Silvana De Mari - Az utolsó tünde

SILVANA DE MARI: AZ UTOLSÓ TÜNDE Apámnak, aki megmutatta nekem az utat, noha ő maga eltévedt ELSŐ KÖNYV AZ UTOLSÓ TÜNDE

ELSŐ FEJEZET Napok óta esett. A sár már a bokájáig ért. Végül még a békák is meg fognak fulladni ebben a mocsárrá vált világban, ha el nem áll az eső. Ő egész biztosan meghal, ha nem sikerül gyorsan egy száraz helyet találnia magának. A világ hideg volt. A nagymama háza meleg hely volt, azelőtt. De ennek már jó ideje. A kis tünde szíve elszorult a bánattól. A nagymamája mindig azt mondta, hogy ha elég erősen megálmodod őket, a dolgok valósággá válnak. De a nagyi már nem tudott megálmodni dolgokat. Egy nap a mama elment oda, ahonnan nem lehet visszatérni, és a nagyi semmit nem tudott megálmodni többé. Ő maga pedig túl kicsi volt még ehhez. Vagy talán mégsem. Néhány pillanatra lehunyta a szemét, és olyan erősen álmodott, amennyire csak tudott. Érezte a bőrén a szárazság érzését, az égő tűz melegét. Érezte, hogy átmelegszik a lába. Van ennivaló. A kis tünde kinyitotta a szemét. A lába mintha még fagyosabb lett volna, a gyomra még üresebb, mint az előbb. Nem álmodta meg elég erősen. Csuromvizes haján megigazította a csuromvizes kapucnit. A tündék sárga kabátját viselte. A sárga, durva szövésű kendervászon nehéz volt, dörzsölte a bőrét, és sem hidegtől, sem víztől, sem széltől nem védte. Újabb adag víz ömlött a kis tünde nyakába, és kezdett lefolyni a hátán, a zubbonya alatt, le, le, egészen a nadrágjáig. Minden ruhája sárga volt, szúrós, ázott, átizzadt, elnyűtt és hideg. Egy nap verébszárnypuha ruhája lesz, meleg, mint a kacsa tolla, és olyan színű, mint a hajnal és a tenger. Egy nap száraz lesz a lába. Egy nap el fog menni az Árnyék, visszavonul a Fagy. Visszatér a nap. Megint fel fognak ragyogni a csillagok. Újra felsejlett benne az ennivaló álomképe, és teljesen lefoglalta a gondolatait. Eszébe jutott a nagymama lángosa, és ismét elfacsarodott a szíve. A nagymama csak egyszer sütött lángost a kis tünde életében. Az utolsó új holdünnepkor sütötte, amikor a tündéknek is osztottak fél zsák lisztet, amikor még ragyogott a hold. A kis tünde fél kezét ellenzőként a szeme fölé emelte, és megpróbált túlnézni az esőn. Alkonyodott. Hamarosan sötét lesz. Találnia kell egy helyet magának, mielőtt leszáll az éjszaka. Egy helyet, ahol meghúzódhat, és valami ennivalót is. Még egy éjszaka a sárban, üres gyomorral, és nem éri meg a reggelt. Nagy szemével hunyorítva fürkészte a föld és az ég szürkéjéből kiváló fák másféle szürkeségét, végül tekintete megállapodott egy felsejlő sötétebb árnyon. Megdobbant a szíve. Feléledt benne a remény. Szemét az árnyékra szegezve igyekezett tovább, amennyire csak fáradt lábaitól telt a már térdig érő sárban. Egy pillanatra, miközben az eső egyre sűrűbben esett, megijedt, hogy csak egy sötétebb facsoportot lát, de azután kivehetővé vált a tető és a falak vonala. A fák sűrűjében egy kőből és fából rakott, kúszónövényektől benőtt aprócska építmény állt. Pásztorok vagy szénégetők menedékháza lehet. A nagyinak igaza volt: ha elég erősen megálmodod, elég sokáig gondolsz rá, ha teljesen eltölt a hit, a reményed valóra válik. A feje ismét megtelt az álommal, hogy tűz melegíti. A meleg füst szaga és a fenyőtobozok gyantájának illata annyira betöltötte az elméjét, hogy pár másodpercre át is melegítette. Egy kutya acsargó ugatására riadt fel. Tévedett. Nem álom volt. A füst melege és a fenyőtűz illata valóság. Nem csak a fejében létezik. Emberek tüzéhez ment közel. Most már késő volt. A képzelődés meg is ölhet. Fülébe hasított a kutyaugatás. A kis tünde futásnak eredt. Talán sikerül. Ha elég gyorsan fut, elég föld és elég sár fogja elválasztani a kutyától. Ha nem, akkor az emberek elkapják, és az, hogy békében fagyhasson meg vagy halhasson éhen,

elérhetetlen álommá válik. Megbotlott egy gyökérben, beleakadt az egyik lába. Elhasalt a sárban. A kutya máris ott termett. Vége. A kicsi szusszanni sem mert. Múltak a percek. A kutya ott lihegett a nyakán, nem engedte mozdulni, de még nem vájta bele a fogát. – Hagyd! – mondta a hang. Száraz, parancsoló hang volt. A kutya elengedte. A kis tünde fellélegzett. Felnézett. Az emberi lény nagyon magas volt. Sárgás haja úgy volt feltekerve a feje tetején, mint egy sátorkötél. Az arcán nem volt szőr. Pedig a nagymama biztos volt benne: az embereknek szőr van az arcukon. Szakállnak hívják. Ez egy a számos dolog közül, amelyekben különböznek a tündéktől. A kis tünde erősen összpontosított, emlékezni próbált, aztán felragyogott az arca. – Te lenni nőember – jelentette ki diadalmasan. – Úgy mondják, te félkegyelmű, asszony – mondta az ember. – Ó, én kérek bocsánatot, félkegyelmű asszony, én jobban figyelni, most jól nevezlek, félkegyelmű asszony – mondta a kicsi készségesen. Igazán gondban volt az emberi nyelvvel. Csak egy kicsit beszélte, az emberek pedig mindig olyan rettenetesen sértődékenyek, és ha megsértődnek, kegyetlenek lesznek. A nagyi ebben is egészen biztos volt. – Bajt akarsz, fiú?– fenyegette meg az ember. A kis tünde zavarba jött. A nagymama szerint az emberi fajt a tündékétől egy alapvető tulajdonság különbözteti meg igazán, mégpedig a bármiféle logikus gondolat teljesen hiánya, amit a rövidség kedvéért a „butaság” szóval lehet összefoglalni, de hiába próbálta felkészíteni erre a nagyi, az asszony olyan mérhetetlenül ostoba volt, hogy az teljesen kizökkentette a kis tündét. – Nem, én nem kívánni, félkegyelmű asszony, én nem akart bajt. Ez nem lenni a terveimben – bizonygatta a kis tünde. – Ha még egyszer kimondod azt a szót, hogy „félkegyelmű”, rád uszítom a kutyát: ez sértés – magyarázta az asszony ingerülten. – Ah, most én érteni – hazudta a kis tünde, miközben elkeseredetten igyekezett rájönni, mi az értelme ennek az egésznek. Miért akarta ez az emberi lény, hogy ő sértegesse? – Tünde vagy, igaz? A kicsi bólintott. Jobb, ha minél kevesebbet beszél. Aggódó pillantást vetett a kutyára, amely hátrább húzódva morgott. – Nem szeretem a tündéket – mondta az ember. A kicsi megint bólintott. A félelem egybeolvadt a hideggel. Reszketni kezdett. Egy ember sem szereti a tündéket. A nagyi mindig ezt mondogatta. – Mit akartál? Miért jöttél a közelembe? – kérdezte az asszony. – Hideg – a kis tünde hangja megbicsaklott. A hideg, a fáradtság, a félelem összefogtak. Remegő hangon folytatta: – A kunyhó… – A hangja ismét elakadt. – Ne tégy úgy, mintha halálra fagytál volna! Tünde vagy, nem? Vannak különleges képességeid. A tündék nem szenvednek sem a hidegtől, sem az éhségtől. Ha akarják, nem érzik sem a hideget, sem az éhséget. A kicsinek egy csomó időbe telt, hogy felfogja a szavak értelmét, aztán felderült. – Igazán? – kérdezte örömmel. – Én tényleg tud ilyen dolgokat tenni? És hogyan kell csinálni? – Nem tudom – kiáltotta az asszony. – Te vagy a tünde. Minket, nyomorult, bárgyú, fejletlen embereket fázásra és éhezésre teremtettek. Az ember ezt igazán gonosz hangon mondta. A kis tünde érezte, hogy felkúszik benne a félelem, már a torkáig ért, amely száraz volt, mint a sivatag, majd az arcáig: sírva fakadt. Könnytelen volt a sírása, csupa

jajgatás és rémült zokogás. Az asszony megérezte belőle a kicsi kétségbeesését és félelmét, mint valami fagyos hideget a bőre alatt, a csigolyáinál. – Mi rosszat követtem el? – töprengett magában. A kicsi tovább sírt. A világ minden fájdalma benne volt szívet tépő, lélekbe markoló hangjában. – Te még kicsi vagy, igaz? – kérdezte aztán. – Egy nemrég született – erősítette meg a kicsi. – Ember uraság – tette még hozzá, amikor végre eszébe jutott egy szó, amely nem hangzik bántónak. – Vannak különleges képességeid? – kérdezte az asszony. – Mondd meg az igazat! A tünde csak bámult rá. Semminek nem volt értelme, amit ez az asszony beszélt. – Különleges képességek? – Mi mindent tudsz csinálni? – Vagy úgy! Hát, sok mindent. Lélegezni, menni, nézni, én tud futni is, beszélni… enni, ha lenni valami ennivaló… – A kis tünde vágyakozva, szinte reménykedve mondta ezt. Az asszony leült a kunyhó küszöbére. Lehajtotta a fejét, és úgy maradt. Azután felállt. – Úgysem tudnálak itt kint hagyni téged. Bejöhetsz. Leülhetsz a tűz mellé. A kis tünde tekintetébe kiült a rémület, hátrálni kezdett. – Kérlek, ember úr, ne… – Most meg mi ütött beléd? – A tüzet ne! Jó voltam. Kérlek, ember uraság, ne egyél meg! – …Micsoda? – Ne egyél meg! – Hogy ennélek meg? – Azt hiszem, rozmaringgal. A nagymamám mond így, amikor ő életben van. Ha te nem lenni jó, jön az ember, és megesz téged rozmaringgal. – Ezt mondta a nagymamád? Kedves! A „kedves” szótól a kis tünde teljesen fellelkesedett. Ezt a szót ismerte. Úgy érezte, biztos terepre ért. Felderült az arca, elmosolyodott. – Igen, igaz, így van. Nagymama mond: „Emberek kannibálok is, és ez lenni a legkedvesebb dolog, amit lehetni mondani róluk.” Ezúttal minden rendben volt. Végre azt mondta, amit kellett. Az ember nem haragudott meg. Hosszasan nézte őt, aztán elnevette magát. – Ma estére már van mit ennem – nyugtatta meg a tündét. – Bejöhetsz. A tünde lassan beóvakodott. Odakint úgyis megölné a hideg. Ha már meg kell halni… A tobozokból rakott tűz finom gyantaillatot árasztott. Napok óta először volt száraz helyen. A tűzön egy egész cső kukorica sült. A kicsi szinte önkívületben bámulta. Azután csoda történt. Az emberi lény kést vett elő, és ahelyett, hogy őt ölte volna meg és darabolta volna fel vele, a kukoricacsövet vágta el, és adott neki belőle egy darabot. A kicsiben maradt némi kétség az emberi lénnyel kapcsolatban. Lehet, hogy nem annyira gonosz, de az is lehet, hogy csak fel akarja hizlalni, míg rozmaringra nem talál. Mégis megette a kukoricát. Szemenként csipegette, hogy minél tovább tartson. Késő éjszaka lett, mire befejezte. A csutka nedvét is kiszürcsölgette, azután magára csavarta nyirkos, durva kabátját, és elaludt a táncoló lángok mellett, mint egy mormotakölyök. MÁSODIK FEJEZET A hajnal szürke volt, mint minden hajnal. A fény vékony pászmákban szűrődött be a kunyhó falának gerendái közt, keresztezve a füstkígyókat, amelyek még mindig ott tekergőztek a tűz parazsa fölött. A kis tünde fura érzésre ébredt. Beletelt egy kis időbe, amíg rájött: nem fázik, nem túlságosan éhes, és nem jéghideg a lába. Az élet csodálatos tud lenni.

Még az ember sem ette meg. Vidáman felkelt. Egy igazi gyapjúsál volt rajta, teljesen betakarta. Vastag, szürkés fonalból kötötték, több lyuk volt benne, mint gyapjú, de gyapjú volt. Az ember betakarta őt. Hát ezért nem volt jéghideg a lába! Elgondolkodott, vajon miért takarta be őt az ember. Talán ha köhögni kezd, már nem lenne olyan finom vacsorára. Az ember már ébren volt. A parázzsal bajlódott. Egy parányi lapátkával bekotort belőle egy keveset egy csupa lyuk vasgolyóba, amelyben volt már szalma és egy jó darab száraz fa is. Az egész művelet mérhetetlen együgyűségnek tűnt, tehát kimondottan emberi dolognak. A kicsi nem szólt rá semmit, csak visszaadta a sálat. – Megtarthatod – mormogta az ember. – Vacogtál az éjjel. A füstölgő vasgolyóbist felakasztotta egy rúdra, aprócska, bőrökből varrt tetőt tett fölé, majd a vállára vette a rudat. – Én Daligar grófságába megyek – szólalt meg váratlanul. – Fent van, a fennsíkon. Azt mondják, hogy a víz lefelé folyik, és ott fent még vannak mezők és ültetvények. Csend. A kis tünde elgondolkodott a hallottak értelmén. Lehet, hogy ez valamiféle udvariasságnak számít, neki pedig azzal kellene viszonoznia, hogy megmondja, hova megy? Sajnos nem ment sehova. Éppen csak elment arról a helyről, ahol korábban élt, és amely egyszerűen már nem létezett, vagyis létezni létezett, csakhogy úgy tíz láb mélyen a víz, sár és rothadó levelek alatt. – Mi történt? Megette a macska a nyelvedet? – Itt nincs macskák, kegyelmes asszony – mondta a kicsi. Végre eszébe jutott, hogyan kell az embereket tiszteletteljesen megszólítani. Ez az ő embere különösen, végtelenül bolondnak tűnt: jobb, ha biztosra megy, és tisztelettel beszél hozzá. – Azt ott kutyának hívják, kegyelmes asszony… és ha megesz az én nyelvemet, akkor most vér van a… – kezdte tiszteletteljesen és türelmesen magyarázni, de az ember félbeszakította. – Jól van, jól van. Hagyd csak! Az ember ránézett, és a szokásosnál hosszabb levegőt vett, miközben megrázta a fejét. Talán valami betegség gyötri, azért nem tud rendesen lélegezni. – Az ész és a varázserő talán később jön meg. Mint a bölcsességfogak. – Micsodák, fenség? – kérdezte a kicsi, megriadva a „fog” szó hallatán. Csak legalább abban biztos lenne, hogy melyik a megfelelően udvarias megszólítás! – Ezek a hátsó fogak, itt, amelyek az összes többi után nőnek ki. Meg is mutatta. Nagyon rossz ötlet volt. A kicsi megint elsírta magát. – Te mondani volt, te nem megesz engem, felség – pityergett. Az ember megint olyan nagy levegőt vett. Tényleg beteg lehet. – Pontosan, azt mondtam – mondta vidáman. – így hát nincs mit tenni, nem ehetlek meg már soha. Csettintett a kutyának, és elindult az ajtó felé. A kis tünde elszomorodott. Bármilyen kiszámíthatatlan és bolond is, az ember mégiscsak valami, mégis csak jobb, mint egy szál magában lenni, egyes-egyedül, ameddig csak a szem ellát. Az is lehet, hogy van még néhány kukoricája. A kis tünde szíve újra összefacsarodott, érezte, hogy rátelepszik a szomorúság, mint az éjszaka sötétje, amikor leszáll. Az ajtó durván hasított és rosszul összetákolt fenyőgerendákból állt, de jó bronz sarokvasak voltak rajta. – Ez biztos vadászok vagy bőrkereskedők kunyhója – mondta az ember. – Nem egyszerű szénégetőké. A kutya vidáman kiszaladt az esőbe. Az ember viszont ott maradt a küszöbön, a kunyhót nézte. Feltekintett az ép, kő tetőcserepekre, a fadarabokra, amelyeket az alsó kövek közé dugdostak, hogy ne

fújjon be köztük a szél. Jó szárazak voltak, nem látszott rajtuk penész, szálkás élüket nem koptatta el az idő. – Ez nem egy elhagyott kunyhó – vonta le a következtetést. – Bármelyik pillanatban visszatérhetnek a tulajdonosai. A kis tünde kezdte felfogni a szavak értelmét. – Ők enni tündéket? – Biztosan nem szeretik őket. A helyedben nem maradnék itt, hogy megkérdezzem tőlük – mondta az ember. A kis tünde gyorsabban kint termett a kunyhóból, mint az imént a kutya. Elindultak. – Van neved? – Igen – felelte határozottan a kicsi. Az ember megint olyan viccesen vett levegőt. – És mi lenne az a név? Kezdtek eszébe jutni a nagymama nyelvtanórái. – Nem lenne. A „lenne” a bizonytalan dolgokra van, míg a név az biztos dolog. Akárki biztos van a nevében, tehát te kell kérdezned nem mi lenne, kegyelmes asszony, hanem hogy mi van… – És mi ez a név? – kiabálta az asszony. – Jól van, jól van, nem kiabálok többé, megígérem. Ne kezdj megint sírni! Nem kiabálok, és nem eszlek meg. Hogy hívnak? – Yorshkrunsquarkljolnerstrink. – Meg tudnád ismételni? – Igen, persze, én tud – jelentette ki a kicsi önelégülten. Az ember megint sóhajtott. Tényleg beteg lehet. – Ismételd meg – kérte. – Yorshkrunsquarkljolnerstrink. – Van beceneved? – Persze, vanni. Szünet, és ismét vicces levegővétel. Az emberekkel beszélgetni kész kínszenvedés, a nagymama megmondta. – És mi ez a becenév? – Yorshkrunsquarkherzljolnerstri. – Hát persze – mondta az ember, és hirtelen nagyon fáradtnak látszott. Egész biztosan beteg. – Yorshnak foglak hívni – határozott. Ismét megrázta a fejét. – Valami rettenetes dolgot művelhettem az előző életemben, és most fizetek meg érte – motyogta magában. Ennek legalább volt értelme. Hát ezért olyan ostoba és bolond! Nyolc kérdést kellett feltennie ahhoz, hogy megtudakolja, hogy hívják. De egyedül bolyongani ezen az elárasztott, kietlen vidéken igazán szörnyen rettenetes. No meg a sál is, mielőtt átázott, egy ideig melegítette. – Az én nevem Sajra – mondta az asszony. Yorsh a bemutatkozás örömében igyekezett felzárkózni mögé. – A kutyát hogy hívják? – kérdezte. – Nincs neve – felelte az asszony –, kutyának hívják, és kész. Ez elég rövid szó, és nem kellett túl sokat gondolkodnom rajta. A kicsi végtelenül szomorúnak vélte, hogy egy teremtmény névtelen maradjon, egy köznévvel illessék, mint egy fát vagy egy széket, de már ismerte az asszony kiszámíthatatlan lobbanékonyságát, és elhatározta, hogy megtartja magának a megjegyzéseit. Mindenesetre ő nem hagyhat név nélkül egy teremtményt. El fogja nevezni magában. Csak vigyáznia kell: nevet nem lehet csak úgy találomra választani. A név az név. Nagy felelősség. Az eső egyre esett.

A sárban lassan haladtak előre. Az asszonynak hosszabb volt a lába, mint az övé, Yorshkrunsquarkljolnerstrinknek futnia kellett, hogy ne maradjon le, és rettenetesen elfáradt. Már szinte cseppet sem félt a kutyától, sőt néhányszor meg is merte érinteni, hogy rátámaszkodjon. A kutya pedig hagyta. – Neked lenni még egy olyan dolog a sárga magokkal? – kérdezte óvatosan az embertől. – Van még egy cső kukoricám, de meg akartam tartani estére. – Ha mi meghal a sárban este előtt, ki eszik meg a kukoricát? – Éhes vagy? – Igen, én éhes van… nem… éhes vagyok. – Ügyes vagy. Gyorsan tanulsz. Akkor tanuld meg ezt: ha most megesszük a kukoricát, este rettenetes lesz, hogy nincs semmink. – Lehet, hogy a világnak vége lesz az este előtt. Lehet, hogy nekünk végünk lesz az este előtt. Lehet, hogy nekem végem lesz az este előtt. – Hallgass, és szedd a lábad! A gyaloglásra tartogasd az erőd. – Én tudni, nem, én tudom… hm, nem, én tudok két dolgot csinálni egyszerre, menni és a kukoricáról beszélni. Sőt kisebb fáradság, ha mi beszél. – Hallgass! – szólt rá az asszony. A hangja megváltozott. – De… – Hallgass – suttogta az asszony. Leguggolt a kis tünde mellé, hogy ne legyen olyan magas, ne lehessen annyira látni. A kutya morogni kezdett. Az asszony tekintete az ösvényt körbevevő nádasokat és mocsarakat fürkészte. – Jól van, mi enni ma este. Te ne harag… – Futás! – kiáltotta az asszony. Felpattant és nekiiramodott. Elkapta a kicsi karját, és vele együtt kezdett futni. – Erre – kiáltotta a kutyának, s az is velük futott. A kicsi elesett, felállt, aztán megint elesett. Elsírta magát. – Nem haragszik, nem haragszik, mi este eszik. – A nyomunkban vannak – magyarázta az asszony a levegőt kapkodva, de nem állt meg. – Látod azt a dombot, ott? Nekem hosszabb a lábam. Lent megyek, és magam után csalom őket. Te menj a csipkebokrok között, és vidd a tüzet! Fogd! A dombon találkozunk. Az asszony odaadta neki a botot a fémgolyóval, és futásnak eredt. Ágakat tördelt menekülés közben, zihált. A kicsi tünde meglapult a csipkebokrok között, és ott maradt, míg a szívdobogása le nem csillapult. Azon gondolkodott, ki üldözi őket. Talán annak a kunyhónak a gazdái, ahol az éjszakát töltötték. Talán megharagudtak a betolakodásért. Talán van rozmaringjuk, és csak egy kis tünde hiányzik hozzá. A félelemtől görcsbe rándult a gyomra. Végignézett a szemerkélő esőben ázó nádason, de nem látott senkit. A félelem lassan oldódni kezdett, átváltozott szomorúsággá. Megint egyedül volt. Megint egyes-egyedül, ameddig a szem ellát. Eszébe jutott, ahogy a nagymamája a karjában tartotta, miközben a fazékban főtt a gesztenye. A bánat az egész lelkét betöltötte, aztán kezdett elkeseredéssé válni. Visszagondolt az ember-asszonyra, akitől rettegett, de aki legalább adott neki kukoricát, és mégiscsak volt valami. Jobb annál, mint hogy ismét csak magában van. Egyes-egyedül, ameddig a szem ellát. Megint zokogni kezdett csendben, némán, csak legbelül, anélkül hogy egyetlen nyikkanás hallatszott volna belőle a szemetelő eső sistergésében.

Arra gondolt, hogy ha valaha viszontlátja a kutyát, hívhatná úgy, hogy „Valaki, aki melletted lélegzik”, de az asszony azt mondta, hogy egy kutyának rövid név kell, ez pedig nem az. HARMADIK FEJEZET A világosságnak lassan vége volt, mire az asszony felért a dombra. A kicsi tünde szíve felvidult. Az asszony teljesen kifulladt. Lerogyott a sárba. A kutya vele volt. – Egy vadász volt az – mondta az asszony zihálva. – íjjal. Láttam. Sikerült egérutat nyernem. – Ó – álmélkodott a kicsi. – Ezt úgy értsem, hogy egerek taposták? – Dehogy – magyarázta az asszony csüggedten –, csak azt jelenti, hogy leráztam. – Á! Már értem! – hazudta a kicsi: miért van az, hogy emberek zagyva nyelve egynél több jelentést rendel ugyanahhoz a hangsorhoz? Hát persze! Az ostobaság! Erről nem szabad megfeledkeznie. – Mi az az íj? – érdeklődött. A kutya megint morogni kezdett. – Fogd meg a kutyát! – mondta a hang. A kicsi tünde rájött, mi az az íj: egy görbe ág, amelyre egy kötelet kötöttek, olyan feszesen, hogy bele tudja lőni a kis fémhegyű pálcikát az asszony szívébe. A vadász az asszonynál is magasabb volt, sötét haja volt az arca fölött és körötte is, és még szakálla is volt. A ruhája melegnek látszott, melegebbnek a vászonholmiknál, az övéről egy tekintélyes tőrgyűjtemény mellett egy fejsze lógott. A kicsi tünde háta mögül bukkant elő. Míg az asszony azt hitte, hogy lerázta, ő hátulról került, az erdőn át. Farkasszemet néztek, aztán az asszony visszahívta a kutyát. A vadász leeresztette az íját. – Csak egy kis tüzet akarok. Az enyém kialudt. Csak meg akarom gyújtani a kanócot. Láttam, hogy neked van. Az asszony ránézett. – Semmi mást? – Semmi mást. Megint egy fürkésző pillantás, aztán az asszony bólintott. – Add oda neki a tüzet – mondta. – Hé, neked szólok. Add oda neki a tüzet! Hova tetted? – Eldugtam, odalent – mondta a kicsi. – Igazán? – mondta az asszony. – Hát, jó ötlet. És pontosan hova dugtad? – Hát oda, a mocsárba, a víz alá, így senki nem láthatja meg – mondta a kicsi boldogan. Olyan jó volt, hogy megdicsérték. Eszébe jutott, amikor a nagymama a karjába kapta, és azt mondta neki, hogy ő a legügyesebb kicsi tünde a világon. A boldogság szétáradt benne, mint amikor a tavaszi szél elsöpörte a felhőket, amikor még volt tavasz. Vidáman leszökdécselt a dombról. Az eső elállt. A felhők közül előbukkant egy sápadt kék sáv, és visszatükröződött a mocsár vizében, amely fölé a kicsi tünde hajolt, hogy diadalmasan előhúzza a botot a vasgolyóval. Vékony vízsugarak folytak ki belőle. A férfi és az asszony, akik utána mentek, szótlanul nézték. Az asszony leült egy fatörzsre, és két kezébe hajtotta a fejét. – Eloltottad – mondta megtörten. – Igen, persze, így könnyebb eldugni! A karjával mutatta is, mintha épp eldugná. A sál leesett róla, s előbukkant a sárga ruhája. – Ez egy tünde – képedt el a vadász.

– Igen, egy tünde – erősítette meg az asszony tárgyilagosan. – Szántszándékkal keresed a bajt? – kérdezte a férfi. – Nem, belebotlok anélkül is. – Van valami különleges képessége? – Semmi, amolyan gyerekféle. – Egy nemrég született – erősítette meg a kicsi. A férfi nem tágított. – Tudsz tüzet gyújtani? – fordult a kicsihez. – Iiiiiiigen, azt hiszem, igen. Sosem csináltam, de mindenki tud tüzet gyújtani. Az asszony felemelte a fejét, és döbbenten rámeredt. – Akkor gyújtsd meg ezt – kérte a vadász. Mélyebb volt a hangja, mint az asszonyé. Elővett az átalvetőjéből egy száraz vasgolyót, a kicsi pedig rátette a kezét. A golyóban szalma volt. Lehunyta a szemét. Lelki szemei előtt megjelent a tűz képe. Orrában érezte a tűz illatát. Emlékezetéből előkúszott a tűz melege. Amikor kinyitotta a szemét, a tűz ott ragyogott a vasgolyóban. Az asszonynak elakadt a lélegzete. – Tudsz tapló nélkül tüzet gyújtani? – Iiiiiiiiiiiiigen. – Ezt miért nem mondtad nekem? – Nem kérdezősködted. – Megkérdeztem, hogy vannak-e különleges képességeid! – Igen. Én válaszolt: mondott nagy képességeket: lélegezni, enni, életben lenni. A gyújtott tűz kis képesség. Elég megemelni a hőmérséklet, és tűz születik. Ezt mindenki meg tud csinálni. – Én nem – mondta az asszony. – Neeeeem? – képedt el a kicsi. – Az nem lehet. Mindenki tud… – És ha tudunk tüzet gyújtani, miért hordunk magunkkal taplót? – Mert emberek vagytok – magyarázta a kicsi higgadtan. – Buták vagytok. – Egy előző életedért vezekelsz, vagy van valami más oka annak, hogy egy tündével kószálsz? – Látszott, hogy a vadász nem tudja mire vélni a dolgot. – A társaság örömét leszámítva, az első falunál elintéznek mindkettőtöket. Az embereknek nem tetszik, ha valaki a gondolatával gyújt tüzet. – Miért nem? Sokkal kényelmesebb, mint vasgolyóban cipelni. – Megégethetsz valakit, vagy egy házat. Egy házat, amelyikben van egy ember, vagy kettő, vagy tizenöt. Ez annyira kegyetlen gondolat volt, hogy a kis tünde lehunyta a szemét, s jajgatni kezdett a fájdalomtól. Lelki szemei előtt látta az égett testeket, még az égett hús szagát is érezte. A borzalom magával sodorta. Hányni kezdett. Aztán végre sikerült abbahagynia, és megint sírt. Nem úgy vinnyogott és nyüszögött, mint máskor, ezúttal sokáig, szívet tépően bömbölt és óbégatott. – Csitítsd el! – kiáltotta a férfi. – Csitítsd el! Ezt nem lehet kibírni! – Látod, mit csináltál? – kiabált rá vissza az asszony. – Kérlek, kicsi, nincs semmi baj, semmi nem történt. Csak úgy mondta. – Csak úgy mondani – méltatlankodott hüppögve a kicsi. Mégis hatott a dolog. Abbahagyta a sírást. – Csak úgy mondani. Hogyan merészel, hogyan lehet képes, hogyan lehet képes merészelni csak úgy olyat mondani, amiben ennyi fájdalom van. Megint kitört belőle a sírás. Ezúttal a szokásos szívfájdító vinnyogás. A férfi leült egy fatönkre. Ő is beteg lehetett, mert ő is olyan nagy lélegzeteket vett, mint az asszony. Az ég még jobban kitisztult. Kezdtek megjelenni az első csillagok, pedig már hetek óta nem lehetett látni őket. – Van egy nyulam – mondta a férfi. – Ma reggel ejtettem el. Ti adtatok nekem tüzet, nekem van egy nyulam, és az eső is elállt. Letáborozunk, és eszünk valamit. Az én nevem Monser.

Egy ideig csend lett, de csak egy kis ideig. – Sajra – mutatkozott be az asszony. A kicsi is abbahagyta a siránkozást, és megszólalt. – Megfázott? – kérdezte a férfi. – Nem tüsszentett, ez a neve. – A nyúlon is olyan magok vannak, mint a kukoricacsőn? – érdeklődött Yorsh. Az „eszünk” szó hallatán gyorsan összeszedte magát. – Nem – nevetett a férfi –, a nyúlnak szép bundája van, ami azután majd melegen tarthatja a lábat, nézd csak! – Azzal kinyitotta az átalvetőjét, hogy a kicsi belenézhessen. Yorsh mindkét kezével megfogta a tarisznya szélét, és boldogan belenézett. Egyszerűen mennyei volt a gondolat, hogy létezik valami, amivel megtöltheti a gyomrát és a lábát is megmelengetheti. Még a nagymama sem mesélt neki soha ilyen csodáról, pedig ő mindent tudott. Lehet, hogy az emberek nem is annyira… Elnyújtott ordítás riant a mocsáron. Borzalmas, elnyújtott ordítás, s benne a világ minden fájdalma. – Ez egy holttest – kiabálta a kicsi tünde –, nézd: a hegyes pálcával találta el. Most pedig halott. Egy halottat akartok megenni? – Miért, ti elevenen eszitek a nyulat? – kérdezte csüggedten a férfi. – A tündék nem esznek semmit, ami gondolkodott, futott, éhes volt és félt a haláltól. A nagymama mondta, hogy az emberek eszik azt, aki élt. Rozmaringgal. Itt van rozmaring? Én nem akarom, hogy megegyenek! – A kicsi ismét belefeledkezett a panaszos, szívet tépő óbégatásba. Az asszony a fejét fogta. – Pontosan miféle kegyetlenséget műveltél az előző életedben: eladtad az édesanyádat? – kérdezte a vadász. – Azt hiszem, jobb, ha elmész. Köszönöm, hogy felajánlottad a nyulat. Mindegy. Tüzed már van. Hát, isten veled. – Csak nem mondanál le egy kis nyúlhúsról miatta? – Tudom, őrültség, de nem bírom elviselni, ha sírni hallom. Kérlek, menj el! – Nem mehetek el – mondta a férfi habozva. – Miért nem? – Nem hagyhatok magára a mocsárban egy fiatal nőt. Akkor is elég veszélyes lenne, ha egyedül volnál, de ráadásul vele! – Köszönöm, nemes úr, de egész jól elboldogultam eddig egyedül, nincs szükségem segítségre. Fogd a… – De hát mit csinál? Az asszony megfordult, hogy megnézze. A kicsi a karjába vette a nyulat, és lassan simogatta. Az ujjával elidőzött azon a helyen, ahol a bundáját átáztatta a vér. A szemét lehunyta, mintha álmodozna. Már nem sírt. – Mit csinálsz? – kérdezte az asszony. – Rágondolok. – Mire? – A nyulra. – Nyúlra. – Nyúlra. Arra gondoltam, hogyan lélegzett. Futott. Érezte… igen, érezte az illatokat, amikor felhúzta az orrát. Legutoljára a nedves avar és a gombák illatát érezte. Nem érezte meg a vadász szagát. Ázott fű és gomba illata volt, egy jó illat… Arra gondolok, hogyan lélegzett… hogyan futott benne a vér… A nyúl megremegett, kinyitotta a szemét, és néhány lélegzetvételnyi időig rémülten bámult, azután megrázta magát, leugrott a földre, és futásnak eredt. Kikerülte a vadász lábát, átfutott a kutya lábai között, átugrott a fatörzsön, amelyen az asszony ült, azután egy utolsó cikcakkal örökre eltűnt a nádasban.

A kicsi tünde elgondolkodott azon, hogy a „Nyúl” jó név lenne-e a kutyának. Talán nem: egy kicsit hasonlítottak, de a farkuk formája egészen más volt. A férfi és az asszony sokáig nézték még a helyet, ahol utoljára látták a nyúl fehér farkát. A kis tünde kimerültnek látszott. Reszketve kuporgott a földön, aztán lassanlassan kezdett ismét erőre kapni. A kutya odafeküdt mellé, ő pedig átölelte. Teljesen besötétedett. A csillagok felragyogtak a mocsár felett, amely most olyannak látszott, mint egy második, nádcsomókkal szabdalt, töredezett égbolt. Megszámlálhatatlanul sok holdhónap óta ez volt az első felhőtlen éjszaka. – Az anyádon kívül valamelyik öcsédet is eladtad? – érdeklődött a férfi. Az asszony válasz helyett a tündéhez fordult. – Ezt emberekkel is meg tudod csinálni? – Emberekkel, tündékkel és trollokkal természetesen nem. Csak kicsi teremtményekkel lehet megcsinálni, olyannal, aminek kevés dolog van a fejében: a víz illata, az ég színe. A legyeket, a szúnyogokat és a muslincákat a legkönnyebb életre kelteni, elég megérinteni őket, és egy pillanatra arra gondolni, hogy repülünk, és ők ismét zümmögnek. – Igazán? – mondta a férfi. – Nagyszerű! Nyáron különösen értékes annak a társasága, aki megmenti a szúnyogokat. Valaki, aki fel tudja támasztani a szúnyogokat, újraéleszti a vacsorát, amikor végre egyszer volt vacsorám: álmodni sem lehet jobbat. Hogyan is élhettem nélküled? – Tudsz mást is csinálni? – kérdezte az asszony. – Mit tudom én: meg tudod szaporítani a kukoricacsöveket? Egy kukoricánk van: tudsz belőle hármat csinálni? Vagy ötöt? Hát igazán ostobák. A kicsi mintha elkedvetlenedett volna. – Persze hogy nem. Az anyagot egyáltalán nem lehet megszaporítani. – Hát a halott nyulat feltámasztani? – Azt meg lehet végezni. Egy teremtmény akkor hal meg, ha elveszíti az energiáját… – A mijét? – Az erejét. A tűz is elalszik, amikor elveszíti az erejét. Egy teremtményt visszahozni az életbe olyan, mint meggyújtani a tüzet: csak egy kis energiaátvitel a fejemből a fejemen kívülre. – Gyere el velem – fordult az asszonyhoz a vadász. – Gyere el, ez itt veszélyes. Hagyd itt, és gyere! – Nem tehetem: ő… hát igen, ő még gyerek. – Kölyök – javította ki a férfi. – Nemrég született – helyesbített a kicsi. Aztán hallgattak. Az asszony megrázta a fejét. – No jó, hölgyem, uram – mondta a férfi –, igazi öröm volt megismerni önöket, azt is mondhatnám, valóságos felüdülés. De nem szeretném, hogy ez a nagy boldogság megártson nekem, tehát továbbállok, hogy a magam útját járjam, én, a rettenetes vadász, aki örömömet lelem abban, hogy szétlapítom a szúnyogokat, nyulak húsát eszem, hogy ne haljak éhen, és a bőrüket árulom, hogy boldoguljak. Remélem, ha az utam ismét keresztezné az önökét, sikerül kereket oldanom, még mielőtt észrevennének. A kicsi tünde igen érdekes felfedezést tett. – Nahát, igazán? Az embereknek árt a boldogság? Hát ezért követtek el mindent, hogy rosszul éljetek! Nem csak azért, mert buták vagytok! – Nem – felelte a vadász –, az emberek általában a boldogságra törekednek. Amit mondtam, azt úgy hívják: „irónia”. Azért megyek el, mert a ti társaságotok megakadályoz abban, hogy boldog legyek, sőt abban is, hogy legalább megehessem a nyulamat. De ahelyett, hogy ezt mondtam volna, az ellenkezőjét mondtam. Az emberek olykor így tesznek. Megértetted? – Igen, persze – hazudta a kicsi. Igazán buták. Őrültek és buták. Menthetetlenül.

– Várj! – mondta az asszony. – Odaadom a kukoricát. Miattunk veszítetted el a nyuladat. – Elővette az átalvetőjéből az utolsó cső kukoricát, és odanyújtotta a vadásznak. A kicsi csak nézte, ahogy a sárga magok gazdát cserélnek. A szeme ragyogása kihunyt, a szomorúság az egész arcát befelhőzte, de szusszanni sem mert. – Ez az egyetlen kukoricád? – Igen – felelte az asszony olyan arccal, mintha csak az imént temette volna el az édesanyját. Az édesanyját és az öccseit. A vadász elgondolkodott, azután levette a tegezét és a vállán keresztbe vetett íját, és leült az egész domb egyetlen lapos kövére. – Hát a nyúl már úgyis elment. Éjszakára itt maradok, ezt pedig elosztjuk. Az ég ismét beborult, de az eső nem eredt el. Egy száraz sziklán táboroztak le. A kukoricacső megpirult. A vadász háromba vágta. Lassan eszegették, szemenként, azután a kicsi elaludt, mint egy mormotakölyök. Mielőtt elaludt volna, néhány pillanatig még arra gondolt, milyen nevet adhatna a kutyának. Szépnek találta azt, hogy „Aki a széllel fut”, de nem volt benne biztos, hogy egy ilyen hosszú név elfogadható. Miután elnyomta az álom, a vadász betakarta a prémes dolmányával, hogy ne fázzon. Még a fejére is ráhúzta a kabátot, a szemére, a fülére, az orrára is. Azután elővett egy kisebb tarisznyát, amit a tegeze alatt tartott, és előhúzott belőle egy fürjet. Lopva, csendben megkopasztották. Az asszony segített, ahogy tudott. A tűz fölé tették a madarat – a szél a kicsi felől fújt –, és amikor megsült, vagy legalábbis nem volt már annyira nyers, hogy ne lehessen megenni, végre megették. Most gyorsan ettek, csendben és gyorsan, mint két tolvaj, aggódó pillantásokat vetve a kis batyura, aminek az alvó tünde látszott. Amikor végeztek a vacsorával, a csontokat a kutyának adták, az aztán örömmel bekebelezte mindet, a tollakat pedig összeszedték, s a vadász kissé távolabb egy aprócska gödröt ásott nekik. Azután végre nyugovóra tértek. NEGYEDIK FEJEZET A hajnal nem volt olyan ólmos, mint rendesen. Most sem esett, és az égen volt néhány vékony, sápadtkék szakadás. A férfi kelt fel elsőként. Nyújtózkodott, mély lélegzetet vett, és arra gondolt, hogy a levegőnek jó illata van. Nyirkos avar és gomba. Jó illat. Ránézett az alvó asszonyra és a kicsi tündére. Összeszedte a holmiját, a vállára vetette a tüzet vivő bottal együtt, majd visszavette prémes dolmányát, amibe a kicsit az éjjel bebugyolálta, aztán elindult. Miközben ment lefelé a dombról, visszafordult, és még egyszer megnézte őket, az asszonyt és a kis tündét, két batyut a kihunyt tűz körül. A kicsi tünde vacogott. Még ilyen messziről is látszott. A férfi visszament, visszaterítette a dolmányt a kicsire, azután felszította a tüzet. Végül ismét útnak indult. A domb felénél járva ismét hátrafordult, megnézte a tűz közelében heverő két batyut. Megtett még fél mérföldet, azután megint megfordult. A lángok fénye egybeolvadt a kelő napéval, amely hónapok óta először bukkant fel néhány percre a horizonton: még ilyen messziről is látszottak. A férfi sokáig nézte őket, azután lassan, megfontolt léptekkel visszament hozzájuk. Leült egy kőre, és várt. A kicsi tünde ébredt fel először. Elnyújtott ordítás a mocsár felett. Benne a világ minden fájdalma. A kicsi tünde sokáig üvöltött a miatt a borzalmas holmi miatt, amelyet holttestek burkából csináltak. Csak ordított és üvöltött, aztán az üvöltés más ordításokba veszett, amelyek összefonódtak az előzőek visszhangjával, miközben a nap előbukkant, aztán eltűnt, aztán megint felbukkant, mígnem ismét eleredt az eső. Elindultak. Egy fürjtoll lebbent fel a levegőbe, és a kis tünde azonnal rájött – az illatából, vagy talán a gondolatoktól, amelyeket felidézett, ez nem volt világos –,

hogy egy elhunyt fürj veszítette el, s a felismerést ismét végeérhetetlen, szívet tépő siránkozás követte. Csüggedtségében a kicsi nem vett észre egy gyökeret, és megbotlott: csendesen sírdogált egészen délig. Ekkor a vadász megfenyegette, hogy felnyársalja, mint a rablóhúst, ha nem hagyja abba: rémületében a kicsi estig óbégatott. Épphogy csak kezdett alkonyodni, amikor a kis tünde felfedezte, hogy meglehetősen éhes. Olyan éhséget érzett, amely a gyomrában születik, aztán felér a fejébe, de előbb megjárja a hideg lábát és valamiféleképp még a fagyos fülét is. A kis tünde aprólékosan részletezve írta le az érzést, mivel nem sikerült megállapítania, hogy egyszerűen üresség ez, hiány, vagy egy valóságos negatív létező. Majd áttért az általánosan vett szenvedésre, amelyről szintén nem tudta világosan megállapítani, hogy egy önálló negatív létező-e vagy egyszerűen az öröm hiánya, sőt, a pontosság kedvéért csak a jólété, mert, ugye, a jólét hiánya általában nagyobb szenvedés az öröm hiányánál, mivel az öröm hiánya állandó állapot is lehet, hogy azt ne mondjam, szinte normális. Míg, ha már a szenvedésről mint önálló létezőről beszélünk, mesélte már, milyen volt, amikor szálka fúródott a nagylábujja körme alá a jobb lábán? Vagy a balon? Nem, nem, a jobb volt, most, hogy jobban utánagondolt, ez már biztos, beleállt a szálka, és a nagymama egy tűvel szedte ki, EGY TŰVEL. Csak rágondolni is rossz, rettenetes volt, RETTENETES. És azt, amikor elesett, és seb lett a könyökén? A vér kijött belőle, és kint szétfolyt. Borzalmas dolog, BORZALMAS. A bal könyökén. A körme viszont a jobb nagylábujján: most már biztos benne. A sebhely még mindig látszik, mármint a könyökén. Akarják látni? A sebhelyet. Biztosak benne, hogy nem akarják látni? Mikor a kicsi harmadjára azt mesélte hosszasan, milyen volt, amikor megfázott, és előadta, mennyi váladék, milyen színű és milyen sűrűségű folyt ki az orrából a betegség előrehaladtának különböző időszakaiban, zöld bokrok közé értek, amelyekben a vadász és az asszony a rozmaringra ismert. A kicsi azon nyomban elhallgatott, napkelte óta először. Épp egy gesztenye- és vörösfenyő erdőn mentek keresztül egy domb oldalában, amikor az egyik kanyar után hirtelen feltűnt Daligar. Kisebb völgy mélyén terült el, bővizű folyócska szelte át. Mesebeli helynek tűnt. Csupa ház, és mind kivilágított ablakokkal, hogy fénybe borítsák a városfalat védő kihegyezett, éles póznákat. Minden ablak visszatükröződött a sötét vízben, és, mintha ez nem volna elég, más tüzek is égtek, a városfalat tagoló minden egyes tornyon, ahol az íjászok őrködtek. A városfal tetején pedig újabb fáklyák égtek, hatlépésenként egy, mint ahogy hatlépésenként volt két-két alabárdos is, és ez a sok fény mind visszatükröződött a várárok vizében. A csapóhíd fel volt húzva, és a falakhoz és a tornyokhoz hasonlóan azon is kihegyezett rudak meredtek a külvilág felé, amitől az egész város úgy nézett ki, mint valami óriási tarajos sül. A vadász csak bámult. – Nem tűnnek túl barátságosnak – jegyezte meg. – Dehogynem! – ellenkezett a kicsi. – Az emberek akkor gyújtanak fényt, amikor barátokat várnak. Ahol ilyen sok gyertya van, ott kukorica is van. Jó lesz ott. Lesznek asztalok, rajtuk kukoricacsövek és gesztenye is, és gyertyák! Lehet, hogy tányérjuk is van. Talán igazi ágyuk is! Nagy kandallók. Megyünk? – Nem, most alszunk, holnap pedig továbbmegyünk, jó nagy ívben elkerülve a várost. – Miért? – Azért, mert a barátságos felvonóhídjuk, amit úgy kivilágítottak, mintha születésnapi ünnepséget tartanának, zárva van, mint egy csukott kagyló. Mert olyan helynek tűnik ez a város, ahova nehéz bejutni, és ahonnan még nehezebb kijutni. – Mi az a kagyló? – Egy dolog, ami a tengerben van, abban a vízben, ami a sötétség hegyének túloldalán van. – Meg lehet enni?

– Azt nem tudni! A kagylók élnek, megszületnek, meghalnak, gondolkodnak, és még a versírással is elboldogulnak. De ha a felvonóhidat és a karókat nem számítjuk, te tünde vagy, és tündék csak Tünde-Zugokban tartózkodhatnak, ez pedig nem az. Ha odamegyünk veled, fellógatnak minket valamelyik toronyra, még mielőtt ismét megvirradna. Azt, hogy te hogyan végeznéd, inkább meg sem próbálom elképzelni: ha a magadfajtákat elkapják egy Tünde-Zugon kívül, rosszul végzik, tudod? Igazán rosszul. Letették a batyuikat, és elkezdtek fát és tobozt gyűjteni a tűzrakáshoz. A vadász levágott két nagy ágat, egymásnak támasztotta őket, úgy, hogy egy aprócska kunyhót alkossanak, amolyan odúfélét, ahol némi menedéket lelnek éjszakára. Az asszony mohát, páfrányt és száraz avart gyűjtött, hogy kipárnázza, és puhán aludjanak. – Jut eszembe – mondta az asszony. – A tündéket már réges-régen elvitték a TündeZugokba. Azt hiszem, nem tréfadolog a büntetés, ami azért jár, ha valamelyikőtök eljön onnan. Mit csinálsz te itt, a nagyvilágban? – A Tünde-Zug, ahol éltem, belefulladt a vízbe – felelte a kicsi. Az emléktől elszorult a szíve. Ismét elkámpicsorodott, a szomorúságtól kifakult a szeme, határozatlan szürkévé vált, úgy oszlott fel kéksége, ahogy az ég színe elvész egy tócsában. – Árvíz volt? Víz volt mindenütt? – Igen, minden víz alatt volt, aztán nagymama azt mondta, hogy menjek el. – Hova? – Nem tudom. Csak menjek. – De a nagymamád nem tudott valami varázslatot? Tudom is én, felmelegíteni a vizet, hogy eltűnjön, mint nyáron a tócsák, vagy valami ilyesmit. – Ezt megteheted egy kis vízzel. Egy vödörnyi vízzel. Nem akkor, ha a víz annyi, hogy az egész világ belefulladhatna. Aztán meg a mama is régen elment oda, ahonnan nincs visszatérés. Nekem az anyukám volt, a nagymamának pedig a lánya. És nagymama azután nem varázsolt többé. Amikor valakiben túl nagy a szomorúság, a varázserő belefullad, mint az emberek a vízbe. Pedig a nagymama tudta, hogyan kell csinálni. Ha erősen gondolsz a dolgokra, valósággá válnak. De ha szomorúság van benned, csak a szomorúság jut ki a fejedből. Szomorú vagy, és még tüzet sem tudsz gyújtani. Nekünk azért volt tüzünk, mert mindig volt a tűzhelyen. Ha kialudt volna, tűz nélkül maradtunk volna, mert a nagymamának nem volt többé ereje, én pedig túl kicsi voltam. Azután jött a víz, és a tűzhelyen is kialudt a tűz, aztán még több víz jött, és még több, és a nagymama azt mondta: „Menj el!” „Hova menjek?” – kérdeztem. „Bárhova, csak ne maradj itt – mondta ő. – A víz elvitte az őrhelyeket is. Nem fognak megállítani. Menj! Én túl öreg vagyok, de te meg tudod csinálni. Menj, és ne nézz vissza!” És én elmentem. Tettem egyik lábam a másik után, a sárban és a vízben. De visszanéztem. A Tünde-Zugokban a kunyhóknak nincs ajtajuk, még ablakuk sincs, csak nagy, nyitott lyukak a falon, így látszott, ahogy nagymama ül a székén, és a víz emelkedik, és ő csak ült ott, és a víz emelkedett, és aztán csak a víz látszott. A kicsi ismét elsírta magát, csendesen, egyenletesen, szinte alig hallhatóan nyöszörgött. A férfi és az asszony tüzet gyújtott a vadász vasgolyóbisából. Azután az aljnövényzetben találtak egy maréknyi gesztenyét. Megsütötték, és szinte mindet a kis tündének adták, mert valami különös véletlen folytán mindketten rájöttek, hogy nem éhesek. A kicsi lassan evett, morzsánként, hogy tovább tartson, és a bánata szétfoszlott a gesztenyék világos húsában. Mielőtt elaludt volna, kigondolt egy nevet a kutyának, hiszen a kutyának ugyanolyan a színe, mint a gesztenyének, csakhogy fut és ugat, míg a gesztenyék egy helyben maradnak és hallgatnak, és sosem jönnek oda, hogy megnyalják a tünde vagy az ember arcát, és a farkukat sem tudják csóválni. A „Gesztenye” sem jó. Valami jobbat kell kitalálnia. De még mielőtt ez sikerült volna, a kis tünde gyapjúsáljába burkolózva elaludt a tűz mellett, a férfi és az asszony között.

