Sir Richard Kenworthy titkai.pdf

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Julia Quinn: The Secrets of Sir Richard Kenworthy Avon Books, An imprint of HarperCollins Publishers, New York, 2015 Fordította: Tóth Gizella A könyvet tervezte: Malum Stúdió Copyright © 2015 by Julie Cotler Pottinger Hungarian translation © Tóth Gizella, 2015 Borítóterv © Szabó Vince | Malum Stúdió, 2015 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015 Elektronikus kiadás v.1.0. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978-963-406-149-6 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Tillie-nek, szívbéli testvéremnek És Paulnak is, bár még mindig úgy vélem, meg kellett volna próbálnod, hogy Jedi lovag legyél.

1. fejezet

London Pleinsworth-ház 1825 tavasza Hogy a könyvet idézze, amelyet a húga vagy tucatszor elolvasott, általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.{1} Sir Richard Kenworthy nem volt vagyonos, de legényember volt. Ami a feleséget illeti… Nos, az némileg bonyolult ügy. A „kell” nem jó szó. Ugyan kinek kell egy feleség? Talán egy szerelmes férfinak, vélte, de ő nem szerelmes, soha nem volt az, és nem is hitte, hogy a közeljövőben beleszeretne valakibe. Nem mintha alapvetően ellenére lett volna a gondolat. Egyszerűen csak nem volt rá ideje. Másrészről viszont egy feleség… Feszengve megmoccant a széken, s a kezében tartott meghívóra pillantott. Szeretettel látjuk a 19. alkalommal megrendezésre kerülő, szokásos évi Smythe-Smith zeneesten, amelyen a két hegedűst, egy csellóst és egy

6/404

zongoristát felvonultató, kiváló kvartett lép fel. Valahogy rossz érzése volt ezzel kapcsolatban. – Még egyszer köszönöm, hogy elkísértél – szólalt meg mellette Winston Bevelstoke. Richard kételkedő arccal pillantott a barátjára. – Nyugtalanít, hogy ennyiszer megköszönöd – jegyezte meg. – Híres vagyok a kifogástalan modoromról – vont vállat Winston. Gyakran vonogatta a vállát. Ami azt illeti, Richard vele kapcsolatos emlékeinek legtöbbjében szerepelt valamiféle mit-is-mondhatnék vállmozdulat. Nem igazán számít, ha véletlenül megfeledkezem a latin vizsgáról. Második fiú vagyok. Vállvonás. A csónak már felborult, mire a partra értem. Vállvonás. A legjobb megoldás, ha a húgomra kenem, mint ahogy máskor is szoktam. Vállvonás. (És ördögi mosoly is.) Valaha Richard is olyan komolytalan volt, mint Winston. Igazság szerint nagyon szeretett volna ismét komolytalan lenni. De, ahogy korábban megjegyezte, nem volt rá ideje. Két hete volt. Talán három. A legjobb esetben is legfeljebb négy. – Ismered bármelyiküket is közülük? – kérdezte Winstont. – Kik közül? – A zenészek közül – emelte meg kissé a műsorfüzetet. Winston a torkát köszörülte, s bűntudatosan fordította el a tekintetét. – Nem merném őket zenészeknek nevezni… Richard a Pleinsworth-ház báltermében felállított emelvény felé pillantott. – Ismered őket? – kérdezte újra. – Bemutattak már nekik?

7/404

Szép és jó, hogy Winston szokás szerint rébuszokban beszél, de Richard okkal jött el erre a zeneestre. – A sohasem lányoknak? – Winston vállat vont. – A legtöbbjüknek igen. Lássuk csak, kik játszanak idén? – Lenézett a saját műsorfüzetére. – A zongoránál Lady Sarah Prentice. Ez különös, hiszen ő már asszony. Az ördögbe! – Általában csak a hajadon hölgyek szoktak részt venni – magyarázta Winston. – Minden évben fellépnek, s csak akkor kapnak felmentést a zenélés alól, ha férjhez mentek. Ezt Richard is tudta. Éppen ez volt az elsődleges oka, hogy elfogadta a meghívást. Nem mintha bárki is csodálkozott volna a jelenlétén. Amikor egy huszonhét éves, nőtlen fiatalember három év kihagyás után ismét felbukkan Londonban… Nem kell lányos anyának lenni ahhoz, hogy az ember tudja, ez mit jelent. Csak arra nem számított, hogy ilyen sietős lesz. Homlokát ráncolva nézett a zongorára. Jóféle darabnak tűnt. Drágának. Határozottan csinosabbnak, mint a Maycliffe-kastélybéli. – Ki van még itt? – mormolta Winston az elegáns betűkkel nyomtatott neveket nézve. – Az első hegedűnél Miss Daisy SmytheSmith. Találkoztam már vele. Szörnyű nőszemély. Az ördögbe! Másodszor is. – Mi a baj vele? – kérdezte Richard. – Semmi humorérzéke. Ami még nem lenne baj, hiszen a többiek sem azok a nevetős fajták. Csak éppen ő olyan… kirívó. – Hogyan lehet valaki feltűnő, ha a humorérzék hiányáról beszélünk? – Fogalmam sincs – ismerte be Winston. – De akkor is az.

8/404

Egyébként nagyon csinos. Szőke, csupa fürt meg ilyesmi – mondta, s mutatta is, hogyan göndörödnek a fürtök a lány füle mellett, s Richard eltűnődött, miként lehetséges, hogy barátja kézmozdulata egyértelműen nem barnát mutatott. – A második hegedűnél Lady Harriet Pleinsworth – folytatta Winston. – Nem hiszem, hogy bemutattak neki. Biztosan Lady Sarah húga. Csak nemrég fejezte be az iskoláit, ha nem csal az emlékezetem. Nem lehet több tizenhatnál. Harmadszor is, az ördögbe! Talán most kellene elmennie, gondolta Richard. – És a csellónál… – húzta végig az ujját Winston a műsorfüzet lapjain, míg megtalálta a megfelelő helyet. – Miss Iris Smythe-Smith. – És vele mi a baj? – kérdezte Richard, mert valószínűtlennek tűnt, hogy semmi gond ne legyen a lánnyal. Winston vállat vont. – Amennyire tudom, semmi. Ami nyilván azt jelenti, hogy jódlizik a szabadidejében. Amikor éppen nem állatokat töm ki. Krokodilokat. Richard igazán szerencsés fickó! – Nagyon halvány. – Az is hiba? – nézett rá Richard. – Természetesen nem. Csak… – Winston elhallgatott, a szemöldökét összevonta, ahogy koncentrált. – Nos, hogy őszinte legyek, ez minden, amire vele kapcsolatban emlékszem. Richard lassan bólintott, a tekintete megállapodott a tartójának támasztott csellón. Az is drágának tűnt, nem mintha Richard bármit is tudott volna a csellókészítésről.

9/404

– Mi ez a kíváncsiskodás? – kérdezte Winston. – Tudom, hogy égsz a vágytól, hogy megnősülj, de biztos vagyok benne, hogy jobbat is találsz, mint a Smythe-Smith lányok. Két héttel azelőtt ez talán igaz is volt. – Különben is, neked olyasvalaki kell, akinek gazdag hozománya van, nem? – Mindannyiunknak olyan lány kell, akinek gazdag hozománya van – mondta Richard sötéten. – Ez igaz – ismerte be Winston, aki ugyan grófi sarj volt, de csak második fiú. Nem számíthatott semmi jelentős örökségre, hiszen volt egy ereje teljében levő bátyja, s annak két fia. – A Pleinsworth csitrinek valószínűleg van tízezre, de mint mondtam, ő még elég fiatal. Richard elfintorodott. Még neki is megvoltak a maga korlátai. – A virágszálak… – Virágszálak? – vágott a szavába Richard. – Iris és Daisy – magyarázta Winston. – A nővéreik Rose, Marigold és… Nem is emlékszem. Tulip? Bluebell? Remélhetőleg nem Chrysanthemumnak{2} hívják szegény teremtést. – A húgomat Fleurnek{3} hívják. – Richard úgy érezte, ezt meg kell említenie. – És milyen kedves lány! – vágta rá Winston, bár még sohasem találkozott vele. – Azt kezdted el mondani… – noszogatta Richard. – Mit is? Ja, igen. A virágszálak hozománya. Nem tudom, mennyi lehet, de nem túl nagy. Úgy rémlik, öt lány van a családban. – Winston félmosolyra húzta a száját, miközben mérlegelt. – Talán több is. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy kicsi a hozományuk, gondolta Richard reménykedve. Keveset tudott a Smythe-Smith család eme

10/404

ágáról – ami azt illeti, bármely ágáról –, csak annyit hallott, hogy minden évben egyszer összejönnek, kiválasztanak négy zenészt, és zeneestet rendeznek, amelyre Richard barátai többnyire vonakodtak elmenni. – Tessék, vedd el ezeket! – szólalt meg hirtelen mellette Winston, és két vattapamacsot nyújtott felé. – Később még megköszönöd. Richard úgy bámult rá, mintha megőrült volna. – A füledbe – pontosított Winston. – Bízz bennem! – Bízzak benned – visszhangozta Richard. – A te szádból hallva ezt, kiráz a hideg. – Ebben a dologban – mondta Winston, miközben betömte a saját fülét – egyáltalán nem túlzok. Richard lopva körülpillantott a teremben. Winston meg sem próbálta leplezni, mit csinál; biztosan súlyos udvariatlanságnak számít, ha egy zeneesten betömi valaki a fülét. De úgy tűnt, csak kevesen veszik észre, mi történik, s az a néhány is irigykedőn, s nem elítélőn nézett. Richard vállat vont, és követte barátja példáját. – Jó, hogy itt vagy – mondta Winston egészen közel hajolva, hogy Richard a vattán át is hallja a szavait. – Nem vagyok benne biztos, hogy elviseltem volna erősítés nélkül. – Erősítés? – Ostromlott agglegények fájdalmas társasága – gúnyolódott Winston. Ostromlott agglegények fájdalmas társasága? Richard a szemét forgatta. – Isten óvjon, hogy ittasan próbálj meg értelmes mondatokban beszélni. – Ó, hamarosan abban az élvezetben is részed lehet – vágott vissza

11/404

Winston, és mutatóujját a felső zsebébe dugva szétnyitotta a kabátját annyira, hogy látható legyen a kicsiny fémflaska. Richard szeme tágra nyílt. Nem volt álszent, de még ő sem vetemedett arra, hogy egy tizenéves lányok által adott zeneesten nyíltan igyon. Aztán megkezdődött a koncert. Egy perc múlva Richard azon kapta magát, hogy a vattát igazgatja a fülében. Az első tétel végére egy ér fájdalmasan rángatózni kezdett a halántékán. De csak akkor tudatosodott benne a helyzet súlyossága, amikor a zenedarab elért a hosszú hegedűszólóhoz. – A flaskát! – nyögte elfúló hangon. Javára legyen mondva, Winstonnak arcizma sem rándult, s ajkát sem húzta gúnyos mosolyra. Richard nagyot kortyolt a forralt bornak bizonyuló italból, de az alig tompított valamit a fájdalmon. – Távozhatnánk a szünetben? – súgta oda Winstonnak. – Nem lesz szünet. Richard elszörnyedve nézett bele a műsorfüzetbe. Nem volt zenész, de a Smythe-Smith lányoknak tudniuk kell, mit tesznek… tudniuk kell, hogy ez az úgynevezett koncert… Támadás az emberi méltóság ellen. A műsorfüzet szerint az erre az alkalomra készült emelvényen játszó négy lány Wolfgang Amadeus Mozart egyik zongoraversenyét adta elő. De Richard elképzelése szerint egy zongoraverseny feltételezi magát a zongorajátékot. A remek hangszer mögött ülő hölgy azonban legfeljebb ha a kívánt hangok felét ütötte le a billentyűkön. Richard nem látta az illető hölgy arcát, de abból, ahogy a zongora fölé hajolt, egy erősen összpontosító művész hatását keltette.

12/404

Erősen összpontosító, ám roppant szerény képességekkel bíró művészét. – Az ott a humorérzék nélküli – intett fejével Winston az egyik hegedűs felé. Aha, Miss Daisy. A szőkén göndörödő fürtökkel. Lerítt róla, hogy a négy lány közül ő az, aki nagy művésznek tartja magát. Teste úgy hajolt előre és hátra, mint a legvirtuózabb előadóé, ahogy vonója a húrokon táncolt. A mozgása szinte hipnotizáló volt, és Richard úgy vélte, egy süket ember biztosan úgy jellemezné a lányt, hogy nagy zenei tehetség. Pedig inkább csak a zajkeltésben jeleskedett. Ami a másik hegedűst illeti… Richard eltűnődött, hogy vajon ő az egyetlen a teremben, aki úgy látja, hogy a lány nem ismeri a kottát. Jóformán oda sem pillantott a kottaállványra, s a koncert kezdete óta egyetlen egyszer sem lapozott. Egész idő alatt az ajkát harapdálta, és dühös pillantásokat vetett Miss Daisy felé, megpróbálva felvenni a versenyt a mozdulataival. Már csak a csellista volt hátra. Richard tekintete megállapodott a lányon, aki szorgosan húzogatta vonóját a hangszer hosszú húrjain. Hihetetlenül nehéz volt meghallani a játékát a két hegedűs őrületes hangzavarában, de hébe-hóba egy-egy mély, gyászos hangnak sikerült kiszabadulnia a kakofónia őrületéből, s Richard nem tehetett róla, de az jutott eszébe… Egész jól játszik. Egészen elbűvölte a lány, ahogy apró termetével megpróbált elbújni a nagy hangszer mögött. Ő legalább tudta, milyen szörnyű ez a kvartett. Szenvedése látható, szinte már tapintható volt. Valahányszor szünethez ért a partitúrában, úgy tűnt, még inkább magába roskad,

13/404

mintha össze tudna görnyedni annyira, hogy egyszer csak egy pukkanással semmivé váljon. Ő volt Iris Smythe-Smith kisasszony, az egyik virágszál. A sors érthetetlen fintorának tűnt, hogy rokona a boldog tudatlanságban leledző Daisynek, aki még mindig a hegedűjét gyilkolta. Iris. Különös név egy ilyen jelentéktelen leánynak. Richard mindig úgy gondolt az íriszre, mint a virágok legpompásabbikára, csupa bársonyos lila és kék csodára. De ez a lány annyira halvány volt, hogy szinte színtelennek tűnt. A haja annyira fakó, hogy nem is illett rá a szőke kifejezés, s a vöröses árnyalat is túl kevés volt benne ahhoz, hogy vörösesszőkének nevezze. Richard a terem közepéről nem látta a szemét, de a haj- és bőrszín alapján az is csak világos lehetett. Az a fajta lány volt, akit a férfiember észre sem vesz. Richard mégsem tudta levenni róla a tekintetét. Végül is ez egy koncert, mondta magának. Hová máshová nézhetne? Különben is, valahogy megnyugtatóan hatott rá, hogy a tekintetét az egyetlen, mozdulatlan ponton tartotta. A zene oly fülsértően hamis volt, hogy megszédült, valahányszor félrenézett. Richard majdnem felkuncogott. A csillogó halványszőke hajú Iris Smythe-Smith kisasszony, a termeténél jóval nagyobb csellójával lett a megmentője. Sir Richard Kenworthy nem hitt az előjelekben, de ezt most jó ómennek vette.

Miért bámulja az a férfi? A zeneest önmagában is elég kínszenvedés, és Iris ezt pontosan tudta, hiszen ez volt a harmadik alkalom, hogy ki kellett állnia

14/404

a dobogóra, és arra kényszerült, hogy bolondot csináljon magából a londoni előkelő társaság színe-java előtt. Mindig érdekes társaság gyűlt össze a Smythe-Smith zeneesteken. Először is, ott volt a család, bár el kell ismerni, ők is két külön csoportot alkottak: az egyik csoportban az anyák voltak, a másikban mindenki más. Az anyák üdvözült mosollyal figyelték a színpadot, abban a szent meggyőződésben, hogy a lányaik zenei tehetségének ily módon nyilvánosság elé tárása minden hasonló korú ifjú hölgy irigységét kiváltja. – Milyen ügyes! – trillázta Iris édesanyja évről évre. – Milyen felkészült! Milyen vak, gondolta Iris. Milyen süket! Ami a Smythe-Smith család többi tagját illeti – a férfiakat és a hölgyeket, akik már letudták a kötelességüket, és lerótták áldozatukat a zenei képtelenség oltárán –, a fogukat csikorgatták, s minden tőlük telhetőt megtettek, hogy minél több sort megtöltsenek, így próbálván kisebbíteni a megaláztatás nagyságát. A család szerencsére csodálatosan termékeny volt, és Iris remélte, hogy eljön az a nap, amikor oly mértékben gyarapszik, hogy megtilthatják az anyáknak, hogy külső vendéget hívjanak az eseményre. Iris szinte hallani vélte a saját hangját: Egyszerűen nincs elég hely. Sajnos azt is hallani vélte, ahogy az anyja megkéri az apja titkárát, hogy béreljen ki egy koncerttermet. A többi vendégről elmondható volt, hogy csak ritkán akadt olyan, aki minden évben megjelent a zeneesten. Iris gyanította, hogy néhányan csupán szívességből jönnek. Néhányan biztosan azért, hogy rajtuk köszörüljék a nyelvüket. S mindig akadtak gyanútlan ártatlanok, akik nyilván valami barlangban éltek. Vagy a tenger fenekén.

15/404

Esetleg egy másik bolygón. Iris el sem tudta képzelni, hogyan lehetséges, hogy sohasem hallottak a Smythe-Smith zeneestekről, pontosabban fogalmazva, hogyhogy soha senki nem figyelmeztette őket. Akárhogy is, minden évben látott néhány új, boldogtalan arcot. Mint az a férfi is az ötödik sorban. De miért bámul így rá? Iris meglehetősen biztos volt benne, hogy még sohasem látta. A férfinak sötét haja volt, az a fajta, amelyik begöndörödik, ha odakint túl nyirkos az idő. Finoman metszett arcvonásai előkelőséget sugalltak, ami kellemes látvány volt. Mindent összevetve jóképű férfi, döntötte el Iris, bár nem lehengerlően jóképű. Valószínűleg nincs rangja. Iris édesanyja gondosan ügyelt rá, hogy lányai megfelelő társasági nevelést kapjanak. Nehéz volt elképzelni, hogy létezik olyan harminc alatti, nőtlen nemesember, akit Iris és testvérei látásból ne ismernének fel. Talán egy baronet. Vagy földbirtokos úriember. Az biztos, hogy jó kapcsolatai vannak, mert Iris a férfi társában felismerte Rudland gróf kisebbik fiát. Már bemutatták őket egymásnak, ami persze nem jelentett többet, minthogy a tiszteletreméltó Mr. Bevelstoke felkérheti őt táncolni, ha hajlandósága lenne rá. De nem volt. Iris nem sértődött meg miatta, vagy legalábbis nem nagyon. Bármilyen estélyről legyen is szó, a táncrendje sohasem telt be. Ritkán esett meg, hogy a táncok felénél többre felkérték volna, ő pedig szerette megfigyelni az embereket, a báli forgatagot. Gyakran eltűnődött rajta, hogy a társaság csillagai észreveszik-e egyáltalán, mi történik körülöttük. Ha valaki mindig a közmondásos vihar közepén van, el tudja-e különíteni az eső korbácsolását, érzi-e a metsző szelet?

16/404

Talán nem is írisz ő, hanem szerényen meghúzódó ibolya, akit senki sem vesz észre a ragyogó virágszálak árnyékában. De nincs abban semmi szégyen, különösen akkor nincs, ha élvezi ezt a szerepet. Különben is, néhány… – Iris! – sziszegte valaki. A kuzinja, Sarah volt az a zongora mellől. Sürgetve nézett rá. Ó, a mindenit, lekéste a belépőjét! – Elnézést – motyogta az orra alatt, bár valószínűleg senki sem hallotta. Még sohasem késte le a belépőjét. Nem érdekelte, hogy a többiek olyan szörnyen játszottak, hogy úgysem számított, mikor lép be. A pontosság nála elvi kérdés volt. Legalább egyvalakinek meg kell próbálnia rendesen játszani. A következő percekben minden figyelmét a csellójára összpontosította, megpróbálva kirekeszteni a tudatából Daisyt, aki játék közben fel-alá járkált a színpadon. Amikor azonban újabb hosszabb szünet következett a csellószólamban, Iris nem tudta megállni, hogy fel ne nézzen. A férfi még mindig őt bámulta. Talán van valami a ruháján? Vagy a hajával? Iris önkéntelenül is felnyúlt, és végigsimított a frizuráján, félig-meddig arra számítva, hogy a fürtök közé tapadt gallyacskát talál. De semmi. Most már komolyan dühös volt. A férfi össze akarja zavarni. Csak ez lehet a magyarázat. Micsoda faragatlan tuskó! Egy idióta! Tényleg azt hiszi, hogy jobban fel tudja bosszantani, mint a saját húga? Legalább egy harmonikázó Minótaurosz kellene ahhoz, hogy felülmúlja Daisyt egy pokolian bosszantó skálán. – Iris! – sziszegett rá ismét Sarah.

17/404

– Grr! – morogta Iris. Már megint lekéste a belépőjét. De különben is, milyen jogon panaszkodik éppen Sarah, aki a második tételben két teljes oldalt kihagyott? Iris megkereste hol tartanak, és belépett, miközben megkönnyebbülten látta, hogy a koncert végéhez közelednek. Csak annyit kell tennie, hogy eljátssza az utolsó hangokat, udvariasan meghajol, és megpróbálja végigmosolyogni az erőltetett tetszésnyilvánítást. Utána fejfájásra hivatkozva hazamehet, magára zárhatja a szobája ajtaját, és elővehet egy könyvet, tudomást sem véve Daisyről, úgy téve, mintha jövőre nem kellene ugyanezt még egyszer végigcsinálnia. Kivéve persze, ha férjhez megy. Ez volt az egyetlen menekülési lehetőség. Minden hajadon SmytheSmith kisasszonynak játszania kellett a kvartettben, miután kiválasztották számára a hangszerét, és mindaddig a kvartett tagja maradt, amíg az apja oldalán az oltár elé nem vonult leendő férjéhez. Csak egyetlen kuzinja volt, akinek sikerült férjhez mennie, mielőtt színpadra kényszerült volna. A szerencse és a ravaszság látványos egybeesése. Frederica Smythe-Smith, akit immár Frederica Plumnak hívnak, hegedülni tanult, akárcsak a nővére, Eleanor. De Eleanor „nem kelt el”, ahogy az anyja mondta. Valójában Eleanor hét évig játszott a kvartettben, ami rekordnak számított, mielőtt fülig beleszeretett egy nyájas segédlelkészbe, bámulatos módon viszontszerette őt. Iris meglehetősen kedvelte Eleanort, még akkor is, ha unokatestvére tehetséges zenésznek tartotta magát. (Pedig nem volt az.) Ami Fredericát illeti… Eleanor megkésett sikere a házasságpiacon azt jelentette, hogy a hegedűsi szék nem volt üres, amikor a fiatalabb lányt bevezették a társaságba, Frederica pedig gondoskodott róla, hogy a lehető leggyorsabban férjet találjon magának…

18/404

Története egyfajta legendává vált. Iris számára legalábbis. Frederica most India déli részén élt, ami Iris szerint valamilyen módon összefüggött a zenekartól való menekülésével. Évekig senki sem látta őt a családból, bár hébe-hóba eljutott Londonba egy-egy levél, a hőségről, a fűszerekről vagy egy kósza elefántról szóló hírrel. Iris gyűlölte a hőséget, nem különösebben kedvelte a fűszeres ételeket, de ahogy unokatestvérei báltermében ült, és próbált úgy tenni, mintha nem ötven ember figyelné éppen, hogyan csinál bolondot magából, akaratlanul is arra gondolt, hogy India egész kellemes hely lehet. Az elefántokról semmiféle véleménye nem volt. Talán idén talál magának férjet. Igazság szerint az előző két szezonban nem tett különösebb erőfeszítéseket az ügyben. De olyan nehéz volt erőfeszítéseket tenni, amikor annyira – és ezt kár is lett volna tagadnia – észrevehetetlen volt. Kivéve persze – Iris gyorsan felpillantott, majd rögtön le is sütötte a tekintetét – azt az idegen férfit az ötödik sorban. Miért bámulja folyton őt? Ennek semmi értelme. Márpedig Iris gyűlölte az értelmetlen dolgokat… Még sokkal jobban, mint azt, hogy bolondot csinál magából.

2. fejezet

Richard tisztán látta, hogy Iris Smythe-Smith kisasszony szökni készül, amint a koncert véget ér. A lány nem mutatta ki egyértelműen ezt a szándékát, de Richard óráknak tűnő idő óta figyelte; az estnek ezen pontján gyakorlatilag szakértőnek tekinthette magát a kelletlen csellista arckifejezéseiből és viselkedéséből. Gyorsan kell cselekednie. – Mutass be! – szólt oda Winstonnak, és diszkréten a lány felé intett a fejével. – Komolyan gondolod? Richard kurtán biccentett. Winston vállat vont, láthatóan csodálkozva barátja hirtelen támadt érdeklődésén a színtelen Iris Smythe-Smith kisasszony iránt. De ha kíváncsi volt is, semmi további jelét nem mutatta. Helyette a szokásos könnyed módon átvágott a tömegen. Bár a lány látszólag esetlenül álldogált az ajtónál, a tekintete éber volt, figyelemmel kísérte a jelenlevőket és a terem eseményeit. A szökését tervezi. Richard ebben biztos volt. De a tervét meghiúsították. Mielőtt megtehette volna az első lépést, Winston megállt előtte. – Smythe-Smith kisasszony – szólította meg vidám, kedves hangon. – Micsoda öröm, hogy ismét láthatom!

20/404

Iris pukedlijén látszott, hogy gyanakszik. Nyilván nem olyan mély az ismeretségük Winstonnal, ami ezt a meleg üdvözlést indokolta volna. – Mr. Bevelstoke – motyogta a lány. – Bemutathatom a barátomat, Sir Richard Kenworthyt? Richard meghajolt. – Örülök, hogy megismerhetem. – Részemről az öröm. A lány szeme éppen olyan világos volt, ahogy képzelte, bár, mivel csak gyertyafényben láthatta az arcát, nem tudta megállapítani a pontos árnyalatot. Talán szürke, vagy kék, s a szempillája is olyan szőke, hogy akár láthatatlannak is tűnhettek volna, ha nem olyan döbbenetesen hosszúak. – A nővérem megkért, hogy adjam át, mennyire sajnálja, hogy nem jöhetett el – mondta Winston. – Igen, ő általában itt szokott lenni – felelte Smythe-Smith kisasszony halvány mosollyal. – Igazán kedves tőle! – Ó, nem hiszem, hogy a kedvességnek bármi köze lenne hozzá – mondta Winston barátságosan. Smythe-Smith kisasszony felhúzta halvány szemöldökét, és a tekintetét Winstonra szegezte. – Én inkább azt hiszem, csakis a kedvességnek lehet köze hozzá. Richard hajlamos volt egyetérteni vele. El sem tudta képzelni, mi más okból viselt volna el Winston nővére egynél több ilyen előadást. És meglehetősen csodálta Smythe-Smith kisasszony éleslátását ez ügyben. – Engem küldött maga helyett – folytatta Winston. – Azt mondta, szó sem lehet róla, hogy a családunkból senki se legyen itt idén. –

21/404

Richardra pillantott. – Nagyon határozott volt. – Kérem, adja át neki hálás köszönetemet – mondta Smythe-Smith kisasszony. – Most pedig, ha megbocsátanak… – Megenged egy kérdést? – vágott a szavába Richard. A lány már fordult volna az ajtó felé, de most megdermedt. Meglepve nézett Richardra. Akárcsak Winston. – Természetesen – mormolta, s tekintete csak egy hajszállal volt kevésbé fagyos, mint a hangja. A lány jól nevelt ifjú hölgy volt, a férfi baronet. Mindketten tudták, hogy nem válaszolhatott másként. – Milyen régen csellózik? – bökte ki Richard. Ez volt az első kérdés, ami az eszébe jutott, de csak miután kimondta, döbbent rá, milyen durván hangzott. A lány is tisztában van vele, hogy a négyes szörnyen játszott, és azt is nyilván tudja, hogy a férfi is annak tartotta a játékukat. Ezek után faragatlanság volt azt kérdezni, mióta játszik. De Richardra nagy nyomás nehezedett. Nem hagyhatta, hogy a lány távozzon. Úgy semmiképp, hogy legalább néhány szót ne váltott volna vele. – É-én… – dadogta a lány, és Richard megremegett. Nem akarta… Ó, a kénköves pokolba! – Csodálatos előadás volt – mondta Winston, és úgy nézett a barátjára, mintha fel akarná rúgni. – Csak azért kérdeztem – sietett Richard kiköszörülni a csorbát –, mert valahogy úgy tűnt, mintha ön gyakorlottabb lett volna a kuzinjainál. A lány erre pislogni kezdett. Az ördögbe is, most meg megsértette az unokatestvéreit, de inkább őket, mint a lányt. – A terem önhöz közelebb eső oldalán ültem – igyekezett menteni a menthetőt –, és alkalmanként kihallottam a csellójátékot a többi hangszer közül.

22/404

– Értem – mondta a lány lassan, talán kicsit óvatosan is. Nem tudta, hová tegye a férfi érdeklődését, ez tisztán látható volt. – Ön nagyon tehetséges – bókolt a férfi. Winston hitetlenkedve nézett rá. Richard nagyon is el tudta képzelni, miért. Nem volt könnyű kivenni a cselló hangjait abban a zenének nem nevezhető ricsajban, és egy képzetlen fül számára Iris játéka nyilván ugyanolyan szörnyűnek hallatszott, mint a többieké. Richard dicsérete így a legdurvább fajta hamis hízelgésnek tűnhetett. Kivéve, hogy Smythe-Smith kisasszony maga is tudta, hogy jobb zenész, mint az unokatestvérei. Látta a tekintetén, ahogy Richard kijelentésére reagált. – Mindannyian egészen fiatal korunk óta tanulunk zenélni. – Természetesen – mondta Richard. Természetes, hogy így válaszolt. Csak nem fog sértően nyilatkozni a családjáról egy idegen előtt! Kínos csend ereszkedett a trióra, és Smythe-Smith kisasszony ismét udvariasan rájuk mosolygott, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kimenti magát. – A hegedűs a testvére? – kérdezte Richard, mielőtt a lány megszólalhatott volna. Winston kíváncsian nézett rá. – Az egyikük igen – felelte a lány. – A szőke. – A húga? – Igen, négy évvel fiatalabb nálam – mondta a lány, s a hangja élesebbé vált. – Ez az első szezonja, bár már tavaly is játszott a kvartettben. – Ha már itt tartunk – vetette közbe Winston, szerencsésen megmentve Richardot attól, hogy további, távozást gátló kérdéseket kelljen

23/404

rögtönöznie –, hogyan lehetséges, hogy Lady Sarah ült a zongoránál? Azt hittem, csak hajadon hölgyek játszhatnak a kvartettben. – Nem volt zongoristánk – felelte a lány. – Ha Sarah nem lép fel, elmaradt volna a zeneest. A nyilvánvaló kérdés ott lebegett a levegőben: És az olyan rossz lett volna? – Az összetörte volna az édesanyám szívét – mondta Smythe-Smith kisasszony, és lehetetlen volt megmondani, milyen érzelem vegyült a hangjába. – És a nénikéimét is. – Milyen kedves tőle, hogy a rendelkezésükre bocsátotta a tehetségét – mondta Richard. És akkor Smythe-Smith kisasszony száját egy egészen megdöbbentő mondat hagyta el. – Ennyivel tartozott nekünk – morogta. – Hogy mondta? – hökkent meg Richard. – Sehogy – vágta rá a lány és ragyogón rámosolygott. Ragyogón… és hamisan. – Nem – támadt fel Richard kíváncsisága. – Ragaszkodom hozzá, hogy megmagyarázza. Nem tehet ilyen kijelentést anélkül, hogy valamiféle magyarázatot fűzne hozzá. A lány balra pillantott. Talán csak meg akart győződni róla, hogy senki sincs a közelben a családtagok közül. Vagy talán próbálta nem forgatni a szemét. – Igazán semmiség. Tavaly nem játszott. Az előadás napján lépett vissza. – Elmaradt a zeneest? – kérdezte Winston, és homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni. – Nem, a húgai nevelőnője megmentette a helyzetet.

24/404

– Ó, igen – bólintott Winston. – Már emlékszem. Igazán szép volt tőle. Szerencse, hogy ismerte a darabot. – Az unokatestvére beteg volt? – kérdezte Richard. Smythe-Smith kisasszony szóra nyitotta a száját, de aztán az utolsó pillanatban meggondolta magát a mondanivalójával kapcsolatban. Richard ezt biztosra vette. – Igen – felelte egyszerűen. – Nagyon beteg volt. Most pedig, ha megbocsátanak, attól tartok, van még egy fontos elintéznivalóm. A lány pukedlizett, az urak meghajoltak, és Smythe-Smith kisasszony távozott. – Ez meg mi volt? – kérdezte nyomban Winston a barátját. – Mire gondolsz? – kérdezett vissza Richard tudatlanságot tettetve. – Gyakorlatilag az ajtó elé vetetted magad, hogy megakadályozd a távozását. Richard vállat vont. – Érdekesnek találtam a lányt. – Őt? – Winston az ajtó felé nézett, amelyen Smythe-Smith kisasszony épp az imént ment ki. – Miért? – Nem tudom – hazudta Richard. Winston a barátja felé fordult, aztán vissza az ajtó felé, majd újra Richardra nézett. – Meg kell mondanom, nem az a fajta nő, akit kedvelni szoktál. – Nem – helyeselt Richard, bár igazából nem voltak elvárásai, amelyek alapján előnyben részesített volna egy nőt. – Tényleg nem. Viszont még sohasem volt létkérdés számára, hogy feleséget találjon. Méghozzá nem kevesebb, mint két hét alatt.

25/404

Másnap Iris az anyjával és Daisyvel a szalonban ült, a látogatók elkerülhetetlen sorára várva. Muszáj otthon maradniuk, erősködött az anyja. Az emberek gratulálni akarnak az előadásukhoz. Asszonynővérei biztosan benéznek, gondolta Iris, és talán még néhány hölgy. Ugyanazok, akik merő szívjóságból minden évben eljönnek a koncertre is. A többiek elkerülik a Smythe-Smith család otthonát – mindegyik Smythe-Smith család otthonát –, mintha leprások lennének. Egyáltalán nem óhajtottak még udvarias társalgást is folytatni a fülüket ért katasztrófáról. Mintha Dover sziklái a tengerbe omlottak volna, s az emberek nyugodtan teázgatva csak annyit mondanának: Ó, igen, megrázóan jó műsor volt. Milyen kár, hogy a lelkész háza is oda! De még korán volt, s eddig egyetlen látogató sem tisztelte meg őket. Iris lehozott magának egy könyvet olvasni, de Daisy még mindig ragyogott, diadalmasan, örömtelin. – Szerintem nagyszerűen játszottunk – jelentette ki. Iris csak annyi időre nézett fel a könyvből, hogy felelhessen a húgának. – Nem voltunk nagyszerűek. – Talán te nem voltál az a csellód mögé bújva, én azonban még sohasem voltam ilyen eleven, s ennyire összhangban a zenével. Iris az ajkába harapott. Annyi mindent tudott volna erre válaszolni! Mintha a húga egyenesen könyörögne, hogy az összes gúnyos jelzőt szedje elő a fegyvertárából. De ő tartotta a száját. A zeneestek után mindig ingerlékenyebb volt, és függetlenül attól, hogy Daisy mennyire idegesítő teremtés – márpedig az volt, ó, de még mennyire! –, nem tehet róla, hogy Irisnek rossz kedve van. Nos, nem csak ő tehet róla. – Annyi jóképű úriember volt a tegnap esti előadáson! – lelkendezett

26/404

Daisy. – Láttad, mama? Iris a szemét forgatta. Persze hogy látta az anyjuk. Az a dolga, hogy észrevegyen minden partiképes úriembert a teremben. Nem, ez több puszta feladatnál. Ez a hivatása. – Mr. St. Clair is ott volt – folytatta Daisy. – Elragadóan festett azzal a copffal! – Még csak egy pillantásra sem méltatott – jegyezte meg Iris. – Ne légy kegyetlen, Iris! – feddte meg az anyja, de aztán Daisyhez fordult. – Viszont igaza van a nővérednek. De mi sem örültünk volna, ha észrevesz. Túl korhely ő egy jól nevelt ifjú hölgy számára. – Hyacinth Bridgertonnal beszélgetett – mutatott rá Daisy. Iris kíváncsian, s kicsit mulatva is az anyjára nézett, hogy lássa, hogyan reagál Daisy kijelentésére. A Bridgertonok a társaság egyik legnépszerűbb és legtiszteletreméltóbb családjának számított, még akkor is, ha Hyacinth, a család legifjabb sarja, szörnyű természetéről volt közismert. Mrs. Smythe-Smith azt tette, amit mindig, amikor nem óhajtott valamire válaszolni. Felvonta a szemöldökét, az állát leszegte, és megvetően elfintorodott. A társalgásnak vége volt. Legalábbis ezt a témát lezárták. – Winston Bevelstoke nem korhely – taktikázott Daisy. – A színpadhoz közel ült. Iris felhorkant. – Remek férfi! – Nem mondtam, hogy nem az – felelte Iris. – De már biztosan a harminc közelében jár… és az ötödik sorban ült. Ezt hallva az anyjuk álla leesett. – Az ötödik…

27/404

– Az egyáltalán nincs közel a színpadhoz – vágott a szavába Iris. Az ördögbe is, gyűlölte, ha az emberek tévedtek az apró részletekben. – Ó, az ég szerelmére! – csattant fel Daisy. – Nem számít, hol ült. Csak az, hogy ott volt. Ez igaz volt, de nyilvánvalóan nem lényegi kérdés. – Winston Bevelstoke sohasem érdeklődne egy tizenhét éves lány iránt – közölte. – Miért ne? – akarta tudni Daisy. – Szerintem te egyszerűen féltékeny vagy. Iris a szemét forgatta. – Ez olyan messze áll az igazságtól, hogy arra nincsenek is szavaim. – Engem nézett – erősködött Daisy. – Az, hogy még mindig nem nősült meg, arról árulkodik, hogy gondosan válogat. Talán csak arra vár, hogy találkozzon a megfelelő ifjú hölggyel. Iris nagyot sóhajtott, lenyelve a nyelve hegyén levő visszavágást. – Ha feleségül mész Winston Bevelstoke-hoz – mondta végül nyugodtan –, én leszek az első, aki gratulál. Daisy szeme résnyire szűkült. – Már megint gúnyolódik, mama! – panaszkodott. – Ne gúnyolódj, Iris! – figyelmeztette Maria Smythe-Smith idősebbik lányát, a tekintetét le sem véve a hímzéséről. Iris a homlokát ráncolta anyja szokásos szidása hallatán. – Ki volt az az úriember Mr. Bevelstoke társaságában tegnap este? – kérdezte Mrs. Smythe-Smith. – Az a fekete hajú. – Az előadás után beszélt Irisszel – mondta Daisy. Mrs. Smythe-Smith most Irisre szegezte a tekintetét. – Tudom. – Sir Richard Kenworthynek hívják.

28/404

Az anyja felvonta a szemöldökét. – Biztos vagyok benne, hogy csak udvarias akart lenni – mondta Iris. – Ugyancsak sokáig volt udvarias – vihogott Daisy. Iris hitetlenkedve nézett rá. – Öt percig beszélgettünk. Legfeljebb. – Az sokkal több idő, mint amennyit az urak beszélgetni szoktak veled. – Daisy, ne gonoszkodj! – szólt rá a lányra az anyjuk. – De egyet kell értenem. Szerintem több volt az öt percnél. – Nem volt több – morogta Iris. Az anyja nem hallotta. Vagy inkább úgy döntött, hogy nem akarja meghallani. – Többet kell megtudnunk róla. Iris dühösen húzta el a száját. Öt percet töltött Sir Richard társaságában, s az anyja máris szegény ember végzetén dolgozik. – Nem leszel fiatalabb – mondta Mrs. Smythe-Smith. Daisy gúnyosan elmosolyodott. – Remek – mordult fel Iris. – Legközelebb majd megpróbálom teljes negyedórára magamra vonni a figyelmét. Annyi már biztos elég lesz a különleges engedélyhez. – Ó, tényleg azt hiszed? – kérdezte Daisy. – Az olyan romantikus lenne! Iris csak bámult. Most Daisy gúnyolódik? – Templomban bárki esküdhet – folytatta Daisy –, de egy különleges engedély az különleges. – Ezért hívják így – morogta Iris. Daisy nem tágított. – Rengeteg pénzbe kerül, és nem adják ám csak úgy ki akárkinek.

29/404

– A nővéreitek mind templomban esküdtek, ahogy illik – mondta az anyjuk –, és te is ott fogsz. Ezzel a beszélgetés legalább öt percre lezárult. Körülbelül ez volt az az idő, ameddig Daisy képes volt csendben ülni. – Mit olvasol? – érdeklődött Iris felé nyújtva a nyakát. – A Büszkeség és balítéletet – felelte Iris fel sem nézve, de azért megjelölte a helyet, ahol tart. A biztonság kedvéért. – Nem olvastad azt már? – Jó könyv. – Hogy lehet egy könyv annyira jó, hogy kétszer olvassa el az ember? Iris vállat vont, amit egy kevésbé nehéz felfogású egyén úgy értelmezett volna, hogy nem kívánja folytatni ezt a beszélgetést. De Daisy nem értette a célzást. – Tudod, hogy én is olvastam – mondta. – Valóban? – Komolyan mondom, szerintem nem olyan jó könyv. Iris erre már felnézett. – Hogy mondtad? – Teljesen valószerűtlen – nyilvánított véleményt Daisy. – Tényleg el kellene hinnem, hogy Miss Elizabeth elutasítja Mr. Darcy házassági ajánlatát? – Ki az a Miss Elizabeth? – kérdezte Mrs. Smythe-Smith, akinek a figyelmét végül csak sikerült annyira felkelteniük, hogy a tekintetét elszakította a hímzéstől. – És ha már itt tartunk, kicsoda Mr. Darcy? – Nyilvánvaló volt, hogy sohasem fog jobb ajánlatot kapni Mr. Darcyénál – folytatta Daisy. – Ezt Mr. Collins mondta, amikor megkérte Elizabeth kezét – vágott

30/404

vissza Iris. – Aztán Mr. Darcy kérte meg őt. – Ki az a Mr. Collins? – Kitalált alakok, mama – felelte Iris. – Méghozzá nagyon ostobák, ha engem kérdezel – közölte dölyfösen Daisy. – Mr. Darcy nagyon gazdag, és Miss Elizabethnek említésre sem méltó a hozománya. Az, hogy leereszkedett hozzá, és megkérte a… – Szerette! – Persze hogy szerette – heveskedett Daisy. – Semmi más oka nem lehetett rá, hogy feleségül kérje. Erre a nő kosarat ad neki! – Megvoltak rá az okai. Daisy a szemét forgatta. – Miss Elizabeth szerencsés, hogy Mr. Darcy másodszor is megkérte. Nincs több mondanivalóm az ügyben. – Azt hiszem, el kell olvasnom ezt a könyvet – jegyezte meg Mrs. Smythe-Smith. – Tessék. – Iris hirtelen elkedvetlenedve az anyja felé nyújtotta a könyvet. – Elolvashatod az én példányomat. – De hiszen a közepén tartasz. – Én már olvastam egyszer. Mrs. Smythe-Smith elvette a könyvet, az első oldalra lapozott, és elolvasta az első sort, amelyet Iris kívülről tudott. Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. – Nos, ez kétségtelenül igaz – motyogta maga elé Mrs. Smythe-Smith. Iris felsóhajtott, s azon tűnődött, most mivel foglalja el magát.

31/404

Lehozhatott volna egy másik könyvet is, de túl kényelmesen ült ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegye a felállást. Ismét felsóhajtott. – Mi van? – akarta tudni Daisy. – Semmi. – De sóhajtozol. Iris elfojtott egy nyögést. – Nem minden sóhaj szól rólad. Daisy felhúzta az orrát, és elfordult. Iris lehunyta a szemét. Talán szunyókálhatna egy kicsit. A múlt éjjel nem aludt valami jól. Sohasem aludt jól a zeneestek előtt. De most majd fog, nyugtatta meg magát, egy kerek éve van, mielőtt újra rettegni kezd. De az álom nem bizonyult barátnak. Most nem, amikor képzeletében újra lejátszott minden egyes pillanatot, minden hamis hangot. A gúnyos, szánakozó, döbbent és meglepett pillantásokat… Úgy érezte, majdnem meg tud bocsátani Sarah-nak, amiért az előző évben betegséget színlelt, hogy megmeneküljön a játéktól. Megértette őt. Az ég szerelmére, nem létezik ember, aki nála jobban megértené Sarah-t. Aztán Sir Richard Kenworthy követelte magának Iris figyelmét. Mit akarhatott? Iris nem volt olyan ostoba, hogy azt higgye, a férfi érdeklődik iránta. Ő nem az a tiszta vizű gyémánt. Iris biztosra vette, hogy egy napon majd férjhez megy, de amikor ez megtörténik, nem azért lesz, mert valami úriember első pillantásra a varázsa alá került. Nem volt varázsa. Daisy szerint még szempillája sem volt. Nem, amikor ő férjhez megy, az ésszerű házassági ajánlat alapján történik majd. Egy átlagos úriember kellemesnek találja majd a társaságát, és úgy dönt, hogy előnyös, ha van a családban egy grófi unoka, még ha csak csekély hozománnyal rendelkezik is.

32/404

És igenis van szempillája, gondolta morcosan. Csak nagyon halvány színű. Többet meg kell tudnia Sir Richardról. De ami még fontosabb, ki kell találnia, hogyan tegye ezt úgy, hogy ne vonja magára a figyelmet. Nem lenne szerencsés, ha azt látnák, hogy koslat a férfi után… – Látogatói érkeztek, asszonyom – jelentette be a komornyik. Iris felült. Itt az ideje a helyes testtartásnak, gondolta tettetett vidámsággal. Vállat kihúzni, egyenes a hát… – Mr. Winston Bevelstoke – mondta a komornyik. Daisy pipiskedve kihúzta magát, de előtte még egy gyors „ugye megmondtam” pillantást vetett Irisre. – És Sir Richard Kenworthy.

3. fejezet

– Tudod – mondta Winston, ahogy megálltak a Smythe-Smith-ház lépcsőjének az alján –, nem tisztességes, hogy reményt keltesz a lányokban. – Én meg azt hittem, bevett szokás, hogy az ember látogatást tegyen egy ifjú hölgynél – felelte Richard. – Az. De most a Smythe-Smith lányokról beszélünk. Richard már indult volna felfelé, de ezt hallva megtorpant. – Talán van valami rendkívüli a családdal kapcsolatban? – kérdezte lágy hangon. – Az egyedi zenei tehetségükön kívül, természetesen. Gyorsan meg kellene nősülnie, az igaz, de az is fontos volt, hogy lehetőség szerint elkerülje a pletykát, vagy isten ne adja, a botrányt. Ha a Smythe-Smitheknek valami sötét titkuk van, tudnia kell róla. – Nem – rázta meg zavartan Winston a fejét. – Nem arról van szó. Csak… Nos, azt hiszem, van, aki úgy mondaná… Richard várt. Végül Winston csak kiböki. – A Smythe-Smith családnak ez a különös ága… Winston felsóhajtott. Képtelen volt befejezni a mondatot. Tényleg rendes fickó, gondolta Richard mosolyogva. Lehet, hogy vattát töm a fülébe, és lopva meghúzza a flaskát a koncert alatt, de nem tudja rászánni magát, hogy rosszat mondjon egy hölgyről, még ha csak annyit is, hogy az népszerűtlen.

34/404

– Ha udvarolni kezdesz az egyik Smythe-Smith kisasszonynak – mondta végül Winston –, az emberek kíváncsiak lesznek, hogy miért. – Mert olyan remek parti vagyok – jegyezte meg Richard szárazon. – Talán nem? – Nem – felelte Richard. Jellemző Winstonra, hogy olyan feledékeny ilyen ügyekben. – Egyáltalán nem. – Ugyan már, kizárt dolog, hogy olyan rosszul álljon a szénád. – Csak most sikerült megmentenem a Maycliffe-birtokot apám nemtörődömségének és hozzá nem értésének következményeitől, a ház egyik szárnya jelenleg lakhatatlan, és van két húgom, akiknek én vagyok az egyetlen gyámja. Nem – mosolygott rá halványan Richard a barátjára –, egyáltalán nem mondanám, hogy remek parti vagyok. – Richard, tudod, hogy én… – Winston a homlokát ráncolta. – Miért lakhatatlan Maycliffe? Richard megrázta a fejét, és felfelé indult a lépcsőn. – Nem, komolyan kérdezem. Kíváncsi vagyok. Én… De Richard addigra már megfogta a kopogtatót. – Áradás – mondta. – Férgek. Valószínűleg akad egy kísértet is. – Ha ennyire meg vagy szorulva – mondta Winston sietve, miközben az ajtót fürkészte –, nagyobb hozományra lesz szükséged, mint amire ebben a házban számíthatsz. – Talán – mormolta Richard. De más okai is voltak arra, amiért Iris Smythe-Smith mellett döntött. A lány intelligens, nem kellett sok időt töltenie a társaságában, hogy ezt megállapítsa. És fontos volt számára a család. Annak kellett, hogy legyen, máskülönben miért vett volna részt azon a nyomorult koncerten. De vajon Richard családja is olyan fontos lesz számára, mint a sajátja? Úgy kell lennie, ha egyszer Richard feleségül veszi.

35/404

Az ajtó kitárult, s egy pocakos komornyik merev meghajlással elvette Winston és Richard vizitkártyáját. A következő percben bevezették őket egy kicsiny, de elegáns szalonba, amelyet a fehér, arany és a zöld árnyalatai uraltak. Richard azonnal észrevette a pamlagon ülő Irist, ahogy a szempilláin keresztül nézi őt. Más nőnél ezt a kacérkodás jelének vette volna, de Irisnél inkább óvatos pillantásnak tűnt. Vizsgálódónak. A lány felmérte őt. Richard maga sem tudta, hogyan érez ezzel kapcsolatban. Mulattatnia kellene. – Mr. Winston Bevelstoke – jelentette a komornyik –, és Sir Richard Kenworthy. A hölgyek felemelkedtek, hogy üdvözöljék őket, s ők először Mrs. Smythe-Smithhez fordultak, ahogy az illem megkívánta. – Mr. Bevelstoke – mosolygott rá az asszony Winstonra. – Ezer éve nem láttam. Hogy van a drága nővére. – Köszönöm, jól. Közeledik az ideje, azért nem tudott eljönni tegnap este. – Richard felé intett. – Azt hiszem, nem ismerik még a barátomat, Sir Richard Kenworthyt. Együtt tanultunk Oxfordban. Az asszony udvariasan mosolyogott. – Üdvözlöm, Sir Richard. Richard fejet hajtott. – Mrs. Smythe-Smith. – Két legifjabb leányom – intett az asszony a mögötte álló hölgyek felé. – Tegnap este volt szerencsém megismerni Smythe-Smith kisasszonyt – mondta Richard, és udvariasan meghajolt Iris felé. – Igen, természetesen – mosolygott Mrs. Smythe-Smith, de a mosoly nem érte el a szemét, s Richardnak ismét olyan érzése támadt, hogy

36/404

mérlegre teszik. Azt persze nem tudhatta, milyen mércével mérnek a hölgyek. Átkozottul kínos volt, s nem először jutott eszébe, hogy Napóleont jóval Waterloo előtt legyőzhették volna, ha a londoni anyákra bízzák a stratégiát. – A legfiatalabb leányom – intett a fejével Daisy felé Mrs. SmytheSmith. – Daisy Smythe-Smith kisasszony. – Miss Daisy. Richard udvariasan fejet hajtott, s Winston követte a példáját. Miután a hivatalos bemutatkozás megtörtént, a két úr helyet foglalt. – Hogy tetszett a koncert? – kérdezte Miss Daisy. Úgy tűnt, egyenesen Winstonhoz intézi a kérdést, amiért Richard mérhetetlenül hálás volt. – Nagyon – felelte Winston, miután hatszor is megköszörülte a torkát. – Nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára… Ööö… – Gondolom, még sohasem hallotta Mozartot ilyen hévvel játszani – sietett a segítségére Iris. Richard mosolygott. Tetszett neki a lány fürge észjárása. – Valóban nem – vágta rá Winston, s hangján érződött a megkönnyebbülés. – Egyedülálló élmény volt. – És önnek, Sir Richard? – kérdezte Iris. A tekintetük találkozott, és Richard végre megállapíthatta, hogy a lánynak kék szeme van, nagyon világoskék. Meglepetésére, mintha egy kis pimaszságot látott volna megvillanni abban a világoskék szempárban. Talán élcelődik vele? – Azt hiszem, hálás vagyok, amiért a koncerten való részvétel mellett döntöttem. – Ez nem igazán egyenes válasz – mondta Iris olyan halkan, hogy az anyja ne hallhassa rendesen.

37/404

Richard felvonta a szemöldökét. – Ez pontosan olyan válasz, amilyennek érteni akarja. A lány ajka egy pillanatra elkerekedett. – Ügyes riposzt, Sir Richard – mondta végül. A társalgás a megszokott mederben a szokásos témákról folyt – az időjárásról, a királyról, aztán ismét az időjárásról –, egészen addig, amíg Richard, a közhelyeket kihasználva javasolta, hogy tegyenek egy sétát a közeli Hyde Parkban. – Mert olyan szép időnk van – indokolta meg a javaslatát. – Pontosan, ahogy mondtam is – kiáltott fel Daisy. – A nap szokatlanul erősen süt ma. Meleg van odakint, Mr. Bevelstoke? Ma még nem hagytuk el a házat. – Elviselhetően meleg – felelte Winston, majd gyors, de halálos pillantást vetett Richardra. Visszaadta a kölcsönt, sőt, talán Richard lett most az adósa. A Smythe-Smith zeneest közel sem lehet olyan megerőltető, mint eltölteni egy órát Miss Daisy karján. S azt mindketten tudták, hogy nem Winston lesz az, aki Irist kíséri. – Meglepett, hogy máris látom önt, ilyen hamar a koncert után – kezdte Iris, miután elhagyták a házat, és a park felé indultak. – Engem pedig az lep meg, hogy ezt mondja – közölte Richard. – Biztos vagyok benne, hogy nem tettettem érdektelenséget. A lány szeme tágra nyílt. Normális körülmények közt Richard nem rontott volna ajtóstul a házba, de most nem volt ideje a kifinomult udvarlásra. – Nem igazán értem – fogalmazott óvatosan Iris –, hogy mivel érdemeltem ki ezt a tiszteletet. – Semmivel – ismerte be Richard. – De a tisztelet már csak ilyen, nem mindig kiérdemelt.

38/404

– Valóban? – kérdezte a lány döbbenten. – A kezdet kezdetén semmiképp. – Richard a lányra mosolygott, hálásan, hogy a főkötő karimája elég keskeny volt ahhoz, hogy láthassa a lány arcát. – Talán nem az-e az udvarlás célja, hogy megtudjuk, a kezdeti tiszteletünk érdemes-e arra, hogy elmélyítsük az ismeretséget? – Azt hiszem, amit ön tiszteletnek nevez, azt én vonzalomnak hívom. Richard halkan kuncogott. – Önnek természetesen igaza van. Kérem, fogadja bocsánatkérésemet és helyesbítésemet. – Akkor egyetértünk. Ön nem tisztel engem. – De vonzódom önhöz – mormolta merészen Richard. A lány arcát halvány pír futotta el, s Richard megállapította, hogy amikor Iris Smythe-Smith elpirul, bőre minden egyes négyzetcentimétere színt kap. – Ön is tudja, hogy nem így értettem – motyogta a lány. – Tisztelem önt – jelentette ki Richard határozottan. – S ha nem vívta volna ki a tiszteletemet tegnap este, akkor megtette azt ma délelőtt. A lány zavart pillantást vetett rá, aztán apró fejcsóválással újra az előttük levő sétaútra szegezte a tekintetét. – Sohasem tartoztam azon férfiak közé, akik az ostoba nőket kedvelik – jegyezte meg Richard könnyedén, majdnem úgy, mintha csak egy bolt kirakatára tenne megjegyzést. – Aligha ismer olyan jól, hogy felmérhetné a szellemi képességeimet. – Annyira mindenképpen fel tudom mérni, hogy lássam, ön nem

39/404

ostoba. Azt pedig, hogy beszél-e németül, vagy tud-e fejben összeadni, gyorsan kideríthetem. Iris úgy festett, mint aki megpróbál elfojtani egy mosolyt. – Igen az egyikre, nem a másikra – mondta aztán. – A németre? – Nem, az összeadásra. – Kár – jegyezte meg Richard, és sokatmondó pillantást vetett a lányra. – A német nagyon hasznos lenne, amikor a királyi családdal kapcsolatba kerülünk. Iris felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy mostanra már mindannyian beszélnek angolul. – Igen, de egyre csak németekkel házasodnak, nem? – A lényegre térve, nem hiszem, hogy a közeljövőben audienciára járulhatok a király elé. Richard élvezte a lány fürge észjárását. – Még mindig ott van a kis Victoria hercegnő. – Aki valószínűleg tényleg nem beszél angolul – ismerte el Iris. – Az anyja biztosan nem. – Talán találkozott vele? – kérdezte Richard szárazon. – Dehogy. – A lány a szeme sarkából ránézett, s Richardnak olyan érzése támadt, hogy ha jobban ismernék egymást, a gyors pillantást egy könnyed oldalba könyökölés is kísérte volna. – Rendben, meggyőzött. Sürgősen keresnem kell egy némettanárt. – Van érzéke a nyelvekhez? – érdeklődött Richard. – Nincs, de valamennyiünknek kellett franciát tanulnia, amíg a mama ki nem jelentette, hogy az nem hazafias. – Még most is így véli?

40/404

Jóságos ég, a háború már több mint egy évtizede véget ért! – A mama nagyon tud haragot tartani – nézett rá hetykén a lány. – Emlékeztessen rá, nehogy felbosszantsam. – Azt én sem javasolnám – mormolta Iris szórakozottan. Fejét egy cseppet oldalra hajtotta, és elfintorodott. – Attól tartok, meg kell mentenünk Mr. Bevelstoke-ot. Richard Winstonra nézett, aki körülbelül húsz lépéssel előttük járt. Daisy a karjába kapaszkodott, és olyan hevesen beszélt, hogy szőke fürtjei valóban fel-alá ugrándoztak. Winston igyekezett jó képet vágni a dologhoz, de elég sápatagon festett. – Szeretem Daisyt – sóhajtott fel Iris –, de elég nehéz megszokni a természetét. Ó, Mr. Bevelstoke! – emelte fel a hangját, s Richard karját elengedve a húga és Winston után sietett. – Szerettem volna megkérdezni öntől – hallotta Richard a lány hangját –, hogy mi a véleménye a szentpétervári szerződésről. Winston úgy nézett a lányra, mintha az valami más nyelven beszélne. Talán épp németül. – A tegnapi lapban volt benne – folytatta Iris. – Bizonyára ön is olvasta. – Természetesen – mondta Winston nyilvánvalóan hazudva. Iris ragyogón rámosolygott, hátat fordítva húga rosszalló tekintetének. – Úgy tűnt, hogy a szerződés pontjai mindenki megelégedésére szolgáltak. Ön nem így találja? – Ööö… de igen – felelte Winston növekvő lelkesedéssel. – Igen, valóban. – A férfi megértette, merrefelé taktikázik Iris, még ha fogalma sem volt róla, miről beszél. – Nagyon igaza van.

41/404

– Miről beszélsz? – akarta tudni Daisy. – A szentpétervári szerződésről – felelte Iris. – Igen, ezt már mondtad – bosszankodott a lány. – De mi az? Iris megdermedt. – Ó, nos, az, khm… Richard lenyelte nevethetnékjét. Iris sem tudja, mi az. Habozás nélkül Winston segítségére sietett, de ő maga sem tudja a választ a saját kérdésére. Az ember nem tehet róla, de csak bámulni tudja a merészségéért. – Tudod, az egy egyezmény – folytatta Iris –, Nagy-Britannia és Oroszország között. – Így van – mondta Winston segítőkészen. – Egy szerződés. Azt hiszem, Szentpéterváron írták alá. – Igazán nagy megkönnyebbülés, hogy aláírták – vetette közbe Iris. – Nem gondolja? – Ó, de igen – felelte Winston. – Ezek után sokkal nyugodtabban alhatunk. – Sohasem bíztam az oroszokban – jelentette ki Daisy fintorogva. – Nos, ilyen messzire azért nem merészkednék – mondta Iris, és Richardra nézett, de ő csak vállat vont. Remekül érezte magát, és esze ágában sem volt beleszólni a beszélgetésbe. – A nővérem majdnem hozzáment egy orosz herceghez – jegyezte meg Winston mintegy mellékesen. – Valóban? – kérdezte Daisy felragyogva. – Nos, nem, nem egészen – ismerte be Winston. – De a herceg nagyon szerette volna feleségül venni. – Ó, milyen isteni! – lelkendezett Daisy. – Épp az imént mondtad, hogy nem bízol az oroszokban –

42/404

emlékeztette húgát Iris. – Nem az uralkodócsaládra gondoltam – védekezett a lány. – Mondja csak – fordult Winstonhoz –, a herceg szörnyen jóképű volt, ugye? – Nem én vagyok a legmegfelelőbb személy, hogy ezt megítéljem – kertelt Winston. – De nagyon szőke volt. – Ó, egy herceg! – sóhajtott Daisy, és kezét a szívére tette. Aztán összeszűkült a szeme. – Mi a csudáért nem ment hozzá a nővére? Winston vállat vont. – Nem hiszem, hogy szeretett volna hozzámenni. Egy baronetet választott helyette. Émelyítően szerelmesek egymásba. Persze, azért remek fickó az a Harry. Daisynek elakadt a lélegzete, s olyan hangosan kapott levegő után, hogy Richard biztosra vette, még Kensingtonban is meghallották. – Baronetet választott egy herceg helyett? – Néhány nőt nem vesz le a lábáról a rang – jegyezte meg Iris, aztán Richardhoz fordult. – Hiszi vagy sem, ma már másodszor hangzik el ez a beszélgetés köztünk – mondta neki halkan. – Valóban? – vonta fel Richard a szemöldökét. – S korábban kiről beszéltek? – Kitalált személyekről – felelte Iris –, a könyvből, amelyet olvastam. – Melyik könyv volt az? – A Büszkeség és balítélet – mondta Iris. – Biztos vagyok benne, hogy nem olvasta – tette hozzá egy kézlegyintéssel. – Ami azt illeti, olvastam. A húgom egyik kedvence, és arra gondoltam, hogy bölcs dolog megismerkedni az olvasmányaival. – Mindig ilyen apai figyelmet tanúsít a testvéreivel kapcsolatban? –

43/404

kérdezte huncutul Iris. – A gyámjuk vagyok. A lány ajka döbbenten elkerekedett. – Sajnálom – mondta némi habozás után. – Ez udvariatlanság volt tőlem. Nem tudtam. Richard barátságos biccentéssel fogadta a lány bocsánatkérését. – Fleur tizennyolc éves, és egy kicsit romantikus. Ha az történne, amit ő akar, csak melodrámákat olvasna. – A Büszkeség és balítélet nem melodráma – tiltakozott Iris. – Tényleg nem – nevetett Richard –, de nem kétlem, hogy Fleur fejében azzá vált. Iris erre elmosolyodott. – Régóta a gyámja már? – Hét éve. – Ó! – torpant meg Iris, és a szájához kapta a kezét. – Annyira sajnálom! Ez elképzelhetetlenül nagy teher egy ilyen fiatalemberen. – Sajnálattal kell beismernem, hogy egy időben valóban teher volt. Valójában két húgom is van, s miután az apánk meghalt, elküldtem őket a nagynénénkhez, hogy ő gondoskodjon róluk. – Aligha tehetett volna ennél bölcsebb dolgot. Akkoriban még biztosan tanult. – Egyetemre jártam – erősítette meg Richard. – Nem vagyok olyan szigorú magamhoz, hogy ne tudnám, akkoriban nem lettem volna képes megfelelő módon gondoskodni róluk, de gyámjukként akkor is többet kellett volna törődnöm velük. Iris megnyugtató mozdulattal fogta meg a férfi karját. – Biztos vagyok benne, hogy mindent elkövetett, ami öntől telt. Richard biztos volt benne, hogy nem, de csak annyit mondott:

44/404

– Köszönöm. – Hány éves a másik húga? – Marie-Claire majdnem tizenöt. – Fleur és Marie-Claire – mormolta Iris. – Mennyire francia! – Az anyám különös teremtés volt – mondta Richard, és a lányra mosolygott. – És félig francia – tette hozzá apró vállrándítással. – A húgai most otthon vannak? – Igen – bólintott Richard. – Yorkshire-ben. – Még sohasem jártam annyira északon – jegyezte meg Iris elgondolkodva. Ez meglepte a férfit. – Sohasem? – Az egész évet Londonban töltjük. Az apám öt fiú közül a negyedik – magyarázta. – Nem örökölt földet. Richard eltűnődött, vajon a lány figyelmeztetni akarja-e. Ha hozományvadász, máshol kell keresgélnie. – Természetesen meg szoktam látogatni az unokatestvéreimet – folytatta Iris könnyed hangon –, de ők mindannyian Anglia déli részén élnek. Nem hinném, hogy valaha is jártam volna Norfolkon túl. – Északon egészen más a táj képe – mondta Richard. – Meglehetősen elhagyatott és kopár is lehet. – Igazán nem dicsekedhet azzal, hogy lelkes szószólója a szülőföldjének – pirongatta meg Iris. Richard erre csak kuncogni tudott. – Mert az a vidék nem elhagyatott, s nem is kopár. És azoknak a részeknek is megvan a maguk szépsége, amelyek mégis azok. Iris mosolygott ezen a leíráson. – Mindenesetre – folytatta Richard – Maycliffe egy meglehetősen

45/404

kellemes völgyben fekszik. Igazán szelíd vidék a megye többi részével összehasonlítva. – És az jó dolog? – vonta fel a szemöldökét Iris. Richard nevetett. – Igazából nem is vagyok túl messze Darlingtontól, és arrafelé most építik a vasutat. Iris kék szemében kíváncsiság villant. – Valóban? Azt szívesen megnézném. Azt olvastam, hogy amikor elkészül majd, akár tizenöt mérföldes sebességgel is tud robogni, de nem hiszem el, hogy ez lehetséges. Meglehetősen veszélyesnek hangzik. Richard szórakozottan biccentett, és Daisyre pillantott, aki még mindig szegény Winstont vallatta az orosz hercegről. – Feltételezem, hogy a húga úgy vélte, Miss Elizabethnek nem lett volna szabad elutasítania Darcy első lánykérését. Iris előbb értetlenül bámult rá. – Ó, igen, a könyv – mondta aztán pislogva. – Igen, jól sejti. Daisy ostobának titulálta Lizzyt. – És ön mit gondol róla? – kérdezte Richard, és rájött, hogy komolyan érdekli a lány véleménye. Iris nem válaszolt rögtön, gondosan megfontolta, mit mondjon. Richard nem bánta a csendet, így alkalma volt megfigyelni a lányt gondolkodás közben. Szebbnek találta, mint első látásra gondolta. Volt valami kellemes szimmetria a vonásaiban, és az ajka sokkal rózsásabb volt, mint az ember hinné arcának sápadtsága láttán. – Tekintetbe véve, hogy Lizzy mit tudott a férfiról az első leánykérés alkalmával – szólalt meg végül Iris –, nem látom be, hogyan fogadhatta volna el az ajánlatát. Ön elvenne olyasvalakit, akit nem tud

46/404

tisztelni? – Semmiképp sem. Iris fontoskodva bólintott, majd a homlokát ráncolta, ahogy Winston és Daisy felé pillantott. A pár valahogy jóval eléjük került. Richard nem hallotta, miről beszélgetnek, de úgy tűnt, Winston bajban van. – Ismét meg kell mentenünk Mr. Bevelstoke-ot – mondta Iris sóhajtva. – De ezúttal önön a sor. Az én orosz politikával kapcsolatos tudásom ugyanis kimerült. Richard megengedte magának, hogy közel hajoljon a lányhoz, olyan közel, hogy a fülébe mormolhasson. – A szentpétervári szerződésben az Orosz-Amerika{4} és az Északnyugati Területek közti határokat szabták meg. Iris az ajkába harapott, láthatóan azért, nehogy mosolyogjon. – Iris! – kiáltotta Daisy. – Úgy tűnik, mégsem lesz szükség közbeavatkozásra – jegyezte meg Richard, a másik párhoz közelítvén. – Meghívtam Mr. Bevelstoke-ot Pleinsworthék jövő heti versfelolvasására – mondta Daisy. – Mondd meg neki, hogy te is ragaszkodsz hozzá, hogy ott legyen. Iris elszörnyedve nézett a húgára, mielőtt Winstonhoz fordult volna. – Ragaszkodom hozzá… hogy ott legyen? Daisy dühösen felhorkant nővére határozatlan hangja hallatán, és újra Winston felé fordult. – El kell jönnie, Mr. Bevelstoke. Egyszerűen muszáj ott lennie. Biztos, hogy felemelő lesz. A költészet mindig az. – Nem – tiltakozott Iris fájdalmas arccal. – Egyáltalán nem az. – Természetesen ott leszünk – jelentette ki Richard. Winston szeme veszélyesen összeszűkült.

47/404

– Semmi pénzért ki nem hagynánk – biztosította Daisyt Richard. – Pleinsworthék az unokatestvéreink – mondta Iris félreérthetetlen pillantást vetve a férfira. – Talán emlékszik Harrietre. Ő volt a hegedűs… – A másodhegedűs – szúrta közbe Daisy. – … a tegnap esti koncerten. Richard nagyot nyelt. Iris csak arról a lányról beszélhet, aki nem tud kottát olvasni, de semmi oka rá, hogy azt higgye, a szavalás sem erőssége. – Harriet unalmas alak – mondta Daisy –, de a húgai igazán kedves teremtések. – Szeretem Harrietet – jelentette ki Iris határozottan. – Nagyon kedvelem őt. – Akkor biztosra veszem, hogy igen kellemes estének nézünk elébe – mondta Richard. Daisy ragyogó arccal öltötte a karját Winstonéba, és a Cumberland Gate felé indult vele, ahol beléptek a parkba. Richard Irisszel a karján sokkal lassabban követte, mert bizalmasan akart beszélni a lánnyal. – Ha meglátogatnám holnap – kérdezte halkan –, otthon találnám? A lány nem nézett rá, ami igazán sajnálatos volt, mert Richard szívesen látta volna újra, ahogy elpirul. – Igen – suttogta Iris. Ez volt az a pillanat, amikor Richard döntött. Feleségül veszi Iris Smythe-Smitht.

4. fejezet

Később, aznap este Egy londoni bálteremben – Még nincsenek itt – mondta Daisy. Iris úgy tett, mint aki mosolyog. – Tudom. – Figyelem az ajtót. – Tudom. Daisy mentazöld ruhájának a csipkéjét babrálta. – Remélem, Mr. Bevelstoke-nak tetszik majd a ruhám. – El sem tudom képzelni, hogy ne találna elbűvölőnek – mondta Iris őszintén. Daisy többnyire megőrjítette, és Iris nem mindig tudott kedvesen beszélni a húgával, de kész volt megdicsérni, amikor megérdemelte. Daisy csinos teremtés. Mindig is az volt ragyogó aranyfürtjeivel és rózsabimbó szájával. Ami a színeiket illeti, nem is különböztek annyira, de ami Daisyn aranyként ragyogott, Irisen valahogy sápadttá, színehagyottá vált. A dadája egyszer azt mondta, hogy Iris elveszne egy csöbör tejben, s igazából nem is járt messze az igazságtól. – Nem lenne szabad ezt a színt viselned – jegyezte meg Daisy.

49/404

– És én még itt jókat gondoltam rólad – morogta Iris. Szerette a ruhájának jégkék selymét. Úgy vélte, jól kiemeli a szeme színét. – Sötétebb színeket kellene felvenned. A kontraszt kedvéért. – Kontraszt? – visszhangozta Iris. – Kell, hogy legyen valami színed! Egyszer még megöli a húgát. Komolyan megfojtja. – Amikor legközelebb vásárolni megyünk – folytatta Daisy –, engedd meg, hogy én válasszam ki neked a ruhákat. Iris egy pillanatra rámeredt, aztán elfordult tőle. – Megyek, hozok magamnak egy kis limonádét – mondta. – Hozzál nekem is, kérlek! – Nem hozok. Iris nem hitte, hogy a húga meghallotta az elutasítást, de nem is nagyon törődött vele. Előbb vagy utóbb csak rájön, hogy nem kap frissítőt. Daisyhez hasonlóan Iris is az ajtót figyelte egész este. Tőle eltérően azonban ő megpróbálta ezt feltűnés nélkül tenni. Amikor Sir Richard aznap hazakísérte a séta után, Iris megemlítette, hogy ma este itt lesz a Mottram-bálon. A bált évente megrendezték, és mindig sokan eljöttek rá. Iris tudta, ha Sir Richard nem kapott rá meghívót, könnyedén tud szerezni egyet. Nem mondta ugyan, hogy itt lesz, de megköszönte Irisnek az információt. Ez már csak jelent valamit, nem? Iris körbesétált a bálteremben, s tette, amit mindig szokott ezeken az esteken: figyelte a többieket. Szeretett a táncparkett szélén álldogálni. Mohó érdeklődéssel figyelte a barátait, és az ismerőseit. És azokat az embereket, akiket nem ismert. Meg azokat, akiket nem kedvelt. Ez szórakoztató elfoglaltság volt, s többnyire jobban élvezte, mint a táncot. Csak ma este valahogy…

50/404

Ma este volt valaki, akivel táncolni szeretett volna. Hol van a férfi? Igaz, Iris nem követte a divatot, s szokatlanul korán érkezett. Az anyja a pontosság megszállottja volt, s hiába biztosították többször is, hogy a meghívókon feltüntetett időpont pusztán iránymutató, nem törődött vele. De a bálteremben mostanra nyüzsgött a nép, és senkinek sem kellett amiatt aggódnia, hogy korán érkezik. Még egy óra és… – Smythe-Smith kisasszony. A lány sarkon pördült. Sir Richard állt előtte, s lenyűgözően fess volt a frakkjában. – Nem láttam, mikor érkezett – bukott ki Irisből, majd gondolatban rögtön megszidta magát. Ostoba teremtés! Most már a férfi is tudja, hogy… – Figyelte a jöttömet? – kérdezte Sir Richard, és sokatmondón elmosolyodott. – Természetesen nem – dadogta Iris, mert sohasem tudott jól hazudni. A férfi a kezére hajolt, és megcsókolta. – Megtisztelt volna vele, ha úgy lenne. – Hogy pontos legyek, nem figyeltem a jöttét – mondta Iris, s igyekezett leplezni a zavarát –, de időről időre körülnéztem, hogy lássam, itt van-e. – Akkor megtisztelve érzem magam és boldog vagyok, hogy körülnézett. Iris megpróbált rámosolyogni, de nem volt a kacérkodás művésze. Ha egy egész szobányi ember közé került, akiket ismert, mindvégig élénken és szellemesen tudott társalogni velük. Szenvtelen

51/404

szarkazmusa legendás volt a családja körében. De ha egy jóképű úriember állt előtte, a nyelvére mintha csomót kötöttek volna. Aznap délután is csak azért sikerült elfogulatlanul viselkednie, mert nem volt biztos benne, hogy a férfi komolyabban érdeklődik iránta. Könnyű saját magát adnia az embernek, ha alacsony a tét. – Merhetem remélni, hogy fenntartott számomra egy táncot? – érdeklődött Sir Richard. – Sok szabad táncom van, uram. – Ahogy az már csak lenni szokott. – Az lehetetlen. Iris nagyot nyelt. A férfi nyugtalanító intenzitással fürkészte. Sötét szeme volt, majdnem fekete, s Iris életében most először értette meg, mit jelent, amikor valaki azt mondja, hogy elmerült a másik tekintetében. Úgy érezte, ő is elmerül a férfi tekintetében. S nagyon élvezte ezt az elmerülést. – Nehezemre esik elhinni, hogy a londoni úriemberek oly ostobák lennének, hogy hagynák önt a táncparkett szélén álldogálni. – Én nem bánom – mondta Iris, majd amikor látta, hogy a férfi nem hisz neki, hozzátette: – Tényleg nem bánom. Szeretem megfigyelni az embereket. – Valóban? – mormolta Sir Richard. – És mit lát? Iris körbepillantott a bálteremben. A táncparketten színek kavarogtak, ahogy a hölgyek forogtak színpompás estélyi ruháikban. – Ott az az ifjú hölgy – mutatott egy fiatal lány felé tőlük körülbelül húsz lépésre. – Az anyja épp most szidja le. Sir Richard egy kicsit oldalra hajolt, hogy jobban lásson. – Semmi szokatlant nem látok – jegyezte meg. – Az ember persze vitathatja, hogy szokatlan vagy sem, ha egy lányt

52/404

leszid az anyja, de nézze csak meg figyelmesebben. – Iris igyekezett olyan diszkréten feléjük mutatni, ahogy csak tudott. – Később a lány sokkal nagyobb bajba kerül majd, mert nem hallgat az anyjára. – Ezt meg tudja ítélni így, húsz lépésről? – Nekem is van némi tapasztalatom a leszidás területén. Sir Richard erre hangosan felnevetett. – Feltételezem, illik annyira úriembernek lennem, hogy ne firtassam, mi olyat követett el, amivel kiérdemelte a szidást. – Pontosan, illik – mosolygott rá Iris pajkosan. Talán végül mégis megtanulja, hogyan kell flörtölni. Meglehetősen kellemes volt, ami azt illeti. – Rendben – bólintott a férfi kegyesen. – Ön rendkívül jó megfigyelő. Ezt hozzászámolom a rengeteg jó tulajdonságához. De akkor sem hiszem el, hogy nem szeret táncolni. – Nem azt mondtam, hogy nem szeretek táncolni. Csupán annyit jegyeztem meg, hogy nem szeretem végigtáncolni az összes táncot. – És ma este minden tánca foglalt volt? Iris felmosolygott a férfira. Merésznek, erősnek érezte magát, mintha nem is ő lenne az. – Ez a táncom nem foglalt. A férfi sötét szemöldöke a magasba kúszott a merész pimaszság hallatán, és nyomban meghajolt a lány előtt. – Smythe-Smith kisasszony, megtisztelne ezzel a tánccal? Iris szélesen mosolygott, képtelen lévén előkelő közönyt színlelni. A kezét a férfiéba tette, s követte a táncparkettre, ahol a párok egy menüetthez sorakoztak fel. A lépések bonyolultak voltak, de Iris életében először úgy érezte, nem kell gondolkodnia, mi lesz a következő lépés. A lába tudta

53/404

a dolgát, s karja is pontosan a megfelelő pillanatban emelkedett, és a férfi tekintete – ó, az a szempár! – egyetlen pillanatra sem hagyta el őt, még akkor sem, amikor a tánc egy másik partner mellé rendelte. Iris még sohasem érezte magát ennyire értékesnek. Még sohasem érezte magát ennyire… Kívánatosnak! Hirtelen megborzongott, és megbotlott. Ez lenne az az érzés, amikor egy úriember rá vágyik? S ő is kívánja a másikat? Végignézte, ahogy az unokatestvérei sorra szerelembe esnek, és döbbenten csóválta a fejét, látva, a rajongás hogyan csinál mindből bolondot. Izgatott várakozásról, perzselő csókokról meséltek, majd a házasságuk után halkan maguk között sutyorogtak. Olyan titkokról, s láthatóan kellemes titkokról folyt a szó, amelyekről nem beszéltek a hajadon hölgyek előtt. Iris nem értette. Amikor unokatestvérei közvetlen a csók előtt, vágytól teli tökéletes pillanatról meséltek, csak arra tudott gondolni, milyen ijesztően hangzik. Megcsókolni valakinek a száját… Az ég szerelmére, miért akarna ilyet tenni? Inkább nyálas dolognak tűnt, mint tökéletesnek. De most, ahogy a táncparketten forgott, megfogva Sir Richard kezét, s hagyva, hogy a férfi körbepörgesse, nem tehetett róla, muszáj volt a száját néznie. Valami felébredt benne, valami különös sóvárgás, mélyről feltörő éhség, amelytől elakadt a lélegzete. Jóságos isten, ez a vágy! Kívánja ezt a férfit! Ő, aki még a kezét sem óhajtotta megfogni egyetlen férfinak sem, most szeretné megismerni Sir Richardot. Megdermedt. – Smythe-Smith kisasszony? – A férfi nyomban mellette termett. –

54/404

Valami gond van? Iris pislogott, és végre eszébe jutott levegőt venni. – Semmi – suttogta. – Csak egy kicsit elbágyadtam, semmi több. A férfi távolabb vezette őt a többi táncostól. – Engedje meg, hogy hozzak önnek valami italt. Iris megköszönte, majd leült az egyik gardedámszékbe, ott várva, amíg a férfi visszatért egy pohár limonádéval. – Nem hideg – mondta –, de a másik lehetőség a pezsgő volt, és nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne pezsgőt innia, ha szédül. – Nem, persze hogy nem. – Iris ivott egy kortyot, s közben teljesen a tudatában volt annak, hogy a férfi figyelmesen fürkészi. – Nagyon meleg volt odabent – mondta, mert valamiért úgy érezte, magyarázkodnia kell, de még a saját fülének is hamisan csengtek a szavai. – Nem gondolja? – De igen, egy kicsit. Iris még egyet kortyolt a limonádéból, örülve, hogy van valami a kezében, amire figyelhet. – Nem kell itt maradnia, és vigyáznia rám – mondta. – Tudom. Iris próbált nem a férfira nézni, de a szavainak tréfás egyszerűsége felkeltette a figyelmét. Sir Richard huncut félmosolyt villantott rá. – Igazán kellemes itt, a bálterem szélén. Mennyi megfigyelni való ember! Iris figyelme sietve visszatért a limonádéjához. Ravasz bók volt, de akkor is bók. Rajtuk kívül senki sem érthette, és ettől még csodálatosabb. – Attól tartok, nem sokáig ülhetek itt – jegyezte meg Iris.

