Sir a hegyekben - Michael Hjorth.pdf

Hjorth & Rosenfeldt SÍR A HEGYEKBEN

A mű a Norsteds Förlagsgrupp AB kiadásában Fjällgraven címmel jelent meg. © Michael Hjorth & Hans Rosenfeldt, 2012 Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2015 a Norsteds Agency engedélyével A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Bándi Eszter Szerkesztette: Sarudi Ágnes Korrektúra: Barsi Nikoletta

2003 Ezúttal Patriciának hívták. Patricia Welltonnak. Új városokhoz új név járt. Az elején, még régebben, ez volt a legnehezebb. Hogy odafigyeljen, amikor a szállodai portások vagy a taxisofőrök szóltak neki. De az akkor volt. Most, amint megkapta az új személyi iratait, máris a magáénak érezte a nevet. Ezen az úton eddig csak egyvalaki szólította Patricia Welltonnak. Az östersundi autókölcsönzős, mikor kijött hozzá, hogy elmondja, a korábban megrendelt kocsi tiszta, és már viheti is. Időben szállt le a gépe, szerda délután nem sokkal öt után, és az arlandai gyorsvonattal érkezett meg Stockholm belvárosába. Első alkalommal járt a svéd fővárosban, de a látogatását egy közeli étteremre korlátozta, ahol elfogyasztott egy korai és meglehetősen unalmas vacsorát. Este kilenc előtt felszállt az Östersund felé tartó éjszakai vonatra. Saját kupét foglalt a hálókocsiban. Nem mintha azt hitte volna, hogy bárki is a nyomára bukkanhatna, hiába adtak róla személyleírást a rendőrségen meg más hatóságoknál. Egész egyszerűen nem szeretett ismeretlenekkel aludni. Régebben sem. Mikor fiatalabb korában a röplabdacsapattal járt versenyekre, akkor sem. A képzés során sem, akár a bázison voltak, akár terepen. A megbízatásai alatt sem. Mikor a vonat kigurult az állomásról, elment az étkezőkocsiba, vásárolt egy kis üveg fehérbort és egy zacskó mogyorót, majd visszament a kupéba olvasni. Egy új könyv volt nála, amelynek a

szerző a sejtelmes Tudom, mire gondolsz valójában címet adta, és az alcíme, Olvass a testbeszédből, akár egy védőügyvéd sem volt kevésbé hangzatos. A nő, akit jelenleg Patricia Welltonnak hívtak, nem tudta, hogy a védőügyvédek tényleg értenek-e a testbeszédhez, ő legalábbis még nem találkozott olyannal, aki ilyesmiben jeleskedett volna, de a könyv, ha nem is tanulságos, legalább rövid és szórakoztató volt. Hajnali egy után összekuporodott a fehér, tiszta ágyneműben, és lekapcsolta a lámpát. Öt órával később leszállt Östersundben, és szálloda után érdeklődött, ahol aztán bereggelizett. Utána elindult az autókölcsönzőbe, ahol már előre megrendelt egy autót. Várnia kellett, mivel a kocsit épp átvizsgálták és kitakarították, de cserébe felajánlottak neki egy csésze kávét az automatából. Egy új, szürke Toyota Avensist kapott. Durván száz kilométerrel később meg is érkezett Åréba. Egész úton betartotta a sebességkorlátozást. Szükségtelen bírságokat begyűjtenie, még akkor is, ha gyakorlatilag mit sem változtatna a dolgon. Ha jól emlékszik, a svéd rendőrségnek nem szokása átkutatni az autókat és a csomagtartókat kisebb kihágások esetén. Talán jogosultságuk sincs rá. A megbízás sikeressége foroghat kockán, ha felfedezik, hogy fegyver van nála. Nem volt engedélye, hogy fegyvert hozzon Svédországba. Ha megtalálják a Beretta M9esét, és felgöngyölítik a szálakat, rájönnek, hogy Patricia Wellton nem létezett soha, csak itt és csak most. Így hát lassított, és úgy gördült be a kisvárosba a zöldellő sípályák mellett, majd le a tó felé. Sétált egyet, találomra beült valahová ebédelni, paninit rendelt és diétás kólát, és evés közben a térképet nézegette. Körülbelül ötven kilométer még, utána lekanyarodik, otthagyja a kocsit, aztán a maradék, alig húsz kilométert lefutja. Az órára nézett. Ha úgy számol, hogy három óra, míg odaér, aztán még egy, míg rendet tesz maga után, két óra alatt visszaér a kocsihoz, aztán jelentést tesz…

Időben ott tud lenni Trondheimben, hogy elcsípje a repülőt Oslóba, pénteken meg már otthon is lehet. Még egy kör séta után autóba ült, és továbbhaladt nyugat felé. Bár a munkájának köszönhetően sokfelé járt, még sosem látott ilyen tájat. Elnézte a lágyan hullámzó hegyoldalakat, a váltakozó fajtájú erdőket, a völgy taván megcsillanó napfényt, és arra gondolt, itt jól tudná magát érezni. Az elhagyatottságban. A csöndben. A friss levegőn. Itt szívesen bérelne egy magányos faházat, aztán hosszú sétákat tenne. Horgászna. Élvezné a nyári esték fényét, ősszel pedig olvasgatna a tábortűz mellett. Talán majd egyszer. Valószínűleg soha. Mikor meglátta a balra, Rundhögen felé mutató táblát, letért az E14-es autópályáról. Nem sokkal később kiszállt az autóból, fogta a hátizsákját, kivette belőle a környék turistatérképét, majd futni kezdett. Alig több mint két órával később megállt. Kicsit kifulladt, de nem fáradt el. Sosem futott teljes erőbedobással hosszú távon. Lehuppant egy lejtőre, és vizet ivott, míg a légzése viszonylag gyorsan vissza nem állt a normálisra. Elővette a távcsövet, és a körülbelül háromszáz méterre levő faházat kezdte tanulmányozni. Ott volt, ahol lennie kellett. Pont úgy nézett ki, mint a képen, amelyet az informátorától kapott. Ha jól értelmezte, ma senki sem építhetne házat itt, a hegyoldal tövében, de ez még a harmincas években épülhetett. Valami fejes, akinek jó kapcsolata volt az udvarral, igényt tartott egy helyre, ahol átmelegedhet a vadászatai során. Igazából nem is lehet háznak nevezni, még csak kunyhónak sem. Mekkora lehet? Tizennyolc négyzetméter? Húsz? Rönkfalak, kis ablakok, a tetőből kibukkanó kátránypapír kémény. A ház rövidebbik oldalán két lépcső vezetett fel az ajtóhoz, körülbelül tíz méterrel odébb egy kisebb sufni állt, az egyik felén ajtó, az lehet a budi, találgatott, a másik felén nem volt ajtó, nyilván ott tartják a tűzifát, elvégre ott áll előtte a tőke.

Mozgást észlelt a zöld szúnyogháló mögött. A férfi itt van. Letette a távcsövet, megint a hátizsákba nyúlt, kivette a Berettát, és gyors, megszokott mozdulatokkal felszerelte rá a hangtompítót. Felállt, a speciálisan erre kialakított kabátzsebébe süllyesztette a fegyvert, felvette a hátizsákot, és elindult. Időnként hátrapillantott, de sehol sem észlelt mozgást. A házikó távol esett a kijelölt túraútvonaltól, és így október táján nem hemzsegtek erre a turisták. Mióta otthagyta az autót, kettővel találkozott csak. Mikor már alig ötven méterre volt, előhúzta a pisztolyt a zsebéből, és a lába mellett lógatva vitte tovább. A lehetőségeit mérlegelte. Kopogjon be, és lőjön, mikor a férfi kinyitja az ajtót, vagy induljon ki abból, hogy a ház nincs bezárva, így bemehet és meglepheti. Az első verzió mellett döntött, amikor kinyílt a ház ajtaja, és egy negyvenes férfi jelent meg a kis lépcső tetején. A nőnek földbe gyökerezett a lába, de aztán villámgyorsan leguggolt. Ez itt nyílt terep, sehová sem lehet elbújni. A legjobb, amit tehet, gondolta, ha veszteg marad. Ha megmozdul, felhívja magára a férfi figyelmét. Erősebben szorította a pisztolyt. Ha meglátja is, van annyi ideje, hogy felálljon és lőjön, mielőtt a férfi menekülőre fogná. Mintegy negyven méterről van szó. Biztosan eltalálná, talán meg is ölné, de nem így akarta. Sebesülten még vissza tud menni a házba. Lehet, hogy fegyvere van odabent. Ha most észreveszi őt, az ügy bonyolultabbá válik. De a férfi nem vette észre. Bezárta az ajtót, lesétált a két lépcsőn, jobbra fordult, és megindult a sufni felé. Felvette a tőkében álló fejszét, és fát kezdett aprítani. A nő lassan felállt, kicsit jobbra húzódott, hogy eltakarja a ház, ha esetleg a férfi szünetet tartana a favágásban. Kihúzta magát, és végignézett a csodaszép tájon. A fejsze. Lehet belőle baj? Valószínűleg nem. Ha minden a terv szerint halad, a férfi nem gondol arra, hogy veszélyt jelenthet neki, fejszével meg aztán főleg nem támadja meg közelharcban.

Megállt a ház előtt, vett egy mély levegőt, néhány pillanatig összpontosított, aztán befordult a ház mellett. A férfi enyhén szólva meglepődött, mikor meglátta őt. Kérdezni akart valamit, a nő szerint nyilván azt, hogy ki is ő, esetleg mit keres itt, a jämtlandi hegyek kellős közepén, vagy hogy tehet-e érte valamit. Lényegtelen. Egyrészt nem ért svédül, másrészt a férfi úgyse kapott volna választ. A hangtompítós pisztoly elsült. A férfi beledermedt a mozdulatba, mint mikor valaki megállít egy filmet. Aztán kicsúszott a fejsze a kezéből, a térde bal felé csuklott, a teste pedig jobbra dőlt. Egy puffanás hallatszott, ahogy a nyolcvan kilója földet ért. Akkorra már halott volt, a golyó átfúrta a szívét. Mintha valaki csak úgy az oldalára dobta volna a férfit. A nő odalépett a testhez, szétvetett lábakkal megállt fölötte, és teljes nyugalommal megcélozta a fejét. Egy lövés a halántékba, három centiméterre a bal szemétől. Bár tudta, hogy már halott, azért még egy golyót eresztett a fejébe, néhány centire az előző lövéstől. Zsebre tette a Berettát, és azon gondolkodott, kezdjen-e valamit a földre folyt vérrel, vagy hagyja, hogy a természet gondoskodjon róla. Még ha valaki hiányolná is a halott férfit – márpedig valaki fogja, ebben biztos volt –, és aztán feljön ide a kis hegyi kunyhóba, hogy megkeresse, sosem találná meg a testet. A vér persze azt jelenti, hogy valami baja esett, de ez minden. Még ha a legrosszabbra gondolnak is, sosem lehetnek biztosak. A férfi örökre eltűnik. – Apa? A nő ismét előrántotta a fegyvert, és megpördült. Egyetlen gondolat száguldott keresztül az agyán. Gyerekekről nem volt szó.

Remegett. Nem nagyon, csak a válla és a feje. Furcsa, mert a mozdulatok és az álom nem illettek össze. Álmodott egyáltalán? Az biztos, hogy nem a szokásosat. Nem volt ott az apró kéz az övében. Nem hallotta a kérlelhetetlenül közelgő morajlást sem. Sehol semmi káosz. De nyilván álmodik, mert valaki a nevén szólította. Sebastian. De ha álmodott is, amiben nem igazán volt biztos, ott egyedül volt. Egyedül a sötétben. Kinyitotta a szemét. Vele szemben egy kék szempárt látott. Fölötte rövidre nyírt, kócos fekete hajat, alatta pedig egyenes, kicsi orrot és egy mosolygó szájat. – Jó reggelt! Ne haragudj, de fel akartalak kelteni, mielőtt elindulok. Sebastian nehézkesen felkönyökölt. Úgy tűnt, hogy a nő, aki felkeltette, elégedett erőfeszítésének eredményével. Az ágy végéhez lépett, megállt az egész alakos tükör előtt, és a falon levő kis polcról elvett fülbevalóját beakasztotta a fülébe. Sebastian szeméből gyorsan kiment az álom, és helyére az elmúlt nap eseményei kerültek. A nőt Gunillának hívták, negyvenhét éves volt, és ápolónő. Néhányszor találkoztak már a kórházban. Sebastian tegnap ment az utolsó kontrollra, aztán együtt távoztak, először a városba, majd haza a nőhöz. Meglepően jó volt vele a szex. – Felkeltél. Egyből rájött, hogy tényeket sorol, de Sebastian számára kényelmetlenek voltak az ilyen helyzetek. Meztelenül feküdni az idegen ágyban, míg a nő, akivel az éjszakát töltötte, felöltözve készül a napra. Általában ő kelt fel először. Legszívesebben és

leggyakrabban úgy, hogy nem keltette fel alkalmi partnerét. Így akarta. Minél kevesebbet kellett beszélgetnie a távozása előtt, annál jobb. – Mennem kell dolgozni – világosította fel a nő, és gyors pillantást vetett rá a tükörből. – Micsoda? Most? – Igen. Most. Igazából késésben is vagyok. Sebastian jobb felé dőlt, és elvette a karóráját az éjjeliszekrényről. Pár perc múlva fél kilenc. Gunilla végzett a fülbevalókkal, és épp egy vékony ezüstláncot akasztott a nyakába. Sebastian hitetlenkedve nézett rá. 47 éves, Stockholm belvárosában lakik. Ennyire naiv és jóhiszemű igazán egy ember sem lehet. – Eszednél vagy? – kérdezte Sebastian, és félig felült. – Tegnap találkoztál velem. És ha magammal vinném a fél lakást? Gunilla, ajkán apró mosollyal, a tükörképe szemébe nézett. – Magaddal akarod vinni a fél lakást? – Nem. De akkor is ezt válaszolnám, ha azt akarnám. A nő felaggatta magára az ékszereket, és egy utolsó, tükörbe vetett pillantás után visszalépett az ágyban ülő Sebastian mellé. Leült az ágy szélére, és a férfi mellkasára tette a kezét. – Nem tegnap találkoztunk először. Tegnap randiztam veled. A munkahelyemen minden adatom megvan rólad. Tehát ha elviszed a tévét, tudni fogom, hol keresselek… Sebastian agyán egy pillanatra átvillant Ellinor képe, de elhessegette. Nemsokára úgyis kénytelen lesz egy csomó időt és energiát szentelni neki. De nem most. Gunilla ismét rámosolygott. Csak viccelt. Sebastiannak ez ugrott be az előző estéről. A nő sokat mosolyog, és könnyű megnevettetni. Kellemes este volt. Gunilla gyorsan előrehajolt, és puszit nyomott a szájára, mielőtt a férfi reagálhatott volna, majd felállt. A bezárt hálószobaajtó felé menet még visszaszólt. – Jocke úgyis szemmel tart.

– Jocke? – Sebastian lázasan kutatott az emlékezetében egy Jocke után, akit a nőhöz lehet kapcsolni, de nem jutott semmire. – Joakim. A fiam. Reggelizhetsz vele, ha akarsz, ébren van. Sebastian csak bámult. Elállt a szava. Most komolyan beszél? A fia? A lakásban? Hány éves? Mióta van itthon? Egész éjjel itt volt? A férfinak úgy rémlett, nem voltak éppen diszkrétek. – De most már tényleg mennem kell. Köszönöm a tegnapot. – Én is – préselte ki magából Sebastian, mielőtt Gunilla kiment a hálószobából, és bezárta maga mögött az ajtót. A férfi fejest ugrott a párnák közé. Hallotta, ahogy a nő elköszön valakitől – feltehetőleg a fiától –, és aztán még egy ajtó becsapódik. Csend borult a lakásra. Sebastian nyújtózkodott. Nem érzett fájdalmat. A legutóbbi pár hétben már így volt, de még mindig élvezte, hogy fájdalom nélkül mozoghat. Kicsit több mint két hónappal ezelőtt megkéselték. A vádliját és a hasát szúrták meg, de sérült a tüdeje is. Edward Hinde volt a tettes, a pszichopata és sorozatgyilkos. Sebastiant azonnal megoperálták, és úgy tűnt, teljesen rendben van, de aztán jöttek a szövődmények. Bő egy héten keresztül csapolták a folyadékot a tüdejéből. Ha kiveszik a csövet, akkor már csak idő kérdése a gyógyulás, mondták neki. De akkor jött a tüdőgyulladás és még több folyadék, így aztán megint megcsapolták. Kiszívták belőle, aztán összevarrták. Ellátták egy csomó, az életmódjára vonatkozó utasítással és tornagyakorlattal. Mind túl sok, túl rémes és túl unalmas volt ahhoz, hogy betartsa. Talán ezért kapott tüdőgyulladást. Talán amúgy is megkapta volna. Mostanra már jól volt, és tegnap óta hivatalosan is egészségesnek nyilvánították. A teste felépült, de a Hinde-ügy azóta is felbukkant a gondolataiban. Részben azért, mert Hinde úgy állt bosszút rajta, hogy megöletett több nőt, akikkel Sebastiannak szexuális kapcsolata volt. Ő maga természetesen nem tudott gyilkolni, hiszen 1996 óta a lövhagai

szigorítottban ült, ahová Sebastian juttatta. De az osztályon dolgozó egyik takarító segítségével csak sikerült kiviteleznie a bosszúja egyes részleteit. Négy nő meghalt. És ő volt köztük az egyetlen közös pont. Ő, Sebastian Bergman. Az érzés, hogy felelős a négy nő haláláért, irracionális volt, de mégsem tudott szabadulni tőle. Mikor a királyi nyomozóhatóság letartóztatta a takarítót, Hinde megszökött a börtönből és elrabolta Vanja Lithnert. Nem találomra, és nem is azért, mert együtt dolgozott Sebastiannal a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál. Nem, Hinde valahogy rájött, hogy Vanja Sebastian lánya. Edward Hinde immáron halott, de neki néha eszébe jutott, hogy ha ő ki tudta deríteni az igazságot, akkor másnak is sikerülhet. Azt pedig nem akarta. Most jól álltak a dolgok közte és Vanja között. Sokkal jobban, mint valaha. Az persze közrejátszott benne, hogy megmentette Vanja életét az elhagyatott házban, ahol Hinde is ott volt. De Sebastian magasról tett rá, hogy hálából viseli-e el Vanja. Elviselte, ez a fő. Mi több, az elmúlt két hónapban magától kereste Sebastian társaságát. Először meglátogatta a kórházban, aztán mikor már otthon volt, de a tüdőgyulladás miatt ágynak esett, azt javasolta, találkozzanak és kávézzanak egyet. Sebastian azóta is emlékszik az érzésre, ami a kérdés hallatán elfogta. A lánya felhívta, és találkozni akart vele. Arra már nem igazán emlékezett, hogy miről beszélgettek. Minden részletre, minden árnyalatra emlékezni akart, de a pillanat elsöprő erejű volt. Túl sokat jelentett neki. Másfél órán át ültek egy kávézóban. Csak ők ketten. Mert Vanja így akarta. Semmi sértegetés. Semmi harc. Sebastian úgy érezte, ismét él, hogy részese

valaminek 2004 óta először. Többször is visszagondolt arra az együtt töltött másfél órára. Lehet még több is belőle. És lesz is, ha majd nemsokára újra dolgozni kezd. Akarta is, hogy újra dolgozhasson, néha már azon kapta magát, hogy szinte vágyik rá. A dolgok persze összefüggtek, de most az volt a számára a legfontosabb, hogy közel legyen Vanjához. Abba már beletörődött, hogy sosem lehet az apja. Minden kísérlete, hogy leváltsa Valdemar Lithnert a szerepéből, csak pusztítást vonna maga után. És eddig még nem sokat épített fel, mindössze egy beteglátogatás és egy kilencven perces kávézás volt az egész, de azért így is több a semminél. Elfogadás és figyelmesség. Talán még kezdődő barátság is. Sebastian félrehajtotta a takarót, és felkelt. Megtalálta az alsónadrágját a földön, a ruháit pedig a széken, ahová kilenc órával ezelőtt hajította őket. Vetett egy utolsó pillantást a tükörbe, megigazította a haját, aztán kinyitotta a hálószobaajtót, és kiosont a nappaliba. Egy pillanatra megállt az ajtóban. A lakás túlfelén levő konyhából hangok szűrődtek ki. Zene. Kanál koccanása a tányéron. Jocke ezek szerint nélküle reggelizett. Sebastian megtette a fürdőszobához vezető pár lépést, és magára zárta az ajtót. Nagyon szeretett volna lezuhanyozni, de a gondolat, hogy meztelenre vetkőzzön még egy szobában úgy, hogy Gunilla fia a fal túloldalán van, kicsit lehűtötte. Leöblítette maga után a vécét, megmosta a kezét és az arcát, aztán kiment. A bejárati ajtó felé menet belátta, hogy kénytelen elmenni a konyha előtt. De hát pont ez volt a terve. Elmenni előtte. A bent ülő fiú csak egy hátat lát majd, ha felnéz. Sebastian meg is indult, ki az előszobába. Megtalálta a cipőjét, fel is vette, aztán az előszobafalon kutatott a kabátja után. De sehol sem látta. – Itt van a kabátod – hallatszott egy basszushang a konyhából. Sebastian behunyta a szemét, és csendben káromkodott. Hát persze. Levette a cipőjét, de a kabátját nem. Úgy akart tenni, mint

aki indulásra kész, mintha nem lenne biztos benne, hogy lesz ideje maradni, holott mindketten tudták, hogy maradni fog. A konyhában vette le a kabátját, míg a nő kinyitott egy üveg bort. Sebastian mélyet sóhajtott, és bement a konyhába. Az asztalnál egy fiatalember ült, a férfi húsz év körülinek saccolta, joghurtot evett, előtte pedig egy e-könyv-olvasó feküdt. A szemben álló szék felé biccentett, de nem nézett fel az olvasásból. – Ott. Sebastian odalépett a székhez, és felemelte a kabátot. – Köszönöm. – Nincs mit. Kérsz valamit? – Nem. – Megkaptad, amiért jöttél? A fiatalember továbbra is az előtte heverő olvasóra koncentrált. Sebastian ránézett. Mindkettejük számára az lett volna a legegyszerűbb, ha ezt a kommentárt figyelmen kívül hagyják, Sebastian pedig megfordul és elmegy, de miért is legyenek a dolgok egyszerűek? – Van kávé? – érdeklődött a férfi, miközben a kabátot ügyeskedte magára. Ha Gunilla fia nem akarja, hogy itt maradjon, akkor márpedig maradni fog. Neki ugyan nem számít. A fiatalember meglepetten nézett fel az olvasnivalójából. – A pulton – intett Sebastian felé, amit ő úgy értelmezett, hogy a kávé mögötte lehet. Megfordult. Először nem látott se kávéfőzőt, se termoszt, vagy ilyesmit. Aztán észrevett egy félkör alakú, fémtetejű izét, amely leginkább egy futurisztikus bukósisakra hasonlított, ráccsal és valami csappal, az oldalán pedig gombokkal. Három apró üvegpohár állt mellette, így Sebastian úgy tippelte, valamilyen italt állíthat elő. – Tudod, hogy működik? – kérdezte a fiú, mikor Sebastian továbbra sem mozdult a gép felé. – Nem. Jocke kirúgta maga alól a széket, és odalépett a pulthoz.

– Mit kérsz? – Valami erőset. Sokáig voltam fent tegnap. Jocke unott pillantást vetett rá, elővett valami kapszulaféleséget a gép mellett álló kis állványról, amit Sebastian eddig észre sem vett, kinyitotta a kávéfőző tetejét, betette a kapszulát, bezárta a tetőt, az egyik poharat a rácsra állította, közben pedig megnyomott egy gombot a gép oldalán. – Íme. Ki is vagy te? – kérdezte, teljesen érdektelenül pillantva Sebastianra. – Az új apukád. – Remek. Humorod legalább van. Anyámnak meg kéne tartania téged… Megfordult, és visszaült az asztalhoz. Sebastiannak hirtelen olyan érzése támadt, hogy Jocke túl sok reggelt élhetett meg túl sok ismeretlen férfival a konyhájában. Csöndben elvette a poharat a rácsról. A kávé tényleg erős volt és meleg. Meg is égette a nyelvét, de aztán csendben itta ki a maradékot. Két perccel később kilépett a szürke, szeptemberi reggelbe. Ott aztán beletelt pár másodpercbe, hogy rájöjjön, melyik a legrövidebb út haza, a Grev Magnigatani lakásába. Ellinor Bergkvisthez. Az albérlőjéhez, vagy minek is nevezze. Hogy lett azzá és hogy került hozzá, továbbra is kész rejtély. Akkor találkoztak, mikor Hinde elkezdte gyilkolni a szexpartnereit. Ezért felkereste Ellinort, hogy figyelmeztesse, és az lett a vége, hogy a nő beköltözött hozzá. Azonnal ki kellett volna hajítania. De még mindig ott lakott. Sebastian sok időt szentelt annak, hogy kiderítse, mi is van köztük Ellinorral. Néhány dologban biztos volt. Például hogy nem szereti a nőt. Kedveli netán? Nem, még csak azt sem. De valahol értékelte, hogy amikor hívatlanul beköltözött hozzá, valahogy normálisabbá tette

az életét. Azon kapta magát, hogy élvezi a nő társaságát. Együtt főztek. Feküdtek az ágyban és tévét néztek. Gyakran lefeküdtek egymással. Ellinor fütyült és kuncogott. Mikor hazajött, azt mondta, hogy hiányzott neki. Sebastian nem igazán akarta beismerni saját magának sem, mert nem akarta, hogy igaz legyen, de a nő jelenléte sok év után először a lakását otthonná tette. Otthonná. Kicsit furcsa, kicsit szabálytalan, de azért otthon. Kihasználta volna a nőt? Teljes mértékben. Egyáltalán nem törődött vele. Amit mondott, az egyik fülén be, a másikon ki, afféle háttérzaj volt csupán. De fantasztikus társaság volt a lábadozása alatt. Őszintén szólva el sem tudta képzelni, hogyan bírta volna ki a tüdőgyulladásos heteket nélküle. Szabadságot vett ki az Åhlensből, ahol eladóként dolgozott, és nem mozdult mellőle. De akármilyen hálás is volt érte Sebastian, ez nem volt elég. Ellinor nem volt más, mint egy szinte az önfeladásig imádó, nem teljesen egészséges háztartási alkalmazott, akivel gyakorta szexelt is. Még ha az élete minden tekintetben egyszerűbb és kényelmesebb lett is, hosszú távon úgysem működhetett. A megszokottság és a hétköznapok, amiket magával hozott, pusztán váz volt. Egy csalóka ábránd. Egykor értékelte, de most már biztos volt benne, hogy nem akarja sokáig folytatni. Ismét egészséges volt, lassan közeledett Vanjához, valószínűleg még munkahelye is volt. Elkezdődött valami, ami akár élet is lehet. Nem volt szüksége többé Ellinorra. Ki kell dobnia. Csak hát nem lesz egyszerű, ezzel tisztában volt.

Shibeka Khan várt. Mint mindig. Rinkebyben, a harmadik emeleti, lepukkant társasházi lakása konyhaablakában ült. A fák odakint már sárgában és vörösben játszottak. A házak között óvodások hangoskodtak. Shibeka már nem is emlékezett rá, hogy hány éve nézi a játszadozó gyerekeket. Ugyanaz az ablak, ugyanaz a lakás, új gyerekek. Az idő olyan gyorsan szaladt odakint, a konyhában meg mintha megállt volna. Szerette azokat az órákat, amikor a gyerekek épp elmentek otthonról, és a nap még nem kezdődött el teljesen. Aktív életet élt, sok barátja volt, segédápolóként dolgozott, svédet tanult magasabb szinten, és tavaly bekerült egy ápolónői képzésre is. De minden délelőtt pár órára szabad volt, és ilyenkor az ablakból nézte a kinti világot. Mintha lenne egy másik élete, egy röpke idő, hogy tiszteletet és szeretetet mutasson Hamidnak. Tudta, ha utánaszámolna, megkapná az évek pontos számát, amióta így üldögél. De nem volt rá képes. Nem volt képes emlékezni. A két fia volt a legnyilvánvalóbb bizonyítéka az idő múlásának. Mehran az utolsó évét végezte az általános iskolában, Eyer pedig a hetedik osztályban küszködött, valahogy nem ment neki annyira könnyen a tanulás, mint a bátyjának. Mikor Hamid eltűnt, Eyer négyéves volt, Mehran pedig a hatot töltötte be. Shibeka emlékezett a mosolyára, mikor az apjától megkapta az új iskolatáskát az iskolakezdésre, feketét, két kék csíkkal. Emlékezett a sötét, boldog szemére, amely ragyogott a büszkeségtől, hogy most már nagyfiú. Apa és fia összeölelkezett. Egy héttel később Hamid eltűnt. Elnyelte a föld. Egy csütörtöki napon. Egy réges-régi csütörtöki napon.

Furcsamód minél több idő telt el, annál jobban hiányzott neki a férfi. Nem azon az intenzív módon, mint az elején, hanem inkább… valahogy bánatosan, fájdalmasan. Shibeka hirtelen dühös lett magára. Már megint a régi nóta, már megint csak az emlékek. Nem bírta már elviselni őket. De a gondolatait nem érdekelte, mit akar. Könnyedén suhantak el az akarata mellett, és a múlt felé tapogatóztak. A barátokhoz, akik jöttek, és segítettek keresni. A gyerekek kérdéseihez és könnyeihez. Hamid öltönyéhez, amit elhozott a tisztítóból, hogy aztán hiába várjon rá. Képek és pillanatok körhintája, és a remény, hogy talán rálel valamire, ami eddig elkerülte a figyelmét, valamire, amitől minden a helyére kerül. De folyton csalódott. Minden részletet már több ezerszer átvizsgált, minden arcot ismert már. Értelmetlen volt az egész. Hogy elkerülje az áradó gondolatokat, Shibeka felállt, és az ablakhoz lépett. Péntek volt, és nemsokára megérkezik a férfi. Aztán két napig nem dugja ide az orrát. Nem mintha azt hitte volna, hogy majd jön valami, már réges-rég nem válaszoltak neki, de nem akarta feladni. Továbbra is küldözgette a leveleit. Gyakorolta a svéd nyelvet, a kézírást, a hivatalos nyelvezetet. Annyira tehetséges volt már a hivataloknak szóló levelek írásában, hogy több barátja is hozzá fordult segítségért. Akkor meglátta a férfit. A postást. Mint mindig, most is biciklin érkezett a sétálóutcába, és a kettes számnál kezdte a levelek kiosztását, aztán tovább a négyesen és hatoson át, míg végül megérkezett a nyolcashoz, Shibekáék kapujához. Megvárta, míg a postás kijön a hatos szám alól, akkor felállt, és óvatosan kilopakodott az előszobába. Próbált annyira csöndben lenni, amennyire csak tudott, nem mintha szükség lett volna rá, de azt remélte, hogy a csendtől nőnek az esélyei. Eddig ez sem segített. Megállt az ajtó mellett, és fülelt. Nem sokkal később meghallotta a tompa, fémes kattanást, mikor a kaput kinyitják odalent. Lelki

szemei előtt látta, ahogy a postás a lifthez lép, és megnyomja a hívógombot. A legfelső emeleten kezdte, és úgy haladt lefelé. Mindig így csinálta, Shibeka pedig mindig csöndben állt az előszobában. Még közelebb hajolt az ajtóhoz, úgy hallgatózott. Két hangot hallott. Egyet kintről, távolról. Egyet közelről, a saját légzését és a hűtőszekrény zümmögését. Két külön világ, amelyet faajtó és egy acél levélbedobó nyílás választ el egymástól. A lépések közeledtek, és Shibeka már egészen az ajtóhoz simult. Szinte vallásos áhítatot talált ebben a pillanatban. Allah vagy akarja, vagy nem. Ilyen egyszerű. A levélbedobó nyílás Shibeka számára fülsiketítő dobbanással kicsapódott, és egy csomó színes reklámújság hullott a lába elé. A hang és a kinti világ eltűnt, mikor az asszony nagyon figyelmesen lehajolt a szőnyegen fekvő postáért. Az egyik bolt heti ajánlata alatt egy fehér boríték hevert. A svéd televíziótól jött. Allah ezúttal akarta.

Nem tehetett róla. Azaz dehogynem, tulajdonképpen igen, de hibázott. Bárki hibázhat. Maria borzasztóan haragudott. Jó, persze, hiszen fáradt, de ki nem? És hát nem direkt vitte őt kerülőútra. Hibázott. És ráadásul pár órával ezelőttig minden annyira jól ment, az eső ellenére is. Júliusban Maria ötvenéves lett, és Karin megajándékozta egy hegyi túrával, a Jämtland-háromszöggel. Storulvån–Blåhammaren–Sylarna. Már a nevek előkelőbbé tették az utat, mint amilyen valójában volt. Egzotikus helyeknek hangzottak. Túra a hegyekben, de könnyű útvonalon, ez volt az alapgondolat. Csak semmi megerőltetés. Teljesíthető, rövid, napi kirándulások, utána pedig zuhany, szauna, étel, bor és egy valódi ágy, mikor az ember megérkezik a hegyi állomásra. Karin egyszer járt erre Fredrikkel, és úgy gondolta, ennyi pont elegendő. Erősíti a természettel való kapcsolatot, de ugyanakkor jár hozzá némi kényeztetés is. Van idejük beszélgetni. Szép ajándék, és drága is. Az odaút, a négy éjszaka és vacsora kettejüknek végül öt számjegyű összeget tett ki, de Maria megért ennyit. Ő volt Karin legjobb barátnője már sok-sok éve. Mindig ott volt neki, ha mások épp eltávolodtak tőle. Mellrák, válás, az anyja halála, mindegyiken együtt mentek keresztül. Persze voltak kellemes élményeik is, de még soha nem túráztak együtt. Maria igazából Karlstadnál északabbra sosem utazott. Itt volt már az ideje ennek is.

Karin szeptember utolsó hétvégéjét választotta, mikor az állomás még nyitva van. Részben azért, hogy elkerüljék a nyári tumultust, hogy Mariának legyen ideje tervezgetni és szabadságot kivenni. Karin abban is reménykedett, hogy addigra már beköszönt az ősz, így részesülhetnek a kristálytiszta hegyi levegőből, a természet is elkápráztatja őket a színeivel, és a hegy majd a legjobb oldalát mutatja szeretett barátnőjének. Arra viszont nem számított, hogy az eső esetleg végig szakadni fog, kezdve attól, hogy Enaforsban leszálltak a vonatról. Pedig így volt. – Jövő hét elején már szebb idő lesz – válaszolta a kérdésükre a buszsofőr, aki rájuk várt, hogy felvigye őket a Storulvån nevű hegyi állomásra. – Tehát egész hétvégén esni fog? Maria hangjából sütött a reménytelenség. – Igen, azt mondják – bólintott a sofőr. – Itt a hegyekben azért gyorsan változhat – bátorította Karin, mikor felszálltak. – Majd szebb lesz az idő, meglásd. És az egész nagyon jól kezdődött. Megérkeztek, megkapták az egyszerű, de szép kis szobájukat, sétáltak a környéken, lepihentek, szaunáztak, aztán hideg vízbe csobbantak, este pedig remek vacsorát ettek az étteremben. Engedélyeztek maguknak egy pohár bort az ételhez, és egy likőrt a kávé mellé. A mai napon hétkor keltek. Reggeli után elcsomagoltak némi elemózsiát ebédre, és megtöltöttek egy termoszt kávéval. Fél kilenc előtt már úton voltak. Szakadt az eső. Nem bánták, mivel mindkettőjüknek volt megfelelő vízhatlan öltözéke, csizmája és váltóruhája. Átkeltek a Storulvå folyón, és megindultak a növényzettel dúsan borított völgyút felé, amelyet a szállodában kapott térkép szerint Parknak hívtak. Nem siettek. Beszélgettek, megálltak fényképezni, vagy csak nézelődni. Csupán tizenkét kilométer volt a távolság Storulvån és Blåhammaren, a következő állomás között. Három

kilométer után elhagyták a hegyi nyírfaerdőt, és egy magaslaton haladtak tovább az ulvåtjärni menedékház felé. Mire odaértek, már szinte el is feledkeztek az esőről. Tudták, hogy egy nagyobb emelkedő következik a pihenő után, így komótosan fogyasztották el az ebédjüket és a kávéjukat. Abban egyetértettek, hogy a rémes időjárásra mindenképp emlékezni fognak, és jókat nevetnek rajta később, majd egyszer valamikor. Az ebédszünet után továbbhaladtak, néha csöndben, néha lelkes beszélgetésbe merülve. Pár órával később megpillantották a Blåhammaren hegyi állomást a hegygerincen. Megbeszélték, hogy mindenekelőtt lezuhanyoznak és szaunáznak egyet. Újult erővel folytatták az utat a sivár, és eléggé nedves csúcs felé. Néhány kilométerrel a vége előtt megálltak, elővették a bögréjüket, és megmerítették a hegy oldalán folyó kis patakban. Karin később nem emlékezett rá, miért is vette elő a foglalási adatokat tartalmazó műanyag dossziét. Kinyitotta a hátizsákot, hogy elővegye a mogyoróval és mazsolával megpakolt zacskót, és közben rápillantott a papírlapokra. A kép valahogy nem állt össze. Egyáltalán nem. Még egyszer megnézte, konstatálta, hogy mi történt, visszacsúsztatta a dossziét, és közben azon merengett, hogy mondja el Mariának. Azt rögtön látta, hogy nem lehet szépíteni a dolgot, kicsit sem. Csak az igazság maradt. – A rohadt életbe! – kiáltott fel, hogy bebizonyítsa, őt sem hagyják hidegen a történések. – Mi történt? – kérdezte Maria, miközben egy maroknyi kesudiót rágcsált. – Ha otthagytál valamit, egyedül kell visszamenned. Én lelkiekben már a szaunában ülök, egy doboz sörrel a kezemben. – Nem, csak megnéztem a foglalást… – És? – Maria belemerítette a sárga, műanyag bögrét a patakba, és ivott még egy kortyot, a többit pedig visszaöntötte. – Nos… kicsit eltévedtünk.

– Miről beszélsz? Ott van fönt a ház. Útközben mulasztottunk el valamit? Maria visszaakasztotta a bögrét a hátizsákjára, és indulásra készen állt. Karin összeszorította a fogát. – Blåhammaren valóban itt van fönt. De ma Sylarnához kellett volna mennünk. Maria megállt, és értetlenül bámult rá. – De hát egész végig Blåhammarent mondtál. Storulvåntól Blåhammarenig, aztán jöhet Sylarna. Ezt mondtad már az elejétől kezdve. – Igen, tudom, én is úgy gondoltam, hogy így van, de ma estére Sylarnában van foglalásunk, Blåhammarenben pedig holnap este, a papír szerint. Maria továbbra is értetlenül bámult rá. Ne most! Ne mikor már ilyen közel vannak! Karin csak viccel. Biztos, hogy viccel. – Ne haragudj. Karin Maria szemébe nézett, és ő azonnal megértette, hogy szó sincs viccről. De talán nem olyan rossz a helyzet, csak kicsit elkeveredtek. Remélhetőleg csak pár kilométert kell menniük visszafelé. – Mennyi ide Sylarna? Karin habozott. Hallotta Maria hangján, hogy mindjárt kiborul. De nem mondhatja azt neki, hogy „egy kevés”, vagy hogy „nem sok”. Már megint csak az igazság maradt. – Tizenkilenc kilométer. – Tizenkilenc kilométer! Szórakozol velem?! – Blåhammaren és Sylarna között tizenkilenc kilométer van. Mivel még nem értünk oda teljesen, legyen mondjuk tizennyolc. Esetleg tizenhét. – Az négy óra, a kurva életbe! – Ne haragudj. – Meddig van világos? – Fogalmam sincs.

– Bassza meg! De hát ez ki van zárva! Nem lehet, hogy ma megszállunk itt, és holnap megyünk Sylarnába? Átfoglaljuk. Azt csak lehet, nem? Egy pillanatra Karin megkönnyebbült. Hát persze! Mennyi esze van Mariának! Ezt kell tenni. Magabiztosan, hogy a probléma mindjárt megoldódik, elővette a foglalási igazolást és a telefonját a hátizsákból. Csak hát nem lehetett átfoglalni a szállást, mert minden tele volt. Az utolsó hétvége a hegyekben igen népszerűnek bizonyult. Ha lenne náluk matrac vagy polifoam, akkor alhatnának kint a fészerben, vacsorát meg este fél tíz után kaphatnak. Sajnálják. Karin és Maria végiggondolta a lehetőséget, de Maria hamar úgy döntött, ő ugyan nem alszik semmiféle tetves fészerben, azzal felvette a hátizsákot, és megindult. Maria először nem akart beszélni, aztán pedig már nem tudott, vélte Karin. Annak ellenére, hogy esett az eső, és a szembeszél kicsípte az arcukat, Maria arca hamuszürke volt, és mintha minden arcizma megmerevedett volna. Láthatólag teljesen kikészült. Szinte nem is válaszolt a kérdésekre. Karin megpróbálta fenntartani a jókedvet, de érezte, hogy nem nagyon megy. Nem tehetett róla. Azaz tulajdonképpen igen, de hát hibázott. – Várjál, pihenjünk kicsit – mondta Karin újabb másfél óra után. – Rohadtul semmi értelme. Inkább menjünk, aztán előbb-utóbb csak odaérünk végre. – Vegyél egy kis mogyorót, kell az energia. Nekem is meg kell töltenem a vizesüveget. – A néhány méterrel lejjebb futó patak felé biccentett. – Oda ugyan le nem jutsz. – Dehogynem. Karin sokkal határozottabbnak hangzott, mint amilyen valójában volt, csak hogy pozitívnak tűnjön, és magával ne ragadja Maria

mogorvasága. Remélte, hogy a vacsora és egy jó alvás majd megbékíti a barátnőjét, és nem megy tönkre az egész vakáció. Közben az út széléhez lépkedett. Mariának igaza van, elég meredek a lejtő, és nehéz lesz lemenni oda. Nehéz, de nem lehetetlen. Karin még közelebb lépett. Ekkor azonban a talaj kicsúszott a lába alól, és ő zuhanni kezdett. Felsikoltott, és igyekezett megkapaszkodni valamiben. A bal kezével sikerült megragadnia valamit estében, de az kilazult, ő pedig legurult a meredélyen egy csomó földdel, sárral és kővel egyetemben. Ráadásul alaposan beverte a jobb térdét, de arra gondolt, ez sem akadályozhatja meg abban, hogy elgyalogoljon Sylarnáig. Aztán meg ott maradt fekve néhány méterre a zubogó víztől. Még néhány apró kő legurult utána, de azok is mind ott ragadtak a sárban. – Úristen! Jól vagy?! Minden rendben? Fentről Maria nyugtalan hangja hallatszott. Karin felkászálódott ülő pozícióba, és végigtapogatta magát. Világos színű esőkabátja úgy nézett ki, mintha iszapbirkózásból jönne, de úgy tűnt, a teste épségben van. A térde fájt egy kicsit, de ez minden. – Jól vagyok, minden rendben. – Mik azok a botok a kezedben? Lett volna valami a kezében? Karin odanézett, aztán egy apró, ijedt sikollyal el is hajította. Egy kéz volt az. Egy csontváz keze. A „bot” az alkarcsont volt, könyökből jött ki. Karin felnézett a lejtőre, ahonnan leesett. Néhány méterrel Maria alatt a kar többi része is kiállt a földből, mellette pedig egy koponya feküdt, beleágyazva a sárba. Karinnak az a határozott érzése támadt, hogy a vakációnak most már biztosan lőttek.

Ellinor Bergkvist. Valdemar Lithner hangosan felsóhajtott. A nő kicsit több mint két hónappal ezelőtt bukkant fel nála először. Felhívta a céget, időpontot foglalt, és ragaszkodott hozzá, hogy vele találkozzon. A látogatás célját némi homály fedte, és az elkövetkező találkozók alkalmával se lett tisztább a helyzet. A nő valami vállalkozásról beszélt, amelybe bele akart kezdeni, és segítségre volt szüksége hozzá. Bár a férfi segített neki, mégsem történt semmi. Ellinor most sem volt közelebb egy cégalapításhoz, mint amikor először jelent meg nála. Akkor még meg is kérdezte, hogy miért pont vele akar beszélni. A nő azt felelte, egy ismerőse ajánlotta. Valdemar érdeklődött, hogy kicsoda, de Ellinor nem adott egyenes választ. Itt sem. Úgy festett, van egy csomó kérdés, amire nem igazán tud válaszolni. Például, hogy mégis miféle céget akar alapítani és milyen profillal. De ma találkoznak utoljára, aztán pedig elfelejti Ellinor Bergkvistet mindörökké. Az ajtó felé sétálva sajgó derekát tapogatta, és igyekezett kinyújtózni, amennyire csak lehet. Kinyitotta az apró fogadószobába nyíló ajtót. Ellinor felállt a fekete kanapéról, amint meglátta. – Üdvözlöm, Ellinor. – Köszönöm. A nő mosolygott, miközben kezet ráztak. Bevezette az irodába, Ellinor pedig levette a piros kabátját, mielőtt a nagy kézitáskájával az ölében leült volna az íróasztallal szemben álló székbe. – Nálam vannak a papírok, amiket kért – kezdte, és benyúlt a táskába.

– Ellinor – szakította félbe Valdemar, és volt valami a hangjában, amitől a nő azonnal abbahagyta a kutakodást, és felpillantott. – Úgy gondolom, az ön és a cégünk kapcsolata itt véget ér. Ellinor nem mozdult. A férfi gyanakszik netán? Hibázott? Rájött, hogy nem azért volt itt, hogy pénzügyi útmutatást kérjen, hanem hogy… igen, miért is volt itt valójában? Csak látni akarta, ki ez az ember. Hogy milyen is valójában. Izgalmas volt itt ülni szemben egy bűnözővel, aki pénzügyi csalással foglalkozott, megfenyegette a szerelmét, és talán még egy gyilkossághoz is köze van. Mikor Ellinor beköltözött az ő drága Sebastianjához, talált egy zacskót papírokkal. Egy zacskót, amelytől Sebastian ideges lett, ha emlékeztette rá, és megkérte, dobja ki. Semmisítse meg. Amit persze a nő nem tett meg. Elolvasta a tartalmát. Elolvasta, és felismert egy nevet – Daktea Invest –, és rájött, hogy Valdemar Lithner kétségkívül bűnöző. Senki sem lehetett ártatlan, aki belebonyolódott a Daktea körüli zűrzavarba, erről meg volt győződve, hiszen az újságokban is ez írták annak idején. Egyszer, mikor Sebastian otthon volt tüdőgyulladással, rákérdezett Valdemarra. Csak érdeklődött, ki ő, semmi több, de Sebastian dühös lett, és meg akarta tudni, honnan ismeri a nevet, és mit tud róla. Megmondta az igazat, hogy belenézett a szatyorba, amit ki kellett dobnia. Aztán pedig hazudott Sebastian következő kérdésére, és azt mondta, kidobta. Ugyanakkor boldog lett. A férfi indulatos reakciója megerősítette, hogy helyes nyomon jár. Sebastian félt Lithnertől. Tényleg segített neki azzal, hogy kivizsgálja Valdemar ügyét, és lassan, de biztosan leleplezi. De most vége a szaglászásnak. – Miért ér véget a kapcsolatunk? – kérdezte Ellinor, és kicsit előrébb csúszott a székén, ugrásra készen, ha Valdemar erőszakoskodni kezdene.

– Nem hiszem, hogy tudok segíteni önnek. A negyedik alkalommal találkozunk, és még azóta sem kezdett bele a vállalkozásba. – Közbejött ez-az… – Tudja, mit gondolok? Indítsa el a céget, és ha már működik, és minden papír rendben van, jöjjön vissza, és meglátjuk, mit tehetünk. Legnagyobb meglepetésére Ellinor bólintott, és felállt. – Igen, talán így lesz a legjobb. Valdemar továbbra is ott állt. Valamiért kicsit több ellenállásra számított, elvégre a nő több mint hat órát töltött az irodájában. Fizetett, de nem kapott érte semmit. Azt várta, hogy foggalkörömmel ragaszkodni fog ahhoz, hogy maradhasson. Hogy miért, azt nem tudta, csak egyszerűen ilyen típusnak tűnt. Erre most felvette a kabátját a székről, és az ajtó felé indult. – Azért köszönöm. Tanulságos volt – mondta a nő, és kinyitotta az ajtót. – Köszönöm, örülök, ha így gondolja. Ellinor rámosolygott, kiment, és bezárta az ajtót. A fogadószobában, miközben a kabátját vette fel, meglódultak a gondolatai. Átlátott volna rajta? Vett egy mély levegőt. Megnyugtatta magát, és józanul átvizsgálta a helyzetet. Továbbra is a régi címére volt bejelentve, nincs semmi látható kapcsolat közte és Sebastian között, hacsak Valdemar nem követtette őt, bár ez nem tűnt valószínűnek. Valdemar bizonyára igazat mondott, hogy úgy érzi, nem tud segíteni. Itt most megállt a tudomány. Itt az idő, hogy a profik vegyék át az ügyet. Sebastiannak nem kell rájönnie, hogy neki, Ellinornak köszönheti, ha Valdemar eltűnik. Ez lesz az ő titkos ajándéka a férfi számára, szeretete jeléül. Aztán pedig már senki sem fenyegeti a boldogságukat.

Shibeka körbejárt a lakásban. Vidám volt, de már olyan régóta várt erre, hogy szinte meg is ijedt. Leült, és még egyszer alaposan megnézte a levelet, amelyet gondosan az előtte álló asztalra fektetett. A szöveg csak a lap közepét foglalta el. Furcsának tűnt, hogy valami, ami ennyire fontos, ilyen rövid legyen. Kedves Shibeka! Köszönjük levelét, elnézést, hogy ennyi időbe tellett válaszolnunk. A szerkesztőségben kiértékeltük az elküldött információkat, és arra jutottunk, szívesen kapcsolatba lépnénk önnel. A legjobb lenne, ha találkoznánk, előfeltételek nélkül, hogy pontosabb képet kaphassunk a történetéről, és hogy miként lépjünk tovább a férje eltűnésével kapcsolatban. Kérjük, jelentkezzen. Üdvözlettel: Lennart Stridh riporter Forró nyomon Legalul állt még egy cím, és néhány telefonszám a szerkesztőséghez. Shibeka nagyon óvatosan letette a levelet. Mesélje el a fiainak? Talán nem kéne. Számára a remény hol eltűnt, hol visszatért, hozzászokott már, többször is megtörtént az évek során. De a gyerekeit muszáj megvédenie. Így is elég fájdalmas lehetett nekik apa nélkül felnőni. De elbizonytalanodott, hogy boldogul-e majd egyedül? Újra elolvasta a levelet, mintha onnan választ kaphatna, de csak ugyanazokhoz a kérdésekhez jutott vissza. Mit jelent az, hogy előfeltételek nélkül? Ez csak egy formula a felelősség elhárítására? Hogy akarják megítélni a történetét? Minden szó igaz, de megelégednek ennyivel? Tényleg egyedül

találkozik majd ezzel a férfival? A rokonai és az ismerősei nem fognak örülni. Elméletileg igazuk is lenne, ugyanakkor nem akart senki mást magával vinni. Csak visszafognák őt, és helyette beszélnének, míg ő csöndben ül. Akkor pedig minden hiába. Ezt nem akarta. Szerette volna hallatni a hangját. Kitartani a végéig. A barátai tudták, hogy mennyire harcolt, és sosem adta fel, de meg kéne, hogy értsék, ez itt Svédország. Itt találkozhatnak nők férfiakkal kísérő nélkül is. Megint elbizonytalanodott. Tehát senki más nem tudhatja meg. Kiment az előszobába, és leült a fekete, vezeték nélküli telefon mellé. Egy kis telefonasztalon állt, neki pedig eszébe jutott a nap, mikor Hamiddal meghozták. Egy telefon. A nagy áruházban vették, amit ma Bromma Blocksnak hívnak, és ahol annyi tévékészüléket látott, hogy el se hitte, hogy igaz lehet. Egy egész falnyi mozgókép. Rengeteg sor egy csomó dobozzal, fülhallgatóktól kezdve a DVD-lejátszókig minden. A bőség zavara. Összenéztek Hamiddal és mosolyogtak, hogy a pénzük, amiről azt hitték, rengeteg, igazából milyen kevés. Vettek egy telefont, és a lehető legolcsóbb tévékészüléket. Said vitte őket haza az új holmikkal. Emlékezett rá, hogy a hátsó ülésen ült, és lelkesen babrált a fehér dobozzal, amin a telefon képe volt. Várta, hogy kinyithassa és a kezébe foghassa. Sok estén át ültek a telefon mellett, és próbálták elérni a rokonságot Kandaharban. Nem volt egyszerű. A mobiljaik ritkán működtek, a beszélgetés pedig bármikor megszakadhatott. De így is örömmel idézte fel a pillanatokat. Hazatelefonáltak. Boldog hangok a háttérből. Együtt ültek itt Hamiddal, közel egymáshoz. Shibeka teát főzött, Hamid sorra hívta a számokat, és együtt reménykedtek. Legtöbbször nem volt válasz, de mikor mégis, mindketten kiabáltak örömükben, és a telefon köré tömörültek, hogy halljanak minden szót a régi otthonukból. Hamid hagyta, hogy ő is belehallgasson, és

rámosolygott. A kezét simogatta, miközben ő csak ült, és hallgatta a beszélgetést. Hamid. A férje. Felemelte a telefonkagylót és rápillantott. Már nem használta olyan gyakran. Csak a barátain keresztül állt kapcsolatban a régi otthonával, olyankor a konyhában ült a nőkkel, míg a férfiak kint beszélgettek. Nem ugyanaz az érzés volt. Egyáltalán nem. De egyedül nem telefonálhatott, férfival akartak beszélni. Nem vele. Ez már csak így működik. Tárcsázta a levélben olvasott egyik számot. Egy mobiltelefon száma volt. A svédek általában a mobiljukon voltak elérhetők, ezt tudta, így azzal kezdte először. Kétszer csörgött ki, mielőtt egy férfihang szólt volna a telefonba. – Igen, itt Lennart. Először meg sem mert szólalni. Valószínűleg titkon azt remélte, hogy a férfi majd nem veszi fel a telefont, és akkor végiggondolhatja a beszélgetést, mielőtt valójában sor kerülne rá. De a férfi a vonal túlfelén választ várt. – Halló, itt Lennart. Kénytelen volt megszólalni, de a hangja erőtlenül csengett. – Üdvözlöm, Shibeka Khan vagyok, és egy levelet kaptam öntől. – Bocsásson meg, nem hallom jól. Nekifutott még egyszer, nehogy a végén még a férfi elveszítse az érdeklődését. – Egy levelet. Kaptam egy levelet öntől. Shibeka Khannak hívnak. A férfi hangján máris hallatszott az érdeklődés. – Igen, jó napot, milyen jó, hogy telefonál! – mondta lendületesen. – Ahogy írtam, érdekel minket a férje eltűnése – folytatta. – Nem ígérek semmit, de úgy gondoljuk, érdemes lehet kivizsgálni. A férfi gyorsan beszélt, Shibeka nem fogott fel mindent, amit mondott. De az „érdekel” szót felismerte, és megpróbált úgy tenni, mint aki mindent megértett. Ezt fontosnak vélte, nehogy a férfi elutasítsa.

– Remek. – Találkozhatnánk? – Most? – Nem, nem most. Hanem… – Csönd lett, és Shibeka naptár lapozását hallotta. – Hétfőn tizenegy körül. Megoldható? Megoldható, az azt jelenti, jó-e. A fiai és a barátai is ezt a szót használták. A férfi azt akarta tudni, ráér-e, ezt is megértette. De hirtelen megremegett. – Nem tudom. A férfi a vonal túlsó végén elhallgatott egy pillanatra, mielőtt folytatta volna. – Nem tudja, vagy nem akarja? – Nem tudom. Azt hiszem. – Shibeka nem tudta, hogy magyarázza ki magát. Akarta, de nem tűnt helyénvalónak. – Csak ön és én lennénk ott? A találkozón? – Ha nem akar tolmácsot, igen. De szerintem nincs rá szüksége. Nagyon jól beszél svédül. – Köszönöm, próbálkozom. Habozott. Lennart Stridh világában nincs abban semmi különös, ha egy magányos nő találkozik egy számára ismeretlen férfival. Ebben az országban ez nem furcsa, márpedig ő ebben az országban van. Shibeka nagy levegőt vett, és összeszedte a bátorságát. – Hol? – Van egy kávézó az Åhlens mellett, a T-Centralennél. Café Bolero a neve. Egy kávézó. Hát persze. A svédek állandóan kávéztak. Shibekának kellett volna egy papír és toll, hogy felírhassa mindezt. De hogy valami B-betűs Café, erre emlékeznie kell. – Még egyszer kérhetem a nevet? – Café Bolero. Az Åhlens City mellett. – Köszönöm. – Tizenegykor?

– Tizenegykor, jó lesz. – Kicsit hülyén érezte magát, hogy csak ismétli, amit a férfi mond, de az mintha nem is vette volna észre. – Akkor ott – mondta a férfi, és letette a telefont. Shibeka még egy kicsit ült csöndben, mielőtt ő is letette volna. Sokkal jobban ment a dolog, mint remélte.

Ugyanaz a lakás volt, de közben mégsem. Minden ott állt, ahol állnia kell. A bútorok a helyükön. A padló a konyha előtt még mindig recsegett, ha reggelizni indult. Még a virágok is tovább nőttek az ablakban, mintha mi sem történt volna. De Ursula már nem érezte otthon magát. Mintha egy idegen helyen lenne, bár minden zugot, minden négyzetcentimétert ismert. Talán a hangokat hiányolta, vagy hogy a férje zakóját már sosem látja odadobva a barna fotelre, vagy hogy a kávéfőző nincs bekapcsolva, mikor hazaér. Nem tudta. Idegesítette, hogy idegennek érzi magát a saját otthonában. A logikus énje bátran próbált ellenállni, és úgy tenni, mintha nem is lenne akkora különbség. A legtöbb hang már akkor eltűnt a lakásból, mikor Bella elköltözött Uppsalába, és akkor nem zavarta, bizonygatta magának. Az ő és Mikael kapcsolata már évek óta egy helyben topogott, győzködte magát. Az igazat megvallva eltávolodtak egymástól. Csomó pár válik el, költözik szét és talál új társat magának. Teljesen természetes, ami velük történt. De a világ minden logikája sem tudta távol tartani a bensejében keringő fájdalmat. Nem a magány bántotta, azt tudta kezelni. Hanem ahogy a dolog megtörtént. Hogy őt hagyták el. A helyzet abszurditása zavarta. A férfinak küzdenie kellett volna érte, és nem csak úgy eltűnnie. Nem Mikaelnek kellett volna eltűnnie. Ha valakinek itt kellett volna hagynia mindent, hát akkor az Ursula volt. És mégis a férfi tette meg. Anélkül, hogy próbálkozott volna. Láthatólag nem is bánta. Gyorsan és határozottan cselekedett, noha Ursula nem is tudta, hogy Mikael képes erre.

Azt mondta, hogy félbeszakította a kapcsolatát a másik nővel. Félbeszakította, nem befejezte. Szünetet kért, hogy mindent tisztázhasson Ursulával, mielőtt továbblépne. Ez azonban nem volt igaz. Nem akart tisztázni semmit, csak el akarta mondani, talán mentegetőzni kicsit, aztán eltűnni. Ahhoz a másikhoz. Amandához. Ésszerűen beszélt, gyengéden, de mégis határozottan. Ursulának esélyt sem adott, hogy visszataláljon a szívéhez, azt az ajtót már bezárta. Vigasztalóan fogta a kezét, mikor elmesélte az elkerülhetetlent. Ursula úgy érezte, kihagyja azokat a részleteket, amikkel megbánthatja, ugyanakkor nem félt az igazságtól. Ursula abban a pillanatban szerette Mikaelt. Legalábbis úgy gondolta. Ilyet még nem érzett korábban. Erős volt, és ellentmondásos. Mintha az ábécébe egy új betű került volna, amiről eddig nem tudott. Kiabálni akart, és dolgokat vágni a férfihoz. Megcsókolni. Könyörögni. De egyikre sem volt képes. A szeretet, düh és meglepetés abszurd kombinációja megbénította. Csak ült és bólogatott. Elengedte a férfi kezét, és azt mondta, megérti, bár egyáltalán nem értett semmit. Mikael még egy darabig ott lakott, de egyre több holmija tűnt el, és a látogatásai is rövidültek, míg egyszer aztán végképp abbamaradtak. Elköltözött. A férfi elhagyta őt. Kettejüknek sok kihívással kellett szembenézniük az évek során. Mikael érzelmi függése és Ursula közelségre való képtelensége volt a két legnagyobb akadály, amelyet le kellett küzdeniük. Korábban mindig sikerült megoldaniuk, és találtak pillanatokat, mikor közel tudtak kerülni egymáshoz. Amikor a különbözőségük valahogy átalakult két összeillő kirakósdarabbá. Ezúttal azonban nem. Mikael azt mondta, hogy szerelmes.

Életében másodszor. Ezúttal olyasvalakibe, aki ugyanannyit adott vissza, mint amennyit kapott. Ursula tudta, hogy ezzel sosem kelhet versenyre. Így hát hagyta elmenni a férfit. A Mickével folytatott beszélgetés után Ursula pár napig nem hagyta el a lakást. Nem volt rá képes. Az első sokk után annyi kérdésre kellett választ találnia, annyi mindent kellett elrendeznie. Leginkább azon aggodalmaskodott, hogyan mondják el Bellának, és egyáltalán, melyikük tegye meg. Minél többet gondolt rá, annál inkább úgy érezte, hogy neki kell beszámolnia róla. Különben nem csak a férjét, de a lányát is elveszíti. Bella mindig is az apja lánya volt. Könnyedén egymásra találtak az évek során. Persze, Ursula is ott volt, bár kicsit félrevonultan és csak néhanapján. Mikor nem dolgozott. Mikor Bellával együtt belekeveredtek egy-egy szokásos konfliktusba. Mikor Ursula akarta és megpróbálta. Csak akkor. Az ő feltételei szerint. Próbált szabadulni ettől az utolsó gondolattól, de az visszatért hozzá az üres, idegen lakásban. Ursula rájött, hogy új, egy őszintébb kapcsolatot kell kialakítania Bellával. Egy saját kapcsolatot, amelynek nincs köze Mikaelhez. Most már nem számíthatott rá. Egyedül volt. Ha ő számol be az igazságról, az talán kezdetnek megteszi. Legalábbis így érezte. Ursula felhívta Mikaelt, és arra kérte, hadd mondhassa el ő Bellának. A férfi rögtön belement, még tetszett is neki az ötlet. Tehát most, ötvenévesen ott állt egy olyan feladat előtt, amelyben eddig nem volt valami jó. Hogy emberként közelítsen a lánya felé. Anyaként.

Őszintén. Majdnem egy nap is eltelt, mire telefonálni mert Bellának. Bella javaslatára az egyetemhez közeli kávézóban találkoztak. Amolyan modern, amerikai jellegű kávézó volt hatalmas süteményekkel és papírpoharas kávéval. Ursula korán érkezett, rendelt egy lattét, leült, és kibámult az ablakon. Nézte az elsiető autókat és az embereket. Ebéd előtt járt az idő, a kávézó félig üres volt. Iszogatta a kávéját, és próbálta a gondolatait a megfelelő irányba terelni, hogy ne kalandozzanak mindenfelé. De mire sikerült, mind egy dologra mutattak. El fogja veszíteni Bellát? Az ő hibája lenne? Miért is nem tud olyan lenni, mint minden más anya? Miért is nem…? Bella hirtelen megjelent mögötte. Ursula nem is látta bejönni. – Szia, anya! Ursula próbált mosolyogni, de nem sok sikerrel járt. Bella azonnal elkomolyodott és leült. – Mi történt? Sápadt vagy. Ursula elmesélte a történteket. Megpróbálta kiegyensúlyozottan előadni, és nem Mikaelre kenni a felelősséget. Közösen döntöttek így, tette hozzá. Felnőtt módra. Valószínűleg nem volt túl hihető. De Ursula úgy érezte, ez a helyes út, kell az egyensúly. Nem kényszerítheti Bellát, hogy egyikük mellett döntsön. Mert tudta, hogy akkor a lánya kit választana. Visszasétáltak az állomásra. Anya és lánya. Ursula nem is emlékezett, mikor csináltak ilyet utoljára. A lánya felcseperedett, okos, felnőtt nővé, és annyi érzelem volt benne, hogy az asszonyt egészen letaglózta. A feszültség elmúlt, élvezte a pillanatot. Úgy tűnt, közelebb vannak egymáshoz, mint valaha. Az érzés akkor is megmaradt, mikor megálltak a peronon, a vonat mellett, amely Ursulát majd visszaviszi Stockholmba. Mikor már közel jártak a vasútállomáshoz, Bella megkérdezte, nem akar-e itt aludni, megágyazhat egy pótágyon a szobájában. Az asszony egy

pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy meglepi a lányát, és igent mond, de aztán meggondolta magát. Az túlment volna az elvárásokon, ő pedig nem akart tolakodónak tűnni. A munkára hivatkozott, de megígérte, hogy nemsokára újra eljön látogatóba. Hamarosan. – Minden rendben lesz veled? – kérdezte Ursula, és ellenállt a késztetésnek, hogy megsimogassa a lánya arcát. – Persze. Bella előrehajolt és átölelte. Ursula nem tudta volna megmondani, mikor fordult elő ilyen utoljára, de az biztos, hogy régen. – Nem vagyok annyira meglepve, mint ahogy azt talán gondolod – szólalt meg Bella az ölelés végén. Az asszonynak földbe gyökerezett a lába. Egy halk hang azt kiabálta odabent, hogy csak mosolyogjon válaszként. Mosolyogjon, szálljon fel a vonatra, és tartsa meg a mostani jó érzést. De nem hallgatott rá. – Hogy érted, hogy nem vagy meglepve? – Hát tudod… Sokat beszélgetek apával… Bella oldalra pillantott, láthatólag kínos volt neki a helyzet. Ursula megpróbálta értelmezni, hogy mit jelent a lánya kijelentése, de csak egyetlen válasz jutott az eszébe. – Tudtad, hogy van valakije? – Nem, azt nem tudtam. Egyáltalán nem. – De azt tudtad, hogy el akar hagyni? – Nem, nem, azt sem. Becsszó, fogalmam sem volt róla. – De azt mondtad, nem vagy meglepve. Az azt jelenti, hogy számítottál rá. – Anya… – Hogy megérted, hogy elhagy, mert én… hogy mondjam… velem nem lehet együtt élni? – Anya, ez most nagyon rosszul jött ki. – Az asszony látta, hogy könnyek gyűlnek a lánya szemében. Kezét az anyja felé nyújtotta, és

Ursula meglepve észlelte, hogy ő pedig hátrébb lépett, majd elfordult, és megindult a vonat felé. – Maradj itt! – kiáltotta utána Bella. – Menj a következő vonattal, beszéljük meg! De az asszony nem maradt, és nem ment a következő vonattal. Nem mert maradni. Valahol odabent pedig a halk hang azt magyarázta, hogy Bellának teljes mértékben igaza van. Ursula bejárt dolgozni, mintha mi sem történt volna, de senkinek nem számolt be a történtekről. Mégis mit mondhatna? Hogy elhagyta a férje? Kizárt. Sosem volt az a típus, aki egy kávé és egy sütemény fölött kitálalja a problémáit. A kollégái között Torkelhez állt legközelebb, a főnökéhez és szeretőjéhez, de neki aztán végképp nem mondhatott semmit. Abszolút rosszul értelmezné, és felébredne benne a remény, hogy az eddigi alkalmi szexuális kapcsolatuk majd több lesz. Míg Mikael része volt az életének, Torkel maga zárta ki egy valódi kapcsolat lehetőségét. De Mikael nélkül már nem tenné. Így Ursula nem mondott neki semmit. Megjátszotta magát, mintha minden a szokott mederben haladna, és könnyebb volt, mint hitte. Megpróbált a munkára összpontosítani, bár nem ment zökkenőmentesen. A csoport ugyan várt valami munkára, de Ursula attól még korán bement minden nap. Rendet rakott az íróasztalán. Átnézte a nyomozati anyagokat, és katalogizálta a régi aktákat. Ezzel elbíbelődött pár hétig, de aztán visszatért az üresjárat. Ilyenkor általában Vanja osztozott Ursula frusztráltságában. A lányt sem a nyugodt életre teremtették. De nemrégiben megpályázott egy profilozással kapcsolatos hároméves kurzust, amelyet az FBI szervezett az Egyesült Államokban, és minden szabadidejében a kemény felvételire készült. Ursula alig látta őt napközben, ha pedig mégis, akkor vagy egy könyvhalom közepén ült, vagy a számítógép képernyőjére tapadt. Billyt visszaállították szolgálatba, miután leadta a halálos lövést Edward Hindére, de alig volt az irodában. A pletykák valami új barátnőről szóltak.

A felszabadítást Sven Dahlén hozta meg, Ursula egy régi kollégája a linköpingi bűnügyi technikai laborból, aki tagokat toborzott a bűnügyi rendőrség új, nagy nyilvánosságot kapó, úgynevezett Döglött akták csoportjába. Korábban csak Skånéban volt egységük, egy alosztály hat alkalmazottal, köztük Svennel, de az elért eredményeiket országos szintre akarták hozni, és Svent kérték meg, hogy az igazságügyi orvostani rész felelőse legyen. A királyi gyilkossági nyomozóhatóság alatt kapott irodát, a laboratórium meg közös volt. Ursula pedig elkezdett lejárogatni. Elsétált Sven szobája előtt, megkérdezte, akar-e kávézni. Csevegett a férfival. Érdeklődött a részletekről, és tanácsot adott. Gondoskodott róla, hogy rendszeresen ott legyen a közelben. Nemsokára ki is kérték a véleményét. Egy nyoc évvel ezelőtti haningei gyilkosságról volt szó. Tud esetleg segíteni nekik? És Ursula tudott. Torkel azonnal rájött, mire is megy ki a játék, de nem szólt semmit. Egy Ursula, akinek van tennivalója, sokkal jobb, mint egy Ursula, aki nyugtalanul fel-alá járkál, mint egy tigris egy túlságosan is kicsi ketrecben, és arra vár, kibe haraphat bele. Tehát nem szólt egy szót sem, mikor a nő anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, jóformán dolgozni kezdett Sven osztályán. Késő este és kora reggel, gyakorlatilag egyfolytában. Sven mondta is neki, hogy menjen haza, és törődjön kicsit a családjával. Ursula azt hazudta, nem számít, az egész jól ki van találva. Csak ő van és a férje, Micke pedig megértő. Mindig is az volt, mondta, és mosolygott. Így tovább dolgozott, miközben tudta, hogy a munkát pajzsként használja, hogy más dolgokat távol tartson magától.

Alexander Söderling felállt a drága, ergonomikus irodai székéből, és az ablakhoz lépett. Emberek sétáltak magányosan a Drottninggatanon, bár már későre járt. Rápillantott az órára. A gyerekek már alszanak. És Helena is. Ma nem látta ébren egyiküket sem. Egész nap különböző találkozókon vett részt. Most már jól mentek a dolgok, egy ideje minden rendben működött. A cég növekedett, de vele együtt a munka is. Hat körül ért vissza az irodába, és igazából a francba kívánta most az egészet. Haza akart menni, és elvinni Selmát a lovardába a változatosság kedvéért. Ott akart maradni és végignézni az órát. Lefekvés előtt pedig Helenával akart tölteni pár órát. A gondolat csábító volt, de mégis a kompromisszumos megoldást választotta. Nem érdekli a papírhalom, amit az asszisztense hagyott az asztalán, mielőtt hazament, de az e-maileket azért elolvassa, az durván fél óra. Valószínűleg lekési a lovaglást, de a feleségére lesz ideje. Negyvenöt perccel később kész is lett. Meg volt elégedve magával, és úgy gondolta, még a legfrissebb híreket átfutja, mielőtt hazamenne. Rögtön az első oldal tetején ott állt a cím. „SÍR A HEGYEKBEN TÖBB HALOTTAL” A cikk sem tartalmazott sokkal több részletet. Túrázókról szólt, akik találtak egy régebbi sírt több ember maradványaival. Alexander más oldalakat is végignézett, amelyek ugyanazokat az adatokat közölték más formában. Sehol sem írtak többet. Hogy kik, hányan, vagy mióta lehettek a sírban. A férfi hátradőlt, és

leeresztette a vállát, amelyet szinte öntudatlanul húzott fel a füléig. Kilélegzett, megpróbált ellazulni és tisztán gondolkodni. Megtalálták őket. Vagy? De, biztosan ők azok. Hány olyan sír lehet Jämtlandban, amelyben több halott fekszik? Hozott egy csésze kávét. Most nem mehet haza. Az ablakban állva itta a kávét és bámulta a Drottninggatant, aztán visszaült a számítógéphez. Pár órán át még nézelődött a neten, hogy lássa, frissülnek-e a cikkek, van-e új információ, de nem történt semmi. Úgy tippelte, majd másnap. A kérdés csak az, mitévő legyen most? Telefonáljon, tájékoztassa őket? Valószínűleg már tudják. De ha nem hallat magáról, még azt hiszik, nem eléggé elkötelezett, hogy hanyag. Talán hibának számít, ha kapcsolatba lép velük, de korántsem akkorának, mintha nem tenne semmit, döntötte el végül. Felállt a székből, és ismét az ablakhoz lépett. Eleredt az eső, és az utcán járkáló néhány ember megszaporázta a lépteit, szinte összegörnyedt az erősödő szélben. Alexander elővette a telefonját és tárcsázott. A harmadik csengésre vették fel. A háttérben zenét hallott. – Igen? A nő a vonal túlfelén csak ennyit szólt. Alexander megismerte a zenét, Lykke Li Lehetőség című száma volt az. Sok Lykke Li ment az irodában. – Itt Alexander. Söderling – tette hozzá a biztonság kedvéért. Rég beszéltek utoljára. – Tudom. Bármilyen más helyzetben Alexander egy udvarias kérdéssel folytatta volna, hogy mi újság, hogy minden rendben van-e. Az eddigi rövid válaszokból viszont arra következtetett, hogy ez nem lenne szerencsés húzás, ezért egyenesen a tárgyra tért. – Olvastad az újságokat? – Mit kellett volna olvasnom bennük?

– Egy sírt találtak a jämtlandi hegyekben, több halottal. – Nem, nem hallottam róla. – Fent van a neten. – Vagy úgy. Alexander csöndben állt, és nézte, ahogy az esőcseppek vérerekre hasonlító mintát rajzolnak az ablakra. Várta a következő kérdést, hogy mi áll a cikkben, például, de nem jött semmi ilyesmi. – Gondolom, biztosak lehetünk benne, hogy ők azok – magyarázta Alexander, vélhetően hiába. – Mert milyen más hasonló sír lehetne a jämtlandi hegyekben? – Aha. Most se érkezett hosszabb válasz. Az egyértelmű volt, hogy a nő nem tervezte átvenni a beszélgetés irányítását, de még csak érdeklődőnek sem tűnt, inkább szórakozottnak. Alexandernek az az érzése támadt, hogy hibát követett el, amikor telefonált. – Megpróbálom kideríteni, hogy a rendőrségnek van-e tippje, kik lehetnek azok – folytatta, hogy egy kis kezdeményezőkészséget mutasson. – És ha tudják? – Nem hinném, hogy ez az eshetőség fenyegetne. Minden nagyon… profi munka volt. – Akkor mihez kezdünk? – A nő tartott egy rövid szünetet. – Vagyis hát, ugye, mihez kezdesz… – Jelenleg semmihez. – Semmihez? – Talán az lesz a legjobb. – Akkor minek hívtál? – Csak azt akartam… Gondoltam, tudni akarod, hogy megtalálták a sírt. – Arról akarok tudni, ha baj van. Baj van? – Nincs – felelt Alexander. – Akkor nem akarom tudni.

Ismét csönd lett, még Lykke Li is eltűnt. A beszélgetésnek vége. Alexander letette a telefont, és üres tekintettel bámult ki az utcára. Baj lenne? Nem, még nincs, de Alexander egész biztos volt benne, hogy lesz.

A telefonhívás hétfőn, nem sokkal fél nyolc után futott be. Torkel épp elhozta az aznapi első csésze kávéját. Meglökte az egeret, hogy a számítógép bekapcsoljon az alvó állapotból, ivott egy kortyot a meleg italból, és felvette a telefont. – Torkel Höglund. A beszélgetőpartner bemutatkozott, Hedvig Hedman megyei rendőrkapitány volt az. Torkelnek azonnal beugrott Jämtland. Nem mintha tudta volna az összes megyei rendőrkapitány nevét fejből, de Hedvig Hedmant nemrég jelentette fel egy alkalmazottja egy kijelentéséért. Valószínűleg nem lesz a dologból semmi, de Torkelnek még eszében volt a név. – Miben segíthetek? – kérdezte, majd ivott még egy kortyot, és leült a székébe. Néhány perccel később letette a telefont. Hat holttestet találtak. Kint a hegyekben. Valószínűleg már egy ideje ott feküdtek. Hedvig Hedman azzal kezdte a beszélgetést, hogy tömegsírt találtak. Torkel elgondolkodott, hogy hat személy tényleg elegendőe ehhez a megnevezéshez, de végül is nem volt jelentősége. Nem számít igazán, de ahhoz elegendő, hogy odautazzanak. Felállt, és kiment az irodából. Christel, az asszisztense még nem jött meg, így írt neki egy üzenetet, hogy nézze meg az östersundi repülőjáratokat, és jelentkezzen, amint megérkezett. A szobájában aztán visszaereszkedett a székbe, és befejezte a kávéját, miközben gondolkodott. Össze kell hívni a csapatot. De előbb át kell gondolnia két dolgot.

Az egyik, hogy Vanja megpályázta azt az FBI-képzést az Államokban. Az első körön túljutott, és most egyike volt annak a nyolcnak, akik lehet, hogy kiutaznak. Három hely volt, és Torkel száz százalékig meg volt győződve arról, hogy Vanja megkapja az egyiket. Ő maga ragyogó ajánlást írt róla, bár azt be kell látni, hogy vegyes érzelmekkel. Nagyon kedvelte Vanját, aki fantasztikus rendőr volt, fontos része a csapatnak, és járt neki a lehetőség, hogy továbbképezze magát és előrejusson. De ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy elveszíti őt. Hogy három évig távol lesz. Három év a legjobb nyomozója nélkül. Torkel már megkezdte a kutatást a helyettese, avagy az új tag után, attól függően, hogy Vanjának szándékában áll-e visszatérni az Államok után, vagy esetleg más utat választ a képzést követően. Nem hirdette meg a helyet, nem tette nyilvánossá, hogy új munkatársat keres. Részben azért, mert volt rá egy parányi esély, hogy Vanját nem választják ki. Részben pedig el akart kerülni egy hosszúra nyúló, a legrosszabb esetben több száz pályázóval járó válogatási folyamatot. Torkel méltóságteljesen bár, de magasról tett az olyan megkötésekre, mint szolgálati évek, megfelelő képzettség és esetleges előnyök. Bizonyára minden alkalmazási előírásnak ellentmondott, de ez sem kifejezetten érdekelte. A királyi gyilkossági nyomozóhatóság egy csapat. Az ő csapata. Azt akarta kiválasztani, aki neki tetszik. A személyiség sokkal többet nyom a latba, mint az, hogy mit csinál az adott ember. Persze, kiemelkedően jó rendőrnek kell lennie, de az kevés. Kell még valami más is, valami sokkal nehezebben megragadható. Az illetőnek muszáj beilleszkednie. Torkel személyesen ismert egy csomó tapasztalt rendőrt, akik kiválóak voltak a maguk területén, de egyikükkel sem tudott volna egy csapatban dolgozni. A legtöbb ráadásul férfi volt, Torkel pedig szinte biztos volt benne, hogy egy nőt szeretne Vanja helyére. Nem mintha az arányok vagy az esélyegyenlőség ezt kívánná, inkább azon egyszerű oknál fogva,

hogy tapasztalata szerint a vegyes munkahelyek jobban működtek. Már tudta is, mire megy ki az egész. Gondolatai állandóan visszatértek egy fiatal nőre, aki épp befejezte a rendőrgyakornokságát Sigtunában. Jennifer Holmgren. Néhány héttel ezelőtt jelentkezett először, mindenfajta előfeltevés nélkül. Elmagyarázta, hogy mennyire szívesen dolgozna a nyomozóhatóságnál, meg hogy miért, és volt valami a pályázatában, ami megszólította Torkelt. A nő szavaiból áradt a lelkesedés és az akaraterő. Nem azzal kapcsolatban, hogy bekerüljön a szervezetbe, vagy hogy előrébb lépjen a ranglétrán, hanem hogy fejlődjön, dolgozzon, és minél többet megtanuljon. Mikor Vanja elmesélte, hogy jelentkezett a quanticói FBI Akadémiára, Torkel behívta Jennifert egy rövid interjúra. Ő maga sem gondolta komolyan, hogy Jennifer pótolhatja Vanját, de kíváncsi volt rá. A lány nem okozott csalódást. Társasági lény volt, ügyes és lelkes. Torkel úgy érezte, Jennifer visszafogta magát, hogy el ne ragadja a hév, amikor elmeséli, hogy szerinte miről kéne szólnia a rendőri munkának. A férfit Vanjára emlékeztette, aki szintén ilyen volt, mikor először találkoztak, és ennél nagyobb dicséretet senki sem kaphat. Egyedül a zsenge kora szólt ellene, és hogy teljesen híján volt a tapasztalatoknak. Torkel csak magának okoz problémát, ha végül úgy dönt, tesz vele egy próbát. De ha másként szemléli a dolgot, mondhatja, hogy Jennifer nem ragadt még bele semmiféle rutinba, és sosem állna ellen az új ötleteknek azzal az érvvel, hogy „de hát mindig is így csináltuk”. Nyitott volt és formálható. Vanja pár hét múlva kap választ, és novemberben utazhat. Nem lenne rossz ötlet már most helyettes után nézni. Torkel úgy döntött, telefonál Sigtunába, és megtudakolja, elkérheti-e Jennifert. A másik, akivel kapcsolatban döntenie kellett, Sebastian volt. Sebastian Bergman.

Reménytelen eset, de zseniális ember. A legutóbbi két nyomozás alkalmával befészkelte magát a csapatba. Igazából senki sem akarta, hogy benne legyen, de mindkét alkalommal kétségtelenül hasznosnak bizonyult a jelenléte. Különösen legutóbb, amikor megmentette Vanja életét. A személye ugyanakkor konfliktusokat szült, erre pedig a csoportnak semmi szüksége nem volt. Egy gyilkossági nyomozás mindig megerőltető, Sebastiannal pedig a szükségesnél is sokkal rosszabb lett az egész. Mindenkit idegesített az arroganciája, az egoizmusa, és hogy egyáltalán nem érdekelte a környezete. Olyan volt, mint egy fekete lyuk, amely elszívja az energiát mindenkitől a szobában, és azzal fenyegetett, hogy belülről bomlasztja szét a csapatot. Sebastian egy zseniális konfliktusforrás. Számos érv szól mellette, és az ellen is, hogy bevegye őt a csapatba. Egyik döntést kell meghoznia a másik után. Ha Vanja nem fogadta volna el őt, akkor egy percig sem gondolkodna a kérdésen. De mikor legutóbb beszélt vele, a lány szinte várta, hogy ismét Sebastiannal dolgozhasson. Billy is kedvelte, és a lelke mélyén Torkel is, még ha az őrületbe kergette is, hogy a régi barátja saját magának nehezíti meg a helyzetét minden szituációban. Ursulának megvolt a képessége, hogy a fontos dolgokra koncentráljon, és ne hagyja magát provokálni. Őt az idegesíti a legjobban, ha kész tények elé állítják, ha nem vehet részt a döntési folyamatban. Ha Torkel elmagyarázza neki, hogy gondolta és miért, Ursula nem ágál majd a döntése ellen. Hat elföldelt holttest első pillantásra nem igényelte Sebastian Bergman tudományát. De hat eltemetett test sorozat- vagy tömeggyilkosra utalt, és róluk senki nem tudott többet, mint Sebastian. Torkel meghozta a döntést.

Először beszél Sigtunával. Aztán egy emelettel lejjebb Ursulával, hogy úgy érezze, neki is van beleszólása a dolgokba. Aztán pedig Vanja, Billy, és végül Sebastian következik majd. Így lesz. A telefon után nyúlt.

El kell költöznöd. Sebastian visszanyomta a kést az asztalon lévő vajba, és Ellinor felé fordult, aki épp a kávésbögréjét tette a mosogatógépbe. Várt egy darabig a felvilágosítással. A nő nem dolgozott a hétvégén, és Sebastian semmi pénzért nem akart negyvennyolc órán át tartó zaklatott beszélgetést, szemrehányást, könnyeket és dühöt, ami aztán ahhoz vezetett volna, hogy tettlegesen kelljen kihajítania. Most viszont Ellinornak munkába kell mennie, és amilyen kötelességtudó, kizárt, hogy itthon maradjon ilyen kevéssel a munkaidő előtt. Már ha egyáltalán felfogja, amit mond neki, de ez nem biztos. – Olyan mókás vagy! – mondta Ellinor, és rá se nézett, ami alátámasztotta a férfi aggodalmát. – Nem, komolyan beszélek. El kell költöznöd, különben kirúglak. Ellinor becsukta a mosogatógépet, kihúzta magát, és szeretetteljesen rámosolygott. – De drágám, hogyan is boldogulnál nélkülem? – Remekül – felelte Sebastian, és próbálta visszatartani a kezdődő dühöt a hangjából. Utálta, ha a nő gyerekként kezelte. – Olyan mókás vagy! – jelentette ki Ellinor még egyszer, aztán odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát. – Meg kellene borotválkoznod, szúrsz – mondta mosolyogva, aztán a férfihoz hajolt, és puszit nyomott a szájára. – Este találkozunk. Kiment a konyhából, és Sebastian hallotta, ahogy belép a fürdőszobába. A mostanra már ismerős hangból megállapította, hogy fogat mos. Felsóhajtott. Úgy ment, mind mindig. Mégis, mit gondolt? Ellinorral minden beszélgetés – ami nem apró-cseprő, hétköznapi dolgokról szólt – véget nem érő köröket jelentett.

Sosem figyelt rá. Legalábbis arra, amit mondott. Mindent a saját szája íze szerint értelmezett. Ha nem sikerült valami pozitívat kicsiholni a mondanivalóból, akkor egész egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Mint most is. El kell költöznöd. Ezt nem lehet másképp értelmezni. Teljesen egyértelmű kijelentés. Ez a valóság. De a valóság Ellinor világában nem egy állandó, keretbe foglalható dolog volt. Úgy alakította, ahogy a kedve diktálta. Sebastian pedig túl sokszor engedte ezt meg neki. De többet nem fogja. Ezúttal kénytelen lesz végighallgatni őt. Kiengedte a dühét és a frusztrációját, felállt az asztaltól, és megindult a fürdő felé. Kinyitotta az ajtót, amelyet Ellinor sosem zárt magára, és megállt a küszöbön. A nő visszanézett rá a tükörből. – Nem akarod tudni, hol jártam csütörtök éjjel? Ellinor tovább mosta a fogát, de a tekintete mindent elárult. Nem, nem akarta tudni. – Nem akarod tudni, miért nem jöttem haza? Ellinor a mosdókagylóba köpte a habot, visszatette a fogkefét a helyére a polcon, és megtörölközött az egyik csíkos törülközővel, amit a munkahelyéről hozott. – Biztos megvolt rá az okod – mondta, és kioldalazott Sebastian mellett az előszobába. – Igen. Az ok neve Gunilla. Negyvenhét éves és ápolónő. – Ezt úgysem hiszem el. – Miért nem? – Mert soha nem tennél velem ilyet. – Dehogynem. Ellinor a fejét csóválta, miközben felvette a kabátját. – Nem, nem tennél ilyet, mert az azt jelentené, hogy meg akarsz bántani, és mégis miért akarnál? Sebastian nézte, ahogy a nő gyors, erőteljes mozdulatokkal felhúzza a bakancsát. A bőr kicsúszott Ellinor kezéből, és újra

kellett csinálnia, még erőteljesebben. Mintha azon küzdene, hogy el ne veszítse a fejét. Sebastian érezte, hogy a dühe elpárolog, és együttérzés veszi át a helyét, de ellenállt. Határozottnak kell lennie. Csalódottan vette tudomásul, hogy a hangja mégis lágyabban cseng. – Nem akarlak megbántani. Csak azt akarom, hogy megértsd, nem lakhatsz itt többé. – Miért nem? – Mert sosem kellett volna beköltöznöd. Az én hibám, én éreztem valamiféle… bűntudatot. Egy ideig azt hittem, én is akarom, de nem így van. Ellinor most először nézett a szemébe, mióta kijöttek az előszobába. – Nem volt jó együtt? – Nem volt köztünk semmi. A nő csendben nézte, és Sebastian mintha könnyeket látott volna megcsillanni a szemében. Talán végre felfogta? Annak ellenére, hogy túl logikusan magyarázott. De akkor gyerünk, most már csak annyi van hátra, hogy ne hagyjon neki esélyt az értelmezésre és félreértésre. Arra, hogy átalakítsa a férfi közlendőjét. – Olyan vagy, mint egy háztartási alkalmazott, akivel dugok is. Én nem foglalkozom veled, te pedig kicsit többet törődsz velem, mint ahogy az egészséges lenne. Ellinor nem válaszolt, de Sebastian látta a változást a tekintetében. Mintha megkeményedett volna. Úgy csillogott a szeme, ahogy még soha. Olyan érzése támadt, hogy valaki valamikor már mondta a nőnek, hogy beteg. Talán többen is, többször. Természetes, hogy nem tetszik neki a dolog. – Este beszélünk még erről. A hangja ridegen csengett, Sebastian még sosem hallotta ilyennek. Ez egyszer végre odafigyelt rá. Most már csak ki kell tartania. – Nem szükséges beszélnünk, egyszerűen kiköltözöl. Sose kellett volna beköltöznöd.

– Mint mondtam, akkor este találkozunk. Ellinor kinyitotta az ajtót, és eltűnt a lépcsőházban. Puszit sem adott, mielőtt elment, ez már valami. De messze még a győzelem. Ha Sebastian jól ismeri, akkor a nő este valamiféle engesztelő ajándékkal jelenik majd meg, főz egy fantasztikus vacsorát, elnézést kér, hogy veszekedtek, hiszen annyira hiábavaló. Szeretkezni akar majd és felejteni. Volt is rá esély, hogy sikerrel jár. Eleddig mindig meg tudta törni Sebastian ellenállását. De hát nem kell rá megadni a lehetőséget. Amit Ellinor magával hozott a költözéskor, egy sima, kis bőröndbe belefért. Persze azóta többször is járt a lakásában, és elhozott pár apróságot, amire szüksége volt, de nem volt sok holmija Sebastiannál. A fekete bőröndje meg egy papírtáska pont elég lesz. Majd összepakol neki. A tervével elégedetten ment vissza a lakásba, de a mobilja csörgése megszakította a gondolatait. Sebastian végigtapogatta a zsebeit, és előhalászta a készüléket. A kijelzőre pillantott. Attól tartott, Ellinor az, de Torkel hívta. Sebastian meglepve tapasztalta magán, hogy elönti a remény. Nem csalódott. Hat halottat találtak Storulvån. Három óra múlva repülnek Östersundbe. Pakolás közben mintha tizenöt évet utazott volna vissza az időben. Gyorsan elcsomagolt minden szükséges dolgot, nem tudta, meddig lesz távol, és remélte valamiféle kihívás vár rá. Sok-sok éven át nem tudatosodott benne, de most, miközben a szekrény és az ágyra fektetett nyitott bőrönd között járkált, rájött, hogy hiányzott neki a munka. Nemcsak a tudását fogja használni, hanem együtt lesz Vanjával is. Ráadásul Ellinortól is megszabadul. A helyzet már nem is lehetne jobb.

Shibeka korán kelt. Felébresztette szeretett fiait, és reggelit adott nekik. Frissen sült rohtot, azaz lisztből, joghurtból és kardamomból készült édes kenyeret, mellé chai teát és egy tányér aszalt barackot, amit a téren vásárolt. Kaptak mellé még Frosties gabonapelyhet és tejet is. Mikor a fiúk kicsik voltak, Shibeka úgy döntött, a reggelizőasztalon svéd ételnek is kell lennie, és mindketten a Frostiesra szavaztak. Valószínűleg azért, mert édes, de nyilván tetszett nekik a dobozt díszítő nagy tigris is. Próbálkozott ugyan más, egészségesebb gabonapelyhekkel, de sikertelenül. Mehrannak testnevelés volt aznap, tájékozódási verseny, így elcsomagolt neki egy adag ebédet. Eyer irigyen bámult, mikor anyjuk kis műanyag dobozokban Mehran táskájába tette a tegnapi kormát. Gyorsan rá is kérdezett, nem vihet-e ő is egy keveset a kedvenc ételéből. Shibeka rámosolygott. Ez annyira jellemző volt Eyerre. Az a fajta fiú volt, aki mindig kiáll magáért, aki a lehető legtöbbet próbálja kihozni az életből. Mehran sokkal komolyabb volt, visszahúzódó, és nem beszélt annyit. Shibeka a fejét csóválta. – Neked is van, de te majd itthon eszed meg uzsonnára, ha hazajössz. Eyer bólintott, és tovább rágcsálta a kukoricapelyhet. Shibeka nézte őket, ahogy esznek. A fiai. Egész hétvégén azon gyötrődött, elmondja-e nekik. Mehran már elég nagy fiú, akár meg is tudhatja, még el is jöhet vele. Beszélhet a nevében, és megvédheti. De nem ezt akarta, hanem hogy ő védhesse meg a gyerekeit. Egyedül akart beszélni a férfival. Kilenc évvel ezelőtt eszébe sem jutott volna ilyesmi. Az ő világában nem cselekedhetett egy nő úgy, ahogy most ő. Volt valami szégyenteljes, ám mégis felszabadító abban, amit

tenni szándékozott. Büszke volt magára, bár közben érzett némi bűntudatot is. A fiúk készülődtek az iskolába, ahol már várták őket a barátaik. Mindkettejüket homlokon csókolta, és kinyitotta az ajtót. Eltűntek a lépcsőházban, míg ő továbbra is ott állt az ajtóban, és kicsit tovább hallgatta a lépteiket, mint szokta. Két csodálatos fia van. Tisztelettudók, udvariasak, nem úgy, mint néhány barátjánál, ahol a régi és az új ország szokásai miatt gyakran alakult ki konfliktushelyzet. Igyekezett megmutatni nekik a helyes utat, és hogy a legjobbat válasszák ki mindkét kultúrából. Mindez nem volt egyszerű, de Shibeka próbálkozott. Visszament a lakásba, és megitta a maradék langyos teát. Elvett egy darab rohtot is, édes volt és finom. Aztán a szekrényhez lépett, és öltözködni kezdett. Nem akart túlzottan kiöltözni, de komoly nő benyomását akarta kelteni. Azt akarta, hogy komolyan vegyék. Egy fekete sálat tett a fejére, hogy eltakarja a haját. Elvégre gyászolt, még ha sok idő telt is el azóta. Biztos korán ér majd oda, de túlságosan is nyugtalan volt ahhoz, hogy otthon maradjon. Fogta a bérletét, és elindult. A metróállomás tíz percre volt. Ha találkozik valami ismerőssel, mondhatja, hogy vásárolni indult, és reménykedhet, hogy az illető nem akarja majd elkísérni. Hazudna, de néha muszáj. A kék vonal egyenesen a T-Centralenbe vitte, nem kellett átszállnia. A vonat félig tele volt. Közben eszébe jutott, hogy nem tud kapcsolatba lépni a férfival, ha nem találná meg a kávézót. Nem volt mobilja. Sosem gondolta, hogy szüksége lenne rá. A gyerekeknek volt, nekik kellett, mert Svédországban minden gyereknek van telefonja. Talán kölcsönkérhette volna az egyiket? De az furcsa lenne, kérdezősködnének, ő pedig úgysem felelne. Legalábbis nem most. Annyira arra koncentrált, hogy választ kapjon, hogy sok mindenre nem is gondolt. És most, mikor annyi idő után végre történt valami, ő nem állt rá készen. Shibeka úgy döntött, hogy ha folytatódik, amibe belekezdett, vásárol egy saját

telefont. Néhány barátja, de különösen a férjek, majd biztos rosszallásukat fejezik ki. Igaz, annak se örülnének éppen, amit most csinál. A legkevésbé sem.

Bemenjek veled? My egy gombnyomással leállította a motort, és az anyósülésen ülő Billy felé fordult. Az Arlanda reptér négyes terminálja előtt álltak. Billy gyorsan az órájára pillantott. A gép 45 perc múlva száll fel. – Nem szükséges. Úgyis olyan baromi drága itt a parkolás. – Rendben. Billy kikapcsolta a biztonsági övét, a lány felé hajolt, és adott neki egy puszit. – Majd jelentkezem, ha kiderült, meddig leszek távol. My bólintott. Billy kiszállt. Amikor a bőröndjét vette ki a csomagtartóból, meghallotta, hogy nyílik az első ajtó, és a lány is kiszáll. – Amikor visszajössz… – kezdte, és Billy felé lépett. – Nem tudom. – Mit nem tudsz? – Hogy mikor jövök vissza – hangsúlyozta még egyszer a fiú, és lezárta a csomagtartót. – Hívlak, amint kiderül. – Nem azt kérdeztem, mikor jössz vissza – állt meg előtte My, és belekapaszkodott a fiú kigombolt kabátjába. – Azt mondtam, amikor visszajössz. – Igen? – Mit szólnál, ha összeköltöznénk? Billy könnyedén felsorolt volna legalább húsz dolgot, vagy többet is, ami kevésbé lepte volna meg. Fogalma sem volt, mit válaszoljon, ugyanakkor érezte, hogy az a lehető legrosszabb, ha nem válaszol, de mégis, mit mondjon? Az összeköltözés gondolata meg sem fordult a fejében. Mióta voltak együtt? Szentivánéj óta, az mennyi

is? Körülbelül három hónap. Felteheti a kérdést, hogy nem korai-e még egy kicsit? De valamit mondania kell. – Nem akarod – állapította meg My, azaz valóban túl hosszú ideig volt csöndben. – Csak meglepődtem. – Mert nem ismerjük egymást olyan régóta? – Igen, részben azért, meg aztán… – Nem fejezte be a mondatot. Mit is mondhatna? Most sem volt több vagy jobb érve, mint tíz másodperccel ezelőtt. – Szóval igen, azért – mondta végül. – De hát szeretjük egymást, és jóformán együtt élünk, csak két helyen. A lánynak igaza van. Már kezdettől fogva sokat voltak egymásnál, de most már tényleg úgy van, ahogy My mondta. Szinte együtt éltek. Néha a lánynál, néha Billynél. A fiú nem is dolgozott annyit mostanában. Az elmúlt időszakban nem volt sok munka, azelőtt meg nem dolgozhatott. Miután agyonlőtte Edward Hindét, belső vizsgálat indult ellene. Ez olyankor fordult elő, ha egy rendőr elsütötte a fegyverét, különösképp, ha az eset halállal végződött. Volt pár kihallgatás és két látogatás az Országos Rendőrfőkapitányság pszichológusánál, Håkan Persson Riddarstolpénél, és aztán kész is. Billy észlelte, hogy My várakozóan pillant rá. Most rajta volt a sor. – Nálam lakjunk? – préselte ki magából. – Nálad vagy nálam, vagy vegyünk valami új lakást, mindegy. Megbeszéljük majd. De csak ha tényleg akarod. – Igen… Igen, akarom – mondta. – Komolyan – tette hozzá, és remélte, hogy My a szóra figyel, nem a hangjában megbúvó bizonytalanságra. – Remek, akkor megbeszéljük, ha hazajöttél. Sok szerencsét! – A lány felágaskodott, és megpuszilta. Billy az autó mögött állt, míg My visszaszállt, kikanyarodott és elhajtott. Búcsúzóul integettek egymásnak.

Mikor átment az úton, egy taxi rádudált. Odanézett, és látta, hogy Vanja ül benne. Vanja intett neki, ő is visszaintett. Megállt, és megvárta a lányt. Bár furcsa volt a gondolat, mégis eszébe jutott, hogy Vanja és My még sosem voltak ilyen közel egymáshoz, mint most, itt, a repülőtéren az autókban. A két lány még nem is találkozott egymással. Lehet, hogy összeköltöznek Myvel, és a legközelebbi kollégája és talán a legjobb barátja – egykor legalábbis az volt – még nem találkozott vele. Ez nem azt jelzi, hogy talán túl gyors a tempó? Vagy csak annak bizonyítéka, hogy ő, Billy túl gyáva, és még nem merte bemutatni őket egymásnak? Ezért nem akarta, hogy My bejöjjön vele a reptérre? Biztos volt benne, hogy Vanja nem kedvelné Myt, és esélyes, hogy az érzés kölcsönös lenne. Így pedig elég problémás a helyzet. De most majd magától megoldódik. Vanja az Egyesült Államokba készült, és Billy meg volt győződve róla, hogy megkapja a három hely egyikét. Ő nem pályázott. Bebeszélte magának, hogy azért, mert nem akar három évet külföldön tölteni, hogy ez nem az ő asztala, és hogy ha valaha is továbbképezné magát, akkor más területen, mondjuk technikai vonalon tenné. Ami jobban illik hozzá. Ez részben igaz is volt, de legbelül érezte, a fő ok, amiért nem pályázott az, hogy nem tudta, hogyan dolgozná fel, ha Vanja továbbjutna, ő pedig nem. – Szia, de elgondolkodtál! – köszönt Vanja, aztán megölelte. – Nem is… Miután egy darabig nem dolgozhatott, az osztály is éppen takarékon működött, Vanja pedig folyton az FBI felvételire tanult, alig látták egymást az elmúlt hónapokban. De most hirtelen megérezte, mennyire hiányzott neki a lány. – Hogy jöttél ki? – My kihozott. – Aha, szóval még mindig megvan?

Csak képzelte, vagy Vanja hangja valóban csalódottan csengett? – Igen. – Remek. Nem kérdezte meg, mikor mutatja be őket egymásnak, és Billy se hozta szóba. Megindultak a terminál felé. A váróterembe lépve megpillantották Torkelt és Ursulát az indulást és érkezést mutató kijelzőknél. Mellettük állt még egy fiatal, huszonöt év körüli nő. Magas volt, Vanjánál is magasabb, 180 centi feletti. Hosszú, barna haját egyszerű lófarokba fogta, vékony arca és kék, éber szeme volt, amely rögtön Billyre és Vanjára tapadt, mikor Torkel odaintett nekik. Az üdvözlések és ölelések után Torkel a magas lány felé fordult, aki eddig mosolyogva állt oldalt. – Ez itt Jennifer, már beszéltem róla. Velünk jön. Vanja a kezét nyújtotta. – Szia, Vanja vagyok. – Jennifer. De már találkoztunk egyébként. – Igen? – Igen, egy kavicsbányában, Bróban. Találtam egy kiégett autót, ami érdekelt titeket. Valóban. Vanja bólintott. Nem ismerte meg Jennifert, mert egyrészt csak egy egyenruhás rendőr volt, aki fél perces jelentést adott, másrészt pedig Vanja erőteljesen dolgozott azon, hogy elfeledje azt a napot. Elviselhetetlenül meleg volt aznap, ő meg kicsit berúgott, ráadásul azt magyarázta Billynek, hogy ő sokkal jobb rendőr nála, amivel szétbomlasztotta a kapcsolatukat, és majdnem az egész csapatot is. Aztán ő és Billy megbeszélték az egészet, és rendbe hozták a dolgokat. De Vanja azért néha még úgy érezte, hogy nem volt már ugyanolyan a kapcsolatuk, mint a kavicsbánya előtt. – Meglett a fiú? – kérdezte Billy, mikor végre rá került az üdvözlés sora.

– Tessék? – Nem egy eltűnt fiút kerestetek, mikor megtaláltátok a kiégett autót? – De, Lukas Rydet kerestük. Igen, megtaláltuk. Elment kirándulni, és kicsit eltévedt. Jennifer Billyre mosolygott. Végre van itt valaki, aki Vanjával ellentétben emlékszik rá is, meg hogy mit csinált, amikor találkoztak. Valaki, aki észrevette. Billy viszonozta a mosolyt. Vanja hátrább lépett. Mikor Torkel elmesélte, hogy magukkal akar vinni egy új, esetleges helyettest, Vanjának meg sem fordult a fejében, hogy ilyen fiatal lesz. Még fiatalabbnak tűnik, ha mosolyog, jegyezte meg Vanja magában. A szeme körüli kemény vonások eltűntek, és az egész arca ellágyult tőle. Tényleg helyettesíteni tudja őt valaki, aki ennyire fiatal és tapasztalatlan? Hogy képzelte ezt Torkel? Ennél ő csak jobb rendőr, nem? Dehogynem. Elvégre az Államokba készül. Ezért is van itt Jennifer. Vanja tulajdonképpen örült, hogy Torkel máris szerzett valakit helyette. Ez azt jelenti, hogy a férfi biztos benne, hogy Vanja sikerrel jár. Hogy el kell rendeznie a dolgokat a lány után. Az igazat megvallva, mikor bekerült a csapatba, Vanja is elég fiatal és tapasztalatlan volt, de azért mégsem ennyire. Gondolatait Ursula megjegyzése szakította félbe: – Nos, akkor vége is a nyugalomnak. Vanja az ajtó felé fordult, és meglátta, ahogy Sebastian, önelégült kis mosollyal a száján megérkezik. Ez a mosoly hetekkel ezelőtt még az őrületbe kergette volna, de most csak konstatálta. – Rám vártok, ha jól látom – kezdte Sebastian, azzal letette a táskáját a földre, és megölelte Vanját. – Örülök, hogy újra látlak. – Én is. Billy fürkész pillantással nézte őket. Nem igazán tudott eligazodni a kapcsolatukon, de egy dolgot azért megértett. Vanja

azok után, hogy Sebastian felajánlotta magát túszként Hindének a lányért cserébe, elfogadta a férfit. Ez eddig tiszta sor. De volt itt még valami más. Edward Hinde csak olyan nőket gyilkolt, akik szexuális kapcsolatban álltak Sebastiannal, és Vanja anyja is rajta volt a lehetséges áldozatok listáján, amelyet Billy később megtalált. Az nem kétséges, hogy Sebastian lefeküdt Anna Erikssonnal. Billy kutakodott egy kicsit, amíg a belső vizsgálata tartott, de nem jutott előrébb. Igazából lehetetlen volt megtudni, mikor és hol történhetett a dolog, és végül már szinte mocskosnak érezte magát, hogy egy kollégája anyjának a szexuális élete után nyomoz. Ha Anna Eriksson hűtlenkedett is, az igazán nem tartozik rá. Persze elgondolkodott rajta, hogy Vanja akkor is ilyen barátságos lenne-e a férfival, ha tudna a dologról, de Billy nem kívánt beszámolni róla. Nem akarta a már amúgy is hajótörött kapcsolatukat tovább süllyeszteni. – Bocsánat, hogy késtem – mondta végül Sebastian, miután mindenkit üdvözölt. – Egy lakatosra vártam. – Kizártad magad? – kérdezte Ursula, Sebastian szerint enyhén reménykedő tekintettel. – Nem. – Jennifer felé fordult ismét, barátságos mosollyal. – Jennifert mondtál, ugye? – Igen. Holmgren. A férfi bólintott, és elismételte a nevét. Torkel látta, hogy Ursula a szemét forgatja, aztán pedig Sebastianhoz fordult. – Beszélhetnék veled? Torkel meg sem várva a választ, karon ragadta Sebastiant, és pár méterrel odébb húzta. – Nem fekhetsz le vele – mondta csöndesen, de határozottan, mikor már senki sem hallotta őket. Sebastian egy gyors pillantást vetett a válla fölött a társaság felé. Jennifer épp Billyvel beszélgetett. Ursula helytelenítően nézett

vissza rá. Valószínűleg sejtette, miről társalognak Torkellel. Sebastian a nőre mosolygott. – Miért, szerinted ő le akar feküdni velem? – kérdezte, visszanézve Torkelre. – Nem, szerintem nem, de van ahhoz valami különös tehetséged, hogy ágyba vidd a nőket. Most viszont meg se próbáld. – Rendben. Torkel elhallgatott, és Sebastianra bámult. Rendben? Ez minden? Túl könnyen ment. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy csak rontott a helyzeten. Ha az ember megmondta Sebastiannak, mit csináljon, akkor általában pont az ellenkezőjét cselekedte. Sebastiant nem lehetett irányítgatni. Lehet, hogy Torkel érdekesebbé tette Jennifert azzal, hogy megtiltotta a hozzá való közeledést? Ennek a kockázata fennállt, sőt valószínűleg így is volt. – Komolyan beszélek – hangsúlyozta még egyszer. – Különben azonnal kirúglak. – Torkel nem eresztette a tekintetével. Remélte, hogy Sebastian öröme, hogy újra velük legyen, nagyobb, mint a kényszer, hogy ellentmondjon. – Megértettem. Semmi ilyesmi nem fog történni. – Remek. Jól van. Torkel visszaindult a többiekhez, Sebastiannal a nyomában. – Miért is van itt tulajdonképp? – Lehet, hogy majd ő lesz Vanja helyettesítője. Sebastian azonnal megállt, és Torkel karja után nyúlt. Talán kicsit erősen és hevesen, mert azonnal el is engedte, mikor a másik kérdőn visszanézett. – Miért? – Sebastian küzdött azon, hogy a kérdés ne hangozzon túlságosan is meglepettnek és aggodalmasnak. – Miért, mit fog Vanja csinálni? – Megpályázott egy FBI-kurzust. Sebastian hallotta a szavakat, és értette is őket, de egyszerűen nem tudta, nem akarta felfogni.

– Az Államokban? – Mindössze ennyit tudott kinyögni. – Arrafelé van az FBI, igen. – Mennyi ideig tart? És mikor? – Sebastian érezte, hogy a torka kiszárad. Olyan volt, mintha károgna, de talán csak a fülzúgása miatt. Torkel pedig nem válaszolt. – Mármint a képzés? – Az. – Három év. Januárban kezdődik. Torkel tovább folytatta útját a többiek felé, Sebastian viszont ott maradt, mintha a földhöz szögezték volna. Három év. Három év Vanja nélkül. Mikor végre már közel kerültek egymáshoz. A nevét hallotta. Aztán megint. Látta, hogy a többiek megállnak félúton a biztonsági vizsgálathoz vezető lépcső felé, és az iránt érdeklődtek, hogy megmoccanna-e végre. Sebastian, táskájával a kezében meglódult. A teste Jämtland felé indult, a gondolatai viszont egészen máshová.