ÖTÖDIK FEJEZET Alabárdosok ébresztették őket. Az őrjárat volt. Nem csak Daligarból, hanem a környékéről is kitiltottak mindenkit, aki nem ott lakik, nem egy ottani lakosnak a rokona, a vendége vagy legalább jó ismerőse, ők pedig e kategóriák egyikébe sem tartoztak bele. Az őrjárat érdeklődött esetleges javaik létezése és mennyisége felől, általában arról, hogy miből tartják fenn magukat, és a kapott választól, vagyis hogy „az égadta világon semmink sincsen, a rajtunk lévő ruha mindenünk, meg három garas”, még barátságtalanabbak lettek. Az őrjárat behatóan érdeklődött egészségi állapotuk iránt. Van kullancsuk, tetvük, bolhájuk? Érintkeztek kolerásokkal, leprásokkal, pörsenésesekkel, görvélyesekkel, pestisesekkel, olyanokkal, akik hánytak, hasmenésük, lázuk, bármiféle kiütésük, fekélyük, csipás szemük, bélférgük volt? Mert ha igen, ott helyben végeztek volna velük, hogy a fertőzés bármiféle formáját elkerüljék. A gyermekük is jól van? Miért hordozza az anyja a karján abban a gyapjúsálban, ha jól van? Mert kicsi, fáradt és sírós? Nem, a kicsi, fáradt és sírós gyerekek nincsenek kitiltva. Ezután rátértek a fegyverekre. Van vágófegyverük, hajítófegyverük, lőfegyverük, gyújtó-, zúzó-, döfő-, szúró-, égető és vadászfegyverük kézitusához, lovas csatározáshoz, öszvérről való vagy négykézlábas viadalhoz, párbajhoz, bandák harcához, lövészárok-háborúhoz, ostromhoz, ellenostromhoz, célba lövéshez és puszta időtöltéshez? Iiiigeeeeeeeen? Egy íj, egy tőr, egy fejsze, egy kiskés, egy kenyérvágó kés. Mindent elkoboznak. A két vasgolyót is: tűzgyújtó fegyver. Ők vágtak le két egész ágat a Daligar grófságának tulajdonát képező fákról, és ők húztak ki négy páfrányt, hogy kunyhót építsenek? Ez „a kincstári tulajdon megrongálásának” számít, amelyért külön eljárást indítanak. Lennének szívesek megfogni a kutyát, amíg ketrecbe zárják? Mindenféle állat ki van tiltva, akár házi, akár vad, az övék pedig mindkét kategóriába beleillik. Most indulhatnak. Az alabárdosok gyűrűjében mentek be Daligarba. A kis tünde el se tudott volna képzelni ennél különösebb és hihetetlenebb helyet. Emberi lények mindenütt: nagyok, kicsik, férfiak, nők, fegyveresek, fegyvertelenek, a legkülönfélébb színű ruhákban. Hangok. Úgy tűnt, mintha mindenki árulna valamit. Lángost, kukoricát, nagy almákat, főzőfazekakat, tűzifát és olyat is, amiből székeket lehet készíteni. Mindenfelé mókás madarak sétálgattak az emberek között. Fura, nagy, kövér madarak voltak, s a szárnyuk túl kicsi volt ahhoz, hogy repüljenek, különös mondókájukban egyre azt hajtogatták: kot-kot-kot. Az alabárdosok a tér közepére vezették őket, ahol egy baldachinféle állt vörös és arany kelmékkel borítva, tisztára olyan volt, mint egy óriási bölcső, benne pedig egy ember hosszú hímzett fehér ruhában, még a fejét is csipke fedte, amitől hatalmas csecsemőnek látszott. A termetes csecsemő kijelentette, hogy ő a furcsa DALIGARÉSAPEREMVIDÉKEKKORMÁNYZÓBÍRÁJA névre hallgat, ez nem volt annyira szép név, mint a Yorshkrunsquarkljolnerstrink, de azért szép név volt. DALIGARÉSAPEREMVIDÉKEKKORMÁNYZÓBÍRÁJA megkérdezte a nevüket, éveik számát, foglalkozásukat, vagy amihez értenek, és legfőképpen azt, hogy miért jöttek Daligarba, amikor nem itt laknak, nem itteni lakosok rokonai, nem itteni lakosok vendégei vagy legalábbis ezek jó ismerősei. A vadász azt válaszolta, hogy nem érdekli sem Daligar, sem a lakói, a lakóinak a rokonai, de még a lakóinak a vendégei vagy ismerősei sem, vagy akárkik is legyenek, és hogy nem akarnak mást, mint útjukat folytatva a lehető leghamarabb elmenni Daligarból és a peremvidékeiről.

Úgy látszott, DALIGARÉSAPEREMVIDÉKEKKORMÁNYZÓBÍRÁJA fájlalja ezt a választ. Az arca elsötétült, és a körben álló tömeg is helytelenítően felmorajlott. Nem udvarias dolog azt mondani valakinek, hogy nem érdekel téged az otthona: az ilyesmit a nagymama jól elmagyarázta. DALIGARÉSAPEREMVIDÉKEKKORMÁNYZÓBÍRÁJA megjegyezte, hogy ha nem szeretik Daligart és a vidékét és a lakóit, beleértve a vendégeskedő rokonokat és ismerősöket, elég lett volna, ha otthon maradnak, bárhol is legyen ez a hely, s így megkímélték volna az alabárdosokat a fáradságtól, hogy fel kelljen lelniük, ki kelljen kérdezniük és le kelljen tartóztatniuk őket, és persze őt, DALIGARÉSAPEREMVIDÉKEKKORMÁNYZÓBÍRÁJÁ-t is attól a kényelmetlenségtől, hogy találkoznia kell velük, ítélkeznie kell felettük, el kell ítélnie és ki kell utasítania őket, a kincstári tulajdon megrongálásának bűnéről, a két egész faág levágásáról és négy tő páfrány kitépéséről nem is beszélve, amivel barbárságukban a közösséget megkárosították. A tömeg helyeslően felmorajlott. Ekkor megint eleredt az eső, és nem lett jobb a hangulat. A büntetés három garasra rúgott, és épp ennyi pénzük volt (micsoda véletlen egybeesés), ezen kívül lefoglalták az összes fegyverüket és a tűztartó vasgolyóikat is. A kutyát megtarthatták. – Hát – suttogta az asszony, miközben elindultak – rosszabbul is elsülhetett volna. – Aztán hogyan? – kérdezte a vadász. Máris megkezdődött a nap második ügye, amit őkegyelmessége DALIGARÉSAPEREMVIDÉKEKKORMÁNYZÓBÍRÁJA tárgyalt. Egy asszonynak egy szekér épp az imént ölte meg az egyik olyan kot-kot-kotot mondogató, mókás madarát, a kis tünde számára legalább kiderült, hogy „tyúknak” hívják. Az asszony a karjában tartotta az állatot, és látszott, hogy a tyúknak kitört a nyaka. Ahogy az asszony elhaladt Sajra mellett, egy kicsi kéznek az egyik aprócska ujja kibújt a szürke gyapjúsál alól, az eltéveszthetetlenül sárga ruhaujjal együtt, ráereszkedett a törésnél a puha tollazatra, és ott maradt. A tyúk nyaka visszanyerte rendes görbületét, azután a jószág lassan kinyitotta a szemét. Lett aztán nagy felfordulás: a tyúk elszaladt, a tömegben a „tünde” szó visszhangzott, az emberek ordítoztak, egymásnak ütköztek, aztán ők hárman megint az alabárdosok között találták magukat, nyakuknak szegezett lándzsahegyekkel. – Így – felelte az asszony. – Most rosszabb a helyzet. A tyúk feltámadása után igazán parázzsá vált a hangulat. DALIGARÉSAPEREMVIDÉKEKKORMÁNYZÓBÍRÁJA most Yorshkrunsquarkljol-nerstrinkre haragudott meg, aki pedig jóindulatúnak és megnyerőnek találta őt, sőt úgy vélte, a neve is szép. Nos hát, igen, a vadász egy kissé nyersen beszélt vele. Nem szokás azt mondani egy embernek, hogy az ő hazája nem valami nagy szám, és hogy te azt az országot nem szereted. Nem udvarias dolog. Ilyesmit nem illik tenni. – Te tünde vagy – mondta szigorúan a Bíró. Lassan beszélt. Ünnepélyes, ellenvetést nem tűrő hangon. A tünde szót még lassabban tagolta, a hangok kövekként zuhantak le az elnémult tömegre. – Csak egy kölyök – mondta a vadász. – Egy kicsi – mondta az asszony. – Egy nemrég született – javította ki a kicsi boldogan. Ő is tudatni akarta mindenkivel, hogy szép neve van: Yorshkrunsquarkljolnerstrink, mutatkozott hát be, kis meghajlással. – Tilos a bíróság előtt böfögni – mondta a Bíró komoran –, és én, Daligar és a peremvidékek kormányzóbírája azt is megtiltom neked, hogy hazudj. Az utolsó szavaknál a Bíró felállt, egyre ünnepélyesebbnek látszott. A kicsi zavarba jött. A tündék nem mondhatnak semmi mást, mint ami a fejükben van. No igen, olykor egy-egy kis udvariasság elképzelhető: mondhatod, hogy

megértetted, amikor érthetetlenül hadoválnak neked, mert nem vall jó modorra, ha érezteted az ostobákkal, hogy ostobák, de ez minden. Ami a fejben van, az kint is van. A tünde már nem zavarban volt, hanem csalódottnak érezte magát. Hiába van szép neve, ez az ember sem kevésbé bárgyú, mint a többi. – És megkövetelem, hogy a nekem kijáró tisztelettel szólj hozzám. Hogy is mondják udvariasan? A kis tünde kezdett izgulni. – Félkegyelmű! Nem, talán nem ez az. – Félkegyelmes, nem, kegyelműség – hogy is volt? – Csend – üvöltött rá a Bíró a gúnyosan nevetgélő tömegre. – Te pedig hívj DALIGARÉSAPEREMVTDÉKEKKORMÁNYZÓBÍRÁJÁ-nak – tette hozzá a tündéhez fordulva. – Persze, persze! – felelte a kicsi lelkesen, miközben hatalmas mosoly terült szét az arcán. – A DALIGARÉSAPEREMVIDÉKEKKORMÁNYZÓBÍRÁJA nagyon szép név: adhatnánk ezt a nevet a kutyának! – tette hozzá ujjongva. A tömeg most már igazán hahotázott. Egy öregúr majd megfulladt a nevetéstől, egy alabárdos pedig a saját lábára ejtette az alabárdját. Ez ismét általános derültséget szült. Még a kicsire is átragadt a nevetés: az emberek kimondottan szépek voltak, amikor nevettek. A Bíró volt az egyetlen, aki komoly maradt. – Felelj! – mondta a kicsihez fordulva. – Ismered ezt az embert és ezt az asszonyt? – Igen – felelte a kicsi határozottan. – Azon a súlyos bűnön túl, hogy egy tündével járnak-kelnek, és a még súlyosabb bűnön túl, hogy csellel behozták őt szeretett városunkba, valami mást is elkövettek? – Iiiiiiigen. Az ember-férfi halottakat eszik, azt hiszem, rozmaringgal, és aztán abból él, hogy eladja a burkukat, az ember-asszony eladta az anyukáját és a bátyjait, nem, az öcséit… hmmm… igen, előbb az öcséit, nem emlékszem jól. Ismét néma csend lett. Azután pokoli lárma: most már senki nem értett semmit. – Mondtam, hogy én vonzom a bajt – szólt oda az asszony a vadásznak. – Miért nem mentél utadra? – Biztosan eladtam az apámat az előző életemben – felelte az. Miközben elvitték őket, a kis tünde meglátta a tyúkot: ott ült az egyik ablak párkányán, ahol valamiféle fészke volt, két tojással. Egy pillanatra egymásra néztek, és köszöntek egymásnak, mert egy pillanatra egyek voltak gondolatban, és ez örökre egyesítette őket. A kicsi eltöprengett azon, vajon „Tyúk” vagy „Csirke” jó név lehet-e a kutyának. Formára nem volt olyan, de a tyúk farktollának a színe egy kicsit hasonlított a kutya farkának és hátsó lábainak színére. Aztán arra gondolt, hogy a kutya nem rak tojást, a tyúk pedig nem nyalja meg az arcunkat, ha szomorúak vagyunk, tehát ez a név sem jó. HATODIK FEJEZET A helyet, ahova vitték őket, úgy hívták: „börtön”. Igazán gyönyörű volt. Az egész szilárd kőből épült, az íves boltozatokat vaskos oszlopok tartották. A harmadik rúnikus dinasztia idején épülhetett. Ezt abból lehetett látni, hogy az ívek nem kerek boltívek voltak, hanem két ívrészletből álltak, amelyek hegyesszögben keresztezték egymást, míg kerek boltíveket az első rúnikus dinasztia korában építettek, magasba nyúlókat pedig a másodikéban. Azután igazi szalmán lehetett aludni. Még egy tányér kukorica- és borsószemet is kaptak, ami nagyon finom volt. Nagyon finom, és ráadásul sok. A kicsi tünde oda is ajándékozott néhány kukorica- és borsószemet egy kedves egércsapatnak, mivel a szétterjedő ételszagra mindenünnen nagy, kövér egerek jöttek elő, szép, fényes fekete bundában, s most keresztül-kasul futkostak a kőpadlón.

Ez a hely maga volt a mennyország. És nem esett sehol sem, csak az asszony arcán, aki furcsán csepergett magában. – Miért csöpögsz? – kérdezte a kis tünde az asszonytól. – Azokat könnyeknek hívják – felelt helyette a férfi. – Mi így sírunk. – Igazán? És az, ami az orrából folyik, és amit a ruhája ujjával töröl le? – Az is a sírás része. – Mi, amikor szomorúak vagyunk, siránkozunk, így a többiek hallják, hogy szomorúak vagyunk, és csinálnak valamit, amivel enyhíthetik a kínunkat – mondta a kicsi leplezetlen büszkeséggel. – De az, hogy ott ül a földön, és cseppeket ereget a szeméből és az orrából, hogy azután vörös lesz a szeme, és a száján át kell majd lélegeznie, ez olyan, mintha szántszándékkal megfázna az ember. – Valóban – hagyta rá szárazon a férfi. – Miért sírsz? Ismét a férfi válaszolt. – Mert holnap reggel felakasztanak minket. – Nahát, igazán? És az mit jelent? – Ne – szólalt meg az asszony –, kérlek, ne, különben ő is elsírja magát, és nem akarom hallani a sírását. – Hát, neki köszönhetjük, hogy… – Ne – ismételte az asszony – nem bírom elviselni, ha sírni hallom. – Rendben. Hallgass ide, kicsi: holnap felakasztanak minket, nagyon jó lesz. Fellógatnak minket a magasba, és aztán fentről láthatjuk majd az egész népet és a háztetőket. Olyan lesz, mintha madarak lennénk és repülnénk. – Óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó. Igazán? És akkor ő miért csepereg? – Azért sír, mert tériszonya van. Amikor magas helyen van, nagyon rosszul érzi magát, hányingert is kap tőle. Neki borzasztó lesz holnap. Kész rémálom. – Óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó. Igazán? – A kis tünde tényleg nem talált szavakat. Mindig lehet tanulni valami újat. – Akkor nem. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem. Ha rosszul van tőle, semmi akasztás – mondta eltökélten. Csodálatos lehet az, hogy a magasban lehet repkedni, a tetők felett, de nem akkor, ha valaki rosszul lesz tőle. – Semmi akasztás? – Semmi. – És azt hogy csináljuk? Ők már elhatározták, hogy felakasztanak minket. – Elmehetnénk innen. – Igaz, jó ötlet – úgy tűnt, a vadásznak valóban tetszik. – Tényleg jó ötlet. Jól gondolkodsz. Van valami megoldásod a kulcsra járó reteszekre? – Azokat kinyitjuk! – magyarázta a kicsi lelkesen. – Hát persze. Zseniális! Hát a kulcsok? – Azok a hosszú dolgok, amelyek megfordulnak, kattannak egyet, és az ajtó kitárul? – Pontosan, azok a hosszú dolgok, amelyek megfordulnak, kattannak egyet, és az ajtó kitárul. – Ott lógnak nyolc lépéssel a mögött a sarok mögött, amit a rácsokon át látni. A vadász eddig feküdt, de most egy szempillantás alatt felült. Az asszony pedig, aki a térdét átfogva kuporgott a sarokban, megtörölte az arcát, és felállt. – Honnan tudod? – Ott van a fejükben – mondta a kicsi az egerekre mutatva. –Ők naponta százszor is elmennek előttük. Nem tudják, hogy mi az a kulcs, de a kép ott van róla a fejükben. – Tudsz csinálni valamit, hogy megszerezzük a kulcsokat? Tudom is én: ide tudod reptetni őket? – Neeeem, dehogy, az ilyesmi egyáltalán nem lehetséges. A gravitáció sérthetetlen. – A micsoda?

– Az az elv, ami miatt minden lefelé esik – magyarázta a kicsi. – Nézd! – Azzal hagyta, hogy az utolsó két borsószem kiessen a kezéből: az egerek azonnal odaszaladtak. A férfi és az asszony ismét leült. – Ez az az elv, amely miatt holnap a testünk lefelé fog esni, miközben a nyakunk a magasban marad a kötélen – magyarázta az asszony, s ismét elsírta magát. – Elküldhetem ezeket a kedves kis jószágokat, hogy elhozzák a kulcsokat. Ott vannak, közvetlenül a falnál álló pad fölött: egy ilyen kedves kis állatka könnyen eléri őket. Megint mindkét felnőtt felpattant. – Igazán? – Hát persze – bólintott derűsen a kicsi. – Hol itt a gond? Ők most már a barátaim – tette hozzá örömmel, az egerekre mutatva. – Ha erősen rágondolok egy kedves kis állatkára, amelyik leszedi a kulcsokat és idehozza, ez a gondolat egy kép lesz, amely az én fejemből átmegy a kedves kis állatka fejecskéjébe, és azután ő ezt megteszi. A kicsi lehajolt, és ujjacskáival megérintette az egerek fejét. Az állatkák vidáman kirajzottak a cellát záró rácsok között, és egy nagyobb koppanás, majd egy sor halkabb vaskocogás után ismét felbukkantak, egy nagy kulcscsomót vonszolva maguk után. A kicsi tünde fogta a kulcsokat, kiválasztott egyet a nagy csomóból, és katt!, a súlyos zár kinyílt. – Ezzel megvolnánk – mondta. Az asszony és a férfi kiperdült a cellából. – És most hova megyünk? – Erre, minden benne van a kedves kis állatkák fejében. Tíz lépés balra, aztán megint balra, aztán ott a lépcső. Itt egy rács – a kis tünde elsőre megtalálta a jó kulcsot –, egy másik lépcső egy másik ráccsal, hoppá, megint le, lépcső, rács, kulcs, katt, ez is megvan, most végigmegyünk a föld alatti folyosókon, aztán ott a folyó. De szép, nézd, ezek itt kerek boltívek, az első rúnikus dinasztia korából. – Igazán gyönyörűek. Majd egyszer visszajövünk, hogy nyugodtan megnézhessük. Most menjünk! Tudod, meg is sértődhetnek azon, hogy nem fogadtuk el az akasztást! – Óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó, nézd! – Azokat a jeleket? – Nem jelek azok, betűk. – Jelek, díszítés. – Nem. Betűk. Az első dinasztia rúnái. Én el tudom olvasni őket. A nagymama megtanított rá. Ö tudta olvasni őket. Ezt a-lá é-pí-tet-ték… Ezt aláépítették a helynek, ahol a folyó folyik… szerencse, hogy elolvastam. Ha erre megyünk, a folyóba fulladunk. Itt föl, aztán körbe. És itt, látod, az utolsó rács, az utolsó kulcs, és kint vagyunk. Katt. Milyen szép kolompolás! Haragok, nem… harangok, ugye harangok? – A poroszlók páncélja: azt hiszem, hogy igazán bosszúsak, biztosan megsértődtek. – Jé, nézd! Ott az ákrádon… – Árkádon. – Hosszított boltívek: második rúnikus dinasztia. Először látok ilyet. – Igazán lenyűgöző. Megpróbálhatnánk sietni? A haran… nos, a poroszlók a nyomunkban vannak. – Ezek viszont a második rúnikus dinasztia idejéből való rúnák. Arról lehet megismerni őket, hogy a betűk felső részén ott van a körbe tekergőző spirális vonal. – Elragadó! Ez a legtöbb, ami a lábadtól telik, vagy gyorsabban is tudsz jönni? – Ez a spirál a végtelen jelképe… nem, az időé, amely magába tekeredik: ez itt egy jóslat! – Igazán megrendítő. Akarod, hogy a karomba vegyelek? Úgy gyorsabban tudunk futni. – Mi…kor a víz el…ön…ti… a föl...det… mikor a víz elönti a földet…

– Most inkább futunk egy nagyot. Üldöznek minket. Nagyon megsértődtek. Felveszlek, így kényelmesebben tudod olvasni, miközben futunk. – Jé, tündékről beszél! Mikor a víz elönti a földet, eltűnik a nap, elérkezik a sötétség és a fagy. Mikor az utolsó sárkány és az utolsó tünde megtöri a kört, találkozik a múlt és a jövő, egy új nyár napja ragyog fel az égen… Hé, várj, lassabban! Mondott még valamit, de nem sikerült elolvasnom. Mondott valamit egy nagy és… hatalmas… nagy és hatalmas feleségül veszi… feleségül kell vennie egy lányt, akit úgy hívnak, mint a születő fényt, és aki lát a sötétben, és aki a lánya… nem olvastam el, kinek a lánya! – Mit érdekel az minket! – mondta a férfi zihálva. – Biztosan nem a mi lányunk lesz, inkább valami királyé vagy varázslóé. A magunkfajtáról sosem szólnak falra vésett írások. Kijutottak a palotából. A vadász csak futott a tündével a karjában, az asszonnyal az oldalán. Az utcák szűkek voltak, kanyargósak, és szerencsére senki nem járt rajtuk, csak ők és az őket üldöző poroszlók. A poroszlók igazán megsértődtek a miatt az akasztáshistória miatt, és olyan hegyes pálcikákat kezdtek lőni utánuk, ami nem szép dolog, nem, nem, nem, nem, nem, baja is eshet miattuk valakinek. A kis tündének kezdett elege lenni a dologból: hogy lehetnek ennyire sértődősek: ők hárman egyszerűen csak azt nem akarták, hogy felakasszák őket! Az egyik fegyveres előttük termett, és célzott az íjával. A kis tünde minden erejével azt kívánta, hogy ez a dolog ne történjen meg. A kép kialakult a fejében, és berepült annak a fejébe, aki egyszer már egy volt vele. A nyúl ekkor éppen a nádasban szaladt, de hirtelen tétován megtorpant. A tyúk, amely a magasba nyúló oszlopok között kotlott a fészkén, pont a fegyveres fölött, elrugaszkodott a szalmáról, és amennyire csak szárnyai erejéből telt, leejtőernyőzött, neki a fegyveres arcának, aki megtántorodott és elesett, szabadon hagyva az utat. A tér végében ott sorakoztak a lefoglalt állatok ketrecei. Az asszony kutyája ugatott, ahogy csak a torkán kifért. Szerencsére itt nem voltak zárak: csak egy vastag kampó, ezt az asszony kiütötte a helyéből. Egy utca, egy sarok, még egy utca, a várfalak, a csapóhíd: megmenekültek. Nem, még nem: a csapóhidat felhúzták az orruk előtt. A vadász karján a kicsivel a várfal tetejére vezető lépcsőn termett. A kutya előrerohant, s feldöntötte a fegyverest, aki el akarta állni az útjukat. Amikor felértek, a férfi megragadta az asszony csuklóját, és a kicsit még mindig a karjában tartva átlépett a mellvéden, leugrott, s zuhantak a mélyben hömpölygő folyó jeges vize felé. A kutya utánuk ugrott. – Lehet, hogy az a kis akasztás mégsem lett volna ennyire rettenetes! – tiltakozott a kicsi, de már késő volt. A gravitáció törvénye ellen nincs orvosság. Mindannyian belezuhantak a sötét vízbe. A kis tündében felmerült, hogy a „Gravitációs erő” jó név lehetne a kutyának, de, ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy nem elég rövid, s nem is emlékeztet valami puhára, ami még játszani is tud. HETEDIK FEJEZET A víz belement a szájába és az orrába. Rettenetesen hideg volt. Nem kapott levegőt. A kis tünde érezte a mindent betöltő hideget és kétségbeesést. Ha a fejét kitölti a kétségbeesés és a félelem, a varázserő belefullad. Aztán egyszer csak az jutott az eszébe, hogy ő egy hal. Elgondolta, hogy is mondjam, a halszerűséget, a vízi állatok tiszta lényegét. Azt, hogy milyen érzés lehet kopoltyúval lélegezni, élvezni a hideg vizet, érezni a siklás örömét, miközben repül a hullámok alatt, ahogy egy madár repül a felhők alatt. A levegő ismét megtöltötte a tüdejét, a víz hidege élvezetessé vált.

A felszín alatt siklott, hogy elkerülje a vízbe záporozó hegyes pálcákat: Daligar helyőrségének összes íjásza a várfalak magasából lőtte őket. Odaúszott a többiekhez. A kutya elég jól elboldogult, de a vadász és az asszony, mint mindig, most is butaságokat csinált: az asszony a víz alá tette a fejét, a férfi pedig igyekezett a víz fölött tartani őt. A kis tünde megpróbálta megértetni velük, hogy nem igazán alkalmas az idő a birkózásra, s elmagyarázni nekik a helyes módszert: hogyan alakul ki a fejben a hal képe, aztán hogyan kell összpontosítani a kopoltyúkra, de a vadász nem akart hallgatni rá, sőt hihetetlenül udvariatlan volt vele. Szerencsére a sodrás jó irányba vitte őket: messze, messze, egyre messzebb Daligartól, az alabárdosaitól és az akasztásaitól, el a fennsík és a dombok felé. A táj szelídebbé vált. A partokon megritkultak a sziklák, terjedelmesebbé váltak a nádasok. A víz sekélyebb lett, a sodrás gyengébb. Végre sikerült kiúszniuk a partra, és kievickélniük a vízből. Az asszony nem lélegzett jól. A levegő olyan zajt csapott útja közben, mint a víz: amolyan bugyogásfélét, mint a fazékban fövő bab rotyogása, már ha van fazék, tűz, víz és bab, de akkor is, ha nincs bab, csak a víz, az is ilyen zajt csap, amikor forr. A férfi kétségbeesettnek látszott. A hajáról egy csomó víz és sár csorgott le az arcába, így a kis tünde nem volt biztos benne, de megesküdött volna rá, hogy csepereg a szeme és az orra. – Csinálj valamit! – kiáltott rá a vadász. – Ha tudsz, csinálj valamit, kérlek. Ugye tudsz tenni valamit? Haldoklik. – Ó, igazáááááááááááán! A kis tünde elképedt: az emberek, amikor meghalnak, ugyanolyan hangot adnak ki, mint a bab a tűzön. Kinyújtotta a kezét, és rátette az asszony arcára. Olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna. Sőt nem is, mintha tüdőn és torkon vágták volna. A kis tünde érezte, ahogy bugyborékol benne a víz, miközben a torka ég, mintha az egyik hegyes pálcika beleállt volna. De a legborzalmasabb dolog a fejében volt: az az érzés, hogy ezek az utolsó percek, hogy mindennek vége. Majdnem elhatalmasodott rajta a félelem, de sikerült megállítania, szerencsére, hiszen a félelembe belefullad a varázserő. A kicsi teljes erőből a lélegzésre koncentrált: a bemenő levegőre és a kijövő levegőre, a vizes fű, a nádas, a gombák illatára. A levegő bemegy: jó illata van. A tüdő kitágul. A levegő kimegy. A fej megtelik a levegő illatával, és tudjuk, hogy ez a levegővétel nem az utolsó, hanem utána lesz egy másik, aztán megint egy másik, és aztán ismét egy másik. Az asszony kiköhögött egy nagy adag sáros vizet, azután kinyitotta a szemét, és levegőt vett. A kis tünde is köhögött. Mindketten nagyon sápadtak voltak, és reszkettek. A vadász boldogan elmosolyodott, aztán futott, hogy száraz nádat és ágakat gyűjtsön. Jó sok kellett belőlük, és nem volt már fejszéje, puszta kézzel kellett dolgoznia, mégis gyorsan ment a munka. Amikor már elég nagy halom összegyűlt, a kicsi hozzáérintette az egyik ujját, és a tűz máris vidáman pattogott. Át voltak fagyva és bőrig voltak ázva, de a vadász tovább gyűjtötte a fát, a tűz pedig tovább pattogott, és a hideg és a nyirkosság lassan múlni kezdett. Az asszony elaludt. A vadász talált néhány diót egy mókus odújában, és megosztozott rajtuk a kicsivel. – Nincs már fegyverünk, de nem akasztottak fel minket – mondta a férfi. – Milyen kár: ott lóghattunk, ringhattunk volna a magasban! Milyen jó lett volna! A férfi elnevette magát. – Ha igazán ragaszkodsz hozzá, még megtehetjük. A kötelet nem vették el tőlem. Látod, megvan. Ide nézz! Ez az ág elég erős. Megkötöm rajta itt, azután itt. Itt pedig duplára veszem. Kész is: ki akarod próbálni? Kapaszkodj erősen! Most meglöklek. Nagyon jó volt. Fel és le. Le és fel. Nádas, folyó, ég, aztán megint ég, folyó, nádas. A távolban dombok, mögöttük pedig a lenyugvó nap fénye. A kis tünde soha nem látta még a napnyugtát. Mindig eltakarták a felhők. Most pedig minden rózsaszínű

volt, és néhány kicsi, hosszúkás és vékony felhő úgy csillogott, mint egy aranylánc. A nap utolsó sugaraiban látni lehetett a szántóföldek között sötétlő gesztenyeerdőket. A legszebb dolog, amit csak képzelni lehet. Szép, mint a repülés. A kis tünde repesett az örömtől. Az asszony mosolyogva ébredt. A kicsi önfeledten kacagott. – Nézd, akasztás – mondta vidáman az asszony embernek. – Nem – válaszolta az. – Ezt úgy hívják: hinta. Már nem mosolygott. – Az akasztás borzalmas dolog – folytatta –, kötelet tesznek a nyakad köré, és meghúzzák, a saját tested használva súlyul. A kötél összeszorul, a levegő nem megy át többé a torkodon, és meghalsz, mint ahogy én majdnem meghaltam az előbb a víztől. A kicsi rémülten megállt. Aztán lecsúszott a rögtönzött hintáról. A szeme elkerekedett a borzalomtól. Az arca elszürkült. A lélegzete akadozni kezdett. Lekuporodott a földre, és hosszú, szaggatott siránkozásba kezdett. A két ember érezte, ahogy végigfut a jeges hideg a hátukon. – Miért mondtad el neki? – fakadt ki dühösen a vadász. – Boldog volt. Végre egyszer boldog volt. – Azért, mert találkozni fog más emberekkel is, és a következők is, akikkel találkozni fog, fel akarják majd akasztani, csak mert tünde. És nem akarom, hogy ő örömmel álljon elébe, abban a meggyőződésben, hogy az akasztófa egy hinta. Jobb, ha boldogtalan, de él. – Én meg tudom védeni őt. – Vettem észre. Ha nincsenek az egerek, most ott lógunk az akasztófán. – Ha nem lettek volna az egerek, most ott lógnánk az akasztófán – javította ki a kicsi két óbégatás között. Az asszony a karjába vette, és magához ölelte. A siránkozás lassan-lassan abbamaradt. Felragyogtak az első csillagok. A zafírkék ég előtt lágyan kirajzolódtak a dombok. Az asszony felültette a kicsit a hintára, és lassan hintáztatni kezdte. – Megint lehetsz boldog, ha akarsz. Csak nem szabad elfelejtened, hogy az emberek, ha elkapnak téged, felakasztanak. – És aztán megesznek rozmaringgal? – Nem. – Rozmaring nélkül? – Az emberek nem esznek tündéket. Soha. – És miért akarnak felakasztani engem, ha aztán még csak meg sem esznek? Ez nem szép dolog, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem! Miért csinálják? A hinta lágyan lengedezett. – Mert minden ember gyűlöli a tündéket. – De miért? Hosszú csend következett. A hinta lágyan ringatózott. A kutya ásított. – Mert a ti bűnötök. – Mi? – Minden. – Minden mi? – Hát azok a dolgok, amik rosszul mennek. A sötétség. Az eső. Igen, tessék, az eső. A víz, amely elönti a földet. Az éhínség. A ti bűnötök, hogy a gyermekeink éhen halnak. Egész falvakat sodort el a víz. – Mi csináljuk az esőt? És hogyan? – méltatlankodott a kicsi. – Hogyan? – Mit tudhatom azt én? Talán az esőről álmodtok.

– Ha az okozhatná, hogy esőről álmodunk, akkor most szép napsütést álmodnék, amely megszárítja a lábamat. Aztán meg – dühödött fel a kicsi – igazán ostobák volnánk, hiszen a víz és a nyomorúság ugyanúgy vagy még jobban sújt minket, mint titeket. Nagymama miért nem gondolt a napra, miközben a víz egyre csak emelkedett? A mama miért nem gondolt arra, hogy velem marad, amikor arra a helyre ment, ahonnan nem lehet visszatérni? A kicsi ismét elsírta magát. Csendesen szepegett. – Hát – úgy tűnt, a vadász nem tudja mire vélni a dolgot –, mindenki azt mondja, hogy a ti… Az asszonyhoz fordult segítségért. Az asszony a hinta mellett állt. Kissé ráncolta a homlokát, de nem mérgében vagy bánatában, hanem csak úgy, mint amikor valaki gondolkodik. – Azért gyűlölünk titeket, mert ügyesebbek vagytok. Elviselhetetlenek, de ügyesebbek – állapította meg. – Van varázserőtők. Többet tudtok nálunk. Ami nekünk rajz, az nektek szó… Azt hiszem, hogy félünk tőletek. És mivel nem tudjuk pontosan, mekkora hatalmatok van, azt gondoljuk, hogy nagyon sok. A mi tehetetlenségünk annyira… teljes… hogy bárki… A kicsi abbahagyta a sírást. – Ha már itt tartunk – folytatta az asszony –, hogyan csináltad, hogy mindig ráhibáztál a jó kulcsra, s azt dugtad be a zárba? A kicsi láthatóan nem értette a dolgot. – Hogy érted azt, hogy a jó kulcsra? – kérdezte kíváncsian. – Hát hogy arra, amelyik tökéletesen beleillik az adott retesz zárszerkezetébe, tehát kinyitja. – Bele kell dugni? – képedt el a kis tünde. – Ááááááááááá, igazán? Bele kell dugni? És belelill… – Beleillik: azt jelenti, hogy egymásba illeszkednek. Érted? A kicsit mintha villámcsapás érte volna. Annyira gondolkodott, hogy még a homlokát is ráncolta közben. Aztán felderült az arca. – Értem már! – kiáltotta túláradó örömmel. – Minden egyes reteszhez van egy kulcs: azt bele kell dugni, és ha az a jó kulcs, akkor összeülik a szerkezettel, és amikor megfordul, felpattantja azt a vízszintes vasdarabot, amely az ajtót reteszeli. Elmés. Igazán elmés! Hihetetlenül okos dolog, ahhoz képest, hogy emberek vagytok. Igazán! A nagymama mindig azt mondta, hogy a legtöbb, amire valaha képesek lehettek az, hogy oszlopfőt tegyetek egy oszlopra, és tessék, ilyen elmés dolgot is ki tudtok találni! Ez bámulatos! Fagyos csönd fogadta a lelkesedését. – Köszönöm – mondta végül szárazon a vadász. A kicsi boldogan ringatózott a hintáján, büszkén az újonnan szerzett ismereteire. – De hogyan nyitottad ki, ha nem tudtad, hogy illeszkednie kell? – kérdezte tőle az asszony. – Rátettem a kulcsot a zárra, a fejemben kinyílt az ajtó, és aztán… katt: az ajtó kinyílt. A férfinak és az asszonynak néhány pillanatra a lélegzete is elakadt, azután magukhoz tértek. – Akkor hát mindig is ki tudtad nyitni a zárakat! Kulcs nélkül, egerek nélkül, minden nélkül! Yorsh lustán hintázott tovább a homlokát ráncolva. – Tényleg! Milyen vicces! – nevette el magát. – Majdnem felakasztottak minket, pedig én mindig is képes voltam arra, hogy kinyissam a zárakat! – Igazán mulatságos – jegyezte meg a vadász. – Mindjárt megpukkadok a nevetéstől. Olyan volt a hangja, mintha keresztbe nyelt volna egy kukoricacsövet. A kis tünde, miközben tovább ringatta magát, továbbgondolta a szökésüket. Egyszer csak az eszébe jutott valami.

– A jóslat! – Azok a cikornyák az árkádon? – Igen, a spirális betűk. Második rúnikus dinasztia. Már emlékszem: MIKOR A VÍZ ELÖNTI A FÖLDET, ELTŰNIK A NAP, ELÉRKEZIK A SÖTÉTSÉG ÉS A FAGY. MIKOR AZ UTOLSÓ SÁRKÁNY ÉS AZ UTOLSÓ TÜNDE MEGTÖRI A KÖRT, TALÁLKOZIK A MÚLT ÉS A JÖVŐ, EGY ÚJ NYÁR NAPJA RAGYOG FEL AZ ÉGEN. – Aztán mondott még valamit az utolsó tündéről, akinek feleségül kell vennie valakit…. NYOLCADIK FEJEZET Mit jelentsen mindez? – Nem tudom. Azt hiszem, azt jelenti… Elhallgatott. A kutya felpattant, és morogni kezdett. – Óóóóóóóóóóó, nézd, ott mozog az egyik fa – mondta a kicsi. – Az nem fa, hanem egy troll. – Igazán? Egy troll? Még sosem láttam trollt – lelkesedett a kicsi. – Ne mondd! A második rúnikus dinasztia boltívei és egy igazi troll egyazon napon! Ez a mai a felfedezések napja! Ha gyorsan elszaladunk, talán megint megmenekülhetünk. – Mi az a két bokor a troll mögött? Gyerek trollok? A trolloknak is vannak gyerekeik? – Az ott mögötte a két legnagyobb és legjobban felfegyverzett ember, akit valaha láttam. Elkéstek. A két óriás gyorsabb volt náluk. Közrefogták őket. Egy kicsit ők is vadásznak látszottak: ugyanúgy rongyokból és állatbőrökből készült a ruhájuk, és volt néhány tőrük is, bár leginkább fejszékkel voltak felszerelkezve: kicsi, tenyérnyi szekercékkel, hatalmas bárdokkal, amikkel egyetlen csapásra le lehetett volna vágni egy fejet, kisebb-nagyobb kétélű baltákkal, mindnek más-más fából és különféleképp faragták a nyelét, de mind igen gondosan volt élezve. A hatalmas troll fölébük tornyosult, és az utolsó, ferde napsugarakban behemót árnyéka rátelepedett a hintát tartó fára és a hintázó kicsire. A kutya morgása rémült vonításra változott. – Ne közelítsetek! – parancsolt rájuk a vadász fenyegetőn. Hogy lehet mindig ilyen goromba! – Miért ne? Nincs fegyveretek! – vigyorgott gúnyosan a két ember közül a kisebb, jobban mondva az, amelyik kevésbé volt óriási, persze az is igaz, hogy a troll mellett mindketten eltörpültek. – Nem igaz – válaszolta a férfi határozottan. – Ő tünde, egy igazi tünde – folytatta, a kicsire mutatva –, a varázserejével megégethet titeket, mint a tűz, elsodorhat, mint egy hurrikán. Bezárhatja a torkotokat, úgy, hogy elakad a lélegzetetek, mint egy akasztottnak, vagy megtöltheti vízzel, mintha vízbe fúltatok volna. – Nem, nem igaz, nem igaz, nem igaz, nem igaz, nem igaz, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem! Miért mond a vadász ennyire szörnyű, borzasztó, rettenetes, rémisztő, utálatos, visszataszító és hamis dolgokat? Nem igaz, nem igaz, nem igaz! A kicsi méltatlankodott, felháborodott és megbántódott. – Nem igaz, hogy ilyesmit csinálunk! Mi nem bántunk senkit! Mi soha senkit nem bántottunk! Mi nem bánthatunk senkit, mert ha bántunk valakit, akkor a fájdalom,

amit okozunk neki, és ami a fejünkön kívül van, bemegy a fejünkbe, mivel minden, ami a fejen kívül van, a fejben is ott van, és minden, ami benne van, az kint is van! A kicsinek már elege volt abból, hogy mindenki rosszul bánik vele, és rosszat mond róla és a népéről! Ebből egyszer s mindenkorra elég! A vadásznak ezúttal elállt a szava. A két óriásnak is elállt a szava. Ránéztek a vadászra, aztán a kicsire, aztán megint a vadászra, aztán megint a kicsire, aztán megint a vadászra. – Szép kis fegyver! – mondta a vadásznak a nagyobbik óriás. – Egy előző életedben elkövetett bűnért vezekelsz, vagy valami más okod van rá, hogy egy tündével bajlódj? Úgy tűnt, a két újonnan jött igazán nem érti a dolgot. – Biztosan eladtam az apámat – sóhajtott a vadász. – Troll eszi tündét – dadogta a troll közelebb lépve. A kutya egyre rémültebben nyüszített, de a nyüszítéshez hősiesen mordult is egyet. – Nem eheted meg. Csak kölyök – mondta a vadász. – Kicsi – mondta az asszony. – Nemrég született – helyesbített konokul a kicsi. – Troll eszi tündét – ismételte makacsul a troll. A kicsi elnevette magát. – Hát persze, rozmaringgal. Ezt úgy hívják, „irónia”! – mondta örömtől repesve, diadalmasan, cinkosan hunyorítva. A trollt mintha letaglózták volna. Úgy bámulta a kis tünde arcát, az arcán szétterülő mosolyt, mintha szamarat látna repülni, vagy a holdat a fűben labdázni. A két újonnan jött embernek is földbe gyökerezett a lába, még arra is külön figyelniük kellett, hogy legalább levegőt vegyenek. A kicsi közelebb ment a trollhoz. A hatalmas arc teljesen kifejezéstelen volt, mint egy kőbálvány maszkja. A kicsi annyira hozzászokott már az összeráncolt homlokok, mérges vagy aggódó arcok látványához, hogy ez a merev kifejezéstelenség egészen megnyugtatta. A troll bőre pikkelyes volt, mint a gyíkoké, azok pedig kedves állatok, a kis tünde különösen szerette őket, mert a gyíkok a napsütésben élnek, és a napsütés szép. A troll arca is nagyon emlékeztetett a gyíkra, ráadásul a bőre is zöldesen és lilán csillogott, mint a gyíké, márpedig éppen ezek voltak a kis tünde kedvenc színei, mert a nagymama függönyei ilyen színűek voltak, amikor még megengedték a tündéknek, hogy legyenek függönyeik. A troll állkapcsából égnek meredő, szikrázó félholdak szemernyit sem aggasztották a kicsit, hiszen meggyőződése lévén, hogy minden, amivel harapni lehet, a szájban van, nem pedig azon kívül, afféle dísznek nézte a nagy agyarakat, hacsak nem fánkokat szokás felfűzni rájuk, s így valamiféle hordozható éléstárul szolgálnak, vagy, ami még viccesebb, játékra – ez esetben a fánkkarikákat ügyesen rájuk kell dobni. Ez a gondolat örömmel töltötte el a lelkét. Az öröm úgy bugyogott benne, mint a víz, amikor forr a fazékban, aztán, ahogy a fazékban fövő víz is teszi, kibuggyant, hogy mindenki örülhessen neki. – De szép vagy! – mondta a trollnak a kis tünde. Örvendező hangjából kihallatszott az álmélkodás. Gyengédség, csupa vidámság zengett benne, és az öröm visszhangot vert mindazok fejében, akik hallgatták. Az összes jelenlévő átérezte azt a pillanatnyi örömöt, a hitet az életben, amely egy olyan szép teremtményt hozott létre, mint a troll. – De nagy vagy! Az első troll vagy, akit látok, tudod? Olyan… lenyűgöző vagy. Igen: lenyűgöző. A nagymama nem mondta, hogy ilyen szép lehet egy troll… – Sz-sz-szép? – kezdett magához térni a troll. Szusszanni sem mert. Pár pillanatra mintha az arckifejezése is megváltozott volna, illetve talán pontosabb lenne azt mondani: mintha végre lett volna valamilyen arckifejezése.

– Szép. Igen. Még a nagymama sem látott soha egyet sem, mármint trollt. Mit is mondott a nagymama? Azt, hogy az első troll, akivel találkozol, úgyis az utolsó lesz egyben. Ki tudja, ezt hogy kell érteni: biztosan kevés troll van, így ha csak egyet is látsz életedben, az már sok! Tehát szerencsés, aki trollt lát! Milyen boldog vagyok! BOLDOG. Nemcsak hogy találkoztam eggyel, de az ráadásul ennyire szép. SZÉP. – Sz-sz-szép? – szisszente a troll. – Igaz, hogy te mindig úton vagy, soha nem állsz meg? – folytatta a kicsi. – Igaz, hogy az egész világot láttad? Az egész világot, a dombokon is túl? Igaz, hogy láttad a tengert? Igaz, hogy van tenger? Tudod, a nagy víz, víz mindenütt, olyan, mint egy rét, csak fű helyett víz van rajta. Milyen szép lehet trollnak lenni! Nagyon szép lehet. – Sz-sz-szép? – dadogta a troll. – Igen, igazán szép. Megtiszteltetés, hogy megismerhettelek. Az én nevem Yorshkrunsquarkljolnerstrink. – Én sajnálat te köhögés. Te mond még énnek én szép. – Nagyon szép vagy. NAGYON SZÉP. NA-GYON SZÉP – a kicsi igazán el volt bűvölve, egyre álmélkodóbbá vált a hangja. – Milyen nagy vagy. Milyen jó lehet ilyen nagynak lenni! A kis tünde hangja lágy volt és elragadó, mint a tavaszi szellő. Kedvessége a lélekig hatolt, elringatott. – Tünde jó hami de ez a tünde mond énnek sz-sz-szép. – Ó, én már nem hiszek az ilyen mesékben – úgy tűnt, a kis tünde ijedt meg a legkevésbé. – Tudom, hogy sosem ennél meg! Csak éppen ironizálsz. Az asszony elsápadt. A vadász is elfehéredett, pedig máskor sosem vesztette el az önuralmát. – Jobb lett volna, ha Daligarban maradunk – mondta –, akkor akasztás előtt jut még nekünk egy utolsó vacsora. – Jobb lett volna, ha Daligarban maradtunk volna, akkor jutott volna és így tovább – javította ki önkéntelenül a kicsi. – Legalább drága pénzért adtad el az apád? – kérdezte a nagyobbik óriás. – Rossz vásár volt – felelte csüggedten a vadász. A kicsi közben odament a két óriáshoz. Ha valaki egy olyan lénnyel járja a világot, amely felkészült a fánkszállításra, vagy arra, hogy fánkokkal célba dobjanak rá, az csakis végtelenül békés és jó ember lehet, nem úgy, mint az a rettenetes vadász, aki íjjal, nyilakkal és tőrökkel járja a világot, és ráadásul mindig olyan hirtelen haragú. – Favágók vagytok, igaz? – érdeklődött. – Famicsodák???? – Ki, mi???? – a két óriás egyik ámulatból a másikba esett. – Favágó asztalosok! – a kicsi vidáman végigmutatott kezecskéjével a gyilkos fejszéken, szekercéken és bárdokon. – A halott fák ágaiból csináltok mindenfélét az élőknek. Bölcsőket, hintaszékeket. A nagymamámnak volt egy hintaszéke, tudjátok? A hintaszék egyben volt az én bölcsőmmel, így amikor ő hintázott, én is ringtam. Ti készítetek hintaszékeket? Miközben a hintaszékekre és a játékokra gondolt, a kicsi lelkét eltöltötte a gyengédség. Végtelen vágy szállta meg a normális, hétköznapi élet, az otthon után, a mama után, akit sosem ismert, a nagymama után, akit elhagyott. És mindez a végtelen gyengédség kicsordult a lelkéből, s ott csobogott a hangjában. Mindenki, aki ott volt, úgy érezte, mintha méz áradna szét az ereiben. Mindegyiküket elfogta a vágy, hogy ez a méz folyjon továbbra is az ereikben, ez a hirtelen jött érzés, hogy ők jók, hogy szeretik őket. – Hát… többé-kevésbé – ködösített a két asztalos. – Játékokat is? Játékokat is készítetek? Babákat, hintalovakat? – Já… mit? – Ki, mi? Babákat?

– Csináltatok már olyan hintaszéket, ami egy darabban volt egy bölcsővel? – Hmmmmm, nem, nem, még nem, nem jutott az eszünkbe. – Csinálhatnátok, jó ötlet, kedves gondolat. – Hmmmmmigen, kedves gondolat. – Ugye nem vágtok ki olyan fákat, amik még nem haltak meg? – Hmmmmmnem, nem, soha – mondta a nagyobbik óriás. – Előbb agyonütjük őket – bizonygatta a kisebbik óriás – így nem fáj nekik. – Szép dolog lehet asztalosnak lenni. A földművelés is nagyon szép munka lehet. Ahol előbb föld volt, később búza van. Nagyon jó, hogy megismertelek titeket. Ő olyan szép, ti pedig jók vagytok. – Jók? – Sz-sz-szép? A két óriás összenézett, aztán vállat vont. Egyre feketébb lett a sötétség. Ismét szemerkélni kezdett az eső. Erre az éjszakára mindannyian együtt táboroztak le a kis tűz körül, amit a kicsi gyújtott, egy amolyan rögtönzött tető alatt, amelyhez a két „favágó” vágott ágakat halálos fejszéivel. A kutya és a kicsi együtt aludt, összekuporodva, mint két egymáshoz simuló kifli, aztán ott feküdt sorban a három hegylakó: a kisebbik óriás, a nagyobbik óriás és végül a troll, aki kétszer nagyobb volt, mint a másik kettő együtt. A vadász és az asszony a tűz túloldalán telepedett le. A két óriás horkolt. A troll álmában is egyre csak szuszogott: sz-sz-szép, sz-sz-szép. – Egész éjjel ezt fogja dadogni? – kérdezte a vadász kétségbeesetten. – Amint abbahagyja a dadogást, megnyúz minket – intette Sajra. – A helyedben nem siránkoznék. A vadász nem panaszkodott többé. A troll szuszogása egybeolvadt a két óriás nyugodt hortyogásával. Az asszony alvás közben megfordult, és majdnem hozzáért a vadászhoz, aki hajnalig meg se moccant, nehogy felébressze, s az asszony esetleg elhúzódjon tőle. A kis tünde, ahogy a kutya mancsai közt feküdt összegömbölyödve, elgondolkodott, vajon a „Kis troll” jó név lehet-e egy kutyának. Kedves névnek találta, de a kutya szája szegletéből hiányzott a két fánktartó. A kis tünde azután elaludt, és a tengerről álmodott. KILENCEDIK FEJEZET A hajnal csupa rózsa- és aranyszínnel érkezett, amelyek kivilágították az eget, s a csillagok ragyogása eltűnt, beleveszett a növekvő világosságba. Az ég tiszta volt. A dombvidéken a napsütésben ragyogó, zöldellő dombtetők aprócska, még ködlepte völgyekkel váltakoztak. Néhány madár dalolt. Elsőként a troll ébredt fel, utána a kis tünde, aki eztán szakadatlanul a troll szépségét, erejét, nagyságát méltatta. Méltatta, hogyan ragyognak a troll nyaka alatti lilás taréjok, amelyekre rászállt a harmat s most ott szikrázott a napsütésben. Dicsérte a karmait, melyek olyanok, akárcsak egy nyárközépi éj félholdja, és a kerek, vörös orrát, amely viszont olyan, mint egy télközépi éjszakán a telihold. Azután csak úgy áradt belőle a szó a két óriási ember jóságáról, akik a halott és a haldokló fákat meleg tűzzé, bölcsőkké és asztalokká és játékokká változtatják. Meghatott könnycseppek csillantak a troll és a két favágó szemében. Az egyik óriás elővette az átalvetőjét, s az egész társaságot reggelizni hívta. A vadász döbbenten meredt rá, tekintete akár egy holdkórosé, mintha csak a saját apjának szellemét látná. Az átalvetőben hat cső kukorica volt, csillagászati szám: mindenkinek egy, és egy darab füstölt sonka.

Yorshkrunsquarkljolnerstrink fájdalommal nézte a sonkadarabot, és nyöszörgött egy kicsit. Keveset a nyúllal kapcsolatos jeremiádáihoz képest, mivel ezúttal a teremtmény már túl régen kimúlt ahhoz, hogy még érezhette volna a fájdalmát és a halálfélelmét. – Akkor megehetjük? – kérdezte reménykedve a vadász. – Soha! – vágta rá megbotránkozva a kicsi. A három óriáshoz fordult. – Ugye nem akartatok megenni egy olyan teremtményt, amelyik élt? Ugye nem? Ti, akik ilyen szépek és jók vagytok? – Hmmmmmmmmmmmmm ki, mi? – Hmmmmmmmmmmmmmnem, mi nem. – Ki tudja, hogyan került az átalvetőbe! – Mi szép és jó, nem eszi ezt a dolgot, amit nem akarsz. A vadász egyre jobban megdöbbent, egyre inkább elképedt, mintha ezt az egész beszélgetést, ami a kicsi számára a napokig tartó képtelenségek után végre normális beszélgetésnek tűnt, furcsállaná valamiért. Míg a kukorica a tűzön pirult, a kis tünde apró gödröt ásott, és beletette a sonkadarabot. Betemette, majd virág híján egy marék piros bogyót tett rá díszül. Míg csak láthatta, a vadász egy pillanatig sem tudta levenni a szemét a sonkáról, úgy nézte, mintha egy közeli hozzátartozóját temetnék el. Lehet, hogy ismerte a malacot, és megrendítette az emlék… Mindent összevéve, ő sem olyan rossz ember. A fejenként egy cső kukorica gondolata puszta ábránd maradt. A troll megevett hármat, az óriások egyet-egyet, a férfi, az asszony és a kicsi pedig megosztoztak a hatodikon, de így is igazi lakomának számított. Végül, amikor már magasan járt a nap – egy igazi, ragyogó nap az azúrkék égen –, ismét két csoportra váltak, elköszöntek egymástól, és elindultak ki erre, ki arra. A férfi, az asszony és a kis tünde a kutyával a nyomában bandukolt a szikrázó napfényben. Egy kis tisztáson igazi pergamen lógott az egyik fán. Az állt rajta, hogy két veszélyes rabló jár a környéken, az egyik legcsúfabb trollal, akit valaha is láttak emberemlékezet óta. Jutalmat ígértek értük. A kicsi arra gondolt, micsoda szerencse, hogy ők nem ezekkel találkoztak! Ők két favágóba botlottak, és a legszebb trollba, akit valaha is láttak kerek e világon! Fura, mennyi troll lehet errefelé. – El tudná magyarázni valaki, mi történt, és miért vagyunk még épek, egészségesek? – kérdezte a vadász. Sajra bölcsen mosolygott, mint aki érti. – Az, ami a kicsi fejében van, kijön, és belemegy annak a fejébe, aki hallgatja őt – magyarázta. – Amikor Yorsh kétségbeesik, az elviselhetetlen a számunkra, és amikor fél, mi is kezdünk pánikba esni, de azért még tudunk gondolkodni. Az… egyszerű lelkeket szinte elárasztja az, amit a kicsi mond: megtölti a fejüket. Ő azt mondta, hogy „szép” és „jó”, ők pedig… hogy is mondjam… alkalmazkodtak ehhez. – Az egyszerű lelkeket? – kérdezte Monser. – Az egyszerű lelkeket – erősítette meg az asszony. – Egyszerű lelkeket – ismételte a férfi. Aztán megállt, és a homlokára csapott: – Ott felejtettük a kötelet: a fára kötöttük hintának. Várjatok meg itt, futok, és elhozom. Az asszony, a kicsi és a kutya leült a napra egy tisztáson. Micsoda öröm volt a napsütés! A vadász futott, mint a szél. Odaért, ahol az éjszaka letáboroztak, de a sonka sírját már felnyitották és kiürítették. Az egyszerű lelkek egyszerűségének is vannak határai: nem ő volt az egyetlen, akinek eszébe jutott, hogy visszaszerezze a „tetemet”. Leszedte hát a kötelet a fáról, feltekerte, betette az átalvetőjébe, aztán visszaindult a többiekhez. Útközben eszébe jutott a félbeszakadt beszélgetésük. Hogy is szólt az a jóslat? Visszaért a tisztásra, és megkérdezte. Yorshkrunsquarkljolnerstrink emlékezett rá, igyekezett pontosan felidézni, és már szavalta is.