55/404

Sir Richard szeme mintha felcsillant volna. – Egy ilyen kijelentés feltétlen magyarázatot követel – mondta. – Most, hogy ön táncolt velem, a többiek is szükségét érzik majd, hogy kövessék a példáját. A férfi halkan kuncogott. – De komolyan, Smythe-Smith kisasszony, tényleg úgy gondolja, hogy mi, férfiak ennyire nélkülözünk minden eredetiséget? Iris vállat vont, még mindig mereven maga elé nézve. – Ahogy már említettem is önnek, Sir Richard, szeretem megfigyelni az embereket. Azt nem tudom megmondani, miért teszik a férfiak azt, amit, de azt pontosan meg tudom mondani, mit tesznek. – Birkamódra követik egymást? Iris visszafojtott egy mosolyt. – Azt hiszem, van abban valami igazság, amit mondott – ismerte el a férfi. – Gratulálnom kell magamnak, amiért teljesen önállóan felfedeztem önt. Iris erre már ránézett. – A kifinomult ízlés embere vagyok. Iris megpróbált nem felhorkanni. Ez már igazán durva hízelgés volt, de Iris így is örült neki. Könnyebb volt közömbösnek maradnia, amikor a férfi bókjai túl egyértelműek voltak. – Nincs okom rá, hogy kételkedjek a megfigyeléseiben – folytatta a férfi, hátradőlve a széken, a kavargó tömeget figyelve. – Mivel azonban férfi vagyok, s így a megfigyelései tudatlan alanya… – Ó, kérem! – Nem, nem, nevezzük csak nevén a dolgokat. Mindent a tudomány nevében, Smythe-Smith kisasszony – biccentette oldalra a fejét. Iris a szemét forgatta.

56/404

– Mint azt mondtam volt – folytatta a férfi pimasz hangon –, úgy vélem, magyarázattal szolgálhatok némely megfigyelésére. – Nekem is megvannak a magam feltételezései. – Cöcö. Azt mondta, nem tudja, miért teszik a férfiak azt, amit. – Nem lényeges ugyan, de hiányérzetem lenne, ha nem töprengenék el a kérdésen. – Rendben, akkor árulja el. Miért ilyen birkák a férfiak? – Tessék, most sarokba szorított. Hogyan válaszolhatnék erre anélkül, hogy meg ne bántsam? – Igaza van, sehogy – ismerte el a férfi –, kivéve, ha megígérem, hogy nem fogok megsértődni. Iris nagyot sóhajtott. El sem akarta hinni, hogy ilyen szokatlan beszélgetést folytat. – Ön, Sir Richard, nem bolond. A férfi meglepetten pislogott. – Ígéretemhez híven – mondta aztán –, nem sértődtem meg. – Mivel hogy nem az – folytatta Iris mosolyogva, mert mit is tehetett volna mást egy ilyen kijelentésre –, amikor tesz valamit, a többi férfi nem fogja önt nyomban bolondnak hinni. Még azt is el tudom képzelni, hogy akad néhány ifjú, aki felnéz önre. – Ön túl kedves hozzám – mormolta a férfi. – Hogy folytassam – mondta Iris, nem törődve a közbeszólással –, amikor táncra kér egy ifjú hölgyet… Pontosabban szólva egy olyan ifjú hölgyet, aki nem arról ismert, hogy végigtáncol egy estélyt, a többiek tudni akarják, miért. Kíváncsiak lesznek, mi olyat lát, amit ők nem vettek észre. Aztán, ha jobban megnézik maguknak a hölgyet, és még mindig nem látnak semmit, akkor sem akarnak ostobának mutatkozni, tehát ők is fel fogják kérni a szóban forgó ifjú hölgyet.

57/404

Mivel a férfi semmit sem mondott, Iris még hozzátette: – Feltételezem, most azt gondolja rólam, hogy cinikus vagyok. – Ó, ez nem is kétséges. De a cinizmus nem feltétlenül rossz dolog. – Hogy mondta? – fordult felé meglepetten Iris. – Azt hiszem, meg kellene próbálkoznunk egy tudományos kísérlettel – jelentette ki a férfi. – Egy tudományos kísérlettel? – ismételte Iris. Mi a csudára gondolhat? – Mivel úgy figyelte a hozzám hasonló úriembereket, mintha egy különleges faj lennénk egy nagyszerűen felszerelt laboratóriumban, azt javaslom, hogy legyen ez a kísérlet egészen hivatalos. – A lányra nézett válaszért, de Irisnek a szava is elállt. – Végül is – folytatta Richard –, a tudománynak arra van szüksége, hogy összegyűjtse és lejegyezze az adatokat, nem így van? – De, azt hiszem, így – felelte Iris gyanakodva. – Visszakísérem ön a táncparketthez. Amíg itt ül a gardedámszékben, senki sem fog idejönni önhöz. Azt fogják hinni, hogy megsérült. Vagy hogy beteg. – Valóban? – csodálkozott Iris. Talán részben ez lehet az oka, hogy nem túl gyakran kérték fel. – Nos, én legalábbis mindig ezt gondoltam. Mi másért ülne itt egy ifjú hölgy? – Irisre nézett, amitől a lány úgy gondolta, talán mégsem költői a kérdés, de ahogy válaszra nyitotta a száját, a férfi már tovább beszélt. – Visszakísérem, aztán ott hagyom. Majd meglátjuk, hány férfi kéri fel táncolni. – Ne butáskodjon! – Önnek pedig – folytatta a férfi, mintha Iris közbe sem szólt volna – őszintének kell lennie. Az igazságnak megfelelően el kell mondani, ha

58/404

több táncra kérték fel, mint általában szokták. – Megígérem, hogy igazat mondok – fogadkozott Iris, nevetését elfojtva. A férfinak külön tehetsége volt hozzá, hogy a legbutább dolgokat is úgy adja elő, mintha szörnyen fontosak lennének. Iris majdnem elhitte, hogy csak a tudomány érdekében találta ki mindezt. A férfi felállt és a kezét nyújtotta. – Hölgyem! Iris letette az üres limonádés poharat, és ő is felállt. – Remélem, már sikeresen túljutott a korábbi bágyadtság következményein – mormolta a férfi, miközben keresztülvezette a báltermen. – Azt hiszem, úrrá tudok lenni rajta az est hátralevő részében. – Remek. – A férfi meghajolt. – Akkor holnap találkozunk. – Holnap? – Sétálunk egyet, nemdebár? Ön engedélyt adott rá, hogy meglátogassam. Arra gondoltam, járhatnánk egyet a városban, ha az idő kegyes lesz hozzánk. – És ha nem? – kérdezett vissza Iris, s csak egy cseppet érezte magát pimasznak. – Akkor könyvekről fogunk beszélgetni. Esetleg valami olyanról – hajolt közelebb Richard a lányhoz –, amelyet a húga még nem olvasott? Iris hangosan és tiszta szívből felkacagott. – Ezek után majdnem hogy esőért fohászkodok, Sir Richard, és… De nem tudta befejezni a mondatot, mert egy homokszőke hajú úriember lépett oda hozzájuk. Mr. Reginald Balfour. Találkozott már a férfival, akinek a húga jó barátságban volt Iris egyik nővérével, de a férfi egy udvarias üdvözlésnél sohasem tett többet.

59/404

– Smythe-Smith kisasszony – szólította meg a férfi, s meghajolt Iris pukedlijére. – Kivételesen csinos ma este. Iris keze még mindig Sir Richard karján nyugodott, s érezte, hogy a férfi izmai megfeszülnek, ahogy visszafojtja a nevetését. – Odaajándékozta már valakinek a következő táncot? – kérdezte Mr. Balfour. – Még nem. – Akkor megtisztelne azzal, hogy a táncparkettre vezethessem? Iris Sir Richardra pillantott. A férfi rákacsintott.

Másfél óra múlva Richard a fal mellett állt, és nézte, ahogy a lány egy újabb úriemberrel táncol, akit Richard nem ismert. Annak ellenére, hogy Iris azt mondta, még sohasem táncolt végig minden táncot, ma este a legjobb úton haladt afelé, hogy beteljesítse ezt a célt. Látszott rajta, mennyire meglepi ez a nagy figyelem. Hogy élvezi-e, abban Richard már nem volt biztos, de feltételezte, ha nem is élvezi, érdekes élményként fogja megélni az estét, olyan tapasztalatként, amely felér a különleges megfigyelés szokásaival. Richardnak nem először tűnt már fel, hogy Iris Smythe-Smith rendkívül intelligens. Ez volt az egyik oka annak, hogy őt választotta. Értelmes teremtés, meg fogja érteni Richard indokait. Mivel úgy tűnt, senki sem veszi észre őt ott, az árnyékban meghúzódva, kihasználta a lehetőséget, és gondolatban végigment a listáján, kipipálva a már elvégzetteket. A lista akkor készült, amikor néhány nappal korábban lóhalálában Londonba indult. Nos, annyira ostoba azért nem volt, hogy le is írja ezeket a dolgokat, de utazás közben épp elég ideje volt, hogy végiggondolja, milyen feleségre van

60/404

szüksége. Ne legyen elkényeztetett, sem olyan fajta, aki szereti magára vonni a figyelmet. Nem lehet ostoba. Alapos oka van rá, hogy megnősüljön, de bárkit is választ, az egész életét azzal a hölggyel kell leélnie. Nem ártana, ha a hölgy csinos lenne, de ez nem elengedhetetlen feltétel. Nem lehet yorkshire-i. Mindent figyelembe véve, sokkal könnyebb lenne, ha a szomszédság számára idegen hölgyet vinne az otthonába. Valószínűleg nem választhat gazdag hölgyet. Olyasvalakit kell keresnie, aki őt előnyös partinak tartja. A feleségének ugyan sohasem lesz szükségre rá annyira, mint fordítva, de minden érdekeltnek könnyebb lesz, ha ezt a lány nem tudja… legalábbis nem az elején tudja meg. De mindenek felett, a lánynak meg kell értenie, milyen értéket képvisel egy család. A terve csak ebben az esetben sikerülhet. Meg kell értenie, miért cselekedett Richard úgy, ahogy. Iris Smythe-Smith minden tekintetben megfelelt ezeknek a kitételeknek. Abban a pillanatban felkeltette Richard érdeklődését, amikor meglátta őt a csellója mögött elbújva, s láthatóan arra vágyva, hogy senki se nézzen rá. A lánynak volt már néhány szezonja, de ha valaki meg is kérte a kezét ez idő alatt, Richard nem hallott róla. Richard ugyan nem gazdag, de tiszteletreméltó, és a lány családjának semmi oka nem volt rá, hogy helytelenítse a kapcsolatukat, különösen akkor, amikor más kérő nem volt a láthatáron. És kedvelte a lányt. Talán szerette volna a vállára dobni, elrabolni, hogy aztán elcsábítsa? Nem, de úgy vélte, nem lesz kellemetlen ágyba bújni vele, amikor eljön az ideje.

61/404

Kedvelte a lányt, s épp elég házasságot látott már ahhoz, hogy tudja, ez több, mint amit a legtöbb férfi elmondhatott magáról, amikor jövendőbelijét az oltárhoz vezette. Csak azt sajnálta, hogy nincs több ideje. A lány túl érzékeny ahhoz, hogy a megismerkedésük után ilyen hamar elfogadja. És őszintén szólva, nem is szívesen vett volna feleségül olyanfajta lányt, aki ilyen meggondolatlanul fejest ugrik a dolgokba. Ki kell kényszeríteni a házasságot, ami szerencsétlen dolog. De, emlékeztette magát, aznap este már semmit sem tehet. Nincs más dolga, mint hogy udvarias és elbűvölő legyen, hogy amikor eljön az idő, senki se csapjon túl nagy hűhót. Már így is épp elég zűrzavar volt az életében.

5. fejezet

Másnap – Ne Daisy – könyörgött Iris. – Kérlek, bárki más, csak Daisy ne. – Nem sétálgathatsz London szerte Sir Richard oldalán kísérő nélkül – jelentette ki az anyja, és a hajtűit megigazítva alaposan megnézte magát a tükörben. – Te is tudod. Iris abban a pillanatban berontott az anyja hálószobájába, ahogy meghallotta, hogy Daisyt kérték meg, kísérje el őt a Sir Richarddal való sétájára. Biztos volt benne, hogy anyja is nyomban belátja a terv tarthatatlanságát. De nem, úgy tűnt, Mrs. Smythe-Smith sohasem tökéletesen elégedett, és úgy tett, mintha minden rendben lenne. Iris az anyja másik oldalára került, és olyan közel állt a tükörhöz, hogy nem lehetett semmibe venni. – Akkor a komornát viszem magammal. De Daisyt nem. Ő nem fog a háttérbe húzódni. Te is tudod, hogy nem. Mrs. Smythe-Smith ezen elgondolkodott. – Mindig bele fog kotyogni a beszélgetésünkbe – győzködte tovább Iris. Úgy tűnt, nem sikerült meggyőznie az anyját, és Iris rájött, hogy más szemszögből kell megközelítenie a kérdést. A-lányod-még-mindigpártában-van-és-talán-ez-az-utolsó-lehetősége szemszögből. – Mama, kérlek, gondold át újra! Ha Sir Richard szeretne jobban

63/404

megismerni, biztos, hogy kudarcot vall, ha Daisy egész délután velünk lesz. Az anyja erre felsóhajtott. – Te is tudod, hogy ez így van – mondta halkan Iris. – Ebben igazad van – ismerte el Mrs. Smythe-Smith a homlokát ráncolva. – De azt sem akarom, hogy Daisy kirekesztve érezze magát. – Daisy négy évvel fiatalabb, mint én – tiltakozott Iris. – Biztos vagyok benne, hogy épp elég ideje van még arra, hogy megfelelő úriembert találjon magának – mondta, majd vékony hangon hozzátette: – Most én következem. Kedvelte Sir Richardot, még ha nem is bízott meg benne teljesen. Volt valami nagyon különös, valami váratlan abban, ahogy hirtelen érdeklődni kezdett Iris iránt. Egyértelmű volt, hogy a zeneesten kereste az alkalmat, hogy bemutatkozhasson. Iris nem is emlékezett, mikor történt vele utoljára ilyesmi. Aztán a férfi rögtön másnap meglátogatta, és milyen sok időt töltött vele a Mottram-bálon… Példátlan dolog volt. Iris nem hitte, hogy a férfi szándékai tisztességtelenek lennének; szeretett úgy gondolni magára, mint aki jól meg tudja ítélni az embereket, és bármi legyen is a férfi célja, Iris tönkretétele nem volt köztük. De azt sem tudta elhinni, hogy a férfit hatalmába kerítette a mindent elsöprő szenvedély. Ha olyasfajta nő lenne, akibe a férfiak első látásra beleszeretnek, akkor ez minden bizonnyal már megtörtént volna mostanra. De abból semmi rossz nem származhat, ha ismét találkozik vele. Sir Richard engedélyt kért Iris anyjától, hogy meglátogathassa Irist, és a lehető legfigyelmesebben bánt vele. Minden nagyon illedelmesen zajlott, a férfi roppant kedvesen viselkedett vele, és Iris az ő képével az elméjében aludt el, amiben biztosan nincs semmi szokatlan. Végül is

64/404

Sir Richard rendkívül jóképű férfiú. – Biztos vagy benne, hogy nem fogja magával hozni Mr. Bevelstoke-ot? – kérdezte Mrs. Smythe-Smith. – Igen, és őszintén szólva, nem hiszem, hogy Mr. Bevelstoke érdeklődne Daisy iránt. – Nem, gondolom, tényleg nem. Daisy túl fiatalka neki. Rendben, viheted Nettie-t magaddal. Alkalmanként a nővéreid mellett is betöltötte a gardedámi szerepet, szóval tudja, mit kell tennie. – Ó, köszönöm, mama! Nagyon szépen köszönöm! – Azzal Iris, magát is meglepve, anyja nyakába vetette magát, és megölelte. Csak egy pillanatig tartott az egész, aztán mindketten megdermedtek, s hátraléptek. Bár szerették egymást, a családjukban nem volt szokás az ilyen látványos érzelemkitörés. – Nem hiszem, hogy ebből az egészből lesz valami – mondta Iris, mert nem táplált hiú reményeket, legfeljebb csak gondolatban. – De az egészen biztos, hogy semmi sem lesz, ha Daisy is ott van. – Bárcsak többet tudnánk róla! – sóhajtotta az anyja a homlokát ráncolva. – Jó néhány éve már, hogy nem járt a városban. – Bemutatták neked, amikor Marigoldot bevezetted a társaságba? – kérdezte Iris. – Vagy amikor Rose-t vagy Lavendert? – Azt hiszem, a városban volt, amikor Rose elsőbálozó volt – felelte Mrs. Smythe-Smith Iris legidősebb nővérére utalva. – De nem ugyanazokban a körökben mozogtunk. Iris nem igazán tudta, ezt hogyan értse. – Fiatal volt – intézte el az anyja egy legyintéssel. – Nem gondolt még a házasságra. Más szóval, gondolta Iris, egy kicsit vad életet élt. – A nagynénéddel mindenesetre beszéltem róla – folytatta az anyja,

65/404

nem foglalkozva azzal, hogy megnevezze, melyik nagynénjével. Iris úgy vélte, nem is igazán számít; mindegyik nagynénje egyformán jó pletykaforrás volt. – Azt mondta, Sir Richard csak néhány éve lett baronet. Iris biccentett. Ezt ő is tudta. – Az apja pazarló módon élt. – Mrs. Smythe-Smith helytelenítően csettintett a nyelvével. Ami azt jelentette, hogy Sir Richard valószínűleg hozományvadász. – De – tűnődött Mrs. Smythe-Smith – úgy tűnik, a fia nem követi a példáját. Akkor egy jó elvekkel bíró hozományvadász. Nem csinált adósságot, csak volt olyan balszerencsés, hogy örökölte azt. – Az egyértelmű, hogy feleséget keres – folytatta Mrs. SmytheSmith. – Nem lehet más oka annak, hogy egy ő korabeli úriember néhány év távollét után visszatérjen Londonba. – Ő a két húga gyámja – mondta Iris az anyjának. – Talán nehéz neki két ifjú hölggyel boldogulni női segítség nélkül. Ahogy ezt kimondta, egyből az jutott az eszébe, hogy a jövendő Lady Kenworthyre meglehetősen nagy kihívás vár. Nem azt mondta a férfi, hogy az egyik húga már tizennyolc éves? Elég idős ahhoz, hogy ne igazán értékelje bátyja újdonsült feleségének a tanácsait. – Értelmes ember – tűnődött tovább Mrs. Smythe-Smith. – A javára kell írni, hogy felismeri, ha segítségre van szüksége. Csak azon csodálkozom, hogy miért nem tette ezt meg előbb. Iris bólintott. – Csak gyaníthatjuk, milyen állapotban lehet a birtoka, ha az apja valóban olyan tékozló volt, mint ahogy mondják. Remélem, Sir Richard nem hiszi, hogy busás hozomány vár rád.

66/404

– Mama! – sóhajtotta Iris. Nem akart erről beszélni. Most legalábbis semmiképp. – Nem ő lenne az első, aki elköveti ezt a hibát – mondta Mrs. Smythe-Smith vidáman. – A legfelsőbb körökhöz fűződő kapcsolataink, méghozzá nagyon szoros kapcsolataink miatt az emberek hajlamosak azt hinni, hogy nagyobb a vagyonunk, mint amennyi. Iris erre bölcsen hallgatott. Amikor anyja a társadalomban elfoglalt helyzet fontosságáról szónokolt, jobb volt nem félbeszakítani. – Tudod, hogy Rose esetében is így jártunk. Valahogy szárnyra kapott a hír, hogy tizenötezer font a hozománya. El tudod azt képzelni? Iris nem tudta. – Talán, ha csak egyetlen lányunk lenne – mondta az anyja. – De öt lánnyal! – Kurtán felkacagott. Egyszerre volt hitetlenkedő és sóvárgó ez a hang. – Szerencsések leszünk, ha az öcsédnek jut még bármi kis örökség, mire mindőtöket kiházasítunk. – Biztos vagyok benne, hogy Johnnak nem lesznek gondjai – mondta Iris. Egyetlen fivére három évvel volt fiatalabb, mint Daisy, s még tanult. – Ha szerencsés, ő talál majd magának egy lányt tizenötezer fontos hozománnyal – kacagott fel epésen Mrs. Smythe-Smith, majd hirtelen felállt. – Nos, egész délelőtt itt ülhetünk Sir Richard indokain töprengve, vagy akár el is kezdhetjük a napot. – A fésülködőasztalon lévő órára pillantott. – Gondolom, nem mondta, mikor jön. Iris a fejét rázta. – Nos, ügyelj rá, hogy addigra mindenképp elkészülj! Nem várakoztathatod meg. Tudom, hogy sok nő azt hiszi, az a legjobb, ha nem mutatja ki a hajlandóságát, de te is tudod, hogy ez szerintem faragatlan dolog.

67/404

Iris indult volna kifelé, amikor kopogtak. A komorna állt az ajtóban. – Elnézését kérem, asszonyom – pukedlizett a lány –, de Lady Sarah várakozik a szalonban. – Ah, ez igazán kellemes meglepetés – mondta Mrs. Smythe-Smith. – Biztos vagyok benne, hogy hozzád jött, Iris. Szaladj csak! Iris a földszintre indult, hogy üdvözölje Lady Sarah Prentice-t, az unokatestvérét, lánykori nevén Lady Sarah Pleinswortht. Sarah édesanyja és Iris édesapja testvérek voltak, s korban is közel álltak egymáshoz, akárcsak a gyerekeik. Sarah és Iris közt csak hathónapnyi korkülönbség volt. Mindig is barátok voltak, de még közelebb kerültek egymáshoz, mióta Sarah az előző évben hozzáment Lord Hugh Prentice-hez. Még egy hozzájuk hasonló korú unokatestvérük volt, de Honoria ideje javát Cambridgeshire-ben töltötte a férjével, míg Sarah és Iris Londonban éltek. Amikor Iris a szalonba ért, Sarah a zöld pamlagon ült, és a Büszkeség és balítéletet lapozgatta, amit Iris anyja nyilván ott felejtett az előző nap. – Olvastad már? – kérdezte Sarah mindenféle bevezető nélkül. – Olvastam néhányszor. Én is örülök, hogy látlak. Sarah grimaszt vágott. – Mindannyiunknak kell valaki, akivel nélkülözheti a ceremóniákat. – Csak ugrattalak – nyugtatta meg Iris. Sarah az ajtó felé sandított. – Daisy a közelben van? – Szerintem duzzogva elvonult. Még mindig nem bocsátotta meg, hogy a koncert előtt megfenyegetted, hogy a saját vonójával fenekeled el.

68/404

– Ó, az nem fenyegetés volt, hanem komoly próbálkozás. Annak a lánynak csak az a szerencséje, hogy jók a reflexei. Iris felkacagott. – Minek köszönhetem a látogatást? Vagy csak nem tudtál tovább létezni a sziporkázó társaságom nélkül? Sarah csillogó szemmel hajolt előre. – Azt hiszem, tudod, miért vagyok itt. Iris pontosan tudta, ez mit jelent, de ennek ellenére ő is előrehajolt, és egyenesen unokatestvére szemébe nézett. – Világosíts fel! – Sir Richard Kenworthy. – Mi van vele? – Láttam, hogy loholt a nyomodban a zeneesten. – Egyáltalán nem loholt a nyomomban. – Ó, dehogynem. Az anyám utána másról sem tudott beszélni, csak arról. – Ezt nehéz elhinnem. Sarah vállat vont. – Azt hiszem, nagyon kényes helyzetbe kerültél, kedves kuzinom. Azzal, hogy én férjhez mentem, s egyik húgom sem elég idős még ahhoz, hogy bevezessék a társaságba, az anyámnak nem maradt más választása, minthogy minden energiáját rád pazarolja. – Jóságos egek! – jegyezte meg Iris, de a hangjában nem volt gúny. Charlotte nénikéje nagyon is komolyan vette a házasságszerző anya szerepét. – Arról nem is beszélve… – folytatta Sarah drámai hangon. – Mi történt a Mottram-bálon? Nem voltam ott, de nyilvánvaló, hogy ott kellett volna lennem.

69/404

– Semmi sem történt – jelentette ki Iris, és felöltötte legjobb „micsoda badarság!” arckifejezését. – Ha Sir Richardra célzol, csak táncolt velem. – Marigold szerint… – Mikor beszéltél vele? – Nem számít – legyintett Sarah. – De Marigold nem is volt ott tegnap este! – Susantől hallotta. – Jóságos ég, túl sok kuzinunk van! – dőlt hátra Iris. – Tudom. Komolyan. De hogy visszatérjek a tárgyhoz, Marigold azt mondta, hogy Susan azt állította, hogy gyakorlatilag te voltál a bál szépe. – Ez olyan túlzás, amire nincsenek is szavaim. Sarah olyan gyorsan szegezte Irisre az ujját, mint egy gyakorlott vallató. – Tagadod, hogy végigtáncoltad az összes táncot? – Tagadom. Ez igaz is volt, hiszen jó néhányat végigült Sir Richard érkezése előtt. Sarah meglepetten pislogott, majd a homlokát ráncolta. – Nem vall Marigoldra, hogy tévedne, ha pletykáról van szó. – Többet táncoltam, mint szoktam – ismerte el Iris –, de egyáltalán nem az összes táncot. – Hmm. Iris gyanakodva figyelte unokatestvérét. Sohasem jelentett jót, ha Sarah mélyen elgondolkodott. – Azt hiszem, tudom, mi történt. – Könyörgöm, áruld el nekem is!

70/404

– Táncoltál Sir Richarddal – folytatta Sarah –, és utána még egy órát beszélgettél vele kettesben. – Nem volt egy óra, és ezt meg honnan tudod? – Tudok bizonyos dolgokról – kacsintott rá Sarah pajkosan. – Jobb, ha nem firtatod, honnan… vagy miért. – Hogy bírja ki Hugh melletted? – csodálkozott Iris. – Köszönöm, remekül – mosolyodott el Sarah. – De vissza a tegnap estéhez. Bármennyi időt is töltöttél a rendkívül jóképű… nem, ne szakíts félbe, magam is láttam őt a zeneesten, és igazán kellemes a szemnek ránézni… szóval a rendkívül jóképű Sir Richard társaságában, utána úgy érezted magad… Sarah ekkor elhallgatott, és különös dolgot tett a szájával, amit csak akkor szokott, amikor próbált kigondolni valamit. Az alsó állkapcsát kicsit oldalra mozdította, így a fogai nem fedték egymást, és az ajkai furán-mókásan megrándultak. Iris mindig is zavarónak találta ezt a mozdulatot. Sarah a homlokát ráncolta. – Úgy érezted magad… – Hogy éreztem magam? – kérdezte végül Iris. – Próbálom megtalálni rá a megfelelő kifejezést. Iris felállt. – Csengetek teáért. – Mint akinek elakadt a lélegzete! – kiáltott fel Sarah. – Elakadt a lélegzeted. És ragyogtál. Iris a szemét forgatva rántotta meg a csengőzsinórt. – Valami elfoglaltságot kellene keresned magadnak. – És amikor egy nő ragyog, az látszik is rajta – folytatta Sarah. – Ez nem hangzik túl kellemesen – jegyezte meg Iris.

71/404

– És amikor egy nő ragyog… – Fülig elvörösödik, és még a homloka is izzad – vetette közbe Iris. – Kicsit úgy fest, mintha napszúrást kapott volna. – Abbahagynád? – bosszankodott Sarah. – Közölhetem veled, Iris, hogy te vagy a legkevésbé romantikus teremtés, akit ismerek. Iris visszaindult a pamlaghoz, de ezt hallva megtorpant, s kezét a pamlag karfáján nyugtatva eltűnődött. Igaz lenne? Tudta magáról, hogy nem szentimentális alkat, de hogy egyáltalán ne lennének érzései? Hatszor olvasta el a Büszkeség és balítéletet. Ennek mégiscsak jelentenie kell valamit. De Sarah tudomást sem vett a fájdalmáról. – Ahogy mondtam – folytatta lendületesen –, ha egy nő gyönyörűnek érzi magát, még a viselkedése is megváltozik. Iris nyelve hegyén már ott volt: Ezt nem tudom, de befogta a száját. Nem akart gúnyolódni. Ezzel nem. – És amikor ez megtörténik – mondta Sarah –, köré gyűlnek a férfiak. Van valami a magabiztos nőkben. Valami… nem is tudom, mi… je ne sais quoi, ahogy a franciák mondják. – Azon gondolkodom, hogy áttérek a németre – hallotta Iris a saját hangját. Sarah egy pillanatig zavartan bámult rá, aztán folytatta, mintha abba sem hagyta volna. – És kedves kuzinom – mondta jó stratégiai érzékkel –, ez az oka, hogy London összes úriembere veled akart táncolni tegnap este. Iris visszaült a pamlagra, s kezét az ölében összekulcsolva végiggondolta, amit Sarah mondott. Nem volt benne biztos, hogy hisz-e neki, de félrelökni sem tudta anélkül, hogy meg ne fontolta volna. – Nagyon hallgatsz – jegyezte meg Sarah. – Biztosra vettem, hogy

72/404

vitatkozni fogsz. – Nem tudom, mit mondjak – vallotta be Iris. Sarah leplezetlen kíváncsisággal fürkészte. – Jól vagy? – Tökéletesen. Miért kérdezed? – Mert olyan másnak tűnsz. Iris megvonta a vállát. – Talán a ragyogás miatt, ahogy te fogalmaztál. – Nem, nem amiatt – mondta ki Sarah nyíltan. – Nos, akkor ez rövid életű ragyogás volt – gúnyolódott Iris. – Na, most önmagad vagy. Iris mosolyogva csóválta a fejét. – És te hogy vagy? – próbálta nem túl ravasz módon másra terelni a szót. – Csodálatosan – mosolyodott el Sarah is, és ez volt az a pillanat, amikor Iris észrevett… valamit. – Te is másnak tűnsz – jegyezte meg, és jobban megnézte magának unokatestvérét. Sarah elpirult. Iris levegő után kapkodott. – Csak nem gyereket vársz? Sarah bólintott. – Hogy találtad ki? – Ha egy férjes asszonynak azt mondja az ember, hogy másnak tűnik, és ő elpirul… – Iris mosolya még szélesebbé vált. – Semmi mást nem jelenthet. – Te tényleg mindent észreveszel, ugye? – Majdnem mindent – felelte Iris. – De még nem is hagytad, hogy

73/404

gratuláljak. Ez csodálatos hír. Kérlek, add át Lord Hugh-nak a legjobb kívánságaimat. Hogy érzed magad? Voltak rosszulléteid? – Egyáltalán nem. – Szerencsés vagy. Rose három álló hónapig minden reggel hányt. Sarah együtt érzőn összerezzent. – Én csodásan érzem magam. Talán egy kicsit kimerültnek, de nem szörnyen. Iris az unokatestvérére mosolygott. Olyan furcsának tűnt, hogy Sarah hamarosan anya lesz. Gyerekként együtt játszottak, s együtt nyögtek a zeneestek miatt. És most Sarah továbblépett az életének következő szakaszába. Iris pedig… Még mindig itt volt. – Nagyon szereted őt, ugye? – kérdezte halkan. Sarah nem válaszolt rögtön. Kíváncsi pillantást vetett Irisre. – Igen – mondta komolyan. – Tiszta szívemből. Iris bólintott. – Tudom. – Azt hitte, Sarah beszélni fog, talán kíváncsi lesz, miért kérdez ilyen ostobaságokat, de Sarah csendben maradt, míg végül Iris nem bírta tovább. – Honnan tudtad? – Tudtam? – Honnan tudtad, hogy szereted? – Én… – Sarah elhallgatott, gondolkodott. – Nem vagyok benne biztos. Nem igazán emlékszem, mikor történt pontosan. Fura, de mindig azt hittem, ha egyszer szerelmes leszek, az valami hatalmas megvilágosodásként fog érni. Tudod, villámok cikáznak, angyalok trilláznak… meg ilyesmi. Iris elvigyorodott. Ez annyira jellemző volt Sarah-ra. Mindig is

74/404

hajlama volt a drámára. – De egyáltalán nem olyan volt – folytatta Sarah vágyódón. – Arra emlékszem, hogy nagyon furcsán éreztem magam, és sokat tűnődtem rajta, megpróbáltam meghatározni, hogy amit érzek, az vajon szerelem-e. – Szóval lehetséges, hogy az ember nem is tud róla, miközben megtörténik vele? – Szerintem lehetséges. Iris beharapta az alsó ajkát. – Milyen volt, amikor először megcsókolt? – suttogta. – Iris! – Sarah döbbenten, ugyanakkor vidáman mosolygott. – Micsoda kérdés! – Nem olyan illetlen – védekezett Iris, és Sarah arca mellett a fal egy pontjára meredt. – Ó, dehogynem, de örülök, hogy megkérdezted. Iris nem ilyen válaszra számított. – Miért? – Mert mindig olyan… – Sarah legyintett, s úgy forgatta a kezét, mintha azzal előhúzhatná a megfelelő szót a kalapból. – Mindig úgy tűnt, nem érintenek meg ezek a dolgok. – Milyen dolgok? – kérdezte Iris gyanakodva. – Ó, hiszen tudod. Érzelmek. Rajongás. Mindig olyan hűvös vagy. Még olyankor is, amikor haragszol. – Talán van benne valami rossz? – borzolta fel a tollait Iris védekezőn. – Természetesen nincs. Egyszerűen ilyen vagy. És őszintén mondom, valószínűleg ez az oka, hogy Daisy megérte a tizenhét éves kort anélkül, hogy megölted volna. Nem mintha hálás lenne érte.

75/404

Iris fanyarul elmosolyodott. Igazán kedves, hogy akad valaki, aki értékeli a húga iránt tanúsított béketűrését. Sarah hirtelen előrehajolt, a szeme összeszűkült. – Ez az egész Sir Richardról szól, ugye? Iris tudta, nincs értelme tagadnia. – Azt hiszem… – Összeszorította az ajkait, mintha aggódna, ha nem teszi, valami képtelenség bukik ki rajta. – Kedvelem – ismerte be végül. – Nem tudom, miért, de így van. – Nem kell tudnod, hogy miért. – Sarah megszorította a kezét. – Ez úgy hangzik, mintha ő is kedvelne. – Azt hiszem, úgy van. Nagyon sok figyelmet szentelt nekem. – De… ? Iris tekintete találkozott Sarah-éval. Sejthette volna, hogy unokatestvére meghallja a mondat végén ki nem mondott „de”-t. – De… Nem tudom – mondta Iris. – Valami nincs teljesen rendben. – Lehetséges, hogy ott is bajt keresel, ahol nincs? Iris nagyot sóhajtott. – Talán. Nem mintha lenne bárki is, akivel összehasonlíthatnám. – Ez nem igaz. Voltak udvarlóid. – Nem túl sok. És egyiket sem kedveltem annyira, hogy törődjek azzal, továbbra is érdeklődnek-e irántam. Sarah felsóhajtott, de nem vitatkozott. – Rendben. Mesélj arról, ami szerinted „nincs teljesen rendben”, ahogy te mondtad. Iris oldalra hajtotta a fejét, s egy percig megbabonázva figyelte, ahogy a nap fénye megcsillan a kristálycsilláron. – Azt hiszem, túlságosan kedvel – mondta végül. Sarah kurtán felkacagott.

76/404

– Ez az, ami nincs teljesen rendben? Iris, van fogalmad róla, hány… – Várj! – szakította félbe Iris. – Figyelj rám! Ez a harmadik szezonom Londonban, s miközben beismerem, nem voltam a leglelkesebb bálozó, azt is hozzá kell tennem, hogy még sohasem volt részem ilyen meleg figyelemben. Sarah szóra nyitotta a száját, de Iris felemelte a kezét, hogy megelőzze. – Még csak nem is az a gond, hogy olyan meleg… – Elvörösödött. Micsoda ostoba szóválasztás! – Inkább az, hogy olyan hirtelen volt. – Hirtelen? – Igen. Valószínűleg nem vetted őt észre a zeneesten, mivel a közönségtől elfordulva ültél. – Mármint úgy érted, hogy próbáltam beleugrani a zongorába, és magamra csukni a fedelet – viccelődött Sarah. – Pontosan – helyeselt Iris apró kacajjal. Az összes unokatestvére közül Sarah volt az, aki leginkább osztotta Iris zeneestek iránti gyűlöletét. – Ne haragudj! – szabadkozott Sarah. – Ezt nem tudtam kihagyni. Folytasd, kérlek! Iris az ajkát csücsörítette, ahogy visszaemlékezett a koncert estéjére. – Egész idő alatt engem nézett. – Talán gyönyörűnek talált. – Sarah – mondta Iris őszintén –, senki sem talál engem gyönyörűnek. Legalábbis első látásra nem. – Ez nem igaz! – Te is tudod, hogy így van. És nincs vele gond. Esküszöm. Úgy tűnt, nem sikerült meggyőznie Sarah-t. – Tudom, hogy csúnya nem vagyok – jelentette ki Iris. – De ahogy

77/404

Daisy mondta… – Jaj, ne! – vágott közbe Sarah hevesen. – Ne idézd Daisyt! – Nem. – Iris próbált tisztességes lenni. – Alkalmanként olyasmit mond, aminek van értelme. Színtelen teremtés vagyok. Sarah egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele. – Ez a legostobább dolog, amit valaha is hallottam. Iris felvonta a szemöldökét. A halvány, színtelen szemöldökét. – Láttál már valaha olyan embert, aki ennyire sápadt volt, mint én? – Nem, de ez semmit nem jelent. Iris csalódottan fújt egyet, s közben igyekezett szavakba önteni a gondolatait. – Azt próbálom elmondani, hogy hozzászoktam már ahhoz, hogy alábecsülnek. Átnéznek rajtam. Sarah csak bámult rá. – Mi a csudáról beszélsz? – tört ki belőle. Iris elkeseredetten felsóhajtott. Tudta, hogy Sarah nem fogja megérteni. – Engem ritkán vesznek észre az emberek. És ez nem is gond. Komolyan. Esküszöm, hogy nem gond. Nem akarok a figyelem középpontjában lenni. – De te nem vagy félénk természetű – mutatott rá Sarah. – Nem, de szeretem megfigyelni az embereket, és… – vállat vont –, ha őszinte akarok lenni, akkor azt is be kell ismernem, hogy magamban szeretek gúnyolódni rajtuk. Sarah erre harsányan felkacagott. – Más a helyzet, amikor valaki megismer – folytatta Iris –, de nem tűnök ki a tömegből. Ezért nem értem Sir Richard Kenworthyt. Sarah egy teljes percig hallgatott. A szája néha kinyílt, mintha

78/404

mondani akarna valamit, de aztán csak tátva maradt egy ideig, majd újra becsukta. – De kedveled őt? – kérdezte végül. – Egyáltalán nem hallottad, amit mondtam? – robbant ki Iris. – De, minden egyes szavadat – biztosította Sarah. – De nem értem az összefüggést, legalábbis még nem. Amennyire tudjuk, rád nézett és rögtön beléd szeretett. A viselkedése mindenesetre erről árulkodik. – Nem szerelmes belém – erősködött Iris. – Talán nem, még nem. – Sarah hagyta, hogy a nyomatékos szócska eljusson Iris tudatáig, s csak utána kérdezte meg: – Ha megkérné a kezed még ma délután, mit válaszolnál? – Ez nevetséges! – Persze hogy az, de akkor is tudni szeretném a választ. Mit mondanál? – Semmit, mert úgysem kéri meg a kezem. Sarah összevonta a szemöldökét. – Megtennéd, hogy egy percre abbahagyod a makacskodást, és kielégítenéd a kíváncsiságomat? – Nem! – kiáltott fel Iris, kis híján a haját tépve. – Képtelen vagyok belátni, mi értelme lenne egy olyan kérdésre válaszolnom, amely nem fog elhangzani. – Igent mondanál – állapította meg Sarah. – Nem mondanék igent – tiltakozott Iris. – Ezek szerint kikosaraznád. – Nem, azt sem tenném. Sarah önelégült arccal dőlt hátra. – Most mi van? – akarta tudni Iris. – Még csak fontolóra sem veszed a kérdést, mert félsz megvizsgálni

79/404

a saját érzéseidet. Iris nem válaszolt. – Igazam van – jelentette ki Sarah diadalmasan, majd mintegy mellékesen hozzátette: – Szeretem, ha igazam van. Iris nagy levegőt vett, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy ezzel az indulatait próbálta megzabolázni, vagy bátorságot gyűjtött. – Ha megkérné a kezemet – kezdte, minden egyes szót hangsúlyozva –, azt mondanám neki, hogy időre van szükségem, mielőtt választ adok. Sarah bólintott. – De nem fog megkérni. Sarah vidáman felkacagott. – A tiéd kell hogy legyen az utolsó szó, ugye? – Nem fog megkérni. Sarah csak mosolygott. – Ó, nézd, megérkezett a tea. Farkaséhes vagyok. – Nem fog megkérni – ismételte Iris szájbarágós hangon. – Tea után rögtön távozom – közölte Sarah. – Bármennyire is szeretnék megismerkedni vele, nem akarom megvárni. Talán útban lennék. – Nem fog megkérni. – Ó, egyél egy kis teasüteményt. – Nem fogja megkérni a kezemet – mondta Iris újra, s mert szükségét érezte, hozzátette: – Nem.

6. fejezet

Öt nappal később Pleinsworth-ház Itt az idő. Pontosan egy hete történt, hogy Sir Richard szemet vetett Iris Smythe-Smithre éppen itt, ebben a házban. Ma pedig házassági ajánlatot fog tenni neki. Vagy legalábbis affélét. A Mottram-bál óta minden nap meglátogatta. Sétáltak a parkban, vettek fagylaltot Gunthernél, közös páholyban ültek az Operában, meglátogatták a Covent Gardent. Röviden, mindent megtettek, amit egy szerelmespár Londonban szokott. Biztos volt benne, hogy Iris családja azt várja tőle, hogy megkérje a lány kezét. Csak még nem most. Tudta, hogy Iris is vonzódik hozzá. Talán még az is megfordul a fejében, hogy lassan beleszeret Richardba. De ha ma este kéri meg a kezét, majdnem biztos, hogy a lány nem tud azonnal választ adni. Richard felsóhajtott. Nem egészen így képzelte, hogy feleséget szerez magának. Ma este egyedül érkezett. Winston kereken visszautasította, hogy bármilyen, a Smythe-Smith család nevéhez fűződő művészi

81/404

próbálkozáson részt vegyen, annak ellenére, hogy Richard az ő nevében is elfogadta a meghívást. Winston most rosszullétre hivatkozva otthon volt, Richard pedig itt állt az egyik sarokban, azon tűnődve, miért hozták be a zongorát a szalonba. És miért tűnt úgy, hogy ágacskákkal díszítették fel. Körbepillantott, s úgy látta, Lady Pleinsworth programfüzetet is készíttetett erre az estére, de nem rémlett neki, hogy kapott volna belőle, annak ellenére, hogy majdnem öt perccel korábban érkezett. – Á, hát itt van! A halk hangra megfordult, és Irist látta maga előtt egyszerű, halványkék muszlinruhában. Gyakran viseli ezt a színt, gondolta. Illik hozzá. – Sajnálom, hogy magára hagytam – szabadkozott –, de a segítségem nélkülözhetetlen volt a színfalak mögött. – Színfalak mögött? – visszhangozta Richard. – Azt hittem, ma szavalóestet rendeznek. – Ó, a szavalóest! – Iris arca halvány rózsaszín pírt öltött, s mintha cseppnyi bűntudat tükröződött volna rajta. – Változott az est programja. Richard kérdőn oldalra biccentette a fejét. – Talán hoznom kellene önnek egy műsorfüzetet. – Az jó lenne, mert úgy tűnik, nem kaptam, amikor megérkeztem. A lány megköszörülte a torkát. Legalább hatszor. – Azt hiszem, elhatározták, hogy az úriembereknek nem adnak, csak ha kifejezetten kérik. Richard egy pillanatra eltűnődött ezen. – Merészeljem megkérdezni, miért? – Azt hiszem, azért – nézett fel a mennyezetre a lány –, mert volt

82/404

némi aggodalom, hogy ön esetleg úgy dönt, mégsem marad. Richard elszörnyedve nézett a zongorára. – Ó, nem – sietett őt Iris megnyugtatni. – Ma este nem lesz zene. Legalábbis amennyire én tudom, nem. Ez nem koncert. Richard szeme ennek ellenére riadtan elkerekedett. Hol van Winston a kis vattapamacsaival, amikor szüksége van rá? – Megrémít, Smythe-Smith kisasszony. – Ez azt jelenti, hogy nem kér műsorfüzetet? – kérdezte reménykedve Iris. Richard valamivel közelebb hajolt hozzá. Nem annyira, hogy vétsenek az illemszabályok ellen, de így is tudta, hogy a lány észrevette. – Azt hiszem, jobb, ha felkészülök, nem gondolja? A lány nagyot nyelt. – Egy pillanat. Richard várt, miközben a lány a termen átvágva odamegy Lady Pleinsworthhöz. Hamarosan visszatért egy papírlappal a kezében. – Tessék – nyújtotta Richard felé szégyenlősen. Richard elvette, megnézte, majd felpillantott. – A pásztorlányka, az unikornis és VIII. Henrik? – Ez egy színdarab. Harriet unokatestvérem írta. – És ezt fogjuk megnézni? – érdeklődött Richard óvatosan. A lány bólintott. Richard megköszörülte a torkát. – Van valami, öh, elképzelése, milyen hosszú ez a darab? – Nem olyan hosszú, mint a koncert – biztosította Iris. – Legalábbis nem hiszem. Csak a főpróba utolsó néhány percét láttam. – Feltételezem, a zongora a darab része. Iris ismét bólintott. – Attól tartok, az semmi a kosztümökhöz képest.

83/404

Richard alig tudta rászánni magát, hogy megkérdezze. – Az én feladatom volt, hogy az unikornis szarvát felerősítsem. Richard megpróbált nem nevetni. Komoly erőfeszítéseket tett. És majdnem sikerült is neki. – Nem igazán tudom, Frances hogy fog megszabadulni tőle – ismerte be Iris idegesen. – A fejéhez ragasztottam. – Odaragasztott egy szarvat az unokatestvére fejére – ismételte meg Richard. A lány megrezzent. – Igen. – Szereti az unokatestvérét? – Ó, nagyon is. Tizenegy éves, és igazán elragadó teremtés. Gondolkodás nélkül elcserélném Daisyre. Richard arra gondolt, hogy egy borzra is elcserélné Daisyt, ha lehetősége lenne rá. – Egy szarvat – mondta újra. – Nos, gondolom, az ember nem játszhat unikornist szarv nélkül. – Pontosan erről van szó – helyeselt Iris megújult lelkesedéssel. – Francesnek tetszik. Imádja az unikornisokat. Meg van győződve róla, hogy a valóságban is léteznek, és azt hiszem, szívesen azzá válna, ha képes lenne rá. – Nekem úgy tűnik, máris megtette az első lépést a nemes cél felé – jegyezte meg Richard. – Az ön szíves segédletével. – Ó, az. Nagyon remélem, hogy senki sem árulja el Charlotte néninek, hogy én voltam az, aki ragasztót használt. Richardnak volt egy olyan érzése, hogy ebben nem lesz szerencséje a lánynak. – Van rá bármi esély, hogy titokban maradjon?

84/404

– Semmi az égvilágon. De azért belekapaszkodom a hamis reménybe. Ha van egy kis szerencsém, szörnyű botrány lesz ma este, és senki sem fogja észrevenni, hogy Francesnek még megvan a szarva, amikor lefekszik. Richard köhintett egyet... majd folytatta a köhögést. Teremtő isten, por ment a torkára, vagy a bűntudat teszi? – Jól van? – kérdezte Iris aggódva. Richard bólintott, megszólalni képtelenül. Magasságos egek, egy botrány. Ha a lány tudná! – Hozzak inni valamit önnek? Richard ismét bólintott. Legalább annyira szüksége volt valami folyadékra, mint arra, hogy ne kelljen a lányra néznie néhány pillanatig. De a végén Iris boldog lesz, győzködte magát. Jó férje lesz. Semmi másra nem vágyik majd. Kivéve, hogy férjhez menjen hozzá. Richard felnyögött. Nem számított rá, hogy ilyen szörnyű lelkiismeret-furdalása lesz amiatt, amit tenni készül. – Tessék – nyújtott felé Iris egy kristálypoharat. – Egy kis édes bor. Richard köszönetképpen biccentett, és ivott egy erősítő kortyot. – Köszönöm – mondta rekedten. – Fogalmam sincs, mi jöhetett rám. Iris együtt érző hangot hallatott, és az ágakkal teleaggatott zongora felé intett. – Valószínűleg túl poros a levegő azoktól a gallyaktól, amelyeket Harriet hozott be. Tegnap órákig gyűjtögette őket a Hyde Parkban. Richard ismét bólintott, aztán kiitta a bort, és a poharát a közeli asztalra tette. – Mellém ülne? – kérdezte, mert eszébe jutott, hogy ennyi udvariassággal tartozik Irisnek, még ha feltételezi is, hogy a lány kérés nélkül

85/404

is mellé ülne. – Boldogan – mosolygott rá Iris. – Valószínűleg úgyis szüksége lesz valakire, aki fordít. Richard szeme riadtan tágra nyílt. – Fordít? Iris felkacagott. – Nem, nem, ne aggódjon, angolul van. Csak épp... – újra felnevetett. – Harrietnek megvan a maga egyéni stílusa. – Ön nagyon szereti a családját – állapította meg Richard. Iris már válaszra nyitotta a száját, de valami, a férfi mögött magára vonta a figyelmét. Richard megfordult, hogy lássa, mi az. – A nagynéném jelez. Azt hiszem, el kell foglalnunk a helyünket. Richard némi aggodalommal ült a lány mellett az első sorban, és a zongorát nézte, amely feltételezése szerint a színpadot jelentette. A közönség zsongása suttogássá halkult, majd elnémult, amikor Lady Harriet alázatos pásztorlánykának öltözve kilépett az árnyékból. – Ó, gyönyörű, csodálatos nap! – szavalta, egy pillanatra szünetet tartva, hogy félresöpörje a széles karimájú kalapjáról lelógó egyik szalagot. – Mennyire örülök, hogy ily sok birkám van! Semmi sem történt. – Ily sok birkám van! – ismételte Harriet sokkal hangosabban. Reccsenés hallatszott, majd egy nyögés. Valaki azt sziszegte, „Hagyjátok abba!“, aztán öt, birkának öltözött kisgyerek özönlött be. – Az unokatestvéreim – súgta Iris. – A következő nemzedék. – A nap fényesen ragyog az égen – folytatta Harriet, karját szélesre tárva. De Richardot teljesen lenyűgözték a birkák. A nyáj legnagyobbika oly hangosan bégetett, hogy a végén Harriet kénytelen volt egy cseppet megrúgni, és az egyik kisebb – istenem, legfeljebb, ha kétéves

86/404

lehetett! – a zongorához mászott, és a lábát nyalogatta. Iris a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa a nevetését. A darab ebben a szellemben folytatódott néhány percig. A szép pásztorlányka a természet csodáit magasztalta, míg valaki valahol összeütött két cintányért, és Harriet felsikoltott (akárcsak a közönség fele). – Azt mondtam – emelte meg a hangját a lány –, milyen szerencsések vagyunk, hogy valószínűleg nem fog esni a héten. A két cintányér ismét összecsattant, majd valaki felkiáltott: – Mennydörgés! Iris levegő után kapkodott, s a másik kéz is a magasba lendült, hogy rátapadjon a száját takaró elsőre. – Elizabeth! – hallotta Richard az elszörnyedt suttogást. – Mi történt? – érdeklődött. – Azt hiszem, Harriet húga most változtatta meg a szövegkönyvet. Az első felvonás összes jelenete odavan. Szerencsére Richard megmenekült, hogy el kelljen fojtania a mosolyát, mert a színpadra öt tehén érkezett. Amikor jobban megnézte őket, látta, hogy a birkák jöttek vissza, akiknek szőrébe barna szövetfoltokat szúrtak. – Mikor látjuk meg végre az unikornist? – kérdezte súgva Iristől. A lány tanácstalanul vállat vont. Fogalma sem volt. Néhány perccel később VIII. Henrik gurult be, Tudor tunikáját olyan sok párnával tömték ki, hogy a gyerek alig tudott járni. – Ő Elizabeth – suttogta Iris. Richard együtt érzőn bólintott. Ha neki kellene ezt a kosztümöt viselnie, ő is kihagyná az első felvonást. De semmihez sem volt hasonlítható az a pillanat, amikor az

87/404

unikornis berobbant a színpadra. Nyihogása ijesztő volt, szarva hatalmas. Richard álla leesett. – A homlokára ragasztotta azt a dolgot? – kérdezte súgva Iristől. – Ez volt az egyetlen módja, hogy ott maradjon – súgta vissza a lány. – Nem tudja felemelve tartani a fejét. Mindketten elborzadva nézték a színpadot. A kis Lady Frances úgy botladozott körbe, mintha berúgott volna, mert képtelen volt kiegyenesedni a szarv súlya miatt. – Miből készült? – suttogott tovább Richard. – Nem tudom – emelte fel Iris a kezét. – Nem gondoltam volna, hogy az a szarv ilyen nehéz. Talán csak játszik. Richard döbbenten nézte, félig-meddig felkészülve rá, hogy felugorjon, és megóvja a lányt attól, hogy véletlenül beleütközzön valakibe az első sorokban ülők közül. Egy örökkévalósággal később eljutottak ahhoz a részhez, amelyről Richard úgy vélte, talán a darab vége lehet, és Henrik király pulykacombját a magasba lendítve kijelentette: – Ez a föld mostantól fogva mindörökké az enyém! És valóban, úgy tűnt, hogy minden elveszett a szegény, édes pásztorlányka és furcsán változó nyája számára. De akkor hatalmas ordítás harsant... – Oroszlán lenne? – csodálkozott Richard. ... és az unikornis robbant be a színpadra. – Most meghalsz! – ordította az unikornis. – Meghalsz! Meghalsz! Meghalsz! Richard zavartan nézett Irisre. Az unikornis eddig semmi jelét nem

88/404

adta, hogy beszélni tudna. Henrik rémült sikolya oly vérfagyasztó volt, hogy a Richard mögött ülő nő nem állta meg megjegyzés nélkül. – Ezt meglepően jól játssza – mormolta. Richard lopva újra Irisre pillantott; a lány tátott szájjal nézte, ahogy Henrik átugrik egy tehenet, a zongora mögé fut, és átesik a legkisebb birkán, aki még mindig a zongora lábát nyalogatta. Henrik hadonászva keresett támaszt, de a (valószínűleg veszett) unikornis túl gyors volt, fejjel előre (és fejét leszegve) nekirohant az ijedt királynak, szarvát beledöfve a hatalmas, kipárnázott hasába. Valaki felsikoltott, Henrik a színpadra zuhant, s mindenfelé toll röpködött. – Nem hiszem, hogy ez benne volt a darabban – suttogta elszörnyedve Iris. Richard képtelen volt levenni a tekintetét a színpadon látható borzalmas jelenetről. Henrik a hátán feküdt, az unikornis szarvával a (szerencsére hamis) hasában. Ez önmagában is elég rossz lehetett, ráadásul azonban a szarv még mindig szilárdan oda volt ragadva az unikornishoz. Ami azt jelentette, hogy valahányszor Henrik vergődni kezdett, az unikornis feje is megrándult. – Szállj le rólam! – üvöltötte Henrik. – Próbálok – morogta vissza az unikornis. – Azt hiszem, beakadt – mondta Richard Irisnek. – Ó, magasságos egek! – kiáltott fel a lány, a kezét a szája elé kapva. – A ragasztó! Az egyik birka odarohant, hogy segítsen, de megcsúszott egy tollon, elzuhanva a lába összeakadt az unikorniséval. A pásztorlányka, aki eddig a közönséghez hasonló döbbenettel

89/404

figyelte az eseményeket, hirtelen rájött, hogy neki kell megmentenie az előadást, ezért előreugrott, és harsány hangon szavalni kezdett. – Ó, áldott napfény! – skandálta. – Mily meleget árasztasz reánk! Aztán Daisy lépett előre. Richard hevesen Iris felé fordult. A lány tátott szájjal bámult. – Nem, nem, nem! – suttogta, de addigra Daisy már belekezdett a hegedűszólójába, amely alighanem a napfényt volt hivatott jelképezni. Vagy a halált. Szerencsére Lady Pleinsworth megjelenése gyorsan véget vetett Daisy előadásának. Az asszony azonnal a színpadra rohant, amint felismerte, hogy két legkisebb gyermeke reménytelenül összeakadt. – A frissítőket a szomszédos szalonban szolgáltuk fel – fuvolázta. – Torta is van! Mindenki felállt, és tapsolt – mégiscsak színdarab volt, akármilyen döbbenetesre sikerült is a vége –, majd a szomszédos szalon felé indult. – Talán segítenem kellene – mondta Iris, óvatos pillantásokat vetve unokatestvérei felé. Richard megvárta, míg a lány megközelíti a csetepaté helyét, és nem kis élvezettel figyelte az eseményeket. – Csak vedd ki a párnát! – utasította lányát Lady Pleinsworth. – Az nem olyan egyszerű – sziszegte Elizabeth. – Frances szarva átszúrta az ingemet. Ha csak nem akarod, hogy levetkőzzek... – Elég lesz, Elizabeth – szólt rá gyorsan Lady Pleinsworth, majd Harriethez fordult. – Miért olyan éles az a szarv? – Unikornis vagyok! – felelte Frances. Lady Pleinsworth ezen eltűnődött egy röpke pillanatig, majd

90/404

megborzongott. – Nem volt róla szó, hogy a harmadik jelenetben meglovagol – tette hozzá Frances durcásan. – Ezért döftél belé? – Nem, az benne volt a darabban – mondta segítőkészen Harriet. – A szarvnak le kellett volna esnie. Biztonsági okból. De természetesen a közönségnek ezt nem kellett volna látnia. – Iris a homlokomhoz ragasztotta – mondta Frances, s a fejét elfordítva megpróbált felnézni. Iris, aki egy kisebb tömeg szélén állt, ezt hallva, nyomban hátralépett. – Talán ihatnánk valamit – nézett Richardra. – Egy pillanat – mormolta a férfi, mert túl jól szórakozott. Lady Pleinsworth mindkét kezével megragadta és megrántotta a szarvat. Frances visított. – Cementet használt? Iris úgy szorította meg Richard karját, mint valami rémült bűnöző. – Most már igazán mennem kell! Richard Lady Pleinsworth arcára pillantott, s nyomban kivezette Irist a teremből. A lány a falnak dőlt. – Azt hiszem, nagy bajban vagyok. Richard tudta, hogy illene megnyugtatnia valahogy, de annyira nevetett, hogy képtelen volt megszólalni. – Szegény Frances – nyöszörgött Iris. – Ma éjjel azzal a szarvval a homlokán kell aludnia! – Minden rendben lesz – mondta Richard félig-meddig még mindig nevetve. – Ígérem, nem szarvval a homlokán fog az oltár elé járulni.

91/404

Iris pillanatnyi riadalommal nézett rá, és Richardnak csak sejtése lehetett arról, mi jár a fejében. Aztán a lány nevetésben tört ki. Olyan nagyon nevetett, hogy kétrét görnyedt ott, a folyosón. – Ó, édes istenem! – zihálta. – Egy esküvő, ahol a menyasszonynak szarva van. Ez is csak velünk történhet meg. Richard ismét kuncogni kezdett, ámulva nézve, hogyan pirosodik ki Iris arca az erőfeszítéstől. – Nem kellene nevetnem – mondta. – Komolyan nem lenne szabad. De egy esküvő... Ó, édes istenem, egy esküvő. Az esküvő, gondolta Richard, és hirtelen minden eszébe jutott. Hogy miért is van itt ma este. Miért van a lánnyal. Irisnek nem lesz része rendes esküvőben. Ahhoz Richardnak túl gyorsan vissza kellett érnie Yorkshire-be. Beleborzongott a bűntudatba. Hiszen a hölgyek mind az esküvőjükről álmodnak, nem? Fleur és Marie-Claire órákat töltöttek el azzal, hogy a sajátjukról fantáziáljanak. Amennyire tudja, még most is ezt teszik. Nagyot sóhajtott. Irisnek nem lesz része álomesküvőben, s ha minden a terve szerint megy, még csak tisztességes lánykérésben sem. Jobbat érdemel ennél. Nagyot nyelt, s idegesen dobolt a combján. Iris még mindig nevetett, észre sem véve, mennyire elkomolyodott a férfi. – Iris – mondta hirtelen Richard, s a lány meglepett tekintettel fordult felé. Talán a hangszíne tette, talán a tény, hogy a férfi most szólította először a keresztnevén. Richard a lány derekára tette a kezét, és távolabb vezette a még mindig nyitva levő szalonajtótól. – Kérhetnék öntől egy percet?

92/404

A lány összevonta, majd felhúzta a szemöldökét. – Természetesen – felelte némileg habozva. Richard nagy levegőt vett. Meg tudja tenni. Nem ez volt ugyan az eredeti terv, de jobb lesz így. Ezt az egyet igazán megteheti a lányért, gondolta. Féltérdre ereszkedett. A lány lélegzete elakadt. – Iris Smythe-Smith – kezdte Richard megfogva a lány kezét –, hajlandó lenne feleségül jönni hozzám, s ezzel a világ legboldogabb emberévé tenni engem?

7. fejezet

Iris megnémult a meglepetéstől. Szóra nyitotta a száját, de egyetlen hangot sem tudott kinyögni. A torka elszorult, és csak bámult a férfira, miközben az járt a fejében… Ez egyszerűen nem történhet meg! – Képzelem, hogy mennyire meglepődött – mondta Richard meleg hangon, a lány kézfejét cirógatva. Még mindig térdelt, s úgy nézett fel Irisre, mintha ő lenne az egyetlen nő a világon. – Adebadeba... Nem tudott beszélni. Képtelen volt megszólalni. – Vagy talán mégsem. Nem. Nem igazán. – Csak egy hete ismerjük egymást, de nyilván észrevette, hogy rajongok önért. Iris feje megmozdult, de maga sem tudta, hogy igent vagy nemet int, s akármelyiket is, akkor sem volt biztos benne, hogy melyik kérdésre válaszol. Ennek nem lett volna szabad ilyen gyorsan megtörténnie. – Nem tudtam tovább várni – mormolta Richard, és felállt. – É-én n-nem... Iris megnyalta az ajkát. Megtalálta a hangját, de még mindig nem tudott egész mondatokban beszélni.

94/404

A férfi az ajkához emelte a kezét, de ahelyett, hogy megcsókolta volna a kézfejét, megfordította, s leheletkönnyű csókot nyomott a csuklójára. – Legyen az enyém, Iris! – kérte, s hangja rekedt volt, Iris úgy vélte, a vágytól. Újra megcsókolta, ezúttal az ajka hosszabban időzött az érzékeny bőrön. – Legyen az enyém – suttogta –, s én az öné leszek. Iris nem tudott gondolkodni. Hogyan is tudott volna, amikor a férfi úgy nézett rá, mintha csak ők ketten léteznének a földön? Éjsötét szeme melegen, nem, forrón tapadt rá, amitől szeretett volna az ölelésébe olvadni, eldobni mindent, amit eddig ismert, minden józanságát. Iris megremegett, lélegzete felgyorsult, és tekintetét nem tudta levenni a férfi szájáról, ahogy az újra megcsókolta, ezúttal a tenyerét. Valami megfeszült Iris belsejében. Valami olyasmit érzett, ami – s ebben biztos volt – illetlen. Nem szabadna ezt éreznie. Nem itt, a nagynénje folyosóján, nem egy férfival, akit csak nemrég ismert meg. – Hozzám jön feleségül? – kérdezte Richard. Nem. Valami nincs rendben. Túl gyorsan jött. Teljesen értelmetlen, hogy a férfi ilyen gyorsan beleszeretett volna. De nem szereti. Nem mondta, hogy szereti. És mégis, ahogy ránéz… Miért akarja feleségül venni? Miért nem tud hinni a férfinak? – Iris – mormolta Richard. – Drágám? És Iris végre a hangjára talált. – Időre van szükségem. A fenébe! Richard pontosan erre számított. A lány alig egy hetes ismeretség után nem egyezik bele, hogy a felesége legyen. Ahhoz túl érzékeny. A helyzet iróniája visszaütött rá. Ha a lány nem lenne az az intelligens, érzékeny teremtés, aki, nem őt választotta volna.

95/404

Az eredeti tervéhez kellett volna tartania magát. Azzal az eltökélt szándékkal jött ide ma este, hogy kompromittálja a lányt. Semmi szélsőséges dolog. A legrosszabb fajta képmutatás lenne, ha egy csóknál többet lopna. Csak egy csókra lett volna szüksége, semmi többre. Egy csókra, amelynek tanúja van, s a lány máris az övé. De nem, a lány kimondta az esküvő szót, és ettől Richardot mardosni kezdte a bűntudat, ráadásul nagyon is tisztában volt vele, hogy bűnösnek is kellene éreznie magát. Egy romantikus lánykéréssel próbálta jóvátenni a dolgokat, nem mintha a lány tudná, hogy Richardnak van mit jóvátennie. – Természetesen – felelte Richard kimérten, és felállt. – Elsiettem a dolgot. Kérem, bocsásson meg! – Nincs mit megbocsátanom – mondta Iris, s akadozva jöttek a szavak az ajkára. – Csak nagyon meglepett, s még nem is gondoltam rá. Ön csak egyszer találkozott az apámmal, s akkor is csak futólag. – Természetesen az engedélyét fogom kérni. Ez nem is volt olyan nagy hazugság. Ha a következő néhány percben sikerül rávennie Irist, hogy igent mondjon, boldogan találkozik a lány apjával négyszemközt, hogy annak rendje és módja szerint megkérje tőle Iris kezét. – Kérhetnék néhány napot? – kérdezte Iris, arcán tétova kifejezéssel. – Annyi mindent nem tudok még önről. És legalább annyit ön sem tud rólam. Richard egyenesen a lány szemébe nézett, tekintete perzselő volt. – Éppen eleget tudok önről ahhoz, hogy tudjam, sohasem találok önnél érdemesebb feleséget. A lány ajka szétnyílt, s Richard tudta, bókja célba talált. Bárcsak

96/404

több ideje lenne! Akkor udvarolhatna neki, s úgy kérhetné meg a kezét, ahogy azt illik. A lány mindkét kezét a sajátjába fogta, s gyengéden megszorította. – Ön nagyon drága a számomra. Úgy tűnt, Iris nem tudja, mit feleljen erre. Richard megérintette az orcáját, elidőzött ott egy darabig, s közben próbálta kitalálni, hogyan mentse a menthetőt. Feleségül kell vennie a lányt, s nem engedhette meg magának a késlekedést. A szeme sarkából mozgást észlelt. A szalon ajtaja még mindig nyitva volt. Richard különös szögben állt az ajtóhoz képest, így a szalon belsejének csak egy vékony csíkját látta, de volt egy olyan érzése, hogy Lady Pleinsworth bármelyik pillanatban kiléphet, és… – Meg kell hogy csókoljam! – kiáltott fel, és durván magához ölelte Irist. Egy pillanatra beléhasított a fájdalom, amikor hallotta, hogy a lánynak döbbenetében elakad a lélegzete, de nem volt más választása. Vissza kellett térnie az eredeti tervéhez. Megcsókolta a lány száját, az állát, a nyakát, és aztán… – Iris Smythe-Smith! Richard hátraugrott. Különös módon nem is kellett tettetnie a meglepetést. Lady Pleinsworth sietett oda hozzájuk. – Isten szent nevére, mi történik itt? – Charlotte néni! Iris hátratántorodott, s úgy remegett, mint egy riadt őzike. Richard látta, hogy a lány tekintete a nagynénjéről valahová mögé vándorol, s növekvő riadalommal fedezte fel, hogy Lady Harriet, Elizabeth és Frances is kijöttek a folyosóra, és tátott szájjal bámulják őket. Jóságos isten, most a gyerekek megrontásáért is felelős.

97/404

– Vegye le a kezét az unokahúgomról! – dörögte Lady Pleinsworth. Richard jobbnak látta nem megemlíteni, hogy már megtette. – Harriet – szólította meg Lady Pleinsworth a lányát, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Richardról. – Szaladj, hívd ide Maria nénikédet! Harriet kényszeredetten bólintott, s indult, hogy teljesítse anyja parancsát. – Elizabeth, hívj egy inast! Frances, menj a szobádba! – De segíthetek – tiltakozott a lány. – A szobádba, Frances! Most rögtön! Szegény Frances még mindig viselte a szarvat, s mindkét kezével tartania kellett, ahogy elszaladt. Amikor Lady Pleinsworth ismét megszólalt, a hangja fenyegető volt. – Mind a ketten induljatok a szalonba. Azonnal! Richard oldalt lépett, hogy előreengedje Irist. Nem hitte volna, hogy a lány lehet sápadtabb a szokásosnál, de az arcából láthatóan kifutott minden vér. A keze remegett, és Richard gyűlölte, hogy a lány keze remeg. Az inas akkor érkezett, amikor beléptek a szalonba. Lady Pleinsworth félrehúzta a férfit, és halk hangon mondott neki valamit. Richard feltételezte, hogy Iris apjának küld üzenetet. – Leülni! – csattant rájuk Lady Pleinsworth. Iris lassan leereszkedett egy székre. Az asszony parancsoló tekintettel fordult Richard felé. Richard összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Nem ülhetek le, amíg ladységed áll. – Megengedem, hogy leüljön. Richard helyet foglalt. A helyzet mindenben ellenkezett

98/404

a természetével. Nem volt szokása némán és jámboran ülni, de tudta, ennek meg kell történnie. Csak azt szerette volna, ha Iris nem olyan sápadt, zavart és szégyenkező. – Charlotte? – hallotta Iris anyjának a hangját a folyosóról. Az asszony belépett a szalonba, a nyomában Harriettel, aki még mindig a kezében fogta a pásztorbotját. – Charlotte, mi folyik itt? Harriet azt mondta… – Mrs. SmytheSmith elhallgatott, ahogy felfogta az elé táruló képet. – Mi történt? – kérdezte halkan. – Elküldettem Edwardért – mondta Lady Pleinsworth. – Apáért? – kérdezte Iris remegő hangon. Lady Pleinsworth heves mozdulattal fordult a lány felé. – Remélem, nem képzelted, hogy mindenféle következmény nélkül így viselkedhetsz? Richard talpra ugrott. – Smythe-Smith kisasszony teljesen ártatlan ebben. – Mi történt? – kérdezte ismét Mrs. Smythe-Smith, élesen ejtve minden szót. – Sir Richard kompromittálta a lányodat. Mrs. Smythe-Smithnek elakadt a lélegzete. – Iris, hogyan tehetted? – Nem az ő hibája – jelentette ki Richard. – Nem önhöz beszélek! – csattant fel az asszony. – Legalábbis egyelőre nem – tette hozzá, majd a sógornőjéhez fordult. – Ki tud róla? – Mind a három lányom. Mrs. Smythe-Smith behunyta a szemét. – Ők nem fogják senkinek elmondani! – kiáltott fel hirtelen Iris. – Ők az unokatestvéreim.

99/404

– De még gyerekek! – ordította Lady Pleinsworth. Richardnak elege lett. – Meg kell hogy kérjem, ne beszéljen ilyen hangnemben SmytheSmith kisasszonnyal. – Nem hiszem, hogy ön bármit is követelhet ebben a helyzetben. – Ennek ellenére ragaszkodom hozzá, hogy tisztelettel beszéljen vele – mondta halkan Richard. Lady Pleinsworth felvonta a szemöldökét a férfi arcátlansága hallatán, de nem szólt többet. – Nem hiszem el, hogy ilyen ostobán viselkedtél – mondta Iris anyja a lánynak. Iris nem szólt egy szót sem. Az asszony most Richardhoz fordult, ajka vékony, haragos vonallá keskenyült. – Feleségül kell vennie őt. – Nincs semmi, amit ennél jobban szeretnék. – Kételkedem az őszinteségében, uram. – Ez nem tisztességes! – kiáltott fel Iris, és ő is talpra ugrott. – Még őt véded? – kérdezte haragosan az anyja. – A szándékai tiszteletre méltóak voltak. Tiszteletre méltóak, gondolta Richard. Többé nem tudta biztosan, mit is jelent ez. – Ó, igazán? – Mrs. Smythe-Smith szinte odaköpte a kérdést. – Ha olyan tiszte… – Éppen a lánykérés kellős közepén tartott! Mrs. Smythe-Smith a lányáról Richardra nézett, aztán vissza Irisre. Láthatóan tanácstalan volt, mit kezdjen ezzel a kijelentéssel. – Nincs több mondandóm a témában, amíg az apád meg nem érkezik

100/404

– mondta végül Irisnek. – Nem tarthat sokáig. Tiszta éjszakánk van, s ha a nagynénéd – Lady Pleinsworth felé biccentett – világossá tette a helyzet fontosságát, valószínűleg gyalog jön. Richard egyetértett vele. A Smythe-Smith-ház nem volt messze. Sokkal gyorsabb idesétálni, mint várni, amíg előkészítik a kocsit. Néhány másodpercnyi feszült csend után Mrs. Smythe-Smith hirtelen a sógornőjéhez fordult. – A vendégeidhez kell menned, Charlotte. Gyanakodni fognak, ha egyikünket sem látják. Lady Pleinsworth komoran bólintott. – Vidd magaddal Harrietet! – folytatta Iris anyja. – Mutasd be néhány úriembernek! Hamarosan eléri azt a kort, amikor bevezetheted a társaságba. Teljesen természetesnek fog tűnni a világ szemében. – De még mindig jelmezben vagyok – tiltakozott Harriet. – Ez most nem a kényeskedés ideje – jelentette ki Lady Pleinsworth. – Gyere! Harriet az anyja után indult, de előtte még együtt érző pillantást vetett Irisre. Mrs. Smythe-Smith becsukta mögöttük a szalon ajtaját, és nagyot sóhajtott. – Szép kis felfordulás! – mondta, de az ő hangjában nem volt együttérzés. – Azonnal intézkedem, hogy külön engedélyt kapjunk – mondta Richard. Szükségtelennek tartotta elárulni, hogy már beszerzett egyet. Mrs. Smythe-Smith karba fonta a kezét, és járkálni kezdett. – Mama! – próbálkozott Iris. – Ne most! – emelte fel az anyja remegő ujját. – De…

101/404

– Megvárjuk az apádat! – mondta csikorgó fogakkal. Az asszony remegett a haragtól, s Iris arckifejezéséből Richard kitalálta, hogy a lány még sohasem látta ilyennek az anyját. Iris hátralépett, maga köré fonta a karját. Richard szerette volna megnyugtatni, de tudta, a lány anyja dührohamot kapna, ha csak egy lépést is tenne felé. – Az összes lányom közül – sziszegte Mrs. Smythe-Smith dühösen – te vagy az utolsó, akiről elhittem volna, hogy ilyesmire képes. Iris elfordította a tekintetét. – Szégyellem magam miattad. – Miattam? – kérdezte Iris alig hallhatóan. Richard fenyegetően előrelépett. – Megmondtam, hogy a lánya ártatlan ebben. – Már hogy lenne ártatlan! – csattant fel Mrs. Smythe-Smith. – Talán nem kettesben volt önnel? Ennél okosabbnak kellett volna lennie. – Éppen a kezét kértem meg. – Helyesen feltételezem, hogy nem kért személyes találkozót Mr. Smythe-Smithtől, hogy elnyerje a beleegyezését? – Arra gondoltam, hogy megtisztelem a lányát azzal, hogy tőle kérdezem meg először, óhajt-e a feleségem lenni? Mrs. Smythe-Smith haragosan összeszorította a száját, de nem válaszolt. Helyette bizonytalanul Iris felé pillantott, majd elkeseredetten felsóhajtott. – Hol késik már az apád? – Biztos hamarosan ideér, mama – felelte halkan Iris. Richard felkészült, hogy ismét Iris védelmére keljen, de Mrs. Smythe-Smith nem szólt semmit. Végül néhány perc múlva nyílt

102/404

a szalon ajtaja, és Iris apja jött be rajta. Edward Smythe-Smith nem volt különösebben magas férfi, de jól tartotta magát, és Richard el tudta képzelni, hogy fiatalabb korában meglehetősen atletikus alkat volt. Valószínűleg még most is elég erős, hogy beverje egy ember képét, ha úgy dönt, hogy az erőszak a megoldás. – Maria? – nézett a feleségére, amint belépett. – Mi az ördög folyik itt? Sürgős üzenetet kaptam Charlotte-tól. Mrs. Smythe-Smith szó nélkül a szobában lévő másik kettőre mutatott. – Uram! – köszöntötte Richard. Iris a kezét nézte. Mr. Smythe-Smith nem szólt egy szót sem. Richard megköszörülte a torkát. – Uram, nagyon szeretném feleségül venni a lányát. – Ha jól értelmezem a helyzetet – mondta Mr. Smythe-Smith megsemmisítő nyugalommal –, nincs sok választása ez ügyben. – Ennek ellenére ez a leghőbb vágyam. Mr. Smythe-Smith a lánya felé biccentette a fejét, de nem nézett rá. – Iris? – Megkérte a kezemet, apám. – A lány is megköszörülte a torkát. – Mielőtt… – Mielőtt mi? – Mielőtt Charlotte néni… látta… Richard nagy levegőt vett, igyekezve visszafogni magát. Iris nyomorultul érezte magát, még a mondatot sem tudta befejezni. Hogyhogy az apja nem látja? Nem érdemli meg, hogy ilyen vallatásnak vessék alá, de Richard ösztönösen érezte, ha közbelépne, csak rontana

103/404

a helyzeten. De nem tudott tétlen maradni. – Iris – szólította meg halkan, remélve, hogy a lány hallja a hangján, hogy támogatni szeretné. Ha szükséges, átveszi a szót. – Sir Richard megkérte a kezemet – mondta Iris ezúttal határozott hangon, de nem nézett a férfira. – És mit válaszoltál? – kérdezte az apja. – Még… még nem válaszoltam. – És mi lett volna a válaszod? Iris nagyot nyelt, láthatóan kínosan érintette, hogy mindenki őt nézi. – Igent mondtam volna. Richard feje felé rándult. Miért hazudik? Azt mondta neki, hogy időre van szüksége. – Akkor ezt elrendeztük – jelentette Mr. Smythe-Smith. – Nem igazán így szerettem volna férjhez adni a lányomat, de nagykorú, és az ön felesége kíván lenni, és ami azt illeti, az is kell hogy legyen. – A feleségére nézett. – Gondolom, gyors esküvőre lesz szükség. Mrs. Smythe-Smith bólintott, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Talán nem olyan sürgős. Azt hiszem, Charlotte képes elejét venni a pletykáknak. – A pletykáknak sohasem lehet elejét venni. Richard ezzel csak egyetérteni tudott. – Akkor is – erősködött Mrs. Smythe-Smith –, nem olyan sürgős, mint lehetett volna. Még mindig tarthatunk rendes esküvőt. Jobban fog festeni a dolog, ha nem sietjük el. – Rendben. – Mr. Smythe-Smith Richardhoz fordult. – Két hónap múlva feleségül veheti a lányomat. Két hónap? Nem. Az nem lesz jó.

