Sophie Kinsella a Pottom Boltkoros

Sophie Kinsella

A PÖTTÖM BOLTKÓROS

SOPHIE KINSELLA

A PÖTTÖM BOLTKÓROS

A magyar kiadás alapja: Sophie Kinsella: Mini shopaholic Bantam Press, 2010 Fordította Stier Ágnes Szerkesztette Bujdosó Hajnalka Kiadványmenedzser Kelly Kata Tördelés Gosler Lenke Korrektor Kótai Kata

ISBN 978 963 335 009 6 © Sophie Kinsella, 2010 © Hungarian edition Kelly Kiadó © Hungarian translation Stier Ágnes Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Tel 06 30 9481080 Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 110257 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

Allegrának, a fejlődésben lévő pöttöm boltkórosnak

Tik-Tak Játszóház The Old Barn 4 Spence Hill Oxshott Surrey

Mrs. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey

2005. szeptember 1.

Kedves Mrs. Brandon! Nagyon örültünk, hogy tegnap találkoztunk önnel és Minnie-vel. Kislánya biztosan jól érzi majd magát mókás, pihentető játszóházunkban a jövő héten.

Szívélyes üdvözlettel: Teri Ashley foglalkozásvezető

U. i.: Kérem, ne aggódjon a jelentéktelen festék-fröcskölő incidens miatt. Hozzászoktunk a gyerekekhez, a falakat pedig mindig újra lehet festeni.

Tik-Tak Játszóház The Old Barn 4 Spence Hill Oxshott Surrey

Mrs. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey

2005. szeptember 4.

Kedves Mrs. Brandon! Csak néhány bizalmas gondolatomat osztanám meg önnel Minnie-vel kapcsolatban. Nagyon kedves és igen életrevaló gyerek. Ugyanakkor meg kell tanulnia, hogy nem hordhatja mindennap az összes jelmezét, és hogy a „hercegnő” cipő nem a szabadtéri játékhoz való. Ezt esetleg megbeszélhetnénk a következő gyerek-szülő játékreggelen.

Szívélyes üdvözlettel: Teri Ashley foglalkozásvezető

U.i.: Kérem, ne aggódjon az apró ragasztóbaleset miatt. Hozzászoktunk a gyerekekhez, az asztalt pedig bármikor újra lehet lakkozni.

Tik-Tak Játszóház The Old Barn 4 Spence Hill Oxshott Surrey

Mrs. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey

2005. november 9.

Kedves Mrs. Brandon! Köszönöm levelét. Örülök, hogy nagyon várja a szülő-gyerek játékreggelt. Sajnos a felnőtteknek nem lesz jelmezük, ahogy arra sem lesz lehetőség, hogy mint javasolta, „ruhákat cserélgessünk a többi szülővel”. Örömmel mondhatom, hogy Minnie egyre több mindennel foglalkozik a csoportban, és sok időt tölt új „Bolt” nevű játéksarkunkban.

Szívélyes üdvözlettel: Teri Ashley foglalkozásvezető

Ui.: Kérem, ne aggódjon az apró tinta-fröcskölő baleset miatt. Hozzászoktunk a gyerekekhez, Mrs. Soper pedig bármikor újrafestheti a haját.

EGY

Oké. Semmi pánik. Én vagyok a főnök. Én, Rebecca Brandon (született Blomwood) vagyok a felnőtt. Nem a kétéves lányom. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ezt ő is tudja. – Minnie, édesem, add ide nekem azt a pónit! – Próbálok nyugodtnak és magabiztosnak tűnni, mint Sue dadus a tévében. – Póóóóni! – Minnie szorosabban ragadja magához a játék pónit. – Nincs póni. – Enyém! – kiáltja hisztérikusan. – Éééén póóóónim! Pffff. A kezemben egy rakás bevásárlótáska, az arcomról folyik a víz, és tényleg meglennék e nélkül. Pedig minden olyan jól ment. Bejártam az egész bevásárlóközpontot, és az utolsó karácsonyi ajándékokat is megvettem a listáról. Minnie-vel épp a Mikulás kuckójához tartottunk, és csak egy pillanatra álltam meg, hogy megnézhessek egy babaházat. Erre kislányom kikapott egy játék pónit a kirakatból, és most nem volt hajlandó visszatenni. Én meg itt állok a Póni-Gate kellős közepén. Egy anya megy el mellettem szűk J Brand farmerben, kifogástalanul öltözött kislányával; kapok tőle egy Anya-mustrát, amitől összerezzenek. Mióta Minnie megszületett, megtanultam, hogy az Anya-mustra még a Manhattan-mustránál is kegyetlenebb. Az Anya-mustránál nem csak a te ruháidat mérik fel és becsülik meg az utolsó fillérig egyetlen pillantással. Ó, nem! A gyereked ruháját is megfigyelik, a babakocsi márkáját, a pelenkahordó táskát, hogy milyen rágcsát adsz neki, illetve, hogy a gyerek mosolyog-e, taknyos-e vagy üvölt. Tudom, sok ezt mind egyetlen pillantással felmérni, de higgyék el, az anyák rengeteg mindent képesek egyszerre csinálni. Az biztos, hogy Minnie ruhája csillagos ötöst érdemel. (Ruha: egyedi Danny Kowitz; kabát: Rachel Riley; cipő: Baby Dior.) Ezenkívül gondosan beszíjaztam a totyogó-pórázba (Bill Amberg, bőr, nagyon király, benne volt a Vogue-ban). De ahelyett, hogy angyalian mosolyogna, mint a kislány a magazin képein, nekifeszül, mint egy bika, mikor arra vár, hogy berobbanjon az arénába. Mérgesen ráncolja a szemöldökét, arcocskája élénk rózsaszín, és épp arra gyűjti a levegőt, hogy újra felvisítson. – Minnie – kiengedem a hámból, és köré fonom a karom, hogy biztonságban és védve érezze magát, pont úgy, mint ahogy Sue dadus tanácsolja a könyvében, a Szelídítsd meg rakoncátlan csemetédet!-ben. A múltkor vettem, hogy átfussam. Csak puszta kíváncsiságból. Nem mintha bármilyen problémám lenne Minnie-vel vagy ilyesmi. Nem mintha nehéz gyerek lenne. Vagy „kontrollálhatatlan és akaratos”, ahogy az a hülye gondozónő mondta a zenecsoportban. (Mit tudja ő? Még a triangulumon se tud rendesen játszani.) Az a helyzet, hogy Minnie... életrevaló. Határozott véleménye van a dolgokról. Például a farmerről (nem veszi fel) és a répáról (nem eszi meg). Most pedig az a határozott véleménye, hogy neki kell egy játék póni. – Minnie, drágám, nagyon szeretlek – mondom halk, éneklő hangon –, és nagyon örülnék neki, ha odaadnád nekem azt a pónit. Így van, add ide anyának! – Majdnem megcsináltam. Az ujjaim összezáródnak a póni feje körül. Ha! Aki tud, az tud! Megvan. Önkéntelenül körbepillantok, nem látta-e valaki, milyen remek szülő vagyok.

– Enyéééém! – Minnie kitépi a pónit a kezemből, és elszalad a boltban. A francba! – Minnie! MINNIE! – kiáltok utána. Felkapom a táskákat és dühösen loholok, de addigra már eltűnik az Action Man részlegen. Istenem, nem is értem, miért atlétákat edzünk az olimpiára. Egy totyogós csapatot kellene küldenünk. Zihálok, mire utolérem. Tényleg bele kellene kezdenem a szülés utáni edzésprogramba valamikor. – Add ide a pónit! – Megpróbálom elvenni, de piócaként ragaszkodik hozzá. – Én póóónim! – Sötét szemét határozottan rám villantja. Néha megdöbbentően hasonlít az apjára. Ha már itt tartunk, hol van Luke? Úgy volt, hogy együtt csináljuk a karácsonyi bevásárlást. Mint egy család. De egy órával ezelőtt eltűnt; motyogott valamit egy hívásról, amit el kell intéznie, és azóta nem láttam. Valószínűleg valahol egy rendes cappuccinoval a kezében ül az újságja felett. Jellemző! – Minnie, nem vesszük meg – mondom a leghatározottabb modoromban. – Már így is van egy rakás játékod, és nincs szükséged arra a pónira. Egy loboncos, sötét hajú, szürke szemű nő ikerbabakocsival elismerő pillantásokat küld felém, amit önkéntelenül Anya-mustrával viszonzok. Ő egyike azoknak az anyáknak, akik papucscipőt és durva, kézi szövésű zoknit viselnek. (Miért hord ilyet bárki? Miért?) – Szörnyű, nem? – kezdi. – Ezek a pónik negyven fontba kerülnek! A gyerekeim tudják, jobb, ha meg sem kérdezik – teszi hozzá, és két fiára pillant, akik ujjukat szopva csendesen süppednek a kocsiba. – Ha egyszer enged nekik, az a vég kezdete. Én jól neveltem az enyémeket. Húzz innen! – Abszolút! – felelem méltóságteljesen. – Tökéletesen egyetértek. – Néhány szülő egyszerűen megveszi a pónit a gyerekének a békesség érdekében. Semmi fegyelem. Undorító! – Szörnyű! – csatlakozom, és lopva a pónira pillantok, amit Minnie ügyesen rejteget. A fenébe! – Az a legnagyobb hiba, ha engedünk nekik. – A nő gülüszemekkel néz Minnie-re. – Az a katasztrófa kezdete. – Nos, én sosem engedek a lányomnak – közlöm fürgén. – Nem kapod meg a pónit, Minnie, és ez az utolsó szavam! – Póóóóóni! – Lányom sírása szívet tépő zokogássá változik. Mekkora drámakirálynő! (Ezt Anyutól örökölte.) – Hát, sok szerencsét! – indul el a nő. – Boldog karácsonyt! – Minnie, hagyd abba! – sziszegem dühösen, ahogy a nő eltűnik. – Mindkettőnket kínos helyzetbe hozol! Egyáltalán minek neked az a buta póni? – Póóóóni! – Úgy szorítja magához a lovacskát, mintha a rég elveszett, hűséges állatkája lenne, akit több száz kilométerre tőle eladtak a vásáron, és most botorkált haza a farmra sebesült lábbal, érte nyihogva. – Ez csak egy ostoba játék! – türelmetlenkedem. – Mi olyan különleges benne? És ekkor végre először rendesen megnézem a pónit.

Hűha! Igazából... nagyon szép. Fehér festett fából készült, rajta mindenhol apró, ragyogó csillagok, a legédesebb pedig a kézzel festett arcocskája. És kicsi gurulós kerekei vannak. – Neked nincs szükséged egy pacira, Minnie – kezdem, de már kicsit kisebb meggyőződéssel, mint eddig. Csak most vettem észre a nyerget. Ez valódi bőr? Van kantárja csatokkal, a sörénye pedig valódi lószőrből készült. Ráadásul jár hozzá ápolókészlet is! Negyven gubáért ez egyáltalán nem rossz. Megpörgetem az egyik apró, piros kereket: tökéletesen forog. Most, hogy belegondolok, Minnie-nek igazándiból nincs is játék pónija. Nagyon is hiányzik a játékpolcáról. Úgy értem, nem mintha engedni akarnék neki. – Fel is lehet húzni – jön egy hang a hátam mögül. Megfordulok: idősebb eladónő közeledik felénk. – Van egy kulcs az alján. Nézze! Felhúzza; Minnie-vel megbabonázva nézzük, ahogy a póni emelkedik és ereszkedik, akár egy körhintán, miközben csilingelő zene szól. Istenem, imádom ezt a kis lovat! – A negyven font különleges karácsonyi ajánlat – teszi hozzá az eladó. – A valós kiskereskedelmi ár hetven. Kézzel készültek Svédországban. Majdnem ötven százalék árengedmény. Tudtam, hogy megéri. Hát nem megmondtam, hogy megéri? – Tetszik, ugye, aranyom? – mosolyog a boltos Minnie-re, aki visszaragyog rá, hisztijének nyoma sincs. Nem akarok dicsekedni, de imádni való a piros kabátjában a copfjaival és gödröcskés arcával. – Szeretne venni egyet? – Én... izé... – köszörülöm a torkom. Gyerünk, Becky! Mondj nemet! Légy jó szülő! Sétálj el! A kezem kimerészkedik, és még egyszer megsimogatja a sörényt. De gyönyörű. Nézzék a drága kis arcát! És egy póni nem is valami ostoba őrültség, ugye? Ilyesmit sosem un meg az ember. Ez klasszikus. Olyan, mint a játékok Chanel kabátja. Ráadásul karácsony van. Ez pedig rendkívüli ajánlat. És ki tudja, lehet, hogy kiderül, Minnie-nek van tehetsége a lovagláshoz, jut eszembe hirtelen. Lehet, hogy csak egy játék póni hiányzik mint ösztönzés. Hirtelen magam előtt látom húszévesen: vörös zakóban áll egy gyönyörű ló mellett az olimpián, és azt mondja a tévékamerákba: – Az egész azzal a karácsonnyal kezdődött, amikor megkaptam az ajándékot, ami megváltoztatta az életemet... Az agyam úgy kattog körbe-körbe, mint egy DNS-mintákat elemző számítógép, és megoldás után kutat. Kell, hogy legyen módja, hogy egyszerre tudjak 1. nem engedni Minnie hisztijének, 2. jó anya lenni és 3. pónit venni. Okos, de valószínűtlen megoldásra van szükségem, mint amilyenekért Luke nagy rakás pénzt fizet az üzleti tanácsadóinak... És ekkor bevillan a válasz. Egy abszolút zseniális ötlet, amiről nem hiszem el, hogy eddig nem jutott eszembe. Előhúzom a mobilom, és sms-t írok Luke-nak: Luke! Remek ötletem támadt. Szerintem Minnie-nek zsebpénzt kellene kapnia.

Azonnal visszapittyeg a válasz. Mi van? Miért? Hogy vásárolhasson magának! kezdem írni, de aztán meggondolom magam. Kitörlöm a szöveget, és óvatosan ezt pötyögöm: A gyerekeknek kiskorukban el kell kezdeniük tanulni a pénzügyekről. Egy cikkben olvastam. Felelősségérzetet ad nekik. Egy perc múlva Luke visszaír: Nem vehetnénk meg neki inkább a FT*-t? Fogd be! – írom. – Mondjuk két font hetente? +őrültél? csipog vissza. 10 penny hetente untig elég. Felháborodva bámulom a telefont. 10penny? Mekkora vén zsugori! Mit vehetne a lányom annyiból? És heti 10 penny-ből sosem futja majd a pónira. 50 penny hetente írom határozottan a nemzeti átlag. (Sosem fogja ellenőrizni.) Egyébként hol v? Mindjárt itt a Mikulás ideje. Oké, tökmindegy. Ott leszek, jön a válasz. Győzelem! Elteszem a mobilom, és gyorsan fejszámolok. Heti 50 penny két éven át az 52 dollár. Bőven megvan. Jó ég, mi a csudának nem gondoltam eddig a zsebpénzre? Tökéletes! Ez majd teljesen új dimenzióba helyezi a bevásárló útjainkat. Minnie-hez fordulok, és rém büszke vagyok magamra. – Figyelj ide, drágám! – közlöm. – Nem fogom megvenni neked ezt a pónit, mert már azt mondtam, nem. De különleges mókaként megveheted magadnak a saját zsebpénzedből. Hát nem izgalmas? Minnie bizonytalanul néz rám. Ezt igennek veszem. – Mivel eddig semmit sem költöttél a zsebpénzedből, két évnyi gyűlt össze, ami rengeteg. Látod, mekkora megtakarítás ez? – teszem hozzá vidáman. – Látod, milyen klassz ez? Miközben a pénztár felé tartunk, önelégült örömöt érzek. Ennyit a felelős szülői létről. Már kicsi korában bevezetem a gyerekem a monetáris tervezés alapelveibe. Én is lehetnék tévés guru! Szuper Becky tanácsai a pénzügyileg felelős szülőről. Minden részben más csizmát hordhatnék... – Kocsi. Kizökkenek álmodozásomból: Minnie elejtette a pónit, és most egy rózsaszín műanyag szörnyedelmet szorongat. Ezt hol szerezte? Winnie kocsija abból a rajzfilmből. – Kocsi? – néz rám reménykedve. Mi van? – Nem vesszük meg a kocsit, édesem – felelem türelmesen. – A pacit akartad. Az aranyos pónit, emlékszel? Minnie teljes érdektelenséggel méri végig a lovat. – Kocsi. – Póni! – kapom fel az állatot a földről. Ez olyan bosszantó. Hogy lehet ilyen ingatag? Ezt biztos Anyutól örökölte. – Kocsi! – Póni! – kiáltom hangosabban, mint terveztem, és felé lóbálom a lovat. – A póóónit akarom... Hirtelen bizsergést érzek a tarkómban. Körülnézek. A nő a kisfiaival pár méterrel arrébb álldogál és engem bámul.

– Úgy értem... – Lángoló arccal gyorsan leeresztem a játékot. – Igen, lehet, hogy megveheted a pónit a zsebpénzedből. A pénzügyi tervezés alapjai – mondom a gülüszemű nőnek. – Ma megtanultuk, hogy előbb félre kell tennünk, hogy megvehessünk valamit, igaz, drágám? Minnie az összes zsebpénzét a pónira költötte, és nagyon jól választott... – Megtaláltam a másik pónit! – tűnik fel újra kifulladva az eladó, kezében egy poros dobozzal. – Tudtam, hogy egy még maradt a raktárban. Eredetileg párban voltak, tudja... Van egy másik póni? Önkéntelenül levegő után kapkodok, ahogy előhúzza. Éjkék, hollófekete sörénnyel, csillagokkal tarkítva, arany kerekekkel. Egyszerűen mesés. Tökéletesen kiegészítik egymást. Istenem, meg kell vennünk mind a kettőt. Muszáj. Eléggé idegesít, hogy a gülüszemű nő még mindig ott áll a babakocsival és minket figyel. – Kár, hogy elköltötted az összes zsebpénzed, ugye? – kérdezi Minnie-től azzal a feszes, barátságtalan mosollyal, ami bizonyítja, hogy sosem szórakozik vagy szexei. Szerintem ez mindig látszik. – Ugye? – kérdem udvariasan. – Ez a gond. Tehát valami megoldást kell találnunk. – Egy ideig erősen töröm a fejem, majd Minnie-hez fordulok. – Drágám, itt a pénzügyi tervezés második fontos leckéje. Néha, ha csodálatos, egyszeri alkalmat találunk, kivételt tehetünk a félretesz szabályban. Ezt úgy hívják: „Megragadni a lehetőséget.” – Csak úgy megveszi? – kérdi a nő hitetlenkedve. Mi köze hozzá? Istenem, utálom a többi anyát! Mindig bele kell szólniuk. Mintha azzal, hogy anya leszel, szövegdobozzá változnál az interneten: „Kérjük, a durva és sértő kommenteket ide írja!” – Persze hogy nem veszem meg – felelem kissé hidegen. – A saját zsebpénzéből kell kijönnie. Drágám – leguggolok, hogy magamra vonjam Minnie figyelmét. – Ha hetente ötven pennyt fizetsz a másik póniért a saját zsebpénzedből, akkor... hatvan hétig tart törlesztened. Előleget kell kapnod. Mint valami hiteltúllépés – jelentem ki. – Tehát, tulajdonképpen elköltötted az összes zsebpénzedet három és fél éves korodig. Rendben? Minnie kissé zavartan néz. De gondolom, én is zavartan néztem kicsit, amikor először léptem át a hitelkeretet. Ez ezzel jár. – Minden elrendezve. – Mosolyt villantok az eladóra, és átnyújtom a hitelkártyámat. – Megvesszük mind a két pónit, köszönjük. Látod, édesem? – fordulok Minniehez. – Ma megtanultuk: Sose add fel, ha valamit igazán akarsz. Bármennyire is lehetetlennek látszik, mindig van megoldás. Büszkeséget érzek, ahogy kimondom ezt a bölcs szösszenetet. Erről szól szülőnek lenni. Megtanítani a gyereknek, hogy is működik a világ. – Tudod, én egyszer szembetalálkoztam a legelképesztőbb lehetőséggel – folytatom, ahogy beütöm a PIN-kódomat. – Egy pár Dolce & Gabbana csizma 90 százalék engedménnyel! Csak hát elértem a hitelkeretet a kártyámon. De feladtam? Nem! Persze hogy nem! Minnie olyan mohón hallgat engem, mintha a Három mackót mesélném neki.

– Végigjártam a lakást, átkutattam az összes zsebemet és táskámat, minden fillért összeszedtem... és tudod, mi történt? – Hatásszünetet tartok. – Elég pénzem lett! Megvehettem a csizmát! Éljen! Minnie tapsol, és örömmel látom, hogy a totyogós fiúk rekedtes hangon ujjonganak. – Akartok hallani még egy mesét? – mosolygok rájuk. – Akartok hallani a milánói mintadarab kiállításról? Egy nap az utcán sétálva megláttam azt a titokzatos táblát... – Tágra nyitom a szemem. – És mit gondoltok, mi állt rajta? – Nevetséges. – A gülüszemű nő kapkodó mozdulatokkal megfordítja a babakocsit. – Gyerünk, ideje hazamenni! – Mese! – üvölti az egyik fiú. – Nem hallgatjuk meg a történetet! – csattan fel az anyja. – Maga őrült – teszi hozzá a válla fölött, miközben elsétál. – Nem csoda, hogy a porontya ennyire elkényeztetett! Milyen kiscipők vannak a lábán, Gucci? Elkényeztetett? Az arcomba szökik a vér, és szótlan döbbenettel bámulok rá. Ezt meg honnan veszi? Minnie nincs elkényeztetve! És a Gucci nem is gyárt ilyen cipőket. – Nem elkényeztetett! – nyögöm ki végül. De a nő addigra már eltűnt a Postás Pat pult mögött. Hát, az biztos, hogy nem fogok utánafutni azt kiabálva: „Az én gyerekem legalább nem ül egész nap a babakocsiban az ujját szopva! És egyébként gondolt már arra, hogy megtörölje a gyerekei orrát?” Mert ezzel nem mutatnék jó példát Minnie-nek. – Gyere, Minnie! – próbálom összeszedni magam. – Menjünk, és nézzük meg a Mikulást! Attól majd jobban érezzük magunkat.

KETTŐ Teljesen kizárt, hogy Minnie elkényeztetett. Lehetetlen. Oké, megvannak a maga kis pillanatai. Mint mindannyiunknak. De nincs elkényeztetve. Tudnám, ha ígggy lenne. Én vagyok az anyja. Mégis, egész úton a Mikulás kuckójához, feldúlt vagyok. Hogy lehet valaki ennyire gonosz? Ráadásul karácsonyeste. – Te csak mutasd meg mindenkinek, milyen rendesen tudsz viselkedni, édesem! – suttogom határozottan, ahogy kéz a kézben sétálok Minnie-vel. – Légy egy kis angyal a Mikulás kedvéért, rendben? A hangszóróból a „Jingle Bells”szól. Önkéntelenül is felvidulok, ahogy közeledünk. Kislányként ugyanebbe a Mikuláskuckóba jártam. – Nézd, Minnie! – mutatom izgatottan. – Nézd a rénszarvast! És azt a sok ajándékot! Van szánkó és két életnagyságú rénszarvas, műhó mindenfelé, és rengeteg zöldruhás manónak öltözött fiú és lány, ami újdonság. A bejáratnál hunyorognom kell a meglepetéstől a minket üdvözlő napbarnított manólány láttán. A Mikulás manapság modellügynökségeken keresi a manóit? És muszáj a manóknak lila akril körmökkel mászkálni7 – Boldog karácsonyt! – köszön, és lepecsételi a jegyem. – Ne felejtsék el meglátogatni a Karácsonyi kívánságkutat, és kívánjanak valamit! A Mikulás később felolvassa a kéréseket! – Hallod, Minnie? Kívánhatunk valamit! – A lányom csendes tisztelettel bámul a manóra. Látják? Tökéletesen viselkedik! – Becky! Ide! – Elfordítva a fejem látom, hogy Anyu már a sorban áll ünnepélyes, csillogó sálban, keze a babakocsi szatyrokkal és csomagokkal zsúfolt fogantyúján. – A Mikulás épp teaszünetet tart – teszi hozzá, ahogy mellé érünk. – Úgyhogy szerintem legalább fél óránk van. Apád CD-ket keres a kamerához, Janice pedig megveszi a karácsonyi képeslapjait. Janice Anyu közveden szomszédja. Az összes karácsonyi képeslapot megveszi Szenteste fél áron, január elsején megírja, az év többi részében pedig a fiókban tartja őket. Úgy hívja, hogy „maga előtt jár”. – Édesem, vetnél egy pillantást a Jessnek szánt ajándékomra? – A táskájában kotorászik, aztán szorongva elővesz egy fadobozt. – Ez jó? Jess a húgom. Jobban mondva a féltestvérem. Pár nap múlva érkezik vissza Chiléből, így tartunk neki és Tomnak egy pótkarácsonyt pulykával, ajándékokkal meg mindennel. Tom Jess barátja, ő Janice és Martin egyetlen fia; egész életemben ismertem, ő nagyon... Hát, ő nagyon... Mindegy, a lényeg az, hogy ők szeretik egymást. És az izzadt tenyér különben sem számít annyira Chilében, nem igaz? Fantasztikus, hogy jönnek, főleg mivel ez azt jelenti, hogy végre, végre megtarthatjuk Minnie keresztelőjét. (Jess lesz a keresztanya.) De értem, hogy Anyu

miért izgul ennyire. Jessnek necces ajándékot venni. Nem szeret semmit, ami új, drága, műanyag vagy tartósítószer van benne, vagy a tasakja nem kenderből készül. – Ezt vettem. – Anyu felnyitja a doboz fedelét: előbukkan egy sor puccos üvegcse szalmán pihenve. – Tusfürdő – teszi hozzá gyorsan. – Csak semmi fürdés. Nem akarunk még egy Harmadik Világháborút! Volt némi kis diplomáciai bonyodalom, mikor Jess legutoljára itthon járt. A születésnapját ünnepeltük, és Janice habfürdőt ajándékozott neki, mire Jess tízperces előadásba kezdett arról, hogy mennyi vizet használunk fürdéshez, hogy a Nyugat mennyire a tisztaság megszállottja, és mindenkinek csak öt percig kellene zuhanyoznia hetente egyszer, mint ahogy Tom és ő teszik. Janice és Martin nemrég szereltettek be egy jacuzzit, úgyhogy nem volt túl hatásos. – Mit gondolsz? – kérdezi Anyu. – Nemtom. – Óvakodva a doboz címkéjére pillantok. – Vannak benne adalékanyagok? A készítése közben kizsákmányoltak embereket? – Ó, édesem, egyszerűen nem tudom. – Anyu olyan gyanakodva néz a dobozra, mintha nukleáris fegyver lenne. – Azt mondja, „teljesen természetes” – kockáztatja meg végül. – Az jó, nem? – Azt hiszem, jó lesz – bólintok. – De azt ne mondd el, hogy egy bevásárlóközpontban vetted. Mondd, hogy egy kis, független társulástól. – Jó ötlet! – derül fel Anyu. – És újságpapírba csomagolom. Te mit találtál neki? – Vettem egy jógaszőnyeget, amit kézzel készített egy guatemalai parasztasszony – mondom akaratlanul is önelégülten. – A vásárlás falusi mezőgazdasági projekteket támogat és újrahasznosított műanyag számítógéprészeket használtak hozzá. – Becky! – kiált fel elragadtatva Anyu. – Hogy találtad meg? – Ó... Kutattam – vonom meg a vállam könnyedén. Nem fogom bevallani, hogy rákerestem a Google-on arra, hogy „zöld, kiváló, ajándék, újrahasznosított, környezetvédelem, lencse, ajándékcsomagolás”. – Ka rá-csók! Kará-csók! – Minnie olyan erősen rángatja a kezem, hogy félek, letépi a karom. – Menj a Kívánságkúthoz Minnie-vel, drágám! – javasolja anyu. – Addig foglalom a helyed. Rádobom a pónikat a babakocsira, és a Kívánságkút felé vezetem Minnie-t. Mű ezüst nyírfák állják körül, ágaikról tündérek lógnak alá, és ha nem lennének sivítozó gyerekek mindenfelé, egész varázslatos lehetne. A kívánságkártyák műfatörzsön hevernek, amit asztalként lehet használni. A kártyák tetejére kacskaringós, zöld betűkkel azt nyomtatták: „Karácsonyi kívánság”; fogok egyet, az egyik filctollat pedig Minnie-nek adom. Istenem, emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, leveleket írtam a Mikulásnak. Elég hosszú levelek voltak, tele képekkel és illusztrációkkal katalógusokból, ha esetleg elbizonytalanodna. Két rózsaszín arcú, tíz év körüli kislány írja a kívánságait, sutyorognak és kuncognak; már attól elönt a nosztalgia, ha rájuk nézek. Hiba lenne nem csatlakozni. Még balszerencsét hoznék, vagy ilyesmi. Kedves Mikulás!...

Hirtelen ráeszmélek, hogy írni kezdtem a kártyára. Itt újra Becky. Megállok, kicsit gondolkodom, aztán gyorsan lekörmölök pár dolgot. Úgy értem, csak kábé hármat. Nem vagyok kapzsi, vagy ilyesmi. Minnie komoly arccal telefirkálja a kártyáját, filctollas a keze és az orra. – Biztos vagyok benne, hogy a Mikulás érteni fogja, mit akartál mondani – közlöm gyengéden, és elveszem tőle. – Dobjuk be a kútba! Egyesével dobom be a két kártyát. Apró műhópelyhek szállingóznak, a hangszóróból „Winter Wonderland” áramlik, és nekem hirtelen olyan karácsonyi hangulatom támad, hogy önkéntelenül lehunyom a szemem, és Minnie kezét szorongatva kívánok egyet. Sose lehet tudni... – Becky? – Mély hang szakítja félbe a gondolataimat, és felpattannak a szemeim. Luke áll előttem, sötét haját és tengerészöltönyét belepi a műhó, szemében vidámság bujkál. Túl későn eszmélek rá, hogy összeszorított szemmel buzgón azt motyogom: „Kérlek... kérlek...”. – Ó – pirulok el kissé. – Szia! Én csak... – A Mikulással beszélgetsz? – Ne légy nevetséges! – szedem össze a méltóságom. – Egyébként hol voltál? Luke nem válaszol, csak elindul, és int a fejével, hogy kövessem. – Hagyd Minnie-t az anyáddal egy pillanatra! – kéri. – Valamit meg szeretnék mutatni. Három és fél éve mentem hozzá Luke-hoz, de még most sem mindig tudom, hogyan jár az agya. Séta közben összeszorítja a száját, én pedig szinte idegességet érzek. Miről lehet szó? – Itt jó. – Megáll a bevásárlóközpont egyik kihalt sarkában és előveszi a BlackBerry-jét. A képernyőn Tony, az ügyvéd egy emailjét látom. Egyetlen szó áll benne: „Megállapodtunk.” – Megállapodtunk? – Egy pillanatig nem értem, aztán hirtelen leesik. – Ne... Az Arcodas? Megállapodtak? – Aha. És ekkor felvillan egy hunyorgó mosoly. – De... nem is mondtad... Fogalmam sem volt... – Nem akartam, hogy nagyon beleéld magad. Három hétig tárgyaltunk. Nem a legelőnyösebb megállapodás számunkra... de rendben van. Rendben leszünk. A lényeg, hogy vége. Kicsit remegnek a lábaim. Vége van. Csak így egyszerűen. Az Arcodas-ügy olyan régen lógott már a fejünk fölött, hogy szinte családtagnak éreztem. (Nem kedves rokonnak, persze. Ő a rosszindulatú, boszorkaszerű nagynéni gonosz vihogással, bibircsókkal az orrán.) Luke két éve csatázott az Arcodasszal. Azt mondom, „csata”. Nem mintha lebombázta volna őket, vagy hasonlók. Egyszerűen csak elvből nem volt hajlandó nekik dolgozni: nem akarta képviselni azt a rakás zsarnokot, akik rosszul bántak a személyzetével. Luke egy PR cég, a Brandon Communications tulajdonosa, és a legtöbb alkalmazottja évek óta neki dolgozik. Még sosem láttam olyan dühösnek, mint mikor rájött, hogy az Arcodas hogy viselkedett velük.

Szóval kiszállt, ők pedig bíróságra cipelték szerződésszegésért. (Ami csak azt bizonyítja, hogy mennyire szörnyen hatalmaskodóak.) Erre fel Luke citálta őket a bíróságra, amiért nem akartak fizetni az addig elvégzett szolgáltatásokért. Azt hihetnénk, a bíró azonnal rájött, ki a jó fiú, és Luke javára döntött. Mármint, helló, a bíróknak nincs szemük? De ehelyett csak a hülye meghallgatások és elnapolások, az egész elhúzódott, és tök stresszes volt. Meg kell mondjam, ezek után sokat zuhant a véleményem az ügyvédekről, bírókról, úgynevezett „közvetítőkről” és az egész jogi rendszerről. Ezt el is mondtam volna, ha hagytak volna beszélni. Majd meghaltam azért, hogy Luke hívjon be tanúnak. Már kész volt a ruhám, meg minden. (Tengerészkék ceruzaszoknya, fehér fodros blúz, ahogy bíróságra illik.) És megírtam azt a zseniális beszédet, amit még mindig kívülről tudok. Így kezdődik: „Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék, arra kérem önöket, hogy nézzenek a szívükbe! Aztán arra kérem önöket, hogy nézzenek erre a két emberre önök előtt. Egy tiszteletreméltó, becsületes hős, akinek alkalmazottjai jóléte fontosabb a pénznél...” (itt Luke-ra mutatok), „és egy utálatos szexista, aki mindenki felett zsarnokoskodik, és annyi tisztesség van benne, mint divatérzék.” (Itt mutatnék Ian Wheelerre az Arcodastól.) Mindenkit felkavarnék és ők ujjonganának, a bírónak pedig a kalapácsával kellene csapkodnia és azt kiáltani: „Rendet! Rendet!” Aztán ravaszul végignéznék az esküdteken, mint ahogy a John Grisham-regényekben szokták, és kitalálnám, ki áll a mi oldalunkon. De minden tervem összedőlt, amikor Luke közölte, hogy nem lesz esküdtszék, mert ez nem olyan bíróság. Aztán azt mondta, hogy az ügy homályos ingovány tele mocskos trükkökkel, és elsüllyedne, ha engem is belerángatna, és maradjak otthon Minnie-vel. Így is tettem, bár majdnem megölt az idegesség. Most Luke kifújja a levegőt és kezével a hajába túr. – Vége – mondja szinte önmagának. – Végre. – Hála Istennek! Hozzáhajolok, hogy megöleljem; még mindig a kimerültség látszik az arcán. Ez az egész majdnem tönkretette. Megpróbálta vezetni a céget, megbirkózni a perrel, továbbra is motiválni az embereit és új ügyfeleket szerezni. – Szóval – a vállamra teszi a kezét és végigmér. – Továbbléphetünk. Minden értelemben. Eltart egy percig, mire rájövök, hogy érti. – Megvehetjük a házat! – kapkodok levegő után. – Azonnal megtettem az ajánlatot – bólint. – Azt mondták, a nap végéig válaszolnak. – Istenem! – önkéntelenül szökkenek egyet izgalmamban. El sem hiszem, hogy végre megtörténik. A pernek vége! Végre elköltözhetünk Anyutól és Aputól, és lehet saját házunk! Már korábban is megpróbáltunk elköltözni. Igazából sokszor. Összesen négy háznál jutottunk el a szerződéstervezetig, de valamennyi kudarcba fulladt. Az eladó vagy nem akarta igazán eladni (Hármas ház), vagy hirtelen sokkal több pénzt akart (Egyes ház), vagy a ház tulajdonképpen nem is volt az övé, hanem a spanyol nagybácsié, és átverés volt (Négyes ház), vagy leégett (Kettes ház). Már kezdtem azt hinni, hogy el vagyunk átkozva. Aztán Luke azt mondta, talán várnunk kellene, míg az Arcodas ügynek vége.

– A szerencsés Ötös? – nézek reménykedve Luke-ra, aki csak keresztbe teszi az ujjait és vigyorog. Ebben a házban minden megvolt. Egy csodás utcában van Maida Vale-ben, a tündéri kertjében hinta lóg a fáról, belül pedig elképesztően tágas. És majdnem a miénk! Hirtelen elönt a jókedv. Muszáj megvennem a Livingetc-t most rögtön. Meg a többi lakberendezési magazint, az ElleDecot, meg a House&Garden and Wallpapert... – Ne menjünk vissza? – kérdezem mellékesen. – Útközben lehet, hogy beugrom a Smith’sbe néhány magazinért... És jobb, ha veszek egy Grand Designs-t, meg egy World of Interiors-t meg egy 25 Beautiful Homes-K.... – Egy perc. – Valami Luke hangjában felriaszt, látom, hogy pár lépéssel odébb sétál. Elfordítja a tekintetét, az álla megfeszül. Látom, hogy valami nincs rendben vele. – Hé, jól vagy? – kérdezem óvatosan. – Nincs rossz hír is, ugye? – Nincs. De van valami, amit meg akartam... beszélni veled – elhallgat, a tarkóját dörzsöli, a pillantása távoli, mintha nem tudna rám nézni. – Pár perce fura dolog történt. A Waterstones-nál voltam, vártam, hogy hívjanak az Arcodas miatt. Csak sétáltam... – Hosszú szünetet tart. – És hirtelen azon kapom magam, hogy könyvet veszek Annabelnek. Az új Ruth Rendellt. Imádta volna. Egy pillanatig csend van. Nem tudom, mit válaszoljak. – Luke – kezdem bizonytalanul. – Vettem neki egy rohadt karácsonyi ajándékot. – A halántékához szorítja az öklét. – Meg fogok őrülni? – Dehogy fogsz megőrülni! Te csak... – Tehetetlenül elhallgatok, azt kívánom, bárcsak valami bölcset és mélyet tudnék mondani. Kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni valamire a gyászról szóló könyvből, amit vettem. Mert ez a másik szörnyű dolog, ami idén történt. Májusban meghalt Luke mostohaanyja. Csak egy hónapig volt beteg, aztán elment, és ez teljesen letaglózta Luke-ot. Tudom, hogy nem Annabel a biológiai anyja. Mégis ő volt az édesanyja. Ő nevelte fel, jobban megértette őt, mint bárki más, és az a legrosszabb, hogy alig látta, mielőtt meghalt. Már nagyon beteg volt, de Luke még akkor sem tudott eldobni mindent, és hozzá rohanni Devonba, mert az Arcodas-meghallgatások Londonban voltak, és már annyiszor napolták el őket, hogy lehetetlen volt még többet halasztani. Luke-nak nem kellene bűntudatot éreznie. Milliószor mondtam neki. Semmit sem tehetett. De tudom, mégis így érez. És most az apja Ausztráliában van a nővérével, így még azzal sem enyhítheti ezt, hogy vele tölt időt. Ami az igazi anyját illeti... őt nem is említjük. Soha. Luke-nak mindig is amolyan szeretlek-gyűlöllek kapcsolata volt Elinorral. Nem véletlenül: kicsi volt még, amikor a nő elhagyta őt és az apját. Tulajdonképpen civilizált viszonyuk volt, míg a nő el nem szúrta. Ezúttal nagyon. A temetés idején történt, amikor Luke felkereste Elinort valami családi üzleti ügy miatt. Még mindig nem tudom, mit mondott neki a nő. Valamit Annabelről. Valami érzéketlent és valószínűleg szörnyen gorombát, azt hiszem. Luke sosem mondta el pontosan, még csak nem is említette többé az esetet. Csak azt tudom, hogy még sosem láttam ilyen sápadtnak, ennyire katatonnak a dühtől. Most sosem említi Elinor nevét.

Szerintem soha az életben nem fog megbocsájtani neki. Amivel nekem nincs bajom. Ránézek és összeszorul a szívem. Ez a küzdelmes év nagyon megviselte. A szemei közt megjelent két kis vonal; akkor sem tűnnek el, ha mosolyog vagy nevet. Mintha soha többé nem tudna százszázalékosan boldognak látszani. – Gyere! – fonom a karom a karjába és megszorítom. – Menjünk, és nézzük meg a Mikulást! Séta közben lazán a bevásárlóközpont másik oldalára kormányzóm Luke-ot. Nincs rá okom, tényleg. Csak ott szebbek a kirakatok. Mint a méretre készített ékszerek... és az a bolt a selyem virágokkal... és az Enfant Cocotte, tele kézzel készített hintalovakkal és drága faragott kiságyakkal... Lelassítok, és fokozódó izgalommal lépek egyet a fényesen kivilágított kirakat felé. Nézzék ezeket a mesés holmikat! A kicsi rugdalózókat és apró takarókat. Ha lenne még egy kisbabánk, akkor vehetnénk egy csomó tündéri új takarót. Szuszogi lenne és édes, Minnie pedig segítene tolni a babakocsit, és igazi család lennénk... Felnézzek Luke-ra, hogy lássam, talán ő is ugyanazt gondolja, mint én, és majd puha, szeretetteljes pillantással néz a szemembe. De ehelyett ő a homlokát ráncolja a BlackBerry-je felett. Most komolyan. Miért nincs jobban ráhangolódva a gondolataimra? Házasok vagyunk, nem? Értenie kellene engem! Rá kellene jönnie, miért hoztam egy bababolthoz! – Az édes, nem? – mutatok egy macis forgóra. – Mm-hmm – Luke anélkül biccent, hogy akár felpillantana. – Hű, nézd azt a babakocsit! – mutatok vágyakozva egy fantasztikus high-tech szerkezetre, aminek rugós kerekei mintha egy terepjáróról szöktek volna. – Nem nagyszerű? Ha lenne még egy gyerekünk, vehetnénk még egy babakocsit. Mármint muszáj lenne. Minnie vacak öreg babakocsija kész csőd. (Persze nem azért akarok még egy gyereket, hogy vehessek egy menő babakocsit. De ez lenne a bónusz.) – Luke – köszörülöm a torkom. – Gondolkodtam. Rólunk... Mármint... mindannyiunkról. A családunkról. Beleértve Minnie-t is. És azon tűnődtem... Felemeli a kezét és a füléhez tartja a BlackBerry-t. – Igen. Üdv! Istenem, utálom a néma csengés üzemmódot! Egyáltalán nem figyelmeztet, hogy Luke-nak hívása lesz. – Utolérlek – mondja nekem, aztán visszafordul a BlackBerry-jéhez. – Igen, Gary, megkaptam az emailed. Szóval nem ez a jó időpont arra, hogy képzeletbeli második gyerekről és babakocsi-vásárlásról beszéljünk. Sebaj. Majd később. Sietek vissza a Mikulás kuckójához, mert hirtelen bevillan, hogy lemaradhatok Minnie-ről; futni kezdek. De a sarkon becsúszva látom, hogy a Mikulás még csak vissza sem ült a trónjára. – Becky! – Anyu a sor elejéről integet. – Mi következünk! Bekészítettem a kamerát... Ó, nézd!

Egy manó jelent meg a színpadon széles, üres mosollyal. Körberagyog, majd megütögeti a mikrofont, hogy figyeljenek rá. – Helló, fiúk, lányok! – kiáltja. – Most legyetek csendben! Mielőtt a Mikulás újra találkozik a gyerekekkel, itt a karácsonyi kívánságok ideje! Egy szerencsés gyerkőc kívánságát teljesítjük! Egy maci lesz az? Vagy babaház? Esetleg roller? A mikrofon nem működik rendesen; a manó dühösen ütögeti. Mégis izgalom járja át a tömeget, és mindenki előrenyomakodik kissé. Kamerák kalimpálnak a levegőben, és lelkes arcú kisgyerekek gázolnak át a lábakon, hogy lássanak. – Minnie? – kérdezi Anyu izgatottan. – Te mit kívántál, drágám? Talán téged választanak! – A nyertes pedig... Becky! Bravó, Becky! A manó hirtelen felcsattanó hangjától felpattanok. Nem. Az nem lehet... Ez biztos egy másik Becky. Biztos rengeteg Becky nevű kislány van itt. – A kis Becky pedig azt kívánta, hogy... – a Kívánságkártyára sandít. – Egy akvamarin Zac Posen top, a csigás, 10-es méret. A francba. – Zac Posen egy új szereplő a TV-ben? – fordul a manó a kollégájához, és zavartan néz. – Úgy érted, búgócsiga? Most komolyan, hogy dolgozhat úgy egy áruházban, hogy még sosem hallott Zac Posenról? – Becky hány éves? – A manó szélesen körbemosolyog. – Becky, aranyom, itt vagy? Sajnos topunk nincs, de talán választhatnál más játékot a Mikulás szánjából. Zavaromban behúzom a nyakam. Nem tudom rávenni magam, hogy feltegyem a kezem. Azt nem mondták, hogy hangosan felolvassák a rohadt karácsonyi kívánságokat! Figyelmeztetniük kellett volna! – Becky anyukája itt van? – Itt vagyok! – kiáltja Anyu, vidáman lóbálva a kamerát. – Sssh, Anyu! – sziszegem. – Bocsánat – szólalok meg égő arccal. – Ő, izé... én vagyok. Nem tudtam, hogy... Válasszon másik kívánságot! Egy gyerek kívánságát. Kérem! Az enyémet dobja el! De a manó nem hall a zsivajtól. – „Azokat a Mami cipőket is, amiket Suze-zal láttam. Nem a tömör sarkút, a másikat” – olvassa tovább hangosan, hangja harsog a hangszórókból. – Valaki érti ezt? És... – még jobban a papírra bandzsít. – Azt írja, „Egy testvért Minnie-nek”? Minnie a babád, aranyom? ó, hát nem édes? – Hagyja abba! – kiáltom rémülten, és átnyomakszom a kisgyerekek tömegén. – Az bizalmas! Azt senkinek nem lett volna szabad látni! – És mindenekelőtt, Mikulás, azt kívánom, hogy Luke... – Fogja BE! – Kétségbeesésemben szinte bezuhanok a kuckóba. – Az személyes! Az csak rám és a Mikulásra tartozik! Elérem a manót, és megpróbálom kicsavarni a papírt a kezéből. – Aú! – sikolt fel. – Sajnálom! – kapkodok levegő után. – De én vagyok Becky. – Maga Becky? – összehúzza kisminkelt szemét, aztán a papírra néz, és lassan érteni kezdi. Néhány pillanat múlva ellágyul az arca. összehajtja a papírt és visszaadja.

– Remélem, teljesül a karácsonyi kívánsága – mondja halkan, a mikrofontól távol. – Kösz! – habozom, aztán hozzáteszem. – A magáé is, bármi is az! Boldog karácsonyt! Visszafordulok Anyuhoz, és a fejek erdeje felett Luke sötét szemeit pillantom meg. Hátul áll. Ugrik egyet a gyomrom. Vajon mennyit hallott? Felém sétál, megfejthetetlen arccal verekszi át magát a családokon. – Ó, szia! – próbálok lazának tűnni. – Szóval... felolvasták a kí vánságom... Hát nem vicces? – Mm-hmm – mást nem árul el. Szörnyű kis csendecske támad köztünk. Biztos hallotta a nevét, azt látom. Egy feleségnek tévedhetetlen ösztöne van ehhez. Hallotta a nevét, és most azon tűnődik, vajon mit kívánhattam vele kapcsolatban. Hacsak nem épp az emailjein gondolkodik. – Anya!!! – Éles, összetéveszthetetlen kiáltás hatol a fejembe, és teljesen megfeledkezem Luke-ról. – Minnie! – Hiába fordulok meg, egy őrült pillanatig nem látom őt. – Ez Minnie volt? – riad fel Luke is. – Hol van? – Anyuval hagytam... a fenébe!– Luke karját megragadva el borzadással mutatok a színpadra. Minnie a Mikulás egyik rénszarvasának a hátán ül, és a fülébe kapaszkodik. Hogy a csudába került oda? – Elnézést... – támolygok a szülők és a gyerekek között. – Minnie, szállj le. – Lovacska! – Minnie vidáman rugdossa a rénszarvast, szörnyű nyomot hagyva a kartonon. – Valaki eltávolítaná azt a gyereket, kérem? – szól bele egy manó a mikrofonba. – Ennek a gyereknek a szülei lennének szívesek előrejönni? – Csak egy percre engedtem el – védekezik Anyu, ahogy Luke-kal mellé érünk. – Egyszerűen elfutott! – Oké, Minnie – mondja Luke határozottan, és fellendül a színpadra. – Vége a bulinak. – Csúszik! – A lányom már fel is mászott a szánkóba. – Minnie csúszik! – Ez nem szánkó, és ideje, hogy leszállj róla. – Luke derékon ragadja a kislányunkat és húzza. De ő beakasztotta a lábát az ülésbe, és szuperhőst meghazudtoló erővel markolja a szánt. – Leszednék onnan, kérem? – mondja a manó visszafogott udvariassággal. Megragadom Minnie vállát. – Oké – mormogom Luke-nak. – Tiéd a lába. Lerántjuk róla. Háromra. Egy... kettő... három... Ó, ne! Ó... basszus! Nem tudom, mi történt. Nem tudom, mit csináltunk. De az egész rohadt szán összeomlik. Az ajándékok a műhóba potyognak róla. Mielőtt akár csak pislognék egyet, tengernyi gyerek iramlik előre, hogy megkaparintsa őket; a szüleik rájuk kiáltanak, hogy azonnal gyere vissza, Daniel, vagy egyáltalán nem lesz karácsony! Ez katasztrófa.

– Ajándék! – Minnie kinyújtott karral visít, és Luke mellkasát rugdossa. – Ajándék! – Vigyék innen azt az átkozott kölyköt!– tajtékzik a manó. Szeme gonoszul megállapodik rajtam és Anyun, sőt még Janice-en és Martinon is, akik ekkor tűnnek elő a semmiből, mindketten ünnepi rénszarvasos pulcsiban, és Karácsonyi vásár feliratú táskákat szorongatnak. – Azt akarom, hogy az egész család azonnal távozzon! – De mi következünk – mondom alázatosan. – Nagyon, nagyon sajnálom a rénszarvast, és kifizetjük a kárt... – Teljes mértékben – szól közbe Luke. – De a kislányom annyira szeretett volna találkozni a Mikulással... – Attól tartok, van egy apró szabályunk – mondja a manó szarkasztikusan. – Az a gyerek, aki tönkreteszi a Mikulás szánját, eljátssza a lehetőséget a találkozásra. A lányát kitiltjuk a kuckóból. – Kitiltják? – bámulok rá döbbenten. – Úgy érti... – Valójában mindannyiukat kitiltjuk. – Lilára lakkozott körmével a kijárat felé mutat. – Ez aztán a karácsonyi szellem – vág vissza Anyu. – Hűséges vásárlók vagyunk, és a szánkójuk nyilvánvalóan silány gyártmány. Gondoskodom róla, hogy jelentsem magukat a Fogyasztóvédőknél. – Csak menjenek! – A manó még mindig mereven előrenyújtott karral áll. Porig alázva fogom meg a babakocsi fogantyúját. Keserves csendben oldalgunk el. Apu közeledik felénk vízálló dzsekiben, ősz hajjal, kissé csapzottan. – Lemaradtam róla? Láttad a Mikulást, Minnie drágám? – Nem. – Alig vagyok képes beismerni. – Kitiltottak minket a Kuckóból. Apu arca megnyúlik. – Ó, drágám, ó, édesem! – Nagyot sóhajt. – Már megint? – Aha. – Eddig hányszor is? – kérdezi Janice kicsit összerezzenve. – Négyszer. – Minnie-re nézek, aki persze most illedelmesen fogja az apja kezét, és olyan, akár egy angyal. – Ezúttal mi történt? – kérdezi Apu. – Nem harapta meg a Mikulást, ugye? – Nem! – védekezem. – Persze hogy nem! Az egész „megharapni a Mikulást a Harrodsban”-eset hatalmas félreértés volt. És az a Mikulás meg totál betoji. Nem volt szükség rá, hogy bemenjen a sürgősségire. – Luke és én voltunk. Tönkretettük a szánt, amikor le akartuk szedni a gyereket a rénszarvasról. – Á! – bólint Apu bölcsen. Rosszkedvűen indulunk a kijárat felé. – Minnie igazi kis sajtkukac, nem igaz? – kockáztatja meg egy idő után félénken Janice. – Kis csirkefogó! – csiklandozza meg Martin az álla alatt. – Van vele dolog elég. Talán túlérzékeny vagyok. De hirtelen fájdalmasan érint ez a sok szöveg a „gondról”, „csirkefogóról” és „sajtkukacról”. – Nem hiszitek, hogy Minnie elkényeztetett, ugye? – szólalok meg hirtelen, és lecövekelek a bevásárlóközpont márványpadlóján. – Őszintén! Janice élesen veszi a levegőt.

– Nos – kezdi, és Martinra sandít, mintha támogatást várna. – Nem akartam mondani semmit, de... – Elkényeztetett? – fojtja belé a szót Anyu nevetése. – Badarság! Minnie-vel nincs semmi gond, ugye, drágaságom? Csak tudja, hogy mit akar! – Szeretettel simogatja unokája haját, aztán újra felnéz. – Becky, édesem, te pontosan ilyen voltál az ő korában. Pontosan ilyen. Egyszerre megnyugszom. Anyu mindig tudja, mit kell mondani. Meglepetésemre Luke nem viszonozza megkönnyebbült mosolyomat. Úgy néz, mintha valami új, nyugtalanító gondolat dermesztette volna meg. – Kösz, Anyu! – ölelem meg boldogan. – Te mindig tudod, mitől érzi jobban magát az ember. Gyertek, menjünk haza!

Mire Minnie ágyba kerül, felvidulok. Igazából nagyon is ünnepi hangulatom van. Erről szól a karácsony. Forralt bor, gyümölcskosár és a Fehér karácsony a tévében. Felakasztottuk Minnie zokniját (csodaszép vörös kockás a Conram Shop-ból). Kikészítettünk egy pohár cherryt a Mikulásnak, és most Luke-kal az ajándékainkat csomagoljuk a hálószobánkban. Anyu és Apu igazán nagylelkű. Átengedték nekünk a ház teljes felső szintjét, így elég tágas saját terünk van. Az egyetlen kis probléma, hogy a ruhásszekrényünk nem túl nagy. De nem számít, mert elfoglaltam a vendégszoba szekrényét is, a cipőket pedig elrendeztem a lépcsőpihenő polcain. (A könyveket bedobozoltam, úgyse olvassa őket soha senki.) Apu dolgozószobájába felszereltem egy akasztót a kabátoknak és estélyiknek, néhány kalapdobozt bezsúfoltam a raktárszobába. Az összes sminkcuccom az étkezőasztalon tartom, ami pont megfelelő méret, szinte akár sminkeknek is szánhatták volna. A szemfestékeim beférnek az evőeszközös fiókba, a hajsütővasam pont elfér a tálaló-szekrényen, és a magazinjaimat felhalmoztam a székeken. Néhány apróságot a garázsban is elraktároztam: például az összes régi csizmámat, azt az eszméletlen régi utazóláda készletet, amit egy régiségboltban vettem és egy Power Plate gépet. (Az eBayen vásároltam, és muszáj lenne elkezdenem használni.) Kicsit zsúfolt lett, azt hiszem, de Apu úgyse akarja többé a garázst az autóhoz használni, ugye? Luke befejezte egy kirakó csomagolását, majd a Varázsfestőállványért nyúl, végül körbenéz a szobában, és felvonja a szemöldökét. – Hány ajándékot kap Minnie? – Csak amennyit szokott – védekezem. Bár, hogy őszinte legyek, kicsit én is meghökkentem. El is felejtettem, mennyi mindent összevásároltam különböző katalógusokból és kézműves vásárokon, majd dugtam el az év során. – Ez oktatójáték – kapom le gyorsan az árcédulát a Varázsfestőállványról. – Ráadásul nagyon olcsó volt. Igyál még egy kis forralt bort! – Töltök neki még egy pohárral, és egy kalapért nyúlok két csillogó pom-ponnal. Ez a legédesebb, és bébi méretben is árulták. Ha lenne még egy kisbabánk, hordhatna egy Minnie-éhez illő pom-pon kalapot. Úgy hívnák Őket, hogy a „Pom-pon kalapos” gyerekek.

Hirtelen megjelenik előttem a csábító kép: az utcán sétálok Minnie-vel. Ő a játék babakocsiban tolja a babáját, én pedig egy másikban egy igazit. Lenne egy életre szóló barátja a lányomnak. Annyira tökéletes lenne... – Becky? Cellux? Becky? Kapcsolok, hogy Luke már vagy négyszer szólt. – Ó! Ne haragudj! Tessék! Hát nem aranyos? – himbálom felé a piros pomponokat. – Kisbabáknak is csinálnak ilyet. Jelentőségteljes szünetet tartok, hagyom, hogy a kisbaba szó a levegőben lógjon, és bevetem minden házastársi telepátiámat. – Ez a cellux szar. Teljesen szét van szakadozva – teszi le ingerülten. Hú. Ennyit a házastársi telepátiáról. Talán lopva kéne felvetnem a témát. Suze egyszer olyan lopva vette rá a férjét, Tarkie-t egy disneylandi nyaralásra, hogy az nem is jött rá, hová mennek, míg a gépen nem ültek. Ne feledjük, hogy Tarkie az Tarkie (édes, gyanútlan és általában csak Wagnerre meg a birkákra gondol). Luke meg Luke (mindig képben van, és mindig azt hiszi, hogy tervezek valamit. Pedig NEM!). – Fantasztikusak a hírek az Arcodasról – mondom könnyedén. – Meg a házról. – Hát nem nagyszerű? – Luke arca rövid mosolyra húzódik. – Mintha a kirakó minden darabja a helyére került volna. Legalábbis majdnem minden darabja. – Újabb jelentőségteljes szünetet tartok, de a férjem még csak észre sem veszi. Mi értelme megfűszerezni a beszélgetést jelentőségteljes szünetekkel, ha senki nem figyel rá? Elegem van a cselezésből, teljesen túlértékelik. – Luke, legyen még egy gyerekünk! – hadarom. – Ma éjjel! Csend. Egy pillanatig azon tűnődöm, egyáltalán hallotta-e. Aztán felemeli a fejét, és teljesen elképedve néz rám. – Meghibbantál? Sértetten bámulok vissza. – Dehogy hibbantam meg! Szerintem kellene egy kisöcs vagy kishúg Minnie-nek. Szerinted nem? – Bogaram – Luke hátraül a sarkára. – Még egy gyerekkel sem bírunk. Hogy a csudába tudnánk kettővel? Láttad, hogy viselkedett ma. Nehogy már ő is. – Mit akarsz ezzel mondani? – Nem tehetek róla, sértett a hangom. – Te is azt hiszed, hogy Minnie elkényeztetett? – Nem azt mondom – feleli óvatosan. – De be kell ismerned, hogy kezelhetetlen. – Nem, nem az! – Nézd a tényeket. A Mikulás négy kuckójából tiltották ki – számolja az ujjain. – És a Szent Pál-székesegyházból. És ne felejtsük az esetet a Harvey Nicolsnál, és azt a fiaskót az irodámban. Ezt örökké fel fogja hánytorgatni? Nem kellene értékes műalkotásoknak lógnia a falakon. Dolgozniuk kellene, nem műremekeket nézegetve sétálgatni egész nap. – Csak életrevaló – védekezem. – Talán egy kistestvér jót tenne neki. – Minket pedig az őrületbe kergetne. – Luke megrázza a fejét. – Ezzel kapcsolatban fogjuk vissza a lovakat, Becky.

Összetörtnek érzem magam. Nem akarom visszafogni a lovakat Két gyereket akarok, összeillő pom-ponos kalappal. – Luke, én ezt tényleg alaposan végiggondoltam. Azt akarom, hogy Minnie-nek legyen egy életre szóló barátja, és ne egykeként nőjön fel. Azt akarom, hogy a gyerekeim korban közel álljanak egymáshoz, nem több évnyire. És száz gubányi utalványom van a Baby World-ben, amit még nem költöttem el – jut eszembe hirtelen. – Hamarosan le fognak járni! – Becky – Luke a szemét forgatja. – Nem lesz még egy gyerekünk, csak mert van néhány ajándékutalványunk a Baby World-ből. – Nem ezért kellene, hogy legyen még egy gyerekünk! – méltatlankodom. – Ez csak még egy ok. Naná, ezzel cukkol. Egyszerűen kerüli a témát. – Szóval, hogy érted? Hogy soha nem akarsz még egy gyereket? Tartózkodó kifejezés suhan át az arcán. Egy pillanatig nem válaszol: befejezi az ajándék csomagolását, minden sarkot tökéletesen kiegyenesít, és lesimítja a celluxot a hüvelykujjával. Pont úgy, mint aki nem akar beszélni egy érzékeny témáról. Egyre nagyobb döbbenettel nézem. Mióta lett a második gyerek kérdése érzékeny téma? – Talán szeretnék több gyereket – mondja végül. – Elméletben. Egyszer. Hát, ennél kevésbé nem is lehetne lelkes. – Jó – nyelek egyet. – Értem. – Becky, ne érts félre! Az, hogy Minnie megszületett, az... csodálatos. Nem is szerethetném jobban, ezt te is tudod. Egyenesen a szemembe néz, és én túl őszinte vagyok ahhoz, hogy mást tehetnék: csöndben bólintok. – De még nem készültünk fel egy másodikra. Nézz szembe vele, Becky, pokoli egy év van mögöttünk! Még saját házunk sincs, Minnie-vel sok a gond, így is elég temérdek minden van a vállunkon... Ezt most egyszerűen felejtsük el! Élvezzük a karácsonyt, élvezzük, hogy hárman vagyunk! Talán egy év múlva beszélhetünk erről. Egy év múlva? – De az nagyon sokára van! – Legnagyobb döbbenetemre a hangom kicsit megremeg. Azt reméltem, hogy jövő karácsonyra már lesz még egy gyerekünk! Tökéletes ötleteim lennének a nevére is, ha ma foganna meg. Vencel vagy Hópihe. – Ó, Becky! – Luke megfogja mindkét kezem és felsóhajt. – Ha csak egyetlen napot túlélnénk nagyobb baleset nélkül, talán máshogyan éreznék. – Egy napot könnyen túlélünk. Nem olyan rossz! – Emlékszel egyetlen olyan napra is, amikor Minnie ne okozott volna valamilyen pusztítást? – Oké – mondom kissé kihívóan. – Várj csak! El fogok kezdeni egy Minnie Balesetei könyvet, és fogadok, hogy egyetlen bejegyzés se lesz benne. Fogadok, hogy Minnie holnap angyal lesz. Csendben visszatérek az ajándékcsomagoláshoz; nagy mozdulatokkal tépem a celluxot, csak hogy megmutassam, mennyire megbántva érzem magam. Talán soha nem is akart gyereket. Talán már megbánt engem és Minnie-t is. Talán azt kívánja, bárcsak még mindig agglegény lenne, és egész nap a sportkocsijával száguldozhatna. Tudtam én.

– Akkor ez az összes ajándék? – Nagy pöttyös masnit teszek az utolsó csomagra. – Igazából... van még valami – néz rám szégyenkezve Luke. – Nem tudtam ellenállni. A szekrényhez megy, kotorászik a hátuljában, a cipői mögött Amikor megfordul, elnyűtt kartondobozt tart a kezében. Leteszi a szőnyegre, és gyengéden előhúz belőle egy régi játékszínházat. Fából készült, fakó festéssel és igazi kicsi, piros bársonyfüggönyökkel, még apró rivalda is van. – Hűha! – lehelem. – Ez bámulatos!Hol találtad? – Az eBayen vadásztam le. Volt egy pont ilyenem gyerekkoromban. Ugyanilyen díszlet, figurák, minden. Kíváncsian figyelem, ahogy meghúzza az apró köteleket, és a függöny nyikorogva hátracsúszik. A színpadon a Szentivánéji álom díszlete, hihetetlen részletességgel. Az egyik jelenethez belső tér oszlopokkal, a másikhoz erdős csalit kis, mohás partú patakkal, megint egy másikhoz nagy erdő, egy távoli kastély körvonalaival a háttérben. Az apró fafigurák jelmezben, az egyiknek még szamárfeje is van, aki biztosan... Puck. Nem, nem Puck. A másik. Oberon? Oké, gyorsan rákeresek a Szentivánéji álomra a Google-on, amíg Luke a földszinten lesz. – Annabellel játszottam ezzel. – Luke szinte transzban bámulja a színházat. – Lehettem vagy... hat? Olyan volt, mint egy másik világba lépni. Nézd, az összes díszlet mozgatható! Fantasztikus mestermunka! Elnézegetem, ahogy előre-hátra tologatja a figurákat, és tompa fájdalmat érzek iránta. Sosem láttam bármivel kapcsolatban is nosztalgiázni. – Akkor ne hagyd, hogy Minnie eltörje – mondom gyengéden. – Jó lesz – mosolyog. – Holnap tartunk egy apa-lánya karácsonyi előadást. Kis bűntudatot érzek. Visszavonom, amit mondtam. Talán Luke mégse bánt meg engem és Minnie-t. Csak nehéz éve volt, ennyi. Csak egy kis anya-lánya csevejre lesz szükség köztem és Minnie között. Elmagyarázom neki a helyzetet. Ő megjavul, Luke meggondolja magát, és minden tökéletes lesz.

HÁROM Oké, a karácsony nem számít. Ezt mindenki tudja. Nem várhatjuk el egy totyogótól, hogy tökéletesen viselkedjen, amikor minden olyan izgalmas, és mindenhol édesség meg díszek bukkannak föl. Az sem csoda, hogy Minnie hajnali háromkor felébredt, és felordította a családot. Csak azt akarta, hogy mindenki lássa a harisnyáját. Bárki más ugyanezt tette volna. Egyébként már kitéptem a Balesetkönyv első oldalát és összeszaggattam. A rossz kezdet mindenkinek jár. Kávét kortyolgatok, és boldogan nyúlok egy Quality Street után. Istenem, imádom a karácsonyt! A házban sült pulyka illata száll, karácsonyi dalok szólnak a hangszóróból, Apu pedig diót tör a tűz mellett. Melegség önt el, ahogy körbenézek a nappaliban: a pislákoló fára és alatta a Betlehemre pillantok. Kicsi korom óta megvan (évekkel ezelőtt elveszítettük a kis Jézust, de egy ruha-csipesszel helyettesítjük). A kis Minnie szeme teljesen elkerekedett, amikor meglátta a harisnyáját ma reggel. Egyszerűen nem tudott betelni vele. Csak hitetlenkedve hajtogatta, hogy „Harisnya? Harisnya?” – Becky, drágám! – Anyu a konyha ajtajában áll a mikulásos kötényében. – Melyik karácsonyi sütit bontsuk ki az ebédhez? A mikulásost vagy a karácsonyfadíszest9 – Mit szólnál ahhoz, amit a német piacon vettél, és azokat a fajátékokat csomagolták hozzá? – javaslom. – Jó ötlet! – ragyog fel Anyu arca. – Azokról meg is feledkeztem! – Aha, nálam vannak a papírok. – Luke sétál fel mellettem a lépcsőn, kezében telefon. – Ha át tudnád futni a Sanderson-megállapodást... Igen, háromra az irodában leszek. Csak előbb tisztáznom kell néhány dolgot itthon. Üdv, Gary! – Luke – méltatlankodom, amikor leteszi. – A karácsony nem „néhány dolog, amit tisztáznod kell”. – Egyetértek – Még csak meg se áll. – Egyébként sincs karácsony. Most komolyan. Nem érzi a hangulatot7 – De igen. – Bloomwood-földön talán igen. Mindenhol máshol december 28-a van, és az emberek élik tovább az életüket. Olyan földhözragadt! – Oké, talán nincs pontosan karácsony napja – mondom mogorván. – De ez a mi második karácsonyunk. Ez a mi különleges karácsonyunk Jessnek és Tomnak, és ugyanolyan fontos. És megpróbálhatnál kicsit ünnepi lenni! Ez a két karácsonyosdi mesés. Igazából szerintem minden évben ezt kellene csinálnunk. Lehetne családi hagyomány. – Szerelmem – áll meg félúton a lépcsőn, és számolni kezd az ujjain. – Egy, nem ugyanolyan fontos. Kettő, ma tető alá kell hoznom ezt a megállapodást. Három, Jess és Tom még nincsenek is itt.

Éjjel jött egy sms Jesstől és Tomtól, hogy késik a gépük Chiléből. Azóta Janice pontosan minden huszadik percben átjön hozzánk, hogy megkérdezze, tudunk-e már valamit, vagy megnéznénk-e újra a neten, vagy volt-e szó a hírekben balesetről, esetleg géprablásról. Még annál is hiperaktívabb, mint szokott, és tudjuk, miért: kétségbeesetten reméli, hogy a fiatalok eljegyezték egymást. Tom azt írta a legutolsó emailjében, hogy „valamit el kell mondania”. Hallottam Anyuval beszélgetni a minap, és Janice nyilvánvalóan majd megvesz azért, hogy újabb esküvőt rendezhessen. Mindenféle új ötlete van a virágdíszekről, a fotókat pedig csinálhatnák a magnóliafa előtt, és ez „kitörölné annak a hálátlan kis szajhának az emlékét”. (Lucy. Tom első felesége. Hülye tehén, ha engem kérdeznek.) – Ha már témánál vagyunk, mi az ördögért kapott Minnie még egy harisnyát ma reggel? – halkítja le a hangját Luke. – Kinek az ötlete volt ez? – A... Mikulásé – mondom kissé kihívóan. – Egyébként láttad, milyen jó volt ma? Minnie egész reggel Anyunak segített a konyhában, és tökéletesen viselkedett, eltekintve attól az apró momentumtól az elektromos mixerrel, amit meg se fogok említeni Luke-nak. – Biztos, hogy az – kezdi a férjem, amikor megszólal a csengő. – Ezek nem lehetnek ők. – Az órájára pillant, zavartnak látszik. – Még a levegőben vannak. – Ez Jess? – kiált Anyu izgatottan a konyhából. – Írt valaki sms-t Janice-nek? – Nem lehet Jess! – szólok vissza. – Ez biztos Suze, korábban ért ide. – A bejárathoz sietek, és kinyitom. Biztosra veszem, hogy mögötte a Cleath-Stuart família áll, akik úgy néznek ki, mint egy fénykép a Toast katalógusból. Suze lélegzetelállító a fekete báránybőr kabátban, leomló hosszú szőke hajával. Tarquin, mint mindig, ősrégi Barbour kabátjában, a három gyerek pedig pipaszárlábú, nagy szemű és Fair Isle pulcsit hord. – Suze! – dobom köré a karom. – Bex! Boldog karácsonyt! – Boldog karácsonyt! – rikkantja Clemmie a hüvelykujját szopva és Suze kezét szorongatva. – És boldog új éket! – csatlakozik be Ernest, aki a keresztfiam, és aki már most csontos, arisztokratikus, karót nyelt külsejű. („Boldog új éket!” régi Cleath-Stuart családi mondás, hasonlóan a „Boldog szörnyű napot!”-hoz a „Boldog szülinapot!” helyett. Olyan sok van belőlük, hogy ki kellene adniuk egy megoldókulcsot.) A fiúcska bátortalanul Suze-ra sandít, aki biztatóan biccent, erre szertartásosan kinyújtja a kezét, mintha most először találkoznánk valamelyik nagykövet fogadásán. Ünnepélyesen megrázom, aztán felnyalábolom, és maciöleléssel addig szorongatom, amíg kuncogni nem kezd. – Suze! Drágám! – Anyu siet az előtérbe, és melegen megöleli. – És Tark... – Mozdulat közben megáll. – Lord... – szorongva néz rám. – Őlord... sága... – Á... Mrs. Bloomwood – Tarkie kissé elpirul. – A Tarquin megfelel. Tarkie nagyapja meghalt tüdőgyulladásban pár hónapja. Ami igazán tragikus meg minden, de végül is kilencvenhat éves volt. Mindegy is, a lényeg az, hogy Tarkie apja örökölte a grófi címet, Tarkie pedig Lord lesz! Ó Lord Cleath-Stuart, amitől Suze pedig „Lady”. Az egész olyan felnőttes és puccos, nekem meg alig fér a fejembe. Ráadásul több trilliónyi pénzük van, meg

földjük, meg ilyenek, több mint eddig. Az új házuk Hampshire-ben van, csak félórányira innen. Letherby Hallnak hívják, és pont olyan, mint a ház az Utolsó látogatásban, és még csak nem is élnek ott egész évben, mert Chelsea-ben is van lakhelyük. Azt hihetnék, Tarkie ki tudná perkálni egy új sál árát. Rémesen kopott, vacak őskövületet teker le a nyakáról, amit mintha a régi dadája kötött volna húsz évvel ezelőtt. Hát, lehet, hogy így is van. – Kaptál valami szép karácsonyi ajándékot, Tarkie? – kérdem. Én egy menő aromaterápiás párologtatót vettem neki, amit biztosan imádni fog. Vagyis Suze biztosan. – Teljes mértékben – bólogat buzgón. – Suze vett nekem egy igazán csodálatos merino kost. Micsoda meglepetés! Kos? Úgy érti, kasmírt? – Ez mesésen hangzik! – kiáltom. – A merino annyira divatos most. Látnod kellene az új John Smedley kollekciót! Imádnád! – John Smedley? – Tarkie kicsit meghökken. – Nem ismerem ezt a nevet. Ő egy tenyésztő? – A kötöttáru tervező! Tudod, hordhatnál garbó nyakút a kasmír alatt – mondom hirtelen inspirációval. – Az nagyon jól néz ki. Egysoros? Tarkie még mindig elveszetten pislog, Suze pedig gurgulázva felnevet. – Bex, nem kasmírt adtam neki. Egy kost. Kasztrálatlan juhot. Kasztrálatlan juhot? Az meg milyen karácsonyi ajándék? – Á, értem!– Nagyon igyekszem valamilyen lelkesedést mutatni. – Persze. Egy kasztrálatlan juhot! Az... kedves. – Ne aggódj, egy dzsekit is kapott – vigyorog rám Suze. – A kinti motorozáshoz – kapcsolódik be Tarkie. – Igazán fantasztikus, drágám! Már tudom, hogy nem jó ötlet azt mondani: „Ó, tényleg? Egy Belstaffot?” Tarkie nem úgy érti a „motort”, mint más halandók. Biztos, ami biztos, Suze végiglapoz néhány képet a telefonján, aztán felém fordul, hogy megmutasson egyet a tweed dzsekis Tarkieról, aki egy régi velocipéden ül. Sok régi biciklije van, néha még kölcsön is adja a TV-nek kellékként, sok tanács kíséretében, hogy hogyan használták régen. (A gond csak az, hogy nem mindig hallgatnak rá. Aztán Tarkie látja a műsort a tévében, ahol rosszul csinálják, ettől pedig tök depressziós lesz.) – Miért nem jönnek a gyerekek a konyhába egy kis kekszre és gyümölcslére? – Anyu úgy terelgeti Ernestet, Clementine-t és Wilfridet, akár egy tyúkanyó. – Hol van Minnie? Minnie, drágám, nézd, itt vannak a barátaid! Minnie, skarlátvörös karácsonyi ruhájában, a csillogó pom-ponos kalapban, egy pár angyalszárnnyal, amit azóta nem hajlandó levenni, mióta megtalálta a harisnyájában, tűzgolyóként lő ki a konyhából a hallba. – Ketchup! – kiáltja győzedelmesen, és Suze meseszép kabátja felé irányítja az üveget. Megáll bennem az ütő. Ó, ne! Ó ne, ó ne! Azt meg hogy szerezte? Mindig a felső polcra tesszük, mióta... – Minnie, ne! Ne! – A ketchup után kapok, de ő félreugrik.– Minnie, add ide, ne merészeld...!

– Ketchup! – A piros áradat azelőtt szeli át a levegőt, hogy reagálhatnék. – Neeee! – Minnie! – Suze! Olyan, mint az Apokalipszis most. Mintha lassított felvételen látnék mindent: Suze levegő után kapkod, és hátrarándul, Tarquin elé veti magát, a ketchup pedig nagy pacában landol a Barbour-ján. Rá se merek nézni Luke-ra. – Add azt ide! – Kikapom Minnie kezéből az üveget. – Rossz kislány! Suze, Tarkie, annyira sajnálom... – Én kérek elnézést a lányom szörnyű viselkedéséért – szól közbe Luke jelentőségteljes éllel a hangjában. – Ó, semmi gond! – mondja Suze. – Biztos vagyok benne, hogy véletlenül csinálta, ugye, drágám? – borzolja össze Minnie haját. – Biztosan – csatlakozik be Tarkie. – Semmi baj nem történt. Ha esetleg... – zavartan néz a paradicsomfoltra, ami a Barbour-járól folydogál. – Persze! – Gyorsan elveszem a kabátot. – Szép vetődés, Tarkie! – teszem hozzá önkéntelenül is ámuldozva. – Gyors voltál. – Semmiség – jön zavarba. – Minden rendes fickó megtette volna... Ez is csak azt mutatja, Tarquin mennyire odavan Suze-ért. Gondolkodás nélkül elévetette magát. Ez olyan romantikus! Kíváncsi vagyok, Luke vállalna-e egy paradicsomtalálatot a kedvemért. Később lehet, hogy megkérdezem tőle. Csak úgy. – Luke – Tarquin kicsit bátortalan, ahogy kezet ráznak. – Azon tűnődtem, hogy kérhetnék-e tőled tanácsot. – Persze. – Férjem kissé meglepődik. – Menjünk be a nappaliba? – Én kiviszem a gyerekeket a konyhába, és rendbe hozom a Barbour-t – veszi el tőlem a kabátot Anyu. – Bex, te pedig megmutathatod az összes cuccot, amit a kiárusításon vettél – lelkesedik Suze. – Mármint... izé... beszélhetünk a gyerekekről – helyesbít gyorsan, miután lopva belérúgok.

Ahogy elterpeszkedünk az ágyon, és én előszedem, amit a karácsony utáni kiárusításon szereztem. Olyan, mint régen, amikor még együtt laktunk Suze-zal Fulhamben. – Ez lesz rajtam a keresztelőn – rázom meg a vadiúj orosz stílusú ruhámat. – Fantasztikus! – Suze az új bőrdzsekimet próbálgatja. – Még jobb, mint a fényképen. Elküldtem néhány fotót Suze-nak a kiárusításról, ő pedig véleményt mondott. Cserébe ő meg Tarkie-ról és magáról küldött képeket, miközben fajdra vadásztak, vagy galambot lőttek, vagy akármit is csináltak. Suze olyan édes és hűséges, akár a királynő, soha nem panaszkodik. De most őszintén, hol lennének inkább? Valami hideg mocsárnál, vagy a Selfridges 70 százalékos leárazásán? – És... tádám!

Elővarázsolom a főnyereményt. Az egyedi Ally Smith kardigánomat, a híres, védjegynek számító gombbal. – Te jó ég! – sikkant fel Suze. – Ezt meg hol szerezted? Ez is le volt értékelve? – Hatvan százalékkal! Csak száztíz font volt. – Nézd ezt a gombot! – Suze előrenyúl és élvezettel végigsimítja. – Hát nem nagyszerű? – ragyogok rá vissza boldogan. – Olyan sokszor fogom hordani, hogy ripsz-ropsz behozza az árát. Nyílik az ajtó, és belép Luke. – Ó, szia! – Ösztönösen, mielőtt még tudatosulna bennem, az egyik szatyrot az ágy alá tolom. Nem mintha igazából ellenezné. Mármint ez az én pénzem. Én kerestem, azt csinálok vele, amit akarok. Csak arról van szó, hogy amikor a karácsony utáni napon Anyuval reggel hétkor fent voltunk, hogy megrohamozzuk az üzleteket, Luke csak döbbenten bámult, majd a még mindig a fa alatt lévő ajándékokra nézett, és azt kérdezte: – Nem kaptatok elég holmit tegnap? Ami csak azt mutatja, mennyire nem ért semmit. A karácsonyi ajándékok és a kiárusítások két teljesen különböző valami. Olyanok, mint... a különböző ételcsoportok. – Bex tudja a legjobb akciókat kifogni – támogat Suze. – Tetszik az új kardigánja? Luke nézi a kardigánt, aztán megfordul, és egy percig engem tanulmányoz, aztán újra a kardigánt. Majd felvonja a szemöldökét, mintha valamit nem értene. – Mennyibe került? – Száztíz – védekezem. – Tervezői, egyedi darab. – Szóval... elköltöttél száztíz fontot egy pulcsira, ami pontosan úgy néz ki, mint ami éppen rajtad van. – Tessék?– nézek végig magamon döbbenten. – Dehogy! Nem is hasonlít. – Ugyanolyan! – Nem, nem az! Hogy mondhatsz ilyet?! Rövid csend támad. Mindketten úgy bámulunk a másikra, mintha azt kérdeznénk: „Egy őrülttel házasodtam össze?” – Mindkettő halvány krémszínű – mutatja Luke az ujjain. – Mindkettőnek van egy nagy gombja. Mind a kettő kardigán. Ugyanolyanok. Vak ez az ember? – De a gomb más helyen van – magyarázom. – Ez megváltoztatja a jellegét. Ráadásul ennek harangujja van. Semmi közük nincs egymáshoz, ugye, Suze? – Teljesen másmilyenek – bólogat a barátnőm buzgón. Luke arckifejezéséből egyértelmű, hogy nem érti. Néha eltűnődöm, hogy valaki, aki ennyire rossz megfigyelő, hogy lehet ilyen sikeres az életben. – És ez a gomb piros– teszi hozzá Suze segítőkészen. – Pontosan! – mutatok a hatalmas gombra, rajta a védjegynek számító Ally Smith kristályokkal. – Ez a lényeg, ez a lenyűgöző gomb. Olyan ez... mint egy aláírás. – Szóval elköltöttél száz gubát egy gombra. Istenem, néha olyan idegesítő! – Ez befektetés– közlöm fagyosan. – Épp azt magyaráztam Suze-nak, hogy olyan sokszor fogom hordani, hogy maximálisan behozza az árát.

– Az hányszor lesz? Kétszer? Felháborodva bámulok rá. – Persze hogy nem kétszer! Hordani fogom... – Egy pillanatig gondolkodom, próbálok reális lenni. – Százszor. Ami alkalmanként 1.10. Azt hiszem, megengedhetek magamnak 1.10-et egy tervezői klasszikus darabért, vagy nem? Luke horkantásszerű hangot hallat. – Becky, hordtál te bármit is százszor? Azt is sikernek veszem majd, ha egyszer rajtad lesz. Ó, hahaha! – Fogadok veled, hogy százszor fogom hordani. Legalább. – Határozottan lerángatom magamról a kardigánt, és felhúzom az Ally Smith-t. – Látod? Egyszer már hordtam is. Majd én megmutatom neki! Ezerszer is felveszem! – Mennem kell. Tarquin vár. – Luke kérdő tekintetet lövell Suze felé. – Nem semmi üzletet örököltetek. – Ó, tudom – feleli barátném. – Szegény Tarkie eléggé odavolt tőle, ezért azt mondtam: „Kérdezd Luke-ot, ő tudni fogja, mit kell tenned.” – Örülök, hogy ezt mondtad! – Néhány papír után kotorász a szekrényben. Aztán bevágja az ajtaját, és kifelé indul. – Később találkozunk. – Miről volt szó? – kérdem zavartan. – Milyen üzlet? – Ó, a Shetland teasütemény... – feleli Suze félénken. – Elég nagy üzlet, és most a miénk... Álljunk meg egy percre! Visszatekerés. – A tiétek a Shetland teasütemény? – meredek rá döbbenten. – Azok a piros kekszes dobozok, amiket a Waitrose-ban lehet kapni? – Pontosan! – lelkendezik. – Nagyon klassz! Az egyik farmon csinálják. Teljesen elképedek. Mi más lett még hirtelen Suze-é? A Chocolate HobNob? A KitKat? Ó...Az király lenne! Vajon mennyit kap ingyen? Talán... egy dobozt évente? Nem, az nevetséges! Legalább tíz dobozzal évente, nem?

Miután megmutattam Suze-nak valamennyi ruhám, leszaladok a földszintre, hogy készítsek egy kis kávét, és megnézzem, minden oké-e a gyerekekkel. Visszaérve Suzet a zsúfolt szobában sétálgatva találom: a cuccaimat nézegeti, ahogy mindig is szokta. Felnéz, kezében kazalnyi fénykép, amiket albumokba akartam tenni. – Bex, el sem hiszem, hogy végre elköltöztök innen. Olyan, mintha örökké itt laktatok volna. – Tényleg örökké. Két teljes évig! – Mit mondtak anyukádék? – Még nem mondtam el nekik. – Az ajtóra sandítok, és lehalkítom a hangom. – Szerintem nagyon fogunk hiányozni, ha elmegyünk. Igazából... kicsit aggódom, hogy viselik majd. Az igazság az, hogy Anyu és Apu megszokta, hogy körülöttük vagyunk. Főleg Minnie. Anyu egyszer elmondta, hogy valahány szor egy házvásárlás füstbe ment, titokban nagyon örültek.

– Te jó ég, persze. – Suze arca szorongva összerándul. – Kétségbe lesznek esve. Szegény anyukádnak sok támogatásra lesz szüksége. Talán elintézhetnél neki valamilyen tanácsadást – teszi hozzá hirtelen ötlettől vezérelve. – Biztosan találsz „Üres fészek” terápiás csoportot vagy ilyesmit. – Nekem is bűntudatom van – sóhajtok. – De nem maradhatunk itt örökké, igaz? Kell nekünk a saját tér. – Hát persze – támogat Suze. – Ne aggódj, a szüleid hozzászoknak majd. Úgyhogy, gyerünk, mesélj a házról! Milyen? Mit kell még csinálni vele? – Hát, nem igazán kell csinálni vele semmit – vallom be, átnyújtva a papírokat. – A tervező kicsinosította. – Nyolc hálószoba! – vonja fel a szemöldökét Suze. – Azta! – Tudom! Bámulatos! Sokkal nagyobb belül, mint amilyennek látszik. És frissen festették, meg minden. De mégis, rajta kell hagynunk a saját kézjegyünket is, nem? – De, teljes mértékben – bólint Suze bölcsen. Suze sokkal jobban érti ezt, mint Luke, aki ha már itt tartunk, még nem is járt bent a házban. Én mondtam, hogy rajta kell hagynunk a saját kézjegyünket, mire ő: „Miért nem lehetünk boldogok más kézjegyével?” – Már csomó tervet gyártottam – mesélem barátnőmnek lelkesen. – Például az előtérben állhatna egy menő kalaptartó, és egyetlen Alexander Wang szegecses táska lógna róla. Akár egy kiáltvány. – Négykézláb kotorászom az ágy alatt a rajzért, hogy meg mutathassam. – Hűha! – leheli Suze.– Ez eszméletlen! Van Alexander Wang táskád? – Vennem kell egyet – magyarázom. – Aztán talán még egy asztal is feldíszítve Lara Bohinc ékszerekkel? – Imádom Lara Bohincot! – lelkesedik Suze. – Van tőle valamid? Sose mutattad! – Nem, abból is vennem kellene párat. De úgy értem, nem nekem lenne, igaz? – teszem hozzá gyorsan, az arckifejezését látva. —] Hanem a háznak Egy pillanatig Suze csak bámul rám. Úgy, mint amikor kitaláltam, hogy legyünk telefonos jövendőmondók. (Én még mindig úgy gondolom, hogy jó ötlet volt.) – Táskát és ékszert akarsz venni a házadnak? – kérdezi végül. – Igen! Miért ne? – Bex, senki nem vesz táskát és ékszert a házának. – Nos, talán kellene! Talán a házunk jobban nézne ki, ha így tennénk! Egyébként meg ne aggódj. Kanapét is veszek. – Kötegnyi lakberendezési magazint dobok felé. – Na, rajta! Keress nekem egy szépet! Fél órával később az ágyat magazinok borítják, mi pedig csendben fekszünk, és dúskálunk a túlméretezett narancssárga kanapék, a beépített lámpás lépcsőházak és polírozott gránitos, faajtós konyhák képeiben. A gond az, hogy azt akarom, a házam úgy nézzen ki, mint az összes képen. Mind egyszerre. – Hatalmas alagsorod van! – Suze újra a ház részleteit nézi. – Azzal mi lesz? – Jó kérdés – nézek fel. – Szerintem edzőterem kellene. De Luke ott akarja tartani az uncsi, öreg borait, meg a borkóstolásokat. – Borkóstolást? – nyúlik meg Suze arca. – Ó, legyen edzőterem! Akkor együtt Pilatesezhetnénk. – Pontosan! Olyan klassz lenne! De Luke az összes értékes régi borát raktárban tartja, és most nagyon lelkes, hogy újra előszedheti őket.

Ez az egyik, amit sosem fogok megérteni a férjemben. Imádja a trillió fontos borokat, pedig egy tízesért már nagyon finom Pinot Giorgio-t lehet kapni, a többit pedig szoknyára költheti az ember. – Szóval, van egy hálószoba neked és Luke-nak... – Suze még mindig a részleteket böngészi. Egy Minnie-nek... – Egy ruháknak. – Egy pedig cipőknek? – Mindenképp. Egy pedig a sminkeknek. – Ó! – Suze érdeklődve néz fel. – Egy sminkszoba! Luke beleegyezett? – Könyvtárnak fogom hívni – magyarázom. – De még így is marad három hálószoba. – Suze jelentőségteljesen vonja fel a szemöldökét. – Van terved, hogy... mivel töltsd meg őket? Látják? Ezért kellett volna Suze-hoz feleségül mennem. Ő megért engem. – Bár így lenne – szakad ki belőlem egy sóhaj. – De tudod, mi van? Luke nem akar még egy gyereket. – Komolyan? – Suze megdöbben. – Hogyhogy? – Azt mondja, Minnie túl vad, és nem bírnánk kettővel, meg hogy csak élvezzük, amink van. Nem lehet eltántorítani. – Búsan begörbítem a vállam, és átfutok egy antik fürdőszobákról szóló cikket. – Nem tudnád... egyszerűen kicselezni? – kérdezi egy idő után Suze. – És a cél szentesíti az eszközt alapon elfelejtenéd bevenni a tablettát, és azt mondanád, hogy véletlen volt? Imádni fogja a babát, ha megjön. Nem tehetek úgy, mintha ez nem jutott volna eszembe. Titokban. De egyszerűen nem tehetem. – Nem – rázom a fejem. – Nem akarom csapdába csalni. Azt akarom, hogy akarjon még egy gyereket. – Talán a keresztelőn meggondolja magát! – ragyog fel Suze szeme. – Tudod, mi is Ernie keresztelőjén döntöttük el, hogy akarunk még egyet. Annyira imádni való volt, mi meg arra gondoltunk, milyen nagyszerű lenne, ha lenne egy öcsikéje vagy húgocskája, úgyhogy úgy határoztunk, belevágunk. Persze a végén kettő lett belőle – teszi még hozzá. – De veled ez nem történhet meg. – Talán. – Egy pillanatig hallgatok, próbálom összeszedni a bátorságomat a nagy kérdéshez. Nem akarom feltenni. De bátornak kell lennem. – Suze... tudnál velem őszinte lenni valamiben? Nagyon, tényleg őszinte? – Oké – feleli kissé félénken. – De akkor nem, ha arról van szó, hogy hányszor szexelünk a héten. Tessék? Ez meg honnan jött? Oké, most persze azonnal tudni akarom, hogy hányszor szexel. Biztos soha. Vagy állandóan. Te jó ég, fogadok, hogy állandóan. Fogadok, hogy ő és Tarkie... Tökmindegy. – Nem a szexről van szó – kényszerítem vissza magam az eredeti témához. – Szerinted... elkényeztetem Minnie-t? Érzem, hogy remegek az idegességtől. Mi van, ha igent mond? Mi van, ha a legjobb barátnőm azt mondja, hogy Minnie egy szörnyeteg? Akkor halálra rémülök. – Nem! – vágja rá Suze azonnal. – Persze, hogy nincs elkényeztetve! Nagyon aranyos. Csak egy kicsit... energikus. De az jó! Egyik gyerek se tökéletes.

– A tieid azok – mondom morózusan. – Velük sosincs semmi baj. – Te jó ég! Most viccelsz? – Suze felül, és az összes vázlatot, katalógust félrerakja. – Annyi gondunk van Ernie-vel. A tanára állandóan behívat. Mindenben reménytelen, kivéve a németet, és németet még csak nem is tanítanak. – Ó, Suze! – sóhajtok együtt érzően. Meg sem kell kérdeznem, miért beszél Ernie olyan jól németül. Tarquin szerint Wagner az egyetlen hallgatásra érdemes zene, és a gyerekeinek ezt játssza minden este. Ne értsenek félre, Ernie a keresztfiam, és minden porcikáját imádom. De amikor utoljára meglátogattam, elmesélte a Valamilyen dalnokok teljes történetét, ami órákig tartott, én meg majd belehaltam az unalomba. – Be kell mennem beszélni az igazgatónővel – folytatja szomorúan Suze. – Mi lesz, ha azt kéri, hogy menjünk máshová? Teljesen elfeledkezem a saját problémáimról, átkarolom, megszorítom a vállát, és fel vagyok háborodva. Hogy meri bárki elszomorítani? Egyébként is kik ezek az idióták? Láttam Ernie suliját, amikor elmentem érte Suze-zal. Szörnyen sznob hely lila zakókkal, félévente millió fontba kerül, vagy ilyesmi, és ebbe az ebéd még csak nem is tartozik bele. Talán túlságosan lefoglalja őket a tandíjszámolgatás ahhoz, hogy felismerjék az igazi tehetséget. – Biztos minden rendben lesz – mondom határozottan. – És ha nem akarják Erniet, akkor ez vacak iskola. Ha valaha is találkozom az igazgatónővel, akkor nagyon nyomatékosan megmondom neki a véleményemet. Végül is én vagyok Ernie keresztanyja. Tulajdonképpen lehet, hogy nekem is el kellene mennem arra a találkozóra az iskolába, és kifejteni a nézeteimet. Már éppen javasolni akarom Suze-nak, amikor ő hirtelen az ágyra csap a kezével. – Tudom már, Bex! Megvan! Neked egy dadusra van szükséged. – Egy dadusra? – bámulok rá. – Ki vigyáz Minnie-re, amikor te dolgozol? Még mindig az anyukád? Bólintok. Mióta véget ért a GYES, hetente két és fél napot dolgozom a Lookban személyes vásárlási tanácsadóként. Míg én ott vagyok, Anyu vigyáz Minnie-re, ami zseniális ötlet, mert egyszerűen otthagyhatom a lányomat a konyhában reggeli közben, és alig veszi észre, hogy elmentem. – Anyukád elviszi játszóházba? Vágok egy grimaszt. – Nem igazán. Anyu nem szereti a játszóházakat. Egyszer elmentek a Tik-Tak-ba, ahol Anyu összetűzésbe keveredett egy másik nagymamával amiatt, hogy ki a legjobb Miss Marple a tévében, és többé nem ment vissza. – És mivel szokták tölteni az időt? – Változó... – bizonytalankodom. – Sok oktató jellegű cuccot... Aprócska füllentés. Amennyire én tudom, a program sosem változik. Elmennek vásárolni, és teáznak a Debenhams kávéházban, aztán hazajönnek, és Disney-videókat néznek. Istenem, talán Suze-nak igaza van! Talán Minnie-nek több rendszerességre van szüksége. Talán ez a baj.

– Egy dadus majd helyrerakja – közli barátnőm magabiztosan. – És elintézi a kaját, a mosást, meg mindent; Luke pedig láthatja, milyen lazán is mehet minden. És azonnal meggondolja magát. Higgy nekem! Tudtam, hogy Suze tudni fogja, mit kell mondani. Ez a megoldás! Egy dadus! Lelki szemeim előtt megjelenik egy kép Mary Poppins és Mrs. Doubtfire keresztezéséről, tüchtig kis köténnyel, egy kiskanál cukorral és sok keresetlen, bölcs szóval. Az otthonunkat belengi majd a nyugalom és a sülő kenyér illata. Minnie angyallá változik, és csendesen ücsörögve gyurmázik kis köténykéjében, Luke pedig azonnal az ágyra dönt és elcsábít. Mármint már csak az elcsábításért is megéri. – Most mindenki az Ultimate Nannies-t használja, ők a legújabbak. – Suze már ki is nyitja a laptopom, és megtalálja a weblapot. – Nézd meg! Leugrom, és megnézem a gyerekeket. Elveszem tőle a gépet, és máris az Ultimate Nannies, akik művelt, kiegyensúlyozott gyermekeket nevelnek, a sikeres jövő polgárait című oldalt böngészem. Kicsit leesik az állam, ahogy lejjebb görgetek. A kutyafáját! Ezek a dadák egyáltalán nem hasonlítanak Mrs. Doubfire-re. Inkább úgy néznek ki, mint Elle McPherson. Mindegyiküknek tökéletes a foga, a hasizma és intelligens a mosolyuk. Modern dadusaink gondoskodóak, megbízhatóak és jól képzettek. Ellenőrzésük alatt tartják gyermeke napirendjét, és kiegyensúlyozott étrendet állítanak össze számára. Elősegítik gyermeke fizikai, érzelmi és intellektuális fejlődését. Az Ultimate Nannies tagjai magas szintű képzésben részesültek a gyermekétkeztetés, gyermekfelügyelet, kulturális fejlesztés és a kreatív időtöltés terén. Sokan folyékonyan beszélnek franciául/mandarinul. Zene –, Kumon-féle matematika–, háztartástan vagy balettórákat adnak. Végiggörgetem a mosolygó, hosszú, csillogó hajú lányok képeit, akik zöldséges rizottót főznek, labdákkal dobálóznak a kertben, vagy judofelszerelést hordanak, és tökéletesen alkalmatlannak érzem magam. Nem csoda, hogy Minnie-nek hisztirohamai vannak. Mert senki nem végez vele házimunkát, vagy készít a segítségével sushit. Eddig annyi mindentől megfosztottam! Hirtelen az, hogy lekváros sütit süt Anyuval a konyhában, tök hülyeségnek tűnik. Még csak nem is gyúrjuk a tésztát, hanem dobozból vesszük ki. Fel kell fogadnunk egy Ultimate Nanny-t, amint lehet. Az egyetlen bökkenő – apróság –, hogy tényleg akarom-e, hogy valami fényeshajú lány táncikáljon itt szűk farmerben és sushi kötényben? Mi lesz, ha ő és Luke túlságosan egymásra hangolódnak? Mi van, ha majd a férjem is akar „háztartástan” órát? Egy pillanatig hezitálok, kezem lebeg az egérpad felett. Ugyan már! Nekem kell a felnőttnek lennem. Minnie érdekeit kell szem előtt tartanom. Nem felejthetem el, hogy szerető, hűséges férjem van, és amikor utoljára azt hittem, hogy félrelép egy csillogó vörös hajúval, akinek a nevét még említeni sem érdemes (Látod, Venetia? Ennyire keveset jelentesz nekem!), nagyot tévedtem. Egyébként, ha a dadus tényleg nagyon szexi és suhogó hajú, még mindig rendezhetem úgy a munkaidejét, hogy Luke sose lássa. Tele határozottsággal kitöltöm a nyomtatványt, és megnyomom a „Küld” gombot. Ez a megoldás! Vond be a szakértőket! Az egyetlen, akit meg kell győznöm, az Anyu. Nem szereti a dadákat. Se a napközit. Sőt a bébiszittereket se. De csak azért, mert túl

sokat nézi a Való élet drámáit, a gonosz, zakkant dadákról. Mármint, biztos nem minden dada elmebeteg zaklató, aki egy halott nő bőrébe bújik, és nyomában az FBI. Ő nem akarná, hogy az unokája művelt és kiegyensúlyozott legyen? Nem akarná, hogy Minnie a sikeres jövő polgára legyen? Dehogynem.