Lennart Stridh kiugrott a taxiból az Åhlensnél, a Café Boleróval szemben. Öt perc késésben volt, és fürgén átrohant a kereszteződésen, ahol a lámpa még nem váltott zöldre. Egy autó idegesen rádudált, de nem érdekelte, a kávézó felé sietett, kinyitotta a vastag üvegajtót, és belépett. Péksütemény és tej édes illata terjengett a levegőben. Körülnézett a nagy helyiségben, ahol többen voltak, mint azt remélte. Annyit tudott, hogy a nő harmincöt és negyvenöt között lehet, és van két tinédzser fia, de ezzel ki is merült a tudománya. Kicsit távolabb felállt egy nő, fején fekete sállal, és ránézett, majd óvatosan tett pár lépést a férfi felé. Karcsú volt, sötét szemű és sötétebb arcbőrű, mint a körülötte levő többi ember. Ő lesz az. Kicsit messzebb ült a többi vendégtől, egy sarokban, ahol jóformán alig látszott. – Shibeka? A nő alig láthatóan bólintott. A férfi hozzá lépett, és előrenyújtotta a kezét. – Üdvözlöm, én volnék Lennart. A nő ismét bólintott. Lennart látta, hogy kényelmetlenül érzi magát ott, a terem közepén. Gyanította, hogy ideges, de ezt nem is furcsállotta. A legtöbb ember ideges lett, amikor találkoztak. – Örvendek a szerencsének. Jó lesz itt, mit gondol? A nő most először szólalt meg. – Igen, jó lesz. Élőben nem tűnt fel annyira az akcentusa, mint a telefonon, és kicsit nyugodtabbnak is tűnt, mintha az aggodalma csökkent volna azzal, hogy hallatta a hangját. – Kér egy kávét? – Inkább teát, köszönöm.

Még ha nem nézett is a szemébe, erősebbnek tűnt, mint azt Lennart képzelte. Mikor telefonon beszélt vele, egy sokkal elkeseredettebb nőt képzelt maga elé. A pulthoz ment, rendelt egy teát, egy kávét és két fahéjas süteményt. Míg várakozott, a nőt nézte, aki megint feszültnek tűnt. A térdére szorította a kezét, és a padlót bámulta. Miután megkapta a rendelést, Lennart visszament hozzá. Leült vele szemben, és odatolta a teáscsészét. Úgy döntött, rögtön a tárgyra tér. – Ideges, ugye? Felesleges. – Kicsit szokatlan nekem ez a helyzet. – Értem, de pofonegyszerű lesz, majd meglátja. Felteszek néhány kérdést a férjéről, maga pedig megpróbál válaszolni. Amit mond, az köztünk marad. Shibeka az asztalra szegezett tekintettel bólintott, majd ivott egy korty teát. Lennart elővett egy jegyzetfüzetet és egy golyóstollat. Néhány kollégája felvette az interjúkat, de ő jobban szerette a jegyzettömböt és a tollat. Egy diktafon csak idegesebbé teszi az embereket. Ott nem volt lehetőség megkérdőjelezni, hogy esetleg rosszul idézték őket, így Lennart úgy érezte, óvatosabbak lettek, és cenzúrázták saját magukat. Ezt pedig nem akarta. Most fel kellett térképeznie Shibeka történetét, hogy van-e benne elég lehetőség. El kell döntenie, hogy hihet-e neki, hogy a férje eltűnése olyasvalami, amivel tényleg tovább lehet dolgozni, vagy csak egy zsákutca. Lennart az idén már belefutott néhány ilyenbe, és többhöz nem volt kedve. – Kezdjük magával – mondta, és készenlétbe helyezte a tollát. – A férjével együtt 2001 végén jöttek Svédországba, igaz? – Igen. A gyerekek is. Kettő és négy évesek voltak akkor. – Afganisztánból? Shibeka ránézett. A férfi szájából mindez olyan egyszerűen hangzott. Mintha felültek volna egy repülőre, és néhány órával később Svédországban landoltak volna. Gondolatai egy pillanatra visszatértek a pakisztáni táborba, ahova először menekültek.

Mindenütt bűz, tömeg és síró gyerekek hangja. A sátorra gondolt, amely éjjel jéghideg volt, nappal pedig, mint a kályha. Aztán Hamidra, aki meggyőzte, hogy menniük kell, tovább kell állniuk innen. A férfiakra, akiknek fizettek, hogy Iránba vigyék őket. A teherautón megtett szörnyű útra, amely hegyeken és kősivatagokon vezetett át. A napok és a hetek összemosódtak. Az egyetlen, amire emlékezett, hogy a sofőrfülke falának nyomódva ült, és görcsösen szorította Eyert és Mehrant az ölében. Majd szinte érezte az ezt követő fájdalmat a karjában, igazából ez volt az egyetlen emléke a menekülésről. A többi csak egy csomó, elmosódott kép. De a fájdalmat sosem felejtette. Kinyújtotta az egyik karját, hogy meggyőződjön róla, örökre elmúlt-e. – Igen. De először Görögországba mentünk. – Tehát Görögország volt az első ország, amely menedéket nyújtott? Menedék. Micsoda kifejezés! Ez volt az egyik első szó, amit megtanult svédül. Görögország volt az első európai uniós ország, ahova az ember elérkezhet, és ahová visszaküldik őket kiutasítás előtt. – De aztán Svédországba jöttek? – kérdezte Lennart, mikor nem kapott választ. Shibeka bólintott. – Barátaink és rokonaink vannak itt. Ezért akart Hamid ide jönni. – De nem kaptak menedékjogot? – Először nem. Sok volt a probléma. Elhallgatott. Lennart kicsit előbbre hajolt. Már most eldőlhet, hogy eleget hallott-e, vagy akar-e még többet. – Hamid nem kapott menedékjogot, ugye? Maga és a gyerekei pár év múlva megkapták. Miután ő eltűnt? Shibeka sóhajtott, máris tudta, mire megy ki a beszélgetés. Ahová mindig is. Amit a svéd hatóságok is folyton ismételgettek. Annyira elege volt már ebből.

– Nem azért tűnt el, mert nem maradhatott. Nem is azért, hogy mi maradhassunk. – Shibeka felemelte a hangját, és először nézett Lennart szemébe. – Maguk folyton azt mondják, hogy ezért tűnt el. De ez nem igaz! Lennart figyelmesen nézte. Az óvatos, megfontolt nő eltűnt. A szemében tűz égett. Lennart látta az asszony belső erejét, és a férjéért folytatott sok éve tartó harc hirtelen értelmet nyert. Az előtte ülő nő sosem adta fel, akármekkora ellenállásba ütközött is. – Nem mondtam ilyet. De a rendőrség és a Bevándorlási Hivatal ezt mondja. Hogy Hamid a Bevándorlási Hivatalban történt találkozó után tűnt el, ahol megtudta, hogy kiutasíthatják önöket. Shibeka érezte, hogy tiltakoznia kell, mégpedig erőteljesen. A fejét rázta, és ökölbe szorította a kezét. – Nem ismerik Hamidot. Sosem hagyott volna el minket, sosem hagyta volna a gyerekeit apa nélkül felnőni. Soha. Valami más történt. Shibeka szinte könyörögve pillantott a vele szemben ülő férfira, aki egy pillanattal később letette a tollát, és őszinte kíváncsisággal nézett rá. – Akkor mit gondol, mi történt? – Nem tudom. – De úgy gondolja, hogy köze van ahhoz a férfihoz? Aki Hamid eltűnése után néhány héttel jelent meg magánál? – Igen. – Akit rendőrnek gondolt? – Úgy beszélt, mint egy rendőr, de nem volt egyenruhában. – És nem is hagyott meg semmi nevet? Shibeka kérdőn nézett rá. – Hagyott meg…? – Öhm, nem mondta meg, hogy hívják? – Nem. – Tehát nem tudja, honnan jött? A nő a fejét rázta.

– Úgy kérdezett, mint egy rendőr. – Miről kérdezett? Shibeka elgondolkodott. Hol is kezdje? A férfi olyan sok kérdést tett fel, és mindegyik Hamidra és az unokatestvérére vonatkozott. Lennartra nézett, és rájött, hogy a válaszán sok múlik. A férfinak meg kell értenie, hogy a sötét kabátos svéd, aki ott járt nála, jelent valamit. Hogy fontos láncszem. Vadászott valakire. Akit ő nem tudott felmutatni, még ha akarta volna se. – Főleg Hamidról kérdezett – mondta lassan. – És Saidról, az unokatestvéréről. Hogy mondták-e, hova készülnek, hogy vittek-e magukkal valamit, hogy találkoztak-e valakivel előtte, hogy utazgattak-e, hogy… hogy… Megállt a mondat közepén. Ez volt a másik, ahova folyton visszatértek a gondolatai. Annak az illetőnek és a sötét kabátos svédnek van köze Hamid eltűnéséhez. Erről meg volt győződve. – És Josephről. Lennart felvette a tollat, és leírta a nevet. – Ki az? – Nem tudom, de ismerte Saidot. – És Said ugyanakkor tűnt el, mint a férje. Shibeka bólintott. – Said sokat találkozott Josephfel. Hamid nem kedvelte, mondta is nekem. – De maga sosem találkozott ezzel a Josephfel? Nem is hallott róla még többet? – Nem, semmit. Próbálkoztam, de nem találtam meg. Lennart hirtelen elbizonytalanodott, mit is higgyen. Az előtte ülő nő megbízhatónak tűnt, és nem is gondolta, hogy oka lenne hazudni. Hosszú ideje próbálja kideríteni, mi történt a férjével. Hosszabb ideje, mint ha csak tettetné a keresést. De hogy nem tudta, mi történt, nem jelentette azt, hogy a szerkesztőséget érdekelni fogja a történet. Az eltűnésnek rengeteg oka lehet, a

család számára szomorú vagy tragikus okok, de talán semmi különös egy oknyomozó műsor és a tévénézők számára. Ugyanakkor volt valami a nőben, ami felkeltette az érdeklődését. Valami sántított ebben a történetben. Nem abban, amit a nő mesélt, azt elhitte, hanem a hatóságok válaszában. Nem is abban, amit mondtak, hanem amit nem mondtak. A nő levele után végzett kis kutakodása nem hozott semmi konkrét eredményt, épp ellenkezőleg. Azzal kezdte, hogy felhívta a Bevándorlási Hivatalt, ahol aztán továbbkapcsolták egy csomó ügyintézőhöz, míg végül megtalálta azt, akit keresett. Megerősítették, hogy Hamid egy velük való találkozás után, pár nappal később tűnt el, és hogy úgy gondolják, szabad akaratából nem jelentkezik. Nem volt jegyzőkönyvük, a legutóbbi, 2003 augusztusából származó hírek szerint a rendőrségi nyomozásra vártak. Ezek után semmi nem történt azonkívül, hogy Hamid felesége, Shibeka Khan, és két fia, Eyer és Mehran 2006-ban megkapták a tartózkodási engedélyt. Lennart ezt követően a rendőrséget hívta fel. Ők beszámoltak arról, hogy a nyomozás során arra jutottak, a férfi valószínűleg a lehetséges kiutasítás miatt tűnt el, de egyébként nem kommentálnák az ügyet. Lennart megkérdezte, miért nem. Azt a választ kapta, hogy az ügyet titkosították. Ez volt a valódi oka annak, hogy Lennart Stridh most itt ült Shibekával. Nem tudott volna felidézni még egy esetet, ahol egy menekült eltűnését titkosították volna. Aztán ott van Said Balkhi, Hamid unokatestvére, aki ugyanakkor tűnt el. Ő néhány évvel korábban érkezett, és már 2000-ben megkapta a tartózkodási engedélyt. Volt egy boltja a Fridhemsplanon, ahol néha Hamid is dolgozott. Aznap éjszaka, 2003-ban, mikor eltűntek, hazatelefonált, hogy úton van. Bezárták az üzletet, aztán pedig eltűntek. Said felesége néhány hónappal későbbre várta első gyermeküket. A férfinak semmi oka nem volt arra, hogy eltűnjön, egyáltalán semmi. Valami nagyon sántított ezzel az egésszel kapcsolatban, Lennart ebben egyre biztosabb volt.

Úgy döntött hát, bízik az ösztöneiben. Bár a szerkesztőségnek időt és pénzt kell áldoznia rá, mégsem árthat kivizsgálni az esetet. – Shibeka, tovább dolgozunk ezen az ügyön. Nem ígérhetek semmit, de mindenesetre belekezdünk. Shibeka arca felragyogott. Majdnem kiborította a teáját, mikor felugrott. – Köszönöm! Köszönöm szépen! Lennart nem tudta visszatartani a mosolyát ennyi öröm láttán. – De ne feledje – ismételte meg. – Nem ígérek semmit. – Tudom. Tudom, de már annyi ideje várok erre! Shibeka megnyugodott, észrevette, hogy több vendég is őt nézni, így ismét leült, de a boldogságtól még mindig nehezére esett nyugton maradnia. – Jól van, sok munka vár ránk – folytatta Lennart. – Szükségem van egy listára az összes rokonáról és a barátairól, akik tudhatnak valamit. Másolat kell az összes elküldött leveléről, felhatalmazás az ön részéről, hogy minden szükséges dokumentumot kikérhessek a hatóságoktól. Aztán leülünk, és átrágjuk magunkat mindenen, ami abból az időből eszébe jut. Megoldható? Sok szó, és jó gyorsan. Shibeka nem követte teljesen, de az utolsó kérdést megértette. Arra pedig tudta a választ. – Mindent megoldok – mondta Lennart szemébe nézve, és a férfi érezte, igazat mond.

A repülő pontosan szállt fel, érkezését tíz perccel a tervezett idő előtt várták. Az információ teljesen elkerülte Sebastian figyelmét, aki egy folyosó melletti ülésen ült. Nem figyelt a biztonsági bemutatóra sem. Fogalma sem volt, mennyi a repülési idő, vagy hogy milyen az idő Östersundben. Elhessegette a meleg italt és marhahúsos tortillát kínáló légiutas-kísérőt. Vanja három évig távol lesz. Nem tudta kiverni a fejéből. Egyszerűen nem lehet igaz. Kizárt. Mihez kezd majd? Tudta, mit akar. Elköltözni a lánnyal. Vagy legalábbis utána. Semmi sem kötötte sem Stockholmhoz, sem Svédországhoz. Csak Vanja. Ott akart lenni, ahol ő van. De belátta, hogy az lehetetlen. Nem mehet utána az Államokba. A lány még azt hinné, megőrült. Igaza is lenne, és ez feljogosítaná arra, hogy ismét elkerülje. Hogy ne higgyen neki, és utálja. De ez nem történhet meg. Vanja a gép elejében levő mellékhelyiségből érkezett. Sebastian megbökdöste a karját, mikor elment mellette. – Hallom, megpályáztál egy FBI-képzést. – Igen. Sebastian fejében egy pillanatra megfordult, hogy elmondja, amit gondol, és megkéri a lányt, hogy ne utazzon el. De semmivel sem tudná megindokolni a kérését, és nem tudna mit válaszolni, ha Vanja megkérdezné, miért ne. – Meddig jutottál? – kérdezte inkább abban reménykedve, hogy a lány még a közelében sem jár a képzésnek. Hogy sok nehéz vizsga van hátra. Kemény tesztek, amelyeken Vanja talán elbukik.

– Kész a fegyverhasználattal és az erőnléttel kapcsolatos vizsgálat, az írásbeli tesztek, hétvégén pedig találkoztam Persson Riddarstolpéval egy pszichológiai kiértékelésre. – Riddarstolpe egy idióta – vágta rá Sebastian. – Tudom, hogy így gondolod. – Nem így gondolom, hanem az. Tény, mint hogy a Föld gömbölyű. Vanja rámosolygott. Sebastian szerette ezt a mosolyt. – Szerintem jól sikerült. Megcsinálja a kiértékelést, és akkor már csak néhány szimulációs gyakorlat van hátra, ha jól tudom. Naná, hogy Vanjának jól mennek a vizsgák! A Sebastian dédelgette apró remény most összezsugorodott és elhalálozott. Még szép, hogy minden vizsgán átment. Persze, hogy felveszik. Hiszen Vanja a legjobb. Elvégre a lánya. – Torkel szerint bejutok – folytatta Vanja. – Ezért jött Jennifer velünk. – Igen, mondta. Vanja tovább állt a folyosón, mintha várna még valamire. Egy elismerő szóra. Egy szerencsekívánatra. De semmi ilyesmi nem érkezett. Hedvig Hedman megyei rendőrkapitány az érkezési csarnokban várt rájuk. Mindenkit üdvözölt, és elnézést kért a rossz idő miatt. Mikor megkapták a feladott poggyászokat, siettek is egy várakozó kisbuszhoz. Elhagyták Frösön szigetét, ahol a repülőtér feküdt, és tovább haladtak, míg az E14-es autópályához nem értek. Míg Storulvån felé mentek, Hedvig beszámolt arról, amit tudott. Sajnos nem volt túl sok. Egy túrázó kisétált az út szélére, amit feltehetőleg alámosott az eső. Egy kis föld kilazult, alóla pedig előbukkant egy csontváz. Mikor a rendőrség kiérkezett a

helyszínre, és ásni kezdtek a maradványok között, találtak még egy koponyát. Mikor elkészültek, kiderült, hogy tulajdonképpen hat test fekszik ott egymás mellett. Hedvig végignézett minden lehetséges nyilvántartást és archívumot, de az elmúlt ötven évben nem jelentették be hatfős társaság eltűnését. – Tudják, hogy mióta fekhetnek ott? – érdeklődött Torkel. – Nem, mindent úgy hagytunk. Nem kezdtünk bele a vizsgálatokba, megvártuk magukat. Ursula elismerőleg bólintott. Túl sok olyan rendőrség akadt, amelyik ügyeskedni akart, megállapítani valamit, mielőtt a nyomozóhatóság kiér. Itt máshogy gondolkodtak az emberek. Nagyon helyesen, legalábbis Ursula szerint. Belátták, hogy valószínűleg nem egyszerű esettel állnak szemben, és azonnal erősítést hívtak, nem csak akkor, amikor már elakadtak. – Lehet tudni a halál okát? – kérdezte Ursula, Hedvigre nézve a visszapillantóban. – Minden jel arra utal, hogy lelőtték őket. De teljesen biztosak csak a vizsgálat után lehetünk. Jennifer csöndben ült a hátsó ülésen Billy mellett, és élvezte a helyzetet. Alig tudta felfogni, mekkora szerencséje van. Itt ül egy kisbuszban a királyi gyilkossági nyomozóhatósággal. Hat holttest. Hat ember, akiket lelőttek és eltemettek a hegyekben. Kicsit más ez, mint a sebességmérés, meg a péntek esti részegek lecsillapítása. Ez itt most magában foglalta mindazt, amiért ő rendőr lett. Gyilkosok. Nyomok. Egy bonyolult nyomozás. Vadászat és izgalom. Ez keringett benne, és mindenkinek be akart számolni róla. Jennifer Holmgren, királyi gyilkossági nyomozóhatóság. Alig tudott megmaradni a fenekén, és a tetejébe fülig ért a szája. Billy odafordult hozzá. – Te meg minek örülsz ennyire? A lány nem szépítette, megmondta úgy, ahogy volt. – Annyira boldog vagyok, hogy itt lehetek!

Vanja hátranézett a helyettesére. Szinte várta, hogy Jennifer Billy kedvéért még hozzáteszi, hogy „veled”. Úgy festett, rögtön egymásra találtak. Egymás mellett ültek a repülőn, nevettek, megbeszélték, melyik twitterezőt követik, meg minden mást, ami Vanját nem érdekelte. Néhány óra leforgása alatt Jennifer elérte, hogy öregnek érezze magát. Ismét előre nézett. Most márpedig viselkednie kell. Itthagyja a csoportot, szóval tiszta haszon, ha Billy jól kijön a helyettesével. Nem volt féltékeny, de… mégiscsak az ő pozíciójáról van szó. Jennifer el fogja venni a helyét. Persze, saját elhatározásából adja fel, de mégis. Mióta elkezdte ezt az FBI-dolgot, most először érezte úgy, hogy nem csak úton van valahova, de hátra is hagy valamit. Valami jót. Enaforsnál balra fordultak, aztán Handöl előtt jobbra, be egy völgybe. Kétoldalt hegyek magasodtak, amelyek az eső ellenére is meleg, őszi színekben pompáztak. A kis út még keskenyebb lett. Aztán hirtelen egy nagy parkolóba torkollott, és végre megérkeztek egy nagy, hosszúkás házhoz, amelyhez minden irányból toldaléképületeket illesztettek. Egyik oldala egy nyolcszögletű, leginkább silóra hasonlító nyúlványban végződött. Mindenütt szürke tetőket láttak. Első ránézésre úgy tűnt, a ház legalább nyolcvan százaléka tető. Sebastian nem értett ugyan az építészethez, de azt azért meg tudta állapítani, ha egy épület ronda. Márpedig ez az volt. Lehet, hogy hegyi állomásnak praktikus, de csinosnak aztán egyáltalán nem mondható. A társaság besietett az épületbe. A recepción egy férfi és egy nő üdvözölte őket, Mats és Klara. Kiosztották a kulcsokat, közben pedig arról magyaráztak, mi is lesz az elkövetkező napokban. Addig maradnak, ameddig akarnak, még ha a szálloda már nincs is nyitva. Napközben lesz személyzet, hogy rendet rakjanak télre. Néhányan itt is laknak, a személyzeti szálláson. Majd jön egy szakács is, hogy ebédet és vacsorát főzzön. Reggelivel szolgálják ki magukat a konyhában. Lehet, hogy időnként majd felbukkan néhány

mesterember is, hogy megjavítson ezt-azt, de csak nap közben lesznek itt. Ha szükségük lenne valamire, vagy kérdésük volna, Mats és Klara mindig elérhető. Úgy döntöttek, leteszik a csomagjaikat a szobájukban, gyorsan bekapnak valamit, aztán kimennek a helyszínre, amilyen gyorsan csak lehet. Amíg még világos van. Hedvig két autót is a rendelkezésükre bocsátott. A szobájában Torkel az ágyára fektette a táskáját, és az ablakhoz lépett. A kilátás a folyóra nyílt. Magas volt a vízállás. A zuhatag fölött függőhíd ívelt át, utána pedig látszott a kitaposott ösvény, amelyen a túrázók szoktak közlekedni. Be kellett látnia, reménykedve tekint az itt-tartózkodásra, és nem a munka miatt, hanem személyes okokból. Remélte, hogy Ursula és ő ismét egymásra találnak, és talán tovább is lépnek. Sokáig éltek Ursula három, rájuk vonatkozó szabálya szerint, amelyek így hangoztak: Csak munka közben. Sosem otthon. Csak semmi tervezgetés a jövőre nézve. Egyszerű szabályok voltak, évekig követték is őket, és működött a dolog. De aztán minden megváltozott. Ursula átment hozzá, felkereste őt a lakásában, otthon, Stockholmban. Torkel szerint a háromból két szabályt megszegtek, ráadásul Ursula tette. A férfi úgy vélte, ezzel összebonyolódtak a dolgok. Az utóbbi időben, ha találkoztak vagy beszélgettek, Torkel úgy érezte, hogy az asszony megváltozott. Nem nagyon és nem nagy dolgokban, inkább csak apró jelekben, részletekben. Először úgy gondolta, azért, mert talán megijedt, hogy nemsokára a harmadik szabályt is megszegik. Talán megrémült egy közös jövő gondolatától. Torkel mást sem akart jobban, de tudta, hogy ilyesmivel nem próbálkozhat. Minden, amit tettek, Ursula feltételei szerint történt. Mindig. A férfi szeretett volna előrelépni, és most kaptak is rá egy esélyt. Visszatérhetnek és követhetik a szabályokat.

Akkor minden sokkal egyszerűbb volt. Most remélte, hogy visszatalálnak oda, és onnan lépnek tovább. Néhány éjszaka egy hotelben, távol a nő férjétől. Hátrálni egy kicsit, hogy aztán előreléphessenek. Ezt akarta és ezt remélte. Hogy Ursula mit gondolt, arról szokás szerint fogalma sem volt. Miután megették a gulyáslevesüket kenyérrel, aztán a csokis kekszet, majd megitták a kávét, odakint gyülekeztek. Ömlött az eső, miközben a másik oldalon álló két terepjáró felé menet átkeltek a függőhídon. Sebastian gyűlölte az esőt, még akkor is, ha rendesen fel volt öltözve. Néhány perc után nedvesnek érezte magát. Nedvesnek és hidegnek. „Nincs rossz idő, csak nem megfelelő öltözet.” Ilyet is csak agymosott, nyomorult természetfasiszták mondhattak. Ez márpedig rossz idő. Teljesen tárgyilagosan szemlélve szar az idő, akárhogy van is felöltözve. Sebastian eljátszadozott a gondolattal, hogy visszafordul, és a szállodában várakozik. Úgysincs rá szükség a helyszínen. De legalább már odaértek az autókhoz, az majd megvédi a csapadéktól. Elfurakodott Jennifer mellett, és elsőként ült be. Durván fél óra múlva megérkeztek. Egy nagy, fehér sátor feszült a maradványok fölött. A sátoron belül és kívül is benzines aggregátorok működtették a fényszórókat, felkészülve a közelgő alkonyatra. Hedvig bemutatta őket egy ötvenes férfinak, aki Jan-Erik Kaskként mutatkozott be. Kezet rázott mindenkivel, aztán a sáron keresztül megindult a sátor felé. – A lejtő megadta magát az egyik túrázónak, és őket találtuk… Félrehajtotta a sátorlapot, Sebastian pedig azonnal eltűnt odabent. Ursula követte. Torkel megállt odakint és körülnézett. – Beférünk mind?

– Persze. Csak ne menjenek közel a széléhez, nehogy maguk is leguruljanak. Torkel, Billy, Vanja és Jennifer is követte a többieket a sátorba. Párás, nedves levegő fogadta őket. A fényszórók melegétől és az esőtől olyan érzésük volt, mintha egy lepkeházban lennének. Mindannyian kigombolták a kabátjukat, amint beléptek. A sátor közepén négyszögletes formában hiányzott a föld, körülbelül kétszer öt méteren, alig egy méter mélyen. Hat csontváz feküdt egymás mellett az árok alján. Közülük kettő látványosan alacsonyabb volt a másik négynél. Kettő lábán még ott volt néhány szétfoszlott ruha maradványa. A legtávolabbi csontváz karja kilógott a sátor alól, mintha azt ellenőrizné, esik-e még odakint. Lentről behallatszott a víz zubogása. Jan-Erik bejött a sátorba, leguggolt a sír mellé, és a távolabbi maradványok felé mutatott. – Ott csuszamlott meg a föld. A nő magával rántott egy alkart és egy kezet, kint vannak egy dobozban. Ursula bólintott. Levette a lencsevédőt a fényképezőgépéről. Azonnal bepárásodott, mint ahogy azt várta. Átadta Billynek, amíg felvett egy vékony kesztyűt, és leguggolt Jan-Erik mellé. Sebastian és a többiek a sátor oldalánál sorakoztak. Ez Ursula asztala volt. Az ő műsora. Ők meg csak nézték. – Hat csontváz, eléggé jó állapotban. Rendesen egymás mellé fektették, nem csak úgy behajították őket. Hangosan beszélt, részben magának, részben a csapatnak és JanEriknek. – Jelent ez valamit? – kérdezte Jennifer halkan, bár nem tudta, szabad-e ilyenkor beszélni. Ursula gyorsan és szemrehányóan a megszólaló Sebastianra nézett. – Lehet. Jelentheti azt, hogy az elkövető tiszteli az áldozatát. Vagy hogy alapos emberrel van dolgunk, akit nem befolyásolnak az érzelmei. – Hogy ásták ki őket? – kérdezte Ursula, Jan-Erik felé fordulva. – Van egy kis ásógépünk.

– A gép nem ért hozzájuk? – Nos, talán egy kicsit… Ursula csöndben előrehajolt, és felvett egy combcsontot. Szürkésbarna volt, szinte penészes benyomást keltett. Föld és sár ragadt rá minden oldalon. A közepén azonban egy apró hasítás látszott, ahol a csont szinte fehéren ragyogott. Az ásógép kicsit többet tett annál, mint hogy hozzáért. Nem volt nehéz megállapítani, melyek a legutóbbi károk, de ha jobban vigyáznak, akkor nem kellett volna időt és energiát fordítani ilyesmire. Ursula óvatosan visszatette a csontot, miközben magában visszavont minden pozitívumot, amit a jämtlandi rendőrségről gondolt idefelé. Pancserek. A fényképezőgép után nyúlt. Billy odaadta. Jan-Erik felállt, és Torkel felé fordult. – Először azt hittük, régi csontvázak – mondta. – Csomóan halnak meg itt a hegyekben. 1718–1719 telén több mint háromezer katona fagyott halálra. Néha még találunk a maradványaikból. Nem gyakran, legutóbb elég rég fordult elő, de nem kizárt. – De azért azt csak látták rögtön, hogy ezek nem háromszáz évesek – mondta Ursula, miközben a sírt fotózta minden lehetséges szögből. – Golyónyom van mindegyikük koponyájában. – Nem indulhattunk ki rögtön abból, hogy golyónyomok. Ursula meglepetten eresztette le a kamerát. – Mégis mi más lehetne? – Valami kerek szúrófegyver… – Találnak hat holttestet, két kerek lyukkal a koponyájukban, és elsőre valami ősi szúrófegyverre gondolnak, nem golyóra? – Azok a katonák nem az őskorból származnak. Ursula úgy döntött, figyelmen kívül hagyja ezt az utóbbi kijelentést, és tovább folytatta a fotózást. – Sok katona járt Gore-Texben? – Ismét leeresztette a kamerát, és a két csontváz felé biccentette, amelyeken még mindig látszottak a ruhamaradványok.

– Azt a kettőt utoljára ástuk ki. Ők fekszenek legközelebb a lejtőhöz. – Jan-Erik hangja feszült volt a visszatartott dühtől, láthatólag fogytán volt a türelme. Sebastian érdeklődve figyelte. Ursula máskor is kihívta maga ellen a helyi rendőrség haragját, de ez még önmagához képest is kemény volt. Torkel mindig is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne legyen nézeteltérésük a helyiekkel. Ez volt a sikerük egyik oka, és ezt Ursula is tudta. Mégis majdnem leharapta a szerencsétlen fickó fejét. Sebastian hallotta, ahogy Torkel a torkát köszörüli. – Engedd át Billynek a fényképezést, és mondd el, miről van szó. Lassan vissza kell indulnunk. Ursula felállt, és Torkelre nézett, aki felé lépett, és nyugodtan állta a pillantását. Halkan beszélt és udvariasan, mintha szívességet kérne, de az apró biccentés világosan mutatta, hogy parancsról van szó. Sebastian egészen le volt nyűgözve. Igazi Torkel-féle megoldása annak, hogyan kell félbeszakítani egy negatív történést. Jan-Erik nyilván úgy fogta fel, hogy az ő pártját fogja, és azáltal, hogy egy kitalált időhiányra hivatkozott, meg Ursula szakértelmére, sikerült mindezt úgy elérnie, hogy nem kellett felemelnie a hangját, és a nőt sem hozta zavarba. Billy odalépett, és átvette a kamerát, Ursula pedig visszaguggolt a sír mellé. – Előzetesen megállapítható, hogy négy felnőtt és két gyerek fekszik itt. A medencecsontból ítélve a négyből két felnőtt nő. – Mióta lehetnek itt? – Nehéz megmondani. A föld nedves, porózus, agyagos, gyakori a vízmosás… De legalább öt éve. – Felállt, és körüljárta a sírt. – Kettőt ruhában temettek el. A másik kettőt és a gyerekeket nem. – Az ő ruháik nem tűnhettek el? – kérdezte Vanja. – Nem rohadtak el? Ha esetleg olyan anyagból volt, ami hamarabb megadja magát. – Lehetséges, de semmi ruhamaradvány nincs körülöttük. Se gomb, se cipzár, se semmi. – De a négy régebb óta fekszik itt, mint a másik kettő?

– Nem úgy tűnik. Ugyanolyan magasságban vannak mind, és ugyanolyanok az elszíneződések a csonton. A testeket is ugyanúgy helyezték el. Szerintem kiindulhatunk abból, hogy egyszerre temették el őket. – De miért kellett négyet levetkőztetni, a másik kettőt pedig nem? Ursula nem válaszolt. Megint lekuporodott, és óvatosan megforgatta a két szélső koponyát. – A ruha nélküli négynek a fogai is hiányoznak – állapította meg. – De ez továbbra sem jelenti azt, hogy régebb óta lennének itt. – Mitől tűnnek el a fogak? Ismét Jennifer kérdezett. – Egy sírban semmitől. – Ursula felállt. – Valaki kiverte őket, mielőtt idekerültek volna. – Valaki, aki nem akarta, hogy azonosítsák őket? – érdeklődött tovább a lány. Érezte, ahogy átjárja a melegség. Azért lett rendőr, hogy érdekfeszítő és mozgalmas legyen a munkája. Ennyire egyszerű. Persze, megvan a szépsége a rutinmunkának is, de ő inkább erről álmodott: kutatni, becserkészni, megtalálni, lecsapni, letartóztatni. Igyekezett, hogy ne mosolyogjon nagyon, még félreértenék. A párás sátorban elég nyomott volt a hangulat. – Ez is egy feltételezés – bólintott Ursula válaszként. Sebastian végig csöndben állt, de most valahogy elege lett a sátorból. El akart menni. Túl fojtogató volt odabent a levegő, és nehezére esett a lélegzetvétel. Ennél még az eső is jobb. Félrehajtotta a sátorlapot, és kiment. Az eső már majdnem elállt, észak felől viszont hűvös szél fújt. Sebastian begombolta a kabátját, és vett pár mély levegőt. Hat halott, ebből kettő gyerek. Többé-kevésbé kivégezték őket. A nyomozóhatóság ritkán dolgozott gyermekgyilkosságokkal az ő idejében, de előfordult. Az mindenkit rosszul érintett. Sebastian felsóhajtott. Gyerekeket lelőni, erre nem mindenki képes. Már most

látszott, hogy különleges elkövetővel van dolguk. De hogy még a fogaikat is kiverje… A hat ember a sírban nem az első volt, akiket meggyilkolt. De nem is az utolsó. Ebben Sebastian biztos volt.

Lennart fel-alá járkált az egyterű irodában, amely a Forró nyomon szívét jelentette. Immáron tíz éve ez a szerkesztőség központja, amelynek ma több mint húsz tagja van. Zsúfoltnak tűnt, mikor mindnyájan itt ültek a második emeleten a Gärdet mellett álló, betonszürke tévészékházban. Legközelebbi szomszédjuk a kulturális osztály volt, ahol kevesebb ember dolgozott nagyobb területen, és többeknek megadatott a saját iroda luxusa. Lennartnak is volt ilyen, egészen két évvel ezelőttig, amikor is Sture Liljedahl lett a főnök, és első intézkedéseként minden falat lebontatott, és megteremtette ezzel a nyílt teret, ahol „a kreativitás és a spontán gondolatok szabadon szárnyalhatnak”. Szeretné növelni a csoporton belüli véleménycserét és együttműködést, magyarázta, de Lennart tudta, igazából csak arról van szó, hogy minél több alkalmazottat tudjon bepréselni minél kisebb helyre. Most mindnyájan egy nagy helyiségben ültek, egymás felé fordított asztalokkal. Lennart utálta az egészet. Szeretett volna telefonálni és a szövegein dolgozni anélkül, hogy egyfolytában megzavarnák. Mikor panaszkodott, Sture kijelentette, hogy konzervatív, és legyen szíves javítson a szociális készségein. Lennart ellenben úgy gondolta, hogy az a normális, ha az ember nyugalomra vágyik. Ráadásul az is idegesítette, hogy Sture mindeközben saját irodában ült, olyanban, amit két kisebb iroda egybenyitásával és felújításával hoztak létre. Még egy vaskos üvegfalat is beállított, meg egy új konferenciaasztalt, hogy a találkozói nyugalomban teljenek, ő pedig szemmel tarthassa a dolgozóit anélkül, hogy hallaná őket. Az olyan szavak, mint véleménycsere, szociális készség és együttműködés nyilvánvalóan nem vonatkoztak mindenkire. De hát elvégre ő a főnök, és rájuk mindig más szabályok érvényesek.

Sture jelenleg bent állt az irodában, és a kis kedvencével, Linda Anderssonnal foglalkozott, egy ügyes, harmincéves lánnyal, aki azelőtt az Expressen című lapnak dolgozott. Úgy tűnt, sosem végeznek, és Lennart nem is értette, miről lehet ennyi ideig beszélgetni. Amint levegő után kapkodva beérkezett a városból, azonnal kérte, hogy beszélhessen Sturéval. Elmondta, hogy fontos információja van, és megkérdezte, Sturénak lenne-e esetleg ideje meghallgatni. A főnöke igent mondott, de nem most, majd nemsokára. Először hivatalos ebédre megy, aztán találkozik a programigazgatóval, utána átnézi a programot, amelyet a következő szerdán adnak le. De aztán beszélhetnek. Aztán megjelent Linda, és elcsípte Sturét, ahogy jött vissza a szerkesztőségből, és azóta beszélgettek. Lennart hirtelen megkívánt egy cigarettát, úgyhogy gyorsan bekapott egy nikotinos rágót. Mesterséges gyümölcsízűt, 2 mg nikotinnal. Már két éve felhagyott a dohányzással, de sokszor rátört a hirtelen kényszer, különösen, ha stresszes vagy fáradt volt. Most kicsit mindkettő. A Shibekával való találkozó utáni kezdeti energiája átalakult nyugtalansággá. Látta, hogy azok ketten nevetnek az üvegablak mögött. Sosem fog eligazodni Sturén. Mikor nem volt rá szükség, ott körözött, mint egy karvaly, de ha beszélni akart vele, mindig ugyanazt kapta. Nemsokára. Nem most. Fáradtan ült le az íróasztala mellé. Ivott egy kortyot a langyos kávéjából, amelynek már semmi íze nem volt. Talán meg kéne néznie az e-mailjeit, legalább addig is csinál valamit. Amint bekapcsolta a számítógépet, kinyílt Sture ajtaja. Végre, végeztek. Linda hozta mindkettejük kávésbögréjét és a papírokat. Sture az ajtóban állt, és unottan mosolygott rá. Lennart bólintott, megforgatott néhány papírt, hogy elfoglaltnak tűnjön, aztán felállt,

és lassan közeledett Sture felé. Nem akarta, hogy túl lelkesnek látszódjék, nehogy a főnöke azt higgye, egész mostanáig feszülten várakozott. Nem, ő is elfoglalt ember, nagyon is. Útközben kiköpte a rágót, de sajnos elhibázta a szemetest, így kénytelen volt visszafordulni, és összeszedni. Sture követte a tekintetével, Lennart pedig úgy érezte, belépője a főnök királyságába lehetett volna egy cseppet méltóságteljesebb. Jól indult. Sture Liljedahl ott ült vele szemben, és érdeklődve hallgatta. Igazából egyszer sem szakította félbe. Lennart egészen büszkének érezte magát. Valószínűleg ezúttal jó nyomon halad. Mikor befejezte az előadását, Sture odahajolt hozzá, kissé gúnyos pillantással. – Mennyire szokásos, hogy egy menekült ügyét titkosítsák? – A rendőr, akivel beszéltem, azt mondta, még sose látott ilyet. Legalábbis nem rutinügyekben. – Tehát van két afgánunk, akiket 2003 augusztusában elnyelt a föld – foglalta össze Sture. – A rendőrség egyszerűen elkönyvelte, hogy menekültek tűntek el. De legalább az egyik férfinak nem volt semmi oka arra, hogy eltűnjön. Mi is volt a neve? – Said Balkhi. 2001-ben kapott tartózkodási engedélyt, a felesége pedig gyereket várt. Sture odalépett a mögötte lógó nagy mágneses írótáblához. Az üvegajtón kívül ez volt a másik, amit azonnal felszereltetett, és amire szívesen írogatott, leginkább piros tollal. Lennart szerint ettől úgy érezte, hogy az irányítás az ő kezében van. A jegyzetei a tábláján, amelyeket mindenki láthat. Lefirkálta Said nevét. – Mit tudunk Saidról? – Szinte semmit. Csak amit Shibeka mesélt, hogy Hamid unokatestvére. Együtt üzemeltetett egy boltot a felesége két unokatestvérével. Vele akartam beszélni következő lépésként. – Semmi bűnözés? – Nem találtam semmi arra utaló nyomot.

Sture bólintott. – Rendben. Akkor van ez a Shileka… így hívják? – Shibeka. Ő a kontaktszemélyem. Vele találkoztam. – Megbízhatónak tűnik? – Nagyon. Jól beszél és ír svédül. Nem látom be, miért hazudna. 2003 óta próbál rájönni, mi történt a férjével. – És úgy gondolja, valami nem stimmel. Mire alapozza ezt? – Részben arra, hogy szerinte Hamid sosem tűnne el szó nélkül, részben pedig a férfira, aki tizenkét nappal az eltűnés után jelent meg nála és Hamidról érdeklődött. – Úgy gondolja, rendőr volt? – Vagy legalábbis valami hatósági személy. – De civilben? Lennart bólintott. – Hamid rokonságáról kérdezett, a barátairól, mindenféléről. Sture szkeptikusnak tűnt. – Nem tudta jobban leírni? – Nem. Svéd, negyvenes férfi. Szerinte minden svéd többékevésbé ugyanúgy néz ki. Lennart belenézett a jegyzeteibe, mielőtt folytatta volna. – A rendőrök, akikkel beszélt, állították, hogy nem küldtek senkit azon a héten. Ezt a solnai rendőrség is megerősítette tegnap. Sture töprengve nézett rá, mielőtt folytatta volna. Most már ideje némi kétkedésnek. – De Hamid talán belekeveredett valamibe, amiről a felesége nem tudott? Valami bűnügybe. Valami… hálózatba. Több ezer lehetőség van. – Persze, elképzelhető. De volt valami ott a 2000-es évek elején. Biztos emlékszel a 2002-es egyiptomi kiutasításokra. Sture dühösen nézett rá. Mégis, mit képzel Lennart? Hogy elfelejti a konkurens tévécsatorna legnagyobb fülesét, amivel elhalászták az orra elől a díjat?

– Talán valami hasonlóról van szó itt is – folytatta Lennart. – Akkor a CIA kérésére két terroristagyanús férfit utasítottak ki azonnal Egyiptomba, és az ügybe a titkosrendőrség és a külügyminisztérium is belekeveredett. Sture hirtelen érdeklődést mutatott. Ez jó nyomnak tűnik. Nem a legbiztosabbnak, de nem lehetetlennek. – Tehát úgy gondolod, eltussoltak valamit, és egy menekült eltűnése mögé rejtőztek? – És titkosították is – pontosított Lennart. – Ez a Joseph, akiről Shibeka beszélt, mit tudunk róla? Lennart a fejét rázta. – Semmit. De a neve megragadt Shibeka fejében. Hamid említette, pont, mielőtt eltűnt. De nem tud róla többet. Sture felírta a „Joseph” nevet a táblára, egy kérdőjel kíséretében. Leült, és elmerengve nézett Lennartra. – Túl kevés információnk van. Koncentrálj a rendőri jelentésekre. Azok a konkrétumok. Tudd meg, miért titkosították az ügyet. Lennart bólintott és mosolygott. Ritkán történt ilyen, mikor Sturével találkozott. – Ezzel akartam kezdeni. Valószínűleg túlzottan elégedettnek látszott, mert Sture előrehajolt, és rászegezte a tekintetét. – Azt akarom, hogy Lindát is bevedd. Lennart mosolyát mintha elfújták volna. Pont ezt akarta elkerülni. Hogy mást is be kelljen vennie. – De hát ő nincs nagyon elfoglalva azzal a munkaerő-piaci dologgal? – próbálkozott. – Anders már segített egy kicsit, hozzá fordulhatok, ha sok lenne a teendő. – Lennart, ki kell derítenünk, hogy érdemes-e ezzel foglalkoznunk vagy sem. Megkapod az anyagi támogatást, Linda pedig jó újságíró – mondta Sture barátságosan. – Tudom – bólintott Lennart. – De szerettem volna kicsit magam foglalkozni az üggyel. Tudod, hogy úgy szeretek dolgozni…

Sture bólintott, de nem adta fel. Nem volt szokása. – Javasolhatok egy kompromisszumot? Elmondod Lindának, mit tudsz, ő pedig segít neked a kutakodásban. De te mész terepre, és te irányítasz. Rendben? Lennart a főnökére nézett. Dehogy irányítok én, gondolta, mindent te irányítasz. De most mégis mit mondhatna. Ez Sture műsora. Ő maga pedig pótolható. – Remekül hangzik – mosolygott ismét. De a mosolya ezúttal kicsit erőltetettnek hatott.

Sötét volt, mire visszaértek a szállodába. Mindenki visszament, kivéve Ursulát, aki ott maradt, hogy még több technikai vizsgálatot elvégezzen, és hogy irányítsa a testek elszállítását. Torkel ajánlkozott, hogy ott marad vele, de a nő elutasította. Nem sok mindent tud csinálni, ami teljes mértékben igaz is volt. De ha egy kicsit használná a politikai hatalmát, egyvalamiben mégis tudna segíteni. Az előírások szerint a Jämtlandban talált testeket Umeåba kellett volna küldeni az igazságügyi orvostani vizsgálatra, de Ursula szerette volna, ha Torkel elintézi, hogy inkább mégis Stockholmba küldjék őket. Könnyebb volt mondani, mint kivitelezni, és az egész egy apró, kétfrontos háborúvá alakult. Umeåban úgy fogták fel, hogy nem bíznak bennük, Stockholmból pedig azt üzenték, hogy köszönik szépen, van elég munkájuk, és nincs szükségük még hat testre. Ha Torkel mégis el tudná intézni, azt azért ne várja, hogy előre sorolják az ügyet. A kérést a magasabb körökben is furcsállták kissé. Körülbelül tíz telefonhívás után Torkel belátta, hogy a makacskodás többet árt, mint használ, és végül Umeå lett a befutó. Ursula pedig valahogy majd csak elfogadja. Ha visszaér, azonnal elmondja neki. Remélhetőleg, mikor kettesben lesznek. Valamelyikük szobájában. Mikor átmentek a hídon az állomás felé, a nyolcszögletű épületrészből, ahol az étterem kapott helyet, hívogató, meleg fény szűrődött ki. Mats és Klara a recepciónál köszöntötték őket, és érdeklődtek, mikor szeretnének vacsorázni. Megegyeztek, hogy fél óra múlva, miután mindenki rendbe tette magát a szobájában. A kényelmi szobákban kaptak helyet, legalábbis Mats és Klara így nevezte őket. Torkel elfogadta a helyzetet, hogy a kényelem emeletes ággyal, rongyszőnyeggel, egyszerű, ajtó nélküli

furnérszekrénnyel berendezett helyiséget jelent, saját zuhannyal és vécével. Bár azért továbbra is meggyőződése volt, hogy akármelyik turistaház szobája így néz ki. Egy meleg zuhany után a tükör elé állt a körömollóval, letörölte a párát, és elkezdte a nemkívánatos szőrszálak eltávolítását. Különösen a jobb orrlyuka igényelt figyelmet. Utálta ezeket a hosszú szőrszálakat, amelyek az utóbbi időben olyan helyeken tűntek fel, ahol Torkel nagyon nem akarta őket. Kevés dologtól érezte magát annyira öregnek, mint mikor a lányai a hangjukban némi kárörömmel közölték, hogy megint kénytelen lesz rendet tenni a fülében. Csöngött a telefon. Kiment a fürdőszobából, és felvette. Az Expressentől keresték. Axel Weber. Jól értette volna, hogy a nyomozóhatóság Jämtlandban van? Torkel megerősítette a hírt, és tudta, hogy ebből elkerülhetetlenül címlapsztori lesz. Weber ügyes újságíró volt, és ha a nyomozóhatóság valamibe belekeveredett, az automatikusan nagyobb figyelmet vont maga után. Mit csinálnak ott, érdeklődött Weber. Mit találtak? Vagyis pontosabban szólva, Torkel lenne szíves és megerősítené neki, hogy tényleg egy tömegsírt találtak-e? Torkel elmondta, hogy rábukkantak néhány holttestre, még régebbről. Hogy milyen régről, abba nem menne bele, mert ő sem tudja. De régről. A korra, nemre, darabszámra, nyomokra, a gyilkosság okaira vonatkozó kérdésekre Torkel nem óhajtott válaszolni. Mikor a relatíve rövid beszélgetés véget ért, Weber nem tudott többet, mint előtte. – Ugye tisztában van vele, hogy én úgyis mindent kiderítek? – fejezte be Weber, és Torkel esküdni mert volna rá, hogy a férfi mosolyog a vonal másik végén. – Tőlem ugyan nem. Letette. Valószínűleg igaz volt, amit Weber mondott. Valaki Hedvig Hedman körül máris szivárogtatni kezdett, és nyilvánvalóan folytatja is. Az ilyen nagy hírértékű eseteket nehéz volt a falak

között tartani. Mostantól korlátozniuk kell az információáramlást, talán még Hedvig felé is. Az, hogy a nőt feljelentették, csak azt bizonyítja, hogy nem a leglojálisabb kollégákkal van körülvéve, vagy hogy főnökként nincs jó ítélőképessége. Aztán azért is neheztelhetnek rá, hogy hívatta a nyomozóhatóságot. A helyi rendőrségen általában mindig akadt valaki, aki úgy gondolta, túlzás az ilyesmi. Egyre kevesebben ugyan, mert a többség mindig üdvözölte a szakértelmet és az extra erőforrásokat, amellyel a királyi gyilkossági nyomozóhatóság érkezett, de valaki helyben mindig úgy érezte, hogy nem engedik kibontakozni. Abból kell hát kiindulni, hogy az östersundi rendőrségen úgy megy át az információ, mint a szitán. Torkel azonnal hívta Ursulát. Beszéljen a kollégákkal odafent, hogy nem árt egy kis odafigyelés. Nem valószínű ugyan, hogy valaki felküld egy fotóriportert a sötétben, hogy lekapja a sírt és a testeket, de sosem lehet tudni. Ennél furcsább dolgok is történtek már. – Hogy ment az igazságügyiekkel? – érdeklődött Ursula, mielőtt befejezték volna a beszélgetést. – Majd megbeszéljük, ha visszajöttél – adott Torkel kerülő választ. – Tehát akkor Umeå. A férfi elgondolkodott. Hazudhatna, mondhatná, hogy dolgozik az ügyön, de semmit nem nyerne vele, és a tényt, hogy Umeåba kell küldeni mindent, úgysem tudja megváltoztatni. – Igen. Megpróbáltam, de nem ment. Mikor jössz vissza? – folytatta, hogy Ursulának ne legyen ideje eltöprengeni a negatív válaszon. – Nagyjából már kész vagyok, talán pár óra. – Melegen tartatom a vacsorádat. – Jó. Ursula nem szólt többet, csak letette. Egy elmaradt köszönés még nem jelenti azt, hogy haragszik. Lehet, hogy csak vissza akar térni a

munkához, mert a beszélgetés megzavarta. Torkel ez utóbbi magyarázat mellett döntött, és visszament a fürdőszobába. A vacsora vadragu volt burgonyával, salátával és vörösáfonya lekvárral, desszertként pedig fehércsokoládé mousse-t kaptak. Épp nekiláttak, mikor Hedvig Hedman jött fel a lépcsőn az étterem Manzárdnak nevezett részébe. Rövid üdvözlés után egy mappát tett eléjük az asztalra. – Azt hiszem, kettőjüket sikerült azonosítanunk. A ruhásokat – pontosított. Torkel kinyitotta az anyagot. A mellette ülő Vanja közelebb hajolt. Billy és Jennifer, akik a túloldalon ültek, felálltak és megkerülték az asztalt, hogy Torkel válla fölött belenézhessenek. Sebastian ülve maradt. Abból indult ki, hogy a megyei rendőrkapitány majd mond is valamit, és igaza is lett. – Két holland eltűnését jelentették be 2003 novemberében. Jan és Framke Bakker Rotterdamból. A bejelentő szerint október 27-én indultak Åsenből, Norvégiából, és Vålådalenben kellett volna a túrájuk végére érniük egy héttel később. Mindketten gyakorlott túrázók. Egész november 18-ig kerestük őket akkor, aztán leesett a hó. – Miért gondolják, hogy ők azok? – kérdezte Torkel, felpillantva az anyagból. Csak ők tűntek el errefelé? – Nem, de ők az egyetlen eltűnt pár a környéken. Ezenfelül a bejelentő azt mondta, hogy szürke alapú, sárga mintás felszerelésük volt. Hedvig közelebb hajolt és előhalászott egy műanyag dossziét a mappából. A képen egy harminc körüli férfi és nő állt egy hóborított hegycsúcson valahol, talán az Alpokban. Mindketten napszemüveget viseltek, arcuk cserzett és napbarnított volt. A nő sűrű, vörös haját lófarokba fogta össze. A férfi jóformán kopasz volt. A kamerába mosolyogtak, ujjukat diadalmas V-formába

emelték. Rendes túrafelszerelésben voltak, szürkében, sárga mintákkal. – Olyannak tűnik, mint a sírban találtak – bólintott Vanja, mikor meglátta a képet. Torkel egyetértett. Kétség sem fért hozzá. Ursulának vetnie kell rá egy pillantást, mikor visszaér. Két órával később a hegyi állomás egyik tárgyalójában ültek. Ha nem lett volna sötét, az ablakon át az őszi színekben pompázó hegyi világ tárult volna a szemük elé, de most csak a saját tükörképüket látták. Négy erős fénycső világította be a szobát, és még sápadtabbá és beesettebbé tette az arcukat, mint amilyen valójában volt. A termosz, a kávéscsészék és az ásványvíz az asztalon ismerős helyzetet teremtett. Jenniferen kívül mindnyájan ültek már hasonló szobákban, többször is. A különleges kilátástól eltekintve ez is csak egy olyan gyülekezőhelyiség volt, mint az összes többi. Billy kinyomtatta a sírról készített fotókat, és felrögzítette őket a mágneses írótáblára. – Abból indulunk ki, hogy a hollandokat találtuk meg – mondta Torkel. – Ha tényleg így van, akkor van egy körülbelüli időpontunk a gyilkossághoz. De biztosra kell mennünk. Vanja, lépj kapcsolatba a holland rendőrséggel, kérdezd meg, kaphatunk-e fogmintát, röntgenképeket, bármit, amivel azonosítani tudjuk őket. Vanja bólintott, és átvette a mappát, amelyet Torkel felé nyújtott. – Honnan jöttek? Mindenki Sebastianra nézett, aki felállt, odalépett a táblához, és a képeket vizsgálgatta. – Öhm, Hollandiából… Rotterdamból. Sebastian unottan nézett Billyre. – Komolyan? A hollandok Hollandiából jöttek? Köszönöm, magamtól sosem jöttem volna rá.

Billy már válaszra nyitotta volna a száját, de ellenállt, és visszahanyatlott a székbe. – Úgy értem, ez itt – mondta Sebastian, és megkocogtatta az egyik képet. – Hat ember. Időbe telik közülük négyet levetkőztetni és kiverni a fogukat. Aztán az elkövető még ásott is egy majdnem egy méter mély sírt, miközben ott feküdt a hat holttest mellette? – Talán előbb megásta a sírt. – Billy kihúzta magát kicsit. – Bosszúvágyból. – Sebastian még unottabban nézett rá. – És ők hatan pedig ott álltak, és várták, hogy elkészüljön? – Nem… – Nem hát. Nem számít a sorrend. Valószínűleg nem ott gyilkolták meg őket. Tehát, honnan jöttek? A csapat egyetértően bólintott. Valahol mindegyikük tudta, de senki sem mondta ki. Itt találták meg a testeket, de nem szükségszerű, hogy itt is gyilkolták meg őket. Ha megtalálják a gyilkosság helyszínét, nő az esély, hogy további nyomokat is találnak. Billy kirúgta maga alól a széket. – Hozok egy térképet a recepcióról. Gyors léptekkel távozott. Sebastian visszaült a helyére. Ursulával szembe. Hátradőlt, és a nőre nézett, aki nyilván megérezte, mert felpillantott rá. – Mi van? – Rosszkedvű vagy? – Nem. – Rosszkedvűnek tűnsz. – Nem vagyok. Még nem – nézett sokatmondóan Sebastianra, aki úgy döntött, nem érti meg a célzást. – Rosszkedvűnek és fáradtnak tűnsz – folytatta a férfi rendületlenül. – Lestrapáltnak. – Sebastian… – Torkel hangsúlyát nem lehetett félreérteni. Fejezd be, ezt jelentette. Sebastian ránézett, és kitárta a karját. – Most miért? Lestrapáltnak tűnik. Ez még csak az első nap, és máris magába zuhant. Csak érdeklődöm, hogy van.

– Akkor miért nem azt kérdezted? – vágott vissza Ursula. – Hogy hogy vagyok, ahelyett hogy azt mondod, rosszkedvűnek látszom. – Elnézést. Hogy vagy? – Köszönöm, jól. És te? Sebastiannak nem volt ideje válaszolni, mert kivágódott az ajtó, és Billy jött be egy turistatérképpel. Kihajtogatta az asztalra, és mindenki köré gyűlt, Sebastiant kivéve. Megint csak arra számított, hogy miközben nézik, beszélnek is róla. – A testeket itt találták meg – mondta Billy, és egy kis keresztet rajzolt a térképre. Mindannyian csöndben figyeltek. Ugyanazt keresték, de nem lelték. – Sehol egy épület. Egy menedékház. Egy erdő. Semmi ilyesmi nincs a környéken – summázta Vanja csalódottan. Visszaültek a helyükre, Billy pedig feltette a falra a térképet. – A golyónyomokból ítélve gyakorlott gyilkosról van szó – szúrta közbe Ursula. – Profiról. Miért is kockáztatná a lebukást? – Október volt – mondta Billy. – Minden hegyi állomás bezárt már, sehol senki. Jók voltak az esélyei. – De azért lehet, hogy mégis megtörtént – szólalt meg Jennifer halkan. Eddig csöndben ült és figyelt, de már egy ideje töprengett valamin. Igazából a vacsora óta, mikor Hedvig megjött a hollandokról szóló híreivel, de eddig nem mert megszólalni. Ha jól gondolkodott, valaki más a csoportból is rájön, vélekedett. De eddig még senki nem vezette elő az ő elméletét. Fejben végigzongorázta még egyszer. Nem volt teljes hülyeség. Lesz, ami lesz. – Mármint hogy lebukott – folytatta Jennifer, és előredőlt. Ezúttal hangosabban beszélt. – A két ruhás alak, akiket valószínűleg azonosítani tudunk. A hollandok. Talán arra jártak és szemtanúkká váltak. Senki sem válaszolt, de Torkel látta, hogy Ursula és Vanja bólogatnak. Jenniferre nézett. Nem rossz elmélet. Egyáltalán nem. Torkel elégedett volt, a lánnyal is, de saját magával is. Lényegtelen,

hogy az elmélet egybevág-e a valósággal, az egész azt mutatta, Jennifer jól gondolkodik. Tehát Torkel jól választott. – Ha ezt a nyomot követjük – törte meg Torkel a csendet –, mármint hogy a négy ruhátlan az eredeti áldozat, akkor rájuk kell koncentrálni. Tudunk valamit róluk? – Ursula felé fordult, de a nő a fejét rázta. – Két felnőtt, egy férfi és egy nő. Két gyerek, lehetetlen megállapítani a nemüket. Ha normálisan fejlődtek, akkor öt és nyolc év közöttiek lehettek. Sebastian fáradtan dörzsölte a szemét. Felállt, odalépett a távolabbi ablakokhoz, és kinyitotta az egyiket. Az ablakpárkányra dőlt, és mélyen belélegezte a hideg, tiszta, esti levegőt. Hogy is érezte magát igazából? Őszintén szólva nem túl jól. Nem annyira jól, mint hitte. Pedig várta ezt az ügyet. Vágyott rá. Sőt, mi több, szüksége is volt rá. Hogy Vanjával legyen, és újra együtt dolgozzon vele. Hogy közelebb kerüljön a lányhoz, megismerje. Erre most elköltözik. Itt hagyja. Elvágja az egyetlen apró mentőkötelet, ami valami élethez hasonlóhoz köti. Ráadásul két halott gyerek. Ez eddig egy rémes út. – Néhányuk bordáin látható sérülések vannak, ami azt jelenti, hogy először mellbe, aztán pedig fejbe lőtték őket – folytatta Ursula. – Ami alátámasztja a hipotézisünket, hogy az elkövető ismeri a fegyvereket. Először a legnagyobb felületet célozta meg… Sebastian Jenniferre nézett. A lány legalább tizenöt évvel volt túl fiatal hozzá, de nyilván kicsit kellemesebbé tudná tenni az itttartózkodást. Csak hát Torkel kihajítja, ha egyáltalán közeledni próbál hozzá. Egy beszélgetés meg egy pohár sör nyilván megtenné a hatását. Ha jól ismeri Torkelt, őrt áll majd a folyosón, mintha osztálykiránduláson lennének. – De egy családról van szó? – kérdezte Billy.

– A legegyszerűbb így gondolni rájuk – bólintott Ursula. – De nem tudhatjuk. Majd a DNS-vizsgálat megadja a választ. Másrészről, akkor mi van, ha hazaküldik? Vanja úgyis elmegy, miért kéne maradnia? Ez az eset meg nyomasztó, és eddig érdektelen is. – Abból indulunk ki, hogy egyszerre kerültek a sírba. Hedvig már átnézte egyszer. Senki mást nem jelentettek be eltűntként 2003ban. – Torkel felnézett a papírjaiból. – Gyereket meg aztán soha. – Bezárnád az ablakot? Hideg van. Sebastian felrezzent a merengéséből. Vanja nézett rá kérőn. Bólintott, becsukta az ablakot, és visszament a helyére. Vanja nem ment el. Még nem. Itt voltak, ugyanabban a szobában. Még három hónapig itt lesz. Három hónapig még vele lehet. Felbecsülhetetlen értékű napok, amiket nem tehet kockára azzal, hogy megpróbál felcsípni egy nőt, aki talán nem is akar ágyba menni vele. Úgy döntött, fenntartja a látszatot, hogy érdekli a szobában folyó beszélgetés. – Billy, derítsd ki, érkezett-e bejelentés, hogy valaki lelépett fizetés nélkül a szállodából abban az időszakban, mikor a hollandok is eltűntek – osztotta ki a feladatot Torkel. – Ellenőrizd azt is, jelentettek-e be, esetleg vontattak-e el elhagyott autókat, találtak-e felszerelést a hegyekben, ilyesmi. Az, hogy nincsenek eltűntként nyilvántartva, jelentheti azt is, hogy azt hitték, saját jószántukból váltak köddé. Billy bólintott. – Segíthetek, ha szeretnéd – ajánlkozott Jennifer. – Jó lesz – mosolygott Billy. – Köszönöm. Vanja rájuk nézett. Anyám, milyen gyorsan pótolják az embert! Ugyanakkor így a helyes. A nyomozás akár hónapokig is eltarthat, és számára talán ez lesz az utolsó. Hirtelen azon kapta magát, hogy arra gondol, milyen jó is lesz a szoba, a kávé, a mágneses írótábla, a képek, az elméletek nélkül. Most úgy érezte, kicsit elég volt.

Itt az ideje, hogy továbblépjen. A következő fokozatra. Hogy fejlődjön. De eddig csak ez számított. – Nem biztos, hogy bárki is tudta, hogy egyáltalán itt vannak – kezdett bele, és várt egy kicsit, míg mindenki rá figyelt. – Mármint nem szükségszerű, hogy hagytak nyomokat maguk után. Lehet, hogy idevonatoztak, és a hegyekben sátoroztak. Nem szállodában laktak, nem autóval jöttek. – De valahol valaki be kellett, hogy jelentse az eltűnésüket – szólt közbe Ursula. – Valakinek csak hiányoznak. – Vanja, nézz utána eltűnt kétgyerekes családoknak 2003 őszén. Norvégiában is. – Rendben. De nem tudjuk biztosan, hogy családról van szó – folytatta. – Lehet két felnőtt a saját gyerekével. Vagy anyuka, mostohaapuka és gyerekek. A valódi apa meg talán féltékeny típus, és fegyver is van… Sebastian látta, hogy Vanja szinte észrevétlenül Jenniferre pillant, és ezen elmosolyodott. Jennifer dobta be, hogy a hollandok talán szemtanúi voltak a gyilkosságnak. Jó elmélet. De ha Jennifer jó, Vanjának még jobbnak kell lennie. A legjobbnak. Tipikus Vanja. Tipikusan az ő lánya. – Rendben, akkor kiterjesztjük a keresést eltűnt gyerekekre, vagy gyerekekkel együtt eltűnt felnőttekre – mondta Torkel. – Annyira sok csak nem lehet belőlük. Először 2003 őszével kezdjük. Abból indulunk ki, hogy egyszerre kerültek a sírba. Jelenleg sokkal többet nem tudtak tenni. Úgy érezték, nagyon rég hagyták el Stockholmot. Fáradtak voltak, aludni vágytak. Torkel összegyűjtötte a papírokat. – Tegyük fel, hogy a négy ember, akár család, akár nem, a hegyekben sátorozott, és valaki agyonlőtte őket. Mikor épp elásta a

testeket, megérkeztek a hollandok, így őket is meg kellett ölnie. Tudunk dolgozni ezzel az elképzeléssel? Mindnyájan bólintottak, és felszedelőzködtek. Nem feltétlenül ez az igazság, de kiindulási pontnak megfelel. Ha előrébb tartanak a nyomozásban, akkor persze majd alakítani kell rajta. – De nem áll össze – mondta Billy. A többiek megálltak a pakolásban, és visszaültek a székükbe. – Mi nem áll össze? – kérdezte Torkel, némi fáradtsággal a hangjában. – Miért engedte, hogy azonosítsuk a hollandokat, de a többieket nem? – Mert a másik négy leleplezné, ki ő – mondta Sebastian szinte kioktatóan. – Istenem, mióta is vagy rendőr? Semmi sem utal arra, hogy ez egy ámokfutás, hogy csak úgy hasraütésszerűen választotta ki az áldozatokat. Valaki kiment a hegyekbe egy fegyverrel, és kivégezte azt a négy embert. – Ursula felé fordult. – Pisztolya volt vagy puskája? – Még nem tudjuk. Meglátjuk, Umeå mire jut. Mikor ezt mondta, vetett egy gyors pillantást Torkelre, aki úgy érezte, a nő kicsit jobban megnyomta az „Umeå” szót. Nem lesz ma éjszaka társasága, ebben szinte biztos volt. De még fent maradnak itt egy darabig… – Mindazonáltal – folytatta Sebastian, és felállt – a gyilkosunk tudja, hogy ha azonosítják a négy holttestet, nagyobb az esély a lebukásra. – Igen, tudom, de a hollandok elég pontos időpontot jelentenek – kötötte az ebet a karóhoz Billy. – Segít nekünk azonosítani a többieket. Sebastian végiggondolta az érvelést, és belátta, hogy van benne valami, de nem akarta engedni, hogy Billy győzzön. Nem most. Megvonta a vállát, hogy elbagatellizálja a hallottakat. – Vagy hibázott, és akkor szerencsénk van, vagy az eltemetés időpontjával egyáltalán nem leszünk előbbre.

– Dehogynem. Hány gyerekes család tűnt el 2003 őszén? – Az eddigiek alapján egy sem. – Rendben, most megállunk – mondta Torkel, és felállt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. – Ma este már nem jutunk előbbre, holnap folytatjuk. Végignézett a szobában ülőkön. – A legfontosabb, hogy azonosítsuk a négyest. Nem oldhatjuk meg az esetet, ha nem tudjuk, kik ők.

Ellinor az órájára pillantott, amikor kinyitotta a Grev Magnigatani ház kapuját. Későre járt, már tizenegy is elmúlt. Remélte, hogy Sebastian még ébren van. A lámpák automatikusan kapcsolódtak fel, mikor beért a lépcsőházba. Ma sokat állt és járkált. Egészen zárásig, este kilencig dolgozott. Gyakran eszébe jutott, hogy mi értelme ennyi ideig nyitva lenni, de ma egész nap sokan voltak, hiszen fizetés utáni hét van. Mikor végzett, elugrott a Västmannagatanra. A régi lakásába. Már így gondolt rá, mert az otthona immár Sebastiannál van. Az egész nap elnyomott nyugtalansága és a dühe visszatért. A férfi szokatlanul keményen beszélt vele. Nem, nem is keményen, hanem gonoszul. „Háztartási alkalmazott, akivel dugok is.” Ocsmány, szörnyű szavak. Ráadásul az a förtelmes történet valami Gunilláról. Egy ideig azon gondolkodott, hogy hazajön, és kicsit kényezteti Sebastiant. Hízeleg neki és simogatja, jó kedvre deríti megint. Nem szerette, ha veszekednek. De ezúttal akkor is túl messzire ment. Neki kell kiengesztelnie, rajta volt a bocsánatkérés sora. Ezért nem is telefonált egész nap. Szokatlan volt ez így, többször majdnem kezébe vette a telefont, de türtőztette magát. Tudja csak meg, hogy most tényleg megbántotta, és a hallgatása a büntetés. Behúzta maga mögött a liftrácsot, és megnyomta a hármas számot. Tovább volt a régi lakásban, mint akart. Felfelé menet összefutott özvegy Lindellnével a harmadik emeletről. Persze kíváncsi volt, merre jár Ellinor mostanában, mert alig látja. Igazából Ellinor csak azért jött erre, hogy meglocsolja a növényeit, és ellenőrizze, a

Valdemar Lithnerrel kapcsolatos papírokat tartalmazó zacskó ott van-e, ahol hagyta, de Lindellné ragaszkodott hozzá, hogy bemenjen egy teára. Bár nem volt sok ideje, Ellinor mégis úgy érezte, jó lesz mesélni egy kicsit a nagy szerelméről, a híres Sebastian Bergmanról. Nem tervezte, hogy beszámol a mai veszekedésről. Elvégre ki nem veszekszik? Egyik kapcsolat sem folytonos napsütés. Negyvenöt perccel később Ellinor belépett a régi lakásába. Lindellné le volt nyűgözve, bár próbálta leplezni, de Ellinort nem tévesztette meg. Még egy ideig játszotta is, hogy nem tudja, kicsoda Sebastian, de Ellinor ezt nem hitte el egy pillanatra sem. Tipikus svéd irigység. Rögtön a hálószobába ment, kinyitotta a szekrényt, és konstatálta, hogy a zacskó a papírokkal még mindig ott van, ahova tette. Nem tudta, miért, de nagyon kellemetlen érzése volt Valdemar Lithnert illetően, mióta a múlt héten felmondta az üzleti kapcsolatukat. Azzal nyugtatta magát, hogy Valdemar – teljesen jogosan – úgy érezte, hogy nem vezet sehova, amit csinálnak. De néha azért még mindig elfogta az érzés, hogy mi van, ha leleplezték, ha Valdemar, vagy valaki a bűnbandájából betört a lakásába, hogy kiderítse, ki is ő valójában, és tud-e valamit a gyanús ügyleteikről. De semmi jele annak, hogy bárki is itt járt volna, hiszen nyilván nem hagyta volna a kompromittáló anyagot a szekrényben. Most jutott eszébe, hogy milyen ostoba, hogy nem készített másolatokat. De már mindegy is. Holnap leadja a rendőrségnek, és utat enged az igazságszolgáltatásnak. Bezárta a szekrényajtót, és meglocsolta a virágait. Későre járt már, de nem hívta fel Sebastiant, hogy elmondja, később jön. Egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy itt marad, és itt alszik. A férfi meg csak nyugtalankodjon, és hiányolja. Vágyjon utána. De ha nem megy haza, Sebastian nem tud bocsánatot kérni. Akkor nem tudják megbeszélni ezt a rémséget, ami reggel zajlott kettejük

között. Ezen gondolkodott a liftben is, és remélte, hogy Sebastian még nem feküdt le. Az első, amit a liftből kilépve meglátott, a fekete kisbőröndje volt. Miért áll a lépcsőházban? Mellette egy műanyag szatyor. Odament, belenézett és a holmiját látta benne. Kitette a cuccait? Most aztán már tényleg elég! Elővette a kulcsot a zsebéből. De az valahogy nem illett a zárba. A kulcscsomóra pillantott, hogy összekeverte-e a kulcsokat, de nem. Megint próbálkozott, ugyanazzal az eredménnyel. A kulcs bele sem ment a zárba. Kialudt a lámpa a lépcsőházban. Ellinor odalépett a narancssárgán világító kapcsolóhoz, és felkattintotta. Aztán visszament az ajtóhoz, és becsöngetett, de senki sem nyitotta ki. Megint csöngetett, ezúttal hosszabban és dühödten. Egy mukkanás sem hallatszott a lakásból. Lehajolt és benézett a levélbedobón. Odabent teljes némaság honolt. Megint csöngetett, szinte ráfeküdt a csengőre. Senki sem nyitott ajtót. Most már komolyan dühös volt. Így nem bánhat vele senki! Sokat elviselt, mert szerette a férfit, de azért nála is van egy határ, amelyet Sebastian ezúttal jócskán átlépett. Elővette a mobilját, és legörgetett a „Szerelmem” névjegyhez. Felhívta. Megint kinyitotta a levélbedobót, miközben a telefon kicsöngött. De nem a lakásban. Ellinor kinyomta a telefont, és mélyet lélegzett. Mit tegyen most? Hol lehet Sebastian, és ő meg miért nem tud bemenni a lakásba? A holmijára pillantott, és kiszúrt egy fehér borítékot, a bőrönd oldalára tűzve. Letépte, és dühös mozdulatokkal próbálta kinyitni. A lámpa megint kialudt. Mikor ismét felkapcsolta, előhúzta a borítékban lévő darab papírt, és kihajtogatta. Komolyan gondoltam, amit mondtam. El kell költöznöd. Kicseréltem a zárat. Nem vagyok itthon, és nem is leszek egy darabig, szóval

felesleges ott állnod és csöngetned. Nem fogom felvenni a telefont, ha hívsz. Sose lett volna szabad beköltöznöd. Az én hibám, elnézést érte. Sebastian Ellinor még egyszer elolvasta a rövid szöveget. Aztán újra, majd összegyűrte a papírt, és elhajította. Apró, fekete pöttyök táncoltak a szeme előtt. Ordított, mint egy sebzett állat, visszhangzott tőle a lépcsőház. Aztán lenyugodott. Vett egy mély levegőt, és ismét a kezébe vette az irányítást. Sok volt ez így egyszerre. A düh, a sokk és a félelem. Képtelen volt higgadtan gondolkodni. Nem dobhatta ki. Nem dobhatja ki. Nem dobta ki. Elővette a kulcscsomót ismét, és megint megpróbálta. Nem ment bele a zárba. De muszáj! Elvégre itt lakik! Megint megpróbálta. Jobban megnyomta, de ugyanaz az eredmény. Dühösen próbálta ismét és ismét benyomni a kulcsot. A lámpa megint kialudt, de már észre sem vette. Be kell jutnia! Haza akar menni! A kulcs félrecsúszott, és érezte, hogy az ajtó fém része feltépi a hüvelykujját. A kulcsok a földre estek, ő pedig lehajolt, hogy megkeresse őket. Végigtapogatta a kőpadlót, de semmi eredmény. Letérdelt, és söprő mozdulatokkal próbálta elérni őket. Hirtelen eltalálta a kulcsokat, és azok a szomszéd ajtaja előtt kötöttek ki. Nem bírt felállni és utánuk menni. Képtelen volt bármit is tenni, csak összerogyott és elsírta magát. Nem tudta, mennyi ideig ült és zokogott a sötétben, de egyszerre vége lett. Úgy érezte, hogy elég, hogy kisírta minden könnyét. Semmi nem lesz jobb attól, ha ott ül. Visszanyerte az önuralmát és felállt, kézfejével letörölte nedves arcát. Ismét felkapcsolta a lámpát, és megszívta az orrát. Lehajolt, fogta a kulcsokat, zsebre vágta őket, aztán egyik kezébe a bőröndöt vette, a másikba a

zacskót. Visszamegy a Västmannagatanra, és végiggondol mindent. Igazából semmi sem változott meg, győzködte magát. Ez csak valami ideiglenes helyzet. Krízis, amit végig kell gondolni. Semmi szükség rá, hogy pánikba essen, vagy meggondolatlanul cselekedjen. Van egy terve, és ahhoz tartja magát. Először lerendezi Valdemar Lithnert. Aztán pedig Sebastiant.

Ragyogóan sütött a nap. Meztelen felsőtestén csorgott a verejték. A levegő párás, szinte ragadós. A meleg és a pára miatt legszívesebben az árnyékban ült volna egy könyvvel. A hőség kiszívta az erejét. De nem a lányét, a kis energiagombócét, aki ott ült a nyakában, és arra biztatta, menjen még gyorsabban. Le akart érni a vízhez. A hűvösben akart játszani. Felnevetett, mikor az apja megbotlott, és puha tenyerét még erősebben a borostás arcra szorította. – Én is szeretnék egy olyat, apu! Odanézett, ahova a lány mutatott. Egy kislány játszott egy felfújhatós delfinnel. Leértek a tengerhez. Amint letette, érezte, hogy a nap égeti a vállát. Két gondolata támadt, majdnem egyszerre. Alacsony a vízállás. Nem hozta ki a naptejet. Kiszaladtak. Pancsoltak. Nevettek. Aztán hallotta a kiáltásokat a partról. A robajlást. A hullám. Látta, hogy jön. A lány felé szaladt. Elkapta és tartotta. Az apró kéz az ő nagy kezében. Még a lepkés gyűrűt is érezte. Nem engedheti el. Sosem engedheti el. Minden erejével, minden tudatával erre koncentrált. Az egész élete ott volt a jobb kezében. De eltűnt. Egyszerre csak üres volt a keze. Elengedte. Sebastian a vastag paplanba tekeredve ébredt. Izzadságban fürdött, fulladozott. Görcs állt a jobb kezébe, egész a könyökéig. Zavart, hadonászó mozdulatokkal kiszabadította magát az ágyneműből, és felült. Az ujjai fájtak, ahogy kinyújtotta őket. A tenyere véres volt.

Megint ugyanaz az álom. Az az átkozott álom. Annyira eleven és részletes, mint egy film, sőt több is annál. Érezte az illatokat. Mintha valóság lenne. Egy egész történet. A történet. Nem pusztán töredékeket látott, ahogy időnként. Akkor kezelhető szorongással ébredt, benyomásokkal, emlékekkel és ábrándokkal, amelyek úgyis eltűnnek. Most meg mintha újraélte volna az egészet. Rég volt, hogy ennyire megviselte volna a dolog. Szinte lebénult. A szíve zakatolt, és folyt róla az izzadság. Csöndben, mélyen sírt. A gyerekek hibája volt. Abban az istenverte sírban fekvő gyerekeké! Nem lenne szabad halott gyerekekkel foglalkoznia. Már nem volt képes elviselni őket. Azonnal Sabinéhoz jutott. Egyenesen bele a fájdalom és a bűntudat közepébe, amit éveken át próbált távol tartani magától, de ami mindig egy kicsit közelebb jött, és lassan megmérgezte őt. Most pedig az egész felrobbant, a lelke tárva-nyitva. Érzelmileg mintha agyonverték volna. A testében ugyanaz az érzés honolt, mint akkor. Utána. Mikor a pusztítás másnapján felébredt. Egyedül. Végül kikászálódott az ágyból és talpra állt. Meglepetésére a lábai elbírták. Akkor is és most is. Odatántorgott a székhez, amelyikre a ruháit tette, és belepréselte magát a pólójába. Úgysem tud már aludni. Hány óra van? Négy óra húsz. Kicsit több mint négy óra alvás. Mikor lesz több? Már most félt a lefekvéstől, pedig addig még legalább húsz óra hátravan. Nem akart még egy éjszakát eltölteni ebben az ágyban, ebben a szobában. Sebastian kinyitotta az ajtót, és kiment a folyosóra. A szállodában csend honolt. Hűvösebb volt kint, és eszébe jutott, hogy visszamegy a nadrágjáért, de aztán meggondolta magát. Mezítláb sétált végig a folyosón, el a recepció előtt, be az étterembe. Odalépett a hűtőhöz, és kivett egy kólát a felső polcról.

– Ki is fizeted? Sebastian összerezzent, a kóla is majdnem kiesett a kezéből. Megfordult. Az ablak mellett Ursula ült, előtte két sörösüveg. Egy üres és egy félig teli. – Mit csinálsz itt? – kérdezte Sebastian, és elindult feléje. – Nem tudtam aludni. És te? – Álmodtam… – Rémálom? – Az. Sebastian kihúzta a széket az asztal másik oldalán, és leült. Kinyitotta a kólásdobozt, és belekortyolt. A nő kutató pillantást vetett rá. – Annyira rossz volt, hogy fel kellett kelned? – Igen. – Miről szólt? – Miért nem tudsz aludni? – Én kérdeztem először. – Miért nem tudsz aludni? – ismételte meg a férfi ugyanolyan hangsúllyal. Ursula a szemébe nézett, miközben a szájához emelte a sörösüveget. Éjszakai beszélgetés a konyhaasztalnál. Volt már ilyenben része, és nem is volt olyan rossz. Talán ki kéne adnia magából. „Beszéljük meg valakivel”, így hívják a dolgot. Sebastian valaki, és ismeri őt, de nem állnak túl közel egymáshoz. Most már nem. Ezenfelül tárgyilagos, és kellő távolságot tud tartani az ügytől. Nem fogja szentimentálisan vigasztalni vagy bátorítani. Akár még működhet is. Egy feltétellel. – De nem mondhatod el senkinek. – A titoktartás az egyik, amiben jó vagyok. Ursula bólintott, ez kétségkívül így van. Elvégre Sebastian lefeküdt a nővérével, miközben együtt voltak. A nővérével, és ki tudja, hány más nővel. Ursulának ötlete sem volt. Edward Hinde miatt kénytelenek voltak visszagondolni arra az időre. Ursula

meglepetten fedezte fel, hogy az annyi éven át táplált dühe eltűnt, és a helyét szomorúság vette át. Az ember, aki ennyire megbántotta, már nem létezett. Az a Sebastian, aki náluk dolgozott, valaki más volt. Továbbra is zseniális, továbbra is egoista, idegesítő, magabiztos, és teljes mértékben lehetetlen fickó, de jobban megerőlteti magát, mint azelőtt. Ahogy most meglátta az üdítők előtt, mikor nem tudta, hogy figyelik, mezítláb, bokszeralsóban és pólóban, magányosnak tűnt. Ez volt az első szó, ami az eszébe jutott. Magányos. És végtelenül szomorú. Nem tudta, miért. A Hinde-ügy és az áldozatok hozzá fűződő kapcsolata megviselte, de a régi Sebastian relatíve könnyedén felállt volna és továbblép. De ez a mostani nem. Hogy miért, azt Ursula nem tudta. Igaz volt, amit Sebastian mondott, a titoktartás volt az egyik erős oldala. A sajátjait legalábbis mindig megtartotta, Ursula remélte, hogy a másokét is. Az övét is. – Micke elhagyott. Sebastian bólintott. Gyanította, hogy valami otthoni dologról lehet szó, de azt hitte, Bellát érinti. Nem gondolta, hogy Mickével kapcsolatban bármi is ilyen hatással lenne Ursulára. Micke néha ivott, túl sokat dolgozott valami olyasmivel, ami az asszonyt teljesen hidegen hagyta, volt egy lányuk, de más közös dolguk nem nagyon, ha jól értette. Nem is nagyon volt soha. A házasságuk rejtély volt Sebastian számára. – Emiatt komolyan szomorú vagy? Ursula ránézett. Nem tudta, milyen válaszra is várt tulajdonképpen, de nem erre. – A férjem huszonöt év után elhagy egy másik nőért. Igen, ez kicsit… – Azt hittem, nem szereted – mondta Sebastian, és kólával a kezében hátradőlt. Ursula belátta, hogy a „tárgyilagos” és a „kellő távolság” mellé odateheti a „brutális szókimondást” is.

– Nem akartam, hogy elhagyjanak – mondta őszintén, anélkül hogy kommentálná Sebastian megjegyzését. – Inkább te akartad elhagyni, erről van szó? – A férfi kíváncsian nézte őt a félhomályban. – Igazából nem az a probléma, hogy elváltok, hanem hogy ő hagy el téged. Te akartál dönteni, ugye? – Tudod mit, felejtsd el – sóhajtott Ursula, és az asztalra tette a kezét, hogy mutassa, véget ért a beszélgetés. Gondolta, visszafekszik kicsit. Sebastian előrehajolt, és megfogta a nő kezét. – Nem gonoszkodni akartam. Látom, hogy megvisel, csak azt nem értem, miért. Húsz éve hűtlen vagy hozzá. – Húsz évvel ezelőtt voltam az – javította ki Ursula. – Tehát hogy Torkellel dugsz, az nem számít? A nő megmerevedett. Honnan tudja? Vagy csak ráhibázott? A szemébe nézett. – Igen, tudom, és nem, nem tőle – mondta Sebastian. – Látszik rajtatok. Ursulát elhagyta az ereje, és visszahuppant a székbe. A férfinak igaza van. Nem Torkellel kapcsolatban. Igen, az is igaz, de amit Mickéről mondott. Nem ő volt az élete szerelme. Senki nem volt az. Sebastian lehetett volna egyszer, de most már úgy gondolta saját magáról, hogy képtelen a szeretetre, legalábbis úgy, ahogy mások elvárták tőle. Micke sokáig kibírta. Torkel ki akarta próbálni, ezt tudta. Elfogadta úgy, ahogy van, az ő feltételei szerint. A baj csak az, hogy ő nem akarta Torkelt. Csupán egy dologra vágyott. A válás után jelent meg rá az igénye, ez volt az egyetlen fontos dolog, amiről biztosan tudta, hogy nem kaphatja meg. A lánya szeretete. Megint Sebastianra nézett. A férfi csöndben várakozott. – Igazad van – mondta Ursula halkan. – Igazából nem Mickéről van szó. Hanem Belláról. – Mi van vele? – Mindig is az apja lánya volt. De míg együtt voltunk, egy kicsi nekem is jutott belőle.

Sebastian látta a félhomályban, hogy Ursula tekintete párás lesz. A változás tette ezt vele? Ha valaki nem hisz abban, hogy minden eleve elrendelt, és akármit teszünk is, úgysem számít, akkor olyankor, mikor valami megváltozik, az ember kénytelen felülvizsgálni saját magát. Hogy kerültem ide? Mit tehettem volna másként? Mi történik? Mihez kezdjek most? A változás öntudatra ébreszti az embert, és ez nem mindig fájdalommentes vagy előnyös. – Szerinted hányszor fog hazajönni így, hogy Micke már nincs ott? Sebastian csöndben ült, és úgy érezte, a beszélgetés túlságosan is közelről érinti. A távol levő lány. A vágy arra, hogy részese legyen az életének. A félelem, hogy ez nem fog menni. – Soha – adta meg Ursula a választ a kérdésre, és a fejét csóválta az elképzelt helyzet miatt. – A születésnapomon és karácsonykor majd felhív, de a születésnapomat előbb-utóbb elfelejti. – Miért gondolod így? – Igazából nem ismerjük egymást – mondta ki Ursula minden érzelgősség nélkül, és olyan gyorsan, hogy Sebastian rájött, a nő jó sok időt szentelt annak, hogy a lányával való kapcsolatát elemezze. – Túlzottan távolságtartó voltam. Ezt csinálom. Mindenkivel. Csak apró részeket adok magamból. De a gyerekekkel nem lehet ilyet. Nekik az egész kell. Mindig. – Megmondtad ezt neki? – Túl késő. Már felnőtt. – Szerintem nem – mondta Sebastian reménnyel vegyes meggyőződéssel a hangjában. – Nagyon remélem, hogy még nem késő. – Rögtön látta, hogy Ursula hogyan reagál a váratlanul érdeklődő hanghordozásra. – A te érdekedben – tette hozzá a biztonság kedvéért. – Köszönöm.

Sebastian bólintott. Csöndben ültek még egy kicsit. A férfinak nem volt több hozzáfűznivalója, Ursulának meg megosztanivalója. Kiitta a második üveg sört, oldalra tolta, és az asztalra könyökölt. – Na és te? – Mi van velem? – kérdezte Sebastian. – Mit álmodtál? Sebastian fogta a kólásdobozt, és ivott, közben végigzongorázta a feltételeket. Hogy áll a szénája a csapatban? Vanjával jól megvan, és Billyvel a kis színjátékot leszámítva szintén. Torkel meg Torkel. Ursula továbbra is az a kategória, akit meg kell nyernie magának. De most ő nyílt meg önként és neki. Nem valaki másnak a csapatban, akihez talán közelebb áll, hanem Sebastiannak. Neki, aki egyszer régen megbántotta. Aki bocsánatot kért tőle, de nem kapta meg. Talán nem is kaphatta meg. Semmi pénzért. A közös történelmüket figyelembe véve egy kis őszinteség az ő oldaláról nem árthat. Mégsem ment. Nem akarta. Ennyire egyszerű. Nem akarta. Akkor pedig marad a hazugság, de azt most inkább nem választaná. – Majd egyszer elmesélem – mondta egy vállrándítással, hogy oldja a helyzet komolyságát, és remélte, hogy Ursulának ennyi is elég lesz. Elég volt. Amint kivilágosodott, Sebastian sétára indult. Helyismerete nem volt valami nagy, ezért úgy döntött, követi a zúgót, vagy minek is nevezték. Az eső épp nem esett, de a köd továbbra is ott maradt a nedves talajon, a sűrű felhők is alacsonyan ültek az égen. Nem látott be a göcsörtös, ferde fák közé, akárhányszor pillantott is fel. Az út sárosan kanyargott a gyökerek között, és nagyon oda kellett figyelnie, hogy hová lép, nehogy elcsússzon. Ursulával még pár percig üldögéltek az elhagyatott étteremben, de aztán visszamentek a szobáikba. A nő még egyszer emlékeztette

az ígéretére, hogy nem szól senkinek a dologról, ő pedig biztosította, hogy így is lesz. A szobában aztán leült az ablak melletti kis dohányzóasztalhoz. Bekapcsolta a telefonját, amelyen nyolc üzenet Várta, mindegyik Ellinortól. Néhányban érvelni próbált, néhányban csak ordított és fenyegetőzött, aztán bocsánatot kért, és azt mondta, minden jóra fordul, csak hallasson magáról. Az utolsóban nyugodt hangon elmagyarázta, hogy mindent ért, és mindenről gondoskodni fog. Sebastian ismét kikapcsolta a telefonját. Talán nem a lehető legjobban kezelte az ügyet, de majd újra előveszi, ha visszaér Stockholmba. Más, fontosabb dolgokra kellett koncentrálnia. Így üldögélt egy darabig, egyedül a szobájában, a meglehetősen kényelmetlen faszéken, és megpróbált összehozni egy tervet. Döntést kell hoznia. Nem ment. A gondolatok nem akartak megragadni. Még mindig az álom uralta az egész tudatát. Az emlék szinte megelevenedett. Többször azon kapta magát, hogy ökölbe szorítja a jobb kezét. Felállt. Fel-alá járkált a szobában, de minél tovább csinálta, annál nyugtalanabb lett. Ki kellett mennie. Meg kellett szabadulnia. Mozgás, friss levegő, természet, magány a bezártság nélkül, talán attól majd jobban tud koncentrálni. Most földre szegezett tekintettel ott sétált a zúgó mellett. Az ösvény balra fordult valamiféle fém függőhídhoz, amelynek az oldala drótkötélből volt, és dupla, fa járólapokat fektettek rá. Sebastian felment rá, és megállt a közepén. Egy madár, aminek nem tudta a nevét, lent ugrált a vízben és a parton, ahol a folyam kicsit jobban bevájta magát a meder oldalába, és ezért lassan folyt, szinte állt. Sebastian tekintetével követte a madár gyors, szinte ideges mozdulatait, és hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Az álomtól az Ursulával való beszélgetésen át Vanjáig. Mindig Vanjáig. Minden összefüggött.

A lány el fogja hagyni őt. Igen, meglátogathatja. De hányszor tehetné meg anélkül, hogy furcsállná a dolgot? Egyszer? Kétszer? Beszélhetnek telefonon, írhatnak e-mailt, ha muszáj, letöltheti magának a Skype-ot is. De mindezeket arra találták ki, hogy már meglévő kapcsolatokat ápoljanak, és nem arra, hogy újat kezdjenek. Hülyén venné ki magát, ha egy számítógép képernyőjén beszélgetnének, miközben a való életben alig tették. Öt év múlva talán működne. Mikor már barátok lesznek. Mikorra már Vanja örülne, hogy az élete része. Őszintén örülne Sebastiannak azért, aki, és nem azért, mert megmentette az életét. Most nem így állt a helyzet. Még nem. Most volt esélye. Most tudott volna közeledni hozzá, és valami állandót és létezőt kialakítani vele. De csak ha a lány itt marad. Közel hozzá. A kis madár közben elkészült azzal, amit a vízben csinált, ugyanis berepült a part felett nyújtózkodó fák közé, és eltűnt. Sebastian kihúzta magát. Igazából teljesen egyértelmű. Teljesen egyszerű a dolog, de, mondjuk, persze helytelen is. Azt is tudta, hogy puszta önzés. Semmi apai gondoskodás nem volt abban, amit tenni szándékozott. De attól még így lesz. Visszament ugyanabba az irányba, ahonnan jött. Mikor lelépett a hídról, úgy döntött, cselekedni fog. Nem tudta, hogyan, de elintézi, hogy Vanja ne költözzön el, hogy Stockholmban maradjon. Hogy vele maradjon.

Frissítő reggeli séta végig Barnhusbrón, Scheelegatán, el a Bíróság előtt, aztán pedig balra a Hantverkargatanra. Ellinor fürgén lépkedett, bal kezében szorosan fogta a zacskót. Nemcsak az igazságszolgáltatás vágya hajtotta, hanem hogy megmentse a Sebastiannal való kapcsolatát. Szokatlanul élénk volt ahhoz képest, hogy nem aludt semmit. Minden olyan reménytelennek tűnt, mikor tegnap késő este visszament a lakásába. Felhívta Sebastiant. Többször is, de csak az üzenetrögzítőt érte el. Néhányszor hagyott is üzenetet, arra már nem emlékezett pontosan, hogy mit mondott, annyi gondolat járt a fejében, annyi érzés kavargott benne. Végül erőtlenül hanyatlott a nappali kanapéjára. Hogy mennyit ülhetett ott, arról fogalma sem volt. Aztán vagy késő éjjel, vagy hát tulajdonképpen kora reggel rájött. Hogy mi is történt valójában, és hogyan függnek össze a dolgok. Miért nem gondolt rá korábban? Elvégre ismerte az ő Sebastianját. Csak egyedül erős, ez a jelmondata. Nem kenyere az érzelmeskedés, nehezére esett elmesélni, mit is akar valójában. Túl makacs ahhoz, hogy segítséget kérjen. Túl büszke, hogy kimutassa, ha rászorulna. Túlságosan félti Ellinort ahhoz, hogy az aggodalmait és terheit rápakolja. Elég a beköltözésre gondolni, amikor Sebastian eljött hozzá a történettel, hogy valami sorozatgyilkos az életére törhet, és ezért el kell hagynia a lakását. Ahelyett, hogy elmondta volna az igazat – hogy akarja őt. Most is ez a helyzet. Ezúttal is valami más állt a férfi tetteinek hátterében. Minél többet gondolt rá, annál biztosabb volt benne.

Amikor ilyen ügyesen rájött, a többi már szinte magától értetődött. Milyen okból hagyná el őt Sebastian? Ha fél, hogy baja eshet. Valaki fenyegette Sebastiant. Így teljesen természetes, hogy nem akarta a közelében tudni. Ellinor látott már ilyet a tévében. Hogy a megzsarolt rendőr, vagy felperes, vagy kicsoda elküldi a szeretteit, hogy ne legyenek veszélyben. Ezért utazott el Sebastian is. Bujkál. Ezért nem veszi fel a telefonját sem. Kész feláldozni a szerelmüket, csak hogy Ellinort biztonságban tudja. De ki fenyegette Sebastiant? Mondjuk Valdemar Lithner. Mindenesetre vele kezdi, és meglátja, változik-e a helyzet, ha a férfit félreállítja. Ha nem sikerül, rá kell vennie Sebastiant, hogy megossza vele az aggodalmait, pont úgy, ahogy az örömeit is, elvégre erről szól az élet. Hogy mindent megoldanak, ha őszinték, és együtt néznek szembe a dolgokkal. Megint felhívta Sebastiant, és ezúttal nyugodtan, meggyőzően érvelve elmagyarázta, hogy mindent ért, és mindenről gondoskodik. Pontban nyolc órakor ott állt a gazdasági bűncselekményeket vizsgáló nyomozóhatóság irodája előtt a Hantverkargatanon. Ellinor nem értett az építészethez, de a hetvenes évek jutottak az eszébe, mikor elsétált a kungsholmeni hatemeletes ház előtt, amely csíkosnak látszott, mivel minden ablak után egy ugyanolyan magasságú fekete lemez következett díszítésként. Végig egyforma volt minden, csak egy kis zászló volt feltűnő, amely a hatalmas épületben helyet foglaló egyik céget reklámozta. Szemben kovácsoltvas kerítéssel körülvett kis, zöld terület helyezkedett el, az utca végén pedig a Városháza tornya magasodott. A nap már egy ideje fent járt az égen, úgy tűnt, szép, őszi nap elébe néznek az éjszakai eső után. Ellinor bekanyarodott egy meztelen, bronzból

készült nőalak mellett, kinyitotta az ajtót, áttanulmányozta az előcsarnok tábláját, és felliftezett a megfelelő emeletre. – Miben segíthetek? – kérdezte a fiatal férfi, aki Ellinor elé ment a recepcióra, miközben az íróasztal túloldalán levő szék felé tessékelte. – Nos, ahogy azt a recepciósnak is mondtam, szeretnék feljelentést tenni. – Gazdasági bűnözésről van szó? – Pontosan. Feljelentek egy gazdasági bűnözőt. – Kihangsúlyozta az utolsó szavakat. Izgalmas volt már kimondani is. Izgalmas volt itt lenni. Izgalmas és fontos. – Rendben… – A fiatal férfi a számítógépe felé fordult, megnyitott egy űrlapot, és készenlétbe helyezte a kezét a billentyűzet fölött. – Kit akar feljelenteni és miért? – Minden le van írva itt. Ellinor az asztalra tette a zacskót. A túloldalon ülő rendőr némi gyanakvással nézett rá. – Ez meg micsoda? – Nyomozati anyag. Bizonyíték. Minden, amire szükségük van. A férfi az asztal túlfelén úgy nézett rá, mint aki éppen az ellenkezőjéről van meggyőződve. Megfogta a zacskó egyik fülét, rápillantott a papírkupacra, és nem tudott visszatartani egy sóhajt. Ellinor úgy gondolta, itt az ideje, hogy némi nyomatékot adjon a szavainak. – Minden úgy van, ahogy mondtam, nem kitaláció. Egy rendőr nyomozott az ügyben. A férfi érdeklődve nézett fel a zacskóból. – Egy rendőr? – Igen. – Kicsoda? – Trolle Hermanssonnak hívják. Vagyis hívták. Meghalt. A férfi válaszul udvariasan bólintott az asztal túloldaláról. A jelek szerint sosem hallott ilyen nevű rendőrről.

– Hogyan tovább? – érdeklődött Ellinor. – Átnézzük ezt – mutatott a férfi a zacskóra –, és aztán eldöntjük, érdemes-e nyomozni az ügyben. – De hát ez egy kész nyomozás – szakította félbe Ellinor. – Mindent megtalálnak itt, amire szükségük van. – Ha nyomozni kezdünk – folytatta a férfi, figyelembe se véve Ellinort –, akkor az elég hamar megy. Ötven nap alatt végzünk, ha kisebb bűnügyről van szó. – Nem tudom, ez mennyire komoly. – Ezért fogjuk kivizsgálni. Ellinor továbbra is ott ült. Elfelejtett volna valamit? Megtette, amiért jött. Ötven nap mondjuk elég hosszú idő, de hát biztos sok dolguk van. Felállt. A férfi is így tett, és a kezét nyújtotta felé. Ő megrázta, de azért még bizonytalankodott. Talán ráveheti őket, hogy előresorolják az ügyét. – Minél előbb lecsukják ezt az embert, annál jobb. Szerintem fenyegeti az élettársamat. – Így gondolja? – Így. – Az élettársa tett feljelentést? – Nem, de szakított velem. Hogy megvédjen. Ellinor látta, hogy a férfi úgy bólint erre, mint aki nem hisz neki. De hát nyilván hallott már ilyen esetről, elvégre rendőr. A fenyegetett tanúk esete egyre növekvő probléma a társadalomban, ezt olvasta. – Meglátjuk, mit tehetünk… – Rendben, de minél előbb elkapják ezt a Valdemar Lithnert, annál jobb. Ellinor sarkon fordult és távozott. Peter Gornack utánanézett. Gyorsan ment az egész. A hívás a recepcióról, az üdvözlés, a bemutatkozás. Mint mindig. De aztán az átlagos nő látszólag átlagos feljelentése átalakult „nyomozati anyaggá”, amely zacskóban

érkezett, és halott rendőrök és fenyegetett exélettársak történetévé nőtte ki magát. Amikor a zacskót az asztalára tette, Peter ösztönösen úgy érezte, ez az egész úgyis csak merő időpocsékolás. Kötelességtudóan átlapoz majd néhány papírt, aztán annyiban hagyja az ügyet, ebben biztos volt. Míg meg nem hallotta a nevet. Valdemar Lithner. Peter együtt járt a rendőrtiszti főiskolára Vanja Lithnerrel. Másodévben még együtt is voltak egy darabig, de Vanja néhány hónap után véget vetett a kapcsolatuknak. Minden indulat és minden különösebb probléma nélkül. Tovább jártak együtt a főiskolára mint barátok. De kollégák sosem lettek. A képzés után más utat választottak. Vanja most a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál dolgozott, és már évek óta nem találkoztak. De az apja mintha Valdemar lenne, Peternek legalábbis úgy rémlett. Annyi sok Lithner csak nincs? Vanja apját jelentették volna fel? Még egy ok, hogy hamar lezárja az ügyet. Peter közelebb húzta a zacskót, elővette a papírokat, a mappákat, és kiteregette őket az asztalon. Kinyitotta a legfelső mappát, és teljesen elképedt. Egy rendőrségi vizsgálat másolata volt az. A gazdasági bűncselekményeket vizsgáló nyomozóhatóságtól. Peter összecsukta a mappát, és a számítógép felé fordult. Bepötyögte a nevet, és az eredmény szinte azonnal érkezett. Volt egy előzetes nyomozás még 2008-ban. A feljelentő úgy döntött, bizonyíték hiányában nem viszi tovább az ügyet. Peter visszafordult a kapott anyaghoz. A nyomozati anyag csak a felét tette ki az egész csomagnak. A többi valami más volt. Más adatok. Új bizonyítékok. Félretette a legfelső mappát, elvette a többi papírt, hátradőlt, és olvasni kezdett. Néhány perccel később eljutott a Daktea Investig, a névig, amit a hatóságnál mindenki ismert, és azonnal besietett a legközelebbi főnökéhez.

Ingrid Ericsson emlékezett Valdemar Lithnerre. Ráadásul nagyon is jól. A férfi nem épp a legnagyobb bűnöző, akit még nem ültettek le, de nem is a legkisebb. Volt az ügyben egy csomó cég, amelyet épp a csőd előtt pakoltak ki, az anyagi forrásokat Panamába menekítették, egy stróman, aki elvitte a balhét Svédországban, és egy latin-amerikai bankszámla, amelyről lehetetlenség volt kideríteni, kinek a nevén van, vagy hogy milyen úton került oda a pénz. Néhány millióról volt szó. Abból lett a nyaraló, lakás a lányának, és egy új autó. Valdemar nem félt költeni a pénzt. Nyilvánvalóan biztos volt benne, hogy semmit sem lehet visszavezetni hozzá. Amiben igaza is volt. Ingrid próbálkozott. Keményen. Főnökként ő volt a felelős az előzetes vizsgálatért, amelynek anyagaival Peter Gornack épp most jött be, és amely ismét itt feküdt előtte. Peter azt mondta, egy nőtől kapta, egy sor másik dokumentummal együtt. A legérdekesebbek egész a Daktea körüli zűrzavarig vezettek. Ha Lithner tényleg benne volt, akkor kétségkívül ő az egyik legnagyobb gazdasági bűnöző, aki még szabadlábon van. Egész mostanáig. Ha ez az anyag Ingrid kezében az igazságot tartalmazza, akkor Lithner ezúttal elbukik. A Daktea Invest igazából a Ponzi-sémára[1] épült, látszólag biztos lábakon állt anyagilag, valójában azonban egy piramisjáték volt, ahol a felelősök nyomtalanul eltűntek, mikor szorult a hurok. Több ezer kisbefektető vesztette el mindenét. A hatóság minden erejét latba vetette, hogy megtalálja a felelősöket, de azok nagyon ügyesen titkolták a személyazonosságukat, bonyolult kereszttulajdonlásokon és névtelen alapítványokon keresztül, nem is beszélve a holdingcégekről az olyan adóparadicsomokban, mint a Kajmán-szigetek vagy Panama. Ingridnek meggyőződése volt, hogy Lithner nem tartozott a fejesek közé, túl nagy falat lett volna számára, de részletekért felelős volt, és a pénzből is jócskán került hozzá, ez világosan ott állt az új anyagban. És Ingridnek ez pont elég is volt.

Annak idején meglehetősen rosszul érintette, hogy fel kell hagynia a nyomozással, de elégedettséggel töltötte el, hogy most talán lekapcsolhat valakit, akinek a bűnösségéről ennyire meg volt győződve. Így gyorsan cselekedett. A szokásos eljárás úgy nézett ki, hogy az osztálya nyomozást indít a kapott fülestől számított ötven napon belül. Ez most öt órát sem fog igénybe venni, ha Ingrid dönthet róla. Felhívta az ügyészséget, és beszélt Stig Wennberggel, aki legutóbb foglalkozott az üggyel. Elmagyarázta, miért akarja újra megnyitni a nyomozást, átfaxolta az új anyagokat, és fél óra múlva szabad utat kapott. Ingrid borzasztóan elégedett volt. Nem csak az osztály statisztikáin fog javítani, de a média figyelmét is magukra irányítja, és minden Valdemar Lithnerhez hasonló alaknak üzenhetnek vele, ne higgyék, hogy mindent megúszhatnak. Lehet, hogy belekerül néhány évbe, akár többe is, de a hatóságok bármikor lecsaphatnak rájuk. Nem kell olyan biztosnak lenni a dolgukban. Összehívta a kollégáit. Minden, Lithner munkájával, üzleteivel, privát pénzügyeivel kapcsolatos információt össze kell gyűjteni és átnézni, most, hogy tudták, mit is keresnek.

[1] A piramisjáték elve alapján működő, a befektetők naivitását kihasználó csalási szisztéma, amikor hatalmas profitot ígérnek, és a szédületes haszon által vonzott újabb befektetők pénzéből mindig az előző kör befektetőit fizetik ki. Az olasz születésű Charles Ponziról nevezték el, aki a 20. század elején óriási méretű csalást hajtott végre e séma alapján. – A szerk.

Veronica Ström nem ért rá. Tényleg nem ért rá. Csomó mindent el kell rendeznie, mielőtt februárban Nairobiba költözik. Nem akart valami kávézóban ülni, és úgy tenni, mint aki élvezi a pohár kávéját, miközben Alexander Söderlingre vár. Némiképp ideges mozdulatokkal lapozta az előtte heverő újságot. M Magasin. Innen telefonált egy újságíró, és megbeszélt vele egy interjút. Elvégre Veronica karrierje fantasztikusan alakult, és az a fajta ember, aki inspirál másokat, magyarázta a nő, aki felhívta. Az ilyen nőkről akarnak még többet tudni az olvasóik. Veronica belegondolt, és úgy döntött, ez így igaz. A kereskedelmi főiskolán szerzett közgazdász diplomától kezdve bankokon és újságokon keresztül eljutott a kormányhivatalba, ahol is a külügyminisztérium sajtóosztályának lett a szerkesztője. Három évvel később a külügyminiszter tanácsadója lett, majd 2002-ben megkapta az újonnan létrehozott pozíciót, a kormányhivatal biztonságpolitikájának koordinátori posztját. 2008 óta parancsnok a hadügyminisztériumban. Egész mostanáig, mikor is Kenyában lesz nagykövet. Veronica nem igazán tudta, milyen fajta újság kereste fel, de aztán utánaolvasott a neten. Riportok, divat, szépségápolás, egészség, utazás, pénzügy és más tippek ötvenen felülieknek. Veronica nem tudta, hogy megsértődjön-e, elvégre csak negyvenkilenc lesz decemberben. De beszélt a kollégáival, és mind egyetértettek, hogy ebben az újságban érdemes megjelenni. Visszahívta őket, és az újságíró borzasztóan boldog volt, hogy igent

mondott. Csodálatos lesz, jelentette ki. Az interjút a jövő hétre beszélték meg. De most egy másik találkozója lesz. Hol lehet már ez a Söderling? Meglepődött, mikor telefonált. Már évek óta nem gondolt a jämtlandi esetre. Az egy lezárt ügy. Söderling hívása miatt meg felesleges idegeskednie. Megtalálták a holttesteket, igen, de még rengeteg időbe telik, mire összeáll a kép, és egyáltalán, alig van rá esély, hogy sikerül. A telefonhívás olyan volt, mint egy légy nyáron: idegesítő, de el lehet hessegetni. Aztán a férfi újra telefonált a hétvégén. Találkozni akar vele. Azaz baj van. Körülnézett a kávézóban. A férfi választotta ezt a helyet. Egy régi ház a Riddargatanon. Többemeletes, keskeny kőlépcsőkkel. Apró helyiségek furcsa székekkel, régi kanapékkal és billegő asztalokkal, és nyilván az volt a koncepció, hogy az ember otthonosan érezze magát, mintha csak átugrott volna valakihez, de Veronica inkább túlbútorozottnak, porosnak és dohosnak érezte. Mintha a bolhapiacon kávézna. Aztán meglátta a férfit, aki idegesen jött fel a lépcsőn, és a legközelebbi helyiségeket vizsgálta át. Nem vette azonnal észre őt, de Veronica így is akarta. Semmi furcsa nincs abban, hogy találkoznak, de azért nem is kell közhírré tenni. Üdvözölték egymást, és Alexander elnézést kért, hogy késett, majd leült. Aktatáskáját a földre tette, a szék mellé, és előrehajolt. – Gondolkodtam egy csomót… a múltkori eseményekkel kapcsolatban – mondta halkan. – Én nem – válaszolta Veronica fagyosan. – És őszintén remélem, a jövőben sem kell foglalkoznom vele. Alexander nem szólt, csak a fejét rázta. – Sajnos tényleg nem gondolsz rá – mondta vádló hangon, Veronica szerint teljesen őszintén. – De segítségre van szükségem.

A nő felsóhajtott. Nem akart segíteni. Elő akarta készíteni közelgő költözésüket a családdal. Svéd nagykövet lesz, és elfelejti 2003 őszét. – Miben? – kérdezte mégis, mert tudta, akármilyen óvintézkedéseket tett Alexander Söderling, azokkal egyben őt is védte. – Emlékszel arra a titkosított menekültügyre…? Veronica bólintott. A tervük egyik egyszerűbb része volt a telefonhívás a megfelelő személynek, és el is van rendezve. A solnai rendőrségnek nyilván jobb dolga is volt, mint hogy elkódorgott menekültek után kajtasson, igazán hálásak is lehettek nekik. Senki nem is szólt semmit. – Ki kell vennünk egy nevet abból a dokumentumból. Egy hivatkozást. – Miért? – De hát megtalálták a holttesteket – mondta a férfi némiképp meglepve. Azt várta, hogy Veronica rögtön megérti. – Kicsi a kockázat, hogy összekapcsolják a dolgokat, de ha mégis… Nem fejezte be a mondatot. Nem is volt rá szükség. Veronica tökéletesen értette. A megmaradt nyomokat nehéz kibogozni, de nem lehetetlen. Egyszerűbb minél többet eltűntetni. Jobb későn, mint soha. Bólintott. – Elintézem. Még valami? – Más nem jutott eszembe. – Ez hát az utolsó ügyünk. – Remélhetőleg. – Jól van. Felállt, és a férfira sem nézve kisétált a kis helyiségből. Senkit nem érdekelt, hogy távozott. Telefonál, elintézi, hogy eltűnjön a név, aztán pedig maga mögött hagyhatja ezt az egész nyomorúságos történetet. Ez volt a terv. Egy jó terv.