– …egy új nyár ragyog fel az égen. Mikor a víz elönti a földet, eltűnik a nap, elérkezik a sötétség és a fagy. Mikor az utolsó sárkány és az utolsó tünde megtöri a kört… egy új nyár napja ragyog fel az égen. – Ez mit jelent? – Nem tudom. – A nagymamád sosem beszélt neked az esőről? – Dehogynem, persze hogy beszélt az esőről. – És mit mondott? – Azt mondta: „ma már megint esik”, vagy „öltözz fel jól, mert esik”, vagy „a takarók bepenészednek…” Egyszer azt mondta: „beázik a tető…” Egy másik alkalommal pedig azt: „hamarosan ideköltöznek a békák”. Aztán, amikor harmadszor is megfáztam, meséltem már nektek arról, amikor harmadszor megfáztam? Akkor volt, hogy a váladék, ami eldugította az orrocskámat, egészen… – Nem, úgy értettem, mondott-e neked valaha bármit is a nagymamád arról, hogy miért lett ennyire hideg, és miért kezdett ilyen sokat esni az utóbbi években? Mondta neked, hogy előbb vagy utóbb el fog állni, és hogy lehet-e csinálni valamit azért, hogy elálljon? Ilyesmiket. – Vagy úgy! Nem, soha nem mondott semmit. – Biztos vagy benne? – Igen. – Jól van – mondta az asszony. – Mit tudsz a sárkányokról? – Nagyok, van szárnyuk, repülnek, nehéz a természetük, különösen azóta, hogy az emberek lemészárolták őket, és azt is, hogy ők őrzik a világ ősi titkait, és el tudják olvasni a rúnikus írásokat, nem úgy, mint egyesek, akiket ismerek, nem mondok neveket, s akik cikornyáknak nézik a betűket… – Meg kell találnunk az utolsó sárkányt és az utolsó… – a férfiban benne akadt a szó, mintha eszébe jutott volna valami. Ránézett a kicsire, és nem merte folytatni. – Az utolsó tündét – fejezte be helyette a kicsi. – Szegényke! Az utolsó tünde. Borzalmas lehet az utolsó tündének lenni. Mindig egyedül lenni. Azon túl, hogy ez azt jelenti, hogy utána nem lesznek tündék. Ez kegyetlen dolog. KEGYETLEN. Csak rágondolni is fáj. De hát így majd megismerhetek egy másik tündét. Én mindig csak magamat és a nagymamát ismertem. És ha megismerem őt, akkor már nem lesz az utolsó, mert ketten leszünk, és nagyon jó… – A kicsi megtorpant. Az arca elkomorult. – De ha én itt vagyok, ő nem lehet az utolsó… Csend lett. Néma csend. – Én vagyok az utolsó tünde. Csend. Néma csend. A nap hirtelen eltűnt, a köd felemelkedett. Egy madár rekedten kiáltott. Az asszony letérdelt, átölelte a kicsit, és magához szorította, mint soha azelőtt. – Csak egy jóslat. Nem tudjuk, hogy milyen korszakra vonatkozik. Lehet, hogy háromezer év múlva lesz… Lehet, hogy nem is igaz: a jóslatok sem hibáznak rá mindig, sőt… A kicsi arca hamuszínre vált. Zöldeskék szeméből minden fény kiveszett. – Talán kétezer év múlva – bizonygatta a férfi. – Talán soha. Ő is lehajolt, hogy karjaival átfogja a kicsit. Úgy maradtak, egyetlen tömbként a ködben. Eleredt az eső, szemerkélt. Még ekkor sem moccantak. A kutya odament hozzájuk, és így már négyen voltak, összekapaszkodva, együtt az esőben. Elsőként az asszony mozdult meg. – Behúzódhatunk a fák alá. – Van egy torony a közelben. Hallom a víz csobogását, közel vagyunk egy patakhoz, ami nincs túl messze Daligar városától, a folyótól elfelé. Tudom, hol vagyunk. Kell lennie erre egy elhagyott toronynak, a tetején egy fával. – Honnan tudod?

– Hallom a patak vizének csobogását, és láttam a rajzot. Mondom, tudom, hol vagyunk. – Milyen rajzot? Miről beszélsz? – Később elmagyarázom. Most menjünk, keressünk egy helyet, ahol meghúzódhatunk – a kicsi holtfáradtnak látszott. A tekintetéből minden fény kiveszett. Nagy nehezen átbotorkáltak a tüskés csipkebokrokon. Ott folyt a patak. A vize tiszta volt, partjain zöld, puha fű nőtt. Közel ahhoz a helyhez, ahol kibukkantak a csipkebozótból, egy kis tisztás nyílt, a tisztáson omladozó torony állt. A torony tetején egy hatalmas tölgyfa nőtt. Behúzódtak a toronyba. A középső helyiség ép volt, és még egy szinte száraz rőzseköteget is találtak, amit a kicsi, igaz, végtelen fáradság árán, meggyújtott. A vadász megtöltötte a kulacsát, így volt ivóvíz mindenkinek. Sikerült egy kis pisztrángot is fognia, és elmagyarázta a kicsinek, hogy nincs más választásuk: vagy a halacska hal meg, vagy ők halnak éhen, ő, az asszony és a kutya. A kicsi beleegyezett. A kutya ott maradt mellette, karéjban köré kuporodott, langyosan, csöndben. A kis tünde félretette csüggedését, hogy végre találjon egy nevet a kutyának. „A megbízható társ”, ez szép név lehetne. Aki soha nem hagy el téged, soha nem hagy magadra téged, mindig melletted áll, hogy megküzdj magadért. Talán csak egy kicsit le kellene rövidíteni. Aki megbízható, az hűséges, fidelis… talán a második rúnikus dinasztia nyelvén? FIDO. Végre egy tökéletes név. FIDÓ: megbízható, hűséges: ez a jó név. Az én hű társam, az én Fidó kutyám. Tökéletes. Miután nevet talált a kutyának, a kicsi ismét átadta magát a kétségbeesésnek. Csak ő maradt. A többiek üldözötten, elűzötten, elhurcoltan, kigúnyoltan meghaltak, mindannyian, ki az akasztófán, ki egyszerűen éhen, mind kivettettek az élők birodalmából. Nincs senki más rajta kívül. Ő az utolsó. TIZEDIK FEJEZET A két ember elfelezte a pisztrángot, de miközben ettek, úgy érezték magukat, mint a hóhér, a kicsi pedig a szemközti sarokban szenvedett. A vadász vitt neki egypár gombát, amit talált, de ő hallani sem akart róluk. A kutya mellékuporodott, a kicsi pedig átölelte. Azután megkérte a két embert, hogy menjenek ki, és temessék el a kis pisztráng maradványait jó messze, de megadva a módját. A két ember megtette, amit kért, s közben félig sültbolondnak, félig pedig elvetemült gazembernek érezték magukat. Amikor visszaértek, a kicsi felkelt a sarokból, és sárga ruhája alól előhúzta kopottas hímzett tarsolyát. Kifordította, és a tarsolyból előtűnt egy kis, sötét- és azúrkék színű pörgettyű, majd egy parányi, elnyűtt, kék bársonyba kötött könyv, borítóján ezüsttel hímzett tünde-betűkkel, végül egy darab összetekert és kék bársonyszalaggal összekötött pergamen. – A kék a tündék színe – magyarázta –, csak eltiltottak minket tőle. A sárgát utáljuk. A két ember bólintott. A kicsi kikötötte a szalagot, és kitekerte a pergament. – Tudjátok, mi ez? – kérdezte. – Egy darab pergamen. – Igen, persze, de tudjátok, hogy mik ezek a jelek? – Rajz? – gondolta a férfi. – Betűk? – próbálkozott az asszony. – Ez egy térkép! Amikor a nagymama útnak indított, ideadta a verseskönyvet és a térképet is. A verseskönyv a mamámé volt, a térkép pedig a papámé. A papám utazó volt. Ezért halt meg. A tündék nem lehetnek Tünde-Zugokon kívül. Amikor megpróbált hazajönni a Tünde-Zugba, ahol mi voltunk, elfogta a helybéli őrjárat, és halálra ítélték. Ezért én soha nem láttam a papámat. Ez a térképe annak az egész útnak, amit már megtettünk, és annak, amit még meg kell tennünk. De… ti nem

tudtok térképet olvasni? Pedig ezt itt könnyű: a nevek nemcsak a tündék nyelvén vannak rajta, hanem az emberekén is. Csend. A kis tündének kínzó kétsége támadt. – Ti nem tudtok olvasni! Egyáltalán nem tudtok olvasni! Nem csak a régi rúnákén, hanem a mai nyelven sem! Csend. A vadász megrántotta a vállát. Az asszony bólintott. Ez rettenetes! A kis tünde nagyon sajnálta ezt a két szerencsétlent, akik egy olyan világban bolyonganak, ahol nincs lehetőség arra, hogy megőrizzék a szavakat. Eszébe jutott, hogy türelmesnek kell lennie velük, udvariasnak és türelmesnek, mert egy olyan világban bolyonganak, ahol a szavak belevesznek az időbe, és csak az emlékezetben maradnak meg. A kicsi elmagyarázta a térképet: az egyik oldalon a Sötét Hegyek voltak, a Sötét Hegyeken túl pedig a tenger. Lent, balra egy nagy házcsoportot rajzoltak, amelyet városfal vett körül és egy folyó szelt át, és ez volt Daligar, oda volt írva. A folyót Dogonnak hívták, ez is oda volt írva. Ahol most voltak, az a patakocska névtelen maradt: egy ép torony közelébe rajzolták, amelynek a tetején egy kis tölgyfa nőtt. Ők most egy félig leomlott toronyban voltak, aminek tetején hatalmas a tölgy: nyilván, mióta a papája erre járt, a tölgynek jól ment sora, a toronynak pedig már kevésbé, de egészen biztosan ugyanaz a hely volt. A patak kicsit arrébb belefolyt a Dogonba, Daligar folyójába, és aztán folyt tovább, túl Arstridon, amely az utolsó jelzett falu volt, a Sötét Hegyek felé. A folyó a hegyeket egy mély völgyben szelte át, amelyet olyan pontosan rárajzoltak a térképre, hogy még a hágó fölé magasodó bércet is lehetett látni. A bérc fölött füst szállt a magasba, és egy felirat azt jelezte rajta: HIC SUNT DRACOS, a harmadik rúnikus dinasztia nyelvén: itt sárkányok vannak. A bérc után egy furcsa rajz volt a folyó fölött. Elég tehát a patakot követni, hogy kiérjenek a folyóhoz. Elég a folyót követni, hogy eljussanak a sárkányhoz. Ő az utolsó tünde. Neki el kell mennie oda. – Miért vagy olyan biztos benne? – kérdezte az asszony. – A nevem miatt, benne van a nevemben. A nevem Yorshkrunsquarkljolnerstrink: nerstrink azt jelenti tündéül: „az utolsó”. – Lehet, hogy nem jelent semmit. Lehet, hogy csak egy olyan név, mint a többi, igazi jelentés nélkül. Az én nevem Sajra, a falumbeliek egy virágot neveznek így, amely a falakon nő, de én ettől még nem vagyok virág. – Mit jelent a neved többi része? – kérdezte a férfi. – Nagy és hatalmas. – Egész biztosan csak egy értelmetlen hangsor. – Sbk az abszolút nagyság nyomatékosítója. – A micsoda? – Annyit tesz, a „legesleg”. Runsq azt jelenti „nagy”, az uarkljol pedig „hatalmas”. A legnagyobb, a leghatalmasabb és az utolsó, aki után már nem lesz senki más. A kicsi megváltozott. Nagy szeme a tündék színeiben, zölden és kéken ragyogott, s fénybe borította az arcát, mintha belülről sugározna. Még magasabbnak is tűnt. – Holnap indulunk – mondta nyugodtan. – Elmegyünk, megkeressük az utolsó sárkányt. Vele együtt kell megtörnöm egy kört. Nem tudom, milyen kört. Nem tudom, mit jelent ez. De azután vissza fog térni a nap. Aztán a kicsi feltekintett és körülnézett. Körös-körül az öreg torony falai. – A papám járt itt – mondta meghatottan. Sokáig nézte a régi köveket, némelyiket meg is érintette. – A papám is hozzáért ezekhez a kövekhez – tette hozzá, majd ismét a térképre pillantott. – Itt van a térképen ez a furcsa rajz: mintha olyasmit jelezne, ami lejjebb van. Olyasmit jelzett, ami lejjebb volt. Azt jelezte, hogy a föld alatt, a lábuk alatt a torony folytatódott, lenyúlt a mélybe. A rőzsekötegek alatt egy csapóajtó nyílt, s a lenti, titkos kamrában egy kard, egy fejsze és egy íj volt elrejtve. Mind ezüsttel volt

futtatva, s az ezüst összetéveszthetetlenül tünde-betűket adott ki. Az íjhoz három nyíl tartozott, ezeken is ezüst tekergőzött titokzatos szavakká. – Hogy hívták az apádat? – kérdezte a férfi, amikor végre ismét meg tudott szólalni. – Gornonbenmayerguld. – Ez mit jelent? – Az, aki megtalálja az utat, és megmutatja a többieknek. A tegezben egy kék bársonyerszényt is találtak, benne három aranypénzzel. – A papád egy egész örökséget hagyott rád – állapította meg a férfi. A kis tünde úgy érezte, mintha most már nem volna annyira árva. Különös érzés volt. Mintha a magányosság egy üvegfal volna, amelyen most először néhány repedés, hasadás mutatkozna. Egy elpusztított faj utolsó sarja volt, de a múltból elért hozzá egy kevés abból a szeretetből, amit a jelen megtagadott tőle. Újra és újra végigsimított a tárgyakon: ezeket neki készítették, neki hagyták itt. Valaki szeretettel gondolt rá, miközben készítette ezeket, miközben itt hagyta neki ezeket. Remélte, hogy a Halál olyan hely, ahonnan a papája láthatja őt. TIZENEGYEDIK FEJEZET Hajnalban felszállt a köd. Fürgén elindultak a patak mentén. Pár óra múlva szemerkélni kezdett az eső, de nem hátráltatta őket. Déltájt már látták a folyót. A csipkebokrokat nagy gesztenyefák váltották fel, ami azt jelentette, hogy szaporábban és teli hassal folytathatták útjukat. Nyersen ették a gesztenyét, menet közben. Nem akartak megállni, hogy megsüssék. A folyó kiszélesedett. Az ég kiderült. Az eső elállt. Egy kanyarulatban három házat találtak egy kukoricaföld és egy szőlő tőszomszédságában. Csakis Arstrid lehetett, az utolsó jelzett falu. Voltak rétek is, egy gesztenyeerdő, azon túl pedig kezdett a magasba törekedni a táj. A Sötét Hegyek már nem voltak messze. A házak között hálók feszültek, rajtuk egy tucatnyi pisztráng füstölődött egy nagy rézfazék fölött. A házakat körülvevő almáskert fái roskadoztak a gyümölcstől. A folyó kanyarulatában, vastag kötelekkel vastag cölöpökhöz kikötve három bárka ringott a sodrásban. A szőlőtőkék között, a réteken és a gesztenyésben tucatnyi szép birka és egypár kecske kószált. Mindegyik ház kéményéből füst szállt fel. – Az egész világ ilyen gazdag és ilyen szép lehetett a végeérhetetlen esők előtt – mondta az asszony. A falu lakói, vagy egy tucatnyi férfi és nő, no meg meghatározatlan számú gyerek, összegyűltek az érkezésükre. Ruháik vastag, nyersszínű vagy indigókék gyapjúból készültek. Jól megnézték a kicsi sárga tunikáját és a tünde-íjat, amit a vadász vitt a vállán, de nem mutattak sem félelmet, sem rosszindulatot. A vadász szólalt meg először. Udvariasan köszönt, megmondta a nevét, megkérdezte, hogy vehetnek-e ennivalót, egy bárkát, ruhákat. A csapatnyi ember nem válaszolt rögtön. Sokáig tanakodtak, majd az, aki közülük a legöregebbnek tűnt, egy rövid fehér szakállú, magas ember, megkérdezte, mivel tudnak fizetni. – Egy valódi színarannyal – ajánlotta a vadász. Végeérhetetlen alkudozás kezdődött. Nem volt mit tenni: az öreg három aranypénzt akart. A vadásznak engednie kellett. Végül megkötötték az üzletet. Az egyik kisebb, de erős bárkát választották. A vadász beletett egy tömlő kecsketejet, egy nagy zsák almát, egy kisebb zsák kukoricát, és két még kisebb zsákot: egyikben füstölt pisztráng, másikban mazsola. Azután indigókék színű öltözetet vett Yorshnak, tunikát, nadrágot és nagy gyapjúkabátot, hogy végre megszabadulhasson durva, foszlott, sárga rongyaitól. Yorsh felvidult a láttukra.

– A másik tünde is kéket hordott – jegyezte meg az öreg. – Az, aki néhány éve erre járt. Az, aki ezért a három aranyért eladta nekünk a bőség és az egyetértés fazekát. – A micsodát? – A bőség és az egyetértés fazekát – magyarázta az öreg, a nagy füstölőfazékra mutatva. Különös fazék volt, dupla fenekű: alul volt a faszén, fent pedig lyukak, amelyeken át felszállt a füst. – Míg a fazék működik, megóv minket a nyomorúságtól és a viszálykodástól. Az eső akkor jön, amikor kell, és amióta a tünde itt járt, egy verekedés sem volt, pedig azelőtt mindennap legalább három is. És egyáltalán nem végződtek mindig jól: itt mifelénk mindenki ügyesen bánik a késsel. Pont ez volt az a három arany. Az egyik egy kicsit ovális, egy másik kicsit horpadt az oldalán. A kicsi tünde az ő fia, igaz? Nos, öröm volt veletek üzletet kötni. Nemcsak azért, mert visszaszereztük a falu aranyát, hanem azért is, mert ha ti is egyetértést és bőséget visztek szerte a világba, jó, hogy segítettünk nektek. – Nem gondolod, hogy ha a miénk lenne megint az egyik a három aranyból, az még többet segítene? – próbálkozott a vadász. – Amennyire talpraesettek vagytok, biztos vagyok benne, hogy így is elboldogultok – felelte az öreg derűsen. – A másik tünde megtanította nekünk a kereskedelem és az alku törvényeit, mielőtt elment. Igazán rendkívüli lény volt. A bárkán utazni gyönyörűség volt. Csak hanyatt kellett feküdni, s a sodrás megtette a többit: elvitte őket a jó irányba. A bárka jólesően kényelmes volt. Volt egy kis teteje fából, az eső ellen, és egy vas parázstartója, amelyben tarthatták a tüzet, hogy melegítse a lábukat, és megsüthessék rajta a kukoricát. Reggel és este kikötöttek, hogy megfuttassák a kutyát, és rőzsét, száraz fát szedjenek. A partokat hol sziklák, hol keskeny föveny szegélyezte, de mindig szelíden, néptelenül tárultak elébük. Életükben először maradt el mellőlük állandó kísérőjük, az éhség. A kicsi tünde beleegyezett, hogy a három húsevő egyen néhány falat füstölt pisztrángot. A hegyek napról napra közeledtek: már a nappal egyre nagyobb részében borult rájuk a hegycsúcsok árnyéka. A kis tünde hallgatagon üldögélt a parázstartó mellett, kezében a könyvecskéjével. – Az apádnak rendkívüli varázsereje lehetett – mondta Monser egy reggel. – A nagymama azt mondta, hogy nem volt neki. A varázserő nem egyformán van meg mindenkiben: van akinek több jut belőle, van, akinek kevesebb. A nagymama azt mondta, hogy az összes tünde közül, akiket ismert, a papának volt a legkevesebb varázsereje. Azt mondta, épp csak arra volt elég, hogy tüzet gyújtson. Amikor minden rendben volt, és a szél jó irányból fújt. A nagymama viszont fel tudta forralni a vizet tűz nélkül, és gyógyfüvekkel meg tudta gyógyítani a szemölcsöket. – Hát akkor hogyan tudta az apád gazdaggá és békéssé tenni azt a falut? Hogyan tudta elérni, hogy megritkuljon az eső? – Nem tudom. Teljesen érthetetlen az egész! Most már mindenünnen körülvette őket az árnyék. A folyó békésen folydogált a hatalmas szurdokban. Kétoldalt a hegyfalak szédítő magasságokból szakadtak a vízbe. A két sziklafal között az ég a folyóval párhuzamos folyosóvá szűkült felettük. A magasban, a magasabbik sziklafalon már kivehető volt egy kőhalom, amely lehetett hegycsúcs, de akár építmény is. Ám volt még valami, valami félreérthetetlen: a hatalmas füstcsóva az egész fölött, alatta pedig a sziklába vésett óriási felirat: HIC SUNT DRACOS Itt sárkányok vannak. A második rúnikus dinasztia betűivel. A kicsi erre a feliratra mutatott. Erős volt a sodrás, de Monsernek sikerült odaeveznie a parthoz, és a hajókötelet egy sziklaszirtre vetve kikötnie. A kötél megfeszült, a bárka hirtelen irányt váltott, és sebesen befordult a sziklaszirt mögé. Az orra belefúródott egy bokorba. A bokor takarásában aprócska, alig egy vagy két lépés hosszú föveny húzódott a víz és a szikla

között. Az egész szurdokban az egyetlen kikötésre alkalmas hely volt, ahonnan egy igen keskeny és nagyon meredek, sziklába vájt lépcső indult felfelé. A kicsi előhúzta a térképét és megnézte. – Már értem, mit jelent ez a jel: vízesést. Hallom is a robaját. Visszafelé lehetetlenség menni, előttünk ott a vízesés. Tehát menjünk fel a lépcsőn! Elindultak. A keskeny és meredek lépcsőfokok itt-ott le is voltak omolva. Másutt alattomosan csúsztak a mohától. Az első pár óra mászás után felbukkant a nap. Már elég magasra jutottak ahhoz, hogy ellássanak a vízesésig: a függőleges vízfal a szivárvány színeiben játszott a napsütésben. A fáradtság kezdett ólmossá válni. Egyre gyakrabban álltak meg. Amikor végre felértek a lépcsőn, már kora délután volt. A Sötét Hegyeken túl egy tágas síkság terült el, a síkság után pedig egy hosszú, azúrkék csík, amit a horizont választott el az égtől. A tenger! A tengert látták! A kis tünde összeszedte magát. Még a fáradtsága is elmúlt. Látta a tengert, mint az édesapja. Fölötte ott tornyosult a felirat: HIC SUNT DRACOS Azután az út kanyarodott egyet, és odaért a kőszirthez, s a kőszirt, most már látszott, egyetlen, hatalmas szikla volt, amelyet kivájtak, hogy olyan legyen, mint egy építmény. A szikla teteje beleveszett az alacsonyan szálló felhőkbe, amelyek sűrű rétege egyfolytában ott lebegett a csúcs körül. Sikerült. Megérkezett. A férfi a kezében tartotta az íjat a beleillesztett nyíllal. Az asszony a kis fejszét szorongatta. Úgy tűnt, még a kutya sincs elemében: óvatosan szaglászott körbe. A kicsi odament a hegyoromhoz. Egy hatalmas kapu volt rajta, a kapu mellett feliratok. Az első rúnikus dinasztia betűi. – Mi van odaírva? – kérdezte a férfi. A kicsi silabizálni kezdte az írást. Félelem marcangolta, és ugyanakkor ujjongott is magában. A sorsa hamarosan beteljesedik. A végzete ott van előtte. – Proi…betur proibetur… sputaz…zel…lis. Köpködni tilos. – Köpködni tilos? Ez lehetetlen. Biztos vagy benne? – Igen – Yorsh sem tudta mire vélni a dolgot. – Hé, várj csak! Bejártuk a fél világot, kiköptük a tüdőnket azon az átkozott lépcsőn… – Nem is volt olyan rémes az a lépcső! – Nem volt rémes, mert a karomban hoztalak föl! Több lépcsőfokot másztam meg, mint amennyi vízcsepp van a tengerben, csak azért, hogy itt azt olvassuk, hogy köpködni tilos? Nem egy körnek, a jövőnek, az új tavasz napjának kellene itt lennie? Nézd meg, nincs-e más is odaírva, van ott még néhány ákombákom! – Köpködni, futkározni, morzsázni és hangosan beszélni tilos – olvasta a kicsi tünde. – Belépés előtt kezet mosni kötelező – tette még hozzá. Ebben a pillanatban kinyílt a kapu, és feltűnt mögötte a sárkány. TIZENKETTEDIK FEJEZET A sárkány bosszúsnak látszott. Igazán öreg volt, és nem könnyű megfejteni egy sárkány arckifejezését, főleg akkor nem, ha a kérdéses sárkány nagyon öreg, és az ember először találkozik sárkánnyal, mégis egyértelműen látszott, mennyire bosszús. A fából ácsolt kapu gigantikus volt, olyan hatalmas, mint fél tucat troll egymás vállára állva. Nagy robajjal nyílt ki, és egy terem tárult fel mögötte, ahol sztalaktitok és sztalagmitok fürtjei nyújtózkodtak és értek össze végtelen fény-árnyék szövedéket hozva létre. A sárkány a terem közepén hevert. A fény a magasban sorakozó többtucatnyi kisablak vékony borostyánlapjain szűrődött be, s mindent aranyos derengéssel vett körül. – Miféle baj költözött belétek, ó, vigyázatlan idegenek, hogy portám elé érkezvén e szégyentelen felfordulásnak okozói lettetek, és e nyugodalmas hely békéjét háborgatjátok? – a sárkány hangja valahogy váratlanul érte őket. Összerezzentek.

Azután egymásra néztek, megpróbálva szemvillanással megállapodni abban, hogy hármójuk közül kinek a legajánlatosabb válaszolni. Elsőként Monser durálta neki magát: – Hát, nemes uraság, én egy ember vagyok, és ő egy tünde… – Senki sem tökéletes ezen a világon – jegyezte meg nagylelkűen a sárkány, akit láthatóan nem hatott meg a közlés. – Nem születhet minden teremtmény sárkánynak, hiába ez a természetben a legjobb forma – szögezte le leereszkedően. A vadászt egy pillanatra kizökkentette, hogy félbeszakították, nyelt egyet, nagy levegőt vett, azután ismét megszólalt: – Őt, akarom mondani, a kis tündét Yorshkrunsquarkljolnerstrinknek hívják. Ügy tűnt, ez a felvilágosítás sem hatja meg a sárkányt. – Gondosan ki vagyon írva a köpködés tilalma – figyelmeztette a vadászt. – Nem köpködtem: ez a neve. Az apját Gornonbenmayerguldnak hívták. – Kinek-kinek megvagyon az maga neve – replikázott a sárkány még unottabban. Zavartan hallgattak. A sors bizonytalannak látszott, a végzet pedig nyilván elveszett valahol útközben. Yorshkrunsquarkljolnerstrink megpróbált a lényegre térni. – Olvastunk egy jóslatot, amely ránk vonatkozott, félk… nem, kegyelmes uram. – Ki az, ki ezt a jóslatot kiókumlálta? – A második rúnikus dinasztiából való emberek, Daligar városában. – Erőst nehéz a jövendő megmondásának tudománya, és soha nem hallottam volt, hogy az emberek jeleskednének benne, és mindig együgyűnek találtattak azok, kik hivének a falra írt ákombákomokban. Most pedig, urak, felkérlek titeket, hogy a háborgatást beszüntessétek, ami is annyit tesz, hogy távoznotok kell – zárta le a beszélgetést a sárkány. A kapu becsukódott. Olyan fülsiketítőén dörrent, hogy néhány kisebb kő legurult a hegyorom magasából, s félre kellett ugraniuk előlük. Azután ismét csend lett. – Hogy az ördögbe' beszél ez? Mit mondott? – kérdezte Monser. – Azt mondta, hogy a jóslat egy butaság, nekünk pedig mennünk kell innen – fordította le neki fáradtan a kicsi, s lerogyott egy nagy kőre. A kutya odament hozzá, hogy megnyalogassa az arcocskáját. A férfi is kővé dermedt. Lekuporodott a puszta földre. Fejét a kezébe fogta. Az asszony állva maradt, elgondolkodott. – Mitől volt olyan biztos benne, hogy a jóslat egy falra van felírva? – kérdezte végül. Csak ő maradt talpon. – Sokkal valószínűbb lett volna, ha pergamenen, fatáblán, egy pajzson vagy egy képen van: általában efféle dolgokra szokás írni. Az asszony lehajolt, felvett egy követ, és teljes erőből megdobta vele a kaput. – Hé, te – ordította, ahogy csak a torkán kifért – nyisd ki ezt a kaput, ha nem akarod, hogy kövekkel szakítsuk be! – Megőrültél? Meg akarsz halni? – Nem. Ellenkezőleg. Nem akarok meghalni. Egy hegy tetején vagyunk, ahova csak egy olyan folyón át lehet eljutni, amely túl gyors ahhoz, hogy felfelé evezzünk rajta a sodrással szemben, és a leghalálosabb vízesés felé rohan, amit csak képzelni lehet. Ha van innen kiút, akkor az ennek az izének az odúján keresztül vezet, tehát akár meg is próbálhatjuk, különben örökre itt maradunk, hogy a hollók egyenek meg minket. Innen már nincs visszaút. Eljutottunk ide, és így vagy úgy, de szembe kell néznünk a sárkánnyal. – Nem kerülne nagy fáradságába, hogy szétzúzzon minket! Elég, ha csak nekünk jön! Az asszony nem hallgatott rá. Ismét a kapu felé fordult, s ezúttal a tünde-fejszével csapott rá. Forgácsok repültek szerteszét. – Hé – kiáltotta –, neked szólok! A kapu ismét kinyílt, ezúttal csak pár arasznyira. – Hogyan merészelheted te… – kezdte a sárkány. – Te is tudtál a jóslatról, igaz?

– Hallottam volt valamit – ismerte el tétován a sárkány –, de semmi jelentéssel nem bír. – Félsz? – kérdezte az asszony. – Van valami az idejövetelünkben, amitől félsz, ami veszélybe sodorhat téged? Valami, amit mi nem tudunk? Az lenne a természetes, hogy kíváncsiskodsz… – Kíváncsiskodj – javította ki automatikusan a kicsi. Az asszony majd felnyársalta a tekintetével. – Az lenne a természetes, hogy kíváncsiskodj. És hol marad a sárkányok legendás vendégszeretete? Még csak be sem invitáltál minket! – Éveim tiszteletre méltó száma – kezdett mentegetőzni a sárkány –, a fájdalom, amit érzek lábamnak csontjaiban… – Ne félj! – mondta az asszony. – Ne féljen? – dohogott a vadász. – Kitől? Tőlünk? Ha csak elköhinti magát, megpörkölődünk, mint a kukorica. Hallgattak. – Hát nem értitek? Öreg, fáradt, magányos, és már nem képes semmire. Fél tőlünk. Hát lehet, hogy ti sosem fogtok fel semmit? – Az asszony igazán ingerült lett. – Ne félj! – fordult ismét az öreg sárkányhoz. Megint hallgattak. Csak a vízesés morajlott a messzi távolból. Azután a sárkány elsírta magát. Előbb sokáig, görcsösen zokogott, majd zokogása lassanként olyan lett, mint egy ijedt kölyök sírdogálása. – Kezdem sejteni, miért haltak ki a sárkányok – mormogta Monser. Hajszálon múlt, hogy félre tudott ugrani a sípcsontja felé lendülő láb elől, miközben a kapu teljesen kitárult. A terem hatalmas volt. A sztalaktitok és sztalagmitok közt sűrű pókhálók tükrözték vissza az ablakokon beszűrődő aranyos fényt, s ez mindent varázslatosnak mutatott. Az egész termet sűrű füst töltötte be, a fullasztó melegben buján növő aranybabok indái takarták a padlózatot és kúsztak fel a falakra. Hátul ezernyi más nyílás vezetett más termekbe, s azokat is puha pókháló töltötte meg, amelyen füstkígyók tekergőztek a telt babhüvelyek között. – Honnan jön ez a füst? – kérdezte a kis tünde. A sárkány egyre hevesebben, egyre hangosabban zokogott, az élesebb jajszavak rezgései kezdték megremegtetni a sztalaktitokat. A vadász aggódva nézett körül, és, először amióta bejöttek a barlangba, az asszony is ijedtnek látszott. A kutya oldotta fel végül a helyzetet: odament a sárkányhoz, és halkan nyüszítve megnyalogatta, ahogy a kutyák szokták, amikor vigasztalnak valakit. A sárkány abbahagyta a sírást. Lassan felemelte a fejét, és sokáig nézte a kutyát. A kutya a farkát csóválta. A sárkány megnyugodott. Ismét egyenletesen lélegzett. A sztalaktitok nem remegtek többé. Megbízható. Hűséges. Valahányszor csak szükség van rá, ő ott van. Fidó: igazán találó név a kutyának. A kis tünde elindult, hogy körbejárja a helyet, körülnézzen. Minden igazán annyira rendkívüli volt! A hatalmas sárkány pikkelyei bonyolult és pompás rózsaszín és arany csigavonalakat rajzoltak ki, pedig itt-ott le voltak horzsolva, el voltak szürkülve. Sok hiányzott is, régi sebesülésekről tanúskodtak, a forradások mély árkaiba csuklóig be lehetett volna nyúlni. A mancsain karmok voltak, amelyek valaha hatalmasak lehettek, de mostanra elkoptak, ellaposodtak. Feje a mellső lábain nyugodott, s mikor felemelte, kissé reszketett. Öreg már. Egy szegény, elerőtlenedett teremtmény. Az asszonynak igaza volt! Yorsh tovább járkált, nézelődött. Odament az aranyozott barlang legmélyebb részéhez. A lélegzete is elállt attól, amit ott látott. Egy óriási kráter tátongott a lába előtt, sűrű füstféle szállt fel belőle, olyan gyorsan, mint a villám, fel, a barlang hasonlóképpen

óriási felső nyílása felé, amelyen át kilövellt, s ettől volt a hegyorom tetején a füstcsóva. Hiszen ez egy vulkán! Egy gőzvulkán! A nagymama mesélt neki róla. A kicsi felidézte a délutánt, amikor a nagymama a világ meleg szívéről mesélt neki, a vulkánokról, a földrengésekről. A kunyhó padlójának földjére rajzolt, mivel már jó ideje nem volt pergamenjük, és megmutatta neki, hogyan ad meleget a világ meleg szíve a vulkánoknak. Egy gyertya fölött meg is melegített egy flaskát, amely félig volt töltve vízzel, és megmutatta neki, hogyan lövi ki a meleg az üveg fadugóját egy kis pukkanás és egy pöffenésnyi füst kíséretében. Ő a hasát fogta nevettében, még a nagymama is nevetett, aztán elővett három diót, amit valami nagy alkalomra tett félre, és azt mondta, hogy amikor nevetünk, az mindig egy jó alkalom. Jó gondolat volt, mert azután soha többé nem volt diójuk, de persze a nagymama sem nevetett soha többé, tehát soha többé nem volt mit megünnepelni. A kicsi felocsúdott emlékeiből, és nézte maga előtt a gőzoszlopot. Tudta, hogy mi az: egy mély kút, amely kapcsolatban van a világ meleg szívével, a Föld közepével, ahol még mindig ég az a régi tűz, amelyből az élet született. Nem láva- és kővulkán. Gőzvulkán. Ősi, elsüllyedt folyók találkoznak itt a hővel, és válnak gőzzé, amely aztán száll, egyre száll felfelé, míg csak elő nem bukkan a földből, mint egy felhőcsóva. Hát ezért ül ott mindig egy hatalmas felhő a hegy csúcsán! A hegyből születik. Sőt a Föld közepéből, és a hegyen csak keresztülmegy. Azután a gőz felér az égbe, és ott felszabadul, szétterül, míg csak el nem takarja a csillagokat. Felhők. És megint felhők, felhők és felhők. Éveken át eltakart csillagok. Felhők és újabb felhők. Esők és újabb esők. – Ez egy vulkán, igaz? – A kis tündének hirtelen megjött a szava. – Egy gőzvulkán. A gőz a Föld közepéből jön, itt kimegy, felszáll és eltakarja az eget, aztán felhővé válik, azután esővé. Ránézett a többiekre. Felderült az arca: rájött. – Hát ezért van mindig sötét, ezért esik! – magyarázta ujjongva. – Elég odébb tenni ezt a hatalmas követ itt, lezárni vele a lyukat, és minden úgy lesz, mint azelőtt. Nap és eső váltakozva. Semmi sár. Egyébként ezt a követ mintha direkt úgy csinálták volna, hogy beleillj… hogy is mondják? ja, beleilleszkedjen a kráterbe. Éppolyan a formája, mint a kráter nyílásáé. A kicsi folytatta a megfigyelést, körbejárva az óriási krátert és az óriási sziklakövet. – Hát igen, pont összeillenek. Még a szikla erezete is egybeesik! A kicsinek elállt a szava. A tudományos érdeklődését felváltotta a felháborodás. – Ez a szikla azelőtt eldugaszolta a krátert, és te tetted félre!!! – fordult a sárkányhoz. – Te nyitottad ki a vulkánt! – A kis tünde most már igazán felháborodottan folytatta. – Hogy tehettél ekkora ostobaságot? Hosszú évekig sár és eső volt miatta! Hosszú évek óta sár és eső van miatta! – No, mondhatom, te is kitanultad a diplomáciát! – dohogott Monser. – Álljatok félre a torka elől! Képtelenek vagytok felfogni, hogy ha köp egyet, mindannyian nyársonsültként végezzük? De úgy tűnt, a sárkánynak nem áll szándékában végezni velük. A sárkányok nyilván csak fiatalon rettenetesek, ez pedig itt vénséges vénnek látszott. Vénnek, fáradtnak, csüggedtnek. Megint vonítani és vinnyogni kezdett, néhány sztalaktit vészesen megremegett. A kutya szűkölt, és próbálta vigasztalni. Az asszony nem veszítette el a nyugalmát. Odament a sárkányhoz, sőt, még az egyik mancsát is megérintette. – Nincs semmi baj, semmi baj, most mindent helyrehozunk. Ne félj! De mindent alaposan magyarázz el nekünk, különben semmit sem értünk. Magyarázz el mindent az elejétől kezdve! A zokogás kezdett elcsendesedni. A sztalaktitok nem remegtek többé. A sárkány sírdogált még egy kicsit, azután belekezdett a történetébe. TIZENHARMADIK FEJEZET

Ezt a helyet réges-régen ismertem meg, amikor még gyermek valék – kezdte történetét a sárkány. – Kölyök – javította ki a vadász. – Nemrég született – helyesbített a kicsi. – Azon időkben még bírtam vala egy nevet. Mára már kicsúszott az emlékezetemből, merthogy századokon és századokon át soha senki nem ejtette azt ki a száján. Azért jövék ide, mert e helyt van az egész Föld legdrágább kincse – folytatta a sárkány. – Igazán? – lelkesült fel Monser. – Kincs? Hol? – Itt, körös-körül. A vadász körbenézett: csak sztalaktitokat és pókhálókat látott. – A második rúnikus dinasztia pókjai értékesnek számítanak? – kérdezte csalódottan. – Figyelmezz! – mondta a sárkány. Felfújta a pofáját, és finoman kilehelte a levegőt. A pókhálókkal együtt évszázadok pora szállt fel, és millió könyv bukkant elő. – Ez volt a második rúnikus dinasztia nagy könyvtára. Ez volt a tudás temploma, és itt úgy vala mindenki, mint a templomokban, csendességgel és nem köpködve és kezét megtisztítván és lábbelijét leporolván. És hogy bizonyosan senki ne viselje magát illemnek sérelmével, sárkányok valának itt öröktől fogva, és ezért az írás, hogy itt sárkányok vannak. Ez volt a legnagyobb gyűjteménye az ismereteknek. Azután az emberek elveszítették az írást. Elfelejtették az olvasást. A világot elárasztá a barbárság. Ennek a helynek még az emléke is szertefoszla. Sokan soha nem hívék a létezését, de a szárnyaimmal én végül rátaláltam. És ide jutván nagy volt az én örömöm. A világ összes könyve itt vala nekem. A könny még most is kiül a pillámra, amikor emlékezetembe idézem. Érezvén az öregség közeledtét és erőm apadtát, hogy az én tüzem nem gyúl fel többé, és az én szárnyaim nem tárulnak szét többé, és az én nevemet sem őrzi az emlékezetem, eljővén ide, itt telepedtem meg. Túlságosan megfáradtam, túlságosan megvénültem ahhoz, hogy repüljek. Egy marék aranybab vala mindenem, messzi vidékeken gyűjtöttem az átalvetőmbe, ahol a nap erősen süt, és az eső sűrűn esik. Hogy ne roskasszon össze az éhség, és hogy meg ne haljak, csak a babokat termeszthetem, ezeknek pedig több meleg és több víz szükségeltetik, mint amennyi ennek a hegynek a tetején lehet. De ez a hegy egy vulkán. Félretettem a nagy követ, és jó meleg és szép füst jött melengetni a csontjaimat és a babomat, úgy, hogy a csontok nem fájnak, a babok meglehetősen jól nőnek. És rögtön ijedelem tört rám, hogy az a sok füst, amely felemelkedik az égre, elsötétíti a napot és hideggé teszi a Földet, de túl nehéz lett volna befedni a krátert és itt maradni bezárva, elpusztulni a hidegtől és az éhségtől, átfagyva és egy falásnyi étel nélkül. – De éhség és nyomorúság van miattad! – méltatlankodott a kicsi, miközben a vadász próbálta elcibálni őt a sárkány orrlikai elől. A sárkány újra siránkozni kezdett. Csendesen, szelíden jajongott. A sztalaktitok a helyükön maradtak. – Hát mindenki sírással tölti az idejét, aki csak az utunkba akad? – kérdezte Monser. – Dehogy, nem mindenki – felelt neki az asszony vidáman. – Csak azok, akik nem azzal töltik, hogy megpróbáljanak felakasztani minket. – Vissza tudod tenni a helyére azt a nagy követ? – kérdezte a kicsi határozottan, de udvariasan. – És aztán meghalok a hidegtől, a gyengeségtől és a nélkülözéstől? – Nem – mondta a kicsi hősiesen és egyre határozottabban, nyugodtabban, eltökéltebben. – Én nem hagyom, hogy meghalj. Megesküszöm, hogy mindig veled leszek, és etetni foglak. Melegíteni fogom ezt a helyet, rőzsetűzzel, az erdőbe fogok járni, hogy rőzsét gyűjtsek. Ha nem nő majd többé a bab, kukoricát fogok ültetni. Táplállak. Melegítelek. Tünde-becsületemre mondom. Sokáig tartó, néma csend lett. Yorshkrunsquarkljolnerstrink nyugodtan és komolyan várt. Szinte még magasabbnak is tűnt. A sárkány szólalt meg először:

– Öreg vagyok, és igen gyenge. Nem tudok már repülni, nem tudok már lángot fújni. Semmit nem tehetek, ha te rászedsz, csak meghalhatok átfagyva, éhen. Lefeküdt, még hosszú pofáját is a földre fektette. Lehunyta a szemét. Sokáig hallgattak. Yorshkrunsquarkljolnerstrink odament a sárkányhoz, a homlokára tette a kezét: ujjbegyei alatt érezte a nagy, érdes pikkelyeket. A végtelen fáradtságot. Az ujjain keresztül az érzés bekúszott a fejébe. A teljes, végtelen fáradtság. – Én majd vigyázok rád – mondta a kicsi –, de most hozd helyre a dolgokat! A sárkány ráállt. Orrát nekinyomta a nagy kőszikla közepének, és teljes erejéből tolni kezdte. Lassan tolta odébb: lépésenként, de még nem szállt le az este, és a kráter már bezárult. A vadász és a kicsi is tolta a követ. Az asszony parázson megsütötte a babot a kukoricával. Mindenfelé szétterjedt az étel meleg és finom illata. A kutya lehevert a bársonypuha bablevél szőnyegre, és békésen elszunyókált. Yorsh ismét megszólalt. Életében először erősnek érezte magát, tudta, hogy mit tegyen, miért tegye, hogyan tegye. – Veled leszek, és keresek majd neked élelmet – ígérte. – ízlik a kukorica? Igen? Jó. Van néhány a zsebemben. Míg a bab el nem fogy, elültetjük a kukoricaszemeket, és itt elöl csinálunk egy kukoricaföldet. A kukorica akkor is kinő, ha nincs meleg és nincs gőz. Aztán meg olvasunk. Meglátod, jó lesz. Azt hiszem, ez az a kör, amit meg kell törnünk: a víz gőzzé válik, a gőz felhővé válik, a felhő esővé válik, az eső vízzé válik. Most megtört a kör. Itt maradok veled, és nem fogom hagyni, hogy éhen halj. A sárkányt láthatóan teljesen elbűvölte. Boldogan bólintott. Még elővetette a kukoricacsöveket, és elmagyaráztatta magának, hogyan kell termeszteni őket. Azután megint sírdogált egy kicsit, de most már örömében, és végül egy még furcsább történetet mesélt, mint korábban. Azt mondta, hogy a másik tünde is, az a magas, aki egy ideje itt járt, azt mondta neki, hogy tartsa csukva a krátert, mert attól fél, hogy az az oka a sötétségnek és az esőknek, és ő is felajánlotta, hogy segít majd neki eleséget találni. Ám néhány nappal később a tünde elment a dolgára, széles jókedvvel, és azt mondta neki, hogy a krátert akár nyitva is hagyhatja, ha akarja, mert az jót tesz a babnak. Sőt, még jobb, ha nyitva hagyja, mert ha ott van a füstcsóva, könnyebben meg fogja találni az utat a fia, akinek előbb-utóbb el kell jönnie majd ide, hogy beteljesítse a sorsát. Ő, szegény sárkány pedig hitt neki. Kinyitotta a krátert, és visszatért a meleg füst. Amikor pedig ők bekopogtak az ajtón, ez az egész história ismét rázuhant, a félelem, hogy majd őt teszik felelőssé, meg minden… és így… Az ezután beálló csend borzalmas volt. Csak a kutya farkcsóválását lehetett hallani, mivel örömében, hogy végre melegben heverhet egy bablevél szőnyegen, egyfolytában csóválta a farkát, amely neki-nekiütődött egy sztalagmitnak, aprócska pókháló- és porfelhőt verve fel valahányszor. A kis tündének a lélegzete is elakadt. Az édesapja járt itt. Az édesapja járt itt, lehetősége volt rá, hogy megállítsa a sötétséget, hogy visszaadja a világnak a kellő mennyiségű esőt, a kellő ideig tartó napsütést, és véget vessen a nélkülözésnek és a világ nyomorúságának, és nem tette meg. Ez rettenetes volt, borzasztó, kegyetlen, elképzelhetetlen, elmondhatatlan, hihetetlen… – Félelmetes – mondta az asszony. – Vérfagyasztó – erősítette meg a férfi. A kis tünde megtapasztalta az egész földkerekség egyik legnyomorultabb érzését: ha szégyenkezünk a saját őseink miatt. Az arca elkomorult.