Lemegyek a földszintre, Suze-t Luke-kal és Tarquinnal a nappaliban találom. Az asztalon üres kávéskancsó és nagy halom papír. Úgy tűnik, nagyon belemerültek. – Úgy kell tekintened a Shetland teasüteményre, mint márkára – mondja éppen Luke. – Valami olyasmin ülsz, ami óriási világsiker lehet, de erősítened kell a profilját. Kell egy történet, egy személyiség, valami egyedi, egy konkrét nézőpont Hozzátok létre a márka értékeit! – Feltüzeltnek és lelkesnek látszik, mint mindig, amikor lehetőséget lát egy új projektben. Tarquin viszont pislog, mint a csapdába esett nyúl. – Feltétlenül – mondja idegesen. – Márkaérték. Izé... Suze, drá gám, Luke borzasztóan segítőkész. Nem tudjuk eléggé megkö szönni. – Ugyan, semmiség! – veregeti vállon Luke. – De ezt neked kell elrendezned, Tarquin. Építs ki magad köré egy üzleti csapatot, készíts stratégiát, és abból indulj ki! Elnyomok egy kacajt. Még én is tudom, hogy Tarquin nem stratégiakészítő fajta. – Átolvasom azokat a szerződéseket, és elmondom, mit gondolok róluk. – Luke a BlackBerry-je után nyúl. – Tudom, hogy a te embereid már elfogadták, de ahogy mondtam, ennél jobban is csinálhatnád. – Tényleg, Luke – tiltakozik erőtlenül Tarquin. – Már így is túl sok időt és szakértelmet áldoztál rám... – Ne légy nevetséges! – Férjem mosolyt villant rá, és visszakapcsolja a BlackBeny-jét. Tarquin csontos arcát elönti a pír. Szenvedő tekintettel néz Suze-ra, csavargatja a kezét, és a torkát köszörüli. – Luke, tudom, hogy neked van saját céged – böki ki hirtelen. – De nagyon örülnék, ha felajánlhatnék neked egy állást. Az egész vállalat üzletvezetője lehetnél, minden érdekeltségemé. Bármilyen fizetésért. Bármilyen feltételekkel. – Egy állást? – hökken meg Luke. – Ó, igen! – Suze lelkesen csapja össze a kezét. – Zseniális ötlet! Mesés lenne! Még lakást is tudnánk biztosítani, nem? – fordul Tarkie-hoz. – Az a kis kastély Perthshire-ben tökéletes lenne! Mármint nem olyan szép, mint a házatok Maida Valeben – teszi hozzá lojálisán. – De mint második otthon? – Bármilyen feltétellel? – kérdezi Luke lassan. – Igen – válaszol Tarquin, csak pillanatnyi hezitálás után. – Igen, persze. – A bevétel 60 százalékáért elvállalom – lő vissza Luke. Döbbent csend. Nem hiszem el, amit hallok. Luke tényleg komolyan gondolkodik, hogy feladja a Brandon Communications!, azért, hogy átvegye a Cleath-Stuart birodalmat? Egy kastélyban laknánk? Te jó ég! Valóságos klán lennénk! Lehetne saját skót szövetmintánk! Menő rózsaszín ezüsttel és feketével. Ez lehetne a Mc Bloom woodi-Brandon szövet, skót táncot járnánk, Luke hordhatna bőr-erszényt...

– Én... izé... – Tarquin zavartan néz Suze-ra. – Az... ésszerűnek látszik... – Tarquin! – Luke gyakorlatilag robban. – 60 százalék természetesen baromira nem ésszerű! És ezért van szükséged új üzleti tanácsadóra, akiben megbízol, és ezért szervezek meg neked egy találkozót néhány olyan konzultánssal, akit őszintén tudok ajánlani, és el is kísérlek, hogy biztosan mindent megérts... – a BlackBerry-jén pötyög; amikor abbahagyja, az zümmögni kezd, akár egy dühös méh. – Bocsánat, bejött néhány üzenet... – A képernyőre bámul, arcára meglepetés ül ki, és valamit visszaír. – Tudtam, hogy Luke igazából sosem mondana igent – néz rám bánatosan Suze. – Sosem hanyagolná el a saját üzletét. – Tudom – biccentek, bár titokban kicsit elszontyolodtam. Lélekben már beköltöztem egy skót kastélyba, a második gyermekünket pedig elneveztem Moragnak. – De legalább, légy szíves, engedd meg, hogy vegyünk neked egy itókát – mondja Tarquin Luke-nak sajátos előkelő, modoros hangján. – Vagy ebédet? Vagy felajánlhatnék egy hétvégi vadászatot? Vagy... vagy... egy nyarat a franciaországi házunkban? – Jézus Máriám!– mondja Luke hirtelen. Úgy tűnik, bármit is olvas a BlackBerryjén, le van forrázva. – Mi az? – riadok fel. Luke felpillant, csak most veszi észre, hogy őt nézzük. – Semmi. – Azt a halvány mosolyt ölti fel, ami azt jelenti, hogy nem akar beszélni róla. – Becky, mennem kell! Attól tartok, későn jövök haza. – Nem mehetsz el! – méltatlankodom. – Mi lesz a második karácsonnyal? Mi lesz Jess-szel és Tommal? – Add át nekik üdvözletemet! – már kint is van a szobából. – Mi történt? – kiáltok utána. – Mi ez a vészhelyzet? – De nem válaszol, és egy perc múlva hallom az ajtó csapódását. – Ki van az ajtóban? – száll végig Anyu hangja az előtéren. – Jött valaki? – Nem, csak Luke – kiáltok vissza. – El kellett mennie munkaügyben, valami vészhelyzet... – Nem, nem ő az! – Nyílik a bejárati ajtó, és Apu hangja felerősödik. – Jess! Tom! Isten hozott! Jess megérkezett? Te jó ég! Az előtérbe sietek nyomomban Suze-zal, és tényleg ott van. Magas, vékony, határozott, mint mindig, lesült, rövidre nyírt haját kiszívta a nap, szürke kapucnis felsőt hord kifakult fekete farmerja felett. – Becky! – Megölel, és ledobja hatalmas hátizsákját. – Jó újra látni. Luke a szemünk előtt száguldott el. Üdv, Suze! – Üdv újra itt! Szia, Tom! – Írt valaki Janice-nek? – siet ki anya a konyhából. – Janice tudja? – Átkiabálok a kerítésen – mondja Apu. – Gyorsabb, mint sms-t küldeni. – Gyorsabb, mint az sms? – vág vissza Anyu. – Marhaság! Az sms azonnal ott van, Graham! Ezt hívják modern technikának. – Azt hiszed, te gyorsabban tudsz sms-t írni, mint ahogy én átkiabálok a kerítésen? – gúnyolódik Apu. – Próbáld csak meg! Mire előveszed a telefont...

– Mire te odasétálsz, én már el is küldtem az sms-t. – Anyu már elő is kapta a mobilt. – Janice! – kiabál Apu, és átsiet a kocsifeljárón. – Janice, itt van Tom! Látod? – szól vissza győzedelmesen Anyunak. – Jó, régimódi, azonnali kommunikáció. Az emberi hang. – Már el is felejtettem, milyenek a szüleid – morogja nekem Tom élvezkedő hangsúllyal, én pedig visszavigyorgok rá. Jól néz ki. Karakteresebb, mint eddig, borotválatlan, arca szikárabb. Mintha végre belenőtt volna az arcába. Ráadásul rágózik, tehát már a lélegzete sem probléma. – Jane – teszi hozzá –, egyébként is hazamegyek, úgyhogy nem kell sms-t írni anyának... Anyu ügyet se vet rá. – Te ugye úgy gondolod, hogy az sms gyorsabb, Becky drágám? – kérdezi határozottan, miközben a telefonon pötyög. – Mondd meg apádnak, hogy ne éljen tovább a sötét középkorban! De nem válaszolok. Túlságosan megbabonáz Jess bal keze, ami a felsőjét cipzárazza. Gyűrűt hord! A negyedik ujján! Jó, nem épp egy Cartier drágakő. Csontból vagy fából, vagy miből készült, és mintha egy apró szürke kavics lenne belefoglalva. De mégiscsak gyűrű! A gyűrűsujján! Elkapom Suze tekintetét, nyilvánvaló, hogy ő is észrevette. Ez annyira király! Még egy esküvő a családban! Minnie lehet a koszorúslány! – Mi az? – Anyu riadtan néz Suze-ról rám. – Mit... Ó! – Hirtelen ő is meglátja a gyűrűt. Tom eltűnt valahová, Jess pedig a hátizsákja fölé hajol, megfeledkezik rólunk. Anyu valamit hosszan magyaráz hangtalanul, és valamit próbál megemészteni. Többször ismételgeti, és zaklatottnak látszik, de hogy mit motyog, azt nem értjük. Aztán gesztikulálni kezd, én meg röhögőgörcsöt kapok. – Gyere be a nappaliba! – Végre sikerül kinyögnöm Jessnek. – Ülj le! Biztos nagyon fáradt vagy. – Csinálok egy kis teát – biccent Anyu. Jess képes rá, hogy teljes titokban eljegyzik, és ő egy szót sem szól róla. Én a helyében azonnal berohannék, és azt mondanám: „Tudjátok, mi van? Nézzétek a kavics gyűrűmet!” – Jess! – Janice sipítozó hangja a bejárattól érkezik hozzánk. A haja frissen festett vörösesbarna, mályvaszínű szemfestéke jól illik a cipőjéhez és a karkötőjéhez. – Édesem! Üdv újra itthon! A pillantása azonnal Jess gyűrűjére siklik. Azonnal. Felszegi az állát, mélyeket lélegzik, aztán elkapja Anyu tekintetét. Ha nem tűnök el innen, kibuggyan belőlem a röhögés. Követem Anyut a konyhába, ahol a gyerekek a Kis hableányt nézik. Megfőzzük a teát, készítünk néhány sonkás szendvicset a kicsiknek, és egész idő alatt a gyűrűről pusmogunk, meg hogy vajon Jess és Tom mikor jelentik be mindenkinek. – Mindannyiunknak természetesen kell viselkednie – tesz be Anyu két üveg pezsgőt a fagyasztóba, hogy gyorsan lehűljön. – Úgy kell tennünk, mintha nem vettünk volna észre semmit. Hadd mondják el, amikor akarják. Aha, hogyne. Belépünk a nappaliba, Jess a kanapén ül; mintha észre sem venné, hogy Janice, Martin, Apu és Suze félkörben ülnek vele szemben, és úgy bámulják a bal

kezét, mintha az radioaktívan világítana. Leülök; az ablakon keresztül Tarquint és Ernie-t látom a kertben. Tarkie fura támadó mozdulatokat tesz a kezével, amit Ernie utánoz mellette. Oldalba lököm Suze-t, és halkan azt mondom. – Nem is tudtam, hogy Tarkie tai-chizik. Nagyon jó! Barátném megfordul és kiles az ablakon. – Az nem tai-chi! A léghorgászatot gyakorolják. Tarkie és Ernie is teljesen elmerül a mozdulatokban. Voltaképpen nagyon édes látványt nyújtanak: mintha az apamedve tanítaná a kis bocsot vadászni egy dokumentumfilmben. (Attól az apróságtól eltekintve, hogy ők képzeletbeli halakat próbálnak kifogni. Képzeletbeli horgászbottal.) – Tudod, Ernie már fogott egy pisztrángot a folyónkban! – büszkélkedik Suze. – Egész kicsi segítséggel. Látják, tudtam, hogy tehetséges. Világos, hogy rossz iskolába jár. Horgászsuliba kellene járnia. – Nos – szólal meg Anyu vidáman. – Teát, Jess? – Igen, köszönöm! – biccent a tesóm. Kitöltjük a teát, és csönd támad. Rövid „Van valakinek valami bejelentenivalója?” jellegű csönd. De Tom és Jess nem mondanak semmit. Janice a szájához emeli a csészéjét, aztán megint leteszi, aztán reszketve kifújja a levegőt, mintha nem bírná a feszültséget. Végül felderül az arca. – Az ajándékod! Készítettem neked egy kis apróságot... – Szinte száguld a fához, felkap egy dobozt, és ő maga kezdi tépni a csomagolópapírt. – Házi mézes kézkrém – lihegi. – Mondtam neked, hogy elkezdtem kozmetikumokat készíteni, csupa természetes alapanyagból... Tegyél fel egy keveset! Janice Jess felé tolja a kézkrémet. Mindannyian megbabonázva nézzük, ahogy ő erre leveszi a gyűrűt, felkeni a krémet, majd visszahúzza az ékszert egyetlen szó nélkül. Szép próbálkozás, Janice! – hallom a gondolataim. Igazán szép. – Remek! – szagolgatja a kezét Jess. – Kösz, Janice! Jó, hogy magad csinálod. – Mind öko-cuccokat vettünk neked! – mondja Anyu boldogan. – Tudjuk, mit gondolsz a klóros festékről meg a természetes szövetről. Elég sokat tanultunk, igaz, Becky drágám? – Hát, örülök neki – kortyint a teájából Jess. – Eszméletlen, hogy még mindig mennyire félrevezetik a nyugati vásárlókat. – Tudom! – csóválom a fejem szánakozva. – Fogalmuk sincs. – Bekajálnak mindent, amiben csak szerepel a „zöld” szó – csóválja a fejét a tesóm. – Valami aljas, felelőtlen cég mérgező számítógép alkatrészekből készült jógamatracot árul. Próbálják elhitetni, hogy „újrahasznosított”. Guatemalai gyerekek készítik őket, és asztmások lesznek tőle. – Kezével a kanapéra csap. – Hogy lehet bárki olyan hülye, hogy elhiszi, hogy ez jó ötlet? – Istenem, igen! – Nagyot nyelek, ég az arcom, és nem merek Anyura nézni. – Mekkora totális idióták lehetnek! – Azt hiszem, jobb, ha kicsit rendbe teszem az ajándékokat... Próbálok közönyösnek látszani, a karácsonyfához megyek, és a lábammal a függöny mögé kanalazom a guatemalai jógaszőnyeget. Most hittem utoljára egy

nyamvadt „zöld” katalógusnak. Azt mondják, segítenek az embereknek, nem azt, hogy asztmát kapnak tőlük! És most mit adok Jessnek? – Az én ajándékom még nem ért ide – mondom neki, ahogy leülök. – De... izé... krumpli... Egy nagy zsákkal. Tudom, mennyire szereted. A zsákot pedig később organikus újrahasznosított táskaként használhatod. – Ó! – Jess kicsit döbbentnek látszik. – Kösz, Becky! – Iszik egy korty teát. – És hogy haladnak a keresztelő előkészületei? – Fantasztikusan, köszi! – megkönnyebbülök a témaváltástól. – Orosz téma lesz. Lesz blinisz, meg kaviár és vodka, Minnie pedig a leggyönyörűbb ruhát fogja... – Eldöntötted már a középső nevet? – kapcsolódik be Anyu. – Mert Parker tiszteletes tegnap kérdezte telefonon. Tényleg muszáj döntened, aranyom. – Fogok is! – védekezem. – De nagyon nehéz. Amikor bejegyeztettük Minnie születését, nem tudtunk középső nevet választani. (Oké, igazság szerint kicsit összevesztünk. Luke tök ésszerűtlenül reagált a Diorra. Meg a Temperley-re. Az meg ki zárt, hogy én elfogadjam a Gertrude-ot, még akkor is, ha Shakespeare-től van.) Úgyhogy csak annyit írtunk be, hogy Minnie Brandon, és úgy döntöttünk, a többiben majd a keresztelőig megegyezünk. A gond az, hogy minél több idő telik el, annál nehezebb. Luke csak nevet, amikor elolvassa, miket választottam, és olyanokat kérdez, hogy „Minek neki második név egyáltalán?”, ami nagyon nem segít. – Szóval, van valami újság, Tom? – bukik ki Janice-ből hirtelen kétségbeeséssel. – Történt valami? Valami említésre méltó? Kicsi dolog, nagy esemény... bármi? Bármi? – mint halra vadászó fóka dől előre a székben. – Nos, igen. – Tom kurtán elvigyorodik. – Ami azt illeti, van. – És most először, ő és Jess egymásra néz azzal az „Elmondjuk nekik?” pillantással. Te jó ég! Tényleg igaz! Eljegyezték egymást! Anyu és Janice megdermednek a kanapén. Tulajdonképpen Janice mindjárt robban. Suze rám kacsint, én pedig boldogan vigyorgok vissza. Olyan jól fogunk mulatni! Vehetünk Brides esküvői magazint, én pedig segíthetek Jessnek ruhát választani, és nem fog valami sivár, öreg, újrahasznosított kender izét hordani, még akkor se, ha környezetbarát... – Jess és én szeretnénk bejelenteni...– néz körül Tom boldogan a szobában. – összeházasodtunk!

NÉGY Még mindenki sokkhatás alatt áll. Úgy értem, persze, remek, hogy Tom és Jess összeházasodott. Mesés. Csak mind úgy érezzük, hogy lemaradtunk valamiről. Muszáj volt nekik Chilében valami jöttment anyakönyvezető előtt összeházasodni mindössze két tanúval, és mi még csak Skype-on sem nézhettük? Bulit rendezhettünk volna. Koccinthattunk volna rájuk. Jess azt mondja, még pezsgőjük sem volt. Valami helyi sört ittak. Sört! Van néhány dolog, amit nem értek Jessben, és nem is fogok. Se esküvői ruha. Se virágok. Se fotóalbum. Se pezsgő. Az egyetlen, amit a házassággal kapott, az egy férj. (Mármint tudom, hogy a férj a lényeg, ha az ember megházasodik. Tökéletesen így van. Ezt mondani sem kell. De most komolyan, még egy pár cipő sem?!) És szegény jó öreg Janice! Amikor bejelentették a hírt, az arcán úgy száguldoztak az érzelmek, mint egy hullámvasúton. Látszott, hogy kétségbeesetten próbál boldognak tűnni és támogató lenni, mintha mindig is egy távoli chilei esküvőre vágyott volna, amire meg sem hívták. Csak az a parányi könnycsepp a szeme sarkában árulta el. Főleg, miután Jess közölte, hogy nem akarnak fogadást a golfklubban, vagy nászajándéklistát a Jason Lewisnál, és kategorikusan kijelentette, hogy nem hajlandó felvenni egy bérelt esküvői ruhát, és fényképekhez pózolni Janice-szel és Martinnal a kertben. Janice annyira szomorúnak látszott, hogy én már majdnem önként jelentkeztem helyette. Egész mókás ötlet, és egyébként is láttam néhány csodás esküvői ruhát a Liberty kirakatában a minap... De azt hiszem, nem igazán ez volt a lényeg. Befejezem a szájfényezést, és hátralépek megnézni a tükörképem. Csak remélni tudom, hogy Janice-nek ma jobb kedve van. Végül is ünnepelnünk kellene. Lesimítom a ruhám, és megpördülök a tükör előtt. Mesés mélykék ruhát viselek műszőrme gallérral, hosszúszárú, gombos, műszőrgalléros csizmával. Ezenkívül egy hosszú, zsinórral díszített kabátot és óriási műszőrme kalapot. Minnie az ágyamon ül, és felpróbálja az összes kalapomat, ami a kedvenc foglalatossága. Szőrsújtásos ruhácska van rajta, meg fehér csizma, amiben olyan, mint egy korcsolyázó. Annyira odavagyok ezért az orosz témáért. Kacérkodom a gondolattal, hogy Parker tiszteletessel Minskának kereszteltetem. Minska Katinka Karenina Brodsky Brandon. – Gyere, Minska! – kísérletezem. – Ideje indulni és megkeresztelkedni! Tedd le azt a kalapot! – Enyém! – kapaszkodik a piros, nagy tollas Phillip Treacy-mbe. – Enyém kalap! Annyira cukin néz ki, hogy nem tudom rávenni magam, hogy lerángassam róla. Még véletlenül eltépném a tollat. És tényleg annyira számít, hogy kalap van rajta? – Oké, édesem – lágyulok meg. – Hordhatod azt a kalapot. De most menjünk!

Kinyújtom a kezem. – Enyém – csimpaszkodik azonnal a Balenciaga táskába, ami az ágyon hevert. – Enyém! Enyéééém! – Minnie, az Anya táskája – jelentem ki érthetően. – Neked megvan a saját kis retikülöd. Keressük meg? – Éééééén táskám! Enyéééém! – üvölti dühösen és hátrál. Úgy fogja, mintha az lenne az utolsó mentőöve az óceán közepén, és nem akarná átadni senkinek. – Minnie... – sóhajtok. Ami igaz, az igaz, van abban valami, amit tesz. A Balenciaga táska sokkal szebb, mint az övé. Mondhatjuk úgy is, ha engem akarnának megkeresztelni, én is Balenciaga táskát szeretnék. – Jó, oké. Akkor az a tiéd, én meg viszem a Miu Miut. Kivételesen, csak ma. De most add oda azt a napszemüveget... – Enyéééém! Enyééém! Azt a régi Seventies napszemüveget szorongatja, amit korábban az öltözőasztalomról emelt el. Piros szivek díszítik, és folyton lecsúszik az orráról. – Minnie, nem mehetsz napszemüvegben a keresztelőre! Ne butáskodj! – próbálok szigorúnak hangzani. Bár valójában nagyon dögös azzal a kalappal, a rózsaszín napszemüveggel és a Balenciaga táskával. – Hát jó – adom be a derekam végül. – Csak ne törj el semmit! A tükör előtt állva az orosz ruháinkban, akaratlanul is elönt a büszkeség. Minnie annyira gyönyörű. Talán Suze-nak igaza van. Talán Luke ma tényleg meggondolja magát. Meglátja, milyen ennivalóan néz ki, azonnal ellágyul, és úgy dönt, hogy tucatnyi gyereket akar. (Igazából inkább ne. Ki van zárva, hogy egy tucatszor végigcsináljam a szülést. Már a kettő is sok, és csak úgy fog menni, hogy közben az egymáshoz illő pompon kalapokra koncentrálok.) Ha már Luke-nál tartunk, ő hol van? Beugrott az irodába ma reggel, de megesküdött rá, hogy tizenegyre visszaér. Már háromnegyed van. Mi a helyzet? írom neki gyorsan. Remélem, már idefelé. Aztán a táskámba hajítom a mobilom, és kézen fogom Minnie-t. – Gyere! – ragyogok rá. – Itt a te nagy napod!

A földszintre érve hallom az ételszállítók nyüzsgését, és hogy Apu magában fütyörészik, miközben a nyakkendőjét köti. Az előtérben virágkompozíciók, az asztalon szépen elrendezett poharak. – A templomból felhívlak! – mondja Anyu valakinek a konyhából kifelé jövet. – Á, szia, Anyu! – nézek rá meglepetten. Az a japán kimonó van rajta, amit Janice hozott neki Tokióból, a haját kontyba csavarta, lábán pedig kicsi selyempapucs. – Mit csinálsz ebben a cuccban? Nem kellett volna már átöltöznöd? – Ez lesz rajtam, édesem – paskolja meg az anyagot magabiztosan. – Janice-től kaptam, emlékszel? Tiszta selyem. Nagyon jó minőség. Lemaradtam valamiről? – Nagyon szép. De japán. A téma pedig orosz, emlékszel?

– Ó! – Anyu feszülten körbenéz, mintha valami megzavarta volna. – Hát, nem hiszem, hogy igazán számítana... – De igen! – Ó, drágám! – grimaszol Anyu. – Tudod, hogy a szőr irritálja a bőröm. Nagyon vágytam rá, hogy ezt vehessem föl! Janice-en meg egy extrakülönleges japán esküvői kabát lesz, imádni fogod... – Micsoda? Úgy érted, Janice is japán szerelésbe bújt? – kérdem felháborodva. Tudhattam volna, hogy ez lesz! Anyu azóta nyomatta ezt a japán témát, amióta csak Janice visszajött a tokiói nyaralásból, és sushi-bridzs esteket tartott. De a lényeg az, hogy én vagyok a főnök, én pedig azt mondtam, hogy orosz téma lesz. – Elnézést a zavarásért – jelenik meg egy vidám nő az ételszállítóktól, letakart ezüsttálcával. – Hová tegyem az ázsiai tálakat, Jane? Mi van? – Már bocsánat! – perdülök a nő felé. – Én orosz kaját rendeltem! Kaviárt, füstölt lazacot, kis orosz sütiket, vodkát... – Ezenkívül ázsiai tálakat, sushit és shashimit – néz a nő rémülten. – Nem így van? Meg szakét. – Így van – válaszol Anyu sietve. – Vidd csak a konyhába! Kösz, Noreen! Keresztbefonom a karom, és Anyura bámulok. – Ki rendelt sushit? – Előfordulhat, hogy hozzátettem ezt-azt a menühöz – próbál kitérni a válasz elől. – Csak a változatosság kedvéért. – De a téma orosz! Toporzékolni lenne kedvem. Mi értelme témakört kitalálni, ha az emberek ügyet sem vetnek rá, és egy másik, teljesen eltérőt választanak anélkül, hogy szólnának? – Lehet két téma is, drágám! – javasolja Anyu vidáman. – Nem lehet! – Lehet japán-orosz fúzió – biccent győzedelmesen. – Manapság minden híresség fuzionál. – De... – megállok a mondat közepén. Japán-orosz fúzió. Végül is ez egész menő. Valójában bárcsak gondoltam volna erre! – Bedughatnál néhány evőpálcikát a hajadba. Klasszul néznél ki! – Hát jó – mondom végül vonakodva. – Azt hiszem, ez működhet. Előkapom a telefonom, és gyorsan írok Suze-nak és Danny-nek: Helló! Az új mai téma: japán-orosz fúzió. Később tal! Pux! Suze azonnal visszacsipog. Japán??? Ezt meg hogy csináljam? Pux, S Evőpálca a hajadba? válaszolom. Anyu azóta már szerzett fekete zománcozott evőpálcikákat, és most azokat próbálja beledöfködni a frizurámba. – Kell egy hullámcsat! – csettint. – És Luke-kal mi van? – Ő nem fog evőpálcikát tenni a hajába – rázom a fejem. – Bármi is a téma. – Nem, te butus! – pattogtatja a nyelvét. – Úgy értem, mindjárt megérkezik? Mindketten ösztönösen az óránkra nézünk. Luke kábé hatvanötször megesküdött, hogy nem fog elkésni a keresztelőről.

Úgy értem, nem is fog. Nem teheti! Csak a jó ég tudja, mi az a hatalmas megakrízis. Nem mond róla semmit, még azt se, melyik ügyfélről van szó. De valami nagyon gajra mehetett, mert az elmúlt néhány napban alig volt itthon, ha pedig telefonált, akkor csak kábé három másodpercig beszélt, mielőtt lerakta. Újra előveszem a telefonom, és írok neki. Már majdnem itt v?? Hol v???? Egy pillanattal később visszacsipog a válasz. Ahogy tőlem telik. L Ahogy tőle telik? Mit akar ez jelenteni? A kocsiban van vagy sem? Nehogy azt mondja, hogy még el sem indult az irodából! Hirtelen szúrást érzek a bordáim alatt. Nem késhet el a saját lánya keresztelőjéről! Egyszerűen nem! – Hol van Luke? – sétál arra Apu. – Adott már életjelet? – Még nem. – Nagyon kicentizi, nem? – vonja fel a szemöldökét. – Itt lesz! – sikerül magabiztosan mosolyognom. – Még rengeteg időnk van. De csak nem érkezik meg. Az ételszállítók mindent elrendeztek. Minden kész. Tizenkettő húszkor az előtérben állok Minnie-vel: a kocsifeljárót bámuljuk. Eddig ötpercenként írogattam neki, de mostanra feladtam. Kicsit álomszerű mindez. Hol van? Hogy teheti meg, hogy nincs itt? – Drágám, mennünk kell! – érkezik meg halkan a hátam mögé Anyu. – Már mindenki ott lesz a templomban. – De... – Szembefordulok szorongva összeráncolt arcával. Igaza van. Nem hagyhatjuk őket cserben. – Oké. Menjünk! Miközben elhagyjuk a házat, előveszem a telefonom, és újra írni kezdek. Kicsit homályos a látásom. Drága Luke, elindultunk a templomba. Lemaradsz a keresztelőről. Becsatolom Minnie-t az ülésébe Apu autójában, és mellécsusszanok. Meg kell mondanom, Anyu és Apu majd belehal az önuralomba, hogy ne szidják Luke-ot. – Biztosan jó oka van – mondja Apu végül, miközben kiáll az autóval. Csend támad, mert persze egyikünknek sincs ötlete, mi lehet az. – Mi is ez, drágám? – kérdi bátortalanul Anyu. – Valami krízis? – Kétségtelenül – bámulok ki meredten az ablakon. – Valami óriási. De lehet, hogy a végén semmi nem lesz belőle. Csak ennyit tudok. Hirtelen felpittyeg a mobilom. Becky, nagyon sajnálom! Nem tudom elmagyarázni. Még mindig itt. Helikopter, amint lehet. Várj meg! L Kissé döbbenten bámulok a telefonomra. Helikopter? Helikopterrel jön? Hirtelen kicsit jobb a kedvem. Tulajdonképpen már majdnem meg is bocsájtom neki, hogy így eltűnik, és ilyen titokzatos. Már épp nekirugaszkodom, hogy elmondom (nagyon lazán) Anyuéknak a helikoptert, amikor megint pittyeg a telefon. Még eltarthat egy darabig. Adunk a szarnak egy pofont. Milyen szar? Írom vissza, és bizsergek az idegtől. Milyen pofon? De semmi válasz. Pffff, olyan idegesítő tud lenni! Mindig ilyen titokzatosnak kell lennie. Valószínűleg csak valami unalmas, ósdi befektetési alap, ami pár trillió dollárral kevesebbet hozott, mint kellett volna. Nagy ügy.

A templom már zsúfolt, amikor belépünk. Körbesétálok, hogy üdvözöljem Anyu bridzs-barátnőit, akiknek a fele japán cuccban van. (Ezért még nagyon számolok Anyuval.) Hallom magam, ahogy kábé ötvenedszerre is elmondom, hogy „Igazából japán-orosz fúzió a téma.” És „Luke úton van helikopterrel...” Aztán Anyu kézen fogva elvezeti Minnie-t, akitől mindenki ájuldozik. – Bex! – Suze bámulatosan mutat lila hímzett kabátjában, szőrmeprémes csizmájában, a haját pedig néhány Starbucksos fa kávékeverővel tűzte fel. – Ez volt a legtöbb, amit ki tudtam találni – mutat rájuk zavartan. – Azt mondtad, orosz! Hogy került hirtelen a japán a képbe? – Anyu tehet róla! – Épp belekezdenék a történetbe, amikor Parker tiszteletes közeleg, ünnepélyesen susogó reverendájában. – Ó, üdv! – mosolygok. – Hogy van? Parker tiszteletes csodás. Ő nem olyan szuper-szenteskedő, „érezd magad rosszul mindenért” típusú pap. Inkább afféle „igyunk egy jó kis gint ebéd előtt” fajta. A felesége a Cityben dolgozik, ő pedig mindig napbarnított és Jaguárral jár. – Remekül! – ráz velem barátságosan kezet. – Örülök, hogy látom, Rebecca! És ha szabad megjegyeznem, ez a japán hangulat elbűvölő! Magam is nagy rajongója vagyok a sushinak. – Igazából japán-orosz fúzió – javítom ki határozottan. – Blinisz is van meg vodka. – Áh, valóban – mosolyog. – Gondolom, Luke-ot feltartják? – Mindjárt itt lesz! – Keresztbe teszem az ujjaimat a hátam mögött. – Bármelyik percben. – Jó. Mert kicsit szorít az idő. És gondolom, eldöntötték a kislány középső neveit is. Leírná nekem őket? Te jó ég! – Majdnem – vágok kínkeserves arcot. – Majdnem megvan. – Rebecca, igazán! – Parker tiszteletes egy csöppet türelmetlen. – Nem tudom megkeresztelni a lányát, ha nem tudom a neveket. Komolyan, ha már a szorításról beszélünk. Én azt hittem, a papok megértőek. – Az imádságok alatt egyszer s mindenkorra eldöntöm – magyará zom. – Nyilván, miközben fohászkodom – teszem hozzá sietve fa gyos arcát látva. – Tudja, talán inspirációt kapok a Szent Könyvből. – Felkapok egy Bibliát, és remélem, ezért kapok néhány jópontot. – Sok inspirációt. Talán az Évát választom. Vagy a Máriát. Az a baj Parker tiszteletessel, hogy túl régóta ismer. Csak szkeptikusan felvonja a szemöldökét, és annyit kérdez: – A keresztszülők megérkeztek már? Remélem, megfelelőek. – Persze! Íme, az egyikük! – Előretolom Suze-t, aki kezet ráz vele, és azonnal a templom mennyezetéről kezd csevegni, hogy vajon a tizenkilencedik századból származik-e. Suze annyira klassz! Mindig tudja, hogy mit kell mondania. Most a füstüvegről beszél. Ezt meg honnan szedi? Ezt biztos akkor tanulta, amikor befejezte a sulit, a cukrászórái után. Őszintén szólva nem nagyon érdekel a füstüveg, úgyhogy céltalanul átfutom a Bibliát. – Ó! Delilah. Na, ez menő név!

– Jézus M. Szent József, Becky! – Ismerős amerikai akcentus üti meg a fülemet. Hallom, hogy a hátam mögött Anyu barátai csivitelnek, és valaki megkérdezi: „Az Isten szerelmére, ez meg ki?” Ez csak egyvalamit jelenthet. – Danny! – pördülök meg boldogan. – Hát itt vagy! Olyan rég láttam Danny-t. Vékonyabb, mint valaha, kozák stílusú bőrkabátot visel, szűk, fekete vinilnadrágot és katonai bakancsot. Pöttöm fehér kutyát vezet pórázon, amit még sosem láttam. Meg akarnám ölelni, de ő úgy emeli fel a kezét, mintha valami óriási bejelentést akarna tenni. – Ez a tematika? – hitetlenkedik. – Rohadt japán-per-orosz-fú-zió? Ennél mennyivel tudsz még ihletettebb lenni? Az új kutyám egy rohadt shih-tzu! – Nem mondod! – Hirtelen eszembe jut, hogy Parker tiszteletes csak centikre áll tőlünk. – Izé... Parker tiszteletes... ő Danny Kovitz. A másik keresztszülő. – Ó, jesszus! – Danny a szájára csap. – Elnézést, tiszteletes. Imádom a templomot! – teszi hozzá nagylelkűen körbemutatva. – Tetszik a dekoráció! Valaki segített kiválasztani a színeket? – Igazán kedves. – Parker tiszteletes feszült mosolyt villant rá. – De tartózkodna ettől a nyelvezettől a szertartás alatt? – Danny híres divattervező! – dobom be gyorsan. – Rendicsek! – Danny halkan felnevet. – Nem vagyok híres. Mondjuk inkább, hogy... neves. Hírhedt. Hol van Luke? – szól hozzám halkabban. – Szükségem van rá. Jarek mindennap hívogat. Azzal is fenyegetett, hogy idejön. – Danny hangja riadtan felcsap. – Tudod, hogy nem konfrontálódom. Jarek Danny előző menedzsere. Tavaly találkoztunk vele, és hamar rájöttünk, hogy nem keveset nyúl le Danny pénzéből, pedig lényegében nem csinált mást, csak ingyen hordta Danny ruháit, és sokat ebédelt az ő költségére. Luke intézte a szerződés felbontását, és kioktatta Danny-t, hogy ne azért adjon az embereknek munkát, mert tetszik a frizurájuk. – Azt hittem, az összes számod megváltoztattad – mondom zavartan. – Azt hittem, többé Jarek egyetlen hívását sem fogadod. – Nem is – védekezik. – Először. De aztán remek jegyeket szerzett arra a báli fesztiválra, úgyhogy elmentünk, ami azt jelentette, hogy megkapta az új mobilszámom, ezért... – Danny! Elmentél vele egy fesztiválra? Azután, hogy kirúgtad? Danny csapdába esettként pislog. – Oké, elcsesztem! Hol van Luke? – Panaszosan néz körbe a templomban. – Nem beszélhetne vele? – Nem tudom, hol van Luke! – csattanok fel jobban, mint szerettem volna. – Úton ide egy helikopteren. – Helikopteren? – vonja fel a szemöldökét. – Tiszta akcióhős. Dróton fog leereszkedni, mint a légierőnél? – Nem – forgatom a szemem. – Ne hülyülj! Bár, most, hogy belegondolok, talán mégis. Mármint, hol tudna itt leszállni egy helikopter? Előveszem a telefonom és írok. A helikopteren v már? Hol f leszállni? A tetőn?

– Te jó ég! Láttad Őlordságát? – Danny-t elbűvöli Tarquin látványa. – Ó, ha egyszer a kezeim közé kaparinthatnám! – Danny! – A karjára csapok, és Parker tiszteletesre sandítok, aki hála égnek már odébb ment. – Templomban vagyunk, emlékszel? Danny mindig is odavolt kicsit Tarquinért. És az igazat megvallva, Tarquin egész különlegesen fest ma. Fehér fodros inget visel, fekete nadrágot, és hozzá nehéz, katonai kabátot. Sötét haját összeborzolta a szél, ami nagy fejlődés a mindennapi semmilyenségéhez képest. Csontos, nőies arca szinte szép metszésűnek látszik a templom félhomályában. – Itt van a következő kollekcióm, épp az orrom előtt. – Danny felskicceli Tarquint valami régi könyvre. – Az angol lord találkozása az orosz herceggel. – Ő skót – jegyzem meg. – Még jobb. Bedobok egy kiltet is. – Danny! – kuncogok rápillantva a vázlatra. – Nem rajzolhatsz ilyet egy templomban! A kép Tarquinról nem pontos. Pontosabban obszcén. Bár egyszer hallottam Suze mamájától, hogy minden Cleath-Stuart férfi nagyon jól fel van szerelkezve. Talán mégis alaposabb, mint hinném. – És hol a keresztlányom? – Danny kitépi a lapot, összehajtja, és újabb rajzba kezd. – Anyuval van valamerre... – Körbepillantok Minnie-t kutatva, és meg is látom pár méterrel arrébb, Anyu egy csoportnyi barátjával. Jó ég, most éppen mit művel? Kábé öt retikült hurkolt a karjára, és éppen egy idősebb nő válltáskáját rángatja, azt óbégatva: – Enyéém! – Olyan édes! – a hölgy csilingelően nevet. – Tessék, itt van, Minnie, aranyom! – Minnie nyaka köré fonja a vállpántot, aki eltámolyog, határozottan markolva a halomnyi táskát. – Szép Balenciaga – jegyzi meg Danny. – A tökéletes kiegészítő, ha az embert megkeresztelik. Biccentek. – Tudom, ezért hagytam, hogy kölcsönvegye. – Te pedig megelégedtél a Miu Miuval, amiről biztosan tudom, hogy már vagy egyéves, míg a Balenciaga új... – Danny melodramatikusan felsóhajt. – El se tudom képzelni az anyai szeretet ékesebb példáját. – Fogd be! – lököm meg. – Csak rajzolj tovább! Nézem, ahogy firkálgat, és hirtelen bevillan egy gondolat. Ha Danny tényleg Tarkie-re alapozza az új kollekcióját, akkor talán egyesíthetnék erőiket. Talán előállhatnának valamilyen közös reklámkampányban a Shetland aprósüteménnyel! Mekkora üzleti koponya vagyok! Luke le lesz nyűgözve. Már mesélném is Suze-nak a remek ötletem, amikor Parker tiszteletes hangja harsan. – Esetleg mindenki helyet foglalhatna – irányít bennünket a padsorok felé. – És esetleg kezdhetnénk. Kezdeni? Máris? Szorongva megrángatom a reverendáját, miközben elsuhog mellettem. – Izé... Luke még nincs itt. Ha még egy kicsit várhatnánk...

– Drágám, már így is húsz perc késésben vagyunk. – Parker tiszteletes mosolya kissé hűvös. – Ha a férje nem ér ide... – Persze hogy ideér! – Apró szúrást érzek. – Úton van! Itt lesz... – Enyéééééém! – Magas, örömmámoros sikkantás tölti meg a levegőt, nekem pedig egész testem összerándul a rémülettől. A templom elülső része felé kapom a fejem, és majd kiugrik a gyomrom. Minnie átmászott a korláton, és most az oltárnál áll; minden táskát fejjel lefelé tart, és kiüríti a tartalmukat. A hátam mögött felrémlenek Anyu barátainak felháborodott sikkantásai, akik végignézik, hogy mindenük kirepül és szétgurul a padlón. – Minnie! – üvöltöm, végigszáguldva a folyosón. – HAGYD ABBA! – Enyéééém! – ráz ki boldogan egy Burberry válltáskát, amiből pénzérmék potyognak. Az egész oltárt beborítják a pénztárcák, érmék, piperecuccok, rúzsok és hajkefék. – Ez a te keresztelőd! – súgom dühödten Minnie fülébe. – Most kellene a legjobban viselkedned! Különben sosem lesz kisöcséd vagy kishúgod! Minnie dacosan néz, még akkor is, amikor Anyu valamennyi barátnője odaér, és kiabálva nyúlkál és markolászik a pénze meg a táskája után. Ami jó, hogy a zsivaj késlelteti a szertartást. De Parker tiszteletes így is hamar visszatereli a vendégeket a padsorokba. – Megtenné mindenki, hogy leül? Tényleg folytatnunk kell... – Luke-kal mi van? – suttogja szorongva Anyu, ahogy helyet fog lal – Ide fog érni! – próbálok magabiztos lenni. Csak húznom kell az időt, amíg megjön. Biztos lesz egy csomó beszéd meg ima. Nem lesz gond!

***

Oké, írni fogok a canterburyi érseknek. Véleményem szerint a keresztelők túl túl túl rövidek! A templom padjainak első soraiban ülünk. Volt kábé két ima meg pár szó arról, hogy tagadjuk meg az ördögöt. Elénekeltünk egy himnuszt – ezalatt Minnie tönkretett két énekeskönyvet. (Csak így tudtam rávenni, hogy csendben legyen. Majd adok a templomnak némi pénzt.) És most hirtelen Parker tiszteletes azt kéri, mind gyűljünk a keresztelőmedence köré. Bepánikolok. Még nem tarthatunk a vízfröcskölős résznél. Nem hagyom, hogy Luke lemaradjon a nagy pillanatról. Nyoma sincs. Egyetlen sms-emre se válaszol. Mindennél jobban remélem, hogy azért kapcsolta ki a mobilját, mert az zavarja a helikopter műszereit. Nyújtogatom a nyakam, igyekszem a propeller zaját meghallani odakintről. – Minnie – mosolyog rá Parker tiszteletes. – Felkészültél?

– Várjon! – kérem kétségbeesve, miközben a többiek lassan felállnak. – A keresztelő előtt... izé... Minnie keresztanyja, Susan Cleath-Stuart szeretne elmondani egy alkalomhoz illő verset. Nem igaz, Suze? Ő azonnal megperdül az pádon és azt suttogja: – Mi van? – Kérlek, Suze! – sziszegem vissza. – Nyernem kell egy kis időt, különben Luke lemarad róla. – Nem tudok egy verset se! – motyogja, miközben feláll. – Csak olvass fel valamit az énekeskönyvből! Valami hosszút! Barátnőm szemeit forgatva felvesz egy énekeskönyvet, előresétál, majd a vendégekre mosolyog. – Szeretném elmondani... – kinyitja a kötetet és átfutja. – Mi három királyok. – Megköszörüli a torkát. – „Mi három királyok, napkeletről jöttünk. Ajándékokkal tettük meg hosszú...” Suze egy istennő! Csigalassúsággal olvas, és minden versszakon kétszer végigmegy. – Nagyon szép! – Parker tiszteletes elnyom egy ásítást. – Most, ha mind a medence... – Várjon! – forgolódom a széken. – Minnie keresztapja, Danny Kovitz most... – könyörögve nézek rá. – Ő is elmond egy verset? – Kérlek, formálom az ajkaimmal, ő pedig visszakacsint. – Keresztlányom keresztelője alkalmából most előadom a „ The Real Slim Shady „-t Eminemtől – jelenti ki magabiztosan. Ajaj! Remélem, Parker tiszteletes nem nagyon figyel oda. Danny nem a legjobb rapper a világon, de mire befejezi, mindenki tapsol és ujjong, még Anyu bridzselő barátnői is. Így Danny ráadást ad a „Stan”-ből, amiben Suze énekli Didó betéteit. Aztán Jess és Tom belekezd egy dél-amerikai imába a gyerekekért, ami tényleg nagyon megindító. Aztán Apu lép színpadra a „Que Sera Sera” című dallal, és a refrénbe mindenki becsatlakozik, Martin pedig Janice egyik evőpálcikájával vezényel nekik. Parker tiszteletes mostanra nagyon dühösnek látszik. – Mindenkinek köszönöm az érdekes közreműködést – mondja feszülten. – És most, ha mind a medence... – Várjon! – szakítom félbe. – Minnie édesanyjaként szeretnék rövid beszédet mondani. – Rebecca! – csattan fel Parker tiszteletes. – Tényleg muszáj folytatnunk! – Csak egy gyorsat! Előresietek, kapkodásomban majdnem felbotlom. Addig beszélek, míg Luke ide nem ér. Ez az egyetlen megoldás. – Üdvözlöm a barátokat és családtagokat! – nézek körbe, és kerülöm Parker tiszteletes fagyos pillantását. – Nagyon különleges nap a mai. Nagyon, nagyon különleges. Minnie-t megkeresztelik. Szünetet tartok, mintha hagynám, hogy leülepedjen ez a gon dolat, és gyorsan meglesem a mobilom. De semmi. – De mit jelent mindez? – emelem fel az egyik ujjam, pont úgy, mint Parker tiszteletes szokta a prédikációk közben. – Vagy mi mind csak a buli miatt vagyunk itt?

Halk moraj fut végig a tömegen, páran egymást bökdösik, és suttognak. Voltaképpen nagyon jólesik. Nem gondoltam volna, hogy a beszédem ilyen felkavaróra sikerül. – Mert könnyű úgy végigrohanni az életen, hogy még csak rá se nézünk a virágokra. – Jelentőségteljesen biccentek, erre még több suttogás és bökdösődés támad. Ez a reakció egyre elképesztőbb! Talán el kellene kezdenem prédikálni! Úgy tűnik, őstehetség vagyok, és van is jó néhány mélyenszántó ötletem. – Ez elgondolkodtató, igaz? – folytatom. – De mit értünk azon, hogy gondolni? Mostanra mindenki suttog. A vendégek iPhone-okat adogatnak a sorok között, és mutogatnak valamire. Mi folyik itt? – Úgy értem, miért vagyunk itt? – Hangomat elnyomja az egyre nagyobb zsivaj. – Mi történik?! – kiáltok fel. – Mit néztek?! – Még a szüleim is Anyu BlackBerryjén bámulnak valamit. – Becky, ezt meg kellene nézned! – kéri Apu fura hangon. Felkel, odaadja a telefont, én meg azon kapom magam, hogy tévébemondót nézek a BBC honlapján. – ... a legújabb részlet rendkívüli hírünkkel kapcsolatban, hogy a Bank of London elfogadta a Bank of England vészalapját. A napokig tartó titkos tárgyalások után, ahol a vezérkar próbálta menteni a helyzetet... A hírolvasó tovább beszél, de én nem hallom, mit mond. Magával ragad egy jelenet. Egy sor gyászos arcú, öltönyös férfi hagyja el a Bank of England épületét. Az egyikük Luke. Luke a Bank of Englandben volt? Ó, te jó ég! Most is a Bank of Englandben van? A kép most kerek asztal körül ülő, csapatnyi komoly kommentátorra vált, azzal a szemüveges bemondónővel, aki mindig félbeszakítja az interjúalanyait. – Tehát, lényegében a Bank of London csődbe ment, igaz? – kérdezi szokásos nyomulós módján. – A csőd nagyon erős kifejezés – kezdi az egyik kommentátor, de a templomban kitörő lármától nem hallom, mit mond még. – Csőd! – A Bank of London csődbe ment! – De ott az összes pénzünk! – Anyu kissé hisztérikusnak tűnik. – Graham, csinálj valamit! Vedd ki a pénzt! Hozd a pénzt! – A nyaralási alapunk! – nyög fel Janice. – A nyugdíjam! – tápászkodik fel egy idősebb úr. – Biztos vagyok benne, hogy nem kell túlreagálni! – kiabálja túl Jess a zsivajt. – Biztos, hogy senki nem veszt el semmit. A bankok biztosítva vannak... – De senki nem hallgat rá. – A portfolióm! – Parker tiszteletes letépi a reverendát, és a templom ajtaja felé igyekszik. – Nem mehet el csak úgy! – kiáltok utána hitetlenkedve. – Még nem keresztelte meg Minnie-t. – De ügyet sem vet rám, és legnagyobb elképedésemre, Anyu a nyomában lohol. – Anyu! Gyere vissza! Megragadom Minnie kezét, még mielőtt ő is elinalna. Mindenki elmegy. Perceken belül kiürül a templom, kivéve engem, Minnie-t, Suze-t, Tarkie-t, Jesst, Tomot és

Danny-t. Egymásra meredünk, majd néma egyetértésben a templom végébe sietünk. Kizúdulunk a nagy faajtón, de aztán mind csak döbbenten állunk az udvaron. – Édes Jézusom! – hebeg Danny. Az utca zsúfolásig tele emberekkel. Talán két-háromszázan lehetnek. Mind ugyanabba az irányba özönlenek a járda mentén: a Bank of London kis fiókja felé, ami előtt már sor rajzolódik ki. Látom Anyut aggódva tolakodni, és Parker tiszteletest durván egy idős hölgy elé furakodni, miközben egy fiatal, halálra rémült banki egyenruhás férfi próbál rendet tartani. Tátott szájjal bámulom a jelenetet, amikor valami megragadja a fi gyelmemet. Nem messze a Bank of Londontól, épp a templommal szemben, meglátok egy alakot a tömegben. Sötét, csuklyaszerű haj, sápadt bőr, Jackie O napszemüveg, fogazott mintás kosztüm... Hitetlenkedve bámulok. Az ott... Az nem lehet... Elinor? De míg próbálok fókuszálni, addigra ő – vagy bárki más is volt – már beleveszik a tömegbe. Újra megdörzsölöm a szemem, de csak egy rendőrt látok, aki a semmiből tűnt fel, és közli az emberekkel, hogy hagyják el az úttestet. Fura. Biztos csak képzeltem. – Nézd a zsarut! – kárörvend Danny. – Veszíteni fog. Egy perc, és lövöldözni kezd az emberekre. – Te jó ég! – Suze hirtelen levegő után kapkodva mutat felfelé. Ez hihetetlen. Emberek másznak fel a bank tetejére. Döbbent pillantásokat váltok Suze-zal. Mintha megtámadtak volna bennünket a földönkívüliek, vagy kitört volna a háború, vagy ilyesmi. Soha életemben nem láttam még ehhez hasonlót.

ÖT Hát, legalább most már világos. Legalább meg tudok bocsájtani Luke-nak. Talán most először volt „komoly krízise” a munkában, tényleg igazi, hatalmas krízis. Senki nem tud másról beszélni. Minden hírcsatorna ezzel foglalkozik. Beszéltem Luke-kal telefonon, és majd akkor jön haza, ha tud. És esélye sem volt korábban eljönni. A Bank of Englandben volt, és mindenféle főmuftival találkozott. Most próbálja „uralni a helyzetet” és „csökkenteni a kárt”. A Bank of London minden egyes fiókját megostromolták. Úgy tűnik, a miniszterelnök is beszélni fog, és arra kér mindenkit, hogy higgadjon le. (Ami, ha engem kérdeznek, nagy hiba. Anyu már így is meg van győződve róla, hogy mindez kormányzati összeesküvés.) – Teát? – lép be Apu a szobába, ahol Danny, Suze, Tarquin, Jess, Tom és én még mindig kissé kábultan ülünk. A tévében a Sky News megy, ahol folyton ugyanazt az összeállítást adják, a komoly arcú Luke-kal és az ugyanolyan komoly arcú bankár ügyfeleivel. – Szóval? – teszi le a tálcát Apu. – Most mi lesz? Megrendezed még egyszer a keresztelőt? – Azt hiszem, muszáj lesz – bólintok, és körbenézek a szobában. – Mikor ér rá mindenki? – A január többi része nem jó – veszi elő a BlackBerry-jét Danny és rábandzsít. – Bár, a jövő január teljesen szabad – teszi hozzá vidáman. – Lesz egy csomó vadászat – halássza elő apró Smythson naptárját Suze. – És ne feledd a nyaralásunkat a Tóvidékre! – csatlakozik be Apa. Te jó ég, mindenki annyira elfoglalt. Végül mindenkivel leíratta tom, mikor ér rá az elkövetkező néhány hónapban. Jess táblázatot rajzol, kihuzigálja a napokat, és összesít. – Három lehetőség van – mondja végül. – Február tizennyolcadika, március tizenegyedike vagy április hetedike, ami péntek. – Április hetedike? – pillantok fel. – Az Luke születésnapja. – Ezt nem is tudtam – lepődik meg Suze. – Azt sem tudtam, hogy Luke-nak van születésnapja. – Nincs igazán oda a szülinapokért – magyarázom. – Valahányszor ünnepséget rendezek neki, mindig lemondja valami munkaügy miatt. Ez az egyik, amit a legkevésbé értek Luke-ban. Nem lesz tök izgatott a meglepetésektől, nem tesz apró célzásokat, hogy milyen ajándékot szeretne, nem számol vissza a falinaptáron. Egyik évben teljesen elfelejtette, hogy szülinapja van, míg be nem trappoltam hozzá egy reggelizőtálcával. Hogy felejtheti el az ember a szülinapját? Újra a tévé képernyőjére pillantok. Ott van, megint kilép a Bank of England épületéből, még annál is jobban ráncolja a homlokát, mint szokta. Hirtelen elönt iránta a szeretet. Ócska éve volt, megérdemel valami ajándékot. Rendeznem kellene neki egy bulit. Még akkor is, ha nem akarja. Még akkor is, ha megpróbálja majd lemondani. És hirtelen bevillan az ötlet.

– Hé! Mi lenne, ha meglepetésbulit szerveznénk Luke-nak? – izgatottan nézek körül. – Ó azt hiszi, hogy Minnie keresztelőjét szervezzük újra... de igazából ez a szülinapi bulija is lesz! Hirtelen magam előtt látom: Luke besétál egy sötét szobába, és mindenki felkiált, hogy „Boldog születésnapot!” És leesik az álla, és meg sem tud szólalni meglepetésében... Te jó ég! össze kell hoznom! Muszáj! – Jó ötlet, Bex! – csillan fel Suze szeme. – Állati ötlet! – néz fel Danny az sms-ezésből. – Mi lesz a téma? – Nem tom. De valami nagyon menő. Ami Luke-nak is tetszene. Eddig még sosem szerveztem meglepetéspartit, de nem lehet túl nehéz, igaz? Mármint ez tulajdonképpen sima parti, csak titokban tartjuk. Egyszerű. – Becky, biztos vagy benne, hogy jó ötlet most partit rendezni? – ráncolja a homlokát Jess. – Érted, mi van, ha igaz, amit mondanak? – A tévé felé biccent, ahol még mindig a Bank of London-sztori megy. – Mi van, ha pénzügyi katasztrófa szélén állunk? Naná, hogy Jess bedobja a „pénzügyi katasztrófa” témáját egy buliról szóló kellemes csevejbe! – Hát, akkor meg mindenkinek szüksége van vidámságra, nem? – kérdem kihívóan. – Annál jobb. A tesóm meg se rebben. – Én csak azt mondom, hogy körültekintőnek kell lenni, különösen ilyen időkben. Van pénzed erre? Most komolyan, mi ez? A „Legyen ön is kíváncsiskodó nővér!”? – Talán igen – vonok vállat nemtörődömül. – Talán van egy külön kasszám erre az alkalomra. Csend van a szobában, leszámítva Danny horkantását. Tom vigyorog, én meg haragosan nézek vissza rá. Vigyorogtam én egyszer is az ő tervein? Vigyorogtam, amikor megépítette a nevetséges, kétszintes nyári vityillóját Janice kertjében? (Hát, végül is lehet, hogy talán igen. De nem ez a lényeg. A nyári vityillók meg a partik, az két külön világ.) A legrosszabb, hogy még Suze is fájdalmas arcot vág, mintha nem akarna felnevetni, de nem bírná elfojtani. Észreveszi, hogy őt nézem, és bűntudatosan elpirul. – Nem kell ennek drágának lennie, igaz? – mondja sietve. – Tarthatnál egy visszafogott partit, Bex. Egy takarékos bulit. – Ez igaz – bólint Jess. – Tom készíthet házi barackbort. Egyáltalán nem rossz. Én pedig szívesen főzök. Házi barackbor? – A zene pedig mehetne iPodról... – javasolja Tom. – Én vagyok az iPod-felelős! – száll be Danny. – Kreálhatnánk papírfüzéreket... Iszonyodva bámulom őket. Egyetlen ici-pici bank csődbe megy, és máris úgy kell tennünk, mintha kitört volna a háború, és konzervhúst kellene ennünk, meg be kellene piszkolnunk a lábunkat, mert nem telik zoknira? – Nem akarok Luke-nak vacak bulit rendezni barackborral és iPoddal! – kiáltom. – Én lélegzetelállító partit akarok! Sátrat akarok, meg zenekart, meg ételszállítókat, meg

csodás fényeket mindenfelé... és szórakozást! Zsonglőröket, meg tűznyelőt, meg hasonlók! – De tűznyelők nélkül is tarthatsz bájos partit – kezdi Suze. – Nem akarok valami „bájosat”! – mondom lekicsinylően. – Ha meglepetésbulit szervezek Luke-nak, akkor el akarom kápráztatni. Azt akarom, hogy dobja el az agyát tőle. Azt akarom, hogy besétáljon, és szóhoz se jusson... egy teljes percig. Legalább. Barátaim összenéznek. – Mi az? – nézek egyikről a másikra. – Mi baj? – Menj már, Becky! Egy vagyonba kerülne – mondja ki Jess kereken. – Honnan szereznél rá pénzt? – Én... nem tudom – védekezem. – Talán extra keményen dolgoznék... – Nem tudnád eltitkolni Luke elől – kotyog bele Tom. – Ki van zárva. Szörnyen dühös vagyok rá, sőt mindenkire, még Suze-ra is. Miért kell leforrázniuk mindent7 – De igen! – vágok vissza indulatosan. – Majd meglátjátok! Mesés partit fogok szervezni, és tökéletesen el fogom titkolni Luke elől... – Mit fogsz eltitkolni Luke elől? – hangzik fel mély hangja az előtérből, és én majd egy kilométert ugrom helyből. A rohadt életbe, ez hogy történhetett?! Csak két perce szervezem ezt a partit, és máris majdnem elárultam. Csak arra van időm, hogy kétségbeesett pillantást lövelljek Suze felé, mielőtt Luke megjelenik az ajtóban. Minnie-t tartja a karjában, és meglepően vidámnak tűnik. – Hogyhogy visszajöttél? – kérdezem, ahogy megcsókol. – Vége van? – Attól tartok, csak összeszedek néhány ruhát – feleli kelletlenül. – Ennek egyhamar nem lesz vége. – Izé, Luke, azt a megjegyzést, amit arról hallottál, hogy titokban tartok valamit Luke előtt... – köszörülöm a torkom. – Most talán azon tűnődsz, mire értettem. – Megfordult a fejemben – vonja fel kérdőn a szemöldökét. – Csak arról van szó... izé... nem akartam elmondani, milyen őrület volt itt korábban. A Bank of Londonnál. Katasztrófa. Attól tartottam, talán kikészítene. Úgyhogy arra kértem a többeket, hogy hallgassunk. Nem igaz? Körbenézek az asztalnál. Suze kötelességtudóan válaszol. – De, pontosan. – Ne aggódj! – felel Luke kényszeredetten. – Már láttam a legrosszabbat. – Kinyújtja a kezét, és összeborzolja Minnie haját. – Gondolom, lemaradtam a nagy pillanatról. – A pap egyszerűen elfutott a bankba, mint mindenki más is. De nem gond – jegyzem meg óvatosan. – Mert azt tervezzük, hogy újra megtartjuk a keresztelőt. Valamikor később. Ezen a ponton nem említem a pontos dátumot. – Jó – feleli Luke különösebb érdeklődés nélkül. – Maradt valami kaja? – Rengeteg. – Moccanok, hogy keressek neki bliniszt, amikor Anyu lép a szobába, kissé kipirulva a sok szakétól, amit megivott. – Figyeljetek, drágáim! – mondja nekem és Luke-nak. – Itt van Parker tiszteletes. Látni akar titeket. Küldjem ide? – Ó, jó! – felelem meglepetten. – Persze!

Ezelőtt sosem láttam Parker tiszteletest félénknek. Amikor belép, hiányzik ragyogó mosolya, és egyikünknek sem mer a szemébe nézni. – Rebecca és Luke, bocsánatot kérek! – kezdi. – Soha ezelőtt nem hagytam még félbe szertartást! Nem tudom, mi ütött belém! – Ne aggódjon! – mondom nagylelkűen. – Túléltük. – Gondolom, még mindig meg akarják kereszteltetni a lányukat. – Persze hogy akarjuk! – vágom rá buzgón. – Igazából éppen erről beszéltünk. Mindent megterveztünk. – Nagyon örülök! – néz körül a szobában. – Nos, mindenki itt van, és jól van, így... – Mielőtt még felfoghatnám, mi történik, kis üveget vesz elő, kinyitja, és valamilyen vizet spriccel Minnie homlokára. – Minnie, megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szendétek nevében. Ámen. – Hogy mi? – kérdem erőtlenül, de nem hallgat rám. Most olajjal rajzol keresztet a lányom homlokára. – Üdvözöllek az Egyházban, gyermekem. Az Úr áldjon meg és tartson meg téged! – A zsebébe nyúl, előhúz egy gyertyát, és átnyújtja nekem. – Gratulálok, Rebecca! – Aztán Anyuhoz fordul. – Azt mondta, van sushi? A megdöbbenéstől szóhoz se jutok. Minnie? Csak Minnie? – Úgy érti, most megkeresztelte? – jön meg a hangom. – Túl is van rajta? – Így van – válaszol Parker tiszteletes önelégülten. – Ha valamibe belekezdek, azt szeretem be is fejezni. Még egyszer elnézést a kis szünetért. Szép délutánt mindenkinek! Elsuhan, mielőtt lélegzethez jutnék. Felháborodva bámulok utána. Még csak meg se kérdezte a középső neveket! Pedig már majdnem döntöttem. – Minnie Brandon – Luke vidáman emeli fel a vállához. – Szép név. – Baljós tekintettel nézek rá. – Bekapok egy falatot – teszi hozzá. – Egy perc és jövök. Miután Luke becsukja az ajtót, úgy fújom ki a levegőt, mint egy eresztő lufi. A többiek is kissé megkövültnek látszanak. – Hát, ez kicsit gyors volt – szólal meg Tom. – Akkor már nem kell április 7-e? – kérdezi Danny. – Talán így lesz a legjobb – mondja Jess. – Becky, utálom ezt mondani, de sosem tudtad volna megrendezni ezt a partit. – De igen!. – nézek rá dühödten. – Hát, tök mindegy – teszi hozzá gyorsan Suze. – Már úgyse számít, mert nem is lesz. Lényegtelen. A megbántódottság szúrását érzem. Mindannyian azt hiszik, hogy egyszerűen feladom, igaz? Mindenki azt hiszi, hogy képtelen vagyok végigcsinálni. Ők elvileg a barátaim. Hinniük kellene bennem! Majd én megmutatom nekik! – Nem lényegtelen! És megtörténik! – Körbenézek a szobában, gyűlik bennem az eltökéltség. – Nem hagyom, hogy ez az ostoba pap tönkretegye a terveimet! Még mindig rendezni akarok Luke-nak egy meglepetésbulit! És bele fogok férni a költségvetésbe, és az utolsó pillanatig titokban fogom tartani Luke előtt, és ő el fogja dobni az agyát! Sikerül megállnom, hogy hozzátegyem, erről ennyit.

– Bex... – Suze végignéz a többieken. – Nem arról van szó, hogy azt hisszük, nem tudod megcsinálni... – De igen! – dühöngök. – Pontosan ezt mondtátok! De majd meglátjátok, hogy tévedtek! – Akkor? Mi lesz? – néz fel Danny a BlackBerry-jéből; már megint azon pötyög. – Akkor lesz parti vagy nem lesz parti? – Lesz! – felelem eltökélten. – Mindenképpen lesz!

Akik tudnak a partiról: Én Suze Tarquin Danny Jess Tom Összesen:6

HAT Mostanra sokat haladtam a szervezéssel. Végeredményben egész büszke lehetek magamra, ha belegondolok, hogy nem vagyok profi partiszervező vagy hasonló. Vettem egy külön jegyzetfüzetet, amit azzal a címmel álcáztam, hogy Magas sarkú csizmák– lehetőségek. És máris terjedelmes listám van a teendőkről, ami a következőképpen néz ki:

Parti teendők listája Sátor – Honnan szerezzek? Hová tegyem? Mekkora? Tűznyelők – Honnan szerezzek??? Zsonglőrök – Honnan szerezzek??? Kaja – Mit? Hogyan? (Csokiszökőkút?) Ital – NEM barackbor Tánc – kell táncparkett? Fényes? Fekete-fehér fények, mint a Szombat esti lázban? Vendégek? – Kik? Kutassunk fel régi barátokat? (Venetia Carter vagy Sacha Boneville NEM) Ruha – Balmain fekete flitteres ruha Zanotti kristály szandállal és Phillip Audibert karpereccel? Roland Mouret türkizkék ruha pántos Prada cipővel? Piros Agarro miniruha feketeLouboutins-nal? Oké, néhány kérdés még nincs egészen megoldva. De a legfontosabb, legsürgősebb elintéznivaló, hogy Luke április 7-én szabad legyen, ne menjen üzleti útra, se sehová. Ami azt jelenti, hogy be kell szerveznem egy cinkostársat. Kivárom, amíg pár percre egyedül maradok a konyhában, és tárcsázom Luke irodáját. – Luke Brandon irodája, miben segíthetek? – hallom a visszafogott hangot a vonalban. Luke személyi asszisztensét Bonnie-nak hívják, és egy éve dolgozik neki. A negyvenes éveiben jár, középszőke haját mindig egyforma, klasszikus spanyol kontyban hordja. Mindig visszafo gott tweedruhákat és körömcipőt visel, és mindig ugyanolyan lágy hangon beszél.

A Brandon Communication partijain rendszerint a terem szélén álldogál egy pohár vizet szorongatva, és úgy tűnik, már attól boldog, hogy nézelődik. Párszor megpróbáltam csevegni vele, de elég visszafogott. Szóval, összefoglalva, valóságos istennő. Luke megélt pár katasztrófát, mielőtt őt felvette, és nem láttam még senkit olyan lelkesnek, mint őt, amikor Bonnie munkába állt. A nő rendkívül hatékony és diszkrét, szinte telepatikusan tudja, Luke-nak mire van szüksége. Aggódhatnék is, ha nem lenne tény, hogy el sem tudom képzelni, hogy Bonnie bárkivel is szexei. – Üdv, Bonnie! – szólalok meg. – Itt Becky. Luke felesége. – Becky! Hogy van? Ez meg a másik. Mindig úgy hangzik, mintha örülne, ha hall felőlem, pedig biztos azt gondolja: „Ó, anyám, már megint a feleség az!” – Jól, köszönöm! És maga? – Nagyon jól! Kapcsoljam Luke-ot? – Igazából, Bonnie, magával szerettem volna beszélni. Szervezek Luke-nak egy... – elhallgatok, és hirtelen paranoiától hajtva körülnézek, hátha Luke korábban jött haza a munkából, hogy meglepjen, sőt, most csendben a hátam mögé lopódzik lábujjhegyen, kitárt karokkal. De nem. Ha! Miért nem történik ilyen soha? Biztos, ami biztos, becsukom a konyhaajtót, és elé húzok egy széket. Ez olyan 007-es. Úgy érzem magam, mint azok a francia ellenálló lányok a Halló! Halló!-ban. – Becky, ott van még? – kérdi Bonnie. – Halló? Becky? – Jól figyeljen, mert csak egyszer fogom elmondani – suttogom síri hangon a telefonba. – Meglepetéspartit szervezek Luke-nak. Top secret, és maga mindössze a hetedik ember a világon, aki tud róla. Már majdnem hozzáteszem, hogy „és ezért most le kell lőnöm”. – Sajnálom, Becky – mondja zavartan Bonnie. – Nem hallom! Beszélne hangosabban? Az Isten szerelmére! – Parti – mondom hangosabban. – Partit szervezek Luke-nak április 7-ére. Azt akarom, hogy meglepetés legyen, úgyhogy lefoglalná azt a napot, és ki tudna találni valamit? – Április 7-e. – Bonnie teljesen nyugodt. – Ez elég egyszerűnek hangzik. Látják? Ezért zseniális asszisztens Bonnie. Úgy tesz, mintha már milliószor csinált volna ilyet. – És meg szeretném hívni a barátait a munkahelyéről, úgyhogy az ő naptárjukban is lefoglalná a napot? De ne legyen gyanús vagy ilyesmi. És egyelőre senkinek se szóljon róla! Esetleg mondhatná azt, hogy hatalmas tűzvédelmi gyakorlat lesz aznap? És körbe kellene küldeni egy ál-szülinapi kártyát az irodában – teszem hozzá, mikor hirtelen eszembe jut. – Tudja, ahogy közeleg a nap. És ha Luke megemlítené a születésnapját, amit nem fog, de ha mégis, akkor csak mondja azt... – Becky... – szakít félbe kedvesen. – Nem kellene találkoznunk, hogy mindent megbeszéljünk? Győzelem! Leteszem a telefont és ragyogok. Minden a helyére kerül. Bonnie felajánlotta, hogy összeállít egy vendéglistát, jövő héten pedig együtt ebédelünk. Már csak a helyszínt kell eldöntenem.

Odakintre téved a tekintetem. A kert tökéletes lenne. De azt sosem tudnánk eltitkolni Luke elől. – Hallottad a legújabbat? – siet be Anyu a konyhába Minnie-vel a nyomában. Arca kipirult, és kapkodva veszi a levegőt. – Nem csak a Bank of London! Minden bank olyan, akár a svájci sajt! Tele lyukakkal! Hallottad, Graham? – fordul izgatottan Apuhoz, aki most lép be. – Az egész bankrendszer összeomlik! – Rossz üzletág – bólint Apu, és megpöccinti a teafőzőt. Már nem nézem a híreket, mert túl lehangoló, de a Bank of London-krízis tovább bonyolódik, akár valami szappanopera. Nem működnek a pénzváltók, és néhányan kővel zúztak be ablakokat. Tegnap a miniszterelnök beszélt a tévében, és arra kérte az ügyfeleket, hogy ne vegyék ki a pénzüket. De ettől mindenki csak még jobban kiakadt. (Tudtam, hogy így lesz. Nem megmondtam? Tényleg kinevezhetnének tanácsadónak a Downing Streeten.) – Luke azt mondja, nem fogjuk elveszíteni a pénzünket – jegyzem meg bátortalanul. – Ó, Luke azt mondja, igaz? – berzenkedik Anyu. – És azt nem tudná megmondani, hogy melyik pénzintézet omlik még össze? Vagy az túl nagy fáradság lenne? Hát sose fog neki megbocsájtani? – Anyu – ismétlem egy milliomodszor. – Luke nem mondhatta el nekünk. Bizalmas és kényes ügy volt. Te pedig szétkürtölted volna egész Oxshottban! – Nem kürtöltem volna szét egész Oxshottban! – közli élesen. – Csak figyelmeztettem volna Janice-t és Martint meg néhány kedves barátunkat, ez minden. Most pedig lehet, hogy mindent elveszítünk. Mindent! – Dühös pillantást lövell felém, mintha ez mind az én hibám lenne. – Anyu, biztos nem veszítünk el mindent! – próbálok magabiztos és támogató lenni. – Hallottam a rádióban, hogy egy szakértő anarchiát jósol. A civilizáció összeomlik! Ez háború! – Na, na, Jane! – veregeti vállon Apu. – Ne essünk túlzásokba! Egyszerűen csak összébb kell húznunk picit a nadrágszíjat. Kicsit vissza kell fognunk magunkat. Mindannyiunknak, Becky – néz rám jelentőségteljesen. Kissé sértve érzem magam. Mire fel ez a pillantás? Már elnézést, de felnőtt vagyok. Anya vagyok. Visszaköltözöl a szüleidhez, és ők máris úgy kezelnek, mint egy tinédzsert, aki az utazásra szánt pénzét lábmelegítőre költi. Ami csak egyszer történt meg. – Tudod, hogy szegény Janice-t ágynak döntötte a feszültség. – Anyu diszkréten lehalkítja a hangját, mintha az említett meghallhatna minket oda kintről. – Épp elég volt neki Tom és Jess... – Szegény Janice! – mondjuk automatikusan egyszerre Apuval. – A szívét tette abba az esküvőbe. Mármint, tudom én, hogy a fiatalabb generáció máshogy intézi a dolgokat, de most komolyan, olyan nehéz végigsétálni a sorok között fátyolban? Janice már megtervezte az egész dekorációt meg az esküvői csokrot. Most mit csináljon azzal a csomó ezüst anyaggal? Anyu tovább beszél, de nekem hirtelen bevillan egy ötlet. Janice kertje. Hát persze! Felállíthatnánk ott a sátrat, és Luke nem sejtene semmit! Max azt hinné, Martin és Janice saját hepajt tart!

– ... és nincs egyetlen kép sem a kandallópárkányra... – Anyuból tovább ömlik az indulat. – Hé, Anyu! – szakítom félbe. – Figyelj ide! Ne mondd el Luke-nak, de meglepetés szülinapi bulit tartok neki. És arra gondoltam... szerinted Janice megengedné, hogy a kertjében legyen? Csend. Anyu és Apu is furán néz rám. – Egy parti, drágám? – Anyu feszültnek tűnik. – Úgy érted, átjön pár barát? – Nem! Egy nagy partit! Sátorral, meg minden! Anyu és Apu összenéz. – Mi van? – kérdem nehéz szívvel. – Elég... nagynak hangzik. – Az is lesz! – mondom kihívóan. – És briliáns! Világító táncparkett meg tűznyelők, és Luke teljesen odalesz. Minden éjjel erre gondolok. Azaz ugyanaz a kép van a fejem ben: Luke döbbenten bámulja a világ legfantasztikusabb partiját, és szó szerint képtelen megszólalni. Már alig várom! – Tűznyelők? – visszhangozza Anyu zavartan. – Becky, drágám... – Már megint George Michael lesz. – Apu sötéten morog Anyunak, és élesen veszi a levegőt. Ez a családi szokások szerint tilos. Soha, senkinek nem lenne szabad megemlítenie George Michaelt. Még a „Careless Whisper”-t is lehalkítjuk, ha meghalljuk. – Kösz, Apu, hallottam – lövellek felé gyilkos pillantást. – És nem lesz. A George Michael-eset nagyon fájdalmas, alig tudom rávenni magam, hogy visszaemlékezzem a részletekre. Úgyhogy nem is fogok. Elég annyi, hogy tizenhárom lettem, és az egész osztály azt hitte, George Michael lép fel a szülinapomon. Mert én azt mondtam. És ők mind autogramfüzetekkel és kamerákkal érkeztek. Már attól émelygek, ha rágondolok. A tizenhárom éves lányok gonoszak. És nem kitaláltam, mint ahogy állították. Nem. Én tényleg felhívtam a fanklubot, az a pasi meg azt mondta, hogy persze, hogy George Michael szívesen ott lenne, én meg valahogy... félreértettem. – És a tündérekre emlékszel, Graham? – Anyu hirtelen a homlokára csap. – Azok a zokogó, hisztérikus kislányok. Mért kell a szülőknek mindig mindenre emlékeztetni a gyereküket? Oké, talán nem kellett volna azt mondani a barátaimnak a suliból, hogy igazi tündérek laknak a kertünkben, akik eljönnek a születésnapomra is, és mindenki kívánhat egyet. És aztán azt se kellett volna mondanom, hogy a tündérek meggondolták magukat, mert nem kaptam elég szép ajándékokat. De ötéves voltam, ötévesen csinál az ember ilyeneket. Ez nem azt jelenti, hogy huszonkilenc évesen is ezt teszi. – Fel akartok hozni még valamit a múltamból? – kérdem megbántottan. – Drágám – teszi Anyu a vállamra a kezét. – Én csak azt mondom... a szülinapi buli sosem volt erős oldalad. Most az? – Hát, ez az lesz! – vágok vissza, de ő még mindig aggódva figyel. – Csak ne ígérj túl sokat, drágám! – Miért nem viszed el inkább vacsorázni Luke-ot? – javasolja Apu. – A King’s Arms-ban klassz a menü.

Oké, ezennel hivatalosan lemondok a barátaimról és a családomról. A King’s Arms? – Nem akarok valami ósdi, ócska menüt egy kocsmában! Partit akarok adni Lukenak. És fogok is, még ha ti azt is hiszitek, hogy katasztrófa lesz! – Nem hisszük! – mondja gyorsan Anyu, és Apura pillant. – Nem ezt mondjuk, és biztos tudunk segíteni is... – Nem kell – felelem dölyfösen. – Minden segítségem megvan, ami kell, kösz. És kisietek a konyhából, mielőtt bármelyikük válaszolhatna. Tudom, hogy ez meglehetősen éretlen és tinis tőlem. De komolyan. A szülők annyira... idegesítőek. És különben sincs igazuk, mert meglepetésbulit szervezni gyerekjáték. Miért nem csinálok ilyet gyakrabban? Estére mindent elintéztem. Április 7-én lesz egy sátor Janice kertjében. Janice és Martin maximálisan benne vannak, és teljes titoktartást fogadtak. (Ahogy a vízvezeték-szerelő is, aki éppen a csapot szerelte, és végighallgatta a tervezgetést. De megígérte, hogy nem szól egy szót se.) Kevésbé jó hír, hogy Anyu hisztérikusabb, mint bármikor. Hallott valami rémtörténetet a rádióban arról, hogy Anglia államadóssága tulajdonképpen egy nagy, fekete lyuk, be fog dőlni a nyugdíjrendszer, és igazából a pénz is meg fog szűnni. Vagy ilyesmi. Úgyhogy családi kupaktanácsot tartunk. Minnie az ágyban; kinyitottunk egy üveg bort, és körbeüljük a konyhaasztalt. – Tehát – kezdi Apu – az világos, hogy a világban most... helyzet van. – Most néztem meg a pincét. – Anyu hangja kicsit remeg. – Még megvan az összes palackozott víz, amit az ezredfordulós pánikkor vettünk. És nyolc doboz húskonzerv meg, a gyertyák. Három hónapig rendben leszünk, bár nem tudom, mit kezdünk a kis Minnie-vel... – Jane, nincs ostromállapot! – mondja Apu kissé ingerülten. – Tudod, a Waitrose még nyitva van. – Sose lehet tudni! Fel kell készülnünk. A Daily World azt írja... – De nem árt financiálisan előrelátónak lenni – szakítja félbe Apu komor arccal. – Mindannyiunknak. Ezért azt hiszem, végig kellene gondolnunk, hogyan hozhatunk MSz-okat. Borús csend támad az asztal körül. Egyikünk sincs igazán oda az MSz-okért. Ez Apu rövidítése a megszorításokra, ami sosem vicces. – Tudom, hova megy az a rengeteg pénz – mondja határozottan Anyu. – Arra a drága pörkölt mogyoróra, a Marks&Spencertől, amihez úgy ragaszkodsz, Graham. Tudod, mennyibe kerül? Te meg ülsz a TV előtt és marékszám eszed... – Badarság! – közli hevesen Apu. – Tudod, hova megy el a pénz? A lekvárra. Hány üveg lekvárra van szükségünk? Kinek kell...– Benyúl egy szekrénybe, és találomra kivesz egyet. – Egres és bodza-virágos? Azt valójában én vettem egy kézműves vásáron. – Mit akarsz, mit tegyek? – méltatlankodik Anyu. – Tengődjem egyetlen üveg olcsó ragacson, ami ételfestékből és fehérrépából készül? – Talán! Talán vásárolhatnánk valamelyik olcsóbb boltban! Nyugdíjasok vagyunk, Jane. Többé nem élhetünk nagy lábon. – A kávé az! – mondja Anyu. – Azok a hogyishívják tasakok Becky Nesspressójában.

– Igen! – éled fel hirtelen Apu. – Teljesen egyetértek! Totális pénzpocsékolás! Mennyibe is kerül darabja? Mindketten felém fordulnak és vádlón néznek rám. – Kell a jó kávé! – kiáltok iszonyodva. – Ez az egyetlen luxusom. Nem élhetek a szüleimmel és ihatok rossz kávét. Az emberileg lehetetlen. – Ha engem kérdeztek, a TV az! – vágok vissza. – Túl hangos! Pazarolja az energiát. – Ne légy nevetséges! – tromföl le Anyu. – Hát, biztos nem a kávé! – Szerintem holnaptól kezdve mellőzhetjük a lekvárt – mondja Apu. – Mindenféle lekvárt, minden fajtát. – Hát, ha ezt tesszük, akkor én meg mellőzöm a kaját, jó? – kérdezi Anyu élesen. – Egyszerűen minden ételt mellőzök, Graham, mert nyilvánvalóan az is pénzkidobás... – Egyébként a Nesspresso milliószor olcsóbb, mint kávézóba járni – próbálok közbeszólni. – És ti még csak nem is fizettek érte! Magamnak veszem a neten, szóval... Olyan buzgón vitatkozunk, hogy eltart egy darabig, amíg észrevesszük, hogy Luke az ajtóban áll, és remeg a szája széle, olyan jól szórakozik. – Luke! – pattanok fel, és örülök, hogy elmenekülhetek. – Hogy megy? Jól vagy? – Jól – bólint. – Az előbb benéztem Minnie-hez jó éjszakát kívánni. Már aludt. – Bánatosan mosolyog, én pedig együtt érzek vele. Mostanában alig látja Minnie-t. – Megint magával vitte a játékait az ágyba – mondom neki. – A babaházát is. – Megint? – nevet fel. Minnie legújabb trükkje az, hogy felkel, miután elbúcsúzom tőle, összeszedi az összes játékát, és magával hurcolja őket az ágyába, úgy, hogy neki már alig marad hely. Ma este felmentem, félálomban találtam, a póniját ölelve, kábé húsz plüssállattal és a babaházzal a paplanja tetején, amik szinte kitúrták őt az ágyból. – Luke! – Anyu végre észreveszi, és félbehagyja a tirádát arról, hogy Apu sosem eszik pirítóst reggelire, úgyhogy honnan tudhatná. – Épp a helyzetet vitatjuk meg. – A helyzetet? – néz rám kérdően. – Próbáljuk kitalálni, hogyan spórolhatnánk – magyarázom, és remélem, hogy Luke azt mondja: „Milyen nevetséges ötlet, minden rendben, bontsunk pezsgőt!”. De ő csak elgondolkodva bólint, – Ahogy a dolgok állnak, nem rossz gondolat. – De hogy állnak a dolgok? – követel választ Anyu. – Luke, te tudod, hogy a Daily World igazat mond vagy hazudik? Mert hallottam egy pacákot a rádióban, aki szerint dominóhatás lesz. És mi vagyunk a dominók! – Nem mi vagyunk – emeli égnek a szemét Apu. – A bankok azok. – És akkor mi mik vagyunk? – mered rá Anyu. – A dobókocka? – Jane! – szakítja félbe tapintatosan Luke. – Ne higgy el mindent, amit a médiában hallasz! Van néhány extrém nézet arrafelé. Az igazság az, hogy még korai megmondani. Csak annyi biztos, hogy a bizalom megingott, és nagy a pánik. Nem csak a bankoknál, minden szektorban. Az, hogy ez jogos-e... az a kérdés. Látom, hogy Anyu nem elégedett. – De mit mondanak a szakértők? – folytatja. – Luke szakértő! – szólok közbe méltatlankodva. – Sajnos a gazdasági guruk nem jövendőmondók – von vállat Luke. – És ők sem értenek mindig egyet. Én azt mondom, nem árt körültekintőnek lenni.

– Pontosan – bólogat Apu egyetértően. – Én is ezt mondtam. Krízis ide vagy oda, kicsit megszaladtak a költségeink, Jane. Ez négy fontba kerül! – lóbálja meg az egreslekvárt. – Négy fontba! – Ám legyen! – mered Anyu Apura. – Ezentúl csak az egyfontos boltban vásárolok! Most örülsz, Graham? – Én is! – támogatom. Még sosem jártam egyfontos boltban, de biztosan jók. Kezdjük ott, hogy minden egy gubába kerül. – Drágám, ennyire nem vagyunk szegények – csókol homlokon Luke. – De mi úgy spórolhatnánk a legkönnyebben, ha engem kérdezel, ha néhány ruhád nem csak egyszer vennéd fel. Már megint. – Én igenis hordom őket többször is! – felelem ingerülten. – Mindig túlzol... – Hányszor volt rajtad az a piros gombos kardigán? – kérdezi ártatlanul. – Én... azt... – akadozom. Francba!Miért, nem hordtam? Azt se tudom, hol van. Elhagytam valahol? – Százszor, nem? – Luke ezt élvezi. – Nem ezt mondtad? – Szándékomban áll százszor hordani – felelem hidegen. – Azt nem mondtam, pontosan mikor. – Egyébként hány ruhád van, bezsúfolva a szekrényedbe? – Én... izé... – Legalább sejted? – Túl sok – horkan fel Apu. – Megszámoljuk a garázsomba felhalmozott csizmákat? – Bármi sejtés? – köti az ebet a karóhoz Luke. – Én nem... Nincs... – Zavartan elhallgatok. Egyébként milyen kérdés ez? Hány ruhád van? Teljesen értelmetlen. – Neked hány ruhád van? – vágok vissza, és Luke kábé a másodperc töredékéig gondolkodik. – Kilenc öltöny, néhány túl régi ahhoz, hogy most is hordjam. Kábé harminc ing. Mondjuk ötven nyakkendő. Néhányat ki kellene szanálni. Ünnepi öltözet. Nem kell vennem semmit, kábé egy évig. – Újra vállat von. – Nem is fogok. Nem a mostani légkörben. Nem hiszem, hogy jó üzenetet küldene, ha méretre szabott öltönyben jelennék meg a munkahelyemen. Naná, hogy Luke-nak kész a válasza. – Te férfi vagy. Az más. Én a divatszakmában dolgozom, emlékszel? – Tudom – feleli szelíden. – Csak azt mondom, ha minden ruhádat háromszor hordanád, mielőtt bármi újat vennél, lehet, hogy kevesebb lenne a ruhaszámlád – vállat von. – Te mondtad, hogy spórolási ötleteket akarsz. De nem ilyen ötleteket. Olyanokat, amik olyasmikkel kapcsolatosak, amik nem érdekelnek, mint a benzin vagy a biztosítás. Most meg kicsit dühös vagyok. – Jó! – fonom keresztbe a karom. – Minden egyes darabot a szekrényemből háromszor felveszek, mielőtt újra vásárolni megyek. Elégedett vagy? – Igen – villant rám egy mosolyt. – Én pedig elhalasztom az autóvásárlást. Egyelőre. – Komolyan? – Már mondtam. Nem ez a megfelelő pillanat.

Most kicsit szégyellem magam. Luke úgy tervezte, vesz egy új autót jutalomként, ha vége az Arcodas pernek. Mintegy díjként. Mentünk volna tesztvezetésre, meg minden. Nos, gondolom, ha ő képes erre a lemondásra, akkor én is fel tudom venni a ruháimat háromszor, mielőtt újra vásárolni mennék. Nem nagy ügy. Egyébként talán nincs is annyira sok. Megpróbálom elképzelni a szekrényem. Mármint csak néhány top, farmer meg ruha, nem? És pár cucc begyűrve hátulra. Néhány hét alatt végig is érek rajtuk... – De Minnie-nek azért vehetünk ruhát, ugye? – nézek fel hirtelen rémülettel. – És kaphat zsebpénzt, ugye? Már egész hozzászoktam ahhoz, hogy Minnie-nek zsebpénze van. Még hathónapnyi előleget elköltött a Bambino kiárusításon, és vett egy isteni, félárú, csillogó gumicsizmát. Ráadásul a pénzügyi tervezést is megtanítom neki, mert mindent leírok a könyvbe. – Persze hogy Minnie kaphat zsebpénzt! – nevet Luke. – És ha új ruha kell neki, hát kell. Növésben van. – Rendben – felelem, és próbálok nem irigykedni. A gyerekeknek mindig minden klappol. Bárcsak én is kinőhetném minden cuccom háromhavonta, és vehetnék újat. – Egyébként, Becky, azt hittem, hogy Bloomwood-módi a „Csinálj Több Pénzt!”. – Luke szakítja félbe a gondolataimat. Odahúz egy széket, és tölt magának egy pohár bort. – Talán visszamehetnél teljes állásba dolgozni, most, hogy dadust fogadunk. Áááá! Ne! Mintha figyelmeztetés nélkül a levegőbe lőtt volna. Valósággal úgy érzem magam, mint akit hasba rúgtak. Hogy mondhatta ki a dadus szót csak úgy, minden felvezetés nélkül? Először meg akartam puhítani Anyut, talán egy általános csevejjel a bébiszitterekről. – Dadus? – Anyu hangja azonnal éles lesz. – Milyen dadus? Miről beszélsz? Sikerül úgy kiböknie a dadus szót, mintha azt mondaná, hogy sorozatgyilkos. Alig merek ránézni. – Mi csak arra gondoltunk... talán jó ötlet megpróbálni szakember segítségével... – köhögök. – Úgy értem... – Minnie el van kényeztetve – jelenti ki Luke kereken. – Szüksége van struktúrára és szabályokra. Anyu vérig van sértve. – Nem te kényeztetted el, persze! – teszem hozzá sietve. – Csak... Vannak ezek a csodás emberek az Ultimate Nanniesnél, akik segítenek kiegyensúlyozott, művelt gyerekeket nevelni. Értenek a háztartástanhoz meg minden. – Háztartástan? – hitetlenkedik Anyu. – Minek szegény drágámnak háztartástan? – És képzettek a napirend elkészítésében, és a gyermek fejlődésének szakaszai terén is – nézek támogatást kérőén Luke-ra. – Úgy gondoljuk, Minnie-nek erre van szüksége – jelenti ki Luke határozottan. – Jövő héten meghallgatunk néhány jelöltet. Szerintem remekül megleszünk majd. – Nos... – úgy tűnik, Anyu nem talál szavakat. – Nos... – iszik egy korty bort. – Értem. Minden megváltozik. – Úgyis alapvetően megváltozik minden – kezdi Luke. – Ha belegondolunk, hogy úgyis el... Au! – Elhallgat, amikor keményen bokán rúgom és rámeredek. Nincs benne semmi tapintat? Mindent ki kell kotyognia itt és most?

Nem mondhatjuk el Anyunak, hogy elköltözünk. Ezek után nem. Az lesz az utolsó csepp. Tönkre fogja tenni. Depresszióba süllyed, ami majd összeomláshoz vezet. – Tessék? – néz egyikünkről a másikra felcsillanó szemmel. – Mibe gondolunk bele? – Semmi – mondom gyorsan. – Nem megyünk tévézni? – Becky? – Látom, hogy Anyu arcát rémület önti el. – Mi az? Mit hallgatsz el? Istenem, úgy érzem, szétszakadok. Ha nem mondjuk el neki az igazat, azt fogja hinni, hogy valami rettenetes történt. És végül is ez itt a családi kupaktanács. Talán ez a megfelelő időpont közölni a hírt. – Oké – nagyot kortyolok a borból, hogy erőt nyerjek. – Akkor elmondom, Anyu. Luke-kal találtunk egy tündéri családi házat Maida Vale-en. És elfogadták az ajánlatunkat. Úgy tűnik, ez most tényleg menni fog. Ami azt jelenti, hogy... – Mély lélegzetet veszek, alig tudom, kimondani. – Anyu, elköltözünk. Döbbent, hitetlenkedő csönd üli meg a szobát. Úgy látszik, senki nem tud megszólalni. Kétségbeesett pillantást vetek Luke-ra. Ez szörnyű! Azt tudtam, hogy rossz lesz, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire. – El... mentek? – szólal meg végül Anyu kicsit remegő hangon. – Tényleg itt hagytok minket? Kétségbe van esve. Ez nyilvánvaló. Már érzem, hogy belül gyűlnek a könnyek. – Igen, elmegyünk. Kábé négy héten belül. – Nagyot nyelek, összeszorul a torkom. – Saját térre van szükségünk. Ezt meg kell értened, Anyu. De gyakran jövünk majd látogatóba, és te láthatod Minnie-t, ígérem, és... Anyu mintha nem figyelne. – Elmennek! Elmennek!– ragadja meg Apu karját. – Hallod ezt, Graham? Álljunk csak meg! Nem látszik annyira kétségbeesettnek. Voltaképpen úgy tűnik... nagyon örül. – Ez igaz? – húzza össze a szemét Apu. – Úgy néz ki – bólint Luke. – Megint tarthatunk vacsorapartikat! – kapkod levegő után Anyu. – Használhatjuk az asztalt! Itt alhatnak a vendégeink! – Használhatom a műhelyemet – szól közbe halkan Apu. – Végre. – Visszakapom a szekrényt! És a takarítószobát! – Anyu szinte szédül az izgalomtól. – Ó, Graham! – Legnagyobb döbbenetemre puszit nyom Apu arcára. – Fel kell hívnom Janice-t, el kell mondanom a jó hírt! Jó hírt? Mi van az üres fészek szindrómával? Mi van a depresszióba süllyedéssel? – De azt mondtátok, hogy nem akarjátok, hogy elmenjünk! – méltatlankodom. – Azt mondtad, megkönnyebbültetek, hogy a többi ház nem jött össze, men nagyon hiányoztunk volna nektek! – Hazudtunk, drágám! – mondja Anyu boldogan. – Nem akartuk megsérteni az érzéseid. Halló, én vagyok az, Janice! – szól a mobiljába. – Elmennek! Igen! Négy hét! Szólj a többieknek! Oké. Most tényleg nagyon megsértődtem. Az egész szomszédság arra várt, hogy mi elmenjünk?

Becky Brandon (született Bloomwood) Hivatalos ruhaszemle 3/15. oldal Farmerek (folyt.) J Brand – rövidszárú J Brand – bőszárú Goldsign – szűk, sötét 7 for All Mankind – koptatott(két számmal kisebb, mint kellene) Balmain – fekete, koptatott Heti^f– fekete Notify – fekete (még zacskóban, sosem hordtam) Theory – szűk sztreccs 7 For All Mankind – szegecses 7 For All Mankind – levágott szárú Acne – térdnél rojtos Acne – tépett (még rajta az árcédula) Cavalli – rojtos és flitteres (még zacskóban) Paige Premium Denim – buggyos True Religion – szürke, bőszárú Edzőruhák Stella Mccartney jóganadrág Stella Mccartney ujjatlan top Fekete balett-trikó (sosem viselt) Rózsaszín hegyes orrú balettcipő (sosem viselt) fekete cicanadrág – Sweaty Betty Szürke cicanadrág – Nike (még zacskóban, nyugtával) Fekete cicanadrág „Anti cellulité” (sosem viselt) Szürke cicanadrág – American Apparel Hip Hop graffiti táncnadrág (sosem viselt) Flitteres korcsolyaruha Amerikai focimez (egy Halloween bulira) Fred Perry teniszruha (fehér) Fred Perry teniszruha (sápadtkék) Profi gyorsulási versenyruha (még dobozban) Folytatás a következő oldalon

KÖZPONTI PÉNZÜGYI HIVATAL 5. emelet 180 Whitehall Place London SW1

Ms. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. január 18.