De csalódottan vette tudomásul, hogy egy belső hang azt súgta neki, mégsem lesz az olyan egyszerű.

A percmutató az ajtó fölötti órán épp felkúszott a tizenkettesre, mikor Torkel belépett a szobába, és elkezdte a megbeszélést. A többiek már várták. Tizenegy órára beszélték meg, és Torkel másodpercre pontosan érkezett. Vanja tudta, hogy az egész a véletlen műve, de attól még mosolygott. Torkel elégedett lenne a belépőjével, ha tudná. – Mi van előirányozva mára? – kérdezte, és leült. – Átnéztük a 2003-as bejelentéseket – kezdte Billy, és az asztalra dobott néhány kinyomtatott és összetűzött lapot. A többiek előrehajoltak és elvettek egy-egy példányt. Mindenki, kivéve Sebastiant. Ursula rámosolygott, miközben a saját papírjáért nyúlt. A férfi egy bólintással nyugtázta. Torkel épp Sebastian felé fordult, hogy megkérdezze, miért nem vett az anyagból, de visszafogta magát, mikor meglátta a bólintást. Látta, hogyan dől hátra Ursula a székében, rámosolyogva Sebastianra. Egy másodpercre Torkel érezte a féltékenység apró szúrását, de gyorsan és sikeresen félresöpörte. Ursula és Sebastian? Az kizárt és elképzelhetetlen. A csapatban Ursula volt a legrosszabb véleménnyel Sebastianról. Dolgoztak már együtt a kilencvenes években, és Torkelnek úgy rémlett, akkor jól kijöttek egymással. Aztán történt valami. A közös munka továbbra is működött, de valahogy… formálisabb, erőltetettebb lett. A közeli, baráti hangulat eltűnt közülük. Sebastian akkor kiszállt, és Ursula sosem bánkódott emiatt. Torkel nem tudta, mi történt, de abból indult ki, hogy Sebastian valahogyan bizonyára megbántotta. Az ilyesmihez már akkoriban is nagyon értett. Akármi történt is, ehhez

lehetett köze. A legutóbbi alkalmakkor, mikor Sebastian a nyomozóhatósággal dolgozott, Ursula nyíltan ágált ellene. Amikor pedig minden bizonnyal megmentette Vanja életét, elfogadta őt, de ennél többről szó sem lehetett. – Arra a hétre koncentráltunk, mikor a hollandok eltűntek – folytatta Billy, Torkel pedig minden figyelmét ráirányította. – Sem szállodák, sem kulcsosházak, sem turistaszállók nem jelentettek be fizetés nélkül lelépett vendégeket. – Elhagyatott autókat sem találtak vagy szállítottak el, felszerelések nyomára sem bukkantak, és nem adtak le semmi ilyesmit – vette át a szót Jennifer. – És ahogy már eddig is tudtuk, nem jelentettek be több embert eltűntként abban az időben – fejezte be Billy. Vanja rájuk nézett. Alig egy nap telt el, és máris befejezik egymás mondatait, mint Donald kacsa unokaöccsei, vagy mint Chip és Dale. Aranyos, de felettébb bosszantó. – Kaptam egy abszolút előzetes eredményt Umeåból – szólalt meg Ursula, Vanja pedig odafordult. – Egy kilenc milliméteressel van dolgunk. Valószínűleg ugyanaz a fegyver, egy automata pisztoly. De amint mondtam, abszolút csak előzetes. Sebastian bólintott. Az eset azonnal egy kicsit érdekesebb lett. Az automata pisztoly nem a leggyakoribb fegyver errefelé. Nem ilyesmit hord magánál az ember a hegyekben. Minden arra utalt, hogy a gyilkos kipécézte magának ezt a négy embert. Tudta, hogy hol vannak, és mikor vannak ott. Az áldozatok ismerték a gyilkost, ebben is biztos volt. Amint azonosítják őket, máris közelebb lesznek a megoldáshoz. – Kutattam kicsit eltűnt családok és eltűnt gyerekek után – vette át Vanja a stafétabotot. Sebastian előrehajolt, tudván, most lesz igazán érdekes a dolog. – Három családra illik a leírás eddig – folytatta Vanja. – Két felnőtt, két gyerek. De egyik sem 2003 őszén tűnt el.

Ő is kirakott egy csomó papírt, amiből vettek a többiek, ezúttal Sebastian is. Nem árt, ha érdeklődést mutat Vanja munkája iránt. Remélte, hogy a lány észreveszi, hogy csak az ő papírjaira tart igényt. – Amint ti is látjátok, a norvég Thorlisen család 2000 nyarán tűnt el Trondheim környékén, egy nyaralás során. – Nagyjából stimmel – állapította meg Billy, leginkább saját magának. – A gyerekek is megfelelő korúak, ha Ursula becslése helyes. – Vanja nem hagyta magát félbeszakítani. – Hat és nyolc évesek. Sosem találták meg őket. – De ha ők azok, akkor három évvel azelőtt tűntek el, hogy eltemették volna őket – szólalt meg Torkel. Tudta, hogy az asztal körül mindenki így gondolja, de senki nem akart rámutatni a hiányosságokra egy ígéretes nyom kapcsán. Sebastianon kívül persze, de ő most furcsamód csöndben ült. Helyette Billy szólt közbe: – Vagy esetleg már 2000-ben eltűntek, de 2003-ig életben voltak. – És hol voltak három éven keresztül? A norvég nyomozati anyag szerint semmi nem utal arra, hogy saját jószántukból voltak távol – ellenkezett Vanja. Billy nem válaszolt. Az valóban nem valószínű, hogy valaki három évig fogva tartotta a családot, és aztán ölte meg őket. – Gyerünk tovább – utasította őket Torkel, és lapozott a papírjaiban. – A második család, Hagbergék Gävléből, 2002-ben tűntek el, de minden jel arra utal, hogy leléptek valami adóparadicsomba. Mikor nyomozni kezdtek a család után, kiderült, hogy Hagberg apuka jó sokat sikkasztott a munkahelyéről. A gyerekek megintcsak stimmelnek, öt és nyolc évesek. Senki nem kérdezett semmit és nem is osztotta meg a gondolatait, így Vanja a következő oldalra lapozott.

– Az utolsó család Cederkvisték. 2004 februárja után tűntek el. Világ körüli vitorlázásra indultak, ami Göteborgban kezdődött előző év novemberében. Az apa testvére februárban még kapott egy képeslapot Zanzibárból, aztán senki nem hallott róluk többet. Se a családot, se a hajót nem találták meg. Vanja elhallgatott. A csapat most sem szólt semmit, és Torkel tudta, miért. Szinte feladták. Semmi sem utalt arra, hogy bármelyik is az eltűnt család lenne. A norvégok lennének a legkézenfekvőbb választás, de körülöttük is annyi a kérdőjel, hogy nem is éri meg belevágni. – A gyerekes egyedülállók listája kicsit hosszabb – mondta Vanja, és tovább lapozott. – De ott sincs sok minden. Három férfi tűnt el gyerekestül 2001-ben, 2003-ban és 2004-ben. Valószínűleg mindegyik elrabolta a gyerekét, és hazavitte a saját országába. A részleteket és a gyerekek korát megtaláljátok a jelentésemben. Egy nő a lányával 2002-ben Örebróból tűnt el, az anya mélyen depressziós volt, valószínűleg öngyilkos lett a gyerekkel együtt. Sosem találták meg. Egy négyéves eltűnt Trollhättanból 2005-ben, ő se lett meg. – Vanja az asztalra hajította a lapokat. Ismét csönd. Tegnap egy kicsit jobban reménykedtek. Már az áldozatok azonosításával közelebb jutnának a gyilkoshoz. Sokkal közelebb. Két felnőtt, két gyerek. Valakinek csak hiányoznak. Egy egész család nem tűnhet el csak úgy. De a jelek szerint, mégis ez a helyzet. – Ki kell terjesztenünk a keresést – sóhajtott fel Torkel. – Beszélnünk kell az Europollal, nemzetközi szintre lépünk, elvégre ez itt egy népszerű turistaközpont. Vanja, folytasd a kutatást Billyvel és Jenniferrel együtt, így többet tudunk lefedni, és hatékonyabbak leszünk. Vanja bólintott, és száján egy aprócska, elégedett mosollyal összeszedte a papírjait. – A hollandok táskái – szólalt meg Billy, és kezét a tarkóján összefűzve hátradőlt a székében.

– Mi van velük? – kérdezte Ursula. – Nem találtuk meg őket. – Meg kellett volna? Billy leeresztette a kezét, és megvonta a vállát. – A ruhák megvoltak, a csomagok miért nem? – Gyors pillantást vetett Sebastianra, mintha onnan várna ellenvetést. – Egy hétre jöttek, nyilván volt náluk egy csomó minden. – Talán magával vitte – mélázott Vanja. – Mármint a gyilkos – pontosított. – Miért vitte volna? Csak egy csomó extra holmi. – Nem tudjuk, hogy érkezett a helyszínre. Lehet, hogy terepjáróval. – Van abban valami, amit Billy mond – szakította félbe őket Ursula. – A csomagoknak meg kell lenniük valahol. – Torkelre nézett. – Szeretném, ha nagyobb területet ásnának fel a sír körül. Torkel ismét sóhajtott. Ez nem vallott rá. Nem szerette a sóhajtozást meg a nyöszörgést a találkozóikon. Csökkentette az energiát, és levertséget okozott, amit Torkel igyekezett elkerülni. – Rendben, de ha jól értettem, máris tiltakoznak. Természetvédelmi területről van szó. – Mi meg gyilkosság miatt nyomozunk – jegyezte meg Ursula szárazon. – Tudni kell rangsorolni. – Ezt mondd a természetbuziknak az önkormányzatnál. – Gondoltam, majd te megteszed. Ursula rámosolygott, és összepakolta az előtte heverő papírokat. Tovább úgysem jutnak most. Mindenki készülődni kezdett. – Van itt még valami… – állította meg őket Jennifer. – Valami, amit akkor találtam, mikor eltűnt autók után kutattam. Mindenki visszaült, és sürgetően nézett az újoncukra. – 2003. október 31-én találtak egy halott nőt egy kiégett kocsiban itt a hegyekben. Mindenki öntudatlanul kihúzta magát. Ez érdekes információ volt, ha nem a legérdekesebb a megbeszélésen.

Billy Jennifer felé fordult, remélve, hogy a lány észreveszi a kérdő pillantását. Erről miért nem számolt be neki? Érezte, hogy ideges lesz. Együtt üldögéltek és dolgoztak a megbeszélés után tegnap este, és ma is, a reggeli után. Azt megértette, hogy Jennifer úgy érzi, bizonyítania kell, méltóvá válni a csapathoz, elvégre próbaidőn van itt, de igazán mondhatott volna valamit. Természetesen Billy hagyta volna, hogy ő vezesse elő az információt a többieknek. Engedte volna, hogy ő vigye el a pálmát. Megint a tekintetét kereste, de Jennifer csak Torkelre nézett. A fiú elbizonytalanodott. Egész gyorsan jó kapcsolat alakult ki köztük. Nagyon jó. A lány többször is elmondta, mennyire boldog, hogy megkapta ezt a lehetőséget, és Billy is örült neki. Nem igazán akarta beismerni a valódi okot, csak annyit, hogy jó végre egy új emberrel lenni. Aki tapogatózva halad előre. Aki feltűnően alatta áll a hierarchiában. És akkor jön ez a semmiből. Fontos adatok, amelyeket visszatartott előle annak ellenére, hogy együtt dolgoznak. Miért? Esetleg rosszul értelmezte a lány ambícióit? Ő akar lenni a vezető nyomozó? Ő akar lenni a legjobb? Minden értelemben egy új Vanja lenne? – A nőt nem tudták azonosítani, nem volt nála semmilyen irat – folytatta Jennifer, és látszólag nem vett tudomást Billy kérdő pillantásairól –, de az autót, amelyben megtalálták, előző nap egy Patricia Wellton nevű nő bérelte ki Östersundben. De Patricia Wellton nem létezik. – Hogyhogy nem létezik? – kérdezte Vanja. – Nem létezik – jelentette ki Jennifer még egyszer. – Hamisított igazolvány. Senki nem tudja, ki ő valójában. A jelentés szerint angolul beszélt, és amerikai jogosítványa volt. – De nem hiányolják az Államokból? Jennifer a fejét rázta. – A jelentés szerint nem létezett semmiféle Patricia Wellton az ő születési dátumával vagy jogosítványszámával az Államokban, márpedig a jelentés szokatlanul alapos.

Jennifer azzal fejezte be, hogy eléjük tette a kinyomtatott oldalakat. Mindenki elvett egyet. Torkel gyorsan átfutotta az anyagot. – Ellenőrizzetek le mindent újra – mondta, és végigfuttatta a tekintetét Vanján, Jenniferen és Billyn. – Derítsétek ki, ha lehet, hogy hol lépte át a határt, és nézzetek meg minden, a balesetről szóló információt. Képeket, boncolási jegyzőkönyvet, mindent. Mit mondtál, mikor találták meg? – Október 31-én, reggel. – Hol? Jennifer felállt, és a táblán levő térképhez lépett. Fogta a tollat, és bekarikázott egy kis területet pirossal az E14-es út mellett. – Itt. Az a feltevés, hogy elvesztette az irányítást az autó felett, és a hasadékba zuhant. – Az autó pedig kigyulladt? – kérdezett rá még egyszer Vanja. – Igen. Vanja csendben nézte tovább az anyagot. Egyéni baleseteknél eléggé szokatlan volt, hogy autók tüzet fognak vagy felrobbannak. A filmekben persze folyton ez történt – de a valóságban szinte soha. Ez mindenképpen olyan körülmény, amitől a baleset több mint gyanússá válik. – Azonosítatlan nő hamis igazolvánnyal meghal ugyanazon a héten, amikor hat ember egy tömegsírba kerül a hegyekben. Torkelnek nem is kellett többet mondania. Volt rá esély, hogy a két dolognak nincs köze egymáshoz, de a valószínűség és a tapasztalat azt mondta, összetartoznak. Hirtelen új tennivalóik akadtak. – Beszélhetnék veled? Billy elkapta Jennifert, mielőtt kiment volna a szobából. Egész nap a történteken fog rágódni, sőt lehet, hogy még tovább is. Legjobb lesz, ha most rögtön elrendezi, ha kibeszéli magából.

– Persze, miről? – Jennifer teljesen kipirult a Torkeltől kapott dicsérettől a megbeszélés végén. Billy felé fordult, aki ellenben nem tűnt ugyanolyan boldognak. – Miért nem számoltál be nekem a kiégett autóról? – Hogyhogy? Őszinte döbbenet hallatszott Jennifer hangjában. – Mikor együtt dolgoztunk – magyarázta Billy. – A találkozó előtt. Miért nem számoltál be nekem a kiégett autóról? – Végignéztem minden autókról szóló információt abból az időből, és akkor találtam. – És eszedbe se jutott elmesélni nekem? – Úgy érted, még mielőtt elmondom a többieknek? – Igen. – Kellett volna? – Mit gondolsz? Jennifer megvonta a vállát, és kérdőn nézett Billyre. – A te felelősséged a szállodák és turistaszállók voltak. Ha találsz valamit, megtarthattad volna magadnak. Azt hittem, az a legfontosabb, hogy a csapat megtudja. Billy nem válaszolt. Jennifernek tulajdonképpen igaza van. Ezért voltak a gyakori találkozók. Amivel dolgoztak és amit találtak, olyankor beszélték meg. Ahogy azt Jennifer is tette. Miért ennyire érzékeny most? Billy megbánta, hogy egyáltalán felhozta az egészet. – De ha találok valamit, elmondhatom először neked – mondta Jennifer, úgy értelmezve a másik csöndjét, hogy ő értett félre valamit. – Semmi probléma. – Nem, nem szükséges – válaszolta Billy halkan. Oldalra nézett, el a lány válla mögött, nehezére esett a szemébe nézni. – Biztos? Ha pedig együtt szeretnél beszámolni arról, amit találunk, az sem probléma. – Nem, tényleg nem szükséges. – Billy végre mosolyogva ránézett, remélve, hogy kicsit elveszi a vádjai élét.

– Biztos? – Jennifer továbbra is bizonytalannak érezte magát. – Teljesen biztos. Tévedtem. Bocsánat. – Akkor minden rendben? – Minden rendben! – Remek, mert tényleg nem akarok hibázni és feldühíteni másokat. – Nem csináltál semmi ilyet, komolyan. Jennifer kedvesen rámosolygott, és távozott. Billy továbbra is kicsit aggodalmasan álldogált. Mi történt vele tulajdonképpen? Mit csinál? Mérges lett azért, mert a lány nem őt informálta először. Ami azt jelenti, hogy fenyegetve érzi magát. Ami azt jelenti, hogy Vanja szövegelése arról, ki a jobb rendőr, mélyebben érintette, mint hitte. Úgy érezte, már maga mögött hagyta az egészet. Hogy megbeszélték. Visszatért ahhoz a munkához, amihez a legjobban értett, belátta, hogy mással foglalkoznak, de mindkettejük munkája egyformán fontos. Legalábbis úgy gondolta. Erre jön ez az ügy Jenniferrel. És hogy nem pályázta meg az FBI-kurzust. Apró jelek. Kételkedett volna a tehetségében? Megkeseredett rendőrré vált, aki nem jut előbbre, és azt hiszi, mindenki ellene van? Ez nem történhet meg. Egyik sem. Túl fiatal még ehhez, és túlságosan is szereti a munkáját. Akkor az lesz a legjobb, ha újrakezdi. Itthagyja a királyi gyilkossági nyomozóhatóságot, és megpályáz valami mást.

Valdemar Lithner a jobb oldalára fordult, és az éjjeliszekrényen levő órára pillantott. Itt az idő visszamenni a munkába. Hazajött ebédelni. Evett egy kis joghurtot meg müzlit a konyhában, aztán pedig ledőlt. Mostanában könnyen elfáradt. Nem igazán tudta, miért. Ugyanannyit és ugyanolyan jól aludt, mint mindig, de sosem érezte magát kipihentnek. Annak a jele, hogy az összeomlás felé tart, ezt hallotta, de nem tűnt valószínűnek. Nem dolgozott többet, mint azelőtt, épp ellenkezőleg, és se stresszesnek, se túlhajtottnak nem érezte magát. De kevesebbet tudott elvégezni, mint korábban, aztán meg ott volt még az a tompa fájdalom is a derekában. Meghúzta volna? Nem izomfájdalomnak tűnt. Kiment a hálószobából az üres, csöndes lakásba. Még csöndesebb és még üresebb lesz néhány hónap múlva. Vanja az Államokba költözik. Már évek óta nem lakott itthon velük, de gyakran jött látogatóba. Minden csütörtökön együtt vacsoráztak, de volt olyan is, hogy csak beugrott, tévézett egy kicsit, ivott egy kávét és maradt vacsorára. Ha a közelben járt, mindig felhívta őt, hogy van-e ideje egy közös ebédre. Most ennek vége. Sokáig lesz távol, és messze, Valdemar pedig el fogja veszíteni azt, amit a legjobban értékelt az életében. A közeli kapcsolatot a lányával. Ettől függetlenül azt akarta, hogy elutazzon. Rettentő büszke volt rá, mindig is az volt. Mikor Vanját kiválasztották, és dolgozni kezdett a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál, csak boldogságot és büszkeséget érzett, most viszont kis szomorúságot is, mert a hiány máris fájdalmasan belehasított a mellkasába, bár még pár hónap van az utazásig. Nem lesz egyedül. Nem szenved hiányt majd szeretetben és törődésben. Jól megvannak Annával, még mindig szeretik egymást,

és mikor elgondolkodott a jövőjéről, hogy hol lesz és mit csinál, Anna mindig szerepelt a gondolataiban. De a Vanjával való kapcsolata annyira különleges volt, olyan közel álltak egymáshoz. Mindig is így volt. Valdemar mindig több türelemmel volt iránta, mint Anna. Ő szeretett játszani vele, és a lány feltételei szerint csinálni a dolgokat, Anna pedig hálás is volt egy kis szabadidőért. Mikor a munkahelyén a többi férfi panaszkodott a tinédzser lányaira, és veszekedésről, hisztis rohamokról számoltak be, meg arról, hogy mintha egy földönkívülivel laknának együtt, Valdemar soha nem bírta átérezni a helyzetet. Mindig tudott józanul beszélni a lányával. Megvitatták a dolgokat és közös döntést hoztak. Talán azért, mert Vanja mindig is érettebb volt a kortársainál, de Valdemar szerette azt hinni, hogy a köztük levő kapcsolat annyira fontos volt mindkettejük számára, hogy egyikük sem akarta, nem merte kipróbálni, mennyi mindennek áll ellen. Annának nehezebb volt a dolga Vanjával a tinédzserkor alatt, így egy csomó magatartási szabály megállapítását Valdemarra hagyta. Összességében Anna és Vanja kapcsolata sokkal bonyolultabb volt, mint az övék. Nem volt köztük háborúság, nem vágtak dühös mondatokat egymás fejéhez, de mégsem álltak olyan közel egymáshoz. Vanja mindig is az apja lánya volt. Most pedig elutazik tőle. Mikor a lány beszámolt a terveiről, az első gondolata az volt, hogy nem engedi el. Megtiltja neki, hogy elutazzon. Valahogy itthon tartja. Életében első alkalommal tudatosan hazudott neki. Azt mondta, jó ötlet az FBI-képzés. Le kellett küzdenie a késztetését, hogy azt kívánja, Vanja ne teljesítsen jól a vizsgákon. Meggyőzte magát, hogy Vanja nagyon szeretné ezt. Boldoggá teszi majd, és ezáltal ő is boldog lesz. Most egész szívével-lelkével azt akarta, járjon sikerrel, de néha elöntötte a hiányérzet. Már most, pedig még el sem utazott. Akkor milyen lesz, amikor tényleg elmegy?

Lerázta magáról a komor gondolatokat, visszament a konyhába, ivott egy pohár vizet, miközben ismét az órára nézett. Tényleg mennie kell. Betette a poharat a mosogatógépbe, és kiment az előszobába. Megcsörrent a telefonja. Annika, a titkárnője hívta. Felvette, és azonnal egy hosszú monológot kapott a fülébe. Nem is hallott mindent, amit Annika mondott, de azt érezte, hogy a nő feldúlt, és Valdemar őszintén remélte, hogy nem jól érti a dolgokat. Meg kellett erőltetnie magát, hogy a hangja nyugodt maradjon, és megkérje a nőt, lassítson, és ismételjen el mindent. Annika vett egy mély levegőt, és aztán megerősítette, hogy valóban jól értette elsőre is. A rendőrség ott járt, többéves anyagokat kértek ki, Valdemar pedig jöjjön vissza minél előbb. Gyorsan letette azzal, hogy már úton is van. Megállt az előszobában, és próbálta végiggondolni a dolgokat. De hát megúszta. Tévútra került. Az előzetes nyomozást bizonyítékok hiányában beszüntették. A családért tette. Hiba volt, persze. Könnyen ment, de akkor is hiba volt. Maga mögött hagyta, elfelejtette, elfojtotta. A rendőrség nála járt. Nem lehet másról szó. Miért most? Miért újra? Könnyebb volt így megadni mindent, amit másként nem tudott volna megadni. Nem jöttek volna vissza, ha nem lennének biztosak a dolgukban. Mi történt? Nem volt bűnöző, csak az egész olyan csábító volt. Olyan egyszerű. Tévút. Egy biztonságos tévút. Hogy fogja kezelni a dolgot? Újabb csengőhang szakította félbe a gondolatait. Valdemar összerezzent. Csengettek. Ki kereshet ilyenkor itthon bárkit is? Elvégre ilyenkor senki sincs itthon. Gondolatai egész máshol jártak, miközben kinyitotta az ajtót, de hamarosan minden összeért.

Felismerte a látogatót. Ingrid Ericsson volt az a gazdasági bűncselekményeket vizsgáló nyomozóhatóságtól. És mosolygott.

A délelőtti találkozó után mindenkinek volt dolga bőven. Billy kapta a feladatot, hogy kiderítse, mikor és hol érkezett Patricia Wellton az országba. Mindenki tudta, hogy ez legjobb esetben sok időt igénylő, legrosszabb esetben pedig lehetetlen feladat. Ha Patricia Wellton, akárki is volt ő, autóval vagy vonattal érkezett, sosem találják meg, de attól még muszáj megpróbálni. Billy Jennifert kérte meg, hogy segítsen neki, és a lány örömmel vállalta. Billy még egyszer kihangsúlyozta, hogy nem kell mindenről beszámolnia, amit talál, és újfent elnézést kért, de Jennifer elhárította azzal, hogy semmi gond. Leültek egymással szemben az üres ebédlőben, telefonokkal és számítógépekkel felszerelkezve, aztán nekikezdtek. Mit tudtak? Nem sokat. Hogy Patricia Wellton autót bérelt Östersundben 2003. október 30-án, ezenfelül mást nem. Azt elég gyorsan megállapították, hogy nemzetközi járat nem érkezett be Östersund repterére akkor, kivéve a chartereket, azok pedig nagyon ritkán jártak. Aznap reggel nem landolt egy sem. Az időben legközelebbi Amszterdamból érkezett 26-án reggel. Billy és Jennifer megbeszélték, mennyire valószínű, hogy Patricia négy napot töltött Östersundben, de elég gyorsan kizárták a lehetőséget. Akkor maradtak a belföldi járatok és a vonat. Úgy döntöttek, Svédországból indulnak ki, és a két legnagyobb reptérrel kezdik. Jennifer kapta Stockholm Arlandát, Billy Göteborg Landvettert. Mielőtt nekifogtak volna, hoztak egy termosz kávét a konyhából, és egy csomag kekszet az egyik szekrényből. A bárpulton található listára felírták, mit vettek el. Mats és Klara vezette be a rendszert még első este. „Vegyenek, amit csak akarnak, és amikor akarják, de írják fel.”

Az ebédlőben kitöltöttek egy-egy csésze kávét, és egymásra néztek az asztal felett. Billy felsóhajtott. – Rendben, akkor hajrá! Koccintottak a bögrékkel, aztán pedig kapcsolatba léptek minden légitársasággal, amelynek Stockholmba és Göteborgba érkezett gépe október 30-án, valamint az azt megelőző héten, hogy kikérjék az utaslistákat. Nem csak át kellett küzdeniük magukat egy csomó bürokratikus akadályon, még ha a végén meg is kapják a kért adatokat, de át kellett nézniük több ezer nevet, és nagy volt a kockázat, hogy a keresett információ már nincs is meg. – Micsoda sziszifuszi munka – jegyezte meg Jennifer, és Billyre mosolygott a laptop fölött. – Tényleg az – mosolygott vissza Billy. Nem igazán tudta, hogy mi vagy ki az a Sziszifusz, talán valami görög mitológiai alak, de nem akart rákérdezni. Torkel végiggondolta, hátha valaki az Államokból tud neki segíteni abban, hogy azonosítsák Patricia Welltont. A jogosítvány, amit a nő használt, és amelynek a másolatát Torkel megkapta a kölcsönzőből, valódinak tűnt. Kiváló hamisítvány volt. Legjobb esetben már használta máskor is ezt az álnevet, és akkor az amerikai hatóságok tudnak segíteni abban, hogy kiderítsék, ki is ő valójában. Feltéve, hogy amerikai. Megeshet, hogy másik országból jött, és amerikai személyazonosságot használt. De hát valahol el kell kezdeni. Hogy Torkel megtalálja azt, aki segíteni tud neki, és az illető el is küldi az adatokat, valószerűtlennek tűnt. Az országos bűnügyi rendőrségen keresztül kapcsolatot keresett az IPA-val, a nemzetközi rendőrszövetséggel. Börje Dahlberg vette fel a telefont. Torkel jól ismerte, és néhány gyors, a munkáról és életről szóló tiszteletkör után, ami Torkel esetében sajnos ugyanazt fedte le, Börje azt mondta, meglátja, mit tehet Patricia Wellton ügyében, és megígérte, hogy visszaszól. Torkel megköszönte, és letette a telefont. Ennél többet nem nagyon tud tenni. Kiment a folyosóra.

Elhaladt Ursula szobája előtt, de meg sem állt. Tegnap elkezdték a kiásott föld átszitálását. A munka ma reggel is folytatódott, Ursula pedig ott akart lenni. Mielőtt felhívta volna a nemzetközi rendőrszövetséget, megpróbált intézkedni, hogy nagyobb területen áshassanak, hátha megtalálják a hollandok táskáit. Kemény ellenállásra számított, és felkészült, hogy parancsolgatnia kell majd, de meglepően könnyen sikerült egy ásógépet szerezni. Ezt persze nem mondja el Ursulának. A neki szánt verzió majd tartalmaz egy paragrafusokkal vagdalkozó hivatalnokot, meggyőzhetetlen természetbarátokat és hegyes tollú újságírókat, akikkel Torkel fáradhatatlanul hadakozott a nyomozás és Ursula kedvéért is. Kiment az ebédlőbe, és látta, hogy Jennifer és Billy ott ülnek egymással szemben, és lázasan telefonálnak angolul. A bárpulthoz ment, elvett egy csészét, aztán odalépett az asztalukhoz, töltött magának egy kávét, és várta, hogy egyikük befejezze, hogy aztán elmondhassák, miben van szükségük segítségre. A megbeszélés után Vanja úgy határozott, a kiégett autóval fog foglalkozni. Minden lehetséges információt megkaptak az östersundi autókölcsönzőből, a rendőrségi anyag pedig alapos volt. Szokatlanul alapos, mondta volna Ursula. Vanja mosolygott magában a gondolaton, de hát ő kicsit jobban bízott a helyi rendőrökben, mint a kolléganője. Ami igazából nem jelentett sokat. Mindenki, aki úgy gondolta, hogy a helyi rendőrség több mint egy csomó reménytelen amatőr a hatévesek értelmi képességével, jobban bízott bennük, mint Ursula. Vanja úgy döntött, elmegy Åréba. Egy jelentés csak egy jelentés, annál többet is meg lehet tudni. Különösen, ha azok, akik 2003-ban ott dolgoztak, még mindig ott vannak. Magával vitte a jelentés másolatát, amit Jennifertől kapott, felöltözött, és a kijárat felé indult. – Hová mész?

Vanja megfordult, és Sebastiant pillantotta meg az egyik fotelba süppedve, a bejárattól jobbra. Egy régi magazint tartott a kezében, és Vanja egy félig megoldott keresztrejtvényt látott, mikor letette az újságot. A férfiból csak úgy sütött az unalom. – Åréba. – Miért? – Körülnézek, hátha többet megtudok arról az autóbalesetről. – Veled mehetek? Reménykedés volt a hangjában, és Vanja azt is észrevette, hogy a férfi tulajdonképpen kérdést tett fel. A „Veled megyek” kijelentés jobban Sebastianra vallott volna, de a Hinde-eset után kicsit megváltozott. Lágyabb lett, legalábbis Vanja így érezte. Nem kereste annyira a konfliktusokat, vele szemben meg főleg nem. Nem is volt ellene semmi kifogása. Az ellen sem, hogy vele menjen. – Unatkozol? – biccentett a salátává lapozott újság felé. – Nem. Éppen merenghetnék is a kétbetűs, egyiptomi napistenen egész nap, de igazából szívesen kimozdulnék. Vanja bólintott. – Akkor igyekezz. – Két perc és jövök – mondta Sebastian, és a lány mintha hálás mosolyt látott volna az arcán, mikor a férfi felállt és eltűnt a szobája felé. Hogy unatkozik, az nem kifejezés. Olyan nyugtalanságot érzett a testében, amelyet igazából csak egyféleképpen tudott volna megszüntetni, de hát most nem volt itt senki, akivel lefekhetett volna. Hirtelenjében Klarára gondolt, de őt sosem látta két lépésnél többre eltávolodni a kecskeszakállas férjétől. Ráadásul az egész nőből sugárzott a természetben élés szeretete, meg valami rusztikus báj, ahogy mindig az időjárásnak megfelelően öltözködött, és Sebastian ezt eléggé lelombozónak találta. Talán ez a kis út Vanjával feldobja. Amúgy sincs semmi dolga idefent. Hat csontváz és egy autóbaleset.

Egyiknél sem tudja kifejezetten hasznosítani a tudását. Akkor mégis mit csináljon? Bár az eső elállt, és nagyon szép őszi idő kerekedett, nem volt kedve kimozdulni. Elment egy félórás sétára a zúgó mellett, megnézte a tájat, elég is volt. Sosem értette ezt a természetmániát. Sebastian szerint a hatalmas, elhagyatott helyek rendesen túl voltak értékelve. Miért olyan csodálatos sok kilométerre ellátni pár száz méter helyett? Persze, a vízesések méltóságteljesek, a hegyek pedig drámaiak, de nem adtak neki semmit. Nem szólították meg. Az Államokban töltött éve alatt utazgatott. Megnézte a Grand Canyont, a Sziklás-hegységet, a Niagara-vízesést. Hallotta a sok elragadtatott ámuldozást, meg a rengeteg fecsegést a nagyságukról, és hogy az embert mennyire arra emlékezteti, milyen apró is ő. Mintha ez valami pozitívum lenne. Idióták. Leakasztotta a kabátját az ajtó mellől, és visszafordult a bejárat felé. Vissza Vanjához. Az út nagy részében csöndben ültek, de ez nem zavarta Sebastiant. Többféle csönd létezett, és ez egy jóféle volt. Nem ellenséges és kizáró, nem fagyos, hanem természetes csönd két ember között, akiknek nem volt szükségük arra, hogy minden másodpercet beszéddel töltsenek. Néha kommentálták a látottakat, legtöbbször Vanja, és legtöbbször a természetről beszélt. Elmesélte, hogy szívesen eljönne ide egyszer túrázni. Végig akar menni a Kungsledenen, az egészen, Abisko és Hemavan között. Szánna rá elég időt. Vinne hátizsákot, sátort, szúnyogirtót, hogy teljes legyen az élmény. De most az Államok miatt valószínűleg csúszik a dolog. Sebastian nem harapott a csalira. Nem akart Vanja elutazásáról beszélni. Ki akarta élvezni a pillanatot, hogy együtt száguldanak a hegyek között, és élvezik egymás társaságát. Ezenfelül elhatározta magát. Vanja nem fog elutazni. Még nem tudta, hogy tarthatja itt, és

bár egy apró ötlet már megfogant a fejében, de a gondolatmenet még nem volt kész. – A Kungsleden akkor is itt lesz – mondta, aztán kinézett az ablakon, attól félve, hogy valamivel leleplezi a gondolatait. Elvégre Vanja rendőr volt, akinek szinte valószerűtlen tehetsége volt ahhoz, hogy hangból megállapítsa, ha az emberek hazudnak vagy rejtegetnek valamit. – Szoktál síelni? – kérdezte Vanja, ahogy Åre felé közeledtek, és a bal oldalon feltűntek a lejtők és a síliftek csontvázai. – Nem. Te? – Nem gyakran, és nem valami jól, de azért lejutok a lejtőn. – Az apád tanított meg? Vanja gyorsan oldalra nézett, kérdő pillantást vetve Sebastianra. Lett volna valami… erőltetett a hangjában? A férfi továbbra is előre nézett. – Igen. Miért? – Nem is tudom – mondta Sebastian, és megvonta a vállát. – Csak ez olyasvalaminek tűnik, amit az ember megtanít a gyerekeinek. Mint az úszás, gondolta magában, és érezte, ahogy a jobb keze görcsbe rándul. Kinyújtotta az ujjait, és az ablakba könyökölt. Most aztán viselkednie kell. Az álom egy dolog, azt nem tudja irányítani, de hogy jutott megint ebbe a gondolatmenetbe? Itt. Az autóban, Vanjával. Akármennyire is hatással vannak rá a halott gyerekek a hegyről, Sebastian Bergman mindig ura a saját gondolatainak. Ez vezette sikerre, ettől lett nagy. Mindig szorosan tartotta a gyeplőt, nem hagyta, hogy a gondolatai csak úgy elkalandozzanak, hanem folyamatosan az ő malmára hajtották a vizet. A teljes irányításra törekedett, és legtöbbször el is érte. – Sose voltál házas? – kérdezte Vanja, miközben elhaladtak Tegelfjäll mellett. Sebastian nem mozdult. Lehet, hogy a saját gondolatait képes irányítani, de a beszélgetést nem, ez most vált világossá. Gyorsan végigzongorázta a válaszlehetőségeket. Mondhatja azt, hogy a

lánynak semmi köze hozzá. Nem jó, csak gyanút keltene, és Vanja rosszkedvű lesz. Hazudhat is, és nemet mondhat. Később lelepleződhet, és az sok szükségtelen kérdést szülne. Elmondhatja az igazságot. Végül emellett maradt, legalábbis részben. – De, egyszer. – Mikor? – Kilencvennyolcban. – Mikor váltatok el? Sebastian habozott, de a kijelölt ösvényen maradt. Csak az igazat. – Sosem. Meghalt. Vanja elhallgatott. A férfi továbbra is mereven előrenézett. Ennyit még Torkelnek is elmesélt, mikor találkoztak Västeråsban, de többet nem. Most sem óhajtott többet mondani. Senki sem tudott többet. Senki sem tudott mindent. Ha Vanja tovább kérdezősködik, hazudni fog. Vagy mégsem? Mesélje el életében először? Mindent. Lilyt és Sabinét, meg a hullámot, amely elragadta őket tőle. A hiányt. A szorongást. Hogy milyen közel volt ahhoz, hogy teljesen feladja. Hogy az idő nagy részében továbbra is látszatéletet él. Ez nyilván közelebb hozná őket egymáshoz, és elmélyítené a kapcsolatukat. Igazából nem is látott benne semmi kifogásolnivalót. De mégsem volt rá képes. Nem akarta. Nem akarta felhasználni az egyik lányát, hogy közelebb kerüljön a másikhoz. Nem érezte helyesnek. Mintha kihasználná Sabinét, profitálna a halálából a saját, önző céljai érdekében. Érzelmi zsarolásra használná őt, mint eszközt, hogy közelebb hozza magához Vanját. Nem akarta. Nem tudta. – Sajnálom – mondta Vanja halkan.

Sebastian bólintott. És drukkolt, hogy meg ne kérdezze… – Hogy halt meg? Sebastian felsóhajtott. Muszáj itt és most befejezni. Nem ködösíteni és nem kitérni. Nem felcsillantani egy folytatás lehetőségét, valamikor és valahol máskor. Be kell fejezni. Egyszer és mindenkorra. Vanja felé fordult. – Meghalt, ez nem elég? Mit akarsz még? Kéred a boncolási jegyzőkönyvet? Vanja gyorsan rápillantott, mielőtt minden figyelmét visszafordította volna az autóra és az előttük kanyargó útra. Csak figyelmes akart lenni, de láthatóan aknamezőn sétált, és akármilyen szándékkal kezdett is bele, csak beletrafált a közepébe. – Ne haragudj, semmi közöm hozzá. – Nem, tényleg nincs. Vanja nem válaszolt. Mit is lehetne mondani? Sebastian kitette a pontot a beszélgetés végére. Csöndben autóztak tovább. – Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk? – kérdezte Sebastian, mikor kiszálltak az autóból. Vanja rögtön megértette, miért kérdezi. A barna, földszintes ház úgy nézett ki, mint egy fodrászat vagy egy pizzéria, de a GPS ide irányította őket, ráadásul a homlokzaton a Rendőrség felirat díszelgett, tehát mégsem tévedtek el. – Még csak nem is az övék az egész épület – állapította meg Sebastian, és egy biztosítási cég logójára mutatott a falon. – Ez egy nyamvadt sufni. Hányan dolgoznak itt tulajdonképpen? – Nem tudom – mondta Vanja, és azzal benyitott. Rögtön jobbra egy recepcióspult állt, vele szemben egy asztal, körülötte székekkel. Az asztalra néhány újság és rendőrségi brosúra volt kihajigálva. Szemben egy iroda ajtaja lehetett, mellette pedig egy emeletre vezető lépcső. Vanja és Sebastian odaléptek a

recepcióhoz. A lány elmagyarázta, kik ők, és hogy várják őket. A pult mögött ülő nő bólintott. – Kenneth! – kiáltott a lépcső irányába, aztán mosolyogva visszafordult a látogatókhoz. Sebastian visszamosolygott. Hány éves lehet a nő? Negyven, negyvenöt talán. Sötét, rövid haj, kiugró járomcsont, keskeny ajkak, és eléggé nagy mellek a jól vasalt egyenruha alatt. Sebastian kicsit ráhajolt a pultra, és mikor meglátta a nő kezét az asztalon, észlelte, hogy nincs rajta jegygyűrű. – Mindjárt jön – mondta a nő a pult mögött, és ugyanakkor lépéseket hallottak fentről. Nem sokkal később megjelent egy harmincöt év körüli férfi, és Kenneth Hultinként mutatkozott be. – Mindent előkészítettünk önöknek – mondta, miközben feltessékelte őket a lépcsőn. Az emeleten három íróasztal állt rögtön jobbra a lépcsőtől. Kenneth balra irányította őket, egy apró főzőfülkébe, amely láthatólag ebédlőként is szolgált. Egy sárga csíkos, viaszosvászon abrosszal letakart asztal és négy összecsukható szék állt az egyik oldalon, a másikon pedig apró konyhapult és egy beszuszakolt hűtőszekrény. A hűtő tetején egy mikró volt, a pulton pedig kávéfőző és edényszárító néhány csészével. Jellegzetes halszag lengte be az egész helyiséget. – Kérnek kávét vagy valamit? – érdeklődött Kenneth, és a félig teli kávéfőző felé biccentett. – Mi az a valami? – kérdezte Sebastian. – Tessék? – Kávét vagy valamit, azt kérdezte. Mi az a valami? – ismételte meg Sebastian. – Nos, tea, víz, gyümölcs esetleg… – Kenneth az asztalon levő tálra mutatott, amelyben néhány alma árválkodott. – Köszönjük, nem kérünk semmit – nézett Vanja Sebastianra, aki már rég elvesztette az érdeklődését, és a falon lógó textilképet méricskélte fintorogva. Kenneth bólintott és otthagyta őket. Vanja leült, fogta az anyagot, és nekilátott az olvasásnak.

Október 31-én reggel 08:23-kor futott be a hívás a rendőrségre. 08:57-re értek ki, és megállapították, hogy egy halott ember ül a kiégett autó sofőrülésén. – Járok egy kört. Vanja felnézett a jelentésből, és látta, hogy Sebastian az ajtó felé biccent. – Azt hittem, azért jössz, hogy segíts. – Nem, azért jöttem, hogy minél messzebb kerüljek attól a nyomasztó hegytől. A férfi kiment, Vanja pedig egy sóhaj kíséretében visszatért a papírjaihoz. A kocsiban levő test annyira megégett, hogy a nemét és a korát lehetetlen volt a helyszínen megállapítani. A rendszám segítségével viszont azonosították a járművet: bérautó, amelyet Östersundben bérelt ki egy bizonyos Patricia Wellton, Kentuckyból, az Egyesült Államokból. Mikor megpróbálták megkeresni a hozzátartozóit, és kikérni a fogászati leletét vagy más adatot, hogy megbizonyosodjanak a személyazonosságáról, kiderült, hogy Kentuckyban nem létezik semmiféle Patricia Wellton. Soha nem is létezett. A jogosítvány hamis volt, ennél tovább viszont nem jutottak. Abból indultak ki, hogy a kocsiban levő halott a magát Patricia Welltonnak nevező nő, más eltűnését nem jelentették be, de teljesen biztosra úgysem lehet menni. Csomó fénykép volt a mappában, amelyek a baleset helyszínén készültek. Vanja átnézte őket, majd úgy döntött, mindet magával is viszi. Ursulának úgyis többet mond majd, mint neki. Az autót elszállították, és műszaki szempontból is átvizsgálták. Vanja azt is átnézte. Az autóban semmi olyasmit nem találtak, ami jelezte volna, hogy miért tért le az útról. A fékek és a kormánymű is megfelelően működött. A helyszíni szemle sem adott rá magyarázatot. Semmi nem utalt defektre vagy állat okozta balesetre. Hiányoztak a féknyomok és

minden más manőverezésre utaló jel, így az volt az elmélet, hogy a sofőr elaludt vagy rosszul lett, és ezért történt a baleset. Vanja tovább lapozott. A boncolás során lehetetlenség volt megállapítani, hogy a nő élt-e még, mikor az autó kigyulladt. Elméletileg akár szívinfarktust is kaphatott. Vanja visszalapozott a műszaki vizsgálathoz. A jelentés végén levő listából kiderült, mit találtak az autóban. A lista rövid volt, nagyon rövid. A csomagtartó üres volt, és ez felcsigázta Vanja érdeklődését. Nem biztos persze, hogy a nő csomaggal érkezett, de mindenesetre furcsa, elvégre ideutazott Svédországba, és igazolta magát, mikor kibérelte az autót és fizetett. Kellett, hogy legyen egy kézitáskája vagy legalábbis pénztárcája. De ilyesmit nem találtak sem az autóban, sem a holttesten. Vanja elővett egy jegyzettömböt, és az első sorba feljegyezte: JOGOSÍTVÁNY/PÉNZ? Aztán újrakezdte az olvasást, és ezúttal készenlétben tartotta a jegyzettömböt. Mikor másodszorra is végigolvasott mindent, és minden kérdőjeles részt lejegyzetelt, odahívta Kennethet, és reménykedett, hogy legalább néhány pontra választ kap. Húsz perccel később Vanja megkapta a balesetet bejelentő nevét, és azét is, aki elszállította az autót a vizsgálat után. Megköszönte Kennethnek a segítséget, összeszedett mindent, amit magával akart vinni, és lement a lépcsőn. Sebastian a recepciónál állt. A nő a pult mögött hangosan kacagott, és felírt valamit egy névjegy hátuljára. Vélhetően a telefonszámát, gondolta Vanja, mikor a nő egy kacsintás kíséretében átnyújtotta a kártyát Sebastiannak. – Végeztél? – kérdezte Vanja, mikor elsétált mellette. – Igen, és te?

Vanja nem válaszolt, csak kinyitotta az ajtót és kiment. Mélyen belélegezte a friss, őszi levegőt, miközben az autó felé sétált. Jó volt végre kiszabadulni a halszagú, egyre oxigénhiányosabb rendőrségi főzőfülkéből, és a levegő a hirtelen előtörő dühét is lecsillapította. Butaság, győzködte magát, tiszta hülyeség. Egyáltalán nem kéne Sebastian nőügyeivel foglalkoznia, mégis volt valami megbotránkoztató abban, hogy a férfi szinte kényszeresen ágyba akart vinni minden nőt, akivel találkozott. Ocsmányság. Azon kapta magát, hogy szinte szégyelli magát Sebastian nevében. Ugyanakkor volt valami szomorú is a férfi viselkedésében. Szomorú és kétségbeesett. Mi hiányzott neki? Milyen űrt akart ezekkel az alkalmi kapcsolatokkal betölteni? Ráadásul Sebastian a királyi gyilkossági nyomozóhatósághoz tartozott, és képviselte őket, úgy meg pláne illetlen az ilyesfajta viselkedés. De Vanja úgy döntött, nem hozza fel a dolgot. Majd megemlíti Torkelnek, aztán rendezze el ő. Vanja hallotta, hogy a recepciós nő megint felnevet, és egy „Viszlát!”-ot kiált, mikor Sebastian kisétált az ajtón. Néhány másodperccel később ott állt mellette mosolyogva. – Akkor most merre tovább? – kérdezte, és kinyitotta az anyósülés ajtaját. – Kaptam egy címet – mondta Vanja, és megkerülte az autót. – Kihez? – A pasashoz, aki megtalálta az autót. – Miért akarunk beszélni vele? – Mert ő találta meg az autót. Vanja kinyitotta a sofőrülést, és beült. Sebastian még állt egy darabig, és visszajátszotta a beszélgetést a fejében. A lány ideges. Lehet persze, hogy Kenneth borította ki, de a szokásos forgatókönyv valószínűbbnek tűnt, mármint hogy ő az oka. – Bodil miatt vagy ilyen? – kérdezte, miközben arra vártak, hogy minden, a sípálya alatti alagútból kijövő autó elmenjen, és kikanyarodhassanak az E14-es útra.

– Ki az a Bodil? – A recepciós. Nem muszáj lefeküdnöm vele, ha nem akarod. Vanja kikanyarodott, és felgyorsított, tizenöt kilométerrel a megengedett sebesség fölé. A férfi tényleg kész rejtély. Vanjának eszébe nem jutna a szexuális életéről beszélni egy kollégával. Még Billyvel sem, pedig jó volt a kapcsolatuk, és sok intim részletét ismerték egymás életének. Nem mintha Vanjának annyi mesélnivalója lett volna jelenleg, de azért mégis. Ez megint csak valami olyan gátlás lehetett, amely minden normális emberben megvolt, kivéve Sebastian Bergmant. – Miért gondolod, hogy érdekel, kivel fekszel le? – érdeklődött Vanja. – Mert morcosnak tűnsz. – Nem vagyok az. Sebastian bólintott. A kör bezárult. Végigjárták az egészet, és ugyanaz lett az eredmény. Nem jutottak tovább. Vanja feltekerte a rádió hangerejét. A P4 Jämtland szólt. Valami medvéről magyaráztak. Aztán Roger Pontare énekelt, ők pedig csöndben autóztak tovább.

Lennart egész nap próbálta elkerülni Linda Anderssont, és ez valamennyire sikerült is. A tény, hogy egy szobában ültek, nem könnyítette meg a dolgot. Sture nyilván utasította a lányt, hogy keresse fel, ha Lennart nem tenné, mert kettő előtt nem sokkal már érkezett is. Lennart azt mondta, sajnos találkozója van a városban. Valójában viszont körbejárkált a tévészékház folyosóin, és azon gondolkodott, hogyan kezelje a helyzetet. Linda nem rossz újságíró, kifejezetten ügyes, és keményen dolgozik. De nem lehet megbízni benne. Ha valami félrecsúszna, Lennartnak ideje sem lenne valami védekező stratégiát felállítani, Sture máris megtudná. Ha meg jól mennek a dolgok? Sture hirtelen túlságosan is érdeklődni kezdett Shibeka történetével kapcsolatban, és ez nyugtalanította Lennartot. A főnökének megvolt az a rossz szokása, hogy a sikereket maga zsebelte be, a felelősséget meg szerette másra hárítani. A legjobb, ha Sture éppen csak érdeklődik. Nem keveredik bele, de útban sincs. Lennart úgy vélte, minél távolabb tartja Lindát a tényanyagtól, annál jobb. A legbiztosabb, ha a hatóságok, a rendőrség, a bevándorlási hivatal és az adóhivatal anyagaival foglalkozik majd. Alaposan át kell nézni mindent, eredmény pedig szinte biztosan nem lesz, de ezzel lefoglalhatja a lányt néhány napra. Ő addig a kevésbé hivatalos dolgokkal szándékozott foglalkozni, a rejtélyekkel, a belekeveredett emberekkel, mert itt számíthat áttörésre. Már ha lesz egyáltalán. A tervével elégedetten beült a bejárat melletti kis kávézóba, és ivott egy kávét, mielőtt felhívta volna Lindát. A lány örült a hívásnak, de túl jól ismerte a neveket – még Shibekáét sem rontotta el –, és Lennart ebből megértette, hogy Sture már informálta őt. Azt

hazudta a lánynak, hogy még mindig a városban van, de fél óra múlva találkozhatnak. Letette a telefont, és körbenézett a szinte üres kávézóban, amelyet valaki megpróbált modernné és hívogatóvá varázsolni különböző fotelekkel, széles kanapékkal és nagy mintás tapétával. Sajnos a csersavtól keserű kávé, a műanyag fóliába csomagolt szendvicsek és az unalmas mikrós ebédek miatt az egész igyekezet hiábavaló volt. Talán tényleg ráfér egy séta, gondolta Lennart. Kínos lenne, ha Linda leugrana egy kávéért, és itt találná. Kiment a fotocellás ajtón, a betonozott útra. Beborult, de Lennart remélte, hogy nem ered el az eső. Csak az inge volt rajta, de kizárt, hogy felmenjen a szerkesztőségbe a kabátjáért. Utálta azt az irodát. Akkor már inkább a megfázás. Lement a Filmhuset felé, ki a Gärdetbe, a magas, sárga fűvel borított parkok felé. Elővette a telefonját. Kevés jó rendőrkapcsolata volt. Legszívesebben Trolle Hermanssont hívná fel. Már évek óta nem dolgozott rendőrként, de biztos meglennének még a kapcsolatai, mert fantasztikus volt abban, hogy minden lehetséges rémséget előbányásszon Lennartnak. De Trolle meghalt, meggyilkolták. Nyáron találták meg egy autó csomagtartójában. Nem volt teljesen világos, hogy került oda, de valahogy belekeveredett a Hinde körüli zűrzavarba, amely heteken át díszelgett minden újság címoldalán. Hogy mi köze lehetett Trollénak a Hinde-ügyhöz, arra a rendőrség nem tudott vagy nem akart válaszolni, Lennart pedig gyanította, hogy a kerülő válasz mögött a teljes tanácstalanság rejtőzik. Lennart viszont nagyon meglepődött. Trollénak sok megbízása volt. Nem csak neki dolgozott, hanem a Hideg tények című tévéműsornak és az Expressennek is, de Lennart nem értette, miért érdeklődik Trolle olyasvalaki iránt, mint Edward Hinde. Azt a Trollét, akit ő ismert, leginkább csak a pénz érdekelte, nem az, hogy gyilkosokat fogjon el, vagy jobbá tegye a világot. Azt már rég feladta.

Lennart Trolle telefonszámát nézte, amit az RK (rendőrségi kontaktok) csoportban tartott, és belátta, hogy soha többé nem fogja felhívni. Ettől függetlenül nem akarta kitörölni a számot. Szinte már tiszteletlennek érezte volna. Ugyanez volt a tavaly karácsonykor meghalt nagyapja számával is, az is megvolt még a telefon memóriájában. Akárcsak az emlékeket, az ember ezeket is meg akarta őrizni… Némi töprengés után Lennart úgy határozott, felhívja a kettes számú kontaktját. Anitha Lundöt. A nő igazából nem volt könnyű eset, sőt problémásnak lehetne mondani. Nem a pénz és nem is a kalandvágy hajtotta, hanem a düh és a harag, így minden tőle származó információt fenntartásokkal kellett kezelni. Könnyen elképzelhető volt, hogy a személyes bosszúvágy jobban hajtja, mint az igazság kiderítése. De Lennartnak jelenleg nem volt sok választási lehetősége. A nő a harmadik csengésre felvette. Bosszúsnak hangzott. – Mit akarsz? – Beszélgetni – kezdte Lennart könnyedén. – Dolgozom. Nem akarom, hogy zavarjanak. – Miért veszed fel a telefont, ha annyira elfoglalt vagy? – Mert jól nevelt vagyok. Lennart felnevetett. Anithával szemben nem lehetett bénázni. Ezt már megtanulta. – Sok minden vagy te, Anitha, de jól nevelt, az aztán nem. – Nem, egy seggfej vagyok – mondta a nő, és a hangjában a humor legkisebb jele sem hallatszott. – Kérdezd meg a főnökeimet vagy bárki mást itt. Mit akarsz? – Találkozni. Van valami, amiről beszélnem kell veled. Anitha gondolkodás nélkül vágott vissza. – Nem. Nem akarok többé veled dolgozni. Rosszul fizetsz, és semmi örömöm nem telik benne. – Ez nem igaz, és ezt te is tudod.

– Igazán? Miért, mi örömöm van benne? – Megtudsz ezt-azt. Amit más nem. Az ilyesmit szereted. Vagy nem? – Nem, te szereted az ilyesmit. Te vagy az újságíró. Én az vagyok, akit felhívsz és zavarsz. – Figyelj ide, Anitha – mondta Lennart, és halkabbra fogta a hangját, hogy kihangsúlyozza, komolyan beszél. – Szerintem tetszeni fog neked a dolog. Komolyan. A telefonkagylóban csend honolt. Lennart szinte hallotta, hogy a nő kíváncsisága birokra kel a kelletlenségével. A beszélgetés a terv szerint haladt. – Meglátjuk, majd hívlak – mondta végül. Ez rossz válasz, Lennartnak legalábbis nem elég. – Nem, találkozzunk egy óra múlva. Ha nem tetszik, amit mesélek, akkor mindegy. De add meg az esélyt. Beletelt egy kis időbe, mire a válasz megérkezett. Lennart már egy B terven kezdett gondolkodni, csak nem jutott eszébe semmi. Muszáj lesz keríteni valami rendes kontaktot Trolle Hermansson helyére. – A szokott helyen három után – mondta végül Anitha. – Rendben. Lennart letette a telefont, és körülnézett. Majdnem egész Frihamnenig elgyalogolt. Fázott, és az eső is szemerkélni kezdett. A cseppek szinte frissítően hatottak, de az ég egyre szürkébb és fenyegetőbb lett. Megfordult és elindult visszafelé. Gyorsított a tempón. Először megbeszéli a dolgokat Lindával, majd továbbáll egy valódi találkozóra. És akkor majd a kabátját is felveszi.

Vanja bekanyarodott a két ferde kerítésoszlop közé, és követte a sáros keréknyomot a kerten át a magányosan álló házig. Leállította az autót, és egy pillanatig egyikük sem mozdult, csak nézték az eléjük táruló látványt. A hatalmas telek jobb oldalán egy zöld, kétemeletes ház állt, fehér ajtó- és ablakkeretekkel. Legalábbis egykor bizonyára fehérek voltak. Mostanra lepergett a festék egy része, itt-ott átütött a sötét, korhadt fa. A ház falán is nagy területeken hiányzott a festék, és mintha penészedett volna. A ház körül egy kisebb roncstelepet láttak. Vanja legalábbis megszámolt három, látszólag működőképes motoros szánt, egy Chevrolet pickupot, egy fehér furgont és egy rozsdás Volvo 242-est, amelyek ott sorakoztak egymás mellett egy gerendából és ponyvából összetákolt, helyenként széltépte fedett parkoló alatt. A parkolóhely és egy kisebb, összeomlás szélén álló fészer között egy csomó különböző gép állt látszólag minden logika nélkül. Favágó, aprítógép, fűnyíró, hómaró és valami formátlan egy zöld ponyva alatt. Egy lékfúró és egy szegélynyíró állt a fészer piros falához támasztva. A ház másik oldalán egy halom aprított fa mögött egy trambulin szomorkodott, tavalyi falevelek borították. Egy robogó és egy crossmotor állt szintén félig letakarva ponyvával a trambulin mögött. A burjánzó fűben és a metszetlen bokrok alatt szerszámok és egyéb, kisebb gépek hevertek szanaszét. A fészer elé vastag kötéllel egy farkaskutya volt kikötve. Fel is állt és ugatni kezdett, mikor begurultak a kertbe, és azóta sem hagyta abba. Vanja és Sebastian kiszálltak az autóból, és a lakóház felé vették az irányt. Mielőtt odaértek volna, nyílt az ajtó, és egy férfi lépett ki a tornácra. Arcát a baseballsapkája alól kilógó hosszú haj keretezte, hatalmas bozontos körszakálla lehetetlenné tette, hogy

megsaccolják a korát. Piros kockás flanelinget viselt, sokzsebes, bő, zöld nadrágot és otromba bakancsot. Vanja és Sebastian megálltak. A férfi lesétált a lépcsőn, leordította a kutyát minden eredmény nélkül, aztán megállt előttük. – Mit akarnak? – Maga Harald Olofsson? A férfi bólintott. – És maguk kik? Vanja és Sebastian egyszerre mutatkoztak be, a lány még a rendőrigazolványát is bemutatta. Harald jóformán rá se nézett. – Maga talált meg egy kiégett Toyotát 2003 októberében itt a hegyekben, igaz? – Lehet. – Arról szeretnénk beszélni. – Vagy úgy. Harald kiköpött Vanja mellé, és a nadrágzsebébe süllyesztette a kezét. Hintázott egy kicsit a sarkán, és a földet nézte, hogy a sapka ellenzője eltakarja a szemét. Nem kellett hozzá pszichológusnak lenni, hogy megállapítsák, a férfi kényelmetlenül érzi magát. – Október 31-én reggel találta meg – jelentette ki Vanja, és előhúzott egy jegyzettömböt. – Mit csinált, miután megtalálta? – Felhívtam a rendőrséget. – Lement az autóhoz? Harald kihúzta egyik kezét a zsebéből, és a szakállát kezdte simogatni. Azt remélte, ezzel azt a látszatot kelti, hogy alaposan végiggondolja a kérdést, mert túl régen történt már ez az eset. Valójában viszont azon gondolkodott, mikor kezdjen hazudni. Mennyit tudnak? Csak egy becsapós kérdés lenne, hogy lement-e az autóhoz? Volt már dolga a rendőrséggel, és mindig akkor járt a legjobban, ha kitérő, rövid válaszokat adott, míg ki nem derítette, mit tudnak, és mire akarnak rájönni. Azután már gond nélkül alakíthatta a válaszokat a történetének megfelelően. De ezek itt fővárosiak, ráadásul a királyi gyilkossági nyomozóhatóságtól. Nem

tudta, miért érdekli őket egy régi baleset, de megkérdezni sem akarta. Úgy döntött, tartja magát a szerepéhez, eljátssza a szűkszavú, kicsit lassú északi fickót, és ezzel némileg megerősíti az előítéleteiket. Válaszol a kérdéseikre, kitérőn és röviden. A régi stratégiájához tartja magát, még ha az ellenfél új is. Kicsit úgyis alakítania kell majd az igazságon, de még nem döntötte el, mennyit. – Igen – mondta, és bólintott, mintha most bukkant volna elő az emlékezete mélyéről annak a reggelnek a képe. – Igen, lementem. – Mielőtt telefonált volna a rendőrségre? – kérdezte Vanja. – Igen. – Miért? Harald felpillantott a sapkája alól, és a beszélgetés során először nézett a lány szemébe. – Hogy megnézzem, megsérült-e valaki. Ami részben igaz is volt. Harald rájött, hogy vészesen közelít a ponthoz, ahol majd hazudnia kell. – Hozzányúlt valamihez a kocsiban? Ez jó nagy ugrás volt. Most már pengeélen táncolt. – Nem hiszem – mondta kitérőn, hogy szépen becsomagolja a hazugságot, és a jó oldalon maradjon. – Igen vagy nem? Ez a rendőrnő aztán nem adja fel. – Kilenc évvel ezelőtt történt – próbálkozott Harald. – Hány kiégett autót talált azóta, női holttesttel? – kérdezte az idősebb férfi, némiképp idegesen. – Gondolom, egyet sem. Igazam van? Harald most rá koncentrált, és a férfi szemébe nézett. Bergman, így hívják? Eddig csöndben volt. Jelent ez valamit? A kérdése nem is kérdés volt, hanem állítás. Haraldnak olyan érzése támadt, hogy a férfi átlát a féligazságokon és a ködösítésen. El kell döntenie, hogy igazat mond-e, vagy valami meggyőző hazugsággal eteti meg őket. Egyelőre az első mellett döntött. – Igen.

– A nő ropogósra sült, gondolom, nem volt értelme pulzust keresni. – Nem. – Akkor nem lehet olyan nehéz visszaemlékezni, hogy megmozdított-e valamit. – Nem. – Tehát megmozdított valamit? Itt a hazugság ideje. – Nem. – Biztos? Harald nyomatékosan bólintott, mintha hirtelen kitisztult volna az emlékkép. – Viszont körbejártam, hogy megnézzem, senki sem repült-e ki, tehát lehet, hogy hozzányúltam, sőt biztos, de nem másztam be. Elhallgatott. Sebastiannak olyan érzése támadt, hogy a férfi belefáradt abba, hogy elmondott egy egész hosszú, összefüggő mondatot. Harald ismét köpött egyet, és újra a talajt kezdte tanulmányozni. Vanja kutató pillantást vetett rá. A férfi utolsó válasza eltért a többitől. Logikusan volt felépítve. Magyarázott, és többre válaszolt, mint amennyit kérdeztek tőle. Alibit szolgáltatott. Aztán megint a földet kezdte nézni. Már épp meg akarta kérdezni, van-e fegyvere, és ha igen, milyen, mikor Sebastian szólalt meg. – Van gyereke? Harald őszintén meglepődve nézett fel. – Nincs. – És akkor az ott? – kérdezte Sebastian a trambulin felé mutatva. – Maga nem tűnik kifejezetten ugrabugrálós típusnak. – Valamelyik szomszéd megunta – válaszolta Harald, és megvonta a vállát. – Majd meghirdetem. Sebastian körülnézett. Sehol egy ház a láthatáron. – Nincsenek is szomszédai.

– Távolabbiak vannak – mondta Harald, és tett egy széles mozdulatot Sebastian válla felett. Sebastian Vanjára nézett, és látta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak. – Hazudott. Vanja óvatosan kormányozta el az autót a háztól, vissza a főútra. – Tudom – válaszolta Sebastian. – A trambulinról mindenképpen. – Szerinted ellopta? A férfi megvonta a vállát. – Talán nem ő lopta el, de szerintem a telkén található összes holmiról nem tudna számlát mutatni, hogy finoman fogalmazzak. Vanja bólintott. Harald tolvaj vagy orgazda. Először ért a baleset színhelyére, és némiképp szabados felfogása van a tulajdonjogról, ergo néhány kérdésre biztos választ tudna adni. – Nem találtak kézitáskát az autóban – mondta, és gyorsan Sebastianra pillantott. – Pénztárcát sem. – Eléghetett. Persze, lehet, de Vanja nem volt róla meggyőződve. A baleset körüli nyomozást elég alaposnak ítélte meg. Találtak volna valamit egy megégett kézitáska vagy pénztárca után. – Az årei rendőrség anyaga a hátsó ülésen van. Nézd már meg, találtak-e olyan ujjlenyomatot, amit nem sikerült azonosítani. Sebastian megfordult, és némi fáradozás árán előhalászta a mappát, amely egész a túloldali ajtóig csúszott. – Billy majd ellenőrzi, hogy tart-e fegyvereket a pasas – mondta Sebastian, mikor visszafordult, és kinyitotta a mappát. – Nyilván van neki, minden vadászbaromnak van errefelé. – De nem feltétlen pisztolya. Vanja ismét bólintott. Hirtelen egész megörült, hogy nem kérdezte meg végül, van-e fegyvere. Akkor simán ellenállhatott volna egy házkutatásnak, és amint elmentek, minden nyomot eltüntethetett volna. Most viszont nem is tudja, hogy fegyver után

kutatnak. Hirtelen úgy tűnt, hogy az årei út, amelyhez nem sok reményt fűzött, talán vezet valamerre. Megszólalt a telefonja. Elővette, és rápillantott a kijelzőre. „ANNA” Egy másodpercig úgy gondolta, nem veszi fel. Tovább akarta tárgyalni az ügyet Sebastiannal. Végig akart menni mindazon, amit tudnak, amiről úgy hiszik, hogy tudják, és amit meg akarnak tudni. Az anyja vagy cseverészni szeretett volna, de ahhoz nem volt kedve, vagy valami nyomasztotta, aggódott valami miatt, arra meg aztán Vanjának végképp semmi ideje. Nem akart kizökkenni. – Nem veszed fel? – kérdezte Sebastian, és a telefonra pillantott. – Anna, az nem az anyád? – De. – Miért nem akarsz beszélni az anyáddal? Vanja sóhajtott. Micsoda rémes pszichológusi kérdés! Olyan hangsúllyal mondta, mintha azt szorgalmazná, hogy meséljen a gyermekkoráról. Ha az a másik lehetőség, hogy Sebastian az egész hátralevő úton az Annával való kapcsolatát elemezgeti majd, akkor inkább felveszi. – Szia! – mondta Vanja olyan boldogan, ahogy csak tudta. Amint meghallotta az anyja hangját, megértette, hogy valami történt. Valami borzalmas. – Vissza akarsz utazni Stockholmba? Torkel csak remélni tudta, hogy rosszul hallotta. Vanja nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra az ajtóban. Eléggé idegesítette, hogy az apját őrizetbe vették, vagy letartóztatták, Anna nem tudta megmondani, mi a pontos helyzet, és Vanjának nem volt szüksége még arra is, hogy Torkel a kérdéseivel és a nemtetszést kifejező pillantásával azt érzékeltesse, csalódott benne. Ezenfelül egyértelmű, hogy akarva vagy akaratlanul, de félreértette őt. – Nem akarok, de muszáj – mondta, kicsit erősebben megnyomva az utolsó szót.

– Miért? Vanja habozott. El fogja mesélni, miért, de nem most. Előbb többet kell megtudnia. Sem azt nem tudta, mennyire komoly a helyzet, sem azt, mivel gyanúsítják az apját. Ha most megmondja, amit tud, hogy az apját megfosztották a szabadságától, Torkel egy csomó kérdést tenne fel. Miért? Mivel gyanúsítják? És ami talán a legrosszabb: Akármivel gyanúsítják is, elképzelhető, hogy tényleg ő tette? Muszáj volt megtudnia a választ ezekre a kérdésekre, mielőtt másnak beszélne róluk. – Családi okokból. Torkel megállt, és Vanja szinte látta, hogy az idegessége átalakul aggodalommá. Hiányozni fog neki a férfi, ha elmegy az Államokba, jött rá hirtelen. El sem tudta képzelni, hogy csak megközelítőleg olyan jó főnököt kapjon, mint Torkel. – Mi történt? – kérdezte a férfi őszinte nyugtalansággal a hangjában. – Sajnálom, de tényleg nem mondhatok többet. De tudod, hogy nem mennék, ha nem lenne fontos. Torkel a legjobb nyomozójára nézett. Lesújtották a kapott hírek, ehhez kétség sem fér. Valami történhetett az anyjával vagy az apjával, több rokonról nem tudott. Remélte, hogy nem arról van szó, hogy Valdemar megint rákos lett. Nem olyan régen győzte le a tüdőrákot. Csak nem újult ki? Torkel tudta, hogy Vanjának igaza van, ő volt az egyik legkötelességtudóbb ember, akivel valaha is találkozott. Több esetben félretette a társadalmi és a magánéletét is a munkáért az évek során. Természetesen elengedi. – Segíthetek valahogy? – kérdezte, és látta, hogy Vanja kissé megkönnyebbül. Nehéz lehetett meghozni a döntést, hogy kiszáll a nyomozásból, tehát bizonyára komoly dolog történt odahaza.

Torkel azt kívánta, bárcsak Vanja beavatná a bizalmába, de nem erőltette. – Most épp nem – rázta a fejét Vanja. – Köszönöm, és sajnálom, hogy így történt. – Megoldjuk. Te meg foglalkozz azzal, amivel kell. Vanja bólintott, és elindult. Aztán visszafordult. – Valaki tud nekem jegyeket szerezni, míg csomagolok? – Persze, intézkedem. Vanja rámosolygott Torkelre, de a szeme komoly maradt. Túlságosan is feldúlták a történtek, látszik rajta, gondolta Torkel, mikor felemelte a telefont, hogy megkérje Christelt, vegyen jegyet Vanjának. A szeme sarkából látta, hogy valaki ismét megjelenik az ajtóban. Azt hitte, a lány az. Talán meggondolta magát, és mégis elmond mindent. Odanézett. Sebastian állt ott az ajtófélfának támaszkodva. – Vanja el akar utazni, igaz? – Igen. Mégis mi a csoda történt, míg távol voltatok? – Nem én tehetek róla. Torkel meglepődött, de aztán rájött, hogy a válasz nem is annyira furcsa. Kevesebb mint két hónappal ezelőtt Sebastian jelenléte lehetett volna az egyetlen ok, ami miatt Vanja otthagy egy nyomozást. – Nem is mondtam. – Úgy hangzott. – Családi okokra hivatkozott. Arra gondoltam, esetleg tudod, miről van szó. Sebastian a fejét rázta. – Felhívta az anyja, beszéltek pár percet, aztán 140-nel robogott vissza ide, közben egy szót sem szólt. – És fogalmad sincs, mi történt? Sebastian továbbra is a fejét rázta, és belépett a szobába. Megköszörülte a torkát, mintha tudná, hogy a mondandója nem arat majd nagy tetszést.

– Vele akarok menni. Torkel abbahagyta az írást, és ugyanazzal az arckifejezéssel nézett fel, mint az előbb. Remélte, hogy csak a fülével van baj. – Mi a francról beszélsz? – Vanjával megyek. Stockholmba – pontosított Sebastian, nehogy Torkel azt higgye, csak el akarja vinni Östersundbe. – Minek? Sebastian végiggondolta a válaszlehetőségeket. Mert úgy érezte, nem bír majd aludni a szobájában. Mert a nyomozás akkora hatással van rá, hogy muszáj szünetet tartania benne. Mert a hegyi állomás hervasztó, akárcsak a környezet és az eset is. Végül azonban rövidre fogta. – Mert itt akarom hagyni ezt a kurva hegyet. – Miért? Nincs kivel dugni? – Pontosan. Minden döntésemet a rendelkezésre álló szexpartnerek alapján hozom meg. Mikor Sebastian ezt kimondta, maga is meglepődött, mennyire közel van az igazsághoz. Torkel hálistennek iróniaként értelmezte, de hát annak is szánta. – Bocsáss meg, de a helyzet a következő – sóhajtott Torkel. – Vanja elmegy. Nem akarom, hogy te is elmenj. – Mondd meg nekem őszintén, mi hasznomat veszitek itt? – érdeklődött Sebastian komolyan. – Van hat csontvázunk egy kopár hegyen. Nekem ennél kicsit több kell ahhoz, hogy jussak valamire. Torkel Sebastianra nézett, és tudta, hogy igaza van. Ha a férfi kilép, az nem oszt, nem szoroz a jelen állás szerint. Ráadásul Torkel vissza is akarta költöztetni a nyomozást Stockholmba pár nap múlva, ha nem történik semmi érdemleges. Hangosan felsóhajtott. – Foglalok neked is jegyet. – Ha tényleg kellek, egy hívásodba kerül – mondta Sebastian, azzal kiment. Egészen felvillanyozódott. Jobban elvágyott innen, mint azt magának is bevallotta volna. Most pedig elmeséli

Vanjának, hogy társaságot kap az útra. Még az sem kizárt, hogy a lány örül majd neki.

Nem jó ez így. A kávéscsésze az asztalon maradt, a tartalma már kihűlt, nem is nagyon nyúlt hozzá. A felvágottas, sajtos szendvicsét is ott hagyta, két falatot, ha evett belőle. Elnyomta a negyedik cigarettáját is a hamutartóban, és sóhajszerűen kifújta a füstöt. A tűzhely mellett fekvő Zeppo felkapta a fejét a szokatlan hangra. Harald Olofsson nem szokott sóhajtozni. Felállt, odasétált a konyhapult előtti piros-fehér kockás parafaszőnyegre, és előrehajolt, hogy kinyissa az ablakot. A gyors egymásutánban elszívott négy cigarettától szinte vágni lehetett a füstöt a konyhában. A farkaskutya követte a tekintetével. Harald kitárta az ablakot, beszívta a friss levegőt, mielőtt kinyitotta volna az egyik sötétbarna konyhaszekrényt a tűzhely fölött, hogy elővegyen egy poharat. Megtöltötte vízzel, és nagy kortyokban nyelte. Nem jó ez így. Haraldnak már elég sokszor volt dolga a rendőrséggel. Valami okból mindig beugrottak, ha betörtek egy garázsba a környéken, vagy valakinek eltűnt egy motoros szánja a telekről, meg ilyesmi. Körbejártak nála, bekukkantottak a ponyvák alá, átvizsgálták a házat. Sosem találtak semmit. Azt mondták, szemmel tartják. Erre mindig azt felelte, hogy az jó lesz, mindig örül a látogatóknak. Azzal elmentek. Sosem találtak semmit. Nem azért, mert Harald nem volt benne a buliban. A legtöbb dolog, ami után kutattak akkorra általában már eljutott hozzá. Harald okos volt, ennek köszönhette, hogy csak kisebb kihágásokért sikerült lekapcsolni őt. Okos, konzekvens és türelmes volt. Miután lassan húsz évvel ezelőtt megvette a házat,

első dolga volt, hogy felszedje a fészer padlóját, és egy kis ásógéppel megmunkálja. Az új padló alatt egy körülbelül nyolc négyzetméteres, embermagasságú helyiséget alakított ki. Az általa csak Kamrának hívott helyre vezető meredek falépcső egy rongyszőnyeg alatt rejtőzött, amelyiken a hómaró állt. Eddig senki nem fedezte fel. Minden, ami befutott Haraldhoz, a Kamrában kötött ki. Ott meg aztán nyugodtan eldönthette, mihez kezdjen az új dolgokkal. Adja el jó állapotban vagy alkatrészként, esetleg építse és fesse át? Rengeteg lehetősége volt, és Harald mindig azt választotta, amelyik a legtöbb pénzt hozta a konyhára. A motoros szánokon keresett a legtöbbet, de azzal volt a legtöbb meló, hogy ne lehessen utána lenyomozni őket. Időbe tellett, de hát ez van. Értett hozzá. Szerszámokkal, gépekkel, járművekkel foglalkozott. Nem művészkedett. Néhány norvég fickó, akikkel együtt dolgozott, ajándékba hozta neki a trambulint pár éve. Azt mondták, kaphat érte ötezret. Legalább. És kizárt, hogy bárki rátaláljon, mert az összes ugyanúgy néz ki. Elfogadta, de mikor meg akarta hirdetni, látta, hogy mindegyiket ezer alatt árulják, így végül ki sem tette a hirdetést. A fagyi eddig még sosem nyalt vissza. A rendőrség csak egy zavaró tényező, nem több. Sosem gondolt rájuk többé, miután elmentek. Ezúttal azonban más volt a helyzet. Nem jó ez így. Állt, és megvárta, míg eltűnik az autójuk, aztán bement és feltette a kávét. Nyugtalannak érezte magát, ezért hozta be Zeppót, hogy legyen egy kis társasága. Csinált egy szendvicset, kitöltötte a kávét és rágyújtott. Kilenc évvel ezelőtt zúgott le az az autó az útról. A nyomozás során senki nem mutatott érdeklődést iránta, kivéve a rövid kihallgatást az út szélén, ahol az igazságnak megfelelően elmesélte, hogy arra hajtott, mikor meglátta a füstöt, megállt, és megtalálta a hasadékban az autót. Harald eddig még nem hallott más elméletet, csak hogy baleset történt. Erre felbukkan a királyi gyilkossági nyomozóhatóság, akik aztán tényleg nem balesetekkel

foglalkoznak, hanem gyilkosságokkal. Megölték volna az autóban ülő nőt? Nyilván. Ebbe nem keveredhet bele. Úgy tippelt, a gyilkossági nyomozásba a rendőrség kicsit több energiát fektet, mint az ellopott motoros szánokba, amelyeket a biztosítótársaság úgyis megtérít. Ha találnak is valamit, ami a balesethez köti – vagyis hát, a gyilkossághoz – akkor mindent újra átnéznek. Akkor pedig vége a dalnak. Megtalálják a Kamrát, és akkor aztán nem marad semmije. Tehát az a lényeg, hogy el kell rendeznie, hogy semmit se találjanak meg. Egyszerű. Mégis habozott. Nem tűnt jó ötletnek, hogy elpusztítson valamit, ami talán segíthet a rendőrségnek, hogy megoldjon egy gyilkossági ügyet. Még neki is etikátlannak tűnt, pedig ő a törvény határait feszegette. Egy kis orgazdaság, az egy dolog. Sosem rendelt semmit, sosem bujtogatott. Csak pénzt keresett azon, ami már úgyis megtörtént. Ha ő nem teszi, megteszi majd más. Ha úgy vesszük, ez csak üzleti tevékenység. Megölni valakit viszont más tészta. De ha ennyi ideje keresik a gyilkost, nem valószínű, hogy elkapják. Akár náluk van a holmi, amit Harald elvitt a kiégett a kocsiból, akár nem. Döntött. Letette a poharat a pultra, és kiment a konyhából. Pontosan tudta, hol vannak a hátizsákok és a kézitáska. Először is, tüzet rak.

Átestek a biztonsági ellenőrzésen éppúgy, mint legutóbb. Aztán kigurult a gép, felgyorsított, és felszállt. Vanja az ablaknál ült, az egyre zsugorodó várost nézte. Sebastian a szeme sarkából figyelte. Talán túlzás, hogy megörült volna a társaságának, de elfogadta, hogy a férfi is vele megy. Persze tudni akarta, miért. Sebastian megismételte azt, amit Torkelnek mondott. Hogy egész egyszerűen itt akarja hagyni ezt a kurva hegyet. Billy elvitte őket Östersundbe. Érdeklődött, hogy Vanja miért akar elmenni, de ő csak annyit mondott, családi okokból. Billy elhallgatott, nem kérdezett többet, de Sebastian szerint kicsit csalódott volt, hogy a lány nem avatja a bizalmába. Úgy egyáltalán, látszott, hogy eléggé megváltozott a kapcsolatuk. Valami történt a Hinde-eset során, ez világos. Sebastian nem tudta, micsoda, de azt igen, hogy még mindig a hatása alatt vannak. Billy bement velük a reptérre, bár Vanja megmondta, hogy nem szükséges. Sebastian úgy érezte, Billy pont ezért jött be. Mikor becsekkoltak, és Vanja elment a mosdóba, a fiú azonnal Sebastian felé fordult. – Miért mész vele te is? Sebastian gyanakvást hallott a hangjából. A szavaiból úgy ítélte, Billy azt gondolja, az ő távozásának is Vanjához van köze. Hogy nem egy időben, hanem együtt utaznak. – Nem vele megyek. Csak ugyanazzal a géppel. – Miért? – Szeretem a társaságot. Billy idegesen rápillantott, és sóhajtott, mintha egy gyerekkel beszélne.

– Úgy értem, miért hagyod itt te is a nyomozást? Ha nem Vanja miatt? Sebastian eldarálta a mostanra már sztenderd válaszát, bár nem gondolta, hogy Billy elhiszi neki. – Elmondta neked, hogy mi történt? – kérdezte. – Vanja? – Igen. – Nem. Nem mondott semmit. Ezúttal kétsége sem volt, hogy Billy nem hisz neki. Vanja visszajött, és elköszöntek. Röviden, szinte kényszeredetten ölelték meg egymást, észlelte Sebastian. Mikor megfordult a biztonsági ellenőrzés alatt, Billy már elment. De most úton vannak. Kialudt a biztonsági öv használatára figyelmeztető lámpa, de egyikük sem kapcsolta ki. Vanja még mindig félig elfordulva ült. Sebastian sejtette, hogy egész úton így ül majd, ha nem tesz valamit ellene. – Mi van veled és Billyvel? Vanja azonnal felé fordult. – Hogy érted? – Mintha már nem jönnétek ki olyan jól. – Úgy érzed? – Igen. Tévedek? Vanja elhallgatott. Természetesen elháríthatta volna a kérdést és az egész beszélgetést azzal, hogy igennel felel. Régebben így is tett volna. Egyrészt, hogy elhallgattassa Sebastiant, másrészt, mert semmi pénzért be nem ismerte volna, hogy igaza van. De az volt. – Nem – mondta végül. – Kicsit erőltetett a dolog. – Miért? Vanja egy pillanatig habozott, de aztán döntésre jutott. Amennyire a biztonsági öve engedte, Sebastian felé fordult. – Azt mondtam neki, hogy jobb rendőr vagyok nála. A férfi némán bólintott. Ha az ember ilyet hall, az tényleg egy hangyányit feszélyezheti a munkakapcsolatot.

– Hülyeség volt, tudom – folytatta Vanja, mintha olvasna a férfi gondolataiban. – Nem kell mondanod. – Tényleg hülyeség volt – mosolygott Sebastian, amit legnagyobb örömére a lány viszonzott. – De igaz. – Tudom… Vanja felsóhajtott. Kétségtelen, hogy a megfeneklett kapcsolat nyomasztotta. Sebastian kihúzta magát az ülésben. Elvégre ez itt a szakterülete, vagy legalábbis volt. Elkezdte magyarázni, hogy Billy mindig is tudta, hogy Vanja jobb nála. Hogy annyira kedvelte őt, hogy nem is próbált versenyezni vele, de valami megváltozott. Valami oknál fogva már nem volt megelégedve a hierarchiában elfoglalt helyével, a lányhoz kezdte mérni magát, és már nem akart veszíteni. Vanja tudni akarta, tehet-e valamit a helyzet javítása érdekében. Sebastian vacillált a kegyes hazugság és a kemény igazság között, és végül az utóbbit választotta. – Semmit. Te kezdted azzal, hogy azt mondtad, jobb vagy nála. Ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Ehhez kell tartania magát, és neked is így kell viszonyulnod hozzá. Vanja összetörten bólintott. Nem azt a választ kapta, amit remélt. Mint mindenki más, ő is szerette volna, ha lenne valami megoldás, ha megtudhatná a varázsigét, amellyel minden a helyére kerülne. De néha nem létezett a varázsige. Sebastian szeretetteljesen nézett rá, és vissza kellett fognia magát, nehogy vigasztalón a karjára tegye a kezét. Csak óvatosan. Beszélgetnek. Személyes dolgokról. Munkával kapcsolatos, de mégis személyes dolgokról. Ezen a vonalon kell továbbhaladni. – Beszélhetek vele, ha visszajöttek Stockholmba – ajánlotta fel. – Köszönöm, de már azzal is jobb, hogy elmondhattam valakinek. Sebastian gondolatai összevissza cikáztak. Vanja épp most nyitott ki előtte még egy ajtót, és beljebb engedte. A munkán túl, a magánéletébe. Talán túl gyorsan haladt előre, de úgy vélte, megéri kockáztatni.

– Talán még jobban éreznéd magad, ha elmondanád azt is, mi történt a családoddal. Vanja nem mozdult. Sebastiant vizslatta. Kereste rajta a megjátszott gondoskodás jelét, annak az esélyét, hogy fölénybe kerüljön, és ezt kihasználja. A régi Sebastiant kereste a szemében. De nem találta. – Apát őrizetbe vették – mondta, és meglepetéssel tapasztalta, hogy a szorongása máris enyhül, hogy megoszthatta ezt valakivel. – Micsoda? Miért? – Nem tudom. Anna sem tudta megmondani. Sebastian érezte, ahogy a hideg végigfut a hátán. Mi van, ha gazdasági bűncselekményért vették őrizetbe Valdemart? Elég gyorsan reagálnának, ha megkapnák azt az anyagot, amelyet Sebastian kérésére Trolle Hermansson állított össze róla néhány hónappal ezelőtt. Akkor, amikor eltökélt szándéka volt tönkretenni Valdemar és Vanja kapcsolatát. Az anyag, amelyről Ellinor azt mondta, a kérésének megfelelően kidobta. De hát a nő sajnos eléggé tágan értelmezi az igazságot. Ellinor a saját szakállára cselekedett volna? Ezért tartóztatták le Valdemart? Miért tenne ilyet a nő? Mert ő Ellinor. Nem is annyira képtelen az ötlet. Egyszer kérdezett valamit Valdemarról, jutott eszébe, de Vanjáról is tud vajon? Sebastian megpróbált visszagondolni, hogy róla is szó volt-e a Trolle-féle anyagban. Nem emlékezett rá. Legjobb esetben Ellinor névtelenül adta be az anyagot. Elküldte a rendőrségre, vagy leadta név nélkül. A legjobb esetben. De mivel éppen Ellinorról volt szó, Sebastian valahol úgy érezte, vele kapcsolatban nem lehet „a legjobb esetről” beszélni. Az a legvalószínűbb, hogy nem csak hogy azonosította magát, hanem

rém büszke is volt arra, amit elért, vagy elér majd. Ha így áll a dolog, vajon Sebastiannak is árthat ezzel? És Vanja is megtudhatja? Valószínűleg nem. Persze, a lány kolléga és rendőr, de egy nyomozás során az információforrás megnevezése szolgálati vétség lenne. – Nagyon elhallgattál. Vanja hangja visszarángatta a valóságba. – Igen… Azon gondolkodom, hogy tudnék segíteni. Elvégre ismerek egy csomó embert. – Köszönöm, de nem akarom, hogy belekeveredj. Ezen nekünk magunknak kell túljutnunk. Ismét elfordult. Kinézett a kis ablakon, el a hullámzó jégtáblákra hasonlító felhők felett.

Személyes okokból. Vanja személyes okokból hagyta itt a nyomozást. Ursula egy erőteljes mozdulattal balra rántotta a kormányt, és bekanyarodott a kis betonútra, amelyet a GPS szerint két kilométeren át követnie kell, mikor is megint balra fordul majd. Dühe mellőzött minden logikát, de attól még jelen volt. A férje elhagyta, a lánya pedig a férjének ad igazat. Ez nem személyes ok? Ezt nem kellene végiggondolni és elrendezni? Dehogynem. És Torkelnél jobban senki sem értené meg, de hát ő nem tud róla. Ursula és Vanja között az volt a különbség, hogy az asszony nem tárulkozott ki, és dolgozni akart. Semmit nem akart jobban. De mondjuk nem pont ilyesmit. Torkel lehívatta a hegyről, ahol a helyi „tehetségekkel” vizsgálta át aprólékosan a helyszínt. A sírból származó föld és kavics nagy részét átszitálták, de nem találtak semmit, ami elősegítette volna a nyomozást. Felhozták az ásógépet, Ursula pedig megmutatta, hol kellene nekifogni. Eddig háromszor irányította a gépet máshová, és még mindig nem találtak semmit. Tehát jelenleg maga a helyszín árulja el a legkevesebbet, és Torkel jogosan helyeztette át, de attól még idegesítette a dolog. Vanja feladata volt, hogy roncstelepekre császkáljon, és az autót elvontatót kikérdezze régi balesetekről. Jennifer és Billy még mindig Wellton Svédországba vezető útját próbálták kinyomozni. Torkel az Europolt és az Interpolt hívogatta. A két szervezet a saját módszereivel nézte át az archívumokat, és kutatott 2003-ban eltűnt családok után. Torkel eddig három lehetséges esettel találkozott, de mindegyiket elég hamar kizárta.

Ha már itt tartunk, Torkel is csak problémát jelent, és be kell ismernie saját magának, hogy ő is idegesíti. Azt akarja, hogy Ursula felkeresse. Hogy minden olyan legyen, mint mikor Stockholmon kívül dolgoztak. Együtt töltött éjszakák különböző szállodai szobákban. Akarta őt. A testét, természetesen, de nem csak azt. Többet akart, de a vágya most csak zavarta és rosszul érintette a nőt. A legegyszerűbb persze az lenne, ha átmenne hozzá ma este. Lefekszik vele, aztán hajnalban visszaoson a saját szobájába. Úgy tesz, mintha minden olyan lenne, mint régen. Még csak nem is igényelne túl nagy áldozatot. De nem bírta megtenni. És nem is akarta. Még ha Torkel nem is tudta, hogy elvált Mikaeltől, már a gondolat is, hogy tovább bonyolítsa az életét egy főnökkel, aki a szeretője is, és aki közös családi életet képzelt el vele, na, az már túlzás. Ursula rövidre akarta zárni a témát. Pont, mint ezt a találkozót, gondolta, mikor a GPS közölte, hogy megérkezett, és bekanyarodott a nyitott bádogkerítésen át a roncstelepre. Ursula megállt egy szürke, földszintes ház előtt, amelynek a homlokzatán lévő tábla megerősítette, hogy a Hammarén és Fia Autó Rt.-hez érkezett. Leállította a motort, fogta a mappát a Torkeltől kapott nyomozati anyaggal, kiszállt és körülnézett. Ursula még sosem járt roncstelepen, és nem is igazán tudta, mire készüljön. Nem gondolt sokat arra, mi lesz az autókkal, ha eljár felettük az idő, de lelki szemei előtt valami olyasmire gondolt, hogy szétszedik, majd apró kockákba préselik őket, a maradékot pedig újrahasznosítják. Eddig csak az amerikai filmekben látott ilyet, hogy a kocsik hosszú sorokban, egymás hegyén-hátán állnak többméteres magasságban. A hullámbádoggal elkerített hatalmas terület, tetején szögesdróttal, dugig volt minden lehetséges színű és fajtájú autóval, amelyek tömött sorokban álltak. A legtöbb kupac tíz-tizenkét méter magas volt. A legalsó autók megroggyantak a felettük állók súlya alatt. Csak a legközelebbi sorban Ursula több mint száz autót

számolt meg. És nem csak egy ilyen sor volt, hanem rengeteg. Több ezer autó lelt végső nyughelyre Hammarénnél és a Fiánál. Gondolatait ajtónyitódás hangja szakította meg, és mikor megfordult, látta, hogy a házból egy ötvenöt körüli férfi tart felé. Narancssárgás overall takarta méretes pocakját. Fején olajos sapka, rajta a cég neve, alóla néhány hajfürt bukkant elő. A férfinak kerek arca volt, egymáshoz közel ülő, kék szemekkel, széles orral és őszes bajusszal a telt, piros ajkak felett. Bagót rág, észlelte Ursula, mialatt a férfi megtette az utolsó lépéseket felé. – Jó napot, jó napot, miben segíthetek? Ursula bemutatkozott, és megmutatta az igazolványát. A férfi, aki viszont továbbra sem mondta meg, hogy hívják, rá se nézett az okmányra. – Ursula, mint a Kis hableányban? A gonosz tintahalat is így hívták, nem? – Lehet – mondta a nő meglepetten. Ez olyan nyitómondat volt, amire nem számított, ráadásul fogalma sem volt arról, kit hogy hívnak a Kis hableányban. – De, de, úgy hívták – bólintott a férfi. – A gyerekek pont a megfelelő korban voltak, mikor kijött a film. Rongyosra néztük a kazettát. Hát igen, akkor még a VHS volt a divat. Ursula épp azon töprengett, megemlítse-e, hogy igen kevés nő veszi jó néven, ha nyolckarú puhatestűhöz hasonlítják, vagy csak egész egyszerűen térjen rá a látogatása céljára, mikor is a férfi átvette a bal kezébe a kesztyűjét, a jobb kezét pedig üdvözlésre nyújtotta. Ursula kezet rázott vele. – Arvid Hammarén vagyok. Örvendek a szerencsének. Hogyan állhatok a törvény karjának szolgálatára? – kérdezte, miközben a homlokára tolta a sapkáját. Még egy mondat, amire Ursula nem számított. Még volt valaki, aki így utalt a rendőrségre? Igen, Hammarén, vagy esetleg a Fia, állapította meg Ursula, mikor visszanézett az érdeklődő arcra.

– Egy 2003 őszén Storlienben történt autóbalesettel kapcsolatban nyomozunk. Egész pontosan október 31-én történt. – Aha… – Baleset. Tűz, egy halottal. Ursula kinyitotta a mappáját, és elővett egy fotót, amelyet az årei rendőrség készített a helyszínen, és Arvid felé nyújtotta. – Igen, ezzel mi foglalkoztunk. Bérelt autó volt, ha jól emlékszem. – Pontosan. – Nem akarták visszakapni – mondta Arvid, és visszaadta a fényképet. – Mikor a rendőrség végzett, ide hoztuk az autót. Ursula végignézett az autósorokon, és úgy érezte, van némi esély arra, hogy az autó még itt van, bár útközben nem sok reményt fűzött hozzá. – Lehet, hogy már nincs itt önöknél? – Dehogynem – mondta Arvid, aztán levette a sapkáját, és megvakarta a fejét. – A kérdés csak az, hogy hol. – Ki tudja deríteni? – Persze. Arvid megint a fejébe nyomta a sapkáját, megfordult, és visszaindult a szürke irodába. Ursula kint várt az udvaron, és megpróbált nem gondolni arra, mennyire szennyezett lehet körülötte a talaj. Az autóktól, a rajtuk átfolyó esőtől és hótól, amely kimossa az ólmot, higanyt, freont és az olajat a talajba. Ha Hammarén és Fia egy nap továbbállnak, egész kis Csernobilt hagynak majd hátra. Megint csak a nyíló ajtó zökkentette ki a gondolataiból. – Megvan! – kiabálta Arvid Hammarén, és annyira elégedett volt magával, hogy Ursula nem tudta elfojtani a mosolyát. Öt perccel később ott álltak a szürke Toyota maradványai előtt. Alulról a második volt egy hat autóból álló oszlopban, legalul egy világoskék Volvo 242-es pihent. Ursula közelebb lépett, és megszemlélte a kiégett, és most már kilapult és rozsdás roncsot.

– Valamikor kiszedtünk belőle néhány alkatrészt – világosította fel Arvid. – De azóta csak áll itt. – Volt benne valami használható? – lepődött meg Ursula. – Igen, a motor furcsamód sértetlen maradt. Mintha főleg csak az utastér égett volna. Ursula bekukkantott a széttört ablakon, és látta, hogy Arvidnak igaza van. Bár az autó éveket töltött a szabad ég alatt, kitéve az időjárás és szél ártalmainak, az továbbra is egyértelműen látszott, hogy az utastér kiégett. Ursula körbejárta a roncsot, és amennyire a hely engedte, megvizsgálta, aztán pedig összehasonlította a mappában levő képekkel. Mikor megkapta Torkeltől, csak egy gyors pillantást vetett rá, de így jobban megnézve teljesen egyértelmű volt az egész. A tűz az utastérben ütött ki, és onnan terjedt kifelé. De nem túlzottan. A motorháztető lakkja csak a szélvédő előtt égett le, onnantól pedig érintetlen volt, és a csomagtartó is jóformán sértetlen maradt. Ami nem így lenne a benzintank felrobbanása vagy szivárgása esetén. Ursula az autó mögé ment, és leguggolt. Arvid érdeklődve figyelte a ténykedését. A nő a kék Volvo csomagtartójára dőlt, hogy minél alaposabban megvizsgálhassa a Toyota alvázát. Persze közel sem az egészet, de épp eleget látott. Kibújt a kocsi alól, és kihúzta magát. – A benzintankot szétroncsolták – mondta leginkább magának, és visszatért a mappához. – Az mit jelent? – érdeklődött Arvid, szorosan a nyomában. Ursula nem válaszolt azonnal. Átlapozta a helyszínről készült képeket. Elég hamar rájött, hogy ha a benzintank a zuhanáskor kapott volna egy ütést, mondjuk egy kőtől, akkor minden benzin kifolyt volna a kocsi alá és le a hasadékba. Kizárt, hogy a tűz a baleset következménye. Valaki nem akarta, hogy azonosítsák a kocsiban ülő nőt. Ismételten átlapozta a képeket. Még örült is kicsit, hogy ő jött el a roncstelepre, és nem Vanja. Miután az autó megvan, ez itt tulajdonképpen egy kései helyszíni szemle. Alaposan

áttanulmányozta a fotókat. A csomagtartó mindegyik képen nyitva volt. Persze kinyílhatott az ütközés erejétől is, de mivel Ursula úgy gondolta, valaki járt az autónál, miután lezuhant, azért nem árt ellenőrizni, ha már úgyis itt van. Visszament a Toyota hátuljához. Arvid még mindig érdeklődve járt a nyomában. – Talált valamit? – kérdezte óvatosan. – Igen – mondta Ursula, miközben a csomagtartót vizsgálta, amely most is nyitva volt annyira, amennyire a fölötte levő autó engedte. A kint töltött idő miatt nehéz volt észrevenni, de Ursula úgy vélte, apró karcolásokat lát a zár körül, amit nem lehetett a balesettel magyarázni. Gyorsan összegezte, mit hallott Torkeltől, aztán Arvid felé fordult. – Ismer egy bizonyos Harald Olofssont? – A Szarkát, igen. Ursula gyanította, hogy nem azért hívják így, mert szeret feketefehér holmikban járni, de azért rákérdezett. – Miért hívják így? Látta, hogy Arvid kényelmetlenül érzi magát. Mintha máris túl sokat mondott volna. – Nem akarok rosszat mondani senkiről… – De, csak nyugodtan – bátorította Ursula. – Sosem ítélték el semmiért – mondta Arvid szinte bocsánatkérően. – Így én sem vádolom, de az a hír járja, hogy kicsit ragadós a keze. – Azaz lop – állapította meg Ursula. – Nos… – Arvid próbált valami szebb kifejezést találni, de láthatólag nem ment. Megvonta a vállát. – Igen, lop. Aztán túlad a dolgokon. Ursula érezte a bizsergést a gyomrában, amely mindig olyankor jelentkezett, mikor felfedezett valamit, ami előrelendítheti a nyomozást. Most már csak azt kell kideríteni, mit talált Harald Olofsson a csomagtérben.

Jennifer felnézett a számítógép mögül. Az asztal túloldalán Billy kitolta a széket maga alól, és lecsukta a laptopot. – Szünetet tartok. – Rendben – válaszolta a lány, és nézte, ahogy Billy gyors léptekkel kimegy az ebédlőből. Neki se lett volna ellenére abbahagyni kis időre a munkát. Nem tudta, mi a rosszabb: ha megpróbálja utolérni a megfelelő embert a légitársaságnál és meggyőzni, hogy küldje át az utaslistát, vagy az ezután következő monoton munka, az elküldött listák átnézése. Mielőtt Torkel megkérte volna, hogy jöjjön velük Jämtlandba, mielőtt része lett volna a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnak, Jennifer úgy gondolta, az ilyesmire van külön emberük. De nem volt, csak ő és Billy. Jelenleg pedig csak ő. Jennifer az órára pillantott. Még durván két óra ebédig. Egy kis szünet jól esne, de akkor senki sem nyomozna Patricia Wellton után, ha Torkel ellenőrzés céljából éppen erre járna. Billy bement a szobájába, és letette a számítógépet az ablak előtti asztalra. Kicsit rossz volt a lelkiismerete, hogy ilyen sokszor egyedül hagyja Jennifert. Először mikor elvitte Vanját és Sebastiant Östersundbe, aztán most megint. De nem tudott koncentrálni. A gondolatai mindig visszatértek a történtekhez. Vanja itthagyta a nyomozást. Valami történt a családjával. Billy abból indult ki, hogy komoly dolog lehet, különben a lány nem tett volna ilyet. Nem akarta megmondani, hogy mi történt, ez világos. Először nyilván szeretett volna megtudni minél többet, és kicsit fel is akarta dolgozni, mielőtt úgy dönt, hogy beszámol

róla a kollégáinak. És ha beszámol is, mennyit mondjon el. Ez érthető. Sebastian magatartása azonban már korántsem ennyire világos. Mikor Vanja már útra készen állt, minden teketória nélkül úgy határozott, hogy ő is elmegy. Miért? Torkel nem csodálkozott különösképp, elvégre a jelen helyzetben Sebastian nem nagyon tudott hozzájárulni a nyomozáshoz. Ez igaz. De akkor meg miért nem utazott el már korábban? Miért csinált úgy, mintha az utazásának semmi köze nem lenne Vanjához? És talán ami még fontosabb, miért van köze a lányhoz? Miért? Miért mutatott Sebastian Bergman, akit aztán igazán hidegen hagy mások véleménye, hirtelen ennyi törődést az egyik kollégája iránt? A nyilvánvaló válasz az lett volna, hogy ágyba akarja vinni, de hát még ő is beláthatta, hogy ez sosem történhet meg. Szóval miért? Torkel nem találta mindezt furcsának, de ő nem tudta, amit Billy. A kapcsolatot Vanja és Sebastian között. Anna Eriksson, Vanja anyja rajta volt Edward Hinde lehetséges áldozatainak a listáján. Miért? Billy minden alkalommal itt lyukadt ki, és a délutáni események után érezte, hogy már nem képes elengedni a kérdést. Muszáj némi időt szentelnie neki, és remélhetőleg választ kapni minden „miért”re. Leült, kinyitotta a laptopot, és a képernyőre bámult, miközben összeszedte a gondolatait. Mit tudott? Hol kezdje? Az elején. Hinde listáján olyan nők szerepeltek, akik valamikor szexuális kapcsolatban álltak Sebastiannal. Tehát Sebastian és Vanja anyja között is volt ilyen kapcsolat.

Mikor? Västeråsban Sebastian adott egy borítékot Billynek, amelyiken Anna Eriksson egykori címe állt. Vasaloppsvägen 17, Hägersten. Billynek mindössze ennyi információ állt rendelkezésére. A levél visszajött a feladóhoz, Esther Bergmanhoz. Sebastian azért ment Västeråsba, hogy kipakolja és eladja a szülei házát, miután az anyja meghalt. Mikori volt az a levél? Hetvenes évekbeli. 1979 decemberében írták, ha Billy emlékezete nem csal. Az stimmelhet. Hogy Anna Eriksson azért írt, mert kapcsolata volt Esther fiával. Ezért várt volna Sebastian harminc évet azzal, hogy felkeresse? Mivel azután nem beszéltek, Sebastian nem tudta, hogy Vanja anyjáról van szó, ezért nem is a lánytól kérte el a címet. Billy sóhajtott. A gondolatmenet nem adott válaszokat, csak még több kérdést vetett fel. Miért akarta Sebastian újra felvenni a kapcsolatot Annával? Ha Billy jól látta a helyzetet, a férfi igazán nem szorult arra, hogy a régi hódításainál próbálkozzon újra. Ha hinni lehet a pletykáknak, a helyzet épp az ellenkezője volt. Sebastian mindenáron próbálta elkerülni, hogy újrázzon. Tehát miért akart mégis, harminc évvel később, kapcsolatba lépni Anna Erikssonnal? Miért írt neki Sebastian anyja? Billy csak a borítékot látta, a tartalmát nem. De hát Sebastian anyjának semmi oka nem lehetett arra, hogy felkeresse a fia egyik exét, hacsak nem álltak közeli kapcsolatban. De hogy Sebastian bemutassa az egyik barátnőjét, aki aztán ráadásul jóban lesz a szüleivel, valószerűtlennek tűnt. A férfi nyíltan hangoztatta, mennyire nem kedvelte a szüleit, és hogy minden kapcsolatot megszakított velük tizenkilenc éves korában. Ez pedig később történt. Tehát Esther levele esetleg egy válaszlevél lehet. Akkor pedig Anna küldött először levelet Sebastian anyjának. De miért? Miért nem Sebastiannak írt?

Billy rákeresett a férfira, és megnyitotta az első találatot. A Wikipedia szerint Jacob Sebastian Bergman 1958-ban született. Rövid bevezető, aztán egy idővonal. 1979 novemberében Fulbrightösztöndíjjal az Észak-Karolinai Egyetemen tanult. 1983-ban tért vissza Svédországba. Billy hátradőlt a székében. Végignézte a tényeket az elejétől, hogy megtalálja a gyenge pontokat, de nem volt egy sem. Sebastian 1979-ben feküdt le Anna Erikssonnal (esetleg korábban). 1979-ben Anna Eriksson megpróbál kapcsolatba lépni vele, de ő elköltözött az Államokba. Ezért a férfi anyjának ír. Esther válaszol, de a levél visszajön. A levelet elteszik, Sebastian megtalálja. A tartalma miatt aztán úgy dönt, meg kell találnia Anna Erikssont. Miért? Mi volt a levélben? Fontos lehetett, ha Sebastian úgy gondolta, megéri utánajárni harminc évvel később. Találkoztak egyáltalán? Billy nem emlékezett, hogy Vanja és Sebastian valaha is említette volna, hogy a férfi ismeri a lány anyját. Miért? Mit ír egy nő egy férfinak, akivel kapcsolata volt? Hogy boldogtalan, és vissza akarja kapni? Hogy boldog, és most meg akarja bántani? Sebastian anyja válaszolt volna bármelyikre is? Miért válaszolt egyáltalán? Miért nem küldte tovább a fiának az Államokba? Jó, nem voltak jóban, de azt csak tudta, hol találja meg? Hogy nemi betegsége van? Hogy terhes? Billy megtorpant. Végigolvasta, amit leírt. Mit tudott egyáltalán? A levéllel kapcsolatos elméleteket leszámítva. Hogy Sebastian felajánlotta magát túszként Vanja helyett Hindének.

Hogy Sebastian keményen küzdött, hogy megint tagja lehessen a nyomozóhatóságnak. Hogy Sebastian úgy döntött, Vanjával megy Stockholmba, mikor a lánynak problémái akadtak. Még egy dolgot tudott: Vanja 1980 júliusában született. Kopogtak. Billy összerezzent. Mielőtt válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, és Jennifer állt ott széles, elégedett mosollyal az arcán. – Megtaláltam Patricia Welltont.

Lennart belépett a bingóterembe a Sankt Eriksgatanon. Egészen pofás lett. Eltűntek a neoncsövek és a cigaretták égésnyomaival csúfított fenyőasztalok. Újrafestették a falakat, a padlón pedig kellemes mintájú szőnyeg hevert, amely színben is illett a kerek bútorokhoz. A világításért spotlámpák feleltek, fényük kihangsúlyozta a fehér asztalokat és a sötétzöld falakat. Inkább nézett ki modern étteremnek vagy éjszakai klubnak, mint bingóteremnek, leszámítva a szoba közepén sorakozó bingóautomatákat. A fényes, színes képernyőikkel és a kényelmes székekben körülötte ülők miatt úgy nézett ki az egész, mint egy összekötő központ, vagy egy irányítóterem valami sci-fi sorozatban. Csak éppen itt öreg emberek üldögéltek. Bár a helyiség megújult, az ide járók ugyanazok maradtak, nem újította fel őket senki. Inkább még idősebbek, görnyedtebbek és szürkébbek lettek. Feltehetőleg Lennart volt a legfiatalabb a teremben. Az egyetlen, akivel versenyre kelhetett volna, egy piképulóveres, orrhangú férfi volt, aki a kivilágított pódiumon ült, és a bingószámokat olvasta fel, amelyeket egy gép köpködött ki neki. Furcsa érzés volt legfiatalabbnak lenni. A stockholmi éttermekben és kávézókban Lennart gyakran érezte magát idősebbnek a többi vendéghez képest, most viszont fordított volt a helyzet. Egyre fiatalodott. Gyanította, hogy Anitha is ezt szereti ebben a helyben. Hogy megint fiatalnak érezheti magát. Lennart leült a terem hátsó részében, elrejtőzve egy hatalmas kartonállvány mögé, amely a bingó mágikus képességeit hirdette, miszerint kellemes időtöltés közben lehet sok pénzt keresni. Ránézett a bingógépére, és rájött, hogy ha feltett volna némi pénzt,

és belekezd a játékba, ki is húzhatta volna az egyik felolvasott számot. Huszonnégyes. Kettes-négyes. Még el is játszadozott a gondolattal, hogy beszáll ő is, de akkor meglátta a nőt, aki mint mindig, barna szoknyát viselt, és egy túlságosan is vastag, kötött pulóvert. Hogy eltakarja a túlsúlyát, vélekedett Lennart. Barna haját kontyba fogta. Arcát kifestette, de kicsit túlzásba vitte, és túl erős színeket használt. Elegánsnak akart kinézni, de mintha nem igazán tudta volna, hogy csinálja. Ez itt Anitha Lund dióhéjban, gondolta Lennart. Sokat akar, de nem tudja, hogy érje el a célját. Anitha HR-esként dolgozott az országos rendőr-főkapitányságon, de mindennel és mindenkivel vitába keveredett. Többször is áthelyezték, míg végül ő lett a továbbképzések adminisztratív felelőse. Jól hangzott, de semmit sem jelentett. Lepecsételte és naplózta a beérkező kérelmeket, aztán pedig továbbküldte őket a valódi felelősnek. Lennart értette, hogy miért keseredett meg ennyire, elvégre az élete nem pont olyan lett, mint amilyennek tervezte. Egész egyszerűen az áskálódás iskolapéldája lett belőle. Olyasvalaki, aki csalódottságát azokon élte ki, akiknek sikerült. Olyasvalaki, aki úgy tartotta, mindenről a másik tehet. Olyasvalaki, aki más szemében meglátta a szálkát, de a magáéban a gerendát soha. Általában így volt azokkal, akik a sajtónak szivárogtattak. Újságírói karrierje elején Lennart azt hitte, az emberek azért leplezik le az igazságtalanságokat, mert erkölcsösek, és szeretnének tenni ellenük. De sajnos nem így állt a dolog. A legtöbb forrást sokkal egyszerűbb okok motiválták: pénz, őket ért méltánytalanság és bosszú. Nem szép, de igaz. Anitha meglátta. Lennart rámosolygott, mikor a nő lehuppant mellé. – Szia, Anitha!