A szeme összeszűkült, a lelkét megtöltötte a fájdalom, s a fájdalomba belefulladt a varázserő. Most még egy muslicát sem tudott volna feléleszteni. – Miért? – kérdezte az asszony. – Hát hogyan lehet eladni a szép idő fazekát három aranyért egy olyan világban, ahol süt a nap? A tündéknek mindig jó érzékük volt az üzlethez, nem? – felelte a vadász. Fagyos harag volt a hangjában és az arcán. Elkezdett nagy léptekkel fel-alá járkálni a barlangban. Belerúgott a tűzbe, a kukorica és a bab szanaszét repült. A kutya abbahagyta a farkcsóválást, és rémülten nyüszített. – Évekig tartó nyomorúság, évekig tartó nélkülözés, sötétség, csüggedés egy agyalágyult sárkány és egy tünde miatt, aki… aki… – A vadász kereste a megfelelően nagy sértést. Azután rátalált a legrosszabbra: – Egy tünde miatt, aki úgy viselkedik, mint egy tünde. Yorshkrunsquarkljolnerstrink csendesen felzokogott. De ezúttal csak a kutya ment oda hozzá, hogy megvigasztalja. – El lehet innen menni valahogyan? – kérdezte a férfi a sárkánytól nyersen, egyszersmind fáradtan. – Úgy értem: anélkül, hogy a vízesésbe vesznénk, mégis valami szárnyatlanoknak való úton? – tette hozzá. El lehetett. Egyébként is, azoknak, akik a második rúnikus dinasztia idején idejöttek, hogy tanulmányozzák a könyveket, miután megmosták a kezüket, leporolták a lábbelijüket és becsületükre fogadták, hogy nem köpnek a földre s még kevésbé a pergamenekre, valahol csak kellett járniuk. A tisztás végében indult egy régi út, amelyről senki nem tud, amely minden térképről hiányzik, mégis ott kígyózik lefelé a Sötét Hegyekről a déli oldalon, eltávolodva a folyótól és a vízeséstől, majd behatol az északra elterülő erdő sűrűjébe. Amikor kiléptek a barlangból, már leszállt az éj, de olyan tiszta volt, tele fénylő csillagokkal és ráadásul egy még fényesebb holddal, hogy úgy döntöttek, elindulnak. Az út pont az ellenkező oldalon kezdődött, mint amerről érkeztek. Nem látszott: cédrusok takarták, és részben benőtték a kis margarétabokrok, de még felismerhető volt, mert annak idején kikövezték, s a régi kövekből megmaradt még valami. Kicsi, hatszögű kőlapok voltak, úgy egymás mellé illesztve, mint a méhkaptár sejtjei. A margaréták rejtekében kis oszlopocskák sorakoztak, amelyek nyilván korlátot tartottak valaha, hogy könnyebb legyen fel- és lemenni. Az út olykor-olykor kis terasszá szélesedett, hogy némi pihenéssel meg lehessen szakítani a gyaloglást. Ahogy mentek lefelé, a cédrusokat füzek váltották fel, azután hatalmas gesztenyefák és néhány tölgy. Annyira tiszta volt az éjszaka, hogy Sajra még ezen a késői órán is megállt gesztenyét szedni. A gesztenyéket sorra a tarisznyájába tette, ügyelve, nehogy megszúrják. Minden óvatosság ellenére a keze csupa tüske lett, mire több tucatot összegyűjtött, aztán egyszer csak elsírta magát. – Még mindig jobb, mint ha felakasztottak volna minket – morgott a vadász. A sírásnak hamar vége szakadt. Sajra felállt. Megfordult, és elindult felfelé. – A kicsihez megyek – mondta eltökélten. Kedvesen, nyugodtan, de eltökélten. Ügy, mint aki nem fordul vissza. – Nem az ő hibája volt – folytatta. – Ő egyáltalán nem csinált semmit. Sőt. Feláldozza az életét, ott marad a sárkánnyal, hogy a nap ismét ragyoghasson. Megmenti a világot. És még csak meg sem köszöntük neki! Hát lehet, hogy az apja gazember volt, de ha az is volt? Ez nem változtat azon, hogy a kicsivel minden rendben. Aztán meg nem is az apja okozta a sár korszakát. Egyszerűen csak nem védte ki. Ez más. Nem akarta feláldozni az életét azért, hogy a sárkánnyal legyen, és helyrehozza az időjárást. Talán nem tudta megtenni. Talán beteg volt. Talán voltak más dolgok, amiket meg kellett tennie. Vissza kellett térnie a fiához, talán figyelmeztetnie kellett őt valamire. Mit tudhatunk mi erről? És hogyan engedhetjük meg magunknak azt, hogy elítéljük? Mindenki mindig is a tündéket okolta mindenért, mi mégsem gondoltuk, hogy csatlakoznunk kellene a kórushoz. És semmi esetre sem ő okozta a sötétséget. Csak éppen nem mentett meg minket…

A vadász némán ment utána. Olykor-olykor helytelenítően zsörtölődött, dörmögött valamit, de nemcsak, hogy nem lassította a lépteit, hanem egyenesen nagyobbakat lépett, amennyire csak tudott, minden fáradtsága ellenére. Már visszaértek a cédrusok közé, amikor megjelentek a felhők, hogy eltakarják a holdat és a csillagokat, és teljes lett a sötétség. Nem mehettek tovább. Lekucorodtak egymás mellett, a kutyával együtt, az egyik teraszon, ahol réges-régen az utazók megpihentették a lábaikat, és ott töltötték az éjszaka hátralevő részét. A hajnal első fényeire felkeltek, és szorongva, amiért igazságtalanok voltak, nekiiramodtak a kaptatónak, sietősen, mint aki nem uralkodott a haragján, és ezt mihamarabb jóvá kell tennie, mert bántott egy kicsit, egy gyermeket, egy nemrég születettet. Amikor végre visszaértek a könyvtárhoz, a nap teljes fényében ragyogott, s a távolban a szivárvány minden színében szikrázott a vízesés. A nagy kapu sarkig volt tárva: a sárkány barlangja arany fényében aludt. A könyvtárban gondosan le volt törölve a por: az összes pergamen rendben és tisztán fénylett a polcokon. A kis tünde az egyik belső szobában ült. Körötte pergamenek, rajtuk eltéveszthetetlen, ezüstös tündebetűk mellett labdák és körök különös rajzai. A kicsi olyan boldog volt, mint egy sasfióka, amelyik épp megtanult repülni, és egy sor golyóbis közt ült, amelyek eltérő, ferde és nyújtott pályákon köröztek egy középső labda körül, amely viszont önmagában forgott. – Az apám írta ezeket nekem – mondta, és boldogan mutatta az írásokat és a rajzokat. – Ezt viszont én csináltam! – tette hozzá, s rámutatott a sok, levegőben forgó labdára, miközben örömében majd kibújt a bőréből. – A sárkány egyik levetett bőrét használtam, tudjátok, vedlenek, mint a kígyók, s abból csináltam a glóbuszokat, és most a bolygók mozgását utánoztatom velük. A kicsi, magukban forgó dolgokat a gravitáció ellenére is a levegőben tudom tartani. Hosszú, bonyolult magyarázat következett. Az oldalsó szobákban sok-sok pergamen szólt a csillagok mozgásáról. De a sárkány azokhoz sosem fért hozzá. Tekintve a termek közötti nyílások méreteit, mindaz, ami nem a középső teremben volt, éppolyan elérhetetlen volt a számára, mint a szabad levegő odakünn. A sárkány sosem láthatta ezeket a pergameneket, a kis tünde apja, Aki megtalálja az utat, és megmutatja a többieknek, Gornonbenmayerguld, viszont el tudta olvasni őket, és meg is értette. Olyan világos magyarázatokat hagyott itt a számára, hogy ő, Yorsh, egyetlen éjszaka alatt megértette az egészet! Az volt a lényeg, hogy az éghajlatváltozás csak úgy megtörtént, anélkül, hogy ezt bárkinek fel lehetne róni, és azért fejeződik be lassan, mert eljött az idő, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba, anélkül, hogy ez bárkinek az érdeme lenne. A vulkánnak semmi köze az egészhez. Nem annyira hatalmas, fehér füst-bóbitája nem olyan nagy, hogy az egész vidéket sártengerré tudná változtatni! A kis tünde rengeteg értelmetlen szót használt: meteoritokról, a föld tengelyének változásáról beszélt, megint emlegette a gravitáció törvényét, jóllehet éppen semmi nem volt ott, ami lefelé esett volna, és senkire sem várt akasztás. Az egész történet veleje az volt, hogy az eső és a sár évei véletlenül jöttek el, egy hatalmas kő miatt, amelyik átment az égen, ahol senki nem láthatta; most pedig múlófélben vannak, mert a kő távolodik, és ettől az a dolog, amit úgy hívnak, hogy a „Föld tengelyének dőlésszöge” visszakerült egy olyan helyzetbe, ahol az éghajlat a legkedvezőbb. Vagy legalábbis nem túl alattomos. Egyszóval: a megszokott. Egy kis napsütés, egy kis eső, egy-egy szép nap, amikor olyan enyhe szellő fúj, hogy lehet papírsárkányt eregetni vagy búzát vetni. A vadász és az asszony nem sokat értett az egészből. Még csak annyira sem szakították félbe, hogy megkérdezzék, mi az a bolygó, és hogy „glóbusz” ugyanazt jelenti-e, mint „labda”. A kicsi még azt is állította, hogy a Föld gömbölyű, és a Nap nem forog körülötte, hanem ellenkezőleg, márpedig az összes ostobaság közül, amit hallottak, ez a legnagyobb ostobaság, elég, ha az embernek van szeme, és körülnéz, s

láthatja, de a két ember udvariasságból úgy döntött, hogy nem foglalkoznak vele, nem tesznek megjegyzéseket. Igaz, azt el kellett ismerniük, hogy a legutóbbi két holdhónap alatt az idő, évek óta először, javulni kezdett. Újra megjelent az azúr ég, a Nap, a csillagok. Napnyugtafoszlányok, pirkadat-töredékek törtek utat maguknak, annyi sok év után, a felhők és a zivatarok között. A csillagászati magyarázatoknál világosabbaknak bizonyultak a nyelvészetiek. A második rúnikus dinasztia nyelve rendkívül pontos. A jóslat azt mondta: MIKOR AZ UTOLSÓ SÁRKÁNY ÉS AZ UTOLSÓ TÜNDE MEGTÖRI A KÖRT, TALÁLKOZIK A MÚLT ÉS A JÖVŐ, EGY ÚJ NYÁR NAPJA RAGYOG FEL AZ ÉGEN. Mikor. Nem minekutána. A második rúnikus dinasztiában a mikor azt jelenti, ugyanakkor, egy időben. A minekutána az okságot jelzi: valaminek a következtében. Egyszerűen csak ugyanabban az időszakban fog történni. Nem következményként. És a kör, amit a kicsinek és a sárkánynak meg kell törnie, nem a víz, gőz, felhő, eső, víz körforgása, hanem egy másik kör, a horizonté, amely köréd zárul, és bent csak te vagy, egyedül. A magányosság köre. A kis tündének azért kellett találkoznia az utolsó sárkánnyal, hogy összeforrassza a múltat és a jövőt: visszaszerezze az emberek dicsőséges múltjának tudását, amikor a tudomány és az ismeretszerzés töltötték ki az életet, mégpedig a jövő számára kell visszaszereznie mindezt. Az egész olyan világos volt… olyan szép… és az ő papája rájött minderre, és hagyott egy nyomot, amit követni lehet, mint a holdfényben csillogó ritkásan elszórt kavicsok ösvényét… – Hát a szép idő fazeka? – kérdezte a vadász. – Közönséges füstölőfazék. Az esőnek először a Sötét Hegyekhez legközelebb eső földeknél kellett alábbhagynia, hiszen ezek védve vannak a nyugati széltől. Az apám ezt tudta. – Füstölőfazekat adni el három aranyért! Emberi nyelven ezt „csalásnak” hívják – jegyezte meg szárazon a férfi, az utolsó pillanatban kitért a sípcsontja felé lendülő láb elől, és kényelembe helyezte magát egy sziklába vájt zsámolyon. – A tündék nyelvén úgy mondják: „zseniális” – vágott vissza a kicsi vidáman –, nemcsak azért, mert a papám így rám hagyhatta az eszközt, amellyel eljuthatok ide, hanem azért is, mert azzal, hogy drágán adta a fazekat, egyetértést adott nekik. A falu lakói, abban a meggyőződésükben, hogy létezik egy felsőbb varázserő, amely a jó időn túl még a békét is meghozza, abbahagyták az egymás elleni acsarkodást, és ez sokkal többet ér némi aranynál. A kereskedelem kulcsszabálya az, hogy amikor sokat fizetsz valamiért, ami megfizethetetlen, mégiscsak jó üzletet kötsz. Azt hiszem, hogy erre a falu főnöke is rájött! Sokáig hallgattak, aztán a férfi elnevette magát. Sokáig, felszabadultan hahotázott. Az asszony elsírta magát, és magához ölelte a kicsit, jó erősen, hogy később majd emlékezhessen rá. – Talán találkozunk még – remélte a kicsi tiszta szívből. Lehet, hogy még találkozik velük, de most el kellett válniuk egymástól. Nekik élniük kell a saját életüket, amely mezőkből, rétekből, etetni való libákból, talán megszületendő gyermekekből áll, egész biztosan nem könyvekből és aranybabból. Ő megesküdött rá, hogy a sárkánnyal marad. Elszomorodott, és a gömbök, amelyek a levegőben keringtek eddig, most lágyan leperdültek a földre. A kutya a nyomába eredt egyiknek-másiknak. – Előbb-utóbb találkozunk – mondta az asszony. Sokáig ölelték egymást, miközben a nap egyre magasabbra emelkedett, és a könyvtárat egyre jobban elárasztotta az arany fény. A babok ékszerekként ragyogtak a régi könyvespolcok között. – Adhatnék nevet a kutyának? – kérdezte Yorshkrunsquarkljolnerstrink. Sajra még erősebben magához szorította. – Hát persze.

Yorshkrunsquarkljolnerstrink teljesen meghatódott. Csak úgy dagadozott a büszkeségtől. – FIDÓ – mondta diadalmasan. – Fidó? – kérdezte a vadász. – Fidó? A kutyákat Fülesnek, Foltosnak, Tappancsnak szokták hívni, vagy egyszerűen csak Kutyának. A Fidó mókás név egy kutyának, bolondos név. Ő lesz az első és az utolsó kutya is, akit így hív… Nem tudta befejezni. A sípcsontját érő rúgástól elakadt a szava. – Nagyon szép név – mondta Sajra –, nagyon jó lesz. Még egy kicsit ölelgette a kis tündét, aztán még egy kicsit, és még egy kicsit. Aztán szétváltak. Még utoljára egymásra néztek, és örökre elbúcsúztak. Időközben a sárkány is felébredt. Fél tucatszor ásított, azután pedig közölték vele, hogy ismét kinyithatja a vulkánját, és melengetheti öreg, fájós csontjait az aranybabok között, amíg csak világ a világ. Nagy örömében az öreg sárkány csóválni kezdte a farkát, s ledöntött vele három sztalagmitot és egy polcot. Az öröm ráadásul a memóriáját is felkavarta, mint merőkanál a levest, és valami felbukkant a felszínre. Nem a neve, mert azt immár örökre elfelejtette, hanem valami más. Eszébe jutott, hogy a nagy kapu alatt van egy vasalt láda, s benne az a dolog, ami olyan, mint a bab, csak beletörik a fog, ha beleharapunk. Hogy is hívják? No, hát az a holmi, amiből jogarokat és koronákat készítenek, és a nagy pénzeket: ugye, már tudják, mi az? Kevéske: alig száz darab. Tudnak vele kezdeni valamit? Hát akkor megtennék neki azt a szívességet, hogy megszabadítják őt ettől a holmitól, mert neki eléggé láb alatt van. Miközben nyomukban a kutyával lefelé mentek a hosszú-hosszú úton, a vadász gyakran a kezét nyújtotta Sajrának, hogy az akadályokon átsegítse. Azután valahogy tovább fogta a kezét, akkor is, amikor már nem volt semmi kőomlás, semmi torlasz. Sajra sem húzta el a kezét. A kutya boldogan követte őket. – Ha akarod, az aranyakból, amiket a sárkány adott nekünk, vehetünk egy kis földecskét, és boldogan élhetünk – mondta a férfi. Az asszony nem válaszolt. – Egy szőlővel, egy kis búzával, némi kukoricával – folytatta a vadász. Az asszony megállt. – Néhány tyúkkal – javasolta. A férfi boldogan rámosolygott, és megszorította a kezét. Csendben mentek tovább. Már majdnem a hegy aljára értek, amikor Monser ismét megszólalt. – Tudod, ma reggel, amikor az első fénysugarak rád világítottak, hát, nos… én… azt akartam mondani… meg akartalak kérdezni… hát, hogy én… te… vagyis, hm, mi… hogy akár, azt gondoltam… Tudod milyen szép, amikor az ég rózsaszínű lesz, úgy értem, hajnalban; ha kislányunk születik, hívhatjuk Rózsapírnak. Az asszony most sem húzta el a kezét. – Szép név – mosolygott vissza kissé félénken a vadászra. Aztán elgondolkodott: – Ha kislányunk szüle-ne, hívhatnánk Rózsapírnak – javította ki. Elugrott a láb elől, amely a sípcsontja felé közeledett. Elnevette magát. Aztán megölelték egymást. És sokáig álltak ott, egymás karjában. Érezve egymás testének melegét. Érezve egymás haját az arcukon. Sokáig ölelkeztek az égből áradó fényben, azért is, mert amióta legelőször megpillantották egymást, erre vágytak. MÁSODIK KÖNYV AZ UTOLSÓ SÁRKÁNY ELSŐ FEJEZET Robi leült egy farönkre. Mélyen beszívta a friss levegőt. Nézte a fákat a völgy végén. A lombok kezdtek sárgulni. A réten az őszelő utolsó virágai ragyogtak a születő nap

fényében. Pici, sárga virágok, amiket a mamája „a király gombocskáinak” hívott; kékek, amelyek olyanok, mint a kis harangok; és azok a golyóbisszerűek, amikre ha ráfúj az ember, valamennyi csepp ernyőjük tovaszáll, és a virágból nem marad semmi. Beköszöntött az ősz. Ez azt jelenti, hogy azután jön a tél. Előbb az ősz, aztán a tél. Ez a szabály. Ősz: kevés gesztenye, puliszka szinte semennyi, néhány alma, hideg láb és taknyos orr. Tél: gesztenye semennyi, puliszka szinte semennyi, alma semennyi, jeges láb, és annyira taknyos orr, hogy a váladék lemegy oda, ahol lélegzik az ember, és köhögés lesz belőle, és csak a tűzifa ad neked meleget. Nem úgy, hogy meggyújtod, az tilos, hanem úgy, hogy vágod a fejszével: az egyik rönk után a másikat, aztán megint egy másikat, és a végén fáj a hátad, a karod, és felhólyagosodik a tenyered, de legalább egy kis időre nem fagysz halálra. Azután visszatér a hideg, és megmaradnak a tenyéren a hólyagok. Ha kibírod, jön a tavasz, és akkor sorra kell járnod a majorságokat, hogy megetesd az állatokat, megjavítsd a kerítést, és legeltesd a teheneket, és ez jó dolog, mert lehet csenni egy-egy tojást vagy egy kis tejet, de ügyesnek kell lenni, mert a majorságok mind Daligar grófság tulajdonában vannak, és ha valaki meglopja Daligar grófságát, még ha egyetlen árva tojást lop is tőle, azért húsz botütés jár. Számolni persze nem tudnak, de húsz annyit tesz, hogy egy botütést számítanak a gyerek minden ujjára, először a kéz ujjain számolják, azután a lábujjakon. Kálának eggyel kevesebb ujja van, mert egyszer amikor fát hasogatott, melléütött: így amikor őt verték, még egy ütést hozzászámoltak. Nyáron meg kell osztanod a véredet a tetvekkel és a szúnyogokkal, de annyi mindent lehet lopni, hogy ilyenkor mindenki tud potyázni anélkül, hogy rajtakapnák, még a legbambábbak is, az újonnan érkezettek, akik még sírósak. Ő ügyes. Sosem kapták rajta. Legalábbis egy éve nem. Két évvel ezelőtt, épphogy bekerült az Árvák Házába, háromszor is elkapták, de akkor még kicsi volt. Mamlasz, mint a kisgyerekek. És mindig a papa és a mama járt a fejében. Ha jó tolvaj akarsz lenni, oda kell figyelned. Amikor a papádon, a mamádon és a régi otthonodon jár az eszed, nem lehet igazán odafigyelni. Amikor pedig megpróbált nem gondolni a papára és a mamára, elég volt, ha eszébe jutott a zöld-rózsaszín kishajója vagy a rongybabája, és máris könny szökött a szemébe. Most már minden rendben van. Most már oda tud figyelni. Senki nem tudja többé rajtakapni. Édesanyja almáinak az emléke váratlanul úgy megelevenedett benne, hogy szinte az illatukat is érezte. A mama szeletekre vágta az almát, és a fáskamrába tette száradni. Úgy tett, mintha megharagudna, amikor Robi elcsent közülük néhányat, körbekergette a fáskamrában, amikor pedig elkapta, összepuszilta, és majd megpukkadtak a nevetéstől. Robi aztán meleg tejjel ette meg az aszalt almát, a kandalló tüze mellett, a babával az ölében, miközben odakint nagy pelyhekben hullt a hó, és a világ fehér lett, mint a vadliba szárnya, amikor átsüt rajta a nap. Azután este megérkezett a papa, valami igazán finom ennivalóval. A papa vadász volt, földműves, birkapásztor, almafaültető, sertéstenyésztő, kondás, favágó, tetőjavító, kunyhóépítő és halász, és mindig valami finomat hozott vacsorára. Télen pisztrángot, mert könnyű volt kifogni: lyukat vágtak a folyó jegébe, és vártak egy kicsit. A rozmaringgal sült pisztráng emléke is bekúszott a fejébe, és görcsbe rándult a gyomra tőle. Robi elhessegette az emléket. Ha mostanában rajtakapják, hogy elcsen valamit, nincsenek puszik. Visszafojtotta a könnyeit. A könny gyerekes dolog, ő pedig már nem kislány. A nap előtűnt, rávilágított. A levegő kissé langyosabb lett. A tisztás végén két nagy diófa állt. A dió egész évben jó, amikor a zsákokban áll, az ősz elején pedig pompás, amikor a fán van, mert friss: le lehet húzni róla a keserű bőrét, és alatta ott van a dió, ami fehér, mint a libák szárnya, amikor a napfény átsüt rajta. Viszont a diófákra rálátni a kőből és fából épült kis házból, amely az Árvák Háza rozzant épülete fölé

magasodott: túl kockázatos tehát. A diófák mögött szederbokrok voltak, a szeder egyáltalán nem fogható a dióhoz, de mégiscsak valami. A szederre persze rálátnak az íjászok az őrkunyhóból. Az is igaz, hogy az őrök ilyen korán még valószínűleg alszanak, ám nem érdemes kockáztatni azért a pár lédús falatért, ami még csak annyi időre sem tölti meg a gyomrot, míg fáj a tüskék karcolása. Robi lehunyta a szemét, és a lehunyt szempillái mögött megszületett az álom, az az álom, amelyet mindig látott, amióta csak elhagyta az otthonát, mindig, valahányszor nyugton ülhetett lehunyt szemmel egy langyos helyen. Egy sárkányt látott, hátán egy herceggel, akinek a haja annyira szőke volt, hogy ezüstnek látszott: a hatalmas sárkány két óriási, zöld szárnya betöltötte az eget, de átengedte a nap fényét. A herceg ruhája hófehér volt, mint a vadludak, amelyek vándorlásukkor átszelik az eget. A herceg mosolygott. A sárkány őfelé repült. Őérte jöttek. Azért, hogy elvigyék őt innen. Örökre. Ez az álomkép magától támadt. Eleinte homályos volt: valami világos dolog valami zöld fölött. Aztán, ahogy teltek-múltak a napok, az álomkép egyre tisztább lett. Mintha a herceg és a sárkány a ködben repülne, és napról napra közeledne felé. Nem ő álmodozott erről, a kép magától jött létre a fejében, mint valami varázslat. Robi elhessegette a káprázatot. Bolondság. Már nincsenek sárkányok: kegyetlen és elvetemült szörnyetegek voltak, és már évszázadokkal ezelőtt kiirtották őket. A jó hercegek is minden bizonnyal kihaltak vagy más vidékekre vándoroltak, mert már az emlékük is jó ideje semmivé lett. Robi kinyitotta a szemét. A kora ősz arany fényében foglyok repültek fel, pont az orra előtt. A szárnysuhogás egy pillanatra betöltötte a sötétkék eget: a galagonyabokrokból jöttek, a tisztás alsó végéből, ahova sem az Árvák Házából, sem az őrkunyhókból nem lehetett rálátni. Az ő apja vadász volt. Ha még élne, most elővenné az íját, és a mamával együtt rozmaringgal sült foglyot ennének. A papáját Monsernek hívták. Fekete haja volt, mint az övé, magas volt és erős, mint egy tölgyfa. A mama megkopasztotta volna a foglyot, a tollait pedig egyenként rávarrta volna a zubbonyára, hogy az gyönyörű és nagyon meleg legyen. A mamáját Sajrának hívták. Robi megpróbálta lejjebb húzni a durva, elkoszolódott, szürke kendervászon szoknyáját, hogy egy kicsit megmelengesse a bokáját, de a szoknya nem volt elég hosszú. A mamának sötétszőke volt a haja, és az egész völgyben ő sütötte a legjobb almás fánkot. Robi felállt. Nem volt íja és nem voltak nyilai, mint a papának, de a türkiz fogolymadárkák így is élelmet jelentettek. Az ősz kezdetén raktak tojást, amikor jó kövérek voltak, miután egy egész nyáron át tömték magukat lepkékkel, férgekkel és bogarakkal. A lepkéket, a férgeket és a bogarakat is meg lehet enni, de csak akkor, amikor már igazán nincs semmi jobb, a tojás viszont az egyik legjobb dolog a világon. Ha van egy tojás a gyomrodban, nem csak az éhség, de még a hideg és a félelem is eltűnik egy kis időre. Robi óvatosan körülnézett. Ő ébredt fel elsőként: még mindenki más aludt. Hallotta a többi gyerek szuszogását a hálóteremben, a nyöszörgésüket és a köhögésüket is, mint mindig, és a kis házból is hallotta a két felügyelő szabályos hortyogását. Az „Árvák Házának Kiváló Gazdái”, Hólyag és Habzsi, férj és feleség, akiket nem túl szeretetteljesen úgy hívtak, hogy a „Hiénák”, egy igazi kéménnyel büszkélkedő igazi házban aludtak. Robi előtt kitárult a völgy a nap fényében, a távolban kéken magasodtak a hegyek. A hegycsúcsokon már hó ragyogott. A poroszlók őrkunyhói messze voltak, a tisztás alsó részére nem láthattak rá. A poroszlók a Hiénák szerint arra szolgáltak, hogy megvédjék az Árvák Házának gyermekeit, ha netán valaki rossz szándékkal idejönne, hogy nem tudni, mit csináljon, mondjuk ellopja a terveiket – hiszen ez az egyetlen dolog, aminek bővében voltak. Valójában, ha nem lettek volna poroszlók az őrkunyhókban, egyetlenegy gyerek sem, még a legkisebb és a legbutább sem maradt volna abban a rettenetes viskóban, a két Hiéna és a botjuk társaságában, csak azért, hogy a férgekkel kelljen küzdenie a puliszkáért, hogy addig dolgozzon,

míg csak össze nem esik, hogy megrugdossák, hogy az évszakok szerint vagy halálra fagyjon, vagy elevenen felfalják a szúnyogok. Robi nem moccant, míg meg nem bizonyosodott arról, hogy mindenki alszik, és senki nem figyeli őt. Még ha a pusztában, egy fogolyfészekben találtad is, vagy a diófán, ami senkié, vagy egy csupa tüske szederbokron, az ételt be kell szolgáltatni. Ha magadban megeszed, az lopásnak számít. Lopásnak és önzésnek. Az önzés is súlyos bűn. Iomir – ő Robi barátnője volt – szülei önzők voltak, ÖNZŐK, ön-zők, mondta mindig szótagolva Habzsi. Önzők, vagyis megpróbáltak kevesebb adót fizetni, mint amennyit kellett, azzal a nevetséges ürüggyel, hogy különben a gyermekeik éhen halnának, és azt a képtelenséget állítva, hogy a földjükből kicsikart bab és búza, amelyért véres verejtékkel megdolgoztak, hogy majd beleroppantak, az övék, nem pedig Daligar grófságé. Ami az övéit, az ő szüleit illeti… Robi inkább nem is gondolt az övéire, a szüleire. Elhessegette a gondolatot. Ma reggel nem gondol rájuk. Nem azután, hogy felfedezte, hol raktak fészket a foglyok. Lassan ment arrafelé, és nem is egyenes vonalban, hogy ha valaki esetleg észreveszi, azt hihesse, csak ártatlanul kószál erre-arra. Nem volt biztos benne, hogy hihetőnek tűnik, hogy egy félig halálra éheztetett kislány csak úgy nekiáll kószálni a pusztán hajnalban, de Habzsi és Hólyag nem az éles elméjéről volt híres, és bármikor bemesélhette nekik, hogy azért ébredt fel, mert rosszat álmodott, és csak azt akarta kiverni a fejéből. A rossz álmok gyakoriak voltak. A fű itt már magasabbra nőtt. Robi négykézlábra ereszkedett, hogy eltűnjön benne. Odakúszott a bokrokhoz. A fészek ott volt, pont az orra előtt: majdnem nekiment. A fészekben két tojás: két pillanat szünet az éhezésben. Kicsi tojások voltak, szép, gesztenyeszín pöttyös héjjal, amely a világosabb helyeken aranynak látszott. Robi megfogta az egyik tojást, érezte bőrén a simaságát és a langyos melegét. Egy pillanatra lehunyta a szemét: a mama azt mondta neki, amikor magához ölelte, hogy amikor boldogok vagyunk, azok, akik szerettek minket, és már nincsenek, visszatérnek a holtak birodalmából, hogy mellettünk legyenek. Lehet, hogy most a papa és a mama itt van vele. Robi kinyitotta a szemét: még egyszer megnézte a két fogolytojásból álló felmérhetetlen kincsét, aztán nekilátott. Azt a tojást, amit már a kezében tartott, azonnal megette: egy ággal apró lyukat ütött rá, és kiszívta a belsejét, vad örömmel: előbb a fehérjét, aztán a jobbik részét, a sárgáját, ami lassan folyt le, cseppenként, oly élvezetesen, ami már-már az életörömmel határos. A másikkal volt a gond: Robi először azt gondolta, hogy azt is azonnal befalja. Ami a gyomrodban van, azt nem veszítheted el, és nem lophatják el tőled. De két tojás az sok: a gyomor, ha nagyon hozzászokott ahhoz, hogy mindig üres, nem tartja meg a dolgokat, fájni kezd, és hányni kell. Aztán pedig, ha valami belekerül, egy fél nap sem telik bele, már megint összezsugorodik az éhségtől. Jobb egyszerre csak egy keveset enni. Robi egy nagyobb rög földet tapasztott a tojás köré, aztán az egészet betekerte egy marék fűvel, és bedugta a zsebébe. Nem a szoknyáján lévő nagy zsebbe, amelyben a munkaeszközöket tartotta, hanem a másikba, a titkosba. A szürke, piszkos zsákvászon zubbonya belsejébe maga varrta – tűnek nagy töviseket, cérnának pedig a puliszkás zsákokról lopott spárgát használva – azt a redőfélét, ahova elrejthetett dolgokat. Ma nem fog éhezni. Nagyot szippantott a reggeli levegőből: ez egy jó nap lesz. MÁSODIK FEJEZET A nap fénybe borította a hajnalt. A régi borostyánkő ablakok megszűrték a fényt, és a könyvtár aranyba öltözött. Yorshkrunsquarkljolnerstrink, a tünde-fiú, felébredt, és kinyújtóztatta hosszú kamaszkarjait. A sárkány aludt tovább. A borostyánlapok beleremegtek nyugodt hortyogásába, és a falakon úgy rezgett ettől a fény, mint a tó tükre a szellőben. A tünde-fiú felkelt, és

lerázta a hátáról a több száz kék és arany lepkét, amelyek éjszakára rászálltak, és langymelegükkel melengették. Pár pillanatig elnézte az öreg boltíveket beborító, gyümölcsöktől roskadozó kúszónövényeket, hogy eldöntse, mit is szeretne igazán reggelire. Az eper enyhe édességét a narancs határozott fanyarságával? Nem, reggelire nem. Jobb egy füge határozott édessége a piros szőlő friss, kerek édességével. Sokkal jobb. Még színhatásában is jobb. A világos rózsaszín és a sötétzöld illenek egymáshoz. Bájos kontrasztot alkotnak a borostyántányéron. Kész szerencse, hogy egy régi könyvben megtalálta a magokat és hozzájuk a tudnivalókat a gyümölcshozó kúszónövények termesztéséről. Könnyű, finom illatuk belengte a termeket. A tünde-fiú nagyot sóhajtott. Minden olyan tökéletes volt. Olyan kellemesen tökéletes. Olyan makulátlanul tökéletes. Olyan páratlanul tökéletes. Tagadhatatlanul tökéletes. Elkerülhetetlenül tökéletes. Ostobán tökéletes. Elviselhetetlenül tökéletes. A sárkány egy horkoló hegy, a tömegével elfoglalta az egész hatalmas termet. A szürkés és rózsaszín pikkelyek bonyolult cikornyákat és spirálokat rajzolva váltakoztak rajta. A farka felcsavarva pihent, mint egy kötéltekercs a mólón. A tündefiú megkerülte, aztán odament a barlangot záró öreg, intarziás fakapuhoz, s óvatosan kinyitotta. A kapu nyikorgása ellenére a sárkány tovább aludt. Kint fújt a szél. A távolban a horizont komor tengerre borult, amelyen tajték fehérlett. Sirályok szálltak az égen. A tünde-fiú érezte a tenger illatát. Leült, és nézte a sirályokat. A szél összeborzolta a haját. Háta mögött a Sötét Hegyek felnyúltak a felhők fölé. A tenger illata elvegyült a fenyőkével. A tünde-fiú lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy megérintheti a tengert. Hogy érezheti az arcán a tajtékot. A só ízét. Arról álmodozott, hogy láthatja a felcsapó hullámokat. Arról, hogy a tengeren hajózik, hegyeket mászik meg, városokat jár be, folyókon gázol át. Arról álmodozott, hogy érezheti a földet a talpa alatt, lépésről lépésre, miközben elindul világot látni. A sárkány hangja belehasított a reggelbe, és beleharsogott a fülébe. – Te nyomorult ifjú, hogyan cselekedhetsz oly kegyetlenséget, hogy nyitva tartod eme kaput, mely megfagyaszt engemet, öreg, oly igen beteg sárkányt, mind az én csúzos csontjaimat? S tán elfeledted, ó, nyomorult, hogy a léghuzatban a baj, ami koponyámat hasogatja, igen nagyobbodik?… Nem emlékezel, te nyomorult, te, mily fájdalmakkal ver engemet a levegő, átjővén az kapun és megfagyasztván engemet… A hasadék levegője, kripta levegője… A tünde-fiú kinyitotta a szemét. Sóhajtott. Egyszer, három évvel ezelőtt beszélt arról az ötletéről, hogy lemegy a lépcsőn, és közelebbről megnézi a tengert. Egy fél nap alatt megjárta volna az utat oda-vissza. A siránkozás tizenegy napig tartott. A kilátásba helyezett elhagyatottság rettenetében a sárkány a nagy sírás-rívástól arcüreggyulladást kapott, amely aztán ráment mindkét fülére, ami igen kellemetlen szédülést okozott, s ebből a sárkány soha nem gyógyult ki igazán, és szeles napokon még inkább megszenvedte. Amikor a szédülés kerülgette, az olyan volt neki, mintha a gyomra ott forogna a torka és a jobb, sőt néha a bal füle közt is, bár a jobb gyakoribb volt… Yorsh még egyet sóhajtott. Amikor kicsi volt, megesküdött, hogy vigyázni fog rá. A sárkányra. Mindig. Kedvesen megkérdezte tőle, hogy éhes-e. Hosszú, szívszaggató, lelki gyötrelemmel teli bömbölés volt a válasz. A kérdés felháborította a sárkányt. Hogy éhes-e? Éhes? Mármint hogy ő? Hát nem emlékszik a nyomorult, hogy ő, a sárkány, szájszagban, gyomorégésben, gyomorkorgásban, böfögésben szenved, hogy fáj a második, harmadik és hetedik bordaköze a jobb oldalon, a csuklásról nem is beszélve? Hogyan is lehetne mindezzel a sok nyomorúsággal együtt éhes? A puszta gondolat is felelőtlen és hebehurgya. – Akkor nem kérsz reggelit? – kérdezte Yorsh.

Az óbégatásba ezúttal annyira beleremegtek a borostyánablakok, hogy a fény úgy hullámzott a falon, mint a háborgó tenger. Hogyan, mily kegyetlenül, mily gonoszul képes arra vetemedni, hogy koplalást javasoljon neki? Valahányszor csak megesett, hogy két tizenketted napnál hosszabb ideig nem evett, úgy összeszűkült a nyelőcsöve a gyomráig, mintha aprócska buborékok volnának benne, a bal oldali ötödik, tizenegyedik és huszonhatodik bordaközében érzett szúrásról már nem is beszélve… A tünde-fiú megjegyezte, hogy tudomása szerint a sárkányoknak csak huszonnégy bordájuk van. A sárkány elsírta magát, mert őt senki sem szereti. A tünde-fiú lerogyott a földre, és a keze közé fogta a fejét. Aztán felidézte az esküjét: a gondját fogja viselni, mindig! Felállt, és egy szelet rózsaszín dinnyét tett néhány rózsaszín szőlőszemmel együtt egy réteg rózsás eperre, remélve, hogy meg fog felelni a sárkánynak. A siránkozás abbamaradt. Megfelelt. A rózsaszín mindig hatott. A szél befújt a nyitva maradt ajtón: az ajtónyílás szöge szellővé csillapította, a mennyezetre akasztott nádak megrezzentek, és lágy zene hangzott fel. Minden átkozottul tökéletes. Reggeli után a sárkány megint elaludt, és a horkolása elnyomta a zenét. Végre lehetett nyugodtan olvasni. Yorsh az eltelt tizenhárom évet a könyvtárba zárva töltötte megszámlálhatatlanul sok pillangóval és egy sárkánnyal, aki maga volt a legmélységesebb unalom, arról már nem is beszélve, hogy az elméje napról napra mélyebbre merült az egyre gyűlölködőbb ridegség sötét bugyraiba. Legalább olvashatott. Az emberek és a tündék minden tudása, a régi birodalmak történelme, a nagy királyok nevei, az orkok pusztító betörése, egészen a füvészetig, az asztronómiáig és a fizikáig, mind-mind ott volt a könyvtárban. Könyvről könyvre, polcról polcra Yorsh elolvasott, megtanult, rendszerezett és katalogizált mindent, szobáról szobára, sztalaktitról sztalaktitra. Valószínűleg még csak távolról sem súrolta egyetlen más teremtett lélek sem az ő tudásának szintjét, sem a tündék, és természetesen még kevésbé az emberek között. A könyvtár valószínűleg még a távoli és boldog aranykorában sem volt ilyen rendben, amikor a tudósok olyan nagy számban keresték fel, hogy tiltani kellett a földre köpködést. Már csak a legdélebbre eső szobácska utolsó polca volt hátra, amelyik a legtávolabb volt a könyvtár szívétől, ahol a sárkány horkolt: pici, rozzant szobácska volt, ahol a sztalaktitok és a sztalagmitok annyira sűrűen nőttek, hogy alig lehetett átkúszni közöttük. Yorsh elindult, s lepkék felhői rebbentek fel a lába előtt, a virágba borult kúszónövények között. Az egyetlen polcon volt egy történelemkönyv, a nagy Arduin sokadik életrajza, és egy zoológiai könyv, valószínűleg képzelet szülte állatokról, mivel a fedőlapján egy igen sovány tehénfélét ábrázoltak, nagyon hosszú nyakkal, sárga és barna foltokkal, és egy különös, szürkés állatot, akkorát, mint egy ház, amely hosszú-hosszú orrával vakarta hatalmas füle tövét. Aztán a szokásos könyvek következtek a tünde-asztronómiáról, egy az emberi asztrológiáról, majd egy vén, elnyűtt pergamen, amely a penésztől egyetlen, olvashatatlan tömbbé állt össze, amit már ki sem lehetett tekerni. Tizenhárom évnyi könyvtároskodás után Yorsh már ügyesen tudta restaurálni a régi pergameneket, csak idő, gőz és édesmandula-olaj kellett hozzá. Itt pedig mindennek bővében volt: egy vulkán gőze melegítette a könyvtárat, édesmandula borította a nyugati oldalt, a rengeteg idejével pedig nem is tudott mit kezdeni, és bármi, amivel sikerült kitölteni, igazi áldás volt a számára. Yorsh eltöprengett azon, mit fog csinálni ezután, hogy már minden elolvashatót elolvasott, megtanulhatót megtanult, és archiválhatót archivált, hogyan fogja átvészelni a napokat anélkül, hogy eluralkodna rajta a búskomorság. Voltak napok, amikor külön figyelnie kellett, nehogy a gondolatai elkalandozzanak a vadász és az asszony felé. Ki tudja, ha még élnek, biztosan összeházasodtak! Talán gyermekeik is vannak, és talán meséltek nekik róla. Talán arra várnak, hogy a gyermekeik felnőjenek, s aztán útnak indulnak, hogy meglátogassák őt. Talán senkinek nem mondhatják el, hogy ismertek egy igazi tündét, és túl veszélyes lenne visszajönniük ide. Talán soha többé nem hall felőlük. Nem szabad erre gondolnia. Túlságosan fájdalmas.

A tünde-fiú munkához látott: miután belemerítette a mandulaolajba, a penészes tömböt rátette egy botra, és benyújtotta a vulkán fölé. Nem kellett rákötnie a botra. Arra nem volt képes, hogy a levegőben lebegtessen egy tárgyat, de ha összpontosított, egyensúlyban tudta tartani. A gőzcsóva átjárta a pergament. Most már csak várni kellett. Kényelmesen leült a virágsziromesőben, és két kezébe szorította a botot. Érdes, girbegurba és göcsörtös bot. A vadászé volt: Yorsh lehunyta a szemét, és elárasztották az emlékek. Az emlékekkel pedig jött a vágyakozás. Volt egy emlékfoszlánya a mamáról, egy elsuhanó mosoly, egy távoli hang. A nagymama ezzel szemben erősen élt az emlékezetében, egész szomorúságával és mindazzal, amit tanított neki. Aztán pedig ott voltak ők: Monser és Sajra, a vidámságuk, a bátorságuk… Yorsh elmosolyodott az emlékre, de aztán a bánat lett úrrá rajta, a mosolya eltűnt, mint az utolsó fűszál, ha beáll a fagy. Vágyakozott a barátság, a gyengédség után, s az után a könnyű, megfoghatatlan érzés után, amit nehezen tudott meghatározni. Olyasmi volt, mint a dolgok bizonytalansága, kiszámíthatatlansága. Elkezdődött a reggel, és nem lehetett tudni, hogyan fog eltelni. Minden és mindennek az ellentéte is megtörténhetett, bármikor. Minden napban benne volt a félelem, a reménység, a csüggedés, az éhség, a boldogság és az öröm. Most pedig a napokban, reggeltől estig, évről évre, évszakról évszakra, az egészen egyforma évszakok végtelen során át, nincs egyéb, csak a virágszirmok és a rózsaszín tökéletesség. Mindennap egyre távolabbi délibábnak tűnt a tökéletlenség reménye. Yorsh végül még a sár, az eső és az éhség után is vágyakozni kezdett. Valójában persze csak utánuk vágyakozott: Sajra és Monser után, a két ember után, akik magukhoz vették, megmentették, lépteihez igazították az övékét, szerették őt. Valójában, ha jobban belegondol, nem a tökéletlenség hiányzott neki. Monser és Sajra hiányzott. A szabadság hiányzott. – Mivel múlatni te mostan az időt? – érdeklődött a sárkány. – Semmi különössel – felelte a tünde. – Akkor tudol te jönni, és azt itt tenni? Úgy én nem lenni magányosságban, és mi olvashatni jó könyvet, akkor is, ha már olvastunk volt azt, a könyvet a királykisasszonyról, aki egybekel a daliás herceggel, amelyik elveszett gyerekkorában, és mindenki azt hitte róla, hogy másvalaki… A sárkányok agyán nyilván drámai lyukak keletkeznek életük második évezredében. A sárkány nem emlékezett a saját nevére. Az összes lehetséges hiányosság közül a tünde-fiú valaha ezt tartotta az ütődöttség legrémesebb jelének. Valaha, eleinte, akkor, amikor még nem tudta, milyen szenvedélyesen rajong a sárkány a szerelmes regényekért. Nem mindegyikért. Csak a legeslegbugyutábbakért. – Végzek itt, és jövök – ígérte. A gőz már felpuhította a penészt. Yorsh elkezdte lassan kitekerni a pergament. Nagyon lassan csinálta, nehogy betépődjön valahol, s az egészet előbb bekente mandulaolajjal, és csak azután választotta szét óvatosan egymástól a lapokat. A címet mindjárt ki lehet silabizálni. A sárkány türelmetlenül megkérdezte még egyszer, mit csinál, és Yorsh, miközben válaszolt neki, elolvasta a címet: Dracos, a harmadik rúnikus dinasztia nyelvén, A sárkányok. Egy könyv a sárkányokról! Először látott ilyet. Az egész könyvtárban, mind az ötszázhuszonháromezer-nyolcszázhuszonhat könyv közül egyetlenegy sem szólt eddig a sárkányokról. Ötszázhuszonháromezer-nyolcszázhuszonhat könyv, az asztronómiától az alkímiáig, a meteorológiától a horgászati tudnivalókon és az áfonya alkoholban való eltevésén át a földrajzig, köztük ezeregyszázöt gombareceptkönyvvel, és tizennyolcezer-négyszázharminchat szerelmes regénnyel,

amelyek egymással vetélkedtek az évezred legidiótább könyve címért, és mindeddig egyetlenegy értekezés sem volt a sárkányokról! Azután rájött. Minden bizonnyal több tucat, ha nem több száz könyv lehetett a könyvtárban a sárkányokról, de valamilyen homályos okból a sárkány nem akarta, hogy azokat bárki is elolvassa, ezért mindet megsemmisítette. A sárkány csendben tiltakozni kezdett a magányossága, a gyomorgörcse és az ötödik bordaközében érzett szúró fájdalom miatt, amely átsugárzott a százötvenhetedik csigolyájára… majd elaludt, és nyugodt hortyogása betöltötte a könyvtárat. A sárkányoknak (Dragosaurus Igniforus) százötvenhat csigolyájuk van, kezdődött a könyv. Yorsh egy kicsit lassan tudta kiolvasni a harmadik rúnikus dinasztia betűit, de azért elboldogult. HARMADIK FEJEZET Robi besurrant a hálóterembe: óriási helyiség volt, korábban birkaólnak használták. A deszkafal hézagjain beszűrődött a reggeli fény: ablakok nem voltak, az ajtónyílást pedig egy fellógatott, öreg birkabőr zárta. A benti levegőben a penész, a mosdatlan emberszag és a becsületes birkabűz itt maradt foszlányai keveredtek, s az egészből ez utóbbi volt a legszalonképesebb. A földön egybefüggő szénaréteg választotta el az alvó gyermektesteket a puszta talajtól. A kelő nap sugaraiban por táncolt. Robi visszament a helyére, Iomir és az északi fal közé, ahol a fa egy kicsit nyirkosabb és korhadtabb volt, mint másutt. Magára húzta az éjszaka takaróként szolgáló kabátját, megtapogatta a kis kidudorodást, amelyet a második tojáska nyomott ki a zubbonya alatt, és boldogan lehunyta a szemét. A herceg és a sárkány képe azonnal megjelent előtte, és ezúttal nem hessegette el a látomást, hanem figyelte, és hagyta, hogy teljesen betöltse a fejét és a szívét. Annyira belefeledkezett az álmodozásba, hogy összerezzent az ébresztő harangszóra, pedig számított rá és már várta. Nem ő volt az egyetlen: a gyerekek rendszerint összerezzenve riadtak fel nyugtalan álmukból. A hálóteremben mindenki azonnal talpra ugrott. A mégoly silány reggeli reményében, és tudva, hogy a Hiénák nem tűrik a késlekedést, mindenki gyorsan, sőt szinte lélekszakadva serénykedett. A kabátokat összehajtották, és letették a döngölt padlóra, meghatározott rendben, ki-ki a saját névsorolvasás szerinti helyére. A szénát a sarkokba halmozták, úgy, hogy középen csupaszon maradjon a padló döngölt földje, és ott a gyerekek felsorakoztak, szigorúan megtartva a fekhelyek szerinti sorrendet. Az egész csendben, gyorsan történt, mindenki félt, hogy nem készül el idejében. A bejáraton félrelibbent a báránybőr, a Hiénák beléptek a hálóterembe: a késlekedők fejvesztve futottak a helyükre, még egymásnak is ütköztek. Habzsi mindig mosolygott. Szép volt, de talán helyesebb lenne azt mondani, hogy szép lehetett valamikor régen, és megőrizte ezt a szokását, pedig igazán már nem volt szép. Alacsony volt, ovális arcú. Bonyolult frizuráján, a tarkójánál feltűzött fonatokban zöld köves, ezüst hajcsatokat viselt. Ezen a reggelen egy rózsaszín zubbony volt rajta, amelyen a sötét rózsaszín hímzés üveg gyöngysorokkal váltakozott. A szoknyája valamivel sötétebb volt, mint a zubbonya: olyan sötét, mint a hímzés. Nyakában a pompás fehér csipke hullámot vetett, majd egy terjedelmes masniban keresztezte önmagát. Hólyag sokkal öregebb volt, mint a felesége. Lehetséges, hogy valaha értelmes arca volt, vagy csinált vagy mondott valami értelmeset, de ha úgy volt is, értelme mostanra már végleg beleveszett az idők sötétjébe. Hólyag most úgy nézett ki, mint egy hatalmas varangy, amelyik egészben lenyelt egy óriási sárgadinnyét, s emiatt csupa önelégültség az ábrázata: ez volt az egyetlen arckifejezése, amely olykor felváltotta a legmélyebb és legteljesebb unottságot. – Jó reggelt, imádott gyermekecskék – szólalt meg Habzsi. Hólyag bólintani látszott. – Jó reggelt, Habzsi úrhölgy és Hólyag uraság – mondták egyszerre a gyerekek.

Valamelyik kisebb gyerek nem tudta befejezni a mondatot, mert köhögni kezdett. Habzsi egy pillanatra szigorúan összeráncolta a homlokát: a kicsi azonnal megpróbálta visszafojtani a köhögést. – Felvirradt egy újabb csodálatos nap, amelyen megtapasztalhatjátok mennyire jó, nemes lelkű, bőkezű és kedves a ti jótevőtök. A mi jótevőnk. Mindannyiunk jótevője. A mi vezérünk. Az, aki megvédelmez minket. Szeretjük… – Daligar és a peremvidékek kormányzóbíráját – fejezték be a mondatot a gyerekek kórusban. Az a kicsi ismét nem tudta végigmondani, mert megint rájött a köhögés. Robi háttal állt neki, s nem mert megfordulni, hogy megnézze, ki az. A vétkek gazdag és változatos listájában, amit Habzsi összeállított, a „dialógus” alatti forgolódás „szemtelenségnek” számított, és a körülményektől függően változó számú pofon járt érte, egytől hatig. Robi úgy vélte, Iomir köhögött, de nem volt biztos benne. – Mi mindannyian végtelenül… – folytatta Habzsi. – Hálásak vagyunk – vágták rá a gyerekek. – A mi szeretett… – Kormányzóbíránknak, Daligarnak, a mi szeretett grófságunknak, ami az egyetlen jó a világon, amelyért érdemes élni és meghalni… Leginkább meghalni: ez könnyebb és valószínűbb. Immár igazi hőstettnek számít ebben a grófságban élni, hiszen még a puszta életben maradáshoz is napról napra egyre több szerencse és ügyesség kell. A köhögés ismét megakasztotta a dialógust. Robi most már biztos volt benne, hogy Iomir az. – Nélküle ti nem lennétek mások, mint… – folytatta Habzsi bosszúsan. Robi fejében ismét megjelent a papa és a mama: Daligar és a peremvidékek kormányzóbírája nélkül még élnének, és ő ilyenkor még aludna, otthon, a gyapjútakarók alatt, ébredés után pedig tejet, kenyeret, almát, egy kis mézet enne reggelire, és néha egy kevés sajtot is. – Elveszettek és kétségbeesettek – válaszolta a kórus –, nyomorult szülők gyermekei. Boldogok lennénk, és jóllakottak, gondolta Robi. Ő egészen biztosan, és Iomir is, és mindazok, akiknek a szülei a nagy nélkülözésbe haltak bele. Mielőtt Daligar és a peremvidékek kormányzóbírája az Igazság és a Grófság Szeretetének különös szabályai szerint át nem szervezte az emberek életét, bajosan éhezhetett valaki igazán ezen a földön, amely tobzódott gyümölcsösökben, ahol a veteményesek szőlőkkel váltakoztak, s a réteket virágok és tehenek lepték. Még a Nagy Esők idején, a Sötétség komor évei alatt sem volt ínség a grófságban. Most pedig mindennapossá vált, megszokottá, szabályszerűvé. Minden nyáron szekerek hosszú sora ment a vidékről búzával és gyümölccsel megrakottan Daligar városába, ahol talán a rakománnyal kövezték az utcákat, mert emberileg lehetetlen, hogy azt a sok mindent meg tudták enni. A Bíró nélkül nem is volnának árvák. A Bíró nélkül egy olyan világban élnének, ahol az emberek úgy tartják, a saját fiaikért érdemes élni és meghalni. – Vagy még rosszabb – folytatta Habzsi. Ennél a mondatnál a kórus elhallgatott. – Önző szülők gyermekei – folytatta Iomir hangja egyedül, de az utolsó szótagok ismét köhögésbe fúltak. Robi nagy levegőt vett, most ő volt soron: – Vagy önző szülőké, akik a tündéket védelmezik – tette hozzá sietve, abban a reményben, hogy ez is egy olyan reggel lesz, amikor minden hamar véget ér. Csalatkoznia kellett. Ez is egy olyan reggel volt, amikor sokáig elhúzódik a dolog, és belemerülnek a részletekbe. Habzsi közelebb lépett hozzá, aztán a mosolya gyengédebbé vált. – Pontosan – kezdte magyarázni – a szüleid…