Kedves Rebecca! Köszönjük a pénzügyminiszternek írott levelét, melyet hozzám továbbítottak. Nevében is köszönöm együttérzését, hogy „tudja, mit érez” és hogy gondolkodott, „hogy lehet kimászni ebből a slamasztikából”. Édesapja elvei, a „Msz” és a „CS. T. P.” józanul hangzanak, csakúgy, mint az a tanács, hogy „nézzünk körül, és adjuk el, amire nincs szükségünk”. Szintén köszönöm kedves ajándékát, az Irányítsd a pénzügyeidet! című könyvet David E. Bartontól. Ezt a művet még nem ismertem. Azt nem tudom, hogy a miniszter úrnak van-e példánya, de mindenképpen eljuttatom a Kincstárba, azzal a tanácsával együtt, hogy „jegyezzen le mindent, amire költ”. Még egyszer köszönöm érdeklődését.

Tisztelettel: Edwin Tredwell politikai elemzési igazgató

HÉT Miért van ennyi ruhám? Miért? Miért? Végre összeszedtem mindent az egész házból és megszámoltam. Katasztrófa. Kizárt, hogy két héten belül végigérek rajtuk. Inkább két év alatt. Hogy lehet ennyi farmerom? És pólóm? És régi kardigánjaim, amikről el is feledkeztem? Jó hír, hogy találtam egy Whistles kabátot, amire már nem is emlékeztem; mesésen fog mutatni egy övvel. És néhány, még mindig műanyag zacskóban lévő True Religion szűk farmert, bezsúfolva néhány Lancöme ajándékcsomag alá. De rossz hír, hogy van kábé tizennyolc szürke pólóm, mind kibolyhosodott, formátlan, és nem emlékszem, hogy én vettem volna bármelyiket is. Meg van néhány igazán rémisztő, kiárusításon vett darab. De a legrosszabb, hogy Luke elmondta Jessnek, hogy ruha-szemlét tartok, ő pedig úgy döntött, átjön segíteni. Tehát nem csinálhattam, amit terveztem, hogy az összes olyan ruhát, amit utálok, belegyömöszölöm egy műanyag zsákba, és kicsempészem a házból. A tesóm könyörtelen volt. Listát íratott minden egyes darabról, és nem hagyta, hogy bármit is kihagyjak. Se a katasztrofális forrónadrágot, se azt az undorító gesztenyebarna bőrmellényt (mégis hogy jutott ez az eszembe?), sem, a magazinokkal járó reklámpólókat és cipőket. És még el sem jutottunk a fura indián ruhákhoz, amiket a nászutamon vettem. Ha háromszor nyilvánosan kell hordanom azt a gesztenyebarna bőrmellényt, én belehalok! Morózusan végignézek magamon. A trilliónyi sosem viselt fehér pólóim egyike van rajtam, fekete nadrág és mellény egy hosszú kar digán felett. Csak így élhetem túl: ha mindennap annyi réteg ruhát I veszek fel, amennyit csak lehet; így végigérhetek rajtuk. Jess számításai szerint még így sem kell vásárolnom október 23-ig. És még mindig csak január van. Sírni szeretnék. Hülye, hülye bankok! Titokban abban reménykedtem, hogy ez az egész pénzügyi válságosdi gyors ügy lesz, ami jön és megy, és mindenki azt mondja majd: „Ha-ha, mi hülyék, mit cirkuszoltunk a semmi miatt!”. Mint amikor egy elkóborolt tigrisről tudósítottak Oxshottban, a lakók hisztériáztak, aztán meg kiderült, hogy csak valakinek a macskája volt. De senki nem mondja, hogy „Ha-ha, mi hülyék!”. Még mindig ezzel vannak tele az újságok, és még mindig mindenki aggódik. Ma reggel Anyu szörnyű mogorva arccal, lekvár nélkül majszolta a pirítósát, és egész idő alatt apró, dühös pillantásokat lövellt Apu felé. Én is búskomorságba süllyedtem, és megpróbáltam rá sem nézni a Christian Dior hirdetésre Apu újságjának hátlapján, és még Minnie is nyugton maradt. Azzal, hogy visszamentem dolgozni, az élet csak még lehangolóbb lett. Én vezetem a Személyes vásárlási tanácsadó részleget a Looknál, az áruházban az Oxford Streeten. Nem indult túl lendületesen, de mostanában jól ment a szekér. Sok rendezvényünk volt, sokat szerepeltünk a médiában, és emelkedett a profit is. Sőt, még prémiumot is kaptunk!

De ma kihalt a hely. A női ruha osztályon síri csönd, és szinte minden időpontot lemondtak a Személyes vásárlási tanácsadónál. Elég lehangoló látvány az oszlopnyi foglalás mellett azt olvasni, hogy „Törölve”. – Mindenki azt mondja, megfázott – jelenti Jasmine, a kolléganőm, amikor én aggódva átlapozom az előjegyzési naptárt. – Azt hinnéd, ki tudnak találni valami eredetibbet. – Például mit? Jasmine megkocogtatja sápadtzöld körmeit, ami abszolút üti lila leopárdmintás szemeit. (A színezett kontaktlencse a legújabb divathóbortja. Egyébként az egyik szeme eredetileg is kék, a másik meg zöld, úgyhogy azt mondja, már megszokta, hogy az emberek megbámulják, és azon tűnődnek, vajon igaziak-e.) – Például, hogy elvonóra kell menniük – mondja végül. – Vagy, hogy összeverte őket a kokainfüggő férjük, és most valami menedékhelyen bujkálnak. Én ezt hazudnám. Istenem, Jasmine meghibbant! Mi ketten nem is lehetnénk különbözőbbek. Úgy viselkedik, mintha semmi nem érdekelné, beleértve a saját ügyfeleit is. Közli az emberekkel, hogy szarul néznek ki, stílusuk az nincs, a ruháikat pedig ki kellene hajítani a szemétbe... Aztán vállvonogatva odadob nekik valami göncöt, amit felvesznek, és olyan fantasztikusan néznek ki, hogy muszáj megvenniük. Néha áradozni kezdenek, és megpróbálják megölelni, de ő csak forgatja a szemeit, és annyit mond: „Jesszus!” – Vagy lehetnének őszinték – dobja hátra hosszú, fakószőke haját Jasmine. – Mondhatnák, hogy „Nincs semmi pénzem, az a szemét bank elvesztette.” Tudod, hogy ez a hely be fog zárni? – mutat körbe szinte vidáman. – Igazából az egész országnak annyi. Egy rohadt káosz az egész. Én lehet, hogy Marokkóba költözöm. – Gyanakodva méregeti a pólóm. – Ez nem egy két szezonnal ezelőtti Chloé? Naná, hogy Jasmine ezt kiszúrja! Gondolkodom, hogy ne mondjam-e azt, hogy „Nem, ez egy kisebb márka, amit nem ismersz” vagy, hogy „Igen, ez retró”, amikor félénk hang szólal meg. – Becky? A nevemet hallva megfordulok, és meglepetten pislogok. Davina, az egyik állandó ügyfelem ácsorog a bejáratnál. Alig ismerem meg esőkabátban, fejkendőben és napszemüvegben. – Davina! Eljöttél! Örülök, hogy látlak! Davina harmincas orvos a Guy’s Hospitalban. A szembetegségek világszerte ismert szakértője, és elég nagy szakértője a Prada cipőknek is. Tizennyolc éves kora óta gyűjti őket. Ma azért kért időpontot, hogy találjon egy új estélyi ruhát. De az előjegyzési naptár szerint lemondta. – Nem kellene itt lennem – néz körül óvatosan. – Azt ígértem a férjemnek, hogy lemondom. Ő... aggódik néhány dolog miatt. – Mint mindenki – felelem megértően. – Nem veszed le a kabátod? Davina nem mozdul. – Nem tudom – szólal meg végül kínlódva. – Nem lenne szabad itt lennem. Vitatkoztunk erről. Azt kérdezte, minek nekem új ruha? És hogy ez nem az az időszak, amikor szórni kellene a pénzt. De elnyertem a Taylor kutatói ösztöndíjat. Az osztályom fogadást szervez nekem, hogy

megünnepeljük. – A hangja hirtelen megtelik érzelemmel. – Ez az ösztöndíj óriási dolog! Hatalmas megtiszteltetés. Megdolgoztam érte, és nem fogom megkapni még egyszer, és van pénzem a ruhára. Spóroltam rá, és ebben nincs semmi kockázatos. Nincs is közünk a Bank of Englandhez. Olyan szomorúnak tűnik, hogy szeretném megölelni. Az a helyzet Davinával, hogy semmit sem vesz félvállról. Minden egyes megvásárolt darabot jól átgondol, és csak klasszikus, jó minőségű holmikat választ. Valószínűleg időtlen idők óta vár arra, hogy megvehesse ezt a ruhát. Mekkora gazember a férje. Büszkének kellene lennie a feleségére, amiért nyert egy díjat. – Nem akarsz bejönni? – próbálkozom újra. – Kérsz egy csésze kávét? – Nem tudom – mondja vékony hangon. – Ez olyan nehéz. Nem kellene itt lennem. – De itt vagy – közlöm finoman. – Mikor lesz a fogadás? – Péntek este. – Leveszi a napszemüvegét, hogy megmasszírozza a homlokát. Hirtelen a hátam mögötti, az öltözőszobában álló fogasra fókuszál a tekintete. Rajta valamennyi ruha, amit a múlt héten kiválasztottam neki. Megkértem Jasmine-t, hogy ma reggelre készítse össze őket. Van néhány fantasztikus darab azon a fogason. Davina bármelyikben csodásán festene. Látom, hogy a vágyakozás egyre nő a szemében. – Azok... – Csak néhány lehetőség. – Nem tehetem – rázza a fejét kétségbeesetten. – Nem jelenhetek meg valami új cuccban. – De a férjed tudná, hogy új? – Képtelen vagyok megállni, hogy ne kérdezzem meg. Látom, hogy a gondolat szöget üt a fejébe. – Talán nem – feleli végül. A homloka kicsit kisimul... aztán megint aggódva összeráncolódik. – De nem állíthatok haza bevásárlószatyrokkal. És nem szállíttathatom házhoz. Se a munkahelyemre. Minden beosztottam erről beszélne, mindenki látni akarná, és a hír végül eljutna a férjemhez. Ez a hátránya annak, hogy mind a ketten ugyanabban a kórházban dolgozunk. – Akkor hogyan vehetsz ruhát? – kérdi Jasmine nyíltan. – Ha nem viheted haza, és a házhozszállítás se jöhet szóba? – Nem tudom – néz Davina csüggedten. – Ez reménytelen! Nem kellett volna eljönnöm. – Dehogynem! – vágom rá határozottan. – Mi nem a feladósok csapatában játszunk. Gyere be, igyál egy csésze kávét, és nézd meg a ruhákat! Én meg kitalálok valamit.

Abban a pillanatban, ahogy Davina felveszi a Philosophy fantázianevű ruhát Alberta Ferrettitől, mind a ketten tudjuk: Muszáj megvennie! Hosszú, egyenes, szűk, fekete és étcsokoládé színű, selyemberakással, ötszáz fontba kerül, de minden pennyjét megéri. Szóval, most nekem kell kitalálnom, mi a további teendő. Mire átöltözik, és megeszi a szendvicseket, amiket neki rendeltem, már meg is van a megoldás. Ezennel bemutatjuk a Look új, különleges személyes vásárlási szolgáltatást, a PV-t (Privát Vásárlás). Ebédidőre mindent megszerveztem Davinának, és még néhány külön újítást

is kitaláltam. Írtam erről egy rövid emailt is, ami így kezdődik: „Bűntudata van, amiért a nehéz időkben vásárol? A diszkréció új szintjére van szüksége?” Nem akarok dicsekedni, de elég büszke vagyok az ötleteimre. Az ügyfelek ellátogathatnak a Személyes vásárlási osztályra, kiválaszthatják a ruhát, és aztán, a diszkréció érdekében, az alábbi szállítási lehetőségek közül választhatnak: 1. Félretesszük a ruhát, és egy előre meghatározott, megfelelő időpontban (értsd: amikor senki más nincs ott) az ügyfél otthonába szállítjuk. 2. A ruhákat „Fénymásolópapír” vagy „Higiéniai termékek” feliratú kartondobozban juttatjuk el a megrendelőnek. 3. A személyzet egyik tagja (értsd: én vagy Jasmine) barátnak adva ki magát, meglátogatja az ügyfelet az otthonában, és a ruhákat, mint „kiselejtezett kacatokat” ajánlja fel. 4. A személyzet egyik tagja (értsd: én vagy Jasmine) takarítónőnek adva ki magát, meglátogatja az ügyfél otthonát, és a ruhákat egy előre megbeszélt rejtekhelyen hagyja. 5. Nagyobb összegért a Look személyzetének egyik tagja (értsd: én vagy Jasmine) jótékonysági vásárt szervez** ahol az ügyfél egy névleges összegért „szerezheti be” a ruhákat férje vagy partnere jelenlétében. Davina a „Fénymásolópapír” opciót választotta. Mire elmegy, szemei ragyognak az izgatottságtól. Hosszan megölelt, azt mondta, hogy majd küld képeket a fogadásról, és hogy megmentettem a napját. Hát, meg is érdemli. Mesésen néz ki abban a ruhában, és egész életében emlékezni fog erre az alkalomra. Miközben a Bonnie-val közös ebédre indulok, nagyon elégedett vagyok magammal. Az egyetlen aprócska kétely, ami átcikázik az agyamon, az az, hogy a „Privát Vásárlás” ötletét nem egyeztettem egyik főnökömmel se. Se az üzletvezetővel vagy a marketing vagy műveleti igazgatóval. Ha szigorúan vesszük, akkor ezeket az újításokat előbb engedélyeztetnem kellett volna, mielőtt nyilvánosságra hozom. De az a helyzet, hogy ők férfiak. Sose értenék meg. Valószínűleg csak csomó ostoba ellenérvet hoznának fel, elrepülne az idő, és elvesztenénk az összes ügyfelünket. Úgyhogy helyesen cselekszem. Igen, ebben biztos vagyok! Bonnie-val a Brandon Communications irodáihoz közeli étteremben találkozom. Mikor odaérek, ő már az asztalnál ül; visszafogottan, mint mindig, bézs tweedruhában és lapos lakk papucscipőben. Akárhányszor találkozom Bonnie-val, mindig zárkózottnak és makulátlannak tűnik, szinte nem emberinek. De én tudom, hogy van sötét oldala, mert láttam. A Brandon Communications legutolsó karácsonyi buliján figyeltem föl rá, amikor mindenki vadul énekelte a „Dancing Queent” a táncparketten. Bonnie egyedül ült egy asztalnál, és én figyeltem: titokban elvette a maradék mogyorós csokit az egyik tányérról. Aztán még egyről. Körbejárta az egész asztalt, diszkréten elszipkázta a mogyorós csokikat, sőt még a papírjukat is szépen összehajtogatta, és eltette a kis táskájába. Soha nem meséltem erről senkinek, még Luke-nak sem, mert valami azt súgta, Bonnie halálra rémülne, ha megtudná, hogy valaki kileste. Ne adj’ Isten, cukkolnák ezzel. – Becky! – Mély, finoman árnyalt a hangja. – Mennyire örülök, hogy látom! Rendeltem egy kis buborékos vizet... – Mesés! – ragyogok rá. – És nagyon köszönöm, hogy segít.

– Ó, nem fáradság. Most pedig hadd mutassam meg, mit intéztem eddig. Műanyag irattartót húz elő, és nyomtatott lapokat terít szét az asztalon. – Vendégek... kapcsolattartás... diétás kívánságok... Kiguvadt szemekkel bámulom a papírokat. Luke-nak igaza van, Bonnie eszméletlen! Összeállította a teljes vendéglistát Luke magán– és üzleti címjegyzékéből, címmel, telefonszámmal, és kis jegyzettel arról, hogy ki kicsoda. – A cég minden tagjának lefoglaltam az április 7-ei estét – folytatja. – Gary-t beavattam, és kitaláltunk egy egész céges tréninget. Tessék... Szótlanul meredek az átnyújtott papírra. A „Brandon Communications tréningjének” programja, ami” délután 5-kor kezdődik, és estig tart „italokkal”, csoportprogramokkal” és „vitakörökkel”. Annyira igazinak látszik! Még valami „szolgáltató cég” neve is ott van a lap alján. – Ez zseniális! – szólalok meg végül. – Egyszerűen fantasztikus! Bonnie, annyira, de annyira köszönöm... – Nos, ez azt jelenti, hogy a cégnél egyelőre senkinek sem kell szólni. – Halványan elmosolyodik. – Az ilyesmit jobb addig titokban tartani, amíg lehet. – Pontosan! – helyeselek buzgón. – Minél kevesebb ember tud a titokról, annál jobb. Van egy listám a beavatottakról, és nagyon vigyázok. – Úgy tűnik, remekül kézben tartja a folyamatokat – mosolyog bátorítólag. – És hogy alakulnak a parti előkészületei? – Nagyon jól! – felelek azonnal. – Vagyis... Még nem egészen rendeztem el mindent... – Gondolt már arra, hogy felfogadjon egy partiszervezőt? – érdeklődik finoman Bonnie. – Vagy egy partiszervizt? Ismerek egyet, amit már több munkaadó használt, úgy hívják, The Service. Nagyon hatékonyak. Tudom őket ajánlani. Jegyzettömböt vesz elő, és felfirkant egy számot. – Biztosan segítenének a szervezésben, beszerzésben, ellátásban, személyzetben, bármiben, amire szüksége van. De ez csak javaslat. – Kösz! – Elveszem a cetlit, és a tárcámba csúsztatom. Lehet, hogy nem is rossz ötlet. Nem mintha szükségem lenne segítségre. Csak hogy legyen, aki elvarrja a szálakat. Megérkezik a pincér, mindketten salátát rendelünk, ő pedig újratölti a poharunkat. Ahogy Bonnie aprólékosan kortyolgat, akaratlanul is kíváncsian méregetem. Ha belegondolunk, ő a Másik Nő Luke életében. (Nem a Camilla Parker Bowlesértelemben. Biztosan nem. Nem esem még egyszer abba a csapdába, hogy azt hig gyem, Luke-nak viszonya van, magánnyomozót fogadjak, és kikészítsem magam a semmiért.) – Kér egy kis bort, Becky? – kérdi Bonnie hirtelen. – Nekem sajnos muszáj józannak maradnom – mosolyog bánatosan. – Nekem is – biccentek, még mindig Bonnie-t bámulva. Több időt tölt Luke-kal, mint én. Mindent tud Luke életének azokról a területeiről is, amikről ő nekem sohasem beszél. Lehet, hogy érdekes információi vannak róla. – Szóval... Milyen főnök Luke? – Nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg. – Nagyszerű! – feleli mosolyogva, és kivesz egy darab kenyeret a kosárból. Nagyszerű. Ez tipikus. Diszkrét, udvarias, semmitmondó. – Pontosan hogy érti, hogy nagyszerű?

Bonnie furcsa pillantást vet rám; észbe kapok, hogy úgy tűnhet, bókokra vadászom. – Nem lehet Mr. Tökéletes – teszem hozzá sietve. – Biztos van valami, amivel idegesíti. – Ezt nem mondanám. – Újabb feszes mosoly és korty a vízből. Minden kérdést így fog félresöpörni? Hirtelen késztetést érzek, hogy a profi máz alá jussak. Talán mogyorós csokival megvesztegethetném. – Ugyan, Bonnie! – folytatom. – Biztos van valami, ami idegesíti Luke-ban. Például engem idegesít, hogy folyton felveszi a Black Berry-jét a beszélgetés közepén. – Komolyan! – nevet fel óvatosan. – Nem mondhatom el! – De igen! – hajlok át az asztal felett. – Bonnie, tudom, hogy maga profi, és ezt tiszteletben tartom. Én is az vagyok. De ez köztünk marad. Lehetünk egymással őszinték. Addig nem megyek el az étteremből, amíg nem árul el valamit, ami idegesítő benne. Bonnie elpirul, és úgy pislog az ajtó felé, mintha menekülni akarna. – Nézze – próbálom magamra vonni a figyelmét. – Mi vagyunk a két nő, aki a legtöbb időt tölti Luke-kal. Nem kellene megosztanunk a tapasztalatainkat és tanulni egymástól? Nem mondom el neki! – teszem hozzá, mert hirtelen rájövök, talán nem voltam elég világos. – Ez szigorúan köztünk marad. Esküszöm. Hosszú csönd. Azt hiszem, sikerült eljutnom hozzá. – Csak egyvalamit! – hízelgek. – Csak egy ici-pici valamit... Bonnie a vizébe kortyolva akarja megnyugtatni az idegeit. – Nos – szólal meg végül. – A születésnapi üdvözlőkártya-helyzet kicsit idegesítő... – Születésnapi üdvözlőkártya-helyzet? – A személyzet születésnapi kártyája, tudja. – Rám hunyorít. – Kazalnyi van belőlük az év során, alá kellene írnia Őket, de sose jut rá ideje. Ami érthető, nagyon elfoglalt... – Ráveszem, hogy elintézze – mondom határozottan. – Bízza rám! – Becky – Bonnie elsápad. – Kérem, ne! Nem így értettem... – Ne aggódjon! – biztatom. – Nagyon finom leszek. Bonnie még mindig nyugtalan. – Nem akarom, hogy belekeveredjen. – De benne vagyok! A felesége vagyok! És szerintem szörnyű, hogy nem képes időt szánni arra, hogy aláírja a saját alkalmazottjai születésnapi kártyáját. Tudja, miért van ez? – kérdezem jól informáltan. – Mert ő a saját születésnapjával sem törődik, ezért azt hiszi, hogy senki más sem. Eszébe sem jut, hogy van, aki igen. – Á! – bólint lassan Bonnie. – Igen, így már érthető. – Szóval, mikor lesz a következő céges születésnap? Ki a következő a listán? – Nos, igazából... – Bonnie kicsit elpirul. – Az enyém... két hét múlva... – Tökéletes! Addigra elintézem, hogy minden kártyát aláírjon. – Eszembe jut valami. – És mit fog adni ajándékba? Mit vett önnek karácsonyra? Remélem, valami szépet! – Persze! Nagyon kedves ajándékot adott! – Bonnie vidám hangja kicsit erőltetett. – Ezt a szép karkötőt.

Megrázza a karját: arany lánckarkötő bukik elő a ruhájának ujja alól. Szótlanul meredek rá. Luke ezt vette? Úgy értem, nem rossz karkötő. De nem Bonnie színe, nem az ő stílusa, se semmi. Nem véletlen, hogy az ingujjába rejtette. És szegényke biztosan úgy érzi, mindennap hordani kell a munkába. Egyébként is, hol szerezte ezt? A teljesensemmitmondoajandekatitkamodnek.com-on? Miért nem engem kérdezett? Ez egyre világosabb. Együtt kell működnünk, Bonnie-nak és nekem. Csapatként kell dolgoznunk. – Bonnie – kezdem elgondolkodva. – Nem szeretne valami rendeset inni? – Ó, nem... – kezdi. – Ugyan! – bókolok. – Egyetlen kis pohár bortól ebédidőben nem lesz kevésbé profi. És megígérem, hogy nem árulom be. – Nos – enyhül meg Bonnie. – Talán iszom egy kis vermutot jég-gél. Éljen! Hajrá Bonnie!

Mire befejezzük a salátát, és a kávénkat isszuk, mind a ketten milliószor nyugodtabbak lettünk. Megnevettettem Bonnie-t a nászutunkon jógázó Luke ról szóló történetekkel, ő pedig mesélt valamelyik előző főnökéről, aki kipróbálta a lótuszülést, és a sürgősségin kötött ki. (Ahhoz túl diszkrét volt, hogy elmondja, kicsoda. Meg kell néznem a Google-on.) És a legfontosabb, kieszeltem egy tervet. – Bonnie – kezdem, mikor a pincér kihozza a számlát, amit én elcsenek, mielőtt ő tiltakozhatna. – Csak még egyszer el szeretném mondani, mennyire hálás vagyok, hogy segítesz a partival. – Tényleg nem fáradság. – Közben rájöttem valamire. Segíthetünk egymásnak! – Lelkesen felemelem a hangom. – Egyesíthetjük erőinket! Gondolj bele, mit érhetünk el, ha együtt dolgozunk! Luke-nak nem kell tudnia. Ez lehetne a mi magánügyünk. Amint kimondom, hogy „magánügy”, Bonnie kicsit zavartan néz. – Becky, nagyon kellemes volt veled tölteni az időt – kezdi. – És nagyra értékelem, hogy segíteni szeretnél. De... – Úgyhogy maradjunk kapcsolatban, jó? – szakítom félbe. – Legyek benne a gyorshívódban! És ha van valami, amiért piszkálnom kellene Luke-ot, csak szólj. Kicsi vagy nagy ügy. Megteszem, amit lehet. Tiltakozásra nyitja a száját. Most már nem léphet vissza. – Bonnie, kérlek! Én tényleg törődöm a Brandon Communications-szel – mondom hirtelen melegséggel. – És lehet, hogy tudnék segíteni a változásokban. De ezt csak akkor tehetem, ha te segítesz képben lennem. Enélkül tehetetlen vagyok! Luke védeni próbál, és nem veszi észre, hogy ezzel kirekeszt. Kérlek, hadd segítsek! Bonnie elképed a kis beszédemtől, pedig nagyjából ez az igazság. Azóta érzem, hogy Luke kizár, mióta nem hagyta, hogy elmenjek a tárgyalásra. (Oké. Nem tárgyalás. Meghallgatás. Bárhogy is hívják.) – Nos – szólal meg végül. – Én nem egészen így látom. Persze örömmel tájékoztatlak, ha úgy gondolom, hogy van valami, amiben... együttműködhetsz.

– Csodás! – ragyogok. – Cserébe megtennél nekem egy fura kis szívességet? – Persze – mintha Bonnie nem tudna követni. – Szívesen. Valami konkrétra gondolsz? – Nos, tényleg lenne egy apró kérésem – kortyolok a cappuccinómba. – Nagyon, nagyon nagy segítség lenne, ha megtennéd. – A partival kapcsolatban? – Bonnie már veszi is elő a jegyzetfüzetét. – Nem, ez nem a partiról szól. Ez általánosabb. – Áthajolok az asztalon. – Megmondanád Luke-nak, hogy az edzőterem jobb, mint a borospince? Bonnie meghökkenten mered rám. – Hogy mondod? – kérdezi végül. – Megvesszük azt a házat – magyarázom –, és Luke borospincét akar az alagsorba, én meg edzőtermet. Szóval, meg tudnád győzni, hogy az jobb ötlet? – Becky – néz Bonnie felháborodva –, én tényleg nem hiszem, hogy ez helyes... – Kérlek! – esdeklem. – Tudod, hogy Luke mennyire ad a véleményedre? Rád mindig odafigyel. Te tudsz hatni rá! Bonnie alig tud megszólalni. – De... hogy a csudába hozzam fel a témát? – Könnyen! – vágom rá magabiztosan. – Úgy tehetnél, mintha épp erről olvasnál egy cikket, aztán mellékesen megjegyezhetnéd, hogy sosem vennél olyan házat, ahol az egész alagsort borospincévé alakítják, és hogy te az edzőteremre szavaznál. És azt is, hogy a borkóstolás unalmas és túlértékelik – teszem hozzá. – De Becky... – És akkor tényleg kisegítenénk egymást. Girl power. – Próbálok olyan győzedelmesen mosolyogni, amennyire lehet. – A testvériség. – Nos, megteszek mindent, hogy szóba hozzam – mondja Bonnie végül. – Nem ígérhetek semmit, de... – Istennő vagy! És ha van bármi más, amit tehetek, vagy mondhatok Luke-nak, csak írj smst! Bármi van. – Felé nyújtom a mentolos csokis tányért. – Kettőnkre! A Becky és Bonnie teamre!

NYOLC Ebéd után, az utcán sétálgatva, vidámnak érzem magam. Bonnie hihetetlen! Milliószor jobb, mint Luke bármelyik eddigi asszisztense, mi ketten pedig mesés páros leszünk. Már fel is tárcsáztam a rendezvényszervezőket, akiket ajánlott, ők pedig kapcsolták a partirészleget. Minden megy, mint a karikacsapás! Miért nem gondoltam eddig a rendezvényszervezőkre? Nagyon kedvesnek tűnnek, és mintha semmi nem jelente nekik fáradságot. Muszáj tagnak lennünk! Mialatt várakozom, egy színtelen hang elmondja, hogy bármit képesek megoldani: jegyet szerezni telt házas előadásokra, magángépet bérelni, elintézik, hogy valaki teát hozzon nekünk a Navajo sivatag közepén. Tudják. Ha akarnák. – Üdv! – Vidám hangú fiú jelenik meg a vonalban. – A nevem Rupert. Harry röviden elmagyarázta a helyzetet. Egy hatalmas bulit Szeretne a férjének. – Igen, tűznyelőkkel, zsonglőrökkel, sátorral és diszkóval! – Oké, nézzük csak. – Elhallgat. Hallom, hogy átlapoz néhány papírt. – Nemrég rendeztünk egy születésnapot háromszáz főnek beduin sátrakban. Voltak zsonglőrök, tűznyelők, három nemzetközi büfé, tánc a kivilágított parketten, az ünnepelt hölgy elefánton érkezett, díjnyertes operatőr rögzítette az eseményeket... Már attól eláll a lélegzetem, hogy a listát hallgatom. – Ilyet akarok! Pontosan ilyet! Mesésen hangzik! – Remek! – nevet fel. – Nos, akkor találkozhatnánk, rögzíthetnénk a részleteket, megnézhetné a portfólió többi részét... – Ezer örömmel! – ujjongok. – A nevem Becky. Megadom a számom. – Csak még egy apróság – teszi hozzá Rupert kedvesen, miután bediktálom a mobilszámom. – Csatlakoznia kell a The Service-hez. Persze, nyilvánvalóan meggyorsíthatjuk a tagfelvételét... – Szívesen! – közlöm határozottan. – Egyébként is gondolkodtam rajta. Ez olyan király! Lesz külön rendezvényszervezőnk! Bejuthatunk koncertekre, a legjobb hotelekbe, titkos klubokba. Már évekkel ezelőtt ezt kellett volna tennem... – Akkor ma délután átküldöm a nyomtatványokat emailben – közli Rupert. – Csodás! Mennyibe kerül? – kérdezem csak úgy mellékesen. – Az éves tagdíj all inclusive – válaszolja Rupert rezzenéstelenül. – Nem szipolyozzuk semmiféle külön költséggel, mint néhány versenytársunk! Önnek és a férjének mindennel együtt kijön hatból. – Ó, rendben – felelem bizonytalankodva. – Úgy érti hat... száz font? – Ezer – nevet fel könnyedén. – Attól tartok. Hatezer font csak az éves díj? Anyám! Úgy értem, biztos megéri, de... – És... – nyelek egyet, alig merem megkérdezni. – Az a parti, amiről beszéltünk. A sátrakkal, a zsonglőrökkel és mindennel. Az kábé mennyibe került? – Örömmel mondhatom, hogy a tervezett költségek alatt maradt. – Rupert halkan felnevet. – A végösszeg kétszázharminc volt. Kicsit kóvályog a fejem. Kétszázharmincezer font7

– Becky? Itt van még? Természetesen sokkal kisebb költségvetéssel is dolgozhatunk. – Vidám és könnyed a hangja. – A kezdő összeg általában száz rugó... – Értem. – A hangom kissé éles. – Nagyszerű! Nos... tudja, igazából... ha belegondolok... Még nagyon a terveztetés elején járok. Úgyhogy talán később visszahívom, és találkozhatnánk... egy következő fázisban. Nagyon köszönöm! Visszhall! Kikapcsolom a telefonom, mielőtt még jobban elvörösödnék. Kétszázharmincezer font? Egy partiért? Úgy értem, nagyon szeretem Luke-ot, meg minden, de kétszázharmincezer font... – Becky?! Ijedtemben ugrom egyet. Ez Luke. Mit keres itt? Pár méterre áll tőlem, és elképedve bámul rám. Hirtelen iszonyattal veszem észre, hogy átlátszó mappát tartok a kezemben tele vendéglistákkal, a megbeszélés részleteivel, meg mindennel. Most fogom elárulni a tervet! – Micsoda meglepetés! – Hozzám lép, hogy megcsókoljon, engem pedig elönt a pánik. Megpróbálom gyorsan elpakolni a mappát, de zavaromban a járdára ejtem. – Hadd segítsek! – hajol le Luke. – Ne! – vonyítom. – Ez magánügy! Vagyis bizalmas! A szaúdi királyi család egyik tagjának személyes vásárlásai adatai. Szörnyen kényes ügy. – Gyorsan utánakapok, felmarkolom, és az egészet elsüllyesztem a táskámba. – Így ni! – Újra felegyenesedem, és szilárdan mosolygok. – És... hogy vagy? Luke nem válaszol. Úgy néz rám. Azzal a „valami történt” pillantással. – Becky, mi történt? Hozzám jöttél? – Nem! – vágom rá élesen. – Persze hogy nem! – Akkor mit csinálsz ezen a környéken? Hirtelen ráeszmélek a rettenetes hibára. Azt kellett volna mondanom, hogy tényleg hozzá jöttem. – Én... izé... – Próbálok kitalálni egy jó indokot, amiért erre jártam ebédidőben. – Jobban szeretném megismerni a várost. Irányítószámról irányítószámra haladok. Látnod kellene az SE24-et! Mesés! Csend. – Becky. – Luke mindkét kezével végigszánt sűrű, sötét haján. – Légy őszinte! Valami... pénzügyi problémád van? Ezért találkoztál valakivel? Tessék? – Nem! – tiltakozom sértetten. – Persze hogy nem! Legalábbis... nem nagyobb, mint máskor – teszem hozzá, mert úgy érzem, őszintének kell lennem. – Ez olyan jellemző rád, Luke! Belém botlasz az utcán, és rögtön azt hiszed, hogy adósságom van! Mármint tényleg van. De ez most nem igazán lényeges. – Mégis, mit kellene gondolom? – válaszol hevesen. – Titkolózol, papírokat dugdosol előlem, valami nyilvánvalóan történt... Istenem, Istenem, valamivel le kell szerelnem. – Oké! – mondom. – Most megfogtál. Én... én... – vadul kattog az agyam. – Botoxoztattam. Luke arca megnyúlik, én pedig kihasználom a lehetőséget, hogy becipzárazzam a táskámat.

– Botox? – hitetlenkedik. – Igen! – felelem kihívóan. – Botox. Nem akartam neked elmondani. Ezért viselkedtem furán. Tessék! Tökéletes. – Botox – ismétli. – Botoxoztattál. – Igen! Észbe kapok, hogy túl élénk mimikával beszélek. Próbálok merev és püffedt arcot vágni, mint a középkorú celebek. De túl késő, Luke közelről vizsgálja az arcom. – És hol csinálták? – Ööö... Itt – mutatok óvatosan a halántékomra. – És... ott. Meg itt. – De... – Luke zavartnak látszik. – A vonalaknak nem kellene eltűnniük? Mi? Van bőr a képén! Nekem nincsenek vonalaim! Jó, talán icipici, apró, kis vonalak, amik alig látszanak. – Nagyon enyhe – jegyzem meg csípősen. – Ez új technika. A kevesebb több. Luke felsóhajt. – Becky, mennyit fizettél ezért? Hol csináltattad? Mert meg kell mondanom, a lányok, aki már botoxoztattak a cégnél... Istenem! Jobb, ha gyorsan hagyjuk ezt a botox témát, különben még azt mondja: „Menjünk vissza arra a klinikára most rögtön, és kérjük vissza a pénzt!”. – Csak nagyon kicsit botoxoztattam – mondom sietve. – Valójában... más eljárás miatt voltam ott. – Valami másért? – mered rám Luke. – Az Isten szerelmére, mi másért? Az agyam teljesen üres. Eljárás. Eljárás. Mit szoktak az emberek megcsináltatni? – Cici – hallom a hangomat. – Cici meló. – Cici meló! – nyögi ki. – Te megcsinál.... – Nem! Én csak... gondoltam rá, hogy megcsináltatom. – Jézus Máriám! – Luke a homlokát dörzsöli. – Becky, erről beszélnünk kell! Menjünk be valahová! – Karon fog és egy közeli bár felé vezet. Amint beérünk, megfordul, és olyan erősen ragadja meg a vállam, hogy meglepetésemben eláll a lélegzetem. – Becky, szeretlek! Mindegy, hogy nézel ki. Bármilyen alakod van. És a gondolat, hogy te úgy érezted, hogy titokban... belehalok! Kérlek, kérlek, kérlek, soha többé ne csinálj ilyet! Sosem gondoltam volna, hogy így reagál. Annyira szomorúnak látszik, hogy hirtelen szörnyen érzem magam. Miért kellett kitalálnom ekkora marhaságot? Miért nem azt mondtam, hogy egy ügyféllel találkoztam az irodájában? Most millió jó ok eszembe jut, és egyikben sincsenek klinikák vagy cici melók. – Luke, sajnálom! – habozom. – Még csak gondolnom sem lett volna szabad rá. Nem akartam, hogy aggódj! – Tökéletes vagy! – mondja szinte vadul. – Egy hajszáladat se kell megváltoztatnod. Egy szeplőt se. Se egy kislábujjat. És ha miattam érezted azt, hogy ezt kell tenned... akkor velem van baj. Azt hiszem, ez a legromantikusabb vallomás, amit valaha tőle kaptam. A szememben gyűlnek a könnyek. – Ennek semmi köze hozzád – nyeldeklek. – Hanem... tudod. A társadalmi nyomás, meg ilyenek.

– Tudod, hogy egyáltalán biztonságos-e az a hely? – A táskámért nyúl. – Hadd nézzem! Ezek közül az úgynevezett sebészek közül sokan csak felelőtlen cowboyok. Megkérdezem a céges orvost... – Ne! – Ösztönösen a mellkasomhoz szorítom a táskám. – Minden rendben, Luke. Tudom, hogy biztonságos. – Nem, nem tudod! – Szinte kiabál idegességében. – Ez egy rohadt nagy műtét, Becky! Erre rájöttél? És a gondolat, hogy titokban elmész, kockáztatva az életedet, anélkül, hogy akár csak gondolnál Minnie-re és rám... – Nem kockáztatnám az életem! – bizonygatom kétségbeesetten. – Sosem műttetném meg magam anélkül, hogy szólnék neked! Ez csak olyan ebédszüneti apróság, ahol adnak egy injekciót. – És szerinted ettől rendben van? – köti az ebet a karóhoz. – Ettől nekem csak még gyanúsabb. Pontosan mit takar ez? Biztosan tudom, hogy olvastam valamit az ebédszünetben végzett cicis beavatkozásokról a Marie Claire-ben, de most már nem emlékszem a részletekre. – Nagyon minimális. Nagyon biztonságos. – Megdörzsölöm az orrom, húzom az időt. – Kijelölik a területet, és valami speciális habot fecskendeznek a.... kapillárisokba. És ez... izé... szétterjed. – Úgy érted, felpuffadnak? – mered rám. – Olyasmi. – Próbálok magabiztosnak tűnni. – Csak egy kicsit. Tudod, egy-két méretet. – Remélhetőleg hihetőnek hangzik. – Mennyi idő alatt? Valami meggyőző után kutatok. – Kábé... egy hét. – A melleid megnőnek egy hét alatt? – Úgy tűnik, meghökkentette a gondolat. A fenébe! Egy órát kellett volna mondanom. – A testtípustól függ – teszem hozzá sietve. – És a mell egyéni metabolizmusaitól. Néha csak öt perc. Mindenkinél más. Egyébként, nem csináltatom meg. Igazad van. Sosem kellett volna titkolóznom. – A legőszintébb pillantásommal nézek rá. – Sajnálom, Luke. Tartozom neked és Minnie-nek annyival, hogy nem vállalok kockázatot, és most megtanultam a leckét. Abban reménykedem, hogy Luke újra megcsókol, és megint azt mondja, hogy tökéletes vagyok. De az arckifejezése megváltozott. Már nem látszik annyira szomorúnak és elkínzottnak, mint eddig. Nagyon is ismerős tekintettel néz. Olyannal, ami közel áll a gyanakváshoz. – Mi a klinika neve? – kérdezi könnyedén. – Most nem emlékszem – köhögök. – De ne beszéljünk róla többet! Olyan rosszul érzem magam, Luke... – Megnézheted a papírokon – mutat a táskámra. – Majd később – biccentek. – Később. Amikor már kevésbé leszek ideges, amiért aggodalmat okoztam. Luke továbbra is furán néz rám. Istenem! Rájött, ugye? Legalábbis arra, hogy nem voltam melldokinál. – Kérsz valamit inni? – kérdi hirtelen. – Ööö... oké – felelem kalapáló szívvel. – Ráérsz?

– Tizenöt percre ellóghatok – néz az órájára. – De el ne mondd az asszisztensemnek! – Dehogy! – Röviden, természetellenesen felnevetek. – Nem mintha ismerném. – De ismered! – Meghökkenve néz rám, miközben a bárpult felé tan. – Bonnie. Találkoztatok már. – Ó, igen. Persze. Lehuppanok egy székre, és szétnyitom a táskától elgémberedett ujjaimat. Ez az egész titkos parti-akció baromira kiakasztó, és még csak most kezdtem. – Egészségünkre! – Luke két pohár borral tér vissza, és koccintunk. Egy ideig csöndben kortyolgatunk. Luke tovább vizslat a pohara felett. Aztán, mintha döntésre jutna, leteszi. – Néhány jó hír. Van pár új ügyfelünk. Nemz pénzügyi világból. – Á! – nézek fel érdeklődve. – Kik azok? Legyen a Gucci, legyen a Gucci... – Az egyik egy klímatechnológiai cég. Befektetőkért lobbiznak egy új karbonabszorpciós projekthez, és minket is a csatasorba várnak. Érdekes lehet. Karbon-abszorpció. Pffff. – Nagyszerű! – mondom melegen. – Szép munka! És a másik? – A másik elég nagy dobás... – kezdi csillogó szemmel. Aztán habozik, rám pillant, és kortyol a borból. – Valójában még nincs lefixálva. Majd szólok, ha igen. Nem akarom elkiabálni. – Akkor is gratulálok! – emelem a poharam. – Azt hiszem, mostanában szükséged van jó hírekre. – Nem túl jó a helyzet odakint – ráncolja a homlokát kényszeredetten. – És mi van a te osztályoddal? El tudom képzelni, hogy ott sem nagyon rózsás manapság. – Nos, valójában... – Már épp beszámolnék neki a csodás új rendszeremről, ahol az ember eldughatja a beszerzéseit a férje elől. Aztán elhallgatok. Ha jobban belegondolok, talán mégsem kellene. – Megvagyunk – mondom inkább. – Tudod, hogy van az. Luke bólint, kortyol a borból, és hátradől a széken. – Jó, hogy van néhány pillanat, amikor csak mi ketten vagyunk. Járhatnál erre gyakrabban. Bár talán ne a plasztikai sebészhez. – Megint szkeptikusan néz rám. Annyiban hagyja a dolgot vagy sem? Nem tudom eldönteni. – Láttad az emailt a dadákról? – váltok témát gyorsan. – Hát nem csodásak? – De! – bólint. – Le voltam nyűgözve! Már sok önéletrajzot küldtek az Ultimate Nannies-től, és egyik jobb, mint a másik! Van olyan lány, aki öt nyelven beszél, áthajózott az Atlanti-óceánon és két diplomája van művészettörténetből. Ha valamelyikük nem tudja műveltté és kiegyensúlyozottá tenni Minnie-t, akkor nem tudom, ki lenne erre képes. – Jobb, ha megyek. – Luke talpra szökken, én pedig magamhoz veszem a táskám. Kisétálunk az utcára. Megáll, hogy megcsókoljon. – Később találkozunk, Becky! – Szia! – biccentek. Kint vagyok a vízből. Annyiban fogja hagyni. Bár nincs az az isten, hogy bevegye a cicis mesét. Kösz, hogy bízol bennem, akarnék néma üzenetet küldeni az agyába. Ígérem, nem teszek semmi rosszat!

Visszatartom a lélegzetem, és addig figyelem, amíg be nem fordul a sarkon. Aztán leroskadok egy közeli padra, előveszem a kézitükröm, és vizsgálgatni kezdem az arcom. Oké, Luke nem tud semmit semmiről. Simán előfordulhatott volna, hogy tényleg botoxoztatok. Nézzék azt a tökéletesen sima részt, pont a hajamnál. Luke teljesen vak.

Visszaérve a Lookba, Jasmine-t a telefonnál találom. – Igen, két órakor, nem probléma – mondja. – Viszlát, később! Leteszi a kagylót, és győzedelmes pillantást vet rám. (Ez annyit tesz, hogy a szája egyik sarka kelletlenül mosolyra húzódik. Elég jól megtanultam olvasni Jasmine jelzéseit.) – Nos, a terved működik. Három ügyfél mondta vissza az időponttörlést. – Fantasztikus! – És egy vásárló rád vár – teszi hozzá Jasmine. – Nem volt megbeszélve. Azt mondja, téged akar, és senki mást. Az emeleten nézelődik, míg rá nem érsz. – Oké – felelem meglepetten. – Csak adj egy percet! Az öltözőszobába sietek, elteszem a táskám, és felfrissítem a szájfényem. Azon tűnődöm, ki lehet. Gyakran toppannak be időpont nélkül, úgyhogy bárki. Istenem, remélem, nem az a lány, aki úgy akar kinézni, mint Jennifer Aniston, mert őszintén szólva, nincs az az isten, hogy olyan legyen, nem számít, hány pánt nélküli topot vásárol. – Rebecca. Ismerős, gőgös hang szakítja félbe a gondolataimat. Egy pillanatra megmerevedem. Azt hiszem, álmodom. Bizsereg a tarkóm, miközben végre megfordulok... és ott van ő. Makulátlan, mint mindig, pisztácia színű kosztümjében, egyenes hajával, rezzenéstelen arcával, egyik karjáról pedig krokodilbőr Birkinje lóg. TÉNYLEG ő volt, villan az agyamba! TÉNYLEG ő volt ott a templom előtt! – Elinor! – nyögöm ki. – Micsoda meglepetés! Ez az év túlzása. – Üdv, Rebecca. – Olyan megvetően néz körül az öltözőszobában, mintha azt mondaná: „Nem is vártam jobbat”, ami pofátlanság, mert most dekorálták újra. – Ööö... Mit tehetek önért? – kérdezem végül. – Szeretnék... – aztán elhallgat. Hosszú, fagyos csönd áll be. Úgy érzem magam, mintha mindketten egy színdarabban játszanánk, de elfelejtettük volna a szövegünket. Szívem szerint azt kérdezném, hogy „Mi a fenét keres maga itt?”, vagy még inkább, egyszerűen: „Heeeeee?” Ez a csönd kezd nevetségessé válni. Nem állhatunk itt örökké, mint a próbababák. Elinor azt mondta Jasmine-nak, hogy vásárló. Ám legyen! Úgy fogok bánni vele, mint egy vásárlóval. – Szóval, valami konkrétat keres? – Előveszem a jegyzetfüzetem, mintha csak átlagos ügyfél lenne. – Esetleg napközbeni öltözéket? Van néhány új darabunk a Chaneltől, ami megfelelhet az ön stílusának. – Nagyon jó – mondja Elinor hosszú szünet után. Tessék? Felpróbálja a ruhákat? Itt? Komolyan?

– Oké – felelem, bár kissé szürreális érzésem támad. – Kiválasztok néhány darabot, amik szerintem... izé... megfelelhetnek önnek. Összeszedem a ruhákat, visszamegyek a próbaszobához, és Elinornak adom őket. – Olyan sokat vagy keveset próbál fel közülük, amennyit szeretne – mondom udvariasan. – Odakint leszek, ha tanácsra vagy segítségre lenne szüksége. Csendesen becsukom az ajtót, és némán felsikoltok. Elinor. Itt. Mi a büdös franc ez? Az egész túl fura. Hirtelen azt kívánom, bár többet faggattam volna Luke-ot arról, pontosan mi is történt kettőjük közt, és hogy ez a nő milyen förtelmes dolgot mondott. Utasítsam drámai hangon Elinort, hogy azonnal tűnjön el, és többet a Look közelébe se jöjjön? De ha ezt tenném, valószínűleg kirúgnának. Kábé egy perccel később nyílik az ajtó, megjelenik Elinor; kezében tartja az összes ruhát. Nem próbálhatta fel mindet, arra nem volt elég ideje. – Parancsolja ezeket? – kényszerítem magam udvariasságra. – Igen. Kielégítőek voltak – biccent. Egy pillanatra azt hittem, rosszul énem. – Úgy érti... el akarja vinni őket? – hitetlenkedem. – Meg akarja őket venni? – Nagyszerűek. Igen. – Türelmetlenül ráncolja a homlokát, mintha ez a beszélgetés máris idegesítené. Nyolcezer fontnyi ruha? Csak így? A prémiumom fantasztikus lesz! – Oké! Remek! – Próbálom elrejteni a vigyorom. – Szeretne esetleg valamilyen igazítást, vagy mást? Elinor a lehető legminimálisabb mozdulattal rázza a fejét. Ez hivatalosan is a legbizarrabb találkozóm, amin valaha részt vettem. A legtöbb ember, ha nyolcezer fontot költene ruhára, legalább kijönne, megpördülne, és azt kérdezné: – Mi a véleménye? Jasmine sétál arra egy guruló ruhaállvánnyal, és látom, hogy hitetlenkedve nézi a nőt. Elinor nem akármilyen látvány a sápadt, feszes, túlságosan rendezett arcvonásaival, szoknyával teli eres kezével és acélos, dölyfös tekintetével. Ráeszmélek, hogy öregebbnek látszik. Bőre vékony és pergamenszerű, és néhány szürke hajcsomó tűnt föl a halántékánál, amit a fodrász, úgy látszik, kifelejtett. (Gondolom, ezért hajnalban kivégzik.) – Segíthetek még valamiben? Esti viselet? Kiegészítők? Elinor kinyitja a száját. Aztán becsukja, és újra kinyitja. Mintha küzdene azzal, hogy mondjon valamit, én pedig rossz előérzettel figyelem. Említeni fogja Luke-ot? Valami rossz hírt hozott? Kell, hogy legyen valami oka, amiért idejött. – Esti viselet – motyogja végül. Aha, igen. Biztos ezt akarta mondani. Begyűjtök neki hat estélyit, ő kiválaszt hármat. Aztán két táskát. És egy stólát. A jelenet kezd komikus lenni. Elkölt majd’ húsz rugót, de még mindig nem néz a szemembe, és még mindig nem árulja el, mién is jött ide. – Kér egy kis... frissítőt? – mondom végül, és próbálok normálisnak meg kedvesnek tűnni. – Hozhatok egy cappuccinót? Egy csésze teát? Egy pohár pezsgőt? Kifogytunk a ruhafajtákból. Mást nem vehet. Nem halogathatja tovább. Bármiről is legyen szó. Elinor csak áll, kissé lehajtott fejjel, keze a táskája fülét markolássza. Sose láttam ennyire legyőzöttnek. Ez szinte félelmetes. Ráadásul egyszer sem sértegetett, döbbenek rá hirtelen. Nem mondta, hogy vacak a cipőm, vagy hogy közönséges a

körömlakkom. Mi van vele? Csak nem beteg? Végül, mintha nagy erőfeszítést jelentene a számára, felemeli a fejét. – Rebecca. – Igen? – kérdem idegesen. – Mi az? Amikor újra megszólal, olyan halk, hogy alig hallom. – Látni szeretném az unokámat.

Ó, te jó ég, ó, te jó ég, ó, te jó ég! Most mit tegyek? Egész úton hazafelé kavarog a fejem. Soha a büdös életben nem hittem volna, hogy ilyesmi történhet. Nem hittem, hogy Elinort egyáltalán érdekli Minnie. Amikor megszületett, ő három hónapig nem vette a fáradságot, hogy meglátogasson minket. Aztán egyik nap hirtelen felbukkant, a sofőrje odakint várt rá, belenézett a bölcsőbe, annyit kérdezett, hogy „Normális?” és amikor azt feleltük, igen, távozott. És míg a legtöbben meseszép plüssmacikat vagy édi cipőcskéket ajándékoznak ilyenkor, Elinor a lehető legvisszataszítóbb antik hajasbabát küldte, ijesztő, horrorfilmbe való szemekkel. Olyan félelmetes volt, hogy Anyu nem bírta elviselni a házban, úgyhogy végül eladtam az eBay-en. (Úgyhogy jobb, ha Elinor nem akarja megnézni.) És ez még a nagy veszekedés előtt történt, azóta a nevét is alig említjük. Két hónappal karácsony előtt megpróbáltam megkérdezni Luke-ot, hogy vegyek-e neki ajándékot, de Luke majdnem leharapta a fejem. Azóta a nevét se merem kimondani. Persze, előttem áll a könnyebbik út is. Egyszerűen eldobom a névjegykártyáját, és úgy teszek, mintha nem is láttam volna. Kitörölhetném az egészet a fejemből. Hisz mit tehetne ellene? De valamiért... nem visz rá a lélek. Ezelőtt sose láttam Elinort sebezhetőnek; nem úgy, mint ma. Azokban a feszült pillanatokban, amikor a válaszomra várt, nem Elinort, a jégkirálynőt láttam, hanem Elinort, a papírvékony kezű, magányos, öreg nőt. Aztán, amint kimondtam, hogy „Oké, megkérdezem Luke-ot”, azonnal visszavedlett megszokott, jéghideg modorához, és sorolni kezdte, hogy mennyire alsóbbrendű a Look a manhattani üzletekhez képest, meg hogy az angolok mennyire nem értenek a kulturált kiszolgáláshoz, és hogy foltos az öltözőszoba szőnyege. De valahogy beférkőzött a bőröm alá. Nem tudom figyelmen kívül hagyni. Sem eldobni a névjegyét. Lehet, hogy egy jégkirálynő banya, de ő Minnie nagyanyja. Vér a véréből. Tudják. Már ha Elinornak van olyan egyáltalán. És még az is lehet, hogy Luke megenyhül. Csak nagyon óvatosan kell szóbahoznom a témát. Nagyon, nagyon finoman, mintha olajágat suhogtatnék a levegőben. És aztán meglátom, mi történik. Este megvártam, míg Luke hazaért, jóéjpuszit adott Minnie-nek, megitta a viszkijét, és épp öltözik, mielőtt bármibe belekezdenék. – Luke... az anyádról lenne szó – próbálkozom. – Ma nekem is eszembe jutott Annabel – fordul felém ellágyuló arccal. – Apa elküldte néhány régi fényképét email-ben. Majd megmutatom. Ó, szép indítás, Becky. Tisztáznom kellett volna, melyik anyjáról beszélek. Most, hogy azt hiszi, Annabelt hoztam szóba, lehetetlen csak úgy áttérni Elinorra. – Csak gondolkodtam... a... családi kötelékekről – változtatok taktikát. – És a családi vonásokról – teszem hozzá hirtelen ötlettől vezérelve. – Szerinted Minnie kire

hasonlít leginkább? A drámakirálynőséget Anyutól örökölte, a szeme a tied... szerintem igazából egy kicsit mindenkire hasonlít a családban, még... – habozok, a szívem vadul kalapál. – Még a biológiai anyádra, Elinorra is. – Nagyon remélem, hogy nem – feleli kurtán, és bevágja az egyik fiókot. Oké. Nem tűnik úgy, mint aki enyhülne. – Végül is ő a nagyanyja – folytatom. – Minnie-nek, így vagy úgy, muszáj rá is hasonlítania... – Én nem így látom – szakít félbe. – A nevelés számít. Én mindig Annabel fia voltam, nem azé a nőé. Jaj! Azé a nőé. Rosszabbul állnak a dolgok, mint hittem. – Igaz – mondom erőtlenül. Nem rukkolhatok elő azzal, hogy „Mi lenne, ha Minnie meglátogatná Elinort?”. Most nem. Várnom kell a megfelelő pillanatig. – És jól ment a napod? – váltok témát. – Nem rossz – biccent. – És neked? Rendben visszaértél? – Igen – felelem ártatlanul –, találtam taxit. Kösz, hogy kérdezed. – Azon gondolkodtam, furcsa környék az egy plasztikai klinikának – teszi hozzá könnyedén. – Nem erre számít az ember a pénzügyi negyedben. Elkövetem a hibát, hogy a szemébe nézek. És árulkodó villanást látok. Tudtam, hogy belém lát. Csak úgy úszhatom meg, ha magabiztos vagyok. – Megőrültél? – vágom rá. – Teljesen logikus. Vegyük azokat az el kínzott flótásokat, akik a Cityben lófrálnak. Egy magazin nemrégiben készült kutatása kimutatta, hogy azok, akik a Cityben dolgoznak, 20 százalékkal előbb öregszenek, mint más szektorokban. Ezt én találtam ki, de ezt Luke nem tudja, igaz? És szerintem tényleg így is van. – Tudod mit? – teszem hozzá, mert remek ötletem támadt. – Az a felmérés azt is kimutatta, hogy azok, akiket kedvel a főnökük, lassabban öregszenek. És jobban is dolgoznak. – Ebben biztos vagyok – pillant a BlackBerry-jére Luke. – És azt is mondják, hogy a főnökök ezt úgy érhetik el, hogy személyre szóló köszöntőkártyákat adnak a beosztottjaiknak – folytatom. – Hát nem érdekes? Te adsz az embereknek személyre szóló köszöntőkártyát a Brandon Communicationsnél? – Aha – Luke szinte nem is bólint. Van bőr a képén. Szeretném azt mondani: „Nem, nem adsz! Ott állnak az irodádban, nagy halomban, aláíratlanul!” – Ó, jó! – kényszerítem magam a semleges hangra. – Mert az emberek nagyon boldogok, ha tudják, hogy a főnökük maga írja alá a kártyát, és nem egy asszisztens teszi helyette, vagy hasonlók. 15 százalékkal emeli az endorfinszintjüket. Luke abbahagyja a pötyögést. Igen! Eljutottam hozzá. – Becky... rengeteg szemetet olvasol! Szemetet? – Ezt kutatásnak hívják – közlöm méltóságteljesen. – Azt hittem, érdekel, hogy egy olyan apróság, mint egy aláírt születésnapi kártya, mennyit számít. Mert ezt sok főnök egyszerűen elfelejtené. De nem te. Ha! Ezt add össze, Mr. „Túl elfoglalt vagyok, hogy aláírjam”!

Egy pillanatra Luke elhallgat. – Lenyűgöző – mondja végül. De aztán egy ceruzáért nyúl, és felír valamit a teendőlistájára, amit mindig a zsebében hord. Úgy teszek, mintha nem venném észre, de magamban elégedetten mosolygok. Oké, ezt a beszélgetést befejezettnek tekintem. És a másikat a botoxról nem akarom megismételni. Így nagy ásítással közlöm, hogy megyek aludni. De hiába csukom be a szemem, Elinor alakja továbbra is a fejemben lebeg. Bűntudatot érzek miatta, ami furcsa és merőben új élmény számomra. De nem tudom, most mihez kezdjek ezzel. Ó, sebaj! Majd holnap gondolkodom rajta.

Feladó: Bonnie Seabright Tárgy Kártyák Dátum: 2006. január 23. Címzett: Becky Brandon

Luke aláírta az összes születésnapi kártyát! Nagyon köszönöm! Bonnie

Feladó: Becky Brandon Tárgy: Re: Kártyák Dátum: 2006. január 24. Címzett: Bonnie Seabright

Ugyan, semmiség! Szólj, ha más is nyomja a szivedet! Becky XXXX

Ui.: Sikerült már szóba hozni az edzőtermet?

KÖZPONTI PÉNZÜGYI HIVATAL 5. emelet 180 Whitehall Place London SW1

Ms. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. február 6.

Kedves Rebecca! Köszönöm február 1-jén kelt levelét. A pénzügyminiszter valóban tartott egy beszédet a minap, amelyben azt hangsúlyozta, hogy a kiskereskedelem mennyire fontos a brit gazdaságnak. Sajnos jelen pillanatban nincs olyan nemesi cím, amit „vásárlásért” adományoznak, ahogyan ön javasolta. Amennyiben létrehoznának egy ilyen kitüntetést, biztosíthatom, hogy az adományozásra esélyes jelöltek listájának élére kerül. Ezért köszönettel visszajuttatom azt a csomag nyugtát és árcédulát, amelyet nagy érdeklődéssel néztem végig, és amely valóban megmutatja elkötelezettségét a gazdaság élénkítése mellett.

Tisztelettel: Edwin Tredwell politikai elemzési igazgató

KILENC Egy héttel később még mindig nem döntöttem el, mihez kezdjek Elinorral. Az igazság az, hogy alig jutott eszembe. Nagyon elfoglalt voltam. Az ügyfelek, akik a titkos vásárló szolgáltatásunkat szeretnék igénybe venni, elárasztottak bennünket! Elképesztő! Lehet, hogy a tévében mindenki azon szomorkodik, hogy meghalt a gazdaság, és nem vásárol senki... de látni kellene a mi osztályunkat: virágzik! Ráadásul ma még nehezebb, mert ma kezd az új dadus. Kylának hívják, és csodás. A Harvardon végzett, és mesterdiplomája van gyermekgondozásból. Képzett oktatója a mandarinnak, a tenisznek, a fuvolának, a gitárnak, az éneklésnek és... még valaminek, amit elfelejtettem. Talán a hárfának. Eredetileg egy amerikai családdal jött Nagy-Britanniába, de ők visszaköltöztek Bostonba, és a lány úgy döntött, itt marad, mert részt vesz a Goldsmiths doktori programjában. Már családja is van itt. Így csak heti három napot akar dolgozni, ami nekünk tökéletesen megfelel. És kapafogai vannak. Úgy értem, óriásiak. Olyanok, mint egy jávorszarvasnak. Nem mintha számítana, hogy néz ki. Nyilvánvaló, hogy én nem vagyok előítéletes, mások külseje alapján ítélő ember. Akkor is felvettem volna, ha egymillió dolláros szupermodell mosolya lenne. De mégis. A foga valahogy szimpatikusabbá tette. A haja pedig távolról se susogós. Ami egyébként nincs az „állásinterjú kérdések” listámon. Amikor azt írtam, hogy Nincs susogós haj, valami egészen másra gondoltam, és Luke-nak nem kellett volna ezzel cukkolnia. Csak épp észrevettem – puszta kíváncsiságból –, hogy Kyla unalmas bubifrizurát hord, és van néhány ősz hajszála. Szóval, alapjában véve tökéletes. – Julie Andrews hamarosan ideér, ugye? – Anyu a konyhába jön, ahol Minnie gyurmázik, én pedig szorgosan keresgélek az eBay-en. Az oldalra pillant, és élesen veszi a levegőt. – Vásárolsz, Becky? – Nem – védekezem. Anyu még mindig elég zabos ránk, amiért dadust fogadunk. Még jobban megsértődött, amikor Luke-kal nem engedtük, hogy részt vegyen az interjúkon. Az ajtó előtt lebzselt, cöccögött, csattogtatta a nyelvét, és minden jelöltet lenézően mért végig. Aztán, amikor elolvasta Kyla önéletrajzát a gitárral és énekléssel, meg hasonlók, nos, csak ez kellett. Azonnal Julie Andrewsnak keresztelte Kylát, és azóta is „ó de vicces” poénokat sütögetett. Ebbe Janice is beszállt, és von Trapp kapitánynak kezdte nevezni Luke-ot, ami nagyon idegesítő, mert akkor ez azt jelenti, hogy én vagy a halott feleség vagyok vagy a Bárónő. – Ha függönyökből akarna ruhát varrni, akkor megmondanád neki, hogy a kék szobában lévőket használja? – teszi hozzá. Úgy teszek, mintha ezt meg se hallottam volna. Egyébként is csörög a mobilom. Luke száma a kijelzőn. Biztosan tudni akarja, hogy megy.

– Szia! – veszem fel. – Még nincs itt. – Jó – recseg a vonal, mintha kocsiban ülne. – Csak mondani akartam valamit, mielőtt megérkezik. Becky, őszintének kell lenned vele! Ez meg mit jelentsen? – Én mindig őszinte vagyok! – felelem cseppet dacosan. – Ennek a dadusnak ismernie kell a probléma nagyságát – folytatja, mintha meg se szólaltam volna. – Okkal alkalmaztuk őt. Nincs értelme úgy tenni, mintha Minnie egy angyal lenne. Be kell avatnod a régi történetekbe, elmagyarázni, hogy milyen gondjaink voltak... – Jó, Luke! – csattanok fel. – Nem kell a kiselőadás! Elmondok neki mindent. Csak azért, mert nem voltam elég készséges Minnie-vel kapcsolatban az interjún. De mégis mit kellett volna tennem: pocskondiázni a saját lányom? Úgyhogy kicsit füllentettem, és azt mondtam, hat egymás utáni héten elnyerte a Legjobb magaviselet díját a bölcsődében. Luke erre azt mondta, ezzel meghiúsítottam a keresés értelmét, és volt egy apró... heves vitánk. – Egyébként itt van – közlöm, amikor meghallom a csengőt. – Jobb, ha megyek. Viszlát később! Kinyitom az ajtót, ott áll Kyla kezében gitárral, én meg elfojtok egy kacajt. Tényleg úgy néz ki, mint Julie Andrews, csak farmerben. Azon tűnődöm, vajon végigtáncolta-e az utat, miközben azt énekelte, hogy „önbizalom kell!” – Üdv, Mrs. Brandon! – Kapafogai máris elővillantak mosolyában. – Kérlek, hívj Beckynek! – kísérem be. – Minnie alig várja, hogy lásson! Gyurmázik – mondom kissé önelégülten, miközben a konyhába vezetem. – Szeretem, ha valami építő jellegűvel kezdi a napot. – Csodálatos! – biccent nyomatékosan Kyla. – Az előző gyerekemmel, Eloise-zal sokat gyurmáztam, totyogós korában. Nagyon tehetséges volt benne. Az egyik műalkotásáért díjat is nyert egy helyi művészeti versenyen – emlékszik vissza mosolyogva. – Annyira büszkék voltunk rá! – Az nagyszerű! – mosolygok vissza. – Itt is volnánk... – nyitom ki az ajtót széles mozdulattal. Francba! Minnie már nem gyurmázik. Otthagyta az összes formát, és vidáman püföli a laptopomat. – Minnie! Mit művelsz? – Élesen felnevetek. – Az Anyáé! Odasietek, és elveszem tőle a laptopot; ahogy tekintetem a képernyőre téved, meghűl az ereimben a vér. Épp most készül £2,673,333,333-t ajánlani egy Chloé cipőért. – Minnie! – Elkapom előle a gépet. – Enyééém! – kiáltja dühösen. – Enyéém cipő! – Minnie esetleg számítógéppel rajzol? – Kyla kedves mosollyal közeledik felém, én pedig gyorsan elrakom a laptopot. – Ó épp dolgozott a... – felelem kissé élesen. – Kérsz egy kávét? Minnie, emlékszel Kylára? Minnie, zárkózottan néz a lányra, és egymáshoz ütögeti a gyur maformákat. – Mostantól saját gyurmát készítek, ha nem gond, Mrs. Brandon – közli Kyla. – Szeretek biolisztet használni.

Hűha! Házi készítésű biogyurma. Látják, ezért van az embernek Ultimate Nannyje. Alig várom, hogy eldicsekedjem vele a munkahelyemen! – És szerinted mikor kezdheted el mandarinul tanítani? – kérdem, mert tudom, hogy Luke is meg fogja tudakolni. Nagyon odavan azért, hogy a lánya mandarinul tanuljon. Állandóan azt hajtogatja, milyen hasznos lesz ez majd a későbbi életében. És szerintem is menő dolog lesz, bár egy kicsit azért aggódom. Mi lesz, ha folyékonyan beszél majd mandarinul, én meg nem értem? Nekem is meg kell majd tanulnom? Elképzelem a tinédzser Minnie-t, ahogy mandarin nyelven átkoz engem, miközben én állok, és vadul lapozgatok egy szótárt. – Az a rátermettségétől függ – válaszolja Kyla. – Eloise-nál tizennyolc hónapos korában kezdtem, de ő kivételes gyerek volt. Nagyon okos és fogékony. És annyira nagyon szeretett örömet okozni. – Remek kölyöknek tűnik – felelem udvariasan. – Ó, Eloise csodálatos gyerek! – bólogat buzgón. – Még mindig naponta beszélünk Skype-on, hogy gyakoroljuk a számolást és a mandarint. Az edzése előtt, persze. Most már tornász is. Oké, már kicsit kezd elegem lenni Eloise-ből. Számolás, mandarin és torna? Ez csak hencegés. – Nos, Minnie is nagyon okos és fogékony. A minap megírta az első versét. – Nem bírom ki, hogy hozzá ne tegyem. – Verset írt? – Most először látom, hogy Kyla le van nyűgözve. – Már tud írni? – Ő elmondta nekem, én pedig leírtam – magyarázom rövid szünet után. – Tudja, a szóbeliség hagyományát követi. – Mondd el nekem a versed, Minnie! – kiált boldogan Kyla. – Hogy is van? Minnie morcosan néz rá, és gyurmát dugdos az orrába. – Talán már nem emlékszik – mondom gyorsan. – De nagyon egyszerű volt és aranyos. Úgy szólt, hogy... – A hatás kedvéért megköszörülöm a torkom. – Miért kell az esőcseppnek hullani?, – Hűha! – Kyla teljesen megdöbben. – Ez gyönyörű! Annyi rétege van! – Tudom – bólintok komolyan. – Ezt fogjuk a karácsonyi üdvözlőlapokra írni. – Remek ötlet! – lelkesedik Kyla. – Tudja, Eloise annyi csodaszép kézzel készített karácsonyi üdvözlőlapot fabrikált, hogy jótékonysági célból eladták őket. Megnyerte a Filantrópia díjat az iskolában. Ismeri a St. Cuthbertet Chelsea-ben? A St. Cuthbert Chelsea-ben az az iskola, ahová Ernie is jár. Jó ég, nem csoda, hogy pocsékul érzi magát, ha a hely tele van Eloise-okkal. – Fantasztikus! Van valami, amihez Eloise nem ért? – A hangomnak van egy kis éle, de Kyla nem veszi észre. – Azt hiszem, ma csak lógunk egyet Minnie-vel, hogy megismerjük egymást... – Kyla megsimítja Minnie-t az álla alatt. – Az biztos, hogy nagyon intelligens, de van valami, amit tudnom kellene? Fóbiák? Apró gondok? Pár pillanatig meredten mosolygok. Tudom, mit mondott Luke. De ki van zárva, hogy közöljem: „Igen, kitiltották négy mikuláskuckóból, és mindenki vadnak gondolja, a férjem pedig ezért nem akar még egy gyereket.” Nem, miután ennyit hallottam Szent Eloise-ról.

És különben is, miért nehezítsem Minnie helyzetét előítéletekkel? Ha a dadus jó, akkor majd rájön a gyerek kis stiklijeire és megoldja őket. Hiszen ez a dolga, nem? – Nem. Nincsenek gondjaink. Minnie kedves, törődő gyerek és mi büszkék vagyunk, hogy a szülei lehetünk. – Nagyszerű! – Kyla széles mosolyában kivillantja kapafogait. – És mindent megeszik? Zöldségeket? Borsót, répát, brokkolit? Eloise segí teni szokott nekem rizottót készíteni a kertben szedett zöldségekből. Hát persze, hogy segített. Fogadok, még rohadt Michelin csillaga is van! – Természetesen! – vágom rá szemrebbenés nélkül. – Minnie imádja a zöldségeket. Nem igaz, drágám? Minnie soha életében nem evett répát. Egyszer megpróbáltam elrejteni őket a pásztorpitébe, ő befalta az egészet, aztán a répákat egyesével szétköpködte a szobában. De ezt nem fogom beismerni Miss Tökéletes Nadrágnak. Ha ő olyan hiperszuper dadus, akkor rá tudja venni, hogy megegye a répát, nem? – Esetleg kimenne egy kicsit, amíg Minnie és én megismerkedünk? – fordul a lányomhoz vidáman. – Megmutatod a gyurmádat, Minnie? – Oké! – mondom. – Viszlát később! Kihátrálok a konyhából kezemben egy csésze kávéval, és majdnem beleütközöm Anyuba, aki az előtérben ólálkodik. – Anyu! – kiáltok fel. – Te kémkedtél utánunk? – Tudja már a „Kis gyopárt? – szipákol. – Vagy még csak a „Dó, ha dúdolsz”-nál tartanak? Szegény jó öreg Anyu! Valahogy meg kellene próbálnom felvidítani. – Figyelj, miért nem megyünk vásárolni egy kicsit? – javaslom hirtelen. – Kyla szeretné megismerni Minnie-t, Apu meg itthon van, ha valami gond lenne... – Nem mehetek vásárolni! – csattan fel érzékenyen. – Elszegényedtünk, emlékszel? Már az összes Ocado rendelést is vissza kellett mondanom. Apád hajthatatlan. Nincs több drága lepény, se füstölt lazac... Szigorúan beosztunk mindent. – Anyu hangja kicsit megremeg. – Ha bárhová is megyek, akkor csakis egyfontos boltba. Hirtelen elönt iránta az együttérzés. Nem csoda, hogy ennyire maga alatt van mostanában. – Hát, akkor menjünk egyfontos boltba! – próbálom felvidítani. – Gyere, jó móka lesz!

Mire felvettem a kabátom, Anyu már felhívta Janice-t, aki úgy döntött, ő is velünk jön. Kilépve látom, hogy Jess is vele vár ősrégi sídzsekijében és farmerben. – Szia, Jess! – kiáltok fel, ahogy elindulunk. – Hogy vagy? Időtlen idők óta nem láttam a tesóm. Ő és Tom rövid időre elmentek Cumbriába a múlt héten, és én azt se tudtam, mikor jöttek vissza. – Be fogok kattanni! – mondja dühös fennhangon. – Nem bírom ki! Próbáltál te már együtt élni Janice-szel és Martinnal? – Ööö... nem. – De el tudom képzelni, hogy Janice és Jess nem jönnek ki túl jól. – Mi a helyzet?

– Először nem adta fel, hogy még egyszer megesküdjünk. Most azon már túl van, de újabban meg azt akarja, hogy gyerekünk legyen – Máris? – szeretnék felkuncogni. – De hiszen csak öt perce házasodtatok össze! – Pontosan! De Janice állandóan erre célozgat. Esténként ül, és kötöget valami sárgát és bolyhosat, de nem mondja el, mi az. – Jess hangja sötéten elmélyül. – Egy babatakaró, tudom, hogy az. – Itt is vagyunk – szakítja félbe a beszélgetést Anyu, amikor a főutca sarkára érünk. Tőlünk jobbra van egy egyfontos bolt, azzal szemben pedig egy 99 pennys. Néhány pillanatig mindkettőt kétkedő csendben vizsgálgatjuk. – Melyikbe menjünk? – kérdi végül Janice. – A 99 pennys kicsit olcsóbb, az biztos... – mondja lassan. Anya tekintete az Emma Jane Gifts üzletre siklik; a csodás butikra, tele kasmír kötöttáruval és kézzel gyártott kerámiával, amit mindketten szeretünk nézegetni. Még Anyu néhány bridzselő barátnője is feltűnik, akik felénk integetnek. De végül Anyu kihúzza magát, mintha csak csatába indulna, és az egyfontos bolt felé fordul. – Azért vannak elvárásaim, Janice – közli csendes méltósággal, mint egy tábornok, aki akkor is kiöltözik a vacsorához, ha közben bombák potyognak körülötte. – Azt hiszem, a 99 pennys szintre még nem kell lesüllyednünk. – Oké – suttogja Janice idegesen. – Én nem szégyellem, ha meglát valaki – teszi hozzá Anyu. – Miért kellene szégyenkeznem? Ez az új életmódunk, és hozzá kell szoknunk. Ha apád azt mondja, fehérrépalekváron kell élnünk, akkor úgy lesz! – Anyu, nem mondta, hogy fehérrépalekváron... – kezdem, de már be is libben, büszkén magasra tartott fejjel, összenézek Jessszel, aztán követem. Hűha! Ez a hely nagyobb, mint hittem. És annyi minden van itt! Anyu már meg is ragadott egy kosarat, és valami gyanús húskon zervet pakol bele apró, szaggatott, dühös mozdulatokkal. – Apádnak majd hozzá kell igazítania az ízlelőbimbóit a pénztárcájához – közli, bedobva még egyet. – Talán többé már az étkezést sem engedhetjük meg magunknak! Talán a vitaminok csak a szupergazdagoknak járnak! – Ó, viszkis csoki! – kiáltok fel, amikor meglátom. – Gyere anya, vegyünk párat! És Toblerone! Hé! Ott egy doboz vattapamacs! Hülye lennék nem lecsapni rá. Úgy értem, gazdaságilag nem lenne értelme. És vannak sminkecsetek és még szempilla-bodorító is! Egy fontért! Kosarat fogok, és pakolni kezdek. – Jane! – Kifulladt hang ér el hozzánk, és látom, hogy Janice rakatnyi „napelemes kerti lámpa” feliratú dobozt szorongat. – Láttad ezeket? Ezek biztos nem egy fontba kerülnek. – Szerintem itt minden egy font... – kezdem, de addigra ő már megkocogtatja egy eladólány vállát. – Elnézést – kérdezi udvariasan. – Ez mibe kerül? Az eladó kimondhatatlan tartalmú pillantást lövell felé. – Egy fond. – És ez? – mutat egy kerti slagra. – Fond. Mindön egy fond. Egyfondos bót, nem?

– De... de... – Janice majd meghal az izgalomtól. – Ez hihetetlen! Tudja, mennyibe kerülnek ezek a John Lewis-nál? Zihálást hallok a következő polcközből, és látom, hogy Anyu műanyag tárolódobozokat forgat a kezében. Mártírhangulata eltűnt, csillognak a szemei. – Janice! Tupperware! Már majdnem követném őket, amikor észreveszek egy sor csillogó kígyóbőr övét. Ezt nem hiszem el! Mármint, öv egy fontért! Bűn lenne kihagyni. És ott egy csomó póthaj és paróka... Jó ég, ez a hely zseniális Miért nem jöttem ide eddig? Beteszek öt övet és néhány válogatott parókát a kosárba, és bedobok pár „híres márkájú” sminkcuccot is (bár sosem hallottam még ezekről), aztán sétálgatás közben egy „Áruk másodkézből – visszahozott vendéglátó termékek, kifogástalan állapotban” feliratú polc előtt találom magam. Hűha! Nézzenek oda! Itt egy csomó ültetőkártya, meg asztali konfetti, meg ilyesmik. Tökéletes a partira. Néhány pillanatig némán bámulom az árukat, pörög az agyam. Nem vehetem meg a cuccokat Luke bulijára egyfontos boltban. Az nagyon zsugori és fösvény lenne. De csak egy fontba kerülnek. És jó minőségű kellékek. Luke bánná egyáltalán? Fogalmazzunk így: Minél kevesebbet költök ültetőkártyára és parti dekorációra, annál több mehet pezsgőre. És minden egy font. Egy font! Istenem, ezt nem hagyhatom ki! Ez túl jó lehetőség. Sietve ültetőkártyacsomagokat, konfettiszórót, asztali konfettit és szalvétatartót pakolok a kosaramba. Senkinek nem árulom el, hogy egyfontos boltban vettem. Majd azt mondom, külön rendeltem egy szórakoztatócégtől. – Kérsz még egy kosarat? – jelenik meg mellettem Jess. – Ó, kösz! – elveszem, és bedobok még néhány gyertyadíszt, amit most vettem észre. Kicsit gagyi, de a félhomályban úgyse látja senki. – Ez Luke partijára lesz? – biccent érdeklődve a kosár felé. – Hogy mennek az előkészületek? Ó, a fenébe! Nem hagyhatom, hogy Jess mindenkinek elmondja, hogy a dekorációt egy egyfontos boltban vettem. – Nem! – felelem gyorsan. – Dehogy Luke partijára lesz! Csak... ötleteket gyűjtök. Te nem veszel semmit? – teszem hozzá, mert látom, hogy nincs kosara. – Csak nem ragaszkodsz a papírzacskóhoz? Azt hittem, hogy ez a hely pont Jess terepe, ő tart mindig kiselőadást arról, hogy túl sokat költök, és hogy miért nem vásárlók nagy tételben, és miért nem élek krumplihéjon. – Nem, én többé nem veszek semmit – közli közönyösen. Jól hallottam? – Hogy érted azt, hogy többé nem veszel semmit? – kérdezem, miközben tovább rámolok a bevásárlókosaramba. – Muszáj ven ned dolgokat. Mindenki vásárol. – Én nem – rázza a fejét. – Amióta Chilében éltünk, Tom és én úgy döntöttünk, hogy zéró-fogyasztók leszünk, amennyire lehet. Inkább cserekereskedelmet folytatunk. – Cserekereskedsz? – bámulok rá. – Gyöngyökkel meg ilyesmi? Jess felkacag. – Nem, Becky. Mindennel. Étellel, ruhával, fűtőanyaggal. Ha valamihez nem tudok így hozzájutni, akkor nem is kell.

– De kivel? – hitetlenkedem. – Már senki nem él így. Ez olyan, mint a középkorban. – Meg lennél lepve. Sok hasonló gondolkodású ember akad a világban. Vannak hálózatok, weblapok... – vállat von. – Múlt héten elcseréltem hatórányi kertészkedést egy vonatjegyért. Döbbenten meredek rá. Igazából kicsit sértve érzem magam. Itt vagyunk mi, épp nagyon büszkék magunkra, mert egyfontos boltban vásárolunk. De Jessnek mindenkin túl kell tennie azzal, hogy soha többé nem vásárol semmit. Ez annyira jellemző rá! Legközelebb meg kitalálja az antivásárlást. Olyan lesz, mint az antianyag vagy az antigravitáció. – Szóval... én is cserélhetnék? – hasít belém a gondolat. – Hát persze – feleli Jess.– Tulajdonképpen kellene is. Megkaphatsz bármit. Ételt, ruhát, játékot... Elküldöm neked azoknak az oldalaknak a linkjeit, amiket a legtöbbet használok. – Kösz! Túláradó örömmel folytatom kosaram megtöltését. Ez a megoldás. Cserével szerzek be mindent, amire Luke partijához szükségem van. Gyerekjáték lesz! Azok a puccos, trilliófontos partiszervezők pedig elmehetnek a francba. Kinek kellenek, ha van egyfontos bolt és cserekereskedő honlap? Ó, Star Wars-os fényfüzér, kettő egy fontért! És néhány Yodás likőröspohár. Elgondolkodva megállok. Talán lehetne a parti témája a Star Wars. Oké, nem biztos, hogy Luke nagyon odavan a Star Warsért... de rávehetném, nem? Kikölcsönözhetném a DVD-t, javasolhatnám, hogy lépjünk be a fanklubba, és fogadok, hogy április hetedikére tök lelkes lesz. De van itt néhány igazán csodás diszkógömb girland. És néhány díszes ónhatású tányér „Artúr király udvara” felirattal, hozzáillő serlegekkel. Ó, Istenem, kettészakadok! Talán lehetne egy „ 70-es évek diszkókorszaka – Star Wars – Artúr király udvara „ hangulatú fúziós parti. – Azokat is megszerezhetnéd cserével. – Jess neheztelve néz rám, ahogy kézbe veszem a diszkógirlandot. – Vagy még jobb, készíthetsz dekorációt újrahasznosított anyagból. Sokkal inkább környezetbarát. – Tudom – felelem türelmesen. – Lehetnének ócska papírláncaim újságpapírból. – Nem újságpapírból gyártott papírfüzérre gondoltam! – néz sértetten. – A weben sok kreatív dekorációs tipp van. Használhatnál alufóliát, bevonhatnál műanyagüvegeket... Alufólia. Műanyagüvegek? Mi vagyok én, hatéves? – Nézd, Jess! – Janice vidám hangja szakít félbe bennünket. Épp befordul a sarkon, egy kis csomagot szorongatva. – Találtam vitaminokat! Folsav! Az jó a fiatal lányoknak, nem? Összenézünk Jess-szel. – Csak ha azt tervezik, hogy teherbe esnek – közli a tesóm fagyosan. – Hát, azért csak beteszem a kosárba. – Janice közönyös hangja nem téveszt meg senkit. – És ezt nézd! Babanevek könyve! Ezer név mindössze egy fontért! Lány– és fiúnevek! – Ezt nem hiszem el!– morogja Jess, és védekezően maga köré fonja a karját.

– Minek neked egy bébinévkönyv, Janice? – kérdem. – Csak! – Janice elpirul, és rólam Jessre néz. – Sosem lehet tudni... – De én tudom!– csattan fel hirtelen Jess. – Figyelj rám, Janice! Nem vagyok terhes. És nem is leszek! Tommal úgy döntöttünk, ha majd családot szeretnénk, örökbe fogadunk egy hátrányos helyzetű dél-amerikai gyereket. Nem egy kisbabát; és délamerikai neve lesz. Úgyhogy megtarthatod a rohadt folsavadat és a babanévkönyvedet! Elvágtat, ki a boltból, és teljes döbbenetben hagy minket. Egy dél-amerikai gyerek. Az olyan király. – Azt mondta... örökbe fogadnak? – kérdezi Janice végül remegő hangon. – Szerintem ez csodás ötlet! – mondom határozottan. – Hé, Anyu! – szólok oda. Éppen száraz virágokkal tölt meg egy kosarat. – Jess örökbe fogad egy dél-amerikai gyereket! – Ó! – csillan fel Anyu szeme. – Milyen édes! – És mi lesz a kötéseimmel? – Janice mindjárt elsírja magát. – Megkötöttem egy teljes babakelengyét! Fehér és sárga fiúnak vagy lánynak, meg kis karácsonyi ruhákat hatéves korig! Oké, Janice hivatalosan is meghibbant. – Hát, senki nem kért rá, igaz? – mutatok rá. – Talán odaajándékozhatnád őket jótékony célra. Azt hiszem, Jess-szé változom. Még a keménysége is ott a hangomban. De most komolyan! Mi az ördögnek kötött Janice babaruhát, mielőtt Tomék egyáltalán eljegyezték volna egymást? – Beszélek Tommal – jut hirtelen döntésre Janice. – Csak azért ment bele ebbe a buta tervbe, hogy Jessnek örömet okozzon. Majd akar saját gyereket. Tudom, hogy így lesz. Tovább akarja majd vinni a génjeinket. Martin családja Cromwelltől eredeztethető. Megcsináltatta a családfáját. – Janice – kezdem. – Én tényleg nem keverednék ebbe... – Nézd! – Tekintete hirtelen az előtte lévő polcra fókuszál. – Kertészkesztyű! Bélelt. Egy fontért!

Mire hazaérünk a kiruccanásból, mindenki remek hangulatban van. Muszáj volt taxival mennünk, mert túl sok volt a csomagunk ahhoz, hogy mi cipeljük. De olyan sok pénzt spóroltunk, hogy mit számít a viteldíj. Janice nem emlegette többet a kisbabákat vagy a génállományt, de folyton előránt ezt-azt a táskájából, és mutogatja. – Teljes fogápolási készlet tükörrel! Egy fontért! – Körülnéz a taxiban, hogy vajon más is olyan hitetlenkedő-e, mint ő. – Miniatűr asztali snooker-szett! Egy fontért. Úgy tűnik, Anyu megvette a teljes Tupperware készletet, rengeteg konyhai eszközt és edényt, jó pár tubus lengyel címkéjű L’Oréal sampont, néhány művirágot, egy nagy doboznyi szülinapi kártyát és egy menő felmosót rózsaszín nyéllel, amit Minnie imádni fog. Én a legvégén találtam néhány puccos favállfát. Hármat egy fontért, ami baromira jó ár. Bárhol máshol két gubába kerülne darabja. Úgyhogy vettem vagy százat. A sofőr segítségével özönlünk be a házba, és ledobjuk a táskákat az előtérben.

– Nos – mondja Anyu. – Ennyi nehéz munka után kitikkadtam. Kérsz egy csésze teát, drágám? És azokból a viszkis kekszekből... – Az egyik táskában kutakodik, épp mikor Apu kilép a dolgozószobájából. Másodpercekig leesett állal bámul ránk. Azt hiszem, tizenhét táska elég soknak tűnik. Főleg, ha nem számít rá az ember. – Mi ez? – kérdezi végül. – Mi történik itt? – Az egyfontos boltban voltunk – felelem vidáman. – Jók voltunk. – Jane... – Apu hitetlenkedve néz egyik szatyorról a másikra. – Ha emlékszel még, spórolnunk kellene. Anyu felnéz a kajával teli szatyorból, ég az arca. – Én spóroltam. Nem hallottad? Az egyfontos boltban vásároltam! – Megvetted az egész boltot? – néz Apu a szatyrok tengerére. – Maradt ott valami? Ajaj! Anyu a „soha életemben nem sértettek még így meg” mód ján lélegzik. – Ha tudni akarod, Graham, konzerv pásztorpitét vettem és ol csó kekszet, mert többé már nem engedhetjük meg magunknak az Ocadot! – Meglóbálja a kekszet. – Tudod te, mennyibe kerül ez? öt zacskó egy font! Szerinted ez pénzkidobás? – Jane, én sosem mondtam, hogy nem engedhetjük meg az Ocadot – felel Apu ingerülten. – Csak annyit... – De legközelebb a 99 pennys boltba megyek, jó? – Anyu hangja erősödik. – Vagy a tíz pennysbe! Akkor elégedett leszel, Graham? Vagy esetleg te szeretnéd intézni a karácsonyi bevásárlást? Talán te szeretnél azzal küzdeni, hogy ebből a büdzséből etesd és öltöztesd a családod? – Etessem és öltöztessem? – vágja rá Apu gúnyosan. – Ez hogy eteti és öltözteti őket? – veszi elő a rózsaszín felmosót. – Szóval most már az alap higiéniára sem telik? – Anyu vörös a dühtől. – Most már arra sem futja, hogy fölmossunk? – Fölmoshatunk azzal a szekrénynyi fölmosóval, amink már van – tör ki Apu. – Ha még egy haszontalan háztartási kacatot látok ebben a házban... Oké, jobb, ha csendben eloldalgok, még mielőtt belerángatnak ebbe, és mindketten rákezdik, hogy „Becky egyetért velem, ugye Becky?” Egyébként is majd megöl a kíváncsiság, hogy boldogul Kyla és Minnie. Két órácskát töltöttek együtt. Kyla máris biztos pozitív hatással van Minnie-re. Talán már el is kezdték a mandarint vagy a franciát. Vagy a hímzést. Lábujjhegyen a konyhaajtóhoz lopózom, és azt remélem, hogy hallom a lányom madrigált énekelni, vagy hogy tökéletes kiejtéssel azt mondja: „Un, deux, trois, esetleg épp a Pitagorasz-tételt szavalja. De ehelyett Kyla hangja érkezik: „Minnie, gyere ide! Gyere ide, most!” Kicsit fáradtnak tűnik, ami fura. Nekem olyan végtelen energiájú, brokkolilevet ivó típusnak tűnt. – Üdv! – kiáltok, és benyomom az ajtót. – Megjöttem! A kutyafáját! Itt meg mi folyik? Kyla teljesen elvesztette a ragyogását. A haja kócos, az arca kipirult, és krumplipüréfolt virít a pólóján. Minnie ezzel szemben az etetőszékében ül, előtte egy tál étel, és úgy tűnik, remekül szórakozott. – Szóval – mondom vidáman –, jól telt a délelőtt? – Remekül! – mosolyog Kyla. De ez a mosoly nem éri el a szemét. Igazság szerint a szemei azt üvöltik: „Vigyen ki innen gyorsan!”

Azt hiszem, nem törődöm vele. Úgy teszek, mintha nem beszélnék szemül. Vagy székkarfárakulcsolódottkézül. – És elkezdtetek már valamilyen nyelvet? – kérdezem bátorítólag. – Még nem. – Kyla újra felvillantja a fogait. – Valójában szeretnék egy kicsit beszélgetni, ha nem gond. Nagy a kísértés, hogy azt mondjam, „Ne, folytassátok csak a mandarint!”, becsukjam az ajtót és elfussak. De felelősségteljes anya nem viselkedik így, ugye? – Persze! – mosolygok rá szélesen. – Mi a helyzet? – Mrs. Brandon – Kyla lehalkítja a hangját, ahogy közeledik. – Minnie édes, elbűvölő, intelligens gyerek. De ma volt... néhány gondunk. – Gond? – ismétlem ártatlanul csak árnyalatnyi szünet után. – Milyen gond? – Olykor Minnie kissé makacskodott. Ez normális nála? Megdörgölöm az orrom, hogy húzzam az időt. Ha beismerem, hogy Minnie a legmakacsabb ember, akivel valaha találkoztam, akkor Kyla leesik a horogról. Neki kellene meggyógyítania a lányom makacsságát. Egyébként ezt miért nem tette meg eddig? És különben is, mindenki tudja, hogy nem szabad címkéket aggatni a gyerekre, mert attól komplexusai lesznek. – Makacs? – ráncolom a homlokom, mintha megzavarodnék. – Nem, ez nem jellemző rá, azt hiszem. Velem sose makacskodik – teszem hozzá ráadásul. – Mindig kis angyal, nem édesem? – ragyogok Minnie-re. – Értem. – Kyla elpirul, és csöppet legyőzötten néz. – Azt hiszem, még az elején járunk, igaz, Minnie? A másik... – Lehalkítja a hangját. – Az én kedvemért nem akarja megenni a répát. Biztos csak megjátssza. Azt mondta, megeszi a répát, igaz? – Persze! – mondom újabb rövid szünet után. – Mindig. Gyerünk, Minnie, edd meg a répát! Odamegyek az etetőszékhez, és a gyerek kajájára nézek. A legtöbb csirke és krumpli elfogyott, de a csomó gyönyörűre főzött sárgarépát Minnie úgy bámulja, mintha a pestis lenne. – Nem tudom, mit csinálok rosszul. – Kyla kicsit kelletlen. – Eloise-zal sosem volt ilyen problémám. – Levenne nekem egy bögrét, Kyla? – kérdezem semleges hangon. Amikor a szekrényhez megy, felkapok egy répát, a számba tömöm, és egyben lenyelem. – Épp most evett meg egyet – mondom Kylának, és próbálok nem önelégültnek tűnni. – Megevett egyet? – perdül meg a dadus. – De... de... én tizenöt perce próbálkozom. – Majd belejön – felelem kedvesen. – Levenne esetleg egy kancsót is? – Ahogy elfordul, még egy répát gyömöszölök a számba. Kyla javára legyen mondva, tényleg isteniek. – Megevett még egyet? – számolja vadul a répákat a tányéron Kyla. Még jó, hogy gyorsan rágok. – Igen! – köszörülöm a torkom. – Jó kislány, Minnie! Most edd meg a többit Kyla kedvéért... Átsietek a konyhán, és nekiállok kávét főzni. Hallom, hogy mögöttem Kyla határozottan vidám.

– Gyerünk, Minnie! Aranyos répák. Már megettél kettőt, lássuk, milyen gyorsan eszed meg a többit! – NEEEEEEEEM! – Megfordulok. Minnie elhajítja a villáját. – NEEEM RÉÉÉÉPA! Te jó ég! Mindjárt szétdobálja őket. – Kyla – mondom gyorsan –, lennél olyan drága, hogy felvinnél pár szatyrot az emeletre? Az összeset az előtérből! Addig én vigyázok Minnie-re. – Persze! – törli meg a homlokát Kyla. Amint kimegy, az etetőszékhez sietek, és a számba kezdem tömködni a répát. Az isten szerelmére, miért kellett neki ennyit főzni ebből a vacakból? Alig tudom összezárni a szám, nemhogy rágni... – Becky? – Döbbenten megdermedek, a hátam mögül hallva Kyla hangját. – Az édesanyja azt mondta, hogy ezeket a szatyrokat a konyhába hozzam, rendben? Nem tudom, mit tegyek. Az arcom dagadt a répától. Nincs gond. Nem nézek oda. Nem látja meg a számat. – Mmmmhh – nyögöm alig érthetően. – Te jó ég! Megette az összes répát? – Kyla leejti a táskákat. – De ez nagyon gyors volt! Mi történt? Egyszer csak habzsolni kezdte? – Mmmmhh – még mindig elfordított fejjel igyekszem meggyőzően vállat vonni. Kyla most az etetőszékhez megy. Sietve hátrálok az ablakig, és félrenézek. Istenem, ez rettenetes! Az álkapcsom fáj attól, hogy tartogatom a répákat, ég az arcom az erőlködéstől. Megkockáztatok egy gyors rágást, aztán még egyet... – Kizárt – ér el Kyla hangja a semmiből. A francba! Kábé fél méterre áll tőlem, és az arcomba bámul. Hogy lopódzott oda anélkül, hogy észrevettem volna? Lopva a tükörképemre nézek a krómozott acél hűtőajtón. Istenem! A répa vége kilóg a számból. Egy percig csak bámuljuk egymást. Nem igazán merem visszatolni a számba. – Minnie nem evett meg egyetlen répát sem, igaz? – kérdezi udvariasan, de élesen. Kétségbeesetten meredek rá. Ha beszélni kezdek, a répa vajon leesik a földre? – Lehet, hogy kicsit segítettem neki – nyámmogom végül. – Egy kicsit. Figyelem, ahogy Kyla rólam Minnie-re néz, aztán vissza, egyre nagyobb értetlenséggel. – Van egy olyan érzésem, hogy verset sem írt, ugye? – kérdezi, és most már érezhető szarkazmus van a hangjában. – Mrs. Brandon, hogy hatékonyan dolgozhassam egy családdal, teljes és nyílt kommunikációra van szükségem. Őszinteségre. És erre itt nyilvánvalóan nincs sok esély. Sajnálom, Minnie! Remélem, találsz majd olyan gondozót, aki megfelel neked. – Nem mehetsz csak úgy el! – mondom döbbent, tompa hangon; három répa a földre esik. Francba!