– Szia, Lennart! – Megkérdezhetem, hogy a szabadidődben is idejársz-e? A nő letette világosbarna táskáját a bingógép előtti kis helyre, és ránézett. – Volt már rá példa. Tudod, ez kicsit olyan, mint a munkám. Valaki szól, én meg ikszelek. Valaki szól, és én megint ikszelek. Az egyetlen különbség az, hogy itt még nyerhetek is rajta olykorolykor. Úgy nézett a kikapcsolt bingógépre, mintha játszani akarna. – Talán nekem is ki kéne próbálnom valamikor – elmélkedett Lennart, és próbálta fenntartani a baráti hangulatot. Anitha azonban rögtön a tárgyra tért. – Mi az, ami olyan roppantul fontos? – Egy titkosított menekültügy. Két eltűnt afgán. Senki nem tudja, hol vannak, és látszólag senkit nem is érdekel. – Bizonyára a titkosrendőrség sara. Lennart felé fordult. Már neki is eszébe jutott a dolog, de más is titkosíthatott egy aktát. – Miért gondolod, hogy a titkosrendőrség? – Mert ki más lenne? Ha afgánok, nyilván muszlimok. Tudod, hogy a titkosrendőrség az ilyesmibe mindig belekeveredik. Fenyegetik az ország biztonságát, bla-bla. – Nem kell felvilágosítanod a titkosrendőrség működéséről – mosolygott Lennart. – Nem, de attól még kellek, mi? – kérdezte Anitha hirtelen éles hangon. – Akkor meg figyelj oda arra, amit mondok, cseszd meg. Vagy végeztünk is? Hátradőlt a székében, hogy mutassa, itt ő a főnök. Istenem, mennyire bonyolult egy perszóna! – Figyelek én, figyelek. Ne haragudj! – tette hozzá a férfi arra az esetre, ha a bocsánatkérés esetleg nem hallatszana a hangjából. Anitha megint előrehajolt. Kicsit nyugodtabbnak tűnt, de Lennart tudta, hogy bármelyik pillanatban robbanhat.

– Van valami tényanyagod? – kérdezte kicsit enyhébben. Lennart bólintott, és átnyújtott egy A4-es oldalt minden rendelkezésére álló információval. Anitha gyorsan átfutotta a rövid szöveget. Lennart a piképulóveres férfit nézte. Negyvenhetes. Négyes-hetes. Harminchatos. Hármas-hatos. – Bingód van? – kérdezte viccelődve Anitha, miközben letette a papírt. – Az tőled függ – vette át Lennart is a hangnemet. Anitha már nem mosolygott. – Nem tudom. Ez kevéske. Elég bevándorlónk van így is, nem? Engem nem zavar, ha néhány eltűnik. Visszaadta a papírt, és elfordult. Tizenhetes. Egyes-hetes. – De akkor is van valami furcsa egy titkosított menekültügyben, ezzel egyetértek – mondta némi csend után. – De nem elég. – Hogy érted? – Nem elég nekem, hogy érdekeljen. – Esetleg felkelthetem az érdeklődésedet valamivel? – próbálkozott Lennart, miközben az utolsó reménysugár is kihunyni látszott. – Nem hiszem. Hiszen tudod, én kockáztatok, de te kapod az elismerést, ha találok valamit. Lennart sóhajtott. Nem ment valami jól a dolog. Ötvenkettes. Ötös-kettes. Egy ősz, dauerolt hajú, kék blúzos nő két sorral odébb bingót kiáltott. – Tudom, hogy nem sok pénzt ajánlok – mondta Lennart végső próbálkozásként. – De talán kárpótolhatlak másképp.

– Nem hiszem. Most mosolygott rá Lennartra először. A férfi tudta is, miért. Élvezte a hatalmát. Kedvelte az érzést, hogy szükség van rá. – Még kávéra se hívtál meg – mondta, és felállt. – Kicsit csiszolnod kéne a rábeszélőképességeden, „Forró nyomon úr”. Anitha fogta a táskáját, és elindult. – Talán a bingóval több szerencséd lesz. Szevasz! Lennart dühösen igyekezett a Fridhemsplan metrómegálló felé. Most, hogy Anitha kiszállt, kénytelen volt a hivatalos utat végigjárni. Mellébeszélni, fenyegetőzni, a nyilvánosság elvére hivatkozni, és mindeközben persze feltűnőnek lenni. Nem jó. Ha van valami gyanús Hamid és Said eltűnésében, elterjed a rendőrségnél, és figyelmezteti a felelősöket. Időt ad nekik, hogy cselekedjenek. Lennart a nehezebb úton tanulta meg, hogy csak akkor érdemes nyomást gyakorolni, mikor az embernek már konkrét bizonyítékok vannak a kezében, amelyeket előhúzhat a mellébeszélés esetén. Tények, amelyeket nem lehet sem tagadni, sem megkerülni. Információ, amely leleplezi a bűnösöket, és amelytől az érveik hamisnak hatnak. Így kell jó tévéműsort csinálni. Jelenleg egy titkosítás volt a kezében, és néhány furcsa körülmény a múltból. Ez így túlságosan kevés. Muszáj volt még többet megtudnia Shibekától, és főleg Said feleségétől. Talán akad még valami, ha mélyebbre ás. Ebben reménykedett jelenleg. Nem sok, de most be kell érje vele. Shibeka a konyhaasztalnál ült, és az új mobiltelefonja használati utasítását olvasta. Hosszú oldalakon keresztül leírták, hogy kell telefonszámokat elmenteni, szinkronizálni a kapcsolatokat, játékokat letölteni, és behelyezni a SIM-kártyát. Nem mintha szüksége lett volna a rendelkezésére álló lehetőségek akárcsak felére is. Csak azt akarta, hogy el tudják érni, és esetleg fel tudjon hívni egy-két embert. A fiúkat, meg a férfit a tévétől, Lennartot.

Megadná a számát néhány barátnőjének az iskolában és a munkahelyén, de aztán annyi. A környezetében senki nem gondolta, hogy egy magányos nőnek mobiltelefonnal kéne mászkálnia. Ezt tudta. Ezért nem is vett eddig, pedig néha hiányolta. Így is túl sokszor merészkedett az elfogadhatóság határáig, ezzel is tisztában volt. Ostobaság volna a szükségtelen provokáció. Folytatta a tizenkét nyelvű tájékoztató olvasását. Izgalmas volt a rengeteg lehetőségre gondolni, még ha nem is él majd velük. Megcsörrent a telefon. Lennart hívta. Fáradtabbnak tűnt, mint a múltkor. – Jó napot, Shibeka! Minden rendben? – Igen, köszönöm, minden rendben. – Remek, arra gondoltam, hogy holnap átmennék, ha nem probléma. Shibeka ijedten rezzent össze. – Ide, hozzám? – Igen, úgy gondoltam. Találkoznom kell magával, meg talán a gyerekeivel is. Aztán Said feleségével is szeretnék beszélni. Shibeka hátán végigfutott a hideg. Erre nem gondolt. – Nem lehet – mondta szinte önkéntelenül. – Mit nem lehet? Lennart értetlenkedett. – Nem tudom, hogy magyarázhatnám el. Nem tűnik helyesnek – próbálkozott a nő. – Nem helyes? Shibeka habozott. Hogy tudná megértetni a férfival? Hogyan is érthetné meg? Elvégre svéd. A svédek bármikor, bárkihez átmehettek. – Nem lehetek kettesben magával. Hallotta, hogy a férfi megint felsóhajt, és rájött, hogy nem sikerült jobbá tennie Lennart napját. De attól még voltak szabályok, még ha neki furcsának tűntek is.

– Rendben, értem – hallotta nagy örömére Lennart válaszát. – Jobb, ha a városban találkozunk? – Igen, jobb. – De valamikor akkor is találkoznom kell a gyerekeivel, és Said feleségével. Máshogy nem működik. Shibeka nem tudta, mit válaszoljon. Nem igazán látta át, hova vezetnek a dolgok, mikor belekezdett. Úgy gondolta, elég lesz, ha ők ketten találkoznak. A férfi a tévétől kideríti, mi történt a férjével, és egyszeriben minden megoldódik. Most megértette, hogy épp csak elkezdődött az egész. – Végig kell gondolnom. Nem pont így terveztem. – De így kell, hogy legyen. Különben nem jutok előbbre. Igazából teljesen nyilvánvaló, hogy így kell lennie. Shibeka hirtelen kimerültnek érezte magát. Oda volt a boldogság, hogy amiről olyan régóta álmodott, végre megtörtént. Hogy valaki meghallgatta, és hitt neki. Most benyújtják a számlát. – Beszéljünk holnap – mondta végül. – Felhívom. Vettem egy mobiltelefont. – Nagyszerű, megkaphatom a számot? – Még nem kapcsoltam be. – Nem kell bekapcsolni ahhoz, hogy tudja a számot – magyarázta Lennart olyan hangon, mintha egy gyerekhez beszélne. – Egy külön papírra van írva. – Tudom, de annyi papír van itt… Hallotta, ahogy a férfi felsóhajt. – Rendben, hívjon fel, és akkor megadja a számot is. Az enyém megvan, igaz? – Igen. Rajta van a levélen. Hívom. – Oké, várom. – Fáradtabbnak hangzott, mint amilyennek Shibeka érezte saját magát. – Legkésőbb holnap. Azzal letette. Shibeka ott állt a néma telefonnal a kezében.

Visszament a konyhába. Leült az asztal mellé, és a kék csomagolást nézte, amely ezidáig a lehetőségek egész tárházát jelentette, most pedig egyszeriben semmivé lett. Mit gondolt mégis? Természetes, hogy előbb vagy utóbb minden út összefut. Erre volt szükség ahhoz, hogy megkapja a választ a fejében olyan régóta zümmögő kérdésre. Ki kell állnia az akaratáért, hogy megtudja az igazságot, még akkor is, ha fáj, és figyelmen kívül kell hagyni mások véleményét. Őt nem igazán érdekelte, hogy mások szerint már így is túl… svéd lett. A fiai miatt aggódott. Felnéztek az idősekre, kapcsolatot jelentett nekik a régi otthonukhoz és az apjukhoz. Nem akarta, hogy a tetteivel elrontsa ezt. Mitévő legyen? Shibeka először arra gondolt, mit tanácsolna neki Hamid. Mindig olyan jókat mondott, mikor kétségei támadtak. Hiányolta a férje szavait és a gondolatait. Szüksége lett volna rájuk most. Csengettek, és pillanatokkal később kulcs fordult a zárban. Mehran jött meg. Mindig így csinálta, először becsengetett, aztán bejött. Eyer addig csöngetett, míg be nem engedte. De Mehran nem. Mintha azt mondaná: hahó, jövök, de nem kell segítség. Kiment az előszobába, és a fiára nézett. Vékony volt és magas, és látszott rajta, hogy örül, hogy itthon lehet. Letette a táskáját, és kibújt a cipőjéből. – Jó volt ma a tesióra? – Fogjuk rá. Levannal eltévedtünk. – Sokáig voltatok távol? – Pár órát. De az étel az öltözőben maradt, szóval a végére nagyon megéheztem. Adott az anyjának egy puszit, és bement a konyhába. – Mi ez? – kérdezte, mikor meglátta a telefon dobozát az asztalon. – Egy telefon – válaszolta Shibeka az igazságnak megfelelően. – Kinek? – Nekem.

Mehran pillantását nem tudta értelmezni, de a fiú nem sokkal később már a telefont nézegette. Egy olcsó, régebbi modell volt, így hát rögtön elvesztette az érdeklődését, és letette. – Jól gondold meg, mire használod – mondta, azzal a nappaliba ment, és bekapcsolta a tévét. A Nickelodeont nézte, mint mindig. Shibeka utánanézett. Annyira megnőtt, szinte már férfi. Néha megijesztette, hogy szalad az idő. – Csinálok neked egy kis chai teát – szólt utána. – Köszönöm – hallatszott a nappaliból, a tévé hangjai közé vegyülve. Shibeka megtöltötte a vízforralót, bekapcsolta, aztán megállt a mozdulat közepén. Mit művel? Úgy viselkedik, mint valami rossz nő, akinek titkai vannak, és a szerettei háta mögött mesterkedik. Ez így nem helyes. Egyáltalán nem. Így nem lehet folytatni. Ez veszélyes út. A hazugságok megnőnek, és velük együtt eltávolodik a fiaitól. Elhatározta magát. Vett egy mély levegőt, és bement a kanapén ülő Mehranhoz. Könnyebben jöttek a szavak, mint remélte. – Belefogtam valamibe, amit el kell mesélnem neked. A fia kíváncsian nézett fel rá, és Shibekát megint megdöbbentette, hogy megnőtt. Már nem volt kisfiú, és Shibeka tisztelettudóan lesütötte a szemét, leült, és megfogta Mehran kezét. A fiúnak tudnia kell, hogy hallgatni fog rá. – Az apádról van szó – kezdte. Érezte, hogy Mehran kissé összerezzen. Sosem szeretett az apjáról beszélni. Ez hosszú ideig zavarta Shibekát, de egy idő után felfogta, hogy ő így gyászol. Ahogy a férfiak tennék. Hamid. Az eltűnt férfi, aki folyton jelen volt. Shibeka belekezdett a történetbe, és mindent elmondott. Bár a tévé szólt, már senki sem hallotta.

Nem sok minden aggasztotta Harald Olofssont. A legtöbb dolgot, ami váratlanul tört az életébe, nyugalommal fogadta, amit a legtöbb ember lenyűgözőnek tartott. Harald sosem gondolt erre. Nem arról volt szó, hogy nem hagyta, hogy felidegesítsék, hogy uralkodnia kellett az érzésein. Egyszerűen módszeres, megfontolt, nyugodt ember volt. Ismeretlen és zavaró érzés volt hát számára, mikor a pulzusa megemelkedett, és nehezebben lélegzett. Nem találta a hátizsákokat. Amennyire jól viselte a stresszt, annyira alapos volt a holmijával kapcsolatban is. Jó, lehet, hogy az udvar úgy nézett ki, mint egy szétbombázott roncstelep, de Harald minden egyes dologról tudta, hol találja és honnan származik. A munkájában elengedhetetlen volt, hogy rendben tartsa a dolgait. Csak olyasmit hagyhatott elöl, amit nem lehet visszavezetni a korábbi tulajdonoshoz. A fészerben is így állt a helyzet. Bár már szinte roskadásig tele volt, és a holmik látszólag minden elv nélkül voltak behajigálva, még ott is megvolt a vezérfonál. Ami a bejárathoz közel, látható helyen feküdt, az biztonságos, akár kint is lehetett volna. Azonban minél beljebb került az ember, és minél nehezebben hozzáférhető dolgokba botlott, annál nagyobb volt az esély, hogy kemény munkával esetleg vissza lehet vezetni egy korábbi tulajdonoshoz. Amit semmilyen körülmények között nem volt szabad megtalálni nála, az mind a Kamrában kapott helyett. A balesetből származó két hátizsák kezdetben ott töltött némi időt, de aztán felhozta és ide-oda rakosgatta. Most már nem tartoztak az elrejteni való dolgok kategóriájába, így nem kellett volna, hogy problémát jelentsen megtalálni őket. De mégis nagy problémát jelentett.

Jelentős időt töltött el a fészerben, és mindent alaposan átvizsgált. Mostanra már biztos volt benne, hogy a hátizsákok nincsenek ott. De akkor hol vannak? Már megszabadult volna tőlük? Ha jól rémlett, semmi értékeset nem talált bennük, de arra sem emlékezett, hogy kidobta vagy elégette volna őket. Akkor meg hol vannak? Talán nem is számít, ha ő nem találja, mert akkor a rendőrség sem fogja egy esetleges házkutatás alkalmával. De miért jönnének egyáltalán vissza? Válaszolt a kérdéseikre, és elégedettnek tűntek, mikor távoztak. Kiment a fészerből az udvarra, és a lemenő nap felé nézett. Zeppo felállt a helyéről, mikor megjelent a gazdi, és amíg a kötele engedte, felé igyekezett. Harald odalépett hozzá, megpaskolta a fejét, és elengedte. Reggel óta nem sétáltak, éppen ideje lesz. Egy erdei kör mindkettejüknek jót tesz majd. Harald bement a pórázért, és amikor kijött, füttyentett Zeppónak. Kisétáltak a keskeny kavicsos ösvényre, aztán pár száz méter múlva bekanyarodtak az erdőbe. Harald már pár lépés után érezte, hogy jót tesz neki a nyugalom. Feleslegesen idegesítette magát. Szépen elfelejti a régi balesetet és az átkozott hátizsákokat. Megrázta a vállát, mintha fizikailag is meg akarna szabadulni az emléktől, elégedetten felsóhajtott, és szinte várta, hogy meglássa a leheletét. Az esték hűvösebbek lettek, és a nap sem melegített már annyira napközben. Talán a múlt hétvégi eső volt az utolsó, és legközelebb már havazni fog. Folytatták útjukat a sűrű fenyvesben. Zeppo megállt, szimatolt, követett egy nyomot egy darabig, aztán visszatért. Harald néha hosszú percekig nem is látta vagy hallotta a kutyát. Együtt sétáltak, és mégis külön, de egyiküknek sem volt ezzel problémája. Harald viszont hirtelen észrevette, hogy már szürkül. Itt az ideje, hogy visszaforduljanak. – Zeppo! A kutya nem jött. Megint hívta, de továbbra sem jelentkezett. Harald néma csendben állt és fülelt, de csak a szél susogott a fák között. Káromkodott magában. Volt már rá példa, hogy a kutya

nyomába eredt valaminek, és minden másról megfeledkezett, eltűnt a látó- és hallótávolságból is. – Zeppo! – kiáltotta újra, ezúttal hangosabban. Valamiféle reakcióra várt. Egy ugatásra, az avar zizegésére, ami arról árulkodott volna, hogy a kutya visszafelé jön. Épp harmadszor akart kiáltani, mikor eszébe jutott. A padláson vannak. A hátizsákok a padláson vannak. Pontosan emlékezett, hova suvasztotta be őket, de arra nem, hogy miért kerültek a házba. Nem szokott bevinni semmit. Soha. Ha mindezek ellenére valaki mégis lopott tárgyakat találna a fészerben, meg lehet magyarázni azzal, hogy valaki Harald tudomása nélkül tette őket oda. Ha a lakóházban találják meg, úgy már nehezebb a dolog, ezért soha, semmi nem jutott át a küszöbön. De ezek szerint a hátizsákokkal kapcsolatban nem volt ilyen érzése. Senki sem hiányolta őket, talán azt sem tudták, hogy valaha is léteztek. De így, hogy a királyi gyilkossági nyomozóhatóság érdeklődik utánuk, oka van rá, hogy kitegye őket a házból. Csak Zeppo jönne már vissza. – Zeppo! – ordította, ahogy a torkán kifért. – A pokolba már! – tette hozzá, mintha ezzel a kutya megértené a helyzet komolyságát. Semmi sem mozdult, senki sem jött. Harald körbejárt és további tíz percen át kiáltozott, mikor végre meghallotta a surrogást az aljnövényzetben, és nem sokkal később megjelent a farkaskutya a farkát csóválva, olyan tekintettel, amely arról árulkodott, hogy akárhol járt is, remekül érezte magát. Harald rátette a pórázt, és megindultak vissza az erdőn át. Otthon megint megkötötte a kutyát a kertben, besietett a házba, fel a padlásra. Mindkét hátizsák pont ott feküdt, ahol a lelki szemei előtt látta őket. Harald előhúzta a két, kissé megégett hátizsákot. Nem izgatta, hogy hogyan is működik az agya, a lényeg, hogy működik. Most véget vet ennek az egésznek. Ledobta a zsákokat a padlásfeljárón,

lekapcsolta a lámpát és lemászott. Az egyik hátizsák tartalma, többek között a szénné égett kézitáska is, részben kigurult a padlóra. Ezt is miért őrizte meg például? Jól van, most majd eltűnik a többivel együtt. A konyhában kinyitotta a kis jóindulattal takarítószekrénynek nevezhető helyiséget, elővette a gyújtófolyadékot és a gyufát, aztán kiment az udvarra. Még nem volt éjszakai sötétség, de az alkonynál azért már több. Harald azon gondolkodott, várjon-e holnapig. Nem fog gyanút kelteni a tűz a sötétben? Lerázta magáról a nyugtalanságot, elvégre nincs rá oka, ugyan ki látná meg a tüzet? Elment a fészer előtt, a telek hátsó végébe. Zeppo, ameddig a kötél engedte, érdeklődve követte. Ahol a felhajtó kavicsát fű váltotta fel, lehajította a zsákokat, letekerte a biztonsági kupakot a gyújtófolyadékról, és jócskán locsolt a pirosfekete műanyagra. Utána visszatekerte a kupakot, és meggyújtott egy gyufát. Aztán mintha minden egyszerre történt volna. Fellobbant a láng, Zeppo meg ugatni kezdett. Néhány másodperccel később Harald ott állt az udvarra kanyarodó autó fényszórójának sugarában. Értetlenül bámult a kocsira, aztán pedig a lába előtt égő hátizsákokra, majd vissza az autóra, amelynek már nem járt a motorja, ezért a lámpái se világítottak. Harald vaksin hunyorgott, nézte a felé közelítő árnyat. – Harald Olofsson? – kérdezte egy női hang, aztán valaki, feltehetőleg a hang tulajdonosa, előrerohant, és megpróbálta eloltani a tüzet. Zeppo ugatott, Harald pedig hátrált néhány lépést. Pedig annyira közel volt a megoldás. Ha a nő, aki valószínűleg rendőr, negyedórával később érkezik, csak hamut és kormot talált volna, ő pedig megússza. Ha nem jut eszébe, hol vannak a hátizsákok, megússza. Ha a kutya nem szökik meg, megússza. Annyi a „ha”, túl sok is. De hát most már nem ússza meg.

Torkel Harald Olofssonra nézett, aki az asztal túlfelén, magába roskadva ült egy széken. Kezét összekulcsolta, lógott a feje, és a padlót nézte. – Kezdhetjük a balesettel? Harald bólintott. – A továbbiakban válaszolnia kell – mondta Torkel, és az asztalon fekvő mobiltelefon felé intett. – A felvétel miatt – magyarázta, mikor észrevette, hogy Harald nem látta a mozdulatot. Harald ismét bólintott. Mikor Ursula betelefonált, és elmondta, mi történt, mit talált, és hogy magával akarja vinni Haraldot, hogy kihallgassák, úgy vélték, az lesz a legegyszerűbb, ha a hegyi állomáson találkoznak. Ezért ült most Harald Olofsson Torkel szobájában, az egyszerű dohányzóasztal egyik oldalán, Ursula és Torkel pedig a másik oldalon. A nő legszívesebben azonnal átnézte volna a hátizsákok maradványait, mielőtt továbbküldi őket a bűnügyi laborba, de Torkel ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjon a kihallatáson. Normál esetben Vanja lett volna a társa, de mivel a lány nem volt itt, Torkel szerette volna… mit is? A második legjobbat, minden valószínűség szerint. Jennifer ígéretes volt és ügyes, de ahhoz azért még túl zöldfülű, hogy bedobják a mélyvízbe, Billy pedig… Nos, Billy az Billy. Vanjával együtt jól tudott kihallgatást vezetni, de Torkel Ursulát akarta. Ursula pedig nem akart ott lenni. Torkel belátta, hogy ezzel valószínűleg újabb magányos éjszakának teszi ki magát, de akárhogy vágyakozott is a nő után, mégiscsak a nyomozás az első. – Be tud számolni arról a reggelről? – érdeklődött Torkel kíváncsi hangon, amivel azt szándékozta elérni, hogy Harald

Olofssonnak az egész csak egy beszélgetésnek tűnjön, ne kihallgatásnak. A férfi a vállát vonogatta. – Arra autóztam – mondta halkan, továbbra is a padlót nézve. – Elnézést – szakította félbe Torkel. – Tudna kicsit hangosabban beszélni? – Harald felnézett. – Arra autóztam – ismételte meg. – Honnan? – kérdezett bele Ursula. Harald felé fordult. – Micsoda? – Hol járt? – Van egy… ismerősöm Norvégiában. Néha nála alszom. – Egy ismerős? – Igen. – Egy nő? – Az. – Hogy hívják? – Henny. Henny Petersen. Torkel kapott egy címet és telefonszámot. Akármi lesz is a továbbiakban, valószínűleg kapcsolatba lépnek a nővel, aki biztos nem fog emlékezni rá, hogy Harald Olofsson 2003. október 30-ról 31-re virradóra ott aludt-e a nála. – Hazafelé jöttem reggel – folytatta Harald kérés nélkül, mikor Torkel mindent lejegyzett. – Füstöt láttam a zúgó felől, és megálltam. Akkor vettem észre az autót. – Mit csinált utána? – kérdezte Torkel. Bár nagyjából tudta, mégis jobb, ha a kihallgatott a lehetőség szerint a saját szavaival meséli el a történetet. – Lementem megnézni, megsérült-e valaki, és láttam, hogy aki bent ül, halott. – Mit csinált utána? – visszhangozta Ursula Torkelt. Harald nyelt egyet. A nő tekintete keményebb volt, mint Torkelé. Átható és könyörtelen. Ő jött be az udvarba. Ő találta meg a

hátizsákokat. A kérdés igazából teljesen költői, Harald tudta, hogy a két rendőr tudja, mit csinált. – Megtaláltam a nő kézitáskáját, vagyis hát ami megmaradt belőle. Az ajtó mellett feküdt, az ablak pedig úgyis kitört, szóval… elvettem. Ursula automatikusan bólintott, és ez Haraldot csak megerősítette abban, hogy már úgyis kisakkoztak mindent, ami azon a reggelen történt. – Aztán? Harald habozott, elnyújtotta a válaszadást azzal, hogy belekortyolt a pohár vízbe, amelyet Torkel hozott neki a mosdóból. – Aztán visszamentem az autómhoz, lehoztam az álkulcsaimat, kinyitottam a csomagtartót, és kivettem mindent, ami benne volt – válaszolta, miközben óvatosan letette a poharat, csak hogy ne kelljen a szemükbe néznie. Ursula ránézett, és érezte, hogy egyre jobban megveti a fickót. Sokat megélt már, és sosem lepődött meg azon, mit tesznek az emberek egymással, de valami ebben a szakállas fazonban ilyesfajta érzésekre sarkallta. Talál egy autót egy szénné égett holttesttel, és az első gondolata az, hogyan szedhetné meg magát. Fosztogat. Harald ennek szentelte az életét. Persze kicsiben csinálta, de azért fosztogatott. Ursula olvasatában nem volt mentség arra, hogy valaki kihasználjon egy balesetet, és profitáljon belőle. Abszolút nem. – Mit talált benne? – kérdezte Torkel. Ha esetleg ő is így érzett az előttük ülő férfival kapcsolatban, jól leplezte. – Két hátizsákot. – Semmi mást? – Nem. – Sátrat nem? – szúrta közbe Ursula. – Nem. Torkel értette, mire akar kilyukadni. Még mindig nem tudták, hogy a négy halottnak hol volt a szállása.

– A hátizsákok – folytatta Torkel –, némiképp megégtek most, nem? – De. Elnézést. Harald rájuk nézett, és a tekintete összecsengett a hangjában levő őszinteséggel. Ha nem lenne fosztogató, Ursula szinte már megsajnálná. – Volt rajtuk valami címke esetleg, mikor megtalálta őket? – kérdezte Torkel. – Nem tudom. – Gondolkozzon. Vagy valami logó, zászló, amely arra utalhatott, hogy kié volt? – Nem tudom. Ursula előrehajolt, és az asztalra tette az alkarját. Addig várt, míg Harald rá nem nézett. Néhány néma másodpercbe telt. – Nos, a helyzet a következő – kezdett bele, mikor megvolt a szemkontaktus. – A vizsgálat arra utal, hogy a tűz a baleset után ütött ki. Hogy valaki szándékosan gyújtogatott, talán azért, hogy megsemmisítsen néhány bizonyítékot – magyarázta. Látta, hogy Harald összerezzen, mikor megérezte a szavai súlyát. A tekintete bocsánatkérőből hirtelen ijedtté változott. – Vagy esetleg azért, hogy elhallgattassa a nőt, aki vezetett – folytatta Ursula. – Ha abból indulunk ki, hogy még élt, mikor az autó kigyulladt… Nem fejezte be a mondatot, engedte, hogy Harald kellőképp befogadja a felvázolt képet, és annak jelentését. A dolog működött, és a férfi elsápadt. Remegő kézzel emelte a szájához ismét a vizespoharat. Ursula semmit sem tudott arról, amit utoljára mondott. Valószínűleg a nő már nem élt, mikor a tűz elharapózott, az igazságügyi orvostani vizsgálat legalábbis nem mutatott ki füstöt a tüdőben. Erről persze Harald Olofsson mit sem tudott. – Ha még élt, mikor fellobbantak a lángok, akkor gyilkosságról beszélünk – fejezte be végül, és hátradőlt.

– Ahhoz nekem semmi közöm! – Harald ösztönösen Torkel felé fordult. Habár nem egyeztek meg róla, még csak nem is gondoltak rá, akaratlanul is eljátszották a jó zsaru-rossz zsaru párost. Ursula eltökéltnek tűnt, így akarta továbbvinni a dolgot. – Lehet, hogy ott ült, maga pedig a holmiját szedte el éppen, mikor felébredt, aztán maga rájött, hogy meglátta, és… tudom is én, bepánikolt? – Nem! – Elvett valami mást is az autóból? – kérdezte Torkel nyugodtan. Harald egész végig együttműködött, de most már félt. Érdemes odafigyelni erre. – Nem, semmit. Becsszó. Csak a kézitáskát és a két hátizsákot. Aztán telefonáltam a rendőrségre. – Felforgatjuk az egész házát és környékét, ha most hazudik… Torkel elhallgatott, de Harald megértette, mire céloz. Mint ahogy azt is, hogy a játszmának vége. Mindennek vége. Meg fogják találni a Kamrát. Ezúttal nem viszi el szárazon, de attól még nem akart belekeveredni egy gyilkosságba, amelyhez semmi köze. – Nem hazudok! – Egyikről a másikra nézett, aztán a tekintete megállt Ursulán, mintha őt kellene meggyőznie. – Nem vettem el semmi mást! A kézitáskát és a két hátizsákot. Az autó pedig már égett, mikor megtaláltam. Torkel és Ursula csendben ültek. – Becsszó – mondta végül Harald, majd ő is elhallgatott. Hittek neki.

Vanja számára fura érzés volt hozzátartozóként belépni a Kronoberg fogdába. Annyiszor volt már ott munkaügyben, és még csak meg sem fordult a fejében, hogy egyszer majd más szerepkörben érkezik ide. Úgy érezte, a tágas recepció falai összezárulnak körülötte, és agyonnyomják. Az őr felé tett minden egyes lépés nehezebb volt, mint az előző. Végül csak odaért. Janne Gustavsson ült az üvegablak mögött. Megismerte Vanját, és egy biccentéssel üdvözölte. – Nem tudtam, hogy a nyomozóhatóság betett ide valakit. – Mert nem is történt ilyesmi. Vanja elhallgatott. Janne kérdőn nézett rá. Lett volna valami a hangjában? Nem hangzott olyan határozottnak, mint szokott. Alig ismerte meg a lányt. Valami történhetett vele. – Az apámmal szeretnék találkozni – folytatta Vanja halkan. – Itt kell legyen. Janne rábámult, és hirtelen minden kirakósdarab a helyére került. Lithner. Eszébe sem jutott eddig, bár igazán kiszúrhatta volna magának a nevet. Lithner. Hány embernek volt még ez a vezetékneve? Kábé senkinek. Kivéve egy csinos, szőke rendőrlánynak a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál, és a férfinak, aki a 23-asban ült. Valdemar Lithnernek. Pár órával korábban érkezett meg, Ingrid Ericsson hozta be a gazdaságisoktól. Egyike azon keveseknek, aki emlékezett arra, hogy hívják Jannét, és a keresztnevén is szólította. Vajon tudja Vanja Lithner, miért került ide az apja? Valószínűleg nem.

– Valdemar Lithner az apád? Vanja erőtlenül bólintott, és idegesen tekergette a haját. Jannénak az a gondolata támadt, hogy Vanja úgy néz ki, mint egy kislány. Egy megszeppent kislány. Hirtelen megsajnálta. – Szerinted bemehetek hozzá? – Nem lesz könnyű – bólintott Janne együtt érzőn, majd az órára pillantott. – Tudod, elmúlt öt óra, és nem vagyok benne biztos, mik ilyenkor a szabályok. – Korlátozás alatt van? Janne belelapozott a papírjaiba, noha azok nélkül is tudta, mi áll bennük. Tudta, hogy Ingrid Ericsson mindenre nemet mondott. Telefonbeszélgetés [NEM] Levél [NEM] Számítógép [NEM] Látogatás [NEM] Ericcson mindig így járt el. Janne azért a biztonság kedvéért még lapozgatott egy kicsit, aztán felnézett Vanjára. – Sajnos igen. Az összes alatt. – Komolyan azt hiszed, hogy én majd ellehetetlenítem a nyomozást? – Nem, de az nem számít, én mit hiszek – mondta szinte bocsánatkérőn. – Nem én határozok. Beszélj Ingrid Ericssonnal vagy az ügyésszel. Vanja némiképp zavarodottan nézett körül, mintha azt gondolná, hogy Ingrid Ericsson vagy az ügyész majd itt lesz valahol a recepción. Igazából Jannénak élveznie kellett volna a helyzetet. A nyomozóhatóságiak máskor megállíthatatlanok, olyan tökéletesek. Nem szoktak sápadtan állni a fogda portáján, kitéve a magafajta emberek kénye-kedvének. De volt valami a lány tehetetlenségében, ami miatt ellenállt ennek az érzésnek. Nem illett Vanjához ez az egész, és Janne inkább kényelmetlenül érezte magát. – Megvan neked Ingrid száma? – kérdezte végül.

Janne bólintott, és felírta egy öntapadós cetlire. – Itt az ügyész száma is. Wennbergnek hívják. Lehet, hogy ő egyszerűbb eset, mint Ingrid. Vanja hálásan bólintott, mikor megkapta a lapot. – Köszönöm, Janne. Tudta a nevét. – Sok szerencsét! – szólt utána, és úgy is értette. Elvégre szüksége lesz rá. Vanja kiment az utcára. Janne látta, hogy mielőtt az ajtó becsukódna, már emeli is a füléhez a telefont. Aztán eltűnt. A fogda őreként elég sok mindent látott az elmúlt tíz évben. De ez most valami új volt. Vanja először Ingrid Ericssont hívta, elvégre a nyomozás vezetőjével illik kezdeni. Az üzenetrögzítő jelentkezett. Valószínűleg Ingrid kikapcsolta a telefonját. Vanja hagyott egy rövid üzenetet, és arra kérte, amint teheti, hívja vissza, de arról nem beszélt, milyen ügyben. Ingrid nyilván kitalálja majd, hogy az apjáról van szó, de a kérését mégsem lehet felmondani az üzenetrögzítőre. Elég nehéz lesz szóban is. Aztán Stig Wennberg számát tárcsázta, az ügyészét. Ingrid Ericssonnal ellentétben Wennbergről már hallott a szakmában néhányszor. Jó híre volt, és emlékezett, hogy a kollégák közül sokan sajnálták, hogy pár évvel ezelőtt átnyergelt a gazdasági bűncselekmények osztályára. Wennberg két csengés után felvette. Vanja gyerekhangokat hallott a háttérben, tehát valószínűleg otthon van. Idegesnek hangzott, de kicsit megnyugodott, mikor Vanja elmondta, hogy ő is rendőr. Valószínűleg azt hitte, hogy valamelyik ügyével kapcsolatban keresi, és rögtön rá is kérdezett, miben állhat rendelkezésére. Vanja elmondta. Wennberg rögtön megint ideges lett.

– Nem megy. Gondolom, megérti. Hangja sötétebben és komolyabban csengett most, mint mikor felvette a telefont. Nem lesz ez így egyszerű. Vanja vékony jégen járt. Pár mondatnyira állt csak a szolgálati vétségtől, amit meg nem akart. Kiabálni szeretett volna, hogy márpedig találkozni akar az apjával, szabályok ide vagy oda. De hát nem megy. Kénytelen volt vigyázni a nyelvére, és óvatosan fogalmazni. – Tudom, hogy furcsa kérés – kezdte lassan –, de tényleg találkoznom kell az apámmal. Mély sóhajt kapott válaszként. – Egy eset közepén vagyok, biztos hallott a jämtlandi tömegsírról – próbálkozott Vanja új stratégiával. Ha nem akart segíteni valaki lányának, talán segít majd egy rendőrnek. – Meg kell tudnom, mi történt az apámmal, hogy ismét csatlakozhassam a csapathoz. – A királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál dolgozik, Torkel Höglunddel? – Igen, az ő csapatában vagyok. Vanja hallotta, hogy Wennberg egy másodpercnyit elgondolkodik. Talán mégis akad egy kiskapu. – Ismeri Torkelt? – kérdezte reményei szerint semleges hangon. – Igen, de nem hiszem, hogy ez segít magán. A kapu amilyen gyorsan kinyílt, be is záródott. De Vanja nem adta fel. Próbálta meggyőzni a férfit, óvatosan, anélkül hogy túlságosan is felbosszantaná. – Valaki ott lehet a találkozón velünk. Minden ilyesmibe belemegyek. – A korlátozásokat egy felelősségteljes rendőr hozta meg, aki így bírálta el az esetet. – Nyilvánvaló. De a korlátozásokkal gyakran túloznak. Az apámat nem gyilkossággal vádolják. Maga mint ügyész tehet kivételt. Wennberg elhallgatott, de nem tette le a telefont. Már ez is valami. Amíg beszélnek, van remény.

– Tudom, hogy különös kérés, de őszintén megmondom, nem látom, hogyan árthatnék vele. Ha bármi történik, elvesztem a munkám. Az egyetlen, aki itt kockázatot vállal, én vagyok. Egy pillanatra felvillant előtte az FBI-képzés. Vajon maga alatt vágja a fát ezzel az egésszel? Elszégyellte magát. Miért jutott most ez az eszébe? Ennél fontosabb dolgokról van szó. Arról, aki a legtöbbet jelentette neki. Apa. Rá kell koncentrálnia. Nem saját magára. A telefonvonal túlfelén elhallgattak a gyerekek, de az is lehet, hogy Wennberg ment át egy másik szobába, hogy zavartalanul beszélhessenek. – Torkel telefonáljon rám, és vállaljon kezességet. Ez az egyetlen megoldás – jött végre a válasz. – Rendben. – Vanja érezte, hogy milyen nehezen ejti ki a szót. – Köszönöm. Rögtön telefonál. Ígérem. – De csakis felügyelettel találkozhatnak és maximum tíz percre. – Igen. Persze. Természetesen. Nagyon szépen köszönöm. – Torkelnek köszönje, már ha lesz belőle valami. Azzal letette. Vanja továbbra is a telefonnal a kezében ácsorgott. Az első akadályt elhárította. Megoldja. Most már csak Torkellel kell beszélnie. Magában szinte hallotta, hogyan vezeti be a beszélgetést, amiről a legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy sor kerülhet rá. Szia, Torkel! Szükségem van a segítségedre. Őrizetbe vették az apámat. Valdemar csodálkozott, mikor az őr érte jött. Azt hitte, másnapig semmi nem történik. De hát mit tudhatott ő a fogda szabályairól? Ugyanabban a pozícióban ült a kemény ágyon, míg a lába szinte megmerevedett, aztán pedig elzsibbadt, így az első lépései bizonytalanok voltak. Az őr végigvezette a zöldre festett, kopár folyosón, ugyanabba a kihallgatószobába, ahol nemrég ült.

Ugyanarra a székre ültette, ugyanahhoz az asztalhoz, és arra kérte, várjon. A lába ellazult végre, de cserébe visszatért a fájdalom a derekába. Öregnek és elgyötörtnek érezte magát, de ami a legrosszabb, mintha nem teljesen lenne jelen, mintha itt is ülne a szobában, meg nem is. A gondolatai összevissza csapongtak. Az első kihallgatáson túljutott. Aztán bezárták. Most pedig valószínűleg újabb kihallgatás következik. Ez lehetett a taktikájuk, hogy megzavarják. Működött. Muszáj volt viselkedni és koncentrálni. Válaszolni a kérdésekre anélkül, hogy belebonyolódna, és elveszítené az irányítást. Hangokat hallott kintről, kihúzta magát a székben. A lehető legminimálisabbat mondja, ez a stratégiája. Legutóbb működött. Talán most is fog. Kinyílt a nehéz ajtó, és ő meglátott valakit az őr mögött. Szinte pánikba esett. De az nem lehet, nem lehet! Az illető eltűnt egy pillanatra, mikor az őr megállt az ajtóban, és kitakarta. Valdemar remélte, hogy csak optikai csalódásról van szó, és ha az őr bejön, nem lesz mögötte senki. Vagy az a magabiztos rendőrnő áll majd mögötte. Akármi jobb lett volna ennél. De akkor meglátta. Sajnos nem tévedett. A lánya volt az. Ugyanolyan sápadtan és zavarodottan, mint ő maga. Olyan tekintettel nézett rá, amit nem tudott értelmezni. Megpróbált rámosolyogni, de hiába. Itt, ebben a szobában, semmilyen mosoly nem működik. – Szia, Vanja! – szólt hétköznapi hangon. A lány nem válaszolt. Csöndben belépett a szobába, megállt az üres szék mellett, de nem ült le. Valdemar agyán átfutott a gondolat, hogy elutasíthatja-e a látogatást. Megkérheti-e az őrt, hogy vigye vissza a cellába? Talán megkönnyítené vele a helyzetét. A Vanjáét, és nem a sajátját.

Ő most már elveszett, és kész. Eltévedt az úton, és most már minden hiába. Vanja sosem bocsát meg neki. Talán megérti, ha megpróbálja elmagyarázni neki. De hogy magyarázhatná meg azt, amit ő maga sem értett? – Mit csináltál, apa? – szólalt meg a lány hirtelen. Valdemar lesütötte a szemét, és a kezét nézte. Milyen öregnek tűnik! Ráncos és eres. Fáradt. Talán Vanja soha többé nem akarja majd megfogni a kezét. Az őr bezárta az ajtót, és az asztalhoz lépett. – A szabályok a következők – kezdte a tájékoztatást. – Tíz percük van. Én pedig bent maradok. Vanja bólintott. Az őr leült egy székre a sarokban. A falnak dőlt, és próbált minél érdektelenebb arcot vágni. Valdemar a lányára nézett, aki még mindig állt. Bizonyára sokszor járt már ebben a szobában, de sosem ilyen helyzetben. – Mit csináltál, apa? – ismételte meg hangosabban. Valdemar úgy érezte, muszáj lesz igazat mondania. – Attól tartok, valami butaságot. Vanja kihúzta a széket, és lehuppant. Az apjára nézett. Néhány nap alatt sokat öregedett. Annyi mindent akart mondani neki. Annyi kérdése volt. Annyi mindent akart tudni. De így, az őrrel a háta mögött, nem válaszolhat mindenre. Tán jobb is. A találkozás jobban megrázta, mint számított rá. Néhány semleges kérdéssel kell kezdenie, hogy összeszedje magát. – Van ügyvéded? – Nincs – rázta meg Valdemar a fejét. – Az iroda akart küldeni egyet, de nemet mondtam. – Miért? – Nem tudom. Azt hittem, akkor majd megtudod. Azt pedig nem akartam. Még mindig nem mert Vanja szemébe nézni. – Így is, úgy is megtudtam. Mégis, mit hittél? Hogy titokban tarthatsz valami ilyesmit? Elvégre rendőr vagyok!

Valdemar a fejét rázta, nem értett egyet vele. Igenis titokban lehet tartani dolgokat, el lehet temetni őket és reménykedni. Volt már rá példa, hogy a dolog működik. – Néhány évvel ezelőtt kihallgattak, de aztán lezárták az előzetes nyomozást. Reméltem, hogy most is így lesz – mondta, és végre felnézett. – Hogy sosem kell megtudnod. Vanja elsápadt. Valdemar látta rajta, hogy nem erre számított. Mindketten ugyanazt akarták, hogy minden legyen olyan, mint azelőtt. Hogy ez az egész abszurdum egy zárójeles fejezet legyen az életükben. Egy hiba, amelyet meg lehet magyarázni, és amely olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy felbukkant. Egy előző nyomozás híre nem táplálta ezt az illúziót. – Mivel volt kapcsolatos az a nyomozás? – szedte össze magát Vanja váratlanul. Valdemar ismerte őt. Akármilyen érzelmekkel lépett is be a szobába, félretette őket. Most kezdett dühös lenni. – Ugyanarról, mint most. Sikkasztás, csalás, hűtlen kezelés, adócsalás… – De lezárták? – Igen, de most azt mondják, új bizonyítékokat találtak. Megállt, nem akart többet mondani, de ismerte a lányát, és tudta, hogy a következő kérdés az lesz, miről szól az új bizonyíték. Előbb vagy utóbb úgyis megtudja. Jobb lesz, ha tőle hallja. – A Dakteáról – mondta halkan. Vanja előrehajolt. Úgy nézett rá, mint egy idegenre, mintha nem is ismerné. A tekintetében olyasvalami ült, mint még eddig soha, mikor Valdemarra nézett. Hidegség. – Benne voltál a Dakteában?! – Nem tudtam róla mindent – mondta fejcsóválva, mintha most sem értené, mi történhetett. – Hogy mekkora ez az egész. Rossz emberekben bíztam meg.

Vanja keze után nyúlt, de a lány nem nyújtotta az övét. Ha Valdemar keze megöregedett, Vanjáé közömbössé vált. A férfi az őrre nézett, aki most érdeklődve figyelte őket. Vanja magyarázatot vár, de jól meg kell válogatnia a szavait. – Csak azt akartam, hogy jó életünk legyen, szívem. Érezte, mennyire üres kifogás ez. Vanja is. – Mindig is jó életünk volt – vetette oda élesen. Igaza volt. Mint mindig. Mi hiányzott? Anyagi dolgok. Holmik. Semmi olyasmi, ami igazán fontos lenne. Semmi, ami pótolhatná azt, amit most fog elveszteni. De annyira szerette volna, ha olyan apa lehet, aki minden problémát megold. Akire büszke lehet a családja. – Igen, de anya szeretett volna egy nyaralót, neked lakásra volt szükséged, és… Vanja teljesen váratlanul felcsattant. – A lakás?! Engem is bele akarsz rángatni? Azt akarod mondani, hogy én tehetek róla, hogy itt ülsz? – Vanja, kérlek, nem, dehogy! Nem így értettem. – Akkor hogy értetted? Egészen összezsugorodott a lány tekintetétől. Összeomlott, úgy érezte, hazug, csaló, és nem ér egy fabatkát sem. Muszáj megértetnie vele! Megértetni, hogy milyen könnyen ment. Hogy mennyire csábító volt és izgató. Hogyan keveredett bele, és hogy eszébe sem jutott, hogy törvénytelen, amit csinál. Ezt el kell mondania, de nem találta a szavakat. – Nem tudom – mondta végül. – Nem tudom, Vanja. A lehető legnagyobb közhelyre sikerült végül rátalálnia. – Szeretlek. Annyira szeretlek, és azt akartam… – Megállt, és letörölt egy könnyet a szeme alól. – Mindent meg akartam adni neked. – Sosem kértem mindent.

Rettenetes volt ez a fagyos hang. Mintha egy jéghideg kígyó tekeregne a mellkasában. Alig kapott levegőt. Vanja fütyül a szeretetére. Hogy lehetséges ez? Eddig ő volt a lánya mindene. Tudta, de mégis megcsalta. A lehető legrosszabb módon. Hátba támadta, valaki más volt, mint akinek éveken át mutatta magát, hazudott neki. Vanjával nem lehet ilyet tenni. Őszinte volt, és ezt várta cserébe is, ilyen egyszerű. Valdemar tudta ezt, és azt is, mit kell tennie ahhoz, hogy visszanyerje. De az igazság helyett megint hazudott. – Nem csináltam semmi törvénytelent. – Akkor mit csináltál? Tudta, hogy átlát rajta. Nyitott könyv volt a lány számára, mégis mellébeszélt. Nem ment másképp. – Megcsúsztam kicsit. Olyan embereknek segítettem, akiknek nem kellett volna. – Tehát elkövettél valamit – állapította meg. Minden érzelem eltűnt a hangjából, mintha csak az időjárásról beszélne. Valdemar elhallgatott, és könyörgőn nézett rá, mikor Vanja a legnagyobb lelki nyugalommal kitolta a székét és felállt. – Akármivel vádolnak is, elkövetted. Megfordult, és egyenesen az ajtó felé indult. – Vanja, maradj még! Kérlek! – rimánkodott. – Letelt a tíz perc. Az őr az órájára nézett, és a fejét rázta. – Nem, még van három percük. Vanja az őrre nézett, Valdemar pedig reménykedni kezdett, hogy megkapja azokat a perceket. A száznyolcvan másodpercet. Annyi mindent lehet ennyi idő alatt csinálni. – Köszönöm, de nem óhajtok többet a társaságában maradni.

Azzal már ott sem volt. Valdemar a tenyerébe temette az arcát. Remélte, hogy soha többé nem kell szembenéznie a valósággal. A valósággal, hogy a lánya elment.

Mehran szívében dübörgött a düh, forrónak és izzadtnak érezte magát. Ellentmondott, úgy rendesen. Olyan erővel vágta be a szobájába vezető ajtót, hogy az előszoba falán lógó családi képek leestek. Most az ágyán feküdt, és a mennyezetet bámulta. Még sosem veszekedtek így. Még akkor sem, mikor sutyiban rágyújtott Levannal, és az anyja rájött. De ez most más. Minden tekintetben. Az anyja a tudtuk nélkül cselekedett. Azt mondta, értük tette. Hogy meg akarta védeni őket. De Mehran tudta, hogy nem így van. Hanem pontosan úgy, ahogy Memel mondta. Shibeka össze van zavarodva. Hamid volt az ő támasza. Nélküle meginog. Segítened kell neki, érted? Mindig az anyja oldalára állt a makacs vénemberrel szemben, aki szerint Shibeka nem tudja, hol a helye. Pedig Mehran elmesélte, hogy harcolt értük, hogy mindent megtett. Ő volt az elképzelhető legjobb anya. Rengeteget dolgozott és tanult, hogy jobb életük lehessen. Miattuk tanult meg svédül. De most kezdte belátni, hogy Memelnek mégis igaza lehet. Az anyja összezavarodott. Nincs más magyarázat. Ezúttal túl messzire ment. Nem szólt semmit, csak egymás után küldözgette a leveleket a hatóságoktól kezdve a rendőrségen át az újságokig. Csöndben állt mellette, és hallgatta, hogy magyaráz a rendőrségen Hamidról, bár tudta, hogy senkit sem érdekel. Az egyenruhások szemében ő csak egy panaszkodó idegen volt. De nem szólt egy szót sem. Mindig az ő oldalán állt. Erre így hálálja meg. Hogy a háta mögött cselekszik.

Megfordult, és elővette a születésnapjára kapott mp3-lejátszót, és bedugta a fülhallgatót. Szerette a house-t. Avicii volt a legjobb. Előkereste a Levels című számát és felhangosította. Volt valami a zenében, amitől minden kicsit tisztábbnak tűnt. Mintha a történtek megvilágosodnának, és a düh lecsillapodna. A zenén keresztül az élet csak egy képnek látszott, és nem fájt annyira. Nem könnyű az anyjának, ezt tudta. Mindig a tőle telhető legjobbat cselekedte. De össze van zavarodva. Ez nyilvánvalóvá vált a legutóbbi ötlete után. Persze, tök jó, hogy megtanult rendesen svédül, és tudott segíteni neki, Eyernek és a barátaiknak. De volt valami rossz is benne, ebben Memelnek igaza volt. Mert nemcsak a nyelvet tanulta meg, hanem más tudást is magára szedett. Ami Memel és a többi férfi szerint nem volt jó. Épp ellenkezőleg. Kifejezetten nyugtalanító volt. A saját feleségeik miatt. Mert a végén még ők is összezavarodnak. Mehran kedvelte Memelt. Ő vette a szárnyai alá, és mesélt a régi otthonukról és Hamidról. Magával vitte a mecsetbe, és megmutatta, hogy kell megmosakodni, és felkészülni az imádságra. De azért mindig kiállt az anyja mellett. Erre most találkozik valakivel a tévétől. Egyedül. Egy svéd férfival. Azok után, amit érte tett. A dühe visszatért, és még Avicii sem tudta lecsillapítani. Egy svéd férfival! A svédek semmit sem tettek értük korábban. Épp ellenkezőleg, ők tehettek mindenről. Az apja itt tűnt el. A biztonságos Svédországban, és nem a veszélyes Afganisztánban. Nem útban idefelé. Hanem itt, ahol mindenkinek hálásnak kell lennie, hogy itt lehet. Hazugság az egész. Svédország nem biztonságos. Legalábbis a legtöbb ismerősének nem. Állandó bizonytalanságban éltek. Maradhatnak vagy sem? Kiutasítják-e őket egy nap? Vagy ami még rosszabb, eltűnnek-e, mint az apja? Még emlékezett rá, hogy az ügyintéző majdnem kidobta őket a

bevándorlási hivatalból, bár eltűnt az apjuk. Shibeka mennyit nyugtalankodott, hogy egy nap majd értük jönnek, és kiviszik őket a reptérre. Minden csupa hazugság. Mehran utálta a hazugságot. És most az anyja is hazudott. Mehran vett egy mély levegőt, és újraindította a Levelst. Remélte, hogy visszanyeri a nyugalmát, ha újra és újra lejátssza. De még a közelébe se ért az érzésnek, mikor Shibeka már ott állt az ajtóban, és csak nézett rá a barna szemével, amely most inkább vörösnek látszott. Valószínűleg sírt. – Bocsáss meg, Mehran! – mondta gyengéden. – Bejöhetek? Mehran nem válaszolt. Csak nézte az anyját, míg a zene dübörgött a fülében. Shibeka bejött, és leült az ágy szélére. Engedte neki, érezte, ahogy anyja meleg keze a hasához ér. Ez sokkal inkább megnyugtatta, mint a zene. – Nem tudnád kivenni a fülhallgatót? – kérte. Pastu nyelven beszélt. Mehran ennek mindig annyira örült. A hétköznapokban Shibeka ragaszkodott hozzá, hogy svédül beszéljenek. Miattuk. Ez volt az egyik szabálya. De ma a pastut választotta. A fiú tudta is, miért. Olyankor választotta ezt a nyelvet, mikor fontos volt, hogy megértsék, mit mond. Ha a pastut használta, sokkal inkább a saját hangján szólalt meg. Őszintébben és anyásabban. Kelletlenül húzta ki a fülhallgatót, azért még haragudott. – Értem, hogy mérges vagy – mondta halkan. – De tudnod kell, hogy nem akartalak megbántani. Csak nem tudtam, hogy meséljem el neked. Mehran felnézett rá. Mikor megszólalt, haragosnak tűnt a hangja. – Miért nem beszélhetünk mindig ezen a nyelven? Shibeka megdöbbent, nem ilyen kérdésre számított. – Szerintem jó, ha svédül beszélünk. Svédországban lakunk. – De nem vagyunk svédek. Még ha te azt gondolod is. Shibeka megfogta a fia kezét.

– Mehran, ne haragudj. Azt hittem, segítek magunkon. – Hogyan? – Nem tudom, de ki kell derítenem, mi történt. Muszáj. – Elment, anya. Elment! Nem érted? – Az utolsó mondatot szinte ordította. Shibeka megszorította a kezét, de a fiú tovább kiabált a meleg anyai kéz ellenére is. – Nem lesz jobb a helyzet azzal, hogy nem fogadod el. Összezavarodsz! És én is! – De nem adhatom fel. Jól ismertem az apátokat. Látom őt benned. Minden nap emlékeztetsz rá. Nem érted? Lehetetlen. Mintha azt kérnéd, ne vegyek többé levegőt. Hogy ne szeressek többé. Hirtelen elsírta magát. Mehran rég látott ilyet utoljára. Kezdetben, mikor Hamid eltűnt, folyton sírt, aztán egy nap abbahagyta. Mintha elfogytak volna a könnyei. Megpróbálta megnyugtatni. Felült, és a szemébe nézett. Annyira szerette az édesanyját. De muszáj lesz belátni, hogy nem folytathatja így tovább. – Nekem is hiányzik, anya. De mindenki azt mondja, hogy abba kell hagynod. Én mindig azt mondtam, hogy jól vagy. Hogy nem kezdesz semmi butaságba. Erre találkozol egy svéddel anélkül, hogy elmondanád nekem? – Azt hiszem, tud nekünk segíteni. – Hagyd abba, anya! Egyikük sem segített eddig soha. Miért lenne pont ő más? Mindegyikünket hülyének fognak nézni. Mehran elhallgatott, és Shibekára nézett. – Te nem vagy hülye, anya. Tudom. Shibeka bólintott, és visszahúzta a kezét. – Igazad van, Mehran. Mostantól hallgatok rád. Te döntesz. Én pedig ígérem, hallgatok rád. Mint ahogy az apádra is hallgattam. De találkoznod kell vele. A svéddel. Aztán dönthetsz.

Úgy beszélt a fiához, mint eddig még soha, mint egyenrangú féllel. Mehran tudta, hogy neki is így kell válaszolnia. Szeretettel nézett az anyjára. – Mondd meg neki, hogy jöjjön át holnap. – Elmondjuk Eyernek? Mehran a fejét rázta. – Nem. Még túl kicsi. – De te nem. Már nem. – Nem, anya, én már nem. Shibeka óvatosan rámosolygott, mielőtt kiment volna a szobából. Mehran az ágyon ült. Már nem volt szüksége zenére. Ma felnőtté vált, ezt zene nélkül is megértette. Szédítő érzés volt. Tényleg képes lesz élni a rá bízott felelősséggel? Nem akart semmi mást, csak méltónak bizonyulni. De volt valami ijesztő abban a gondolatban, hogy már nem bújhat az életkora mögé. Hogy már nem gyerek. Kiment az előszobába, és nézte az anyját, aki vacsorát főzött. Mire Eyer hazaér, szokás szerint meleg étel lesz az asztalon. Minden olyan lesz, mint mindig. Pedig már semmi sem olyan. Shibeka biztos azt hitte, hogy ők ketten különböznek. Hogy Mehran felejteni akar. De nem így volt. Csak másképp mutatták ki, hogy hiányzik nekik Hamid, ez minden. Shibeka telefonált, levelezett és panaszkodott. Mehran csöndben maradt. Shibeka kimutatta, Mehran pedig magába fojtotta. Így tettek a férfiak. A bezárt fájdalom megkeményíti az embert. A nők sírnak. A férfiak nem. Shibeka megfordult és rámosolygott, ő pedig vissza. Az anyjának titkai vannak. Neki is. De elásva mélyen a gyerekkorában. Ássa ki őket? Vagy hagyja őket békében nyugodni? Nem tudta. De sosem fogja elfelejteni azt a reszelős hangú férfit. A férfit, akivel kapcsolatban az apja figyelmeztette. Josephet.

Vanja a fogda személyzeti vécéjében hányt. Nem számított erre. A vécén ült, nem azért, hogy használja, hanem hogy egy kicsit nyugalomban legyen. Mozdulatlanul ücsörgött a lehajtott ülőkén, mikor a gyomra hirtelen felfordult, és a tartalma a lába között landolt a földön. Lebámult a sárga maszatra. A szájában savas ízt érzett, és automatikusan előrehajolt, ha esetleg még több jönne. Nem mehet ki a fogdából, csak ha az őr kiengedi, de előbb még Valdemart vissza kellett vinnie a cellájába. Ez beletelik egy kis időbe, de Vanja nem sietett, és az sem izgatta különösebben, hogy telehányta a padlót. Többé semminek sincs jelentősége. Az emlékei között a Valdemarral lefolytatott találkozó volt az első, utána üresség következett. Csak ő, abban a szobában, ahol nem gondolta, hogy valaha is találkozik majd vele. Lehetetlennek gondolta, de mégis épp az imént tapasztalta meg. Valdemar nem ártatlan. Ha eddig kételkedett is, most már biztosan tudta. Kiforgatta az igazságot. Jól ismerte ezt a magatartást, sokszor látta a munkája során. Megcsúszott kicsit, azt mondta. Ő, aki sosem tett ilyet. A savanyú íz a szájában pont olyan volt, mint ez az egész szörnyű nap. Azt érezte, szívesen tovább ürítené a gyomrát. Mindent ki akart adni magából. De nem jött több, akárhogy erőlködött is, így aztán lenyomta két ujját a torkán. Többször is, míg végül teljesen üresnek érezte magát. A hányásból a cipőjére és a nadrágszárára is jutott, de nem érdekelte, felszabadult lett, mintha megint ő irányítaná a testét. Megszabadította a sok szartól, amit kénytelen volt lenyelni.

Csodálatos érzés. Még többet akart lenyomni a torkán. Zabálni akart, hogy aztán újra mindentől megszabadulhasson. Régen érzett már ilyet. Egy örökkévalóság telt el azóta. De most megértette, hogy miért szerette néha annyira az érzést, hogy elveszíti, majd újra megszerzi az irányítást. Hogy élvezi a helyzetet, és ugyanakkor szégyelli magát. Előrehajolt, és megszemlélte a gyomortartalmát. Tizenhét éves volt, mikor elkezdte. Akkoriban az Enskilda Gimnáziumba járt Östermalmban. Okos volt, mindig gyorsan kapcsolt, szeretett olvasni, így a tanulás jól ment. Viszont a társas kapcsolatokkal gondjai voltak. Az iskolában mindenki gazdagnak, szépnek és tökéletesnek tűnt. Annyi íratlan szabályuk volt, kódok, amelyeket ő nem ismert. Barátokra, pasikra vágyott ő is. Tartozni akart valahová. De nem ment. Akármit tett is, balul sült el. Bármennyire szeretett volna közéjük tartozni, egyszerűen nem illett oda. Így hát hazafelé elkezdett nassolni, hogy megvigasztalja magát. Jött az édesség, sütemény, chips, mind több és több. A só, a cukor és a zsír lettek a barátai, és egyre többször választotta a társaságukat. De megijesztette, hogy mennyi szemetet eszik meg, és ezért még rosszabbul érezte magát a cérnavékony testek között, amelyek nap mint nap körülvették. Így aztán néha kihányta, amit evett, nehogy elhízzon. Először nem is gondolta vészesnek. Nem csinálta gyakran, és tökéletes módszernek tűnt. Befalja a sok finomságot, aztán kicsit később kiadja magából. De aztán elszabadult a pokol. Végül már csak az ételre tudott gondolni, és hogy hogyan szabadulhat meg tőle minél előbb. Csak ez volt a fontos. Aztán egy nap elolvasott egy cikket a Dagens Nyheterben az étkezési zavarokról, amelyben többek között a bulimiáról is szó volt. Csak átfutotta az írást, de azonnal magára ismert. És a mellékhatásokra. A menstruáció, amely rendszertelenné válhat, aztán ki is maradhat. Aztán ott van még a fogszuvasodás. Gyorsan

beszaladt a fürdőszobába, és a metszőfogai hátsó felét kezdte tapogatni, hogy érez-e valamit. A változás először ott jelentkezik. A nyelvével nem érzett semmi rendellenest, de mondjuk fogalma sem volt, mit kéne éreznie. Mindenesetre már három hónapja nem menstruált. Csinált pár szendvicset, és egyre növekvő felismeréssel olvasta a cikket. Minden stimmelt. Aztán hányt és sírt. Rájött, hogy ő is beteg. Nem csak hogy nem illett a többiek közé. Beteg volt, és nagyon kevés embernek sikerült önerőből megszabadulni a betegségtől. Valdemarhoz fordult. Felment az irodájába. Nem tudta, honnan szerezte hozzá az erőt, hiszen annyira szégyellte magát, de az apjának elmesélte. Aki erre szabadságolta magát a nap hátralevő részére, és elmentek sétálni. Vanja az ájulás szélén állt, de mindenről beszámolt töviről hegyire. Mikor nagyon, de nagyon szüksége volt rá, Valdemar olyan tökéletes apaként viselkedett, amilyennek Vanja tartotta. Csodálatos érzés volt. Két héttel később elintézte, hogy iskolát váltson. Már a tavaszi félév végefelé jártak, így őszre kapott helyet a Södra Latin Gimnáziumba. Valdemar mindent elintézett. Befizette egy bulimiás lányoknak szervezett kéthetes nyári táborba, hogy megtanulja, mit tegyen. Felhajtotta a legjobb terapeutákat, és lecserélte őket, ha Vanjának nem tetszettek. Meggyógyította őt a közelségével és az őszinteségével. Ezt a képet nem tudta összeegyeztetni a férfiéval, akivel az imént találkozott a halványzöld, szűk szobában. Tizenhét évesen leleplezett előtte egy fájdalmas titkot, amely bizalmat és bátorságot igényelt. Az apja miért nem tudta megtenni ugyanezt ötvenöt évesen? Ő anno el mert mesélni mindent, de mikor komolyra fordultak a dolgok, Valdemar az ellenkezőjét választotta. Vanja borzasztóan szomorú volt. Nem a csalódottságtól, nem is a megalázottságtól, annál valami sokkal rosszabbtól.

A teljes elhagyatottságtól. Mostantól kénytelen lesz egymaga boldogulni. Oda a biztonságérzete, hogy Valdemar mindig ott van, ha szüksége van rá. Apa. Soha többé nem lesz már olyan, mint volt. Soha. Vanja felállt, bele a nedves bűzbe. Csak el akart innen tűnni. Minden undorította. A szoba, a szag, az íz. Azon gondolkodott, hazamenjen-e Annához, de az sem tűnt jó megoldásnak. Az anyjának is támogatásra van szüksége, és egy csomó kérdése lesz majd. Támogatás kell neki is, amit Vanja nem tud megadni, és a kérdéseire sem tud válaszolni. Annának csomó barátnője van. Nők, akik közelebb állnak hozzá, mint Vanja. Majd ők gondoskodnak róla ma este, ha arra kerül a sor. Megmosakodott, kiöblítette a száját. Szeme előtt az Államok és az FBI-képzés lebegett, ami most fontosabb lett, mint valaha. Most már nemcsak a képzésről volt szó, hanem egy lehetőségről. Szüksége volt erre az útra. Most, hogy egyedül maradt. Tényleg fel kell nőnie. Amint megkapja a választ, már utazik is. Mielőtt elkezdődne a képzés. Csak elutazik. Itt hagyja a nyomozóhatóságot. Itt hagy mindent, és a saját lábára áll. Éppen ideje.

Mint újabban mindig, megint Torkel érkezett utoljára a tárgyalóba. Ezúttal nem csak elkésett, de ideges és fáradt is volt. Először Vanja hívása ijesztette meg, de megtette, amit kért, és felhívta az ügyészt. Közvetlenül utána megint Axel Weber telefonált. Sikeresen összekapcsolta az autóbalesetet és a halott nőt a hegyen talált sírral. Érdeklődött, hogy pontosan mi az összefüggés. Torkel még ha tudta volna is, természetesen akkor sem mondott volna semmit, de felidegesítette, hogy Weber mindig mindenről értesült. Vagy majdnem mindenről, mert arról például nem tudott, hogy egy bérelt autóról van szó, és hogy aki vezette, Patricia Wellton nem létező személy. Szerencsére arról sem tudott, mit talált Ursula Olofssonnál. Ha megtudja, a sajtó rögtön találgatásokba kezd. Torkel megpróbálta elérni Hedvig Hedmant, de nem járt sikerrel. Feljelentették vagy sem, oda kell figyelnie, hogy a beosztottai tartsák a szájukat. – Ursula – mondta lendületesen, amint leült. – Amilyen alaposan csak lehetett, átnéztem, amit Olofssonnál találtunk, mielőtt továbbküldtem volna Linköpingbe – mondta Ursula, és kinyitotta a laptopját. – Mindent elmentettem a közös mappába, de ki is nyomtattam, ha valaki inkább azt szeretné. Jennifer és Torkel elvettek egy-egy példányt a kis kupac A4-es papírból. Billy kattintott a gépén. – Amint azt tudjátok, a kézitáska tartalma volt igazán érdekes. Az egyik zsebben egy Liz McGo Akárki nevére kiállított jogosítvány maradványait találtam. – Jutottunk vele valamire? – szakította félbe Torkel, és Billy felé fordult. – Igen is, meg nem is. Most mondjam?

– Nem, folytasd, Ursula. – Egyébként sok mindent nem találtunk a kézitáskában. Az utastérben volt, tehát sokkal jobban megégett, mint a hátizsákok. Ami pedig nem égett meg, az megolvadt a hőségben. Csupa átlagos holmit tudtam azonosítani: sminket, hajkefét, kulcsokat és pénztárcát. Pénzmaradványokat is találtam, koronát és dollárt, néhány svéd érmét, egy plasztikkártya maradékát, de túlságosan károsodtak ahhoz, hogy bármit is megállapítsak belőlük. Lehet, hogy a laborban előrébb jutnak majd. – És a hátizsákok? – siettette Torkel. – Azok a csomagtérben voltak, és viszonylag egyben maradtak. Harald Olofsson akciója alig okozott nagyobb kárt bennük. Főként ruhákat tartalmaznak, felnőtt férfira és nőre valók, valamint két gyerekre. Egy lányra és egy fiúra. Némelyiken golyónyom és vér is található. A gyerekekén is. – A holttestek a hegyről – szólalt meg Jennifer. Ursula bólintott. – Lepedő és párnahuzat, tisztálkodószerek, néhány játék, gyerekkönyvek svédül. Ez minden. – Ujjlenyomatok? – kérdezte Billy. Ursula a fejét rázta. – Eltűnnek ennyi idő után. – Semmi név vagy bármi, amivel azonosítani lehetne őket? – kérdezte Torkel, bár nyilván tudott volna róla, ha Ursula ilyen áttörést ér el a nyomozásban. A nő a várakozásnak megfelelően megint tagadólag rázta a fejét. – Én nem találtam semmit. A laborbeli kollégáknak viszont sokkal több lehetőségük van a felületek kezelésére és átvilágítására. Bennük van minden reményünk. – Vigyük nyilvánosság elé a ruhákat, hátha valaki megismeri őket? – Megpróbálhatjuk, de nincs bennük semmi különös. Teljesen átlagos ruhák. – A gyerekekében sem volt név? – kérdezte Jennifer.

– Nem. – Pedig bele szokták írni a nevet a ruhákba, nem? Ursula elgondolkodott. Ő egyetlenegy címkére sem írta fel soha Bella nevét. Olvasta az iskolák és óvodák kérését, hogy tegye meg, de nem foglalkozott vele. Mikael esetleg? Nem gondolná, elvégre néhányszor kimosta a lánya ruháit, csak észrevette volna. Vagy nem? – Megnézted a címkéket a nyakukban? Ursula félbeszakította az exférjével és a lányával foglalkozó gondolatait, és Jennifer felé fordult. Még új a csapatban, győzködte magát. Fiatal, ambiciózus, és jót akar. Legyél vele kedves. – Igen, megnéztem – mondta nyugodtan. – Igazából az összes címkét, még a felnőtt ruhákban is… – A lepedő – szakította félbe Torkel a túlzottan udvarias választ, miközben megjegyezte magában, tájékoztatnia kell Jennifert, hogy soha ne kérdőjelezze meg Ursula szakmai tehetségét nyilvánosság előtt. – Az embernél nincs lepedő, ha sátorozik. – De ha turistaszállóban száll meg, akkor van – mondta Jennifer. – Ellenőriztük őket – szólalt meg Billy. – Ellenőrizzétek újra – kérte Torkel. – Nincs se hálózsák, se sátor, semmi, amin főzni lehet. Semmi nem utal arra, hogy sátoroztak volna – foglalta össze Ursula. Torkel sóhajtott. Honnan jöttek ezek az emberek tulajdonképpen? Merre jártak? Mit csináltak a hegyekben? Hol haltak meg? Kik voltak? Úgy tűnt, ugyanolyan keveset tudnak, mint amikor megérkeztek. Jennifer és Billy felé bólintott, remélve, hogy ők talán több információval szolgálnak majd. – Mikor megkaptuk az új jogosítványt Ursulától, felosztottuk a feladatot magunk között – mondta Billy, és a mágneses táblához lépett. Arrébb pakolta a sírról készült képeket, hogy helye legyen egy idővonalnak.

– Jennifer Patricia Welltonnal folytatta, elvégre ő bukkant rá az utaslistákon – folytatta, miközben rendezkedett. – A legjobb, ha ott kezdjük. Megfogott egy fekete tollat, és írásra készen tartotta. Jennifer a papírjára pillantott. – Patricia Wellton 2003. október 29-én délután utazott Frankfurtból Stockholmba. Öt után landolt az Arlandán. Valószínű, hogy az éjszakai vonattal utazott Östersundbe. – Hogy utazott Frankfurtig? – kérdezte Torkel. – Nem tudjuk. De volt még egy, a nevére foglalt jegy Trondheimből Oslóba, október 31-én. De nem utazott el azzal a géppel. Ezt derítettük ki. – Remek munka – dicsérte meg Torkel. – Börje Dahlberg a nemzetközieknél még nem tudott meg semmit Patricia Welltonról. Nincs benne semmiféle nyilvántartásban, valószínűleg olyan álnév ez, amelyet nem használt korábban. – Akkor következzen Liz McGo Akárki – folytatta Billy. – Mivel Wellton autójában találtuk meg a jogosítványt, úgy gondoltuk, összefüggenek a dolgok, és Frankfurtban kezdtük a keresést. Találtunk is egy Liz McGordont, aki október 28-án érkezett oda. Torkel kihúzta magát. A jó hírek új energiával töltötték el. Még egy személy jelent meg a nyomozásban. Valaki, akit vissza lehet vezetni ugyanabba a városba, ugyanabba az időbe, mint az egyik gyanúsítottat. A táblára nézett, és arra, amit Billy írt. – Egy nappal azelőtt, hogy Patricia Wellton továbbutazott volna. – Igen… Billy kicsit zavartnak tűnik, konstatálta Torkel. Nem annyira elégedett, mint lehetne. – Csak hát most megint Börjét kéne felhívnod – mondta Billy szinte bocsánatkérőn. – Liz McGordon sem létezik. Legalábbis nem ez. – A kurva életbe! – Torkel visszaroskadt a székbe, miközben próbálta felfogni, mit is jelent mindez. Két nő. Két hamis

személyazonosság. Még sosem volt része ilyesmiben. Mi a franc folyik itt? – Honnan jött? – érdeklődött Ursula. – Washingtonból – mondta Jennifer, Billy pedig tovább írt a táblára. – A Delta Airlinesszal. Arról nincs adatunk, hogy továbbutazott volna Frankfurtból, de volt jegye hazafelé. Oslóból, november 1-jére. – Hogy utazott volna Oslóig? – Ezt nem tudjuk. Torkel félretette a csalódottságát és a fáradtságát, amelyet egy pillanatra engedélyezett magának. Felállt, és körözni kezdett a szobában. – Tehát Liz McGordon az Államokból Frankfurtba utazik október 28-án. Patricia Wellton Frankfurtból Stockholmba 29-én, aztán tovább Östersundbe, ahol 30-án bérel egy autót. 31-én Trondheimből Oslóba kellene utazni. És a következő napra Liz McGordonnak jegye van Oslóból Washingtonba. Torkel megállt, és végignézett azon, amit Billy írt a táblára. – Patricia Wellton és Liz McGordon ugyanaz a személy. Mindenki csöndben emésztette, amit Torkel mondott. – De Patricia vagy Liz, vagy hogy a fenébe is hívják, nem jut el Trondheimig, mert az autója balesetet szenved, és valaki fel is gyújtja. A csomagtartóban ott vannak a hátizsákok, amelyek a legnagyobb valószínűség szerint ahhoz a négy áldozathoz tartoznak a hegyekből. Ebből mit tudtunk meg? – Hogy ő lőtte le azt a négyet – mondta Jennifer. – Vagy legalábbis benne volt – javította ki Ursula. – Nem találtunk fegyvert az autóban. Állításnak tűnt, de Torkel kérdőn nézett Ursulára, aki újabb fejrázással válaszolt. – Talán elvitte a Szarka – tippelt Billy. – Szerintem elmondta volna – válaszolt Ursula.

– Talán a nő korábban megszabadult tőle – szúrta közbe Jennifer. – Elég profinak tűnik. Torkel legnagyobb örömére érezte, hogy a hangulat megváltozik a szobában. Mindenki izgatottan előrehajolt, csak úgy röpködtek a kérdések és a válaszok. Elméleteket próbálgattak, erősítettek meg, és vetettek el. Liz McGordon talán nem létezik, de a megjelenése új lendületet vitt a nyomozásba. Most már csak ki kellett használni ezt a hangulatot. – Ha abból indulunk ki, hogy Liz és Patricia ugyanaz a személy, akkor az Államokból érkezett, személyazonosságot váltott Európában, felutazott a jämtlandi hegyekbe, lelőtt szerintünk egy családot, hogy aztán visszautazzon az Államokba? Mindezt öt nap alatt. Kevesebb, mint egy napot töltött itt. Azok négyen a semmi közepén voltak kint. Hogy találta meg őket? – Bizonyára pontosan tudta, hol vannak. – Hogyan? – Talán ismerte őket? – próbálkozott Jennifer. – Lehet, hogy amerikaiak. – Svéd gyerekkönyvek voltak a hátizsákban – mutatott rá Billy. – De nincsenek eltűnt svédek. Mindenki a térképre nézett, amelyet Billy még korábban tett ki. Tényleg hatalmas területről beszélhetnek. Jennifernek támadt egy ötlete, és vissza kellett fognia magát, hogy ne tegye fel a kezét. – Lehet, hogy együtt sátoroztak valakivel, aki pontos helymeghatározást adott Patriciának. Lehet, hogy a meggyilkolásukban és a sírásásban is segített. Újból csend lett. Új elmélet merült fel, amely újabb gondolatokat szült. Mindenki ízlelgette, amit Jennifer mondott, és próbálták megkeresni az elmélet erős és gyenge pontjait. Több elkövető. – Ez megmagyarázná, miért nem találtunk sátrat – folytatta Jennifer. – Patricia vitte a hátizsákokat, a segítője meg a sátrat.

– És mit csinált vele? – kérdezte Ursula. Valami nem stimmelt az érvelésben. – Másfelé távozott? – Lehet, hogy együtt hagyták el a hegyeket, aztán valamiért veszekedni kezdtek Trondheim felé. A segítő megöli Patriciát, és egyedül utazik tovább. – Akkor megtaláltuk volna a sátrat az autóban. Miért hagyta volna ott csak a hátizsákokat? Jennifer elhallgatott. Volt abban valami, amit Ursula mondott. Billy vette át a szót. – Valaki megölte őt is, ebben egészen biztosak vagyunk. Ha nem a segítő a hegyekből… – Már ha volt olyan – fűzte hozzá Ursula. – … akkor valaki más kellett, hogy legyen. – Billy nem zavartatta magát. – Egy harmadik elkövető – Ursula hangja szkeptikusan csengett. A hirtelen megtalált energia amilyen gyorsan jött, úgy távozott. Néha megesik az ilyesmi. Mikor semmi sem vág egybe, túl nagy a falat, és már semmi nem tűnik hihetőnek. Torkel azon kapta magát, hogy hiányolja Vanját. A lány az ilyen helyzetekben volt a legjobb. Gondoskodott róla, hogy koncentráljanak, visszatért arra, ami fontos volt, minden mást félretett. Kitartott egy gondolatmenet mellett, és tett róla, hogy a többiek is azt kövessék. Torkel remélte, hogy a lány jól van, hogy kiderül az apja ártatlansága, és nemsokára visszatérhet. – Egy, kettő, három elkövető, van sátor, nincs sátor, van fegyver, nincs fegyver. Térjünk vissza arra, amit biztosan tudunk – próbálta Torkel terelgetni a beszélgetést. Nyugtalanító csend ült a szobán. – Fogalmunk sincs, mit tudunk biztosan? – Tudjuk amit… tudunk – mutatott Billy a táblára. – De az nem túl sok. – Kaptam egy nagyon előzetes jelentést az igazságügyiektől Umeåból – mondta Ursula, és előhúzott egy papírt az előtte álló

halomból. – Kaptak fogászati képet a hollandokról, és az alátámasztja, amit gondoltunk, hogy Jan és Framke Bakkert találtuk meg. – Akkor jó – Torkel nem tudta kizárni a csalódottságot a hangjából, amit Ursula személyeskedésként élt meg. – Bocsánat, csak próbáltam beszámolni arról, ami biztos. – Igen, tudom, csak… Torkel nem fejezte be a mondatot. Belátta, hogy úgysem jutnak tovább. Ma este legalábbis nem. Miután megbeszélték a reggeli feladatokat, lezárta a megbeszélést. Mikor egyedül maradt a szobában, leült az asztal rövidebb oldalára, és a hüvelykujjára támasztotta az állát. A táblát pásztázta a tekintetével, a fényképeket, a különböző színű vonalakat a kulcsszavakkal, Billy idővonalát. Amit ténylegesen tudnak, hogy volt egy nő két hamis személyazonossággal, amelyikből az egyik elég jó volt ahhoz, hogy oda-vissza repüljön az Államokba két évvel szeptember 11. után. Torkel mélyet sóhajtott. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy a nyomozás most ment át bonyolultból reménytelenül bonyolultba.

Sebastian teljes gőzzel takarított, hogy megszabaduljon Ellinor legapróbb nyomától is. Kihajította a virágokat az asztalról, majd az összes kis eper- és vaníliaillatú mécsest is, amelyekből folyton bevásárolt. Aztán a nappaliban folytatta, ahol összehajtogatott minden apró horgolt terítőt. Rendet akart maga körül, nem béna kézimunkákat idióta porcelánfigurák alatt. A legtöbb holmit, amelyet elpakolt, Ellinor vásárolta és hozta ide, de néhány dologra ráismert. A nő nyilvánvalóan átnézett minden egyes szekrényt és fiókot, hogy olyan dolgokat találjon, amikkel „kicsinosíthatja” a lakást. Az ismerős dolgok Lilyre emlékeztették. A felesége nem volt „modern és dizájnőrült” – Ellinor így jellemezte saját magát –, de ő is próbálkozott azzal, hogy otthonosabbá tegye Sebastian lakását. Elnyomta a Lilyvel kapcsolatos gondolatokat. Sosem vezetett semmi jóra, ha azokon az időkön merengett. Így megint Ellinort vette elő. Már nem idegeskedett annyira. Ha tényleg Ellinor áll Valdemar ügye mögött, akkor sok mindennek kell nagyon félrecsúsznia ahhoz, hogy valaki végül hozzá tudja visszavezetni a dolgokat. Csöngettek. Sebastian félbehagyta egy nagyobb terítő hajtogatását. A falra festette az ördögöt, gondolta. Biztos Ellinor az. Senki más nem csöngetne be ilyenkor hozzá. Igazából senki más nem csöngetne be hozzá úgy egyáltalán. Először arra gondolt, hogy csöndben marad, míg a nő el nem tűnik. Ez biztos működne, de úgyis csak visszajönne újra és újra. Ráadásul ez meglehetős gyávaság lenne a részéről. Akkor már jobb, ha megmutatja, mennyire nem jelent neki semmit. Hogy nem csak a lakásából takarította ki, de az életéből is.

Megint csöngettek. Nem akarta beengedni a nőt, bár így mondjuk nem is láthatja meg, mennyire kitakarította mindenhonnan. Meg kell elégednie azzal, hogy távolról bosszantja. A tudomására hozza, hogy itthon van, de nem óhajtja a társaságát. Bekapcsolta a rádiót. Nyugodt Klasszikusok, 104,7. Ellinor kedvenc csatornája. Sebastian vigyorgott. Nagyon ki fogja borítani a nőt, hogy egyedül hallgatja az „ő csatornáját”, de mégsem jöhet be. Feltekerte a hangerőt. Celine Dion My heart will go on című száma ment. Az istenek is az oldalára álltak! Ellinor imádta ezt a dalt. Sebastian a maximumra tekerte a hangerőt, hogy a zene visszhangzott a lakásban. Biztos volt benne, hogy a lépcsőházban is hallatszik. Celine teli torokból énekelt. Sebastian leült a legközelebbi fotelbe, és behunyta a szemét. Szerette volna a fülét is becsukni, úgy érezte, a saját életét rövidíti azzal, hogy ezt a giccsparádét hallgatja. Már nem hallott zajt az ajtótól, de gyanította, hogy a nő még ott van. Nem adja fel ilyen könnyen. Hogy még jobban megerősítse a jelenlétének tényét, úgy döntött, Celine-nel együtt énekli a refrént. Először csak halkan próbálkozott, elvégre nem énekelt tinédzserkora óta, akkor is éppen csak, de most nagyon igyekezett. Bizonyára rémesen hangzott, de nem zavartatta magát, nem szándékozott fellépni vele. Ellinor bosszantása volt a cél, beleadott hát apait-anyait. A dal hamarosan véget ért. A hirtelen csöndben meghallotta, hogy még mindig csöngetnek. Sebastian remekül szórakozott. Új dal kezdődött, amit nem ismert, de remélte, hogy a hiányról szól. A nagy, tátongó ürességről. Vagy azt meg félreértené esetleg? Sebastian felegyenesedett. Lehet, hogy Ellinor azt hiszi, hogy itt ül egyedül, és azért hallgatja és énekli a kedvenc dalait, mert őt hiányolja? Basszus, akkor sosem megy el! Rugdosni fogja az ajtót. Beront, mint egy hős lovag, és megmenti a magánytól. Olyan gyorsan állt fel, hogy egészen beleszédült, odatántorgott a sztereóhoz, és kikapcsolta.

– Sebastian, mi a fenét művelsz? – hallotta a lépcsőházból. Sebastian megtorpant és fülelt. Végigfutott a hátán a hideg. Nem Ellinor hangja volt, hanem Vanjáé. – Jövök! – kiabálta, és megindult az ajtó felé. Megállt, mielőtt kinyitotta volna, némiképp elbizonytalanodva, tényleg Vanja lenne az? Rosszul hallotta volna? Celine legalább három percen át kínozta a dobhártyáját. – Te vagy az, Vanja? – kérdezte óvatosan. – Én – jött a gyors válasz. Tényleg a lány volt az. Az ajtaja előtt. Gyorsan kinyitotta, de a mosoly rögtön lefagyott az arcáról. Vanja volt az, de közben mégsem ő, hanem egy sápadt, siralmas állapotban lévő alak. – Mi történt? – kérdezte Sebastian őszinte aggodalommal a hangjában. A lány úgy nézett ki, mint akit megrágtak és kiköptek. – Beszélnem kell valakivel. És engem választottál. – Gyere be! – mondta, és félreállt. A lány belépett az előszobába. Arca verejtéktől csillogott. A világ összes embere közül engem választottál, mikor beszélned kell valakivel. Sebastiannak nagyon koncentrálnia kellett, hogy ne mosolyodjon el újra. Vanjának most nem mosolyra van szüksége. Önelégült mosolyra meg aztán semmiképp. Így hát komoly ábrázatot öltött. – Bármikor szívesen látlak. Hogy vagy? Vanja meglepetéssel vegyes érdeklődéssel nézett rá. – Mit csináltál, amikor csöngettem? Sebastian zavarba jött. – Én… öhm… takarítottam. Vanja beható pillantást vetett rá, aztán mosolyra húzta a száját. Talán mégsem tilos mosolyogni. – Énekelve takarítasz? Sebastian kényszeredetten bólogatott. Mi mást tehetne? Mondja meg ez igazságot? Hogy idegesíteni akarta egy exbarátnőjét, aki

ráadásul valószínűleg börtönbe juttatta Vanja apját? Nem lenne túl célravezető. – Hát ezt sosem gondoltam volna rólad! – folytatta a lány könnyed hangnemben. – Azt hittem, takarítónőd van, akivel dugsz is. A csevegés megtette a hatását, gondolta Sebastian, és Vanja némiképp megnyugodott. Akkor csak így tovább. Bármit megtesz, hogy a lány jól érezze magát. Bármit, hogy maradjon. Meg kell tudnia, mi történt. – A zenétől kikapcsolok. – Celine Diontól? – Igen, ő a legjobb a takarításhoz. – Sebastian megkockáztatott egy mosolyt. – Neked nincsenek ilyen furcsaságaid? Vanja bólintott. – De, csak én nem énekelek ilyen hangosan. Sebastian kitárta a karját. – De hiszen tudod, ez vagyok én, kicsit mindig túl sok van belőlem. Vagy nem? Gyere be! Bevezette Vanját a lakásba, és örömmel konstatálta, hogy nagyjából visszatért a normál arcszíne. Kíváncsian nézett körül, Sebastian már ismerte ezt a pillantást. – Nem tudtam, hogy ekkora helyen laksz – mondta a lány, és nem tudta leplezni a meglepetését. – Mint mondtam, kicsit mindig túl sok. – Hát, aki megengedheti magának… – Egykor kerestem ám pénzt rendesen. Gyere, üljünk le itt. A nappali ablaka alatt álló kanapéegyüttesre mutatott. Ellinor az ő akarata ellenére tette át őket oda, de Sebastiant hirtelen elöntötte az érzés, hogy jó lesz az ott, a szoba levegősebb lett ezáltal. – Ülj le, csinálok kávét. Vanja a fejét rázta. – Elég lesz a víz is.

Leült a kanapéra, Sebastian pedig kiment a konyhába. Elővett egy nagy kannát, megtöltötte jéggel, és vágott bele néhány szelet citromot is. Ez megint valami olyasmi volt, amihez Ellinor ragaszkodott, de most hirtelen ésszerűnek tűnt. A lehető legjobb benyomást akarta kelteni. Azzá az emberré akart válni, akihez máskor is becsöngetnének, ha beszélgetésre vágynak. Megtöltötte a kancsót, fogott két poharat, és visszament a nappaliba. Mikor visszaért, meglepődve vette észre, milyen kicsinek tűnik Vanja. Kicsinek és sebezhetőnek. Karba tett kézzel ült, feszülten, komoly arccal. A korábbi oldott hangulatából semmi sem maradt. Sebastian leült vele szemben, és megpróbált együtt érző arcot vágni. Kitöltött egy-egy pohár vizet, ivott egy kortyot, és várt egy picit, mielőtt megszólalt volna. Így a legjobb, ezzel tisztában volt. A beszélgetőpartner egy ilyen helyzetben őszinteségnek értékeli a hallgatást. Az az érzés támad benne, hogy van idő, és ezért a lehető legkomolyabban veszik majd a mondandót. – Valdemarról van szó? – kérdezte végül. Vanja alig láthatóan bólintott. – Találkoztál vele? A lány a fejét csóválta, és Sebastian azt is látta, hogy könnyek gyűlnek a szemében. – Csak nyugodtan. Akkor kezdd el, amikor akarod. A világ összes ideje az enyém, és a víz sem fogy ki egyhamar a csapból. Vanja hálásan nézett rá. – Meglátogattam. A fogdában. – Letartóztatták? – Őrizetbe vették. Sebastian bólintott. – Mivel gyanúsítják? – Sikkasztással, csalással, hűtlen kezeléssel… – megvonta a vállát, mintegy jelezve, hogy lehetetlenség felsorolni is. – Bűnös – jelentette ki, és a férfi szemébe nézett. – Biztos vagy benne?

Vanja óvatos igent intett. Sebastian látta, hogy a lány egész lényével azt kívánja, bár ne lenne igaza. – Igazából semmit sem értek. Gazdasági bűncselekmény kapcsán már nyomoztak nála korábban is, de akkor beszüntették az eljárást. De most úgy fest, hozzá tudják kapcsolni a Dakteához. – Hogyhogy? – Nem tudom. Új bizonyítékok merültek fel. A korábban már érzett hideg visszatért Sebastian gerincébe, ráadásul most gyomorgörcs is társult hozzá. Gazdasági bűncselekmény. Új bizonyítékok. Daktea. Ellinor volt az. Nincs más magyarázat. Ez persze nem jelenti azt, hogy hozzá is visszavezethetik a történetet, de szüksége lett volna gondolkodási időre, amivel jelenleg nem rendelkezett. Közben észrevette, hogy régóta ül csöndben. Remélte, hogy Vanja úgy értelmezi, őt is felzaklatták az események, nem pedig hogy a drámában játszott szerepén mélázik. – Nem hangzik jól – préselte ki magából. – Tudod, hogy mit találtak? – folytatta abban reménykedve, hogy előkerül valami olyan részlet, amitől megnyugodhat, hogy nincs része a dologban. Vanja a fejét rázta. – Wennberg az ügyész, Ingrid Ericsson a nyomozó. Ismered valamelyiküket? – Wennbergről már hallottam – mondta Sebastian csöndben. Felállt, kissé meghasonlottan. Az egyik része táncolni akart az asztalon, a másik viszont nyugtalankodott. A terve, hogy lelökje Valdemart a piedesztálról, amivel Trollét bízta meg, sikerrel járt, és sokkal jobban működött, mint azt remélni merte. Bizonyos szemszögből Vanja jó híreket hozott. Már ha tényleg nem lehet hozzá visszavezetni. Ő kerül fel a piedesztálra, Valdemar pedig lezuhan és összetörik. Most már csak annyi a

teendő, hogy óvatosan úgy igazítsa a dolgokat, hogy az álma valósággá váljon. Nagy körültekintéssel kezdte. – Talán van valami magyarázat. Gazdasági tanácsadóként dolgozik, nem? – De. – Lehet, hogy belerángatták valamibe anélkül, hogy megértette volna. Ezenkívül a gazdasági bűncselekményt nehéz bebizonyítani. Kivéve Trolle anyagával. Ő maga is átolvasta az egészet alaposan egy örökkévalósággal ezelőtt. Külföldi számlakivonatok is voltak benne, névvel és dátummal ellátva. Elszámolások, hogy hová került a pénz. Kifizetés a strómanoknak. Minden. Valdemarnak lőttek. Sebastian előrehajolt. A lehető legjobb tanácsot adta neki. – Segítened kell neki. Akár bűnös, akár nem. Ezt te is tudod. Vanja bólintott, és a szemét elfutották a könnyek. A fájdalma szinte tapintható volt. Sebastian tiltott boldogságot érzett. – Miért nem mondott semmit? Miért nem mesélt erről? – tört ki Vanjából hirtelen. – Biztos nem merte. – Miért? Elvégre az apám! Már nem sokáig. Nem sokáig. – Sokan cselekednek így – mondta Sebastian nyugodtan, és azzal felállt, hogy hozzon a lánynak egy zsebkendőt. – Valószínűleg retteg, hogy elveszít. Elhallgatott. Túlságosan is emberivé tenné Valdemart? Túlságosan is megértő vele? Most már ügyesen kell manővereznie. Nem kritizálhatja Valdemart túlságosan, elvégre Vanja nem szűnt meg szeretni az apját. Épp ellenkezőleg, az iránta érzett szeretet miatt lett ennyire csalódott. Ezért jött el hozzá. Ezt sosem felejtheti el. Sosem. Vanja szereti Valdemart.

Akármennyire akarta is, nem ócsárolhatja túlságosan is nyíltan. Ugyanakkor nem lehet mérhetetlenül gyengéd és megértő, mert akkor Vanja majd simán megbocsát Valdemarnak. Muszáj úgy egyensúlyoznia, hogy növelje köztük a távolságot, aztán a keletkező rést szétfeszítse. Minden tudását latba kell vetnie, hogy megnyerje magának a lányt. Most dühös és csalódott, de biztos lesznek pillanatok, amikor vissza akarja szerezni Valdemart. Sebastiannak akkor kell majd elérnie, hogy Vanja inkább őt válassza. – Nem értem, hogy miért nem mesélte el – zokogta a lány. – Ez tesz annyira dühössé. Hogy hazudott. Sebastian visszajött, és átadott egy szalvétát, amit az egyik fiókban talált meg. Vanja megtörölte az arcát, és hangosan kifújta az orrát. Sebastian leült mellé. Közelebb. El kell vonatkoztatni Valdemartól, lassan át kell alakítani szimbólummá. A halált is könnyebb volt szimbólumként fogadni. Ez volt a politika titka, így általánosítottak népeket és csoportokat. Könnyebb volt arctalan csoportokat megvetni. A romákat, homoszexuálisokat, zsidókat és… a bűnözőket. El kell érnie, hogy Vanja bűnözőként tekintsen Valdemarra, és ne apaként. Nem lesz egyszerű. De ha valakinek sikerülhet, akkor az Sebastian Bergman. Ezt tudta. De közelebb kell kerülnie a lányhoz. Emberségesebbé kell válnia, miközben Valdemar veszít az értékéből. Vett egy mély levegőt. – Egyszer volt egy lányom. – Mi? – Vanja meglepetten nézett fel kisírt szemével. – Lilyvel, a feleségemmel. Sosem meséltem még el senkinek. Vanja csak bámult. – Mi lett vele? – Meghalt a cunamiban Thaiföldön. Négyéves volt. – Ó, Jézusom! – Fogtam a kezét, mikor jött a hullám, de elvesztettem. Kitépte a kezemből. – Melegséggel nézett Vanjára. – Tudom, milyen érzés elveszíteni valakit. – Nagyon sajnálom.

– Köszönöm. Megfogta a lány kezét, ő pedig engedte. Mikor Vanja megjött, Sebastian nem volt több, mint egy kolléga. Most pedig gyászoló apa lett belőle. Egy lépést tett a megfelelő irányba.

Ott hagyták Eyert a tévé előtt, azt mondták neki, hogy el kell menniük egy kis időre. Eyer először tudni akarta, hova mennek, és velük akart tartani, de Mehran határozottan ránézett az öccsére, és közölte vele, hogy itthon kell maradnia. Anyával együtt el kell intézniük valamit. Egyedül. Shibeka ugyananúgy meglepődött Mehran határozottságán, mint Eyer, kétségtelenül ismeretlen volt számukra ez a hangvétel. De működött, és Eyer minden további kérdés nélkül kuporodott össze a kanapén. Mehran meglepetten az anyjára nézett. – Menjünk – jelentette ki, és megindult a bejárati ajtó felé. Shibekának válaszolni sem volt ideje, csak követte. Igazából egyedül akart volna átmenni Melikához, Said feleségéhez, elvégre nem egyszerű beszélgetés várt rá. De mikor elmondta Mehrannak, hogy beszélnie kell Melikával arról, hogy Lennart találkozni akar vele, akkor a fia ugyanolyan határozottsággal beszélt vele, mint nemrég Eyerrel. Mostantól együtt kell végigcsinálniuk ezt az egészet. Mehran végig mellette lesz. Legalábbis amíg Hamidról és az újságíróról van szó. Vitának helye nincs. Most ketten vannak. Shibeka büszke volt, hogy Mehran hirtelen ennyi felelősséget vállalt, de ugyanakkor nem tudta lerázni magáról azt a nyomasztó érzést, hogy a fia már nem bízik benne. Elvégre mindent csak a helyére akart tenni, és megtudni, mi történt Hamiddal. Úgy a gyerekek, mint saját maga miatt. Csöndben sétáltak a hűvös, őszi estén. A levegő jelentősen lehűlt, mióta a nap lement. Még pár hónap hátravan a télig, de a hideg korán jött idén. Balra fordultak, és átvágtak a hatalmas házak közötti dombokon. Melika a fiával együtt Rinkeby túlfelén lakott,

körülbelül negyedórányi sétára. A két asszony már nem találkozott olyan gyakran, mint korábban. Kezdetben, mikor a férjeik eltűntek, egyfolytában együtt voltak, de most mintha a veszteségükre emlékeztették volna egymást, és egymás támogatásából csak a hosszú beszélgetések maradtak arról, mi a helyes és mi nem. Melikát nem kereste fel semmilyen svéd illető az eltűnés után, leszámítva az egyenruhás rendőrt, és mikor Shibeka felhozta a témát, összevesztek. Melika úgy vélte, a barátnője csak mindenféle összeesküvés-elméleteket gyárt. Shibeka szerint pedig Melika nem akarta észrevenni a kiaknázásra váró lehetőségeiket. Mindketten másként reagáltak a gyászra. Melika úgy érezte, hogy az új ország a felelős mindenért, visszahúzódott, és az eredeti otthona értékrendjére támaszkodott. Shibekánál fordított volt a helyzet. Választ akart, és kinyílt. Még jobban megtanult svédül, dolgozni kezdett, leveleket írt, és a hatóságokat hívogatta. Választ akart, nem csendben lapulni. De igazából nem voltak annyira különbözőek. Mindketten nők voltak, akik nem adják fel, az egyetlen különbség köztük az volt, hogy más utat választottak, amelyhez viszont kőkeményen ragaszkodtak. Néha talán túl keményen is, legalábbis Shibeka szerint. Mikor nem sokkal később feltűnt a szürkéskék épület, amelyben Melika lakott, Shibekának görcsbe rándult a gyomra. Vajon működik majd a dolog? Nem kéne megkérnie Mehrant, hogy odakint várakozzon? Egyszerűbb lenne. Megálltak a kapu előtt, Mehran az anyja felé fordult. Rámutatott néhány magányos hintára a háztól balra levő játszótéren. – Apa itt hintáztatott pár nappal az eltűnése előtt. – Tudom. – Valószínűleg ezért nem jövök erre szinte soha. Shibeka bólintott, aztán felnézett a házra. Több ablakban is égett a lámpa. – Nem fog örülni neki – mondta Mehran, mintha a gondolataiban olvasna.

– Tudom. – Felejteni akar. Pont, mint mi is – mondta a fiú óvatosan, és hirtelen elszomorodott. – Mehran, Melika nem akar felejteni. Csak azt akarja, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt. Én is ezt szeretném. Csak más módot választottunk arra, hogy elérjük, amit akarunk. Mehran megfogta az anyja kezét, és ránézett. Szép, sötét szemében olyan bánat ült, amilyet Shibeka korábban még soha nem látott. – De sosem lehet már olyan, mint azelőtt, anya. Az asszony bólintott. – Okos fiú vagy, Mehran. Mindig hallgatni fogok rád. Ígérem. Mehran hirtelen átölelte. Olyan jó érzés volt. Egész este át akarta ölelni a fiát, és most, ahogy idebújt, érezte, hogy ő is ezt akarta. Mostantól ketten voltak. Ő és az idősebbik fia. Hamid Mehranon keresztül élt tovább.

Billy a hegyi állomás teraszán ücsörgött. A hold sárgásfehéren világított a legközelebbi hegy oldalánál, és hideg fényével bevilágította a sötét vizet és a göcsörtös nyírfákból álló, ritkás erdőt. A víz zubogása mellett néha még felhangzott egy-egy ragadozó madár vijjogása, amelynek Billy nem tudta a nevét. Egyébként semmi nem mozdult. A fiú élvezte a csendet és a hűvöset. Nem nézte meg a hőmérőt, mielőtt kijött volna, de valószínűleg alig plusz pár fok lehetett, ha egyáltalán. De nem zavarta, rendesen fel volt öltözve. Igazából azért jött ki, hogy felhívja Myt. A vétel odakint sem volt jobb, csak kellemesebbnek érezte, ha zavartalanul sétálhat fel-alá, miközben beszélgetnek. Talán negyed óráig beszéltek. A fiú beszámolt a nyomozásról, My pedig arról, mivel töltötte az idejét, mióta Billy elutazott. Hiányzik neki a fiú, a napok üresek és unalmasak nélküle, és nagyon szerette volna tudni, mikor jön vissza. Billy nem tudta, de elmondta, hogy neki is hiányzik a lány. Miközben megbeszélték, kinek mennyire hiányzik a másik, Billy már felkészült rá, hogy most jön mindjárt a szöveg az összeköltözésről. De nem jött, így az a benyomása támadt, hogy My azt akkor és ott mondta, mert ő épp elutazott, de miután a lány hazament, és eltöltött egy kis időt nélküle, már megbánta, amit mondott. Azon kapta magát, reménykedik, hogy így áll a dolog, és ettől azonnal lelkiismeret-furdalást érzett. Mintha My megérezte volna, mert hirtelen rákérdezett: – Gondolkodtál azon, amit a reptéren beszéltünk? – Nem, nem nagyon volt rá mód… – Én viszont gondolkodtam. Naná. – Azt szeretném, ha nálad laknánk.

– Nálam? – A te környékeden szeretnék élni. – Jó… Láthatólag megelégedett azzal, hogy felhozta a dolgot, és a válasznak is örült, így témát váltott. Billy gyanította, hogy úgy értelmezte az ő válaszát, hogy akkor minden rendben, ezt is megbeszélték, de nem vitte rá a lélek, hogy elmondja, igazából úgy értette, hogy majd meglátják. Még beszélgettek pár percig, majd befejezték azzal, hogy vágynak egymásra, és letették. Most pedig kint ül a teraszon, és a holdat nézi már egy jó ideje. Engedte, hogy a gondolatai elkalandozzanak, de mindig ugyanoda tértek vissza. Hogy nem akarja az összeköltözést. Lépések zaját hallotta a kavicson, így megfordult. Jennifer közeledett, tálcával a kezében. Két sör és két teáscsésze volt rajta. A karja alatt két plédet hozott. – Szia, láttam, hogy idekint vagy. Zavarok? – Nem. – Hoztam sört és teát, nem tudtam, melyiket szeretnéd inkább – mondta, és letette a tálcát az egyik asztalra. – Sört, köszönöm. – Kéred az egyik plédet? Előrenyújtott két durva, bolyhos, sötétbarna plédet, amelyet ittott piszkossárga betűkkel a Svéd Turisztikai Egyesület logója díszített. Billy úgy vélte, a plédek idősebbek nála, sokkal idősebbek. Elvette az egyiket, és a vállára terítette. Jennifer ugyanezt tette az övével, és leült mellé. Billy belekortyolt a sörbe, Jennifer pedig a teájába, aztán elégedetten felsóhajtott. Látszott a lehelete. – Mit csinálsz idekint? – kérdezte, mikor már egy ideje csöndben ücsörögtek egymás mellett. – Semmit. Ülök és gondolkodom. – A nyomozáson? – Nem. – Nem?

– Nem. Mikor nem dolgozom, olyankor egész jól félre tudom tenni. Szerintem kell is… Jennifer egyetértett. Az elv, miszerint a munkahelyen kell hagyni a munkát, nem újdonság, de attól még igaz. Mondjuk, ő nem tudott másra gondolni, csak az esetre, mióta felültek a Jämtlandba tartó gépre. Megpróbált elaludni az esti megbeszélés után, kikapcsolódni, de nem ment. Azért kelt fel, hogy csináljon valami meleg italt, de akkor meglátta Billyt a teraszon. Most meg itt ülnek egymás mellett. Ivott még egy korty langyos teát. – Nagyon belefeledkeztél valamibe. Billy bólintott. Állandóan töprengett, és a gondolat mindig visszatért. A gondolat, amely sokkal inkább lekötötte, mint az eset. Tényleg Sebastian Bergman lenne Vanja apja? Billy nem ért rá még egyszer végiggondolni, pedig akarta. Mi az, amit tudott, és mi az, amit csak úgy gondolt? Mi szólt mellette, és mi ellene? Át kellene vizsgálnia újra mindent, helyeket, időket, feltételezéseket. Igazából ma este kellett volna megcsinálnia, de kijött, hogy felhívja Myt, aztán itt maradt. Nem elképzelhetetlen ez a dolog Sebastiannal és Vanjával. Lehetséges, bár elég ingatag alapokon nyugszik, leveleken, amelyeket nem olvasott, feltételezéseken, amelyeket nem tudott alátámasztani. De a gondolat nem hagyta nyugodni. Az egyetlen, amiben biztos volt, hogy ha igaz is az egész, akkor csak Sebastian tud róla. Ha Vanja is tudná, az látszana. A lány istenítette az apját. Vagyis hát azt, akit az apjának tartott… – Lelőtted Edward Hindét. Billy villámgyorsan visszakerült a holdvilágos valóságba. Jennifer felé fordult, de alig látta. A lány fején ott volt a kapucni, szája előtt a teáscsésze, és a bögre pereme felett beszélt hozzá. – Mi? Aha. – Gyanítom, hogy mindenki ezt kérdezi, de milyen érzés volt?

Ez volt az első gondolata, mikor találkoztak Arlandán, és rájött, kicsoda is Billy. Ő maga még sosem vette elő a pisztolyát a tokjából, de lelki szemei előtt többször is látta magát előhúzott fegyverrel. Akció. Gyors döntések. Vadászat és izgalom. Ahányszor csak a munkájának erről az oldaláról fantáziált, és valójában remélte, hogy majd egy nap átélheti, az eset mindig azzal végződött, hogy a gazfickók megadták magukat. Hogy úgy érezték, nagy a túlerő, és legyőzték, megverték őket. Az álmodozásai sosem úgy értek véget, hogy a fegyverével lő. Hogy megöl valakit, azzal meg pláne nem. Néha azon mélázott, képes lenne-e egyáltalán, még ha a szükség úgy hozná is. A csendben üldögélő Billy felé fordult. Próbálta megállapítani, hogy megbántotta-e, vagy csak a válaszon gondolkodik. Valószínűleg az első lehetett. Ő maga is hallotta, milyen idiótán hangzott a kérdése. „Milyen érzés volt?” Micsoda közhely! – Nem úgy értettem – magyarázkodott. – Úgy értem, meg lehet tenni? Neked hogy sikerült? Billy elgondolkodott. Nem volt kész válasza erre, igazából még soha senki nem kérdezte meg tőle. A csapatból sem, Torkel sem. Persze, gondoskodtak róla, hogy jól érezze magát, bizonygatták, hogy visszajöhet majd dolgozni, hogy nem tehetett másképp, nem volt választása, de senki sem kérdezte meg, milyen érzés volt. Legalábbis nem úgy igazából. Jöttek a szokásos kérdések a hogylétéről, az olyan hangon feltett kérdések, amelyekre senki sem várt kimerítő, vagy akár őszinte választ. Bár mindegyiküket kiképezték arra is, hogy gondoskodjanak sokkos és traumát szenvedett emberekről, mikor közülük került valaki ilyen helyzetbe, mindenki úgy gondolta, a legegyszerűbb nem beszélni róla. Erre vannak a pszichológusok. Ahogy most jobban belegondol, My sem kérdezősködött. Sokat beszéltek róla, de leginkább arról,

hogyan fordítsa előnyére a tapasztalatot, meg nehogy megkérdőjelezze, jó munkát választott-e, és hogy jó ember-e. – Megölte volna Vanját – vonta meg Billy a vállát. – Így sikerült megtennem. Sebastian megsebesült, Hinde pedig megölte volna Vanját. Nem volt más választásom. – Attól, hogy így volt helyes, még nem törvényszerű, hogy ennyire egyszerű is volt. Billy a lány felé fordult. Épp most mondta, hogy nem volt más választása. A legtöbb ember megelégedett volna ezzel a válasszal. Azt tette, amit tennie kellett. Ha nincs választás, az ember nem is igazán felelős. De Jennifer nem elégedett meg ennyivel. Őszinte gondoskodás és érdeklődés ült a szemében. Jobb választ érdemelt. – Nem gondolok rá – mondta végül. – Sosem gondolok rá. – És az jó? Hogy nem gondolsz rá? – Nem tudom, de működik. Billy a holdat nézte. Jennifer végre megelégedett a válasszal, legalábbis nem kérdezett többet. Kiitta a maradék teáját, és a tálcára tette a csészét. A fiú utolsó két válasza valószínűleg elég egyértelműen jelezte, hogy nem óhajt tovább tárgyalni a témáról, pedig igazából szeretett volna. Kedvelte Jennifert. Úgy tűnt, a szenzációhajhászásnál és erőszaknál többet akar. Róla szeretne többet megtudni, és ezzel nem sokan voltak így. Talán hülyeség lenne veszni hagyni a lehetőséget. – Jó érzés volt – mondta olyan halkan, hogy Jennifernek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy hallja. – Megölni őt. Jó érzés volt. Ezért nem gondolok rá soha. Nem nézett a lányra, inkább a holdat bámulta. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy magának beszél, és nem Jennifernek, aki nem is válaszolt, meg se moccant. Úgy érezte, ha megnyikkan, Billy rájön, hogy ő is ott van, és nem mond többet. – Még ha megérdemelte is, még ha megölte volna is Vanját, akkor sem kéne, hogy jó érzés legyen. Nem hittem, hogy ilyen ember

vagyok, és nem is akarok ilyen lenni. Megijeszt, és ezért nem gondolok rá soha. Jennifer nem tudta, mit mondjon, sőt remélte, hogy nem szükséges bármit is mondania. Billy továbbra is egyenesen előre nézett. Ha mindez itt egy amerikai filmben játszódna, akkor most csöndben megfogná és megszorítaná Billy kezét, de hát ez nem egy film volt, így némán ült mellette tovább.