104/404

– Uram, nem várhatok két hónapig – mondta Richard gyorsan. Iris apja lassan felvonta a szemöldökét. – Vissza kell térnem a birtokomra. – Ezt az előtt kellett volna meggondolnia, mielőtt kompromittálta a lányomat. Richard a fejét törte, megfelelő indok után kutatva, amellyel meg tudja lágyítani Mr. Smythe-Smith szívét. – Egyedüli gyámja vagyok a két húgomnak, uram. Hanyagság lenne a részemről, ha nem térnék vissza hamarosan. – Úgy rémlik, több szezont is Londonban töltött néhány évvel ezelőtt – jegyezte meg Mr. Smythe-Smith. – Akkor ki gondoskodott a húgairól? – A nagynénénkkel éltek. Még nem voltam elég érett, hogy betöltsem ezt a felelősségteljes tisztet. – Ne haragudjon, uram, ha kételkedem abban, hogy most elég érette. Richard kényszerítette magát, hogy ne vágjon vissza. Ha neki lenne lánya, ő is épp ilyen haragos lenne. Az apjára gondolt, s eltűnődött, ő mit szólna a ma esti szerepléséhez. Bernard Kenworthy szerette a családját, Richard ebben sohasem kételkedett, de az apasághoz való hozzáállását leginkább nyájas közöny jellemezte. Ha élne, most mit tenne? Tenne-e egyáltalán valamit? De Richard nem az apja volt. Ő nem tűrte a tétlenséget. – Két hónap tökéletesen elfogadható – mondta Iris anyja. – Semmi sem akadályozza meg, hogy hazamenjen a birtokára, s aztán visszatérjen az esküvőre. Ami azt illeti, jobban örülnék, ha így történne. – Én nem – szólalt meg Iris. A szülei döbbenten néztek rá.

105/404

– Nos, én nem örülnék. – Iris nagyot nyelt, s Richard szíve megsajdult, látva, milyen feszült. – Ha megszületett a döntés, szeretném, ha továbblépnénk. Az anyja közelebb lépett hozzá. – A jó híred… – … lehetséges, hogy már romokban hever – fejezte be Iris helyette a mondatot. – Ha így áll a helyzet, sokkal inkább szeretnék Yorkshireben lenni, ahol senki sem ismer. – Képtelenség – mondta elutasítóan az anyja. – Várunk, és meglátjuk, mi történik. Iris meglepő határozottsággal nézett az anyja szemébe. – Nekem nincs szavam ebben a kérdésben? Az anyja ajka megremegett, ahogy a férjére nézett. – Legyen úgy, ahogy Iris kívánja – mondta az rövid töprengés után. – Nem látom okát, miért kellene kényszerítenem, hogy várjon. Isten a megmondhatója, hogy ő meg Daisy egész idő alatt egymást fogják marni. – Mr. Smythe-Smith Richardhoz fordult. – Iris nem éppen kellemes társaság, ha rossz kedvében van. – Apa! A férfi meg sem hallotta a közbeszólást. – És Daisy sem kellemes társaság, ha rossz kedvében van. Az esküvői előkészületek ezt itt – intett fejével a lány felé – kiborítják, míg a másik el lesz ragadtatva. Franciaországba kell hogy költözzek. Richard még csak el sem mosolyodott. Mr. Smythe-Smith hangulata a legkeserűbb volt, s Richard nem akart nevetni. – Iris, Maria – mondta az idős úr a nevezettek felé biccentve. Valamennyien követték őt az ajtóhoz. – Két nap múlva találkozunk – mondta Iris apja Richardnak. –

106/404

Feltételezem, hogy addigra meglesz a külön engedély, és mindent elrendez. – Ez a legkevesebb, uram. Mielőtt Iris kilépett az ajtón, még visszanézett Richardra, s a tekintetük találkozott. Miért? – mintha ezt kérdezte volna a lány szeme. Miért? Richard abban a pillanatban rájött, hogy Iris tudja. Tudja, hogy nem a szenvedély ragadta el őt, s hogy ez egy kikényszerített házasság, amelyet, ha gyatrán is, ő rendezett meg. Richard még soha életében nem szégyellte magát ennyire.

8. fejezet

A következő hét Iris mennydörgésre ébredt az esküvője napján, s mire a szobalány megérkezett a reggelivel, Londont elmosta az eső. Iris az ablakhoz sétált, és homlokát a hűvös üvegen pihentetve kinézett. Három óra múlva kezdődik a menyegzője. Talán kitisztul addigra az idő. A távoli égen mintha egy apró, kék foltot látott volna. Nagyon magányosnak tűnt. Nem oda valónak. De reménytelinek. Nem igazán számít, gondolta. Nem fog elázni. A ceremóniát külön engedéllyel a család szalonjában tartják majd. Két folyosón és egy lépcsősoron át vezetett az út a házasságba. Remélte, hogy az utakat nem mossa el az eső. Úgy volt, hogy még aznap délután útnak indulnak Yorkshire-be Sir Richarddal. S míg Iris érthető módon ideges volt, amiért el kell hagynia az otthonát és mindent, amit ismert, éppen eleget hallott a nászéjszakáról ahhoz, hogy ne kívánja azt a szülői ház fedele alatt tölteni. Mint megtudta, Sir Richardnak nem volt londoni rezidenciája, és a lakás, amelyet bérelt, nem felelt meg egy újdonsült asszonykának. A férfi haza akarta őt vinni a Maycliffe-kastélyba, ahol Iris találkozni fog a férfi húgaival.

108/404

Ideges nevetés hagyta el az ajkát. Húgok. Nem lepte meg, hogy a férfinak húgai vannak. Ha volt valami, amiben Iris nem szenvedett hiányt az élete során, azok a lánytestvérek voltak. Kopogtak az ajtón, kiszakítva a lányt a gondolataiból. Kiszólt, hogy szabad, s az anyja lépett be. – Jól aludtál? – kérdezte Mrs. Smythe-Smith. – Nem igazán. – Meglepett volna, ha igen. Nem számít, milyen jól ismeri egy menyasszony a jövendőbelijét, akkor is nyugtalan a nagy nap előtt. Iris inkább úgy vélte, nagyon is számít, mennyire ismeri egy menyasszony a jövendőbelijét. Biztos volt benne, hogy kevésbé lenne ideges, vagy más módon, ha nem csupán két hete ismerné a vőlegényét. De nem mondott semmit az anyjának, mert ők ketten nem szoktak ilyen dolgokról beszélni. A nap eseményeit és apró részleteit szokták megvitatni, beszélgettek a zenéről, néha a könyvekről, de legtöbbször Iris testvéreiről, unokatestvéreiről és azok gyerekeikről folyt a szó. De érzésekről sohasem beszéltek. Az nem volt szokás a családban. Iris ennek ellenére tudta, hogy szeretik. Lehet, hogy az anyja nem az a fajta, aki szavakkal nyilvánítja ki az érzelmeit, vagy mosolyogva beállít a szobájába egy csésze teával, de tiszta szívéből szereti a gyerekeit. Iris ebben soha, egyetlen pillanatra sem kételkedett. Mrs. Smythe-Smith leült az ágy szélére, és intett Irisnek, hogy menjen oda hozzá. – Bárcsak tudnék adni melléd egy komornát az útra! – mondta. – Ennek nem lenne szabad így lennie. Iris elfojtott egy nevetést, mert nevetni szeretett volna a helyzet abszurditásán. Mindazok után, ami az elmúlt héten történt, a komorna

109/404

hiánya az egyetlen, aminek nem lenne szabad így lennie? – Sohasem tudtad jól megcsinálni a hajadat – mondta az anyja. – Az öltözéssel… – Minden rendben lesz, mama – nyugtatta meg Iris az anyját. Neki és Daisynek közös komornájuk volt, s amikor a lánynak választási lehetőséget ajánlott, úgy döntött, inkább Londonban marad. Iris úgy vélte, bölcs dolog Yorkshire-ben keresni magának új komornát, így talán kevésbé fog kívülállónak tűnni új otthonában. Remélhetőleg így ő is kevésbé fogja kívülállónak érezni magát. Visszamászott az ágyra, s a párnáknak dőlt. Nagyon fiatalnak érezte magát így, ebben a testhelyzetben. Nem is emlékezett rá, mikor jött be az anyja utoljára a szobájába, és ült le az ágyára. – Mindent megtanítottam neked, amit tudnod kell ahhoz, hogy rendesen irányíts egy háztartást – mondta Mrs. Smythe-Smith. Iris bólintott. – Vidéken fogsz élni, ami változást jelent, de az irányítás alapjai lényegében ugyanazok. A legfontosabb az, hogy milyen a viszonyod a házvezetőnővel. Ha ő nem tisztel téged, senki sem fog. Nem szükséges, hogy féljen tőled… Iris lesütötte a tekintetét, így leplezve riadt csodálkozását. A gondolat, hogy bárki is fél tőle, nevetséges volt. – …de tisztelnie kell a hatalmadat – fejezte Mrs. Smythe-Smith. – Iris! Figyelsz rám egyáltalán? Iris felnézett. – Természetesen. Bocsánat. – Halvány mosolyt erőltetett az ajkára. – Nem hiszem, hogy a Maycliffe-kastély olyan nagy lenne. Sir Richard mesélt róla. Bizonyára sok tanulnivalóm lesz, de azt hiszem, megbirkózom a feladattal.

110/404

– Hát persze hogy meg fogsz – paskolta meg a kezét Mrs. SmytheSmith. Furcsán feszült csend borult rájuk. – Miféle ház az a Maycliffe? – kérdezte végül Iris anyja. – Erzsébet korabeli? Középkori? Nagy területen fekszik? – Késő középkori – felelte Iris. – Sir Richard azt mondta, a tizenötödik században építették, de az évek során több változás is történt. – És a kert? – Nem tudom biztosan – mondta Iris lassú, óvatos hangon. Biztos volt benne, hogy az anyja nem azért jött be hozzá, hogy a Maycliffekastély építészetéről vagy a kertjeiről beszéljen. – Hát persze. Hát persze? Iris összezavarodott. – Remélem, kellemes hely lesz. – Biztos vagyok benne, hogy semmiben sem fogok hiányt szenvedni. – El tudom képzelni, hogy hideg lesz. A telek északon… – Mrs. Smythe-Smith megborzongott. – Elviselhetetlenek voltak. Alaposan a szolgák körmére kell nézned, hogy minden kandalló… – Anya! – vágott a szavába Iris, mire az asszony abbahagyta a fecsegést. – Tudom, hogy nem azért jöttél be hozzám, hogy Maycliffe-ről beszélgess velem. – Nem. – Mrs. Smythe-Smith nagyot sóhajtott. – Valóban nem. Iris türelmesen várt, mialatt az anyja rá egyáltalán nem jellemző módon izgett-mozgott, a világoskék ágytakarót rángatta. Végül felnézett, egyenesen Iris figyelő szemébe, s a tekintetük találkozott.

111/404

– Te is tudod, hogy a férfiak teste nem… ugyanolyan, mint a nőké – kezdte. Iris meglepetésében eltátotta a száját. Számított erre a beszélgetésre, de erre a nyers szókimondásra nem. – Iris? – Igen – mondta gyorsan. – Igen, természetesen tudom. – Ezek a különbségek teszik lehetővé a gyereknemzést. Iris majdnem rámondta, hogy értem, csak épp meglehetősen biztos volt benne, hogy nem így van. Annyira legalábbis nem, amennyire kellene. – A férjed majd… – Mrs. Smythe-Smith elkeseredetten felsóhajtott. Iris úgy vélte, még sohasem látta az anyját ilyen idegesnek. – Amit csinálni fog… Iris várt. – Ő majd… – Az asszony elhallgatott, s mindkét kezét kinyújtotta maga előtt, ujjait széttárva, mint egy tengeri csillag, mintha csak úgy akarna erőt gyűjteni, hogy belekapaszkodik a puszta levegőbe. – Azt a részét, amelyik különbözik, beléd fogja rakni. – Be… be-lém? – Iris alig tudta kinyögni a szót. Anyja arca valószínűtlenül bíborszínűre pirult. – Az a része, amelyik más, behatol oda, ahol te más vagy. Így tud a magja a testedbe kerülni. Iris megpróbálta ezt a lelki szemei elé vetíteni. Tudta, hogy néz ki egy férfi. A szobrokon, amelyeket látott, nem mindig volt fügefalevél. De a dolog, amiről az anyja beszélt, nagyon kellemetlen valaminek hangzott. Biztos, hogy az Úr az ő nagy bölcsességében valami hatékonyabb módot talált a gyermeknemzésre. Mégis, semmi oka sem volt rá, hogy kételkedjen az anyja szavában.

112/404

Homlokát ráncolva töprengett, majd megkérdezte: – Fáj? Mrs. Smythe-Smith elkomorodott. – Nem fogok hazudni neked. Nem különösebben kellemes, és első alkalommal nagyon fájdalmas. De később könnyebb lesz a dolog, ezt megígérhetem. Sokat segít az elviselésében, ha közben lefoglalod az elmédet. Én általában a háztartási számlákon szoktam ilyenkor végigmenni gondolatban. Irisnek fogalma sem volt, hogy mit mondhatna erre. Unokatestvérei sohasem voltak túl nyíltak, ha a házastársi kötelességekről esett szó, de nem is keltették azt a benyomást benne, hogy fejbeni összeadásokra használnák fel ezt az időt. – Gyakran kell majd ezt csinálnom? Az anyja felsóhajtott. – Lehetséges. Az attól függ. – Mitől? Mrs. Smythe-Smith ismét felsóhajtott, de ezúttal a fogait is összeszorította. Nem akar további kérdéseket hallani, ez egyértelmű volt. – A legtöbb nő nem esik teherbe az első alkalommal. De ha mégis, akkor sem tudja még egy ideig. – Nem? Ez alkalommal az anyja egyenesen felnyögött. – Akkor fogod tudni, hogy gyereked lesz, amikor elmarad a havibajod. Elmarad a havibaja? Nos, az legalább igazi jótétemény lesz. – Azonkívül – folytatta az anyja –, az úriemberek élvezik azt a tevékenységet, amelyet a hölgyek nem. – Mrs. Smythe-Smith

113/404

megköszörülte a torkát, láthatóan feszengett. – A férjed étvágyától függően… – Az étvágyától függően? Étel is lesz? – Kérlek, ne szakíts folyton félbe! – Az asszony gyakorlatilag könyörgött. Iris azonnal befogta a száját. Az anyja sohasem könyörgött. – Azt próbálom elmondani – folytatta Mrs. Smythe-Smith feszült hangon –, hogy a férjed valószínűleg gyakran akar majd hálni veled. A házasság kezdetén legalábbis biztosan így lesz. Iris nagyot nyelt. – Értem. – Nos… – mondta az asszony élénken, és szó szerint felpattant az ágyról –, sok teendő vár még ránk ma. Iris bólintott. Nyilvánvaló volt, hogy a beszélgetésnek vége. – Biztos vagyok benne, hogy a nővéreid segíteni akarnak az öltözésnél. Iris tétován elmosolyodott. Jó volt, hogy valamennyien itt voltak. Rose élt a legtávolabb, Gloucestershire nyugati részén, de az alig két napos határidő ellenére is rengeteg ideje volt, hogy felérjen Londonba, az esküvőre. Yorkshire sokkal-sokkal messzebb van, mint Gloucestershire. Mrs. Smythe-Smith távozott, de öt perc sem telt el, és újra kopogtattak. – Gyere be! – szólt ki Iris fáradtan. Sarah volt az. Titokzatos arccal és a legjobb ruhájában lépett be. – Ó, hála istennek, hogy egyedül vagy! Iris nyomban felélénkült. – Mi az?

114/404

Sarah még egyszer kipillantott a folyosóra, aztán becsukta az ajtót maga mögött. – Volt már itt az anyád, hogy beszéljen veled? Iris felnyögött. – Szóval volt. – Inkább nem beszélnék róla. – Nem, azért vagyok itt. Vagyis nem azért, hogy az anyád tanácsairól beszéljünk. Biztos vagyok benne, hogy nem akarom hallani, mit mondott. Ha csak félig megközelítette azt, amit az én anyám… – Sarah megborzongott, de gyorsan összeszedte magát. – Figyelj rám! Bármit mondott is az anyád a férjeddel való kapcsolatról, felejtsd el! – Mindent? – kérdezte Iris bizonytalanul. – Nem lehetett minden rossz, amit mondott. Sarah halkan felnevetett, aztán leült Iris mellé az ágyra. – Nem, persze hogy nem. Hiszen hat gyereke van. Csak arra gondolok, hogy… nos, mondott olyasmit, hogy szörnyű? – Nem szóról szóra, de nem hangzott kellemesnek, amit mondott. – El tudom képzelni, hogy tényleg nem az, ha az ember nem szereti a férjét. – Én nem szeretem a férjemet – jegyezte meg Iris. Sarah felsóhajtott, és a hangja vesztett valamennyit a felsőbbrendűségéből. – De legalább kedveled? – Persze, természetesen. – Iris a férfira gondolt, aki néhány rövid óra múlva a férje lesz. Lehet, hogy nem képes kimondani, hogy szereti, de, őszintén szólva, a férfi körül tényleg nem volt minden rendben. Kedves mosolya volt, s eddig a legnagyobb tisztelettel bánt Irisszel, de akkor is alig ismerte őt. – Meg tudnám szeretni – mondta, azt kívánva, bárcsak

115/404

magabiztosabb lenne. – Remélem, hogy meg tudnám. – Nos, kezdetnek ez is valami – jegyezte meg Sarah, és elgondolkodva préselte össze az ajkait. – Úgy tűnik, ő is kedvel téged. – Igen, meglehetősen biztos vagyok benne, hogy így van – felelte Iris, aztán egészen más hangnemben hozzátette: – Kivéve, ha különlegesen jó hazudozó. – Ez meg mit akar jelenteni? – Semmit – vágta rá Iris gyorsan. Bárcsak meg se szólalt volna! Az unokatestvére tudta, miért ilyen sietős az esküvő – az egész családja tudta –, de senki sem tudta az igazat, hogy mi rejlik Sir Richard lánykérése mögött. Még Iris sem. Felsóhajtott. Jobb lenne, ha mindenki azt hinné, hogy ami történt, a férfi szerelmének romantikus megnyilvánulása volt. Vagy legalább azt, hogy a férfi mindent átgondolva úgy döntött, ők ketten jól illenek egymáshoz. De ne ezt a… ezt a… Iris maga sem tudta, hogyan fejezze ki magát. Bárcsak le tudná rázni magáról az őt rágó gyanút, hogy itt valami nincs rendben. – Iris! – Ne haragudj! – Iris egy cseppet megcsóválta a fejét. – Mostanában valahogy zavart vagyok. – Nekem is úgy tűnik – felelte Sarah, látszólag elfogadva unokatestvére magyarázatát. – Igaz, hogy csak néhányszor volt alkalmam Sir Richarddal beszélni, de úgy tűnik, kedves ember, és azt hiszem, jól fog veled bánni. – Sarah – kezdte Iris –, ha az volt a szándékod, hogy enyhítsd az aggodalmamat, meg kell hogy mondjam, csúfos kudarcot vallottál. Sarah mulatságosan csalódott hangot hallatott, és a fejéhez kapott.

116/404

– Csak hallgass rám – mondta –, és bízz bennem! Bízol bennem? – Nem igazán. Sarah arckifejezése a mulatságosnál is mulatságosabb volt. – Csak viccelek – mosolygott rá Iris. – Lásd be, az esküvőm napján igazán megengedhetek magamnak egy kis viccelődést. Különösen az anyámmal való beszélgetés után. – Csak ne felejtsd el, amit mondtam – kérte Sarah, és megfogta Iris kezét. – Nagyon kellemes lehet az, ami a férj és a feleség között történik. Iris arca nyilván kételkedő volt, mert Sarah még hozzátette: – És nagyon különleges. Komolyan mondom. – Ezt neked is mondta valaki az esküvő előtt? – kérdezte Iris. – Miután az anyád beszélt veled? Ezért jöttél be te is hozzám, hogy elmondd? Iris meglepetésére Sarah mélyen elpirult. – Hugh és én… ó… mi… – Sarah! – Tudom, hogy ez megdöbbentő. De csodálatos volt, komolyan, és nem tudtam uralkodni magamon. Iris valóban megdöbbent. Tudta, hogy Sarah mindig szabadabb szellemű volt, mint ő, de álmodni sem merte volna, hogy odaadja magát Hugh-nak még az esküvő előtt. – Figyelj! – szorította meg Sarah a kezét. – Az nem számít, hogy Hugh és én egy kicsit előre siettünk. Most már házasok vagyunk, és szeretem a férjemet, ahogy ő is szeret engem. – Nem ítéllek el – mondta Iris, bár volt egy olyan érzése, hogy mégis ezt teszi… talán egy kicsit. Sarah nyílt tekintettel nézett végig rajta.

117/404

– Sir Richard megcsókolt? Iris bólintott. – Tetszett? Nem, ne is válaszolj. Látom az arcodon, hogy igen. Iris nem először átkozta el világos bőrét. Egész Angliában nem akadt még egy ember, aki olyan erősen és mélyen pirult volna, mint ő. – Ez jó jel – paskolta meg a karját Sarah. – Ha tetszik a csókja, akkor valószínűleg a többi is fog. – Ez életem legfurcsább délelőttje – mondta Iris gyenge hangon. – És még furcsább lesz – állt fel Sarah, és eltúlzott mozdulattal megbiccentette a fejét –, Lady Kenworthy. Iris hozzávágott egy párnát. – Mennem kell – mondta Sarah. – A nővéreid minden pillanatban itt lehetnek, hogy segítsenek felöltözni. Az ajtóhoz ment, s az ajtógombot megfogva még mosolyogva visszanézett. – Sarah! – kiáltott fel Iris, mielőtt unokatestvére kiment volna. Sarah kérdőn hajtotta oldalra a fejét. Iris csak nézte, és életében először döbbent rá, mennyire szereti. – Köszönöm.

Néhány órával később Irisből valóban Lady Kenworthy lett. A pap előtt állt, és kimondta a szavakat, amelyek egy életre Sir Richardhoz kötik. A férfi még mindig rejtély volt számára. Tovább udvarolt neki abban a rövid időszakban, ami Iris kompromittálása és az esküvő között eltelt, és Iris igazán nem mondhatott mást a férfira, mint hogy elbűvölő. De még mindig nem tudta rávenni magát arra, hogy feltétel nélkül

118/404

megbízzon benne. Kedvelte. Nagyon is kedvelte. A férfi komisz humorérzéke jól illett az övéhez, s ha kényszerítik, azt is elismerte volna, hogy tisztességes, erkölcsileg szilárd elvekkel rendelkező embernek hiszi. De ez nem is annyira hit volt, mint inkább feltételezés, vagy, igazság szerint, csak remény. Az ösztönei azt súgták, minden rendben lesz, de nem igazán szeretett hinni az ösztöneinek. Ahhoz túlságosan is gyakorlatias volt. Jobban kedvelte a kézzelfoghatóságot; bizonyítékra vágyott. A jegyességüknek nem volt értelme. Iris képtelen volt túltenni magát ezen. – Búcsúznunk kell – mondta neki a férje – a férje! – nem sokkal a nászlakoma után. A lagzi, akárcsak az esküvői szertartás, egyszerű volt, bár nem éppen szűk körű. Iris családtagjainak létszáma ezt lehetetlenné tette. Iris mintegy ködben úszva élte végig a napot, reményei szerint a megfelelő időben bólogatva, és mosolyogva. Unokatestvérei egymás után léptek oda hozzá, hogy gratuláljanak, de ő minden egyes puszinál és kézveregetésnél azt érezte, hogy ismét egy pillanattal közelebb került ahhoz, hogy beszálljon Sir Richard hintójába, és elutazzon. Most pedig eljött annak az ideje is. A férfi felsegítette, s ő elhelyezkedett az előre néző ülésen. Szép hintó volt, jól felszerelt és kényelmes. Iris remélte, hogy a rugózása is kiváló; a férje szerint a Maycliffe-kastély négynapi utazásra van Londontól. Alighogy Iris kényelembe helyezte magát, Sir Richard is beszállt. Rámosolygott Irisre, és leült vele szemben. Iris kinézett az ablakon az otthona előtt összegyűlt családra. Nem, ez nem az otthona. Többé már nem. Riadtan fedezte fel, hogy könnyek

119/404

kezdik el szúrni a szemét, s sietve a gyöngyökkel kirakott retikülbe nyúlt zsebkendőért. Alig nyitotta azonban ki a kistáskát, Sir Richard előrehajolt, és felajánlotta a sajátját. Nincs értelme, hogy leplezze a szomorúságát, vélte Iris, miközben elvette a zsebkendőt. Férje úgyis jól látja. – Elnézést kérek – mondta a szemét törölgetve. Az újasszonyoknak nem szokásuk sírni az esküvőjük napján. Ez biztos semmi jót nem jelent. – Nincs miért elnézést kérnie – nyugtatta meg kedvesen Sir Richard. – Tudom, hogy ez az egész nagyon felkavaró volt. Iris igyekezett rámosolyogni, de próbálkozása csekély sikerrel járt. – Csak arra gondoltam… – Az ablak felé intett. A hintó még nem indult el, s Iris olyan szögbe billentette a fejét, hogy még egyszer utoljára láthassa hálószobája ablakát. – Többé már nem ez az otthonom. – Remélem, kedvelni fogja Maycliffe-et. – Biztosan. A leírása alapján szép hely. Sir Richard mesélt neki a főlépcsőről és a titkos átjárókról. Egy szobáról, ahol I. Jakab király aludt. A konyhához konyhakert is tartozott, s az épület mögött üvegház állt, amely azonban nem volt egybeépítve a kúriával, s Sir Richard elmondta, régen gondolkodik már azon, hogy össze kellene kötni őket. – Mindent el fogok követni, hogy boldoggá tegyem – mondta Sir Richard. Iris értékelte, hogy ezt a férfi itt mondta, ahol nem voltak fültanúk. – Ahogy én is. A hintó mozgásba lendült, s lassan gördült tova London zsúfolt utcáin. – Mennyit utazunk ma? – kérdezte Iris.

120/404

– Összesen mintegy hat órát, ha az utakat nem rongálta meg túlságosan a ma reggeli eső. – Így nem lesz olyan hosszú a nap. Sir Richard egyetértőn mosolygott. – Ilyen közel a városhoz rengeteg lehetősége lesz, hogy pihenjen, ha szükségét érzi. – Köszönöm. Eddig ez volt a legudvariasabb, legilledelmesebb és legunalmasabb párbeszéd, amelyet valaha is folytattak. Milyen ironikus! – Nem bánná, ha olvasnék? – kérdezte Iris, és a retikülbe nyúlt, hogy könyvet vegyen elő. – Egyáltalán nem. Ami azt illeti, inkább irigylem. Én képtelen vagyok olvasni egy mozgó hintóban. – Akkor sem, ha a menetiránnyal szemben ül? Iris az ajkába harapott. Jóságos isten, miket beszél itt? A férfi ezt úgy értelmezheti, hogy azt szeretné, ha mellé ülne. Pedig egyáltalán nem mondta. Nem mintha bánná. Persze azt sem jelenti, hogy vágyik rá. Neki teljesen mindegy. Komolyan. Nem érdekli, hogy a férfi azon vagy ezen az oldalon ül. – Nem számít, melyik oldalon ülök – felelte Sir Richard, emlékeztetve Irist, hogy valóban kérdezett tőle valamit. – Úgy találtam, hogy segít, ha az ablakon kinézve valami távoli pontra szegezem a tekintetemet. – Az anyám is ugyanezt mondja – bólintott Iris. – Neki is gondot okoz, ha hintón kell utaznia. – Én általában a hintó mellett szoktam lovagolni – mondta a férfi

121/404

vállat vonva. – Úgy könnyebb. – Ma nem kíván lovagolni? Ó, az ördögbe! Most meg azt hiheti a férfi, hogy ki akarja ebrudalni a hintóból. Pedig megint csak nem azt mondta. – Lehetséges, hogy később átülök a lóra. A városban elég lassan haladunk ahhoz, hogy ne hasson rám. Iris megköszörülte a torkát. – Remek. Nos, akkor most olvasnék, ha nem bánja. – Kérem, csak nyugodtan. Iris kinyitotta a könyvét, és olvasni kezdett. Egy zárt hintóban. Ahol kettesben ült újdonsült és jóképű férjével. És ő könyvet olvasott. Volt egy olyan érzése, hogy nem ez a legromantikusabb módja egy házasság kezdetének. De végül is, mit tud ő a házasságról?

9. fejezet

Majdnem este nyolc óra volt, amikor végre megálltak aznapra. Iris egy ideje egyedül ült a hintóban. Korábban tartottak egy rövid pihenőt, hogy mindenki elvégezhesse a szükségleteit, aztán Sir Richard úgy döntött, az út hátralévő részét a hintó mellett lovagolva teszi meg. Iris azt mondta magának, nem érzi mellőzöttnek magát. A férfi rosszul van a zárt kocsiban való utazástól, s ő igazán nem kívánhatja, hogy férje már az esküvőjük napján megbetegedjen. De ez azt jelentette, hogy magára maradt, s ahogy közeledett az est, és a fény egyre gyengébb lett, nem menekülhetett a könyv lapjai közé sem. Most, hogy maguk mögött hagyták Londont, az iram is gyorsabbá vált, és a lovak egyenletes, nyugtató ritmusban haladtak. Minden bizonnyal elszunyókált, mert az egyik pillanatban még valahol Buckinghamshire-ben volt, a következőben pedig valaki a vállát rázogatta gyengéden, és a nevén szólongatta. – Iris! Iris! – Mmmbrgh. – Sohasem ébredt valami jól. – Iris, megérkeztünk. Néhányszor pislognia kellett, mire az esti félhomályban kibontakozott előtte a férje arca. – Sir Richard? A férfi elnézően mosolygott.

123/404

– Azt hiszem, elhagyhatná a Sirt a megszólításból. – Mmmm. Igen. – Iris ásított, az alvásban érzéktelenné zsibbadt karját rázogatva. A lába is elzsibbadt, döbbent rá. – Rendben. Richard láthatóan jól szórakozva figyelte. – Mindig ilyen lassan ébred? – Nem. – Iris ülő helyzetbe tornázta magát. Valamikor az utazás során az oldalára dőlt. – Néha lassabb vagyok. A férfi erre kuncogott. – Ezt feljegyzem magamnak: semmilyen fontos találkozót nem szervezni Lady Kenworthynek déli tizenkettő előtt. Lady Kenworthy! Iris kíváncsi volt, mennyi időbe telik, amíg megszokja. – Általában már tizenegyre képes vagyok összefüggően beszélni – felelte Iris. – Bár meg kell hogy mondjam, a házasság legjobb része az lesz, hogy az ágyban fogyaszthatom el a reggelit. – A legjobb része? Iris elpirult, ahogy felfogta, mit is mondott, s ettől végre felébredt. – Nagyon sajnálom – szabadkozott. – Ez meggondolatlanság volt… – Ne is foglalkozzon vele! – vágott a szavába Sir Richard, mire Iris megkönnyebbülten felsóhajtott. A férje nem az a könnyen sértődős fajta, ami nagyon jó, tekintve, hogy nem mindig fontolta meg a szavait, mielőtt kimondta volna őket. – Mehetünk? – kérdezte Richard. – Igen, természetesen. A férfi leugrott a földre, és a kezét nyújtotta. – Lady Kenworthy! Már másodszor hívta a férfi az új nevén egy percen belül. Iris tudta, hogy sok úriember ezt teszi a házasság első napjaiban a kedveskedés

124/404

jeleként, ám ő kínosan érezte magát tőle. Tisztában volt vele, hogy férje csak jót akart, de csak arra emlékeztette Irist, mekkorát változott az élete egyetlen hét alatt. Mégis, meg kell próbálnia, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből, és ezt leginkább egy kellemes beszélgetéssel indíthatja. – Korábban is szállt már meg itt? – kérdezte, miközben elfogadta a férje kezét. – Igen, én… Hoppá! Iris nem igazán volt biztos benne, hogyan történt – talán nem sikerült teljesen kiráznia a zsibbadtságot a lábából –, de megcsúszott a hintó lépcsőjén. Riadtan felsikoltott, miközben gyomra meglódult, s a szíve válaszul heves dobogásba kezdett. Aztán, mielőtt egyáltalán megpróbálkozott volna az egyensúlya visszanyerésével, Richard elkapta és biztosan tartva letette a földre. – Jaj, istenem! – pihegte, s végtelen örömmel töltötte el, hogy szilárd talajt érez a talpa alatt. Kezét a szívére szorítva próbált megnyugodni. – Jól van? – kérdezte Richard. Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy még mindig a felesége derekát fogja. – Elég jól – suttogta Iris. Miért suttog? – Köszönöm. – Remek – nézett le rá Richard. – Nem szeretném… Elakadt a szava, és egy súlyos pillanatig csak egymás szemébe meredtek. Különös, melegséggel eltöltő élmény volt, és amikor a férfi hirtelen hátralépett, Iris alól mintha kihúzták volna a talajt, és elfogta a szomorúság. – Nem szeretném, ha megsérülne. – Richard megköszörülte a torkát. – Csak ezt szerettem volna mondani. – Köszönöm. – Iris a fogadóra pillantott, amelynek nyüzsgése éles ellentétben állt kettejükkel, ahogy szoborként ott álltak. – Mondani

125/404

akart valamit – jegyezte meg Iris. – A fogadóról. Richard üres tekintettel nézett rá. – Megkérdeztem, korábban is megszállt-e már itt – emlékeztette Iris. – Sokszor – felelte a férfi, de még mindig zavartnak tűnt. Iris várt, közben úgy tett, mintha a kesztyűjét igazgatná. Végül férje ismét megköszörülte a torkát és megszólalt. – Innen még háromnapi út Maycliffe, szóval el sem kerülheti az ember. Mindig ugyanabban a két fogadóban szállok meg, amikor északra utazom. – És amikor délre utazik? – csipkelődött Iris. Richard pislogott, a homloka ráncba szaladt, ami egyaránt lehetett a zavar vagy a lekicsinylés jele. Iris nem volt biztos benne, melyik. – Csak tréfáltam – kezdte Iris, hisz a férfi nyilván ugyanazon az úton ment Londonba, mint amelyiken jött, de az első szavak után félbeszakította a magyarázkodást, és csak annyit mondott: – Mindegy. Richard egy elviselhetetlenül hosszú pillanatig fürkészte az arcát, aztán a karját nyújtotta. – Menjünk! – mondta. Iris felnézett a vidám színekkel festett cégérre. A poros libához. Ez most komoly? A nászéjszakáját egy olyan fogadóban tölti, amely A poros libához nevet viseli? – Remélem, megfelel az elvárásainak – jegyezte meg Richard udvariasan, ahogy bevezette az épületbe. – Természetesen – felelte Iris. Nem mintha mondhatott volna bármi mást. Körülnézett. Bájos hely volt, Tudor stílusú ablakaival és a friss virágokkal az asztalokon. – Ó, Sir Richard! – kiáltott fel a fogadós, eléjük sietve, hogy üdvözölje őket. – Gyorsan ideért. – Az utak meglehetősen jó állapotban vannak, dacára a reggeli

126/404

esőnek – felelte Richard barátságosan. – Nagyon kellemes utunk volt. – Gondolom, ez nem annyira az utaknak, mint inkább a társaságnak köszönhető – mondta a fogadós mindentudó mosollyal. – Sok boldogságot kívánok maguknak. Richard köszönetképpen fejet hajtott. – Engedje meg, hogy bemutassam Lady Kenworthyt, a feleségemet. Lady Kenworthy, Mr. Fogg, a Poros liba tiszteletreméltó tulajdonosa. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, asszonyom – bókolt Mr. Fogg. – A férje a kedvenc vendégünk. Richard halványan rámosolygott. – Vagy legalábbis gyakori – mondta. – Elbűvölő ez a fogadó – dicsérte meg a helyet Iris. – Port azonban sehol sem látok. Mr. Fogg elvigyorodott. – Mindent elkövetünk, hogy odakint tartsuk a libákat. Iris felnevetett, és hálás volt, hogy sikerült. A hang majdnem ismeretlen volt a számára. – Megmutathatom a szobáját? – kérdezte a fogadós. – Mrs. Fogg vacsorát készített önöknek. A legfinomabb sültjét sajttal, krumplival és Yorkshire puddingot. Felszolgálhatom a különszobában, amikor csak kívánják. Iris egy mosollyal köszönte meg a férfi előzékenységét, és követte őt fel a lépcsőn. – Itt is vagyunk, asszonyom – mondta, kinyitva a folyosó legvégén levő ajtót. – Ez a legszebb szobánk. Valóban szép egy útmenti fogadóhoz képest, gondolta Iris. Nagy, baldachinos ágy terpeszkedett benne, s az ablak délre nézett. – Csak két olyan szobánk van, amelyik külön mosdókamrával is

127/404

dicsekedhet – folytatta Mr. Fogg –, de természetesen ezt fenntartottuk önnek. – Kinyitott egy másik ajtót, megmutatva az apró ablaktalan helyiséget, amelyben éjjeliedény és egy réz fürdőkád volt. – Az egyik szobalányunk elkészíti a fürdőjét, ha kívánja. – Majd szólok, köszönöm – mondta Iris. Maga sem tudta, miért akart annyira jó benyomást tenni a fogadósra, éppen őrá annyi ember közül, kivéve azt, hogy úgy tűnt, a férje kedveli ezt az embert. S természetesen semmi oka nem volt udvariatlanul viselkedni valakivel, aki láthatóan mindent elkövetett, hogy a kedvében járjon. Mr. Fogg meghajolt. – Rendben. Akkor magára hagyom önt, asszonyom. Biztos vagyok benne, hogy pihenni szeretne a hosszú út után. Sir Richard? Iris zavartan pislogott, ahogy a fogadós az ajtóhoz kísérte Richardot. – Az ön szobája itt van a folyosó túloldalán. – Remek – mondta Richard. – Ön… – Iris észbekapott, mielőtt valami zavarba ejtő dolog csúszott volna ki a száján. A férje külön szobákat foglalt a nászéjszakájukra? – Asszonyom? – fordult vissza Iris felé kérdőn a fogadós. – Semmi – vágta rá Iris. Kizárt dolog, hogy valami módon elárulja, mennyire meglepte ez az elrendezés. Meglepődött és… és megkönnyebbült. És talán egy kicsit meg is sértődött. – Ha kinyitná a szobámat, magam is odatalálnék – mondta Richard Mr. Foggnak. – Mialatt megteszi, váltanék néhány szót a feleségemmel. A fogadós meghajolt és távozott. – Iris!

128/404

A fiatalasszony nem fordult felé, de legalább ránézett… és megpróbált mosolyogni. – Nem fogom azzal megszégyeníteni, hogy egy útmenti fogadóban kikövetelem a nászéjszakát – mondta Richard mereven. – Értem – bólintott Iris. – Ez nagyon figyelmes öntől – tette hozzá, mert úgy látta, a férfi hosszabb válaszra vár. Richard hallgatott egy percig, kezével feszengve ütögette a combját. – Belehajszoltam ebbe a házasságba. – Nevetséges – vágta rá Iris élénken, s igyekezett könnyedséget csempészni a hangjába. – Teljes két hete ismerem. Legalább fél tucat olyan házasságot tudnék felsorolni, amely rövidebb ismeretség után köttetett. Richard felvonta az egyik szemöldökét. Nagyon cinikus mozdulat volt, s Iris nem először kívánta, bárcsak ne lenne ennyire sápadt. Még ha képes is lenne rá, hogy csak az egyik szemöldökét húzza fel, akkor sem látná senki. – Most távozom – hajolt meg a férfi. – Kérem – mondta Iris, és félig elfordulva úgy tett, mint aki a retiküljén matat valamit. Újabb kínos csönd telepedett rájuk. – Találkozunk a vacsoránál? – érdeklődött Richard. – Természetesen. – Elvégre nem evett, igaz? – Egy negyedóra múlva megfelelne? – A férfi hangja aggályoskodóan udvarias volt. Iris bólintott, bár nem szemben állt a férjével. De biztos volt benne, hogy így is látta a mozdulatot… és Iris nem bízott meg többé a hangjában. – Kopogok, mielőtt lemegyek – mondta a férfi, és aztán Iris már

129/404

csak az ajtó csukódását hallotta. Iris teljesen mozdulatlanul állt, még a lélegzetét is visszafojtotta. Maga sem tudta, miért. Talán egy része szerette volna távolabb tudni a férjét, jóval távolabb, mint csupán egy ajtócsukódás. Azt akarta, hogy a férje menjen be a folyosó túloldalán levő szobájába, és csukja be magára az ajtót. Kellett neki, hogy ekkora távolság legyen kettejük közt. És akkor talán tud majd sírni.

Richard becsukta maga mögött Iris szobájának az ajtaját, odafigyelve a lépteire végigment a folyosón, kinyitotta a saját szobája ajtaját, belépett, s az ajtót becsukta, majd be is reteszelte, aztán olyan folyékonyan és egészen különös találékonyságról tanúságot téve kezdett káromkodni, hogy kész csoda volt, hogy isten haragja nem sújtott le azon nyomban a Poros libára mindent felégető villám képében. Mi az ördögöt fog csinálni? Minden a terv szerint ment. Minden. Megismerte Irist, kierőszakolta, hogy a felesége legyen, és most úton voltak északra. Még nem mondott el neki mindent… na jó, igazából jóformán semmit sem mondott, de amúgy sem tervezte mindaddig, amíg Maycliffe-be nem érnek, és a felesége meg nem ismeri a húgait. Az, hogy ilyen intelligens és kellemes feleséget talált magának, nagy megkönnyebbülés volt. Az, hogy csinos, kellemes meglepetés. Mindazonáltal arra nem számított, hogy kívánni fogja őt. Legalábbis nem így. Londonban megcsókolta, ízlett is neki a csók… eléggé ahhoz, hogy tudja, nem fog gondot okozni, hogy ágyba bújjon vele. De bármilyen

130/404

élvezetes is volt az a csók, nem volt nehéz megállnia, amikor eljött az idő. A pulzusa felgyorsult, és a vágy is ébredezett benne, de semmi olyasmi nem történt, amivel ne tudott volna könnyedén megbirkózni. Aztán Iris megbotlott, amikor kiszállt a hintóból. Ő természetesen elkapta. Elvégre úriember, s az úriembereknél ez ösztön. Bármelyik hölgyet elkapta volna. De amikor megérintette, amikor a keze a felesége karcsú derekára simult, és az asszony teste végigsiklott az övén, ahogy letette a földre… Valami lángra lobbant benne. Nem tudta, mi változott meg. Talán valami primitív, ösztönös tudás a szíve mélyén, hogy a lány már az övé? Idiótának érezte magát, döbbenten és dermedten állt, képtelenül arra, hogy a kezét levegye Iris csípőjéről. A vére hevesen száguldott az ereiben, és a szíve olyan hangosan dobogott, hogy el sem akarta hinni, hogy a felesége nem hallotta meg. Nem tudott másra gondolni, csak… Kívánom! És ez nem csak a szokásos „hónapok óta nem voltam nővel” fajta vágy volt. Mintha elektromos áram rázta volna meg, a vágy olyan erővel csapott le rá, hogy a lélegzete is elakadt. Szerette volna magához vonni a lány ajkát, és addig csókolni, míg ő is levegő után kapkod a vágytól. Szerette volna megmarkolni a fenekét, s megemelni, míg nem marad más választása, mint hogy átfogja a lábaival. Aztán pedig szerette volna nekidönteni egy fának, és birtokolni őt. Atyaúristen! Kívánja a feleségét. És nem teheti magáévá. Még nem. Richard ismét káromkodott, miközben lerántotta magáról a kabátot,

131/404

és az ágyra vetette magát. A fenébe! Semmi szüksége most erre a komplikációra. Ha Maycliffe-be érnek, meg fogja mondani neki, hogy zárja be az átkozott ajtaját. Újra káromkodott. Még azt sem tudta, van-e zár a kettejük lakosztályát összekötő ajtón. Fel kell szereltetnie egyet. Nem, az pletykákhoz vezetne. Ki az ördög rakott fel zárat a két hálószobát összekötő ajtóra? – csodálkoznának. Iris érzelmeiről már nem is beszélve. Látta a tekintetén, hogy meglepődött, amiért újdonsült férje nem tervezi, hogy vele töltse a nászéjszakát. Persze azt is sejtette, hogy felesége valahol megkönnyebbült; Richard nem hízelgett magának azzal, hogy a lány ilyen rövid idő alatt halálosan beleszeretett volna. De még ha így is lenne, akkor sem az a fajta nő, hogy aggodalom nélkül jön a nászágyba. De meg is bántódott. Richard azt is észrevette, hiába próbálta a lány leplezni. És miért is ne bántódott volna meg? Ő nyilván úgy értelmezte a helyzetet, hogy a férje nem találja elég vonzónak ahhoz, hogy megossza vele az ágyat a nászéjszakájukon. Richard komoran felnevetett. Ez nem is állhatna távolabb az igazságtól. Csak a jó ég tudja, mennyi időbe kerül, míg felajzott teste annyira megnyugszik, hogy lekísérhesse ifjú nejét a vacsorához. Ó, igen, az lenne csak az elegáns megoldás. Felajánlhatom a karomat? Á, ne is figyeljen az ágaskodó férfiasságomra! Valaki igazán feltalálhatna valami praktikusabb bricseszt. Richard a hátán feküdt, és szerelmet nélkülöző gondolatokkal foglalta le magát. Mindegy, mi az, csak vonja el a figyelmét felesége kívánatosan gömbölyű csípőjéről. Vagy a halvány rózsaszínű ajkáról.

132/404

Ez a szín mindenki máson természetesen mutatott volna, de Iris halovány bőre mellett… Richard káromkodott. Már megint. Ennek nem így kellene lennie. Rossz emlékek, kellemetlen gondolatok… Lássuk csak, ott volt az az eset, amikor Etonben ételmérgezést kapott. Valami romlott hal miatt, igen. Mi is volt az, lazac? Nem, csuka. Napokig hányt. Ó, és ott van a tó is Maycliffe-ben. Biztosan hideg lesz a vize az évnek ebben a szakaszában. Nagyon hideg. Herezsibbasztóan hideg. Madárles, latin igék ragozása, Gladys nénikéje (Isten nyugosztalja). Pókok, megsavanyodott tej, pestis. Bubópestis! Bubópestis a hideg, megdermedt… Ez használt! Richard megnézte a zsebóráját. Tíz perc telt el. Talán tizenegy. Kétségtelenül elég idő arra, hogy összekaparja szánalmas egóját az ágyról, és szalonképessé tegye magát. Richard nagyot nyögve ismét felvette a kabátját. Valószínűleg át kellene öltöznie a vacsorához, de az utazás nyilván felülír bizonyos szabályokat. Különben is, már megmondta az inasának, hogy ma este már csak a lefekvéskor lesz rá szüksége. Nagyon remélte, hogy Irisnek sem jut eszébe elegánsabb ruhát ölteni. Eszébe sem jutott, hogy szóljon neki miatta. Pontosan a megadott időben bekopogott a feleségéhez. Iris rögtön ajtót nyitott. – Nem öltözött át – bukott ki Richardból. Tisztára, mint egy idióta, szidta magát. Iris szeme tágra nyílt, mintha attól félne, hogy hibát követett el. – Át kellett volna?

133/404

– Nem, dehogy. Szándékomban állt szólni, hogy ne fárassza magát vele. – Richard megköszörülte a torkát. – De elfelejtettem. – Ó! – Iris mosolygott. Feszengve. – Én nem. Mármint nem öltöztem át. – Látom. Richard gondolatban feljegyezte, hogy dicsérje meg magát sziporkázó elmésségéért. Iris várakozva áll. Ő is. – Hoztam egy vállkendőt magammal. – Remek ötlet. – Arra gondoltam, hogy esetleg hideg lesz. – Az meglehet. – Igen, én is így gondoltam. Richard csak állt. Akárcsak a lány. – Ennünk kellene – szólalt meg hirtelen Richard, és a karját nyújtotta. Veszélyes volt megérintenie, még ilyen ártatlan körülmények közt is, de muszáj lesz hozzászoknia. Aligha utasíthatja folyton vissza a következő akárhány hónapban. Komolyan ki kell számolnia, hány hónapról is van szó. Pontosan hány hónapról. – Mr. Fogg nem túlzott, amikor a felesége sültjét dicsérte – mondta Richard, kétségbeesetten kutatva valami ártalmatlan téma után. – Mrs. Fogg ragyogó szakácsnő. Talán csak képzelte, de mintha úgy látta volna, hogy Iris megkönnyebbült a semleges téma hallatán. – Az remek lesz – felelte. – Eléggé éhes vagyok.

134/404

– Nem evett az úton? Iris a fejét rázta. – Akartam, de elaludtam. – Sajnálom, hogy nem voltam ott, hogy szórakoztassam. – Richard a nyelvébe harapott. Pontosan tudta, hogyan szerette volna szórakoztatni, még akkor is, ha a lány ártatlan volt az effajta tevékenységben. – Ne butáskodjon! Hiszen rosszul lesz a hintóban. Igaz. De az is, hogy még sohasem utazott hosszan a lánnyal együtt egy hintóban. – Feltételezem, hogy holnap ismét a hintó mellett óhajt lovagolni – jegyezte meg Iris. – Azt hiszem, az lesz a legjobb. – Több okból kifolyólag is. Iris biccentett. – Talán keresek egy másik könyvet. Attól tartok, ezt hamarabb elolvasom, mint gondoltam. Közben odaértek a különszobához, és Richard előrelépett, hogy kinyissa felesége előtt az ajtót. – Mit olvas? – érdeklődött. – Miss Austen egy másik könyvét, A mansfieldi kastélyt. Richard kihúzott egy széket a lánynak. – Nem ismerem. Nem hiszem, hogy a húgom olvasta volna. – Nem annyira romantikus, mint Austen többi műve. – Ah, akkor ez a magyarázat. Akkor Fleurnek biztos nem tetszett. – A húga ennyire romantikus? Richard szóra nyitotta a száját, de aztán mégsem szólalt meg. Hogyan is jellemezhetné Fleurt? Mostanában nem ő volt a kedvenc testvére. – Azt hiszem, igen – mondta végül.

135/404

Úgy tűnt, Iris ezt szórakoztatónak találja. – Azt hiszi? Richard szégyellősen elmosolyodott. – Ez nem olyasmi, amiről egy húg beszélget a fivérével. Úgy értem, a romantika. – Nem, feltételezem, hogy ez tényleg nem olyasmi. – Iris vállat vont, és felszúrt egy krumplit a villájára. – Én biztosan nem erről beszélgetnék az enyémmel. – Van egy fivére? Iris meglepődve nézett rá. – Természetesen. Az ördögbe, ezt tudnia kellett volna! Miféle ember az, aki nem tudja, hogy a feleségének van egy fivére? – Johnnak hívják – mondta Iris. – Ő a legfiatalabb a családban. Ez még jobban meglepte Richardot. – Van egy fivére, akit Johnnak hívnak? Erre Iris felkacagott. – Tudom, megdöbbentő. Floriannek kellett volna keresztelni. Vagy Basilnek. Igazán nem tisztességes, hogy éppen Johnnak hívják. – Na és ha William lenne? – javasolta Richard. – Sweet William, mint a törökszegfű? – Ó, az még kegyetlenebb lenne. Hogy virágneve legyen, ugyanakkor teljesen normális is. – Ugyan már! Igaz, hogy az Iris nem Mary vagy Jane, de azért nem is olyan szokatlan. – Nem erről van. Csak arról, hogy öten vagyunk lányok. Nagy tömegben a megszokott és hétköznapi is borzalmassá válhat. – Lenézett a tányérra, de a tekintete vidáman csillogott.

136/404

– Mi az? – kérdezte Richard. Tudnia kellett, mitől derült fel a felesége arca. Iris csak a fejét rázta, és az ajkát összeszorította, láthatóan azért, hogy visszafojtsa kitörni készülő nevetését. – Mondja el! Ragaszkodom hozzá. Iris előrehajolt, mintha valami titkot akarna megosztani vele. – Ha John lánynak születik, Hydrangea-nek hívták volna. Hortenzia, egy újabb virágszál a virágoskertben. – Uramatyám! – Igen, tudom. Az öcsém szerencsés, igazán szerencsés gyermek. Richard kuncogott, majd hirtelen rájött, hogy már percek óta fesztelenül beszélgetnek. Több mint fesztelenül. Újdonsült felesége igazán kellemes társaság. Talán mégis működni fog ez a házasság. Csak az első néhány akadályon kell túljutnia… – Az öccse miért nem vett részt az esküvőn? Iris fel sem nézett, úgy válaszolt. – Etonben tanul. A szüleim úgy vélték, kár lenne kivenni az iskolából egy ilyen kis ünnepség miatt. – De az összes kuzinja ott volt. – Önnek sem volt jelen egyetlen családtagja sem – vágott vissza Iris. Ennek is megvolt a maga oka, de Richard még nem készült fel rá, hogy ezt megossza vele. – És különben is – folytatta Iris –, az összes kuzinom nem volt ott. – Jóságos ég, hát hányan vannak a családban? Iris megint összeszorította az ajkát, hogy a mosolyát leplezze. – Harmincnégy első unokatestvérem van. Richard csak nézett. Ez felfoghatatlanul nagy szám volt. – És öt testvérem – tette hozzá Iris.

137/404

– Ez… ez figyelemre méltó. Iris vállat vont. Richard feltételezte, neki nem olyan figyelemre méltó, ha csupa nagy létszámú család vette körül. – Az apámék nyolcan voltak testvérek – mondta Iris. – Akkor is. – Richard a villájára szúrt egy falatot Mrs. Fogg híres marhasültjéből. – Nekem egyetlenegy első unokatestvérem sincs. – Komolyan? – döbbent meg Iris. – Anyám nővére korán megözvegyült. Nem voltak gyerekei, s hajlandósága sem, hogy újra férjhez menjen. – És az édesapja ágáról? – Neki két testvére volt, de ők is gyermektelenül haltak meg. – Annyira sajnálom! A villa megállt Richard szája felé félúton. – Miért? – Nos, mert… – Iris elhallgatott, ajkába harapva töprengett. – Nem tudom – ismerte be végül. – De el sem tudom képzelni, hogy ennyire egyedül van az ember. Valami oknál fogva ezt Richard mulatságosnak találta. – Két húgom is van – emlékeztette. – Persze, de… – megint elhallgatott. – De mi? – nógatta Richard, mosolyogva, hogy a lány lássa, nem sértődött meg. – Csak… olyan kevesen vannak. – Biztosíthatom, gyerekkoromban egyáltalán nem tűnt kevésnek. – Igen, azt el tudom képzelni. Richard újabb adagot szedett a tányérjára Mrs. Fogg fantasztikus főztjéből. – Feltételezem, az otthona olyan volt, mint egy nyüzsgő kaptár.

138/404

– Inkább az őrültek házára hasonlított. Richard nevetett. – Nem tréfálok – erősködött Iris, de ő is elmosolyodott. – Remélem, hogy a húgaim tudják majd helyettesíteni a családját. Iris újra elmosolyodott, és kacéran oldalra hajtotta a fejét. – Egy olyan névvel, hogy Fleur, ez már eleve adott, nem gondolja? – Ó, igen, a virágszálak. – Tehát most így hívnak minket? – Most? Iris a szemét forgatta. – A Smythe-Smith csokor, a kerti lányok, a melegházi virágok… – Melegházi virágok? – Az anyám nem találta szórakoztatónak. – Igen, azt elhiszem. – És nem csak virágszálaknak hívtak minket – tette hozzá Iris apró borzongással. – Azt hallottam, hogy némely úriemberek roppant elmések alliteráló szavak kitalálásában. – Úriemberek? – visszhangozta Richard kételkedőn. Több szó is eszébe jutott, amely „m” betűvel kezdődik, de azok egyike sem volt éppen hízelgő. Iris egy apró krumplit szúrt fel a villájára. – Nagyon tág értelemben használtam a szót. Richard egy percig csak nézte. Első pillantásra újdonsült felesége vékonynak, szinte testtelennek tűnt. Nem magas, csak a válláig ért, és sovány. (Bár, mint legutóbb felfedezte, nincs híján domborulatoknak.) S akkor természetesen ott vannak még a figyelemre méltó színei. De a szeme, amely elsőre halványnak és unalmasnak tűnt, társalgás közben éles tekintetűvé vált, s értelemtől csillogott. Ha pedig

139/404

megmozdult, rögtön látta az ember, hogy karcsú alakja nem gyengeségről vagy betegségről árulkodik, ellenkezőleg, erőt és határozottságot sugároz. Iris Smythe-Smith nem siklott át a termeken, ahogy annyi vele egy idős hölgyet kitanítottak; amikor elindult, látszott a járásán, tudja, hová megy, s milyen céllal. A neve pedig nem Smythe-Smith többé, emlékeztette magát. Most Iris Kenworthynek hívják, s Richard kezdte felismerni, hogy még a felszínt is alig érintette meg újdonsült felesége megismerésében.

10. fejezet

Három nappal később Közeledtek. Tíz perccel korábban hajtottak át Flixtonon, a Maycliffe-kastélyhoz legközelebb levő falun. Iris igyekezett nem türelmetlennek – vagy idegesnek – tűnni, ahogy az elsuhanó tájat figyelte az ablakon keresztül. Próbálta győzködni magát, hogy csak egy házról van szó, s ha férje leírása fedi a valóságot, még csak nem is különösebben nagyról. De ez a férje háza, ami azt jelenti, hogy az övé is egyben, és nagyon szeretett volna már érkezéskor jó benyomást kelteni. Richard azt mondta, tizenhárom szolga van a házban, ami nem igazán ijesztő létszám, de aztán azt is megemlítette, hogy a komornyik már gyerekkora óta itt szolgál, s a házvezetőnő még annál is régebben, és Iris arra gondolt, nem számít, hogy most már őt is Kenworthynek hívják, ő a betolakodó. Gyűlölni fogják. A szolgák gyűlölni fogják, Richard húgai gyűlölni fogják, és ha Richardnak van kutyája (de most komolyan, nem illene tudnia, hogy van-e a férjének kutyája?), valószínűleg az is gyűlölni fogja. Lelki szemei előtt már látta is, ahogy az állat ostoba kutyavigyorral felugrál Richardra, majd felé fordul és kivicsorítja a fogait.

141/404

Igazán vidám hazatérés lesz! Richard futárt szalasztott előre, hogy értesítse a házat a várható érkezésükről. Iris elég jól ismerte egy vidéki ház életét ahhoz, hogy tudja, néhány mérföldre a kastélytól egy gyors lovas lesi a jöttüket, s mire a hintójuk megérkezik Maycliffe-be, a teljes személyzet felsorakozik majd, hogy üdvözölje őket. Richard nagy szeretettel beszélt a belső személyzetről; a férfi elbűvölő természetét és szeretetreméltóságát ismerve Iris el tudta képzelni, hogy ez az érzés kölcsönös. A szolgáknak elég lesz rápillantaniuk, s nem számít, hogy Iris megpróbál-e igazságos vagy kedves lenni. Nem fog számítani, hogy rámosolyog-e a férjére, boldognak látszik-e, és olyannak, akinek tetszik az új otthona. Alaposan szemügyre fogják venni, és látni fogják a szemén. Látni fogják, hogy nem szerelmes a férjébe. S talán, ami még fontosabb, látni fogják, hogy a férje nem szerelmes belé. Pletykálni fognak. Mindig megindul a pletykálkodás, amikor a ház ura megnősül, de őt ráadásul senki sem ismeri Yorkshire-ben, és a sietős esküvő miatt még erősebb lesz a szóbeszéd. Azt fogják vajon hinni, hogy fondorlatos módon a házasság csapdájába csalta Richardot? Mi sem állhatna távolabb az igazságtól, mégis… – Ne aggódjon! Richard hangjára Iris felnézett. Hálás volt, hogy a férfi kiragadta a nyugtalanító gondolatfolyamból. – Nem aggódom – hazudta. Richard felvonta az egyik szemöldökét. – Engedje meg, hogy átfogalmazzam! Semmi oka rá, hogy aggódjon.

142/404

Iris összekulcsolta a kezét az ölében. – Nem gondoltam, hogy okom lenne rá. Újabb hazugság. Kezd jó lenni benne. Vagy talán mégsem. Richard arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy nem hisz neki. – Rendben – engedett. – Egy kicsit valóban aggódom. – Ah! Nos, valószínűleg megvan rá az oka. – De uram! A férfi elvigyorodott. – Elnézését kérem. Nem tudtam ellenállni. S ha még emlékszik, jobban kedvelem, ha nem uraz. Legalábbis olyankor nem, amikor magunk közt vagyunk. Iris oldalra hajtotta a fejét, s úgy döntött, férje megérdemelte a kétértelmű megjegyzést. – Iris – mondta Richard gyengéd hangon –, ostoba gazember lennék, ha nem látnám be, hogy önnek kellett mindenben alkalmazkodnia, áldozatot hoznia a házasságunkban. Nem mindenben, gondolta Iris keserűen. S biztos, hogy nem a legnagyobb áldozatot kellett hoznia. Tény például, hogy az egyik meglehetősen fontos részéhez egyáltalán nem alkalmazkodott. Házasságuk második éjszakája pontosan úgy telt, mint az első: külön hálószobában. Richard megismételte, amit az előző este mondott, hogy Iris többet érdemel a nászéjszakájára egy poros fogadónál. Az nem számított, hogy a Királyi tölgy ugyanúgy makulátlanul tiszta volt, mint a Poros liba. Vagy a Királyi címer, ahol utazásuk utolsó éjszakáján szálltak meg. Iris tudta, megtisztelve kellene éreznie magát, amiért a férje ilyen figyelmes hozzá, hogy fontosabbnak tartja az ő kényelmét a saját vágyainál, de csak arra tudott gondolni, vajon hová lett az a férfi, aki olyan szenvedélyesen csókolta meg a Pleinsworth-

143/404

házban egy héttel korábban. Akkor úgy tűnt, hogy Iris közelsége olyan erővel hatott rá, hogy teljesen elvesztette az önuralmát, s képtelen visszafogni magát. Most pedig… Most már házasok, és a férfinak semmi oka, hogy elfojtsa a szenvedélyét… Ennek így semmi értelme. De annak sem, hogy feleségül vette, méghozzá meglehetősen sietve. Iris az ajkába harapott. – Sokat kértem öntől – mondta a férfi. – Nem olyan sokat – mormolta Iris. – Hogy mondta? – Nem fontos – rázta meg Iris a fejét. Richard felsóhajtott, más jelét nem adta, hogy ez a beszélgetés talán neki sem kellemes. – Átutazta velem a fél országot – mondta Richard. – Elvettem öntől mindent, ami eddig kedves volt a szívének. Irisnek sikerült apró mosolyra húzni a száját. Mi akar ez lenni? Nyugtatás? – De komolyan azt hiszem – folytatta a férfi –, hogy jól ki fogunk jönni egymással. És nagyon remélem, hogy az otthonának fogja tekinteni Maycliffe-et. – Köszönöm – mondta Iris udvariasan. Hálás volt, amiért a férfi igyekezett azt éreztetni vele, hogy szívesen fogadják, de ettől még nem nyugodott meg. – A húgaim alig várják, hogy megismerhessék. Iris remélte, hogy ez tényleg így van. – Írtam nekik önről. Iris meglepve nézett fel.

144/404

– Mikor? – kérdezte. Szinte rögtön az eljegyzésük után kellett megtennie, ha azt akarta, hogy a levél még előttük Maycliffe-be érjen. – Gyorsfutárt küldtem. Iris bólintott, és ismét az ablakra függesztette a tekintetét. Így érthető. A gyorsfutár nagyon drága, de megéri, ha az embernek fontos, hogy az üzenete gyorsan célba érjen. Iris eltűnődött, vajon mit írhatott róla a férfi. Mit mesélhetett a jövendőbelijéről alig egy hét ismeretség után? Ráadásul nem is akárkinek, hanem a húgainak. Újra a férfi felé fordult, és próbálta úgy szemügyre venni Richard arcát, hogy az ne legyen túl nyilvánvaló. Azt alig egy hét ismeretség után is tudta, hogy a férfi meglehetősen intelligens. Jól kijön az emberekkel, sokkal jobban, mint ő, ebben is biztos volt. Úgy vélte, leginkább Richard húgain múlt, mit írt a férfi róla, hisz ismerte őket annyira, hogy tudja, mire kíváncsiak. – Alig mesélt róluk valamit – szólalt meg. Richard meglepetten pislogott. – A húgairól. – Ó! Valóban? – Valóban. És milyen különös, hogy erre csak most jött rá. Talán azért, gondolta, mert a legfontosabb tényeket tudta róluk: a nevüket, a korukat, s egy kicsit arról is, hogy néznek ki. De ezen kívül semmi mást, kivéve azt, hogy Fleur kedveli a Büszkeség és balítéletet. – Ó! – mondta újra Richard. Kinézett az ablakon, aztán visszafordult Irishez, mozdulatai furcsán, rá nem jellemzően szaggatottak voltak. – Nos. Fleur tizennyolc, Marie-Claire három évvel fiatalabb. – Igen, ennyit elárult – jegyezte meg Iris finom gúnnyal a hangjában, s látta a férfi arcán, beletelt néhány pillanatba, mire felfogta.

145/404

– Fleur szeret olvasni. – A Büszkeség és balítéletet – bólintott Iris. – Igen. Látja? – mosolygott rá Richard elbűvölőn. – Mégis meséltem róluk egy-két dolgot. – Azt hiszem, elméletben igaza van – biccentett felé kurtán Iris. – Valóban két dolgot mesélt… Richard szeme összeszűkült, úgy tűnt, szórakoztatja a dolog. – Rendben. Mit szeretne tudni? Iris gyűlölte, amikor ilyesmit kérdeztek tőle. – Bármit. – Ön sem mesélt nekem a testvéreiről – mutatott rá Richard. – Találkozott a testvéreimmel. – Az öccsével nem. – De nem is fog együtt élni az öcsémmel – vágott vissza Iris. – Ez igaz – ismerte el Richard –, bár az ember joggal mondhatja, hogy felesleges bármit is mondanom a húgaimról, hiszen körülbelül három perc múlva találkozik velük. – Micsoda? – kérdezte Iris kis híján sikoltva, és heves mozdulattal visszafordult az ablakhoz. Valóban letértek az országútról, s a kastélyhoz vezető hosszú bekötőúton jártak. A fák erre ritkábban álltak, mint az országút mentén, s szelíd lankák futottak tova a távolban. Csodálatos táj volt, békés és csendes. – A kastély rögtön az emelkedő után van. Iris hallotta a férje hangján, hogy önelégülten mosolyog. – Csak egy pillanat, nem több – mormolta Richard. És akkor Iris megpillantotta. A Maycliffe-kastély. Nagyobb volt, mint képzelte, bár tény, hogy Fensmore-hoz vagy Whipple Hillhez képest semmi. De azokat grófok lakják. A kuzinjai, de akkor is

146/404

a birodalom grófjai. Maycliffe-nek így is megvolt a maga bája. Távolról úgy tűnt, vörös téglából épült, s a homlokzatát meglehetősen szokatlan holland, az oldalain íves, a tetején lekerített oromzat díszítette. Az épület nem keltett egységes benyomást, de annak alapján, amit a történelméről tudott, Iris ezt érthetőnek találta. Richard említette, hogy a házat többször is átalakították, hozzáépítettek az évek során. – A hálószobák délre néznek – mondta Richard. – Telente ennek nagyon fog örülni. – Fogalmam sincs, hogy most éppen mely égtáj felé nézünk – vallotta be Iris. Richard mosolygott. – Nyugat felől jövünk. Szóval az ön szobái a mögött a sarok mögött lesznek – mutatott a megfelelő irányba. Iris vissza sem fordult, úgy biccentett. Most csak az új otthonára akart figyelni. Ahogy közelebb értek, látta, hogy az oromfal mindegyik csúcsában egy kis kerek ablak csillog. – Kik laknak a legfelső szobákban? – kérdezte. – Azokban, amelyeknek kerek ablakuk van? – Némelyekben a szolgák, de elég vegyes a funkciójuk. A déli oldalon lévő a gyerekszoba. Az anyám könyvtárszobává alakította az egyiket. A férfi a szüleiről sem mesélt túl sokat, döbbent rá Iris. Csak annyit, hogy mindketten meghaltak, az anyja még akkor, amikor Richard etoni diák volt, az apja néhány évvel később. De nem ez volt a megfelelő időpont arra, hogy többet tudjon meg róluk. A hintó megállt, s Iris biztosra vette, hogy Maycliffe minden lakója felsorakozott a fogadásukra. Richard tizenhárom szolgát

147/404

mondott, de úgy tűnt, sokkal többen vannak. Talán a férje csak azokra gondolt, akik a házban szolgálnak. Iris úgy látta, kertészek és istállószolgák is vannak a várakozók közt. Még sohasem találkozott ilyen teljes személyzettel. Feltételezte, azért sorakozott fel mindenki a tiszteletére, mert nem vendég volt, hanem a birtok új úrnője. Miért nem figyelmeztette senki? Így is elég ideges volt, s nem nyugtatta meg a tudat, hogy még a rózsákat gondozó emberre is jó benyomást kell tennie. Richard leugrott, aztán a karját nyújtotta. Iris nagy levegőt vett, és ő is kiszállt a hintóból, majd, reményei szerint barátságos és magabiztos mosollyal végignézett a felsorakozott szolgákon. – Mr. Cresswell – mondta Richard, miközben egy magas ember felé vezette Irist, aki csakis a komornyik lehetett –, bemutatom önnek Lady Kenworthyt, a Maycliffe-kastély új úrnőjét. Cresswell merev udvariassággal hajolt meg. – Valamennyien örülünk, hogy Maycliffe-nek ismét van úrnője. – Égek a vágytól, hogy megismerjem az új otthonomat – válaszolt Iris azokkal a szavakkal, amelyeket előző este gyakorolt. – Bízom benne, hogy számíthatok önre és Mrs. Hopkinsra az első néhány hónapban. – Számunkra megtiszteltetés, hogy segíthetünk önnek, asszonyom. A fájdalmas görcs Iris gyomrában kezdett feloldódni. Cresswell őszintének tűnt, és biztos, hogy a többi szolga követi a példáját. – Sir Richard azt mondta, ön már sok éve szolgál Maycliffe-ben – folytatta Iris. – A férjem igazán szerencsés, hogy… Iris szava elakadt, ahogy a férjére nézett. A máskor derűs arc most szinte dühösnek látszott. – Richard? – suttogta. Mi történhetett, ami így feldúlta?

148/404

– Hol vannak a húgaim? – kérdezte a komornyiktól olyan halk és feszült, fájdalmas hangon, ahogyan Iris még sohasem hallotta beszélni.

Richard tekintete végigsiklott a felsorakozott szolgákon, de igazából semmi értelme sem volt. Ha a húgai ott lennének, legelöl állnának, élénk színfoltként kiragyogva a szobalányok fekete egyenruháinak sorából. A fenébe, idekint kellene lenniük, hogy üdvözöljék Irist! Ez a visszautasítás legrosszabb formája. Fleur és Marie-Claire hozzászokott, hogy ők irányítják a kastély életét, de mostantól Iris Maycliffe úrnője, és mindenki – még azok is, akik Kenworthynek születtek – kénytelen lesz ehhez hozzászokni. Méghozzá gyorsan. Ráadásul mindkét húga átkozottul jól tudja, mi mindent adott fel Iris értük, a családjukért. Még maga Iris sincs teljesen tisztában vele. Igazából még kicsiny részét sem ismeri. Valami égetni kezdte Richardot ott belül, s maga sem akarta tudni, hogy harag vagy bűntudat-e az. Remélte, hogy harag, mert már így is túl sok bűntudat munkált benne, s volt egy olyan érzése, hogy hamarosan savként fogja marni. – Richard – fogta meg a karját Iris –, biztos vagyok benne, hogy jó okuk van a távolmaradásukra. – De az asszony mosolya erőltetett volt. Richard Cresswellhez fordult. – Miért nem jöttek le? – csattant fel. Erre nem volt mentség. A teljes háznépnek volt ideje, hogy kijöjjön, és felsorakozzon. Mindkét húgának van két jó lába. A legkevesebb, amit megtehettek volna, hogy lejönnek üdvözölni új sógornőjüket.

149/404

– Miss Fleur és Miss Marie-Claire nem tartózkodnak Maycliffe-ben, uram. Jelenleg Mrs. Miltonnél vendégeskednek. A nagynénjüknél vannak? – Tessék? Miért? – Mrs. Milton tegnap érkezett, hogy magával vigye a kisasszonyokat. – Hogy magával vigye őket – ismételte Richard. A komornyik arca érzelemmentes maradt. – Mrs. Milton azon a véleményen volt, hogy a friss házasoknak jár a nászút. – Ha nászútra mennénk, akkor nem ide jöttünk volna – morogta Richard. Talán menjenek át a keleti szárnyban lévő szobákba, és tegyenek úgy, mintha a tengerparton lennének? A falakon átfújó szél megközelítőleg Cornwall hangulatát keltené. Vagy az Északi-sarkét. Cresswell megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, két hét múlva visszatérnek, uram. – Két hét múlva? Az nem lesz jó. Iris megszorította a karját. – Kicsoda Mrs. Milton? – A nagynéném – felelte szórakozottan Richard. – Hagyott önnek egy levelet – mondta Cresswell. Richard ismét a komornyikra pillantott. – A nénikém? Vagy Fleur? – A nagynénje. A dolgozószobájába tettem, a levelek tetejére. – Fleur nem írt semmit? – Attól tartok, uram, nem. A fenébe is, most már biztos, hogy megfojtja!

150/404

– Semmi üzenet? – próbálkozott újra. – Néhány szó? – Tudtommal nem. Richard nagy levegőt vett, próbálva visszanyerni a lelki egyensúlyát. Nem egészen így tervezte a hazatérést. Azt hitte… Nos, igazából nem sok gondolatot szentelt neki, kivéve, hogy a húgai itt lesznek, s ő megkezdheti a terv második részének végrehajtását. Bármilyen szörnyű legyen is az. – Sir Richard! – hallotta Iris hangját. Pislogva fordult felé. Ismét urazza, sirnek szólította. Richard kezdte komolyan megutálni a szót, amely azt sugallta, Iris tiszteli őt. Tudta, ha így is van, ennek hamarosan vége. Iris kissé feszengve biccentett a szolgák felé, akik még mindig feszes vigyázzban álltak ott, és figyeltek. – Talán folytatnunk kellene a bemutatkozást. – Igen, természetesen. – Merev mosolyt erőltetett magára, és a házvezetőnőhöz fordult. – Mrs. Hopkins, bemutatná Lady Kenworthyt a szobalányoknak? Richard kezét a háta mögött szorosan összekulcsolva követte a két hölgyet, ahogy azok a szobalányokat üdvözölték. Nem szólt közbe. Ez most Iris ideje volt, s ha az asszony megfelelő helyet akar kivívni magának Maycliffe-ben, nem teheti meg, hogy a szolgák előtt aláássa a tekintélyét. Iris higgadtan, magabiztosan viselkedett a bemutatkozás alatt. Kissé sápadtnak tűnt az életerős Mrs. Hopkins mellett, de büszkén, egyenesen tartotta magát, s minden egyes szobalányt kecsesen és nyugodtan üdvözölt. Viselkedése büszkeséggel töltötte el Richardot. De persze tudta, hogy így lesz.