– Önzők voltak – morogta Robi, inkább a kevésbé súlyos ügyre szorítkozva, mert az, hogy a szülei valaha is képesek voltak a védelmére kelni egy tündének, annyira visszataszító volt, hogy még csak rágondolni is rémes. – Hangosabban, drágám, hangosabban! – Ön-zők – szótagolta Robi. – És ez mit jelent? – Azt, hogy ragaszkodtak a gazdagságukhoz. – Robi visszagondolt erre a gazdagságra: a mama aszalt almájára, a papa kacsáira, a ház mögötti gyümölcsösre. A papa és a mama már pirkadat előtt talpon volt, és késő éjszakáig dolgozott, az eredmény pedig mi volt? Egy teli kamra és a kertben sorakozó káposztafejek. Azután jöttek a poroszlók. – Igaz, drágaságos gyermekek – magyarázta Habzsi, miközben Hólyag unottan bólogatott – rettenetes dolog, ret-te-ne-tes az, ha nem osztja meg valaki másokkal a javait, ha ragaszkodik a saját gazdagságához. Habzsi bosszúsan elhallgatott: Robi az ő aranyszállal tűzött lila bársonycipellőit bámulta, amelyeken az aranyszálak keresztezésénél egy-egy aprócska gyöngy csillogott. Az igazat megvallva bajosan tudott volna Robi úgy lefelé nézni, hogy ne lássa a cipőt, arra az egyetlen alkalomra pedig, amikor úgy próbált Habzsinak felelni, hogy nem sütötte le a szemét, még mindig élénken emlékezett. – Az aranycipellő nem az enyém – szögezte le Habzsi fagyosan –, Daligar tisztviselőjét illeti meg. Én, szerény, alázatos lélek, csak viselem – magyarázta, szótagolva, ahogy a gyengeelméjűekkel beszélnek. Aztán sóhajtott, és végignézett a gyerekeken. Robi is körülpillantott, és nem találta valami felemelőnek a látványt: mindannyian mezítláb álltak, sárszínű zsákvászon ruhában, piszkos, fésületlen hajuk sovány, maszatos arcukba lógott. Robi egyszer befonta Iomir haját, de ezt „léhaságnak” értékelték: aznap mindkettejüknek egy órával többet kellett dolgozni, és nem kaptak vacsorát. Iomirt megint elfogta a köhögés, mire Habzsi szomorúan ránézett, mintha fájna neki ez a felelőtlen hálátlanság. – Ma számtalanszor félbeszakítottad a dialógust, Iomir – mondta kedvesen, odalépve a kislányhoz. – Nem kapsz reggelit – tette hozzá szomorú, csalódott sóhajjal. Azután sarkon fordult, és megparancsolta a két legnagyobb fiúnak, Nyurgának és Moronnak, hogy osszanak ki mindenkinek fejenként egy almát és egy marék puliszkát. Iomir adagját eloszthatják egymás közt. Nyurga és Moron diadalmasan összenézett. Azután, folytatta Habzsi, el kell kísérniük a gyerekeket a rétekre, hogy levágják az utolsó szénát, és egy kis fát gyűjtsenek. Iomirnak sikerült kivárnia, míg a Hiénák kimentek, aztán elsírta magát. A gyerekek kirajzottak a szabadba, és fegyelmezetten sorba álltak, mind, kivéve Robit, aki ott maradt, ahol állt, és Iomirt, aki a hálóterem egyik sarkába húzódva sírdogált. Robinak eszébe jutott a tojás a gyomrában. Erre a napra legyőzte az éhséget. Ránézett a kicsi, kétségbeesett Iomirra, aki a kezébe temette az arcát. Míg a többiek kimentek a fényre, Robi ott maradt a sötétben, elővette a titkos zsebébe dugott fogolytojást, letisztította róla a földet, odament a kislányhoz, és a kezébe csúsztatta. – Nehogy azonnal abbahagyd a sírást! – tanácsolta neki suttogva. – És edd meg a héját is, akkor nem találhatják meg. Azután elment sorba állni az almájáért. Egy ráncos és kissé hibás alma jutott neki, a puliszka is kevesebb volt a szokásosnál, de miközben ette, hallotta, hogy Iomir egyre vidámabban tetteti a sírást. Jó nap lesz ez a mai. NEGYEDIK FEJEZET A sárkány azt akarta, hogy az elejétől kezdve olvassa fel neki megint a babszem királykisasszony történetét. Már biztosan kívülről tudja. A királykisasszony csecsemő korában elveszett az áradásban egy babföldön, azután pedig a gonosz parasztasszony

nevelte fel, így amikor a királyné, aki nem tudta, hogy az anyukája, találkozott vele, nem ismerte fel. Amikor ideértek a mesében, félbe kellett szakítani a felolvasást, hogy a sárkány jól kisírhassa magát, azután folytatták. Amikor a királykisasszony, aki azt hiszi magáról, hogy szegény sorból való lány, azt mondja a gonosz hercegnek, hogy a kincseit megtarthatja magának, ismét meg kellett állni, s a könnyár elborította a padlózat rózsaszirom szőnyegét. Nagy az öröm aztán a felismeréskor: a babszem kisasszony és az anyakirályné egymás karjába borul. Ekkor olyan bőven ömlöttek a könnyek, hogy nemcsak a rózsaszirmok áztak át, hanem még a pillangók is. Vége. Csend. A nagy sírásban és a nagy örvendezésben kimerült sárkány elaludt. Nyugodt horkolása szabályos ütemben végigrezgett a rózsaszirmokon és a pillangók szárnyán, mint a dagály hulláma. A sárkányoknak százötvenhat csigolyájuk, huszonnégy pár bordájuk, négy tüdejük, két szívük van. A nyelvcsapjuk és a pajzsmirigyük között vannak a tűzmirigyeik, amelyek glukozió-alkoholkonvertáziszt tartalmaznak, ami átalakítja a glukózt alkohollá. Amikor bármiféle felindultság megemeli a sárkány testhőmérsékletét, az alkohol meggyullad, és a kilégzés kiadós lángkibocsájtással jár. Ha vizet elkeverünk sisakvirág, gyűszűvirág és hegyiárnika friss virágának főzetével, s ezzel inhalál a sárkány, az csökkenti a tűzkibocsájtást, amelyet az újszülött sárkány nem tud szabályozni. De virágból kevés kell, mert ha túl sok, az mérgező és halálos. Az pediglen, ha egyszerűen belélegez némi… Azt, hogy minek az egyszerű belélegzése oltja el a sárkányt, megette a penész, és elenyészett, amikor Yorsh szétszedte a lapokat. Nem is tűnt fontosnak. Az ő sárkánya soha egy aprócska szikrát sem köpött: lehet, hogy a torokból jövő tűz alól vannak kivételek. Ha borsmentát lélegez be, a lehelete is jobbá válhat. Hova lehetne ültetni egy kis borsmentát? Egyágyásnyit vagy kettőt, esetleg hármat. A sárkányok lelke is csupa tűz, folytatódott az írás. Bátorságuknak nincs párja, nemeslelkűbbek, mint bárki más, tudásuk hatalmas, mint a tenger, bölcsességük az egekig ér, végtelen értelmükkel csupán az a végtelen szeretet ér fel, amit a szabadság és a repülés iránt éreznek. Yorshkrunksquarkljolnerstrink annyira meglepődött, hogy ellenőrizte a címet: bizony a sárkányokról volt szó. A léghuzattól való rettegés szerény véleménye szerint kevéssé vallott páratlan bátorságra. A tengernyi értelem nem kimondottan illett össze az elcserélt királykisasszonyok sorsa hallatán hullatott könnyekkel, arról már nem is beszélve, hogy valaki elfelejti a saját nevét. Bizony, minden szabály alól van kivétel. Egyetlen szó van, amellyel a sárkány jellemezhető: FENSÉGES. Hát, ízlések és pofonok… Az írás szerzője valószínűleg rajongott a siránkozásért, imádta a gyomorkorgást. Vagy pedig mindaz, amit a sárkányológiai könyvekben írtak, az összes sárkányra érvényes, kivéve az övét. Talán a többi sárkányológiai kézikönyvet, amely valaha a könyvtárban volt, éppen azért semmisítette meg a sárkány, mert attól tartott, kiderül, hogy ő, hát igen, nem normális. Talán már gyerek-, azaz kölyökkorában, vagyis amikor még csak nemrég született volt, a többi sárkányfióka csúfolta, amiért inkább elcserélt királykisasszonyokról szóló meséket hallgat ahelyett, hogy velük játszana adj-királykatonát a vulkánokon, vagy bújócskát a villámok és a felhők között. A tünde szíve ellágyult. Rettenetes lehet, ha valaki sírós, elviselhetetlen és sete-suta a fenséges zsenik világában. A következő oldalt az előzőnél kevesebb sikerrel sikerült szétválasztania: az írás több helyen is eltűnt, olvashatatlan maradt. Élete végén minden sárkány rak egy tojást. A harmadik rúnikus dinasztia nyelve nem volt a tünde-fiú erőssége. Háromszor is újraolvasta a mondatot, hogy biztos legyen a jelentésében. Élete végén minden

sárkány rak egy tojást. Mind? Akkor a sárkányok most hímneműek vagy nőneműek? És az övé? Ő mindig biztosra vette, hogy fiú. Mint a tenger néhány hala, a sárkányok is hímneműnek születnek, aztán anyává válnak. Érdekes. Persze a kérdéses halaknak sem a tudományos, sem a köznapi nevét nem említik: ez a könyv bosszantóan hiányos munka. A kotlás tizenhárom évig, három hónapig, és nyolc vagy olykor kilenc napig tart. Tizenhárom évnyi kotlás? És még három hónap és nyolc és fél nap? A kotlás időszaka alatt a sárkány elveszti a tüzét, a bátorságát, a repülési vágyát, a szabadságvágyát. Mindet elsöpri a görcsös szorongás, hogy egy meleg helyen nyugtot leljen. A sárkány tudása eltűnik a mindent elnyelő semmiben: először a matematika, aztán a geometria, az asztronómia, az asztrológia, a profetológia, a történelem, a biológia és a lepkék elkapásának tudománya: az egészet elnyeli a semmi. Az utolsó előtti dolog, ami eltűnik, az a nyelvtan, és a sárkány zavaros nyelven kezd beszélni, mint azok, akik igen fájdalmasan beütötték a fejüket, és a gondolkodása is olyan lesz, mint azoké, akik igen fájdalmasan beverték a fejüket. Az utolsó tizenhárom évben még a tulajdon nevüket is elfelejtik, ami pedig a legfőbb tudás, mert a saját név az a saját lélek, különösképpen a sárkányok esetében, akik maguk választják meg a nevüket, amikor képességeik teljében vannak, hacsak nem az ad nekik nevet, aki felneveli őket. Yorsh nagyot nyelt. Mintha hirtelen jeges vízbe esett volna. A kotláshoz igen sok hő kell. Abban a korban, amikor a sárkányok sokan voltak, és ellepték a világot, mint manapság a böglyök és a sáskák, egy sárkány, mielőtt hozzálátott volna a kotláshoz, keresett magának egy másik sárkányt, aki történeteket mesél majd neki Ezek nagyon érzelmes és megható történetek voltak, mert ez az egyetlen módja annak, hogy a testhőmérséklet nőjön és a tojást megfelelően tudják melengetni. A kotló sárkány sárkány barátjának azon túl, hogy szórakoztatja a kotló sárkányt és elcserélt gyermekekről és elrabolt hercegnőkről szóló történetekkel melengeti, egy másik, sokkal nemesebb feladata is lesz: fel kell nevelnie a sárkány kicsinyét, mert a sárkány csak néhány órával éli túl a kotlást, épp csak annyi idővel, hogy még egyszer utoljára felrepüljön, hogy még egyszer utoljára érezze a szél erejét a szárnyaiban, és elrepüljön jó messzire, hogy a saját szülötte, mikor még alig bújt ki a tojásból, ne lássa saját szülejét elhunyni. Elhunyni? Meghalni? Az ő sárkánya hamarosan meghal? Mintha tőrt döftek volna a tünde-fiú szívébe. Ez az oka annak, hogy a kotló sárkány különösen sírós, unalmas, érdektelen és elviselhetetlen: hogy minden elképzelhető kétséget kizáróan bebizonyosodjon, mennyire türelmes a kicsinye leendő nevelője, akinek szeretnie, védelmeznie kell majd a sárkányfiókát, és főleg meg kell tanítania majd repülni, mert egy sárkány csak annak utána szűnik meg kisdednek lenni, minekutána megtanul repülni. De hát ezt miért nem mondta el neki? Miért tartotta titokban? Valószínűleg azért is semmisítette meg az összes sárkányológiai könyvet, nehogy rájöjjön. A kotló sárkány fél mindentől. Félelemből titkolta előtte. Attól félt, hogy magára hagyja? Hogy elhagyja a drága tojását? De most, hogy a sárkányok megritkultak, egyre nehezebb a sárkánynak valamilyen nyugodt, meleg helyet találnia, ahol ennivalót is lel anélkül, hogy egyetlen rövidke repülésre is el kellene mennie, mert különben a tojás kihűl és meghal. Aztán a sárkánynak olyan történetek is kellenek, amelyek megemelik a testhőmérsékletét, a kotláshoz elegendő mértékben. És ha a sárkány megtalálja is ezt, kell még neki valaki, aki örökbe fogadja majd az árváját, és ez az oka annak, hogy a sárkányok egyre kevesebben vannak, és egyre kevesebben lesznek. A kotló sárkány tudja, hogy

mindenáron titokban kell tartania az állapotát, mert egy újszülött sárkány felnevelése rettenetesen… (penész) és senki nem maradna ott, hogy egy ekkora feladatot magára vállaljon. Azért sem, mert… Hogy miért nem, azt nem lehetett megtudni. A folytatást megette a penész. A tünde-fiú gyomrát görcsbe rántotta a rettenet és a megindultság. És a bűntudat. Nem tudott volna egy kicsit kedvesebben beszélni vele? Persze, a sárkány ostoba, siránkozó és elviselhetetlen akarnok volt, de hát kotlott! Kotlása rettenetes, hosszú, annyira hosszú és fáradságos, hogy kioltja a szellemet, felhígítja az elmét, megsemmisíti a bátorságot. Ez az utolsó dolog, amit életében tesz. Aztán a halál jön. A HALÁL. Yorsh kiejtette kezéből a pergament, s az halkan lepuffant a földre. Nem jutott ideje semmi másra: egy irtózatos reccsenést hallott, amibe még a barlang falai is beleremegtek. Különös puffanások következtek rá, olyanok, mint a földre eső pergamené, csak annál sokkal puhábbak, egyszersmind hangosabbak. Mintha hatalmas szárnyak csapkodnának az égben. Végül pedig egy vérfagyasztó, éles sipítás, amelytől az ablakokat záró borostyánlapok fele ripityára tört. A tünde-fiú kirohant a nagyterembe. Középen ott volt egy hatalmas tojás, amelyen a smaragdzöld és arany ugyanolyan cikornyákban kergetőzött, mint a sárkány vagy (sárkányasszonyság?) bőrén az egymást üldöző rózsaszín és világosszürke. A tojás az egyik oldalán fel volt törve, és a kotló (vagy kotlós?) feje nézett ki rajta kicsinyített változatban, smaragdzölden és kétségbeesetten. A tojáshoz hasonlóan zöld és aranyszínű volt, a szemhéja pedig sötétebb zöld, mint a tengerfenék, amikor tiszta a tenger. Két tágra nyitott, óriási, kerek szemében a kétségbeesés. Az északi polcok valamennyi könyve, az analitikus geometriáról és az áfonyás paprikabefőtt készítéséről szóló nyolcszáznegyvenhat kötet füstölgött. A sipítást nyilván egy tűzcsóva kísérte. Yorshkrunksquarkljolnerstrink még végiggondolhatta, hogy nem volt túl ragyogó ötlet ugyanarra a polcra tenni az összes könyvet egy adott témáról. Így most a tanulmányozható tárgyak sorából eltűnt a síkgeometria analízise, és az emberiségnek újra fel kell majd fedeznie az egészet, hacsak nem talál ő maga némi időt, úgy ötven-hatvan évet arra, hogy újraírja legalább az alapjait. Örökre elvesztek az áfonyás paprikabefőttek is, amelyek receptjei kakukkfüves pácolást írtak elő – de némi szerencsével ezeket soha többé nem fedezi fel senki. A reccsenés, amibe az oldalfalak is beleremegtek, a gigantikus kapu kinyílása volt. A kapu két szárnya szélesre volt tárva, és a tenger felől befújt a szél, kis forgatagokba kavarva a padlón a virágszirmokat, a lepkéket és három évszázad geometriai kutatásainak hamuját. Odakint a nagy sárkány óriási szárnyai verdestek az égen, a tenger felett. A sárkány röpte betöltötte az eget. Az immár magasan járó nap fénye átsütött szárnyai arabeszkjein. Arany szeme találkozott a tünde-fiú azúr tekintetével. A világ minden gyengéd szeretete benne volt abban a nézésben, és minden gőg, minden lehetséges szeretet és minden erő, büszkeség és dölyf. Minden fenség. FENSÉG. FENSÉG. FENSÉG. FENSÉG. FENSÉG. FENSÉG. FENSÉG. FENSÉG.

– Erbrow – süvöltötte a sárkány, miközben tűzcsóva tört elő a torkából, s hasított bele a narancsra vált égbe. Yorsh megértette, hogy ez a neve. Bólintott, azután mélyen meghajolt. A tűzcsík ott maradt az égbolt kettéhasított végtelenjében, míg a nagy sárkány óriási szárnyai leereszkedtek a horizontig, ahol a viharos hullámok találkoztak az éggel. A hullámok szétnyíltak, és lassan befogadták az óriási szárnyakat, és azok sokáig ott lebegtek a felszínen, közvetlenül a horizont peremén, sirályok felhői alatt. Azután a hullámok összecsukódtak, és a sárkányból nem maradt semmi. Yorsh továbbra is arra a pontra szegezte tekintetét, ahol imént a szárnyak felragyogtak a napsütésben. A tünde-fiú szívét elárasztotta a fájdalom. És a fájdalom a lelkébe hasított, mint egy penge, és ott találta azt a másik fájdalmat, amely mindig is ott volt: a mama, aki elment oda, ahonnan nincs visszatérés, amikor ő még túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezzen rá, a nagymama, aki ott maradt az emelkedő vízben, amikor ő már túl nagy volt ahhoz, hogy ezt valaha is elfelejthesse. A tünde-fiú szívét elárasztotta a bánat. Azt kívánta, bárcsak ott lehetne még vele a nagy sárkány, hogy még egyszer utoljára elolvashassa neki a borsó- vagy babszem vagy miacsoda királykisasszony történetét. Minden erejével azt kívánta, bárcsak hallhatná, ahogy záporoznak rá a szemrehányások, mint a legutolsó bűnözőre, amiért megpróbált felmászni a kapu előtti tölgyfára, vagy újból végighallgathatná a külső fülgyulladás valamennyi tünetét, a gyomorhurutéról, arcüreggyulladáséról és a csalánkiütéséről nem is beszélve, sem a harminckettedik vagy a tizenhatodik vagy a negyvenedik farokcsigolya görcséről. Ekkor egy újabb vérfagyasztó sipítás hallatszott a háta mögül. A sárkányfióka megint sírt. A fizika is apró hamutölcsérekké vált a földön. Az emberiségnek újra fel kell majd fedeznie a termodinamikát és az emelőkre vonatkozó törvényeket. Évezredekbe telik, még akkor is, ha minden jól megy! Miközben Yorsh elkeseredetten próbálta kigondolni, mit is csináljon, és hogyan, eszébe jutott Arduinnak, a Fény Urának, Daligar Alapítójának egyik mondása: „Amikor csapás csapást ér, nincs idő arra gondolni, menynyire szomorúak vagy elkeseredettek vagyunk, tehát már nem is vagyunk azok.” Az első teendő: ki kell húzni a sárkányfiókát a tojásából. A tojáshéj három hüvelyk vastag volt. Yorsh megpróbálta összetörni, de mintha csak egy kavicsot próbált volna puszta kézzel szétmorzsolni. Óvatosan kinyújtotta az egyik kezét, amilyen lassan csak tudta, nehogy megrémissze a kissárkányt. A mozdulat nem volt elég lassú. Egy újabb kicsi sipítás, a vele járó lángocskával: szerencsére a gombaételreceptek és a repülő szerkezetek készítésére vonatkozó útmutatások között az égési sebek gyógyításáról is volt egy kézikönyv. Yorsh újra próbálkozott, ezúttal bal kézzel, mivel a jobb keze olyan lett, mint az egyik tinóru a Hogyan süssünk gombát parázson című könyvből (harmadik terem, déli oldal, negyedik könyvespolc). Még lassabban folytatta, nehogy az arca még hasonlatosabbá váljon a Hogyan ne égessük szénné a gombát a parázson című munka ábráinak valamelyikéhez (harmadik terem, déli oldal, harmadik polc). A mozdulat elég lassú volt. Ezúttal sikerült rátennie a kezét a kicsi fejére. Az aprócska smaragdzöld pikkelyek cikornyái bársonypuha bőrsávokkal váltakoztak, amelyek sötétebb zöldek voltak, aranyos szivárvánnyal. Az egész sima, puha és langyos volt, de a kezén keresztül a tünde érezte a kicsi kétségbeesett félelmét, egy újszülött kitörő és mindent eluraló félelmét, amely teljesen betölti az agyat, ahol még nincs semmi más, tehát ez egy olyan félelem, amely mindent be tud tölteni. A hatalmas sárkányfióka langymeleg buksijában végtelen szorongás volt, és a félelem valamitől, ami végtelenül fájdalmasabb, mint az éhség, és végtelenül félelmetesebb, mint a sötétség.

Yorsht majdnem magával ragadta ez a vak és mélységes rettegés, és régi önmaga jutott eszébe, amikor ott volt egyedül a végtelen esőben, s ameddig csak a szem ellátott, nem volt senki más rajta kívül. A félelem az egyedülléttől. A félelem, hogy senki nem szeret téged. Rájött, mit kell tennie. Minden erejével arra gondolt, ahogy ő együtt van a kicsivel. Elképzelte, ahogy a sárkányfióka az ölébe hajtja a fejét egy végtelen, apró margarétáktól fehérlő rét közepén. Azután elképzelte, ahogy egymást átölelve alszanak. Azután azt, ahogy elfelezik az édesmandulát és a babot. Azután arra gondolt, hogy a végtelen margarétamezőn ő hajtja a kicsi ölébe a fejét. A kicsi megnyugodott, vonásaiból eltűnt a kétségbeesés, a tekintete felderült. – Minden rendben, kicsi, minden rendben. Még hogy kicsi! A sárkányfióka kisebbfajta hegy volt. De Yorshnak semmiféle más megszólítás nem jutott eszébe. Kicsi volt. Nagy, nedves szeme zöld és aranyszínben ragyogott, mint egy hegyi tó, amire rásüt a nap. A „Minden rendben, kicsike, itt vagyok” hatott. A sárkány zöld szeme beleveszett a tünde kék tekintetébe. – Kicsi, szép kicsikém. Te vagy az én szép kicsikém. Az én szép kiscsibém. Csibém, kicsikém, szép sárkányka, kicsi sárkányka, szép csibikém. A sárkányfiók felderült. Életében először elmosolyodott. Egyáltalán nem volt olyan zord, mint egy felnőtt sárkány, édesen mosolygott szinte még fogatlan szájával: a poszterolaterális, poszteromediális, inferokaudális és inferokraniális tépőfogainak nyomuk sem volt, csak a középsők sejlettek valamennyire. A kicsi életében először megcsóválta a farkát, és a gigászi tojáshéj apró darabokra tört. Hát így bújnak ki a tojásból! A könyvben ez nem volt benne: ki kell majd egészítenie. A tojáshéjdarabok szanaszét repültek, mint egy zöld és arany tűzijáték szikrái. – Erbrow! – így fogják hívni. – Erbrow – ismételte a tünde ujjongva. A kicsi majd elolvadt a gyönyörűségtől. Boldogan ugrándozni kezdett. Egy gyilkos farkcsapással levert egy ősöreg sztalaktitot, és néhány szikladarab leomlott a mennyezetről. Ezt egy repeső sipítás követte, és Yorsh szerencsére épp idejében hajolt le, megóva ezzel az arcát, de a haja máris ott táncolt a padlón, megannyi apró hamuörvény formájában, A napórák tudományának. maradványaival egyetemben. Az elkövetkező évszázadokban az emberiség azt sem fogja tudni, hány óra van. Még egy üstökös vagy egy napfogyatkozás homályos megjóslását is fantasztikus tettnek fogják tekinteni. Yorsh leült a földre, a sárkányfióka ismét elmosolyodott. Fogatlanul mosolygott, és a mosolytól a szeme még fényesebben ragyogott. A tünde ölébe hajtotta a fejét, és azonnal elnyomta az álom. Béke. Yorshnak égett a jobb keze. A homloka is megperzselődött. Megpróbálta gyorsan, sürgősségi sorrendben végiggondolni a tennivalóit: az összes könyvet és pergament bezsúfolni a középső terembe, hogy védve legyenek a sárkányfiókától és az időjárás viszontagságaitól is. A másik legfontosabb: hegyiárnikát, sisakvirágot és gyűszűvirágot kell keresnie, és valahogy kiókumlálni, hogyan inhaláltassa a kissárkányt, hogy egy kicsit, izé, kezelhetőbb legyen. Micsoda szerencse: a hegyiárnika az égési sebekre is jó. Mindenhova azt kell ültetnie. Lassan, nehogy felzavarja az ölében alvó kicsit, Yorsh hanyatt feküdt a barlang padlójának apró margarétákból álló szőnyegén, kinyújtotta a bal kezét – ezt még tudta használni –, és a lehető legjobban kinyújtózva elérte a sárkányológia kézikönyvét, ebben a pillanatban a könyvtár legfontosabb kötetét. Margaréták? Margarétaszőnyeg borította a barlang padlóját! A kézikönyv sok hasznos tudnivalóra nem tért ki.

Azt sem említette, hogy ha egy sárkányfióka boldog, az elméje valóra váltja az álmokat. Vagy ki tudja, talán említette, csak a penész megette az idevágó részt. ÖTÖDIK FEJEZET Reggel óta szüretelték a szőlőt: ez a legjobb munka a világon. Nincs olyan ellenőr, aki meg tudná számolni egy szőlőtőke valamennyi fürtjét, egy fürt valamennyi szemét. Folyamatosan énekelni kellett, hogy bizonyítsák, üres a szájuk, de nem lehetetett észrevenni, ha egy hang kimaradt a kórusból. A szőlőtőkék között szakadatlanul zengett az ének: …a Bírót mind szeretjük, sorsunk kezébe tesszük, hálásan követjük, mert minket úgy szereeeet… A gyerekek megtanulták, hogyan ehetnek felváltva, egyszerre csak egy, mindig az, aki az adott pillanatban a legtávolabb volt Habzsitól, aki egyfolytában a sorok között járkált, míg Hólyag lent hortyogott a szőlődomb lábánál, egy fügefa árnyékában. Alvás közben kinyílt a szája, és a nyála oldalt lecsorgott a szürkés szakállára, de még így sem nézett ki annyira ostobának, mint ébren. Még Nyurga és Moron sem jelentett veszélyt: túlságosan lefoglalta őket az, hogy minél több szőlőt falhassanak. A nap ragyogott a sorok fölött. A nyár száraz volt, így a szőlő pompás lett. A távolban, a Sötét Hegyek tetején már szikrázott az első hó. Azt beszélték, hogy a Sötét Hegyek túloldalán a tenger van, ami olyan, mint egy hatalmas folyó, csak sosincs vége, és mindenfelé csak a víz van, és a horizont választja el az égtől. Robinak eszébe jutott az édesapja, aki azt mondogatta neki, hogy előbb-utóbb elviszi őt a tengerhez, mert a szabad teremtményeket a szellemük elkerülhetetlenül olyan helyek felé vezérli, ahol a horizontot semmi nem szakítja meg, és az ég a horizont vonala mentén összeér a világgal. Iomir Robi közelében állt, és még ő is majdhogynem boldognak látszott, és két szőlőszem között torkaszakadtából ordította: mert minket úgy szereeeet… Azután az arca hirtelen megdermedt, a szájához kapta a kezét, és majdnem elejtette a fürtöt, amelyet éppen leszedett. Az arcán a következők futottak át rendre: a világon a legnagyobb elképedés, a világon a legnagyobb boldogság, a világon a legnagyobb boldogtalanság, a világon a legnagyobb félelem, a világon a legnagyobb rettenet. Robi odafordult, amerre Iomir nézett, és meglátta a sorok közt lapuló árnyat. Azonnal rájött: Iomir egyik szülője jött el, vagy talán mindketten, hogy visszavegyék a lányukat, és a kicsi rettegett a gondolattól, hogy Habzsi és Hólyag vagy valamelyik elhagyott gyerek megláthatja őket. Az Árvák Házába úgy juthatott az ember, ha igazán elárvult, tehát a szülei meghaltak; vagy ha elhagyták, tehát a szülei mentek tovább a maguk útján, miután szülöttüket a Hiénák gondjaira bízták. Emiatt két külön klikk jött létre, amelyek kibékíthetetlenül gyűlölték egymást, tehát ellenségeskedtek. Az elhagyottaknak sziklaszilárd megszokásukká vált az elhagyatottság. Valahogyan zsenge koruktól kezdve életben maradtak az éhezés és a kegyetlenségek ellenére, és az éhség és a kegyetlenség annyira beléjük ivódott, hogy személyiségük és általában az élet alapvető alkotórészeinek tartották ezeket, ebből következően pedig nemcsak gyűlöltek, hanem kivétel nélkül le is néztek mindenkit, aki valahol mélyen emlékeket őrizhetett a gyengédségről és a bőségről. Ők mindig is ismerték Habzsit és Hólyagot, ezek pedig szinte kedvelték őket, legalábbis a szeretetre való korlátozott képességeikhez mérten. Az elhagyottak a puszta létükkel is bizonyították, hogy a Hiénák gondoskodása mellett akár életben is lehet maradni, bizonyos értelemben tehát ők voltak az Árvák Házának dísze-virága.

Az elhagyottakat egy bevallatlan álom éltette: egy nap eljön értük valaki, egy király vagy egy királynő kopogtat majd az Árvák Házának ajtaján, hogy elvigye a gyermekét, aki rettenetes események következtében veszett el: egy földrengés alatt eltévedt, az áradáskor elragadta a víz egy vesszőkosárban, puszta gonoszságból elrabolták az orkok, a trollok, a tündék, az emberevő farkasok és hasonlók, aztán magára hagyták. De múlt egyik nap a másik után, és senki nem kopogott az ajtón. Valójában ajtó sem volt, amelyen egy király, egy királynő vagy akárki más kopoghatott volna, hogy megkérdezze, nincs-e itt véletlenül az ő imádott kisfia, az ő rajongásig szeretett kislánya. Csak egy birkabőr volt ott, amelyet csak a Hiénák vontak félre, hogy belépjenek, legfeljebb az esetleges „ideiglenes gyámok”, akik a gyerekek munkaerejének bérleti díján alkudoztak Habzsival, miközben Hólyag, akit az egyik fűzfa alatt egy kisebb gyerek legyezett, hogy hűsítse és elkergesse róla a legyeket, csak nézett, s az unalomtól megnyúlt az arca, s kiült rá a jellegzetes, bárgyú önelégültség. De sosem lehet tudni. Az elhagyottak, mindannyian, még a legnagyobbak is, még azok is, akik már végképp elvesztették az ártatlanság és a hit utolsó morzsáit is, lelkük legmélyén egy álmot dédelgettek a királyról vagy a királynőről, aki egy nap eljön a báránybőrig aranyhintóján, amely roskadozik a rengeteg ennivalótól. Az árvák megfelelő felkészítés híján érkeztek az Árvák Házába, a Hiénák keze közé, sőt gyakran olyan felkészítéssel, amely utóbb, a vágyakozás és az emlékek miatt, egészen tévesnek bizonyult. Ez még tetéződött a Hiénákkal, akiknek az elsődleges feladatai közé tartozott az, hogy a fiatal lelkekből gyökerestül kiirtsanak minden szeretetet, amelynek nem Daligar a tárgya. De nem csak ez volt. Szinte minden emberi lény, még a legrosszabb is, sőt főleg a legrosszabb, elkeseredetten vágyik rá, hogy szeressék, legalábbis ne gyűlöljék túlságosan. Azoknak a gyermekeknek a csüggedt és tompa tekintetében, akiknek a mamájuk és a papájuk helyébe egyszer csak a Hiénák léptek, kenyerük és sajtjuk pedig hirtelen átalakult férges puliszkává, a félelem és az éhség mögött, a vigasztalanság és a megalázottság közé ékelődve, a gyűlölet tükröződött. A szóban forgó gyermek szüleinek halálát gyakran nem az igen elterjedt nyomorúság, járvány és éhínség okozta, hanem a Kormányzóbíró valamely közvetlenebb beavatkozása, aki az ő népétől, a népe javáért sosem vonta meg az akasztás szent büntetését. Ez egyrészt növelte a gyűlöletet a gyermekek tekintetében, másrészt a Hiénák gyűlölködő örömét is fokozta, amiért büntetéseket szabhatnak ki, ételadagokat csökkenthetnek, munkát sokszorozhatnak. A Bíró közvetlen beavatkozása lehetett akasztási ítélet vagy száműzetés, de ez utóbbi azzal a paranccsal együtt, hogy a gyermekeket, akiket a grófság tulajdonának tekintettek, ott kell hagyni. Ez történt Iomir szüleivel, akik kiskorú elrablásának bűnét követik el, ha valaha is visszatérnek, hogy megpróbálják magukhoz venni a lányukat, amely bűntettért halál jár. Mint egy hadvezér, aki a csata előtt kigondolja a stratégiát, Robi gyorsan meghatározta Habzsi és a legrémesebb elhagyott gyerekek, különösen Nyurga és Moron helyzetét, de Káláét is, azét a lányét, akinek az egyik ujja hiányzott, s aki tiszta szívből utálta Iomirt. Nyurga és Moron messze volt, a szőlő túlsó végében, Habzsi körülbelül félúton Robi és Iomir, valamint a rejtőzködő árny között, de a dombtető felé nézett, ahol az egyik kisebb gyerek elesett, és talán meg is ütötte magát, de ami a legbosszantóbb, kiborította a kosarát a leszüretelt szőlővel. Kála jelentett veszélyt: csak pár lépésnyire volt a lapuló árnytól. Szerencsére az ő figyelmét is elvonta a megbotló gyerek és Habzsi záporozó szitkozódása, de ez nem fog sokáig tartani. Robi sebesen gondolkodott, igyekezett kieszelni valamit, aztán, mint egy őrült, futni kezdett, minél távolabb a lapuló árnytól. „Kígyó, segítség, kígyó!” – kiabálta, ahogy csak a torkán kifért.

– Elhallgass, és szedd a szőlőt, te ostoba! – ordított rá Habzsi. – Legfeljebb sikló lehet. Túl késő volt: a sorok között kitört a pánik, de az is lehet, hogy a gyerekek csak kapva kaptak az alkalmon, hogy kevesebbet énekeljenek és több szőlőt ehessenek. Félbehagyták a munkát. Sikítoztak és szétszaladtak, ki erre, ki arra, gyakran egymásnak is rohanva. Robi is tovább futott, tettette, hogy fél, hadonászott, és rémülten sikoltozott. Aztán igen hitelesen megbotlott, s nekizuhant az egyik hatalmas puttonynak, amelybe a gyerekek kosaraik tartalmát öntötték. A puttony dülöngélni kezdett egyszer, kétszer, háromszor, aztán végleg egyensúlyát vesztette, eldőlt, és gurulni kezdett lefelé, szétszórva tartalma egy részét, de nem sokat: a többi benne maradt. Így, amikor egy kövön megpattanva a levegőben folytatta útját, s Hólyagon landolt, gyakorlatilag még tele volt. Pokoli zűrzavar kerekedett. Mindenki kiabált. Habzsi rohant, hogy kiszabadítsa társát, de úgy tűnt, mintha a puttonyt pont Hólyagra szabták volna: beleszorult. Nyurga és Moron odafutott, hogy segítsen, de ez a jelenetet végtelenül és ellenállhatatlanul komikussá tette: ők ketten húzták az egyik oldalon, Habzsi a másikon, Hólyag pedig a puttonyban óbégatott, s szőlőlét fröcskölt mindenfelé. A szőlősorok között valaki teli szájjal elnevette magát. Robi a szeme sarkából látta, ahogy Iomir eltűnik a sorok között egy sötét árny karjaiban. Elment. Most viszont már magára kell gondolnia. Megpróbált kitalálni valamit, amivel kihúzhatja magát a csávából, de az agyából semmit nem tudott előhúzni, az üres volt, mint a házuk mögötti kis halastó tükre, miután a kacsák elrepültek délre a tél elől. Hólyag végre kiszabadult a kosárból, csorgott róla a szőlőlé, mint ősszel a taposókádból, felállt, és elindult Robi felé, bizonyítva, hogy van egy harmadik arckifejezése is az ostoba önelégültségen és a kőkemény, tiszta ostobaságon kívül: a düh. Így sem volt értelmesebb a képe, de ijesztőnek ijesztő volt. – Te… te! – ordította, mutatóujját Robira szegezve. – Te… te – a hangja elfulladt. Robi egy cseppet sem volt kíváncsi rá, mi következett volna a „te” után. Azt latolgatta, mennyi esélye lehet rá, hogy ő is elszökjön, de semmi. Nyurga és Moron az útját állták. Azt latolgatta, hány botütést kap majd ezért, és hányszor állítják majd ki a sorból, ahol puliszkára és almára várna, és eltöltötte a fájdalomtól való félelem és az éhezés miatti kétségbeesés. Először félt igazán: talán nem fogja megérni a tavaszt. Nem moccant, csak állt megsemmisülten. Életében először a remény legparányibb foszlánya sem maradt benne. A világ hirtelen zölddé vált. Valaki felkiáltott ijedtében. Robi felnézett. Egy smaragdszín, hatalmas valami volt az égen, és a nap átsütött rajta. Elsőként Robi jött rá, mi az, de talán helyesebb azt mondani, hogy felismerte: egy sárkány szárnya takarta el a napot. HATODIK FEJEZET Yorsh felkelt, nyújtózkodott. A jobb karján és a homlokán gyakorlatilag begyógyultak az égési sebek, szinte már nem is érezte őket, de a hátán lévőktől csillagokat látott. Felállt, sántikált. A legutóbbi sztalaktit, amelyet a sárkány rádöntött a farkával, a bokáját találta el. Mindkettőt. A bokája tehát elgémberedett, megmerevedett és fájt. A hideg elzsibbasztotta a tagjait, a térde nem akart engedelmeskedni. Úgy érezte magát, mint egy gleccserben ébredő folyami rák. Arstridban, az utolsó faluban a vadász meleg és kényelmes, szürke-azúrkék gyapjúruhát vásárolt neki, de a ruhák nem nőnek, a gyerekek viszont igen, s akkor még nem számoltuk a többit: a szakadásokat, hasadásokat, és az olyan helyeket, ahol egyszerűen már nem is volt szövet, annyira elkopott. Mostanra az egészből egyetlen rongydarab maradt, amit a csípője köré tekert, egyébként pedig majd megfagyott.

Eszébe jutottak a szép napok, amikor tökéletes hőmérsékletben aludt, s egy tökéletes pillangóréteg melegítette. És még panaszkodott! A sors pedig, igen jó humorérzékkel, minden kívánságát teljesítette. Most aztán bőven kijutott neki a tökéletlenségből és a bizonytalanságból, sőt túl is csordult a pohár. Sokat adott volna néhány olyan napért, amely kiszámíthatóan és unalmasan ugyanolyan, mint a többi. Eszébe jutott, ahogy még kicsiként, háromévesformán ott bolyongott a sötétségben és az esőben, a hidegtől, a félelemtől és az éhségtől félholtan. A sorstól akkor egy kis melegséget és bőséget kért, és tizenhárom éven át annyi jutott neki ezekből, hogy már rosszul volt tőle. A sors nyilván nem ismer középutat. A sárkányfióka még aludt. A vörösfenyőerdőt, amelyben az éjszakát töltötték, könnyű hóréteg borította. Jobb volt a könyvtáron kívül maradni: nemcsak azért, hogy megmaradjon valami az emberi tudásból, hanem azért is, mert a kicsi örökösen boldog és elégedett volt: egyfolytában csóválta a farkát, és a farkcsapásai ütésére leszakadó sztalaktitok halálos veszélyt jelentettek. A tünde-fiú kigyalogolt a tisztásra. A hegyiárnika a gleccser szélénél nőtt. Yorshkrunksquarkljolnerstrink mindent megpróbált, hogy valahogy átadja a sárkányfiókának egy hegyiárnika-rét fogalmát, hátha az egyszer csak kinő a lába előtt. De erőfeszítéseivel csupán egy sajnálkozó, értetlen sipítást ért el, amely mellől nem maradt el a pusztító lángnyelv: még mindig ég a válla, ha rágondol. A materializáció nyilvánvalóan csak akkor működik, ha óriási érzelmek fűződnek hozzá: asztagnyi öröm és többkévényi, túlcsorduló szeretet. Az, hogy egyszerűen kellene némi árnika az égési sebekre vagy azok megelőzésére, nem váltotta ki a szükséges mértékű ujjongást. Ráadásul a kicsinek nőtt a foga: a középsők már szépen látszottak, és a hátsó oldalsók kezdeményei is megjelentek. Ettől viszketett a kicsi ínye, amit rágcsálással enyhített. Ha még több könyv végzi a máglyán vagy válik fűrészporrá, alaposan megcsappanna a leendő generációk tudása. Olyan volt, mintha egy ezerhatszáz font súlyú egér lett volna a házban. Yorshnak sikerült elsántikálnia az árnikáig: csak néhány növényke volt, de a hátára és a vállára elég lesz. A kissárkány kioltásához, vagy legalábbis a tüze enyhítéséhez kellene valamennyi sisakvirág és gyűszűvirág is, de az volt a bökkenő, hogy a könyv nem adta meg a pontos adagolást. Arra viszont figyelmeztetett, hogy a főzetben kevés virág legyen, mert a sok mérgező lenne. Halálosan. Mennyi a kevés, és mennyi a sok? Ezt nem lehet eldönteni, maradtak hát az égési sebek. Csak korlátozhatta valamelyest a dolgot, ha elejét vette, hogy a kicsit váratlan érzelmek rohanják meg. Yorsh végzett. Felállt. Mögötte a Sötét Hegyek behavazott csúcsai fehérlettek az azúr égen, lába előtt kitárult a völgy. Körbejártatta tekintetét. A fenyőliget, ahonnan egy kis róka bukkant elő váratlanul, megijesztve Erbrowt, még füstölgött. A kis tó melletti csipkebokrok, ahol Erbrow gyönyörű szép lepkerajt látott felszállni, már nem. Yorsh visszasántikált a fenyvesbe. Ha Erbrow felébred, és észreveszi, hogy egyedül van, megijed, és újabb facsoportok válnak a tűz martalékává. A sárkányfióka még aludt a vörösfenyők között. Yorsh leült, megsimogatta. Ujjait lassan végighúzta a puha, langyos, smaragdszín bőrön. Egy újszülött sárkány ezerhatszáz fontot nyom, írta a könyv. Ezerhatszáz fontnyi rombolás és pusztítás. Ezerhatszáz fontnyi langyos bőr és gyengédség. Ezerhatszáz fontnyi katasztrófa és perzselő láng. Ezerhatszáz fontnyi fényes pikkely és szeretet. A sárkányfióka felébredt, nyújtózott egyet, és hatalmasat ásított, amitől elhamvadt a tisztás szélén álló évszázados erdeifenyő csúcsa. Azután Erbrow észrevette a tündét, boldogan ránézett, és elnevette magát a viszontlátás örömében. Yorsh-nak sikerült idejében elugrania: már olyan gyors volt, mint egy párduc, viszont egy rozmaringbokor lángra kapott. Yorsh tovább simogatta

a kissárkányt, az pedig boldogan csóválta a farkát. Megölelték egymást az égő rozmaringbokor közelében, amely kissé felmelegítette a levegőt, s aranyos csillámokkal ékesítette fel a ködöt. A kicsi rajongva ránézett, a fiú pedig megpuszilta az orra hegyét. Olyan volt, mintha volna egy kisöccse. Erbrow igazán boldog volt, még hevesebben megcsóválta a farkát, és az egyik vörösfenyő derékba törten zuhant a földre. Yorshnak sikerült elugrania előle, hát bizony, már-már valóban olyan gyors, mint egy párduc. Bizony, valóban olyan ez, mintha volna egy újszülött kisöccse. Ezerhatszáz fontos újszülött öcsike. Ezerhatszáz font, amelyből legalább fél tucatot tűz-mirigyek tesznek ki. Nem volt többé egyedül, ameddig a szem ellát, de a sors, legalábbis az övé, kétségtelenül nem ismer középutat. Csak legalább a háta ne fájna annyira! Yorsh fogta öreg, hímzett tarisznyáját, amit a vállán átvetve hordott. Kinyitotta, és elővette a pergamenjét és egy maréknyi aranybabot a kicsinek. Az bolondult érte, és azonnal vidáman és nyugodtan nekiállt, hogy egyenként megeszegesse őket, igen lassan, ahogy a kölyök sárkányok szokták. A sárkány csak annak utána szűnik meg kisdednek lenni, minekutána megtanul repülni. Csak akkor veszi kezdetét az ő végtelen bölcsessége, csak akkor tanulja meg a beszédet, az írást és az összefüggést a tüze és a károk között, amelyeket az okoz… „Minekutána” és nem „mikor”. Az után, és annak következtében. Annak következtében, hogy megtanul repülni, miután először repült, a sárkány nem lesz többé kisded. Egy ábra is mutatta az elvet. A repülés okozta érzelmek teszik lehetővé, hozzáadódva a mellizmok és a hátizmok mozdulataihoz, hogy a sárkányfiókának végleg éretté váljon az agya. Tehát a sárkány gyámjának meg kell tanítania őt repülni. És amíg ez nem sikerül neki, jobb, ha bővében van a hegyiárnikának. Csak egy a gond: hogyan csinálja? A repülést utánzással lehet megtanulni. Yorsh nem tudott repülni. Ezen a téren az összes tapasztalata egyetlen délutáni hintázásra korlátozódott. Az első ötlet, amivel most megpróbálkozott, egyszerű volt és zseniális. Ráhelyezte tenyerét a kissárkány hatalmas buksijára, azután minden erejével arra gondolt, ahogy egy sereg ökörszem a levegőben repked. Ez nem jött be. A sárkányfióka tett némi kísérletet rá, hogy csiviteljen (Yorsh jobb karja pörkölődött meg egy kicsit, és nyolc tő rózsaszín mandarin pusztult el), majd egy fél napon át ugrándozott, mint aki meg van győződve arról, hogy egynyolcad unciát nyom, s miközben megpróbált páros lábbal felugrani rájuk, letiport három tő rózsaszín grépfrútot is. A második ötlete gyakorlatiasabb volt. Yorsh összetákolt magának két mechanikus szárnyat, tollak gyanánt a kidöntött grépfrútok levelével, és megpróbálta közvetlenül szemléltetni a dolgot. A kicsi értetlenül és az érdeklődés minden különösebb jele nélkül nézte, ahogy fel-alá futkos a tisztáson, s a rózsaszín grépfrút leveléből készült két hatalmas szárnnyal hadonászik. Yorsh már majdnem szívrohamot kapott a sok futástól, amikor Erbrow rálelt egy kis békára. Először megijedt tőle, mivel először látott békát, és az ijedtséggel járó láng elemésztett egy közeli vadszilvafát, azután boldogan játszani kezdett, fel-alá ugrándozva, mint a béka. A csekély siker láttán Yorsh megpróbálta azzal tökéletesíteni a bemutatót, hogy felmászik a sziklákra, s aztán siklórepülésben leszáll a földre. Ám már jó idő eltelt azóta, hogy olvasta a repülő szerkezetek építéséről szóló kézikönyvet, és nem tudta újraolvasni, mivel ez is szénné égett a kicsi második tüsszentésétől, míg a hőlégballonokról és a papírsárkányokról szóló szövegeket az első tüsszentés pusztította el. A szárnyak nyilván nem voltak elég nagyok, és valószínűleg a levegőnek feszülő leveleket kiegyensúlyozó levelek dőlésszöge sem volt megfelelő. Az első próbálkozáskor szánalmas módon egy tárnicsrétre zuhant a rózsaszín grépfrút leveleinek felhőjében. A kissárkány arckifejezése ezúttal már nem értetlenséget,

hanem rémületet tükrözött: a hegyoldal sokáig magán fogja viselni vigasztalhatatlan zokogásának nyomait. Yorsh megtanult tüzet oltani: az ellentétét alkalmazta annak az energiaátvitelnek, amellyel tüzet gyújtott. De ilyenkor az energia nem megsemmisül, hanem átvivődik. Tehát bekerül a fiú fejébe, a homloka mögé, a pontosság kedvéért az orra fölé, ahol izzik még egy kis ideig, olyan érzést keltve, amely félúton van a belső égés és a kínzó fejfájás között, de még ez is nyilván elviselhetőbb lett volna, ha nem bokazúzódásaihoz, a hátán lévő égési sebekhez, a bal térdének horzsolódásaihoz adódott volna hozzá, a könyökén lévő véraláfutásokról és a bal nagylábujj ficamáról nem is beszélve. A fiú ujja és szeme végigsiklott az öreg pergamenlapokon, amelyek tartalmát már kívülről fújta. A kezében hegyiárnika-leveleket és friss havat tartott, és rátette őket a fájós pontokra: égésekre, vágásokra, zúzódásokra, horzsolásokra, ficamokra, felmaródásokra és véraláfutásokra. Hirtelen felpattant. Volt egy utolsó oldal, amit korábban nem tudott elválasztani az előzőtől, de most kinyílt, s olvashatóvá vált. A kezében tartott hegyiárnika és a rozmaringfüsthöz hozzáadódó friss hó pompásan hatott a pergamenlapok penésze ellen. Érdekes felfedezés volt. Hozzáírhatná a Régi pergamenek megmentésének és konzerválásának kézikönyvéhez, ha a kicsi nem rágcsálta volna már el azt. Csak néhány sor állt a lapon. Ha az sárkányval nincs senki, ki meséljen históriákat az elcserélt királykisasszonyokról és az daliás hercegekről, lehetséges még könyvekből olvasni emezeket. Van egy új fajzatuk az élő teremtményeknek: az elfek népének és az emberek népének egyesüléséből született. Nem olyanok ők, mint az elfek, kik csak a tudomány könyveit szeretik, és azokat, melyek elmagyarázzák, hogyan készülnek a dolgok; s nem is olyanok, mint az emberek, kik nem szeretnek semmiféle könyvet, mert, miután az birodalom összeomlott és megérkeztek az barbároknak hordái, faragatlanok lettek, mint vaddisznók, vagy még rosszabbak. Yorsh újra és újra elolvasta, aztán megint, egészen addig, míg biztos nem lett benne, minden lehetséges kétséget kizárva, hogy minden betű vagy szótag úgy beleégett az emlékezetébe, mint az izzó vas a bőrbe. Erbrow megette a babot, és elégedetten odabújt hozzá egy kis simogatásért. Elfek népétől és emberek népétől született teremtmények. Tehát nem büntették mindig a tündék és emberek közti házasságot, nem járt érte mindig máglyahalál. Hát persze, most, hogy jobban belegondol, már maga a tény, hogy tiltják az ilyen házasságot, azt jelenti, hogy lehetséges. Ő mindig úgy képzelte el magát, hogy magányos. Egy magányos fiú. Magányos ifjú, magányos férfi, magányos öreg, aki magányosan hal meg a könyvei között. Magányosan, egy sárkány társaságában. Pedig nem: összekötheti az életét egy ember-lánnyal. Már a gondolattól is elszorult a szíve. Egy ember-lány az ember, tehát, egyszóval, hát igen, olyan lesz, mint az emberek. A sírása a szeméből és az orrából csepegő víz. Aki nem tünde, annak még a haja is lehet más, nem csak szőke, és a szeme sem feltétlenül kék. Lehet lyukas foga. Olyan valaki lesz, aki halott húst eszik, és agyoncsapja a szúnyogokat. Most már nem is a szíve, hanem a gyomra rándult görcsbe. És mintha ez nem volna elég, a születendő gyermekek mindenféle babföldeken elveszett és lencsében megtalált királykisasszonyokról fognak képzelődni. Kárpótlásul, ha nem pusztítja most el a könyvtárat a tüzével és a csapkodásával, még az ő kissárkánya is kotolhat majd egyszer. Van kényelmes menedék, gyümölcs és annyi undorító, idióta regény, amennyi csak kell. Hirtelen eszébe jutott a daligari jóslat. Egy tündéről szólt, aki a leghatalmasabb, és az utolsó. Most már tudta, hogy ő az. A leghatalmasabb és utolsó tünde találkozik az utolsó sárkánnyal. Yorsh elborzadt a gondolatra. Az utolsó? Abban az értelemben utolsó, hogy sárkányokból már csak egy

van egyszerre, vagy abban az értelemben, hogy nem fog tudni tojást rakni, és kihal vele a faja? Úgy rémlett neki, mintha az is meg lett volna írva, hogy az ő sorsa az, hogy feleségül vegyen egy lányt, akinek a nevében benne van a hajnal fénye, a lányát annak a férfinak és annak a nőnek, aki… volt ott még négy szó, de azokat nem sikerült elolvasnia. Nem könnyűek a második rúnikus dinasztia betűi, főleg úgy nem, hogyha egy olyan ember karjában ülve kell elolvasni őket, aki fut. Bárcsak legalább az utolsó három szót elolvashatta volna az „aki” után. Bárcsak egy kicsit lassított volna a vadász, aki a karjában vitte! Lett volna ideje rá, hogy elolvassa, és nem lennének kétségei a sorsa felől. De el is kapták volna és fel is akasztották volna őket, ha nem futnak olyan gyorsan. Tényleg: az akasztás is összekuszálta volna a sors fonalát, akkor már jobb a kétség. Bárcsak rájött volna, miért haragudtak meg rájuk annyira Daligarban! Ő persze tünde volt, de a varázserejével mindössze egy tyúkot támasztott fel Daligar városában. Nagyon szép, melegbarna tollú tyúk volt. Csakis ő lehet az, akinek feleségül kell vennie valakit. Egy lányt, akinek a nevében benne van a rózsás hajnal fénye. Meg kell tanítania a sárkányt repülni. Feltétlenül meg kell tanítania repülni. Egy kipróbálatlan ötlete maradt, talán beválik. Elindult a havas ormok felé. Erbrow fürgén kocogott mögötte, jó melegben vastag bőre, smaragd pikkelyei alatt. A tünde megborzongott a hidegtől. Teljes erőből arra összpontosított, hogy meleget érez a bőrén, így nem fagyott meg, mégis rettenetesen fázott. A növényzet egyre gyérült. A hó mélyebb lett. Az utóbbi napokban hullott kevés hó odalent a völgyben a fűre rakódott le, míg itt fent az előző tél havára. Volt egy hely, ami tökéletesnek tűnt. A völgyből látta: egy nagy sziklacsúcs húszlábnyira egy kősarkantyú fölött. Lejjebb a szakadék: több ezer láb függőleges zuhanás a gránitcsúcsok között, amelyek olyan magasak, mint tíz egymásra rakott torony. A mélyben völgyek nyíltak fenyvesekkel és tisztásokkal, még lejjebb pedig, teljes fenségében, a tenger. A hideg elviselhetetlen volt. A hely tökéletes. Yorsh úgy képzelte, hogy kergetőzni kezd a sárkánnyal, és maga után csalja a csúcson lévő sziklára. Az utolsó pillanatban lebukik a perem alá: volt ott egy fülkeszerű bemélyedés, mintha direkt erre a célra készült volna. Erbrow az üldözés lendületétől leesik a semmibe, és ha már esik lefelé a semmiben, kitárja a szárnyát, s lesiklik a húsz lábbal lejjebb kiálló kősarkantyúra. A kiszögellés nagy. A kicsi nem zuhanhat le a mélybe: egyszerű és zseniális terv. Yorsh futásnak eredt. Hadonászott, nevetett, és a kicsit hívogatta. Erbrow ujjongott. Sikongatott örömében. Kis örömlángocskák olvasztották meg itt is, ott is a havat, s melegítették fel a levegőt. „Most” gondolta a tünde. Nekifutott. Hallotta, hogyan döng a föld a háta mögött a kicsi elefántléptei alatt. A sziklaperemhez érve beugrott a kis fülkébe, és megbújt. A szíve a torkában dobogott. Erbrow nem tudott idejében megállni, túlfutott a sziklaperemen, a levegőben találta magát, rémülten esett lefelé, anélkül hogy a szárnyát kitárta volna, és nagyot puffant a húsz lábbal lejjebb lévő kiszögellésen. Rémülten ott maradt, mivel életében először ütötte meg magát, és nagyon megütötte magát. Még a mindentől védő bőre és a pikkelye is lehorzsolódott, összezúzódott, piszkos és véres lett. A sárkányfióka még csak sírva sem fakadt. Lassan felemelte a fejét, Yorsht kereste. A tekintete volt a legrosszabb. A tágra nyitott, Yorshra szegezett szeme. Ezerhatszáz fontnyi döbbenet. Ezerhatszáz fontnyi kétségbeesés, szenvedés és csalódottság. Még gyerekésszel is felfogta, hogy ez szándékos volt. Hogyan tehetett vele ilyet? Miért tett vele ilyet? Azután a sárkányfióka lehajtotta a fejét. Elpityeredett: alig hallható vinnyogás. Még csak lángot sem hányt: mintha kihunyt volna a tüze.