A nappaliban foglaltak helyet. Melika meglepődött, hogy késő este Shibekát és Mehrant találja az ajtaja előtt, de attól még gyorsan behívta őket. Vörös teát főzött, és helyet kínált a nagy, fekete bőrkanapén, amelyre Said egykoron olyan büszke volt. Melika teáskannával és csészékkel megrakott tálcával érkezett a konyhából. Némi baklavát is hozott az innivaló mellé. – Sajnos nincs sok minden itthon. – Ennyi is tökéletes – válaszolt Shibeka kedvesen. Melika kérdőn nézett a vendégeire, miközben kiosztotta a csészéket. Aztán kitöltötte a gőzölgő teát a mutatós kannából. Az ital csorgása volt az egyetlen hang a szobában. Shibeka már épp megszólalt, mikor Mehran törte meg a csendet. – Anyám el akar mesélni valamit. Shibeka hálásan bólintott felé, és megpróbált annyira nyugodtnak tűnni, amennyire csak lehet, mikor Melika tekintetével találkozott. Lelkileg felkészült arra, hogy nem lesz könnyű a beszélgetés. – Szükségem van a segítségedre. – Hogy érted ezt? – érdeklődött Melika, és leült velük szembe. Magának nem töltött teát, ezzel is a távolságtartását mutatta. – Beszéltem egy újságíróval a tévétől. Saidról és Hamidról. Mindketten látták, hogy Melika arca megkeményedik. Mintha a kezdeti kényelmetlen érzés azonnal rosszkedvvé alakult volna át. Shibeka ennek ellenére folytatta. – Ő is úgy gondolja, hogy furcsa az egész, ami velük történt. Ennél tovább nem jutott. Melika felpattant, eléje állt, és kiabálni kezdett.

– Fejezd be, Shibeka! Nincs szükségem ismeretlen férfiakra, akik megmondják, mi furcsa és mi nem. – Nem így gondoltam. – Dehogynem! Azt hiszed, te vagy az egyetlen a világon, aki gyászol, és most támogatást kerestél egy olyan férfinál, aki szerint igazad van. De engem nem érdekel a dolog! – Nem kerestem támogatást semmiféle férfinál – válaszolta Shibeka nyugodtan. – Levelet írtam, felhívtam, és igazából ő az egyetlen, aki valaha is meghallgatott. – Egy férfi? Egy svéd férfi? Akit nem is ismersz? Shibeka erőtlenül bólintott. Melika fel-alá járkált előttük, és valószínűleg nem is akart leülni, amíg ott vannak. – Hallod magad, Shibeka? – Melika ekkor már hadart. – Hányszor találkoztatok? Kettesben találkoztál vele? Shibeka lesütötte a szemét egy pillanatra. A beszélgetés rémálommá vált, és nem látta a kiutat belőle. Hirtelen ráébredt, mennyire ostoba volt. Tudhatta volna, hogy Melika így fog reagálni. De a nő egyre jobban ordibált. – Kettesben találkoztál vele? Esetleg ezért érdeklődik annyira? Ez utóbbit már gonoszságból mondta, és Shibekára hunyorított, akinek már kedvét szegte a beszélgetés, de tudta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Nem szabad, hogy felingereljék. A meggondolatlan, aljas megjegyzések csak rontanának a helyzeten. – Természetesen nem, én is ott voltam – hallotta hirtelen Mehrant maga mellől. – Az anyám tudja, mi a jó modor. Shibeka hirtelen semmit sem értett. Ezzel nem számolt. Szinte meg is feledkezett arról, hogy a fia ott ül mellette. Mehran viszont teljes nyugalommal szemlélte az eseményeket. Úgy hazudott tovább, mint a vízfolyás. – Érdemes lenne meghallgatni a férfit – folytatta azon az új, nyugodt hangon, amelyre délután tett szert. Talán már régóta benne élt, de Shibeka most hallotta először. Túlságosan is könnyen

használta ahhoz, hogy teljesen új legyen. Talán csak kivárta a megfelelő pillanatot, hogy elővegye. Shibeka mozdulatlanul ült, ideges volt, de közben teljesen le is nyűgözte a fia. Mondania kell valamit, nehogy lelepleződjön Mehran hazugsága, de nehéz volt megtalálni a megfelelő irányt a Mehran által felvázolt új tájon. A fiúnak ellenben semmi gondja nem volt az új szerepével. – Veled is találkozni akar. Anyámmal azt reméljük, hogy beleegyezel. Melika elhallgatott, úgy méricskélte őket. Shibeka végre ki merte nyitni a száját. Kölcsönvette a fia hazugságát. – Melika, tudom, hogy úgy gondolod, sokszor hibáztam. De szerintem most helyesen cselekszem. Melika továbbra is szkeptikusnak tűnt, de legalább leült. Még őt is megnyugtatta Mehran előadása. – Nem találkozhatok vele. Ha nő lenne, esetleg. De férfival nem. Tisztelem Saidot. – Én pedig ezt tiszteletben tartom – monda Shibeka. – Majd beszélek Lennarttal… – Én beszélek Lennarttal – javította ki Mehran villámgyorsan. – De biztos meg lehet oldani. Melika bólintott, és Mehran megnyugtatóan mosolygott rá. – Köszönöm, Melika – mondta Shibeka. – Köszönd a fiadnak – jött a válasz.

Sebastian a sarki olasz étteremből rendelt ennivalót. Hangoztatta, hogy Vanjának muszáj ennie, és meg is terített a konyhában. A csontszínű, ezüsttel díszített tányérok, a súlyos, minőségi evőeszközök, a magas kristálypoharak és a hívogatóan illatozó ételek megtették hatásukat, és Vanja belement abba, hogy maradjon. Kint már besötétedett, Sebastian meggyújtott néhány mécsest. Jó étvággyal ettek, és beszélgettek. Kívülről úgy nézhettek ki, mint két régi barát, akik a sokadik közös vacsorát költik el a férfi otthonában. Pedig ez volt a legelső. Vanja felszabadult, hogy így áll a helyzet. Mintha társaságot kapott volna a burokban, amelyben teljesen egyedül ücsörgött. Nem akart sehová se menni. Legszívesebben itt maradt volna a Grev Magnigatani ház konyhájában, a férfival, aki a személyiségének olyan oldalát mutatta, amiről nem is gyanította, hogy megvan benne. Az őszintesége, amivel beszámolt az őt ért szörnyű tragédiáról, a vendégszeretete, a figyelmes hallgatása mind meglepte a lányt. Mintha két Sebastian lenne, az egyik a hatalmas egóval rendelkező, aki mindenféle együttérzés nélkül tipor végig az embereken, és az őszinte férfi, aki elveszítette az egész családját, de nem akarja feladni. Vanja kicsit szégyellte magát. Részben azért, mert fetrengett az önsajnálatban, részben pedig azért, mert sosem adott esélyt Sebastiannak arra, hogy megmutassa ezt az oldalát. Most viszont más színben látta a világot. Fogalma sem volt róla, milyen lehet tényleg elveszíteni valakit. A Valdemar okozta csalódás igazából kezelhető, hiszen az apja legalább él. Vanja élheti tovább az életét, ő választhatja meg, hogy Valdemarral vagy nélküle. Elvégre lehet, hogy így sem marad teljesen egyedül.

Az ételét nézte. A tenger gyümölcseivel készült tészta isteni volt, és még csak mögöttes gondolatai sem támadtak a vacsorával kapcsolatban. Étel volt, semmi több, nem pszichés probléma. Csak étel, és nagyon finom. Számoljon be Sebastiannak a bulimiáról? Elvégre a férfi őszintén beszélt a veszteségéről, megosztotta vele a titkát. Attól még nem érezte helyénvalónak. A szenvedéssel nem illik versenyezni. Ráadásul az ő bukása csak időleges volt, menekülés egy extrém helyzetből. Már most sokkal jobban érezte magát. Sebastian elővett egy üveg fehérbort. Ő ugyan nem iszik alkoholt, de Vanjának töltött. Koccintottak. A bor tökéletes hőmérsékletű volt, gyümölcsös, friss ízzel. Ilyennek kellene lenni az életnek is. És Vanja eldöntötte, hogy egyszer elmeséli majd Sebastiannak a bulimiát. De nem most. Többet akart megtudni Sabinéról, de nem mert kérdezősködni. Nem akarta, hogy túlságosan kíváncsinak tűnjék, és esetleg megbántsa Sebastiant. De őszinte érdeklődést mutatott iránta, úgy érezte, megkedvelte a vele szemben ülő férfit, és hirtelen megértette, miért olyan sikeres a nőknél. Sebastian nem volt kifejezetten jóképű, nem nagyon törődött a külsejével sem, túlsúlyos volt, és kicsit lestrapált, de nagyon értett ahhoz, hogy mindig jelen legyen. Vonzó tulajdonság, és valószínűleg ez lehetett a titka. Vanjának ez még sose jutott az eszébe. Eddig, ha Sebastian személyiségéről esett szó, elhessegetett minden ilyen gondolatot, és dühből reagált. Az elejétől fogva úgy vélte, hogy csak kihasználja a nőket, de most már megértette, miért mentek bele mégis olyan sokan a kapcsolatba. Sebastian a megfelelő dolgokat mondta a megfelelő időben. A nők úgy érezték, hogy odafigyel rájuk, hogy kívánatosak. Ez volt a módszer, egy olyan játék, amelyet a férfi tökéllyé fejlesztett az évek során. Minden csak technika, igazából nem több mint egy trükk.

Hirtelen eszébe jutott valami. Mi van, ha vele is csak játszik? Egy kis bor, egy kis odafigyelés, személyes történetek. Ennyire hideg és számító lenne? Lehet, hogy az egész csak arra kell, hogy ágyba vigye? Abbahagyta az evést, és letette az evőeszközt. A bortól merészen rögtön a tárgyra tért. – Ugye nem azért vagy ilyen kedves velem, mert le akarsz fektetni? Sebastian szájában megállt a falat. Csak rosszul látja, vagy tényleg elpirult volna? – mélázott Vanja. – Azt gondolod? – Nem tudom, de erről vagy híres. – Uramisten! De hát mi ketten együtt dolgozunk. Tudod, házinyúlra nem lövünk. Vanja továbbra is csak nézte a férfit. Volt valami a szürkéskék szemekben, amit nem tudott értelmezni. – Muszáj volt megkérdeznem. Még sosem láttalak ilyennek. – Milyennek? – kérdezte Sebastian letéve az evőeszközt, aztán előrehajolt. – Normálisnak – vonogatta a vállát Vanja. – Kedvesnek. Először vagy kedves velem. Felemelte a poharát. – Nem azért, mert szexet akarok. – Nagyszerű. Én sem akarok lefeküdni veled. – Remek, akkor ezt megbeszéltük! – a férfi szélesen mosolygott. Aztán elkomolyodott. – Csak a barátod szeretnék lenni. – Az vagy. Tényleg. Kérek szépen még egy kis bort. Sebastian megtöltötte a poharát. Vanja folytatta az evést. Idejét sem tudta, mikor élvezett utoljára ennyire egy étkezést. Sebastian csak ült és nézte. Barátsággal, szinte szeretettel. Meg mert volna rá esküdni, hogy Vanjának egyszer sem jutott eszébe Valdemar, mióta az asztalnál ültek.

Hajnali kettő volt, a borosüveg jóformán kiürült. Üldögéltek és minden lehetséges témát megtárgyaltak. Sebastiannak sikerült elterelnie a beszélgetést a bánatukról, és gondoskodott róla, hogy biztonságos terepen maradjanak. Vanja hátradőlt a kanapén. Mintha kisebbnek tűnne a vele történt szörnyűség. A jelen erősebbnek látszott, bár ezért minden bizonnyal az alkohol volt a ludas. De nem csak az. A nevetés és a barátság erejével sikerült távol tartania Valdemart. Nem akart hazamenni. Becsukta a szemét. De nem alhat el itt. Haza kéne mennie. Muszáj hazamennie. De tényleg nem akart. Már szinte egyszerűbb lenne, ha Sebastian elcsábítaná. Nem a szex miatt. Semmi nem vonzotta a férfiban. De akkor nem lenne választása, nem kellene döntenie. Akkor maradhatna. Viszont tudta, ha bármi ilyesmi történik, katasztrofális következménye lenne. De ebben a pillanatban szinte szerette volna, ha megtörténne. A gondolat olyan gyorsan ment, mint ahogy jött. Abszurdum és őrület! Lefeküdni Sebastiannal, csak hogy maradhasson! Túl sokat ivott. Felpattant a kanapéról. Haragudott magára, és ez minden bizonnyal látszott is rajta. – Mennem kell. Sebastian meglepetten nézett rá, mintha lemaradt volna valamiről. – Persze. Hívjak taxit? – Köszönöm, igen. – Vanja lehiggadt, megkerülte a dohányzóasztalt, és kiment az előszobába, hogy felvegye a cipőjét. – Ne haragudj, csak késő van. – Megértem. – Sebastian utána ment, és az ajtófélfának támaszkodott. – De ha szeretnél, itt alhatsz. Vanja azon kapta magát, hogy dühösen néz rá, de a férfi lefegyverzően mosolygott.

– Van még egy szobám. Egy vendégszoba. Már évek óta nem használtam, de attól még van. Ha akarod. Nem, mennie kell. Elhatározta, és vitának helye nincs. Ugyanakkor tudta, mi vár rá. Valdemar visszatér, ha egyedül marad, ebben biztos volt. Mikor majd fel-alá járkál a kis lakásában, ismét felbukkan a gondolataiban. Esetleg még valami ennivalót is megkíván. – Rendben. Köszönöm – hallotta saját magát. Sebastian bólintott, és elindult, hogy megágyazzon. Vanja továbbra is ott állt, és azon gondolkodott, mi is történt. Mégis megpróbálja elcsábítani? Miért nem tiltakozott? Miért nem ment haza? – Keresek neked egy fogkefét! – hallotta a férfi hangját. Mert nem akar hazamenni, ébredt rá hirtelen. Itt akar maradni.

Nem üldözték, mégis olyan érzése volt, mintha valaki figyelné. Pedig egyedül volt az ismeretlen szobában. Arra nem emlékezett, hogy került ide. Valószínűleg egy ajtón át, de most nem látott ajtót. Legalábbis maga mögött nem. A szoba túloldalát nem látta, ahhoz túl nagy volt a helyiség, és két fényszóró világított egyenesen az arcába. Tett pár lépést a fekete-fehér kockás padlón, a léptei visszhangoztak. Valami szagot is érzett… sampont? Még tovább lépkedett, de nem jutott közelebb a szoba túloldalához. Volt egyáltalán túloldal? A lámpák elvakították, azon túl meg csak a sötétség honolt. Harangjátékot hallott valahonnan távolról. A sötétben. De a hang erősödött, közeledett, bár ő nem mozdult. Aztán valami szúrást érzett az oldalában, pont a bordái alatt. Nem biztos, hogy a szúrás a megfelelő szó, inkább ütés volt az. Meglepve nézett le, de nem látott semmit. Csak a kockás padlót. Újabb ütés a mellkasára. A harangjáték meg már szinte a fülében csengett. Egy dallam, amit megismert, de nem tudott hová tenni. – Alexander… Egy női hang egy nevet mondott. Az ő nevét. Alexander Söderling szeme felpattant. Egész közel feküdt Helenához, arcát a nő hosszú hajába temetve. Mögötte a telefonja csöngött, Helena pedig az oldalát bökdöste. – Igen, igen, ébren vagyok… – motyogta, azzal hátat fordított a nőnek, és felvette a telefont. Már inkább reggel volt, mint éjszaka. Valami rejtett szám hívta. – Alexander – krákogta, majd megköszörülte a torkát. – Alexander Söderling? A hang tulajdonosa „Szoderleng”-nek ejtette a nevet. Amerikai lehetett. Alexander felült az ágyban.

– Igen. A férfi vontatott, déli dialektusban megmondta a vezetéknevét, és hogy melyik szervezetet képviseli. Alexander rájött, hogy ezt a beszélgetést nem feltétlenül Helena közvetlen közelében kellene lefolytatnia, még akkor sem, ha a nő visszaaludt. Felállt, és kiment a hálószobából. – Mit tehetek önért? – kérdezte immáron a folyosón, amikor behúzta maga mögött az ajtót. – A rendőrség Liz McGordon halálának ügyében nyomoz. Alexander megint megköszörülte a torkát, miközben folytatta útját a lépcső felé. – Ki ő? – kérdezte, miközben benézett Selma szobájába, aztán gyorsan becsukta az ő ajtaját is. – A nő, aki meghalt egy észak-svédországi autóbalesetben néhány évvel ezelőtt. Alexander megállt a fia szobája felé félúton. Sosem hallott semmiféle Liz McGordonról. – Patricia Welltonról lenne szó? – kérdezte. A férfi a vonal túlfelén habozott. Alexander papírlapozást vélt hallani, aztán a férfi visszatért. – Akár róla is lehet, igen. – Miért nem ezzel kezdte? – Alexander érezte, hogy egyre idegesebb lesz. Nem akarta ezt a beszélgetést itthon, a mobilján lefolytatni. – Találtak néhány holttestet, ha jól értem – folytatta a férfi, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Alexander becsukta Daniel ajtaját anélkül, hogy benézett volna. – Igen, úgy fest. – Ha jól értem – beszélt tovább a férfi, akinek a nevét Alexander már elfelejtette –, összekapcsolták a holttesteket Patricia Welltonnal. Tényleg? Ez több volt annál, mint amit Alexander tudott. Mióta tegnap három körül eljött az irodából, nem ment fel a netre. Úgy

döntött, a délutánt és az estét a családjával tölti. A gyerekekkel elmentek úszni egyet, aztán pedig segített Helenának a vacsorafőzésben, és boroztak is. Idejét sem tudta, mikor volt ilyen utoljára. Evés után lefektette a gyerekeket, nem is egy, de két esti mesét is olvasott, aztán megnézte a híradót a feleségével, megitták a maradék bort, és elalvás előtt még szeretkeztek is. Jó mélyre kellett nyúlnia az emlékezetében, hogy kiderítse, mikor fordult elő ilyen utoljára. Mielőtt elnyomta az álom, azon gondolkodott, hogy csak egy átlagos családapának érzi magát, aki nem tud semmit sem gyilkosságokról a hegyekben, sem halott amerikaiakról. De az tegnap este volt. Most a valóság szólt hozzá az Atlanti-óceán túlfeléről, ő pedig lefelé ment a lépcsőn, hogy tájékozódjon. – Erről nem tudtam – mondta őszintén, és maga elé vette az iPadet, amely a nappali asztalán feküdt. – Ez áll az újságjaikban. – Most nézem. Alexander gyorsan behívta az Expressen oldalát, és néhány másodperccel később előtte volt az éjszakai telefonhívás oka. A KIÉGETT AUTÓBAN TALÁLT HALOTT KÖZE VAN A JAMTLANDI GYILKOSSÁGOKHOZ

NŐNEK

Gyorsan átfutotta a cikket, amelyben nem esett szó arról, hogy a nő amerikai, és igazából semmit sem részletezett azontúl, hogy a balesetet összekapcsolták a hegyekben talált hat testtel. Hogy hogyan és miért, erről egy szót sem talált. – Megvan? – kérdezte a férfi, némi türelmetlenséggel a hangjában. – Igen, látom, de… – Először is – szakította félbe az amerikai –, már önmagában az rendkívül zavaró, hogy ez az egész ügy előkerült.

Alexander érezte, hogy az idegessége dühbe vált át. Azért telefonálnak neki, hogy olyan dolgokról panaszkodjanak, amivel tényleg nem tud mit kezdeni. Sem most, sem akkor. – A helyzet a következő – kezdte, és már nem is próbált barátságosnak hangzani. – Ha nem akarták, hogy a testek előkerüljenek, talán jobb munkát kellett volna végezni az eltemetésükkel, nem? – Másodszor – folytatta a férfi nyugodt hangon, mintha nem is hallaná Alexandert. – Ide figyeljen – szakította félbe ismét Alexander. – Hajnali négy van, ha egy egész listával áll most elő nekem, akkor telefonáljon munkaidőben. – Másodszor… – A hang ezúttal élesebben szólalt meg, jelezve, hogy a férfi nem szokta meg, hogy a szavába vágjanak, netán megkérdőjelezzék, amit mond. És ha mégis ilyen történik, akkor viszont nem kifejezetten örül neki. – Másodszor, eddig úgy tudtuk, hogy Patricia halála baleset volt. – Igen…? – A rendőrség viszont gyilkosság ügyében nyomoz, ha jól értelmezem. Bassza meg! Alexander teljesen megmerevedett. Rögtön rájött, hogy mit jelent mindez, ha igaz. De hát csak nem igaz? Nem lehet igaz. Ismét elolvasta a viszonylag rövid cikket, amelyben valóban ez állt. Az egyik mondatban megemlítette az újságíró, hogy az autó feltehetőleg nem baleset következtében gyulladt ki. Bassza meg! – Semmit sem tudok erről – szólalt meg Alexander, de csalódottan tapasztalta, hogy a hangja cserben hagyta, és megint megköszörülte a torkát. – Az információim szerint baleset történt. – Tehát helytelenül tájékoztatták. – Vagy a bulvárlap írója téved. Már volt ilyesmire példa. – Reméljük a legjobbakat.

Csönd lett. A férfi hagyta, hogy az utolsó mondat ott lebegjen a levegőben, hogy Alexander megértse a rejtett fenyegetést. Sikerrel járt, mert Alexander megborzongott. Igaz, hogy csak alsónadrágot viselt, de a házban állandóan egyenletes meleg volt. Mikor négy évvel ezelőtt megvették a házat, a klímaberendezés volt az egyik, aminek nem tudtak ellenállni. Helena ki akart költözni a városból, mikor a gyerekek megnőttek. Nem akart forgalmat, helyette inkább kertet szeretett volna. Kapott is háromezer négyzetmétert, és még a tó is látszott a dombra megálmodott és megépített házból. Alexander otthagyta a katonaságot, és átvette egy cég irányítását, Helena pedig a Handelsbanken szamárlétráján lépkedett előre. Jó életük volt. Eddig legalábbis. Míg a régi szellemek el nem kezdtek kísérteni. – Figyelemmel kísérjük a fejleményeket – folytatta az amerikai. – De persze értékelnénk, ha időt szakítana rá, és tájékoztatna minket, ha új információ kerül napvilágra. Ami annyit jelent, hogy Alexander tudja meg, mi a franc folyik, és jelentse nekik. Barátságos hangon kiadott parancs volt. Alexander megígérte, hogy jelentkezik, és a beszélgetésnek vége szakadt. Letette a telefont a tablet mellé, és kinézett a nagy ablakokon át a sötétségbe. Aztán a konyha felé vette az irányt, megállt a hűtőnél, egy Sub-Zero PRO 48-asnál, amely véleménye szerint túl sokba került, és kinyitotta. Végignézett a polcokon, de rájött, hogy nem is kíván semmit, így becsukta. Egy pohár vizet esetleg? De ezt is elvetette. Üres kézzel tért vissza a nappaliba, leült az egyik Hans J Wegner tervezte székre az asztal mellé, és magához húzta az iPadet. Még egyszer végigolvasta a cikket, amit valami Axel Weber írt. Talán vele kéne kapcsolatba lépnie? Elég hamar elvetette az ötletet. Tekintettel a múltjára, lehet, hogy csak rontana a helyzetén. Tovább nézelődött a neten, rápillantott az Aftonbladetre, amely nem fújta fel ennyire a történetet, vagy az is lehet, hogy a konkurens újság kisajátította a hírt. A reggeli lapok csak a holttestekről cikkeztek, egyik sem írt a kigyulladt autóról és a

halott nőről. Alexander sóhajtott, eltolta magától a gépet, és megpróbált gondolkodni. Elég hamar rájött, hogy teljesen mindegy, hogyan közelít a problémához, ugyanarra a végkövetkeztetésre jut, ugyanaz az ember jut eszébe. Neki is meg kell tudnia. A szarvánál kell megragadni a bikát. A telefonja után nyúlt, aztán fejből tárcsázta a számot. Régen beszéltek utoljára, remélte, hogy a szám nem változott. A telefon kicsöngött, aztán felvette valaki. – Charles. Semmi sem utalt arra, hogy éppen most kelt volna fel. – Itt Alexander. Söderling – tette hozzá a biztonság kedvéért. – Mit akarsz? Rögtön a tárgyra tér. Miért is ne? Csevegésnek nincs helye itt. Alexander nem kedvelte a férfit, akivel kénytelen volt újra kapcsolatba lépni, és biztos volt benne, hogy az érzés kölcsönös. Ezenfelül Alexander… hogy félt, az talán erős szó, de kényelmetlenül érezte magát. Volt valami kellemetlen a férfiban, talán a kiszámíthatatlansága. – Mi történt Jämtlandban valójában? Patricia Welltonnal? A jenkik épp most telefonáltak. – Ez most komoly? – Igen, azt hiszed, puszta szórakozásból telefonálok hajnali négykor? – Nem, úgy értem, te most tényleg a jenkik szót használtad? Úgy beszélsz, mintha valami negyvenes évekbeli filmből szalajtottak volna. Alexander hallotta Charles hangján, hogy mosolyog. Mintha nem komoly dologról lenne szó. Mintha nem tartozna rá. Alexander úgy döntött, minél előbb lezárja a beszélgetést. – Neked volt valami közöd hozzá? – Mihez? – Patricia Wellton halálához. – Valóban tudni akarod?

Nem, kiabálta egy vékonyka hang Alexanderban. Dehogy akarod tudni! Amíg nem tudod, nem kell cselekedned, csak reagálnod. Nem akarod tudni. A hang igazat beszélt természetesen, Alexander tényleg nem akarta tudni, de kénytelen volt mást mondani. – Igen. – Akkor lehet, hogy hazudnod kell a „jenkiknek”. Alexander behunyta a szemét. Patricia Welltont tehát meggyilkolták. A helyzet néhány perc leforgása alatt rosszból katasztrofális lett. – Mert gondolom, nem akarsz beszámolni nekik – folytatta Charles. Alexander a mosoly nyomát sem fedezte fel a hangjában, épp ellenkezőleg. – Nem számít, én mit mondok – kezdte Alexander, és igyekezett távol tartani a kétségbeesést a hangjából. – Ha a rendőrség abból indul ki, hogy meggyilkolták, úgyis kiderül minden. – Hát ez bizony probléma. – Az. – De a tied, Alexander. Ha véletlenül az enyémmé válna, teszek róla, hogy a te problémáid is megsokasodjanak. Még egy fenyegetés. Elég sűrűn érkeztek ma reggel. Alexandernek nem kellett a válaszon gondolkodnia, mert a férfi már le is tette. A telefon ismét az asztalon kötött ki, Alexander felállt, és úgy is maradt. Nem tudta, hová menjen, és mit csináljon. Egy dologban azonban biztos volt. Hogy ma éjszaka már nem alszik többet.

Sebastiannak nem jött álom a szemére, egyáltalán nem. Próbált megnyugodni, de akárhogy próbálkozott is, nem ment. Bár a lakásban csend honolt, mégis pezsgett az élettől. Itt van Vanja, és bent alszik a vendégszobában. Lily ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy ilyenjük, arra a pár alkalomra, mikor valaki látogatóba jön hozzájuk. Itt a lánya. Köszönöm, Lily, hogy nem engedtél ebből. A gondolatok egymást kergették a fejében. Bármennyire akarta, nem sikerült utolérni őket. Túl sok és túl szerteágazó volt mind, félelmek és lehetőségek egymás hegyén-hátán. Fél ötkor aztán feladta, és kimászott az ágyból. A fapadló hangosan nyikorgott, és ez nagyon zavarta. Nem akarta felébreszteni Vanját. Amint felkel, indulni akar majd. Észrevette, hogy mennyire résen állt, miközben a lefekvéshez készülődött, aggódott, hogy Sebastian esetleg megpróbál hozzáérni, és azzá a férfivá válik, akinek a lelke mélyén hiszi. Mégis itt maradt. Olyan módon talált utat hozzá, amiről álmodni sem mert. Ha még több időt töltenek együtt, talán eltűnik az óvatossága is. Akkor majd megérti, hogy egyáltalán nincsenek olyan szándékai, amiktől fél, és ennek biztos tudatában még jobban értékeli majd őt. Akkor majd felkerülhet a piedesztálra. Vanja sosem jön rá, miért nem próbálkozott nála. Soha. Tovább settenkedett a lakásban, de a régi padló mindenütt nyikorgott. Feladta, hagyta, hadd nyikorogjon. Kiment a konyhába, és töltött egy pohár vizet. Hallgatózott kicsit, de nem hallott semmit. Az este emléke kissé homályba veszett. Bár nem ivott, szinte részegnek érezte magát. A lehetőségeitől. A sors vezette ide

Vanját, és neki most már csak annyi a dolga, hogy gondoskodjon róla, hogy a lány visszajöjjön. Újra és újra. Míg olyan természetessé nem válik számára, hogy felkeresse, mint ahogy egykor Valdemart látogatta meg. Ellopakodott a szobáig, ahol Vanja aludt. Az ajtó zárva volt, Sebastian a fehérre mázolt fához nyomta a fülét. Nem hallott semmit. Visszament a konyhába, és töltött még egy pohár vizet, ezúttal a lánynak. Biztos szomjas lesz, ha felkel, hiszen jócskán ivott az este. Óvatosan nyitotta az ajtót, és beosont az apró vendégszobába. Sötét volt odabent, az egyetlen fényforrást a bevilágító előszobalámpa jelentette. Úgy tűnt, alszik. Csak a körvonalait látta a világosbézs takaró alatt, meg a kibukkanó haját. Az ajtónak háttal aludt. Sebastian lassan becsukta az ajtót, és beljebb lépett. A levegő fülledt volt, izzadság és alkohol szaga keveredett benne. De legalább érződött, hogy van itt valaki. És ez csodálatos volt. Kedves kis szoba ez, csak kicsit keskeny. Falán világoskék a tapéta, fehér, elegáns komód, rokokó stílusú íróasztal, és egy vaságy áll benne. Lily vásárolta mindet egy norrtäljei aukción. Szép, összeillő darabok. Különösen, ha ember is van hozzá a szobában. Sebastian óvatosan kihúzta az íróasztalszéket, és leült az ágy mellé. A szeme már hozzászokott a sötétséghez, nem kellett fény, hogy lássa őt. A lány nyugodtan, szabályosan lélegzett. Az egyik fehér zoknis lába kilógott a takaró alól. Sebastian elmosolyodott. Hirtelen meglátta benne a gyereket, és szerette volna betakargatni. Úgy érezte magát, mint az apa, aki sosem lehetett az. Az apa, aki most lehet. Ott akart ülni, mikor a hajnali fény betéved a függönyön keresztül, és megvilágítja a lány szőke haját. Nézni akarta, ahogy felébred és körülnéz. De aztán rájött, hogy Vanja számára mindez ijesztő lenne, és még őrültnek hinné. Óvatosan letette a vizespoharat a kis éjjeliszekrényre, és hátradőlt.

Hirtelen eszébe jutott Sabine. Nem ült valami sokszor így vele. Akkor még nem tudta, mennyire törékeny az élet, mindent magától értetődőnek vett. Eszébe jutott, amikor egyszer Sabine elrontotta a gyomrát, ők pedig Lilyvel arról veszekedtek, melyikük virrasszon mellette. Sebastian önző módon úgy gondolta, Lily némiképp túloz, amikor azt mondja, hogy álmában Sabine esetleg megfulladhat a saját hányásában, de végül megadta magát. Felosztották az éjszakát, és ő volt a soros reggelig. Mint most is. Ismét itt ül, és a lányára vigyáz. De ezúttal nem idegeskedik miatta. Mostanra már belátta, hogy az embernek a jelen közös pillanataiban kell szeretnie a gyerekeit, nem az esetleges jövőbeliekben. Minden most zajlik. Ez a titok. Hirtelen ötlettől vezérelve felállt, előrehajolt, és félresimogatta Vanja haját az arcából. A homloka meleg volt és sima. Óvatosan megpuszilta, épp csak hozzáért az ajkával. Kicsit szégyenkezve állt fel. Talán ki kéne mennie? Talán kicsit jobban kéne vigyáznia most, hogy Vanja felkereste, és kezdte megkedvelni. Feltehetőleg így kéne eljárni, de ez nehéz, szinte lehetetlen. Semmi sem gyönyörűbb az alvó gyermeknél. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, aztán még egyszer visszanézett. A lány megmozdult. – Sebastian? – Hoztam egy kis vizet – suttogta. Csak nem érezte meg a puszit? Bár akkor biztos keményebben csengene a hangja. – Hány óra van? – Mindjárt öt. Aludj még. – Mmm. Fontos nap a mai. – Hogyhogy? – Azt hiszem, ma kapok választ az Államokkal kapcsolatban. Vagy holnap.

Sebastianban megállt az ütő. – Tényleg elutazol? Azok után, ami történt? – Pont azért utazom el. Jó éjszakát! Látta az arcát egy pillanatra, mielőtt megint megfordult volna. – Jó éjszakát! Akkor mégiscsak egy álom az egész. Többé nem alszik itt. Elutazik, és ismét eltűnik előle.

Anitha Lund korán ért be a munkahelyére, mint mindig. Mielőtt a többiek leültek volna reggelizni, mielőtt egyáltalán felkeltek volna. Minden nap fél hat körül érkezett, és így legalább két órára elkerülte a munkatársait. Hogy utálta ezt a szót! Mintha valóban társak lennének, mi több, talán barátok is. Ő aztán egyikkel sem volt baráti viszonyban. Egy tejeskávéval kezdte a reggeleit a kihalt, harmadik emeleti konyhában. Régebben, mikor főnök volt, a saját szobájában fogyasztotta a kávéját, de most, hogy átlagos halandók között kellett dolgoznia, csak a konyhából volt jó kilátása. Az ablakból nézte az alatta elterülő Kungsholment. Régebben még besettenkedett az új főnök szobájába, hogy ott élvezze a reggeli kávét, de miután egyszer rajtakapták, nem mert többet próbálkozni. A kávé után, reggel hat körül, visszatért az asztalához és dolgozgatott kicsit, szétválogatta a beérkezett pályázatokat. Ezzel eltelt egy jó félóra. Miután viszonylag hamar letudta a napi feladatokat, azt csinálhatta, amit a legjobban szeretett: böngészett a neten, és megnézett mindenféle hülyeséget. Fórumokat olvasgatott, mindenféléről írogatott a bevándorlástól kezdve a celebek szexuális életéig. Ennyi volt a munkája, amellyel reggel foglalkozott egy fél órát, meg még egy kicsit a nap közepén, és ezért kapta a fizetését. Mást nem kellett csinálnia. Az elején úgy érezte, hogy ez a kevéske feladat korlátozza és megalázza, de miután rátalált a fórumokra és a pletykaoldalakra, valahogy felértékelődött az egész. Mikor elment Joakim szobája előtt, amin a férfi Viktorral osztozott, aki túlságosan is jóképű volt ahhoz, hogy hetero legyen, észrevette, hogy be van kapcsolva a férfi számítógépe. Micsoda

hanyagság! Az új irányelv szerint minden számítógépet ki kell kapcsolni munkaidő után. A döntésnek biztonsági és energiatakarékossági okai is voltak. Ez annyira jellemző Joakimra, aki mindig is úgy gondolta, a szabályok rá nem vonatkoznak. De ez most kapóra is jöhet Anithának. Gyorsan körülnézett, de az iroda továbbra is teljesen kihalt volt. Joakim nem jön meg fél kilenc előtt, Viktor pedig továbbképzésen van a héten. Van egy jó félórája. Legalább ellenőrizheti, hogy Lennart tényleg jó nyomon jár-e. Egész végig így tervezte. Nem azért, hogy segítsen neki, hanem hogy megtudja, van-e valami alapja a történetnek, és ha igen, hogy húzhat belőle hasznot. Leült Joakim székébe, és kihajtogatta a Lennarttól kapott papírt. Hamid Khan és Said Balkhi. Úgynevezett új svédek. Kultúragazdagítónak is nevezik őket a fórumokon. Meg az állami televízióban. A tévéadó mindig is ügyelt a politikai korrektségre, és készen állt, hogy lerántsa a leplet az igazságtalanságokról, feltéve, ha fenntarthatták a saját értékrendjüket. Azt állították, hogy a kisember oldalán állnak. Baromság. Nem akarták tudni az igazságot, mert az fájdalmas lett volna. Az igazság az, hogy Svédországot romba fogja dönteni a rengeteg beözönlő új ember. Erről Anitha szentül meg volt győződve. Behívta a kezdőlapot. Elgondolkodott, kinek a felhasználónevével jelentkezzen be. Négy kedvence volt, mindegyik idősebb főnök, akiknek megtudta a jelszavát és az adatait. A kérdés igazából az, melyikük okozná a lehető legkisebb feltűnést. Tudta, hogy az adatbázisban való kereséskor három adatot regisztrálnak: az időpontot, az IP-címet, és a bejelentkező nevét. Az idővel nem tud mit kezdeni, esetleg várhatna ebédig, mikor már többen bent lesznek, de mivel a másik két tényező miatt úgysem tudják visszavezetni hozzá a bejelentkezést, biztonságban érezte magát, és kockáztatott. Gunnar Bengtssonra esett a választása. Egy emelettel följebb volt az irodája, és ő is mindig korán érkezett. Valaki esetleg furcsállhatja, hogy miért használja

Joakim számítógépét, de ez hidegen hagyta Anithát. Majd Gunnar megmagyarázza. Minden kilencvenedik napon meg kellett változtatniuk a jelszavukat, de Gunnar csak számokat tett a kutyája neve után. Molly1, Molly2, és így tovább. Jelenleg Molly14-nél tartott. A rendszer elfogadta a jelszót, és Anitha belépett. Egyre többször beszéltek a biztonsági előírásokról, így hát fel nem érte ésszel, hogy senki nem ellenőrzi, megfelelő-e a jelszó, és ténylegesen kicserélike. Persze ő aztán nem számol be a rendszer gyengeségeiről. Jelenleg tombolt benne az energia, és imádta azt a pillanatot, mikor nekiállhatott kutakodni. Két feljegyzést talált Hamid Khanról és Said Balkhiról. Az első egy rendőrségi jelentés volt Solnából, amely megerősítette, hogy 2003. augusztus 3-án nyomuk veszett, és hogy a bevándorlási hivatal szerint a lehetséges indok a kiutasítástól való félelem volt. A jelentés a férfiak adataival zárult, ebben nem is volt semmi különös. A nyomozás eredményeit viszont nem tartalmazta a dokumentum, így Anitha számára nem derült ki, vajon mennyi energiát fektettek a keresésükbe. A következő feljegyzés viszont, amelyen körülbelül egy héttel későbbi dátum állt, érdekesebb volt: az ügyet átadták a titkosrendőrségnek. Ez minden. Anitha megpróbálta elérni a fájlt, hogy kiderítse, van-e még több információ valamelyik almappában, de kísérletezése nem vezetett eredményre. Egy pillanatra megállt és körülnézett. Továbbra is úgy tűnt, hogy egyedül van, de azért a biztonság kedvéért az ajtóhoz ment és hallgatózott. Továbbra is csend és üresség honolt mindenütt. Anitha visszaült és a képernyőre koncentrált. Amit talált, nem állt össze neki. A szabályok szerint minden dokumentumon ott kell lennie a felelős nevének, aki elérhető még akkor is, ha titkosították az ügyet, vagy ha csak óvatosabban kell kezelni. De itt nem állt semmi, és ez teljesen ellentmondott a szabályoknak. Az egész elgondolás azt célozta, hogy a dolog

egyértelmű és a megfelelő személyek számára bármikor elérhető, lekérdezhető legyen. De ebben az esetben semmi ilyesmiről nem volt szó. Anitha nem ismerte a titkosrendőrség módszereit, talán volt valami kézenfekvő magyarázat. Vagy esetleg a dolog még ennél is egyértelműbb, és Anitha szerint ez az egész csak egyet jelenthetett. Rejtegettek valamit. Talán nem véletlen egybeesés, hogy Lennart is érdeklődni kezdett. Visszalépett a főmenübe. A biztonság kedvéért lefuttatott egy keresést mindkét férfi személyi számára, külön-külön és egyben is, hátha talál még valamit. De nem járt sikerrel. Ugyanazt a két dokumentumot dobta ki a program. Elgondolkodott. Kell még valami, amivel tovább dolgozhat. Felírta a solnai rendőrség kontaktszemélyének a nevét. Eva Gransäter, nyomozó. Valószínűleg nem tud majd többet mondani, ráadásul Anitha azt sem tudta, hogyan lépjen vele kapcsolatba, de muszáj alaposnak lennie, különösen, ha kevés az információ. Mikor már kilépni készült, eszébe jutott, hogy még valamit ellenőrizhetne. A dátumokat. Abból talán kiindulhat. A rendszert úgy alkották meg, hogy minden frissítésnél vagy új dokumentum létrehozásánál automatikusan elmenti a dátumot és az időpontot. Talán ugyanígy állt a helyzet adatok törlésekor is. Érdemes megpróbálni. Anitha belépett a második dokumentumba, és kikereste a dátumfunkciót. Egy kis fehér ablak ugrott fel néhány számmal. Gyorsan átfutotta, és elmosolyodott. Ügyes lány ő. Lehet, hogy úgy kezelik, mint egy utolsó senkit, de ha a szükség tényleg úgy hozza, megtalálja, amit mások rejtegetnek. A második fájlba, amit 2003. augusztus 12-én hoztak létre, és ami arról szólt, hogy a titkosrendőrség átvette az ügyet, tegnap belenyúltak. Az nem derült ki, hogy mit töröltek, és az sem, hogy ki csinálta.

De tegnap valaki égető szükséget érezte, hogy adatokat töröljön egy fájlból, amihez 2003. augusztus 12-e óta nem nyúlt senki. Tehát ez nem sima menekültügy. Valami más, annál több. Sokkal több. Ezzel órákat elszórakozhat. Egy kis feladat a többi apró feladat között, hogy bearanyozza a napjait. Most hirtelen lett dolga. A kérdés csak az, hogyan tovább.

Tiszta, hideg, szép nap van. Így üdvözölte a folyton mosolygó Klara, mikor találkoztak a folyosón. Torkel nem is figyelte, milyen az idő a szállodán kívül, mert mással volt elfoglalva aznap reggel. Először is Yvonne telefonált. – Láttam, fenn vagy a hegyekben. Hazajössz a hétvégére? Torkel azonnal rájött, miért kérdezi. Yvonne és Kristoffer úgy tervezték, hogy Finnországba utaznak. Péntektől vasárnapig és kettesben. Egy romantikus hétvégére, gyanította Torkel. Már augusztusban eldöntötték. Viszont a lányokat nála hagyták volna. Feltéve, ha nincs egy elhagyatott, jämtlandi hegyi szállodában. Fáradtan simogatta végig az arcát. Borotválkoznia is kéne. – Nem tudom, hogy ha hazamegyek is, mennyit kell dolgoznom. – Jól van, gondoltam. Akkor keresek valaki mást. A nő hangjában nem volt sem vádaskodás, sem csalódottság, csak megállapította a tényeket, hogy meg kell oldania egy gyakorlati problémát. Yvonne nagyszerű, gondolta Torkel szeretettel. Megkönnyítette az életét. – Sajnálom. – Tudom. A lányok is várták, hogy egy kis időt veled töltsenek. Ezt sem azért mondta, hogy rossz lelkiismeretet okozzon, vagy elszomorítsa, ezzel Torkel tisztában volt. De azért mindkettőt sikerült elérnie. – Majd beszélek velük, és kitalálunk valami mást. – Jó ötlet. Torkel a karórájára pillantott. – Otthon vannak most? – Nem, már az iskolában.

– Akkor este telefonálok. – Tedd azt. Igazából megbeszéltek mindent. Nem volt sokkal több témájuk, csak gyakorlati dolgok. Torkel mégsem akarta letenni. – És amúgy – kezdte könnyed hangon. – Minden oké odahaza? – Igen, elég nagy a nyüzsgés. Egyik a felső tagozatban, másik a gimiben, Elinnek pedig már barátja is van. – Tényleg? – Igen, Eriknek hívják. Már néhány hete együtt vannak. Az osztálytársa. Elin augusztus óta idegenforgalom tagozatra járt a John Bauer Gimnáziumba. Ezt a döntését nem beszélte meg az apjával, és amikor Torkel megtudta, milyen tervei vannak, kutakodott kicsit a neten, és nem volt túlságosan elragadtatva. „Érettségi után dolgozhatsz például recepciósként, konferenciák koordinátoraként vagy felszolgálóként”, állt a tanulmányi program leírásában. Valahol mélyen azt remélte, hogy Elinnek kicsit nagyobb ambíciói vannak, mint a pincérkedés vagy a recepciós munka, de azért egy szóval sem kérdőjelezte meg a lánya választását. Milyen jogon is szólna bele bármibe, mikor sosem volt jelen a döntésekig vezető megbeszéléseken. Jó volt a kapcsolatuk, legalábbis Torkel szerint, de az elmúlt időben akárhányszor megkérdőjelezte Elin döntéseit, vagy rácsodálkozott arra, amit csinál, megkapta, hogy miért nem érdeklődött jobban a lánya dolgai iránt. Ez fájt neki, de az igazság néha fáj. Úgy döntött, fenntartások nélkül, pozitívan áll majd a baráthoz, mikor este beszél vele. – Találkoztál már vele? – kérdezte Yvonne-t. – Igen, nagyon kedvesnek tűnik. Itt aludt a múlt hétvégén. – Ott aludt? – Igen, péntekről éjjel. Torkel már épp érdeklődni akart, hogy vendégágyon, netán külön szobában aludt-e a fiú, de hamar rájött, hogy megint csak reménytelenül ódivatúként lenne elkönyvelve. Mostanában a

legtöbb nézetére úgy tekintettek, mintha legalább egyidős lenne a dinoszauruszokkal. – Nem kéne az ilyesmit… leszabályozni? – kérdezte meg végül. – De hát megtettük. Csak hétvégente alhatnak egymásnál. Olyankor nem, ha másnap iskola. Mikor a szabályokról kérdezett, igazából nem arra várt, hogy Yvonne majd felsorolja neki őket, hanem szeretett volna részt venni a megalkotásukban, de tudta, Elin úgy tartja, mivel Yvonne-nal laknak, az ő szabályai a mérvadók. – Jól van. – Három hónap múlva tizenhét éves lesz, Torkel – mondta Yvonne, aki megértett mindent, amit a férfi ezzel a két rövid szóval mondott. – Tudom. Csak úgy érzem, kívülálló vagyok. – Ezen csak egyvalaki változtathat. – Azt is tudom. – A lányok mindent elmesélnek, ha kérdezed őket. – Tudom – mondta megint, bár nem teljesen így érezte. Már nem. Minél idősebbek lettek a lányok, annál nehezebb volt az életük részévé válni, és túllépni az olyan egyszerű kérdéseken, hogy mi volt az iskolában vagy az edzésen. Nem mert mélyebb vizekre evezni, és olyasmiről kérdezősködni, ami tényleg fontos volt. Mit gondolnak, mit éreznek, mik az álmaik és a terveik. Az ilyesmit pedig már nem osztották meg vele spontán módon, mint mikor még kisebbek voltak, mikor szinte meg kellett kérnie őket, hogy kicsit maradjanak csöndben, mert annyi mindenről be akartak számolni. Így alakult ki az a faramuci helyzet, hogy minél több idő telt el, annál kevesebbet tudott róluk. Az ő hibája természetesen, az ilyesfajta kommunikációt fenn kell tartani, különben elhal. – Mennem kell – mondta Yvonne Torkel megkönnyebbülésére. – Nekem is, megpróbálok dolgozni… – Hívd este a lányokat! – Úgy lesz. Addig is szia.

Torkel letette a telefont, aztán úgy maradt ülve, mielőtt kiment volna a fürdőszobába borotválkozni. De ekkor a telefon újra megcsörrent. – Börje vagyok a nemzetközisektől, felkeltettelek? – kérdezte egy vidám hang, mikor Torkel felvette a telefont. – Nem, dehogy. – Ismét leült, és elővett egy jegyzetfüzetet. – Mit találtál? Úgy tűnt, nem sokat. Vagyis hát Patricia Welltonról semmit. Az amerikai hatóságok szerint ezzel a névvel és születési dátummal soha nem létezett semmiféle nő, akinek amerikai állampolgársága, és ott szerzett jogosítványa lett volna. Lehet, hogy álnév, amit külföldön használt, gondolkodott Torkel, miközben Börje folytatta. Liz McGordonnal kicsit több szerencséjük volt. Az információ éppenséggel nem árasztotta el őket, de öt helyen is találkoztak ezzel a névvel. Mindegyik valami utazással volt kapcsolatos, mikor hagyta el az országot, és mikor érkezett vissza. Első alkalommal 2001 áprilisában, aztán 2002-ben, és végül 2003-ban utoljára. – Október 28-án utazott el abban az évben – magyarázta Börje –, de nem találtunk semmit arról, hogy visszatért volna ezután. Úgy tűnik, országon belül nem létezett. Az utazásokon kívül sehol sem találtunk róla adatot. – Biztos volt egy másik neve. – Torkel úgy döntött, őszinte lesz Börjével. Jól ismerte a kollégáját, és tudta, hogy tőle nem szivárog ki az információ. – Úgy gondoljuk, Patricia Wellton és Liz McGordon egy és ugyanaz a személy. – Komolyan? – Igen, és az ok, amiért nem érkezett vissza 2003-ban az, hogy október 31-én meghalt itt. – A fenébe! Keressek róluk még többet? Torkel úgy érezte, nem lenne sok értelme. Börje valószínűleg kiderített mindent, amit ki lehetett Patriciáról és Lizről. Nem lesz

több információjuk, hacsak nem találnak egy harmadik személyazonosságot. – Nem szükséges – válaszolta. – De lenne még egy kérdésem. – Nosza. – Hamis amerikai útlevele volt, de elég jó ahhoz, hogy ki-be utazgasson szeptember 11-e után. Ki csinál ilyen jó hamisítványokat? – Hogy érted? Torkel habozott. Ezt a gondolatát eddig még nem osztotta meg mással. – Nem lehet, hogy, tudomisén… állami alkalmazott volt? – Hogyhogy állami alkalmazott? – Tudod… ügynök? – CIA? – Vagy valami más, tényleg nem tudom. – Van valami, ami ilyesmire utal? – kérdezte Börje érdeklődve. Torkel nem válaszolt rögtön. Igen, szerinte volt ilyesmi. A dupla hamis személyazonosság, a jól megtervezett, hatékony útiterv, a hegyen történt gyilkosságok, a profi lövés. De ezek csak elméletek voltak, amelyekről nem számolt be senkinek. Gondolatok, amik tönkretennék őt, ha kiderülne, hogy a királyi gyilkossági nyomozóhatóság főnökeként ilyesmikre gondol. – Tudod mit, felejtsd el – mondta végül. – Csak túlagyaltam az egészet. Felejtsd el. – Rendben. – Köszönöm a segítséget. Befejezte a beszélgetést, és rájött, hogy nagyon éhes. Kiment a szobából, találkozott Klarával, aki tájékoztatta az időjárásról, most pedig végre az ebédlőben ült, amely üres volt, eltekintve Ursulától, aki az egyik sarokasztalnál újságot olvasott, előtte a maradék reggelivel. Még gőzölgött a csészéje, így Torkel úgy tippelt, a kávéval és az újsággal zárta az étkezést.

Miközben reggelit szedett magának, azon gondolkodott, nem kéne-e itthagyniuk Jämtlandot, és Stockholmban dolgozni tovább. Ursula nyugodt tempója megerősítette benne, hogy tényleg nincs sok dolguk idefent. Jennifert és Billyt még nem is látta, lehet, hogy még alszanak. Fogta a tálcáját, és leült Ursula mellé. – Szia, jól aludtál? – Igen, és te? – Én is. Torkel öntött egy kis cukrot az aludttejbe, és körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg egyedül vannak. – Hiányzol – súgta. Ursula sóhajtott. Pont ettől félt, mikor meglátta Torkelt, és rájött, hogy kettesben lesznek. Hogy majd a magánéletükről diskurál, és döntésre kényszeríti őt. Ezért sóhajtott, bár Torkel ezt úgy fogta fel, hogy a másik férfi miatt. – Mickéről van szó? – kérdezte. Hát persze hogy róla. Mit mondhatna? Akár igazat mond, akár hazudik, mindenképpen Mickéről szól a dolog. – Igen – mondta végül. Torkel megértően bólintott, és csöndben evett néhány kanál aludttejet. – Hogyan… hogy vagytok mostanában? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna a tányérjából, pont mikor Ursula már úgy gondolta, megúszott mindent azzal a rövid kis igennel. Megint sóhajtott. Igazából egyszerű az egész. Igazság vagy hazugság. Elváltak vagy házasok. Nehéz vagy még nehezebb. – Mintha újra egymásra találnánk – mondta mentegetőzve. – Értem – bólintott Torkel. – Nagyszerű. – Ezért nem érezném most helyesnek a kettőnk viszonyát – folytatta Ursula. Ha már hazudik, akkor csinálja alaposan. – Ezért voltam olyan barátságtalan veled. Muszáj adnom egy esélyt. Minden bizonnyal ez az utolsó.

– Hogyne. Megértem. – Torkel letörölt egy kis aludttejet az álláról. – Sok sikert! – tette hozzá, és őszintén így is gondolta. A drága Torkel! Azzal most nem ért rá foglalkozni, hogy a férfi előbb vagy utóbb úgyis rájön, hogy elváltak, és ő hazudott neki. A legsürgetőbb válságot elhárította, és Torkel most majd eltávolodik tőle. Ursula telefonja megcsörrent. Felvette, feltett két rövid kérdést, aztán letette. – A helyszínről telefonáltak. Megtalálták a hollandok táskáit.

Lennart ideges volt, Linda Andersson ellenben majd kicsattant. A televízió egyik autójában ültek, és Brommán keresztül Rinkebybe tartottak. Linda vezetett. Közben az egyik rádióadó reggeli műsorát hallgatták. Shibeka korán hívta, és tönkrevágta a napját. Said felesége nem akart vele találkozni, mert hogy férfi, de egy nővel esetleg beszélne. Lennart akárhogy győzködte is, nem tudtak zöld ágra vergődni. Melika így kívánta, vagy nem lesz a beszélgetésből semmi. Utolsó próbálkozásként előadta, hogy ez így nem lesz épp egyszerű, és az egész eddigi együttműködésüket veszélyezteti, de Shibekát nem érdekelte a félig leplezett fenyegetés. Végül Lennart kénytelen-kelletlen beadta a derekát, és megígérte, hogy magával viszi egy kolléganőjét. Shibeka megköszönte. Valószínűleg ő az egyetlen, aki ezt teszi. Linda rettentő boldog lesz, Sture szintén, de megköszönni nem nagyon fogják neki. Lennart most pont abba a helyzetbe került, amit egész végig igyekezett elkerülni. A saját története lassan kicsúszik a kezéből, és valaki másé lesz. Csapatmunka. Még azon is elgondolkodott, hogy megkéri Annika Morint, az egyik szabadúszó kollégáját, akit kedvelt, hogy menjen vele, de ha Sture megtudja, hogy leváltotta Lindát, kiborul. Sture úgyis tudja, hogy ő akar a reflektorfénybe kerülni, így kénytelen lesz lenyelni ezt a békát, és a legtöbbet kihozni a helyzetből. Felhívta Linda Anderssont, és röviden tájékoztatta a helyzetről. A lány fél órával később már el is kanyarodott érte. Hatékony, azt azért meg kell hagyni. Lennart megígértette vele, hogy a megszerzett információ köztük marad, valamint hogy ő határozza meg, mit használnak fel belőle. Linda készségesen belement mindenbe. Tudta, hogy ez Lennart

sztorija, és nem akart több szerepet, mint amennyit a férfi ráoszt. Igazi csapatjátékos lesz. Hát hogyne. Egész addig, amíg Sture is így gondolja. Lennart tudta, hogy kénytelen lesz egy lépéssel előtte járni. Vagy esetleg mostantól kezdve megbízhatna Lindában. Még nem döntötte el. Néha azért fárasztó volt mindent egyedül csinálni. A SEB bank székháza előtt hatalmas dugó alakult ki, lassan araszoltak. Lennart sóhajtott, és kinézett az ablakon. A mellette levő autóban egy nő ásított. Hogy utálja a dugókat! Fel nem érte ésszel, hogy bírnak az emberek minden nap órákat ülni így. Ilyen alkalmakkor örült annak, hogy a belvárosban lakik, és főleg taxival vagy metróval jár. Idegességében bekapott egy nikotinrágót. Legalább a tizediket ma, és még csak reggel van. Linda rámosolygott. – Mióta próbálsz leszokni? – Három hónapja álltam le – hazudta. – Addig nem szabadultál meg a függőségtől, míg igényed van a rágóra. Tudom, ezért nem mondtam meg, hogy két évvel ezelőtt álltam le, gondolta Lennart. Hogy nehogy azt hidd, akaratgyenge vagyok. – Te dohányoztál valaha? – kérdezte meg inkább. – Nem, de foglalkoztam a nikotinrágókkal, hogy hogyan lett ekkora üzlet belőle. Hogy a nikotin orvosság lett, és hogy mennyit kaszálnak a régi dohányosokon. Lennart ránézett a lányra. Egyáltalán nem akart erről beszélni. De muszáj barátságosnak látszania. – Izgi – préselte ki magából minden nagyobb meggyőződés nélkül. Linda persze nem vette észre. – Akkor csak mi ketten gondoljuk így. Sturénak egyáltalán nem tetszett az ötletem. – Talán nem volt megfelelő a nézőpontod. Sture a nagy leleplezések barátja. Amikkel díjakat lehet bezsebelni. – Mint például ez?

– Már ha lesz belőle valami. Kicsit nyugtalan vagyok, hogy valami olyasmivel foglalkozunk, ami nem vezet sehová – mondta őszintén. – Muszáj az oldalunkra állítani ezeket a családokat. – Minden tőlem telhetőt megteszek. Tudsz valamit erről a Melikáról? – Nem. Tulajdonképpen semmit. Ezért is fontos a jelenléted. Megpróbált barátságosan nézni, és azt az érzést kelteni a lányban, hogy hálás neki. Csak nehogy eltúlozza. – Minden tőlem telhetőt megteszek, mint mondtam. A lámpa zöldre váltott, így újabb négy métert haladhattak. Lennartnak máris kedve támadt egy újabb nikotinos rágóhoz. – Üdv, Shibekához jöttünk. Lennart vagyok, ő pedig Linda – mutatkozott be kedvesen mosolyogva a tizenöt év körüli fiúnak, aki egy csöngetés után már nyitotta is az ajtót. A fiú bólintott, de nem mosolygott. Kék farmert és fekete inget viselt, rövid, jól fésült hajával úgy nézett ki, mint aki a mai nap tiszteletére öltözött ki. Várakozón, némiképp gyanakodva nézett rájuk. – Mehran Khan vagyok. Jöjjenek be. Kinyitotta előttük az ajtót, és betessékelte őket a tágas előszobába. A lakás alaposan ki volt takarítva, és tisztaságillat lengte be. A falakon részben családi képek lógtak, Lennart megismerte Shibekát némelyiken, részben pedig aranyhímzéses faliszőnyegek. A lakás izgalmas kombinációja az egyenes, svéd vonalaknak és az egzotikus színeknek, gondolta Lennart. Mehran némán mutatta meg nekik, hova akasszák a kabátjukat. Lennart észrevette Shibekát a nappaliban, egy nagy, szürke kanapé szélén ült, fekete sállal a fején, ami az egész haját elrejtette. Szemben vele a fotelban egy másik nő foglalt helyet, szintén sállal a fején. Vélhetőleg ő volt Melika. Lennart intett Shibekának. A nő gyorsan félrenézett, Mehran pedig elkapta Lennart tekintetét. A szemében minden ott volt. Lennart az ő otthonukban van, ahol az ő szabályaik érvényesülnek. Lennart hülyén érezte magát. Azért volt itt, hogy

bizalmas kapcsolatot alakítson ki ezekkel az emberekkel. Nem lehet csak úgy betrappolni, mintha átment volna egy haverjához. – Maga üljön oda, míg beszélgetünk – mondta a fiú szárazon, és a világos konyha felé mutatott, amelynek közös fala volt a nappalival. Nem kedvel engem, állapította meg Lennart. Egy kicsit sem. Megértette, hogy a kávézóbeli találkozóját Shibekával nem nézték jó szemmel, és most kénytelen lesz új kapcsolatot kialakítani a határozott tekintetű fiúval. – Reméltem, hogy mi ketten is beszélhetünk – próbálkozott, de Mehran nem mutatott érdeklődést. – Talán később. Most a nőkkel leszek. – Lindához fordult. – Várjon, mindjárt jövök. Beirányította Lennartot a konyhába, és egy hokedlire mutatott az asztal mellett. – Van innivaló, ha kér – intett az asztalon álló barna teáskanna felé. – Aztán ismét kiment Lindához. Lennart lerogyott a hokedlire. Látta, hogy Mehran egy szó nélkül bevezeti Lindát a nappaliba, és magukra zárja az ajtót. Hallotta a mormogásukat. Melika nem nagyon beszélt svédül, Shibeka feladata lett a tolmácsolás. Sajnos túl halkan beszéltek ahhoz, hogy kivegyen belőle bármit is. Lennart azon gondolkodott, közelebb húzódjon-e az ajtóhoz, hogy jobban hallja. Elvégre ezért van itt, és nem azért, hogy egyedül ücsörögjön egy konyhában és teázgasson. De aztán úgy döntött, hagyja a fenébe. Mehran nem fogja jobban megkedvelni, ha hallgatózáson kapja. Nem csak úgy érezte, megkerülték, hanem hogy egyenesen átgázoltak rajta. Hallotta Linda hangját. Boldog, energikus és lelkes volt. Megértette a lányt. Elvégre ő van ott, ahol neki kéne lennie.

A két hátizsák teljesen egyforma volt. Hatvanöt literes fekete Arc’teryx piros mintával. Jan és Framke Bakker tehát olyasfajta emberek voltak, akik az összetartozásukat úgy mutatták ki, hogy megpróbáltak egyformán kinézni. A szürke-sárga Gore-Tex ruhák, a piros-fekete hátizsákok, még a túrabakancsuk is ugyanaz a márka és modell volt, ha Ursula nem téved. Lelki szemei előtt látta őket, ahogy egyforma melegítőfelsőben és Crocs papucsban üldögélnek egy sátor előtt valami tó partján. De hát ez már sosem történhet meg, és soha nem is történt meg. A Crocsot akkoriban találták ki, mikor Bakkerék olyan események középpontjába sétáltak be, ami az életükbe került. Ursula óvatosan megfordította a csomagjukat. Meglepően jó állapotban voltak ahhoz képest, hogy már milyen régen elásták őket. Persze, az anyag földes és saras volt, itt-ott a penész is átrágta magát rajta, egész a hátizsák tartalmáig, de azért még mindig megőrizték a formájukat. A testektől pár tízméternyire bukkantak rájuk. Ez is csak megerősítette azt az elméletet, hogy a gyilkosnak vagy gyilkosoknak mindegy volt, azonosítják-e a hollandokat vagy sem. Ezért is volt kicsit furcsa, hogy a tettes képes volt ásni egy külön gödröt a sírtól távolabb, de Ursulát nem érdekelte különösebben, miért. Ez már nem tartozott a munkakörébe. Az egyik hátizsák aljára hevederekkel egy sátor volt erősítve. Ursula óvatosan kikötötte, és félretette, egy sötétzöld műanyag csészével együtt, amely az egyik kampóról lógott. Megfordította a hátizsákot az asztalon, hogy a szája legyen felé. A hátizsák tetején egy polifoam maradványait és egy hálózsákot talált, ugyanúgy hevederekkel odaerősítve. Leszedte őket, és a sátor mellé rakta,

majd kinyitotta a zsákot, amely persze tele volt kaviccsal és kosszal, de attól még viszonylag könnyen ki lehetett nyitni. Mikor lehajtotta a tetejét, érezte, hogy valami van a két zsebben, így megpróbálta kinyitni a cipzárat. Mióta itt volt ebben a szobában, amelyet kijelöltek erre a célra, és amelyben egyszer már átvizsgálta a Harald Olofssonnál talált csomagokat, először tudatosodott benne, milyen régóta feküdtek a hátizsákok elásva. A cipzárat ugyanis nem lehetett kinyitni. Elvett egy kis kést az asztalról, és vágott egy nyílást a zárak mellett, majd egyesével elővette a benne lévő tárgyakat. Fémből készült kanál, villa és kés. Egy többfunkciós bicska, oldalán címerpajzsban piros alapon fehér kereszt. Műanyag palack szúnyogirtóval, papírzsebkendő- és sebtapaszmaradványok. A másik zsebben valami nehezen azonosíthatót talált, de a csomagolás maradványaiból Ursula arra következtetett, hogy egy zacskó csokoládé, mogyoró, mazsola, és egyéb energiát adó rágcsálnivaló lehetett. Elnyisszantotta a hátizsákot összetartó vékony madzagot, és örömmel konstatálta, hogy Jan és Framke Bakker megkönnyítik a dolgát. Mindent gondosan műanyag zacskókba csomagoltak, és alaposan lezártak, így a zacskókba semmi nedvesség nem szivárgott be. Ursula kiszedte és egymás mellé fektette őket. Végigtapogatta a külső zsebeket, előhúzott egy vizesüveget az egyik oldalról, a másikról pedig egy palack denaturált szeszt. A zsák alján piperét talált, és egy spirituszfőzőt. Mikor a hátizsák kiürült, félretette, és szép sorban kibontogatta a zacskókat. A legtöbben ruhát talált. A sátor miatt arra tippelt, hogy Jan hátizsákjával kezdte, és nem tévedett. Boxeralsók, pólók, esőholmi, meleg pulóver, fehérnemű. Borotvapenge, szappan, óvszer, dezodor, valami, ami valószínűleg fejfájás-csillapító lehetett, fogkefe és fogkrém a piperében. Ursula végignézett a szétpakolt tárgyakon. A legtöbb holmi műanyagból készült, vagy abba volt csomagolva, ami miatt az idő vasfoga nem nagyon kezdte ki őket. Átlagos, praktikus dolgok voltak, egyhetes nyaralásra valók. Egy hét, amit a

Bakker házaspár megtervezett, és valószínűleg nagyon várt. Aztán rosszkor voltak rossz helyen. Kis sóhajjal közelebb húzta magához a másik hátizsákot. Megint leszerelte a polifoamot és a hálózsákot, és kinyitotta a zsákot. Ennek a felső zsebében is volt valami, érezte a súlyból. Épp belevágott volna a késsel, mikor megcsörrent a telefonja. Ismeretlen szám hívta. Felvette. – Ursula. – Ursula Anderssonnal beszélek? – kérdezte egy női hang éneklő, északi svéd dialektusban. – Igen – erősítette meg Ursula, és saját maga is meglepődött azon, hogy arra gondol, megint a lánynevét kell használnia most, hogy elvált. A név szempontjából mindegy, Lindgren vagy Andersson, egykutya, gyakori nevek, de már nem volt Andersson. Vagy igen? Olyan sokáig hívták így, hogy talán az lett, akár volt mellette egy Andersson nevű férfi, akár nem. – Renate Grossman vagyok az Igazságügyiektől, Umeåból – mutatkozott be a nő, félbeszakítva ezzel Ursula gondolatait. – A jämtlandi hat emberrel kapcsolatban telefonálok, maga az ügy felelőse, ha jól értettem. – Igen, illetve magának a nyomozásnak Torkel Höglund a felelőse, de engem is tájékoztathat. – Először is, megvan a halál oka. – Ursula hallotta, ahogy Renate megnyitja a megfelelő ablakot a számítógépén. – Mind a hatot egy kilencmilliméteres fegyverrel lőtték le. Azt megállapítottuk, hogy a hatból négyet a mellkasán ért a lövés, de hogy halálos volt vagy sem, azt nem lehet megmondani. Ezenfelül mindegyiküket két lövés érte a fején is, közelről, az összes lövés halálos volt. – Azt mondta, négyet mellkason lőttek. Ez azt jelenti, hogy a másik kettőt nem, vagy hogy náluk nem lehet megállapítani? – Azt, hogy nem tudjuk megállapítani. – Köszönöm. Még valami?

– Van egy előzetes eredményünk a kért DNS-vizsgálattal kapcsolatban, a két felnőtt és két gyerek ügyében. – És? – A két gyerek a két felnőtté volt. – Tehát egy családról van szó. – Így van. Ursula elhallgatott. Egész végig azzal az elmélettel dolgoztak, hogy egy családról van szó, de most, hogy megerősítették, kirázta a hideg. A hegyekben végig kellett nézniük egymás halálát. A szülőknek a gyerekekét, vagy fordítva. Még a gondolat is rettenetes. – Egyéb sérülések a testeken – folytatta Renate. – Mondjam most, vagy elég, ha elküldöm a jelentést? – Küldje el, köszönöm. Aztán meggondolta magát. – Egy kérdés még, van valami, amivel azonosítani lehetne őket? Renata gépelt egy kicsit csöndben, mielőtt válaszolt volna. – Nem, a fogak nincsenek meg, és nincsen semmi fém vagy csavar sem esetleges műtétekből. Sajnálom. – Azért köszönöm. – Sok sikert! A beszélgetés véget ért. Ursula letette a telefont, gondolkodott egy kicsit, majd újra kezébe vette és tárcsázott. Torkel azonnal válaszolt. – Telefonáltak az Igazságügyiek – kezdte Ursula üdvözlés nélkül. – Az előzetes DNS-vizsgálat azt mutatja, hogy valóban egy család feküdt a sírban. – Rendben – válaszolt Torkel. – Akkor már ezt is tudjuk – tette hozzá, nehogy a nő érdektelenségnek, esetleg mogorvaságnak fogja fel rövid válaszát. – Azok a családok, akiket Vanja keresett ki, a norvég meg a két svéd. – Igen?

– Keressünk hozzátartozókat, hogy DNS-vizsgálatot csinálhassunk, és összehasonlíthassuk őket. – Szerinted tényleg azok közül lenne valamelyik? – kételkedett Torkel. – Egyikük sem a kérdéses időben tűnt el. – Tudom, de attól még szeretnék biztos lenni a dologban. Torkel bólintott. Persze, hogy szeretne megbizonyosodni. Ursula semmit sem bízott a véletlenre. Így vált a legjobbá a szakterületén. – Ráállítom Billyt és Jennifert a dologra. – Nagyszerű. – Még valami – szólalt meg Torkel, mielőtt Ursula letehette volna. – Ha nem találsz valami különlegeset a hollandok csomagjában, ma este visszautazunk Stockholmba. – Na végre. Azzal letette. Ursula eltette a telefont, és ismét a koszos hátizsákkal kezdett foglalkozni. Felvágta a felső zsebeket a cipzár mentén, és bedugta a kezét. Valami keményet érzett. Négyszögletes volt, műanyagba csomagolva. Ráadásul duplán, vette észre, mikor bontogatni kezdte. Már mielőtt kivette volna, sejtette, hogy mit talált. Egy fényképezőgépet. Egy kicsi, digitális fényképezőgépet. Az elemek már rég lemerültek persze, de a memóriakártya fedele le volt csukva, és láthatólag sértetlen volt. Ursulának fogalma sem volt, mi lesz a memóriakártyán található képekkel, ha legalább egy évtizedig fekszenek elásva, műanyagba csomagolva, de tudta, kit kell megkérdeznie. Ezúttal nem telefonált. Elindult megkeresni Billyt. Shibeka Khan jó benyomást keltett. Határozottan, érthetően beszélt, majdnem tökéletes svéd kiejtéssel, nagy szókinccsel. Linda teljesen izgatott lett, hogy itt ülhet a kanapén a nővel, akiről már annyit hallott Lennarttól. Mellette, a másik oldalon a fiú ült, aki beengedte őket, mint kiderült, ő Shibeka nagyobbik gyereke. Elhallgatott, mikor leült, de minden szót, minden mozdulatot

éberen követett figyelő, barna szemével. Linda és Shibeka néhány barátságos frázissal kezdték. Linda megköszönte a lehetőséget. Shibeka kedvesen és készségesen válaszolgatott, hogy örül, hogy eljöttek, de a másik nő, Melika, aki valamivel fiatalabb és gömbölyűbb volt, mint Shibeka, láthatólag kényelmetlenül érezte magát. Mindez meglátszott a kimért mozdulatain, és hallatszott a tőmondatain, amikor néha az anyanyelvén megszólalt. Lindának értenie sem kellett a nyelvet, hogy rájöjjön, ez az interjú nem lesz egyszerű, és az, hogy Melika nem tud svédül, és mindent Shibekának kell fordítania, még nehezebbé tette számára, hogy átlépjen Melika védőfalain és bizalmas viszonyt alakítson ki vele. Szép nyelv a pastu, ezt azért megállapította. Linda megpróbált megértően és érdeklődve nézni Melikára, míg Shibeka a kérdéseit fordította. Csevegtek egy kicsit az időjárásról és arról, hogy érzik magukat Svédországban. A svédből pastu lett, majd megint svéd. Melika lassan felengedett, bár nehéz volt biztosan megállapítani, de néha bólintott, és már nem fordította el a tekintetét Lindáról. Lindának fontos volt, hogy jól menjenek a dolgok. Meggyőződése volt, hogy Lennart nem örül a jelenlétének. Ő volt a szerkesztőség egyik legjobb újságírója, de tipikus magányos farkas. Tehát ez egy különleges helyzet, és Linda annyira büszke lett, mikor megkérte, jöjjön vele. A lány azt szerette volna, ha Lennart megérti, azért van itt, hogy segítsen neki, hogy hozzájáruljon a sikerhez, és nem azért, hogy szembemenjen vele. – Hány gyermeke van, Melika? – kérdezte. – Van egy nyolcéves fia – jött a válasz pár pillanattal később Shibekától. – Mi a neve? – Ali. Linda bólintott. – Ő tehát sosem találkozott az apjával? Shibeka ismét bólintott, de Linda már azelőtt megértette a választ. Melika ugyanis a fejét rázta.

– Nem, ugyanazon év novemberében született. Szomorú történet. Linda körülbelül egyidős lehetett Melikával, harmincegy lesz novemberben. Ő csak egy macskát vesztett el három évvel ezelőtt, ez volt a legrosszabb, ami történt vele. Melika viszont elveszítette a férjét, mikor gyereket várt, és kénytelen volt egyedül felnevelni a fiát. Lehet, hogy egyidősek voltak, de az életük nem is lehetett volna különbözőbb. – Nem lehetett könnyű – mondta Linda, és így is gondolta. – Feltehetek még pár kérdést a férjéről? – Azt kérdezi, miért? – fordította Shibeka, mikor Melika abbahagyta a fejcsóválást. – Szeretnénk megállapítani, tudunk-e segíteni abban, hogy kiderítsük, mi történt. Ezért vagyunk itt. Hogy segítsünk. Shibeka Melikára nézett, és pár szót szólt a csodaszép nyelven. Melika válaszolt, érezhetően ellenségesen. Shibeka kicsit szégyenkezve nézett Lindára. – Azt szeretné tudni, hogyan tudnának segíteni? Linda bólintott, még nem szándékozott feladni. Valahogy csak megtalálja az utat a vonakodó nőhöz. – Megpróbáljuk kideríteni az igazságot. Linda egy mosollyal próbált nyomatékot adni a szavainak. Semmi reakció. Shibeka felé fordult. Csalódottnak tűnt. – Azt kérdezi, hogy segíthet rajtunk az igazság. Esetleg visszatérnek tőle a férjeink? – fordított Shibeka, majd hozzátette: – Elnézést kérek, hogy ennyire negatívan áll a dolgokhoz. – Nem tesz semmit, megértem. De nem jobb a tudás a nemtudásnál? – Ő nem így gondolja. – Nem szeretné tudni, mi történt? – Nem. Ő tudja, mi történt. A férje eljött Svédországba, ahol keményen dolgozott, és tisztességes életet élt. Jó ember volt, mégis eltűnt. – Épp ezért akarunk rájönni, mi történt. Mert jó ember volt.

Shibeka ismét pastuul beszélt. Linda hátradőlt, és megpróbált nyugodtnak látszani. Nem kíváncsiskodhat. Méltóságteljesnek kell maradnia. Nem beszélte a nyelvet, ezért a testbeszéde felértékelődött. Shibeka mondott valamit, ami úgy tűnik, hatott, mert Melika válasza dallamosabban csengett, nem olyan élesen. – Azt mondja, kérdezhet. Linda lenézett a jegyzeteire. – Saidnak volt tartózkodási engedélye, igaz? – Igaz. – Egy bolt tulajdonosa volt? – Melika két unokatestvérével együtt. Saidnak kellett volna aznap este zárnia, de aztán nem tért haza. – És az unokatestvérek nem tudnak semmit? Shibeka a fejét rázta. – Személyesen kérdeztem meg tőlük. Pár órával előbb hazamentek. – Azért csak kérdezze meg Melikát – kérte Linda. – Tőle akarom hallani. Gyorsan jött a válasz. – Ugyanezt mondta. – Nem volt semmi pénzügyi gond, vagy más efféle? Melika szélesen mosolygott, mikor megértette a kérdést. Shibeka is. – Itt élünk. De Saidnak jól mentek a dolgai. Az ismeretségi körből szinte neki mentek a legjobban. Nagyon ügyes ember volt. Linda mosolygott, de kezdett idegeskedni. Kellemesen elbeszélgetnek, de senki nem mond semmit igazán. Konkrétabb kérdéseket kellene feltennie, hogy előrébb jusson. – Hozzá is jött egy férfi pár héttel később, hogy Saidról kérdezősködjön? Ahogy magához? – Azt mondja, nem – tolmácsolt Shibeka. – Senki sem jött. Linda bólintott.

De nem csak annyit mondott, hogy nem, gondolta Mehran, és Melikára nézett. A szíve egyre gyorsabban vert, ahogy hallgatta a beszélgetést. Melika más hangon beszélt, mikor a kérdések érzékenyebb témát érintettek. Mehran úgy gondolta, az anyja is érzi a különbséget. Melika hazudik. Meg volt róla győződve, így hát beszállt a beszélgetésbe. – És Joseph? Nem ismered ezt a nevet, Melika? – kérdezte pastu nyelven. Melika a fiú felé fordult, és ijedten nézett rá. Linda Mehranra nézett. – Mit mondtál neki? Mehran nem reagált, hanem szigorúan az anyjára nézett. – Anya, ne fordíts! Ez most csak kettőnkről szól. Most egy másik Melika ült előtte. Egy nő, aki nem akart ott lenni. Sziszegve szólalt meg. – Nem tudom, ki az. Sosem hallottam ezt a nevet. Megint hazudott, Mehran most már biztosan tudta. – Said ismerte, ezt tudom. Az igazat mondd. Nem ennek a nőnek – biccentett Linda felé. – Nekünk. Melika dühösen csóválta a fejét. – Mondom, hogy fogalmam sincs, ki az. Csönd. Linda zavarodottan nézett egyikről a másikra. – Valaki elmondaná, miről beszélgetnek? Mehran látta, hogy Shibeka mondani készül valamit, így megelőzte. – Azt mondja, már nem akar beszélgetni. Linda kitárta a karját. – De hát miért nem? – Ennyit mondott – szólt Mehran, és azzal felállt. – Akkor végeztünk. Linda ránézett. – Hiszen csak most kezdtük.

Ideges volt, és Mehran megértette őt. Gyanította, hogy valami történt, de nem tudhatta, hogy mi. Az igazság úgyis napvilágra kerül. De akkor majd nem ez a szőke nő lesz ott, akivel az anyja beszélget, és nem is a konyhában ülő férfi. Hanem ő. Joseph.

Håkan Persson Riddarstolpe a hatodik emeleti kis irodájában ült az Országos Rendőr-főkapitányságon, és az utolsó simításokat végezte a pályázatok kiértékelésén, mikor kopogtak az ajtófélfán. Håkan a nyitott ajtó felé emelte a kezét, és minden sietség nélkül befejezte a mondatot, amit írt, mielőtt megfordult volna a roppant elfoglalt emberek arckifejezésével. De sajnos hiába. Le sem tagadhatta volna, mennyire meglepődött, mikor meglátta, ki áll az ajtóban. Sebastian Bergman. Håkan Persson Riddarstolpe simán felsorolt volna száz embert, akiknek a felbukkanása sokkal valószínűbb lenne, beleértve a svéd királyt és Meg Ryant is – a Harry és Sally 1989-es bemutatója óta remélte ugyanis, hogy a szép színésznő egy nap bekopog hozzá. – Szevasz, mi újság? – kezdte Sebastian, mintha napi rendszerességgel kukkanta be, hogy locsogjanak kicsit. Igazából már évek óta nem látták egymást, valójában több mint tíz éve, számolgatott Håkan. – Mi a francot akarsz? Håkan sem a meglepetést, sem a dühöt nem tudta távol tartani a hangjából. – Bejöhetek egy kicsit? – kérdezte Sebastian, és belépett, mielőtt a másik nemet mondhatott volna. Elpakolt néhány papírt és mappát az egyik székről, és leült. Håkan Persson Riddarstolpe tekintetében kétségtelenül undor ült, mikor váratlan vendégére pillantott. Tipikus helyzet. Sebastian Bergman be akar jönni és le akar ülni. Sebastian Bergman bejön és leül.

Az meg sem fordul a fejében, hogy illik-e vagy sem, hogy zavar-e, hogy Håkan igényli-e a társaságát. Semmi sem változott az elmúlt tíz évben. Ezek szerint a világ továbbra is Sebastian körül forog. Volt idő, amikor még beszéltek egymással. Körülbelül egykorúak voltak, egyforma képesítéssel, és egyazon szervezetben dolgoznak. Hogy barátok lennének, az talán túlzás, de szakmai kapcsolatban álltak egymással, ami ha nem is barátságon, de kölcsönös tiszteleten alapult, legalábbis Håkan így gondolta. 1999-ben Sebastian a csúcson volt. Az Edward Hindéről szóló két könyvének köszönhetően felfigyeltek rá – nem is alaptalanul, ezt még Håkan is belátta. Sebastian szakértője lett a területének. Olyasvalaki, akit felkeresett a híradó, akit behívtak a reggeli műsorokba, hogy magyarázza meg a legkegyetlenebb bűnesetek és azok elkövetőinek pszichés hátterét. Amióta nem szerepelt a nyilvánosság előtt, ezt a szerepét Leif G. W. Persson vette át. De lehetett volna Håkan Persson Riddarstolpe is, aki ott ül, és teljes lelki nyugalommal világítja meg a bűncselekmények hátterét. Lehetett volna. Ülhetne ő is ott. Ha nem lenne Sebastian Bergman. 1998-ban Sebastian Németországba költözött, Kölnbe, ha Håkan emlékezete nem csal, és szabadon hagyta a terepet egy lehetséges utódnak. Alig néhány hónappal később három halott lányt találtak egy bányajáratban, Sala közelében. Az önkormányzat meg akarta nyitni a nyilvánosság előtt az ötvenes évek óta használaton kívüli aknát, és a biztonsági ellenőrzések során fedezték fel a szörnyűséget. Az egyik járatban három tizenéves lány ült párnák, plüssállatok és kiégett illatmécsesek között. A boncolás azt mutatta ki, hogy a lányok méregtől haltak meg, amit szájon át vettek be. A helyszínen találtak egy virágos termoszt is a mérgezett tea maradékával, a lányok előtt pedig egy-egy csésze feküdt.

Sebastian nem volt itthon, viszont szükség volt valakire, aki betölti a helyét a médiában. Håkan Persson Riddarstolpe, aki ekkorra már az Országos Rendőr-főkapitányságon dolgozott, esélyesnek érezte magát. Bolond lett volna, ha nem él a lehetőséggel. Az esetről rengeteget cikkeztek, és szükség volt valakire, aki megmagyarázza, mi vitt rá három magányos, és valószínűleg „alternatív” lányt arra, hogy úgy döntsenek, véget vetnek az életüknek egy régi, elhagyatott bányában. Håkan eleget tudott tenni ennek az igénynek. Hirtelen ő lett az az ember, aki nemcsak szakértője volt a rituális, kollektív öngyilkosságoknak, hanem pszichológusként tudott beszélni arról, mennyire sebezhetők a nők, és milyen magasak a társadalmi elvárások velük szemben. Hamarosan tévéstúdiókban és rádióműsorokban találta magát, és olyan dolgokról beszélt, mint külső megjelenésre vonatkozó fixáció, hibás normák, növekvő teljesítménykényszer, gyenge énkép. A férfi végre az volt, aki lenni akart, és akinek lennie kellett. Míg Sebastian Bergman úgy nem döntött, visszatér Németországból. A későbbiekben Håkan próbált valami okot találni, miért térhetett vissza Sebastian, de nem talált mást azon kívül, hogy őt akarta helyre tenni. Amit aztán derekasan véghez is vitt. Néhány Salában eltöltött nap után előállt azzal, hogy a lányokat meggyilkolták, és órákkal később az igazságügyi orvosszakértők igazat adtak neki, mikor egy újabb vizsgálat alkalmával kimutatták, hogy külső erőszakkal vették rá őket, hogy bevegyék a mérget. A királyi gyilkossági nyomozóhatósághoz fordultak, és bár Sebastian nem vett részt aktívan a nyomozásban, mégis nagy – és Håkan szerint meg nem érdemelt – részt kapott a dicsőségből, mikor végül elfogták a gyilkost. De nem is ez volt a legrosszabb. Mások is tévedtek már, és mégis visszatértek, kaptak egy második esélyt. A legrosszabb az volt, hogy

az egyik tévéprogramban Sebastian megfosztotta őt a becsületétől. Azt mondta, hogy azok, akik szerint kollektív öngyilkosságról van szó, jobban teszik, ha visszaülnek az iskolapadba, és tanulnak valami mást, elvégre a kriminálpszichológia egyáltalán nem passzol nekik. Megismételt olyan szavakat és kifejezéseket, amiket Håkan használt, és így, az új összefüggésben, ráadásul Sebastian szájából nevetségesnek és abszurdnak tűntek. Igen, néhányan visszatérhetnek, ha hibáznak, de nem akkor, ha a szakma istene apró szilánkokra zúzza a hitelességüket, és elkönyveli őket az alkalmatlanok közé. Håkan örülhetett, hogy megtarthatta a munkáját a kapitányságon. Tudta, hogy az alkalmasságát a salai eset után megkérdőjelezték. De még itt volt, távol a nyilvánosságtól, távol a jelentős esetektől és bonyolult nyomozásoktól. Mostanság a személyzeti ügyekkel, alkalmassági vizsgálatokkal, traumakezeléssel, valamint előléptetési és továbbképzési pályázatok kiértékelésével foglalkozott a kis odújában immáron tizenhárom éve. Ugyanabban a szobában csinálta ugyanazokat a dolgokat, távol a rivaldafénytől és a pénztől. Távol a sikertől, amit a vele szemben ülő férfi elért. – Mit akarsz? – kérdezte ismét, ezúttal semlegesebb hangon, jobban odafigyelve a hangsúlyra. – Szívességet szeretnék kérni – mondta Sebastian olyan magától értetődően, mintha csak egy tollat kérne kölcsön. Håkan ismét teljesen elképedt. Sok mindent el tudott képzelni, ami miatt Sebastian idepofátlankodik, de hogy szívességet kérjen, az valóban utolsó volt a listán. – Miért kéne szívességet tennem neked? – kérdezte tehát, bár mikor kimondta, érezte, hogy a helyes kérdés mégis az lett volna, hogy miféle szívességről van szó. – Mert remek alkupozícióban vagy – mondta Sebastian, és nyugodtan állta Håkan tekintetét.

– Ezt meg hogy értsem? – Håkan továbbra is résen volt. Emlékei szerint a Sebastiannal való együttműködésnek igen kevés pozitív hozadéka volt. Már ha volt valami egyáltalán. – Úgy, hogy azt akarom, segíts valamiben, cserébe pedig kérhetsz bármit. Továbbra is őszinte, nyílt tekintettel nézett rá. Håkan sebesen gondolkodott. Sebastian sem kedvelte őt, azelőtt soha nem jött még el hozzá. A kettejük közötti ellenszenv kölcsönös volt. Most mégis itt van. – Mit akarsz? – kérdezte végül, Sebastian pedig előrehajolt a székben.

Anitha az asztalánál töltötte a napot, és beletemetkezett a számítógépes rendszer használati utasításába. Három vastag mappáról volt szó, amelyek az osztálya nagy, közös fénymásolója fölött kaptak helyet. Az egyes számú mappa kopott volt és agyonhasznált. A laikusok számára szóló felhasználói ismereteket tartalmazta, megválaszolva a leggyakoribb kérdéseket. Némi eredménytelen keresés után Anitha a kettes és hármas számú mappára irányította a figyelmét. Tudni akarta, hogyan működik a biztonsági mentés, és hogyan lehet visszaállítani a fájlokat egy esetleges rendszerösszeomlás esetén. Néhány órával később megtudta, hogy a fő rendszerükhöz két biztonsági mentés tartozik. Az egyik, ha jól értette, egy tükörszerver, amely minden harmadik percben elmenti az információt a főszerverről. Ez volt a rendszer fő biztonsági mentés funkciója, és első számú védelmi vonala. Teljesen automatikusan működött, azzal a céllal, hogy minimalizálja az adatvesztést. Hogy ez a tükörszerver pontosan hol helyezkedik el, az nem derült ki a szövegből, de az igen, hogy az ITech nevű cég kezeli, amelyik anno megalkotta a rendszert, és továbbra is felelős a frissítésekért. A másik biztonsági mentés módszer nagyon régimódi volt, szalagokat alkalmazott, amelyekre ki kell írni az adatokat minden nap. Kézi vezérlést igényelt, a szalagokat alkalmanként ki kell cserélni és megjavítani. Hogy ezt ki kezeli, az nem derült ki, de Anitha úgy tippelt, a rendőrség saját informatikai osztálya felelhet érte. Részben azért, mert a vezetőség pénzt spórolhatott azzal, hogy az egyszerűbb adatokat helyben tárolja, részben pedig így nem kellett leépíteni a személyzetet, miután megvásárolták az I-Tech rendszerét, ugyanis szalagok nélkül a munka is eltűnt volna. Minél

többet gondolkodott, annál biztosabb volt benne, hogy a szalagokat épületen belül kezelik, és ha volt gyenge láncszem a biztonsági rendszerükben, akkor pont ez az. Az I-Techet pedig akár el is felejtheti. Azok igazi profik. A program alapjait tekintve izraeli fejlesztés volt, még ha az I-Tech hivatalosan svéd cég is. A szoftvert az izraeli elhárításnak, a Moszadnak, valamint az izraeli honvédelemnek fejlesztették ki, és csak később került kereskedelmi forgalomba. Anitha meg volt győződve róla, hogy az ITechet továbbra is Izrael ellenőrzi. A zsidók értenek az üzlethez, ez köztudott, így bizonyára nem hagyták, hogy néhány svéd informatikus srác kaszáljon rajta vagyonokat. Alaposan utánajárt a cégnek, még a beszerzési procedúra alatt, és még írt is egy anonim levelet a rendőr-főkapitányságnak, amelyikben rámutatott, mennyire rossz választás az I-Tech, mivel kapcsolatban áll a cionista állammal. Persze nem játszott szerepet a döntésben, eddig még sosem ért el semmit a névtelen leveleivel. Felkérték az I-Techet. Ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy a rendszerük jól működik. Stabil, nagyon hatékonyan lehet vele keresni és szűrni. Mondjuk, ez nem annyira különös, elvégre ellenség veszi körül őket, így kénytelenek minőséget szolgáltatni, nem úgy, mint Svédországban, ahol csak politikai korrektséget és engedékenységet szolgáltatnak. A zsidóknak viszont nincs más választásuk, vélekedett Anitha, hiszen muszlimok és más terroristák veszik őket körül. Tovább nyálazta a mappákat, hogy ellenőrizze, nem hagyott-e figyelmen kívül valamit. Még a hibalistákba is belemélyedt, hátha ott bukkan megoldásra. És végül ott találta meg az utolsó szükséges láncszemet. Error 273 volt a neve, és hosszú, angol nyelvű magyarázattal szolgált. Tovább olvasott, és a terjedelmes, szakkifejezésekkel és rövidítésekkel teletűzdelt magyarázat után végre talált valamit: „Kérem, lépjen kapcsolatba az Országos Rendőr-főkapitányság

informatikai osztályával!” Aki keres, az talál! Időbe került, de most rábukkant egy lehetséges útra. A szalagok itt vannak az épületben. A két afgánnal kapcsolatos adattörlés négy nappal ezelőtt történt. Elképzelhető tehát, hogy a meg nem változtatott, eredeti fájl még megvan. A kérdés csak az, meddig őrzik meg a biztonsági mentéseket? Azt tudta, hogy újrahasznosítják őket, lehetetlenség lenne mindent megőrizni, hallatlan méretű raktárakra lenne szükség, arra pedig nem volt kapacitás odalent. De azért legalább egy hónapig biztosan, tehát az eredeti a sok egyes és nulla között valahol meg kell hogy legyen. De mennyi a realitása annak, hogy meg tudja szerezni? Mivel sem hozzáférése, sem megfelelő tudása nem volt arról, hogy kell a gépeket kezelni, segítségre volt szüksége. És tudta is, hogy kitől kaphatja meg. A férfi meglepetten nézett fel, mikor bekopogott hozzá a szobájába. Morgan Hansson a hasára feszülő fehér inget és szarukeretes szemüveget viselt. Félhosszú, hullámos barna haja és sűrű szakálla volt. Az embernek először ez a vadon növő bokorhoz hasonlatos szakáll jutott eszébe róla. Másodszor pedig a barna szandál, amely le nem esett a lábáról. Úgy nézett ki, mint saját informatikus énjének a karikatúrája. A szobájában kupleráj volt, mindenütt papírok hevertek, a polcokon rossz monitorok és gépházak feküdtek egymás hegyén-hátán. A maradék helyet pedig szürke kábelek, nyomtatópatronok, külső meghajtók és más, selejtes kütyük foglalták el. Láthatólag minden hibás számítógépes holmi Morgan szobájába került. A férfi gyorsan letette a kezében szorongatott kábeleket, és üdvözölte a nőt. Meleg és nedves volt a keze, valószínűleg az izzadságtól. – Szia, miben segíthetek? – kérdezte. Anitha körülnézett a kupiban, és kissé kényelmetlenül érezte magát. Fogalma sem volt róla, hogyan tálalja a problémáját.

– Csak sétáltam egyet. – Itt lent? – Igen, tudod, muszáj volt levegőznöm egy kicsit. Eltávolodni a főnöktől. Morgan együtt érzőn felnevetett. Ő visszamosolygott rá, és rájött, hogy a férfi zavarba jött a látogatásától, ugyanis lesöpört néhány kartondobozt az asztal előtt álló székről, hogy hellyel kínálhassa. – Parancsolj, ülj le! Anitha a fejét rázta. – Köszönöm, nem. Csak azt akartam kérdezni, nem ebédelnél velem? A gondolat, hogy kirángassa innen a férfit, hirtelen jött. Már egy ideje gyanította, hogy tetszik neki. Legalábbis mindig ő telefonált vissza az informatikai osztályról, mikor bejelentett egy hibát. Akárhányszor elmentek egymás mellett, odabiccentett felé. És hát igaza volt. Morgan elpirult, és a tekintete ide-oda járt, nem mert Anitha szemébe nézni. Szinte már aranyos volt. Túlságosan gömbölyű és szőrös, de cuki, mint egy bozontos kis háziállat. – Már ha van időd – folytatta a nő mosolyogva. Morgan meglepődött a kérdésen. – Hát hogy ne lenne! Körülnézett, és felkapta túlságosan is rövid, világosbézs kabátját a székről. Anitha azon gondolkodott, vajon van-e neki másik. Még sosem látta másban, mint ebben a világos színű, túlságosan is sportos, barna bőrgalléros, Ralph Lauren-utánzatban. Egyáltalán nem illett hozzá. Esetleg egy golfozónak vagy egy fiatalos könyvelőnek jól állt volna, de sehogy sem nézett ki a férfin, aki leginkább egy koboldra hasonlított. – Itt együnk vagy a városban? – A városban, nem? – vágta rá a nő. Jobb is, ha kimennek. Nem akarta, hogy az ebédlőben együtt lássák őket.

Kisétáltak a Kungsholmsgatanra. Legalább már nem esett, és a nap igyekezett áttörni a felhőtakarón. Morgan megállt, és kicsit elveszettnek tűnt. – Hová megyünk? – kérdezte. Anitha végiggondolta, milyen éttermeket ismer. Nem akart a rendőrség közelében maradni. – Van egy olasz étterem a Sankt Göransgatanon, ami egész jó. Megfelel? – Nem hangzik rosszul. Úgyis csak a közös ebédlőben szoktam enni. Vagy láthatólag a McDonald’sben, gondolta Anitha. – Nem árt egy kis változatosság, igaz? – mondta inkább mosolyogva, és megpaskolta a férfi karját, majd megindult a Kronobergsparken felé. Morgan bólintott, és elindultak felfelé a parkba vezető meredek domboldalon. A fű ugyan nedvesen csillogott még, de azért szép, őszi nap volt. Találkoztak néhány babakocsis nővel. Minél távolabb kerültek a rendőrség székházától, annál könnyedebben lépkedtek. Mintha megszabadultak volna a hatalmas épület falaitól, és a beszélgetés is jobban ment, mint Anitha remélte. Megpróbált a férfira koncentrálni, és nem is volt olyan nehéz. Kérdéseket tett fel, ő meg válaszolt. Meglepődve tapasztalta, hogy a férfi egészen kellemes társaság, ha feloldódik. Elsétáltak a Fridhemsplanig, ahol Anitha azt javasolta, sétáljanak még egy kicsit, talán a Mälarpaviljongen étteremig, a Norr Mälarstrandon. Még nyitva volt, és idén még nem járt ott. Morgan pedig még sosem, de örömmel beleegyezett. Anitha biztos volt benne, hogy ha a város másik felén lévő McDonald’set javasolja, a férfi oda is vele tart. Lekanyarodtak a víz felé. Anitha azon gondolkodott, mikor hozza fel az ebédmeghívás valódi okát. Várjon az ebéd végéig, mikor már kávéznak, vagy mikor már visszaértek? Attól félt, minél tovább vár, annál nehezebb lesz természetes módon előadni a problémáját. Ugyanakkor a férfiban azt a benyomást kell keltenie, hogy azért őt

kérdezi meg, mert jól érzi magát vele, és megbízik benne. Nehéz ügy. Talán a kávé lesz a legjobb. Elhallgatott, és nyugtalannak tűnhetett, mert Morgan megállt, és kérdőn nézett rá. – Történt valami? Szomorúnak tűnsz. Anitha ránézett, és rájött, itt a lehetőség. Ha a férfi szomorúságként fogta fel a gyötrődését, akkor csak tovább kell haladni ezen az ösvényen. – Be kell vallanom valamit. Hangja komolyan csengett. Egész máshogy, mint eddig. Meg volt magával elégedve. – Mit? – Elbénáztam valamit. De úgy rendesen. Jobb is, ha megtudod. A munkahelyi számítógépes rendszerről van szó. A férfi elsápadt, és nagyon nyugtalannak tűnt. – Mi történt? Anitha elfordult, és a Mälaren-tóra nézett. A férfi reakcióját kicsit túl erősnek találta. Ha máris nyugtalan, pedig még semmit sem mondott, vajon hogy reagál, ha előáll az egész történettel? De most már nincs visszaút, folytatnia kell. – Előbb együnk. Nem azért hívtalak ebédelni, hogy megoldd a problémáimat. – Megpróbált bátornak hangzani, és közben azt kommunikálni, hogy szüksége van valakire. És éppen a férfira. – Jobb, ha csak ebéd után gondolsz majd komplett idiótának – sütötte le a szemét. – Nem tartalak idiótának. – De még nem is hallottad, mit csináltam. – Akkor ki vele! Anitha vett egy mély levegőt, és szégyenkezve felpillantott. Gyámoltalannak kell tűnnie. – Segíteni akartam egy ismerősömnek megkeresni valamit a rendszerben, és rossz gombot nyomtam meg. Az adat eltűnt, és nem tudom visszahozni.

Morgan felnevetett, és máris nyugodtabbnak tűnt. Nem látott problémát. Hát persze. Elvégre még nem jutott el odáig. – De hát ez igazán semmiség, csak vissza kell importálni. Ebéd után majd segítek neked. Anitha bólintott. Próbálta eltalálni a megfelelő pillanatot, hogy feltegye az igazi kérdését. Tett néhány lépést oldalra. Remélte, hogy ha nyugtalanságot és gyámoltalanságot mutat, az segít rajta. – Nem csak erről van szó… Érezte, hogy a férfi követi. Lehajtotta a fejét, és egy földön fekvő csikket tanulmányozott. Hihetetlen, hogy emberek még mindig dohányoznak. Különös. Hitler sem dohányzott, sőt utálta a dohányosokat, és Anitha egyet is értett vele. – Titkosított fájlról van szó. Továbbra is a csikket nézte. A sárga, kilógó, gyűrött filtert, meg a koszos cigarettapapírt, amit a pára és a nap már kikezdett. Hatásos lehetett, hogy félig elfordulva ácsorgott, mert Morgan még nem rohant el. Úgy döntött, vár még egy kicsit, mielőtt újra visszafordul. Minél tovább állt így, a férfi annál közelebb jött hozzá, fizikailag és érzelmileg egyaránt, mintha nem tudna ellenállni a hátának. – Nyugodj meg. Szerintem megoldható – hallotta. – Ha nincs hozzáférésed, semmit sem tudsz véglegesen törölni. Valahol meglesz az. A férfi halkan beszélt, segíteni akart. Óvatosan hozzáért Anitha vállához. Talán itt az idő, hogy megforduljon és a szemébe nézzen. De még várt egy kicsit. Csak egy dobása van, és azt nem akarta elszúrni. Mintha élet-halál kérdése lenne. Morgannak azt kell éreznie, hogy a kezébe tette az életét. Arra nem mondhat nemet. A cigarettacsikk felé suttogott. – Ki fognak rúgni. – Dehogy fognak! Érezte, hogy Morgan erősebben szorítja a vállát, mintha azt üzenné a kezével: itt vagyok neked. Megfordult, és kétségbeesetten

nézett rá. Milyen kár, hogy Anitha nem tud megrendelésre sírni! Most jól jönne. – De, mert a főnök nevével jelentkeztem be. Még csak jogosultságom sem volt lefolytatni a keresést. Biztosan kirúgnak. Morgan elsápadt, és csöndben állt előtte. Mintha most fogná fel a dolog súlyát. A város zaján és a szélben zizegő faleveleken kívül semmi nem hallatszott. Kicsit odébb egy autó dudált. A férfi eleresztette Anitha vállát, és hátralépett. A nő érezte, hogy amit eddig felépített, mindjárt összeomlik. Olyan könyörgően nézett rá, ahogy csak tudott. Erkölcsi dilemmát kell csinálnia belőle, ahol ő a segítőkész embertárs szerepében tetszeleghet. Nem pedig olyasvalakijében, aki a Forró nyomon megbízásából kutakodik. – Csak segíteni akartam az egyik solnai kollégának. Eva Granstäternek, ismered? Morgan szerencsére a fejét rázta, így Anitha folytatta, áldva a jósorsát, hogy megjegyezte a felelős rendőr nevét. – Csak segíteni akartam neki, hogy kiderítse, kit keressen fel a titkosrendőrségtől, és akkor véletlen kitöröltem. Minden odavan. A férfira nézett, aki szemmel láthatóan elgondolkodott. Érezte, hogy azt méricskéli, lépjen-e távolabb, vagy maradjon, és hallgassa meg a történet végét. Lehet, hogy túl gyorsan hozta fel a témát. Meg kellett volna ebédelniük, jó kapcsolatot kialakítani, várni egy hetet. De könnyű utólag okosnak lenni. Megint oldalra nézett, ezúttal már nem érdekelte a csikk. Egy lehetősége maradt. Muszáj, hogy Morgan őt válassza. – Bocsáss meg, nem akartalak belerángatni, hagyjuk a témát. Értem én. Ne haragudj. Tett még néhány lépést a másik irányba. Kiutat kellett hagynia Morgan számára. Esélyt adni, hogy nemet mondjon azáltal, hogy nem jön utána. Már épp elindult volna, hogy itthagyja, mikor a férfi végre megszólalt. Semmi drámait nem mondott, mint ahogy Anitha legbelül remélte, de ennyi is pont elég volt.

– Várj. Választott tehát.

Egy negyedórával a megbeszélt idő után Vanja kinyitotta a Roppongi étterem ajtaját, és belépett. Igazából nem kívánt sushit enni, még mindig másnapos volt kicsit, és zsírra lett volna szüksége, de Peter ezt a helyet javasolta, neki meg nem volt kedve kitalálni valami mást. Túl sok bort ivott tegnap Sebastian Bergmannál. Sose hitte volna, hogy erre sor kerülhet. De hát arra sem számított, hogy az apját letartóztatják gazdasági bűncselekmény gyanújával. Érdekes nap volt a tegnapi. Az egész világ a fejére állt. Az apja csaló, Sebastian pedig új oldalát mutatta. A bornak és a gondoskodásnak köszönhetően sikerült kiiktatnia Valdemart egy időre a gondolataiból, de a Sebastiannál elköltött gyors reggeli után kérlelhetetlenül visszatért minden. Muszáj megtudnia még többet. Mindent. Végiggondolta, hogy az ismerősei közül ki segíthetne. A gazdaságisoknál leginkább. Van ott valaki? Igen, persze. Peter Gornack. Egyetemi évfolyamtárs és exbarát, de nem vesztek össze, ha jól rémlik neki. Pár évvel ezelőtt még biztosan ott dolgozott. Vajon ott van még most is? Felhívta a központot, és beszélt vele. A férfi persze nem volt komplett idióta, és azonnal tudta, miről van szó. Több éve már, hogy utoljára találkoztak, most meg, mikor az ügyosztálya az apjával kapcsolatban nyomoz, felhívja és ebédre invitálja. Ettől függetlenül igent mondott. Javasolt egy éttermet, és megvárta Vanját, bár tizenöt percet késett. Peter felállt az egyik falhoz erősített asztaltól, amely a Hantverkargatanra nézett. Vanjának tetszett a hely. A nagyobb terem asztalai közel álltak egymáshoz, és nem akarta, hogy bárki is hallja, miről beszélgetnek.

– Szia, jó rég láttalak utoljára! – kezdte Peter, és láthatólag elgondolkodott, megölelje-e Vanját vagy sem. De a lány megkönnyítette a dolgát azzal, hogy ő megtette. – Bizony – felelt, miközben felakasztotta a kabátját, és leült a férfi melletti bárszékre. – Hogy vagy? – Voltam már jobban is. – Megértem… Elhallgattak. Vanja az étlapot böngészte. A napi ajánlat csirke katsu volt chilis majonézzel. Nem tudta, hogy a maradék alkohol, vagy a korábbi betegsége miatt, de hirtelen megkívánta a chilis majonézt, és a menü mellett döntött, amihez egy ásványvizet rendelt a pincértől. Peter sushit kért. – Kedves tőled, hogy időt szakítottál rám – mondta Vanja a rendelés után. – Ez természetes, de az apáddal kapcsolatos nyomozásról nem beszélhetünk – nézett rá komolyan Peter. – Igen, hallottam, hogy volt már egy korábbi is, amelyik nem vezetett sehová – felelt Vanja, mintha nem is hallotta volna a férfit. – Miért indították újra? Mi változott? Peter felsóhajtott. Mikor elfogadta a meghívást, tudta, hogy úgyis a munkájáról lesz szó. Csak magát okolhatta, ráadásul nem is mondhatott sokat anélkül, hogy szolgálati vétséget ne követne el. Kénytelen volt minden szavát alaposan átgondolni. – A régi nyomozás kiegészült – mondta, és ivott egy kortyot a söréből, amit még várakozás közben rendelt. – Hogyan? Most komolyan, mégis mit gondolt? Hogy majd beleszövi a mondandójába? Egy kellemes csevegéssel kezdenek, hogy mit csináltak az elmúlt időben, hogy haladtak a munkájukban, esetleg felemlegetnek néhány régi emléket, de hát nem így állt a helyzet. Az a Vanja, akit ismert, mindig mindent tudni akart. És ráadásul türelmetlen is.

– Annyit csak elmondhatsz, hogy egészült ki? – rugózott a lány továbbra is a témán. – Ha eljárás indul, úgyis elolvasom az anyagot. Peter megint felsóhajtott. Miközben a pincér megérkezett Vanja vizével, végig a lányt nézte. Van valami abban, amit mond. Valdemar ellen minden bizonnyal eljárás indul. Egyszerre csak egy lépést tehet, és gondolkodnia kell, mielőtt megszólal. Akkor megoldódik a dolog. – Bejött egy nő, és leadott egy egész zacskónyi anyagot az apádról – kezdte lassan. – A régi nyomozati anyagot, kiegészítve új adatokkal, többek között a Dakteával kapcsolatban – mesélte tovább, mielőtt Vanja újabb kérdésekkel bombázná. – Hogy került hozzá a régi nyomozati anyag? – kérdezte a lány, miközben vizet töltött. – Nem tudom. – Peter a vállát vonogatta, mintegy alátámasztva a mondottakat. – A nő azt mondta, Trolle Hermanssonnak van köze a dologhoz. Vanja annyira összerezzent, hogy a vize egy része az asztalra loccsant. – Tudod, ki az? – kérdezte Peter, látva a heves reakciót. – Igen, egy öreg rendőr. – Azt hallottam, meghalt. – Igen, én találtam meg egy autó csomagtartójában. Vanja felállt, és hozott néhány szalvétát. Nem áll össze a kép. Trolle Hermansson, egy rendőr, akivel sosem találkozott, és akiről nem is hallott korábban, pár hónap alatt kétszer bukkan fel a közvetlen közelében. Mi köze volt Valdemarhoz? – Benne volt ez a Hermansson a korábbi nyomozásban? – kérdezte az asztalt törölgetve. – Legelőször? – Igen. – Nem, legalábbis én nem tudok róla, de a nő, aki a papírokat hozta, azt mondta, ő szedte össze az új információkat.