151/404

Amikor a hölgyek végeztek, Cresswell vette át a szót, bemutatva az inasokat és a többi szolgát. – A lakosztálya készen várja, uram – fordult a komornyik Richardhoz, amikor a bemutatkozás véget ért –, és egy könnyű ebédet is felszolgálunk, amikor önnek megfelel. Richard a karját nyújtotta Irisnek, de továbbra is Cresswellhez beszélt. – Remélem, Lady Kenworthy lakosztályát is előkészítették. – Pontosan, ahogy meghagyta, uram. – Remek. – Richard Irisre nézett. – Mindent kitakarítottak és kiszellőztettek, de egyelőre nem változtattak semmin. Feltételezem, hogy saját maga szeretné kiválasztani a színeket és szöveteket. Iris köszönetképpen rámosolygott, Richard pedig magában halk fohászt küldött az égnek, hogy felesége ízlése ne a Franciaországból behozott brokátnál kezdődjön. Maycliffe valaha ugyan jövedelmező birtok volt, most azonban semmi esetre sem lehetett elmondani róla, hogy dúskál a pénzben. Nem véletlenül szólt úgy az eredeti terv, hogy gazdag hozománnyal rendelkező feleséget keres magának. Iris mindössze kétezer fontot hozott a házasságba. Nem jelentéktelen összeg, de nem is akkora, amelyből helyre lehetne állítani Maycliffe régi dicsfényét. Ennek ellenére Iris nyugodtan a saját ízlésére alakíthatja a lakosztályát. Richard úgy vélte, ez a legkevesebb, amit újdonsült feleségéért megtehet. Iris felnézett a kastélyra, s ahogy a tekintete végigfutott a vöröstéglás homlokzaton, amelyet Richard annyira szeretett, Richard eltűnődött, mit láthat az asszony. A holland oromfal báját vagy a kerek ablakok siralmas állapotát? Tetszene neki az ősi családi fészek

152/404

története, vagy durvának, ízléstelennek tartaná az építészeti stílusok keveredését? Ez az otthona, gondolta Richard, de vajon Iris képes lesz-e valaha szintén az otthonának érezni a kastélyt? – Bemegyünk? – kérdezte. – Szívesen – mosolygott rá Iris. – Tegyünk esetleg egy rövid körsétát a házban? Tudta, azt kellett volna megkérdezni, kíván-e pihenni az asszony, de még nem állt rá készen, hogy a lakosztályába vezesse. Az asszony hálószobája az ő hálószobája mellett volt, s mindkettő hatalmas, kényelmes ággyal dicsekedhetett, amely ágyak közül egyiket sem használhatja úgy, ahogy szeretné. Az utolsó három nap maga volt a pokol. Vagy pontosabban szólva, az utolsó három éjszaka. A Királyi címer volt a legrosszabb. Külön szobát kaptak, ahogy ezt jó előre elrendezte, de a fogadós nagy igyekezetében, hogy a kedvében járjon az ifjú párnak, a legszebb lakosztályába vezette őket. – Egymásba nyíló ajtókkal – jelentette ki széles mosollyal és mindentudó kacsintással. Richard nem is gondolta volna, hogy egy ajtó ennyire vékony tud lenni. Iris minden mozgását hallotta, minden köhintését, minden sóhaját. Hallotta a szitkozódását, amikor belerúgott valamibe, s pontosan tudta azt is, mikor bújt az ágyba. A matrac felnyögött még az ő karcsú alakja alatt is, s Richard képzeletének nem kellett sok idő, hogy a saját szobájából átugorjon az asszonyéba. A haját biztosan leengedte. Richard még sohasem látta így, s napközben gyakran azon kapta magát, hogy azon tűnődik, milyen hosszú lehet. Iris mindig laza kontyban viselte a haját. Korábban Richard nem

153/404

sokat törődött a hölgyek frizurájával, de Irisnél látta az összes tűt a puha, világos hajban. Tizennégy kellett, hogy az összes fürtöt rögzítse. Soknak tűnt. Vajon utal ez valahogy a haj hosszára is? Richard szerette volna megérinteni, belemélyeszteni az ujjait. Látni akarta holdvilágnál, ahogy ezüstösen csillog, akár a csillagok. Érezni akarta, ahogy suhogva végigseper a testén, ahogy az asszony lehajol hozzá és ajkát… – Richard! Richard pislogva szakadt ki az álomképei közül, s beletelt egy-két pillanatba, mire eszébe jutott, hogy a kastély előtti udvaron állnak. – Valami baj van? – A haja – bukott ki Richardból. – A hajam? – lepődött meg Iris. – Gyönyörű. – Ó! – Iris elpirult, és zavartan megérintette a tarkóján kontyba font fürtöket. – Köszönöm. – A tekintete ide-oda járt a halvány pillák mögött. – Magamnak kellett feltűznöm. Richard értetlenül nézett rá. – Fel kell fogadnom egy komornát – magyarázta Iris. – Ó, igen, persze. – Gyakoroltam a húgaimon, de a sajátom elkészítésében nem vagyok elég ügyes. Richardnak fogalma sem volt róla, miről beszél az asszony. – Tizenkét tű kellett ahhoz, amit a volt komornám öt tű segítségével csinált meg. Tizennégy. – Hogy mondta? Ó, jóságos isten, csak nem mondta ki hangosan is?

154/404

– Sürgősen keresünk önnek egy új komornát – ígérte Richard. – Mrs. Hopkins segít majd. Akár ma megkezdheti a keresést, ha kívánja. – Ha nincs kifogása ellene – mondta Iris, amikor a férfi végre átlépte vele Maycliffe ajtaját –, azt hiszem, szeretnék lepihenni, mielőtt bejárjuk a házat. – Természetesen – felelte Richard. Az asszony hat órát töltött a hintóban. Magától értetődik, hogy le kíván feküdni. A szobájában. Az ágyba. Richard felnyögött. – Biztos benne, hogy jól van? – kérdezte Iris. – Nagyon különösen fest. Így is lehet mondani. Az asszony megérintette a karját. – Richard? – Soha jobban – krákogta Richard. – Azt hiszem, én is felfrissítem magam – fordult az inasához, aki követte őket. – Talán egy fürdővel? – Az inas bólintott. Richard közelebb hajolt hozzá. – Csak semmi forró víz, Thompson – mormolta, hogy más ne hallhassa. – Egy kis acélozás, uram? – mormolta vissza Thompson. Richard a fogát csikorgatta. Thompson nyolc éve volt már az inasa, épp elég ideje, hogy ilyesfajta szemtelenséget megengedhessen magának. – Mutatná az utat? – kérdezte Iris. Mutatná-e az utat? – A szobámba – pontosított az asszony. Richard ostobán bámult rá. – Elkísérne a szobámba, uram? – kérdezte újra Iris, és zavartan

155/404

nézett rá. Kész, ez most már tény. Az agya felmondta a szolgálatot. – Richard? – A levelezésem – mondta hirtelen, megragadva az első kifogást, ami eszébe jutott. Iszonyú fontos volt, hogy ne maradjon kettesben Irisszel egy szobában. – Komolyan muszáj előbb megnéznem a leveleimet. – Uram… – kezdte Cresswell, s kétségtelenül arra akarta figyelmeztetni, hogy van egy tökéletes titkára, aki elvégzi helyette ezt a feladatot. – Nem, nem, jobb ezen túl lenni. Tudja, van, amit muszáj elvégezni. És ott van az a levél a nagynénémtől is. Nem tehetem meg, hogy semmibe veszem. – Vidám arcot erőltetett magára, ahogy ismét Irishez fordult. – Amúgy is Mrs. Hopkinsnak kellene a szobájába kísérnie, kedvesem. Mrs. Hopkins nem úgy tűnt, mint aki egyetért az urasággal. – Ő felelt a szobák felújításáért is. Iris a homlokát ráncolta. – Úgy rémlik, azt mondta, nem alakították át a szobákat. – A szellőztetésért – pontosított egy semmitmondó legyintéssel Richard. – Ő különben is jobban ismeri a lakosztályt, mint én. Mrs. Hopkins helytelenítőn lebiggyesztette az ajkát, és Richard újra kisfiúnak érezte magát, akit megdorgáltak. A házvezetőnő legalább annyira anyja volt, mint a sajátja, s míg sohasem mondott volna ellen neki a többiek előtt, Richard tudta, hogy később, amikor maguk közt lesznek, alaposan megmondja a véleményét. Richard, hirtelen ösztönnek engedve, az ajkához emelte Iris kezét, és futó csókot lehelt rá. Senki sem vádolhatja azzal, hogy elhanyagolja

156/404

a feleségét. – Pihennie kell, drágám. Látta, hogy Iris ajka szétnyílik meglepetésében. Csak nem a drágájának nevezte? Ördög és pokol, biztosan azt tette! – Egy óra elegendő lesz? – kérdezte az asszonyt, jobban mondva az ajkát, amely elbűvölően rózsaszín volt s még mindig tátva. Jóságos isten, meg akarta csókolni! A nyelvét az asszony szájában akarta tudni, hogy megízlelje az igazi lényét, és… – Kettő! – bukott ki belőle. – Két órára lesz szüksége. – Kettőre? – Két órára – jelentette ki Richard határozottan. – Nem akarom túlterhelni. – Mrs. Hopkinsra nézett. – A hölgyek roppant törékeny teremtések. Iris imádnivalóan ráncolta a homlokát, s Richard visszanyelt egy káromkodást. Hogy az ördögbe festhet ilyen bájosan, amikor a homlokát ráncolja? Ez anatómiailag egyszerűen lehetetlen. – A szobájába kísérhetem, Lady Kenworthy? – kérdezte Mrs. Hopkins. – Hálás lennék érte, köszönöm – felelte Iris, még mindig gyanakodva figyelve a férjét. Richard halványan rámosolygott. Iris követte Mrs. Hopkinst a folyosón, de mielőtt befordultak volna a sarkon, Richard még hallotta, ahogy megkérdezi: – Ön törékeny teremtésnek tartja magát, Mrs. Hopkins? – Egyáltalán nem, asszonyom. – Remek – mondta Iris csípős hangon. – Mert én sem.

11. fejezet

Estére Richard készen állt az új tervvel. Vagy inkább a terv módosításával. Egy olyannal, amelyet igazán már a kezdet kezdetén is fontolóra kellett volna vennie. Iris haragudni fog rá, s a haragja látványos lesz. Ezt nem lehet elkerülni. De talán enyhíthetné a csapás erejét. Cresswell azt mondta, hogy Fleur és Marie-Claire két hétig távol lesz. Az nem fog működni, de egy hét még elmegy. Hét nap múlva hazahozza a húgait, azt könnyű lesz elintézni. A nagynénje alig húsz mérföldre él. Addig azonban… A sok dolog közt, amit Richard igazán bánt, az volt az egyik, hogy nem volt ideje rendesen udvarolni a feleségének. Iris még mindig nem tudta, miért kellett sürgősen megtartaniuk az esküvőt, de nem volt ostoba; annyit ő is látott, hogy valami nincs rendben. Ha Richardnak csak egy kicsivel több ideje lett volna, akkor úgy udvarol, ahogy egy nőnek udvarolni illik. Kimutathatta volna neki, hogy mennyire élvezi a társaságát, hogy a lány megnevetteti, s hogy ő is képes megnevettetni a lányt. Lophatott volna még néhány csókot, s felébresztette volna benne a vágyat, amelyről biztosan tudta, hogy ott rejtőzik valahol a szíve mélyén.

158/404

S aztán, csak mindezek után ereszkedett volna térdre előtte, hogy feleségül kérje, s Iris nem habozott volna a válasszal. Richard szemébe nézve, meglátta volna benne azt a fajta szerelmet, amelyre vágyott, és igent mond. Talán még a karjába is veti magát. Visszapislogva a boldogság könnyeit. Az lett volna álmai leánykérése, nem az a fukar, kiszámított csók, amelyet Richard ráerőltetett a nagynénje házának folyosóján. De Richardnak nem volt más választása. Amikor mindent elmagyaráz majd, Iris is biztosan megérti. Ő is tudja, mit jelent a család, s milyen az, amikor az ember mindenáron meg akarja védeni a szeretteit. Ő is ezt tette minden évben, amikor fellépett azokon a zeneesteken. Nem akart ott lenni; az anyja kedvéért tette, és a nagynénjei kedvéért, sőt még az örökké bosszúságot okozó húgért, Daisyért is. Meg fogja érteni. Meg kell hogy értse. Richard egy hét haladékot engedélyezett magának. Hét teljes napot, mielőtt tisztázza a helyzetet, és végignézi, ahogy Iris arca egyre sápadtabb lesz a férje árulása hallatán. Talán gyáva; talán arra kellene használni ezt az időt, hogy mindent megmagyarázzon az asszonynak, s felkészítse arra, aminek jönnie kell. De szüksége volt arra, amit az esküvő előtt nem kaphatott meg. Az időre. Sok minden történhet hét nap alatt. Egy hét, mondta magának, miközben indult, hogy elköltse első vacsoráját a feleségével a maycliffe-i kastélyban. Egy hete van arra, hogy elérje, hogy a felesége beleszeressen. Iris az egész délutánt a szobájában pihenve töltötte. Sohasem értette igazán, miért meríti ki az embert, ha hintóban ülve utazik, amikor az,

159/404

hogy a szalonban, egy karosszékben üldögél, egyáltalán nem igényel energiát, de a Maycliffe-be vezető háromnapos út teljesen kimerítette. Talán a hintó folyamatos rázkódása, vagy az északi országutak siralmas állapota tette. Vagy talán – valószínűleg – a férjéhez van valami köze. Iris nem értette a férfit. Az egyik pillanatban elbűvölő volt, a következőben pedig úgy menekült előle, mintha Iris pestises lenne. El sem akarta hinni, hogy Richard képes volt a házvezetőnőre bízni, hogy a szobájába vezesse őt. Ez biztosan az újdonsült férj dolga. De úgy vélte, ezen igazán nem kellene meglepődnie. Richard mindhárom fogadóban, ahol megszálltak az út során, kerülte az ágyát. Miért is hinné azt, hogy most másként fog viselkedni? Iris felsóhajtott. Meg kell tanulnia, hogyan legyen közönyös a férjével. Nem kegyetlen, nem rideg, csak… érzéketlen. Amikor a férfi rámosolygott – márpedig megtette a kutya! –, Iris egész lénye felpezsdült a boldogságtól. Ami persze nagyszerű lett volna, kivéve, hogy így a férfi elutasítása még jobban megzavarta. És még nagyobb fájdalmat okozott. Komolyan, sokkal jobb lenne, ha a férfi nem viselkedne olyan kedvesen az idő nagy részében. Ha meg tudná gyűlölni… Nem, hogy képzeli ezt? Egyáltalán nem lenne jobb, ha a férje udvariatlanul bánna vele, vagy semmibe venné. Biztos, hogy egy bonyolult, nehézségekkel teli házasság jobb, mint egy kellemetlen. Abba kell hagynia a drámázást. Ez nem jellemző rá. Valamiféle egyensúlyt kell találnia, s fenntartani azt. – Jó estét, Lady Kenworthy! Iris meglepetten rezzent össze. Richard dugta be a fejét a folyosóra

160/404

vezető, félig nyitva hagyott ajtón. – Kopogtam – bizonygatta a férfi, de láthatóan jól szórakozott felesége ijedelmén. – Biztos vagyok benne, hogy így volt – mondta sietve Iris. – Csak máshol járt az eszem. A férfi mosolya még huncutabb lett. – Megkérdezhetem, hol? – Otthon – hazudta Iris, de nyomban rájött, mit is mondott. – Úgy értem, Londonban. Mert most már ez az otthonom. – Úgy van – helyeselt Richard, és belépett a szobába, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Fejét oldalra hajtva elég hosszasan tanulmányozta Irist ahhoz, hogy nyugtalankodni kezdjen. – Csinált valamit a hajával? Most valahogy másként néz ki. És ennek hallatán Iris minden fogadalma, hogy közönyös marad, kireppent az ablakon. Iris idegesen a füle mögé nyúlt. Richard észrevette. Nem hitte volna, hogy észre fogja venni. – Az egyik szobalány segített felöltözni – felelte –, s ő meglehetősen kedveli a… Most miért néz rá ilyen forró tekintettel? – Kedveli a …? – Az apró hajfonatokat – sietett válaszolni Iris. Nevetségesen gyorsan. Úgy beszél, mintha valami nyafka nőszemély lenne. – Nagyon csinos. – Köszönöm. A férfi melegen nézett rá. – Csodálatosan szép haja van. A színe egészen rendkívüli. Még sohasem láttam ilyet.

161/404

Iris eltátotta a száját. Valamit mondania kellene. Meg kellene köszönnie a bókot. De szinte megfagyott – nem megdermedt, hanem megfagyott –, aztán meg nevetségesnek érezte, hogy így reagál egy bókra. Richard szerencsére nem vette észre a gyötrődését. – Sajnálom, hogy komorna nélkül kellett utaznia – folytatta. – Be kell vallanom, még csak eszembe sem jutott, hogy gondoljak rá. Azt hiszem, ez tipikusan férfigondolkodásra vall. – N-nem okozott gondot. A férfi mosolya szélesebbé vált, s Iris kíváncsi lett volna, hogy vajon azért-e, mert tudta, hogy felizgatta. – Ennek ellenére bocsánatot kérek – mondta Richard. Irisnek fogalma sem volt, mit mondjon. Ami nem is volt baj, mert abban sem volt biztos, emlékszik-e még rá, hogyan kell beszélni. – Mrs. Hopkins megmutatta a szobáját? – érdeklődött Richard. – Igen – biccentett Iris. – Nagyon segítőkész volt. – Ezek szerint elégedett vele? – Természetesen – felelte Iris őszintén. Valóban szép szoba volt, világos és derűs a déli kilátásnak köszönhetően. De ami igazán tetszett neki… Csillogó szemmel nézett Richardra. – Fogalma sincs, mennyire örülök, hogy saját mosdóhelyiségem van. – Valóban? – kuncogott a férfi. – Az tetszik önnek a legjobban? – Miután tizenhét évig közösködtem Daisyvel, természetesen az. – A férfi felé biccentette a fejét, reményei szerint kicsit pimaszul. – És a kilátás sem rossz. Richard erre már felkacagott. Az ablakhoz lépett, és intett Irisnek, hogy csatlakozzon hozzá.

162/404

– Mit lát? – kérdezte. – Nem tudom, mire gondol – felelte Iris, s óvatosan úgy állt, hogy ne érjenek egymáshoz. De Richard nem fogta vissza magát. Átkarolta Iris vállát, és gyengéden magához húzta. – Egész életemben a Maycliffe-ben éltem. Amikor kinézek ezen az ablakon, a fát látom, amelyikre hétéves koromban először felmásztam. És azt a helyet, ahová az anyám mindig is egy sövénylabirintust szeretett volna. A férfi arcán sóvárgó kifejezés jelent meg, és Irisnek muszáj volt elkapnia a tekintetét. Szinte betolakodónak érezte magát, ahogy nézte. – Nem tudom egy újonnan jött szemével nézni Maycliffe-et – hallotta Richard hangját. – Talán ön megteszi nekem azt a szívességet, hogy felvilágosít. A férfi hangja sima és bársonyos volt, s folyékony csokoládéként folyt át rajta. Mereven előrenézett, de így is érezte, hogy Richard felé fordult. A lélegzete az arcát csiklandozta, felmelegítve a levegőt kettejük között. – Mit lát, Iris? Iris nagyot nyelt. – Füvet… és fákat. Richard furcsa, meglepett hangot hallatott. – Valami dombot. – Ön nem túl költői alkat, ugye? – Egyáltalán nem – ismerte be Iris. – És ön az? – fordult a férfi felé, elfelejtve, hogy nem akarta ezt tenni, s meglepődött a közelségétől. – Tudok az lenni – felelte Richard halkan. – Amikor úgy tartja a kedve?

163/404

Richard lassú mosolyra húzta a száját. – Amikor úgy tartja a kedvem. Iris feszülten elmosolyodott, és újra kinézett az ablakon. Szörnyen ideges volt, lába úgy izgett-mozgott a papucsában, mintha valaki apró tüzeket gyújtott volna a talpa alatt. – Szívesebben hallanám, hogy ön mit lát – mondta. – Meg kell ismernem Maycliffe-et. Szeretnék jó úrnője lenni a birtoknak. A férfi tekintete felvillant, de az arca továbbra is kifürkészhetetlen maradt. – Kérem. Egy pillanatra úgy tűnt, a férfi elveszett a gondolataiban, de aztán kihúzta magát, megújult érdeklődéssel nézett ki újra az ablakon. – Arra ott – intett állával a mondott irányba –, azon a mezőn, rögtön a fák mögött. Minden évben ott szoktuk tartani az aratóbált. – Valóban? Ó, ez kedves. Szeretnék részt venni az előkészítésében. – Biztos vagyok benne, hogy részt fog venni. – Ősszel tartják? – Igen, általában novemberben. Mindig én… – Megmerevedett, aztán a feje egy kicsit megrándult, majdnem úgy, mintha csak ki akarna rázni belőle egy gondolatot. – Van arra egy ösvény is – mondta, s nyilvánvaló volt, hogy témát váltott. – A Mill tanyára vezet. Iris szeretett volna többet megtudni az aratóbálról, de egyértelmű volt, hogy a férfi nem fog többet mondani róla. – Mill tanya? – kérdezte ezért udvariasan. – Az egyik bérlőm tanyája – magyarázta Richard. – Valójában a legnagyobb bérlőmé. A fiú nemrégiben vette át a gazdaságot az apjától. Remélem, jól megy majd neki. Az apja nem igazán értett hozzá. – Ó! – Iris ehhez nem igazán tudott bármit is hozzátenni.

164/404

– Tudja – fordult hozzá hirtelen a férfi –, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy kettőnk közül az ön megfigyelései az értékesebbek. Ön talán meglátja a hiányosságokat ott is, ahol én nem. – Biztosíthatom, hogy semmiféle hiányosságot nem látok. – Semmit? – mormolta Richard, s a hangja simogatásként hatott Irisre. – De természetesen keveset tudok arról, hogyan kell vezetni egy gazdaságot – tette hozzá az asszony gyorsan. – Milyen különös, hogy egész életében Londonban élt – tűnődött Richard. Iris oldalra hajtotta a fejét. – Nem olyan különös, ha az ember nem ismer mást – vélte. – Ah, de ön nem csupán Londont ismerte, vagy tévednék? Iris a homlokát ráncolva fordult férje felé, de rögtön meg is bánta. A férfi közelebb volt, mint hitte, s Iris egy pillanatra el is felejtette, mit akart mondani. Richard kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Ééén… Miért bámulja a férfi száját? Elszakította a tekintetét a férfi ajkától, és egyenesen a szemébe nézett. Úgy látta, Richard mulat rajta. – Mondani kívánt valamit? – érdeklődött Richard. – Csak azt, hogy én… ah… – Mit is akart mondani? Iris visszafordult az ablakhoz. – Ó! – Ismét Richard felé fordult. Újabb hiba, de ezúttal legalább nem felejtette el a mondandóját. – Mit ért azon, hogy nem csupán Londont ismerem? Richard vállat vont. – Biztos vagyok benne, hogy néha meglátogatta a vidéki kuzinjait, és eltöltött náluk némi időt.

165/404

– Nos, igen, de nem hiszem, hogy ez ugyanaz lenne. – Talán tényleg nem, de elég ahhoz, hogy véleménye legyen mind a vidéki, mind a városi életformáról, nem? – Feltételezem, igen – engedett Iris. – Őszintén szólva azonban, nem igazán gondolkodtam még el ezen. Richard figyelmesen nézte. – Gondolja, hogy élvezni fogja a vidéki életet? Iris nagyot nyelt, s igyekezett nem észrevenni, hogy elmélyül a férfi hangja, ahogy feltette a kérdést. – Nem tudom – felelte. – Remélem, hogy igen. Érezte, hogy a férfi megfogja a kezét, s mielőtt rájött volna, mi történik, ismét szembefordult a férjével, aki az ajkához emelte az ujjait. – Én is remélem, hogy így lesz – mondta. A tekintetük találkozott, s Iris abban a pillanatban felismerte: a férfi el akarja csábítani. A férje el akarja csábítani. De miért? Miért érzi szükségét? Hiszen ő soha semmi jelét nem mutatta, hogy vissza akarná utasítani a közeledését. – Remélem, éhes – mondta Richard, még mindig fogva a kezét. – Éhes? – ismételte Iris bizonytalanul. – A vacsora – mosolygott rá a férfi, láthatóan élvezve a helyzetet. – A szakácsnő igazi lakomát készített. – Ó, igen. Persze. – Iris a torkát köszörülte. – Igen, azt hiszem, éhes vagyok. – Azt hiszi? – ugratta Richard. Iris nagy levegőt vett. Kényszerítette a szívét, hogy lassabban verjen. – Meglehetősen biztos vagyok benne – mondta. – Remek. – Richard fejével az ajtó felé biccentett. – Mehetünk?

166/404

Mire Iris visszavonult a szobájába, majd’ kiugrott a bőréből. Richard az egész vacsora alatt elbűvölően viselkedett; Iris nem is emlékezett, mikor nevetett ennyit utoljára. A beszélgetés csodálatos volt, az étel fenséges, és ahogy a férfi ránézett… Mintha ő lenne az egyetlen asszonyszemély a világon! Iris feltételezte, hogy bizonyos módon tényleg ő az egyetlen. A házban mindenesetre nem volt rajta kívül több nő. A szolgákat leszámítva csak ők ketten voltak a kastélyban, s Iris, aki mindig is csak annyit engedett meg magának, hogy félreállva szemlélődjön, ezen az estén nem lehetett más, csak a figyelem központja. Zavarba ejtő, ugyanakkor csodálatos is volt. Most pedig, a vacsora végeztével egyenesen ijesztő. Iris visszatért a lakosztályába, és biztos volt benne, hogy a férfi bármelyik pillanatban kopoghat a kettejük hálószobáját elválasztó ajtón. Hálóruhában lesz, a lába meztelen, s nyakából hiányozni fog a kravátli. Látni fogja a csupasz bőrét. Oly sok meztelen testfelületet, amennyit még sohasem látott úriemberen. Irisnek még mindig nem volt komornája, így a lány, aki a frizuráját készítette, segített neki a lefekvéshez előkészülni. Iris elszörnyedt, amikor elővette a kelengyéjéből az egyik hálóinget. Nevetségesen vékony anyagból készült, és ijesztően sok mindent tárt fel, s bár Iris a kandalló mellett állt, úgy tűnt, nem tud megszabadulni a karját ellepő libabőrtől. A férfi ma este bejön hozzá. Biztosan bejön. S ő végre igazi asszonya lesz.

167/404

Az ajtó túloldalán Richard megfeszítette a vállát. Meg tudja csinálni. Képes rá! Vagy talán mégsem. Kit próbál becsapni? Ha belép abba a szobába, megfogja az asszony kezét. Ha megfogja a kezét, az ajkához emeli. Egyesével végigcsókolja a törékeny ujjakat, mielőtt gyengéden magához húzza, s az asszony hozzásimul. A teste meleg, ártatlan és az övé. S ő átöleli; valószínűleg nem tud majd ellenállni neki. Aztán megcsókolja. Úgy csókolja meg, ahogy egy nőt kell, hosszan és szenvedélyesen. Addig csókolja, míg az asszony a nevét nem suttogja, halk, könyörgő hangon, azért esdekelve, hogy… Richard vadul káromkodva próbálta elhessenteni az ábrándképet, mielőtt az ágyhoz vezetné az asszonyt. Mintha bármi eredménye lett volna. Tűz emésztette a feleségéért. Megint. Még mindig. Az egész este maga volt a kínszenvedés. Semmire sem emlékezett abból, amit vacsora közben mondott, s csak remélte, hogy legalább sikerült valami értelmes társalgásra emlékeztetőt kicsikarnia magából. Gondolatai közben a legilletlenebb helyeken kalandoztak, s valahányszor Iris lenyalt egy falatka ételt az ajkáról, vagy rámosolygott, vagy akár csak lélegzetet vett, Richard teste megfeszült, s oly kemény lett, hogy attól tartott, mindjárt felrobban. Ha Iris csodálkozott is, miért maradnak oly sokáig az asztalnál a vacsora végeztével, nem mondott semmit. Hála istennek! Richard nem igazán hitte, van annak udvarias módja, hogy közölje, fél órájába

168/404

telt csak az, hogy ágaskodó férfiasságát legalább félárbocra eressze. Jóságos isten! De megérdemeli. A kínszenvedés minden egyes pillanatát megérdemli azért, amit ezek után tenni készül vele, ám ez a tudat sem igazán segített most. Richard nem volt szibarita, de olyan ember sem, aki megtagadja magától az élvezeteket. Most pedig a testének minden idegszála élvezetekre sóvárgott. Egyszerűen tébolyító, milyen szörnyen kívánja a feleségét. Az egyetlen nőt, akit minden joga megvan ágyba vinni a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Az egész annyira könnyűnek tűnt, amikor délután kigondolta. Az est folyamán teljesen elbűvöli, majd szenvedélyes jó éjt csókkal tetőzi be az együttlétet. Mond néhány romantikus ostobaságot arról, hogy szeretné, ha az asszony jobban megismerné, mielőtt a házaséletük beteljesedne. Aztán egyszer megcsókolja, hogy az asszonynak elakadjon a lélegzete. Holnap találkozunk – suttogja majd neki, s azzal otthagyja. A terv tökéletes volt. A valóság maga a rémálom. Richard elkeseredetten sóhajtott fel, s beletúrt amúgy is kócos hajába. A kettejük szobáját összekötő ajtó közel sem volt olyan vastag, mint hitte. Tisztán hallotta Iris mozgását, ahogy leült a fésülködő tükre elé, ahogy nyilván a haját fésülte. Richard látogatására vár. S miért ne tenné? Elvégre férj és feleség. Be kell hozzá mennie. Ha nem teszi, az asszony összezavarodik. Talán meg is bántódik. Richard nem akart fájdalmat okozni neki. Annál többet semmiképp, mint amennyit úgyis fog. Nagy levegőt vett, és bekopogott. A szomszédban megszűnt minden mozgás, majd egy hosszú, feszült

169/404

pillanat után hallotta, hogy az asszony engedélyt ad a belépésre. – Iris – kezdte Richard könnyed hangon. Aztán felnézett. Elakadt a lélegzete. Meglehetősen biztos volt abban is, hogy a szíve is megszűnt dobogni. Az asszony egészen halvány kék és nagyon vékony selyem hálóinget viselt. A karja csupasz volt, akárcsak a válla, kivéve a keskeny pántokat, amelyek a helyén tartották a selymet. Ezt a ruhadarabot egyenesen arra tervezték, hogy elcsábítsa a férfit… hogy elcsábítsa magát az ördögöt is. A nyakkivágás nem tárt fel többet, mint egy báli ruha, mégis valahogy sokkal többet sejtetett. Az anyag olyan vékony volt, hogy szinte át lehetett látni rajta, s Richard látta a selyemnek feszülő mellbimbók halvány körvonalát. – Jó estét, Richard! – mondta Iris, s Richard csak ekkor döbbent rá, hogy a látvány elvette a hangját. – Iris – krákogta rekedten. Az asszony félszegen rámosolygott, s Richard látta, hogy a keze az oldalánál babrál, mintha nem igazán tudná, mit is csináljon vele. – Csodásan fest, kedvesem – bókolt. – Köszönöm. Az asszony leengedte a haját, s a hullámos fürtök puhán omlottak alá egészen a könyökéig. Richard el is felejtette, mennyire vágyott tudni, milyen hosszú a felesége haja. – Ez az első éjszakám Maycliffe-ben – jegyezte meg szégyenlősen Iris. – Így igaz – bólintott Richard. Iris nagyot nyelt, láthatóan arra várva, hogy a férfi átvegye a kezdeményezést.

170/404

– Bizonyára elfáradt – bukott ki Richardból, megragadva az egyetlen kifogást, ami a vágy hevében eszébe jutott. – Egy kicsit. – Akkor nem zavarom tovább. – Tessék? – pislogott Iris meglepetten. Richard előrelépett, lélekben megerősítve magát arra, amit meg kell tennie. Arra, amit meg kell tennie, és aztán arra, amit nem szabad megtennie. Megcsókolta az asszonyt, de csak a homlokán. Tisztában volt a saját korlátaival. – Nem fogok állat módjára viselkedni – mondta, s igyekezett halk, megnyugtató hangon beszélni. – De… Az asszony tágra nyílt szemmel, zavartan nézett rá. – Jó éjszakát, Iris! – mondta Richard gyorsan. – De én… – Holnap találkozunk, kedvesem. Azzal Richard kimenekült a szobából. Mert gyáva nyúl volt.

12. fejezet

Asszonyként Iris előjogai közé tartozott, hogy az ágyban költse el a reggelit, ám amikor másnap reggel felébredt, elszánt fogcsikorgatással felöltözött. Richard visszautasította. Elutasította őt! Most nem valami útmenti fogadóban voltak, amely túl poros egy nászéjszakához. Ez a saját otthonuk, az ég szerelmére! A férfi egész este tette neki a szépet. Kezet csókolt, elmés társalgásával elbűvölte, és aztán, miután Iris felvette azt a kacér hálóinget és fényesre kefélte a haját, férje azt mondta, hogy fáradtnak látszik? Iris hosszú percekig bámulta a kettejük szobáját összekötő ajtót, miután a férfi magára hagyta. Észre sem vette, hogy potyognak a könnyei, amíg vissza nem nyelt egy hatalmas, szörnyű zokogást, és rájött, hogy a hálóinge – az, amelyiket soha többé nem fog felvenni, erre megesküdött – nedves a könnyektől. Aztán már csak arra tudott gondolni, hogy a férfi hallotta őt az ajtón át, s hogy ez még szörnyűbbé teszi az egészet. Iris mindig is tisztában volt vele, hogy nem rendelkezik azzal a fajta szépséggel, amely az őrületbe kergeti a férfiakat. Talán létezik olyan ország, ahol szeretik a színtelen bőrű és világos, vörösesszőke hajú nőket, de itt, Angliában nem így van.

172/404

De Iris életében most először kezdte gyönyörűnek érezni magát. És Richard volt az, aki ezt tette vele titkos pillantásaival és meleg mosolyával. Többször is rajtakapta a férfit, hogy őt nézi, és ettől különlegesnek érezte magát. Értékesnek. De az egész csak hazugság volt. Vagy ő volt bolond, és olyasmit látott, ami nem is volt ott. Vagy egyszerűen csak bolond volt és kész. Nos, ezt nem fogja megadóan tűrni. Azt pedig biztosan nem fogja hagyni, hogy a férfi lássa rajta, milyen mélyen megsebezte. Lemegy reggelizni, mintha mi sem történt volna. Lekvárt ken a pirítósra, elolvassa az újságot, s ha megszólal, sziporkázó elmésséggel teszi azt, hisz mindig is erről a képességéről volt ismert. Különben is, egyáltalán nem arról van szó, hogy meg akarta volna tenni mindazokat a dolgokat, amelyet a házas emberek az ágyban szoktak művelni, függetlenül attól, hogy Sarah kuzinja szerint milyen jó az. De igazán kedves lett volna a férjétől, ha ő akarja. Legalább kapott volna egy lehetőséget, hogy kipróbálja. A lány, aki az előző este segített neki, valószínűleg más feladatot kapott, így Iris egyedül öltözött fel. A haját szoros kontyba csavarta, ahogy tudta, a lábát a papucsba dugta, és kivonult a szobából. Richard ajtaja előtt elhaladva megtorpant. Vajon még ágyban van? Közelebb lépett. Megkísértette a gondolat, hogy a fülét az ajtóra szorítsa. Elég legyen! Úgy viselkedik, mint valami bolond. Az ajtónál hallgatózik. Nincs erre ideje. Éhes, reggelizni akar, és rengeteg dolga lesz, amelyek közül egyiknek sincs köze a férjéhez. Először is, találnia kell egy komornát. És kiismernie magát a házban.

173/404

Meglátogatni a falut. Megismerni a bérlőket. Teázni. Micsoda, kérdezte magától. Fontos, hogy teázzon. Ha nem teszi, akár olasszá is lehet. – Kezdek megbolondulni – mondta ki hangosan. – Elnézést, hogy mondta, asszonyom? Iris kis híján kiugrott a papucsából. A folyosó túlsó végén egy szobalány állt, idegesen, kezében egy nagy porrongyot szorongatva. – Nem mondtam semmit. – Iris megpróbálta leplezni zavarát. – Csak köhögtem. A szobalány bólintott. Iris látta, hogy nem az a lány, aki megfésülte a haját előző nap. – Mrs. Hopkins szeretné tudni, mikor kíván reggelizni – pukedlizett a lány, kerülve Iris tekintetét. – Tegnap este nem volt alkalmunk megkérdezni, Sir Richard pedig… – Odalent fogok reggelizni – vágott a szavába Iris. Nem akarta hallani, mire gondolt Sir Richard. Legyen az bármi. – Ahogy kívánja – pukedlizett újra a lány. Iris feszülten rámosolygott. Nehéz volt a ház úrnőjének éreznie magát, amikor a ház ura láthatóan másként gondolta. Iris lement a földszintre, próbálva úgy tenni, mintha nem venné észre, hogy az összes szolga őt nézni… s közben úgy tesz, mintha nem nézné. Furcsa tánc volt ez mindegyikük részéről, de legfőképpen az övéről. Kíváncsi volt, mennyi időbe fog telni, míg többé nem lesz Maycliffe új úrnője. Egy hónapba? Egy évbe? És a férje egész idő alatt el fogja kerülni a hálószobáját? Iris felsóhajtott, aztán egy pillanatra megtorpant, s megfeddte magát,

174/404

amiért ilyen ostobán viselkedik. Sohasem számított arra, hogy a házassága szenvedélyes lesz, akkor most miért sóvárog érte? Bármilyen furcsa is, ő most Lady Kenworthy, s fenn kell tartania a tekintélyét. Iris kihúzta magát, nagy levegőt vett, s belépett a reggelizőszobába. Amit üresen talált. Ördög és pokol! – Ó, Lady Kenworthy! – Mrs. Hopkins sietett be a szobába. – Annie épp az imént mondta, hogy ma idelent óhajt reggelizni. – Ööö, igen. Remélem, nem okoz gondot. – Egyáltalán nem, asszonyom. A tálaló még mindig tele van, ahogy Sir Richardnak felszolgáltuk a reggelit. – Az úr ezek szerint már volt idelent? Iris nem volt biztos benne, csalódott-e. Nem volt biztos benne, akare csalódott lenni. – Nem egészen egy negyedórája – erősítette meg a házvezetőnő. – Szerintem az úr azt hitte, hogy az ágyban fog reggelizni. Iris csak állt, nem tudván, mit mondjon erre. Mrs. Hopkins cinkosan rámosolygott. – Utasított, hogy tegyünk virágot asszonyom tálcájára. – Valóban? – kérdezte Iris, s utálta, hogy a hangja megremeg. – Milyen kár, hogy íriszünk nincs. Olyan korán elnyílnak. – Itt, északon? Mrs. Hopkins bólintott. – A nyugati részen minden évben kinyílnak. Én a lilákat szeretem a legjobban. Iris már épp helyeselni akart, amikor odakintről fürge, határozott lépteket hallott. Ez csak Richard lehet. Nincs az a szolga, aki ilyen zajt

175/404

csapva merne járni a házban. – Mrs. Hopkins, azt… Ó! – Irist meglátva meglepetten pislogott. – Hát felkelt. – Amint látja. – Azt mondta, későn szokott felkelni. – De ma láthatóan nem így történt. A férfi összekulcsolta a kezét a háta mögött, aztán megköszörülte a torkát. – Evett már? – Még nem. – Nem akar a szobájában reggelizni? – kérdezte. – Nem – felelte Iris, s eltűnődött, volt-e rá példa, hogy ilyen mesterkélt párbeszédet folytatott valakivel. Mi történt azzal az emberrel, aki olyan elbűvölően bánt vele előző este? Azzal, akiről azt hitte, meglátogatja majd az ágyát. Richard megrántotta a nyakkendőjét. – Azt terveztem, hogy ma meglátogatom a bérlőket. – Önnel tarthatok? A tekintetük találkozott. Iris nem volt biztos benne, melyikük lepődött meg jobban. Ő maga sem tudta, mit fog mondani, míg a szavakat ki nem ejtette. – Természetesen – felelte Richard. Mi mást mondhatott volna ott, Mrs. Hopkins előtt? – Hozom a kabátomat – mondta Iris az ajtó felé indulva. A tavaszi levegő meglehetősen csípős volt ilyen fenn, északon. – Nem felejtett el valamit? Iris megfordult. A férfi a tálaló felé lépett.

176/404

– A reggeli? – Ó! – pirult el Iris. – Persze. Milyen buta is vagyok! – Visszasétált az ételekhez, s elvett egy tányért. Összerezzent, amikor megérezte Richard lélegzetét a füle mellett. – Aggódnom kell netán, hogy a jelenlétem elvonja a figyelmét a reggelitől? Iris megmerevedett. Most megint flörtöl vele? – Bocsásson meg! A férfi elállta az utat a kolbászhoz. Richard félrelépett. – Lovagol? – Nem jól – ismerte be Iris, s mivel duzzogott, visszakérdezett: – És ön? A férfi hátralépett, a szemében döbbenet… és bosszúság. Több bosszúság, mint döbbenet. – Természetesen. Iris maga elé mosolygott, miközben leült. Szinte semmivel sem lehet jobban megsérteni egy úriembert, mint azzal, ha kétségbe vonjuk a lovaglótudását. – Nem kell megvárnia – jegyezte meg Iris, miközben sebészi pontossággal felvágta a kolbászt. Keményen igyekezett, hogy természetesen viselkedjen, nem mintha a férfi elég jól ismerné ahhoz, hogy tudja, milyen is az, amikor természetesen viselkedik. De akkor, a büszkeség ezt diktálja. Férje leült a vele szemközti székre. – Állok rendelkezésére. – Valóban? – mormolta Iris, azt kívánva, bárcsak ne dobogna hevesebben a szíve egy ilyen kijelentés hallatán.

177/404

– Valóban. Éppen távozni készültem, amikor megláttam. Most nincs más teendőm, mint várni. Iris ránézett, miközben lekvárt kent a pirítósára. A férfi kényelmesen elterpeszkedett a székén, egy született atléta természetes kecsességével dőlve hátra. – Ajándékot kellene vinnem – mondta ki a hirtelen támadt gondolatot. – Elnézést, hogy mondta? – Ajándékot. A bérlőknek. Nem is tudom, elemózsiás kosarat, vagy ilyesmit. Nem gondolja? A férfi eltöprengett. – Igaza van – mondta néhány pillanat múlva. – Magamtól eszembe sem jutott volna. – Nos, mentségére szolgáljon, hogy nem tervezte, hogy engem is magával visz. A férfi bólintott, és rámosolygott, ahogy Iris a szájához emelte a pirítóst. Iris megdermedt. – Valami baj van? – Miért lenne? – Mosolyog rám. – Talán tilos? – Nem, csak… Ó, az isten szerelmére! – morogta az orra alatt. – Ne is törődjön vele! – Vegye úgy, hogy már el is felejtettem – legyintet a férfi. De még mindig mosolygott. Amitől Iris kínosan feszengett. – Jól aludt? – érdeklődött a férfi.

178/404

Ez most komoly? Tényleg ezt kérdezi? – Iris? – Olyan jól, ahogy az várható volt – felelte, amint a hangjára talált. – Ez nem hangzik túl ígéretesen. Iris vállat vont. – Furcsa a szoba. – Ha ezt vesszük, az egész út során gondjai voltak az alvással. – Így igaz – erősítette meg Iris. A férfi szeme megtelt aggodalommal. – Szólnia kellett volna. Ha a szobámban lett volna, maga is látja, akarta mondani Iris. – Nem akartam, hogy aggódjon – mondta helyette. Richard előrehajolt, s megfogta a kezét, ami elég esetlenre sikeredett, mert Iris épp a teáért nyúlt. – Remélem, hogy mindig bizalommal fordul majd hozzám, ha valami gondja van. Iris igyekezett közömbös arcot vágni, de volt egy olyan érzése, hogy úgy bámulja a férjét, mintha valami egzotikus állatot látna. Igazán kedves a férfitól, hogy így aggódik érte, de csak néhány álmatlan éjszakáról van szó. – Biztos vagyok benne, hogy így lesz – mondta feszült mosollyal. – Remek. Iris feszengve nézett körül a szobában. A férfi még mindig fogta a kezét. – A teám – mondta végül, fejével a csészéje felé biccentve. – Ó, persze. Elnézést – szabadkozott a férfi, de amikor elengedte a kezét, végigsimított az ujjain. Borzongás futott végig Iris karján. A férfi megint azzal a kedves,

179/404

lusta mosollyal nézett rá, amelytől Irisnek mindig melege lett. Richard ismét el akarja csábítani. Ez biztos. De miért? Miért viselkedik vele ilyen kedvesen, ha utána meg visszautasítja? Hiszen nem kegyetlen. Nem lehet kegyetlen. Gyorsan belekortyolt a teába, azon fohászkodva, bárcsak ne fürkészné ilyen figyelmesen a férfi. – Milyen volt az édesanyja? – bökte ki. Úgy tűnt, ezzel sikerült megzavarnia a férfit. – Az anyám? – Egyszer mesélt róla. S ami még fontosabb, nem olyan téma volt, amely romantikára ösztönözne. Valami ártatlan, semleges témát kell találnia, ha azt akarja, hogy bármi reménye legyen a reggeli befejezésére. – Az anyám nagyon… – kezdte Richard, aztán elhallgatott, nem tudva, mit mondjon. Iris ismét beleharapott a pirítósba, s közben komoly arccal figyelte, hogyan fintorog és pislog a férfi. Lehet, hogy a szíve mélyén önző és kicsinyes teremtés, de nagyon élvezte. A férfi folyton zavarba hozta, pirulásra késztette. Most fordult a kocka, s ez így igazságos. – Szeretett odakint lenni – mondta végül a férfi. – Rózsákat termesztett. Meg más növényeket is, de a rózsa az egyetlen, amelyiknek a nevére emlékszem. – Külsőre milyen volt? – Egy kicsit olyan, mint Fleur, azt hiszem. – Richard összevonta a szemöldökét, ahogy emlékezett. – Bár a szeme zöld volt. Fleuré inkább mogyoróbarna… apám és anyám szemének keveréke. – Az apjának ezek szerint barna szeme volt? Richard bólintott, s hátradöntötte a székét.

180/404

– Kíváncsi vagyok, a mi gyerekeinknek milyen színű szeme lesz. Richard székének lába nagy koppanással zökkent vissza a padlóra, és az asztalra borította a teát. – Bocsánat! – morogta. – Elvesztettem az egyensúlyom. Iris a tányérjára nézett, s amikor a pirítósán felfedezett egy csepp teát, úgy döntött, be is fejezte a reggelit. Milyen különös reakció, gondolta. Richard biztosan akar gyereket, nem? Minden férfi akar. Vagy legalábbis minden olyan férfi, akinek birtoka van. – Maycliffe hitbizomány? – érdeklődött. – Miért kérdezi? – Ez nem olyan dolog, amit tudnom kell? – Nem. Mármint úgy értem, nem hitbizomány. De igen, ez olyasmi, amit tudnia kell – ismerte el. Iris keresett egy másik csészét, és töltött még teát magának. Nem igazán volt szomjas, de rájött, hogy nem szívesen engedi a karmai közül a férfit. – A szülei biztosan megkönnyebbültek, hogy az elsőszülöttjük fiú lett – jegyezte meg. – Nyilván nem akarták a birtokot elválasztani a címtől. – Be kell vallanom, erről sohasem beszéltem velük. – Nem, azt gondolom. – Egy kis tejet öntött a teába, megkavarta, majd kortyolt egyet. – Mi történik a baroneti címmel, ha ön gyermektelenül hal meg? A férfi felvonta az egyik szemöldökét. – A halálomat tervezi? Iris neheztelőn nézett rá. – Ez megint egy olyan dolog, amit tudnom kell, nem gondolja? Richard elutasítóan legyintett.

181/404

– Egy távoli unokatestvér örökli. Azt hiszem, Somersetben él. – Azt hiszi? Hogyan lehetséges, hogy nem tudja? – Sohasem találkoztam vele – vont vállat Richard. – Az ükapámig kell visszamennie, hogy egy közös őst találjon. Iris úgy vélte, a férfinak igaza van. Ő például rengeteget tudott nagyszámú kuzinjáról, de ők mind első unokatestvérei voltak. Egyáltalán nem volt biztos benne, meg tudná-e mutatni a térképen valami távolabbi rokon lakhelyét. – Nem kell aggódnia – nyugtatta meg a férfi. – Ha velem valami történne, ön akkor kényelmesen élhet. Erről gondoskodtam a házassági szerződésben. – Tudom – mondta Iris. – Olvastam. – Olvasta? – Nem kellett volna? – A legtöbb feleség nem szokta elolvasni. – Honnan tudja? A férfi hirtelen széles mosolyra húzta a száját. – Most vitatkozunk? A férfi mosolyától Irisnek hirtelen az egész belseje felkavarodott. – Én nem. – Micsoda megkönnyebbülés! – kuncogott Richard. – Igazán gyűlölnék arra gondolni, hogy vitatkoztunk, s én lemaradtam róla. – Ó, ne is remélje, hogy ez megtörténhet! A férfi előrehajolt, és kérdőn oldalra hajtotta a fejét. – Nem túl gyakran emelem fel a hangom – mormolta Iris. – De amikor mégis, az nem akármilyen látvány, ugye? Iris mosolyában benne volt a beismerés.

182/404

– Miért is van egy olyan érzésem, hogy Daisy az ön indulatainak leggyakoribb áldozata? Iris tiltakozón emelte fel az ujját. – Ez így nem helytálló – mondta. – Miért is? – Daisy… – Iris felsóhajtott. – Daisy az Daisy. Fogalmam sincs, hogyan másképp jellemezhetném. Régóta úgy vélem, egyikünket biztosan elcserélték a születésnél. – Csak óvatosan azzal a kívánsággal – figyelmeztette Richard. – Daisy az, aki pontosan úgy néz ki, mint az édesanyjuk. Iris erre elmosolyodott. – Ugye, hogy hasonlítanak? Én inkább a család apai ágát kedvelem. Azt mondják, az egyik dédnagyanyámnak voltak ilyen színei. Furcsa, hogy milyen sok nemzedék kimaradt, mire ez az örökség megtalált engem. Richard bólintott. – Még mindig tudni szeretném, hogy ha nem Daisy, akkor ki az, aki bosszantja. – Ó, azt nem mondtam, hogy nem bosszant. Folyton azt teszi. De olyasmivel csak ritkán, ami miatt érdemes komolyan feldühítenem magam. Daisyvel általában csekélységeken kapunk össze, s az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. – Akkor mégis ki az, aki fel tudja dühíteni? – kérdezte Richard halkan. – Ki az, akitől a bőréből is kiugrana, ha ez lehetséges lenne? Ön, mondta ki majdnem Iris. Kivéve, hogy a férfi nem dühítette fel. Nem igazán. Bosszantotta, megbántotta, de sohasem volt képes olyan haragot ébreszteni benne, mint amilyenről beszélt.

183/404

S valahogy mégis tudta, hogy képes lenne rá. Meg is fogja tenni. – Sarah – jelentette ki Iris határozottan, sietve gátat szabva a veszélyes gondolatoknak. – Az unokatestvére? Iris bólintott. – Egyszer volt egy veszekedésünk… A férfi szeme felcsillant, s a könyökét az asztalon nyugtatva, állát a tenyerébe hajtva előrehajolt. – Minden részletet tudni szeretnék. – Nem – nevetett Iris. – Nem akarja tudni. – Ó, pedig én biztos vagyok benne, hogy igen. – El sem hiszem, hogy a nőket tartják a nagyobb pletykafészkeknek. – Ez nem pletyka – tiltakozott Richard. – Csak azon óhajom, hogy jobban megismerjem ifjú asszonyomat. – Ó, ha erről van szó… – Iris ismét kuncogott. – Rendben. A zeneest miatt volt. De ezt úgysem értheti. Komolyan. Nem hiszem, hogy a családon kívül bárki megértené. – Tegyen egy próbát velem! Iris felsóhajtott, azon tűnődve, hogyan is magyarázhatná meg. Richard annyira határozott, magabiztos ember volt! Valószínűleg fogalma sincs róla, milyen érzés felmenni a színpadra, és bolondot csinálni magából, s mindeközben tudni, hogy a világon semmit sem tud tenni ellene. – Mesélje el, Iris! – noszogatta Richard. – Igazán tudni szeretném. – Ó, rendben. Tavaly történt. – Amikor az unokatestvére beteg volt – vágott közbe Richard. Iris meglepetten nézett rá.

184/404

– Ön említette korábban – emlékeztette a férfi. – Ah. Nos, nem volt beteg. – Magam is így véltem. – Csak tettette a betegséget. Azt állította, így próbálta meg elérni, hogy lemondják a koncertet, de szerintem csakis önmagára gondolt. – És ön megmondta neki a véleményét? – Ó igen – felelte Iris. – Másnap elmentem hozzájuk. Megpróbált tagadni, de a napnál is világosabb volt, hogy nem beteg. De még így is egy fél évig ragaszkodott hozzá, hogy az volt, egészen Honoria esküvőjéig. – Honoria? Ó, persze. Richard nem ismeri Honoriát. – Egy másik unokatestvérem. Chatteris grófjához ment feleségül. – Egy újabb muzsikus? Iris mosolyában tisztán látszott a grimasz is. – Attól függ, mit ért muzsikus alatt. – Honoria… elnézést, Lady Chatteris is részt vett a koncerten? – Igen, de ő olyan kedves és megbocsátó. Biztos vagyok benne, hogy ő még mindig azt hiszi, Sarah beteg volt. A legjobbat képzeli mindig mindenkiről. – És ön nem? Iris egyenesen a férje szemébe nézett. – Én gyanakvóbb természetű vagyok – mormolta, majd arra gondolt, jobb lesz nem ebbe az irányba folytatni a beszélgetést. – Mindenesetre Sarah végül beismerte az igazságot – mondta. – A Honoria esküvője előtti estén. Nem is tudom, valami önzetlenségről beszélt, s én egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. – Mit mondott neki?

185/404

Iris összerezzent, ahogy visszaemlékezett arra az estére. Az igazat mondta Sarah-nak, de nem éppen kedvesen. – Inkább nem mondanám el. Richard nem erőltette. – Akkor történt, amikor azt állította, azért tette, mert abban reménykedett, hogy lemondják a koncertet. – Ön nem hitt neki? – Azt hiszem, ez is megfordult a fejében, miközben tervezgetett. De nem, nem hinném, hogy ez volt a fő oka. – Számít? – Persze hogy számít – vágta rá Iris olyan szenvedéllyel, amin maga is meglepődött. – Számít, hogy miért tesszük a dolgokat. Kell, hogy számítson. – Még akkor is, ha a végén jól sül el a dolog? Iris félresöpörte az oda nem illő megjegyzést. – Úgy látom, ön áttért a feltételezésekre. Én még mindig az unokatestvéremről és a zeneestről beszélek. És nem, a dolog egyáltalán nem jól sült el. Legalábbis rajta kívül senki más számára nem volt kedvező a végkifejlet. – De mondhatjuk azt, hogy önt végül is nem érintette a dolog. Iris csak nézett rá. – Fontolja meg ebből a szempontból! Ha Sarah nem tettetett volna betegséget, önnek játszania kellett volna a koncerten. Richard a feleségére nézett, s az biccentett, hogy folytassa. – De Sarah valóban tettette a betegséget, az eredmény azonban az lett, hogy önnek mégis játszania kellett aznap este. – Nem értem a logikáját. – A végkifejlet önt illetően nem változott. Az unokatestvére tette,

186/404

bár alattomos volt, nem volt hatással önre. – Dehogynem! – Hogyan? – Ha nekem játszanom kell, akkor neki is. Richard nevetett. – Nem gondolja, hogy ez egy kissé gyerekes hozzáállás? Iris a fogát csikorgatta csalódottságában. Hogyan mer Richard nevetni? – Feltételezem, ön sohasem állt színpadra, és alázta meg magát csupa olyan ember előtt, akit ismer. S ami még rosszabb, olyanok előtt is, akiket nem ismer. – Engem sem ismert – mormolta Richard –, és nézze meg, mi történt. Iris erre semmit sem mondott. – Ha nincs az a zeneest – mondta Richard könnyedén –, most nem lennénk házasok. Irisnek fogalma sem volt róla, ezt hogyan értelmezze. – Tudja, hogy én mit láttam azon a zeneesten? – kérdezte Richard lágyan. – Talán úgy érti, hogy mit hallott? – morogta Iris. – Ó, azt mindannyian jól tudjuk, hogy mit hallottam. Iris akarata ellenére elmosolyodott. – Egy ifjú hölgyet láttam, aki a csellója mögé bújik – folytatta Richard. – Egy ifjú hölgyet, aki valójában tudott csellózni. Iris a férjére pillantott. – A titka biztonságban van nálam – mosolygott rá Richard. – Ez nem titok. Richard vállat vont.

187/404

– De tudja, mi az, ami titok? – kérdezte Iris, s hirtelen olthatatlan vágyat érzett, hogy elmondja. Azt akarta, hogy a férfi tudja. Azt akarta, hogy a férje megismerje őt. – Mi? – Gyűlölök csellózni – jelentette ki Iris szenvedélyesen. – Nem egyszerűen csak nem szeretek játszani ezeken a koncerteken, bár mindig megteszem. Gyűlölöm a koncerteket, olyan nagyon gyűlölöm őket, hogy szavakat is alig találok rá. – Ami azt illeti, egész jól megy. Iris félénken rámosolygott. – Tényleg gyűlölök csellózni. Beültethetne egy legnagyobb virtuózokból álló zenekarba – nem mintha azok megengednék, hogy nő játsszon köztük –, s akkor is gyűlölném. – Akkor miért csinálja? – Nos, többé nem teszem. Most már, hogy házas asszony vagyok, nem kell játszanom. Soha többé nem veszek vonót a kezembe. – Jó tudni, hogy jó vagyok valamire – jegyezte meg csípősen Richard. – De komolyan kérdezem, miért csinálta? És ne mondja, hogy azért, mert kellett. Sarah is kihúzta magát belőle. – Én sohasem tudnék ilyen becstelenül viselkedni. Iris várt, hogy a férje mond-e valamit, de az csak a homlokát ráncolva félrenézett, mintha mélyen elgondolkodott volna. – Azért csellóztam, mert ezt várták el tőlem. És mert ez boldoggá tette a családomat. És függetlenül attól, hogy mit mondok róluk, nagyon szeretem őket. – Szereti őket, ugye – mormolta Richard. Iris komolyan nézett rá. – Még mindezek után is Sarah-t tartom a legkedvesebb

188/404

barátnőmnek. Richard különös, állhatatos tekintettel fürkészte. – Önben nyilván nagyon erős a megbocsátásra való hajlam. – Sohasem gondoltam, hogy így lenne – mondta Iris némi töprengés után. – Én pedig remélem, hogy így van – mondta a férfi halkan. – Elnézést, hogy mondta? – Biztos, hogy félrehallott valamit. De férje már felállt az asztaltól, és a kezét nyújtotta. – Jöjjön, várnak a napi teendők!

13. fejezet

– Hogy hány kosarat szeretnének? Richard úgy tett, mintha nem látná Mrs. Hopkins elképedését. – Csak tizennyolcat – felelte kedélyesen. – Tizennyolcat? – hitetlenkedett az asszony. – Tudja, mennyi időbe telik elkészíteni tizennyolc ajándékkosarat? – Bárkinek a képességeit meghaladná, csak az önét nem – hízelgett Richard. A házvezetőnő szeme összeszűkült, de Richard látta rajta, hogy tetszett neki a bók. – Nem gondolja, hogy remek ötlet ajándékkosarat vinni a bérlőinknek? – kérdezte, mielőtt az asszony ismét tiltakozhatott volna. – Lady Kenworthy ötlete volt – tolta maga elé a feleségét. – Úgy gondoltam, kedves gesztus lenne – mondta Iris. – Lady Kenworthy igazán nagylelkű, de… – kezdte Mrs. Hopkins. – Segítünk – ajánlotta fel Richard a szavába vágva. Az asszony álla leesett. – Sok kéz hamar kész. Nem ezt szokta mondani? – De nem önnek – vágott vissza a házvezetőnő. Iris elnyomott egy nevetést. Bájos kis áruló! – gondolta Richard, de túl jókedvében volt ahhoz, hogy megsértődjön. – Ez az átka annak, ha az embernek olyan szolgái vannak, akik

190/404

iskolás korától ismerik – mormolta Iris fülébe. – Még hogy iskolás korától! – nevetett Mrs. Hopkins. – Már akkor ismertem, amikor még… – Pontosan tudom, milyen régen ismer – vágott a szavába Richard. Semmi szükség nem volt rá, hogy az asszony felemlegesse Iris előtt azt az időt, amikor még pelenkában szaladgált. – Igazán szeretnék segíteni – mondta Iris. – Égek a vágytól, hogy megismerjem a bérlőket, és azt hiszem, az ajándékkosarak még jelentőségteljesebbek lesznek, ha magam is segítek az összeállításukban. – Azt sem tudom, van-e egyáltalán tizennyolc kosarunk – zsörtölődött Mrs. Hopkins. – Nem kell feltétlenül kosaraknak lenniük. Bármi megteszi, amibe pakolhatunk – vélte Iris. – És biztos vagyok benne, hogy ön tudni fogja, mivel lenne legjobb megtölteni őket. Richard széles mosollyal nyugtázta, hogy felesége milyen jól megtalálta a hangot a házvezetőnővel. Minden nap – ha nem minden órában – megtudott valami újat az asszonyról. S minden újabb felfedezéssel erősebb lett a meggyőződése, hogy milyen szerencsés, hogy épp őt választotta. Furcsa volt arra gondolni, hogy talán észre sem veszi a lányt, ha nem kerül kényszerhelyzetbe, hogy mielőbb feleséget találjon magának. Nehéz volt felidéznie, mit is írt össze, milyen asszonyra van szüksége. Természetesen rendelkezzen jókora hozománnyal. Erről le kellett mondania, de most, hogy látta, milyen otthonosan viselkedik Iris a maycliffe-i kastély konyhájában, ez a pont nem is tűnt olyan fontosnak. Ha a házon végzendő javításokkal várni kell egy-két évet, ám legyen. Iris nem olyanfajta nőnek tűnt, aki folyton panaszkodik.

191/404

Richard azokra a nőkre gondolt, akiket felvett a listájára még Iris előtt. Nem sok mindenre emlékezett velük kapcsolatban, de arra igen, hogy mintha mindig táncoltak, kacérkodtak vagy a legyezőjükkel az ő karját ütögették volna. Olyan nők voltak, akik maguknak követelték a figyelmet. Iris viszont kiérdemelte a figyelmet. Éles elméjével és csendes, fanyar humorával elérte, hogy szinte észrevétlenül befurakodott az ember gondolatai közé. Minduntalan meglepte. Ki gondolta volna, hogy ennyire kedvelni fogja a feleségét? Kedvelni. Ki az, aki kedveli a feleségét? Az ő világában a feleségeket eltűrik, kényeztetik, vagy ha nagyon szerencsés valaki, akkor kívánatosnak találják. De kedvelni egy asszonyt? Ha nem vette volna feleségül Irist, akkor szívesen fogadta volna barátjául. Nos, igen, szívesen lenne a barátja, kivéve azt az apró nehézséget, hogy annyira szeretné lefektetni, hogy alig tud értelmesen gondolkodni. Előző este, amikor bement hozzá jó éjszakát kívánni, majdnem elvesztette az önuralmát. Szeretett volna igazi férje lenni. Azt akarta, hogy Iris is tudja, mennyire kívánja őt. Látta az arcát, miután homlokon csókolta. Zavart volt. Megbántott. Azt hitte, nem kell a férjének. Még hogy nem kell? Olyan messze járt az igazságtól, hogy az már nevetséges. Mit gondolna akkor, ha tudná, hogy Richard egész éjjel ébren feküdt, vágytól égve keményen, s gondolatban végigvéve mindazokat a módokat, ahogy gyönyört szerezhet neki. Mit mondana, ha elárulná neki,

192/404

mennyire szeretne beletemetkezni, magáévá tenni, s megértetni vele, hogy az asszony már az övé, hogy azt akarja, az övé legyen, és ő maga is boldogan lesz az asszonyé. – Richard? Az asszony hangjára Richard megfordult. Vagy inkább félig felé fordult. Pajzán gondolatai nem voltak hatástalanok, s Richard megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a munkapult eltakarja az altestét. – Mondott valamit? – kérdezte Iris. Mondott volna? – Nos, valami hangot hallottam – vont vállat Iris. Richard el tudta képzelni, mi lehetett az. Uram atyám, hogy fogja kibírni a következő néhány hónapot? – Richard? – szólította meg ismét Iris, láthatóan vidáman, talán egy kicsit gonoszkodva is, hogy ábrándozáson kapta. Amikor Richard nem válaszolt rögtön, mosolyogva megcsóválta a fejét, és visszatért a munkájához. Richard néhány percig csak nézte, aztán kezét a közeli, vízzel teli tálba mártotta, és diszkréten megpaskolta az arcát. Amikor úgy érezte, kellőképpen lehiggadt, a holmik közt válogató Iris és Mrs. Hopkins mellé sétált. – Abba mit tesznek? – kíváncsiskodott, és Iris válla fölött belekukucskált a kis faládába. Iris felpillantott rá, de figyelme nyomban vissza is tért a munkájához. Láthatóan élvezte, hogy tevékenykedhet. – Mrs. Hopkins azt mondta, hogy Milleréknek valószínűleg új vászonneműre van szükségük. – Konyharuha? – csodálkozott Richard. Meglehetősen szerény

193/404

ajándéknak tűnt. – Erre van szükségük – felelte Iris, de aztán elmosolyodott. – Teszünk hozzá aprósüteményt, amint kivesszük a kemencéből. Mert mindig jó dolog egy-két olyan dolgot is kapni, amit az ember szeretne. Richard egy hosszú percig csak nézett rá. Iris zavartan végignézett a ruháján, aztán megérintette az orcáját. – Van valami az arcomon? Segítettem a lekvárt… Semmi nem volt az arcán, de Richard előrehajolt, és könnyed csókot nyomott a szája sarkára. – Itt van, ni – mormolta. Iris odanyúlt, ahol megcsókolta. Olyan csodálkozva nézett rá, mintha nem tudná, mi történt. Igaz, még Richard sem volt biztos benne. – Most már jó – mondta. – Köszönöm. Én… – Iris elpirult. – Köszönöm. – Örömömre szolgált. És valóban így volt. A következő két órában Richard úgy tett, mint aki segít a kosarak csomagolásában. Iris és Mrs. Hopkins remekül kézben tartott mindent, s ha Richard megpróbált valamit javasolni, vagy elhessentették, vagy fontolóra vették, és elfogadták. Richard nem bánta. Boldogan vállalta a süteménykóstoló szerepét (s közölte a szakáccsal, hogy mind egyformán finom), közben figyelte, hogyan illeszkedik bele Iris Maycliffe úrnőjének szerepébe. Végül tizennyolc, kosarakból, dobozokból és tálakból álló gyűjtemény állt a rendelkezésükre, mindegyik gondosan felcímkézve a bérlő nevével. Nem akadt két egyforma ajándék. Dunlopék, akiknek négy, tizenkettő és tizenhat év közötti fiuk volt, jókora adag

194/404

élelmiszercsomagot kaptak, míg Smithék kosarába, akiknek hároméves kislánya épp felgyógyulóban volt egy torokgyulladásból, Marie-Claire egyik régi babája került. Millerék megkapták a maguk konyharuháit és a süteményt, Burnhamék pedig sonkát bőségesen, és két könyvet: egyet a földművelésről a legidősebb fiúnak, aki nemrégiben vette át a farmot, és egy romantikus regényt a húgainak. Meg talán a fiúnak is, gondolta Richard magában vigyorogva. Mindenkinek jót tesz egy-egy romantikus regény hébe-hóba. Mindent kocsira raktak, és Richard meg Iris hamarosan útra keltek, hogy bejárják az egész Maycliffe-birtokot. – Nem valami elbűvölő szállítóeszköz – jegyezte meg bánatos mosollyal Richard, ahogy a hepehupás úton zötykölődtek. Iris a fejére szorította a kezét, mert a feltámadó szél magával akarta sodorni a főkötőjét. – Én nem bánom. Istenem, el tudja képzelni ezt a sok holmit egy delizsánszban szállítva? Richardnak nem volt delizsánsza, de nem látta okát, hogy ezt megemlítse az asszonynak. – Meg kellene kötnie a főkötője szalagját – mondta helyette. – Akkor nem kell a kezével tartania. – Tudom. Csak mindig olyan kényelmetlennek tűnik. Nem szeretem azt az érzést, ahogy szorosan meg van kötve az állam alatt. – Iris a férjére nézett, a szemében huncut szikra csillant. – Nem kellene elhamarkodott tanácsokat adni. Ha jól látom, az ön kalapját semmi sem tartja a fején. Mintegy végszóra, a kocsi nagyot döccent, a szél is újra támadt, és Richard érezte, hogy a kalapja elemelkedik a fejéről. – Ó! – sikkantott fel Iris, és gondolkodás nélkül a kalap után kapott,

195/404

és visszalökte a helyére. Egymás mellett ültek, de a mozdulat még közelebb hozta őket egymáshoz, és amikor Richard lassabb ütemre fogta a lovakat s megengedte magának, hogy a feleségére nézzen, az asszony arca felé fordult, ragyogott és nagyon, nagyon közel volt. – Azt hiszem… – mormolta, de amikor Iris szemébe nézett, amely még gyönyörűbbnek tűnt az élénk kék ég alatt, a szavak elhaltak az ajkán. – Azt hiszi …? – suttogta Iris. Egyik kezével még mindig a férfi kalapját fogta, a másikkal a sajátját, és az egész helyzet roppant nevetséges lett volna, ha nem olyan csodálatos. A lovak megálltak, láthatóan összezavarodva attól, hogy senki sem irányítja őket. – Azt hiszem, kénytelen leszek megcsókolni önt – mondta Richard. Megérintette az asszony orcáját, hüvelykujja begyével gyengéden cirógatva a tejfehér bőrt. Milyen gyönyörű! Hogyan lehetséges, hogy egészen mostanáig észre sem vette, milyen gyönyörű a felesége? A kettejük közt levő távolság semmivé lett, s Richard ajka megtalálta az asszony puha és odaadó ajkát, amely ámultan pihegett. Megcsókolta. Lassan, sóvárgón, időt adva magának, hogy felfedezze az ajkak formáját, ízét, puhaságát. Nem ez volt az első alkalom, hogy megcsókolta az asszonyt, de mégis vadonatúj élményt adott neki. Volt valami csodálatos ártatlanság a pillanatban. Nem szorította őt magához; még csak nem is akarta. Ez nem a birtoklás csókja volt, nem is a buja vágyé. Ez valami teljesen más volt, valami, ami kíváncsiságból, bűvöletből született. Richard gyengéden elmélyítette a csókot, hagyva, hogy nyelve végigsimítsa a selymes alsó ajkat. Az asszony felsóhajtott, teste ellágyulva fogadta Richard simogatását.

196/404

Tökéletes volt. És édes. Richardnak volt egy olyan érzése, hogy egész nap így tudna maradni, kezével az asszony arcán, az asszony keze az ő fejét, s csak az ajkukkal összekapcsolódva. Majdnem szűzies volt ez a csók, majdnem spirituális. De ekkor egy madár károgott hangosan a távolban, s éles rikoltása megtörte a pillanat varázsát. Valami megváltozott. Iris mozdulatlanná dermedt, vagy az is lehet, hogy egyszerűen újra normálisan lélegzett, s Richardnak egy reszketeg sóhajjal sikerült elhúzódnia tőle. Többször pislogott, így próbálva ismét egyenesbe hozni a világot. A világegyetem leszűkült erre az egyetlen nőre, s ő nem látott mást, csak az asszony arcát. Iris tekintete tele volt csodálkozással, s Richard arra gondolt, hogy valószínűleg a saját szemében is ezt látná. Az ajka enyhén szétnyílt, s Richard látta a rózsaszín nyelv hegyét. Roppant különös volt, de nem érzett vágyat arra, hogy megcsókolja. Csak nézni akarta. Látni, ahogy az érzelmek átsuhannak az arcán. Nézni a szemét, ahogy a pupillák kitágulnak vagy összeszűkülnek a fényhez alkalmazkodva. Az elméjébe akarta vésni az ajka formáját, megtanulni, milyen gyorsan verdes a szempillája, ahogy pislog. – Ez igazán… – mormolta végül. – Ez igazán… – visszhangozta Iris. Richard mosolygott. Nem tehetett róla. – Határozottan az volt. Iris arcán is felragyogott a férfi mosolya, s Richard úgy érezte, a pillanat varázsa szinte már túl sok. – A kezed még mindig a fejemen van – mondta, s mosolya évődővé vált. Iris felnézett, mintha valóban látnia kellene ahhoz, hogy elhiggye.

197/404

– Gondolod, hogy most már biztonságban van a kalapod? – kérdezte. – Talán megkockáztathatjuk, hogy elvedd a kezed. Iris megtette, s a mozdulattól megváltozott az egész testtartása, megháromszorozva a köztük levő távolságot. Richard szinte kisemmizettnek érezte magát, ami kész őrület volt. Iris alig egy lábra ült tőle a bakon, s ő mégis úgy érezte, elvesztett valami különlegesen értékeset. – Talán szorosabban meg kellene kötnöd a főkötődet – javasolta. Az asszony mormogott valami beleegyezésfélét, és szorosabbra kötötte a szalagokat. Richard megköszörülte a torkát. – Tovább kell mennünk. – Természetesen. – Iris elmosolyodott, először bizonytalanul, aztán határozottan. – Természetesen – ismételte. – Kit látogatunk meg először? Richard hálás volt a kérdésért, s azért, hogy válaszolnia kell. Szüksége volt valamire, ami ismét működésbe hozza az agyát. – Ööö… azt hiszem, Burnhaméket – döntötte el. – Övék a legnagyobb farm, és ők vannak legközelebb. – Remek. – Iris megfordult a bakon, és végignézett az ajándékok halmán. – Övék a fadoboz. A szakácsnő egy külön üveg lekvárt is csomagolt. Azt mondta, az ifjú Burnham gazda édesszájú. – Nem tudom, nevezhetjük-e még mindig ifjúnak – mondta Richard, és megrántotta a gyeplőt. – John Burnham most huszonkét éves lehet, talán huszonhárom. – Akkor fiatalabb, mint te. – Az igaz – mosolygott rá fanyarul Richard. – De hozzám hasonlóan

198/404

ő is a család és a gazdaság feje. A fiatalság gyorsan továbbáll, amikor ekkora felelősség nehezedik az ember vállára. – Nagyon nehéz volt? – kérdezte Iris halkan. – A legnehezebb a világon. – Richard visszagondolt az apja halála utáni napokra. Arra, hogy milyen elveszettnek érezte magát, s hogy szinte agyonnyomta a felelősség súlya. S mindezeken túl, miközben úgy kellett tennie, mintha tudná, hogy kell irányítani Maycliffe-et, és hogyan kell húgainak a gyámja lenni, gyászolt. Szerette az apját. Talán nem mindig egyezett a véleményük, de szoros kapcsolat volt köztük. Az apja tanította meg lovagolni. Ő tanította meg olvasni; nem a betűket vagy a szavakat, hanem hogy szeressen olvasni, s meglássa az értéket és a tudást a könyvekben. Csak egy dolgot nem tanított meg neki – amire senki sem gondolt, hogy ilyen hamar szüksége lesz rá –, azt, hogy hogyan irányítsa Maycliffe-et. Bernard Kenworthy nem volt még öreg, amikor megbetegedett. Minden oka megvolt azt hinni, hogy Richardnak évei, talán évtizedei vannak, míg át kell vennie a gyeplőt. De igazság szerint nem sok minden volt, amit az apja megtaníthatott volna neki. Bernard Kenworthy sohasem vette a fáradságot, hogy ő maga igazán megtanulja. Nem volt jó gazdája a földnek. Nem érdekelte túlságosan, s amikor döntést kellett hoznia – ha egyáltalán fárasztotta magát vele –, döntései rossznak bizonyultak. Nem mintha fösvény lett volna, csak hajlott arra, hogy bármiről is legyen szó, kényelmesen intézze, a lehető legkevesebb időt és energiát fordítva rá. Ezt pedig a birtok szenvedte meg. – Még csak kisfiú voltál – mondta Iris. Richard kurtán felnevetett. – Ez a legkomikusabb része a dolognak. Én már férfinak tartottam magam. Oxfordban tanultam és… – Észbe kapott, mielőtt kimondta

199/404

volna, hogy nőkkel hált. Iris végül is a felesége. Nem kell tudnia a felvésett rovátkákról, amelyekkel ostoba fiatalemberek mérik a férfiasságukat. – Azt hittem, férfi vagyok – mondta bánatos ajakrándulással. – De akkor… amikor haza kellett jönnöm, hogy tényleg az legyek… Iris a férje karjára tette a kezét. – Annyira sajnálom. Richard megrántotta a vállát, de nem a felesége felőli oldalon. Nem akarta lerázni az asszony kezét. – Figyelemre méltó munkát végeztél – mondta. Körülnézett, mintha a zöldellő fák tanúsítanák, hogy a férfi jó gazda. – Maycliffe virágzik, mindenkinek ez a véleménye. – Mindenkinek ez a véleménye? – kérdezett vissza Richard évődő mosollyal. – Könyörgöm, áruld el, hány véleményt hallottál hosszas itt tartózkodásod alatt! Iris kuncogott, és a férfi vállának ütötte a vállát. – Az emberek beszélnek – felelte huncutul. – S ahogy tudod, én hallgatok, figyelek. – Az már biztos. Richard nézte a felesége mosolyát, ahogy a szája sarka elégedetten felfelé kunkorodott, és imádta. – Mesélsz nekem Burnhamékről? – kérdezte Iris. – Igazából az összes bérlőről szeretnék hallani, de Burnhamékkel kellene kezdenünk, mivel őket látogatjuk meg először. – Nem igazán tudom, mire vagy kíváncsi, de hatan vannak. Mrs. Burnham természetesen, John, a fia, aki most a család feje, és négy másik gyermek, két fiú és két lány. – Richard egy pillanatra elgondolkozott. – Nem emlékszem pontosan, hány évesek, de Tommy,

200/404

a legkisebb nem lehet több tizenegynél. – Mikor halt meg az apjuk? – Két éve, talán három. Nem érte váratlanul őket. – Nem? – A férfi ivott, mint a kefekötő. – Richard a homlokát ráncolta. Nem akart rosszat mondani egy halottra, de ez volt az igazság. Mr. Burnham túlságosan is kedvelte a sört, és az lett a veszte. Előbb elhízott, aztán besárgult, végül meghalt. – A fia is iszik? Nem volt buta kérdés. A fiúk gyakran az apjuk nyomdokába lépnek, ezt Richard is nagyon jól tudta. Amikor megörökölte Maycliffe-et, az apjához hasonló módon ő is a legkényelmesebb megoldást választotta. Összepakolta, és a nagynénjükre bízta a két húgát, ő pedig élte tovább az életét Londonban, mintha semmiféle új felelőssége sem lenne otthon. Jó néhány évébe telt, mire felismerte, milyen üres lett az élete. S még most is a korábbi rossz döntésének fizette az árát. – Nem ismerem túl jól John Burnhamet – mondta Irisnek –, de nem hiszem, hogy iszik. Legalábbis nem többet, mint más ember. Iris nem felelt semmit, ezért Richard folytatta: – Jó ember lesz belőle, jobb, mint az apja volt. – Hogy érted ezt? Richard eltöprengett a válaszon. Még sohasem szánt rá igazán időt, hogy John Burnhamről gondolkodjon. Azt tudta róla, hogy ő Maycliffe legnagyobb bérlője. Tetszett neki, amit hallott róla, de az útjaik nem gyakran keresztezték egymást, nem mintha bárki is ezt várta volna tőlük. – Komoly ember – mondta végül. – Jól megy a sora. Apámnak köszönhetően még egy iskolát is elvégzett.