Yorshkrunksquarkljolnerstrink kutyául érezte magát. Lehorgasztotta a fejét. Nem bírta tovább. Rettenetes magányát acélköpenynek érezte, ami kiszorítja belőle a szuszt. Magányosan bolyongott a sárban és az esőben. Egy férfi és egy asszony segített rajta, de nem vigasztalták meg, mert ők emberek voltak, ő pedig egy tünde, és az idegenség és értetlenség fala mindig ott magasodott közöttük. Tíz évet töltött egy sárkánnyal, aki túlságosan belemerült a kotlás szorongásába ahhoz, hogy igazán észrevegye őt és a gondolatait, és most megint nem volt senkije. Akart valakit, aki megvigasztalná, aki megölelné, és azt mondaná neki: Ügyes voltál, fiam, mindent megtettél, ami tőled telt, mindent megtettél, amit tenni tudtál. Most ne aggódj, bízd csak rám a dolgot. Ezeket a szavakat, „Ne aggódj, bízd csak rám a dolgot”, soha nem hallotta életében. Azt akarta, hogy valaki szólítsa őt, hogy kész a vacsora. Azt akarta, hogy valaki megigazítsa a takaróját esténként. Azt akarta, hogy jöjjön valaki, aki olyan nagy és olyan ügyes, hogy képes segíteni a sárkányfiókának. Valaki, aki tudja, mit kell mondani és mit kell tenni ahhoz, hogy a sárkányfióka ne szenvedjen annyira. De nem volt ott egy megveszekedett lélek sem. Csak ő. És egy kétségbeesett kissárkány. Egyedül kell boldogulnia. Eszébe jutott, hogyan gyógyította meg a nyulat és a tyúkot, amik pedig már az életüket is elveszítették. Segített Sajra tüdejének, hogy kiürítse magából a vizet. Senki nincs itt, aki nagyobb és erősebb volna nála, de itt van ő. Jobb, mint a semmi. Itt van ő. Ez elég lesz. Le kell mennie a kissárkányhoz, el kell mulasztania a sebei fájdalmát, be kell gyógyítania őket. A saját sebeit nem volt képes begyógyítani, de másokét igen. Aztán meg kell vigasztalnia a kicsit és önmagát is. Egyedül is meg lehet vigasztalódni, de ketten jobb: ha valaki mást vigasztalsz, te is megvigasztalódsz. Aztán pedig meg kell tanítania őt repülni. Sikerülni fog. A kissárkány egyszerűen még csak túl kicsi hozzá. Néhány hónap múlva megint megpróbálja, és a kicsi mindent meg fog érteni. Persze, így van: csak az időzítésben tévedett. Yorsh felszegte a fejét, és elindult, hogy segítsen a kicsin. Figyelmetlenül rálépett egy földön heverő ágra, összezúzódott bokája nem tartotta meg, kibicsaklott, ő pedig elveszítette az egyensúlyát, és leesett a szikláról. Majdnem húszlábnyit repült, és rázuhant a sárkányfiókára. Erbrow rémülten felpattant, és a fiú lerepült róla: röppályája hosszú, tökéletes félkörív volt, mint az első rúnikus dinasztia boltozatai. Yorsh a kiszögellés peremén landolt, ahol a szikla véget ért, s utána a semmi jött. Sikerült elkapnia egy csipkebokrot. A semmi fölött lógott. Alatta több ezer láb mélység, aztán a gránit. – Segíts! – üvöltötte a kissárkánynak. – Segíts! – ismételte, ahogy a torkán kifért. – A farkadat. Nyújtsd ide a farkadat! Meg tudsz menteni. A kicsi mozdulatlanul, rémülten bámulta. Megbénult a félelemtől. Ezerhatszáz fontnyi együgyű értetlenség. – A farkadat – ordította ismét a fiú –, vesd ide a farkadat! A kezét megütötte esés közben. Ezenkívül ott voltak a még be nem gyógyult égési sebek és ráadásul a csipkebokor tüskéi. A tünde minden erejével kapaszkodni próbált, de a keze felmondta a szolgálatot. – Meg fogok halni. Ne engedd, hogy meghaljak! A farkadat. Meg tudod csinálni, átkozott kis szörnyeteg. Ments meg! Ezerhatszáz font tökéletesen döbbent haszontalanság. Yorsh nem bírt tovább kapaszkodni. Lezuhant a semmibe.

Megpróbált kitalálni valamit, ha nem is, hogy megmeneküljön, legalább azért, hogy ne kelljen annyira szenvednie, amikor elérkezik a szétzúzódás pillanata. Arra gondolt, mennyi időbe telhet, míg meghal valaki, és hogy vajon elég lesz-e ahhoz, hogy érezze a fájdalmat. Megpróbált az édesanyjára gondolni. Most majd találkoznak. A gondolat nem vigasztalta meg. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, az volt, hogy mindenáron élni akar még. A világ zöld lett. Az ég, a nap, a keze is, amit széttárt esés közben, az is, amennyit önmagából látott, a hó is a magasban, a hegycsúcsokon. Minden. Két hatalmas, zöld szárny tárult szét fölötte, és a fény átsütött rajtuk. A sárkányfióka repült. Ott volt fölötte, széttárt szárnyakkal. Repülni legalább megtanította. Elhatározta, hogy nem áltatja magát. „Csak utánam jön”, gondolta. „Csak azért repül, mert utánoz. Előbb-utóbb hallok majd egy harsány sipítást, és ahelyett, hogy halálra zúzom, ripityára töröm magam, elevenen elégek.” Azután a tekintete találkozott Erbrow-éval. Ezerhatszáz fontnyi határozottság. Ezerhatszáz fontnyi elszántság. A kicsi azért jött, hogy megmentse. Amikor leesett, nagyon megütötte magát. Rájött, hogy ha leesik valaki, az fáj. Azért jött, nehogy ő a földbe csapódjon. Repült, ahogy erejéből telt, hogy elkapja. Már utol is érte. Yorsh lehunyta a szemét, és visszatartotta a lélegzetét, várva, hogy a kissárkány karmai megragadják, belévájjanak, még ha azért is, hogy megmentsék az életét. Talán úgy menekül meg az összezúzódástól, hogy felnyársalódik a karmokon. Ezerhatszáz fontnyi értelem. Érezte, ahogy a fogás felfelé rántja. Erbrow a csuklóját kapta el, a két mellső lába karma közé zárta. A fogása biztos volt, erős és… puha. Erbrow mancsa még puha volt, mint minden kölyöké. A karmaival még csak nem is súrolta őt. Az agya érett lett és működött! A sárkányfióka határozottan felrepült vele, megcélozva a Sötét Hegyeken túli dombokat. Szelíd táj fölé ereszkedtek, ahol szőlők váltakoztak almásokkal. Yorsh minden erejét összeszedte, hasizmait megfeszítette, és felhúzta a két lábát, mintha hátrabukfencet akarna csinálni. Erbrow rájött, mire készül, és segített neki. Leeresztette a jobb vállát, és ugyanakkor, a megfelelő pillanatban elengedte a csuklóját: a fiú máris fent ült a hátán. Mint két akrobata sokéves gyakorlás után. Yorsh észrevette, hogy odalent, a szőlősorok között aprócska figurák menekülnek szerteszét. – Menjünk innen! – kiáltotta. Erbrow ismét megfordult, most a Sötét Hegyek túloldalán elterülő tenger felé. A hegyeken úgy repültek át, hogy hol a magasban, a felhők fölött jártak, hol egészen lent, szinte súrolva a vörösfenyők csúcsát. Yorsh felfedezte, hogy a könyvtára immár teljesen megközelíthetetlen. Volt két hegyomlás, valószínűleg az utolsó előtti tavaszon, amikor igen nagy esők voltak, és pont a hóolvadás idején: az egyik omlás elzárta a lépcsőt, amelyen ő érkezett Monserral és Sajrával, a másik pedig azt az utat, amelyen a két ember elment. A könyvtárba most már csak olyanok juthatnak el, akiknek szárnyuk van. Aztán végre meglátta, ahogy a horizont kitárul előtte, a völgyön túl, a felhők alatt, s csak sirályok szaggatják meg vonalát. Érezte a szelet a hajában. A szél zúgásába és a sirályok rikoltozásába a tenger zúgása vegyült. A sárkány hátát mintha direkt egy lovasnak találták volna ki: a két igazi szárny között volt két belső, aprócska, puha és meleg bőrszárny is. A sárkány észrevette, hogy a fiú reszket, és összezárta fölötte a két kisebbik szárnyát. Képzelni sem lehetett volna kényelmesebb helyet. Alattuk a völgy teljes fenségében kitárult. Erbrow merészen leereszkedett, hogy súrolja a vörösfenyők csúcsát, aztán megint felrepült, leereszkedett egy tisztás füvéig, azután megint felszállt az égbe.

A sárkány kiáltása belehasított a levegőbe: sokkal mélyebb és zengőbb volt a szokásos sipításnál, és egy tűzcsík támadt előttük. A sárkányfióka olyan gyorsan szelte át, hogy sem ő, sem a fiú nem érezték a hevét, mint amikor valaki hirtelen áthúzza ujját a gyertyalángon. Az ég minden kiáltásnál lánggá és arannyá vált, majd rögtön kék és világos lett ismét. A sárkány leereszkedett a tenger fölé, a hullámokat súrolta. Yorsh érezte a sós tajtékot az arcán és a haján. Körülötte hullámok kergetőztek, sirályok repkedtek, s a horizontot semmi nem törte meg. Yorsh arra gondolt, hogy az életben van egy azelőtt és egy azután: azelőtt, hogy valaki először érinti a tengert, és azután. Az olyan életekből, amelyekben nincs meg ez a pillanat, talán hiányzik valami. Erbrow ismét összecsukta fölötte a belső szárnyacskáit, hogy óvja és melengesse őt, azután alábukott. Yorsh ismét arra gondolt, hogy ő egy hal, és a sós víz, amely körbevette, tiszta élvezetté vált. Találkoztak egy csapat delfinnel, az állatok kíváncsian megnézték őket. Volt köztük egy anyadelfin is a gyermekével, és Yorsh szívét egy pillanatra eltöltötte a saját, meg nem élt gyermekkora utáni vágyakozás, de aztán Erbrow ismét az ég felé vette az irányt egy sirályfelhőben, és a vágyakozás feloldódott a hátrahagyott, alattuk maradt tajtékcseppekben. A sárkány ismét kiáltott: kiáltása mély és erős volt, mint a vadászkürt. Semmiféle lángnyelv nem támadt előttük. Yorsh elnevette magát: megtalálta, ami hiányzott. A sárkány lángjának kioltásához a sisakvirágnál, a gyűszűvirágnál és az árnikánál sokkal egyszerűbb dolog kell: tengervíz. Azután csak kacagott, kacagott, mert felrepülni az égbe, aztán a horizont felé, aztán megint az égbe, szélfútta hajjal, a sirályok közelében, miközben a vízből egy delfingyerek nézte őt játékosan kiugrálva, maga volt a boldogság. Csak kacagott és kacagott, mert a magány széthasadt, és ez maga a boldogság lényege, még inkább, mint a repülés. Ott volt mellette, illetve a pontosság kedvéért alatta, egy igazi testvér, nagy és erős. A horizont köre volt az, amit együtt repülve széttörtek, ő és Erbrow, a szomorúság köre, a magányé. Ráhajolt a sárkányra, és megölelte. Belefúrta az arcát a zöld bőrbe, és úgy maradt. A sárkány kiáltott örömében. Aranyszín lángja ezúttal úgy hasított az égbe, mint egy hosszú fénykard. A nap lebukott a horizonton. Eltűnt. Az ég megtelt csillaggal. Az egyetlen földdarab, ameddig csak a szem ellátott, egy aprócska sziget volt egy hatalmas vadcseresznyefával: a horizont egyébként egy tökéletes, töretlen kört alkotott az ég és a tenger találkozásánál. HETEDIK FEJEZET Robi a napon heverészett, az idő pedig csak átfolyt fölötte, mint víz a kövön. Azóta, hogy a sárkány betöltötte az eget szárnyai zöldjével, egyetlen napot sem dolgoztak. Senki nem eredt Iomir nyomába. A koszt is valamicskével jobb lett, és még őt sem büntették meg. Hihetetlen. Az igazat megvallva, noha még csak pár nap telt el azóta, az emléke annak, ami igazán történt, immár kibogozhatatlanul összekuszálódott, kifacsarodott és egybefonódott a számtalan későbbi változattal. A leghitelesebbnek tartott változat szerint az égen megjelent egy sárkány, elrabolta szegény Iomirt, a többi árvát pedig Hólyag bátor kiállása mentette meg, aki végül, hősiesen ontva a vérét, elkergette a sárkányt. Az egészben az volt a mókás – és persze fejlett humorérzékre vallott – hogy miután háromszor elmondták, már el is hitték. Az igazságot pedig úgy magába itta a föld, mint a széttaposott szőlő levét. Robit még csak meg se büntették. Sőt: a történet különféle verzióiban úgy emlegették, mint aki figyelmeztette a többieket. Ha nem is kimondottan hősnő lett, legalábbis a

főszereplők egyike. Párlépésnyire tőle, a kerítést támasztva Habzsi éppen Daligar küldöttének mesélte a történteket: – …és akkor ez a kislány, Robi, kiáltozni kezdett. Pedig apja-anyja igazi csőcselék, tényleg a legrosszabb fajtából… – itt sóhajtott egyet – de szerencsére az igazságszolgáltatás a gondjaiba vette őket, és az itt tanult erkölcsnek köszönhetően Robi egyenesen azt tette, amit kellett. Persze nem kizárólag igazságszeretetből, a sárkánytól is megijedt, persze… – kis nevetés – de a mi hatásunkra azt tette, amit kellett. Azután pedig, látnia kellett volna, úgy értem, Hólyagot… – pillanatnyi elérzékenyülés, távolba vesző tekintet és egy mosoly – talpra ugrott, felkapott egy hatalmas szőlősputtonyt, és úgy rázva, mint valami pajzsot… Tehát Robit nem büntették meg, Iomirra nem uszítottak kopókat, hiszen ő hivatalosan elhunyt, Hólyag pedig négy kitüntetést kapott: az ellenséggel szemben tanúsított bátorságért, a kiskorúak iránti nagylelkűségéért, akiket érdemtelenségük ellenére megmentett a szörnyetegtől, a veszéllyel való dacolásért, és azért, mert dicsőséget szerzett Daligarnak, hiszen abban a pillanatban, amikor elűzte a szörnyet, nekihajítva a szőlősputtonyt… – Hólyag azt kiáltotta: „Daligarért és a Kormányzóbíróért!” és a sárkányra vetette magát. Pontosan így történt, a hitvesem rárohant a puttonyával, üvöltve, mint egy hős… – elérzékenyült pityergés, igazi könnyekkel. – A szörny annyira megrémült, hogy elmenekült: kitárta hatalmas szárnyát, a karma közt még ott voltak a kis Iomir maradványai, és… Robi örült, hogy Iomir szabad és az övéivel lehet, ugyanakkor nagyon hiányzott is neki a kislány. Még soha nem vágyott ennyire arra, hogy beszéljen valakivel, hogy felidézze, ami történt, hogy megértse. Egy igazi sárkány tűnt fel az égen. Zöld. Mint az álmában. A sárkányok nem haltak ki, és az álma nem képzelődés. A sárkány ellenfényben volt, s bár Robinak a szemébe tűzött a nap, mégis ki tudta venni a lábán lógó emberalakot, aki veszélyesen himbálózott a magasban. Zsákmánynak is tűnhetett volna: egy elragadott teremtménynek, de abban a pillanatban, amikor Robi ránézett, a függeszkedő alak bucskázott egyet, és kényelmesen elhelyezkedett a sárkány hátán. Néhány pillanatig ott maradt. A ragyogó nap előtt feketén széttárta karját, mintha a világot akarná magához ölelni: ez volt az utolsó világos kép, azután a sárkány elfordult a Sötét Hegyek felé, és hamar eltűnt mögöttük. Tehát létezett a sárkány, és hordott valakit a hátán. A herceget? Ki mást, ha nem a herceget? Robinak az esze két pártra szakadt: az egyik része azt mondta, hogy az álom igaz, a sárkány azért jött, hogy segítsen neki, és megmentse őt a puszta jelenlétével. Vissza fog térni, hogy elvigye őt innen. Robit eltöltötte a boldogság, lelkesítette a remény, a smaragdszínűvé váló fény emléke úgy világított benne, mint gyertyaláng a sötétben. Az esze másik fele azt súgta, hogy ennek semmi értelme: ő nem királykisasszony vagy ilyesmi. Él még egy sárkány a földön, ennyi az egész. Van még egy sárkány, a hátán egy lovassal, és merő véletlenségből érkezett pont akkor, amikor ő kétségbeesetten állt a fenyegető veszélyben, hogy a puszta megjelenésével megmentse őt, és merő véletlenségből volt pontosan olyan, mint az a sárkány, amelyről minden éjjel álmodik, amióta csak elpusztították a családját. Véletlen egybeesés? Egy harmadik gondolat is ott motoszkált a fejében, egy gondolat-lárva, gondolathernyó: szőrös és mérgező, mint azok a hernyók, amiket júniusban a cseresznyékben talált, amelyek gyönyörű szépnek tűntek, de nem voltak azok. Lehet, hogy igaz, amit Habzsi és Hólyag mond. Talán nem csak rágalom, nem csak hazugság. Talán ő nem akárki. Talán igaz, hogy az ő családja… rossz volt. Egy olyan család, amely… Robi már attól is undorodott, hogy magában kimondja a mondatot… egy olyan család, amely segítette a tündéket. Ez borzalmas volt, nem lehetett igaz. Az ő mamája és a papája jó volt: nem igaz, lehetetlen, hogy ilyen ocsmányságot tettek volna, hogy egy

tündét védelmeztek volna, ráadásul pénzért. Ez volt a vád: egy tündét védelmeztek aranypénzért cserébe, amelyből azután a házat, a gazdaságot, a tehenet, a lovat, a birkákat, a tyúkokat és a gyümölcsöst vették. Aki egy tündét védelmezett, az kapcsolatban állhat egy sárkánnyal. És akit védtek, az nem akármilyen tünde volt, hanem a Tünde, az, aki Robi születése előtt egy évvel eljött, és rettegésben tartotta Daligart. A Kormányzóbíró mentette meg a várost a rettenetes lény őrjöngésétől, a vérszomjas szörnyetegtől, aki puszta kedvtelésből lemészárolta volna az összes fegyverest, a nőket, a gyerekeket, a kutyákat és még a tyúkokat is, ha a Kormányzóbíró bátran és hősiesen meg nem állítja. A hőstett részleteiről soha nem beszéltek. És Robinak még magával a puszta hőstettel kapcsolatban is voltak kételyei. Soha senkit nem ismert életében, akinek a szüleit a rettenetes daligari tünde ölte volna meg, pedig a grófság minden árvája ott volt vele az Árvák Házában. Ha a tünde olyan hatalmas volt, hogy pusztán a borzalmas neve kimondásával szétkergette a poroszlókat, hogyan tudott vele szembeszállni a Bíró? Talán olyan hősiesen, mint Hólyag a sárkánnyal? Robi kuncogott. A vidámság ismét felülkerekedett. És mi van, ha nem igaz, hogy a sárkányok rosszak, hogy a tündék gonoszak? Mi van, ha az egész éppolyan hazugság, mint a hősies küzdelem a szőlőhegyen? – Hősies küzdelem volt, hő-si-es – hallotta Habzsit. – Úgy csurgott róla a vér, mint a must a taposókádból… Lehet, hogy a sárkányok jók, és egy sárkány fog eljönni érte. Robi lehunyta a szemét, az éhség és a szomorúság ismét eltűnt, szemhéja alatt pedig megint felsejlett a kép: a sárkány olyan közel volt, hogy a szárnya mindenkit betakart. Robi még a smaragd pikkelyekkel váltakozó aranyos bőr csigavonalait is látta. Csukott szemmel is megérezte, hogy van ott valaki. Akkor érez ilyet az ember, amikor nézik. Robi kinyitotta a szemét: Kála volt ott az orra előtt. Nyurga és Moron párlépésnyire mögötte álltak, mellkasukon keresztbe font karral, míg Kála térden állva figyelte őt, mintha csak egy vöröshangyabolyt nézne: némi undorral és némi félelemmel. Robi rájött, hogy már megint bajban van. Felállt, és rájuk nézett. – Hova ment Iomir? – Kála fojtott hangon suttogott. Kicsi volt, arcába hulló szőke haja még ádázabbá tette arckifejezését. Ha nem lett volna ott mögötte a két szelindek, nem mert volna kikezdeni Robival, de velük erősnek érezte magát. – Megette a sárkány, nem emlékszel? – felelte nyugodtan Robi. – Nem i-gaz – szótagolta Kála. – Te tudsz valamit. A sárkány pont a legjobbkor jött – nézett fel rá gyanakvóan. – Otthon a tündék barátai voltatok – tette hozzá epésen –, biztosan a sárkányoké is! – Jól van, kérdezzük meg Habzsit, hogy igaz-e, amit mesél, vagy csak kitalálta az egészet – javasolta Robi egyre angyalibban. Még sarkon is fordult, mintha igazán oda akarna menni a kerítéshez. Nyurga és Moron pár pillanatig bámulták, aztán összeszorították az ajkukat, vállat vontak, és egy utolsó lapos és sötét pillantás után elmentek. Csak Kála maradt. – …a sárkány szűkölt rémületében, karmai közt még látni lehetett a szegény kis teremtés egyik karját… – Habzsi nem tágított. – Nem igaz – mondta még egyszer sötéten és gyűlölködve Kála. A szemét elfutotta a könny, benne volt a világ minden neheztelése. Valaki ide jött, az életét kockáztatta, csak hogy megint karjába kaphassa Iomirt, a kislányát. Káláért soha nem jött senki. Robi sokáig nézte őt. Azután képtelen dolgot mondott: – Előbb-utóbb érted is eljön valaki – valahogy mintha magától csúszott volna ki a száján: hallotta magát, ahogy kimondja, és elborzadt. Ennek semmi értelme, és kegyetlenség is, mert az, ha nincs semmink, végtelenül jobb annál, mint ha van egy ábrándunk, ami aztán szertefoszlik. Egyszerűen nem tudta nem ezt mondani. Nézte

Kála arcocskáját, amit félig eltakart a szőke, piszkos sörény, nézte dühös és csüggedt szemét. A szavak ismét maguktól tolultak az ajkára. – Valaki előbb-utóbb elvisz téged innen – mondta ismét. Kála elsápadt a piszokréteg alatt. Szeme tágra nyílt. Kezét a szája elé kapta, mintha egy kiáltást akarna elfojtani. Vagy egy jajszót. A bal kezéről hiányzott a hüvelykujja, amely az összes közül a legfontosabb ujj. Robi fejében, a szemhéja mögött váratlanul kirajzolódott Kála kezének a képe mind az öt ujjal. Véresre harapta a nyelvét, nehogy kimondja, hogy az a kis kéz megint olyan lehet, mint volt, mert ez valóban túl nagy képtelenség és túl nagy kegyetlenség lett volna. – Te boszorkány vagy, ugye? – suttogta Kála. – A családod boszorkánycsalád? Ezért barátkoztok a tündékkel? De… figyelj… te igazán tudod a dolgokat, igaz? …Igaz? Robi nem válaszolt. – Hólyagról csurgott a vér és a sár, látnia kellett volna, a vér és a sár… – mesélt még mindig Habzsi. Azután a meséje elhaló kiáltásba fúlt. Fejük fölött ott keringett, hatalmasan, pompásan és fenyegetően a smaragdszárnyú sárkány. A hátán kivehető volt egy aprócska, fehér alak. Rémült ordítozás hallatszott mindenünnen. Mindenki futott, amerre látott. A harcias és hősies előzményekről megfeledkezve Hólyag, hirtelen felriadva dölyfös hortyogásából, egy hihetetlen vágtát mutatott be a legközelebbi szalmakazalig. Daligar küldöttét, aki a kitüntetéseket is hozta, túlságosan lefoglalta, hogy az ellenkező irányba fusson, a lovához, így nem vette észre ezt a következetlenséget. Habzsi is a szalmakazalban kötött ki, de mielőtt odaért volna, felbotlott valamelyik kisebb gyerekben, és ezüstszállal steppelt porkék tunikája csupa sár és szalma lett. Nyurga és Moron messze szaladt. Robi nem moccant, a sárkányt nézte. Halvány mosolyra húzódott a szája. A sárkány egy utolsó kör után megint a Sötét Hegyek felé fordult, elrepült a csúcsok fölött, s eltűnt mögöttük. Nyilván nincs messze a menedéke. Kála Robi mellett állt, és továbbra is őt nézte, döbbenten, ő sem menekült el. Végül nekibátorodott, hogy feltegye a kérdést: – Most, hogy Iomir már nincs itt, alhatok én melletted? Robinak nem is kellett gondolkodnia: – Hát persze – felelte. NYOLCADIK FEJEZET A hogyan volt a kérdés. A kissárkány boldogan szunyókált, összegömbölyödve kétszer maga köré tekert farka gyűrűjében, mint egy kismadár a fészkében. Odakint süvöltött a szél, és az igazat megvallva, a barlangban is süvöltött, mert az újszülött Erbrow sipításai sorra kitörték az összes borostyánablakot, és Yorshnak fogalma sem volt róla, hogyan hozza helyre őket. Odabent mégiscsak valamivel kevésbé süvöltött, mint kint, ráadásul a vulkán gőze fűtötte a termeket. A hőmérséklet sajnálatosan elmaradt a tökéletestől, de valamelyest összeegyeztethető volt egy félpucér tünde életben maradásával. Egy sztalagmiton kucorogva, mint bagoly az ágon, Yorsh megpróbálta áttekinteni a helyzetet. Hogyan találjon magának ruhát? Nem járkálhat fél-pucéran. Mindjárt beköszönt a tél. A hó, amely most még csak a legmagasabb csúcsokat fedi, egyik pillanatról a másikra belepheti a világot. Ezenkívül az emberek nem szeretik a tündéket. A félpucérokat valószínűleg még kevésbé szeretnék, ráadásul még hamarabb rájuk ismernének. Egy kapucni eltakarná a haja színét és a hegyes fülét, megóvná a megfázástól, és kicsit védené a fejét abban a cseppet sem valószínűtlen esetben, ha kővel dobálnák meg. Hogyan tanítsa meg írni-olvasni a kissárkányt? Megpróbálta felidézni, hogyan tanította őt a nagymama, de nem tudott visszaemlékezni olyan régre, amikor még nem tudott olvasni. Volt olyan egyáltalán? Vagy már úgy születünk, hogy tudunk olvasni? Valószínűleg nem. Úgy születünk, hogy semmit sem tudunk csinálni. Azután megtanulunk beszélni, és csak miután megtanultunk beszélni, tanulunk meg olvasni.

Igen, egészen biztosan ez a sorrend. Előbb a beszéd, aztán az olvasás. Monser és Sajra nem tudtak olvasni, de legalább beszéltek. Egy kissé kezdetlegesen fejezték ki magukat – most tekintsünk el az őket vezérlő gondolkodás irracionalitásától –, viszont kétségtelenül érthetően. Hogyan menjen az emberek közé úgy, hogy ne kövezzék halálra és/vagy ne nyúzzák meg és/vagy ne akasszák fel és/vagy ne égessék meg elevenen, vagy ne öljék meg előbb valamelyik fenti módon és csak a tetemét égessék meg? Erre könnyű a válasz: meg kell találnia Sajrát és Monsert. Ők majd befogadják, segítik, megvédik, tanácsokkal látják el. Tehát a kérdés már csak az volt, hogyan találja meg őket. Kérdezősködhetne utánuk. Sok-sok éve már nem beszélt senkivel, aki ne sárkány lett volna. Gyakorolnia kell a kérdezést, fel kell készülnie rá, mit fog mondani. Elnézést, kegyelmességed… vagy félkegyelműséged? Melyik is volt a helyes megszólítás? Mindig összekeveri. Nem, kezdjük elölről! Kifogástalanul elő kell készítenie a mondanivalóját. Ha hibázna, kövezés lenne a vége, ami sosem egy kívánatos eshetőség. Elnézést, nemes úr (hölgy), tudja, hol él két személy, akiknek Sajra és Monser a nevük, és akik emberek? Ezt az ember-dolgot jobb elhagyni. Különben a megkérdezettben kétség támadhat, hogy ő esetleg nem az emberek közé tartozik, és megint csak kövezés lenne a vége. Elnézést, nemes úr (hölgy), tudja, hol él egy asszony, akit Sajrának és egy férfi, akit Monsernek hívnak? Ez talán megteszi. Nagy szerencsével, és ha pár éve, esetleg pár évtizede van rá, előbb-utóbb megtalálja őket. Mit csináljon a kissárkánnyal? Képtelen volna rá, hogy magára hagyja. Vigye magával? Hogyan bújtasson el egy zöld sárkányt, aki már jó kétezer fontot nyomhat, és aki még a hónap vége előtt kétszer ekkorára nőhet? Lehetetlen. Magára kell hagynia őt. De nem így, amilyen most, a tudatlanság csendes sivatagában bolyongva. Meg kell tanítania őt beszélni és olvasni. Ha már eléggé kitanította, Erbrow azután művelődhet majd magától. A szénné égett és a szétrágcsált köteteket leszámítva is épp elég könyv maradt még itt, amikkel kedvére eltöltheti az idejét anélkül, hogy szenvednie kellene az elhagyatottságtól vagy a magánytól. Yorsh tehát otthagyhatja majd a sárkányt a könyvtárban, míg megkeresi Monsert és Sajrát, talál magának egy feleséget, megússza a kövezéseket, akasztásokat és máglyákat, és visszatér. Legfeljebb egy évtized vagy kettő. Az ember-felesége biztosan örülni fog, hogy az életét egy megközelíthetetlen hegycsúcson élheti le egy sárkánnyal, hiszen nem mindennap lehet sárkányra lelni, aztán meg elég kényelmes megoldásnak bizonyulhat a tűzgyújtásra és a babfőzésre, tekintve, hogy az embereknek mindig gondot okoz, hogy olyan tehetetlenek ezen a téren. Aztán meg mi lehetne idillibb annál, mint hogy egész életét egy olyan könyvtárban élje le valaki, amelyben az emberiség minden tudása megtalálható vagy legalábbis az, ami maradt belőle, s ami még így is igen tekintélyes mennyiség! A gyermekei olvasáson, íráson, csillagászaton, geometrián, zoológián és táncon cseperedhetnének fel, aranybabbal és rózsaszín grépfrúttal táplálhatná őket, s hogyha sosem ennének halott nyulakat, lehet hogy nagykorukra nem lennének olyan faragatlanok, mint az anyjuk, és talán valamicskével kevésbé bűzlenének, mint általában az emberek. A program tökéletes, a kérdés a hogyan. Yorsh megpróbált leszállni a sztalagmitról: nem volt könnyű, mert Erbrow már rég elrágcsálta a vadmandarinszárból font cipőjét. Pár nappal azután történt, hogy kikelt a tojásból, két héttel ezelőtt, amikor az oldalsó hátsó tépőfogai kezdtek kinőni, ami igen fájdalmas lehetett. Ráadásul, mintha ez még nem lenne elég, a barlang padlóján a sárga és arany lepkeszőnyeg vastag madárürülék-rétegnek adta át a helyét.

Nem Yorsh volt az egyetlen, akinek feltűnt, mennyivel langyosabb a barlangban a levegő a kinti fagynál, és a kitört ablakokon át mindenki menedékbe húzódott. Gyakorlatilag az összes sztalagmit csúcsán fészkelt valami: ökörszemek, néhány seregély, de a túlnyomó többségben szarkák, márpedig ezek, Yorsh nem állhatta meg, hogy ezt meg ne jegyezze, a legtöbbet verdeső, hangoskodó és civakodó állatok voltak, s egyben a legtöbb ürüléket is ők produkálták. Az egyik még tiszta pontról a másikra csámpázva és ugrálva a tünde-fiú odament a magasba kúszó aranybabokhoz. Az egyik sarokban egy szarkafióka vadászott az utolsó rémült lepkékre, amelyek hősiesen küzdöttek a kipusztulás ellen. A kicsi elégedetten verdesett a szárnyával, amikor egy hatalmas bagoly belévájta a karmait. A kis szarkának arra sem volt ideje, hogy rikoltson egyet, minden csupa toll és vér lett, az aranybabok, a padló és a kis tünde mellkasa is, aki egy pillanatra érezte, hogy a gyomra összerándul a kétségbeeséstől és a borzalomtól, amelyek immár szokásos hangulatává váltak. A sárkány felriadt a lármától, kinyitotta a szemét, és felemelte farka gyűrűjéből a fejét. Yorsh odaugrált hozzá a madárürülék, a tollak és a baglyok által letisztított csontocskák halmai között. Az előző napi pompás tengeri repülés után visszatértek a könyvtárba, de a távollétük épp elég volt ahhoz, hogy a barlangot birtokba vegyék az állatok. Csupán a középső, mindentől elszigetelt, bezárt és könyvekkel tömött terem volt tiszta és rendes, csakhogy oda már egy kanári sem fért volna be a könyveken kívül, hát még ők ketten. Yorsh nyugodtan felkészült. A sárkány nézte őt. Álmosan, de figyelmesen. Yorsh rámosolygott: a tanulásnak örömtelinek kell lennie a tanítvány számára. Az általa olvasott könyvek egyike sem szólt kisgyerekeknek, de a filozófiai írások jó része tárgyalta a tanítás mikéntjét. Körülbelül a kétharmaduk ajánlotta a körmöst, az ujjak pálcával való megütését a tanulási folyamatok jobbítására, miközben a maradék egyharmad azt az elméletet vallotta, hogy játékkal kell lekötni a diák figyelmét. A sárkányoknak nincsenek ujjaik, és egy több mint kétezer font súlyú teremtmény veréssel való fenyítése, már ha egyáltalán képes lenne bántani Erbrow-t, összeegyeztethetetlennek bizonyulhat az életben maradás követelményével, tehát Yorsh úgy határozott, hogy a szelíd módszerekre hagyatkozik. A tanításnak a játékot kell szimulálnia. Babot tett a földre: egy babot az egyik oldalra, kettőt a másikra, aztán mindhármat egybe, és így tovább, egészen hatig. Talán taníthat nyelvet és matematikát egyszerre. – BAB – mondta az egyedül árválkodó babra mutatva. Mosolygott, és tapsolt. – BAB, B-A-B. Megint mosoly, ugrás és taps minden egyes hangnál. Erbrow felemelte a fejét, és zavartan nézte. Zavartan, de érdeklődéssel. Működik! – B-A-B – ismételte Yorsh. – B-A-B: egy bab, két bab. Bab, babok. Egy, kettő. Egy bab, két bab. Sok bab. – Egy ugrás, két ugrás, ugrándozás. Taps, nevetés. A sárkány le nem vette róla a szemét. Egyre értetlenebbül, de egyre nagyobb érdeklődéssel nézte. Határozottan ez a jó módszer. – Bab, babok. Egy, kettő. Egy bab, két bab. Bé, a, bé: bab! Yorsh szélesen mosolygott és tapsikolt. – Ma éjjel ért téged az együgyűvé válás csapása, ó, ifjú tünde, vagy már az voltál, csak én nem vettem észre? – kérdezte jól nevelten a sárkány. – És, kérlek, nem akadna valami olyan ennivaló, amely nem aranybab és rózsaszín mandarin? A puszta látásukra felfordul a gyomrom, és ez a padlózat már most is gyalázatos latrina, úgy össze van piszkítva. KILENCEDIK FEJEZET A hiányos sárkányológiai könyv igen sok dologról hallgatott. A sárkányokról az ifjúnak olyan korlátozott, gyér, töredékes és avítt ismeretei voltak, mint a téli lomb

vagy az éhínség idején az alma. Nagy, határtalan sárkánytürelemmel mindent az elejétől fogva el kellett magyarázni neki. – A tojáson keresztül? – döbbent meg Yorsh. – A vastag tojáshéjon keresztül – erősítette meg türelmesen a sárkány. A sárkányok türelme tágas, mint a hegyekre táruló rétek, míg az ifjú értelme olyan szűkösnek tűnt, mint azok a kis kamrák, ahol a söprűt szokás tartani. A sárkány elképedt: emlékezett valamiféle könyvre, amely határozottan állította, mennyire eszesek és értelmesek a tündék. – Különben szerinted miért ülne évekig egy sárkány a tojásán? – Hogy melegítse. Mint a madarak – találgatott Yorsh. Az összehasonlítástól a sárkány olyan fagyos lett, mint a jeges hó a háton. Még a farkán is égnek álltak a pikkelyek. Mint a madarak? Hogy merészeli? Az ő szülője és annak a szülője egy hasonló arcátlanságot vérrel mosott volna le, sőt tűzzel. Egy kis tűzzel és némi rozmaringgal. Tűzzel, sóval és egy kis rozmaringgal. Jó falatnak tűnik. Nem, nem és nem. Bármekkora otrombaságot is mondjon vagy gondoljon, nem süthetjük meg azt, aki kihúzott minket a tojásból, aki megtanított repülni, és aki szórakoztatta, melengette és segítette a szülőnket kotlás közben. A sárkány nagyot sóhajtott, aztán kezdte elölről, halkan és nyugodtan, igazán minden maradék türelmét beleadva, amely a sárkányokban éppúgy végtelen, mint a szépség, a szerénység és a szellem. Elmagyarázta, hogy a madarak nem véletlenül madarak, az agyuk mint a tyúké. Még a sas is: tyúkeszű. Büszke tekintet és mélységes mély ostobaság. A madár azért tartja az ülepét a tojásán, mert, mivel madár, tehát gyógyíthatatlanul együgyű, nincs más módszere arra, hogy melegen tartsa azt. Ők sárkányok. Sárkányok, S-Á-RK-Á-NY-O-K. Világos ez a fogalom az ifjú tündének, vagy betűzze a karmain ugrándozva? Jól van, tehát ha az lenne a kérdés, hogyan melengessék a tojást, ők, akik sárkányok, SÁRKÁNYOK, kiszámítanák a szükséges időre a szükséges hőmérsékletet, és azt lánggal, fénytöréssel, szeizmikus gőzök felhasználásával vagy más módon érnék el. Ha az ülepüket a tojáson tartják ahelyett, hogy vándorolnának, hogy felfedezzék a világmindenséget és jelenlétükkel jobbá tegyék a világot, ezt azért teszik, hogy kotlás közben a gondolat közvetlenül átmenjen a sárkányszülőből a sárkánygyerekbe. Nem az ülepükkel gondolkodnak. Az a helyzet, hogy a sárkány reprodukciós módszere csodálatos középút a főnixéhez és a tündékéhez, tyúkokéhoz, emberekéhez, kutyákéhoz, macskákéhoz, kanárikéhoz, delfinekéhez, pingvinekéhez és cápákéhoz képest… igen, persze, a lepkéké is ide tartozik, ha Yorsh nem vágna folyamatosan a szavába, az meglehetősen emelné az előadás színvonalát. Egyébként is, nem éppen arra akart vállalkozni a tünde, hogy megtanítsa neki az ékesszólást? Hát ez az: ő már képes erre, tehát a tünde élvezze csak csendben a dolgot. Hol is tartott? Utálja, ha félbeszakítják. Gyűlöletes dolog. GYŰLÖLETES! Említette már neki azt, hogy a sárkányok fenségesek, ők a természet legfőbb műve, a teremtés lényege? Ezt nem szeretné kifelejteni a gyakori és sületlen közbeszólások miatt. Ki tanította meg beszélni? Hát a szülője, természetesen, ki más? „Fenséges szülője”, ha éppenséggel szabályosan akarjuk megnevezni, megtanította őt, fejből. A sárkányszülő agya az utódjáéra koncentrál, és átadja neki az összes tudását és emlékét, úgy, hogy az újonnan született, épphogy kibújik a tojásból és megtanul repülni, már, hogy is mondjuk, nos, egyetlen szó van rá: tökéletes. Ő másként beszél, mint fenséges szülője – rendben, ha Yorsh annyira ragaszkodik hozzá, hívhatja egyszerűen az öreg Erbrow-nak, de ez szerinte lekicsinylően hangzik –, mivel a sárkányok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint az emberek, és az emberek nyelve egy kicsit változik az emberöltők alatt. A sárkányok élete hosszú. Amikor kotlik, vagyis öreg és fáradt, a sárkány visszatér az ő első nyelvéhez, amelyet gyermekként tanult, vagyis az Öreg Erbrow esetében a második rúnikus dinasztia nyelvéhez. Ő, az Ifjabb Erbrow, azt beszéli, amelyet utoljára használt: a mostani nyelvet. – Elölről tehát – kezdte újra a sárkány. – A sárkány reprodukciós módszere középút a főnixé és a tündéké között. Te sosem találkoztál egyetlen főnixszel sem? Nem? Ez

természetes, az utolsók a harmadik rúnikus dinasztia és a köztes kor közti időszakban éltek és ti, nyomorú tündék nem szívjátok magatokba őseitek tudását. A főnix a tűzön át újrateremti a saját lényét, mindig ugyanazt az egyedet. A tűz a bölcsek köve a számukra, érted, az ő útjuk az örök ifjúsághoz. Míg csak valaki ki nem tekerte a nyakukat, hogy pörköltet főzzön belőlük, a főnixek halhatatlanok voltak. Szerencsére jó pörkölt főtt belőlük, rozmaring volt elég, és kipusztítottuk őket. – Kipusztítottátok őket? Ti kipusztítottátok a főnixeket? A halhatatlanokat? És ti… ti… kipusztítottátok… Most mi ütött az ifjúba, hát már arra sem emlékszik, hogyan kell beszélni? Yorsh tényleg szóhoz sem jutott. Mintha jeges vízbe zuhant volna. Még a levegő után is kapkodnia kellett! Hátrahőkölt, meztelen talpa megcsúszott az egyik bagoly által félig rágott, majd kiköpött csontocskán, s ő maga belehuppant az ülepével a különféle madarak ürülékébe, amely vastag rétegben borította a talajt. Lehet, hogy a tündék akkor válnak értelmessé, amikor egy kicsit öregebbek lesznek? – Jól vagy? – kérdezte tőle Erbrow. – Ti kipusztítottátok… – hebegte megint. – …hogy tudtátok megtenni? – Hát… nem volt nehéz. – A sárkány meghatódott az emléktől: nem a saját emléke volt, a szülői memóriából szívta magába, mégis olyan volt, hogy összefutott tőle a nyál a szájában. – Néhány babérlevél és egy kis tengeri só. Rövid ideig kell főzni, mint a halat. – Pompás madarak lehettek! – Pontosan: az eper is pompás, mégis megesszük. A főnixek voltak a legaljasabban korlátolt, tökéletesen ostoba, teljességgel eszetlen madarak, amelyek valaha is léteztek a teremtésben. Amikor valaki úgy születik, hogy ennyire nincs egy csöpp esze sem, az ne panaszkodjon, ha aztán egyszer csak kihal. A főnix nem tud semmi másra gondolni, mint a farktollaira és a szeme alatti ráncokra. Erről csak annak lehet fogalma, aki ismerte őket. Egy főnixszel beszélni siralmas, mint amikor valaki kiszáradt füvű réten áll, meg nem született virágok között. Még a puszta emléke is kétségbeejtő. És az egész inkább könyörületesség volt, mivel az ő életük puszta szenvedés. Készek elevenen elégni, nehogy megöregedjenek. Nem született új főnix, érted: mindig ugyanaz az üresfejű tyúk született újjá! A sárkány nagyot sóhajtott. – A kutyák, macskák, kanárik, tyúkok, tündék, vaddisznók és most, hogy belegondolok, a lepkék esetében más a módszer: van egy apa és egy anya, és azok egyesülnek, és gyermekük lesz, egy vagy kettő vagy öt, a nyulak esetében akár tizenegy vagy tizenöt is, és ezek a gyermekek nem azonosak sem az apával, sem az anyával. Egy új teremtmény születik, az orra az apáé, a szeme a nagymamáé, a nagylábujja a mamáé, a hátsó fogai a másik nagymamáé. A gyermek új, egyedüli és megismételhetetlen, és a tanítását a nulláról kell kezdeni. Az írott és szóbeli kommunikáció alapjaitól addig, hogy egy edénybe pisiljen és az otthontól távol kakáljon, az egész a tanítás gyümölcse. Tudsz követni? Ha már az ürüléknél tartunk, tudatában vagy annak, mibe ültél? Nyilván beütötte a fejét. Még kiskorában. Valami nagyon keménybe. Nem csak ez az ifjú, hanem az is, aki azt írta, hogy a tündék a földkerekség legzseniálisabb teremtményei. Yorsh bólintott. Tudatában volt annak, hogy mibe ült. Üggyel-bajjal feltápászkodott, és elindult, ki a barlangból. Volt nem messze egy kis vízgyűjtő, amiben megmosakodhatott. A sárkány ment utána. Yorsh egyrészt megkönnyebbült, végtelenül megkönnyebbült, másrészt volt egy furcsa érzése. Hogy is mondjam? Valamilyen okból, mindent összevetve, inkább megint újszülöttnek szerette volna a sárkányt. Inkább lenne sipítozós és katasztrofális, és nézne rá rajongó szemmel. Most nem sipítozott és nem égetett fel semmit, de kétségtelenül a rajongásból is kifogyott.

A világ ködbe burkolózott. A horizont beleveszett a homályba. A tó vize jeges volt, de tiszta. Yorsh levetette foszlott, piszkos és bűzlő rongyait, aztán eltökélten beleugrott. – A sárkány nem azonos a saját szülőjével, de annak hasonmása, és a tojáshéjon át magába szívja a tudását, az ismereteit és a sült főnix emlékét is. Az anyatermészet mindig elképeszt minket zsenialitásával – állapította meg a sárkány ihletetten és meghatottan. – Mivel a sárkány már egy tökéletes teremtmény, semmin sem lenne értelme változtatni, míg a ti módszeretek mindig különböző gyermekeket eredményez abban a reményben… nos… hogy előbb-utóbb… valamiféle, hogy is mondjam – a sárkány jóságosan nézett a tündére, miközben a szavakat kereste –, javulás álljon be – bökte ki végül jóindulatú mosollyal. Yorshnak igazán ki kellett volna élveznie a rajongást, ameddig tartott. Most, hogy belegondol, már világos, neki az a sorsa, hogy a jó dolgokat csak akkor vegye észre, amikor már elveszítette őket. A víz kimondottan hideg volt. Yorsh arra gondolt, hogy ő egy hal. A hideg kellemessé vált. A víz körülölelte, simogatta. A sárkányt már le sem lehetett állítani. – A sárkány élete végén rakja a tojását, és kezdi a kotlást, pont azért, hogy az egész tudását, minden tapasztalatát, minden emlékét beletehesse az új teremtménybe – folytatta átszellemülten. – Kotlás közben a sárkány az agyának csak egy kis részét használja, a nyakszirti részét, ami a leg… hogy is mondjam… – Hülyébb? – javasolta Yorsh. Már igazán kezdett elege lenni belőle. – Felfogtad, hogy megsüthetnélek, mint egy rigót, megpiríthatnálak, mint egy nyársonsültet, lesújthatnék rád dicsőséges lángommal? – kérdezte a sárkány bosszúsan. – Sosem tennéd meg. – Mitől vagy olyan biztos benne? Nem olvashatsz a gondolataimban, legalábbis ilyen távolról semmiképp sem! – Csóválod a farkad, amikor rám nézel – felelte szárazon a fiú. Ez egy kicsit rosszulesett a sárkánynak. Le is ült a farkára, hogy az ne mozoghasson. – Gyűlöletesnek találom, hogy ennyire kedveled a nyers kifejezéseket – tájékoztatta a fiút rátartian. – A nyakszirti lebeny a leg… primitívebb, miközben a felső, a homlok-, az oldalsó, középső és a limbikus lebenyek a bátorság, a tudás, az értelem, a fenség központjai és a… hogy mondjam… – Elviselhetetlen felfuvalkodottságé? – javasolta Yorsh. – Büszkeségé – javította ki a sárkány –, büszkeség. Felsőbbrendűség, és a saját felsőbbrendűségünk tudata. A sárkány ezúttal igazán bosszús lett. – Arról beszéltem, hogy a sárkány a gondolkodáshoz, evéshez, alváshoz és az élethez ilyenkor csak az agya alsó részét használja, mert a felső az folyamatosan kapcsolatban áll az új sárkány agyával, hogy átadjon neki minden tudást. Így, amikor a sárkány megszületik, a szülőjének minden emléke benne van, és amint először szárnyra kap, és ez összeköti az agy különböző részeit, a sárkány kész arra, hogy… – Hogy? – Tökéletes legyen. Teljesen tökéletes! Ne haragudj, de amikor a tökéletességünkről beszélek, hát, igen, elérzékenyülök! – Meghatott könnycsepp gördült le a sárkány orcáján. Az ajka szélére érve elszakadt tőle, leugrott a semmibe, és beletoccsant a vízbe, amelyre koncentrikus körök sorát rajzolta. Meg kellett volna hagynia kisdednek. Yorsh most már tiszta volt. Kikelt a vízből. A jeges szél végigsuhintott vizes bőrén. Reszketett. Tüsszentett egyet. A sárkány tekintete saját nagyszerűsége csodálatának magasából leereszkedett rá. – Úgy reszketsz, mint egy őszi levél, amelyet a fagyos szél ráz – állapította meg. – Ez azt jelenti, hogy fázol – következtetett önelégülten és saját eszességére büszkén.

– Tudtam, hogy nem sikerül lepleznem előtted – erősítette meg Yorsh. Gyűlölte ezt a hanghordozást. – Én csak elképzelem, kitalálom, tudod? Mi, sárkányok nem tudjuk, mi a hideg – folytatta a faragatlan szörnyeteg önelégülten és dölyfösen. – A pikkelyek rendkívül jó hőszigetelők, a két belső, lapockaközi szárnyról nem is beszélve, amelyeket bőr fed… – Elalélok a csodálattól – válaszolt a tünde egyre szárazabban és fagyosabban. Minden értelemben fagyosan. Nem kellene a szabadban lennie, valahogyan meg kellene próbálnia megmelegedni abban a hideg, madárürülékes barlangban. Talán ha meggyújtja az ürüléket, egy kicsit melegebbet csinálhat, bár ez sem a legkellemesebb perspektíva. Ha legalább azt sikerülne elérnie, hogy ne vacogjon a foga! A sárkány csak nézte őt, aztán kitárta a szárnyát, és a két hatalmas belső zseb kinyílt, melegen és puhán, mint egy dupla erszény. – Ugorj fel – javasolta –, repülünk egyet. – Repülünk? – Yorsh pár pillanatig nem tudta mire vélni a dolgot. Olyan ingerült volt, hogy még azt is elfelejtette, milyen jó repülni. Jó? Fenséges! – Repülünk – erősítette meg a sárkány kacsintva. Még szélesebbre nyitotta a szárnyait, teljesen úgy, mintha ölelésre tárná őket. – Itt melegben leszel – emlékeztette a fiút. – Repüljünk! – egyezett bele Yorsh, beleugorva a meleg, puha bőrerszénybe. – Ezúttal a hegyek felé! Az elviselhetetlen öcsikéből hirtelen lett elviselhetetlen báty, de mindent összevéve egyes dolgokra, és ilyen például a repülés is, jobb most, mint újszülött korában! Miközben felszállt a sárkány gyönyörű hátára, ismét felvette a beszélgetés fonalát: – Figyelj, a lepkék… – Már megint a lepkék? – Mondtam már neked, hogy nem volt más, amit nézhettem volna. Tehát azt akartam kérdezni: a kutyák, macskák, kanárik, tyúkok és tündék úgy szaporodnak, mint a lepkék, te mondtad. Akkor hát én is egy tojásból születtem? Igaz? Szerinted a mamám kotlott rajta vagy a nagymamám? A nagymama, igaz, hiszen a mamát azonnal elvesztettem… A feleségem fog kotlani a tojásunkon, akarom mondani a gyermekünkön, vagy én is meg tudom majd csinálni?… A tündék kotlának, mint a sárkányok és a tyúkok, vagy ott hagyják valahol a tojásukat, hogy magától kikeljen, mint a lepkék teszik? És a pókok! Egyszer láttam egy pókot, amelyik le… A sárkánynak elakadt a lélegzete. Levegő után kapkodott. – Bocsáss meg, fiacskám, de senki, akivel találkoztál, vagy semelyik könyv, amit olvastál, nem magyarázta el neked az élet dolgait? Yorsh rájött, hogy az egyik dolog, amit a legjobban gyűlöl a világon, az az, ha „fiacskámnak” szólítják. – Dehogynem! – felelte ingerülten. – A nagymama alaposan elmagyarázta nekem a Tündék Védelmét Biztosító Rendeletet, a tündékre vonatkozó Különleges Törvényeket, a tizenkét kötetnyi jogról és negyvenhét kötetnyi történelemről nem is beszélve… A sárkány sokáig tartó elviselhetetlen hahotában tört ki. Olykor sikerült abbahagynia a nevetést, aztán a fiú arcába nézett, és újrakezdte. Elviselhetetlenül. – Helyezkedj el kényelmesen, fiacskám – mondta végül –, elmagyarázok neked egyet-mást, míg repülünk. Igazán: mint egy bátyó. TIZEDIK FEJEZET Sápadt, ólomszürke nap volt. A ködtől elmosódott és varázslatos lett a világ, benne árnyékként sejlettek a fenyvesek, s csak a magasabb fák csúcsai kandikáltak ki belőle élénkzölden. Erbrow határozottan fellendült a magasba. Megkérdezte a fiút, mi a terv, és ez érdekes kérdés volt, mivel így Yorsh kénytelen volt kidolgozni egyet.