Vanja alig hallotta, amit Peter mondott. Az igazat megvallva nem sok reményt fűzött az ebédhez, nem gondolta, hogy Peter tud vagy akar majd segíteni neki. És akkor felbukkan Trolle Hermansson és egy ismeretlen nő, aki úgy döntött, leülteti az apját. Most már kénytelen lesz utánajárni a dolgoknak. Hermansson meghalt, ezért a másikkal kell foglalkozni. – Tudjátok, hogy ki ő? – kérdezte tehát. – Mármint a nő. – Nem, de nem is érdeklődtünk utána. A Hermansson halála körüli nyomozás is lezárult. – Hogy hívják? – kérdezte Vanja előrehajolva, hogy a név egy szótagját se mulassza el. Peter ezúttal jól hallhatóan sóhajtott. Nem is kellett gondolkodnia. Kizárt, hogy megmondja a nevet Vanjának. Az összes létező szabálynak ellentmond, ha kiadja a bejelentő nevét a gyanúsított családtagjának. Még akkor is, ha a családtag rendőr, és el kell ismernie, továbbra is nagyon csinos rendőr. – Ugyan már, Vanja. Tudod, hogy nem mondhatom meg. Vanja bólintott. Persze, hogy tudta. De azt is, hogy a név nélkül ki nem megy az étteremből. Fejben listát készített a lehetséges módokról, hogyan tudná megszerezni. A legkézenfekvőbbet azonnal elvetette, elvégre nem tudta, hogy a férfi egyedülálló-e, és úgy határozott, a rendőr Peter Gornackhoz fordul. – Tudom, hogy az apám nem ártatlan – nézett nyíltan Peter szemébe. – Ugyanakkor gondoskodom arról, hogy jó ügyvédet kapjon, de ez minden, amit megteszek érte. Előrehajolt, körülnézett az étteremben, mintegy megbizonyosodva, hogy senki sem figyel, és lehalkította a hangját. Peternek is előre kellett hajolnia, hogy hallja, amit mond. – Egy autóban találtam meg holtan Trollét, akit egy Edward Hinde megbízásait követő gyilkos ölt meg. Hinde aztán megszökött Lövhagából, elrabolt, és meg akart gyilkolni. Gornack bólintott, elvégre ismerte a történet egy részét, de nem az egészet, és természetesen kíváncsi volt. Edward Hinde

meneküléséről és haláláról továbbra is beszélgettek a kollégák, függetlenül attól, melyik osztályon dolgoztak. – Ha Trolle szimatolt az apám körül – folytatta Vanja –, lehet, hogy minden összefügg. Túlságosan is nagy véletlen lenne, hogy ugyanaz a rendőr tűnik fel két, engem érintő nyomozásban, nem gondolod? – De… – Csak utánanézek, ki az, becsszó. Igyekezett esdeklőn nézni Peterre, ám egy pillanatra eszébe jutott a Shrek-filmek Csizmás Kandúrja, és rájött, ez úgysem vezet sehová, úgyhogy inkább oldalra pillantott, mintha ellenőrizné, senki nem figyel-e a beszélgetésükre. – A közelébe sem megyek, nem beszélek vele, de ha rájövök valamire, neked mondom el, te meg eldöntheted, érdemes-e tovább foglalkozni a dologgal. Peter hátradőlt. Elgondolkodott, ezt Vanja látta rajta. Nem azon, hogy miként közölje, sajnos nem tud segíteni. Nem, hanem habozott. Végigzongorázta a dolog árnyoldalait, és kereste, hol bukhat bele. Nem fog találni semmit. Bepalizta. Ebben biztos volt. – Ha a nyári gyilkosságok, Hinde és az apám összefüggenek, azt te is tudni akarnád, nem? – kérdezte, hogy az utolsó kétségtől is megszabadítsa Petert. – Ellinor – szólalt meg a férfi csendesen. – Ellinor Bergkvist a neve. – Köszönöm. Vanja megcirógatta a férfi kezét. A pincér megérkezett az étellel, és miközben Vanja mohón a chilis majonézbe mártogatta a sült csirkéjét, és megkérdezte, amúgy mi újság mostanában, Peter Gornacknak olyan érzése támadt, hogy az ebéd hátralevő részében úgyis azon nyugtalankodik majd, hogy túl sokat mondott.

A nagydarab rottweiler tovább akart menni. Mozgásra vágyott. A padon ülő férfi mellett ült, és kérlelőn nézett barna szemével. Charles érezte a kutya követelőző pillantását, és tudatában volt annak, hogy a séta nem teljesítette az elvárásokat. Remélte, hogy megnyugszik az elmúlt órák eseményei után, miközben körbeviszi a kutyát az erdei ösvényen, de nem sikerült. Hűvös és tiszta volt a levegő, már a lombhullató fák is lassan megadták magukat, leveleik zöldje sárgára változott. Csak ők ketten voltak az erdőben. Ideális állapot ez a gondolatok rendezésére a reggeli telefonhívás után, de akárhányszor lépett egyet, minden megkezdett gondolat összezavarodott. Nem talált kapaszkodót, minden csak úgy cikázott összevissza. Ez a szituáció szokatlan volt számára, szinte már ijesztő. Eddig mindig sikerült feldolgoznia a rendelkezésére álló információt, és gyors döntéseket hozni. Az ő szakmájában nem lehetett arra építeni, hogy leül és összeveti a lehetőségeket – néha volt rá példa, de nem állandó jelleggel. Az egész képzése arra irányult, hogy gyorsan gondolkozzon, ha a helyzet azt kívánta. De ezekben az esetekben az adrenalinszintje is mindig az egekbe szökött, a teste és az agya is maximális fordulatszámon működött. Alexander Söderling telefonhívása inkább kétségbeesést okozott, és lemondást is, hogy az események, amelyeket már maga mögött tudott és elengedett, mégsem maradhatnak a múltban. Néhány kilométer után leült az egyik padra, az ösvénynek a kis tó mellett elvezető szakaszán. Mit tudnak, mit tudhatnak meg, és mire nem fognak soha rájönni?

Az a tény, hogy összekapcsolták a kiégett autót a testekkel, szerencsétlenség, de nem több. Meg még azelőtt az eset azzal a két férfival. Vagyis néggyel. Egy egyszerű megfigyelési feladat volt. A legjobbaktól tanult, akik kemények és könyörtelenek voltak. De azok az idők ezt kívánták. Ő maga is megpróbálta. Mikor úgy érzed, már nem megy, még húsz másodpercig bírod, aztán még tízig, mondták a könyörtelenek. Újra és újra. Közte meg a kérdések. Hol? Mikor? Még kik? Újra és újra. Hol? Mikor? Még kik? Hibák akkor, majd később is. Mikor úgy gondolta, segítséget kaphat, mikor abban reménykedett, hogy aki mindig ott volt neki, még egyszer hűséges és megbízható lesz. Csalódnia kellett. Nehéz volt meghozni a döntést. Patricia Wellton. Emlékezett rá, hogyan várta több órával később. Mennyire ideges volt a nő, mikor felbukkant, és ordítozott vele a kifogásolható minőségű információ miatt. Azt üvöltötte, hogy a picsába várják el tőle, hogy a dolgát végezze, mikor a célponttal kapcsolatos információk nem stimmelnek. Nem is értette, miről beszél, mire a nő elmagyarázta. Eddig emlékezett az eseményekre, de aztán csak rosszabb lett minden. Megütötte a nőt. Gyorsan és erősen. Patricia nem készült fel erre, ő pedig mindig jó kondiban volt, így a nő összeesett, és elvesztette az eszméletét. Ő aztán kivitte az autóba, a szakadék felé, beültette a sofőrülésre és letolta a kocsit az útról. Utánament, kiürítette a tankot, és felgyújtotta az egészet. Egészen mostanáig csak egy sajnálatos baleset volt. Ezért esik nehezére, hogy koncentráljon? Mert a nyugtalansága keveredett az emlékeivel és az elfojtott bánattal. Hogy a balesetből gyilkosság lett. Megölte Patricia Welltont, és akiknek dolgozott,

nem arról híresek, hogy könnyen felejtenek és megbocsátanak. Eddig még nem szerzett bizonyosságot erről. Eddig még csak találgattak az egyik esti lapban, de biztos, hogy rajta tartják a szemüket. Egy hivatalos álláspont hiányzik még, és onnantól menekülhet, efelől kétsége sem volt. Talán nem árt előre tervezni. Vannak, akik meg tudják védeni. A kezében van a lehető leghasznosabb dolog, amellyel rávehet hatalommal bíró férfiakat és nőket, hogy a segítségére siessenek. Nála van az információ. Felállt a padról. A kutya azonnal felugrott, mikor látta, hogy Charles is készülődik. De a sétának vége. Úgy gondolta, Alexander Söderling megértette a fenyegetést, de azért nem árt biztosra menni. Itt az idő, hogy cselekedjen, hogy egy kicsit önző legyen. Így is túl sokat áldozott fel azokban a hónapokban, tíz évvel ezelőtt. Ha az akkori tetteinek most lesz következménye, akkor gondoskodik arról, hogy mást is magával rántson a mélybe.

Az SK071-es gép 20:35-kor, tíz perc késéssel szállt le. Újabb negyedóra után Torkel, Ursula, Billy és Jennifer már a csomagjaikra vártak. Csöndben voltak, a repülőn sem beszéltek valami sokat. Még ha egyikük sem mondta ki, azért csalódást jelentett számukra, hogy milyen keveset sikerült elérniük a hegyekben eltöltött napok alatt. Azonosították a két hollandot, és Patricia Wellton/Liz McGordon halálát összekötötték a többi halálesettel, de ez minden. Továbbra sem volt fogalmuk arról, kikből áll a sírban fekvő család, és hogy Patricia Wellton/Liz McGordon kicsoda is valójában. Az egyetlen reményük a fényképezőgép volt, amelyet Ursula a hollandok hátizsákjában talált, de ezidáig azzal sem jutottak nagyon előre. Billynél nem volt sem kábel, sem töltő, ami passzolt volna hozzá, így nem tudta feltölteni az elemet. Mikor kinyitotta a gépet a memóriakártyánál, akkor jött a következő csapás. Bár a kamera műanyagba volt csomagolva, némi levegő és pára csak átjutott rajta. A memóriakártya fém része berozsdásodott, és beragadt a fényképezőgépbe. Szerszámok híján Billy nem merte kiszedni, így most az egész gép a kézipoggyászában foglalt helyet, pontosan olyan állapotban, ahogy megtalálták. – Üdv újra itthon! Billy megfordult, és megpillantotta Myt, aki máris lábujjhegyre emelkedett és megcsókolta. Kezébe fogta a fiú arcát, hozzásimult, mintha meg akarná állítani az időt. Billy, érzése szerint néhány perccel később hátralépett, hogy megszakítsa az üdvözlő csókot, némiképp zavarba jött az érzelmes fogadtatástól. – Még nem találkoztál a kollégáimmal – mondta, majd a többiek felé fordult, akik, ahogy az elvárható, mind mosolyogtak. Egyesével bemutatta őket Mynek, aki minden kézfogásnál aprót pukedlizett.

Billy ezt még sosem látta tőle, de hát még nem találkoztak soha új emberekkel. Egészen aranyosnak találta, bár van valami furcsa a felnőtt nőkben, akik így tesznek, de talán csak azért, mert nem látni ilyet minden nap. My Jenniferhez fordult, aki kezet rázott vele, és bemutatkozott. – Vagy úgy, pedig azt hittem, te vagy Vanja – mosolygott. – Nem, neki haza kellett utaznia korábban – magyarázta Jennifer. My bólintott, és mivel végzett a bemutatkozással, Billybe karolt, és csevegni kezdett a többiekkel, mintha magától értetődő része lenne a fiúnak és az életének. Jó érzés volt, meg kell hagyni. Billy örült, hogy látja a lányt, hiányzott neki. Ha már pár nap után is hiányolja, nem azt jelenti, hogy gyakrabban kéne találkozniuk? Netán állandóan? Nem lehet, hogy ez azt jelenti, az összeköltözés nem is olyan rossz ötlet? Megérkeztek a csomagok, mindenki elvette a sajátját, és elindultak a kijárat felé. – Hol laksz? – kérdezte My Jennifert az ajtóban. – Sollentunában. – Elvihetünk, ha szeretnéd. – Köszönöm, az jó lesz. Billy és Jennifer odaintettek még egyszer Torkelnek és Ursulának, aztán Myvel együtt eltűntek. – Menjünk közös taxival? – kérdezte Ursula, miközben az úticélt jelölő matricákat húzta le a bőröndjéről. Egy közös taxiútra igazán meghívhatja Torkelt. Tudta, hogy ő száll ki hamarabb, és Torkel nem fogja megkérdezni, vele mehet-e. Az ő világában Ursula házas nő. Az ő világában egy férj várja őt a lakásban. Ursula azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak Torkel világában lenne. – Itt van az autóm a hosszú távú parkolóban – mondta Torkel, és az ablakok felé intett. – Úgy gondoltam, Yvonne-hoz megyek, és meglátogatom a lányokat, egyébként elvihettelek volna. – Semmi gond, fogok egy taxit. – Akkor holnap.

– Holnap. Torkel megindult a parkolóba vivő busz felé. Ursula pedig utána nézett. Ott megy egy csalódott férfi, gondolta. A Storulvåban eltöltött közös idő ellenére semmi sem történt. Nemcsak szex nem, de még csak nem is beszélgettek, nem is sétáltak. A munkán kívül nem is találkoztak, ha az ember nem számította a rövid, közös reggelit. Talán nem kellene ennyire elutasítónak lennie, gondolta, és megfogadta, hogy kicsit többet ad magából, mikor másnap találkoznak az irodában. Azzal fogta a táskáját, és beállt a taxira várakozók sorába. Háromnegyed órával később kiszállt a taxiból táskástul, és bepötyögte a kapukódot. Kinyitotta a postaládát, amelyen egy kis lap továbbra is azt hirdette, hogy M. U. és B. Andersson laknak itt. Gyanította, hogy az ő dolga lesz kicserélni. Eszébe villant, hogy a következő feliraton U. Lindgrennek kell állnia, de rögtön kiverte a fejéből. Jelenleg nem akart a címke ügyében lépéseket tenni, legalábbis ma este nem. A lakás üresebb volt, mint arra emlékezett. Letette a táskáját az előszobában, és beljebb ment. Minden pont úgy volt, ahogy hagyta. Ez persze minden nap így volt, mióta Micke elköltözött, de most, hogy pár napra elutazott, sokkal jobban látszott, hogy egymagában él. Hogy egyedül van. A levegő áporodott volt, rögtön ki is nyitotta a nappali egyik ablakát. Aztán visszament az előszobába, hogy levegye a cipőjét és a kabátját. A cipőket otthagyta, a kabátot meg a kicsi, piros kordbársonnyal bevont, térdmagasságú padra dobta a tükör alá. Kiment a konyhába és kinyitotta a hűtőt. Kaptak egy kávét meg egy kis szendvicset a gépen, de attól még mindig éhes volt, és sajnos ezen a hűtője sem segített. Csak sajtot és egy tubus kaviárt talált benne, de mikor a konyhapultra pillantott, rájött, hogy kenyér viszont nincs itthon. A hűtő ajtajából kivette az egyik joghurtot, ami három napja járt le. A tej szintén. Mindkettőbe beleszimatolt, és bár úgy tűnt, rendben vannak, azért kicsit elment az étvágya. Mennyire lehangoló, hogy a

hűtője szimbolizálja egy frissen elvált nő életét. De azt feltételezte, hogy máskor is így nézett volna ki, ha Micke nem gondoskodott volna a feltöltéséről. A bevásárlás és Bella ellátása az ő feladata volt. Többek között. Bezárta a hűtőajtót, és leült a postával a kanapéra. Egyik küldemény sem érdekelte vagy vidította fel különösebben. Tévé? Az órára pillantott. A híradót még pont megnézheti, de nem volt kedve hozzá. Elővette a telefonját és nyomogatni kezdte. Telefonáljon? Elvégre nem olyan elrugaszkodott ötlet. Tudatni a lányával, hogy rendben hazaért. Még sosem csinálta, de úgy döntött, mostantól fogva ilyen szülő lesz. Uppsala óta már kétszer beszéltek, természetesen biztonságos témákról, meg olyan hétköznapi dolgokról, mint tanulás, munka, és sikeresen elkerülték, hogy felemlegessék az állomáson történteket. De attól az még ott lebegett közöttük. Újabb tégla volt az évek során kettejük közé húzott falban, amiről Ursula azt gondolta, neki kell majd lebontania. Bella a harmadik csöngésre vette fel. – Szia, én vagyok – kezdte Ursula, és érezte, hogy öntudatlanul kihúzta magát a kanapén. – Zavarok? – Kicsit, épp a barátaimmal vagyok. Ursula már hallotta is az eltéveszthetetlen hangokat, a zene, a nevetés, az élet zajait a háttérből. – Csak el akartam mondani, hogy hazaértem. – Miért, elutaztál valahova? Ursula gyorsan meggyőzte magát, hogy felesleges megsértődnie. Honnan tudná Bella, hogy hol volt? Ha az szeretné, hogy tudja, fel kellett volna hívnia és elmesélni neki. Újabb pont a teendők listáján. – Igen, Jämtlandba. – Az a tömegsíros dolog? – Igen. – És mi lett vele? – Még nem vagyunk kész, áttettük a nyomozást Stockholmba. Csönd.

– Akartál még valamit? – kérdezte Bella pár másodperccel később. Ursula nem válaszolt rögtön. Mit is akart valójában? Elmesélni, hogy mennyire üres a lakás, hátha Bella meghívja Uppsalába. Megkérdezni, hogy van-e kedve a lánynak egy közös nyaraláshoz valahol, ahol meleg van és süt a nap, hogy megússzák a kellemetlen novembert. Csak ők ketten. Ezt akarta mondani. – Nem, minden rendben. És veled? – mondta helyette. – Velem is. Sok a tanulnivaló, de amúgy persze minden rendben. Most vajon finoman arra célzott, hogy nincs ideje vendégeket fogadni, vagy látogatóba menni az elvált anyjához, vagy Ursula értelmezett mindent félre a lelkiállapota miatt? – Jól van, csak gondoltam, beköszönök. – Rendben, akkor esetleg beszéljünk a hétvégén. – Jó lesz. Menj vissza a barátaidhoz! – Oké, akkor majd később. – Persze. Bella már le is tette. Ursula továbbra is ott ült a telefonnal a kezében. Nem lesz nyugodt estéje, így egyedül a lakásban. Felállt, visszament az előszobába, és újra felöltözött. Persze nem ő az álmai férfija, de legalább valaki, és neki most szüksége van valakire. Kezével eligazította a haját, és a kabátját is idegesen a helyére ráncigálta, mielőtt becsöngetett volna. – Ki az? – hallotta a csukott ajtó mögül pár másodperccel később. – Én. Ursula. Hallotta, ahogy fordul a zár. – Hát te? – kérdezte a férfi, mikor kinyitotta az ajtót. – Akarsz vacsorázni? A férfi az órájára pillantott. – Háromnegyed tizenegy van. – Egy késői vacsorára gondoltam.

Ránézett a nőre. Nem igazán értette, mit is szeretne tulajdonképpen, értelmezte Ursula az arckifejezést. Tényleg késő van a vacsorához. Csak társaságot szeretne? De hát korábban egyértelműen jelezte, hogy nem érdekli az ilyesmi. Látta rajta, hogy őrá aztán végképp nem számított, de most, hogy itt van, azért őszintén örül neki. – Csak meglepődtem kissé, hogy itt vagy – mondta a férfi, megerősítve azt, amit amúgy is gondolt. – Megértem. Én is meg vagyok lepve, hogy itt vagyok – vallotta meg. – Menjünk el valahová, vagy üssek össze valamit? – Legyen az utóbbi – válaszolt Ursula, és belépett a lakásba. Egy utolsó, szinte szeretetteli pillantást vetett Sebastianra, aki bezárta az ajtót utána.

Korán érkeztek. Az öreg Memel vezette a csöndes férfiakból álló delegációt, akik születési sorrendben léptek be az előszobába és az életükbe. Mehran ismerte mind az öt férfit, akik csöndben nézték őt és az anyját. Shibeka döbbenten bámult, Memel viszont Mehrant nézte kemény tekintettel. Nem azzal a fiatalos, jókedvűvel, amitől barátságos lett, és amit Mehran annyira szeretett. Most ridegen és fanyarul nézett, mintha valami undorítót szemlélne. – Beszélnünk kell veletek – kezdte. – Van időtök? Igazából ez nem kérdés volt, és tiltakozni sem lehetett. De Mehran azonnal megértette, mi történt. Melikának eljárt a szája. Valószínűleg közvetlenül azután, hogy tegnap délután eljöttek. Mehrant ez roppantul idegesítette. Nem elég, hogy Melika rejteget valamit, most még másokat is belerángat. – Természetesen – válaszolt Mehran, és tiszteletteljesen bevezette őket a nappaliba, ahol Eyer tévézett. Mehran gyorsan kikapcsolta a készüléket, és megkérte az öccsét, aki még mindig pizsamában ült, hogy menjen a szobájába. A kisfiú felpattant, és a reggeli fáradtságát mintha elfújták volna, mikor mezítláb, nagy szemeket meresztve a szobája felé igyekezett a delegáción keresztül. Azért annyi lélekjelenléte még volt, hogy udvariasan biccentsen feléjük, és ez Mehrant boldoggá tette. Örült, hogy az öccse tud viselkedni, ha a helyzet úgy kívánja. Shibeka felé fordult, aki még mindig az előszobában állt, és arra kérte, hogy hozzon enni- és innivalót a vendégeiknek, de Memel a fejét rázva közölte, hogy ilyesmire nincs szükség. Nem enni és inni jöttek. A férfiak egyenes háttal ültek le a kanapéra. Memel egy fotelben foglalt helyet, hogy vezesse a beszélgetést. Mehran velük szemben ülve várta Shibekát. Bár a gyomra remegett az idegességtől,

valahogy mégis békésnek érezte magát. Memel hozzá fordult, ő képviseli a családot. Korábban, akárcsak most az öccsének, neki is a szobájába kellett mennie, mikor a felnőttek fontos dolgokról beszélgettek. Kihúzta magát, hogy mutassa, megérett a feladatra. Shibeka bejött, és leült mellé. Elrendezte a fejkendőjét, a fekete szövet kiemelte sápadt arcát. Régóta nem volt már ennyire alapos a sál eligazításával. Pontosan átérezte a helyzet komolyságát. Néhány pillanatra csönd lett. Memel végignézett mindenkin, mielőtt belekezdett volna. – Hallottuk, hogy Shibeka mit művel. Erről szeretnénk beszélni, és megadni az esélyt, hogy ti meséljétek el. Mehran látta, hogy az anyja lesüti a szemét. Az ő feladata, hogy válaszoljon. Elsőre kicsit csalódott a hangjában, úgy érezte, nem hangzik annyira felnőttesnek, mint szerette volna. – Csak megpróbálunk a végére járni, mi történt apámmal és Saiddal. – Megértjük – mondta Memel, miután elgondolkodott. – De azért nyugtalanok vagyunk. Többen jöttek hozzánk érdeklődni, hogy vajon az anyád tényleg tudja-e, mit csinál. – Sajnálom, hogy másokban ezt a benyomást keltette. De aggodalomra semmi ok. Tudjuk, mit csinálunk. Memel aprót sóhajtott, nem tetszett neki a válasz. Tényleg azt hitte a fiú, hogy ilyen könnyedén megússza? Előrehajolt. – Mehran, egy svéd férfiról van szó. Házas, nőtlen? Miféle nőkkel találkozik? Mit akar? – Csak meg akarja tudni, mi történt. Újságíró. Minden találkozásunkon ott vagyok. – Tényleg? Mi mást hallottunk. Memel hideg pillantást vetett mindkettőjükre. Shibeka fészkelődött. A szája megrándult, mint mindig, mikor ideges lett. Nagyon igyekszik uralkodni magán, ezt Mehran látta rajta. Az anyja felé biccentett, aztán visszafordult Memelhez és a férfiakhoz.

Mintha minden szó és minden mondat alkalmazkodna az új szerepéhez. – Az anyám a legnagyobb tisztelettel viszonyul hozzám és az apámhoz. Sosem tenne olyat, amiről én nem tudok. Tehát ha valakire dühösnek kell lenni, én vagyok a megfelelő személy. Csönd. Memel még mindig kétkedve nézte Mehrant. – Ettől még nem tetszik ez az egész, Mehran. Mi nem így járunk el, és ezt te is tudod. – Akkor hogy járunk el? – szólalt meg Shibeka metsző hangon. Az összes eddig elnyomott érzése a felszínre tört. – Csöndben üldögélünk? Nem csinálunk semmit? Hallgatunk? Memel bosszankodva nézett rá. – Neked aztán meg végképp nem kéne ilyen kérdéseket feltenned, elvégre tudod a választ! Mehran érezte, hogy a dolog kezd kicsúszni a kezéből. Azt tudta, hogy Memelt nem szabad provokálni. Nem az a fajta ember volt, aki szerette, ha ellentmondanak neki. Mehran érezte, hogy muszáj megmutatni, ki az úr a házban, hogy helyreálljon a rend. Az anyja felé fordult, és hidegen sziszegett. – Hallgass! Ülj csöndben! Egy pillanatra úgy érezte, Shibeka menten felrobban. A szeme villogott, majd a tekintete elsötétült, és csak egy lépés választotta el attól, hogy felugorjon. De aztán sikerült visszafojtania az indulatait. Kilélegzett, lesütötte a szemét, és összegörnyedt. Mehran egyszerre szerette és utálta az érzést, mikor az anyja meghajolt előtte. Memel felé fordult, és próbált bocsánatkérőn nézni. – Az anyám nem akar rosszat. Csak gyászol. Nehéz neki. Elnézést kérek. Memel először elgondolkodott, de aztán elfogadta a bocsánatkérést. – Másoknak is nehéz. De össze kell tartanunk, és azt kell tennünk, ami helyes. Így értjük. Megérted, Mehran? Mehran őszintén bólintott.

– Megértem. – Ha tényleg megérted, akkor leálltok ezzel az egésszel. Melika nem akar belekeveredni, és senki más sem. Nem gondolhattok csak magatokra, mindegyikünkre gondolnotok kell. Azzal felállt, aztán a többi férfi, majd Mehran is. Memel előrelépett, és a fiú szemébe nézett. Egyszerre szeretetteljesen és figyelmeztetőn. – Mehran, az apád benned él, ezt ma megláttam. Mutasd is meg, és tedd azt, ami helyes. Azzal megveregette a vállát, szinte barátilag. – Ígérem, Memel. Nem fogsz csalódni. Memel rámosolygott. – Remek. Akkor nem beszélünk erről többet. Köszönjük, hogy zavarhattunk. Aztán olyan hirtelen tűntek el, ahogy megjelentek. Még csak egy pillantásra sem méltatták Shibekát, aki továbbra is egy sámlin ült a nappaliban, és a földet bámulta. Mintha már nem is létezne. De Mehran létezett. Az anyja vállára tette a kezét. – Minden megoldódik, anya. Előbb vagy utóbb. Bár nem tudta, hogy ő maga hisz-e még ebben.

Lennart úgy gondolta, egész nap otthonról dolgozik. Nyugalomra volt szüksége, hogy összeszedje a gondolatait, és nyalogassa a sebeit. A sztori, amiben annyira reménykedett, kezdett összeomlani. Linda Andersson nem tudott kihúzni semmit Said feleségéből. Épp ellenkezőleg, katasztrofálisan zárult a nap, mindkettejüket felkérték, hogy távozzanak, Melika pedig még jól be is vágta az ajtót. Shibeka még csak rá sem nézett. Mindennek valószínűleg a fiú az oka, a mogorva tekintetű fiú. Nem fogadta olyan lelkesedéssel az ötletet, mint az anyja, hogy megkaphatja a Forró nyomon segítségét az apja eltűnésével kapcsolatos nyomozáshoz. Lehet, hogy vallási okból. Lehet, hogy fenyegetve érezte magát, hogy az anyja önállóan cselekedett. Lehet, hogy nem akarta feltépni a régi sebeket, hanem a maga módján óhajtotta gyászolni az apját. Akármi volt is az ok, Lennart számára mindent tönkretett. Az eltűntek feleségeinek és családjainak segítsége nélkül még elkezdeni sem tudja a riportot. De nem akarta feladni. Nem először vesztett el egy megbízást. Ötletek jöttek és mentek a szerkesztőségben, és csak igen keveset sikerült végigkövetni. Lehetett volna rosszabb is, dolgozhatott volna hónapokat a sztorin, hogy a végén aztán semmi ne legyen belőle. Ezzel tisztában volt. Így működött a valóságban, hiába ás az ember, néha nem talál semmit, vagy hát nem eleget ahhoz, hogy jól mutasson a tévében. De Lennart nem az a típus, aki olyan könnyedén elengedné a dolgokat. Az a fajta különc volt, aki igazából pozitív példának számított a szakmájában. A makacssága segített neki. Keményen dolgozott, és erre büszke is volt. Nem akarta a könnyebbik utat választani, és addig kutatott, míg végül csak talált valamit. Shibeka

története meghatotta. Minden megvolt egy tökéletes riporthoz: egy eltűnt férj, egy vonzó feleség, aki az elmúlt évek ellenére nem adta fel, és egy nyom, amely egyenesen a titkosrendőrséghez vezet. Rég várt ilyen fülesre. Felszabadító volt végre olyan üggyel foglalkozni, amely nem pénzről és nem is csaló politikusokról szól. Shibeka sztorija emlékeztette arra, miért akart egykoron újságíró lenni, és biztos, nem azért, hogy leleplezze, hogy gazdagodnak meg a nagykutyák, vagy hogy kerülik el a pénzsóvár vezetők az adózást. Nem a saját hangját hallotta a riportokban, hanem a pillanatét. A jelenét. Shibeka története jobban illett hozzá. Valódi sorsokról akart beszámolni, hogy felrázza az embereket az álmukból. Hatni akart rájuk. Nézzétek, ilyen dolgok történnek mostanában Svédországban! Nem kezeljük egyenlőként az embereket. A barátai néha gúnyolódtak rajta, és azt mondták, ő az utolsó idealista, aki még mindig azt hiszi, hogy egy fényképezőgéppel felszerelkezve meg lehet váltani a világot. Muszáj még egyszer találkoznia Shibekával. Kettesben. Ez az egyetlen lehetősége. Már többször is próbálta hívni a mobilszámot, amit kapott, de a nő nem vette fel. Úgy döntött, sétál egyet, hogy kiszellőztesse a fejét. Talán a haverokat is felhívja, hogy csináljanak valamit a vasárnapi meccs előtt. A Hammarby játszik a Bragéval. Felvette a kabátját, és az ajtó felé sétált. Megcsörrent a telefon. Shibeka neve állt a kijelzőn. Nagy igyekezetében, hogy felvegye, majdnem elejtette a telefont, és alig értette, amit a nő mondott. Mikor végül megértette, minden összeomlott. Próbált a nő lelkére beszélni, és megértetni vele, hogy tényleg tud neki segíteni. Hogy meg kell tudnia az igazságot. Hogy ő sem adta fel rögtön. De hasztalan győzködte. Shibeka feladta. Mindennek vége.

Mehran a konyhában ülve hallgatta az előszobában folyó beszélgetést. Nem mintha nem bízott volna az anyjában, csak biztos akart lenni benne, hogy most úgy lesz, ahogy megígérte, hogy itt a vége. Furcsa érzés volt hallgatózni, de ha az anyját zavarta is, nem mutatta. Egész végig határozottan beszélt, egy pillanatra sem bicsaklott meg a hangja, bár hallani vélte, ahogy a svéd a vonal túlfelén először nagyon magyaráz valamit, aztán szinte könyörög. De hiába. Shibeka rövidre fogta a beszélgetést. Nem volt miről tárgyalniuk. Csak amikor az anyja letette a telefont, és leült a kis székre, Mehran akkor értette meg az anyját, szinte megérezte a gondolatait. Hogy meghalt egy álom, és az élete egy része lezárult. Odalépett hozzá. Annyira gyengéd volt, amennyire csak tudott. Büszke volt az anyjára, bár ő bizonyára nem így érezte. – Csalódott – mondta anélkül, hogy felpillantott volna a fiára. – Te is, ugye, anya? Shibeka szomorúan bólintott. – Nem hazudok neked, megígértem. De olyan régóta küzdök mindezért… Mehran leült mellé. Érezte a fájdalmát, és meg akarta mutatni, hogy ő is vele szenved. Az anyja sosem akarta őt tudatosan megbántani. Az események minden gonosz szándék nélkül vezettek idáig. – De muszáj volt. Megérted, nem? Megfogta az anyja kezét. Meg akarta mutatni, hogy most minden rendben van. – Igazából nem, Mehran. Egyáltalán nem értem, miért cselekedtem rosszul. Az olyanoknak, mint te meg én szükségünk

van a Lennartokra, hogy harcoljanak értünk. Különben senki nem hallgat meg minket. – De ha folytatjuk, teljesen egyedül maradunk. Azt meg nem lehet, azt nem akarhatjuk. – Egyedül vagyunk, Mehran. Szerinted ki segít majd nekünk? Memel? Szinte köpte a nevet, és azzal felállt. Mintha el akarna távolodni a tétlenségtől, a bánattól és a csalódottságtól. Mintha sikerült volna. Erősebbnek érezte magát, amint felállt. A fiához fordult, és átnyújtotta a telefont. – Mit csináljak vele? – érdeklődött. – Nem tudom. Tartsd meg, add Eyernek, nekem már úgysem kell. Mehran óvatosan átvette a telefont. Nehéznek érezte. Sokkal nehezebbnek, mint amilyen volt. Tele volt összetört álmokkal és szétzúzott reményekkel. – Ígérj meg valamit, Mehran – kezdte Shibeka komoly hangon. – Ne mindig másokra hallgass. Hallgass magadra. Én talán túl messzire mentem. De te hallgass a saját hangodra is. Azzal bement a szobájába, és becsukta az ajtót. A bánatot és csalódottságot pedig Mehrannál hagyta.

Huszonhárom Ellinor Bergkvist létezett Svédországban, három közülük Stockholmban lakott. Vanja kinyomtatta az adatokat, de úgy döntött, a fővárosi háromra koncentrál elsősorban. Ugyanaz a név, más nők. Huszonkettő Vanjától teljesen függetlenül élte az életét. Lehet, hogy a véletlen keresztezi majd az útjaikat, de nem valószínű. Egyikük azonban aktívan közreműködött abban, hogy az apját rács mögé juttassa, és elképzelhető, hogy Trolle Hermansson halálához is köze van. Vanja hátradőlt, és hallgatta, ahogy a szomszéd szobában surrog a nyomtató. A baj csak az, hogy egyik Ellinort sem keresheti fel. Nem azért, mert megígérte Peter Gornacknak, hanem mert a saját részéről lenne hiba, ha megpróbálna befolyásolni egy bejelentőt az apjával kapcsolatos nyomozás során. Nyilván nem válogatnák be az FBI-hoz. De többet kellett tudnia. Pár pillanatig azon gondolkodott, fel kéne hívnia Billyt, de egyrészt még biztos fent van a hegyekben, másrészt a kapcsolatuk nem állt vissza még abba az állapotba, hogy magánnyomozói feladatokra kérje meg őt. Ráadásul, ha kiderül, mindketten pórul járnak. Lehetetlen helyzetbe hozni Billyt majdnem olyan rossz döntés, mintha ő maga csinálná. De segítségre volt szüksége. Sebastian. Milyen fura, hogy az ő neve bukkant fel elsőként a gondolataiban. Korábban, ha segítségre szorult, mindig Valdemar jutott először az eszébe, és olykor Billy. De most Sebastian. Néhány hónappal ezelőtt meg sem fordult volna a fejében a neve. Sebastian Bergman semmit nem tett szívességből, csak ha neki is volt valami haszna a dologból, ez köztudott. De az elmúlt napok

eseményeiből kiindulva lehet, hogy kivételt tesz, és segít neki. Barátságból, nem önzésből. Egy próbát megér. Ráadásul a királyi gyilkossági nyomozóhatósághoz is csak lazán kapcsolódott, a lelkiismerete nem volt túl szigorú, és egyáltalán nem esne nehezére kitalálni valami történetet, ha rajtakapnák. Bár mondjuk mit is akar tőle tulajdonképpen? Keresse fel ezeket a nőket, és kérdezze meg, van-e közük Valdemar Lithner letartóztatásához? Egyet leszámítva senki sem értene semmit, aki meg igen, az hazudna. Lehet, hogy nem jut előrébb ezen a nyomon? Lehet, hogy az egyetlen lehetséges ösvény tulajdonképpen zsákutca? Megéri egyáltalán, hogy megpróbálja? Valdemar bűnös, ebben biztos volt. Ezt el is mondta neki rövid találkozójuk alkalmával. Ráadásul hogyan! A tekintetével. Igen, a fogda megfelelő hely neki. Számít egyáltalán, hogy került oda? Hogy ki tájékoztatta a kollégáit a gazdaságisoknál? Útban van az Államokba, itthagy mindent. Nem lehetne csak úgy elengedni? Vanja felállt a kanapéról, bement a hálószobába a nyomtatóhoz, elvette a papírokat, és átlapozta őket. Huszonhárom név és cím. Egy közülük a helyes név és cím. Vanja visszament a dohányzóasztalhoz és a telefonjához. Mikor már majdnem odaért, a készülék megcsörrent. – Vanja – szólt bele anélkül, hogy megnézné, ki keresi. – Szia, Harriet vagyok a személyzetisektől. – Szia! – Zavarok? – Egyáltalán nem. Vanja nem tudta visszatartani a mosolygást, és érezte, hogy minden porcikája bizsereg a várakozástól. Harriet volt a továbbképzések és nemzetközi csereprogramok felelőse az

Országos Rendőr-főkapitányságon, ő fogja kitárni Vanja előtt a menekülés ajtaját. Itthagyja az országot, és csak előre néz. Szüksége volt térre, hogy csak magával törődjön. Természetesen majd végigköveti az eljárást és a következményeit, de a távolból. A földrajzi távolságnak köszönhetően megengedheti magának azt a luxust, hogy kívülálló maradjon. Erre szüksége is van. Túl sokáig volt az ügyes kislány, aki megfelelt minden elvárásnak. Előbb vagy utóbb kénytelen lesz megint felvenni a kapcsolatot az apjával, biztos újra egymásra találnak majd, csak el kell jutni odáig. Most nem volt rá képes. Elfáradt, alig harmincévesen. Mindenbe belefáradt, de az FBI és az Államok majd visszaadják az életkedvét. Most csak itt akar hagyni mindent, és kiviharzani az ajtón, amit Harriet nyitott ki előtte. – Sajnálom – hallotta Harrietet, és elsőre nem értett semmit. Tudta volna, mi történt Valdemarral? Persze elképzelhető. A rendőrség is csak olyan munkahely, mint az összes többi, ahol a kollégák a folyosón pletykálnak. – Köszönöm, de hát ez van. Nem tudok mit kezdeni vele – mondta Vanja, és letette a nyomtatott oldalakat a kisasztalra, mielőtt az ablakhoz lépett, és kinézett Gärdet irányába, az egyre ritkuló növényzeten keresztül. A telefonban csend volt. Meglepett csend. Olyan, ami akkor áll be, mikor az ember teljesen elveszti a beszélgetés fonalát. – Nem teljesen értelek… – jött Harriet reakciója. – Az apám – válaszolt Vanja, olyan hangon, mintha jelezné, nem nyomasztja annyira a dolog, hogy ne beszéljen róla. – Mi van vele? – Hát tudod… – kezdte Vanja, de rögtön abba is hagyta. Harriet nem tudta. Mégis úgy kezdte a beszélgetést, hogy nagyon sajnál valamit. Golyónyi nyugtalanság fészkelt Vanja gyomrába. – Semmi, semmi. Akkor miről beszéltél?

Megint csönd. Ezúttal másféle. Nem meglepett, inkább zavart, amikor az ember összeszedi magát, mielőtt rossz híreket közölne. Az apró nyugtalanság nőni kezdett. – Nem vettek fel az FBI-képzésre. A golyóból pillanatok alatt focilabda lett. Kinyomta a levegőt a tüdőből, nehézzé vált a légzés. Ez nem igaz. Nem lehet igaz! Biztos csak álmodik. – Biztos vagy benne? Hülye kérdés. Harriet a főfelelős, és nem voltak már bent olyan sokan a válogatásban. Persze, hogy biztos benne. – Igen, nagyon sajnálom. – De miért? – nyögte ki végül Vanja. Bizonyára tévedésről van szó. Ha megtudja az okot, még kijavíthatja a hibát. – Úgy értem… minden jól ment. – Håkan Persson Riddarstolpe – mondta Harriet, majd szünetet tartott, hogy Vanjának eszébe jusson, ki is az. Mintha szüksége lett volna rá ennél a névnél. Azonnal felbukkant a bajszos, hunyorgó férfi képe, ahogy ott ül a rendetlen szobájában. De ettől még nem volt előrébb. Jól ment a beszélgetés Håkan Persson Riddarstolpénél. Tényleg jól, ezt ő maga mondta, mikor Vanja útban volt kifelé. A keze után nyúlt, és azt mondta: „Nagyon jól ment.” Mi történt? Hazudott? És ha igen, miért? Muszáj kideríteni. – Igen… – válaszolta Vanja, mintegy megerősítve, hogy tudja, kiről van szó. – Az értékelésében egyértelműen leírja, hogy nem vagy alkalmas, és nem javasolja, hogy elutazz. – Miért? Ennyit sikerült kipréselnie magából, ez volt az egyetlen szó, ami az eszébe jutott. Minden más eltűnt. – Vannak okok, de attól még az ajánlólevél is számít. – De ez egyetlen ember ajánlólevele!

– Az FBI nem fogad, ha egy képzett pszichológus szerint alkalmatlan vagy – mondta Harriet olyan hangon, amivel a mondanivalóját igyekezett ellensúlyozni. – De alkalmas vagyok! – Vanja már jóformán kiabált. – Kérdezz meg bárkit! Senki sem alkalmasabb nálam! – Vanja, sajnálom. – Ez kurvára nem elég! – köpködte a szavakat. Ez nem történhetett meg! Ezt nem hagyja annyiban, hiszen ő soha nem adja fel. Így működött, ezért is volt ő a legjobb. – Kérek egy másik szakértői véleményt. Valaki mástól. Riddarstolpe téved. Biztos meg lehet fellebbezni. – Håkan felelős a kiértékeléseinkért az ilyesfajta ügyekben, és a döntései véglegesek. Vanja elhallgatott. Mit is mondhatna? Az ajtó, amelyen át menekülni készült, olyan erővel csapódott be az orra előtt, hogy szinte érezte az ütését. – Lesz még lehetőség – vigasztalta Harriet. – Nem idén, nem is jövőre, de lesz még. – Igen. Köszönöm. Azzal letette. Ott maradt az ablaknál és nézte, hogy a távolban, a fák között az emberek sétálgatnak, futnak és bicikliznek. Úton vannak valahová, ahol az életük nemsokára folytatódik, pár pillanat vagy óra múlva, esetleg később. És ő mitévő legyen? Hol folytassa? A szoba felé fordult. Sírni akart, de nem ment. Ürességet érzett. Mintha a képzés lett volna az az ingatag alap, amelyre mindent felépített, amelynek köszönhetően a történtek ellenére élni volt képes, és most mindez eltűnt, és minden összeomlott. A kanapén kötött ki. Nem tudta, mennyi ideje ült ott, és bámulta a szobát. Aztán a tekintete a kinyomtatott oldalakra tévedt. Elsőre úgy nézett rájuk, mintha nem tudná, mik azok és hogy kerültek oda. Aztán előrehajolt, magához húzta őket, és olvasni kezdett. Ugyanaz a név, eltérő írásmód, más címek. Egy tudatos gondolata támadt.

Az első a telefonbeszélgetés óta. Most felkeresheti Ellinort. Rájött, hogy eddig az tartotta vissza, hogy elvesztheti az FBIhelyét. Ezért meg nem fogják kirúgni. Ilyesmiért nem. Sem fenyegetni, sem megijeszteni nem akarja a nőt, csak a tényeket szeretné hallani tőle. Esetleg megkritizálja az eljárását, de semmi több. Azért minden ürömbe vegyül egy kis öröm, gondolta saját magát is meglepve, mikor felállt, kezében a papírokkal. Csak úgy az eszébe jutott, talán azért, mert az összes többi gondolatát és érzelmét elfojtotta. Micsoda baromság! A mai nap már nem sok jóval kecsegtet, ebben biztos volt.

Morgan Hansson vér ízét érezte a szájában. Természetesen tudta, hogy nem a vér, sokkal inkább a stressz, nyugtalanság és félelem vasíze az. Érdekes, hogy néhány érzésnek íze van, töprengett. Hogy ennyire konkrétan lehet érezni valami elvont dolgot. A szerelemnek például csokoládéízűnek kellene lennie. De nem az. Megállt, és a göröngyös cementfalnak támaszkodva próbált megnyugodni. Szeretett volna már túllenni az egészen. Tegnap este óta nem is evett. Túlságosan fájt a hasa, nem érzett éhséget. Helyette megivott egy csomó, saját készítésű szódavizet. Ilyesmit csinált, mikor megpróbált kikapcsolódni. Szódavizet ivott. Valószínűleg ezért érezte, hogy bugyborékol a gyomra, és savanyúakat böffent. Csak ideges, semmi több, győzködte magát. Elvégre fogalmuk sincs róla, mit csinál. Ő csak egy informatikus, aki épp a garázs alatti számítógépterembe tart. Megvolt a hozzáférése, járt már erre korábban is, ráadásul két 10 terabyte-os meghajtó is volt nála, hogy tényleg úgy nézzen ki, dolga van odalent. Elvégre nem volt ráírva a homlokára, hogy ő az az ember, aki hamarosan megszegi a törvényt. Nem látszott, mi a szándéka, még ha úgy érezte is. A szándék láthatatlan, míg tett nem lesz belőle. És a tettét meg aztán végképp nem lehet felfedezni. Nem hoz el semmit. Nem nyomtat ki semmit. Csak ellenőrzi, hogy a fájl és a hivatkozás, amit nem kellett volna kitörölni, megvan-e még. Kiderít egy nevet. Ez nem ütközik törvénybe. Határeset. Talán. Haragudott magára. Persze, hogy hibát követ el, kit akar átverni? Egy titkosított fájlról van szó. Vissza akart menni a szobájába, a sok elromlott kacat közé, a kábelek, meghajtók, nyomtatópatronok közé, ott érezte jól magát.

Anitha majd csalódik, talán dühös is lesz. De neki nincs gyomra az ilyesmihez. Vagy még jobb, ha hazudik, és azt mondja, hogy már nincs meg az információ. Hogy törölték a szalagot. Nem is rossz ötlet. Felszabadító és egyszerű. Egy apró hazugság, aminek a nő úgysem tud utánajárni. De nem ment. Megígérte. Segítségre van szüksége. Az ember segít a barátain, különösen ha azt akarja, több legyen a dologból. Továbbhaladt. Elért az utolsó biztonsági ajtóig, és elővette a beléptetőkártyáját. Az olvasóhoz érintette, és várta a kattanást, ami pár másodperccel később meg is érkezett. Kinyitotta az ajtót, és belépett. A folyosó keskenyebb volt odabent, és melegebb is. A szerverszobában hűvös volt még, de a légkondicionáló által generált meleg kiszivárgott a folyosóra. Hamarosan izzadni fog. Továbbment a szerverszoba utáni helyiségbe, ahol a biztonsági mentéseket tárolták. Személyes véleménye szerint az egész biztonsági mentéssel kapcsolatos rendszer körülbelül kőkori szinten állt. Micsoda hülyeség, hogy egy modern hatóság szalagokon tárolja az információit? Még a hatvanas évekből maradt rájuk, mikor a külső meghajtók még ismeretlenek voltak, és mindent mágnesszalagokon tároltak. Egészen a kétezres évek végéig anyagi haszna volt a dolognak, mikor a nagy tárhelyes meghajtók ára csökkenni kezdett. Ettől függetlenül az Országos Rendőr-főkapitányság úgy határozott, ragaszkodik a szalagjaihoz. Ennek megszokás, lustaság vagy merő ostobaság lehet az oka. Nagyobb az esélye annak, hogy a szalag esetleg megsérül, és sokkal több munkát is igényelt. Valakinek rendszeresen cserélni kellett őket, valamint gondozni, megfelelően tárolni, aztán demagnetizálni és újrahasznosítani. De talán ez volt a valódi oka, hogy így döntöttek. Hogy megmaradjon több munkahely. Morgan feltehetőleg nem látta az összefüggéseket. Annak azért örült, hogy nem az ő dolga ezzel foglalkozni. Mondjuk a képesítése megvolt hozzá, ha esetleg Göransson megbetegszik vagy nem elérhető. Ő

volt a biztonsági mentések biztonsági mentőjének a megmentője. És ezt nyilván csak ő találta viccesnek. Kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Előtte állt a gép, amely optikai kábelekkel kapcsolódott a szerverszobához. Egy ötödik generációs, 2011-ben vásárolt IBM TS2250 LTO. Ennek örült. A korábbi modellnél kénytelen lett volna végigpörgetni a szalagot, ami időbe telik. Az újabb modell lehetővé tette, hogy meghajtóként kezelje a szalagot, és rögtön a megfelelő fájlhoz lépjen. Ezzel elég sok időt megtakaríthat. Göransson rendet tartott idelent. A dátummal ellátott szalagok katonás rendben álltak egymás mellett. Morgan tudta, hogy legalább három hónapig megtartanak mindent, mielőtt újrahasznosítják őket. Anitha szerint két nappal ezelőtt változtattak a dolgon. Esetleg pár nappal korábbról kezdi, hogy lássa, hogy nézett ki az eredeti fájl. Óvatosan leemelte a szalagot. Nehezebb volt, mint emlékezett rá, de lehet, hogy ez is csak olyan, mint az íz a szájában, és valami másnak a súlyát érzi. Vett egy mély levegőt. A szándékból tett lett.

Mehran a városközpont felé igyekezett. Ki kellett jönnie a lakásból, hogy megint tinédzsernek érezhesse magát, mint ahogy az is volt, mielőtt mindez elkezdődött. Amikor a legnagyobb problémája az volt, bejutnak-e a lövgatani buliba jövő hétvégén, és hogy ott lesz-e Miriam. Írt is egy SMS-t Levannak, és megkérdezte, hogy még mindig áll-e a dolog, de eddig nem kapott választ. Igazából örülnie kéne az események alakulásának, de mégsem volt elégedett. Egy ideje még úgy gondolta, hogy majd megnyugszik, amikor végre ő is a többi férfival határozhat. De azóta is az utolsó órák eseményein rágódott. Furcsa érzés volt. Mintha az ajándékról, amire annyi ideje vágyott, kiderült volna, hogy mégsem annyira különleges, mint remélte. Melika hazudott, anyának viszont végig igaza volt. De ez nem segít rajta. Épp ellenkezőleg. Mostantól mindenki máshogy néz majd Shibekára. Pedig engedelmeskedett, behódolt és feladta. Mostantól majd nem jár annyit össze a többiekkel. Így működött. Nem volt elég, hogy a helyes utat választotta, tévednie sem volt szabad. Ennyi az egész. Egyike lesz azoknak, akivel és akiről egyre kevesebbet beszélnek, aki élő emberből emlékké alakul. Így szokott lenni. Shibeka, aki mindig vigyázott rá. Aki sosem adta fel. Az új ország új lehetőségeket adott neki a küzdelemre. Itt nem kellett mindent elfogadnia, és elsüllyedni a némaságban özvegyként. Ez tette erőssé. Különlegessé. Ez tetszett az újságírónak és a svédeknek. Egy nő, aki akar valamit. Memel és a többiek viszont ezt utálták, és ettől féltek, gyanította Mehran. Őt viszont majd megjutalmazzák, és jobban beengedik a közösségbe. Az anyjával ellentétben benne meg lehet bízni. Kiállt a családjáért, de ugyanakkor a helyes utat választotta. Mintha

kihasználta volna az anyja harcát, elvette az erejét, és előrejutott általa, őt pedig maga mögött hagyta. Mostantól két ellentétes irányba mozognak. Mehran előre, Shibeka visszafelé. Középen pedig ott van Melika hazugsága. Azt ki ellenőrzi majd? Ki deríti ki az igazságot? Senki. Nem volt jó érzés. Egyáltalán nem. Megállt a központban. A gimi felsőbb évfolyamából néhány fiú ott ácsorgott a mosodánál. Üdvözlésre emelték a kezüket, de nem volt kedve találkozni velük. Odabiccentett, és továbbment. Levant nem látta sehol, de hozzá se volt kedve. Inkább Melika házához tartott. Megállt a kis játszótérnél a háza előtt. Beült a hintába, amit az apja sosem engedett neki. Bár egyfolytában könyörgött, és néha míg sírt is, Hamid hajthatatlan maradt. Az a nagyobb gyerekek hintája, mondogatta. Szinte szertartás lett belőle. Ő ki akarta próbálni, Hamid meg azt mondta, nem, majd ha nagyobb leszel. Tovább könyörgött, de Hamid nem engedett. Soha. Mehran óvatosan leült a hintába. Ma nem tűnt olyan különlegesnek, csak egy két láncon lógó hatalmas autógumi volt. Hamid csak a mellette levő hintát engedte használni, amelynek az aljára egy kisebb gumit erősítettek, hogy a gyerek ki ne essen. Hidegek voltak a láncszemek, pont, mint kiskorában. Hintázni kezdett, és a hinta tartóváza ritmusosan recsegett, ahogy gyorsult. Előre-hátra. Előre-hátra. Minden alkalommal, mikor előrelendült, újabb kérdés jutott az eszébe. Miért hazudott Melika, mikor nála voltak? Hátra. Mit tudott a Joseph nevű emberről? Hátra. Miért lett olyan ideges, hogy muszáj volt Memelnek elpletykálni a történteket?

Hátra. Helyesen kell cselekednie. Nem mehet fel csak úgy Melikához. Az kizárt. Nem kockáztathatja, hogy megint Memelhez rohanjon panaszkodni. Lehet, hogy inkább Said boltjába kéne elmennie. Többször is járt ott az apjával. Hamid néha kisegített ott. A bolt Said és Melika két unokatestvérének tulajdonában volt, Rafi volt az egyik, és a másik meg… Turyalai, ha jól emlékszik. Rafira jobban emlékezett. Mindig viccelt, és adott neki nyalókát. Mehran már régóta nem gondolt rájuk. Nem Rinkebyben laktak, hanem Vällingbyben, mesélte el egyszer Shibeka. Legalábbis akkor ott laktak. Néhányszor jártak Melikánál az első években. Azt is tudta, hogy Shibeka kapott tőlük némi pénzt segítségképp. De az régen volt. Egyre ritkábban találkoztak, különösen azután, hogy Melika és Shibeka már nem jártak össze. De talán tudnak valamit. Elvégre folyton együtt voltak Saiddal. Várta, hogy a hinta megálljon, és leszállt. Felnézett Melika lakására, mielőtt elindult volna a metró felé. Most, hogy a segítségével elhallgattatták az anyját, csak ő tudja kideríteni az igazságot.

Az első Ellinor Nockebyben lakott, a Grönviksvägen 107-ben. Vanja bepötyögte a címet a GPS-be, nem rémlett, hogy valaha is járt volna abban a városrészben. Elég nagy volt a forgalom odafelé, így volt ideje azon gondolkodni, hogyan közelítsen a nőkhöz. Azt biztos nem mondja meg, hogy rendőr. De akkor mit mondjon? Lehetőleg minél kevesebbet, határozott, mikor bekanyarodott a V-alakú, szürkésfehér társasházak félköríves parkolójába. Miközben a széles, aszfaltozott járdán sétált a 107-es szám felé, a távolban valami vizet látott megcsillanni. Úgy nézett ki, mint egy csatorna, de minden bizonnyal a Mälaren-tó egy része volt az. A ház bejárati ajtaja fémből és üvegből készült, és be volt zárva. A kaputelefonra vándorolt a pillantása. Bergkvist, második emelet. Vanja Levinhez csöngetett be a harmadik emeletre, és azt mondta, virágokat hozott Bergkvistnek a másodikra, de senki sincs otthon, bejöhetne és felakaszthatná a kilincsre? A hűvös lépcsőházban úgy döntött, lépcsőn megy föl. Bergkvist ajtaja rögtön az első volt balra. Becsöngetett. Egy harmincöt év körüli nő nyitott ajtót. A háttérben valami rajzfilm hangjait lehetett hallani. A nő barna haja lófarokba volt fogva, diszkrét, arany fülbevalót viselt, és alaposan ki volt sminkelve. Könnyű, világos blúzt viselt, kosztümszoknyát és harisnyát. Vanjának az az érzése támadt, hogy munkából hazafelé szedte össze a gyerekeit, és nemrég ért haza. – Ellinor Bergkvist? – kérdezte, látva a nő ideges pillantását. – Igen. – Vanja Lithner vagyok – mondta, majd elhallgatott, és várta, hogy reagál a nő. Nem volt épp mindennapi vezetékneve, és ha a nő benne is volt az apja körüli felhajtásban, nem mutatott semmit. Vanja figyelmesen nézte. Értett ahhoz, hogy olvasson az apró

jelekből, az árnyalatokból, egy pillantásból, a testsúly áthelyezéséből. Az előtte álló nőn nem látott semmit az őszinte meglepetésen kívül. – Igen? – Valdemar Lithner az apám – folytatta Vanja, és megint elhallgatott. Várt és figyelt. – Már megbocsásson, de mit akar tulajdonképpen? A lakásból egy üvöltés hallatszott, majd valaki anya után kiabált, és érkezett a felvilágosítás, hogy Hugo verekszik, aztán az azonnali ellentmondás, és a megállapítás, miszerint Linnea összevissza hazudozik. – Jövök! Maradjatok békében! – kiabált a nő a lakás felé, aztán visszafordult Vanjához. – Nincs köze Valdemarhoz, és egy férfihoz, akinek Trolle Hermansson a neve? – Nem, nincs. Fogalmam sincs, miről beszél. Most már egyértelműen sugárzott az idegesség a szeméből és a hangjából is, de valószínűleg főleg azért, mert Linnea fennhangon tájékoztatta, hogy Hugo idióta, mert váltogatja a csatornákat. Az első Ellinor nem a megfelelő Ellinor, ebben Vanja biztos volt. – Elnézést, akkor rossz címet kaptam, még egyszer bocsánat! – mondta, és hátralépett. A nő bólintott, mielőtt bevágta volna az ajtót. Újabb üvöltés hallatszott, majd sírás, majd Ellinor Bergkvist, aki megkérdőjelezte a fia intelligenciáját, mivel az úgy óhajtotta megoldani a konfliktust, hogy fejbevágta a húgát a távirányítóval. Vanja megindult lefelé a lépcsőn. Két Ellinor van hátra Stockholmban, húsz pedig vidéken. De nem sietett. Úgysem megy az Államokba.

Mehran a kék metróra szállt, egész a Fridhemsplanig utazott. Át se kellett szállnia. A kis bolt a metróaluljáróban helyezkedett el, erre még emlékezett, de nem volt benne biztos, melyik oldalon kell felmennie. Tíz éve nem járt ott, és belátta, hogy a gyerekkori emlékeire már nem hagyatkozhat. Ami gyerekkorában hatalmas távolságnak tűnt, most nem volt több száz méternél. Mikor feljött a peronról a széles folyosókra, ahonnan több irányba is lehetett távozni, SMS-t kapott Levantól, hogy igen, a parti még áll, de Mehrant nem izgatta. Ennél most fontosabb dolgokra kellett koncentrálnia. Azt tudta, hogy a bolt nem a Fridhemsplanra kivezető feljáró mellett feküdt, arra már többször is járt, hanem az egyik kisebb mellett, Stadshagen felé. Követte a Mariebergsgatan felé mutató táblákat. A név ismerősnek tűnt. Hamarabb megtalálta a boltot, mint remélte. Az egyik kis szürke cementfalú folyosón kapott helyet, közvetlenül a lépcsőfeljáró mellett. Három rácsozott, nagy, koszos üvegablak mögött kézzel írt táblák lógtak és különböző akciókat hirdettek, az acéllal megerősített ajtó pedig nyitva állt, hogy mutassa, tényleg nyitva vannak. A bolt nem pont úgy nézett ki, mint az emlékeiben. Először nem is jött rá, hogy mi az, amiben más lett, de aztán mégis. A tábla színei változtak meg. Akkor élénkpiros szöveg volt sáfrányszín háttéren. Azt már nem tudta, mi állt a táblán, mert akkor még nem tudott olvasni, de az erős színekre emlékezett, talán azért, mert az otthonukra emlékeztette. Most fehér háttéren fekete betűkkel a „Kisbolt” felirat állt a táblán. Rövid és praktikus, de nem jutott eszébe róla semmi. Óvatosan belépett. A szag ugyanaz maradt, a metró, a por és valami édes illat elegye. A kasszát közelebb vitték a

kijárathoz, és mögötte most egy fekete pulóveres, ötvenes férfi ült, aki napilapot olvasott. Rövid, ősz haja már kezdett kopaszodni. Mehran nem ismerte meg. Odalépett, és udvariasan mosolygott. Pastu nyelven kezdte, megszokásból. – Jó napot, Rafi itt van? A férfi felnézett az újságból, és értetlenül bámult. – Tessék? – kérdezte svédül, erős akcentussal. Mehran arab akcentusra tippelt, és a biztonság kedvéért visszaváltott svédre. – Rafi. Itt van Rafi? – Nem ismerek Rafit. – Övé ez a bolt. A férfi, ha lehet, még értetlenebbül nézett. – Nem, a bolt az enyém és az öcsémé. Mehran bólintott. Hát persze. Ezért nem hallott már a boltról, hiszen eladták. – Afgánoktól vettük meg – folytatta a férfi. – Rájuk gondolsz esetleg? – Azt hiszem. Rafi és Turyalai? – Nem emlékszem, hogy hívták őket, de mintha hárman lettek volna. Mehran megint bólintott. Stimmelt. Said volt a harmadik. – Said volt a harmadik ember neve? – kérdezte meg a biztonság kedvéért. A férfi a vállát vonogatta. – Nem tudom. Az öcsém végezte a papírmunkát. A rokonaid? – Igazából nem. De az apám Said barátja volt. A férfi kortyolt egyet az előtte álló kávéból. – Az öcsém rengeteget szenvedett velük. Nem kedvelte őket. Zűrös egy banda voltak. Veszekedtek velünk, veszekedtek egymással. Mehran meglepődött. Nem így emlékezett Saidra és a többiekre. – Miről veszekedtek, nem emlékszik?

– Szerintem nem tudtak megegyezni, hogy el akarják-e adni a boltot vagy sem, és ezen civakodtak. Meggyőződésünk volt, hogy nem lesz a dologból semmi. De aztán egy nap telefonáltak, és huszonnégy órán belül lebonyolítottuk az üzletet. Csak ámultunk. Addigra már kezdtünk más helyiség után nézni. Mehrannak kiszáradt a szája. A férfi története és a saját emlékei Saidról és a másik kettőről nem illettek össze. Jó barátok voltak, és rokonok, igaz, Said feleségén keresztül, de akkor is. Csak összetartottak? Mindig így képzelte. Lett volna valami konfliktus, amiről nem tudott? Nem lehetetlen. De akkor Shibeka csak elmesélte volna. Nem nagyon gondolt másra az elmúlt években. Itt valami nem stimmel. – Mióta az önöké a bolt? Ha szabad tudnom. A férfi mosolygott, és hátradőlt a székében. – Túl régóta, ha engem kérdezel. Kilenc éve talán, de az öcsém többet tud. Felhívhatom, ha szeretnéd. – Igen, köszönöm. Ha ráér. – Úgy nézek ki, mint akinek sok a dolga? – kérdezte a férfi, és körülnézett az üres boltban. Felvette az újság mellett fekvő hordozható telefont. Bepötyögött egy számot, felállt, és arabul kezdett beszélni. Mehran elkapott egy-egy szót, de nem tudta összerakni őket. Körülnézett a boltban. Hányszor járt itt gyerekként? Tízszer-tizenötször. Said legtöbbször itt volt, Rafi néha, Turyalai szinte soha. Melikánál viszont találkoztak néhányszor, de túl ritkán ahhoz, hogy éles emlékképei legyenek róla. Turyalai volt a legnagyobb darab hármuk közül, erre emlékezett. Nem volt nagyon kövér, de Said és Rafi is magasak és vékonyak voltak, hozzájuk képest tényleg nagy volt. Kerek arca volt, rövid haja, és mindig kicsit mufurc volt. Mehran már nagyon régóta nem gondolt rájuk. Egyenként meg főleg nem. Összekapcsolta őket, mint három barátot, három rokont, Saidot és a másik kettőt. Most erre kiderül, hogy talán nem is voltak annyira jó barátok, mint ahogy azt ő mindig is gondolta.

A férfi befejezte a beszélgetést, és visszatette a telefont az asztalra. – 2003-ban vettük meg. Szeptemberben. Majdnem egy éven keresztül vitatkoztunk velük. Mehran biccentett, de nem tudott válaszolni, a gondolatai összevissza cikáztak. A két unokatestvér az apja és Said eltűnése után egy hónappal adta el a boltot. Nem volt benne biztos, hogy van-e ennek valami jelentősége, de túl közeli volt az időpont. És veszekedtek az eladásról. Melika miért nem beszélt erről? Elvégre az ő unokatestvérei. Miért nem tudott erről? Miért hitte úgy, hogy még mindig övék a bolt? Nem áll össze ez az egész. – Emlékezett az öccse, hogy melyikük nem akarta eladni? – hallotta Mehran hirtelen a saját hangját. – Úgy emlékszik, hogy a Said nevű, de nem biztos. Ellenben ez a Said nem volt velük, mikor eladták, szóval biztos haragudott rájuk, ezt mondta az öcsém. Said már nem volt ott akkor, gondolta Mehran, mert eltűnt. Apával együtt. Mikor kijött a boltból, meggyorsította a lépteit, és leszaladt a mozgólépcsőn. Nem tudta, hová tart. De azt tudta, hogy valami nagyon nem klappol. Csak egyvalakivel beszélhet erről. Egyvalakinek kell megtudnia. Anyának.

A második Ellinor a Västmannagatanon lakott, a város közepén. Mikor Vanja már közel húsz perce keresett parkolóhelyet, feladta, és leparkolt, túl közel egy zebrához. Nem akarta a központi parkolóházat használni. Nevetségesen, vagy inkább pofátlanul drága volt, attól függően, milyen hangulatban van az ember. Akkor már inkább kockáztat, hátha nem kap büntetést abban a fél órában, amíg valószínűleg távol lesz. Nem volt kaputelefon, csak egy beléptető. Vanja megállt az ajtó közelében, elvégre elég nagy házról van szó, bizonyára sokan jönnek még haza a munkából mostanában, és remélhetőleg nem mindenki tervez hosszú kimaradást ma estére. Körülbelül tíz percet várt, mikor kijött két srác, és elindult az Odenplan felé. Vanja gyorsan odaugrott, mielőtt az ajtó bezárult volna. Újabb lépcsőház, újabb nevek. Bergkvist, harmadik emelet. Vanja elindult fölfelé. Aztán becsöngetett a megfelelő ajtón.Majd még egyszer, de senki nem nyitotta ki. – Ellinort keresed? Vanja megfordult. Egy túlméretes kabátot viselő idős hölgy lépett fel az utolsó lépcsőfokról. A széles karimájú kalap alól hófehér haj kandikált ki, az arca pedig annyira ráncos volt, hogy Vanjának nem is a mazsola jutott eszébe róla, hanem rögtön egy múmia. A mazsolában legalábbis van még valami nedvesség, a nő viszont teljesen aszottnak tűnt. De a szeme elevenen és kíváncsian csillogott. – Igen. – Ha nincs itthon, akkor dolgozik. Tudok segíteni valamiben? Tyra Lindell vagyok, egy emelettel feljebb lakom.

Az idős hölgy a plafon felé mutatott sovány ujjával. Minden testrésze száraznak és törékenynek tűnt. Vanja azon merengett, vajon miért nem lifttel utazott, de aztán észrevette, hogy a nő egyáltalán nem zihált a lépcsőzéstől. – Nem, személyesen kell beszélnem vele. Tudja, hol dolgozik? – Igen, az Åhlensban. Háztartási gépek, lakberendezés vagy valami ilyesmi osztályon. – Köszönöm szépen. Vanja rámosolygott, és elindult a lépcső felé. – Kilenckor zárnak. – Igen, tényleg. Köszönöm – mosolygott Vanja még egyszer vissza a válla fölött, és lelépett az első lépcsőfokra. – Ha meg nincs ott, akkor bizonyára az udvarlójánál van – folytatta Tyra Lindell, mintha észre se venné, hogy a lány már nem áll vele szemben. Vanja megállt, majd visszament az emeletre. – Azt is tudja esetleg, hogy ő hol lakik? – Nem, ötletem sincs. De ha az ember hihet Ellinornak, nem lesz nehéz megtalálnia. – Hogyhogy? Tyra cinkosan előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Állítólag nagyon híres. – A szemét forgatta, hogy mutassa, mennyire hisz a dologban. – Ellinor egyszer átjött, és mesélt róla, aztán szinte kiborult, hogy nem tudom, ki az. Végül aztán úgy csináltam, mintha tudnám. – Emlékszik, hogy hívják? – Persze, Sebastian a neve. Sebastian Bergman. Pszichológus. Vanja az idős nőre bámult. Lehetetlen. Biztos rosszul hallotta. Ez a név nem bukkanhat itt fel. Nem most. Az érzés, ami a lakásában rátört, visszatért. Ez nem lehet a valóság, csak valami tréfa. Kandikamera. Valakik majd mindjárt nevetve előugranak, és kiabálnak, hogy jól bevette, és hogy milyen képet vágott. Zseniális! Vanja nem tudta, kik lennének ezek, de valakik bizonyára.

– Sebastian Bergman Ellinor udvarlója – ismételte Vanja, meglepődve, hogy a hangja nem bicsaklik meg. Tyra bólintott. – Igen. Pszichológus. De köztünk maradjon – Tyra megint előrehajolt, de ezúttal Vanja karjára tette a kezét –, szerintem Ellinorra rá is fér olykor-olykor egy pszichológus. – Biztos benne? – Nem, de mindenesetre kicsit furcsa nő. – Úgy értem, biztos benne, hogy egy Sebastian Bergman nevű pszichológusról beszélt? – Igen. Teljesen biztos. Néha nála is lakik. Vagy lakott. Mostanában sokat volt itthon… A férfi talán végre magához tért. Tyra mosolygott, de Vanja észre se vette. Mintha két párhuzamos univerzum ütközött volna össze itt a västmannagatani lépcsőházban, és alkotott volna meg egy alternatív valóságot. Ha valakik elő akarnának ugrani, és az értetlen arcán nevetni, itt a remek alkalom. De nem jött senki. Pedig Vanja nagyon szerette volna.

Anitha a Morgan Hanssonnal eltöltött ebéd óta sunyított. A munkájával foglalkozott, nem lépett be senkinek a jelszavával sehova, még a fórumokra sem írogatott. Valószínűleg fölöslegesen volt ennyire óvatos, de biztonságérzetet adott neki, hogy nem csinál mást, míg nem hall Morganról. Azt ígérte, lemegy a garázs alatti gépterembe rögtön reggel, de azóta semmi. Mennyi idő lehet átnézni néhány biztonsági mentésre használt szalagot? Egy ideig nyugtalankodott, hogy mi van, ha Morgan segítség helyett inkább a vezetőséghez ment, és beszámolt mindenről. Talán ezért nem hallatott magáról. De aztán megnyugodott, mikor az eszébe idézte, milyen közel állt hozzá tegnap, mikor elváltak. Hogy nézett rá. Tökéletesen kijátszotta a férfit. Nem hagyja cserben. A valódi probléma majd később jön, hogyan szabaduljon meg tőle, ha mindennel végeztek. Délután már nem bírt magával. Úgy döntött, lemegy a férfihoz. Tudnia kell. Telefonáljon először, vagy lepje meg a felbukkanásával? A meglepetésekhez értett igazán. A szemébe akart nézni, mikor beszámol, hogy megállapítsa, hazudik-e. Gyors léptekkel indult meg a lépcsőház felé, lekocogott egy emeletet, és pont a férfi ajtaja előtt fékezett le. Morgan nem volt ott. Anitha tett egy diszkrét kört az emeleten. Azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy van valami célja, holott csak ment a feje után. Aztán meglátta a férfit a másik, kisebb lépcsőnél. Felfelé jött, valószínűleg hozzá. Óvatosan lépkedett, és Anitha a testbeszédéből megállapította, hogy tényleg megtette. Sietősre fogta, igazából szaladni akart, de ellenállt a késztetésnek. Furcsán venné ki magát, és tényleg nem akarta felhívni magára a figyelmet.

Pont akkor érte be, mikor már a nagy üvegajtónál járt. – Morgan – szólította meg olyan hétköznapi hangon, ahogy csak tudta. A férfi megfordult, és közömbösen nézett rá, Anitha nem is tudta értelmezni. Morgan nem volt sem ideges, sem vidám, inkább csak semmilyen. – Szia, hogy ment? – folytatta. A férfi nem válaszolt, csak a lépcsőház felé biccentett, jelezve, hogy menjenek be. Utánament. Morgan megindult lefelé. Lépéseik visszhangoztak a kőlépcsőkön. Úgy tűnt, le akar menni, mielőtt mondana valamit. Valószínűleg az akusztika miatt. A lépcsőház felerősítené a hangját, és talán valaki be nem avatott meghallaná. Okos ötlet, de Anitha szenvedett a csöndtől, a bizonytalanságtól. Végül a férfi megállt a lenti ajtónál, és bevárta őt. Megpróbált nyugodtnak tűnni, mikor lelépkedett az utolsó pár fokon, bár legszívesebben megrázta volna, hogy ugyan mondjon már valamit. – Megtettem – suttogta végül. – Annyira köszönöm! – sugárzott Anitha. – Kicsit aggódtam miattad… – Bizonyára hülyeség volt, de segíteni akartam Evának és neked. – Evának? – hallotta Anitha saját magát, mielőtt másodpercekkel később eszébe nem jutott, kire gondol a férfi. Morgan furcsán nézett rá. – Igen, Eva. A rendőrnő Solnában, a barátnőd, akiről meséltél. – Persze, Eva Gransäter. Hogy ő – préselte ki, miközben átkozta magát az ostobaságáért. Hogy felejthette el a saját hazugságait? – Kicsit ideges voltam – tette hozzá magyarázatképp. – Én is, bár az enyhe kifejezés – tett Morgan pontot a téma végére. – Azt hittem, infarktust kapok odalent. – Sikerült? – Igen. Adam Cederkvist a név, amire a kollegádnak szüksége van. Tudod, ki ő?

– Fogalmam sincs – válaszolt Anitha a valóságnak megfelelően. Elöntötte a csalódottság. Olyan névre számított, amit ismer, valami fejesére, akinek a bukása jobban esne, mint valami anonim hivatalnoké, már ha ez az egész vezet valahová. – Ez minden? – kérdezte, nehezen leplezve csalódottságát. – Ezt az adatot törölted véletlenül – bólintott Morgan. – És most kérhetek valamit cserébe! – mosolyodott el. – Persze – válaszolt Anitha, de érezte, hogy meg fogja bánni ezt a választ. Morgan hirtelen túlságosan is magabiztosnak tűnt. – Miről van szó tulajdonképpen? – Hogy érted? – Miért lépsz be valaki más nevével, és keresgélsz titkosított rendőrségi akták között? Anitha próbálta megőrizni a nyugalmát. – De hát már elmeséltem. Egy sikertelen kísérlet volt, hogy segítsek egy kollégának. Csend lett. Morgan bólintott, mintha most jött volna rá, hogy hazudnak neki, és Anithához hajolt. – Ellenőriztem ám. Eva Gransäter már nem rendőr. 2007-ben kilépett. Anitha érezte, hogy az arca elvörösödik. Erre nem volt válasza. Furcsa érzés. Ő, aki eddig mindig az árnyékban bujkált, hirtelen reflektorfénybe került. – Szóval megtudhatnám, mi folyik itt? – folytatta Morgan nyugodtan. – Vagy inkább a vezetőségnek számolnál be róla? – Nem – mondta erőtlenül. – Elmondom. – Remek. Mindent tudni akarok. Morgan a frissen megtalált önbizalmával nézett rá. Sosem szabadul már meg tőle, villant át Anitha agyán. Valószínűleg soksok közös vacsora vár még rájuk. A kérdés tehát az, ki játszotta ki a másikat.

A rohadt életbe, most aztán gyorsan kell gondolkodni! Alig egy perccel ezelőtt a konyhában állt és fasírtot sütött, mikor csöngettek. Lekapcsolta a tűzhelyet, és elhúzta a serpenyőt, mielőtt kiment volna az előszobába. Megkérdezte, ki az, és emlékeztette magát, hogy fel kell szereltetnie egy kukucskálót. Vanja vagyok, jött a válasz. Érezte, hogy megdobban a szíve az örömtől, bár a lány mintha nyomott hangulatban lenne, már amennyire a válaszából meg lehet az ilyesmit állapítani. Sebastian vett egy mély levegőt. Valószínűleg megkapta a választ az FBI-ról, kétségbeesett, és most vigasztalásra szorul. Kinyitotta az ajtót. A lány nem kétségbeesett volt. Hanem rettentő dühös. – Ellinor Bergkvist – mondta karba tett kézzel, amint kinyílt az ajtó. – Mi van vele? – kérdezte Sebastian reflexből. – Ismered őt. Ez nem kérdés. Sebastian hálát adott a sorsának, hogy nem kérdezte meg, ki az, mikor a rövid időre szóló exélettársát említették. – Igen. Röviden válaszolt. Nem kell magyarázkodni, előbb többet kell megtudnia. – Ő adta le az anyagot az apámról. Vanja úgy nézett rá, ahogy még akkor sem, mikor igazán utálta. Gyorsan kell gondolkodni. A rohadt életbe, most aztán gyorsan kell gondolkodni!

Sebastian oldalra lépett, és betessékelte a lányt a lakásba. Vanja két nagy lépéssel már bent is volt, és közvetlenül az ajtó mellett megállt. Se a cipőjét, se a kabátját nem készült levenni. – Mesélj! – kérte, hogy időt nyerjen. – A barátnőd leadott egy csomó anyagot a gazdaságisoknak, akik aztán letartóztatták az apámat, szóval jobb lenne, ha te mesélnél. Még mindig karba tett kézzel és követelőző pillantással állt. Sebastian az igazság, vagyis közel az igazság mellett döntött, néhány részlet elhallgatásával. Mélyet sóhajtott, és bánatosan nézett Vanjára. Még csak meg se kellett játszania, ez a pillanat elvégre mindent tönkretehet, amit az elmúlt napokban épített fel. – A gondolat felmerült bennem, de… – félbehagyta a mondatot, és a fejét csóválta. – Reméltem, hogy nem így lesz. – Hogy? Sebastian vett egy mély levegőt. Hallgassunk a megérzésekre, aztán vagy sikerül, vagy nem. A legrosszabb, amit tehet, ha most elkezd hímezni-hámozni. – Trolle Hermansson néhány hónappal ezelőtt felkeresett, és átadott egy zacskót a Valdemarról szóló anyagokkal. – Miért? – szakította félbe Vanja. – Miért neked adta? – Nem tudom. Talán tudta, hogy néha együtt dolgozom veled, de mégse tartozom már a nyomozóhatósághoz. – De miért nyomozott Trolle egyáltalán az apámmal kapcsolatban? Sebastian megvonta a vállát, majd a módosított igazsághoz híven folytatta. – Trolle minden felkérésnek eleget tett, ilyennek ismertem. – Jól ismerted? – Dolgoztunk együtt, de kirúgták, mielőtt én befejeztem volna a munkát a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál. Mikor is… tán tizenöt éve. – De mostanában kapcsolatban voltatok?

– Néha. Eléggé magányosan élt. Elvált, elvesztette a családját. Egy seggfej volt, nem sokan viselték el. – Csak egy másik seggfej. – Úgy valahogy… Vanja nem szólt, a hallottakat próbálta feldolgozni. Sebastian nagy örömmel látta, hogy már nem tartja olyan szorosan a karját, ami egyfelől jó, mert a dühe lecsillapult, másfelől viszont nem, mert egy alapos beszélgetés elgondolkodtatná, és Sebastiannak ez most veszélyesebbnek tűnt. A kérdéseket Vanja értelme irányítja, nem pedig az érzelmei. – De ha valaki megbízta Trollét egy nyomozással, miért nem az a személy kapta meg az anyagot? Miért neked adta oda? Nehéz kérdés, de könnyű rá válaszolni: mert Sebastian bízta meg Trollét, hogy ásson elő mindenféle ocsmányságot Valdemar Lithnerről, de hát ezt nyilván nem fogja megmondani Vanjának. Agyő, igazság! – Nem tudom, talán nem sikerült megegyezniük a fizetésről, talán Trolle kiborult valami miatt, és úgy döntött, szemétkedik kicsit. – Tehát neked adta inkább. – Igen. Folyton itt kötöttek ki. Feltehetőleg azért, mert Sebastian maga is hallotta, mennyire felszínesen hangzik ez az egész. Elvégre sokkal több hihető forgatókönyv akadt. Hogy Trolle a rendőrségre megy. Hogy Trolle megsemmisíti az anyagot. Hogy Trolle hagyja az egészet otthon egy fiók mélyén. Miért adta oda Sebastiannak? El kell terelnie Vanja figyelmét. Az ok a fontos, nem a tett. – Nem tudom, talán félt otthon tartani, vagy csak meg akarta mutatni valakinek, mennyi kutatómunkát végzett. Mint mondtam, magányos ember volt.

– Mit csináltál, mikor megkaptad? – kérdezte Vanja, egy pillanatra elfeledve, hogy Sebastiannak nem volt túl sok jogosultsága a dologhoz. – Semmit. Átolvastam, és úgy döntöttem, nem csinálok semmit. Mikor aztán Trolle meghalt… – Mi köze volt Edwardhoz és Ralphhoz, beszélt erről? – állította meg Vanja. Itt jött a következő nehézség. Értelmes magyarázatot kellett találni arra, hogy egy öreg, kiszolgált rendőr, aki tizenöt évig nem lépett színre, miért bukkant fel hirtelen kétszer is pár hónap alatt. A közös nevező természetesen Sebastian volt, de valami másra kell fogni. Valaki másra. Vanjára. – Ezen én is gondolkodtam – kezdte Sebastian, és elgondolkodva simogatta az arcát. – Az egyetlen magyarázat az lehet, hogy valakitől megbízást kapott, hogy nyomozzon az apád ügyében, így közel került hozzád, és megtudta, hogy belekeveredtél egy fontos gyilkossági nyomozásba. Erre úgy döntött, a nyomozóhatóság orrára koppint azzal, hogy maga oldja meg az ügyet, és aztán… meghalt. Sebastian visszafojtotta a lélegzetét. Túl sokat mondott? Túl jól kitalálta az egészet? Látta, hogy Vanja elgondolkodva bólint. Folytatta tehát, amíg jól állt a szénája, nehogy a lány mélyebben elgondolkodjon. – Aztán úgy döntöttem, kidobom az anyagot, de akkor, ugye, megsebesültem, így Ellinort kértem meg, hogy semmisítse meg, de hát mint a mellékelt ábra mutatja, nem tette. – Ki ez az Ellinor tulajdonképpen? Vissza az igazsághoz. – Egy… beteg nő, aki itt lakott egy darabig. Mikor gyilkolni kezdték a nőket, akikkel lefeküdtem, figyelmeztettem őt is… és erre beköltözött. Itt ragadt.

Jobb magyarázata nem is volt ennél. – Már nem vagyunk együtt. Kirúgtam. Kicsit bolond – tette hozzá még egyszer, hogy alaposan aláhúzza, tényleg semmi köze a történtekhez. Vanja állt és nézte. Szinte látszott, hogy forognak a fogaskerekek a kapott információval, aminek alapján eldönti, hisz-e neki vagy sem. Előrelépett, Vanja karjára tette a kezét, és várt, míg a lány felnézett rá, hogy észrevegye, mennyire együtt érez vele. – Annyira sajnálom, hogy így történt, és remélem, nem hiszed, hogy valami közöm van a dologhoz. Vanja állta a tekintetét, keresett valamit benne, ami arra utalna, Sebastian hazudik. Hogy valami nem stimmel. Trolle, Ellinor, az anyag, mind-mind Sebastianhoz köthetők. Lehet persze véletlen is, a sors fintora. Mi más lehetne, tette fel magának a kérdést. Még mindig nem volt teljesen elégedett a válasszal, hogy Trolle miért Sebastiannak adta át az anyagot, de kénytelen lesz hinni a férfinak. Néha csak úgy megtörténnek a dolgok, és az emberek saját logika alapján cselekednek. Most is ez történhetett. Mert mi oka lehetne Sebastiannak arra, hogy rács mögé juttassa az apját? Semmi. A barátja volt. Bólintott. Látta, hogy a férfi megkönnyebbült. Boldog lett. De mikor elmúlt a dühe és a bizonytalansága, Vanja nem tudta visszatartani a könnyeit. Hirtelen elfutották a szemét, csöndben sírt, padlóra szegezett tekintettel. Sebastian szinte kétségbeesve nézte, megpróbált közelebb lépni és átölelni, de nem volt benne biztos, hogy lehet-e. Vanja tett egy lépést felé, hogy mutassa, nyugodtan megteheti, így Sebastian végül megölelte. – Nem kerültem be az FBI-képzésre – motyogta Sebastian kötényébe, és hagyta, hogy az elmúlt idők összes csalódása kitörjön belőle. Rázkódott a zokogástól, Sebastian pedig vigasztalta. Akárcsak egy apa. Szüksége volt a lányára, ezért kereste fel Riddarstolpét, de Vanjának is szüksége van rá. Mindkettőjüknek így

a legjobb, ha itt marad, győzködte magát, miközben óvatosan megsimította a haját.

Valdemar hanyatt feküdt a cellájában a priccsen, a plafont bámulta, és próbált másra gondolni, mint a lassan csökkenő fájdalomra a hátában. Ugyanaz a priccs, ugyanaz a cella, ugyanaz a plafon, de néhány órája már a büntetés-végrehajtási intézet a felelős érte, nem a rendőrség. Előzetes letartóztatásba helyezték, már nem őrizetben volt. Délután sor került néhány előzetes letartóztatási tárgyalásra. Még sosem volt bíróságon, és azt várta, hogy úgy néz majd ki, mint az amerikai sorozatokban és filmekben. De egyáltalán nem. Legalábbis nem olyan volt a terem, ahova 13:05-kor bevezették Karin Svärddel, az ügyvéddel, akit felkért, hogy képviselje. Legelöl egy emelvény állt, öt embernek elegendő hellyel, a zöld, kényelmesnek tűnő irodai székek magas támlája kibukkant mögüle. Két széken ültek, egy ítélkező táblabíró és egy jegyző, a többi szék üresen állt. Az emelvény előtt két íves asztal állt, ferdén egymáshoz tolva, hogy lássák egymást, ha leülnek szembe, de ugyanakkor könnyedén meg tudják szólítani az emelvénynél ülőket is. Az ajtótól legtávolabbi asztalnál két ember ült. Az egyik az ügyész, Stig Wennberg. A másik egy asszisztens, Karin Akárki, nem tudta, mi a neve. Leültek, Valdemar pedig a hallgatóságra pillantott. Anna természetesen ott volt, de Vanja nem. Így is akarta. Végignézett mindenkin, mielőtt a tekintete megállapodott volna Annán. Senkit sem ismert meg. Senki nem jött el az irodából. Csak kíváncsi emberek, akiknek túl sok a szabadidejük. Annát nézte, aki fáradtnak tűnt. Valdemar rámosolygott, ő pedig vissza, de nem ragyogott fel a tekintete, mint szokott, majd gyorsan el is fordult tőle, és inkább az emelvénynél ülő két embert bámulta.

Megkezdődött a tárgyalás, Valdemar előre fordult. Miután a bíró mindenkit bemutatott, és ismertette a tudnivalókat, felkérte az ügyészt, hogy olvassa fel a letartóztatás okait. Stig Wennberg diszkréten megköszörülte a torkát és belefogott. Terjedelmes lista volt. Valdemar Anna felé nézett, és látta, hogyan keményednek meg a vonásai minden egyes vádpont után. Nem beszéltek, mióta érte ment a rendőrség. Vajon azt hitte, hogy ártatlan? Jól éltek, sok mindent megengedtek maguknak, de Anna tényleg azt hitte volna, hogy ennyit keres? Vagy nem is érdekelte? Vagy gyanította, hogy máshonnan jön a pénz, valami gyanús ügyletből? Fogalma sem volt. Sosem beszéltek erről. Az asszony jelenlegi arckifejezéséből ítélve minden teljes meglepetésként érte, és még csak nem is kételkedett a férje bűnösségében. Nem rázta a fejét, hogy mutassa, micsoda képtelenségeket beszél az ügyész, és nem is nézett Valdemarra sajnálkozva, hogy ártatlanul kellett idekerülnie. Épp ellenkezőleg, úgy döntött, rá se néz. Fájdalmas érzés, de csak magát okolhatja. Kemény csapás volt ez a feleségének és a lányának, akik, vele ellentétben, teljesen ártatlanok voltak. Nem meglepő, hogy most távolságot tartanak. Hosszú utat kell bejárnia, hogy visszanyerje a bizalmukat és szeretetüket. Talán túl hosszút. Nem igazán értette, hogy történt ez az egész. Nem hivatkozhatott tudatlanságra. Pontosan tudta, hogy a Daktea mivel foglalkozik, és hogy amire kérik, törvénytelen. De nem látta át, hová vezet majd. Mikor minden robbant, akkor jött rá, mibe keveredett. De azt is tudta, hogy ügyes emberekkel van körülvéve. Hogy a többiek, az ő segítségével, szilárd alapokat fektettek le tele zsákutcával és rengeteg, nehezen lenyomozható tranzakcióval. Minél több idő telt el, annál nagyobb biztonságban volt. Ő csak egy apró fogaskerék volt a hatalmas gépezetben. Miért találnának pont rá? Wennberg befejezte a szónoklást, a bíró pedig megkérdezte Valdemart, bűnösnek találja-e magát a vádpontokban, vagy nem.

Valdemar Karinra pillantott, aki alig észrevehetően bólintott. Ellátta utasításokkal, mit válaszoljon, még ha hazudnia kell is. – Nem vagyok bűnös – szólt. A tárgyalás még egy jó félórát folytatódott. Karin mindent megtett, hogy megtalálja a gyenge pontokat az érvelésben, de Valdemar nem fűzött túl sok reményt ahhoz, hogy sikerülne neki. Így is történt, és mikor a bíró átvette a szót, az lett, amit gondolt. Súlyos gazdasági bűncselekmény gyanújával előzetes letartóztatásba helyezték. Az ügyész indítványozta, hogy tartsanak fenn minden korlátozást, és ezt mindenki támogatta. A tárgyalás véget ért. Anna azonnal felállt, és szinte elsőként távozott a teremből. Valdemar látta, hogy a könnyeivel küszködik. Ez volt a legrosszabb. Nem a megaláztatás, nem az, hogy lecsukták, nem is az elkövetkező büntetés, hanem a hozzá legközelebb állóknak okozott szenvedés. Ezt szinte nem is tudta elviselni. Remélte, hogy válthat pár szót Annával, de inkább arra kérte Karint, mondja meg neki, hogy Vanjának ne szóljon erről az egészről egy szót sem. Karin megígérte, hogy átadja az üzenetet. Elváltak, Valdemart visszakísérték a cellájába. Lefeküdt a priccsre, mást nem nagyon lehetett csinálni. Pár óra múlva újra fájni kezdett a háta. Nem azért, mert túl sok ideje feküdt ugyanabban a pozícióban, de azért megpróbált mocorogni kicsit. Nem segített. Kért és kapott némi fájdalomcsillapítót. Vacsorakor nem volt étvágya, inkább még több fájdalomcsillapítót kért, és megint megkapta. Most itt fekszik a priccsen, a plafont bámulja, és próbál másra gondolni, mint a lassan csökkenő fájdalomra a hátában. Folyton Annához és Vanjához tértek vissza a gondolatai, és az még jobban fájt. Némi nehézség árán felkászálódott, és a falhoz erősített vécéhez indult. Lehúzta a nadrágot, slicce ugyanis nem volt, és könnyített magán. Csak a fény miatt lenne? Mikor végzett a vizeléssel, előrehajolt. Kicsit oldalra biccentette a fejét, hogy a mennyezeti lámpa megvilágítsa a vécécsészét. A víz piros volt.

Vérpiros.

Berekesztették a megbeszélést. Torkel összehívta őket a Szobában, amit mindig is csak így hívtak, egy utolsó megbeszélésre a hétvége előtt. Szürkészöldes padlószőnyegen ovális asztal állt, körülötte hat szék. Az egyik hosszabbik falon a mágneses írótábla kapott helyet, amelyre Billy felvezette az idővonalat, a Storulvånban összegyűjtött anyagok alapján. Csönd volt. Az elmúlt napok eredményeit kellett volna megtárgyalni, végiggondolni, hogy mit csináltak, mit értek el, vagy szerettek volna elérni. Sajnos elkeserítően kevés dolgot rendeztek el. Torkel azzal vezette be, hogy felhívta Hedvig Hedmant Östersundben még délelőtt, és beszámolt neki, hogy a hollandok személyazonossága teljesen biztos. Mindig így jártak el, jelentették a segítségüket kérő helyi rendőrségnek a nyomozás részleteit, és hangsúlyozottan csak a részleteit. Fontos volt, hogy a helyi rendőrség továbbra is úgy érezze, részese az eseményeknek, de még fontosabb, hogy a nyomozóhatóság irányítsa, mennyi információt kapnak. Ezért nem mondott semmit arról az elméletükről, miszerint a hollandok rosszkor voltak rossz helyen. Arról sem, hogy találtak egy fényképezőgépet, és hogy milyen tempóban halad a nyomozás. Még szerencse. Torkel már meg sem lepődött, hogy az Expressen online változatán aznap délután talált egy hosszú cikket a következő címmel: „ÁLOMNYARALÁS ALATT ÉRTE ŐKET A HALÁL.” A bevezetőben azt írták, hogy a nyomozóhatóság most már száz százalékosan biztos a hat áldozat közül kettőnek a személyazonosságában. Jan és Framke Bakkert találták meg

Rotterdamból. A cikk tartalmazott egy képet is a Bakker házaspárról, valamint egy eléggé érzelgős szöveget, miszerint rettenetesen várták svédországi nyaralásukat a hegyekben, egy rövid interjút az egyik barátjukkal, aki azt mondta, hálás, hogy végre bizonyosságot nyerhetnek, végül pedig egy áttekintést, „Sír a hegyekben” címmel, ahogy az újság elkeresztelte az esetet. Ha korábban még kételkedett is, Torkel most már biztos volt. Hedmant és az östersundi rendőrséget tájékoztatni egyet jelentett egy sajtótájékoztatóval. Így azzal zárta a megbeszélésüket, hogy nagyon fontos, hogy csak ő tartson kapcsolatot a sajtóval. A csapat bólintott. Úgy lesz, mint mindig. Utána Jennifer számolt be arról, hogy mivel foglalkozott. Sokat dolgozott, és semmit sem ért el, így lehetett összegezni erőfeszítéseit, amelyek során minden lehetséges nemzetközi nyilvántartás alapján családokat próbált felkutatni, akik azonosak lehetnek a négy ismeretlen holttesttel. Vagy olyanokat talált, akikről már Torkel is tudott, vagy olyanokat, akiket némi munkabefektetéssel ő maga is ki tudott húzni, hála az umeåi igazságügyi orvosszakértőknek, akiktől megkapták az áldozatok becsült korát és pontos magasságát. Így jutottak el Ursuláig, aki azonnal tovább is adta a szót Billynek. A fiú azzal kezdte a napját, hogy szétszedte a hollandok táskájában talált fényképezőgépet. Kerített egy megfelelő kábelt is, de a fényképezőgép nem töltött fel. Valószínűleg túl sok ideig volt a föld alatt. Kilenc év után nem olyan különös, hogy nem működik, még akkor sem, ha műanyagba csomagolták, és gondosan a táskába tették. Így a memóriakártyára koncentrált, de elég hamar rájött, hogy nem tudja kivenni annak a kockázata nélkül, hogy esetleg összetörné. Beszélt Ursulával, aki hasonló véleményen volt. A fényképezőgépet átküldték a linköpingi laborba, azzal az üzenettel, hogy elég sürgős lenne megkapniuk a képeket. A délután folyamán Ursula telefonált is a régi kollégáinak, részben azért, hogy

megkérdezze, megkapták-e a kamerát, részben pedig hogy egyértelműsítse, tényleg sietős a dolog. Válaszul megtudta, hogy amint megérkezett a kamera, magas prioritást kapott, és hogy úgy tűnik, lesz belőle valami. Hétfőn talán már megkapják a képeket. Torkel nagyra értékelte a dolgot. Ez legalább olyasvalami, amivel életben tarthatják a reményt a hétvége folyamán. Ursula azzal zárta, hogy igaza volt a Harald Olofsson autójában talált hátizsákokon levő ujjlenyomatokat illetően. Azaz nem találtak semmit. Még mindig a ruhákat nézték át, találtak néhány hajszálat, amit Umeåban ellenőriztethetnek, hogy a holttestekhez tartoznake. Aztán félretették kicsit a nyomozást, és megszűntek rendőrnek lenni. Jennifer érdeklődött, hogy ki mivel tölti majd a hétvégét. Billy elmesélte, hogy Myvel gombászni mennek, rókagombát keresnek. Billy életében először. Megpróbált előítéletek nélkül tekinteni a kalandra, de meggyőződése volt, hogy nem ez lesz az új hobbija. Jennifer meglátogatja az anyját, de azért kihangsúlyozta, hogy telefonon elérhető. Minden nap és állandó jelleggel. Nem mondta, de biztos volt benne, hogy amint kilép innen, máris a hétfő után fog vágyakozni. Ursula elmesélte, lehet, hogy meglátogatja Bellát Uppsalában. Ez persze nem volt igaz. Fogalma sem volt, mit fog csinálni, de esélyes volt, hogy megint Sebastiannál köt ki. Torkel a lányaival akarta eltölteni a hétvégét, boldogan, hogy mégis be tudja tartani az ígéretét. Különös hangulat uralkodott el a Szobán. Az itteni beszélgetések témái általában kegyetlen, váratlan halálok, bűncselekmények és bűnözőkkel kapcsolatos elméletek voltak, tele apró részletekkel, amelyeket mindenki itt hagyott, mikor hazament, különben megmérgezte volna a környezetüket. De most, egy pillanatra minden más volt. Munkatársak voltak, majdnem barátok, és az életről beszéltek a halál helyett. Felálltak, és elkezdték a hétvégét.

Mint az átlagos emberek. Szokatlan érzés volt.

A keze ugyanolyan meleg volt, mint mindig. Mindenről beszámolt az anyjának, és olyan erősen szorította a kezét, ahogy csak tudta. Shibeka egyszerre volt meglepett és nyugtalan. Idegesen járkált körbe a szobában, mielőtt leült volna Mehran elé. A fiú a gyermekkorára gondolt, mikor elég volt az anyja keze, ha vigasztalásra szorult. Akkoriban az ő apró ökle szinte eltűnt a szeretetteljes szorításban. De már nem így volt. Most már majdnem ő tudta átfogni az anyjáét. A gyengédség megmaradt, de már nem ő szorult vigasztalásra, hanem az anyja. Csöndben ültek egy kicsit. Mehran érezte, hogy Shibeka próbál magyarázatot találni a történtekre. Aztán elengedte a kezét, felállt, és lassan Hamid fényképéhez lépett, ami a nappaliban állt, mióta Mehran az eszét tudta. Felemelte, és megsimogatta a fekete-fehér szájat az üvegen keresztül a mutatóujjával. Mehran úgy érezte, hogy a képen majdnem egykorúak, ő és az apja. Fiatalok és magasak. Az életük kezdetén. – Hamid egyszer azt mondta, hogy Said megbánta a vásárlást. De ez volt az egyetlen, amit valaha is hallottam a boltról. Biztos vagy benne, hogy veszekedtek? – kérdezte végül. – Nem tudom, de mi oka lett volna a boltosnak, hogy hazudjon? Shibeka a fejét rázta. Neki se volt értelmes válasza a kérdésre. – Melika elmesélte, hogy az unokatestvérei eladták a boltot, de én azt hittem, csak pár évvel ezelőtt. – Pedig az eltűnésük után egy hónappal máris eladták. Talán ezért tálalta Melika így. Nehogy megtudjuk. Shibeka óvatosan visszatette a fényképet. Gyengéden nézett a férfira, aki olyan nagy szerepet töltött be az életében. Még az eltűnése után is.

– A szüleimtől kaptam ezt a képet tizenhárom éves koromban. Hogy tudjam, hogy néz ki a férfi, akihez feleségül fogok menni. Sokat ültem, néztem a képet, és azon gondolkodtam, vajon milyen ember lehet. A valóságban. Jó ember? Kedves, szigorú, gyengéd? Fogalmam sem volt. Sokat nyugtalankodtam. Persze nem mertem beszélni róla, de attól még az érzés megmaradt. Aztán eldöntöttem, hogy biztos jó ember. A fényképre néztem, és úgy határoztam, kíváncsiságot és kedvességet látok a szemében. Okosnak tűnik. És tudod mit? Gyengéden nézett a fiára. – Nem, anya. – Mégis meglepődtem. Mikor találkoztam vele, még annál is sokkal jobb volt. Kedvesebb és okosabb, mint reméltem. Szeretetteljesebb, mint ahogy hittem. Ezért szeretem annyira ezt a képet. Reményt ad. Visszament Mehranhoz, a tekintete csillogott az emlékezéstől. – Reményt, hogy a dolgok jobbak lehetnek, mint hisszük – folytatta. – Hogy nem biztos, hogy minden nyugtalanságunknak van alapja. Ezt még mindig remélem. – De te is tudod, hogy Melika hazudott, ugye? Josephről – kérdezte meg a fiú végül. Shibeka bólintott. – Akkor talán másról is hazudott? – kérdezősködött tovább Mehran. – Mint például a boltról. – Talán. De mitévők legyünk, Mehran? – Beszélek vele. És ezúttal nem engedem, hogy kibújjon a válaszadás alól. Mehran tudta, mit kell tennie. Az új hangján kell megszólalnia, és kideríteni az igazságot. Valószínűleg ezért kapta Allahtól. Nem azért, hogy felnőttnek tűnjön Memel és a többiek előtt, mint eddig hitte, hanem valami sokkal nehezebb és fontosabb ügy miatt. Shibeka ránézett, és bólintott.

Így lesz.

Ezúttal Vanja több mint egy félórát várt a västmannagatani ház kapuja előtt, mielőtt egy egymásba karoló középkorú házaspár fel nem bukkant a járdán, bepötyögték a kódot, és eltűntek a lépcsőházban. Vanja villámgyorsan beosont mögöttük. Gyanakodva néztek utána a lift mellől, mikor elment mellettük, és már szinte várta, hogy megszólítják, hogy hova megy, de egyikük sem szólt, csak követték a tekintetükkel, mintha emlékezni akarnának, hogy nézett ki, ha esetleg később tanúskodni kéne. Vanja meg sem állt a harmadik emeletig. Valószínűleg hülye ötlet, de muszáj bizonyosságot nyernie. Nem maradt sokáig Sebastiannál, csak amíg jól kisírta magát. A férfi átölelte, ott állt vele az előszobában, míg túljutott a legrosszabbon, aztán meghívta ebédre – fasírtot csinált –, de Vanja nemet mondott. Egyedüllétre volt szüksége, hogy végiggondolja, mit mondott Sebastian arról, amit tudott. Szeretett volna hinni neki, de rájött, hogy az most nem megy csak úgy. Nem ilyen egyszerű. A férfi mostanában egy újabb, egy jobb kiadású Sebastian volt, de attól még az maradt, aki. Egy okos, nem túl szigorú lelkiismeretű, gátlástalan férfi. Mindaz tehát, amit pár órával ezelőtt még pozitív tulajdonságként könyvelt el, most Sebastian ellen szólt. Ezért találta magát ismét a västmannagatani lépcsőházban. Hogy megtudja az igazat. Hogy megtarthassa Sebastiant a barátjának, mert most kétségbeesetten szüksége volt egy barátra. Becsöngetett Ellinor Bergkvist ajtaján. Éjfélhez közeledett az idő, de nem érdekelte. Megint becsöngetett. Rákönyökölt a csengőre, és kitartóan nyomta. Látta, hogy valami megmoccan a kukucskáló mögött, majd hamarosan kattant a zár, és kinyílt az ajtó, amennyire a biztonsági lánc engedte.

– Jó estét, Magdalena vagyok – kezdte Vanja. – Beszélnem kell önnel Sebastian Bergmanról. – Mi van vele? – kérdezte Ellinor, hangjában egyszerre kétkedéssel, örömmel és nyugtalansággal. – Bejöhetek? – Nem. Hogy nyomatékot adjon a szavainak, beljebb húzta az ajtót, hogy alig egy kis rés maradt. Odanyomta az arcát, és csak az egyik szemével nézett kifelé. – Mi van Sebastiannal? – ismételte meg a kérdést. Vanja azzal kezdte, hogy rendőr, és izgult, hogy Ellinor el ne kérje az igazolványát. Nem is kérte, így Vanja úgy folytatta, hogy a rendőrség gazdasági osztályán folyó nyomozás során felmerült Sebastian neve, és most rosszul állnak a dolgai. Ellinor arcán ijedtség tükröződött. A Daktea, Trolle Hermansson, a halála, valamint a tény, hogy valaki olyan adta le az információt, akinek köze volt Sebastianhoz, mind-mind közrejátszott abban, hogy többet kell megtudniuk Sebastian szerepéről az ügyben, folytatta Vanja. Az eset igen bonyolult, és ha kollégák kerülnek képbe egy nyomozás során, muszáj közelebbről megvizsgálniuk az ügyet. Ellinor komolyan bólintott, hogy érti, Vanja pedig egész meglepődött, hogy mennyire jól tud hazudni. Aztán Ellinor mesélni kezdett. Vanja úgy vette ki a szavaiból, hogy egyrészt nagyon büszke arra, amit csinált, másrészt viszont minden erejével védeni igyekezett Sebastiant. Igen, a férfi megkérte, hogy hajítsa ki a szatyrot, de elolvasta, és úgy döntött, segít neki. Nem, Sebastian sosem mondott semmi olyat, hogy fenyegetve érezné magát Valdemartól, ártani sem akart neki, Ellinor maga vonta le ezt a következtetést. Lehet, hogy tévedett. Igen, neki is úgy rémlik, hogy valami Trollétól származik az anyag, de nem teljesen biztos benne.

Vanja érezte, hogy minden egyes mondattól, ami alátámasztja Sebastian történetét, megkönnyebbül. Az elmúlt időszakban így is elég érzelmi megrázkódtatásban volt része, és ha kiderülne, hogy Sebastian aktívan közrejátszott az apja leültetésében, azt már nem bírná ki. A dolgok viszont most fordítva álltak. Sebastian meg akarta védeni. Meg akarta menteni úgyanúgy, mint egykor Hindénél. Sikerült is volna, ha nem lenne ez a nő, akinek a fél arca látszott csak az ajtóból. Vanja érezte, hogy elönti a düh. Tiszta, el nem téveszthető érzés volt, aminek még örült is az elmúlt napok bánata, fájdalma, gyanakvása és zavarodottsága után. – Sebastian ezek szerint újra a városban van? – kérdezte Ellinor reménykedve. – Miért? – Találkozni akarok vele. Normális esetben Vanja megsajnálta volna Ellinort, mert Sebastian eljárása, hogy kirúg valakit, és aztán nem beszél vele többet, gyávának és érzéketlennek tűnt. Ez disznóság, és normál esetben teljes mértékig a nő pártját fogta volna. – Azt mondta, már nincsenek együtt. – Csak azért mondta, hogy megvédjen engem – makacskodott Ellinor. – Mitől? – Valdemar Lithnertől. Vanja dühébe most már nyugtalanság is vegyült. Ellinor ellentmondott saját magának. Épp az előbb mondta, hogy Sebastian nem tartott Valdemartól. Vanja érezte, hogy ennyi érzelmet már nem bír el, és gonoszkodni akart. Annyi sok szart kapott az elmúlt időben, itt az ideje, hogy visszaadjon egy keveset. Az előtte álló nő rengeteg mindent tönkretett, és ezenkívül még Sebastiannak is szívességet tenne vele.

– Maga teljesen dilis, ezért rúgta ki. Soha többé nem akar találkozni magával – nézett keményen az ajtónyílásra. Ellinor megrezzent, mintha megütötték volna. – Nem mondott ilyet. – Dehogyisnem! – Vanja élvezte, hogy ismét az övé az irányítás. Holnap majd biztos nem lesz büszke rá, de az akkor lesz, és most úgy határozott, forgatja még egy kicsit a kést. – Azt mondta, hogy maga beteg, és csak kedvességből engedte, hogy nála lakjon, de már nem bírta cérnával. Különösen azok után, amit Valdemar Lithnerrel tett. Kialudt a fény a lépcsőházban, és a vaksötétben Vanja nem láthatta, hogy Ellinor szeme összeszűkül, és sötéten, félreérthetetlen gyűlölettel néz rá. – Tartsa magát távol Sebastiantól! – hallotta Ellinor, és azzal a sötét figura eltűnt az ajtaja elől. A lámpát sem kapcsolta fel, vélhetőleg azért, hogy még drámaibb legyen a kivonulása. Ellinor besietett a hálószobába, az ablakhoz. Ha ez a Magdalena átmegy az utcán és balra fordul, akkor láthatja még egyszer. És a lány tényleg balra fordult, Ellinor pedig követte a tekintetével, míg végképp el nem tűnt. Aztán leroskadt a be nem ágyazott franciágyra. Micsoda rémes dolgokat mondott. Rémeseket és igazakat? Valdemar Lithnert lecsukták. Már senkit sem fenyegethet, és Sebastian mégsem hallatott magáról. Nem kérte, hogy térjen vissza, most, hogy elmúlt a veszély. Úgy lett volna, ahogy ez a fiatal nő mondta? Lehet, hogy Sebastian sosem félt Valdemartól? Félreértette az egészet. Ez esetben… Alig merte végiggondolni. Ez esetben a táskáján hagyott levél igazat mondott. Ez esetben Sebastian nem azért vágott a fejéhez olyan rémes dolgokat, mikor kidobta, hogy megvédje, hanem mert elege lett

belőle. Tényleg csak a háztartási alkalmazottat látta benne, akivel dugni is lehet, és itt a vége. Azzal az ápolónővel is biztosan lefeküdt. Vele, és még ki tudja hány másikkal. Ellinor szerette Sebastiant, de a férfi csak játszott vele.

