Candice. – Képzelhetitek. Kiderült, apa pár embertől azzal szerzett pénzt, hogy anyám alkoholista, és be akarja tenni a rehabra. Roxanne nevetve felhorkant, aztán azt mondta: – Elnézést!

– Anyámmal azóta sem tudok erről beszélni – folytatta Candice. – Szerintem egész jól bemesélte magának, hogy mindez meg sem történt. Ha csak megemlítem, hisztériás rohamot kap. Felemelte a kezét, és masszírozni kezdte a homlokát. – Erről nekem fogalmam sem volt – szólalt meg Maggie. – Még csak meg sem említetted ezelőtt. – Hát, igen – felelte Candice kurtán. – Nem vagyok büszke rá. Az apám sok mindent tönkretett… Az apja halála körüli szörnyű időszak hívatlan emlékei lassan visszaszivárogtak az agyába; behunyta a szemét. Először a temetésen érezte, hogy valami nincs rendben. A kis csoportokban álldogáló barátok és rokonok mind elhallgattak, ha a közelükbe ért. Hangjuk fojtott volt és sürgető. Úgy tűnt, van egy nagy közös titkuk. Az egyik csoport mellett elsétálva hallotta a „Mennyi?” szót. Aztán egyre jöttek a vendégek, látszólag azért, hogy részvétet nyilvánítsanak, de a beszélgetés előbb-utóbb mindig a pénznél kötött ki. Annál az öt- vagy tízezer fontnál, amit Gordon kölcsönkért. A befektetéseinél. Persze nem kell sietni, megértik, hogy ez nehéz helyzet… – mondták. Még Mrs. Stephens, a takarítónő is zavartan hozta szóba azt a száz fontot, amit hónapokkal azelőtt adott kölcsön és sosem kapott vissza. Az asszony zavart arcának emlékétől Candice megint úgy érezte, hogy a megaláztatástól, az égető kamaszkori bűntudattól felfordul a gyomra. Még mindig azt gondolta, hogy ez az ő hibája. Még akkor is, ha nem tudott róla, még ha nem is tehetett volna semmit. – Trelawney-vel mi történt? – kérdezte Maggie. Candice szédelegve nyitotta ki a szemét és megint megfogta a koktélkeverőt. – Az ő neve is rajta volt a listán a dolgozószobában – felelte. – Kétszázezer fontot fektetett be valami részvényalapba, ami pár hónap után befuccsolt. – Végighúzta az ezüst keverőt a pohár szélén. – Frank Trelawney először csak egy újabb név volt a többi között. De valahonnan ismerősnek tűnt. Aztán, amikor beugrott, hogy Heather Trelawney egyetlen szó nélkül hagyta ott az iskolát, mindent

megértettem. – Az ajkába harapott. – Azt hiszem, az volt a legrosszabb, amikor rájöttem, hogy Heather apa miatt vesztette el a helyét a suliban. – Nem hibáztathatod csak az apádat! – mondta Maggie gyengéden. – Mr. Trelawney-nek tudnia kellett, mit csinál. Tudnia kellett, hogy kockázatot vállal. – Sokat gondolkodtam, mi történhetett Heatherrel – mondta Candice, mintha meg sem hallotta volna. – Most már tudom. Még egy élet tönkrement. – Candice, ne rágd magad ezen! – kérte Maggie. – Nem a te hibád. Te nem csináltál semmit! – Tudom – válaszolta. – Ha logikusan nézem, tudom, hogy igazad van, de ez nem olyan könnyű. Igyál még egyet! – tanácsolta Roxanne. – Az majd felvidít. – Jó ötlet! – helyeselt Maggie és kiitta a poharát. Felemelte a kezét, mire a terem másik végében Heather biccentett. Candice látta Heathert lehajolni, hogy felvegyen néhány üres poharat és letörölje az asztalt, anélkül, hogy tudná, figyelik. Felállt, ásított, fáradtan dörzsölte az arcát, Candice szívét pedig elöntötték az érzelmek. Valamit tennie kell ezért a lányért, gondolta hirtelen. Enyhítenie kell a saját bűntudatát, amit az apja tettei miatt érez. – Figyeljetek – kezdte, ahogy Heather közeledett az asztal felé –, a Londonernek még nincs új szerkesztőségi asszisztense, ugye? – Amennyire én tudom, nincs – válaszolt Maggie meglepetten. – Miért? – Mit szólnátok Heatherhez? – kérdezte. – Ideális lenne. Szerintetek nem? – Úgy gondolod? – vonta fel a szemöldökét Maggie. – Újságíró akar lenni, járt íráskurzusra… Tökéletes lenne! Jaj, ne már, Maggie! – Candice felnézett, és látta, hogy Heather közeledik. – Heather, figyelj! – Kértek még valamit inni? – kérdezte a lány. – Igen – válaszolta Candice. – De… de nem csak arról van szó. Esdeklően nézett Maggie-re, aki vágott egy grimaszt, aztán elmosolyodott.

– Azon tűnődtünk, Heather – kezdte Candice –, hogy nem érdekelnee egy szerkesztőségi asszisztensi állás a Londonernél. Eléggé aljameló, a pénz sem sok, de ez az újságírás kezdete. – Komolyan? – Heather egyikükről a másikukra nézett. –Imádnám! – Remek! – mondta Maggie, és kivett egy névjegykártyát a táskájából. – Itt a cím, de nem én kezelem a jelentkezéseket. Akinek írnod kell, az Justin Vellis. – Ráírta a nevet a kártyára és odanyújtotta Heathernek. – írj magadról egy levelet, és dobj be egy önéletrajzot, rendben? Candice csüggedten nézett rá. – Remek! – mondta Heather. – És… kösz. – Most pedig jobb, ha választunk még pár koktélt – mondta Maggie vidáman. – Kemény menet lesz! Amikor Heather elvitte a rendeléseket, Maggie Candice-re mosolygott és hátradőlt a székében. – Tessék! – mondta. – Most jobban érzed magad? – Candice arcát látva összeráncolta a szemöldökét. – Jól vagy? – Hogy őszinte legyek, nem! – Candice megpróbált nyugodt maradni. – Nem vagyok! Csak ennyit akarsz tenni? Megadod neki a címet? – Hogy érted? – lepődött meg Maggie. – Candice, mi a baj? – Azt hittem, neki adod az állást! – Tessék? Így kapásból? – Maggie felnevetett. – Candice, ugye csak viccelsz? – Vagy egy interjút… vagy legalább személyes ajánlást. –A nő kínjában elvörösödött. – Ha csak beküldi az életrajzát, mint mindenki más, akkor kizárt, hogy Justin neki adja az állást. Kinevez valami szörnyű oxfordi diplomást, vagy ilyesmi. – Vagyis olyat, mint ő maga – vágott közbe mosolyogva Roxanne. – Valami talpnyaló okostojást. – Pontosan! Maggie, te is tudod, hogy Heathernek esélye sincs, ha te nem ajánlod be őt. Pláne, ha Justin rájön, hogy közöm van hozzá! – Candice enyhén elpirult, amikor kimondta ezeket a szavakat. Csak pár hete szakítottak

Justinnal, a lapszerkesztővel, aki most átveszi Maggie főszerkesztői helyét. Még mindig zavarba jött kicsit, ha róla beszélt. – De Candice, nem ajánlhatom be őt! – közölte Maggie egyszerűen. – Semmit nem tudok róla. Legyünk őszinték, te sem. Évek óta nem láttad, igaz? Ennyi erővel bűnöző is lehet. Barátnője bánatosan belebámult a poharába, Maggie pedig felsóhajtott. – Candice, én megértem, mit érzel, de tényleg! – folytatta. – De nem akaszthatsz le egy állást egy nőnek, akit alig ismersz, csak azért, mert sajnálod. – Egyetértek – szólalt meg határozottan Roxanne. – Legközelebb már a konyharuhás lánynak fogsz ajánlást adni. – Azzal meg mi lenne a baj? – csattant fel Candice hirtelen hevességgel. – Miért baj, ha párszor lökést adunk olyan embereknek, akik megérdemlik? Nekünk könnyű dolgunk van a világ többi részéhez képest. – Körbemutatott az asztalon. – Jó állásunk van, boldog életünk, és sejtelmünk sincs arról, milyen, ha semmink sincs. – Nem igaz, hogy Heathernek nincs semmije! – válaszolt Maggie hűvösen. – Jól néz ki, van esze, van állása és megvan rá a lehetősége, hogy ha akar, visszamenjen a főiskolára. Nem a te állásajánlatod hozza rendbe az életét, oké? – Oké – válaszolt Candice rövid hallgatás után. – Jó – mondta Maggie –, a kiselőadásnak vége. Giles, Maggie férje, egy órával később érkezett meg a Manhattan bárba. Megállt a terem szélén, átlesett a tömeg felett, aztán észrevette koktélt szorongató, kipirult feleségét, aki hátravetett fejjel nevetett. Giles boldogan mosolygott a látványtól és elindult az asztal felé. – Férfiriadó! – közeledett vidáman. – Kéretik befejezni a férfi nemi szervekről szóló vicceket! – Giles! – nézett fel Maggie kissé csalódottan. – Máris mennünk kell? – Nem muszáj – felelte. – Megihatok egy-két italt. – Ne! – mondta Maggie egy kis szünet után. – Rendben, induljunk!

Valahogy sosem sikerült jól, ha Giles csatlakozott hozzájuk. Nem azért, mert a többiek nem kedvelték, vagy mert ő nem igyekezett volna… Mindig barátságos, udvarias volt és kellemesen elbeszélgettek. Mégse volt ugyanaz. Nem tartozott közéjük. Hogy is tehetné? – gondolta Maggie. Hiszen nem nő. – Úgyis mindjárt mennem kell! – szólalt meg Roxanne, kiürítette a poharát, és eltette a cigijét. – Találkozom valakivel. – Vagyis Valakivel? – kérdezte Maggie nyomatékosan. – Meglehet – mosolygott rá Roxanne. – El sem hiszem, hogy ennyi volt! – nézett Maggie-re Candice. – A baba születéséig már nem is fogunk találkozni! – Ne is mondd! – Maggie arcán erőltetetten vidám mosoly suhant át. Hátratolta a székét, és hálásan fogadta Giles feléje nyújtott kezét. Lassan elindultak a ruhatár felé és átadták az ezüst bilétájukat. – Ne hidd, hogy kiszállhatsz a koktélklubból! – közölte Roxanne. – Egy hónap múlva ott leszünk az ágyad mellett, és koccintunk a babára. – Áll a randi – mondta Maggie, a szemét pedig ellepték a könnyek. – Te jó ég, nagyon fogtok hiányozni, csajok! – Hamarosan találkozunk – nyugtatta meg Roxanne és megölelte. – Sok szerencsét, drágám! – Oké – próbált mosolyogni a nő. Hirtelen beléhasított, hogy talán örökre búcsút mond a barátnőinek. Mintha olyan új világba lépne be, ahová ők nem követhetik. – Maggie-nek nincs szüksége szerencsére – jelentette ki Candice. – Semmi perc alatt lerendezi azt a kölyköt! – Szia, te baba! – fordult Roxanne viccelődve Maggie pocakjához. – Tudsz róla, hogy a te anyád a nyugati civilizáció legszervezettebb nője? – Úgy tett, mintha a dudort hallgatná. – Azt mondja, valaki mást akar. Hát, így jártál, kölyök! – Ja, és figyelj Candice! – fordult hozzá kedvesen Maggie. – Ne hagyd, hogy Justin basáskodjon feletted, csak mert pár hónapig ő a főnök! Tudom, hogy ez most neked rázós helyzet… – Ne aggódj! – felelte gyorsan Candice. – Tudok vele bánni. – Justin, a rohadt csodagyerek! – mondta Roxanne elutasítóan. – Tudod, úgy örülök, hogy mostantól bunkóz-hatunk vele.

– Te mindig is bunkó voltál vele – jegyezte meg Candice. – Még akkor is, mikor jártunk. – Meg is érdemli! – folytatta zavartalanul Roxanne. – Ha valaki egy koktélbárban bordóit rendel, az komplett időpazarlás! – Candice, úgy tűnik, nem találják a kabátodat – jelent meg Maggie mellett Giles. – De a tied itt van, Roxanne, és a tiéd is, édesem. Azt hiszem, indulnunk kellene, különben éjfél lesz, mire hazaérünk. – Hát – Maggie hangja megremegett –, akkor ennyi volt. Candice-szel félig mosolyogva, félig a könnyeiket nyeldesve néztek egymásra. – Hamarosan találkozunk! – biztosította Candice. – Elmegyek látogatóba. – Én pedig eljövök Londonba. – Egy napra a babát is elhozhatod – tette hozzá Candice. –Állítólag úgyis ők a legújabb kiegészítők. – Tudom! – Maggie halkan elnevette magát. Előrehajolt és megölelte. – Vigyázz magadra! – Te is! – felelte Candice. – Sok szerencsét… mindenhez! Szia, Giles! – tette hozzá. – Örülök, hogy láttalak! A férfi kinyitotta az ajtót, és egy utolsó, hátravetett pillantás után Maggie kisétált a hideg éjszakába. Roxanne és Candice csendben figyelte az üvegen át, hogy Giles karon fogja a feleségét, és eltűnnek a sötét utcán. – Most gondolj bele! – szólalt meg Candice. – Néhány hét múlva már nem egy pár lesznek, hanem egy család. – Így van – mondta Roxanne bizonytalan hangon. –Egy boldog kis család, együtt a hatalmas, rohadt boldog házukban… Candice rábámult. – Jól vagy? – Persze hogy jól vagyok! – vágta rá. – Csak örülök, hogy nem velem történik! Már a terhességi csík puszta gondolata… – Grimaszolva megrázkódott, aztán elmosolyodott. – Attól tartok, le kell lépnem! Nem baj? – Persze hogy nem. – biztosította Candice. – Érezd jól magad!

– Én mindig jól érzem magam – felelte Roxanne –, még akkor is, ha szörnyen. Találkozunk, ha visszajövök Ciprusról. – Fürgén puszit nyomott barátnője arcára, és kisietett az ajtón. Candice figyelte, ahogy leint egy taxit, majd beszáll. Pár másodperc múlva a kocsi végigszáguldott az utcán. Candice megvárta, míg eltűnik, ötig számolt, aztán, miközben úgy érezte magát, mint egy rossz gyerek, ismét a zsúfolt bár felé fordult. A gyomra összeszűkült a várakozástól, a szíve hevesen vert. – Megtaláltam a kabátját! – hallotta a ruhatárost. – Leesett a fogasról. – Köszönöm! – szólt vissza. – De nekem… – Nyelt egyet. – Egy perc és visszajövök! Könnyűnek és határozottnak érezte magát, miközben átfurakodott az embertömegen. Életében nem volt még ennyire biztos önmagában. Maggie és Roxanne jót akart, de tévednek. Most az egyszer tévednek. Ők ezt nem érthetik. Hogyan is tehetnék? Nem látják, hogy ez az a lehetőség, amire tudat alatt az apja halála óta várt. Itt volt az esély, hogy rendbe hozza a dolgokat. Ez olyan … mint egy ajándék. Először nem vette észre Heathert, és nehéz szível gondolt arra, hogy elkésett. Aztán még egyszer végigfuttatta a tekintetét a termen, és végül megtalálta. A pult mögött állt, poharakat törölgetett, és együtt nevetett az egyik pincérrel. Candice átverekedte magát a tömegen, a pulthoz sétált és türelmesen várt, mert nem akarta megzavarni őket. Végül Heather felpillantott és meglátta őt. Candice meglepetten vette észre, hogy egy pillanatig rosszindulat suhant át az arcán. De az árnyék szinte azonnal eltűnt, szája pedig üdvözlő mosolyra húzódott. – Mit adhatok? – kérdezte. – Még egy koktélt? – Nem, csak mondani akartam valamit – Candice-nek túl kellett kiabálnia a zsivajt – a melóról. – Á, igen? – Ha szeretnéd, bemutathatlak a kiadónak, Ralph Allspoppnak – mondta. – Nem garancia, de talán javít az esélyeiden. Gyere be az irodába holnap tíz körül!

– Komolyan? – Heather arca felragyogott. – Az csodálatos lenne! – Letette a poharat, előrehajolt, és megfogta Candice kezét. – Candice, ez tényleg kedves tőled! Nem tudom, hogy köszönjem meg. – Hát, tudod – mondta a nő zavartan –, régi iskolai barátok, meg minden. – Így van – helyeselt Heather és édesen rámosolygott –, régi iskolai barátok.

Harmadik fejezet Az autópályán eleredt az eső. Giles bekapcsolta a rádiót, erre a kocsit csodálatos szoprán hang töltötte be. Néhány taktus után Maggie felismerte a „Dove Sono-t” a Figaró házasságából. Ezt tartotta a valaha írt leggyönyörűbb és leg-megrendítőbb áriának. Szárnyalt a zene, ő kibámult az eső áztatta szélvédőn, és buta kis könnyek gyűltek a szemébe, annyira együtt érzett a kitalált grófnővel, a jóságos gyönyörű feleséggel, akit nem szeret széptevő férje, és a nő szomorúan emlékszik vissza a régi gyengéd pillanatokra. „Emlékszem…” Pislogott párat, és vett egy mély levegőt. Ez egyszerűen nevetséges! Mostanában mindentől elsírta magát. Egyik nap azon a reklámon bőgött a tévében, ahol egy fiú vacsorát főzött a két kishúgának. Ült a nappali padlóján, patakzottak arcán a könnyek, és amikor Giles belépett a szobába, elfordult, és úgy tett, mintha belefeledkezne egy magazinba. – Jó volt a búcsúztató? – kérdezte most a férfi, miközben sávot váltott. – Igen, nagyon klassz! – felelte. – Rengeteg ajándékot kaptam. Az emberek annyira nagylelkűek! – Végül miben maradtatok Ralph-fal? – Azt ígértem, pár hónap múlva felhívom. Ezt mondtam mindenkinek. – Még mindig azt gondolom, hogy őszintének kellett volna lenned velük – mondta a férfi. – Úgyis tudod, hogy nem akarsz visszamenni. Maggie hallgatott. Giles-szal már régóta vitatkoztak, vajon visszamenjen-e dolgozni, miután megszületik a baba, vagy sem.

Egyrészt imádta a munkáját és a kollégáit, jól keresett, és még sok mindent el akart érni a karrierjében. Másrészt viszont, a gondolat, hogy naponta ingázzon, megrémisztette. Különben is, mi értelme egy nagy házban élni vidéken, ha az ember még csak nem is élvezheti? Maggie már majdnem teljesen elfelejtette, hogy igazából sosem akart vidékre költözni. Giles már azelőtt odavolt azért, hogy majdani gyerekei a friss levegőn nőjenek fel, mint anno ő is, mielőtt Maggie teherbe esett. „London nem egészséges a gyerekeknek” – jelentette ki. Maggie újra és újra elmagyarázta neki, hogy London utcáin sok-sok egészséges gyerkőc rohangál; hogy a parkokban biciklizni biztonságosabb, mint a vidéki utakon; hogy a városban is van természet. De Giles-t még mindig nem sikerült meggyőznie. Aztán, mikor a férfi vidéki házak után kezdett érdeklődni – mesés, régi parókiákat keresett, faburkolatú ebédlővel, több hektár földdel és teniszpályával –, Maggie érezte, hogy elgyengül. Azon töprengett, vajon nem önző dolog-e Londonban maradni. Egy csodás, verőfényes júniusi napon elmentek megnézni a Fenyvest. Az út ropogott a kerekek alatt, a medence csillogott a napsütésben, a pázsitot sötétvilágos csíkokra nyírták. A tulajdonosok, miután körbevezették, a házban drága itallal kínálták, majd a szomorúfűz alá ültették őket, tapintatosan elsétáltak. Giles Maggie-re nézett, és azt mondta: – Ez a miénk lehetne, drágám. Ez a mi életünk lehetne. Most az övék volt. Azt leszámítva, hogy nem is volt igazi élet, inkább csak egy nagy ház, amit Maggie még mindig nem ismert igazán. Amikor dolgozott, alig látta. Hétvégén gyakran elutaztak, vagy meglátogatták a londoni barátaikat. Még egyetlen tervezett átalakításhoz sem kezdett hozzá. Valami különös okból úgy érezte, a ház még nem teljesen a sajátjuk. Maggie azt mondogatta magának, hogy minden megváltozik, ha megszületik a baba. A ház igazi otthon lesz. A pocakjára tette a kezét, és érezte a fészkelődő, kíváncsi mozdulatokat a bőre alatt. Apró dudor rajzolódott ki a hasán, ami úgy tűnt el, mintha visszasüllyedt volna az óceánba.

Aztán, minden figyelmeztetés nélkül, valami kemény ütődött a bordájának. Talán egy sarok, talán egy térd. Utána még egy ütés és még egy, mintha valaki kétségbeesetten ki akarna szabadulni onnan. Lehunyta a szemét. A terhességi szakkönyv szerint most már bármelyik pillanatban megtörténhet. A baba teljesen kifejlődött. Bármikor megindulhat a szülés. A gondolatra szíve a megszokott rémült kalapálásba kezdett, ő pedig gyorsan keresett néhány megnyugtató mondatot. Hát persze, hogy felkészült a babára. A gyerekszoba tele pelenkával és vattával, apró ingekkel és takarókkal. A mózeskosár a helyén, a kiságyat megrendelték az áruházból. Minden készen áll. De valahogy – mindennek ellenére – titokban még mindig úgy érezte, hogy nincs felkészülve az anyaságra. Nem tartotta elég öregnek magát ahhoz, hogy anya legyen. Nevetséges! – mondta magának határozottan, hisz harminckét éves, és kilenc hónapja szokta a gondolatot. – Tudod, el sem hiszem, hogy ez valóban megtörténik – szólalt meg. – Már csak három hét. Az semmi. Én meg nem jártam tanfolyamra… – Neked nem kell tanfolyam! – nyugtatta meg Giles. –Remek leszel! A legjobb anya, akit baba csak kívánhat magának! – Tényleg? – Maggie az ajkába harapott. – Nem is tudom. Én csak egy kicsit… felkészületlennek érzem magam. – Mire kellene felkészülni? – Hát tudod… Szülés meg ilyenek. – A megoldás egy szó – mondta Giles határozottan. –Érzéstelenítés. Maggie kuncogott. – Meg ami utána jön. Tudod, fel kell nevelni. Soha még csak nem is fogtam gyereket a kezemben. – Fantasztikus leszel! – vágta rá a férje. – Maggie, ha van valaki, aki tud vigyázni egy babára, akkor az te vagy. Ugyan már! – Feleségéhez fordult, és rávillantott egy mosolyt. – Ki lett az Év Szerkesztője? – Én! – vigyorgott Maggie büszkén. – Na, látod! Te leszel az Év Anyukája is. – Oldalra nyúlt, megszorította Maggie kezét, aki hálásan visszaszorította. A férje optimizmusa mindig felvidította.

– Anya azt mondta, hogy holnap beugrik – szólalt meg újra Giles –, hogy legyen társaságod. – Jó! – felelte. Maggie Paddyre, Giles vékony, sötéthajú anyjára gondolt, aki rejtélyes módon három termetes, jó kedélyű, sűrű sötét hajú fiút szült. Giles és a két bátyja odavolt az anyjáért. Az sem volt véletlen, hogy a Fenyves a régi családi otthon melletti faluban állt. Maggie-t először kissé zavarba ejtette a gondolat, hogy új házuk ilyen közel van az anyósáékhoz. De végtére is, az ő szülei mérföldekre innen éltek, Derbyshire-ben, és Giles szerint jó, ha legalább az egyik nagyszülőpár a közelben van. – Azt mondta, meg kell ismerned a többi anyát a faluban – mondta most a férje. – Sokan vannak? – Azt hiszem, igen. Szerintem reggelente sokat fogtok együtt kávézgatni. – Ó, remek! – viccelődött Maggie. – Szóval, míg te a Cityben húzod az igát, én a barátnőimmel cappuccinót szürcsölgetek? – Valahogy úgy. – Jobban hangzik, mint az ingázás – sóhajtott Maggie, és kényelmesen hátradőlt. – Évekkel ezelőtt ezt kellett volna tennem. – Behunyta a szemét, és elképzelte, hogy kávét főz a konyhában remek barátnőinek, akik szépen öltöztetett kisbabáikat is magukkal hozzák. Nyáron piknikeznek a pázsiton. Roxanne és Candice meglátogatják Londonból, és mind együtt iszogatnak, míg a baba vidáman gőgicsél a szőnyegen. Akár egy életmódmagazinban. Talán még a Londoner is írna róluk: „A hajdani szerkesztő, Maggie Phillips és vidéki boldogsága”. Teljesen új élet kezdődik – gondolta boldogan Maggie. Egy csodálatos új élet. A fényesen kivilágított vonat hangosan zakatolt a síneken, aztán egy alagútban hirtelen megállt. A lámpák pislákoltak, kialudtak, majd újra felgyulladtak. Néhány Candice-től távolabb ülő partiarc énekelni kezdte a Miért várunk? című számot, a vele szemben ülő nő pedig ciccegve próbálta felvenni vele a szemkontaktust. De Candice nem látta.

Vakon bámulta homályos tükörképét a szemközti ablakban, miközben megrohanták apjáról őrzött, évekig eltemetett emlékei. Jókedvű Gordon magas volt, jóképű, és rendszerint makulátlan tengerészöltönyt viselt aranyozott mandzsettával. Mindenki barátja, akinek a többiek mindig a vendégei voltak még egy körre. Megnyerő egyéniség, élénk, kék szemekkel és határozott kézfogással. Akivel találkozott, az imádta. Candice barátai úgy gondolták, mázlista, hogy ilyen szórakoztató apja van; hogy hagyja pubokba járni, divatos ruhákat vesz neki. Aki csak ledobja az utazási irodák katalógusait az asztalra, és annyit mond: „Te választasz!”, és ezt komolyan is gondolja. Az élet vég nélküli szórakozás volt: bulik, nyaralások, hétvégi kiruccanások. A móka motorja pedig mindig az apja volt. Aztán meghalt és kezdődött a rémálom. Candice ma nem tudott rá hányinger, megalázottság és égető szégyenérzet nélkül gondolni. Mindenkit rászedett. Mindenkit megvezetett. Ma minden egyes kiejtett szava kétértelműnek tűnt. Vajon az apja tényleg szerette őt? Tényleg szerette az anyját? Az egész élete színjáték volt, akkor az érzései miért lettek volna mások? Candice szeméből forró könnyek hulltak; mély lélegzetet vett. Általában nem engedte meg magának, hogy az apja az eszébe jusson. Számára ő meghalt, eltávozott, eltűnt az életéből. Azokban a szörnyű, fájdalommal és zavarodottsággal teli napokban besétált egy fodrászüzletbe, és levágatta a haját. A hosszú tincsek földre hullásával mintha valahogy a kapcsolat is megszakadt volna közte és az apja közt. Persze nem ment ez ilyen könnyen. Az apja lányaként még mindig az ő nevét viselte. Továbbra is a haszonélvezője volt piszkos üzelmeinek. Mások pénzéből telt a ruháira, a sítúrákra, és arra a kicsi autóra, amit a tizenhetedik születésnapjára kapott. A drága évre az egyetem előtt: először a firenzei művészettörténet órákra, aztán a nepáli gyalogtúrára. Mások nehezen megkeresett pénzét szórták el az ő szórakozásaira. A gondolattól még mindig elöntötte a harag és az önvád. De honnan tudhatta volna? Ő csak gyerek volt. Az apjának pedig mindenkit sikerült átejtenie, egészen Candice első egyetemi félévében bekövetkezett autóbalesetéig, hirtelen, borzalmas haláláig.

Candice arca megint felforrósodott, és megszorította az ülés műanyag karfáját, amikor a vonat egy lökéssel újra elindult. Mindennek ellenére még mindig szomorú volt az apja miatt. Perzselő, dühödt szomorúságot érzett, nemcsak miatta, hanem önnön ártatlansága, a gyerekkora miatt is. Siratta az időt, amikor még úgy tűnt, a világnak van értelme. Amikor még csak szeretetet és büszkeséget érzett az apja iránt. Amikor még boldogan, emelt fővel járt, amikor még büszke volt a nevére és a családjára. Mielőtt még mindent befeketített és bemocskolt volna a becstelenség. Apja halála után nem maradt elég pénzük, hogy mindenkit kifizessenek. A legtöbben feladták, hogy visszaszerezzék a kölcsönt. Néhányan bíróságra citálták az anyját. Jó pár év telt el, mire minden elrendeződött és mindenki megnyugodott. De a fájdalom sosem csillapodott. A kárt sosem hozták rendbe teljesen. A következményeket nem lehetett olyan gyorsan felszámolni. Anyja, Diana, Devonba költözött, ahol soha senki nem hallott Gordon Bewinről. Ma a merev tagadás világában élt. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő egy szerető, tisztességes emberhez ment hozzá, akit szörnyen megrágalmaztak a halála után. Ennyi. Nem engedte meg magának, hogy valós emlékei legyenek, nem érzett bűntudatot vagy fájdalmat. Nem volt hajlandó meghallgatni, beszélgetni, ha Candice bármikor szóba hozta az apját. Még maguk között sem ismerte be, hogy mi történt. Évekkel azután, hogy Devonba költözött, összejött egy Keneth nevű, jólelkű, idősebb férfival, aki úgy viselkedett, akár egy testőr. Mindig ott volt, ha Candice látogatóba ment, így biztosította, hogy a beszélgetés ne lépje túl az udvarias és biztonságos kereteket. Candice lassan feladta, hogy szembesítse az anyját a múltjával. Úgy döntött, nincs értelme. Az anyja így legalább megmentett magának egy csöpp boldogságot, ő viszont már csak ritkán látogatta meg. Kikészítette ez az önbecsapás és az anyja gyengesége: hogy Diana még a saját lányának sem képes bevallani az igazat. Az emlékeket ezért ő cipelte. Nem engedte meg magának, hogy az anyjához hasonlóan a könnyebb utat válassza, hogy felejtsen vagy tagadjon. Megtanult együtt élni az állandó bűntudattal és dühös

szégyennel. Az érzéseit, amelyek kicsit enyhültek az első rémes évekhez képest, fegyelmezetten elrejtette az agyában, és élte tovább az életét. De a bűntudat sosem hagyta el. Ma este mégis úgy érezte, mintha fordulóponthoz érkezett volna. Lehet, hogy nem csinálhatja vissza, amit az apja tett. Lehet, hogy nem fizetheti vissza a pénzt mindenkinek. De törleszthet Heather Trelawneynek. Ha nem pénzzel, akkor segítséggel és barátsággal. Az lesz az ő külön vezeklése, hogy annyit segít a lánynak, amennyit csak tud. Candice könnyűnek és reménykedőnek érezte magát, amikor leszállt a metróról Highbury/Islingtonnál. Tempósan sétált a viktoriánus házig, ahol az elmúlt két évben lakott, kinyitotta a bejárati ajtót és felsietett a lépcsőn első emeleti lakásához. – Szia, Candice! – szakította félbe egy hang, amikor a kulcsáért nyúlt. Ed Armitage, a szembeszomszéd, ősrégi farmerjében álldogált a lakása ajtajában, és Big Macet majszolt. – Megtaláltam a ragasztószalagot, ha esetleg visszakérnéd. – Ó! – mondta Candice. – Kösz! – Egy pillanat! – A férfi eltűnt a lakásban, Candice pedig várakozva nekidőlt a saját ajtajának. Nem akarta kinyitni és hagyni, hogy a pasi meghívassa magát egy italra. Ha őszinte akart lenni magához, aznap este nem volt hangulata Edhez. A férfi már azóta lakott vele szemben, mióta a nő ideköltözött. Egy óriási ügyvédi iroda vállalati jogásza volt a Cityben. Hihetetlenül sokat keresett és dolgozott. Gyakran hajnali hatkor dudáltak neki a taxik és nem is hozták vissza éjfél előtt. Néha haza se jött, csak aludt pár órát az irodai ágyon, aztán folytatta a munkát. Candice ennek már a gondolatától is rosszul volt. Csak a kapzsiság hajtja – gondolta. Csak a kapzsiság. – Tessék! – jelent meg újra Ed. Odanyújtotta a nőnek a ragasztótekercset, és harapott egyet a Big Macből. – Kérsz? – Nem, kösz! – jött az udvarias válasz. – Nem elég egészséges, mi? – kérdezte Ed a korlátnak dőlve. Sötét szemei megvillantak, mintha élvezné a saját kis viccét. – Akkor mit eszel? Lepényt? – Még egyet harapott a hamburgerből. – Lepényt eszel?

– Igen! – vágta rá türelmetlenül Candice. – Azt hiszem, lepényt eszem. Miért nem tud Ed udvariasan csevegni, mint mindenki más? – füstölgött magában. Miért kell mindig válaszra lesnie azokkal a villogó szemeivel, mintha Candice a következő pillanatban valami izgalmasat árulna el? Lehetetlen lazítani, ha vele beszél az ember. Egyetlen megjegyzést sem hagy visszavágás nélkül. – A lepény egy rohadt koleszterinbomba. Ezekkel jobban jársz. – Miközben a férfi a hamburgerére mutatott, egy csúszós salátadarab a földre esett. Candice rémületére lehajolt, felvette, és beledobta a szájába. – Látod? – kérdezte kiegyenesedve. – Saláta. Candice a szemeit forgatta. Tényleg sajnálta Edet. Az irodáján kívül nem is volt élete. Sem barátok, sem barátnő, sőt még bútor sem. Egyszer a jószomszédi viszony kedvéért beugrott hozzá egy italra, és rájött, hogy Ed minden berendezése egy régi bőrszék, egy szélesvásznú tévé és egy halom üres pizzás doboz. – Kirúgtak, vagy mi? – kérdezte szarkasztikusan. – Hisz még csak este tíz óra van. Nem kellene neked valami üzletet nyélbe ütnöd valahol? – Ha már megkérdezted, jövő héttől parkolópályán leszek – közölte. – Tessék? – Candice értetlenül nézett rá. – Új meló – felelte Ed. – Úgyhogy most három hónapig lógatnom kell a lábam. Benne van a szerződésemben. – Három hónapig? – vonta fel a szemöldökét Candice. –De miért? – Szerinted miért? – A férfi önelégülten vigyorogva nyitott ki egy doboz kólát. – Mert rohadt fontos vagyok, azért. Túlságosan sok kis titkot tudok. – Nem viccelsz? – Candice csak bámult. – Szóval, nem kapsz fizetést három hónapig? Ed arcát nevetés ráncolta. – Dehogynem kapok! Ezek a srácok imádnak engem! Többet fizetnek azért, hogy ne csináljak semmit, mint amennyit akkor kaptam, amikor kidolgoztam a belem.

– De ez… ez erkölcstelen! – háborodott fel Candice. –Gondolj azokra, akik kétségbeesetten keresnek munkát. Te meg azért kapsz fizetést, hogy ücsörögj. – Így működik a világ – jelentette ki Ed. – Vagy megszereted, vagy vágd fel az ereid! – Vagy megpróbálhatod megváltoztatni! – erősködött Candice. – Ha te mondod! – hagyta rá Ed, és kortyolt a kólájából. –De nem lehet mindenki olyan szent, mint te, Candice, igaz? A nő dühösen nézett rá. Hogyan húzhatja mindig ennyire fel Ed? – Mennem kell – mondta hirtelen. – Egyébként itt a pasid – mondta Ed. – Expasid. Tökmindegy– Justin? – Candice szeme elkerekedett, és kigyulladt az arca. – Justin a lakásban van? – Láttam, hogy az előbb beengedte magát. – Ed felhúzta a szemöldökét. – Ti ketten megint együtt vagytok? – Nem! – tiltakozott Candice. – Az nagy kár! – mondta Ed. – Nagyon vicces pali! Candice szúrósan nézett rá. Justin és Ed csak néhányszor találkozott, de világosan látszott, hogy nincs bennük semmi közös. – Mindegy – monda a nő hirtelen. – Majd találkozunk! – Biztosan. Ed vállat vont és visszament a lakásába. Candice mély levegőt vett és kinyitotta az ajtót. Kóválygott a feje. Mit csinál itt Justin? Már egy jó hónapja szakítottak. Még jobb kérdés, mi a fenét művel még mindig az ő kulcsával. – Hahó! – kiáltotta. – Justin? – Candice! – A férfi szokásos, jól szabott, divatos öltönyében, kezében egy pohár itallal jelent meg a folyosó végén. Sötét, hullámos haját hátrasimította, barna szemei csillogtak a lámpafényben. Úgy nézett Candice-re, akár egy rosszkedvű entellektüel szerepét alakító színész. A fiatal Daniel Barenboim1, mondta róla egyszer valaki, ami után Candice észrevette, hogy gyakran ül a zongora előtt, néha még a billentyűket is megérinti, annak ellenére, hogy egy hangot sem tudott lejátszani. 1

Zongorista és karmester

– Elnézést, hogy hívatlanul ugrottam be – szólalt meg végül. – Örülök, hogy otthon érzed magad! – csipkelődött Candice. – Korábbra vártalak! – mondta a férfi kissé bosszúsan. –Nem maradok sokáig, csak úgy gondoltam, beszélnünk kellene. – Miről? Justin nem szólt semmit, csak komoly arccal bevezette a nőt a nappaliba. Candice-ben bizsergett az idegesség. A férfinak különleges képessége volt mindent úgy beállítani, mintha mindig neki lenne igaza, a többiek pedig mindig tévednének. Kapcsolatuk elején annyira meggyőző volt, hogy ezt még Candice is elhitte. Hat hónapba és tucatnyi kiborító vitába került, mire rájött, hogy Justin csak egy csökönyös, nagyképű balfasz. Első találkozásukkor a férfi természetesen elvarázsolta. Egy évet töltött a New York Timesnál, mielőtt híresen nagy intellektusával és rengeteg lenyűgöző kapcsolatával a Londonerhez érkezett. Amikor először hívta meg Candice-t egy italra, a lány megtisztelve érezte magát. Tetemes mennyiségű bort ivott, a férfi sötét szemébe nézett, és elbűvölve hallgatta a nézeteit. Justin még arról is meg tudta győzni, amivel másnap már nem értett volna egyet. Néhány héttel később a férfi gyakran maradt nála éjszakára, és próbaképpen már közös nyaralást terveztek. Aztán befuccsolt a férfi lakásvásárlása, és Candice-hez költözött. Ekkor romlottak el a dolgok – gondolta a lány. A ködös rajongás szertefoszlott, amikor közelről figyelhette, hogy a férfinak háromszor annyi idő kell a fürdőszobában, mint neki. Justin büszkén kijelentette, hogy nem tud főzni, és nem is akar megtanulni. Elvárta, hogy tiszta legyen a fürdőszoba, de ő sohasem takarított. Candice-nek rá kellett jönnie, mennyire hiú, milyen szörnyen arrogáns, és végül – kisebb sokk kíséretében –, hogy a férfi szerint ő nem ér fel hozzá intellektuálisan. Ha észérvekkel próbált vitatkozni vele, Justin olyan leereszkedően beszélt, hogy végül inkább beadta a derekát, amitől viszont Justin lett morcos és dühös. Soha nem ismerte volna be a vereségét; ezt egyszerűen nem engedte meg az önmagáról kialakított képe. Saját víziói szerint nagy dolgokra termett. Ijesztő ambiciózusa úgy hajtotta előre, mint egy úthengert, ami mindent letarol maga körül.

Candice még most sem tudta biztosan, hogy amikor elhagyta, Justin érzései vagy büszkesége sérült-e inkább. Úgy tűnt, a férfi jobban szomorkodott a lány, mint bármi más miatt, mintha szerinte Candice ostoba hibát követett volna el, amit előbbutóbb úgyis meg fog bánni. De valójában, az azóta eltelt egy hónap alatt, Candice egy percig sem bánta meg a döntését. – Szóval – kérdezte, amikor leültek mit akarsz? Justin halványan elmosolyodott. – Meg akartalak nézni – kezdte hogy biztos lehessek benne, nincs semmi gondod a holnappal. – A holnappal? – nézett rá a nő kifejezéstelen arccal. Justin újra rámosolygott. – Holnap, mint tudod, átveszem a Londoner főszerkesztői posztját. Gyakorlatilag én leszek a főnököd. – Kirázta az ingujját, megvizsgálta a mandzsettáit, aztán felnézett. – Nem akarom, hogy bármilyen… probléma legyen köztünk. Candice rábámult. – Probléma? – Tudom, hogy ez nehéz időszak lehet neked – mondta Justin finoman. – Az előléptetésem egybeesett a szakításunkkal. Nem akarom, hogy sebezhetőnek érezd magad. – Sebezhetőnek? – kérdezte Candice csodálkozva. –Justin, én szakítottam veled! Jól vagyok! – Ha te így látod – mondta Justin kedvesen. – Csak nem akarom, hogy rossz érzések maradjanak köztünk. – Ezt nem tudom garantálni – motyogta Candice. Figyelte, hogy miközben Justin a whiskyjét kevergette, a jégkockák összekoccantak a poharában. Úgy nézett ki, mint egy tv-reklám. Vagy mint egy Panorama oldal: „Justin Vellis, a zseni otthon”. Kacaj futott rajta végig, de összeszorította az ajkát. – Nos, nem tartalak fel – mondta Justin végül, és felállt. –Holnap találkozunk!

– Alig várom! – grimaszolt Candice a háta mögött. Az ajtóhoz érve a keze megállt a kilincsen. – Egyébként – kérdezte csak úgy mellékesen nem tudod, kinevezték-e már az új szerkesztőségi asszisztenst? – Nem, még nem – ráncolta a szemöldökét a férfi. – Az igazat megvallva, kicsit ki vagyok akadva. Maggie abszolút semmit nem intézett az ügyben. Egyszerűen lelép a házi boldogságba, nekem meg itthagy kétszáz önéletrajzot. – Jó ég, te szegény! – vágott ártatlan képet Candice. – Ne izgasd magad, biztos feltűnik majd valaki! Roxanne még egyet kortyolt az italából, és nyugodtan lapozott a könyvében. Azt mondta, kilenc harminc. Most tíz perccel múlt tíz. Negyven perce ült a hotel bárjában, lassan szopogatta a Bloody Maryket, a szíve pedig nagyot dobbant, ahányszor csak valaki belépett a bárba. Körülötte párok és csoportok zsibongtak italaik felett. A sarokban egy idősebb férfi fehér szmokingban a „Valaki vigyáz rám” című számot játszotta. Bármelyik bár lehetne ez a világ bármelyik országának bármelyik szállodájában. Mindenhol vannak ilyen nők – gondolta Roxanne. Nők, akik bárokban ücsörögnek, próbálnak vidámnak látszani, és olyan férfiakra várnak, akik sosem jönnek el. Egy pincér diszkréten az asztalához sétált. A teli hamutartó helyére üreset tett. A nő látta, hogy elmentében valami átsuhant az arcán. Talán együttérzés. Vagy megvetés. Már mindkettőt megszokta. Ahogy az évek alatt a napozás megkeményítette a bőrét, úgy a várakozással, csalódással és megaláztatással teli évek megkeményítették a belső csigaházát. Hány órát pazarolt már így el? Hány órát várt a férfira, aki gyakran késett, vagy felerészben egyáltalán nem jött el? Persze mindig akadt valami kifogás. Egy újabb vészhelyzet a munkahelyén, vagy váratlan találkozás egy családtagjával. Egyszer Roxanne egy londoni étteremben üldögélt – a harmadik évfordulójukat akarták megünnepelni egy ebéddel, amikor látta belépni a feleségével. A férfi ijedt, tehetetlen pillantást küldött felé, ő pedig végignézte, ahogy a párt egy asztalhoz kísérik. Végignézte, maró fájdalommal a szívében, hogy a nőről lerítt az unalom, ahogy a férjére bámult.

Később a férfi elmesélte, hogy Cyntiával az utcán futottak össze, és a nő ragaszkodott hozzá, hogy együtt ebédeljenek. Azzal folytatta, mennyire szenvedett, hogy képtelen volt enni, képtelen volt társalogni. A következő hétvégén lemondta minden programját, és elvitte Roxanne-t Velencébe. Roxanne behunyta a szemét. Azok a napok mámoros boldogságban teltek. Megtapasztalta az őszinte örömöt, amit azóta sem érzett. Azt a boldogságot azóta is kétségbeesetten kereste, mint egy drogfüggő az első belövés mámorát. Kéz a kézben sétáltak a poros, régi tereken, a napfényben szikrázó csatornák mentén, keresztül omladozó hidakon. Proseccót ittak a Szent Márk téren, Strauss keringőket hallgattak. A szállodában szeretkeztek a régi ágyban, az erkélyen üldögélve az elsuhanó gondolákat figyelték, a vizén ringatózva hallgatták a város zaját. Egyszer sem említették a férfi feleségét vagy a családját. Azon a hétvégén az a négy ember egyszerűen nem létezett. Elszálltak, mint a füstkarikák. Kinyitotta a szemét. Ma már nem engedte meg magának, hogy a férfi családjára gondoljon. Már nem ringatta magát gonosz képzelgésekbe autóbalesetekről és lavinákról. Az csak fájdalomhoz, önvádhoz vezetett; megingáshoz. Annak beismeréséhez, hogy a férfi sosem lehet teljesen az övé. Hogy nem lesz autóbaleset. Hogy olyan valakire pazarolja a legszebb éveit, aki egy másik nőhöz tartozik. Egy magas, ragyogó nőhöz, akinek megfogadta, hogy szeretni és védelmezni fogja egy életen át; gyermekei anyjához. A rohadt gyerekei anyjához. Az ismerős fájdalom eltompította Roxanne szívét, mire kiitta a Bloody Maryjét. Becsúsztatott egy húszast a bőrtokba a számla mellé, és lassan, kifejezéstelen arccal felállt. A bár ajtaja felé sétálva csaknem összeütközött egy fekete Lurexruhás lánnyal, akin, vastagon állt a smink, agyonfestett vörös haja volt, és csillogó, aranyozott ékszereket viselt. Roxanne azonnal tudta, mivel foglalkozik. Londonban hemzsegtek az efféle nők. Egy jónevű cég fogadta fel őket escortnak egy estére.

Azért fizették őket, hogy nevessenek, flörtöljenek és – külön díjazásért – tegyenek meg még többet. Sokkal magasabban álltak, mint a prostik Eustonnál. de sokkal lentebb, mint a gazdag mintafeleségek. Régen megvetette volna az ilyen nőket. Most, amikor találkozott a tekintetük, valamiféle együttérzés suhant át köztük. Mindkettőjüknek félrecsúszott az élete. Mindketten olyan helyzetbe kerültek, amit, ha valaki megjósol, hitetlenkedve kinevetik. Ki az ördög tervezi azt, hogy escort lány lesz? Ki a fene gondolta, hogy hat hosszú évig ő lesz a „másik nő”? Félig nevetés, félig sírás szakadt fel Roxanne torkából, úgyhogy elsietett a lány mellett, ki a bárból, végig a hotel folyosóján. – Taxit, hölgyem? – kérdezte a londiner, amikor kilépett a hideg éjszakába. – Kösz! Széles mosolyt erőltetett magára és felszegte a fejét. Szóval, felültettek, mondta magának hidegen. Ebben mi az újdonság? Eddig is megtörtént már, ezután is így lesz. Ez az ára annak, ha életed szerelme nős ember.

Negyedik fejezet Candice Ralph Allsopp, a Londoner kiadójának irodájában ült, a körmét rágta, és azon törte a fejét, hova tűnhetett a főnöke. Aznap reggel bizonytalanul kopogtatott az ajtaján, imádkozott, hogy a férfi bent legyen, hogy legyen ideje fogadni őt. Amikor végül telefonkagylót a füléhez tartva ajtót nyitott és behívta, a nő nagyon megkönnyebbült. Az első akadályt legyőzte. Most már csak azt kell elérnie, hogy Ralph találkozzon Heatherrel. Csakhogy mielőtt belekezdhetett volna a mondókájába, a férfi lerakta a telefont, kérte, hogy maradjon ott, és kiment a szobából. Ez vagy tíz perce történt. Most Candice azon tűnődött, hogy nem lett volna-e jobb felkelni és utánamenni. Vagy merészen megkérdezhette volna: ,,Hová mész? Jöhetek én is?”. Ralph Allsopp szerette az életrevalóságot a munkatársaiban. Arról volt híres, hogy az embereket inkább kezdeményezőkészség, mint végzettség alapján alkalmazta.

Kedvelte azokat, akik nem féltek beismerni a tudatlanságukat, értékelte és gondozta a tehetséget. Szerette a dinamikus, energikus embereket, akik készek keményen dolgozni és kockáztatni. A legnagyobb bűn, amit szerinte egy embere elkövethetett, az, ha ostoba. – Te ostoba! – Az üvöltése a legfelső emeletről szokott zengeni. – Te átkozott ostoba! – Az épületben erre mindenki behúzta a székét, senki nem csevegett tovább a hétvégéről, és gépelni kezdett. De ha valaki megütötte a mércét, azzal Ralph a legnagyobb tisztelettel bánt. Aki csatlakozott az Allsopp Publications csapatához, az évekre lehorgonyzott ott. Még azok is kapcsolatban maradtak a céggel, akik kiléptek, hogy szabadúszók legyenek, vagy más foglalkozást választottak. Beugrottak egy kávéra, fénymásoltak ezt-azt, vagy elmondták a legújabb ötleteiket az érdeklődően figyelő Ralph-nak. Barátságos, nyugodt cég volt. Candice öt éve dolgozott itt, és még csak eszébe sem jutott, hogy mást keressen. A nő hátradőlt a székében és tekintetével hanyagul pásztázta Ralph legendásan rendetlen íróasztalát. Két fából faragott irattartó, amit elborítottak a levelek és üzenetek. A kiadványok másolatai a piros tintával borított kefelenyomatokkal versenyeztek a helyért. A telefon egy kupac könyv tetején hevert; amikor pillantása ideérkezett, a készülék megcsörrent. Candice egy pillanatig habozott, hogy felvegye-e valaki más telefonját. Egy másodpercre elképzelte Ralph reakcióját, mit mondana, ha bejönne, és azt látná, hogy ő csak ücsörög, és hagyja, hogy csörögjön. „Mi a baj, kislány? –üvöltené. Attól félsz, hogy megharap?” Gyorsan felemelte a kagylót. – Halló! – szólt bele hivatalos hangon. – Ralph Allsopp irodája. – Mr. Allsopp ott van? – érdeklődött egy női hang. – Attól tartok, nincs – válaszolta Candice. – Átadhatok valami üzenetet? – A személyi asszisztensével beszélek? Candice kinézett az iroda ablakán, Janetnek, Ralph titkárnőjének az asztalára, de az üres volt. – Én… helyettesítem – mondta Candice. A vonal végén csönd támadt, aztán a hang így folytatta: – Mary vagyok, Mr. Davis

asszisztense, a Charing Cross kórházból. Megmondaná, kérem, Mr. Allsoppnak, hogy Mr. Davies sajnos nem tud ott lenni a két órás találkozón, és azt szeretné tudni, hogy a három óra megfelelne-e helyette. – Rendben. – Candice egy darab papírra jegyzetelt. –Oké, megmondom neki. Letette a telefont, és kíváncsian nézett az üzenetre. – Szóval, drága hölgyem – Ralph élénk hangja szakította félbe gondolatait. Ijedten ugrott föl mit tehetek érted? Máris az új szerkesztő miatt akarsz panaszkodni, vagy ez valami más? Candice elnevette magát. – Valami más. A férfi az asztala túloldalára sétált, és a lánynak megint eszébe jutott, milyen jóképű lehetett fiatalkorában. Magas volt, legalább százkilencven centi, őszülő, kócos hajjal és intelligens, csillogó szemekkel. Candice úgy saccolta, az ötvenes éveiben járhat, de még mindig izzott benne a könyörtelen, már-már ijesztő energia. – Épp most kaptál egy üzenetet – mondta szinte önkéntelenül, és odanyújtotta a papírdarabot. – Á! – Ralph kifejezéstelen arccal futotta át. – Kösz! Összehajtotta a cetlit, és a nadrágzsebébe csúsztatta. Candice szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, de aztán újra becsukta. Nem az ő dolga, hogy a főnöke egészségi állapota iránt érdeklődjön. Elcsípett egy magánhívást, amihez semmi köze. Különben is, valami apró, zavarba ejtő dologról lehet szó, amiről nem is akar tudni. – Beszélni akartam veled – kezdte inkább – a szerkesztőségi asszisztensi állásról a Londonernél. – Igazán? – kérdezte Ralph és hátradőlt a székében. – Igen. – Candice összeszedte minden bátorságát. – Az a helyzet, hogy tudok valakit, aki szerintem megfelelne. – Tényleg? – kérdezte Ralph. – Akkor szólj a fickónak, hogy jelentkezzen!

– Lány – javította ki Candice. – Az a helyzet, hogy attól tartok, az önéletrajza nem valami lehengerlő. De tudom, hogy tehetséges. Tudom, hogy tud írni, okos és lelkes… – Ezt örömmel hallom! – szakította félbe kedvesen Ralph. – Erről Justinnal kellene beszélned. – Igen – mondta Candice persze. De… – Elhallgatott, a férfi szeme pedig összeszűkült. – Figyelj ide! – kezdte, és előrehajolt. – Mondd meg kereken, gond lesz veletek? Tisztában vagyok a kettőtök helyzetével, és ha ez problémákat okoz… – Nem erről van szó! – vágta rá Candice gyorsan. – Csak… Justin nagyon elfoglalt. Ez az első napja, nem akarom ezzel zavarni. Épp elég nyűg van a nyakán. Igazából… – Az ujjai szorosan összekulcsolódtak az ölében. – Igazából tegnap panaszkodott, hogy el kell olvasnia az összes jelentkezést. Hisz végül is ő csak lapszerkesztő… Szóval, arra gondoltam, hogy talán… – Mire? – Arra gondoltam, hogy esetleg meghallgatnád ezt a lányt személyesen? – Candice könyörögve nézett Ralph-ra. –Lent van a recepción. – Hol van? – A recepción – habozott Candice. – Ott vár, arra az esetre, ha igent mondanál. Ralph hitetlenkedve bámult rá, és egy szörnyű pillanatig Candice azt hitte, hogy üvölteni fog. De a férfi hirtelen elnevette magát. – Küldd fel! – mondta. – Ha már iderángattad, adjunk ennek a szegény lánynak egy esélyt. – Kösz! – hálálkodott Candice. – Komolyan, biztos vagyok benne, hogy ő… Ralph felemelt kézzel elhallgattatta. – Küldd fel! – kérte. – Én majd eldöntöm. Maggie Phillips egyedül ült meseszép konyhájában, kávét szürcsölt, az asztalt bámulta, és azon törte a fejét, mit csináljon most. Aznap

reggel is ugyanolyan korán ébredt, mint mindig, és a Citybe készülődő Giles-t figyelte öltözés közben. – Csak nyugi! – mondta a férje, miközben gyorsan megkötötte a nyakkendőjét. – Hétre megpróbálok hazaérni. – Oké – mosolygott rá Maggie. – Add át üdvözletem a környezetszennyezésnek! A bejárati ajtó becsapódása után elöntötte a szabadság mámoros érzése. Nincs meló! – gondolta. Nincs meló! Azt tehet, amit csak akar. Megpróbált visszaaludni, behunyta a szemét, befészkelte magát a paplan alá. De a fekvés, furamód, nem esett neki jól. Túl nagy és nehéz volt már ahhoz, hogy kényelmes testhelyzetet találjon. Úgyhogy miután egy darabig birkózott a párnákkal, feladta. Ledöcögött a földszintre, megreggelizett, elolvasta az újságot, és az ablakból csodálta a kertet. Ezzel elvolt fél kilencig. Aztán újra felment, készített magának egy fürdőt, és úgy érezte, legalább egy óráig feküdt benne. Amikor kiszállt, rájött, hogy csak húsz percig. Most fél tíz volt. A nap még el sem kezdődött, de számára úgy tűnt, egy örökkévalóság óta ül a konyhaasztalnál. Hogy lehet az, hogy az idő, ami Londonban annyira értékes, és annyira gyorsan elillan, itt olyan lassan haladt, mintha méz folyna egy homokórában? Behunyta a szemét, még egyet kortyolt a kávéjából, és megpróbálta felidézni, általában mivel telt az ideje ilyenkor. Sok mindennel: zötykölődött a metrón, újságot olvasott, cappuccinót vett a sarki kávézóban, belépett az irodába, ezernyi e-mailre válaszolt, vagy egy reggeli értekezleten ült. Nevetett, beszélgetett, emberek vették körül. De merő stressz volt, emlékeztette magát, mielőtt túl szép lett volna a kép. Küzdött a tömeggel, nyelte a taxi kipufogógázát, megsüketült a zajtól, nyomasztották a határidők. Míg itt csak a madarakat hallotta az ablak előtt, a levegő pedig tiszta és friss volt. mint a forrásvíz. Se nyomás, se találkozók, se határidők. Kivéve az egyetlen fontosat persze, az viszont teljesen kívül esett az ő hatáskörén. Már szinte szórakoztatta a gondolat, hogy ő, aki régebben főnök volt és mindent irányított, most teljesen tehetetlen. Lustán a terhességi kézikönyv után nyúlt és hagyta, hogy kinyíljon. „Ezen a

ponton a fájdalom erősebbé válik” – olvasta. „Próbáljon meg nem pánikba esni! A partnere támogatni és bátorítani fogja.” Gyorsan becsukta a könyvet, és ivott még egy korty kávét. Nem akarta ezt látni, nem akart félni. Maggie a lelke mélyén tudta, hogy meg kellett volna fogadnia a védőnő tanácsát, és el kellett volna mennie terhes tanfolyamra. A kedves, jó szándékú védőnők mindegyike adott neki egy halom szórólapot meg telefonszámot, és erre buzdította. De látták, mennyi dolga van? Miért nem értékelik, hogy a kórházi vizsgálatok miatt még a munkából is ellógott? Giles és ő egy nehéz nap végén arra vágytak a legkevésbé, hogy elzarándokoljanak valami idegenhez, babzsákokon ücsörögjenek, és nyíltan beszéljenek a magánügyeikről. Vett egy könyvet, és a borzasztó részeket áttekerve félig megnézett egy filmet. Ennyi elég kell, hogy legyen. Határozott mozdulattal a kenyereskosár mögé tolta a könyvet, ahol nem láthatta, és töltött magának még egy csésze kávét. Ekkor megszólalt a csengő. Maggie meglepetten felvonta a szemöldökét, feltápászkodott, és a bejárati ajtóhoz sétált. A lépcsőn az anyósa állt puffos dzsekiben, csíkos ingben és kék, egyenes, kord térdszoknyában. – Szia Maggie! – köszönt. – Nem jöttem túl korán, ugye? – Nem! – felelte félig nevetve. – Egyáltalán nem! Giles szólt, hogy esetleg beugrasz. Előrehajolt, zavartan megpuszilta Paddyt, miközben picit imbolygott a lépcsőn. Bár már négy éve ment hozzá Giles-hoz, még mindig nem ismerte igazán az anyósát. Egyszer sem ültek le egy kiadós beszélgetésre, leginkább azért, mert úgy tűnt, Paddy sosem ül le. Vékony, energikus nő volt, állandó mozgásban. Folyton főzött, kertészkedett, kivitt valakit az állomásra, vagy egy gyűjteményt rendezgetett. Huszonöt éve sütött sütit a falunak, énekelt a templomi kórusban, és maga varrta meg Maggie koszorúslányruháit. Most mosolyogva nyújtott át egy sütis dobozt. – Pár pogácsa – mondta. – Mazsolás és sajtos. – Ó, Paddy! – hatódott meg Maggie. – Nem kellett volna!