Feladó: [email protected] Tárgy: Re: Kis szívesség Dátum: 2006. február 8. Címzett: Becky Brandon

Kedves Becky! Köszönjük a telefonüzenetet. Sajnálom, hogy nem jöttek ki jól Kylával. Sajnos nem áll módunkban minden munkatársunknak cetliket adni, ahogy javasolta, hogy ha a férje telefonál, mondják azt: „Kyla eltörte a lábát”. Ami az azonnali helyettest illeti, aki „pont úgy néz ki, mint Kyla”, attól tartok, ez sem lehetséges. Esetleg felhívhatna, ha még szeretne beszélni a témáról. Szívélyes üdvözlettel:

Cathy Ferris igazgató, Ultimate Nannies

OXSHOTT MARKETPLACE.COM A hivatalos honlap azok számára, akik Oxshott környékén

cserekereskedelmet folytatnának ‘Szórakoztató, ingyenes, mindenkinek!' ÁLTALÁNOS TÉTELEK

Cikksz.: 10057 Keres: nagy sátor kétszáz főre (egyéjszakás bérlet) Kínál: két Marc Jacobs kézitáska, nagyon menő, n. j. állapotban Cserélő: BeckyB További részletekért és fotókért kattintson ide! Cikksz.: 10058 Keres: kivilágított táncparkett (egyéjszakás bérlet) Kínál: 20 válogatott, soha nem használt ajándékcsomag: Clarins, Lancöme, Estée Lauder, stb. Cserélő: BeckyB További részletekért és totókért kattintson ide! Cikksz.: 10059 Keres: Kender hálózsák és sátor Kínál: 16 üveg házi készítésű őszibarackbor Cserélő: BeckyB További részletekért kattintson ide! Fotó nincs. Cikksz.: 10060 Keres: 100 üveg pezsgő Kínál: nem használt, ki sem próbált Power Plate gép, műanyag hasizomerősitő. Supermodel Stepper és Legyél fitt három nap alatt! DVD ugrálókötéllel és könyvvel. Cserélő: BeckyB További részletekért és fotókért kattintson ide! Cikksz.: 10061 Keres: tűzijáték (ami kiadja a végén, hogy „Boldog Születésnapot, Luke!”) Kinál: Eredeti Art Deco bárszekrény, manhattani régiségboltból, koktélkeverővel együtt Cserélő: BeckyB További részletekért és fotókért kattintson ide! Oldal 1 a 6-ból Következő

KÖZPONTI PÉNZÜGYI HIVATAL 5. emelet 180 Whitehall Place London SW1

Ms. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. február 10.

Kedves Rebecca! Köszönöm február 8-án érkezett levelét és valamennyi javaslatát. A cserekereskedelem kétségtelenül a gazdaság élénkítésének egyik módja. Azt azonban nem tudom biztosan, mennyire megoldható a gyakorlatban a pénzügyminiszter számára, hogy „néhány régi cuccot a múzeumokból, amire nincs szükségünk” elcseréljen „francia sajtokra, amit szétoszthatnánk”. Attól tartok, kivitelezhetetlen, hogy „a királyi család egyik kevésbé fontos tagját az USA-nak adjuk” és cserébe „mindenki számára elegendő J Crew ruhát kapjunk”. Mindazonáltal köszönöm a gazdaságunk iránt tanúsított töretlen érdeklődését.

Tisztelettel: Edwin Tredwell politikai elemzési igazgató

Tíz Hú! Szép kis dadusügynökség ez! Azon gondolkodom, hogy panaszt teszek a dadusügyi ombudsmannál. A dadus ügynökségeknek bizalmasnak kellene lenniük. Diszkrétnek. Úgy tűnik, a répás anya története a város minden ügynökségéhez eljutott. Suze bocsánatkérően felhívott, hogy elmondja, a St. Cuthbert-ben mindenki erről beszél, és most ez az új városi legenda, csak most már úgy szól a történet, hogy én és Kyla egymást dobáltuk répával. Luke nem volt oda a dologtól, mindegy, hányszor mondtam el neki, hogy Kyla egyébként is teljesen alkalmatlan volt számunkra. Meg hogy a jelek szerint, az ügynökségnek „gondot okoz” megfelelő helyettes Ultimate Nanny-t találni. Úgyhogy meg kellett kérnem Anyut, hogy ugorjon be, mire ő megsértődött, és azt mondta: – Ó, most már elég jó vagyok? És hogy még rosszabb legyen a helyzet, tegnap éjjel végre rendesen megnéztem a parti kellékeket, amiket az egyfontos boltban vettem. Először az ültetőkártyákat nyitottam ki, amiket személyre szabtak „Boldog születésnapot, Mike!” felirattal. Egy ideig az járt a fejemben, hogy bevezetem a Mike becenevet Luke-nál, Úgy értem, miért ne lehetne egy apró beceneve? És miért ne lehetne az a Mike? Arra gondoltam, ha emaileket küldözgetnék neki, amiben Mickey-nak hívom, és rábírnám Anyut és Aput, hogy szólítsák Mike-nak, és néha talán azt lihegném szex közben, hogy „Ó, Mike, ó Mike!”, talán hozzászokna a parti előtt. De aztán a szalvétatartókon mindenhol az állt, hogy „Gratulálunk, Lorraine!”, úgyhogy feladtam a tervet. De legalább van néhány jó hír is. A csereberélő vállalkozásom máris siker. Végül is Jessnek igaza van, ez eszméletlen! Mi a csudáért vesznek az emberek bármit, ha cserélhetnek is? Rengeteg választ kaptam a hirdetéseimre, és ma este lesz is jó pár találkozóm. Ha így megy, secperc alatt lerendezem a partit semmi pénzből! Jess néhány olcsó dekorációs weblap címét is elküldte, és bár a legtöbb ötlet vacak, egyet tényleg találtam, ami nagyon klassz. Régi műanyagszatyrokat csíkokra kell vágni, és abból pom-ponokat készíteni. Nagyon jól néznek ki. És ingyen! Így hát nekiálltam gyártani őket, valahányszor Luke nem volt a környéken. Szerencsére elég nagy készletem van már műanyagszatyrokból. A Selfridges pom-pomok fantasztikusan néznek ki, fényesek és sárgák, és a zöld Harodsosok is nagyon szépek. Most már csak néhány fehér kell. (Lehet, hogy elmegyek, és begyűjtők párat a Harvey Nichols Food Hallban. Mármint elég drága hely, de ez az ára annak, hogy környezetbarát.) És a másik nagy öröm, az új házunk, ami szépen halad a maga útján. Idejöttem az ebédidőmben, hogy megmutassam Suze-nak, és még szebb, mint eddig. – Bex, imádom! – robog le a lépcsőn ragyogó arccal. – Annyira világos! És hatalmas az emelet! És azok a hálószobák! Mintha a semmiből tűntek volna fel! – Hihetetlen, nem? – ragyogok büszkén. – Jól mutatja, mire képesek az építészek. – Hitetlenkedve rázza a fejét. – És semmi gubanc? Semmi gond?

Szegény Suze végigasszisztálta az eddigi házak történetét, amiket próbáltunk megvenni. – Semmi! Két hét múlva költözünk, és rá két hétre mindennel végzünk. Lefoglaltuk a teherautót meg minden – vigyorgok Suze-ra. – Ennek jónak kell lennie. – Biztos nagyon megkönnyebbültél– ölel meg. – El sem hiszem, hogy végre saját házatok lesz! – Tudom! – paskolom meg a karját. – Gyere, nézd meg a kertet! Kimegyünk, és a pázsiton át a terebélyes tölgyfához sétálunk, ahol van egy hinta és sok mászóka, alattuk faforgács. – A gyerekeid eljöhetnek majd játszani! – büszkélkedem. – Imádni fogják! – Suze beül a hintába, és előre-hátra lökdösi magát. – Hogy van Ernie? – jut eszembe hirtelen. – Milyen volt a találkozó az iskolában? – Még semmilyen – nyúlik meg Suze arca. – Halogatom. Jövő héten úgyis be kell mennem egy iskolai rendezvényre, az igazgatónő nyakon fog csípni... – Hirtelen elhallgat. – Hé, Bex, eljössz te is? Lehetnél a lökhárítóm. Nem gonoszkodhat velem, ha te is ott vagy, igaz? – Persze hogy megyek! – Őszintén szólva, alig várom, hogy bemehessek az igazgatónőhöz. – Kiállítás lesz. Minden gyerek festett valamit, mi pedig bemegyünk, iszunk egy kávét és megnézzük őket – meséli Suze. – Aztán pedig adományozunk az iskolának. – Azt hittem, fizettek tandíjat – jegyzem meg zavartan. – Minek akkor még adomány? – A tandíj csak a kezdet – magyarázza Suze, mintha én nem tudnék semmit. – Aztán ott van az adományalap, a jótékonykodás és a gyűjtés a tanároknak. Egész életemet csekkírással töltöm. – És mindennek a tetejébe még gonoszkodnak is veled? – Igen. – Suze hirtelen elszomorodik. – De ez nagyon jó iskola. Te jó ég, ez az iskola-mizéria rémálomnak tűnik! Talán én majd találok más megoldást. Talán majd otthon taníttatom Minnie-t. Vagy nem otthon. Az unalmas lenne. Tarthatnánk az órákat a... Harvey Nicksben! Istenem, ez az! Tökéletes! Már látom magam, ahogy egy asztalkánál ülve, lattét kortyolgatva érdekességeket olvasok fel a kultúráról Minnie-nek az újságból. Kockacukorral számolhatnánk, és földrajzozhatnánk a Nemzetközi Tervezők Osztályán. Úgy neveznének engem, hogy „a lány, aki a Harvey Nicksben tanítja a lányát”, és elindíthatnám a bevásárlóközpontban tanítás nemzetközi divatját... – Hé, Bex! – Suze abbahagyja a hintázást, és gyanakodva méregeti a bársonytopomat. – Ez az én toppom? Az, amit akkor adtam kölcsön, amikor először összeköltöztünk? – Leszáll a hintáról. – Én visszakértem, de te azt mondtad, elégett. – Ööö – lépek automatikusan hátra. A történet megszólaltat a fejemben egy csengőt. Miért is mondtam, hogy elégett? Már nem is emlékszem, olyan régen volt. – Tényleg ez az! – vizsgálja meg közelebbről. – Ez az a Monsoon top! Fanny adta kölcsön, aztán én meg neked, aztán azt mondtad, hogy nem találod, aztán meg azt, hogy elégett! Tudod, hogy Fanny hogy kiakadt miatta? – Visszakaphatod – mondom gyorsan. – Sajnálom!

– Most nem akarom visszakapni! – néz rám hitetlenkedve. – Egyébként is, miért van rajtad? – Mert a szekrényemben volt – felelem morózusan. – És én beleegyeztem, hogy mindent háromszor felveszek, mielőtt újra vásárolnék. – Tessék? – hökken meg Suze. – De... miért? – Azután történt, hogy a bank csődbe ment. Alkut kötöttünk. Luke nem vesz új kocsit, én pedig nem veszek új ruhákat. Októberig nem. – De Bex – Suze nagyon aggódik. – Nem árt ez az egészségednek? Nem veszélyes ilyen hirtelen leállni? Egyszer láttam egy tévéműsort. Az ember remegni kezd és elvesztheti az eszméletét. Nem remegtél? – De igen! – meredek rá letaglózva. – A minap nagyon remegtem, amikor elmentem a Fenwick bolt előtt! Te jó ég! Sose jutott eszembe, hogy a vásárlás abbahagyásával az egészségemet kockáztatom. Nem kellene orvoshoz mennem? – És mi a helyzet Luke partijával? – Sssshhh! – szólok rá élesen, és paranoiásan nézek körül a kertben. – Ne mondd el senkinek!Mi lenne vele? – Nem lesz új ruhád? – hebegi Suze halkan. – Persze hogy lesz... – válok halálra. Ez eszembe sem jutott. Nem vehetek új ruhát Luke bulijára sem, igaz? Nem, míg a megállapodásunk érvényben van. – Nem – mondom végül. – Nem lehet. Valamit a szekrényemből kell felvennem. Megígértem neki. Hirtelen lelombozódom. Mármint, nem mintha azért tartanám a partit, hogy új ruhát vehessek. De azért mégis. – És... hogy alakul a buli? – kérdezi Suze rövid hallgatás után. – Remekül! – mondom afféle félresöprős modorban. – Minden rendben. Majd küldök meghívót, ha minden elkészül. – Jó! És nincs szükséged segítségre? – Segítségre? – kérdem kissé csípősen. – Miért lenne? Mindent tökéletesen kézben tartok. Majd én megmutatom neki! És hogy elámul majd a szatyor pom-pontól! – Nagyszerű! Hát, alig várom! Biztos vagyok benne, hogy zseniális lesz. – Megint hintázni kezd, és nem néz a szemembe. Nem hisz nekem, igaz? Tudom, hogy nem. Épp belekötnék, amikor kiáltás kelti fel a figyelmem. – Ott vannak! Ott vannak az ördögfajzatok! – Középkorú férfi ront ki a szomszédos házból, és felém mutogat. – Az ki? – motyogja Suze. – Nemtom – felelem fennhangon. – Sosem találkoztunk a szomszédokkal. Az ingatlanügynök azt mondta, egy öregember lakik ott. Meg azt is, hogy beteg, és sosem hagyja el a házat... Segíthetek? – kérdezem hangosabban. – Segíthet-e? – mered rám. – Talán azzal, hogy elmondja, mit műveltek a házammal! Hívom a rendőrséget! Suze-zal aggódva nézünk össze. Egy holdkóros mellé költözöm? – Nem csináltam semmit a házával! – kiáltok vissza.

– Akkor ki lopta el a hálószobáimat? Mi van? Mielőtt bármit válaszolhatnék, az ingatlanügynökünk siet ki a házból. Magnusnak hívják, hajszálcsíkos öltönyöket visel, és nagyon mély, visszafogott a hangja. – Mrs. Brandon, majd én elintézem! Van valami probléma? – kérdi. – Mr... – Evans. – A férfi Magnus felé sétál, és beszélgetni kezdenek a kerítés felett, amiből én csak foszlányokat hallok. De mivel a foszlányokban olyan szavak vannak, mint beperelem, hallatlan és közönséges rablás, izgulni kezdek. – Szerinted nincs semmi baj, ugye? – kérdezem szorongva Suze-tól. – Persze hogy nincs! – feleli megnyugtató hangon. – Biztosan csak valami apró, szomszédok közti félreértés. Valami, amit egy csésze tea mellett tisztázni lehet. Talán a sövényről van szó! – teszi hozzá gyorsan, amikor Mr. Evans rázni kezdi az öklét Magnus felé. – Te lennél ilyen dühös a sövény miatt? – kérdezem bizonytalanul. A beszélgetés hangosabb, a foszlányok nagyobbak lettek. - ... magam fogok egy légkalapácsot... az ördögfajzatokat meg kell büntetni... – Rendben van. – Magnus halálra vált arccal siet felénk a pázsiton. – Mrs. Brandon, támadt egy kis probléma az ingatlanja hálószobáival kapcsolatban. E szerint a szomszéd szerint jó néhányat közülük... az ő ingatlanjából tulajdonítottak el. – Tessék? – bámulok rá üres tekintettel. – Úgy hiszi, hogy valaki áttörte a válaszfalat, és... ellopta a hálószobáit. Hármat, hogy egészen pontosak legyünk. Suze levegő után kapkod. – Éreztem én, hogy túl nagy! – De maga azt mondta, nyolc hálószoba van! Benne volt a papírokban! – Valóban. – Magnus egyre kényelmetlenebb arcot vág. – Az építtető úgy tájékoztatott minket, hogy nyolc hálószoba van, és nekünk nem volt okunk kételkedni... – Szóval egyszerűen betört a szomszéd emeletére, és senki még csak észre sem vette? – bámulok rá hitetlenkedve. Magnus még aggodalmasabb fejet vág. – Azt hiszem, az építtető rendelkezett a megfelelő engedéllyel a hatóságoktól... – Hogyan? – tűnik fel Mr. Evans, aki nyilvánvalóan beleunt a vá rakozásba. – Hamis papírokkal és kenőpénzzel, úgy! Hazaérek az Államokból, felmegyek, hogy ledőljek, és mit látok? Hiányzik a fél emeletem! Valaki lezárta! Valaki bejött, és ellopta az ingatlanomat! – Hogy nem vette ezt senki észre? – kérdi Suze hangosan. – Nem volt felelőtlenség, hogy maga ezt hagyta? – Az apám süket és majdnem vak! – Mr. Evans még dühödtebb. – A gondozói jöttek-mentek, de ők honnan tudhatták volna? Ez az elesettek kisemmizése! – Az arca szinte lila, baljóslatú sárga szemei láttán pedig összehúzom magam. – Nem az én hibám! Én nem csináltam semmit! Nem is tudtam róla! És visszakaphatja a hálószobáit – teszem hozzá sietve. – Vagy... esetleg megvehetnénk őket magától? Az a helyzet, hogy eléggé kétségbeesettek vagyunk. A szüleimnél lakunk, és van egy kétéves...

Még összetörtebben nézek Mr. Evansre, próbálnám megpuhítani, de ő még jobban baltás gyilkoshoz hasonlít, mint eddig. – Hívom az ügyvédemet! – fordul sarkon, majd visszacsörtet a házba. – Ez mit jelent? – követelek választ. – Mi történik most? Magnus képtelen a szemembe nézni. – Attól tartok, ez bonyolult ügy lesz. Meg kell vizsgálnunk az iratokat, jogi tanácsot kell kérnünk, a házat valószínűleg vissza kell állítani az eredeti állapotába; vagy esetleg megegyezhetünk Mr. Evansszel... Azt hiszem, sikerrel perelhetnék be az eladót, bíróság elé állíthatják csalásért... Egyre nagyobb döbbenettel bámulom. Nem érdekel a vádemelés csalás miatt. Én egy házat akarok! – Tehát nem jöhetünk jövő héten? – Attól félek, most oda a megállapodás. – De nekünk kell egy ház! – üvöltöm. – Ez az ötödik házunk! – Sajnálom! – Magnus előveszi a telefonját. – Kérem, bocsássanak meg! Riasztanom kell a jogi osztályt. Elsétál, én pedig Suze-ra nézek. Egy pillanatig egyikünk sem szól. – Nem hiszem el – nyögöm ki végül. – Meg vagyunk átkozva? – Minden megoldódik majd – reménykedik Suze. – Mindenki beperel mindenkit, a végén pedig megkapjátok a házat. És jó hír, ha tényleg az anyukáddal kell még maradnotok egy kicsit, gondolj bele, milyen boldog lesz. – Nem lesz! – közlöm kétségbeesve. – Dühös lesz! Suze, nincs is üres fészek szindrómája. Mindent rosszul gondoltunk. – Tessék? – Suze sokkot kap. – De én azt hittem, nagyon fog titeket hiányolni, és öngyilkos hangulatba kerül. – Minden színjáték volt! Alig várja, hogy elmenjünk! Az egész szomszédság erre vár. – Lehorgasztom a fejem. – Most mit csináljak? Némán körbenézünk a télies kertben. Lehetnénk földfoglalók, jut eszembe. Vagy felállíthatnánk egy nagy sátrat a kertben, és reménykedhetnénk, hogy senki nem vesz minket észre. Élhetnénk alternatív módon, lakhatnánk jurtában. Az én nevem lehetne Szivárvány, Luké Farkas, Minnie-é pedig „Mary Jane-ben füvön futó”. – Szóval, mit fogsz csinálni? – rángat ki Suze az álomképből, amiben a tábortűznél ülünk, Luke régi bőrnadrágban fát vág, az ujjaira pedig rá van tetoválva, hogy „Farkas”. – Nemtom – felelem csüggedten. – Ki kell találnom valamit.

Aznap hazaérve, Anyut és Minnie-t a konyhában találom, mindkettőjükön kötény, muffint díszítenek cukormázzal. (A díszítőkészletet Anyu az egyfontos boltban vette. A muffint is.) Annyira elmélyültek és boldogok, hogy pár pillanatig észre sem vesznek. Hirtelen minden figyelmeztetés nélkül a legfurcsább emlékképeim törnek fel Elinorról: az öltözőszobában áll öregen, szomorúan, magányosan, és azt kérdezi, hogy láthatja-e az unokáját. Bölcsős kora óta nem látta Minnie-t. Máris nagyon sokat hagyott ki az életéből. Ami tudom, hogy az ő hibája, és tudom, hogy egy banya. De akkor is...

Jó ég! Úgy érzem, szétszakadok. Hagyjam, hogy Minnie megismerhesse? Nem mintha nagyon el tudnám képzelni Elinort, amint muffint díszít. De csinálhatnának valamit együtt. Talán átnézhetnék a Chanel katalógust. Minnie annyira koncentrál, hogy színes reszeléket szórjon a sütijeire, hogy nem akarom megzavarni. Arcocskája piros az erőlkö déstől, összeráncolja pici orrát, és a sziruppal együtt reszelék is ragad a pofijára. Figyelem, és összefacsarodik a szívem. Örökké tudnék itt állni és nézni, hogy rázza a tálkáját. Aztán hirtelen észrevesz, és felderül az arca. – Anya! Reszelék! – nyújtja előre büszkén a tálkáját. – Ügyes vagy, Minnie! Nézzenek oda, mennyi gyönyörű muffin! – Lehajolok és megpuszilom. Az arca merő cukormáz. Igazából úgy tűnik, az egész konyhát vékony cukorréteg lepi be. – Egyél! – ajánl fel most Minnie reménykedve egy süteményt. – Egyél reszelék! – Tömni kezdi a számba. – Nyami! – önkéntelenül felnevetek, ahogy a morzsa az államra hullik. – Mmm. – És Becky – néz fel Anyu a díszítésből. – Milyen volt a ház? – Ó! – állok fel. – Nagyszerű! Ami valójában igaz is. Nagyszerű volt, attól az apróságtól eltekintve, hogy a felét ellopták. – És minden kész, hogy költözzetek? – Hát – dörzsölöm az orrom, és reszelék hullik a földre. – Lehet, hogy lesz egy pici csúszás... – Csúszás? – Anyu hangja azonnal ingerült lesz. – Milyen csúszás? – Még nem biztos – visszakozom gyorsan. – Lehet, hogy semmi. Aggódva figyelem. Megfeszül a válla. Ez nem jó jel. – Persze, ha lenne csúszás– mondja végül –, itt maradtok. Másról nem is álmodunk. Istenem, olyan nemesnek és önfeláldozónak tűnik. Elviselhetetlen. – Biztos vagyok benne, hogy arra nem kerül sor! – mondom gyorsan. – De ha mégis... mi még mindig... bérelhetünk valahol. – Alig merem kimondani a szót, ő pedig lecsap rá, mint cápa a vérszagra. – Bérelni? Nem fogtok bérelni, Becky! Az csak pénzkidobás! Anyu betegesen ellenzi a bérlést. Valahányszor szóba hoztam, hogy Luke-kal lakást bérelhetnénk, úgy viselkedett, mintha szándékosan azért akarnánk pénzt fizetni a főbérlőnek, hogy őt bosszantsuk. És ha azt mondom, hogy „Európában sok ember bérel”, ő csak szipogva annyit mond: „Európa!” – Becky, van valami gond? – Anyu abbahagyja a máza zást, és figyelmesen néz. – Elköltöztök vagy sem? Nem mondhatom el neki az igazat. Muszáj lesz elköltöznünk. Valahogy. – Persze hogy elköltözünk! – felelem vidáman. – Persze! Csak annyit mondtam, hogy lehet egy pici csúszás. Lehet, de nem biztos. Három hét múlva itt sem vagyunk. – És kisietek a konyhából, mielőtt bármi mást kérdezhetne. Oké. Szóval három hetem van megoldani a házkérdést. Vagy találni más megoldást. Vagy venni egy jurtát.

Istenem, a jurta drága mulatság. Most néztem meg a neten. Sok ezer font, mindössze egy darab vízhatlan ponyváért. Szóval, nem vagyok benne biztos, hogy ez a megoldás. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mi a megoldás. De pillanatnyilag ezen nem gondolkodom, mert most készülök megejteni az első cserét. Anyu és Apu elment valahová, Luke üzleti vacsorán, Minnie ágyban, szóval tiszta a terep. Nagyon izgulok! Egészen új életmód kezdődik ezzel. Zéró fogyasztás, zöld gondolkodás, cserekereskedelem a helyi közösségben. Így kellene élni. Talán soha többé nem megyek vásárolni. Úgy fognak hívni, hogy „a lány, aki sosem vásárol”. Nicole Taylor hét körül érkezik egy sátorral, én pedig két Marc Jacobs táskát adok neki cserébe, ami szerintem igen jó üzlet, főleg, hogy én egyiket sem használom már. Kitömtem őket zsepivel, visszatettem az eredeti csomagolásba, és még egy Marc Jacobs kulcstartót is adok mellé, hogy nagylelkű legyek. Az egyetlen gubanc, ami eszembe jut, hogy ha a sátor túl nagy, talán nehéz lesz betenni a garázsba. De valahogy biztosan megoldom. Aztán itt lesz még Daryl, a tűznyelő, aki szolgálatait egy Luella retikülre cserélné (ami kicsit fura, de talán a barátnőjének lesz, vagy ilyesmi). És egy zsonglőr, aki Gina szandált kap cserébe. Egy nő pedig, aki zsúrfalatkák készítésével foglalkozik, egy Missoni kabátot kér viszonzásul. (Azt nagyon sajnálom odaadni, de a Banana Republic kabát, amit eredetileg feltettem, egyetlen ajánlatot sem kapott.). Leginkább a tűznyelő miatt izgulok. Azt mondta, tart bemutatót, meg minden. Azon tűnődöm, vajon csillogó jelmezben jön-e. Megszólal a csengő, és ajtóhoz sietve elönt az izgalom. Ez biztosan a sátor lesz! – Helló! – tárom ki az ajtót. Félig-meddig arra számítok, hogy nagy, kivilágított esküvői-stílusú sátrat látok majd az udvaron felállítva. – Hellóka! – üdvözöl egy vékony lány, és oldalról néz rám a lépcsőn állva. Csak kábé tizenhat, sápadt arcát lelógó, egyenes haj keretezi, és nem úgy tűnik, mintha lenne nála egy sátor, kivéve, ha nincs nagyon kicsire összehajtogatva. – Te vagy Nicole? – kérdem bizonytalankodva. – Aha – biccent, mire mentolos rágó illata sodródik felém. – Azért jöttél, hogy elcserélj egy sátrat két Marc Jacobs táskára? Hosszú csend, mintha ezt most át kellene gondolnia. – Láthatom a táskákat? – kérdezi. Ez nem egészen úgy alakul, ahogy terveztem. – És én láthatom a sátrat? – kérdezek vissza. – Mekkora? Befér kétszáz ember? Csíkos? Újabb hosszú szünet. – Apámnak sátorcége van – mondja végül. – Tudok magának szerezni egyet, esküszöm! Tud nekem szerezni egyet? Milyen vacak csere ez már? – Magaddal kellett volna hoznod! – mondom ingerülten. – Ja, hát, igen, elhozhattam volna – feleli durcásan. – De majd hozok egyet. Mikorra kell? Azok a táskák? – Szeme mohón a Mark Jacobs tatyókra siklik a lábamnál. – Igen – felelem vonakodva. – Megnézhetem?

– Azt hiszem, igen. Kinyitja az elsőt – a szürkét –, és az arca felderül. Nem tehetek róla, elönt az együttérzés. Érzem, hogy ő is táska-imádó, mint én. – Istenem, imádom! Muszáj, hogy az enyém legyen! – Már a vállára is vette, és most ide-oda forgatja. – Hol a másik? – Figyelj, csak akkor kaphatod meg, ha hozol nekem egy sátrat... – Szia, Daryl! – integet Nicole egy másik nyúlánk tinédzsernek, aki most jelenik meg a kocsifeljárón. Egy fiú szűk farmerben, feketére festett hajjal és hátizsákkal a hátán. Ez itt a tűznyelő? – Ismered? – kérdezem kissé hitetlenkedve. – Együtt járunk gimibe, és divatot tanulunk – nyammogja a rágóját Nicole. – Azt’ valahol láttuk a neten a hirdetését. – Üdv! – csoszog fel a srác, és egyik szottyadt kezét valamiféle Üdvözlésre emeli. – Daryl vagyok. – Te tényleg tűznyelő vagy? – nézek rá kételkedve. Valaki macsóbbat képzeltem el, aki napbarnított, fénylő fehér foga van és flitteres ágyékkötője. De nem szabad ítélkeznem. Talán ez a Daryl cirkuszban nőtt fel, vagy hasonlók. – Aha! – bólogat buzgón. A szemei rángatóznak. – És te kéred cserébe a Luella retikült? – Gyűjtöm a Luella cuccokat – bólogat hevesen. – Imádom Luellát! – Daryl táskákat tervez – szúrja közbe Nicole. – Nagyon tehetséges. Ezeket hol vette? – Még mindig a Marc Jacobs táska hatása alatt áll. – A Barneysban New Yorkban. – A Barneysban? – kapkod levegő után. – Maga volt ott? Milyen? – Igazából ott dolgoztam. – Ne már! – kigúvadt szemekkel bámul. – Arra gyűjtök, hogy eljussak New Yorkba. – Mindketten arra gyűjtünk – bólogat nyomatékosan Nicole. – Karácsony előtt már összegyűlt kétszázhatvan font. Csakhogy akkor jöttek a kiárusítások. Én meg elmentem Vivienne Westwoodhoz – összerezzen. – Én Paul Smithhez mentem – sóhajt Daryl. – Mostanra csak harminc gubám maradt. – Én mínusz nyolcvannál tartok – közli bánatosan Nicole. – Tartozom az apámnak. Azt kérdezte: „Minek neked még egy dzse ki?”, mire én: „Apu, ez Vivienne Westwood.”. ő meg csak bámult rám, hogy „Ha?” – Pontosan tudom, mit érzel – felelem akaratlanul is együtt érzően. – Egyszerűen nem értik. Melyik dzseki volt az? Csak nem az a mesés piros a béléssel? – De! – felgyűlik az arca. – Az! Meg ez a fantasztikus cipő... van róla valahol egy kép. – Lapozni kezd a telefonjában. Olyan, mint én! Nekem is vannak képeim a kedvenc ruháimról. – Megfoghatom a Luellát? – kérdi félénken Daryl, miközben én Nicole Westwood cipőjét csodálom. – Persze! Tessék! – Odaadom a Luella retikült. Daryl egy pillanatig áhítattal nézi. – Akkor... talán térjünk az üzletre. Be tudnád mutatni a tűznyelést? Egy partira lesz. Nagyon klassz bemutatót akarok!

Rövid szünet után Daryl azt mondja: – Aha, persze. Megmutatom. Leteszi a hátizsákját a földre, egy percig kotorászik benne, előszed egy hosszú fabotot, amit aztán meggyújt egy öngyújtóval. Hát ez egyáltalán nem néz ki normális tűznyelőrúdnak. Olyan, mint egy bambuszrúd a kertből. – Gyerünk, Daryl! – Nicole nagy koncentrációval figyeli. – Meg tudod csinálni! A srác hátradobja a fejét, felfedi vékony nyakát, és felemeli a botot. Remegő kézzel pár centire a szájához emeli a lángot, aztán megrándul és eldobja. – Bocsánat! – motyogja. – Kicsit meleg. – Meg tudod csinálni! – biztatja még egyszer Nicole. – Gyerünk, Daryl! Csak gondolj Luellára! – Oké – becsukja a szemét, és láthatólag felspannolja magát. – Megcsinálom. Megcsinálom. A bot már félig leégett. Oké, kizárt, hogy ez a fiú profi tűznyelő legyen. – Várj! – kiáltok, mikor újra felemeli az égő bambuszt. – Csináltál már ilyet? – Megtanultam a Youtube-ról – válaszol verejtékező arccal Daryl. – Megcsinálom. A Youtube-ról? – Lélegezz, Daryl! – szól közbe Nicole szorongva. – Ne feledd, lélegezz! Újra felemeli a botot, remegnek a kezei. Narancssárga lángok csapnak fel, mint a pokol tüze. Egy percen belül felgyújt mindannyiunkat. – Gyerünk! – motyogja a bajsza alatt. – Gyerünk, Daryl! – Hagyd abba! – kiáltom iszonyodva. – Még megsérülsz! Figyu, megkaphatod a Luella retikült, jó? A tied! Csak meg ne égesd az arcod! – Komolyan? – Daryl leereszti a husángot, kicsit sápadt és remeg. Hirtelen ugrik egyet, amikor a láng megégeti a kezét. – Au! Basszus! – Ledobja a botot a földre, megrázza a kezét, mi pedig figyeljük, ahogy elhamvad a tűz. – Nem vagy tűznyelő, igaz? – kérdezem végül. – Aa – csoszog. – Csak a retikült akartam. Tényleg megkaphatom? Nem hibáztatom. Hogy őszinte legyek, ha én látnék egy hirdetést, ami egy tervezői táskát kínálna tűznyelésért cserébe, valószínűleg én is úgy tennék, mintha tudnék tüzet nyelni. De akaratlanul is elszontyolodom. Most mi lesz Luke partijával? – Oké – sóhajtok. – Megkaphatod. Nicole-ra nézek: az arca tele reménnyel, keze még mindig a szürke Marc Jacobsra kulcsolódik. Igazság szerint már sosem használom ezeket a táskákat. És valami azt súgja, soha nem kapok értük egy sátrat. – Nicole, te pedig megtarthatod a Marc Jacobs táskákat, ha szeretnéd. – Állati! – szinte felrobban az örömtől. – Nem vetít? Akarja, hogy... lemossam a kocsiját, vagy ilyesmi? – Nem, kösz! – Nem állom meg nevetés nélkül. Nicole arca sugárzik. – Ez eszméletlen! Ó, nézd, jön Julie! – Hadd találjam ki! – nyögöm. – Egy másik barátotok. Szőke tinilány közeledik a kocsifeljárón, kezében három színes labdával. – Üdv! – mosolyog bizonytalankodva. – Én lennék a zsonglőr... A Gina szandálokért...

– Tudsz zsonglőrködni? – kérdezem nyíltan. – Hát... – szorongva Nicole-ra néz, aki grimaszol, megrázza a fejét. – Izé... gyorsan tanulok... Ahogy Nicole, Daryl és Julie lassan eltűnik a kocsifeljárón, én a bejárati lépcsőre rogyok, és átkulcsolt térddel előrebámulok. Nem akarok, mégis szomorkodom. Szép kis cserekereskedelem volt ez. Mármint nem mintha bánnám, hogy elajándékoztam a cuccom. Válójában jó érzés látni, hogy jó kezekbe kerülnek a dolgaim. És mindhárman nagyon hálásak voltak. De mégse volt túl sikeres tranzakció, igaz? Ha engem kérdeznek, a cserekereskedelem szar, és nem tudom, hogy hihettem Jessnek. Szegényebb lettem három táskával és egy szandállal, és nem kaptam érte semmit. Semmit nem haladtam a partival... és nincs házunk se... és ki kell költöznünk. A fejem egyre mélyebbre horgasztom, eltelik pár pillanat, míg elér a fülemig a halk hang. – Rebecca? Felnézek, és egy nőt látok csinos dzsekiben, szoknyában, kezében tálcányi kajával. – Erica vagyok – közli. – Az oxshottpiacter.com-ról... A zsúrfalatkák a Missoni kabátért... Gondoltam, hozok kóstolót, és választhat. Feltápászkodom, és egy percig gyanakodva méregetem. – Maga tényleg tud főzni? Erica felnevet. – Egyen egy falatot – mutat a tálcára –, és mondja meg maga! Némán előrenyúlok, fogok egy apró szendvicset és beleharapok. Garnélarák és chili kétszersültön; isteni! Ahogy az avokádós és mozzarellás tekercs is. Mire mindent megkóstolok, ezerszer jobban érzem magam. Kiderül, hogy Erica igazi ételszállító! Rengeteg mindent készít, és ő szolgálja fel. Ráadásul a Missoni kabát csodásan mutat rajta, főleg, miután adok egy új övet is meg egy pár fényes, térdig érő Prada csizmát (ami mindig bevág a lábszáramba, és úgyse hordom soha), és megcsinálom a haját. Azt mondta, hogy ha azt akarom, hogy az egész bulira ő hozza a kaját, akkor cserélhetünk még mást is! Ragyogok a büszkeségtől. Működött! Íme, én, aki cserekereskedtem a helyi közösségben, teljesen környezetbarát módon, és olcsón, úgy használtam a föld erőforrásait, ahogyan kellene. Pénz, hitelkártyák, pazarlás nélkül. Alig várom, hogy elmondjam Jessnek! Boldogan libegek be a házba, és megnézem Minnie-t. Aztán bekapcsolom a gépem, és csak kíváncsiságból megkeresem Erica honlapját. Azta! Nagyon meggyőző! Itt van ő, nagyon okosnak és profinak látszik a kötényében. Oldalnyi ajánlólevél... a parti menük listája... és... Micsoda? Döbbenten bámulom a honlapot. Ezt nem hiszem el! A Missoni kabát, a Prada csizma, és az öv, amit elcseréltem, összesen ezerhatszáz gubába kerül legalább. Itt meg az áll, hogy a „Különleges Falatkák Ajánlat” keretében megkapnám a szendvicseket ezerkétszáz fontért. Négyszáz fonttal többet költöttem. Nem csoda, hogy ilyen kedves volt.

Miközben lecsukom a gépet, teljesen odavagyok. Először volt igazam. A cserekereskedelem ostoba, vacak rendszer, okkal ment ki a divatból, és én soha, de soha nem megyek ebbe bele még egyszer. Mi a baj a pénzzel?

DR JAMES LINFOOT 36 HARLEY STREET LONDON W1

Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Street Oxshott Surrey 2006. február 17.

Kedves Rebecca! Köszönöm február 17-én kelt levelét. Én valójában szív- és tüdőspecialista vagyok, és sajnálattal hallok tüneteiről. Azonban úgy vélem, valószínűtlen, hogy „a vásárlással való hirtelen leállás” okozza őket. Nem értek azzal egyet, hogy szükséges „egészsége érdekében néhány dolgot vásárolnia”. Valamint nem adhatok „receptet vásárlásra”. Javaslom, keresse fel háziorvosát, ha a tünetei továbbra sem szűnnek meg!

Szívélyes üdvözlettel: James Linfoot

KÖZPONTI PÉNZÜGYI HIVATAL 5. emelet 180 Whitehall Place London SW1

Ms. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. február 20.

Kedves Rebecca! Köszönöm február 16-án érkezett levelét és valamennyi javaslatát. Megértem, hogy boldogtalanná teszi a nemrégiben történt szerencsétlen cserekereskedelmi élmény. Amennyiben lehetőségem lesz rá, figyelmeztetni fogom a pénzügyminiszter urat, hogy „a cserekereskedelem nem követendő példa”. Kérem, ne aggódjon, a miniszter úr még nem fogott hozzá, hogy „elcserélje a dolgainkat a franciákkal”. Ha ez vigasztalja, a nehezen felhasználható befektetési eszközök hiányosságai mindig is fejtörést okoztak a befektetőknek. Véletlenül épp most írok egy tanulmányt „A nehezen felhasználható befektetések értékelése és értéke az 1600-as évektől” címmel a The British Journal of Monatary Economics számára. Engedelmével a cserekereskedelem csalódásaival kapcsolatos élményeit „anekdotikus ízként” felhasználnám. Természetesen, amennyiben kívánja, lábjegyzetben hivatkozni fogok önre.

Tisztelettel: Edwin Tredwell politikai elemzési igazgató

ALARIS PUBLICATIONS LTD PO Box 45 London E16 4JK

Ms. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. február 27.

Kedves Rebecca! Köszönjük „Becky lelkesítő beszédei” című demó CD-jét, amit meghallgattunk. Valóban nagyon vidám, és néhány anekdota igazán szórakoztató. Ön azt állítja, hogy „mélyenszántó és spirituális üzenetei hangosan és tisztán elérik a hallgatót”. Sajnos, számos figyelmes meghallgatás után, mi nem jöttünk rá, pontosan mi is az üzenet. Valójában úgy tűnt, több üzenet is van a szövegben, amelyek olykor egymásnak mondanak ellent. Ezért nem jelentetjük meg tizenkét darabos sorozatként, és nem reklámozzuk a TV-ben sem, ahogyan javasolja. Őszinte híve:

Celia Hereford igazgató (Test-Lélek-Szellem)

TIZENEGY Megtörténik. Tényleg és mindenképpen megtörténik. Szétküldtük a meghívókat! Nincs visszaút. Bonnie tegnap emailben csatolta a végleges vendéglistát a titkos parti postafiókomba. Ahogy végigfuttatom rajta a szemem, hirtelen kissé ideges leszek. El is felejtettem, Luke-nak milyen remek kapcsolatai vannak. Néhány nagyon fontos, befolyásos embert is meghívtunk, mint például a Foreland Invesments elnöke, és a Bank of London teljes igazgatótanácsa. Még olyan valaki is van a listán, akit úgy hívnak, hogy Jó St. John Gardner-Stone tiszteletes – der-mesztően hangzik a neve; képtelen vagyok elhinni, hogy valaha is Luke barátja volt. (Gyorsan megnéztem a Google-on, és amikor megláttam hatalmas bozontos szakállát, még kevésbé hittem.) Kétszáz fontos ember jön a bulira. És még nincs sátram. Senki más nem reagált a hirdetésemre, az pedig kizárt, hogy megengedhessem magamnak, hogy valami puccos cégtől rendeljek. Ahányszor rágondolok, ugrik a gyomrom az idegességtől. De bizakodónak kell maradnom. Valahogy szerzek egyet. Egyszerűen muszáj! Ráadásul megvannak a szendvicsek, az asztali konfetti, és már barkácsoltam negyven pompont... Esetleg készíthetnék egy sátrat? Szatyrokból? Hirtelen tökéletes foltvarrásos sátrat látok magam előtt, amin több száz tervező neve csillog mindenfelé... Nem. Legyünk reálisak. A pom-ponok képességeim határát je lentik. Jó hír, hogy újabb mesés ötletem van arról, hogy szponzorokat keresek a partira. Rengeteg levelet írtam olyan cégek marketing– igazgatóinak, mint a Dom Perignon és a Bacardi; elmondtam nekik, milyen nagyszerű lehetőség számukra, hogy részesei lehetnek ennek a csillogó, nagyszabású rendezvénynek. Ha csak néhányan küldenek ingyen cuccot, már rendben leszünk. (És persze titok tartást fogadtattam velük. Ha bármelyikük dumál, meghal.) Idegesen végignézek magamon, és lesöprök egy porszemet Minnie rózsaszín tweed kabátkájáról. A Picadilly-n sétálunk, és én életemben nem szorongtam még ennyire. Kétszáz méterre innen áll a Ritz, a Ritz egyik lakosztályában pedig Elinor vár minket, oda tartunk. Még mindig nem hiszem el, hogy ezt tettem. Összehoztam egy titkos találkozót. Abszolút semmit nem mondtam Luke-nak. Hatalmas árulónak érzem magam. De ugyanakkor... úgy érzem, ezt meg kell tennem. Esélyt kell adnom Elinornak, hogy találkozhasson az unokájával. Csak egyetlen esélyt. Ha katasztrófába fullad, vagy Elinor mond valami szörnyűséget, egyszerűen elviszem Minnie-t, és úgy teszek, mintha meg sem történt volna. A Ritz hatalmas és csodaszép, mint mindig. Hirtelen visszaemlékezem arra, amikor Luke és én itt randevúztunk, még mielőtt összejöttünk volna. Képzeljék, ha tudtam volna, hogy végül összeházasodunk és születik egy kislányunk. Képzeljék, ha tudtam volna, hogy a háta mögött találkozót szervezek az anyjával... Nem. Állj! Ne gondolj rá!

Besétálunk a Ritzbe. Sötéthajú menyasszony áll tőlünk pár méterre csodálatos fűzős esküvői ruhában, hosszú csillogó fátyollal és tiarával; rám tör a vágy. Istenem, megint férjhez akarok menni! Mármint Luke-hoz, persze. – Hejcegnő! – Minnie pufók ujjával a menyasszonyra mutat, szemei óriásira tágulnak. A menyasszony megfordul és Minnie-re mosolyog. Apró, rózsaszín rózsabimbót vesz ki a csokrából, hozzánk suhog, és Minnie-nek adja, aki visszaragyog rá, aztán a legnagyobb, legragyogóbb rózsa felé nyúl. – Nem, Minnie! – kapom el épp időben a kezét. – Nagyon köszönjük! – fordulok a menyasszonyhoz. – Csodásan néz ki! A lányom azt hiszi, ön hercegnő. – Hejceg? – néz körbe Minnie. – Hejceg? A menyasszony elkapja a tekintetem, és nevet. – Ott a hercegem, édesem! – mutat egy pongyolás férfira, aki a mintás szőnyegen közeledik. Au! Alacsony, zömök, kopaszodik, és az ötvenes éveiben jár. Inkább hasonlít békára. Minnie zavart tekintetéből látom, hogy ő sincs meggyőzve. – Hejceg? – kérdezi újból a menyasszonyt. – Hol hejceg? – Gratulálok, és legyen csodás napja! – mondom gyorsan. – Jobb, ha megyünk – fürgén elviszem onnan Minnie-t, akinek a hangja újra felcsipog. – Hol hejceg? Félig-meddig abban reménykedem, hogy a férfi a recepción közli: „Sajnálom, Elinor Sherman a délutánt házon kívül tölti.”, mi pedig elfelejthetjük az egészet, és elmehetünk helyette a Ham-leysbe. De Elinor nyilvánvalóan kioktatta a személyzetet, mert azonnal rám figyel, és azt mondja: „Ó, igen, Mrs. Sherman vendégei!”, és maga kísér a lifthez. Így mielőtt még észreveszem, elegáns szőnyeggel borított folyosón állok, kopogok, és hirtelen remegni kezd a kezem. Ez talán rossz ötlet volt. Jó ég! Az volt, igaz? Szörnyű, szörnyű, rossz ötlet... – Rebecca – a nő hirtelen nyitja ki az ajtót, én pedig felsikkantok ijedtemben. – Üdv! – Szorosabban markolom Minnie kezét, és egy percig csak bámulunk egymásra. Elinor fehér buklét visel, nyakában óriási gyöngyök. Az a benyomásom, még vékonyabb lett, szemei pedig furcsán kerekednek, ahogy rólam Minnie-re néz. Fél, jövök rá egyszerre. Minden a feje tetejére állt. Eddig én rettegtem tőle. – Jöjjenek be! – Félreáll, én pedig gyengéden bevezetem Minnie-t. A szoba csodálatos, grandiózus bútorokkal és kilátással a Green Parkra. Van egy asztal teáskannával, és puccos, emeletes süteménytartóval, tömve kicsi éclair fánkokkal és hasonlókkal. Minnie-t a kemény kanapéhoz vezetem, és felültetem rá. Elinor is leül, ideges, kényelmetlen csend támad; sikítani tudnék. Aztán anyósom levegőt vesz. – Kérsz egy csésze teát? – fordul Minnie-hez. Minnie csak bámul rá hatalmas szemekkel. Úgy tűnik, eléggé megszeppent Elinortól. – Earl Grey – folytatja a nő. – De rendelek más fajtát, ha szeret néd. Megkérdez egy kétévest, hogy milyen teát szeretne? Volt már dolga kétévesekkel? Nos, valószínűleg nem.

– Elinor... – szólalok meg halkan. – Minnie nem iszik teát. Nem igazán tudja, mi az. Forró! – csattanok fel, mert Minnie a kanna felé kap. – Minnie, ne! – Ó! – A nő csalódottnak látszik. – De kekszet kaphat – teszem hozzá gyorsan. Azok a kekszek még nekem is tetszenek. Meg a sütik is. Ujjai legeslegvégével Elinor kekszet tesz egy arany díszítésű tányérra, és Minnienek nyújtja. Megőrült? Egy méregdrága porcelántányér a Ritzből... meg egy totyogós? Már-már szeretném becsukni a szemem: elképzelem, hogy Minnie leejti a tányért, eldobja, morzsáira töri a kekszet, egyszerűen káoszt okoz.... De meglepetésemre a lányom szálfaegyenesen ül, a tányér az ölében, a keksz érintetlen, a tekintete pedig még mindig Elinorra tapad. Úgy látszik, megbabonázta. És mintha kicsit Minnie is megbabonázta volna Elinort. – A nagymamád vagyok – közli ridegen. – Hívhatsz... Nagymamának. – Nagymag – mondja Minnie bizonytalanul. Rögtön szívembe mar a pánik. Nem hagyhatom, hogy Minnie azt mondogassa „Nagymag”. Luke tudni akarná, ki vagy mi az a „Nagymag”. Még úgy se tehetek, mintha Anyuról beszélne, mert őt „Nagyinak” hívja, ami teljesen más. – Nem! – közlöm sietve. – Nem hívhatja magát se Nagymamának, se Nagymagnak, se semmi ilyesminek! Otthon csak egyszer mondja ki, és Luke mindenre rájön. Luke nem tudja, hogy itt vagyok. – Feszültség tölti meg a hangom. – És nem is tudhatja meg. Rendben? Elinor nem felel. Arra vár, hogy folytassam. Gyorsan megértem, hogy itt most én osztom a lapokat. – Hívhatja magát... – valami ártatlan és személytelen után kutatok az agyamban – Ladynek. Minnie, ő itt Lady. Tudod azt mondani, hogy Lady? – Lady. – Minnie bizonytalanul Elinorra pillant. – Én vagyok Lady – mondja Elinor. Sajnálatot érzek iránta, mert ez az ő hibája, amiért jégkirálynő banya. De mégis van abban valami tragikus, hogy ülsz a szállodai lakosztályodban, és Lady-ként mutatnak be a saját unokádnak. – Hoztam valami szórakoztatót. – Elinor hirtelen feláll, és a hálószobába megy. Én kihasználom a lehetőséget, lesöpröm Minnie szoknyáját, és betömök egy eclairt a számba. Jó ég, ez isteni! – Tessék! – A nő mereven felajánl egy dobozt. Kirakó egy impresszionista festményről. Kétszáz darabos. Az ég szerelmére! Nincs az az isten, hogy Minnie ki tudjon rakni egy ilyet. Valószínűbb, hogy megeszi. – Klassz! – mondom. – Talán kirakhatnánk együtt. – Nagyon szeretem a kirakókat – mondja Elinor, nekem pedig majd’ leesik az állam. Most először hallom, hogy az anyósom bármit is szeret. – Hát... Izé... hadd nyissam ki... Kinyitom a dobozt, az asztalra rázom a darabkákat; várom, hogy Minnie lecsap rájuk, és a teáscsészéjébe küldi őket, vagy hasonlók. – Csak úgy lehet kirakni egy puzzle-t, ha módszeresen csináljuk – magyarázza Elinor Minnie-nek. – Először felfordítjuk a darabkákat. Amikor belekezd, a lányom megragad egy marékkai.

– Nem! – szól rá Elinor, és azzal a hideg tekintettel nézi, amitől én általában legszívesebben összemennék. – Ne így! Egy pillanatra Minnie mozdulatlanná dermed, a kirakó darabjai még mindig apró kezecskéjében, mintha most próbálná kitalálni, mennyire vegye komolyan Elinort. Egymásba kapcsolódik a tekintetük, mindketten halálosan határozottan néznek. Igazából... Te jó ég, teljesen egyformák! Úgy érzem, rohamot kapok, vagy elájulok, vagy ilyesmi. Eddig nem vettem észre, de Minnie-nek ugyanolyan a szeme, az állbic centése, és ugyanolyan fensőbbséges a tekintete. A legrosszabb félelmem vált valóra. Egy mini Elinornak adtam életet. Elveszek egy kicsi habcsókot és majszolni kezdem. Kell a cukor a sokk ellen. – Add ide a darabokat – kéri Elinor. Kis szünet után a lányom átnyújtja őket. Hogy viselkedhet Minnie ilyen rendesen? Mi folyik itt? Elinor már rendezgeti is a darabokat az asztalon, a tekintete koncentrált. A kutyafáját! Komolyan mondta, hogy szereti a puzzle-t! – Hogy van Luke? – kérdezi fel sem nézve, az én arcom pedig megfeszül. – Ö... ő... jól van... – Iszom egy korty teát. Azt kívánom, bár fel lenne turbózva egy kis brandy-vel. Már Luke említésétől is ideges leszek. Nem kellene itt lennem. Minnie-nek sem kellene. Ha Luke valaha rájön... – Hamarosan indulnunk kell – mondom váratlanul. – Minnie, még öt perc. El sem hiszem, hogy ilyen magabiztosan beszélek. A múltban mindig Elinor jött és ment a saját feltételei szerint, mi pedig úgy táncoltunk, ahogy ő fütyült. – Luke és én... összekülönböztünk. – Elinor eltökélten hajol a kirakó fölé. Kicsit megdöbbent. Nem szokott kényes családi ügyeket emlegetni. – Tudom – felelem kurtán. – Vannak dolgok Luke karakterében... – megint elhallgat –, amiket számomra nehéz megérteni. – Elinor, én ebbe nem mehetek bele – mondom kényelmetlenül. – Erről nem beszélhetek. Ez a kettőjük dolga. Még azt sem tudom, mi történt, csak hogy mondott valamit Annabellről... Csupán képzelem, vagy tényleg megrezdült kissé? A keze továbbra is a kirakó darabkáit kevergeti, de a szeme a távolba mered. – Luke nagyon odavolt... azért a nőért – mondja. Már megint az a nő. Igen, ő is pontosan így nevez téged, szeretném mondani. De persze nem teszem. Csak kortyolgatom a teámat, és egyre nagyobb kíváncsisággal nézem őt. Ki tudja, mi történik a lakkozott haja alatt? Egész idő alatt a Luke-kal folytatott vitájára gondolt? Rájött végre, hogy mennyire a saját ellensége volt? Végre rájött, hogy miről maradt le? Sosem találkoztam még olyan rejtéllyel, mint Elinor. Úgy szeretnék csak egyetlenegyszer belemászni a fejébe, hogy lássam, mitől működik. – Csak egyszer találkoztam vele – néz fel anyósom kérdő arckifejezéssel. – Nem tűnt különösen kifinomultnak. Sem elegánsnak. – Ezt mondta Luke-nak? – kiáltok fel, akaratom ellenére dühösen. – Hogy Annabel nem volt kifinomult vagy elegáns? Nem csoda, hogy a fia kiakadt! Az a nő meghalt, Elinor! Luke pedig össze van törve.

– Nem – feleli Elinor, és most letagadhatatlan a kis rángás a szeme alatt. Ez lehet az egyetlen négyzetmilliméter, ahol nincs botoxoltatva. – Nem ezt mondtam. Én csupán megpróbálom megérteni a túlzott reakcióit. – Luke reakciói sosem túlzóak! – vágom rá dühösen. Oké, ez nem teljesen igaz. Be kell ismernem, hogy Luke néha valóban túlreagál helyzeteket. De most komolyan úgy érzem, fejbe tudnám vágni Elinort az ezüst teáskannájával. – Szerette azt a nőt – mondja, én pedig nem tudom eldönteni, hogy ez kérdés vagy kijelentés. – Igen! Szerette! – meredek Elinorra. – Persze hogy szerette! – Miért? Gyanakodva bámulom, azon tűnődöm, hogy mit akarhat ezzel. Aztán rájövök, hogy ez komoly. Tényleg azt kérdezi, miért. – Hogy érti azt, hogy miért? – kérdezem indulatosan. – Hogy kérdezheti, hogy miért?Ő volt az anyja! Néma csend. Úgy tűnik, a szavaim megrekedtek a levegőben. Érzem, hogy bizsergető, szörnyű érzés kúszik végig a tagjaimon. Mert persze nem Annabel volt Luke anyja. Ha szigorúan vesszük, Elinor az anyja. A különbség az, hogy Annabel tudta, hogyan legyen az. Elinornak fogalma sincs arról, mit jelent anyának lenni. Ha tudná, akkor először is nem hagyta volna el Luke-ot és az apját, amikor Luke még kicsi volt. Ha tudná, akkor nem fordított volna hátat a fiának, amikor az tizennégy évesen New Yorkba ment. Sose fogom elfelejteni, amikor elmesélte, hogy állt a ház előtt, ahol az anyja lakott, és kétségbeesetten vágyott rá, hogy találkozzon ezzel a legendás, elbűvölő asszonnyal, akit még sosem látott. Aki aztán végül kijött, makulátlanul és gyönyörűen, akár egy királynő. Luke elmondta, hogy az anyja látta őt az út túloldalán, hogy pontosan tudnia kellett, ki is ő... de úgy tett, mintha nem tudná. Csak beszállt egy taxiba és eltűnt... És Luke felnőttkoráig többé nem is látták egymást. Így hát, persze hogy Luke Elinor megszállottja lett kissé. Pedig a nő újra és újra cserbenhagyta. Annabel ezt tökéletesen megértette, végtelenül türelmes és támogató volt, még akkor is, amikor Luke felnőtt, és valósággal Elinor rabszolgája lett. Ő tudta, hogy Luke-ot megbabonázta a szülőanyja; tudta, hogy az fájdalmat okoz neki. Csak meg akarta védeni a fiút, amennyire tudta, ahogy bármelyik anya tenné. Miközben Elinor... Elinornak fogalma sincs semmiről. Az egyik felem azt szeretné mondani: „Tudja mit, Elinor? Felejtse el, sose fogja megérteni”; de a másik felem fel akar nőni a feladathoz. Meg akarom próbálni megértetni vele, még akkor is, ha a végén kiderül, hogy lehetetlen. Mély levegőt veszek, és rendezem a gondolataimat. Úgy érzem, mintha egy idegen nyelvet akarnék megtanítani neki. – Annabel szerette Luke-ot – mondom végül, és összegyűröm a szalvétámat. – Feltétel nélkül. Szerette őt a jó tulajdonságaiért és a hibáiért. És cserébe nem akart semmit! Amióta csak ismertem Luke-ot, Elinor mindig csak akkor mutatott érdeklődést iránta, amikor az tehetett érte valamit, vagy pénzt gyűjthetett a hülye alapítványának, vagy a nő az ő fényében sütkérezhetett. Még az esküvőnk is, amit a Plazában rendezett, róla és az ő társadalmi pozíciójáról szólt.

– Annabel bármit megtett volna Luke-ért. – Határozottan meredek a szalvétámra. – És sosem kért volna ezért jutalmat, nem várt el semmiféle teljesítményt. Büszke volt Luke sikereire, persze hogy az volt, de mindenképpen szerette volna, mindegy, mit csinál. Bármit is ért volna el. Egyszerűen a fia volt, és szerette. És ezt a szeretetet sosem kapcsolta ki. Nem is tudta volna. Kicsit összeszorul a torkom. Bár szinte alig találkoztunk, Annabel halála engem is szíven ütött. Néha alig tudom elhinni, hogy nincs többé. – És egyébként, csak hogy tudja, Annabel igenis elegáns és kifinomult volt! – teszem hozzá kicsit vadul. – Amikor Luke egyre több időt töltött New Yorkban, és maguk kezdtek megismerkedni, Annabel csak jót mondott magáról. Annyira szerette Luke-ot, hogy inkább így tett, és látta a fiát boldognak, mint hogy valaha elárulja, mennyire fáj ez neki. Ez igen elegáns és kifinomult viselkedés, ha engem kérdez. Nagy döbbenetemre bepárásodnak a szemeim. Ebbe nem kellett volna belekezdenem. Dühösen megtörlöm őket, és megfogom Minnie kezét. – Mennünk kell, Min! Köszönjük a teát, Elinor! A táskámért nyúlok. Ki kell jutnom innen. Még azzal sem törődöm, hogy feladjam Minnie-re a kabátot, csak megfogom. Már majdnem az ajtónál vagyunk, amikor Elinor hangja a tarkómnak csapódik. – Szeretném újra látni Minnie-t. Akaratom ellenére fordulok meg, hogy ránézzek. Egyenes háttal ül egy széken, arca sápadt és kifejezéstelen. Nem tudom, hogy hallott-e bármit abból, amit mondtam, nemhogy felfogta-e. – Értékelném... – úgy tűnik, nehezen beszél. – Értékelném a kedvességét, ha megszervezne még egy találkozót köztem és Minnie között. „Értékelné a kedvességem.” Ó, hogy megfordult a széljárás! – Nem tudom – felelem némi szünet után. – Talán. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Nem arról volt szó, hogy ez rendszeres találkozások kezdete lesz. Ez egyszeri alkalomnak indult. Már így is úgy érzem, hogy hátba támadom Luke-ot. És Annabelt. És mindenkit. Mit csinálok én itt? Ugyanakkor nem tudok szabadulni a képtől, ahogy Elinor és Minnie megbabonázva merednek egymásra. Ha nem hagyom, hogy találkozzanak, nem ugyanazt a hibát követem el, mint ő Luke-kal? Minnie-nek is komplexusai lesznek, és engem fog hibáztatni, amiért nem engedtem, hogy megismerje a nagyanyját? Istenem, ez túl bonyolult! Én ezt nem bírom! Én normális, egyszerű családot akarok, ahol a nagyik kedves lények, ülnek a tűz mellett, és kötögetnek. – Egyszerűen nem tudom – mondom újra. – Mennünk kell! – Viszlát, Minnie! – Elinor mereven emeli búcsúra a kezét, mint egy királynő. – Pá-pá, Lady! – mondja Minnie vidáman. Ruhájának apró zsebe tele van kirakódarabokkal, veszem észre hirtelen. Ki kellene vennem, és vissza kellene adnom őket Elinornak, különben időtlen időkig próbálja majd kirakni a nem teljes puzzle-t. Ami nagyon idegesítő és dühítő lenne neki, nem? Tehát, mint érett, felnőtt ember, vissza kellene őket adnom. – Akkor viszlát! – köszönök, kilépek az ajtón, és becsukom.

Egész úton hazafelé tombol bennem a bűntudat és a paranoia. Egy léleknek se mondhatom el, hol voltam ma. Senki nem értené, Luke pedig kibukna. Vagy dühös lenne. Vagy mindkettő. A konyhába lépve, azonnali kérdésekre számítok arról, hogy hol voltunk Minnievel ma délután, de Anyu csak felpillant az asztal mellől, és annyit mond: „Helló, édesem!”. Van valami a magas és éles hangjában, ami elgondolkodtat. Az arca is gyanúsan piros. – Szia, Anyu! Minden rendben? – Pillantásom a kezében lévő tengerészkék zoknira siklik. – Mit csinálsz? – Ha! – Egyértelműen csak arra várt, hogy megkérdezzem. – Azt hittem, nyilvánvaló! Az apád zokniját stoppolom, mert túl pénzteletlek vagyunk ahhoz, hogy új ruhákat vegyünk... – Nem ezt mondtam! – lép be a nyomomban Apu. – ... most meg azt mondja, hordhatatlanok! – fejezi be Anyu. – Neked ez hordhatatlannak tűnik, Becky? – Ööö... Megnézem a zoknikat, amiket felém lök. Nem szeretném leszólni Anyu stoppolási technikáját, de elég nagyok a girbe-gurba öltések az élénk kék gyapjún. Én nem szívesen venném fel. – Nem vehetnél zoknikat az egyfontos boltban? – javaslom. – Új zoknit? És ki fogja azokat kifizetni, ha megkérdezhetem? – csattant fel Anyu, mintha azt tanácsoltam volna, hogy Apu méretre szabott, monogramos zoknikat vegyen a Jermyn Streettől. – Hát... ööö... csak egy fontba kerülnek... – Rendeltem párat a John Lewistől – közli Apu a vitát lezárandó. – John Lewis! – Anyu hangja még magasabbra csap. – Most már megengedhetjük a John Lewist, igen? Értem, szóval külön szabály neked, Graham, és külön nekem. Nos, amíg tudom, hol a helyem... – Jane, ne légy nevetséges! Te is tudod, hogy egy pár zokni nem fog tönkretenni minket. Észrevétlenül kézen fogom Minnie-t, és kivezetem a konyhából. Anyu és Apu most nagyon érzékenyek, különösen Anyu. Szerencsére hazafelé megvacsoráztattam Minnie-t a Pizza Expressnél, úgyhogy most már csak a fürdés és egy kis tej kell neki. Ha lefeküdt, akkor beléphetek a titkos emailembe, hogy megnézzem, jött-e már válasz... – Becky! – Luke hangjára úgy ugrom föl, mint a leforrázott macska. A lépcsőn jön lefelé. Mit csinál itthon ilyen korán? Tud Elinorról? Gyanít valamit? Hagyd abba! Nyugalom, Becky! Nem gyanít semmit. Egy ügyféllel volt találkozója Brightonban, ez minden. – Ó, szia! – köszönök vidáman. – Minnie és én csak... elvoltunk. – Ésszerűen hangzik. – Luke kérdően néz rám. – Hogy van az én kislányom? – A lépcső aljára ér, és megpörgeti Minnie-t a karjában. – Lady – mondja Minnie nagy komolyan. – Lady? – csikizi meg az állát Luke. – Milyen lady, babám? – Lady – a lányom szemei nagyok és áhítatosak. – Puzz-le.

Ááá! Mióta ismeri Minnie a „puzzle” szót? Miért most kell bővítenie a szókincsét? Milyen más szavakkal rukkol egyszer csak elő? „Elinor?” „Ritz hotel”? „Képzeld Apa, ma találkoztam a nagymamámmal?” – Puzzle – mondja Minnie. Előhúzza a kirakó darabkáit a zsebéből, és Luke-nak adja őket. – Lady. – Milyen vicces! – kacajtok fel. – A puzzle-okat nézegettük a játékboltban, és volt egy a Mona Lisáról is. Biztos ezért mondja, hogy „puzzle” és „lady”. – Tea – teszi hozzá Minnie. – És teáztunk – helyeselek. – Mi ketten. Csak mi ketten. Ne mondd, hogy „Nagymag”, az isten szerelmére ne mondd, hogy „Nagymag „... – Jól hangzik. – Luke leteszi Minnie-t a földre. – Egyébként épp most kaptam üzenetet Michael asszisztensétől. – Michael! – mondom szórakozottan. – Az klassz! Hogy van? Michael az egyik legrégebbi barátunk, és az Államokban él. Nagyon sokáig volt Luke üzleti partnere, de most többé-kevésbé nyugdíjas. – Nem tudom. Kicsit fura volt. – Luke jegyzetlapot vesz elő és zavartan nézi. – Rossz volt a vonal, de azt hiszem, az asszisztense április 7-ről mondott valamit. És hogy nem tud partizni? Parti? Parti? Úgy tűnik, lefagy a világ. Letaglózottan, iszonyodva nézek Lukera. Mintha a szívem hangosan kalapálna a fejemben. Mi jutott Michael asszisztensének eszébe, hogy telefonál? Email-eznie kellett volna. Ez elvileg titok. Nem írtam elég nagy betűvel? Nem volt világos? – Meghívott minket valahová? – néz Luke zavartan. – Nem emlékszem, hogy kaptunk volna meghívót. – Én sem – sikerül végre kinyögnöm úgy kábé hatórányi szünet után. – Talán összekeverték az üzeneteket. – Egyébként sem utazhatnánk az Államokba – bámulja a papírt homlokráncolva Luke. – Egyszerűen lehetetlen. És különben is van valami dolgom aznap. Valami tréning, vagy mi. – Rendben – felelem idegesen. – Rendben. Miért ne beszéljek én erről Michaellel? – Elveszem a jegyzetlapot Luke-tól, és nagyon igyekszem nem utánakapni. – Csak bízd rám! Amúgy is akartam kérdezni a lányáról. Néha bejön a Lookba, ha a városban jár. – Hát persze! Hová máshová menne? – Luke lefegyverző mosolyt küld felém, de én nem tudom viszonozni. – Szóval... megfürdetnéd Minnie-t? – próbálok nyugodt hangon beszélni. – Gyorsan el kellene intéznem egy hívást. – Persze! – Luke elindul a lépcső felé. – Gyere, Min, fürdés! Megvárom, amíg elérik a lépcsőfordulót, aztán kitrappolok a kocsifeljáróra, és a gyorshívón Bonnie-t hívom. – Szörnyűség! Katasztrófa! – Azt se várom meg, hogy azt mondja, helló. – Az egyik vendég asszisztense telefonált a parti miatt! És Luke-nál hagyott üzenetet! Úgy értem, sikerült megmentenem a helyzetet... de mi van, ha nem? – Uram ég! – Bonnie döbbentnek tűnik. – Micsoda balszerencse!

– Beleírtam a meghívóba: „Ne hívjon!” – szinte hisztérikusan ömlik belőlem a szó. – Ennél mennyivel lehettem volna egyértelműbb? Mi lesz, ha mások is nekiállnak telefonálni? Akkor mit csinálok? – Becky, ne ess pánikba! – kéri Bonnie. – Végiggondolom. Mi lenne, ha holnap együtt reggeliznénk, hogy kiagyaljunk egy tervet? Szólok Luke-nak, hogy később megyek be. – Oké! Nagyon köszönöm, Bonnie! Holnap találkozunk! Lassan csökken a pulzusszámom. Most komolyan, meglepetéspartit szervezni olyan, mintha minden előzetes figyelmeztetés nélkül kellene lefutni a száz métert. Ezt kellene ajánlani személyi edzés helyett! Ó, talán erőlködés nélkül szuper fitté változom. Na, az király lenne! Elteszem a telefont, és visszaindulok a ház felé, amikor egy motor hangja kelti fel a figyelmemet. Nagy, fehér teherautó kanyarodik a feljáróra, ami furcsa. – Üdv! – közeledem hozzá bizonytalanul. – Segíthetek? Egy pólós pali hajol ki a teherautó ablakán. A negyvenes évei végén jár, sötét borostája van, felkarján pedig hatalmas tetoválása. – Maga a cserekereskedő lány? Becky? – Tessék? – meredek rá meglepetten. Mi folyik itt? Mostanában nem is adtam fel hirdetést. Hacsak nem szerezte meg a legújabb Prada napszemüveget, és most azt akarja elcserélni egy kék Mis soni sálra. Amit valahogy kétlek. – Magának ígért a lányom sátrat7 Nicole Taylor? Tizenhat éves? Ez itt Nicole apja? Hirtelen gonosz ráncot veszek észre a szemei közt. A francba! Elég ijesztő. Most nekem fog esni, mert egy kiskorúval cseréltem? – Nos, igen, de... – Tegnap este derült ki a ügy. A feleségem tudni akarta, honnan szerezte a táskákat, amiket magától kapott. Nicole-nak sosem lett volna szabad ezt tennie. – Nem vettem észre, hogy ilyen fiatal – mondom gyorsan. – Sajnálom... – Azt hiszi, egy sátor annyiba kerül, mint néhány táska? – kérdezi fenyegetően. Te jó ég! Csak nem gondolja, hogy valami csaláson töröm a fejem? – Nem! Úgy értem... Nem tudom! – Idegesen felcsap a hangom. – Én csak abban reménykedtem, hogy valakinek van egy felesleges sátra, amit nem akar, ami csak ott hever... Elhallgatok, mert észbe kapok, hogy a hangom elérhet a fürdőszobaablakig. Francba! – Beszélhetnénk suttogva, kérem? – lépek közelebb a teherautóhoz. – Ez elvileg titok. És ha a férjem kijön... Gyümölcsöt veszek magától, jó? Nicole apja hitetlenkedve néz rám, aztán azt kérdezi: – Egyébként mennyit érnek ezek a táskák? – Új állapotban kábé ezer fontot. Úgy értem, gondolom, attól is függ, mennyire rajong Marc Jacobsért... – Ezer guba – értetlenkedve rázza a fejét. – A lányom egy rohadt kis boltkóros! Nem merek beleszólni, se egyetérteni, se tiltakozni. Végül is, ha belegondolok, az is lehet, hogy rólam beszél. Nicole apja hirtelen megint rám szegezi a tekintetét. – Rendben – közli nyomatékosan. – Ha a lányom sátrat ígért magának, akkor adok egyet. De nem kaphat teljes körű

szolgáltatást. Felállítani magának kell. Mostanában pangás van. Majd kitalálok magának valamit. Egy percig képtelen vagyok elhinni, amit hallok. – Szerez nekem egy sátrat? – A kezemmel a számra csapok. – Te jó ég! Tudja, hogy most mentette meg az életem? Nicole apja röviden felnevet, és átnyújt nekem egy kártyát. – Az egyik srác majd keresi magát. Mondja el a dátumot, meg hogy Cliff tud róla, és elintézzük. – Sebességbe kapcsol, és kifordul a feljáróról. – Kösz, Cliff! – kiáltok utána. – Mondja meg Nicole-nak, hogy remélem, élvezi a táskákat! Legszívesebben táncra perdülnék. Kurjongatni volna kedvem. Van egy sátram! Nem került ezresekbe, és minden el van intézve. Tudtam, hogy meg tudom csinálni!

KÖZPONTI PÉNZÜGYI HIVATAL 5. emelet 180 Whitehall Place London SW1

Ms. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. február 28.

Kedves Rebecca! Köszönöm gyors válaszát. Nagyon kedves magától, hogy ilyen készségesen megadta az engedélyt. Sajnos a British Journal ofMonatary Economics nem képes folyóirat, és nincs se képszerkesztője, se stylistja, ahogyan javasolta. Ezért nem áll módomban felhasználni a Missoni kabátról, övről és csizmáról készült képeket, amelyeket volt szíves mellékelni. Így köszönettel visszajuttatom azokat.

Tisztelettel: Edwin Tredwell politikai elemzési igazgató

TIZENKETTŐ Ezúttal egy London központjában lévő étteremben találkozunk, jó messzire Luke irodájától. Odaérve egy sarokasztalnál ülve pillantom meg Bonnie-t makulátlan korallpiros kosztümjében, és apró gyöngyfülbevalójával, amit én vetettem Luke-kal a születésnapjára. Tökéletesen kényelmesen, felemelt fejjel, egyedül ül, nyugodtan kortyolgatva a teáját. Mintha már milliószor ücsörgött volna egyedül éttermekben ezelőtt is. – Csodásan mutatnak a fülbevalók! – közlöm, miközben becsusszanok a szemközti ülésre. – Tökéletes! – érinti meg Bonnie az egyiket. – Remélem, megkaptad a köszönő üzenetemet, Becky. Hogy az ördögbe csináltad? – Nagyon visszafogott voltam – felelem büszkén. – A neten találtam őket, és azt mondtam Luke-nak, hogy magamnak szeretném. Aztán így folytattam: „Igazából nem is! Valaki olyanhoz illenek, akinek mások a színei. Valaki olyannak, mint például az asszisztensed. Bonnie.” Azt nem mesélem el, hogy kábé ötször ismételtem el egyre hangosabban, mire Luke egyáltalán felnézett a laptopjából. – Nagyon ügyes vagy! – sóhajt Bonnie. – Nekem nem volt ilyen szerencsém az alagsori edzőtermeddel, attól tartok. Megpróbáltam megemlíteni... – Ó, ne aggódj amiatt többé! Most egyébként is úgy néz ki, hogy buktuk a házat. – Felveszem az étlapot, aztán zavartan leteszem. A parti jobban aggaszt. El tudod hinni, mi történt tegnap este? – Az emberek nagyon hanyagok, ha meghívókról van szó. – Bonnie rosszallóan csettint. – Sosem olvassák el rendesen az uta sításokat. – És mit tegyek? – Abban reménykedem, hogy Bonnie máris kitalált valami jó megoldást; és ő valóban nyugodtan bólint. – Van egy javaslatom. Minden meghívottal személyesen lépünk kapcsolatba, megismételjük, hogy a parti top-secret, és ezzel megelőzzük a további kalamajkát. – Igen – felelem lassan. – Igen, ez jó ötlet. Holnap magammal viszem a listát a munkahelyemre. – Becky, tanácsolhatnám, hogy én intézzem a telefonokat? – kérdi óvatosan Bonnie. – Ha te telefonálsz, az azt a benyomást kelti, hogy te vagy a kapcsolattartó. De nem neked kellene annak lenned. Amennyire lehet, téged távol kell tartanunk a vendégektől, hogy megelőzzük a többi bakit. – De ez túl sok munka! Ezt nem bonyolíthatod csak te! – Én egyáltalán nem bánom. Szívesen teszem. – Kicsit habozik. – Igazából jó móka! – Hát... kösz! Odalibben egy pincér, és én rendelek egy dupla cappuccinot. Szükségem van koffeinre. Ez a parti nehezebb meló, mint hittem. Fájnak a kezeim a műanyagszatyrok felaprításától a pom-ponoknak (hetvenkettőt csináltam), és folyton attól rettegek, hogy Luke belebotlik a jegyzeteimbe. Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy épp akkor ér haza, amikor én a szülinapi tortáját gyártom egy óriási keverőtálban, és úgy kell tennem,

mintha az lenne a reggeli, és ő állandóan azt hajtogatta, hogy „De én nem akarok tortát reggelire!” Ami hülye álom, mert ki van zárva, hogy kétszáz embernek én süssek tortát. Istenem! Ezt is hozzá kell írnom a listához. Rendelj szülinapi tortát! – Becky, drágám, nyugi! – szólal meg Bonnie, mintha a gondolataimban olvasna. – Apró ijedelmek mindig lesznek. De nekem úgy tűnik, te remekül kézben tartod ezt a partit. Tudod, Luke személyzete nagyon lojális – teszi hozzá csendesen. – Nagyon boldogok lesznek, mert ezzel esélyt kapnak, hogy kifejezhessék nagyrabecsülésüket. – Ó! – Hirtelen egy kis melegséget érzek. – Hát... az jó. – Még sosem volt olyan főnököm, aki ekkora eltökéltséggel állt volna ki az emberei mellett. Ha bármikor nehéz ügyfél akad vagy panasz van, Luke ragaszkodik hozzá, hogy ő tárgyaljon. Azt mondja, az ő neve áll az ajtón, így neki kell kivédenie az ütéseket. Ez persze gyengeség is lehet – teszi hozzá, miközben elgondolkodva issza a teáját. – Azt hiszem, többször kellene ezt a munkatársaira bíznia. Akaratlanul újra Bonnie-ra meredek. Mennyi mindent vett észre csendben a sarokban ülve, miközben mindenkit megfigyelt? – Ez az új karbon-izé ügyfél klasszul hangzik! – mondom abban bízva, hogy rá tudom venni, meséljen többet. – Ó, igen. Luke nagyon örült az eredménynek. Persze, próbálta palástolni, mennyire reménykedik... de én mindig tudom, ha egy találkozó fontos a számára – Bonnie hirtelen elmosolyodik –, mert olyankor újraköti a nyakkendőjét. – Igen! – kiáltok fel hirtelen felismeréssel. – Otthon is ezt csinálja! Egymásra mosolygunk, én pedig iszom egy korty cappuccinót. Valahogy fura, hogy Luke-ról beszélünk a háta mögött. De másrészt nagyon jó valakivel beszélni róla. Senki más nem ismeri a férjem mindennapos apróságait. – Mindig összebarátkoztál a főnökeid feleségeivel? – kérdezem önkéntelenül. – Vagy a férjével? – Nem igazán. – Szinte meg van lepve. – Nem tekintettek jó barát alapanyagnak, azt hiszem. Láttam képeket Lady Zara Forrestről, Bonnie előző főnökének feleségéről. Egy gyógyközpontot vezet Notting Hill-en, és folyton interjúkat ad. Nehezen tudom elképzelni, hogy együtt lóg és cseveg Bonnie-val. – Nos, gondolom természetesebb, hogy a cég többi munkatársával barátkozol – mondom gyorsan. – Úgy tűnik, nagyon jó a légkör... – Igen – feleli Bonnie. – Bár természetesen Luke asszisztenseként igen trükkös a helyzetem. Néhány dologtól távol kell tartanom magam. Így van némi távolság köztem és a többiek közt – mosolyog. – Mindig így volt. Magányos. A gondolat hirtelen szíven üt. Persze lehet, hogy a munkahelyén kívül mozgalmas társadalmi életet él, de valahogy nem hiszem. Luke egyszer elmesélte nekem, mennyire könnyű elérni Bonnie-t hétvégén is, hogy egy órán belül válaszol az emailekre, és hogy ez mennyit segít neki. Neki talán ez nagyszerű! De mi van Bonnieval? – Hát, én nagyon örülök, hogy mi jobban megismertük egymást – mondom melegen. – Mondom, hogy jó csapat lennénk. Egyéb-ként dolgozom a légkondicionáló-ügyön.

Luke túlontúl hidegen tartja az irodáját. Nem csoda, hogy Bon nie reszket. – Köszönöm! – mosolyog és gödröcskéssé válik az arca. – Tehetek érted még valamit? – Volt valami... – töprengek, miközben a cappuccinót kortyolgatom. – Á, igen! Ismered az új tusfürdőt, amit Luke használ? Szerinted nincs szörnyű szaga? – Tusfürdő? – Bonnie meglepettnek tűnik. – Hát nem tudnék hozzászólni... – Biztos érezted már. Az a rozmaringos, ginzenges. Utálom, de ő azt mondja, felélénkíti. Nos, ha te is azt mondanád, hogy utálod, akkor talán nem használná tovább. – Becky, drágám – mered rám. – Nem hozhatok szóba valami olyan személyeset, mint a tusfürdő... – De igen! Persze hogy megtehetnéd! Hidd el nekem, Luke mindennel kapcsolatban tiszteli a nézeteidet. Nem sértődne meg. És az a kék autós nyakkendő. Megmondanád neki, hogy az is förtelmes? – Becky, tényleg... – Ugyan már! – Kedvesen rámosolygok, mint feleség a Személyi Asszisztensre. – Biztos te is utálod! – Hát... – Bonnie feszengve néz. Persze hogy utálja. Kibontom a kekszet, és ropogtatva majszolom. Új, radikális gondolat üt szöget a fejembe. Még valamiben hathatna Luke-ra. Esetleg. – Bonnie... egyke vagy? – kérdem végül. – Nem. Van egy bátyám. – Tökéletes! Nos, ha esély adódik rá... megemlítenéd Luke-nak, és elmondanád, hogy a testvéred nagyon fontos a számodra? És esetleg megkérdeznéd, hogy akar-e még gyereket Minnie után, és lelkesednél, milyen klassz lenne, ha így lenne? És hogy tehetne ezért valamit? Bonnie úgy néz rám, mint akibe villám csapott. – Becky! Ez tényleg nem az én... tényleg nem tehetem... – De igen! – bátorítom. – Komolyan nagyon szeretnék még egy gyereket, és tudom, hogy ő is, és rád biztosan hallgatna. – De... – Csak ha alkalom adódik – biztosítom. – Ha szóba kerül. Kérjük a számlát? Amint kilépünk az étteremből, érzelmesen megölelem Bonnie-t. – Nagyon szépen köszönök mindent, Bon! Te vagy a legjobb! Már réges-rég össze kellett volna jönnünk. Legközelebb megkérem, sugallja Lukenak, hogy menjünk Mauritiusra. – Semmiség. – Még mindig idegesnek tűnik kicsit, de rám mosolyog. – És kérlek, ne aggódj a parti miatt! Biztos vagyok benne, hogy Luke nem sejt semmit. – Én ebben nem vagyok olyan biztos – pásztázom végig hirtelen támadt paranoiával az utcát. – Elmesélte, hogy összefutottunk az ebéd után? Azt hazudtam, hogy botoxoztattam, de nem hitte el, és most állandóan furcsán néz rám, mintha tudná, hogy tervezek valamit... – Bonnie arckifejezése elhallgattat. – Mi az? – Most már értem! – kiált fel. Félrehúz, ki a járdán özönlő embertömegből. – Becky, aznap, amikor találkoztunk, Luke visszajött az irodába, és megkérdezte, hogy nyíltak-e új üzletek a környéken. Először azt hittem, ez valami kiskereskedelmi

kutatás. De most az jár a fejemben, hogy nem arra gondolt-e, hogy te titokban... – Bonnie tapintatosan elhallgat. – Vásároltam? – hitetlenkedem. – Azt hitte, hogy vásároltam? – Ez lehetséges, nem gondolod? – Rám hunyorít. – Elég jó fedő sztori lenne! – De... de ezt te nem érted! Megígértem, hogy nem vásárolok. Azóta él ez a megállapodásunk, mióta csődbe ment a bank! És én nagyon is betartom! Kóvályog a fejem a felháborodástól. Luke azt hitte, hogy meg szegtem az ígéretemet és a botoxos sztorival próbáltam fedezni? Ezért nézett olyan gyanakodva a táskámba? Szeretnék bemasírozni az irodájába, ledobni a retikülömet, akár egy kesztyűt, és kijelenteni: „Rebecca Brandon, született Bloomwood tartja a szavát, uram!” Aztán talán kihívnám párbajra. – Ó, drágám! – Bonnie zaklatottnak tűnik. – Ez csak feltevés... – Nem, biztos vagyok benne, hogy igazad van. Azt hiszi, vásárolni voltam. Hát, jó. Higgye csak! – Előreszegem az állam. – Ezt fogom álcának használni. Hiszen végül is, Luke minél inkább azt feltételezi, hogy titokban vásárolgatok, annál kevésbé fog gyanakodni arra, hogy titokban partit rendezek. Az utcán sétálva eltölt az elhatározás. Ha Luke azt hiszi, vásárolok... akkor ezt is kapja. Méghozzá sokat!

Amikor este meghallom Luke kulcsát a zárban, már felkészültem. Élénk zöldcitrom színű pulcsi van rajtam, amit még sosem hordtam (teljes melléfogás, mégis mit gondoltam?), még mindig lóg róla az árcédula. Ezen van a bőrdzseki, amit kiárusításon vettem. Óvatosan visszaügyeskedtem rá a Whistles címkét, ami most kilóg, hozzá egy sál, egy nyaklánc meg egy élénk narancsszínű öv, amik közül még egyiket sem hordtam. Mármint terveztem, hogy hordom őket. Tudják. Mikor eljön a megfelelő pillanat. Lerángattam néhány puccos reklámtáskát a szekrény tetejéről, és a konyhaasztal alá dugtam őket, hogy épp csak kikandikálja-nak. Bedobtam pár Prada logós zsebkendőt a konyhai szemetesbe, egy-két számlát pedig félig a mikro mögé rejtettem. Minnie pizsamában és köntösben jár a nyomomban, kezében mézes kenyér, és elgondolkodva figyel. Amint meghallom, hogy Luke a konyha felé tart, biztos, ami biztos, azt mondom neki: – Sssshhh! – Sssshhh! – ismétli azonnal, és ujját az ajkára teszi. – Sssshhh, Anya! – Annyira komolyan néz, hogy muszáj nevetnem. Aztán elfoglalom a pozíciómat a konyhában, ellenőrzőm a tükörképemet a hűtő ajtajában, a legjobb divatpózomban. Amikor Luke belép, egész meggyőzően ugrom fel. – Megijesztettél, Luke! – kiáltom, és gyorsan lekapom a dzsekim, úgy, hogy a rózsaszín Whistles címke biztosan látszódjon. – Én csak... ez... ez semmiség. Egyáltalán semmi! – Gombóccá gyűröm a dzsekit, és a hátam mögé rejtem, miközben Luke töprengve méreget. Aztán a hűtőhöz megy, és kivesz egy sört. Ó! Talán a hűtőbe kellett volna tennem a blokkokat. Nem, az túl egyértelmű lenne. – Sssh, Apa! – néz rá fontosodva Minnie, ujja még mindig az ajkán. – Bújócska.

A lányom azt hiszi, ezt játszottam. (A bújócska Minnie kedvenc játéka. Azt leszámítva, hogy ez nem normális bújócska. Háromig kell számolni, aztán meg kell neki mondani, hova fog bújni az ember. Amikor pedig ő jön, mindig ugyanoda rejtőzik: a szoba közepére.) – Egy perc és játszunk, babám. Érdekes pulcsi – fordul hozzám, és felvonja a szemöldökét. Igaza lehet, mert úgy nézek ki, mint egy lime színű gumicukor. – Ősrégi! – vágom rá azonnal. – Réges-rég vettem. Megkérdezheted Suze-t. Hívd fel most, ha nem hiszed el! Gyerünk! – Becky... – nevet fel Luke. – Sosem mondtam, hogy nem hiszek neked. Miért vagy ilyen paranoiás? – Mert... – semmiért! – Az asztalhoz lépek, és titokban, de jól láthatóan alárúgom a táskákat. Látom, hogy Luke pillantása lesiklik, és beméri a tatyókat. Ha! Győzelem! – És mit csináltál ma? – kérdezi könnyedén, miközben a sörnyitóért nyúl. – Semmit! Nem mentem sehova! Istenem, mindig vallatsz, Luke! – A pulcsi alá tömöm a láncot, mintha próbálnám eldugni. Luke szóra nyitja a száját, aztán úgy tűnik, dönt, hogy mégsem, és inkább kinyitja a sört. Vidd a kupakot a szemétbe!... delejezem némán. Gyerünk, dobd a kukába! Igen! Koreográfusnak kellene lennem. Épp, mikor Luke kihúzná a kukát, mesteri időzítéssel átugrom a konyhán, és egyik kezem a fogantyúra teszem, hogy megállítsam. – Majd én! – mondom szuper-közönyösen. – Ne aggódj! Elintézem. – Csak ki akartam dobni – hökken meg Luke. Fölnyitja a tetőt, és én hagyom, hogy egy Prada zsebkendő épp csak feltűnjön, mielőtt újra megragadom a fogantyút. – Mondtam, hogy megcsinálom! – heveskedem. – Becky, minden oké! – Az egész szemetest kirántja, az feltárul, és a Prada zsebkendő kirepül a huzattól, mintha csak azt mondaná: „Itt vagyok! Nézz rám! Prada!” Egy pillanatig egyikünk sem szólal meg. – Anyám, mit keres az ott? – kérdezem magas, mesterkélt hangon, és igyekszem visszatömködni. – Ez régi. Nagyon, nagyon régi. Mármint, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára a Pradában. Vagy vettem Prada cuccot! Vagy bármit! – bököm ki, és még sosem volt a hangom ennyire bűntudatos. Tulajdonképpen tényleg kezd bűntudatom lenni. Úgy érzem magam, mint aki most merítette ki a hitelkártyáját, a cuccot pedig az ágya alatt rejtegeti. – Becky... – Luke végigsimít a homlokán. – Mi az ördög folyik itt? – Semmi! – Semmi – néz rám szkeptikusan. – Semmi az égvilágon – próbálok határozott és magabiztos lenni. Bár most azon tűnődöm, nem viszem-e túlzásba. Talán egy pillanatig se tudtam átverni. Talán azt gondolja: „Hát, az biztos, hogy nem vásárolni volt, de akkor mi mást akarna rejtegetni? Aha, tudom már, egy partit!” Pár pillanatig csak nézzük egymást. Nehezen lélegzem, kezem még mindig a kuka fogantyújára kulcsolódik.

– Talált? – töri meg Minnie hangja a varázst. A szoba közepén áll, kezét szorosan a szemére tapasztja. Ő így bújik el. – Becky! – jelenik meg Apu az ajtóban. – Jobb, ha kijössz! Csomagod jött! – Ó, oké – válaszolom meglepetten. Nem vártam csomagot. Vajon mi lehet? – Talált? – Minnie hangja kiáltássá erősödik. – Talált? – Megtaláltunk!– mondjuk gyorsan Luke-kal egyszerre. – Ügyes voltál, Minnie! – teszem hozzá, amikor kinyitja a szemét, és büszkén ránk ragyog. – Nagyon jól elbújtál! Kitől jött a csomag? – fordulok újra Apuhoz. – Egy teherautó a fashionpack.com-tól – válaszolja, míg mi követjük az előtérbe. – Úgy tűnik, elég sok minden. – Tényleg? – ráncolom a homlokom. – Az nem lehet! Nem vásároltam a fashionpack.com-ról. Mármint nem mostanában. Látom, hogy Luke töprengve néz rám; elpirulok. – Tényleg nem, jó? Ez valami tévedés! – Csomag Rebecca Brandonnak – mondja a futár, ahogy a bejárati ajtóhoz érek. – Ha itt aláírná... – előrenyújt egy elektromos kütyüt és egy tűt. – Várjon egy percet! – tartom fel a kezem. – Nem írok alá semmit. Nem rendeltem maguktól semmit! Mármint nem emlékszem, hogy bármit is rendeltem volna... – De igen, rendelt – feleli unott hangon, mintha ezt már sokszor hallotta volna. – Tizenhat tételt. – Tizenhatot? – Leesik az állam. – Megmutatom a nyugtát, ha szeretné – forgatja a szemeit, és visszamegy a teherautóhoz. Tizenhat tétel? Oké, ennek semmi értelme. Hogy rendelhettem tizenhat tételt a fashionpack.comról úgy, hogy nem is emlékszem rá? Alzheimerem van? Egy perce úgy tettem, mintha a vásárlás bűnébe estem volna, most meg valóra válik, mint valami rossz álom. Hogy történhet ez? Én csináltam valamit, hogy megtörténjen? Egyszer csak észreveszem, hogy Apu és Luke összenéznek a fejem felett. – Nem én voltam! – jövök ki a sodromból. – Nem rendeltem semmit! Ez biztosan valami fura számítógépes baki. – Becky, ne gyere már megint a számítógépes baki kifogással! – szólal meg Luke fáradtan. – Ez nem kifogás, hanem igaz! Nem én rendeltem ezt a cuccot! – Hát, valaki nyilvánvalóan megtette. – Talán ellopták a személyazonosságom! Vagy alva vásároltam! – mondom hirtelen ötlettől vezérelve. Te jó ég! Na, ennek tényleg van értelme! Ez mindent megmagyaráz. Titokban alvavásárló vagyok. Látom magam csendben felkelni, üveges tekintettel lejönni a földszintre, bekapcsolni a laptopom, és beütni a kártyaszámom... De akkor miért nem azt a csodás táskát vettem meg a Net-A-Porter-től, ami után annyira ácsingóztam? Az alvajáró énemnek nincs ízlése? Hagyhatnék egy cetlit az alvavásárló énemnek? – Alvavásárlás? – ráncolja a homlokát Luke. – Ez új.

– Nem, nem az – vágok vissza. – Az alvajárás nagyon gyakori betegség, majd rájössz, Luke. És szerintem az alvavásárlás is az. Minél többet gondolkodom ezen az elméleten, annál inkább igaznak érzem. Olyan sok mindent megmagyarázna az életemben. Sőt, kezdek kissé neheztelni azokra, akik belém kötöttek az évek során. Fogadok, hogy máshogy beszélnének velem, ha tudnák, hogy egy nagyon különleges betegségben szenvedek. – Iszonyú veszélyes felébreszteni azt, aki transzban van – magyarázom. – Szívrohamot kaphat. Hagyni kell. – Értem. – Luke szája remegni kezd. – Tehát, ha azt látom, hogy pizsamában felvásárlod a Jimmy Choo teljes online készletét, egyszerűen lépjek hátra és hagyjam, különben meghalsz szívelégtelenségben? – Csak ha az éjszaka közepe van, és üveges a tekintetem – magyarázom. – Drágám – nevet fel Luke –, mikor nincs ez így? Tényleg van bőr a képén! – Nekem nem üveges a tekintetem! – kezdem dühösen, amikor a pali visszaér a teherautótól. – Itt is van – mutat nekem egy papírt. – Tizenhat zöld Miu Miu kabát. – Tizenhat kabát7 – meredek a lapra hitetlenkedve. – Mi az ördögnek rendelnék én tizenhat kabátot ugyanolyan színben és méretben? Hogy őszinte legyek, megnéztem ezt a kabátot a neten, a kosárba is betettem, de végül soha... Megtorpannak a gondolataim. Hirtelen rémisztő kép jelenik meg előttem. A laptopom bekapcsolva a konyhában. Az oldal nyitva. Minnie felkapaszkodik a székre... Istenem, nem tehette! – Minnie, nyomkodtál gombokat Anya számítógépén? – fordulok hozzá iszonyodva. – Most viccelsz! – Luke megdöbben. – Ő nem tehette! – De igen! Tudja használni az egeret. És azon a honlapon van egy egykattintásos gomb. Ha elégszer ütött a billentyűzetre, és elégszer kattintott... – Azt akarod mondani, hogy ezeket Minnie rendelte? – kérdezi Apu ugyanolyan döbbenten. – Hát, ha nem én, és nem Luke... – Hova tegyem ezeket? – szakít félbe a futár. – A bejárati ajtóhoz? – Ne! Nem akarom ezeket! Vissza kell vinnie! – Nem tehetem! – rázza a fejét. – Ha vissza akarja őket küldeni, át kell vennie, ki kell töltenie a visszaküldési formulát, majd visszaküldeni. – De mi értelme átvenni? – kérdem frusztráltan. – Nem akarom ezeket! – Nos, javasolhatom, hogy ha legközelebb nem akar valamit, akkor ne rendelje meg? – gúnyolódik a futár, és rekedten nevet a saját viccén. A következő, amit látok, hogy nagy dobozt vesz ki a teherautó hátuljából. Kábé akkora, mint Apu. – Ez az összes? Akkor nem is olyan rossz, mint gondoltam. – Ez egy – javít ki a pali. – Mindegyik külön van csomagolva, fogassal együtt. – Máris másikat emel le. Irtózva figyelem. Mihez kezdjünk tizenhat nagy, bedobozolt kabáttal?