A szombatot egyedül töltötte a zenéjével és a gondolataival, amelyek ide-oda csapongtak, néha megállapodtak valahol, aztán megint kisiklottak a fejéből. De egy folyamatosan visszatért, és estére már pontosan tudta, mit kell tennie. Szembesítenie kell Melikát a hazugságaival. Nem úszhatja meg többé. Az anyja vele akarna jönni, ha tudná, és ezt meg is érti. De azt is értette, hogy jobb lesz, ha egyedül megy. Ha csak ő van ott, Memel és a többiek nem szólhatnak bele. Ha pedig félrecsúszik a dolog, elég, ha csak őt okolják. Meg tudja magyarázni, aztán kiteríti a kártyáit. Beszámol Melika hazugságairól, azt pedig kénytelenek lesznek meghallgatni. Shibekát nem hallgatnák meg. Különbség volt férfi és nő között, ezt meg kellett értenie, és ki kell használnia. Ma reggel Shibeka reggelit készített neki. Jó étvággyal evett, elmondta, hogy elmegy itthonról, de azt nem mondta, hogy hova. Most ott állt Melika háza előtt. Meg akarta lepni. Nem akarta engedni, hogy felkészüljön a látogatásra, figyelmeztetés nélkül akart támadni. Csak azt nem tudta, hogyan. Ha becsenget, Melika biztos meglepődne, de nem biztos, hogy Mehran be tudna slisszolni a lakásba, és nem gondolta, hogy a lépcsőházban kellene megbeszélniük ezt a dolgot. Végül szerencséje volt. Látta, hogy Melika néhány órával ezelőtt elment egy barátnőjével, most pedig Ali, a fia érkezett haza néhány haverral, és az egyik utcakereszteződésben elváltak egymástól. Ali tovább sétált a házuk felé, a barátai pedig eltűntek a másik úton, már a hangjuk se nagyon hallatszott. Mehran félig elbújt egy fa mögé. A fiút nézte, aki gondtalanul sétált. Természetesen ismerte Alit, aki inkább Eyerrel barátkozott, és korban is közelebb állt

hozzá. Mehran rég nem beszélt már vele. Kihúzta magát, és gyors léptekkel a fiú felé indult. Ali arca felragyogott, mikor meglátta. – Szia, Mehran! – mondta boldogan. Őszintén örült, hogy láthatja. Kedves vele, gondolta Mehran, ezek szerint az anyja nem panaszkodott neki a Khan családra. Ez megkönnyíti a helyzetét. – Szia, Ali! Minden rendben? – kérdezte semleges hangon. – Persze. És veled? – Felmehetek hozzátok? – kérdezte, és a ház felé biccentett. – Otthon hagytam a kulcsom, és kicsit fázom, anya meg csak pár óra múlva jön haza. Kicsit vacogott is, hogy hihetőbbé tegye a történetét. Ali bevette. – Hát persze. Szerintem anya nincs itthon, így nem tudok enni adni. – Sebaj, majd tévézünk. Mehran bizsergést érzett a gyomrában, mikor Ali kinyitotta a lakás ajtaját, és bementek. Fogalma sem volt, hogy működik-e a dolog, de azt azért érezte, hogy lesz némi előnye, ha Melika hazajön, és ott találja a kanapén. Már ha egyedül jön haza. Ha nem, akkor Mehrannak új tervet kell kitalálnia. Egy órán át tévézett Alival. Beszélgettek egy kicsit Eyerről, az iskoláról, a barátokról, mielőtt beállt volna a csönd. Mehran más dolgokra gondolt. Ha Ali kényelmetlennek ítélte is a helyzetet, nem mutatta. Leginkább csak örült, hogy egy idősebb fiú itt ül és rajzfilmet néz vele. De talán nem is olyan nagy ügy. Minden barátjának voltak testvérei, senki sem volt egyke, mint ő. Végül fordult a kulcs a zárban. Ali megörült. – Hazajött anya! – Remek – szólalt meg Mehran, és lendületesen felállt, majd szigorúan Alira pillantott. – Most menj a szobádba! Ali teljesen megdöbbent. – De miért? – Menj a szobádba, mondom. Most!

Ali megmakacsolta magát. Feldúltnak tűnt, mert itt ő volt otthon, és nem akart megmozdulni. Mehrant idegesítette, hogy nem sikerült jobban a dolog. Hogy ezek szerint mégsincs akkora tekintélye. Ugyanakkor azt is érezte, hogy nem akar jobban rászólni Alira, aki csak egy ártatlan fiú, amilyen egykor ő is volt. Biztos ez a probléma. Az a sok hasonló érzés. – Beszélnem kell az anyukáddal – mondta kicsit nyugodtabban. – Kettesben. Alinak nem volt ideje válaszolni, mielőtt Melika egy bevásárlótáskával belépett volna a lakásba. Teljesen elképedt, mikor meglátta Mehrant. – Te meg mit keresel itt, Mehran? – Szerintem tudod. Elment Ali mellett, aki mozdulatlanul állt, és nem tudta, hogy kell most reagálnia. – Mi történt, Ali? – kérdezte nyugtalanul a fiát. Mehran válaszolt helyette. – Megkértem, hogy menjen a szobájába. Tudom, hogy hazudtál nekünk. Gondoltam, neki nem kell hallania mindent. Melika elsápadt, és a földre ejtette a zacskót. – Tűnj el innen, Mehran! Most. Mehran a fejét rázta. Nem adja meg magát. Soha. – Az anyámnak nem kell elmondanod az igazat. De nekem muszáj lesz. – Mit kéne elmondanom? Miről beszélsz? – Elmentem Said boltjába. A férjed boltjába. Ali apjának a boltjába. Tudod, mit meséltek ott? Egy pillanatra Melikának fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon. Mehran látta, hogy a szavai átjutottak a hazugságok védvonalán, és telibe találtak. Melika nem szólt, mintha azt remélte volna, hogy ha csöndben marad, Mehran feladja és elmegy. De az kizárt. A fiú

erősebbnek érezte magát, mint valaha, és az idegességét elnyomta az igazság utáni vágya. – Akár Memelnek is elmesélhetem, ha szeretnéd. Biztos érdekelni fogja, hogy Said és az unokatestvéreid veszekedtek. Hogy az eltűnése után egy hónappal már el is adták az üzletet. Vagy esetleg tud róla? Mindenki tud róla, rajtunk kívül? – Nem igaz – mondta a nő halkan, és leereszkedett az ajtó mellett álló sámlira. – Mi nem igaz, Melika? Az asszony a padlóra nézett, a lábára, majd végül a fiára. – Menj a szobádba, ahogy Mehran mondta. Ali meglepetten nézett rá. – De anya…! – Mondom, indulás! – kiabálta az asszony, és Mehran érezte, ahogy a hangja egyre gyengült. A sajátja viszont erőteljesebb és határozottabb lett. Ali elindult a szobájába. Ettől kezdve valószínűleg soha nem tekint már ugyanúgy Mehranra. Melika pedig végül a szemébe nézett, de a tekintete már nem ellenséges volt, hanem bánatos. – Nem tudom, mi történt, Mehran. Tényleg nem tudom. – De többet tudsz, mint amit elmondtál, nem? Éppen csak bólintott, szinte nem is látszott. – Kicsoda Joseph? Melika holtsápadttá vált. – Egy gonosz ember. Mindenről ő tehet. A szemében most már nem bánat ült, hanem félelem, kínzó nyugtalanság, talán ijedtség is. Mehran kinyújtotta felé a kezét. Gyengéd akart lenni. Úgy érezte, az igazság megkívánja. – Mesélj el nekem mindent.

Morgan Hansson rengeteg új oldalát mutatta meg Anithának a hétvége alatt. Nem kobold volt. Annál valami sokkal rosszabb. Életművész. Egy férfi, aki tudta, hogy kell játszani a számára kiosztott kártyákkal. Miután Anitha elmondta az igazat Lennart Stridhről a Forró nyomonnál, és hogy hogyan lépett vele kapcsolatba, hogy a segítségét kérje, Morgan, félelmeit beigazolva, vacsorázni hívta. Most, hogy már ilyen jól ismerik egymást és titkaik sincsenek, csak kellemes lenne, nem? Anitha nem mondhatott nemet. Kénytelen lesz a férfi kedvébe járni, és minden javaslatára igent mondani, talán élete egész hátralevő részében, vagy legalábbis addig, amíg a rendőrségen dolgozik. Péntek este a férfi kedvenc éttermében ettek a Texas Longhornban, a Sankt Paulsgatanon. Anitha a következőket tudta meg Morganről: Imád beszélni, különösen, ha iszik is közben; imádja a vörös húst nagy mennyiségben, héjában sült burgonyával, tejfölös szósszal és cheddar sajttal (Anitha még el is csodálkozott, hogy a férfi nem sokkal kövérebb, mikor meglátta, mit töm magába); imádja a koszos lebujokat, különösen Stockholm déli részén. Véleménye szerint ez a legjobb módja a vacsora lezárásának, ráadásul szívesen marad is zárásig. Ezenfelül a szódavíz megszállottja volt, és részletekbe menően elmagyarázta, mennyi boldogságot okoz neki a saját szódagépe, így most már Anitha is kénytelen volt beszerezni egyet. Morgan ragaszkodott hozzá, hogy felkísérje, és együtt beüzemeljék, de a nőnek itt sikerült meghúzni a határt. Egyelőre.

Tisztában volt vele, hogy csak idő kérdése, és a férfi otthon érzi magát nála, és a konyhájában állva készíti majd a szódavizet. Mindemellett Morgan imádta a Kista Galleria nevű boltot, a gépét is ott vette. Szerette, hogy mindig annyian vannak mindenféle népből és nemzetből, hogy annyira nem svéd az egész. Anitha kénytelen volt úgy tenni, mintha egyetértene vele, bár szíve szerint ordított volna. Ma este pedig moziba mennek, határozott Morgan. Minden vasárnap moziba járt, és mostantól Anithát is viszi. Valami 3D-s vetítésre mentek. A nő nem merte bevallani, hogy még sosem látott ilyet, mert biztos volt benne, hogy akkor az összes létezőt végig kell néznie. Megpróbált valami pozitívumot keresni az újdonsült „barátjában”. De nem talált semmit, egy szikrányit sem. Tudta, hogy ez így nem mehet tovább. Valamit profitálnia kellene saját magának is ebből a kálváriából, amivé az élete vált. Még ha csak valami apróságot is, a büszkesége úgy kívánta. Egyébként akár meg is halhatna, de ahhoz meg nem volt kedve. Valahol muszáj lesz átvenni az irányítást. Úgy döntött, felhívja Lennart Stridhet. Tőle legalább szerezhet egy kis pénzt. Nem sokat. Általában keveset kapott az ilyesmiért, de mégiscsak több volt a semminél. És az érzés, hogy valamit még ő irányíthat, minden pénzt megért. Csak erre volt szüksége. Megmondja neki a nevet. Talán nem sok, de Lennart többet fizet majd érte, mint eddig bármi másért.

Ursula a kanapén ült és tévét nézett. Sebastian kanapéján ült, és Sebastian tévéjét nézte. Sebastiannal. Pénteken munka után kötött ki nála. Itt is aludt, de nem feküdtek le egymással, sőt fel sem merült a téma. Sebastian mindenféle célozgatás nélkül a vendégszobában ágyazott meg neki, majd másnap reggelivel ébresztette, ő pedig aztán délelőtt hazament. Tényleg eljátszott a gondolattal, hogy úgy tesz, mint ahogy a kollégáinak mondta, és elutazik Uppsalába, meglepi Bellát. Nem így szokták a szülők? Apró, be nem jelentett látogatásokat tesznek, eltöltenek pár kellemes órát a gyermekükkel, megebédelnek, aztán haza. Szép gondolat, de sosem lett belőle semmi. Ursula egyszerűen nem merte megtenni. Ehelyett takarítással, vásárlással, mosással, egy elvált nő teendőivel töltötte a szombatot. Ma reggel visszament Sebastianhoz. Ő legalább értékelte a társaságát. Evett vele egy második reggelit, aztán elmentek sétálni, mikor jött néhány mesterember. Vasárnap többe kerül, mondta Sebastian, de ilyenkor időre jönnek. Közel kétezer koronáért kukucskálót szereltet az ajtóra. Séta közben minden lehetséges téma előkerült. Jó érzés volt végre megnyílni valaki előtt, aki mindent tudott róla és Mickéről, és nem kellett minden mondatot alaposan átgondolni. Beszéltek a nyomozásról is, de Ursula számára elég világossá vált, hogy Sebastiant nem érdekli az eset, és nem is fogja. Legalábbis nem ebben a fázisban. Csontvázak, hátizsákok és utaslisták – számára teljesen érdektelenek. Az amerikai vagy milyen nő, akinek köze lehet a gyilkosságokhoz, esetleg izgalmasnak tűnhet. De hát ő is halott.

Sebastiannak emberek kellettek, élő emberek. Sérültek, ferde hajlamúak, betegek. Emberek, akiknek az életfelfogása és valóságérzete mindentől elrugaszkodott. Lelkek, akiket időbe telt megérteni. Emberek, akiket a többiek gonosznak tituláltak, mert úgy egyszerűbb. Akkor örömmel vág bele a dologba, de amíg nincs semmi ilyen… Végül betértek valahová biliárdozni. Nyolc golyóval játszottak, saját szabályok szerint. Ursula négy menetből hármat megnyert. Meglepődött, mikor meg akarta hívni Sebastiant egy sörre, de ő csak egy kólát kért. Mikor együtt voltak, még ivott. Nem riasztóan sokat, de szívesen. Megint csak azon gondolkodott, vajon mi történt a férfival. – Miről álmodtál? – kérdezte meg hirtelen. – Fent a hegyekben… Sebastian meglepődött. Ursula a szemébe nézett, de nem árulta el, mit gondol. A férfi alig tudott elfojtani egy mosolyt. Ursula csütörtöki felbukkanása nála alaposan meglepte, de ez semmi nem volt ahhoz képest, mikor másnap is átjött, és még éjszakára is nála maradt. Most meg, teljesen hétköznapi hangon visszautal a hegyekben eltöltött közös pillanatukra. Sem a tekintete, sem a hangja nem árult el semmit a gondolatairól, de a kérdés igen. Úgy érezte, hogy a szálloda éttermében eltöltött rövid találkozójukra érdemes visszatekinteni. Kíváncsi volt őrá, Sebastianra. Tegyük még hozzá a látogatást a lakásában. Két este, semmi szex persze, de Sebastian mégis úgy érezte, hogy lassan, nagyon lassan visszatalálnak valami hasonlóhoz, mint ami akkor volt, mielőtt Sebastian lefeküdt volna Ursula nővérével. Jó érzés volt, de Sebastian tudni akarta az okát. Ursula elég egyértelműen a tudomására hozta, hogy sosem bocsát meg neki, akkor most mégis mit művel? Biztos, hogy a válás miatt átértékelt dolgokat, de akkor is. Csak játszik vele? Rafinált módon próbál bosszút állni? Meg akarja bántani? Akármi is az ok,

attól még izgalmas ez az egész. A legizgalmasabb, ami az egész hiábavaló nyomozás alatt történt. – Miért akarod tudni? – Azt mondtad, elmeséled. – Tudom, de miért akarod tudni? Ursula felemelte a sörösüveget, és ivott egy kortyot. Sebastian figyelte, és szinte látta, ahogy a megfelelő megfogalmazáson töpreng. A nő nyilván tudta, hogy a legegyszerűbb válasszal, miszerint kíváncsi, nem ér el semmit nála. Őszintének kell lennie, provokatívnak, vagy előállhat egy elmélettel is, amit a férfi kénytelen lesz megcáfolni. – Mert mikor kijöttél az étterembe, amikor nem tudtad, hogy látlak… – Igen? – Sebastian szinte várakozóan nézett rá. Tehát a nő az őszinteséget választotta. Szinte látta, micsoda gonddal válogatja meg a szavait. – Úgy néztél ki, mint aki mindent elvesztett – mondta végül. – Olyan voltál, mint egy ember, akinek nincs semmije. Sebastian nem válaszolt azonnal. A megfogalmazás jól sikerült, nem volt benne provokáció, és cáfolni sem tudja. Őszinte, és sajnálatos módon teljesen igaz. – Egyszer elmesélem – mondta halkan. – Biztos, hogy nem itt, és valószínűleg nem is ma este, de valamikor. Ígérem. Ursula lassan bólintott. Hallotta Sebastian hangján, és látta a szeméből is, hogy nem állhat túl messze az igazságtól. Érthető, hogy nem egy bárszéken akarja ezt megbeszélni, miközben egy régi Eurythmics szám szól a háttérben. Ő sem itt akarta hallani. – Remélem, hogy hamarosan – mondta végül. Nem hozták szóba többet. Mire hazaértek, a mesteremberek elkészültek, és az ajtó közepén ott díszelgett a kémlelőlyuk. Korán vacsoráztak, evés után a kanapén kötöttek ki, és a lábukat az asztalra téve bámulták a műsort. Sebastian idejét sem tudta, mikor ült így valakivel együtt a kanapén. Talán Lilyvel volt utoljára ilyen.

– Maradhatok ma éjszakára? – kérdezte Ursula, mikor a távirányító felé nyúlt, hogy elkapcsoljon a reklámról. – Persze. Valami túlélőshow-t talált a Discoveryn. Sebastian a szeme sarkából figyelte. A régi gondolatok visszatértek. Mit művel ez a nő? Játszik? Bosszút áll? Nem tudta. De ami még fontosabb: nem is érdekelte.

Lennart a Söderstadion felé tartott Benkével, Stiggel, meg egy csomó másik Hammarby-szurkolóval egy metrókocsiban, mikor Anitha telefonált. A Brage elleni meccsre utazó rajongótábortól alig hallotta. Megpróbált minél jobban a kocsi szélére furakodni, és közel nyomni a telefont a füléhez, hogy megértse, amit a nő hadarva elmond. Talált valamit, nem sokat, csak egy nevet. Adam Cederkvist. Ő volt az a titkosrendőrségen, aki 2003-ban átvette a két eltűnt afgán ügyét. Ennyit tudott. A beszélgetés hátralevő részében arról magyarázott, hogy majd elküldi egy Mälarpaviljongenben fogyasztott ebéd számláját, amelyet lesz szíves kiegyenlíteni, de még mást is akar. Lennart megígérte, hogy felméri az anyagi lehetőségeit, és visszahívja, amint nyugodtabb helyen van, de Anitha kötötte az ebet a karóhoz, hogy rendesen tisztázzák a pénzügyeiket, mert nagyon sokat áldozott fel azért, hogy segíthessen neki. Lennart rákérdezett, hogy bajba keveredette, de a nő nem válaszolt, csak annyit mondott, hogy fontos a pénz, azzal letette. A barátai kérdőn néztek rá. Mondta, hogy sajnos munkáról van szó. Csalódottak voltak, és pár másodperccel később egyáltalán nem örültek neki, mikor le akart szállni Skanstull állomáson, és hazamenni. Mindenki megpróbálta lebeszélni, különösen Benke, aki két hétig Spanyolországban volt, és már nagyon várta, hogy eltöltsenek egy kis időt közösen, és megnézzék a meccset. Semmi sem lehet ennyire fontos, minden ráér, most meccs van, és olyan régóta vártak már erre. Lennart végül engedett. Elvégre tényleg vasárnap van, és nem túl sok mindent tehetne azonfelül, hogy internetezik egy kicsit, azt meg akkor is lehet, ha hazaért. Ráadásul az előző két meccsről is lemaradt, és a régi barátait is csak ilyenkor láthatta. Már tinédzserkoruk óta ismerték

egymást, de annyi dolguk volt családdal, gyerekkel, barátnővel és munkával, hogy sosem sikerült összeegyeztetni egy találkozót. Lennart végiggondolta, és arra jutott, a munka ráér a meccs után. Nem lehet nagy jelentősége. Az egész Shibeka-ügyet úgyis ejtette, már Sture Liljedahlnak is beszámolt róla, hogy a család visszalépett. Csak az a kérdés, hogy Anitha információja új életet lehel-e az ügybe. Ahhoz többet kell találnia. Egy névvel nem jut messzire. A stadion hosszabbik oldalán, közel a pályához kaptak helyet. Benke bérletet szerzett az évadra. Minden évben megígérte, de most végre sikerült is. A hangulat a tetőfokára hágott, jó meccs volt, de Lennart végig arra gondolt, amit Anitha mondott. Most már volt legalább egy neve, egy konkrét személy, akinek utána lehet járni. Talán mégis megéri megpróbálni. Amint hazaér, lefuttat egy gyors keresést. Sigurdsson pazar gólt lőtt, mikor már csak öt perc volt hátra, és az egész stadion tombolt a boldogságtól. A Hammarby győzött, Lennart üvöltött örömében, akárcsak a többiek. Stig meggyőzte, igyon meg velük pár sört. Úgyis túl késő van már a melóhoz, állította határozottan, így Lennart kompromisszumot kötött: két sör, de aztán hazamegy. Nyolc sör és néhány feles után az alkohol és a kurjongató barátai rábeszélték még egy afterpartyra, ahol sikerült megállnia, hogy ne gyújtson rá, bár nem magának köszönhette. Egy koszos erkélyen ácsorgott valakivel, akit nem is nagyon ismert, kezében egy cigarettával, mikor Benke meglátta, és birokra kelt vele. Igazából csak vicceltek, de nagyon részegek voltak, és Lennart megvágta a kezét egy széttört söröspoháron. Stig választotta szét őket, és bekötözte Lennart sebét egy nedves törülközővel. Aztán sírtak egy sort, hogy mennyire szeretik egymást, bár ezt józanon sosem mondanák ki. Hajnali három körül jött a rendészet, és kihajított mindenkit. Fél ötkor került ágyba. Az utolsó, ami még eszébe jutott az volt, hogy ma muszáj lesz elintéznie valamit. Csak azt nem tudta már, hogy mit.

Mikor a csapat hétfőn összegyűlt, megállapították, hogy igazából semmi sem történt. Megkapták a DNS-teszt előzetes eredményeit azokból a mintákból, amit a családok hozzátartozóitól vettek: a Trondheimben eltűnt norvég Thorlisen család feleségének apjától, a Hagberg család feleségének a nővérétől, Gävléből, és a feltehetőleg az Indiai-óceánba fulladt Cederkvist család apjának bátyjától Oskarshamnban. Egyik sem egyezett a hegyen talált holttestekével. Nem volt nagy csalódás, hiszen érezték, hogy így lesz, tehát most már kizárhatják őket, és másnak szentelhetik az idejüket. Billy az íróasztalánál ült, mikor a számítógépe pittyegett egyet. A labor egy letölthető fájlba töltötte fel a képeket, amiket sikerült megmenteni a memóriakártyáról, összesen kilencvenhárom darabot. Billy belépett a rendszerbe, lementette, majd elkezdte átnézni őket. Úgy tűnt, a képek kora tavasztól a házaspár haláláig készültek. Egy kislány születésnapi buliján, aki valószínűleg másé lehetett, nem a sajátjuk, mivel a további képeken nem tűnt fel újra. Fényképek biciklitúrákról, bulikról, fürdőkről, sétákról, focimeccsekről. Boldog, mosolygó emberek. Néhány otthoni kép. Hétköznapok. Az utolsó harminchét fotó viszont érdekes volt. Egy kép a trondheimi reptéren. Framke hátizsákkal a hátán áll a terminál előtt, és a kamerába mosolyog. A következőn már kint voltak a hegyekben. Ezúttal Jan volt a soros, állt és a hegycsúcsok felé mutatott, valószínűleg azt, hogy merre tartanak. Aztán jött egy csomó kép pihenőkről, éjszakázásokról, illetve arról, amerre jártak.

Billy kiválogatta és kinyomtatta az összes képet a túráról, és míg a nyomtató dolgozott, az utolsó képeket is megnyitotta. Framke szétszedi a sátrat. Gázló a folyón. Rénszarvasok a hegyoldalban. Bejárat a völgybe Jannal az előtérben, aki vizet ivott egy forrásból. Az utolsó képen boldognak tűnt, a kamera és a felesége felé mosolygott. Billy megnézte a dátumot. Október 30. A haláluk napja. A háttérben kiszélesedett a járat a völgyben, jobbra állt egy kis ház, mögötte pedig a fennsík, a háttérben a kék ég és még több hegy. Billy megállt. Megismerte a hegycsúcsokat a távolban. Ő is járt ott. Az alatta levő fennsíkon találták meg a testeket. Nehéz volt megállapítani a távolságot, de Billy úgy becsülte, Jannak és Framkének egyórányi gyalogútja volt odáig. Egy óra az életükből, amit a mosolygó férfi természetesen nem tudott, mikor lefényképezték, de Billyt fájdalommal töltötte el. Épp ki akart lépni, mikor megakadt a szeme egy részleten. Egy apró házat látott a hegy lábánál, közel a helyszínhez. Mikor ott voltak, keresték a gyilkosság pontos helyét, de nem találtak semmit. Mert nem volt ott semmiféle ház. 2003. október 30-án azonban még volt. Billy kinagyította a képnek azt a részét. Fából készült falak, kémény, kis lépcső az ajtóhoz. Nem túl nagy épület, vadászkunyhó lehet. Billy felállt, bement a Szobába, a falhoz, és a magukkal hozott térképet tanulmányozta. A helyszínt egy kereszt jelölte. Többen is átnézték már, de azért nem árt biztosra menni. A térkép szerint nincs ott ház, ahol a Bakker házaspár fényképe szerint van. Magához húzta az asztal közepén álló telefont, és még egy pillantást vetett a falra, Mats és Klara névjegyére, aztán tárcsázott. Klara a második csengésre felvette.

Lennart érezte az arcán a nap sugarait, erre ébredt fel. Fájt tőle a szeme, ezért nagy kínlódások árán megpróbált oldalra fordulni és lehúzni a rolót, de végül zseniális módon az egészet a bekötözött kezére rántotta. Ettől aztán egy ordítással ki is ugrott az ágyból. A fájdalomtól magához térve kicsoszogott a fürdőszobába, és előkeresett két fájdalomcsillapítót. Lefekvés előtt kellett volna bevennie őket, gondolta, miközben hideg vízzel arcot mosott. Segíteni szokott a másnaposságon, de pár órával ezelőtt sajnos nem volt ennyire előrelátó. Az igazat megvallva egyáltalán nem tudott gondolkodni. Kíváncsian nézte a kötést a bal kezén. Micsoda éjszaka volt! Sokkal őrültebb, mint tervezte. A férfi a tükörben úgy nézett ki, mint aki kénytelen ma itthonról dolgozni. Tényleg, a munka. Anitha telefonált tegnap. Megmondta a nevét annak a titkosrendőrségi fazonnak, aki a 2003-as ügy felelőse volt. Adam… Adam… Lennart lefagyott. Csak nem ennyire ostoba, hogy elfelejtette a vezetéknevet, amin egész éjszaka gondolkodott? Vagyis hát az ötödik-hatodik sörig mindenképpen. Mély levegőt vett. Felesleges idegesítenie magát, mert akkor aztán teljesen eltűnik a név. Nem akarta visszahívni Anithát, mert akkor nem csak komolytalannak, de komplett idiótának tűnne. Mondjuk úgy is érezte magát, mindenfajta szépítés nélkül. Adam. Adam. – Adam C-valami – gondolkodott hangosan. Vagy D? Nem, C. Egész végig a néven töprengett. Nem felejthette el. Csak egy kis időre eltűnt a fejéből. Úgy döntött, vesz egy hideg zuhanyt, hogy egy időre megszabaduljon a gondolataitól.

Sikerrel járt. Cedergren vagy Cederkvist. Valamelyik a kettő közül. Ezzel már el lehet indulni. Azt is tudta, hogy a titkosrendőrségnek dolgozik. Leült a telefon mellé, és tárcsázott. Néhány órával később annyit már tudott, hogy sem Adam Cedergren, sem Cederkvist nem dolgozott a rendőrségen, sem a titkosnál, sem a rendesnél. Viszont az archívumban talált egy arról szóló cikket, hogy Adam Cederkvist feleségestül és gyerekestül vitorlázás közben eltűnt Afrika partjainál 2004-ben. Sosem találták meg őket. Lennart felhívta a barátját a Dagens Nyheter című lapnál, egy kutatót, akivel sokat dolgozott közösen, és a segítségét kérte. Elmondta, hogy eltűnt vitorlázókról szóló sztorin dolgozik, és érdeklődött, belekukkantana-e a barátja az archívumukba, amely jelentősen nagyobb volt, mint amihez Lennartnak hozzáférése volt, hátha talál valamit erről a családról. Húsz perccel később már jött is egy e-mail. Nem volt sok, de mégis közelebb jutott a dologhoz. Adam Cederkvist szabadságon volt, mikor eltűnt. Hogy a titkosrendőrségnek dolgozott-e, az sajnos nem derült ki. A bátyja, Charles Cederkvist maradt csak utána, több rokona nincs. Lennart elgondolkodott. A titkosrendőrséget nem akarta felhívni, hogy Adam Cederkvistről kérdezősködjön. Valaki ott elég sok időt fordított arra, hogy rejtegesse a személyazonosságát. Ha odatelefonál a Forró nyomon, és kérdéseket tesz fel, mindent tönkretesz vele. Lennartnak nem volt túl sok infója, és óvatosnak kellett lennie. De amije volt, az határozottan tetszetősnek tűnt. Nagyon jó kis összeesküvés-elmélet alapja lehet, ha Adam Cederkvist a titkosrendőrségnek dolgozott. Miért kellett titkosítani a nevét az egyik munkatársuknak, aki már 2004-ben meghalt? Ezt a választ csak akkor akarta hallani, amikor már ő maga is kiderítette.

Úgy döntött, kapcsolatba lép a férfi bátyjával, hátha tud valamit. Egy Charles Cederkvistet talált Oskarshamnban. Bizonyára ő lesz az. A férfi azonnal felvette. Frissnek és ébernek tűnt, ellentétben Lennarttal. – Charles Cederkvisttel beszélek? – kérdezte Lennart. – Igen… – Jó napot, a nevem Lennart Stridh és a Forró nyomon című műsornak dolgozom a Svéd Televíziónál. – Vagy úgy… Charles kicsit bizonytalannak hangzott, de hát szinte mindenki így reagált, mikor elmondta, honnan telefonál. A Forró nyomontól idegesek lesznek az emberek. Ez volt a műsor háttérgondolata is. – Az öccséről, Adam Cederkvistről lenne néhány kérdésem – folytatta Lennart. – Meghalt. Már nagyon régen. A férfi meglepettnek tűnt. Túlságosan is. – Tudom. Vitorlázás közben tűnt el, ugye? – Igen. Milyen apropóból érdeklődik? A kérdés jogos. Muszáj megnyugtatnia. – Az egyik munkámban felbukkant a neve, és szeretném megkérdezni, találkozna-e velem, feltételek nélkül. – Miről van szó? – Találkozzunk, és elmesélem – ragaszkodott Lennart a saját tervéhez. Ráadásul semmi kedve nem volt telefonon megbeszélni. A fejfájása is visszatért. Mennyit ihatott vajon? – Nem, ha nem mondja el, miről van szó – mondta Charles, és Lennart hallotta a hangján, hogy komolyan így gondolja. Lennart összeszorította a fogát. – A titkosrendőrségi munkájáról lenne szó, és egy 2003-as eltűnési ügyről. – Miféle eltűnési ügyről?

– Ezt szívesebben mesélném el egy találkozó keretében – próbálkozott tovább. Nem kapott választ. – Nem akarom befeketíteni az öccsét, erről biztosíthatom. Csak tisztázni akarom a dolgokat. – Sosem beszélt velem a munkájáról – válaszolt Charles, és Lennart hallani vélte, hogy a kezdeti vonakodáson már túl vannak. – Mondhatott valamit, aminek az ön számára nem volt jelentősége, de nekem talán segíthet. Egy pillanatra csend lett. – Rendben. De Oskarshamnban lakok. – Oda tudok menni. – Jó. Mikor? – Most? – kérdezte Lennart. – Jöjjön. Lennart nem tudott visszatartani egy mosolyt. Jobban ment a dolog, mint remélte. A sztori ismét életre kelt.

Körülbelül egy órával azután, hogy Billy átnézte a Bakker házaspár képeit, mind összegyűltek a Szobában. Torkel Sebastiant és Vanját is felhívta. Vanja nem vette fel, így hagyott neki egy üzenetet, de Sebastiant elérte, és jóformán ráparancsolt. Visszajöttek Stockholmba, és ha úgy érzi, hogy tagja a csapatnak, ugyan fáradjon már be. Jelenleg a hatból négy széken ültek az ovális asztal körül, Torkel, Ursula, Jennifer és Sebastian. Billy épp azt a fényképet tette fel a mágneses táblára, ahol Jan Bakker vizet iszik a forrásból, valamint egy kinagyított képet a kis házról. Aztán kihúzta magát, és az életlen képre mutatott. Sebastian egy ásványvíz után nyúlt. – Kinagyítottam annak a kunyhónak a képét, amit itt látunk – mutatott a fotóra, amelyen Jan is ott állt. – Hogy megértsétek, merre járunk… A térképhez lépett. – Itt készült a kép – és rámutatott egy pontra jó tíz centire a helyszín keresztjétől, aztán áttért oda. – A testeket itt találtuk meg, tehát ez azt jelenti, hogy a ház valahol itt állhatott – folytatta, tovább mutogatva a térképen pár centire a helyszíntől. Nyílt az ajtó, Billy pedig elhallgatott, mikor meglátta Vanját. Torkel az ajtó felé fordult. Milyen fáradtnak néz ki, gondolta rögtön. – Szia, hát eljöttél? – kérdezte boldogan. Vanja bólintott, kihúzta az egyik üres széket, és lehuppant. – Hagytam neked üzenetet – mondta Torkel, miközben Vanja a kabátját hámozta le magáról. Fogyott volna, vagy csak képzeli? – Tudom, azért vagyok itt – válaszolta Vanja. – Hogy mennek a dolgok? – érdeklődött őszintén. Vanja nem felelt rögtön. Sebastianra nézett, aki bátorítóan bólintott. – Nem vettek fel az FBI-képzésre – mondta semleges hangon.

– Micsoda? Miért? Mi történt? Torkelt váratlanul érte a dolog. Senki nem értesítette őt, futott végig Sebastian agyán. – Håkan Persson Riddarstolpe – vonta meg a vállát Vanja. – Azt mondta, alkalmatlan vagyok. Csönd ereszkedett a Szobára. Az a fajta csönd, mikor mindenki érzi, hogy valami együtt érzőt vagy vigasztalót kéne mondania, de nem igazán tudja, hogy mit. Torkelnek nem állt össze a dolog. Håkan Persson Riddarstolpe érti a dolgát. Talán nem tartozik az elithez, de Torkel még sosem hallott arról, hogy ilyesfajta hibát követett volna el. Legalábbis a salai események óta nem. Mi lelte? Senki sem alkalmasabb Vanjánál. Ezt tisztázni kell, mielőtt túl késő lenne. – Tehetek valamit érted? – törte meg végül a csöndet. – Nem lehet fellebbezni. – Idióta, mindig is mondtam – szúrta közbe Sebastian. – Nyilvánvaló, hogy hiba történt, meglátom, mit tehetek – nyugtatta Torkel. Vanja erőtlenül, de hálásan rámosolygott. Sebastian azon gondolkodott, vajon mennyi befolyása van Torkelnek a szervezetre. Lehet, hogy hiába kereste fel Riddarstolpét? Jennifer feltette a kezét. – Talán ez nem a megfelelő pillanat, de ha Vanja helyetteseként voltam itt… Vanja félbeszakította. – Maradj csak, nem leszek folyton itt. Az apámat őrizetbe vették… Látta, hogy Ursula, Billy és Jennifer, a három ember, aki még nem hallott erről, összerezzent. – Gondoltam, belevetem magam az előzetes nyomozásba, szóval kicsit… megosztottan leszek jelen. Sebastian ivott egy korty ásványvizet. Ez új helyzet, és nem jó. Vanja segíteni akar Valdemarnak. Kénytelen lesz megint magához édesgetni, és az apából bűnözőt csinálni, valakit, aki átverte a lányt.

Az FBI és az Ellinor-sztori után nem akart nyomulni, abból indult ki, hogy Vanja majd kapcsolatba lép vele, ha kell, de úgy látszik, megint cselekednie kell. – Jártál azóta nála? – kérdezte reményei szerint érzelemmentesen. Vanja a fejét rázta. Na, több mint a semmi. – Majd később mindent megbeszélünk – állította le Torkel a párbeszédet. – Híreink vannak a megtalált családról. – Billy felé biccentett. – Tehát mint mondtam, 2003-ban egy kunyhó állt itt – mutatott ismét a térképre. – Egy régi vadászkunyhó a harmincas évekből, ami 2004 januárjában leégett. Visszament a helyére, leült, és vetett egy pillantást a laptopjára. – 1969-től magántulajdonban volt, aztán megkapta a honvédség. 1970-től ki lehetett bérelni az ott dolgozóknak, vagy a családtagjaiknak. Mindenki érdeklődve előrehajolt. Ez most jó hír. Ettől megkaphatják, amire tényleg szükségük van, amivel tovább lehet dolgozni. Egy nevet. – Tudjuk, hogy kik bérelték ki 2003-ban, azon a bizonyos héten? – kérdezte Vanja, akit akarata ellenére magával sodortak az események, az izgalom, a vadászat. – Először is, meg kellett találnunk a megfelelő embert a honvédségtől, aztán megkérni, hogy nézze át a tíz évvel ezelőtti papírokat… – Tudjuk, hogy keményen dolgoztatok – szakította félbe Torkel. – Kérjük a nevet. – Adam Cederkvist bérelte a házat 2003-ban, a 44. héten – mondta Jennifer. – A családjával együtt. – Lena, Ella és Simon Cederkvist – egészítette ki Billy. A szobában többen is csalódottan fújták ki a levegőt.

– De nem ők feküdtek ott – mondta ki Vanja mindegyikük gondolatát. – Novemberben elutaztak, hogy körülvitorlázzák a Földet, februárban képeslapot küldtek Zanzibárból. Ursula a papírjai között lapozgatott, bár így is száz százalékig biztosan tudta, hogy mit talál. – Adam testvérének, Charles Cederkvistnek a DNS-e nem egyezett sem a férfiéval, sem a gyerekekével. – Ugyan már, biztos, hogy ők azok. Valaki már megint kimondta, amit többen is gondoltak. Ezúttal Sebastian volt az. Felállt, és körbejárkált a Szobában. – Adam és a családja ugyanazon a héten bérelnek ki egy kunyhót, mikor egy családot száz méterrel odébb meggyilkolnak, és a ház néhány hónappal később leég, Adam és a családja pedig nyomtalanul eltűnnek Afrikában. Nem halljátok, hogy hangzik mindez? Sebastian megállt. Persze mindannyian hallották, hogy hangzik. Az élet tele van véletlen egybeesésekkel, ezt tudták. De ez valahogy mégiscsak túl sok. – Adam a honvédségnek dolgozott? – kérdezte Vanja. – Nem, de a bátyja, Charles, igen – felelt Jennifer. – Még mindig ott van. Elhárítás és biztonsági szolgálat. Oskarshamnban lakik. – Adam mivel foglalkozott akkoriban? – kérdezte Torkel. –Többé-kevésbé a kollégánk volt. A titkosrendőrségnél dolgozott. Elhárítás és titkosrendőrség. A véletlen egybeesés egyre kevésbé tűnt valószínűnek. – Tegyük fel, hogy Adam az, de hogy bizonyítjuk be? – kérdezte Billy. – Meg kell keresni a feleség hozzátartozóit. – Belekerül néhány napba – mondta Ursula. – Nem baj, csináld! – biccentett Torkel, és felállt. – Túl sok a kérdőjel. Billy és Jennifer, keressetek valakit, aki találkozott a családdal ez után a hét után. Kollégák, szomszédok, tökmindegy.

Ők ketten bólintottak, és egyszerre álltak fel. Torkel Vanja felé fordult. – Vanja, kérdezz rá az iskoláknál és óvodáknál, hogy a gyerekek egyáltalán visszamentek-e az őszi szünet után. Ő is bólintott. Igen, elege volt már ezekből a megbeszélésekből mindenféle szobákban, a mágneses táblákból, az elméletekből, de mikor valami áttörés történt, mikor a keresésből vadászat lett, akkor, ezt be kellett látnia, nem ismert ehhez fogható érzést. – Ursula, beszélj a laborral, és kérd meg, hogy ellenőrizzék újra Charles DNS-ét – osztotta ki az utolsó parancsot is Torkel. – Én pedig kapcsolatba lépek az oskarshamni rendőrséggel. – Velem mi lesz? – kérdezte Sebastian. – Egyelőre semmi. De ha tényleg az van a sírban, akit gondolunk, akkor el kéne beszélgetni a báttyal. Torkel bement a szobájába, leült az íróasztalához, és kezébe vette a telefont. Megtalálta az oskarshamni kollégák számát a számítógépben, és a központot hívta. Kapcsolták az egyik parancsnokhoz, aki tudta, ki vette a DNS-mintát, de az illető sajnos házon kívül volt, csak a mobilján volt elérhető. Torkel megkapta a számot, letette, tárcsázta az új számot, és várt. Egy férfi szólt bele, aki Jörgen néven mutatkozott be, Torkel pedig elmagyarázta, ki ő, és mit akar. Megtudta, hogy Jörgen személyesen ment ki Charles Cederkvisthez a múlt hét végén, ahogy kérték, aztán elmondta, mit akar, beengedték, Charles még kávéra is meghívta. Ursula közben belépett a szobába. Torkel intett neki, hogy üljön le, és kihangosította a telefont. Elvégre ez az ő szakterülete. – És személyesen vett DNS-mintát? – kérdezte Torkel, bár a válasz nyilván egyértelmű. Jörgen csak ezt a feladatot kapta. – Igen. Azaz ő maga vette le. Torkel Ursulára pillantott, aki gyanakvó tekintettel figyelt. – De azért a maga jelenlétében, ugye? – Nem, kiment, és úgy csinálta.

Torkel érezte, hogy lassan besokall. El tudta képzelni, hogy ment végbe a dolog, de meg kell bizonyosodnia. – És maga hol volt mindeközben? – A konyhában kávéztam. Ursula hallhatóan sóhajtott, hátradőlt, és ismét bizonyosságot nyert arról, hogy a rendőrségi hozzá nem értés a Kungsholmentől való távolsággal egyre csak nő. Oskarshamn ezek szerint már elég távol volt ahhoz, hogy Gógyi felügyelő szintjén álljon. – Volt még valaki a házban, mikor ott járt? – Az élettársa, de ő aludt. Éjszakai műszakban dolgozott. – Elképzelhető, hogy annyi ideig volt távol a konyhából, hogy akár a hálószobáig is elmehetett? – Persze, nem tudom, hová ment. – Elképzelhető, hogy az élettársa nyálmintáját adta oda a sajátja helyett? Csönd lett a vonal túlsó végén. Torkel megköszönte a felvilágosítást, és letette. – A labor nem ellenőrzi, hogy férfitól vagy nőtől származik-e a minta? – kérdezte Ursulától, miközben máris új számot tárcsázott. – Nem, csak ha összehasonlítást kérünk – válaszolt Ursula vállvonogatva, mintha elnézést kérne a labor nevében. – De Charles neve rajta volt a mintán – ragaszkodott Torkel az igazához. – Nem kellett volna észrevenniük? – Nem is biztos, hogy a technikusok látták a nevet. Csak a rokonság után kutattak. Közben felvették a telefont, ismét Oskarshamnban. Torkel azt kérte, hadd beszélhessen a parancsnokkal, akivel az előbb. Vigyék be Charles Cederkvistet. Míg várt, Ursulát nézte, de nem szólt. Nem tetszett neki a dolog. Ha Adam Cederkvistet találták meg, akkor valaki komoly energiákat fektetett abba, hogy eljátsszon egy világ körüli vitorlázást. Aztán ott volt egy férfi az elhárítástól, aki

meghamisította a DNS-mintáját, egy nő két hamis személyazonossággal, aki a legnagyobb valószínűség szerint profi módon kivégzett négy embert, akik közül egy a titkosrendőrségnél dolgozott. A dolog túlságosan is kinőtte magát. Nagyobb lett, mint egy többszörös gyilkosság. És Torkelnek ez egyáltalán nem tetszett.

Miután Charles elmagyarázta a tévés mókusnak, merrefelé vezessen, és letette a kagylót, ácsorgott egy kicsit a nappaliban. Most már minden irányból támadtak. Bekerítették, megpróbálták sarokba szorítani. Kénytelen lesz elrendezni a dolgokat. Mint ahogy tette azt máskor is. Csak folytatni kell, ésszerűen és módszeresen. Egy pillanatra megengedte magának a luxust, hogy az öccsére gondoljon, meg a gyerekekre, de az érzelmek csak az útjában álltak. Elnyomtak minden mást, és kiszolgáltatottá tették. A cselekvés az egyetlen út előre. Be kell zárnia minden ajtót, amit ezek kinyitogattak, amíg még lehet. Nem róla volt szó. Hanem az állambiztonságról. Gyorsan bepakolt egy táskát a legszükségesebb dolgokkal, és kiment az autóhoz. Visszanézett a házra, valószínűleg utoljára. Szeretett itt lakni. Jó kis ház volt és jó élet. Kár, hogy sosem kaphatja vissza. Írjon egy levelet Marianne-nak? Úgysem értené meg. Jobb, ha felhívja, de majd később. Mikor kitalálja, hogy magyarázza el az egészet, és hogy nyugtassa meg. Teljesen össze fog törni. Már megint ezek az átkozott érzelmek! Ezt így nem lehet. Az érzelmek fogják megsemmisíteni. Kilenc évvel ezelőtt hagyta őket eluralkodni, és Patricia Wellton meghalt. Most megint cselekednie kell, nincs más mód. Beszállt a kocsiba, és elhajtott. Kikanyarodott az autóútra. Mikor már vezetett egy ideje, szembetalálkozott egy rendőrautóval. Lelassított a megengedett 80-as sebességre. A rendőrautó elhúzott mellette, de még látta a visszapillantóban, hogy jobbra kanyarodik. Bár nem tudhatta biztosan, de az volt az érzése, hogy az ő házához tartanak. Igaza volt hát. Sosem tér már vissza.

Vanja megköszönte az információt, és letette a telefont. A märstai Vallhamraskolan igazgatójával beszélt. A nő még csak öt és fél éve dolgozott ott, de elment az egyik alsós tanárért, aki már több mint tizenöt éve. Emlékezett Ella és Simon Cederkvistre. Meggyászolták őket, mikor kiderült, hogy meghaltak. Vanja felállt az íróasztalától, és bement Torkelhez. Ursula a látogatói kanapén ücsörgött a személytelen, de praktikus irodában. – Charles Cederkvist nem volt otthon – szólalt meg Torkel még Vanja előtt. – A munkahelyén? – A főnöke szerint ott sem. – Köröztetjük? – Nem tudom – habozott Torkel –, jelenleg még kevés az információnk. – Sajnos én sem szolgálhatok többel. Vanja bement a szobába, és leült az egyik fotel karfájára. – A gyerekek nem jöttek vissza az őszi szünet után, de nem is kellett volna. – Miért nem? – kérdezte Ursula, így Vanja neki címezte a választ. – A világ körüli vitorlázás miatt. A szünetig kellett iskolába járniuk, utána pedig magántanulóként folytatták volna. Az anyjuk tanár volt. – De senki sem látta őket a szünet után? – Torkel biztosra ment. – Nem, de mint mondtam, ez nem jelent semmit. – Köszönöm, akkor reménykedjünk Billyben és Jenniferben. Vanja bólintott, és felállt a karfáról. – Nem tudjátok, hová ment Sebastian? – Szerintem az ebédlőbe – válaszolt Ursula.

Vanja bólintott, és már félúton volt kifelé, mikor Torkel megállította. – Vanja… A lány megfordult. – Beszélek Harriettel az FBI-ügyről, és tovább is viszem a dolgot, ha szükséges. – Köszönöm, de nem hiszem, hogy segít rajtam. Vanja kiment a szobából. Torkel aggodalmasan nézett utána. Ursula kihúzta magát a kanapén. – Nézd a jó oldalát. Megmarad nekünk. – De ő nem ezt akarja. – Nem kapjuk meg mindig, amit akarunk – jegyezte meg Ursula. Torkel bólintott. Fájdalmasan tudatában volt a dolognak, főleg, ami a nőt illette.

Mehran Vällingbynél szállt le a zöld metróvonalról. Melika szerint Joseph az egyik härjedalsgatani lakásban lakik, vagyis lakott akkoriban. Nem tudta, hogy még mindig ott lakik-e. Nem is akarja tudni. Mehran rápillantott a mobilja GPS-ére, és elindult. Nem sietett, fogalma sem volt, mit csinál, ha Joseph még ott lakik, és otthon is van. Melika története elevenen élt benne, szinte beleszédült. Egy nagyobb történet részei, események töredékei, amelyek túl régen történtek, és több kérdést szültek, mint amennyi választ adtak. A legfontosabb az volt, hogy Melika félt. Halálfélelme volt. Mehran el is hitte neki. Még sosem látott ilyen mértékű félelmet. Mintha az asszony elfojtotta volna magában, és csak akkor engedte volna szabadjára, ha őszinte volt. Ettől hitelesnek tűnt, még ha Mehrannak nem is állt össze a kép teljesen. Said és az unokatestvérek kölcsönt vettek fel, hogy megnyithassák a boltot, mesélte Melika. Rokonoktól és barátoktól kértek, de sajnos a bolt nem jövedelmezett jól, ráadásul egyre többen vissza akarták kapni a pénzüket. Még vevők is akadtak volna rá, két fivér. Said úgy gondolta, egy idő után az üzlet majd beindul, és meg akarta tartani. De nem volt pénze, hogy kivásárolja a többiek részét. Sokat veszekedtek, és a viszonyuk elmérgesedett. Melika a két oldal között állt. Hűségesnek kellett mutatnia magát az unokatestvérei előtt, de közben a férjét is szerette, bár néha úgy gondolta, hogy Said túlságosan naiv. A problémák egyre komolyabbá váltak, főleg mikor Rafi, a fiatalabb unokatestvér, aki mindig több pénzt költött, mint amennyije volt, még több pénzt kért kölcsön egy férfitól, akit Josephnek hívtak. Igazából Mohammed Al Valami volt a neve, Melika nem emlékezett többre, de mindenki Josephnek szólította.

Mindenféle mendemondák jártak róla. Hogy hogyan kereste a pénzét. Hogy kiket ismert. Nem csak jó embereket. Hogy nem éri meg ellenszegülni neki. Kezdetben kedves volt és segített Rafinak, de aztán egyre többször bukkant fel a boltban. Mindenről volt valami véleménye. Kezdett úgy viselkedni, mintha az övé lenne a hely. Said kis híján beleőrült. Rafi próbált közvetíteni közöttük, majd Turyalai is, de nem segített. Said továbbra is azzal vádolta Josephet, hogy olyasmibe üti az orrát, amihez nincs köze. Joseph bizonygatta, hogy a Rafinak adott kölcsöne miatt ő is társtulajdonos. Said bizonygatta, hogy a Rafinak adott kölcsönnek semmi köze a bolthoz. Joseph azt mondta, hogy a bolt a letét, és befektetésként tekint rá. A veszekedés folytatódott. Végül az unokatestvérek közbeléptek, és megkérték Josephet, hogy tűnjön el. Megígérték, hogy visszafizetik a kölcsönt. Joseph ráállt a dologra. Felvázolt egy részletfizetési tervet a kamatokkal együtt, amely szerint a kamatok halmozódnak, ha későn kapja meg a pénzét. Aztán szemléletesen ismertette, mi lesz akkor, ha nem kapja meg. Rafi és Turyalai lopni kezdtek a kasszából, hogy vissza tudják fizetni a kölcsönt, és Said végül rajtakapta őket. Rettenetes volt, mesélte Melika. Said az egész rokonságot vádolta. Beszámoltak Josephről is. Hogy mennyire félnek tőle. Said bepipult, majd ő megmutatja Josephnek! Ha valaki a boltból lop, Saidtól lop, és senki nem lophat tőle! Senki! Hamiddal együtt Vällingbybe utaztak. Senki sem tudta, hogy csinálták, de a pénzzel tértek vissza. Joseph megtarthatta a kölcsön összegét, de a többit visszahozták. Büszkén mesélték, hogy Joseph mennyire megijedt. Said lett a nap hőse, semmi sem állíthatta meg. Kibékült az unokatestvérekkel is, akik bocsánatot kértek tőle, ő

pedig elfogadta. Megígérték, hogy összetartanak, hogy többé nem veszekszenek, és minden rendben lesz. De semmi sem lett rendben. Melika könnyezni kezdett, mikor folytatta a történetet. Egy hónappal később Said és Hamid nyomtalanul eltűnt. Shibeka kezdett először nyugtalankodni, mikor nem érkeztek haza. Mindenkit felhívott. Hamid nem volt az az ember, aki csak úgy eltűnik. Mindenhol keresték, felhívták minden barátjukat, aki csak az eszükbe jutott. De eltűntek. Senki sem tudott semmit. Rafi a fejébe vette, hogy talán Joseph áll a dolog mögött, összeszedte a bátorságát, és megpróbálta előkeríteni. De Joseph akkor épp Egyiptomban volt, így nem érte utol. Néhány héttel később Joseph visszatért a boltba. Vissza akarta kapni a pénzét most, hogy már nem tudnak elbújni Said háta mögé. Rafi meggyőzte a testvérét, és eladták a boltot. Visszafizették a pénzt Josephnek és a többieknek. Said részét Melika kapta. Soha nem tudták bebizonyítani, de képtelenek voltak szabadulni a gondolattól, hogy Josephnek köze lehet Said eltűnéséhez. Nem tudták biztosan, de úgy gondolták. Rafinak bűntudata volt. Ő vett fel kölcsönt, ő lopott. Ha nem tett volna ilyesmit, talán sosem történt volna semmi. A gondolat teljesen felőrölte. Már Melikával sem akart találkozni. Elköltözött Malmőbe, a bátyja pedig utána. Melika ezek után nem találkozott velük többé. Mehran nem értette, miért nem meséltek el ebből semmit. Meg is kérdezte. Hogy lehetett tudomást sem venni róla? Anélkül, hogy kiderítették volna az igazságot. Elvégre a férjéről van szó, a gyereke apjáról. És Mehran apjáról. Nehéz volt megmagyarázni, de ugyanakkor könnyű is. Nem merték. Nem tudták. Mikor a némaság mellett döntöttek, ezt volt a legegyszerűbb folytatni.

Ilyen lett az élete, mióta Said eltűnt. Először félt, hogy minden igaz. Félt Josephtől. Aztán attól is, hogy Shibeka és a többiek megtudják. Félelemben élt. Mehran először azt hitte, megutálja az asszonyt. De nem tudta. Ha ő és Shibeka bizonytalanságban éltek is, legalább nem félelemben. Igazából csak sajnálta Melikát. De azért kiszedte belőle a címet. Ő nem félt. Mindent meg akart érteni. Shibeka kedvéért. De nem mondott neki semmit. Sosem engedné meg, hogy odamenjen, csak nyugtalankodna. Így aztán úgy tett, mint aki iskolába megy, mint mindig. Megérkezett a Härjedalsgatanra, ahol nem volt semmi különös, csak piros házak, alacsonyabbak és régebbiek, bár jobb állapotúak, mint Rinkebyben. Itt megelégedtek három emelettel. Egy nagy, füves terület feküdt az L-alakú épület előtt. A 44-es szám az L hosszabbik szárán helyezkedett el. Mehran körülnézett, aztán pedig a lapra, amit Melikától kapott. 44, stimmel. Egy idősebb házaspár sétálgatott nem sokkal messzebb. Ez volt minden mozgás. Ő is elindult. Tudnia kellett, hogy Joseph otthon van-e. Semmi többet. Nem akart semmi mást csinálni. El akarta mondani, hogy ő Hamid fia, és megnézni, mi lesz a reakció. Ez minden. Már ha egyáltalán itt lakik még. A cím elég régi volt. Lassan elindult a kapu felé. Nem volt olyan egyszerű, mint hitte, minél közelebb ért, annál nehezebbé vált minden lépés. Egy idő után kényszerítenie kellett magát. Izzadt a háta, bár hideg volt odakint. De ha már idáig eljött, be is megy. Óvatos lesz. És felnőtt. Elvégre Hamid fia. Egyszer régen az apja is belépett ezen az ajtón, és találkozott Josephfel. Most rajta a sor. Nem volt kapukód, csöndesen ment be a sötét lépcsőházba. Lámpát se gyújtott. Megnézte a lakók listáját az ajtó mellett. Talált egy M. Al Baasimot, ez volt az egyetlen név, amely megközelíti azt, amire Melika emlékezett. Lassan lépkedett fel az első emeletig.

Megállt az ajtó előtt. Megpróbálta elképzelni Hamidot, hogy hogyan állt itt egyszer a barátjával, Saiddal. Hogy csöngetett be, és kényszerítette az embert, hogy adja vissza a pénzt, amit Rafi ellopott. Nagyon kíváncsi volt, hogy zajlott a dolog. Az apja volt az erősebb? Vagy csak támogatásként érkezett? Mehran eldöntötte magában, hogy Hamid volt az erősebb. Akárcsak most ő, aki a nyomdokaiban jár. Nagydarab, borostás férfi nyitott ajtót. – Mit akarsz? – kérdezte. Mehran nem ismerte ezt a hangot. Josephet illetően sok mindenben bizonytalan volt, de a reszelős hangját bárhol felismerné, ebben biztos volt. Nem Joseph állt előtte. – Josephet keresem – mondta olyan határozottan, ahogy csak tudta. A férfi ránézett. Mehran nem igazán tudott olvasni a tekintetéből. – Joseph? Már nem lakik itt. Rég elköltözött. Ki keresi? – A nevem Mehran. Mehran Khan. Hamid fia vagyok. – Nem ismerek semmiféle Hamidot. – De Joseph ismert. Tudja, hol találom meg? A férfi felnevetett, kivillantva sárgás, girbe-gurba fogsorát. – Nem, de ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy tartozik nekem. Ki volt kapcsolva a víz és az áram is, mikor beköltöztem. Mehrannak nem volt ideje válaszolni, a férfi már be is zárta előtte az ajtót. Álldogált még egy kicsit, aztán lesétált a földszintre. Nem igazán tudta, mitévő legyen most. A lakásban a sárgás fogú ember mozdulatlanul állt, és a kukucskálón nézett kifelé. Alaposan végigmérte a fiú hátát. Követte a tekintetével, míg le nem ért a lépcsőn. A nappaliból arabul szólalt meg egy reszelős hang. – Ki volt az? – Azt hiszem, probléma.

Vanja kilépett a liftből a földszinten, végigment a bal oldali folyosón, aztán elkanyarodott jobbra, és a nyitott üvegajtón át belépett a személyzeti ebédlőbe. Jobbra volt az önkiszolgáló pult, négy különböző ebédvariációval. Hús, hal, vegetáriánus és saláta. Sorállás a hosszú pulthoz, ahonnan innivalót, kenyeret és fűszert lehetett választani. Negyven asztal köré lehetett leülni, mindegyiket fehér és vörös, áfonyamintás viaszosvászon fedte. A legnagyobbnál tizenhatan fértek el, a legkisebbnél négyen. Sok ember volt az ebédlőben. Hosszú sorok a kasszánál, állandó moraj, evőeszközök és tányérok összekoccanása. Vanja megállt, mikor meglátta, ki áll a kassza előtt, majd oldalazik el az asztalok között. Håkan Persson Riddarstolpe. Követte a tekintetével, és még az is eszébe jutott, hogy megragadja, és megkérdezi tőle, mi történt, mit rontott el. Egyszer muszáj lesz kiderítenie, nem tudja félretenni a megválaszolatlan kérdéseket. De vajon ez itt a megfelelő hely és az idő? Miért ne? – gondolta, miközben bement az ebédlőbe, és követte Håkant. Aztán meglátta Sebastiant, aki az egyik ablak alatti asztalnál ült. Håkan Persson Riddarstolpe arrafelé tartott. Sebastian felpillantott a pszichológus kollégára. Vanja lelassított, látni akarta, hogy Sebastian csinál-e valamit. Ha Sebastian kiosztaná és inkompetensnek titulálná Persson Riddarstolpét a zsúfolt ebédlőben, az pont megfelelne Vanja elvárásainak. Håkan Persson Riddarstolpe közeledett, Sebastian pedig nézte. Nemsokára elmegy Sebastian asztala előtt. Ha cselekedni akarna, itt a remek alkalom. Cselekedett is, de nem úgy, ahogy Vanja várta. Sebastian pislogott egyet és bólintott. Egy biccentés.

Vanja nem hitt a szemének. Egy biccentés, ami nem csak egy üdvözlés volt, hanem egy megerősítés, egy néma megállapodás. Őrület. Biztos megőrült. Sebastian nem kedveli Håkan Persson Riddarstolpét, sőt utálja. Tegyük fel, hogy nem akar jelenetet rendezni, de ez a biccentés? Vagy esetleg egy kimért, udvarias bólintás volt? Némiképp lesajnáló esetleg? Ő értette volna félre? De nem, látta, amit látott. Egy elégedett bólintást, csukott szemmel, amit akkor csinál az ember, ha a másik megtett valamit, ő meg mintegy elismeri. De hát ez őrültség! Mit csinálhatott Håkan Persson Riddarstolpe, amivel Sebastian elégedett lenne? Semmit. Ha lehetséges, még jobban kéne utálnia az elmúlt idők eseményei után. Tudomást sem vehetne róla, vagy haragosan bámulhatná, esetleg túlzottan arrogánsan is viselkedhetne. Minden mást, csak biccentenie nem kellene. A gondolat a semmiből jött. Vanja még a légzését is visszatartotta. Az lehetetlen! Semmi oka nincs arra, hogy így gondolkodjon. Tényleg megőrült. De ha az elmúlt idők eseményeire gondolt, nem volt bennük semmi jó. Valdemar, Trolle, Ellinor, az FBI. És az egyetlen közös nevező Sebastian Bergman volt. De miért? Mi oka lehet rá? Pont most? Semmi. Hülyeség, de a gondolat gyökeret vert. Már a férfi meséje, hogy miért neki adta le Trolle az anyagokat, az sem volt teljesen ésszerű, most meg ez a cinkos biccentés. Vanja kihátrált az ebédlőből, balra, majd jobbra. A liftben aztán megnyomta a hatos gombot. Vanja felrántotta a hatodik emeleti irodákhoz vezető ajtót, és bement. Körülnézett. Az egész emeleten csönd honolt, mindenki ebédelt. Vanja megindult a folyosón. Az első irodák üresen álltak.

Hallotta, hogy az ajtó, amin bejött, újra nyílik. Egy apródfrizurás, sötét hajú, barna szemű nő jött felé, kezében az ebédjével. – Szia, segíthetek? – kérdezte, miközben belépett az ajtó mellett álló kis főzőfülkébe. Vanja visszament, és megállt az ajtóban. A sötét hajú nő a pultnál állt, és az ebédjét pakolta ki. – Talán… A nevem Vanja, és a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál dolgozom. – Igen…? – Lehet, hogy furán hangzik, de van egy kollégám, akit Sebastiannak hívnak… – Bergman? – kérdezte a nő, és mosolyogva megfordult. – Igen, ő. Ismered? – Igen. A rövid választ mosoly követte, ami világossá tette Vanja számára, hogy a nő bibliai értelemben ismeri Sebastiant, vagyis lefeküdtek egymással, ebben biztos volt. Nem tudott visszafojtani egy sóhajt. – Itt járt csütörtökön – csicsergett a nő tovább, és betette az ételét a polcon álló két mikró egyikébe. Vanja érezte, hogy a vér megfagy az ereiben. Azért volt itt, hogy megerősítést nyerjen, őrültség azt gondolnia, hogy Sebastiannak köze van mindenhez, ami vele történt. Hogy örökre kizárhassa ezeket a gondolatokat. – Itt? – szólalt meg nagy nehézségek árán. – Igen, találkozni akart Håkannal – mondta a nő a válla fölött, majd beállította a mikrót, és bezárta az ajtaját. Vanja fejében végképp eluralkodott a káosz. Megcsörrent a telefonja. Ránézett. Anna volt az. Ezt már végképp nem tudja most elviselni. Kinyomta a hívást. A sötét hajú nő a pultnak dőlt, és úgy nézett Vanjára, mint aki tőle várja a beszélgetésük folytatását, de Vanja elmerült a saját gondolataiban. Azt sem tudta, hol kezdje a szétválogatásukat. Valami különös oknál fogva a Sebastiannál eltöltött estére gondolt. A vacsorára, majd az ottalvásra. Az estére, mikor Sebastian elnyerte a bizalmát. Nem azért, hogy lefeküdjön

vele, mondta. Akkor miért? Megint megcsörrent a telefon. Újra Anna volt az. – Nem érek rá – fújtatott. – Fontos? Az volt.

Lennart a tévétől indult, elvitte az egyik saját autójukat. Úgy érezte, jó ötlet céges autóval érkezni, olyan, mintha átadná a névjegyét. Senkinek nem mondta meg a szerkesztőségben, hogy hová készül. Nem akarta. Először is, fel kellett gombolyítani a fonalat, hogy megnézze, vezet-e valahová. Csak utána tudhatja meg Linda, és esetleg Sture is. Ha nem lesz semmi eredmény, akkor majd hallgat, így legalább megússza a megaláztatást. A legjobban az nyugtalanította, hogy még mindig túl sok alkohol volt a vérében. Legalább tizenkét órába telik, míg kiürül a szervezetéből, ő pedig az utolsó sörét hajnali fél négy-négy felé itta. Benne volt a kritikus zónában, de majd óvatosan vezet. Máskor is csinált már ilyet. Beletelt egy kis időbe, míg kijutott a tévéből, mert a Valhallavägen tele volt autókkal egész Frihamnentől kezdve, de mire kiért az Essingeledenre, flottul mentek a dolgok. Charles telefonált, és azt javasolta, találkozzanak Söderköping közelében, ugyanis már nem volt otthon, el kellett mennie egy másik ügyben. Lennartnak így is tökéletes volt, legalább nem kell annyit vezetnie. Beprogramozta a GPS-t, bő kétórás útra számíthatott. A szerencse mellé szegődött azzal, hogy kapott egy új nyomot. Az autópályán is jól lehetett haladni. A rádióban tudományos műsor ment, egy érdekes riport a fukusimai katasztrófa utóhatásairól. Korábban ő is foglalkozott az atomenergiával kapcsolatos kérdésekkel, és azóta is büszkén gondolt vissza az egyik riportjára a forsmarki biztonsági rendszer hiányosságairól, amiért még díjra is jelölték. Jó kis történet volt. Egykor még ráérzett az ilyesmire. Gondolatait a GPS csipogása szakította félbe. Le kell kanyarodnia. Máris ott lenne? Lennart felhajtott az útpadkára és megállt. Alaposabban megvizsgálta a GPS-t. A Charles-tól kapott címhez

jóval többet kell autóznia, miután letért az autópályáról, mint hitte. Közel van Bråvikenhez. Újra elindította a kocsit, felhajtott az autópályára, és a következő kijáratnál letért egy kisebb autóútra. Jó kedve volt. Az út kanyargós volt és keskeny, olyan, amilyet szeretett, ahol kellett a sofőr hozzáértése. Talán ez volt a legunalmasabb Stockholmban. Hogy nincsenek ilyen utak. Annyira a vezetésre koncentrált, hogy nem vette észre a fekete autót, amelyik egy kisebb földútról kanyarodott ki, és tisztes távolságból követte őt.

Karolinska kórház, urológiai klinika. Ide vitték Anna férjét. A büntetés-végrehajtási intézet dolgozói telefonáltak délelőtt, és beszámoltak arról, hogy Valdemarnak erősen fájt a háta, aztán nem sokkal ezelőtt elvesztette az eszméletét, mikor megpróbált felállni a priccsről. A sürgősségin hamar megállapították, hogy az urológiára kell vinni, és Anna egy órával ezelőtt be is lépett az A2-es épület főbejáratán. Valdemart épp kivizsgálták, ő pedig leült, és úgy határozott, értesíti a lányát. Most már Vanja is itt volt. Megölelték egymást, mikor megérkezett. Anna első gondolata az volt, milyen agyonhajszoltnak néz ki. Agyonhajszoltnak és fáradtnak. Mintha csak a puszta akaratereje tartaná egyben a lányát. Vanja megkérdezte, tudja-e, mi történt. Anna megmondta, hogy nem. Egymás mellett ültek az egyik világoskék kanapén a váróban. Anna azon gondolkodott, kérdezze-e meg, mióta van Vanja itthon, és miért nem hallatott magáról, mikor megkapta a híreket Valdemarról, de úgy gondolta, jobb, ha hagyja. Semmi értelme. Hogy Vanja és Valdemar kapcsolata különleges volt, nem titok. Közelebb álltak egymáshoz, mint Vanja és Anna valaha. Így volt és kész. Ha rákérdezne, Vanja azt felelné, mindkét irányba lehet telefonálni. Ami igaz is, Anna sem kereste őt. – Te tudtad? – kérdezte hirtelen Vanja. – Nem – felelt Anna, ami igaz volt, bármire gondolt is Vanja. – De hát az hogy lehetséges? Anna felé fordult, bár Vanja továbbra is előre nézve beszélt. – A betegségére gondolsz? – Nem.

– Elmúltál harminc. Te is tudod, milyen életet éltünk. Te tudtad? – Nem. Vanja most oldalra fordult, és a szemébe nézett. A tekintetében bánat látszódott, és Anna szerette volna tudni, vajon csak az apjával történtek miatt van-e így. – Bocsánat – mondta Vanja halkan, és Anna kezére tette a sajátját. Ő pedig megpaskolta. Bejött egy orvos a váróba, feléjük tartott. Egyszerre álltak fel, mielőtt az orvos odaért volna. Üdvözölte őket, Omid Shahab néven bemutatkozott, majd javasolta, beszéljenek a szobájában. Ennek nem lesz jó vége, gondolta Anna. – Vele mennél? Én szeretném itt megvárni Valdemart. Vanja bólintott, és elindult. Anna a lánya után nézett, aki eltűnt az orvossal. Talán furcsa, hogy ott ül a váróban, de képtelen volt még egy rossz hírt meghallgatni a férjével kapcsolatban. Most már elég. Többet nem bír elviselni. Omid hellyel kínálta Vanját a szobájában, az asztal rövidebbik oldalán. Ő maga az irodai székbe ült, és közelebb gurult hozzá. Nem jó jel, gondolta Vanja. Közelség és komoly, együtt érző arckifejezés az orvos saját szobájában. Baj van. – Csináltunk egy ultrahangos vizsgálatot – kezdte Omid, és megállt. – És…? – kérdezett rá Vanja. – Aztán továbbvittük egy CT-re, hogy teljesen biztosak legyünk a dolgunkban, de sok minden arra utal, hogy Valdemarnak veserákja van. Ezt ne! Nem lehet már megint, gondolta Vanja. Nemrég nyilvánították egészségesnek. Nincs elég bajuk így is? – Nem olyan rég volt tüdőrákja – világosította fel az orvost. – Igen, láttuk – bólintott Omid. – Valószínűleg áttétről van szó, amely a vérárammal került ide, és megtámadta a vesét. – És akkor most hogyan tovább?

– Meg kell állapítanunk, milyen stádiumban van a rák – magyarázta az orvos lassan, hogy Vanja megértse. – Megműtjük, és a legjobb esetben a rák nem terjed tovább a veséinél. Vanjának meg sem kellett kérdeznie, mi történik a legrosszabb esetben. A kulcsszó a „terjed”. Lehet, hogy az apja teste tele van rákkal. Azt viszont nem bírja már ki. De Vanja sem. Viszont még valami zavarta. Az orvos vesékről beszélt. Így, többes számban. – Mindkét veséje beteg? – kérdezte, bár sejtette a választ. Omid bólintása megerősítette benne. – Az ultrahang azt mutatta, hogy mindkettőt megtámadta a betegség. Akkor viszont nem operálhatunk, míg nem találunk egy donort. – Jelentkezem – mondta Vanja azonnal. – Megértem, hogy ez az első gondolata, de ez egy bonyolult beavatkozás. A fogadónak és a donornak egyaránt – mondta Omid fejcsóválva. – Alaposan át kell gondolni. – Egyáltalán nem kell – szakította félbe Vanja. – Odaadom az egyik vesémet. Omid végignézett a fiatal nőn. Úgy érezte, teljességgel irreleváns, mit mond neki, Vanja már úgyis határozott. – Foglalok egy időpontot a vizsgálatra – mondta végül.

„Lennart Stridh autóbaleset következtében életét vesztette.” Ez a cím foglalta el az iPad egész képernyőjét. Ez volt a vezető hír. Svédország egyik legismertebb oknyomozó újságírója letért az útról, belehajtott a vízbe, beverte a fejét a szélvédőbe, elvesztette az eszméletét és megfulladt. „A biztonsági öv megmenthette volna az életét”, állt a kép alatt, amelyen épp a Svéd Televízió logójával díszített autót emelték ki a vízből. Persze ez így nem volt igaz. Abban a pillanatban, hogy Lennart úgy döntött, felhívja Charlest, már semmi sem menthette volna meg az életét. Charles gyorsan átlépett a másik esti lap weboldalára. Ugyanaz a cím, de azzal a kiegészítéssel, hogy a rendőrség nem zárja ki, hogy Lennart ittas volt. Kiváló. Tovább olvasta a cikkeket. Sehol sem talált olyasmit, hogy bűncselekményt gyanítanak. Egy ajtót becsukott, vagy legalábbis behajtott. Legrosszabb esetben Lennart beszámolt a szerkesztőségben arról, hová tart és kivel találkozik. Ha nem, esetleg felmerülhet a kérdés, hogy mit keresett Bråvikenben. A következő gondolata a mobiltelefon volt. Lennart Stridh felhívta őt. Ha valaki végignézné Lennart híváslistáját, egy olyan nevet találnának, amely már egy másik nyomozásban is szerepel. Charles letette a táblagépet az anyósülésre, beindította az autót, és Stockholm felé indult. Kicsit túl sok a ha. Charles úgy érezte magát, mint egy ember a gáton, mikor a víz vékony sugarakban kezd előtörni. A lehetőségeihez mérten próbálta befogni a lyukakat, de elég sok, voltaképpen minden jel arra utalt, hogy a gát leomlik, és minden előtör. Akkorra már Charlesnak árkon-bokron túl kell lennie.

Megcsörrent a telefon. A kijelzőre nézett. Egy név állt rajta, amit nagyon rég látott utoljára. Egy pillanatig arra gondolt, hagyja, hadd csöngjön, de minden információmorzsára szüksége volt, hogy a lehető legmegfelelőbben járjon el. – Mit akarsz? – Joseph vagyok – hallatszott egy reszelős hang, erős akcentussal. – Tudom – mondta Charles. – Mit akarsz? – Itt járt egy fiú. Hamid fia. Charles csöndben ült, amit Joseph úgy értelmezett, hogy esetleg nem emlékszik, kiről van szó. – Egyike azoknak, akiket átadtunk az amerikaiaknak – magyarázta. Charles látta őket maga előtt. A padlóhoz kötözve. Akkor nem tudta, hogy hívják őket. Már ott voltak, mikor ő is belekerült a játszmába. Az ő feladata lett a felügyelet. A svédek képviselete, mikor az amerikaiak svéd területen jártak el, aztán a jelentéstétel, esetleg a tanulás is. – Mit akart? – Találkozni. Charles lehunyta a szemét. Még egy repedés a gáton. Gyorsan be kellett tömni, mielőtt túlságosan is nagyra nőne. – Találkozz vele, tartsd magadnál, aztán telefonálj, ha megvan. Letette a telefont, mielőtt az erős akcentussal beszélő férfinak lehetősége lett volna válaszolni. Charles felgyorsított, és észak felé tartott. Két dolga van most: szerezni egy új autót, és tenni arról, hogy ne egyedül kelljen mindent megoldania. Óriási hibát követett el. Teljes katasztrófa lett belőle. Minden felrobbanni készült előtte. Amiről korábban azt hitte, hogy szabálytalan, esetleg törvénytelen, de minden bizonnyal veszélytelen, arról kiderült, hogy minden más, csak nem az utóbbi. Hanem halálos.

Nem lehetett más módon értelmezni az Aftonbladet címoldalát, amelyen az állt, hogy meghalt egy újságíró. Lennart Stridh. Persze azt írták, baleset történt, de Anitha sápadt arca mást tükrözött. Mikor remegő hangon beszámolt róla, hogy alig egy nappal ezelőtt átadott egy nevet az újságírónak, amit Morgan talált a számítógépes rendszerben, akkor végre megértette. Lehetetlen volt az egészet egységben látni, ahhoz túl bonyolult. De nagyon sok a véletlen. Nem foghatott mindent a véletlenre, akárhogy próbálkozott is. Minden összefüggött. Morgan kénytelen volt a nő asztalára támaszkodni, hogy össze ne essen. Vér tapadt a kezéhez. Egy embert valószínűleg meggyilkoltak, az információ miatt, amit segített előkeresni. Pedig csak azt akarta, hogy Anitha vegye őt észre. Jó szándékkal cselekedett. Szerelmet keresett. Valakit, akivel meg lehet osztani a mindennapokat. Nem többet. Erre az egész ide vezet. A számítógépes rendszerbe való behatoláshoz és halálhoz. Tudta, hogy hibázott. De csak egy névről volt szó, semmi többről! Aztán kihasználta, amit tudott. Ez a legnagyobb bűne. Ostobaság volt, és gonoszság. Nem lehet kizsarolni a szeretetet, nem így működik. De remélte, hogy ha Anitha kicsit több időt tölt vele, akkor meggondolja magát, és meglátja a pozitív oldalait. Talán meg is kedveli egy kicsit, éppen csak, annyival is megelégedszik. Úgy gondolta, hogy két hétig, esetleg egy hónapig nyomul a nőnél, Ha addig nem kedveli meg, akkor befejezi. Most itt a büntetés. Még ha aránytalanul nagynak tűnt is, akkor sem tudta másképp értelmezni. Megfizetsz a tetteidért. Kamatostul. Most helyesen kell cselekednie. Még akkor is, ha Anitha soha többé nem áll vele szóba. Mindkettejük számára katasztrofális hatása lenne, ha kiderülne, mit tettek, mondta a nő. Ebben

valószínűleg igaza volt. De Morgan nem tudott csöndben maradni. A hiba nem tűnik el, ha a szőnyeg alá söpörjük, és továbbállunk. Különösen akkor nem, ha valaki meghalt. Itt azért meg kell húzni a határt. És ő jó ember, tehát most megmutatja ezt az oldalát. Megmondja az igazat. De kinek? Fogalma sem volt. Először is, amit tudott, az nyilvánvalóan veszélyes, másodszor pedig fennáll az esélye, hogy senki sem hinne neki. Hol kezdje egyáltalán? Valaki olyannal kéne beszélnie, aki ismeri. Aki tudja, hogy nem túloz, hogy nem csak kitalálja az egészet. És aki tovább tudja adni az információt anélkül, hogy belekeverné az ő nevét. Tehát egy rendőrrel kéne beszélnie. Bár a rendőrség székházában dolgozott már sok éve, nem sokukat ismerte. Az ő kollégái főleg civilek voltak, és biztos nem tudnának segíteni rajta. Az egyetlen, aki az eszébe jutott, egy srác volt a királyi gyilkossági nyomozóhatóságnál, akit szintén érdekeltek a számítógépek. Néha beszélgettek is, főleg meghajtókról, hálózatokról. De vele mindig kedves volt, és úgy tűnt, érti a dolgát. Ráadásul az ottani rendőrök csak titokban tartják a bejelentők nevét? Esetleg megkérdezhetné, ő mit tenne a helyében. Billy Rosénnak biztos van valami ötlete. Legalábbis remélte. Nem számolt be Anithának a terveiről, semmi értelme. Tudta, hogy itt és most véget ér a kapcsolatuk, vagy minek nevezze azt, amibe belekényszerítette a nőt, de akkor ez van. Most kénytelen a saját bőrét menteni. A királyi gyilkossági nyomozóhatóság a harmadikon volt. Az íz visszatért a szájába. De már nem a szerelemé, hanem a rettegésé. Négyszemközt akart beszélni Billyvel.

Miközben az autó kikanyarodott a kungsholmeni rendőrségi székház mélygarázsából és balra fordult, a hátsó ülésen ülő Jennifernek eszébe jutott, néha milyen gyorsan alakulnak a dolgok. Körülbelül fél órával ezelőtt Billynek látogatója volt, egy túlsúlyos, szakállas fickó, akihez egyáltalán nem illett a világosbézs kabátja. Billy Morgan Hanssonként mutatta be, egy barátjaként a számítástechnikai osztályról. Morgan épphogy csak köszönt, de már mondta is, hogy négyszemközt szeretne beszélni Billyvel. Öt perccel később a fiú szinte futott Torkel irodája felé, és nem sokkal ezután összegyűltek a Szobában. Mindenki, Vanját kivéve. Senki sem tudta, hová lett, a telefonját se vette fel, de egyelőre csak Sebastiant aggasztotta a dolog. A többiek Billyre koncentráltak, aki a táblára írt, miközben beszámolt róla, hogy Morgan szívességet tett az egyik kollégának azzal, hogy kutakodott kicsit a biztonsági mentések között, és talált egy nevet, amelyet kitöröltek az egyik jelentésből. Megmondta a nevet a kollégának, aki továbbította azt Lennart Stridhnek a Forró nyomontól. – Meghalt, tudtátok? – kérdezte Jennifer, némiképp bizonytalanul, hogy merre tartanak a dolgok, és mennyire naprakészek a többiek. – Pár órával ezelőtt, egy autóbalesetben. Mindenki bólintott. Tudták. Billy folytatta. – A jelentés egy 2003-as menekültügyről, Hamid Khan és Said Balkhi ügyéről szólt. A solnai rendőrséget utasították, hogy hagyjon fel a nyomozással, és a titkosrendőrség vette át az esetet. Az ügy felelőse Adam Cederkvist volt. Csend lett. Annyira lehetetlennek tűnt az egész, hogy Ursula kénytelen volt rákérdezni. – A mi Adam Cederkvistünk?

Billy bólintott. – De hogy függ ez össze a hegyekben talált halottakkal? – kérdezte Jennifer. – Fogalmam sincs, de Lennart Stridh tegnap kapta meg a nevet, ma pedig halott. – Miért érdeklődött a Forró nyomon? – kérdezte Torkel. – Erről Morgan nem tudott. – Melyik kollégának segített? Újabb öt perccel később Anitha Lundöt lenyomták az egyik székbe. Méltatlankodva beszélt, hogy neki jogai vannak, és biztos, hogy nem mond semmit. Miután Torkel halkan suttogott neki eztazt, rögtön meggondolta magát. Csak annyit tudott, hogy Hamid Khan felesége, Shibeka, kapcsolatba lépett Lennarttal. Anitha kíváncsi lett, mikor látta, hogy a kontaktszemély neve a titkosrendőrségtől hiányzik az eredeti dokumentumból. – Mikor törölték ki a nevet? Kaptak egy dátumot. Csak pár nappal azután, hogy a testeket megtalálták a hegyekben. Két perccel később megkapták a papírt, amit Lennart adott Anithának, valamint egy címet Shibeka Khanhoz, jelenleg pedig Billy épp behajtott egy körforgalomba a Rålambshovsledennél. Alig negyedóra, és Rinkebybe érnek.

Mehran leszállt a Fridhemsplanon, mert át kellett volna szállnia egy másik vonalra. De nem volt kedve rögtön hazamenni, így inkább feljött a metróból, és bement az egyik közeli bevásárlóközpontba. Céltalanul járkált ide-oda, bámulta a kirakatokat, bekukkantott a boltokba. Tudta, hogy igazából egyenesen haza kéne mennie, és beszámolnia Shibekának, de előbb még többet ki akart deríteni. Az anyjának tudnia kell az igazságot. Ha meghallja a történteket, akkor az eltűnéssel kapcsolatos örökös kutakodása véget ér. Szüksége volt egy lezárásra. Egy rendes lezárásra. Mehrannak szintén. Visszament a Fleminggatanra. Rengeteg ember hömpölygött az utcán. Megállt a tömeg közepén, és felnézett a közeli domb tetején trónoló sárga házra. A tövében a metrólejáró, ahol Said boltja volt egykor. Bár odament volna korábban! Akkor már rég kiderített volna mindent. De tudta, hogy miért nem tette meg eddig. Volt néhány hely, ahol régebben járt az apjával, és ezért nem akart többet odamenni. A bolt egyike volt ezeknek a helyeknek. A focipálya, ahol Hamid biciklizni tanította, egy másik. A játszótér Melika háza előtt. Mindig is úgy gondolta, hogy ezek a helyek túlságosan is az apjára emlékeztetnék. Nem akarta érezni a hiányát, jobb volt mintegy dobozba zárni és békén hagyni. Legalábbis eddig így állt hozzá. De aztán kiderült, hogy nem is így van. Szüksége volt a helyekre és az emlékekre. Nem fájt. A helyek meséltek neki. Mert néhány emléke nem stimmelt. Az emberek, akikre barátokként gondolt, nem voltak azok. A bolt, ahol édességet kapott, sötét ügyekhez vezetett. Melika pedig nem haragudott, csak félt. De egyvalami egyáltalán nem változott.

Még mindig hiányzott az apja. Régebben gyerekként, és most felnőttként is. Ezt tudta. Annyira fura az élet. Mindenki, akit ismert, a lehető legtöbbet akarta kihozni belőle, tárgyakat, előrelépést, tiszteletet. Ő is ilyen volt. De igazából az ember csak összefüggésekre vágyott, amelyeket megért. Emlékekre, amelyek nem változnak. Barátokra, akikben meg lehet bízni. Szülőkre, akik megmaradnak. Könnyűnek tűnt, de egyre inkább azt érezte, hogy nehéz az ilyesmit megtalálni. A telefon csörgése szakította félbe a gondolatait. Nem ismerte meg a számot a kijelzőn. De a hangot igen. – Mehran? – szólalt meg egy reszelős hang. Beletelt pár másodpercbe, míg válaszolni tudott. – Igen. A férfi nem várt. A reszelős hang tovább beszélt, és válaszra várt. – Joseph vagyok. Hallom, kerestél. Mehran nem szólalt meg. Csöndben állt, és nézte az elhaladó autókat. A hang annyira tisztán csengett, hogy körülnézett, hátha Joseph itt áll valahol, és őt nézi. Nem látta. De az nem jelent semmit. – Rég láttalak, Mehran. Hogy vagy? – Honnan szerezted meg a telefonszámom? – Könnyű volt. Ismerek egy csomó embert, akik tudnak nekem segíteni ebben-abban. Még csak nem is leplezte, hogy fenyegetőzik. Meg akarta mutatni Mehrannak, hogy itt ő az, aki megtalálja az embereket. Mehran úgy döntött, ellenáll. Őt aztán nem ijeszti meg. – Találkozni akarok veled – mondta Mehran nyugodt hangon. – Miért? – Mert akarom. Beszélnünk kell. Szerintem te is beszélni akarsz velem. A hang elhallgatott. – Gyere el hozzám – mondta végül. – Rendben – felelt Mehran. – Mondd meg, hol vagy.

Sebastian Jennifer és Billy nyomában lépkedett fel a lépcsőházban. Szinte szimbolikus volt az egész. Az éhes fiatalok rohantak elöl, az intelligencia pedig utánuk. Igazából nem volt semmi dolga itt. De egyszerűbb volt velük menni, mint a székházban üldögélni és Vanja miatt nyugtalankodni. Ezenfelül az ügy érdekes fordulatot vett. Ha Adam Cederkvist valóban a két eltűnt afgánnal kapcsolatos ügy felelőse volt, aminek eredményeképp családostul eltemették fenn, a hegyen, akkor az eset nemcsak összeesküvés-elmélet szagú, hanem különleges is. Adam testvére megpróbálta leplezni öccse személyazonosságát. Ami azt jelenti, hogy köze van hozzá. Az is lehet, hogy testvérgyilkosságról van szó. Hallatlanul érdekes. Már ha igaz. Sebastian remélte, hogy találkozhat Charlesszal, és tanulmányozhatja az elfojtásait, racionalizációit és kivetítéseit, amelyeknek minden bizonnyal rengeteg időt szentelt. Jennifer és Billy már meg is érkeztek az ajtóhoz, amelyen a Khan név állt. Becsengettek. Sebastian hátul állt, és nézte őket. Kicsit túlzásnak tűnt ennyi ember a keskeny lépcsőházban. A fiú, aki ajtót nyitott, bizonyára szintén így érzett. Tágra nyílt szemekkel bámult rájuk. Vékony, tizenhárom év körüli fiú volt, farmerban és ingben. – Szervusz, egy bizonyos Shibeka Khant keresünk – kezdte Billy barátságosan. – A rendőrségtől jöttünk – tette hozzá Jennifer gyorsan, és megmutatta az igazolványát. Imádja ezt a mondatot, gondolta Sebastian, miközben elnézte a lányt. Így látta magát elsősorban, rendőrként, és Torkel ezért választotta éppen őt. Az akaratereje és a lelkesedése kompenzálta a tapasztalat hiányát. – Történt valami? – kérdezte a fiú nyugtalanul.

– Beszélnünk kell anyukáddal. Itthon van? – kérdezte Sebastian, és próbált úgy hangsúlyozni, hogy ne riassza meg a gyereket. A fiú bólintott, és eltűnt odabent. Mondott valamit egy másik nyelven. Jennifer Billyhez fordult. – Muszlim család. Lehet, hogy a nő csak velem hajlandó beszélni. Billy biccentett, hogy rendben. Egy harmincöt év körüli nő jött ki hozzájuk. Szép arca volt, szénfekete, intelligens szemekkel, tiszta vonásokkal, és a fekete sál kecsesen keretezte mindezt. Sebastian azon kapta magát, hogy mosolyog. Csak úgy. Még sosem feküdt le senkivel, aki leplet hordott volna. Nehéz is lehetett megszerezni egy ilyen nőt, de igazából még sosem próbálta. – Shibeka Khan? – kérdezte Jennifer, aki továbbra is a megfelelő dolgokra koncentrált, konstatálta Sebastian. A nő bólintott. – Igen, én vagyok. – A rendőrségtől jöttünk. Bejöhetünk? – kérdezte Sebastian barátságosan, és beállt Jennifer elé. A lány meglepetten nézett rá, de Sebastian nem vett róla tudomást. – Mehrannal történt valami? – kérdezte a nő, és nyugtalanul pillantgatott egyikükről a másikra. – Nem. Ki az a Mehran? – érdeklődött Sebastian. – Az idősebbik fiam. – Semmi nem történt vele. Azért vagyunk itt, mert tudomásunkra jutott, hogy beszélt egy bizonyos Lennart Stridhdel a Forró nyomontól – kezdte Jennifer, de Sebastian a legmegértőbb és legszemélyesebb hangján félbeszakította. – Nem tudom, hogy szabad-e kérdeznem, elvégre férfi vagyok… – Nagyobb hangsúlyt fektetett a férfi szóra. – De nem zavarunk sokáig. – Semmi probléma – válaszolt Shibeka, és hátralépett, hogy beengedje őket.

Mindhárman beléptek az alaposan kitakarított előszobába. A konyhából finom illatok szálltak, sáfrányé, és még valami fűszeré. Shibeka kézen fogta a fiát, és nyugtalanul nézett rájuk. Sebastian megnyugtatóan mosolygott rá és a fiúra. – Milyen szép fia van! Shibeka nem válaszolt, és mielőtt Sebastian folytathatta volna, Jenniferből megint előbújt a rendőr. – A férje, Hamid, kilenc évvel ezelőtt tűnt el, igaz? – kérdezte. Shibeka bólintott, és gyorsan válaszolt. – Lennart volt az egyetlen, aki hallgatott rám. Maguk nem csináltak soha semmit. Sebastian látta, hogy Jennifer szólásra nyitja a száját. Valószínűleg Lennarttal kapcsolatban akart közölni valamit. Félbeszakította. Semmi értelme Shibekát tájékoztatni a férfi haláláról, azelőtt legalábbis nem, hogy kiderítik, összefüggenek-e a dolgok. – Volt valaki, aki felkereste magát a férje eltűnése után? – kérdezte. Shibeka reakciójából Sebastian rögtön érezte, hogy már rég várta ezt a kérdést a rendőrségtől. Nagyon rég. – Volt egy férfi, aki néhány héttel Hamid eltűnése után látogatott meg. Mindig úgy hittem, hogy a rendőrségtől jött. De aztán nem jött el többé. – Emlékszik, hogy hívták? – Nem. Nem mondott nevet. Sebastian Billyhez fordult, és sürgetően intett a kezével. – Nálad van a kép? Billy lapozgatott kicsit a mappájában, gyorsan elővette, és odaadta Sebastiannak, aki átnyújtotta Shibekának. – Ez a férfi volt? Shibeka a képre nézett, és Sebastian már látta is, mi lesz a válasz. Igen, ő járt itt. Adam Cederkvist.

Minden mindennel összefügg.

Az Anitha Lunddel való rövid találkozó után Torkel telefonált Britta Hanningnak a titkosrendőrségre. Nem voltak éppen közeli ismerősök, néha keresztezték egymást az útjaik a munkahelyen, de csak ritkán és röviden. Egykorúak voltak, ugyanolyan módon másztak felfelé a rendőrségi szamárlétrán, de attól még Torkelnek nem volt könnyebb dolga. Britta Hanning a titkosrendőrségnél dolgozott, és a várakozásainak megfelelően Torkel nem tudott meg sokkal többet, mikor rákérdezett a kilenc évvel ezelőtti menekültügyre, ami náluk kötött ki. Legalábbis addig nem, amíg meg nem említette, hogy egy sírban a hegyekben megtalálták az egyik egykori alkalmazottját, akiről mindenki azt hitte, hogy egy világ körüli vitorlázás során vesztette életét. – Mennyire biztos, hogy Adamot találtátok meg? – kérdezte. – Biztos – mondta Torkel határozottan, bár nem volt a kezében semmilyen bizonyíték még. – Nem hiányzott? – Szabadságot vett ki az őszi szünettől kezdve. Úgy volt, hogy körbeutazza a világot a családjával. – Valaki tett róla, hogy úgy nézzen ki, de októberben meghalt a hegyekben családostul. Britta elhallgatott, aztán megígérte, hogy majd jelentkezik. Tíz perccel később telefonált, és azt mondta, találkozzanak. Torkel jelenleg a nő irodájában ült a székház Polhemsgatan felé eső részén, a legfelső emeleten. A sarokiroda egyik oldalán a Kornobergspark látszott, a másikon pedig a zöld háztetők. A férfi nem kért kávét, de megvárta, hogy Britta megkapja a sajátját az asszisztensétől, mielőtt belefogott volna. Brittát hidegen hagyták az udvariassági körök, ugyanis közölte, hogy néhány e-mailre válaszolnia kell, azzal a számítógép felé fordult. Torkel a parkot

nézte az ablakon át. Az idő reggelente már kezdett szelessé válni, és annyi levél kerengett a levegőben, hogy jutott belőlük ide, a hetedik emelet ablaka elé is. A nap még mindig melegen sütött, legalábbis ha az ember házon belül volt, az üvegablak mögött, de nemsokára csak pár órányi fényforrásként funkcionál majd, magában hordozva a melegebb időjárás ígéretét a távoli jövőben. Kopogtak. Britta asszisztense érkezett, és egy zöld csészében kapucsínót tett az asztalra, Torkelre mosolygott, aztán kiment, és bezárta maga mögött az ajtót. Ahogy az ajtó becsukódott, Britta a férfi felé fordult. – Na mesélj! Torkel a Hedvig Hedmannal folytatott östersundi beszélgetéssel kezdte, és az elmúlt órák eseményeivel fejezte be, amelyek oda vezettek, hogy a csapata egy része jelenleg Rinkebyben tartózkodott. Az egyetlen momentum, amit kihagyott, a számítógépes rendszerbe behatoló rendőrök neve volt, de sejtette, hogy Britta kideríti, most, hogy tudja, mit kell keresnie. – Beszéltetek Charles Cederkvisttel? – jött az első kérdése, mikor Torkel befejezte a mondókáját. – Nem sikerült elérnünk. Britta hangosan sóhajtott, aztán felvette a félig teli kapucsínós csészéjét és az ablak felé fordult. Torkel hagyta, hadd gondolkodjon. Egy kívülálló számára talán magától értetődőnek tűnhet, hogy a rendőrség különböző osztályai segítik egymást, és a legtöbb esetben így is volt, de ez itt most a titkosrendőrség. Nem könnyű hozzáférni az anyagaikhoz, különösen, ha egy spontán látogatásról van szó, mindenféle felsőbb szerv ráhatása nélkül. Britta eleget gondolkodott, majd visszafordult Torkelhez, és letette a csészét. – Rendben. Odacsúsztatott egy dossziét, amely előtte feküdt az asztalon. Torkel előrehajolt és megfogta. Mielőtt magához húzhatta volna,

Britta rátette a kezét. Torkel kérdőn felnézett, és a nő szigorú tekintetével találta magát szemben. – Ez itt marad – mondta, és felemelte a kezét. Torkel kinyitotta, miközben visszadőlt a székébe. Néhány percnyi intenzív olvasásra készült, míg Britta kiitta a maradék kapucsínóját, de hamar belátta, hogy ennél sokkal hamarabb is végezhet. Átnézte a rövid szöveget, becsukta a dossziét az ölében, és bizalmatlanul méregette a nőt. – Ez minden? – Igen. – De hát ez semmi! És még csak nem is túlzott. A dosszié tartalma szerint Adam Cederkvistet tájékoztatták arról, hogy Hamidot és Saidot terrorizmussal gyanúsítják, vagy legalábbis azzal, hogy közük van terroristákhoz, és ezért nem valószínű, hogy a kiutasítástól való félelmükben tűntek el, ami logikusnak tűnt, elvégre Saidnak már megvolt az állandó tartózkodási engedélye. Inkább azt gyanították, hogy külföldre utaztak, hogy véghezvigyenek néhány támadást, esetleg felkészüljenek rájuk. Azaz az ügy a titkosrendőrségre tartozik. De Adam Cederkvist nem elégedett meg ezzel az elmélettel, hanem tovább kutatott, és felkereste a férfiak feleségeit is. Ott aztán még inkább meggyőződött arról, hogy a két férfi nem saját jószántából tűnt el, hanem épp ellenkezőleg. A lap alján lévő utolsó jegyzet viszont ígéretesnek tűnt. Torkel előrehajolt, és visszatolta a dossziét a nőnek. – Van itt szó valami amerikai ügynökökről a végén… – Igen, láttam, és utána is néztem, mielőtt jöttél. Nem volt semmiféle külföldi jelenlét akkoriban az országban. – Hivatalosan – kottyantotta közbe Torkel. – Nem volt semmiféle külföldi jelenlét akkoriban az országban – ismételte meg Britta olyan hangsúllyal, amiből egyértelműen kiviláglott, hogy a beszélgetés nem lesz hosszú életű, ha Torkel nem játszik a nő szabályai szerint. Megértette, és más téma után nézett.

– Honnan jött a füles, hogy az afgánok belekeveredtek valami terrorszervezetbe? – Erre nem tudok válaszolni. – Nem egy névre gondoltam. Britta csöndben ránézett. Torkel elfojtott egy sóhajt. Értette ám, hogy fontos az állambiztonság, meg ilyesmi, de ez az osztályok közötti titkolózás már-már az idiotizmus határát súrolta. – Akkor mondom másképp – próbálkozott tovább. – Megesik-e néha, hogy az elhárítás megosztja veletek az információit? – Megesik. – Akkor is ez történt? – Tényleg fogalmam sincs. Torkel figyelmesen nézte a nőt. Őszintének tűnt, de igazából nem számít, úgysem tudja meg. Elmerült a saját gondolataiban. Tegyük fel, hogy így volt. Hogy az elhárítás kiderítette, hogy terrortámadás készül amerikai célpont ellen. Esetleg máris a küszöbön állt. Hamidot és Saidot vádolták meg. Behozták őket, és engedték, hogy az amerikaiak… mit csináljanak? Ha az afgánokat kiutasították volna, arról csak hallottak volna, nem? Mikor 2004-ben kiderült, hogy a CIA 2001-ben összeszedett néhány egyiptomit, elszabadult a pokol. Ha két évvel később ugyanez történik, akkor biztosan fény derült volna rá. Vagy tanultak az esetből? Jobban leplezték az ügyet? Az amerikai ügynökök kiutasították volna Hamidot és Saidot az országból? Brittára pillantott. Semmi értelme elővezetni az elméletet. Ha tudná se válaszolna. Az utolsó lehetséges útvonalra tért rá. – Ha Adam azt hitte, amerikai ügynökök tevékenykednek svéd területen, miért nem merült el jobban az ügyben? – Ezen én is elgondolkodtam, mikor olvastam. Torkelt meglepte az őszinteség a hangjában. – Nem tudod? – Nem. – És mit gondolsz?

– Azt, hogy valaki tett róla, hogy akadályba ütközzön. A plafon felé bökött. Mivel a legfelső emeleten ültek, nem gondolhatott semmiféle konkrét személyre, és hogy esetleg Isten avatkozott volna rendőrségi ügybe, valószerűtlennek tűnt. Tehát a mozdulata csak egyet jelenthetett. A felsőbb szerveket. De nem csak ennyit. Problémát is. Torkel már visszafelé tartott a nyomozóhatósághoz, mikor úgy gondolta, sétál egyet, és kiszellőzteti a fejét. Szép, őszies idő volt, legalábbis Britta ablakából nézve, falevelek keringtek a levegőben. Olyan volt az egész, mint valami reklámfilm: boldog, kötött pulóveres emberek kergetőztek gyerekekkel és kutyákkal, aztán végül kikötöttek egy kandalló előtt, átölelték egymást, és élvezték a terméket, amelyet a filmmel akartak eladni. Egy pillanatra eszébe jutott Ursula és ő, mintha ők lennének a boldog emberek, de hamar elnyomta a gondolatot. A séta és egy kis oxigén biztos jót tesz. Amint kilépett a főbejáraton, és a szél megsuhintotta, kiderült számára, hogy az idő sokkal kellemesebbnek tűnt az ablak mögül. Lehajtotta a fejét, balra fordult, a sarki kávéház felé, és vett egy csésze kávét. Aztán visszament, és leült egy padra a parkban. A pad nem volt szélárnyékban, és még a nap sem sütött oda, így azonnal fázni kezdett, és ezen még a meleg kávé sem segített. De mivel úgy döntött, hogy elüldögél odakint egy kicsit, egyelőre nem akarta feladni. Az ügyre koncentrált. Túl sok volt a kérdőjel, és nem állt össze a dolog. Tegyük fel, hogy a hírszerzés bevitte Hamidot és Saidot. Miért szóltak a titkosrendőrségnek? Miért nem hagyták meg sima menekültügynek, és azzal el lett volna rendezve a dolog? Mert egy menekültügy nincs lezárva, válaszolt rögtön magának. A hozzátartozók esetleg meggyőzhettek volna valakit, hogy a két férfi nem szabad akaratából tűnt el, és ha eléggé kitartók, lehet,

hogy a rendőrség újra megnyitja az ügyet, és kivizsgálja. Ezt akarta valaki mindenáron elkerülni. Az ügyet a solnai rendőrség lezártnak tekintette. Senki nem hozta fel a témát valami tévéműsorban vagy esti lapban. A titkosrendőrség pecsétjét nem lehetett feltörni, ráadásul indirekt módon azt is jelentette, hogy a muszlimoknak vaj van a fején. Ha a titkosrendőrség érdeklődik, az mindenképp bűnösséget jelent. Lennart Stridh, Anitha Lund és Morgan Hansson feltörték a pecsétet, és most az egyikük halott. Torkel felállt, gondolkozott, hogy sétáljon-e egyet, de aztán úgy határozott, elég volt a friss levegőből. Visszaindult az irodához, és közben tovább töprengett. Charles Cederkvistet terrorgyanúról értesítik. Beviszik Hamidot és Saidot. Kapcsolatba lépnek a CIA-vel. Hamid és Said eltűnik. Charles megkéri az öccsét, hogy vegye át és zárja le az ügyet. Eddig stimmel. Torkel mintha látta volna az alagút végét, ahol a gondolatai járkáltak fel-alá. És aztán? Adam nem csak annyit tett, amennyire kérték. Elkezdett vizsgálódni, aztán továbblépett, és összekapcsolta az eltűnést az amerikaiak nem hivatalos jelenlétével svéd területen. Ezért halt meg? Ki áll akkor az ügy hátterében? Charles esetleg azért oltotta ki az öccse életét, mert valami kellemetlen igazság felé közeledett? Az alagút vége megint távolinak tűnt, és mikor Torkel egy sóhaj kíséretében belépett a székházba, belátta, hogy bár jó úton járnak, a cél még messze van.

Alexander Söderling kivágta az iroda ajtaját, és odavetett egy sziát a recepció mögött ülő Hannának, aki így felelt: – Látogatód van. Alexander fejben végiglapozta a naptárát. Úgy rémlett neki, hogy a mostani vasastani találkozó volt az utolsó a mai napra. – Kicsoda? Hanna a kanapék felé biccentett, ahol Charles Cederkvist éppen letette az egyik újságot az asztalra, aztán nehézkesen felállt a hosszú, sötét rózsaszín bőrkanapéról, amelyre sárga és fehér párnák voltak hajigálva, és mosolyogva odalépett Alexanderhez. – Köszönöm – mondta Alexander, és ő is megindult Charles felé. Kezet ráztak, és Alexander arról áradozott Hanna előtt, hogy nahát, milyen rég találkoztak, és mennyire örül, azzal bevezette a vendéget az irodába. – El kell tűnnöm messzire – szólalt meg Charles, amint Alexander bezárta az ajtót. – Nem tudom, én hogyan segíthetnék ebben. Charles tekintetéből nyilvánvalóan látszott, nem hiszi, hogy ezt neki kéne megmagyaráznia. Alexander kitárta a karját, mintha az iroda lenne a nyilvánvaló oka, hogy a másik kérése mennyire lehetetlen. – Én vagyok itt a főnök, nincs lehetőségem segíteni. Charlesra nézett, de nem látott megértést a tekintetében. – Akkor is nehéz lett volna, mikor az elhárításnál dolgoztam, most viszont egyenesen lehetetlen. – Semmi sem lehetetlen – válaszolta Charles, és az ablakhoz lépett. Az emberek előredőlve próbáltak haladni a Drottninggatanon végigsöprő szélben.

– Vannak kapcsolataid és pénzed, vagy legalábbis pénzes kapcsolataid – folytatta. – Fordulj hozzájuk. Alexander leült a kényelmes irodai székébe. Kellemetlen volt ez a látogatás, ráadásul olyan dolgokra emlékeztette, amelyeket szeretett volna elfelejteni, de sajnos nem volt oka azt hinni, hogy lehetősége lesz rá. – Nem kell kapkodni – mondta nyugodtan. – Megtalálták a holttesteket, nyomoznak a baleset kapcsán, de… Charles szárazon felnevetett, és az íróasztal mögött ülő férfira pillantott. Tíz évvel lett idősebb, és tizenöt kilóval nehezebb. Alexander tényleg elhagyta magát. A PR-cégnél töltött évei során elkényelmesedett. Óvatos párducból lusta házimacska lett. Akkoriban Alexander Söderling úgy gondolta, hogy az ember nem lehet birtokában elegendő információnak. Most a legalapvetőbb dolgokról sem tudott. Itt az idő, hogy felvilágosítsa. – Joseph telefonált. Hamid fia megpróbált a közelébe férkőzni – mondta Charles halkan, de határozottan. – A rendőrség a nyomomban van, azonosították Adamot, a Forró nyomon is kutakodni kezdett, és innen már csak idő kérdése, hogy a CIA rájöjjön, hogy Patricia Welltont meggyilkolták. Hacsak máris rá nem jöttek. Alexander látta, hogy Charles az ablaktól felé fordul, hogy lássa, felfogta-e. Alexander szinte érezte, hogy elsápad. Ez rossz, nagyon rossz. Minden szinten. A legrosszabb talán a Forró nyomon. Lennart Stridhet holtan találták egy autóban, Bråvikenben. Szent egek, mibe akarja Charles belerángatni!? – Meglátom, mit tehetek – mondta, és örömmel vette észre, hogy a hangja nyugodt maradt. – Nem. Hanem cselekszel – mondta Charles, és az íróasztalhoz lépett. – Túl sokat áldoztam fel ahhoz, hogy most elkapjanak, csak azért, mert lusta és gyáva vagy, hogy támogasd a barátaidat. – Előrehajolt, és elvett egy tollat az íróasztalról. – Új telefonszámom

van – mondta, azzal felírta a tíz számot az Alexander bal karja melletti kupac tetejére. – Ma estig van időd. Charles kihúzta magát, és az ajtó felé indult. – Mihez kezdesz most? – kérdezte Alexander, bár egy része úgy gondolta, az a legjobb, ha minél kevesebbet tud. – Gondoskodom Josephről és a fiúról. – Lennart Stridhről is gondoskodtál? – hallotta Alexander a saját hangját, bár ezúttal biztos volt benne, hogy nem akarja tudni a választ. – Törődj a magad dolgával, és én is az enyémmel. Azzal eltűnt, az ajtó zárja halkan kattant mögötte. Alexander továbbra is a székében ült, és most kifújta a levegőt. Annyi gondolat nyomasztotta. A legfontosabb, hogy mégis mitévő legyen most? Charles kétségbe van esve, ezért kiszámíthatatlan és veszélyes. Alexander ismerte őt. A mostani menekülése azt jelenti, olyan sok irányból fenyegetik, hogy rájött, nem ússza meg a dolgot, és ha Charles úgy érzi, vége a dalnak, akkor mégis hogyan várja Alexandertől, hogy boldoguljon? Ez nem fog menni, látta be. Legalábbis segítség nélkül biztos nem. Fogta a telefonját, és kikereste a megfelelő számot. Kicsöngött, aztán pedig a nő felvette. – Azt beszéltük meg, csak akkor telefonálok, ha problémánk akad – kezdte Alexander, kihagyva a bemutatkozást. Abból indult ki, hogy a nő úgyis tudja, ki telefonál. Tartott egy kis szünetet. – Most akadt. Veronica Ström letette a telefont, és vett egy mély levegőt, hogy megőrizze a hidegvérét. Igen, probléma akadt. A lehető legrosszabbkor. A nőhöz fordult, aki a világos asztal túloldalán ült. A mellette ülő férfi épp akkor eresztette le a fényképezőgépét. Kattintgatott párat, míg Veronica telefonált. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán

hallották, miről beszélgetnek, de megnyugtatta magát, hogy csupán egyszavas válaszokat adott, és egy ígéretet, hogy mindenről gondoskodik. A nő Maria Stensson volt, újságíró. A férfi nevére nem emlékezett. Bemutatkozott, mikor találkoztak, de Veronica már ugyanabban a másodpercben el is felejtette a nevét. – Elnézést, de muszáj telefonálnom egyet – mosolygott rájuk bocsánatkérőn. – Nem tesz semmit – mosolygott vissza rá a nő. Veronica látta, hogy a fotós tiltakozni akar, mert szeretett volna néhány képet készíteni az irodában, és talán néhányat odakint is, a parlament mögött, a víz mellett, mielőtt besötétedne. – Sietek – előzte meg Veronica, kinyitotta az ajtót, kiment a kis tárgyalóból a folyosóra, ahol a szociáldemokrata párt kapott helyet. Ahogy Alexander Söderlingnek megígérte, most majd gondoskodik mindenről. Tárcsázta a +1-et, aztán egy számot, amit fejből tudott. A második csöngésre felvette egy angolul beszélő férfi. Veronica bemutatkozott, és röviden elmagyarázta, milyen ügyben telefonál, elnézést kér, hogy zavar, de némi probléma akadt. A férfi déli dialektusban rákérdezett, hogyan tudna segíteni. Veronica belefogott a magyarázatba.