– Semmiség! – nyugtatta meg az asszony. – Megadom a receptet, ha szeretnéd. Nagyon könnyű összehozni. Giles mindig imádta! – Oké! – mondta Maggie rövid hallgatás után, és eszébe jutott az egyetlen katasztrofális kísérlete, hogy tortát süssön férje születésnapjára. – Az remek lenne! – Hoztam magammal valakit – folytatta Paddy. – Gondoltam, hátha szeretnél megismerkedni még egy fiatal anyukával a faluból. – Ó! – kiáltott fel Maggie meglepetten. – Milyen kedves ötlet! Paddy egy farmert és rózsaszín pulcsit viselő lány felé biccentett, aki a karján csecsemőt tartott, másik kezével pedig egy totyogót fogott. – Itt is van! – mondta Paddy büszkén. – Maggie, ismerkedj meg Wendyvel! Candice a sikertől megmámorosodva ért le a recepcióhoz. Úgy érezte, hatalma van. Most kiderült, mennyi mindent el lehet érni egy kis kezdeményezőkészséggel és erőfeszítéssel. A hallban a székekhez sietett, ahol Heather csinos, fekete kosztümben üldögélt. – Igent mondott! – Képtelen volt palástolni a győzelmét. – Látni akar! – Tényleg? – Heather szeme felcsillant. – Mármint most? – Most! Mondtam, hogy mindig ad egy esélyt. – Candice izgatottan mosolygott. – Csak emlékezz mindenre, amit mondtam! Nagy lelkesedés, nagy elán. Ha olyat kérdez, amire nem tudsz válaszolni, mesélj el egy viccet! – Oké! – Heather idegesen húzogatta a szoknyáját. – Jól nézek ki? – Istenien! – nyugtatta meg Candice. – Még valami. Ralph biztosan megkérdezi, hogy magaddal hoztad-e az egyik írásodat. – Hogy mi? – kérdezte Heather riadtan. – De én… – Add oda neki ezt! – Candice elfojtott egy mosolyt, és Heathernek nyújtott egy lapot. – Tessék? – Heather hitetlenkedve bámult rá. – Mi ez? – Egy szösszenet, amit pár hónapja írtam – magyarázta Candice. – Arról szól, hogy nyáron milyen szörnyű London közlekedése. A lapban sosem jelent meg, és csak Maggie olvasta. – Néhány látogató lépett az

előtérbe, így lehalkította a hangját. – Most már a tiéd. Nézd, ott a neved a lap tetején. – London ég – olvasta Heather lassan. – írta Heather Trelawney. – Felnézett, a tekintete táncolt. – Ezt el sem hiszem! Ez csodálatos! – Jobb, ha gyorsan átfutod, mielőtt bemész! – javasolta Candice. – Esetleg Ralph kérdez róla. – Candice… ez annyira kedves tőled! – mondta Heather. – Nem tudom, hogy fizessem vissza. – Ne butáskodj! – mondta gyorsan. – Örömmel tettem. – De te olyan rendes vagy hozzám. Miért? Heather szürke szeme hirtelen Candice-re szegeződött; a nő érezte, hogy a gyomra titokban bukfencet vet a bűntudattól. Visszanézett a lányra, arca felforrósodott, és egy feszült pillanatig már ott tartott, hogy mindent elmond neki. Elmeséli a családi hátterét, hogy úgy gondolja, tartozik neki, és hogy kárpótolni akarja. Már nyitotta volna a száját, de aztán rájött, hogy mekkora hibát követne el. Kellemetlen helyzetbe hozná Heathert és önmagát, ha bármit is bevallana. Neki talán jobb lenne, érezne valamilyen katarzist, de önzés lenne csak azért, hogy ő megkönnyebbülhessen. Heather sosem tudhatja meg, hogy nem az őszinte barátság motiválta. – Semmiség! – mondta gyorsan. – Jobb, ha felmész, Ralph vár! Paddy ragaszkodott hozzá, hogy főzzön egy kávét, így egyedül hagyta a menyét Wendyvel. Maggie hirtelen kicsit idegesnek érezte magát, miközben bevezette vendégét a nappaliba, és a kanapéra mutatott. Most először találkozott egy másik anyával, vagy akár szomszéddal. Talán ő lesz az új kebelbarátnője. Talán a gyerekeik együtt nőnek fel, és életre szóló barátok lesznek. – Foglalj helyet! – kérte. – Régóta… élsz a faluban? – Pár éve – felelte Wendy, letette nagy sportszatyrát a padlóra, és leült Maggie krémszínű kanapéjára. – Te… szeretsz itt élni? – Egész jó, azt hiszem. Jake, ahhoz ne nyúlj! Maggie felpillantott, és rémülten látta, hogy Wendy csemetéje a kék velencei üvegtál felé nyúl, amit Roxanne-tól kaptak nászajándékba.

– Atyaég! – nyögte, és olyan gyorsan állt fel, amennyire a súlya engedte. – Azt csak… elteszem, jó? – Elérte a tálat, éppen, amikor Jake ragacsos ujjai rákulcsolódtak. – Kösz! – mondta udvariasan a gyereknek. – Izé… nem bánnád… – A kisfiú ujjai nem mozdultak. – Ez… – Jake! – kiáltotta Wendy úgy, hogy Maggie ijedtében ugrott egyet. – Hagyd békén! – A gyerek összehúzta az arcát, de a szorítása engedelmesen meglazult. Maggie gyorsan elvette tőle a tálat, és a szekrény tetejére tette. – Ebben a korban igazi szörnyetegek. – Wendy pillantása Maggie hasára siklott. – Mikorra várod? – Még három hét – felelte, miközben újra leült. – Már nemsokára! – Lehet, hogy késni fog – közölte Wendy. – Igen – szólalt meg Maggie rövid hallgatás után –, lehet. Wendy a babára mutatott az ölében. – Őt két héttel túlhordtam, aztán a végén meg kellett indítani a szülést. – Ó! – hördült fel Maggie. – De… – Aztán beszorult – folytatta Wendy –, esni kezdett a pulzusa, és fogóval húzták ki. – Felnézett, tekintetük találkozott. – Huszonkilenc öltés. – Jóságos ég! – nyögte a nő. – Most viccelsz! – Hirtelen úgy érezte, elájul. Mély lélegzetet vett, megmarkolta a székét, és kényszerítette magát, hogy Wendyre mosolyogjon. Hagyjuk a szülés témát! – gondolta. Meg a többit is! – Szóval, te… dolgozol? – Nem – felelte Wendy üres tekintettel. – Jake! Hagyd azt! – Maggie megfordult, és látta, hogy a kölyök bizonytalanul egyensúlyoz a zongoraszéken, gyilkos tekintettel néz az anyjára, és püfölni kezdi a billentyűket. – Itt is vagyok! – lépett Paddy a szobába egy tálcával a kezében. – Kibontottam ezt az isteni mandulás sütit, Maggie. Nem baj? – Egyáltalán nem! – Á, tudom, milyen az, ha előre megtervezed, mit fogsz enni, aztán jön valaki, és kifosztja a konyhaszekrényed. –Felnevetett, és Maggie

erőtlenül visszamosolygott. Erős volt a gyanúja, hogy Paddynek és neki eltérő elképzeléseik vannak a konyhaszekrényről. – Van itt valahol egy kis gyümölcslé Jake-nek – közölte Wendy. Váratlanul felemelte a hangját. – Tedd azt vissza, vagy nem kapsz inni! – A picit letette a padlóra és a szatyorért nyúlt. – Milyen tündér! – nézett Paddy a földön ficergő babára. – Maggie, miért nem fogod meg egy kicsit? A nő rémülten megmerevedett. – Nem hiszem… – Tessék! – Az asszony felvette, és menye esetlen karjaiba tette a kicsit. – Hát nem édes? Maggie a kezében tartott babára meredt, tudta, hogy a többiek figyelik, és égető bizonytalanság öntötte el. Mi baj van vele? Nem érzett mást ez iránt a gyerek iránt, csak utálatot. Ronda volt, olyan szagot árasztott, mint az állott tej, és ocsmány pasztellszínű rugdalózót adtak rá. A baba kinyitotta kék szemét, felnézett, ő meg lefelé bámult, megpróbált melegséget érezni, anyaként viselkedni. A pici mocorogni és csicseregni kezdett. – Lehet, hogy büfiznie kell – szólalt meg Wendy. – Tartsd magasra! – Oké! – felelte Maggie. Merev, ügyetlen kezekkel megfordította és felemelte a babát. A kicsi az arcát ráncolta, és egy rémes pillanatig Maggie attól félt, üvölteni fog. De nem, kinyitotta a száját, és meleg, felöklendezett tej áradatát zúdította a nő pulcsijára. – Te jó ég! – szörnyedt el. – Lehányt! – Ó! – szólalt meg Wendy szenvtelenül. – Add ide nekem! – Ne aggódj! – nyugtatta meg Paddy élénken, és átnyújtott Maggienek egy muszlinkendőt. – Majd hozzászoksz az ilyesmikhez, Maggie. Nem igaz, Wendy? – Aha – felelte Wendy. – Majd meglátod! Maggie a pulcsiját törölgetve látta, hogy a másik kettő önelégülten, szinte győzedelmes tekintettel nézi őt. Most elkaptunk! – üzente a szemük. Maggie belül remegni kezdett. – Kakilni kell! – jelentette be Jake, és Wendyhez sétált.

– Okos fiú! – válaszolta az anyja és letette a csészéjét. –Csak várd meg, míg előszedem a bilit! – Istenem, ne! – kiáltotta Maggie és fölpattant. – Vagyis jobb, ha főzök még egy kávét, nem? A konyhában feltette a főzőt, aztán remegve süllyedt az egyik székbe; a pulcsija még mindig nedves volt a tejtől. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Az anyaság tényleg csak erről szól? Ha igen, akkor mit művel ő itt? Behunyta a szemét és fájdalmasan gondolt az irodájára a Londonernél. A rendezett, civilizált szerkesztőségre tele felnőttekkel, szellemeskedéssel és kifinomultsággal. Egy kicsit hezitált, az ajtóra nézett, felvette a telefont és gyorsan tárcsázott. – Halló! Candice hangját hallva Maggie megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Már pusztán a kedves, ismerős hangtól is megnyugodott. – Szia, Candice! Itt Maggie! – Maggie! – kiáltott fel meglepetten a nő. – Hogy mennek a dolgok? Jól vagy? – Ó, jól vagyok! – felelte. – Tudod, a szabad nő… – Gondolom, még mindig ágyban vagy, te mázlista disznó! – Igazából – mondta Maggie vidáman – épp kávéreggelit tartok. Egy igazi stepfordi feleség ül a nappalimban. – Candice felnevetett, Maggie pedig érezte, hogy elönti a boldogság. Hála istennek vannak barátaim! – gondolta. Hirtelen viccesnek tűnt a helyzet, nem többnek szórakoztató anekdotánál. – El nem fogod hinni, mi történt az előbb! – tette hozzá, és lehalkította a hangját. – Ülök a kanapén, fogom azt a rút babát, ő tekergőzni kezd. A következő pillanatban… – Az a helyzet, Maggie – szakította félbe Candice hogy sajnálom, de most nem tudok cseverészni. Justin tart valami hülye értekezletet, és mindenkinek ott kell lennie. – Ó! – Maggie szúró csalódottságot érzett. – Hát… Oké! – De később beszélünk, ígérem!

– Jó! – lelkendezett a nő. – Nem fontos. Csak gondoltam, megpróbállak felhívni. Jó értekezletet! – Kétlem, hogy az lesz. De figyelj! Mielőtt leteszem, valamit el kell mesélnem! – Candice lehalkította a hangját – Emlékszel Heatherre, a lányra, akivel tegnap találkoztunk? A pincérnőre? – Igen – felelte Maggie, és visszapörgette az agyát az előző estéhez. – Persze! Tényleg csak tegnap volt, amikor a Manhattan bárban ültek? Mintha egy emberöltő telt volna el azóta. – Hát, tudom, hogy azt mondtátok, ne tegyem, de bemutattam Ralphnak – kezdte Candice. – És annyira lenyűgözte, hogy rögtön állást ajánlott neki. Jövő héten kezd, mint szerkesztőségi asszisztens. – Tényleg? – csodálkozott Maggie. – Milyen különös! – Az. – Candice megköszörülte a torkát. – Kiderült, hogy… nagyon jól ír. Ralph-ra nagy hatást tett a munkája. Úgyhogy úgy döntött, ad neki egy esélyt. – Tipikus Ralph – jegyezte meg Maggie. – Ez nagyszerű! – Hát nem fantasztikus? – Candice még halkabban folytatta. – Mags, el sem tudom mondani, mennyit jelent ez nekem! Olyan, mintha végre jóvátehetném, amit apám művelt. Végre… valami jót teszek. – Akkor nagyon örülök neked – mondta Maggie még melegebb hangon. – Remélem, jól sül el! – Jól fog – biztosította Candice. – Heather nagyon kedves lány. Ma együtt ebédelünk, hogy megünnepeljük. – Klassz! – mondta Maggie sóvárogva. – Érezzétek jól magatokat! – Majd koccintunk rád. Figyelj, Mags, rohannom kell! Nemsokára beszélünk! A vonal elnémult. Maggie, mielőtt helyére rakta, egy pillanatig a kagylóra meredt, és megpróbálta nem úgy érezni, hogy kimarad valamiből. Az iroda élete máris ment tovább nélküle, pedig még huszonnégy óra sem telt el. Persze, így történt. Mégis mit várt? Sóhajtott, és észrevette, hogy Paddy kíváncsian figyeli őt az ajtónyílásból. – Ó! – mondta Maggie bűntudatosan. – Csak egy régi kollégámmal beszéltem … munkaügyben. Wendy jól van?

– Odafönt cseréli a baba pelenkáját – felelte Paddy. –Gondoltam, segítek a kávénál. A mosogatóhoz sétált, megnyitotta a meleg vizet, aztán megfordult, és kedvesen mosolygott. – Tudod, nem kellene így ragaszkodnod a régi életedhez, Maggie. – Tessék? – kérdezett vissza a nő hitetlenkedve. – Nem teszem! – Hamarosan itt is gyökeret versz majd. Megismersz néhány fiatal családot. De ehhez kell egy kis erőfeszítés. –Paddy mosogatószert nyomott a tálba. – Itt más az élet. – Biztos nem annyira más – mondta Maggie könnyedén. – Az emberek itt is szórakoznak, nem? Anyósa feszes kis mosolyt küldött felé. – Egy idő után úgy érezheted, hogy már nincs annyi közös benned és a londoni barátaidban. De több lesz bennem és Wendyben? – gondolta Maggie. Azt nem hiszem! – Lehet – mosolygott vissza Paddyre. – De mindent meg fogok tenni azért, hogy tartsam a kapcsolatot a régi barátaimmal. Hárman mindig összejövünk, hogy megigyunk egy koktélt. Velük biztos, hogy továbbra is találkozni fogok. – Koktélok! – Paddy kurtán felnevetett. – Milyen elbűvölő! Maggie rámeredt, és hirtelen szúró haragot érzett. Mi köze ahhoz, hogy kik a barátai? Mi köze ahhoz, hogy milyen volt a régi élete? – Igen, koktélokat – mondta, és édesen Paddyre mosolygott. – A kedvencem a Sex on the beach. Majd szólj, hogy egyszer adjam meg a receptjét!

Ötödik fejezet Megszólalt a csengő, és Candice annak ellenére, hogy vagy jó húsz perce várta a kanapén Heathert, felugrott. Még egyszer körbenézett a nappaliban, hogy biztos minden tiszta és rendes-e, aztán idegesen elindult a bejárati ajtó felé. Amikor kinyitotta, először elakadt a lélegzete, aztán meg elnevette magát. Csak egy óriási virágcsokrot látott. Sárga rózsák, szegfűk és fréziák fészkeltek a zöldben, aranynyomásos celofánba csomagolva, egy nagy masnival a tetején.

– Ezt neked hoztam! – hallatszott Heather hangja a csokor mögül. – Bocs a ronda szalagért! Rárakták, mielőtt megállíthattam volna őket. – Ez annyira kedves! – Candice elvette Heathertől a virágokat, és megölelte a lányt. – Nem kellett volna! – Dehogynem! – felelte Heather. – Még többet is. – Őszinte tekintettel nézett Candice-re. – Annyi mindent tettél értem! Meló, hely, ahol lakhatok… – Tudod, hogy van ez – mondta Candice zavartan. –Nekem úgyis két hálószobám van, a te előző lakásod pedig borzalmas… Heather akkor mesélt a lakásról, ahol élt, amikor együtt ebédeltek. Teljesen véletlen derült ki, hogy milyen szörnyű. Candice-nek hirtelen az az ötlete támadt, megkérdezi a lányt, nem költözik-e hozzá. Ő pedig, a legnagyobb örömére, azonnal beleegyezett. Minden csodásan alakult. – Brr… olyan volt, mint egy odú – panaszkodott Heather. – Hatan egy szobában… Tiszta aljasság. De ez a hely… – Letette a bőröndjét, lassan besétált a lakásba, és kíváncsian körülnézett. – Az egész a tiéd? – Igen – felelte Candice. – Először volt egy lakótársam, amikor idejöttem, de a lány kiköltözött, és én sosem… – Valóságos palota! – szakította félbe Heather, ahogy körülnézett. – Candice, ez egy palota! – Kösz! – Candice elpirult örömében. – Én… szóval, én szeretem. Titokban büszke volt arra, milyen szépen kicsinosította az otthonát. Tavaly nyáron sok időt töltött azzal, hogy letépkedte az előző tulajdonos fura barna tapétáját, és halvány sárgára festette a falakat. Sokkal tovább tartott, mint képzelte, mire végzett, a karja is megfájdult, de megérte. – Nézd, a virágok, amiket hoztam, illenek a fal színéhez! – mondta Heather kissé táncoló tekintettel. – Úgy látszik, hasonlóan gondolkodunk, te meg én. Ez jó ómen, nem gondolod? – De igen! – lelkesedett Candice. – Hozzuk be a csomagjaidat, és te… – nyelt egyet – megnézheted a szobádat. Végigcipelte a lány egyik táskáját a folyosón, aztán enyhén remegve kinyitotta az első hálószoba ajtaját. – Hűha! – kapkodott levegő után a háta mögött Heather.

Nagy, egyszerűen berendezett szoba volt, levendulaszínű falakkal és vastag krémszínű függönyökkel. A sarokban hatalmas, üres, tölgyfa szekrény állt. A franciaágy melleid éjjeliszekrényen magazinok hevertek. – Ez fantasztikus! – kiáltott fel Heather. – Hihetetlen ez a hely! – Körbenézett. – A te szobád milyen? Ez az az ajtó? – Egész… szép – habozott Candice. – Őszintén szólva… De Heather gyorsabb volt. Már ki is nyitotta az ajtót, hogy egy sokkal kisebb szobát találjon mögötte, ahol az összes bútort egy egyszemélyes ágy és egy olcsó fenyőfa szekrény jelentette. – Ez a tiéd? – kérdezte zavartan, aztán lassan visszanézett a levendulafalú szobára. – Az a tiéd, igaz? – álmélkodott. – Nekem adtad a szobádat! Meglepettnek tűnt, majdnem döbbentnek, Candice pedig elszégyellte magát. Annyira büszke volt erre az apró gesztusra. Múlt éjjel boldogan dudorászva hordta ki a ruháit a hálószobájából, hogy helyet csináljon Heathernek. Most, az arcát nézve, úgy gondolta, hibát követett el. A lány természetesen ragaszkodni fog hozzá, hogy csináljanak vissza mindent. Ez a jelenet kínossá teszi az egész helyzetet. – Arra gondoltam, biztosan szeretnél egy saját helyet – magyarázta, közben hülyén érezte magát. – Tudom, milyen beköltözni valaki más otthonába. Néha szükség van rá, hogy elvonulhass. Ezért találtam ki, hogy neked adom a nagyobb szobát. – Értem – mondta Heather, és megint a levendulaszobára nézett. – Hát, ha egész biztos vagy benne… – Szélesen Candice-re mosolygott, és berúgta az egyik bőröndöt a szobába. – Nagyon jó vagy hozzám! Biztosan jól fogom magam itt érezni! – Ó! – Candice félig megkönnyebbült, félig zavart volt. –Rendben. Akkor… jó. Hagylak kicsomagolni. – Ne hülyéskedj! – tiltakozott Heather. – Azt majd később! Előbb igyunk! – Az egyik szatyorba nyúlt. – Hoztam pezsgőt! – Virág és pezsgő! – nevetett Candice. – Heather, ez túlzás! – Különleges alkalmakkor mindig pezsgőt iszom – magyarázta Heather, és Candice-re kacsintott. – Ez pedig tényleg különleges alkalom, nem?

Candice, miközben kinyitotta az üveget a konyhában, hallotta, hogy a parketta enyhén megnyikordul a lány léptei alatt a nappaliban. Megtöltött két pezsgőspoharat – ajándék egy fogadásról, amit a Bollinger2 szponzorált –, aztán a palackkal együtt bevitte őket. Heather a kandallópárkánynál álldogált, szőke haja glóriaként ragyogott a lámpafényben, és egy bekeretezett fényképre szegezte a tekintetét. Candice szíve kalapálni kezdett, amikor meglátta. Miért nem tette el azt a képet? Hogy lehetett ilyen hülye? – Tessék! – átnyújtotta Heathernek az egyik poharat, és megpróbálta elvonni a figyelmét a kandallópárkányról. –Igyunk kettőnkre! – Kettőnkre! – visszhangozta a lány és kortyolt egyet. Aztán visszafordult, és megfogta a fényképet. Candice ivott még egy kis pezsgőt, és igyekezett nem pánikba esni. Ha természetesen viselkedik – mondta magának, Heather nem fog gyanút. – Ez te vagy, ugye? – nézett fel a lány. – Olyan édes vagy! Itt hány éves voltál? – Kábé tizenegy – válaszolta, és magára erőltetett egy mosolyt. – Ők a szüleid? – Igen! – Candice fegyelmezettséget parancsolt a hangjának. – Az ott az anyám és… – nyelt egyet – és az ott az apám. Ő… meghalt pár éve. – Ó, sajnálom! – mondta Heather. – Jóképű volt, ugye? –Újra a képre nézett, felemelte a fejét, és elmosolyodott. – Fogadok, hogy borzasztóan elkényeztetett gyerekkorodban. – Igen! – Candice nevetni próbált. – Tudod, milyenek az apák! – Nagyon is! – felelte Heather. Még egyszer a képre pillantott, aztán visszatette a párkányra. – Ez jó móka lesz? –szólalt meg hirtelen. – Szerinted is? – Candice-hez sétált, és szeretetteljesen a derekára fonta a karját. – Mi ketten együtt fogunk lakni. Jó móka lesz! Aznap éjjel egy négyfogásos vacsora és egy majdnem teljes üveg isteni Chablis után Roxanne visszatért a lakosztályába az Aphrodite Bay Hotelben. Látta visszahajtott takaróját, a pislákoló fényeket és a telefonján villogó üzenetjelzőt. Lerúgta a cipőjét, lehuppant az ágyra,

2

Pezsgőmárka

megnyomta a gombot, és bontogatni kezdte a mentolos csokit, amit a párnájára tettek. „Szia, Roxanne! Itt Maggie! Remélem, jól érzed magad, te mázlista disznó! Majd hívj vissza valamikor!” Roxanne megdermedt az izgalomtól, már fel akarta emelni a kagylót, amikor a gép pityegve jelzett még egy üzenetet. „Nem, te dinka, még nincs meg a baba!” – hallatszott újra Maggie hangja. „Ez valami más. Ciao!” Roxanne elvigyorodott, és a szájába tömte a csokit. „Nincs több üzenet” – közölte egy vékony hang. A nő nyelt egyet, a kagylóért nyúlt és lenyomott három számot. – Halló, Nico? – kérdezte, amikor felvették. – Egy pillanat és lent leszek. Még gyorsan elintézek egy telefont. –Megfeszítette a lábujjait, és megcsodálta, hogy a barnasága kiemeli a rózsaszínűre festett lábkörmeit. – Igen, rendelj nekem egy Alexander brandyt! Egy perc és jövök! Letette a kagylót, újra felvette és emlékezetből tárcsázta Maggie számát. – Halló! – szólt bele egy álmos hang. – Giles! – kiáltott Roxanne, és bűntudatosan pillantott az órájára. – Istenem, már késő van, ugye? Bocsánat! Nem gondolkodtam. Roxanne vagyok. Már aludtatok? – Roxanne – motyogta Giles félálomban. – Szia! Merre vagy? – Add ide! – hallotta a nő Maggie-t a háttérben, majd hogy lehalkítja a hangját. – Igen, tudom, hogy késő van. Beszélni akarok vele! – Dulakodás hallatszott, és Roxanne elvigyorodott, ahogy elképzelte, hogy kapja ki Maggie a férje markából a kagylót. Aztán a vonal másik végén felcsendült a hangja. – Roxanne! Hogy vagy? – Szia, Maggie! – üdvözölte. – Bocs, hogy felébresztettem Giles-t! – Ó, ő jól van! – nyugtatta meg Maggie. – Már vissza is aludt. Mi újság Cipruson? – Ki lehet bírni – húzta a száját Roxanne. – A ragyogó nap, kék víz és ötcsillagos luxus mediterrán paradicsoma, szóra sem érdemes. – Nem is éltem, hogy bírod ki – adta alá a lovat Maggie. – A helyedben én panaszt tennék a vezetőségnél. – Aztán komollyá vált a

hangja. – Figyelj, Roxanne, meg akartam kérdezni, beszéltél mostanában Candice-szel? – Amióta itt vagyok, nem. Miért? – Hát, ma este felhívtam – magyarázta Maggie –, csak, hogy dumáljunk egyet, és az a lány ott volt. – Milyen lány? – kérdezte Roxanne a tömör ágytámlának dőlve. Az elfüggönyözetlen franciaablakokon keresztül egy távoli buli tűzijátéka úgy robbant fel az éjszakai égen, mint valami színes üstökös. – Heather Trelawney. A pincérnő a Manhattan bárban, emlékszel? – Aha – Roxanne elnyomott egy ásítást –, akit megkopasztott Candice apja. – Igen – felelte Maggie. – Tudtad, hogy Candice elintézte neki a szerkesztőségi asszisztensi állást a Londonernél? – Tényleg? – kérdezte meglepetten Roxanne. – Ez gyorsan ment! – Úgy tűnik, másnap reggel elment Ralph-hoz és beprotezsálta. A jó ég tudja, hogy csinálta. – Hát – mondta könnyed hangon Roxanne –, látszik, hogy ez nagyon fontos neki. – Biztos így van – értett egyet Maggie –, mert most az a lány hozzáköltözött. Roxanne meglepetten felült. – Hozzáköltözött? De hisz alig ismeri! – Tudom – mondta Maggie. – Pontosan. Szerinted nem túl… – Ühüm… – helyeselt Roxanne. – Gyors. Csend volt a vonalban, amit csak recsegés és Giles háttérből hallatszó köhögése szakított meg. – Olyan rossz érzésem van – szólalt meg végül Maggie. – Tudod, milyen Candice. Hagyja, hogy mások kihasználják. – Igen – mondta lassan Roxanne –, igazad van. – Szóval, arra gondoltam, esetleg te megpróbálnád szemmel tartani azt a lányt? Én nem sok mindent tehetek… – Ne aggódj! – nyugtatta meg Roxanne. – Amint hazaérek, kibogozom, mi van.

– Jó! – Maggie hangosan kifújta a levegőt. – Biztos, hogy csak egy unatkozó terhes nő vagyok, aki semmiségek miatt aggódik. Valószínűleg minden rendben lesz. De… – elhallgatott. – Tudod. – Tudom – felelte Roxanne. – Ne parázz! Rajta vagyok az ügyön. Másnap reggel Candice édes, ínycsiklandozó illatra ébredt. Meglepetten fordult meg az ágyban, kinyitotta a szemét, és ismeretlen, fehér fallal nézett szembe. Mi folyik itt? – tűnődött álmosan. Mit…? Pillanatokkal később bekapcsolt az agya. Hát persze! A vendégszobában van. Heather ideköltözött, az illatokból ítélve már fel is kelt és épp főz. Candice kilendítette a lábát az ágyból, felült, és nyögve érzékelte, milyen kótyagos a feje. A pezsgő mindig így hatott rá. Felállt, felvette a köntösét, és kitámolygott a konyhába. – Szia! – nézett fel mosolyogva Heather a tűzhely mellől. – Palacsintát sütök. Kérsz? – Palacsintát? – hitetlenkedett Candice. – Nem ettem palacsintát, mióta… – Akkor itt volt az ideje! Kinyitotta a sütőt. Candice döbbenten bámulta a kupac, sütőlapon melegedő, könnyű, aranybarna palacsintát. – Ez bámulatos! – nevette el magát. – Maradhatsz! – Nem kapsz mindennap palacsintát – nézett rá Heather játékos komolysággal. – Csak ha jó kislány leszel. Candice kuncogott. – Csinálok kávét. Pár perc múlva a kicsi asztalnál ültek, mindkettőjük előtt palacsinta, cukor, citromlé és egy-egy csésze gőzölgő kávé. – Tényleg kellene juharszirup – harapott egyet Heather. – Majd veszek. – Ez mennyei! – lelkendezett Candice tele szájjal. –Heather, istennő vagy! – Örömmel csináltam – szabadkozott Heather szerényen a tányérjára mosolyogva.

Candice falt még egyet, és lehunyt szemmel élvezte az ízeket. Ő meg még aggódni kezdett amiatt, hogy a lány ideköltözik. Azon tűnődött, hogy nem követ-e el nagy hibát. Világos, hogy a lány csodálatos lakótárs lesz, és csodás új barát. – Hát, azt hiszem, jobb, ha készülődöm! – Candice félénk mosolyt látott átsuhanni Heather arcán. – Elég ideges vagyok a mai nap miatt. – Ne legyél! – nyugtatta meg Candice gyorsan. – Mindenki nagyon barátságos. Azt se feledd, hogy én ott leszek, és segítek! – A lányra mosolygott, és hirtelen elöntötte iránta a szeretet. – Minden rendben lesz! Megígérem! Fél órával később Candice fogat mosott, amikor Heather kopogtatott a fürdőszoba ajtaján. – Jól nézek ki? – kérdezte feszülten, amikor Candice kijött. A nő lenyűgözve és kissé döbbenten nézett rá. Heather hihetetlenül vonzónak és elegánsnak tűnt. Csinos piros kosztümöt, alatta fehér pólót és fekete magas sarkút viselt. – Fantasztikusan! – felelte Candice. – Ez honnan van? – Nem emlékszem – bizonytalankodott a lány. – Évekkel ezelőtt vettem, amikor az ölembe hullott egy kis pénz. – Remekül néz ki! – mondta Candice. – Még egy perc, és mehetünk! Kicsivel később kiléptek a lakásból, és Candice becsapta az ajtót. Ebben a pillanatban kivágódott egy másik, és a lépcsőfordulóban Ed jelent meg farmerben és pólóban, kezében egy üres tejesüveggel. – Sziasztok! – játszotta a meglepettet. – Örülök, hogy összefutottunk, Candice! – Micsoda véletlen! – morogta a nő. – Épp kiraktam a tejet – mondta cseppet sem meggyőzően. Pillantása Heatherre tapadt. – Ed, nálunk nincs tejesember! – fonta össze a karját Candice. – Nem, még nincs – ismerte be a férfi, és feléjük lódította az üveget. – De ha kiteszel egyet csaliként, talán idecsalogathatod az egyiket, nem gondolod? Letette a tejesüveget a földre, egy pillanatig elgondolkodva nézte, aztán közelebb tolta a lépcsőhöz. Candice az égre emelte a tekintetét.

– Ed, ő az új lakótársam, Heather. Talán hallottad, ahogy tegnap éjjel megérkezett. – Én? – vágott ártatlan képet a férfi. – Nem hallottam semmit. – Előrelépett és kezet csókolt a lánynak. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Heather! – Én is – felelte ő. – Szabad megjegyeznem, milyen észbontóan elragadó vagy? – tette hozzá Ed. – Szabad – mosolygott rá Heather. Elégedetten végignézett magán, és lesöpört egy porszemet makulátlan szoknyájáról. – Tudod, elfogadhatnál tőle pár tippet! – fordult Ed Candice-hez. – Nézd, a cipője megy a táskájához! Nagyon csinos! – Kösz, Ed! De az a nap, amikor én öltözködési tanácsokat fogadok el tőled, lesz az is, amikor többé nem veszek fel ruhát. – Tényleg? – csillant fel Ed szeme. – Ezt valamikor a közeljövőben tervezed? Heather kuncogott, majd megkérdezte: – Mivel foglalkozol, Ed? – Semmivel! – válaszolt helyette Candice. – Ráadásul ezért még pénzt is kap. Ma mit tervezel, Ed? Lófrálsz a parkban, eteted a galambokat? – Nem, ha tudni akarod – felelte Ed. Az ajtófélfának dőlt, szeme vidáman fénylett. – Vetek egy pillantást a házamra. – Milyen házra? – kérdezte gyanakodva Candice. – Elköltözöl? Istennek legyen hála! – Örököltem egy házat – mondta a férfi. – A nagynénémtől. – Hát persze! – horkant fel Candice. – Mások adósságokat örökölnek, naná hogy Ed Armitage egy házat. – Gőzöm sincs, mihez kezdjek vele – folytatta a férfi. – Monkhamben van. Baromi sok kilométerre innen. – Az hol van? – húzta fel a szemöldökét Candice. – Wiltshire-ben – hallotta meglepetten Heathert. – Ismerem azt a helyet. Nagyon szép! – Azt hiszem, eladom – döntött Ed. – Ugyanakkor szeretem is, mert sok időt töltöttem ott gyerekkoromban.

– Eladod, megtartod… kit érdekel? – kérdezte Candice szarkasztikusan. – Mit számít egy üres ingatlan? Hisz közben emberek halnak éhen… – Esetleg átalakíthatom ingyenkonyhává – vágott közbe a férfi. – Árvaházzá? Akkor elégedett lennél, Szent Candice? – rámosolygott a nőre, aki dühösen nézett vissza rá. – Gyere! – fordult Heatherhez. – Elkésünk! A Londoner szerkesztősége nagy, hosszúkás terem volt, két végén ablakokkal. Hét íróasztal állt benne. Hat a szerkesztőség munkatársainak, egy pedig a titkárnőnek, Kellynek. Néha hangos és zajos munkahely volt. Lapzártakor általában kaotikus. De amikor Candice és Heather odaért, a szokásos hó közepi, hétfő reggeli letargia töltötte be. A tizenegy órai megbeszélésig semmilyen érdemi munka nem zajlott. Az emberek átfutották a postát, sztoriztak a hétvégéről, kávéztak és a macskajajukat kúrálgatták. Tizenegykor összegyűltek a tárgyalóban, és beszámoltak a júniusi számmal kapcsolatos fejleményekről. Délben mindenki motiváltnak és energetikusnak érezte magát, aztán rájött, hogy azonnal el kell mennie ebédelni. Ez így ment minden hétfőn. Candice megállt az ajtóban, bátorítólag Heatherre mosolygott, és megköszörülte a torkát. – Emberek, ő itt Heather Trelawney, az új szerkesztőségi asszisztens! Másnapos köszönések moraja futott végig a termen, miközben Candice még mindig Heatherre mosolygott. – Tényleg nagyon barátságosak – mondta. – Mindjárt rendesen is bemutatlak. De először meg kellene találnunk Justint… – Candice! – hallatszott a háta mögül, mire ő felugrott. A folyóson Justin közeledett. Sötétlila öltönyt viselt, kezében kávéscsészét tartott, és bosszúsnak látszott. – Szia! – üdvözölte. – Justin, szeretnék… – Candice, egy szóra! – szakította félbe a férfi. – Négyszemközt. Ha lehetséges. – Ó! – Candice meglepődött. – Hát… jó.

Bocsánatkérően nézett Heatherre, aztán követte Justint a fénymásolóhoz, a sarokba. Régebben a férfi azért hívta volna ide, hogy a fülébe sugdosson és megnevettesse. De most, ahogy megfordult, az arckifejezése határozottan barátságtalan volt. Candice összefonta a karját és dacosan nézett rá. – Igen? – kérdezte azon tűnődve, hogy valami szörnyű baklövést követett-e el az újságban, anélkül, hogy észrevette volna. – Valami gond van? – Hol voltál pénteken? – Kivettem egy szabadnapot – válaszolta. – Azért, hogy elkerülj! – Nem! – felelte Candice a szemeit forgatva. – Persze, hogy nem! Justin, mi a baj? – Mi a baj? – visszhangozta a férfi, mintha képtelen lenne elhinni a nő arcátlanságát. – Oké, mondj meg nekem valamit, Candice! Elmentél vagy sem Ralph-hoz a múlt héten a hátam mögött, hogy szándékosan aláásd a hitelességem, csak hogy munkát szerezz a kis barátnődnek? – intett a fejével Heather felé. – Ó – rökönyödött meg Candice nem volt szándékos. Csak… így alakult. – Igazán? – Feszült mosoly suhant át Justin arcán. – Ez érdekes. Mert, ahogy én hallottam, a múltkori beszélgetésünk után te egyenesen Ralph Allsopphoz mentél, és azt mondtad, túl elfoglalt vagyok, hogy a jelentkezésekkel foglalkozzam. Így volt, Candice? – Nem! – tiltakozott a nő, és elvörösödött. – Legalábbis… nem így értettem! Csak… Elhallgatott, szörnyen kényelmetlenül érezte magát. Természetesen elsősorban Heathernek akart segíteni, de azt sem tagadhatta, milyen borzongató örömet okozott neki, hogy ugyanakkor Justin eszén is túljárt. De nem ez volt a fő ok – bizonygatta magának méltatlankodva. Ha a férfi csak egy kicsit kevésbé lett volna arrogáns és sznob, erre nem lett volna szükség. – Szerinted milyen fényt vet ez rám? – kérdezte Justin dühösen. – Szerinted Ralph mit gondol most a vezetői képességeimről?

– Nézd, nem nagy ügy! – tiltakozott Candice. – Én véletlenül ismertem valakit, aki szerintem megfelelt az állásra, te meg azt mondtad, sok a dolgod… – Egyben véletlenül sikerült ügyesen szabotálnod engem az első munkanapomon! – gúnyolódott a férfi. – Nem! – kiáltotta Candice rémülten. – Te jó ég, szerinted így gondolkodom?! Sosem tennék ilyet! – Persze hogy nem! – hagyta rá Justin. – Nem is! – nyomatékosította Candice, és a férfira szegezte a tekintetét. Aztán sóhajtott. – Figyelj, gyere, és ismerkedj meg Heatherrel! Meglátod, kiváló szerkesztőségi asszisztens lesz! Megígérem! – Jól is teszi – figyelmeztette Justin. – Kétszáz jelentkezőnk volt! Kétszáz! – Tudom – sietett a válasszal Candice. – Figyelj, Heather remek lesz! Én pedig tényleg nem akartam aláásni a tekintélyed. Feszült csend után a férfi felsóhajtott. – Oké, talán kicsit túlreagáltam az ügyet, de ma elég sok bajom van. – Kortyolt egyet a kávéjából, és a homlokát ráncolta. – Ebbe a barátnőd, Roxanne is besegített. – Igazán? – A legutóbbi számban azt írta valami új hotelről, hogy „otromba monstrum”. Erre felhívtak a cégtől telefonon, és nemcsak helyreigazítást követelnek, hanem ingyen egész oldalas hirdetést is. Erre hol van ez a nő? Valahol egy nyamvadt tengerparton. Candice felkacagott. – Ha ő azt mondta, hogy monstrum, akkor valószínűleg így is van. – Mozgást érzékelt a karjánál; meglepődött. – Ó, szia, Heather! – Csak gondoltam, bemutatkozom – mondta mosolyogva. – Biztosan te vagy Justin. – Justin Vellis, főszerkesztő. – Hivatalosan nyújtotta jobbját a lány felé. – Heather Trelawney – rázott vele határozottan kezet a lány. – Nagyon örülök, hogy a Londonernél dolgozhatom! Mindig is olvastam, ezért alig várom, hogy a csapat tagja legyek.

– Jó! – felelte röviden Justin. – Azt is meg kell mondanom – folytatta Heather –, hogy imádom a nyakkendőd! Távolról csodáltam! – Mosolyt küldött a férfi felé. – Ez egy Valentino? – Ó – lepődött meg Justin. – Igen, az. – Ujjaival lesimította a nyakkendőjét. – Milyen… jó szemed van! – Szeretem a valentinós férfiakat – magyarázta Heather. – Nos, igen. – A férfi alig észrevehetően elvörösödött. – Örülök, hogy találkoztunk, Heather! Ralph szerint magas színvonalon írsz, ezért biztos vagyok benne, hogy előnyére válsz a csapatnak. A lány felé biccentett, vetett egy pillantást Candice-re, majd elsétált. Ők ketten egymásra néztek, majd kuncogni kezdtek. – Heather, te zseni vagy! – lelkendezett Candice. – Honnan tudtad, hogy Justin gyengéi a nyakkendői? – Nem tudtam – vigyorgott a lány. – Nevezd ösztönnek! – Kösz, hogy megmentettél! – hálálkodott Candice. – Kihúztál a pácból. – A fejét csóválta. – Istenem, Justin az agyamra tud menni! – Láttam, hogy összezördültetek – jegyezte meg Heather. – Mi volt a gond? – Kíváncsi arccal nézett a másik nőre. –Ti… miattam vitatkoztatok, ugye? Candice érezte, hogy elpirul. – Nem! – nyugtatta meg gyorsan. – Nem, persze, hogy nem! Ez… valami teljesen más. Tényleg nem érdekes. – Ha te mondod! – Heather fénylő szemekkel nézett. –Csak utálok gondot okozni. – Dehogy okozol gondot! – nevetett Candice. – Gyere, megmutatom az asztalodat!

Hatodik fejezet Maggie nagy, hűvös hálószobájának eső áztatta ablakánál ült, és a távolba vesző, homályos zöld földeket szemlélte. Föld és föld, ameddig ellátni. Rendes, régimódi, angol vidék, amiből nyolc hektár az övék. Nyolc teljes hektár. Londoni mértékkel mérve rengeteg. Az első néhány hónapban, miután eldöntötték, hogy ideköltöznek, ennek ő módfelett örült. Giles, aki hozzászokott a szülei karámjaihoz és

birkákkal teli földjeihez, örült, hogy birtokhoz jut, de nem volt izgatott. Maggie külvárosi gyerekkora és a kennek nevezett pacányi föld után viszont úgy érezte, hogy nyolc hektár már valódi uradalom. Elképzelte, hogy majd körbesétálja, mint egy igazi birtokos, megismeri az összes sarkot, fákat ültet, és kedvenc árnyékos tisztásán piknikezik. Azóta a tulajdon felett érzett öröme valahogy elhalványult. Még mindig szívesen emlegette a nyolc hektárját, szeretett fölbirtokosként gondolni magára és gondtalanul tervezgetni, hogy vesz egy lovat. De annak már puszta gondolatára is kifáradt, hogy tényleg végigcammog a sáros földeken, hisz nem voltak sem különösen szépek, sem érdekesek, csak földek. Megszólalt a telefon, ő pedig az órájára nézett. Ez Giles, azt akarja tudni, mit csinált ma. Megígérte neki és magának is, hogy felmegy a padlásszobákba, és megtervezi az új berendezést. Valójában nem tett mást, csak lesétált a földszintre, evett valamit reggelire, aztán megint feljött. Nehéznek és kedvetlennek érezte magát, kicsit nyomottnak az idő miatt. Képtelen volt cselekvésre szánni magát. – Szia, Giles! – szólt a kagylóba. – Hogy vagy? – kérdezte a férfi vidáman a vonal másik felén. – Itt zuhog. – Jól. – Maggie kényelmetlenül mocorgott a székben. – Itt is esik. – Kicsit rosszkedvűnek hallak, édesem. – Á, én jól vagyok! – jött a borús válasz. – Fáj a hátam, idegesít az eső, és nincs senki, akihez szólhatnék. Ezen kívül remekül vagyok! – Megérkezett a kiságy? – Igen, itt van. A pasi felállította a gyerekszobában. Nagyon szép. Maggie hasa hirtelen összerándult az éles, nyilalló fájdalomtól. – Maggie? – rémült meg Giles. – Minden rendben! – jött a válasz pár másodperc után. – Csak még egy jósló fájás! – Azt hittem, nem hiszel a jóslatokban! – nevetett a férfi. – Jobb, ha megyek. Vigyázz magadra! – Várj! – Maggie-nek egyszerre fontos lett, hogy a férje ne tűnjön el a vonalból. – Szerinted mikor érsz haza? – Rohadt zűrös itt minden. – Giles lehalkította a hangját.

– Megpróbálok olyan hamar jönni, amennyire lehet. De ki tudja? Később felhívlak, és megmondom. – Oké – felelte vigasztalanul Maggie. – Szia! Miután a férje letette, ő még pár másodpercig a fülénél tartotta a meleg kagylót, aztán lassan a helyére rakta, és körülnézett az üres szobában. Úgy tűnt, vibrál a csend. Maggie a néma telefonra bámult, és olyan reményvesztettnek érezte magát, mint egy gyerek a bentlakásos iskolában. Nevetséges, de megrohanta az érzés, hogy haza akar menni. Ez az otthona. Persze, hisz ő Mrs. Drakeford a Fenyvesből. Felkelt és fáradtan a fürdőszobába vánszorgott. Arra gondolt, hogy egy forró fürdő majd kilazítja a hátát. Aztán ebédelni kellene. Nem mintha éhes lett volna, de legalább történik valami. Belépett a meleg vízbe, hátradőlt, amikor a hasa váratlanul újra összerándult. Még egy rohadt jósló fájás. Nem volt már elég? Miért van erre szüksége a természetnek? Nem elég szörnyű az egész enélkül is? Behunyta a szemét, és visszaemlékezett a szakkönyv hamis riasztásról szóló részére. „Sok nő” állította a könyv „összetéveszti a hamis összehúzódásokat az igaziakkal.” De Maggie eldöntötte, vele másképp lesz. Ő aztán nem kér a megaláztatásból, hogy kirángatja Giles-t a munkahelyéről, aki izgatottan berohan a kórházba, csak hogy kedvesen közöljék vele: a felesége tévedett. „Azt hitte, hogy ez a szülés?” hangzana a burkolt célzás. „Ha! Várja csak ki az igazit!” Így is tesz. Kivárja az igazit. *** Roxanne a narancsléjéért nyúlt, aztán újra kényelmesen hátradőlt a székében. Egy zöld-kék mozaikasztalnál ült az Aphrodite Bay Hotel teraszán, rálátott a medencére, a távolban pedig a tengerpartra. Utolsó ital a napfényben, utolsó pillantás a Földközi-tengerre, mielőtt visszarepül Angliába. Apró, gondosan bepakolt bőröndje, amit kézipoggyászként visz fel a gépre, mellette hevert. Mindig úgy gondolta, az élet túl rövid ahhoz, hogy nem használt ruhákkal teli csomagokra várjon a reptéren.

Kortyolt még egyet, és behunyt szemmel élvezte az arcára hulló napsugarakat. Arra gondolt, hogy jó munkát végzett a héten. Megírta kétezer szavas cikkét a Londonernek a ciprusi nyaralásról; elég épületfejlesztést nézett meg ahhoz, hogy összehasonlító tanulmányt készítsen az egyik országos lap ingatlanmellékletébe; az egyik konkurensnek pedig álnéven küld egy könnyed, naplószerű szösszenetet arról, hogy milyen kivándorlóként élni Cipruson. A Londoner kifizette az út egyik felét, ezekkel a plusz melókkal pedig többet keres, mint a maradék. Ha megteheti, miért ne? – gondolta lustán, és halkan dúdolni kezdett. – Látom, élvezed a napot. – Nico Georgiu húzott ki egy széket és ült le az asztalhoz. Elegáns, középkorú férfi volt, mindig jólöltözött és kimondhatatlanul udvarias. A két Georgiu testvér közül a csendesebb, visszafogottabb. Mindkettőjükkel az első ciprusi útján találkozott, amikor azért érkezett, hogy az új szálloda, az Aphrodité Bay megnyitójáról írjon. Azóta, ha itt járt, nem szállt meg máshol, és az évek alatt összebarátkozott Nicóval és a bátyjával. Az övék volt a három legnagyobb szálloda a szigeten, a negyedik pedig most épült. – Imádom a napot! – szólalt meg Roxanne mosolyogva. – Meg az Aphrodite Bayt! – Körülnézett. – El sem tudom mondani, mennyire jól éreztem itt magam! – Mi pedig, mint mindig, örültünk, hogy itt voltál – felelte Nico. Felemelte a kezét, mire egy pincér sietett hozzá. – Egy eszpresszót, legyen szíves! – kérte, majd Roxanne-ra nézett. – Neked? – Semmit, köszönöm – válaszolta. – Hamarosan indulnom kell. – Tudom – közölte Nico. – Kiviszlek a reptérre. – Nico! Rendeltem taxit. – Én pedig lemondtam – mosolygott a férfi. – Beszélni szeretnék veled, Roxanne. – Igen? – kérdezte a nő. – Miről? Megérkezett Nico kávéja, és ő, mielőtt folytatta, megvárta, míg a pincér távozik. – Megnézted az új épületet, az Aphrodite Fallst?

– Láttam az építkezést – bólogatott Roxanne. – Lenyűgöző! Azok a vízesések! – Lenyűgöző is lesz! – közölte határozottan Nico. – Más, mint eddig bármi Cipruson. – Remek! – helyeselt Roxanne. – Alig várom, hogy megnyisson! – A férfira mosolygott. – Ha nem hívsz meg a nyitó bulira, bajban leszel! Nico nevetett, aztán fogta a kávéskanalát és a csésze szélén egyensúlyozta. – Az Aphrodite Falls nagy ívű vállalkozás – folytatta, majd elhallgatott. – Keresünk valakit… egy dinamikus embert, aki levezényelné a nyitást és a marketinget. Valakit, aki tehetséges, tele van energiával, akinek vannak újságírói kapcsolatai. – Csend lett. Nico felnézett. – Valakit, aki élvezi a mediterrán életstílust – mondta lassan, Roxanne pillantását keresve. – Esetleg valakit Nagy-Britanniából. – Engem? – hitetlenkedett Roxanne. – Ezt nem mondhatod komolyan! – De komolyan mondom! – bizonygatta Nico. – A bátyám és én megtisztelve éreznénk magunkat, ha csatlakoznál a céghez. – De én semmit sem tudok a marketingről! Nincs se végzettségem, se gyakorlatom… – Roxanne, te intelligensebb vagy, és több érzéked van ehhez, mint bármelyik úgynevezett szakembernek – horkant fel Nico. – Ilyeneket már vettem föl. Úgy tűnik, a gyakorlat csak meghülyíti őket. A fiatalok lelkesen és ötletekkel teli mennek a főiskolára, és táblázatokkal meg nevetséges szakzsargonnal jönnek ki onnan. Roxanne nevetett. – Van benne valami. – Biztosítanánk számodra az elhelyezést – folytatta Nico előrehajolva. – A fizetés nagyvonalú lenne. – Nico… – Természetesen továbbra is elvárnánk, hogy néha elutazz más, hasonló helyekre. Kutatási… célból. Roxanne gyanakodva nézett rá. – Ezt az állást rám szabtátok? A férfi arcán mosoly suhant át.

– Bizonyos szempontból… talán igen. – Értem. – A nő a narancslevébe bámult. – De… miért? Egy ideig csend ereszkedett rájuk, aztán Nico kifejezéstelen hangon megszólalt: – Tudod, hogy miért. Roxanne-ban furcsa fájdalom ébredt. Behunyta a szemét, megpróbálta összeszedni a gondolatait. A nap égette az arcát, a távolból, a tengerparton gyerekek izgatott kiáltásait hallotta. „Mama!” – kiáltotta az egyik. „Mama!” Egész évben itt élhetne, mindennap napsütésre ébredhetne. Csatlakozhatna a Georgiou fivérekhez léha ünnepi ebédjeiken, mint egyszer Andreas születésnapján. Persze itt van Nico is. Az előzékeny, önmagát lebecsülő Nico, aki sosem tagadta, mit érez iránta, de soha nem is erőltette ezt rá. A kedves, lojális Nico. A nő inkább meghalt volna, mint hogy fájdalmat okozzon neki. – Nem tehetem – felelte, miközben kinyitotta a szemét, és tekintete találkozott a férfiéval. A sötét szeméből kiolvasható kifejezéstől sírni szeretett volna. – Nem hagyhatom ott Londont. – Kifújta a levegőt. – Tudod, hogy miért. Egyszerűen nem… – Nem hagyhatod el őt – fejezte be Nico, és egy hajtásra kiitta a kávéját. Valami megcsörrent Maggie elméjében. Tűzjelző? Ébresztő? A csengő. Az agya felébredt, kinyitotta a szemét. Szédelegve a kád melletti órára nézett, és döbbenten látta, hogy már egy óra. Majdnem egy teljes órát töltött a vízben, félálomban, a melegben. Amilyen gyorsan csak tudott, felállt, törölközőért nyúlt, és mielőtt kiszállt, megtörölte az arcát és a nyakát. Félúton kifelé a kádból még egy jósló fájás rázta meg, és kissé ijedten kapaszkodott a kád szélébe, nehogy elcsússzon. A fájdalom enyhült, de a csengő újra megszólalt, hangosan és sürgetően. – A rohadt életbe, adj egy percet! – kiáltotta. Dühösen újra a törülközőtartóhoz nyúlt, magára tekert egy törülközőt, és kiment a szobából. A lépcsőfordulóban belenézett a nagy tükörbe; megdöbbent

sápadt, feszült képmásától. Hát nem épp a kicsattanó egészség mintaképe. De amilyen hangulatban volt, nem érdekelte, hogy néz ki. A bejárati ajtóhoz ment, és a matt üveg másik oldalán kirajzolódó karcsú, homályos alakot felismerve már tudta, hogy Paddy az. Szinte nem telt el nap, hogy az asszony ne ugrott volna be valami ürüggyel, vagy ne hozott volna valamit: kötött takarót a babának, valamit a kertből vagy virágmintás levelezőlapra írt pogácsareceptet. – Mindig rajtam tartja a szemét! – panaszkodott félig viccelődve Giles-nak előző este. – Mindennap, akár egy óramű! Viszont Paddy társasága is jobb volt a semminél. Pláne, hogy többé nem hozta magával Wendyt. – Maggie! – kiáltotta az asszony, amint kinyílt az ajtó. –Olyan jó, hogy itt talállak! Paradicsomlevest főztem, és szokás szerint túl sok lett. Átvennél egy keveset? – Ó! – lepődött meg Maggie. – Igen, azt hiszem. Gyere be! Félreállt, hogy beengedje anyósát, amikor újabb összehúzódás kezdődött. Hosszabb és fájdalmasabb volt, mint az eddigiek. Megmarkolta az ajtót, lehajtotta a fejét, és az ajkába harapva várta, hogy elmúljon, aztán levegő után kapkodva nézett fel. – Maggie, jól vagy? – kérdezte Paddy ijedten. – Igen. – Megint rendesen lélegzett. – Csak egy jósló fájás. – Egy micsoda? – bámult rá az asszony. – Braxton-Hicks összehúzódásnak hívják – magyarázta türelmesen Maggie. – Benne van a könyvben. Tökéletesen normális az utolsó hetekben. – Anyósára mosolygott. –Megkínálhatlak egy kávéval? – Te csak ülj le! – Paddy furcsa pillantást vetett Maggie-re. – Majd én elkészítem. Biztos jól vagy? – Igen, biztos! – követte anyósát a konyhába. – Csak kicsit fáradt vagyok, és fáj a hátam. Mindjárt beveszek valami fájdalomcsillapítót. – Jó ötlet! – Az asszony picit aggódott. Megtöltötte a kannát, bekapcsolta, és levett két csészét a szárítóról. Aztán megfordult. – Maggie, nem gondolod, hogy ez már az? – Micsoda? – Maggie az anyósára bámult, és belenyilallt a félelem. – A szülés? Persze, hogy nem! Még van két hetem. – Megnyalta száraz ajkait. – Egész héten voltak ilyen jósló fájásaim. Ez… semmi.

– Ha te mondod! – Paddy benyúlt a szerénybe a kávésdobozért, aztán megállt. – Ne vigyelek be a kórházba, biztos, ami biztos? – Ne! – vágta rá a nő azonnal. – Csak közölnék, hogy hülye vagyok, aztán hazaküldenének. – Nem éri meg biztosra menni? – kérdezte az asszony. – Komolyan, Paddy, nincs miért aggódni! – nyugtatgatta Maggie, és megint érezte a szorítást odabent. – Én csak… De nem tudta befejezni a mondatot. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy szűnjön a fájdalom. Mire felnézett, Paddy már állt, és fogta a slusszkulcsát. – Maggie, én nem vagyok szakértő – mondta vidáman. – De még én is tudom, hogy ez nem jósló fájás! – Mosolygott. – Édesem, ez az! Jön a baba! – Az nem lehet! – hallotta a saját hangját Maggie. Szinte lebénította a félelem. – Nem lehet! Még nem készültem fel! Szemerkélt az eső, amikor Roxanne a Barons Courtnál feljött a londoni metróból. Az eget elsötétítették a felhők, a járdák nedvesek és csúszósak voltak, egy kupac Evening Standard melletti pocsolyában csokipapír úszkált. A nő úgy érezte, mintha tél közepe lenne. Felkapta a bőröndjét, végigsietett az utcán, és összerándult, mikor az elhaladó villamos piszkos vizet fröcskölt a lábára. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy alig pár órája még a rekkenő napsütésben üldögélt. Nico csillogó Mercedesében kivitte a reptérre, minden tiltakozása ellenére behordta a csomagjait a reptérre, és ott maradt, míg ki nem derült, hogy minden rendben van. Egyszer sem említette a munkát az Aphrodite Baynél. Ehelyett általánosságokról beszélgettek: politikáról, könyvekről és a férfi tervezett New York-i útjáról. Roxanne pedig hálásan hallgatta, örült a tapintatának. Nico csak akkor szólalt meg váratlan vehemenciával, amikor már a beszállópultnál álltak, és búcsúzni készültek. – A palid bolond! – Úgy érted, én vagyok bolond! – válaszolta Roxanne, és mosolyogni próbált. A férfi csendben a fejét rázta, és megfogta a nő kezét.

– Látogass meg minket minél előbb, Roxanne! – kérte halkan. – Gondolkodj rajta! Legalább gondolkodj rajta! – Fogok – ígérte a nő, bár tudta, hogy már döntött. Nico az arcát pásztázta, sóhajtott, majd megcsókolta az ujja hegyét. – Nincs hozzád fogható, Roxanne! – mondta a férfi. –A palid nagyon szerencsés! A lány visszamosolygott rá, röviden felnevetett, aztán vidáman integetve átsétált a kapun. Most, hogy az eső folyt a nyakán, a buszok másodpercenként lefröcskölték, már nem volt olyan vidám. London szürke, barátságtalan helynek látszott, tele szeméttel és idegenekkel. Egyáltalán miért lakik itt? Odaért a házhoz, felszaladt a bejárati lépcsőn, és gyorsan a táskájába nyúlt a kulcsaiért. Apró lakása a legfelső emeleten volt, az ingatlanügynökök szerint egész Londont látni onnan. Mire felért a lépcsőn, kifogyott a szuszból. Kinyitotta és belökte az ajtót, aztán átlépett egy halom postán. Hideg, fűtetlen levegő fogadta, tudta, hogy lekapcsolták a meleg vizét. Besietett a konyhába és felkapcsolta a vízforralót, majd visszament az előtérbe. Fogta a leveleket, átnyálazta a postát: az unalmas számlákat és reklámokat visszadobta a padlóra. Egy fehér, kézírásos borítéknál hirtelen megállt. A levél a férfitől jött. Hideg, még mindig eső áztatta kezekkel feltépte, és végigfutott a néhány soron. Drága Rapunzel!3 Annyiszor kérek bocsánatot a szerda estéért, ahányszor csak lehet. Majd mindent megmagyarázok. Most, megérdemelt büntetésként, féltékenyen várhatom, hogy visszatérj. Siess haza Ciprusról! Siess, siess! A levél, mint mindig, aláírás nélkül, de egy sornyi csókkal ért véget. A férfi szavait olvasva a nő hallotta a hangját, érezte az érintését a 3

Mesefigura, aki egy toronyba zártan élt, majd a herceg úgy jutott hozzá, hogy a lány hágcsóként leengedte neki méterhosszú haját

bőrén, megcsiklandozta meleg nevetése. Lerogyott a padlóra, újra meg újra kibetűzte a levelet. Szemei mohón falták a sorokat. Aztán, amikor végül felemelte a fejét, különös módon nyugodtnak érezte magát. Igazság szerint nem volt más lehetősége. Egyszerűen nem tudta nem szeretni. Nem költözhet egy másik országba, és nem tehet úgy, mintha nem létezne. Szüksége volt rá, mint az ételre, a levegőre és a fényre. A ténytől, hogy csak egy részét kapja meg, hogy nem lehet teljesen az övé, csak még jobban kívánta. Megcsörrent a telefon, ő pedig hirtelen támadt reménnyel nyúlt a kagyló után. – Igen? – szólalt meg könnyedén, és arra gondolt, ha a férfi az, akkor azonnal taxiba vágja magát, és elmegy hozzá. – Roxanne? Itt Giles Drakeford. – Ó! – lepődött meg a nő. – Maggie jól… – Kislány! – Giles hangja érzelmesebb volt, mint Roxanne valaha hallotta. – Kislány! Egy órája született meg. Tökéletes kislány. A leggyönyörűbb baba a világon? –Mély, remegő lélegzetet vett. – Maggie… fantasztikus volt! Nagyon gyorsan csinálta. Még épp odaértem. Istenem, ez volt a legelképesztőbb élmény. Mindenki sírt, még a bábák is. Úgy döntöttünk, Luciának hívjuk. Lucia Sarah Helen. Ő… ő tökéletes! Az én tökéletes, kicsi lányom? – Csend lett. – Roxanne? – Egy kislány! – motyogta a nő furcsa hangon. – Gratulálok! Ez… ez nagyszerű hír! – Nem tudok sokat beszélni – mondta a férfi. – Nem vagyok teljesen magamnál. De Maggie azt akarta, hogy tudd. – Hát, kösz, hogy felhívtál! – szólt Roxanne. – Még egyszer gratulálok! M-mondd meg Maggie-nek, hogy nagyon szeretem! Lerakta a telefont, majd vagy egy percig némán bámulta. Aztán minden figyelmeztetés nélkül zokogni kezdett.