201/404

– Apádnak köszönhetően? – csodálkozott Iris. – Apám fizette a tandíjat. Kedvelte a fiút. Azt mondta róla, hogy nagyon intelligens. Az apám mindig értékelte az ilyesmit. – Akkor jó dolgot értékelt. – Így van. – Végül is, a sok közül ez volt az egyik ok, amiért ő is nagyra tartotta a feleségét. De nem volt itt az ideje, hogy ezt meg is mondja neki, ezért így folytatta: – John valószínűleg elmehetett volna jogot vagy valami hasonlót tanulni, ha nem tér vissza a Mill tanyára. – Gazdálkodóból ügyvéd? – kérdezte Iris. – Komolyan? Richard vállat vont. – Nem látom okát, miért is ne lehetne. Feltéve, hogy valakinek van kedve hozzá. – Mr. Burnham nős férfi? – kérdezte Iris némi gondolkodás után. Richard kérdőn pillantott rá, mielőtt figyelmét újra az útra fordította volna. – Miért ez az érdeklődés? – Tudnom kell ezekről a dolgokról – emlékeztette Iris, s kicsit fészkelődött a bakon. – És kíváncsi is voltam. Mindig is érdekeltek az emberek. Talán azért kellett visszajönnie, hogy eltartsa a családját. Talán ezért nem tanulhatott jogot. – Nem tudom, hogy valójában akart-e jogot tanulni. Csak annyit mondtam, hogy elég okos volt ahhoz, hogy megtegye. És nem, nem nős. De van családja, akiket el kell tartania. Sohasem hagyná cserben az anyját és a testvéreit. – Akkor rád hasonlít – fogta meg ismét a férfi karját Iris. Richard feszengve nyelt egyet. – Te is jól gondoskodsz a húgaidról – folytatta az asszony. – Még nem is ismered őket – emlékeztette Richard.

202/404

Iris vállat vont. – Így is meg tudom mondani, hogy odaadó fivér vagy… és a gyámjuk is. Richard az egyik kezébe vette a gyeplőt, s örült, hogy előremutathat, s ezzel témát válthat. – Ott van, rögtön a kanyar mögött. – A Mill tanya? Richard az asszonyra nézett, mert volt valami a hangjában. – Ideges vagy? – Igen, egy kicsit – ismerte be Iris. – Ne légy! Te vagy Maycliffe úrnője. Iris felhorkant. – Pontosan ezért vagyok ideges. Richard mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, és megcsóválta a fejét. Hát nem érti az asszony, hogy Burnhamék azok, akiknek idegesnek kellene lenniük a találkozás miatt? – Ó! – kiáltott fel Iris. – Sokkal nagyobb, mint gondoltam. – Mondtam, hogy ez a legnagyobb gazdaság a birtokon – mormolta Richard, és megállította a kocsit. – Burnhamék nemzedékek óta művelték ezt a földet, és az idők során szép házat emeltek a tanyán, négy szobával, egy nappalival és egy dolgozószobával. Valaha volt egy szobalányuk is, akit azonban kénytelenek voltak elbocsátani, amikor a családra nehéz idők jöttek, közvetlenül az idősebb Mr. Burnham halála előtt. – Az unokatestvéreimmel sohasem látogattuk meg a bérlőket – jegyezte meg Iris zavartan. Richard leugrott a bakról, s a kezét nyújtotta. – Mitől lettél hirtelen ilyen bizonytalan?

203/404

– Gondolom, attól, hogy rájöttem, milyen keveset tudok. – Iris a ház felé intett. – Azt hittem, hogy a bérlők kunyhókban élnek. – A többségük igen, de néhányuk meglehetősen jómódú. Az embernek nem feltétlenül kell földbirtok ahhoz, hogy jól éljen. – De ahhoz, hogy úriembernek tartsák, igenis kell, hogy birtoka legyen. Vagy legalábbis földbirtokos családba kell születnie. – Igaz – engedett Richard. Még a szabad kisbirtokos sem számított dzsentrinek. Ahhoz nagyobb birtok kellett. – Sir Richard! – kiáltotta valaki. Richard széles mosollyal figyelte, ahogy egy kisfiú rohan felé. – Tommy! – borzolta meg a fiú haját, amikor az egyenesen elé ugrott. – Mivel etet téged az anyád? Szerintem legalább egy lábat nőttél, mióta nem láttalak. Tommy Burnham arca felragyogott. – John befogott dolgozni a földeken. A mama azt mondja, a napfény teszi. Hogy gaznak kellett volna születnem. Richard nevetett, aztán bemutatta Irist, aki kivívta Tommy soha el nem múló rajongását azzal, hogy felnőttként kezelte, és kezet nyújtott neki. – John a házban van? – kérdezte Richard, és a kocsiba nyúlt a megfelelő dobozért. – A mamával – intett a fejével a ház felé a fiú. – Éppen ebédszünetünk van. – Ez az? – mormolta Richard Irisnek, s az asszony biccentésére kivette a dobozt, és intett, hogy induljanak. – Van még egy emberetek, aki a földeken dolgozik, ugye? – kérdezte Tommyt. – Ó, igen – felelte a fiú, és úgy nézett a férfira, mintha bolond lenne, amiért feltételezte, hogy talán nincs segítségük. – Egyedül nem

204/404

boldogulnánk. Rám már nincs is szükség, de komolyan, csak John azt mondja, ki kell vennem a részem a munkából. – A bátyád bölcs ember – mondta Richard. Tommy a szemét forgatta. – Ő is azt mondja. Iris halkan felkacagott. – Nézz csak rá! – intett a fejével a felesége felé Richard. – Hozzád hasonlóan neki is túl sok testvére van, és megtanulta, hogyan kell gyorsnak lenni. – Nem gyorsnak – javította ki Iris. – Körmönfontnak. – Még rosszabb. – Ő a legidősebb – mondta Iris Tommynak jelentőségteljesen. – Amit ő nyers erővel ért el, azt nekünk az éles eszünkkel sikerült. – Ezzel most megfogta magát, Sir Richard – kuncogott a fiú. – Mindig így van. – Valóban? – mormolta Iris felvont szemöldökkel. Richard csak titokzatosan mosolygott válaszul, hagyva, hogy az asszony azt gondoljon róla, amit akar. Beléptek a házba. Tommy előttük járt a hírrel, hogy Sir Richard jött látogatóba az új Lady Kenworthyvel. Mrs. Burnham azonnal eléjük sietett, lisztes kezét a kötényébe törölve. – Sir Richard! – pukedlizett. – Micsoda megtiszteltetés! – Azért jöttem, hogy bemutassam a feleségemet. Iris az asszonyra mosolygott. – Hoztunk ajándékot. – Ó, de hát nekünk kellene ajándékot adnunk – tiltakozott Mrs. Burnham. – Az esküvőjük alkalmából. – Badarság – mondta Iris. – Ön az, aki szívélyesen fogad a házában,

205/404

a földjén. – Ez most már az ön földje is, asszonyom – emlékeztette Richard, és az ajándékdobozt az asztalra tette. – Igen, de a Burnhamek egy évszázaddal régebben vannak itt, mint én. Nekem még meg kell dolgoznom a helyemért. És ezzel Iris el is nyerte Mrs. Burnham, s egyben az összes bérlő örökös hűségét. Az emberek mindig ugyanazok, nem számít, mely földrészen vannak. Mrs. Burnham volt a helyi tanyák legnagyobbikának a gazdasszonya, és ez a maycliffe-i társaság vezetőjévé tette. Iris szavai alkonyatra Maycliffe minden egyes lakójához el fognak jutni. – Érti már, miért épp őt vettem feleségül? – mondta Richard Mrs. Burnhamnek. A szavak magától értetődő természetességgel jöttek a mosolygó ajkáról, de alighogy kimondta őket, bűntudat mart belé. Nem ezért vette őt feleségül. De azt kívánta, bárcsak ezért tette volna. – John – mondta Mrs. Burnham –, meg kell ismerned az új Lady Kenworthyt. Richard észre sem vette, hogy John Burnham belépett a kis előtérbe. Mindig is csendes ember volt, s most is némán állt a konyhaajtó mellett, várva, hogy a többiek észrevegyék. – Asszonyom – hajolt meg John. – Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt. – Ahogy nekem is – viszonozta Iris. – Hogyan megy a gazdaság? – kérdezte Richard. – Nagyon jól – felelte John, s a két férfi néhány percig a földekről, gabonáról és öntözésről beszélgetett, míg Iris udvarias társalgást folytatott Mrs. Burnhammel.

206/404

– Tovább kell indulnunk – mondta végül Richard. – Még sok helyre kell benéznünk, mielőtt visszatérünk a kastélyba. – Bizonyára nagyon csendes a hely most, hogy a húgai elmentek – jegyezte meg Mrs. Burnham. – A húgai elmentek? – fordult felé hirtelen mozdulattal John. – Csak a nagynénjüket látogatják meg, aki úgy vélte, szeretnénk néhány napot kettesben tölteni a feleségemmel. – Cinkos férfimosollyal nézett Johnra. – A húgok nem igazán édesítik meg a mézesheteket. – Nem – hagyta rá John. – Valóban nem igazán. Elbúcsúztak, s Richard a karjánál fogva kivezette Irist. – Azt hiszem, jól ment – mondta az asszony, miközben Richard felsegítette őt a kocsira. – Remekül helyt álltál – biztosította őt Richard. – Igazán? Nemcsak úgy mondod? – Megtenném – ismerte be Richard –, de igaz, amit mondtam. Mrs. Burnham máris istenít. Iris ajka szétnyílt, és Richard tudta, hogy valami olyasmit készül mondani, hogy „igazán?” vagy „komolyan gondolod?”, de aztán az asszony csak elmosolyodott, és az arca kipirult a büszkeségtől. – Köszönöm – mondta halkan. Richard válaszul kezet csókolt neki, aztán megpöccintette a gyeplőt. – Csodaszép ez a nap – lelkendezett Iris, miközben kihajtottak a Mill tanyáról. – Nekem van csodaszép napom. Ahogy Richardnak is csodaszép napja volt. A legszebb, amire csak emlékezett.

14. fejezet

Három nappal később Kezd beleszeretni a férjébe. Ez most már teljesen nyilvánvaló, ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne. A szerelemnek nem zavarosnak kellene lennie? Nem az ágyban kellene feküdnie, kínzó gondolatoktól gyötörten? Ez az igazi? Ez a szerelem? Még Londonban faggatta erről a barátnőjét, Sarah-t… Sarah-t, aki nyilvánvalóan fülig szerelmes volt a férjébe, és még ő is azt mondta, hogy kezdetben bizonytalan volt. De nem, Iris mindig is a maga módján intézte a dolgait, és amikor aznap reggel felébredt, az volt az első gondolata: szeretem. Vagy ha még nem is szerelmes belé, hamarosan az lesz. Csak idő kérdése. Valahányszor Richard belépett a szobába, Irisnek elakadt a lélegzete. Folyton rá gondolt. És a férfi meg tudta nevettetni… ó, de még mennyire meg tudta! Igaz, ő is képes volt megnevettetni a férfit. És amikor sikerült, a szíve hevesebben dobbant meg. Varázslatos volt az a nap, amikor együtt meglátogatták a bérlőket, és tudta, hogy Richard is érezte ezt. A férfi úgy csókolta meg, mintha felbecsülhetetlen értékű kincs lenne… nem, gondolta, nem úgy. Az rideg és távolságtartó lett volna.

208/404

Richard úgy csókolta meg, mintha ő lenne a fény, a melegség és a szivárvány egybegyúrva. Úgy csókolta meg, mintha a napnak csak egyetlen sugara világított volna a földre, s az is rájuk irányult volna, csakis és egyedül rájuk. Tökéletes volt. Színtiszta varázslat. És aztán többször nem történt meg. Együtt töltötték a napokat, bejárták Maycliffe-et. A férfi melegen nézett rá. Fogta a kezét, még csókot is lehelt csuklójának érzékeny részére. De az ajkát soha többé nem illette csókkal. Talán azt hiszi, hogy Iris nem örülne a közeledésének? Vagy még mindig túl korainak találja? De hogyan is lehetne túl korai? Hiszen házasok, az ég szerelmére! A felesége. És miért nem jön rá Richard, hogy neki túl kínos lenne, hogy megkérje rá? Így aztán Iris úgy tett, mintha természetesnek tartaná a jelenlegi állapotot. Sok házaspárnak volt külön hálószobája. Ha a saját szülei valaha is egy ágyban aludtak, Iris nem tudott róla. De nem is akar tudni róla, gondolta összeborzadva. De még ha Richard úgy érezte is, hogy külön hálószobában kell aludniuk, csak szeretné elhálni a házasságot, nem? Iris anyja azt mondta, a férfiak szeretik… azt csinálni. Sarah pedig azt, hogy egy nő is élvezheti. Az egyetlen magyarázat csak az lehet, hogy Richard nem kívánja őt. Kivéve, gondolta… hogy talán… mégis. Kétszer is rajtakapta férjét, hogy olyan perzselő tekintettel nézi, hogy az ő vére is felforrt tőle. És éppen aznap reggel a férfi majdnem meg is csókolta. Iris ebben biztos volt. Az üvegház egyik szélesebb

209/404

ösvényén sétáltak, amikor Iris megbotlott. Richard megpördült, ahogy elkapta, és ahogy Iris nekiesett a férfinak, a melle hozzányomódott a férfi mellkasának. Ennél közelebb még egyszer sem kerültek egymáshoz, és Iris felnézett, egyenesen a férje szemébe. A világ eltűnt körülöttük, és Iris semmi mást nem látott, csak a férfi imádott arcát. Richard lehajtotta a fejét, tekintete Iris ajkára tévedt, és Iris felsóhajtott… És akkor a férfi hátralépett. – Bocsáss meg – mormolta, és továbbsétáltak. De a délelőtt elvesztette a varázsát. A társalgás, amely oly könnyedén és szabadon folyt, ismét mesterkéltté vált, és Richard nem ért többé hozzá, még véletlenül sem. A kezét nem tette a hátára, a karját nem öltötte a karjába. Egy másik nő, egy olyan, aki tapasztaltabb a férfinemet illetően, vagy jobban kiismeri magát a gondolkodásmódjukban, talán megértette volna, miért viselkedik Richard úgy, ahogy, de Iris összezavarodott. És csalódott volt. Meg szomorú. Iris felnyögött, és figyelme visszatért az olvasott könyvhöz. Késő délután volt, és talált egy régi Sarah Gorely regényt a maycliffe-i könyvtárban, bizonyára Richard egyik húgának a szerzeményét. El sem tudta képzelni, hogy Richard ilyesmit vásároljon. Nem volt valami jó, de legalább drámai, és ami sokkal fontosabb, egy időre elterelte a figyelmét. A szalon kék pamlaga pedig különösen kényelmesnek bizonyult. A kárpit már kopott annyit, hogy puha legyen, de még nem szakadt ki. Iris szeretett a szalonban olvasni. A délutáni fény kiváló volt, és itt, a ház szívében majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy ide tartozik.

210/404

Sikerült elmélyednie a történetben egy vagy két fejezet erejéig, amikor lépteket hallott a folyosón, amelyek csakis Richardtól származhattak. – Hogy vagy ezen a délutánon? – kérdezte a férfi az ajtóból, miután udvarias főbiccentéssel üdvözölte. Iris felmosolygott rá. – Nagyon jól, köszönöm. – Mit olvasol? Iris felemelte a könyvet, bár valószínűtlennek tűnt, hogy Richard olyan távolságról el tudná olvasni. – Truesdale kisasszony és a csendes úriember. Egy régi Sarah Gorely regény. Attól tartok, nem a legjobb. Richard teljesen bejött a szalonba. – Még semmit sem olvastam ettől a szerzőtől. De azt hiszem, meglehetősen ismert, ugye? – Nem hiszem, hogy tetszene neked – jegyezte meg Iris. Richard elmosolyodott, azzal a meleg, bágyadt mosollyal, amelytől úgy tűnt, mintha ellágyulnának a vonásai. – Tégy egy próbát velem! Iris meglepetten pislogott, aztán lenézett a kezében tartott könyvre, mielőtt a férfi felé nyújtotta volna. Richard vidáman felnevetett. – Nem vehetem el tőled. Iris csodálkozva nézett rá. – Azt akarod, hogy felolvassak neked? – Miért ne? Iris kétkedőn ráncolta a homlokát. – De aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – mormolta, és

211/404

kicsit odébb húzódott a pamlagon, majd igyekezett semmibe venni az apró, csalódott szúrást a szíve táján, amikor a férfi nem mellé ült le, hanem a szemközti székbe. – A könyvtárban találtad? – kérdezte Richard. – Gondolom, Fleur vette. Iris bólintott, miközben megjelölte az oldalt, ahol tartott, majd a könyv elejére lapozott. – Megvan az egész Gorely életmű. – Komolyan? Fogalmam sem volt róla, hogy a húgom ilyen nagy rajongója a hölgynek. – Te mondtad, hogy Fleur szeret olvasni – jegyezte meg Iris –, és Mrs. Gorely nagyon népszerű szerző. – Én is úgy hallottam – mormolta a férfi. Iris ránézett, és Richard fejedelmi főbiccentéssel jelezte, hogy kezdheti az olvasást. – Első fejezet – olvasta Iris. – Ivory Truesdale kisasszony egy szerda délután… – Felnézett. – Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? El sem tudom képzelni, hogy tetszeni fog. Richard végigmérte, a tekintetén látszott, hogy remekül szórakozik. – Jobb, ha elfogadod, hogy minden tiltakozásod ellenére fel kell olvasnod. Iris megcsóválta a fejét. – Rendben. – Megköszörülte a torkát. – Ivory Truesdale kisasszony egy szerda délután árvult el, amikor az apja szívét egy mérgezett hegyű nyíl fúrta át, amelyet egy magyar mesterlövész lőtt ki az íjából, s eme lövészt kifejezetten azon céllal hozták Angliába, hogy a férfi borzalmas és idő előtti pusztulásának okozója legyen. Iris felnézett.

212/404

– Szörnyű – mondta Richard. Iris bólintott. – S csak még szörnyűbb lesz. – Az meg hogyan lehetséges? – Néhány fejezet múlva a magyar mesterlövészt is utoléri a végzete. – Hadd találjam ki! Kocsibaleset? – Az túl közönséges lenne – tiltakozott Iris. – Ez az a szerző, akinek az egyik hősét galambok csipkedték halálra egy másik művében. Richard eltátotta a száját, aztán becsukta. – Galambok – mondta végül sűrűn pislogva. – Figyelemre méltó. Iris felemelte a könyvet. – Folytassam? – Igen, kérlek – felelte a férfi olyan arccal, mint aki nem biztos benne, hogy helyes úton jár. Iris ismét megköszörülte a torkát. – A következő hat évben Ivory nem tudott egyetlen szerda délutánnal sem szembenézni anélkül, hogy eszébe ne jutott volna a nyílvessző csendes surranása, ahogy elröppent az arca mellett, hogy utat találjon az apja elátkozott szívébe. Richard morgott valamit a bajsza alatt. Iris nem értette a pontos szavakat, de egészen biztos volt benne, hogy a micsoda élvezet kifejezés is köztük volt. – Minden szerda maga volt a kínszenvedés. Gyakran felkelni is alig volt ereje. Az étel élvezhetetlen volt, és csak az hozott számára menekülést, ha sikerült álomba merülnie. Richard felhorkant. Iris felnézett. – Igen?

213/404

– Semmi. Az asszony visszafordult a könyvhöz. – De most komolyan – szólalt meg Richard méltatlankodva. – A szerdák? Iris ismét felnézett. – A nő a szerdáktól fél? – Úgy tűnik. – Csak a szerdáktól. Iris vállat vont. – Mi történik csütörtökönként? – Épp most akartam rátérni. Richard csak a szemét forgatta az asszony pimaszsága hallatán, és intett, hogy folytassa. Iris szándékosan türelmes pillantást vetett rá, ezzel is jelezve, hogy felkészült egy újabb közbeszólásra. A férfi hasonló iróniával nézett vissza rá, s Iris továbbolvasott. – A csütörtökök reményt és megújulást hoztak, bár az ember igazán nem állíthatta, hogy Ivorynek oka lett volna a reményre, vagy hogy a lelke megújult. Élete a Winchell kisasszony által az árva gyermekek számára létrehozott otthonban a legjobb esetben is unalmas volt, a legrosszabb esetben pedig boldogtalan. – Az unalmas az első megfelelő szó erre a regényre – mordult fel Richard. Iris felvonta a szemöldökét. – Hagyjam abba? – Igen, kérlek. Nem hiszem, hogy el bírnám viselni a folytatást. Iris visszafojtott egy mosolyt, s csak egy kicsit érezte magát gonosznak, amiért élvezi a férfi szenvedését.

214/404

– De továbbra is érdekel, hogyan halt meg a magyar íjász – tette hozzá Richard. – De ha elárulom, azzal tönkreteszem a történetet – mondta Iris álszemérmes arcot erőltetve magára. – Ebben valahogy kételkedem. Iris kuncogott. Nem akarta kinevetni a férfit, de Richard olyan hangsúllyal tudott mondani dolgokat, amellyel mindig sikerült felvidítania. – Legyen. Az íjászt főbe lőtték. – Ez nem különösebben érdekes – jegyezte meg Richard, majd az asszony tekintetét látva hozzátette: – Természetesen irodalmi értelemben gondolom. – A puskát egy kutya sütötte el. Richard arca megnyúlt. – S most van egy újabb csendes úriemberünk – mondta Iris fölényes mosollyal. – Nem, de komolyan – morogta Richard. – Tiltakoznom kell. – Kinél? A kérdés zavarba hozta a férfit. – Nem tudom – felelte végül –, de akkor is tiltakozást nyújtok be. – Nem hiszem, hogy a kutya valóban le akarta lőni – mondta Iris habozva. – Úgy érted, a szerző nem tárja fel az eb indokait a gyilkosságra? Iris igyekezett kifejezéstelen arcot vágni. – Még Sarah Gorely is nélkülözi ezt a fajta tehetséget. Richard erre csak felhorkant. – Én mondtam, hogy nem ez a legjobb regénye – emlékeztette Iris a férjét. Úgy tűnt, Richard képtelen válaszolni.

215/404

– Ha akarod, felolvasok neked egy másik művéből – ajánlotta fel Iris, és meg sem próbálta leplezni, milyen jól szórakozik. – Kérlek, ne tedd! Iris vidáman felkacagott. – Hogyan lehetséges, hogy korunk egyik legnépszerűbb szerzője? – tűnődött Richard. – Én meglehetősen szórakoztatónak találom a regényeit – vallotta be Iris, és ez igaz is volt. Nem valami jól megírt könyvek voltak, de mégis volt bennük valami, amitől nem lehetett letenni őket. – Talán mert észbontóan szórakoztató, a szó szoros értelmében – morogta Richard. – Hány regényt írt ez a Gorely kisasszony? Vagy asszony? – Fogalmam sincs – ismerte be Iris. Megnézte az első és az utolsó oldalakat. – Semmit nem írnak róla. Egyetlen mondatot sem. Richard egykedvűen vállat vont. – Ez várható volt. Ha írnál egy regényt, én sem akarnám, hogy a saját nevedet használd. Iris felnézett. A szeme szúrni kezdett, amin ő maga is megdöbbent. – Szégyenkeznél miattam? – Dehogyis – tiltakozott Richard. – De nem akarnám, hogy a hírneved kihasson a magánéletünkre. – Gondolod, hogy híres lennék? – bukott ki a kérdés Irisből. – Természetesen. – Hűvösen végigmérte az asszonyt, mintha ez olyan nyilvánvaló lenne, ami nem is lehet további vita tárgya. Iris ezen eltűnődött, közben próbálta megakadályozni, hogy egész testét elöntse az öröm, de meglehetősen biztos volt benne, hogy kísérlete kudarcot vallott. Máris érezte, hogyan pirosodik ki az orcája. Az ajkába harapott. Olyan különös volt… ezek az örömbuborékok, s

216/404

mindez csak azért, mert a férfi azt hitte… hogy ő… nos, hogy ő okos. S az egészben az volt az őrület, hogy Iris tudta magáról, hogy okos. Nem kellett Richardtól hallania ahhoz, hogy elhiggye. – Tényleg nem bánnád, ha írnék egy regényt? – nézett fel szégyellős mosollyal. – Akarsz regényt írni? Iris fontolóra vette a kérdést. – Nem igazán. Richard kuncogott. – Akkor miért is beszélünk róla? – Nem tudom. – Iris előbb a férjére mosolygott, aztán csak úgy maga elé. Truesdale kisasszony és a csendes úriember még mindig az ölében feküdt. – Szeretnéd, ha folytatnám? – kérdezte, felemelve a könyvet. – Nem – felelte nyomatékosan Richard, és felállva a kezét nyújtotta. – Gyere, menjünk inkább sétálni. Iris a kezébe tette a kezét, s ahogy hozzáért a férfihoz, megborzongott örömében, bár próbált tudomást sem venni az érzésről. – Hogyan húzta meg a kutya a ravaszt? – kérdezte Richard. – Nem, inkább ne mondd el! Nem akarom tudni. – Biztos vagy benne? Pedig nagyon okos megoldás. – Meg akarod rá tanítani a vadászkutyáinkat? – Vannak vadászkutyáink? – Természetesen. Iris kíváncsi volt, mi mindent nem tud még új otthonáról. Valószínűleg rengeteg mindent. Megállította a férjét a folyosó közepén, és a szemébe nézett. – Megígérem, hogy egyik kutyánkat sem tanítom meg arra, hogyan

217/404

kell egy fegyvert elsütni – jelentette ki ünnepélyesen. Richard harsányan felkacagott, mire több szolga is kidugta a fejét a folyosóra. – Iris Kenworthy, igazi kincs vagy! – jelentette ki, s újra a bejárati ajtó felé indult vele. Igazi kincs, gondolta Iris kis szorongással. Valóban? – Tetszik az új neved? – kérdezte Richard mintegy mellékesen. – Valamivel könnyebb kimondani, mint a Smythe-Smitht – felelte Iris. – Szerintem illik hozzád – vélte Richard. – Magam is remélem – mormolta Iris. Nehéz volt elképzelni szerencsétlenebb nevet, mint amivel született. Richard kitárta a kastély súlyos ajtaját, s csípős szél támadt rájuk. Iris azonnal maga köré fonta a karját. Későbbre járt az idő, mint gondolta, és a levegő lehűlt már. – Hadd szaladjak fel a szobámba a kendőmért – kérte. – Ostobaság volt tőlem, hogy rövid ujjú ruhát vettem fel. – Ostobaság? Vagy optimizmus? – Ritkán vagyok optimista – nevetett Iris. – Tényleg? Iris már félúton járt a lépcsőn, amikor észrevette, hogy a férje követi. – Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna, hogy valaki ilyen vidám nevetéssel jelentse ki magáról, hogy pesszimista – merengett. – Pesszimista sem vagyok – mondta Iris. Legalábbis úgy vélte, nem az. Elvégre nem katasztrófákat és csalódásokat várva élte az életét. – Nem optimista és nem pesszimista – összegezte Richard, amikor felértek a lépcső tetejére. – Kíváncsi lennék, hogy akkor mi vagy. – Nem feleség – motyogta Iris.

218/404

A férfi mozdulatlanná dermedt. – Mit mondtál? Iris lélegzete elakadt, ahogy a szavak akaratlanul kibuktak belőle. – Elnézést kérek – dadogta. – Nem úgy értettem… Felnézett, de bár ne tette volna! Richard kifürkészhetetlen arccal nézte, s ő szörnyen érezte magát. Zavar, harag, sajnálat, sértettség és valószínűleg még legalább nyolc érzés dúlt benne, amiket igazából nem is akart elkülöníteni, megnevezni. – Bocsánatot kérek – motyogta, és a szobája felé sietett. – Várj! – szólt utána Richard, de Iris nem állt meg. – Iris, várj! Iris olyan gyorsan ment, ahogy csak tehette anélkül, hogy futásnak eredt volna. De aztán megbotlott valamiben, amiről nem tudta, mi az, és alig tudta visszanyerni az egyensúlyát. Richard egy pillanat alatt mellette termett, s a karjánál fogva tartotta. – Jól vagy? – Jól – felelte Iris kurtán, és megpróbálta elrántani a kezét, de a férfi szilárdan tartotta. Iris majdnem felkacagott. Vagy talán majdnem sírva fakadt? Most akarja Richard megérinteni? Most nem engedi el? – A kendőmért kell mennem – motyogta, de már nem akart sétálni. Semmi másra nem vágyott, csak hogy bebújjon az ágyába és magára húzza a takarót. Richard fürkészve nézte néhány pillanatig, aztán elengedte. – Rendben – mondta. Iris megpróbálkozott egy mosollyal, de nem sikerült. A keze remegett, s hirtelen rosszullét tört rá. – Iris, biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Richard aggódó tekintettel. Az asszony bólintott, aztán meggondolta magát, és megrázta a fejét.

219/404

– Talán jobb lesz, ha lefekszem – mondta. – Természetesen – helyeselt a férfi, a mindig úriember. – Majd egy más alkalommal sort kerítünk a sétánkra. Iris újra próbálkozott a mosollyal… és ismét kudarcot vallott, ezért helyette ügyetlenül pukedlizett, de mielőtt elmenekülhetett volna, Richard ismét megfogta a karját, és a szobája felé kísérte. – Nincs szükségem segítségre – tiltakozott Iris. – Jól vagyok, komolyan. – De nekem megnyugvás, ha segíthetek. Iris a fogát csikorgatta. Miért kell a férfinak ilyen kedvesnek lennie? – Elküldetek az orvosért – mondta Richard, ahogy átlépték a küszöböt. – Kérlek, ne tedd! Jóságos ég, mit mondana az orvos. Hogy összetört a szíve? Hogy őrült volt, amikor azt hitte, a férje valaha is szeretni fogja? Richard elengedte a karját, és nagyot sóhajtott, miközben az arcát fürkészte. – Iris, látom, hogy valami nincs rendben. – Csak fáradt vagyok. A férfi erre semmit sem szólt, csak komoly tekintettel nézte, és Iris tudta, hogy erősen gondolkodik. Iris a szalonban még egyáltalán nem tűnt fáradtnak. – Minden rendben lesz – biztosította a férfit, megkönnyebbülve, hogy a hangja jobban emlékeztet a szokásos, gyakorlatias önmagára. – Esküszöm. Richard összeszorította az ajkát, és Iris látta rajta, hogy nem tudja eldönteni, higgyen-e neki vagy sem. – Rendben – mondta végül, s kezét gyengéden a vállára tette, aztán

220/404

lehajolt… Hogy megcsókolja! Iris lélegzete elakadt, s a csalókán boldog pillanat hatására lehunyta a szemét, s a férfi felé fordította az arcát. Vágyott rá, hogy az ajkán érezze a férfi ajkát, vágyott rá, hogy a nyelve forrón megérintse szája sarkában azt az érzékeny pontot. – Richard – suttogta. A férfi csókot lehelt a homlokára. De ez nem egy szerelmes csókja volt. Iris megalázottan rántotta el magát, s a fal, az ablak felé fordult… bárhová, csak ne a férfi felé. – Iris… – Kérlek – nyögte az asszony elfulladó hangon –, csak menj el, kérlek! Richard nem szólt semmit, de nem is hagyta el a szobát. Iris hallotta volna a lépteit. Érezte volna a veszteséget. Iris átölelte magát, némán esdekelve, hogy a férfi engedelmeskedjen. És akkor Richard megtette. Iris hallotta, ahogy sarkon fordul, hallotta csizmájának összetéveszthetetlen hangját a szőnyegen. Megkapta, amit akart, amit kért, de nem volt ez így jól. Meg kell értenie. Tudnia kell! Hirtelen sarkon perdült. Richard megállt, a keze már az ajtógombon volt. – Miért? – tört ki Irisből. – Miért? A férfi nem fordult meg. – Ne tégy úgy, mintha nem hallottad volna a kérdésem! – Nem teszek – mondta halkan Richard. – Akkor ne tégy úgy, mintha nem értenéd! Iris a férfi hátát bámulta, figyelte, hogyan lesz a tartása még

221/404

merevebb. Az oldalánál lógó keze ökölbe szorult, s ha Iris a józan eszére hallgat, nem erőltetné tovább. De neki elege volt már abból, hogy józanul viselkedjen. – Engem választottál – folytatta ezért. – London összes hölgye közül engem választottál. Richard néhány pillanatig csak állt, aztán kimért mozdulattal becsukta az ajtót, és szembefordult Irisszel. – Visszautasíthattál volna. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. – Ezek szerint nagyon boldogtalan vagy? – Nem – felelte Iris, mert tényleg nem volt az. – De ez nem teszi semmissé a házasságunk alapvető igazságát. – Alapvető igazságát – ismételte a férfi olyan tompa és üres hangon, ahogy Iris még sohasem hallotta beszélni. Iris elfordult. Túl nehéz volt összeszedni a bátorságát, amikor látta a férfi arcát. – Miért vettél feleségül? – kérdezte fojtott hangon. – Kompromittáltalak. – Miután már megkérted a kezem! – csattant fel Iris, maga is meglepődve saját türelmetlenségén. – A legtöbb nő jó dolognak tartana egy házassági ajánlatot. Richard feszült, visszafogott hangon beszélt. – Azt akarod mondani, hogy tartsam szerencsésnek magam? – Nem mondtam ilyesmit. – Miért vettél feleségül? – követelte Iris. – Mert feleségül akartalak venni – felelte a férfi, és vállat vont –, és te igent mondtál. – Nem volt más választásom! – tört ki Irisből. – Gondoskodtál róla,

222/404

hogy így legyen. Richard vasmarokkal megragadta a csuklóját. Nem fájt, annál sokkal gyengédebb volt, semhogy fájdalmat okozzon, de egyértelmű volt, hogy Iris nem tud kiszabadulni a szorításából. – Ha lett volna választásod – sziszegte –, ha a nagynénéd nem jön be akkor, ha senki sem látta volna, hogy megcsókollak… – Elhallgatott, s a csend olyan súlyossá, feszültté vált, hogy Irisnek muszáj volt felpillantania. – Áruld el nekem, Iris – folytatta Richard halkan –, mondhatod-e, hogy más lett volna a válaszod? Nem! Időt kért volna. Ahogy kért is. De végül igent mondott volna. Ezt mindketten tudták. A férfi szorítása meglazult, szinte már simogatásnak hatott. – Iris? Richard nem fogja hagyni, hogy semmibe vegye a kérdését. De nem fogja kimondani a válaszát. Lázadozva nézett a férfira, s fogát olyan erősen összeszorította, hogy beleremegett. Nem fog meghátrálni. Nem tudta volna megindokolni, miért olyan fontos, hogy ne válaszoljon a férfi kérdésére, de úgy érezte, mintha a lelke üdvössége függne tőle. A lelke üdvössége. Jóságos isten, ő is olyan szörnyű, mint a regénybeli Truesdale kisasszony! Ezt tenné a szerelem az emberrel? A józan észt melodramatikus ostobasággá változtatja? Fájdalmas nevetés tört ki belőle. Szörnyű hang volt, keserű és nyers. – Te nevetsz? – hitetlenkedett Richard. – Nyilvánvalóan – felelte Iris, mert maga sem akarta elhinni, ami történt. – Mi a fenéért?

223/404

Iris vállat vont. – Nem tudom, mi mást tehetnék. A férfi rámeredt. – Tökéletesen kellemes délutánt töltöttünk együtt – mondta végül. – Így igaz – ismerte el Iris. – Akkor miért haragszol? – Nem vagyok biztos benne, hogy haragszom – felelte Iris. A férfi megint csak hitetlenkedve bámult rá. – Nézz rám! – emelte fel a hangját Iris. – Lady Kenworthy vagyok, és jóformán nem is tudom, hogy történt. – A pap előtt álltál és… – Ne beszélj velem ilyen lekezelően! – csattant fel Iris. – Miért erőltetted az esküvőt? Miért volt ennyire sietős? – Számít? Iris hátrált egy lépést. – Igen – felelte halkan. – Azt hiszem, számít. – A feleségem vagy – mondta Richard szikrázó szemmel. – Hűséget esküdtem neked. Megfogadtam, hogy mindig támogatni foglak. Neked adtam minden vagyonomat. Neked adtam a nevem. Iris még sohasem látta férjét ilyen dühösnek, nem is gondolta volna, hogy tud ilyen dühös lenni, hogy szinte remeg a haragtól. A tenyere viszketett, hogy megüsse a férfit, de nem engedte meg magának, hogy megtegye. – Mit számít az, hogy hogyan történt? – fejezte be Richard. Iris szóra nyitotta a száját, de a férfi megtörő hangja megállította. Valami itt nagyon nincs rendben. Kényszerítette magát, hogy a férfira nézzen, a tekintetük találkozott. Farkasszemet néztek.

224/404

Richard állta a tekintetét… aztán elfordította a fejét.

15. fejezet

Nem más, mint egy utolsó gazember. Richard tisztában volt vele, mégis az ajtó felé fordult. Megmondhatta volna az asszonynak az igazat. Nem volt rá oka, hogy ne tegye, kivéve azt, hogy önző volt és gyáva, és, a fene vigye el, csak néhány napot akart még, mielőtt az elégedetlenség gyűlöletté fokozódik. Tényleg olyan nagy kérés ez? – Most magadra hagylak – mondta mereven. Meg is tette volna. Ha semmi sem történik, ha az asszony nem szólal meg, Richard kinyitotta volna az ajtót, és átmegy a ház túlsó végébe. Bezárkózott volna egy üveg brandyvel egy szobába, s a falak elég vastagok voltak ahhoz, hogy ne hallja az asszony sírását. De akkor, amikor keze már elfordította volna az ajtógombot, meghallotta Iris suttogását. – Valamit rosszul csináltam? Richard keze megállt a mozdulat közepén, de a karja remegett. – Nem tudom, mire gondolsz – mondta, de természetesen pontosan tudta. – Arra, hogy… én… Richard kényszerítette magát, hogy megforduljon. Jóságos isten, fájt, hogy így kellett látnia az asszonyt, ilyen félszegnek és szomorúnak. Nem tudta kimondani, amit akart, s ha Richard csak egy

226/404

kicsit is férfi, megtalálta volna a módját, hogyan kímélhetné meg az asszonyt a megaláztatástól. Görcsösen nyelt egyet, a szavakat keresgélve, de tudta, bármit mond is, az kevés lesz. – Te vagy minden, amit egy feleségben akarhatok. De az asszony tekintetén látta, hogy nem hisz neki. Nagyot sóhajtott. Nem hagyhatja így itt. Átvágott a szobán és Iris kezéért nyúlt. Talán, ha az ajkához emeli, ha megcsókolja… – Ne! – rántotta el Iris a kezét, s hangja ugyanolyan nyers volt, mint a tekintete. – Nem tudok gondolkodni, amikor ezt csinálod. Rendes körülmények közt Richard el lett volna ragadtatva egy ilyen vallomás hallatán. Iris elfordította a tekintetét, egy pillanatra szorosan behunyta a szemét, de ez is elég idő volt ahhoz, hogy a feje egy kicsit megránduljon. – Nem értelek – mondta nagyon halkan. – Szükséged van rá, hogy megérts? – Ez meg milyen kérdés? – nézett fel az asszony. Richard közönyt erőltetve magára megrántotta a vállát. – Én senkit sem értek. Legkevésbé önmagát. Iris olyan hosszan fürkészte, hogy Richard alig tudta megállni, nehogy kínjában az egyik lábáról a másikra nehezedjen. – Miért vettél feleségül? – kérdezte végül. – Egyszer már lezajlott ez a párbeszéd köztünk, nem? Iris összeszorította az ajkait. Nem szólalt meg. Olyan sokáig nem szólalt meg, hogy Richard kénytelen volt megtörni a csendet. – Tudod jól, hogy miért vettelek feleségül – mondta, de kerülte az

227/404

asszony tekintetét. – Nem, komolyan nem tudom. – Kompromittáltalak. Iris lesújtóan nézett rá. – Mindketten tudjuk, hogy jóval azelőtt kezdődött. Richard megpróbálta kitalálni, mennyi ideig lesz képes tudatlanságot színlelni. – Ó, az isten szerelmére, Richard, kérlek, ne sérts meg azzal, hogy ostobának nézel! Kifejezetten azzal a szándékkal csókoltál meg aznap este, hogy a nagynéném meglásson bennünket. Megalázol, ha bármi mást állítasz. – Azért csókoltalak meg, mert meg akartalak csókolni – mondta hevesen Richard, és ez volt az igazság. Nem a teljes igazság, de istenre esküszik, hogy az igazság egy része. De Iris hitetlenkedve horkant fel. – Talán tényleg meg akartál csókolni, a kérdés csak az, hogy miért? Jóságos isten! Richard a hajába túrt. – Miért akar egy férfi megcsókolni egy nőt? – Én igazán nem tudhatom, nem igaz? – Iris gyakorlatilag úgy köpte elé a szavakat. – Honnan is tudhatnám, amikor a férjem visszataszítónak talál. Richard a döbbenettől elnémulva lépett hátra. – Ne légy nevetséges! – nyögte végül, mert tudta, hogy mondania kell valamit. De nem ezt. Az asszony szeme tágra nyílt, ahogy megtelt haraggal, aztán sarkon fordult, és otthagyta. De Richard gyorsabb volt, és a csuklójánál fogva elkapta. – Nem talállak visszataszítónak.

228/404

Iris szeme elutasítóan villant meg. – Talán nincs meg az a fajta tapasztalatom, mint neked, de azért tudom, minek kellene történnie a férj és feleség közt. Azt is tudom, hogy köztünk nem… – Iris! – vágott közbe Richard elszántan, hogy véget vessen ennek a beszélgetésnek. – Felizgatod magad. Az asszony tekintetében jeges düh izzott, ahogy elrántotta a kezét. – Ne bánj velem ilyen lekezelőn! – Nem kezellek le. – De igen! Tényleg lekezelőn beszélt vele. Az asszonynak igaza volt. – Iris – kezdte. – A férfiakat kedveled? Erről van szó? Richard eltátotta a száját, s próbált volna levegőt venni, de úgy tűnt, a légcsöve és a gyomra közt megszűnt a kapcsolat, ami olyan érzés volt, mintha valaki behúzott volna neki egyet. – Mert ha erről van szó… – Nem! – Richard gyakorlatilag felhördült. – Honnan tudsz te egyáltalán ilyen dolgokról? Az asszony lapos pillantással fürkészte, s Richardnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy azon tanakodik, higgyen-e neki. – Ismerek valakit – mondta végül. – Ismersz valakit? – Nos, igen – motyogta Iris. – Az egyik unokatestvérem fivére az. – Nem a férfiakat kedvelem – mondta kimérten Richard. – Bárcsak inkább azokat kedvelnéd! – morogta Iris elfordítva a tekintetét. – Az legalább megmagyarázná… – Elég! – ordította Richard. Jóságos isten, mégis mi az, amit egy

229/404

férfinak még el kell tűrnie? Nem a férfiakat kedvelte, és nagyon is kívánta a feleségét. Ami azt illeti, ott helyben szívesen magáévá tette volna. S ha valaki más helyében lett volna, nem a sajátjában, tett volna róla, hogy ezt minden lehetséges módon az asszony tudomására adja. Közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy Iris feszengeni kezdett. – Szóval azt hiszed, visszataszítónak talállak? – N-nem tudom – suttogta Iris. – Akkor engedd meg, hogy megmutassam. A tenyerébe fogta az asszony arcát, s ráhajolt a szájára, mindattól a kíntól marcangolva, amely ott égett a szívében. Az elmúlt hetet azzal töltötte, hogy az asszony után sóvárgott, elképzelve mindazt az édes dolgot, amellyel kényeztetni fogja, ha majd végül az ágyába viszi. Ez a hét a lemondás hete volt, a kínoké, az önsanyargatásé a lehetséges legdurvább módon, s Richard elérte béketűrése végső határát. Nem teheti meg mindazt, amit akar, de istenére esküszik, megmutatja az asszonynak, mi a különbség a vágy és a semmibe vétel közt. Mohón habzsolta az asszony ajkát, megízlelte, felfalta, kifosztotta. Olyan volt, mintha életének minden pillanata egybeforrt volna ebben a csókban, és ha most megszakítja a kapcsolatot, akár csak egyetlen pillanatra, akárcsak egy lélegzetvételre, minden eltűnik. Az ágy! Csak erre tudott gondolni, még akkor is, ha tudta, hogy az hiba lenne. Ágyba kell vinnie az asszonyt. Maga alatt kell éreznie, be kell takarnia testével a testét. Iris az övé. Ezt neki is tudnia kell! – Iris – nyögte, de száját egy pillanatra sem szakította el az övétől. – Az asszonyom vagy. Meglökte az asszonyt, hogy az hátralépjen, majd újra és újra megtette, míg az háttal az ágynak ütközött. Olyan karcsú volt, olyan

230/404

vékony, légies teremtés, de olyan tűzzel viszonozta a csókját, ami azzal fenyegetett, hogy mindkettőjüket elemészti. Senki más nem tudta, mi rejtőzik a szelíd felszín alatt. És soha senki nem is fogja megtudni, fogadkozott Richard. Az részesíthet másokat abból a lélegzetállító mosolyából, még a fanyar, kifinomult humorából is ízelítőt adhat nekik, de ez… Ez csak az övé! Végigsimított az asszony hátán, aztán megmarkolta a gyönyörűségesen gömbölyödő fenekét. – Tökéletes vagy – mormolta. – Tökéletesen illesz a karomba. Iris csak egy heves nyögéssel válaszolt. Richard egy meglepően gyors mozdulattal felemelte a szoknyáját és felkapta, hogy az asszony csípője egy vonalban legyen az övével. – Kulcsolj át a lábaddal! – parancsolt rá. Iris engedelmeskedett. Richard úgy érezte, ebbe belepusztul. – Érzed ezt? – nyögte rekedten, és ágaskodó férfiasságát az asszonyhoz szorította. – Igen – pihegte Iris. – Érzed? Tényleg érzed? Érzékelte, hogy az asszony bólint, de nem enyhített a nyomáson, amíg Iris újra el nem suttogta az igent. – Soha többé ne merészelj azzal vádolni, hogy nem kívánlak! Az asszony elhúzódott. Nem a csípőjével, ahhoz Richard túl szorosan tartotta. De hátrahajtotta a fejét, annyira hátra, hogy Richard kénytelen legyen a szemébe nézni. Kék. Halvány, de mégis kék. S most tele zavart értetlenséggel. – Rengeteg okod lesz majd vádolni engem – morogta Richard –, de ez sohasem lesz köztük.

231/404

Együtt estek az ágyra. Az asszony lélegzete elakadt, ahogy Richard elterült rajta. – Gyönyörű vagy – suttogta Richard megízlelve a füle alatti sós bőrt. – Rendkívüli vagy – mormolta, nyelvével bejárva karcsú nyakának az ívét. Fogai rátaláltak a ruha felsőrészének csipkés szegélyére, s nem habozott lehúzni azt, míg végre az alsó ing vékony selymén át kirajzolódott a kebel meglepően buja halma. Richard a tenyerébe fogta az ingerlő halmokat, s beleremegett a vágyba. – Az enyém vagy – mondta, s lehajolt, hogy a szájába vegye az egyik bimbót. A selymen át csókolgatta, s amikor az nem volt elég, a puszta bőrét borította be csókjaival. Elégedettség töltötte el, amikor látta a cseresznyepirosra színeződő mellbimbót. – Itt nem vagy halvány – mondta, s nyelvével játékosan körbetáncolta a bimbót. Az asszony a nevét pihegte, de Richard csak kuncogott. – Olyan halvány vagy – súgta rekedten az asszony lábát simogatva. – Ez volt az első dolog, amit észrevettem veled kapcsolatban. A hajad… Kézbe vett egy súlyos fürtöt, s megcsiklandozta vele felesége szegycsontját. – A szemed… Lehajolt, s ajkát az asszony homlokához érintette. – A bőröd… Ezt az utolsó szót már úgy nyögte, mert az asszony tejfehér és selymes bőre ott volt alatta lecsupaszítva és éles kontrasztot alkotva keblének élénk rózsaszín bimbóival.

232/404

– Kíváncsi vagyok, itt milyen színű vagy – mormolta, ujjait végighúzva az asszony lábán, egészen a combja tövéig. Iris megremegett alatta, s a gyönyörtől elakadt a lélegzete, amikor Richard egy ujjal kezdte cirógatni a combtövét. – Mit teszel velem? – nyöszörögte Iris. Richard farkasmosollyal vigyorgott rá. – Szerelmeskedem veled. – Aztán valami ördögi humortól ösztönözve az asszony füléhez hajolt. – Azt hittem, ez egészen nyilvánvaló. Meglepett kuncogás szaladt ki Iris száján, s Richard nem tehetett róla, muszáj volt vigyorognia az asszony arckifejezésén. – El sem hiszem, hogy nevettem – kapta a kezét a szája elé Iris. – És miért is ne nevettél volna? – kérdezte vontatottan Richard. – Ennek végül is élvezetesnek kellene lennie. Iris szóra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. – Én nagyon élvezem. Iris újabb meglepett kuncogást hallatott. – És te? – mormolta Richard kérdőn. Iris bólintott. Richard úgy tett, mintha fontolóra venné ezt a választ. – Nem győztél meg – mondta végül. – Nem? – vonta fel a szemöldökét az asszony. Richard lassan megcsóválta a fejét. – Túl sok ruha van rajtad ahhoz, hogy igazán élvezni tudd a dolgot. Iris leszegett állal nézett végig magán. A ruhája lehúzva és felhúzva, amennyire csak lehet, és tökéletesen romlott nőnek látszott. Tetszik neki ilyen állapotban, döbbent rá Richard. Nem akarta piedesztálon látni. Kócosan és ziláltan akarta, maga alá gyűrve,

233/404

gyönyörtől ragyogó tekintettel. Ismét az asszony füléhez hajolt. – Kezd javulni a helyzet. A ruha szalagjai már kioldódtak, így csak kevés erőfeszítésbe került teljesen kihámoznia belőle az asszonyt. – Ennek is mennie kell – jelentette ki, megragadva az alsóinget. – De te… – Teljesen fel vagyok öltözve, tudom – fejezte be a mondatot kuncogva Richard. – Ez ügyben is tennünk kell valamit. Felült, de nem szállt le Irisről, és levette a kabátját és a nyakkendőjét. Tekintetét egyetlen pillanatra sem fordította el az asszonyról. Látta, hogy megnyalja kiszáradt száját, majd a fogai közé harapja az ajkát, mintha aggódna valami miatt, vagy talán épp valamiféle elhatározásra akarna jutni. – Mondd el, mit akarsz! – parancsolta Richard. Iris az arcára pillantott, aztán tekintete visszavándorolt a testére, és Richard lélegzete elakadt, ahogy az asszony remegő ujjakkal a mellénye gombjaiért nyúlt. – Látni akarlak – suttogta. Richard minden idegszála azért üvöltött, hogy tépje le magáról a maradék ruhát is, de kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon, s csak a mellkasa zihált hevesen. Megdelejezve figyelte, ahogy az apró, remegő ujjak a mellénye gombjaival ügyetlenkedtek. Nagyon sokáig tartott… Iris alig tudta a gombot átnyomni a gomblyukon. – Sajnálom – szabadkozott félénken. – Én csak… Richard a markába fogta a kezét. – Ne kérj bocsánatot! – De… – Ne…

234/404

Iris felnézett. Richard megpróbált mosolyogni. – … kérj bocsánatot! Együtt sikerült kigombolniuk a mellényt, és Richard hamarosan az inget is lehúzta magáról. – Gyönyörű vagy! – suttogta Iris. – Sohasem láttam még férfit. Így még nem. – Reméltem is – próbált meg tréfálkozni Richard, de aztán az asszony a mellkasára tette a kezét, és ő úgy érezte, minden levegő kiszökött a tüdejéből. – Mit teszel velem? – zihálta, és újra az asszonyra feküdt, remélve, hogy nem veszi észre, hogy a nadrágot magán hagyta. Nem vehette le. Így is túl közel került a tűzhöz. Valahol, agyának egy távoli, láztól égő zugában tudta, ha a nadrágot is leveszi, azt nem éli túl. Akkor elveszi, ami egy férjnek jár. Valóban asszonyává teszi Irist. S azt nem tehette. Még nem. De otthagyni sem tudta. Ő maga volt a kísértés, ahogy ott feküdt alatta, de mégsem ez tartotta ott. Nem veheti el, amire mindennél jobban vágyik, de az asszonynak megadhatja. Ennyit megérdemel. És valami azt súgta benne, hogy talán, csak talán, az asszony gyönyöre majdnem olyan kielégítő lesz, mint a sajátja lenne. Richard az oldalára fordult, magával húzva Irist is, miközben ajkuk újabb szenvedélyes csókban forrt össze. Kezét az asszony hajába mélyesztette, aztán végigsimított a hátán, s ahogy a nyakát csókolgatta,

235/404

érezte, milyen vadul lüktet az ér a nyakán. Iris is készen állt, legalább annyira, mint ő. Lehet, hogy szűz, de istenre esküszik, akkor is gyönyört szerez neki. Keze mélyebbre vándorolt, s gyengéden szétfeszítette az asszony lábát, majd megpihent a szeméremdombján. Iris megmerevedett, de Richard türelmes volt, és alig egy perc gyengéd cirógatás után, az asszony ismét ellazult annyira, hogy Richard a redők közé mélyeszthesse az ujját. – Shhh! – csitította ismét hozzá hajolva. – Engedd, hogy ezt megtegyem neked. Iris remegve bólintott, annak ellenére, hogy Richard biztos volt benne, fogalma sincs, mit takar az „ezt” szócska. Megszégyenítő volt, ahogy az asszony hitt benne, s Richard kényszerítette magát, hogy száműzze elméjéből mindazokat az okokat, amiért nem méltó a felesége bizalmára. Apró csókokkal borította el az asszony arcát, miközben az ujja egyre mélyebbre hatolt. Jó érzés volt, meleg, nedves és nőies. Richard közel állt ahhoz, hogy elélvezzen, de nem törődött vele, csak szenvedélyesen csókolta hitvesét. – Ez jó neked? – súgta a fülébe. Iris a vágytól szinte zavaros tekintettel bólintott. – Bízol bennem? – Igen – suttogta, és Richard perzselő ösvényt csókolt a testére, külön elidőzve a kebleknél, mielőtt továbbhaladt volna. – Richard! – nyögte az asszony riadtan, s hangja alig volt több egy sóhajtásnál. – Bízz bennem! – mormolta Richard az asszony puha hasának. Iris megmarkolta az ágytakarót, de nem állította meg férje érzéki

236/404

előrenyomulását. Richard ekkor megcsókolta ott lent, az öle szívét, gyengéden szeretkezve vele az ajkaival és a nyelvével. Kezét a csípőjére simította, így tartva a helyén az asszonyt, kitárva őt az érzéki invázió előtt. Iris vonaglani kezdett alatta, és ő erősebben csókolta, ujját még mélyebbre nyomva, és a vágytól nyögve, amíg meg nem érezte, hogy a hüvely izmai magukba szippantják. Meg kellett állnia egy pillanatra, hogy levegőt vegyen és összeszedje magát. Amikor újra megcsókolta, az asszony nekifeszült, a csípője felemelkedett az ágyról a követelőző vágy hatására. – Nem engedem, hogy elmenj – mormolta Richard, bár fogalma sem volt róla, hogy az meghallotta-e. Még széjjelebb feszítette a lábait, és csókolta, szívta és csiklandozta, míg csak Iris a nevét kiáltva össze nem omlott alatta. De Richard tovább itta az édes ízt, szorosan tartva hitvesét, míg az vissza nem tért a földre. – Richard! – zihálta Iris félig önkívületben csapkodva az ágyat. – Richard… Richard lassan fölé emelkedett, és az asszony szenvedélytől kipirult arcára nézett. – Miért tetted ezt? – suttogta Iris. Richard lustán elmosolyodott. – Talán nem tetszett? – De igen, csak… Sűrűn pislogva keresgélte a szavakat. Richard elhelyezkedett mellette, s megcsókolta a fülét. – Élvezted? Iris keble még mindig zihálva emelkedett és süllyedt, mire

237/404

a hangjára talált. – Igen, de te… – Én is nagyon élvezetesnek találtam – vágott a szavába Richard. És valóban így volt, még ha most pokoli kielégületlenséget érzett is. – De te… te… Iris megérintette a nadrág derekát. Richard nem tudta eldönteni, hogy a szenvedély heve vette-e el a hangját, vagy túl zavart volt ahhoz, hogy a kettejük közti intimitásról beszéljen. – Csitt! – tette az ujját az ajkára. Ő nem akart beszélni róla. Még gondolni sem akart rá. Addig tartotta a karjában a hitvesét, míg az elaludt. Aztán óvatosan felkelt mellőle, és a saját szobájába botladozott. Nem aludhatott Iris ágyában. Nem bízott magában, ha egyszer az asszony karjában ébred fel.

16. fejezet

Iris valamivel vacsora előtt ébredt fel, ahogy mindig is szokott, lassan és elnehezült szemhéjakkal. Csodálatosan bágyadtnak érezte magát, végtagjai még ólomsúlyúak az álomtól és még valamitől… valami érzékitől és kellemestől. Azon kapta magát, hogy a lábával a lepedőt dörzsöli, azon tűnődve, érezte-e már valaha ilyen selymesnek az ágyneműt. A levegő édesen illatozott, akárcsak a frissen vágott virágok és még valami, valami buja és romlott. Mélyet lélegzett, a tüdeje megtelt az édes illattal, ahogy az oldalára fordult, és arcát a párnába temette. El sem akarta hinni, hogy ilyen jót aludt. Úgy érezte… Hirtelen felpattant a szeme. Richard! Körülnézett a szobában, ide-oda forgatva a fejét. Hol van? A takarót meztelen testéhez szorítva felült, és az ágy túloldalára nézett. Hány óra? Mikor ment el a férfi? A másik párnára meredt. Mégis mit remélt, mit fog ott látni? Férje arcának nyomát? Mit tettek? A férfi… És ő… De Richard biztosan nem… Kétségbeesetten hunyta be a szemét. Nem tudta, mi folyik itt. Nem értette.

239/404

Nem hálhatták el a házasságot. Hiszen Richard még a nadrágját sem vette le. Lehet, hogy tudatlan, amikor a nászágyról van szó, de ennyit még ő is tud. Gyomra megkordult, figyelmeztetőn, hogy túl sok idő telt el a legutóbbi étkezés óta. Jóságos ég, éhes! Hány óra lehet? Lemaradt volna a vacsoráról? Az ablak felé nézett, megpróbálva kitalálni, mennyi lehet az idő. Valaki behúzta a súlyos bársonyfüggönyöket. Valószínűleg Richard, mert a függöny sarka be volt akadva. Egy szobalány nem hagyta volna így. Sötét volt odakint, de talán még nem köszöntött be a koromfekete éjszaka, és… ó, ostoba! Ennyi erővel fel is kelhet, és megnézheti maga. Morogva szabadította ki a takarót, hogy aztán maga köré tekerje. Nem tudta, miért érzi ezt a furcsa kényszert, hogy kiderítse, mennyi az idő, de az biztos, hogy nem kap választ a kérdésre, ha csak bámulja az ablak apró háromszögét, amely a beakadt függönysarok mögül kikandikált. A takaró szélében meg-megbotolva az ablakhoz botorkált, és kikukucskált. A hold fényesen ragyogott, még nem kerekedett ki teljesen, de annyira már igen, hogy gyöngyszerű csillogást adjon a levegőnek. Meddig aludt? – Pedig még fáradt sem voltam – mormolta maga elé. Szorosabbra húzta maga körül a takarót, majd elfintorodott, amikor rájött, hogy mennyivel nehezebb így járni benne. De nem igazította meg, az túl ésszerű lett volna. Helyette a kandallópárkányon álló órához szökdécselt, ugrándozott. Kicsit elfordította, hogy jobban lássa a holdfényben. Majdnem fél tíz. Ez azt jelenti, hogy… mennyit is?

240/404

Három vagy négy órát aludt? Ahhoz, hogy pontosan megállapítsa, tudnia kellett volna mennyi időt töltött Richarddal… Azt csinálva. Megborzongott. Nem fázott, mégis borzongott. Fel kell öltöznie. Fel kell öltöznie és ennie kell valamit, aztán… Nyílt az ajtó. Iris felsikoltott. Akárcsak a szobalány az ajtóban. De csak egyikük volt múmiamódra betekerve egy takaróba, és Iris a meglepetéstől rongycsomóként omlott a padlóra. – Ó, asszonyom! – kiáltott fel a szobalány. – Sajnálom, annyira sajnálom! Irishez rohant, és a kezét nyújtotta, majd vissza is húzta, láthatóan nem tudta eldönteni, mi a helyes viselkedés, ha az ember egy baronet feleségét majdnem meztelenül a hálószoba padlóján találja. Iris majdnem segítséget kért, de aztán meggondolta magát. Amennyire tudta, egyensúlyba hozta magát, és arcára igyekezett hűvös, méltóságteljes kifejezést erőltetni. Közben az jutott eszébe, hogy most nagyon is hasonlít az anyjára. – Igen, mit kíván? – érdeklődött. – Ööö… – A szobalány, akin látszott, hogy rendkívül kínosan érzi magát… igen, ez volt a legjobb kifejezés rá, esetlenül pukedlizett. – Sir Richard kérdezteti, hogy asszonyom a szobájában óhajtja-e elfogyasztani a vacsorát. – Az csodálatos lenne, köszönöm – mondta Iris királyi főbiccentéssel. – Van valami kívánsága? – kérdezte a szobalány. – A szakácsnő

241/404

halat készített, de ha valami mást szeretne, azt is elkészíti. Ő kérte, hogy mondjam meg asszonyomnak. – Amit Sir Richard választott, nekem is jó lesz. A férfi minden bizonnyal legalább egy órája megvacsorázott. Iris nem akarta visszakényszeríteni a konyhai személyzetet a fazekak és lábasok mellé, hogy az ő szeszélyeit teljesítsék. – Máris hozom, asszonyom. A szobalány ismét pukedlizett, és gyakorlatilag kiszaladt a szobából. Iris felsóhajtott, majd kacagni kezdett, mert ugyan mi mást tehetett volna? Öt percet adott, mielőtt a házban mindenki értesül a megalázó botlásáról… és a megalázóan hiányos öltözékéről. Kivéve a férjét, természetesen. Neki senki sem mer majd szólni. Ez a méltóságnak csak egy nagyon csekélyke foszlánya volt, de Iris eltökélte, hogy belekapaszkodik. Tíz perccel később már az egyik új selyemhálóinge volt rajta, s fölötte egy kevésbé kacér köntös. Befonta a haját éjszakára, mert úgy döntött, nyomban vacsora után lefekszik. Tudta ugyan, hogy nem fog rögtön elaludni, különösen nem a délutáni szunyókálás után, de arra gondolt, hogy majd olvas. Nem ez lesz az első alkalom, hogy fél éjszakát fennmarad egy könyv és egy gyertya társaságában. A kisasztalhoz sétált, és végignézte a könyveket, amelyeket délután hozott fel a könyvtárból. A Truesdale kisasszony és a csendes úriembert lent hagyta a szalonban, de amúgy is elvesztette a magyar íjászok iránti érdeklődését. Meg a szánalmas hősnők irántit is, akik remegéssel és siránkozással töltik az idejüket, azon töprengve, ki lesz az, aki megmenti őket. Előreolvasott. Tudta, mi következik. Nem fog több időt tölteni a szánalomra méltó Truesdale

242/404

kisasszonnyal. Egyesével felvette a könyveket az asztalról, s mérlegelte a lehetőségeit. Egy másik Sarah Gorely regény, egy kis Shakespeare, és Yorkshire története. Ez utóbbit vitte magával. Remélte, hogy unalmas lesz. De alig helyezkedett el az ágyon, ismét kopogtak. – Szabad! – kiáltott ki, alig várva, hogy végre vacsorához jusson. Azonban nem a folyosóra nyíló ajtó tárult fel, hanem az, amelyik az ő és a férje szobáját összekötötte. És aki belépett, a férje volt. – Richard! – sikkantott fel Iris, és gyorsan lemászott az ágyról. – Jó estét! – köszönt a férfi, hangja selymes, mint a jófajta brandy. Nem mintha Iris valaha is ivott volna brandyt, de mindenki azt állítja, hogy selymesen csúszik le az ember torkán. Jóságos isten, milyen ideges! – Vacsorához öltöztél – bukott ki Irisből. Ráadásul elegánsan is, egy palackzöld, a legfinomabb szövetből készült kabátba és sárga brokátmellénybe. Iris első kézből tudta, hogy a kabátot nem kellett kitömni. Richard egyszer elmesélte, hogy gyakran szokott segíteni a bérlőinek a földeken, és Iris hitt neki. – De te nem. Iris lenézett a szorosan megkötött köntösre. Többet takart, mint egy átlagos báli ruha, de az is igaz, hogy egy báli ruhát nem lehetett olyan egyszerűen levenni, hogy az ember csak megrántotta az övet. – Azt terveztem, hogy a szobámban vacsorázom – mondta Iris. – Én is. Iris a férfi mögött nyitva hagyott ajtóra nézett. – A te szobádban – pontosított Richard. – Az enyémben? – pislogott Iris csodálkozva.

243/404

– Talán gond? – De hiszen te már ettél. A férfi szája sarka mosolyra rándult. – Ami azt illeti, még nem. – De már fél tíz – dadogta Iris. – Miért nem vacsoráztál? – Rád vártam – mondta Richard olyan hangon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Ó! – Iris nagyot nyelt. – Nem kellett volna. – De így akartam. Iris szorosabban ölelte magát, furcsa mód azt érezve, hogy talán meg kell védenie, el kell takarnia magát vagy valami mást. Úgy érezte magát, mint a partra vetett hal. Ez a férfi már látta őt meztelenül. Ami teljesen természetes, hiszen a férje volt. Mégis, azok a dolgok, amiket csinált vele… és ahogyan ő reagált… Arca bíborvörösre gyúlt. Nem kellett látnia, hogy tudja, milyen mélyen elpirult. – Rám gondolsz? – kérdezte Richard, felvonva az egyik szemöldökét. Ennyi elég volt, hogy Irisből kitörjön az indulat. – Azt hiszem, most távoznod kellene. – De éhes vagyok. – Nos, erre előbb kellett volna gondolnod. Richard erre elmosolyodott. – Büntetést kapok, amiért megvártam a feleségemet a vacsorával? – Nem így értettem, és ezt te is tudod. – És én még azt hittem, úriember vagyok, amiért hagylak aludni. – Fáradt voltam – mondta Iris, és ismét elpirult, hisz mindketten tudták, mitől fáradt el.

244/404

Kopogás mentette meg a további pirulástól, s mielőtt Iris bármit mondhatott volna, két inas lépett be egy kisasztallal és székekkel. Őket két szobalány követte, akik tálcákat hoztak. – Magasságos egek! – képedt el Iris a szorgoskodást nézve. Eredetileg azt tervezte, hogy az ágyba viszi a tálcát, de erről természetesen szó sem lehetett, nem, ha Richard valóban ragaszkodik hozzá, hogy együtt vacsorázzanak. Az inasok fürgén megterítették az asztalt, majd hátralépve helyet adtak a szobalányoknak, akik az ételt hozták. Mennyei illatok terjengtek, s miközben a szolgák kisiettek, Iris gyomra megkordult. – Csak egy pillanat – mormolta Richard, s az ajtóhoz lépve kinézett a folyosóra. – Á, itt is van. Köszönöm. – Amikor visszalépett a szobába, hosszú, keskeny vázát tartott a kezében. Benne egyetlen szál írisszel. – Ez a tiéd – mondta halkan. Iris ajka megremegett. – Honnan… hiszen nincs most szezonjuk. Richard vállat vont, és egy kurta pillanatra szinte nyugtalannak látszott. De az nem lehet, a férje sohasem volt ideges. – Maradt még néhány – mondta –, ha az ember tudja, hol kell keresni. – De ez… – kezdte Iris, de elhallgatott, s ajka csodálkozó ó-ra nyílt. Az ablakra nézett, bár a függönyök szorosan be voltak húzva. Későre járt. Richard kiment volna a sötétbe? Csak azért, hogy virágot hozzon neki? – Köszönöm – mondta. Mert néha jobb volt nem megkérdőjelezni az ajándékot. Néha jobb volt, ha az ember egyszerűen csak örült neki, anélkül, hogy tudta volna, miért kapta.

245/404

Richard a kisasztal közepére tette a vázát, és Iris csak nézte a virágot, megbabonázva a puha, violaszínű szirmok belsejében megbúvó finom és élénk vékony aranycsíkoktól. – Gyönyörű – sóhajtotta. – Az íriszek azok. Iris a virágról férje arcára pillantott. Nem tudta megállni. – Gyere – nyújtotta felé a kezét Richard. – Ennünk kell. Ez bocsánatkérés volt. Iris látta a felé nyújtott kézen. Csak azt szerette volna tudni, miért is kér a férfi bocsánatot. Hagyd abba! – szólt rá magára. Hagyd abba, hogy mindent megkérdőjelezel! Most az egyszer megengedi magának, hogy boldog legyen, anélkül, hogy tudná az okát. Beleszeretett a férjébe, és ez jó. A férfi elképzelhetetlen gyönyört okozott neki az ágyban. Ez is jó. Ennyi elég. Ennyinek elégnek kell lennie. Iris megfogta a férje kezét. Nagy volt és erős, meleg és minden, aminek egy kéznek lennie kell. Minden, aminek egy kéznek lennie kell? Felkacagott. Jóságos isten, kezd melodramatikus lenni! – Mi olyan mulatságos? – érdeklődött Richard. Iris megcsóválta a fejét. Hogyan mondhatná el neki, hogy rangsorolni szokta a kezek tökéletességét, és az övé került a lista élére? – Áruld el! – kérte Richard, s megszorította az asszony kezét. – Ragaszkodom hozzá. – Nem. – Iris tovább rázta a fejét, s a gondolatai miatt a hangja tele volt vidámsággal. – Áruld el! – morogta Richard, és közelebb húzta magához az asszonyt. Iris összeszorította a száját, és meg-megránduló ajakkal küzdött, nehogy elmosolyodjon.

246/404

Richard közelebb hajolt az asszony füléhez. – Megvannak a módszereim, hogy szóra bírjalak. Valami csintalan ugrott fel Iris belsejében, valami mohó és buja. Richard közben rátalált a fülcimpájára, s gyengéden a foga közé kapta az érzékeny bőrt. – Áruld el, Iris… – A kezed – mondta az asszony, s alig ismert a hangjára. Richard mozdulatlanná dermedt, de Iris érezte, hogy mosolyog. – A kezem? – Mmm. Richard átfogta az asszony derekát. – Ez a kéz? – Igen. – Tetszik neked? Iris bólintott, aztán levegő után kapkodott, amikor a férfi keze lejjebb siklott, s megmarkolta a fenekét. Ajkát az asszony ajkához érintette, aztán megcsókolta az állát, végigcsókolta a nyakát, majd visszatért a szája sarkához. – Mi mást szeretnél még? – Mindent – bukott ki Irisből a szó, mielőtt meggondolhatta volna, s valószínűleg pirulnia kellett volna, de nem így történt. Nem jött zavarba. Ha Richarddal volt, nem. Richard igazi férfi büszkeséggel kuncogott. Elengedte Iris fenekét, s megfogta a köntös övének mindkét végét. – Te vagy az ajándékom? – súgta az asszony fülébe, s mielőtt Iris bármit is válaszolhatott volna, megrántotta az övet, s vágytól izzó tekintettel nézte, ahogy az öv kioldódik. – Richard! – suttogta Iris, de a férfi már tovább is ment, s az

247/404

a csodálatos, csodálatos kéz máris felfedező útra indult a testén, egy gyötrelmes pillanatig elidőzött a keblén, majd a köntösért nyúlt, és lelökte a válláról. A könnyű anyag halványkék selyemfelhőként vitorlázott le a padlóra. Iris ott állt a férje előtt kelengyéjének egy másik kacér darabjában. A hálóing egyáltalán nem volt valami praktikus ruhadarab; még csak nem is próbált úgy tenni, mintha képes lenne melegen tartani egy hűvös éjszakán. De Iris nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire nőiesnek, ennyire kívánatosnak és vakmerőnek érezte volna magát. – Gyönyörű vagy – suttogta Richard, és ismét megfogta a keblét. Tenyere a bimbókat kényeztette, lassú köröket rajzolva rá a selyemanyagon keresztül. – Én… – kezdte Iris, de nyomban el is hallgatott. Richard lenézett rá, ujjával felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen. Szemöldökét kérdőn vonta össze. – Semmi – mormolta Iris. Majdnem tiltakozott, majdnem azt mondta, hogy ő nem is gyönyörű, mert hiszen nem is volt az. Egy nő nem érheti meg úgy a huszonegyedik évét, hogy ne tudná, szép-e vagy sem. De aztán arra gondolt… Nem. Nem! Ha a férfi gyönyörűnek látja, az biztos, hogy nem fog ellentmondani neki. Ha a férfi gyönyörűnek tartja, akkor gyönyörű… legalábbis ma éjszaka, itt, a szobájában gyönyörű. – Csókolj meg! – suttogta. A férfi tekintete felizzott. Lehajolt hozzá, s amikor az ajkát ajkához érintette, Irisen villámként futott le a vágy, egészen nőiessége legmélyebb gyökeréig. Ahol Richard alig néhány órája megcsókolta. Iris halkan felnyögött. Már a gondolat is elgyengítette.

248/404

De ezúttal férje az ajkát csókolta. Nyelve céltudatosan tört előre, érzékeny szájpadlását csiklandozva, arra bátorítva Irist, hogy hasonló módon viszonozza. S Iris megtette. Vágya merésszé tette, és amikor férje felnyögött, és még szorosabban ölelte magához, egész teste megborzongott az őt átjáró erőtől. Kezét a férfi mellkasára tette, és lehámozta róla a kabátot. Richard segített neki, karját kihúzva a kabátujjból. Iris ismét érezni akarta a férfit. Túl volt már a bujaságon; alig néhány óra telt a legutóbbi alkalom óta, és ő kész volt ledönteni férjét az ágyra, magán akarta érezni a súlyát, ahogy a férfi az ágyhoz szegezi őt. Ez nem lehet normális, ez a hihetetlen, földöntúli vágy. – Az én ajándékom! – mondta, és megfogta a férfi hófehér nyakkendőjét. Egyszerű csomóra volt kötve. Hála az égnek, mert Iris nem hitte, hogy remegő ujjai meg tudtak volna birkózni azon bonyolult csomók valamelyikével, amelyek manapság oly divatosak voltak a londoni dendik körében. Iris az ing nyakánál levő három gombra összpontosította a figyelmét, ajka cseppet szétnyílt, ahogy sikerült kiszabadítani a gombokat a lyukból, és meglátta a férfi nyakán a hevesen lüktető ért. Megérintette férje nyakát, élvezve, ahogy ujjai alatt megrándulnak az izmok. – Boszorkány vagy – hördült fel Richard, és lerántotta magáról az inget. Iris csak mosolygott, mert ő is annak érezte magát, mintha új erők birtokába jutott volna. Legutóbb megérintette a férfi mellkasát, s érezte, ahogy az izmok megfeszülnek, de másra már nem maradt ideje. Richard gyorsabb volt. Amikor keze villámsebesen járt fel s alá

249/404

a testén, Iris elvesztette az önuralmát, és amikor a férfi szája rátapadt legintimebb pontjára, az összes gondolat is kiröppent a fejéből. De most nem. Ezúttal ő akart a felfedező lenni. Hallotta férje súlyos, ziháló lélegzetét, ahogy ujjai végigvándoroltak a feszes hason. A sötét és göndör szőrzet vékony csíkban húzódott a köldökétől a bricsesz derekáig. Amikor Iris megérintette, a férfi behúzta a hasát, majdnem annyira, hogy Iris bedughatta a szövet alá a kezét. De nem tette. Annyira nem volt merész. Még nem. De hamarosan az lesz. Mire az éjszaka véget ér, megteszi, fogadkozott. Az ételről megfeledkezve Richard a karjába kapta Irist és az ágyhoz vitte. Lefektette – nem durván, de nem is gyengéden – és Iris boldog borzongással ismerte fel, hogy férje milyen közel jár ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. Felbátorodva nyúlt ismét a nadrág felé, de mielőtt az öv alá dughatta volna az ujjait, Richard elkapta a kezét. – Ne! – mondta rekedten, és szorosan tartotta. Aztán, mielőtt Iris kérdezhetett volna, hozzátette: – Nem tehetem. Iris rámosolygott valami belső kacér démontól ösztönözve, aki végre felébredt a lelkében. – Kérlek – mormolta. – Boldoggá teszlek. – Richard szabad kezével megszorította felesége combját. – Nagyon boldoggá. – De én akarlak téged boldoggá tenni. Richard lehunyta a szemét, s Iris egy pillanatig azt hitte, fájdalmai vannak. A férfi a fogát csikorgatta, arcára mintha kemény, durva

250/404

maszk feszült volna. Iris felnyúlt, hogy elsimítsa a homlokán a ráncokat. Megsimogatta az arcát, és Richard oldalra fordította a fejét, belesimította az asszony tenyerének bölcsőjébe. Iris érezte a belenyugvást, érezte, hogy a férfi feszültsége valamelyest oldódik, mire a másik kezét, azt, amelyik oly veszélyesen pihent a férfi hasán, a nadrágba csúsztatta. Nem ment messzire, csak az alhast borító göndör szőrzetig. A ruganyos fürtök meglepték, bár maga sem tudta, miért, és alsó ajkát beharapva felnézett a férfira. – Ne állj meg ott! – nyögte Richard. Iris nem akart, de a nadrág szűk eleje nem engedte tovább. Lassan kigombolta, aztán elakadt a lélegzete. Nem azt találta, amit a múzeumi szobrokon látott. Anyja szavai közül több minden kezdett értelmet nyerni. Kérdő tekintettel nézett fel, s a férfi mereven biccentett. Iris a lélegzetét visszafojtva merészkedett tovább, és megfogta a hímvesszőt. Először csak óvatosan, s riadtan vissza is húzódott, amikor az megrándult az ujjai alatt. Richard az oldalára fordult, és Iris vele tartott, csak akkor fedezve fel, hogy Richard még mindig nem vette le a csizmáját. De nem érdekelte, s úgy tűnt, a férfit sem érdekli. Iris addig lökdöste férjét, amíg az a hátára fordult, aztán mellé kuporodott, és csak nézte. Hogy nőtt ilyen nagyra? Egy újabb dolog a világában, amit nem ért. Ismét megérintette, ezúttal hagyva, hogy ujjai végigvándoroljanak a meglepően selymes bőrön. Richard felszisszent, a teste megrándult, de Iris tudta, hogy nem a fájdalomtól, hanem a gyönyörtől. Vagy ha mégis fájdalom volt, akkor jófajta fájdalom. – Még! – nyögte Richard, és ezúttal Iris könnyedén a kezébe fogta,

251/404

közben a férjére nézett, hogy lássa, helyesen cselekszik-e. Richard behunyt szemmel feküdt, és zihálva lélegzett. Iris megmozdította a kezét, de mielőtt többet tehetett volna, Richard elkapta a kezét. Iris egy pillanatra azt hitte, fájdalmat okozott neki, de aztán a férfi szorítása erősebbé vált, és az asszony rájött, férje azt mutatja neki, mit csináljon. Néhány cirógató mozdulat után a férfi keze lehullt, Irisre bízva a továbbiakat, s ő elragadtatottan élvezte, milyen csábító erővel bír a férfi felett. – Istenem, Iris! – hörögte Richard. – Mit teszel velem… Az asszony az ajkába harapott, s érezte, hogy egész belseje büszkén mosolyog. Az őrületbe akarta kergetni Richardot, ahogy korábban ő tette vele. Annyi magányos éjszaka után bizonyítékot akart, hogy a férje kívánja őt, s hogy van annyira nő, hogy kielégítse a férjét. Többé nem tud majd egy sietős homlokcsók mögé rejtőzni. – Megcsókolhatlak? – suttogta. Richard szeme felpattant. – Ahogy te csókoltál engem? – Nem – vágta rá Richard rekedt, elgyötört hangon. – Nem! – ismételte, s szinte rémültnek látszott. – Miért nem? – Mert… mert… – Szitkozódva feljebb tornázta magát, nem egészen ülő helyzetbe, de eléggé ahhoz, hogy a könyökére támaszkodhasson. – Mert nem fogok… nem tudok… – Fájni fog neked? Richard a szemét lehunyva ismét felnyögött. Meggyötörtnek tűnt. Iris ismét megérintette, és figyelte az arcát, miközben a férfi egész teste megrándult a keze alatt. Ziháló lélegzete felvillanyozta Irist, és úgy nézett ki… úgy nézett ki…

252/404

Úgy nézett ki, ahogy Iris érezte magát. Legyőzöttnek. A férfi feje hátrahanyatlott, s Iris pontosan tudta, mikor adta meg magát. A teste továbbra is feszült maradt, de valami azt súgta Irisnek, hogy férje túl van már azon, hogy küzdjön magával. Ismét felnézett a férfi arcára, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig be van hunyva a szeme – valahogy ahhoz nem volt elég bátor, hogy megtegye, tudva, hogy a férfi nézi –, előrehajolt és légiesen könnyed csókot lehelt a férfiasságának a hegyére. Richard élesen beszívta a levegő, a levegővel együtt a hasát is behúzta, de nem állította meg. Iris felbátorodva újra megcsókolta, de ezúttal ajka kicsit hosszabban időzött az izgalmas helyen. Richard megrándult, és Iris hátrahúzódva a férje arcára nézett. Richard nem nyitotta ki a szemét, de bizonyára megérezte a habozását, mert kurtán biccentett, aztán egyetlen szóval dalra fakasztotta a lelkét. – Kérlek! Olyan furcsa volt arra gondolni, hogy alig néhány héttel korábban még Iris Smythe-Smith kisasszony volt, aki a csellója mögé bújt azon a borzalmas családi zeneesten. Mekkorát változott a világa! Mintha a föld kifordult volna a sarkából, és idepottyantotta volna őt, Lady Kenworthyként, ebbe az ágyba, egy csodálatos férfi mellé, akinek olyan testrészét csókolja, amelyről korábban nem is tudta, hogy létezik. Legalábbis jelen állapotában nem. – Hogyan csinálja ezt? – mormolta maga elé. – Mit? – Ó, bocsáss meg! – motyogta Iris elpirulva. – Nem számít. Richard megfogta az asszony állát, és maga felé fordította a fejét. – Mondd el! – kérte. – Csak azon… hm… tűnődtem… – Iris nagyot nyelt. Szörnyen

253/404

zavarban volt, ami nevetséges. Épp arra készült, hogy újra megcsókolja a férfit ott, ugyanakkor zavarba jön attól, hogy azon tűnődik, hogyan működik. – Iris… – Férje hangja, mint olvadt méz áradt szét a csontjaiban. Iris a férje tekintetét kerülve az ágaskodó hímtag felé intett a fejével. – Ez nem mindig ilyen – mondta, majd felülbírálva önmagát, hozzátette: – Ugye? Richard rekedten felnevetett. – Istenem, dehogy. Az megölne. Iris zavartan pislogott. – Ez a vágy, Iris – mondta Richard kásás hangon. – A vágy teszi ilyenné a férfit. Keménnyé. Iris óvatosan megérintette. Tényleg kemény volt. A puha bőr alatt olyan kemény volt, mint a gránit. – Az irántad érzett vágy – mondta, aztán bevallotta: – Egész héten ilyen voltam. Iris szeme a döbbenettől tágra nyílt. Nem szólt semmit, de Richard így is kiolvasta a kérdést a tekintetéből. – Igen – kuncogott öngúnnyal. – Fáj. – De akkor… – Nem úgy fáj, mint amikor megsérül az ember. – Megsimogatta az asszony arcát. – Úgy fáj, mint a csalódottság, mint a kielégítetlen szükséglet. De magadévá tehettél volna. A kimondatlan szavak ott kavarogtak az elméjében. Nyilvánvaló, hogy férje úgy vélte, Iris még nem áll készen rá. Talán azt hitte, figyelmes vele. De Iris nem akarta, hogy úgy bánjanak vele, mint valami törékeny dísztárggyal. Úgy látszik, mindenki finom és gyenge teremtésnek tartja. Biztos a halvány színei

254/404

és kicsi, karcsú termete miatt. De nem gyenge, nem is törékeny. Soha nem is volt az. Belül nagyon is erős. És készen állt rá, hogy ezt be is bizonyítsa.