Mehran még sosem járt ennyire délen. Egyszer utazott errefelé Levannal és egy másik barátjukkal, de a flemingsbergi megállót, ahol akkor leszálltak, épp most hagyta el az elővárosi vasút, és tovább gurult Tullinge felé. Az utolsó előtti megállóban kell leszállnia, Södertälje hamn volt a neve. Joseph ott vár rá. Mehrannak rá kell csörögnie, mikor elhagyja Östertäljét. Nehezére esett egy helyben ülnie, és hogy megnyugodjon, állandóan felállt és a vonaltérképhez ment, amely mutatta a hév összes megállóját. Hét megálló még. Hat. Minden állomás között odament. Mintha a megállók száma hirtelen megváltozna, amíg itt ül. A fém a zsebében egészen meleg volt, pedig hidegnek kéne lennie. Levan segített megszerezni. Átalakított startpisztoly, amely kicsit hülyén nézett ki a keskeny csövével és rézvörös színével, de Levan barátja garantálta, hogy működni fog. Csak célozni kell és lőni, mondta. Hat lövés. Igazából valami jobbra számított, de Levan, aki folyton a kapcsolataival kérkedett, nem tudott mást leakasztani. Legalábbis ilyen rövid idő alatt nem. Mehrannak egyáltalán fogalma sem volt arról, hogy lehet fegyverhez jutni, így örült annak, ami van. A Sergels torgon kellett átvennie. Levan kénytelen volt kezeskedni érte, és azonnal csatlakozott hozzájuk, mikor Mehran telefonált. Ezerötszáz korona, mondta a srác. Mehrannak sikerült elcserélnie rá anyja új telefonját, Levantól pedig kölcsönkért kétszáz koronát patronokra. Idegesítette, hogy külön kell fizetnie érte. De Levan és a srác azt mondták, így működik. A pisztoly olyan, mint egy autó, a patronok pedig mint az üzemanyag, mondták. Két külön dolog. Mehran tudta ugyan, hogy átverik, de nem volt más választása. Az ki van zárva, hogy fegyvertelenül találkozzon a

férfival, akinek talán köze van az apja eltűnéséhez. Esélytelen. Ha valakit meglepnek, az Joseph lesz, nem ő. A pisztolyt babrálta. Melegnek érezte, de közel sem volt olyan bizalomgerjesztő, mint remélte. Körülnézett a kocsiban. Úgy érezte, mindenki őt nézi. Valószínűleg azért, mert minden állomás között a térképhez lépett, de mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az egész kocsi tudja, hogy fel van fegyverezve. Hogy semmi keresnivalója itt. Hogy úton van, hogy elkövessen egy súlyos hibát. Hirtelen megcsörrent a telefonja. A hang hallatán összerezzent, és nyugtalanul keresni kezdte a készüléket. Nem akarta felvenni, de lehet, hogy Joseph az. Nem találta a telefont, és hirtelen megrettent, hogy ugyanabban a zsebében van, mint a pisztoly. Tiszta hülyeség. Mi van, ha kiesik a pisztoly, mikor előveszi a telefont? Lehet, hogy a padlóra zuhan, és bár már mindenki tudja, most bizonyosságot nyernek. Idegesen kereste a mobilját. Az apró pisztoly hirtelen túl nagynak tűnt, és állandóan útban volt. Végül is kisakkozta, hogy mégsem ugyanabba a zsebébe tette, ahol a meleg fém lapul. Nem is onnan jött a hang, hanem a kabátzsebéből. Ahol mindig is tartja a telefonját. Hát persze. Mire elővette, pont elhallgatott, olyan hirtelen, mint ahogy csöngeni kezdett. Vett néhány mély levegőt, hogy megnyugodjon. Próbálta visszanyerni az önuralmát, mielőtt a kijelzőre nézett, hogy megnézze, ki kereste. Nem Joseph volt, hanem az anyja. Vele nem akart beszélni. Tényleg nem. Gondolni sem akart rá. Csak megingatná az elhatározásában. De az anyja beszélni akart vele, és megint hívta. Nem adja fel, míg fel nem veszi, ismerte már. Boldognak és lelkesnek hangzott, és ezt furának találta. Mitől lenne boldog? – Mehran? Hol vagy? – A városban. – Ezt hallgasd: itt járt a rendőrség. Hisznek nekem. Mehran semmit sem értett.

– Micsoda? A rendőrség? – Itt voltak. Haza kell jönnöd. Akkor jól hallotta. De nem értette, hogy ez hogy lehetséges. – Nem lehet, anya. – De muszáj, Mehran! Nem érted? Itt járt három rendőr! Ezúttal komolyan veszik az ügyet. – Anya, nem lehet. Megtaláltam Josephet, és hamarosan találkozom vele. Hallotta, hogy az anyja levegő után kapkod, mintha valaki pofon vágta volna. – Micsoda? Miről beszélsz? – Megtaláltam. Kiderítem az igazságot, anya. Kénytelen vagyok. – Gyere haza, Mehran! – könyörgött. – Gyere haza! – Utána. Mikor már tudok mindent. Mikor kiderítettem, mi történt. Ígérem. – Mehran…! – Az anyja sikított, ezért elhúzta a telefont a fülétől. Még hallotta, ahogy folytatja a könyörgést, de aztán kinyomta a beszélgetést. Hibázik, ezt jól tudta. Mindig hallgatni kell az anyákra. De nem volt más választása. Akármit tudott is a rendőrség. Shibeka kilenc évet várt rá, hogy meghallgassák. Kilenc éve várt Josephre is. Ma mindkét kívánsága teljesült. Eyer nem értette, miért kiabál az anyja. Megölelte, és próbálta vigasztalni. De mintha észre sem vette volna. Még mindig a kezében volt a telefon. Újra és újra tárcsázott. De Mehran minden egyes alkalommal kinyomta. Pár kísérlet után a padlóra zuhant. Eyer még erősebben ölelte, érezte, hogy nem szabad elengednie. Soha. Végül megnyugodott annyira, hogy észrevegye a fiát. Csupa könny volt a szeme. De nem úgy volt szomorú, ahogy mindig is, ez most valami teljesen más volt. Rettegett, és Eyer ilyet még sosem

látott. Azonnal megértette, hogy valami borzalmas van készülőben. Az ölelései erőtlennek bizonyultak. – Mi történt, anya? – Mehran. Mehran. Ő… Elhallgatott, erősen magához ölelte a fiát, és a hajába temette az arcát. Nem tudta, hogy mondhat-e, vagy egyáltalán tud-e többet mondani. Hogy tudná megmagyarázni azt, amit ő maga is alig értett. Hogy tudna beszélni a névről, amely kísértetként követte őt olyan régóta, az árnyékról, amelynek a létezésében már-már kételkedett. Joseph. Mehran úton volt, hogy találkozzon vele. Most majd megint megtörténik, éppen úgy, mint legutóbb, mikor felbukkant Joseph neve. Mehran is eltűnik majd, éppúgy, mint az apja. A férfi, aki csak egy név volt, megint ártani fog a családjának. Tudta. Az ő hibája. Ő engedte be azáltal, hogy nem felejtett. Életben tartotta a szörnyeteget. Táplálta, és most neki ajándékozta az elsőszülöttjét. Szorosan tartotta Eyert, és azon gondolkodott, vajon képes lesz-e valaha is elengedni. Nem volt benne biztos. De muszáj tennie valamit, nem adhatja fel. A névjegykártyára pillantott, amelyet az a kicsit túlsúlyos rendőr adott neki, aki úgy nézett rá, ami neki nagyon nem tetszett. A kártya ott feküdt a telefon mellett. Még ha a rendőrség nem is segített neki korábban, most már nem maradt más. Muszáj megértetnie vele.

Charles Mikael Cederkvist 1966-ban született, Hedermorában. Élettársa Marianne Fransson 2006 óta. Oskarshamnban élnek. Nincs gyerekük. A testvére, Adam, két évvel volt fiatalabb. Billy felállt a Szobában, ahol mindenki összegyűlt, Vanja kivételével. Sebastian többször is próbálta hívni, de nem kapott választ. Most már komolyan nyugtalankodni kezdett. Ebéd táján tűnt el, azóta senki nem hallott felőle. Úgy döntött, hogy este elkanyarodik a lakása felé. Most viszont igyekezett a férfi képére koncentrálni, amit Billy kivetített a falra. A férfiére, aki minden bizonnyal meggyilkolta az öccsét. – A család Södertäljébe költözött, mikor Charles tizenhárom volt, az apjuk a Scaniánál kapott állást – mesélte Billy. – Charles ott töltötte a katonai szolgálatát, aztán tisztképzésre jelentkezett, végül szakképzésre. Az elhárítás 1998-ban toborozta be, ennyit tudunk. A többiekre nézett. – Az elhárítás nem ad ki semmiféle információt, tulajdonképpen azt sem akarták megerősíteni, hogy Charles ott dolgozott. Ha több információra van szükségünk, kénytelenek leszünk a hivatalos utat betartani. Torkelre nézett, aki bólintott, hogy érti. A hivatalos út egyet jelentett a bürokráciával és a lassúsággal, sajnos. Billy kikapcsolta a vetítést, és Jennifer vette át a szót. – 2003-ban Alexander Söderling volt az elhárítás parancsnoka, vezérőrnagy. 2008-ban kilépett, és átment az üzleti életbe. Jelenleg egy PR-cég, a Nuntius ügyvezető igazgatója a Drottninggatanon. Még nem kerestük fel.

– Nincs is értelme – sóhajtott Torkel. – Ha az elhárítás azt sem ismeri el, hogy Charlest ott alkalmazták, ő sem fog mondani semmit. Sebastian telefonja megcsörrent. Remélte, hogy Vanja az. De nem, egy ismeretlen számról hívták. Tudomást sem véve a többiek ideges pillantásairól, felállt és felvette. Tíz másodperccel később a szobából is kiment. – Kapcsolatba léptem a Forró nyomonnal – folytatta Jennifer a kis közjáték után. – Lennart főnöke… Gyorsan lepillantott a papírra. – … Sture Liljedahl úgy tudta, hogy Lennart félretette a Shibekaügyet. Fogalma sem volt, mit keresett Lennart Bråvikenben, de átnézi a számítógépét, és szól, ha talál valamit. Nem jutott tovább, ugyanis Sebastian feltépte az ajtót. – Shibeka volt az. A fia útban van, hogy valami Josephfel találkozzon. – Ki az a Joseph? – érdeklődött Ursula. – Shibeka nem tudta pontosan – magyarázta Sebastian –, de már Hamid és Said történetében is szerepelt, és az asszony szerint köze van az eltűnésükhöz. A fiú pedig minden bizonnyal ezt gondolja. – Hol találkoznak? – kérdezte Torkel, ugrásra készen, hogy elhagyják a Szobát. – Nem mondta meg. – Lehet, hogy Charles az? – kérdezte Jennifer. Torkel bólintott. Lehetséges, mi több, valószínű. – Ez esetben hamar meg kell találnunk. Billy? Billy már a számítógépénél ült. – Telefonált, tehát van mobilja, megpróbálom lenyomozni. Sebastianra nézett. – Mi a száma? – Honnan a fenéből tudjam? – Ki tudnád esetleg deríteni?

Sebastian visszahívta Shibekát. Elmagyarázta, hogy állnak a dolgok, és átadta a kagylót Billynek. – Jó napot, Billy a nevem, szükségem lenne… Kérdőn nézett Sebastianra. – Mehran. – … Mehran telefonszámára, hogy megpróbáljuk kideríteni, merre jár. Megkapta a számot, és lefirkantotta az egyik jegyzettömbre, amit az asztalon talált. Shibeka megmondta a szolgáltató nevét (Tre), hogy milyen telefonról van szó, valamint hogy kinek a nevén van az előfizetés, és még azt is megígérte, hogy előkeresi a számlát. Billy megköszönte a segítséget, visszaadta a telefont Sebastiannak, és elővette a sajátját. Kapcsolatba lépett a mobilszolgáltatóval, és adott nekik egy három számjegyű kódot, valamint egy jelszót, ami bizonyította, hogy a rendőrségtől telefonál. Fél perccel később megkapta az IMEI-számot. Ahogy letette, Shibeka már hívta is Sebastiant, hogy megtalálta a számlát. A biztonság kedvéért Billy ellenőrizte, hogy az IMEI-szám stimmel-e, megköszönte, és bepötyögte a tizenöt számot a számítógépbe. – Miféle számok ezek? – kérdezte Jennifer, aki megkerülte az asztalt, és megállt mögötte. – Az IMEI-szám minden telefon egyedi azonosítója. Ha be van kapcsolva, akkor… Nem fejezte be a mondatot, hanem tovább koncentrált a számítógépre. – Szerzek egy kocsit – ment ki Torkel a szobából. – Bingó! – kiáltott fel Billy, majd hátradőlt a székben, és szemmel láthatóan elégedetten összefűzte a kezét a tarkóján. Sebastian előrehajolt, és látta, hogy egy kék pötty tűnik fel a szürke háttér előtt. – Hol van? – türelmetlenkedett Sebastian. – Várj! – mondta Billy, és felemelte a kezét. A kék pötty körül apránként kibontakozott egy térkép, végül nevek és más

hivatkozási pontok is. Rámutatott a vastag, fekete csíkra, amelynek mentén a kék pont mozgott. – Ez a vasút. Vonaton ül, nemsokára beérkezik Södertäljébe. – Charles Cederkvist ott volt katona – mondta Jennifer. Billy lecsukta a gépet, és Jenniferrel együtt sietve elhagyták a szobát.

Shibeka olyan sokszor hívta, hogy kénytelen volt lenémítani a telefonját. Most csak rezgett, de nem vett róla tudomást. Anyja két hívása között tárcsázta Joseph számát, ahogy megbeszélték, mikor begördültek Östertäljébe. A reszelős hang azonnal válaszolt. Ott várja a következő állomáson, a parkolóban. Nem mondott mást. Mehran sem. Nem is volt rá szükség. Mehran beállt az ajtóba, egyik kezét a zsebébe dugta. A fém már nem volt olyan meleg. De ő sem. A teste hideg izzadságban fürdött, szinte didergett. Normális, hogy fél. Nincs is ezzel semmi baj. Az egyetlen baj, ha nem bátor. A katonák is félnek, erre most jött rá. A bátorság azt jelenti, hogy a félelem ellenére cselekszünk. A vonat lassított, Södertälje hamn következett. Mehran kiszállt, és kicsit odébb meglátta a piros állomásépületet. Elindult felé. Biztos ott lesz a kijárat. Jobb érzés volt menni, mint állni. A hideg nyugtalanság még mindig átjárta, de a mozgás könnyített rajta. Belépett a nagy téglaépületbe. Látta, hogy az ajtók a parkolóra nyílnak. Fogalma sem volt, mihez kezd majd, ha Joseph tényleg ott áll és rá vár. Mindenesetre elégedett volt, hogy olyan helyet választottak, ahol mások is járnak. Biztonságosabb volt így, mintha egy lakásba kellett volna mennie. Elengedett néhány utast maga mellett. Nem sietett, és megnyugtatta, hogy mások is vannak előtte. Követte őket, és látta, hogy körülbelül tíz autó áll a kis parkolóban. Két utastársát egy piros Ford vette fel, amely pont a kijárat mellett parkolt. Néhányan a kicsit távolabb levő buszmegálló felé vették az

irányt. A többiek pedig szétszéledtek. Hamarosan csak ő maradt. Megállt az ajtó mellett, és körülnézett. Egy fekete, ragyogóan tiszta BMW-ből kiszállt egy férfi, és le nem vette a szemét Mehranról. A fiú nem ismerte meg. Arab kinézete volt, ötven év körüli lehetett. Izmos volt, rövid, ősz hajjal és borostával, amibe még néhány fekete szál is vegyült. Rövid, fekete bőrdzsekit viselt, farmert és mokaszint. A dzseki és az autó a gazdagságot és a hatalmat jelképezte, legalábbis Mehran számára. A férfi végül odabiccentett, ő pedig vissza. Aztán lassan megindult Mehran felé. Jól van ez így. Jöjjön csak Joseph hozzá, nem pedig fordítva. Azt viszont nem tudta, mit csináljon a kezével. A pisztolyt nem merte már szorongatni, a férfi talán megértené a mozdulatát, és rájönne, hogy fegyver van nála. Hagyta, hadd lógjon a keze az oldalánál, ami nem volt kényelmes, de nem akadt jobb ötlete. Nem tűnhet idegesnek. Semmiféle előnyhöz nem akarta juttatni a férfit, akiről úgy gondolta, Joseph az. Sajnos a férfi minden aggodalom nélkül lépkedett felé, mintha csak egy régi barátját fogadná. A legkisebb nyugtalanság sem látszott rajta, és ez bosszantotta Mehrant. Azt akarta, hogy Joseph féljen tőle, sőt rettegjen. De a helyzet most épp az ellenkezője volt. – Beszélni akartál velem – szólalt meg a férfi, mikor már csak öt méterre voltak egymástól. Ő volt az. Különös volt hallani ezt a hangot. Nem a telefonban, nem is emlékként, hanem a valóságban, és ráadásul ilyen közelről. Mehran egyre kevésbé tudta, mit kezdjen a kezével. – Van néhány kérdésem az apámról – mondta olyan tisztán, ahogy csak tudta. A hangja legalábbis olyannak tűnt. Már ez is valami. – Hamid, ugye? Ő volt az apád – kérdezte Joseph, és megállt. Mehran biccentett. – Alig ismertem őt. Egyik barátom barátja volt. – Said nem volt a barátod. Tudom, hogy pénzt kölcsönöztél az unokatestvérének, Rafinak.

Joseph megvonta a vállát. – Tudod, sok embernek segítek. Tényleg – Joseph rámosolygott. – Én már csak ilyen vagyok. – Az apám eltűnt. Meg akarom tudni, mi történt. – Akkor rossz embert kérdezel. Mehran Joseph szemébe nézett. Mély volt, mint egy sír. Joseph szemében nem volt remény, nem volt jövő. Mehran azt kívánta, bár mégis inkább a pisztolyt markolta volna. De nem veheti elő, itt nem. Túl sokan vannak körülöttük. Hátralépett. Nem volt más megoldás. – Tényleg? – kérdezte, és próbált uralkodni a hangján. – Én azt hiszem, tudod, hogy tűnt el. – Nem értem, miért állítasz ilyesmit rólam – Joseph megpróbált gyengédebb hangot megütni. – Nyilván félreértés lesz. – Én nem hiszem. – Én viszont tudom. Nem megyünk el valahová, hogy tisztázzuk a dolgot? – Tisztázzuk itt. Joseph felnevetett. – Nem, vagy velem jössz, vagy hagyjuk az egészet. Megfordult, és elindult az autójához. – Nem kapsz több esélyt – tette hozzá. Mehran nem tudta, mitévő legyen. Ennél tovább nem tervezett. Csak addig, hogy találkozik Josephfel. Most viszont belátta, hogy kénytelen lesz cselekedni, és valahogy felrázni ezt a fölényes férfit. Meg kellene lepnie. Esetleg elővehetné a pisztolyt, és a halántékához nyomná. De itt, ahol emberek járnak nem tudta megtenni. Kettesben kell maradnia vele, de kizárt dolog, hogy beszáll az autóba. Az túl veszélyes lenne. Joseph megérkezett a BMW-hez, és újra felé fordult. – Jössz már? – kérdezte ingerülten Talán jobb lenne feladni, gondolta Mehran. Elfogadni, hogy ennél tovább úgysem jut. Még csak kudarcot sem vallott. Nem futamodott

meg, büszkén távozhat. És még nincs vége. Most már tudta, hogy Joseph létezik. A következő találkozót majd jobban megtervezi. De nem ezt ígérte magának, hanem az igazságot. Shibeka kedvéért. Zsebre vágta a kezét. A fém megint meleget árasztott. Készen állt, és ő is. Elindult Joseph felé, és megragadta a pisztoly agyát. – Várj! – kiáltotta utána. Körülnézett. A parkoló üres volt. Sikerülhet. Ha be tudja kényszeríteni a férfit a pisztollyal az autóba, akkor menni fog. A fém érintése erőt adott. Mehran felgyorsított, de közben próbált nyugodt arckifejezést ölteni. Mintha meggondolta volna magát, de még nem teljesen. Nem akarta, hogy a fenyegetés látszódjon rajta. Az a zsebében marad. Nem a testében. Joseph kinyitotta neki az ajtót. Mehran megragadta a pisztolyt, és felkészült, hogy előrántsa. Magában szinte mosolygott azon, mennyire meglepődik majd a férfi. Mikor már csak pár méter volt hátra, meghallott két lányt, akik a buszmegálló felől érkeztek. Húsz év körüliek voltak, és hangosan nevetve sétáltak az állomás felé. Mehran ösztönösen elengedte a fegyvert, amíg elhaladnak. De leleplezi magát, ha sokat habozik. Joseph nem érti majd, miért nem akar addig beszállni, amíg a lányok látótávolságon belül vannak. Muszáj továbbmennie Josephhez, aki mosolyogva fordult felé. – Idejössz és vádaskodsz – mondta a férfi halkan, aztán egy jól irányzott mozdulattal leütötte Mehrant. A fiú a földre zuhant az autó mögött, bele a kavicsba. Joseph a lányok után nézett, miközben kétszer keményen fejbe rúgta Mehrant. A fiú halk nyöszörgése az utolsó rúgás után abbamaradt. A lányok nem láttak semmit, tovább beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Joseph várt, hogy eltűnjenek, majd a mellettük álló autó mögé húzta Mehrant. Aztán beült a kocsijába, és odatolatott az eszméletlen fiúhoz. Könnyebb volt, mint hitte, futott át a fején a gondolat, mikor bedobta a

csomagtartóba. Remek érzés. A súlyos testekkel sokkal több a probléma. Elővette a telefonját, és tárcsázta Charlest, aki azonnal felvette. Mint mindig.

Szirénázva száguldottak, Jennifer vezetett. A sebességük lassan a 140 kilométer per órát is elérte. Torkel megszokásból kapaszkodott az egyik kezével, valamiért biztonságban érezte magát tőle. Jobban örült volna, ha Billy vezet, ő volt a csapatban a legjobb sofőr, ha nagy sebességről volt szó, de ő jelenleg a hátsó ülésen ült a laptopja fölé hajolva, és Mehran Khan telefonját követte. Torkel másik kezében a telefonját tartotta. Épp most fejezett be egy beszélgetést Britta Hanninggal a titkosrendőrségtől, aki ezúttal hangyányit együttműködőbbnek bizonyult. Torkel Billyhez fordult. – Ismernek egy Josephet. Britta nem akarta megmondani a valódi nevét, de állítólag a barátjuk. – Barátjuk? – kíváncsiskodott Jennifer. – Informátoruk. Valaki, aki jelent a szélsőségesekről és egyéb csoportosulásokról – magyarázta Torkel. Billy előre hajolt. Nem hitt a fülének. – Tehát az egyik „barátunkra” vadászunk? – Nagyon úgy fest. Az autó megrázkódott, mikor megelőztek egy lengyel kamiont. Torkel még erősebben kapaszkodott. Jennifernek meg se kottyant a dolog. – De ha segített a titkosrendőrségnek, akkor talán másoknak is, például a hírszerzésnek – gondolkodott hangosan, miközben sávot váltott. Torkel bólintott. Nem lehetetlen. Ennél az esetnél már semmi sem lehetetlen. Új idők járnak, mikor a terrorista és szélsőséges csoportok elleni küzdelem határozza meg azoknak az embereknek a mindennapjait, akiknek a haza védelme a felelősségük. Hirtelen láthatatlan, civil ruhás ellenség ellen hadakoztak, megváltoztak a

játékszabályok. Több a titkolózás, és durvábbak a módszerek. A nyílt társadalom megsérült, és lassanként elöntötte a titkolózásból fakadó méreg. A tizenöt éves fiúra gondolt, aki valahogy belekeveredett ennek a zűrzavarnak a közepébe. A fiúra, aki elvesztette az apját. Ide vezettek a titkok. Családi tragédiákhoz. Visszafordult Billyhez. – Még mindig veszed a jeleket? Billy a képernyőt nézte, és a fejét rázta. – Nem, megszakadt a kapcsolat a szerverrel nem olyan régen. Legutóbb a Södertälje hamni hévmegálló előtt volt. Megkérem Södertäljét, hogy küldjön oda egy járőrt. Torkel hallotta, hogy Billy sebesen gépelni kezd. Öregszem, gondolta. Emlékezett még, mikor telefonálni kellett a kollégáknak, és kutyákkal kutattak emberek után. Most Billy a hátsó ülésről mindent elrendez. Feltéve persze, hogy működik a szerver. – Szerintem még egy negyedóra – mondta Jennifer, és gyorsított. Torkel gyomra görcsbe rándult. – Már nincs ott – figyelte Billy a képernyőt. – Az E20-as autópálya felé tart. Torkel Jenniferhez fordult. – Csapjunk a lovak közé!

Visszatért hát. Az Egyes Számú Mérnöki Hadtest. Almnäs, Södertälje. Itt töltötte a katonai szolgálatot. Kezdetben szükséges rosszként gondolt rá, de aztán elég hamar megszerette. Hogy miért, azt nem tudta. Volt valami a szabályokban, a fegyelemben, a szigorban, aminek alávethette magát az ember, ha komolyan vette, nem úgy, mint a társai. Először a kiképzés fizikai része tetszett meg neki, de ahogy múlt az idő, egyre jobban lenyűgözték a stratégiák, a gondolkodásmód, amivel ki lehet játszani az ellenséget. Két dolgot fedezett fel magában. A katonai léthez való adottságait, valamint a versenyszellemet, bár egyikről se tudott korábban. Gyerekkorukban persze az öccsével együtt sportoltak, de sosem volt az a győzni vágyó típus. Legalábbis azelőtt, hogy bejutott a mérnöki hadtestbe. Mintha csak akkor tudná kihozni magából a maximumot, ha élet-halál kérdésről van szó. Őrült módjára elkezdett edzeni, és vigyázott a testére. Szerette. Akár egy élsportoló, kénytelen volt bízni benne, hogy teljesíteni tudjon. A fegyver pedig csak a munkához szükséges szerszám volt, és ő megtanulta mindnek a használatát. Céltudatosan és tisztelettel. Már a szolgálati idő felénél megpályázta a tisztképzést, és persze felvették. Igen kellemes, egész életére kiható emlékei voltak erről a helyről. De nem csak azok. 2003 augusztusában járt itt legközelebb. Addigra a Hadtest már hat éve bezárta a kapuját. A hadsereg még minimális szinten tevékenykedett, de a legtöbb, már a kezdetektől fogva személytelen, négyszögletes, hetvenes évekből származó épület üresen állt, az enyészet martalékaként.

Alexandertól kapta a parancsot, hogy induljon Almnäsbe, és találkozzon két amerikaival, akik két afgánnal szeretnének beszélni, akikről Joseph adta a fülest. Svéd területen történő akció svéd jelenlétet igényelt. Egy rendszám nélküli Volvo állt az üres fegyverraktár mellett, mikor megérkezett. A férfi, aki az autó mellett dohányzott, eldobta a csikket, és Charles elé sietett. Üdvözölték egymást. Charles bemutatkozott, a volvós férfi nem. Meglepődött, mennyire fiatalnak tűnik az amerikai. Kigyúrt volt, amilyennek Charles az amerikai focit játszó egyetemistákat képzelte, és vörös hajú. Bizonyára ír származású. Bementek a fegyverraktárba. Ott várta őket a másik amerikai, de ő sem mutatkozott be. Kicsit idősebb volt, vékonyabb, inasabb. Hosszúkás arca volt, nagy orra, hajában választék, a frufruja félig eltakarta pilóta napszemüvegét, amelyet a világért le nem vett volna. A földön két ember feküdt kiterítve. A kezüket és a lábukat a földre csavarozott fémállványhoz bilincselték, a kezüket a fejük fölé. Tekeregtek, próbáltak szabadulni, miközben folyamatosan beszéltek, kérték, hogy engedjék el őket, hogy félreértésről van szó, kiabáltak, választ követeltek. De nem kaptak. Egy alsónadrágon kívül semmi nem volt rajtuk. Charles nem látta az arcukat, frottírtörülköző volt rájuk terítve. Anélkül, hogy egy szót szólt volna, a napszemüveges vékony fogott egy vödör vizet, és elkezdte önteni a nehéz anyagra, amely az egyik kikötözött férfi arcát borította. A test összerándult a hányási reflextől, aztán azonnal elhallgatott. A másik mintha érezte volna, hogy valami történt, mikor a társa elhallgatott, ezért a nevét kiáltotta. Hamid! A nyeszlett amerikai tovább öntötte a vizet a törülközőre. A férfi, akit ezek szerint Hamidnak hívtak, a láncait rángatta, hogy szabaduljon. Charles látta, hogy a bőre felszakad a fém alatt, és

vérezni kezd. Aztán elfogyott a víz. A vöröshajú leguggolt, és félrehúzta a törülközőt. Hamid levegő után kapkodott, a szemében rettegés ült. Charlesra nézett, és a segítségét kérte. Azonnal elhallgatott, amikor a vörös hajú szájba vágta, és aztán kérdezni kezdte. Mit terveztek? Hol tervezték? Még kik vannak benne? A fogva tartott férfi láthatólag nem értette. Csak a fejét rázta, és próbálta kipréselni magából a „tévedés” és „kérem” szavakat, aztán ismét beterítette a törülköző. A férfi üvöltött. A társa is. Ezúttal mindkét amerikai fogott egy vödröt, és egyszerre öntötték a vizet. Keményen és könyörtelenül. Charlest közben utasították, hogy töltsön vizet a többi vödörbe is. Engedelmeskedett. Átadta nekik a vízzel teli vödröket, mikor az övék kiürült. És újra töltött. Guggolás. Törülköző le. Hol? Mikor? Még kik? Nem kapott választ. Egy alkalommal Hamid tett egy kétségbeesett kísérletet, hogy megszabaduljon, és Charles hallotta, hogy törik el a csuklója, mikor jobbra vetette magát, hogy meneküljön a kegyetlen vízsugártól. Hol? Mikor? Még kik? Charlesnak fogalma sem volt, mióta csinálták, amikor végül ő is megpróbálta. Szétvetett lábakkal megállt az egyikük feje felett, és megdöntötte a vödröt. A víz lassan, de egyre erősödve ömlött a szövetre, és meggátolta, hogy átjusson rajta a levegő. – Mikor úgy érzed, már nem megy – mondta a napszemüveges –, még húsz másodpercig bírod, aztán még tízig. Újra és újra. Mindkét férfi erőteljesen vérzett a bokája és a csuklója körül, Hamid bal keze pedig furcsa szögben lógott ki a bilincsből. Egyikük sem kiabált már. Nem is beszéltek. Nem könyörögtek. Suttogni sem

bírtak. Csak néztek a már halott szemükkel, mikor levették a törülközőt, és feltették a kérdéseket. Már alig-alig lélegeztek. Ziháltak. Hol? Mikor? Még kik? Újra és újra. Szünetet tartottak. Kimentek cigarettázni. Egyikük se mondott különösebben sokat. Visszamentek és folytatták. Said halt meg először. Egyszerűen megszűnt lélegezni. Megfulladt, konstatálta a vörös hajú, mielőtt megpróbálta mesterséges lélegeztetéssel újraéleszteni. Sikertelenül. A vékonyabb amerikai szívmasszázzsal próbálkozott, mialatt a vörös hajú oxigént fújt a károsodott tüdőkbe, újfent sikertelenül. Charles kezdte rosszul érezni magát. Ez így nagyon nem jó. Sőt, kifejezetten rémes. Egyik afgán sem svéd állampolgár, de egyiküknek, a halottnak, van állandó tartózkodási engedélye. Már az amerikaiak kegyetlen kihallgatási módszerei sincsenek rendben, de legalább van rá magyarázatuk. A nyílt társadalmat megtámadták, és muszáj megvédeni a demokráciát, akár erőszakkal is. De mi ez itt? És ő hogy a francba fog ebből kimászni? Az amerikaiak feladták az újraélesztési kísérleteiket. Visszatértek Hamidhoz. Charles azt hitte, hogy elengedik, befejezik, az afgán szemén látszott, hogy nem tud semmit. De az amerikaiak meglepték. Levették a törülközőt, és balra csavarták a fejét, hogy lássa a társát. Egy apró nyekkenést tudott csak kipréselni magából, aztán visszakerült a törülköző, és minden folytatódott. Hamid még fél óráig bírta. A vörös hajú napszemüveges elhagyta az országot. Hamidot és Saidot sosem találják meg, jelentett Charles Alexandernek. Ha egyszerű menekültügyként lezárhatnák a nyomozást, amit a solnai rendőrség elkezdett, akkor megúszhatják. Charles tudta, ki a megfelelő ember a munkára. Legalábbis úgy gondolta.

De Adam csalódást okozott. Nem értette az egészet. Nem akarta érteni. Ahelyett, hogy átvette és eltemette volna az ügyet, nekilátott, hogy kivizsgálja. Felkereste a családokat, figyelte, beszélnek-e róla a külügyben. Alexander persze gondoskodott arról, hogy Adam nyomozása lezáruljon, de a férfi továbbra is probléma maradt. Charles meglepődött. Adam mindig is az igazság bajnoka volt, ezért is lett rendőr, de Charles azt hitte, majd hagyja a fenébe az egészet, ha az állam biztonságáról van szó. A nyílt társadalmat fenyegették. Hiszen Anna Lindhet, a svéd külügyminisztert megölték ősszel egy áruházban! Sokat beszélgettek. Adam mindent tudni akart. Charles elmondott néhány részletet, de az öccsének ez nem volt elég. Azt mondta, a végére akar járni ennek, és ha az történt, amiről úgy hiszi, hogy történt, akkor nem hunyhat szemet a dolog felett. Még ha testvérek is. Charles azt kérte, várjon. Engedje el. Gondolja át. Adjon neki egy hetet. Charles lefoglalta a vadászkunyhót Adamnak, hogy békében végiggondolja a dolgokat. Ha Adam akkor is úgy érez, mikor visszatér, akkor Charles megteszi, amire kéri. Egy hét. Egy kis távolság. Elvégre Adam imádja a hegyeket. És az öccse elutazott. Valaki behívta Patricia Welltont. Charles nem tudta, ki vette fel vele a kapcsolatot, Alexander vagy valaki a külügyből, de az Anna Lindh megölése utáni káosz miatt nem tartotta valószínűnek, hogy az ideiglenes új miniszter lett volna az. Charles elutazott a megbeszélt helyre, hogy találkozzon Patriciával, és meghallgassa a jelentést. Mikor a nő több órával később megérkezett, tajtékzott a dühtől, hogy senki nem mondott neki semmit két gyerekről és egy nőről. Mégis hogy a picsába várják el tőle, hogy a dolgát végezze, mikor a célponttal kapcsolatos információk nem stimmelnek?

Adam. A buta, buta, családszerető Adam. Charles azonnal megértette az egészet. Az öccse magával vitte a családját. Lenát, Ellát és Simont. Lena Charles osztálytársa volt a södertäljei gimnáziumban. Jó barátok voltak. Vagyis hát, a lány barátként tekintett rá, de Charles szerelmes volt bele. Sosem mutatta ki, félt, hogy teljesen elveszíti, ha a lány megsejti, milyen érzésekkel viseltetik iránta. Csomószor átment hozzájuk. Két évvel idősebb volt Adamnál. Ebben a korban a lányok úgy gondolták, hogy a fiatalabb fiúk gyerekesek, éretlenek és teljességgel érdektelenek. De Lena nem olyan volt, mint a többiek. Mikor Charlesszal együtt az utolsó gimnáziumi évüket töltötték, összejött Adammal. Az öccse 17 volt, Lena pedig 19. Charlesnak végig kellett néznie, ahogy együtt fekszenek a kanapén, smárolnak és tévéznek. Éjszakánként hallotta őket a falon keresztül. De megacélozta magát. Kamaszszerelem. Senki sem hitte volna, hogy tartós lesz. De az lett. Teltek az évek. 1990-ben házasodtak össze, mikor Adam 22 éves volt, Ella öt évvel később született, Simon meg rá kettővel. A boldog kis család. Stockholmba költöztek, Charles pedig Oskarshamnba. Gyakran találkoztak, szerettek együtt lenni. Charles Simon keresztapja lett, imádta őt is meg a kislányt is, de sosem múlt el az az érzése, hogy Adam elvett valamit, ami az övé volt. Hibás és teljesen értelmetlen érzés volt persze. Ha Adam tudta volna, miként érez Lena iránt, biztos, hogy félre áll, erről meg volt győződve. A kedves, jó Adam. Patricia Wellton. Elborult az agya, mikor megértette, hogy a nő megölte Lenát és a gyerekeket. Nem kellett volna meghalniuk. Élniük kellett volna. Ő is él. Ki tudja, mi történt volna a jövőben? Talán semmi. Egyáltalán nem ezért küldte fel Adamot a kunyhóba. Hanem mert kénytelen volt. Állambiztonsági okokból. Áldozatot kellett hoznia, hogy megvédje a törékeny demokráciát.

De Lenának és a gyerekeknek nem kellett volna meghalnia. De meghaltak. Patricia megölte őket, és ezért ő megölte Patriciát. Charles összerezzent. Egy autó közeledett. Látta, hogy a fényszórók végigsöpörnek az elhagyatott épületen, mikor bekanyarodott. Mióta állt itt tulajdonképp, a gondolataiba mélyedve? Ezen a helyen történt. Egy másikat kellett volna választania, itt túl sok az emlék. Az órájára nézett, és óvatosan kikukkantott a földszinti, törött ablakon. Joseph megérkezett. Itt az idő, hogy lezárjon egy újabb fejezetet.

A régi laktanyaőrség épülete teljesen elhagyatott volt. Az ablaküvegek széttörtek, valaki a málló falakra a hely szellemében felfirkálta: „Fegyveres küzdelem.” Már évek óta nem járhatott itt senki. Joseph óvatosan hajtott el a felemelt sorompó alatt, ami régen még betöltötte a funkcióját. Lassan haladt tovább a domboldalon. Még az aszfalt is elhagyatottnak tűnt, a hatalmas kátyúkkal, és a repedésekből kinövő fűvel. A dombtetőn aztán meglátta az ott sorakozó kaszárnyaépületeket. Bekanyarodott, és annyira távol parkolt le, amennyire csak lehetett. Körülnézett, de senkit sem látott. Ha az épületekre is azt mondjuk, eljárt felettük az idő, akkor az enyhe kifejezés ahhoz képest, amit itt látott. Mindenfelé limlomok, üvegdarabok hevertek, minden felületet graffitik tarkítottak, néhol egy-egy kiégett autó állt. Ez a hely igazán megfelelő volt a régi bűnök eltemetésére. Egykoron fiatal emberek edzettek itt, hogy megvédhessék Svédországot. Most pedig kísértetváros lett belőle. Kikapcsolta a motort, és azonnal csönd lett. A csomagtartóból sem hallatszott semmi. Nagyszerű. Nem örült volna, ha a taknyos kölyök ordibál meg rugdosódik. Egyszer történt vele ilyen Jordániában, mikor fiatal volt, és eléggé kellemetlen volt úgy vezetni. Amúgy is fájt a feje. Különösen amiatt, hogy a fiú ilyen sok idő után kereste fel. Érthetőbb lett volna, ha az események után nem sokkal érdeklődik valaki. Amiatt még nyugtalankodott is egy kicsit, de az évek múlásával egyre nagyobb biztonságban érezte magát, aztán majdnem sikerült megfeledkezni róla. Az élet ment tovább. Minden nappal kevésbé aggódott, míg végül szinte már semmi sem emlékeztette a dologra.

De a hátrahagyott gyerekek nem felejtenek, erre most döbbent rá. A megértés utáni vágyuk az évek során csak erősödik, míg egy nap elő nem állnak a kérdéseikkel. Főleg, ha van egy név, amely alapján nekikezdhetnek a kutakodásnak. Valakitől megkapta ezt a nevet. Valaki szivárogtatott. 2003 kellemetlen időszak volt Joseph számára. Mindenki információt akart, az amerikaiak, britek, svédek, egyiptomiak. És mindig egyre csak többet. Mintha azt hitték volna, hogy az apró Svédország tele van potenciális terroristákkal, és ebbéli hitükben pénzt és ügynököket küldtek minden égtáj felé. Az őrület közepén találta magát, és lelkesen segített. Fontos emberek hallgattak a tanácsaira. Az elsuttogott információ hatalomhoz és pénzhez juttatta. Bódító érzés volt, hogy emberek életéről dönt azzal, hogy beköpi őket. De a pénzzel jött a követelés is. Folyamatosan neveket akartak, többet és még többet. Paranoiások lettek és telhetetlenek. Miért utazott ez az ember ide? Kivel találkozott az az ember ott? Mit keres ez az imám Svédországban? Ki hívta? Lehet, hogy be akar tagozódni abba a csoportba? Kielégítő válaszokat adott, a pénz pedig egyre gyűlt. Most viszont más szelek fújnak, már nem bíznak a magányos informátorokban. Finomítottak a módszereiken. Az adatok több irányból érkeznek, és alaposabban ellenőrzik őket. Változtattak a szabályokon, és kevesebbet fizetnek. Elhelyezték a saját embereiket ide-oda, hogy közelebb jussanak és beszivárogjanak. A két ellenfél újabb módszereket dolgozott ki, hogy legyőzze egymást. Az amerikaiak számítógépes vezérlésű drónokkal és rakétákkal bombázták őket az éjszaka közepén, a szélsőségesek új országokat szemeltek ki központjukként. Olyan volt az egész, mint egy vándorcirkusz, amely végigutazik a fejlődő országokon. Joseph már réges-rég belátta, hogy az ő ideje leáldozott. Vége az aranykornak. Valami más elfoglaltság után kell néznie. Talán az a

legrosszabb, hogy a munkaadói eltűntek az évek során. Kadhafi sincs már sehol, Mubarak sem. A líbiaiak voltak a legjobbak. Jobbak, mint az összes nyugati ország együttvéve. Határtalan paranoia jellemezte őket, és vagyonokat fizettek könnyen fellelhető információért. „Ali találkozott a száműzött líbiaiakkal.” „Tarek érdeklődik ez és ez iránt a szervezet iránt.” „Mahmed negatívan nyilatkozott Kadhafi fiairól.” Ilyen egyszerű információkért kapott pénzt. Egykoron volt egy saját tengere, gondolta mindig, ahol emberek és információk között halászott, hogy aztán a maga kis halpiacán eladja őket. A legtöbb, akit eladott, bűnös volt. Hamid és Said nem. Őket azért adta el, mert várták az információt, a két férfi pedig megalázta őt. Ideges volt. Nehéz volt új neveket találni. Nem tudott felmutatni Charlesnak senki újat, akiről ő ne tudott volna már. A pénze pedig rohamosan fogyott. Muszáj volt eladnia valakit, lehetőleg olyat, aki veszélyes lehet. Tökéletes megoldásnak tűnt. Elkezdett információt csepegtetni arról, hogy Hamid és Said benne voltak egy amerikaiak ellen készülő merénylet kitervelésében. Charles sosem hallott róluk. Új neveket kapott, cselekedhetett, Joseph pedig bosszút állt. Hamid és Said felkeresték az otthonában, és megalázták. Loptak tőle. Mintha nem értenék, ki ő, és micsoda kapcsolati hálója van. De megmutatta nekik. Később aztán belátta, hogy hülyeség volt. Aki fizetett, kételkedni kezdett benne. Hamiddal és Saiddal természetesen nem jutottak sehová. De Joseph tanult a hibáiból, többször nem követte el őket. Azt hitte, a dolog el van felejtve. Míg a fiú fel nem bukkant. Még egy hiba, amit ki kell javítani. Kiszállt az autóból, és a csomagtartóhoz lépett. Talán maradhat is ott, míg Charles meg nem

érkezik. Joseph csak átadja neki, aztán távozik. Így működött. Az ő kezéhez sosem tapadt vér, ő csak a szállító volt. Meggyújtott egy cigarettát, és körülnézett. Észrevette a régi lőteret. Most leginkább egy bozótosra hasonlított, de a céltáblákat tartó ócska fémszerkezet még állt. A fiú mostanra már biztosan felébredt. Joseph közelebb hajolt, és hallgatózott. Még mindig csönd. Nyugtalankodni kezdett. Nem holtan akarta leszállítani. Kinyitotta a csomagtartót, hogy megnézze, hogy van a fiú. A golyó Joseph jobb vállát érte a kulcscsont alatt, meglepetten esett hátra. Nem fájt annyira, mint amire számított, de érezte, hogy az inge átnedvesedik a vértől. A fiú kipattant a csomagtérből, és megállt fölötte. Hadonászott valamivel, ami leginkább játékpisztolynak tűnt, és még egyszer lőtt. Joseph oldalra vetődött, a lövés nem találta el. Nyújtózkodott, elkapta a fiú kezét a saját baljával, a jobb ugyanis nem működött rendesen, és kicsavarta a kezéből a pisztolyt, ami a földre esett. A fiúnak sikerült belerúgnia a sebbe. Rettenetesen fájt, Joseph üvöltve zuhant vissza a földre. Utolsó erejével megragadta az előtte heverő pisztolyt, és magához húzta, nehogy a fiú újra megszerezze. Hallotta, hogy Mehran futni kezd, és mikor feltérdelt, látta, hogy a lőtér felé rohan, keresztül a mezőn. – Elkaplak, te rohadék! – ordította Joseph. – Úgy, mint az apádat! Megint lábra állt. A fájdalom a vállában erősödött, és nehezen mozgatta a jobb kezét. Bal kezével felvette a kicsi pisztolyt. Nem tűnt valami profi szerkezetnek, de megteszi. Akkor azonban kavics és üvegtörmelék csikorgását hallotta maga mögött. Gyorsan megfordult, felemelt pisztollyal. Charles volt az. Joseph leeresztette a pisztolyt, és a mező felé mutatott. – Arra futott. – Láttam – válaszolta Charles. Nem mozdult. Joseph ideges lett. – Megszökik! – A véres vállára mutatott. – Segítened kell!

Charles bólintott, és az övéből elővett egy fekete automatapisztolyt. Sokkal használhatóbbnak tűnt, mint az, amit ő szorongatott a kezében. – Hát persze, hogy segítek – mondta, és kibiztosította a fegyvert, majd megindult a mező felé, amerre a fiú eltűnt. Joseph hálásan felsóhajtott épp akkor, mikor a mellette elhaladó Charles felé fordult. – De csak hogy tudd, ez az utolsó alkalom. Azzal Mohammed Al Baasim fejéhez nyomta a pisztolyt, és lőtt. Kétszer. A test még szinte le sem ért a földre, mikor Charles visszafordult, és Mehrant kezdte keresni. Nem juthatott messze.

Dugóba kerültek, pont a södertäljei híd előtt. Útépítés miatt csak egy sáv volt járható, és Jennifernek nem kis idejébe került az előrehaladás. De nem is ez volt a legrosszabb, hanem hogy Billy elvesztette a telefon jelét. Torkel ideges lett. – Hol járt utoljára? – kérdezte bosszankodva. – Az E20-as autópályán, de vagy kikapcsolta valaki a telefonját, vagy olyan helyen van, ahol rossz a vétel. Nem tudom. – Bassza meg! – bukott ki Torkelből. Nem Billy hibája, ezzel tisztában volt. De hát katasztrófa, hogy olyan közel vannak, aztán elvesztik a nyomot. Jennifer az útakadály után megint gyorsított. Bizonytalanul nézett Torkelre. – Merre menjek? – Folytasd az E20-as felé. Arra járt legutóbb. – Torkel megint Billyhez fordult. – Adj egy térképet, és mutasd meg, hol láttad utoljára. Billy odafordította a képernyőt, és rámutatott a helyre. Torkel gyorsan a térképre pillantott. – Ha a telefon lemerült, és továbbhaladtak az E20-ason, akkor annyi. Reménykedjünk, hogy lekanyarodtak. Billy megértette az érvelést. – Jó, de most találgassunk, hogy hová mehettek? – Almnäs itt van valahol a környéken – mondta Jennifer, és közben le nem vette a szemét az útról. – Charles ott katonáskodott – tette hozzá. Torkel bólintott, és megint a térképet tanulmányozta. Erdők, tavak, helynevek. Almnäs. Pár kilométernyire attól a ponttól, amire Billy mutatott. – Elképzelhető – lelkesedett Billy. – Ez a legjobb tippünk.

– Kérj egy helikoptert – utasította Torkel. – Nagy területről van szó, szükségünk lesz légi segítségre. – Máris – felelte Billy, kezében a telefonjával. Közben folyamatosan a képernyőt nézte, de sehol sem bukkant fel a kék pötty. Akkor hát marad a remény, hogy jól tippeltek, és időben odaérnek.

Mehran hallotta a lövéseket, és oltalmat keresve bevetődött egy sáros árokba. Először azt hitte, ő a célpont, de mikor óvatosan kidugta a fejét, a gazon és a füvön keresztül látta, hogy egy másik férfi lépked felé határozott léptekkel az alkonyati fényben. Sötét ruha, rövid, szőke haj, kigyúrt test. Svéd, gyanította Mehran. Még sosem látta azelőtt. A férfinél volt valami, valószínűleg egy pisztoly. Hát persze, hogy az, bizonyosodott meg, mikor pár pillanattal később meglátta Joseph élettelen, kicsavarodott testét a fekete autó mellett. Mehran pánikba esett, és visszabújt az árokba. Fázni kezdett, mikor a kosz és a sár átitatta a ruháját, de nem érdekelte. Fontosabb dolga is volt ennél. Minél előbb el kell tűnnie. Kicsit odébb egy facsoportot látott, lombhullató fákkal, aztán még körülbelül ötven méterrel odébb kezdődött a rendes erdő. Oda kell eljutnia. Itt kell hagynia a nyílt terepet, és be kell jutnia az erdőbe, ahol sokkal több lehetősége lesz elrejtőzni. Ez az egyetlen esélye. Nem is mert a közeledő férfi felé nézni, hanem kúszni kezdett a facsoport felé. Remélte, hogy elég közel kerül, mielőtt ki kell másznia az árokból, amelynek az alján a posvány ragacsos és büdös volt, a talaj szárazabb része pedig tele volt kemény, éles fűvel, ami miatt csak nehezen haladt előre. Nem tudott megkapaszkodni, inkább csak csúszkált a sárban, és minden újabb tíz centivel egyre fáradtabb lett. Közben eszébe jutott az is, hogy nem szabad túl gyorsan haladnia, mert akkor a hosszú fű hullámzása elárulja a hollétét. Csapdába került. A férfi megtalálja az árkot, mielőtt eljutna a facsoportig. Itt fog feküdni a mocsokban és a sárban, a férfi pedig megtalálja. A megmenekülés érdekében kénytelen kockázatot vállalni. Feláll és futni kezd, amilyen gyorsan csak tud. Remélte,

hogy a férfinak beletelik majd egy kis idejébe, hogy észrevegye a félhomályban. Kijjebb dugta a fejét, és felkészült, hogy otthagyja az árkot, de akkor meghallotta, hogy a férfi kiabál. Közelebb volt, mint gondolta. És ami még rosszabb, tudta, hogy ki ő. – Mehran, gyere elő! – kiabálta olyan hangosan, hogy visszhangzott. – A rendőrségtől jöttem! A fiú visszabújt az árokba, és annyira összehúzta magát, amennyire csak tudta. – Gyere elő, Mehran! Segíteni akarok! Mehran lázasan gondolkodott. Semmit sem értett. Honnan tudta a férfi, hogy ő kicsoda? Rá gondolt volna Shibeka, mikor a rendőrségről beszélt? Hogy ideküldte őket, hogy segítsenek rajta? De hogy találták meg itt? Egy mezőn, amiről ő maga sem tudta, hogy hol van. Valami nem stimmel. Lehetetlen ez az egész. Ráadásul miért lőné le a rendőrség Josephet két lövéssel? Újra mászni kezdett. Próbálta a lábait használni, hogy gyorsabban haladjon. Rettenetes volt. Elsüllyedt a sárban, nem volt mire támaszkodnia. Az egész teste fájt, a feje lüktetett. A férfi továbbra is szólongatta, miközben egyre közelebb ért hozzá. Mehran megpróbált tudomást sem venni róla, és csak arra „használni”, hogy meghatározza, milyen messze van. Semmi másra. Tovább folytatta az útját előre, de egyre nehezebben ment. Még nem teljesen tért magához a korábban kapott ütéstől, szédült, gyengeség fogta el, és rosszul volt. De nem adhatja fel, össze kell szednie magát. Az adrenalinra gondolt, amitől túléli az ember. A férfi hangja halkult, távolodott tőle. Ettől új erőre kapott, és csak ment előre. Kúszott, mászott, az ujjaival és a körmeivel húzta magát előbbre, tolta magát a lábával, bár az egész teste ordított a fájdalomtól, de folytatta, méterről méterre. Már nem hallotta a férfit egy ideje. Remélte, hogy továbbra is az ellenkező irányba halad, de arra már nem volt ideje, hogy hallgatózzon.

Végül meglátta a facsoportot. Ami eddig iszonyatos távolságnak tűnt, most itt állt közvetlenül előtte. Na még egy kicsit! Úgy döntött, az utolsó szakaszt futva teszi meg. Berohan a fák közé, aztán tovább, a biztonságot nyújtó erdőbe. Fut, fut, meg sem áll. Itthagyja a bűzös árkot, a füvet, ami szanaszét vágta a testét. Már csak egy kicsi van hátra, nyugtatgatta magát, egy egészen kicsi. Megcsinálod, Mehran. Megcsinálod. Kiugrott az árokból. Elbírta a lába, és ez szinte meglepte. A feje viszont zúgott, és néhány méter után elvesztette az egyensúlyát. Elesett, de megint felállt, és folytatta. Irányította a testét. Legalább a fájós karjait nem kellett már használnia, és mikor felgyorsított, érezte, hogy több erő van a lábában, mint először hitte. Hallotta, hogy a férfi kiabál, hogy álljon meg, nyilván meglátta, de Mehran nem fordult meg. Futott és futott, ahogy megígérte magának. El a facsoport mellett, ki a mögötte levő tisztásra, az erdő egyre közeledett. Talán még harminc méter lehet hátra. Eddig nem hallott lövést. Talán sikerül. Talán sikerül. A mélyedést csak akkor látta meg, amikor már túl késő volt. Ásott gödör volt, lövészárok vagy védőfal. Megpróbálta átugrani, de elvesztette az egyensúlyát a túloldalon, és belezuhant. Az egyik lábára esett, és felkiáltott a fájdalomtól, mikor az behajlott, és reccsent egyet. Elvágódott a gödör alján. Nem akart több hangot kiadni magából, de nem ment. Sírt, bár nem akart. Ordított, bár nem lett volna szabad. Charles látta, hogy a fiú beesett a lövészárokba. Ő maga többször is gyakorlatozott arra, és tudta, milyen nehéz észrevenni, ha valaki futva érkezik. Sötétben meg aztán pláne. Ez volt a célja az egésznek. Hogy az ellenség ne vegye észre. Egyszer, mikor szakaszparancsnok volt, az egyik katonája ugyanezt a hibát követte el. Mintha egy

másik életben történt volna, gondolta, mikor az volt a lehető legrosszabb, ha valaki megsérült gyakorlatozás közben. Megszaporázta a lépteit. Hallotta, hogy a gyerek ordít. Biztos megsebesült, és valószínűleg ott fekszik az árok alján. De sosem lehet tudni. Kemény fából faragták ezt a fiút. Valószínűleg ugyanolyan keményből, mint az apját. Mintha máris sírban feküdne. Az árok mohával benőtt cementfalai körülvették, fent pedig a fekete égboltra néhány csillag merészkedett elő most, hogy lement a nap. Mehran szinte érezte, hogy rávetül a férfi árnyéka, mikor hangtalanul az árok pereméhez lépett. Csak egy árnyék volt, a sötétségnél is sötétebb, állt és lenézett rá. A kezében ott volt a pisztoly. Mehran látta, hogy lassan felemeli. Az igazságot azért még kideríti. Talán nem részletekbe menően, de főbb vonalakban. Az apja halála olyan dolgokkal állt kapcsolatban, amiket egyáltalán nem értett. De minden összefüggött. A megmagyarázhatatlan egész végig logikus volt, csak nem volt nála a kirakós összes darabja. Most legalább a kezében van a legfontosabb. Az apja meghalt, valamiért meggyilkolták. Nem szabad akaratából hagyta el a családját. Nem szűnt meg szeretni őket, és nem tűnt el. Mehran egészen megbékélt. Furcsa dolog a halál, gondolta. Az ember azt hinné, hogy majd fél tőle. De tudással jött el, és mindent megmagyarázott. Az anyjának lesz a legnehezebb. Magára vesz majd minden felelősséget. Igazából neki, Mehrannak a legkönnyebb, ez is az igazság része. Maradni sokkal nehezebb, ezt most teljes mértékben átérezte. Hamarabb lép az apja nyomdokaiba, mint remélte. Nemsokára találkozik vele. Akarta is, meg nem is. De már nem rajta állt. Nem akart sírva meghalni. Nem akarta megadni a férfinak ezt az örömet, de akármennyire igyekezett is visszatartani a könnyeit,

nem ment, és csak zokogott. A félelem szólt belőle. De nem szégyellte magát. A bátorság igazából a gyors cselekvést jelenti, akkor is, ha az ember fél. – Mi történt az apámmal? – ordította bele a sötétségbe. A férfi nem válaszolt. Nem akart. Nem tudott. Charles látta, hogy a fiú ott fekszik az árok mélyén a kövek és faágak között. Úgy tűnt, eltörte a lábát, de nem adta fel. Még nem. Sírt, de közben ellenségesen, szinte agresszíven nézett rá. Ez mindig csodálattal töltötte el. Annyira fiatal még! Tulajdonképpen szinte gyerek, mégis micsoda harci szellemmel rendelkezik. Ráirányította a pisztolyt. De aztán elgondolkodott. Most is meg kell ölnie egy gyereket? Idáig süllyedt? Ez a fiú hatéves volt, mikor az apja eltűnt. Simon is hatéves volt, mikor az a dolog történt. Vajon Patricia Wellton habozott, mielőtt lelőtte? Valószínűleg nem. A profik nem tesznek ilyet. Ő is profi, de mégis habozik. Ő nem gyilkos. Csak be akarta zárni az ajtókat, és megvédeni a titkokat. A fiú megint az apjáról kérdezett. Megérdemli, hogy megtudja. – Sajnos meghalt. De ezt már tudod. A fiú bólintott, és a tekintete még ellenségesebb lett. Akár Simon is fekhetne odalent, gondolta Charles. Körülbelül ugyanennyi idős lenne, mint ez a fiú. Tizenöt, majdnem tizenhat. Simonnak novemberben lett volna a születésnapja. November 18án. Kíváncsi volt, mikor van a fiú születésnapja. Talán nem véletlen, jutott eszébe hirtelen, hogy egykorúak. Talán erről szólt minden. Hogy lássa a tettei következményét. Hogy belássa, egy idő után már nem lehet bezárni az ajtókat. Hogy túl magas az ár.

Hirtelen meghallotta egy közeledő helikopter hangját. A hang alapján megismerte, hogy egy Eurocopter EC135-ös az, egy rendőrségi helikopter. Két perc múlva ideér. A játszmának vége. Elkapják. Mit számít, hogy a fiú él-e vagy halott? Csak neki számít. Megölne egy gyereket, ha már úgyis mindennek vége? Ha megteszi, akkor többé már nem védelmező, már nem katona. Ha megteszi, akkor szörnyeteggé válik. Charles leeresztette a pisztolyt, átugrott az árkon, és rohanni kezdett az erdő felé. Körbefut a szélén, vissza az autóhoz, remélhetőleg elkerüli a rendőröket. Még volt esélye. De ha elkapják? Ha majd később szóba kerül a neve, gonosznak, szörnyetegnek, pszichopatának nevezik majd. De nem érdekelte. Amit tett, azért tette, mert hitt benne. A háború háború, és áldozatokat követel. Mindenki élhető, szabad társadalmat akar, de senki sem áll készen, hogy megfizesse az árát. Eszükbe jut majd, hogy életben hagyta a fiút? Látni fogják a jóságát? Valószínűleg nem. De nem számít. Ő legalább tudja magáról, hogy nem szörnyeteg. Torkel, Billy és Jennifer kiugrottak a kocsiból, és előrántották a fegyverüket. Jennifer életében először tett ilyet. Két kézzel fogta, és a föld felé irányította a csövét. Az épületek között, a kaszárnya udvarának sarkában látták, hogy a járőrök egy férfi testét vizsgálják, aki a kinézete alapján nem lehetett Charles Cederkvist. Neki nyoma veszett, és vele együtt a fiúnak is. Elkezdték átfésülni a környéket, de hamar rájöttek, hogy erősítésre lesz szükségük. A helikopter felettük körözött, fényszórója nyughatatlanul pásztázta a földet. – Váljatok ketté – mondta Torkel Billynek és Jennifernek. Ők bementek az épületek közé, és megindultak előre. Jobbról sötét, romos falak szegélyezték az utat, balról az erdő. Jennifer látta, hogy

Billy kicsit előrébb tart, de aztán balra fordult, és eltűnt. Ő maga a keskeny ösvényen maradt. Nem messze tőle már sokkal sötétebb volt. Épületek lehettek arra, régi lőszerraktár, ha jól emlékezett a térképről. Előre világított a zseblámpával, miközben olyan halkan lépkedett a kavicsos ösvényen, ahogy csak tudott, és közben folyamatosan fülelt. Hallotta, hogy mögötte a járőrök kiabálnak valamit egymásnak, de a hangjuk egyre jobban elhalkult, ahogy a régi raktár felé közelített. Aztán meghallott valami más zajt, ami az erdőből jött. Megállt, és villámgyorsan odafordult. Hagyta, hogy a zseblámpája fénye végigsöpörjön a fák között. Megint hallotta a hangot, ezúttal kissé távolabbról. Valaki vagy valami mozog arrafelé. Jennifer végignézett az erdő szélén, és kicsit arrébb meglátott egy feketeruhás alakot az egyik fa tövében. – Megállni! – kiáltotta Jennifer, amivel pont az ellenkező hatást érte el. A férfi futni kezdett, és eltűnt a fénycsóvából, Jennifer pedig felgyorsított, továbbra is ide-oda világítva. Amikor ismét meglátta a menekülő férfit, tovább rohant, és igyekezett, hogy a zseblámpa fényét rajta tarthassa. Bő tíz méterrel előtte a férfi kifutott az útra, és még gyorsabbra vette a tempót. Jennifer követte, ahogy tudta, miközben a vállára erősített rádión erősítést kért. Mikor megint a férfira világított, azt is meglátta, hogy hová tart. A lőszerraktár mellett egy autó állt, a zseblámpa fénye visszatükröződött a fényszórókról. – Megállni! – kiabálta újra, bár nem fűzött hozzá túl sok reményt, hogy a férfi ezúttal majd engedelmeskedik neki. Valóban, még csak nem is lassított. Jennifer érezte, hogy az adrenalin viszi előre. Mindig is erre vágyott. Akcióra és gyors döntésekre. Vadászatra és izgalomra. Ezért lett rendőr, hogy mindezt átélhesse. Mikor a férfi, akiről feltételezte, hogy Charles Cederkvist az, már csak pár méterre volt, felvillant az autó lámpája, és a zár egy kattanással kinyílt, amit a saját zihálásán keresztül még Jennifer is hallott. A férfi gyors volt, nem sikerült utolérnie. Az autónál állt, és már nyitotta is a sofőrülés ajtaját, amikor valami egészen fucsa

dolog történt. A férfi megállt a nyitott autóajtó mögött, mintha csak fényképezéshez pózolna. Jennifer lassított, és felemelte a pisztolyt. – Fel a kezekkel, és lépjen el az autótól! – utasította, és tett néhány óvatos lépést előre. Charles nem mozdult. Jennifer nem látta a kezét az autóajtó miatt. Megismételte a felszólítását, miközben arra gondolt, hol lehetnek a többiek. Charles továbbra sem mozdult. – Fel a kezekkel, és lépjen el az autótól! – ismételte újra. Miért nem adja már fel a férfi? Olyan volt ez az egész, mint Jennifer álmaiban. A vadászatnak vége, és ő ott áll a kibiztosított fegyverrel. A férfinak azt kellene éreznie, hogy túlerőben vannak ellene, legyőzték, megverték. Ő lenne a soros, hogy feladja. Jennifer lejjebb csúsztatta a tekintetét. Elképzelhető, hogy el tudja találni a lábát az ajtó alatt, vagy a bal vállát az ajtó fölött. Talán. De nem akart lőni. A legjobb az lenne, ha Charles Cederkvist magától feladná. De ő egyáltalán nem akarta feladni, ébredt rá Jennifer, mikor a férfi gyorsan felemelte az egyik kezét, rátette az autóajtóra, és kétszer lőtt. Jennifer oldalra vetődött. Cederkvist beugrott az autóba, és padlógázzal elhajtott. A lánynak megint oldalra kellett vetődnie, hogy el ne üsse. Látta, ahogy a hátsó lámpák eltűnnek, aztán a fényszórók fényében Billyt, aki szintén ugrott egyet, majd pedig káromkodva a távolodó autó után rohant. Billy aztán a saját kocsijukhoz futott, ahogy csak bírt, és beugrott a volán mögé. Indított, kitolatott, és belekezdett az üldözésbe, miközben rádión értesítette az őrjáratokat, majd tövig nyomta a gázt. A kanyargós kis út végén néha felbukkant Charles autójának piros helyzetjelzője. Billy visszaváltott, és egyre erősebben nyomta a gázt. Nem sok mindenhez értett, de az autóvezetéshez nagyon. Üldözte a férfit az éjszakában, miközben minden érzékszerve feszülten figyelt. A fényszórók megvilágították a fákat, bokrokat, táblákat, amelyek aztán ugyanolyan gyorsan el is tűntek mögötte. Egyre közeledett a másikhoz, és ez még jobban ösztönözte.

Ráadásul most már azt is látta, hogy a helikopter fényszórója megtalálta Charles autóját. Billy tovább fokozta a sebességet. Be akarta fejezni az üldözést a jóformán kihalt útszakaszon, nem akart kikeveredni a nagyobb utakra. És egyre jobban megközelítette a másik kocsit. Hamarosan be is érte. Megelőzni nem tudta, az út túl keskeny volt. Pár méterrel volt csak hátrébb, és attól félt, hogy Cederkvist esetleg fékez egy nagyot, mert akkor Billy berepül a kocsija hátsó ülésére. De nem úgy tűnt, mintha Charles lassítani akarna. Billy hirtelen észrevett egy éles balkanyarra figyelmeztető táblát, és meglátta a lehetőséget. Még közelebb hajtott, és mikor Charles fékezett, hogy bevegye a kanyart, Billy visszaváltott, balra rántotta a kormányt, és lenyomta a gázt. A hátsó kerekénél találta el a menekülő autót, amely megpördült, és Billy szinte látta, hogy Charles próbálja csökkenteni a pörgés intenzitását, de hiába. Billy fékezett, miközben nézte, hogy a másik autó lebukfencezik az útról, az alant elterülő mezőre, majd kikapcsolta az övét, és kiszállt. Charles két dologgal rögtön tisztában volt: nem vesztette el az eszméletét, és a kocsi plafonján fekszik. A harmadik dolgot pedig akkor vette észre, mikor megmozdult. Valamije fáj és vérzik is. Megpróbált gyorsan tájékozódni. A helikopter még mindig fölötte körözött, fényszórójában a felborult autóval, és ez tulajdonképp a segítségére volt. Megtalálta a pisztolyát az anyósülés ablaka mellett, és érte nyúlt. De a történetnek itt vége van. A két afgán ügye olyan lett, mint egy hidra, és minden levágott fej helyére két új nőtt vissza. Nem lehetett tovább folytatni. Vége. Szorosabban markolta a pisztolyt, és kilökte az egyik ajtót, majd minden erejét összeszedve elkezdett kimászni a kocsiból. Billy a lejtő közepén állt, mikor mozgást észlelt az autónál, amely pár tízméternyire gurult ki a mezőre. Előhúzta a fegyverét, kibiztosította, és a föld felé tartotta.

Charles kimászott a totálkáros autóból. Mindenütt vérzett, legalábbis úgy tűnt, és a ruhái is cafatokban lógtak rajta. Billy közelebb ment. Mikor Charles belekapaszkodott az autóba, hogy felálljon, Billy észrevette, hogy fegyver van nála, így felemelte a sajátját. – Tegye le a fegyvert! – ordította, hogy a hangja túlharsogja a helikopter zaját. Charles továbbra is megpróbált felállni, anélkül hogy elárulná, hallotta-e a fiút vagy sem. – Tegye le a fegyvert! – bömbölte Billy teli tüdőből. Charles már állt, kicsit instabilan, inogva, és lassan felé fordult. A mezőn zajló jelenet még jobb megvilágítást kapott, miután a járőrkocsi is megérkezett, és fényszóróját Charlesra irányította, aki egy határozott mozdulattal felemelte a pisztolyát, és célba vette Billyt. Billy kétszer lőtt. Mindkettő szíven találta Charlest, aki holtan esett össze az autó mellett.

Éjszaka és sötétség. Csak a fal felé fordított íróasztallámpa szolgáltatott némi világosságot. Sebastian és Torkel a félhomályban ültek, testük hosszú árnyékot vetett a falra. A szél az ablakon dobolt. Ha Sebastian inna, most whiskyvel a kezében ülne itt, hogy teljesebbé tegye a képet, de nem ivott. Torkelnél sör volt, üvegből itta. Aznap már a másodikat vagy a harmadikat. – Rég ültünk már így együtt – törte meg Torkel a csendet. – Sosem ültünk így együtt – kontrázott Sebastian. – És ha ilyen undorítóan érzelgős leszel, hazamegyek. Torkel mosolygott, és ivott még egy korty sört. Úgy érezte, Sebastian ezúttal máshogy állt a munkához és a csapathoz, de azért néha nem tudta megtagadni magát. – Miért nem mentél még haza? – érdeklődött. – És te? – Egyedül vagyok – bökte ki Torkel. – Már nem szeretek otthon lenni. Elhallgatott. Sebastian úgy érezte, hogy a másik most valami reakcióra vár. Semmi kedve nem volt részt venni Torkel érzelmi életében, így az eredeti kérdésre válaszolt, hogy kikerülje a személyes témát. – Dühös vagyok. Charles Cederkvist nem állt sem az afgánok eltűnése, sem az öccse és családjának halála mögött. Torkel egyetértően bólintott. – De azért mindkettőhöz köze volt. Sebastian elégedetlenül morgott. – Szerinted mi történt? – kérdezte végül.

Torkel hátradőlt, ivott, és pár másodpercig csöndben gondolkodott a kérdésen. – Szerintem – kezdte lassan – a CIA itt járt, és magával vitte vagy megölte a két afgánt. Az elhárítás megtudta, ezért Charles megkérte az öccsét, hogy zárja le a nyomozást. Ő viszont túl sokat derített ki, és ezért megölték a hegyekben. – Patricia Wellton? – Igen – bólintott Torkel. – De hogy őt miért ölték meg… Fogalmam sincs. – Charles meghalt. Most komolyan mondod, hogy ő az egyetlen, akit az üggyel kapcsolatba lehet hozni? – Sebastian hangjából sütött az elégedetlenség. Torkel előrehajolt, a térdére könyökölt, és a vele szemben ülő férfit tanulmányozta, akit szívesen hívott volna a barátjának. – Azt hittem, nem érdekel az ilyesmi, tudod, az ítélet és büntetés kérdése. A cél nem számít, csak az út. Veled nem így van? – Attól még nem kell megúszniuk – mérgelődött Sebastian. – De néha megússzák – felelte Torkel sztoikusan, és ismét hátradőlt. – Ráadásul most az út is istentelenül unalmas volt – folytatta Sebastian, hogy tovább magyarázza, mitől ilyen ideges. – Billy lelőtte az egyetlen embert, aki kicsit is érdekes lehetett volna. – Lehet, hogy jobban tetszett volna, ha végig velünk vagy – ugratta Torkel mosolyogva. – Más dolgom volt. Torkel érdeklődve húzta ki magát. – Mi van Vanjával, hallottál róla? Sebastian a fejét rázta. – Egész nap nem vette fel a telefont. – Rosszul viseli az FBI-dolgot – töprengett Torkel a lehetséges magyarázatokon. – Vanja erős.

– Vagy legalábbis azt mutatja. De emiatt, meg az apja ügye miatt lehet, hogy most beleroppan. Sebastian érezte, hogy az idegességébe némi kellemetlen érzés is vegyül, és ilyesmit nem sűrűn érzett. A bűntudat volt az. Szerette volna, ha nem erőltetik ezt a témát. – Azért tudunk egyet s mást – váltott vissza az eredeti kérdéskörre, és remélte, hogy Torkel is követi. – Lennart Stridh biztos nem egyedül dolgozott. Beszivároghatok közéjük. Torkel a fejét csóválta, és megint előrehajolt, hogy bizalmasabbnak tűnjön. Sebastian nagyon nem kedvelte ezt a szokását. – Tudod, miért vagyok még mindig itt annyi év után? – Nem, de nem is gondolkodtam még rajta – válaszolt Sebastian őszintén. – Tudom, hogy mikor kell megadnom magam – nyilatkoztatta ki Torkel, és ismét ivott. – Válaszd meg a harcaidat, Sebastian. Azok ellen küzdj, akiket legyőzhetsz. – Nem az én stílusom. – Úgy egyszerűbb az élet. – És unalmasabb. Ha már az unalomnál tartunk… Jelentőségteljes pillantást vetett az órára, és felállt. Torkel csak mosolygott, és szintén felállt. – Nekem is mennem kell, dolgom van. A történtek ellenére lehetetlenség volt felbosszantani. Talán Torkel így kezelte a frusztrációt, hogy csak mosolygott a gonoszságon. Sebastian fogta a kabátját, és az ajtó felé indult. Torkel lekapcsolta az íróasztallámpát. – Szerinted milyen szervezetek keveredtek még bele? Meddig terjedt ez az egész? – Nem számít. Sosem tudjuk meg. – És te képes vagy ezzel a tudattal élni. – Igen, és szerintem te is.

Azzal kimentek Torkel szobájából. Némán lifteztek le. Torkelnek persze igaza van. Képes ezzel a tudattal élni, mint annyi minden mással is.

Shibeka nem ismerte a rendőrt, aki nem sokkal korábban ment el. Torkel Höglundnak hívták, és ő a királyi gyilkossági nyomozóhatóság vezetője. Kedves volt és megértő. Többször is megkérdezte Mehrantól, hogy van, mit mondtak az orvosok, és őszintén érdeklődőnek tűnt. De amint arról kezdett beszélni, mi történt, és mit tudnak, az asszony rögtön rájuk ismert. Nem tudnak sokat, és nem mernek találgatni. Értettek a szavakhoz, az igazsághoz viszont nem. Vagy csak egyszerűen belátták, hogy túl magas az ára. Lehet, hogy ennyire egyszerű. Hogy okosabbak nála. Hogy tudják, az itteni szabadság és nyitottság ellenére ésszerűbb nem vájkálni dolgokban. Majdnem elvesztette a fiát, és nem is értette az egészet. Megéri így? Soha. De tényleg tudna csöndben üldögélni? Most, hogy itt ült a kórházban a megvert és begipszelt fia ágya mellett, a válasz egyértelműnek tűnt. De három hónap múlva? Fél év múlva? Mikor megint előjönnek a kérdések. Nem tudta, hogy meg tudná-e tenni. Megfogta Mehran kezét. Az erős fájdalomcsillapítók valószínűleg már hatottak, de az arcszíne még nem tért vissza. A szeme gyönyörűbb volt, mint valaha. Olyan volt, mint Hamidé. – Anya? – szólt csöndben Mehran. – Igen? – Többet tudnak. Biztos vagyok benne. – Ne gondolj most rá. Azt hittem, sose látlak viszont.

Közelebb hajolt hozzá. Meg akarta ölelni jó erősen, és soha el nem engedni, de tudta, hogy a kékre zúzott testnek fájna, és a kezét szorította inkább. Mehran bánatosan nézett rá. – Ne haragudj rám, anya, hogy nem meséltem el, hogy mire készülök. – Sosem kell elnézést kérned – suttogta. – Ha valakinek bocsánatot kell kérnie, akkor az én vagyok. – Miért? – Mert belerángattalak ebbe. – Neked sem kell bocsánatot kérni. Soha többé. Shibeka látta, hogy könnyek szöknek a gyönyörű szemekbe. – Meghalt, anya. Megölték. – Tudom. Igazából mindig is tudtam. – De nem tudjuk, hogyan. Vagy hogy miért. Elhallgattak. Mehran ránézett. Eszébe jutott valami, valami egészen egyszerű és egyértelmű. De nem emlékezett rá, hogy valaha is kimondta volna. Abból indult ki, hogy nem szükséges, hogy az anyja úgyis tudja. – Szeretlek, anya. Shibeka nem bírta tovább. Felállt, és erősen átölelte. Mehran élvezte az ölelést, a fájdalom ellenére is. – Nem mesélnél róla? – suttogta, mikor az anyja visszaült mellé. – Hamidról? – Annyi mindent nem tudok még. Nem is akartam tudni. Mindig azt hittem, hogy túlságosan fájdalmas lesz. – Tudom, Mehran. Ránézett Shibekára, aztán folytatta. – De nem így van, és ezt ma értettem meg. Épp ellenkezőleg. Az emlékeinkben él tovább, és erőt ad nekünk, akik itt maradtunk. Shibeka figyelmesen nézte a fiát. Emlékek. Rengeteg volt belőlük, és végre megoszthatja őket valakivel.

Alexander Söderlingnek kellemes reggele volt. Megengedte magának, hogy tovább aludjon, és együtt reggelizett a családjával. Mikor mindenki elment iskolába és munkába, leült az iPadjével, és átfutotta az újságokat. Senki sem kötötte össze az almnäsi eseményeket a hegyekben talált holttestekkel, vagy a két eltűnt afgánnal. Charles és Lennart Stridh balesete között sem találtak összefüggést. A fiú lábtöréssel túlélte, de Alexander gyanította, valaki elmondhatta neki, hogy néha nem árt befogni a száját. Úgy fest, megússzák. Megint. Veronica Ström betartotta az ígéretét, hogy gondoskodik mindenről. Negyed tízkor indult el otthonról. Kiment az autóhoz. Általában mindig a csúcsforgalom előtt indult útnak. Most legalább egy óra lesz, míg beér. De ma nem számít. Kinyitotta az Audit, miközben gyors pillantást vetett az elburjánzott fűre, amely tele volt levelekkel. Nyamvadt szomszédok, nem tudnák kivágni azokat az óriási juharfákat? Nem elég, hogy nyaranta kitakarják a napot, ilyenkor meg a leveleik kilencven százaléka is az ő kertjükben landol. Többször eljátszadozott a gondolattal, hogy egyik éjszaka átlopakodik, és rézszögeket szúr a fák törzsébe. De mennyi időbe telhet, hogy az átkozott fák elpusztuljanak tőle? Vélhetőleg évekbe, már ha egyáltalán sikerülne. Lehet, hogy ez is csak egy mítosz. Egy láncfűrész, na, az működne! Egész csábítóan hangzott. Mi történhet? Büntetés és kártérítés, talán néhány újságcikk? Lehet, hogy megéri? A fák mindenesetre nem élednének újjá tőle. Kinyitotta a sofőrülés ajtaját, bedobta az irattárcáját, és beült. Ebben a pillanatban valami megszúrta a gerincét. Mint egy darázs, vagy… Tapogatózni kezdett a háta mögött. Újabb szúrást érzett. Egy tű volt az. Hogy a nyavalyatörésbe került egy tű az üléskárpitba?

Honnan? Már épp ki akarta nyitni az ajtót, hogy kiszálljon és megnézze, ki tudja-e venni, mikor észrevette, hogy valami nem stimmel. Zakatolt a szíve. Nem hevesebben vagy gyorsabban vert, hanem zakatolt. Hátradőlt, és megpróbálta szabályozni a légzését. El kell lazulnia. Mély levegőt kell vennie, de nem ment. A teste átvette az irányítást. A vér dübörgött a fülében, és megfájdult a mellkasa. Tudta, hogy infarktust fog kapni. Kizárt, hogy a szíve sokáig bírja ezt a megerőltetést. A dudára tette a kezét, hogy felhívja magára a figyelmet. Nem sikerült. Csak ütögette a kormányt. A mellkasában folyó küzdelem egyre rosszabb lett, már alig lélegzett, miközben a nyaki ütőerei szinte doboltak. Segítségre van szüksége, gyorsan. De kitől? Ilyenkor kihalt a környék. A másik oldalon, jó húsz méterre, két férfit látott egy sötétpiros Volkswagenben. Még nem látta ezt az autót itt korábban. Alexander megpróbálta felhívni magára a figyelmet, hadonászott a kezével, és kopogni próbált az ablakon. Ennyit bírt, kiszállni úgysem tud, még ha sikerülne is kinyitni az ajtót. Csak elképzelte, vagy tényleg mindkét férfi őt nézte? Az egyik, egy vörös hajú, mindenképpen. A másikról nehezebb volt megállapítani, mert napszemüvegben volt. Miért nem csinálnak semmit? Miközben a szíve azzal fenyegette, hogy kiugrik a helyéről, rájött a válaszra. Furcsa módon, nem Helena vagy a gyerekek jutottak az eszébe még utoljára, mielőtt megállt a szíve. Veronicára gondolt, és arra, mit értett azon pontosan, mikor azt mondta, hogy majd gondoskodik mindenről.

Billy betett két kenyérszeletet a pirítóba. A hűtőhöz lépett, és elővette a vajat, sajtot, lekvárt, és a pulton álló tálcára tette őket. Megfordult, és bekapcsolta a vízforralót. Megfordította az omlettet, és hagyta, hadd melegedjen tovább. Elővett két csészét a szerkényből. Semmi oka a sietségre. Megint felfüggesztést kapott, alig pár hónap alatt már másodszor. Ezúttal nem állt olyan jól a szénája. A sajtó imádná, ha kiderülne, de eddig megúszta nélkülük. Szokatlanul keveset írtak és beszéltek Almnäsről meg az ott történtekről. Billy viszont nagyon is gyakran gondolt rá. Charles kimászik a kocsiból, és fegyvert szegez rá. Cselekedhetett volna másképp? Célozhatott volna például a vállára vagy a lábára? Ártalmatlanná tehette volna? Nem voltak százszázalékosan pontos emlékképei a helyzetről, de valamire kínosan pontosan emlékezett. A lelkében ülő várakozásra, mikor a lejtőn futott lefelé, és az autóhoz közeledett. A belső kivizsgáláson Torkel majd mellette tanúskodik. Charles Cederkvist képzett elhárító volt, és pár méter távolságról fegyverrel fenyegette. Még sebesülten is halálos veszedelmet jelentett. Van rá sok tanú is. Nem, Billy nem félt túlzottan a kivizsgálástól, mi több, egyáltalán nem. Viszont aggasztotta, hogy bár nem emlékezett mindenre, ami a lövéshez vezetett, az utána következő érzésre annál jobban. A testét elöntötte a melegség, mikor látta, hogy Charles összeesik, és ezt inkább az endorfin okozta, és nem az adrenalin. Jó volt a közérzete. Őrültség, de leginkább ahhoz volt fogható, amit szex után szokott érezni. Egy fergeteges szex után. A vízforraló kikapcsolt, ő pedig vizet töltött a két csészébe, és belelógatott egy-egy teafiltert. Aztán visszatette a forralót,

miközben a másik kezével mézet vett elő a szekrényből. Levette a serpenyőt a tűzhelyről, kicsúsztatta az omlettet egy tányérra, és mindent a tálcára rakott. Elégedetten nézett végig rajta, semmit sem felejtett el. De, a pirítóst! Kivette, és egy tiszta konyharuhára helyezte őket. My nagyon sokféle hatást váltott ki belőle, de talán a legnagyobb változás mégiscsak az étrendjében következett be, és abban, hogy mi mindent tud már megcsinálni egy konyhában, gondolkodott el, miközben kiment. Az előszobában kivett egy kulcsot a zsebéből, és a kés mellé tette, aztán továbbhaladt a hálószobába. My az ágy bal oldalán aludt, a szája sarkából apró nyálcsík folyt a párnára. Billy még ezt is aranyosnak látta. Túlságosan is jó neki ez a lány, most már tényleg. Az elején kicsit félrecsúsztak a dolgok, mikor Billy azt hitte, My kevésbé kedveli majd, ha rájön, hogy az a fajta ember, aki elégedett a munkájával, és azt hitte, a lány segítsége kell ahhoz, hogy változtasson. Ezért veszett össze Vanjával. Mostanra azonban már mindkettejükkel tisztázta a dolgokat. Myvel kicsit jobban, mint Vanjával, ez azért az igazsághoz tartozott. Gyengéden ébresztgette a lányt, aki azonnal felkelt. Mintha egy bekapcsológomb lett volna rajta. Korán reggel teljesen éber tudott lenni, este pedig két másodperc alatt elaludt. Miközben felült, diszkréten a száját törölgette. Billy óvatosan letette a tálcát az ágyra, és bemászott mellé. – Te vagy a legédesebb – mondta, és megpuszilta Myt, mielőtt a reggelire vetette volna magát. Mikor a lány kézbe akarta venni a kést, megállt, és helyette a mellette fekvő kulcsért nyúlt. – Ez meg micsoda? – Egy kulcs. – Azt hittem, nem akarod. – Én is azt hittem, hogy nem akarom. My gondosan, hogy fel ne borítsa a tálcát, Billyhez hajolt, és átölelte. Szorosan és hosszan, a fiú pedig viszonozta. Mindig ebben

az ölelésben akart maradni. My nem ismerte a másik Billyt, aki olyan élvezettel ölt. Azt csak Jennifer ismerte. Összeköltözhet Myvel anélkül, hogy elmesélné neki? Mi lesz akkor? Jennifer nem reagálta túl, de hát ő rendőr, és nem ő fog Billyvel lakni. – … májusban. Billy arra eszmélt, hogy My a fülébe suttog valamit. Kibontakozott az ölelésből. – Bocsánat, mi lesz májusban? – Összeházasodhatunk májusban. Billy szóhoz sem jutott, annyira megdermedt, és még mosolyogni sem bírt. My viszont igen. – Csak viccelek! Vicceltem, szívem. Kezébe fogta a fiú arcát, és megcsókolta. Ekkor csörrent meg Billy telefonja, és kikászálódott az ágyból, hogy felvegye. Vanja volt az.

Örült, hogy végre találkoznak. Amikor Billy belépett a kórterembe, aggódva nézett a lányra. Bár Vanja felöltözve ült az ágyában, mégiscsak kórházban voltak, ő pedig a beteglistán. Megnyugtatta a fiút, hogy csak a veseátültetéssel kapcsolatos beszélgetés és a vizsgálat miatt van itt. Donorként, úgyhogy aggodalomra tényleg semmi ok. Billy Vanja ágyához húzott egy széket, és belefogott, hogy elmesélje, mi történt, mióta otthagyta őket. Megemlítette, hogy összeköltözött Myvel, de azért elsősorban az esetről beszélt. – Nem volt más választásod – vigasztalta Vanja, mikor Billy elmondta, hogy agyonlőtte Charles Cedekvistet. – Tudom – hazudta a fiú. Vanja megfogta Billy kezét, és ez a gesztus most önmagát is meglepte. Sebastian ugyan azt mondta, nem tehet semmit a kettejük ügyében, és most Billyn a sor, de muszáj volt megpróbálnia. Ráadásul Sebastian szavahihetősége az elmúlt napokban kissé értékét vesztette. – Nem lett volna szabad azt mondanom, hogy jobb vagyok nálad. – De az vagy – vonta meg a vállát Billy. – Szükségem van egy barátra, és mindig is te voltál a legjobb barátom – mondta őszintén, és a fiú érezte, hogy belepirul Vanja szavaiba. – Nyugi, a barátod vagyok, túl van tárgyalva. Vanja annyira boldogan és megkönnyebbülten mosolygott rá, hogy Billynek kényszerítenie kellett magát, hogy ne forduljon el. Az éjjeliszekrényen megcsörrent Vanja telefonja. Billy gyorsan és hálásan a kezébe vette, és a kijelzőre pillantott. – Sebastian az – nyújtotta feléje.

– Hadd csörögjön – mondta Vanja, és Billy némiképp csodálkozva tette vissza a készüléket, amely egy idő után abbahagyta a csörgést. Sebastian. Vanja úgy érezte, valakivel meg kell osztania ezt dolgot, mert amíg magában tartja, ezen fog rágódni. El kell mesélnie egy barátnak. – Azt hiszem, hogy Sebastian… Habozott. Ő maga is hallotta, milyen idiótán hangzana, ha kimondaná. Billy azt fogja hinni, hogy megbolondult, hogy az önteltsége őrültségbe csapott át. De meg kell próbálnia. Lesz ami lesz, ő bízik a barátaiban. – Ami apával történt, meg az FBI-dolog – kezdte. Lassan beszélt, minden egyes szó előtt elgondolkodott. – Igen…? – Azt hiszem, Sebastiannak mindkettőhöz köze van. Billy arckifejezése meggyőzte Vanját arról, hogy amit elmondott pont olyan őrültségnek hangzik, mint ahogy gondolta. – Miért tenne ilyet? – kérdezte a fiú, joggal. – Nem tudom. Én is gondolkodtam már ezen, és a legjobb magyarázatom az, hogy beteg. Valami furcsa oknál fogva tönkre akarja tenni az életem. Billy bólintott, hogy leplezze, mennyire összezavarodott. Mindaz, amit most Vanja mondott neki, nehezen összeegyeztethető a saját elképzeléseivel. Miért akarna Sebastian ártani a lánynak, ha ő az apja? – Ez kicsit… őrülten hangzik. – Ezért ússza meg – mondta Vanja olyan nyugodtan és meggyőződéssel, ahogy csak tudta. – Annyira őrültség, hogy senki nem hinné, hogy tényleg megtette. Szerintem pszichopata. Mit is mondhatna erre? Nyílt az ajtó, és belépett doktor Shahab. Billy megkönnyebbülésére Vanja rá koncentrált. – Hazamehet – mondta Omid. – Rendben, és mikor jöjjek vissza?

– Nem szükséges visszajönnie. Nem lehet donor, nem felel meg a veséje. Vanja nem értett semmit, mintha az orvos hirtelen valami más nyelvre váltott volna. – Hogyne felelne meg, hiszen a lánya vagyok. – Sajnálom – tárta ki Omid a karját bocsánatkérőn. – Néha van ilyen. Nagyon sajnálom. – Mi Vanja vércsoportja? – kérdezte Billy. – Sok minden másnak is egyeznie kell, nem csak a vércsoportnak – jött az elterelő válasz. – Úgy véljük, túl nagy a kilökődés kockázata. – Az én vércsoportom 0-ás – jött Vanja válasza. – És apádnak? – kérdezte Billy ezúttal a lánytól. – Nem tudom. Vanja kérdőn az ágy másik oldalán álló Omid felé fordult. Az orvos oldalra nézett, és az állát vakarta, és ettől a mozdulattól Vanjában felébredt a rendőr. Doktor Shahab rejteget valamit. – Mi a vércsoportja? – Vanja nem eresztette a kérdést. – Nem mondhatom meg – próbálkozott az orvos. – Bizalmas információ. – Az apámról van szó. Így vagy úgy, de úgyis megtudom egy negyedórán belül, szóval akár meg is mondhatja, nem? Omid elgondolkodott. Az ilyenfajta adatokat nem szokás kiadni senkinek, akár hozzátartozó az illető, akár nem. Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy Vanja tényleg megszerzi az információt, és még csak negyedórára sem lenne szüksége hozzá. – AB-s – mondta halkan. Vanja azonnal megértette, hogy ez mit jelent. Még ha nem emlékezett is az iskolában tanult táblázatra, az Ursulával éveken át tartó közös helyszíni elemzés folyamatosan frissen tartotta a tudását. Egy AB-s szülőnek nem lehet 0-ás vércsoportú gyereke.

Hirtelen nem is tudta felfogni, mi következik mindabból, amit most hallott. Ez most túlnőtt rajta. Billy előrehajolt, és megölelte. Vanja szorosan belekapaszkodott a fiúba, mert félt, hogy ha most elengedné, akkor összeomlana. Billy nem szólt, de az agya sebesen járt. Leginkább azon, vajon Sebastian Bergmannak mi lehet a vércsoportja. Megesküdött volna rá, hogy nem AB-s.

Ellinor levette a nevével ellátott kitűzőjét a pulóveréről, és betette az egyik kicsi fémszekrénybe az Åhlens személyzeti helyiségének falán. Fogta a kabátját és a táskáját, és bezárta a szekrényajtót. A táska nehezebb volt a megszokottnál, vagy csak képzeli? Nyolcszázhetvennégy gramm nem akkora nagy súly, mégis, mintha érezné a különbséget. Lehet, hogy a lelki okok miatt. Mint amikor az ember hisz az orvosságban, és jobban érzi magát tőle, bár igazából csak cukorkát vett be. A vállára kanyarította a táskát, amely tényleg épphogy csak nehezebb volt a szokásosnál, aztán kiment a személyzeti kijáraton. Útban kifelé mindhárom kollégájától elköszönt. Borozni készültek, őt is hívták, de Ellinor nemet mondott. Más tervei voltak. Kilépett a Mäster Samuelsgatanra, és begombolkozott. Körülnézett. Először eszik valamit. A Jensens Bøfhus épp útba esik, csak pár száz méterre van ide. Egyik kezével összefogta a kabátot a nyakán, hogy védje magát a széltől, és megindult az étterem felé. Találkozott egy csomó emberrel, de senki még csak észre sem vette. Senki sem tudta, hogy csak egy beteg háztartási alkalmazott, akivel dugni is lehet. Senki sem tudta, hogy a táskája egy kicsit nehezebb ma. Még senki sem tudta. Nem sietett. Most nyugodtan megeszik egy szép darab húst, és megiszik egy, netán kettő pohár bort, majd befejezi egy kávéval meg egy trüffellel, ha még tartanak olyat. Rengeteg ideje van. Az étterem ráadásul közel van a metróhoz, ha végül úgy döntene, hogy nem akar gyalog menni Sebastianhoz a vacsora után.

A lakás ragyogott a tisztaságtól. Torkel megpróbált rendet tartani, ha épp nem dolgozott semmilyen ügyön. Ezúttal ugyan nem uralkodott el még a kupleráj, ő mégis a nagytakarítás mellett döntött, csak hogy elfoglalja magát, és teljen az idő. Elpakolt, kiporszívózott, letörölgetett, kiporolta a szőnyegeket és a párnákat az udvaron, beágyazott, felrázta az ágyneműt. Kinyitotta a ruhásszekrényt is, hogy szellőzzön, de aztán inkább úgy gondolta, itt húzza meg a határt. Este nyolcra készen lett. Lezuhanyozott, aztán ledobta magát a pormentes kanapéjára, és bekapcsolta a tévét, de azonnal elunta, és kikapcsolta. Kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőt. Nem volt éhes. Fogott egy sört, és leült a reggeli lappal. Negyedórával később megcsörrent a telefonja. – Jó estét, Axel Weber vagyok az Expressentől – hallotta, mikor felvette. – Üdvözlöm. – Elnézést a késői zavarásért, de jutottak valamire a hegyekben talált holttestekkel? A kérdés először meglepte Torkelt, de aztán rájött, hogy rajta és a csapatán kívül senki nem tudja, kiket találtak meg. A hivatalos verzió szerint azonosítatlanok maradtak. Webernek is csak ezt mondta el. Ami a södertäljei lövöldözést illeti, ott még hivatalos verzió sem volt, mert az elhárítás zárolta az ügyet. Még annyit se voltak hajlandóak elmondani, hogy a halott Charles Cederkvist valóban nekik dolgozott-e. Ha Torkel jól értelmezte az előtte fekvő dokumentumokat, az ügy még pár napig téma lesz, aztán végleg

eltűnik a süllyesztőben. Nem lesz belőle tárgyalás, a szomorú rokonok sem adnak interjút, és ráadásul még csak nem is bűnszervezetről van szó. A magyarázatok nélkül a södertäljei halálos kimenetelű lövöldözésnek már nem sokáig lesz hírértéke. Miután befejezte a beszélgetést Weberrel, a telefonnal a kezében üldögélt még egy kicsit. Axel Weber, a bűnügyi tudósító. Bosszantó, de ügyes fickó. Ha megkapná a személyazonosságra vonatkozó információkat, rögtön összekapcsolná a sírban talált holttesteket Charles Cederkvisttel, esetleg még az almnäsi halott emberrel is, akit Josephnek hívtak, és végül kikötne az eltűnt Hamidnál és Saidnál. Ma találkozott Hamid özvegyével és fiával. Hazudott nekik. Kibújt a válaszadás alól. Azt mondta, hogy Charles és Joseph halála miatt nem jutnak tovább sem ők, sem más. Erre most telefonál Weber. Mindenki maga választja meg a harcait. Esetleg felkér valaki mást, hogy küzdjön a nevében, gondolta, aztán tárcsázott. A harmadik csöngésre felvették. – Jó estét, Torkel Höglund, királyi gyilkossági nyomozóhatóság… Öt perccel később letette. Követte a szokásos eljárást, és most, a nyomozás lezártával tájékoztatta a helyi rendőrséget, amelyik a segítségüket kérte. Nem lehet kifogásuk, miután megkapták a másik négy halott nevét, és lezárhatják az ügyet. Neki pedig abból kell kiindulnia, hogy Hedvig Hedman és csapata nem adja ki az ilyesfajta információt… Elégedetten állt fel és járkált körbe a lakásban, bár közben kicsit úgy érezte, hogy tilos dolgot cselekedett – pont, mint tinédzserkorában. Az este még mindig fiatal volt, és Torkel el akart menni valahova. Felhívta a lányait, hogy akarnak-e moziba menni vele, ők választhatják meg a filmet. A lányok akartak, de nem értek rá. Majd

legközelebb. Torkel eljátszadozott a gondolattal, hogy felhívja Ursulát, de nem jutott eszébe semmi jó ürügy, így elállt a tervétől. Helyette inkább fogott egy üveg whiskyt és egy poharat, visszaült a kanapéra, megint bekapcsolta a tévét, és töltött az italból. Csak az ökör iszik magában, de ha nem így tenne, mégis, mikor inna? Felhajtotta az első pohárral, és töltött egy újabbat.

Ursula egy pohár borral ült a konyhában, amíg Sebastian tányérokra tette az imént vásárolt vacsorát. Ha valaki ismerné a Sebastianhoz való viszonyát, és most látná, biztos elgondolkodna. Mit művel? Egy héten belül már negyedszer van itt. Néha ő maga sem értette az egészet, de talált egy kifejezést, amivel leírhatta a Sebastiannal való kapcsolatát: elvárások nélkül. Pont erre volt most szüksége. Menekülésre, időtöltésre, bolondozásra, nem tudta, melyikről is van szó igazán, de jól érezte magát Sebastian társaságában, mellette ki tudott kapcsolni. Sebastiannak eszébe nem jutott volna, hogy többet hozzon ki a dologból, és neki sem. A férfi biztos soha nem mondaná, hogy szereti. Legalábbis nem úgy, hogy komolyan is gondolná. Jobb, mint egyedül, és továbbra is az ő feltételei szerint alakul a dolog. Sebastian nem monogám, és tulajdonképpen ő sem. Régebben nagyon kedvelte a férfit, aki akkor becsapta. Mindez azért történt, mert túlságosan is nagy elvárásai voltak az intimitással, a hűséggel, az élettel kapcsolatban. Kellemes volt Sebastian társaságában lenni. Rengeteg témájuk volt, és történt valami a férfival, mikor női társaságba került. Figyelmesebbé vált, nyitottabbá és érdeklődőbbé. Ursula nem ringatta magát abba a tévhitbe, hogy miatta lenne így, valószínűleg teljesen mindegy volt, melyik nő ül az asztalnál. Sebastian ösztönösen cselekedett, és kényszeresen csábította el a nőket, mikor kettesben volt valakivel az ellenkező nemből. Mindent megtett, csak hogy lefektethesse őket. Ursula ezúttal nem feküdt le vele. Még, tette hozzá magában, mikor a férfi kitálalta elé az ételt, és rámosolygott. – Együnk! – húzta ki a széket, és leült a nővel szemben.

A tévéműsor folytatódott, de az üveg már majdnem kiürült, vette észre Torkel, mikor ismét töltött. Mondjuk nem is volt tele, mikor nekikezdett, de minden különösebb lelkifurdalás nélkül húzta le a nagy részét. Eleget ivott ahhoz, hogy berúgjon. A kanapén ülve, egyedül a tévé előtt. Ez is milyen szánalmas. Kihúzta magát, kicsit szédelgett, és a gyomra is égett. Ennie kéne valamit. De akkor megint ugyanoda jutott. A magányhoz. Unalmas saját magának főzni, és még unalmasabb egyedül enni. A lányainak más terveik voltak ma estére, és lesznek is a következő években. Neki viszont muszáj lesz találkozni a lánya barátjával, emlékeztette magát. Ameddig még megvan, hisz ebben a korban nem szokott sokáig tartani az ilyesmi. Vagy csak így akarta? Yvonne-nak ott volt Kristoffer. És neki? Kicsoda? Senki. Sebastianra gondolt. Neki aztán mindig volt valakije. Elég volt megkívánnia. Ha Torkel csak a töredékét kapta volna meg a nőknél aratott sikereinek, most örülne. Egy nőnek különösen. Ursulának. Mert így állt a helyzet. Még ha szívesen próbálkozott is randizni másokkal, vagy regisztrálni egy internetes társkeresőre, nem talált ott senkit, akire vágyott volna. Mert most már tudta, hogy Ursulát akarja. Tényleg olyan háború ez, amelyet nem nyerhet meg? Ursula házas, de azelőtt nem zavartatta magát. Az, hogy most visszataláltak egymáshoz, majd elmúlik. Micke nem az, akit Ursula akar, és akire szüksége van. Ezt a nő is jól tudta. Talán csak egyértelműbb jelre lett volna szüksége Torkeltől, hogy meg merje

szüntetni a férjével való kapcsolatát. Biztos akart lenni benne, hogy Torkel ott lesz neki. Senki mást nem ismert, aki ekkora integritással rendelkezett, de az tény, hogy nem tudhatta, Torkel hogy érez iránta. Nem győzhet, ha nem lép ki a csatamezőre. Fogta hát a telefonját, és feltárcsázta a nő számát. Felállt, és fel-alá járkált a szobában, bár elég erősen szédült. Sok volt az a whisky. – Ursula – hallotta a telefonban. – Szia, én vagyok! – kezdte boldogan. – Torkel – tette hozzá a biztonság kedvéért. – Igen, látom. Hogy vagy? – Jól. Köszönöm, jól. – Vett egy mély levegőt, ami majdnem óriási böfögéssel végződött, de sikerült csuklásnak álcáznia. – És te? – Én is jól, köszönöm. – Remek. – Akartál valamit? – kérdezte Ursula néhány másodpercnyi csönd után. Torkel megállt az ablaknál, és a fejét vakarta. Nem jutott eszébe semmi jó kifogás, így megmondta az igazat. – Nem, csak beszélni akartam veled. – Jól van, de most nem nagyon érek rá… Ursula Sebastianra nézett, aki felállt, és elkezdett pakolászni a mosogatógépbe. – Szeretlek. Ursula örült, hogy Sebastian háttal áll neki, mert a meglepetéstől majdnem elejtette a telefont. Most erre mit mondjon? Ez volt az utolsó, amit hallani akart a főnökétől. – Tudom, hogy ott van neked Micke meg ilyesmi – folytatta Torkel, megmentve Ursulát attól, hogy a szerelmi vallomására válaszoljon –, de… ha egyszer esetleg feladnátok, én várok. Szeretlek. Ursula továbbra is csendben ült, a telefont a fülére szorította. Magán érezte Sebastian pillantását, de nem akart ránézni.

– Nagyszerű – mondta leginkább azért, mert valamit tényleg mondania kellett. Csönd fogadta. Le kéne zárni a beszélgetést, de fogalma sem volt, mit mondjon. Torkel a torkát köszörülte, mintegy belátva, hogy lehetetlen helyzetbe hozta a nőt. – Ostobaság volt telefonálni, de azt akartam, hogy tudd. – Eddig is tudtam. Úgy tűnt, Torkel annyira siet a beszélgetés lezárásával, hogy ez utóbbit nem hallotta meg. – Nos. Bocsánat – mondta végül. – Holnap találkozunk. – Így van. Azzal letette. Ursula lassan az asztalra rakta a telefonját, miközben megpróbálta rendbe szedni az arckifejezését, a gondolatait és a hangját is. Mikor úgy gondolta, hogy most már jó lesz, felnézett Sebastianra. – Torkel volt az… – Mit akart? – Semmit, csak a munka. Kicsit ivott, azt hiszem… Sebastiannak nem kellett többet mondani, a presszógépre mutatott és megfogott két csészét. – Kávé a nappaliban? Ursula bólintott és felállt. Nem lesz könnyű elfelejteni ezt a telefonbeszélgetést.

Ellinor bepötyögte a kódot, és mikor a kapu felberregett, bement. Felkapcsolta a lámpát, és körülnézett a jól ismert kapualjban. Sebastian bizonyára hülyének nézi. Azt hiszi, majd akkor jön, mikor számít rá. Becsönget és jelenetet rendez. SMS-sel és telefonhívásokkal zaklatja. De távol tartotta magát. Nem telefonált, nem írt, nem járt itt. Kivárt. Ha jól ismeri Sebastiant, márpedig sajnos jól ismeri, mostanra már jóformán meg is feledkezett őróla. Bizonyára örült, hogy ilyen könnyen megszabadult tőle, és nem is gondolt rá, mióta kirúgta és megalázta. De ő majd tesz az ellenkezőjéről, és megmutatja, hogy őt nem lehet így kezelni. Pedig már mások is próbálták. Göran például. Az aspuddeni önkéntes polgárőr. Így mutatkozott be: Göran Jönsson, polgárőr. Ami néhány embernek szükséges rossz, esetleg kellemes elfoglaltság volt, az Görannak hivatás. Komolyan vette a feladatát. Lehet, hogy egymaga megmentené Svédországot az oroszoktól, ha támadnának, mert az oroszok biztos támadnak majd, tanulta meg tőle Ellinor. Mindig az oroszok. De Görannak meg kellett válnia az imádott polgárőrségétől, mégpedig a saját hibájából. Ha nem fenyegette volna azzal Ellinort, hogy megüti, ő nem érezte volna szükségét, hogy fegyvert szerezzen magának, és sosem érdeklődött volna a nyolcszázhetvennégy grammos Glockja iránt. Elindult felfelé a jól ismert lépcsőkön. Annyiszor szaladt itt fel, lelkesen, hogy végre találkozhasson Sebastiannal. Mintha akkor kezdett volna élni, mikor hazaért. A nap többi része, amit külön töltöttek, szürke volt és szomorú. Biztos volt benne, hogy Sebastian

is így érez. Megérkezett a megfelelő emeletre, és a férfi ajtajához lépett. Az ajtón lévő kémlelőlyuk meglepte. Csak nem miatta van? Akkor legalább hagyott valami nyomot maga után a lakásban. Nemsokára hagy még egyet, és már tudta is, hogyan. Sebastian kávét töltött mindkét csészébe. Ursula felrázta a párnákat, és kényelembe helyezte magát a kanapén. – Maradok éjszakára, ha nem baj. – Kérdezned sem kell, van saját szobád. – Muszáj a vendégszobában aludnom? Sebastian óvatosan letette a kávéskannát az asztalra, mintha a hirtelen mozdulatoktól Ursula belátná, mit mondott, és meggondolná magát. – Nem… Ursula elégedetten bólintott, és maga alá húzta a lábát. – Mesélj! – mondta várakozó mosollyal. – Miről? – Az álmodról. Sebastian mélyet sóhajtott, miközben leült a szemben levő fotelbe. Komolyan bízott benne, hogy nem térnek vissza többé ehhez a témához. Különösen most nem, mikor már lelki szemei előtt látta a nem túl távoli hálószobai jelenetet. – Istenem, mennyire makacs vagy! – Istenem, mennyire kerülöd a témát! Ha nem mondod, marad a vendégszoba. Vagy hazamegyek. Sebastian ránézett, és látta a nő mosolyát, de tudta, komolyan beszél. – Tehát gyónásért cserébe szexet kapok? – Pontosan. – Szerinted ez beválik? – Igen.

Megint felsóhajtott. Ursula túl jól ismerte. De nem kell végigfutnia a távot, hogy elnyerje a díjat. Sebastian Bergmantól nem állt távol némi csalás. – És azonnal észreveszem, ha hazudni próbálsz! – mondta Ursula, mintha olvasott volna a gondolataiban. Tényleg jól ismerte. Túl jól. – Először pisilnem kell. Ursula a kávéjára pillantott. – Van tej? – A hűtőben. Tudod, hol találod. Könnyedén felsóhajtott, és kiment a konyhába. Ellinor a csöndes lépcsőházban állt és várakozott. A lámpa kialudt. Néhány másodpercébe került megszoknia a sötétséget, és mire sikerült, a kémlelőlyukon át fényt látott. Minden további probléma nélkül észreveszi majd, mikor Sebastian kinéz. Mennyire meg fog lepődni! Már ha lesz rá alkalma. Becsöngetett, és a táskájába nyúlt. Sebastian a fürdőszobában állt és vizelt, mikor csöngettek. – Kinyitom! – hallotta Ursula hangját a konyhából. Odalépett az ajtóhoz, és megszokásból kinézett a kémlelőn. Feleslegesen, persze, hiszen nem hozzá jöttek, ő pedig nem ismeri Sebastian barátait. Őszintén szólva, az is meglepi, hogy egyáltalán vannak neki. A lépcsőházban teljes sötétség honolt. A látogató nem kapcsolta volna fel a lámpát? Ellinor látta, hogy az előszobából kivetülő hajszálvékony fénycsík eltűnik, mikor bentről kinéztek kémlelőlyukon. Aztán az enyhén homorú lencséhez nyomta a Glockot, és meghúzta a ravaszt.

Köszönet Mint mindig, mindenkinek a Norstedtsnél: Evának, Linának, Catherine-nak, Sarának, Tullénak, Zandrának, Loveinának és a többieknek, akik keményen dolgoznak azért, hogy a könyveinket olvassák. Nagyra értékeljük a befektetett munkátokat. Megint csak külön köszönet Susanna Romanusnak és Peter Karlssonnak megingathatatlan optimizmusukért és állandó támogatásukért. Mindkettő nagyon sokat jelent nekünk. A külföldi kiadóinknak, hogy hisznek bennünk és segítenek, hogy Sebastiant megismerje az egész világ. Mint mindig, Rolf Lassgårdnak, hogy segítettél megalkotni Sebastiant. Öröm veled ötletekről tárgyalni, tényleg inspirálsz minket. HANS: Külön szeretnék köszönetet mondani a stockholmi Sankt Erik szemkórház fantasztikus személyzetének, de mindenek előtt dr. Manoj Kakarnak, hála az ügyességednek és szakmai tudásodnak, hogy nem kell életem hátralevő részében Braille-írást olvasnom. Camilla Ahlgrennek, húsz éve jó barátomnak, aki folyamatosan megkönnyíti az életemet azzal, hogy nagy részt vállal a munkánkban. És természetesen a családomnak: Lottának, Sixtennek, Alice-nak és Ebbának. Minden szeretetért és nevetésért. MICHAEL: Szeretném megköszönni a kollégáimnak a Tre Vänner produkciós irodában, különösen Jonasnak, Mikaelnek, Tomasnak, Johannak és Fredriknek. A legnagyobb köszönet a csodálatos családomat illeti. Ti vagytok az én támaszom jóban és rosszban is. Caesar, William, Vanessa, és hűséges Astridom, szeretlek titeket.

Tényleg fantasztikusak vagytok, számomra a legfontosabbak. Millió ölelés. És még néhány.

Table of Contents [1]