Hetedik fejezet A következő hajnal napfényes és tiszta reggelre virradt, a levegőben a nyár és a jókedv illata lebegett. Útban az irodába Roxanne megállt

egy virágboltnál és az „Új jövevény” című képes brosúrából egy különösen nagy csokor liliomot választott Maggie-nek. – Fiú vagy lány? – kérdezte a virágos, miközben betáplálta az adatokat a számítógépébe. – Lány – felelte Roxanne, és küldött felé egy ragyogó mosolyt. – Lucia Sarah Helen. Hát nem szép? – LSH – ismételte az eladó. – Úgy hangzik, mint egy drog. Vagy mint egy vizsga. – Roxanne bosszúsan nézett a nőre, és átnyújtotta a Visa kártyáját. – Ma délután küldjük ki – tette hozzá a nő. – Jó lesz így? – Jó! – válaszolta Roxanne, és elképzelte Maggie-t: ül, mint a nő a katalógusban, ropogós, fehér ágyban, kipirult arccal, békésen. A karjában egy alvó kisbaba, Giles szeretettel nézi őket és mindenütt virág. Mélyen legbelül érezte, hogy összefacsarodik a szíve, úgyhogy gyorsan felpillantott, szélesen mosolyogva. – Itt írja alá, kérem! – A virágos egy darab papírt nyújtott át. – Az üzenetet pedig abba a rubrikába írja! Roxanne fogta a tollat és gondolkodott. „Alig várom, hogy az első koktélt keverjem Luciának!” írta végül. – „Sok szeretettel mindkettőtöknek!” – Nem biztos, hogy ez ráfér a kártyára – aggódott az eladó. – Akkor használjanak kettőt! – vágta rá. Már szabadulni akart a virágok émelyítő illatától és a tündéri kisbabákkal teli katalógustól. Az üzletből kisétálva szirom hullott a hajába egy virágfüzérből, ő pedig undorodva félresimította. Kicsivel fél tíz után ért be az irodába, ahol Candice-t törökülésben találta a padlón, amint valamit felvázol egy papírlapra. A szőke lány a Manhattan bárból mellette ült, ő is egy papír fölé hajolt. Roxanne figyelte őket néhány pillanatig, és eszébe jutott Maggie telefonhívása. Tényleg bajkeverő ez a lány? Tényleg kihasználja Candice-t? Ártatlannak tűnt a szeplős, pisze orrával és vidám mosolyával. De Roxanne figyelmét nem kerülte el állának keménysége, amikor nem mosolygott, és a furcsa hidegség a szürke szemében. Miközben őt nézte, Heather felpillantott, és elkapta Roxanne tekintetét. A szemei megvillantak, de aztán édesen elmosolyodott. – Szia! – köszönt. – Valószínűleg nem emlékszel rám!

– Ó, dehogynem! – mosolygott vissza. – Heather, igaz? – Így van! – Mosolya még nyájasabb lett. – Te vagy Roxanne! – Roxanne! – nézett fel Candice csillogó szemekkel. –Hát nem csodás, hogy végre megszületett a baba? – Fantasztikus! – felelte a barátnője. – Giles téged is hívott tegnap? – Igen. Úgy hangzott, mint aki teljesen odavan, nem? –Candice a papírlapra mutatott. – Nézd, tervezünk egy üdvözlőlapot, amit a művészeti osztály megcsinál. Aztán mindenki aláírja. Te mit gondolsz? – Nagyszerű ötlet! – nézett rá hálásan Roxanne. – Maggie imádni fogja! – Leviszem a stúdióba – állt fel Candice. Kicsit bizonytalanul nézett egyikükről a másikra. – Emlékszel Heatherre ugye, Roxanne? – Persze! – felelte a lány. – Maggie mesélte, hogy csatlakozott a csapathoz. Ez aztán gyorsan ment! – Igen. – Candice kissé elpirult. – Minden… minden nagyon jól alakult, nem? – Megint Heatherre nézett. – Hát, jó. Csak gyorsan leviszem ezeket. Mindjárt jövök! Elment és csend lett. Roxanne vizsgálódó pillantást vetett Heatherre, aki ártatlanul nézett vissza rá, és egy hajtincset csavargatott az ujjai közt. – Szóval, Heather – szólalt meg Roxanne végül barátságosan –, hogy tetszik a Londonernél? – Csodálatos! – válaszolta a lány őszintén. – Szerencsés vagyok, hogy itt dolgozhatom! – Úgy hallottam, most Candice-nél laksz. – Igen. Ő nagyon kedves. – Tényleg? – kérdezte Roxanne jókedvűen. – Ez egyáltalán nem lep meg. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Candice nagyon kedves és nagylelkű. Nehezen mond nemet bárkinek is. – Tényleg? – kérdezte Heather. – Igen. Meglep, hogy ez eddig még nem tűnt fel. – Roxanne egy pillanatig hanyagul a körmeit vizsgálgatta. – A barátai – köztük én is – néha nagyon aggódunk miatta. Őt könnyű kihasználni. – Így gondolod? – Heather édesen rámosolygott. – Én azt hittem, Candice tud magára vigyázni. Hány éves is?

Hoppá! Roxanne szinte le volt nyűgözve. Az biztos, hogy ügyesen csinálja. – Szóval – váltott témát hirtelen –, ha jól sejtem, még sosem dolgoztál magazinnak. – Nem – felelte könnyedén Heather. – De amint hallom, jól írsz – folytatta Roxanne. – Biztosan lenyűgözted Ralph Allsoppot az állásinterjún. Meglepetésére halvány pír kúszott végig Heather nyakán. Egy pillanatig érdeklődve figyelte, de az aztán eltűnt. – Hát, Heather – szólalt meg. – Örülök, hogy újra láttalak. Sokszor fogunk találkozni, az biztos! Figyelte, hogy Heather Justin irodájába sétál. Látta, hogy az mosolyogva pillant fel, amikor belép. Tipikus férfi! – gondolta epésen. Őt már elbolondította a lány negédes mosolya. Roxanne az üvegen át Heather kedves, pisze profiljára szegezte a szemét, és próbálta megfejteni. Fiatal volt, szép, és talán valamennyire tehetséges is. Elbűvölő – a felszínen. Értékesnek tűnő, kedves lány. De akkor miért áll fel tőle a szőr Roxanne hátán? Egy pillanatra bevillant az agyába a gondolat, hogy talán egyszerűen csak féltékeny Heatherre. De ezt azonnal elvetette. Miközben állt és bámult, Candice visszajött az irodába, kezében a korrektúrával. – Szia! – küldött felé egy meleg mosolyt. – Figyelj, van kedved meginni valamit munka után? – Nem lehet – felelte Candice sajnálkozva. – Megígértem Heathernek, hogy elmegyünk vásárolni. Ajándékot keresek Maggienek. – Nem gond! – mondta Roxanne könnyedén. – Majd máskor! Candice bement Justin irodájába, rámosolygott Heatherre, és beszélni kezdett. Justin azonnal mutogatásba fogott, a korrektúrát nézegette, Candice bólintott és ő is mutogatott. Míg mindketten elmélyülten nézték a munkaanyagot, Heather lassan megfordult, és hidegen Roxanne szemébe nézett az üvegen keresztül.

Egy idegig csak bámulták egymást. Aztán Roxanne hirtelen elfordult. – Roxanne! – Justin felnézett és kiszólt. – Idejönnél és megnéznéd? – Egy pillanat! – kiáltott vissza, és kisétált az irodából. Nem várta meg a liftet, hanem hirtelen adrenalin lökettől hajtva felsietett a lépcsőn, és végigment a folyosón Ralph Allsopp irodájáig. – Janet! – állt meg a férfi idős titkárnőjének asztalánál. – Beszélhetnék Ralph-fal? – Attól tartok, nincs bent – nézett fel Janet a kötéséből. –Egész nap nem is lesz. – Ó! – Roxanne kicsit lecsillapodott. – Francba! – De már tud Maggie kisbabájáról – közölte Janet. –Mondtam neki, amikor ma reggel felhívott. Nagyon örült a picinek. A neve is gyönyörű: Lucia. – A kötésére mutatott. – Készítek neki egy kis kabátkát. – Igazán? – Roxanne úgy nézett a citromsárga gyapjúgombolyagokra, mint valami egzotikus országbeli érdekességre. – Ez nagyon kedves tőled! – Semmiség! – Janet fürgén csattogtatta a kötőtűit. –Maggie nem szeretne bolti kardigánokat adni a kicsire. Nem? – kérdezte magában Roxanne. Mi az ördögért nem? Aztán türelmetlenül megrázta a fejét. Nem azért van itt, hogy babaruhákról csevegjen. – Figyelj, Janet! – szólalt meg. – Kérhetek valamit? – Kérhetsz. – Janet még fürgébben csattogtatta a kötőtűit. – De nem biztos, hogy meg is kapod. Roxanne elvigyorodott, és lehalkította a hangját. – Mondott neked Ralph valamit az új szerkesztőségi asszisztensről, Heatherről? – Nem sokat – válaszolta Janet. – Csak hogy neki adta az állást. Roxanne a homlokát ráncolta. – De amikor meghallgatta, biztos mondott valamit. – Úgy gondolta, nagyon szellemes – emlékezett vissza Janet. – Vicces cikket írt London közlekedéséről. – Igazán? – Roxanne meglepetten nézett fel. – Tényleg olyan jó?

– Ó, igen! – bizonygatta Janet. – Ralph adott nekem egy másolatot, hogy elolvassam. – Letette a kötését, átnyálazott egy halom papírt az íróasztalán, és átnyújtott egy lapot. – Tessék! Tetszeni fog! – Azt kétlem – mondta a nő. Fogta a papírt, és a táskájába csúsztatta. – Hát, kösz. – Add át üdvözletem Maggie-nek, ha beszélsz vele? –tette hozzá Janet kedvesen, és kirázta a kicsi sárga kabátkát. – Remélem, az anyaság nem túl nagy sokk neki. – Sokk? – kérdezett vissza meglepetten Roxanne. – Á! Dehogy! Maggie megoldja. Mint mindig. Egy őt szólongató hang kirángatta Maggie-t élénk és őrült álmából, amiben valami névtelen és láthatatlan után futott. Rémülten nyitotta ki a szemét, és néhányszor zavartan pislogott a felülről érkező éles fényben. – Maggie? – A szemei fókuszáltak: az ágya végénél Paddyt látta, kezében egy hatalmas liliomcsokorral. – Maggie, drágám, nem tudtam, hogy alszol-e. Hogy érzed magad? – Jól – válaszolta rekedten. – Jól vagyok! – Megpróbált felülni, kicsit megrándult a testét átjáró fájdalomtól, kirázta a haját száraz arcából. – Mennyi az idő? – Négy – nézett az asszony az órájára – múlt. Giles bármelyik percben itt lehet. – Jó – suttogta Maggie. Férjét, a többi látogatóval együtt, két órakor kitessékelték a kórteremből, hogy a kismamák kicsit pihenhessenek. Maggie éberen feküdt egy ideig, arra várt, hogy Lucia felsírjon, de közben, úgy tűnik, elszundított. Mégsem érezte magát kipihentnek, hanem álmosnak és szétszórtnak. Képtelen volt gondolkodni. – Hogy van a kis unokám? – Paddy bekukucskált a Maggie ágya mellett álló műanyag bölcsőbe. – Alszik, mint egy angyal. Milyen jó kislány! Akár egy angyal, nem? – Éjjel sokszor fent volt. – Maggie remegő kezekkel töltött magának egy pohár vizet. – Igen? – Paddy kedvesen mosolygott. – Gondolom, éhes volt.

– Az. – Maggie a bölcső üvegén keresztül a lányára nézett. Egy pici batyu a melegítőtakaróban, apró, ráncos arca épphogy látszik. Nem tűnt valódinak. Semmi nem tűnt annak. Maggie úgy érezte, semmi nem készítette fel arra, milyen lesz. Semmi. A szülést úgy élte meg, mintha egy másik, idegen világba lépett volna, ahol a teste olyan erőknek engedelmeskedett, amik felett neki nem volt hatalma. Ahol megszűnt a méltósága, megszűntek az elvei, az önuralma, és darabokra tört az önképe. Ahol a normális élet szabályai érvényüket veszítették. Tiltakozni akart. Le akarta állítani az egészet. Találni valamit, amiért az utolsó pillanatban kiszállhat. De már késő volt. Nem volt kibúvó, nem volt menekvés. Nem tehetett mást, csak hogy összeszorítja a fogát és végigcsinálja. A fájdalom emléke máris halványulni látszott. Az agyában minden az utolsó pár perc körül forgott. Az éles fehér fények, a gyerekorvos, amikor megérkezett a baba. Maggie ezt tartotta a legszürreálisabb pillanatnak mind közül: amikor világra hozott egy másik, élő, ordító emberi lényt valahonnan önmagából. Körülnézett a kórteremben, és látta a többi anya arcát. Nem tudta elhinni, hogy ők milyen nyugodtan fogadják ezt a fontos, különleges eseményt. Hogy képesek pelenkamárkákról és szappanoperákról csevegni, mintha semmi fontos nem történt volna? Vagy csak arról van szó, hogy ők már csináltak ilyet. A kórteremben senki más nem volt friss kismama. Mind gyakorlott könnyedséggel ringatták a batyut. Egyszerre tudtak szoptatni, reggelizni, és arról beszélgetni a férjükkel, hogy átrendezik a vendégszobát. Éjjel hallotta a szomszéd ágyon fekvő lányt az ügyeletes védőnővel viccelődni. – Falánk kis rabló, ugye? – kérdezte nevetve. – Sosem hagy békén. Eközben Maggie-nek, a virágos függöny túloldalán, könnyek folytak végig az arcán. Még egyszer megpróbálta rávenni Luciát, hogy szopjon. Mi a baj velem? – kérdezte magától dühösen, amikor Lucia pár pillanatig megint szívogatni kezdett, aztán tiltakozó üvöltésre nyitotta a száját. A baba egyre hangosabb visítására megjelent egy bába. Maggiere nézett, és rosszallóan összeszorította a száját. – Túlságosan felidegesítette – közölte. – Hagyja, hogy először megnyugodjon!

A kíntól és a szégyentől elpirulva, Maggie megpróbálta lecsendesíteni a rúgkapáló, visító Luciát. Egyszer azt olvasta egy cikkben, hogy az újszülött felismeri az anyja szagát. Hogy az anyja hangja már egy pár órás babát is megnyugtat. A cikk azzal zárult, hogy az anya és gyermek közti kapcsolatnak nincs párja. De miközben Maggie a saját újszülöttjét ringatta, az egyre hangosabban üvöltött. A bába végül türelmetlen sóhaj kíséretében elvette. Lefektette az ágyra, szorosan betakarta és megint felemelte. Lucia szinte azonnal abbahagyta a sírást. Maggie csak bámulta a saját gyerekét, aki valaki más karjában békés és nyugodt volt; elöntötte a kudarc érzése. – Tessék! – mondta a bába ezúttal kedvesebben. – Próbálja újra! Tele fájdalommal Maggie visszavette a picit, és felkészült rá, hogy Lucia megint tiltakozni kezd. A melléhez tartotta, és a baba, szinte varázsütésre, szopni kezdett. – Így már sokkal jobb! – mondta a bába. – Csak gyakorolnia kell egy kicsit. Várt néhány percig, aztán közebbről is megnézte Maggie karikás szemeit. – Jól érzi magát? Nem túlságosan lehangolt? – Jól vagyok! – felelte Maggie automatikusan, és rávette magát, hogy széles mosolyt villantson a nőre. – Komolyan! Csak meg kell birkóznom ezzel! – Jó – helyeselt a bába. – Ne aggódjon! Az elején mindenki küszködik. Luciára pillantott, aztán otthagyta a fülkét. Alighogy elment, a könnyek újra folyni kezdtek Maggie arcán. Az ágya végét bámulta, miközben érezte a forró nedvességet, de nem mert megmozdulni vagy zajongani, nehogy megzavarja a lányát. Vagy, ami még rosszabb, nehogy a többi anya meghallja. Azt gondolnák, hogy dilis, mert a gyereke fölött bőg. A kórteremben rajta kívül mindenki boldog volt. Neki is annak kellene lennie. – Ezek a liliomok akkor érkeztek, amikor indultam – szólalt meg most Paddy. – Keressek még egy vázát, vagy vigyem inkább haza? – Nem tudom – dörzsölte az arcát Maggie. – Hívott … az anyám?

– Igen – válaszolta ragyogva az anyósa. – Holnap érkezik. Sajnos ma nem tudott elindulni. Valami életbe vágó megbeszélés. – Ó… – Maggie mindent megtett, hogy a csalódás ne üljön ki az arcára. Végtére is felnőtt nő. Mi szüksége van az anyjára? – Nézd, itt van Giles! – mondta Paddy. – Megyek, és mindannyiunknak szerzek egy jó csésze teát. A virágokat óvatosan az ágyra tette, és kisietett a szobából. Hogy hol talál majd egy jó csésze teát, arról Maggie-nek fogalma sem volt. De Paddy már csak ilyen. Ha magára hagynák a dzsungel közepén egy zsebkéssel, ő akkor is szerezne egy jó csésze teát és talán még pár pogácsát is. Maggie figyelte, ahogy anya és fia üdvözlik egymást. Aztán Giles az ágya felé sétált, ő pedig megpróbált könnyed, barátságos arckifejezést ölteni, boldog, szerető feleséghez illőt. Pedig igazság szerint úgy érezte, eltávolodtak, csak felszínes társalgásra képesek. Huszonnégy óra alatt ő egy új világba került, a férje nélkül. Nem akarta, hogy így legyen. Azt akarta, hogy mellette legyen, minden értelemben. De mire a férfi megkapta az üzenetét a munkahelyén, ő már javában vajúdott. Csak az utolsó félórára ért oda, amikorra a nő már alig érzékelte a jelenlétét. Most, bár a férfi őszintén mondhatta, hogy ott volt a lánya születésénél, Maggie úgy érezte, a férje csak a végkifejletet látta, az odavezető út nélkül. Hogy sosem fogja igazán megérteni, min ment keresztül a felesége. Míg ő némán és döbbenten bámulta a lányát, Giles a nővérekkel viccelődött, és pezsgőt töltött. Maggie arra vágyott, hogy egy kis időt egyedül töltsenek. Egy-két nyugodt percet, míg összeszedheti a gondolatait. Esélyt, hogy ők ketten felfoghassák a hihetetlent, ami megtörtént velük. Esélyt, hogy őszintén beszélhessen, kertelés, álarc nélkül. De úgy tűnt, egy perc sem telt el, és jött egy bába, aki finoman megkélte Giles-t, hogy a többi látogatóval együtt hagyja el a kórtermet, és jöjjön vissza reggel. Míg a férfi összeszedte a cuccait, Maggie szíve rémülten kalapálni kezdett. De ahelyett, hogy kimutatta volna a félelmét, vidáman mosolygott, hagyta, hogy a férfi megcsókolja búcsúzóul. Sőt, még egy viccet is elsütött az otthoniakról. Most ismét mosolygott.

– Nem siettél. – Jól aludtál? – kérdezte Giles, miközben leült az ágy szélére, és megsimogatta Maggie haját. – Nyugodtnak látszol. Mindenkinek elmondtam, milyen fantasztikus voltál. Mindenki üdvözöl. – Mindenki? – Mindenki, aki csak az eszembe jut. – A bölcsőre nézett. – Ő hogy van? – Ó, remekül! – válaszolta vidáman. – Nem csinált sok mindent, mióta elmentél. – Szép virágok! – mutatott a férfi a liliomokra. – Kitől jött? – Meg sem néztem! – felelte Maggie. Kinyitotta a borítékot, amiből két dombornyomásos kártya pottyant ki. – Roxanne! – mondta nevetve. – Azt üzeni, ő akarja keverni Lucia első koktélját. – Tipikus Roxanne! – mondta Giles. – Igen. Az üdvözletet látva Maggie szinte hallotta barátnője rekedtes, vontatott hangját, és legnagyobb rémületére érezte, hogy az árulkodó könnyek ismét égetik a szemét. Gyorsan pislogott, és letette a kártyát az éjjeliszekrényre. – Itt is vagyunk! – hallotta Paddy hangját. Tálcát hozott csészékkel. A bábát, aki követte, Maggie még nem ismerte. Anyósa letette a teaszervizt, és Maggie-re mosolygott. – Arra gondoltam, tea után esetleg megfürdethetnéd Luciát életedben először. – Ó – lepődött meg Maggie –, hát persze! Ivott egy kortyot, és megpróbált Paddyre mosolyogni, bár elpirult zavarában. Eszébe sem jutott, hogy Luciának fürdésre van szüksége. Eszébe sem jutott. Mi a baj vele? – Szopott mostanában? – kérdezte a bába. – Ebéd óta nem. – Értem – mondta a nő vidáman. – Talán most megszoptathatná. Ne akarja túl sokáig magára hagyni! Ő még nagyon kicsi. Maggie-t újra bűntudat szúrta, és még jobban elvörösödött. – Persze… – motyogta. – Most… most megetetem. Tudta, hogy mindenki őt figyeli. Benyúlt a bölcsőbe, kivette Luciát, és nekilátott, hogy kibogozza az apró takarót.

– Hadd fogjam meg egy kicsit! – szólalt meg hirtelen Giles. – Csak hadd nézzem meg! – Felvette a babát, és kényelmesen befészkelte a karjaiba. A kislány hatalmasat ásított, aztán kinyitotta apró, ráncos szemét. Felnézett az apjára, apró, rózsaszín szája kinyílt, mint egy virág. – Hát nem ez a legszebb látvány? – kérdezte halkan Paddy. – Hadd vessek rá egy pillantást! – kérte a bába. – Tessék! – mondta Giles. – Hát nem tökéletes? – Olyan egészséges színe van! – büszkélkedett Paddy. – Én is ezen gondolkodom – felelte a bába. Lefektette a csöppséget az ágyra, és gyorsan kigombolta a rugdalózóját. Lucia mellkasára nézett, aztán Maggie-re. – Mindig ilyen színe volt? – Igen – lepődött meg a nő. – Azt… hiszem. – Lebarnult – nevetett zavartan Giles. – Nem hiszem – vonta fel a szemöldökét a nő. – Ezt valakinek észre kellett volna vennie. Azt hiszem, sárgaságot kapott. Az ismeretlen szó fenyegetésként lógott a levegőben. Maggie a bábára bámult, és érezte, hogy elsápad, a szíve kalapál. Hazudtak neki. Mindenki hazudott. A gyereke egyáltalán nem egészséges. – Nagyon súlyos? – sikerült megszólalnia végül. – Á dehogy! Pár nap és elmúlik. – A nő Maggie-re nézett, és nevetésben tört ki. – Ne aggódjon, kedvesem! Túléli. Ralph Allsopp a kórház előtt ült egy padon, figyelte, ahogy egy törött lábú férfi fájdalmasan vonszolja magát a mankóin, hogy két nővér üdvözli egymást, majd vidáman beszélgetni kezdenek. Az ölében a kórházi ajándékboltban vett, bölcsőt, virágcsokrot és mosolygó babát ábrázoló levelezőlap feküdt. „Drága Maggie!” – írta bizonytalan kézzel a kártya belsejébe. Aztán megtorpant, letette a tollát, nem tudta folytatni. Betegnek érezte magát, de nem magától a betegségtől. Az halkan, észrevétlenül lopódzott hozzá, akár egy barátságos, kedves csaló. Először csak az egyik lábát tette be csendesen, aztán a másikat, majd gyorsan szétterjedt a testében, a szívesen látott vendég magabiztosságával. Most már bármit megtehetett. Ahogy csak neki

tetszett, nem lehetett elkergetni. Erősebb volt nála. Talán ezért, vagy, mert ismerte saját erejét, eddig viszonylag kedvesen bánt vele. Vagy talán ez a stratégiája része volt. Körülötte topogott, tábort vert mindenhol, ahol meg tudta vetni a lábát, hagyta, hogy ne vegye észre a jelenlétét, amíg már túl késő nem lett. Persze most már mindent tudott róla. Három különböző orvos magyarázta el neki a betegségét Úgy tűnt, mindannyiuk számára fontos, hogy minden egyes részletet világosan értsen, mintha csak vizsgáznia kellene belőle. A szemébe néztek, gyakorlott, érzelemmentes arckifejezéssel beszéltek tanácsadásról, Hospice házakról, különlegesen képzett nővérekről, majd rövid szünet után a feleségéről. Biztosak voltak benne, hogy a felesége, a családja, a munkatársai megtudják, hogy a világ tudomást szerez róla. Szerintük ezt az információt közölni az ő feladata, az ő döntése és az ő felelőssége. Ralph-ot ez a felelősség betegítette meg. Ettől futott végig a hátán a hideg, ettől volt hányingere. Túl nagy volt ez a felelősség. Kinek mondja el? Mit mondjon el? Hány hajót süllyesszen el egyszerre? Mert abban a pillanatban, amikor kimondja, minden megváltozik. Abban a pillanatban köztulajdonná válik. Az ő véges, fogyó élete többé mái-nem a sajátja lenne, hanem azoké, akik szeretik őt. Ez jelentette a problémát és a szívfájdalmat. Kié ez az utolsó néhány hónap, hét, nap? Most azt gondolta, élete hátralevő része a feleségét, három gyerekét, legközelebbi barátait illeti. Ennek így kellene lennie. De ha választ, akkor egyben elutasít is. Ha valamit elmond, akkor magyarázattal is tartozik. Ha most beszél, akkor – úgy érezte – az utolsó hónapjai óriási nagyító alá kerülnek. Nem lennének többé titkok, betolakodók, váratlan fordulatok. Élete utolsó hónapjait hagyományos és nemes szabályok szerint kellene élnie. Hisz a rákbetegek nem házasságtörők, igaz? Lehunyta a szemét, és fáradtan megdörzsölte a homlokát. Az orvosok azt hitték, a világ összes tudása kiolvasható a grafikonjaikból, vizsgálataikból és statisztikáikból. Azt nem, hogy a vizsgálón kívül az élet ennél bonyolultabb. Hogy vannak olyan összetevők, amikről fogalmuk sincs, és az ember könnyen okozhat fájdalmat és bánatot.

Persze elmondhatott volna nekik mindent. Rájuk bízhatta volna a kétségeit, ahogy a testét is. Figyelhette volna őket, ahogy sugdolóznak, tanácskoznak meg a szakkönyveikkel konzultálnak. De mi értelme lett volna? Nincs megoldás, ahogy a betegségére sincs gyógymód. Minden megoldás fájdalmas, a legtöbb, amit remélhet, az a lehető legkisebb sérülés. Hirtelen határozottsággal újra kézbe vette a tollat. „Egy új, kicsi fény a világon” – írta a kártyára. – „Sok szeretettel: Ralph” Úgy döntött, vesz egy nagy palack pezsgőt is mellé, és az egészet különleges küldeményként küldi el, hisz Maggie valami ilyesmit érdemel. Lezárta a borítékot, elgémberedett tagokkal felállt és az órájára nézett. Fél óra múlva indulnia kell. Ennyi ideje maradt, hogy kiürítse zsebeiből az összes szórólapot, brosúrát és bizonyítékot, hogy kiűzze az orrából a klóros kórházszagot, és betegből újra átlagemberré változzon. Egy taxi lassan haladt az utcán, ő sietett, hogy megállítsa. A sűrű esti forgalmon keresztül döcögve, kibámult az ablakon. Az emberek rosszkedvűen mentek el egymás mellett az úttesten, és ő, megszabadulva az orvosok óvó pillantásától, élvezettel vizsgálgatta az arckifejezéseiket. Határozottan eldöntötte, hogy amíg csak lehet, ragaszkodni fog a normalitáshoz, az emberi létezés csodájának könnyelmű, varázslatos semmibevételéhez. Az ember nem azért teremtődött, hogy állandóan tudatában legyen egészséges életfunkcióinak, és értük hálát adva járjon a földön. Hanem azért, hogy küzdjön, szeressen, harcoljon és veszekedjen. Hogy túl sokat igyon és egyen, és túl sokáig feküdjön a napon. A sarkon kiszállt a taxiból, és lassan végigsétált az utcán a házig, ahol a nő lakott. Felnézett, látta, hogy az összes ablakában el van húzva a függöny, és kihívóan világít a fény. A látvány egyszerre nagyon éles lett. Az ő Rapunzelje a tornyában nem sejti, mit hoz a jövő. A férfi szívébe belenyilallt a fájdalom, és egy pillanatig kétségbeesetten vágyott rá, hogy mindent elmondjon neki. Hogy elmondja neki akkor este, hogy szorosan magához ölelje, és együtt sírjanak hajnalig. De nem tehette. Ő ennél erősebb. Mély levegőt vett, meggyorsította a lépteit, és elérte a bejárati ajtót. Megnyomott egy gombot, és pár pillanat múlva kitárult az ajtó. Lassan felment a lépcsőn a legfelső

emeletre; a nő az ajtóban várt rá. Fehér selyemblúzt és fekete rövid szoknyát viselt, a fény hátulról égő glóriába vonta a haját. A férfi pár pillanatig csak nézte őt. – Roxanne – szólalt meg végül. – Te… – Jól nézek ki! – fejezte be a nő, és félmosolyra húzta a száját. – Gyere be…

Nyolcadik fejezet A kicsi és csendes ajándékboltban édeskés illat terjengett. Bár a bevásárlóközpont többi része zsúfolt, ez a bolt gyakorlatilag üres volt. Candice körbesétált, hallgatta léptei zaját a parkettán, és tanácstalanul nézegette a „Kislány!” feliratú párnákat meg bögréket. A plüssállatokkal teli polc előtt megállt, levett egy macit és rámosolygott. Aztán ahogy megfordította, és meglátta az árát, elsápadt. – Mennyi? – jelent meg mögötte Heather. – Ötven font – suttogta, és gyorsan visszatette a macit a helyére. – Ötven guba? – Heather hitetlenkedve bámult az állatkára, aztán elnevette magát. – Ez pofátlanság! Még csak nem is kedves a pofija! Gyere! Elmegyünk máshova. Kisétáltak a boltból. Heather Candice karjába fűzte a sajátját, aki erre kicsit elpirult az örömtől. Alig hitte el, hogy a lány még csak egy hete költözött hozzá. Máris olyanok voltak, mint a régi barátok, a lelki társak. Heather ragaszkodott hozzá, hogy esténként rendes vacsorát főzzenek, és kinyissanak egy üveg bort. Minden estére más szórakozást tervezett. Egyszer arcpakolást készített Candice-nek, máskor filmeket és popcornt hozott haza. Aztán beállított egy elektromos gyümölcsfacsaróval, és előadta, hogy gyümölcslébárt nyit a konyhában. Az este végére kiszáradt a kezük a narancspucolástól, és sikerült alkotniuk egy pohárnyi, undorító gyümölcslevet, de mindketten dőltek a röhögéstől. Candice-ből még most is kibuggyant a nevetés, ahogy visszaemlékezett rá. – Mi az? – fordult hozzá Heather. – A gyümölcsfacsaró.

– Istenem! – nyögte a lány. – Ne is mondd! – Megállt egy nagyáruház bejáratánál. – Ehhez mit szólsz? Itt biztos van babarészleg. – Ó, remek ötlet! – Én most ellépek egy kicsit – közölte Heather. – Valamit meg kell vennem. Szóval találkozunk a bébirészlegen! – Oké! – felelte, és elindult a lift felé. Este hét óra volt, de az üzletben annyian nyüzsögtek, mint napközben. A babarészleghez érve Candice kissé zavarba jött a sok, babakocsikat nézegető, terhes nő között, de kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Megakadt a szeme egy sor hímzett ruhácskán, és lapozgatni kezdte őket. – Itt vagy! – hallotta meg Heather hangját, és felnézett. – Ez gyors volt! – Ó, tudtam, mit keresek – magyarázta Heather, és kicsit elpirult. – Ez… ez a tied! – Tessék? – Candice zavartan bámult a felé nyújtott papírtáskára. – Hogy érted, hogy az enyém? – Ajándék! – felelte komolyan Heather. – Annyira jó vagy hozzám, Candice! Te… megváltoztattad az életem. Ha te nem lennél… én… valahol egész máshol lennék… Candice belenézett Heather tágra nyílt, szürke szemébe, és elszégyellte magát. Ha tudná… Ha tudná nagylelkűségének igazi okát; hogy bűntudat és őszintétlenség van a barátságuk mögött, akkor is itt állna ezekkel az édes, barátságos szemekkel? Hirtelen rosszul érezte magát a csalástól, úgyhogy gyorsan kinyitotta a táskát, és egy ezüst tollat húzott ki belőle. – Nem nagy dolog – szabadkozott Heather. – Csak gondoltam, tetszene. Az interjúidhoz. – Nagyon szép! – Candice-nek könnyek gyűltek a szemébe. – Tényleg nem kellett volna! – Ez a legkevesebb, amit tehetek – felelte a lány. Megszorította Candice karját. – Annyira örülök, hogy összefutottunk, akkor este! Van valami… különleges kettőnk közt. Szerinted nem? Úgy érzem, mintha te lennél a legjobb barátom. – Candice ránézett, aztán előrehajolt, és

hevesen megölelte. – Tudom, hogy a barátaid nem kedvelnek – hallatszott Heather hangja. – De nem számít! Candice hátrahúzta a fejét, és meglepetten meredt a lányra. – Hogy érted, hogy a barátaim nem kedvelnek? – Roxanne nem – villantott egy kurta mosolyt Heather. – Ne aggódj miatta! Nem fontos. – Ez szörnyű! – kiáltotta szemöldök ráncolva Candice. –Miből gondolod ezt? – Lehet, hogy tévedek – jött a gyors válasz. – Csak abból, ahogy rám nézett… Tényleg, Candice, ne agyalj ezen! Nem is kellett volna szólnom. – Gyors mosolyt vágott. – Gyere, válassz ezekből egyet, aztán menjünk, próbáljunk fel valami rendes cuccot! – Oké – egyezett bele a nő. De ahogy újra kézbe vette a ruhácskákat, összeráncolta a homlokát. – Figyelj, most szörnyen érzem magam! – sajnálkozott Heather. – Kérlek, Candice, felejtsd el, hogy bármit mondtam! – Felemelt mutatóujjával kisimította egy ráncot barátnője homlokán. – Felejtsd el Roxanne-t, jó? Talán csak érzékeny vagyok, és mindent félreértettem. Roxanne boldogan feküdt a kanapén egy szál pólóban, hallgatta a halk jazz-zenét és a háttérben Ralph főzőcskéjének neszeit a konyhából. A vacsorát mindig a férfi készítette. Egyrészt, mert azt állította, hogy élvezi, másrészt mert ő nem értett hozzá. Roxanne számára a legboldogabb pillanatok mindig a szeretkezések utáni közös vacsorák voltak. Ezt élvezte a legjobban. Ilyenkor már majdnem olyan volt, mintha együtt élnének, akár egy normális pár. Persze sosem voltak azok. Talán soha nem is lehetnének. Roxanne gondolatai automatikusan és szinte érzelemmentesen Ralph legkisebb fiánál, Sebastiannál kötöttek ki. Édes kicsi Sebastian. A ráadás, az áldás, mondjuk ki, a baleset. De csak egy gyerek, aki még csak tízéves. Tízéves, öt hónapos és egy hetes. Roxanne percre pontosan ismerte Sebastian Allsopp életkorát. A nővére és a bátyja a húszas éveikben jártak, elfoglalta őket a saját életük. De Sebastian otthon élt, iskolába járt, fogat mosott, és még fontos volt neki a plüssmacija. Még túl kicsi volt, hogy elviselje a válás

zűrzavarát. Addig nem, míg tizennyolc nem lesz, magyarázta egyszer Ralph néhány konyak után. Tizennyolc. Még hét év, hat hónap és három hét. Hét év múlva Roxanne már negyven lesz. A gyerekek érdekében. Ez a fordulat régen semmit sem jelentett számára. Most, mintha tüzes vassal égették volna a lelkébe. Sebastian érdekében. Még csak négyéves volt azon az éjszakán, amikor ők ketten először táncoltak. Pizsamás kisbaba volt, amikor a nő belenézett az apja szemébe, és ráébredt, hogy többet akar. Többet akar a férfiból. Huszonhét volt, Ralph negyvenhat. Úgy tűnt, a világon minden lehetséges. Roxanne lehunyta a szemét és emlékezett. A Rómeó és Júlia sztárokkal telezsúfolt premierjén történt, a Barbican Színházban. Ralph az utolsó pillanatban sétált be a szerkesztőségbe, felajánlva az ajándékba kapott tiszteletjegyeinek egyikét. Kissé meglepődött, amikor Roxanne kapott az ajánlaton, de ezt tapintatosan eltitkolta. Később bevallotta, hogy a lányt mindig is felszínes, anyagias embernek hitte, aki okos és tehetséges, de hiányzik belőle a mélység. Amikor az előadás végén odafordult hozzá, és látta, hogy Roxanne még mindig előremered, arcán szégyenkezés nélkül folynak a könnyek, csodálkozott, és váratlan vonzalmat érzett iránta. Aztán a lány hátradobta a haját a homlokából, letörölte a könnyeit, és szokásos hangján megszólalt: „Kitikkadtam! Mit szólnál egy koktélhoz?”, ő pedig hátravetett fejjel nevetett. Előhúzott két meghívót a premier bulira, ahová eredetileg el sem akart menni, és felhívta a nejét, hogy később ér haza, mint gondolta. Az idegenekkel teli parti sűrűjétől távol álltak; iszogattak, a darabról beszélgettek, és történeteket találtak ki a többi vendégről. Aztán rázendített a jazz-zenekar, és a parkettet ellepték a párok. Rövid habozás után felkérte Roxanne-t táncolni, aki, amint maga körül érezte a férfi karját, már tudta. Egyszerűen tudta. Az emlékektől ismerős szúrás, fájdalom és öröm keveréke futott át Roxanne-on. Arra az éjszakára mindig úgy fog emlékezni, mint a legvarázslatosabbra egész életében. Ralph elment, hogy telefonáljon, ő pedig nem engedte meg magának, hogy belegondoljon, kinek. A férfi,

visszaérve az asztalukhoz, remegett az izgalomtól. Leült a lánnyal szemben, a szemébe fúrta a tekintetét, és lassan azt mondta: – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahová. Talán egy szállodába. Lenne kedved… csatlakozni? Roxanne néhány pillanatig néma maradt, aztán letette az italát. Lazának akart látszani, nyugodt akart maradni, amíg csak lehet. De beszálltak a taxiba, Ralph felé fordult, és ő azon vette észre magát, hogy szinte kétségbeesett vágyakozással viszonozza a pillantását rá. Amikor az ajkuk találkozott, félig viccesen azt gondolta: „Hé, megcsókolom a főnököt!”. A férfi csókja egyre bensőségesebb lett, ő lehunyta a szemét, és képtelen volt összefüggően gondolkodni. Arra csak másnap reggel volt újra képes, amikor felébredt a Park Lane Hotelben egy nála tizenkilenc évvel idősebb, házasságtörő férfi mellett. – Egy pohár bort? – szakította félbe a gondolatait Ralph hangja. Kinyitotta a szemét és látta, hogy a férfi szeretettel néz le rá. – Kinyithatom a bort, amit hoztam. – Csak ha elég hideg – válaszolta gyanakodva. – Ha meleg, visszaküldöm! – Hideg – mosolygott Ralph. – Betettem a hűtőbe, amikor ideértem. – Ajánlom is! Felült, és átkulcsolta a térdét, míg a férfi visszament a konyhába. Egy perccel később Ralph két teli borospoharat tartott a kezében. – Egyébként miért nem voltál ma az irodában? – kérdezte Roxanne, közben felemelte a poharát. – Csirió! – Csirió! – ismételte Ralph. Nagyot kortyolt, és könnyedén folytatta. – Délelőtt megbeszélésem volt a könyvelővel egészen ebédig. Utána már nem volt értelme bemenni. – Á, oké! – Roxanne is ivott egy keveset. – Lógós! Ralph arcán átsuhant egy félmosoly, aztán lassan leült egy székbe. Roxanne kicsit aggódva figyelte. – Jól vagy? Nyúzottnak látszol. – Kicsit sokáig voltam fent tegnap – válaszolta a férfi, és behunyta a szemét. – Ja, úgy! – kajánkodott Roxanne. – Akkor egy fikarcnyit sem sajnállak!

Candice még egyet kortyolt a borból, és körülnézett a zsúfolt étteremben. – El sem hiszem, mennyire tele van! Fogalmam sem volt, hogy az éjszakai vásárlás ilyen menő. Heather nevetett. – Ezelőtt sose vásároltál ilyenkor? – De, persze. Csak nem vettem észre… milyen buli hangulat van itt! – Újra ivott, körülnézett. – Azt hiszem, javasolni fogom Justinnak, hogy írjunk erről. Idejöhetnénk, interjút készíthetnénk pár emberrel, lekaphatnánk pár fotót… – Jó ötlet! – lelkesedett Heather, és ő is ivott a borból. A pincér papírétlapot meg egy tollat hagyott előttük, amit a lány most lustán a kezébe vett. Firkálgatni kezdett. Hegyes, csillagszerű ábrákat rajzolt, hosszú, ragyogó sugarakkal. Candice kissé megigézve és részegen figyelte. A fél óra alatt, míg az asztalra kellett várniuk, megittak fejenként egy-egy gin-tonikot és fél üveg bort. Valahogy úgy tűnt, ő gyorsabban ivott, mint Heather, és üres gyomorral jobban hat rá az alkohol, mint máskor. – Vicces, nem? – nézett fel hirtelen Heather. – Annyira közel állunk egymáshoz, mégis alig ismerjük egymást. – Azt hiszem, így van – vigyorgott Candice. – Mire vagy kíváncsi? – Mesélj Justinról! – kérte a lány kis szünet után. – Még mindig szereted? – Dehogy! – tiltakozott Candice. – Azt hiszem, elviselem, mint szerkesztőt. De nem… érzek iránta semmit. Részemről óriási hiba volt. – Tényleg? – kérdezte Heather könnyedén. – Lenyűgözött, amikor először találkoztunk! Azt gondoltam, hogy hihetetlenül okos, jól beszél és csodálatos. De nem! Még akkor sem, ha tényleg odafigyelsz rá! – Újra hörpölt a borból. – Csak szereti hallgatni a saját hangját! – Nincs senki más a láthatáron? – Most nincs – jött a vidám válasz. – Nem mintha bánnám!

Megjelent egy pincér, meggyújtotta a gyertyákat, és letette az evőeszközöket. Heather megvárta, míg elmegy, aztán amikor újra felnézett, az arca ragyogott a lángok fényében. – Szóval… a pasik nem fontosak neked. – Nem is tudom. – Candice kurtán felnevetett. – Gondolom, az igazi az lenne. Figyelte, ahogy Heather fogja a palackot, újratölti az ő poharát, és különösen csillogó szemekkel néz rá. – Akkor mi az? – kérdezte halkan. – Mi a legfontosabb neked a világon? Mi a te… kincsed? – Mi az én kincsem? – ismételte elgondolkodva Candice, és a poharába bámult. – Nem is tudom. A családom, azt hiszem. Bár anyám és én már nem állunk túl közel egymáshoz. A barátaim. – Határozott lett a tekintete. –Roxanne és Maggie az én különleges kincseim. – A barátaid – bólintott Heather lassan. – A barátok nagyon fontosak. – Meg a munkám. Imádom! – De nem a pénz miatt – tippelt a lány. – Nem! Nem érdekel a pénz! – Candice kissé elpirult és megint ivott. – Utálom az anyagiasságot! A kapzsiságot. A… hazugságot. – Jó ember akarsz lenni. – Megpróbálok. – Candice zavartan nevetett, és letette a poharát. – Veled mi a helyzet? Mi a te kincsed? Rövid csend után különös kifejezés suhant át Heather arcán. – Megtanultam, hogy semmihez se ragaszkodjam túlságosan – szólalt meg végül, és röviden elmosolyodott. – Mert egyik napról a másikra elveszíthetsz mindent, figyelmeztetés nélkül. Egyik percben még a tiéd, a következőben már nem. – Csettintett. – Csak így, egyszerűen! Candice bűntudattól indíttatva, hirtelen beszélni akart, talán bevallani az igazat. – Heather… – kezdte habozva. – Én… én… soha… – Nézd! – vágott közbe vidáman a lány. – Itt a kaja!

Roxanne evett egy utolsó falatot a tésztából, letette a villáját és sóhajtott. Ralph-fal szemben ült a kicsi, összecsukható asztalnál. Halvány fények pislákoltak, Ella Fitzgerald halkan zümmögött a háttérben. – Hű, baromi finom volt! – Átkulcsolta a hasát. – Te már nem kéred? – Csak tessék! – Ralph félig teli tányérjára mutatott. Roxanne maga elé húzta, és közben felvonta a szemöldökét. – Nincs étvágyad? Vagy még mindig a másnaposság? – Olyasmi – felelte félvállról Ralph. – Hát, én aztán nem hagyom, hogy kárba vesszen? –Roxanne a villájára tekerte a spagettit. – Amikor elmegyek, mindig hiányzik a főztöd. – Tényleg? Mi a helyzet az ötcsillagos szakácsokkal? Roxanne grimaszt vágott. – Nem ugyanaz. Senki nem főz tésztát úgy, mint te? –Hátratolta a székét egészen a kanapéig, kortyolt a borból, és kényelmesen behunyta a szemét. – Igazából önző dolog tőled, hogy olyankor nem jössz, és nem főzöl nekem minden este! Mivel továbbra is csönd volt, kinyitotta a szemét. Ralph némán figyelte őt, arcán különös kifejezés ült. – Önző vagyok – szólalt meg végül. – Igazad van, ijesztően önző módon viselkedtem veled. – Nem igaz! – Roxanne kurtán felkacagott. – Csak vicceltem. – Az üveg után nyúlt, újratöltötte a poharakat. – Finom a bor. – Finom a bor – ismételte Ralph lassan, és ő is ivott. Egy darabig mindketten hallgattak. Végül a férfi törte meg a csöndet. Szinte semleges hangon beszélt. – Tegyük fel, hogy egy év múlva bármit megtehetnél. Bármit! Mi lenne az? – Egy év múlva? – visszhangozta Roxanne, és gyorsabban vert a szíve. – Miért pont egy év? – Akkor három év. – Ralph bizonytalan mozdulatot tett a poharával. – Öt év. Hol látod magad? – Ez most állásinterjú? – viccelődött Roxanne. – Csak érdekel – vont vállat a férfi. – Ostoba képzelgés.

– Én… nem tudom. – A nő kortyintott, és próbált nyugodt maradni. Mi folyik itt? Ralph-fal hallgatólagosan megegyeztek, hogy sosem beszélnek a jövőről. Sosem beszélnek az életük olyan részleteiről, ami fájdalmat vagy bántódást okozhat. Munkáról, filmekről, kajákról és utazásról csevegtek. A kollégákról pletykáltak, és Roxanne fura alsó szomszédjáról gyártottak elméleteket. Együtt néztek sorozatokat, és röhögő görccsel küzdve gúnyolták a baltaarcú színészeket. De még akkor sem beszéltek a saját helyzetükről, ha a képernyőn házasságtörést láttak. Régebben Roxanne könnyek között ragaszkodott ahhoz, hogy a férfi meséljen a feleségéről, a családjáról, minden apró részletről. Valahányszor elment, letaglózta a fájdalom és a megaláztatás. Vádolta, és ultimátumokat adott neki, bármiféle eredmény nélkül. Most úgy viselkedett, mintha minden este, minden a karjaiban töltött éjszaka az utolsó lenne. Mintha buborékban élnének. Egyszerűen önvédelemből. Így nehezebben öntötte el a csalódás, és azt hazudhatta – legalább önmagának –, hogy a saját szabályai szerint él ebben a kapcsolatban, hogy mindig erre vágyott. Ralph még mindig a válaszára várt, és ahogy a nő látta az arckifejezését, liftezni kezdett a gyomra, de nem kerülte el a férfi tekintetét. Szeme kissé csillogott, mintha tényleg számítana, hogy mit válaszol. Lassan szopogatta a bort, aztán hátravetette a haját, és magára erőltetett egy gondtalan mosolyt. – Egy év múlva? – kérdezte könnyedén. – Ha bárhol lehetnék, azt hiszem, valahol egy fehérhomokos strandon feküdnék a Karib-tengeren. Veled együtt, persze! – Örömmel hallom – a férfi arca mosolyra húzódott. – De nem csak veled – folytatta Roxanne. – Egy sereg figyelmes, fehér szmokingos pincér lesné minden kívánságunkat. Elhalmoznának étellel, itallal és vicces történeteket mesélnének. Ha akarnánk, varázsütésre eltűnnének, és mi ott maradnánk ketten a mesés naplementében. Elhallgatott, kortyolt, aztán rövid szünet után felnézett. Elkapta Ralph pillantását. Kalapált a szíve. Azon tűnődött, vajon a férfi rájött-e, hogy a nászútjukról beszélt.

Ő úgy nézett rá, mint még soha azelőtt. Aztán váratlanul megfogta a kezét, és az ajkához vonta. – Megérdemled! – mondta rekedten. – Mindent megérdemelsz, Roxanne! – A nő viszonozta a pillantást, és kiszáradt a torka. – Annyira sajnálom! – motyogta. – Ha belegondolok, milyen helyzetbe hoztalak… – Ne sajnáld! – Roxanne pislogott, könnyek gyűltek a szemébe. Magához húzta a férfit az asztal felett, és megcsókolta a nedves szemét, az arcát, a száját. – Szeretlek! – suttogta, és elöntötte a fájdalmas, birtokló boldogság. – Szeretlek, együtt vagyunk, és csak ez számít!

Kilencedik fejezet A kórház hatalmas, viktoriánus épülete előtt gondozott kert és kerítéssel körbevett játszótér pompázott. Roxanne és Candice kiszállt a kocsiból. A főbejárat felé sétáltak, és Roxanne elnevette magát. – Tipikus Maggie! – csodálta a látványt. – Még a kórház is olyan, mint valami rohadt képeslap. Nem szülhetett holmi szörnyű londoni patkánylukban, igaz? – Mi kell nekünk? – Candice a színkódos táblát böngészte, amin a szélrózsa minden irányába mutattak a nyilak. –Nőgyógyászat, szülőszoba. – Felnézett. – Nem ez, ugye? – Te mehetsz a szülőszobára, ha akarsz! – Roxanne kicsit megrázkódott. – Részemről a tudatlanság: áldás. – Újszülött osztály, terhes osztály, anyaosztály – olvasta Candice, és felhúzta a szemöldökét. – Ezt egyáltalán nem értem! – Jaj, gyere már! – türelmetlenkedett Roxanne. – Meg fogjuk találni! A tágas recepción megkérdezték a kedves hölgyet a pultnál, aki beírta Maggie nevét a számítógépbe. – Kék kórterem – mosolygott. – Menjenek végig a folyosón, aztán lifttel fel az ötödikre! Keresés közben Candice grimaszolt a bézs színű falak láttán. – Utálom a kórházszagot! Szörnyű hely! Szerintem, ha valaha gyerekem lesz, otthon szülök. – Hát persze! A háttérben pánsíp szól, a levegőt pedig aromaterápiás gyertyák illatosítják.

– Nem is! – nevetett Candice. – Én csak… nem is tudom. Azt hiszem, jobb szeretném otthon. – Hát, ha nekem egyszer gyerekem lesz, akkor császárral szülök! – közölte Roxanne szárazon. – Teljes érzéstelenítés. Majd felkelthetnek, ha a gyerek hároméves lesz. Odaértek a lifthez, és megnyomták az ötös gombot. Emelkedés közben Candice Roxanne-ra pillantott. – Ideges vagyok! Hát nem fura? – Kicsit én is az vagyok – vallotta be a másik nő rövid szünet után. – Szerintem csak arról van szó, hogy az egyikünk végre felnőtt. Ez már az igazi élet. A kérdés az, hogy mi felkészültünk-e erre? Felvonta a szemöldökét. Candice kritikus tekintettel vizsgálta. – Fáradtnak tűnsz – közölte. – Jól érzed magad? – Remekül vagyok! – felelte kapásból Roxanne, és hátradobta a haját. – Soha jobban! Fémes képmását látva a liftajtóban rájött, hogy Candice-nek igaza van. Tényleg fáradtnak látszott. Azóta a Ralph-fal töltött éjszaka óta nehezen aludt. Nem tudta kiverni a fejéből a beszélgetésüket, hogy mit jelenthetett. Képtelen volt nem reménykedni. Persze a férfi nem mondott semmi konkrétat, és nem igén semmit. Az után a rövid beszélgetés után többé nem említette a jövőt. De valami történt: valami megváltozott. Most már arra is emlékezett, hogy a férfi attól a perctől kezdve különösen viselkedett, hogy belépett az ajtón. Más volt a tekintete, máshogy beszélt hozzá. Búcsúzáskor Ralph percekig némán nézte őt. Mintha mélyen legbelül élete legnehezebb döntését hozta volna meg. A nő tudta, hogy ezt nem lehet siettetni; az elhatározás nem születhet meg egyik pillanatról a másikra. De ez az állandó bizonytalanság elviselhetetlen volt, emiatt pedig mindketten szenvedtek. Ralph fáradtabbnak és feszültebbnek látszott, mint eddig bármikor. Egyik nap figyelte őt az irodában, és döbbenten vette észre, hogy lefogyott. Micsoda lelki pokoljáráson mehet keresztül? De ha végre döntene, és összeszedné a bátorságát, örökre véget vethetne ennek a pokolnak. Újra elöntötte a remény fájdalmas hulláma, és erősebben szorította magához a táskáját. Nem lenne szabad így gondolkodnia. Vissza

kellene térnie a régebbi, fegyelmezett énjéhez. De túl nehéz volt. Hat, minden remény nélküli, szúk esztendő után, az agya most belelovalta magát az álmodozásba. Ralph elhagyná a nejét. Ők mindketten pihenhetnének végre, élvezhetnék egymást. Véget érne a hosszú, kemény tél. Felkelne és ragyogna a nap. Újra elkezdhetnének élni. Vennének együtt egy házat. Még talán. .. Itt leállította magát. Ennyire nem mehet messzire, uralkodnia kell magán. Végül is semmi nem hangzott el. Semmi sem volt biztos. De az a beszélgetés jelentett valamit. A férfi legalább gondolkodott rajta. Ő is megérdemelné, nem? Rohadtul megérdemelné mindazok után, amiken keresztülment. Ismeretlen harag gyúlt benne, és kényszerítenie kellett magát, hogy lassan és nyugodtan lélegezzen. Az utóbbi pár napban, mióta hagyta, hogy az agya belépjen fantáziaföldre, rá kellett jönnie, hogy a boldog remény alatt ott rejtőzik a sötétebb oldala. Harag, amit túl sok évig nyomott el magában. Hat teljes évig csak várt és gondolkodott, és onnan csent boldog pillanatokat, ahonnan tudott. Túl régóta tartott. Mint egy börtönbüntetés. A lift ajtaja kinyílt. – Hát itt vagyunk! – eresztett meg egy rövid mosolyt Candice Roxanne-ra nézve. – Végre! – Igen – fújta ki a levegőt Roxanne –, végre! A liftből egy „Kék kórterem” feliratú lengőajtó felé indultak. Candice barátnőjére pillantott, aztán bizonytalanul benyomta az ajtót. A nagy kórtermet virágos függönyökkel apró fülkékre osztották. Candice felvonta a szemöldökét, Roxanne pedig válaszul vállat vont. Egy sötétkék egyenruhás nő sétált oda hozzájuk kezében egy kisbabával. – Látogatóba jöttek? – kérdezte mosolyogva. – Igen – nézett a babára Roxanne. – Maggie Phillipshez. – Nem inkább Drakeford? – kérdezte Candice. – Maggie Drakeford. – Ó, igen! – A nő jókedvűen válaszolt. – A sarokban. A barátnők lassan végigsétáltak a szobán. Candice óvatosan elhúzta az utolsó fülke függönyét, és mögötte találta Maggie-t, ismerősen, mégis máshogyan, egy csöpp babával a karjában. Felnézett, és egy pillanatig egyikük sem szólalt meg. Aztán szélesen elvigyorodott, feléjük fordította a picit és azt mondta:

– Lucia, hadd mutassam be a koktél-királynőket! *** Maggie-nek kellemes éjszakája volt. Látta a barátnőit bizonytalanul közeledni az ágyához. Szemüket Lucia arcocskájára szegezték, és őt meleg elégedettség töltötte el. Csak egy kis alvás, ennyi. Egy kis alvás minden éjjel, és megváltozott a világ. Az első három éjszaka maga volt a pokol. Végtelen kínszenvedés. Mereven feküdt a sötétben, képtelen volt pihenni, aludni, amíg a legkisebb esélyt is látta arra, hogy Lucia felébredhet. Még ha végre elszundított is, az apró bölcsőből érkező legkisebb szusszanás is felébresztette. Sírást hallott álmában és felriadt, hogy aztán rájöjjön, Lucia békésen alszik, és egy másik gyerek sírt fel. Akkor meg attól rettegett, hogy a bömbölés ébreszti fel, és ettől képtelen lesz visszaaludni. A negyedik éjszaka hajnali kettőkor Lucia nem volt hajlandó újra elaludni. Sírt, amikor Maggie visszatette a kiságyba, nem tetszett neki, amikor megpróbálta megetetni, és üvöltve tiltakozott, amikor Maggie végső kétségbeesésében énekelni kezdett. Pár perc múlva egy arc kukucskált be a virágos függöny résén. Egy idősebb ügyeletes bába, akivel Maggie azelőtt nem találkozott, és aki, meglátva Luciát, viccesen csóválta a fejét. – Kis hölgy, anyukádnak aludnia kell! – mondta. Maggie döbbenten kapta fel a fejét. Kiselőadásra számított a szoptatásról meg az anyagyerek kapocsról. Ehelyett az asszony belépett a fülkébe, ránézett a nő nyúzott arcára és felsóhajtott. – Ez így nem lesz jó! Nagyon kimerültnek látom! – Kicsit fáradt vagyok – ismerte be reszkető hangon Maggie. – Pihennie kell! – közölte a bába, majd hozzátette: – Szeretné, hogy elvigyem a bölcsődébe? – A bölcsődébe? – A nő értetlenül hallgatta. Neki senki nem említette a bölcsődét. – Vigyázok rá, maga pedig alhat. Ha meg kell etetni, visszahozom. Maggie, úgy érezte, annyira hálás, hogy mindjárt sírva fakad.

– Köszönöm! Köszönöm… Joan. – bogarászta ki a névkártyát a tompa fényben. – Én… Nem lesz baja? – Rendben lesz! – nyugtatta meg a nő. – Most pihenjen! Kiment, és elgurította a bölcsőt. Maggie Lucia születése óta először nyugodtan aludt. Ez volt élete legmélyebb és legédesebb álma. Hatkor ébredt, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy Lucia megint ott szuszog a fülkében, és arra vár, hogy megszoptassák. Azóta Joan minden éjjel megjelent az ágya mellett, felajánlotta a bölcsőde szolgálatait, Maggie pedig, kis bűntudattal, mindig elfogadta. – Ne érezzen így! – kérte Joan egyik éjjel. – Szüksége van alvásra, hogy legyen teje. Nem jó, ha kikészíti magát. Tudja, régebben két hétig tartottuk benn az anyákat. Ma két nap után kihajítják magukat. Két nap! – méltatlankodott. – Maga is rég otthon lenne, ha a baba nem kap sárgaságot. Joan biztatása ellenére Maggie-t mardosta a bűntudat, mert úgy érezte, a nap huszonnégy óráját a lányával kellene töltenie, ahogy a könyvek ajánlják. Ha ennél kevesebbet, akkor megbukik. Ezért nem említette Joant sem Giles-nak, sem Paddynek, se senkinek. Most barátnőire mosolygott és azt mondta: – Gyertek be! Üljetek le! Olyan jó látni titeket! – Mags, csodásan nézel ki! – Roxanne illatfelhőbe burkoltan magához ölelte, aztán leült az ágy szélére. Maggie szerint barátnője vékonyabb és elbűvölőbb volt, mint valaha. Mint egy egzotikus édenkerti madár a fáradt tekintetű anyakacsák közt. Pár pillanatra szúró irigységet érzett. Úgy képzelte, hogy a szülés után rögtön visszanyeri régi alakját, és minden gond nélkül belefér a régi ruháiba. De a hasa még mindig ijesztően petyhüdt volt a hálóing alatt, neki pedig nem volt ereje tornászni. – Na, Mags – nézett körbe a szobában Roxanne –, nagyon kiakasztó az anyaság? – Á, tudod – vigyorgott Maggie –, nem is olyan rossz! Már egész belejöttem! – Maggie, csodaszép a kislányod! – Candice szeme csillogott. – Egyáltalán nem látszik betegnek!

– Nem is igazán az – felelte a nő, Lucia békésen alvó arcát nézve. – Sárgaságot kapott, és időbe telik, míg az elmúlik. De csak annyit jelent, hogy egy kicsit tovább kell bent maradnunk. – Megfoghatom? – Candice kinyújtotta a kezét. Kis gondolkodás után Maggie átnyújtotta a babát. – Milyen könnyű! – lehelte a barátnője. – Nagyon édes! – szólalt meg Roxanne. – Egy perc alatt kotlóst csinálsz belőlem! Maggie felnevetett. – Az lenne csak a csoda! – Meg akarod fogni? – nézett Candice Roxanne-ra, aki erre poénkodva forgatta a szemét. – Ha muszáj… Számtalan kisbaba volt már a karjában. Mások apró batyui, akik nem váltottak ki belőle mást, csak unalmat. Roxanne Miller nem gügyög, ha babát lát, hanem ásítozik. Erről volt híres. Nem engedte meg magának, hogy belegondoljon, vajon tényleg nem érdekli a téma, vagy ez csak az évek alatt kifejlődött védekező mechanizmus. De most, Maggie alvó kisbabájának arcába nézve, omladozott a védőbástyája. Olyasmik jutottak eszébe, amiket eddig sosem hagyott előtolakodni. Ráeszmélt, hogy azon jár az esze, ő is akar egy ilyet. Te jó ég! Tényleg akart egyet. A gondolat megrémítette és felvidította. Behunyta a szemét, és akaratlanul is elképzelte, hogy a saját kisbabáját tartja a karjában. Ralph gyerekét, aki boldogan vigyorog a kicsire a válla felett. A kép olyan erős reményt és félelmet ébresztett benne, hogy majdnem rosszul lett. Tiltott terepre tévedt, hagyta, hogy az agya veszélyes helyekre merészkedjen. Milyen alapon? Egyetlen beszélgetés miatt. Nevetséges és vakmerő, amit tesz, de ha már elkezdte, úgy tűnt, képtelen abbahagyni. – Mi jár a fejedben, Roxanne? – Maggie élvezettel figyelte barátnőjét, aki pár pillanatig még csodálta Luciát, aztán kényszerítette magát, hogy semleges arcot vágjon. – Nagyon szép, egy kisbabához képest. De figyelmeztetlek, nem ajánlom, hogy lepisiljen!