17. fejezet

Richardnak fogalma sem volt, hogy a mennyekben van-e vagy a pokolban. A felesége, akivel még csak tisztességesen el sem hálta a házasságukat, éppen… Éppen a… Jóságos isten, épp a hímvesszejét csókolgatta, s a tapasztalat hiányát bőven pótolta a lelkesedés, és… De mi az ördögöt beszél? Egyáltalán nem érződik a tapasztalat hiánya. Számít egyáltalán, hogy van-e valakinek tapasztalata? Ez volt minden férfi erotikus álma. És ezt nem valami kurtizán teszi vele, hanem a felesége. A felesége! Meg kellene állítania. De képtelen rá, jóságos isten, egyszerűen képtelen rá! Olyan régen vágyik már az asszonyra, és most, ahogy az a lábai közt térdelt, és a lehető legintimebb módon csókolgatta, Richard a saját vágya rabszolgájává vált. Az asszony nyelvének minden tétova érintésére teste ívbe feszülve megemelkedett az ágyon, és áruló módon egyre közelebb került a megváltáshoz. – Tetszik? – suttogta Iris. Majdnem félénknek hangzott. Jóságos atyaúristen, szinte olyan a hangja, mint aki szégyelli magát, és mégis a szájába veszi. Hogy tetszik-e neki? Az ártatlan kérdés majdnem elerőtlenítette. Az asszonynak fogalma sincs, mit tesz vele. Nem is sejti, hogy ő soha az életben még álmodni sem mert volna arról, hogy felesége ily módon

256/404

adja oda neki magát. – Richard? – suttogta Iris. Szörnyeteg! – ostorozta magát Richard. Korcs kutya. Nem természetes, hogy egy feleség ilyet tegyen. Legalábbis az előtt semmiképp, mielőtt gyengéden be nem vezetik a hitvesi ágyban történő dolgok rejtelmeibe. De Iris meglepte. Mindig meglepi. És amikor az asszony óvatosan a szájába vette, Richard minden józansága tovaszállt. Soha semmi sem volt még ilyen jó. Sohasem érezte magát még ilyen szeretettnek. Megdermedt. Szeretettnek? Nem, az lehetetlen. Iris nem szereti őt. Nem szeretheti. Nem érdemli meg. De aztán egy szörnyű kis hang valahonnan a lelke mélyéről, egy hang, amely nem lehetett más, mint az önfejű lelkiismerete, emlékeztette, hogy éppen ez volt a terv. Arra akarta felhasználni a Maycliffe-ben töltött rövid mézesheteket, hogy elcsábítsa Irist. A szívét, nem a testét. Megpróbálta elérni, hogy az asszony belészeressen. Nem kellett volna ezt tennie. Még csak gondolnia sem lett volna szabad rá. És mégis, ha megtörtént… ha Iris valóban szeretné… Az csodálatos lenne! Richard behunyta a szemét, hagyva, hogy a színtiszta csoda átsöpörjön rajta. Felesége ártatlan ajkai elképzelhetetlen gyönyört ajándékoztak neki. Olyan erővel rázta meg, mintha elektromos áram futott volna át rajta, ugyanakkor kellemes, meleg fényben fürdette. Úgy érezte… Boldog volt.

257/404

Ez valami olyasmi volt, amit még sohasem érzett a szenvedély heve közben. Izgalmat? Igen. Vágyat? Természetesen. De boldogságot? Aztán hirtelen elemi erővel tört rá a felismerés. Nem Iris volt az, aki szerelmes lett belé. Ő volt az, aki beleszeretett Irisbe! – Hagyd abba! – kiáltott fel, s a parancs szinte kiszakadt belőle. Nem hagyhatja, hogy az asszony ezt tegye vele. Iris elhúzódott tőle, és zavartan nézett rá. – Fájdalmat okoztam? – Nem – felelte gyorsan Richard, és elfordult, mielőtt meggondolta volna magát, és engedett volna a testét marcangoló nyers vágynak. Iris nem okozott fájdalmat. Távolról sem. De ő fájdalmat fog okozni neki. Ez elkerülhetetlen. Minden, amit attól a pillanattól tett, amikor meglátta a családi zeneesten… Egyetlen pont felé vezetett. Hogyan engedhette meg, hogy Iris ilyen intim módon nekiadja magát, amikor tudta, mi fog történni? Az asszony meg fogja gyűlölni. Aztán magát is, amiért ezt tette, amiért gyakorlatilag kiszolgáltatta magát Richardnak. – Mit csináltam rosszul? – kérdezte Iris a tekintetét férjére szegezve. Jóságos ég, ő aztán nem kertel! Richard arra gondolt, pontosan ezért szereti annyira, most azonban megöli ez az egyenesség. – Nem – mondta. – Semmit sem… azaz… Nem árulhatja el az asszonynak, hogy annyira tökéletes volt, hogy már attól tartott, elveszti az eszét. Olyan dolgokat éreztetett meg vele, amelyeket addig elképzelhetetlennek tartott. Az ajkának érintése, a nyelve… lélegzetének halk suttogása… Földöntúli érzés volt. Richard keményen markolta a lepedőt, hogy visszatartsa magát… nehogy újra Iris felé forduljon, és beletemetkezzen a melegébe.

258/404

Kényszerítette magát, hogy felüljön. Ülve könnyebb volt gondolkodni, és így talán egy kis távolságot is lop maguk közé. Az orrnyergét csipkedve megpróbálta kitalálni, mit mondjon. Iris elveszett kismadár tekintettel nézett rá, s szinte természetellenes mozdulatlanságban várt. Richard magára húzta a takarót, hogy eltakarja ágaskodó férfiasságát. Semmi akadálya sem volt annak, hogy most elárulja neki az igazságot. Semmi, kivéve saját gyávaságát. De nem akarta elmondani. Tényleg gyengeség lenne tőle, hogy azt szeretné, hogy Iris jó véleménnyel legyen róla? Csak néhány napig még? – Nem várom el tőled, hogy ilyesmit csinálj – mondta végül. A lehető legrosszabb kifogással állt elő, de semmi más nem jutott az eszébe. Iris üres tekintettel mérte végig. – Nem értem – mondta a homlokát ráncolva. Hát persze hogy nem érti. Richard felsóhajtott. – A legtöbb feleség nem csinálja… – szánalmas mozdulattal legyintett – … azt. Iris nyomban elpirult. – Ó! – mondta szívet fájdítóan tompa hangon. – Most biztosan azt hiszed… Nem tudtam… Annyira… – Hagyd abba, kérlek! – könyörgött Richard, megfogva az asszony kezét. Úgy érezte, azt nem bírná elviselni, ha Iris még bocsánatot is kérne. – Semmi rosszat nem tettél. Esküszöm. Éppen ellenkezőleg – mondta, mielőtt meggondolta volna. Iris lekászálódott az ágyról, de Richard látta a zavart az arcán. – Csak arról van szó… még nagyon… a házasság elején vagyunk… – Elhallgatott. Nem tehetett mást. Fogalma sem volt, hogyan fejezze be

259/404

a mondatot. Istenem, mekkora ökör is ő! – Ez így túl sok – mondta, s remélte, hogy az asszony nem veszi észre az árnyalatnyi szünetet, mielőtt hozzátette: – Neked. Felkelt az ágyról, s halk szitkozódással rendbe hozta a nadrágját. Miféle ember ő? Kihasználta a helyzetet, méghozzá a legaljasabb módon. Az ég szerelmére, hiszen az átkozott csizmáját még most sem vette le! A feleségére nézett. Szája kissé nyitva volt, ajkai még mindig duzzadtak Richard csókjaitól. De a vágy már eltűnt a tekintetéből, s helyét átvette valami, amit Richard nem igazán tudott megnevezni. Valami, amit nem is akart azonosítani. Kezével végigszántott a haján. – Azt hiszem, mennem kell. – Még nem is ettél – mondta Iris. A hangja színtelen volt. Richard gyűlölte ezt. – Nem számít. Az asszony bólintott, de Richard biztosra vette, egyikük sem tudja, miért. – Kérlek – suttogta, engedélyezve magának egy utolsó érintést. Ujjai gyengéden cirógatták hitvese homlokát, majd a tenyerébe fogta az arcát. – Egyet tudnod kell. Semmi rosszat nem tettél. Iris nem válaszolt. Csak nézett rá azzal a nagy kék szemével, amelyben még csak zavar sem látszott. Csak… Lemondás. És ez még rosszabb volt. – Ez nem rólad szól, csakis rólam. – Volt egy olyan érzése, hogy minden egyes szóval csak ront a helyzeten, de úgy tűnt, képtelen visszafogni magát. Nagyot nyelt, várva, hogy az asszony mondjon valamit, de Iris semmit sem szólt. – Jó éjszakát! – köszönt el halkan Richard.

260/404

Fejet hajtott, és távozott. Soha életében nem érezte még magát ilyen szörnyen, amiért helyesen cselekedett.

Két nappal később Richard a dolgozószobájában ült, egy második pohár brandyt dédelgetve, amikor látta, hogy egy hintó közeledik a kocsiúton, ablakai megcsillantak a késő délután nap fényében. A húgai? Üzent a nagynénjének, hogy a húgai nem maradhatnak nála teljes két hétig, de akkor sem mára várta őket. A poharat letéve az ablakhoz sétált, s kinézett. Valóban a nagynénje hintója volt. Egy pillanatra behunyta a szemét. Nem tudta, miért tértek haza ilyen korán, de semmit sem tehetett ellene. Itt az idő. Nem tudta eldönteni, hogy egyedül üdvözölje őket, vagy Irisszel együtt, de végül nem számított; Iris a szalonban olvasott, és megszólította, ahogy Richard elment mellette. – Jól látom, hogy egy hintó áll a feljárón? – A húgaim – biccentett Richard. – Ó! Ez mindent elmondott. Ó! Richardnak volt egy olyan érzése, hogy a felesége hamarosan sokkal többet fog mondani. Richard megállt az ajtóban, és nézte, ahogy az asszony lassan leteszi a könyvet. Iris a kék pamlagon ült, a lábait maga alá húzva, így előbb bele kellett bújnia a papucsába, s csak utána állhatott fel.

261/404

– Jó vagyok így? – kérdezte, s lesimította a ruháját. – Természetesen – felelte Richard szórakozottan. Iris összeszorította a száját. – Nagyon csinos vagy – nézett végig Richard a zöld csíkos ruhán és a könnyed kontyba tűzött hajon. – Ne haragudj! Máshol járt az eszem. Úgy tűnt, az asszony elfogadta ezt a magyarázatot, mert belekarolt, amikor Richard a karját kínálta neki. De kerülte a tekintetét. Nem beszéltek arról, ami két nappal azelőtt az asszony hálószobájában történt, és ahogy a helyzet állt, a dolog jó ideig nem is fog megismétlődni. Amikor Iris másnap lejött a reggelihez, Richard biztos volt benne, hogy feszült hangú társalgás vár rá, ha fognak egyáltalán beszélgetni. De mint mindig, Iris ismét meglepte. Vagy talán ő maga lepte meg önmagát. Bárhogy volt is, szóba került az időjárás, a könyv, amit Iris olvasott, és hogy Burnhamék egyik földjét elárasztotta a víz. Zökkenőmentesen folyt a társalgás. Mégis érződött, hogy nincs minden rendben. Amikor beszéltek, az egész majdnem hogy… óvatosnak tűnt. Amíg hétköznapi dolgokról folyt a szó, mindketten képesek voltak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna. De úgy tűnt, azt is felismerték, hogy előbb vagy utóbb kifogynak a személytelen témákból, ezért gondosan mérlegelték, szinte kincsként adagolták minden szavukat. De ennek most vége lesz. – Azt hittem, nem jönnek csütörtöknél előbb – jegyezte meg Iris, hagyva, hogy Richard kivezesse a szalonból. – Én is azt hittem. – Miért vagy ilyen mogorva? – kérdezte Iris rövid hallgatás után. A mogorva meg sem közelíti a valóságot. – A feljárón kell várnunk őket – mondta Richard.

262/404

Iris bólintott, nem törődve azzal a ténnyel, hogy nem kapott választ a kérdésére. A bejárati ajtó felé tartottak. Cresswell már odakint állt Mrs. Hopkins és két inas társaságában. Richard és Iris épp akkor foglalták el a helyüket, amikor Richard nagynénjének értékes almásderesei a bejárat elé értek a hintóval. A hintó ajtaja kinyílt, és Richard előrelépett, hogy segédkezzen a húgainak a kiszállásnál. Marie-Claire ugrott le először, közben megszorítva Richard kezét. – Pokoli hangulatban van – jelentette be minden bevezető nélkül. – Pompás – morogta Richard. – Te biztosan Marie-Claire vagy – mondta Iris élénken, bár belül ideges volt. Ezt Richard látta abból, ahogy görcsösen összekulcsolta a kezét maga előtt. Richard észrevette már, hogy mindig ezt teszi, amikor ideges, nehogy a ruháját markolássza és gyűrje össze helyette. Marie-Claire kurtán pukedlizett. Tizennégy évesen már magasabb Irisnél, de arca még őrizte a gyerekkor kerekségét. – Igen, én vagyok. Kérem, bocsásson meg, amiért ilyen korán hazajöttünk. Fleur nem érezte jól magát. – Nem? – kérdezte Iris, és a nyitott hintóajtó felé nézett. Fleurnek nyoma sem volt. Marie-Claire Richardra nézett, amikor Iris nem figyelt, és öklendezést mímelt. – A hintóban? – kérdezte Richard. – Kétszer. Richard összerezzent, aztán fellépett a hintóajtó elé tett zsámolyra, és bekémlelt a hintóba. – Fleur? A lány a sarokban kuporgott, sápadtan és nyomorúságosan.

263/404

Pontosan úgy festett, mint aki kétszer hányt. A szaga is olyan volt. – Nem beszélek veled. Ördög és pokol! – Szóval így állunk. A lány elfordult, sötét haja eltakarta az arcát. – Jobban örülnék, ha az egyik inas segítene ki a hintóból. Richard megcsipkedte az orrnyergét, remélve, hogy így elejét veszi a szaggató fejfájásnak, amelyről tudta, hogy jönni fog. Ő és Fleur már több mint egy hónapja hadilábon álltak egymással. Csak egyetlen elfogadható megoldás volt. Richard tisztában volt ezzel, és feldühítette, hogy húga nem volt hajlandó elfogadni, aminek meg kellett lennie. Nagyot sóhajtott. – Az ég szerelmére, Fleur, tedd félre a büszkeségedet és bosszúságodat, és engedd, hogy kisegítselek a hintóból! Olyan szag van itt, mint a kórházban. – Nem vagyok bosszús! – köpte a szavakat a lány. – De engem felbosszantasz. A lány visszahúzódott a sértésre. – Inast akarok! – Márpedig elfogadod az én segítségemet – jelentette ki Richard. Richard egy pillanatra azt hitte, Fleur a másik oldalon száll ki csak azért, hogy még jobban felidegesítse, de nyilván megmaradt még régi józan eszének némi morzsája, mert a lány ránézett, és azt morogta: – Rendben. Szándékosan minden kecs nélkül bátyja kezébe tette a kezét, és megengedte neki, hogy kisegítse őt a hintóból. Iris és Marie-Claire egymás mellett álltak, és úgy tettek, mintha nem figyelnék őket. – Fleur – mondta Richard veszélyes hangon –, szeretném neked

264/404

bemutatni a sógornődet. A feleségem, Lady Kenworthy. Fleur Irisre nézett. Kínos csend ereszkedett közéjük. – Örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta a lány felé a kezét Iris. Fleur nem fogadta el. Richard életében először majdnem megütött egy nőt. – Fleur! – szólt rá figyelmeztetőn. A lány tiszteletlen ajakbiggyesztéssel pukedlizett. – Lady Kenworthy. – Kérlek. – Iris ideges pillantást vetett Richardra, majd tekintete visszatért Fleurre. – Szeretném, ha Irisnek hívnál és tegeznél. Fleur lesújtó pillantással nézett rá, majd a bátyjához fordult. – Nem fog működni. – Ne tedd ezt, Fleur! – figyelmeztette Richard. – Nézz rá! – mutatott hirtelen Fleur Irisre. Az asszony önkéntelenül hátralépett. Richardnak volt egy olyan érzése, hogy észre sem vette, mit tett. Tekintetük találkozott. Irisé zavart, Richardé kimerült és némán esdeklő, hogy Iris ne kérdezzen. Még ne. De Fleur még nem végzett. – Már megmondtam… Richard elkapta a karját és elrángatta a többiektől. – Ez most nem a megfelelő hely vagy idő. A lány lázadozva nézett rá, aztán kirántotta a karját a szorításból. – A szobámban leszek – közölte, és a ház felé indult, de az alsó lépcsőfokon megbotlott, és elesett volna, ha Iris nem ugrik oda, hogy elkapja. A két nő egy pillanatig mereven állt. Iris úgy tartotta Fleurt a könyökénél fogva, mintha felismerte volna, hogy a fiatalabb nő

265/404

bizonytalan, hogy már hetek óta bizonytalan, és valamiféle emberi kapcsolatra van szüksége. – Köszönöm – morogta Fleur kelletlenül. Iris hátralépett, és kezét ismét szorosan összekulcsolta maga előtt. – Semmiség volt. – Fleur! – szólt rá Richard parancsolón. Ritkán beszélt ilyen hangon a húgaival. Talán többször kellett volna. A lány lassan megfordult. – Iris a feleségem – szögezte le. – Maycliffe most már az otthona, legalább annyira, mint a miénk. Fleur a bátyja szemébe nézett. – Biztosíthatlak, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni az itt létét. Ekkor Richard a legkülönösebb dolgot művelte. Megfogta Iris kezét. Nem azért, hogy megcsókolja, vagy hogy elkísérje valahová. Csak azért, hogy fogja. Hogy érezze a melegét. Megérezte, ahogy az asszony ujjait az ujjaiba fűzi, mire megszorította a kezét. Nem érdemelte meg ezt a nőt. Tudta. Fleur is tudta. De erre az egyetlen szörnyű pillanatra, amikor egész élete összeomlani készült körülötte, erősen fogta az asszony kezét, és úgy tett, mint aki sohasem fogja elengedni.

18. fejezet

Élete nagy részében Iris tudatosan döntött úgy, hogy befogja a száját. Nem mintha nem lett volna mit mondania; kerüljön csak egy szobába több tucatnyi unokatestvérével, s végigfecsegi az éjszakát. Az apja egyszer azt mondta, igazi stratégának született, két lépéssel mindig a többiek előtt jár, s talán ez az oka, hogy felismeri, mikor szólaljon meg. Mindazonáltal még sohasem fordult elő, hogy igazán elakadt volna a szava. Még sohasem történt meg, hogy úgy igazából, döbbenten, „még egy értelmes mondatot sem tud kinyögni” stílusban elnémuljon. De most, ahogy Fleur Kenworthyt nézte eltűnni Maycliffe falai közt, s keze még mindig valószínűtlenül összefonódott Richard kezével, csak annyi ötlött az eszébe, hogy „Miiii?”. Még legalább öt másodpercig senki sem mozdult meg. Mrs. Hopkins volt az első, aki magához tért. Motyogott valamit arról, hogy megnézi, Fleur szobája rendben van-e, s aztán besietett a házba. Cresswell is gyorsan, diszkréten távozott, és magával vitte a két inast is. Iris mozdulatlanul állt, csak a tekintete cikázott ide-oda Richard és Marie-Claire közt. Mi az ördög történt itt az imént? – Sajnálom – szólalt meg Richard, és elengedte a kezét. – Általában nem így szokott viselkedni.

267/404

Marie-Claire felhorkant. – Pontosabb lenne azt mondani, hogy nem mindig szokott így viselkedni. – Marie-Claire! – csattant fel Richard. Kimerültnek tűnik, gondolta Iris. És összetörtnek. Marie-Claire összefonta a karját maga előtt, és sötét pillantást vetett a bátyjára. – Szörnyű volt, Richard. Egyszerűen szörnyű. Még Milton néni is elveszítette a türelmét. Richard hirtelen felé fordult. – Csak nem… Húga a fejét rázta, mire Richard megkönnyebbülten felsóhajtott. Iris csak figyelt… és hallgatott. Valami különös történik itt, valami titkos eszmecsere a homlokráncolások és a vállvonogatások mögött. – Nem irigyellek, bátyám – mondta Marie-Claire, aztán Irisre nézett. – És téged sem – tette hozzá, láthatóan magára is értve Iris kérését a tegeződésről. Iris csak nézett. Már azt hitte, meg is feledkeztek róla, hogy ő is ott van. – Miről beszél? – kérdezte Richardot. – Semmiről – felelte a férfi kurtán. Na, ez nyilvánvaló hazugság volt. – Vagy magamat, most komolyan – folytatta Marie-Claire. – Végül is én vagyok az, akinek egy szobában kell laknia vele. – Drámaian felnyögött. – Hosszú év lesz. – Ne most, Marie-Claire – figyelmeztette Richard. A testvérek olyan pillantást váltottak, amelyet Iris meg sem próbált lefordítani magának. Ugyanolyan a szemük, döbbent rá, és még a mód

268/404

is ugyanaz, ahogy összehúzzák, ha valamit jelezni akarnak. Akárcsak Fleur, bár az ő szeme inkább zöldes árnyalatú, míg Richardé és MarieClaire-é sötét és barna. – Szép a hajad – mondta váratlanul Marie-Claire. – Köszönöm – felelte Iris, megpróbálva leplezni meglepetését a hirtelen témaváltáson. – A tiéd is. Marie-Claire halkan felnevetett. – Nem, az enyém nem szép, de nagyon kedves tőled, hogy ezt mondtad. – De hiszen pontosan olyan, mint a bátyádé – jelentette ki Iris, majd riadt pillantást vetett a férjére, amikor rájött, hogy mit is mondott. Richard furcsán nézett rá, mint aki nem tudja mire vélni a véletlen bókot. – Bizonyára fáradt vagy az utazás után – mondta Iris mentve, ami menthető. – Szeretnél pihenni? – Ööö… igen. Azt hiszem, igen – bólintott a lány –, bár nem hiszem, hogy a szobám most pihenésre alkalmas lesz. – Beszélek vele – mondta Richard komoran. – Most? – nézett rá Iris. Majdnem azt javasolta, Richard várjon, amíg Fleur kicsit megnyugszik, de végül is mit tud ő? Fogalma sem volt, mi történik. Egy negyedórája még békésen olvasgatott. Most úgy érezte, mintha maga is a könyv része lenne. És ő az egyetlen szereplő, aki nem ismeri a cselekményt. Richard komoran meredt a házra. Iris figyelte, ahogy a szája kemény, fenyegető vonallá keskenyül. – Ennek meg kell lennie – morogta. Több szót nem is vesztegetve bement az épületbe, magára hagyva Irist és Marie-Claire-t a kocsifeljárón.

269/404

Iris megköszörülte a torkát. Kínos helyzet. Rámosolygott sógornőjére, azzal a fajta mosollyal, amikor az ember foga nem villan ki, de mégsem lehet hamis mosolynak nevezni, mert igen nagyon igyekszik. Marie-Claire pontosan ugyanúgy mosolygott vissza rá. – Szép napunk van – szólalt meg végül Iris. Marie-Claire lassan bólintott. – Szép. – Napos. – Igen. Iris észrevette, hogy előre-hátra hintázik a talpán, s kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul álljon. Mi a csudát kellene mondania ennek a lánynak? De végül semmit sem kellett mondani, mert Marie-Claire teljesen felé fordult, s olyan pillantással mérte végig, amely Iris nem kis aggodalmára leginkább szánalommal teli volt. – Nem tudod, ugye? – kérdezte halkan a lány. Iris a fejét rázta. Marie-Claire Iris válla fölött a semmibe meredt, mielőtt újra ránézett volna. – Sajnálom. Aztán ő is besétált a házba. Iris pedig csak ott állt a kocsifeljárón. Egyedül.

– Nyisd ki, Fleur! Richard öklével megdöngette az ajtót, nem törődve a karján

270/404

végigcikázó fájdalommal. Fleur nem válaszolt, nem mintha Richard azt hitte volna, hogy fog. – Fleur! – ordította. Semmi. – Tapodtat sem mozdulok innen, míg ki nem nyitod az ajtót – acsargott. Lépéseket hallott, majd: – Akkor remélem, hogy nem lesz szükséged az éjjeliedényre! Megöli! Biztos, hogy még egy bátynak sem kellett ennyit eltűrnie. Richard nagy lélegzetet vett, majd hosszasan kifújta. Abból semmi jó nem sül ki, ha csak itt dühöng. Legalább egyiküknek felnőtt módra kell viselkednie. Kinyújtotta az ujjait, aztán újra ökölbe szorította a kezét. Körmei a tenyerébe vájtak, ez paradox módon megnyugtató hatással szokott lenni rá. Szokott. De most nem volt, a legcsekélyebb mértékben sem. – Nem tudok segíteni, ha nem állsz szóba velem – mondta ezúttal visszafogottabb hangon. Semmi válasz. Megfordult a fejében, hogy lemehetne a könyvtárba, s onnan a titkos lépcsőn feljutna húga szobájába. De Fleurt ismerve, erre már ő is gondolt. Nem ez lenne az első eset, hogy húga a titkos ajtó elé rángatja a fésülködő asztalt, hogy lehetetlenné tegye a bejutást. Arról nem is szólva, hogy Fleur abban a pillanatban kitalálná a szándékát, amint elhagyná a helyét. – Fleur! – üvöltötte, és tenyerével az ajtóra csapott. Fájt, és Richard vadul szitkozódott. – Le fogom fűrészeltetni ezt az átkozott ajtógombot! Megint semmi.

271/404

– Megteszem! – ordította Richard. – Ne hidd, hogy nem! Csend. Richard behunyta a szemét, és a falnak támaszkodott. Megdöbbentette, hová süllyedt; őrült módjára üvöltözik a húga ajtaja előtt. Még csak gondolni sem akart rá, mit mondhatnak odalent a szolgák. Tudniuk kell, hogy valami nincs rendben, s nem is kétséges, hogy mindegyiknek megvan a maga remek elmélete. Richardot addig nem érdekelte, amíg rá nem jönnek az igazságra. Vagy inkább arra, mi lenne az igazság. Gyűlölte magát a történtekért. De mi mást tehetett volna? Amikor az apja meghalt, ráhárult a felelősség, hogy vigyázzon a húgaira, és gondoskodjon a jólétükről. Ő csak védeni próbálja Fleurt. És Marie-Clairet. Fleur tényleg annyira önző lenne, hogy nem látja ezt? – Richard! Richard majdnem kiugrott a bőréből ijedtében. Iris odaóvakodott hozzá, míg ő behunyt szemmel elmélkedett. – Ne haragudj! – szabadkozott az asszony halkan. – Nem akartalak megijeszteni. Richard visszafojtott egy ingerült kacajt. – Biztosíthatlak, hogy te vagy a legkevésbé ijesztő teremtmény ebben a házban. Felesége nagy bölcsen nem válaszolt. De a jelenléte csak elszántabbá tette Richardot, hogy beszéljen a húgával. – Bocsáss meg! – mondta a feleségének, majd újra elüvöltötte magát: – Fleur! – Olyan erővel döngette meg az ajtót, hogy a falak beleremegtek. – Berúgom ezt az ajtót, isten engem úgy segéljen! – Mielőtt vagy miután lefűrészeltetted az ajtógombot? – jött Fleur

272/404

gúnyos válasza. Richard a fogát csikorgatta, s remegve szívta be a levegőt az orrán keresztül. – Fleur! Iris gyengéden megfogta a karját. – Segíthetek? – Ez családi ügy – vetette oda Richard. Az asszony visszahúzta a kezét, aztán hátralépett. – Bocsáss meg – mondta fagyosan. – Azt hittem, a családhoz tartozom. – Csak három perce ismerted meg! – csattant fel Richard. Kegyetlen megjegyzés volt, és teljesen felesleges, de Richard olyan dühös volt, hogy nem tudta megválogatni a szavait. – Akkor rád hagyom a dolgot – mondta gőgösen Iris. – Mert eddig is oly jól boldogultál vele. – Semmit sem tudsz erről. Iris szeme résnyire szűkült. – Ezzel a ténnyel magam is tökéletesen tisztában vagyok. Jóságos isten, nem küzdhet egyszerre kettővel! – Kérlek – próbálkozott –, gondolkodj egy kicsit józanul! Ez az, amit sohasem szabad egy asszonynak mondani. – Józanul? – jött indulatba Iris is. – Azt akarod, hogy józan legyek? Mindazok után, ami az elmúlt két hétben történt? Kész csoda, hogy még nem bolondultam meg! – Talán csak nem túlzásokba esel, Iris? – Ne beszélj velem ilyen lekezelően! – sziszegte az asszony. Richard nem fárasztotta magát azzal, hogy ellentmondjon neki. Iris lángoló tekintettel lépett előre, olyan közel, hogy megérinthette

273/404

volna a férfit, ha akarja. – Először belerángatsz ebbe a házasságba… – Nem rángattalak bele. – Ezzel az erővel meg is tehetted volna. – Két nappal ezelőtt nem panaszkodtál. Iris összerezzent. Richard tudta, hogy túl messzire ment, de türelmének a maradékát is felélte. Nem tudta, hogyan állhatna itt meg. Ő is közelebb lépett, de az asszony nem hátrált meg. – Jóban vagy rosszban, de a feleségem vagy. Úgy tűnt, megállt az idő. Iris összeszorított szájjal próbált erőt venni haragján, s Richard nem tudta levenni a tekintetét a rózsaszín, buja ajkakról. Most már tudta, milyen az ízük. Olyan jól ismerte, mint a saját lélegzetét. Káromkodva rántotta el a fejét, és elfordult. Miféle szörnyeteg alak ő? Egy ilyen szörnyű helyzet közepén csak arra tud gondolni, hogy megcsókolja. Hogy felfalja. Hogy szerelmeskedjen vele, mielőtt az asszony semmibe veszi. – Tudni akarom, mi történik itt – jelentette ki Iris a haragtól remegő hangon. – Most a húgommal van elintéznivalóm. – Nem, most elmondod nekem… – Amikor tudnod kell róla – vágott a szavába Richard –, el fogom mondani, amit tudnod kell. Ami valószínűleg néhány percen belül bekövetkezik, feltéve, hogy Fleur valaha is kinyitja azt az átkozott ajtót. – Ennek valami módon ahhoz van köze, amiért feleségül vettél,

274/404

ugye? – kérdezte Iris. Richard az asszony felé pördült. Felesége sápadt volt, sápadtabb a szokásosnál, de a tekintete lángolt. Nem hazudhat neki tovább. Lehet, hogy még nem áll készen arra, hogy elmondja neki az igazságot, de nem hazudhat neki tovább. – Fleur! – üvöltötte. – Nyisd ki ezt az átkozott… Az ajtó kicsapódott, és ott állt a lány tágra nyílt szemmel, a dühtől remegve. Richard még sohasem látta ilyennek a húgát. Fekete haja félig kibomlott a kontyból, s most különös szögben meredt szerteszét. Arcát sötétvörösre festette az indulat. Mi történt azzal az édes, engedelmes kishúggal, akit ő ismert? Hiszen végigülte a teapartijait, az ég szerelmére! – Beszélni kívántál velem? – érdeklődött, s hangja szinte csöpögött a megvetéstől. – Nem itt a folyosón – morogta Richard, elkapva a lány karját. Megpróbálta bevonszolni a szobába, de Fleur megvetette a lábát. – Ő is jöjjön – intett fejével Iris felé. – Neki van neve – mondta Richard csikorgó fogakkal. – Annyira sajnálom! – Fleur Iris felé fordult, és megrebegtette a szempilláját. – Lady Kenworthy, alázatosan kérem, hogy tiszteljen meg a jelenlétével. Richard kifogyott a béketűrésből. – Ne merészelj ilyen hangon beszélni vele! – Hogy érted? Úgy, mintha a családhoz tartozna? Richard nem válaszolt, mert nem bízott magában. Helyette belódította húgát a szobába. Iris követte, bár úgy tűnt, nincs meggyőződve róla, hogy helyesen cselekszik. – Tudom, hogy nagyon közel kerülünk egymáshoz – mondta Fleur

275/404

Irisnek émelyítő mosollyal. – Fogalma sincs, milyen közel. Iris aggódva nézte. – Talán majd később vissza… – Ó, ne! – vágott a szavába Fleur. – Maradnia kell! – Csukd be az ajtót! – utasította Richard. Iris engedelmeskedett. Richard erősebben megszorította Fleur karját, és megpróbálta beljebb rángatni a szobába. – Engedj el! – sziszegte a lány dühösen, és megpróbált kiszabadulni a szorításból. – Józanul fogsz viselkedni? – Soha életemben nem viselkedtem még józanul – vágott vissza Fleur. A vitát nem zárták le, de Richard elengedte a húga karját. Gyűlölte azt az acsargó őrültet, akivé a lány változtatta. De akkor Fleur szembefordult Irisszel, és veszedelmesen felcsillant a tekintete. – Richard mesélt rólam? Iris nem válaszolt rögtön. Nagyot nyelt, karcsú torkán végighullámzott a mozdulat, aztán Richardra pillantott. – Egy-két dolgot – mondta végül. – Csak egy-két dolgot? – Fleur is a bátyjára nézett, egyik szemöldökét gúnyosan felhúzva. – A jó dolgokat kihagytad, ugye? – Fleur… – szólt rá figyelmeztetőn Richard, de a lány már visszafordult Irishez. – A bátyám nem említette meg véletlenül azt is, hogy terhes vagyok? Richard szíve elszorult. Kétségbeesett pillantást vetett Iris felé. Az asszony arcából szó szerint kifutott a vér. Richard szeretett volna

276/404

odamenni hozzá, átölelni, megvédeni őt, de tudta, hogy Irist csak egyetlen embertől kell itt megvédeni, és az ő maga. – Hamarosan látszódni fog – folytatta Fleur gúnyosan illendő hangon. Lesimította a ruháját, az anyagot szorosan a hasához nyomva. – Nem remek tréfa lesz? – Az ég szerelmére, Fleur! – csattant fel Richard. – Semmi tapintat nincs benned? – Nincs – vont vállat a lány a bűntudat legcsekélyebb jele nélkül. – Most már bukott nő vagyok. – Ne mondd ezt! – mordult rá Richard. – Miért ne? Hiszen igaz. – Fleur visszafordult Irishez. – Ugye nem ment volna hozzá feleségül, ha tud a szerencsétlen, tönkrement húgáról? Iris a fejét rázta, apró, lassú mozdulatokkal, mintha maga sem értené a saját gondolatait. – Tudtál róla? – kérdezte férjétől, de rögtön fel is tartotta a kezét, mintha figyelmeztetni akarná. – Nem, ne is válaszolj! Persze hogy tudtál róla. Richard előrelépett, próbálta elkapni az asszony tekintetét. – Iris, van valami, amit el kell mondanom. – Biztos vagyok benne, hogy találunk valami megoldást – mondta Iris, s hangjába furcsa, majdnem őrjöngő él vegyült. Fleurre nézett, aztán a szekrényre, tekintete ide-oda járt a szobában, csak a férjét kerülte. – Az biztos, hogy nem a legjobb a helyzet, de nem te vagy az első ifjú hölgy, aki így járt, és… – Iris – mondta Richard halkan. – Számíthatsz a családod támogatására. – Iris még mindig Fleurhöz intézte a szavait. – A bátyád szeret téged. Tudom, hogy szeret, ahogy

277/404

te is őt. Kitalálunk valamit. Mindig van valami megoldás. – Én már kitaláltam valamit, Iris. Az asszony végre ránézett. – Miért vettél feleségül, Richard? – suttogta. – Terhesnek fogod tettetni magad, Iris… és Fleur gyerekét a sajátunkként fogjuk felnevelni.

19. fejezet

Iris növekvő hitetlenkedéssel bámult a férjére. Biztosan nem gondolta komolyan… Sohasem mondana… – Nem – mondta. Nem, ezt nem fogja megtenni. Nem, a férje ezt nem kérheti tőle. – Attól tartok, nincs más választásod – jelentette ki Richard bosszúsan. Iris eltátotta a száját. – Nincs más választásom? – Ha nem teszed, Fleur jó hírének vége. – Szerintem már így is mindent megtett ennek érdekében! – csattant fel Iris, mielőtt végiggondolhatta volna, mit is mond. Fleur nyersen felkacagott. Látszott rajta, hogy szinte mulat Iris sértésén, de Richard fenyegetően lépett előre. – A húgomról beszélsz. – Te pedig a feleségeddel beszélsz! – kiáltotta Iris. Elszörnyedve saját keserű hangján a szája elé kapta a kezét, és elfordult. Képtelen volt a férje arcába nézni. Most nem. Tudta, hogy a férfi titkol valamit. Még akkor is, amikor beleszeretett, és győzködte magát, hogy az egész csak az ő fejében létezik, még akkor is tudta, hogy valaminek lennie kell a sietős házasság mögött. De sohasem gondolt ehhez hasonlóra. Ilyesmit

279/404

elképzelni sem tudott. Ez őrület! Őrület, és mégis mindent megmagyaráz. A sebtében nyélbe ütött esküvőtől egészen addig, hogy a férfi nem volt hajlandó elhálni a házasságot… mindez most tökéletes értelmet nyert a maga szörnyű módján. Nem csoda, hogy Richardnak nagyon gyorsan feleséget kellett találnia. És persze nem kockáztathatta meg, hogy Iris teherbe essen, mielőtt Fleur megszülné a babáját. Iris szerette volna látni, hogyan magyarázza meg ezt a férfi. Mintha azt állítanák, hogy Iris egy… vagy akár két hónappal korábban hozta világra a gyereket. Aztán, amikor a baba tökéletesen egészségesen megszületik, pont akkorának, amekkorának lennie kell, mindenki azt fogja hinni, hogy azért kellett ilyen sietve összeházasodniuk, mert Richard még az esküvő előtt elcsábította. Iris keserűen felkacagott. Jóságos isten, semmi sem állt távolabb az igazságtól! – Te ezt mulatságosnak találod? – dühöngött Richard. Iris maga köré fonta a karját, s próbálta visszafojtani a belsejében fájdalmasan dagadó hisztériát. Megfordult, hogy egyenesen férje arcába nézve válaszolhasson. – Nem, egy cseppet sem. Richardnak volt annyi esze, hogy ne faggassa tovább. Iris csak elképzelni tudta, milyen vad lehet most a tekintete. Néhány pillanat múlva Richard megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy nagyon nehéz helyzetbe kerültél… Nehéz? Iris álla leesett. A férje azt akarja, hogy terhességet színleljen, aztán egy más nő gyerekét a magáénak vallja? És ezt ő nehéznek nevezi? –… de azt hiszem, te is megérted, hogy ez az egyetlen megoldás.

280/404

Nem! Iris a fejét rázta. – Ez lehetetlen. Kell lenni más módnak is. – Azt hiszed, olyan könnyen hoztam meg ezt a döntést? – emelte fel indulatosan Richard a hangját. – Azt hiszed, nem gondoltam végig minden lehetséges megoldást? Iris mellkasa elszorult, és küzdenie kellett a levegőért. Nem jutott lélegzethez. Alig tudott gondolkodni. Ki ez az ember? Majdnem idegen volt, amikor összeházasodtak, de Iris azt hitte, a szívében jó és becsületes férfi. Megengedte neki, hogy a legzavarbaejtőbb, legintimebb módon megcsókolja, és még csak nem is ismerte. Azt hitte, talán bele is szeretett. És az egészben az a legrosszabb, hogy valóban rákényszerítheti Irist arra, hogy ezt megtegye. Ezt mindketten tudták. A házasságban a férfi szava törvény volt, és a nő dolga az, hogy engedelmeskedjen. Ó, persze, hazaszaladhatna a szüleihez, de ők csak visszaküldenék Maycliffebe. Valószínűleg megdöbbennének, nyilván őrültnek hinnék Richardot, hogy ilyesmi egyáltalán megfordult a fejében, de a végén azt mondanák, hogy Richard a férje, és ha ő így döntött, Irisnek el kell fogadnia. – Becsaptál – suttogta. – Aljas trükkel rávettél, hogy a feleséged legyek. – Sajnálom. És valószínűleg így is volt, de ez akkor sem mentette. Iris végül rászánta magát, hogy feltegye a legfélelmetesebb kérdést. – Miért én? Richard elsápadt. Iris érezte, hogy belőle is kifut minden vér. Hátratántorodott, mintha a férfi ki nem mondott válasza egyenesen gyomron találta volna.

281/404

Richardnak semmit sem kellett mondania; a válasz ott volt az arcán. Azért őt választotta, mert megtehette. Mert tudta, hogy Iris körül a szerény hozománya és jelentéktelen külseje miatt nem rajzanak a kérők. Egy olyan lány, mint ő, ég a vágytól, hogy férjhez menjen. Egy olyan lány, mint ő, sohasem utasítana vissza egy olyan férfit, mint Richard. Jóságos isten, talán kutatott is utána? Hát persze. Meg kellett tennie. Mi másért ment volna el a Smythe-Smith zeneestre, és eszközölte ki, hogy bemutassák? Hirtelen Winston Bevelstoke arca villant fel az elméjében, a gyakorlott és nyájas mosolya, ahogy bemutatta őket egymásnak. Vajon segített Richardnak menyasszonyt választani? Iris úgy érezte, megfullad a borzalomtól. Richard biztosan megkérte a barátját, hogy írjon egy listát London legelkeseredettebb hajadonjairól. És ő került a lista élére. Elbírálták, és megszánták. – Megaláztál – mondta, bár alig talált a hangjára. Senki sem mondhatja Sir Richard Kenworthyre, hogy bolond. A férfi pontosan tudta, milyen menyasszonyra van szüksége… olyan szánalmas és a házassági ajánlatért hálás lányra, aki beadja a derekát, és azt mondja, „igen, kérlek”, amikor végül felfedi előtte az igazságot. Richard ezt gondolta róla. Iris levegő után kapkodva a szájára szorította a kezét, hogy visszafojtsa feltörő zokogását. Fleur nyugtalanítóan állhatatos tekintettel nézte, aztán a bátyjához fordult. – Igazán meg kellett volna mondanod neki az igazságot, mielőtt feleségül kéred.

282/404

– Fogd be! – vicsorgott Richard. – Ne beszélj így vele! – csattant fel Iris. – Ó, szóval most már az ő oldalán állsz? – Nos, úgy tűnik, az én oldalamon senki sem áll. – Tudnod kell – tért át Fleur a tegezésre –, hogy megmondtam neki, sohasem egyezek bele a tervébe. Iris a lány felé fordult, és aznap délután most először komolyan megnézte magának, megpróbálva meglátni valamit a szeszélyes, hisztérikus lányban, aki korábban leszállt arról a hintóról. – Megőrültél? – támadt rá. – Mit akarsz csinálni? Ki a gyerek apja? – Nyilvánvalóan valaki olyan, akit nem ismersz – emelte fel a hangját Fleur. – A helyi báró kisebbik fia – mondta Richard színtelen hangon. – A férfi elcsábította. – Ha így van – fordult felé Iris –, miért nem kényszeríted rá, hogy elvegye a húgodat? – Mert meghalt – felelte a férfi. – Ó! – Irist mintha gyomron vágták volna. – Ó! – ismételte, és Fleurre nézett. – Sajnálom. – Én nem – mondta Richard. Iris szeme tágra nyílt a döbbenettől. – William Parnellnek hívták, és nyomorult gazember volt mindig is. – Mi történt? – kérdezte Iris, bár nem volt biztos benne, hogy tényleg tudni akarja. Richard ránézett, s felvonta az egyik szemöldökét. – Átesett az erkélykorláton. Részeg volt, és egy pisztollyal hadonászott. Kész csoda, hogy senki nem sérült meg. – Ott voltál? – suttogta Iris, mert volt egy olyan szörnyű érzése,

283/404

hogy a férfinak talán valami köze van a balesethez. – Természetesen nem. – Richard felháborodottan nézett az asszonyra. – Egy tucatnyi tanú van rá, köztük három prostituált. Iris feszengve nyelt egyet. – Csak azért meséltem el, hogy tudd, miféle ember volt – mondta feldúlt arccal Richard. Iris dermedten bólintott. Fogalma sem volt, mit mondjon. Fogalma sem volt, mit érezzen. Néhány pillanat múlva Fleurhöz fordult – most már a húga, emlékeztette magát –, és megfogta a kezét. – Annyira sajnálom! – Nagyot nyelt, és halk, figyelmes hangon folytatta. – Bántott? Fleur elfordult. – Az nem úgy volt. Richard fenyegetően előrelépett. – Úgy érted, megengedted? – Hagyd abba! – kiáltott fel Iris, és hátrarántotta a férfit. – Vádaskodással semmit sem érünk el. Richard kurtán biccentett, de ő és Fleur továbbra is óvatosan méregették egymást. Iris nagyot nyelt. Utált érzéketlen lenni, de fogalma sem volt, hányadik hónapban járhat Fleur – a ruhája elég laza volt ahhoz, hogy elrejtse korai terhességét –, ezért inkább arra összpontosított, hogy nem túl sok elvesztegetni való idejük van. – Akad esetleg egy másik úriember, aki feleségül venné? – kérdezte. – Valaki, aki… – Nem megyek hozzá egy idegenhez – mondta Fleur hevesen. Én megtettem. A szavak kéretlenül bukkantak fel Iris elméjében. Kéretlenül ugyan, de ettől még tagadhatatlanul igazak voltak.

284/404

Richard megvetően forgatta a szemét. – Amúgy sincs annyi pénzem, hogy férjet vegyek neki. – Biztos tudnál keresni valakit, aki… – Hajlandó lenne magáénak elismerni a gyereket, sőt, az örökösének, ha fiú lesz? Ehhez tényleg komoly összeg kellene. – És te mégis hajlandó lennél megtenni – jegyezte meg Iris. Richard összerezzent. – A gyerek az unokahúgom vagy az unokaöcsém lesz – mondta mégis. – De nem a te gyereked! – Iris elfordult, és ismét átölelte magát. – És nem az enyém. – Nem tudnál olyan gyereket szeretni, aki nem tőled származik? – kérdezte halk, vádló hangon Richard. – Természetesen tudnék. De ez megtévesztő. Ez rossz, és ezt te is tudod. – Sok szerencsét kívánok ahhoz, hogy meggyőzd – mondta Fleur. – Ó, az isten szerelmére, hallgass már el! – csattant fel Iris. – Hát nem érted, hogy csak segíteni próbálok neked? Fleur hátrahőkölt, döbbenten Iris hirtelen indulatkitörésétől. – Mit fogsz csinálni, ha fiunk lesz? – kérdezte Iris Richardtól – És a fiad… az elsőszülötted nem örökölheti Maycliffe-et, mert már másnak adtad? Richard semmit sem válaszolt, s olyan erősen összeszorította az ajkait, hogy azok majdnem teljesen elfehéredtek. – Megteszem a megfelelő intézkedéseket – mondta Richard mereven. – De nincs olyan, hogy megfelelő intézkedés! – kiabálta Iris. – Kizárt dolog, hogy ezt végiggondoltad. Ha Fleur fiát a magunkénak

285/404

ismered el, nem teheted örökösöddé a fiatalabb gyerekedet. Ha… – Maycliffe nem hitbizomány – emlékeztette a férfi. Iris dühösen szusszant egyet. – Az még rosszabb. Hagyod, hogy Fleur fia azt higgye, ő az elsőszülött, aztán az öccsének adod át Maycliffe-et? – Természetesen nem – sziszegte Richard. – Milyen embernek tartasz te engem? – Őszintén? Fogalmam sincs. A férfi visszahőkölt, de tovább beszélt. – Ha kell, két részre osztom a birtokot. – Ó, az lesz csak az igazi – mondta vontatottan Iris. – Az egyik gyerek kapja a kastélyt, a másik az üvegházat. Úgy egyik sem fogja úgy érezni, hogy semmibe vették. – Az ég szerelmére, Iris, befognád végre? – robbant ki Richard. Iris lélegzete elakadt a durva hang hallatán. – A helyedben én ezt nem mondtam volna – jegyezte meg Fleur. Richard odamorgott valamit a húgának; Iris nem értette, hogy mit, de a lány hátralépett, s mindhárman mozdulatlanná dermedve álltak, mint valami kínos tablóképen, míg végül Richard nagy levegőt vett, és érzelemmentes hangon ismét megszólalt. – A jövő héten mindannyian Skóciába utazunk… hogy meglátogassuk az unokatestvéreinket. – Nincsenek skót unokatestvéreink – mondta Fleur színtelen hangon. – Most már vannak. Fleur úgy nézett a bátyjára, mintha az megbolondult volna. – Csak nemrégiben fedeztem fel őket a családfán – közölte Richard elég tettetett vidámsággal a hangjában ahhoz, hogy a másik kettő rájöjjön, az egész dolgot csak kitalálta. – Hamish és Mary Tavistock.

286/404

– Szóval új kapcsolatokat fedezel fel? – kérdezte gúnyosan Fleur. Richard nem törődött vele. – Annyira élvezni fogod a társaságukat, hogy úgy döntesz, náluk maradsz. – Halványan a húgára mosolygott. – Hónapokig. Fleur karba tette a kezét. – Nem teszem meg. Iris Richardra nézett. A szemében tükröződő nyers fájdalom szinte elviselhetetlennek tűnt. Egy pillanatra szeretett volna odamenni hozzá, a kezét a karjára fektetni és megnyugtatni. De nem! Nem érdemli meg. Hazudott neki. A lehető legcsúnyább módon becsapta. – Nem maradhatok itt – szólalt meg hirtelen. Nem maradhat ebben a szobában. Nem képes a férfira nézni. Vagy a húgára. – Nem fogsz elhagyni! – csattant fel élesen Richard. Iris megfordult, nem bízva benne, hogy leplezni tudja hitetlenkedését… vagy megvetését. – A szobámba megyek – közölte. Richard alig észrevehetően áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Szóval zavarban van. Helyes. – Ne zavarjanak! – tette még hozzá. Sem Richard, sem Fleur nem szólt. Iris az ajtóhoz ment, kinyitotta, s a saját lábában megbotló MarieClaire-t találta, aki hátraugrott és próbált úgy tenni, mintha nem hallgatózott volna. – Jó napot – mondta, s sietve elmosolyodott. – Én csak… – Ó, az ég szerelmére! – csattant fel Iris. – Most már tudom. Elviharzott a lány mellett, nem törődve azzal, hogy az miatta botlott el. Amikor a szobájába ért, nem csapta be az ajtót. Helyette gondos

287/404

óvatossággal becsukta, keze ott maradt ráfagyva az ajtógombra. Furcsa tárgyilagossággal figyelte, ahogy az ujjai remegni kezdenek, majd egyre erősebben reszketnek. A lába is remegett, ezért neki kellett támaszkodnia az ajtónak, aztán lassan lecsúszott a padlóra, ahol összekuporodott, és sírva fakadt.

Miután Iris elment, Richardnak egy teljes percébe telt, mire rá tudta venni magát, hogy a húgára nézzen. – Ne engem hibáztass! – morogta Fleur halk indulattal. – Nem kértem, hogy ezt tedd értem. Richard megpróbált nem válaszolni. Már nagyon elege volt abból, hogy a húgával vitázzon. De nem látott mást maga előtt, csak Iris megtört arcát, s volt egy olyan szörnyű érzése, hogy tönkretett valamit, amit talán sohasem tud helyrehozni. Megborzongott, az előző hónap forró indulatát pusztító fagy váltotta fel. Richard keményen nézett Fleurre. – A hálátlanságod megdöbbent. – Nem én vagyok az, aki azt követeli tőle, hogy ekkora csalást kövessen el. Richard olyan erősen szorította össze a fogát, hogy a végén megfájdult az állkapcsa. Miért nem hallgat a józan észre? Ő csak próbálja megvédeni, esélyt adni neki egy boldog, tiszteletreméltó életre. Fleur megvetően nézett rá. – Komolyan azt hitted, hogy rád mosolyog, és azt mondja majd: „Ahogy kívánja, uram”? – Úgy bánok a feleségemmel, ahogy jónak látom – vetette oda Richard.

288/404

Fleur felhorkant. – Istenem! – robbant ki Richard. – Neked fogalmad sincs… – Elhallgatott, a hajába túrt, s egész testében megrándulva az ablak felé fordult. – Azt hiszed, nekem ez tetszik? – sziszegte, megmarkolva az ablakpárkányt. – Azt hiszed, élveztem, hogy becsapom őt? – Akkor ne tedd! – A baj már megtörtént. – De még helyre hozhatod. Nem kell hozzá mást tenned, mint megmondanod neki, hogy nem kell ellopnia a gyerekemet. Richard visszapördült az ablaktól. – Ez nem lopás… – Elkapta a lány diadalmas arckifejezését. – Te élvezed ezt, ugye? Fleur fagyosan nézett rá. – Megnyugtathatlak, hogy egyáltalán nem élvezem. Richard ekkor ránézett. Komolyan megnézte magának. Húga legalább annyira megtört volt, mint Iris. Az arcán fájdalom… Miatta került volna oda? Nem. Nem! Ő segíteni próbált, megmenteni a bukott nő helyzetéből, amibe az a gazember Parnell hozta. Richard keze ökölbe szorult. Ha az az átkozott semmirekellő nem halt volna meg, ő maga öli meg. Nem, előbb feleségül veteti vele Fleurt, és csak azután öli meg. Arra gondolt, hogy valaha a húga tele volt álmokkal és romantikával. Hányszor feküdt az üvegház mellett a fűben, és olvasott a napfényben. Milyen sokat nevetett! – Értesd meg velem! – könyörgött. – Miért ellenzed annyira a tervet? Nem érted, hogy ez az egyetlen reményed arra, hogy tiszteletreméltó életed legyen? Fleur ajka megremegett, s aznap délután először bizonytalannak tűnt. Richard látta az arcán a valamikori kislányt, s ettől újra összetört

289/404

a szíve. – Miért nem tudsz letelepíteni valahol fiatal özvegyként? – kérdezte. – Elmehetnék Devonba. Vagy Cornwallba. Valahová, ahol teremtett lelket sem ismerek. – Nincs annyi pénzem, hogy rendes háztartást biztosítsak neked – mondta Richard, s a szégyen, hogy anyagilag ennyire korlátozottak a lehetőségei, megkeményítette a hangját. – Azt pedig nem hagyom, hogy szegénységben élj. – Nincs szükségem sokra – győzködte Fleur. – Csak egy kis házikóra és… – Azt hiszed, nincs szükséged sokra – vágott a szavába Richard –, de nem tudod, mit beszélsz. Egész eddigi életedet úgy élted le, hogy szolgák vettek körül. Soha nem kellett megvenned az ételed vagy tüzet gyújtanod. – Ahogy neked sem – vágott vissza Fleur. – Ez most nem rólam szól. Nem én leszek az, aki egy lyukas tetejű kunyhóban egy szelet hús miatt fog aggódni. Fleur elfordította a tekintetét. – Viszont én leszek az – folytatta Richard gyengédebben –, aki aggódni fog miattad, azon töprengve, mit tegyek, ha megbetegednél, vagy ha valaki visszaél a helyzeteddel, még csak segíteni sem tudnék, mert egy fél ország választ el tőled. Fleur hallgatott egy ideig. – Nem mehetek hozzá a gyerek apjához – mondta végül –, és nem vagyok hajlandó lemondani a kisbabámról. – A saját gyerekemként fogom nevelni – emlékeztette húgát Richard. – De nem az enyém lesz! – kiáltott fel Fleur. – Nem akarok

290/404

a nagynénje lenni! – Most ezt mondod, de mi lesz tíz év múlva, amikor rájössz, hogy senki sem hajlandó feleségül venni? – Azt már most is tudom – felelte a lány élesen. – Ha megszülöd, és egyedül neveled fel ezt a gyereket, elvesztél az úri társaság szemében. Nem tartozhatsz többé hozzájuk. Fleur megmerevedett. – Ez azt jelenti, hogy megszakítanád velem a kapcsolatot? – Nem! – vágta rá Richard. – Soha. De nem maradhatnál itt, a kastélyban. Addig nem, amíg Marie-Claire nem ment férjhez. Fleur elfordította a tekintetét. – A te bukásod az övé is. Gondolom, ezzel tisztában vagy. – Persze hogy tisztában vagyok – mondta Fleur hevesen. – Mit képzelsz, én… De elhallgatott, s összeszorította a száját. – Mi vagy? – akarta tudni Richard. Miért pont ez a kérdés jutott eszébe? Fleur megrázta a fejét. – Sohasem fogunk egyetérteni ebben. Richard felsóhajtott. – Csak segíteni próbálok rajtad, Fleur. – Tudom – nézett rá a lány, a tekintete fáradt és szomorú volt, talán egy kicsit még bölcs is. – Szeretlek – mondta elfulladó hangon. – A húgom vagy. Megesküdtem, hogy megvédelek… és elbuktam. Elbuktam! – Nem buktál el. – Azt akarod mondani – mutatott Richard vádlón a lány még lapos hasára –, hogy önként adtad oda magad Parnellnek?

291/404

– Mondtam neked, hogy nem úgy… – Itt kellett volna lennem. Itt kellett volna lennem, hogy megvédjelek, és én nem voltam. Szóval, az isten szerelmére, kérlek, Fleur, hagyd, hogy legalább most megvédjelek. – Nem lehetek a saját gyerekem nagynénje – mondta halk, de elszánt hangon a lány. – Nem lehetek. Richard megdörzsölte az arcát. Annyira fáradt volt! Nem hitte, hogy volt valaha is ilyen fáradt az életben. Majd másnap beszél vele. Majd akkor beláttatja vele az igazát. Az ajtóhoz sétált. – Ne csinálj semmi elhamarkodott dolgot! – mondta halkan, majd hozzátette: – Kérlek! Fleur bólintott. Ennyi elég is volt. Richard hitt neki. Átkozott ostobaság volt tőle, de akkor is hitt neki. Kilépett a szobából, rövid időre megtorpant odakint, látva, hogy Marie-Claire még mindig az ajtó mellett áll idegesen összekulcsolt ujjakkal. Fel nem foghatta, miért kellett neki hallgatóznia. A beszélgetés nagy része emelt hangon folyt. – Bemenjek? – kérdezte Marie-Claire. Richard vállat vont. Nem voltak válaszai. Szó nélkül továbbment. Beszélni akart Irisszel. Szerette volna megfogni a kezét, és megértetni vele, hogy ő is gyűlöli ezt az egészet, s hogy mennyire sajnálja, amiért becsapta. De azt egyáltalán nem sajnálja, hogy feleségül vette. Soha nem is fogja sajnálni. Megállt az asszony ajtaja előtt. Iris sírt. Richard szerette volna a karjában tartani. De hogyan vigasztalhatná, amikor éppen ő a bánatának az okozója?

292/404

Richard elment a saját lakosztálya mellett, le a lépcsőn. Bement a dolgozószobába és magára zárta az ajtót. A brandys pohárra nézett, amelynek csak félig itta ki a tartalmát, és úgy döntött, annyi nem elég. De ezen a gondon könnyen segíthetett. Megitta a maradékot, és újra teletöltötte a poharat, majd néma tósztra emelte az ördögnek. Bárcsak minden gondjára ilyen könnyű lenne a válasz!

20. fejezet

Maycliffe sohasem volt még ilyen rideg és csendes. Richard némán ült másnap a reggelinél, s csak a tekintetével követte Fleurt, ahogyan ételt szed magának. Húga vele szemben ült le, de nem szóltak egymáshoz, s amikor Marie-Claire is belépett a szobába, üdvözlésük nem volt több egy morranásnál. Iris nem jött le reggelizni. Richard egész nap nem látta őt, és amikor felhangzott a vacsorára hívó gongszó, már emelte a kezét, hogy bekopogjon az ajtaján, de a mozdulat megfagyott, mielőtt ujjai találkoztak volna a fával. Nem tudta feledni az asszony arcát, amikor megmondta neki, mit kell tennie, ahogy a sírása hangjait sem tudta kitörölni a fejéből, miután Iris a szobájába menekült. Tudta, hogy ez fog történni. Attól a pillanattól rettegett tőle, hogy gyűrűjét az asszony ujjára húzta. De annyival rosszabb volt, mint ahogy elképzelte! A mardosó bűntudat előérzetét felváltotta a tiszta, szívbéli öngyűlölet, és Richard egyáltalán nem volt biztos benne, képes lesz-e valaha is megbocsátani magának. Valaha jó ember volt. Nem a legjobb, de alapjában véve jó. Vagy talán nem? Végül nem kopogtatott be Irishez. Egyedül ment le az ebédlőbe, s csak annyi időre állt meg, hogy utasítsa a szobalányt, vigye fel

294/404

úrnőjének a vacsorát egy tálcán. Iris másnap sem jött le reggelizni, mire Marie-Claire kijelentette, hogy féltékeny. – Annyira igazságtalan, hogy a házas asszonyok az ágyban reggelizhetnek – panaszolta, kését belenyomva a vajba. – Igazán semmi… Elhallgatott. Richard és Fleur haragos arckifejezése bárkit elnémított volna. A következő reggelen Richard elhatározta, hogy beszél a feleségével. Tisztában volt vele, hogy az asszony megérdemli, hogy magára maradjon a gondolataival és érzéseivel egy ilyen sokk után, de Irisnek azt is tudnia kell, hogy az idő most nem a barátjuk. Három napot adott neki; többet nem tud. Ismét a húgaival reggelizett, nem mintha akármelyikük is megszólalt volna közben. Richard azon tanakodott, mi lenne a legjobb módja Iris megközelítésének, s éppen meggyőző mondatokat próbált formálni a fejében, amikor az asszony megjelent az ajtóban. Egészen halványkék ruhát viselt – ez volt a kedvenc színe –, s a haja komplikált fonatokba, hurkokba és őszintén szólva, Richardnak fogalma sem volt, még mibe volt fésülve, csak annyit tudott, hogy sohasem látta még feleségét ilyen tökéletesen megcsinált frizurával. Felöltötte a páncélját, döbbent rá. Nem is tudta hibáztatni érte. Iris egy helyben toporgott, mire Richard gyorsan felállt, mert rájött, hogy meredt szemekkel bámulja a feleségét. – Lady Kenworthy – szólította meg tiszteletteljes hangon. Talán egy kicsit túl hivatalosan is, de a húgai még az asztalnál ültek, és azt akarta, hogy hallják, hogy a legnagyobb becsben tartja a feleségét. Iris ránézett jeges kék szemével, alig észrevehetően biccentett üdvözlésül, majd a tálalóhoz ment. Richard figyelte, ahogy egy kevés

295/404

tojást kanalaz a tányérjára, majd két szelet szalonnát és egy szelet sonkát tesz hozzá. Mozdulatai nyugodtak és kimértek voltak, s Richard nem tehetett róla, csodálattal adózott az asszony önuralmának, amellyel leült és egyenként üdvözölte őket: Marie-Claire, aztán Fleur és végül Sir Richard. – Lady Kenworthy – viszonozta az üdvözlést udvariasan MarieClaire. Iris nem emlékeztette rá, hogy szólítsa a keresztnevén és nyugodtan tegezze. Richard lenézett a tányérjára. Csak néhány falat árválkodott rajta. Nem volt igazán éhes, de úgy érezte, ha Iris eszik, neki is ennie kell, úgyhogy elvett egy szelet pirítóst az asztal közepén lévő tányérról, és nekilátott, hogy megvajazza. A kés keményen csikordult a pirítóson, s a reszelős hang fülsértőnek tűnt a síri csendben. – Richard – mormolta Fleur. Richard ránézett. A lány célzatos pillantást vetett a pirítósra, amely kétségtelenül szánalmasan és összetörten festett. Richard mogorván a húgára meredt, bár semmi logikus oka nem volt rá, aztán vadul beleharapott a pirítósba. Majd köhögni kezdett. Ördög és pokol! Száraz volt, mint a fűrészpor. Richard lenézett. A vaj, amit a kenyérre szándékozott kenni, ott kunkorodott a késhez ragadva, mint valami megkínzott vajszalag. Richard morogva odacsapta a mostanra meglehetősen megpuhult vajdarabkát a pirítósra, és újra beleharapott. Iris nyugtalanítóan állhatatos tekintettel figyelte. – Lekvárt? – szólalt meg lágy hangon. Richard meglepetten pislogott a csendet megtörő, váratlan hang hallatán.

296/404

– Köszönöm – mondta, s elvette az asszonytól a kis tálkát. Fogalma sem volt, milyen ízű lehetett – valami vöröses színű, szóval valószínűleg szeder –, de nem is törődött vele. A nevét leszámítva ez volt az első szó, amit a felesége mondott neki három nap óta. Eltelt még egy-két perc, és Richard kezdte azt hinni, hogy egyben ez lesz az utolsó is a következő három napra. Nem nagyon értette ugyan, hogyan lehetnek a csendnek is fokozatai, de a négyszemélyes csend határozottan borzasztóbb volt, mint amit akkor kellett elviselnie, amikor csak a húgaival étkezett. Mintha jeges palást borult volna a szobára, nem a hőmérséklet, hanem a hangulat miatt, és valahányszor megcsendült egy villa a tányéron, az olyan volt, mint a jég rianása. És akkor hirtelen megszólalt Marie-Claire… hála neki! Richard úgy vélte, valószínűleg ő az egyetlen, aki képes rá. Ő az egyetlen, aki nem játszik szerepet ebben a szörnyű bohózatban, amely az életévé vált. – Jó, hogy újra lent látjuk – mondta Irisnek. – Jó újra lent lenni – felelte Iris, de alig pillantott a lány felé. – Sokkal jobban érzem magam. – Beteg volt? – csodálkozott Marie-Claire. Iris belekortyolt a teájába. – Bizonyos értelemben igen. Richard a szeme sarkából látta, hogy Fleur felkapja a fejét. – És most jobban van? – kérdezte, s addig nézte az asszonyt, míg az kénytelen volt viszonozni a pillantását. – Igen, valamivel jobban vagyok. – Ismét a pirítósra fordította a figyelmét, majd lassú, szándékolt mozdulattal letette. – Ha megbocsátanak – mondta, és felállt. Richard azonnal követte a példáját, akárcsak a húgai. – Jóformán egy falatot sem evett – jegyezte meg Marie-Claire.

297/404

– Attól tartok, a gyomrom egy kicsit háborog – felelte Iris olyan hangon, amelyet Richard túlságosan nyugodtnak tartott. – Úgy tudom, az én állapotomban ez természetes a nőknél. Fleurnek elakadt a lélegzete. – Kívánnak nekem sok boldogságot? – kérdezte Iris színtelen hangon. Richard rájött, hogy képtelen rá. Megkapta, amit akart… nem, nem, amit akart… ezt sohasem akarta. De megkapta, amit kért. Talán nem szívesen és mosolyogva, de Iris épp most jelentette be, hogy terhes. Három olyan embernek, akik pontosan tudják, hogy ez hazugság, és mégis, így jelezte Richardnak, hogy megteszi, amit követel tőle. Ő győzött. De arra képtelen volt, hogy boldogságot kívánjon neki. – Elnézésüket kérem – mondta Iris, és kivonult a szobából. Richard dermedten állt. Aztán… – Várjon! Valahogy magához tért, vagy legalábbis sikerült annyira összeszednie magát, hogy a lábát mozgásra bírja. Kisietett a szobából, s közben tisztában volt vele, hogy a húgai úgy tátognak utána, mint a partra vetett hal. Iris nevét kiáltotta, de az asszony sehol sem volt. A felesége ugyancsak gyors, gondolta Richard ironikusan. Vagy ha nem, akkor bujkál előle. – Drágám! – kiáltotta, nem törődve vele, hogy esetleg az egész háznép hallja. – Merre vagy? Benézett a szalonba, aztán a könyvtárba. Ördög és pokol! Úgy vélte, az asszonynak joga van megnehezítenie az életét, de akkor is, időtlen idők óta nem beszéltek egymással. – Iris! – kiáltotta újra. – Komolyan beszélnem kell veled.

298/404

A folyosó közepén állt, és mértéktelenül el volt keseredve. El volt keseredve, ugyanakkor végtelenül zavarban is volt. William, a két inas közül a fiatalabbik az ajtóban állt, és őt nézte. Richard komoran ráncolta a homlokát, s nem volt hajlandó észrevenni a férfit. De William ekkor rángatózni kezdett. Richard önkéntelenül is rámeredt. William feje jobbra rándult. – Jól van? – kérdezte Richard, mert nem bírta tovább megállni szó nélkül. – Az asszonyom – suttogta a férfi harsányan. – Bement a szalonba. – Most nincs ott. William meglepetten pislogott. Aztán tett néhány lépést, és bekukucskált a szóban forgó szobába. – Az alagút – mondta visszafordulva Richardhoz. – A… – Richard a homlokát ráncolva nézett át William válla fölött. – Gondolja, hogy bement valamelyik alagútba? – Nem hiszem, hogy az ablakon ment volna ki, uram – felelte az inas. Richard belépett a szalonba, tekintete megállt a kényelmes kék pamlagon. Ez volt Iris egyik kedvenc olvasóhelye, nem mintha az utóbbi három napban egyszer is kijött volna a szobájából. A túlsó falnál egy okosan álcázott fatábla rejtette a leggyakrabban használt maycliffe-i titkos alagutak egyikét. – Biztos benne, hogy a feleségem bejött ide? – kérdezte Williamtől. Az inas bólintott. – Akkor csakis az alagútban lehet. – Richard vállat vont, és három nagy lépéssel átszelte a szobát. – Köszönöm, William – mondta az

299/404

inasnak, s ujjai könnyedén megtalálták a titkos reteszt. – Semmiség, uram. – Akkor is – biccentett Richard. Benézett az átjáróba, erősen pislogva, hogy lásson a sötétben. El is felejtette, milyen hideg és nedves az alagút. – Iris! – kiáltott be. Nem valószínű, hogy messzire jutott. Nem hitte, hogy az asszonynak volt ideje gyertyát gyújtani, s a járat koromsötétté vált, miután elfordult a háztól. Mindazonáltal senki sem válaszolt, ezért Richard gyertyát gyújtott, beletette egy kisebb lámpásba, aztán belépett az alagútba. – Iris! – kiáltotta ismét, de most sem kapott választ. Talán mégsem jött le ide. Az asszony dühös volt, nem ostoba, és nem fog csak azért egy sötét lyukban elbújni, hogy elkerülje Richardot. Richard óvatosan lépdelt előre, a lámpást alacsonyan tartva, hogy lássa maga előtt az utat. A Maycliffe alagutakat sohasem kövezték le, így a talaj egyenetlen volt, laza kövek, sőt néha egy-egy fagyökér is nehezítette a járást. Lelki szemei előtt hirtelen megjelent egy kép, ahogy Iris megbotlik, kificamítja a bokáját, vagy ami még rosszabb, beüti a fejét… – Iris! – üvöltötte még egyszer, s ez alkalommal elnyerte a jutalmát. Alig hallható hangot hallott, ami valahol félúton volt a sírás és a szipogás közt. – Hála istennek! – lélegzett fel. Megkönnyebbülése oly gyorsan és hirtelen jött, hogy még az a tény sem keltett benne sajnálatot, hogy az asszony nyilvánvalóan mindent elkövet, hogy visszafojtsa a zokogását. Befordult a hosszú, enyhe kanyarba, és ott találta a feleségét, a kemény földön ülve, összekuporodva, mint egy gyermek, karjával átölelve a térdét. – Iris! – kiáltott fel Richard, lerogyva az asszony mellé. – Elestél? Megütötted magad?

300/404

Az asszony a térdei közé rejtette az arcát, s nem nézett fel, ahogy nemet intett a fejével. – Biztos vagy benne? – Richard nagyot nyelt. Megtalálta, de most meg nem tudta, mit mondjon neki. Iris annyira hűvös, higgadt volt a reggelinél; azzal a nővel tudott volna vitatkozni. Meg tudta volna neki köszönni, hogy elvállalta, sajátjaként neveli Fleur gyerekét, és mondhatta volna neki, hogy már régen itt az ideje, hogy terveket kovácsoljanak. Vagy legalább képes lett volna beszélni. De így látni őt, kétségbeesetten összekuporodva… Richard úgy érezte, elveszett. Tétovázva simogatta meg az asszony hátát, s közben fájdalmasan tudatában volt, hogy Iris nem kér annak az embernek a vigasztalásából, akinek a nyomorúságos helyzetét köszönheti. De Iris nem húzódott el, és ettől Richard valahogy még kellemetlenebbül érezte magát. Biztonságos távolságban letette a lámpást, és az asszony mellé kuporodott. – Sajnálom – mondta, tudva, hogy fogalma sincs, miért is kér bocsánatot… túl sok bűn terhelte a lelkiismeretét ahhoz, hogy csak egyet válasszon ki. – Elbotlottam – szólalt meg hirtelen Iris, és dacos tekintettel nézett Richardra. Könnytől csillogó, dacos tekintettel. – Elbotlottam – ismételte. – Ezért izgattam fel magam. Mert elbotlottam. – Természetesen. – És jól vagyok. Egyáltalán nem fáj semmim. Richard lassan bólintott, és kinyújtotta a kezét. – Felsegíthetlek? Iris egy pillanatig nem mozdult. A lámpás remegő fényénél Richard figyelte, ahogy az álla dacosan megfeszül, aztán kezét a kezébe teszi. Richard felállt, Irist is magával húzva.