– Nagyon, nagyon rossz kislány vagy, Minnie! – szidom le önkéntelenül. – Ne rendelj Miu Miu kabátot az internetről! És én ezért... ezért... ezen a héten nem adok zsebpénzt! – Enyéééém doboz! – Minnie vágyakozva nyúl a dobozok után, mézeskenyere még mindig a kezében. – Mi ez az egész? – jelenik meg Anyu a bejáratnál. – Mik ezek? – mutat a hatalmas dobozokra. Így, sorban felállítva olyanok, akár a koporsók. – Volt egy kis kavírc – hadarom gyorsan. – Nem maradnak itt. Amint lehet, visszaküldöm. – Ez eddig nyolc... – emel le egy újabbat a pali. Látszik rajta, hogy ő ezt élvezi. – Összesen tizenhat van – közli Apu. – Talán néhányat betehetnénk a garázsba. – De a garázs tele van! – feleli Anyu. – Vagy az étkezőbe... – Nem! – Anyu vadul rázza a fejét. – Nem! Nem! Becky, most már tényleg elég! Hallod? Elég! Nem tudjuk tovább elviselni a cuccaidat! – Csak egy-két nap... – Mindig ezt mondod! Ezt mondtad akkor is, amikor ideköltöztél! Nem bírjuk tovább! Nem tudjuk elviselni a cuccaidat!– Hisztérikusnak hangzik. – Már csak két hét, Jane! – szorítja meg a vállát Apu. – Gyerünk! Még két hét. Meg tudjuk csinálni. Naponként számolunk vissza, emlékszel? Egyiket a másik után. Ugye? Mintha azt magyarázná neki, hogyan bírja ki a szülést vagy egy fogolytábort. Az, hogy mi itt lakunk, az ugyanolyan, mint egy fogolytábor? És hirtelen elönt a vakrémület. Ezt nem tehetem tovább Anyuval. El kell mennünk. El kell mennünk most rögtön, mielőtt teljesen becsavarodik. – Nem két hét! – mondom gyorsan. – Hanem... két nap! Ezt akartam elmondani. Két nap múlva kiköltözünk! – Két nap múlva? – ismétli Luke hitetlenkedve. – Igen! Két nap múlva! – kerülöm a tekintetét. Két nap elég idő, hogy összecsomagoljunk, és találjunk egy helyet, amit kibérelhetünk. – Tessék? – Anyu felemeli a fejét Apu mellkasáról. – Két nap? – Igen! A házzal hirtelen minden rendeződött, ezért kiköltözünk. El akartam mondani. – Tényleg elmentek két nap múlva? – Anyu úgy ismételgeti, mintha nem merné elhinni. – Megígérem! – biccentek. – Halleluja! – szól közbe a futár. – Aláírná, hölgyem? – Tekintete a kocsijára siklik. – Hé! Kishölgy! Követem a pillantását, és levegő után kapkodok. Francba! Minnie bemászott a teherautó vezetőfülkéjébe. – Vezet! – kurjongat vidáman, keze a kormányon. – Enyééém vezet! – Sajnálom! – Sietek, hogy leszedjem. – Minnie, mi a csodát művelsz? – kapom a szám elé a kezem. Az egész kormány mézzel van bekenve. Méz és morzsák díszítik az ülést, az ablakot és a sebváltót.

– Minnie! – kiáltom fojtott dühvei. – Rossz kislány! Mit műveltél? – Szörnyű gondolat csap le rám hirtelen. – Hol a kenyér? Mit csináltál vele? Hova... A tekintetem a lejátszóra téved. Ó... ördög és pokol!

A teherautósofőr hihetetlenül kedves volt, ha belegondolunk, hogy most szállított le tizenhat kabátot valakinek, aki nem is akarta őket, aztán pedig ennek a valakinek a lánya mézes szendvicset tömött a kazettás magnójába. Csak fél órába telt mindent kitakarítani, és megígértük, hogy veszünk neki egy csúcsszuper újat. Miután a teherautó eltűnik a feljáróról, Anyu és Apu a konyhába megy, hogy egy csésze teát készítsen, Luke pedig gyakorlatilag felvonszol az emeletre. – Két nap? – követel választ suttogva. – Két nap múlva elköltözünk? – Muszáj, Luke! Figyelj, kitaláltam, hogy legyen! Mi találunk egy bérelhető helyet, Anyunak azt mondjuk, hogy a házba költözünk, és mindenki boldog lesz. Luke úgy bámul rám, mint egy elmeháborodottra. – De meg akar majd minket látogatni! Erre nem gondoltál? – Nem engedjük neki! Lerázzuk, amíg a házügy rendbe nem jön. Majd azt mondjuk, hogy azt szeretnénk, hogy minden tökéletes legyen. Luke, nincs más választásunk! – teszem hozzá védekezően. – Ha tovább maradunk, ideg-összeroppanást fog kapni! Luke motyog valamit. Valahogy úgy hangzik, hogy „Én fogok rohadt idegösszeomlást kapni.” – Nos, neked van jobb ötleted? – vágok vissza, de Luke hallgat. – És Minnie-vel mi lesz? – kérdi nagy sokára. – Hogy érted, hogy mi lesz Minnie-vel? Természetesen velünk jön! – Nem így értettem – csettint a nyelvével. – Úgy értettem, mihez kezdünk vele? Gondolom, te is éppúgy aggódsz amiatt, ami történt, mint én. – A mézes szendvics? – kérdem elképedve. – Ugyan, Luke, nyugi! Ez csak olyasmi, ami minden gyerekkel előfordul... – Te tagadásban élsz! Becky, napról napra egyre vadabb lesz! Azt hiszem, extrém intézkedésekre van szükség, egyetértesz? Extrém intézkedésekre? Ez meg mit jelentsen? – Nem, nem értek. – Finom borzongást érzek a gerincem táján. – Nem hiszem, hogy extrém lépésekre lenne szükség, bármik legyenek is azok. – Szerintem meg igen – mondja síri hangon, és nem néz a szemembe. – Megejtek néhány hívást. Milyen hívásokat? – Luke, Minnie nem problémás gyerek – mondom, és a hangom kicsit megremeg. – Egyébként is kit hívsz? Senkit nem kellene felhívnod anélkül, hogy először megbeszélnéd velem! – Te azt mondanád, ne tegyem! – Elkeseredett a hangja. – Becky, valamelyikünknek muszáj tennie valamit. Meghallgatok néhány szakembert. – Előveszi a BlackBerry-jét, megnézi. Valami ugrik bennem egyet. – Milyen szakértőt? Hogy érted? – Megragadom a BlackBerry-jét.

– Mondd el! – Add vissza! – A hangja élessé válik, és kikapja a telefont a markomból. Döbbenten meredek rá, lüktet a vér az arcomban. Tényleg komolyan mondta. Tényleg nem akarta, hogy lássam. Minnie-ről van szó? Vagy... valami másról? – Mi ez a titok? – kérdezem végül. – Luke, mit rejtegetsz? – Semmit – hárít. – Van egy folyamatban lévő munka. Kemény ügy. Érzékeny ügy. Nem, szeretném, ha bárki tudná. Aha, oké. A BlackBerry-jére szegezi a tekintetét. Hazudik. Tudom. – Luke, valamit titkolsz előlem! – Nagyot nyelek. – Tudom, hogy igen. Egy pár vagyunk! Nem kellene titkolóznunk egymás előtt! – Te beszélsz! – Hátraveti a fejét, felnevet. – Drágám, nem tudom, hogy vásárlás-e, vagy hatalmas adósság, vagy tényleg botoxoztatsz... de valami van, amiről nem akarod, hogy tudjak. Nem igaz? Francba! – Nem, nincs! – felelem hevesen. – Egyáltalán nincs! Kérlek, hadd higgye, hogy a vásárlás az, kérlek, hadd higgye, hogy a vásárlás az... Hosszú, bizsergető csend után Luke vállat von. – Jó. Akkor... egyikünk sem rejteget semmit. – Jó! – szegem fel az állam. – Egyetértünk!

TIZENHÁROM Amint másnap reggel felkelek, hívom Bonnie-t, és üzenetet hagyok, hogy sürgősen hívjon vissza. Majd ő elmondja, mi folyik itt. Lent, a reggelinél csípős a hangulat; Luke félve néz rám, mintha nem tudná, mit mondjon. – Szóval – szólal meg végül tettetett vidám hangon. – Nagy nap a mai! Megpróbálok összehozni egy találkozót Sir Bemard Cross jobbkezével, Christian Scott Hughes-zal. Úgy hisszük, Sir Bernardot érdekelheti a klíma-technológia ügye. Istenem, milyen átlátszó! Nem fogja elmondani, akármi is van a BlackBerry-jén... Ehelyett bedob néhány unalmas infót a klímatechnológiáról, és azt hiszi, átvághat. – Csodás! – mondom udvariasan. Igazából tényleg le vagyok nyűgözve. Sir Bemard Cross hatalmas ember. (Minden értelemben: Állandóan benne van a hírekben, mert milliárdos, filantróp szélsőséges nézetekkel és kábé másfél mázsa.) – Christian Scott Hughes Sir Bernard kizárólagos igazgatója, és nagyon befolyásos – mondja Luke. – Ha őt megnyerjük, a nehezén túl vagyunk. – Miért nem találkozol Bemard Cross-szal személyesen? – kérdezem. Luke felnevet. – Sir Bernard nem találkozik csak úgy az emberrel. Mintha azt kérdeznéd, miért nem találkozol személyesen a királynővel? Ez nem így működik. Ügyvédekkel intézzük. Bejáratott a rendszer. Ezt egyáltalán nem értem. Ha a királynővel szeretnék találkozni, akkor megpróbálnám elérni, hogy találkozzam a királynővel. De ezt nincs értelme elmondanom Luke-nak, mert csak előadást tartana, hogy én mennyire nem értem, hogy az üzleti élet bonyolult. Mint amikor azt javasoltam, hogy hozzuk össze egymással a facér ügyfeleit. És különben sem nagyon érdekel Sir Bernard Nagyhasú. – És veled mi a helyzet? – Kiissza a kávéját. – A munkával minden rendben? – Virágzik! – büszkélkedem. – Az előjegyzési naptárunk zsúfoltabb, mint bármikor, és éppen most kaptam egy emailt a főnöktől, hogy milyen fantasztikus vagyok! Luke hitetlenkedve felnevet. – Nem tudom, hogy csinálod! Minden más szektor halott, de neked még mindig sikerül eladnod a drága tervezői ruhákat... – Hirtelen elsápad. – Becky, mondd, hogy nem magadnak adod el őket! Sértetten hápogok. Először is, ígéretet tettem, amit meg is tartok. Másodszor, ha így tennék, miért van rajtam olyan szoknya, amit három éve vettem a Barneys-ben? – Ha tényleg tudni akarod – felelem dölyfösen –, a Looknál egyedi módszerrel közelítünk az értékesítéshez, ami átsegít minket a nehéz időkön. Azt nem fogom elmagyarázni, hogy az „egyedi” azt jelenti, hogy „fénymásolópapír dobozokba rejtjük a ruhákat”. Luke-nak nem kell tudnia a munkám minden jelentéktelen kis részletéről, igaz?

– Hát, akkor sok erőt ehhez! – Luke lefegyverzően mosolyog rám. – Mennem kell. Add át üdvözletemet Suze-nak! Munka előtt találkozom Suze-zal, hogy megnézzük Ernie kiállítását, és remélhetőleg, összefussunk az igazgatónővel. (Mindenféle metsző megjegyzéssel készülök. Mire végzek vele, remegni fog a félelemtől.) Aztán Suze-zal a Lookba megyünk, arra a nagy promóciós fogadásra. Ez a másik ok, amiért most magasan jár a csillagom a munkahelyemen: az ötletem, hogy kössük össze Danny új kollekcióját a Shetland aprósüteménnyel, nagyon bejött! A kollekció középpontjában a skótkocka áll, úgyhogy tökéletes. Különleges ajánlatként kínálják, és együtt reklámozzák a két terméket, a Brit Gyapjú Terméktanács támogatásával. A promóciós fotózást pedig Tarkie farmjára szervezték szupervékony modellekkel a birkák közt. A legjobb az, hogy az egész az én ötletem volt, és most mindenki le van nyűgözve. Jasmine azt mondta a minap, hogy talán még igazgatóvá is kineveznek! Persze azonnal szerényen felnevettem, és elhessegettem: „Á, marhaság!” De már kitaláltam, mit vennék fel az első igazgatósági ülésre. Azt a fantasztikus halványsárga blézert az új Burberry Prorsum kollekciójából, alul sötét halszálkacsíkos nadrággal. (Gondolom, szabad új ruhákat venni, ha az ember bekerül valaminek az igazgatóságába. Ezt még Luke is tudja.)

Útban a St. Cuthbert felé két email jön a BlackBerry-mre, amitől ujjongani tudnék. Az első Bonnie-tól, amit nyilván tegnap éjjel küldött. Azt írja, máris negyvenhárman fogadták el a meghívást. Negyvenhárom! El sem hiszem, hogy Luke ennyire népszerű! Nem. Ez most rosszul jött ki. Persze hogy elhiszem! De akkor is! Negyvenhárom két nap alatt! És ebben még nincs is benne a Brandon Communications személyzete, akik még mindig nem tudnak a buliról, hanem azt hiszik, tréningezni fognak. A másik pedig a Kentish English Sparkling Vine-tól érkezett. Italokat adnak a partira! Ötven üveget küldenek! Csak annyit kérnek, hogy sajtóközleményt adhassanak ki és képeket közölhessenek Luke-ról és vendégeiről, ahogy magas minőségű terméküket élvezik. Tudják, sosem kóstoltam még a Kentish English Sparkling Vine-t, de biztosan isteni. Akaratlanul is büszkeséget érzek, miközben sétálok. Annyira jól csinálom! Megvan a sátor, a hidegkaja, az italok, a pom-ponok, és még egy profi, Alonso nevű tűznyelőt is szerződtettem, aki, ha akarjuk, country– és westernénekes is. (Nem aközben énekel country– és westerndalokat, miközben tüzet nyel. Olyankor átöltözik, és Alvinnak hívják.) A St. Cuthbert az egyik puccos fehér háztömbben van sok korláttal meg stukkóval. Már majdnem a kapuban vagyok, amikor megszólal a mobilom, és Suze számát jelzi ki. – Suze! – üdvözlöm. – Itt vagyok kint. Hol találkozunk? – Nem vagyok ott! Az orvosnál ülök. – Barátnőm hangja kétség-beesett. – Ernienek szörnyen fáj a füle. Egész éjjel fent voltunk. A Lookba sem tudok elmenni. – Jaj, te szegény! Akkor... menjek el?

– Nem, ne butáskodj! Nézd meg a kiállítást, és egyél egy sutit! Biztosan isteni lesz. Az anyukák fele mesterszakács. És megnézheted Ernie képét is – teszi hozzá, szinte csak úgy, mellékesen. – Persze hogy megnézem Ernie képét! – közlöm határozottan. – Mi pedig találkozunk, ha jobban lesz. – Mindenképpen! – Elhallgat. – És... hogy vagy? – kérdezi még. – Hogy haladnak a buli előkészületei? – Nagyszerűen, kösz! – felelem túláradó jókedvvel. – Mindent kézben tartok! – Mert Tarkie-nak és nekem az a remek ötletünk támadt, ha kávét szolgálnál fel... Belém nyilall az idegesség. Senki nem hiszi, hogy képes vagyok végigvinni, igaz? Mindenki azt gondolja, hogy teljesen inkompetens vagyok, aki még kávét se tud rendesen felszolgálni. – Suze, most mondom utoljára, nincs szükségem a segítségedre! – A szavak azelőtt törnek elő, mielőtt megállíthatnám őket. – Meg tudom oldani egyedül! Úgyhogy hagyj békén! Azonnal megbánom, hogy ilyen durva voltam. A vonal végén csend, és érzem, hogy elpirulok. – Suze – nagyot nyelek –, nem úgy értettem... – Tudod, Bex, néha az emberek segíteni akarnak. – szakít félbe remegő hangon. – És nem mindig rólad van szó, jó? Nem arról, hogy azt hisszük, nem tudod megoldani. Hanem arról, hogy Luke nem pusztán a férjed, hanem a mi barátunk is, és valamivel kedveskedni szerettünk volna neki. Tarkie azt találta ki, hogy a srácok a Shetland aprósüteménynél találjanak ki egy új receptet csak Luke-nak. És arra gondoltunk, felszolgálhatnánk a partin a kávéval. De ha ilyen tüskés vagy, akkor nem! Felejtsd el, mennem kell! – Suze... Túl késő. Letette. Megpróbálom újratárcsázni, de foglalt. Istenem! Nagyon megbántottnak tűnt. Talán kicsit tényleg túlságosan hárítottam. De honnan tudhattam volna erről a különleges aprósüteményről? Pár percig csak remegve állok. Írjak neki sms-t? Nem. Most túl mérges. Várok, amíg megnyugszik kicsit. Vagy esetleg alszik rá egyet. Most nem tehetek semmit. Akár be is mehetnék, és ehetnék egy sütit. Besétálok a kapun, elhaladok a csevegő anyák mellett, és követem a kiállításra vezető nyilakat. Tágas, parkettás teremben tartják, és már világos, miről beszélt Suze a sütikkel kapcsolatban. Egy asztal tömve van díszített puszedlikkel és apró csokis sütivel; meg van rengeteg lebarnult anyuka csípőfarmerben, kávéval a kezükben, és barátságtalan tekintettel méregetik az árukat. Ha csak a szemükkel esznek belőle, akkor miért vesződtek azzal, hogy elkészítsék? – Helló! – lépek egy asztalhoz, ahol jól öltözött, szőke nő szolgál ki. – Egy csokisat kérek. – Hogyne! – Aprócska sütit nyújt egy szalvétán. – Öt font lesz. Öt guba? Két falatért? – Mindent az iskoláért! – Trillázva felnevet, csilingel, akár a jégcsap, az ötösemet pedig beteszi egy kockás filccel borított dobozba. – Maga az új „sütifelelős Anyuka”?

Mert mi keddre vártuk a díszített mézeskalácsházakat, és kicsit csalódást okozó választ kaptunk... – Nem vagyok anyuka – javítom ki gyorsan. – Legalábbis nem itt. Én csak látogató vagyok. A lányom még nem iskolás. – Á! Értem! – A szemében lévő érdeklődés kihuny. – És hová jár majd a lánya? – Nem tudom. – A hangomat elnyomja az, hogy rágom a sütit, ami eszméletlenül finom. – Még csak kettő. – Két hónapos – bólogat a nő sokat tudóan. – Hát, akkor ideje begyújtani a rakétákat... – Nem, kettő. – Lenyelem a sütit. – Kétéves. – Kétéves? – A nő döbbentnek tűnik. – Még el sem kezdte? – Izé... nem. – Még sehova nem íratta be? – Hatalmas, rángatózó szemekkel mered rám. – Sehova? Oké, ez a nő kikészít ezekkel a szuperfehér fogaival, és idegbajos modorával. Rendben, tudom, hogy tele vannak az iskolák meg minden. De ugyan már, még az új Prada táskára is csak egyéves a várólista! Csak nincs olyan suli, ami különlegesebb, mint egy limitált kiadású Prada táska? – Nagyon köszönöm a sütit! – Gyorsan továbbállok. Kicsit aggódom. Mintha lekéstem volna egy hajót, és még csak azt sem tudtam, hogy van hajó. Kellene egy Vogue az iskolákról. Kellene egy havi „Ezt kell tenni” lista, meg egy „Legújabb trendek” rész, meg időpontok a várólistákhoz. Akkor tudnám. Egyébként emiatt nem fogok bekattanni. Minnie simán bejut egy klassz suliba, tudom, hogy így lesz! Vajon Madonna melyik iskolába küldi a gyerekeit? Nem mintha a sztárok miatt küldeném Minnie-t bármelyik iskolába is. Dehogy! De mégis. Talán megnézem a neten. Csak puszta kíváncsiságból. Veszek egy kávét, aztán elindulok a képek felé. A legtöbb festményen virágok vannak. Amikor odaérek Ernie képéhez, pont a sarokba, kicsit megijedek. Ez... másmilyen. Nagyon sötét és pacás, és egy bárányt ábrázol sötét háttér előtt, ami talán mocsár... Á! Ha jobban megnézem, azt hiszem, a birka döglött. Oké. Nincs azzal semmi gond, ha valaki halott birkákat fest, ugye? A szájából folyó vér pedig egészen realisztikus. Ezt elmondom majd Suze-nak, ha kibékülünk. Igen, azt fogom mondani: „Imádtam a vért! Olyan... megindító volt!” – ... hihetetlenül undorító! – Fúj! – Észreveszem a csapat lányt, akik a festményt nézik. Egyikük, akinek tökéletes szőke franciafonata van, a szájára tapasztja a kezét. – Rosszul vagyok! – jelenti ki. – Tudjátok, ki festette ezt? Ernest. – Mindig csak birkákat fest – gúnyolódik egy másik. – Csak azt tudja. A többiek gonosz kacajban törtek ki, én pedig dühösen bámulok rájuk. Mindegyikük a hosszúlábú szuka, Alicia kicsinyített másának látszik. Megszólal a csengő, mire elsietnek; kapóra jött, mert különben még valami tiszteletlent és éretlent mondtam volna, amiben szerepelt volna a „tehén” szó.

Hirtelen feltűnik egy sötét hajú, kontyos nő, akit királynői lég kör vesz körül, ahogy belibeg a terembe. Kecsesen rámosolyog az emberekre, és röviden elbeszélget velük. Feszülten figyelem, ahogy közeledik. Igen! Tudtam. A kardigánja hajtókáján lévő kitűzőn az áll: „Harriet Grayson MA, igazgatónő”.Ő nehezíti meg Ernie életét. Na, most én nehezítem meg az övét! Különösen, hogy bűn tudatom van, amiért ráripakodtam Suze-ra. – Helló! – Rám mosolyog, és kinyújtja a kezét. – Attól tartok, se– gítenie kell, maga a fogadóbizottság tagja? – Ó, én nem szülő vagyok – kezdem. – Én... Már-már belekezdenék az „Én vagyok Ernest Cleath-Stuart keresztanyja, és néhány mondandómat közölnöm kell önnel” mondókába. De hirtelen sokkal jobb ötletem támad. Itt senki nem ismer, igaz? – Valójában profi műalkotás-kutató vagyok – közlöm könnyedén. – Műalkotás-kutató?– néz rám meghökkenve. – Igen, Rebecca Bloomwood professzor, a Guggenheim ifjúsági osztályáról. Sajnálom, nincs nálam kártya. – Határozottan, üzletiesen rázok vele kezet. – Üzleti ügyben vagyok itt. Mi, kutatók, szeretünk inkognitóban meglátogatni iskolai kiállításokat, hogy új tehetségeket fedezzünk föl. Én éppen itt leltem egyre. Ernie sötét, pacás festményére mutatok. Az igazgatónő bizonytalanul követi a mozdulatom. – Az Ernest Cleath-Stuarté – közli végül. – Ernest igen érdekes gyermek. – Hallatlanul tehetséges, de gondolom, ezt önnek nem kell mondanom – biccentek komoran. – Nézze, milyen finoman helyezi el az üzenetet a... textúrába! – A birkára mutatok. – Nézze ezt a formát! Olyan könnyű alábecsülni! De profiként azonnal észrevettem! Az igazgatónő összeráncolt homlokkal mered a festményre. – Valóban – mondja végül. – Biztos vagyok benne, hogy egy olyan kiváló iskola, mint ez, kiemeli ezt a különleges gyermeket, és gondozza a tehetségét. – Kutató szemekkel mosolygok rá. – Mert higgye el, ez valami egészen különleges! Kapott már a fiú művészeti ösztöndíjat? – Hogy Ernest? Ösztöndíjat? – Úgy tűnik, az igazgatónőt már az ötlet is teljesen kiüti. – Előre látom, hogy más iskolák elorozzák ezt a rendkívüli tehetséget. – Ismét rámosolygok, majd az órámra nézek. – Sajnos most mennem kell, de köszönöm a rám szánt idejét. – Hadd mutassam meg néhány más tanuló művét is! – siet mellettem az igazgatónő, miközben én a kijárat felé tartok. – Ezt egy igazán tehetséges gyermek, Eloise Gibbons készítette, aki most hagyott itt minket... – A pipacsmezőt ábrázoló festmény pont olyan, mint egy Van Gogh. – Utánzat! – közlöm elutasítóan, alig vetve rá egy pillantást. – Nagyon köszönöm! Könnyedén sétálok az iskola kapuján át a járdára, ajkaimat összeszorítom, hogy fel ne nevessek. Ha! Talán most majd értékelik Ernestet. És komolyan mondtam! Jó, kicsit bizarr, de Ernie döglött birkája volt az egészben a legjobb.

A Look előtt parkoló limóból, a földszinten csoportosuló lányokból, akik autogramokat hasonlítgatnak össze a pólóikon, már tudom, hogy Danny itt van. A legfelső emelet konferenciaterme felé tartok; amikor belépek, már tart a fogadás. A tányérokon mindenfelé Shetland aprósütemény, a falakon képek az új kollekcióról, az asztal körül számtalan üzletember. Danny középen ül, mint egy páva, élénk kék és zöld kabátot hord a farmerje felett. Amint meglát engem, integet, és megpaskolja a mellette lévő széket. A Look valamennyi vezetője itt van, és még néhányan, akiket nem ismerek; ők biztos a Shetland aprósüteménytől jöttek, valamint Luke barátja, Damian, aki Tarkie tanácsadója lett. Brenda a marketing osztályunkról Power Point előadást tart, és valami grafikont mutogat a Danny Kovitz kollekció előrendelésének előző és ez évi számairól. – Elképesztő! – magyarázza. – Még sosem volt ekkora sikerünk. Úgyhogy köszönet Danny Kovitznak a csodás együttműködésért, a Shetland aprósüteménynek pedig, hogy csatlakozott, és most mind együtt dolgozunk! – Fantasztikus munkát végeztetek, srácok! – mondja Danny. – Hé, Becky, el kellett volna jönnöd Skóciába a fotózásra! Nagy ban-záj volt! Megérkeztek már a skótdudák, Zane? – fordul most a festett vörös hajú fiúhoz, aki a széke mögött ácsorog. Ő biztosan az egyike Danny öttrillió asszisztensének. – Izé... – Zane máris szorongó tekintettel húzza elő a telefonját. – Ellenőrizhetem... – Skótdudákat vettél? – kuncogok akaratlanul is. – Tudsz rajta játszani? – Kiegészítőnek. Hidd el, ez lesz az új MENŐ cucc! Hé, kellene pár skótduda a kirakatba! – Danny Kathy-hez fordul, a beszerzési igazgatóhoz, aki máris felkapja a jegyzetfüzetét, felírja, hogy „Skótduda”, és háromszor aláhúzza. – Ezenkívül rendkívül izgatottak vagyunk az előzetes hírverés miatt – folytatja Brenda. – Danny már megemlített minket a Vogue-ban és a Telegraphban, Lord Cleath-Stuart pedig nemrégiben adott interjút a Style Central magazinnak. – Tarkie a Style Centralban? – meredek a nőre, és legszívesebben felnevetnék. A Style Central azoknak az avantgárd tervezőknek és divattervezőknek a legalapvetőbb Bibliája, akik olyan helyeken élnek, mint Hoxton. Tarkie pedig... hát... ő Tarkie. Úgy értem, még mindig az etoni krikettpulcsiját hordja. – Velem volt – magyarázza Danny. – Ne aggódj, a legtöbbet én beszéltem. Isteniek lettek a képek! – teszi hozzá. – Nem félt feszegetni a határait. Tarquie-nak van egy igazi, kísérletező oldala is, tudod? – Tényleg? – kérdem kétkedve. Ugyanarról a Tarquinról beszélünk? Arról, aki még mindig karbolszappannal mos arcot, mindegy, hány üveg drága arcvizet vesz neki Suze? – Nos, akkor... – Trevor, az üzletvezető most szólal meg először. Mindenki felé fordul, hogy meghallgassa. – Most, hogy mind összegyűltünk, még valakit szeretnék kiemelni ennél az asztalnál. Becky volt a személyzet azon kreatív tagja, aki felvetette ennek az együttműködésnek az ötletét. Először is ő ismertette meg Danny Kovitzot üzletünkkel, most pedig létrehozta ezt a kapcsolatot a Shetland aprósüteménnyel. Szép munka, Becky! Halk taps hangzik fel; szerényen körbemosolygok, de Trevor felemeli a kezét, hogy elhallgattassa az ünneplést.

– De nem csak erről van szó. Mint mindannyian tudjuk, most nehéz idők járnak. Becky részlege ugyanakkor az elmúlt hónapban 17 százalékkal emelte az eladásokat! Hatásszünetet tart, ami alatt mindenki tisztelettel vagy gyűlölettel néz rám. Gavin, a férfi ruhaosztály igazgatója durcás arcot vág és kivörösödik a nyaka. – Ráadásul Becky vásárlói visszajelzései is hihetetlenek – teszi hozzá Trevor. – Jamie, felolvasnál néhányat? – Természetesen! – Jamie a közönségszolgálattól lelkesen bólogat. – Az első Davina Rogerstől, egy orvostól: „Kedves Uram! Dicsérni szeretném a Személyes Vásárlási Tanácsadó Részleget és különösen Rebecca Brandont! Ezekben a nehéz időkben nagyon sokat jelent számomra az ő körültekintő és diszkrét hozzáállása a vásárláshoz. A jövőben sokszor visszatérek még.” Akaratlanul is ragyogok az örömtől. Fogalmam sem volt, hogy Davina levelet írt! Küldött magáról egy fotót emailben a fogadásról. Tényleg észbontóan nézett ki az Alberta Ferretti ruhában! – Itt egy másik – vesz újabb lapot a kezébe Jamie. – „Végre valaki megérti, hogy mire van szükségük a nőknek, és mit akarnak, ha vásárolnak. Nagyon köszönöm! Chloe Hill”. Emlékszem Chloe Hill-re. 10 darabot vásárolt az új Marc Jacobs kollekcióból, és az üzletben hagyta őket. Úgy intéztük, hogy másnap Janice, a ruhákkal egy szemeteszsákban, a házánál kószáljon, és tegyen úgy, mint egy szomszéd, aki, mivel készül visszaköltözni Új-Zélandra, megszabadul a felesleges ruháktól. Chloe férje is ott volt, és csont nélkül bevette. (Az egyetlen döccenő akkor történt, amikor azt javasolta, hogy Chloe odaadhatna pár ruhát a takarítónőjüknek, majd kicsinyességgel vádolta a nejét, mikor az közölte, hogy soha az életben!) – E teljesítmény elismeréseként – mondja most Trevor –, szeretnénk átnyújtani Beckynek ezt a kis ajándékot, és megkérdezni: Hogy az ördögbe csináltad? Legnagyobb elképedésemre nagy csokor virágot varázsol elő az asztal alól, átnyújtja nekem, és tapsolni kezd. – Nem kétséges, kit választunk „Az Év Alkalmazottjának” jövő hónapban – kacsint rám. – Gratulálok, Becky! – Hűha! – Önkéntelenül elpirulok örömömben. – Nagyon szépen köszönöm! Az Év Alkalmazottja! Tök király! Az ember kap öt rugót! – De most komolyan! – folytatja Trevor szinte azonnal. – Hogy csináltad, Becky? Elárulnád a sikered titkát? Elhal a taps. Az asztal körül mindenki feszülten vár a válaszomra. A virágok közé rejtem az arcom, megszagolom őket, húzom az időt. A helyzet az... hogy nem biztos, hogy el akarnám mesélni a sikerem titkát. Valami azt súgja, hogy itt senki nem értékelné, hogy szemeteszsákokban szállítjuk a ruhákat. És ha mégis, akkor is nekiállnának rázós kérdéseket feltenni, például mikor vezettük be ezt a kezdeményezést, ki engedélyezte, és hogy illeszkedik ez a cég üzletpolitikájába. – Ki tudja? – nézek fel végül mosolyogva. – Talán csak minden vásárlóm támogatni szeretné a gazdaságot. – De miért csak a te részlegeden? – néz Trevor idegesen. – Becky, fel szeretnénk használni a módszereidet és minden osztályunkon alkalmazni őket, legyen az akár különleges termék... eladási technika...

– Talán az osztály elrendezése miatt – találgat egy fiatal, szemüveges srác. – Igen, jó ötlet! – vágom rá gyorsan. De Brenda rázza a fejét. Az a baj, hogy ő elég okos. – A kulcs szerintem a vevőszolgálat – mondja. – Szerintem valahogy jó gombokat nyomsz meg. Megfigyelhetnélek pár napig? Te jó ég! Ki van zárva, hogy Brenda ott lófrálhasson! Azonnal rájönne, mit művelünk, és elfecsegné Trevomak. – Nem hiszem – mondom gyorsan. – Jasmine-nel nagyon jól dolgozunk csapatként, mindenki más nélkül. Aggódom, hogy ha megbolygatjuk a formulát, akkor kockáztatjuk a sikert, amit eddig elértünk. Látom, hogy a „kockáztatni” szó szöget üt Trevor fejébe. – Nos, szerintem, most hagyjuk – mondja nyomatékosan. – Csak tedd, amit szoktál. Jó munkát mindenkinek! – Hátratolja a székét, és rám néz. – Danny, Becky, mit szólnátok egy jó kis ebédhez? Ha megfelel, Gordon Ramsaynél foglaltunk asztalt. – Igen, jó! – felelem boldogan. Ebéd Gordon Ramsaynél a cégvezetővel! Az Év Alkalmazottja! Haladok az igazgatóság felé! Miközben Trevor elintéz egy hívást, Danny hozzám húzza a székét. – És, hogy alakul a buli? – Ssshhh! – meredek rá. – Ne ilyen hangosan! – Csak voltam ezen a divatbanzájon Shoreditchben múlt héten, és eszembe jutottál. – Rágóval kínál. – Nem tudom, melyik biztonsági szolgálatot használod, de a Fifteen Star Security nagyon nincs formában. A kidobók például tök agresszívak voltak, a parkolószolgálat meg cammogott. Szóval, ha őket szerződtetted, gondold újra! Egy percig képtelen vagyok válaszolni. Kidobók? Parkolószolgálat? Még csak eszembe se jutottak. – Hát, akkor azt a céget biztos nem fogom alkalmazni – mondom olyan meggyőzően, amennyire tudom. – Király! – Danny feldobja lábát a székre. – Kiket akarsz? – Én... izé... még tárgyalok a biztonsági intézkedésekről. Nincs gond. Semmi pánik. Csak hozzá kell írnom a listához: Foglalj le kidobókat és parkolószolgálatot! – De a mosdók remekek voltak! – teszi hozzá lelkesen. – Mind külön sátorban, és mindenki kapott lábmasszást. Te fogadtál lábmasszőröket? Nem tudok válaszolni. Túlságosan letaglóz a rémület. Mellékhelyiségek. A francba! Azokról hogy feledkezhettem meg? Azt hittem, hogy kétszáz ember majd Janice mosdóját hasz nálja? Titokban a kezemre írom egy golyóstollal, hogy „Bérelj klotyót!”. – Persze, hogy lesznek lábmasszőrök! – felelem hanyagul. – És kézmasszőrök. És... reikisek. Nem hagyom, hogy valami hülye shoreditchi divatbanzáj lepipálja az én partimat! – Nagyszerű! – csillog a szeme. – És Luke-nak fogalma sincs? – Nincs. És vedd vissza a hangod! – Hát, nem tart sokáig. Soha, senki nem tudott még úgy meglepetéspartit szervezni, hogy az teljes titokban maradjon. – De igenis lehetséges! – vágok vissza morcosán, de Danny csak rázza a fejét.

– Én mondom neked, Becky, valami marha úgyis elkotyogja. Hé, nézd mit csináltam a keresztlányomnak! – Apró skótkockás pólót varázsol elő, amin élénk rózsaszín betűkkel az áll: „Minnie a csúcs”. Danny-vel mindig ez van. Épp, amikor már fejbe kólintanád, mert olyan idegesítő, előrukkol valami nagyon édessel, amitől újra beleszeretsz. Önkéntelenül átnyalábolom és megölelem. De te jó ég! Mi van, ha igaza van?

Hazaérek, csörög a mobilom, végre Bonnie hív vissza. – Bonnie! – rejtőzöm a bokrok közé. – Hogy vagy? – Jól, köszönöm! – A hangja kicsit furcsa, nem a szokásos. – Minden rendben! Gyanakodva meredek a telefonra. – Bonnie, mi a baj? Úgy tűnik, aggaszt valami. – Hát, az az igazság... Luke nem reagált túl jól, amikor az előbb megemlítettem a tusfürdőjét. Voltaképpen elég ingerlékeny lett velem. – Ó, sajnálom! – felelem bűntudatosan. – Ne aggódj emiatt! Egy próbát megért. És nálad hogy mennek a dolgok a partival? – Ma sok visszaigazolást kaptunk. Aktát készítettem a részletekről és a külön kívánságokról. – Külön kívánságokról? – visszhangzom bizonytalanul. – Érkezett kérés vegetáriánus ételre, kóser ételre, gluténmentesre... Gondolom, az ételszállítók megoldják. Ezenkívül az egyik vendégnek várakozóhelyre van szüksége a sofőrje számára, egy másiknak egy helyre, ahol megetetheti a gyerekét, egy miniszter előreküldené a biztonsági emberét, hogy átvizsgálja a terepet... – Jó! Semmi gond! Próbálok magabiztosnak és mindenre képesnek tűnni, de belül kicsit megingok. Mióta lettek a születésnapi partik ilyen bonyolultak? – Becky? – Bocs! – rángatom vissza az agyam. – Bonnie, van itt még valami. Lenne egy kérdésem. – Mély lélegzetet veszek. – Luke titkol előlem valamit? Csend támad, a szívem majd’ megáll. Tudtam. – Minnie-ről van szó? Légy őszinte! – Nem, drágám! – feleli döbbenten. – Luke egyáltalán nem beszél Minnie-ről. – Ó! – megdörzsölöm az orrom. – Akkor a munkájával kapcsolatban? Újabb csönd. A válasz nyilvánvalóan „igen”. Hirtelen rosszat sejtek. – Bonnie, azt hittem, a barátom vagy! – mondom végül. – Miért nem mondod el, mi folyik itt? Valami gond van? Újabb bírósági per? – A fejemben szörnyű lehetőségek cikáznak. – Luke bajban van? Csődbe ment? – Nem! – vág közbe Bonnie gyorsan. – Becky, kérlek, ne gondolj semmi ilyesmire! – Akkor mire gondoljak? – Nyugtalanságomban felcsap a hangom. – Tudom, hogy Luke meg akar óvni minden bajtól, de hogy segítsek neki, ha nem tudom, mi a baj? – Becky, kérlek, ne légy dühös! Nincs semmi baj! Ez csak egy... új ügyfél. – Ó!

Ezzel kifogta a szelet a vitorlámból. Nem erre számítottam. Bár most, hogy visszagondolok, Luke említett még egy új ügyfelet, nem? De mi ebben olyan nagy titok? – Ki az? – Nem mondhatom el – feleli Bonnie vonakodva. – Luke külön megkért rá, hogy ne említsem neked. Úgy gondolta, esetleg... túl– ságosan izgatott lennél. Először látni akarta, hogy alakul. – Túlságosan izgatott? – Felháborodva meredek a telefonra. – Bonnie, muszáj elmondanod! – Nem tehetem! – De igen! Egy csapat vagyunk, emlékszel? – Nem tehetem! – Bonnie hangja fájdalmas. – Becky, meg kell értened, hogy Luke a főnököm... – Én pedig a barátod vagyok! A barátok pedig fontosabbak, mint a főnökök! Ezt mindenki tudja! Csend, aztán Bonnie ezt suttogja: – Becky, mennem kell! Holnap beszélünk! Leteszi, én pedig figyelem, hogy alszik ki a telefon fénye. A pázsit közepén álló fűzfához sétálok, és leülök az öreg fapadra. Őszintén szólva kicsit nyugtalan vagyok. Mi van Luke-kal? És hogy birkózzam meg ezzel a partival? Azt hittem, jól csinálom, büszke voltam magamra. De most pánikolok. Biztonságiak. Parkolószolgálat. Kóser kaja. Klotyók. Lábmasszőrök. Istenem, istenem! Miből telik nekem mindenre? Miért gyártottam ennyi ideig a hülye pomponokat? Mire kellene még figyelnem? Suze tudná. Ő állandóan puccos partikra jár. De őt nem kérdezhetem meg. Most nem. Felpattintom a BlackBerry-m és végiggörgetem a visszajelzések listáját. Minél több nevet olvasok, annál rosszabbul érzem magam. Miért nincsenek Luke-nak normális barátai? Miért ilyen puccos és fontos ember mindegyikük? Ők grandiózus fogadásokhoz szoktak kis helyeken. Ők márványoszlopokhoz szoktak, vonósnégyeshez, meg fehérzakós pincérekhez... – Becky? – néz ki Anyu aggodalmas arccal a bejárati ajtón. – Jól vagy, drágám7 – Jól! – felelem vidáman. – Csak... gondolkodom. Nincs az az isten, hogy beismerjem, a parti miatt aggódom. Anyu eltűnik, én pedig a hüvelykujjam körmét rágcsálom. Hát, nincs más választásom, igaz? Le kell foglalnom a kidobókat, a klotyókat, a masszőröket, mindent. És ki is kell fizetnem... valahogy. Összerándulok, ha a pénzügyeimre gondolok. A közös bankszámláról nem vehetek ki pénzt, mert akkor Luke észreveszi. És a sajátomról sem, mert onnan meg nincs mit. És kizárt, hogy a bank megemelje a hitelkeretem. Most nem. A kártyáim felét pedig már kimerítettem. A hitelcégek olyan zsugoriak manapság. Esetleg felhívhatnám a régi bankosomat, Derek Smith-t, és esdekelhetnék nála egy különleges parti-hitelkeretért? Ő biztos megértené. Ráadásul mindig szerette Luke-ot, talán őt is meghívhatnánk...

Hirtelen kiegyenesedem. Nem, megvan! Előre elkérem Trevortól az Év Alkalmazottja pénzemet. Nem utasíthat vissza, igaz? Azok után, amiket mondott rólam, nem. Végül is, ha már ott vagyok... miért nem kérek fizetésemelést? A megkönnyebbüléstől majdnem hangosan felnevetek. Miért nem gondoltam erre előbb? Most adott nekem virágot, az isten szerelmére! Kilométeres körzetben enyém a legjobb részleg. Fittyet hányok a trendekre. Világos, hogy emelés járna. Négyszemközti találkozót kérek, és nyugodtan kicsi, de jelentős emelést kérek, és az az Év Alkalmazottjának járó pénzzel együtt mindenre elég lesz. Talán egy közepes méretű, de jelentős emelést. Még jobb! És közben rákeresek a Google-on „a drága, luxusparti tervezés részleteire” és megnézem, mit felejtettem el. Ezerszer jobban érzem magam. Felkelek a pádról és a ház felé indulok, amikor üzenet jön a telefonomra, Bonnie-tól. Drága Becky! Mardos a bűntudat. Úgy érzem, igazad van. A barátságod mostanra nagyon sokat jelent nekem, a barátságnak pedig fontos része a bizalom. Ezért én megbízom benned, és egy külön sms-ben elküldöm annak az új ügyfélnek a nevét, akit Luke titkol előled. (Jó oka van rá, erről biztosíthatlak.) Kérlek, ezeket az üzeneteket olvasás után azonnal töröld ki! Remélem, és bízom abban, hogy tiszteletben tartod a tényt, sokat kockáztatok azzal, hogy közlöm ezt az információt. Kérlek, próbáld meg nem elárulni Lukenak, hogy tudsz róla! Részedről szükség lesz némi önuralomra. Szerető barátod: Bonnie A szavait olvasva meghatódom. Bonnie tényleg a barátom. Én pedig az övé. És ez az, ami számít. Már szinte nem is érdekel az új kliens neve. Biztos csak valami uncsi pénzügyi nagyágyú, akiről valószínűleg még csak nem is hallottam. Ami azt illeti, hogy szükségem van önuralomra... Az Isten szerelmére! Néha azt hiszem, hogy akik a PR szakmában dolgoznak, elkezdenek hinni a saját fontosságukban. Megnyomom a „Válasz” gombot, és írni kezdek: Kedves Bonnie, nagyon szépen köszönöm! Nagyszerű barátom vagy! Ne aggódj, Luke semmit sem fog tudni arról, hogy tudom az ügyfél nevét, és tényleg nem hiszem, hogy az önuralom probléma lenne... Pittyegés szakít félbe. Ó, lehet, hogy ez Bonnie második üzenete. Lehet, meg is nézem, mielőtt folytatom. Kattintok, várom, hogy az üzenet feltűnjön a képernyőn. Csak két szóból áll. Egy percre kővé válok, pislogok, nehezen tudom felfogni, amit látok. Sage Seymour Sage Seymour, a filmsztár? Ő az új kliens? De... de... hogy a csudába... Nem, ez nem lehet igaz! Ez nevetséges. Luke sosem képvisel filmsztárokat. De Bonnie nem mondta volna, hacsak... Sage Seymour? Hogy történt ez? Hogy jutott el Luke addig, hogy öreg bankárok helyett színésznőket képvisel? És miért hallgat erről ennyire?

Mindjárt elájulok. Újra és újra a képernyőre nézek, hogy lássam, még mindig ugyanaz áll-e rajta. Sage Seymour a valaha volt legklasszabb filmsztár. Benne volt abban a nácis filmben. Azt a mesés gyöngyös ruhát viselte az Oscaron. Mindig, mindig, mindig találkozni akartam vele! És Luke találkozott vele? Neki dolgozik! És MIÉRT NEM MONDTA EL NEKEM?

Sage Seymour – Google Keresés Javaslatok: Google Föld Google Térkép Google.com Google Hullám Google Fordító Google Chrome Google Hang Legutóbbi keresések: sage seymour luke brandon sage seymour luke brandon új sajtos sage seymour becky brandon sage seymour divat jimmy choo 50 százalékos leárazás madonna gyerekei iskola Claudia schiffer gyerekei iskola drága luxus parti szervezési részletek olcsó luxus parti szervezési részletek parkolószolgálat oxshott alexander wang kézitáska alexander wang kézitáska kiárusítás venetia carter lejáratva és tönkretéve sage seymour pink úszómedence sage seymour új legjobb barátnő

TIZENNÉGY Nem hiszem el, hogy Luke nem mesélt nekem Sage Seymourról! Én soha, de soha, de soha nem titkolnék el előle ekkora hírt. Sőt, igazából meg vagyok döbbenve. Szerinte így működik a házasság? Az egyik fél ismer egy filmsztárt, és nem avatja be a másikat? Persze, azt nem hagyhatom, hogy Luke rájöjjön, hogy tudom, mert akkor visszaélnék Bonnie bizalmával. De néha-néha vethetek rá szúrós pillantásokat, mintha azt mondanám: „Nocsak, valakinek nagy titka van, igaz?” – Becky, valami baj van? – néz rám Luke töprengve, miközben két hatalmas zsákot cipel a költöztető teherautóhoz. A fiúk egy órája érkeztek, és mi már majdnem mindent felpakoltunk. – Nincs! – felelem csípősen. – Mi baj lehetne? Luke egy pillanatig az arcom vizsgálja, aztán felsóhajt. – Jó ég! Értem már! – Lehajítja a zsákot és átölel. – Tudom, hogy nehéz nap ez neked. Persze klassz, hogy lesz saját helyünk, de boldogok voltunk itt. Egy korszak lezárul. Nem a „lezárul egy korszakról” van szó! – akarok rákiáltani. Kit érdekel? Hanem, hogy „Miért nem hagytad, hogy találkozzam a híres filmsztárral?” Egyszerűen nem hiszem el, hogy kihagytam ezt a nagyszerű lehetőséget. Mostanra már akár együtt is vacsorázhattunk volna. Mostanra akár össze is melegedhettünk volna. Sage-dzsel számot cserélhettünk volna, már legjobb barátnők lehetnénk, és meghívott volna a kagylórózsaszín mozaikos úszómedencés malibui otthonába. Mesésen néz ki! Látom magunkat gumimatracon úszkálni, iszogatni, az élet dolgairól csevegni. Elmondhatta volna nekem, mitől ilyen csodásan mézszínű a haja, én pedig elmesélhettem volna neki, pontosan hol szúrta el az előző barátjával. (Mert egyáltalán nem értek egyet a Heat magazin újságírójával. A szakítás nem volt elkerülhetetlen!) Aztán elmehettünk volna vásárolni, lekaptak volna bennünket a paparazzók, és tök új divathullámot indíthattunk volna el sálakkal, vagy hasonlók. De Luke kihagy ebből. Szándékosan. Nem érdemli meg a meglepetéspartit. Olyan nyűgös vagyok, hogy majdnem kitálalok neki. – Becky? – Felnézek. Jess közeledik a kocsifeljárón. – Sok szerencsét az új házhoz! – mondja gyakorlatiasan. – Itt a házavató ajándékod! Alaktalan, nagy, erős barna papírból készült táskát ad nekem, én meg belekukkantok. Ördög és pokol! Mi ez? – Hűha, kösz! Ez... vattacukor? – kérdem bizonytalanul. – Szigetelőanyag – közli. – A házak ebben az országban szörnyen rosszul szigeteltek! Tegyétek a padlásra! Spóroljatok energiát! – Klassz! – ütögetem meg óvatosan. – És hogy vagy? Alig láttalak mostanában. – Meglátogattam néhány barátot. Próbálok egyszerre csak egy éjszakát itt tölteni. – Sötéten lehalkítja a hangját. – Az idegeimre megy ez a nő. Toméra is. – Janice? – suttogok vissza együtt érzőén. – Még mindig nyaggat a baba miatt?

– Rosszabb! Tudja, hogy nem beszélhet róla, mert akkor Tom leordítja a fejét. Más eszközökhöz folyamodott. – Milyen eszközökhöz? – kérdem kíváncsian. – Múltkor gyógyteát adott nekem. Azt mondta, „kimerültnek” látszom. De nem bíztam benne, ezért utánanéztem a neten. Termékenység– és vágyfokozó. – Jess fel van háborodva. – Tom már megivott három csészével! – Ne már! – Szeretnék felkacagni, de olyan szúrósan néz, hogy nem merek. – Bárcsak mi lennénk azok, akik most költöznek saját házba! – néz vágyakozva a teherautóra. – És miért nem? – Pár hét múlva visszamegyünk Dél-Amerikába – von vállat a tesóm. – Nincs értelme, és nincs semmi spórolt pénzünk. De most szólok, ha még valamit... – Gyertek, lakjatok nálunk! – Érzelmesen megszorítom a karját. – Csodás lenne, és megígérem, hogy én nem foglak termékenységi gyógyszerekkel tömni. – Tényleg? – néz meglepetten Jess. – De anyuék azt mondták, nem akartok látogatókat, míg a ház el nem készül. – Ööö... olyasmi – köszörülöm a torkom. Nem volt alkalmam elmagyarázni a helyzetet a húgomnak. Később felhívom, amikor már a bérelt lakásban leszünk. – Indulhatunk? – kiált oda Luke. A kocsinkat tegnap a háznál hagyta, így most a költöztető-teherautóval megyünk. Ez a leges-legjobb. Egy sor ülés van elöl, úgyhogy mindenki elfér, még Minnie is. Őt már be is kötöttük az ülésébe a nasijával; most egyesével adogat mazsolát a sofőrnek. (Alfnak hívják, és szerencsére nagyon türelmes pasasnak látszik.) Annyira kellene nekünk is egy nagy teherautó, gondolom lustán. Úgy értem, ez a tökéletes családi autó! Soha többé nem kellene azon aggódni, hogy az ember túl sokat vásárol. Mind ülhetnénk elöl, úgy hívnának minket, hogy „A család a menő teherautóban”, és... – Becky? Ó! Hoppá! Mindenki rám vár. Anyuhoz lépek és megölelem. – Szia, Anyu! És köszönöm, hogy kibírtál minket! – Ó, drágám! – Legyint. – Ne butáskodj! – Apura pillant. – Akkor... Apu bólint, és öntudatosan megköszörüli a torkát. – Mielőtt elmész, drágám, szeretnék mondani pár szót – kezdi. Luke kérdő tekintettel száll ki a teherautó kabinjából, én pedig vállat vonok. Nem tudtam, hogy Apu beszéddel készült. – Az hittem, ez a nap sosem jön el. – Apu hangja zeng az aszfalton. – A lányunk vett egy házat! – Jelentőségteljesen elhallgat. – Nagyon, nagyon büszkék vagyunk, nem igaz, Jane? – Mindig azt gondoltuk, ki az ördög adna jelzálogot a kicsi Becky-nek? – szól közbe Anyu. – Nagyon aggódtunk, drágám! De most van egy csodaszép házad Maida Vale-en. Nem merek Luke-ra nézni. Állok csendben, harapdálom az ajkam, és egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Mármint tudom, hogy hamarosan lesz házunk. Úgyhogy nem igazán hazudtam. De akkor is!

– És ezért, az alkalom tiszteletére... – Apu a torkát köszörüli, majd hirtelen elcsuklik a hangja. – Becky, ezt szeretnénk neked adni. – Zsepibe csomagolt ajándékot nyújt át. – Te jó ég! Nem kellett volna! – Letépem a csomagolást, és ott a virágos nő képe. Az a festmény, ami azóta lóg az emeleti lépcső-fordulóban, amióta az eszemet tudom. – M...mi? – Döbbenten nézek fel. – Ezt nem fogadhatom el! Ez ide tartozik! – Ó, édesem! – Anyu szeme hirtelen elhomályosul. – Amikor kicsi voltál, mindig azt mondtad, a szobádba akarod ezt a képet. És én mindig azt feleltem, „Majd megkapod, ha felnőtt nő leszel, és lesz saját házad.” – A szemét törölgeti. – És most itt vagy, drágám. Felnőtt hölgy, saját házzal. Soha életemben nem éreztem ennyi bűntudatot. – Hát, kösz, Anyu! – dadogom. – Ez nagy megtiszteltetés. Díszhelyen lesz az otthonunkban. – Talán abban a szép előtérben! – javasolja Anyu. – Csodálatosan mutatna a kandalló felett! – Igen, talán – Mostanra lángol az arcom. Istenem! Ez kibírhatatlan! Beszélnünk kell az ügyvéddel, és fel kell gyorsítanunk az eljárást. És amilyen hamar csak lehet, az új házba költözünk, áthívjuk őket, feltesszük a képet, és minden rendben lesz. – Majd szóljatok, mikor mehetünk látogatóba! – kéri Anyu vágyakozva. – Nos... majd mi jövünk hozzátok nagyon hamar! – kikerülöm az egyenes választ. – Majd később hívlak, Anyu! Luke-kal felkapaszkodunk a teherautóba. Alf ránk néz. Olyan ráncos, mintha százhárom éves lenne, pedig igazából csak hetvenegy. Már elmesélte, hogy rossz a csípője, vacakol a válla, rozzant a mellkasa, úgyhogy a többiek fognak neki segíteni a háznál pakolni a dobozokat. – Indulhatunk? – recsegi, és megcsillan az aranyfoga. – Igen, menjünk. – A kishölgy kéri vissza a mazsoláit? – Az egész marka tele van vele. Néhány meg is van rágva. – Minnie! – szidom le. – Annyira sajnálom! Hadd vegyem el ezeket öntől... – Gyorsan visszatömöm a mazsolákat a zacskóba, és kifújom a levegőt, miközben a teherautó kidöcög az útra. – Nos, Mrs. Háztulajdonos – szólal meg kajánul Luke –, most biztos nagyon büszke vagy magadra! – Pofa be! – Az arcom a kezembe temetem. – Figyelj... minden rendben lesz! Pár nap múlva hazatelefonálok, kitalálok egy mesét arról, hogy fel kell újítani a házat, és addig bérlünk valamit. Meg fogják érteni. Aztán, amikor tényleg a miénk lesz a ház, nagy vacsorát rendezünk mindenkinek. – Talán karácsonyi vacsorát – bólint Luke. – Jövőre. – Tessék? – bámulok rá iszonyodva. – Ne hülyéskedj! Nem tarthat olyan sokáig megkapni a házat! Az ügyvéd azt mondta, minden gyorsan megoldódik. – Ami ügyvéd nyelven jövő karácsonyt jelent. – Nem, nem azt jelenti... – Az ott a maga édesanyja? – kérdez közbe Alf lazán. – Tessék?

– Kék Volvo? Követnek minket – biccent a visszapillantó tükör felé, én pedig hitetlenkedve nézek bele. Ott vannak. Jönnek mögöttünk. Mit csinál Anyu? Követ minket? Előkapom a mobilom, és gyorstárcsázom. – Anyu, mit művelsz?– kérdezem minden bevezetés nélkül. – Ó, Becky! – csap magasra a hangja. – Tönkretetted a meglepetést! Graham, mondtam, hogy maradj jobban hátra! Meglátott minket! – Anyu, figyelj ide! – Tudom, hogy ideges a hangom, de nem tehetek róla. – Nem kellene velünk jönnötök. Mondtam, hogy majd szólunk, ha jöhettek. – Becky, drágám! – nevet Anyu. – Ez az első házad! Az első ingatlanod! Nem érdekel, milyen állapotban van! – De... – Drágám, tudom, mit mondtál! És őszintén szólva úgy terveztük, hogy hagyunk nektek egy kis privát szférát. De aztán nem tudtuk megállni! Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy lelépj anélkül, hogy segítenénk. Hoztam egy kis sütit, apádnál pedig itt vannak a szerszámai. Secperc alatt segítünk kipofozni... Zakatol a szívem. Nem hagyhatom, hogy felbukkanjanak valami kis városi bérelt háznál. Különösen Apu beszéde után. – Még körbe is nézhetünk, és találkozhatunk az új szomszédokkal – folytatja Anyu boldogan. – Az is lehet, hogy klassz barátaid lesznek, Becky. Mármint gondolj rám és Janice-re! Még harminc év után is barátnők vagyunk. Emlékszem a napra, amikor ideköltöztünk. és Janice átjött egy üveg cherry-vel... Ó, apád azt kéri, mondd a címet, ha elvesztenénk egymást! Az agyam csapdába esetten vergődik. – Anyu... nem hallak... Akadozik a vonal... – A táskámhoz dörzsölöm a telefonomat, hogy zajt keltsek, aztán kikapcsolom, és Luke-ra nézek. – Nincs gond. Nem tudják a címet. – Sietve Alfhoz fordulok. – Le kell ráznunk őket. – Lerázni? – Igen! Mint a zsarufilmekben. Tűnjön el egy mellékutcában, vagy hasonló. – Egy mellékutcában? – zavartnak tűnik. – Milyen mellékutcában? – Nem tudom! Találjon egyet! Mint az autós üldözéseknél! Nem néz filmeket? – Azt hiszem, a feleségem azt akarja, hogy száguldva hajtson át egy egyirányú utcán a rossz irányban, borítson fel egy gyümölcsös standot, sikoltozzon a tömeg, tegyen a teherautóval 360 fokos fordulatot, és így szabaduljon meg az anyósoméktól – közli Luke pléhpofával. – Jól tudom, hogy maga kaszkadőrköltöztető? – Fogd be! – vágom mellkason. – Felfogod, milyen helyzetben vagyunk? – Ha rajtam múlna, nem lennénk ilyen helyzetben – feleli hűvösen. – Mert rögtön elmondtuk volna a szüleidnek az igazat. Közlekedési lámpa állít meg bennünket. Apuék felzárkóznak mellénk, vidáman integetnek, én meg kínlódva vigyorgok vissza. – Oké – utasítom Alfot. – Ha vált a lámpa, induljon! – Ez teherautó, nem Ferrari. Vált a lámpa, én pedig a kezeimmel hadonászom, hogy „Gyerünk, gyerünk!”. Alf csak baljóslatúan néz, és lassan sebességbe teszi az autót. Most komolyan, mindjárt felajánlom, hogy én vezetek.

– Bocs, emberek! Tankolási szünet. – Alf beáll egy benzinkúthoz, és naná, hogy Anyuék Volvója követ minket. Pár pillanat múlva Anyu kiszáll, odasiet hozzánk, és megkocogtatja a teherautó ajtaját. – Minden rendben? – szól fel. – Persze! – Letekerem az ablakot, és vidáman válaszolok. – Csak szerzünk egy kis benzint. – Épp most beszéltem Janice-szel. Nem baj, ha ő is jön, ugye, drágám? Hogy mi? Még mielőtt válaszolhatnék, Anyu már vissza is fordul a telefonhoz. – Igen, a BP-nél vagyunk a kávézónál! Egy pislanat és találkozunk! Janice és Martin már kocsiban voltak, hazafelé tartottak a jógáról... – fordul felém. – Itt is vannak! – Vadul integet, amikor egy fekete Audi jelenik meg a töltőállomás bejáratánál. – Hahó! – Becky! – Janice hajol ki a közeledő Audi ablakán. – Ugye nem baj, drágám? Csak anyukád mindent elmondott a házról! Olyan izgalmas! – Ti gyertek utánunk! – magyarázza Anyu Martinnak. – Mi pedig követjük a teherautót. Ezt nem hiszem el! Konvoj leszünk! – Írd be a GPS-be, hogy „Maida Vale”, Martin! – parancsolja Anyu. – Így, ha esetleg tényleg különválnánk... Becky, mi is a pontos cím? – kiált oda nekem hirtelen. – Én... izé... megírom sms-ben... El kell mondanom az igazat. Muszáj! Itt és most! – Az a helyzet, Anyu... – Nagyot nyelek, és Luke-ot keresem támogatásért, de ő kiszállt a kamionból, és most kissé távolabb telefonál. – Nem, rohadtul nincs rendben! – Tisztán hallom, hogy ezt mondja. Istenem! Nagyon dühösnek látszik. Mi történt? – Becky! – Majd’ felugrom, amikor Janice tűnik elő a semmiből, és az ablakon át rám hunyorog. Élénk rózsaszín jógadresszt visel, meg térdharisnyát és klumpát; belefájdul a szemem, ha csak ránézek. Ez a cucc egy tizenkilenc éves gizda modellen is épphogy elmegy. – Csak szerettem volna néhány bizalmas szót váltani veled, míg Luke nincs a képben. – Majdnem suttogásig halkítja a hangját. – A P A.R.T.I.-ról van szó. A minap olvastam a Hello!-ban, arról a „Királyi divatparti”-ról. Láttad? Elkalandozva biccentek, Luke-ot figyelem. Még távolabb ment, de biztos vagyok benne, hogy ordítozik valakivel. És az is biztos, hogy nem akarnám, hogy Minnie hallja, milyen szavakat használ. Sage Seymourral veszekszik? Megszakítja vele a kapcsolatot még azelőtt, hogy találkozhatnék vele, és legjobb barátnőkké válhatnánk? Ha így van, megölöm! – ...és a sztároknak volt egy sminksarok! – fejezi be hadonászva Janice. – Érted? Valahol biztosan kihagytam egy láncszemet. – Bocs, Janice! – mosolygok bocsánatkérően. – Nem igazán figyeltem. – Én sminkmester vagyok, szívem – magyarázza, mintha ez nyilvánvaló lenne. – És szívesen jelentkezem önként, hogy létrehozok egy sminksarkot. Minden vendéget kisminkelek. Ez lesz az ajándékom Luke-nak! Szóhoz sem jutok. Janice nem sminkmester! Egyetlen felnőtt-képzési tanfolyamot végzett el, ahol megtanulta, hogy viheti fel a barackos arcpírt és kiemelőt összevissza csíkokban egy műanyagbábu arcára. És most ő akarja sminkelni a vendégeimet?

– Janice... ez nagyon édes tőled! – mondom olyan meggyőzően, ahogy csak tudom. – De nem akarom, hogy lemaradj a mókáról. – Válthatnánk egymást! – vágja rá győzedelmesen. – Van egy csapatom, tudod! Mi mind együtt végeztük a tanfolyamot, és ugyanaz a technikánk! A csapatnyi, beszáradt szemhéjpúdert szorongató Janice gondolatától majdnem elájulok. – Oké – nyögöm ki. – Az lesz ám csak... valami. Oké. Ezt fel kell írnom a teendőlista legtetejére. NE hagyd, hogy Janice sminkelje a vendégeidet! – Jobb, ha megyek – leheli drámaian. – Luke közeledik kilenc óránál. Még mielőtt bármit mondhatnék, a kocsijához libben, épp amikor Luke visszamászik a fülkébe. – Hihetetlen! – kapkodja a levegőt, sziklakeménnyé feszül az álla. – Hihetetlen! – Mi az? – kérdem idegesen. – És ne káromkodj Minnie előtt! – Becky, rossz hírem van – néz rám egyenesen. – Buktuk a városi házat. Nem kaphatjuk meg. Egy nanomásodpercig azt hiszem, viccel, de a szeme nem csillog. – De... – Valami rohadt idióta az irodában egy másik bérlőnek adta ki! Már letették a foglalót, és az ingatlanügynökünk csak most vette észre. – De az a miénk – Ijedten csap fel a hangom. – Nekünk kell az a ház! – Tudom. Hidd el, ők is tudják. Egy órán belül találnak nekünk más megoldást, vagy bejelentkezünk egy hotelba az ő költségükre. – Kifújja a levegőt. – El van cseszve az egész! Kóvályog a fejem. Ez nem történhet meg. – Jobb, ha elmondom a szüleidnek... – indul Luke. – Ne! – Szinte sikoltok. – Nem tehetjük! – Hát, akkor szerinted, mit csináljunk? Anyu integet a Volvóból. És egy perc múlva üzenet érkezik a telefonomra. Indulhatunk, drágám? – Menjünk el Maida Vale-be! – nyalom meg száraz ajkaim. – Akár ezt is tehetjük. És közben talán az ügynök is telefonál. Valahogy majdcsak lesz. Alf is visszakászálódik a kocsiba. – Indulhatunk, emberek? – Igen – mondom, mielőtt Luke megszólalhatna. – Induljunk! Nyomás! Egy óra alatt érünk Maida Vale-be, jár az agyam. Legalább. Any-nyi idő alatt találnak nekünk másik házat, odamegyünk, és minden rendben lesz. Muszáj, hogy így legyen! Ehelyett csak negyven percig tart Maida Vale-be érni. Nem hiszem el! Hova tűnt a forgalom? Összeesküdtek ellenünk? A fő bevásárló utcán haladunk, és még mindig nincs házunk. Belül furcsa nyugalom tölt el, bár a szívem zakatol a pániktól. Addig, amíg a kocsiban vagyunk, nincs gond. – Menjen lassabban! – kérem újra Alfot. – Menjen valami kerülő úton. Menjen be oda! – mutatok egy szűk utcácskára. – Nem lehet balra kanyarodni – rázza a fejét Alf.

Elmondtuk neki az egész sztorit. Vagy legalábbis kitalálta magától, miután Luke üvöltőmeccset vívott az ügynökkel. (Szerencsére Minnie elaludt. A kétévesek mindent képesek átaludni.) Luke hívogatni kezdte a többi ingatlanügynökséget is, de egyelőre nincs olyan ház, ahová húsz percen belül beköltözhetnénk. Sikítani tudnék az idegtől. Hova tűntek a házak? És hova tűnt a forgalom? A visszapillantó tükörbe sandítok, hátha, merő véletlenségből Apuék lemaradtak vagy eltűntek; de még mindig ott vannak, ragadnak ránk, akár a pióca. Luke meghallgat egy üzenetet a telefonján, én reménykedve nézek rá, de rázza a fejét. – Most hova menjek? – Alf egy kereszteződésben áll, a karját a rázkódó kormányon pihenteti, és rám néz. – Nem tudom – felelem kétségbeesve. – Tudna esetleg... körözni? – Körözni? – néz rám baljósan. – Repülőnek nézek ki? – Kérem! Csak egy kicsit! Alf fejcsóválva balra indexel, és befordul egy lakóútra; hamarosan ott vagyunk, ahonnan elindultunk. – Ez túl gyors volt! – közlöm csalódottan. Ezt igazolandó egy perc múlva sms érkezik Anyutól. Drágám, eltévedt a sofőr? Ezen az úton már jártunk. Apád kérdezi a címet, hogy megnézze a GPS-ben. – Becky – teszi le Luke a telefonját. – Nem körözhetünk addig Maida Vale-ben, amíg nem lesz házunk. – Sikerüit találni valamit, főnök? – kérdezi Alf. Úgy tűnik, újfajta tisztelet ébredt benne Luke iránt, mióta leüvöltötte az ügynököt. Sőt, szkeptikus pillantásai dacára szerintem élvezi a kialakult drámát. – Semmit – válaszolja Luke. – Színt kell vallanunk. – Ne! Még ne! Csak... Álljunk meg ebédelni! – kiáltom hirtelen ötlettől vezérelve. – Keressünk egy kávézót, vagy ilyesmit! Luke, van egy tervem. Én szórakoztatom Anyut és Aput, te meg menj, találkozz az ügynökkel, és kényszerítsd, hogy adjon nekünk egy házat! Alf türelmesen forgatja a szemét, és hamarosan már a kamiont próbálja leparkolni egy Café Rouge-zsal szemben. Figyelem, ahogy a többiek is megállnak, majd Janice kiszáll, és buzgón bólogatva, mutogatva próbálja irányítani Martint, miközben azt hajtogatja, hogy „Óvatosan, Martin!” Kikapcsolom Minnie-t, mind kiszállunk, nyújtogatjuk a tagjainkat. Úgy érzem magam, mintha egy végtelen hosszú utazáson vettünk volna részt, és nem csak Oxshottból jöttünk volna. – Sziasztok! – integetek a többieknek. Próbálok nyugodtnak és vidámnak tűnni, mintha pontosan így terveztem volna. – Mi történt, drágám? – Anyu ér oda először. – Ez az? – Úgy vizsgálgatja az üzlet feletti lakásokat, mintha arra várna, hogy az egyik hirtelen családi házzá változik, alagsorral, kerttel és két kocsi-feljáróval. – Naná, hogy Becky egy bolt fölé költözik! – kuncog Martin a saját poénján. – Nem, nem itt fogunk lakni! – nevetek olyan természetesen, amennyire csak tőlem telik. – Csak ebédelünk. Zavart csend támad.

– Ebédelünk, drágám? – kérdezi aztán Janice. – Hisz még csak húsz perccel múlt tíz. – Hát, igen. A... a sofőrnek ebédelnie kell. Szakszervezeti előírás – improvizálok, majd jelentőségteljes pillantást lövök Alf felé. – Nem igaz, Alf? – De már csak pár percnyire lehetünk a háztól! – közli Anyu. – Ez nevetséges! – Tudom – vágom rá gyorsan. – De a szakszervezet nagyon szigorú. Nincs más választásunk. – Ne engem hibáztasson! – száll be a játékba Alf. – Nem én hozom a szabályokat! – Az Isten szerelmére! – türelmetlenkedik Apu. – Sosem hallottam ekkora sületlenséget! – A sofőrhöz fordul. – Figyeljen ide! Nem tudná előbb kidobni Becky-t a háznál, és aztán ebédelni? – A szabály az szabály – rázza a fejét kérlelhetetlenül Alf. – Ha megszegem, fegyelmi bíróság elé kerülök, felfüggesztenek az állásomból. Megyek, és kiélvezem a jól megérdemelt szünetemet, maguk meg majd szólnak, ha végeztek, rendben, aranyom? – Rám kacsint, és elindul a Café Rouge felé. Istenem, fantasztikus ez a pali! Szeretném megölelni. – Jó! – Anyu fel van háborodva. – Most már legalább tudjuk, mi a gond ezzel az országgal! Egyébként ki találta ki ezeket a szabályokat? Írni fogok a Daily Worldnekés a miniszterelnöknek... Ahogy bemasírozunk a kávézóba, vészterhes pillantást küld Alf felé, aki vidáman visszainteget. – Mindenki rendeljen bőségesen! – kérem, miután találunk egy asztalt. – Úgy értem, úgyis itt leszünk egy darabig, amíg Alfra várunk. Rendeljetek szendvicset, croissant-t, sztéket... én fizetek... Minnie, nem! – Gyorsan elteszem a kockacukrot, mielőtt megkaparintaná. – Hol van Luke? – kérdezi Anyu hirtelen. – Az ingatlanügynöknél – felelem őszintén. – Gondolom, a kulcsokat hozza el – bólogat Apu jókedvűen. – Azt hiszem, kérek egy szendvicset.

Próbálom addig húzni az ebédet, amíg csak lehet. De senki nem akar sztéket délelőtt tíz húszkor, és croissant-ból sem ehet az ember akármennyit. Már mindenki túl van két cappuccinón, de Luke még nem sms-ezett jó híreket, Minnie pedig már unja a játékokat a játéksarokban. Most meg legnagyobb rémületemre Anyu és Apu türelmetlenkedni kezd. – Ez nevetséges! – horkant Anyu, miközben azt figyeli, hogy Alf még egy forró csokit rendel. – Nem fogok várni valami alkalmatlan sofőrre, míg az befejezi az ebédjét! Graham, te várj itt, mi meg Becky-vel elsétálunk a házig! Innen oda tudunk sétálni, nem igaz, drágám? Elönt a pánik. – Szerintem ez rossz ötlet, Anyu – felelem sietve. – Szerintem meg kellene várni Luke-ot, aztán együtt menni a teherautóval. – Ne butáskodj! Felhívjuk, hogy egyenesen odamegyünk. Útközben felvehetjük a kulcsokat. Mi is a cím? A közelben van? Anyu máris szedelődzködik, és kézbe veszi Minnie kesztyűjét. Ez így nem lesz jó. Mindenkit a Café Rouge-ban kell tartanom.

– Igazából nem tudom, pontosan hol van. Tényleg sokkal jobb lenne itt várni. Igyunk még egy kávét... – Semmi gond! – Janice piros bőrkötéses kis füzetecskét kap elő. – Enélkül nem megyek sehova! – magyarázza vidáman. – Szóval, mi az utcanév, Becky? Secperc alatt megtalálom. Francba! Mindenki várakozóan néz rám. Abban a pillanatban, amint kimondom az utca nevét, mindannyian odacsődülnek, és rájönnek az igazságra. – Én... izé... – dörzsölöm az orrom, hogy időt nyerjek. – Én... nem emlékszem. – Nem emlékszel? – kérdezi zavartan Janice. – A saját címedre? – Drágám – szólal meg Anyu alig leplezett udvariatlansággal. – Csak tudod, hol laksz! – Nem emlékszem az utca nevére! Azt hiszem... B-vel kezdődik – bököm ki találomra. – Hát hívd fel Luke-ot! – Nem veszi fel – felelem sietve. – Biztosan dolga van. Anyuék egymásra néznek, mintha most jöttek volna rá, hogy a lányuk holdkóros. – Én nem ülök itt tovább! – csettint a nyelvével Anyu. – Becky, azt mondtad, csak pár utcányira van a boltoktól. Egyszerűen sétálgatunk, és biztosan ráismersz, melyik az. Graham, te várd meg itt Luke-ot! Feláll. Nem tehetek semmit. Kétségbeesett pillantást küldök Alf felé, és annyit mondok: – Csak sétálunk egyet. – Na, gondolkodj, Becky! – kéri Anyu, miután Aput kivéve mind kivonulunk. – Melyik irány az? – Ööö... arra, azt hiszem – mutatok a házzal ellenkező irányba. Elindulunk. – Bamsdale út? – Futtatja végig az ujját Janice a címjegyzéken. – Barnwood köz? – Nem hiszem... – Becky, drágám! – szakít félbe hirtelen Anyu. – Hogyhogy nem emlékszel a saját utcád nevére? Háztulajdonos vagy. Neked felelősségteljesnek kell lenned. Neked... – Apa! – rikkant vidáman hirtelen Minnie. – Apaaa! A közelben álló ingatlanügynökség üvegablaka mögé mutogat. Luke áll az ablaknál, Magnusszal üvöltözik, aki halálra rémültnek tűnik. Francba! Miért erre jöttünk? – Ő az ingatlanügynököd? – néz Anyu a „Ripley & Co.” táblára. – Hát, akkor minden rendben! Bemegyünk, kiderítjük a címet, és elvisszük a kulcsokat! Ügyes vagy, Minnie, drágám! – Luke elég dühösnek látszik. – Janice azt figyeli, hogy a férjem széles mozdulatokat tesz Magnus felé. – Berendezésről van szó, drágám? Mert én azt mondom, nem éri meg. Vigyék csak a zuhanyfüggönyt! Nehogy a bíróságon kössetek ki, mint a bátyám... – Gyere, Becky! – Anyu félúton van az ajtóhoz. – Mi a gond? Földbe gyökerezik a lábam. – Anyu... – A hangom fojtottá válik. – Valamit... el kell mondanom. A házról. Az igazság... hogy nem voltam teljesen őszinte. Anyu megdermed. Fordultában apró piros pontok jelennek meg az arcán.

– Tudtam! Tudtam, hogy nem stimmel valami! Rejtegetsz előlünk valamit, Becky! Mi az? – Megnyúlik az arca, mintha iszonyatos gondolat villanna az agyába. – Csak az utcán lehet parkolni? Hallom, hogy Janice és Martin élesen veszi a levegőt. Surrey-ben a parkolás gyakorlatilag vallási kérdés. – Nem arról van szó. Hanem... – Annyira gyorsan kapkodom a levegőt, hogy alig tudok beszélni. – Hanem... – Mrs. Brandon! – Öltönyös férfi, akit nem ismerek, siet ki az irodából a járdára. – David Ripley, üzlettárs. – Felém nyújtja a kezét. – Ne álljunk itt kint a hidegben! Legalább hadd kínáljam meg önökét egy csésze kávéval. Tökéletesen tisztában vagyok az önök szelencsétlen helyzetével, és higgye el, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy otthont találjunk önöknek, amilyen hamar csak lehet. Nem bírok Anyura nézni. Senkire. Most már csak egy tornádó menthet meg. – Találjanak Beckynek egy otthont? – ismétli Anyu bizonytalanul. – Szörnyen sajnáljuk a keveredést a bérelt ingatlannal – folytatja David Ripley. – A letétet azonnal visszautaljuk... – Bérelt ingatlan? Az él Anyu hangjában még David Ripley-hez is elér, úgyhogy erre most megfordul. – Elnézést, ön az édesanyja? – nyújtja a kezét. – Hogy van? Biztosíthatom, mindent megteszünk, hogy házat kerítsünk a lányának. – De hát neki van háza! – feleli Anyu élesen. – Azért vagyunk itt, hogy elvigyük a kulcsokat! Maga szerint mi mást keresnénk Maida Vaile-ben? David Ripley zavartan pislog Anyuról rám. – Sajnálom, van valami, amiről nem tudok? – Nincs – felelem, és éget a megaláztatás. – Az anyám nincs teljesen tisztában... a helyzettel. Beszélnem kell vele! – Á! – David Ripley tapintatos kézmozdulatot tesz, és visszaindul az irodába. – Nos, bent leszek, ha szüksége lenne rám. – Anyu... – nagyot nyelek. – Tudom, hogy el kellett volna mondanom... – Martin... – morogja Janice, és diszkréten arrébb sétálnak, hogy megnézzék egy utazási iroda kirakatát. Anyu csak áll, szemöldökét eltorzítja az értetlenség és a csalódás. Hirtelen sírni tudnék. A szüleim annyira büszkék voltak rám, hogy megvettem az első saját házamat. Elmesélték minden barátjuknak. És tessék, itt vagyok én, és elszúrok mindent, mint mindig. – Volt némi késés a házzal – motyogom a járdát bámulva. – És nem bírtuk elmondani, mert annyira kiakadtatok, amiért ekkora zűrt okoztunk otthon. Úgyhogy béreltünk egy másikat, csak az is elúszott. Így most... hajléktalanok vagyunk. – Kényszerítem magam, hogy felemeljem a fejem. – Sajnálom! – Eljöttünk egészen idáig... és nincs is házad? – Igen... mármint lesz egy, de... – Úgy érted... szándékosan félrevezettél minket? Hagytad, hogy apád elmondja a kis beszédét? Hagytad, hogy odaadjuk neked a festményt? Minden hazugság volt? – Nem teljesen volt hazugság...

– Akkor micsoda? – Anyu hirtelen robban, én pedig összerándulok. – Mind itt csellengünk Maida Vale-ben, Janice és Martin megtette ezt a nagy utat, hoztunk házavató ajándékokat... – Mondtam, hogy ne gyertek! – védekezem, de Anyu úgy tűnik, meg sem hallja. – Bármit teszel, Becky, az óriási fiaskó! Minden csak fantáziálás! Mit fog szólni az apád? Tisztában vagy vele, mennyire csalódott lesz? – Lesz házunk! – kiáltom kétségbeesve. – Lesz, megígérem! Addig meg visszakaphatjátok a festményt. – Ez pont olyan, mint George Michael... – Nem olyan! – szakítom félbe sértetten. – Ez nem egy újabb George Michael! – Dühösen félresöprök egy hirtelen könnyet. – Csak... egy kis nehézség. – Mindig csak egy kis nehézség, drágám! Mindig! – Anyu magánkívül van. – A partival is ez lesz... – Nem, nem lesz! – Szinte üvöltök. – És nem kértem, hogy elgyertek egész idáig, ugye? Vagy hogy ajándékot vegyetek. És ha nem akarsz eljönni Luke partijára, Anyu, akkor nem is kell! Tudod, mit, kérlek, ne gyere! Mostanra ömlik a könny az arcomon; látom, hogy Janice és Martin megfontoltan tanulmányozzák a különleges marokkói ajánlatokat, mintha azok megbabonázták volna őket. – Nem! – néz fel rám Minnie aggódva. – Nem sír! – Oké – hirtelen felhangzik Luke. Felnézek, és látom, hogy felénk sétál. – Elintéztem. Elszállásolnak minket... – Elhallgat, és egyikünkről a másikra néz. – Mi az? Mi történt? Anyu nem mond semmit, csak megfeszül az ajka. – Semmi – felelem borúsan. – Csak... beszélgettünk. – Jó. – Luke láthatóan meghökkent. – Elintéztem, hogy kapjunk egy kétszobás apartmant a West Place-ben, amíg nem találnak nekünk másik szállást. – A West Place! – Janice elfordul az utazási iroda kirakatától. – Láttuk a tévében! Martin, emlékszel arra a csodás új hotelre, a gyógyrészleggel a tetőn? Azokkal a mozaikokkal? – Hát, igen, nem fogadtam el valami vacakot. – Luke gyors mosolyt villant rá. – Ma beköltözhetünk, a cuccok raktárba kerülnek... – Elhallgat, tisztán érzi a feszültséget a levegőben. – Szóval... – rendben lesz ez így? Becky? – Menjenek oda Anyuék! – A szavak még azelőtt csúsztak ki a számon, mielőtt rendesen végiggondoltam volna őket. – Menjen Anyu és Apu! – Oké – feleli Luke bizonytalanul. – Hát, így is meg lehet oldani... – Anyuék idáig elviseltek minket, mi pedig cserbenhagytuk őket. Hagyjuk, hadd élvezzék a luxuslakosztályt! Aztán... újracsoportosítunk. A távolba meredek, képtelen vagyok Anyura nézni. Luke információért kapkodja köztünk a fejét. Látom, hogy Janice hangtalanul magyaráz neki valamit. – Jane? – kérdezi Luke végül. – Megfelelne az neked? Hogy egy ideig a West Place-ben lakjatok? – Nagyon is! – Hangja természetellenesen tompa. – Köszönöm, Luke. Felhívom Grahamet és megbeszélem vele. Úgy tűnik, Anyu se képes rám nézni. Hát, még jobb, hogy többé nem lakunk együtt.

– Megyek, és megnézem a boltokat Minnie-vel – fogom meg a lányom kezét. – Majd szólj, ha indulunk! Végül négyre érünk haza. Először Anyu és Apu ment vissza összecsomagolni néhány holmit, aztán Luke elvitte őket a lakosztályhoz, ami mint kiderült, hihetetlenül puccos. Nem mintha hallani akarnám. Elkészítettem Minnie-nek a teáját, és betettem neki a Peppa malacot. Amikor Luke hazaér, a kandallónál ülök, és bánatosan a lángokba bámulok. Bejön a szobába, és egy percig csak engem néz. – Becky, mondd már! Mi történt közted és az anyád között? – Sssh! – kéri dühösen Minnie, és a tévére mutat. – Peppa! – Semmi! – fordulok el. – Valami van! – Luke nem tágít, és letérdel a székem mellé. – Még sosem láttalak titeket ilyennek ezelőtt. Némán nézem, miközben válaszok cikáznak az agyamban. Azt hiszi, nem tudok neked megszervezni egy partit! Azt hiszi, hatalmas bukás lesz! És mélyen legbelül attól rettegek, hogy igaza van. – Csak anya-lánya ügy – közlöm végül. – Ha! – Szkeptikusan felvonja a szemöldökét. – Hát, örülök, hogy van egy kis időnk kettesben. Valamiről szeretnék beszélni veled. Odahúz egy széket, én aggódva figyelem. – Igazad volt, Becky – közli nyíltan. – Eltitkoltam előled valamit. Sajnálom! De biztos akartam lenni benne, mielőtt bármit is mondok. A hangulatom azonnal felderül. Mesélni fog nekem Sage Seymourról! Igen! Talán ma este találkozunk! Talán el akar minket vinni az Ivy-be, vagy valahová! Tudom, hogy most a Pinewood Stúdióban forgat, mert megnéztem a Google-on. (Csak azért, mert, ahogy az egy odaadó feleséghez illik, érdekel a férjem karrierje.) Ó, ez tökéletesen kárpótolni fog ezért a pocsék napért! Felvehetném azt a Nanette Lepore ruhát, ami még sosem volt rajtam, a rózsaszín Vivienne Westwood cipőmmel. – Ne aggódj, Luke! – ragyogok rá. – Tudom, hogy diszkrétnek kell lenned. Talán a nő megkér, hogy legyek a személyes vásárlója! Talán Luke beajánlott! Felöltöztethetem a Golden Globe-ra. El is mehetnék a Golden Globe-ra! Hiszen kell valaki, aki gondoskodik róla, hogy a ruhaszegély egyenesen... – Nemrég beszéltem egy ismerősömmel. Egy palival, aki... sztárokat képvisel – mondja Luke lassan. – Tényleg? – próbálok fesztelennek tűnni. – Milyen sztárokat? – Hallottál már esetleg valakiről, akit úgy hívnak, hogy... Hallottam-e róla? Meghibbant? Az a nő Oscart kapott, az istenszerelmére! Ő az egyik leghíresebb nő a földön! – Hát persze, hogy hallottam róla! – bukik ki belőlem izgatottan, abban a pillanatban, amikor azt mondja „... akit úgy hívnak, hogy Sue dadus?” Egy percig zavartan bámulunk egymásra. – Sue dadus? – ismétlem végül. – Állítólag gyereknevelési szakértő – von vállat Luke. – Van valami tévéműsora? Én még nem hallottam róla.

Olyan ideges vagyok, hogy fel tudnám pofozni. Egy, persze hogy ismerem Sue dadust; ő csak azért nem, mert nem néz eleget tévét. Kettő, miért róla beszélünk, és nem Sage Seymourról? – Igen, hallottam – felelem vonakodva. – Megvan a könyve. Mi van vele? – Úgy tűnik, új vállalkozásba akar kezdeni. Egyfajta... – habozik, kerüli a tekintetem. – Gyerek magatartás-javító tábort alapít. Ezt nem mondhatja komolyan. – Kiképzőtáborba akarod küldeni Minnie-t? – Szinte a torkomon akadnak a szavak. – De... de... ez nevetséges! Még csak kétéves! Még fel sem vennék! – Kivételes esetekben az ő korabeli gyerekekkel is foglalkoznak. A sokktól kóvályog a fejem. Ültem boldogan, azt hittem, arról fog mesélni, hogy ma egy filmsztárral koktélozgatunk. Ehelyett azt mondja, hogy el akarja küldeni a lányunkat. – Ez... – nagyot nyelek. – Bentlakásos Eltompulok a gondolattól. El akarja küldeni őt a rossz gyerekek bentlakásos iskolájába. Már látom is Minnie-t, ahogy zsinóros blézerben, lehajtott fejjel ül a sarokban, kezében tábla, amin az áll: „Nem rendelhetek tizenhat kabátot az internetről!”. – Persze hogy nem! – Luke dőbbentnek tűnik. – Ez csak egy program magatartási problémákkal küzdő gyerekeknek. És csak ötlet volt. – A tarkóját dörzsöli, még mindig nem néz rám. – Már beszéltem ezzel a Sue dadussal, elmagyaráztam a helyzetet, és nagyon megértőnek tűnt. Eljön, megnézi Minnie-t, ha szeretnénk, és ad néhány tanácsot. Úgyhogy kértem időpontot. – Mit csináltál? – Ezt nem hiszem el. – Te már beszéltél is vele? – Csak kiderítettem, mik a lehetőségeink. – Luke végre a szemembe néz. – Becky, nekem se tetszik jobban az ötlet, mint neked. De valamit tennünk kell! Nem, nem kell! akarom üvölteni. És pláne nem kell idegeneket meghívni az otthonunkba, hogy megmondják, mit tegyünk! De látom, hogy hajthatatlan. Mint mikor a nászutunkon eldöntötte, hogy vonattal menjünk Lahore-ba, ne repülőn. Nem fog tágítani. Hát jó. Felfogadhatja az összes gyereknevelési gurut, ha szeretné. Senki nem veszi el tőlem Minnie-t. Csak jöjjön Sue dadus, és megjárja. Majd én elűzöm. Figyeljék csak meg!

DR JAMES LINFOOT 36 HARLEY STREET LONDON W1

Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Street Oxshott Surrey 2006. március 3.

Kedves Rebecca! Köszönöm március 1-jén kelt levelét. Még sosem hallottam az „alvavásárlásról.” Ezért nem tudom megadni a latin elnevezést, és a férjének sem írhatom meg, „hogy tartsa tiszteletben az Ön állapotát”. Javaslom, keresse fel háziorvosát, ha a tünetei továbbra sem szűnnek meg!

Szívélyes üdvözlettel: James Linfoot

TIZENÖT Szóval, most nem beszélek Anyuval, és Luke-kal is csak alig. Egy hét telt el. Sue dadus ma érkezik, én pedig maradéktalanul felkészültem. Úgy érzem magam, mint egy gladiátor, aki pörgős bottal és buzogánnyal lép az arénába. De Luke-ra még mindig dühös vagyok. Gyakorlatilag minél több idő telik el, annál jobban haragszom. Hogy intézhette ezt anélkül, hogy megbeszélte volna velem?! Reggelizünk, és alig szóltunk egymáshoz két szót. És egyikünk sem említette Sue dadust. – Kérsz egy kis tejet, Minnie? – kérdezem hűvösen, és Luke orra előtt nyúlok a kancsóért. Luke felsóhajt. – Becky, ez nem mehet így tovább! Muszáj beszélnünk! – Jó! Beszéljünk! – vonok vállat. – Miről? Az időjárásról? – Hát... hogy megy a munka? – Jól! – kevergetem hangosan a kávém. – Nagyszerű! – Luke olyan szívélyes, hogy legszívesebben megtapsolnám. – Nálunk is jól mennek a dolgok. Úgy tűnik, bármelyik nap összehozhatjuk a találkozót Christian Scott Hughes-zal. A kliens majdnem egy évig próbálkozott, hogy találkozzon vele, úgyhogy most nagyon örülnek. Hipp-hipp hurrá. Mintha érdekelne bármilyen megbeszélés Christian ScottHughes-zal. – Remek! – felelem udvariasan. – Sajnos, ma ki kell rúgnom a személyi asszisztensemet. Nem túl jó hír. – Felsóhajt. – Sejtelmem sem volt, hogy ez lesz. Tessék?! Mit csinál?! Felkapom a fejem. Képtelen vagyok tartani magam a tartózkodásomhoz. Kirúgja Bonnie-t? Hogy rúghatja ki Bonnie-t? Ő tökéletes! Ő kedves! – De... azt hittem, kedveled. – Próbálok úgy tenni, mintha csak egy kicsit érdekelne a téma. – Azt hittem, ő a legjobb asszisztens, akivel valaha dolgod volt. – Én is azt hittem. De mostanában... – Luke habozik. – Csak azt tudom mondani, hogy „helytelenül” viselkedik. Nem tudom elképzelni, hogy Bonnie egyetlen pillanatig is helytelenül viselkedjen. – Hogy érted? Mit csinált9 – Furcsa. – Luke egyik kezével végigsimítja a homlokát. Zavart-nak látszik. – Legtöbbször kifogástalanul diszkrét és tapintatos. Aztán egyik pillanatról a másikra olyan témákba szól bele, amihez abszolút semmi köze nincs. Például megjegyzést tesz a tusfürdőmre, meg ilyenek. – Elgondolkodik. – Szerintem ez egyáltalán nem profi viselkedés. Szerinted? Érzem, hogy lassan elvörösödöm. – Én... szerintem... – Voltak más megjegyzései is. Még tolakodóbbak és személyesebbek. Komolyan mondom, nem azért alkalmaztam, hogy tanácsokat osztogasson a házammal és a családommal kapcsolatban. Vagy hogy milyen nyakkendőt húzzak.

Francba! Francba! Az egész az én hibám! De ezt nem igazán mondhatom el, ugye? – Szerintem adnod kellene neki még egy esélyt – mondom gyorsan. – Nem akarod elszomorítani, igaz? Talán csak beszélgetni akart. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz többé tolakodó. Sőt, tökéletesen biztos! Mert most azonnal felhívom, és megkérem, hogy hagyja abba a tanácsok osztogatását. Luke furcsán néz rám. – Miért fontos ez neked? Alig ismered. – Csak komolyan hiszem, hogy az embernek jár egy esély. És szerintem adnod kellene ennek az asszisztensnek még egyet. Hogy is hívják? Bobbie? – kérdezem ártatlanul. – Bonnie – javít ki Luke. – Bonnie – bólintok. – Hát persze! Végül is csak egyszer találkoztam vele – teszem hozzá a hatás kedvéért. – Réges-rég. Lopva Luke-ra sandítok, de úgy tűnik, ő nem gyanít semmit. Hála Istennek! – Mennem kell. – Feláll, megtörli a száját. – Szóval... remélem, minden jól alakul ma. – Megpuszilja Minnie-t. – Sok szerencsét, babám! – Nem az olimpián fog futni – vágom rá kurtán. – Nincs szüksége szerencsére. – Hát, mindegy, majd szólj, hogy ment. – Zavartan habozik. – Becky, én tudom, hogy érzel... ezzel a mai látogatással kapcsolatban. De én tényleg azt hiszem, hogy ez lehet az az áttörés, amire szükségünk van.

Tízre készen állok. Kész a ház, kész vagyok én is, és még Minnie is a legártatlanabbnak tűnő Marie-Chantal kötényruhát vette fel. Kis kutatást végeztem. Először is felmentem Sue dadus honlapjára, és elolvastam mindent. (Sajnos még semmi nem volt a kiképzőtáborról, csupán egy üzenet, hogy „Legújabb, gyerekeknek és felnőtteknek szóló magatartásjavító sorozatom hamarosan megjelenik. Keressék a részleteket!” Hú, nem lep meg az óvatossága!) Aztán megvettem az összes DVD-jét, és oda-vissza megnéztem őket. Mindig ugyanaz a nóta. Van egy család őrjöngő kölykökkel és vitatkozó szülőkkel, meg van egy öreg, elhanyagolt hűtő a kertben, vagy veszélyes konnektorok, vagy ilyesmi. Ekkor jön Sue dadus, nagyon figyel a háttérben, aztán azt mondja: „Látni akarom, hogy milyen valójában az Ellis család!”, ami annyit tesz, hogy „Sok mindent rosszul csináltok, de még nem mondom el, hogy mit.” Végül a szülők egymással üvöltöznek, később Sue Dadus vállán zokognak, és elmesélik az élettörténetüket. Ő pedig minden héten előveszi a kis zsepis dobozát, és komolyan azt mondja: „Többről van itt szó, mint a gyerek viselkedése, igaz?”. Erre bólintanak, majd beszélni kezdenek a szexuális életükről, meg munkahelyi bajokról, vagy egy családi tragédiáról, közben szomorú aláfestő zene, a végén pedig a néző is elbőgi magát. Úgy értem, tök kiszámítható, és csak a leghülyébbek dőlnek be a trükkjeinek. Most meg valószínűleg felturbózza a drámát, el akarja vinni a gyerekeket a kiképző táborba, valami igazán kemény helyre, mint Utah vagy Arizona, és a tévében még hatásosabb lesz, amikor a család újra találkozik.

Hát itt nem! Ki van zárva! Körülnézek a konyhában, csak hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Kiraktam egy nagy, aranycsillagos táblát a hűtőre, beborítottam a legalsó lépcsőfokot, hogy Rosszaság Lépcső legyen, az asztalon pedig rakásnyi oktatójáték. De ha az első lövésem betalál, akkor idáig már el sem jutunk. Amit nem tehetek meg Sue dadussal, az, hogy azt mondom: „Az én gyerekemnek nincs semmi problémája”, mert akkor lefülel, és rögtön talál egyet. Szóval ennél sokkal okosabb leszek! Megszólal a csengő, és én megmerevedem. – Gyere, Min! – mormogom. – Menjünk, és szabaduljunk meg a gonosz gyerekszakértőtől! Kinyitom az ajtót, és ott áll ő. Maga Sue dadus, védjegyének számító szőke bubifrizurájával, finom vonásaival és rózsaszín rúzsával. Az életben alacsonyabb, és farmert visel csíkos pólóval és zsinóros zakóval, mint a lovasok. Azt hittem, a kék egyenruhájában és kalapjában lesz, mint a tévében. Tulajdonképpen szinte várom, hogy megszólaljon a főcímzene, a narrátor pedig azt mondja: „Ma Sue dadus a Brandon családhoz érkezik...” – Rebecca? Sue dadus vagyok – kezdi ismerős, nyugati-parti hanghordozásával. – Sue dadus! Hála az égnek! Annyira örülök, hogy látom! – közlöm drámaian. – Az erőnk végén járunk! Segítenie kell itt és most! – Tényleg? – döbben meg Sue dadus. – Igen! A férjem nem mondta, mennyire kétségbe vagyunk esve? ő a mi kétéves lányunk, Minnie. – Szia, Minnie! Hogy vagy? – Sue dadus leguggol a lányomhoz, hogy beszélgessenek. Türelmetlenül várom, hogy újra felálljon. – El sem hiszi, mennyi problémánk volt vele! Szégyen! Rémisztő! Alig merem bevallani! – Hagyom, hogy kicsit megremegjen a hangom. – Nem akarja megtanulni, hogyan kell cipőfűzőt kötni. Én próbáltam...próbálta a férjem... próbálta mindenki... És egyszerűen nem! Szünetet tartok, de egy pillanatra sem engedek az aggódó-anya kifejezésből az arcomon. Sue dadus kicsit zavartnak látszik. Ha! – Rebecca – kezdi. – Minnie még nagyon kicsi. Egy gyerektől se várnám el, hogy kétévesen be tudja kötni a cipőfűzőjét. – Ó! – azonnal felvidulok. – Ó, értem. Nos, akkor minden rendben! Más gondunk nincs vele. Nagyon szépen köszönjük, Sue dadus! A számlát küldje a férjemnek, nem akarom tovább feltartani, viszlát! És bevágom az ajtót, mielőtt válaszolhatna. Győzelem! Pacsit adok Minnie-nek, és a konyhába indulok egy ünnepi KitKatért, amikor újra megszólal a csengő. Nem ment el? Kilesek a kémlelőn: türelmesen áll a lépcsőn. Mit akar? Megoldotta a problémánkat. Mehet. – Rebecca? – jön a hangja az ajtón túlról. – Ott van? – Helló! – kiált Minnie. – Sssh! – sziszegem. – Maradj csendben!