– Visszaveszem – mosolygott Maggie, Roxanne-on pedig nevetséges csalódottság suhant át. – Akkor tessék, Anyuci! – mondta, és átnyújtotta a batyut. – Ó, Maggie, ezeket neked hoztam! – nyúlt Candice a virágokért, amiket letett a földre. – Tudom, hogy már kazalnyi van… – Volt – javította ki a barátnője. – De az összes meghalt. Itt öt percet sem bírnak ki. – Á, remek! Vagyis… – Tudom, hogy érted – mosolygott Maggie. – Nagyon szépek! Köszönöm! Candice körülnézett a fülkében. – Van egy vázád? Maggie kétkedő arcot vágott. – Lehet, hogy van a folyosón vagy egy másik kórteremben. – Keresek egyet! Candice letette a csokrot az ágyra, és elindult kifelé. Amikor eltűnt, a barátnői egymásra mosolyogtak. – Hogy vagy? – kérdezte Maggie, miközben ujjbegyével gyengéden Lucia arcát simogatta. – Jól! – válaszolta Roxanne. – Tudod, zajlik az élet… – Hogy van Mr. Családos? – jött az óvatos kérdés. – Még mindig vannak gyerekei – mondta Roxanne könnyedén –, még mindig házas. – Felnevettek, és Lucia mocorgott álmában. – Habár… ki tudja. – Nem bírta ki, hogy ne tegye hozzá. – Változások várhatók. – Tényleg? – lepődött meg Maggie. – Nem mondod komolyan! – Bármi előfordulhat… – Mosoly terült el az arcán. – Figyeld a híreket! – Úgy érted, lehet, hogy végre megismerhetjük? – Azt nem tudom – villant meg Roxanne szeme. – Megszoktam, hogy ő az én kis titkom. Maggie keresni kezdte az óráját. – Mennyi az idő? Szeretnélek megkínálni egy teával. Van egy kanna a társalgóban…

– Ne aggódj! – Roxanne titokban megborzongott a gondolattól. – Hoztam egy kis frissítőt. Megihatjuk, amikor Candice visszaért. – Körülnézett a kórteremben, és megpróbált valami udvariasat mondani róla, de az olyan volt, mint egy túlmelegített, virágokkal feldíszített pokol. Maggie már több mint egy hetet töltött itt. Hogy lehet ezt kibírni? –Meddig kell még itt lenned? – Holnap megyek haza. A gyerekorvosnak még meg kell néznie Luciát, aztán elhúzunk innen. – Fogadok, hogy megkönnyebbültél. – Igen – mondta Maggie rövid hallgatás után. – Igen, persze. De… ne beszéljünk kórházakról. – Roxanne-ra mosolygott. – Mesélj a külvilágról! Miről maradtam le? – Jó ég, nem is tudom! – nyögte a nő lustán. – Hozzám sosem jut el a pletyka. Én sose vagyok ott, ahol történik valami. – Mi van Candice ismerősével? – kérdezte hirtelen. –Heather Hogyishívják. Találkoztál vele? – Igen, az irodában. Nem voltam vele túl kedves – grimaszolt Roxanne. – Kicsit émelyítően édes. – Nem tudom, miért izgatom magam annyira miatta – búslakodott Maggie. – Terhességi paranoia. Valószínűleg kedves lány. – Hát, ilyen messzire nem mennék. De azt kell mondanom – felült, és a táskájába nyúlt –, írni, azt tud. – Tényleg? – Ezt nézd! – Roxanne előhúzott egy lapot. – Janettől kaptam, tényleg nagyon vicces. Látta, hogy Maggie az első két sor után ledöbben, aztán végigfut a szövegen a lap aljáig. – Ezt nem hiszem el! – kiáltotta, amikor felnézett. – Tényleg ez alapján kapott állást a Londonernél? – Nem tudom – felelte Roxanne. – De el kell ismerned, hogy ütős. – Hát persze, hogy ütős! – közölte Maggie szárazon. –Amit Candice ír, mindig az. – Tessék?! – képedt el Roxanne. – Ezt Candice írta a Londonernek! – Maggie rácsapott a papírra. – Emlékszem rá! Szóról szóra. Ez az ő stílusa, az ő ötletei!

– Nem hiszem el! – Nem csoda, hogy lenyűgözte Ralph-ot. – Maggie az égre emelte a tekintetét. – Istenem, Candice néha olyan hülye tud lenni! Candice-nek tovább tartott vázát találni, mint remélte, ráadásul beszélgetésbe bonyolódott egy bábával egy másik kórteremben. Amikor végre visszaért a szobába, Roxanne és Maggie baljóslatúan néztek rá. – Szóval – kezdte Roxanne, ahogy közeledett az ágyhoz –, mit hozol fel mentségedre? – Tessék? – Mi ez?! – hadonászott Maggie a papírral. Candice döbbenten bámulta. Aztán, ahogy jobban megnézte a lapot, már tudta, miről van szó. Arcát elöntötte a pír és félrekapta a szemét. – Az – dadogta – hát… Heathernél nem volt írásminta. –Én… Zavartan elhallgatott. – Úgy gondoltad, adsz neki egy egész portfoliót? – Nem! Csak egy rövid írást. Csak… tudjátok! – Védekezőleg vonogatta a vállát. – Valamit, amivel elindulhat. Az isten szerelmére, nem nagy ügy! Maggie a fejét rázta. – Candice, ez nem fair! Tudod, hogy nem. Nem fair Ralph-fal szemben, és azokkal sem, akik jelentkeztek az állásra… – Heatherrel sem, ha már itt tartunk! – vágott közbe Roxanne. – Mi lesz, ha Justin megkéri, hogy írjon egy hasonlót? – Nem fogja! Heathernek menni fog! Tehetséges. Meg tudja csinálni! Csak kellett neki egy esély. – Candice egyikről a másikra nézett, és hirtelen türelmetlen lett. Miért nem értik, hogy néha a cél szentesíti az eszközt? – Ugyan, legyetek őszinték! – kiáltotta. – Hány állást szereznek haveri alapon? Hányan dobnak be egy nevet, használnak kapcsolatokat, és tesznek úgy, mintha jobbak lennének, mint valójában? Ez ugyanaz. Csönd lett, aztán Maggie szólalt meg. – Ráadásul nálad lakik. – Igen. – Candice ide-oda járatta köztük a tekintetét, és azon tűnődött, miről maradt le. – Azzal meg mi a gond? – Fizet lakbért?

– Én… – nyelt egyet. – Az a mi kettőnk ügye, nem? Még nem említette a lakbért Heathernek, és a lány sem hozta szóba a témát. Lelke mélyén azt várta, Heather majd felajánlja, hogy fizet valamennyit. De mi abban olyan nagy ügy, ha mégsem? – gondolta Candice hirtelen hevességgel. Van, aki fizet a barátnőjének, van, aki nem. Neki pedig nincs kétségbeesetten szüksége pénzre. – De, persze! – felelte nyugtatólag Roxanne. – Amíg nem használ ki! – Kihasznál?! – hitetlenkedve rázta a fejét. – Azok után, amit az apám tett a családjával? – Candice… – Nem, figyeljetek! – Kicsit megemelte a hangját. – Ezzel tartozom neki, oké? Tartozom neki! Szóval, talán nem épp egyenes úton szereztem neki ezt a melót, és nagylelkűbb voltam vele, mint általában lennék. De megérdemli! Megérdemeli, hogy egy kis levegőhöz jusson. – Érezte, hogy felforrósodik az arca. – Tudom, hogy te nem kedveled, Roxanne, de… – Tessék?! – A nő sértetten felhorkant. – Alig beszéltem vele! – Hát, ő úgy érezte, nem kedveled. – Talán ő nem kedvel engem. Erre nem gondoltál? – Mi oka lenne rá? – vágott vissza Candice dühösen. – Nem tudom! Én miért ne kedvelném, ha már itt tartunk. – Ez nevetséges! – szólt közbe Maggie. – Hagyjátok abba mind a ketten! Felemelt hangjától Lucia összerezzent és sírni kezdett, először csak nyöszörögve, aztán már teli torokból. – Most nézzétek meg, mit csináltatok! – Ó! – Candice az ajkába harapott. – Bocsánat! Nem akartam, hogy ez legyen! – Nem – ismerte be Roxanne – Én sem. – Megszorította barátnője kezét. – Ne érts félre! Heather biztosan remek lány. Mi csak… aggódunk miattad. – Túlontúl kedves lány vagy – tette hozzá Maggie, majd egy kicsit összerándult. A többiek felé fordultak, és lenyűgözve nézték, ahogy a mellére rakta Luciát.

– Fáj? – Candice látta, hogy barátnője arca önkéntelenül is megremeg a fájdalomtól. – Csak egy kicsit – mondta Maggie. – Az elején. – A baba szopni kezdett, anyja arca pedig kisimult. – Tessék! Már jobb. – A rohadt életbe! – Roxanne Maggie mellét bámulta. – Inkább te, mint én! Candice felé grimaszolt, aki erre kuncogni kezdett. – Úgy tűnik, szeret inni – mondta. Lucia mohón szopott. – Mint az anyja – tette hozzá Roxanne. – Erről jut eszembe. .. – Benyúlt a táskájába, és rövid kotorászás után előhúzott egy nagy, ezüst koktél mixert. – Ne! – Maggie hitetlenkedve felkiáltott. – Ez nem lehet! – Mondtam, hogy koktéllal koccintunk a babára! – De nem lehet! – kuncogott Maggie. – Ha valaki meglátja, kihajítanak a Jó Anya Klubból. – Erre is gondoltam! Rezzenéstelen arccal újra matatásba fogott, és elővett három kicsi cumisüveget. – Mit művelsz? – Várj! Lecsavarta az üvegek tetejét, sorba állította őket az éjjeliszekrényen, fogta a koktélmixert, jól megrázta, a többiek pedig elképedve nézték. Aztán kinyitotta a keverőt, és sűrű fehér folyadékot öntött az üvegekbe. – Mi ez? – bámult Candice. – Biztos nem tej? – jött Maggie kérdése. – Pina Colada – válaszolta könnyedén Roxanne. Maggie és Candice nevetésben tört ki. A Pina Colada állandó vicc volt köztük, az első harsány este óta a Manhattan bárban, amikor Roxanne közölte, hogy ha valaki Pina Coladát rendel, azt kitagadja. – Nem lehet! – bőgte Maggie, és megpróbált nem rázkódni. – Nem röhöghetek! Szegény Lucia! – Csirió! – nyújtott neki egy cumisüveget Roxanne. – Luciára! – mondta Candice. – Luciára! – visszhangozta Roxanne, és felemelte az üvegét.

– Kettőtökre! – mosolygott rájuk Maggie. Kortyolt egyet, és örömében behunyta a szemét. – Istenem, de finom! Hetek óta nem ittam rendes alkoholt. – Az a helyzet – kortyantott Candice –, hogy ez eszméletlenül finom. – Nem rossz, ugye? – Roxanne elgondolkodva szopogatta az italt. – Csak lenne valami elegánsabb neve… – Ha már az alkoholnál tartunk, Ralph Allsopp küldött nekünk egy nagy üveg pezsgőt – közölte Maggie. – Ugye milyen kedves? Még nem nyitottuk ki. – Nagy szellemek, ha találkoznak. – Mrs. Drakeford? – A férfihang a virágos függöny túloldaláról érkezett, és ők bűntudatosan egymásra néztek. A következő pillanatban egy orvos vidám feje jelent meg a függöny résében, és rájuk mosolygott. – Mrs. Drakeford, gyerekorvos vagyok, azért jöttem, hogy megnézzem a kis Luciát. – Ó! – mondta vékony hangon Maggie. – Ö… jöjjön be! – Megfogom a… tejed, jó? – Roxanne segítőkészen az üveg után nyúlt. – Leteszem az éjjeliszekrényre, hogy később is meglegyen. – Kösz! Maggie összeszorította a száját, megpróbálta visszafojtani a nevetését. – Talán jobb, ha megyünk! – ajánlotta Candice. – Oké! – suttogta Maggie. – Hamarosan találkozunk, babám! – Roxanne egy hajtásra kiitta a Pina Coladáját, az üres üveget pedig visszasüllyesztette a táskájába. – Nincs is jobb, mint a finom, egészséges tej – fordult a gyerekorvoshoz, aki meglepetten bólintott. – Lucia gyönyörű. – Candice az ágy fölé hajolt, és puszit adott Maggie-nek. – Hamarosan tényleg találkozunk! – A Manhattan bárban – tette hozzá Roxanne. – Elsején. Szerinted el tudsz jönni? – Tuti biztos! – Maggie rámosolygott. – Ott leszek!

Tizedik fejezet Aznap este Candice örömtől kipirult arccal ért haza, és még mindig rázta a nevetés, ha a Pina Coladával teli cumisüvegekre gondolt. Sokkal érzelgősebben reagált, mint várta. Maggie és a kisbaba látványa – ezé az új kis emberé a világban – jobban felkavarta, mint azt felfoghatta volna, most pedig buzgott benne a barátai iránt érzett szeretet. Csak a Heather miatt történtek jelentettek kellemetlen pillanatokat; szerinte azért, mert a többiek nem értik, mit miért tesz. Hogy is érthetnék? Maggie és Roxanne sosem élte át azt az állandó, eltitkolt bűntudatot, amit ő, így nem is sejthetik, milyen az, ha enyhül ez az érzés. Nem ismerhetik azt a belső könnyedséget, ami az utóbbi hetekben felszabadította. Mekkora örömöt okoz neki pusztán az, hogy látta Heather életét egyenesbe jönni! Ráadásul egyikük sem ismeri igazán Heathert. Fogalmuk sincs a melegszívűségéről és a nagylelkűségéről. Milyen gyorsan összebarátkoztak! Lehet, hogy eleinte inkább csak áldozatként nézett Heatherre, talán a kezdeti nagylelkűségét is leginkább a bűntudat motiválta. Mostanra viszont őszinte kötődés alakult ki köztük. Maggie és Roxanne úgy viselkedett, mintha az, hogy Heather hozzáköltözött, óriási baklövés lenne. Valójában épp az ellenkezője igaz. Most, hogy lakótársak voltak, Candice elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyedül lakjon. Mit csinált esténként, mielőtt megismerte Heathert? Egyedül szürcsölte a kakaóját, míg most együtt kucorodtak le pizsamában a kanapéra, és röhögő görcsök közepette olvasták a horoszkópjukat. Candice szerint a lány nem válik kárára, sőt javít az életminőségén. Becsukta a bejárati ajtót, és meghallotta Heather hangját a konyhából. Úgy tűnt, a lány telefonál, ezért óvatosan lépkedett a folyosón, nehogy megzavarja. Már majdnem elérte a konyhát, amikor döbbenten megállt. – Ne lőcsöld rám a te bajod, Hamish! – Heather halk és feszült hangja annyira különbözött a szokásos csilingeléstől, hogy Candice alig ismert rá. – Mi a franc bajod van? – Rövid szünet után így folytatta: – Igen, talán nem érdekel! Igen, valószínűleg azt teszem! – Szinte kiabált, aztán hallani lehetett, hogy lecsapja a kagylót. Az előszobában Candice

megdermedt a félelemtől. Kérlek, ne gyere ki! Kérlek, ne gyere ki, és ne vegyél észre! Egy pillanattal később a lány bekapcsolta a vízforralót, és a hang őt is cselekvésre bírta. Különös módon bűntudatot érzett, lábujjhegyen visszahátrált a hallba, kinyitotta az ajtót, aztán hangosan becsapta. – Szia! – kiáltotta vidáman. – Itt vagy? Heather kutató, mosolytalan pillantással jelent meg a konyhaajtóban, és Candice-re nézett. – Szia! – szólalt meg végül. – Milyen volt? – Remek! – lelkendezett a nő. – Lucia gyönyörű! Maggie is jól van… Elhallgatott, Heather pedig az ajtófélfának dőlt. – Telefonáltam. Gondolom, hallottad. – Nem! – felelte gyorsan. – Csak most léptem be. – Elpirult, ezért elfordította a fejét, és úgy tett, mintha a kabátja ujjával babrálna. – Férfiak! – szólalt meg aztán Heather. – Kinek van rájuk szüksége? Candice meglepetten nézett fel. – Neked van barátod? – Expasi. Szemét gazember! Tényleg ne akarj többet tudni! – Rendben – mondta zavartan Candice. – Akkor… iszunk egy teát? – Miért ne? – Heather követte őt vissza a konyhába. – Egyébként – szólalt meg Heather, miközben Candice a filtert vette elő – szükségem volt néhány bélyegre, úgyhogy kivettem párat a pipereasztalod fiókjából, ugye, nem baj? Később veszek helyette másikat! – Ne hülyéskedj! – fordult meg Candice. – Persze, hogy nem gond. Szolgáld ki magad! – felnevetett. – Ami az enyém, az a tiéd is! – Oké! – mondta Heather könnyedén. – Kösz! Roxanne éhesen és átfázva ért haza. A bejárat előtt egy kartondobozt talált. Zavartan nyitotta ki az ajtót, és a dobozt berugdosta a lábával. Bezárta az ajtót, felkapcsolta a villanyt, és leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a csomagot. A bélyeg ciprusi, a kézírás pedig Nicóé. A drága! Most vajon mit küldött? Elmosolyodott, feltépte a csomagolást: szép sorban egymásra halmozott fényes mandarinok bukkantak elő, szárukon még mindig

levelek csüngtek. Kivett egyet, behunyta a szemét, és magába szívta az édes, erőteljes, összetéveszthetetlen illatot. Aztán a kézzel írt levél után nyúlt, ami a gyümölcsökön feküdt. Legdrágább Roxanne! Kis emlékeztető, hogy mi vár rád Cipruson. Andreas és én még mindig bízunk benne, hogy megfontolod az ajánlatunkat. Örökké a tiéd: Nico Roxanne egy pillanatra elcsendesedett. Elgondolkodva nézte a mandarint, feldobta a levegőbe és elkapta. Fényes és édes, napsütötte és ínycsiklandozó – gondolta. Teljesen más világ, amiről majdnem megfeledkezett. De az ő világa itt van. Itt, a halk londoni esőben, Ralph-fal. Miután az összes látogató elhagyta a kórtermet, leoltották a lámpákat, és Lucia elaludt, Maggie éberen feküdt, a magas, fehér, rideg plafonra meredt, és megpróbálta legyőzni a rátörő pánikot. A gyerekorvos nagyon elégedett volt Lucia javulásával. A sárgasága elmúlt, a súlya szépen gyarapodott, és minden úgy alakult, ahogy kellett. – Holnap hazamehet! – közölte, és felírt valamit egy papírra. – Gondolom, már elege van ebből a helyből. – Nagyon! – Maggie halványan a férfira mosolygott. –Alig várom, hogy hazaérjek! Később Giles jött látogatóba, és ujjongott, amikor meghallotta a jó hírt. – Végre! Micsoda megkönnyebbülés! Biztos nagyon örülsz. Ó, drágám, hát nem nagyszerű, hogy megint otthon leszel? Előrehajolt, és olyan szorosan ölelte meg a feleségét, hogy az alig kapott levegőt, és egy pillanatra eufórikus állapotba került. De most csak feküdt a sötétben, és nem érzett mást, csak félelmet. Tíz nap alatt hozzászokott a kórházi élet ritmusához. A napi háromszori étkezéshez, a bábákkal folytatott barátságos beszélgetésekhez, a délután négykor tálaló kocsin érkező teához. Hozzászokott a biztonságérzethez: hogyha beüt a krach, mindig van egy gomb, amit megnyomhat, egy

nővér, akit behívhat. Megszokta, hogy Joan elgurítja Luciát hajnali kettőkor, hatkor pedig visszahozza. Szégyellte, de szinte megkönnyebbült, amikor Lucia sárgasága a vártnál lassabban reagált a fototerápiára. Minden plusz éjszaka a kórházban távolabb tolta a napot, amikor fel kell cserélnie az anyaosztály biztonságát, meg-szokottságát és bajtársiasságát a saját üres, hűvös házára. A Fenyvesre gondolt – az otthonára –, és próbált szeretetet érezni iránta. De a legerősebb érzelem, amit a ház valaha kiváltott belőle, az a nagyszerűsége felett érzett büszkeség volt. Ez pedig többé már nem érdekelte. Mi értelme annak a hideg, nyitott térnek? Megszokta a meleg, otthonos, virágos celláját, ahol minden karnyújtásnyira volt. Giles persze ezt sose értené meg. Úgy imádta azt a házat, ahogy – Maggie attól tartott – ő sose lenne képes. – Annyira vártam, hogy hazagyere! – mondta a férje aznap délután a kezét fogva. – Te és a baba otthon a Fenyvesben! Olyan lesz… ahogy mindig is képzeltem! Maggie-n csodálkozás futott végig. Majdnem irigység. Giles-nek nyilvánvalóan világos elképzelései vannak arról, hogy milyen az élet otthon egy kisbabával. Míg ő még azt is nehezen fogja fel, hogy mindez tényleg megtörténik. A terhessége alatt egyszerűen képtelen volt egy kisbabával látni magát. Az eszével tudta, hogy gyereke lesz. Néha megpróbálta elképzelni, hogy a szép babakocsit tologatja, vagy ringatja a mózeskosarat. Nézte a fehér rugdalózókat, és azt szuggerálta magának, hogy mindez hamarosan az ő élő, lélegző gyerekéé lesz. De ezzel együtt sem tűnt semmi valóságosnak. Most a gondolat, hogy egyedül van otthon Luciával, egyszerűen hihetetlen volt. Kifújta a levegőt, aztán felkapcsolta az éjjeli lámpát, alvó lánya arcát nézte, és töltött egy pohár vizet. – Nem tud aludni? – Fiatal bába dugta be a fejét a függönyön. – Gondolom, izgul, hogy hazamehet. – Ó, igen! – hazudta Maggie ismét, és mosolyt erőltetett száraz arcára. – Alig várom!

A nő elment, ő pedig kétségbeesetten bámult a poharába. Senkinek nem mondhatta el, mit érez valójában. Nem mondhatta el, hogy fél hazatérni a saját otthonába, a saját gyerekével. Azt hinnék, hogy teljesen megőrült. És talán így is történt. Késő éjjel Candice hirtelen felriadt, és belebámult a szoba sötétjébe. Egy pillanatig fogalma sem volt, mi ébreszthette fel. Aztán ráeszmélt, hogy a zaj a konyhából jön. Te jó ég! – gondolta, egy betörő! Csöndben feküdt, a szíve rémülten kalapált, aztán lassan, némán felkelt, köntöst húzott, és óvatosan kinyitotta a szobája ajtaját. A konyhában égett a villany. A rablók fel szokták kapcsolni a lámpát? Habozott, aztán gyorsan kilépett a folyosóra. A konyhánál megállt és döbbenten bámult. Heather az asztalnál ült, egy csésze kávét szorongatott, körülötte a Londoner korrektúraoldalai hevertek. Nyúzott és szorongó arccal hajolt föléjük. – Szia! – köszönt, majd azonnal újra a papírokra függesztette a szemét. – Szia! – Candice csak bámult rá. – Mit csinálsz? Csak nem dolgozol? – Elfeledkeztem erről! – Heather az asztalra mutatott. –Teljesen! – Megdörzsölte kivörösödött szemét. Candice riadtan nézett rá. – Hazahoztam ezeket hétvégére, és elfelejtettem. Hogy lehettem ilyen hülye? – Ne aggódj! – nyugtatgatta Candice. – Ez még nem a világ vége. – Holnapra újra kell írnom öt oldalt! – Heather hangja kétségbeesett volt. – Aztán be kell vinnem az összes javítást a gépbe, mire Alicia beér! Megígértem, hogy készen lesznek! – Nem értem. – Candice leroskadt egy székre. – Miért van ennyi munkád? – Lemaradtam. – A lány kortyolt a kávéból és összerázkódott. – Alicia sok feladatot adott, én meg… nem is tudom. Talán nem vagyok olyan gyors, mint a többiek. Talán mindenki okosabb nálam. – Marhaság! – vágta rá a barátnője. – Beszélek Aliciá-val! Mindig is kedvelte Aliciát, a komoly főszerkesztő helyettest. Egyszer majdnem össze is költöztek.

– Ne! – kérte Heather azonnal. – Csak azt mondaná… Elhallgatott, az apró konyha csöndjét csak az elektromos óra ketyegése törte meg. – Mit? Mit mondana? – Hogy soha meg sem kellett volna kapnom a munkát? –panaszolta Heather. – Mi? – Candice felnevetett. – Sose mondana ilyet! – Már megtette. Nem is egyszer! – Komolyan beszélsz? – Candice hitetlenkedve nézett rá, Heather pedig úgy látszott, azon tűnődik, mondja-e tovább vagy sem, aztán felsóhajtott. – Az a helyzet, hogy egy barátja is jelentkezett az állásra. Egy lány két év gyakorlattal. Erre én kaptam meg helyette. Alicia kicsit kiakadt. – Ó…! – Candice zavartan vakarta az orrát. – Erről fogalmam sem volt. – Ezért nem tudhatja meg, hogy lemaradtam. Valahogy majdcsak… megoldom. – Heather kisöpörte a haját nyúzott arcából, és ivott egy korty kávét. – Feküdj vissza, Candice! Komolyan! – Nem hagyhatlak csak úgy itt! – Felvette a színes javításokkal teli korrektúraoldalt. Aztán újra letette. – Szörnyen érzem magam emiatt. Fogalmam sem volt, hogy ilyen keményen dolgozol. – Nem lesz baj, tényleg. Ha mindent megcsinálok reggelig. .. – Megremegett a hangja. – Minden rendben lesz! – Nem! – jelentette ki Candice határozottan. – Ugyan már, ez hülyeség! Valamennyit megcsinálok én. Nekem kevesebb idő. – Tényleg? Megtennéd? – Heather könyörögve nézett rá. – Ó, Candice…! – Holnap korán bemegyek, és rögtön a gépbe írom. Ehhez mit szólsz? – De… – A lány nyelt egyet. – Alicia nem jön rá, hogy segítettél? – Ha kész vagyok, átküldőm az oldalakat a te terminálodra. Te meg kinyomtatod. – Rávigyorodott. – Egyszerű! – Candice, istennő vagy! – Heather visszasüppedt a székébe. – Csak most az egyszer, ígérem! – Semmi gond! – mosolygott Candice. – Mire valók a barátok?

Másnap korán ment dolgozni, és türelmesen kijavította a Heathertől kapott oldalakat. Tovább tartott, mint hitte. Tizenegy óra lett, mire a végső változattal is elkészült. Hüvelykujjával mutatta Heather-nek, hogy minden oké, és egy gombnyomással átküldte az oldalt a lány gépére. A háta mögött hallotta Alicia hangját. – Ez az oldal is jó! Szép munka, Heather! Candice elvigyorodott, és a kávéja után nyúlt. Úgy érezte magát, mint a diák, aki átverte a tanárt. – Candice? – Justin hangjára felnézett. A férfi az irodája ajtajában állt, szemöldöke elgondolkodva ráncolódott, és, mint mindig, kifogástalanul nézett ki. A nő mosolyogva gondolt arra, hogy ezt valószínűleg a fürdőszobatükörben gyakorolta. Miután együtt élt Justinnal, és közelről szemügyre vehette a hiúságait, már nem tudta komolyan venni ezeket a tökéletesre csiszolt arckifejezéseket. Valójában mint szerkesztőt sem tudta komolyan venni. Lehetett a férfi olyan nagyképű, amilyen csak akart, dobálózhatott hosszú szavakkal az értekezleteken, feleannyira sem jó főszerkesztő, mint Maggie. Lehet, hogy nagy a szókincse, és ismeri a menő éttermek főpincéreit, de az emberekről fogalma sincs. Még mindig rácsodálkozott, hogy bedőlt Justinnak, és tényleg azt hitte, hogy szereti. Ez is csak azt bizonyítja, milyen ármányosan befolyásolja az ember ítéletét a jó külső. Ha a férfi kevésbé vonzó fizikailag, talán a megismerkedésüktől jobban figyel a jellemére, és hamarabb észreveszi, hogy a felszínes sármja alatt önző alak. – Mi az? – Kelletlenül felkelt, és elindult Justin irodája felé. Maggie ezt is jobban intézte. Ha ő valamit akart mondani, jött és elmondta. Justin viszont élvezte, hogy pici irodájában trónol, és a munkatársai hű alattvalóként rohangálnak hozzá. Bárcsak Maggie visszajönne! – Candice, még mindig várom a listát, amit ígértél? –mondta Justin, miközben a nő leült. A férfi úgy terpeszkedett az íróasztala mögött, és olyan rosszkedvű arccal bámult ki az ablakon, mintha divatfotózáson lenne.

– Ó, igen. – A nő érezte, hogy dühében elvörösödik. Persze hogy Justin nem felejt. Úgy volt, hogy reggel legépeli a listát, de Heather oldalai fontosabbak voltak. – Rajta vagyok! – Hmm. – A férfi megfordult a székével, így most szembenézett vele. – Nem ez az első anyag, amivel késel, ugye? – De igen! – méltatlankodott Candice. – Ráadásul ez csak egy lista. Nem épp a címlap! – Hmm. – Justin elgondolkodott, Candice-t pedig elöntötte a düh. – Hogy tetszik a főszerkesztőség? – kérdezte, hogy témát váltson. – Nagyon! – Justin töprengőn bólintott. – Nagyon! – Felkönyökölt az asztalra, és összeillesztette az ujjhegyeit. – Inkább úgy tekintek magamra, mint… – Daniel Barenhoim – mondta Candice gondolkodás nélkül, és elfojtott egy kacajt. – Bocsánat! – suttogta. – Mint válságkezelő. – Justin dühödt pillantást lövellt felé. – Tervezek néhány szúrópróbaszerű ellenőrzést, hogy felfedjük a rendszer hibáit. – Milyen hibákat? Vannak problémák a rendszerben? – Azóta vizsgálom a magazin működését, mióta hatalomra kerültem… Hatalomra! – dühöngött Candice. Legközelebb már uralkodónak nevezi magát! – … és számtalan anomáliát vettem észre, amiket, mondjuk ki nyíltan, Maggie nem látott meg. – Tényleg? – Candice összefonta a karját, és a lehető leghitetlenebb pillantással nézett. – Szóval pár hétnyi munka után úgy gondolod, hogy jobb szerkesztő vagy, mint Maggie? – Nem ezt mondtam! – állította le Justin. – Maggie-nek, mint mind tudjuk, számos csodás adottsága és képessége… – Hát, Ralph biztosan így gondolja – vetette közbe lojálisan Candice. – Küldött neki egy nagy üveg pezsgőt. – Ebben biztos vagyok. – Justin kényelmesen hátradőlt a székében. – Tudod, hogy pár hét múlva nyugdíjba vonul? – Tessék?

– Ma reggel hallottam. Úgy tűnik, több időt akar a családjával tölteni. Tehát nagyon úgy fest, hogy mindenki új főnököt kap. Valószínűleg a fia veszi át a helyét. Jövő héten akar találkozni velünk. – Uram Atyám! – döbbent meg Candice. – Fogalmam sem volt róla, hogy ez is benne lehet a pakliban! – Felvonta a szemöldökét. – Maggie tud erről? – Kétlem – felelte Justin könnyedén. – Miért kellene tudnia? Mással foglalkozik. – Kortyolt a kávéjából, aztán a válla fölött átnézett a szerkesztőség ablakán. – Egyébként a barátod jó munkát végez. – Ki? Heather? – Candice ragyogott a büszkeségtől. – Igen, jól dolgozik, ugye? Mondtam, hogy így lesz! Megfordult, követte Justin tekintetét, elkapta Heather pillantását és elmosolyodott. – Kitűnő témát ajánlott a minap – mondta Justin. – Le voltam nyűgözve! – Ó, igen? – A lány érdeklődve fordult vissza. – Mi az? – Éjszakai vásárlás. Teljesen körbejárjuk. – Tessék? – Candice rábámult. – Az életmód-rovatba tesszük, leküldünk egy fotóst a bevásárlóközpontba, meginterjúvolunk néhány vásárlót… – Justint meglepte a nő döbbent arckifejezése. – Mi a gond? Neked nem tetszik? – De, persze! – kiáltotta Candice. Érezte, hogy elönti a forróság. – De… – Zavartan elhallgatott. Mit mondhatna anélkül, hogy úgy tűnne, bajba akarja keverni Heathert? – Mi a baj? – Semmi – felelte Candice lassan. Újra megfordult, kinézett az ablakon, de a lány addigra már eltűnt. – Ez… remek ötlet! Heather a kávégépnél állt Kellyvel, a szerkesztőségi titkárnővel, aki tizenhat éves volt, hosszú, szálkás lábakkal, ovális arccal és csillogó szemekkel. Mindig a legújabb pletykára éhezett. – Keményen dolgoztál ma reggel – nyomta meg a „forró csoki” gombját. – Láttam, hogy vadul gépelsz. – Heather mosolygott, és az automatának dőlt. – Sok mindent küldtél Candice-nek is, igaz? – tette hozzá Kelly.

Heather felszegte a fejét. – Igen – felelte óvatosan. – Honnan tudod? – Hallottam az e-mail pittyegését – válaszolta Kelly. –Mind a ketten pittyegtetek egész délelőtt! – Vidáman felnevetett, és megfogta a forró csokival teli műanyagpoharat. – Így van! – mondta Heather rövid hallgatás után. – Milyen jó megfigyelő vagy! – Megnyomta a „kávé tejjel” gombját. – Tudod, mik voltak azok az e-mailek? – kérdezte halkan. – Mik? – érdeklődött Kelly. – Minden munkámat el kell küldenem Candice-nek, hogy ellenőrizze – suttogta Heather. – Minden egyes leírt szót! – Ugye most viccelsz? – döbbent le Kelly. – Miért csinálja ezt? – Nem tudom. Szerintem azt hiszi, nem ütöm meg a mércét, vagy ilyesmi… – A rohadt életbe! Én nem bírnám ki! – Kelly megfújta a forró csokiját. – Sose szerettem igazán Candice-t! – Tényleg? – Heather óvatosan közelebb lépett. – Kelly, mit csinálsz ebédidőben? Roxanne Ralph-fal szemben ült az aprócska asztalnál, és vádlón nézett rá a Stroganoff-bélszín felett. – Többet nem főzhetsz nekem ilyen finom kaját! – közölte. – El fogok hízni! – Marhaság! – Ralph ivott egy korty bort, és kezét végigcsúsztatta a nő combján. – Ezt nézd! Tökéletes vagy! – Könnyen beszélsz! Nem láttál bikiniben. – Jóval kevesebben is láttalak már, mint egy bikini – vigyorodott el a férfi. – Úgy értem, a tengerparton! – türelmetlenkedett Roxanne. – A tizenöt évesek mellett. Rengeteg volt belőlük Cipruson. Szörnyű, vékony kis izék, hosszú lábakkal és nagy barna szemekkel. – Ki nem állhatom a barna szemeket! – közölte Ralph előzékenyen. – Neked is barna a szemed! – felelte Roxanne. – Tudom. Ki nem állhatom!

Roxanne nevetve dőlt hátra a széken, felemelte a lábát, hogy Ralph ölében pihentesse őket. A férfi masszírozni kezdte, ő meg ismét érezte a szíve vidám remegését. A remény, az izgalom hullámát. Ralph váratlan ajándékként szervezte meg ezt a randevút, pár napja pedig virágcsokorral lepte meg. Nem képzelődött. A férfi tényleg másképp viselkedett. Mióta ő visszajött Ciprusról, megváltozott. Felpezsdült benne a remény, mint a fagylalt egy pohár limonádéban, és mosoly terült szét az arcán. – Egyébként milyen volt az utazás? – kérdezte a férfi, és megsimogatta a lábujjait. – Még meg sem kérdeztem. Olyan, mint mindig? – Nagyjából. – Roxanne a poharáért nyúlt, és nagyot kortyolt belőle. – Ó, illetve, sose fogod kitalálni! Nico Georgiou állást ajánlott. – Állást? – bámult rá Ralph. – Cipruson? – Az új szállodánál, amit épít. Marketingmenedzsernek vagy ilyesminek. – A nő hátravetette a fejét, és kihívóan nézett a férfira. – Nagyon jó ajánlat! Te mit gondolsz? El kellene vállalnom? Az évek során sokszor heccelte effélékkel a férfit. Állásajánlatokat emlegetett Skóciában, Spanyolországban, Amerikában. Néhány valódi volt, néhányat kitalált. Ez az ugratás egyrészt a móka része volt, másrészt szükségét érezte, hogy megmutassa a férfinak, az ő döntése, ha vele marad; nem azért teszi, mert muszáj. Ha teljesen őszinte volt magához, régebben arra is szüksége volt, hogy megbántsa őt. Hogy lássa elkomorulni, hogy lássa, ahogy megérzi, ha csak egy pillanatra is, a veszteség érzését, amit ő minden egyes alkalommal átélt, amikor elment. De ma ez inkább teszt volt. Kihívás. Praktika, hogy kényszerítse, megint beszéljen a jövőről. – Még egy doboz mandarint is küldött – tette hozzá, és a tálra mutatott, ahol fényes, narancssárga piramisba halmozta a gyümölcsöket. – Úgyhogy biztosan komolyan gondolja. Szerinted? Azt várta, hogy a férfi elmosolyodik, és azt mondja „Lekophat!”, mint általában. Azt akarta, hogy újra kézen fogja, csókolja meg, és azt kérdezze, mit fog csinálni egy év múlva. De Ralph egyiket sem tette. Csak nézett rá, akár egy idegenre, végül pedig megköszörülte a torkát.

– Te el akarod vállalni? – Az isten szerelmére, Ralph! – Roxanne hangja éles lett a csalódottságtól. – Csak viccelek! Persze, hogy nem akarom elvállalni! – Miért nem? – A férfi előrehajolt, és az arcán furcsa kifejezéssel nézett rá. – Nem lenne jó állás? – Nem tudom! – kiáltott fel Roxanne. – Ha már kérdezed, szerintem mesés állás lenne! – A cigije után nyúlt. – Ráadásul ők nagyon akarnak engem! Tudod, hogy felajánlottak egy házat? – Rágyújtott, és a füstön át nézte a férfit. – Az Allsopp Publications-nél senki nem ajánlott nekem ingatlant, ha jól emlékszem. – Mit válaszoltál nekik? – Ralph összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna. – Miben maradtatok? – Ó, a szokásos! Köszönöm, de nem! – Tehát visszautasítottad. – Hát persze! – A nő felkacagott. – Miért? Szerinted igent kellett volna mondanom? Csönd lett. Roxanne, Ralph feszült arcát látva, hirtelen hidegséget érzett. – Te viccelsz! – próbált mosolyogni. – Szerinted igent kellett volna mondanom? – Talán itt az ideje, hogy továbblépj, és elfogadj egy ilyen lehetőséget. – Remegő kézzel nyúlt a poharáért és belekortyolt. – Túl sokáig tartottalak vissza. Az utadba álltam. – Ralph, ne hülyéskedj! – Már késő meggondolni magad? – A férfi felpillantott. –Már nem mondhatod, hogy érdekel? Roxanne döbbenten bámult rá, mintha pofon ütötték volna. – De! – szólalt meg végül. – Azt hiszem, igen, elméletileg. .. – Nyelt egyet, kisöpörte a haját az arcából, és félt belegondolni, hogy erről beszélgetnek. – Szerinted ezt kellene tennem? Azt… azt akarod, hogy elvállaljam ezt az állást? – A hangja egyre jobban remegett. – Ralph? Csönd lett, aztán a férfi felnézett. – Igen. Szerintem vállald el! Némaság töltötte be a szobát. Ez csak rossz álom, gondolta Roxanne. Egy kurva rossz álom.

– Én… én, ezt nem értem! – szólalt meg végül, és megpróbált higgadt maradni. – Ralph, mi folyik itt? A jövőről beszélgettünk, te karibi tengerpartokról meséltél! – Nem én, hanem te! – Mert te kérdezted! – jött a dühös válasz. – Jézusom! – Tudom. De az… álom volt. buta képzelgés. Ez pedig a való élet. Szerintem, ha van ez a lehetőség Cipruson, akkor el kell vállalnod! – Cseszd meg a lehetőségeket! – Közel állt a síráshoz, és nagyokat nyelt. – Velünk mi lesz? Azzal a lehetőséggel? – Valamit el kell mondanom – mondta Ralph hirtelen. –Van valami… ami megváltoztatja a dolgokat közted és köztem. – Felkelt, az ablakhoz sétált, majd hosszú szünet után megfordult. – Roxanne, azt tervezem, hogy nyugdíjba vonulok – mondta mosolytalanul. – Vidékre költözöm. Több időt akarok a családommal tölteni. Roxanne a férfi őszinte, barna szemébe nézett. Először nem értette, miről beszél, de amikor lesújtott rá a szavak értelme, szúró fájdalmat érzett a mellkasában. – Vagyis azt mondod, hogy vége – suttogta hirtelen kiszáradt szájjal. – Kiszórakoztad magad, most pedig elmész… boldog családot játszani. Csönd. – Ha így akarod látni – mondta Ralph végül akkor igen. A szemébe nézett, aztán gyorsan elfordította a tekintetét. – Nem! – Roxanne egész testében remegni kezdett. –Nem! Nem engedlek el! Ezt nem teheted! – Kétségbeesett mosolyt villantott rá. – Nem lehet vége! Így nem! – Elmész Ciprusra! – Ralph hangja kicsit remegett. – Elmész Ciprusra, és csodás új életet kezdesz. Távol minden… ettől az egésztől. – Felemelte a kezét, és megdörzsölte a homlokát. – Így lesz a legjobb, Roxanne! – Nem akarod, hogy elmenjek! Nem gondolod komolyan! Mondd, hogy nem! – Elvesztette az önuralmát, szinte szédült. Attól félt, mindjárt a földön csúszik. – Viccelsz? –Nyelt egyet. – Ugye viccelsz? – Nem, Roxanne, nem viccelek. – De szeretsz! – Még szélesebben elmosolyodott, és könnyek folytak végig az arcán. – Szeretsz, Ralph!

– Igen – felelte a férfi, és elcsuklott a hangja. – Így van. Szeretlek, Roxanne. Ezt sose feledd! Előrelépett, erősen az ajkához szorította a nő kezét. Aztán egyetlen szó nélkül megfordult, felvette a kabátját a kanapéról és elment. Roxanne a fájdalom függönyén át látta ezt, hallotta, hogy becsukódik az ajtó. Egy pillanatig némán, sápadtan, reszketve állt, mint aki mindjárt hány. Aztán remegő kézzel egy párna után nyúlt, két kézzel az arcára szorította, és némán belesikoltott.

Tizenegyedik fejezet Maggie nekidőlt a kerítésnek, lehunyta a szemét, és beszippantotta a tiszta vidéki levegőt. Benne jártak a reggelben, az ég fényesen kéklett, és a nyár ígérete érződött a levegőben. Arra gondolt, hogy ez az idő régebben feldobta volna, feltöltötte volna energiával. De ma, a birtokán állva a lánya a babakocsija mellett, nem érzett mást, csak kimerültséget. A kevés alvástól sápadt, nyúzott, ideges volt, és mindig a sírás szélén állt. Lucia kétóránként ébredt, etetést követelve. Nem szoptathatta meg az ágyban; Giles-nak, fárasztó munkája miatt, pihenésre volt szüksége. Ezért Maggie szinte az egész éjszakát a hintaszékben töltötte a gyerekszobában, el-elszundikált szoptatás közben, aztán hirtelen felriadt, ha a lánya újra üvölteni kezdett. Hajnalodott. Összeszedte magát, és Luciával a karjában becammogott a hálószobába. – Jó reggelt! – mondta ilyenkor Giles vidáman félálomban a nagy franciaágyból. – Hogy vannak az én lánykáim? – Jól! – mondta Maggie minden reggel, minden magyarázat nélkül. Mi értelme lett volna? Giles nem szoptathatta Luciát, nem tudta volna elaltatni sem. Ráadásul Maggie-t valami különös diadalérzet járta át, amiért nem panaszkodott. Amiért képes volt mosolyogni, és azt mondani Giles-nak, hogy minden csodás, és látni, hogy férje ezt el is hiszi. Hallotta, amint büszkén meséli a barátainak telefonon, hogy a felesége úgy belejött az anyaságba, mint kiskutya az ugatásba. Aztán melegen megcsókolta és elmesélte, hogy mindenki meglepődött, mennyire jól ért hozzá, és milyen gyorsan kialakult az életük új ritmusa. – Az év Anyja! – mondta egyik este. – Én megmondtam! Határtalanul boldog volt, és ő nem akarta elrontani az örömét.

Odaadta a kicsit az apjának, visszasüllyedt az ágy meleg kényelmébe, és majd' sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Ezek a reggeli félórák jelentették számára a megváltást. Figyelte Giles-t, ahogy Luciával játszik, és amikor a kicsi pelyhes feje felett találkozott a pillantásuk, ragyogó melegség öntötte el, olyan erős szeretet, ami már szinte fájt. Aztán a férfi felkelt, felöltözött, mindkettőjüket megcsókolta, elment dolgozni, és az egész nap Maggie-é maradt. Hosszú órák, amikor nem volt más dolga, csak gondoskodni egy kisbabáról. Nevetségesen könnyűnek hangzott. Akkor miért ilyen fáradt? Miért tűnik minden egyszerű feladat monumentálisnak? Attól félt, sose tud kitörni a kimerültség ködéből. Sose nyeri vissza korábbi energiáját vagy humorérzékét. Amik a szülés előtt alig idegesítették, most könnyekre fakasztották. Apró problémáktól, amiken régebben nevetett, most bepánikolt. Előző nap a délelőtt azzal telt, hogy Luciával felöltöztek, beszálltak a kocsiba, és elmentek a szupermarketba. Megszoptatta Luciát a női mosdóban, beállt a sorba, de a pici ekkor üvölteni kezdett. Maggie elpirult, amikor az emberek felé fordultak, és megpróbálta, olyan észrevétlenül megnyugtatni a lányát, amennyire lehet. Lucia azonban egyre hangosabban sírt, és lassan úgy tűnt, mindenki őket figyeli. Végül az előtte álló nő hátrafordult, és okoskodva megjegyezte: – Éhes szegény kisfiú! Legnagyobb döbbenetére Maggie hallotta magát visszavágni: – Kislány és nem éhes! Az előbb szoptattam! Sírással küszködve vette ki Luciát a bevásárlókocsiból, és a döbbent pillantásokat maga mögött hagyva kirohant a boltból. Most, hogy visszagondolt erre, nyomorultul érezte magát. Milyen anya ő, ha még egy egyszerű bevásárlást sem képes megoldani? Látta, hogy más anyák békésen sétálnak az utcán, gondtalanul beszélgetnek a barátaikkal, a kávéházban ücsörögnek, kisbabájuk pedig csendben alszik mellettük. Hogy lehetnek ilyen kipihentek? Ő sose merne elmenni egy kávéházba, mert attól félne, hogy Lucia bömbölni kezd. Félne a kávéjukat csendben élvezni vágyók ideges, ítélkező pillantásától. Hajdan ő is így nézett az anyákra, akiknek sírt a gyereke.

Eszébe jutott a régi élete. A gondolattól annyira szenvedett, hogy szeretett volna leülni a földre és zokogni. Abban a pillanatban, mint egy gombnyomásra, Lucia felsírt. Gyenge, panaszos pityergése majdnem beleveszett a szélbe. Maggie kinyitotta a szemét, és elöntötte az ismerős türelmetlenség. Ez a dermesztő sírás minden percben a nyomában járt. Hallotta álmában, a vízforraló sípolásában, a vízcsobogásban, amikor fürödni akart. Nem tudott menekülni előle. – Oké, drágaságom! – mosolygott le a babakocsira. –Menjünk be! Giles javasolta aznap reggel, hogy vigye sétálni Luciát, és ez a tiszta kék eget látva, jó ötletnek tűnt. De most, visszafelé tolva a babakocsit a ragadós, vastag sárban, a vidék csatatérnek látszott. Egyébként is mi olyan nagyszerű a trágyaszagú levegőben? – gondolta, miközben a kocsi beleakadt egy szederbokorba. Odabent a szokatlan rázkódástól Lucia még szívet tépőbben sírt. – Bocsánat! – mondta Maggie kifulladva. Egy utolsó lökéssel kiszabadította a kereket, és még gyorsabban menetelt a ház felé. Mire elérte a hátsó ajtót, az arca úszott az izzadságban. – Rendben. – Kivette Luciát a kocsiból. – Most átöltöztetlek és megetetlek. Ha egy négyhetes babával társalog az ember, az már olyan, mintha magában beszélne? – tűnődött az emeletre menet. Meg fog őrülni? Lucia egyre hangosabban bömbölt, ő pedig szinte futott a folyosón a gyerekszoba felé. Letette a picit a pelenkázóra, kinyitotta a kiskabátot és megrázkódott. A rugdalózó teljesen átázott. – Oké – zümmögte. – Átöltöztetlek… Lehúzta a kabátkát, kigombolta a rugdalózót, és közben elátkozta ügyetlen ujjait. Lucia egyre hangosabban és szaporábban bömbölt, közben kapkodta a levegőt. Kis szeme sarkában könnyek jelentek meg. Maggie pedig skarlátvörösre pirult kínjában. – Át kell, hogy öltöztesselek, Lucia! Próbált nyugodt maradni. Gyorsan szétnyitotta a nedves pelenkát, ledobta a földre, és egy új után nyúlt. De a polc üres volt. Elöntötte a pánik. Hová tűntek? Hirtelen eszébe jutott, hogy a séta előtt vette le az

utolsót, és megígérte magának, hogy kinyit egy új csomagot és újakat tesz a polcra. De persze nem tette. – Oké – söpörte ki a haját az arcából. – Oké, nyugi? –A pelenkázóról a biztonságos padlóra fektette Luciát, aki erre hihetetlenül hangosan kezdett óbégatni. A zaj fúróként hatolt Maggie agyába. – Lucia, kérlek! – tudta, hogy túlságosan megemelte a hangját. – Csak hozok neked egy új pelust, jó? Sietek, ahogy tudok! A hálószobába rohant, ahol a pelenkákat tárolta, és gyorsan feltépte a kartondobozt. Végül sikerült kinyitnia, de a pelenkákat nyloncsomagolásban találta. – Istenem! – nyögte hangosan, és őrülten tépdeste a védőburkot, mint valami idétlen japán vetélkedő versenyzője. Végül az ujjai rákulcsolódtak a pelenkára, kihúzta, egy kicsit zihált. Visszarohanva látta, hogy Lucia görcsösen sír. – Oké, itt vagyok! – mondta Maggie kifulladva. – Hadd adjam rád! – Lucia fölé hajolt, és olyan gyorsan pelenkázta be, ahogy csak bírta. Aztán egyik kezében a babával a sarokba botorkált a hintaszékhez. Minden másodperc számított, mert Lucia egyre hangosabban és hangosabban sírt. Egyik kezével a pulcsija alá nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját, de a kapocs beragadt. Apró, dühödt sikollyal az ölébe tette a babát, és másik kezével is próbálta kiszabadítani a kapcsot, miközben igyekezett nyugodt maradni. Lucia kiáltásai mind zaklatottabbak és szaporábbak lettek, mintha feltekerték volna a rezgésszámot egy lemezen. – Mindjárt! – kiabált Maggie, és reményvesztetten rángatta a kapcsot. – Mindjárt, amilyen gyorsan lehet, jó? – Már üvöltéssé erősödött a hangja. – Lucia, maradj csendben! Kérlek, maradj csendben! Mindjárt! – Nem kell vele üvöltened, drágám! – jött egy hang az ajtó felől. Maggie ijedten kapta fel a fejét. Amikor látta, ki az, elvörösödött. Paddy Drakeford rosszallóan összeszorított szájjal figyelte őt. Candice kávéval a kezében álldogált, a technikus válla felett a számítógépe képernyőjére lesett, és megpróbált intelligensnek látszani.

– Hmm – szólalt meg a férfi végül és felnézett. – Telepített valaha víruskereső programot? – Ahm… nem vagyok benne biztos – válaszolta a nő, és zavarba jött a pillantásától. – Maga szerint ez egy vírus? – Nehéz megmondani. A férfi lenyomott néhány gombot. A nő lopva az órájára pillantott. Már fél tizenkettő. Kihívta a számítógépest, mert azt hitte, pár perc alatt megjavítja a gépét, de már egy órája érkezett, klimpírozni kezdett, és most úgy tűnt, egész nap itt marad. Már felhívta Justint, hogy késni fog, amire a férfi rosszallóan hümmögött. – Egyébként Heather kérdezi, hogy be tudnád-e hozni a kék mappáját? – tette hozzá. – Akarsz vele beszélni? Épp itt van. – Nem, én… Mennem kell! – felelte gyorsan. Letette a kagylót, megkönnyebbülten kifújta a levegőt, leült; a szíve enyhén kalapált. Ez már nevetséges! Ki kell kapcsolnia az agyát, megszabadulnia a kétely indáitól, amik egyre nőttek benne Heatherrel kapcsolatban. Kifelé ugyanolyan jó barátok voltak, mint eddig, de belül Candice töprengeni kezdett. A többieknek igazuk van, és Heather kihasználja őt? Még mindig nem fizetett lakbért, és fel sem ajánlotta. Alig köszönte meg azt a rengeteg munkát, amit helyette csinált meg. Ráadásul – nyelt egyet Candice – otromba módon ellopta az éjszakai vásárlásos ötletét, és a sajátjaként adta elő. Candice ismerős szúrást érzett a gyomrában, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy kérdőre kellene vonnia a lányt az üggyel kapcsolatban. Finoman, de határozottan szóba kellene hoznia, és meghallgatnia, mit mond. Talán – érvelt az agya egyik fele – az egész csak félreértés. Talán Heather nem tudja, hogy nem szép ellopni más ötletét. Nem nagy ügy. Csak meg kellene említeni Heathernek, és megvárni, mit válaszol. De nem tudta rászánni magát. Rémülettel töltötte el a gondolat, hogy úgy tűnhet, vádolja Heathert, és esetleg emiatt veszekedni kezdenek. Olyan jól mentek köztük a dolgok. Megéri kockáztatni egy jelenetet holmi apróság miatt?

Ezért több mint egy hete nem szólt semmit, és megpróbálta elfelejteni a kétségeit, de a rossz érzés a gyomrában sosem múlt el. – Szokott letölteni az internetről? – kérdezte a szerelő. – Nem – nyitotta ki a szemét Candice. Aztán gondolkodott egy kicsit. – Vagyis igen. Egyszer megpróbáltam, de nem igazán működött. Az számít? A pasi sóhajtott, a nő pedig az ajkába harapott. Hirtelen megszólalt a csengő, Candice megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Elnézést! Egy perc és visszajövök! Odakint Ed álldogált viseltes pólóban, sortban és szandálban. – Szóval – vágott bele minden bevezető nélkül –, mesélj a lakótársadról! – Nincs mit mesélni. – Candice akarata ellenére védekezően elpirult. – Ő csak… velem lakik. Mint a lakótársak szoktak. – Ezt tudom. De honnan jött? Milyen? – A levegőbe szimatolt. – Ez kávé? – Igen. – A lakásodban mindig olyan jó illat van, mint egy kávézóban. Nálam meg, mint egy trágyadombon. – Szoktál takarítani? – Valami nő szokott. – Még jobban behajolt a lakásba, és vágyakozva szimatolt. – Ne már, Candice! Adj egy kis kávét! – Ó, rendben! – egyezett bele a nő. – Gyere be! Legalább lesz indoka, miért ne térjen vissza a számítógépészhez. – Láttam, hogy a barátnőd nélküled ment el ma reggel – Ed követte a konyhába –, és arra gondoltam: aha! Kávészünet! – Tervezel valamit mára? – kérdezte Candice. – Megnézendő ingatlanok? Tévéműsor? – Ne is mondd! – Ed fogta a sótartót és a tenyerébe ütögette. – Ez a rohadt kényszerszabadság megőrjít! – Mi a baj? Candice nem érzett túlságosan együtt vele. – Unatkozom! – A férfi fejre állította a sótartót, és az asztalra szórt sóba beleírta, hogy „Ed”. – Unatkozom, unatkozom, unatkozom! – Látszik, hogy nincs hobbid! – vette el tőle a tartót a nő.

– Nincs – ismerte be Ed. – Egy sem. Tegnap múzeumba mentem. Múzeumba! El tudod ezt hinni?! – Melyikbe? – Fog' sincs. Süppedősek voltak a székek. Candice egy pillanatra megrökönyödött, rábámult, aztán égre emelte a szemét, és elfordult, hogy megtöltse a vízforralót. Ed vigyorgott, és lődörögni kezdett a konyhában. – Ki ez a kölyök? – Az üzenő táblára csíptetett fényképet nézegette. – A kambodzsai kisfiú, akit támogatok – nyúlt a kávéért Candice. – Hogy hívják? – Pin Fu Ju. Pinju – javította ki magát. – Küldesz neki karácsonyi ajándékot? – Nem. Azt nem tartják hasznosnak. – Candice kávét rázott a kávéfőzőbe. – Egyébként sem szeretne valami nyugati vacakot. – Szerintem meg igen – közölte Ed. – Valószínűleg majd meghal egy Darth Vader-figuráért. Találkoztál már vele? – Nem. – Beszéltél vele telefonon? – Nem. Ne hülyéskedj! – Akkor honnan tudod, hogy létezik? – Tessék? – nézett fel Candice. – Persze hogy létezik! Ott van! – A fényképre mutatott, Ed pedig gonoszkodva rávigyorgott. – Te nagyon hiszékeny vagy, igaz? Honnan tudod, hogy nem ugyanazt a képet küldik-e el az összes baleknak? Mindig más nevet adnak neki, a pénzt pedig lenyúlják. Adott neked Pinju elismervényt? Candice elutasítóan forgatta a szemeit. Néha Ed még arra sem volt érdemes, hogy válaszra méltassa. Forró vizet töltött a kávéfőzőbe, erre mennyei illat töltötte be a konyhát. – Még nem meséltél Heatherről – ült le Ed. A név említésére Candice gyomra görcsbe rándult. – Mi van vele? – Honnan ismered? – Ő… régi barát.

– Ó, igen? Ha olyan régi barát, akkor hogyhogy nem láttam egyszer sem, mielőtt ideköltözött? – Ed kíváncsiskodó pillantással hajolt előre. – Hogyhogy sose emlegetted? – Mert… elvesztettük a kapcsolatot, tudod? – Candice tudatában volt, hogy egyre idegesebb. – Egyébként miért érdekel ennyire? – Nem tudom. Van benne valami, ami izgat. – Hát, ha ennyire izgat, miért nem hívod randira? – kérdezte Candice kurtán. – Talán el is fogom – vigyorgott Ed. Vágni lehetett a csöndet a konyhában. Candice Ednek nyújtott egy csészét, ő pedig kortyolt egyet. – Te nem bánnád, ugye, Candice? – kérdezte Ed, és felcsillant a szeme. – Persze, hogy nem! – vágta rá Candice, és hátrarázta a haját. – Miért tenném? – Khm! – szakította félbe őket a technikus hangja. Mindketten felnéztek. – Üdv! – köszöntötte Candice. – Kiderítette, mi a gond? – Egy vírus – grimaszolt a férfi. – Attól tartok, mindent tönkrevágott. – Ó! – nyögte Candice csalódottan. – El tudja kapni? – Ó, már rég messze jár! Ezek a vírusok nagyon dörzsöltek. Jönnek és mennek, még mielőtt észrevennénk. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálom rendbe hozni a kárt, amit okozott. – Rosszallóan csóválta a fejét. – A jövőben, Ms. Brewin, próbálja egy kicsit jobban megvédeni magát! Maggie a konyhaasztalnál ült, és lebénította a megaláztatás. A tűzhely mellett Paddy felemelte a vízforralót, és gőzölgő vizet öntött a teáskannába. Aztán megfordult, és az ablaknál fekvő mózeskosárra nézett. – Úgy tűnik, most szépen alszik. Gondolom, a sok sírás kifárasztotta. Maggie belepirult a nyilvánvaló rejtett szemrehányásba. Nem tudott Paddy szemébe nézni, újra látni a rosszalló pillantást. Próbáld ki te! – akarta kiáltani. Próbálj te nyugodt maradni, miután éjszakákon át nem aludtál! De ehelyett némán bámulta az asztalt, ujjával követte a fa

erezetét körbe-körbe. Csak csináld tovább! – biztatta magát az ölében fekvő másik kezét ökölbe szorítva. Csináld tovább, míg el nem megy! A gyerekszobai jelenet után Paddy egyedül hagyta, hogy szoptathasson, ő pedig nyomorúságosan érezte magát, mint egy megbüntetett gyerek. Mire Maggie a karjában Luciával leért a földszintre, anyósa kitakarította a konyhát, bepakolta a mosogatógépet, és még fel is mosott. Tudta, hogy hálásnak kellene lennie. Mégis úgy érezte, megrótták. Egy jó anya sosem hagyná, hogy ilyen mocskos legyen a konyhája. Egy jó anya sosem megy el anélkül, hogy letörölgetné a konyhai felületeket. – Tessék! – Paddy odavitt egy csésze teát az asztalhoz. –Kérsz bele cukrot? – Nem, kösz! – Maggie még mindig nem nézett fel. –Igyekszem vigyázni a súlyomra. – Tényleg? – Az asszony megállt a kannával a kezében. – Nekem kétszer annyit kellett ennem, amikor szoptattam, különben éhesek maradtak volna a fiúk. – Felnevetett, Maggie pedig megmagyarázhatatlan gyűlöletet érzett iránta. Most meg miről beszél? Hogy nem szoptatja Luciát rendesen? Hogy nem elég jó a teje? Égető csomót érzett a torkában, és nyelt egy nagyot. – Az éjszakák hogy mennek? – kérdezte az anyósa. – Jól – felelte Maggie kurtán, és kortyolt egyet a teájából. – Kezd kialakulni Lucia napirendje? – Nem különösebben – válaszolta. – Manapság nem ajánlják, hogy ráerőszakoljuk a babára a napirendet. – Felnézett, és tekintete találkozott Paddy pillantásával. – Azt javasolják, akkor etessük, ha kéri, és hagyjuk, hogy kialakítsa a saját ritmusát. – Értem. – Az asszony még egyszer kurtán felkacagott. –Az én időm óta minden megváltozott. Maggie ivott egy kis teát, és kitartóan bámult kifelé az ablakon. – Nagy kár, hogy a szüleid nem tudtak kicsit tovább maradni! – sajnálkozott Paddy. Maggie-n görcsös fájdalom cikázott át, és nagyokat pislogott. Ennek a nőnek minden egyes kést meg kell forgatnia benne? A szülei két napra jöttek látogatóba, amíg a kórházban volt. Aztán vonakodva bár, de el

kellett menniük. Végtére is mindketten dolgoztak még, és az út hosszú volt Derbyshire-ből Hampshire-be. Maggie szélesen mosolygott, amikor elbúcsúztak; megígérte, hogy vele minden rendben lesz, és hamarosan meglátogatja őket. De igazság szerint nehezebben viselte az elválást, mint válta. Anyja kedves arcának gondolatára néha még most is közel állt a síráshoz. Paddy most emlékeztette erre. – Hát igen – mondta anélkül, hogy megmozdult volna nagyon elfoglaltak. – Gondolom. – Az asszony kortyolt a teából, és benyúlt a kekszes dobozba. – Maggie… – Mi az? – Maggie vonakodva fordult felé. – Gondoltál arra, hogy segítséget kérsz a baba mellé? Például egy dadust. Maggie úgy bámult rá, mintha arcon ütötte volna. Tehát Paddy tényleg azt gondolja, hogy rossz anya, aki nem tud gondoskodni a saját gyerekéről fizetett segítség nélkül. – Nem – válaszolta és felnevetett, de ez inkább hasonlított síráshoz. – Miért, szerinted kellene? – Tőled függ – mondta Paddy – persze… – Inkább magam gondoskodnék a gyerekemről – mondta Maggie remegő hangon. – Lehet, hogy nem csinálom tökéletesen, de… – Maggie! – szólt rá Paddy. – Persze, hogy nem így értettem. .. – Elhallgatott, Maggie pedig kimérten elfordította a fejét. A konyhában csak Lucia szuszogása törte meg a csöndet. – Talán jobb, ha megyek! – szólalt meg Paddy végül. –Nem akarok útban lenni. – Oké! – vonta meg a vállát Maggie. Figyelte, ahogy Paddy összeszedi a cuccait, és közben furcsa, aggódó pillantásokat lövell felé. – Tudod, hol találsz – köszönt az asszony. – Szervusz, drágám! – Szia! – Maggie hangja közönyösen csengett. Megvárta, míg Paddy kisétál a konyhából, kilép a bejárati ajtón, beindítja a motort, és a kavics megcsikordul a kerekek alatt. Amikor a kocsi teljesen eltűnt és már nem hallott semmit, kitört belőle a zokogás.