Elmennek megkeresni Monsert és Sajrát, a két embert, akik magukhoz vették, megmentették, védelmezték és vigasztalták őt. És ruhát is kell keresni… Nem, jobb megfordítani a sorrendet: először a ruha, aztán az emberek. Nem bukkanhat fel az emberek közt ruhátlanul, mint egy pucér lepke. Lehet, hogy nem is „lepkét” szokás mondani, akkor mint egy csupasz hernyó… – Mint egy féreg – ajánlotta a sárkány. Mint egy féreg. Hát persze. Szerez ruhát, ha lesz ruhája, megkeresi az asszonyt és a vadászt, és azután az ő segítségükkel talál magának egy hitvest, természetesen emberlányt, aki boldog lesz, hogy vele élheti le az életét, aranybabon osztozva egy sárkánnyal egy széljárta barlangban egy hegy tetején, ahova egyébként csak szárnyas lények tudnak feljutni. Hát persze hogy nincs semmi kétsége afelől, hogy bármelyik lány repesne az örömtől az ilyen kilátások hallatán, miért kellene kételkednie ebben? Úgy gondolta, hogy ruhát Arstrid faluban szerez, amelyik ott van rögtön a hegyek után: ha a folyó kanyarulatait követik, odaérnek. Ott kedves emberek voltak, és nem gyűlölték a tündéket. Nem lehetetlen, hogy a vadász és az asszony ott telepedett le: nagyon jó hely volt. Csak az a gond, hogyan szerezzen ruhát. Kellene adnia valamit érte cserébe, de nincs semmije, és az is nehézséget okoz, hogyan alkudozzon csupaszon, mint egy hernyó. – Mint egy féreg – javította ki ismét a sárkány. Ezután hosszasan tanakodtak, hogyan lehetne valamiféle ruhadarabra szert tenni. Yorsh Gervasius Astronomusnak, a harmadik rúnikus dinasztia negyedik királyának többszörös asztronómiáról szóló értekezésére gondolt, amelyből két példányuk volt. Az egyiket elcserélhetnék ruhára… nem, nem gondolt arra, hogy a nyomorult és analfabéta emberiség kétes értékű vagyontárgynak találhatja Gervasius Astronomus többszörös asztronómiáról szóló értekezését… Akkor is nézegethetnék az ábrákat, abban az értekezésben több mint pompás metszetek vannak… nem, nem gondolt arra, hogy amikor valaki szétfagy a hidegben, és semmi egyéb ennivalója nincs, mint némi puliszka és gesztenye, kivész belőle az esztétikai érzék… mindenesetre az, hogy lopják a ruhát, szóba se jöhet… ki van zárva. Erbrow hiába is makacskodik, inkább továbbra is pucéran fog szaladgálni, mint egy lárva, mintsem hogy lopjon tőlük… jó, rendben, féreg, vagy mi… A köd végre szétnyílt alattuk, és észrevették, hogy Arstrid fölé értek. Yorshkrunsquarkljolnerstrink azon aggódott, hogy megláthatják, ahogy ott röpköd egy sárkány hátán, csupaszon, mint egy lepke vagy egy hernyó, izé… féreg, de észrevette, hogy felesleges volt aggodalmaskodnia. Arstridból nem sok maradt, élőlényekből pedig csupán a hollók. Több ház volt, mint amennyire emlékezett, de megfeketedtek a tűzben, a tetejük beomlott, s a törött ajtómaradványok mihasznán csikorogtak sarokvasukon. Ott, ahol valaha szőlő volt, most néhány elvadult szőlőtő indái futottak csak fel az elszenesedett zsinórok maradványain. Az almafákat kivágták. Egy bárka felfordítva, beszakítva hevert a kis, parti fövenyen egy tehén elrothadt tetemével együtt, amelynek csontjait úgy-ahogy letisztogatta valamilyen kisebb állat: talán birka vagy kutya. Az aprócska falu néhai és egyetlen terén ott állt az egyetértés fazeka behorpasztva, megfeketedve, hasznavehetetlenül. A sárkány leszállt a földre. Yorsh úgy érezte magát, mintha egy barátja halt volna meg. A hosszú, barlangban töltött éveken át egyfolytában arról álmodozott, hogy visszatér a világba, az emberekébe, tekintve, hogy a tündéké immár csak a történelemkönyvekben létezik, és álmodozása mindig itt kezdődött, Arstridban. Megérkezik, ruhát vesz egy régi könyvért és néhány aranybabért cserébe, megkérdezi, hol él Monser és Sajra, Arstrid lakói pedig megmondják neki, mert egészen biztosan nem túl messze innen. A legszebb falu volt, amelyben valaha is megfordult, és a legtávolabb esett Daligar fenyegető fegyvereseitől: a barátai egészen biztosan itt lennének. Találkozna Monserrel és Sajrával, akik azt mondanák: Nahát, milyen szép vagy, hogy megnőttél,

mennyire örülünk, hogy látunk! Ő pedig azt válaszolná: Hát persze, én is örülök, hogy láthatlak titeket, azért jöttem, hogy köszönetet mondjak, amiért megmentettétek az életemet gyerekkoromban. Azután kinyitná az átalvetőjét, és megmutatná nekik az aranybabjait, és ők azt mondanák, hogy gyönyörűek, és megölelnék egymást… A sárkány hangjára összerezzent: már megint elálmodozott. Erbrow csupán a barlangot, néhány hegyet, egy erdőt és a tengert látta eddig életében, ez mégis elég volt ahhoz, hogy tudja, a hely, ahol vannak, nem pusztán elhagyatott. Hogy valamivel többet mondjunk róla, borzalmas. A tehén csontvázából csomókban bújtak ki a kövér, fehérlő férgek, és dögletes bűz áradt belőle. A hollók károgva köröztek. A köd oszladozott, szétfújta a könnyű szellő, amely a fél ajtót csapkodta, és az élénkebb megvilágításban nem lett szebb a látvány. Az ifjú tünde színe hamuszürkére vált. Úgy látszott, mély fájdalom marcangolja, és teljesen betölti, mint amikor meghal valaki, akit nagyon szeretünk. A sárkány keresgélt az emlékeiben: a szülőjének és annak a szülőjének az emlékeiben, hogy tudja, mit kell tenni ahhoz, hogy megvigasztaljunk valakit, de semmi hasonlót nem talált. Megpróbált arra gondolni, őt magát mi vigasztalná meg. – Azok, akik itt éltek, nem haltak meg – jelentette ki határozottan, és körbemutatott. – Itt csak tehén-, birka- és kutyacsontok vannak. Emberi csont egy sincs, sem felnőtté, sem gyermeké. Elmentek. Vagy elüldözték őket. Vagy elvitték őket valahova máshova… erre emlékszem: az emberek szokásai közé tartozik az, hogy elviszik a népeket az egyik helyről a másikra, és ha valaki azt mondja: Nem, köszönöm, nekem tetszik itt, azt felakasztják egy fára egy kötéllel, a nyakánál fogva, ami nem tesz jót a légzésnek. Ez bevált. Az ifjú tünde azonnal felocsúdott mozdulatlanságából és csüggedéséből. – Ez igaz – mondta. Azután körbefutotta a felégetett kunyhók maradványait. – Nincs itt senki, sem élő, sem holt. Csak valahol másutt lehetnek! Talán elmenekültek, vagy talán… hogy is mondják? hmmm, deportálták őket. Tudod, igaz, szokásuk az embereknek, hogy deportálnak valakit, ezt csinálták a tündékkel is. Elvittek minket néhány rettenetes helyre, amiket Tünde-Zugoknak hívnak, és ott sorra meghaltunk. – Mitől? – Éhen haltunk, azt hiszem, miközben elevenen megettek minket a tetvek. – De hát a tündék nem bűvös lények? – Hát van néhány különleges képességünk. És akkor? – De hát nem tudtatok volna csinálni valamit? Megégetni a támadókat, lesújtani rájuk egy villámmal? Pestist hozni rájuk? Csalánkiütést? – Az nem olyan egyszerű. Nem minden tündének van varázsereje. Az én apámnak egyáltalán nem volt. A legtöbbünk csak aprócska tüzeket tud gyújtani, és muslincákat tud feléleszteni. – Muslincákat feléleszteni. Hát az meg miféle varázserő? – Nézőpont kérdése: a muslincának fontos. Érzed a fejedben a boldogságát, hogy megint életben van, és nagyon jól érzed magad tőle. De a muslincákat félretéve, egyetlen tünde sem tud semmiféle betegséget hozni másra, és nem is akarna. Csak néhányunknak, a ritka kivételeknek voltak olyan képességei, amelyek hasznosak lehetnek egy háborúban, de az emberek féltek attól, hogy ez általános tudás lehet, és így valamennyiünkre haragudtak. Mivel pedig, kevés kivétellel, a tündéknek nem volt igazi varázshatalmuk, nem tudták elkerülni a deportálást, és amikor észrevették, hogy a Tünde-Zugokban az éhhalál vár rájuk, már késő volt: kevesen voltak, elszegényedtek, nekikeseredtek. Tudod, a varázserő belefullad a bánatba. Amikor meghal egy gyermek, az édesanyja örökre elveszíti azt a képességét, hogy varázslatos dolgokat tegyen. – Használhattátok volna a régi fegyvereket: kardokat, nyilakat, alabárdokat. A tündék nagy harcosok, kiváló íjászok voltak! Yorsh elgondolkodott. Erre nem tudott mit mondani. Harcosok voltak, igaz, de ez azelőtt volt. Azelőtt, hogy megtanulták kiolvasni a fájdalmat és az örömöt mások

fejéből. Ha olyan nagy a boldogsága egy muslincának, amiért ismét él, gondold csak el, mennyire nagy lehet a rettenete egy embernek, akit éppen megölsz. Bizonyára ez bénította meg őket. Azután meg kevesen voltak, szétszórtan éltek. Már a korábbi századokban is voltak üldözések. Gyilkos üldözések. Utoljára csak egyik helyről a másikra telepítették őket, legalábbis így tűnt. Magukkal vihették a könyveiket. Nyilván ezért sem tűnt olyan komolynak. Amikor pedig rájöttek, mi történik, már megtörtént, már annyira benne voltak… a harc nem használt volna semmit, csak a szenvedést növelte volna… Azután pedig volt egy másik dolog, és minél többet gondol rá, annál inkább rájön, hogy ez volt a döntő: mindenki a halálukat akarta… – És ti meghaltatok, hogy szívességet tegyetek nekik? Hogy ne okozzatok csalódást? Valóban, felettébb udvarias dolog – a sárkány hangja ismét szarkasztikussá vált, de Yorsh ezúttal nem sértődött meg. Tovább gondolkodott, mert most, hogy beszélt valakivel róla, a gondolat kezdett világosabbá válni a fejében. Ahogy beszélt róla, sikerült megértenie. A gond az volt, hogy: – A varázserő belefullad a gyűlöletbe. Nem, várj, a gondolat belefullad a gyűlöletbe. Az élni akarás, a küzdeni akarás… amikor mindenki acsarkodik rád, a legkönnyebb út az, ha hagyod magad, ha sodródsz… nem, nem a legkönnyebb út, hanem az egyetlen járható… A vadász és az asszony az életét kockáztatta, hogy megmentsék az enyémet… ez azt jelenti, hogy ők… hát igen, ők szerettek engem. Talán annak ellenére szerettek engem, hogy tünde voltam, nem pedig azért, mert tünde voltam, de ez nem számít, ők úgy gondolták, érdemes kockáztatni az életüket, hogy én éljek… Hát ez az, igen, amikor mindenki acsarkodik, egyetlenegy is elég, aki harcol érted, hogy erőt meríts, hogy ismét képes legyél küzdeni… Ha nincs ott ez az egy valaki, meghaltál, és a néped meghalt veled… A fiú megrázta a fejét. Aztán lehorgasztotta. A szellő széllé dagadt. A fél ajtó egyre dühödtebben csapkodta a falat. Az ifjú tünde megborzongott. A sárkány elérzékenyült. – Amint lesz ruhád, megkeressük ennek a falunak a lakóit. Yorshba visszatért az élet. Felemelte a fejét. Bólintott. – Itt már nincs senki – tette hozzá a sárkány. – Talán egyszerűen körülnézhetnél, hátha van valami, amit magadra vehetsz, és ami megteszi. – Az nem lenne lopás? – Nem – felelte kedvesen a sárkány –, persze hogy nem. Csak olyan dolgokat vennél el, amiket most már senki sem használ. Az ifjú tünde az egész falut körbejárta. Minden le volt rombolva vagy fel volt égetve. Abban, ami a legnagyobb kunyhó lehetett valaha, talált valamit, ami egy kis játék csónakból maradt, és egy rongybabát, ezeket magához vette, s újabb tőrdöfésként tört rá a szomorúság. Valami fehérség vált ki a ködből. Egy nagy, vénséges vén, ösztövér kutya volt: eddig a nádasban lapult, talán a sárkánytól ijedt meg, de amikor Yorsh megfogta a játékokat, sikerült lábra állnia, és most odavonszolta magát a fiúhoz, miközben erőtlenül csóválta a farkát. Az egyik pupilláját kifehérítette a vakság, de a szaglása még úgy-ahogy működött. – Fidó! – kiáltotta Yorsh. – Fidó, Fidó, Fidó. Az ő kutyájuk volt! Mármint Monseré és Sajráé. Fidó. Fidó. Fidó! A kutya is felismerte őt. Yorsh letérdelt, átölelte az öreg nyakat, amelyen már megritkult a szürkés és piszkos szőr. A kutya összevissza nyalta az arcát. Amikor Yorsh keze a kutya homlokához ért, zavaros emlékek jutottak el a tudatába: üvöltés, csípős szagok, tűz, félelem. A kutya emlékezett rá, hogy egy ló megrúgta, amitől csúnyán lesántult, miközben a falu már égett. Azután jött a többi emlék, a többi szag: az éhség, a magány, a szomorúság, napok, amelyeken a régi csontvázakon osztozik a férgekkel, remélve, hogy valaki visszatér. Valaki most visszatért. Nem kell tovább őrködnie. A szolgálatnak vége. Yorsh megjött, megtalálta a házat, valahogyan majd helyrehozza a dolgokat. Vissza fognak térni a korábbi szagok, a régiek: az aszalt

alma, a sült fogoly, az egymást szerető emberek jó illatai. Yorsh egy pillanatra viszontlátta a kutya emlékezetében az asszony és a vadász képét, és egy pillanatra egy homályos, kicsi árnyat is, valakiét, aki a babával és a kiscsónakkal játszott. Hosszú ölelés következett. Yorsh lehajolt, hogy a kutya törzse köré fonhassa karját. Megérezte benne a végtelen fáradtságot: az egyetlen vágyat, a pihenését, most, hogy az őrségnek vége. Érezte, ahogy a kutya szuszogása egyre lassul, míg teljesen meg nem áll. Érezte, ahogy a szíve üt egyet, aztán még egyet, gyengébben, majd egy kis szünet után még egyet, és végül az utolsót. Azután semmi. Yorsh sokáig ott maradt mozdulatlanul, a kutyát ölelve, érezve, ahogy a melegség kiszáll belőle és az izmai kezdenek megmerevedni. Semmit nem tett azért, hogy visszatartsa, de sokáig várt, mielőtt elengedte volna öleléséből. Most már nem kételkedett többé: Monser és Sajra itt éltek, a faluban, abban a házban, ahol a játékokat találta. Valami rettenetes történhetett velük: most aztán tényleg meg kell keresnie őket. Yorsh elengedte a kutyát, még egyszer utoljára megsimította a szemét, és azután a folyóparton eltemette a tetemet egy gödörbe, amit Erbrow gyorsan, egyetlen farkcsapással vájt. Ismét lázasan kutatni kezdett valami ruha után: most aztán tényleg szüksége van rá, hogy az emberek közé mehessen. Yorsh már majdnem feladta a keresést, amikor nem remélt szerencse érte: a legtávolabbi kunyhóban talált egy régi utazóládát egy lépcső alá rejtve, amelyet a lépcsőfokok köve megóvott a tűztől. Kis ládikó volt, szép diófából. A virágmintás vésetű kovácsoltvas lakat zárva volt, de a sárkány egy karomcsapással megoldotta a problémát. A ládikóban egy hosszú, fehér ruha volt, igazi gyolcsból, telis-tele apró virághímzéssel. Sokéves munkába kerülhetett. A ruhaujjak körül és a szoknya alsó szegélyén olyan szövetdarabok voltak, amelyeken a rajzolatot apró lyukacskák alkották, ezeket a sárkány szerint csipkének hívják. A mellrész elejére pedig egy M betűt hímeztek. Yorsh belegabalyodott a különböző egymásra varrt fátylakba, de végül sikerült belebújnia a ruhába. Egy gonddal kevesebb. A sárkánynak úgy rémlett, mintha az emberek között a férfiakat soha semmi nem vihetne rá arra, hogy csipkés, hímzett és azsúrozott ruhát hordjanak, és hogy a nők is csak egy nap veszik fel életükben, nevezetesen az esküvőjük napján, de ez nem tűnt fontosnak, úgy döntött hát, hogy nem is hozza szóba. A sárkányok csupaszon születnek, és mindvégig csupaszok is maradnak. Az emberek bonyolult öltözködési szokásai valahogy elraktározódtak különféle emlékeiben, de csak úgy, mint valami haszontalan, hamis látszat, hóbortos és vitatható hagyomány. Semmi olyasmi, ami miatt érdemes volna vitát nyitni. TIZENEGYEDIK FEJEZET Nem mintha Robi igazán tudott volna olvasni. Nem is mintha igazán tilos lett volna tudni. Habzsi és Hólyag tudott olvasni. Fel is fújták magukat, mint a pulykák, ha nagy néha futár érkezett Daligarból, s fenemód büszkén, illetve valójában pöffeszkedve, mindenki előtt felolvashatták a rendeletet. Mindazoknak, akiknek semmi közük nem volt a Hivatalokhoz, nem volt ajánlatos, sőt, az igazat megvallva nem volt tanácsos az írás-olvasás, gyanús képességnek tekintették. Arstridban, Robi szülőfalujában egy kicsit tudtak olvasni az emberek, és még valami iskolaféle is működött. Arstrid kedves falu volt, amit szó szerint közrefogott a sok ennivaló. Az egyik oldalon a folyó pisztrángjai, a másikon a gyümölcsös almái, köztük a zöldségeskertek tyúkokkal és mögöttük a dombok tehenekkel, ami azt jelentette, hogy volt tej, amelyből aztán lett vaj. Amikor nem kellett pisztrángot fogni, almát szedni, tehenet fejni vagy kerítést javítani, vagyis évente kétszer, a falu főnöke nagy hangzavarban egybeterelte a gyerekeket, és megpróbálta – módszertelenül, tétován és kaotikusan – megtanítani nekik az ábécét, mivel mindössze azt tudta. A diákok kacagtak, nevettek, a falu

főnöke egyre viccesebb képet vágott, aztán az anyák vetettek véget a leckének, amikor csemetéjüket előkiáltották, és elküldték tehenet fejni vagy almát szedni. Vagy pisztrángot füstölni. Vagy zsávolylepedőkre rakosgatni a szőlőt, hogy aszalódjon és mazsola legyen belőle, amit aztán a téli ünnepen a mézeskalácsba lehet tenni. A falu főnöke egy titokzatos, legendás és kimondhatatlan nevű tanártól tanulta meg a betűk ismeretét, aki évekkel Robi születése előtt járt a faluban. Ő adta nekik a legendás füstölőfazekat is. Robi a hebehurgya leckékből már csak neve négy betűjére emlékezett: ROBI. R, mint Rózsa: a rózsaszirmokat mézbe lehet mártani, s édességet lehet belőlük készíteni. O, mint otthon, ahol még libát is ettek olykor vacsorára, mielőtt a daligari poroszlók betoppantak, mint kiéhezett farkasok, hogy zavaros történetet adva elő valamiféle elmaradt adóról, elvegyenek tőlük mindent, amijük van, és még azt is, amijük nincs. Az utolsó nyáron történt. A rá következő télen a falut lerombolták, az ő szüleit pedig letartóztatták. Illetve, előbb letartóztatták a szüleit, azután rombolták le a falut, később, amikor ő már az Árvák Házában volt. A hírt Habzsi közölte vele. Nyáron jöttek a poroszlók, és rengeteg mindent követeltek a grófságnak és a Kormányzóbírának: gabonát, amijük nem volt, olyan borzasztóan sok pisztrángot, amennyit egy egész év alatt nem tudtak összefogni. A falu főnöke nem élt már: még a télen meghalt, nem sokkal a lánya esküvője után, így Robi apja szállt szembe a poroszlókkal, mondván, hogy Daligar grófságától soha nem kaptak semmit, és hogy semmivel sem tartoznak neki, és azt is, hogy mindenesetre az emberektől el lehet kérni egy részét annak, amijük van, de nem mindent, s nem egyenesen többet, mint amennyijük valaha is volt. És ekkor az egyik fegyveres, egy magas, dölyfös, aki olyan volt, mint egy gyöngybagoly a sűrű, hófehér szakállával, jól megnézte magának Robi apját és anyját, és felismerte bennük a tündéseket: annak a rettenetes tündének a pártfogóit, aki évekkel azelőtt pusztított Daligarban. Robi ezt nem hitte el: az ő szülei nem foghatták pártját egy olyan undorító tündének. Ez nem lehet igaz. B, mint bőség. Vagyis hogy bőven van ennivaló. Amikor Marsya, a falu főnökének a lánya felvette a gyönyörű, csupa fátyol ruháját, aminek a mellrészére a neve M betűjét hímezték, a nyakkivágását pedig fodros csipke szegélyezte, olyan sokat ettek, hogy gyomorrontást kapott. A harmadik szelet diótortát már nem tudta megenni: valahányszor erre gondol, még most is könnyek szöknek a szemébe, annyira bánja. I, mint innivaló. Tej vagy akár friss must. Ha nem ismerte volna a neve betűit, ez a reggel sem különbözött volna a többi olyan reggeltől, amikor a napok egyhangúságát megtörve szekér érkezett, s újabb kedves vendégeket hozott Daligarból az Árvák Házába. Ezúttal két sovány, szőke kisfiút, két pulykatojást, akiknek még a fülük is egyformán elállt, le sem tagadhatták volna, hogy testvérek. Ott kuporogtak a szekéren, körülöttük halomban a legkülönfélébb élelmiszerek, és egy horpadt, szutykos, de ép rézfazék, nyilván a régi levesfőző fazék helyébe jött, amely már annyiszor lyukadt ki, és annyiszor lett foltozva, hogy immár használhatatlanná vált. A rézüst körül sok, lezárt fedelű vesszőkosár volt, mindegyiken valami felirat. Persze, Habzsi imádja, hogy tud olvasni, és nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, amikor fitogtathatja ezt a tudását. Azonkívül nem lenne túl jó, ha ugyanabba a kosárba tennék a sajtot, amelyben az előző fuvarral egy élő liba jött: a sajt színe és a szaga is megváltozna tőle, ráadásul azok számára, akik nem szeretik a libafost, nem épp az előnyére. Robi szíve nagyot dobbant. A legkisebb kosáron négy betűből kettő az ő nevének betűje volt. Semmi kétség, csak a túró lehet. A túró a legfinomabb dolog: fehér, mint a tej, lágy, mint egy simogatás. Ünnepnapokon a mama mindig tett belőle a puliszkára.

A túró a rendes élet álma, a bőség íze. Olykor – nem mindig, csak ha jól mentek a dolgok – túróval készültek a sütemények, amiket a téli napfordulón, az év legrövidebb napján ettek, hogy köszöntsék az ismét hosszabbodni kezdő világosságot. Robi el sem tudta képzelni, milyen büntetés járhat a túró ellopásáért. Ez az ő eszét meghaladja, de sajnos Habzsiét valószínűleg nem. Vagy talán igen? Annak, aki már egyetlen szem áfonya miatt patáliát csap, talán meg sem fordul a fejében, hogy valaki vakmerően elcsenheti a legdrágább, legélvezetesebb finomságot: a túrót. Az egyik új fiú, a kisebbik, elsírta magát. Robira ráparancsoltak, hogy vegye le a szekérről, és minthogy Robi rettenetesen ostoba és ügyetlen, ahogy ezt Habzsi azután ordítva vágta a fejéhez és ismételte el még vagy ötször, fellökte a rézüstöt, amely pokoli lármával lebucskázott a szekérről. Amikorra minden a helyére került, a túró eltűnt. Habzsi mindent és mindenkit átkutatott, főleg Robit, de a túrót mintha a föld nyelte volna el. Végül csak azzal tudta magyarázni a dolgot, hogy tévedésből nem is küldtek neki túrót Daligarból. Robit ismét megmotozta, a biztonság kedvéért el is verte, és ezzel az ügyet lezárták, mivel nem lehetett mást tenni, mint hogy lezárják. A két új fiút úgy hívták, Merty és Monty. Mire leszállt az este, és ott találták magukat a mocskos, düledező juhakolban, már kifogytak a könnyből. Nyurga és Moron kiosztotta az almát és a puliszkát, és a gyerekek begubózkodtak a kabátjukba, s azon igyekeztek, hogy minél tovább tartson a vacsora. Robi sokáig nézte őket: a két újat, Nyurgát, Moront, Kálát, a többieket. Azután megnézte a kékülő foltjait. Merty és Monty ismét elpityeredett, Kála megpróbálta vigasztalni őket, de nem járt sikerrel. Erre Nyurga és Moron rájuk förmedt, hogy hagyják abba, ami szintén nem használt, sőt csak még jobban nekikeseredtek tőle. Robinak végül elege lett az egészből, felállt és kiment, mielőtt Nyurga és Moron elállhatta volna az útját, és amikor visszajött, a kezében ott volt a túró. – Az ördögbe – mondta. – Meg akartam tartani magamnak, és meg is érdemelném! Nézzétek, csupa kék-zöld folt vagyok… Az a trükk, hogy el kell vonni a figyelmet: amikor leesett a rézüst, egy pillanatra mindenki odanézett, én pedig a szekér alá dugtam a túrót. Ha egy pillanatra eltereled a figyelmet, bármit megtehetsz. Ha elég gyors vagy, bármit el tudsz lopni. Én még egy király koronáját is ellopnám… A túrót aztán könnyűszerrel elhozhattam, amikor már senki nem figyelt… Most viszont… ha abbahagyjátok a sírást… egy ujjnyi túró jut mindenkinek… a puliszkára… mint otthon… Ha egyedül akarnám megenni, még elcsapnám a hasam vele. Nagy ovációval fogadták. Valóságos lakomát csaptak. Nem volt olyan, mintha otthon volnának, de legalább ezen az egy estén nem kellett szomorkodniuk, éhezniük. Még Nyurga és Moron is túlságosan elképedt, túlságosan elámult és túlságosan örült ahhoz, hogy kellemetlenkedjenek, nekitámadjanak, fenyegetőzzenek vagy elvegyék a finomságot, mint máskor szokták. A sírás abbamaradt. Még a két, egymás mellett kuporgó új fiú is megnyugodott. Robi újra és újra elmagyarázta, hogyan kell lopni. Be is mutatta. Azután megkérdezték tőle, honnan tudta, hogy az a túró, ő pedig elmagyarázta az R-et, mint Robi, az ó-t, mint otthon. Ez talán még jobb volt, mint amikor a lopás művészetének alapvető fogásairól beszélt. Az volt a helyzet, hogy az olvasást mindannyian többékevésbé… hogy is mondjam… varázslásnak tartották. Kifürkészhetetlen, megmagyarázhatatlan, elsajátíthatatlan képességnek, amely a világot két részre osztja: azokra, akik birtokolják, s akik valamiféleképp felsőbbrendű lények, és azokra, akik nem rendelkeznek vele, és soha nem is szerezhetik meg. Most pedig Robi, a döngölt földön guggolva, amin aludni szoktak, egyre csak rajzolta a neve betűit, mind a négyet, és a varázslás lehetőséggé vált. Robi az M betűt is ismerte, mert látta az esküvőn Marsya menyasszonyi ruhájára hímezve, és a két új fiú megint abbahagyta a pityogást egy kis időre, hogy ők is lerajzolják a földre a nevük első betűjét alkotó két dombot. Robi az A-ra is emlékezett, Artsrid nevéből, és így már hat betű megvolt.

Mindenki sokáig rajzolgatta ezeket, mielőtt végre lefeküdtek, és Robi úgy érezte, hogy ezek a döngölt földre rajzolt jelek valahogyan fontosak, talán még a túrónál is fontosabbak. Mintha egyszeriben már nem volnának mindannyian olyan végtelenül nyomorultak. Azután eloltották a gyertyát, és elaludtak. Robi alig hunyta le a szemét, szemhéja mögött máris bonyolult arany arabeszkek kacskaringóztak a mindent betöltő zöldben. TIZENKETTEDIK FEJEZET Nehogy bepiszkítsa, Yorsh a derekáig visszahajtotta a hosszú szoknya alsó szegélyét, és csomót kötött rá, hogy ott is maradjon. Soha nem hordott ennél kényelmetlenebb ruhát. Még az élete hajnalán viselt szörnyű, „tünde”-sárga kendervászon rongyok is, amelyeket ólomnehéznek érzett, ugyanakkor vacogott bennük, kényelmesebbek voltak ennél a libegő fehér gyolcsfelhőnél. Mégis minden tőle telhetőt megtett azért, hogy ne piszkítsa össze és ne szakítsa ki. Aludni felkucorodott az egyik olyan ablakba, amelyiknek épen maradt a borostyántáblája, de előbb még az ablakpárkányt is gondosan leporolta egy tollseprűvel, amit nagy hirtelenjében készített az öreg boltozatok alatt immár állandó otthonra lelt szarkaseregek elhullajtott farktollaiból. Reggel rettenetes szorongásra ébredt, miután éjszakai rémálmaiban látta, ahogy ég a falu, és hallotta a sötétbe hasító, hiábavaló segélykiáltásokat. Pillanatról pillanatra sürgetőbbnek érezte az indulást. Pompás ruhája szinte makulátlan maradt. A sárkány odakünn volt, a szabadban. Kiment hozzá, és közölte vele, eltökélt szándéka, hogy minél előbb megkeresse az asszonyt és a vadászt. Azután, talán az ő segítségükkel is, nyugodtan kereshet majd magának feleséget is. Egy kicsit fiatal még, ez igaz, de a tündék igen korán keresni kezdik leendő feleségüket, még akkor is, ha azután csak évek múlva házasodnak meg. És egyetlen szerelmük van egész életükben. Mindig, mivel a szerelmet túl nagy dolognak tartják ahhoz, hogy ne szenteljenek neki egy egész életet. A tündék történeteiben gyakran szerepel valamilyen játékszer, amellyel a szülők együtt játszottak gyermekkorukban, és amellyel azután azok a teremtések játszottak, akiket a világra hoztak. Az ő esetében ez az égszínkék pörgettyűje: a papája ajándékozta még gyerekkorában a mamájának, és azután az ő játéka lett. A hogyant illetően Yorsh csupa kétség volt. Megkérdezte a sárkányt, hogy a ruhája jó-e a feleségkereséshez, a sárkány pedig engedékenyen megnyugtatta azzal, hogy aki őt ilyen öltözetben elfogadja férjül, az csakis a türelem és az elfogulatlanság mintaképe lehet. Majd a sárkány lesütötte a szemét, és tovább rágcsálgatta a sült madárszárnyakat. – Mit csinálsz? – kérdezte a tünde értetlenül. – Reggelizem – felelte a sárkány vidáman, és felmutatta az egy fiatal fenyő egész törzséből készített, hosszú nyársát a tucatnyi szarka, bagoly és fajdkakas maradványaival. – Máris segítettem neked, hogy házasodhass. A munka felét elvégeztem, kiürítettem az otthonod, és a hölgyed, amikor lesz, kényelmesebben lakhat majd benne. A madarak dolgát elrendeztem, neked már csak a padlót kell feltakarítanod: a fele munkát levettem a válladról. Yorsh elsápadt, elborzadt, kővé dermedt. Megette a szarkákat! A baglyokat is! Azokat a kicsi, gyönyörű baglyokat, azzal a mókásan kegyetlen nézésükkel, azokat a helyes szarkákat! Pokoli zajt csaptak, igaz, a hihetetlenül sok ürülékről nem is beszélve. Tényleg elviselhetetlenek voltak, de ez nem hatalmaz fel senkit arra, hogy befalja őket, mint egy sor borsószemet a borsóhüvelyből! – Hogy tudtad megenni őket? – kérdezte, bár alig tudott kipréselni magából némi hangot. – Rozmaringgal – felelte derűsen a sárkány. – Egy egész bokorral van a kapu mögött. A sárkány ásított, azután elkezdte a fogát tisztogatni. Egy fajdkakas combcsontjának a maradékát használta fogpiszkálónak. – No jó – mondta aztán. – Mikor indulunk?

– Mi ketten? – hökkent meg Yorsh. – Mi ketten – válaszolta derűsen a sárkány. Yorsh erre nem számított. Erre számított a legkevésbé. Egy sárkánnyal a sarkában menjen az emberek közé? És hogyan? Erbrow nem igazán… nos hát… „szalonképes”. – Nem vagy túl szalonképes – vetette ellen zavartan. – Nagyon szép vagy, sőt bátran mondhatom, fenséges, de észrevétlenül kell járnom-kelnem az emberek között, akik még akkor is rémüldözni fognak attól, hogy én tünde vagyok, ha nem tetézi a bizalmatlanságukat a rettegés egy sárkánytól. – Nem akart udvariatlan lenni. Nem akarta megsérteni a sárkányt. Sugárzóan rámosolygott. – Most, hogy már tudsz repülni, elmehetsz… hogy is mondtad egyszer? Elmehetsz, hogy bejárd a mindenséget, hogy jobbá tedd a világot! – Nem túl szórakoztató egyedül bejárni a mindenséget – ellenkezett Erbrow angyalian. – Majd vigyázunk. Éjszaka repülünk, nappal pedig elbújok egy szakadékban vagy egy nagyobb erdő tisztásán. Ne aggódj, megoldjuk, hogy ne fedezzenek fel engem. Ha pedig mégis felfedeznek, elrepülünk a felhők felett. Az út és a lépcső is leomlott, amely a könyvtárhoz vezetett valaha. Emlékszel? Láttuk a magasból. Aztán meg, nézd, én sárkány vagyok. Ha ott vagyok a közelben, nekem elhiheted, az jelentősen korlátozni fogja azoknak a számát, akik megfojthatnak, felakaszthatnak vagy bánthatnak téged. Daligarban ott az a különös jóslat is, amelyik róla szól. Jó hely az indulásra. A jóslat az ő sorsa, márványba vésve, amely utat mutathat neki. Nincs sem anyja, sem apja. Az egész családja mindössze egy fapörgettyű, és a nagymama emléke, aki azt mondta neki, hogy menjen el, és soha ne nézzen vissza, de valahol az elmúlt századokban volt valaki, aki tudott róla, aki álmodott róla, miközben a jövő nyomát kutatta a távoli csillagképek között. Valaki, aki a márványba véste, hogy ő lesz az utolsó, s egyben azt is, hogy nem lesz az. Lesz egy felesége. Talán. Legalábbis így rémlett neki. Az első verssorokban biztos volt: MIKOR A VÍZ ELÖNTI A FÖLDET, ELTŰNIK A NAP, ELÉRKEZIK A SÖTÉTSÉG ÉS A FAGY. MIKOR AZ UTOLSÓ SÁRKÁNY ÉS AZ UTOLSÓ TÜNDE MEGTÖRI A KÖRT, TALÁLKOZIK A MÚLT ÉS A JÖVŐ, EGY ÚJ NYÁR NAPJA RAGYOG FEL AZ ÉGEN. És ezek büszke magányra ítélték őt. Az utolsó az az utolsó. Az, aki egyedül van. A folytatás viszont reményt adott. Nem emlékszik biztosan a folytatásra. Mintha valami olyasmi lett volna odaírva, hogy össze kell kötnie az életét egy hitvessel, akinek a reggel rózsás fénye van a nevében, és aki lát a sötétben, egy hitvessel, aki… …A LÁNYA ANNAK A FÉRFINAK ÉS ANNAK AZ ASSZONYNAK, AKIK… Akik…? Aztán pedig ott van az a különös sárkányológiai könyv, amelyben írtak valamit az emberek és az elfek gyermekeiről, akik elcserélt hercegnőkről szóló különös történetek szerzői lesznek. Lehet, hogy a tündék és az emberek egyesülhetnek a házasságban. Nyilván már megtették a múltban, és a fiaiktól származtak azok a regények, amelyeket annyira szeretnek a kotló sárkányok. Talán attól, hogy ő az utolsó tünde, még nem kell örökké magányosan élnie. Lehet, hogy van út előtte, és ez az út egy virágos ösvény, nem pedig árnyba borult fasor. Az ő útja ott van, Daligar kövébe vésve. Röviden megtanácskozták, melyik irányba induljanak. Erbrow szülője és nagyszülője is járt Daligarban, de a kotlás közben a tájékozódási érzék egy kissé megkopik, szemben a történeti elbeszélés képességével, amely ragyogó marad. A sárkány fel

tudta sorolni a Daligar falait emelő összes kőfaragó keresztnevét, becenevét, családnevét, születési évét és gyermekei számát, de egyszerűen fogalma sem volt róla, hol van a város. Yorshnak volt egy térképe, de egy kicsit leegyszerűsített, elnagyolt térkép volt: csak annyit tudtak kihámozni belőle, hogy Daligar délen van, ami meglehetősen pontatlan helymeghatározás. Elhatározták hát, hogy a folyó fölött fognak repülni: előbb-utóbb el fognak jutni a városhoz. A víz ragyogott a holdfényben, még éjszaka is lehetett követni. Amikor felsejlett egyegy kunyhó ablakának négyszögletű fénye, kissé lejjebb ereszkedtek, és a vörösfenyők csúcsai között repültek tovább. Többféle volt a sötétség: az ég feketéje, az alattuk lévő erdők sötétebb feketéje, ahol a fák csúcsai, amikor a törzsek közé ereszkedtek, sötétebbek voltak az ég sötétjénél, ahol a csillagok szikráztak, azután pedig ott volt a föld még feketébb sötétje, ahol a folyó vizének szalagja bontotta ki ezüstös szivárványszíneit. Ha Erbrow a magasban repült, nem kellett pontosan követniük az összes kanyarulatot: levágták őket, és az út rövidebb lett. Yorsh emlékezett a hosszú és kimerítő gyaloglásra, amikor gyermekként az ellenkező irányba igyekezett. Csak a szokás kedvéért mondja, hogy kimerítő volt: valahányszor elfáradt, Monser a karjába vette őt, de hosszúnak persze hosszú volt az út. Még hajnal előtt Daligarba értek. A városfalakon sötéten meredeztek a hegyesre faragott fatörzsek, mint valami hatalmas sün tüskéi, árnyukat a folyó vizére vetve, amely aranyosan szikrázott a hajnalfényben. A városban még több őrbástya, mellvéd, lőrés volt, mint Yorsh emlékei szerint. Erbrow finoman levitorlázott egy kis tisztásra, amelynek pázsitjába lóhere keveredett, s amelyet takartak a nagy gesztenyefák. A jóslat a déli részen volt, pontosan az ellenkező oldalon a nagy, felvonóhidas kapuhoz képest. A tervük egyszerű: a sárkány ott marad az árnyékban lapulva, alig kivehetően a pirkadat bizonytalan és lapos fényében, míg Yorsh a tömegbe vegyülve belopózik a városba, anélkül hogy felfigyelnének rá a felvonóhíd előtt posztoló őrök, a felvonóhíd őrei, a felvonóhíd utáni őrök és azok, akik a város utcáin járőröznek. Elmegy annak az épületnek a déli faláig, amely régen igazságügyi palota volt, és elolvassa az ősi jóslatot. Yorsh igyekezett egykedvűnek tűnni, ahogy a felvonóhíd felé baktatott. Bonyolult, fehér öltözékének egyik fátylát a fejére húzta, mint valami kapucnit, hogy eltakarja hegyes fülét és túl világos haját. A szíve majd kiugrott a helyéből. Évekig éldegélt elszigeteltségben egy megközelíthetetlen hegytetőn, egy könyvtárban, ahol a társasága mindössze egy sárkány volt. Már az is aggasztotta, hogy ilyen rengeteg emberi lény közé került. Ráadásul félt, hogy rátámadnak, reménykedett benne, hogy nyomára bukkan a sorsának, és folyamatosan marcangolta a vágyakozás Monser és Sajra után. Már csak párlépésnyire volt a rácsos kaputól, amikor valahogyan ráismertek. Mindenki abbahagyta azt, amit éppen csinált: aki beszélgetett, elhallgatott, aki éppen a hídon igyekezett át, megállt, a két utcai árusba, akik eddig harsányan dicsérték almájukat, illetve káposztájukat, belefagyott a szó, és utána fordultak, hogy megbámulják. Pedig a „tünde” szót nem hallotta semerről. Egyszerűen mindenki elnevette magát, és úgy hahotázott, hogy majd megpukkadt. Előkerült valahonnan egy csapat rongyos kölyök is, egy hihetetlenül elálló fülű bandavezérrel az élen, és elkezdték gúnyolni. Mindannyian egyszerre beszéltek, és Yorsh semmit sem értett az egészből, hiszen tőlük sem hallotta a „tünde” szót. De hát akkor mi a bajuk vele? Néhány kő röpült felé, de nem találták el: a röppályájukra koncentrálva sikerült eltérítenie őket. Az első ijedelem után rájött a módszerre, és szinte már kezdte élvezni. A kapu egyik fegyveres őre megelégelte a dolgot, és egypár rekedt ordítással véget vetett a kőhajigálásnak, még a lármának is. Magas, deres szakállú, sovány férfi volt. Yorshhoz fordult, és intett neki, hogy kövesse: valószínűleg azért, hogy megkeresse valamelyik felettesét, és tanácsot kérjen tőle. A férfi nyomában lépett hát be a városba: ez megóvta a további támadásoktól. Miután évekre a könyvtár termeibe

volt zárkózva, most hatalmasnak látta Daligart, ugyanúgy beleszédült a látványába, mint gyermekkorában. Csupa óriási palota, régi oszlopokkal és nagy, egymást keresztező boltívekkel, amelyek furcsa geometrikus ábrákra osztották az eget. Sok boltív törött volt, sok boltozat félig beomlott. A régi paloták némelyikében járványkórház működött, másokban nyomorúságos piac, ahol a rendetlen pultok előtt rendezett sorok álltak némi káposztáért vagy egy kevés almáért. Elviselhetetlen dohszag volt: az áporodott bűzbe virágillat vegyült, a düledező falakról leomló, burjánzó jázminok illata. Yorshban felmerült a kérdés, hogyan virágozhatnak még most, késő ősszel is. A városban felismerte a kavicsburkolatú utcákat, a csúcsos tetejű házak pasztellszínűre festett homlokzatát a zsalugáterekkel, amelyeken sötétpiros és zöld sávok váltakoztak átlósan, úgy, hogy amikor a zsalukat becsukták, rombuszt rajzoltak ki. Csakhogy most mindenről málladozott a festék, és már nem virítottak muskátlik az ablakokban, mint gyerekkorában. Elmentek egy díszkút mellett, amelyen egy mászó medve fából faragott szobra állt, de a medvének most hiányzott a feje, a víz pedig épp csak cseperészett büdösen. Egy nagyon magas fal elé értek, amelyen faragott kövek váltakoztak a téglákkal, s aprócska páfrányok és aprócska rózsák nőttek. Ez volt a Kormányzóbíró palotája, amely a bíróságban folytatódott, s ez utóbbi alatt voltak a börtönök. Lehet, hogy Yorsh pont jó helyre került, hogy tudakozódhasson embercsaládjáról. A palota a város fölé magasodott. Az alapja valamiféle aszimmetrikus sokszög volt, a pontos formáját nem lehetett meghatározni. Nem voltak tornyai, az egyik része egyszerűen csak magasabb volt a másiknál, s ettől az egész csálénak és ideiglenesnek tűnt, valahol félúton egy még meg nem épült és egy már omladozni kezdő valami között. Ellentétben azzal, ahogy emlékezett rá, Daligar utcáin nem voltak tyúkok. Egyetlenegy bukkant csak elő váratlanul az egyik félig ledőlt kapu alól. Vénséges vén tyúk volt, alig vonszolta magát a lábán, de határozottan, egyenesen indult Yorsh felé, aki felismerte. Tizenhárom évvel ezelőtt ezt a tyúkot támasztotta fel a halálból. Természetesen ez a különös sors, mármint hogy feltámasztották, megmentette a tyúkot a fazéktól és a nyárstól, de az a kötelék sem engedte meghalni, amely kettejük között akkor létrejött. Most már nem bírta tovább. Megérezte Yorsh jelenlétét: a fiú elméje egybeolvadt az övével, amikor visszatért a halálból, és ez összekötötte őket. Odavonszolta magát hozzá. Yorsh lehajolt, és a karjába vette: még egyszer utoljára egymásra néztek, és a tyúk végre átadta magát a halálnak. A fiú érezte, ahogy eltölti őt a béke, ahogy megáll a szíve. Felnézett a jelenlévőkre. Nem ő volt az egyetlen, aki ismerte a történetet, és felismerte a tyúkot. Az utcán az őt kísérő katonán kívül volt még négy férfi, két matróna, egy kislány, és a rongyos, csontsovány és veszélyes csúzlikkal felfegyverkezett utcakölykök elmaradhatatlan bandája. Mindenki őt nézte. A „tünde” szó most hangosan, erőteljesen zengett. A kőhajigálás újrakezdődött, ezúttal sokkal hevesebben. Lehetetlen volt valamennyi röppályára figyelni. Yorsh körülnézett, merre fusson. Az összes menekülési útvonalat elzárták: csak a fal maradt. Elég volt rágondolnia, hogy ő egy gyík, s már fent is termett a fal tetején, az ordítozással és a kövekkel a hátában, libegős ruhájában, mint egy felhő. Egy kert volt a túloldalon, hatalmas fákkal, szökőkutakkal és egy halastóval, amelyen hattyúk tükröződtek. Óriási lilaakácok támaszkodtak a falnak, Yorsh könnyen leereszkedett göcsörtös törzsükön. Roskadoztak a sok virágtól, és Yorsh-nak az az érzése támadt, mintha valamiféle paradicsomban volna, de ez egy különös, valahogy túlzásba vitt paradicsom volt. Megint elgondolkodott azon, hogyan lehetséges ez a hihetetlen virágzás a tél küszöbén. Nem értett a lilaakácokhoz, de az illatukat is túl erősnek találta. Nem messze tőle egy lány hintázott, szintén fehér ruhában, s egy régi dalt énekelt, amely lányokról, fiúkról és új szerelmekről szólt. A lilaakácok árnyékába lapulva Yorsh közelebb ment hozzá: a lány magas volt, karcsú, nagyon szép, fehér bőrű, zöld szemű. Világos ruháján arany rajzok, szőke hajának vékony fonatai

ugyanúgy keresztezték egymást, mint magas keménygallérjának tűzései, s minden egyes találkozásnál egy apró aranygyűrű fogta össze őket. Az egész leginkább egy képre vagy színielőadásra hasonlított. A lány egyébként egy kissé túlkorosnak látszott ahhoz, hogy egy hintán énekelgetve fecsérelje az idejét. Az álnokul csalárd jelenet végül darabokra tört: a hintázó lány közelében ott álldogált egy sötét hajú kislány, aki, miután a másik a dala végére ért, összeszedte minden bátorságát, nagy levegőt vett, és kérdezni mert valamit. Mintha a világvége jött volna el, és Yorshnak sikerült elkapnia az ezt követő beszélgetés néhány foszlányát. Arról beszéltek, hintázhatnának-e felváltva. Valójában az egész egy monológ volt arról, hogy nem hintázhatnak felváltva, mivel a hintázás, úgy tűnt, a szőke lány elidegeníthetetlen és örökös joga. – ….mert én a Kormányzóbíró lánya vagyok, érted, hát hogy is gondolhatod te… elviselhetetlen kis…. akárkilánya… jelentéktelen és akárki… A kislány keservesen sírt. – Kövér vagy, csúnya és buta. És egy akárki. Akárki. Az én apám, érted, az én apám az nem akárki, ő… Micsoda kiállhatatlan tyúk! Hány éves lehet? Két és fél? Csak túlérett? És mit érthetett azon, hogy „akárki”? Ez egy sértés? Attól eltekintve, hogy a hinták kicsiknek valók, a kisasszonyka pedig már eladósorban lehet, őnagysága ráadásul igazi hiéna. Yorsh legszívesebben odament volna, hogy megvédje a kisebbik lányt, de már épp elég nagy bajban volt, nem kellett ezt fokoznia. Ez a Kormányzóbíró lánya? Egy okkal több, hogy ne kapják el ebben a kertben. A fal túloldaláról tovább harsogták, hogy „tünde”, „tünde”. Yorsh úgy számított, hogy ha az északi fal, amelyen az imént átmászott, a fő-utcára néz, akkor átellenben, a délinek a folyó van a túloldalán. De elkésett: a nagy kapu kitárult, és több tucat fegyveres futott be rajta, miközben a lány rémülten sikoltozva menekült a kert végében álló, futórózsával benőtt építmény felé. A rózsa is virágzott. Yorshban felmerült a kérdés, hogy most vajon a kisebbik lány hintázhat-e majd. Hogyan jusson át a kerten? Visszakapaszkodott a falra, és megpróbált ott fent továbbjutni, de az egyik lába beakadt egy lilaakácágba, ő pedig leesett, ki a főutcára, ahonnan elindult. A poroszlók megritkultak, hiszen most bent voltak a kertben, de a bolhás utca-kölykök még többen lettek. Máris sűrűn záporoztak rá a kövek. Egyre több kő találta el: a homlokán kiserkedt a vér, s hófehér ruhája is vérben ázott. Próbált elfutni. Úgy futott, ahogy a tündék futnak: arra gondolva, hogy ő egy sas, amely zuhanórepülésben száll. Már-már lerázta a támadóit, de elbotlott a habos ruhájában, és elterült. Sikerült felállnia, és tovább vonszolnia magát a város magasabb része felé, ahol az egymásra kapaszkodó házikók úgy néztek ki, mint egy kapribogyócserjékkel és csenevész, ritka fürtű szőlőkkel befuttatott óriási termeszboly. A házak földből és fakéregből épültek, az utcákat sár borította, s a sárban apró patakocskák és tócsák alkottak egybefüggő piszkos vízhálózatot, amelyben visszatükröződött a felhők fehére és az ég. A sáros utcákon elhagyott gyerekek marakodtak a kutyákkal néhány káposztatorzsán és almacsutkán. Egyikük sem törődött vele, ki se csúfolták, meg se kergették. Yorsh olyan szűk sikátorokban futott tovább, amelyekben egyetlen ember is alig fért el, s amelyek rozzant lépcsősorokkal váltakozva kapaszkodtak felfelé. Ahány szerencsétlen ittenivel csak találkozott – egy hétrét görnyedt, öreg nénikével, egy sánta fiatalemberrel, aki hevenyészett mankóra támaszkodott, és egy asszonnyal s karon ülő gyermekével –, egyik sem tett egy lépést sem, hogy megállítsa, sőt a falhoz lapultak, hogy ne legyenek az útjában, a poroszlók aztán persze beléjük ütköztek. Yorsh sejtette, hogy errefelé ezt a sérthetetlen együttérzést mindenki élvezhette, akinek meggyűlt a baja az igazságszolgáltatással és a Bíróval. Végre sikerült leráznia az üldözőit, és elég nagy előnyt szerzett ahhoz, hogy kijuthasson egy teraszforma térségre, amely a folyó kanyarulata fölé nyúlt ki. Onnan láthatta Erbrow-t. És a sárkány láthatta őt.