– Rebecca, a férje arra kért, figyeljem meg a lányukat, és aztán számoljak be mindkettőjüknek arról, amit tapasztaltam. Egyperces ismeretség alatt ezt nehezen tehetem meg. – Nem kell megfigyelni! – kiáltom át az ajtón. Sue dadus nem reagál, csak ugyanazzal a türelmes mosollyal várakozik. Nem akar egy szabadnapot? Hogy őszinte legyek, bajban vagyok. Azt hittem, egyszerűen lelép. Mi van, ha elmondja Luke-nak, hogy nem engedtem be? Mi van, ha megint csúnyán összeveszünk? Ó, te jó ég! Talán egyszerűbb lenne beengedni, hagyni, hogy végezze a megfigyeléseit, aztán megszabadulni tőle. – Jó! – kitárom az ajtót. – Jöjjön be! De a lányomnak nincsenek problémái. És pontosan tudom, hogy ön mit fog tenni és mondani. És már van Rosszaság Lépcsőnk. – Atyaég! – Sue dadus szeme felcsillan. – Maga aztán ismeri ezt a játékot! – Belép, Minnie-re, aztán rám mosolyog. – Kérem, ne nyugtalankodjon és aggódjon. Egyszerűen csak szeretném megfigyelni egy átlagos napjukat. Viselkedjenek természetesen, és tegyék azt, amit általában! Látni szeretném, igazából kik is azok a Brandonék. Tudtam! Kirakta az első csapdát. A tévébeni családoknak vagy nincs semmilyen napirendjük, vagy a gyerek nem hajlandó kikapcsolni a tévét, ezen pedig összevesznek. De én annyival a nő előtt járok! Felkészültem erre a pillanatra, biztos, ami biztos. Még el is próbáltam Minnie-vel. – Anyám, nem is tudom! – mélázom. – Te mit gondolsz, Minnie? Süssünk valamit? – Csettintek a nyelvemmel. – De most jut eszembe, elfogyott a biolisztünk. Talán gyárthatnánk házat kartondobozból, te pedig lefesthetnéd ólommentes festékkel. Jelentőségteljesen Minnie-re nézek. Ez volt a végszava. Most azt kellene mondania: „Séta! Park!”, betanítottam, meg minden. De ehelyett vágyakozva néz a tévére a nappaliban. – Peppa malac – kezdi. – Én Peppa malac... – A malac most itthon marad, drágám! – szakítom félbe gyorsan. – De elmehetünk a parkba sétálni, és beszélhetünk a természetről. Meglehetősen büszke vagyok a parki séta ötletemre. Ettől jó szülő az ember, és könnyű megtenni. Csak sétálgatni kell, és ilyeneket mondogatni: „Ott egy makk! Ott egy mókus!”, amikor csak lehet. És Sue dadusnak be kell látnia a vereségét. Kénytelen lesz tízből tíz pontot adni, és bevallani, hogy már nem javíthat a mi tökéletes családunkon; és ezt Luke is beismeri. Miután feladom Minnie csizmáját (kicsi, rózsaszín Uggs, nagyon édes), benyúlok a táskámba, és előveszek négy, masnira kötött sötétszürke bársonyszalagot, tépőzárral bevonva. Tegnap éjjel csináltam, és nagyon jól néznek ki. – Jobb, ha visszük a Rosszaság Masnit – közlöm tüntetőleg. – Rosszaság Masni? – érdeklődik udvariasan Sue dadus. – Igen. Észrevettem a műsorában, hogy nem használja a Rosszaság Lépcsőt, ha a szabadban van. Ezért kitaláltam a „Rosszaság Masnit”. Egyszerű, de hatékony. Ha rosszalkodik a gyerek, egyszerűen a kabátjára ragasztjuk a tépőzárral. – Értem. – Sue dadus nem mond véleményt, de biztos csak azért, mert mardossa a féltékenység; azt kívánja, bár ő találta volna ki.

Őszintén, szerintem gyerekszakértőnek kellene lennem. Sokkal több ötletem van, mint Sue dadusnak, és én még divattanácsokat is adhatnék. Kikísérem a házból, és elindulunk az úton. – Nézd, Minnie, madár! – mutatok egy fáról felrebbenő valamire. – Talán védett – teszem hozzá ünnepélyesen. – Óvnunk kell a vadvilágot! – Egy galamb? – kérdezi Sue dadus szelíden. – Az védett lenne? – Én zölden gondolkodom – nézek rá rosszallóan. Semmit nem tud a környezetvédelemről? Egy ideig sétálunk, és kiszúrok néhány mókust. Most az üzletsorhoz közeledünk Anyuék utcájának a végén. Ösztönösen balra nézek, hogy lássam, mi van a régiségboltban. – Bolt! – kiáltja Minnie, és rángatja a kezem. – Nem, nem megyünk vásárolni, Minnie! – mosolygok rá elnézően. – Sétálunk a természetben, emlékszel? Figyeld a természetet. – Bolt! Taxi! – Az út felé nyújtja a kezecskéjét, és még hangosabban kiabál. – TAXI! TAXIII! – Egy perccel később autó gördül felénk a sor elejéről. – Minnie! Nem fogunk taxit! Nem tudom, ezt miért csinálta – fordulok Sue dadushoz gyorsan. – Nem mintha állandóan taxiznánk... – Minnie! – hallatszik egy vidám, élénk hang. – Hogy van az én kedvenc kis utasom? Fenébe! Ő Pete, általában ő fuvaroz minket a Kingstonba, ahol vásárolni szoktunk. Mármint nem mintha annyira gyakran mennénk. – Pete néha elvisz minket a... az... oktató játszóházba – magyarázom gyorsan Sue dadusnak. – Taxiii! – Minnie lassan felölti elvörösödő, dühödt bika arckifejezését. Istenem, nem kockáztathatom, hogy hisztizni kezdjen Sue dadus előtt. Talán esetleg eltaxizhatnánk valahová. – Szóval – hajol ki Pete az ablakon –, ma hová lesz a menet, szépségeim? – Star-bucks – mondja óvatosan Minnie, mielőtt megszólalhatnék. – Starbucksbolt! – Akkor a szokásos lesz? – kérdi Pete vidáman. – Ugorjatok be! Érzem, hogy elönti az arcomat a pír. – Nem megyünk a Starbucksba, Minnie! – közlöm élesen. – Micsoda... képtelen ötlet! El vinnél minket az oktatójáték központba, Pete? Leatherheadbe, ahová mindig is járunk? Kétségbeesetten a tekintetébe kapcsolom az enyémet, nehogy azt kérdezze: „Mi a csudáról beszélsz?” – Muffin? – emeli rám reménykedve a tekintetét Minnie. – Muffin Starbucks? – Nem, Minnie! – csattanok fel. – Legyél jó kislány, vagy kapsz egy Rosszaság Masnit! – Előszedem, és baljósan meglengetem felé. Minnie azonnal kinyújtja a kezét. – Enyém! Enyééém! Arról nem volt szó, hogy akarja a Rosszaság Masnit! – Talán később – válaszolom zavartan, és beteszem a táskámba. Az egész Sue dadus hibája. Megzavar. Beszállunk, bekötöm Minnie-t, Pete pedig eltávolodik a járdaszegélytől.

– Rebecca – szólal meg kedvesen Sue dadus. – Ha tényleg be kell vásárolnia, akkor kérem, ne zavartassa magát miattam! Örömmel megyek az üzletekbe, vagy bárhová, ahová rendesen menne. – Ezt szoktam! – Próbálok természetesnek tűnni. – Ez a rendes napirendünk. Oktatójátékok! Egyél egy kicsit, édesem – fordulok Minnie-hez, és előveszek egy korpás kekszet, amit az egészséges ételek boltjában vettem. Gyanakodva méregeti, megnyalja, lehajítja a földre, és ezt üvölti: – Muffin! Muffin STARBUCKS! Lángol az arcom. – A Starbucks az... a barátunk macskájának neve – improvizálok kétségbeesve. – Muffin pedig a másik cica. Minnie nagy állatbarát, nem igaz, édesem? – Látta már a nagy fehér elefántot? – érkezik elölről Pete vidám hangja. – Végre megnyitottak! A kereszteződésnél, ahol az út csatlakozik a kétsávos országúthoz, dugóba kerülünk. Hirtelen meglátom, miről beszélt Pete. Egy nagy fekete-fehér hirdetőtáblán ez áll: HEATHFIELD VILLAGE! MA ÚJ LUXUS OUTLET ÁRUHÁZ NYÍLIK! Hűha! Már réges-rég arról beszéltek, hogy megnyitnak. A tekintetem lejjebb siklik a táblán. KÜLÖNLEGES BEVEZETŐ AJÁNLATOK! AJÁNDÉK MINDEN VÁSÁRLÓNAK! KÖVETKEZŐ KIJÁRAT! Ajándék minden vásárlónak? Mármint, valószínűleg nincs miért izgalomba jönni. Egy apró illatos gyertya, egy szelet csoki, vagy ilyesmi. És valószínűleg az áruház sem valami nagy cucc. Különben engem egyáltalán nem is érdekel valami új bevásárlóközpont, mert nem azért jöttünk, hogy vásároljunk, igaz? Hanem azért, hogy oktató és bennünket összekovácsoló tevékenységeket folytassunk. – Nézd a felhőket! – szólok Minnie-nek, és öntudatosan kimutatok a szemközti ablakon. – Tudod, miből lesznek a felhők, édesem? Ööö...izé... vízből. Úgy értem pára? Vagy gőz? – Burberry – közli Pete érdeklődve. – Na, az jó minőségű cucc. A vejem mindig hamisítványt hoz Hong Kongból, és szerinte... Burberry? Odakapom a fejem, meglátok még egy hatalmas táblát. Felsorolják rajta az outletben kapható összes márkát. Burberry. Matthew Williamson. Dolce & Gabbana. Te jó ég! Anya Hindmarch. Temperley. Vivienne Westwood?Minden leárazva? Pár méternyire? A taxi újra nekilódul, és én felriadok. Egy percen belül elhagyjuk a lehajtót. Akkor már túl késő lesz. Oké, gondoljuk ezt át alaposan. Legyünk racionálisak. Tudom, hogy a Leatherheadbe kellene mennünk, és a labdamedencében ugrálnunk. De az a helyzet... Sue dadus azt mondta, nem bánja, ha vásárolunk. Tényleg ezt mondta! Nem mintha magamnak vennék bármit is. Dehogy szegem meg az ígéretem! De ez egy vadiúj, csúcsszuper, diszkont bevásárló-központ ingyen ajándékokkal. Nem mehetünk

csak úgy el mellette. Az... az... rossz! Az hálátlanság! Szemben áll a természet törvénye ivel. És Minnie-nek vehetek ezt-azt, nem? Az anyai kötelezettségek egyike, hogy ruházzuk a gyerekünket. Újra a listára pillantok. Petit Bateau. Ralph Lauren Girls and Boys. Funky Kid. Baby in Urbe. Alig kapok levegőt. Ez eszméletlen. – Tudja, eszembe jutott, hogy vennem kellene Minnie-nek néhány új zoknit. – Próbálok lazán megszólalni. – Úgyhogy beugorhatnánk a bevásárlóközpontba a játszóház helyett. Csak egy ötlet. Mit gondol? – Magától függ – emeli fel Sue dadus a kezét. – Teljesen. – Szóval, ööö, Pete, elvinnél minket inkább a bevásárlóközpontba? – Megemelem a hangom. – Nagyon köszönöm! – Akkor jobb, ha kiürítem a csomagtartót, ugye? – Megfordul, és rám vigyorog. – Hogy készen álljunk a csomagokra. Halványan visszamosolygok. Később majd elmondom Sue dadusnak, hogy a pasinak fura humora van. – Szeret vásárolni, Rebecca? – kérdezi kedvesen a nő. Hallgatok, mintha átgondolnám. – Nem szeretek– mondom végül. – Azt nem mondanám, hogy szeretek. De meg kell csinálni, nem igaz? Hogy tele legyen a kamra – mondom bánatosan. – Ez minden anya házimunkájához hozzátartozik. Megállunk a főbejáratnál, aminek hatalmas üvegajtaja hatalmas, tágas átriumba vezet. Pálmafák díszítik és víz zubog alá egy acélfalon, és amint belépünk, már látom is, hogy Valentino és Jimmy Choo csillog felém a távolból. A levegőt betölti a fahéjas süti és a beizzított cappuccinogépek illata, összekeveredve a drága bőr, a drága parfümök... és az újdonság illatával. – És hova kell mennünk? – néz körül Sue dadus. – Zokni kell, ugye? – Ööö... igen... Nem igazán tudok tisztán gondolkodni. Mulberry egyenesen előttünk, és most láttam meg egy fantasztikus táskát a kirakatban. – Ööö... – kényszerítem magam, hogy koncentráljak. – Igen, zokni. Gyerekzokni. Nem Valentino. Se Jimmy Choo. Sem Mulberry. Istenem, vajon mennyibe kerülhet az a táska... Hagyd abba! Ne nézz rá! Nem veszek magamnak semmit! Még csak nem is gondolok rá! – Enyém! Én baba! – Minnie hangja visszarángat a valóságba; a Gucci előtt áll, és egy próbababára mutogat. – Az nem baba, drágám, hanem próbababa. Gyere! – Határozottan megfogom a kezét, és az információs táblához indulok. – Megyünk, veszünk neked pár zoknit. A gyerekzóna felé tartunk, oda gyűjtötték a gyereküzleteket. Bohóc üdvözli a vásárlókat, a bódék tele játékokkal, az egész olyan, mint egy játszótér. – Könyv! – Minnie azonnal az egyik bódéhoz húz, és megragad egy nagy, rózsaszín könyvet, tündérekkel a fedőlapon. – Én könyvem! Ha! Önelégülten Sue dadusra nézek. A lányom oktatókönyvet választott, és nem egy műanyag vackot.

– Persze hogy megveheted a könyvet, Minnie! – mondom hangosan. – Majd a zsebpénzedből. Megtanítom Minnie-nek a pénzügyi tervezést – magyarázom Sue dadusnak. – Felírom minden zsebpénzkiadását. Előveszem kicsi, rózsaszín Smythson „Minnie zsebpénze” feliratú jegyzetfüzetemet. (Külön nyomtattam. Elég drága volt, de végül is ez befektetés a lányom felelősségvállalásához.) – Féjfi! – Minnie megragad egy babát a könyv mellett. – Én féjfi! Enyééém! – Ööö... – Habozva nézek a babára. Nagyon édes, és nincs egy babánk se. – Hát, jó. Amíg kijön a zsebpénzedből. Érted, drágám? – Szuper érthetően beszélek. – Ki kell jönnie a zsebpénzedből. – Jó ég! – szólal meg Sue dadus, míg a kasszához megyünk. – Mennyi zsebpénzt kap Minnie? – Ötven penny-t hetente – válaszolom, és a tárcámért nyúlok. – De van egy rendszerünk, amiben kaphat előleget, és vissza is fizetheti. Spórolni tanítja. – Nem értem – folytatja Sue dadus. – Hogyan spórol? Most komolyan! Szakértőhöz képest elég lassú. – Mindent felírok a könyvbe. – Feljegyzem a könyv és a baba árát, becsukom a noteszt, és Minnie-re mosolygok. – Keressünk néhány zoknit, drágám! Istenem, imádom a Funky Kidet! Minden évszakban változtatják a dekorációt, és ma úgy néz ki, mint egy pajta, fagerendákkal és mű szalmabálákkal. Fantasztikus gyerekruháik vannak, például hímzett kapucnis kötött kardigán, zsinóros kabátok díszfoltokkal. Találok néhány imádnivaló zoknit, körben cseresznyékkel és banánokkal 4.99-ért; két-két párat beteszek a kosárba. – Úgy! – mondja Sue dadus élénken. – Szép munka! Mehetünk a kijárathoz? Nem válaszolok. Sok-sok apró kötényruha vonja el a figyelmem. Emlékszem rájuk a katalógusból. Mentazöld mikrokord, fehér keresztöltéses szegéllyel. Fantasztikusak, és 70%-kal olcsóbban árulják. Gyorsan megnézem a sorokat, de egy sincs 2-3 éveseknek. Persze hogy nincs. Azokat elkapkodták. A francba! – Elnézést! – szólítom meg az arra haladó eladót. – Van ezekből 2-3-as méret? Megnyúlik az arca. – Sajnálom! Azt hiszem, abban a méretben nincs egy sem. Nagyon népszerű. – Minnie-nek kötényruhára van szüksége? – kérdezi mögöttem Sue dadus. Kezd kicsit elegem lenni a nő értelmetlen kérdéseiből. – Nagyon jó minőség – mondom nyugodtan. – Én úgy gondolom, hogy felelősségteljes szülőként figyelni kell az akciókra. Ön nem így gondolja, Sue dadus? Igazából... – Hirtelen ötletem támad. – Azt hiszem, bevásárolok jövőre. Felkapok egy 3-4 éveseknek való kötényruhát. Tökéletes! Miért nem gondoltam erre eddig? Fogok egy piros ruhát is, és elindulok a halványrózsaszín, virágos kapucnis esőkabátok felé. Egyáltalán nincs kis méretben, de találok egy 7-8-ast. Világos, hogy Minnie-nek szüksége lesz egy esőkabátra hétévesen, nem? És van ott egy nagyon csinos bársonyzakó 12 éveseknek, 120-ról leárazva 20 fontra! Hatalmas hiba lenne nem megvenni! El sem hiszem, milyen előrelátó vagyok, miközben egyre több holmit teszek a kosárba. Gyakorlatilag beszereztem Minnie legfontosabb ruháit a következő tíz évre potom pénzért! Nem kell neki vennem semmi mást! Fizetés közben elönt az elégedettség. Biztosan sok száz fontot spóroltam!

– Hát... – Úgy tűnik. Sue dadus nem találja a szavakat, mikor az eladó a kezembe nyom három hatalmas szatyrot. – Sokkal több mindent vett, mint egy pár zokni. – Csak előrelátó voltam – közlöm bölcs, atyai hangon. – A gyerekek gyorsan nőnek, fel kell készülni. Iszunk egy kávét? – Starbucks? – szólal meg Minnie hirtelen. Figyelmesen nézett, és ragaszkodott hozzá, hogy felvegye a 7-8 éveseknek való halványrózsaszín esőkabátot, még akkor is, ha az a földig ér. – Starbucks-muffin? – Lehet, hogy kávélánchoz kell mennünk – próbálok bűnbánónak tűnni. – Lehet, hogy ott nincs egészséges biokaja. A táblára nézek: ahhoz, hogy az ételudvarhoz érjünk, el kell mennünk az összes drága üzlet előtt. Ami nem gond. Jól leszek! Csak nem nézek a kirakatokra. Hárman sétálunk. Egyenesen előre nézek, arra a hegyes, modern fémszoborra, ami a plafonról lóg alá. Minden rendben. Jól vagyok. Hozzászoktam, hogy nem vásárolok, alig hiányzik... Te jó ég! Az a fodros Burberry kabát a kifutóról! Pont a kirakatban. Vajon mennyi... Ne! Sétálj tovább, Becky! Ne nézz oda! Becsukom a szemem, míg csak két bandzsa réssé válnak. Igen! Így jó lesz! Ha nem is látom a boltokat... – Jól érzi magát7 – vesz észre hirtelen Sue dadus. – Rosszul van? – Jól vagyok! – Kicsit remeg a hangom. Olyan régóta nem vásároltam, hogy érzem, nő bennem a feszültség; valamiféle bugybo rékoló kétségbeesés. De el kell feledkeznem róla. Megígértem Luke-nak. Megígértem! Gondolj valami másra! Igen. Mint amikor a terhestornán azt mondták, lélegezzem, hogy elvonja a figyelmemet a fájdalomról. Most lélegzem, hogy elvonjam a figyelmemet a vásárlásról. Lélegezz be... lélegezz ki... lélegezz be... Istenem egy Temperley ruha! Lemerevedik a lábam. Fehér és arany Temperley estélyi ruha egy 50százalékos göncök nevű bolt kirakatában. Csodás hímzés van a nyakrésznél, földig ér, és olyan, mintha a vörös szőnyegre terem tették volna. A tábla szerint „Ma 20 %-kal olcsóbban”. Az ujjaim a szatyromra kulcsolódnak, miközben bebámulok az üvegen. Nem vehetem meg ezt a ruhát! Még csak rá sem szabad néznem. De valahogy... mégsem tudok mozdulni. A lábaim a fényes márványpadlóba gyökereztek. – Rebecca? – Sue dadus megáll. Az estélyire néz, és rosszallóan csettint a nyelvével. – Ezek a ruhák szörnyen drágák, nem igaz? Még leértékelve is. Csak ennyit tud mondani? Ez a leggyönyörűbb ruha a világon, a teljes ár töredékéért, és ha nem teszem azt a buta ígéretet Luke-nak... Te jó ég! Megvan a megoldás! Igazából a megoldás sok mindenre! – Minnie – sebesen hozzá fordulok. – Én édes, drága kislányom! – Lehajolok, és a kezeim közé veszem az arcát. – Édesem... szeretnéd ezt a Temperley ruhát a huszonegyedik születésnapodra? Minnie nem felel, de csak azért, mert nem érti, mit ajánlok neki. Ki ne akarna egy Temperley ruhát a huszonegyedik születésnapjára? Ráadásul, mire huszonegy lesz, majd értékes antik darabnak számít. Minden barátja iszonyúan irigyli majd. Mind azt mondja majd: „Istenem, Minnie, bárcsak nekem vett volna ruhát az anyám, amikor

kétéves voltam!” Az emberek úgy hívják majd, hogy.a lány az antik Temperley ruhában”. És kölcsönkérhetném Luke partijára. Csak hogy felpróbáljam helyette. – Muffin? – kérdezi Minnie reménykedve. – Ruha – közlöm határozottan. – Ez a tied, Minnie! Ez a szülinapi ajándékod! – Határozottan bevezetem a boltba, ügyet sem vetve Sue dadus meghökkent pillantására. Tíz másodperc elég, hogy feltérképezzem a helyet, és rájöjjek, a Temperley ruha a legjobb darabjuk. Tudtam, hogy a hülyének is megéri. – Üdv! – köszönök levegő után kapkodva az eladónak. – A Temperley ruhát szeretném. Végül is... a lányomnak lesz. Persze előre veszem meg neki – teszem hozzá nevetve. – A huszonegyedik születésnapjára. Az eladó Minnie-re mered. Rám néz. Aztán a kolléganőjére, mintha segítséget kéme. – Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz lesz a méretünk, ha felnő – fűzöm hozzá. – Úgyhogy felpróbálom helyette. Tetszik ez a csodás ruha, Minnie? – Nem ruha! – Zavartan ráncolja a homlokát. – Drágám, ez egy Temperley. – Megemelem az anyagot, hogy megmutassam neki. – Csodásan áll majd neked! Egyszer. – Nem ruha! – A bolt másik felébe szalad, és egy nyitott polcra mászik. – Minnie! – kiáltom. – Gyere onnan! Nagyon sajnálom... – szólok a vállam felett az eladónak. – Muffin! – kiáltja, miközben én megpróbálom kihúzni. – Muffint akajok! – Kapsz muffint, miután megvettük a ruhát!– mondom békítőleg. – Egy percbe se kerül... – Nem ruha! – Valahogy kiszabadul a markomból, és bemászik a kirakatba. – Baba! Én baba! Most egy csupasz próbababát szorongat. – Minnie, drágám, hagyd ezt abba! – Próbálok nem olyan zavartnak tűnni, mint ahogy érzem magam. – Gyere vissza! – Én baba! – Nagy puffanással lerángatja a próbababát a pulpitusról a földre, és ölelgetni kezdi. – Enyéééém! – Hagyjad, Minnie! – kérem. – Ez nem baba! Azt hiszi, ez egy baba – Könnyedén az eladóra kacagok. – Hát nem viccesek a gyerekek? Az eladó nem nevet vissza, még csak nem is mosolyog. – Leszedné onnan, kérem? – utasít. – Persze! Elnézést... – Lángoló arccal olyan erősen próbálom elrángatni Minnie-t, ahogy tudom. De tapad, mint egy kagyló. – Gyere, Minnie! – Igyekszem nyugodt és kedveskedő lenni. – Gyere, édesem! Szállj le! – Nem! – visítja. – Én baba! – Mi folyik itt? – csattan fel valaki a hátam mögött. – Mit csinál az a gyerek? Senki nem tudja megfékezni? Megdermed a gyomrom. Ismerem ezt a vékony, vitriolos hangot. Megpördülök, és tényleg a manó az, aki kitiltott minket a Mikulás kuckójából. Még mindig lila a körme, és nevetségesen túlbarnított a bőre, de most fekete kosztümöt visel, rajta kitűzővel: „Üzletvezető”.

– Maga! – húzza össze a szemét. – Ó, helló! – köszönök idegesen. – Jó újra látni! Hogy van a Mikulás? – Elvinné ezt a gyereket? – kérdi élesen. – Ööö... Oké! Nem gond. Minnie-re nézek, aki még mindig úgy kapaszkodik a próbababába, mintha az élete múlna rajta. Csak úgy tudom leszedni onnan, ha egyenként lefejtem az ujjait. Ehhez tíz kéz kellene. – Esetleg... megvehetnénk a próbababát7 Túlbarnított Manó arckifejezését látva azt kívánom, bár meg se kérdeztem volna. – Gyere, Minnie! Szállj le! – Próbálok vidám és élénk lenni, mint az anyák a mosóporreklámokban. – Pá-pá, baba! – Neeeeeem! – Még erősebben markolja. – Szállj le! – Teljes erőmből próbálom lefeszíteni az egyik kezét, de azonnal újra felkapaszkodik a másikkal. – Enyééém! – Szedje le a lányát arról a babáról! – csattan fel a manó. – Vásárlók jönnek! Szedje le! – Próbálom! – közlöm kétségbeesetten. – Minnie, veszek neked egy babát! Két babát! Csapatnyi, bevásárlószatyrot tartó lány áll meg, minket figyel, és kuncogni kezd. – Minnie, kapsz egy Rosszaság Masnit! – Teljesen kivörösödöm, és összezavarodom. – És mehetsz a Rosszaság Lépcsőre! És többé nem kapsz ajándékot! A Mikulás pedig a Marsra költözik, meg a Fogtündér is... – Megfogom a lábfejét, de sípcsonton rúg. – Aú! Minnie! – Babaaa! – visítja. – Tudja mit? – A manó dühösen kitör. – Vigye a próbababát! Csak vigye, azt az átkozott próbababát! – Vigyem el? – bámulok rá döbbenten. – Igen! Bármit! Csak menjen! MENJEN! KIFELÉ! Minnie félig még mindig a próbababán hasal, mentőövként kapaszkodik bele. Zavartan két kézzel a lábaim közé veszem, mintha holttest lenne. Valahogy sikerül zihálva kiráncigálnom a kettősüket, aztán elejtem, és felnézek. Sue dadus, a három szatyorral, követett minket kifelé. Most csendben néz engem és Minnie-t, az arca kifürkészhetetlen. Hirtelen mintha felébrednék a transzból. Mindent a dadus szemével látok. Nagyokat nyelek, és próbálok kitalálni valami könnyed megjegyzést, például „Gyerekek, mi?”. De nem jut eszembe semmi, és a szám egyébként is túlságosan száraz az idegességtől. Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen? A tévéműsorban senkit nem hajítottak még ki üzletből. Rosszabb vagyok, mint azok a családok a hűtővel a kertben. Mit fog erről írni a jelentésében? Mit fog mondani Luke-nak? Mit fog javasolni neki? – Végzett a vásárlással? – kérdezi normális, kedves hangján, mintha nem minket bámulna minden arra járó. Némán bólintok, lángol az arcom.

– Minnie – mondja most –, szerintem fájdalmat okozol szegény babának. Nem szállsz le, hogy vegyünk valami harapnivalót? A babádat is megetethetnénk. Minnie a fejét forgatja, gyanakodva méregeti Sue dadust, végül lemászik a próbababáról. – Jó kislány! – mondja erre Sue dadus. – Itt hagyjuk a babát a saját otthonában. – Felemeli a bábut, és az ajtónak támasztja. – Most keressünk valamit inni. Mondd, „Igen, Sue dadus.” – ’Gen, Sue dadus – ismétli udvariasan. Ha? Ezt meg hogy csinálta? – Rebecca, jön? Valahogy sikerül beindítanom a lábaimat, és sétálni velük. Sue dadus beszél, de egyetlen szót sem hallok. Rosszul vagyok a félelemtől. Meg fogja írni a jelentését, és közli, hogy Minnie-nek különleges kezelésre van szüksége egy kiképzőtáborban. Tudom, hogy így lesz! És Luke hallgat majd rá. Most mihez kezdjek? Este kilencre teljesen kikészülök, fel-alá járkálok a házban, és Luke-ot várom. Ez a házasságunk legrosszabb pillanata. A leges-legrosszabb! A valaha volt. Mert ha arra kerül a sor, muszáj lesz Minnie-t biztos menedékbe vinnem, és akkor sosem láthatom többé Luke-ot, nevet kell változtatnunk, és majd alkohol és drogok segítségével kell felejtenem. Tudják, ez a legrosszabb lehetőség. Luke kulcsának zajára összerándulok. – Becky? – jelenik meg a konyhaajtóban. – Vártam, hogy hívj! Hogy ment? – Jól! Elmentünk, vásároltunk... és ööö... kávéztunk. – A hangom merev és hamis, de Luke nem veszi észre, ami csak azt mutatja, mennyire rossz megfigyelő. – És mit mondott Minnie-ről? – Nem sokat. Gondolom, majd később. Miután levonja a következtetéseit. – Hmmm – biccent Luke, és meglazítja a nyakkendőjét. A hűtőhöz indul, aztán megáll az asztalnál. – Villog a BlackBerry-d. – Ó, tényleg? – kérdezem megjátszott meglepetéssel. – Anyám! Biztos üzenetet kaptam. Meghallgatnád? Annyira fáradt vagyok! – Ha szeretnéd. – Luke fura pillantást lövell felém, felveszi, és tárcsázza a hangpostát, miközben kivesz egy sört a hűtőből. – Ő az – néz fel hirtelen aggódva. – Sue dadus. – Tényleg? – próbálok meglepődni. – Hangosítsd ki! Mindketten mozdulatlanul hallgatjuk, ahogy az ismerős nyugati parti magánhangzók betöltik a konyhát. ,,... később a teljes beszámolót. De meg kell mondanom, Minnie elbűvölő gyerek. Öröm volt vele és az édesanyjával tölteni az időt. Becky elsőrangú édesanya, és semmilyen problémát nem látok a családjukban. Szép munka! Egyelőre, viszlát!” – Hűha! – kiáltom, miután elhallgat a telefon. – Ez elképesztő! Akkor magunk mögött hagyhatjuk ezt az egészet, és élhetjük az életünket. Luke-nak eddig arcizma sem rándult. Most megfordul, és hosszan, keményen rám néz. – Becky! – Tessék? – villantok rá ideges mosolyt. – Ez nem Janice volt véletlenül nyugati parti akcentussal?

Tessék? Hogy mondhat ilyet7 Úgy értem, tényleg Janice volt, de tökéletesen elváltoztatta a hangját. Engem lenyűgözött. – Nem! – zúgolódom. – És vérig vagyok sértve, hogy megkérdezted! – Remek! Akkor felhívom és beszélek vele – előhúzza a saját BlackBerry-jét. – Ne! – hápogom. Miért ilyen bizalmatlan? Hatalmas jellemhiba! Majd egyszer elmondom neki. – Biztos zavarnád – improvizálok. – Udvariatlanság ilyen későn telefonálni. – Csak ez aggaszt? – vonja fel a szemöldökét. – Hogy udvariatlanság? – Igen – felelem dacosan. – Hát persze. – Jó, akkor írok neki egy emailt. Jó ég, ez nem úgy alakul, ahogy terveztem. Legalább egy kis időt akartam nyerni. – Oké, oké! Janice volt – vallom be kétségbeesetten, ahogy gépelni kezd. – De nem maradt más választásom! Luke, szörnyű volt! Katasztrófa! Kitiltottak minket egy üzletből, Minnie ellopott egy próbababát, Sue dadus pedig egy szót sem szólt, csak nézett ránk, és tudom, mit fog mondani, de nem küldhetem el Minnie-t kiképzőtáborba Utah-ba. Egyszerűen nem tehetem! És ha kényszerítesz rá, akkor el kell mennem a bíróságra, mint a Kramer kontra Kramerben, Minnie egész életére megsérül, és ez mind a te hibád lesz! Szinte a semmiből érkeznek a könnyek, és kezdenek folyni az arcomon. – Mi van? – Luke hitetlenkedve néz rám. – Utah-ba? – Vagy Arizonába. Vagy bárhova. Nem tehetem, Luke. – Dörzsölöm a szememet, és pont úgy érzem magam, mint Meryl Streep. – Ne kérj erre! – Nem kérlek erre! Jézusom! – Úgy tűnik, teljesen kiakadt. – A jó édes életbe, ki beszélt neked Utah-ról? – Én... izé... – Már nem tudom biztosan. Csak azt, hogy valaki mondta. – Azért alkalmaztam ezt a nőt, mert úgy gondoltam, adhat nekünk pár gyereknevelési tanácsot. Ha hasznosak, megfogadjuk, ha nem, nem. Luke olyan gyakorlatisan beszél, hogy csak pislogok. Ő sosem látta a műsort, jut eszembe hirtelen. Nem tudja, hogy tolakszik be Sue dadus mások életébe, és változtat meg mindent, még végül a vállán zokog az ember. – Én hiszek abban, hogy meg kell hallgatni a szakembereket – mondja higgadtan. – Most, hogy látta Minnie-t, meghallgathatjuk, mit tanácsol. De csak ennyi. Megegyeztünk? Hogy tud fonállá gombolyítani egy hatalmas, nagy, gubancos pókhálónak tűnő helyzetet? Hogy csinálja? – Nem tudom elküldeni Minnie-t! – A hangom még mindig remeg. – Nem választhatsz szét minket! – Becky, nem lesz erre szükség – mondja türelmesen. – Megkérdezzük Sue dadust, hogy mit tehetünk azért, hogy ne kelljen elküldenünk. Jó? Vége a drámának? Kicsit le vagyok taglózva. Ószintén szólva kicsit több drámára készültem. – Jó – mondom végül. Luke kinyitja a sört, és rám vigyorog. Aztán zavartan elgondolkodik. – Ez mi? – Egy ültetőkártyát kapar le az üveg aljáról. – Boldog Születésnapot, Mike! Ki az a Mike? Francba! Hogy került az oda?

– Fogalmam sincs! – Gyorsan kikapom a kezéből, és összegyűröm. – Fura. Biztos a boltból hoztam el. Nem... ööö... nézünk tévét? Az az előnye annak, hogy egyedül lakunk, hogy nem kell folyton snookert néznünk. Vagy a való élet drámáit. Vagy hidegháborús dokumentumfilmeket. Lekucorodunk a kanapéra, pislákolnak a fények, Luke kapcsolgat, de hirtelen megáll, és rám néz. – Becky... ugye nem gondoltad komolyan, hogy elküldeném Minnie-t? Szóval, szerinted ilyen apa vagyok? Elég zavartnak látszik, és kicsit bűntudatom támad. Mert tényleg azt hittem. – Ööö... – Megszólal a telefonom, mielőtt válaszolhatnék. – Suze az – mondom nyugtalanul. – Jobb, ha felveszem... – Kisietek a szobából, és mély lélegzetet veszek. – Szia, Suze! Több sms-t írtam neki a kis vitánk óta, de beszélni nem beszéltünk. Haragszik még rám? Szóba merjem hozni a különleges teasüteményt? – Láttad a Style Centralt?– Tompa hangja a vonalban meglep. – Láttad? Most hoztak egy példányt. Nem hittem a szememnek! – Micsoda? Tarkie interjújáról beszélsz? Jó lett? Danny azt mondta, hogy Tarkie újszerű... – Újszerű? Ő így hívja? Érdekes megfogalmazás. Én tudnék job bat. Suze hangjának furcsa, szarkasztikus éle van. Mi történt7 Ő sosem szarkasztikus. – Suze... jól vagy? – kérdezem idegesen. – Nem, nem vagyok jól! Soha nem lett volna szabad egyedül elengednem Tarkie-t arra a fotózásra! Nem lett volna szabad megbíznom Danny-ben! Mégis mit gondoltam? Hol voltak Tarkie tanácsadói? Ki szerkesztette ezeket a fotókat7 Mert bárki is volt, beperelem... – Suze! – próbálom megállítani a szóáradatot. – Mondd el! Mi a baj? – Csuklyát adtak Tarkie-ra! – fakad ki. – Az a baj! Úgy néz ki, mint valami meleg modell! Istenem! Az a helyzet, hogy Tarquin kicsit... metroszexuális tí pus. És erre Suze nagyon érzékeny. – Ugyan, Suze! – nyugtatgatom. – Biztos nem néz ki melegnek... – De igen! És szándékosan! Meg sem említették, hogy nős, vagy hogy gyerekei vannak! Csak a szexi Lord Tarquinról beszéltek! A „finom izmairól, meg hogy „mi van a kílt alatt?” Meg mindenféle utalásokat tettek. – Szinte hallom, ahogy elborzad. – Megölöm Dannyt! Megölöm! Biztos túlreagálja. Suze meglehetősen anyatigris azokkal, akiket szeret. – Biztos nem olyan rossz, mint hiszed... – kezdem. – Ó, gondolod? – kérdezi dühösen. – Várj, amíg meglátod! És nem tudom, miért véded, Bex. Téged is benne hagyott a szószban! Szerintem Suze kicsit meghibbant. Hogyan vághatott volna át Danny az új kollekciójáról szóló interjúval? – Oké, Suze – felelem türelmesen. – Hogyan hagyott a szószban Danny? – Luke partija. Elpofázta. Még sosem mozogtam olyan gyorsan, mint most. Harminc másodpercen belül az emeleten és a neten vagyok, vadul kattintgatok, míg el nem érem a megfelelő oldalt. És ott is van, közvetlenül a rosszkedvű Tarkie fekete-fehér fényképe alatt, amin szűk

fehér pólóban fát vág, a kiltje pedig szinte obszcénül magasra van hajtva. Tényleg klassz a hasizma, eddig sosem vettem észre. „Kovitz most tárgyal egy bútorkollekcióról és egy stílusweblapról.” Így az interjú. „Van ennek a divathurrikánnak egyáltalán szabadideje? „Persze!” nevet Kovitz. „Imádok bulizni! Goára készülök pár hétre, aztán amikor visszajövök, egy meglepetéspartira megyek. Luke Brandonnak rendezik, Rebecca Brandon férjének. Rebecca hozta össze ezt az egész kollekciót. Így zárul a kör a divatvilágban.” Háromszor olvasom el, egyre gyorsabban lélegzem. Megölöm Dannyt! Megölöm!

Feladó: Becky Brandon Tárgy: SÜRGŐS ÜZENET!!!!!! Dátum: 2006. március 13.

Címzett: elof [email protected]

Kedves Style Central olvasó! Ha olvasta a Style Central legutóbbi számát, akkor észrevehette Danny Kovitz apró megjegyzését egy a férjemnek, Luke Brandonnak tervezett meglepetéspartival kapcsolatban. Nyomatékosan megkérem önt, hogy FELEJTSE EL és TÖRÖLJE KI AZ AGYÁBÓL! Ha véletlenül ismeri a férjem, ne említse neki! MEGLEPETÉSNEK szánom. Még jobb lenne, ha kitépné a lapot, és megsemmisítené.

Hálás köszönettel: Rebecca Brandon (született Bloomwood)

Akik tudnak a partiról Én Suze Tarquin Danny Jess Tom Anyu Apu Janice Martin Bonnie Az a három nő aki a szomszéd asztalnál hallgatózott Gary Janice vízvezeték-szerlője Rupert és Harry a The Service-nél Erica A Bollinger, a Dom Perignon, a Bacardi, a Veuve Clicquot, a Party Time Beverages, a Jacob's Creek és a Kentish English Sparkling Vine marketingigazgatói Cliff A manikűrös(annyira kiakadtam, hogy muszáj volt beszélnem valakivel, de megígérte, hogy nem dumál) 165 meghívott vendég(nincsenek benne a Brandon Communications dolgozói) A Style Central 500 olvasója Összesen: 693 Istenem!

TIZENHAT Miért beszélt róla? Miért? És Suze-nak igaza van, Tarkie egyik képe tényleg ízléstelen. Kábé húsz egyre dühösebb üzenetet hagytam Danny-nek, míg végül akkor hívott, amikor Minnie-t fürdettem. Üzenetet hagyott, amiben védekezni próbált. Annyira pofátlan! „Becky, oké, figyelj ide! A pasi tök amatőr volt. Mondtam neki, hogy bizalmas. Csak dumáltunk az interjú után. Egyébként is nem mindegy? Senki nem olvassa a Style Centralt. Senki, akit Luke ismer.” Hogy fair legyek, ez igaz. Ez az egy vigasztal. A Style Centralnak csak kábé 500 olvasója van. Persze mind nagymenők, meg fontosak, meg befolyásosak a divat és tervezők világában, de a lényeg az, hogy nem ismerik Luke-ot. Másnap reggel az volt az első dolgom, hogy kapcsolatba léptem a szerkesztővel. Kértem, hadd beszéljek az előfizetőkkel, és végül továbbította az e-mailemet. Két hét telt el, és úgy tűnik, még semmi nem szivárgott ki. Azt hiszem, elhárítottam a katasztrófát. De még nem tudok megnyugodni. Igazából eléggé kivagyok. Nem alszom túl jól, a hajam szörnyen néz ki. Egyrészt a parti előrébb tart, mert lefoglaltam mindent, amit eddig elfelejtettem: a fűtést, a vécéket és a burkolatot. De minden rengeteg pénzbe kerül! Lassan kimerül az összes kártyám, és ez kicsit ijesztő. Csúnya beszélgetésem volt a Portaloo-s hölgygyel tegnap (jobban kellene vigyáznom, mikor veszem fel a telefont), aki tudni akarta, miért nem érkezett meg az előleg, és egyáltalán nem volt megértő szorult helyzetemmel kapcsolatban. Én csak nem vettem észre... mármint nem egészen így terveztem... Mindegy. Ma van a nagy nap. Ma fogok bemasírozni a „legcsino-sabb leendő igazgató” kosztümömben és döglesztő tűsarkúmban. Trevor visszaért a szabadságról, és tizenegykor találkozóm van vele. Kérni fogom az Év Alkalmazottja pénzem és emelést is. Azonnali kifizetéssel.

A munkahelyemre érve kicsit izgulok. Még sosem kértem fizetésemelést. De Luke mindig azt mondja, hogy ez teljesen normális és megszokott. Azt mondja, nagyra tartja azokat, akik helyesen becsülik meg saját értéküket. Hát, én pontosan 7200 fonttal becsülöm többre magam annál, mint amit eddig kerestem. (Számításaim szerint ennyi kell a partihoz. Talán nyolcat kérek, biztos, ami biztos.) Nem fogok hisztizni. Csak határozott leszek és lényegre törő. Majd azt mondom: „Trevor, felbecsültem a piaci helyzetet, és úgy gondolom, hogy egy olyan kaliberű személyes tanácsadó, mint én, nyolcezerrel többet ér. Amit megkaphatnék akár ma is.” Tulajdonképpen... legyen tízezer. Az szép kerek szám. És mi az a tízezer font? A Look hatalmas áruház, óriási bevételekkel. Könnyen megengedhet tízezer fontot egy megbecsült alkalmazottnak és lehetséges igazgatósági tagnak. Mármint Elinor lazán elköltött több mint tízezer fontot a részlegemen 5 perc alatt. Amit meg is említek, ha rázós lesz a helyzet.

Fölfelé a mozgólépcsőn két új email zizeg a BlackBerry-men. Végre visszaszólt a fénytechnikai és a biztonsági cég. Azonnal elolvasom az üzeneteiket. Mire a végére érek, úgy szédülök, hogy kis híján megbotlom a lépcső tetején. Mindketten négy számjegyű, négyessel kezdődő összeget akarnak, 50 százalék előleggel, azonnal, a késői foglalás miatt. Akkor számoljunk. Most összesen szükségem van... Oké. Semmi pánik. Pofonegyszerű. Hogy rendesen összehozzam ezt a partit, kell... tizenöt rugó. Tizenöt rugó? Komolyan kérni fogok a főnökömtől tizenötezer fontot? Rezzenéstelen arccal? Szeretnék hisztérikusan felnevetni vagy elfutni. De nem tehetem. Az egyetlen esélyem, ha makacs maradok. Hinnem kell abban, hogy megérek tizenötezer fontot! Így is van! Amint elérem a részlegünket, bevetem magam egy próbaterembe, bezárom az ajtót, veszek három nagy levegőt, és szembenézek a tükörrel. – Trevor – mondom a tőlem telhető legmagabiztosabban –, felbecsültem a piaci helyzetet, és úgy gondolom, hogy egy olyan kaliberű személyes tanácsadó, mint én, megér még tizenötezret. Amit, ha lehetséges, még ma szeretnék megkapni. Csekk és készpénz is megfelel. Egész jól ment. Kivéve, hogy remegett a hangom. És nyeltem egyet, amikor azt mondtam, „tizenötezret”. Talán először tízezerrel kellene kezdenem. Aztán pedig azt mondanám: „Valójában tizenötezret gondoltam”, pont, amikor kitöltené a csekket. Nem. Rossz ötlet! Forog a gyomrom. Ilyenkor szeretném, ha lennének „embereim”, mint Danny-nek. Neki sosem kell pénzt kérnie. Igazából ő úgy tesz, mintha a pénz nem is létezne. – Becky! – kopog az ajtón Jasmine. – Megjött a vásárlód! Oké, csak túl kell esnem rajta. Vagy reménykednem, hogy valaki nagyon nagy borravalót ad.

Jó hír, hogy ez remek délelőtt. Amikor fél tizenegykor megiszom egy kávét, a hely zsúfolt. Én és Jasmine is egy-egy személyes megbeszélés közepén tartunk, és jöttek néhányan, akik csak úgy beugrottak. Rendszeres vásárlóink mindig betérhetnek a kényelmes öltözőszobánkba; még akkor is, ha nincs előre megbeszélt időpontjuk. Van benne kávégép, kanapék, édességes tálka, és nagyon kellemes a hangulat. Néhány vásárlóm rendszeresen beszél meg ide találkozókat a kávézók helyett. Körbenézek, hallgatom a vállfák, cipzárak, csevej és nevetés ismerős neszeit, és akaratlanul is büszkének érzem magam. Lehet, hogy az áruház többi része gyengélkedik, de az enyém meleg, boldog és lüktet. Jasmine elpakol egy stóc Paul Smith pólót, és miközben csilingel a pénztárgép, felvonja felém a szemöldökét. – Nézd, mit találtam a neten! – Elővesz egy IRODASZEREK.COM feliratú köpenyt. – Ezt hordom, amikor kiszállítok. Senki sem gyanakszik. – Hűha! – Le vagyok nyűgözve. – Ez aztán alapos munka!

– A futárnevem Gwen – biccent. – Már van egy második személyiségem. Gwen nem dohányzik. És halak. – Ööö... remek! – néha kicsit aggódom, hogy Jasmine túl komolyan veszi ezt a titkos üzletesdit. Jasmine ügyfele a pénztárhoz ér. Louise Sullivannek három gyereke van, és állandóan azon stresszel, hogy végeztessen-e zsírleszívást vagy ne, ami szerintem nevetséges. Nagyszerűen néz ki. És nem az ő hibája, hogy a férjében semmi tapintat nincs, és szereti az idétlen vicceket. – Elviszed a ruhákat most, vagy szállítsuk házhoz diszkréten? – kérdezi Jasmine, miközben lehúzza a kártyát. – Egy szatyornyit talán elviszek most. – Az ajkát harapdálja. – De egynél semmiképp se többet. – Semmi gond! – felel Jasmine üzleties modorban. – Akkor a többit fénymásolópapíros dobozban? – Igazából... – Louise a táskájába nyúl. – Ezt hoztam. – Lapos doboz, rajta a felirat: „Ligúr olívaolaj”. – Ez tetszik! – Jasmine új tisztelettel néz Louise-ra. – Akkor olívaolaj. Holnap este? – Melyikük Becky? – érkezik egy férfihang, és mi összerezzenünk. Nem gyakran jár férfi ezen az emeleten, de a bőrdzsekis, pufók pasi felénk tart. A kezében „Fénymásolópapír” feliratú doboz, és eléggé dühösnek látszik. Hirtelen émelygés fog el. Nagyon remélem, hogy ez tényleg csak fénymásolópapír. – Én! – felelem vidáman, miközben Jasmine a pult alá rejti az olívásdobozt, Louise pedig felszívódik. – Segíthetek? – Mi az ördög folyik itt? – lóbálja felém a dobozt. – Mi ez? – Izé... egy doboz? Szeretne időpontot egy személyes vásárlási tanácsadótól? A férfi ruházat a második emeleten... – Nem férfiruházatot keresek! – válaszolja fenyegetően. – Hanem válaszokat! A pultra hajítja a dobozt, és felvonja a szemöldökét. Jasmine-nal egymásra nézünk. Ez a Preen ruha, amit Arlene Raynornak adtam el a múlt héten. Istenem, ez biztosan Arlene férje! Az, aki évekkel ezelőtt rocksztár volt, de már régóta nem volt egyetlen sikeres dala sem. Az, aki kikezdett a bébiszitterrel, és aki a Született feleségek közben festi a fanszőrzetét. (Elég sokat cseverésztünk Arlene-nal.) – Privát vásárlás – húz elő egy papírt a zsebéből, és hangosan, szarkasztikus hangsúllyal olvassa: „A termékeket Fénymásolópapír vagy Higiéniai termékek feliratú dobozban szállítjuk.” Francba! – Vásárolt, igaz? – A pasi lecsapja a szórólapot. – Mennyit költött? Üzenet jött a telefonomra, és látom, hogy Jasmine felé nyújtogatja a fejét. Titokban megnyomom a megfelelő gombot, és elolvasom az sms-t. Arlene itt van átváltoztatáson!!! A hármas öltözőben hagytam, míg te Victoriával voltál. Figyelmeztessem? Feltűnés nélkül bólintok, aztán visszafordulok a férjhez. – Mr... – Raynor.

– Mr. Raynor, attól tartok, nem mondhatok semmit – felelem finoman. – Tiszteletben kell tartanom az ügyfeleim magánszféráját. Esetleg vissza tudna jönni máskor? – Jasmine? – hallatszik Arlene távoli hangja az öltözők felől. – Megnéznéd ezt a szegélyt7 Mert szerintem nem... – Hirtelen elhallgat, mintha valaki elnémította volna. De túl késő, a férje arcát elönti a felismerés. – Ez Arlene? – hitetlenkedik. – Megint vásárol? Nem, maga tökfilkó! – akarnám válaszolni. Egy két évvel ezelőtti modellt alakíttat át. És mi van a maga elektronikai rendszerével, amihez ragaszkodott a vidéki házában? Az trilliószor többe kerül, mintegy ruha. De ehelyett negédesen mosolyogva csak annyit mondok: – Az ügyfeleink találkozói bizalmasak. Ha csak ennyi lenne... – Nem! – A hangja üvöltéssé erősödik. – Arlene, azonnal gyere ide! – Uram, megkérem, hogy tartózkodjon a kiabálástól – mondom hűvösen, miközben a telefonén nyúlok, és sms-t írok Jasmine-nak. Arlene férje bekattant! Vidd ki hátul! – Arlene, tudom, hogy odabent vagy! – üvölti a pasi fenyegetően. – Tudom, hogy hazudtál! – Az ajtó felé indul, de útját állom. – Attól tartok, nem engedhetem be – mosolygok. – Oda csak vásárlók léphetnek be. Biztosan megérti. – Megértem? – Felém fordítja a haragját. – Majd én megmondom, mit értek meg! Maguk mind benne vannak ebben, boszorkányok! Rohadt fénymásolópapír! – Ököllel a dobozra csap. – Ezért le kéne csukni! Akaratlanul összerezzenek. Kék szemei véreresek, és azon tűnődöm, vajon ivott-e. – Ez pusztán egy diszkrét vásárlási lehetőség. – A hangomat határozottan tartom. – Manapság nem mindenki szeretne márkás cuccokkal villogni. – Ebben biztos vagyok! – Gonoszul néz rám. – A férjeiknek nem! Ez afféle „Ki tudja jobban átvágni a férjét” móka? Olyan dühös vagyok, hogy levegőt se kapok. – A legtöbb ügyfelemnek saját bevétele van – válaszolom, és kényszerítem magam, hogy udvarias maradjak. – És szerintem az ő döntésük, hogy mire költik a pénzüket. Vagy maga szerint nem? Azt hiszem, Arlene bútorüzlete most nagyon jól megy. Muszáj kicsit szurkálnom. Tudom, hogy fenyegetve érzi magát a felesége sikereitől. Arlene ezt minden egyes alkalommal elmondja, amikor idejön. Aztán meg azt, hogy el akarja hagyni a férjét. Majd a találkozónk végére sírva fakad, és közli, hogy nagyon szereti a pasit. Most komolyan, a vásárlás kenterbe ver bármilyen terápiát. Ugyanannyiba kerül, és még új ruhát is kap hozzá az ember. – Arlene! – A pasi megpróbál félrelökni. – Állj! – Piszok dühösen ragadom meg a karját. – Megmondtam, hogy csak ügyfelek léphetnek a... – Félre az utamból! – Úgy löki félre a karom, mintha csak baba lennék. Oké, ez elvi kérdés. Senki nem törhet csak úgy be ide, és mehet csak úgy el mellettem az én részlegemen!

– Nem! Nem mehet be! – Megragadom a vállát, de ő túl erős. – Jasmine! – kiáltom, miközben viaskodunk. – Helyezd biztonságba a vásárlókat! – Maga bizony rohadtul be fog engem ide engedni! – Ez privát vásárlói terület! – Zihálok az erőlködéstől, hogy visszatartsam. – Mi az ördög folyik itt? Mély hang dörren fel mögöttem, és elakad a lélegzetem. Megpördülök, de már tudom, hogy Trevor az. Gavin ragyogó arccal leskelődik mögötte, mintha birkózómérkőzést nézne. Trevor bősz „remélem, erre jó okod van” pillantással néz rám, én pedig védekezően vállat vonok, és próbálom azt közvetíteni, hogy „Igen, van!” Amint Trevor Mr. Raynorhoz fordul, arckifejezése alázatossá változik. – Te jó ég! Maga... Doug Raynor? Naná, hogy ő ismer valami ósdi rockert, akiről senki más még csak nem is hallott. – Aha – pipiskedik Doug Raynor. – Én volnék. – Mr. Raynor, hatalmas megtiszteltetés, hogy a Lookban üdvözölhetjük. – Trevor átvált hajbókoló üzletvezető üzemmódba. – Nagy rajongói vagyunk. Ha van valami, amiben segítségére lehetek... – Véletlenül van – szakítja félbe Doug Raynor. – Elmondhatná, mi ezaz egész. Nevezhetik ezt diszkrét vásárlásnak, de én pofátlan hazugságnak hívom! – A pultra hajítja a szórólapot. – És holnap felhívom a Daily World-öt. Rohadtul leleplezem magukat! – Mi ez? – kérdezi Trevor zavartan. – „Privát vásárlás”? Tudok én erről? – Ez... izé... – A szám hirtelen kiszárad, akár a vatta. – Már meg akartam említeni... Érzem, hogy az arcomba szökik a vér, miközben Trevor némán olvassa a szórólapot. Amikor végül felnéz, szemei olyanok, mint két rosszalló sötét luk. Nem. Ez rosszabb, mint rosszallás. Mintha meg akarna ölni. Most Gavin olvassa a válla felett. – Takarítónőnek tettetik magukat? – Horkantva felnevet. – Jézus Mária, Becky! – Maga szerint ez felelősségteljes hozzáállás? – szól közbe dühödten Doug Raynor. – Maga szerint egy neves áruháznak így kell működnie? Ez nem más, mint csalás! – Gavin – Trevor belekezd a kárenyhítésbe –, légy olyan jó, és vidd Mr. Raynort a férfiosztályra, és ajánlj neki egy öltönyt a mi költségünkre. Mr. Raynor, miután befejezte a vásárlást, esetleg felajánlhatok egy pohár pezsgőt az osztrigabárban, és elmondhatná a panaszait egyenesen nekem. – Aha. És érdekes lesz, mondhatom! – Doug Raynor láthatóan vívódik, hogy maradjon és üvöltözzön, vagy új öltönyt kapjon, de végül hagyja, hogy Gavin elvezesse. Jasmine is visszavonult az öltözőszobá kba. Csak én és Trevor maradtunk, meg a baljóslatú csönd. – Te... te azt mondtad, tudni akarod a sikerünk titkát... – dadogom. – Hát ez az. Trevor nem mond semmit, csak még egyszer végigolvassa a szórólapot, amit keményen markolnak az ujjai. Minél tovább hallgat, annál bizonytalanabb leszek. Az biztos, hogy dühös... de nincs kicsit lenyűgözve is? Nem mondhatná, hogy ez az a pimasz pofátlanság, amire a kiskereskedelemben szükség van? Nem mondhatná, hogy ez azokra az őrültségekre emlékezteti, amiket ő követett el, amikor kezdő volt, és hogy legyek a pártfogoltja?

– Becky – emeli fel végül a fejét, és a szívem megtelik reménynyel. A szeme többé már nem fekete luk. Egész nyugodtnak tűnik. Azt hiszem, minden rendben lesz! – Erről akartál velem ma beszélni? Ezért kérted a tizenegy órás találkozót? Olyan visszafogott, hogy megnyugszom. – Igazából nem. Valami mást szerettem volna megbeszélni. Újabb csönd. Jó időpont ez szóba hozni az emelést? – tűnődöm. Oké, most kiakadt a szórólap miatt, de ez nem befolyásolja a hosszú távú kilátásaimat, ugye? Különösen, ha a pártfogoltja leszek. Jó. Ezt fogom tenni. Csak nem tizenötöt fogok kérni. Tízet. Nem, tizenkettőt. Mély levegőt veszek, és összeszorítom a kezem az oldalam mellett. – Trevor, felbecsültem a piaci helyzetet, és úgy gondolom, hogy egy olyan kaliberű... – Becky! – szakít félbe, mintha meg sem hallott volna. – Ezt a te az úgynevezett kezdeményezésedet senki nem hagyta jóvá, ezenkívül helytelen és tisztességtelen. Olyan hidegen és távolságtartóan beszél, hogy megijedek. Oké, most felejtsük el az emelést!Csak az Év Alkalmazottja pénzt kérem helyette. Mármint azt nem veheti el tőlem, bármilyen dühös is, ugye? – Izé... Trevor, emlékszel, hogy azt mondtad, én leszek az Év Alkalmazottja? – Kezdem újra kapkodva. – Nos, azon gondolkodtam... – Az Év Alkalmazottja? Viccelsz? – A hangjának hideg élességétől idegesen hátralépek. Egyszer csak észreveszem, mennyire összeszorítja a száját. Istenem, tévedtem! Tényleg mérges. Azon a csendes, ijesztő módon. Hirtelen nyirkos lett a kezem. – A viselkedésed kárt okozott a Looknak. – Hangja kérlelhetetlen. – Megtévesztettél engem és a többi igazgatót. Megsértetted ennek a cégnek a gyakorlatát és szabályzatát, és jelenetet rendeztél a vásárlók előtt. Ez az üzleti magatartás súlyos megsértése. Arról nem is beszélve, hogy kínos helyzetbe hoztál minket Doug Raynor, egy óriási sztár előtt. Szerinted visszatér még ide valaha vásárolni? – Tudom, hogy először engedélyt kellett volna kémem – magyarázom sietve. – És nagyon sajnálom! De ezért emelkedtek az eladások! A Privát Vásárlás miatt! Minden vevőm imádja. Még leveleket is írtak neked, hogy mennyire szeretik. Tele az osztály, mindenki boldog, mindenki vásárol... Trevor oda se figyel. – Becky, attól tartok, mostantól további intézkedésig felfüggesztelek. – Úgy néz rám, mint valami rovarra. – Kérlek, szedd össze a cuccaid, és menj!

TIZENHÉT Ülök a metrón, és megbénít a döbbenet. Két héttel ezelőtt én vol tam a sztár. Meg akartak hívni az igazgatótanácsba. Virágokat kaptam. Most meg szégyenszemre felfüggesztettek. Belső vizsgálat lesz. „Nagyon komolyan” fogják kezelni az ügyet. Jasmine teljesen megrökönyödött, ahogy összepakoltam a cuccaim, de Trevor megvárta, míg végzek, így nem mondhatott mást, mint hogy „Hívj fel!”, azt is csak motyogva, amikor indultam. Trevor egyenesen a személyzeti bejárathoz kísért, mintha el akarnék csenni valamit, vagy ilyenek. Soha életemben nem aláztak meg ennyire. Bár, ha meggondolom, talán már igen. De ez egész biztosan ugyanolyan rossz volt, mint azok. Se Év Alkalmazottja pénz. Se emelés. Talán már munkám sincs. Most mit tegyek? Hogy fizetem ki a partit? Próbálom nyugodtan végiggondolni, de a mellkasomat görcsbe szorítja a rémület. Esetleg mehetne klotyók nélkül, és megkérhetnénk mindenkit, hogy intézzék el, mielőtt idejönnek? Lehetne Apu és Martin a kidobóember? Ha arról van szó, én is vállalok parkolószolgálatot. Ó, istenem... Tükörképem szemei a metró ablakában nagyok és üvegesek. Mint valami fogyatékos őrült. Talán mindig ez történik. Az ember úgy dönt, hogy meglepetéspartit szervez, bekattan és darabokra hullik az élete. Talán a meglepetéspartik a mentális betegségek legfőbb kiváltó okai. Nem lennék meglepve. Beleegyeztem, hogy találkozom Janice-szel és Minnie-vel a Waterloonál. Ahogy közeledem hozzájuk, megremegek. Olyan boldognak és gondtalannak tűnnek. – Csodás reggelünk volt! – lelkendezik Janice, amint odaérek. – Nem igaz, Minnie? Megcsináltuk az összes húsvéti sütit, és betettük a mélyhűtőbe. – Nagyon köszönöm, Janice! – mosolygok halványan. – Sokat jelent. Janice valóságos istennő! Amint meghallotta, hogy Anyu és Apu a West Place-be költöznek, önként felajánlotta, hogy vigyáz Minnie-re, míg én dolgozom. Szekérderéknyi új játékot vett, bár könyörögtem, hogy ne tegye, és csomó új mondókát tanított Minnie-nek. Az egyetlen bibi az, hogy úgy tűnik, hogy még több utalást tesz Jessnek az unokáról, és hangosan sóhajtozik, miközben Minnie ujjfestményét a falra ragasztja. – Örömmel! Bármikor! Szóval... hallottál a mamádról? – kérdezi félénken. – Nem. Te? Janice bólint. – Nagyszerűen érzik magukat! Csodás a lakosztályuk. Kétszer voltak színházban, és egyszer iszappakolást is kaptak. Mindketten egyszerre. – Remek! – Lesütöm a szemem. – Hát... örülök, hogy jól érzik magukat! – Ti még mindig nem beszéltek egymással, édesem? – kérdezi szorongva. – Asszem nem.

Olyan eddig nem volt, hogy mi ne beszéljünk Anyuval. Nem tudom, mik az idevonatkozó szabályok, de ha nem mesélt az iszappakolásról, akkor azt hiszem, még mindig nem beszélünk. – Hát, jobb, ha hagylak titeket elindulni... – nyújtja nekem Minnie kesztyűjét. – Én a kézműves vásárra megyek, hogy elkezdjem a karácsonyi vásárlást. Ti hová mentek Minnie-vel? – A Green Parkba. – Ez nagyjából igaz is. A Ritz a Green Parknál van. Ahogy feljövünk a metróból a Picadilly-n, mintha csak erre vártak volna, szürke felhők lepik el az eget, és hirtelen szemerkélni kezd az eső. Felhúzom Minnie-re a kapucnit, és bánatosan cammogok. Sok minden van, ami javíthatna a hangulatomon, de egy tea Elinorral, az biztos nem. Ugyanabban a hatalmas lakosztályban vár, mint legutóbb. Jégkék nappali ruhát visel, az asztalon pedig három új kirakó. – Lady! – Minnie arca azonnal felragyog, előresiet, hogy megölelje. Egy pillanatra teljes döbbenet és rémület suhan át Elinor arcán; rossz hangulatom dacára majdnem felkuncogok. – Nos, Minnie – mondja zavartan, szinte udvariasan –, azt hiszem, jobb, ha leülsz. Minnie még mindig belékapaszkodik, és Elinor mereven megpaskolja a vállát. Azon tűnődöm, megölelte-e már valaha kisgyerek. Hát, gondolom, Luke. Mielőtt a nő elhagyta. Már a puszta gondolatra megfájdul a gyomrom. Az asztalon csodás uzsonna, mint a múltkor, de túlságosan émelygek ahhoz, hogy enni tudjak. Csak túl akarok lenni ezen, és eltűnni. – Várj itt, Minnie! – kéri Elinor, ahogy a kislány felmászik mellé a kanapéra. – Vettem neked egy különleges süteményt. Egy a falnál álló fiókos szekrényhez lép. Mikor megfordul, kezében kupolával borított ezüsttálca, és mintha arcán halvány rózsaszín árnyalat és... az ott egy mini izomnyi mosoly? Elinor izgul? Az asztalra teszi a tányért, és leemeli a fedőt. Édes Istenem! Ez mennyibe kerülhetett? Szív alakú torta, tökéletes rózsaszín fondant bevonattal, rózsaszín trüffellel, a tetején szimmetrikusan elrendezve cseresznyével, és a közepén makulátlan felirattal: „Minnie'’. – Látod? – Elinor reakciót várva néz Minnie-re. – Tetszik? – Süti! – kiáltja a lányom, és mohón felcsillan a szeme. – Éééén süti! – Ez nem egyszerű süti – magyarázza nagyanyja kicsit élesen. – Rajta van a neved. Nem látod? – Elinor, nem tud olvasni – magyarázom finoman. – Még kicsi. – Ó! – A nő dühösnek látszik. – Értem. – Áll, a tálca még mindig a kezében, és látom rajta, hogy csalódott. – De nagyon kedves! – mondom gyorsan. – Igazán figyelmes! Tényleg nagyon meghat a fáradozása, szeretném lefényképezni a telefonommal. De azt hogy magyaráznám meg Luke-nak? Elinor vág egy szeletet Minnie-nek, aki a szájába tömi, krémet és morzsát kenve mindenhová. Gyorsan próbálom eltüntetni a koszt néhány szalvétával, de Elinort, úgy

tűnik, nem aggasztja annyira, mint vártam. Még csak meg sem rendül, amikor egy cseresznye végiggurul a Ritz szőnyegén. – Nos, vettem néhány új puzzle-t – közli a teáját kortyolgatva. – Ez a Notre Dameról különösen érdekes. A Notre Dame? Egy kétévesnek? Megőrült? Maisy egér miért nem jó? Mégis, meglepő módon, Minnie elbűvölve hallgatja, miközben a szürke különböző árnyalatairól mesél, meg arról, hogy a szélekkel kell kezdeni. Tágra nyílt szemekkel nézi, ahogy Elinor kiválogatja a kirakót, és csak félénken nyúl a darabkákhoz, amikor nagyanyja erre kéri. A nő állandóan felém pillant, mintha azt kérné, csatlakozzam, de nem bírom rávenni magam, hogy egy ostoba puzzle-lel szórakozzam. Akár az acélpenge cikázik át rajtam a feszültség, és egyre jobban szorongat. Mit csináljak? Mit csináljak? Megszólal a mobilom, és én olyan ideges vagyok, hogy gyakorlatilag leugrom a kanapéról. Mi van, ha a Look az, és közlik, hogy vége a vizsgálatnak, kirúgtak? Mi van, ha Luke, és meghallja Elinor hangját? De a telefonon Bonnie számát látom. – Elinor, bocsásson meg egy pillanatra! – A hatalmas nappali másik oldalára sietek. – Szia, Bonnie, mi újság? – Drágám, nem beszélhetek sokáig. – Bonnie nagyon ideges. – De van egy nagyon kedvezőtlen fordulat. – Kedvezőtlen fordulat? – rémülök meg. – Hogy érted? Kérlek, legyen valami apróság! Kérlek, legyen az, hogy kiderült, még valaki allergiás a dióra! Valami nagyobbal nem tudok most megbirkózni... – Nem tudom, tudod-e, hogy Luke megpróbált összehozni egy találkozót Christian Scott Hughes-zal. Ő Sir Bemard Cross... – ... jobbkeze – fejezem be. – Igen, másról sem beszél. – Nos, megvan az időpont. Az egyetlen, ami Christiannak megfelel. Április 7-e. Apró szúrást érzek. – Mikor? – Ebédidőben. Kifújom a levegőt. – Hát, az még nem nagy gond... – Párizsban. – Párizsban? – meredek iszonyodva a telefonra. – Ott akarnak éjszakázni. Luke megkért, hogy foglaljak repülőjegyet és szállodát. Nem! Nem, ezt hallgatni sem bírom. – Nem mehet Párizsba! Mondd meg neki, hogy más programja van! Vagy hívd fel Christian Scott Hughes irodáját, és mondd meg nekik... – Becky, nem érted! – Bonnie legalább annyira kétségbeesett, mint amilyennek én érzem magam. – Christian Scott Hughes nagyon elfoglalt. Már az is nehéz dió volt, hogy ezt az időpontot megkapjuk. Ha áttesszük, az jó pár hónap csúszást jelent. Egyszerűen nem tehetem! – De mi van az egész hamis konferenciával, amit kitaláltál? – Luke kihagyja. Azt mondja, nem elég fontos.

Vakon meredek egy piros kalapos lányt ábrázoló aranykeretes festményre. Kattog az agyam. Luke nem mehet Párizsba a partija napján. Ez egyszerűen nem történhet meg! – Rá kell venned, hogy átszervezze! – közlöm kétségbeesetten. – Találj ki egy jó okot! Bármit! – Próbáltam! – Úgy tűnik, Bonnie sem bírja tovább. – Hidd el, próbáltam! Mondtam, hogy tényleg ott kellene lennie a konferencián, kitaláltam egy ebédet a bankárjaival... Még a születésnapjára is emlékeztettem. Csak nevetett. Én mondom, nem hallgat semmire. Becky... – Kifújja a levegőt. – Tudom, hogy meg akartad lepni. De azt hiszem, el kell mondanod neki az igazat. – Nem! – meredek a telefonra döbbenten. – De csak így lehet... – Nem! – Drágám, a meglepetés tényleg ennyire fontos? – Igen! – kiáltom a könnyeimmel küszködve. – Az! – Tudom, hogy azt hiszi, őrült vagyok és irracionális. És talán az is vagyok. De most nem adhatom fel. Miután leteszem a telefont, csak remegek. Mintha még 50 százalékkal nőtt volna a feszültség, és már lélegezni sem tudnék. Alig érzékelve, mit teszek, visszamegyek a kanapéhoz, és a számba tömök egy cukrozott tortaszeletet. Aztán még egyet. Talán a cukor majd segít gondolkodni. Hogy akadályozom meg, hogy Luke Párizsba menjen? Csenjem el az útlevelét? Raboljam el? Találjak valami briliáns, betonbiztos ötletet, ami visszatartja? Hirtelen észreveszem, hogy Elinor abbahagyta a kirakózást, és jeges szemekkel néz rám. Ha most közli velem, hogy kopott a cipőm, hozzávágom a sütit. – Rebecca, jól van? Sokkot kapott? Automatikusan nyitom a szám, hogy azt mondjam: „Ne aggódjon, minden rendben!”. De hirtelen... egyszerűen nem megy. Nem vagyok többé elég erős fenntartani a boldog álarcot. Olyannak nem, aki még csak nem is számít. – Őszintén szólva voltam már jobban. – Remegő kézzel töltök egy csésze teát, három cukrot teszek bele, egy keveset ki is lötyögtetek. – Kér egy kis brandy-t? Vagy egy erős koktélt7 Gyanakodva méregetem. Elinor koktélt kínál nekem? Ugrat? Nem. Az arca hót komoly. Szerintem komolyan mondta. És tudják mit? Régóta ez a legjobb ajánlat, amit hallottam. – Igen, kérek – szólalok meg némi szünet után. – Kérek egy erős koktélt. Elinor átadja az itallapot, rendelek egy alma-martinit, ami kábé egy nanomásodperc után már ott is van. Hálásan kortyolom, az alkohol leér a vérembe, és kicsit jobban érzem magam. Mire megiszom a felét, már nem remegek. Istenem, ebből hármat is le tudnék küldeni! Anyósom továbbra is nyugodtan rakosgatja a kirakót, mintha mi sem történt volna, de kis idő múlva felnéz, és szenvtelenül megkérdezi: – Rossz híreket kapott? – Olyasmi. – Ebben a szobában ülni letaglózó. Az ember teljesen el van zárva a külvilágtól, mint egy buborékban. Még csak azt sem tudja senki, hogy itt vagyok. Mintha nem létezne semmi.

És hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy beszéljek. Tulajdonképpen, ha elmondom Elinornak, ő kinek kotyogná el? Senkinek. – Terveztem ezt a partit Luke születésnapjára. – Kevergetem az alma-martinit. – Egy nagy meglepetéspartit. Mához két hétre. A nő meg sem rezdül, pedig nem lehet könnyű azt hallani, hogy a fiának meglepetéspartija lesz, és ő nem is tud róla, nemhogy meghívták volna. – Nem hívhattam meg! – folytatom őszintén. – Tudja, hogy nem! – Azt már nem teszem hozzá, hogy ha akartam volna se. Elinor szó nélkül, egyetlen milliméterrel megmozdítja a fejét, én pedig folytatom. – Már volt néhány gikszer – dörzsölöm az arcom. – Úgy értem, már így is elég ideges voltam. De most hallottam, hogy Luke találkozót szervezett ezzel a Christian Scott Hughes-zal a parti napjára Párizsba. És nem tudjuk rávenni, hogy változtasson. Időtlen idők óta erre a találkozóra várt. Az asszisztense nem tudja, mit tehetünk, és én sem. Vagy elcsenem az útlevelét, és teljesen kiakad, vagy valahogy áttesszük a partit Párizsba, vagy feladom, és egyszerűen elmondom neki az igazat... Bánatosan elhallgatok. Annyira, de annyira nem akarom elmondani Luke-nak! Mégis olyan szörnyű érzésem van, hogy úgyis ez lesz. – Végig titokban tartottam. – A martinival átitatott almát majszolom. – Luke-nak sejtelme sincs, mit tervezek. Nincs szívem elrontani. De mi mást tehetnék? Kopogtatnak. Egy pincér lép be csendesen még egy alma-martinival. Elveszi az üres poharat, kicseréli az újjal, majd megint eltűnik. Hülyén bámulok. Ez itt mindig így történik? Vagy csak Elinor miatt? – Úgy érti, az a Christian Scott Hughes, aki Sir Bemard Crossnak dolgozik? – érdeklődik Elinor, és egy szót sem szól az újabb almama rtiniről. – Pontosan! Luke kétségbeesetten próbál kapcsolatba lépni Bemard Cross-szal valami környezetvédelmi ügyfél miatt. Kortyolok egyet az új koktélból, ami éppolyan isteni, mint az első, aztán felpillantok, hogy vajon kapok-e némi együttérzést Elinortól. Ha valaki normális ember lenne, akkor már mondott volna valami olyasmit, hogy „Szegénykém!” sőt, meg is ölelt volna. De az ő arca rideg és távolságtartó, mint mindig. – Ismerem Bernard-t – közli végül. – Találkoztunk a jachtján. Elbűvölő ember! Remek! Ez annyira jellemző. Én ülök, beavatom a problémáimba, ő meg csak arra képes, hogy felvágjon a fantasztikus kapcsolataival. Azt hiszi, érdekel, kinek a hülye jachtján volt? Kihalászom a második almát a martiniból, és bekapom, de Minnie addigra már kiszúrta – Alma! Én alma! – megpróbál a számba nyúlni és kiszedni. – Nem, Minnie! – Sikerül kinyögnöm, és elveszem izgő-mozgó ujjait a számtól. – Nem a te almád! Ez felnőtt alma volt, és elfogyott. – Én dzsúsz! – Most a koktélt szemeli ki. – Éééén dzsúsz... – Beszélhetnék Bernard-ral – éri el Elinor hűvös hangja a fülem. – Elmagyarázhatnám neki a helyzetet, és elintézhetném, hogy tegyék át a találkozót. Luke sosem jönne rá, ki van emögött. Riadtan nézek anyósom szemébe. Olyan szenvtelennek látszik, hogy alig hiszem, hogy jól hallottam. Felajánlotta, hogy segít nekem? Meg tudná oldani a gondom csak így egyszerűen? Valami bizseregni kezd a gyomromban. A remény.

De máris tudom, hogy le kell higgadnom. Még csak nem is gondolhatok rá. Nemhogy remélni, reménykedni... Könyörgöm, ez itt Elinor. Elinor... Luke már akkor megölne, ha tudná, hogy itt vagyok Minnie-vel. Nem beszélve arról, hogy üzleti információkat osztok meg, és segítséget fogadok el... – Nem! Nem segíthet! Sajnálom! De egyszerűen nem! Ha Luke rájön, hogy valaha beszéltem magával... – Ismerős szorongás jár át, felkelek, és leteszem a koktélt az asztalra. – Már így is túl sokáig maradtunk. Mennünk kell. Minnie, köszönj, hogy „pá-pá, Lady!” – Lady! – Minnie Elinor lábába csimpaszkodik. – Mit fog most tenni? – Olyan közönyös érdeklődéssel néz rám, mintha kirakódarab lennék, amiről tudni szeretné, hová fog kerülni. – Nem tudom – felelem reménytelenül. – De ki kell találnom valamit!

Amikor hazaérek, a ház üres és néma. Van egy cetli az asztalon Janice kézírásával. Sue dadus asszisztense telefonált. Hívd fel, hogy megbeszéljetek egy találkozót Minnievel kapcsolatban! Reflexből összegyűröm a cetlit, és a kukába dobom. Főzök egy teát, és megpróbálom megőrizni a lélekjelenlétem. Gyerünk, Becky! Csak pozitívan! Nem hagyhatod, hogy legyőzzenek a problémák! Csak meg kell találnom a megoldást! Bár telerakom a teám cukorral, és leülök egy ceruzával és papírral, semmi nem jut eszembe. Nyomorultnak, üresnek és legyőzöttnek érzem magam. Épp azon gondolkodom, hogy keverek magamnak még egy vigasztaló koktélt, amikor megszólal a csengő. Meglepetten sétálok a hallba, kinyitom az ajtót, ahol a küszöbömön ősz, overálos öregember áll. A keze piszkos, van kábé három foga, és teherautó parkol mögötte a kocsifeljárón. – Sátor? – kérdezi bevezetés nélkül. Egy percig csak zavartan bámulom. – Aranyom? – lóbálja meg a kezét az arcom előtt. – Akar egy sátrat? – Igen! – nyögöm ki. – Igen, legyen szíves! Végre valami jó hír. Ez jel! Minden jóra fordul! Már a gondolattól is izgatott leszek, hogy sátor tornyosul Janice kertjében. – Szóval, maga Cliff cégétől van? – kérdezem, míg ő kinyitja a teherautó hátulját. – Elnézését kéri. A legtöbb emberünket sürgős munkára hívták Sommersetbe. Őrület! – Azt hittem, nagyon alszik a piac! – felelem meglepetten. – Voltak visszalépéseink – bólogat. – Aztán az ember meggondolja magát, nem igaz? Sokszor így van. A legtöbb sátrunkat elvitték nyugatra, de Cliff azt mondta, ez a magáé lehet. Fehér ponyvát bont fürgén a feljáróra, én pedig bizonytalanul figyelem. Nem olyan nagy, mint vártam. – Ez egy sátor? – Pavilon, nem? Az egyik oldala kicsit kopott, de próbálja meg fehérítővel, az majd segít. – Már vissza is szállt a teherautóba, és indítja a motort. – Üdv, aranyom! – Várjon! – kiáltom. – Hová küldjem vissza? A pasi arcán meglepettség suhan át.

– Nem kell, rendben van. Nincs rá szükségünk! A teherautó eltűnik, én pedig bátortalan lépést teszek a fehér ponyvahalom felé. Talán nagyobb, mint amilyennek látszik. – Paplan! – siet ki a házból mögöttem Minnie, ráhuppan a ponyvára, és fel-le kezd ugrálni. – Ez nem paplan! Ez... sátor. Szállj le róla, édesem! Nézzük meg! Óvatosan megemelem az egyik réteget, és elönt a csalódás. Alul zöld a penésztől. Felemelek egy másikat, az alatt hatalmas szakadás. Kicsit szédülök. Ez volt a partinak az a része, amiről azt hitem, hogy rendben van. Órákba fog telni letakarítani, és megvarrni a szakadást. És ez nem is rendes sátor! Ez pici. Hogy tartsak ebben partit kétszáz embernek? Az egész testem lüktet a visszafojtott pániktól. De nincs más választásom. Vagy ez, vagy semmi. – Jó! – mondom Minnie-nek olyan vidáman, ahogy tudom. – Nos... Anyának ezt ki kell takarítani, nem igaz? Ne nyúlj hozzá! – rántom el a kezét a zöld penésztől. – Zselééé! – óbégat dühösen. – Enyéém! – Ez nem zselé! Ez fúj!

A mosogató alatt találok dörzskesztyűt, fehérítőt és tisztítókefét, és miután biztonságban leparkoltam Minnie-t a tévé elé, nekilátok a sikálásnak. Azt hittem, a fehérítő majd azonnal utat tör a zöld koszban, mint a reklámokban. De nem! A penész rá van száradva a ponyvára, és néhol még sár is van a tetején. Biztosan évek óta így áll. Tízpercnyi határozott dörzsölésbe kerül, hogy eltüntessek kábé hat négyzetcentinyi koszt, aztán kimerülten hátraereszkedem a sarkamra. Az egészet nem tudom letakarítani. De muszáj! Másra nem telik. Még tíz percig sikálok, aztán bedobom a kefét a fehérítés vízzel teli vödörbe, ami mostanra fekete a mocsoktól. Fáj a hátam. Lüktet a fejem. Ahogy kisöpröm a hajam égő arcomból, elönt a félelem. Most először sújt le rám a „legrosszabb forgatókönyv”, „nincs több ámítás” valósága. Hogy hihettem, hogy egyedül össze tudok hozni egy nagy, felnőtt partit? Túl nagy falat! Sírni szeretnék. Nem, nem fogok sími. Szinte anélkül, hogy tudatosulna, lassan a zsebembe nyúlok, és előveszem a telefonom. A mutatóujjammal Suze gyorshívószámát nyomom. Nem fogok tőle segítséget kérni. Képtelen vagyok olyan messzire menni. De ha újra felajánlja... akkor elfogadom. – Bex! Szia! – Azonnal felveszi. – Suze? – szólalok meg remegve. – Hogy vagy? Nem hozom direkt szóba a témát. Csak várok, míg ő említi a partit, és majd akkor. – Még mindig őrjöngök! – feleli vehemensen. – Tudod, mit csináltam ma? Találkozóra hívtam Tarkie teljes csapatát, és megkérdeztem: „Miért nem voltak ott? Miért nem jelent meg senki a fotózáson?”. És tudod, mi a legrosszabb? Az egyikük ott volt! – A hangja felháborodottan felcsap. – A pasi azt mondta, hogy szerinte is elég fura volt, de azt hitte, ez a legújabb divat, és nem akart beleavatkozni. Én mondom,

Bex, én leszek Tarkie menedzsere! Hallottál Danny-ről?– kérdezi. – Mert én állandóan keresem, de sosem hív vissza. – Nem, engem sem hív vissza. – Hirtelen sikoltást hallok a háttérben tompa puffanással. – Wilfie! Hagyd abba! Bex, jobb, ha megyek. Egyébként hogy vagy? Még csak meg sem említette. És elönt a megalázottság. Nem mondhatom el neki. Képtelen vagyok beismerni, hogy egy ócska sátron térdelek, és se pénzem, se munkám, se ötletem, hogy hogyan hozzam össze ezt a partit. – Én... Én jól vagyok! Később beszélünk, Suze... – Leteszem, és egy percig teljes némaságban ülök. A kocsifeljáró lassan lehűl és besötétedik. Látva a fényt Janice ablakában, hirtelen ötletem támad. Újra végiggörgetem a számokat, és megnyomom Jess”-t. Áthívom egy teára, meglátja a sátrat, és rögtön felajánlja, hogy segít takarítani. Tudom, hogy így lesz. Már réges-rég meg kellett volna kérnem. Végül is a testvérem! – Szia, Jess! – köszönök mohón, ahogy felveszi. – Otthon vagy? Nem innál egy csésze teát, vagy valami? – Tommal Staffordshire-ben vagyunk. – A hangja távolinak tűnik. – Azért jöttem, hogy kutassak kicsit a múzeumban. Egy perccel sem bírtam tovább Janice-t. El se hinnéd a legújabb trükkjét! – Mi az? – Ellopta a fogamzásgátlónkat! Elvette! Tagadja, de tudom, hogy ő volt. Különben mit kerestek volna a mi óvszereink az ő fiókjában? Azt mondtam neki, „Ne mondd, hogy a tied, Janice, mert nem hiszem el!” Nem hiszem, hogy egyáltalán hallott a Méltányos Kereskedelem óvszerekről, nemhogy vett volna olyat. Nagyon összevesztünk. Martin elbújt a faházban, annyira zavarban volt. Mindennek ellenére muszáj kuncognom, ahogy elképzelem, hogy Jess és Janice az óvszerekről üvöltözik egymással. – Úgyhogy el kellett tűnnünk pár napra – folytatja Jess. – Becky, ki nem állhatom! Mihez kezdjek? – A hangja a távolba vész. – Jess, ott vagy? – Bocs! Figyelj, lemerülök! Visszahívhatlak később? – Persze! – Igyekszem könnyednek tűnni. – Add át üdvözletem Tomnak! Mire elhal a telefonom fénye, a feljáró sötétebb, mint valaha. A térdemre hajtom a fejem. Kimerültem. Ez a két hívás a maradék erőmet is kiszívta. Nem maradt semmim. Se remény, se tervek, se válaszok. Nem tudom, miért hittem, hogy meg tudok szervezni egy partit. Biztosan megőrültem. Könny gördül le az orromon, amit még egy követ. Be kell ismernem a vereséget. Le kell mondanom a partit. Nincs más kiút. Egyszerűen túl nagy feladat. Kizárt, hogy megcsináljam. Felzokogok, és a kezembe temetem az arcom. Nem hiszem el, hogy feladom. De mi mást tehetnék? Felhívom Bonnie-t, és megkérem, hogy írjon minden vendégnek. Majd kitalálunk valami kifogást. Luke elmehet Párizsba. Sosem tudja meg, mit terveztem. Az élet meg megy tovább. Ez a legkönnyebb megoldás. Az egyetlen megoldás! – Rebecca? – Felkapom a fejem, és az előttem álló magas árnyalakra pislogok.

– Elinor? – Torokszorító pánikot érzek. – Mit csinál maga itt? Nem jöhet ide! Itt lakom! Mi van, ha Luke meglátja, vagy a szüleim... – Luke nincs itt – feleli Elinor hűvösen. Az a galambszürke kosztüm van rajta, amit én adtam el neki a Lookban, szorosan a derekára kötötte. – Senki nincs itt, csak maga és Minnie. A sofőröm ellenőrizte, mielőtt idejöttem. A sofőrje? Honnan szerezte, az MI5-tól? – Rövid leszek. – Szeme a távolba fókuszál, nem rám. – Újra felajánlom a segítségemet. Szerintem túl gyorsan utasított vissza, olyan okból, amit én csak sejthetek. Ugyanakkor azt hiszem, magának személyes kapcsolatra van szüksége Sir Bemard Crosszal. Megkérhetem, hogy szervezze át Luke találkozóját, és biztos vagyok benne, hogy így is tesz. – Habozik. – Ha szeretné, hogy ezt lehetővé tegyem, szóljon! – Köszönöm – felelem tompán. – De már nem számít. Lemondom a partit. Most először Elinor egyenesen rám néz; meglepettség villan a szemében. – Lemondja? Miért? – Mert nem tudom megcsinálni! – Újabb könny gördül le az orromon. – Az egész kész katasztrófa! Cseréltem ezt a sátrat, de tiszta penész, sosem tudnám letisztítani időben, és még csak nem is elég nagy. A pénzem is elfogyott, ezért emelést akartam kérni, de felfüggesztettek, és Luke amúgy is Párizsba megy...– Letörlöm a könnyeim. – Mi értelme? Mi értelme egyáltalán próbálkozni? Elinor hidegen néz végig a sátron. – Nincs senki, aki segíthet? A barátja, Suze például? Jó ég, azt se tudtam, hogy tudja a nevét! – Én eléggé... – Elhallgatok és elpirulok. – Azt mondtam mindenkinek, hogy nem kell a segítségük. Most már tényleg besötétedett, és alig látom Elinort. Elképzelem, hogy megkérdezem, kér-e egy csésze teát, és azt remélem, hogy nemet mond. Amikor megszólal, még kimértebb és zavar-tabb, mint bármikor. – Emlékeztem a beszélgetésünkre, és sokszor végiggondoltam az elmúlt hetekben. Maga értelmes, fiatal nő, Rebecca. Igaza van, soha semmit nem adtam Luke-nak őszintén. Mindig volt valami... elvárásom. Most szeretnék neki adni valamit. Feltétel nélkül. Ezért szeretnék segíteni. – Elinor – rezzenek össze. – Ez kedves magától. Tényleg. De mint mondtam, semmi értelme. Még ha Luke nem is megy Párizsba, akkor sem tudom időben összehozni ezt a partit. – Felemelek egy penészes sátorréteget, aztán leejtem. – Azt akarja, hogy kétszáz embert szórakoztassak ebben? – Szóval egyszerűen feladja? Megüt a hangja. Miért érdekli? Nem is az ő partija. Még csak meg sem hívták. – Azt hiszem – vonok vállat –, igen. – Ez nyugtalanító – néz rám jegesen. – Eddig nem hittem, hogy bármit is feladna. Igen, meggondolatlan. Igen, csiszolatlan. Igen, impulzív. Igen, bolondos. Azt akarja, hogy jobban érezzem magam? – Oké, kösz! – szólok közbe. – Világos a képlet. – De mindig kitartó volt – folytatja Elinor, mintha meg sem szólaltam volna. – Sosem adta fel, bármi szólt is maga ellen. Ez az egyik ok, amiért mindig csodáltam. Elinor mindig csodált engem? Most már mindent hallottam.

– Hát, lehet, hogy ez túl nagy falat – felelem fáradtan. – Talán nem vagyok Szupernő. – Ha az akarat megvan, akkor kellő ráfordítással mindent el lehet érni. – Igen, ez a lényeg! – szakítom félbe dühödten. – Nem érti? Felfüggesztettek az állásomból! Kimerítettem az összes kártyámat! Nincs egy rohadt... – Nekem vannak forrásaim – szakít félbe Elinor. Néhány pillanatig zavartan nézem. Azt mondja... Az nem lehet... – Nekem vannak forrásaim – ismétli újra. – Megcsinálhatnánk... együtt. Istenem! Együtt?Megpróbál beszállni, mint társszervező? – Elinor... – Az ötlet annyira abszurd, hogy nevetni lenne kedvem. – Nem mondhatja komolyan. Luke... Ő nem... – Luke nem tudná meg. Sosem tudja meg. – A határozottságán megdöbbenek. Tényleg komolyan gondolja! – Anya! – Minnie száguld ki a házból, aztán meglepetten megtorpan. – Lady! – Boldogan Elinorra veti magát. – Elinor... – dörzsölöm a homlokom. – Egyszerűen nem... Tudja, milyen rosszul állnak a dolgok? Tudja, hogy reagálna Luke, ha... – Nagyon is jól tudom. Ezért kérem magától ezt az esélyt. – Az arca kemény, mint mindig, de feltűnik az az apró remegés a szeménél, ami már korábban is. Hacsak nem a tompa fények miatt van. – Lehetetlen, hogy bármit is adjak Luke-nak. – A hangja nélkülöz minden önsajnálatot. – Kizárt az életéből. Nem bízik bennem. Semmilyen ajándékkal nem nyerhetnék bűnbocsánatot. Ha igent mond az ajánlatomra, azzal esélyt ad nekem, hogy önzetlenül adhassak Luke-nak. Ezzel talán jóvátehetek néhány hibát... – Elinor elhallgat. – Olyan ajándék lenne ez... amilyet az igazi anyjától kapott volna. Tessék? Luke igazi anyjának nevezte Annabellt? Nagyokat nyelek. Ez túl sok nekem. Nem biztos, hogy megbirkózom ezzel. Könnyebben ment, amikor Elinor csak a gonosz boszorka volt, akit sosem látunk. – Ha nemet mond – mondja olyan tárgyilagosan, mint mindig –, akkor megtagadja tőlem ezt a lehetőséget. – Puzzle? – Minnie reménykedve rángatja Elinor táskáját. – Puzzle? – Tessék, Minnie! – Belenyúl a táskájába, elővesz egy kirakót, ami már a Ritz-ben is ott volt, és odaadja neki. Aztán egyenesen rám néz. – Kérem! Az agyam flippergolyóként, reménytelenül ugrál ide-oda. Nem lehet... Tilos... Lehet... Luke sosem tudná meg... Nem, nem tehetem... De nem kellene lemondanom... Luke megkaphatná a partiját... – Talán időre van szüksége, hogy átgondolja – mondja Elinor. Felnézek rá, és mintha most először látnám. Kesztyűs kezében tartja drága táskáját, haját kicsit összeborzolja a szél. Sápadt, öreg és árnyszerű. Már majdnem... alázatos. Talán ez a legkiakasztóbb. Elinor Sherman, a leghatalmasabb, legbeképzeltebb ember a földön, most az egyszer nem szólt le, nem parancsolgatott, nem oktatott ki. Kért. És alázatosan várja a válaszom.

Vagy legalábbis annyira alázatosan, amennyire lehet, ha tetőtől talpig Chanelt viselsz, és sofőr vár rád. – Oké – mondom lassan, és rámosolygok. – Oké, Elinor. Beveszem! – Köszönöm. – Anyósom habozik. – Rebecca, még valamit szeretnék mondani. Tudom, hogy eldöntötte, egyedül rendezi meg ezt a partit. Tudom, hogy büszke a függetlenségére. De ne becsülje le azt az örömöt, amit másoknak okoz, hogy tehetnek valamit Luke-ért; bármi legyen is az. – A barátnőm, Suze is valami ilyesmit mondott – felelem lassan. – Segíteni akart, de nem engedtem. Megremegek, ahogy felidézem Suze megbántott hangját: „Nem mindig rólad van szó, jó? Nem arról, hogy azt hisszük, nem tudod megcsinálni. Hanem arról, hogy Luke nemcsak a férjed, hanem a mi barátunk is, és valamivel kedveskedni szerettünk volna neki.” Tényleg részt akart venni benne. És én túl büszke voltam, hogy hagyjam. Még az előbb sem én kértem, igaz? Arra vártam, hogy ő felajánlja. Hát, nem csoda, hogy nem tette. Hirtelen a világ legnagyobb marhájának érzem magam. – Elinor, bocsásson meg egy percre... – Arrébb lépek, előveszem a telefonom, és újra hívom Suze-t. – Bex? – kérdezi meglepetten – Jól vagy? – Figyelj, Suze! – mondom remegő sietséggel. – Nagyon sajnálom! Bárcsak már az elején kértem volna a segítséged a partihoz. Imádom a különleges aprósüti ötleted. Luke meghatódna. És azt akartam mondani... – Nagyot nyelek. – Túl késő? Segítenél? Nagy, lüktető csönd után szólal meg. – Légy őszinte, Bex! Oltári nagy szarban vagy, igaz? – Igen – felelem félig sírva, félig nevetve. – Így van! – Tarkie tartozik nekem egy ötössel – közli elégedetten. – Oké, mikor, hol és mit kell tennem?

KENTISH ENGLISH SPARKLING WINE Spandings House Mallenbury Kent

Mrs. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. április 3.

Kedves Mrs. Brandon! Nagyon köszönjük március 27-ei levelét. Örülök, hogy 50 üveges szállítmányunk szerencsésen megérkezett önhöz, és hogy a kóstolás után le volt nyűgözve italaink puncsos és kifinomult ízétől. Nagyon büszkék vagyunk rá! Ugyanakkor teljesen megértem, hogy mint mondja, mostanában fedezte fel az Alkoholellenes Mozgalmat, és úgy döntött, a partija alkoholmentes lesz. Késlekedés nélkül visszaszállítjuk a palackokat, és reméljük, az ünnepség nagy (józan) durranás lesz!