Tizenkettedik fejezet Roxanne egy fapadon üldögélve, összegörnyedt vállal, az arcát sálba burkolva figyelte Ralph Allsopp londoni otthonát, az út szemközti oldalán. Egy keskeny épületet egy csendes kensingtoni háztömbben, fekete korláttal és kék bejárattal. Egy házat, amit többször látott kívülről, mint meg tudta volna számolni. Egy házat, amit elátkozott, ami előtt sírt, amire olykor órákig meredt – de egyszer sem láthatott belülről. Az elején, még évekkel ezelőtt, titokban idejött és órákig ült előtte. Letáborozott a tömb kertjében egy könyvvel, bámulta a homlokzatot, ami mögött Ralph és a családja élt. Mintha minden téglát, minden követ az ösvényen az emlékezetébe akart volna vésni. Tűnődött, hogy aznap vajon meglátja-e a nőt, a férfit vagy bármelyiküket. Akkortájt Cynthia ideje nagy részét még Londonban töltötte. Roxanne gyakran látta őt és Sebastiant kifogástalan tengerészkék felöltőben fel-le futkosni a lépcsőn. (Valószínűleg a Harrodsból vásároltak, figyelembe véve, hányszor érkezett a cég csomagszállítója a bejárathoz.) Kinyílt az ajtó, Roxanne pedig becsukta és letette a könyvét. Ilyenkor jelent meg Cynthia. Az elegáns, gyanútlan arcú Cynthia Allsopp, és az ártatlan frizurájú kisfia, Sebastian. Roxanne látta őket lejönni a lépcsőn, kocsiba szállni vagy végigsietni az utcán. Tudott Cynthia ruhatárának minden újdonságáról, minden új frizuráról, kiejtett szaváról, valamennyi lehetséges részletről. A látvány mindig megrémisztette, lenyűgözte – és végül letaglózta. Mert Cynthia Ralph felesége volt. Az elegáns, lélektelen nő a férfi felesége, ő az olcsó, ízléstelen szeretője. A kezdeti izgalom, hogy meglesheti őket, hogy szinte hatalma van felettük, mindig átadta a helyét az ürességnek, a sötét, romboló pusztításnak. Mégsem tudta megállni, hogy idejöjjön. Nem tudott ellenállni a kék ajtó csábításának, addig a szívszaggató napig, amíg Ralph könyvekkel teli dobozokkal a kezében meg nem látta őt a lépcsőről. Ő azonnal lehajolt, kalapált a szíve, és azért imádkozott, hogy a férfi ne árulja el, hogy maradjon nyugodt. Így is tett. De aznap este a telefonban nem volt nyugodt, hanem dühös, dühösebb, mint addig bármikor. Ő könyörgött,

érvelt, és a szavát adta, hogy többé be sem teszi a környékre a lábát. Be is tartotta az ígéretét. De most megszegte. Most rohadtul nem érdekelte, ki látja meg. Most azt akarta, hogy meglássák. Benyúlt a zsebébe cigiért, és elővette az öngyújtót is. A helyzet iróniája, hogy most, évekkel később, ez már nem számított. Az ablakok sötétek, a ház üres. Cynthia már nem is ebben a rohadt házban lakott. Átköltözött egy vidéki kúriába, és csak a Harrods kiárusításokra látogatott vissza. Sebastian pedig pónikon lovagolt, és mindenki boldog volt. Ralph ezt az életet választotta helyette. Roxanne hosszút szippantott a cigiből, majd egy vállrándítással kifújta a füstöt. Többet nem fog sírni. Már így is elég rohadt sminket tett ezzel tönkre. Az elmúlt két hétben otthon ült, vodkát vedelt, ugyanazt a harisnyát hordta mindennap, és hol sírva, hol remegve, hol néma csendben bámult ki az ablakon. Bekapcsolta a rögzítőt, és meghallgatta az üzeneteket, amik mintha egy másik világból érkeztek volna. Lényegtelen, hülye üzenetek, olyanoktól, akik nem érdekelték. Az egyikben Justin meghívta Ralph búcsú bulijára. A fájdalom úgy cikázott át rajta, mint az elektrosokk. Hát tényleg megteszi, gondolta, és megint előtörtek a könnyei. Hát tényleg rohadtul megteszi. Candice, akárcsak Maggie, rengeteg üzenetet hagyott, és ő már-már kísértésbe esett, hogy visszahívja őket. Valamennyi ember közül csak velük beszélt volna szívesen. Egyszer még a kagylót is felemelte, és tárcsázni kezdte Candice számát. Aztán megállt, remegett a félelemtől, mert fogalma sem volt, mit mondjon, hogy fogjon hozzá. Hogyan szab gátat az áradatnak, ha egyszer belekezd? Túl nagy titok volt. Egyszerűbb, sokkal egyszerűbb nem mondani semmit. Végül is hat év gyakorlata volt benne. A többiek persze azt hitték, külföldön van. – Vagy talán Mr. Családossal – mondta Maggie az egyik üzenetben. Roxanne azon kapta magát, hogy félig sír, félig nevet. Drága Maggie! Ha tudná! – De elsején találkozunk! – folytatta aggódva Maggie. – Ott leszel, ugye?

Roxanne az órájára nézett. Elseje volt. Este hat. Félóra múlva ott lesznek. A két – ebben a percben – legdrágább arc. Elnyomta a cigijét, felállt, és szembenézett Ralph Allsopp házával. – Baszd meg! – mondta ki hangosan. – Baszd meg! Aztán megfordult, és elsétált, a cipősarkai hangosan kopogtak a kövezeten. Ralph Allsopp felegyenesedett a székében, és kinézett az ablakon. Odakint sötétedett, lassan beindították az utcai világítást. A lámpához nyúlt, felkapcsolta, és a szoba kivilágosodott. – Valami gond van? – nézett fel a papírjaiból Neil Cooper. – Nincs – felelte Ralph. – Csak azt hittem, hallottam valamit. De valószínűleg semmit. – Elmosolyodott. – Folytassa! – Rendben – bólintott a férfi. Fiatal volt, egyszerűen nyírt hajjal és meglehetősen ideges természettel. – Mint mondtam, ebben az esetben az a legegyszerűbb megoldás, ha rövid záradékot csatol a végrendelethez. – Értem – felelte Ralph. A londoni esővel áztatott ablaküveget nézte. Arra gondolt, hogy a végrendelet olyan, mint egy család élete. Eleinte kicsi és egyszerű, aztán az évek során egyre bővül: házassággal és gyerekekkel. A hűtlenség, a felhalmozott vagyon, a megosztott hűség pedig még bonyolultabbá tette. Az ő végrendelete már könyvnyi vastag. Már-már hagyományos családi történet. De az élete nem csupán hagyományos családi történet. – Szerelmi ügy – mondta ki hangosan. – Tessék? – kérdezte Neil Cooper. – Semmi. – Ralph megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani. – Egy záradék. Igen. Felvázolhatom most? – Természetesen. – A jogász várakozásteljesen kattintgatta a tollát. – Először is, megadná a kedvezményezett nevét? Csönd lett, Ralph lehunyta a szemét, aztán kifújta a levegőt. – A kedvezményezett neve Roxanne – mondta a férfi, és egy kicsit jobban kapaszkodott a szék karfájába. – Miss Roxanne Miller. ***

Maggie a Waterloo kávézó műanyag asztalánál ült, és belekortyolt a teájába. A vonata egy órája érkezett Londonba. Először arra gondolt, hogy kihasználja a lehetőséget, és vásárolni megy. De ahogy leszállt, már a boltok és a tömeg gondolata is kifárasztotta. Idejött hát, rendelt egy csésze teát, és azóta is itt ült mozdulatlanul. Megdöbbent attól, hogy ez mekkora erőfeszítésébe telt. Alig hitte el, hogy régebben ezt az utat naponta megtette. Felvette a magazint, amit egy újságosnál vett, de letette; képtelen volt koncentrálni. Szédelgett, letaglózta a fáradtság. Lucia előző éjjel majdnem végig ébren volt, és Maggie csak arra tudott gondolni, hogy kólikát kapott. Fel-le sétált a hálószobában, a legtávolabb Giles-tól, megpróbálta lecsendesíteni a babát, csukott szemmel, szinte állva aludt. Aztán a férje elment dolgozni, és ő ahelyett, hogy visszamászott volna az ágyba, a nap további részében az estére készült. Ez máskor nem jelentett gondot. Eldöntötte, hogy megmossa a haját, és bízott benne, hogy a zuhany majd felébreszti. Épp nekifogott a szárításnak, amikor Lucia felébredt, és ő kénytelen volt úgy folytatni, hogy közben a baba bölcsőjét ringatta a lábával. Régen viccesnek találta volna a helyzetet, és este elmesélte volna a többieknek. De amikor kinyitotta a szekrényét azon tűnődve, mit vegyen fel, azonnal elszállt a jókedve. Még mindig nem fért bele egyetlen régi holmijába sem. A szekrény tele drága ruhákkal, de mintha nem is léteztek volna. Bár Giles javasolta, ő úgy döntött, nem vesz új ruhákat az új méretében. Ha így tesz, beismeri a vereségét. Másrészt tényleg elhitte, hogy nagyjából egy hónapon belül újra karcsú lesz. A kézikönyv biztosította róla, hogy fogyni fog a szoptatástól, és ő ezt úgy értelmezte, hogy pár hét alatt a régi formában lesz. De hét héttel a szülés után még mindig távol állt ettől. A hasa petyhüdt volt, a csípője óriási, a mellei pedig, tele tejjel, hatalmasabbak, mint a terhessége alatt. Nézte magát a tükörben ormótlanul kövéren, kimerülten, közel állt hozzá, hogy lemondja a találkozót. Hogy sétálhatna be a Manhattan bárba, amikor így néz ki? Az emberek

kiröhögnék. Leroskadt az ágyra, kezébe temette az arcát, könnyek gyűltek a szemébe. Kis idő múlva azonban felnézett, megtörölte az arcát, és utasította magát, hogy ne hülyéskedjen! Nem azért megy Londonba, hogy modellkedjen, hanem hogy a két legjobb barátnőjével legyen. Őket nem érdekli, hogy néz ki. Mély lélegzetet vett, felállt és újra a szekrényhez ment. Elfordította a tekintetét a régi ruháiról, összeszedett egy megfelelő öltözéket, egy biztonságos feketét, letette az ágyra, hogy aztán majd az utolsó pillanatban vegye fel. Nem akarta megkockáztatni, hogy Lucia bármit rákenjen. Kettőkor Paddy csengetett, Maggie pedig udvariasan beengedte. Attól a naptól kezdve, hogy Paddy megzavarta, volt köztük valamiféle távolságtartás. Udvariasan viselkedtek egymással, de semmi több. Anyósa felajánlotta, hogy vigyáz a kicsire, amíg Maggie elmegy, ő pedig elfogadta. De nem volt ebben semmi melegség. Paddy belépett, és aggódva vizsgálta Maggie arcát. – Drágám, nagyon fáradtnak látszol. Biztosan egészen Londonig el akarsz menni néhány koktél miatt? Számolj tízig! – mondogatta magának Maggie. Számolj tízig! Ne vágj vissza! – Igen! – mondta végül, és magára erőltetett egy mosolyt. – Ez… ez nekem nagyon fontos! Régi barátok. – Hát, nekem úgy tűnik, jobban tennéd, ha korán lefeküdnél! – mondta Paddy és megint hallatta kurta nevetését. Maggie azonnal dühbe gurult. – Nagyon kedves tőled, hogy bébiszitterkedsz! – mondta, és mereven bámulta a lépcsőkorlátot. – Nagyon hálás vagyok! – Ó, nem gond! – vágta rá Paddy. – Bármit megteszek, hogy segítsek. – Rendben! – Maggie mély levegőt vett, megpróbált nyugodt és kedves maradni. – Hadd magyarázzak el néhány dolgot. A lefejt tej üvegben van a hűtőben. Fel kell melegíteni egy lábasban. Mindent kikészítettem a konyhában. Ha sír, valószínűleg kellenek neki a hasfájás elleni cseppek. Ott vannak a…

– Maggie! – Paddy felemelte a kezét és mosolygott. –Három gyereket neveltem fel. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom oldani. Maggie úgy érezte, letorkolták. Vissza akart vágni, de nem tudott. – Jó! – mondta végül remegő hangon. – Megyek és összekészülődöm. Felszaladt az emeletre, és ebben a pillanatban egyáltalán nem akart Londonba menni. Meg akarta mondani Paddy-nek, hogy menjen el, egyedül akart maradni, és ringatni a kisbabáját. Persze semmi ilyet nem tett. Megfésülködött, felvette a kabátját, és máris mintha sírni hallotta volna Luciát, de figyelmeztette magát, hogy ne legyen már ilyen hülye! Amikor leért a földszintre, a sírás hangosabb lett. Berohant a konyhába, és majd' megállt a szíve attól, hogy a bömbölő Luciát Paddy karjában látta vigasztalódni. – Mi a baj? – kérdezte levegő után kapkodva, miközben megszólalt az ajtócsengő. – Nincs semmi baj! – nevetett kurtán Paddy. – Ez a taxid lesz. Most menj, és érezd jól magad! Lucia egy percen belül megnyugszik. Maggie lesújtva állt, és a lánya kivörösödött, ráncos arcát nézte. – Talán egy percre megfogom… – kezdte. – Hidd el, drágám, minden rendben lesz! Nincs értelme itt maradnod és összezavarnod. Mindjárt sétálunk egyet a ház körül, ugye Lucia? Nézd, máris megnyugodott! Valóban, Lucia sírása elhallgatott. Nagyot ásított, és könnyes kék szemével Maggie-re nézett. – Csak menj! – mondta Paddy gyengéden. – Amíg csendben van. – Jó! – mondta Maggie zsibbadtan. – Jó, megyek! Valahogy rávette magát, hogy kisétáljon a konyhából, át a folyosón, ki a bejárati ajtón. Amikor becsukta maga mögött, azt hitte, megint sírni hallja Luciát. De nem ment vissza. Kényszerítette magát, hogy beszálljon a taxiba, kimenjen az állomásra, sőt még a jegyárusra is sikerült szélesen rámosolyognia, amikor megvette a jegyét. Csak akkor kezdtek folyni a könnyek az arcán, amikor a vonat kigördült a vágányról. Tönkretették a gondosan felvitt sminkjét, és rácsöppentek a magazinjára.

Most a tenyerén pihentette a fejét, hallgatta a vasút távoli zaját, és hitetlenkedve gondolt arra, mennyire megváltozott az élete. Nem volt értelme, hogy akárcsak megpróbálja elmondani Candicenek és Roxanne-nak, mekkora fizikai és érzelmi erőfeszítésébe került, hogy idejöjjön. Aki nem anya, az nem értheti. Nem hinnék el, min ment keresztül. Ez azt is jelentette, hogy azt sem értik meg soha, milyen nagyra értékeli a barátságukat. Hogy mennyit jelent neki a kis hármas fogatuk. Sóhajtott és a táskájába nyúlt a kistükörért, hogy ellenőrizze, hogy néz ki. A szeme alatti sötét karikák látványától megrázkódott. Úgy döntött, ma este annyira jól fogja érezni magát, amennyire csak lehet. Ma este mindenért kárpótlást szerez. Ma este beszélgetni és nevetni fog a legkedvesebb barátaival, és – talán – visszatalál a régi önmagához. Candice a tükör előtt állt a mosdóban, és az estére sminkelte magát. A keze kicsit remegett, ahogy felvitte az alapozót; arca kísértetiesnek látszott a felülről jövő éles fényben. Örülnie kellene ennek a találkozásnak, és hogy újra láthatja Maggie-t és Roxanne-t, hogy pihenhet. De képtelen volt kikapcsolódni, amíg ennyire össze volt zavarodva Heather miatt. Még egy hét telt el, és még mindig nem mondott neki semmit. Egyik őt kínzó kétségét sem említette, és Heather sem. Így a helyzet megoldatlan maradt, és az akadékoskodó érzés sem tűnt el a gyomrából. A külvilág felé ő és Heather még mindig a legjobb barátok voltak. Biztos volt benne, hogy a lány nem is sejti, hogy valami nem stimmel, és biztos, hogy az irodában sem tűnt fel senkinek semmi. De Maggie és Roxanne okosabbak ennél. Észreveszik a feszültséget az arcán, rá fognak jönni, hogy valami nem stimmel. Addig kérdezgetnék, míg be nem vallja az igazat, majd lehordanák, hogy nem hallgatott rájuk. Egy része egy az egyben ki akart bújni a találkozás alól. Kinyílt az ajtó, és Heather sétált be csinos lila kosztümben. – Szia, Heather! – mosolyodott el gépiesen. – Candice – Heather hangja tele volt kétségbeeséssel –, most biztos utálsz! Szörnyen érzem magam! – Miért? – kérdezte Candice félig nevetve. – Miről beszélsz?

– Az ötletedről! – A lány komoly szürke szemekkel nézett rá. – Az éjszakai vásárlós cikkről! Candice rábámult és ledöbbent. Hátrasimította a haját és nyelt egyet. – Ho… hogy érted? – húzta az időt. – Láttam a júliusi témalistán, hogy Justin úgy tüntette fel, mintha az én ötletem lett volna. – Heather megfogta Candice kezét és megszorította. – Candice, én mondtam neki, hogy ez elsősorban a te ötleted! Nem tudom, honnan vette, hogy az enyém! – Tényleg? – Candice kalapáló szívvel nézett Heatherre. – Meg sem kellett volna említenem neki – mentegetőzött a lány. – Csak véletlenül beszéltem róla kávézás közben, és Justin nagyon lelkes lett. Mondtam, hogy a te ötleted, de nem figyelt. – Értem – felelte Candice. Elöntötte a szégyen és a bűntudat. Hogy kételkedhetett ilyen könnyen Heatherben? Hogy vonhatott le rossz következtetéseket anélkül, hogy ellenőrizte volna a tényeket? Maggie és Roxanne! – gondolta hirtelen támadt dühvel. Ők fordították Heather ellen! – Tudtam, hogy valami nem stimmel – pislogott Heather. –Tudtam, hogy valami rossz érzés lebeg köztünk. De nem tudtam, miért. Azt hittem, csináltam valamit a lakásban, ami idegesített, vagy csak eleged lett belőlem… Aztán megláttam a listát, és rájöttem. – A lány állta Candice pillantását. – Azt hitted, elloptam az ötleted, ugye? – Nem! – vágta rá a nő, és elpirult. – Talán… – Az ajkába harapott. – Nem tudtam, mit gondoljak. – Hinned kell nekem, Candice! Sose csinálnék veled ilyet! Soha! – Heather előrehajolt és megölelte. – Te mindent megtettél értem. Olyan sokkal tartozom… – Amikor elhúzódott, kicsit csillogott a szeme, és Candice is érezte, hogy megtelik együttérzéssel. – Annyira szégyellem magam! – suttogta. – Sosem kellett volna téged gyanúsítanom! Tudnom kellett volna, hogy mindenről az a nyamvadt Justin tehet! Erőtlenül felnevetett, Heather pedig visszamosolygott rá. – Menjünk el ma este valahová! – javasolta a lány. –Mint újra barátok.

– Ó, az remek lenne! – lelkendezett Candice. Megtörölte a szemét, és bánatosan nézte maszatos arcát. – De a többiekkel találkozom a Manhattan bárban. – Ó, akkor – legyintett Heather – talán máskor… – Nem, figyelj ide! – Candice most heves szeretetet érzett iránta. – Gyere velünk! Gyere és csatlakozz a bandához! – Komolyan? – kérdezte óvatosan a lány. – Szerinted a többiek nem bánnák? – Persze hogy nem! A barátom vagy, tehát az övék is. – Ebben nem vagyok olyan biztos. Roxanne… – Roxanne szeret téged! Őszintén, Heather! – Candice elkapta a lány tekintetét. – Kérlek, gyere! Nekem sokat jelentene. A lány kétkedő arcot vágott. – Candice, biztos vagy ebben? – Persze! – A nő bátorítólag átölelte. – Örülni fognak, hogy látnak! – Oké! – Heather arca felragyogott. – Akkor lent találkozunk, rendben? Mondjuk… tizenöt perc múlva? – Jó! – mosolygott Candice. – Ott találkozunk! Heather kilépett a mosdóból és körülnézett. Egyenesen Justin irodájába ment és kopogott. – Igen? – szólt ki a férfi. – Beszélhetnénk egy percet? Justin mosolygott. – Újabb remek ötlet a magazinhoz? – Nem, ezúttal nem. – A lány hátrasimította a haját, és az ajkába harapott. – Igazából… elég kényes az ügy. – Ó – lepődött meg a férfi, és hellyel kínálta. – Gyere be! – Nem akarok zűrt – mentegetőzött Heather és leült. – Tulajdonképpen zavarban vagyok, hogy egyáltalán megemlítem. De beszélnem kell valakivel… Megvakarta az orrát és szipogott. – Drága leányzó! – szakította félbe Justin. – Mi a baj? Felállt, megkerülte Heathert, becsukta az ajtót, aztán visszasétált az íróasztalához. A háta mögötti ablakokban visszatükröződtek az iroda fényei: egy sor fényes négyszög a sötétségben.

– Ha bármi gondod van, tudni akarom! – dőlt hátra Justin. – Bármi is az. – Felvett egy ceruzát, és a két keze közé tette, mintha méregetne valamit. – Ezért vagyok itt. Csönd volt a kis irodában. – Kezelhetnénk ezt teljesen bizalmasan? – kérdezte végül Heather. – Persze! – biztosította a férfi. – Bármit mondasz is, az e négy fal között és köztünk marad. – Hát… oké – bizonytalankodott Heather. – Ha biztos vagy benne… – Remegve vett egy mély lélegzetet, újra hátradobta a haját, és esdeklően nézett Justinra. – Candice-ről van szó.

Tizenharmadik fejezet A Manhattan bárban hollywoodi legendák estét tartottak. Maggienek egy ragyogó arcú Marilyn Monroe hasonmás nyitotta ki az üvegajtót. Belépett, figyelte az elé táruló vibráló látványt, behunyta a szemét, és egy pillanatig hagyta, hogy átjárja a hely hangulata. A beszélgetés zaja, a jazz-zene a háttérben, a sistergő kardhal, füst és drága parfümök illata lebegte körül. Elkapott beszélgetésfoszlányok, hirtelen felharsanó nevetés. Lehunyt pilláin átszűrődött a fény, a csillogás és a színkavalkád. Nagyvárosi emberek szórakoztak. Amikor kinyitotta a szemét, szinte könnyfakasztó boldogság kúszott fel a tagjain. Eddig nem is érezte, mennyire hiányzott ez neki. A csönd, a sáros földek és Lucia állandó, fárasztó bömbölése után a meleg, zajos bár olyan volt, mintha hazaért volna. Betette a kabátját a ruhatárba, átvette az ezüst bilétát, és a tömeg felé fordult. Először azt hitte, ő ért ide elsőként. De aztán kiszúrta Roxannet. Egyedül ült egy asztalnál a sarokban, előtte egy ital. Barátnője arra fordította a fejét, de nem is sejtette, hogy figyelik, Maggie gyomra ugrott egyet. Roxanne rettenetesen festett. Az arca nyúzott volt, szemei kivörösödtek, szája pedig fáradtan lefelé görbült. Másnaposság vagy időeltolódás, gondolta volna Maggie, ha nem látta volna a tekintetét. Azok a fénylő, élénk szemek, amik általában tele vannak szellemességgel és élénkséggel, azon az estén fénytelenek és tompák voltak, mintha semmi az égvilágon nem érdekelné. Roxanne felvette a

poharát és nagyot kortyolt. Bármi is az, biztos, hogy erős – gondolta Maggie, és elöntötte az aggodalom. – Roxanne! – szólt oda neki, és elindult az asztal felé, átpasszírozva magát a tömegen. – Roxanne! – Maggie! – A nő arca felderült, felállt, és kitárta a karját. Hosszabban ölelték meg egymást, mint általában. Amikor Maggie hátralépett, látta, hogy barátnője szemében könnyek csillognak. – Roxanne, jól vagy? – kérdezte óvatosan. – Remekül! – válaszolta a barátnője gyorsan. Felvillantott egy széles mosolyt, és a táskájába nyúlt cigarettáért. –Te hogy vagy? Hát a baba? – Mind jól vagyunk! – válaszolta Maggie lassan. Leült, és Roxanne öngyújtó után kotorászó remegő kezét nézte. – Hát Giles? Élvezi az apaságot? – Ó, imádja! – közölte Maggie szárazon. – Naponta tíz percig. – Akkor a mi Giles-unk nem egy Új Férfi, igaz? – kérdezte felderülve. – Így is mondhatjuk. Roxanne… – Igen? – Jól érzed magad? Komolyan kérdezem! Roxanne arca füstfelhőn át derengett. Kék szeme tele volt fájdalommal. Látszott, hogy nehéz uralkodnia magán. – Voltam már jobban is – mondta végül. – Egyébként köszönöm az üzeneteket. Azok tartottak életben. – Azok tartottak életben?! – Maggie megdöbbent. – Roxanne, mi folyik itt? Hol voltál? – Sehol! – A nő bizonytalanul elmosolyodott, és meggyújtotta a cigarettáját. – Otthon vedeltem a vodkát. – Roxanne, mi az ördög történt? – Maggie szeme összeszűkült. – Mr. Családosról van szó? Roxanne egy darabig cigije parázsló végére meredt, aztán hirtelen mozdulattal elnyomta. – Emlékszel, hogy azt mondtam, figyeld a híreket? Hát, már nem kell ezzel törődnöd! – Felnézett. – Mr. Családos úgy döntött, eltűnik a képből.

– Istenem! – suttogta Maggie. Barátnője keze után nyúlt az asztal fölött. – Szegénykém… A gazember! – Üdv! – szakította őket félre egy vidám hang. Scarlett O'Hara mosolygott rájuk, jegyzettömbbel a kezében. – Felvehetem a rendelést? – Még nem – mondta Maggie. – Adjon pár percet! – Ne, várjon! – Roxanne kiitta a poharát, és odaadta Scarlettnek. – Még egy dupla vodka-lime-ot! – Maggie-re mosolygott. – A vodka az új legjobb barátom. – Roxanne… – Ne aggódj! Nem vagyok alkoholista. Alkoholszerető vagyok. Nagy különbség! Scarlett eltűnt, a két barátnő pedig egymásra nézett. – Nem tudom, mit mondjak. – Maggie az asztalt markolta. – Legszívesebben elmennék oda, ahol lakik, és… – Ne! – fojtotta belé a szót Roxanne. – Nincs… nincs gond, tényleg! – Rövid szünet után villogó szemekkel felnézett. – Csak kíváncsiságból: mit csinálnál? – Megkarcolnám a kocsiját – mondta dühösen Maggie. – Ott fáj nekik a legjobban! Roxanne hátravetett fejjel hahotázott. – Istenem, de hiányoztál, Maggie! – Te is nekem! – felelte a nő. – Mindketten hiányoztatok. – Felsóhajtott, és körülnézett a nyüzsgő bárban. – Úgy vártam ezt az estét, mint egy kisgyerek. Számoltam a napokat. – Azt hittem, nincs már helyünk a te nagyszerű vidéki életedben – mosolygott rá hamiskásan a barátnője. – Nem megy el minden időtök a labdakergetéssel meg a vadászattal? – Maggie halványan elhúzta a száját. Roxanne erre összevonta a szemöldökét. – Komolyan, Maggie, minden rendben? Eléggé nyúzottnak látszol! – Köszönöm szépen! – Szívesen! – Itt is vagyok! – Szakította félbe őket Scarlett O'Hara. –Egy duplavodka lime-mal. – Letette a poharat, és Maggie-re mosolygott. – Önnek hozhatok valamit?

– Ó, nem is tudom! – Maggie kézbe vette az itallapot, aztán újra letette. – Megvárom, míg hárman leszünk. – Egyébként hol van Candice? – Roxanne rágyújtott még egy cigarettára. – Biztos, hogy jön? – Gondolom, igen – válaszolta Maggie. – Ó, ugyan! Nem várok tovább – a pincérnőre nézett. – Egy Jamaikai rumbát kérek! – Én pedig egy Margaritát! – közölte Roxanne. – Nem kezdhetsz koktélozni nélkülem! – tette hozzá, látva Maggie tekintetét. A pincérnő távozta után hátradőlt a székében, és fürkésző tekintetet vetett Maggiere. – Mesélj! Milyen Drakeford Anyunak lenni a Fenyvesben? – Nem is tudom – ismerte be rövid hallgatás után Maggie. Felvette az ezüst poháralátétet és elgondolkodva pörgette az ujjai között. Egyik része arra vágyott, hogy valakiben megbízhasson végre. Hogy elmondhassa, mennyire fáradtnak és magányosnak érzi magát. Mesélni akart a megromlott kapcsolatáról Giles anyjával, és arról, milyen egyhangú mókuskerékké vált az élete egyik napról a másikra. De a lelkének másik része képtelen volt beismerni a vereséget, még egy ilyen közeli barátnak sem, mint Roxanne. Régen ő volt Maggie Philips, a Londoner főszerkesztője. Okos, szervezett, mindig a helyzet magaslatán. Nem pedig Maggie Drakeford, a sápadt, fáradt, kiábrándult anya, aki arra sem tudta rávenni magát, hogy elmenjen vásárolni. Hogy magyarázza el, hogy ez a fáradtság és lehangoltság elválaszthatatlan a szeretettől? Attól az intenzív boldogságtól, amitől majd' elájul? Hogy írhatná le azt a csodálatot, amit érzett, valahányszor a megismerés szikrája felvillant Lucia szemében, és apró, ráncos vonásai mosolyra húzódtak? Hogy magyarázza el, hogy a legboldogabb pillanatokban sírni tudott volna a kimerültségtől? – Más – mondta végül. – Nem olyan, mint amilyennek képzeltem. – De élvezed – szűkült össze Roxanne szeme –, ugye? Csönd lett. Maggie letette az alátétet az asztalra, és köröket rajzolt rá az ujjával. – Élvezem, persze! – kezdte egy idő után. – Lucia csodálatos és… én szeretem őt! De ugyanakkor… – Elhallgatott és sóhajtott. – Senki sem sejtheti, milyen…

– Nézd, ott van Candice! – szakította félbe Roxanne. – Bocs, Maggie! Candice! – felállt, és tekintetével átfurakodott a tömegen. – Mit csinál? Maggie megfordult ültében, és követte Roxanne pillantását. – Beszélget valakivel – ráncolta a szemöldökét. – Nem látom jól, ki… – Rémülten elhallgatott. – Jaj, ne! – Nem hiszem el! – mondta Roxanne lassan. – Nem hiszem el! Idehozta azt a nyamvadt lányt! Miközben Candice a barátnői asztala felé nyomakodott, Heather megrángatta a ruhájának ujját, ezért hátrafordult. – Mi a baj? – Meglepetten látta Heather szorongó arckifejezését. – Candice, nem vagyok benne biztos – mondta a lány –, hogy örülni fognak nekem. Talán jobb, ha elmegyek. – Nem mehetsz el! – közölte Candice. – Tényleg örülni fognak, hogy látnak. Neked is jó lesz végre rendesen megismerkedni velük. – Hát… jó – egyezett bele Heather némi gondolkodás után. – Gyere! – Candice rámosolygott, és kézen fogva maga után húzta. Élénknek érezte magát, túlcsordult benne a jókedv és a szeretet Heather iránt, Maggie és Roxanne iránt, még a Doris Daynek öltözött pincérnő iránt is, aki útjukat állta, és ezért meg kellett állniuk. – Nem vicces? – fordult Heatherhez. – Csak gondolj bele, pár hete még te öltöztél volna be így. – De te megmentettél a nyomorult pincér életemtől? –szorította meg Heather Candice kezét. – Az én szőke hercegnőm! Candice nevetett, és továbbpasszírozta magát. – Sziasztok! – köszönt, mikor odaért az asztalhoz. –Nagy zsufi van ma! – Igen. – Roxanne Heatherre nézett. – Mondhatnánk, túlnépesedett a hely. – Ugye emlékeztek Heatherre? – kérdezte Candice vidáman egyik barátnőjéről a másikra nézve. – Gondoltam, elhívom őt is. – Ez nyilvánvaló – morogta Roxanne. – Persze! – ragyogott Maggie arca. – Szia, Heather! Jó újra látni. Habozott, aztán elfordította a székét, hogy helyet csináljon a kicsi asztalnál.

– Tessék, egy szék! – mondta Candice. – Rengeteg hely van! – Leült, és két barátnőjére mosolygott. – Hogy vagytok? Hogy mennek a dolgaid, Roxanne? – Jól! – mondta Roxanne némi szünet után, és kortyolt a vodkájából. – Hát te, Maggie? A baba? – Mi is. Minden rendben! Zavart csönd támadt. Maggie Roxanne-ra pillantott, aki megkövült arccal szopogatta a vodkáját. Candice bátorítólag Heatherre mosolygott, aki idegesen vigyorgott vissza rá. A bár sarkában a jazzbanda rákezdett a „Nézz szembe a zenével” című számra. Hirtelen megjelent egy férfi csúcsos kalapban és frakkban, karján a fehér ruhás Ginger Rogersszel. A tömeg helyet csinált nekik, ők táncolni kezdtek, és kitört a taps. A zaj a kis csoportot is újra életre keltette. – Élvezed a munkát a Londonernél, Heather? – kérdezte udvariasan Maggie. – Ó, igen! – lelkendezett a lány. – Nagyszerű munkahely! Justin csodás szerkesztő! Roxanne felkapta a fejét. – Úgy gondolod? – Igen! – ismételte Heather. – Szerintem fantasztikus? –Aztán Maggie-re nézett. – Bocsánat, nem úgy értettem… – Ne! – nyugtatta meg Maggie rövid hallgatás urán. – Ne hülyéskedj! Biztos remek munkát végez. – Egyébként gratulálok a kisbabádhoz! Úgy hallottam, nagyon édes. Mennyi idős? – Héthetes – mosolygott Maggie. – Ja, igen – bólogatott Heather. – Most otthon hagytad, ugye? – Igen. Az anyósommal. – Jó, ha ilyen korán egyedül hagyod? – Heather bocsánatkérően tárta szét a karját. – Nem mintha bármit tudnék a kisbabákról, csak egyszer láttam egy dokumentumfilmet, ahol azt mondták, hogy az első három hónapban ne hagyjuk őket egyedül. – Tényleg? – Maggie mosolya kissé megkeményedett. –Hát, biztos nem lesz semmi baj!

– Hát persze! – A lány ártatlanul pislogott. – Én tényleg nem tudok erről semmit. Figyeljetek, jön a pincér! Rendelünk? – Fogta az itallapot, egy pillanatra ránézett, de közben elkapta Roxanne pillantását. – Veled mi a helyzet? – kérdezte édeskés hangon. – Szerinted neked lesz gyereked? A többiek még csak a második koktélt rendelték, de Roxanne már az ötödik italánál tartott. Ebéd óta nem evett semmit, így a vodka és a Margarita hatásos kombinációjának hála, kóválygott a feje. De vagy tovább iszik, és megpróbálja lecsillapítani a benne tomboló feszültséget, vagy felsikolt. Akárhányszor elkapta Heather tágra nyílt pillantását, érezte, hogy gyűlik a gyomrában a sav. Candice hogy dőlhetett be a sima modorának? Hogy lehet az egyik legérzékenyebb ember és legjobb megfigyelő, akit csak ismert, ebben az esetben ilyen mérhetetlenül vak? Ez őrület! Összenézett Maggie-vel a koktélok felett, és bánatosan forgatta a szemét. Maggie kábé annyira látszott vidámnak, mint ő. Ez egy rohadt katasztrófa! – Igazából nem vagyok oda ezért a helyért – morogta elutasítóan Heather. – Van egy igazán remek bár Covent Gardenben. Oda szoktam járni. Ki kellene próbálnotok! – Igen, miért ne? – nézett körül az asztalnál Candice. –Talán nem árt egy kis változatosság. – Talán – kortyolt a koktéljába Maggie. – Erről jut eszembe! – Heatherből hirtelen kibuggyant a nevetés. – Emlékszel a Covent Garden-i osztálykirándulásra, Candice? Azon ott voltál? Amikor mind eltévedtünk, és Anna Staples tetoválást varratott a vállára? – Nem! – Candice arca felderült. – Tényleg megtette? – Aha, egy pici virágot tetováltatott – mesélte Heather. –Nagyon cuki volt. De Anna nagy bajba került miatta. Mrs. Lacey behívatta, ő meg leragasztotta egy ragtapasszal. Erre Mrs. Lacey megkérdezte: „Valami gond van a vállával, Anna?” – Candice és Heather elnevette magát, Roxanne és Maggie pedig hitetlenkedő pillantásokat váltottak.

– Bocsánat! – nézett fel Heather csillogó szemmel. –Untatunk titeket. – Egyáltalán nem – felelte Roxanne. Elővett a zsebéből egy doboz cigit, és Heather felé nyújtotta. – Nem, kösz! – hárította el a lány. – Szerintem a dohányzás öregíti a bőrt. – Bocsánatkérően mosolygott. – De ez én vagyok. Roxanne rágyújtott, és a kifújt füstfelhőn keresztül veszélyesen villanó szemekkel nézte Heathert. – Azt hiszem, megyek, és rákérdezek, hogy minden rendben van-e Luciával. – Maggie hátratolta a székét. – Egy perc és jövök! A legcsendesebb hely a telefonáláshoz az előtér volt. Maggie megállt az üvegajtónál, és azon keresztül egy csapat üzletembert látott arra sétálni. Kipirult, felpörgette az este, mégis kimerültnek érezte magát. Minden előkészület, erőfeszítés ellenére korántsem élvezte annyira az estét, mint remélte. Egyrészt Candice tönkrevágta megszokott hármasukat azzal, hogy elhozta ezt a szörnyű barátnőjét. Másrészt viszont rémisztően agyhalottnak érezte magát, mintha nem tudna lépést tartani a beszélgetéssel. Sokszor azt vette észre, hogy keresi a szavakat, aztán feladja. Ő, aki állítólag intelligens, értelmes ember. A falnak dőlt, elővette a mobilját, és meglátta magát a szemközti tükörben. Sokkot kapott attól, milyen kövérnek látszik, és a gondosan felvitt smink ellenére milyen szürke az arca. Szemei bánatosan néztek vissza rá, és hirtelen azt kívánta, bárcsak otthon lenne, távol Candice utálatos barátnőjének érzéketlen megjegyzéseitől, az éles fényektől, és attól a kényszertől, hogy sziporkázzon. – Halló! – Szia, Paddy! Maggie vagyok! – Egy csoport jött ki az előtérbe, a nő kissé elfordult, és egyik kezét a fülére tapasztotta. – Csak gondoltam, megkérdezem, hogy mennek a dolgok? – Minden rendben! – sietett megnyugtatni az anyósa. A hangja vékony és halk volt, mintha kilométerekre lenne onnan. Ami persze igaz is, nyugtázta Maggie szomorkodva. – Lucia köhögött egy kicsit, de szerintem nincs miért aggódni. – Köhögött? – rémült meg a nő.

– Én nem izgulnék! – mondta Paddy. – Giles hamarosan hazaér, és ha bármi gond lenne, még mindig elküldhetünk orvosért. – Erőtlen sírás hangzott fel a háttérben. A következő percben Maggie árulkodó nedvességet érzett a melltartójában. A francba! – dühöngött. A francba! A francba! – Szerinted jól van? – kérdezte veszélyesen megingó hangon. – Tényleg, drágám, ne aggódj! Csak érezd jól magad! – Jó! – ígérte Maggie a könnyeivel küszködve. – Kösz! Akkor később hívlak! Kinyomta a telefont, nekidőlt a falnak, megpróbált mélyeket lélegezni, kicsit összeszedni magát. Egy kis köhögés miatt nem kell aggódni. Lucia jó helyen van Paddyvel. Ez az egyetlen szabad estéje: joga van hozzá, hogy jól érezze magát, és megfeledkezzen a felelősségről. De hirtelen mindez elvesztette a jelentőségét. Hirtelen az egyetlen ember, akivel lenni akart, az Lucia. Egy könnycsepp gördült le az arcán; dühösen morzsolta szét. Össze kell szednie magát! Vissza kell mennie, és mindent meg kell tennie azért, hogy szórakoztató társaság legyen! Talán, ha csak ők hárman lennének itt, meg tudna nyílni a többieknek. De képtelen rá, így, hogy Heather is itt van, a puha, fiatal bőrével, ártatlan tekintetével, és az állandó aljas kis megjegyzéseivel. Maggie lassúnak és középkorúnak érezte magát mellette: madárijesztőnek a bombanők között. – Szia! – zavarta meg egy hang, és ő döbbenten kapta fel a fejét. Heather állt előtte meglepett arccal. – Jól van a kicsi? – Igen – motyogta Maggie. – Jó! – A lány lenéző mosolyt küldött felé és eltűnt a mosdóban. Istenem, de utállak! – gondolta Maggie. Utállak, Heather Trelawney! Meglepő módon, ettől a gondolattól kicsit jobban érezte magát. Amint Heather eltűnt a mosdóban, Roxanne Candice-hez fordult: – Mi az ördögnek hoztad magaddal? – Hogy érted? – kérdezte meglepetten a barátnője. –Csak gondoltam, jó móka lesz, ha mind összejövünk. – Jó móka? Szerinted mókás hallgatni ezt a ribancot?

– Tessék? – Candice hitetlenkedve bámult rá. – Roxanne, te részeg vagy? – Talán igen – nyomta el a cigarettáját a nő –, de, hogy úgy mondjam, egy ribanc, az ribanc. Te nem hallod, miket mond? „Szerintem a dohányzás öregíti a bőrt. De ez csak én vagyok” – utánozta dühösen. – Hülye tehén! – Nem gondolt ezzel semmi rosszra! – Dehogynem! Jézusom, Candice, te nem látod, hogy milyen? Candice megdörzsölte az arcát, és néhányszor mélyet lélegzett, megpróbált nyugodt maradni. Aztán felnézett. – Heather az első naptól kezdve a begyedben van, nem igaz? – Egyáltalán nem! – De igen! Megmondtad, hogy ne kezdjek vele, csúnyán néztél rá az irodában… – Az isten szerelmére! – nyögött fel türelmetlenül Roxanne. – Mit ártott ő neked? – Candice remegő hangja túlharsogta az alapzajt. – Meg sem próbáltad megismerni… – Candice? – Maggie visszaért az asztalhoz, és egyikükről a másikra nézett. – Mi a baj? – Heather! – felelte Roxanne. – Ó! – grimaszolt Maggie, Candice csak bámult rá. – Mi az, szóval te sem kedveled? – Nem azt mondtam! – sietett a válasszal Maggie. – Ez egyébként sem lényeges. Csak szerintem, jobb lett volna, ha mi hárman… Roxanne köhögése szakította félbe. – Szia, Heather! – köszönt szomorkodva Candice. – Sziasztok! – mondta Heather kedvesen, és becsusszant a helyére. – Minden rendben? – Igen. – Candice arca lángolt. – Én csak… elmegyek WC-re. Mindjárt jövök. Az asztal körül csönd lett. A sarokban Marilyn Monroe lépett a mikrofonhoz, és egy pocakos, elragadtatott arcú férfinak rekedtes hangon elénekelte a „Happy Birthday-t”. Amikor az ünnepelt nevéhez ért, a körülötte állók éljeneztek és a levegőbe bokszoltak.

– Hát akkor – szólalt meg zavartan Maggie –, rendelünk még egy koktélt? – Igen! – felelte Roxanne. – Vagy a koktél is öregíti a bőrt, Heather? – Nem tudom – jött az udvarias válasz. – Tényleg? – Roxanne hangja kissé borgőzös volt. – Ez fura. Úgy tűnt, minden máshoz értesz. – Valóban? – Egyébként – vágott közbe sietve Maggie. – Itt egy egész koktél. – Megfogta a tört jéggel és borostyánsárga folyadékkal teli, fagyasztott szőlővel díszített poharat. – Ez kié? – Azt hiszem, eredetileg az enyém – mondta Heather. –De nem kérem. Miért nem iszod meg, Roxanne? – A szád hozzáért a pohárhoz? – kérdezte. – Ha igen, akkor kösz, nem! Heather egy pillanatig bámulta, aztán megcsóválta a fejét, szinte nevetett. – Te tényleg nem kedvelsz, ugye? – Csak azokat nem kedvelem, akik kihasználnak másokat! – jött a csípős válasz. – Ó, tényleg? – Heather édesen elmosolyodott. – Hát, én meg a szomorú, öreg alkeszeket nem kedvelem, de attól még udvarias vagyok velük. Maggie-nek elakadt a lélegzete, és Roxanne-ra nézett. – Minek neveztél? – kérdezte ő lassan. – Szomorú, öreg alkesznak. – Heather a körmeit vizsgálgatta. Majd felnézett és mosolygott – Szomorú … öreg … alkesznak. Pár másodpercig Roxanne egész testében remegve bámult rá. Aztán nagyon lassan, megfontoltan a kezébe vette a borostyánsárga folyadékkal teli poharat. Felállt, és egy pillanatig a csillogó fény felé tartotta. – Ne merészeld! – mondta Heather csípősen, de a kétely átsuhant az arcán. – Ó, dehogynem! – fonta össze Maggie a karját. Egyetlen feszült szempillantásnyi ideig Heather hitetlenkedve nézett Roxanne-ra, aki egy hirtelen csuklómozdulattal a lány fejére borította a koktélt.

A jeges ital az arcába csapott, ő pedig levegő után kapkodott, majd dühösen köpködött, és tört jeget söpört ki a szeméből. – Jézus Mária! – prüszkölt és felállt. – Te egy rohadt… eszelős vagy! Maggie Roxanne-ra pillantott, és kuncogni kezdett. A szomszéd asztalnál ülő vendégek egymást bökdösték. – Remélem, nem öregíti a bőröd! – sziszegte Roxanne,miközben Heather dühösen elviharzott mellettük. A két barátnő figyelte, ahogy kiszáguld az ajtón. Amikor eltűnt, egymásra néztek, és kitört belőlük a röhögés. – Roxanne, csodálatos vagy! – törölgette a szemét Maggie. – Már az este legelején meg kellett volna tennem! Roxanne felmérte a káoszt az asztalon. Üres poharak, folyadéktócsák és jégtörmelék mindenfelé. Felemelte a fejét, és elkapta Maggie pillantását. – Úgy tűnik, vége a bulinak. Kérjük a számlát! Candice már kezet mosott, amikor Heather berontott a mosdóba. Haja és arca csuromvizes, a ruhája válla foltos, az arcán gyilkos arckifejezés. – Heather! – nézett fel ijedten. – Mi történt? – A rohadt Roxanne barátnőd, az! – Tessék? – meredt rá Candice. – Hogy érted? – Úgy – Heather összeszorította az állkapcsát –, hogy Roxanne egy egész rohadt koktélt a fejemre borított! Teljesen megőrült! – A kivilágított tükörhöz ment, elővett egy zsebkendőt, és törölgetni kezdte a haját. – Rád borított egy koktélt? – hitetlenkedett Candice. – De miért? – Isten tudja! – kiáltotta Heather. – Csak annyit mondtam, hogy szerintem már eleget ivott. Úgy értem, mennyit is ma este? Gondoltam, áttérhetne valami kevésbé ütősre. De abban a pillanatban, ahogy megemlítettem, megőrült! – Abbahagyta a szárítkozást, és a tükörben Candice szemébe nézett. – Tudod, szerintem alkoholista. – Nem hiszem el! – rémült meg Candice. – Nem tudom, mi ütött belé! Heather, szörnyen érzem magam emiatt! A blézered… – Haza kell mennem, átöltözni! – mondta Heather. – Fél óra múlva elvileg Eddel találkozom.

– Ó! – Candice egy pillanatra zavarba jött. – Tényleg? Ez egy… – nyelt egyet – randi? – Igen! – Heather a szétázott zsebkendőt a kukába dobta. – Istenem, nézd az arcom! – Zilált képmására meredt, aztán felsóhajtott. – Jaj, nem is tudom, talán tapintatlan voltam. – Megfordult és elkapta Candice pillantását. – Talán be kellett volna fognom a szám. – Nem! – kiáltotta Candice hirtelen támadt, Heathert támogató felháborodással. – Istenem, ne hibáztasd magad! Te mindent megtettél, Heather, Roxanne csak… – Kezdettől fogva ellenem van! – A lány csüggedten nézett Candicere. – Mindent megtettem, hogy barátságos legyek. .. – Tudom! – felelte barátnője összeszorított szájjal. – Hát, lesz egykét szavam Roxanne-hoz. – Ne veszekedjetek! – kérte Heather, ahogy Candice elindult az ajtó felé. – Kérlek, ne veszekedjetek miattam! De szavai elvesztek, mert az ajtó bevágódott a nő mögött. Az előtérből Candice látta Roxanne-t és Maggie-t felállni az asztaltól. Elmennek! – hitetlenkedett. Anélkül, hogy bocsánatot kérnének, hogy megpróbálnák… – Nos – sietett feléjük –, hallom üdvözöltétek Heathert a távollétemben! – Candice, megérdemelte! – nézett fel Maggie. – Tényleg egy kis ribanc! – Kár volt rápazarolni azt a jó italt, ha engem kérdezel? –Roxanne a számla felé intett az asztalon. – Ott a mi részünk. Hármunkét kifizettem. Az övét nem! – Ezt nem hiszem el, Roxanne! – Candice dühöngött. – Nem sajnálod, ami történt? Nem kérsz tőle bocsánatot? – Ő bocsánatot kér tőlem? – Neki nem is kell! Te öntötted le őt! A rohadt életbe, Roxanne! – Figyelj, felejtsd el! – kérte a nő. – Az nyilvánvaló, hogy te semmi rosszat nem látsz az új legjobb barát… – Hát, talán ha jobban igyekeztek, és nem estek neki minden ok nélkül… – Minden ok nélkül?! – kiáltotta Roxanne felháborodva.

– Akarod hallani az okokat? Kezdjem a legfontosabbal? – Hagyd, Roxanne! – szólt közbe Maggie. – Nincs értelme! – Sóhajtott, és felvette a táskáját. – Candice, nem érted? Azért jöttünk, hogy veled találkozzunk. Nem vele! – Tessék? Szóval mi egy kis klikk vagyunk, ugye? Nem léphet be senki… – Nem. Nem erről van szó! De… – Egyszerűen eldöntöttétek, hogy nem kedvelitek, ugye? – Candice arca remegett. – Nem értem, miért találkozunk egyáltalán, ha nem tudjátok elfogadni a barátaimat! – Nem értem, miért találkozunk, ha egész este a suliról csevegsz valakivel, akit nem is ismerünk! – Most már Maggie is dühös lett. – Candice, nagy erőfeszítésembe került, hogy idejöjjek, és egész este alig beszélhettünk egy szót! – Beszélgethetünk máskor! – védekezett Candice. – Komolyan. .. – Nem lehet! – kiabálta Maggie. – Nekem máskor nincs időm! Most volt időm! – Hát, talán kicsit többet csevegtem volna veled, ha nem lettél volna olyan rohadt búvalbélelt! – csattant fel Candice. – Ilyenkor szórakozni akarok, nem csak ülni egész este, mint egy rakás szerencsétlenség! Döbbent csönd támadt. – Szia! – köszönt távolságtartóan Roxanne. – Gyere, Maggie! – Karon fogta barátnőjét, és magával húzta, anélkül, hogy még egyszer visszanézett volna. Miközben átvágtak a zajos tömegen, Candice-t jeges szégyenérzet öntötte el. A francba! Hogy mondhatott ilyen szörnyűséget Maggienek? Hogy juthattak el ők hárman oda, hogy ilyen agresszívan üvöltözzenek egymással? Remegni kezdett a lába. Leroskadt egy székre, kétségbeesetten nézett végig a nedves asztalon, a jég és a poharak kavalkádján és – mintegy dorgálásként – a zöld tokba csúsztatott számlán. – Üdv! – állt meg egy Óz Dorothyjának öltözött pincérnő az asztalnál. Gyorsan letörölgetett, eltüntette a romokat, és Candice-re mosolygott. – Kifizeti a számlát? Vagy marad még?

– Nem, végeztem! – mondta tompán. – Egy pillanat? –Kinyitotta a táskáját, a tárcájáért nyúlt, és kiszámolta a pénzt. – Tessék! – A pincérnőnek adta. – Ez mindent fedez. – Szia, Candice! – rázta fel egy hang. Heather volt az, tisztán, rendezetten, kifésült hajjal, kijavított sminkkel. – A többiek elmentek? – Igen – felelte hűvösen. – Nekik … indulniuk kellett. Heather rászegezte a tekintetét. – Összevesztetek, igaz? – Olyasmi – próbált mosolyogni Candice. – Nagyon sajnálom! – mondta Heather. – Komolyan? –Megszorította barátnője vállát, aztán az órájára pillantott. – Attól tartok, mennem kell! – Persze! Érezd jól magad! Add át üdvözletem Ednek? –tette hozzá, amikor a lány elindult, de úgy tűnt, már nem hallotta. – A számla – hozta vissza a pincérnő a zöld tokot. – Kösz! Candice zsebre vágta a cetlit és felállt. A csalódottság letaglózta. Hogy romolhatott el ennyire minden? Hogy érhetett véget így az este? – Jó utat hazafelé, és jöjjön vissza hamar! – mondta sugározva a pincérnő. – Jó! – felelte csüggedten Candice. – Talán.

Tizennegyedik fejezet Másnap reggel Candice jeges görccsel a gyomrában ébredt. A plafonra meredt, megpróbált nem tudomást venni az érzésről, aztán megfordult, és a paplanba fúrta az arcát. A borzongás ellenállt, nem hagyta nyugton. Vitatkozott Maggie-vel és Roxanne-nal, emlékeztette könyörtelenül az agya. A két legjobb barátnője cserbenhagyta. A gondolatra a hideg futkosott a hátán. Örökre el akart bújni a paplan alá. Az előző este emlékei visszatértek. Szorosan lehunyta a szemét, és a fülére tapasztotta a kezét. De a képektől nem tudott szabadulni: Roxanne jeges tekintetétől, a Maggie arcán ülő döbbenettől. Hogy viselkedhetett ilyen borzasztóan? Hogy hagyhatta, hogy anélkül menjenek el, hogy rendeznék a félreértést? De az este eseményeinek felidézésével az agyában, a düh is elöntötte lassan. Úgy érezte, igaza van, meggyőződése annál égetőbb lett, minél

többet gondolkodott. Végül is mit követett el? Csak magával vitte egy barátját. Talán Heather és Roxanne nem jöttek ki egymással. Talán Maggie barátságos tereferére vágyott. De ez az ő hibája? Ha máshogy alakul a találkozó – ha melegen bánnak Heather-rel, és befogadják –, akkor most felhívnák őt és gratulálnának, hogy ilyen kedves barátja van! Nem az ő hibája, hogy nem működött. Nem kellett volna ráripakodnia Maggie-re, de akkor is! Maggie-nek nem kellett volna ribancnak neveznie Heathert. Kissé dühösen lendítette ki a lábát az ágyból, felült, és azon tűnődött, hogy Heather vajon zuhanyozott-e már. Akkor esett le neki. A lakás tökéletesen csöndes volt. Az ajkába harapott, szobája ajtajához sétált. Kinyitotta, várt és hallgatózott. De nem hallatszott semmi, Heather ajtaja pedig félig nyitva volt. Candice elindult a konyha felé, és elhaladva a lány szobája előtt, belesett. Üres volt, az ágy szépen megvetve. A fürdő is üres volt, mint az egész lakás. Candice az órára nézett a konyhafalon. Hét húsz. Lehet, hogy Heather korán kelt fel, gondolta, miközben bekapcsolta a vízforralót. Lehet, hogy a lány álmatlanságban szenved, vagy szigorú, új napirendet alakított ki. De az is lehet, hogy az egész éjszakát Eddel töltötte. Furcsa nyomást érzett a gyomrában, és ingerülten rázta a fejét. Semmi köze ahhoz, hogy Ed és Heather mit csinál! – torkolta le magát. Ha a férfi randizni akar a lánnyal, ám legyen! Ha Heather annyira kétségbeesett, hogy olyan valakivel akarja tölteni az estét, akinek az „ínyenc” szó három különféle pizzafeltétet jelent, az is jó! Visszasietett a fürdőszobába, kibújt a pizsamájából, és beállt a zuhany alá. Önkéntelenül is észrevette, hogy aznap reggel még nem használták. Gyorsan bekente magát rózsaillatú, „Élénkítő” címkéjű tusfürdővel, és megnyitotta a csapot, hogy a forró zuhatag lemossa a habot, a hidegséget a gyomrában, elvigye az Ed és Heather miatt érzett kíváncsiságát. Mindent le akart suvickolni magáról, hogy aztán frissen és gondtalanul éledjen újjá. Mire fürdőköpenyben visszaért a konyhába, a posta a szőnyegen várta, és a víz is felforrt. Szép nyugodtan készített magának egy

kamillateát, ahogy azt a Londoner előző havi számának méregtelenítő diétája javasolta, és kinyitogatta a leveleit, szándékosan hagyva a végére a mályvaszínű borítékot a kupac alján. Egy hitelkártyaszámla – magasabb, mint általában. Heather érkezése több szórakozást, több kiruccanást és több kiadást jelentett. Egy bankszámlakivonat. Meglepetten vette észre, hogy az egyenlege is jóval magasabb volt, mint általában. Pár pillanatig azon tűnődött, honnan jöhetett a plusz pénz. Aztán vállat vont, visszagyömöszölte a borítékba, és továbblapozott. Egy bútorkatalógus fóliában. Egy levél arra buzdította, hogy vegyen részt valami nyereménysorsoláson. Végül, legalul, a mályvaszínű boríték, az ismerős hurkolt kézírással. Kicsit eltűnődött, aztán feltépte; már előre tudta, mit talál benne. Drága Candice! Írta az anyja. Remélem, veled minden rendben van. Az időjárás egész tűrhető errefelé. Kenneth és én rövid kiruccanást tettünk Cornwallba. Kenneth lánya megint kisbabát vár… Candice csendben végigolvasta a levelet, aztán visszatette a borítékba. Ugyanazok a nyugodt szavak, mint mindig, ugyanaz a semleges, távolságtartó hangnem. Levél egy nőtől, akit megbénít a múlttól való félelem. Aki még ahhoz is gyáva, hogy megnyíljon a saját lánya felé. Ismerős fájdalom lángolt fel Candice-ben, de gyorsan elhamvadt. Túl sok ilyen levelet olvasott már ahhoz, hogy ez az egy felidegesítse. Ma reggel tisztának és nyugodtnak érezte magát; szinte zsibbadtnak. Nem érdekel, villant az agyába, ahogy szépen kupacba rendezte a leveleket a pulton. Nem érdekel! Ivott egy korty kamillateát, aztán még egyet. Épp egy harmadikhoz készült, amikor megszólalt a csengő. Annyira megijedt, hogy kiborította a teáját az asztalra. Szorosabbra húzta magán a köntösét, óvatosan a bejárati ajtóhoz sétált, és kinyitotta. – Szóval – Ed úgy tett, mintha egy három perccel ezelőtt elkezdett beszélgetést folytatna –, hallom, az egyik barátnőd ráborított Heatherre egy koktélt tegnap este! – Elragadtatva csóválta a fejét. – Candice, nem hittem volna, hogy ilyen vad bandával nyomulsz! – Mit akarsz? – morogta a nő.