301/404

– Biztos vagy benne, hogy tudsz járni? – Mondtam, hogy nem sérültem meg – felelte az asszony, de a hangja nyersen, erőltetetten csengett. Richard nem válaszolt, csak Iris kezét a könyökhajlatába húzta, majd lehajolt, hogy felvegye a lámpást. – A szalonba szeretnél visszatérni, vagy inkább szeretnél kimenni a szabadba? – érdeklődött. – Kimennék – mondta Iris fejedelmi stílusban, de az ajka megremegett. – Kérlek. Richard bólintott, és tovább vezette az alagútban. Úgy tűnt, nem sántít, de nehéz volt megállapítani, annyira mereven tartotta magát. Annyiszor sétáltak már együtt abban a rövid időszakban, amire Richard kezdett úgy gondolni, mint a mézesheteikre, ám korábban egyszer sem érezte ilyen üvegszerűnek, törékenynek az asszonyt. – Messze van? – kérdezte Iris. – Nincs. – Richard nagyot nyelt, ez egyáltalán nem tetszett neki. – A kijárat az üvegház mellett van. – Tudom. Richard nem kérdezte, honnan. Biztosan a szolgák mondták; azt tudta, hogy Iris egyik húgával sem beszélt. Meg akarta mutatni az asszonynak az alagutakat, alig várta a lehetőséget. De nem volt rá ideje. Vagy inkább nem szakított rá időt. Vagy rávette Irist, hogy halasszák el. – Elbotlottam – mondta Iris újra. – Már ott lennék, ha nem botlok el. – Biztosan – mormolta Richard. Az asszony olyan erővel állt meg, hogy Richard megbotlott. – Nem gúnynak szántam. Iris a homlokát ráncolta, majd olyan gyorsan kapta el a tekintetét,

302/404

hogy Richard tudta, a haragja önmagára irányul. – A kijárat itt van fölöttünk – mondta Richard néhány perc múlva, miután továbbsétáltak. Iris kurtán bólintott. Richard végigvezette az alagút utolsó szakaszán, aztán elengedte a karját, hogy fel tudja nyitni a mennyezeten lévő kivezető ajtót. Mindig le kellett guggolnia az alagút ezen részén. Ámulva látta, hogy Iris kényelmesen áll, s szőke feje búbja épp csak érinti a mennyezetet. – Ott van fent? – kérdezte Iris felnézve a reteszre. – Egy kicsit lejt – felelte Richard a reteszen dolgozva. – Kívülről halványan egy fészerre emlékeztet. – Belülről záródik? – kérdezte Iris, miután pár pillanatig figyelte, mit csinál a férfi. Richard a fogát csikorgatta. – Tartanád ezt? – kérdezte az asszony felé nyújtva a lámpást. – Mind a két kezemre szükségem van. Iris szó nélkül átvette a lámpást. Richard összerezzent, ahogy a retesz becsípte a mutatóujját. – Trükkös – mormolta, amikor végre sikerült elhúznia. – Mind a két oldalról ki tudod nyitni, de ahhoz tudnod kell, hogy működik. Nem szokványos kapu. – Itt rekedtem volna – mondta Iris tompán. – Dehogy. – Richard kilökte az ajtót, majd nagyokat pislogott a hirtelen támadt világosságban. – Megfordultál volna, és szépen visszamész a szalonba. – Azt az ajtót is bezártam. – Azt könnyebb kinyitni – hazudta Richard. Úgy vélte, végül majd meg kell mutatnia az asszonynak, hogy működik a zár, de egyelőre

303/404

hagyja, hadd higgye, nem lett volna baj. – Még megszökni sem tudok rendesen – mormolta Iris. Richard a kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse a lépcsőn. – Azt csináltad? Megszöktél? – Távoztam. – Ha ez a helyzet, remek munkát végeztél. Iris kifürkészhetetlen arccal fordult felé, aztán határozottan kihúzta a kezét Richard kezéből. Azért tette, hogy a szemét ernyőzze vele, Richard mégis visszautasításnak érezte. – Nem kell kedvesnek lenned hozzám – mondta ki Iris egyenesen. Richard eltátotta a száját, s beletelt egy-két pillanatba, mire úrrá lett meglepetésén. – Nem értem, miért ne lennék kedves. – Nem akarom, hogy kedves légy! – Nem… – Szörnyeteg vagy! – Iris a szájába tömte az öklét, de Richard így is hallotta az elfojtott zokogást. – Miért nem tudsz úgy is viselkedni, mint egy szörnyeteg? – kérdezte aztán jóval halkabban. – Akkor legalább gyűlölhetnélek. – Nem akarom, hogy gyűlölj – mondta Richard halkan. – Ezt nem te döntöd el. – Ez igaz – értett vele egyet Richard. Iris elfordította a tekintetét, a felhőkön átszűrődő napsugár megcsillant a bonyolult koszorúba font fürtökön, amelyet az asszony koronaként viselt. Olyan gyönyörű volt, hogy az szinte már fájt. Richard szeretett volna odamenni hozzá, átölelni, és mindenféle képtelenséget belesuttogni a hajába. Szerette volna megvigasztalni, s biztosítani, hogy többé soha senki sem fog fájdalmat okozni neki.

304/404

Vajon megbocsát-e neki valaha Iris? Vagy legalább megérti-e őt? Igen, őrültséget kért tőle, de a húgáért tette. Hogy megvédje Fleurt. Iris, éppen ő, csak megérti ezt. – Szeretnék most egy kicsit egyedül lenni – kérte Iris. – Ha így kívánod – mondta Richard némi töprengés után. De nem távozott. Szeretett volna még egy pillanatig mellette maradni, még ha nem is szólnak egymáshoz. Iris úgy nézett rá, mintha azt kérdezné: Na, mi lesz? Richard megköszörülte a torkát. – Odakísérhetlek a padhoz? – Nem, köszönöm. – Szíve… – Hagyd abba! – Iris hátralépett, s úgy nyújtotta maga elé a kezét, mintha egy gonosz szellem ellen akarna védekezni. – Ne légy kedves hozzám! Aljas dolog volt, amit tettél. – Nem vagyok szörnyeteg – jelentette ki Richard. – De az vagy! – kiáltotta Iris. – Annak kell lenned! – Iris, én… – Nem érted? – tombolt az asszony. – Nem akarlak kedvelni téged! Richardban halvány remény ébredt. – A férjed vagyok – szögezte le. Az asszonynak kedvelnie kellene őt. Sőt, sokkal többet kellene iránta éreznie. – Ha a férjem vagy, az csakis azért van, mert félrevezettél – mondta Iris halkan. – Nem úgy volt – tiltakozott Richard, noha pontosan úgy volt. De az a lényeg, hogy másként érezte… legalábbis egy kicsit. – Meg kell értened – próbálkozott. – Egész idő alatt… Londonban, amikor udvaroltam neked… Az összes dolog, ami miatt úgy tűnt, jól

305/404

választottam, azok a dolgok voltak, amelyeket úgy szerettem benned. – Valóban? – kérdezte Iris, de nem gúnyosan, inkább hitetlenkedve. – Szerettél a kétségbeesett helyzetemért? – Nem! Jóságos isten a mennyekben, miről beszél ez a nő? – Tudom, miért vettél feleségül – mondta Iris hevesen. – Szükséged volt valakire, akinek még jobban szüksége van rád. Valakire, aki elnézi a sietős lánykérést, és elég kétségbeesett ahhoz, hogy még meg is köszönje, hogy a kezedet nyújtod neki. Richard meghátrált. Gyűlölte, hogy valaha pontosan ezek a gondolatok fordultak meg a fejében. Nem rémlett neki, hogy kifejezetten Irisről így gondolkodott-e, de az tény, hogy ezek a gondolatok jártak az eszében, mielőtt Irisszel találkozott. Ez volt az oka, hogy elment a koncertre azon az első, sorsdöntő estén. Hallott már Smythe-Smithékről. És épp a kétségbeesett volt az a szó, amit velük kapcsolatban hallott. A kétségbeesett szó volt az, ami odavonzotta. – Olyasvalakire volt szükséged – folytatta Iris megsemmisítően halk hangon –, akinek nem kell közted és egy másik úriember közt választania. Valakire, aki közted és a magány közt fog választani. – Nem – rázta a fejét Richard. – Nem így… – De igen! – kiáltott fel Iris. – Nem mondhatod, hogy… – Talán az elején – vágott a szavába Richard. – Talán azt hittem, valóban ezt keresem… Nem, őszinte leszek, ezt kerestem. De hibáztathatsz érte? Találnom kellett… – Igen! Igen, hibáztatlak érte. Tökéletesen boldog voltam, mielőtt veled találkoztam. – Boldog voltál? – kérdezte Richard nyersen. – Valóban az voltál?

306/404

– Elég boldog voltam. Ott volt nekem a családom, és voltak barátaim… és a lehetőség, hogy egy nap talán jön valaki, aki… – Iris hangja elfulladt, és elfordult a férjétől. – Miután megismertelek – mondta halkan Richard –, megváltozott a véleményem. – Nem hiszek neked. Iris alig hallhatóan beszélt, de a szavak mégis tökéletesen érthetőek voltak. Richard mozdulatlanul állt. Ha megmoccan, ha csak a kisujját is megmozdítja, nem biztos, hogy képes lesz visszatartani magát. Meg akarta érinteni az asszonyt. Olyan szenvedélyesen vágyott rá, hogy még saját magát is megijesztette. Várta, hogy Iris visszaforduljon. De nem tette. – Nehéz a hátaddal társalogni – jegyezte meg. Az asszony válla megfeszült. Lassan, de energikusan szembefordult vele, tekintete lángolt a haragtól. Gyűlölni akarta, Richard ezt látta rajta. Kétségbeesetten kapaszkodott ebbe az érzésbe. De meddig fog ez tartani? Néhány hónapig? Egy életen át? – Azért engem választottál, mert megszántál – mondta halkan. Richard próbált nem összerezzenni. – Nem így történt. – Akkor hogyan? – emelte meg a hangját dühösen Iris, és még a szeme is valahogy sötétebbé vált. – Amikor feleségül kértél, amikor csak meg kellett csókolnod… – Pontosan erről van szó! – kiáltott fel Richard. – Eredetileg nem állt szándékomban megkérni. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt találok valakit, akit megkérhetek. – Ó, köszönöm – mondta Iris fojtott hangon, látható sértődöttséggel.

307/404

– Nem úgy értettem – magyarázkodott Richard türelmetlenül. – Azt terveztem, hogy keresek egy megfelelő nőt, és kompromittáló helyzetbe hozom. Iris olyan csalódottan nézett rá, hogy azt már alig lehetett elviselni. De Richard tovább beszélt. Mert tovább kellett beszélnie. Ez volt az egyetlen módja, hogy megértesse feleségével, mit miért tett. – Nem vagyok rá büszke – mondta –, de azt hittem, ezt kell tennem ahhoz, hogy megmentsem a húgomat. És mielőtt még a legrosszabbat gondolnád rólam, sohasem csábítottalak volna el az esküvő előtt. – Persze hogy nem – nevetett keserűen Iris. – Hiszen nem kockáztathattad, hogy a húgod és a feleséged egyszerre legyen állapotos. – Igen… Nem! Úgy értem, igen, ez nyilvánvaló, de nem, a csábítás meg sem fordult a fejemben. Istenem! – túrt a hajába Richard. – Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék kihasználni, és romlásba dönteni egy ártatlan lányt azok után, ami a húgommal történt? Látta, hogy az asszony nagyokat nyel. Látta, hogy küzd magával. – Nem – mondta végül. – Nem, tudom, hogy sohasem tennél ilyet. – Köszönöm. Iris ismét elfordult, s átölelte magát. – Nem akarok most veled beszélni. – Biztosra veszem, hogy nem, de kénytelen leszel. Ha nem ma, akkor máskor. – Már mondtam, hogy beleegyezem az istentelen tervedbe. – Nem túl bőbeszédűen. Iris ismét felé pördült. – Azt akarod, hogy mondjam ki hangosan? A reggelinél tett bejelentésem nem volt elég? – A szavadat akarom, Iris.

308/404

Az asszony csak bámult rá, s Richard nem tudta volna megmondani, hogy hitetlenkedést vagy iszonyatot lát az arcán. – A szavadat akarom, mert bízom a szavadban. Elhallgatott, várta, hogy a szavak jelentése eljusson a felesége tudatáig. – A férjem vagy – mondta Iris érzelemmentes hangon. – Engedelmeskedem neked. – Nem akarom, hogy… – kezdte Richard, de félbeszakította magát. – Akkor mit akarsz? – tört ki Irisből. – Azt akarod, hogy szeressem ezt a helyzetet? Hogy azt mondjam neked, szerintem helyesen cselekszel? Mert erre képtelen vagyok. Úgy tűnik, hazudni fogok az egész világnak, de neked nem. – Elég, ha elfogadod Fleur gyerekét – mondta Richard, bár tudta, hogy ez nem elég. Többet akart. Mindent akart, és sohasem lesz rá joga, hogy kérje az asszonytól. – Csókolj meg! – bukott ki belőle olyan hevesen, olyan hirtelen, hogy el sem hitte, hogy valóban kimondta. – Micsoda? – Nem követelek tőled semmi mást, csak ezt, csak most az egyszer. Csókolj meg! – Miért? – kérdezte Iris. Richard értetlenül meredt rá. Miért? Miért? – Feltétlenül lennie kell oknak? – Mindig van ok – felelte halk, fojtott hangon Iris. – S még bolondabb vagyok, hogy hagyom, hogy ezt elfelejtsem. Richard ajka megmozdult, ahogy a szavakat keresgélte. Semmije sem volt, semmi kedves, poétikus szó, amely segítene a feleségének feledni. A könnyű reggeli szellő megsimogatta az arcát, s Richard látta,

309/404

hogy egy magányos tincs kiszabadul a hajkoronából, és a rávetülő napfényben platinaszínben ragyog. Hogyan lehet ilyen gyönyörű? Hogyhogy ezt nem látta? – Csókolj meg! – kérte újra, s ezúttal inkább könyörgésnek hatottak a szavak. De Richard nem törődött vele. – A férjem vagy – ismételte Iris, és tekintetét férje tekintetébe fúrta. – Engedelmeskedem neked. Ez volt a legkeményebb az eddigi csapások közül. – Ne mondd ezt! – sziszegte Richard. Iris dacosan szorította össze az ajkát. Richard odalépett hozzá, és kinyúlt, hogy elkapja a karját, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Lassan, gyengéden megérintette az orcáját. Iris mereven állt, Richard arra gondolt, talán össze is törik a keze alatt, aztán meghallotta… alig hallható pihegés, az elfogadás halk, szinte zokogásszerű hangja, és az asszony megfordult, hagyva, hogy Richard a tenyere bölcsőjébe fogja az arcát. – Iris – suttogta Richard. Az asszony ránézett, halványkék szeme lehetetlenül szomorú volt. Richard nem akart fájdalmat okozni neki. Kényeztetni, dédelgetni szerette volna. – Kérlek – suttogta közelebb hajolva, míg a szája leheletnyire volt Iris ajkától. – Hadd csókoljalak meg!

21. fejezet

Csókolja meg? Iris majdnem felnevetett. Az elmúlt napokban folyamatosan emésztette a gondolat, de nem így. Nem akkor, amikor csupa por és könnyektől nedves az arca, és a könyökét lehorzsolta, amikor elbotlott, mert még megszökni sem tud méltósággal. Nem, amikor a férfi egyetlen rosszalló szót sem szólt az alagútban, és olyan átkozottul kedves volt. Csókolja meg? Semmire sem vágyott ennél jobban. Vagy kevésbé. A haragja volt az egyetlen dolog, amely tartotta benne a lelket… és ha ő csókolja meg a férfit… Richard elfelejttet vele mindent. S akkor ismét elveszíti önmagát. – Hiányoztál – mormolta a férfi, és a keze olyan csodálatosan melegen simult az arcára. El kellene húzódnia. Iris tudta, hogy ezt kellene tennie, de képtelen volt rávenni magát, hogy megmozduljon. Abban a pillanatban semmi más nem létezett, csak ő és Richard, és az, ahogy a férfi ránézett, mintha Iris volna a levegő, amelyet belélegez. De férje tökéletes színész, Iris mostanra ezt már tudta. Nem tévesztette ugyan meg teljesen – Iris legalább abból büszkeséget merített, hogy mindvégig érezte, Richard valamit titkol előle, de elég jó

311/404

volt ahhoz, hogy Iris végül elhiggye, akár bele is tudna szeretni. És annak ellenére, hogy ezt már tudta, Richard mégis színjátékot játszik itt neki. Richard talán nem kívánta őt. Talán nem akart mást, mint a beleegyezését. De Iris már nem volt biztos benne, hogy ez számít. Mert ő viszont kívánta a férfit. Vágyott az ajka érintésére, leheletének finom simogatására a bőrén. Vágyott a pillanatra. Arra a szent, feszültséggel és várakozással teli pillanatra, mielőtt az ajkuk érintkezik, amikor még csak egymást nézik. Vágyakozva. Szomjazva. Várakozva. Az majdnem jobb volt, mint maga a csók. A levegő köztük súlyos volt, meleg és sűrű a lélegzetvételeik hevétől. Iris mereven tartotta magát, várva, hogy a férfi átölelje, megcsókolja, és elfelejtessen vele mindent, ha csak egy pillanatra is, hogy ő a világ legnagyobb bolondja. De Richard nem tette. Ő is szobormereven állt, sötét tekintetét egyetlen pillanatra sem véve le róla. Hallani akarja, amint kimondom, döbbent rá Iris. Nem fogja addig megcsókolni, amíg engedélyt nem ad rá. Amíg be nem ismeri, hogy vágyik rá. – Nem tudom megtenni – suttogta. A férfi egyetlen szót sem szólt. Nem is moccant. – Nem tudom megtenni – ismételte Iris, s kis híján megfojtotta ez a néhány szó. – Mindent elvettél tőlem. – Nem mindent – emlékeztette Richard. – Ó, igen. – Iris majdnem felnevetett a helyzet iróniáján. – Az ártatlanságomat érintetlenül hagytad. Igazán kedves tőled! Richard távolabb lépett.

312/404

– Ó, az isten szerelmére, Iris, te is tudod, miért… – Hagyd abba! – vágott a szavába az asszony. – Egyszerűen ne mondj semmit! Nem érted? Nem akarom ezt a beszélgetést. És tényleg nem akarta. A férfi csak megpróbálná kimagyarázni magát, és ő nem akarta meghallgatni. Azt mondta neki, hogy nem volt más választása, s hogy a húga iránti szeretetből tette, amit tett. Talán igaz is, de Iris ettől még iszonyúan haragudott rá. Férje nem érdemli meg a megbocsátást. Sem a megértését. Megalázta őt. Nem kap rá lehetőséget, hogy addig magyarázkodjon, míg Iris megfeledkezik a haragjáról. – Csak egyetlen csók, nem több – mondta halkan Richard, de ennyire nem lehetett naiv. Pontosan tudnia kell, hogy ez nem csupán egyetlen csók. Sokkal több. – Megfosztottál a szabadságomtól – mondta Iris, s gyűlölte magát, amiért a hangja érzelmektől remeg. – Elvetted a méltóságomat. Nem hagyom, hogy az önbecsülésemet is elvedd. – Te is tudod, hogy nem ez volt a szándékom. Mit tegyek, hogy ezt megértessem veled? Iris szomorúan rázta a fejét. – Talán majd… – Lenézett a hasára, ahol a ruha alatt az üres méhe rejtőzött. – Talán majd megszeretem Fleur gyermekét. Talán megszeretem annyira, hogy úgy döntsek, ez az egész megérte, s talán eleve így volt az isteni tervben. De most… – Nagyot nyelt, s próbált könyörületet érezni az ártatlan gyermek iránt, aki mindennek a közepében áll. Természetellenes lenne, hogy még erre sem képes? Vagy talán csak önző, s annyira megsebezte Richard manipulációja, hogy annyit sem enged meg magának, hogy mérlegelje, mi lenne a legjobb mindenkinek? – De most nem így érzem – fejezte be halkan.

313/404

Hátralépett. Olyan volt, mintha egy kötelet szakítana ketté. Erősnek érezte magát. Ugyanakkor még szomorúbbnak. – Beszélned kellene a húgoddal – mondta Richardnak. A férfi szeme megrebbent, ahogy ránézett. – Hacsak nem nyerted el mégis a beleegyezését – felelte Iris férje ki nem mondott kérdésére. Úgy tűnt, Richardot felkavarta, hogy Iris egyáltalán felvetette a kérdést. – Fleur nem veszekedett velem emiatt azóta, hogy megérkezett Maycliffe-be. – És ezt te úgy veszed, hogy beleegyezett a tervedbe? Istenem, a férfiak olyan ostobák tudnak lenni! Richard komoran ráncolta a homlokát. – Én a helyedben nem lennék olyan biztos benne, hogy meggondolta magát, és igent mondott az elképzelésedre. – Beszéltél vele? – nézett rá szúrósan a férfi. – Te is nagyon jól tudod, hogy senkivel sem beszéltem. – Akkor talán nem kellene okoskodnod! – csattant fel Richard ingerülten. Iris vállat vont. – Talán nem. – Nem ismered Fleurt – makacskodott Richard. – Csak egyetlenegyszer beszéltél vele. Iris a szemét forgatta. A beszéltél vele nem az a kifejezés volt, amit a Fleur szobájában lezajlott borzalmas jelenetre használt volna. – Nem tudom, miért ragaszkodik hozzá olyan elszántan, hogy megtartsa a gyereket – mondta. – Ez talán valami olyasmi, amit csak egy anya érthet meg.

314/404

Richard összerezzent. – Ezzel nem megbántani akartalak – tájékoztatta Iris jeges hangon. Richard a szemébe nézett. – Bocsáss meg! – mormolta. – Ettől függetlenül – folytatta Iris –, nem hiszem, hogy biztonságban érezheted magad mindaddig, amíg egyértelműen bele nem egyezik a tervedbe. – Bele fog. Iris kétkedőn vonta fel a szemöldökét. – Nincs más választása. Megint csak milyen ostoba! Iris szánakozó pillantást vetett a férjére. – Legalábbis te azt hiszed. Richard fürkészőn nézett rá. – Nem értesz velem egyet? – Már megmondtam, hogy nem helyeslem a tervedet. De ez aligha számít. – Komolyan kérdeztem – szűrte a szavakat a fogai közt Richard. – Gondolod, hogy egymaga is fel tudja nevelni a gyereket? – Nem számít, hogy mit gondolok – felelte Iris, bár ebben egyetértett Richarddal. Fleur őrült, ha azt hiszi, hogy képes elviselni mindazt a nehézséget és megvetést, amelynek egyedülálló anyaként ki lesz téve. Majdnem olyan őrült, mint Richard, aki azt hiszi, hogy Fleur gyerekét a sajátjaként nevelheti fel, s később ez nem lesz megannyi boldogtalanság forrása. Ha Fleurnek lánya születik, talán sikerülhet a terv, de ha fiú lesz… Egyértelmű, hogy keresniük kell egy férjet annak a lánynak. Iris még mindig nem értette, miért nem látják ezt be a többiek. Fleur egyenesen elutasította a házasság lehetőségét, Richard meg egyre csak azt

315/404

hajtogatja, senki sincs, aki megfelelne. De Iris ezt nemigen akarta elhinni. Talán nincs akkora vagyonuk, hogy vásároljanak Fleurnek egy férjet, aki hajlandó lenne magáénak elismerni a gyereket, de miért ne mehetne hozzá a lány egy lelkészhez? Vagy egy katonához? Vagy akár egy kereskedőhöz? Ez most nem a megfelelő pillanat, hogy sznobok legyenek. – Csak az számít – folytatta –, hogy Fleur mit gondol, és ő anya akar lenni. – Ostoba, ostoba lány! – tört ki Richardból keserűen. – Ezzel nem tudok ellenkezni – mondta Iris. Richard meglepődve nézett rá. – A keresztényi könyörületesség és megbocsátás egy példaképét vetted feleségül – jegyezte meg cinikusan Iris. – Nekem úgy tűnik, nem. Iris egy percig nem szólt semmit. – Így is támogatni fogom – mondta végül, majdnem hogy kötelességtudó hangon –, és testvéremként fogom szeretni. – Ahogy Daisyt? – kérdezte csípősen Richard. Iris rámeredt. Aztán felnevetett. Vagy inkább felhorkant. Akárhogy is, mindenképpen a vidámság hangja volt, s Iris hitetlenkedve a szájára szorította a kezét. – Szeretem Daisyt – mondta, a kezét leengedve. – Komolyan. Richard arcán halvány mosoly futott át. – Több jóság és megbocsátás van benned, mint amennyit hinnél. Iris újra felhorkant. Daisy tényleg bosszantó teremtés volt. – Ha Daisy valami olyasmit adott neked, ami mosolyra tud fakasztani – mondta Richard halkan –, akkor nekem is szeretnem kell őt.

316/404

Iris ránézett és felsóhajtott. Richard fáradtnak tűnt. Szeme mindig kicsit mélyen ülő volt, de most az alatta húzódó sötét karikák csak fokozták ezt az érzést. És a szeme sarkában megbúvó ráncok… azok, amelyek oly vidáman futottak szét, amikor mosolygott… most mély árkoknak tűntek. Neki sem lehetett könnyű ez az időszak. Iris elkapta a tekintetét. Nem akart sajnálatot érezni a férje iránt. – Iris – kezdte Richard –, csak azt szerettem volna, ha… a fenébe! – Mi történt? – Iris megfordult, és követte a férfi tekintetét. – Ó… A ház felé vezető ösvényen Fleur közeledett feléjük dühös léptekkel. – Nem tűnik boldognak – jegyezte meg Iris. – Nem – értett vele egyet Richard. – Tényleg nem. – Felsóhajtott. Szomorú, fáradt hang volt, és Iris elátkozta magát, amiért majd’ megszakadt a szíve a hallatán. – Hogyan merészelted? – kiáltotta Fleur, amikor elég közel volt hozzájuk, hogy meghallják. Még két lépés, és világossá vált, kit is vádol. Irist. – Mégis mit képzelsz, mi az ördögöt műveltél a reggelinél? – támadt rá az asszonyra. – Ettem – vágott vissza Iris, még akkor is, ha ez nem feltétlen volt igaz. Annyira rettegett, tudván, hogy élete legnagyobb hazugságát készül elkövetni, hogy jóformán egyetlen falat sem ment le a torkán. Fleur rámeredt. – Ezzel az erővel egyenesen be is jelenthetted volna, hogy gyereket vársz. – Meg is tettem – mondta Iris. – Azt hittem, ezt várjátok el tőlem. – Nem adom neked a gyerekemet! – háborgott Fleur.

317/404

Iris Richardhoz fordult, s tekintetéből világosan ki lehetett olvasni az üzenetet: ez a te gondod. Fleur kettejük közé lépett, és valósággal köpködött Irisre dühében. – Holnap bejelented, hogy elvetéltél. – Kinek? – kérdezett vissza Iris. Csak a család volt jelen a szobában, amikor a titokzatos kijelentést tette. – Semmi ilyesmit nem fog tenni! – csattant fel Richard. – Nincs benned semmi könyörület? Felfogod egyáltalán, hogy mit ad fel érted a sógornőd? Iris karba tette a kezét. Épp ideje volt, hogy valaki elismerje az áldozatát. – Nem kértem tőle, hogy ilyesmit tegyen – tiltakozott Fleur. De Richard kérhetetlen maradt. – Nem gondolkodsz tisztán. Fleurnek elakadt a lélegzete. – Te vagy a legnagyképűbb, legutálatosabb… – A bátyád vagyok! – De nem a felügyelőm. – A törvény másként látja – vált jegessé Richard hangja. Fleur hátrahőkölt, mintha megütötték volna. De amikor megszólalt, fortyogott a dühtől. – Bocsáss meg, ha nehézséget okoz hinnem a mély elkötelezettségedben. – Mi az ördögöt akar ez jelenteni? – Elhagytál! – kiáltotta Fleur. – Amikor apa meghalt, otthagytál minket. Richard arca, amely eddig haragtól lángolt, hirtelen halálsápadttá vált.

318/404

– Alig vártad, hogy megszabadulj tőlünk – folytatta Fleur. – Apa még ki sem hűlt a sírjában, amikor összepakoltál minket, és elküldtél Milton nénihez. – Nem tudtam gondoskodni rólatok – mondta Richard. Iris az ajkába harapva, aggódó tekintettel nézte. A férfi hangja remegett, s olyan… összetörtnek tűnt. Igen, valósággal megsemmisült, mintha Fleur rátalált volna a lelkének sajgó pontjára, és belemártotta volna az ujját. – Megpróbálhattad volna – suttogta Fleur. – Belebuktam volna. Fleur ajka megfeszült. Vagy talán megremegett. Iris nem tudta volna megmondani. Richard nagyokat nyelt, mielőtt újra megszólalt. – Azt hiszed, büszke vagyok a viselkedésemre? Az elmúlt néhány év minden percét azzal töltöttem, hogy megpróbáljam jóvátenni. Apa azzal az erővel el is mehetett volna, miután anya meghalt. Aztán meg én… – Szitkozódva túrt a hajába, és elfordult. Amikor folytatta, a hangja nyugodtabban csengett. – Folyamatosan arra törekszem, hogy jobb ember legyek, mint voltam… jobb ember, mint ő volt. Iris szeme tágra nyílt. – Átkozott árulónak érzem magam… – Richard hirtelen elhallgatott. Iris mozdulatlanná dermedt. Fleur is. Mintha a férfi mozdulatlansága ragadós lenne, úgy álltak ott, feszülten várakozva. – Ez most nem apáról szól – mondta végül Richard. – S nem is rólam. – Pontosan ezért kellene nekem döntenem! – csattant fel Fleur csípősen. Ó, Fleur! – gondolta Iris egy sóhajjal. Ismét kieresztette a karmait, pont akkor, amikor a dolgok kezdtek volna elrendeződni.

319/404

Richard Irisre nézett, látta, milyen levert, így mikor visszafordult a húgához, tekintete ismét haragtól lángolt. – Most nézd meg, mit tettél! – dörrent rá. – Én? – visította a lány. – Igen, te. Végtelenül önzőn viselkedsz. Felfogod egyáltalán, hogy talán William Parnell fiának kellene átadnom Maycliffe-et? El tudod képzelni, milyen gyűlöletes érzés ez számomra? – Azt mondtad, szeretni fogod a gyereket – szólalt meg halkan Iris –, függetlenül attól, ki az apja. – Szeretni fogom. – Richard majdnem felrobbant. – De ez nem jelenti azt, hogy könnyű. És ő sem segít – mutatott széles mozdulattal Fleurre. – Nem kértem, hogy ezt tedd értem! – kiáltotta Fleur. A hangja remegett, de már nem a haragtól. Inkább olyan, mint aki az összeomlás szélén áll, ismerte fel Iris. – Elég, Richard! – szólt rá hirtelen a férjére. – Tessék? – fordult felé a férfi bosszús zavarral. – Fleurnek most le kell feküdnie – ölelte át a lányt Iris. Fleur tompán felnyögött, majd zokogva borult az asszony vállára. Richard döbbenten állt. – Az előbb kiabált velem – mondta csak úgy a vakvilágba, majd Fleurnek: – Az előbb még kiabáltál velem. – Menj el! – hüppögte Fleur, szavai Iris testén át visszhangzottak. Richard egy hosszú percig csak nézte kettejüket, majd elkáromkodta magát. – Látom, most az ő pártját fogod. – Itt nincs kinek a pártját fogni – jelentette ki Iris. – Hát nem érted? Ez a helyzet szörnyű. Mindenkinek. Senki sem fog érintetlenül

320/404

kikerülni belőle. A tekintetük találkozott; nem, a tekintetük összecsapott, s végül Richard sarkon fordult, és eldübörgött. Iris figyelte, ahogy eltűnik a domb mögött, aztán hosszan, remegve fújta ki az eddig visszatartott levegőt. – Jól vagy? – kérdezte Fleurt, aki még mindig csuklott a karjában. – Nem, ne is válaszolj! Persze hogy nem vagy jól. Egyikünk sincs jól. – Miért nem hallgat rám? – suttogta Fleur. – Mert azt hiszi, hogy a te érdekedben cselekszik. – De nem. Iris nagy levegőt vett, és próbált nyugodt hangon beszélni. – Az biztos, hogy nem a saját érdekeit tartja szem előtt. Fleur elhúzódott tőle, és a szemébe nézett. – És nem is a tieidet. – Nem, az megint biztos – értett vele egyet Iris. Fleur morcosan összeszorította a száját. – Nem ért meg engem. – Én sem értelek – ismerte be Iris. Fleur lapos hasára tette a kezét. – Szeretem… elnézést, szerettem az apját. Ez a gyerek szerelemből születik. Nem adhatom őt oda másnak. – Szeretted az apját? – csodálkozott Iris. – Az meg hogyan lehetséges? Ha csak a fele igaz annak, amit Richard mesélt, William Parnell szörnyű alak volt. – Nehéz ezt megmagyarázni – motyogta Fleur a földet nézve. Iris a fejét csóválta. – Ne is próbáld meg! Gyere, menjünk vissza a házba! Fleur biccentett, és a kastély felé indultak.

321/404

– Csak hogy tudd, még mindig gyűlöllek – szólalt meg hirtelen Fleur, de minden indulat nélkül. – Tudom – felelte Iris. Megfogta és megszorította a lány kezét. – Néha még én is gyűlöllek. Fleur erre ránézett, tekintete majdnem reménykedő volt. – Tényleg? – Néha – ismételte Iris. Lehajolt és letépett egy fűszálat. A két hüvelykujja közé szorította, és megpróbált fütyülni. – Csak hogy tudd, nem igazán szeretném magaménak a gyerekedet. – Elképzelni sem tudom, miért akarnád. Tovább sétáltak, s talán ha hat lépést tehettek meg, amikor Iris ismét megszólalt. – Nem kérdezed meg, miért teszem? – Nem igazán számít – vont vállat Fleur. – Vagy igen? Iris ezen eltöprengett. – Nem, azt hiszem, tényleg nem. – Tudom, hogy jót akarsz. Iris szórakozottan bólintott, s tovább lépegetett fel, a dombra. – Nem viszonzod a bókot? – kérdezte Fleur. Iris a lány felé kapta a fejét. – Mármint hogy jót akarsz? Fleur durcásan összeszorította az ajkait. – Azt hiszem, jót akarsz – engedett végül Iris. – Be kell vallanom, az indokaid teljesen érthetetlennek találom, de azt hiszem, a szándékod valóban jó. – Nem akarok idegenhez hozzámenni. – Én megtettem. Fleur megtorpant.

322/404

– Nos, egy majdnem idegenhez – enyhített a kijelentésen Iris. – De te nem voltál terhes egy másik férfi gyerekével. Magasságos egek, ez a lány tényleg bosszantó! – Senki sem mondja, hogy csapd be a vőlegényedet. Biztos vagyok benne, hogy akad valaki, aki boldogan él a lehetőséggel, hogy rokonságba kerüljön Maycliffe urával. – Nekem pedig életem végéig hálásnak kell lennem neki – mondta Fleur keserűn. – Gondoltál erre is? – Nem – felelte Iris halkan. – Erre nem gondoltam. Elérték a nyugati pázsit szélét, és Iris felnézett az égre. Még mindig borús volt, de a felhők mintha vékonyodtak volna. Talán még a nap is előbújik. – Idekint maradok – jelentette ki. Fleur is felnézett az égre. – Nem kérsz egy vállkendőt? – De, azt hiszem, szükségem lesz rá. – Szólhatok az egyik szobalánynak, hogy hozzon le egyet. Ez egyértelműen a baráti jobb felkínálása volt. – Az nagy segítség lenne, köszönöm. Fleur biccentett, és bement a házba. Iris a padhoz sétált, leült, és várta, hogy kisüssön a nap.

22. fejezet

Iris estére egy kicsit jobban érezte magát. Egymagában töltötte a napot, s csak egészen enyhe bűntudatot érzett, amikor a szobájába kérte a vacsorát. A reggeli Richarddal és Fleurrel történő összeütközés után úgy vélte, kijár neki, hogy legalább egy napig tartózkodjon a további társalgástól. A reggel történtek teljesen kimerítették. De bármennyire fáradt volt is, az álom elkerülte, s éjfél után feladta a próbálkozást. Lerúgta magáról a takarót, és az apró íróasztalhoz ment, amelyet Richard az előző héten hozatott fel neki. Lenézett a könyvek gyér választékára. Mindet elolvasta már a Yorkshire történetét taglaló kivételével, amely makacsul nem volt hajlandó érdekesebb lenni, még a Rózsák háborúját tárgyaló fejezetnél sem. Iris nem jött rá, hogyan sikerült a szerzőnek ilyen unalmasra megírnia a könyvet, s végül feladta, hogy valaha is megértse. A karjába pakolta a könyveket, belebújt a papucsába, és az ajtó felé indult. Senkit sem fog felébreszteni, ha lábujjhegyen leoson a könyvtárba. A szolgák már régen visszavonultak, s a ház nagyon csendes volt. Iris mégis óvatosan lépkedett, és hálás volt, hogy a puha szőnyeg elnyeli a léptei zaját. Odahaza ismert minden recsegő padlódeszkát, minden nyikorgó ajtózsanért. De arra még nem volt lehetősége, hogy itt, Maycliffe-ben is kitanulmányozza ezeket.

324/404

Iris megállt egy pillanatra. Ez így nem helyes. Nem szabad többé a szülei házára gondolnia. Most már Maycliffe az otthona. Hozzá kell szoknia. Úgy vélte, egy kicsit már sikerült. A drámai helyzet ellenére is kezdte úgy érezni, hogy Maycliffe lassan a szívébe lopja magát. A szalonban levő pamlag már kétségtelenül az ő pamlaga volt, és kezdte megszokni az ablaka mellett fészkelő, sárga hasú madarak énekét is. Nem igazán tudta, hogy hívják őket, csak azt, hogy Londonban nem voltak ilyenek. Kezdte otthon érezni magát Maycliffe-ben, bármilyen különös is volt. Otthon, egy férjjel, aki nem hálta el vele a házasságot, egy sógornővel, aki gyűlölte (néha), amiért megpróbálta megmenteni őt a romlástól, és egy másik sógornővel, aki… aki… Ezen eltűnődött. Igazán nem sokat tudott elmondani Marie-Claireről. Nem beszélt két szónál többet a lánnyal, mióta az megérkezett Maycliffe-be. Ezen változtatnia kell! Szép lenne, ha legalább az egyik húg nem látná őt (néha) az ördög megtestesülésének. A lépcső alján Iris a könyvtár felé fordult, ami a folyosó végén volt, a szalon és Richard dolgozószobája után. Iris úgy döntött, kedveli férje dolgozószobáját. Nem sok alkalma volt megfordulni a férfiszentélyben, de a szoba meleg és kényelmes volt, s ugyanúgy délre nézett, mint Iris hálószobája. Egy pillanatra megállt, hogy szorosabbra fogja a gyertyatartót, aztán hunyorított. Fényt látott a folyosón, vagy csak a saját gyertyájának fénye az, amely különös és csalóka árnyékot vet a falra? Mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva állt, majd halkan, könnyű léptekkel továbbindult. – Iris?

325/404

Megdermedt. Nem volt más hátra. Előrelépett és bekukucskált Richard dolgozószobájába. A férfi a kandallónál ült, a kezében egy félig teli pohárral. Kócos fejét Iris felé fordította. – Gondoltam, hogy te leszel az. – Sajnálom. Zavarlak? – Egyáltalán nem – mondta, és rámosolygott a kényelmes székből. Iris arra gondolt, hogy talán egy kicsit berúgott. Nagyon nem volt jellemző rá, hogy ne álljon fel, ha egy hölgy lép a szobába. Az is furcsa volt, hogy mosolyog rá, tekintve, hogy milyen körülmények közt váltak el aznap reggel. Iris a mellkasához szorította a kis csomag könyvet. – Valami olvasnivalóért indultam – intett fejével a könyvtár felé. – Magam is kitaláltam. – Nem tudtam aludni. A férfi vállat vont. – Én sem. – Igen, látom. Richard szája lusta mosolyra húzódott. – Milyen elmés párbeszédet folytatunk mi ketten – jegyezte meg. Iris halkan felkacagott. Furcsa, hogy mindketten humorukra találtak most, hogy az egész háznép ágyban van. Vagy talán nem is olyan furcsa. A Fleurrel történt váratlan békekötés után Iris egész nap merengő hangulatban volt. Szinte semmiben nem egyeztek, Iris mégis úgy gondolta, ennek ellenére képesek lesznek egymásban megtalálni a jót. Ezt biztosan meg tudja tenni Richarddal is. – Egy pennyt adok a gondolataidért – szólalt meg Richard. Iris összevont szemöldökkel nézett rá. – Köszönöm, már elég pennym van.

326/404

A férfi a szívére szorította a kezét. – Most megsebeztél. Egy pénzérmével. – Éppen, hogy pénzérme nélkül, ami azt illeti – helyesbített Iris. Mert ez olyan dolog volt, amit nem hagyott volna ki. Richard szélesen elmosolyodott. – A pontosság minden dologban fontos – jelentette ki Iris, de ő is mosolygott. A férfi erre kuncogott, majd felé emelte a poharát. – Egy italt? – Mi az? – Whiskey. Iris meglepetten pislogott. Még sohasem hallott olyasmit, hogy egy férfi whiskey-vel kínált volna egy nőt. Persze, rögtön szerette volna megkóstolni. – Csak egy kicsit – mondta, s a könyveket letette az asztalra. – Nem tudom, hogy szeretem-e. Richard erre megint kuncogott, és egy ujjnyit öntött egy pohárba a borostyánsárga italból. – Ha nem tudod, akkor nem is szereted a whiskey-t. Iris kérdőn nézett rá, ahogy leült a vele szemközti székbe. – Ez a legjobb fajta – mondta szerénytelenül Richard. – Itt, a skót határ közelében könnyű az ilyesmit beszerezni. Iris a pohárba kémlelt, aztán beleszimatolt. – Nem is tudtam, hogy ekkora szakértő vagy. A férfi vállat vont. – Elég sokat ittam az utóbbi időben, ami azt illeti. Iris elfordította a tekintetét. – Nem azt mondtam, hogy téged hibáztatlak érte – fűzte hozzá

327/404

Richard, aztán eltöprengett egy pillanatra. – Higgy nekem, amikor ezt mondom, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy saját magam teremtettem ezt a posványt. – Meg Fleur – mondta Iris halkan. Richard tekintete az asszonyét kutatta, s a szája sarka felkunkorodott. Csak egy kicsit. Csak annyira, hogy Iris lássa, hálás neki, amiért ezt felismerte. – Meg Fleur – ismételte. Néhány percig csendben ültek, Richard nagyokat kortyolt a whiskey-jéből, míg Iris óvatosan kóstolgatta. Ízlik, állapította meg. Tüzes volt és hűvös is egyszerre. Hogyan másként írhatna le valamit, ami éget, ugyanakkor megborzong tőle. Több időt töltött azzal, hogy a poharába merengett, mint azzal, hogy a férjét nézze. Csak olyankor engedte meg magának, hogy a férfi arcát tanulmányozza, amikor az behunyta a szemét és hátrahajtott fejjel pihent a széken. Aludna? Iris nem hitte. Senki sem tud ilyen gyorsan elaludni, különösen nem egy széken ülve. Iris az ajkához emelte a poharat, és megpróbálkozott egy nagyobb korttyal. Ez még simábban csúszott le a torkán, bár lehet, hogy csak a korábban elfogyasztott italnak volt köszönhető. Richard szeme még mindig be volt hunyva. Biztos, hogy nem alszik, döntötte el Iris. Ajkát összeszorítva, lazán ült, és Iris rájött, hogy ismeri ezt a testhelyzetet. Akkor szokott így ülni a férfi, amikor gondolkozik. Persze mindig gondolkodott, az emberek ezt teszik, de Richard akkor ül így, amikor valami különösen bosszantó dolgon töpreng. – Annyira rossz ember lennék? – kérdezte Richard még mindig behunyt szemmel. Iris eltátotta a száját meglepetésében.

328/404

– Dehogy, egyáltalán nem vagy rossz ember. A férfi halkan felsóhajtott, s végre kinyitotta a szemét. – Valaha nem így gondoltam. – Nem vagy az – erősítette meg Iris. Richard egy hosszú percig némán fürkészte, aztán bólintott. – Jó tudni. Iris nem igazán tudta, mit mondjon erre, ezért ismét belekortyolt a whiskey-be, megdöntve a poharat, hogy az utolsó cseppeket is ki tudja szippantani. – Még? – emelte fel Richard az üveget. – Valószínűleg nem kellene többet innom – mondta Iris, de odatartotta a poharat. A férfi ezúttal kétujjnyit töltött. Iris a szeme elé emelte a poharat. – Ettől berúgok? – Valószínűleg nem. – Richard oldalra hajtotta a fejét, a szája megmegmozdult, mintha magában számolna. – De lehetséges, hogy igen. Olyan kicsiny termetű vagy. Vacsoráztál? – Igen. – Akkor nem szabad, hogy gond legyen. Iris biccentett, és a pohárra visszanézve egy kicsit meglötyögtette az italt. Egy újabb perc telt el, ahogy csendben kortyolgatták a whiskey-t. – Nem szabad azt hinned magadról, hogy rossz ember vagy – szólalt meg Iris. Richard felvonta az egyik szemöldökét. – Iszonyúan haragszom rád, és azt hiszem, hibát követsz el, de megértem az okaidat. – Iris lenézett az italára, s egy pillanatra megbabonázta, ahogy megcsillan rajta a gyertya fénye. Töprengő hangon

329/404

folytatta. – Senki sem lehet rossz ember, aki ennyire szereti a húgát. – Köszönöm – mondta Richard rövid hallgatás után. – Azt hiszem, a javadra kell írni, hogy hajlandó vagy ekkora áldozatot hozni. – Remélem, hogy nem fog akkora áldozatnak tűnni – mondta halkan a férfi –, ha egyszer a karomban lesz a baba. Iris nagyot nyelt. – Én is ebben reménykedem. Richard meglehetősen váratlanul előrehajolt, könyökét a térdén nyugtatva. A mozdulattól a feje lejjebb került, mint Irisé, és sűrű, sötét szempilláin át nézett fel az asszonyra. – Csak hogy tudd, igazán nagyon sajnálom. Iris erre semmit sem szólt. – Azért, amire kényszerítettelek – tisztázta szükségtelenül Richard. – Valószínűleg nem fog számítani, de rettegtem attól, hogyan mondjam el neked. – Azt elhiszem – vágott vissza Iris. Még szép, hogy rettegett tőle. Ugyan ki az ördög élvezne ilyesmit? – Nem, úgy értem, tudtam, hogy meg fogsz gyűlölni. – Behunyta a szemét. – Nem attól féltem, hogy elmondjam. Arra igazából nem is gondoltam. Csak nem akartam, hogy gyűlölj engem. Iris felsóhajtott. – Nem gyűlöllek. Richard felnézett. – Pedig kellene. – Nos, valóban gyűlöltelek. Néhány napig legalábbis. A férfi biccentett. – Az jó.

330/404

Iris ezt nem állta meg mosolygás nélkül. – Meglehetősen goromba dolog lenne tőlem, ha tagadnám – mondta Richard szárazon. – És a haragom? Richard ráemelte a poharát. Tisztelgés lenne? Lehetséges. – Az jogos volt. Iris lassan bólintott, aztán arra gondolt, miért is ne, és ő is megemelte kissé a poharát. – Mire iszunk? – kérdezte Richard. – Fogalmam sincs. – Rendben. – Oldalra biccentette a fejét. – Akkor igyunk az egészségedre! – Az egészségemre – ismételte Iris fojtott nevetéssel. Magasságos egek, micsoda ötlet! – Az biztos, hogy az enyém lesz a világtörténelem legveszélytelenebb terhessége – jegyezte meg. Richard tekintete meglepetten villant rá, aztán félmosolyra húzta a száját. – Nem kell gyermekágyi láztól tartanod – helyeselt. Iris ismét a whiskey-jébe kortyolt. – Természetfeletti sebességgel visszanyerem az alakomat. – A többi hölgy sárga lesz az irigységtől – tódította Richard komolyan. Iris felnevetett, egy pillanatra behunyta a szemét, aztán ismét a férjére nézett. Richard őt figyelte, majdnem hogy tanulmányozta, és az arca… nem volt szerelmes vagy vággyal teli, csak… Hálás. Iris elkapta a tekintetét, azon tűnődve, miért csalódott. Férjének igenis hálásnak kell lennie mindazért, amit érte tesz, és mégis…

331/404

Valahogy nem érezte helyesnek. Valahogy nem érezte elégnek. Meglötyögtette a whiskey-jét. Már nem sok maradt a poharában. Richard hangja halk volt, és szomorúan csengett a sötétben. – Mit tegyünk, Iris? – Mit tegyünk? – Egy élethossznyi házasság áll előttünk. Iris a poharába meredt. Most bocsánatot kér tőle? De Iris nem volt benne biztos, hogy készen áll a megbocsátásra. De a szíve mélyén valahol tudta, hogy meg fog bocsátani. Ez jelentené azt, hogy az ember szerelmes? Hogy képes megbocsátani a megbocsáthatatlant? Ha valami hasonló dolog történt volna valamelyik testvérével vagy unokatestvérével, Iris soha, de soha nem bocsátott volna meg a férjnek. De most Richardról van szó. És ő szereti a férfit. A legvégén csak ez fog számítani. A legvégén. De talán nem most. Iris felhorkant. Mennyire jellemző rá! Tudja, hogy egyszer meg fog bocsátani, mégsem hajlandó most megtenni. De nem azért nem bocsát meg, hogy a férje szenvedjen. Még csak nem is azért, hogy haragot tartson. Egyszerűen még nem áll készen rá. Richard maga mondta, hogy jogos a haragja, és igaza volt. Iris felnézett. Férje türelmesen figyelte. – Minden rendben lesz – mondta Iris. Egyelőre csak ennyit tudott neki adni. Remélte, hogy a férfi megérti. Richard bólintott, aztán felállt, és a kezét nyújtotta. – A szobádba kísérhetlek? Valahol mélyen vágyódott a férfi testének melegségére, még ha csak

332/404

a kezének érintése is az a karján. De nem akart még jobban beleszeretni. Legalábbis nem ma este. Sajnálkozó mosollyal állt fel. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet lenne. – Akkor elkísérhetlek legalább az ajtóig? Iris csodálkozva nézett fel rá. Az ajtó alig három méterre volt. Felesleges gesztusnak tűnt, s ő mégsem tudta visszautasítani. A férfi kezébe tette a kezét. Ő megszorította, aztán megemelte kissé, mintha kezet akarna csókolni. De aztán úgy tűnt, meggondolta magát, és helyette összefűzte az ujjaikat, és úgy kísérte az ajtóhoz. – Jó éjszakát! – mondta, de nem engedte el a kezét. – Jó éjszakát! – köszönt el Iris, de nem próbálta elhúzni a kezét. – Iris… Az asszony felnézett. Richard meg fogja csókolni. Látta a vágytól izzó tekintetén. – Iris – mondta újra a férfi, és ő nem tiltakozott. Richard gyengéden megfogta felesége állát, és finoman maga felé döntötte a fejét. De még várt, míg végül az asszony nem tehetett mást, mint megbiccentette az állát. Alig észrevehető mozdulat volt, de Richard érezte. Lassan, olyan lassan, hogy Iris biztos volt benne, a föld közben kétszer is megfordult a tengelye körül, a férfi lehajolt hozzá. Az ajkuk találkozott, az érintés puha és felvillanyozó volt. Ahogy az ajkuk egymáshoz ért, a finom mozdulat nyomán különös bizsergés fodrozódott végig Iris egész lényén. – Richard – suttogta, s talán a férfi kihallotta a hangjából a szerelmet, de abban a pillanatban nem törődött vele. Az ajka szétnyílt, de a férfi nem mélyítette el a csókot. Helyette a homlokának döntötte a homlokát.

333/404

– Menned kell – mondta. Iris még egy pillanatot engedélyezett magának, aztán hátralépett. – Köszönöm – mondta Richard. Iris bólintott, és az ajtófélfára támaszkodva megkerülte a férfit. Richard köszönetet mondott. Iris szívében megmozdult valami. Hamarosan, gondolta. Hamarosan készen áll rá, hogy megbocsásson.

Richard figyelte, ahogy elmegy. Figyelte, ahogy végigsiet a folyosón, és eltűnik a lépcsőhöz vezető sarkon. Csak halvány fény világította meg a folyosót, de az a kevés fény mintha csillag lenne, úgy csillant meg Iris világos haján. Micsoda ellentmondás volt ez a nő! Milyen légies a külseje és ugyanakkor milyen gyakorlatias gondolkodású! Richard szerette ezt benne, szerette a könyörtelen józanságát. Eltűnődött, hogy talán pont ez volt az, ami végül hozzávonzotta. Talán azt hitte, hogy Iris veleszületett értelme megengedi majd neki, hogy semmibe vegye a sértést, amelyen a házasságuk alapul? Hogy az asszony majd vállat von, és azt mondja: Igazad van, ez az értelmes megoldás? Milyen ostoba bolond volt! Még ha Iris meg is bocsát neki, és Richard kezdte úgy érezni, hogy talán meg fog, ő sohasem bocsát meg önmagának. Nagyon mélyen megbántotta Irist. A lehető legkifogásolhatóbb okból választotta őt a feleségének. Nagyon is megérdemli, hogy ily hevesen kell őt szeretnie. Ily reménytelenül. El sem tudta képzelni, az asszony hogyan szerethetné mindazok

334/404

után, amit vele tett. De meg kell próbálnia. S talán elég lesz az is, hogy ő szereti. Talán.

23. fejezet

– Iris! Iris! Iris lassan kinyitotta a szemét. De csak az egyiket, a másik szigorúan csukva maradt, keményen a párnához szorítva. – Ó, remek, felébredtél! Marie-Claire, gondolta Iris a szokásos reggelindító ingerültséggel. Jóságos isten, mennyi az idő, és miért van a lány a szobájában? Iris behunyta a szemét. – Fél tizenegy van – mondta vidáman Marie-Claire –, és szokatlanul meleg az idő. Iris el sem tudta képzelni, mi köze az időnek hozzá. – Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet. Ah! A matrac lesüllyedt Marie-Claire súlya alatt, ahogy a lány az ágy szélére telepedett. – Még egyáltalán nem volt rá módunk, hogy egy kicsit megismerkedjünk. Iris felsóhajtott, azzal a fajta sóhajjal, ami után az ember lehunyja a szemét, de az övé már eleve csukva volt, a párnába temetve. Erre a délelőttre semmittevést tervezett. – Akkor sétálunk? – kérdezte Marie-Claire bosszantóan kirobbanó energiával.

336/404

– Mmmgrrr. Egy pillanatnyi csend telepedett a szobára. Aztán… – Ne haragudj, hogy mondtad? Iris a párnájába morgott. Igazán nem tudta, hogyan tehetné ennél világosabbá magát. – Iris? Rosszul vagy? Iris végre megfordult, és kényszerítette magát, hogy megszólaljon. – Reggelente nem vagyok a legjobb formában. Marie-Claire csak bámult rá. Iris megdörzsölte a szemét. – Talán ha elindulunk… mi van? – kérdezte szinte felcsattantva. – Ööö… – Marie-Claire szája sarka különös fintorra rándult. – Az arcod. Iris bosszúsan sóhajtott fel. – Párnagyűrődéses? – Ó, szóval az ilyen? – kérdezte a lány elég nyeglén ahhoz, hogy Iris valami fegyver után nézzen. – Sohasem láttál még ilyet? – kérdezte inkább. – Nem. – Marie-Claire a homlokát ráncolta. – Mindig a hátamon alszom. Gondolom, Fleur is. – Én sokféle helyzetben alszom – morogta Iris –, de leginkább… sokáig. – Értem. – Marie-Claire nagyot nyelt, de ez volt az egyetlen jele, hogy kínosan érzi magát. – Nos – mondta –, most már ébren vagy, szóval akár fel is kelhetsz, hogy elkezdd a napot. Nem hiszem, hogy maradt még reggeli odalent, de biztos vagyok benne, hogy Mrs. Hopkins összekészít valami hideget, amit magaddal hozhatsz. Iris vágyakozva nézte az ágyát. Elképzelte a szépen bevetett ágyat

337/404

egy reggelizőtálcával a tetején. De Marie-Claire baráti jobbot nyújtott neki, és Iris tudta, hogy el kell fogadnia. – Köszönöm – mondta, remélve, hogy az arca nem árulja el, mekkora erőfeszítésébe került kimondani a szót. – Az remek lesz. – Csodás – ragyogott Marie-Claire. – Találkozunk a kocsifeljárón, mondjuk, tíz perc múlva? Iris előbb alkudozni akart tizenötre, vagy még jobb, ha húszra, de aztán arra gondolt, már úgyis ébren van. Aki Á-t mond, mondjon B-t is. Tíz perc. Jóságos isten! De Marie-Claire-nek csak annyit mondott: – Miért ne?

Húsz perccel később Iris és Marie-Claire Maycliffe nyugati mezején ballagott. Iris még mindig nem volt biztos benne, hová tartanak. MarieClaire mondott valamit holmi bogyógyűjtésről, de Iris még túl korainak tartotta az időt a bogyóéréshez. Akárhogy is, Iris nem nagyon törődött vele. Forró, vajas pogácsát tartott a kezében, és esküdni mert volna rá, hogy ez a legfinomabb dolog, amit valaha is evett életében. Valaki a konyhában biztos Skóciából származik, más magyarázata nem lehet. Nem sokat beszéltek, miközben lesétáltak a dombról. Irist lefoglalta a reggelije, Marie-Claire-t pedig, úgy tűnt, tökéletesen boldoggá teszi, hogy a kosarát lóbálhatja, ahogy tovaszökdécselt. De amikor leértek a domb aljába, és ráfordultak egy régi ösvényre, a lány megköszörülte a torkát. – Nem tudom, hogy volt-e egyáltalán valaki, aki tisztességesen köszönetet mondott neked.

338/404

Iris megdermedt, még rágni is elfelejtett. Eddig nem sokszor beszélgetett Marie-Claire-rel, s ez most… nos, őszintén szólva, meglepte. – Azért… – intett a lány Iris hasa felé, majd furcsa kis kört rajzolt a levegőbe. – Szóval azért. Iris újra az ösvényre szegezte a tekintetét. Richard megköszönte. Három napba telt neki, de ha teljesen őszinte akart lenni, előtte nem is sok lehetőséget adott neki. De ha a férfi megpróbálta volna, ha dörömbölt volna az ajtaján, és ragaszkodott volna, hogy Iris hallgassa meg, az sem számított volna igazán. Iris semmit sem hallott volna abból, amit férje mond. Nem állt még készen egy igazi beszélgetésre. – Iris! – Szívesen – mondta Iris, úgy téve, mint akit nagyon lefoglal, hogy kibányásszon egy magocskát a pogácsából. Egyáltalán nem volt kedve erről beszélgetni Marie-Claire-rel. De a lánynak más elképzelései voltak. – Tudom, hogy Fleur hálátlannak tűnik, de majd megjön az esze. Előbb vagy utóbb. – Attól tartok, nem értek veled egyet – mondta Iris. Továbbra sem tudta, hogyan képzelte Richard, hogy Fleur együttműködése nélkül is véghez tudja vinni a tervét. – Fleur nem ostoba, még ha most úgy tesz is. Valójában, az idő nagy részében egyáltalán nem ennyire… nos, nem ennyire nagyon érzelmes. – Marie-Claire gondterhelten csücsörített. – Tudod, nagyon közel állt az édesanyánkhoz, sokkal közelebb, mint Richard vagy én. Iris nem tudta. Richard nem mondott túl sokat az anyjáról, csak annyit, hogy meghalt, és hogy hiányzik neki. – Talán ezért lett Fleur még anyáskodóbb – folytatta Marie-Claire.

339/404

Irisre pillantott, majd vállat vont. – Talán ezért ragaszkodik annyira a babához. – Talán – mondta Iris. Felsóhajtott, s lenézett a saját hasára. Hamarosan ki kell tömnie a ruháit. Csak azért nem tette még meg, mert háromszáz mérföldre voltak Londontól. A hölgyek errefelé nem követték szorosan a divatot, s Iris nyugodtan viselhette a tavalyi ruháit. A fővárosban ebben a szezonban már lejjebb került a derékvonal, és a kényelmes, bő hullámok átadták a helyüket valami sokkal szűkebbre szabott és kényelmetlen fazonnak. Ha ez így megy tovább, 1840-re úgy beszorítják a nőket a fűzőbe, hogy semmi sem marad belőlük. Néhány percig néma csendben sétáltak tovább. – Nos – szólalt meg Marie-Claire végül –, én most megköszönöm. – Szívesen – ismételte meg Iris apró, bánatos mosollyal, ezúttal Marie-Claire felé fordulva. A lány bosszantó volt, de a legkevesebb, amit megtehet érte, hogy kedves hozzá. – Tudom, hogy Fleur azt mondja, anya akar lenni – folytatta MarieClaire vidáman –, de ez igazán önző dolog tőle. Tudtad, hogy egyszer sem kért bocsánatot tőlem? – Tőled? – mormolta Iris, mert úgy gondolta, hogy inkább ő az, akitől Fleurnek először bocsánatot kellene kérnie. – Tönkre fog tenni – mondta Marie-Claire. – Te is tudod, hogy így van. Ha nem tennéd meg, amit teszel… Megteszi, amit tesz, gondolta Iris. Milyen finom megfogalmazás! –… és ő csak köti az ebet a karóhoz, hogy házasságon kívül megszüli a babát, én meg majd senkinek sem kellek. – Marie-Claire majdnemhogy ellenséges arccal fordult Irishez. – Most biztos azt mondod, önző vagyok, de te is tudod, hogy ez így igaz. – Tudom – mondta Iris halkan. Talán ha Richard felvinné Marie-

340/404

Claire-t egy szezonra Londonba… Valószínűleg találnának neki valakit, aki elég távol él Yorkshire-nek ettől a csücskétől. A pletyka ugyan terjed, de általában ilyen messzire nem jut el. – Ez annyira igazságtalan! Ő hibázik, és én fizetem meg az árát. – Nemigen hiszem, hogy ő sértetlenül megúszná a dolgot – mutatott rá Iris. Marie-Claire türelmetlenül összeszorította a száját. – Na igen, de ő megérdemli, amit kap, én meg nem. Nem ez volt a legillendőbb viselkedés, de Irisnek be kell látnia, Marie-Claire-nek igaza van. – Hidd el, vannak itt lányok, akik szó szerint majd’ meghalnak azért, hogy engem kiközösíthessenek. – Marie-Claire felsóhajtott, és úgy tűnt, harciassága valamivel alábbhagyott. Majdnem kétségbeesett arccal nézett Irisre. – Te is ismersz ilyen lányokat? – Elég sokat – vallotta be Iris. Tíz lépést tettek meg, amikor Marie-Claire ismét megszólalt. – Azt hiszem, egy kicsit azért meg tudok neki bocsátani. – Egy kicsit? Iris mindig azt hitte, a megbocsátás vagy mindent, vagy semmit fajta dolog. – Nem vagyok teljesen oktalan – fintorgott Marie-Claire. – Tudom, hogy Fleur nehéz helyzetben van. Végül is, nem mehet feleségül az apához. Ez igaz volt, de Iris akkor is úgy vélte, hogy Fleur roppant szűklátókörűen áll a dologhoz. Nem mintha Richard különb lenne nála. Még a bolond is látja, hogy itt csak egyetlen megoldás létezik, ha keresnek Fleurnek egy férjet. Persze magas rangú úrra nem számíthatnak; Richard már megmondta, nincs annyi pénze, hogy olyan férjet

341/404

vásároljon, aki hajlandó elnézni a lány állapotát. De biztos akad a környéken, aki szívesen kerülne rokonságba a Kenworthykkel. Talán egy lelkész, akinek nem kell amiatt aggódnia, hogy más gyerekére örökíti a földjét. Vagy egy újonnan ideköltözött földbirtokos, aki szeretné megerősíteni a társadalmi pozícióját. Iris megérintett egy finom, fehér virágot, amelyik a sövényen nyílt. Vajon mi lehet az? Ilyet nem látott Anglia déli részén. – Nehéz feleségül menni egy halott emberhez – próbált szellemeskedni, de nehéz szellemeskedni, ha az ember hangja ennyire keserű. Marie-Claire csak felhorkant. – Mi van? – fordult felé Iris, és összeszűkült szemmel nézett rá. Volt valami a lány hangjában… – Ugyan már! – mordult fel Marie-Claire. – Fleur akkora hazudozó! Iris megdermedt. – Tessék? Marie-Claire idegesen az ajkába harapott, mintha csak akkor döbbent volna rá, mit mondott. – Marie-Claire – fogta meg a karját Iris –, hogy érted azt, hogy Fleur hazudozó? A lány nagyot nyelt, s lenézett Iris kezére, de ő nem lazított a szorításon. – Marie-Claire! – szólt rá szigorúan. – Mondd el! – Mit számít az már? – vágott vissza a lány, és megpróbálta elrántani a karját. – Terhes, és nem hajlandó férjhez menni, s végül mindenkit csak ez fog érdekelni. Iris igyekezett elfojtani sikíthatnékját. – Miről hazudott?

342/404

– Az apáról, természetesen – morogta Marie-Claire, és tovább próbálkozott a kiszabadulással. – Elengednél? – Nem – mondta ki egyenesen Iris. – Szóval nem William Parnell volt az apa? – Ugyan, kérlek! Még Fleurnek is van annyi esze, hogy távol tartsa magát egy olyan alaktól. Isten nyugosztalja a lelkét – nézett az égre a lány. Iris erősebben szorította a karját. – Nem érdekel William Parnell lelke – mordult fel. – Azt akarom tudni, miért hazudott Fleur. Ő mondta neked, hogy hazudott? Hogy nem Parnell az apa? – Természetesen nem – felelte Marie-Claire majdnem sértetten. – Akkor ki az? Marie-Claire ezt a pillanatot választotta, hogy szemérmes arcot öltsön. – Nem az én dolgom, hogy eláruljam. Iris keményen magához rántotta sógornőjét, épp csak annyi időt hagyva neki, hogy levegőt vegyen, mielőtt az arcába hajolt. – Marie-Claire Kenworthy – sziszegte –, ebben a szent minutumban megmondod nekem, hogy ki az apa, különben, istenre esküszöm, csak azért nem öllek meg, mert azért felakasztanának. Marie-Claire csak bámult. Iris még erősebben szorította a karját. – Négy lánytestvérem van, Marie-Claire, s az egyikük különösen bosszantó. Higgy nekem, ha egyszer azt mondom, hogy pokollá tudom tenni az életedet, az úgy is van. – De miért… – Mondd meg! – üvöltött rá Iris.

343/404

– John Burnham – visította Marie-Claire. Iris elengedte a karját. – Micsoda? – John Burnham az – mondta a lány fájó karját dörzsölgetve. – Majdnem biztos vagyok benne. – Majdnem? – Hát, mindig szaladt, hogy találkozzon vele. Nem is sejtette, hogy tudom, de igazából… – Természetesen tudtad – mormolta Iris. Tudta, hogy megy ez a testvérek közt. Fleur semmiképp sem tudott úgy kiosonni a találkáira, hogy Marie-Claire ne tudott volna róla. – Karfelkötőre lesz szükségem – mondta Marie-Claire sértődötten. – Nézd csak meg, mit csináltál. Nem kellett volna ilyen durvának lenned. Iris nem törődött vele. – Miért nem mondtad el? – Kinek? – kérdezett vissza a lány. – A bátyámnak? Aligha örült volna jobban neki, mint John Parnellnek. – De John Burnham életben van! – kiáltott fel Iris. – Fleur hozzámehet feleségül, és megtarthatja a babát. Marie-Claire megvető arccal nézett rá. – Ő csak egy gazda, Iris. Még csak nem is kisbirtokos. A föld, amit művel, nem az övé. – Tényleg ekkora sznob vagy? – Te talán nem? Iris hátrahőkölt a vád hallatán. – Mit akar ez jelenteni? – Nem tudom – vágott vissza Marie-Claire morogva. – De áruld el nekem, a te családod hogy fogadta volna, ha egy parasztgazdához mész

344/404

feleségül? Vagy az nem számít, mert a te nagyapád gróf volt? Ennyi. Irisnek elege volt a lányból. – Fogd be a szád! – csattant fel. – Fogalmad sincs, mit beszélsz. Ha a nagyapám rangja büntetlenséget jelentene arra az esetre, ha helytelenül viselkedem, aligha mentem volna feleségül a bátyádhoz. Marie-Claire eltátotta a száját. – Richard megcsókolt, és én egykettőre az oltár előtt találtam magam, nem lévén más választásom – tört ki Irisből. Gyűlölt visszaemlékezni arra, hogy azt hitte, a férfi talán kívánja őt, talán eluralkodott rajta a vágy, és nem tudta visszafogni magát. De az igazság közel sem volt ilyen romantikus. Az igazság, mint megtudta, sohasem volt az. Marie-Claire-re nézett, reményei szerint elviselhetetlenül kemény tekintettel. – Biztosíthatlak, ha valahogy azon kapnám magam, hogy egy parasztgazdától várok gyereket, feleségül mennék hozzá. – Elhallgatott egy pillanatra. – Feltéve persze hogy a dolog kölcsönös volt. Marie-Claire nem szólt semmit. – Abból, amit a nővéredről és Mr. Burnhamről mondtál, feltételezem, hogy a dolog kölcsönös volt. Marie-Claire kurtán biccentett. – Persze nem voltam ott – morogta. Iris a fogát csikorgatta. Kinyújtóztatta az ujjait, remélve, hogy ezzel ellen tud állni a kísértésnek, hogy Marie-Claire nyaka köré fonja őket. El sem akarta hinni, hogy ez a beszélgetés megtörténik. Nem csak arról volt szó, hogy Marie-Claire tudta, hogy John Burnham Fleur gyerekének az igazi apja. Még csak nem is az volt a baj, hogy a lány nem mondta el senkinek. Igazából az bosszantotta fel Irist, hogy úgy

345/404

tűnt, Marie-Claire azt hiszi, helyesen cselekedett, amikor senkinek nem mondta el, amit tud. Jóságos isten, hát csupa idióta közt él? – Vissza kell mennem a házba – jelentette ki. Sarkon fordult, és felfelé indult a dombon. A nap lassan a pályája csúcsára ért, a levegő kellemesen meleg volt, de Iris csak arra vágyott, hogy bezárkózhasson a szobájába, és senkivel ne kelljen beszélnie. – Iris! – kiáltott utána Marie-Claire, és volt valami a hangjában, ami megállásra kényszerítette. – Mi van? – kérdezte fáradtan. Marie-Claire sűrűn pislogva, de teljesen mozdulatlanul állt néhány pillanatig. – Richard ugye… – mondta végül –, úgy értem, hogy ő sohasem… – Persze hogy nem! – kiáltott fel Iris, elborzadva még a gondolattól is. Richard talán meglepte azzal, hogy kihasználta a helyzetet, de nem erőltette rá magát. Sohasem tenne ilyet. Ahhoz túl jó ember volt. Iris nagyot nyelt. Nem akart most belemerülni férje jó tulajdonságaiba. – És szereted őt, ugye? – kérdezte Marie-Claire halkan. Iris összeszorította a száját, és dühösen fújtatott. Nem tagadhatta, de nem is fogja hangosan kimondani. Annál több büszkeségnek kell hogy legyen benne. – Fáradt vagyok – mondta. Marie-Claire biccentett, és együtt indultak haza. Alig tettek meg azonban tíz lépést, Irisnek hirtelen eszébe jutott valami. – Várj csak egy pillanatot! Fleur miért nem mondta meg? – Tessék? – Miért hazudott?

346/404

Marie-Claire vállat vont. – Biztosan szereti Mr. Burnhamet – erőltette Iris. Marie-Claire megint csak vállat vont. Iris legszívesebben megütötte volna. – Azt mondtad, kiosont, hogy találkozzon vele – mondta. – Ez feltételez bizonyos fokú szeretetet. – Nos, én nem kérdeztem róla – felelte Marie-Claire. – Nyilvánvalóan titkolni igyekezett. Te nem ezt tetted volna a helyében? Iris bosszúsan felsóhajtott. – Van valami véleményed a dologról? – kérdezte szándékolt, szinte már sértő lassúsággal. – Valami feltételezés, hogy a nővéred miért hazudott a leendő gyermeke apjának kilétéről? Marie-Claire úgy bámult rá, mintha Iris idióta lenne. – Burnham csak egy parasztgazda. Hiszen mondtam. Iris most már komolyan meg akarta ütni. – Megértem, hogy Mr. Burnham nem az a fajta ember, amilyen férjet elképzelt magának, de ha szereti, biztos, hogy jobb, ha feleségül megy hozzá, mintha házasságon kívül neveli fel a gyerekét. – De semmi ilyet nem fog tenni – mutatott rá Marie-Claire. – Odaadja a babát neked. – Én ebben nem lennék olyan biztos – morogta Iris. Fleur igazából sohasem mondta, hogy beleegyezik Richard tervébe. Richard hiheti azt, hogy a hallgatása beleegyezés, de Iris egyáltalán nem volt bizakodó. Marie-Claire felsóhajtott. – Biztos vagyok benne, hogy rájött, valószínűleg nem mehet hozzá John Burnhamhez, bármilyen erős érzelmeket táplál is iránta. Nem akarok közönyösnek tűnni. Tényleg nem. De te nem idevalósi vagy,

347/404

Iris. Nem tudod, hogy mennek itt a dolgok. Fleur egy Kenworthy. Évszázadok óta mi vagyunk a legnagyobb földbirtokos család Flixtonban. Van fogalmad róla, micsoda botrány lenne itt, ha Fleur hozzámenne egy bérlőnkhöz? – Nem lehet rosszabb, mint a másik lehetőség – mutatott rá Iris. – Ő mégis azt hiszi – mondta Marie-Claire. – Márpedig csakis az ő véleménye számít, nem gondolod? Iris egy hosszú percig csak nézett rá. – Igazad van – mondta végül, azzal sarkon fordult és otthagyta a lányt. Az isten irgalmazzon Fleurnek, amikor megtalálja. – Várj! – kiáltotta Marie-Claire, és szoknyáját megemelve utána futott. – Hová mész? – Mégis mit gondolsz? – Nem tudom. – Marie-Claire hangja majdnem gúnyos volt, ami megállásra késztette Irist. – Fleurhöz vagy Richardhoz? – kérdezte a lány, amikor Iris hátranézett rá. Erre Iris tényleg megállt. Eszébe sem jutott, hogy Richardhoz menjen azzal, amit megtudott. De talán ez lenne a helyes megoldás. Richard végül is a férje. Nem az lenne a kötelessége, hogy az ő kezébe tegye le a döntést? De igen… viszont ez Fleur titka volt, nem az övé, tehát csak Fleur fedheti fel. – Nos? – sürgette a választ Marie-Claire. – Fleurhöz – felelte kurtán Iris. De ha Fleur nem hajlandó helyesen cselekedni, és elmondani az igazságot Richardnak, Iris boldogan megteszi helyette. – Tényleg? – lepődött meg a lány. – Azt hittem, egyenesen Richardhoz szaladsz.

348/404

– Akkor miért kérdezted? – csattant fel bosszúsan Iris, és folytatta az útját. Marie-Claire úgy tett, mintha nem hallotta volna. – Csak, hogy tudd, Fleur nem fog neked semmit mondani. Iris erre ismét megtorpant, de csak annyi időre, amíg haragos tekintetével valósággal átdöfte a lányt. – Te már megtetted. Marie-Claire megdermedt. – Ugye nem akarod neki elárulni, hogy elmondtam neked? Iris megfordult, és hitetlenkedve nézett a lányra. Olyan szó csúszott ki a száján, ami még korábban soha, aztán továbbment. – Iris! – visította Marie-Claire, utánarohanva. – Fleur meg fog ölni! – Igazán? És ez az, ami legjobban aggaszt? A lány alakja megroskadt. – Igazad van – motyogta, majd megismételte: – Igazad van. – Még szép, hogy igazam van – morogta Iris az orra alatt. Elszántan masírozott tovább. Elképesztő, mennyi energiát ad egy szitokszó. – Mit fogsz neki mondani? – Ó, nem is tudom. Talán azt, hogy „Elment a józan eszed?” Marie-Claire eltátotta a száját, de gyorsan összeszedte magát, és ismét beérte Irist. – Nézhetem? – kérdezte. Iris ismét megfordult, s annyi rosszindulatot sűrített a tekintetébe, ami meghátrálásra kényszerítette Marie-Claire-t. – Csak egy lépés választ el attól, hogy fejbe csapjalak egy krikettütővel – sziszegte. – Nem, nem nézheted! Marie-Claire majdnem áhítatos arccal nézett rá. – Tudja a bátyám, hogy ilyen erőszakos vagy?

349/404

– Lehetséges, hogy a nap végére megtudja – morogta Iris, és tovább indult. – Veled megyek! – kiáltotta Marie-Claire mögötte. Iris felhorkant. Nem fárasztotta magát azzal, hogy válaszoljon. Marie-Claire felzárkózott mellé. – Tudod, hol van? – Az üvegházban. – Mi… Honnan tudod? – Láttam arrafelé sétálni, amikor elindultunk – mordult fel Iris. Aztán, mivel nevetséges módon úgy érezte, meg kell védenie magát, hozzátette: – Észreveszem a dolgokat. Mindig ezt csinálom. De nyilvánvaló, hogy nem elég jól. Vagy talán Fleur egyszerűen nagyon ügyes hazudozó. De most nem ez a lényeg. Az igazság kiderült. És Iris eltökélte, hogy a végére jár.

24. fejezet

Richard nem aludt. Vagy legalábbis azt hitte, hogy nem. Egyszer-kétszer lecsukódott a szeme az éjszaka során, de ha el is szenderedett, az is csak felületes volt. Úgy vélte, hajnaltájt mégis sikerült elbóbiskolni; majdnem fél tizenegy volt, mire nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és tizenegyre járt, mire készen állt arra, hogy lemenjen. Inasának sikerült megközelítőleg úriember külsőt varázsolnia neki, de elég volt egyetlen pillantást vetnie a tükörbe, hogy megállapítsa, majdnem olyan rosszul fest, mint ahogy érzi magát, azaz fáradtnak. Levertnek. De leginkább üresnek. Iris hálószobájának ajtaja nyitva volt, amikor elsétált mellette, és hallotta, hogy a szobalányok odabent tevékenykednek, ami azt jelentette, hogy a felesége már felkelt. De amikor a reggelizőszobába ért, az asszonyt nem találta ott. Ahogy a reggelit sem, de ez volt a kisebb csalódás. A tálalón dobolva azon tűnődött, mi legyen a következő lépés. Talán a könyvelés. Korgott a gyomra, de úgy gondolta, ebédig kibírja. Amúgy sem igazán érzett kedvet az evéshez. – Hát itt vagy, fiam! Richard a konyhába vezető ajtóra nézett. – Mrs. Hopkins. Jó reggelt – mosolygott rá az asszonyra. Csak akkor

351/404

hívta fiamnak, amikor magukban voltak. Richard szerette, ha így szólította. A gyerekkorára emlékeztette. Az asszony szemrehányó pillantást vetett rá. – Reggelt? Aligha. Évek óta nem feküdtél le ilyen későn. – Alvási gondjaim vannak – ismerte be Richard, és a hajába túrt. Az asszony mindentudón bólintott. – A feleségednek is. Richard szíve nagyot dobbant feleségének említésére, de kényszerítette magát, hogy semmi se látszódjon rajta. – Látta ma reggel Lady Kenworthyt? – Csak egy rövid időre. Sétálni ment a húgoddal. – Fleurrel? – Ezt nehéz volt elhinnie. Mrs. Hopkins a fejét rázta. – Marie-Claire-rel. Volt egy olyan érzésem, hogy Lady Kenworthynek talán nem állt szándékában ilyen korán felkelni. Iris? Korán? – Persze nekem nem volt korán – folytatta Mrs. Hopkins. – Elmúlt tíz is, amikor láttam. Kihagyta a reggelit. – Nem vitetett fel egy tálcát a szobájába? Mrs. Hopkins helytelenítőn csettintett a nyelvével. – Marie-Claire siettette, hogy mielőbb induljanak. Gondoskodtam róla, hogy vigyen magával valami harapnivalót. – Köszönöm. – Richard eltűnődött, ne szóljon-e, hogy Iris „állapotában” egy nőnek rendesen kell ennie. Ez olyan dolognak tűnt, amire egy szerető férj odafigyel. Helyette azonban csak ennyit mondott: – Megmondták, hová mennek? – Azt hiszem, csak sétálni, minden különösebb cél nélkül. Örül a szívem, amikor látom, hogy úgy viselkednek, mintha testvérek

352/404

lennének. – Közelebb hajolt, és melegen, anyaian mosolygott. – Kedvelem a feleségét, uram. – Én is kedvelem – mormolta Richard. Arra az estére gondolt, amikor megismerkedtek. Eredetileg nem tervezte, hogy részt vesz a családi zeneesten; még csak meg sem hívták rá. Csak akkor gondolt rá, hogy ez jó alkalom lehet a menyasszonykeresésre, amikor Winston Bevelstoke mesélt az eseményről. Iris Smythe-Smith valóban élete legszerencsésebb véletlene volt. Amikor előző este megcsókolta, egészen rendkívüli sóvárgás fogta el. Nem csupán vágy volt, bár kétségtelen, hogy az is emésztette, s nem is kicsit. De sürgető vágyát majdnem legyőzte egy másik; az, hogy érezze a teste melegét, hogy egy levegőt szívhasson vele. Mellette akart lenni. Vele akart lenni a szó minden értelmében. Szerette. Szerette Iris Kenworthyt lelke minden rezdülésével, de lehetséges, hogy a boldogságra való utolsó esélyüket is tönkretette. Nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekedett. A húgát próbálta védeni. Kész volt feláldozni az elsőszülöttjét, hogy megmentse Fleur jó hírét. De most úgy tűnt, Fleur makacsul ragaszkodik saját tönkretételéhez. Fogalma sem volt, hogy mentsen meg egy nőt, aki nem akarja, hogy megmentsék. Akkor is meg kell próbálnia. A bátyja, s vér kötelezi rá, hogy megvédje. De talán van más módja is. Lennie kell egy másik útnak. Túlságosan szereti Irist ahhoz, hogy ne legyen másik út.