őszinte híve: Paul Spry Marketingigazgató

Ui.: Hamarosan piacra dobunk egy alkoholmentes habzóbort. Üdvözletünkkel együtt örömmel küldünk belőle tíz üveggel.

TIZENNYOLC Annyi minden történt! Már csak három nap. El sem hiszem! És végre, végre, minden sínen van! Elinornak vannak a legelképesztőbb kapcsolatai a világon. Egyszerűen eléri, hogy a dolgok megtörténjenek. Rámutat valamire csontos ujjával, és az azonnal el van intézve. Vagy legalábbis rámutat csontos ujjával egy asszisztensre, és az azonnal megoldja. Hát, nem igazán laza típus. Nem adunk pacsit egymásnak, amikor valamit sikerül elintéznünk. És úgy tűnik, azt sem tudja, mire jó a csoki, nemhogy meg akarna osztani egy KitKat-et. De a jó pontjai: 1. Azt szeretné, hogy Luke partija csodás legyen. 2. Már milliónyi kisebb partit rendezett. 3. Nagyon, nagyon, nagyon sok pénze van. Úgy értem, a pénz többé már nem is kérdés. Még Suze is elképedt azon, hogy milyen szemrebbenés nélkül szórja. Jess persze képtelen ezt elviselni. A fülére tapasztja a kezét, és azt mondja: „Nem akarom tudni!”. Aztán leveszi, és előadást tart Elinornak a fenntartható fejlődésről meg a felelősségteljes fogyasztásról. Legnagyobb döbbenetemre anyósom végighallgatja, sőt, néhány javaslatával egyet is ért. (Bár nem azzal, hogy újrahasznosított fonalból kötött gyapjúsapkát osztogassunk majd a vendégeknek, így nem lesz szükség fűtésre. Hála Istennek!) Komolyan, a parti egyszerűen... Ez lesz a leg... Nem, nem mondok többet. Nem akarom elkiabálni. Egész mókásak a titkos találkozók, amiket mi öten tartunk (Suze, Jess, Bonnie, Elinor és én). Mindig Elinor távozik elsőként, mi pedig lélegzet-visszafojtva várjuk, míg hallótávolságon kívül kerül, aztán kiakadunk valamin, amit mondott vagy tett. Mármint legtöbbször jégkirálynőként viselkedik. De még így is kezd lassan olyan érzésem lenni – fura módon –, hogy ő is a banda tagja. Luke nem tud semmit. Semmit. Még mindig azt hiszi, hogy heti két és fél napot dolgozom, én pedig nem világosítom fel. Az egyetlen megoldatlan ügy a találkozó Christian Scott Hughes-zal. Bernard Cross valami lelkigyakorlaton van Svédországban és elérhetetlen. De ma visszatér. Elinor megmondta, hogy ma reggel felhívja, és nem fogad el nemleges választ. És én hiszek neki.

Szóval a legnagyobb feladatunk már csak az, hogy péntekig titokban tartsuk a partit Luke előtt. De ha eddig sikerült, akkor addig biztosan. Ma Bonnie végre beavatja a teljes személyzetet, hogy nem konferencia lesz, hanem meglepetésparti. Biztosan nagy lesz a nyüzsgés, ezért úgy döntöttünk, hogy valamilyen ürüggyel távol tartom Luke-ot az irodától. Úgyhogy ma délelőtt megnézünk egy iskolát Minnie-nek. (Azt mondtam Luke-nak, hogy már így is nagyon el vagyunk ezzel késve, és neki is jönnie kell,

különben nem látszunk elég odaadó szülőnek, és nem, nem tudom neki később elmesélni.) – Kész vagy? – siet le Luke a lépcsőn makulátlan tengerészöltönyében, és nagyon drága milánói kasmírkabátjában. – Igen, kész. – Befejezem a rúzsozást, és megszemlélem magam az előszobatükörben. Az iskolában, ahová megyünk, piros és tengerészkék az egyenruha, úgyhogy én is azt vettem fel, hogy megmutassam, mennyire elkötelezettek vagyunk. (Majdnem vettem sapkát is a honlapjukról, de aztán úgy gondoltam, az már túlzás.) – Sue dadus most hívott – teszi hozzá Luke. – Hatra jön. – Jó – válaszolom rövid hallgatás után. Nincs értelme vitatkozni vele Sue dadusról. Már próbáltam. – Sok szerencsét az iskolában! – kívánja Janice, aki átjött, hogy vigyázzon Minniere. – Miattunk ne aggódjatok, mi ketten jól megleszünk! – Rám kacsint. Reggeli óta kábé tízszer sms-eztünk titokban. A sátras pasasok ma jönnek, hogy előkészítsék a kertjét, de ezt persze egyikünk sem mondja. Ahogy kilépek az ajtón, Janice suttogva visszahúz. – Drágám, tegnap hallottam anyukádról. – Ó, tényleg? Az ingatlanügynök számára valóságos rémálom, hogy lakást találjon nekünk, úgyhogy Anyu és Apu még mindig a West Placeben laknak, és gondolom, mindennap kapnak iszappakolást meg pezsgőkoktélt. – Azt mondta, nincs meghíva a partira – néz rám szorongva. – Ez ugye nem igaz, drágám? Ez annyira jellemző Anyura! Megpróbál mindenkit maga mellé állítani. És ez különben sem igaz. Kapott meghívót. – Egyébként is miért akar eljönni? – Tudom, hogy durcás a hangom, de nem tehetek róla. – Szerinte úgyis bukta lesz. – De Becky, csodás parti lesz! – Teljesen ki van akadva. – Nem hagyhatod, hogy lemaradjon róla! – Eljöhet, ha akar. Tudja, hol talál. Üzenet csipog a telefonomon, előveszem. Mára rövid találkozót beszéltem meg Bernard-ral. Majd értesítem. Szívélyes üdvözlettel Elinor Tuti, hogy Elinor az egyetlen a világon, aki azt írja egy sms-be, hogy „szívélyes üdvözlettel”. Bár a „szívélyes üdvözlettel” jobb, mint a „maradok kedvetlen híve”, ahogy egyszer aláírta az egyik levelét. Kösz! írom vissza. Már alig várom! A kocsifelhajtónál beletelik egy percbe, míg rájövök, mit csinál Luke. A garázst nyitja. A francba! Francba! Hol szerezte a kulcsokat? Eldugtam, hogy ne nyithassa ki, és ne találhassa meg a vacak sátrat és a 132 műanyag pom-pont. (Amiktől nem fogok megszabadulni, bármit is mondjon Elinor. Én fabrikáltam őket a partira, órákon át, és nagyon is jól passzolnak a díszítéshez.) – Neee! – Valahogy átvágtatok a feljárón, hogy Luke és a garázsajtó közé vessem magam. – Ne! Úgy értem... mire van szükséged? Majd én hozom. Indítsd a motort! Melegítsd be a kocsit! – Becky! – hökken meg Luke. – Mi a gond?

– Te... ne koszold össze a szép kabátod! – Hát, te se koszold össze a tiedet – közli. – Csak a térképet keresem. Bekrepált a rohadt GPS. – Megint a fogantyúért nyúl, de útját állom. – Vehetünk egyet útközben. – Venni? – mered rám. – Miért tennénk? – Egy tartalék térkép mindig jól jön! – Kezem a garázsajtó fogantyújára kulcsolódik. – Jó móka lesz! Kiválaszthatjuk együtt! – De már van egy – feleli türelmesen. – Ha beengednél a garázsba... Oké, különleges lépésre van szükségem. – Tudod, mennyire kétségbeesetten akarok venni valamit? – kiáltom drámaian, a hangom lüktet, mint egy Shakespeare-színésznőé. – Nem hagyod, hogy ruhákat vegyek! És azt sem, hogy térképet! El kell költenem egy kis pénzt, vagy megőrülök! Zihálva elhallgatok. Luke annyira kiakadt, hogy szinte megsajnálom. – Oké, Becky. Rendben. – Hátralép, és aggódó pillantásokat vet rám. – Megállhatunk a benzinkútnál. Nem gond. – Jó! – Úgy legyezem magam, mintha letaglóztak volna az érzelmek. – Kösz, hogy megértesz. És hol találtad meg a garázskulcsot? – kérdem könnyedén. – Azt hittem, elveszett. – A legátkozottabb helyen. – Luke a fejét csóválja. – Kerestem, és hangosan megkérdeztem „Hol az a kulcs?”, erre Minnie odavezetett. Szerintem ő dugta el! Most komolyan! Utoljára vontam be Minnie-t az előkészületekbe. Mindent kikotyog. – Sose találod ki, hol volt! – folytatja Luke, miközben beindítja a motort. – A sminktáskádban. El tudod hinni? – Hihetetlen! – Sikerült magamból a döbbenet hangját kicsikarni. – A kis majom! – Egyébként nincs kedved velem jönni Párizsba pénteken? – kérdezi hanyagul, miközben tolat. A megdöbbenéstől válaszolni sem tudok. Bambán bámulom, kattog az agyam. Mit mondjak? Mi a természetes reakció? – Párizsba? – nyögöm ki végül. – Hogy érted? – Párizsba utazom arra a megbeszélésre, emlékszel? Csak arra gondoltam, hogy elkísérhetnétek Minnie-vel. Lehetne belőle egy hétvége. Tudod, hogy most lesz a szülinapom? A születésnap szó kézigránátként robban a kocsiban. Most mit mondjak? Tegyek úgy, mintha elfelejtettem volna? Vagy mintha nem hallottam volna? Nem. Viselkedj természetesen, Becky! Viselkedj normálisan! – Ööö... tényleg? – nyelek egyet. – Hűha, tényleg a szüli napod! Hát, ez klasszul hangzik! – Attól tartok, a péntek estét az ügyfelemmel kell töltenem, de legalább ünnepelhetünk. Mármint, miután beszéltünk Christiannal. Ha az megvan, jó úton járunk, hogy találkozzunk magával Sir Bernard-ral! – Luke túláradóan boldognak tűnik. – Szólok Bonnie-nak, hogy intézkedjen. Akkor megegyeztünk? – Csodás! – mosolygok erőtlenül. – Sms-t kell írnom Suze-nak valamiről... A telefonomért nyúlok, és gyorsan riasztom Bonnie-t. Luke minket is el akar vinni Párizsba! NE foglalj jegyeket! Komolyan, most fogok bekattanni!

Nem, nem fogok. Nincs baj. Elinor rajta van az ügyön. Mély levegő. Már csak három nap

A Hardy House School sokkal klasszabb iskola, mint a St. Cuthbert, azt rögtön eldöntöm. Először is, a minket üdvözlő titkárnőnek igazán menő Pippa Small nyaklánca van. És itt nincsenek Eloise nevű tanulók. (Megkérdeztem.) És ők saját maguk csinálják a házi sütit. Kávékortyolgatás és sütieszegetés közben a gesztenyefákkal körülvett játszótérre látni. Figyelem a futkosó, ugrándozó kislányokat, és hirtelen elönt a vágyakozás. Odaképzelem Minnie-t közéjük. Tökéletes lenne! – Szerinted Minnie-t felveszik? – fordulok szorongva Luke-hoz. – Biztos vagyok benne – néz fel a BlackBerry-jéből. – Miért ne? – Mert nagyon nagy a túljelentkezés! Újra a „Felvételi eljárásunk” feliratú papírra nézek. Hat lépcsője van. Először ki kell tölteni a nyomtatványokat, és az „Utolsó felvételi teázással” ér véget. Hirtelen megértem, miért izgul mindenki az iskolák miatt. Én máris halálra rémültem. Mi van, ha Minnie felmarkolja a süteményeket, és azt óbégatja, hogy „Enyém!”? Akkor sosem veszik fel. – Luke, ne bámuld folyton a BlackBerry-det! – sziszegem. – Jó benyomást kell tennünk! – Felkapok egy szórólapot az érdemjegyekről, és átfutom; ebben a pillanatban újra nyílik az ajtó, és megjelenik a titkárnő. – Mr. és Mrs. Brandon? Erre legyenek szívesek, kérem! – Méhviasz illatú, rövid folyosón kísér minket. – Ez az igazgatónő irodája – vezet egyenesen egy faburkolatú szobába, ahol mahagóni asztal és zöld kárpitozott székek állnak. – Jelenlegi vezetőnk, Mrs. Bell hamarosan itthagy minket, a következő igazgatónő viszont velünk tölt néhány napot; így úgy gondoltuk, több értelme van, ha ő fogadja önöket. Egy perc múlva itt lesz. – Köszönjük! – feleli Luke lefegyverzően. – És ha megengedi, gratulálok az iskolának a fantasztikus süteményekhez. – Köszönöm! – mosolyog. – Mindjárt visszajövök az új igazgatónővel. A neve Mrs. Grayson – teszi hozzá kifelé menet. – Harriet Grayson. – Tessék – mormogja Luke –, tökéletes benyomást teszünk! Nem tudok válaszolni. Ledermedtem. Honnan ismerős nekem ez a név? Oké. Ez rosszul is elsülhet. Ki kell jutnom innen, vagy figyelmeztetnem kell Lukeot, vagy... De az ajtó máris kitárul, és ott áll ő. Harriet Grayson, MA, és ugyanazt a kötött együttest viseli. Hivatalos mosollyal lép előre, aztán a felismerés suhan végig az arcán. – Bloomwood professzor? – kérdezi elképedve – Bloomwood professzor, nem igaz? Innen nem szabadulhatok. Sehogy. – Ööö... igen! – nyögöm ki végül. – Üdv! – Nos, micsoda meglepetés! – Luke-ra mosolyog. – Bloomwood professzorral mi már találkoztunk. A Brandon, gondolom, az asszonyneve. – Ez... ez így van – nyelek.

Gyors pillantást kockáztatok Luke felé, de bár ne tettem volna. Az arckifejezésétől egyrészt nevetni szeretnék, másrészt kimenekülni a szobából. – Ön is a művészvilágban dolgozik? – kérdezi kedvesen, miközben kezet ráznak. – A művészvilágban? – kérdezi Luke elég hosszú szünet után. – Nem, ő nem! – szólok közbe gyorsan. – Egyáltalán nem! Egyébként, hogy az igazán fontos teendőkre térjünk, szeretnénk, ha a lányunk, Minnie, ide járna. Tetszik a játszótér! Csodásak a fák! – Remélem, hogy továbbléphetünk, de Harriet Grayson, MA zavartan néz. – Szóval ideköltöznek New Yorkból? – Ööö...így van – mondom kis szünet után. – Nem igaz, drágám? – Gyors és kétségbeesett pillantást vetek Luke-ra. – Istenem! De akkor mi lesz a munkájával a Guggenheimben, Bloomwood professzor? – A Guggenheimben? – ismétli Luke kissé furcsa hangon. – Igen! Én is így vagyok ezzel! – bólogatok, remélve, hogy kis időt nyerek. – Persze a Guggenheim nagyon fog hiányozni. De... a saját művészetemre szeretnék fókuszálni. – Ön is művész? – Úgy tűnik, Harriet Grayson teljesen odavan. – Milyen csodálatos! Ön is fest? – Nem igazán – köhögök. – Az én munkáimat... elég nehéz meghatározni... – Becky alkotási formája igen egyedi – szól közbe váratlanul Luke. – Ő... álomvilágokat alkot... Egyesek fantáziavilágnak neveznék. Kurta pillantást lövök felé, épp mikor kopogtatnak. – Mr. Brandon? – kukkant be óvatosan a titkárnő. – Üzenetet kapott, hogy sürgősen hívja fel az irodáját. – Szörnyen sajnálom! – néz Luke meglepetten. – Biztosan nagyon fontos, ha itt zavarnak. Bocsássanak meg! – Ahogy ő kimegy a szobából, megragadok egy prospektust, és találomra végigfutok egy oldalt. – Szóval – kezdem gyorsan –, mikor azt írják, hogy a gyerekek mindennap olvasnak, az pontosan mit jelent? Istennek hála, Mrs. Grayson kábé öt percig olvasásmintákról magyaráz, én pedig intelligensen bólogatok. Aztán felteszek egy kérdést a laborépületről, amivel újabb három percet nyerek. Éppen áttérnék a netballra, amikor nyílik az ajtó. Meglepetten bámulok Luke-ra. Ragyog az arca. Mint aki megnyerte a lottóötöst. Mi az ördög... Te jó ég! Elinor elintézte! Oké, most majd meghalok, hogy megnézhessem az üzeneteimet. – Annyira sajnálom! – mondja udvariasan Luke Mrs. Grayson-nak. – Halaszthatatlan ügyben visszahívtak az irodába. De Becky maradhat, és őt körbevezetheti. – Nem! – ugrom talpra, mintha leforráztak volna. – Mármint... én inkább veled szeretném megnézni. Annyira sajnálom, Mrs. Grayson... – Semmi gond – felel mosolyogva. – Még egyszer hadd mondjam el, mekkora öröm, hogy láttam, professzor. Tudja, a tanácsa a kis Ernest Cleath-Stuarttal kapcsolatban felbecsülhetetlen volt. Mellettem Luke hegyezi a fülét.

– Miről van szó? – kérdezi udvariasan. – Semmiség! – vágom rá. – Szóra sem érdemes... – Ezzel nem értek egyet! Bloomwood professzor bölcsen meglátta az egyik diákomban rejlő lehetőséget a St. Cuthbert’s-ben – magyarázza Harriet Grayson Lukenak. – Egy fiatal fiú, akinek volt néhány... nehézsége, mondhatjuk így. Egészen megnyílt, mióta neki adtuk a művészeti díjat. Más gyerek lett belőle! – Á! – bólint hirtelen megvilágosodással Luke. – Értem. – Lágyabb a tekintete, ahogy rám néz. – Nos, Bloomwood professzornak nagyon jó szeme van az ilyesmihez. Egyetlen szó nélkül megyünk végig a folyosón, ki az iskolából, beszállunk a kocsiba, és egy percig némán nézzük egymást. – Szóval. – Luke kérdően vonja fel a szemöldökét. – Professzor. – Luke... – Ne mondjam el Suze-nak. Tudom. És Becky... büszke vagyok rád! De azt tudod, hogy most már nem írathatjuk Minnie-t ebbe a suliba? – Tudom – felelem bánatosan. – Pedig nagyon tetszett. – Majd találunk másikat. – Megszorítja a térdem, aztán a telefo nért nyúl, és tárcsáz. – Szia Gary! Azonnal jövök. Tudom, hihetet len hír! Észrevétlenül bekapcsolom a Blackberry-m: bejövő sms-ek csipognak rajta, az első Elinortól. Beszéltem Bernard-ral. Szívélyes üdvözlettel: Elinor Csak így egyszerűen. Minden gubanc nélkül elintézve. Minél inkább megismerem Elinort, annál inkább be kell látnom, hogy hihetetlen asszony. Azt hiszem, Luke örökölt valamit a génjeiből. A határozott, makacs, „keresztül minden akadályon” hozzáállást. Nem mintha ezt valaha is elmondanám neki. – Szóval, mi van? – kérdezem ártatlan képpel, ahogy beindítja a motort. – Mi ez a nagy izgalom a melóban? – Emlékszel a párizsi útra? – Luke hátranéz a válla felett, és tolat – Attól tartok, lefújva. Egyáltalán nem is találkozunk Christian Scott Hughes-zal. Magával a főnökkel találkozunk ma délután! Sir Bemard úgy döntött, ad nekünk fél órát, csak úgy hirtelen. Sir Bernard Cross maga! – Hűha! – Még szerencse, hogy jól játszom. – Eszméletlen! – Hallatlan! – bólint Luke, tekintete az úton. – Még mindenki sokkos állapotban van. – Hát, gratulálok! Megérdemled! Kösz Elinor! írom vissza. Maga egy ISTENNŐ! – Azt gondolom... – kezdi Luke, miközben bevesz egy trükkös kanyart –, hogy valaki a háttérből mozgatta a szálakat a kedvünkért. Az ilyesmi nem történik meg csak úgy. – Rám néz. – Valaki, valahol van emögött. Valaki befolyásos. Úgy érzem, kiugrik a szívem a helyéről. Egy pillanatig válaszolni sem tudok, annyira összeszorítja a torkom a félelem. – Tényleg? – nyögöm ki végül. – Ki tenne ilyet? – Nem tudom. Nehéz megmondani. – Néhány pillanatra elgondolkodik, aztán rám villant egy mosolyt. – De bárki is az, imádom!

A délután többi részében tűkön ülök. Minden a terv szerint halad, ha a terv minden darabkája jól működik. Addig, amíg a megbeszélés jól megy, amíg Luke úgy nem dönt, hogy mégis elmegy Párizsba, addig, amíg senki nem dumál az irodában... Az ülésrendet próbálom összehozni; most komolyan, ez rosszabb, mint a Sudoku, de nekem túlságosan tele van a fejem ahhoz, hogy koncentráljak. Janice folyton berohangál, és azon nyüzsög, hogy pontosan hol lesz a sátor bejárata, Minnie pedig a Némó nyomában felénél ceruzát dug a DVD-lejátszóba. Úgyhogy öt óra van, és én még nem jutottam tovább a hármas asztalnál, amikor csörren a kulcs a bejárati ajtóban. Gyorsan összeszedem a kártyákat, és elrejtem őket Apu A 70-es évek hangjai CDgyűjteménye mögé. Amikor Luke belép, én a kanapén ülve olvasok egy könyvet, amit most kaptam föl a földről. – Milyen volt? – pillantok fel. – Remek! Nagyon jó! – Luke még győzedelmesebben ragyog, mint délelőtt. – Sir Bemard nagyszerű fickó. Egyetértett velünk, odafigyelt, érdeklődött. Sok elgondolkodtató téma került szóba... – Fantasztikus! – mosolygok, de még nem tudok igazán megnyugodni. Biztosra kell mennem. – Szóval... akkor nem kell Párizsba menned pénteken? – Attól tartok. Bár mehetünk, ha akarsz – teszi hozzá. – Nem! – A megkönnyebbüléstől magasba csap a hangom. – Istenem, dehogy! Maradjunk... egyszerűen itt. Lazuljunk. Ne csináljunk semmit. – Dadogok, de nem tehetek róla. – Szóval, jó nap volt – mosolygok rá. – Erre pezsgőt kellene bontanunk. – Igen. Egyvalamitől eltekintve. – Luke egy pillanatra elgondolkodik. – Szóbeli figyelmeztetést kellett adnom az asszisztensemnek. Nem egészen így akartam befejezni a délutánt. Lehet, hogy meg kellene válnom tőle. Tessék? A mosolyom elhalványul. – Úgy érted, Bonnie-tól? De... miért? Azt mondtad, egy rossz szavad se lehet. Mit csinált? – Ó, nagyon elkeserítő ügy – sóhajt Luke. – Hónapokon át úgy tűnt, ő a tökéletes asszisztens. Semmi hibát nem találtam benne. De aztán kezdte mondogatni az illetlen megjegyzéseit, amiről már meséltem. Mostanában pedig észrevettem, hogy nagyon zavart. És abban is biztos vagyok, hogy tiltott telefonokat folytat. Istenem, istenem, ez mind miattam és a parti miatt van! – Mindenkinek lehetnek fura telefonjai – mondom gyorsan, de Luke a fejét rázza. – Ez több annál. Vannak sejtéseim. Legjobb esetben fusizik. Legrosszabb esetben céges információkat lop. – Nem tenne semmi ilyesmit! – kiáltok iszonyodva. – Találkoztam vele. Egyértelműen teljesen őszinte. – Drágám, te könnyen bízol az emberekben. – Luke szeretetteljesen rám mosolyog. – De attól tartok, tévedsz. Valami történik. Láttam, hogy Bonnie kupacnyi papírral babrált, aminek nyilvánvalóan semmi köze a Brandon Communcationshöz. De van más is, szörnyen bűntudatosan nézett, amikor feltűntem, és néhány papírt az asztala alá rejtett. Nyilvánvalóan nem várt még vissza egy darabig. Úgyhogy szigorúan megfeddtem – vállat von. – Egyikünknek sem volt kellemes, de ez van. – Te szigorú voltál? – kérdezem elszörnyedve. El tudom képzelni, mi történt. Bonnie-val ma délután átnéztük a vendéglistát. Biztos ezt dugta az asztal alá. Úgy gondoltam, jobb, ha gyorsan felhívom.

– Pontosan mit mondtál? – követelek választ. – Elszomorodott? – Számít az? – Igen! – Elönt a csalódottság. Te idióta!Szeretnék üvölteni. Az sosem jutott eszedbe, hogy a te meglepetéspartidat segít megszervezni? Mármint persze örülök, hogy nem jutott eszébe. De mégis! Csak remélem, hogy Bonnie jól van. Annyira visszafogott és kedves, hogy nem bírom elviselni a gondolatot, hogy Luke elszomorította. – Becky – Luke meghökkentnek látszik –, mi a baj? Nem mondhatok mást. Azzal elárulnám magam. – Semmi – rázom a fejem. – Nincs baj. Biztosan igazad volt. Csak... kár. – Oké – válaszolja Luke lassan, és kissé furcsán néz rám. – Hát, megyek, átöltözöm. Sue dadus mindjárt itt lesz. Amint eltűnik, becsörtetek a földszinti kamrába, gyorstárcsázom Bonnie-t és hangüzenetet hagyok. – Bonnie! – kiáltom. – Luke most mondta, hogy adott neked valami szóbeli figyelmeztetést. Annyira sajnálom! Tudod, nem érti. Szörnyen fogja érezni magát, ha rájön. A jó hír, hogy Párizs végérvényesen lefújva! Úgyhogy végre minden a helyére kerül. Elmondtad már a Brandon C személyzetnek? Hívj, amint tudsz! Leteszem, és meghallom a csengőt. Nagyszerű. Ez biztos Sue mumus. Sue dadus ma a hivatalos kék egyenruháját viseli. Csésze teájával a kanapén ülve, maga mellett nyitott laptopjával akár egy rendőr, aki azért jött, hogy letartóztasson minket. – Szóval – kezdi. Rám néz, aztán Luke-ra, majd Minnie-re mosolyog, aki a földön játszik a kirakóval. – Öröm volt kis időt Becky-vel és Minnie-vel töltenem. Nem válaszolok. Nem dőlök be az ő úgy nevezett barátságos bevezetésének. A tévében is mindig így kezdi. Az elején, hú de kedves, aztán beviszi a kegyelemdöfést, a végén pedig mindenki zokog a vállán, és azt kérdezi: „Sue dadus, hogy lehetünk jobb emberek?”. – Nos – kattint a laptopon, mire megjelenik egy videóablak, felette fekete betűkkel: „Minnie Brandon”.– Mint tudják, lefilmeztem a közös délelőttünket, ahogy általában szoktam. Csak saját használatra. Gondolom, értik. – Micsoda? – meredek rá. – Komolyan beszél? Hol volt a kamera? – A hajtókámon – néz ugyanolyan döbbenten Sue dadus, majd Luke-hoz fordul. – Azt hittem, elmondta Beckynek. – Te tudtad? Nem mondtál semmit! – hordom le Luke-ot. – Egész idő alatt filmeztek, és te nem szóltál? – Úgy gondoltam, jobb, ha nem. Úgy gondoltam, ha tudnád, esetleg... – habozik. – Természetellenesen viselkednél. Megjátszanád magad. – Sosem játszanám meg magam!– vágom rá dühödten. Sue dadus végiggörget a képeken, itt-ott megáll. Megpillantom magam, ahogy bőszen a biogyurmáról magyarázok. – Az a rész nem lényeges – mondom gyorsan. – Áttekerném. – Szóval, ön mit gondol, Sue dadus? – hajol előre a székében Luke. Kezét idegesen a térdén nyugtatja. – Észrevett valami nagyobb problémát?

– Sajnos, tényleg észrevettem valamit, ami aggaszt – mondja komolyan Sue dadus. – Meg is mutatom. Mindketten látják a képernyőt? Mit vett észre? Bármi is az, téved. Égető haragot érzek. Milyen jogon jön ő a házunkba, filmez le minket? És mondja el, hogy mi a baj a lányunkkal? Egyébként is ki mondja, hogy ő szakértő? – Várjon! – kiáltom. Sue dadus meglepetten állítja meg az anyagot. – Sok gyerek életrevaló, Sue dadus. De ez nem jelenti azt, hogy el vannak kényeztetve. Ez nem jelenti, hogy gondjaik vannak. Az emberi természet változatos és csodálatos. Van, aki félénk, van, aki bátor! A lányunk csodás emberi lény, és én nem hagyom, hogy elnyomják az életrevalóságát valami... zsarnoki kiképzőtáborban. És ezzel Luke is egyetért! – Én is egyetértek. – Sue dadus hangja meglepetésként ér. – Tessék? – kérdezem erőtlenül. – Nem gondolom, hogy Minnie-nek bármilyen problémája lenne. Nem ártana kicsit több struktúra és fegyelem az életében, de egyébként csak egy élénk, normális kisgyerek. – Normális? – bámulok bután. – Normális? – horkant fel Luke. – Normális ketchupöt fröcskölni másokra? – Egy kétévesnek igen. – Sue dadus meglepettnek tűnik. – Teljesen normális. Csak a határait próbálgatja. Egyébként mikor fröcskölt utoljára ketchupöt bárkire? – Hát... – Luke bizonytalanul néz rám. – Igazából... nem is emlékszem... Egy ideje nem. – Akaratos. És néha úgy tűnik, ő irányít. Azt javaslom, hogy magukkal töltök egy napot, és adok pár tanácsot, hogyan kezeljék, ha bevadul. De tényleg nem szeretném, ha azt hinnék, hogy problémás gyerekük van. Minnie normális gyerek. Nagyon aranyos kislány. Annyira meg vagyok döbbenve, hogy válaszolni sem tudok. – Nagyon intelligens – teszi hozzá Sue dadus –, ami kihívást támaszt, ha nagyobb lesz. Gyakran az intelligens gyerekek teszik leginkább próbára a szüleiket... Megint a határokról beszél, de túl boldog vagyok, hogy rendesen odafigyeljek. Minnie intelligens! Sue dadus azt mondta, hogy a gyerekem intelligens! A tévé nagy tudású szakértője! – Akkor nem javasol semmilyen tábort? – szakítom félbe vidáman. – Á, nos, ezt nem mondtam. – Sue dadus arca elkomorodik. – Mint mondtam, feltűnt valami a megfigyelés során. És ez aggaszt. Nézzék meg ezt! Megnyom egy gombot, elindul a film. Meglepődve látom, hogy nem Minnie van a képernyőn. Hanem én. A taxiban ülök, útban a diszkontáruház felé, a kamera pedig ráközelít a kezemre. – Hol vagy? – mered Luke a képernyőre. – Egy taxiban? – Mi... elmentünk. Muszáj ezt megnéznünk? – Megpróbálom lecsukni a képernyőt, de Sue dadus elveszi a kezem ügyéből. – Beugorhatunk az új üzletházba a játszóház helyett – hallom magam a képernyőn. – Becky, szeretném, ha a kezét nézné – mutat Sue dadus oda a ceruzájával. – Remeg. Az ujjai rángatóznak. Akkor kezdődött, amikor először láttuk a bevásárlóközpont tábláját, és nem hiszem, hogy addig abbamaradt, míg nem vásárolt valamit.

– Nekem ilyen rángatózósak az ujjaim – nevetek fel könnyedén, de Sue dadus a fejét csóválja. – Nem akarom megijeszteni, Becky... de eszébe jutott már valaha, hogy ön vásárlásfüggő? Luke felhorkant, amire oda sem figyelek. – Vásárlás? – ismétlem végül, mintha nem lennék benne egészen biztos, mit jelent ez a szó. – Ööö... nem hinném... – Nézze, hogy megfeszül az állkapcsa! – mutat a képernyőre. – Nézze, hogy mocorog az ülésen! Most komolyan, az embernek már mocorognia se szabad?! – A kétségbeesés légköre veszi körül – hajtogatja tovább Sue dadus. – Az én szememben ez indokolatlanul heves reakció. – Nem az! – Rájövök, hogy túlságosan védekezem, és azonnal meghátrálok. – Nézze, már régóta nem vásároltam, ez egy új diszkont áruház, én pedig ember vagyok! Ajándékokat adtak! 50%-os Jimmy Choo leárazás volt! És Burberry! Bárki rángatózott volna! Sue dadus egy percig úgy mered rám, mintha összevissza beszélnék, aztán Lukehoz fordul. – Új programsorozatot indítok felnőtteknek. Mindenféle problémákat kezelünk a függőségektől a dühig... – Várjon egy pillanatot! – szakítom félbe hitetlenkedve. – Azt akarja, hogy én menjek kiképzőtáborba? Luke, elhiszed ezt7 Hozzá fordulok, várom, hogy nevessen, és azt mondja: „Micsoda nevetséges ötlet!”. De ő aggódva ráncolja a homlokát. – Becky, azt hittem... azt mondtad, egy ideig nem vásárolsz. Azt hittem, megegyeztünk. – Magamnak nem is vásároltam! – felelem türelmetlenül. – Csak vettem néhány létszükséges ruhát Minnie-nek. És mindet leértékelve! – A maga élete a maga döntése természetesen – mondja Sue dadus. – De attól tartok, Minnie esetleg felveszi a szokásait. Máris alapos ismeretei vannak a márkanevekről, úgy tűnik, korlátlan összeget költhet... Ez az utolsó csepp. – Ez nemigaz! – kiáltom felháborodva. – Csak a zsebpénzét költi. Mindent leírtam egy külön könyvbe, amit meg is mutattam önnek! – A táskámba nyúlok, és előveszem Minnie zsebpénzkönyvét. – Emlékszik? – dobom Sue dadus felé.– Persze, igen, kapott némi előleget, de elmagyaráztam neki, hogy majd vissza kell fizetnie. Sue dadus átlapozza a könyvet, aztán furán néz rám. – Mennyi zsebpénzt kap? – 50 penny-t hetente – feleli Luke. – Egyelőre. Sue dadus számológépet húz elő a táskájából, és pötyögni kezd rajta. – Akkor számításaim szerint... – nyugodtan felnéz – Minnie elköltötte a „zsebpénzét” 2103-ig. – Tessék? – kérdezem zavartan. – Micsoda? – Luke kikapja a kezéből a noteszt, és átlapozza. – Mi a csodát vett7 – Nem olyan sok mindent...

2103-ig? Igaz lehet ez? Megpróbálok gyors fejszámolást végezni, miközben Luke Gestapo tisztként vizsgálja át Minnie könyvét. – 6 baba? – csap egy oldalra. – Egyetlen nap alatt? – Készletben adták – védekezem. – És francia nevük van! Segíteni fogja a nyelvtanulását! – Ez mi? – Már másik lapnál tart. – Junior Dolce csizma? – A minap volt rajta! A kis szarvasbőr! Te mondtad, milyen jól néz ki! – Azt nem tudtam, hogy kétszáz gubába került! – tör ki. – Mármint, Jézusom, Becky, ő egy kisgyerek! Minek neki tervezői csizma? Luke valósággal sokkot kapott. Őszintén szólva kicsit én is. Talán némileg jobban számon tarthattam volna, mennyit költ a lányom. – Figyelj, oké, egyelőre nem kap több zsebpénzt... Luke nem is figyel rám. Visszafordult Sue dadushoz. – Azt mondja, ha nem gyógyítjuk meg Becky-t, akkor Minnie is boltkóros lehet? Még sosem láttam ennyire aggódni. – Nos, a függő magatartás, a jelek szerint, végighalad a családon. – Mindketten úgy beszélnek, mintha ott sem lennék. – Nem vagyok függő!– kiáltom dühödten. – És Minnie sem az! – Elveszem Luketól a zsebpénzkönyvet. Sue dadus biztosan rosszul adta össze. Annyit nem költhettünk. Minnie sikeresen elszipkázta az aprósüteményt a dohányzóasztalról, de most észreveszi a zsebpénzkönyvet. – Zsebpénz? – Felcsillan a szeme. – Bolt? – Cibálni kezdi a kezem. – Starbucksbolt? – Ne most! – kérem sietve. – Bolt! Bolt!– Minnie kétségbeesetten rángatja a kezem, mintha azt remélné, ha megértem, akkor megkapja, amit akar. Ugyanígy néztek Apura Franciaországban, amikor meg akartunk venni egy elektromos legyezőt, és az összes francia eladó kukán bámult, miközben ő azt hajtogatta, hogy „Legyező! Legyező! Electrique!”, és összevissza hadonászott a kezével. – Bolt. – Nem, Minnie! – ripakodom rá. – Most maradj csendben! Minnie láthatóan azon töri a kobakját, hogyan mondja el másképp. Aztán felderül az arca. – Visa? Luke abbahagyja a beszélgetést, és meglepetten mered rá. – Azt mondta, hogy „Visa”? – Hát nem okos? – Túlzóan boldogan nevetek föl. – Miket mondanak a gyerekek... – Becky, ez baj. Nagy baj. Olyan dühösnek látszik, hogy hirtelen szúrást érzek a mellkasomban. – Nem baj! – mondom kétségbeesetten. – Ő nem... Én nem... – Tehetetlenül elhallgatok. Egy percig senki nem szól, csak Minnie, aki továbbra is a karom rángatja, és azt hajtogatja „Visa!”. Végre kapok levegőt. – Tényleg azt hiszitek, hogy baj van, igaz? Hát jó. Ha azt gondoljátok, kiképzőtáborba kell mennem, akkor megyek. – Ne aggódjon, Becky! – nevet Sue dadus. – Egyáltalán nem lesz olyan rossz. Ez egyszerűen egy beszélgetős magatartásjavító program, a londoni központunkban,

bentlakási lehetőséggel azoknak, akik messzebb laknak. Lesznek workshopok, személyes beszélgetés, szerepjáték... Szerintem élvezni fogja. Élvezni? A szórólapra, amit átnyújt, sem bírok nézni. El sem hiszem, hogy beleegyeztem, táborba megyek. Tudtam, hogy sosem lett volna szabad beengednünk Sue dadust a házunkba! – A lényeg az, hogy Minnie jól van – fújja ki a levegőt Luke. – Nagyon aggódtunk. Sue dadus, miután iszik egy korty teát, Luke-ról rám néz. – Csak kérdezem... Miért gondolták, hogy gond van vele? – Én sosem gondoltam – jelentem ki azonnal. – Luke volt. Azt mondta, hogy nem lehet még egy gyerekünk, mert nem tudjuk kontrollálni Minnie-t. Azt mondta, túl vad. Miközben beszélek, lecsap rám a felismerés. Nincs több kifogása! Győzelem! Odaperdülök hozzá. – Szóval, meggondolod magad a második gyerekkel kapcsolatban? Meg kell gondolnod magad! – Én... nem tudom – feleli sarokba szorítva. – Ilyesmiket nem lehet elsietni, Becky. Ez nagy lépés... – Az életben minden nagy lépés! – ellenkezem. – Ne légy betoji! Maga szerint Minnie-nek kell egy testvér, nem igaz? – fordulok Sue dadushoz. – Maga szerint jót tenne neki? Ha! Majd én megmutatom Luke-nak. Ketten is játszhatják az „Állítsuk Sue dadust a mi oldalunkra” játékot. – Ez nagyon személyes döntés – feleli elgondolkodva. – De néha jobb ezeket megbeszélni. Luke, van különleges oka, amiért nem akar még egy gyereket7 – Nincs – feleli hosszú szünet után. – Nem igazán. – Nagyon zavart, ismerem föl hirtelen. Miért ilyen fájó pont ez neki? – Persze a kisbabák olyan kis lények, akik sok gondot okoznak... – kezdi Sue dadus. – Minnie nem volt ilyen! – védem meg azonnal. – Mármint, csak kicsit... – Egyszerre csalódottsággal elhallgatok. – Azért, mert megrágta azokat a papírokat? Fogzott, Luke, neked meg nem kellett volna az ágyon hagyni őket, meg készítened kellett volna fénymásolatokat... – Nem erről van szó! – szakít félbe Luke hirtelen hévvel. – Ne légy nevetséges! Az nem lenne ok. Az... – Feldúltan elhallgat. Fura, megrendítő színe van a hangjának. Elfordítja a fejét, de látom a nyakán, hogy gyűlik benne a feszültség. Mi folyik itt? – Attól tartok, többről van itt szó, mint a gyerek viselkedése, nem igaz, Luke? – kérdezi Sue dadus halkan, én pedig elképedve bámulok. Ez pont olyan, mint a tévében! – Csak nyugodtan – teszi hozzá, mikor Luke mély levegőt vesz. – Nem kell sietnie! Csönd van, csak Minnie majszol egy újabb sütit. Moccanni sem merek. A szoba légköre megváltozott, valahogy nyugodtabb lett. Mit fog mondani? – Az, hogy Minnie megszületett, csodálatos – szólal meg végül, a hangja kicsit rekedt. – De úgy érzem, nem tudnék ugyanilyen intenzív érzelmekkel lenni egy másik gyerek felé is. És ezt nem akarom megkockáztatni, mert tudom, milyen, amikor egy

szülő elhanyagolja, és nem szereti az embert, és én ezt képtelen lennék megtenni a saját gyerekemmel. A döbbenettől mukkanni sem tudok. Fogalmam sem volt, hogy Luke így érez. Semmiről. Soha. – Miért érzi magát elhanyagolva, Luke? – Sue dadus hangja halk és együtt érző, ahogy a show végén mindig. – Az anyám elhagyott, amikor kicsi voltam – közli Luke tárgyilagosan. – Később találkoztunk, de sosem... kötődtünk egymáshoz, mondhatjuk. Nemrég volt egy nagy összetűzésünk, és szinte biztosra veszem, hogy soha többé nem beszélünk egymással. – Értem – feleli Sue dadus nyugodtan. – Tett kísérletet a békülésre? És ő? – Az anyámnak eszébe sem jutok. – Kurtán, szárazon elmosolyodik. – Higgyen nekem! – Becky, ismeri ön a helyzetet? – fordul hozzám Sue dadus. – Maga szerint Luke eszébe sem jut az édesanyjának? Kigyúl az arcom, és apró, semmit nem jelentő artikulálatlan hangot hallatok. – Becky jobban utálja az anyámat, mint én – nevet fel kurtán Luke. – Nem igaz, drágám? Biztos szívből megkönnyebbültél, hogy nem kell többé találkoznotok. A teámat kortyolgatom, ég az arcom. Ez elviselhetetlen! Kábé kétszáz sms van a telefonomon, mind Elinortól, mind Luke-ról. Egész héten mást sem tett, mint azon fáradozott, hogy a világ legjobb partiját rendezze a fiának. De nem mondhatok semmit. Mit is mondhatnék? – Csodálatos mostohaanya nevelt föl – szólal meg újra Luke. – Ő tényleg az anyám volt. De az elhagyatottság érzése mégsem múlik el soha. Ha lenne még egy gyerekem, és elhanyagolva érezné magát... – Megrázkódik. – Arra képtelen lennék. – De miért érezné elhanyagolva magát? – kérdezi Sue dadus gyengéden. – A maga gyereke lenne. Maga pedig nagyon szeretné. Hosszú csend, aztán Luke megrázza a fejét. – Ez a baj. Vagy a félelmem, ha úgy jobban tetszik. – A hangja nagyon halk és rekedt. – Nem tudom, hogyan lehetne bennem annyi szeretet, amennyi ilyen sok helyre elég. Szeretem Becky-t. Szeretem Minnie-t. Többet nem bírok!– Hirtelen felém fordul. – Te nem érzel így? Te sosem féltél, hogy nincs benned elég szeretet még egy gyerekhez? – Hát, nem – felelem kicsit meghökkenve. – Én egyszerűen azt érzem, minél több, annál jobb! – Luke, ez gyakori félelem – közli Sue dadus. – Sok-sok szülőt ismertem, aki ugyanezt a félelmét fejezte ki a második gyerek vállalása előtt. Az első, imádott gyermekükre néznek, és bűntudatot éreznek, hogy majd nem lesz bennük elég szeretet. – Pontosan! – Luke nagyon ráncolja a homlokát. – Pontosan ez az! Bűntudat. – De azután minden szülő, kivétel nélkül, azt mondta nekem, hogy van elég szeretet. Rengeteg van! – A hangja még jobban ellágyul. – Rengeteg szeretet! Hirtelen bizseregni kezd a szemem. Ó, nem! Nem hagyom, hogy ez a nő megríkasson! – Előre azt sem tudta, mennyire fogja szeretni Minnie-t, nem igaz? – kérdezi Sue dadus halkan Luke-tól. – De ez nem tartotta vissza. Hosszú szünet. Észreveszem, hogy szorosan összekulcsolom a kezeim. És a lábaim.

– Azt hiszem... nem – mondja végül lassan Luke. – Azt hiszem, a végén csak hinni kell. – Rám néz, bátortalanul mosolyog, én pedig boldogan visszamosolygok rá. Sue dadus a legokosabb szakértő a világon, én pedig imádom!

Egy órával később végső búcsút vettünk Sue dadustól, megígértük, hogy örökre kapcsolatban maradunk, és végre ágyba dugtuk Minnie-t. Luke-kal kilopódzunk a hálószobából, nekidőlünk a falnak, és egy percig csak némán nézzük egymást. – Szóval – mondja Luke végül. – Szóval. – Szerinted fiunk lesz vagy lányunk? – Magához húz, én pedig a karjaiba bújok. – Szerinted Minnie egy öcsnek vagy inkább húgnak szeretne parancsolgatni? El sem hiszem, hogy így beszél. El sem hiszem, hogy ilyen nyugodt. Sue dadus zseni! (Eltekintve a vásárlótábor résztől, ami nevetségeses. Eldöntöttem, hogy majd valahogy kimászom belőle.) Lehunyom a szemem, Luke mellkasának dőlök: melegséget és örömöt érzek. A parti tervei rendben. Luke még egy gyereket akar. Minnie kedves, intelligens kislány. Végre pihenhetek. – Annyi minden vár ránk – mondom boldogan. – Egyetértek – mosolyog vissza. Ebben a pillanatban megszólal a mobilom. Bonnie számát látom, úgyhogy kibontakozom, hogy felvegyem. – Szia! – köszönök barátságos, de visszafogott hangon. – Luke-kal vagyok... – Nála van a BlackBerry-je? – szakít félbe Bonnie, rá nagyon nem jellemző módon. – Ö... épp most kapcsolja be – mondom, miközben megfordulok és ránézek. (Amíg Sue dadus itt volt, kikapcsolta. Ez is mutatja, mennyire tiszteli a véleményét.) – Vedd el tőle! Találj ki valamit! Ne hagyd, hogy megnézze! Úgy tűnik, őrjöng, úgyhogy azonnal reagálok. – Add ide! – kapom ki kezéből a BlackBerry-t, pont, amikor az pittyegni és villogni kezd. – Bocs! – Gyorsan nevetéssel leplezem magam. – Csak... egyik munkahelyi barátom a különböző Black Berry típusokról akar beszélni. Nem bánod, ugye? – És azt se hagyd, hogy megnézze a számítógépét! – hallom Bonnie hangját a fülemben. – Semmit, amin emailek vannak! – Luke főznél nekem egy csésze teát? – visítom. – Most azonnal? Kicsit rosszul vagyok. Esetleg ágyba hoznád nekem? És egy kis pi-rítóst is? – Hát... jó – néz rám kicsit furcsán Luke. – Mi a baj? – Fürdőszoba! – lihegem, és elindulok. – Csak készítsd a teát! Kösz! A hálószobába sietek, felkapom Luke laptopját, és a szekrényembe rejtem, aztán levegő után kapkodva szólok újra a telefonba. – Mi az, Bonnie? – Becky, attól tartok nem sokkal ezelőtt... – nyeldekli a levegőt – elég nagy hibát követtem el. Hibát? Bonnie? Istenem! Eljutott hozzá a hír. Elszúrt valamit, és most azt várja, hogy én tüntessem el a nyomait. Talán arra kér, hogy gyártsak bizonyítékot, vagy hazudjam Luke-nak,

vagy töröljek emaileket a gépéről. Meghat, hogy annyira bízik bennem, hogy ilyenekre kérjen... és bűntudatom van, hogy ebbe az állapotba hajszoltam. – Odavoltál, amiért Luke leszidott? – kérdezem. – Ezért hibáztál? – Kicsit kiakadtam ma délután – habozik –, igen. – Tudtam! – fogom a fejem – Bonnie, annyira rosszul érzem magam amiatt, ami történt!Luke nagyon mérges volt rád? – Az adott körülmények között nem ok nélkül, de megrázott, be kell vallanom... – Bonnie, ezt most hagyd abba! – A hangom remeg a megbánástól. – Bármit is tettél, bármit követtél el, bármekkora veszteséget okoz ez a Brandon Communnicationsnek... Az kizárt, hogy a te hibád legyen! Nem hagyom, hogy Luke kirúgjon! Foggal-körömmel megvédelek! Látom magam becsörtetni Luke-hoz az irodába. Bonnie-t a csuklójánál fogva rángatom, és azt mondom: „Tudod, mekkora kincs ez a nő? Tudod, mekkora főnyeremény?” – Becky, drágám, ne aggódj! Nem a Brandon Communications-szel kapcsolatban hibáztam. – Bonnie hangja felráz az álmodozásból. – Hanem, a partival... – A partival? – Elfog a reszketés. – Mi történt? – Amint tudod, ma beszéltem a cégnek Luke meglepetéséről. Küldtem egy köremailt, és minden simán ment. Mindenki izgatott és boldog volt. – Rendben. – Próbálom elfojtani növekvő rémületem. – Szóval... – Aztán rájöttem, hogy nem említettem a közös születésnapi kártyát. Ezért írtam egy másik emailt arról, hogy a kártya készül, és a bulin adjuk át Luke-nak. Épp a helyesírást ellenőriztem, amikor azt hittem, hogy Luke hangját hallom. Zavaromban gyorsan elküldtem a levelet, és lecsuktam a képernyőt. – Szünetet tart. – És csak később vettem észre a hibámat. – A hibádat? – zakatol a szívem. – Ugye nem Luke-nak küldted el? – De, attól tartok, Luke-hoz is eljutott – feleli Bonnie lélegzetvételnyi szünet után. Sokkot kapok. Mintha szikrák pattognának a fejemben. Levegő be... levegő ki... – Nincs baj. – Magam is meglepődöm, hogy olyan nyugodt vagyok, mint egy képzett mentős. – Ne aggódj, Bonnie! Kitörlöm az email fiókjából és a BlackBerryjéből. Nem történt baj! Hála istennek, rájöttél, ez minden... – Becky, nem érted! Luke azért kapta meg, mert rajta van az „Általános kapcsolatok” listán. Véletlenül arra küldtem el! – Általános kapcsolatok? – ismétlem bizonytalanul. – Hát... azok kik? Kik vannak azon a listán? – Kábé tízezer elemző és szaki a Cityben meg az országos sajtó. Attól tartok, mindenkinek elment. Újabb csapás, de ezek most nem apró szikrák, hanem a– rémület hatalmas letaglózó áradata. – Tízezer ember? – Persze azonnal küldtem egy reagáló emailt, amiben teljes diszkréciót kértem. De félek, nem ilyen egyszerű. Az emberek válaszokat küldenek. Születésnapi üzenetek érkeznek Luke-nak. Tele a postafiókja. Már hatvanöt van! Remegő hüvelykujjal lépek be Luke postafiókjába a BlackBerry-jén. Amint kinyitom, olvasatlan üzenetek töltik meg a képernyőt. Sok boldogságot, haver!

Nagyon boldogot! Boldog születésnapot és a legjobbakat a HBSC marketingeseitől Luke lépteit hallom a lépcsőn. Ijedtemben összevissza kapkodok. El kell rejtenem a BlackBerry-t. El kell dugnom mindent, megsemmisíteni. – Mindenre rá fog jönni! – suttogom iszonyodva, miközben eltűnök a fürdőszobában. – Ki kell őket törölni! Meg kell őket állítani! – Tudom! – Bonnie is elég kétségbeesett. – De a jelek szerint, az emberek továbbküldik az emailt. Mindenhonnan kapja az üzeneteket. Nem tudom, hogyan tudnánk kézben tartani. – De ez titok! – szinte üvöltök. – Nem tűnik fel nekik? – Becky! – sóhajt Bonnie. – Talán már elég sokáig titokban tartottad. A parti már csak két nap. Nem lenne itt az ideje elmondani Luke-nak? Teljes döbbenettel bámulok a telefonra. Egyszerűen adjam fel? Mindezek után? – Nem! – suttogom dühösen. – Kizárt! Meglepetéspartit szervezek, oké? Meglepetést! Egyszerűen el kell vonnom Luke figyelmét, hogy ne nézze meg az emailjét, meg ilyenek. – Drágám, lehetetlen Luke-ot távol tartani az emailjeitől két teljes napig... – Nem az! Elhagyom a BlackBerry-jét, valamit kitalálok a laptopjával... Ha tudod, töröltesd ki a technikusokkal a leveleit... Tájékoztass! Bonnie, mennem kell... – Becky? – szól Luke a hálószobából. – Drágám, jól vagy? A földre teszem, és egy lélekölő pillanatig csak bámulom a Black Berry-t. Aztán rálépek. És belepasszírozom a csempézett padlóba. Tessék! Na, most próbálja tízezer ember elrontani a meglepetéspartimat! – Becky? Kinyitom az ajtót: Luke egy csészével és egy tányéron két pirí-tóssal. – Jól vagy? – néz rám aggódva, aztán kinyújtja a kezét. – Visszakaphatom a Blackberry-m? – Én... eltörtem. Bocs! – Jézusom! – Döbbenten szemléli a roncsokat. – Ezt hogy az ördögbe csináltad? – Körbenéz a szobában. – Hová lett a laptopom? Írnom kell Bonnie-nak egy emailt... – Ne! – Olyan élesen kiáltok fel, hogy Luke összerezzen, és kilötyögteti a teát. – Felejtsd el a laptopod! Felejts el mindent! Luke... – Kétségbeesetten tekintek körbe. – Én... ovulálok! Igen! – Tessék? – bámul rám bambán. – Épp most! – bólogatok határozottan. – Ebben a percben! Most csináltam meg a tesztet! Ezek nagyon különleges napok! Úgyhogy vágjunk bele! Gyorsan! Minnie alszik, csak mi vagyunk a házban... Csábítóan odasompolygok, elveszem tőle a csészét és a tányért, és leteszem őket a polcra. – Gyerünk, drágám! – Rekedten lehalkítom a hangom. – Csináljunk kisbabát! – Nem rossz gondolat! – Felcsillan a szeme, miközben gombolni kezdem az ingét, és kihúzkodom a nadrágjából. – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! – Teljesen egyetértek! – Lehunyom a szemem, és a lehető legcsábítóbb formámban simítok végig a mellkasán. – Annyira akarlak!

Igazából tényleg. A testemben lüktető adrenalintól felforrósodtam. És felhúztam magam. Leveszem az ingét, és közelebb lépek; beszívom az izzadsága és az aftershave-e halvány illatát. Ez nagyon jó ötlet volt! – Én is téged! – suttogja a nyakamba. Ő is nyilvánvalóan rá van hangolódva. Nagyon is. Nagyszerű! Pár óráig megleszünk. Még csak eszébe sem fog jutni a laptop vagy a BlackBerry. Tulajdonképpen, ha jól csinálom, ezzel reggelig megoldom. Aztán... Istenem, fogalmam sincs! Ki kell találnom valami mást. Rengeteg időm lesz tervet gyártani. Csak egyvalami biztos. Luke-nak péntek este meglepetésben lesz része, ha beledöglöm is!

TIZENKILENC Oké, gyakorlatilag tényleg beledöglöm. Másnap reggel fél nyolc van, én meg totálisan kialvatlan, mert valahányszor elaludtam volna, Luke motyogott valami olyasmit, hogy „Csak megnézem az emailjeimet”, nekem meg újra át kellett mennem csábító nimfomániásba. Aminek, tudják, van jó oldala. De most már mindketten nagyon kielégültek vagyunk. Mármint tökéletesen. Végeztünk. (Egyelőre legalábbis.) És tudom, hogy Luke-nak kattogni fog az agya. Eddig sikerült a hálószobában tartanom. Mindegyikünknek ágyba hoztam a reggelit: ő a második kávéját kortyolgatja, Minnie pedig egy szelet pirítóst majszol. De bármelyik percben az órájára nézhet, és megkérdezheti: – Nem láttad a laptopomat7 Tudtam! – Elhagytad? – kérdem. – Itt kell lennie valahol. – Az inge után nyúl, amit tegnap éjjel a padlóra hajított. – Biztosan – bólogatok bölcsen. Már korábban kicsempésztem, és a mosókonyhában a mosószeres szekrény hátuljába, az üvegek mögé rejtettem. Aztán egy vasalódeszkát és egy szennyestartót tettem a szekrényajtó elé. Sose találja meg! – Kapcsolatba kell lépnem Bonnie-val, el kell magyaráznom a helyzetet... – Nagyobb elánnal kutatja át a szobát. – Hol az ördögben van? Tegnap este megvolt! Biztos rohadt agylágyulásom lesz! Használhatom a BlackBerry-d? – Lemerült – hazudom könnyedén. – Elfelejtettem feltölteni. – Akkor a szüleid gépét használom, aztán... – Megváltoztatták a jelszót – mondom gyorsan. – Nem fogsz tudni belépni. Kérsz még kávét, drágám? Megszólal a telefon az éjjeliszekrényen. A lehető legtermészetesebben veszem föl. – Halló? Ó, a tied, Luke! – Sikerül játszanom a meglepettet. -! Gary az. – Szia, Gary! – veszi át Luke a kagylót. – Bocs, a Blackberry-m tönkre... – Elhallgat, és a telefonra mered. – Micsodát? – kiáltja végül. – De Gary... Higgadtan kortyolom a kávém, figyelem Luke-ot, és próbálok nem mosolyogni. Végül Luke leteszi a telefont; megilletődöttnek tűnik. – A rohadt életbe! – ereszkedik le az ágyra. – Gary volt. Szerintem idegösszeomlást kapott. – Nem mondod! – kiáltom színpadiasan. A jó öreg Gary. Tudtam, hogy nem hagy cserben! – Azt mondta, azonnal látni akar, beszélni a cégről, az életéről, szabadulni a nyomástól. A hangja alapján teljesen ki van akadva. Pont Gary! – Luke döbbentnek tűnik. – Úgy értem, ő az utolsó, akitől azt várnám, hogy bekattan. Mindig olyan kiegyensúlyozott. Azt mondja, látni sem bírja Londont, valami távoli helyen szeretne velem találkozni a New Forestban, a rohadt életbe!

Nyaralóhely, ahová Gary jár a családjával. Nincs se telefon, se internet, se tévé. Ma reggel volt egy kis beszélgetésünk Gary-vel. Úgy gondolta, az egész délelőtt kihúzhatja az ideg-összeroppanásával, addig mi meg kitalálhatunk valamit. – Muszáj, hogy Gary legyen az első! – mondom komolyan. – Végül is ő a jobbkezed. Szerintem menned kell, bárhová is kéri, és meg kell hallgatnod. Különben a végén még valami hülyeséget csinál – teszem hozzá gyorsan, mert Luke habozni látszik. – Ezt nem kockáztatnád, igaz? Hívd fel Bonnie-t, és kérdezd meg, hogy át tudja-e rakni a megbeszéléseidet! Luke automatikusan a zsebéhez kap a BlackBerry-jéért, de aztán kapcsol. – Ó, ez az egész egy rohadt vicc! – átkozódik a bajsza alatt, és a vezetékes telefonért nyúl. – Nem is tudom a közvetlen számát. – Az... – még időben az ajkamba harapok. – Talán jobb ötlet a központon keresztül – javítom magam gyorsan. – Nézd! – Oda adok egy régi Brandon Communcationsos jegyzettömböt. Luke gondterhelt arccal lassan pötyögi a számot. Keményen az ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessek. Nagyon zabos. – Szia, Marueen! Itt Luke. Kapcsolnád Bonnie-t? – Iszik egy korty kávét. – Bonnie! Hála Istennek! El sem hinnéd, mekkora gáz van! Nincs se BlackBerry-m, se laptopom. És most kaptam egy őrült hívást Gary-től, fogalmam sincs, mit csináljak... – Elhallgat, és lassan kisimulnak arcán az izmok. – Hát, kösz, Bonnie! – mondja végül. – Az nagyszerű lenne. Hamarosan beszélünk. Tudod ezt a számot? Oké. És... kösz! – Leteszi a telefont, és rám néz. – Bonnie küld egy másik laptopot, míg én Gary-vel találkozom. Ha átveszed a csomagot, akkor az irodába menet beugorhatok érte. – Milyen remek ötlet! – kiáltok fel, mintha ez újdonság lenne számomra, és nem váltottam volna már kábé 50 emailt ezzel kapcsolatban. – Jó, hogy Bonnie ilyen hatékony, nem? – Muszáj hozzátennem. Bonnie különlegesen módosított laptopot fog küldeni, amivel „szerverhiba” miatt nem lehet az internethez kapcsolódni. A technikusok kiiktatták Luke email fiókját is, és létrehoztak egy álfiókot. Bonnie azt annyi emaillel tölti fel, hogy az majd lefoglalja, és semmit sem fog gyanítani.. Lényegében elvágjuk őt a virtuális társadalomtól. – És küld egy kocsit, hogy elvigyen; nem számít, hol a nyavalyában is van Gary. Kábé húsz perc és itt lesz. – Luke újra körülnéz a szobában, a homlokát ráncolja. – Biztos, hogy tegnap hazahoztam a laptopom! Biztos! – Ne aggódj miatta – nyugtatgatom, mint a pszichés beteget. – Tudod mit? Miért nem öltözteted fel Minnie-t? A BlackBerry-men bejövő hívás vibrál, és amint Luke hallótávolságon kívülre kerül, felveszem anélkül, hogy megnézném, ki az. – Szia, Bonnie! – Nem, Davina vagyok. Annyira a ma reggeli eseményekre koncentrálok, hogy beletelik egy percbe, míg rájövök, ki is ő. – Davina? – Nem tudom elrejteni a meglepetésem. – Szia! Hogy vagy? – Becky! Szegénykém! Ez rettenetes!– Néhány őrült pillanatig azt hiszem, arra gondol, hogy kis híján kiderült a parti. De aztán leesik, miről beszél. – Ja, az? – Megremegek. – Igen, tudom. – Mi történt?

Tényleg nagyon jó lenne, ha nem kellene újra felidéznem. Mostanra valahogy sikerült elfelejtenem. – Hát, a főnököm rájött a Privát Vásárlás szolgáltatásra. – Lehalkitom a hangom. – És nem tetszett neki. Úgyhogy felfüggesztettek és vizsgálat lesz. – Hogy őszinte legyek, annyira ki voltam borulva az elmúlt napokban, hogy alig gondoltam rá. – De megmentetted az életünket! – válaszolja Davina szenvedélyesen. – Mi mind megegyeztünk, hogy ezt nem hagyjuk annyiban! Találkoztunk tegnap, páran a rendszeres vásárlóid közül. Jasmine szállította a híreket, aztán lett saját email csoportunk... – Jasmine? – Meglep, hogy Jasmine vezényli a csapatokat. – Nem hagyjuk! Akcióba lépünk! És a főnököd azt kívánja majd, bár sose szórakozott volna veled! Meghat, milyen eltökélt. És hogy Jasmine is. Bár, hogy őszinte legyek, mi a csudát tehetnek? Talán közös panaszlevelet írnak. – Hát... kösz, Davina! Nagyon kedves tőled! – Majd értesítelek! De azt akartam kérdezni, hogy jól vagy, Becky? Van valami, amiben segíthetek? Bármi? Egész nap szabad vagyok, úgyhogy ha beszélgetni szeretnél, ha kell valaki, aki felvidít... Elönt a hála. Davina olyan édes! – Kösz, de nem igazán. – Hacsak nem tudod valahogy lefoglalni a férjemet... Aáá! Száguldó gondolataim megtorpannak. Davina orvos, nem? Ő talán esetleg... Nem, ezt nem kérhetem! Ez túl nagy szívesség! De megmentené az életemet, és őajánlotta fel... – Tulajdonképpen van valami, ami rengeteget segítene – mondom óvatosan. – De elég nagy... – Bármit! Csak mondd! Davina istennő! Mire Luke a szobába ér Minnie-vel, már kész a terv. Davinával mindketten írtunk Bonnie-nak, minden elrendezve. Gyorsan a takaró alá rejtem a BlackBeny-m, és Luke-ra mosolygok, amikor végszóra megcsörren a telefon. – Ó, szia, Bonnie! – köszönök ártatlanul. – Igen, Luke itt van. Akarsz tőle valamit? Átnyújtom a kagylót, és most még keményebben kell az ajkamba harapnom, mert Luke arca egyre dühösebb. – Sürgős orvosi vizsgálat? – fakad ki végül. Istenem! Nem szabad nevetnem. Tilos! – Ezt nem mondhatod komolyan! – kiabálja. – Hogy lehetne sürgős, a rohadt életbe? Hát, mondd meg nekik, hogy nem tudok! – Egyre felpaprikázottabb. – Hát, mondd meg a biztosítónak, hogy húzzon a büdös francba! Hát... Bonnie remek! Biztosan kérlelhetetlent játszik a vonal végén. – Jézusom! – Luke végül lecsapja a telefont. – Úgy tűnik, részt kell vennem egy teljes orvosi vizsgálaton ma délután. Valami biztosítási hülyeség! – Csak ez hiányzott! – mondom együtt érzően. Davina megígérte, hogy Luke a legalaposabb kivizsgálást kapja. Legalább hat órán át tart majd. Luke kórházi köpenyben lesz, nem használhatja a laptopját, a mobilját, senki nem érheti el. – Ez a legrohadtabbul nevetséges nap... – Két kezével a hajába túr, és valósággal összetörtnek látszik.

Luke nagyon nincs hozzászokva, hogy nem ő irányítja az eseményeket. Már-már megsajnálnám, ha nem akarnék felnevetni. – Ne törődj vele! – szorítom meg a kezét szeretetteljesen. – Csak csináld végig! – Az órámra nézek. – Nincs mindjárt itt a kocsi érted? Nem kellene készülődnöd? Miközben Luke a kabátját húzza, sms jön a telefonomra; lopva megnézem. Bonnie-tól. Nagyon rövid és lényegre törő. Becky, láttad a YouTube-ot? Oké. Amikor azt hiszem, már minden megtörtént, ami megtörténhet, történik még valami. A Foreland Befektetések marketingesei felvettek egy videót, amiben mindenki azt mondja, a kamerába, hogy „Boldog Születésnapot, Luke!”, és feltöltötték a YouTubera azzal a címmel, hogy „Boldog születésnapot, Luke Brandon!” Nem tudom, hogy nagyon, nagyon meghatódjam, vagy nagyon, nagyon kaparjam a falat. Mármint, a YouTube, az istenért! Lehettek volna ennél kevésbé diszkrétek? Nem várhattak volna holnap estig, hogy feltegyék? Akárhányszor megnézem, mindig virágterápiás nyugtatósprét kell inhalálnom. Tíz órára már 145-en nézték meg, ebből csak tíz voltam én. Tizenegykor, mikor Suze és Janice megérkezik, ez felmegy 1678ra, sőt, legnagyobb döbbenetemre még két másik videót is feltöltöttek. Az egyiket a Sacrum Vagyonkezelő, amelyikben valakinek az íróasztalán gémkapcsokból rakták ki, hogy „Boldog Születésnapot, Luke Brandon”, a másik a Wetherby’s-től, amiben az egész marketingosztály beleénekli a kamerába a „Happy Birthday-t”. – Ez olyan király. – mered hitetlenkedve a laptopomra Suze. – Tudom. – Akaratlanul is büszkeséget érzek. Végül is, ez a rengeteg ember biztosan nagyon szeretheti Luke-ot, ha azzal bajlódtak, hogy videót készítsenek neki. Ugyanakkor izgulok is. – Mi van, ha meglátja? – Nem fogja – közli Suze magabiztosan. – Mit keresne ő a YouTube-on? Fogadok, hogy sose megy fel oda. Ahhoz túl elfoglalt. Csak az olyan menthetetlen esetek, mint te vagy én lógunk állandóan a neten. Már közölném, hogy nem vagyok menthetetlen, amikor megszólal a csengő, és mi megmerevedünk. – Ez ugye nem ő? – kérdezi Janice fojtott suttogással, egyik kezét a szívére szorítva. Komolyan, Janice túlreagálja ezt! Én is csak alig öntöttem ki a kávémat. – Dehogy! Ezek a sátras pasik lesznek. De nem ők azok, hanem Danny. A küszöbön áll kopott bőrkabátban, alatta szakadt farmerben és ezüst Converse cipőben; kezében egy rakás ruhás zacskó. – Ki rendelt jelmezt? – kérdezi pléhpofával. – Danny, te isten! – kapok utánuk. – El sem hiszem, hogy elintézted! A szatyrokban rikító arany brokátot látok, csillámló szegéllyel. Te jó isten! Ezek tökéletesek lesznek! – Hát, muszáj volt. Istenem, az anyósod, akár Sztálin! Ő a legrosszabb főnök, akivel valaha dolgom volt! – Űzötten körbepillant. – Ő nincs itt, ugye? – Nem, most nincs – biztosítom. – De Suze igen. Úgyhogy vigyázz, még mindig dühös rád a fotózás miatt. – Ó! – Danny nyugtalanul néz, és hátrál egy lépést. – Azzal az a helyzet, hogy Suze egyszerűen nem ért az esztétikához. Ne feledd, hogy nem valami kreatív!

– De az! Ő művész! Nézd meg a képkereteit! – Jó... – Danny taktikát változtat. – Oké, lehet, hogy tényleg kreatív, de egyáltalán nem érti, mit akartam... – De igen! – harsan fel Suze dühös hangja a hátam mögül. – Tökéletesen értem! Te rászedted Tarkie-t, Danny! Valld be! Danny egy percre elnémul. Szemmel láthatólag a következő lépést latolgatja. – Ha beismerem – kezdi végül –, akkor azonnal megbocsájtasz, nincs több kérdés, és továbbléphetünk? – Én... – habozik Suze. – Nos... gondolom igen. – Oké, rászedtem. Én is szeretlek! – Puszit nyom az arcára, és behúz mellettem a házba. – Van egy kis kávé? Janice! – üdvözli harsányan. – Stílusikonom! A múzsám! Mi ez az elbűvölő rúzsárnyalat? – Ez a pasi... hihetetlen! Suze olyan dühös, hogy már felajánlanék neki egy fújásnyi nyugtatósprét. De a kinti zaj elvonja a figyelmem. Egy nagy kamion áll be Janice-ék feljárójára. A lökhárító sípol, és egy farmeres pasi bólogat. Ez biztosan a sátor! Oké, a parti tényleg elkezdődik. Négy órára elrendezték a sátrat Janice kertjében. Még nincs feldíszítve, de máris mesés: nagy és hullámos. (Az én kis pavilonomat is felállítottuk oldalt. Elinor sátorépítői állandóan azzal cukkoltak.) Biztosra kell mennem, hogy Luke nem vesz észre semmit, de mire ma hazaér, úgyis sötét lesz. Janice azt javasolta, hogy varrjam össze a függönyöket, de azt hiszem, az fura lenne. Gary három órán át húzta az idegösszeomlásos számát. Luke most Davinával van, valahol a kórház alagsorában végzik a vizsgálatokat. Az imént hívott, hogy tájékoztasson. – Egy óráig futtattam futógépen, hogy megvizsgáljam a szívét. Nagyon nem élvezi! – teszi hozzá vidáman. – Ezután hová megy? – Én... nem igazán tudom – ismerem be. – Majd visszahívlak. Még nem dolgoztam ki a Luke-elterelő hadművelet következő részletét, ami kezd aggasztani, különösen, hogy már tizenhárom „Boldog születésnapot, Luke Brandon!” videó van a YouTube-on. Martin egész nap fenn van a neten, figyel és kiabál, hogy „Van még egy!”. Valaki pedig létrehozta a boldogszuletesnapotlukebran-don.com weboldalt, valamennyi videóhoz tartozó linkkel, és arra buzdítja az embereket, hogy küldjék el vicces/kedves/ durva történeteiket a City Pörgő Királyáról, ahogy Luke-ot nevezik. Ettől eldobom az agyam. Ki csinálta ezt? Danny-nek az az elmélete, hogy ebben a pillanatban senki nem dolgozik a Cityben, mindenki halálra unja magát, és ezt találták ki szórakozásnak. – Most tűnt fel a tizennegyedik! – kiáltja Martin a laptopja mellől, amint leteszem a telefont. – Néhány lány a Prestwick PR-tól úgy énekli a „Happy Birthday-t”, mint Marilyn Monroe. Meztelenül – teszi hozzá. – Meztelenül? – Rohanok, hogy megnézzem, a nyomomban Suze. Oké, szóval nem teljesen meztelenek. A kényes részeiket irodai növényekkel, aktákkal és a fénymásológép sarkával takarják. De most komolyan! Nem tudják, hogy Luke nős? Különösen az a sötét, göndör hajú, ringó csípőjű. Remélem, ő nem jön a partira!

– Mihez kezdesz legközelebb Luke-kal? – kérdezi Suze, aki hallotta, hogy Davinával beszélek. – Mármint, nem vizsgálhatják egész nap, igaz? Mostanra már biztosan köpni, nyelni nem tud. – Tudom! – A számat rágcsálom. – Arra gondoltam, hogy Bonnie átküldhetne neki egy rakás emailt. Például csomó papírmunkát, azt mondhatná, hogy sürgős, és azonnal el kell olvasnia őket. – És holnap? – kérdez tovább Suze. – Nemtom. Még több papírmunka, gondolom. Suze a fejét rázza. – Valami nagyobb kell. Mi az, ami garantáltan magára vonja a figyelmét? Úgy értem, például én tudom, hogy Tarkie-nak mit mondanék. Azt, hogy most telefonált a Történeti Társaság, hogy bizonyítékuk van, hogy az ük-ük-ük nagybácsija, Albert, mégsem sütötte el az ágyút. Mindent azonnal félredobna. – Azta! – nézek lenyűgözve Suze-ra. – Ez nagyon különleges. Ki volt az az Albert ük-ük-ük nagybácsi? Suze grimaszol. – Elég unalmas. Tényleg tudni akarod? Hmmm. Talán mégse. – A lényeg, hogy tudom, mi nyomja meg Tarkie-nál a gombot – folytatja Suze. – Te pedig ismered Luke-ot. Szóval, őt mi mozgatja meg? – A munkahelyi vészhelyzet – mondom egy percnyi gondolkodás után. – Csak erre tudok gondolni. Mindig ugrik, ha valami nagy ügyfele bajban van. – Ki tudsz találni egy munkahelyi vészhelyzetet? – Talán. – Azonnal a telefonért nyúlok, és hívom Bonnie-t. – Szia, Bonnie! Láttad a legutolsót a YouTube-on? – Ó, Becky! – nyögi Bonnie rosszkedvűen. – Teljesen össze vagyok törve. Ha nem küldöm el azt az emailt... – Amiatt most már ne bánkódj! – mondom gyorsan. – De talán ki tudjuk használni, hogy mindenki tudja. írnál az ügyfeleinek egy emailt, hogy megpróbáljuk Luke-ot lefoglalni holnap estig, és megkérnéd őket, hogy találjanak ki valami krízist? – Milyen krízist? – kérdezi Bonnie kétkedve. – Nem tudom! Tehetnének úgy, mintha csődbe mentek volna, vagy találjanak ki valami szexbotrányt... Bármit! Csak kössék le pár órára! Mondd meg, hogy ha bárkinek ötlete van, az hívjon téged, és te majd koordinálod az eseményeket. Az egyik ügyfelének biztosan lesz valami okos ötlete. Mármint, ha videókat tudnak forgatni, akkor vészhelyzeteket is kitalálhatnak, nem? Máris újra csörög a mobilom. Nem ismerem a kijelzőn megjelenő számot. – Halló? – Rebecca? – mormog egy vidám hang. – Igen – válaszolok óvatosan. – Ki beszél? – Eric Foreman, Daily World. Emlékszik rám? – Eric! – kiáltom boldogan. – Hogy van? Eric a Daily World újságírója. Akkor találkoztunk először, amikor pénzügyi újságíróként dolgoztam. írtam neki pár cikket, de aztán abbahagytam, és elvesztettük a kapcsolatot. Hogy a csudába talált meg?

– Jól, szépségem! Épp most állítok össze egy cikket a férje születésnapjáról a City Diary-ba, és idézni szerettem volna magát. Vagy még jobb, ha őt. Ott van valahol? – Tessék? – Elképedve meredek a telefonra. – Miért ír a születésnapjáról? – Most viccel? Ilyen első osztályú pletykáról? Látta a YouTube-ot? Látta, hányan kattintottak rá? – Tudom! – nyögöm kétségbeesve. – De ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Ez elvileg titok! Eric hahotázásától majdnem megsüketülök. – Ezt idézhetem? – kérdezi. – „Ez elvileg titok!” Ma már legalább nyolc emailt kaptam. Azt hittem, ez a maga vírusmarketingje, drágám. – Nem! Én azt akarom, hogy mindenki álljon le! Megint felnevet. – Most már nem tudja irányítani. Mindenhonnan ez folyik. Még azok is továbbadják, akik nem is ismerik. Tudja, hogy az Atlas Befektetések vezetői most Kentben vannak fejtágításon? A kocsijaikkal írták ki a parkolóban, hogy „Boldog Szülinapot Luke!”. Most küldték el a képet. Holnap ki is nyomtatom, ha nem jön jobb. – Ne! – Szinte üvöltök ijedtemben. – Nem teheti! Meglepetéspartit tartok Lukenak! Ami azt jelenti, hogy meg kellene lepődnie. – Szinte éget a kétségbeesés. Hát senki nem érti? – Ó, ez egyre jobb. Szóval fogalma sincs semmiről? – Semmiről. – És a parti holnap este lesz? – Igen! – felelem automatikusan, aztán átkozom magam. Lehet, hogy Eric a barátom, de mindenekelőtt egy pletykalap újságírója. – Akkor ne engedje a Daily World közelébe! – nevet Eric. – Ez lesz a legfontosabb sztorim. A Citynek szüksége van valamire, ami felvidítja a mostanában történtek után. Maga, ifjú hölgy, mindenkinek jó okot adott némi mókára. Én ezt nem rontom el. A főszerkesztőt is érdekelni fogja, az biztos! – De... – És nem is mi leszünk az egyetlenek! Úgyhogy jobb, ha távol tartja az emberét a sajtótól. – Ne! Nem teheti! De már letette. Bambán bámulok a telefonra. Ez nem történhet meg! Az én szupertitkos meglepetéspartim, amiről senkinek sem lenne szabad tudnia... ki lesz nyomtatva a sajtóban?

Estig sikerült valahogy egyben tartanom mindent, bár már huszonhárom megemlékezés van a YouTube-on, és Eric mostanra leközölt egy cikket a Daily World netes City oldalán. Kétségbeesett emailt írtam valamennyi vendégnek és a Brandon Communications ügyfeleinek, hogy a parti még mindig meglepetés, és kérem, kérem, ne lépjenek kapcsolatba Luke-kal! Bonnie jó nagy halom papírmunkát küldött, hogy ma estére lefoglalja Luke-ot, és néhány kedves ügyfél beleegyezett, hogy holnap megpróbálják föltartani mindenféle kitalált üggyel. De egyik sem tűnik nagyon meggyőzőnek. Őszintén szólva ki vagyok borulva. Még mindig van egy teljes éjszakánk és napunk a parti előtt, az egész világ

tud róla, a szomszédban meg hatalmas sátor lengedez. Mégis, hogy fogom ezt titokban tartani? – Ne aggódj! Már nincs sok hátra! – Suze megpuszil, már rajta a kabát és a sál. – Most elmegyek. Holnap találkozunk a nagy napon! – Suze! – Elkapom a kezét. – Nagyon köszönök mindent! Nem tudom, mit csináltam volna nélküled és Tarkie nélkül... meg minden. – Ne butáskodj! Jó móka volt. Egyébként is, Elinor intézte a legtöbbet. És Bex... – Elhallgat, hirtelen komolyabb lesz. – Luke odalesz tőle! Tényleg! – Őszintén így gondolod? – Tudom! Szenzációs lesz! – Megszorítja a kezem. – Jobb, ha sietek, különben meglát! Ahogy becsukódik az ajtó, megszólal a mobilom; aggódva nézek rá. Annyit telefonáltam ma, hogy kifáradtak a hangszálaim. Végre összeszedem az erőm, hogy felvegyem. Nem ismerem a számot ami nem lep meg. – Halló! Itt Becky! – Becky? – Halk női hangot hallok. – Ön nem ismer engem, de Sage Seymour vagyok. Mi van? Hatalmas adag adrenalin cikázik át rajtam, mintha egyszerre itta ír volna meg három Red Bulit, és nyertem volna meg az olimpiát Sage Seymourral beszélek? Tudja a nevem? Sage Seymour ül valahol, kezében telefon, és velem beszél. Ó vajon mi van rajta? Mármint nem perverz módon értem. Csak... Gyerünk, Becky! Válaszolj! – Ó, ó, üdv! – Kétségbeesetten próbálok hűvös maradni, de a hülye hangom három oktávot ugrott. – Ó, üdv, üdv! Úgy látom, nem tudok elszakadni az „üdv” szótól. – Felfogadtam a férjét, hogy intézzen el néhány sajtós ügyet – mondja ő. Dallamos hangja most már ismerős. – De gondolom, ezt tudja. Az agyam rémülten kattog. Tudom? Persze hivatalosan nem. De nem hangzik furán, ha közlöm, hogy Luke nem mondta el? Mintha nem érdekelné, vagy sose beszélne a feleségével? – Ez olyan izgalmas! – nyelek nagyot. – Nagy rajongója vagyok! Le tudnám lőni magam, olyan hülyén hangzik. – Kicsit szokatlan választás volt, de tudja, nagyon elegem volt a hollywoodi idiótákból. A férjének tíz perc alatt több értelmes ötlete támadt, mint bármelyik holdkórosnak. Elönt a büszkeség. Tudtam, hogy Luke jó munkát végez! – Szóval, hallottam a partijáról. Elég nagy durranásnak hangzik. Ha? Ő honnan... – I-igen – dadogom. – Mármint, elég nagy... – Felmentem a YouTube-ra. Nagyszerű videók! Aztán az asszisztensem kapott egy emailt Bonnie-tói. Le kell foglalni Luke-ot, igaz? – Igen! Minden felkerült a netre, pedig nagy meglepetésnek kellene lennie és... – Mi szólna, ha én foglalnám le? – kérdezi Sage nyugodtan. – Követelhetném, hogy jöjjön ki a forgatásra. Afféle dívás hisztit csapnék. Jó kis műsort rendezhetnék.

Ha pedig már a forgatáson lesz, gondoskodunk róla. Körbevezetjük, lekötjük, amíg csak önnek szükséges. Aztán meg kocsival elküldjük. – Hűha! – nyelek nagyot. – Az csodás lenne! Olyan féltékeny vagyok. Én akarok forgatásra menni! Én akarom, hogy körbevezessenek! Vadul próbálok kitalálni egy alapos indokot, hogy miért kellene nekem is ott lennem, amikor megkérdezi: – Ön régebben szerepelt a tévében, igaz? A Reggeli kávéban? – Igen! – felelem elképedve. – Amikor nem dolgoztam, mindig néztem. Vicces volt. – Hát... kösz! – nyeldeklek. – Egyszer megihatnánk együtt valamit. Mintha a feje tetejére állna a világ. Markolom a telefont, és azon tűnődöm, vajon csak álmodom-e, hogy Sage Seymour azt javasolta, igyunk meg valamit. A legjobb, Oscar-díjas színésznő azt javasolta, hogy igyunk meg valamit? Egész életemben erről a pillanatról álmodoztam, mindig úgy éreztem, hogy így kellene lennie! Nem megmondtam? Nem azt hajtogattam mindig, hogy filmsztárokkal kellene barátkoznom? Talán legjobb barátnők leszünk! Talán koszorúslány leszek az esküvőjén. Tudják, ha férjhez megy egyáltalán. Még az sem lenne baj, ha nem mellette állnék. Hanem három emberrel arrébb. – Az... nagyszerű lenne! – Sikerül valahogy kinyögnöm a szavakat. – Király! Hát, ne aggódjon Luke miatt! Kézbe vettem az ügyet. És sok szerencsét holnapra! Viszlát, Becky! És lerakja. Villámgyorsan mentem a számát a telefonomba. Sage Seymour! A telefonomban! Sage Seymour! Mintha az egyik barátom lenne. Istenem, ez olyan király! Épp gyors üzenetet küldök Bonnie-nak és Gary-nek – Jó hír! Sage Seymour azt mondja, foglalkozik Luke-kal a partiig –, amikor Luke kulcsa zörög a bejárati ajtóban. Eldobom a mobilt, és felkapok egy magazint. Oké. Viselkedjünk természetesen! Nem épp most csevegtem az új legjobb barátnőmmel, Sage Seymourral. – Szia! – pillantok fel. – Jó napod volt? Hogy van Gary? – Franc se tudja! – csóválja a fejét Luke. – összevissza dumált. Mondtam neki, hogy menjen szabadságra. – Grimaszt vág, miközben leveszi a kabátját. – A rohadt életbe! A karom. Kábé ötezerszer megböködtek. – Ó, szegénykém! – mondom együtt érzőén. – Biztosan mindre szükség volt. Ha az egészségedről van szó... – Még sosem hallottam ilyen vizsgálatról. A doki egy órán át futtatott. – Hitetlenkedve néz. – És volt hat kérdőív. Mind egymást ismételte. Bárki találja ki ezeket, az tökkelütött! Davina korábban elmondta, hogy Luke a legkekeckedőbb beteg, akivel valaha találkozott, és hogy előadást tartott neki arról, hogy mennyire nem hatékonyak és időpazarlóak a vizsgálatai. Ami így is van, ha belegondolunk, hogy négy órával tovább húzta őket, mint az normális. – Szegénykém! – Elnyomok egy nevetést. – Attól tartok, nagy halom papírmunka érkezett, amit sürgősen el kellene olvasnod...

Csak ha esetleg azt hitted volna, hogy egy percre levegőhöz jutsz. Előhúzom a szerződésekkel és levelekkel teli dobozt, amit Bonnie küldetett át délután. Ezzel jó darabig ellesz. – Hadd menjek fel a netre! – élénkül fel. – Ez az új laptopom? Nagyszerű! Bizsereg bennem a félelem, amíg kiveszi a dobozból. Még akkor is, ha tudom, hogy biztonságos. Megígérték. De egy idő után Luke megint szitkozódni kezd. – Ennek a rohadéknak nincs internetkapcsolata! – Párszor rácsap. – Mi a baj ezzel a rohadt szerverrel? – Ó, drágám! – szólok ártatlanul. – Ne törődj vele! Hát, miért nem foglalkozol a papírokkal? Holnap megoldhatod a laptopot. Ettél már? Kérsz rizottót? Janice hozott egy keveset. A rizottót melegítem a konyhában, amikor Luke mobilját hallom csörögni. – Luke Brandon! – felveszi. – ó, Sage! Üdv! Várj egy pillanatot... Bezárja a nappali ajtaját. Francba! Egy percig hezitálok, aztán átlopakodom a hallon, és az ajtóra tapasztom a fülem. – Hát, ezt sajnálattal hallom! – mondja Luke. – Természetesen te vagy a legfontosabb, Sage... Figyelj, Sage... Ezt senki nem mondta, Sage... Igen! Nyilván fantasztikus műsort vág le a nő. Hát persze! Színésznő! – Persze hogy tudok... Reggel 8-kor? Pinewoodban. Oké, rendben. Ott találkozunk. Csend van a nappaliban. Azon gondolkodom, hogy elosonjak, de akkor Luke újra megszólal. – Bonnie? Itt Luke. Épp most beszéltem Sage Seymourral. Azt hiszem, igazolja az összes gyanúmat. Rémálom az a nő! Ragaszkodik hozzá, hogy holnap reggel első dolgom legyen kimenni a forgatásra! – Szünetet tart. – Nem tudom, miért! Ez csak úgy a semmiből jött! összevissza beszélt sajtóközleményekről, meg stratégiáról, úgy tűnik, önelégült és paranoiás, hogy nem foglalkozunk vele eleget... Mindegy, majd hívlak, ha úton leszek az irodába! – Lehalkítja a hangját, így még jobban az ajtóhoz kell passzíroznom magam. – Hála Istennek, nem mondtam el Becky-nek! Valami azt súgta, hogy várjak, míg kiderül, hogy alakul... – Elhallgat. – Nem! Persze hogy még nem mondtam el! Ez csak egy lehetőség. Majd átkelünk a hídon, ha kell. Hegyezem a fülem. Milyen lehetőség? Milyen híd? – Holnap találkozunk, Bonnie! Kösz! Francba! Jön. Visszaszáguldok a konyhába, ahol persze a rizottó az edény aljára égett. Gyorsan összekeverem az égett részt a többivel, mire Luke belép. – Holnap korán kezdek – mondja óvatosan. – Egy ügyféllel találkozom. – Akkor egyél egy kicsit! – teszek elé tányért, mint tökéletes, gyanútlan feleség. – Nagy nap lesz holnap. A születésnapod, emlékszel? – A francba! Hát persze! – Ijedtség suhan végig az arcán. – Becky, nem terveztél semmit, ugye? Tudod, lesz ez a nagy céges tréning. Estig el fog tartani. Nem tudom, mikor érek haza... – Persze! – Sikerül könnyed hangon megszólalnom. – Ne aggódj! Majd szombatra tervezünk valami klasszat! Istenem! Ezt nem bírom! A szám széle remeg a hamis hisztériától, és mintha buborékok lebegnének a fejem felett. Egy sátor áll az ablak előtt! Holnap lesz a partid! Mindenki tud a meglepetésről, kivéve téged!

El sem hiszem, hogy nem jött rá! El sem hiszem, hogy eddig titokban tartottam! Mintha csak hajszálvékony függöny takarná az egészet az agyamban, és Luke bármelyik pillanatban félrehúzhatja, és megláthatja. – Becky... – Luke elgondolkodva méreget. – Történt valami? Bánt valami? – Tessék? – riadok fel. – Nem! Semmi! Ne butáskodj! – Megmarkolom a borospoharam, iszom egy kortyot, és próbálok annyira meggyőzően Luke-ra mosolyogni, amennyire csak tudok.. – Nincs semmi! Minden rendben! Tarts ki, Becky! Tarts ki! Már csak kevesebb mint 24 óra!

Akik tudnak a partiról Én Suze Tarquin Danny Jess Tom Anyu Apu Janice Martin Bonnie Az a három nő aki a szomszéd asztalnál hallgatózott Gary Janice vízvezeték-szerlője Rupert és Harry a The Service-nél Erica A Bollinger, a Dom Perignon, a Bacardi, a Veuve Clicquot, a Party Time Beverages, a Jacob's Creek és a Kentish English Sparkling Vine marketingigazgatói Cliff A manikűrös(annyira kiakadtam, hogy muszáj volt beszélnem valakivel, de megígérte, hogy nem dumál) 165 meghívott vendég(nincsenek benne a Brandon Communications dolgozói) A Style Central 500 olvasója Elinor A Ritz pincére(biztos vagyok benne, hogy hallgatózott Ételszállítók(Igazából hányan tudják? Talán egy-két ember.) 35 Brandon C alkalmazott A Brandon C 10000 kapcsolata A YouTube 97578 felhasználója(igazából 98471 – most néztem meg) A Daily World 1.8 millió olvasója Összesen:1 9 09 209 Oké. Semmi ok a pánikra! Ha holnapig tartják a szájukat!

Húsz Hirtelen máris délután három óra van, a parti napján. Már csak kevesebb mint négy óra. Egész nap le sem ültem, fáj a lábam, és beállt a csuklóm, attól, hogy a fülemhez tartom a telefont... de megcsináltuk! Tényleg megcsináltuk! Minden és mindenki a helyén, és minden lélegzetelállítóan néz ki. A csapatvezetők megtartották az utolsó megbeszélést. Elinor rákapcsolt. Ő és Jess egyfajta alcsoport lettek: listákat pipálgatnak, és megszállottan ellenőrzik a részleteket még egyszer. Megjelent köztük a versenyszellem, hogy minden gikszert megtaláljanak, és olyan gyorsan megoldják, amennyire lehet, mint valami parti-válságkezelők. Jess folyton azt hajtogatja Elinornak, hogy tehetséges asszony, és hogy Chilébe kellene mennie, és valami értelmesre használni a szervezőkészségét, és hogy gondolt-e már valaha önkéntes munkára. Erre Elinor csak magára ölti üres, megkövült arckifejezését. (Tegnap nem bírtam ki, hogy ne vágjak vissza Jessnek: Ki mondta, hogy egy parti nem értelmes?) Luke még mindig Pinewoodban van a forgatáson Sage Seymourral, aki állandóan tájékoztat sms-ben. Úgy tűnik, mindenkit beavattak a titokba: a teljes szereplőgárdát és műszakot. Amint odaért, elkobozták Luke-tól az új mobilját, és fejhallgatóval a fülén a rendezői székbe ültették. Amikor nyugtalankodni kezdett, megmutatták neki a díszleteket és a lakókocsit. Aztán adtak neki ebédet. Majd Sage csomó mindent kitalált, ami miatt panaszkodhat. Aztán visszaültették a rendezői székbe. Valahányszor Luke beszélni akar Sage-dzsel, ő azt mondja: „Ssshhh! Koncentrálnom kell!”, vagy a rendező csendre inti. Szóval, gyakorlatilag este hatig foglalkoznak vele. Aztán majd Bonnie felhívja, hogy egy nagyon fontos szerződést otthonra küldetett, és azt ma alá kell írni, úgyhogy hazamenne, aláírná, és elfaxolná neki? A kocsi hazahozza ide. Én az ajtóban üdvözlöm. Aztán... Ahányszor csak rágondolok, libabőrös leszek. Alig várom. Alig várom! Az ételszállítók Janice konyhájában rohangálnak. A sátor ki van világítva, mint egy űrhajó. Janice kertje, mint fellobogózott fesztivál. Most már csak meg kell fürödnöm, rendbe hozni a körmöm, és felöltöztetni Minnie-t... – Helló, Becky, drágám! Anyu hangjától kis híján a padlóra öntöm a teám. Biztosan anélkül jött be, hogy hallottam volna. Ugrál a gyomrom a félelemtől, ahogy belép. Erre nem készültem föl. Az egyetlen kommunikáció köztünk néhány fagyos oda-vissza sms volt az elmúlt néhány napban Janice mobilján keresztül. Akkor kezdődött, amikor Janice áthívta Anyut és Aput egy italra a parti előttre, mire Anyu azt felelte, ha a saját lánya nem hívja meg, akkor nem jön. Erre Janice visszaírt, hogy ő biztos abban, hogy Anyu meg van híva, nem kapott meghívót? Erre Anyu érzékenykedve azt válaszolta, hogy visszavonták a meghívását. Erre azt mondtam Janice-nek, hogy a meghívás csak akkor van visszavonva, ha Anyu úgy

akarja. Erre Anyu meg azt mondta, hogy nem megy oda, ahol nem látják szívesen. Ekkor Apu közbeszólt, felhívta Janice-t, és közölte, hogy mi mind nevetségesek vagyunk. És kábé itt hagytuk abba. – Ó! – Nagyot nyelek. – Szia, Anyu! Azt hittem, még mindig a The West Placeben vagytok. Apu hol van? – Kint a kocsiban. Szóval, akkor ma lesz a parti, gondolom. Hűvös és megbántott hangjától összerázkódom, ugyanakkor kicsit meg is sértődöm. Ő él mostanában iszappakoláson és koktélon! Miért ő a hűvös és megbántott? – Igen. – Hallgatok egy darabig, aztán vállvonogatva hozzáteszem. – Egyébként igazad volt. Tényleg majdnem katasztrófa lett. Kiderült, hogy nem tudtam volna megszervezni egyedül. – Drágám, soha, senki nem gondolta, hogy egyedül kell megszervezned. És sajnálom, hogy azt mondtam... – Anyu zavartan elhallgat. – Hát, én is sajnálom – mondom kicsit fagyosan. – Remélem, ma nem okozok csalódást. – Nem tudtam, hogy meg vagyok híva. – Hát... én meg azt nem tudtam, hogy ne lennél. Egymással szemben állunk, felszegett állal. Nem tudom biztosan, mi lesz ebből. – Ó, drágám! – Anyu hűvös álarca repedezik először. – Ne veszekedjünk! Sajnálom, hogy valaha megemlítettem... Tudod kit! „Mr. Wham! Club Tropicana pajtás, Ébressz fel, mielőtt elmész!”-t! – Tudom, hogy érted! – mondom gyorsan, még mielőtt végigkántálja az egész Wham! rappet. – Én nem akartalak leszólni, drágám! Csak aggódtam miattad! – Anyu, nem kell aggódnod miattam! – forgatom a szemem. – Felnőttem, emlékszel? Huszonkilenc vagyok. Anya vagyok! – És én is anya vagyok! – teszi drámaian a mellkasára a kezét. – Várj csak, drágám! Ez nem múlik el! Soha! Te jó ég! Ez igaz? Még akkor is idegeskedni fogok Minnie miatt, amikor 29 lesz és házas? Nem! Kizárt! Nem vagyok olyan, mint Anyu. Addigra egy karibi hajóúton fogok nagyszerűen szórakozni. – Egyébként – szólal meg Anyu –, apáddal sokat beszélgettünk az elmúlt napokban a gőzfürdőben, meg a masszázsok alatt... Most komolyan, kijöttek a szüleim egyáltalán a gyógyrészlegről? – Azt hiszem, értem, miért gondoltad úgy, hogy félre kell vezetned minket a házzal kapcsolatban – folytatja Anyu rózsás arccal. – Sajnálom, túlreagáltam, drágám! Be kell vallanom, hogy kicsit... feszült voltam az elmúlt hetekben. – Hirtelen felsóhajt. – Csak nehéz időszak volt, hogy mi mind együtt a házban... és a Megszorítások sem segítettek... – Tudom! – Hirtelen elönt a lelkiismeret-furdalás. – Mi pedig annyira hálásak vagyunk, hogy itt lakhatunk... – Nem kell hálásnak lenned! Ez a te otthonod is, drágám! – De akkor is, túl sokáig tartott. Nem csoda, hogy mind kicsit ingerlékenyek voltunk. Sajnálom, hogy kiakasztottunk titeket, és sajnálom a füllentést is... – Az én

hűvös álarcom is végérvényesen összemorzsolódik. – És persze hogy azt akarom, hogy gyere el a partira, ha szeretnél. – Persze hogy el akarok jönni! Janice szerint csodálatos lesz! Azt mesélte, ő fogja igazítani a vendégek sminkjét. Vett három új tubus Touche Éclat-t. Muszáj beszélnem Janice-szel! – Csodás lesz! Majd meglátod. – önkéntelenül lelkendezem. – Várj, míg meglátod a szülinapi tortát! És a dekorációt! – Ó, drágám, gyere ide! – Anyu kitárja a kezét, megölel, és magához szorít. – Annyira büszke vagyok rád! Biztos fantasztikus lesz! Janice azt mondja, hogy a téma a Büszkeség és balítélet. Luke szuper lesz Mr. Darcyként. Vettem egy főkötőt, apád pedig valamilyen térdnadrágot, és begöndörítem a hajam... – Tessék? – elhúzódom. – Rohadtul nem a Büszkeség és balítélet a téma! Ez honnan jött? – Ó! – Anyu meglepettnek tűnik. – Hát, biztos vagyok benne, hogy Janice azt mondta, hogy azt a csinos kék ruhát veszi fel az amatőr színházi előadásból... Az isten szerelmére! Csak mert Janice a Mrs. Bennet jelmezét veszi fel, hirtelen az egész Büszkeség és balítélet lett? – Nem a Büszkeség és balítélet! És nem is japán! Úgyhogy semmilyen kimonós ötlet. – Hát, akkor mi az? Van téma? – Olyasmi. – Egy percig magamban vívódom – aztán gyors döntést hozok. – Gyere és nézd meg! Behúzom a konyhába, kinyitom a mappám, és előveszem Danny rajzait. – Itt vannak a tervek. Szupertitkosak. Ne szólj senkinek egy szót se! Anyu pár pillanatig zavartan nézi őket, aztán felismerés suhan át az arcán. – Ó, Becky!– mondja végül. – Ó, drágám! – Tudom! – Muszáj vigyorognom. – Hát nem eszméletlen? Én voltam az, aki ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy külön, személyre szabott parti is, ami többet jelent Luke-nak, mint bárkinek a vendégek közül. És én voltam az, aki előjött az ötlettel. De az igazat megvallva Elinor tette lehetővé. Elinor és az ő több millió dolláros befolyása és több millió dolláros csekkönyve, és az, hogy egyáltalán nem volt hajlandó elfogadni nemleges választ. – De hogy az ördögbe... – Anyu végiglapozza az oldalakat, és el van ájulva. – Volt segítségem – felelem tétován. – Sok segítségem. Elinor közreműködéséről csak Suze, Jess, Bonnie és Danny tud. Elinornak sikerült valahogy mindent a háttérből vezényelnie. Ami az ételszállítókat és a személyzetet illeti, mind úgy tudják, hogy én irányítok, én fizetek mindenért, és én vagyok a főnök. Még Janice sem sejt semmit. Amitől, ahogy telik az idő, egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Mármint Elinor annyi mindent tett. Úgyhogy neki kellene learatni a babérokat. De mit tehetnék? – És Luke-kal hogy bántál el? – néz körül Anyu a konyhában, mintha bizony a szekrénybe dugtam volna. – Jól van. Egy filmforgatáson van az új kliensével. – Filmforgatáson? – mereszti a szemét Anyu. – Ssshhh! Erről nem lenne szabad tudnom! Még három órán át gondját viselik. – Az órámra nézek. – Aztán idejön és... meglepetés!