– Kezdetnek mutass be ennek a Roxanne nőszemélynek! Plusz egy csésze kávé is jólesne. – Mi bajod van neked? Mért nem tudod magadnak megcsinálni azt a rohadt kávét? Egyébként is, hol van Heather? Amint a szavak kicsúsztak a száján, már meg is bánta őket. – Érdekes kérdés – dőlt az ajtókeretnek Ed. – Mire célzol ezzel? Hogy Heathernek kellene nekem kávét főzni? – Nem! – vágta rá Candice. – Én csak… – Megrázta a fejét. – Nem érdekes! – Csak érdeklődtél? Hát… – Ed az órájára nézett. – Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Valószínűleg útban a munkahelyére, nem? A férfi felvonta a szemöldökét, és ártatlanul vigyorgott. Candice kicsit bámulta, aztán sarkon fordult és visszament a konyhába. Bekapcsolta a vízforralót, letörölte a tea áztatta asztalt, majd leült, és belekortyolt a kamillateájába. – Egyébként köszönettel tartozom – ment utána Ed –, hogy olyan bölcs tanácsot adtál. – A főzőért nyúlt, és kávét kanalazott bele. – Te is kérsz? – Nem, köszönöm! – válaszolt kimérten Candice. – Milyen tanácsot adtam én neked? – Heatherrel kapcsolatban, természetesen. Te javasoltad, hogy hívjam el randizni. – Igen, én. Ed csendben vizet töltött a kávéfőzőbe, Candice pedig a visszataszító, langyos kamillateáját fixírozta a csészében. Meg ne kérdezd! – utasította magát. Meg ne kérdezd! Csak azért jött át, hogy ezzel hencegjen! – Milyen volt? – hallotta a saját kérdését. – Mi milyen volt? – vigyorgott Ed. Candice érezte, hogy elpirul. – Milyen volt az este? – kérdezte óvatosan. – Ja, az este! Az remek, kösz! – Az jó! – vonogatta közömbösen a vállát Candice. – Heather nagyon vonzó lány! – folytatta Ed elmélázva. – Szép haj, csinos ruhák, jó modor…

– Örömmel hallom! – De nincs ki a négy kereke. – Ezt hogy érted? – zsörtölődött Candice. Ez rohadtul jellemző Edre. – Hogy érted, hogy nincs ki mind a négy kereke? – Félnótás – felelte Ed. – Biztos észrevetted. – Ne hülyéskedj! – Mivel te vagy a legrégebbi barátja, meg minden – kortyolt a kávéjából Ed, és incselkedve nézett Candice-re a csészéje pereme fölött. – Vagy talán nem vetted észre? – Nincs mit észrevenni! – horkant fel a nő. – Ha te mondod! – hagyta rá Ed, Candice pedig csalódottan bámult rá. – Te persze jobban ismered őt, mint én. De meg kell, hogy mondjam, az a véleményem… – Nem érdekel a véleményed! – vágott közbe a nő. – Te jó ég, mit tudsz te egyáltalán az emberekről? Téged csak a… gyorskaja meg a pénz érdekel! – Így gondolod? – vonta fel a szemöldökét Ed. – A Candice Brewinanalízis. Szerinted milyen sorrendbe állítom életem e két sarokkövét? A pénzt jobban szeretem, mint a gyorskaját? Vagy fordítva? Ugyanannyira? – Nagyon vicces! – duzzogott Candice. – Tudod, hogy értem! – Nem – közölte Ed kis idő múlva. – Nem biztos, hogy tudom! – Á, felejtsd el! – Jó! – ígérte Ed furcsa arckifejezéssel. – Azt hiszem, azt teszem. – Letette a csészéjét, lassan az ajtó felé sétált, aztán megállt. – Csak még valamit, Candice! Te annyit tudsz rólam, mint a barátnődről, Heatherről. Kisétált a konyhából, végig a folyosón. Candice kissé csalódottan nyitotta szóra a száját, hogy visszahívja. De becsapódott a bejárati ajtó, és már késő volt. Candice pár órával később ért a munkahelyére. A szerkesztőség ajtajából Heather asztalára nézett. Üres volt, a szék még mindig betolva. A lány aznap még nem járt erre. – Reggelt, Candice! – sétált el mellette Justin, útban az irodája felé.

– Szia! – köszönt szórakozottan, és továbbra is az üres asztalt bámulta. Aztán felnézett. – Justin, nem tudod, hol van Heather? – Heather? – állt meg a férfi. – Nem. Miért? – Á, semmi! – felelte gyorsan. – Csak kíváncsi voltam. Justinra mosolygott, azt várta, hogy ő viszonozza azt, vagy egyéb csevegő megjegyzést tesz. De a férfi csak felvonta a szemöldökét. – Elég rövid pórázon tartod Heathert, nem igaz, Candice? – Tessék? – ráncolta a nő a homlokát. – Mit akarsz ezzel mondani? – Sokszor ellenőrzöd a munkáját, igaz? – Hát – gondolkodott egy darabig Candice –, azt hiszem, néha… megnézek neki ezt-azt. – Semmi több? A nő érezte, hogy elpirul a bűntudattól. Justin észrevette, hogy a legtöbb melót megcsinálta Heather helyett? Talán felismerte a stílusát, látta, hogy azokon a cikkeken dolgozik, amelyeken Heathernek kellett volna, és észrevette, hogy folyton dokumentumokat küldözget a lánynak. – Talán egy kicsit többet – mondta végül. – Csak néha besegítek. Tudod te, hogy megy az… – Értem – felelte Justin. Kutakodó tekintettel vizsgálgatta az arcát, mintha tipográfiai hibákat keresne. – Nos, szerintem, innentől kezdve a te segítséged nélkül is boldogulni fog. Egyetértesz? – Én… gondolom, igen. – Candice megdöbbent a nyers hangnemtől. – Ezentúl ráhagyom. – Örömmel hallom! – Justin hosszan nézte őt. – Figyelni foglak, Candice! – Jó! – Candice dühbe jött. – Figyelj, ha szeretnél! A férfi irodájában megcsörrent a telefon, így egy utolsó pillantást vetett rá, és elsétált. A nőben gyűlt a csalódottság. Hogyan jött rá Justin, hogy ennyit segít Heathernek, és miért ilyen ellenséges? Hisz csak segíteni próbált. Felvonta a szemöldökét, és lassan az asztalához ment. Leült, és egyszerre más miatt is aggódni kezdett. Vajon az ő teljesítménye megszenvedte, hogy bedolgozott Heathernek? Tényleg túl sok időt töltött a lány munkájával?

– Emberek! – szakította félbe Justin hangja a gondolatait. Megpördült a székében. A férfi az irodája ajtajában állt, és különös arckifejezéssel nézett körbe a szerkesztőségben. – Megdöbbentő híreket kaptam. – Szünetet tartott, és megvárta, míg mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és rá nézett. – Ralph Allsopp nagyon beteg. Rákos. Döbbent csönd, aztán valaki azt suttogta: – Istenem! – Igen – folytatta Justin. – Ez mindenkit letaglózott. Úgy tűnik, már jó ideje küzdött vele, de senki nem tudott róla. Most pedig… – megdörzsölte az arcát – … előrehaladott. Valójában nagyon rossz a helyzet. Megint csak csönd. – Szó… szóval, ezért ment nyugdíjba – hallotta Candice a saját, tétova hangját. – Tudta, hogy beteg. Ezzel egy időben eszébe jutott az üzenet, amit egyszer átvett, és a hideg végigkúszott a gerincén. – Kórházba került – mondta Justin. – De a betegség már mindenhova szétterjedt. Mindent megtesznek, amit lehet, de… – Elhallgatott, és végignézett a néma termen. Úgy tűnt, őszintén megdöbbentették a hírek, és Candice-ben hirtelen együttérzés támadt iránta. – Egy üdvözlőlap, amit mindnyájan aláírnánk – folytatta a férfi rövid szünet után –, kedves lenne. Valami vidámat, persze… – Mit gondolnak, mennyi ideje van még? – kérdezte Candice zavartan. – Vajon… – Nem fejezte be a mondatot, és az ajkába harapott. – Nem sok – felelte Justin. – Ha ez a kór egyszer a kezei közé kap, akkor… – Hónapok? Hetek? – Szerintem… – habozott. – Abból, amit Janet mondott, már csak hetek kérdése. Vagy még… Elhallgatott. – Jézus Mária! – rendült meg Alicia. – De hisz olyan… A kezébe temette az arcát.

– Felhívom Maggie-t, és szólok neki – közölte Justin józanul. – Ha ti tudtok még valakit, akinek el kellene mondani… Például a szabadúszók. David Gettins biztos tudni akarja. – Roxanne – mondta valaki. – Pontosan – helyeselt Justin. – Valaki felhívhatná Roxanne-t. *** Roxanne megfordult a napozóágyon, kinyújtóztatta a lábait; az alkonyi napsugár úgy melegítette az arcát, akár egy barátságos mosoly. Reggel tízkor ért a nizzai reptérre, és taxival azonnal a Paladin Hotelbe ment. Gerhard, a hoteligazgató, régi barátja volt, és miután gyorsan felhívta a szállodacsoport publikációs részlegét, ő azonnal talált neki egy üres szobát, hihetetlenül alacsony áron. A nő elmondta, hogy nincsenek nagy igényei: csak ágyra, zuhanyzóra és egy medence melletti helyre van szüksége. Egy helyre, ahol elheverhet, és magán érezheti a gyógyító, melegítő napsugarakat. Ahol mindent elfelejthet. Egész nap a nyugágyon feküdt a perzselő napon, néha bekente magát naptejjel, és kortyolt a vizéből. Fél hétkor az órájára nézett, és megdöbbent, hogy alig huszonnégy órával azelőtt még a Manhattan bárból akart eltűnni a francba. Ha behunyta a szemét, még mindig eltöltötte ugyanaz az öröm, amit akkor érzett, amikor az első jégdarab arcul csapta azt a ribancot. De az öröm kérészéletű volt; már akkor is beárnyékolta a csalódottság. Nem akart összeveszni Candice-szel. Nem akarta, hogy a hideg éjszakában részegen, egyedül, szomorúan kelljen állnia. Maggie cserbenhagyta. Miután kipirulva, adrenalintól felpörögve kisétáltak a bárból, habozva az órájára nézett. – Roxanne… – Ne menj! – Roxanne hangja elárulta, hogy kezd pánikba esni. – Ne már, Maggie! Olyan szar volt ez az este! Valahogy helyre kell raknunk! – Haza kell mennem! – mondta barátnője. – Késő van… – Nincs!

– Vissza kell érnem Hampshire-be! – Maggie őszintén szomorú volt. – Tudod, hogy így van! Ráadásul meg kell etetnem Luciát, különben kitör belőlem a tej! – Roxanne keze után nyúlt. – Maradnék, ha tudnék… – Tudnál, ha akarnál. – Roxanne hangja gyerekesen megremegett. Jeges félelem járta át a gondolatra, hogy egyedül marad. Először Ralph, aztán Candice, most Maggie. Mind a többieket választják: a barátaikat, a családjukat. A többieket választják helyette. Nézte Maggie meleg, kezét szorító kezét, amit egy hatalmas zafír jegygyűrű díszített, és váratlanul elöntötte a féltékenység. – Jó, akkor menj! – vágta hozzá dühösen. – Menj a férjecskédhez! Nem érdekel! – Roxanne! – kérte Maggie. – Roxanne, várj! De a nő ellökte a kezét, végigtámolygott az utcán, foga között átkokat szórt. Tudta, hogy Maggie nem fog utána futni. Szíve mélyén tudta, hogy nincs más választása. Aludt pár órát, hajnalban felkelt, és úgy döntött, elhagyja az országot. Hogy elmegy bárhová, ahol süt a nap. Többé már nincs neki Ralph, talán többé barátai sincsenek. Viszont megvan a szabadsága, a kapcsolatai, és elég jó alakja a bikinihez. Úgy gondolta, addig marad itt, amíg neki tetszik, aztán továbbáll. Talán még Európánál is messzebb. Elfelejti Angliát, elfelejt mindent. Nem hallgatja meg az üzeneteit, még a havonta esedékes cikkét sem írja meg. Hadd izzadjon meg Justin egy kicsit! Hadd izzadjon meg mindenki! Most felült a nyugágyon, felemelte a kezét, és élvezettel nézte, ahogy egy fehér zakós pincér hozzásétál. Elégedetten gondolta, hogy ez aztán a kiszolgálás! Néha azon tűnődött, mi lenne, ha az egész életét egy ötcsillagos szállodában töltené. – Helló! – nézett fel ragyogó mosollyal. – Egy klubszendvicset kérnék és frissen facsart narancslevet! A pincér felírta, aztán elsétált, ő pedig kényelmesen visszahanyatlott a nyugágyára. Roxanne két hétig maradt a Paladinban. Mindennap ragyogó napsütés várta, a medence csillogott, és a zsíros, ropogós, ínycsiklandozó klubszendvicse menetrendszerűen érkezett. Nem

változtatott a napirendjén, nem beszélgetett a többi vendéggel, és csak egyszer merészkedett túl a hotel bejáratán. A napok úgy peregtek, mint zsinóron a gyöngyök. Zsibbadt volt. Nem érzett mást, csak a nap és a homok érintését meg az esti Margarita első kólintását. Valahol Angliában, akiket ismert és szeretett, élték a mindennapjait, de az agyában árnyékba borultak, mintha a múltjához tartoztak volna. A fájdalom csak néha tört rá, de akkor olyan erővel, hogy csak behunyni volt képes a szemét, és megvárni, míg elmúlik. Egyik este egy sarokasztalnál ült a bárban. A zenekar rázendített egy dalra, amit régen együtt hallgattak Ralph-fal, és egyszerre olyan szúrást érzett a mellkasában, amitől eleredt a könnye. Ült csendben, le sem törölte a sós cseppeket, hagyta, hogy megszáradjanak az arcán. Aztán a szám véget ért, másik csendült fel, és hozták a Margaritáját. Mire a végére ért, már máshol jártak a gondolatai. Két hét után egy reggel felébredt, az ablakhoz sétált, és először tapasztalta magán az unalom jeleit. Energikus és nyugtalan volt, a szálloda viszont ekkorra szűknek és korlátozónak tűnt. Eddig biztonságot nyújtott, de most börtönné vált. Hirtelen rájött, hogy el kell mennie, valahová sokkal messzebbre. Gondolkodás nélkül a bőröndjéért nyúlt és csomagolni kezdett. Nem engedhette meg magának, hogy üldögéljen, és a lehetőségein töprengjen. A gondolkodás fájdalmat jelentett, az utazás reményt és izgalmat. Mire búcsúcsókot adott Gerhardnak a hotelfolyosón, addigra már jegyet foglalt a nairobi gépre, és felhívta a barátait a Hiltonban. Egy hét féláron és egy kedvezményes kéthetes szafari: az egész költséget ráíratja a Londonerre és akire csak tudja. Majd elefántokat fényképez és megcsodálja a horizont mögött előtűnő napot. Hagyja, hogy teljesen belevesszen a kopár afrikai síkságba. A gép csak félig volt tele, így, miután kicsit vitatkozott a lánnyal a beszállópultnál, elérte, hogy jobb helyet kapjon. Elégedett vigyorral az arcán sétált fel a fedélzetre, és kényelmesen elhelyezkedett a széles ülésen. Miközben a légikísérők bemutatták a biztonsági előírásokat, a Daily Telegraph ingyen példányáért nyúlt. Végigolvasta a címlap sztorikat, és hagyta, hogy az ismerős nevek, utalások esőcseppekként hulljanak szikkadt agyába. Úgy érezte, egy egész élet telt el, mióta

elhagyta Angliát. Átfutott néhány oldalt, majd megállt egy nyári divatról szóló összeállításnál. A gép a kifutópályára gördült, egyre sebesebben, egyre hangosabban, már-már fülsiketítőén dörgött a motor. A repülő tovább gyorsult, míg úgy tűnt, tovább már nem lehet, és ekkor kis lökés kíséretében a levegőbe emelkedett. Roxanne lapozott, és kissé elcsodálkozott. Ralph nézett vissza rá, élénk fekete-fehéren. Az agya automatikusan végigsiklott a férfi által tervezett beruházásokon, az említésre érdemes eseményeken, amikhez köze lehetett. Aztán, amikor megértette, melyik rovatnál tart, arcára fagyott a döbbenet. Ralph Allsopp, olvasta a nekrológ fejlécét, a kiadó, aki újra életet lehelt a vegetáló Londoner magazinba. – Nem! – suttogta Roxanne, hangja idegenül csengett. – Nem! A keze annyira remegett, hogy alig tudta elolvasni a szöveget. Ralph Allsopp, aki hétfőn hunyt el… – Nem! – suttogta, és kétségbeesetten kutatott az oldalon más magyarázat vagy csattanó után. Felesége, Cynthia és három gyermek maradt utána. A fájdalom úgy taglózta le Roxanne-t, mint egy kalapács. Rámeredt a képre, borzongott és émelygett. Használhatatlan kezekkel próbálta kikapcsolni a biztonsági övét. – Nem! – hallotta a saját hangját. – Mennem kell! – Asszonyom, minden rendben? Egy stewardess jelent meg előtte hűvös mosollyal. – Állítsák meg a gépet! – kérte Roxanne. – Kérem, mennem kell! Vissza kell mennem! – Asszonyom… – Nem! Nem érti! Vissza kell mennem! Ez vészhelyzet! Nagyot nyelt, megpróbált nyugodtnak látszani, de valami megállíthatatlanul tört fel benne, átvéve az uralmat a teste felett. – Attól tartok… – Kérem, csak fordítsák meg a gépet!

– Attól tartok, ezt nem tehetjük! – mosolygott halványan a légikísérő. – Kurvára ne merészeljen röhögni rajtam! – ordított Roxanne, többé már nem tudott uralkodni magán. – Ne nevessen rajtam! Forró patakokban folytak az arcán a könnyek. – Nem nevetek! – tiltakozott a meglepett stewardess. A Roxanne kezében lévő összegyűrt újságra nézett, és megváltozott az arca. – Nem nevetek – mondta gyengéden. Leguggolt és átkarolta Roxanne-t. – Nairobiból visszarepülhet – suttogta a nő hajába. – Elintézzük magának. A gép egyre feljebb és feljebb emelkedett a felhők közé. A nő letérdelt a padlóra, nem törődött a többi utassal, és Roxanne vékony, zokogástól rázkódó hátát simogatta.

Tizenötödik fejezet A temetést kilenc nappal később tartották a St. Bride's-ban, a Fleet Streeten. Candice korán érkezett. Csoportokba verődött embereket talált, akik ugyanazzal a döbbent, hitetlenkedő arckifejezéssel néztek egymásra, mint egész héten. A cég gyakorlatilag elnémult a hírtől, hogy Ralph meghalt, mindössze két héttel azután, hogy kórházba került. Az alkalmazottak üres tekintettel ültek a számítógépnél, és képtelen voltak elhinni. Sokan sírtak. Egy ideges lány, amikor meghallotta a hírt, elnevette magát – majd hisztérikus zokogásban tört ki. Aztán, miközben még mindenki letaglózva lézengett, megszólaltak a telefonok, és megérkeztek az első virágok. Kénytelenek voltak bátor arcot ölteni, és a záporozó üzenetekkel, a részvétnyilvánításokkal, a cég jövőjét firtató aggodalomba csomagolt, kíváncsi kérdésekkel foglalkozni. Ralph fia, Charles, néhányszor megjelent, és komor arckifejezéssel sétált a folyosókon. Olyan kevés ideje volt a cégnél, hogy senki nem tudhatta, milyen ember a vonzó külső és drága öltöny alatt. Az arca ismerős volt a Ralph falán lévő fényképekről, de ettől még idegen maradt. Amikor közvetlenül az apja halála után végiglátogatta az irodákat, együtt érző pusmogások kórusa fogadta. Szégyenlős megjegyzések arról, hogy Ralph milyen csodálatos ember volt. De senki nem mert személyesen odamenni Charles Allsopphoz, senki nem

merte megkérdezni, mik a tervei a céggel. A temetésig biztos nem. Így minden ment tovább a szokott mederben, lehajtott fejjel, suttogva, kissé valószerűtlenül. Candice a zsebébe süllyesztette a kezét, és egyedül ült le egy padra. Ralph halálának híre fájdalmas élénkséggel hozta felszínre az apja elvesztését. Még mindig tisztán élt benne az akkor érzett megrendültség, sokk és bánat. Reggelente azzal a reménnyel ébredt, hogy az egész csak rossz álom. Egy nap az anyját nézve megrémült, hogy ketten maradtak, hogy a család ahelyett, hogy bővült volna, idő előtt megfogyatkozott. Emlékezett, hirtelen milyen magányosnak és sebezhetőnek érezte magát. Mi történik, ha az anyja is meghal? Mi lesz, ha teljesen egyedül marad a világban? Aztán, amikor lassan kezdett megbirkózni a helyzettel, remélte, hogy minden helyrejön, elkezdődött a rémálom. Az eszmélés, a megaláztatás, hogy a szeretett férj és apa csaló, kókler. Candice durván kitörölt egy könnycseppet a szeméből, a földet bámulta és nagyokat pislogott. Senkivel nem tudta megosztani ezeket az emlékeket és érzéseket. Az anyja azonnal témát váltott volna. Roxanne és Maggie – csak ők ismerték a történetet – kikerültek a képből. Senki nem hallott Roxanneról már hetek óta. Ami Maggie-t illeti… Candice megrázkódott. A Ralph halálhíre utáni napon megpróbálta felhívni. Bocsánatot akart kérni, újra barátokká válni, megosztani a fájdalmat. De amikor bizonytalanul megszólalt, hogy: – Szia, Maggie! Itt Candice! – a nő felcsattant: – Á, most érdekes vagyok, mi? Most már érdemes vagyok rá, hogy beszélj velem? – Nem úgy értettem… – kezdte Candice gyámoltalanul. – Maggie, kérlek… – Tudod, mit? – kérdezte erre. – Várd meg, míg Lucia tizennyolc lesz, és akkor hívj vissza, jó?! Majd lecsapta a kagylót. Megint megremegett az emléktől, aztán kényszerítette magát, hogy felnézzen. Ideje volt megfeledkezni a saját problémáiról és Ralph-ra koncentrálni. Ismerős arcok után kutatott a gyülekező tömegben. Alicia egyedül álldogált, rosszkedvűnek látszott. Heather a sírdogáló Kellyt

vigasztalta az egyik sarokban. Sok félig-meddig ismert arcot látott, néhány kisebb hírességet is. Ralph Allsopp számos barátot szerzett az évek során, és csak keveset vesztett el. Candice felállt, lesöpörte a kabátját, és Heatherhez indult. A kapu felé nézve azonban megállt. Roxanne sétált be, barnábban, mint valaha, bronzbarna haja fekete kabátjára hullott. Sötét szemüveget viselt, lassan járt, mintha beteg lenne. Őt látva Candice-nek összefacsarodott a szíve, és könnyek csípték a szemét. Ha Maggie nem is akart békülni, Roxanne biztosan. – Roxanne! – sietett felé, annyira, hogy majdnem megbotlott a saját lábában. Odaért hozzá, és levegő után kapkodva nézett rá. – Roxanne, annyira sajnálom a múltkori estét! Elfelejthetnénk az egészet? Várta, hogy barátnője egyetért, megölelik egymást és ejtenek pár könnycseppet. De a nő néma maradt. Aztán, mintha nagy erőfeszítésébe telt volna, rekedten azt kérdezte: – Miről beszélsz, Candice? – A Manhattan bárban. Mind olyasmiket mondtunk, amit nem gondoltunk komolyan… – Candice, szart sem érdekel a Manhattan bár! – torkolta le durván. – Szerinted számít ez most? – Hát, nem – hőkölt hátra Candice. – Azt hiszem, nem. De azt hittem… – Elhallgatott. – Hol voltál? – Elutaztam – felelte. – Következő kérdés? Az arca kifürkészhetetlen, barátságtalan, szinte nem is volt önmaga. Candice zavartan nézett rá. – Hogy… hogy tudtad meg? – Láttam a gyászjelentést. A gépen. – Gyors, kapkodó mozdulattal kinyitotta a táskáját, és a cigijéért nyúlt. – Azon a kibaszott gépen! – Istenem, az szörnyű lehetett! Roxanne hosszasan nézte, aztán csak annyit mondott: – Igen, az volt. – Remegő kézzel próbált rágyújtani, újra és újra pattintgatott, mert az nem akart lángot fogni. – Hülye izé! – Kapkodott levegő után. – Kibaszott, rohadt… – Hadd segítsek! – Candice elvette tőle a cigarettát. Megdöbbentette, hogy Roxanne, aki az élet összes pofonját vigyorogva és sziporkázó

megjegyzésekkel fogadta, most mennyire képtelen uralkodni magán. Mindenkinél megviseltebbnek tűnt. Ilyen közel állt Ralph-hoz? Ismerte már a férfit egy ideje, az igaz, de a többiek is. Értetlenkedve nézett, miközben meggyújtotta és visszaadta a cigarettát. – Tessék! Roxanne megbabonázva bámulta a csinos, szőke, középkorú nőt, sötét kabátban, aki a halottaskocsiból szállt ki. Egy tíz év körüli kisfiú csatlakozott hozzá a járdán, aztán egy fiatal nő, majd egy pillanattal később Charles Allsopp. – Á! – mondta Candice érdeklődve. – Ez biztosan a felesége. Igen, persze. Felismerem. – Cynthia – mondta Roxanne. – Charles, Fiona és a kis Sebastian. Szájához emelte a cigit, és mélyen beleszívott. Cynthia fürgén lesöpörte Sebastian kabátját, és ellenőrizte az arcát. – Hány éves? – bámulta őket Candice. – A kisfiú? – Nem tudom – Roxanne furcsán felnevetett. – Én… már nem számolom. – Szegényke! – Candice az ajkába harapott. – Képzeld el, hogy ennyi idősen veszíted el az apád. Az is elég nehéz volt… Elhallgatott és mély lélegzetet vett. Allsoppék megfordultak, Cynthia és Charles vezetésével elindultak a templom felé. Roxanne mellett elhaladva, Cynthia a nő felé pillantott, ő pedig előreszegezte az állát. – Ismered? – kérdezte Candice kíváncsian, amikor elmentek. – Soha életemben nem beszéltem vele. – Á! – Candice zavartan elhallgatott. Körülöttük az emberek beszállingóztak a templomba. – Akkor… bemegyünk? – kérdezte végül. Felnézett. – Roxanne? – Nem tehetem! Nem mehetek be oda! – Hogy érted? – Képtelen vagyok rá! – suttogott, az álla remegett. –Nem ülhetek ott. Mindannyiukkal. Azzal a… nővel. – Kivel? Heatherrel? – Candice! – Roxanne remegő hangon szólalt meg, és a hajára tolta a napszemüvegét. – Felfognád végre a nyamvadt agyaddal, hogy fikarcnyit sem érdekel a te hülye kis barátnőd?!

Candice leforrázottan és döbbenettel bámult rá. Roxanne szemei kivörösödtek, alattuk a sötét, szürke karikákat a bronzos smink sem tudta elfedni. – Roxanne, mi történt? – kérdezte kétségbeesetten. –Kiről beszélsz? – Követte a nő pillantását, és látta Cynthia Allsoppot eltűnni a templomban. – Róla? – Értetlenkedve ráncolta a szemöldökét. – Nem akarsz együtt ülni Ralph feleségével? De hisz, azt mondtad, azt mondtad… – Elhallgatott, és lassan Roxanne elkínzott arcára nézett. – Te nem… – Megállt. – Nem! Hátralépett és megdörzsölte a halántékát, megpróbálta rendezni a légzését, lecsillapítani a gondolatait, megpróbált nem nevetséges következtetéseket levonni. – Nem mondhatod… – Felnézett, szeme találkozott Roxanne-éval. Amikor felismerte, mi rejlik bennük, ugrott egyet a gyomra. – Istenem! – Nyelt egyet. – Ralph! – Igen – válaszolta mozdulatlanul Roxanne. – Ralph! Maggie a nappali kanapéján ült, és azt figyelte, hogy a védőnő Lucia kiskönyvét töltögeti. A többiek mind Ralph temetésén voltak. Alig hitte el. Szomorúan gondolt arra, hogy ez élete egyik legrosszabb időszaka, közben a védőnő gondosan feljegyezte a kislánya súlyát egy táblázatba. Ralph halott, ő pedig összeveszett a legjobb barátnőivel. Alig volt képes arra az estére gondolni a Manhattan bárban. Annyi reményt keltett – és olyan szörnyű vége lett. Még mindig felkavarta, ha az eszébe jutottak Candice kegyetlen megjegyzései. Minden erőfeszítés, áldozat, bűntudat – csak azért, hogy hallja, nem elég érdekes ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. Hogy gyakorlatilag lepattintsák. Aznap este kimerülten és könnyek közt utazott vissza Hampshire-be. Giles-t az őrület határán találta, karjában a nyűgös Luciával, aki majd megveszett, hogy ehessen végre. Úgy érezte, mindkettőjüket cserbenhagyta. Mindenkit cserbenhagyott. – Milyen volt? – kérdezte a férje, miután Lucia mohón szopni kezdett. – Anya szerint úgy hangzott, jól érezted magad. Maggie némán bámult rá, képtelen volt bevallani az igazat, hogy az este, amire annyira készült, katasztrófa lett.

Csak mosolygott, és annyit mondott: „Remek!”, visszasüppedt a székébe, és örült, hogy otthon lehet. Azóta csak ritkán járt el hazulról. Lassan megszokta a saját társaságát, gyakran nézett nyugis sorozatokat. A Ralph-ról kapott hírek hallatán egy darabig sírdogált a konyhában, aztán a telefon után nyúlt, és felhívta Roxanne-t. De senki nem vette fel. Másnap Candice telefonált, ő pedig azon kapta magát, hogy dühösen felcsattan, és bár nem akarta, képtelen volt megállni, hogy vissza ne adjon néhány sértést. Még mindig égett az arca a megaláztatástól Candice szavai miatt, hogy ő rosszkedvű, unalmas madárijesztő. Nyilvánvaló, hogy jobban kedvelte Heather izgalmas, élénk társaságát, mint az övét. Rácsapta a kagylót, és egy pillanatig erőteljes adrenalin löketet érzett. Aztán pár másodperccel később folyni kezdtek a könnyei. Szegény Lucia! – gondolta. Állandó sósvíz-zuhanyban él. – Szilárd táplálék négy hónaposan – mondta a védőnő. – Lehet kapni baba-rizst. Bio rizst is, ha azt szeretné. Aztán jöhet az alma, a körte, bármi egyszerű. Jól megfőzve és pürésítve. – Jó! – felelte Maggie. Akár egy automata: ül, szabályos időközönként bólint és mosolyog. – Önnel mi a helyzet? – kérdezte a védőnő. Letette a jegyzetfüzetét, és egyenesen Maggie-re nézett. – Jól érzi magát? Maggie rábámult, és skarlátvörösre gyúlt az arca. Nem számított olyan kérdésekre, amik rá vonatkoznak. – Igen – nyögte végül –, jól vagyok. – A férje kedves és támogató? – Megteszi, ami tőle telik. Ő… sokat dolgozik, de megteszi, amit lehet. – Jó – felelte a védőnő. – Ön sokszor megy el otthonról? – Elég… keveset – védekezett Maggie. – Nehéz egy kisbabával.. . – Igen – a védőnő együtt érzően mosolygott, és kortyolt a teából, amit Maggie készített. – Mi van a barátaival? A szó villámcsapásként érte. Legnagyobb rémületére gyűlni kezdtek a könnyei. – Maggie? – A védőnő aggódva hajolt előre. – Jól van?

– Igen – felelte Maggie, de már nem tudta feltartóztatni a sírást. – Nem! A tavaszi nap sápadtan sütött Roxanne-ra és Candice-re. A St. Bride's kertjében ültek, és a távolból kiszűrődő dalfoszlányokat hallgatták. Roxanne vakon előremeredt, Candice pedig a felhőket figyelte, és megpróbált rájönni, vajon ő és Maggie voltak hihetetlenül vakok, vagy Ralph és Roxanne volt hihetetlenül diszkrét. Hat év. Hihetetlen. Hat év teljes és tökéletes titoktartás. Miközben Roxanne elmesélte a történetüket, az hatotta meg leginkább, hogy ez a két ember mennyire szerette egymást, milyen mély kapcsolat rejlett Roxanne állandó viccei, nyeglesége és látszólagos érzéketlensége mögött. – És a szépfiúk? – kérdezte egy ponton, amiért szúrós pillantás volt a jutalma. – Candice – válaszolta Roxanne fáradtan –, nem volt semmiféle szépfiú, semmikor! Most némán szívta a cigarettáját, és füstfelhőt fújt a levegőbe. – Azt hittem, nem akar már engem – mondta anélkül, hogy akár a fejét megmozdította volna. – Azt mondta, menjek Ciprusra! Kezeljek új életet! Teljesen… kétségbeestem. Az egész szarság arról, hogy nyugdíjba megy! – Elnyomta a cigarettát. – Biztos azt hitte, szívességet tesz nekem. Tudnia kellett, hogy haldoklik. – Tudta – mondta Candice gondolkodás nélkül. – Tessék? – Roxanne megfordult. – Ezt hogy érted?! – Sehogy! Candice azt kívánta, bár befogta volna a száját. Roxanne meredten nézte. – Candice, hogy érted?! Azt akarod… – Elhallgatott, próbált uralkodni magán. – Azt akarod mondani, te tudtad, hogy Ralph beteg? – Nem! – felelte Candice, de nem elég gyorsan. – Én… átvettem egy üzenetet a kórházból. Nem jelentett semmit. Bármi lehetett volna. – Ez mikor volt? – Roxanne hangja remegett. A templomban a himnusz az utolsó hanghoz ért. – Candice, ez mikor volt?

– Nem tudom. – A nő érezte, elpirul. – Egy ideje. Pár hónapja. Roxanne-ra nézett, és megreszketett a pillantásától. – Nem mondtál semmit! – hitetlenkedett. – Meg sem említetted nekem. Vagy Maggie-nek. – Nem tudtam, mit jelent! – Nem találgattál? – Roxanne hangja élesebb lett. – Nem csodálkoztál? – Én… nem tudom. Talán csodálkoztam egy kicsit… Candice elhallgatott és kezével a hajába szántott. A templomból kihallatszott az ima moraja. – Te tudtad, hogy Ralph haldoklik, én pedig nem! Roxanne zavarodottan megrázta a fejét, mintha megpróbálna rendet teremteni a kusza tények közt. – Nem tudtam! – kiáltotta kétségbeesetten Candice. –Roxanne… – Tudtad! – üvöltötte Roxanne. – A felesége is tudta. Az egész világ tudta. Én hol voltam, amikor meghalt? A kibaszott DélFranciaországban! A kibaszott medence mellett! Roxanne felzokogott, rázkódtak a vállai. Candice visszafojtott csendben nézte. – Tudhattam volna! – Roxanne hangja fátyolos volt a sírástól. – Tudhattam volna, hogy valami nem stimmel vele! Vékony volt, lefogyott de… – Elcsuklott a hangja, és durván letörölte a könnyeit. – Tudod, mit hittem? Azt, hogy azért feszült, mert el akarja hagyni a feleségét. Azt hittem, velem akar élni! De egész idő alatt haldoklott! Te pedig… – Hitetlenkedve elhallgatott. – Te tudtad! Candice rémülten megpróbálta átölelni, de ő lerázta a kezét. – Nem bírom elviselni – mondta kétségbeesetten –, hogy mindenki tudta, csak én nem! El kellett volna mondanod, Candice! – Úgy sírt, mint egy gyerek. – El kellett volna mondanod, hogy beteg! – De nem tudtam rólad és Ralph-ról! – Candice érezte, hogy az ő szemét is égeti a sírás. – Miért kellett volna elmondanom? Roxanne keze után nyúlt, de ő felállt és arrébb lépett. – Nem tudom elviselni! – suttogta. – Rád sem bírok nézni! Nem bírom elviselni, hogy te tudtad, és én nem!

– Roxanne, ez nem az én hibám! – kiáltotta Candice, könnyek folytak az arcán. – Nem az én hibám! – Tudom! – felelte Roxanne rekedten. – Tudom, hogy nem! Mégsem bírom elviselni! Anélkül, hogy barátnője szemébe nézett volna, elsietett. Maggie megtörölte a szemét, és ivott egy korty forró, friss teát. – Na, így már jobb! – mondta a védőnő kedvesen. – Ne aggódjon, sok kismama depressziós. Ez teljesen természetes! – De nekem nincs okom depressziósnak lenni – vonta meg a vállát a nő. – Szerető férjem van, csodás nagy házam és nem kell dolgoznom. Igazán szerencsés vagyok! Körülnézett a tágas, lenyűgöző nappaliban: a nagy zongorát fényképek borították, a kandalló előtt fahasábok, a franciaablakok a pázsitra néznek. A védőnő követte a pillantását. – Meglehetősen elszigetelten él itt, nem? – kérdezte elgondolkodva. – Lakik a közelben rokona? – A szüleim Derbyshire-ben élnek. – Maggie lehunyt szemmel élvezte a tea forró gőzét az arcán. – De az anyósom pár kilométerre lakik. – Ő segít? Maggie kinyitotta a száját, azt akarta mondani, hogy „Igen!” – Nem igazán – hallotta a hangját ehelyett. – Értem – felelte a védőnő tapintatosan. – Nem jönnek ki túl jól? – De igen… csak mellette folyton azt érzem, hogy mindent rosszul csinálok. – Amikor a szavak végre kicsúsztak, Maggie fájdalmas megkönnyebbülést érzett. – Ő mindent olyan jól elrendez, én meg mindent olyan… – megint folyni kezdtek a könnyei – olyan rosszul. – Ez biztos nem igaz! – De igen! Mindent rosszul csinálok! – Maggie a vállát vonogatta. – Még azt sem tudtam, hogy szülök, Paddynek kellett szólnia, hogy ez már az. Olyan… hülyének éreztem magam. Ráadásul nem takarítom ki a házat, nem sütök pogácsát, és kiborultam, miközben pelenkáztam Luciát. Paddy látta, hogy ráüvöltök a babára … – Maggie megtörölte a szemét, hangosan szipákolt. – Azt hiszi, hogy szörnyű anya vagyok!

– Biztos, hogy nem… – De igen! Látom a szemében, ahányszor csak rám néz! Azt hiszi, használhatatlan vagyok! – Nem hiszem, hogy használhatatlan vagy! – Maggie és a védőnő meglepetten nézett körül. Paddy lángoló arccal állt a nappali ajtajában. – Maggie, honnan szeded ezt a szörnyűséget?! Paddy azért jött, hogy megkérdezze a menyét, kér-e valamit a boltból, és látta, hogy az ajtó nincs bezárva. Az előszobából hallotta Maggie zaklatott hangját, és hirtelen döbbenettel a saját nevét. Biztatta magát, hogy menjen el, de ehelyett egyre közeledett a nappalihoz, és képtelen volt elhinni, amit hallott. – Maggie, édes kislányom, te csodálatos anya vagy? –mondta most remegő hangon. – Hát persze, hogy az vagy! – Biztos, hogy csak félreértésről van szó – mondta a védőnő békítőleg. – Senki nem érti! – törölgette Maggie könnyfoltos arcát. – Mindenki azt hiszi, hogy én egy rohadt szupernő vagyok! Lucia sose alszik… – Úgy emlékszem, azt mondta, hogy jól alszik – lepődött meg a védőnő, és belenézett a jegyzeteibe. – Tudom! – kiáltotta Maggie fájdalommal. – Azért mondtam, mert úgy tűnik, mindenki szerint ezt kellene tennie. De nem alszik! Ezért én sem! Giles-nek fogalma sincs erről… senkinek sincs. – Én próbáltam segíteni! – Paddy védekezőleg nézett a védőnőre. – Felajánlottam, hogy vigyázok a kicsire. Kitakarítottam a konyhát… – Tudom! – felelte Maggie. – De minden egyes alkalommal, amikor kitakarítottál, egyre rosszabbul éreztem magam! Minden egyes alkalommal, amikor átjössz… – Paddyre nézett. – Mindig valami mást szúrok el. Amikor elmentem Londonba, te közölted, hogy inkább korán le kellene feküdnöm. – Megint sírva fakadt. – Az egyetlen szabad estémen! – Aggódtam miattad. – Az asszony kínjában elvörösödött. – Láttam, hogy ki vagy merülve! Nem akartam, hogy megbetegedj! – Nem ezt mondtad! – nézett fel szomorúan Maggie. – Elérted, hogy szörnyetegnek érezzem magam! Paddy pár pillanatig némán állt, aztán leroskadt egy székre.

– Talán igazad van – mondta lassan. – Erre nem is gondoltam. – Hálás vagyok mindenért, amit teszel! – motyogta Maggie. – Tényleg! De… – Úgy tűnik, több érzelmi támogatásra lenne szüksége – nézett a védőnő Paddyről Maggie-re. – Azt mondta, a férje sokat dolgozik, ugye? – Nagyon elfoglalt – fújta ki Maggie az orrát. – Nem lenne fair elvárni tőle… – Hülyeség! – csattant fel Paddy. – Giles a baba apja, nem? Akkor ő is részt vállalhat a terhekből. Különben is, azt hittem, manapság a nők odavannak ezért az „Új Férfi” dologért. Maggie bizonytalanul felnevetett. – Elvileg én is. De olyan keményen dolgozik… – Ahogy te is! Maggie, ne várj csodákat magadtól! A nő elpirult. – A többi nő megoldja! – bámulta a padlót. – Egyszerűen alkalmatlannak érzem magam… – Megoldják segítséggel! – felelte Paddy. – Az anyjuk elmegy hozzájuk látogatóba, szabadságot vesz ki a férjük, átjönnek a barátnőik. – Pillantása találkozott a védőnőével. – Szerintem egy férj se halt még bele abba, ha egy éjszaka nem aludt, ugye? – Tudtommal, nem – vigyorgott a nő. – Nem kell mindent neked megoldani! – fordult Paddy Maggie-hez. – Így is fantasztikusan csinálod! Sokkal jobban, mint én bármikor. – Tényleg? – Maggie bátortalanul elmosolyodott. – Még akkor is, ha nem sütök pogácsát? Paddy hallgatott. A kosarában békésen alvó Luciára nézett, aztán Maggie szemébe. – Azért sütök pogácsát, mert unatkozó öregasszony vagyok. De a te életedben ennél sokkal több van, nem igaz? Az emberek kifelé szállingóztak a templomból. Candice nehéznek érezte a tagjait. Az arca száraz és sós volt a könnyektől. Letaglózta Roxanne mérhetetlen haragja. Senkit nem akart látni, ezért gyorsan

felállt, hogy induljon, de Justin hirtelen előtűnt a semmiből, és megkocogtatta a vállát. – Candice! – mondta hidegen. – Csak egy szóra! – Ó! – megdörzsölte az arcát. – Nem várhat? – Szeretném, ha holnap reggel bejönnél hozzám. Fél tízkor. – Oké! Miről van szó? Justin hosszan nézte, aztán azt mondta: – Beszéljük meg holnap, rendben? – Rendben! – hagyta rá zavartan. A férfi udvariasan biccentett, aztán elvegyült a tömegben. Candice utána bámult, és azon tűnődött, mi az ördögről beszélt. A következő pillanatban Heather állt mellette. – Mit akart Justin? – kérdezte hanyagul. – Fogalmam sincs. Találkozni akar velem holnap. Nagyon komoly volt – forgatta a szemeit Candice. – Nagyon titokzatos. Valószínűleg van egy új zseniális ötlete, vagy ilyesmi. – Valószínűleg. – Heather elgondolkozva nézte Candice-t egy darabig, aztán elmosolyodott és átölelte a derekát. – Tudod, mit? Menjünk el valahova ma este! Együnk egy finom vacsorát. Ránk fér egy kis szórakozás a szomorkodás után, nem gondolod? – De, teljesen! – felelte Candice megkönnyebbülten. –Hogy őszinte legyek, eléggé ki vagyok borulva. – Tényleg? – kérdezte elgondolkodva Heather. – Láttalak korábban Roxanne-nal. Újabb balhé? – Olyasmi. – Roxanne elkínzott arca kúszott az agyába, és megrázkódott. – De… nem számít. – Heather széles, barátságos mosolyától hirtelen lelkesnek, felmelegedettnek és bátornak érezte magát. – Tényleg nem!

Tizenhatodik fejezet Másnap reggel Candice munkába készülődött, Heathernek nyoma sem volt. A nő magában mosolygott kávéfőzés közben a konyhában. Tegnap késő estig ültek egy étteremben, tésztát ettek, testes fehérbort ittak és beszélgettek. Könnyedség uralkodott közöttük, természetes, visszafogott ragaszkodás, amit Candice nagyra értékelt. Úgy tűnt,

ugyanúgy tekintenek az életre, ugyanazokat az értékeket vallják, ugyanolyan a humorérzékük. Heather többet ivott, mint ő. Amikor megjött a számla, szinte könnyek között köszönt meg még egyszer mindent, amit a barátnője érte tett. Aztán a szemeit forgatva nevetett saját magán. – Most nézz meg, teljesen ki vagyok ütve, mint mindig. Ha nem ébredek fel reggel, csak hagyj otthon! Kell egy szabadnap, hogy helyrejöjjek! – Ivott egy korty kávét, és a csészéje fölött Candice-re nézve hozzátette: – Sok szerencsét a holnapi találkozóhoz Justinnal! Reméljük valami jó dolog! Candice úgy érezte, gyógyító este volt. A temetés fájdalma és drámája után kellett, hogy felfogják, elraktározzák az eseményeket és továbblépjenek. Még mindig megrázta, ha arra gondolt, hogy váltak el Roxanne-nal, még mindig hitetlenkedő döbbenetet érzett, ha rá és Ralph-ra gondolt. De aznap reggel új erőt is, hogy előre nézzen, és másra koncentráljon az életben. Heather barátságára, arra, hogy szereti a munkáját. Befejezte a kávéját, Heather ajtajához lopódzott és hallgatózott. Csend volt. Elmosolyodott, fogta a táskáját, és elhagyta a lakást. Csípős volt a reggel, de a levegőben már a nyár lehelete vibrált. Sietve lépdelt, és azon tűnődött, Justin miről akarhat beszélni vele. Beérve látta, hogy a férfi irodája üres. A saját asztalához sétált, azonnal bekapcsolta a számítógépét, aztán megfordult, hogy beszélgethessen valakivel. De csak Kelly ült az asztalánál, vadul gépelt, egy másodpercre sem nézett fel. – Láttalak a temetésen – szólt hozzá barátságosan Candice. – Nagyon megindító volt. Kelly felnézett, és furcsa tekintetet vetett a nőre. – Aha – mondta, és folytatta a gépelést. – A szertartáson nem voltam ott – folytatta Candice. – De láttalak bemenni Heatherrel. Meglepetésére rózsás pír terült szét Kelly arcán. – Aha – mondta újra. Tovább gépelt, majd hirtelen felállt. – Mennem kell…

Az ajkába harapott, és kisétált a szobából. Candice zavartan nézte, aztán visszafordult a számítógépéhez. Lustán gépelt kicsit, aztán megint megfordult. Nem volt értelme komolyan nekiállni dolgozni, ha fél tízkor Justinnal találkozik. Újra azon töprengett, vajon miért akarja látni. Valamikor régen azt hitte volna, hogy tanácsot szeretne kérni tőle, vagy legalábbis a véleményére kíváncsi. De mióta átvette a magazin vezetését, Justin egyre inkább a maga feje után ment, és úgy viselkedett, mintha Candice – és a többi munkatársa – már nem érne fel hozzá. Ha nem találta volna ezt ennyire nevetségesnek, a nő neheztelt volna érte. Kilenc huszonötkor Justin megjelent a szerkesztőség ajtajában, miközben még mindig beszélgetett valakivel a folyosón. – Rendben, Charles! – mondta. – Köszönöm! Nagyra értékelem! Igen, persze, elküldöm! Búcsúzásra emelte a kezét, aztán besétált a szobába, és Candice szemébe nézett. – Rendben. Te jössz. Egy székhez kísérte, becsukta mögötte az ajtót, lehúzta a reluxát. Lassan az asztala mögé sétált, leült, és ránézett. – Nos, Candice – szólalt meg végül, szünetet tartott, és felsóhajtott. – Mondd, mióta is dolgozol a Londonernél? – Tudod, mióta! Öt éve. – Így van – helyeselt Justin. – Öt éve. Boldog vagy itt? Jól bánunk veled? – Igen, persze! Justin… – Szóval, ugye te is úgy gondolod, hogy ennyi idő alatt kialakul egyfajta… bizalom. Azt hinnéd, egy elégedett alkalmazott nem folyamodna… tisztességtelen eszközökhöz. Candice szeretett volna nevetni túlzott komolyságán, és rájönni, hogy mire akar kilyukadni. Valaki betört az irodába? Van egy zsebtolvajuk? – Justin – kérdezte hűvösen –, miről beszélsz? – Istenem, Candice, baromira megnehezíted a dolgom! – Tessék?! – türelmetlenkedett a nő. – Miről beszélsz? Justin úgy nézett rá, mintha csodálkozna, aztán sóhajtott.

– Kiadásokról beszélek, Candice. Hamisan elszámolt költségekről. – Tényleg? Ki tenne ilyet? – Te. A szavak arcon csapták Candice-t. – Tessék? – kérdezte, és hallotta magát zavartan felvihogni. – Én? – Szerinted ez vicces? – Nem! Persze hogy nem. Csak… nevetséges! Ezt komolyan mondod? Nem teheted! – Ó, menj már! Hagyd abba a színlelést! Lebuktál, Candice! – De nem csináltam semmit! – Hangja élesebben csengett, mint szerette volna. – Nem tudom, miről beszélsz! – Szóval nem tudsz ezekről? – Justin a fiókjába nyúlt, és előhúzott egy rakás költségtérítési nyomtatványt, a hozzájuk csatolt számlákkal együtt. Átlapozta őket, és Candice megtántorodott, amikor megpillantotta rajtuk a saját nevét. – Hajvágás a Michaeljohnnál – olvasta a férfi a legfelsőt. – Azt akarod nekem mondani, hogy ez jogos szerkesztőségi költség? – Tessék? – Candice hebegett. – Azt nem én nyújtottam be! Sose nyújtanék be ilyet! Justin továbblapozott. – Szépítő reggel a Manor Graves Hotelben. – Aztán újra. – Háromszemélyes ebéd a Ritzben. – Az Sir Derek Cranley volt és a publicistája – mondta gyorsan Candice. – Meg kellett őket ebédeltetnem az interjúhoz. Nem voltak hajlandók máshova menni. – A Manor Graves Hotel? – Soha nem jártam ott! – Már szinte nevetett. – Ilyesmit nem is akarnék elszámolni! Ez tévedés! – Szóval nem te írtad alá a számlát, és töltötted ki az űrlapot? – Persze hogy nem! – hitetlenkedett Candice. – Hadd nézzem meg! Elkapta a papírlapot, és ugrott egyet a gyomra. Az aláírása nézett vissza rá egy olyan számláról, amit sosem írt alá. A nyomtatványt rendesen kitöltötték – éppen olyan kézírással, mint az övé. – Összesen százkilencvenhat font – mondta Justin Nem rossz egy hónap alatt.

Candice-t hirtelen kirázta a hideg, mert eszébe jutott banki kimutatás; a plusz pénz, ami úgy tűnt, a semmiből érkezett. A plusz pénz, amire nem kérdezett rá. Megnézte a szállodaszámla dátumát – egy szombat, hat héttel ezelőtt –, aztán még egyszer az aláírását. Olyan volt, mint az övé, de mégsem. Nem az övé! – Szerinted talán ez nem nagy ügy. – Candice felnézett. A férfi az ablaknál állva nézte őt. A beáramló fény árnyékot vetett az arcára, így nem látta, milyen kifejezés ül rajta, de a hangja komolyan csengett. – Manipulálni a költségeket. – Hanyag kézmozdulatot tett. – Aprócska bűn, ami nem számít. Az az igazság, Candice, hogy igenis számít! – Tudom, hogy számít! – vágott vissza a nő dühösen. –Ne légy ilyen lekezelő velem! Tudom, hogy számít. De nem én csináltam, oké?! Mély lélegzetet vett, próbált megnyugodni, de úgy érezte magát, mint a hálóba akadt hal, ami rémülten vergődik előre-hátra, szabadulni próbál. – Akkor ezek mik? – mutatott Justin a papírokra. – Biztosan valaki más töltötte ki őket! Meghamisította az aláírásom. – Miért tenne ilyet bárki? – Én… nem tudom! De Justin, nézd! Ez nem az én kézírásom! Csak hasonlít rá! – Átlapozta a papírokat. – Hasonlítsd össze ezt az űrlapot… ezzel! – Justin elé tolta az nyomtatványt, de ő csak a fejét rázta. – Azt állítod, hogy valaki – egyelőre tisztázatlan okból – meghamisította az aláírásod? – Igen! – Te persze erről nem tudtál semmit. – Nem! Persze hogy nem! – Rendben – sóhajtott Justin, mintha csalódott volna a válaszában. – Amikor a költségeket engedélyeztük egy héttel ezelőtt – olyan költségeket, amikről nem tudtál semmit –, és te kötegnyi ismeretlen eredetű pénzt találtál a számládon, természetesen jelentetted a tévedést, és azonnal visszautaltad a pénzt. Egyenesen Candice-re nézett, aki némán bámult vissza rá. Lángolt az arca. Miért nem kérdezett rá a plusz pénzre? Miért nem volt őszinte? Hogy lehetett ennyire… hülye?

– Az isten szerelmére, Candice, akár be is ismerhetnéd! – sóhajtott Justin fáradtan. – Meg akartad vágni a céget, de lebuktál. – Nem! – A nő érezte, hogy összeszorul a torka. – Justin, tudod, hogy nem tennék ilyet! – Hogy őszinte legyek, Candice, ebben a percben úgy érzem, nem ismerlek túl jól. – Ez meg mit akar jelenteni? – Heather mesélt a kis erődemonstrációidról. – Justin hangja hirtelen ellenséges lett. – Igazság szerint meglep, hogy nem tett ellened hivatalos panaszt. – Tessék? – kérdezte döbbenten Candice. – Mi az ördögről beszélsz?! – Már megint teljesen ártatlan vagy? – kérdezte Justin szarkasztikusan. – Te magad mondtad, hogy ragaszkodhattál hozzá, hogy ellenőrizd Heather összes munkáját. Arra használtad a hatalmad, hogy megfélemlítsd! – Segítettem neki! – fakadt ki Candice. – Hogy vagy képes… – Befolyásosnak érezted magad, nem, mikor sikerült állást szerezned Heathernek. – Justin összefonta a karját. –Aztán fejlődni kezdett, te pedig megsértődtél! – Nem! Justin… – Elmesélte, milyen rosszul bántál vele, mióta elmondta nekem az ötletét. – A férfi hangja élesebb lett. – Egyszerűen képtelen vagy elviselni, hogy tehetséges, ugye? – Dehogyis! – Candice megremegett a hangjától. –Justin, mindent félreértesz! Ezt elferdítették! Ez… Elhallgatott, és a férfira bámult. Megpróbálta rendezni száguldó gondolatait. Semmi értelme az egésznek. Semmi… Megállt, mert valami lesújtott rá. A Micheljohn fodrászszámla az övé. Az ő saját számlája, a saját iratai közül a fiókjából, a hálószobájából. A saját hálószobájából, a saját lakásából. Senki más… – Te jó ég! – mondta lassan. Ismét felvette az egyik űrlapot, és megfagyott az ereiben a vér. Most, hogy jobban megnézte, látta a másik kézírás nyomát az övé alatt.

Gúnyolódó kunkorként Heather írása nézett vissza rá. Felpillantott, érezte, hogy rosszul lesz. – Hol van Heather? – kérdezte remegő hangon. – Szabadságon. Két hétig. Nem mondta neked? – Nem. Nem mondta. – Mélyet lélegzett, és hátradobta a haját nyirkos arcából. – Justin, azt hiszem… azt hiszem Heather hamisította meg az igényléseket. – Ó, tényleg? – Justin felnevetett. – Micsoda meglepetés! – Nem. – Candice nyelt egyet. – Nem, Justin, tényleg! Meg kell hallgatnod! – Felejtsd el, Candice! – Justin türelmetlenül beléfojtotta a szót. – Felfüggesztelek! – Tessék? – A nő a megdöbbenéstől elvörösödött. – A cég belső vizsgálatot folytat, és természetesen fegyelmi meghallgatás is lesz – hadarta Justin, mintha egy kártyáról olvasná. – Amíg az ügy meg nem oldódik, fizetett szabadságon leszel. – Ezt… ezt nem mondhatod komolyan! – Ami engem illet, szerencséd, hogy nem rúgunk ki rögtön! Amit tettél, az csalás! – Justin előreszegezte az állát. – Ha nem ragaszkodtam volna a szúrópróbaszerű ellenőrzésekhez a kiadási rendszerben, talán ki sem derül. Charles és én beszélgettünk ma reggel, és mindketten úgy látjuk, hogy az ilyesmire szigorúan le kell csapni. Valójában ez lehetőség arra, hogy… – Charles Allsopp. – Candice-nek hirtelen minden világos lett. – Te jó ég! – suttogta. – Azért csinálod, hogy lenyűgözd azt a rohadt Charles Allsoppot, igaz? – Ne légy ostoba! – vágta rá dühösen Justin és elpirult. –Ez a cég döntése a cég előírásai szerint. – Tényleg megteszed ezt velem! – Candice szemét a harag és a döbbenet könnyei marták. – Úgy kezelsz, mint egy bűnözőt, azok után… ami történt. Úgy értem, hat hónapig együtt éltünk, nem? Az nem jelent semmit? Ezekre a szavakra Justin felkapta a fejét, és diadalittasan nézett rá. Csak arra várt, hogy ezt mondjam, jött rá hirtelen rémülettel Candice. Csak arra várt, hogy megalázkodjam előtte.

– Szóval, szerinted a kedvedért kivételt kellene tennem, mert a barátnőm voltál. Azt hiszed, hogy megteszem neked azt a szívességet, hogy szemet hunyok a csalásod fölött? Candice érezte, hogy felfordul a gyomra. – Nem – mondta olyan hűvösen, ahogy csak tudta. – Természetesen nem. – Megállt. – De… bízhatnál bennem. Ahogy csendben nézték egymást, egy pillanatig Candice úgy érezte, a régi Justin néz rá. Az a Justin hinne neki, talán még meg is védte volna. Aztán, mintha döntésre jutott volna, a férfi megfordult, és belenyúlt a fiókjába. – Ami engem illet – mondta hidegen –, eljátszottad a bizalmam. Mindenki másét is. Tessék! – Fekete műanyag szemeteszsákot nyújtott a lánynak. – Pakolj össze és menj! Fél órával később, a járókelők kíváncsi tekintetétől összehúzódva, Candice a járdán állt, az üvegajtón túl, kezében a zsák. Reggel tíz óra volt. A legtöbb embernek még csak most kezdődött a nap. Siettek az irodába, mindenkinek volt hova mennie. Nyelt egyet, tett egy lépést, és próbált úgy tenni, mintha okkal álldogálna egy szemeteszsákkal a kezében. De tudta, hogy elárulja az arca, hogy az érzelmei kitöréssel fenyegetnek. Még sosem volt ennyire sebezhető, ennyire ijesztően magányos. A szerkesztőségi irodában valamennyire sikerült megőriznie a méltóságát. Sikerült felemelnie a fejét, és ami a legfontosabb, nem volt hajlandó bűnösnek látszani. De nem volt könnyű. Természetesen mindenki tudta, mi történt. A fejek felé fordultak, aztán gyorsan félre. Látta a kíváncsi arcokat és a megkönnyebbülést, hogy nem ők azok. Azzal, hogy Allsopp család új tagja lett a főnök, a jövő mindenki számára bizonytalanná vált. Egyszer sikerült elkapnia Alicia őszintén együtt érző tekintetét, mielőtt ő is elfordult volna. Candice nem hibáztatta. Senki nem kockáztathatott. Remegő ujjakkal rázta ki a zsákot, undorodott a síkos érintésétől. Soha nem érezte még magát ennyire mocskosnak, ennyire megalázottnak. A szobában mindenki csendben dolgozott a számítógépénél, vagyis mindenki hallgatózott. Alig hitte, hogy ezt teszi,

de kinyitotta a legfelső fiókját, és végignézett a tartalmán: jegyzetfüzetek, tollak, régi lemezek és egy doboz málnás tea. – Ne vigyél el egy lemezt sem! – ment el mellette Justin. – Ne nyúlj a számítógéphez se! Nem akarjuk, hogy bármilyen céges információval kisétálj. – Hagyj békén! – támadott vissza Candice könnyes szemmel. – Nem fogok ellopni semmit! Most, kint a járdán, megint elöntötte szemét a forróság. Azt hiszik, tolvaj. Miért ne tennék? Elég meggyőzőek a bizonyítékok. Candice behunyta a szemét. Szédült a gondolattól, hogy Heather bizonyítékokat gyártott ellene. Hogy egész idő alatt a háta mögött szervezkedett. Az agya előre-hátra száguldozott, megpróbált logikusan gondolkodni. Próbálta megérteni. De képtelen volt tisztán látni, miközben a könnyeivel küszködött, az arca kipirult, a torkát pedig valami keményen összeszorította. – Minden rendben, kedvesem? – kérdezte egy farmerkabátos férfi, és ő felkapta a fejét. – Igen, köszönöm! – motyogta, és érezte, hogy apró könnycsepp fut le az arcán. Mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, elindult a járdán, azt sem tudta, hová megy, az agya vadul száguldott. A szemetes a lábának csapódott, a műanyag csúszkált a markában, azt képzelte, hogy mindenki, aki mellett elmegy, tudja. Egy kirakatban meglátta a tükörképét. A látvány meghökkentette. Az arca falfehér, tele elnyomott könnyekkel. A kosztümje összegyűrődött, a tincsei kiszabadultak a laza szorításból. Haza kell mennie, gondolta zaklatottan. Levennie a kosztümjét, megfürödni, apró állatként elbújni valahová egy lyukba, míg képesnek nem érzi magát arra, hogy újra előmásszon. A sarkon egy telefonfülkéhez ért. Kinyitotta a nehéz ajtót és becsusszant. Odabent nyugodt és csendes volt minden: mint egy átmeneti mennyországban. Maggie! – gondolta zaklatottan, miközben felvette a kagylót. Vagy Roxanne. Ők segítenének. Valamelyikük segít Roxanne vagy Maggie. Tárcsázni kezdett, de abbahagyta.