Iris rekordidő alatt vágott át a réteken, amikor azonban az üvegházhoz ért, Fleurt sehol sem találta. De talán jobb is volt így. Majdnem egy

353/404

órájába telt, mire végre megszabadult Marie-Claire-től, aki nyilvánvalóan nem találta elég ijesztőnek a krikettütővel való fenyegetőzést ahhoz, hogy magára hagyja sógornőjét. Amikor Iris végül megtalálta Fleurt, a lány egy rózsabokrot ritkított a birtok déli sarkában. Láthatóan a feladathoz öltözött; barna ruhája viseltes és munkára való volt, haját laza kontyba tűzte a tarkóján, de néhány tincs máris kiszabadult a tűk fogságából, és a vállára omlott. Kék kockás takaró feküdt összehajtogatva a közeli padon három nem egészen érett narancs és egy szelet sajt meg kenyér társaságában. – Megtaláltad a titkos helyemet – nézett fel Fleur a munkájából egy pillanatra, amikor Iris belépett. Szemét összeszűkítve, kritikus tekintettel vizsgálgatta az egyik hajtást, mielőtt a hosszú nyelű nyesőollóért nyúlt. Az olló élei vad lendülettel csapódtak egymásba, lemetszve a kérdéses ágat. Iris nagyon is értette, hogyan találhatja ezt valaki a legkielégítőbb elfoglaltságnak. – Az anyám építtette ezt a helyet – mondta Fleur, az elszáradt ágat az ollóba csípve, és odahúzva a már levágott gallyak kupacához. Iris körülnézett. A rózsabokrokat úgy ültették, hogy kört alkossanak, egy kis, eldugott helyet alkotva ezáltal. A rózsák még nem virágoztak, s Iris el tudta képzelni, milyen illatorgia lesz itt néhány hónap múlva. – Szép hely – mondta. – Nagyon békés. – Tudom. – Fleur hangja színtelen volt. – Gyakran járok ide, hogy egyedül legyek. – Milyen jó neked, hogy itt ez a kis zug. – Iris halványan a lányra mosolygott, és teljesen belépett a természetes budoárba. Fleur ránézett, s összeszorította az ajkait. – Beszélnünk kell – tért a lényegre Iris.

354/404

– Valóban beszélnünk kellene? – Csitt-csatt. – És miről? – A gyereked apjáról. Fleur keze megállt egy pillanatra, de gyorsan összeszedte magát, és egy különösen makacs ággal kezdett bajlódni. – Fogalmam sincs, mire gondolsz. Iris semmit sem szólt. Annál jobban ismerte az embereket. Fleur nem fordult meg, de tíz másodperc sem telt el, és újra megszólalt. – Azt mondtam, fogalmam sincs, mire gondolsz. – Hallottam. A csattogó hangok felgyorsultak. – Akkor mégis mit… Au! – Tüske? – érdeklődött Iris. – Igazán tanúsíthatnál egy kis együttérzést – morogta Fleur sérült ujját szopogatva. Iris felhorkant. – Hiszen alig vérzik. – Attól még fáj. – Tényleg? – Iris szenvtelenül végigmérte. – Azt hallottam, hogy a szülés sokkal nagyobb fájdalmakkal jár. Fleur rámeredt. – Nem nekem, természetesen – folytatta Iris könnyedén. – Az én első szülésem fájdalommentes lesz. Gondolom, nem túl nehéz egy párnát a világra hozni. A lány megdermedt. Lassan kivette sérült ujját a szájából. Amikor megszólalt, a hangja heves és határozott volt. – Nem adom neked a gyerekemet! – Gondolod, hogy akarom a tiédet? – sziszegte Iris hasonló

355/404

hevességgel. Fleur eltátotta a száját meglepetésében, bár Iris úgy vélte, nem a szavak döbbentették meg, hiszen ő már korábban is világossá tette, hogy csak vonakodva vesz részt Richard tervében. De a hangja… nos, az nem volt valami kedves. Igazság szerint egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lenne-e kedves hangot használni ebben a beszélgetésben. – Rideg ember vagy – vádolta Fleur. Iris majdnem forgatni kezdte a szemeit. – Épp ellenkezőleg, nagyon is kedves és szerető nagynéni lennék. – Ugyanazt akarjuk! – kiáltott fel Fleur. – Hogy megtarthassam a babát. Akkor miért veszekszel velem? – Te miért nehezíted meg ennyire ezt a dolgot? – vágott vissza Iris. Fleur dacosan felszegte az állát, de sokat vesztett a harciasságából. Elkapta a tekintetét, aztán lepillantott, és elszántan bámult egy pontot valahol a lábfeje mellett. – Az igazságot akarom – követelte Iris. Fleur nem szólt semmit. – Az igazságot, Fleur! – Nem tudom, mire célzol. – Hagyd abba a hazudozást! – csattant fel Iris. – Marie-Claire mindent elmondott. Fleur felkapta a fejét, de inkább gyanakvónak látszott, mint bármi másnak. Irisnek csak ekkor jutott eszébe, hogy Fleur nem tudja, hogy a húga ismeri a titkát, és tud Mr. Burnhamről, vagyis nem fog semmiféle választ kapni Fleurtől, ha nem pontosítja a kérdését. – Marie-Claire elmondta, ki a gyereked apja. Tudja, és most már én is tudom.

356/404

Fleur elsápadt, de így sem ismert be semmit. Az ember szinte már csodálta az állhatatosságáért. – Miért nem mondtad el Richardnak, hogy John Burnham a gyerek apja? – akarta tudni Iris. – Mi a csudáért akarod, hogy azt higgye, az a semmirekellő William Parnell az? – Mert William Parnell halott! – tört ki Fleurből. Arca kipirult a haragtól, de tekintete reménytelen, majdnem elveszett volt. – Richard nem tud hozzáadni egy halott emberhez. – De Mr. Burnham él! És ő az apja a kisbabádnak. Fleur a fejét csóválta, bár nem úgy, mint aki tagadja. – Nem számít. Nem számít – ismételgette. – Fleur… – Elmehetnék innen valahová – mondta a lány, s mintha mutatni akarná hová, széles lendülettel körbemutatott. Észre sem vette, hogy Iris kénytelen volt hátraugrani, hogy elkerülje az olló hegyét. – Kiadhatnám magam özvegynek. Richard miért nem engedi ezt meg? Senki sem tudná. Miért is tudnák? Iris lebukott, ahogy a nyesőolló ismét felé lendült. – Tedd le azt az átkozott ollót! Fleur lélegzete elakadt, és rémülten rámeredt az ollóra. – Sa-sajnálom – dadogta. – Én annyira… annyira… – Remegő kézzel tette le az ollót a padra. Lassan, óvatosan mozgott, mintha minden mozdulatát kimérné a fejében. – Elmegyek innen – jelentette ki némileg hisztérikusan. – Özvegy leszek. Az lesz a legjobb mindenkinek. – Az ég szerel… – Iris elharapta a mondatot, s próbált erőt venni indulatán. Nagy lélegzetet vett, aztán még egyet, és hosszan, lassan fújta ki a levegőt. – Értelmetlenségeket beszélsz – mondta végül. – Te is

357/404

ugyanolyan jól tudod, mint bárki más, ha igazán jó anyja akarsz lenni ennek a gyereknek, férjhez kell menned. Fleur átölelte magát, s a rózsasövény nyílásán át kinézett valahová a távolba. Iris végül feltette a kérdést, amit fel kellett tennie. – Mr. Burnham tudja egyáltalán? Fleur teste annyira megfeszült, hogy szinte remegett. Alig észrevehetően megrázta a fejét. – Nem gondolod, hogy el kellene mondanod neki? – Az összetörné a szívét – suttogta Fleur. – Mert… ? – nógatta Iris. Ha gúnyos is volt egy kicsit a hangja, nos, már akkor is a türelme határán járt, amikor belépett ide. Azóta béketűrése utolsó morzsáit is felélte. – Mert szeret – felelte egyszerűen Fleur. Iris behunyta a szemét, és türelemért fohászkodott. – Te szereted? – Persze hogy szeretem! – kiáltott fel Fleur. – Mégis, mit képzelsz, milyen nő vagyok én? – Nem tudom – mondta ki Iris kereken. És amikor Fleur haragos pillantással hátrahőkölt, bosszúsan hozzátette: – Te tudod, hogy én milyen nő vagyok? Fleur mereven állt, mint aki karót nyelt, végül aprót biccentett. – Igaz. – Ha szereted Mr. Burnhamet – mondta Iris magára erőltetett türelemmel –, akkor nyilván belátod, hogy szólnod kell neki a gyerekről, hogy feleségül vehessen. Tudom, hogy ő nem az a férj, akiben a családod reménykedett… – John jó ember! – szakította félbe Fleur. – Nem hagyom, hogy

358/404

bárki is becsmérelje. Uram, segíts! – fohászkodott magában Iris. Hogyan beszélhetne értelmesen Fleur fejével, amikor a lány minden mondata ellentmond az előzőnek? – Nem is álmodnék arról, hogy rosszat mondjak Mr. Burnhamre – kezdte óvatosan. – Csak annyit akartam… – John csodálatos ember. – Fleur harciasan karba tette a kezét, és Iris arra gondolt, vajon a lány észrevette-e, hogy már nem vitatkozik vele. – Tiszteletreméltó és becsületes. – Igen, természetesen… – Jobb, mint bármelyik úgynevezett – szinte vicsorgott, ahogy a szót kimondta – úriember, akikkel a helyi társaságban találkoztam. – Akkor feleségül kell menned hozzá. – De nem tehetem! Iris nagy, megnyugtató lélegzetet vett, s az orrán keresztül fújta ki a levegőt. Sosem volt az a fajta nő, aki az elkeseredett barátokat vagy testvéreket átölelte és dédelgette. Úgy érezte, azzal nem boldogulna. Ő inkább nyíltan kimondta a dolgokat, s néha akár hárpia módra viselkedett, mint most is. – Az isten szent szerelmére, Fleur, mi a fene van veled?! – üvöltötte. Fleur meglepetten pislogott… és hátralépett. A tekintetében aggodalom csillant. Irisnek kényszerítenie kellett magát, hogy ellazítsa görcsösen megfeszülő állkapcsát. – Egy hibát már elkövettél. Ne tetézd egy másikkal! – De… – Azt állítod, hogy szereted, de még annyira sem tiszteled, hogy

359/404

megmondd neki, apa lesz. – Ez nem igaz! – Nem tudok másra gondolni, mint hogy a társadalmi helyzete miatt utasítod el. Fleur kurtán, keserűen biccentett. – Nos, ha ez a helyzet – csattant fel Iris, s ujját a lány orrához fenyegetően közel meglengette –, akkor átkozottul jól tetted volna, ha erre akkor is gondolsz, amikor nekiadtad a szüzességedet. – Az nem úgy volt – szegte fel dacosan az állát Fleur. – Mivel nem voltam ott, nem vitatkozom veled. Mindazonáltal – nyomta meg a szót Iris, amikor látta, hogy a lány szóra nyitja a száját, hogy ellentmondjon neki –, lefeküdtél vele, s most gyereket vársz. – Azt hiszed, én nem tudom? Iris úgy döntött, meg sem hallja ezt a felesleges kérdést. – Engedd meg, hogy megkérdezzem a következőt – mondta helyette. – Ha annyira aggódsz a társadalmi helyzeted miatt, miért veszekedsz Richarddal a baba átadásáról? Biztosan te is belátod, hogy ez az egyetlen módja a jó híred megőrzésének. – Mert ez az én gyerekem! – kiáltott fel Fleur. – Egyszerűen nem adhatom oda másnak. – Nem mintha idegenekhez kerülne – mondta Iris olyan ridegen, amilyen ridegen csak tudta. Muszáj volt a végsőkig elmennie, mert nem látott más módot, hogy észhez térítse a lányt. – Nem érted, hogy az szinte még rosszabb? – Fleur a tenyerébe temette az arcát, és felzokogott. – Hogy mosolyogjak, amikor a saját gyerekem Fleur néninek hív? Hogy úgy tegyek, nem pusztulok bele, valahányszor téged mamának szólít? – Akkor menj feleségül Mr. Burnhamhez! – javasolta Iris.

360/404

– Nem tehetem. – Mi a fészkes fenéért nem? Úgy tűnt, Iris szóhasználata egy pillanatra megrendítette Fleurt, aki döbbenten pislogott. – Marie-Claire miatt? – kérdezte Iris. Fleur lassan felemelte a fejét, szeme vörös volt, könnytől csillogó és szívfájdítóan reménytelen. Nem bólintott, de nem is volt szükség rá. Iris így is tudta a választ. Marie-Claire mindent elmondott már aznap délelőtt. Ha Fleur hozzámegy az egyik bérlőjükhöz, a helyi botrány az egeket fogja verni. Fleurt egyetlen jobb házban sem látják majd szívesen. Az ő köreiből mindenki el fogja fordítani a fejét, és úgy tesz majd, mintha nem látná, amikor az utcán találkoznak. – Mi, britek nem fogadjuk szeretettel azokat, akik az egyik társadalmi osztályt felcserélik egy másikra – mondta Iris –, függetlenül attól, hogy feljebb vagy lejjebb lépnek. – Így igaz – helyeselt Fleur, és halvány, remegő, örömtelen mosolyra húzta a száját. Megérintett egy feszes rózsabimbót, megsimogatta a selymes, halvány rózsaszín szirmokat. Aztán hirtelen megfordult, és minden érzelmet nélkülöző tekintettel végigmérte Irist. – Tudtad, hogy több mint százféle rózsafaj van? Iris a fejét rázta. – Az anyám nevelte őket. Nagyon sokat tanultam tőle. Ezek itt – húzta végig az ujját a mögötte kapaszkodó hajtásokon – mind százlevelű rózsák. Az emberek szeretik, mert sok szirmuk van. – Előrehajolt, és megszagolta az egyiket. – És nagyon finom illatuk. – Káposztarózsa – motyogta Iris. Fleur elismerően felvonta a szemöldökét.

361/404

– Ismered a rózsákat? – Itt körülbelül véget is ér a tudásom – ismerte be Iris. Nem tudta, hová akar kilyukadni Fleur, de legalább már nem sírt. Fleur egy-két pillanatig hallgatagon nézte a virágokat. A legtöbbje még csak bimbó volt, szirmuk sötétebb rózsaszín, mint azoké, amelyek már kezdtek kinyílni. – Nézd meg őket – mutatott Fleur a virágokra. – Ezek mind százlevelű rózsák. Mind az utolsó szálig. S mindegyikük hajszálpontosan egyforma rózsaszín. Az anyám szerette az egyformát – nézett Fleur Irisre. – Gyönyörűek. – Ugye? – Fleur tett néhány céltalan lépést, megállt, megszagolt egy rózsát. – De nem csak így lehet gyönyörű kertet nevelni. Kiválaszthatnék öt különböző rózsafajtát. Vagy tízet. Lehetnének lila rózsáim. Vagy a rózsaszín különböző árnyalataiból egy kertem. Nincs rá ok, hogy egyformák legyenek. Iris bólintott. Egyértelmű volt, hogy Fleur már nem a rózsákról beszél. – Ültethetnék moharózsát. Vagy parlagrózsát. Meglepetés lenne itt, a különlegesen kialakított kertben, de megnőnének. – És akár ki is virágoznának – mondta Iris halkan. Fleur hirtelen felé fordult, ránézett. – Lehetséges – hagyta rá, aztán fáradtan felsóhajtott, és letelepedett a kicsiny kőpadra. – Nem a rózsákkal van a gond, hanem az emberekkel, akik nézik őket. – Ez általában így van. Fleur felnézett, a sóvárgásnak minden nyoma eltűnt a tekintetéből. – A húgom most a maycliffe-i Kenworthy kisasszony, Sir Richard

362/404

Kenworthy baronet húga. Londonban talán nem sokan figyelnének fel rá, de itt, Yorkshire-nek ezen csücskében ő lesz az egyik legkeresettebb hölgy, ha egyszer bevezetik a társaságba. Iris bólintott. Fleur hirtelen felállt. Elfordult Iristől, s ismét átölelte magát. – Csak, hogy tudd, itt is rendezünk estélyeket. Bálokat és összejöveteleket. Marie-Claire-nek tucatnyi partiképes úriemberrel lesz alkalma megismerkedni. S remélem, hogy beleszeret az egyikbe. – Elnézett valahová a távolba, így Iris csak az arcélét látta. – De ha feleségül megyek Johnhoz… – Feleségül kell menned Johnhoz – mondta gyengéden Iris. – Ha feleségül megyek Johnhoz – ismételte hangosabban Fleur, mintha mással nem tudna szembeszállni Irisszel, csak a hangerejével –, Marie-Claire annak a Kenworthy lánynak lesz a húga, aki feleségül ment egy parasztgazdához. Nem fog meghívókat kapni, és nem lesz alkalma, hogy partiképes úriembereket ismerjen meg. S ha végül férjhez megy, valami kövér, öreg kereskedővel kell beérnie, aki semmi mást nem akar tőle, csak a nevét. – Állítom, hogy azon partiképes úriemberek némelyike is kövér és öreg lesz – jegyezte meg Iris –, és biztos, hogy csak a nevét akarnák. Fleur hevesen Iris felé fordult, tekintete felizzott. – De nem kell feleségül mennie hozzájuk! Az nem ugyanaz. Hát nem érted? Ha hozzámegyek Johnhoz… nem, legyünk őszinték, ha azt választom, hogy hozzámegyek Johnhoz, Marie-Claire-nek egyáltalán nem lesz választása. Az én szabadságom a húgoméért… milyen emberré tesz ez engem? – De nincs választásod – mutatott rá Iris. – Legalábbis abban nincs, amire te gondolsz. Vagy hozzámész Mr. Burnhamhez, vagy hagyod,

363/404

hogy úgy tegyünk, mintha a miénk lenne a gyerek. Ha elszöksz, és özvegynek adod ki magad, előbb-utóbb lelepleződsz. Komolyan azt hiszed, hogy senki sem fog rájönni, mit tettél? És amikor kiderül az igazság, az sokkal jobban tönkre fogja tenni Marie-Claire-t, mint az, hogy Mrs. Burnham vagy. Iris karba tett kézzel várta, hogy Fleur fontolóra vegye, amit mondott. Igazából túlzott egy kicsit. Anglia nagy ország, ha nem is olyan nagy, mint Franciaország vagy Spanyolország, de majdnem egy hétbe telt, ha az ember el akart jutni az egyik sarkából a másikba. Ha Fleur valahol délen telepszik le, akár az egész életét leélheti álözvegyként úgy, hogy Maycliffe környékén senki sem tudja meg az igazságot. De biztos, hogy nem ez a legjobb megoldás. – Bárcsak… – mosolyodott el bánatosan Fleur. – Bárcsak… – Felsóhajtott. – Talán ha a te családodból származnék. Talán ha egy kuzinom gróf lenne, a másik meg egy gróf felesége… Az sem számítana, gondolta Iris. Egy előkelő hölgynél, aki egy parasztgazdához akar feleségül menni, nem. – Én támogatlak – mondta mégis. Fleur zavartan nézett rá. – Richard is – tette hozzá Iris, magában imádkozva, hogy helyesen cselekedjen, amiért férje nevében beszél. – Botrány lesz, és lesznek olyanok is, akik többé nem ismernek meg, de Richard és én ott fogunk állni melletted. Te és Mr. Burnham mindig szívesen látott vendég lesztek az otthonunkban, és amikor estélyt adunk, ti lesztek a legkedvesebb vendégeink. Fleur hálásan mosolygott rá. – Ez igazán nagyon kedves tőled – mondta, s az arcán látszott, hogy mérlegeli a dolgot.

364/404

– A sógornőm vagy – mondta egyszerűen Iris. Fleur szeme felcsillant, s kurtán biccentett, azzal a fajta biccentéssel, amit olyankor tesz az ember, amikor nem bízik a hangjában. Végül, amikor Iris már arra gondolt, hogy itt véget is ért a beszélgetésük, Fleur megújult tekintettel nézett fel. – Még sohasem voltam Londonban – jegyezte meg. Iris csodálkozva pislogott, megzavarta a hirtelen témaváltás. – Bocsánat, hogy mondtad? – Még sohasem voltam Londonban – ismételte a lány. – Tudtad? Iris a fejét rázta. London annyira zsúfolt város volt, túl sok ember gyűlt ott össze. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki még sohasem járt ott. – Igazából soha nem is vágytam oda. – Fleur vállat vont, és sokatmondó arccal nézett Irisre. – Tudom, hogy azt hiszed, könnyelmű, kacér lány vagyok, de nincs szükségem selyemre és szaténra, sem meghívásokra a legelőkelőbb estélyekre. Csak egy meleg otthont szeretnék, jó ételt, és egy férjet, aki mindezt biztosítja nekem. De Marie-Claire… – Elmehet Londonba! – tört ki Irisből. – Magasságos egek, miért is nem gondoltam rá hamarabb? Fleur csak bámult. – Nem értem. – Elküldjük Marie-Claire-t az anyámhoz – mondta izgatottan Iris. – Ő pedig bevezeti a társaságba. – Megtenné? Iris legyintett, mintha a kérdés nevetséges lenne. Mire Marie-Claire a megfelelő korba ér, Daisy férjhez megy, és elköltözik otthonról. Iris anyja halálra fogja unni magát gardírozni való leány nélkül.

365/404

Igen, Marie-Claire nagyon is megteszi majd. – A szezon egy részére nekem is vele kell majd tartanom – mondta –, de ez aligha lesz gond. – De az emberek biztosan pletykálni fognak… még Londonban is… ha feleségül megyek Johnhoz… Fleur nem tudta befejezni a mondatot, de most először, mióta Iris megismerte, reményt látott a szemében. – Annyit fognak tudni, amennyit mi mondunk nekik – jelentette ki Iris határozottan. – Mire az anyám végez, a te Mr. Burnhamed az egekig lesz magasztalva, mint egy kisebb, de tiszteletreméltó földbirtokos, az a fajta józan és komoly fiatalember, akihez a magadfajta lánynak feleségül kell mennie. És talán tényleg földbirtokos is lesz addigra. Iris arra gondolt, hogy a Mill tanya remek hozomány. John Burnham parasztgazdából kisbirtokos lesz, és a volt Fleur Kenworthyvel az oldalán a legjobb úton halad ahhoz, hogy úriember váljék belőle. Botrány így is lesz, azt nem tudják elkerülni. De közel sem olyan egetverő, mintha Fleur fattyút szülne, és semmi olyan, amivel MarieClaire ne tudna megbirkózni Londonban, kétszáz mérfölddel odébb és Iris családjával a háta mögött. – Menj és mondd el neki! – sürgette Iris a lányt. – Most? Iris majdnem felnevetett örömében. – Van bármi okod rá, hogy várj? – Nos, nincs, de… – Fleur majdnem kétségbeesetten nézett rá. – Biztos vagy benne? Iris megszorította a kezét. – Menj, keresd meg! Mondd el neki, hogy apa lesz!

366/404

– Haragudni fog – suttogta Fleur. – Amiért nem mondtam el neki. Iszonyú dühös lesz. – És minden joga megvan rá. De ha szeret, akkor meg fogja érteni. – Igen – mondta Fleur olyan hangon, mintha magát akarná meggyőzni. – Igen. Igen, azt hiszem, meg fogja érteni. – Menj! – ismételte Iris, és a lány vállát megfogva a kis rózsakert kijárata felé intett. – Menj! Fleur indult volna, de hirtelen sarkon fordult, és átölelte Irist. Iris viszonozni akarta az ölelést, de mielőtt megmozdulhatott volna, a lány hátat fordított neki, és elviharzott, szoknyája és haja lobogott, mintha egy új élet felé szállna.

25. fejezet

Kétségtelenül ironikus helyzet, gondolta Richard. Itt áll, készen arra, hogy megváltoztassa az életét, hogy a felesége kegyelmére bízza magát, erre sehol sem találja. – Iris! – üvöltötte. A nyugati földek felé tartott, miután az egyik lovász azt mondta neki, arra látta menni az úrnőt, de az egyetlen jele, hogy Iris valóban arra járt, csak egy félig megevett pogácsa volt, amelyet most egy kisebb varjúhad ostromolt. Inkább bosszúsan, mint elcsüggedve visszasietett a házba, amelyen rekordidő alatt végigviharzott, ajtókat felrántva, s a frászt hozva nem kevesebb, mint három szobalányra. Végül ráakadt az előcsarnokban durcáskodó Marie-Claire-re. Elég volt egy pillantást vetnie rá – szorosan karba tett kéz, bosszúsan dobogó láb –, hogy eldöntse, nem akarja tudni, mi dühítette fel a lányt ennyire. Ugyanakkor szüksége volt a segítségére. – Hol van a feleségem? – Nem tudom. Richard olyan hangot adott ki, ami lehetett akár morgás is. – Tényleg nem tudom – erősködött Marie-Claire. – Korábban együtt voltunk, de aztán megszökött. Richardnak egy pillanatra elállt a szívverése. – Megszökött?

368/404

– Elgáncsolt – panaszolta Marie-Claire sértődötten. Várjunk csak… hogy mit csinált? Richard próbált valami értelmet keresni a hallottakban. – Elgáncsolt? – Igen. Kijöttünk az üvegházból, és ő kinyújtotta a lábát és elgáncsolt. Komolyan megsérülhettem volna. – És megsérültél? Marie-Claire durcás képet vágott. – Nem – ismerte be kelletlenül. – Hová ment? – Nos, azt nem igazán tudom, mert azzal voltam elfoglalva, hogy meggyőződjem róla, hogy még tudok járni. Richard megdörzsölte a homlokát. Most komolyan, nem szabadna ilyen nehéznek lennie, hogy megtaláljon egy törékeny teremtést. – Mit kerestetek az üvegházban? – Fle… – Marie-Claire gyorsan becsukta a száját, bár Richard elképzelni sem tudta, hogy miért. Rendes esetben ez felkeltette volna a gyanúját, most azonban egyszerűen nem volt hozzá türelme. – Mit akart Iris Fleurtől? Marie-Claire erre összeszorította az ajkait. Richard türelmetlenül felsóhajtott. Most tényleg nincs ideje ilyen ostobaságokra. – Nos, ha látod, mondd meg neki, hogy keresem. – Fleurnek? – Irisnek! – Ó! – Marie-Claire sértetten szipákolt. – Természetesen. Richard kurtán biccentett, és kisietett. – Várj! – kiáltott utána a lány, de Richard nem várt. – Hová mész?

369/404

A férfi tovább masírozott. – Az üvegházba. – De nincs ott. – Marie-Claire hangja kicsit elfulladt. Richard feltételezte, hogy fut, hogy lépést tartson vele. – Nincs a házban, nincs az előcsarnokban sem – vont vállat. – Ezzel az erővel az üvegházat is megnézhetem. – Veled mehetek? Ez már elég volt ahhoz, hogy Richard megtorpanjon. – Mi? Miért? Marie-Claire többször szóra nyitotta a száját, majd rögtön be is csukta. – Csak, mert… Nincs mit csinálnom. Richard hitetlenkedve nézett rá. – Nagyon rosszul hazudsz. – Ez nem igaz! Nagyon is jól hazudok. – Komolyan gondolod, hogy így beszélsz a bátyáddal és egyben gyámoddal? – Nem, de… – Hirtelen felszisszent. – Ott van Fleur! – Mi? Hol? – Richard követte a lány tekintetét, s valóban Fleur volt az, aki egyenesen átnyargalt a földeken. – Mi a fene ütött belé? Marie-Claire ismét felszisszent, ezúttal kicsit erősebben, majdnem úgy, mint aki pletykálkodni akar. Mint egy lehangolódó harmonika. Richard a szemét ernyőzve, hunyorogva nézett Fleur után. Izgatottnak tűnik, gondolta. Talán utána kellene mennie. – Viszlát! Mire Richard egyet pislanthatott volna, Marie-Claire már ott is hagyta, és Fleur után futott. Richard újra az üvegház felé fordult, de aztán meggondolta magát.

370/404

Iris valószínűleg valahol ott van, ahol az előbb Fleur volt. Délnek indult, le a domboldalon, s közben Iris nevét kiáltotta.

Nem találta meg Irist. Végigment a folyó menti epres ösvényen, amelyről tudta, hogy Fleur szeret arra sétálni, visszafordult, és benézett anyja rózsalugasába, s látta, hogy nemrégiben itt valaki dolgozott, végül feladta, és visszaindult a házba. A képtelen útvonal kicsit lelohasztotta a keresőkedvét, s mire visszaért a szobájába, dühösebb volt, mint valaha. Úgy vélte, legalább három mérföldet gyalogolt, s legalább a felét ugyanazon az úton, s most újra itt van a szobájában, anélkül… – Richard? Richard sarkon pördült. – Iris! Az asszony a kettejük szobáját összekötő ajtóban állt, s idegesen kapaszkodott az ajtókeretbe. – Mrs. Hopkins mondta, hogy kerestél. Richard majdnem felnevetett. Kereste. Ez ugyancsak enyhe megfogalmazás! Iris oldalra hajtott fejjel figyelte, tekintete egyszerre volt kíváncsi és aggódó. – Valami baj van? – Nincs. Csak nézte feleségét, azon tűnődve, képes lesz-e valaha újra több szótagú szavakkal beszélni. Csak olyan gyönyörű volt az asszony, ahogy ott állt, háta mögött a hálószobája halvány rózsás árnyalataival, mint valami hajnalpírba vont felhőkkel. Nem, nem gyönyörű. A gyönyörű meg sem közelíti az asszony

371/404

szépségét. Richard nem tudta rá a megfelelő szót. Nem tudta, arra van-e megfelelő szó, amit most érez, mi van a szívében, ahogy az asszony tekintete így rászegeződik. Megnyalta az ajkát, de úgy tűnt, képtelen akár megpróbálkozni is a beszéddel. Helyette hirtelen nyugtalanító, sürgető késztetést érzett, hogy középkori lovag módjára hitvese elé térdeljen, megfogja a kezét, és örök hűséget fogadjon. Iris előrelépett egyet, majd még egyet, de aztán megállt. – Ami azt illeti, nekem is beszélnem kell veled – mondta, s a szavak gyorsan peregtek a szájából. – Nem fogod elhinni, mi… – Sajnálom! – bukott ki Richardból. Iris meglepetten pislogott. – Tessék? – kérdezte vékony, zavart hangon. – Sajnálom – ismételte Richard, s szinte megfulladt a szótól. – Annyira sajnálom! Amikor kitaláltam a tervet, nem hittem… nem tudtam, hogy… – A hajába túrt. Miért ilyen nehéz? Hiszen épp elég időt szánt rá, hogy megfogalmazza a gondolatait. Egész idő alatt, míg a földeket járta, felesége nevét kiabálva, gondolatban azt gyakorolta, mit fog mondani neki, amikor megtalálja, minden szót, minden hangsúlyt mérlegelve. De most, hogy az asszony tiszta kék szemébe néz, el van veszve. – Richard, el kell mondanom… – Ne, kérlek! – Richard nagyot nyelt. – Hadd folytassam! Könyörgöm! Iris mozdulatlanná dermedt, és Richard látta rajta, mennyire megdöbbenti, hogy ilyen alázatosnak látja. A nevén szólította, vagy legalábbis azt hitte, kimondja a nevét. Nem

372/404

emlékezett rá, mikor vágott át a szobán, de egyszer csak valahogy ott állt az asszony előtt, és megfogta a kezét. – Szeretlek. Nem ezt akarta mondani. Még nem. Mégis kimondta, mert ez mindennél fontosabb és értékesebb volt. – Szeretlek – térdelt le Iris elé. – Annyira szeretlek, hogy néha már szinte fáj, de még olyankor sem tudom, hogyan állíthatnám meg, s nem is tenném, mert a fájdalom legalább valami. Iris szeme fényes lett a könnyektől, s nyakán szaporán vert az ér. – Szeretlek – ismételte Richard, mert nem tudta, hogy hagyhatná abba az ismételgetést. – Szeretlek, és ha megengeded, egész életemet azzal fogom tölteni, hogy ezt bebizonyítsam neked. – Felállt, de közben sem engedte az asszony kezét, s tekintete ünnepélyesen komoly volt, ahogy a feleségére nézett. – Ki fogom érdemelni a bocsánatodat. Iris megnyalta remegő ajkait. – Richard, nem kell… – De igen – vágott a szavába Richard. – Megbántottalak. – Fájt neki a rideg beismerés, hogy hangosan ki kellett mondania. – Hazudtam neked, becsaptalak és… – Hagyd abba! – könyörgött Iris. – Kérlek! Megbocsátás volt az, amit a szemében látott. Még ha csak oly halvány is? – Figyelj rám! – szorította meg az asszony kezét. – Nem kell végigcsinálnod. Kitalálunk valami mást. Meggyőzöm Fleurt, hogy menjen feleségül valakihez, vagy összekaparok annyi pénzt, hogy letelepedhessen valahol fiatal özvegynek adva ki magát. Nem fogom olyan gyakran látni, mint szeretném, de… – Hagyd abba! – vágott a szavába Iris, és ujját az ajkára tette.

373/404

Mosolygott. Az ajka remegett ugyan, de határozottan mosolygott. – Komolyan gondoltam, hogy ne mondd tovább. Richard értetlenül rázta a fejét. – Fleur hazudott. Richard megdermedt. – Tessék? – Nem a gyerekről, hanem az apjáról. Nem William Parnell volt az. Richard pislogva próbálta megérteni, amit hallott. – Akkor ki? Iris az ajkába harapott, s tétován félrenézett. – Az ég szerelmére, Iris, ha nem mondod el… – John Burnham – bökte ki az asszony. – Hogy kicsoda? – John Burnham, a bérlőd. – Tudom, ki ő! – csattant fel Richard élesebben, mint akarta. – Csak épp… – A homlokát ráncolta, ajka pengévé keskenyült, és biztos volt benne, hogy átkozottul ostobán fest, akár egy bohócsipkát is feltehetne, de… – John Burnham? Komolyan? – Marie-Claire árulta el. – Marie-Claire tudta? Iris bólintott. – Megfojtom azt a lányt. Iris tétovázva felvonta a szemöldökét. – Hogy őszinte legyek, nem volt biztos benne… Richard hitetlenkedve nézett rá. – Fleur nem mondta el neki – magyarázkodott Iris. – Marie-Claire magától találta ki. – Ő kitalálta – mondta Richard, és még ostobábbnak érezte magát. –

374/404

Én meg nem? – Te nem vagy a húga – mondta Iris, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Richard a szemét dörzsölte. – Édes istenem! John Burnham. – Az asszonyra nézett, leplezni próbálva hitetlen arckifejezését. – John Burnham. – Megengeded neki, hogy hozzámenjen feleségül, ugye? – Nem hiszem, hogy lenne más választásom. A gyereknek apa kell… A gyereknek van apja. – Felnézett, szeme felvillant. – Nem erőltette rá magát, ugye? – Nem. – Persze hogy nem. – Richard megcsóválta a fejét. – Sohasem tenne ilyet. Legalább ennyire jól ismerem. – Akkor kedveled őt? – Igen. Hiszen mondtam is. Csak épp… ő… – Felsóhajtott. – Feltételezem, Fleur ezért nem mondta el. Azt hitte, nem fogok beleegyezni. – Igen, és Marie-Claire miatt is aggódott. – Ó, istenem! – nyögött fel Richard. Marie-Claire-re nem is gondolt. Ezek után lehetetlen lesz neki jó partit találni. – Nem, miatta ne aggódj! – mondta Iris, s egész arcáról sugárzott az izgatottság. – Arról már gondoskodtam. Kitaláltam, mi legyen. Elküldjük őt Londonba. Az anyám majd gardírozza. – Biztos vagy benne? Richard nem tudta volna megmondani, mi az a különös érzés, ami a mellkasát összeszorítja. Mély alázattal állt az asszony éles esze és szerető szíve előtt. Iris volt az a nő, akiben megvolt minden olyan tulajdonság, még azok is, amelyekről nem is tudta, hogy szüksége van rá

375/404

egy nőben, s valami csoda folytán Iris az övé volt. – Az anyámnak 1818 óta nincs olyan hajadon lánya, akit férjhez adhatna – mondta Iris széles mosollyal. – Ha egyszer Daisy is elmegy a háztól, anyám egyszerűen nem tud majd mit kezdeni magával. Higgy nekem, nem szeretnéd őt látni, amikor unatkozik. Olyankor igazi rémálom. Richard nevetett. – Nem tréfálok. – Nem is hittem, hogy tréfálsz. Ne felejtsd el, hogy ismerem az anyádat. Iris gonoszkodva elmosolyodott. – Ő és Marie-Claire jól ki fognak jönni egymással. Richard bólintott. Mrs. Smythe-Smith kétségtelenül jobb munkát fog végezni, mint amilyet ő valaha végzett. Ismét Irisre nézett. – Ugye, tudod, hogy kénytelen leszek megölni Fleurt, mielőtt a beleegyezésemet adom a házasságra. Iris csak mosolygott ezen a képtelenségen. – Csak bocsáss meg neki! Én is ezt tettem. – Úgy emlékszem, azt mondtad, nem vagy a keresztényi könyörületesség és megbocsátás mintaképe. Iris vállat vont. – Jó útra térek. Richard megfogta hitvese kezét, és az ajkához emelte. – Gondolod, hogy egyszer majd nekem is meg tudsz bocsátani? – Már megtettem – suttogta Iris. Olyan erővel söpört át Richardon a megkönnyebbülés, hogy kész csoda volt, hogy talpon maradt. De aztán a felesége szemébe nézett, és látta, hogy a halvány pillák még könnytől nedvesek, és ő elveszett.

376/404

A tenyerébe fogta az asszony arcát, és egy olyan ember mohóságával csókolta meg, aki egyszer már ott állt a szakadék szélén, és megmenekült. – Szeretlek – mondta rekedten, s a szó maga is csókká vált. – Annyira szeretlek! – Én is szeretlek. – Sohasem hittem volna, hogy egyszer még ezt mondod. – Szeretlek. – Még egyszer! – követelte Richard. – Szeretlek. Richard az ajkához emelte hitvese kezét. – Imádlak. – Ez most valamiféle verseny? Richard lassan megcsóválta a fejét. – Most rögtön megmutatom neked, milyen az, amikor imádlak. – Most… rögtön? Iris kinézett az ablakon. A délutáni nap fénye ragyogón és vidáman áradt be a szobába. – Már így is túl sokáig vártam – mormolta Richard, és a karjába kapta asszonyát. – És te is. Iris halkan felsikkantott meglepetésében, ahogy férje az ágyra ejtette. Csak néhány inch volt a matrac, de így is elég ahhoz, hogy visszapattanjon, s hogy Richard ezt az időt kihasználva egész testével ráboruljon. Iris beleborzongott az élménybe, ahogy a kemény férfitest az ágyhoz szegezte. A férfi kegyelmére volt bízva. Az övé volt, hogy szeretve legyen. – Imádlak – mormolta Richard, s az asszony nyakának hajlatába

377/404

temette az arcát. Megcsókolta a kulcscsontja feletti mélyedést, élvezve az asszony nyögdécselésének halk hangjait. Ujjai rátaláltak a ruha mellrészének csipkés szegélyére. – Erről álmodoztam. – Én is – sóhajtotta remegve Iris, de elakadt a lélegzete, amikor meghallotta az elszakadó anyag semmivel sem összetéveszthető hangját. – Sajnálom – futólag rápillantva az apró szakadásra. – Nem is sajnálod. – Tényleg nem – ismerte be Richard derűsen, és óvatosan a fogai közé vette az anyagot. – Richard! – kiáltotta Iris kis híján sikoltva. A férfi felnézett. Uram atyám, úgy fest, mint egy kutya csonttal a szájában, de egy cseppet sem érdekelte. Ajka megremegett a kitörni készülő nevetéstől. – Ne szakítsd el még jobban! Richard farkasmosollyal nézett rá, és rántott egy kicsit a ruhán. – Mármint így? – Hagyd abba! Richard elengedte az anyagot, és a kezét használta, hogy lejjebb tolja a ruhát, felfedve így az egyik csodálatos keblet. – Így gondolod? Az asszony egyetlen válasza az erősödő pihegése volt. – Vagy inkább így? – kérdezte Richard kásás hangon, és a szájába vette Iris keblét. Iris felsikoltott, és belekapaszkodott férje hajába. – Határozottan így – mormolta a férfi, s nyelvével izgatta a bimbót. – Miért érzem azt a …? – suttogta Iris gyámoltalanul.

378/404

Richard zavartan nézett fel. – Miért érzed azt? – visszhangozta. Iris elpirult, s a pír arcáról a nyakára, sőt lejjebb is kiterjedt. – Miért érzem azt… lent… ott? Talán gazember. Talán csak nagyon komisz, de Richard nem tudta megállni. – Hol? – suttogta az ajkát megnyalva. Iris megremegett a vágytól, de nem válaszolt. Richard lecsúsztatta lábáról a papucsot. – Itt? Az asszony a fejét rázta. Erre végigsimított a karcsú vádlin, és megállt a térdénél. – Itt? – Nem. Richard maga elé mosolygott. Iris is élvezi a játékot. – Vagy talán… – ujjai feljebb vándoroltak, s megállapodtak a puha combhajlatban – … itt? Iris nagyot nyelt. – Majdnem – suttogta alig hallható hangon. Richard közelebb merészkedett a céljához, ujjbegyei finoman beletúrtak az asszony nőiességét borító puha fürtökbe. Szeretett volna lenézni, újra látni azokat a lehetetlenül szőkén göndörödő csigákat, de az még várhatott. Túlságosan lefoglalta, hogy az asszony arcát nézze, miközben ujjaival beléhatolt. – Richard! – akadt el Iris lélegzete. A férfi felnyögött. Hitvese nedves volt, és készen várta. De olyan szűk, s ahogy azt mindketten jól tudták, még szűz. Nagyon óvatosan kell szeretkeznie vele, lassan mozogva, s olyan gyengédséggel, amely

379/404

tökéletes ellentétben állt a benne lángoló szenvedéllyel. – Mit teszel velem? – suttogta, próbálva visszanyerni önuralmának legalább kis részét. Iris felmosolygott rá, s volt valami nyílt derű az arcán… Richard érezte, hogy az ő arcán is elárad ez a mosoly, míg végül már olyan szélesen vigyorgott, mint valami eszement, majdnem kacagva a puszta gyönyörűségtől, hogy az asszonnyal lehet. – Richard? – nézett rá Iris, s a mosoly ott volt a hangjában is. – Csak nagyon boldog vagyok. – Felült, és lerántotta magáról az inget. – Nem tehetek róla. Iris megérintette az arcát, kis keze pillekönnyű mozdulattal simított végig a férfi állán. – Állj fel! – parancsolt rá hirtelen Richard. – Tessék? – Állj fel! Ő is felkelt az ágyról, s az asszony kezét megfogva addig húzta, míg az követte a példáját. – Mit csinálsz. – Azt hiszem, levetkőztetlek – húzta le a ruhát egészen az asszony csípőjéig. Iris a férfi nadrágjára pillantott. – Ó, oda is mindjárt eljutok – ígérte Richard. – De előbb… – Megtalálta az alsóing vékony pántjait, és meghúzta őket. Elakadt a lélegzete, amikor a leheletnyi anyag fehér selyemfelhőként levitorlázott a padlóra. A harisnya még mindig rajta volt, de Richard nem volt biztos benne, kibírja-e addig, amíg azt is lehámozza róla, s különben is, Iris keze már a nadrágján babrált, sietve bujtatva ki a gombokat a lyukakból.

380/404

– Túl lassú vagy – mormolta az asszony, és gyakorlatilag lerántotta róla a nadrágot. A vágy szinte lehetetlen erővel feszült benne. – Próbálok gyengéd lenni. – Nem akarom, hogy gyengéd légy. Richard megragadta az asszony fenekét, felemelte, hogy a testük találkozzon, s mindketten az ágyra dőltek. Iris széttárta a lábát, és Richard keresés nélkül is a nőiesség kapujánál találta magát, s minden önuralmára szüksége volt, hogy ne nyomuljon rögtön előre. Felnézett az asszonyra, s csak a tekintetével kérdezte: Készen állsz? Iris megragadta a fenekét, s felkiáltott. Talán a nevét sikoltotta. Richard nem volt benne biztos. Nem hallott mást, csak saját vére dübörgését, ahogy űzi, kergeti, s ő végre behatolt a várba, eltemetve magát a forró, puha nőiességbe. Minden olyan gyorsan történt. Érezte, hogy Iris teste megfeszül. Felemelkedett, amennyire csak tudott. – Jól vagy? Fájdalmat okoztam? – Ne hagyd abba – zihálta az asszony, s többet egyikük sem szólt. Richard erőteljes lökésekkel tört előre, olyan sürgető késztetéstől hajtva, amit maga sem fogott fel teljesen. Csak annyit tudott, hogy szüksége van az asszonyra. Szüksége van rá, hogy betöltse Irist, s hogy Iris magába fogadja őt. Érezni akarta, ahogy felesége köré fonja a lábát, s megemeli a csípőjét, hogy ő még mélyebbre hatolhasson a csodás női testben. Iris is éhezett rá, talán ugyanúgy, ahogy ő Irisre, s ez csak még jobban felkorbácsolta Richard vágyát. Közel volt, olyan közel, hogy alig tudta visszatartani magát a robbanástól. És aztán – istennek hála, mert nem hitte, hogy akár egy pillanattal tovább is ki tud tartani –

381/404

megérezte, ahogy a hüvely izmai összezárulnak körülötte, szorosan, mint egy ököl, és az asszony felkiáltott. Richard gyorsan elélvezett. Iris még ott lüktetett körülötte, amikor ő már készen volt. Richard ráomlott a feleségére, s két szívdobbanásnyit csak feküdt tehetetlenül, mire megmozdult, és legördült róla, nehogy összetörje. Sokáig feküdtek egymás mellett, hagyva, hogy testük lehűljön. Végül Iris halkan felsóhajtott. – Ó, istenem! Richard lustán, elégedetten elmosolyodott. – Ez igazán… – De nem fejezte be a mondatot. Richard az oldalára fordult, és felkönyökölt. – Igazán milyen volt? Iris a fejét csóválta. – Nem is tudom, milyen szavakkal lehetne ezt leírni. Nem tudom, hol kezdjem. – Úgy kezdődik, hogy… – Richard lehajolt, és könnyed csókolt lehelt az ajkára –, szeretlek. Iris bágyadtan bólintott. – Azt hiszem, úgy is végződik. – Nem – tiltakozott Richard, s hangja gyengéd volt ugyan, de nem tűrt ellentmondást. – Nem? – Nem lesz vége – suttogta. – Nem múlik el soha. Iris megérintette a férfi arcát. – Nem. Én is azt hiszem, hogy nem múlik el soha. Akkor Richard ismét megcsókolta. Mert így akarta. Mert meg kellett csókolnia. De leginkább azért, mert tudta, még ha ajka el is szakad az asszony

382/404

ajkától, a csók akkor is marad. Mert az sem múlik el soha.

Utószó

Maycliffe 1830 – Mit olvasol? Iris felnézett, és a férjére mosolygott. – Anyám levelét. Azt írja, hogy Marie-Claire három bálon vett részt a múlt héten. – Három bálon? – kérdezte Richard megborzongva. – Neked minden bizonnyal kín lenne – nevetett Iris –, de MarieClaire a mennyországban érzi magát. – Azt elhiszem. – Richard leült a kicsiny padra, amit felesége szék helyett használt az íróasztalánál. – Bármilyen lehetséges kérő? – Semmi komoly, de van egy olyan érzésem, hogy anya nem is erőlteti túlságosan. Szerintem szeretne még egy szezont Marie-Claire-rel. A húgod sokkal dörzsöltebb első bálozónak tűnik, mint bármelyik lánya volt. Richard a szemét forgatta. – Isten legyen irgalmas mindkettőjükhöz. – A másik hír – folytatta vidám nevetéssel Iris –, hogy Marie-Claire hetente háromszor brácsaleckéket vesz. – Brácsa?

384/404

– Valószínűleg ez a másik oka, amiért anyám nem szívesen engedi el maga mellől. Marie-Claire-nek már megvan a helye a jövő évi zeneesten. – Isten legyen irgalmas mindkettőnkhöz! – Ó, igen. Kizárt dolog, hogy bármilyen indokkal is kimentsük magunkat. Kilenc hónapos terhes lennék, ha… – Akkor máris elkezdjük – lelkesedett Richard. – Hagyd abba! – tiltakozott Iris, de nevetett, amikor férje ajka rátalált egy különösen érzékeny pontra közvetlenül a kulcscsontja felett. Úgy tűnt, mindig tudja, pontosan hol kell megcsókolnia… – Bezárom az ajtót – dünnyögte Richard. – Nyitva van? – sikkantotta Iris, és gyorsan elhúzódott. – Tudtam, hogy ezt nem kellett volna mondanom – morogta Richard. – Később – ígérte Iris. – Most úgysincs időnk rá. – Tudok gyors lenni – mondta Richard reménykedve. Iris hosszasan megcsókolta. – Nem akarom, hogy gyors legyél. – Megölsz – nyögött fel Richard. – Megígértem Bernie-nek, hogy elvisszük a tóra, hogy kipróbálhassa az új játékcsónakját. Richard egy sóhajjal, de mosolyogva nyugodott bele a megváltoztathatatlanba, ahogy Iris sejtette is. A fiuk most hároméves volt, imádnivaló, pirospozsgás arcú duci kisördög, aki az apja sötét szemét örökölte. Ő volt a világuk középpontja, még ha ők nem is voltak az ő kis világának a közepe. Ez a megtiszteltetés Samuel unokatestvérét érte, aki egy évvel idősebb, magasabb és pajkosabb volt. Fleur második fia, Robbie hat hónappal volt fiatalabb Bernie-nél, s

385/404

vele teljes volt a csintalan trió. Fleur és John Burnham házasságának első éve nem volt könnyű. Ahogy arra számítottak is, az esküvő meglehetősen nagy port kavart, s bár már az övék volt a Mill tanya, még mindig akadtak olyanok, akik nem hagyták, hogy John elfelejtse, nem született úriembernek. De Fleur igazat mondott, amikor azt állította, hogy nem vágyik cifraságokra. Ő és John boldog otthont teremtettek maguknak, és Iris hálás volt, hogy a gyerekei unokatestvérek közelében nőnek fel. Még csak Bernie van, de azt remélte… voltak bizonyos jelek… Észre sem vette, hogy a kezét a hasára simította. Hamarosan tudni fogja. – Nos, ha jól sejtem, akkor vár ránk egy vízrebocsátásra váró hajó – segítette fel Richard a feleségét. – Azonban úgy érzem, el kell mondanom, hogy kisfiúként nekem is volt egy hasonló hajóm. Iris összerezzent attól, amilyen hangsúllyal férje ezt mondta. – Miért érzem úgy, hogy ennek nem lesz jó vége? – Attól tartok, a hajózás nincs a Kenworthyk vérében. – Nos, ez egyáltalán nem baj. Nagyon hiányolnálak, ha kihajóznál a tengerre. – Ó, majdnem elfelejtettem! – Richard elengedte az asszony kezét. – Van egy meglepetésem számodra. – Valóban? – Várj meg itt! – Kiment a szobából, hogy a következő pillanatban vissza is térjen, a kezét a háta mögé rejtve. – Hunyd be a szemed! Iris előbb az égnek emelte, de aztán behunyta. – Nyisd ki! Engedelmeskedett, és rögtön elakadt a lélegzete. Férje egyetlen, hosszú szárú íriszt tartott a kezében, a leggyönyörűbbet, amelyet Iris

386/404

valaha is látott. Csodálatos színe volt, nem egészen lila, és nem is vörös. – Japánból származik – mondta Richard, és mérhetetlenül elégedettnek tűnt magával. – Az üvegházban neveltük, és pokoli nehéz volt téged távol tartani tőle. – De akkor is, Japánból – suttogta Iris, és hitetlenkedve rázta meg a fejét. – El sem akarom hinni… – A világ végére is elmennék – mormolta Richard, és lehajolva Irishez könnyű csókot lehelt az ajkára. – Egy virágért? – Érted. Iris csillogó szemmel nézett fel rá. – Tudod, hogy nem kívánnám tőled. – Hogy elmenjek a világ végére? Iris a fejét rázta. – Engem is magaddal kellene vinned. – Ez magától értetődik. – És Bernie-t. – Ó, természetesen. – És… Hoppá! – Iris? – nézett rá Richard gyanakvón. – Van valami, amit szeretnél elmondani nekem? Iris szégyellősen rámosolygott. – Lehetséges, hogy négyünknek kell hely arra az útra. Richard szélesen elmosolyodott. – Még nem vagyok biztos benne – figyelmezte Iris. – De azt hiszem… – Elhallgatott. – Hol van a világ vége?

387/404

– Számít? – vigyorgott rá Richard. Iris visszamosolygott. Nem tudta megállni. – Nem hiszem, hogy számítana. Richard megfogta a kezét, megcsókolta, és kikísérte a folyosóra. – Nem számít, hogy hol vagyunk – mondta gyengéden –, amíg mi ketten együtt vagyunk.

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is: Julia Quinn Hogyan fogjunk örökösnőt A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. fejezet melodramatikus – melodrámába (érzelgős, romantikus színműbe) illő „Azt sem bánta, ha ez ugyancsak melodramatikusan hangzik.” Caroline Trent személyes szótárából

Hampshire, Anglia 1814. július 3.

Caroline Trent nem akarta lelőni Percival Prewittot, de lelőtte, és a férfi meghalt. Caroline legalábbis azt hitte, hogy meghalt. Sok vér volt körülötte, annyi biztos. Vér csöpögött a falról, vérfoltos volt a padló, és az ágynemű is meglehetősen véres volt. Caroline nem tudott sokat az orvostudományról, de annyi bizonyos volt számára, hogy aki ennyi vért

390/404

veszít, az nem maradhat életben. Vagyis nyakig benne volt a pácban. – Ó, hogy az a… – motyogta. Bár úrilány volt, nem mindig nevelkedett úri körülmények között, és előfordult, hogy a beszéde hagyott némi kívánnivalót maga után. – Te ostoba – mondta a földön fekvő testnek. – Miért kellett így rám rontanod? Miért nem hagytál békén? Megmondtam apádnak is, hogy nem megyek hozzád feleségül. Azt is mondtam, hogy akkor se mennék hozzád, ha te volnál az utolsó idióta Nagy-Britanniában. Kis híján toporzékolt dühében. Miért van az, hogy sohasem sikerül pontosan azt mondania, amit akar? – Azt akartam mondani – intézte szavait Percyhez, aki egyáltalán nem meglepő módon nem válaszolt –, hogy egy idióta vagy, és akkor sem mennék hozzád, ha te volnál az egyetlen férfi egész Britanniában, és… ott egye meg a fene. Miért beszélek én hozzád egyáltalán? Hiszen eléggé halott vagy. Most mit tegyek? – töprengett sóhajtva. Percy apja alig két óra múlva hazatér, és nem kell hozzá oxfordi diploma, hogy az ember tudja, Oliver Prewitt nem fog örülni, ha a fiát holtan látja feküdni a padlón. – Kit érdekel az apád? – fakadt ki Caroline. – Az egész miatta van. Ha nem akart volna mindenáron gazdag örökösnőt fogni neked… Oliver Prewitt volt Caroline gyámja, legalábbis még hat hétig, a huszonegyedik születésnapjáig. A lány a huszadik születésnapja, 1813. augusztus 14-e óta számlálta a napokat 1814. augusztus 14-ig. Már csak negyvenkét nap. Negyvenkét nap, és a kezébe veheti a sorsa irányítását. Arra gondolni sem akart, hogy mennyivel rövidítették meg Prewitték az örökségét. Az ágyra dobta a pisztolyát, és csípőre tett kézzel lenézett Percyre.

391/404

És akkor a férfi kinyitotta a szemét. – Ááááá! – kiáltott fel Caroline, és a pisztolyáért ugrott. – Ro… – szólalt meg Percy. – Ki ne mondja! – figyelmeztette Caroline. – Még nálam a pisztoly. – De nem használná – mondta a férfi, aztán köhögött egyet, és megfogta a vérző vállát. – Már elnézést, de a bizonyítékok nem erre utalnak. Percy összeszorított fogakkal, dühödten káromkodott, majd haragos pillantást lövellt Caroline felé. – Megmondtam az apámnak, hogy nem akarom feleségül venni magát – sziszegte. – Még elképzelni is borzalmas! Életem végéig magával kellene lennem? Biztos megőrülnék. Feltéve, hogy nem öl meg előbb. – Ha nem akart feleségül venni, akkor nem kellett volna lerohannia. Percy megvonta a vállát, de felüvöltött, mert annyira fájt a mozdulat. A dühtől remegett a hangja, amikor megszólalt: – Elég sok pénze van, de mégsem hiszem, hogy megérné. – Legyen olyan jó, mondja meg ezt az apjának – vágta oda Caroline. – Azt mondta, kitagad, ha nem veszem feleségül magát. – Maga meg a nyomorúságos életében először képtelen volt szembeszegülni vele? Percy felhorkant a nyomorúságos szó hallatán, de annyira gyenge volt, hogy semmit sem tudott mondani. – Elmehetnék Amerikába – motyogta. – Magánál még a vademberek is jobbak. Caroline nem törődött vele, mit mond a férfi. Nem állhatták egymást azóta, hogy a lány másfél évvel korábban a Prewitt-házba került. Percyt az apja irányította, és csak akkor költözött a fiúba élet, amikor az apja elment otthonról. Sajnos, ez az élet is meglehetősen kisszerű volt, és Caroline szerint unalmas is.

392/404

– Azt hiszem, most meg kell mentenem – mondta a lány mérgesen. – Nem fogok maga miatt akasztófára jutni. – Nagyon kedves. Caroline kivett egy párnát a huzatából, felhasogatta az anyagot – kiváló minőségű lenvászon, gondolta, nyilván az ő pénzéből vették –, és nyomókötést rakott Percy sebére. – El kell állítanunk a vérzést. – Mintha lelassult volna – mondta Percy. – Átment magán a golyó? – Nem tudom, pokolian fáj, de fogalmam sincs. Akkor kellene jobban fájnia, ha átmegy, vagy ha bent marad a golyó? – Gondolom, mindkettő elég fájdalmas – mondta Caroline, és felemelte a kötést, hogy megvizsgálja a sebet. Óvatosan megfordította a férfit, és megnézte a hátát is. – Azt hiszem, keresztülment. Hátul is van a vállán egy lyuk. – Kétszer is megsebesített. – Becsábított a szobájába azzal az ürüggyel, hogy meg van fázva, és kér egy csésze teát – csattant fel a lány –, aztán próbált megerőszakolni. Mégis, mit várt ezek után? – Mi a fenének hozott magával pisztolyt? – Mindig van nálam – felelte Caroline. – Azóta, hogy… mindegy. – Úgysem tettem volna meg – motyogta Percy. – Honnan tudhattam? – Hát… az az igazság, hogy sohasem kedveltem magát. Caroline a szükségesnél talán kicsivel erősebben nyomta oda a kötést Percy vérző vállához. – Az örökségemet – mordult fel – viszont nagyon is kedveli maga meg az apja. – Azt hiszem, jobban utálom magát, mint amennyire az örökségét

393/404

szeretem – morogta Percy. – Mindent jobban tud, még csak nem is csinos, a nyelve meg, akár a kígyóé. Caroline fanyarul elmosolyodott. Hogy éles a nyelve, arról nem tehet. Hamar megtanulta, hogy az esze az egyetlen, amely megvédi a rémséges gyámoktól, akiket az apja halála, azaz tízéves kora óta el kellett viselnie. Először jött George Liggett, az apja első unokatestvére. Nem volt annyira rossz ember, de fogalma sem volt arról, mihez kezdjen egy kislánnyal. Egyszer, egyetlenegyszer rámosolygott, azt mondta, örül, hogy találkoztak, aztán egy nevelőnő és egy dajka gondjaira bízta vidéken. És utána nem vett róla tudomást. George azonban meghalt, és a következő gyám az ő unokatestvére lett, aki sem Caroline-nal, sem az apjával nem állt rokonságban. Niles Wickham, a vén zsugori úgy gondolta, a gyámleánya jó lesz szolgálónak. Azonnal hosszú listát állított össze Caroline tennivalóiról. A lány takarított, vasalt, fényesített, súrolt és söpört. Egy dolgot nem tudott csinálni: aludni. Nilesnak azonban a torkán akadt egy csirkecsont, elvörösödött, levegő után kapkodott, és meghalt. A bíróság bajban volt, nem tudták, mit kezdjenek Caroline-nal. Tizenöt éves volt, túlságosan jól nevelt és gazdag ahhoz, hogy árvaházba dugják, így Niles másod-unokatestvérét, Archibald Prewittot nevezték ki gyámjának. Archibald nagy kujon volt, és igencsak vonzónak találta Caroline-t, aki akkor már fegyvert hordott magánál. Archibaldnak azonban gyenge volt a szíve, így Caroline-nak mindössze fél évet kellett kibírnia, és máris temetésre ment. Ezután a férfi öccse, Albert lett a gyámja. Albert sokat ivott, verekedett is, Caroline akkor tanult meg gyorsan futni, és jól elrejtőzni. Míg Archibald mindig fogdosni akarta, Albert egy ócska részeges alak volt, de fájdalmasakat tudott ütni. Caroline

394/404

már messziről megérezte az italszagot. Ha Albert józan volt, soha nem emelt kezet rá. Sajnos csak ritkán volt józan, és az egyik részeg randalírozása közben megrúgta a lovát, az meg nem késlekedett visszarúgni. A fejét találta el. Caroline addigra már egészen hozzászokott, hogy folyton költözik, így aztán, amikor a doktor letakarta Albert arcát egy lepedővel, ő már össze is csomagolt, és várta a törvényszék döntését, hogy hová menjen. Hamarosan Albert öccséhez, Oliverhez, és annak fiához, a jelenleg éppen vértócsában fekvő Percyhez került. Oliver eleinte az addigi legjobb gyámjának tűnt, de Caroline hamar rájött, hogy a férfit csak a pénz érdekli. Amikor megtudta, hogy gyámleánya nagy vagyon örököse, eldöntötte, nem engedi ki a keze közül sem a lányt, sem a pénzét. Percy csak néhány évvel volt idősebb Caroline-nál, és Oliver kijelentette, hogy össze kell házasodniuk. A leendő pár egyik tagja sem volt elragadtatva az ötlettől, és ezt meg is mondták neki, de Olivert ez nem érdekelte. Addig piszkálta Percyt, amíg igent mondott, aztán Oliver nekilátott, hogy a lányt meggyőzze, legyen a Prewitt család tagja. A „meggyőzés” abból állt, hogy kiabált vele, verte, éheztette, bezárta a szobájába, és végül megparancsolta Percynek, ejtse teherbe Caroline-t, hogy kénytelen legyen hozzámenni feleségül. – Inkább legyen törvénytelen gyerekem, mint egy Prewitt – morogta Caroline. – Mit mondott? – kérdezte Percy. – Semmit. – Azt tudja, hogy el kell innen mennie? – váltott hirtelen témát Percy. – Higgye el, ez teljesen világos számomra.

395/404

– Az apám azt mondta, ha nem ejtem magát teherbe, majd ő fogja megtenni. Caroline kis híján elhányta magát. – Tessék? – kérdezte remegő hangon. Olivernél még Percy is jobb, gondolta. – Nem tudom, hová mehetne, de a huszonegyedik születésnapja előtt jobb, ha eltűnik. Mikor is lesz? Nemsokára, úgy tudom. – Hat hét múlva – suttogta Caroline. – Pontosan mához hat hétre. – El tud menni valahová? – Úgy érti, hogy elrejtőzni? Percy bólintott. – Kénytelen leszek, nem? Ám ahhoz pénz is kell. Van egy kis tűpénzem, de a születésnapomig nem tudok hozzáférni a vagyonomhoz. Percy nyüszített, miközben Caroline lehámozta a kötést a válláról. – Tudok adni valamennyit – mondta. – Vissza fogom fizetni. Kamatostul. – Jó, akkor még ma éjjel el kell mennie. Caroline körülnézett. – De ez a felfordulás… Fel kell mosnunk a vért. – Nem, hagyja csak. Jobb, ha apám úgy tudja, azért hagytam magát megszökni, mert rám lőtt, mintha azért, mert nem sikerült végrehajtanom a tervét. – Egyszer valamikor szembe kell majd szegülnie az apjával. – Ha maga elmegy, könnyebb lesz. Van egy nagyon helyes lány a harmadik városban, neki szeretnék udvarolni. Csöndes, engedelmes lány, és nem olyan sovány, mint maga. Caroline máris sajnálta a szegény lányt. – Remélem, sikerülni fog – hazudta. – Maga nem reméli, de engem ez nem érdekel. Komolyan mondom,

396/404

nem fontos, mit gondol, ha elmegy innen. – Tudja, Percy, pontosan így érzek én is magával kapcsolatban. Percy meglepő módon először mosolyodott el másfél év óta, amióta Caroline ott lakott, és a lány mintha kicsit megenyhült volna a vele majdnem egykorú férfi iránt. – És hová megy? – kérdezte Percy. – Jobb, ha nem tudja, mert akkor az apja nem tudja magából kiverni. – Okos. – Amúgy fogalmam sincs. Nincsenek rokonaim, ezt tudja, hiszen ezért kerültem magukhoz. Tíz éven át megvédtem magam a velem törődő gyámjaimtól, ezért azt hiszem, hat hétig kibírom a nagyvilágban is. – Ha csak egyetlen nő képes erre, az maga lesz. – Percy, ez bók akart lenni? – Egyáltalán nem annak szántam. Melyik férfinak kellene olyan nő, aki egész jól megvan nélküle is? – Annak, aki egészen jól lenne az apja nélkül is – vágott vissza Caroline. Percy az íróasztala felé intett a fejével. – Nyissa ki a felső fiókot… nem, azt ott, jobbra. – Percy, hiszen ezek alsóneműk! – kiáltott fel Caroline, és gyorsan bevágta a fiókot. – Akarja, hogy adjak kölcsön pénzt, nem? Oda rejtettem. – Ide senki sem akarna benézni, az szent igaz – mondta a lány. – Talán, ha gyakrabban fürdene… – Te jó ég! – kiáltott fel Percy. – Alig várom, hogy kitegye a lábát innen. Maga, Caroline Trent az ördög lánya. Olyan, mint a pestis, mint egy… egy…

397/404

– Ugyan, fogja már be! – vágta oda Caroline, és újra kihúzta a fiókot. Ő sem kedvelte Percyt, de azt senki sem szereti, ha kígyótbékát kiabálnak rá, pestisnek nevezik, olyannak, akitől vérré válnak a folyók. – Hol a pénz? – förmedt rá a férfira. – A harisnyámban… nem, a feketében… nem abban a feketében. Igen, ott, amellett… igen, az. Caroline végre megtalálta a kérdéses harisnyát, és kirázott belőle néhány bankót és pénzérmét. – Te jó ég, Percy, itt legalább száz font van! Honnan van ennyi pénze? – Egy ideje már spórolok, néha pedig elemelek pár érmét az apám íróasztaláról. Ha nem csenek el egyszerre túl sokat, nem veszi észre. Ezt Caroline alig hitte, hiszen Oliver Prewitt annyira odavolt a pénzért, hogy csodálta, nem lett a bőre színe is olyan, mint az egyfontos bankóé. – A felét elviheti – mondta Percy. – Csak a felét? Ne butáskodjon már, Percy. Hat hétig kell bujkálnom. Lehetnek váratlan kiadásaim. – Nekem is. – De hiszen magának van fedél a feje fölött! – Nem sokáig, ha az apám rájön, hogy hagytam elmenni. Caroline-nak ezt be kellett látnia. Az biztos, hogy Oliver Prewitt nem lesz megelégedve a fiacskájával. A lány visszadugta a pénz felét a harisnyába. – Akkor – mondta, és a zsebébe rakta a saját részét –, a vérzés elállt? – Nem fogja senki gyilkossággal vádolni, ha emiatt aggódik. – Biztos nehéz lesz elhinnie, Percy, de nem akarom, hogy meghaljon. Nem akarok magához menni feleségül, és azt sem bánom, ha soha többé nem látom, de azt nem akarom, hogy meghaljon.

398/404

Percy furán nézett rá, Caroline pár pillanatig azt hitte, a fiú legalább annyira kedveset fog mondani, mint ő az imént. Percy azonban csak felmordult. – Igaza van. Nehéz elhinni. Caroline abban a pillanatban úgy döntött, minden érzelgősséggel felhagy, és elindult kifelé. A keze már a kilincsen volt, amikor megszólalt: – Hat hét múlva találkozunk… majd jövök az örökségemért. – És megadja a kölcsönt. – Igen, és megadom a kölcsönt. Kamatostul – tette hozzá Caroline, még mielőtt Percy megszólalhatott volna. – Rendben. – Egyébként – mondta Caroline, inkább saját magának – lehet, hogy megoldhatom úgy is az ügyeim intézését, hogy ne kelljen találkoznom magukkal. Egy ügyvéd intézhetné helyettem, és… – Az még jobb volna – vágott a szavába Percy. Caroline nagyot sóhajtott, és kiment a szobából. Hiába, Percy nem változik. Durva, önző, és még ha kicsit kedvesebb is az apjánál, attól még egy faragatlan tuskó. A lány végigsietett a sötét folyosón, majd fel a lépcsőn, a szobájába. Különös, gondolta, hogy a gyámjaim mindig a padlásszobát adják nekem. Oliver még a többinél is rosszabb volt, egy alacsony mennyezetű, poros lyukba dugta. Nem tudta azonban kedvét szegni, mert Caroline imádta a kis szobáját. Közelebb volt az égbolthoz. Hallotta az eső kopogását a tetőn, látta, ahogy kirügyeznek a fák tavasszal. Az ablaka alatt madarak fészkeltek, a párkányon mókusok szaladgáltak. Miközben a legbecsesebb holmiját egy zsákba rakta, kinézett az ablakon. Nem voltak felhők, teljesen tiszta volt az ég. Valahogy illett a mai éjszakához a csillagfény. Caroline-nak nem sok emléke volt az anyjáról, de felidézte, ahogy nyári estéken az ölében ül a kertben, és

399/404

felnéznek a csillagokra. – Nézd csak azt ott – súgta Cassandra Trent. – Azt hiszem, az a legfényesebb csillag. És látod, az a Nagymedve. – A csillagnézés általában azzal végződött, hogy Cassandra azt mondta: – Minden csillag különleges. Tudtad? Egyformának néznek ki, de mindegyik egyedi és különleges, éppen úgy, mint te. Te vagy az egész világon a legkülönlegesebb kislány. Ezt soha ne felejtsd el! Caroline még túl kicsi volt ahhoz, hogy tudja, az anyja haldoklik, most azonban bármennyire el volt keseredve, hiszen az utóbbi tíz év éppen elég okot adott neki az elkeseredésre, felidézte az anyja utolsó ajándékát. Csak fel kellett néznie az égre, és máris béke költözött a szívébe. Ha egy csillagot látott pislogni, biztonságban érezte magát. Talán nem annyira, mint az a hajdani kislány az anyja ölében, de a csillagok legalább reményt adtak neki. Ha ők kibírják, neki is ki kell bírnia. Még egy utolsó pillantást vetett a szobájára, nem hagyott-e valamit hátra, majd néhány faggyúgyertyát még bedobott a zsákjába, hátha szüksége lesz rá, és kisietett. A ház csöndes volt, a szolgálók kimenőt kaptak, minden bizonnyal azért, hogy ne legyen tanúja annak, amikor Percy rátámad. Oliver valóban nagyon előrelátó volt. Caroline csak azon csodálkozott, miért nem alkalmazta a taktikáját már előbb. Eredetileg talán azt gondolta, anélkül is ráveheti, hogy menjen feleségül Percyhez, hogy annak meg kelljen erőszakolnia őt. Most azonban, hogy közeleg a huszonegyedik születésnapja, kezdett kétségbeesni. És így volt ezzel Caroline is. Úgy érezte, meghalna, ha hozzá kellene mennie Percyhez, és azt sem bánta, hogy ez ugyancsak drámaian hangzik. Annál, hogy élete végéig minden nap látnia kelljen, csak az tűnt rosszabbnak, hogy kénytelen legyen hallgatni őt. Éppen ment a bejárati ajtó felé, amikor meglátta egy kisasztalon

400/404

Oliver két nagy gyertyatartóját. Egész héten ezekről kárált. Hogy ezüstből készült, és a legfinomabb mestermunka. Caroline morgott, hiszen tudta, Oliver nem engedhetett volna meg magának ezüst gyertyatartót, mielőtt az ő gyámja lett. Azért ez különös, gondolta. Ő szívesen megosztotta volna a vagyonát, sőt akár oda is ajándékozta volna, ha talál egy családot, akik szeretik, és akiknek számít. Olyanok, akik többet látnak benne, mint cselédet vagy bankszámlát. Caroline hirtelen gondolattól vezérelve kivette a méhviasz gyertyákat a tartóból, és helyettük odatette a két faggyúgyertyát. Ha szüksége lesz az út során világításra, akkor inkább az édes illatú méhviasz gyertya legyen, amelyet Oliver magának tett félre. Kisietett az ajtón, és hálát adott azért, hogy meleg az éjszaka. – Nagyon jó, hogy Percy nem télvíz idején vetette rám magát – motyogta, ahogy lépteit szaporázta az úton. Jobban szeretett volna lovagolni, hiszen úgy gyorsabban elkerülhetne Hampshire-ből, de Olivernek csak két lova volt, azokat pedig befogta a hintójába, amikor elment az urasághoz a heti kártyapartira. Caroline próbálta a dolgok jó oldalát nézni, és arra gondolt, gyalog sokkal könnyebben el tud rejtőzni. Lassabban fog haladni, az biztos, és ha netán útonállókkal találkozna… Megborzongott. Feltűnő jelenség az egyedülálló nő, ráadásul a világosbarna haja csillogott a holdfényben, bár a haját jórészt főkötő fedte. Fiúruhába kellett volna öltöznie, de nem volt elég ideje. Úgy gondolta, a part mentén kellene haladnia a legközelebbi kikötőig. Az nem lehet olyan messze. Tengeren gyorsabban tud majd utazni, azt akarta, hogy elég messze legyen ahhoz, hogy Oliver ne találja meg hat hétnél előbb. Igen, a parton kell haladni, a főbb útvonalakat kerülve, mert ott

401/404

biztos meglátja valaki. Délnek fordul, és egy mezőn fog átvágni. Tudta, Portsmouth-ig csak tizenöt mérföld az út, és ha egész éjjel gyalogol, ráadásul gyorsan megy, reggelre ott lehet. Ott aztán jegyet vesz egy hajóra, és elutazik Anglia valamelyik távoli vidékére. Nem akarta elhagyni az országot, hiszen hat hét múlva hozzájuthat az örökségéhez. De addig mit csináljon? Olyan régen nem járt már emberek között, hogy azt sem tudta, alkalmas-e valami jobb munkára. Jó társalkodónő lehetne, gondolta, de hat hét kell ahhoz is, hogy egyáltalán állást találjon. És akkor… nem volna tisztességes elvállalni, aztán néhány hét múlva odébbállni. Tudott főzni, és a gyámjai tettek róla, hogy takarítani is tudjon. Talán valami eldugott fogadóban dolgozhatna koszt-kvártélyért. Buzgón helyeselt magában. Nem túl vonzó lehetőség idegenek után takarítani, de a következő néhány hétben ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Mindegy, minél messzebb kell jutnia Hampshire-től és a szomszédos megyéktől. Megfelelne valami munka egy fogadóban, csak annak messze kell lennie Prewittéktől. Megszaporázta a lépteit Portsmouth felé. Puha és száraz volt a fű a lába alatt, a fák eltakarták a főút felől. Ilyenkor éjjel nem volt nagy forgalom, de az ember nem lehet eléggé óvatos. Sietve lépdelt, csak a saját lába dobogását hallotta. Vagyis… Mi volt ez? Megfordult, de semmit sem látott. Hevesen dobogott a szíve, megesküdött volna, hogy valami zajt hallott. – Csak egy sündisznó – suttogta maga elé. – Vagy talán nyúl. – Nem nyugodott azonban meg, mert egyetlen állatot sem látott. – Csak menj tovább – mondta fennhangon. – Reggelre Portsmouthban kell lenned.

402/404

Újra szaporán lépdelt, már lihegett is. Megint megfordult, és ösztönösen a pisztolyáért nyúlt. Ezúttal biztos volt benne, hogy hallott valamit. – Tudom, hogy ott van – mondta magabiztosabban, mint ahogy érezte magát. – Fedje fel az arcát, különben gyávának vélem. Bokor rezzent, majd egy férfi jelent meg a fák között. Talpig feketébe volt öltözve, még a haja is fekete volt. Magas, széles vállú, és olyan félelmetesnek nézett ki, amilyet Caroline még soha nem látott. És a pisztolyát egyenesen Caroline szívének szegezte.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.

{1} {2} {3} {4}

Jane Austen: Büszkeség és balítélet (Szenczi Miklós fordítása) Írisz, százszorszép, rózsa, tulipán, harangvirág, körömvirág, krizantém. Virág franciául. Így hívták régebben Alaszkát, melyet az oroszok 1867-ben adtak el az Amerikai Egyesült Államoknak.

@Created by PDF to ePub