– És mit veszel fel, Becky, drágám? – szakítja félbe Anyu a gondolataimat, tekintete hirtelen csillogó és kíváncsi. – Vettél valami újat? Egy darabig úgy teszek, mintha nem hallottam volna a kérdést. Megpróbáltam erre nem is gondolni. – Becky? Vettél valamit? – Nem – vallom be végül. – Majd választok valamit a szekrényemből. – Drágám! – Anyu megdöbben. – Ez nem jellemző rád! – Tudom! – Lerogyok egy székre, babrálom a körmöm, a jókedvem kicsit alábbhagy. – De nem mehettem el vásárolni, igaz? Nem, miután megígértem Lukenak. – Biztos nem egy partira értette. Mármint, biztosan ő is kivételt tenne... – Nem akartam kockáztatni. Te nem érted ezt, Anyu, ő ezt nagyon komolyan veszi! Sue dadus szerint boltkóros vagyok – teszem hozzá szomorkásan. – Azt mondta, kiképzőtáborba kell mennem, vagy Minnie is az lesz. – Micsoda? – Anyu kielégítően dühösnek látszik. – Micsoda marhaság! Egy szót se higgy el belőle! Mind pénzsóvár sarlatán! Ez a tábor szerintem csak „lenyúlás”! Nem mész, ugye, drágám? Imádom, Anyut! Mindig tudja, mit kell mondani. – Nemtom. Talán. A lényeg az, hogy Luke mindent elhitt neki – sóhajtok. – És végül is ez az ő születésnapja, az ő napja! Hogy lenne ez az ő napja, ha magamnak vennék új ruhát? Nem merem bevallani, mitől félek titokban. Attól, hogy briliáns meglepetéspartit rendezek, aztán tönkreteszem azzal, hogy Luke megkérdezi, mennyibe került az új cipőm, végül meg összebalhézunk. – Úgyhogy eldöntöttem, Anyu – emelem fel a fejem. – Majd valamit a szekrényemből. Hajthatatlan vagyok! – Hát... az is jó, drágám. – Bátorítóan rám mosolyog. – Tudod, mit? Menjünk, és nézzük meg a szekrényedet most rögtön! Nézzük meg, mit találunk! Egy-kettő! Ahogy követem az emeletre, nehezek a lábaim. Halogattam a ruha ügyet. Mindenkinek új ruhája lesz ma este, még Minnie-nek is. Mindegy. Nem számit! Ígéretet tettem, és a legjobbat kell kihoznom belőle. Különben is, nem mintha nem lenne ruhám. – Szóval, van ötleted? – kérdezi Anyu, amikor belépünk a szobába. – Mi van a szekrényedben? – Talán a fekete csipkeruhám? – próbálok lelkesedni. – Vagy azt a kéket, amit karácsony előtt hordtam? Vagy talán... – Kinyitom a szekrényt, de mozdulat közben megállok. Ez mi? Mi ez a vadiúj, puccos ruhászsák a Lookból, ami a szekrényem közepén lóg? És miért van rajta nagy piros masni? – Nyisd ki! – kéri Anyu izgatottan. – Gyerünk! Gyanakvó pillantást vetek rá, és kinyitom. Villanásnyi pazar mélyzöld selyem... levegő után kapkodok. Nem!Az nem lehet... Teljesen lehúzom a cipzárt, csak hogy biztos legyek benne... És akár mélyzöld, csillogó folyó, kibuggyan a ruhazsákból. Ez a Valentino!

Ez az a Valentino egyetlen, díszített vállal, ami egy hónapja érkezett a Lookba. Vagy hússzor biztos felpróbáltam, de kizárt, hogy valaha is megengedhettem volna magamnak, és... Hirtelen egy a vállfára erősített ajándékkártyát veszek észre. Remegő ujjakkal bontom ki. Becky-nek. Kis apróság, amit kivehetsz a szekrényedből. Szeretettel: Anyu és Apu. – Anyu! – Könnyek lepik el a szemem, és vadul pislogok. – Nem kellett volna. Nem kellett volna! – Janice volt! – Anyu képtelen többé türtőztetni magát. – Ő árulta el, hogy nem veszel magadnak semmi újat. Hát, ezt nem hagyhattuk! A mi kis Becky-nkkel nem! És így bent volt a szekrényedben! Látod? Érted, drágám? – Magánkívül van a diadaltól. – Már a szekrényedben van! Megtartod a Luke-nak tett ígéreted! – Értem, tényleg! – mondom félig sírva, félig nevetve. – De, Anyu, ez egy Valentino! Egy vagyonba kerül! – Hát, nem volt kevés! – Anyunak elakad a lélegzete. – Tudod, Wendy butikjában Oxshottban nagyon is elfogadható estélyi ruhák vannak, és néha eltűnődöm, hogy ti lányok miért... Az arckifejezésemet látva elhallgat. Az évek során milliószor vitáztunk már Wendy butikjáról. – Mindegy. Megkérdeztem a kedves kolléganődet, Jasmine-t, hogy mit vegyek, és ő azonnal ezt javasolta. Alkalmazotti áron adta, és plusz hatalmas árengedménnyel a hiba miatt – közli diadalmasan. – Hiba? – meredek a ruhára. – Ezen nincs semmi hiba. – Felhasította a szegélyt – közli Anyu cinkosan. – Okos lány! Aztán minden kedves barátod beugrott, és beszálltak. Úgyhogy tőlük is kapod. – Milyen barátaim? – Ezt már nem tudom követni. – Úgy érted, Jasmine? – Nem! A vásárló barátaid! Az ügyfeleid! Tudod, mind ott voltak. Egy kártyát is aláírtak. Hol is van? – Kotorászni kezd a táskájában. – Tessék! Világos Smythson kártyát nyújt át, amire valaki azt írta: „Legyen csodás estéd, Becky! NAGYON HAMAR újra találkozunk a Look-ban! Sok szeretettel Davina, Chloe és valamennyi hű barátod” Alatta még vagy húsz aláírás. Egyre nagyobb ámulattal olvasom őket. – De mit kerestek ők együtt a boltban? – Visszatérítést kaptak! – közli Anyu, mintha nyilvánvaló lenne. – Nem is tudtad? Kampányba kezdtek, hogy visszahelyezzenek. A kezembe nyom egy élénk rózsaszín nyomtatott lapot, amit hitetlenkedve veszek el. Erről beszélt Davina?

HELYEZZÉK VISSZA BECKY-T!!! Mi, alulírottak, tiltakozunk a nagyra becsült barátunkkal és divattanácsadónkkal, Becky Brandonnal (született Bloomwood) kapcsolatos bánásmód miatt Mivel a Look igazságtalanul és érzéketlenül bánt vele: Bojkottáljuk a Személyes Vásárlási Osztályt. Terjesztjük ezt a hírt barátaink és kapcsolataink közt, és Befejezzük a vásárlást azonnali hatállyal. – Befejezzük a vásárlást? – nézek fel kuncogva. – Ez meg mit jelent? – Visszavisznek mindent, amit eddig vettek – közli Anyu elégedetten. – Egyébként nagyon helyes! Valóságos sor kígyózott; szépen felöltözött nők drága, még ki sem bontott holmikat vittek vissza. Mind visszakapták a pénzt az aranykártyájukra. Félek belegondolni, mekkora összeg is lehetett. Egyiküknél három hosszú ruha volt. Yves Saint mi a franc? Azt hiszem ötezer font darabja. Egy szőke nő Oroszországból, vagy honnan – Olenka? – kérdezem elképedve. – Az különleges rendelés volt. Visszavitte? – Ledobta őket a pultra, valahogy így. – Anyu széles mozdulattal demonstrálja. – Elég drámai nő, nem? Eszt Becky-ért és eszt is Becky-ért! Aztán lejött a főnök az osztályra. – Anyu egyre jobban belemelegszik a mesébe. – Meg kell mondanom, eléggé odavolt meg vissza, mikor meglátta a sort. Igencsak kibukott. Azt mondta: „Hölgyeim, kérem, gondolják meg!” Mindenkinek felajánlott egy ingyen cappuccinót. De csak nevettek rajta. – Azt lefogadom! – Elképzelem Trevort, ahogy próbálja megfékezni az ügyfeleimet. Elég szemtelen banda. – Szóval, ha nem hív fel még ma, és nem kér bocsánatot, akkor én vagyok az ördög öreganyja! – mondja Anyu magabiztosan. – Abból, amit hallottam, te követelhetnél tőlük, drágám! – Várj! – hirtelen az arcomba szökik a vér. – Várj egy percet, Anyu! Sosem mondtam el, hogy felfüggesztettek az állásomból. – Tudom, hogy nem – közli Anyu nyugodtan. – Be kell vallanom, kicsit meglepődtem. Tudtam, hogy aznap szabadnapod van. Arra nem jöttem rá, hogy most neked mindennap az van! – nevet boldogan. – Szóval idejöttél... – kezdem hitetlenkedve –, tudtad, hogy felfüggesztettek, de nem szóltál egy szót sem? – Mit mondhattam volna? Majd megoldod. Mi igenis aggódunk miattad, Becky! De hiszünk benned! – Anyu megpaskolja a kezem. – Minden rendben lesz! – Ó, Anyu! – A Valentinóról az ő kedves, barátságos arcára nézek, és megint jönnek a könnyek. – Nem tudom elhinni, hogy vettél nekem egy ruhát! – Hát, drágám – megint megpaskolja a kezem. – Annyira fantasztikusan éreztük magunkat a The West Place-ben. Meg akartuk köszönni. Cipő is van! – Egy doboz felé biccent a szekrény alján. – Cipő is? – kapom fel a dobozt. – Igen, Hamupipőke! – kacsint Anyu. – Hallom, még Jessnek is új ruhája lesz az alkalom tiszteletére. – Már rajta van! – forgatom a szemem.

Jess ruhájának külön története van. Először egy semmilyen, szürke gyapjúizét akart megrendelni a kedvezményes lencse katalógusból. Erre közöltem, hogy valami elegánsabbat kell hordania a partimon, mire ő leszólt a magas lóról, hogy miért támogatná a pazarló fogyasztást egyetlen este kedvéért? Mire én: „Úgy értem, kölcsönözz valamit! Minden sztár ezt teszi, és ez sokkal környezetbarátabb, mint katalógusból választani.” Erre már nem tudott mit mondani. Úgyhogy egy exkluzív Danny Kovitz darabban lesz, és ki van zárva, hogy levegye. Izgatottan nyitom ki a cipősdobozt, amikor megszólal a mobilom. – Majd adom, drágám – nyúl Anyu a telefonért, ami a széken fekszik. – Ez... – Közelebbről nézi a képernyőt, és tátva marad a szája. – Sage Seymour? Sage Seymour, a színésznő! – Igen! – kuncogok. – Sssh! Nyugi! Arra számítok, hogy Sage arról tájékoztat, mi a helyzet Luke-kal. Amikor utoljára hívott, Luke burritót evett, és a koreográfussal beszélgetett. – Üdv, Sage! Hogy megy? – Elment! – kétségbeesett a hangja. – Annyira sajnálom! Elveszítettük! – Tessék? – Hátraülök a sarkamra, ujjamra zsepi darab tekeredik. – De... hogyan? – Csak felpattant, és elment. Kocsit bérelt magának, és elhúzott. Még a telefonját sem vitte el a részlegvezetőtől. A sminkben voltam, fogalmam sem volt... – Mikor volt ez? – Talán fél órája. Fél órája? Ijedtemben felgyorsul a pulzusom. – És hova ment a kocsival? Ki tudod deríteni? – Nem! Még csak nem is a miénk volt! Állítólag azt mondta a gyártásvezetőnek, hogy el kell mennie, ő pedig megígérte, hogy, amint lehet, szerez kocsit, tudod, próbálta húzni az időt... De azt hiszem, nem tudott várni. Ez annyira jellemző Luke-ra! Képtelen csak ülni, és élvezni, hogy egy filmforgatáson lehet, mint a normális emberek. Neki kocsit kell szereznie, és rohannia kell dolgozni. Kár rá sztárokat pazarolni! – Vissza kell mennem! – mondja Sage. – De, Becky, sajnálom! Elcsesztük! – Nagyon bocsánatkérően hangzik. – Ne! Ne butáskodj! Fantasztikus munkát végeztél! Nem a te hibád, hogy eltűnt. Biztosan megtalálom. – Hát, majd szólj, hogy ment, jó? – Persze! – Kikapcsolom a telefont. Nehezen lélegzem és Anyura nézek. – Ezt nem fogod elhinni! Luke eltűnt. Senki nem tudja, hová lett. – Hát, hívd fel drágám! A mobilja nála van... – Nincs mobilja! – Szinte üvöltök. – Eltörtem a BlackBerry-jét, és most valami vacak póttelefont kapott, amit meg ott hagyott. Nem tudom, melyik autókölcsönzőt használja. Mármint gondolom, úton van vissza az irodába, de nem tudom... Elönt a pánik, ahogy lassan felfogom a helyzet drámaiságát. Mi van, ha nem az irodába megy? Mi van, ha idejön? Belebotolhat az egészbe, mielőtt még elkészülnénk. – Oké! – lendülök mozgásba. – Figyelmeztetnünk kell mindenkit! Én felhívom Bonnie-t, te szólj Janice-nek, fel fogjuk hívni az összes autókölcsönzőt... Meg fogjuk találni!

Tíz perc múlva mindenki vészmegbeszélésre gyűlt Janice konyhájába. A helyzet rosszabb, mint hittem. Bonnie továbbított nekem egy emailt, amit Luke a film emailfiókjából küldött azelőtt, hogy elhagyta a stúdiót. Közölte, hogy nem fog tudni időben visszaérni a céges tréningre, elnézést kért, és kellemes hétvégét kívánt. Mi a jó francot csinál? Hová megy? Oké, Becky! Nyugi! Elő fog kerülni. – Jó! – fordulok az összegyűlt csoporthoz. – Oxshott, nagy bajban vagyunk! Luke ELTŰNT! Na most, rajzoltam egy térképet – a sebtében felskicceit rajzomra mutatok. – Ezek az irányok, amerre a Pinewood Stúdióból indulhatott. Azt hiszem, északot kizárhatjuk... – Óóó! – kiált fel hirtelen Suze a telefonját nézve. – Tarkie azt mondja, hogy a királyi család egyik tagja látta a YouTube videókat, és szeretne Luke-nak születésnapi üdvözletei küldeni. Együtt vadásznak valahol – magyarázza szégyenlősen, amikor mindenki döbbenten nézi. – Melyik tagja? – csapja össze Janice a kezét. – Csak nem Vilmos herceg? – Tarkie nem mondta. Lehet, hogy Michael kenti herceg – teszi hozzá Suze bocsánatkérően. – Ó! – Kicsit mindenkit lelohaszt a csalódás. – Vagy David Linley? – pillant fel Janice. – Imádom a bútorait, de láttátok az árakat? – Állj! – lóbálom a karom kínomban. – Koncentráljunk! Kit érdekelnek a bútorok? Ez vészhelyzet! Először is őrszem kell kintre, így ha Luke visszajön ide, el tudjuk terelni. Másodszor, alaposan végig kell gondolnunk, hová mehetett. Harmadszor... – A telefonod – szólal meg Anyu hirtelen. A BlackBerry-m vibrál az asztalon, rajta egy közép-londoni szám, amit nem ismerek. – Lehet, hogy ő az! – mondja Apu. – Sssh! – Csöndet! – Hangosítsd ki! – Ne! – Mindenkinek csönd! Mintha többnapi várakozás után a terrorista emberrabló lenne a vonal végén. Mindenki elnémul, és engem figyel, ahogy felveszem. – Halló? – Becky? – Luke hangja összetéveszthetetlen. És nyugodt. Hát nem tudja, mennyire izgultunk? – Beszéltesd tovább! – sziszegi Anyu, mintha szövetségi ügynök lenne, aki próbálja meghatározni a bűnöző pozícióját. – Szia, Luke! Hol vagy? Az irodában? Ez jó volt. Játszd a teljesen közömböst! – Ami azt illeti, nem, a Berkeley Hotelben vagyok. – A hangja mosolyog. – És szeretnélek meghívni téged és Minnie-t egy kis szülinapi ünnepségre. Ha benne vagytok. Mi-mi-m i-mi-mi? Lerogyok egy székre, a lábaim felmondják a szolgálatot. Megpróbálom kizárni a rám meredő kérdő arcokat.

– Hogy érted? – nyögöm ki végül. Ha megszervezte a saját születésnapi partiját, anélkül, hogy szólt volna, megölöm! Komolyan mondom! – Drágám, tudom, hogy tegnap este csalódott voltál, amikor azt mondtam, hogy a tréningen leszek – mondja. – Láttam az arcodon. Nem, nem voltam! – akarom kiáltani. Nem, nem voltam! Tévedsz! – Ó, tényleg? – nyögöm ki. – És ez elgondolkodtatott. Ez a születésnapom! Basszus, ünnepelnünk kellene! Pokoli évünk volt, és jár nekünk egy kis jutalom. Találkozzunk mi hárman, vacsorázzunk, igyunk egy kis pezsgőt... Aztán lefektethetjük Minnie-t a szomszédban, mi pedig nekifoghatnánk a kistestvérgyártásnak. – A hangja még sosem volt ennyire csábító és heccelő. – Mit gondolsz? Már megrendeltem a pezsgőt. – Nem tudom elhinni, amit hallok. Bármikor máskor a mennybe repülnék egy ilyen meghívástól. Bármelyik rohadt másik napon! – Jó! – nyögöm gyengén. – Hát... ez csodálatosan hangzik! Csak... várj egy percet... A kagylóra tapasztom a kezem, és kétségbeesve nézek végig a többieken. – Azt akarja, hogy menjek egy hotelszobába és pezsgőzzünk! A szülinapja miatt! – De ma van a parti! – közli Janice, aki ezért biztos megkapja a Legnyilvánvalóbb Kijelentés Díját. – Tudom, hogy ma van a parti! – szinte ráförmedek. – De hogy mondhatnék nemet anélkül, hogy gyanús lenne? – Mindkettőt nem lehet? – kérdezi Suze. – Pezsgő, ünneplés, akármi, aztán visszatűztök ide? Gyorsan végiggondolom. Pezsgő. Kaja. Szex. Végezhetünk kábé... fél óra alatt7 Negyven perc maximum? Még mindig időben visszaérnénk. – Igen! – döntök. – Odamegyek, végigjátszom, és visszahozom, amilyen gyorsan csak tudom. – Ne maradj soká, drágám! – néz aggódva Janice. – Ilyenkor cudar tud lenni a forgalom – szól közbe Martin. – Én fognám és elhoznám. – Anyu, itt hagyhatom Minnie-t? – Persze, drágám! – Oké! – Mély levegőt veszek, visszafordulok a telefonhoz, és próbálok olyan szirupos lenni, amennyire csak tőlem telik. – Szia, Luke! Ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok. De Minnie nélkül. Anyu itt van, és vigyáz rá. Azt hiszem à deux kellene lennünk, nem gondolod? – Annál jobb! – Azzal a dörmögő nevetéssel nevet, amit imádok. összeszorul a bensőm. Miért épp a ma estét választotta, hogy tökéletes férjjé változzon? Mindegy. Nem számit! Mennem kell! – Hamarosan találkozunk! – lehelem. – Szeretlek!

Luke lakosztályt foglalt. Miközben ajtót nyit, egy pohár pezsgőt tart a kezében. Halk jazz szól, ő pedig köntösben van. Köntösben. – Hát, szia! – köszön, és lehajol, hogy megcsókoljon. Istenem! Ez még annál is különlegesebb, mint vártam. Teljesen lelassított. A szívverése lomhább, a hangja lustább. Nem láttam ilyen ellazultnak a nászutunk óta. A lakosztály is elképesztő a faburkolatú falakkal, a puha kanapékkal és a hatalmas ággyal. Ha ez bármikor máskor történne... – Szia! – Elhúzódom. – Ez aztán a nagy meglepetés! – Spontán döntés volt – vigyorog. – Egyébként a te műved. – Teszi hozzá a válla felett, útban a bárpulthoz. – Az enyém? – Most viccel? – Ahányszor te mondtad, hogy többet kellene pihennünk, lazítanunk, könnyedén venni... igazad volt. Remélem, le vagy nyűgözve! – Igen – mondom élesen. – Csodás! – Úgyhogy lassítsunk! Miénk az egész éjszaka! – Átnyújt egy poharat, és sóvárogva megcsókolja a nyakam. – Csináljak egy fürdőt? Elég nagy a kád kettőnknek. Fürdőt?Meddig tart az? Ezt az ötletet azonnal meg kell vétóznom. Fel kell gyorsítanom az eseményeket. Az órámra pillantok, és belém nyilall a rémület. Máris később van, mint gondoltam. Egy partira kell mennünk! Nincs időnk fürdőre! De akkor... nézzék az arcát! össze lesz törve. És annyit fáradozott, és fogadok, hogy nagyon szép az a fürdőszoba... Lehetne egy nagyon gyors fürdő. Ki, be, kész. – Jó ötlet! Majd én megcsinálom! – A pazar fürdőszobába sietek, és elcsavarom a csapokat. Hűha! Asprey piperecuccok! Muszáj kinyitnom a fürdőolajat és beleszagolnom. Mmmm! – Hát nem nagyszerű? – Luke mögém lép, határozottan és erősen körém fonja a karjait. – Csak mi, egész éjjel. Nincs kapkodás, nincs sietség... Oké, eme az „egész éjjel” programra nincs időnk. – Luke... izé... gyorsan kell szexelnünk – fordulok meg kétség-beesetten gondolkodva. – Nagyon, nagyon gyors, turbó szex, mert... fiút akarok! – Mi? – Luke sóbálvánnyá dermed a döbbenettől. Nem csoda, mert az egészet most találom ki. – Igen! – bólintok komolyan. – Olvastam egy könyvben, hogy nagyon gyorsan kell szexelnünk. Semmi előjáték... csak, bumm! – Bumm? – ismétli Luke kétkedve. Miért ilyen kelletlen? örülnie kellene! Mármint, ha tudnák, hányszor... Mindegy. Ez most nem lényeges. – Bumm! – mondom határozottan. – Úgyhogy... gyerünk! Miért nem mozdul? Miért ráncolja a homlokát, és ül úgy a kád szélén, mintha valami komoly gond jutott volna eszébe? – Becky – szólal meg végül. – Kényelmetlen nekem egyik vagy másik nemre hajtani. Imádom Minnie-t. Imádnék még egy Minnie-t. És ha te bármikor úgy gondoltad, hogy fiú után sóvárognék... – Nem! Nem gondolom ezt! – felelem gyorsan. – Csak... miért ne? Aztán később próbálkozhatunk egy lányért is. Az egyenlőség kedvéért.

Még én is tudom, hogy marhaságot beszélek, de szerencsére Luke már hozzászokott ehhez. – Kész a fürdő! – Letépem a topom. – Gyere! Oké, szóval nem szeretnék részletekbe bocsátkozni arról, mi történt ezután. És egyébként is alig vannak részletek. Kivéve, hogy a kádban kezdjük, és a zuhanyban fejezzük be, és még így is csak tizennégy perc, és Luke-nak fogalma sincs arról, hogy végig finoman átejtem. Őszintén szólva, valahogy elfelejtettem az átverést, amikor a lényegre tértünk. Vagy, hogy máshogy fejezzem ki magam, mindketten átvágtuk egymást. Nem akarok hencegni, de meg kell mondanom, talán olimpiai érmet érdemelnénk a „víz alatti páros gyakorlatunkra” Vagy a „szabad szinkronprogramunkra”. Vagy a... O! Oké. Lépjünk tovább! A lényeg az, hogy csodás volt így kezdeni az estét. Annyira ragyogok, hogy pirosító se kell! És ha most azonnal felöltözünk, és elindulunk... – Kérsz valamit enni? – Miközben gyorsan szárítkozva a nappaliba tartok, Luke a kanapén lebzsel, immár újra köntösben. – Vess egy pillantást ezekre! – mutat egy tálcára az asztalon. – Divatsütik. Divatsütik? Bár nem akarok, mégis odasietek, és levegő után kapkodok örömömben. Egy egész tányérnyi cipő– és táskaformájú kicsi sütemény. – Mindegyiket másik divatcikk inspirálta. – Luke nagyon elégedett. – Gondoltam, tetszeni fog. Vegyél egyet! – Átnyújt egy cukorral beszórt térd feletti csizmát. Pompás! Sírni tudnék. Ez a legtökéletesebb este, nekem meg el kell őt rángatnom innen... Talán csak még egy sütit. – Kérsz még pezsgőt? – Luke újratölti a poharam. És még egy pohár pezsgő. Csak gyorsan. – Hát nem csodálatos? – Magához húz, és én a mellkasához bújok; elandalít a nyugalom, a szívverését a bőrömön érzem. – Nem semmi nap volt! – Ezzel nem tudok vitatkozni! – kortyolok nagyot a pezsgőből. – Az, hogy elhagytam a technológiai kütyüket, furamód felszabadított. Már negyvennyolc órát töltöttem emailek, internet, sőt egy rendes telefon nélkül. És tudod mit? Túléltem. – Tudtam – fordítom el a fejem, hogy ránézzek. – Szerintem minden héten tartanod kellene egy BlackBerry-mentes napot. Jót tenne az egészségednek! – Talán így is lesz! – mondja Luke, keze újra felfelé kúszik a belső combomon. – Talán ide jövünk minden héten. Az remek lenne az egészségemnek. – Igen, mindenképp! – kuncogok. – Erre igyunk! – Ahogy megemelem a pezsgős poharam, megszólal az én BlackBerry-m, és összerezzenek. – Ne törődj vele! – szól Luke kényelmesen. – De Anyu az – mondom gyorsan, amikor ránézek a kijelzőre. – Talán Minnie miatt. Jobb, ha felveszem... Halló? – Becky? – Anyu magas és aggódó hangjától megrémülök. – Janice most nézte a közlekedési riasztást! Nagy torlódás van az A3-on. Hogy álltok? Elindultatok már? Elönt a pánik. Istenem! Mi a fenét művelek? Pezsgőt iszom és sütit eszegetek? Luke-ra pillantok: hanyatt fekszik a kanapén köntösben, csukott szemmel. Mint aki egész éjjel itt tudna maradni.

– Öööö... még nem. – Hát, én csipkedném magam, drágám. Ha nem akartok ott ragadni. – Megyünk! Úton vagyunk! Hamarosan találkozunk! – Mi van? – nyitja ki Luke az egyik szemét, ahogy leteszem a telefont. Kábé tíz másodpercem van, hogy épkézláb, hihető történetet találjak ki. Oké, megvan. – Luke, mennünk kell most rögtön! – közlöm sürgetően. – Minnie hisztérikus lett, mert egyikünk sem adott neki jóéjt puszit! Úgyhogy vissza kell mennünk Oxshott-ba, adnunk kell neki puszit, megvárni, míg megnyugszik, és visszajönni! Gyorsan! Öltözz! – Én már húzom is a fehérneműm. – Visszamenni?– Luke ülő helyzetbe tornázza magát, és rám mered. – Becky, megőrültél? Nem megyünk vissza! – Minnie szörnyű állapotban van! Anyu attól tart, beteg lesz! Nem hagyhatjuk csak úgy ott! – Rendben lesz. Elalszik és rendben lesz. – Nyugodtan belekortyol a pezsgőjébe, én meg kicsit kiakadok. Oké, Minnie-nek nincs semmi baja, de mi lenne, ha lenne? – Hogy mondhatsz ilyet? Ő a kislányunk! – Nekünk meg van egy szabad esténk! Ez nem bűn, Becky! Ha most visszaindulunk Oxshottba, garantálom, hogy elalszik, még mielőtt odaérünk. – De én nem fogok tudni lazítani! Nem fogom jól érezni magam! Hogy üljek itt pezsgőt kortyolgatva, miközben tudom, hogy a kislányomat... – vadul kattog az agyam -... nagy megrázkódtatás éri. – Megrázkódtatás – Anyu azt mondja, komolyan aggódik Minnie egészségéért! Azt állítja, még sosem látott ilyet. – Kihívóan nézek Luke-ra. – Én megyek, még akkor is, ha te nem! Egy fagyos pillanatig attól tartok, hogy azt mondja: Jó, menj, később találkozunk!”. De aztán lassan leteszi a poharát és felsóhajt. – Jó! Tökmindegy! Megyünk, és adunk neki jóéjtpuszit. – Remek! Tökéletes! – Nem tudom leplezni megkönnyebbülésemet. – Még korán van, még lehet klassz az esténk. Vigyük el a sütit és a pezsgőt! – teszem hozzá lazán. – Csak ha esetleg útközben megéheznénk. – Ki van zárva, hogy itt hagyjam ezeket az isteni sütiket. És miután felöltöztem, a fürdőszobába sietek, és az összes piperecuccot a táskámba szórom. Ezeket sem hagyom itt. Már épp elkészülök, és Luke is a kabátját húzza, amikor üzenet pityeg a telefonomra. Úton vagytok már Oxshottba? Itt minden mesés és a helyén!!!! Suze Majdnem, írom vissza. Hamar találkozunk!!! Lefelé a liftben idegesen Luke-ra mosolygok. Hirtelen csap le rám az érzés. Majdnem ott vagyunk. Majdnem itt a meglepetése! Minden terv, minden ráfordított perc után... Az izgalom hirtelen csillogó tűzijátékként szökik föl bennem, és muszáj megölelnem. – Minden rendben? – Gondolom. – Kényszeredetten felvonja a szemöldökét. – Remélem, ezért majd valami külön szülői aranycsillagot kapunk valakitől.

– Ebben biztos vagyok! – Valahogy sikerül normálszerű hangot megütnöm, pedig nehezemre esik visszafogni magam. Igen! Kevesebb mint egy órán belül megérkezünk, Luke-nak le fog esni az álla, és annyira odalesz, hogy meg sem tud majd szólalni... A liftből a folyosóra sietünk. A lábaim könnyűek, az egész testem bizsereg a várakozástól. – Te nézd meg, meddig van nyitva a bár! – rögtönzök. – Én megpróbálok kocsit szerezni. Odakint vár az autószolgálat. Majd úgy teszek, mintha az utcán találtam volna. – Luke? Luke Brandon? Egy kopaszodó, portáspult fölé magasodó üzletember pillant föl. Véreres szemeiből azonnal egyértelmű, hogy van benne pár ital. – Ó, helló, Don! – mosolyog Luke kurtán. – Hogy vagy? Donald Lister az Alderbury Tanácsadó cégtől – mutatja be. – Ő a feleségem, Becky. Örömteli felismerés suhan végig a férfi kipirult arcán. – A fenébe! Boldog születésnapot, haver! Szóval, milyen volt? A világ egy pillanatra elhomályosul. Oké, mennünk kell. Most! Megpróbálom nem elárulni a rémületemet, átfűzöm a karom Luke-én, és finoman megrántom, de ő nem mozdul. – Jó, kösz! – villant udvarias, meglepett mosolyt Luke. – Honnan a csudából tudtál róla? – Viccelsz? Mindenki... – A pali, amint meglátja az arcom, elhallgat. – Francba! – zavartan felröhög. – Nem lőttem le a poént, ugye? Valami gyorsat és elméset akarok mondani, ami hatástalanítja őt, vissza akarok tekerni. Meg akarom fojtani ezt a hülyét, meg akarok tőle szabadulni, el akarok menni... – Ma este van a hepaj? – A pasi a szájára csap. – Épp oda... Ó, bakker! Rá akarom vetni magam, mint egy anyatigris, és le akarom tépni a fejét a fogaimmal. Fogd be, fogd BE! – Bocs, bocs! Nem mondtam semmit! – Néhányszor a levegőbe csap, mintha a szavait akarná eltüntetni, aztán gyorsan elsiet a márványpadlón. De nem tudja eltüntetni őket. Kint vannak, mint levegőben manőverező szárnyas hangyák. Életemben először azt kívánom, bárcsak valami hülye, neandervölgyi idiótához mentem volna feleségül. De Luke nem idióta. És túl jól ismerem. Lehet, hogy egy idegen közömbösnek látná, de én tudom, hogy jár az agya. Pontosan látom, mikor esett le a tantusz. Az arca most gondosan üres, de én látom a szemében. Megfordul és mosolyog. – Hát... fogalmam sincs, mi volt ez az egész. – A hangja kicsit túl szívélyes. Tudja. Lezsibbadok.

HUSZONEGY A hosszú taxiúton végig alig beszélünk. Eleinte igyekszem megőrizni a vidám álarcom, de bármit is mondok, az még a saját fülemnek is hamisan és üresen cseng. Lefordulunk Oxshott felé, majdnem ott vagyunk, bugyognia kellene bennem az izgalomnak. De egyáltalán nem így terveztem. Váratlanul könny gördül le az arcomon. Gyorsan letörlöm, mielőtt Luke meglátná. – Becky! – Luke hangja kétségbeesett. Remek! Meglátta! Még a saját hülye testem is elárul! Egy pillanatig csak nézzük egymást, és mintha végre működni kezdene köztünk a házastársi telepátia. Tudom, mit gondol. Tudom, mit érez. Mindent megtenne, hogy meg nem történt legyen. Mindent megtenne, hogy ne tudja. De nem lehet nem tudni. – Becky... – Luke kínlódni látszik, ahogy az arcomat pásztázza. – Kérlek... – Semmi gond! Én csak... – Én nem... Csak értelmetlen félmondatokat tudunk mondani. Mintha egyikünk sem lenne képes az igazság közelébe merészkedni. Aztán úgy tűnik, Luke döntésre jut, és magához húz. – Meg leszek lepve – mondja heves, halk hangon – Az leszek. Nem tudok semmiről. Ha tudnád, mennyire meg vagyok hatva... – Elhallgat, nehezen lélegzik. – Becky, kérlek, ne légy dühös... – Megragadja a kezem, és olyan erősen szorítja, hogy összerezzenek. Képtelen vagyok megszólalni. Nem tudom elhinni, hogy erről beszélgetünk. – Mindjárt megérkezünk! – törlöm meg a szemem végül, és ellenőrzöm a sminkem. Suze készenlétben áll a ruhámmal, Danny pedig Luke-ét intézi. Minden rendben, mondom magamnak szigorúan. Még ha nem is pontosan úgy alakult, ahogy terveztem, de rendben van. Luke itt van, én itt vagyok, ő megkapja a partiját, és csodás lesz! – Boldog születésnapot, drágám! – mormogom megszorítva Luke kezét, miközben a taxi megáll Janice kocsifeljáróján. – Tessék? Itt állunk meg? Hősiesen próbál a világ legmeglepettebb embere lenni. Azt kívánom, bár ne tenné. Nem áll neki túl jól. – Szálljunk ki... – villantok rá mosolyt. És bár tudom, hogy tudja, megint átjár az izgalom. Mármint nem tud mindent. Kifizetem a taxist, és átvezetem Luke-ot Janice elsötétült házán. Az ételszállítók vagy a konyhában bujkálnak, vagy már a sátorban vannak, de még ha úgy is van, nem merem felkapcsolni a lámpákat. Au! Most vágtam be a csípőm Janice hülye asztalába. Miért van nála asztal mindenütt? – Oké, kifelé! – A franciaablakon át a kertbe tuszkolom Luke-ot. A sátor – mindenütt csillogó füzérekkel díszítve, belül kivilágítva – tökéletesen csendes, mintha nem lenne odabent kétszáz ember. – Becky... – Luke kővé dermed és bámul. – Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy te mit... Ezt mind egyedül szervezted?

– Gyere! Végigrángatom a ponyva mellett a bejáratig, kalapálni kezd a szívem. Ajánlom, hogy mindenki itt legyen! Hát persze, hogy itt vannak! Mély levegőt veszek, és félrehúzom a sátor bejáratát. – MEGLEPETÉS! A zaj fenomenális. Sugárzó arcok tömkelege fordul felénk. Csak néhányukat ismerem fel. A bejárat közelében Janice áll a Mrs. Benett ruhájában, Jess pedig egy elképesztő, szoborszerű fekete estélyiben, hozzáillő drámai sminkkel. Körülnézve a sátorban, akaratlanul elönt a büszkeség. Fényfüzérek lógnak, a lengedező ezüst lufikra a Brandon Communications logójának betűtípusával nyomtatták rá, hogy „Boldog Születésnapot, Luke!” A sátor tele van fényes ál-reklámplakátokkal és felnagyított újságokkal: mindegyiken egy cím és történet Luke Brandonról. (Mindet én írtam.) Az est fénypontja a hatalmas, hátulról megvilágított grafikon, pont olyan, amilyeneket Brandon C sajtókonferenciákra gyártanak. Luke csecsemőkorától felnőttkoráig minden évből mutat egy képet, a címe pedig: Luke – Rekordév. És pontosan a fejünk felett, körös-körül a pomponjaim. Fényfüzéreket vezettünk át rajtuk, összefűztük őket, és eszméletlenül néznek ki! – Boldog szülinapot... – kezd bele valaki a dalba, a többiek pedig örömmel csatlakoznak. Vetek egy pillantást Luke-ra. – Hűha! – kiáltja mintegy végszóra. – Ez olyan... Fogalmam sem volt! Javára kell írnom, hogy borzasztóan igyekszik nagyon, nagyon meglepettnek látszani. – Mert ő egy nagyszerű fickó... – énekli most a tömeg. Luke új és új arcokat fedez föl a tömegben; integetéssel és mosollyal köszönti őket, és amint abbamarad az ének, poharat szerez egy pincérnőtől, és az egész bagázs felé emeli. – Ti gazemberek! – szól, mire nevetés harsan. A háromszemélyes zenekar a sarokban rázendít valami Gershwinre, az emberek körülveszik Luke-ot, én pedig az arcát figyelem, ahogy üdvözli őket. Nem dobta el az agyát. Nem állt el a szava a meglepetéstől. De hát... tudtam, hogy így lesz. Amint az a pasi kinyitotta a száját a Berkeley Hotelben. – Becky! Ez fantasztikus! – Egy nő a Brandon Communications-től, akinek a nevére nem emlékszem (de a gyönyörű Alexander McQueen ruhájára igen), közeledik felém. – Te készítetted az összes dekorációt? Erica és az emberei köröznek a falatkákkal, és Janice púderrel közeledik egy csinos szőke lányhoz. Az isten szerelmére! Mondtam, hogy nincs sminkigazítás! Le kell állítanom, gyorsan! De mielőtt megtehetném, egy őszülő férfi koktélt nyújt, Luke régi kollégájaként mutatkozik be, és azt kérdezi, mennyi idő alatt terveztük meg ezt az egészet. Aztán a felesége (lebegő ruha, túl sok rúzs) izgatottan megkérdezi, láttam-e a videókat a YouTube-on. A következő tizenöt percben nem csinálok mást, csak idegenekkel beszélgetek. Azt sem tudom, hol van az ünnepelt. Huzat érkezik a sátor ajtaja felől, így mindenki távol tartja magát a bejárattól. – Emberek, egy szóra, ha kérhetem! – Luke parancsoló hangja tölti meg a sátrat. A Brandon Communications minden alkalmazottja azonnal elhallgat, és figyelmesen áll,

mintha céges prezentációt készülne tartani. A többiek követik a példát, így a hely hihetetlenül gyorsan elcsendesül. – Csak azt szeretném mondani, hogy... köszönöm! – Végignéz a mosolygó arcokon. – Mindenkinek. El sem hiszem, hogy ilyen sok régi barát van itt, és alig várom, hogy beszélgessünk! El sem hiszem, hogy mind tudtatok erről, körmönfont banda! – Elismerő nevetés fut végig a sátron. – És el sem hiszem, milyen okos a feleségem! – fordul hozzám. – Fogadd elismerésem! Dübörgő taps tör ki, én pedig kötelességtudóan meghajlok kicsit. – Teljes meglepetés volt, Luke? – kérdezi hangosan a túl sok rúzsos nő. – Fogalmad sem volt? Luke a lehető legóvatosabban rám pillant, alig venné észre valaki. – Nem, egyáltalán semmi! – Kicsit erőltetett a hangja. – Fogalmam sem volt, míg be nem léptem a... – Elhallgat. – Mármint, persze, valamit sejtettem, amikor beültünk a taxiba... – Újra megáll, zavartan dörgöli az arcát. Várakozásteljes, kíváncsi sutyorgás hullámzik a sátorban. – Elmondom, mi van. – Luke felnéz, eltűnik szokásos polírozott modora. – Nem akarok nektek hazudni. Nem akarok alakoskodni, mert ahhoz ez túl fontos. El akarom mondani, mit érzek valójában. Valaki tényleg korábban lelőtte a poént. Egy kicsit. Szóval, igen. Vártam... valamit. De tudjátok mit? Az efféle partik nem a meglepetésről szólnak. Hanem arról, hogy valaki annyit fáradozik, hogy az... letaglóz téged. És arra gondolsz: „Mit tettem én, amivel ezt megérdemeltem?” – Megáll, a hangja megremeg kicsit. – Én vagyok a legboldogabb ember a Földön, és szeretnék tósztot mondani. Becky-re! A telefonomra pillantok. Egész idő alatt záporoztak az sms-ek, így eddig csak fél füllel hallottam a kis beszédet. De most felpillantok. – Oké, Luke! – Engedek meg magamnak egy mosolyt. – Az efféle partik csak a meglepetésről szólnak. Fogd az italod! Fogd a kabátod! És erre gyere, kérlek! Kérek mindenkit, ha fognák a kabátjukat és követnének minket... Daryl, Nicole, Julie és három barátjuk a semmiből tűnnek föl, és a kabátokat osztogatják. A vendégek meghökkenten néznek egymásra. Daryl rám kacsint, én meg vissza rá. Daryl valóságos isten! Egy hete felhívott, és azt mondta,, sokat fejlődött tűznyelésben, megnézném-e újra. Erre én, hogy kösz, nem, de van egy másik kis meló, amit elvállalhatna. Mind a hat tini csinos fehér pólót visel mellénnyel, és észreveszem, hogy Nicole-on a Vivienne Westwood csizma van. Luke meg sem moccan. Totálisan meghökkent. Ha! – Becky... – A homlokát ráncolja. – Mi az ördög... Ha ha! – Azt hiszed, ez a te partid? – biccentek a sátor felé gúnyosan. Ugrálni szeretnék örömömben, miközben Janice házán keresztül visszavezetem a kocsifeljáróra. És ott vannak. Pontosan végszóra. Négy nagy hintó parkol odakint. Feketék, oldalukon pedig fehérrel nyomtatva: LUKE IGAZI MEGLEPETÉSPARTIJA – Mi... Luke-nak leesett az álla. Úgy tűnik, nem tud megszólalni. Igeeeen! – Szállj be! – kérem vidáman.

*** Tudom, tudom, nem mondtam el. Bocsi. Akartam. De attól féltem, hogy kikotyogják. ***

Eszméletlen a légkör a kocsiban! Legalább tíz fokozattal nő az ünnepélyesség. Újra és újra ilyesmiket hallok: „Hová megyünk?” és „Te tudtad?”, meg nevetésrohamokat. És úgy tűnik, Luke egyszerűen el van ájulva. Még sosem láttam ilyennek. Többször kellene meglepnem. – Oké, szemkötőt fel... – közlöm, amikor elérjük a kanyart. – Ne! – neveti el magát Luke. – Nem mondod komolyan! – Szemkötőt fel! – Viccesen felemelem az ujjam, és megrázom felé. Ezen a kiránduláson a hatalmamban van. Teljesen az uralmam alatt. Nagyon szorosan meghúzom a szemkötőt, és kikukucskálok a kocsi elején. Már majdnem ott vagyunk! Üzenek Suze-nak, hogy Öt perc!, és azonnal visszakapom, hogy Oké!Ő már ott vár rám Anyuval, Apuval, Minnie-vel, Danny-vel és a Kettes csapat többi tagjával. Ó, igen. Két csapatom volt. Azaz, ez valójában Elinor ötlete volt. Tudom, hogy még az anyósom is ott van, mert Suze sms-t küldött pár perce, hogy Elinor minden egyes részletet még egyszer ellenőriz, és kikészíti a személyzetet. A hosszú fasoron haladva látom, hogy a vendégek a hintók ablakán kukucskálnak. Dühösen a számra teszem az ujjam. Nem mintha Luke kitalálhatná. Csak egyszer volt Suze új házában. Azt mondom, „ház”. Amin azt értem, hogy „impozáns otthon ligettel”. A legutolsó pillanatban döntöttük el, hogy ide jövünk. Úgy terveztük, hogy bérlünk valamit, Elinor pedig arra készült, hogy lefizeti egy másik rendezvény szervezőit, menjenek máshová (ez a nő könyörtelen, akár egy bérgyilkos), amikor Suze váratlanul megszólalt, hogy „Várjatok! Mit szólnátok Letherby Hallhoz?”. Azt hiszem, Suze néha elfelejti, hogy összesen hány házuk van Tarquinnal. Azt biztos nem tudta, ennek hány hálószobája van. Mindegy. Ezzel a döntéssel minden a helyére került. Vagy legalábbis nagyon gyorsan a helyére tettük. És ez a tökéletes, legálomszerűbb, legromantikusabb helyszín egy partihoz. A vendégek „Óznak” meg „Áznak” a hátam mögött, amint meglátják a házat, a két szárnnyal, a hatalmas kupolával és dór falkiugrásokkal. (Tudom, hogy dór falkiugrások, mert Tarkie elmondta. Titokban nagyon remélem, hogy ezt majd valaki megkérdezi tőlem.) Kis szellő fújdogál, amikor mind kiszállunk, és elindulunk a kavicson. Továbbra is Luke-ot vezetve, mindenkit bekísérek a tágra nyitott, kivilágított főbejáraton. Végig a régi kőfolyosón, és hamarosan mind a Nagyterem hatalmas kétszárnyú ajtaja előtt állunk. Hallom magam mögött a suttogást, a kuncogást és a „ssshhh”-ket. Engem is fölpörget a várakozás. Szinte félek. Ez az! Eljött a pillanat! – Oké! – Kicsit remeg a hangom, miközben leveszem Luke szemkötőjét. – Luke... boldog születésnapot!

Kitárom a kétszárnyú ajtót; a levegővétel Luke mögött, akár a vízcsobogás. De én csak a férjem arcát nézem. Hamuszürke. Ha azt akartam, hogy dobja el az agyát, és álljon el a szava... akkor megkaptam. Álmélkodva tesz egy lépést. Aztán még egyet... és még egyet. A nagyterem azzá a régi játékszínpaddá alakult, amit Luke vett Minnie-nek. Gyerekkori játékszínháza színpadává. A Szentivánéji álom teljes díszletét pontosan újraalkották. Ugyanazok a bokrok, fák és kastélyormok, ott a patak és a moha. Apró székek és asztalok bújnak meg a lombok között. Egy zenekar halk, varázslatos zenét játszik. Itt-ott a fák között, mint hatalmas virágok, a pomponjaim. Akaratlanul is büszke vagyok. Tényleg jól néznek ki! – Ez... – Luke nagyokat nyel. – Ez pontosan olyan... – Tudom! – szorítom meg a kezét. Végig ez volt a tervem. De sosem tudtam volna ilyen lélegzetelállítóra összehozni, ha nincs Elinor. – Aaaapaaa! – Minnie rohan elő egy fa mögül mesés, szárnyakkal díszített fátyolszövet tündérruhájában, amit Danny csinált neki. – Boldog! Boldog Apa! – Minnie! – Luke-ban túláradnak az érzelmek, ahogy felkapja. – Hol... Hogyan... Suze! Jane! Graham! Danny! – Elképedve kapkodja a fejét, ahogy ők sorra előbújnak a rejtekhelyükről. – Boldog születésnapot! – Meglepetés! – Mondj valamit, Luke drágám! Tarts beszédet! – Nem hiszem el, hogy Anyu egy kis kamerát irányít Luke arcára. Tudja, hogy profi operatőrt béreltünk. – Bonnie?– Luke még jobban elképed, amikor Bonnie tűnik elő egy vízesés mögül bámulatos akvamarin ruhájában, zavart mosollyal az arcán. – Kérlek, nehogy azt mondd, hogy te benne voltál ebben! – Csak egy kicsit. – Ez egyszerűen... nem igaz! – A fejét rázza, és körülnéz a varázslatos teremben. – Ki más tudja még, hogy ma van a születésnapom? – Ki más? Ööö... – A tekintetem találkozik Bonnié-val, és nevetni szeretnék. – Csak páran. A Cityben majdnem mindenki. – A Daily World olvasói – teszi hozzá Bonnie. – A Standard City Naplója, és a Mail pedig lehozott pár cikket. – A királyi család három tagjától kaptál üzenetet – szól közbe Suze vidáman. – Ne felejtsd a YouTube-ot! – veti közbe Apu. – Legutoljára százezer kattintás. Luke nyilvánvalóan azt hiszi, meghibbantunk. – Most vicceltek! – mondja, mi pedig mind rázzuk a fejünket. – Várj, míg meglátod a videókat! – közli Anyu. – És van saját Boldog Születésnapot honlapod! – De... ez őrület! – A fejére teszi a kezét. – Soha nem ünneplem a születésnapom. Ki az ördög... – Becky nagyon elfoglalt volt – közli Bonnie. – Próbáltam titokban tartani! – kiáltom felháborodottan. – Megpróbáltam megállítani az embereket, hogy ne kotyogják ki, és ne küldjenek cuccot az internetre! Mintha egy polipot akartam volna irányítani.

– Egy italt, uram? – Dögös férfimodell, aki Danny Szentivánéji álom jelmezét hordja, bukkan elő a semmiből. A combján szőr, fején levélkoszorú, a mellkasa csupasz, napbarnított és nagyon kigyúrt. (Szerintem ez Danny saját fantázia-felfogása a Szentivánéji álomról. Értsd: alapjában egy dögös pasikkal teli erdő.) A férfimodell farönk formájú tálcát tart, rajta koktélok ezüst keverővel. – Adhatok egy Brandont, egy Bloomwoodot vagy egy Minnie-t? És aztán ön és a felesége esetleg szeretnének átöltözni a show előtt? – A show? – Luke felém fordul. Titokzatosan felvonom a szemöldököm, és újra megszorítom a kezét. – Csak várj, és meglátod! Ez a legelképesztőbb, agyeldobós parti! Tényleg az! Oké, tudom, hogy segítettem megszervezni, meg minden, szóval nem kellene hencegnem. Szerénynek kellene lennem, meg tartózkodónak, és azt mondanom „Ó, azt hiszem, rendben volt” vagy „Mint a partik általában, nem volt rossz”, aztán vállat vonnom, témát váltanom, és az időjárásáról beszélgetnem. De sajnos, nem ezt fogom tenni, hanem elmondom az igazat. Az pedig az, hogy ez a leg „nem evilágibb” parti, és mindenki ezt mondja, még azok is, akik sok partira járnak, mint a Jó St. John Gardner-Stone tiszteletes, akiről kiderült, hogy cukipofa, és nagyon jó favicceket ismer. Eddig minden tökéletesen alakult. Luke felvette a zakóját, én pedig az isteni zöld ruhámat. Italokkal a kezünkben a kicsi székekre ültünk. Egy cirkuszi tánccsoport elképesztő akrobatamutatványokat adott elő körülöttünk az erdő fái között, dübörgött a zene, és villogtak a fények. Aztán jöttek a tűznyelők. Egy cseh csoport; káprázatos kunsztokat hajtottak végre. (Bevették Alonzo/Alvint is, mert azt mondtam nekik, hogy muszáj; végig nagyon ijedtnek és vidámnak tűntek.) Aztán egy hatalmas vetítővászon ereszkedett alá a plafonból, másik filmzene csendült föl, az összes Luke-nak szóló YouTube videót megnéztük, és én majdnem bőgtem. Oké, jó, tényleg elpislogtam pár könnycseppet. Nem mintha bármelyik is jó lett volna. Mármint azt nézni, ahogy a Kettering marketingigazgatói pocsékul előadják a „Happy Birthday Luke haver”rappet egy reszkető mobiltelefonba, az nem épp a Remény rabjai. De ők voltak. Olyanok kívántak Luke-nak boldog születésnapot, akiket nem is ismerek. Aztán jöttek azoknak a videóüzenetei, akik nem lehettek itt, mint Michael vagy Luke apja, aztán egymás után felvillantak a jókívánságok a honlapról. Aztán egy klip, amiről nem is tudtam, és amit Suze tíz perccel azelőtt küldött át emailben, mielőtt megérkeztünk. Sage Seymour rendezői székben ül a forgatáson, és azt kérdezi: „Luke, édesem, HOL a pokolban vagy?”, aztán úgy tesz, mintha közös jelenete lett volna Luke-kal, a végén pedig az egész stáb boldog születésnapot kíván neki. Még a nagyon híresek is. Amint Sage arca feltűnt a képernyőn, Luke felém kapta a fejét, és azt kérdezte: – Hogy a büdös francba... Nekem pedig muszáj volt kuncognom és a fülébe súgni: – Luke, lásd be! Nincs értelme megpróbálnod titkolózni előttem. Azt vártam, hogy nevetni fog, de nem. Őszintén szólva, úgy tűnt, icipicit kiakadt.

Aztán leültünk a fenséges lakomához a virágfüzérekkel és még több műanyag pomponnai díszített Hosszú Galérián (tényleg rengeteget csináltam). Számtalan beszéd, Luke trilliószor megköszönte mindenkinek, és én is megköszöntem mindenkinek trilliószor. Aztán Luke nagyon megindító beszédet mondott Annabellről és a játékszínházról, meg hogy mennyire különlegesek számára ezek az emlékek, és hogy hogyan vette ő meg ugyanezt a színházat Minnie-nek, és reméli, hogy a lányának egy nap ugyanilyen emlékei lesznek róla. Mindenki a szemét törölgette. Ó, és rólam is mondott néhány kedveset. Tudják. Aztán körbejárt a kávé Suze különleges „Luke mogyorós teasü-teményével”, és mindenki újra „ózott”, meg „ázott”, én pedig elkaptam Suze pillantását, és némán azt mondtam, „Köszönöm!”. Aztán a zenekar megjelent a Keleti Hall színpadán (Suze-nál a szobáknak nevük van), úgyhogy ott most tánc van, a másik hatalmas szobában pedig hangulatos zene és „kanapén ejtőzés”, egyesek meg még mindig a Szentivánéji álom díszleteiben sétálgatnak. Később lesz fagylalt, meg tűzijáték, és egy stand-up komikus, csak ezt Luke még nem tudja. A székemről a patak mellől figyelem őt. Régi barátok veszik körül, Minnie a karjában, és nem láttam így ragyogni az arcát már... Nem is tudom. Túl régóta. Épp azon tűnődöm, melyik koktél következzen most, amikor Suze suhog mellém a ruhájában, ami, be kell vallanom,, majdnem csodásabb, mint az enyém. Sötétlila, uszályos, és Párizsból hozatta Christian Diortól, nem árulja el, mennyibe került, vagyis egy trillióba. – Bex, nem tudom, mit csináljak... – megáll, és azt formálja a szájával – Elinorral. – Mi van vele? – Idegesen körülnézek, hogy nincs-e Luke hallótávolságon belül. Suze hozzám hajol, és azt leheli a fülembe: – Még mindig itt van. A döbbenet szúrását érzem. Itt van? Elinor milliószor elismételte nekem, hogy nem marad itt a partira. Azt mondta, fél órával azelőtt elmegy, hogy mi ideérnénk. Úgy gondoltam, így is tett. – De hol? – nézek vadul körül. – Az én hibám. – Suze összeráncolja az arcát. – Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy semmit se lásson belőle. Azok után, amennyit tett, nem. Tudtam, hogy igazából nem jöhet el a partira... így megkérdeztem, nem bújna-e el a Papok átjáróján és nézné... Követem Suze jelentőségteljes pillantását. A kicsi vas erkélyt eddig nem igazán vettem észre. De üres. – Nem értem – mondom hülyén. – Hol van? – Egy titkos borítás mögé bújva kémlelőlyukon át figyel. – Suze idegesen rágja a száját. – Azt mondta, csak azt szeretné látni, hogy te és Luke megérkeztek, és minden működik. Azt ígérte, azután eltűnik. De most szóltam Tarkie-nak, hogy nézze meg a kocsiját. És nem ment el. Még mindig ott kell lennie! Nem evett semmit, csak ácsorog azon a pici helyen... és aggódom. Mi van, ha rosszul lesz? Mármint hány éves? Istenem! Ez nagyon rosszul is elsülhet. Luke-ra pillantok, aki nevet valamin, és észre sem vesz. – Gyere, menjünk!

A Papok átjárójához vezető lépcső kicsi, szűk és dohos, úgyhogy magamhoz szorítom értékes Valentino ruhámat. Suze óvatosan kinyitja az öreg faajtót: Elinor vállát látom meg először. Keskeny és merev. Arcát szoborként szorítja az előtte lévő deszkához. Meg sem hallott minket. – Elinor? – suttogom, ő megfordul, és rémület suhan át sápadt arcán. – Semmi baj! Én vagyok és Suze! Kis nasit hoztunk. – Felajánlok neki egy tányér apró desszertet a vacsoráról, de ő elhúzódik. – Mennem kell. – Nem. Nem kell. Csak tudni akartuk, jól van-e? – Luke nem sejti, hogy itt vagyok? – Nem. Semmit az égvilágon. Csend. Elinor az órájára néz, én meg Suze-ra, aki egy „Most mit csináljunk?” vállrándítást küld felém. – Úgy tűnik, Luke és Minnie nagyon közel állnak egymáshoz. – Elinor a kémlelőnyíláshoz szorítja a szemét. – Nagyon természetesen viselkedik a lányával. – Ööö... Igen. – A maga szüleivel is. Nem válaszolok. Ez túl szürreális. Hogyan kerülhettem ebbe a helyzetbe? Hogy állhatok ebben a koszos lukban a gazdag banya anyósommal, miközben mindketten bujkálunk a férfi elől, aki összeköt minket? És hogyan érezhetem azt, hogy hatalmas nagy, meleg, rendes családi ölelést szeretnék adni neki? Mintha erről a sötét, távoli búvóhelyről a parti fényébe és melegébe szeretném vinni? Még sosem látszott ennyire magányosnak és sebezhetőnek, mint ebben a pillanatban. Pedig miatta van most mindannyiunk életének legnagyszerűbb estéje. – Egyszerűen fantasztikus odalent! – Óvatosan kinyújtom a kezem, és megszorítom a karját. – Mindenki azt mondja, ez a legjobb parti, amin valaha részt vettek! – Luke élvezte? – fordul felém. – Istenem, persze! Teljesen odavolt! Nem látta az arcát? – Kárpótolta az egész évért! – bólogat Suze lelkesen. – Nagyon meghatódott. Bejárta az erdőt, megvizsgált minden részletet. Annyira ügyesen elkészítették! Elinor nem mond semmit, de én látom az elégedettség parányi villanását a szemében. És hirtelen nem bírom tovább. Ez így nagyon nem jó! Azt akarom, hogy Luke tudja. Azt akarom, hogy mindenki tudja. Hogy a hatalmas hajtóerő a mai este mögött: Luke anyja. – Elinor, jöjjön le! – A szavak kibuknak, mielőtt megállíthatnám őket. – Jöjjön le, és csatlakozzon a partihoz! – Suze döbbenten felszisszen, de nem törődöm vele. – Jöjjön! Elrendezem a dolgokat Luke-kal. – Attól tartok, ez lehetetlen. – Nem, nem az! – Mennem kell! Most! Túl sokáig maradtam. – Elinor elengedi a táskáját, és kecskebőr kesztyűje után nyúl. Istenem, elijesztettem! – Nézze, tudom, hogy kettejüknek voltak nehézségeik – mondom békítőleg. – De ez a tökéletes időpont elsimítani őket. Ezen a partin! És ha megtudja, hogy maga állt emögött... imádni fogja! Muszáj lesz imádnia magát!

– Pontosan ezért nem mehetek le. – A hangja olyan érdes, hogy összerándulok. De lehet, hogy csak az itteni poros levegő miatt. – Nem azért rendeztem ezt a partit, hogy valami kihívó módon nyerjem el Luke szeretetét. – Ez... Nem így értettem... – Nem megyek le. Nem csatlakozom az ünnepséghez. Nem akarom, hogy tudja, hogy bármi részem volt a ma estében. Maga soha nem mondja el neki! Soha, hall engem, Rebecca? Olyan dühösen villantja rám a tekintetét, hogy ijedtemben visszahőkölök. A sebezhetősége ellenére még mindig elég félelmetes tud lenni. – Oké! – nyelek nagyot. – A mai estének nem voltak feltételei. Ezt Luke-ért tettem. – Újra átnéz a kémlelőlukon. – Ezt Luke-ért tettem. – Ismétli szinte magának. Hosszú csend. Suze-zal idegesen nézünk össze, de egyikünk sem mer megszólalni. – Ha most lemennék, ha most felfedném magam, mint jótevő, akkor magamért tettem volna. – Megfordul, alaposan végigmér, a tekintete nem árul el semmit. – Mint ahogy olyan világosan megmondta, az önzetlen tett nem vár jutalmat. Istenem, olyan kemény magához! Én a helyében kitalálnám, hogyan tehetném az egészet Luke-ért, lehetnék nemes jótevő és mehetnék le a partira. – Szóval... soha nem mondja el neki? – kérdem bátortalanul. – Soha? Soha nem fogja tudni, hogy maga volt? – Sosem fogja megtudni. – Rezzenéstelen arccal néz Suze-ra. – Kérem, álljon félre, hogy távozhassam! Ennyi? Se pacsi, se csoportos ölelés, se „csináljunk még ilyet!”? – Elinor... várjon! – Kitárom a karom, de nem reagál, így előre furakszom a szűk helyen. Úgy tűnik, ő még mindig nem tudja, mit szeretnék. Végül óvatosan csontos teste köré fonom a karom; így érezheti magát Minnie, amikor fákat ölelget a parkban. Nem egészen tudom elhinni, mi történik. Megölelem Elinort. Én. Megölelem Elinort. Mert azt akarom. – Kösz – mormolom. – Mindenért. Elinor elhúzódik, merevebbnek látszik, mint eddig bármikor. Röviden felém és Suze felé biccent, aztán kisurran az ajtón. – Nem látja meg senki? – mormogom aggódva Suze-nak, aki megrázza a fejét. – Korábban megmutattam neki a hátsó kijáratot. Nekidőlök a poros, öreg falnak, és lassan kifújom a levegőt. – Hűha! A tekintetünk találkozik a félhomályban; tudom, hogy Suze pontosan ugyanarra gondol, amire én. – Szerinted megtudja valaha, hogy ő tette? – Nem tudom – rázom a fejem. – Én csak... nem tudom. – Újra kikukucskálok a kémlelőlyukon. – Gyere! Jobb, ha lemegyünk! Odalent teljes gőzzel folyik a parti. Mindenütt vendégek sétálgatnak, kezükben ital, fejükön az ezüst partikalapok (a desszerthez járt), bebarangolják a szenivánéji erdőt, megnézik a vízesést, ami most csodás színes fényekkel van kivilágítva, vagy a rulettasztalok köré gyűlnek. Az ételszállítók ici-pici passionfruit-sorbet-ekkel köröznek, külön kanalakon. Danny modelljei fantasztikus Szentivánéji álom jelmezükben mintha az Óperencián túlról ugrottak volna be. Mindenhol nevetés

visszhangzik, meg beszélgetés, a zenekar ritmusai pedig visszaverődnek a padlóról, ahogy a show egyik lézerfénye is. Azonnal muszáj táncolnom! A koktélbár felé tartok, ahol a pultos, akit külön New Yorkból repítettünk ide, koktélkeverő-trükkökkel szórakoztat egy kisebb tömeget. Legnagyobb döbbenetemre Janice-t és Jesst találom ott, akik széles, meleg mosollyal koccintanak. Mi folyik itt? Azt hittem, utálják egymást. – Helló! – érintem meg Jess vállát. – Mi újság? Hát nem néz ki fantasztikusan Jess? – fordulok Janice-hez. – Szuper! – ért egyet. – Milyen csodás ruha! – Szép – rángatja zavartan Jess, úgyhogy a nyakvonal összeráncosodik. – Szép és egyszerű. Az anyag pedig a fenntarthatóság elve mentén készült. Sosem változik. Amint megdicsérem, kényelmetlenül érzi magát, és megpróbálja elrontani. – Jess ezt Danny-tól kölcsönözte – magyarázom türelmesen, miközben vissza igazítom a nyakkivágást. – Ez az új öko-couteur kollekciójának prototípusa. Tudod, hogy talán ez a legdrágább ruha a teremben? – jegyzem meg könnyedén. Ami igaz, még akkor is, ha Suze-é egytrillióba került is. – Drágább, mint az enyém – teszem hozzá ráadásként. – Mi? – sápad el Jess. – Te meg miről beszélsz? Az arckifejezését látva szeretnék felkacagni. Ezt az ínyencséget mostanra tartogattam. – Ó, igen. Mert kézzel szőtt, szabadtéri selyemből készült – magyarázom. – Meg kell várni, míg a selyemgubók maguktól esnek le a fáról, nem használnak gépeket, és valamennyi iparost nagyon szépen megfizetik. Kábé hármat készítenek belőle összesen. A Browns-ban az ára kábé... Előrehajolok, és a fülébe súgom az összeget. Úgy néz rám, mint aki helyben szörnyethal. – Ráadásul még soha senki nem hordott semmit ebből az új kollekcióból – tájékoztatom. – Feltűnt, hogy divatszenzáció vagy? Mindenki más teljesen odalenne, hogy divatszenzáció legyen, de Jess még mindig ki van akadva. – Élvezd! Mesésen festesz! – Átkarolom a vállát, és addig szorítom, míg kelletlenül fel nem nevet. – És jól érzitek magatokat? Táncoltatok már? – Muszáj mosolyognom Janice boldog arcát látva. Nem kétséges, hogy már jó pár koktélt megivott. – Ó, Becky! – buggyan ki Janice-ből. – Találd ki mi történt, drágám, találd ki! Jessnek gyereke lesz! – Mi? – letaglózva nézek Jessről Janice-re, Jess hasára, a koktélra a kezében, aztán vissza az arcára. Az nem lehet... Istenem, működött Janice termékenységi bogyója? És Jess miért örül ennek ennyire? – Csak egy lehetőség – helyesbít a tesóm a szemeit forgatva. – És nem kisbaba. Hároméves. – Az a kisfiú a legdrágább kis angyal! – Janice figyelembe sem veszi Jesst. – Megmutathatjuk Becky-nek a képet?

Elképedve figyelem, ahogy a húgom a retiküljébe nyúl. Fényképet vesz elő, hogy megmutasson egy vigyorgó, kócos, sötét hajú, olíva bőrű kisfiút, akinek néhány szeplő csücsül az orrán. A szívem máris olvad. Olyan butácskának és kedvesnek látszik. Nevetni szeretnék, de talán azzal megbántanám Jesst. – Ő... – Talán. – Jess ragyog. – Még az elején tartunk. – Neked is végig kellene gondolnod az örökbefogadást, Becky. – Janice, mint egy galamb dagad a büszkeségtől. – Ahogy édesanyádnak is mondtam, manapság ez a gyermekvállalás egyetlen felelősségteljes módja. Angelina persze megmutatta, hogy kell ezt! Angelina megmutatta, hogy kell ezt? Ez ugyanaz a nő, aki öt perccel korábban hisztériás rohamot kapott, mert a fia esetleg nem viszi tovább a génjeit? Szememet forgatva Jessre nézek, de ő csak nevet, és vállat von. – Hát sok szerencsét! – mondom. – Mikor... tudod. Kapjátok meg? – Mint mondtam, még az elején vagyunk. – Tesóm tekintete azonnal óvatos lesz. – Talán nem fogadnak el minket, sok mindenen elbukhatunk. Tényleg nem kellett volna megmutatnom a képet! Ja, persze. Mintha Jess bármiben is elbukna. Nagynéni leszek! Minnie-nek lesz unokatestvére! – Hát, nagyon örülök neked! – szorítom meg Jess karját. – És örülök, hogy jól érzed magad, Janice! – Ó, drágám, ez elképesztő! Tudom, mennyit fáradoztál. – Janice körém fonja spicces karját. – De megérte! – Igen – mondja Jess, mielőtt válaszolhatnék. – Megérte! – Elkapja a pillantásom, és halványan elmosolyodik. Elindulnak, hogy megkeressék Tomot. Rendelek magamnak egy italt, és ahogy állok, elveszve egy álomban, hirtelen megpillantom Luke-ot a bár mögötti tükörben. A rulettasztalnál áll, mellette Minnie, aki az asztal pereme fölött leskelődik. Tökéletesen, maradéktalanul, százszázalékosan boldognak látszik. Mindenki a nagy halom zsetonra koncentrál, és amikor megáll a rulettkerék, hatalmas a robaj. A játékosok nevetnek, egymás hátát veregetik, Minnie pedig boldogan sikongat. Amikor a krupié dumálni kezd, a vendégek új tétet tesznek. Luke hirtelen észreveszi, hogy őt figyelem. Fejével egy csendes sarokban terpeszkedő kanapé felé biccent, és eltávolodik a tömegtől, Minnie keze az övében. – Cukor! – kiáltja a lányom győzedelmesen, ahogy odaérnek hozzám, és rakásnyi piros meg zöld zsetont ad a kezembe. – Ez nem cukor, drágám! – Szeretnék felkacagni. – Ez zseton! – Most teljesen összezavarodott. – Nem zselé, amit megeszünk, hanem zseton. Pénzt nyerhetsz velük a varázsasztalnál. Vagy... veszíthetsz – teszem hozzá gyorsan, látva, hogy Luke ráncolja a homlokát. – Sokszor veszítesz. Soha ne szerencsejátékozz, Minnie! A szerencsejáték nagyon rossz! Tessék. Egy pillanat a felelősségteljes szülőségből. Luke a kanapéra rogy, én pedig követem a példáját. Cseng a fülem, mert a zenekar mellett táncoltam, és kezd fájni a lábam... de a többi részem szinte transzban van a

boldogságtól. A parti tökéletes. Jobb, mint valaha reméltem. És még nincs vége! A legjobb még hátravan! – Meglepődtél?– kérdezem milliomodszorra, csak hogy halljam, ahogy kimondja. – Becky... – hitetlenkedve rázza a fejét. – Nem csak meglepődtem, eldobtam az agyam! – Jó! – mondom elégedetten. Iszom egy kortyot a koktélomból (egy Brandonból), és visszakucorodom a puha kanapéra; Minnie az ölemben, Luke pedig mindkettőnket átkarol. Egy percig mindketten csak hallgatunk, a körülöttünk zajló eseményeket figyeljük. – Az a karácsonyi kívánság – szólal meg Luke hirtelen. – Kívántál valamit velem kapcsolatban. A bevásárlóközpontban. Emlékszel? Istenem, tudtam, hogy hallotta! És idáig nem szólt róla! – A kívánságod a partival volt kapcsolatos? – folytatja. – Ezért rohantál elhallgattatni a manót? Az agyam visszaemlékszik a szavakra, amiket arra a karácsonyi papírra firkantottam. Most úgy érzem, egymillió éve történt. – Igen – mondom némi szünet után. – Így van. Azt kívántam, bár rendezhetnék neked egy meglepetéspartit, és bár nagyon meglepődnél. Valóra vált? – Teljesült a kívánságod – mosolyog. – Igen! – Az arcát fürkészem, aztán gyengéden végigsimítom. – Tényleg így van! – Szóval, áruld el! – A szeme játékosan felcsillan. – A fura viselkedésed pontosan melyik darabkáit írhatom a parti számlájára? – Nem voltam fura!– legyintem meg. – Drágám, az őrület határán táncoltál. Fiút foganni, hogy nagyon, nagyon gyorsan szexeljünk? – Parti – vigyorgok. – Ovuláció? – Parti. – A botox? Az úgynevezett cici meló? Muszáj nevetnem az arckifejezésén. – Parti. Akkor találkoztam először Bonnie-val. Ó, és többé ne bántsd, amiért megemlítette a tusfürdődet! – teszem hozzá szigorúan. – Én kértem rá. Meg a tornatermet. Meg minden mást, ami furcsának tűnt. -Te – mered rám. – Ó a rohadt... – Rázza a fejét, ahogy lassan minden a helyére kerül. – Hogy az ördögbe nem jöttem rá? Tudhattam volna, hogy nem kergül meg csak úgy egyik napról a másikra. És mi a helyzet a tizenhat kabáttal? – kérdezi hirtelen. – Az is partikellék volt? – Ööö... nem! – ismerem be. – Az tényleg Minnie volt. Minnie, te rossz kislány! – mondom rosszallóan. – De amit tényleg nem értek, az az... hogy érted el mindezt? – Végigsöpör a kezével a levegőben. – Mármint, Becky, ez több mint elképesztő! Ez... – Elhallgat. Tudom, mi rejlik a szavai mögött. Nem mondja ki, de attól tart, hogy valamilyen hatalmas kölcsönt vettem fel, hogy mindezt fedezzem, és nem mondom el holnapig, amikor meg majd közlöm, hogy csődbe mentünk. Most komolyan, lehetne kicsit több hite!

De nincs értelme úgy tenni, mintha ez az este nem került volna egy zsáknyi pénzbe. Még a bolond is látja. – Volt... segítségem – közlöm. – Nagy, nagy segítségem. Bonnie minden téren elképesztő volt – teszem hozzá, még mielőtt tovább kérdezősködne arról, hogy pontosan ki segített anyagilag. – Ő koordinált mindent, állította össze a vendéglistát, küldte ki a meghívókat... – És persze ezért volt olyan furcsa a minap. – Luke kifújja a levegőt, és szomorúan néz. – Oké, értem. Ezt nagyon elcsesztem! Tartozom neki egy nagy csokor virággal. – Ne liliomokat! – szúrom közbe. – Mindig azt adsz neki, ő pedig ki nem állhatja, csak túl udvarias ahhoz, hogy szóljon. Vegyél neki borsókavirágot és boglárkát! Vagy elárulhatom, melyek a kedvenc Joe Malone termékei. Luke meghökkent pillantást vet rám. – Más egyéb? – Sok, ha érdekel! – válaszolom vidáman. – Bonnie és én a legjobb barátnők vagyunk mostanában. Mindent elmondunk egymásnak. – Ó, igazán? – Luke szemmel láthatólag nem tudja, mit gondoljon erről. – Nagyon összehozott minket a parti. Szép kis történet! – Kortyolok a koktélból és lerúgom a cipőm. Attól, hogy mindent elmondhatok Luke-nak, mintha a felajzott részem lassan megnyugodna. – El sem tudod képzelni! Megpróbálni megakadályozni, hogy lásd az internetet, eltörni a BlackBerry-det. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt tetted – hallat félkacajt. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a BlackBerry-jével kapcsolatban valóban a humoránál vane. – A legrosszabb pedig az a rohadt találkozó volt Párizsban! Te jó isten, majdnem megöltelek! – Muszáj nevetnem. – Mind úgy voltunk, hogy „Mit csináljunk? Hogy rakjuk át?”. Te meg rohadtul elégedett voltál magaddal... – Francba! – Látom, hogy lecsap rá a felismerés. – Hát persze! A találkozónak ma kellett volna lennie... – Elhallgat. – Várj csak egy percet! Csak nem azt mondod... – Érzem, hogy csikorognak a kerekek az agyában. – Amögött biztosan nem állhatsz te! Nehogy azt mondd, hogy te személyesen intézted el, hogy Sir Bernard Cross úgy döntsön, találkozni akar velem. – Álmélkodva felnevet. – Mármint, sok mindent elhiszek rólad, Becky, de ezt... Tovább mosolygok, de belül legszívesebben magamba rúgnék. Túl sokat mondtam. Lépjünk tovább gyorsan! – Nem én, pontosan! Istenem, és a sátor... – Gyorsan belefogok a teljes történetbe a sátor elcseréléséről. Luke ott nevet, ahol kell, de én tudom, hogy máshol jár. Miután befejezem, mindketten hallgatásba merülünk. Luke töprengve kortyolja az italát, és én szinte látom, merre kalandoznak a gondolatai. – Mindig tudtam, hogy valaki befolyásos állt a mögött a találkozó mögött – mondja végül, és az italába bámul. – Egyszer mondtam is. Éreztem, hogy egy nagy hatalmú ember segít nekem. És azt hiszem, most már tudom, ki volt az. – Felnéz, egyenesen rám. – Nyilvánvaló. És az is nyilvánvaló, miért nem akartad elmondani. Megáll a szívem. A kezem a poharam peremére fagy. Luke olyan okos. Az agya gyors. Sosem kellett volna bármit is mondanom. Most dühös? Idegesen megnyalom az ajkam.

– Luke, tényleg nem mondhatok semmit! – Megértem. – Nagyot kortyol az italából, és egy darabig egyikünk sem szólal meg. Miközben mi ülünk, a parti dübörög körülöttünk. Továbbra is ideges pillantásokat vetek Luke-ra. Nem robbant fel. Nem rohant el, és nem közölte, hogy most elromlott az estéje. Talán mégsem olyan keserű, mint hittem? Még mindig Elinor jár a fejemben, ahogy a kicsi, poros búvóhelyén bujkál. Ha meg tudtam volna győzni, hogy maradjon... akkor el tudtam volna simítani valahogy a dolgokat köztük? – De, Becky, ugye tudod, hogy ez nem csak apró szívesség – szakítja félbe a gondolataimat Luke. – Ez hatalmas. Mármint ez az egész! – Körbemutat a teremben, és lehalkítja a hangját. – Ezek a... valakik, ők voltak amögött is, igaz? Lassan bólintok. Ha tudja, úgysincs értelme tettetni. Luke élesen kifújja a levegőt, az italát forgatja. – Tudod, ezt majd meg kell köszönnöm, Becky. Valahogy. Még akkor is, ha nem akarják, hogy megköszönjem. – Én... azt hiszem, az kedves lenne, Luke – nyelek nagyot. – Nagyon kedves. Érzem a könnyek nyomását a szememben. Csak így egyszerűen, minden megoldódott. Találkozni fogunk, és igen, mesterkélt lesz meg kínos, de beszélni fognak. És Luke látja majd az anyját Minnie-vel. És rá fog jönni, hogy az anyjának van egy ismeretlen oldala is. – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! – pattan fel hirtelen energiával Luke. – Tudod, nem mondtam, de félig-meddig végig Tarquinra gyanakodtam. Honnan ismerik egymást Sir Bernard-ral? Együtt vadásznak, igaz? Beletelik egy percbe, míg felfogom, miről beszél. Azt hiszi, hogy Tarquin volt? – Persze nagyon vissza akarta fizetni a korábbi segítségemet – folytatja. – De komolyan, ekkora különleges nagylelkűségre nem lett volna szükség! – Újra feltámadt hitetlenséggel szemléli a termet. – Nem tudom, hogyan köszönhetném meg neki ezt valaha rendesen. És Suze-nak is. Gondolom, együtt szervezték... Neeem! Tévedsz! Mindenben tévedsz! Mondani akarok valamit; szeretném eltéríteni erről a vágányról. De mit tehetnék? Nem rabolhatom meg Elinor bizalmát, azok után, amiket mondott. – Várj egy percet! – Talpra szökkenek, Minnie-t a kanapén hagyom. – Luke, nem mondhatsz el semmit! – Ne aggódj, Becky! – mosolyog. – Nem lövöm le a poént. Ha inkognitóban akarnak maradni, akkor így lesz. De ha valaki ennyit fáradozik, hogy létrehozzon valami ennyire kivételeset és különlegeset, mint ez...– Az arca ragyog. – Akkor megérdemelnek egy nyilvános köszönetét. Nem értesz egyet? Összefacsarodik a szívem. Tudnia kellene, mit tett érte az anyja. Tudnia kellene, tudnia kellene! – Gyere, Minnie! Apának beszédet kell tartania! – Mielőtt reagálhatnék, Luke besétál a Keleti Terembe. – Suze? – int neki vidáman. – Ide tudnál jönni egy percre? És Tarquin is? – Mi folyik itt? – kérdezi Suze, miközben követ minket. – Mit művel Luke?

– Azt hiszi, ti voltatok – mormogom a bajszom alatt. – Te és Tarkie. Azt hiszi, ti intéztétek el a találkozót Sir Bemard-ral, és ti fizettétek a bulit. Most meg akarja köszönni. – Viccelsz! – Suze megdermed, szemei sötétek és aggodalmasak. – De... mi nem! – Tudom! De hogy mondhatnám el neki?! Pár pillanatig csak szorongva nézünk egymásra. – Sejti, hogy Elinornak bármi köze van mindehhez? – kérdezi végül Suze. – Nem! Egyszer sem említette. Mindenki mást a világon megemlített. Valamennyi családtagját. A barátait. Mindenkire koccintott a beszédében. De rá nem. Luke már fel is ugrott a színpadra két dal között, a zenekar énekese pedig odaadta neki a mikrofont. – Hölgyeim és uraim, kérhetnék egy perc figyelmet? – Hangja végigzeng a termen. – Számtalan köszönet hangzott el ma este! Mégis, szeretném felhívni a figyelmet egy nagyon, nagyon különleges párra. Megnyitották nekünk ezt a gyönyörű házat, rendkívüli vendégszeretettel fordultak felénk... és ezen kívül sokkal, sokkal többet is tettek... amit most nem részletezek... – Jelentőségteljes szünetet tart. Tarquin kérdő tekintettel néz Suze-ra. – De Suze és Tarquin, azt szeretném, ha tudnátok, hogy ezt sosem felejtem el. Cleath-Stuartékra! – Megemeli a poharát, és a táncparketten a többi vendég is így tesz, aztán tapsban törnek ki. Suze próbál lefegyverzően mosolyogni a tapsolva felé forduló emberekre. – Szörnyen érzem magam! – mormogja kétségbeesetten a mosolyán át. – Mi lesz Elinorral? – Ő döntött így – suttogom vissza. – Nem tehetünk semmit. Anyósomra gondolok, aki merev vállakkal suhan az éjszakában. Senki nem koccint rá, senki nem mosolyog rá, még csak futó gondolatot sem pazarolnak rá. És hirtelen néma ígéretet teszek magamnak. Luke egy nap tudni fogja. Tudni bizony! – Halljuk a „New York, New York”-ot! – kiáltja oda valaki Luke-nak, mire a termen végigfut a nevetés. – Kizárt! – villant mosolyt Luke, és visszaadja a mikrofont az énekesnek, aki azonnal új dalhoz számol a zenekarnak. – Suze, drágám – ér oda hozzánk Tarquin zavart arccal. – Luke mi az ördögről... – Csak megköszönte, hogy jó barátai vagyunk – felel a felesége vidáman. – Tudod, hogy van ez. – Á! – Tarquin homloka kisimul. – Nagyon rendes fickó! – Hirtelen fölfedezem, hogy egy ősrégi névkitűző kandikál ki a zakójából. Az áll rajta, hogy „W. F. S. Cleath Stuart”. Aki az apja. – Tarkie – fordulok felé. – Egy szösz. – Visszatolom a kitűzőt a zakó alá, és Suzera kacsintok, aki csak bánatos mosollyal csóválja a fejét. Luke-ot figyeljük, ahogy lassan átsétálva a termen mond valamit, vagy biccent az embereknek. Amikor Matt-tel beszél a Brandon C-tól, észreveszem, hogy Minnie Matt koktélos pohara felé nyúl, és az ajkához teszi. Matt észe sem vette. – Minnie! – Előrecsörtetek, és elkapom a poharat. – Nem! Te nem iszol koktélt! Luke, láttad, mit csinált?

Nem is olyan rég Luke még a plafonon lett volna ezért. Most csak felkapja a lányát, és viccelődve összevonja a szemöldökét. – Ugyan már, Minnie! Hát nem tudod a szabályt? Nincs szerencsejáték és ivás! Érted? És nincs vásárlás a neten! Addig nem, amíg nem vagy legalább... három. – Boldog Apa! – Minnie csillogó koktélernyővel böködi. – Most menj a Nagyihoz kicsit! – leteszi, és Anyu felé terelgeti. – Egy kicsit beszélnem kell Anyával. – A táncparkettre vezet, kicsit meglepődve követem. Miről akar beszélni? Biztosan nem a Valentino ruháról. Nem lehet. Megmondtam, hogy ajándék volt Anyutól! – Várni akartam ezzel – kezdi, amikor csendes zugba érünk a Szentivánéji álom tisztásán. – De miért ne most? – Rendben – bólintok kicsit szorongva. – Bár lehet, hogy már tudod – forgatja a szemeit bánatosan. – Mármint azt már biztosan tudod, hogy Sage Seymour az ügyfelem. – Nekünk, partiszervezőknek mindenről tudnunk kell – mosolygok édesen. – Még azokról a titkokról is, amiket a férjünk megpróbál elhallgatni előlünk. – És beszéltél is vele. – Tulajdonképpen sokszor – közömbösen hátratolom a hajam. – Jól elvoltunk. Azt mondta, egyszer megihatnánk valamit. Suze majdnem belehalt, amikor ezt elmeséltem neki. Azt kérdezte, jöhetne-e ő is, mint az asszisztensem. – Szóval... tudsz mindent? – firtatja Luke. Az biztos, hogy ki akar lyukadni valamire, de nem tudom, mire. – Izé... – Nem tudsz mindent! – Az arcomat vizsgálva próbálja kitalálni. – Talán mégis! – vágok vissza. Francba! Miért nem tudok én mindent? – Az ingatlanügynökök most hagytak üzenetet Bonnie-nál. – Úgy látszik, teljesen más taktikát választ. – Találtak nekünk egy helyet. De persze minden attól függ... – Persze – bólintok bölcsen. – Persze. Minden attól függ. Sok... mindentől. Hozzá szeretném tenni, hogy káposztáktól és királyoktól. – Becky... – Luke furcsán néz rám. – Halványlila gőzöd sincs, miről beszélek, igaz? Ó, nem bírok tovább színlelni! – Nincs! – kiáltok dühösen. – Mondd el! – Lövésed sincs, mit akarok mondani – fonja keresztbe a karját, és nyilvánvalóan nagyon élvezi. – Valószínűleg baromi unalmas – vágok vissza. – Úgyhogy igenis tudom, csak elfelejtettem, mert olyan unalmas. – Akkor jó! – vállat von. – Felejtsd el! Nem is igazán fontos. Visszamenjünk? Istenem, az őrületbe kerget! – Mondd el! – meredek rá. – Most azonnal! Vagy nem kaphatod meg a particsomagot. Pedig igazán klassz particsomagok. – Oké – adja meg magát Luke. – Hát, hogy visszautaljak arra, amit már tudsz... – rám vigyorog. – Elkezdtem Sage Seymournak dolgozni.

Elönt a jókedv. A férjem egy filmsztárnak dolgozik. Ez olyan király! – És tetszik neki az ötlet, hogy valaki a filmszakmán kívülről, friss szemmel nézi az ügyeit... Igazából annyira tetszik neki... – Luke szünetet tart, a szája széle megremeg -... hogy arra kért, menjek és dolgozzam neki egy darabig LA-ben. A csapatával együtt kiépítenék néhány kapcsolatot, és talán, ha minden igazán jól megy, megnyitnám a Brandon Communications médiarészlegét. – Becky! – Az arcán rémület. – Jól vagy? Becky? Nem tudok megszólalni. LA? Hollywood? – És... és mind mennénk? – dadogom, amint visszatér a hangom. – Hát, ez volt az ötletem. Gary elviszi itt az ügyeket egy ideig, úgyhogy három hónapra gondoltam. De nyilvánvalóan a munkád fontos kérdés. – Aggódni látszik. – Tudom, hogy neked nagyon jól ment, tudom, hogy abban reménykedtél, hogy az igazgatótanácsba... A munkám. Basszus! Még nem is tud a munkámról. – Tudod mit, Luke? – szólalok meg a tőlem telhető legőszintébben. – Társak vagyunk. Egy csapat. És ha a karrieremnek kissé háttérbe kell szorulnia... ám legyen. Erről szól a házasság. Ráadásul LA-ben is vannak üzletek, nem igaz? Nekem pedig van zöldkártyám, igaz? – Hát... remek! – Rám emeli a poharát. – Úgy látszik, van egy tervünk! Komolyan gondolja? Csak így egyszerűen? – Szóval... Hollywoodban leszünk – mondom, csak hogy biztos legyek – három hónapig. – Aha. – Még sosem voltam Hollywoodban. – Tudom – vigyorog. – Klassz, nem? A szívem ugrál örömében. Hollywood! Én, Becky Brandon, született Bloomwood Hollywoodban! Luke mond még valami mást is. Mozog a szája, de én nem hallom. Az agyam túlontúl zsúfolt csábító képekkel. Én, amint napbarnítottan és fitten száguldok a görkorcsolyámon egy sétányon. Én egy nyitott tetejű autóban a Sunset Boulevardon. (Ki kell derítenem, hogy kell amerikai kocsit vezetni.) Én és Sage Seymour a kagylórózsaszín medencéjénél, valami menő belvárosi butikból származó bikiniben, Minnie pedig ennivalóan néz ki a napozóruhácskájában. Úgy hívnak majd, hogy „A lány az angol akcentussal”. Vagy talán „A lány, aki Sage Seymour legjobb barátnője”. Vagy talán... „A fehér napszemüveges lány”. (Igen, holnap veszek is egyet. Az lehetne a védjegyem.) És végig süt a nap! És koktélozhatunk a Rodeo Drive-on! És talán elmegyünk az Oscarra... talán találkozunk Johnny Depp-pel... talán statisztálhatok egy filmben... – Becky? – Luke hangja végre eléri a tudatomat. – Te mit gondolsz? Fülig ér a szám. – Mikor indulunk?

THE LOOK 601 Oxford Street London W1

Ms. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. április 11.

Kedves Rebecca! Köszönjük április 10-ei levelét. Sajnálom, hogy ajánlatunkat a visszahelyezéséről a Lookba (igazgatósági tagsággal és megemelt fizetéssel) nem fogadhatja Természetesen a család az első, és kérem, vegye biztosra, hogy az állás a rendelkezésére áll, ha és amennyiben visszatér Los Angelesből.

Utazásához a legjobbakat kívánom! Trevor Holden üzletvezető

Ui.: Megkérnéd az ügyfeleidet, hogy NE hozzák többé vissza a ruhákat? Kétségbe vagyunk esve!

SUE DADUS RT. Ahol a család az első... Tanácsadás – Workshopok – Média – Tanácsok szülőknek – Előadások

Ms. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. április 12.

Kedves Rebecca! Köszönjük április 10-ei levelét. Sajnálom, hogy kaliforniai útja miatt egyáltalán nem tud részt venni Pénzköltésfüggőség Programunkon. Megértem, mennyire csalódott és „összetört” emiatt. Ha ez vigasztalja, biztosra veszem, hogy Los Angelesben is találhat hasonló csoportokat, és talán ott is részt vehet terápián.

A legjobbakat kívánva: Julia Summerton felnőtt program igazgató

KÖZPONTI PÉNZÜGYI HIVATAL 5. emelet 180 Whitehall Place London SW1

Ms. Rebecca Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey 2006. április 13.

Kedves Rebecca! Köszönöm április 10-ei levelét, és a legjobbakat kívánom közelgő kaliforniai útjához. Sajnos, szinte biztos vagyok benne, hogy a British Journal of Monatary Economicsnál nincs keret egy „los angelesi tudósító” posztra, ahogyan javasolta. A szerkesztő sem „tervezi, hogy új, érdekes területek felé nyisson, mint a film és a pletyka”. Ugyanakkor, ha bármilyen hasonló jellegű lehetőség felmerülne, biztosan értesítem! A legjobbakat és bon voyage!

Tisztelettel: Edwin Tredwell politikai elemzési igazgató

MIKULÁS KUCKÓJA Karácsonyi kívánság (Dobd a Kívánságkútba, hogy a Mikulás teljesítse a kívánságod!!!)

Kedves Mikulás! Itt újra Becky. Remélem, jól vagy! Szeretnék egy akvamarin Zac Posen topot, csigásat, 10-es méretben. Azokat a Mami cipőket is, amiket Suze-zal láttam. Nem a tömör sarkút, a másikat. Egy testvért Minnie-nek. És mindenekelőtt, Mikulás, azt kívánom, hogy Luke legyen 100 százalékosan boldog, nyugodt, és felejtse el ezt az egész szarságot. *** Csak egyszer!

Kösz, szeretettel: Becky *** bocsi

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hatalmas köszönet a szerkesztőmnek, Linda Evansnek, valamint Kate Samanónak, Polly Andrewsnak, Laura Sherlocknak, Gavin Hilzbrichnek és a fantasztikus Transworld csapat többi tagjának, akik túl sokan vannak, hogy felsoroljam őket, de valamennyiüket nagyra értékelem. Rengeteg csodálatos ember támogatott, különösen Araminta Whitley, Harry Man, Peta Nightingale, Nicki Kennedy, Sam Edenborough, Valerie Hoskins, Rebecca Watson, a családom és a Tanács. Hálás köszönetem mindenkinek, nélkületek nem tudtam volna végigcsinálni! A ‘Nicole Taylor’ név egy a The Children’s Trust javára rendezett aukció eredményeként szerepel ebben a könyvben, amit örömmel támogattam. A The Children’s Trust speciális kezelést nyújt súlyosan fogyatékos gyermekeknek; inspiráló kezdeményezés. Szeretném Nicole-nak megköszönni nagylelkű felajánlását! És végül szeretnék köszönetét mondani minden olvasómnak, akik hűségesen támogatták Becky-t és engem az elmúlt évek során. Nagy helló mindenkinek a Facebook oldalamon!

Sophie Kinsella írónő és volt pénzügyi újságíró. Ő a kitalálója a nemzetközi bestsellernek számító, rendkívül népszerű Boltkóros regényeknek, valamint a Tudsz titkot tartani?, a Kétbalkezes istennő, az Emlékszel rám? és Twenties Girl című sikerkönyveknek. Londonban él férjével és gyermekeivel.

*

Financial Times (a ford.) Ez a lehetőség elsősorban csoportos vásárlás esetén működhet.

**