Roxanne nem. Azután nem, ahogy Ralph temetésin elváltak. Maggie-t sem hívhatja azok után, amit mondott neki; az után a szörnyű telefon után nem. Candice hátán végigfutott a hideg, és nekidőlt a fülke hűvös üvegének. Egyiküket sem hívhatja fel. Mindkettőjüket elvesztette. Valahogy sikerült elvesztenie a világon a két legjobb barátnőjét. Hirtelen kopogtatás rázta fel a fülke üvegén. Értetlenül nyitotta ki a szemét. – Telefonál? – kiabálta egy nő csecsemővel a karján. – Nem – felelte kóvályogva. – Nem. Kilépett az utcára, átvette a zsákot a másik kezébe, és zavarodottan körülnézett, mintha most ért volna ki egy alagútból. Aztán újra összetörten sétálni kezdett, és alig tudta, hová tart. Roxanne felért a lépcsőn, kezében egy vekni kenyérrel és az újsággal. Meghallotta a lakásban a telefont. Hadd csörögjön, gondolta. Hadd csörögjön. Úgyse akar hallani senkiről. Lassan szedte elő a kulcsát, betette a zárba, és ki nyitotta az ajtót. Majd bezárta maga mögött, letette a kenyeret és az újságot, és a telefonra bámult, ami továbbra is baljóslatúan csörgött. – Az istennek nem adod fel, ugye? – nyúlt a kagyló után. – Halló! – Miss Roxanne Millerrel beszélek? – hallotta egy ismeretlen férfi hangját. – Igen. – Remek! – mondta a hang. – Hadd mutatkozzam be! A nevem Neil Cooper és a Strawson and Co. céget képviselem. – Nincs kocsim – közölte Roxanne. – Nincs szükségem biztosításra. Ablakaim sincsenek. Neil Cooper idegesen felnevetett. – Miss Miller, hadd magyarázzam el! Ügyvéd vagyok. Ralph Allsopp hagyatékával kapcsolatban keresem. – Ó! – Roxanne a falat bámulta, és dühösen pislogott. Még mindig meglepődött, amikor mások szájából hallotta a férfi nevét, még mindig a döbbenet hullámai futottak végig rajta. – Esetleg be tudni jönni az irodába? – kérdezte a férfi. Roxanne agya koncentrálni kezdett. Ralph Allsopp. Ralph Allsopp hagyatéka.

– Istenem! – A könnyek szabadon folytak az arcán. –Valamit rám hagyott, ugye? A hülye, érzelgős szemétláda! Maga pedig oda akarja adni nekem! – Ha meg tudnánk szervezni egy találkozót… – Az óráját? Vagy azt a szaros antik írógépet? – Roxanne akarata ellenére felnevetett. – Azt a hülye, nyamvadt Remingtont. – Lehetne csütörtökön fél négy? – kérdezte az ügyvéd, Roxanne pedig kifújta a levegőt. – Nézze – mondta –, nem tudom, hogy tudja-e, de Ralph és én nem voltunk épp… – Elhallgatatott. – Én inkább kimaradnék ebből. Nem tudná elküldeni, bármi is az? Fizetem a postaköltséget. Csönd volt a vonal végén, aztán az ügyvéd határozottan közölte: – Fél négy! Várom! Candice ráeszmélt, hogy a léptei önkéntelenül hazavezették. Befordult az utcába, de a háza előtt pöfögő taxit látva megállt. Némán nézte. Az agya kattogott, aztán megmerevedett, amikor Heather kilépett a bejáraton. Farmert és kabátot viselt, kezében bőrönd. Szőke haja lobogó, mint mindig, szemei nagyok és ártatlanok. Candice ránézett és érezte, hogy elönti a kétség. Tényleg azzal vádolja Heathert – ezt a vidám, melegszívű barátot –, hogy szándékosan átverte? Logikusan gondolkodva ezt mutatják a tények. De figyelte a lányt, ahogy kedvesen beszélget a taxissal, és minden idegszála tiltakozott ez ellen. Nincs más elfogadható magyarázat? – kérdezte magától zaklatottan. Valami más, amiről nem tud? Míg ő megkövülten állt, Heather, mintha megérezte volna Candice pillantását, megfordult. Arcára enyhe meglepetés ült ki. Pár pillanatig a két nő némán meredt egymásra. Heather tekintete Candice-ről a szemetesre siklott, izgatott arcára, kivörösödött szemére. – Heather! – Candice még önmagának is rekedten hangzott. – Heather, beszélnünk kell! – Ó, igazán? – kérdezte a lány hűvösen. – Engem… – elhallgatott, alig tudta hangosan kimondani a szavakat – felfüggesztettek.

– Tényleg? Nagy kár! Candice-re mosolygott, és megfordult, hogy beszálljon a taxiba. A nő rábámult, és szaporán vert a szíve. – Nem! Nem! – Futni kezdett a járdán, kapkodta a levegőt, a szemeteszsák lobogott mögötte. – Heather, én… nem értem! A taxi ajtó után nyúlt, épp, mikor Heather be akarta csukni, és megmarkolta. – Induljon! – csattant fel Heather. – Nem értem! – motyogta Candice kifulladva. – Azt hittem, barátok vagyunk! – Tényleg? Ez vicces. Apám is azt hitte, hogy apád a barátja. Candice-nek a szívverése is elállt. Heatherre bámult, és arcába szökött a vér. Szorítása lazult az ajtón, és megnyalta az ajkát. – Mi… mikor jöttél rá? Elfulladt a hangja, mintha vatta került volna a levegője útjába. – Nem kellett rájönnöm! – közölte csípősen Heather. –Végig tudtam, ki vagy! Amint megláttalak a bárban! – Hangja éles lett. – Az egész családom tudja, ki vagy te, Candice Brewin! Candice néma maradt. Remegett a lába, szinte szédült a felismeréstől. – Most már tudod, mit éreztem! – mondta Heather. – Tudod, milyen volt, bármilyen figyelmeztetés nélkül elveszíteni mindent. – Rövid, elégedett mosolyt villantott, és végignézett Candice zilált megjelenésén. – Élvezed? Szerinted jópofa mindent elveszíteni egyik napról a másikra? – Megbíztam benned! – mondta Candice zsibbadtan. – barátom voltál! – Én meg tizennégy éves! – köpte Heather hirtelen támadt rosszindulattal. – Mindenünk odalett! Jézusom, Candice! Tényleg azt hitted, hogy barátok lehetünk azután, amit apád a családommal tett? – De megpróbáltam jóvátenni! Megpróbáltalak kárpótolni! – Heather megrázta a fejét, és kitépte a taxiajtót Candice szorításából. – Heather, hallgass meg! – könyörgött Candice rémülten. – Nem érted? – Mohón előrehajolt. –Megpróbáltalak kárpótolni! Segíteni próbáltam! – Igen, hát – mondta hidegen a lány –, talán nem próbáltad eléggé!

Még egyszer Candice-re nézett, és bevágta az ajtót. – Heather! – Candice kalapáló szívvel kiabált be a lehúzott ablakon. – Heather, várj! Kérlek, vissza kell kapnom a munkám! – Kétségbeesetten kiabált. – Segítened kell nekem! Kérlek, Heather! De a lány még csak meg sem fordult. Egy pillanattal később a taxi végigszáguldott az utcán. Candice hitetlenkedve nézte, hogy eltűnik. Remegve lerogyott a járdára, a műanyag zsák még mindig a kezében. Egy kutyát sétáltató pár kíváncsian nézte, de ő nem reagált. Megfeledkezett a külvilágról és a letaglózó rémületet kivéve minden másról.

Tizenhetedik fejezet Candice zajt hallott a háta mögött. Ed állt a ház ajtajában, és őt nézte. Tekintetében ezúttal nyoma sem volt élvezkedő csillogásnak, komoly volt, szinte zord. – Láttam, hogy összeszedi a cuccát – mondta. – Próbáltalak elérni a munkahelyeden, de nem kapcsoltak. – A nő felé indult, és a gyűrött kupacként földön heverő szemeteszsákra nézett. – Ez azt jelenti, amire gondolok? – Engem… felfüggesztettek. – Candice alig tudta kimondani a szavakat. – Azt hiszik, tolvaj vagyok. – Szóval, mi ment gajra? – Nem tudom! – Candice fáradtan dörzsölte a halántékát. – Nem tudom, mi ment gajra. Mondd meg te! Én csak… Egész idő alatt csak helyesen akartam cselekedni! Érted? –A férfira nézett. – Én csak… jót akartam cselekedni. Erre mi történik? – A hangja veszélyesen elvékonyodott. – Elvesztem a munkám, a barátaim… Mindent elvesztettem, Ed! Mindent! – Két könny hullott az arcára; a kabátja ujjával törölte le őket. Ed egy pillanatig elgondolkodva nézte. – Nem olyan vészes! A szépséged nem veszett el, ha érdekel egyáltalán. – Candice hátrahőkölt, aztán bizonytalanul felnevetett. – Ráadásul nem vesztettél el… Elhallgatott. – Mit?

– Nem vesztettél el engem – nézett a szemébe Ed. – Újra csak azt mondom, ha érdekel egyáltalán. Feszült csönd támadt. – Én… – Candice nyelt egyet. – Köszönöm. – Gyere! – Ed kinyújtotta a karját. – Menjünk be! – Kösz! – suttogta Candice, és hálásan megfogta a kezét. – Köszönöm, Ed! Csendben felcammogtak a lépcsőn. A lakása ajtaja elé érve Candice hezitált, de aztán kinyitotta. Azonnal ürességet érzett. Heather kabátja eltűnt az előszobai fogasról, az üzenő táblája a telefonasztalkáról. A nyitott hálószobaajtóból látszott, hogy a ruhásszekrény üres. – Minden megvan? – kérdezte a háta mögött Ed. – Ha ellopott valamit, hívhatjuk a rendőrséget. Candice tett pár lépést a nappaliban és körülnézett. – Azt hiszem, minden itt van. Minden, ami az enyém. – Hát, az is valami, ugye? Candice nem válaszolt. Csendben a kandallópárkányhoz sétált, a családi képhez, ahol ártatlan boldogságban mosolyogtak a napsütésben, még mielőtt bármi történt volna. Légzése felgyorsult, forróság emelkedett benne, ami égette a torkát, az arcát, a szemét. – Olyan… hülyének érzem magam! Annyira szörnyen hülyének! – A megaláztatás könnyei folytak végig a kezébe temetett arcán. – Minden egyes rohadt szavát elhittem! De hazudott! Minden szava… hazugság volt. Ed elgondolkodva támaszkodott az ajtókeretnek. – Szóval átvágott? – Elejétől a végéig – törölgette Candice a szemét. – Ez… hosszú történet. – Neked pedig fogalmad sem volt az egészről. – Azt hittem, kedvel. Azt hittem, hogy a legjobb barátnők vagyunk. Azt mondta, amit hallani akartam, és én… – újra végigcsapott rajta a megaláztatás hulláma – bedőltem neki! – Ugyan, Candice! – szólt közbe Ed. – Nem hibáztathatod magad mindenért. Mindenkit átvert. Valljuk be, jól csinálta!

– De téged nem ejtett át, ugye? – replikázott könnyáztatta arccal Candice. – Megmondtad, hogy szerinted őrült. – Azt gondoltam, kicsit furcsa – vont vállat Ed. – Azt én sem vettem észre, hogy egy rohadt pszichopata. Csönd volt. Candice elfordult a kandallópárkánytól, és a kanapé felé indult. De odaérve megállt, anélkül, hogy leült volna. Többé nem tűnt hívogatónak, nem érezte a sajátjának. Mintha a lakásban minden bemocskolódott volna. – Biztosan alaposan kitervelte! – Zavartan matatta a kanapét. – Attól a perctől kezdve, hogy besétált az ajtón azokkal a virágokkal. Úgy tett, mintha hálás lenne. – Candice behunyta a szemét, szúró fájdalmat érzett. – Mindig édes volt és hálás. Mindig nagyon… – Hatalmasat nyelt. – Esténként ezen a kanapén ültünk és tévéztünk. Kilakkoztuk egymás körmét. Azt gondoltam, nagyszerű barátnő, hogy lelki társra találtam. Heather vajon mire gondolt? – Kinyitotta a szemét, és zordan Ed-re nézett. – Mit gondolt igazából? – Candice… – Itt ült velem, és gyűlölt engem, igaz? Azon gondolkodott, hogyan tudna fájdalmat okozni. – Újra potyogtak a könnyei. – Hogy lehettem ennyire hülye? Megcsináltam helyette az összes rohadt melót, sose fizetett nekem egy fitying lakbért sem… és mégis én éreztem úgy, hogy tartozom neki! Bűntudatom volt miatta. Bűntudatom! – Megtörölte taknyos orrát. – Tudod, mit mondott rólam a munkahelyemen? Hogy zsarnokoskodtam felette! – Hittek neki? – hitetlenkedett Ed. – Justin igen. – Hát ez sok mindent megmagyaráz. – Megpróbáltam elmondani neki. – Candice hangja felerősödött kétségbeesésében. – Megpróbáltam elmagyarázni. De nem hitt nekem. Csak nézett rám, mintha… bűnöző lennék! Borzongva elhallgatott. Odakint a messzeségben felharsant egy sziréna, mintha a hangját utánozná, szakadozva folytatta, aztán elhalt. – Kell neked valami erős pia – közölte Ed végül. – Van valami itthon?

– Egy kis fehérbor – mondta némi hallgatás után Candice. – A hűtőben. – Fehérbor? Mit esztek ti nők a fehérboron? – Ed a fejét csóválta. – Maradj itt! Hozok valami rendes piát! Roxanne kortyolt a cappuccinójából, és üres tekintettel figyelt egy csapat eltévedt turistát a kávézó ablakából. Megígérte magának, hogy ma újra mozgásba lendül. Végül is majdnem egy hónapig szabadságon volt. Épp itt az ideje újra felvenni a telefont, dolgozni, visszatérni a régi életéhez. Ehelyett egy Covent Garden-i kávézóban ült, a negyedik cappuccinóját itta, és hagyta, hogy elillanjon a reggel. Nem tudott semmi építő jellegűre koncentrálni, képtelen volt úgy tenni, mintha az élet csak egy kicsit is normális lenne. A fájdalom, mint szürke köd, valamennyi mozdulatát, valamennyi gondolatát átjárta, és ettől minden értelmetlennek látszott. Minek írjon cikkeket? Miért erőlködjön? Úgy érezte, mindennek, amit az elmúlt pár évben tett, köze volt Ralph-hoz. A cikkeit azért írta, hogy őt szórakoztassa, a külföldi útjait arra használta, hogy anekdotákkal nevettesse meg, a ruháit azért vette, mert a férfi szerette őket. Erre akkoriban persze nem jött rá. Mindig úgy gondolt magára, mint piszkosul független nőre. A férfi most elment, ezzel együtt az élete értelme is elveszett. Benyúlt a táskájába a cigarettájáért. A keze beleakadt egy papír fecnibe Neil Cooper nevével és címével. Ellökte magától, úgy érezte, rosszul van. Felzaklatta a jogász hívása, még most is megremegett, ha eszébe jutott. Úgy rémlett, lesajnáló él volt a hangjában, gyengéd, „óde-diszkrét”, tudálékosság. Az olyan cég, mint az övé, talán mindennap találkozik magafajta szeretőkkel. Talán egy egész rohadt részleg csak velük foglalkozik. Roxanne szemét könnyek csípték, ő pedig vadul kattogtatta az öngyújtóját. Miért beszélt Ralph kettőjükről egy kibaszott ügyvédnek? Miért kellett elmondania bárkinek? Úgy érezte, elárulták. A gondolattól, hogy egy egész iroda röhög rajta, sebezhetőnek érezte magát. Ő besétál, azok meg a markukba röhögnek, vizslatják a

frizuráját és a ruháit, elnyomnak egy nevetést, amikor hellyel kínálják. Vagy ami még rosszabb, rosszallóan megbámulják. Hisz ők Cynthia oldalán állnak, nem igaz? Ezek az ügyvédek mind annak a biztonságos, rendezett életnek a tartozékai, amilyen Ralph-é és a feleségéé volt. Azt a kapcsot a házassági anyakönyvi kivonat, a gyerekek, a közös vagyon tette jogossá, a családi barátok, a távoli unokatestvérek, könyvelők és ügyvédek támogatták. Egész biztonsági rendszert szántak arra, hogy körülbástyázzák és érvényesítsék Ralph és Cynthia egyesülését. Ehhez képest neki és Ralph-nak mije volt? Roxanne meggyújtotta a cigit. A csípős füst égette a tüdejét. Nekik mi jutott? Csak kérészéletű percek, tovatűnő élmények, emlékek, történetek. Pár nap itt, pár nap ott. Lopott ölelések, titokban elsuttogott kedves szavak. Semmi nyilvánosság, semmi állandóság. Egy fa kidől az erdőben – nézett ki Roxanne komor tekintettel az ablakon. Egy férfi elmondja egy nőnek, hogy szereti. De ha senki más nincs ott, hogy meghallja, akkor tényleg hallatszik, akkor tényleg megtörténik? Sóhajtott, és elnyomta a cigit. Miközben kiitta a cappuccinóját, úgy döntött, hogy elfelejti Neil Coopert és a csütörtöki találkozót. Felejteni. Csak ennyit akart. Candice némán, kezébe temetett arccal, csukott szemmel ült a kanapén, a fejében képek és emlékek kavarogtak: Heather ártatlan arca és ömlengős mosolya. Ahogy előrehajol a gyertyafényben, és megkérdezi, mi jelenti számára a legtöbbet a világon; ahogy kedveskedve átöleli a derekát. Hogy mennyire büszke volt, és mennyi öröme telt az új barátjában. Idealista gondolata, hogy jóváteszi az apja bűneit. Az emlékek hatására összerándult a fájdalomtól és megaláztatástól. Hogy hihette, hogy az élet ennyire egyszerű, hogy az emberek ennyire elfogadóak? Hogy láthatta a dolgokat ennyire leegyszerűsítve? Most hirtelen nevetségesnek tűntek az erőfeszítései, amiket a kárpótlásért tett. Az, hogy megbízott Heatherben, szinte bűnösen naivnak. – Bolond voltam! – motyogta. – Hiszékeny, hülye…

– Ne beszélj magadban! – jutott el hozzá Ed hangja. –Ezt pedig nyomd le! – nyújtott felé egy átlátszó folyadékkal teli poharat. – Mi ez? – kérdezte gyanakodva, miközben elvette. – Grappa. Csodás cucc! Na, hajrá! A pohár felé biccentett, Candice pedig kortyolt egyet, majd levegő után kapkodott, mert az ital égette a száját. – Ördög és pokol! – nyögte ki, miközben még mindig érezte a fájdalmas bizsergést. – Megmondtam – vigyorgott Ed. – Csodás cucc! Gyerünk, igyál még! Candice nekigyürkőzött és ivott még egy kortyot. Az alkohol szétterjedt benne, meleg sugárzott szét a testében, és arra eszmélt, hogy Edre mosolyog. – Bőven van még! – A férfi újratöltötte a poharát a kezében tartott üvegből. – Most pedig – tette hozzá, miközben a telefonért nyúlt –, még mielőtt túlságosan ellazulsz, telefonálnod kell! A nő ölébe dobta a készüléket és rávigyorgott. – Mi van? – kérdezte zavartan Candice. – Hívd fel Justint! Mondd el neki, amit Heather mondott neked, és hogy meglépett. Bizonyítsd be a pasinak, hogy az a nő megzakkant! Candice először csak bámult rá, aztán lassan megértette. – Te jó ég! – mondta lassan. – Igazad van! Ez mindent megváltoztat, ugye? Hinnie kell nekem! – Ivott egy korty grappát, és felemelte a kagylót. – Oké, vágjunk bele! Gyorsan tárcsázott, amikor meghallotta, hogy kicsöng, elfogta az izgalom. – Halló! – szólt bele, amint felvették. – Justin Vellisszel szeretnék beszélni, kérem! – Megnézem – felelte a recepciós. – Megkérdezhetem, ki keresi? – Igen. Én… Candice Brewin vagyok. – Ó, igen – mondta a recepciós gúnyos, de legalábbis közömbös hangon. – Megpróbálom kapcsolni. Justin telefonja kicsöngött. Candice-t elfogta a szorongás. Edre nézett, aki nekidőlt a kanapé karfájának, és a győzelem jelét mutatta. – Justin Vellis.

– Szia Justin! – A nő a telefonzsinórt tekergette az ujja körül. – Én vagyok az, Candice. – Mit akarsz? – Figyelj! – Candice megpróbált gyorsan, de higgadtan beszélni. – Bizonyítani tudom, hogy amit az irodádban mondtam, az igaz. Heather bevallotta, hogy rászedett. Rajtam akart bosszút állni. Üvöltözött velem az utcán! – Ó, tényleg? – kérdezte Justin. – Igen! Plusz felszívódott a lakásból az összes cuccával együtt. Egyszerűen… eltűnt. – És? – Nem gyanús ez egy kicsit? Ugyan már, csak gondold végig! Csönd, majd Justin felsóhajtott. – Amennyire én tudom, Candice, Heather szabadságra ment. Ez kicsit sem gyanús. – Nem nyaralni ment! – kiáltotta csalódottan a nő. – Örökre eltűnt! Azt is beismerte, hogy szándékosan kevert bajba. – Tényleg bevallotta, hogy meghamisította a kézírásodat? – Nem – mondta Candice rövid hallgatás után. – Nem pont ezekkel a szavakkal. De azt mondta… – Candice, attól tartok, erre nincs időm! – szakította félbe Justin hidegen. – Majd előadhatod az álláspontodat a meghallgatáson. De kérlek, ne hívj többet! Szólok a recepción, hogy ne kapcsoljanak hozzám. – Justin, hogy lehetsz ennyire rohadtul korlátolt?! – kiabált a nő. – Hogy teheted… – Viszlát, Candice! A vonal elnémult, a nő hitetlenkedve bámulta a kagylót. – Hadd találjam ki! – kortyolt a grappájába Ed. – Bocsánatot kért, és fizetésemelést ajánlott. – Nem hisz nekem! – mondta Candice. – Rohadtul nem hisz nekem! – Már üvöltött. – Hogy hihet neki és nem nekem?! Hogy teheti?! Felállt, hagyta, hogy a telefon nagy csattanással a földre essen, és az ablakhoz sétált. Remegett a dühtől, képtelen volt megnyugodni.

– Mi az ördögöt képzel, ki ő egyáltalán?! Kap egy kis ideiglenes hatalmat, és máris azt hiszi, hogy ő vezeti az egész rohadt céget! Úgy beszélt velem, mintha én valami rohadt… gyári munkás lennék, ő meg valami nagyvállalat elnöke. Ez olyan szánalmas! – Látszik, hogy egy kis pöcs! – közölte Ed. – Nem kicsi – javította ki Candice, miközben még mindig kibámult az ablakon. – De elég vézna. – Megfordult, elkapta Ed pillantását, és fuldokolva kitört belőle a röhögés. – Jó ég, el sem hiszem, milyen dühös vagyok most! – Én sem! – Ed le volt nyűgözve. – Dühös Candice, ez tetszik! – Úgy érzem, mintha… – Némán csóválta a fejét, feszes mosollyal, mintha megint megpróbálná visszafojtani a nevetést, aztán egy könnycsepp futott le az arcán. – Most mit csináljak? – kérdezte halkabban. Letörölte a könnycseppet és kifújta a levegőt. – A meghallgatás csak két hét múlva lesz. Legalább. Addig mit csináljak? – Egyik kezével végigszántott zilált haján. – Még az épületbe sem tudok bemenni, mert elvették a biztonsági kártyám. Pár pillanatig csönd volt, majd Ed letette a poharát és felállt. – Gyere! Tűnjünk el innen! Menjünk el a nagynéném házába! – Tessék? – Candice bizonytalanul nézett rá. – A házba, amit örököltél? – Levegőváltozásként. Nem kuksolhatsz ebben a lakásban egész nap! – De… az kilométerekre van innen, nem? Wiltshire-ben vagy hol. – És? – kérdezte Ed. – Rengeteg időnk van. – Az órájára nézett. – Még csak tizenegy óra. – Nem is tudom – dörzsölgette arcát Candice. – Nem biztos, hogy ez olyan remek ötlet. – Akkor mit akarsz csinálni egész nap? Ülsz és megőrülsz? Arra ne számíts! Hosszú, néma csönd. – Igazad van! – mondta Candice végül. – Mi mást csinálhatnék? – Edre nézett és mosoly terült szét az arcán. A gondolatra, hogy elmenekülhet, örömmámorban úszott. – Igazad van! Menjünk!

Tizennyolcadik fejezet Giles délben kopogott a hálószoba ajtaján, és megvárta, míg a felesége álmosan felemeli a fejét. – Valaki látni szeretne – mondta halkan. Maggie a szemét dörzsölgette és ásított, míg a férfi besétált a szobába Luciával a karjában. Az ablakon beömlött a napfény, és ő kávé illatát érezte a levegőben, fáradtságot viszont nem. Mosolygott, nyújtózott egy nagyot, élvezte a gyapjúágynemű érintését kipihent bordáján. Boldogan gondolt arra, milyen csodás hely is ez az ágy. – De jól érzem magam! – Felült, és nekidőlt a párna halomnak. Hatalmasat ásított, és Giles-ra mosolygott. –Fantasztikusan formában vagyok! Csak a tejem akar kicsordulni. – Nem csodálom! – A férfi átnyújtotta neki Luciát, és figyelte, ahogy Maggie kigombolja a hálóingét. – Tizennégy órát aludtál. – Tizennégy órát? – csodálkozott Maggie, miközben Lucia enni kezdett. – Tizennégy órát! Nem emlékszem, mikor aludtam többet, mint… – A fejét csóválta. – El sem hiszem, hogy nem ébredtem fel! – Zajmentes zónában voltál – magyarázta Giles. – Kikapcsoltam a telefonokat, és elvittem Luciát sétálni. Csak pár perce értünk vissza. – Tényleg? – Maggie a kislánya arcocskájára nézett, és hirtelen támadt gyengédséggel mosolygott. – Hát nem szép? – Gyönyörű! Mint az anyukája. Giles leült az ágyra, és csendben figyelte kettőjüket. Egy idő után Maggie odafordult hozzá. – Hogy viselkedett éjszaka? Tudtál eleget aludni? – Nem sokat – mondta bánatosan. – Úgy tűnik, a leányzó nem igazán szereti a kiságyát. – A pillantása találkozott Maggie-ével. – Ez minden éjjel így ment? – Nagyjából – felelte Maggie rövid hallgatás után. – Nem értem, miért nem mondtad el soha! – Beletúrt kócos hajába. – Hívhattunk volna segítséget, tudtunk volna… – Tudom! – Maggie az ajkába harapott, és az ablakon át a kék eget nézte. – Én csak… nem is tudom. Képtelen voltam beismerni, milyen rettenetes az egész. – Habozott. –Te azt hitted, hogy én remekül

csinálom, hogy Lucia milyen tökéletes, és olyan büszke voltál rám… Ha elmondom neked, hogy az egész egy rémálom… – Azt mondtam volna, hogy tojd le a babát, és küldjük vissza! – vágta rá Giles. Maggie kuncogott. – Kösz, hogy elvitted tegnap éjjel! – Maggie, ne köszönd! – Férje szinte türelmetlen volt. – Az én gyerekem is, nem? Legalább annyi jogom van elátkozni hajnali háromkor, mint neked! – Rohadt baba! – mosolygott Luciára Maggie. – Rohadt baba! – ismételte Giles. – Rohadt, buta Anyu? –csóválta a fejét tettetett rosszallással. – Hazudni a védőnőnek. Nem biztos, de ezért le is csukhatnának. – Nem volt hazugság. – Maggie áttette Luciát a másik mellére – Csak… – kis pillanatig gondolkodott – ferdítés. – Úgy érted, jó PR! – Pontosan! – A nő gúnyosan mosolygott önmagán. –”Az életem a kisbabával merő boldogság – mondta Ms. Phillips. Így van, és nem, nem volt semmi probléma, hisz én vagyok Szuperanyu!” Lucia apró, szopogató arcocskájáról komolyan emelte a tekintetét Giles-ra. – Azt hittem, olyannak kell lennem, mint az anyád. De egyáltalán nem olyan vagyok, mint ő. – Nem vagy olyan főnökösködő – grimaszolt Giles. –Kiselőadást tartott nekem a felelősségről. Megint tízévesnek éreztem magam. Anyám rettenetesen ijesztő tud lenni, ha akar. – Istenem! – vigyorgott Maggie. – Erről jut eszembe. Szeretne a Madame az ágyban reggelizni? – A Madame imádná! – A Mademoiselle-lel mi legyen? Vigyem magammal, vagy hagyjam itt? – Itt hagyhatod a Mademoiselle-t. – Maggie megsimogatta Lucia fejét. – Nem biztos, hogy ő már befejezte a reggelijét. Giles kiment. A nő kényelmesen nekidőlt a párnáknak, és kinézett a kerten túl fekvő földekre. Ebből a távolságból nem látszott sem sár, sem szeder. Ragyogóan sütött a nap, és szél fodrozta a hosszú, zöld füvet; a

sövényről kismadár röppent fel. A vidék legidillibb színeiben pompázott. Ezt a hátteret képzelte el vidéki piknikjéhez. – Te mit gondolsz? – nézett Luciára. – Te szereted a vidéki stílust? Szereted a teheneket és a birkákat? Vagy inkább az autókat és a boltokat? Tehenek és birkák vagy autók és boltok? Te választasz! Lucia feszülten figyelt egy pillanatig, aztán csöppnyi arcra ásításra húzódott. – Pontosan! – mondta Maggie. – Cseppet sem érdekel, igaz? – Voilá! – Giles jelent meg az ajtóban. Kezében a tálcán egy üveg narancslé, gőzölgő kávéval teli kávéfőző, egy tányér meleg croissant és sárgabaracklekvár. Egy pillanatig csendben nézte Maggie-t, aztán az asztalra tette a rakományt. – Gyönyörű vagy! – mondta. – Aha, persze! Maggie kicsit elpirult. – De tényleg! – A férfi az ágyhoz jött, elvette Luciát és óvatosan letette a padlóra. Leült az ágyra, végigsimította Maggie haját, vállát, majd nagyon gyengéden a mellét. – Szerinted van hely az ágyban nekem is? Felesége visszanézett rá, és élvezte, hogy kipihent teste reagál a férfi érintésére. Jól ismert érzések bizseregtették meg a bőrét, lélegzése kicsit felgyorsult. – Lehet – mosolygott félénken. Giles lassan hozzáhajolt és megcsókolta. Maggie örömében behunyta a szemét, és elveszve a mennyei érzésben, a férfi teste köré fonta a karját. Férje ajka megtalálta a fülcimpáját, és ő halkan felnyögött a gyönyörtől. – Megcsinálhatnánk a másodikat – hallotta Giles hangját. – Nem lenne klassz? – Tessék? – Maggie megmerevedett. – Giles… – Vicceltem! – nyugtatta meg a férfi, ő pedig elhúzódott tőle, és látta, hogy nevet rá. – Vicceltem! – Nem! – Maggie szíve még mindig kalimpált. – Ez nem vicces! Ez még nem is… ez még félig sem volt vicces. Ez… ez… – Hirtelen kuncogni kezdett. – Gonosz vagy!

– Tudom. – Giles az orrával megcirógatta a nő nyakát. – Nem örülsz, hogy hozzám jöttél? Ed autója nyitható tetejű, tengerészkék kocsi volt. Miközben kinyitotta, Candice hitetlenkedve bámult. – Nem tudtam, hogy neked… mi is ez? – BMW. – Hűha! Miért nem láttalak ebben soha? Ed vállat vont. – Nem vezetek sokat. Candice felvonta a szemöldökét. – Miért van menő kocsid, ha sosem vezetsz? – Ugyan, Candice! – A férfi lefegyverzően mosolygott. – Pasi vagyok! A nő, akarata ellenére, elnevette magát, és beszállt a kocsiba. Egyszerre nevetségesen bűbájosnak érezte a helyzetet. Elindultak. A szél az arcába fújta a haját. A nap megcsillant a szélvédőn és a fényes króm visszapillantó tükrökön. Megálltak egy lámpánál, és Candice a szemével követte az úton áthaladó korabeli lányt. Csinosan öltözködött, nyilvánvalóan épp az irodájába sietett vissza. Vissza a biztos munkájához, a bizalomkeltő környezethez, a biztos jövőhöz. Candice arra gondolt, hogy reggel még ő is olyan volt, mint ez a lány. Hanyag és bizakodó, fogalma sem volt arról, hogy mi fog történni. Aztán pár óra alatt minden megváltozott. – Már sosem leszek ugyanaz – mondta anélkül, hogy igazából akarta volna. Ed felé fordult és ránézett. – Hogy érted? – Soha többé nem leszek olyan… bizakodó. Ostoba, hiszékeny bolond voltam! – Az ajtóra könyökölt, a kezével támasztotta a fejét. – Mekkora rohadt katasztrófa! Mekkora rohadt… – Candice, ne így fogd fel! – kérte Ed. – Mi? – kérdezte szarkasztikusan. – Ne hibáztassam magam? Ed vállat vont.

– Ne marcangold magad! Amit, tettél, az, hogy segítettél Heathernek, az… nagylelkű és nemes tett volt. Ha másféle ember, talán minden jól sül el. – Gondolom – motyogta Candice nagy sokára. – Az nem a te hibád, hogy dilis volt, igaz? Nem volt a homlokára írva. – De én olyan rohadt… idealistán álltam az egészhez! – Persze! Ettől vagy te… te. Nyugalom telepedett közéjük. Candice belenézett Ed sötét, intelligens szemébe, és kicsit elpirult. Mögöttük felbődült egy autóduda. A férfi szó nélkül sebességbe kapcsolta a kocsit, elindult. Candice kalapáló szívvel hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, már az autópályán jártak. Az ég kissé befelhősödött, és a szél túl erősen fújt ahhoz, hogy beszélgessenek. Ülő helyzetbe tornászta magát és körülnézett. Földeket látott, birkákat, és ismerős vidéki szagokat szippantott. A lábai elgémberedtek, az arcát kifújta a szél. Azon tűnődött, milyen messze lehetnek még. Mintha a gondolataiban olvasott volna, Ed balra indexelt, és lefordult az autópályáról. – Már majdnem ott vagyunk? – kérdezte Candice. A férfi bólintott, de mást nem mondott. Áthajtottak egy falun, a nő pedig kíváncsian nézegette a villákat és házakat, miközben azon tűnődött, vajon Edé milyen lehet. A férfi nem mesélt semmit róla. Sem azt, hogy nagy-e vagy kicsi, sem azt, hogy régi vagy új. A kocsi keskeny földútra fordult. Több mint két kilométeren át zötykölődtek rajta, aztán Ed begördült egy kapun. Az autó lelassított egy kocsi feljárónál, és Candice hitetlenkedve nézett előre. Alacsony, nádfedeles villa felé közeledtek, ami kissé elfordult tőlük, mintha félne megmutatni az arcát. A falakat halvány sárgabarack színűre festették, az ablakkeretek türkiz színűek, az egyik ablak belsejénél lila orgonát látott. A sarkon túl színesre festett fazekak sorakoztak a fából faragott bejárati ajtó előtt. – Még sosem láttam hasonlót! – ámuldozott Candice. –Mint egy tündérmesében!

– Tessék? – kérdezte Ed. Leállította a motort, és visszafogottan nézett körül. – Á, igen! Nem mondtam? A nagynéném festő volt, szerette a színeket. – Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Gyere, nézz körül! A bejárati ajtó alacsony halira nyílt, ahol szárított virágok lógtak le egy gerendáról. – Hogy figyelmeztesse a magas idiótákat. – Ed Candice-re nézett, aki belesett a kőlapos konyhába. – Mit szólsz? Tetszik? – Imádom! – A nő belépett a meleg, vörös falú helyiségbe, és végigsimított a faasztalon. – Amikor házról beszéltél, azt hittem… fogalmam sem volt. – Elég sokat voltam itt – mondta Ed. – Amikor a szüleim szétmentek, az előtt az ablak előtt üldögéltem, és a vonataimmal játszottam. Szomorú kis hülye voltam. – Hány éves voltál? – kérdezte Candice. – Tíz. A következő évben elkerültem a suliba. Elfordult és kibámult az ablakon. Valahol a házban még mindig ketyegett egy óra, odakint csendes vidéki nyugalom. Ed válla felett Candice látta az ablakon át, hogy egy madár türelmetlenül csipeget egy rózsaszínre festett virágcserépből. – Szóval – fordult hozzá Ed szerinted mennyit kaphatok érte? – El akarod adni? – szörnyedt el Candice. – Nem. Nyavalyás farmer leszek, és itt fogok élni. – Nem kellene mindig itt laknod. Megtarthatnád… – Hétvégére? – kérdezte Ed. – Vezessek idáig minden pénteken a csúcsforgalomban, csak hogy itt ücsöröghessek és fázzam? Felejtsd el, Candice! – Hát jó. A te házad. Candice a bekeretezett hímzést olvasta a falon. „A távolságtól a szív csak jobban szeret.” Mellette szénrajz egy kagylóról, az alatt pedig egy gyerekrajz három hízott libáról a mezőn. Közelebb hajolt: a bal alsó sarokba egy tanár odaírta a nevet: Edward Armitage. – Sose mesélted, hogy ez ilyen! – fordult meg. – Sose mondtad, hogy ennyire… – Tanácstalanul tárta szét a karját. – Nem, mert sose kérdezted.

– Szóval, mi történt a reggelimmel? – mormogta Maggie Giles karjában feküdve. A férfi lustán megmozdult, és kinyitotta az egyik szemét. – Még reggelit is akarsz? – Naná. Nem úszod meg olyan könnyen! Maggie felemelkedett, hogy Giles megmozdulhasson, aztán visszahuppant a párnákra, és figyelte, ahogy a férfi felül, és a pólójáért nyúl. Öltözködés közben azonban megállt. – Ezt nem hiszem el! – suttogta. – Ezt nézd! Maggie feltápászkodott, és követte férje pillantását. Lucia mélyen aludt a szőnyegen, apró kezeit ökölbe szorította. – Úgy látszik, nem nagyon zavartuk – kuncogott. – Mennyibe került az a kiságy? – kérdezte Giles bosszúsan. Lábujjhegyen kikerülte Luciát, fogta a reggeliző tálcát, és odaadta Maggie-nek. – Madame! – Kérek friss kávét! – közölte a nő azonnal. – Ez langyos! – A vezetőség fel van dúlva. Kérem, fogadja el ezt a pohár narancslevet, ezeket a finom croissant-okat, és legmélyebb bocsánatkérésünket jóvátételként. – Hmm. – Maggie elgondolkodva kortyolt egyet. – Ráadásul egy kétszemélyes vacsorát egy általam választott étteremben? – Természetesen! Ez a legkevesebb, amit megtehetünk! Elvette a kávéfőzőt, és kiment a szobából. Maggie kicsomagolt egy croissant-t, és vastagon rakott rá a borostyánszínű lekvárból. Nagyot harapott, aztán még egyet, élvezettel ízlelgette a vajas ízt és az édes lekvárt. Még soha nem volt ilyen egyszerű étel ennyire finom. Úgy érezte, hogy az ízlelőbimbói, és minden más része, egy időre eltompult, de most újra életre kelt. – Ez már jobb! – Giles friss kávéval jött vissza a szobába. Leült az ágyra, és Maggie-re mosolygott. – Ugye? – Igen – felelte a nő, és ivott egy kortyot a fanyar narancsléből. A nap megcsillant a poháron, ahogy visszatette a tálcára, és ő még egyet harapott a barackos croissant-ból.

Meleg színek, könnyű és édes íz, mintha a mennyország lenne a szájában. Újra kinézett az ablakon a napfényben ragyogó zöldellő földekre; olyan volt, mint az angol Paradicsom. Egy pillanatra vonzalmat érzett iránta. Szeder és gyom – emlékeztette önmagát. Sár és trágya. Tehenek és birkák. Vagy kocsik, boltok és taxik. Éles fények. Emberek. – Azt hiszem – jegyezte meg csak úgy mellékesen visszamegyek dolgozni. Kortyolt a mennyei kávéból, és Giles-ra nézett. – Értem – mondta a férfi óvatosan. – A régi munkádhoz? Vagy… – A régi munkámhoz – felelte Maggie. – Mint a Londoner főszerkesztője. Jól csináltam és hiányzik. – Kortyolt még egyet a kávéból, és élvezte, hogy övé az irányítás. – Még egy pár hónapig itthon maradhatok, aztán felvehetnénk egy dadát, én pedig visszamehetek. Giles néhány percig hallgatott. Maggie jókedvűen befejezte az első croissant-t, és lekvárt kezdett kenni a másodikra. – Maggie… – kezdte a férfi végül. – Igen? – mosolygott rá a nő. – Biztos vagy benne? Nehéz meló. – Tudom. Teljes állású anyának lenni is az. – Azt hiszed, találunk egy dadát… csak úgy? – Családok ezrei tesznek így. Nem tudom, mi miért lennénk mások. Giles felvonta a szemöldökét. – Nagyon hosszú napjaid lennének. Vonat, meló egész nap, aztán vissza… – Tudom. Így lenne, ha itt élnénk – Maggie egyre szélesebb mosollyal nézett a férjére. – Ezért kell visszaköltöznünk Londonba. – Tessék? – A férfi rámeredt. – Maggie, ezt nem mondhatod komolyan! – Ó, dehogynem! Lucia is egyetért, igaz, édesem? Ő is városi lány szeretne lenni, mint az anyukája. Maggie szeretettel nézett a lányára, aki még mindig mélyen aludt a padlón.

– Maggie… – Giles nyelt egyet. – Drágám, nem reagálod ezt túl egy picit? Mindig azt terveztük, hogy… – Azt tervezted – javította ki Maggie szelíden. – De úgy, hogy az anyám ilyen közel van, meg minden, őrültség lenne… – Anyád is egyetért velem – mosolygott Maggie. – Ha nem tudnád, ő egy istennő! Csönd támadt. Giles elképedve nézett rá. Aztán hirtelen hátravetette a fejét, és felnevetett. – Nők! Ti nagyban szervezkedtek a hátam mögött, nem igaz? – Talán – mosolygott Maggie gonoszkodva. – Mindjárt azt is közlöd velem, hogy máris házat keresel Londonban. – Talán – mondta Maggie rövid hallgatás után. Giles hahotázni kezdett. – Hihetetlen vagy! A munkahelyeddel beszéltél már? – Még nem. De ma felhívom azt az új fickót. Hallani akarom, mi újság arrafelé. – Az én helyem hol van ebben a történetben? – kérdezte Giles. – Van valami szerepem vagy ilyesmi? – Hmm. – Maggie elgondolkodva nézett rá. – Csinálhatnál még egy kis kávét, ha nem bánod. Candice és Ed egymás mellett ültek odakint a napsütésben, és instant kávét ittak fura alakú kézműves bögrékből. Mellettük egy tányéron szikkadt keksz, amit egy dobozban találtak, de az első falat után inkább hanyagolták. – Tudod, mi az igazi hülyeség? – kérdezte Candice, miközben figyelte, hogy egy fecske kilőtt a pajta teteje felett. – Még mindig bűntudatom van. Még mindig bűntudatot érzek vele szemben. – Heatherrel szemben? – képedt el Ed. – Most viccelsz! Azok után, amit tett? – Szinte azért, amit tett. Ha ennyire képes volt gyűlölni… – Candice a fejét csóválta. – Mit árul el ez arról, amit az apám tett a családjával?

Teljesen tönkretette őket. – Komoly arccal nézett Edre. – Ahányszor csak erre gondolok, kiráz a hideg. Csönd lett. A távolban bíbic rikoltozott, és kireppent egy fa lombja közül. – Hát, én nem sokat tudok a bűntudatról – szólalt meg végül Ed hisz ügyvéd vagyok. – Ivott egy korty kávét. –De azt tudom, hogy nincs miért rosszul érezned magad. Nem te kopasztottad meg Heather családját, hanem az apád. – Tudom, de… – Sajnálhatod, mint ahogy sajnálkozhatsz egy földrengés miatt. De nem lehet miatta bűntudatod. Nem hibáztathatod magad! – Egyenesen a szemébe nézett. – Nem te voltál, Candice! Nem te voltál! – Tudom – mondta a nő kis szünet után. – Igazad van. Az agyam tudja, hogy így van. De… – hörpölt a kávéjából és fájdalmasan felsóhajtott. – Mindent elrontok, igaz? Mintha mindent fordítva látnék. – Óvatosan letette a csészéjét, és nekidőlt a festett ajtófélfának. – Úgy értem, az utóbbi pár hétben annyira boldog voltam. Tényleg azt hittem, hogy Heather és én… – Szeretitek egymást? – Majdnem. – Candice szégyenkezve elnevette magát. – Olyan jól megvoltunk… Apróságok miatt, mint… – vonogatta a vállát. – Nem is tudom. Egyszer adott nekem egy tollat. – Egy tollat? – kérdezte vigyorogva Ed. – Igen – védekezett Candice. – Egy tollat. – Csak ennyi kell, hogy valaki elnyerje a szíved? Egy toll? Ed letette a csészéjét, és a zsebébe nyúlt. – Ne! Ne legyél… – Candice elhallgatott, mikor Ed előhúzott egy ütött-kopott öreg golyóstollat. – Tessék! – nyújtotta oda neki. – Most kedvelsz? – Ne nevess ki! – Candice érezte, hogy elpirul. – Nem nevetek. – De igen! Azt hiszed, bolond vagyok, ugye? – kérdezte egyre pirosabb arccal. – Azt gondolod, hogy én csak egy hülye… – Nem hiszem, hogy hülye vagy. – Gúnyolódsz rajtam.

– Te hiszed azt, hogy gúnyolódom. – Ed mosoly nélkül nézett rá. – Te tényleg azt hiszed, hogy gúnyolódom, Candice! Candice felemelte a fejét, és belenézett a férfi sötét szemébe. Amikor megértette, amit benne lát, szédülni kezdett, mintha eltűnt volna a lába alól a talaj, mintha új rendbe fordult volna a világ. Néma maradt, képtelen volt megszólalni, nehezen kapott levegőt. Egy levél hullott a hajába, de alig vette észre. Egy végtelen, kibírhatatlan percig egyikük sem moccant. Aztán Ed nagyon lassan a nőhöz hajolt, a pillantásuk még mindig egymásba fúródott. Ujjával végigsimította az arcát. Megérintette az állát, majd egészen gyengéden a szája sarkát. Candice megilletődötten nézett vissza rá, és olyan kétségbeesett vágyódást érzett, ami már szinte megrémítette. A férfi lassan még közelebb hajolt, megcirógatta a nő fül-cimpáját, finoman megcsókolta meztelen vállát. Ajkaival a nyakához ért, és Candice megremegett, képtelen volt uralkodni magán, még többet akart. Aztán végre a férfi lehajtotta a fejét és megcsókolta, előbb gyengéden, aztán sürgetően. Megálltak, egymásra néztek, szavak nélkül, mosoly nélkül. A férfi határozottan talpra állította, és a házba vezette, fel a lépcsőn. A nő lába ingott, mint egy újszülött borjúé. Candice még sosem szerelmeskedett ilyen lassan és intenzíven. Mintha a világ csak Ed övébe kapcsolódó, és a saját vágyát, fokozódó, hihetetlen eksztázisát visszatükröző sötét szemeire szűkült volna. Amikor elérte az orgazmust, könnyekben tört ki a megkönnyebbüléstől. Úgy tűnt, egész élete feszültségétől szabadult meg. Most kielégülten feküdt a férfi karjában, a mennyezetet nézte egy olyan szobában, aminek a részleteit csak most vette észre. Egyszerű, fehér falak, egyszerű kék fehér függönyök, öreg tölgyfaágy. A nyugalom meglepő szigete a földszinti színorgia után. A nő tekintete az ablakhoz vándorolt. A távolban domboldalon lerobogó birka-nyájat látott. Az állatok úgy tülekedtek, mintha attól tartanának, hogy elkésnek. – Alszol? – kérdezte egy idő után Ed.

Keze a nő hasát simogatta, ő pedig új, meg nem érdemelt örömöt érzett a testében. – Nem! – Azóta akartalak, amióta csak ismerlek. Candice hallgatott, aztán így szólt: – Tudom. Ed keze lassan a melleihez kalandozott, ő pedig újra borzongató félénkségét érzett. Furcsa volt ennyire közel lenni a férfihoz. – Te akartál… engem? – kérdezte Ed. – Most akarlak – fordult hozzá Candice. – Ennyi elég? – Megteszi. Ed magához húzta, hogy a nő megcsókolhassa. Jóval később, amikor az esti nap a dombok felé kúszott, lesétáltak a földszintre. – Kell lennie bornak itt valahol – ment Ed a konyhába. –Nézd meg, hogy találsz-e poharakat a szekrényben! Candice ásított, és besétált a szomszédos kis szobába. A fenyőfa komód a sarokban tele volt színes porcelánokkal, festményeket ábrázoló képeslapokkal és vastag falú fröccsentett üvegpoharakkal. Lefelé indulva elhaladt egy íróasztal mellett. Kézzel írt levél lógott ki egy kicsi fiókból, ami úgy kezdődött: „Kedves Edward!” Edward – gondolta kábán. Ed. Drága Ed! A kíváncsiság erősebb volt nála. Pár pillanatig küzdött magával, majd visszalesett az ajtóra, és kijjebb húzta a levelet. Kedves Edward! – Olvasta gyorsan. A nagynénéd nagyon örült, hogy találkozhatott veled a múlt héten, a látogatásaidból merít erőt. Az utolsó csekked nagyvonalú, nagyra értékeljük. El sem tudom hinni… – Megtaláltad őket? – szakította félbe Ed hangja. Gyorsan visszatuszkolta a papírt. – Igen! – kiáltotta, és felkapott két poharat a szekrényről. – Tessék! Amikor Ed belépett a szobába, új szemmel nézett rá. – Biztos hiányzik a nagynénéd – mondta. – Gyakran… meglátogattad?

– Viszonylag sokszor – vont vállat a férfi. – A vége felé eléggé zizi volt. Élt itt egy nővér, meg ilyesmi. – Á, értem – mondta Candice egyszerűen. – Az elég drága lehetett. Ed kicsit elvörösödött. – A család fizette – mondta és elfordult. – Gyere! Találtam bort. Odakint ültek, bort szopogattak, nézték, ahogy lehanyatlik a nap, közben feltámadt a szél. Ahogy egyre hűvösebb lett, Candice közelebb húzódott Edhez a fapadon; a férfi átkarolta. Teljes a csönd – gondolta a nő. Egészen más, mint London. Gondolatai szabadon csapongtak egy darabig, Heathernél kötöttek ki, majd megint tovaszálltak, mielőtt újra fellángolhatott volna benne a fájdalom. Nincs értelme ezen rágódni – mondta magának. Nincs értelme újra átélni. – Nem akarok visszamenni – hallotta hirtelen a saját hangját. – Akkor ne menjünk! Maradjunk itt éjszakára! – Komolyan mondod? – Ez az én házam. – Ed szorosabban Candice válla köré fonta a karját. – Addig maradunk, amíg nekünk tetszik.

Tizenkilencedik fejezet Maggie csak három nappal később tudta felhívni Charles Allsoppot, hogy elmondja, visszamenne dolgozni. Megvárta, amíg Paddy átjött egy reggeli kávéra, aztán a kezébe adta Luciát nagy halom ingatlankatalógussal együtt. – Hivatalosnak szeretnék tűnni – magyarázta. – Semmi üvöltő baba a háttérben. – Jó ötlet! – mondta anyósa vidáman. – Ezek is londoni házak? – Ma reggel érkeztek. Piros kereszteket tettem azok mellé, amik szóba jöhetnek. Maggie megvárta, míg Paddy óvatosan átviszi Luciát a nappaliba, és tárcsázta az Allsopp Publications számát. – Halló, igen – mondta, amint felvették a kagylót. – Charles Allsoppot kérem. Maggie Phillips. – Aztán örömében felcsillant a szeme. – Igen, jól vagyok! Kösz, Doreen! Igen, ő is jól van. Imádnivaló baba!

A nappaliból Paddy elkapta Maggie pillantását, és bátorítólag rámosolygott. Rózsaszín, szőrös polipot lóbált a kalimpáló Lucia előtt, és arra gondolt, hogy ilyen az igazi Maggie. Magabiztos, jókedvű és irányító, aki szembenéz a kihívásokkal. – Hiányozni fogsz – mormogta Luciának, és hagyta, hogy a baba megkaparintsa az ujját és rángassa. – Hiányozni fogsz. De azt hiszem, boldogabb leszel így. Szerinted is? Kezébe vette egy ingatlan ügynök ajánlatait, és böngészni kezdte a leírásokat. Igyekezett palástolni a döbbenetét a kertek szánalmas mérete és a lap tetején vastagon virító hatalmas számjegyek láttán. Ezért a pénzért itt… – gondolta, aztán elmosolyodott. Ezért a pénzért errefelé meg lehetne venni a Fenyvest. Tudjuk, az mekkora siker lett. – Igen, én is nagyon várom, Charles! – hallotta Maggie-t a konyhából. – Felveszem a kapcsolatot Justinnal is. Megtennéd? Hát, köszönöm! Alig várom, hogy találkozzunk! Igen. Viszlát! – Felnézett, tekintete összeakadt Paddy pillantásával, és felmutatta a hüvelykujját. – Nagyon kedvesnek tűnik! – sziszegte. – Azt javasolta, hogy legyen itthon számítógépem, így tudnék… Helló, Justin! – folytatta hangosabban. – Csak kíváncsi voltam, hogy mennek a dolgok. – Te is kérsz egy számítógépet? – mosolygott Paddy Luciára. – Örülnél neki? – Megcsikizte unokája pocakját, és boldogan figyelte, ahogy a baba viháncolni kezd. – Te is olyan okos leszel, mint az anyukád? Te is olyan… – Tessék?! – Maggie hangja süvített a konyhából, és ők mind a ketten felriadtak. – Jó ég! – nyögte Paddy. – Vajon… ? – Nem is adott magyarázatot? – Maggie felállt, és dühösen járkált a konyhában. – Á, szóval mégis. Te pedig leellenőrizted, ugye? – A nő hangja megkeményedett. – Értem. Ezt senkinek sem jutott eszébe megbeszélni velem?? –Csönd. – Nem, Justin, nem vagyok dühös! Tajtékzom? – Újabb szünet. – Justin, kurvára nem érdekelnek a szúrópróbaszerű ellenőrzéseid! – Jó ég! – mondta Paddy újból, és idegesen nézett Luciára.

– Igen, kétségbe vonom a hatáskörödet! – üvöltötte Maggie. – Sőt, hogy nyíltan fogalmazzak, meg sem érdemled! – Lecsapta a telefont és dühösen odavágta. – Faszfej! – Te jóságos ég! – Paddy elsápadt. – Vajon… – Gyerünk már! – fortyogott Maggie a konyhában, miközben ujjaival dobolt az asztalon. – Gyerünk, vedd fel! Candice, hol a pokolban vagy? Candice a villa kertjében feküdt; a leveleket szemlélte a feje fölött. A kora nyári nap melengette az arcát, és a levendula édes illatát érezte a szélben. De odabent, a bensőjében, didergett, ahogy azok a gondolatok, amiket az elmúlt pár napban megpróbált kiverni a fejéből, újra gyülekezni kezdtek Felfüggesztették az állásából. Nyilvánosan megszégyenítették. Ő pedig tönkretette azt a két barátságot, ami a világon a legtöbbet jelentette a számára. A fájdalom maró hullámokban járta át. Behunyta a szemét. Milyen régen is volt, amikor ők hárman a Manhattan bárban ültek, gyanútlanul megrendelték a koktéljaikat, és fogalmuk sem volt arról, hogy a lány, aki zöld mellényben áll az asztaluknál, belép majd az életükbe, és mindent tönkretesz! Szomorúan képzelte el, bárcsak visszatekerhetné és újrajátszhatná a jelenetet. Bárcsak ne Heather szolgált volna fel aznap este! Bárcsak másik bárba mentek volna! Bárcsak… Candice gyomorforgató önvádat érzett… Felült, megpróbált elmenekülni a gondolatai elől, és azon tűnődött, mit csinálhat most Ed. Reggel rejtélyes módon eltűnt, és valami meglepetésről mormogott. Remélhetőleg nem megint valami förtelmes helyi almabor – gondolta Candice, felemelt fejjel élvezve a meleg szellőt az arcán. Négy napja voltak a villában, de heteknek tűnt. Nem csináltak mást, csak aludtak, ettek, szeretkeztek, és feküdtek a fűben a kora nyári napon. Csak azért mentek be a faluba, hogy beszerezzék a legszükségesebbeket: élelmet, szappant és két fogkefét. Egyikük sem hozott magával váltóruhát, de a vendégszobában Justin nagy halom extra méretű színes pólóra akadt; egy szitanyomás-kiállítást reklámoztak. Candice-nek talált egy széles karimájú, cseresznyékkel díszített szalmakalapot is. Nem beszéltek egy árva lélekkel sem, nem

olvastak újságot. Maga volt a mennyország. Egy hely, ahol Candice menedékre lelhetett és gyógyulhatott. A nő arra gondolt, hogy bár a teste kipihente magát, az agya nem. Ki tudta verni a zavaró képeket a fejéből, de azok sietve visszatértek, amikor nem számított rájuk. Az érzések váratlanul rohanták meg, amitől a fájdalom szétáradt a testében, és könnyek gyűltek a szemébe. Sebzett volt, megalázott, tele szégyennel. A gondolatai pedig folyton Heather körül jártak. Heather Trelawney. Szőke haj, szürke szempár, pisze orr. Meleg kezek, amik szeretettel fogták az ő kezét. Gyöngyöző, ragályos nevetés. Ha eszébe jutottak a történtek, felfordult a gyomra, úgy érezte, megbecstelenítették. A barátságuk minden pillanata átverés volt? Nehezen tudta elhinni. – Candice! – Ed hangja zavarta meg a töprengését. A lány felállt, kirázta elzsibbadt lábait. A férfi különös tekintettel közeledett felé. – Candice, ne légy dühös, de elhoztam magammal valakit, akivel találkoznod kellene. – Mi van? – bámult rá a nő. – Ezt hogy érted? Elnézett a férfi válla felett, de nem látott senkit. – Bent van a házban – magyarázta Ed. – Gyere! – Ki az? – kérdezte a nő dühösen. Ed megfordult, és határozott pillantást vetett rá. – Valaki, akivel szerintem beszélned kellene. – Ki? – sietett utána a nő idegesen. – Kicsoda? Te jó ég, tudom, ki az! – mondta kalapáló szívvel. – Justin, igaz? – Nem – felelte Ed, és kinyitotta az ajtót. Candice belebámult a sötétségbe. Egy húsz év körüli fiatalembert látott az egyik szekrény mellett állni a konyhában. Nyugtalanul pillantott fel, és kezével hátrasimította hosszú szőke haját. Candice zavartan bámulta. Még sosem látta ezelőtt. – Candice – szólalt meg Ed. – Ő itt Hamish. – Hamish… – Candice a homlokát ráncolta. – Te… – megállt; az emlék úgy tűnt fel az agyában, mint egy buborék. – Te jó ég! Te Heather expasija vagy, ugye?

– Nem. – Hamish állhatatos szürke szemekkel nézett rá. – Az öccse vagyok. Roxanne a Strawson and Co. irodájában ült, teát kortyolgatott egy fehér porceláncsészéből, és azt kívánta, bárcsak ne remegne a keze, ahányszor csak leteszi. Puha, vastag csönd áradt a szoba szőnyegéből, a helyiséget a vagyon és a tiszteletreméltóság aurája lengte be, amitől ő gyarlónak és olcsónak érezte magát, bár az egyik legdrágább és legvisszafogottabb ruháját viselte. A szoba, ahol ült, kicsi volt, de impozáns. Tele nehéz tölgyfa könyvespolcokkal és diszkrécióval, mintha a falak is tudnák: itt bizalmas információk hangzanak el. – Nagyon örülök, hogy úgy döntött, eljön! – mondta Neil Cooper. – Hát igen – felelte a nő kurtán. – Győzött a kíváncsiság. – Gyakran megesik – kortyolt a saját csészéjéből a férfi. Sokkal fiatalabb volt, mint Roxanne gondolta. Arcán komoly, megfontolt kifejezés ült, mintha nem akarna neki csalódást okozni. Mintha nem akarná szertefoszlatni az aranyásó szerető reményeit. Roxanne-on egy pillanatra végighullámzott a megaláztatás, és letette a csészéjét. – Nézze – a nő kissé agresszívabban szólalt meg, mint tervezte –, essünk túl rajta, jó? Nem vártam semmit, úgyhogy bármi is az, csak aláírom, amit kell, és már itt sem vagyok! – Értem – mondta óvatosan Neil Cooper. – A dolog nem ilyen egyszerű. Ha felolvashatnám önnek azt a záradékot, amit a néhai Mr. Allsopp csatolt a végrendeletéhez röviddel a halála előtt… Kinyitott egy fekete bőrmappát, összerendezett néhány oldalt, Roxanne pedig hirtelen eszméléssel meredt hűvös, szakértő arcára. – Te jó ég! – A hangja enyhén remegett. – Tényleg hagyott rám valamit, ugye? Valami komolyat. Mi az? Nem pénzt, az biztos. – Nem – nézett rá halvány mosollyal Neil Cooper. – Nem pénzt. – Nincsenek anyagi gondjaink – mondta Hamish, és ivott a teájából, amit még Edward készített. – Valójában elég jól el vagyunk eresztve. Miután a szüleink szétmentek, anyám hozzáment ehhez a Derek nevű pasashoz. Ő… nos, neki a bőre alatt is pénz van. A kocsimat is ő

vette… – Kinézett az ablakon, ahol egy új Alfa Romeo díszelgett Ed BMW-je mellett. – Tényleg nagyon jó volt hozzánk! Mindkettőnkhöz. – Ó – hebegett Candice. A halántékát dörzsölgette, és megpróbálta összeszedni a gondolatait, megpróbált befogadni egy újabb elképesztő információt. Hamish-sel szemben ült az asztalnál, és ahányszor csak ránézett, Heather vonásait látta az arcán. Heather kisöccse. Még azt sem tudta, hogy a lánynak van egy öccse. – De akkor… – Mindig ezt csinálja – magyarázta a fiú. – Belekezd valamibe, például egy művészeti kurzusba, írókurzusba, aztán lemorzsolódik, elvállal valami vacak melót, hogy mindannyian rosszul érezzük magunkat. – Ó! – lehelte Candice. Lassúnak és szörnyen ostobának érezte magát, mintha az agyát túlterhelték volna az információk. – Tudtam, hogy magához költözik. Azt is sejtettem, hogy valami hülyeségre készül. Mondtam neki, hogy ezt meg kellene beszélniük, meg kellene oldanunk. De nem hallgatott rám. – Abbahagyta és Candice-re nézett. – De arra nem gondoltam, hogy ennyire messzire megy… A fiú megakadt, és ivott egy korty teát. – Szóval… tényleg gyűlölt engem. Candice-nek sikerült hűvös, halk hangon megszólalni. – Istenem! – Hamish kifújta a levegőt. – Ez… – Pár pillanatig csendben volt, aztán felnézett. – Nem magát. Nem magát, mint embert. Hanem… – Amit képviseltem. – Meg kell értenie. Amit az apja tett, az szétszakította a családunkat. Apám összetört. Kissé megőrült. Anyám pedig nem tudta ezt elviselni, úgyhogy… – Hamish ismét csendben volt pár pillanatig. – Persze könnyű volt mindenért a maga apját hibáztatni. De most, ha visszagondolok, azt hiszem, ez mindenképpen is megtörtént volna. A szüleim házassága enélkül sem volt túl fényes. – Ezt Heather nem így gondolta? – próbálkozott Candice. – Ő sosem látta a teljes képet. Suliban volt, úgyhogy nem tudta, hogy a szüleim állandóan vitatkoztak. Ő azt hitte, hogy minden tökéletes. Tudja, nagy ház, eszményi házasság… Aztán elvesztettük az összes

pénzünk, ők pedig elváltak. Heather ezt képtelen volt feldolgozni. Egy kicsit… meghibbant. – Tehát amikor meglátott engem a Manhattan bárban… – A nő a kezébe temette az arcát. – Candice, tisztázzunk valamit! – hajolt előre Ed. – Mind a ketten tudtátok, mit tett az apád, de egyikőtök sem említette soha? – Heather úgy viselkedett, mintha fogalma sem lett volna róla! – védekezett a nő. – Én pedig nem mondtam neki semmit, mert nem akartam, hogy azt higgye, szánalomból segítek neki. Én… – Kicsit elpirult. – Tényleg a barátja akartam lenni. – Tudom. – Hamish elkapta Candice tekintetét. – Meg kell mondanom, szerintem valószínűleg maga volt a legjobb barátja mind közül. De ő persze ezt nem így látta. Csönd telepedett a konyhára, majd Candice félénken megkérdezte: – Tudja, hol lehet most? – Fogalmam sincs – felelte a fiú. – Eltűnik hetekre, hónapokra. De aztán mindig előkerül. Candice nyelt egyet. – Megtenne… egy szívességet? – Micsodát? – Eljönne, és elmondaná a főnökömnek, Justinnak, milyen is Heather valójában? Elmesélné neki, hogy rászedett? Hosszú némaság. – Nem – mondta Hamish végül. – Nem, nem teszem. Szeretem a nővéremet, még akkor is, ha egy kicsit… – Elhallgatott. – Nem sétálok be valami irodába, és mondom azt, hogy ármánykodó, őrült ribanc. Sajnálom! – Candice-re nézett, majd nyikorogva hátratolta a székét. – Indulnom kell! – Rendben! – mondta Candice. – Hát… köszönöm, hogy eljött! – Remélem, minden rendbe jön! – vonogatta a vállát Hamish. Ed kikísérte, majd hamarosan visszajött a konyhába; mögötte az Alfa Romeo eltűnt az úton. Candice hitetlenkedve kérdezte: – Hogy találtad meg?

– Heather elmondta, hogy a családja Wiltshire-ben él. Megkerestem és meglátogattam őket. – Ed bosszúsan vigyorgott. – Őszintén szólva abban bíztam, hogy őt is ott találom. Hogy elkapom. Candice a fejét rázta. – Heathert aztán nem. Ed leült mellé, és megfogta a kezét. – De mindegy is. Most már tudod. – Most már tudom. Most már tudom, hogy egy pszichopatát szállásoltam el. Candice a férfira mosolygott, aztán a tenyerébe temette a kezét. Könnyek gördültek ki a szeme sarkából. – Mi az? – rémült meg Ed. – Jézusom! Sajnálom. Figyelmeztetnem kellett volna téged. El kellett volna… – Nem erről van szó! – A nő felnézett, és megtörölte a szemét. – Arról, hogy Hamish azt mondta, jó barát vagyok. – Egyenesen előre nézett, az arca enyhén remegett. – Roxanne és Maggie voltak a legjobb barátaim. Megpróbáltak figyelmeztetni Heather miatt. Erre én mit csináltam? – Iszonyodó, mély lélegzetet vett. – Megharagudtam rájuk, vitatkoztam velük. Annyira… odavoltam Heatherért. Inkább elveszítettem őket, mint hogy meghalljam az igazságot. – Nem veszítetted el őket! – állította Ed. – Ebben biztos vagyok. – Megbocsájthatatlan dolgokat mondtam, Ed. Úgy viselkedtem, mint egy… – Akkor hívd fel őket! – Próbáltam! – mondta bánatosan Candice. – Maggie lecsapta a kagylót. Roxanne pedig dühös rám. Azt hiszi, hogy eltitkoltam előle Ralph betegségét… – Akkor ez az ő veszteségük. Az ő rohadt veszteségük! – De nem az övék! – Az arcán újra könnyek gördültek. – Az enyém. Roxanne Neil Cooperre meredt, zsibogott a feje, dobogott a füle. Úgy érezte, közelednek felé az iroda falai. Életében először azt hitte, elájul. – Én… ez nem lehet igaz! – nyögte ki. – Nem lehet igaz! Ez biztos csak…

– Miss Roxanne Millerre – ismételte a férfi lassan – hagyom a londoni házam. Kensington, Abernathy Square, 15. – Felnézett a bőrmappából. – A magáé. Ott is lakhat, el is adhatja, amit csak szeretne. Ha óhajtja, segíthetjük tanáccsal az üggyel kapcsolatban, De természetesen nem kell elsietnie a döntést. Mindenképpen eltart egy ideig, amíg minden rendeződik. Roxanne megdermedt, képtelen volt megszólalni vagy megmozdulni. Ralph ráhagyta a házát. Üzenetet küldött számára – és a világ számára –, hogy jelentett valamit. Hogy nem egy senki. Szinte törvényesen elismerte. Valami meleg és erőteljes kezdett gyűlni benne, mintha hányni készülne. – Kér még egy csésze teát? – kérdezte Neil Cooper. – Én… – Roxanne nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a gombóctól a torkában. – Sajnálom. – Nyeldekelt, ahogy könnyek kezdtek folyni az arcán. – Istenem! Én egyszerűen sosem vártam… Zokogásban tört ki, képtelen volt megálljt parancsolni az érzéseknek. Dühösen kutatott zsebkendő után, megpróbált uralkodni az érzelmein, közben magán érezte Neil Cooper udvarias, együtt érző pillantását. – Csak… – nyögte végül – .. .kicsit sokkot kaptam. – Hát persze – mondta a férfi diplomatikusan. – Maga… ismeri az épületet? – Csak kívülről – törölgette a szemét Roxanne. – Kívülről minden istenverte tégláját ismerem. De sohasem jártam odabent. – Nos, ha szeretné megnézni, megszervezhetjük. – Én… nem hiszem. Még nem. – A nő kifújta az orrát, és látta, hogy Neil Cooper feljegyez valamit egy jegyzettömbre. – Mi a helyzet… – kezdte Roxanne, aztán megállt, szinte képtelen volt kimondani a szavakat. – A… a családdal? Ők tudják? – Igen – felelte Neil Cooper. – Igen, tudják. – Ők… – Elhallgatott, és nagy levegőt vett. – Gyűlölnek engem? – Miss Miller – mondta a férfi komolyan –, ne törődjön az Allsopp család többi tagjával. Biztosíthatom, hogy Mr. Allsopp végrendelete minden féllel szemben igen nagylelkű. – Megállt, és elkapta a nő

pillantását. – De hogy önre mit hagyott, az csak önökre, kettejükre tartozik. Csönd támadt, aztán Roxanne bólintott. – Rendben – mondta halkan. – Kösz. – Ha van még kérdése… – Nem – felelte Roxanne. – Nem, köszönöm. Azt hiszem, jobb, ha megyek, és… megemésztem ezt az egészet. – Felállt, és tekintete találkozott a fiatalember pillantásával. – Maga nagyon kedves volt hozzám. A faburkolatú ajtó mellett haladva Roxanne megpillantotta magát a falitükörben. Megrázkódott kivörösödött szeme látványától. Nyilvánvaló, hogy sírt, de ez biztos nem rendkívüli egy családjogi cégnél – gondolta egy félmosollyal. Neil Cooper előzékenyen kinyitotta neki az ajtót és félreállt. Roxanne kisétált az előtérbe. A recepciónál egy tengerészkék felöltőben ácsorgó férfit látott. – Sajnálom! – mondta az. – Kicsit korán jöttem… Roxanne megállította a lépteit, és érzékelte, hogy mellette Neil Cooperen eluralkodik a döbbenet. A pultnál Charles Allsopp felemelte a fejét, meglátta Roxanne-t és megdermedt. Fenyegető csöndben bámulták egymást, aztán Roxanne gyorsan elfordult, és megpróbált nyugodt maradni. – Hát, nagyon szépen köszönöm – mondta Neil Coopernek idegességtől remegő hangon. – Én… keresni fogom. Nagyon köszönöm. Anélkül, hogy a szemébe nézett volna, a kijárat felé indult. – Várjon! – állította meg Charles Allsopp hangja. – Kérem! Roxanne nagyon lassan fordult meg. Tudta, hogy ég az arca, az ajka kipirosodott, nincs rajta rúzs, és hogy a lába még mindig remeg. De nem érdekelte. Aztán egyszerre, amikor tekintete találkozott a férfi pillantásával, már nem volt ideges. Mondjon, amit csak akar! Lepereg róla. – Ön Roxanne Miller? – Én tényleg azt hiszem – sietett előre védelmezőleg Neil Cooper –, hogy mindenki érdekében…

– Várjon! – Charles Allsopp felemelte a kezét. – Csak be szeretnék mutatkozni. Semmi több. – Habozott, aztán lassan előrenyújtotta a kezét. – Örvendek! A nevem Charles Allsopp. – Helló – szólalt meg kis szünet után a nő, és megköszörülte a torkát. – Roxanne vagyok. Charles ünnepélyesen bólintott, és Roxanne azon kapta magát, hogy az jár a fejében, vajon mennyit tud róla. Vajon Ralph mondott-e valamit a legidősebb fiának, mielőtt meghalt. – Remélem, gondoskodnak magáról – mondta Charles és Neilre nézett. – Ó! – Roxanne meglepődött. – Igen. Így van! – Helyes. – Charles Allsopp egy idősebb jogászt vett észre, aki épp akkor jött le a lépcsőn a hallba. – Nos, mennem kell. Viszlát! – Viszlát! – felelte Roxanne zavartan, és figyelte, hogy a férfi felfelé indul a lépcsőn. – És… köszönöm! Odakint a járdán nekidőlt a falnak, és mélyeket lélegzett. Össze volt zavarodva. Eufórikus állapotban, szinte letaglózták az érzelmek. Ralph ráhagyta a házát. A házat, amit megszállottan bámult órákon át. Most az övé. Övé az az egymillió fontot érő ház. A gondolatra könny gyűlt a szemébe, szinte rosszul lett. Nem számított rá, hogy Ralph bármit is ráhagy. Nem számított rá, hogy Charles Allsopp ennyire udvariasan viselkedik majd vele. A világ hirtelen kedves lett hozzá, és ő nem tudta, hogy kell kezelnie ezt. Roxanne a táskájába nyúlt cigiért, és érezte, hogy rezeg a mobilja. A megbeszélés alatt is többször észrevette, hogy valaki nagyon keresi. Habozott, aztán elővette a telefont és vonakodva a füléhez tette. – Halló! – Roxanne! Hála Istennek! – Maggie hangja sürgetően recsegett a vonal végén. – Figyelj, beszéltél Candice-szel mostanában? – Nem. Valami baj van? – Az a nyavalyás Justin felfüggesztette! Valami marhaság a költségekkel. – Tessék?! – kiáltotta Roxanne, az agya azonnal újra mozgásba lendült.

– Eltűnt a föld színéről. Senki sem tudja, merre lehet. Nem veszi fel a telefonját. Lehet, hogy holtan fekszik valamelyik csatornában! – Istenem! – kalapált Roxanne szíve. – Fogalmam sem volt erről! – Téged sem hívott? Mikor beszéltél vele utoljára? – A temetésen. – Roxanne elhallgatott. – Hogy őszinte legyek, nem túl szépen váltunk el egymástól. – Én akkor hallottam utoljára róla, amikor hívott, hogy bocsánatot kérjen – mondta Maggie bánatosan. – Ráripakodtam, és lecsaptam a kagylót. Letaglózó volt a csönd. – Mindegy – mondta Maggie. – Holnap bejövök Londonba. Reggeli? – Reggeli – egyezett bele Roxanne. – Szólj, ha hallasz valamit! Kikapcsolta a telefonját, és aggodalmas arccal elsétált.

Huszadik fejezet Másnap délelőtt tizenegykor Maggie és Roxanne Candice ajtaja előtt állt, és hiába nyomta a csengőt. Egy idő után Maggie lehajolt, és a levélrésen át belesett az előszobába. – Egy halom levél van az asztalon – jelentette. – Candice-nek címezték őket? – Nem látom. Valószínűleg. – Maggie leengedte a levélrést, felállt és Roxanne-ra nézett. – Pocsékul érzem magam! – Én is szörnyen! – értett egyet Roxanne. Lerogyott a lépcső tetejére. Maggie mellételepedett. – Nem könnyítettem meg a dolgát Ralph temetésen. Én csak… á, nem tudom! A sajátomat sem. – Persze – vágta rá Maggie. – Rettenetes időszak lehetett. A hangja együtt érzően csengett, de még mindig meghökkentette a gondolat, hogy Roxanne és Ralph szeretők voltak. Roxanne vonakodva bár, de mindent elmesélt a pályaudvartól Candice lakásáig. Maggie vagy öt percig képtelen volt megszólalni. Hogy lehet, hogy két ember ilyen hosszú ideje barátnő, és hogy lehet, hogy az egyiknek ekkora titka van? Hogy tudott Roxanne olyan normálisan beszélni Ralph-ról, úgy, hogy közben nem árulta el magát? Hogy hagyhatta, hogy olyan sokszor keseregjen neki Ralph csip-csup ügyeiről, anélkül, hogy figyelmeztette

volna, a szeretőjéről beszélnek? Persze, érthető, nem volt más választása, Maggie mégis meg volt sértve. Nem tudott többé ugyanúgy Roxanne-ra nézni. – Végre találtam valakit, akit hibáztathattam – Roxanne mereven előrebámult –, úgyhogy mindent rázúdítottam. – Természetes reakció – szólt Maggie rövid hallgatás után. – Gyászoltál, és szükséged volt egy bűnbakra. – Talán igen. De hogy pont Candice… – Lehunyta a szemét. – Candice. Hogy okolhattam Candice-t?! – Tudom – szégyenkezett Maggie. – Én is így érzem. El sem hiszem, hogy rácsaptam a kagylót. De megbántott, és minden olyan szörnyűnek látszott… – Roxanne-ra nézett. – El sem tudom mondani, milyen kiborító volt az utóbbi pár hét. Komolyan mondom, kicsit elment az eszem. Csönd lett. Egy arra menő autóban ülők érdeklődve bámulták őket. – Erről fogalmam sem volt! – mondta Roxanne végül. – Mindig úgy tűnt, hogy… ura vagy a helyzetnek. Minden annyira ideálisnak látszott. – Tudom – bámulta Maggie a járdát – Hülye voltam. Senkinek nem voltam képes beismerni, milyen rettenetesen érzem magam. Sem Gilesnak, sem senkinek. – Elhallgatott és emlékezett. – Vagyis ez nem igaz. Neked egyszer el akartam mondani. Akkor este a Manhattan bárban. De megzavartak minket. Aztán… – szomorúan elmosolyodott –, tudod, az az este volt az egyik legpocsékabb egész életemben. Úgy éreztem kövér vagyok, kimerült, bűntudatom volt, hogy otthon hagytam Luciát… Aztán a végén mind vitatkoztunk egymással. Ezt… – felnevetett. – Ezt jobb, ha elfelejtjük! – Istenem, szörnyű vagyok. – Roxanne összetörten nézett Maggie-re. – Észre kellett volna vennem, hogy depressziós vagy. Fel kellett volna hívnom téged… Vagy meglátogatni. –Az ajkába harapott. – Jó kis barátja voltam mindkettőtöknek… – Ugyan! Neked rosszabb volt, mint bármelyikünknek. Sokkal rosszabb. Átkarolta és megszorította Roxanne vállát. Egy darabig mindketten hallgattak. Jött egy postás, furcsán nézett rájuk, majd elment mellettük, és bedobott egy halom levelet a résen.

– Most mit fogunk csinálni? – kérdezte Roxanne végül. – Megyünk és kinyírjuk Justint! – mondta Maggie. – Ezt nem úszhatja meg szárazon! – Felállt, és lesimította a szoknyáját. – Fogjunk egy taxit! – Egyébként szép ez a kosztüm! – nézett fel rá Roxanne felvont szemöldökkel. – Most, hogy jobban megnézem, nagyon csinos vagy! – Végignézett Maggie padlizsánszínű selyemkosztümjén, az egyszerű fehér pólón, csillogó, dióbarna haján. – Levágattad a hajad? – Igen – mondta Maggie félmosollyal az arcán. – Ez az új énem. Új haj, új ruhák, új rúzs. Tegnap délután elmentem vásárolni. Valóságos vagyont költöttem el. – Jól tetted! – mondta elismerően Roxanne. – Fantasztikusan áll neked ez a szín! – Csak ne találkozzam síró kisbabával! – Maggie talpra húzta a barátnőjét. – Mert akkor összecsöpögtetem tejjel az egészet. – Ááá! – grimaszolt a nő. – Ezt nem kellett volna elmondanod. – Az anyaság örömei! Maggie jókedvűen indult a sarok felé. Ha valaki pár héttel ezelőtt azt mondja, hogy nevetni fog a szoptatáson, egy szavát sem hiszi. De azt sem hitte volna, hogy két számmal nagyobb kosztümöt fog hordani a szokásosnál, és jól érzi magát benne. Amikor az Allsopp Publications épülete előtt kiszálltak a pöfékelő taxiból, Maggie hátrahajtotta a fejét, és felnézett. Az épület, ahol dolgozó életének nagy részét töltötte, ismerős volt, mégis más. Úgy tűnt, néhány hét alatt észrevétlenül megváltozott. – Olyan furcsa! – mormogta, míg Roxanne bedugta a belépőkártyáját, és kinyitotta az üvegajtót. – Mintha évek óta nem jártam volna itt. – Dettó! – dörmögte Roxanne. – Igazából meglep, hogy még működik a kártyám. – Maggie-re nézett. – Kész vagy? – Persze! Egymásra mosolyogtak és besétáltak az előtérbe. – Maggie! – kiáltotta Doreen a recepciós pultnál. – Micsoda meglepetés! De jól nézel ki! Hol a kisbaba? – Otthon – mosolygott Maggie. – Az anyósommal.

– Ó! Milyen kár! Elhozhattad volna! Kis tündér? –Doreen oldalba lökte a mellette ülő, szégyenlősnek látszó, vörös hajú lányt, akit Maggie nem ismert. – Ő Maggie, akiről meséltem – mondta neki. – Maggie, ő Julie. Csak tegnap kezdett a recepción. – Üdv, Julie! – köszönt Maggie udvariasan. – Doreen… – A kicsi jól viselkedik? Fogadok, hogy olyan, mint egy kisangyal! – Ő… ő nagyszerű! Valójában, Doreen, azért jöttem, hogy Justinnal beszéljek. Felhívnád nekem gyorsan? – Nem hiszem, hogy bent van – mondta Doreen meglepetten. – Elmentek valahová Mr. Allsoppal. De megnézem. – Lenyomott egy gombot. – Szia, Alicia! Itt Doreen! – A francba! – Maggie Roxanne-ra nézett. – Az eszembe sem jutott, hogy esetleg nincs bent! – Egy órán belül visszajönnek – nézett fel Doreen. – Egy dizájnbemutatóra mentek. – Minek? Milyen dizájnbemutató? – Ne engem kérdezz, drágám! Maggie összeszorított állkapoccsal pillantott Roxanne-ra. – Valószínűleg újratervezik az egész magazint, és nekem egy szót sem szólnak! – Most mit csinálunk? – kérdezte barátnője. – Várunk! – közölte Maggie határozottan. Egy óra múlva Justin még mindig nem ért vissza. A két nő a bőrszékeken ült az előtérben, a Londoner régi számait lapozgatták, és felkapták a fejüket, valahányszor csak nyílt az ajtó. A belépők közül sokan látogatók voltak, akik udvarias, érdeklődő pillantásokkal méregették őket. A többiek, akik a személyzethez tartoztak, odamentek hozzájuk, melegen üdvözölték Maggie-t, és azt kérdezték, hol hagyta a babát. – Ha legközelebb valaki megkérdezi, hol van – dohogott Maggie Roxanne-nak, miközben egy csapat marketinges lépett ki a liftből –, azt mondom, hogy a pénztárcámban. Roxanne nem válaszolt. Candice fényképére bámult a Londoner egyik régi számában, ami most került a szeme elé. Újságírónk, Candice Brewin kivizsgálja az idős emberek helyzetét a londoni kórházakban,

olvasta a szalagcímet. Mellette, a nő kerek arca, szemöldöke kissé felvonva, mintha meg lenne lepődve. Roxanne úgy nézett az ismerős képre, mintha most látná először, és szúró fájdalmat érzett a mellkasában a lány ártatlan arckifejezésétől. Nem látszott rámenős riporternek. Inkább olyan volt, mint egy gyerek. – Roxanne? – kérdezte Maggie. – Jól vagy? – Tudhattuk volna, hogy ez lesz! – válaszolta remegő hangon. Letette az újságot, és Maggie-re nézett. – Tudtuk, hogy az a kis ribanc rosszban sántikál. Meg kellett volna… Nem is tudom. – Az arcát dörzsölte. – Figyelmeztethettük volna Candice-t vagy valami… – Megpróbáltuk, emlékszel? De Candice folyton őt védte. – Csinálhattunk volna valamit! Megpróbálhattuk volna megvédeni ahelyett, hogy meghátrálunk, és hagyjuk, hogy belesétáljon… – Mit tehettünk volna? – érvelt Maggie. – Nem tudtunk semmit. Valljuk be, hogy nem volt több, mint megérzés. Egyszerűen nem szerettük azt a lányt. Csönd lett. Néhány üzletember lépett az előtérbe. Rájuk néztek, majd a recepcióhoz sétáltak. – Szerinted hol lehet most? – Roxanne komoly arccal nézett Maggiere. – Már napok teltek el. Az ember nem tűnik el csak úgy napokra! – Én… nem tudom. Biztos jól van! Talán… nyaral vagy ilyesmi… – tette hozzá bizonytalanul Maggie. – Mellette kellett volna lennünk! – közölte Roxanne halk, szenvedélyes hangon. – Sose bocsájtom meg magamnak, hogy cserbenhagytam! Azt sem, hogy téged? – Maggie-re nézett. – Mellettetek kellett volna állnom, amikor magatok alatt voltatok. – Nem tudhattad! – mondta zavartan barátnője. – Honnan tudtad volna? – Hát éppen ez a lényeg! – nyomatékosította Roxanne. –Nem kellett volna titkolóznunk… vagy… alakoskodnunk a másik előtt. Egyikünknek sem lenne szabad azt éreznie, hogy egyedül kell boldogulnia. – Maggie-re nézett. Kék szemében könnyek csillogtak. – Maggie, legközelebb hívj fel! Az éjszaka közepén… vagy bármikor. Ha magad alatt vagy, hívj fel! Azonnal odamegyek, és elviszem a babát sétálni. Vagy Giles-t. Amelyiküktől meg akarsz szabadulni –

vigyorgott, Maggie pedig kuncogott. – Kérlek – komolyodott el Roxanne. – Hívj fel, Maggie! Ne tégy úgy, mintha minden rendben lenne, amikor nincs! – Nem fogok! – Maggie is igyekezett elpislogni a könnyeit. – Felhívlak. Megígérem! Talán akkor is, amikor nincs semmi baj. – Kurtán elmosolyodott, aztán habozott. – Ha megint hat évig lesz viszonyod a főnököddel, mondd el, jó? – Áll az alku! – Roxanne ösztönösen előrehajolt, és szorosan megölelte Maggie-t. – Hiányoztál – motyogta. – Gyere vissza Londonba hamar! – Te is hiányoztál! – Maggie torkát összeszorították az érzelmek. – Te jó ég, mind hiányoztatok! Úgy érzem, mintha… – A francba! – nézett át Roxanne barátnője válla felett. – A francba! Jönnek! – Mi? – Maggie megfordult. Justint látta közeledni a járdán az épület üvegajtaja felé. Sötétszürke öltönyt viselt, lelkesen mutogatott és magyarázott a mellette sétáló Charles Allsoppnak. – Istenem! – fordult vissza rémülten Roxanne-hoz. Szippantott egy nagyot, és a szeméhez emelte a kezét. – Gyorsan! Jól nézek ki? Elkenődött a sminkem? – Kicsit. – Roxanne előrehajolt és ügyesen letörölt egy festékfoltot. – Hát az enyém? – Jól nézel ki! – fürkészte Maggie a barátnője arcát. – Minden a helyén! – Ajánlom a vízálló sminket! – mondta jókedvűen Roxanne. – Megbirkózik a tengerrel, a homokkal, erős érzelmekkel. .. – Elhallgatott, amikor kivágódott az üvegajtó. – Basszus! – morogta. – Itt vannak! Mit fogunk mondani? – Ne aggódj! – mondta Maggie. – Majd én beszélek? –Felállt, lesimította a szoknyáját, és mély lélegzetet vett. –Rendben! – Idegesen Roxanne-ra pillantott. – Rajta! Justin! – emelte meg a hangját a nő, miközben előrelépett. – Hogy vagy? Maggie szavai úgy hatottak a férfira, mint akit leforráztak. Amikor meglátta a nőt, látványosan elképedt, aztán ugyanolyan látványosan felöltötte az örömteli maszkját.

– Maggie! – Kitárta a karját, mintha meg akarná ölelni. – Micsoda kellemes meglepetés! – Gondoltam, beugrom és megnézem, hogy mennek a dolgok – mosolygott Maggie. Meg sem próbálta utánozni a férfi gesztusait. – Nagyszerű! – Justin hangja erőltetett lelkesedéssel volt tele. – Milyen… pompás ötlet! – Szóval, íme a híres Maggie Phillips! – Charles Allsopp barátságosan rámosolygott és felé nyújtotta a kezét. – Maggie, én Charles Allsopp vagyok. Gratulálok a kisbabája születéséhez! Biztosan izgalmas feladat a maga számára. – Köszönöm – mondta a nő kedvesen. – Igen, az. – Azt is meg kell mondanom, nem telik el nap anélkül, hogy valaki meg ne kérdezné tőlem, hogy maga mikor jön vissza a Londonerhez. – Tényleg? – Maggie megengedett magának egy apró, elégedett pillantást Justin csüggedt arcára. – Nos, nagyon örülök, hogy ezt hallom! Úgy tervezem, hogy pár héten belül visszajövök. – Jó! – mondta Charles Allsopp. – Örömmel hallom! – Charles, ő itt Roxanne Miller! – szólalt meg Justin hangosan, figyelmet követelve. – Egyik szabadúszónk. – Már találkoztunk Miss Millerrel – mondta Charles rövid hallgatás után, és barátságos mosolyt villantott a nőre. – Nos, megkínálhatom önöket egy csésze teával? Egy itallal? – Igazán kedves – mondta Maggie hivatalos hangon. – De attól tartok, ez nem udvariassági látogatás. Egy igen szerencsétlen ügy miatt vagyok itt. Candice Brewin felfüggesztéséről van szó. Kissé felháborított, amikor hallottam róla. – Ah! – Charles Allsopp Justinra pillantott. – Justin? – Jól megalapozott döntés – védekezett a férfi. – A tények azt mutatják, hogy Candice meglopta a céget. Ha szerinted ez nem komoly indok, Maggie… – Persze hogy az! – válaszolta komoran a nő. – De nem tudom elhinni, hogy Candice képes lenne ilyesmire! – A bizonyítékok az irodámban vannak – közölte Justin. – A saját szemeddel láthatod őket, ha szeretnéd! – Rendben! – Maggie a lift felé biccentett. – Lássuk!

A szerkesztőség ajtaján besétálva Maggie hirtelen tulajdonosnak érezte magát. Itt a magazinja, itt a csapata. Majdnem olyan volt, mintha hazaért volna. – Szia, Maggie! – vetette oda Alicia félvállról, amikor elment mellette, aztán megtorpant. – Maggie! Hogy vagy? Hova a pokolba tűnt a pocakod? – A francba! – tettetett rémületet a nő. – Tudtam, hogy valami hiányzik! Kuncogás futott végig az irodán. Csillogó szemű arcok kukkantottak fel az íróasztaloktól, vetettek egy pillantást Justinra, aztán Maggie-re. – Csak beugrottam – nézett körül a nő. – Egy gyors köszönésre. – Jó volt látni – mondta Alicia. – Legközelebb hozd a kicsit is! – Úgy lesz – mondta Maggie vidáman, aztán megfordult, és besétált Justin irodájába. A férfi, Charles és Roxanne már várták. Becsukta maga után az ajtót, és néhány pillanatig senki nem szólalt meg. – Meg kell mondanom – fordult Charles végül Maggie-hez –, nem egészen értem, miért is vagyunk itt. Attól tartok, a Candice elleni bizonyítékok igen meggyőzőek. A meghallgatáson pedig természetesen lehetőséget fog kapni… – Meghallgatás! – csattant fel a nő. – Nincs szükség meghallgatásra ahhoz, hogy tisztázzuk ezt az ügyet! – Tessék! – Justin kupacnyi fénymásolt nyomtatványt vett elő a fiókjából. Mindegyik fejlécén Candice neve állt. A diadalittasságtól hangja élesebb lett. – Mit szólsz ezekhez? Maggie ügyet sem vetett rá. – Meghallgatta a magyarázatát? – fordult Charleshoz. – A történetet arról, hogy az egyik kolléganője rászedte? – felvonta a szemöldökét. – Meglehetősen meseszerű volt. – Nos, szerintem az ötlet, hogy Candice Brewin képes csalásra, még inkább az! – kiáltott fel Roxanne. – Ti a barátai vagytok! – közölte csípősen Justin. – Persze, hogy véditek! – Javíts ki, ha tévedek – vágott vissza a nő –, de te a pasija voltál. Neked meg az utadban volt!

– Igaz ez? – Charles meglepetten vonta fel a szemöldökét, és Justinra nézett. – Ezt nekem nem mondtad. – Mert mellékes! – vörösödött el a férfi. – Abszolút korrektül és pártatlanul jártam el. – Épp ellenkezőleg! – Maggie hangja hűvös és megfontolt volt. – Ha engem kérdezel, önkényesen és felelőtlenül viselkedtél. Inkább hittél Heather Trelawney-nek – egy lánynak, aki csak pár hete volt a cégnél –, mint Candice-nek, aki mióta is dolgozik itt, öt éve? Elhitted a nevetséges meséjét a munkahelyi megfélemlítésről. Láttad valaha a saját szemeddel? Azonnal elhitted ezeknek az igényléseknek a valódiságát. – Maggie felvett egy lapot, aztán elutasítóan visszadobta az asztalra. – Én viszont százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy ha megvizsgálják ezeket, akkor kiderül, hogy ez Candice meghamisított kézírása, nem valódi! – Megállt, hagyta, hogy felfogják a szavait. – Szerintem, Justin, nemcsak hogy részrehajlóan és helytelen sietséggel akartál megszabadulni egy tehetséges alkalmazottól, de a tisztánlátásod hiánya egyben sokba is kerül a cégnek az elvesztegetett idő, a bomlasztás, és a tönkretett munkahelyi morál miatt. Csönd lett. Roxanne Charles Allsoppra nézett, és magában vigyorgott. A férfi tátott szájjal bámult Maggie-re. – A megfélemlítésnek voltak szemtanúi – lapozta át a papírokat Justin. – Biztos volt… Igen. – Kihúzott egyet a paksamétából. – Kelly Jones. – Az ajtóhoz sétált, és kiszólt. – Kelly? Be tudnál jönni egy percre, kérlek? A titkárnőnk – magyarázta halkabban Charlesnak. – Heather azt mondta, Kelly néhányszor tanúja volt Candice kellemetlen viselkedésének. – Kellemetlen viselkedés? – horkant fel Roxanne. – Az isten szerelmére, Justin! Ébredj már fel, és lásd be, hogy bűzlik ez az egész! – Hallgassuk meg, mit mond Kelly, jó? – kérte hűvösen Justin. A tizenhat éves lány belépett az irodába, arcát forró pír öntötte el. Megállt az ajtóban, lábait zavartan összeakasztotta, és mereven bámulta a padlót. – Kelly – szólalt meg Justin finom, atyáskodó stílusban –, kérdeznék valamit Candice Brewinről, akit, mint tudod, a cég felfüggesztett, és Heather Trenlawney-ről.

– Rendben – suttogta a lány. Justin elégedetten nézett körbe a szobában. – Mesélnél nekünk arról, amit tudsz? – Nagyon rosszul érzem magam emiatt – folytatta Kelly kínlódva, összekulcsolva a kezét. – Már előbb is el akartam mondani valamit. De nem akartam… tudják, bajt kavarni. – Ne törődj azzal! – mondta kedvesen Justin. – Mit akartál mondani? – Hát, csak… – habozott Kelly –, hogy Heather gyűlölte Candice-t. Tényleg… gyűlölte. Azt is előre tudta, hogy Candice bajba kerül. A költségekről van szó, ugye? – A lány idegesen felnézett. – Azt hiszem, Heathernek valami köze van hozzá. – Roxanne Justinra nézett, horkantva felnevetett, és a szájára tapasztotta a kezét. – Értem – mondta Charles Allsopp lassan, és ő is Justinra nézett. – Úgy gondolom, az lett volna a minimum, hogy ezt az ügyet alaposabban kivizsgálják, mielőtt lépéseket tesznek. Te mit gondolsz? Néma csönd. – Én… én… teljesen egyetértek – mondta végül a férfi dadogva a dühtől. – Nyilvánvaló, hogy néhány tényt… súlyosan félreértelmeztek… – Dühös pillantásokat lövellt Kelly felé. – Talán, ha Kelly hamarabb szól nekem… – Ne őt hibáztasd! – ripakodott rá Roxanne. – Te akartál megszabadulni Candice-től! – Azt hiszem, ebben az ügyben… teljes és alapos kivizsgálásra van szükség – mondta Justin, tudomást sem véve az elhangzott mondatról. – Világos, hogy történt néhány mulasztás. .. – nyelt egyet –, és a helyzetet… tisztázni kell. Ezért azt javaslom, Charles, hogy amint Heather visszajön… – Nem jön vissza – szólalt meg Kelly. – Tessék? – Justin ideges volt, hogy félbeszakították. – Heather nem jön vissza. – A lány még jobban csavargatta a kezét. – Ausztráliába ment. – Örökre? – horkant fel hitetlenkedve Justin. – Nem tudom – vörösödött el Kelly. – De ide biztos nem jön vissza. Ö… kaptam tőle búcsúajándékot. – De kedves! – morogta Roxanne.

Charles Allsopp hitetlenkedve rázta a fejét. – Ez nevetséges! Teljesen… – Megállt, és a kipirult lány felé biccentett. – Köszönöm, Kelly! Elmehetsz! Az ajtó becsukódása után a férfi Maggie-hez fordult. – Most azonnal kapcsolatba kell lépnünk Candice-szel, és meg kell szervezni egy találkozót! Elintézné ezt, Maggie? Megkérné, hogy jöjjön ide, amint lehet? Esetleg holnap. – Megtenném – felelte a nő. – De nem tudjuk, hol lehet. – Tessék? – bámult rá Charles. – Eltűnt – magyarázta Maggie komoly arccal. – Nem veszi fel a telefonját, a levelei halomban állnak az előszobájában… Eléggé aggódunk miatta. – Jézusom! – rémült meg Charles. – Már csak ez hiányzott! Hívták a rendőrséget? – Még nem – felelte Maggie –, de azt hiszem, nem ártana. – Jóságos ég! – emelte a férfi a homlokához a kezét. – Mekkora átkozott baklövés! – Egy-két percig hallgatott, majd zord arccal Justinhoz fordult. – Justin, azt hiszem, nem ártana elbeszélgetnünk. – Te-teljesen egyetértek… – nyögte a férfi. – Jó ötlet? –remegő kézzel nyúlt a naptárja után. – Hm… mikor gondoltad? – Most gondoltam – felelte kurtán Charles. – Pont most, az irodámban! – A többiekhez fordult. – Ha megbocsájtanak… – Természetesen! – felelte Maggie. – Induljanak csak azonnal! – mosolygott kárörvendően Justinra Roxanne. A két férfi távozása után Roxanne és Maggie leroskadt egy-egy székre, és egymásra nézett. – Pokolian… összetörtnek érzem magam – nyögte Maggie, és masszírozni kezdte a halántékát. – Nem lep meg! Fantasztikus voltál! Még sosem láttam ilyesmit! – Azt hiszem, elég világos voltam – mosolygott elégedetten Maggie. – Világos? Én mondom neked, a kis műsorod után Charles vörös szőnyeggel várja vissza Candice-t! – Roxanne kinyújtóztatta a lábait, és lerúgta a cipőjét. – Lehet, hogy azonnal fizetésemelést ad neki.

Mindennap virág lesz az asztalán, és a cégnél mindenkinek küld egy őt dicsőítő e-mailt. Maggie nevetni kezdett, de hirtelen elhallgatott. – Ha megtaláljuk. – Ha megtaláljuk – ismételte Roxanne, és komoran nézett barátnőjére. – Komolyan gondoltad, hogy hívjuk a rendőrséget? – Nem tudom – sóhajtott Maggie. – Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a rendőrség tenne bármit is. Valószínűleg közölnék, hogy törődjünk a saját dolgunkkal. – Akkor mit tehetünk? – Jó ég tudja! – Maggie az arcát dörzsölgette. – Hívjuk fel az anyját? – Oda biztos nem ment – rázta a fejét Roxanne. – Ki nem állhatja azt a nőt. – Nem maradt senkije, igaz? – kérdezte Maggie és könnyes lett a szeme. – Ó, a francba, utálok belegondolni! Biztos teljesen egyedül érezte magát – nézett gyötrődve Roxanne-ra. – Gondolj bele! Mi is cserbenhagytuk, Heather is… Zajt hallott az ajtó felől, úgyhogy nem fejezte be a gondolatot. Az üvegfalon túl az új recepciós, Julie kukucskált szorongva. Amikor Maggie intett neki, óvatosan kinyitotta az ajtót. – Elnézést a zavarásért – nézett egyikükről a másikra. – Semmi gond – törölgette a szemét Maggie. – Miről van szó? – Van valaki odalent, aki Justinnal szeretne beszélni – mondta Julie idegesen. – Doreen nem volt biztos benne, hogy még megbeszélése van-e vagy sem… – Attól tartok, még igen. – Egy darabig még az is lesz – tette hozzá Roxanne. –Legalábbis reméljük! – Értem. – Julie bizonytalanul elhallgatott. – Akkor mit mondjak annak az illetőnek? – Mit gondolsz? – nézett Maggie Roxanne-ra. – Beszéljek vele én? – Nem értem, miért tennéd – nyújtózkodott a nő. – Nem azért vagy itt, hogy dolgozz. Szülési szabadságon vagy, a fenébe is! – Tudom. Mégis… lehet, hogy fontos. – Túl lelkiismeretes vagy! Semmi sem lehet annyira fontos.

– Talán igazad van – mondta egy idő után Maggie grimaszolva. –Jaj, nem is tudom? –Julie-ra nézett. – Nem tudja véletlenül, hogy hívják? Csönd volt, míg a nő a cetlijére nézett. – Úgy hívják… Candice Brewin. – Julie felnézett. – Úgy tűnik, régebben itt dolgozott, vagy ilyesmi. Candice a recepciós pultnál állt, és kétségbeesetten igyekezett legyűrni a vágyat, hogy kirohanjon az ajtón, és soha vissza se jöjjön. Lábai remegtek a vadiúj harisnyában, ajkai kiszáradtak, és minden pillanatban, amikor azt hitte, Justint látja, attól félt, elhányja magát. Ugyanakkor határozottságot is érzett, ami vékony acélrúdként szegezte földhöz remegő lábait. Ezt meg kell tennem! – mondta magának újra. Ha vissza akarom kapni a munkám, a becsületem, ezt meg kell tennem! Aznap reggel a villában különös könnyedséggel, szinte megkönnyebbüléssel ébredt. Némán bámult a plafonra, megpróbálta helyrerakni ezt az új érzést. Megpróbált rájönni, mi is történt. A megoldás villámként sújtott le rá. Többé már nem érzett bűntudatot. Már nem volt bűntudata. Mintha feloldozást nyert és meggyógyult volna. Mintha az évek óta észrevétlenül viselt teher megszűnt volna, és ő végre kiegyenesíthette a vállait, szabadon, bármerre elindulhatott, amerre neki tetszett. Az apja bűnei miatt érzett bűntudat eltűnt. Szándékosan előkotorta az agyában Heathert, hogy letesztelje a dolgot. Várta – a düh és megaláztatás közt – a bűntudat feltűnését. A szégyen szikráját, amit mindig érzett. A gyomrába hasító fájdalmat, ahogy visszagondolt apja viselkedésére. Automatikus reakció volt, amihez hozzászokott az évek során. De aznap reggel nem történt semmi. Csak valami új üresség támadt legbelül. Zsibbadtság. Némán, mozdulatlanul feküdt, és az átalakulásán ámuldozott. Most tisztán látta Heathert, más színben látta az egész kapcsolatukat. Nem tartozott Heathernek semmivel. Semmivel. Ed megfordult mellette az ágyban. Candice feje kitisztult és megnyugodott. – Reggelt! – mormolta a férfi álmosan, és fölé hajolt, hogy megcsókolja.

– Vissza akarom kapni a munkám! – felelte a nő még mindig a plafont bámulva. – Nem várok semmilyen meghallgatásra. Vissza akarom kapni a munkám, Ed! – Jó – mondta erre ő, és megcsókolta a nő fülét. – Akkor menj, és szerezd vissza! Szinte szó nélkül reggeliztek és csomagoltak össze. Mintha a beszélgetés tönkretehetné a hangulatot, a koncentrációt. Visszafelé autózva Londonba, Candice feszülten ült, kezével az ajtó tetejét markolta, egyenesen előre nézett. Ed hazavitte, megvárta, míg átöltözik a legcsinosabb ruhájába, és idehozta. Valahogy sikerült magabiztosan besétálnia az előcsarnokba, és Justin után érdeklődni. Idáig valahogy eljutott. De most, a márványpadlón ácsorogva, megremegve Doreen kíváncsi tekintetétől, a magabiztossága elpárolgott. Pontosan mit is fog mondani Justinnak? Hogy veszi rá, hogy meggondolja magát? Hirtelen sebezhetőnek érezte magát az álarc alatt. Mintha a legkisebb összetűzés is elfújhatná a nyugalmát. A tisztánlátás, amit reggel érzett, elhomályosodott, mellkasát ismét összehúzta a megaláztatás. Mi lesz, ha Justin nem hallgatja meg, ha egyszerűen kidobatja az épületből, ha megint tolvajnak nevezi? Elpróbálta a mondandóját, pontosan eltervezte, milyen szavakat fog használni, de most még önmagának sem tűnt meggyőzőnek. Justin egyszerűen elutasítja a mondanivalóját, és felszólítja, hogy távozzon. Candice arca égett kínjában, közben nagyokat nyelt. – Igen – nézett fel Doreen. – Ahogy gondoltam, Justin jelenleg megbeszélésen van. – Ó! – Candice hangja remegett. – Értem. – De arra kérik, itt várjon! – mondta Doreen barátságtalanul. – Valaki azonnal lejön. – Mi…minek? – kérdezte Candice, de a recepciós csak felvonta a szemöldökét. A szíve rémülten kalimpált. Talán be akarják perelni. Talán bevonják a rendőrséget. Mit mondhatott nekik Justin? Arca jobban lángolt, mint

valaha. Idegesen és kapkodva lélegzett. Pánikolva gondolt arra, hogy sose kellett volna visszajönnie. Nem kellett volna eljönnie. A folyosó végén pittyenés hallatszott: a lift megérkezett a földszintre. Candice érezte, hogy a gyomra összeszorul ijedtében. Mélyet lélegzett, és felkészült a legrosszabbra. A felvonó ajtaja kinyílt, és az arca megdermedt a meglepetéstől. Ez nem lehet. Nagyokat pislogott, szédült, azon járt az agya, hogy vajon most hallucinál-e. Az orra előtt Maggie szállt ki a liftből, mogyoróbarna szemei szorongva néztek előre. Mögötte pedig Roxanne tűnt fel, akinek az arca nyugtalan, szinte zord volt az aggodalomtól. Amikor meglátták Candice-t, megálltak, és kis ideig mindhárman feszült csendben néztek egymásra. – Ti vagytok – suttogta végül Candice. – Mi vagyunk – bólintott Roxanne. – Ugye, Maggie? Candice a félelem ködén át nézte barátnői mosolytalan arcát. Nem bocsájtottak meg neki. Soha nem is fognak neki megbocsájtani. – Én… Istenem, annyira sajnálom! – könnyek folytak végig az arcán. – Annyira sajnálom! Hallgatnom kellett volna rátok! Tévedtem, nektek volt igazatok. Heather… – Kétségbeesetten nyeldekelt. – Ő egy… – Semmi baj! – mondta Maggie. – Nincs semmi baj, Candice! Heather elment. – Mi pedig visszajöttünk! – indult Candice felé Roxanne csillogó szemekkel. – Visszajöttünk!

Huszonegyedik fejezet Az egyszerű, fehér sír szinte elveszett a külvárosi temető sorai között. Talán kissé piszkosabb volt, mint a többi, benőtte a fű, a kavics szétszóródott a földdarab körül. De a dísztelenül bevésett név megkülönböztette a többitől. Ettől vált egy halom kőből egy élet emlékévé. A nő a vésett nagybetűkre meredt. A névre, ami miatt egész felnőtt életében szégyenkezett. A névre, amit ha meghallott, elfogta a rettegés. Candice szorosabban markolta a virágcsokrot, és elindult oda, ahol az apja feküdt. Évek óta nem járt itt. A sír állapota azt sugallta, az anyja

sem. Mindkettőjüket emésztette a harag, a szégyen, a tagadás. Mind a ketten előre akartak nézni, a múltat pedig elfelejteni. De most, a benőtt sírkövet nézve, Candice megkönnyebbülést érzett. Mintha az elmúlt néhány hétben minden szemrehányást, bűntudatot visszaadott volna az apjának utolsó cseppig, és ettől újra könnyűek voltak a vállai. Cserébe lassan képes lehetett arra, hogy megbocsásson az apjának. Miután éveken át csak szégyent és gyűlöletet érzett iránta, most újra más színben emlékezett rá; eszébe jutottak jó tulajdonságai, amiket már majdnem elfelejtett. A humora, a melegszívűsége, hogy képes volt ellazítani az embereket, egyedül elszórakoztatni egy asztalnyi fajankót. A nagylelkűsége, az impulzivitása, hogy tökéletesen kiélvezte az életét. Gordon Brewin sok- gyötrelmet, fájdalmat és szenvedést okozott életében. De sokaknak okozott örömöt is. Fényt és nevetést hozott, mulatságot és izgalmakat. Neki pedig varázslatos gyerekkort. Tizenkilenc makulátlan éven át, egészen apja haláláig, szeretet, biztonság és boldogság vette körül. Tizenkilenc év boldogság csak jelent valamit, nem? Candice remegő lábakkal lépett közelebb a sírhoz. Apja nem volt gonosz – gondolta. Csak egy ember, akinek voltak hibái. Egy boldog, tisztességtelen, nagylelkű ember megszámlálhatatlanul sok hibával. A kőbe vésett nevet bámulva forró könnyek gyűltek a szemébe, és újra gyerekes, megkérdőjelezhetetlen szeretetet érzett iránta. Lehajolt, letette a virágot, visszasöpört némi kavicsot a parcellába, megtisztította kicsit a sír széleit. Felállt, és pár percig csak némán nézte. Aztán megfordult, és elindult a kapu felé, ahol Ed már várt rá. – Hol a másik keresztanya? – kérdezte Paddy Maggie-hez sietve suhogó, virágos, kék ruhájában. – Nem késik, ugye? – Már biztosan úton van! – jött a nyugodt válasz. Maggie begombolta az utolsó gombot Lucia keresztelőruháján, aztán felemelte a picit, hogy megcsodálhassa. – Mit gondolsz? – Ó, Maggie! Mint egy angyal!

– Egész jól néz ki, ugye? – Maggie végignézett a habos csipke- és selyemuszályon. – Roxanne, gyere ide! Vess egy pillantást a keresztlányodra! – Hadd lássam! – sétált be Roxanne a szobába. Szűkre szabott fekete-fehér kosztümöt viselt merev, széles karimájú kalappal, hullámos strucctollal. – Nagyon szép! Tényleg nagyon szép! Bár én nem vagyok biztos ebben a főkötő dologban. Túl sok a masni! Maggie köhintett. – Igazából Paddy volt olyan kedves, és megvarrta ezt a főkötőt, külön azért, hogy passzoljon a ruhához. Én… én pedig szeretem a masnikat… – Mindhárom fiamat ebben a ruhában keresztelték – büszkélkedett Paddy. – Hmm. – Roxanne fel-le járatta szemét a ruhácskán. – Nos, az sok mindent megmagyaráz. Elkapta Maggie pillantását, aki akarata ellenére horkantva felnevetett. – Paddy, szerinted az ételszállítók szalvétát is hoztak, vagy az a mi dolgunk? – Ó, drágám – nézett fel az asszony. – Nem is tudom. Jobb, ha megyek és megnézem! Miután kiment a hálószobából, egy ideig csönd volt. Maggie letette Luciát a bébi tornáztató alá a padlóra, és leült az öltözőasztalához, hogy kisminkelje magát. – Menj arrébb! – Roxanne mellé telepedett a széles széken. Figyelte, ahogy Maggie sietve beárnyékolta a szemhéját, és festéket visz fel a pilláira, majd minden lépés után ellenőrzi a megjelenését. – Örülök, hogy még mindig szánsz időt a szépítkezésre. – Ó, természetesen! – nyúlt Maggie a pirosítóért. – Mi, anyák semmit sem élvezünk jobban, mint hogy órákat tölthetünk a tükör előtt. – Lassíts! – Roxanne kezébe vette a kontúrceruzát. – Megcsinálom a szád. Rendesen. – Maga felé fordította barátnője arcát, és óvatosan kihúzta az ajkait meleg, szilvaárnyalatúra. Tanulmányozta az eredményt, aztán fogta a rúzst és egy ecsetet.

– Figyelj ide, Lucia! – kérte, miközben felvitte a színt. –Anyukádnak időre van szüksége, hogy kirúzsozzam, rendben? Szóval adj neki pár percet! Ha nagyobb leszel, majd rájössz, miért fontos ez. – Átnyújtott Maggie-nek egy zsebkendőt. – Itasd le! Maggie lassan ráharapott a zsebkendőre, aztán elvette a szájától, és barátnőjére nézett. – Istenem, annyira fogsz nekem hiányozni! – sóhajtotta. –Tényleg… – Kifújta a levegőt, és a fejét csóválta. – Ciprusra értem. Ciprus! Nem lehetett volna inkább… a Wight-szigetek? Roxanne elnevette magát. – Te el tudod képzelni, hogy a Wight- szigeteken élek? – Hát, azt sem tudom elképzelni, hogy Cipruson! – feleselt Maggie. Hosszú szünet után megjegyezte. – Jó, talán mégis. Ha erősen próbálkozom. – Minden hónapban legalább egyszer visszajövök – nyugtatta meg Roxanne. – Észre sem veszed, hogy elmentem! – Kék szeme összekapcsolódott Maggie-ével a tükörben. – Amit mondtam, azt pedig komolyan gondoltam. Még mindig. Ha bármikor magad alatt vagy, esetleg depressziós, hívj fel! Akármikor! – Akkor visszajössz – nevetett Maggie. – Akkor visszajövök. Ezt teszi az ember a családjáért. Amikor Ed befordult a Fenyves kocsifelhajtójára, elismerően füttyentett. – Szóval ezt a házat adja el? Mi a fene baj van ezzel? – Újra Londonban akar élni – magyarázta Candice. – Ralph házában fognak lakni. Vagyis Roxanne házában. Tökmindegy. – Szorongva nézett a tükörbe. – Jól nézek ki? – Eszméletlenül! – mondta Ed anélkül, hogy odanézett volna. – Kalapot kellett volna húznom? – meredt a tükörképére. – Utálom a kalapokat! Nincs olyan, amelyik jól állna! – Senki nem hord kalapot egy keresztelőn! – állította Ed. – De igen! – jajveszékelt Candice, miközben a ház felé közeledtek. – Nézd, ott van Roxanne! Ő pedig kalapot visel. Tudtam, hogy nekem is kellett volna egy.

– Úgy nézel ki, mint egy kis angyal. – Ed hozzáhajolt és megcsókolta. – Babaarcú. – Nem nekem kellene lennem a kisbabának! Nekem kellene lennem a keresztanyának! – Az is vagy. – Ed kinyitotta a kocsiajtót. – Gyere! Találkozni akarok a barátaiddal! Miközben a ropogó kavicson közeledtek, Roxanne megfordult, és ragyogóan Candice-re mosolygott. Aztán a pillantása átvándorolt Ed-re, és szemei vizsgálódóan összeszűkültek. – Jézusom! – motyogta a férfi Candice-nek. – Leellenőriz azzal a szörnyű röntgenlátásával. – Ne hülyéskedj! Máris imád téged! – Candice izgatottan Roxannehoz sétált és megölelte. – Fantasztikusan nézel ki! – Ahogy te is! – A nő hátralépett, és a vállánál fogta Candice-t. – Boldogabbnak tűnsz, mint régóta bármikor! – Hát… boldog vagyok! – Szégyenlősen Edre nézett. –Roxanne, ő… – A híres Ed, gondolom. – Roxanne tekintete elfordult, szeme veszélyesen csillogott. – Helló, Ed! – Roxanne – válaszolta Ed nagyon örülök, hogy megismerhetem a kalapodat! Persze téged is! Roxanne viccesen félrehajtotta a fejét és Ed arcát fürkészte. – Meg kell mondanom, azt hittem, jóképűbb vagy – közölte végül. – Ja. Ez a hiba könnyen megesik. – Ed nem zavartatta magát. – Sokakkal. – Magabiztosan Roxanne felé biccentett. – Ne aggódj emiatt! Rövid szünet állt be, aztán Roxanne elmosolyodott. – Jó leszel! Nagyon jó! – Helló, keresztanyák! – érkezett Maggie hangja a bejárati ajtóból. – Gyertek már be! Oda kell adnom ezt a listát a kötelességeitekről. – Vannak kötelességeink? – fordult Roxanne Candice-hez, miközben a kavicson sétáltak. – Azt hittem, csak ezüstöt kell válogatnunk. – Meg emlékezni a születésnapokra – tette hozzá a másik. – Meg suhogtatni a varázspálcáinkat – folytatta Roxanne. – Lucia Drakeford, elmehetsz a bálba! Tessék, itt egy pár Prada cipő!

A templom vastag falú és dermesztően hideg volt a kinti hőség ellenére. Lucia hangosan üvöltött, ahogy a jéghideg víz a bőréhez ért. A ceremónia végeztével Candice, Roxanne és Lucia keresztapja – Giles egy régi egyetemi barátja – együtt fényképezkedtek a templom udvarán, és felváltva fogták a kisbabát. – Szerintem ez tök kiakasztó! – sziszegte Roxanne Maggie-nek a mosolya közt. – Mi van, ha egyikünk leejti? – Nem fogod elejteni! A kisbabák különben is visszapattannak. – Mondják ők! – közölte Roxanne baljóslatúan. – De mi van, ha belőle kifelejtették a rugót? – Lenézett Luciára, és megsimogatta az arcát. – Ne felejts el! – suttogta olyan halkan, hogy még Candice sem hallotta. – Ne felejts el, picur! – Ennyi kép elég lesz! – szólt végül Maggie és körülnézett a gyülekező embertömegen. – Figyelem, mindenki! Pezsgő és kaja a házban! – Akkor nyomás! – lelkesedett Roxanne. – Mire várunk még? Otthon, a Fenyvesben egy étellel megrakott kecskelábú asztalt állítottak a pázsitra. Néhány asszony a faluból pezsgőt és szendvicseket szolgált fel, a fákra erősített hangszórókból Mozart-muzsika szólt. Roxanne és Candice szereztek maguknak egy italt, és kicsit távolabb sétáltak a tömegtől. – Isteni! – kortyolt bele Candice a jéghideg pezsgőbe. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a meleg nyári nap süsse az arcát; úgy érezte, túlcsordul benne a boldogság. – Hát nem csodálatos? Hát nem… tökéletes? – Majdnem tökéletes! – Roxanne titokzatosan mosolygott. – Már csak egyvalami van hátra. – Megemelte a hangját. – Maggie! Hozd ide a lányod! Candice zavartan figyelte, ő meg benyúlt sikkes kis táskájába, elővarázsolt egy apró konyakosüveget, és a tartalmát beleöntötte a pezsgőspoharába. Aztán cukrot vett elő és azt is beletette. – Pezsgőkoktél – kortyolt bele. – Tökéletes!

– Mi az? – csatlakozott hozzájuk Maggie, Luciával a karjában, csillogó szemekkel és örömtől rózsás arccal. – Hát nem remekül ment? Nem viselkedett Lucia csodásan? – Gyönyörű volt – szorította meg Candice barátnője vállát. – Lucia pedig angyal! – De még nincs vége – közölte Roxanne. – Még hátravan egy fontos ceremónia. – Lehalkította a hangját. – Gyere ide, Lucia! A többiek elképedt pillantásától kísérve Roxanne bemártotta ujját a pezsgőkoktélba, és benedvesítette Lucia homlokát. – Isten hozott a koktélklubban! Néhány percre csönd lett. Maggie lenézett lánya arcocskájára, majd fel a két nőre. Néhányszor nagyot pislogott, aztán bólintott. Végül mindhárman megfordultak, és szótlanul, lassan átsétáltak a füvön a parti felé.