A világ zölddé vált. A diadalkiáltásokból rémült ordítozás lett. Az Ifjabb Erbrow eljött, hogy megmentse őt. A sárkány leszállt. Üvöltés, lángnyelv. A térség elég nagy volt ahhoz, hogy Erbrow leszállhasson rá: Yorsh felkapaszkodott a hátára, aztán elrepültek a rémült város fölött a déli kapuhoz. Yorsh felismerte a kapuzatot és a lépcsőket, megtalálta a boltívet a jóslattal. A sárkány lejjebb ereszkedett, és lassú köröket írt le, hogy Yorshnak elég ideje legyen megnézni és elolvasni az írást. De az már nem volt ott: levésték. Hogy kétség se férhessen ehhez, ott maradtak a vésőnyomok, mint be nem forrt sebhelyek a kőben. Az egyik íjász úrrá lett a rettegésén: íjába illesztett egy nyilat, és lőtt. Erbrow megrázkódott, a melléből folyni kezdett a vér. Yorsh rájött, miért nem voltak többé sárkányok: a mellső részük, amit a sárkány a világ elé tár reptében, teljesen védtelen, mivel apró pikkelyek borítják, nem keményebbek, mint egy siklóé vagy egy gyíké. A sárkány azonnal a magasba emelkedett. Egyenesen a Sötét Hegyek felé vették az irányt: ismét elrepültek a szőlőhegyek és gyümölcsösök fölött, amelyek fölött legelőször is szálltak, és ezúttal, mivel a fény nem sütött a szemébe, Yorsh látta, hogy sok ember fut a mezőn. Nem futott éppen mind: egy kerítés mellett két aprócska alak állt, s mozdulatlanul nézett fel rájuk, még a fejüket is utánuk fordították, ahogy tovább repültek a napsütésben. Azután a sárkány egy fordulattal bevetődött a Sötét Hegyek csúcsai mögé, s előtűnt a szirt a könyvtárukkal, és mögötte a tenger. TIZENHARMADIK FEJEZET Erbrow sebe nem volt sem súlyos, sem mély, Yorsh pár pillanat alatt be tudta gyógyítani: mire a sárkány Daligar városa fölé emelkedett, eltávolította a nyilat és a vérzést is elállította. Még oda sem értek a könyvtárhoz, már behegedt a seb, kis idővel a megérkezésük után pedig eltűnt, teljesen sima bőr maradt a helyén. A nap hátralevő részében Erbrow már nagyon jól érezte magát, a hófedte hegytetőkről csúszkált, szánkázott le a havon, mint egy vidám medvebocs, és fajdkakasra vadászott, azután pattogó fenyőtűzön rozmaringos pecsenyét sütött belőle. Yorsh eközben kiterülve hevert a barlang padlóján. Minden erő kiszállt belőle, rosszul volt és lázasan reszketett. Mintha a mellkasából szállt volna ki az energia, amely ahhoz kellett, hogy kihúzza a nyilat és begyógyítsa Erbrow sebét, s a mellkasa azután hasogatóan fájt, mintha őt magát döfte volna át a nyíl. A dolgot súlyosbította, hogy végtelenül csalódott volt, amiért nem tudta kideríteni, hol lehet Monser és Sajra, ha még egyáltalán életben vannak. Yorsh csak estére szedte össze magát: elvánszorgott a vízgyűjtőhöz, és ivott a friss vízből. A ruháján a következők éktelenkedtek: a sár, amivel megdobálták, s az, ami a ráhajigált kövekről tapadt rá, a vér, ami a homlokáról csorgott le, néhány pötty Erbrow véréből is, és mindennek tetejében a különféle madarak, de főleg szarkák és baglyok ürüléke a barlang padlójáról, ahova kimerülten bevonszolta magát, amint leszállt a sárkány hátáról. Csak a nyaka körüli csipke néhány apró darabkája maradt fehér. A ruha többi részén a téglapirostól a barnán, a feketén és a szürkésen át a rubinvörösig minden árnyalat fellelhető volt, a kunkori cinegepotyadék jellegzetes, világos borsózöldjét is beleértve. Másnapra Yorsh eléggé helyrejött ahhoz, hogy folytassák a felderítést. Elhatározták, hogy visszatérnek Arstridba. Nehogy túl feltűnőek legyenek, napnyugtakor indultak. Az este nem volt kimondottan derült, de ködös sem. Elrepültek a fenyvesek fölött, ahol a vörösfenyők szálegyenesen álltak az alkonyfényben, azután a gesztenyések fölött, ahol az elsárgult levelek úgy hulltak, mint valami lassú, könnyű, a gyenge csillagfényben csillámló eső. A sárkány lusta szárnycsapásokkal, finoman ereszkedett lefelé, és nagy körökben keringeni kezdett Arstrid síksága fölött. Felkelt a kicsi hold, leragyogott a folyó kanyarulatára. A falu elszenesedett maradványai vigasztalanul rajzolódtak ki az égről a vízre eső és onnan visszaverődő fényben. Egy felhő eltakarta a holdat, és a világ sötét lett. Yorshnak meleg, kényelmes helye volt a sárkány hátán. Fájlalta, hogy

semmit nem sikerült megtudnia. Elindult meghódítani a világot és megmenteni a barátait, de sajnos halvány fogalma sem volt arról, merre menjen. A sárkány leszállt a földre. Megtanácskozták, mitévők legyenek. Semmi nem jutott az eszükbe. A felhő felszállt. A hold ismét felragyogott. Yorsh lenézett a földre: a fű között megcsillant valami a lába előtt. Lehajolt érte: egy apró fehér kavicson tükröződött vissza a hold fénye. Felpillantott. A kezével félrehajtotta a füvet. Az elsőtől egylépésnyire ott volt egy második kavics, aztán egy harmadik, aztán egy újabb. A magasból nem látszottak, de amint valaki négykézlábra ereszkedett, a fehér kavicsok ott ragyogtak a holdfényben. Yorsh megmutatta a sárkánynak a nyomjelzőket. – Hagytak nekünk jelzéseket – mondta ujjongva. – Nekünk? De hát azt sem tudják, hogy a világon vagyunk! – Nos, lehet, hogy nem nekünk hagyták, de akkor is hagytak nyomot! – makacskodott Yorsh. – Hogy lehet valaki olyan egyszerű lélek, hogy egy kavicscsíkot hagy maga után, nem is tudni, kinek? És mi célból? – Azért, hogy hazataláljon. Egy gyerek volt. Amikor eljöttem onnan, ahol a nagymama élt, én is köveket szórtam el az úton, hogy visszataláljak. De az eső elmosta a kavicsokat, ráadásul egy fél nap sem telt bele, elfogyott a készletem. Ilyet egy gyerek csinál, ha el kell mennie valahonnan, ahonnan nem akar elmenni. Kavicsokat szór el, így azután visszatalálhat, és ez megnyugtatja őt. Vagy álmodozhat arról, hogy visszatalál. Amikor minden félelmetes körülötted, még az ennivalónál is nagyobb szükséged van egy álomra. Ez itt most nekünk mutatja az utat. Gyalog kell követnünk. A kavicsok túl aprók ahhoz, hogy fentről észrevegyük őket. – Biztos vagy benne? Én utálok gyalogolni. A sárkányok nem gyalogolnak. Nem szeretnek sétafikálni. Képesek rá, persze, de már a térd és a lábközépcsont felépítése is… A hold ragyogott. Előttük feltárult az ösvény, amely hamarosan öszvérúttá szélesedett. A kavicsok az út menti fűben voltak, hogy ne lehessen összetéveszteni őket az út köveivel. De ott voltak. Mind egyforma, mind kerek, mind hófehér. A gyermek, aki elszórta őket, nyilván éveken át gyűjtögette a kavicsot a folyóparton, gyűjtögette és őrizgette, mint egy kincset, azután pedig elszórta az úton cserébe az álomért, hogy visszatérhet. A karavánút eleinte a Sötét Hegyekkel ellentétes irányban haladt, Daligar városa felé, azután keletnek fordult. A kavicsok kezdtek ritkulni, mintha az, aki elszórta őket, úgy döntött volna, hogy takarékoskodik velük. Egyre kevesebb kavics, egyre ritkábban. A sárkány szüntelenül panaszkodott, hogy fáj a két hátsó lába, a hátáról nem is beszélve, és folyamatosan azt taglalta, hogy a repülés mennyivel magasabb rendű a gyaloglásnál. Valóban: az égen kitáruló szárnyai fenségesek voltak, de a járása mint egy irdatlan tyúké. A hold nyugovóra tért, és elérkezett a hajnal. Kavics most már csak az igen ritka útelágazásoknál volt: amikor a karavánút kétfelé vált, jelezték, melyik a helyes irány. Párlépésnyire az elágazás után voltak, az út külső szélén, hogy ne lehessen félreérteni a jelzést. A felkelő nap megcsillant az utolsó kavicson, amely egy keskeny, sáros, a csipkebokroktól félig benőtt ösvényt jelzett. Az ösvény pár lépés után elmocsarasodott, felismerhetetlenné vált. Sehol nem volt több kavics. Lápos sík tárult elébük. Szúnyogfelhők fogadták őket. A nap magasabbra hágott, és az új nap fényével együtt felébredtek a legyek. Fáradságosan haladtak előre: a föld cuppogott a víztől. Végre valamiféle völgy nyílt előttük, a végében félig a sárba süppedt, rőzséből, sárból és – a szagokból ítélve –, tehén- és kecsketrágyából tapasztott viskó állt. Ablakai nem voltak. Egy birkabőrrel takart lyuk volt az ajtó.

– Nincs több kavics – mondta Yorsh –, és megérkeztünk valahova. – Jól van – vágta rá a sárkány –, ez jó hír: a hátsó lábaim már olyanok, mint két rostélyra tett kolbász, a térdem ropog, mint egy szakadékba görgő rőzseköteg, a hátamról nem is beszélve. A gyomrom morajlik, mint a szél a vörösfenyők csúcsai között. Letáborozhatunk, pihenhetünk, alhatunk és kifújhatjuk magunkat. Még jobb ötletem van: én letáborozok, pihenek, alszom és kifújom magam, te pedig odamész, és megnézed, mi ez itt. Yorsh is elcsigázott volt, de nincs az a fáradtság, amely megállíthatta volna. A sárkány lehasalt az aprócska völgy magasabb oldalában, két nagy tölgyfa alá, és sikerült olybá tűnnie, mintha a táj része volna. A hosszú éjszakai gyaloglás alatt belepte a por, és most, miközben elnyújtózott, néhány sárfolt is rakódott rá. A bonyolult csigavonalak is, amelyeket a zöld különféle árnyalatait váltogató pikkelyek rajzoltak ki a hátán, megnehezítették annak a dolgát, aki rá akart volna jönni, hol kezdődik a sárkány, és hol végződik a láp. Az ifjú tünde elindult a viskó felé. Olykor-olykor hátrafordult ellenőrizni, hogy a sárkány tényleg csak egy meghatározhatatlan folt-e a zöldben. Amikor közelebb ért, észrevette, hogy a viskó mellett egy csinos építmény is áll, bájos, fehér és rózsaszín kőből, gránit szemöldökgerendával, amelyre hosszú sorban kislibákat faragtak, mindegyiket masnival a nyakában és virágcsokorral a csőrében. Egy faajtó is volt, tarka szívecskék hosszú füzérét festették rá, kémény is volt, amelyből füstcsóva szállt fel, és egy nádkerítés, amelynek védelmében egy kisebb libanyáj csipegetett tyúkokkal együtt. A baromfiudvaron túl tisztás zöldellt, körülötte kegyetlen és nyomorúságos karókerítésféle régi, elrozsdásodott lándzsákból, kihegyezett farudakból, csipkebokrokból és varjútövis bengéből, amit a poroszlók két őrháza szakított csak meg. A tisztáson meghökkentő jelenet tárult az ifjú tünde szeme elé: egyformán piszkos, rongyos és sovány gyerekek csapata ásott hosszan kígyózó árkokat a sárrá ázott földbe. TIZENNEGYEDIK FEJEZET A félelem a hatalmába kerítette a világot. Ügy tűnt, mindenkinek elment az esze. Egy sárkány felbukkant Daligarban, hátán egy tündével, és elpusztította a grófság valamennyi tyúkját. Ezer és ezer döglött tyúk hevert halomban a legyek felhői alatt, dögletes bűzben. Legalábbis ez a szóbeszéd járta. Robi soha nem járt Daligarban, mert a papája és a mamája mindig is kerülte a várost, de Glamo, az egyik nagyobb, ösztövér gyerek, akinek a szemébe lógott a fekete haja, pont Daligarból jött, és azt mondta neki, hogy ott már nem is voltak tyúkok, mert a Kormányzóbíró nem akarta, mivel nagy rendetlenséget csináltak az utcákon. Csak a város felső negyedében maradt néhány, de ez a legveszélyesebb hely az egész grófságban, ahol még a fegyveresek is igyekeznek minél ritkábban mutatkozni. Ám ott is csak kevés tyúk volt, többé-kevésbé annyi, ahány ujj van egy gyerek két kezén, nem adtak volna ki egy dombot egymásra hányva, még egy zsákot sem töltöttek volna meg. Az volt a baj, hogy ilyen nagyotmondót, mint Glamo, még sosem láttak. A szülei vándorok voltak, vándorkereskedők, térről térre jártak a kacatjaikkal, mielőtt egy, a többinél is nyomorúságosabb télen a hideg és a köhögés el nem vitte őket. Mint minden vándor csavargó, Glamo is nagyképűsködött, mintha mindent tudna, mert egy csomó dolgot látott, és meg volt győződve róla, hogy a többiek olyan hülyék, hogy mindent elhisznek, amit mond. Ő állította azt, hogy Daligar alsó részében egyetlenegy tyúk volt még életben, amelynek azért nem merte senki kitekerni a nyakát, mert különleges, bűvös tyúk volt, hiszen egyszer már meghalt és feltámadt. Glamót többször is megverték azok, akiknek elegük lett a hülyeségeiből, főleg Nyurga és Moron, de tántoríthatatlanul mesélt a daligari tyúkról, amelyik egyszer már elment a holtak birodalmába, aztán visszatért, már ha nem a többi füllentését vagy lódítását hajtogatta, olyasmiket, hogy Daligarban vannak növények, amelyek egész

évben virágoznak, vagy hogy egyszer találkozott egy trollal, aki két óriással együtt favágóskodott a Sötét Hegyekben, és mindhárman segítettek az apjának megjavítani a szekeret. Az apja viszonzásképp egy fél sonkát ajándékozott nekik, ők pedig, mielőtt megették volna, elásták, aztán előásták. Glamót ezért a történetért is megverték… Ám ha Glamót nem tekintjük is szavahihetőnek, annak sincs sok értelme, hogy valahol hegyekben állnak a döglött tyúkok. Ha a sárkány halomra ölte a tyúkokat, nem ehették volna meg őket ahelyett, hogy megrohasztják? Vagy nekik is adhatták volna mind. Az Árvák Házában a tyúkokat még férgesen is megették volna. Az a történet a halomra ölt tyúkokról, amelyek a levegőt fertőzve rothadoznak, szakasztott olyannak tűnt, mint az Iomir elrablásáról szóló. A szóbeszéd szerint a sárkánnyal a Kormányzóbíró díszőrsége szállt szembe, s vitéz harcban elkergették, amikor már patakokban ömlött a vére, gyakorlatilag meghalt, de a sárkányok természetesen sokkal hamarabb felépülnek az agóniából, mint amennyi idő alatt eltűnik a vízhólyag a gyerekek kezéről, hiszen az a csodalény még átrepült az Árvák Háza fölött, és ment tovább a dolgára, sebesen és erőteljesen, és majdnem olyan magasan, mint a felhők. A hírek jöttek, mentek, óriásira dagadtak. Az egyetlen biztos dolog az volt, hogy a munka több lett, a puliszka kevesebb, és amikor nem a Daligarba küldendő almát szedték, lövészárkokat ástak a sárban. A hálótermet pedig immár egy igazi, bereteszelt ajtó zárta. Miután a szegény kis Iomirt elrabolta a bestia, mindenkinek szigorúan párban kellett dolgoznia, s a párok mindegyik tagja felelős volt a másikért, azaz felelnie kellett érte Habzsi és Hólyag előtt. Robi szerencsére Kálával volt. A borzasztóbbnál borzasztóbb munkák közül, amit Robi eddig végzett, a lövészárok volt a legrosszabb. A süppedős sár csúszott, csúszott és megint csak csúszott. Kukacok laktak benne, és valamiféle szőrös hernyó, amely aludni látszott, de ha felébredt, csúnyán megharapta az embert, ami aztán órákig fájt. A lövészárok ötlete Hólyag fejéből pattant ki, aki épp annyit értett a katonai stratégiához, mint a csillagászathoz, vagyis szemernyit sem, hiszen az, hogy egy szárnyas lénnyel a sárba bújva kell felvenni a harcot, mindenféle fedezék vagy fedél nélkül, csakis olyan sültbolondnak juthat az eszébe, aki már több évtizede leszokott a gondolkodásról. Amikor a sárkány másodszor is megjelent, a győzelemünnep a legsötétebb és legteljesebb rettegésbe csapott át. Hólyagot, aki egyszer már szembeszállt a sárkánnyal, és egy szőlősputtonnyal elkergette, tehát már tapasztalt sárkánykergető volt, kinevezték táborparancsnoknak a „peremvidékek”, vagyis minden Daligar városfalain kívüli terület védelmére. Ez hisztérikus rohamokat váltott ki nála, amelyek szüneteiben ikszedszer is elhangzott a sárkánykergetés meséje. Először a mocsár körül ástak lövészárkokat, aztán ezeket félbehagyva a szőlők alatt ástak újabbakat, aztán elkezdtek földsáncot emelni, de sosem fejezték be, hanem épphogy elkezdték, otthagyták, és visszatértek az első ötlethez: a lövészárkokhoz a mocsár körül. Robi megállt egy pillanatra. Nem bírta tovább. A karja fájt, és felhólyagosodott a tenyere. Ráadásul éhes is volt. Árokásás közben semmit sem lehet lopni. Elfáradt: igazán nem bírta tovább. Azt beszélték, hogy a sárkány megsebesült. Talán meg is halt. Talán nem tér vissza többé. Talán minden elveszett. Talán a sárkány, amit kétszer is látott, csak egy értelmetlen álom. Talán senki nem jön érte, senki nem fogja megmenteni sem őt, sem senki mást. Minden marad ugyanúgy. Egyszer csak egy paradicsomi látomás rohant át a sárban, mint a nyíl. Feléledt a remény, felocsúdott a lélek: a legkövérebb egér volt, amelyet Robi valaha látott. Nem csak ő: Kála is látta. A két kislány összenézett: hús. Sok hús. Egy egész mezei egér, a nagyobb fajtából, valóságos csatornapatkány. Amikor annak idején Robi megérkezett az Árvák Házába, elvették tőle a ruháit, a cipőjét, a nagy, nyersgyapjú sálját, amit a mama font neki, de a parittyáját sikerült

megmentenie. A papájától kapta: egy bőrszíj volt, ami a végén kiszélesedett, oda lehetett tenni a követ. Robinak úgy sikerült megtartania, a sok ellenőrzés, szemle, motozás ellenére, hogy szalmaszálakkal bevarrta szutykos zsákvászon zubbonyába. Habzsi és Hólyag a végeláthatatlan lövészárok túlsó végén volt, ráadásul sem Robi, sem Kála nem használta még fel azt a lehetőséget, hogy „testi szükségletre” hivatkozva távozzon egypár percre, márpedig ez minden „dolgozó gyermeknek” járt egyszer egy nap. A két kislány nyomába eredt az egérnek, amely szerencsére az erdő előtti tisztás innenső részén növő galagonya- és szederbokrok mögé menekült, ahol Robi elővehette a parittyáját, foghatott egy követ és elhajíthatta vele, anélkül hogy bárki is meglátta volna. Pam. Tiszta, pontos lövés. Az egér elterült. A két kislány már futott is vissza a helyére az árokba. Az idő pedig továbbra is lassan és kérlelhetetlenül telt délig, amikor minden ásó gyermek sorba állt, hogy megkapja a hat gesztenyét és a fél almát, amelyeket a nagylelkű Daligar grófság biztosított nekik. Az egér közös élelem volt. Szőlőt, szedret, diót, tojást, almát az ember titokban is bekaphatott, anélkül hogy bárkinek is szólt volna róla. De az egeret ahhoz, hogy ehető legyen, meg kell nyúzni és meg kell sütni, márpedig a nyúzás és a sütés csak úgy lehetséges, ha az Árvák Háza valamennyi „szeretett vendége” összefog. Mintha csak véletlenül járna arra az árok mentén, Robi ügyesen Nyurga és Moron mellé került, és beszámolt nekik a vadászatról. Sírt a szíve, hogy meg kell tennie: a két fiú meg fogja tartani magának az egér felét. A másik feléből pedig mindenkinek kapnia kell, mert csak a hálóteremben nyúzhatják meg a zsákmányt, és süthetik meg a kis parázstartón, amellyel fűtenek, és ez azt jelenti, hogy egy icipici falat jut csak mindenkinek, de egy kicsi falatka még mindig jobb, mint a semmi, ráadásul olyan lesz, mint egy ünnep. Amikor elérkezett az idő, csak Moron ment ebédet osztani, míg Nyurga Robival és Kálával besurrant a csipkebokrok mögé, hogy elhozzák a prédát. A kiürült gesztenyészsákot vitték magukkal, hogy abba rejthessék az egeret, s este azután becsempésszék a hálóterembe. Az egér nem számít „lopásnak” és nem jár érte büntetés, de ugyanúgy elkoboznák a „munkakerülés” miatt, a hálátlanság és a barbárság vádjait nem is számítva. – Hogyan tehettetek ilyet? – rikácsolná Habzsi. – Amikor itt a sok jó étel az Árvaházban, s mind bőséggel, s mind ízletesen elkészítve! – Barbárok! – prüszkölné Hólyag kissé felocsúdva szokásos, zsibbadt tespedéséből. – Barbárok gyermekei, barbár szokásokkal… szerencsére itt vagyok én, és mi, akik értelmes emberek vagyunk, meg tudjuk tanítani őket arra, hogy… Az elpusztult egér már nem volt ott a tisztáson. Vagyis, pontosabban szólva, ott volt ugyan, de ahelyett, hogy ott lett volna, ahol hagyták, és úgy, vagyis kiterülve hevert volna a földön, egy fickó karjában volt, aki úgy nézett ki, mint egy szőrös lábú felhő, mivel egy valószínűtlenül szutykos, felhajtott s a derekánál csomóra kötött menyasszonyi ruhát viselt. A fickó nagyon fiatal volt, még gyerek, csak egy kicsit idősebb náluk. Robi eltöprengett, hogy ha valamivel kevesebb szutyok lenne a ruháján, talán nem is lenne ennyire nevetséges. Nem is a piszok volt a gond, hanem az elviselhetetlen és eltéveszthetetlen madárürülékbűz, amit árasztott. Még ők is elviselhetetlennek találják, pedig ők egy régi, omladozó juhakolban laknak, és a mosdás soha nem szerepel a napirendjükben, hacsak nem akkor, amikor az esőben kell dolgozni. Az ismeretlen a térdén tartotta az egeret, simogatta és beszélt hozzá, mintha a rokona vagy nagyon jó barátja volna. Az egér boldogan felnézett rá, miközben a farkincája szelíden rezegve himbálózott. Robi nyilván csak elkábította, és az is nyilvánvaló, hogy a madárürülék bűze jót tesz az egereknek. Azok ketten még egy hosszú, meghitt pillanatig nézték egymást, azután az egér lesiklott a földre, és lustán elballagott a galagonyabokorba. Robi, bár már két éve kellett Hólyag közelében élnie, még sosem látott ilyen agyalágyultságot, hogy egy fickó, szutykos, madárürüléktől bűzlő menyasszonyi ruhában, úgy dédelgessen egy egeret, mintha a saját gyermeke volna.

Kála hátrahőkölt: megrémült ettől a képtelenségtől. Robi gyorsan megszorította a karját megnyugtatásul, amíg őt látja, Kálának nem kell félnie semmitől. Az idegen észrevette a mozdulatot, és elmosolyodott. Elsőként Nyurga tért magához. – Te ostoba, taknyos, hülye lány, még azt sem tudod, hogy megöltél-e egy egeret vagy sem – sziszegte megvetően. – De hát halott volt – tiltakozott Robi ijedten, a megalázottságánál csak a döbbenete volt nagyobb. – Már nem az – mondta szelíden az ismeretlen. Kála elsírta magát. Órák óta csak arra az egérsültre gondolt, és arról a pillanatról álmodozott, amikor este végre elrágcsálhatja a neki jutó húsdarabkát, és mindenki azt mondja, hogy ő és Robi igazán ügyesek voltak, mint két igazi vadász, és mindenki boldog, és az egér sült húsa ott ropog a foga alatt… – Robi igenis megölte – bizonygatta. – Megettük volna – tette hozzá vigasztalanul. A hangja elcsuklott nagy szomorúságában, amiért elmarad az aprócska, nyomorúságos lakoma. Robi egyszerűen nem talált szavakat. – Semmit nem szabad megenni, ami gondolkodott – hangzott az idegen szelíd szemrehányása. Ez annyira meghökkentő kijelentés volt, hogy Kála legalább abbahagyta a sírást. Az ismeretlen felállt, s változatlanul mosolygott. A legszebb fiú volt, akit Robi valaha látott. Bárcsak ne lenne ennyire végtelenül ostoba, és ne lenne ilyen förtelmesen büdös! És lenne nála valami ennivaló: ha valakinek ilyen pompásan együgyű mosoly ül az arcán, abból ki lehet nézni, hogy ha van valami ennivalója, hagyni fogja, hogy elvegyék tőle. – A patkányok gondolkodnak? – kérdezte Nyurga zavartan. Robi tétován vállat vont: ha Hólyagra gondol… – Hogy értsem ezt? – kérdezte ismét Nyurga. Robi még tétovábban vonta meg a vállát. – Szerinted ez egy tünde? – kérdezte ismét Nyurga, most már halkabban, a fátyol ugyanis lecsúszott az idegen fejéről, s most már látszott hirtelenszőke haja és hegyes füle. – Nem – felelte Robi határozottan. – Miért vagy olyan biztos benne? – A tündék lehet, hogy elvetemült dögök, de okosak – súgta vissza Robi. Az ismeretlen rájuk nézett, még szélesebben mosolygott, azután meghajolt, és azt mondta: – Yorshkrunsquarkljolnerstrink. – Egészségedre – válaszolta jól nevelten Robi, mivel a mamája megtanította rá, hogy mindig ezt kell mondani, ha valaki tüsszent. – A ti egészségetekre – mondta az idegen. – Hívhattok Yorshnak, ha kívánjátok. Keresek valakit, aki Arstrid faluból jött. Kála és Nyurga kinyújtott karral Robira mutatott, az egyik balról, a másik jobbról, mert a kislány két oldalán álltak. Az idegen rámeredt Kála kezecskéjére, amelyről hiányzott a hüvelykujj. Sokáig nézte, aztán a következő eszetlen megállapítás hagyta el a száját: – Hiányzik a hüvelykujjad! Kála leeresztette a karját, aztán megalázottságában, szégyenében a szemét is lesütötte. A felső ajka ismét megremegett, és csendesen zokogni kezdett. Robi gyűlölködő pillantást vetett az idegenre: bárcsak elég nagy és elég erős lenne ahhoz, hogy most megpofozza! Az idegen odament Kálához, a két keze közé vette a bal kezét, és sokáig tartotta a semmibe vesző tekintettel. Kála félt, de, milyen különös, mégsem szaladt el, és a kezét sem próbálta meg elhúzni. Csak állt ott, az idegen szeme kékjébe vesző tekintettel, míg az idegen tekintete a semmibe veszett. Az idegen lassan elsápadt,

elszürkült, egész testében reszketni kezdett. Robi arra gondolt, hogy ez valami fertőző betegség is lehet, és odament, hogy elhúzza tőle Kálát. De nem volt rá szükség, mert az idegen szétnyitotta hosszú, vékony kezeit, és Kála piszkos, csonka kezecskéje ismét szabad volt. Yorsh térdre rogyott a sárban, mivel nem bírt tovább megállni a lábán, azután pedig egy újabb esztelenséget mondott. – A kezed rendbe fog jönni, tudod? A felnőttek nem, de a gyerekek meggyógyulhatnak. Kála lenyűgözve bámulta, Robi pedig egyre dühösebb lett: most még inkább szerette volna, ha elég nagy ahhoz, hogy megpofozhassa a fiút, hogy megrugdoshassa és megpofozhassa. Az idegen, zihálva és térden állva, ismét Robihoz fordult. – Tudtam, hogy van itt egy kisgyerek, aki Arstridból jött – mondta örömmel –, valaki kavicsokat szórt el az úton, ilyet pedig csak egy kisgyerek tehet! Kisgyerek? Nyurga Robira pillantott, azzal a jellegzetes pillantással, amellyel a gyengeelméjűekre szokás nézni, Robi pedig érezte, hogy tiszta szívből gyűlöli az idegent. – Hódolatom, nemes hölgy. Kérlek, mondd el nekem, mi történt derűs falutokkal, s mily okból tartózkodsz te itt, és mi célból? A „nemes hölgy” szavakra Robi villámgyorsan megfordult, mert azt hitte, hogy Habzsi ott áll mögötte. Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem áll mögötte senki, tehát az idegen igenis hozzá beszél, dühében és csalódottságában, amit e miatt az elviselhetetlen paprikajancsi, e miatt a Yorsh miatt érzett, aki nem elég, hogy megfosztotta őt a vacsora reményétől, még nevetségessé is teszi és csúfot is űz belőle, egyébként is elég véges türelme határára ért. Lehajolt egy letört ágért, és elszántan felmutatta az idegennek. – Kisebb vagyok nálad, de nagyobbat ütök – figyelmeztette fenyegetően –, és ne merj többé hozzáérni! – Kála felé intett a fejével, miközben le nem vette szemét a fiúról. Az idegennek ez nagyon rosszulesett. Változatlanul reszketett és zihált, és mivel nem volt képes talpra állni, Robi a botjával teljesen fölé magasodott. – Bocsáss meg nekem, nemes hölgy, ha megsértettem a szokásokat, nem szándékosan tettem!… Hm… Kegyelm… Nem? Félkegyel… nem, ez sem. Robi még fenyegetőbben nézett, még erősebben szorongatta két kezében az ágat. Az idegen olyan képet vágott, mint akinek hirtelen az eszébe jut valami, kinyitott egy hímzett, kék bársonyzsákocskát, amit a vállán átvetve hordott, és kivett belőle egy fából faragott kiscsónakot és egy rongybabát, amelynek a haja a dió zöld burkával festett birkagyapjú volt, tehát ugyanolyan göndör és fekete, mint Robié. – Ezek a tieid, ugye? – kérdezte, miközben odanyújtotta neki a játékokat. – Arstridban találtam, és elhoztam neked őket! Nyurga pillantása ezúttal igazán nevetséges szánalmat tükrözött. Robi egyrészt azt kívánta magában, hogy tűnjön el innen az idegen, nyelje el a mocsár, süllyedjen bele a sárba, jöjjön érte egy sárkány és vigye el, másrészt nézte a kiscsónakot és a babáját, s leghőbb vágya volt, hogy ismét megérinthesse őket. Felsejlett benne az emlék, ahogy az édesapja a bárkát faragja egy bükkfahasábból, és ahogy az édesanyja a saját szoknyájából vág le egy darabot babaruhának. Ez volt mindene, ami tőlük maradt. Kinyújtotta a kezét, és szó nélkül átvette a játékokat. – Mi történt Arstridban? – kérdezte az idegen szelíden. Robi egy ideig csak neheztelően nézett rá, aztán lassan leeresztette az ágat. – Lerombolták – mondta. – Miért? Robi hallgatott. Nem akart emlékezni. Nem akart beszélni. – Miért? – kérdezte ismét az idegen. – Ön-zés – szótagolta fáradtan Robi. – Ez meg mit jelent? Robi megint hallgatott.

– Nem fizettek elég adót – szólt közbe a beszélgetésbe Nyurga. – Nem akartak fizetni – magyarázta tovább, hideg dölyffel hangsúlyozva az „akartak” szót, ahogy Habzsi szokta. – Nem tudtak! – tiltakozott Robi csüggedten. – Lehetetlenség volt! Képtelenség volt! Az idegen elgondolkodva bólintott, azután ismét Robihoz fordult. – A lakói életben vannak? Robi bólintott. – És hol vannak? – kérdezősködött tovább az idegen. – Elmenekültek a Sötét Hegyek túloldalára, a vízesésen túlra: most a tengerparton élnek. – Ez nem volt titok. A poroszlók is tudták. Egyszerűen azért nem mentek a szökevények után, mert túlságosan féltek a vízeséstől. – Ismersz egy férfit, akit Monsernek, és egy nőt, akit Sajrának hívnak? – kérdezte az idegen. Hallgatás. – Ismersz egy férfit, akit Monsernek, és egy nőt, akit Sajrának hívnak? – ismételte az idegen. Hallgatás. Robi érezte, hogy az ajka remegni kezd, a szeme megtelik könnyel. Görcsösen magához szorította a kiscsónakot és a babát. Most még Nyurga sem mert tréfálkozni. – Ők voltak a papám és a mamám – mondta halkan Robi. Ha mély lélegzeteket vesz és lassan beszél, talán meg tudja állni, hogy el ne sírja magát. – Voltak? – kérdezett rá az idegen. Nem, nem sikerül, még akkor sem, ha lassan beszél, és mély lélegzeteket vesz. Robi sírva fakadt. – Felakasztották őket – mondta Nyurga. Az idegen elsápadt. – Miért? – kérdezte elcsukló hangon, amikor végre sikerült megszólalnia, miután egy jó időre a lélegzete is elakadt. – Miért? Hallgatás. – Önzés – mondta Robi zokogva; nem sikerült megnyugodnia – és… – folytatni sem tudta. – …és… – bátorította az idegen. – És még azt mondják, hogy egy tündét vettek a pártfogásukba, de én tudom, hogy ez nem igaz, nem lehet… Robi nem tudta befejezni a mondatot. – Neeeeeeeeeeem! – kiáltotta Yorsh. – Nem, nem, nem! Az életüket adták, meghaltak, árván hagytak téged, hogy engem megmentsenek! Az idegen a kezébe temette az arcát. A földön térdelt magába roskadva, a remegés egyre erősebben rázta, mint az ágon maradt levelet a téli szél. Nyurga diadalmasan elmosolyodott. – Látjátok, hogy tünde? Robi abbahagyta a sírást. Felemelte a fejét, és lenézett a siránkozó teremtményre a lábai előtt. Ez igazán egy tünde? Sőt! A TÜNDE. Az, aki miatt… A szülei igazán azért haltak meg, s hagyták őt árván, hogy megmentsék ezt? Ezt itt? E miatt árva? Nincs papája és mamája, e miatt itt? Nincs több aszalt alma és nyárson sült fogoly és meleg ágy és mézes tej reggel, és mindez e miatt a hitvány miatt, aki csak arra képes, hogy csúfot űzzön egy csapat kiéhezett gyerekből és egy megcsonkított kezecskéből? Nem igaz. Ez nem lehet. Most, miután az idegen kiejtette Arstrid nevét, Robi felismerte a ruhát is, ami rajta volt. A falufőnök lányának a menyasszonyi ruhája volt, förtelmesen összepiszkolva! Még az ő anyukája is segített ráhímezni az elejére a M betűt. A harag felülkerekedett a fájdalmán, s pucér lábával egy kicsit megrúgta Yorsht, aki egyébként ezt észre sem vette. – Menj innen! – ordította Robi. – Semmi nem igaz abból, amit mondtál. Menj! – Még le is köpte, de Yorsh nem moccant. Elájult.

Robinak nem volt ideje kitalálni, mi mást mondjon vagy tegyen. Habzsi kiáltása tudatta, hogy a pihenésnek már egy ideje vége, a legrosszabbnak viszont sosincs. – Ez itt egy tünde! – kiáltotta Nyurga, a lábaik előtt a kétségbeeséstől összeroskadt alakra mutatva. A szó ismét felhangzott, elzengett egészen a poroszlókig. Néhány nyíl hasított a levegőbe, Robi, Kála és Nyurga a földre vetették magukat, és kezükkel a fejüket takarták. Yorsh nem mozdult, alig lélegzett. A domb, amelyet az Árvák Háza mögött lehetett látni, hirtelen megmozdult. Egy sárkány lapult a fűben. Nagyon közel volt, és irdatlan nagy volt. Mindenki futott, amerre látott, kivéve a három földön fekvő gyereket, akik nem láthatták a sárkányt, és ott hasaltak tovább a fűben, kezükkel fejüket takarva és nem értve, mi történik. Akkor jöttek rá, amikor meleg és büdös szél csapott le rájuk, és felnézve szemtől szemben találták magukat a sárkány torkával, és azonnal világossá vált, hogy a szél a lehelet volt, amelyet a karhosszúságú tépőfogakkal teli szájából fújt ki. Szerencsére a sárkány még csak rájuk sem nézett: Yorsht próbálta a szájába venni, úgy, hogy ne essen ki, de ne is essék bántódása. – Robi! – szólt Kála. – Csitt. Most hallgass! – Robi, bepisiltem. – Nem baj, sőt nagyon jó ötlet volt – nyugtatgatta suttogva Robi. – így nem vagy olyan finom falat. Most hallgass! A sárkány mindazonáltal egy cseppet sem érdeklődött irántuk. Továbbra is csak az érdekelte, hogyan vigye el Yorsht. Miután tett néhány kísérletet a fogaival, a karmai mellett döntött. A bal mancsán lévőkkel a bokájánál fogta meg, a jobb mancsának karmaival pedig a csuklójánál. Azután kitárta hatalmas smaragdszín szárnyát, és lassan felemelkedett a levegőbe. Amikor már magasan járt az égen, de már igazán nagyon magasan, néhány újabb nyíl repült esélytelenül utána. Robi ott maradt a földön, nem tudva, mit csináljon, egészen addig, míg Habzsi vállon ragadta, és talpra állította. – Te… – kezdte haragtól elcsukló hangon – te… te nyomorult semmirekellő, tündék barátja… igen, így van, tündék barátja… mint az apád és az anyád, dicsőség Daligarnak, hogy megölte őket… nyomorult semmirekellők… de én szemmel tartottalak, tudod… én tudtam, tudod… te hoztad ránk őket… a te bűnöd, igaz?… Robi nem is próbált tiltakozni. Tudta, hogy csak még jobban feldühítené Habzsit, dühösebben záporoznának rá az ütések, amiket próbált úgy-ahogy elkerülni vagy hárítani. De annyira rosszul érezte magát, hogy Habzsi pofonjai már igazán nem számítottak. Egy nyomorult idióta miatt ítéltette magát halálra, őt pedig boldogtalanságra az édesanyja és az édesapja. Az álom, amely azóta kísérte, amióta az életét tönkretették és a családját elpusztították, a sárkány a fehérbe öltözött herceggel, valóra vált, és egy semmirekellő tünde, madárszaros és jobb nem is firtatni, milyen egyéb levektől szutykos menyasszonyi ruhában idepottyant, hogy további bonyodalmakkal tetézze már eddig is szörnyű életét. Mire Habzsi lecsillapodott, Robi csupa véraláfutás lett. Hólyag is megérkezett, és kisütötték, mit tegyenek. Maga Hólyag fog Daligarba menni erősítésért, ami azért kell, hogy odaszállíthassák a kis boszorkányt. – …Igen, boszorkányt – ismételte Robihoz fordulva. – Igenis, boszorkányt: így hívjuk azokat, akik tündékkel cimborálnak… Egy fél nap kell hozzá. Viszont nem kockáztathatja a drága életét azzal, hogy egyedül kíséri Robit Daligarba, a sárkány és a tünde ismét megtámadnák. Egész biztosan azért támadtak eddig is, hogy kiszabadítsák… Jól van, gondolta keserűen Robi. Indul Daligarba, egy börtöncellába, aztán valószínűleg a máglyára, amint eléri azt a kort, amikor máglyára léphet, már ha nem fogják máris elég felnőttnek tartani hozzá. Az álmának a második része is kezdett

valóra válni: a sárkánynak és a hercegnek köszönhetően örökre elhagyja az Árvák Házát. Hagyta, hogy elvigyék az egyik őrkunyhóba, ott aztán láncra verték. A két íjász majd őrzi, míg meg nem érkezik az erősítés. Robi lekuporodott, fejét két könyöke közé hajtotta, a kiscsónakot és a babát a kezében szorongatta, s hagyta, hogy az idő elfolyjon fölötte, miközben egyre ugyanazok a gondolatok keringtek a fejében, mint egy csapat eszement holló. Telt-múlt az idő. Robi szeme le-lecsukódott a fáradtságtól, de semmilyen kép nem sejlett fel előtte, kivéve olykor egy kis bal kéz képét, széttárt öt ujjal. Hólyag visszatért: egy egész helyőrségnyi katona volt vele. Robiért jöttek. Levették róla a láncokat, és egy könnyebbet tettek rá, amely megfelel az útra. Azután felültették egy szamárra. Robi életében először lovagolt, de túlságosan elkeseredett volt ahhoz, hogy ez feltűnjön neki. Szomorú nap volt, köd fakította az ősz színeit. A többi árva némán a tisztásra gyűlt az öreg akol előtt. Egy kéz a magasba emelkedett búcsút intve, és öt széttárt ujjal ott maradt a levegőben. Habzsi ugatott valamit, de a kis kéz konokul a magasba meredt, és Robi végre rájött, hogy nem búcsút int: Kála mutatta neki a bal kezét az öt tökéletesen ép ujjacskával. A hüvelykujj is ott volt: az, amelyet a fejsze két évvel korábban levágott. Robi Kála két kezét nézte, mivel most már mindkettő ott volt a magasban. Elakadt a lélegzete, egy pillanatra a tekintete is elhomályosult. Végre megértette! Egy minden képzeletet felülmúló hatalommal rendelkező és jó szándékú teremtmény akadt az útjába, ő pedig mit csinált? Megrugdosta és leköpte! Addig bámulta Kálát, amíg csak láthatta, miközben a szamár távolodott, annyi fegyveres kíséretében, amennyi egy egész troll-sereggel is felvehette volna a harcot. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Yorsh végtelenül elkeseredett. Hülye volt, de még milyen hülye! Rosszul volt a gondolattól is, hogyan lehetett ennyire ostoba. A hülyesége mélységes, határtalan, mérhetetlen, gigantikus, kolosszális, roppant, eget verő, bődületes, irdatlan, megingathatatlan, végtelen, hatalmas, mint a hold, és ugyanolyan kikezdhetetlen. Gyógyíthatatlan. Helyrehozhatatlan. – Rendben, butus voltál, de nem igaz, hogy reménytelen lenne: csak a halál reménytelen, és tegnap igazából nem halt meg senki… A sárkány szavai belevesztek a viharos tenger felől dühödten fújó szélbe. Yorsh még mindig túl rosszul volt ahhoz, hogy bármi mást tegyen, mint hogy össszegubózkodva fekszik, reszket, mint viharban a falevél, miközben elviselhetetlen fájdalom hasogatja mindkét kezén a hüvelykujját, mint valami izzó kés. Láz perzselte, égő bőrét jótékonyan hűsítette a fagyos szél. A nyirkos fűben feküdt, két kezét abba a jéghideg vizű tavacskába lógatva, amely az esős napok után keletkezett a barlang előtti sziklák között. Nyilvánvaló volt, hogy a kislány csakis Monser és Sajra lánya lehetett, a mamája vonásait őrizte édesapja sötét bőrének foglalatában: magától is észre kellett volna vennie. Az édesapja és az édesanyja nagylelkűségét és bátorságát is örökölte. Mindvégig óvta és nyugtatgatta a kisebbik lánykát. Kár, hogy az édesanyjához és az édesapjához hasonlóan ő is hirtelen haragú volt, ráadásul ugyanolyan érthetetlen okokból! Észre kellett volna vennie, hogy a kislány elkeseredett, alultáplált, boldogtalan, elcsigázott, és legelőször is a védelmére kellett volna kelnie, biztonságos helyre kellett volna vinnie őt, nem pedig ott hagynia, ahol volt, miután még halálos veszedelembe is sodorta. Az volt a helyzet, hogy a másik kislány fájdalma, a kisebbiké, akinek csonka volt a keze, úgy szíven ütötte, hogy nem látta át azonnal, milyen sorrendben is kellene jól csinálni a dolgokat: először egy jobb helyre vinni a gyerekeket, azután orvosolni a bajokat, meggyógyítani a sebeket, és enyhíteni a kétségbeesést…

A sárkány meggyőződéssel, egyetértően bólogatott, miközben nekiveselkedett a harmadik fajdkakasnak, amely egy fűzfaágból készített nyársra fűzve pirult egy finom kis rozmaring- és fenyőtűzön, hogy az égő ágak aromái egybeolvadjanak a sült hús ízével. – Hogy tudod megenni azt? – kérdezte siránkozva a tünde. – Az első tépőfogaimmal harapom, a hátsó oldalsókkal pedig megrágom – válaszolta udvariasan a sárkány. – Folytasd csak a történetet: miért ájultál el? – Rettenetes volt visszaépíteni a kislány ujját. Tudnom kellett volna, eszembe kellett volna jutnia, milyen kínszenvedés volt a te sebedet begyógyítanom, és annak a végtelen többszörösével kellett volna számolnom. Számítanom kellett volna rá, hogy harcképtelenné válok, és felismernem, hogy nem az a megfelelő pillanat. De a legrosszabb azután következett: megtudni, hogy miattam haltak meg a szülei… hogy az én hibám… – Yorsh tekintete a semmibe veszett. – Ez az egész olyan… olyan… – nem talált rá szavakat. – Buta, ostoba és nevetséges? – javasolta az Ifjabb Erbrow a negyedik fajdkakasba harapva. Még gúnyosan kacarászott is hozzá: Yorsht ez annyira feldühítette, hogy szinte máris jobban lett. – Hogy merészelsz…? Hogy vagy képes… – habogott, igyekezve olyan kemény szavakat találni, amelyek annyira sebezhetnek, amennyire ő maga sebzettnek érezte magát. – Ostoba, tudatlan bestia, és az apád is csak egy még ostobább, még tudatlanabb, gárgyult bestia volt, aki ráadásul csak az idétlen meséket szerette! Hogy nevethetsz az ilyesmin: az a csodálatos kislány árva és elkeseredett, mert én… mert én… mert ők… megmentettek engem! A sárkány nem jött ki a béketűrésből, angyali derűvel harapott az ötödik fajdkakasba. – Rajtad nevetek, nem rajta. Az a csodálatos kislány nem a te hibádból árva és elkeseredett, hanem azok miatt a bűnözők miatt, akik hurkot tettek a szülei nyakába, és nem is érték be ennyivel, hanem őt is bezárták egy olyan helyre, amelyhez képest egy kígyóverem igazi nyaralóhely. Felelősek vagyunk a saját tetteinkért, de csakis a sajátjainkért. Marsio és Silla, vagy hogy is hívták őket, úgy döntöttek, hogy megmentenek téged, és ez jogukban állt. Az ő választásuk volt. Egyébként nélküled talán sosem kerültek volna össze, a csodálatos kislányuk tehát meg sem született volna. De nem ez a lényeg: emlékszel, mi történt a törpökkel a második rúnikus dinasztia idején? Először azért üldözték őket, mert szakállasak voltak, azután azért, mert már nem. Egyszerűen csak a bányáikra fájt a foguk. Akkoriban kezdtek felfedezőutakat indítani a keleti partokra, a hajókhoz pedig ezüst kellett. A sárkány elhallgatott, hogy befalja a hatodik fajdkakast, azután folytatta. – Aki Daligarban van, az ostoba és nyomorult alattvalókat akar, azok ketten pedig nem voltak hivatva sem butaságra, sem nyomorúságra. Ha nem miattad, akkor valami más miatt ugyanúgy elpusztították volna őket. Sőt gondolj inkább arra, hogy nekik köszönheted az életedet, tehát élvezd, és használd ki! Ne vergődj és kárálj tovább, mint egy farktollait vesztett fajdkakas, emeld fel az alsó feled, és indulj, mentsd meg a kislányt, hogy is hívják? – Robi. A másik kislány Robinak hívta. – Robi? Az embereknek, úgy látszik, különleges tehetségük van ahhoz, hogy olyan neveket válasszanak, amelyek az égvilágon semmit sem jelentenek. Nem fogják fel, hogy a név fontos dolog. Mi a terv: hogyan megyünk vissza érte? Yorsh kezdett igazán jobban lenni. – Éjszaka megyünk. Egy hold nélküli éjszakán. Egy olyan éjszakán, mint ez. – Yorsh észrevette, hogy az ereje percről percre nő. Semmi nincs még veszve. A sárkánynak igaza van. – Még ma éjszaka visszamegyünk. Máris indulunk – mondta eltökélten. – Befejezem az uzsonnát – sóhajtotta a sárkány. A hetedik fajdkakasnál tartott még csak, a fűzfaágon pedig huszonegy volt. – Hogy itt soha nem lehet nyugodtan enni! Yorsh bekapott néhány aranybabot, és összeszedte a holmiját: az íjat és a tündenyilakat, mert, mint Erbrow erősködött, „sosem lehet tudni”, a legendás hímzett

bársonyerszényt a mamája verseskönyvével és a gyerekkori pörgettyűjével, amellyel őelőtte a szülei játszottak, amikor még gyerekek voltak. – Az ott igazán elengedhetetlenül szükséges. Ha megtámadnak minket az íjászok, felolvashatsz nekik néhány verset, és a pörgettyűdet is kölcsönadhatod nekik játszani – jegyezte meg Erbrow csípősen. Yorsh nem válaszolt. A tarisznyában maradt helyet kitöltötte aranybabbal, hogy legalább a gyerekek egyik baját, az éhséget gyorsan orvosolhassák. Yorsh ruhája még mindig bűzlött a madárürüléktől, noha a szélben és esőben töltött éjszaka valamicskét enyhített dögletes szagán. Ráadásul Yorshnak egyre inkább az volt az érzése, hogy nincs minden rendben ezzel a viselettel. Ám mivel nem volt más választása, csupán néhány változtatásra szorítkozott. Leszedte a ruha legfelső rétegét, azt, amelyen a hímzések és azok az apró lyukakból álló rajzok voltak, amiket csipkének hívnak. Letépte a buggyos sonkaujjakat, amelyek zavarták, a szoknyát pedig megkurtította, hogy a bokája fölé érjen, így már nem kellett a derekára kötve viselnie. Az eredmény valamiféle elmosódottan szürkés, szinte tűrhető szagú tunika lett, amely némileg az alkimisták és az ókori bölcsek ruhájára emlékeztetett. A sárkány napról napra nőtt: most már majdnem akkora volt, mint az Öreg Erbrow, kitárt szárnya pedig szélesebb volt a tisztásnál, amelyen a sziklák közti kis vízgyűjtő volt. Szárnya közé vette a fiút, aztán magabiztosan, rezdülés nélkül a magasba emelkedett a viharban. A koromfekete éjszakában az eső úgy ömlött, hogy szinte falat alkotott, eltévesztették az irányt, azután vitatkoztak rajta egy darabig, aztán megint eltévedtek, és végül megint vitatkoztak, hogy eldöntsék, kinek a hibájából tévedtek el. Hajnaltájt végre kivilágosodott, a sötétből nyirkosan kivált a dombok halvány árnyéka, és feltűnt a horizonton az omladozó akol a rémséges karókerítésével. Yorsh száraz volt, de Erbrow szárnyai annyira átáztak, hogy már alig tudott repülni. Miután leszálltak a kis erdő mögött, amely a nevezetes tisztást szegélyezte, ahol Yorsh az egérfeltámasztást gyakorolta, tanakodni kezdtek, mitévők legyenek. Yorsh olvasott a katonai taktikáról és stratégiáról, és leplezetlen büszkeséggel kezdte magyarázni két tervét, a fő tervet és a tartalék tervet. Az volt az elgondolása, hogy kettejük közül a leg… izé… észrevétlenebb, vagyis ő halkan beoson az öreg akolba, míg Erbrow ott marad hátvédnek, készen arra, hogy megakadályozzon minden bekerítő manővert és fedezze a menekülési utat… Ebben a pillanatban a libák elkezdtek gágogni. Míg körös-körül minden szürke sár és eső, Habzsi és Hólyag baromfiudvarának kerítésén belül, csinos, fából és kőből épült házikójuk előtt, amelyre szőlő futott fel, négy libából álló csapat villogtatta hófehér szárnyait egy tócsában, amely megkettőzte őket. Yorsh közeledtére akkora égzengést csaptak, hogy ő olyat még nem hallott. Az ifjú tündének eszébe jutott, hogy a régi királyok valaha libákkal őriztették a palotáikat a behatolók, tolvajok és hódítók ellen, és már értette, milyen bölcsen tették. Habzsi és Hólyag kirohant az udvarra, természetesen alsóneműben. A poroszlók is kiperdültek őrkunyhóikból, természetesen teljes fegyverzetben, felhúzott íjakkal. Aztán pár pillanatig mindannyian dermedten farkasszemet néztek, majd a sárkány megmozdult: kitátotta a száját, és egy rettenetes bömbölés kíséretében egy igen-igen hosszú lángnyelvet fújt ki, amely az esőbe hasítva keskeny ködcsíkká párolta a cseppeket. A ködcsík fedezékében mindenki menekülésre fogta a dolgot: Habzsi az élen, a fegyverzetükben botladozó poroszlók a nyomában, leghátul pedig Hólyag igyekezett utánuk, halvány borsózöld árnyalatban pompázó, hatalmas ülepével. Csak a gyerekek maradtak ott, akikre rá volt zárva a koszlott hálóterem ajtaja. – Mi volt a tartalék terv? – érdeklődött jól nevelten a sárkány. A lakathoz elég volt, hogy Yorsh rágondolt (katt). Az ajtó kinyílt: az egyik sarokban egy tucat rémült gyermek zsúfolódott össze, onnan néztek vissza Yorshra, de főleg az ajtó túloldalán Erbrow sötét árnyára. – Bepisiltem – suttogta panaszosan az egyik kisebb gyerek. – Jól van, jó ötlet volt – vigasztalta Kála –, így nem vagy olyan finom falat.

– Az én nevem Yorsh – mutatkozott be a tünde. Már elege volt abból, hogy minduntalan azt hallja, egészségére, ezért úgy döntött, a becenevére szorítkozik. A gyerekek továbbra is összezsúfolódva szorongtak a sarokban, és féltek. A riadt sírdogálás folytatódott, és egyre fülhasogatóbb zokogássá vált. – Csinálj valamit, amitől megnyugszanak – mondta a tünde a sárkánynak. Erbrow nem tudta, mitévő legyen, lázasan kutakodott az emlékeiben valami ötlet után, azután mosolyfélére húzta a száját, amitől kivillantak az alsó középső és a hátsó oldalsó tépőfogai, tehát a gyermekek ijedt nyivákolása még hangosabb lett. – Valami jobbat! – nyögte Yorsh. A mosoly még szélesebb lett: most már az alsó hátsó tépőfogai is kilátszottak, amelyek nem csak hosszabbak, de még görbébbek is voltak. Sok gyerek a földre vetette magát, és könyörgött, hogy ne egye meg őt. – De hát micsoda butaság ez! A sárkányok sosem esznek embert! – fakadt ki Yorsh elkeseredetten. Már észrevette, hogy Robi nincs ott. Minél hamarabb meg kell nyugtatnia valakit, akitől megtudhatja, mi lett Robival. Még hangosabb lett a ricsaj: hol nyöszörögtek, hol kegyelemért könyörögtek. Most Erbrow-t kérlelték, hogy ne egye meg, és őt, a rettenetes tündét is, hogy ne ölje meg őket. Yorsh nem tudta, mitévő legyen. Minden, ami az eszébe jutott – hogy túlkiabálja, majd hadonászva leintse őket; meggyújtsa a bejáratnál lógó kis fáklyát –, csak még jobban megrémítette a gyerekeket. Végre egy bömbölés túlharsogta a lármát, és egy újabb lángnyelv bevilágította a sötétséget. Egy kicsit sült, egy kicsit égett hús illata töltötte be a levegőt. Hirtelen néma csend lett. – Ki kér egy kis libasültet? – kérdezte a sárkány. – Szép, kövér liba, ti pedig szánalmasan soványak vagytok. Komolyan gondoljátok, hogy egy rakás tetves csontkollekción akarnék nyámmogni, amikor itt egy egész baromfiudvar? Hé, ti ketten, nagyok – mondta Nyurgához és Moronhoz fordulva –, egyikőtök hozzon egy kis rozmaringot, a másik pedig egy fűzfa- vagy fenyőágat, hogy a többi szárnyast nyársra húzhassuk! Még végig se mondta, a gyerekek már rohantak is ki a baromfiudvarhoz, ahonnan meleg ennivaló illata szállt, amibe aztán bele lehet harapni, meg lehet tölteni vele a gyomrot, el lehet verni az éhséget, elmúlatni a félelmet, a bánatot, a honvágyat és a szomorúságot, amelyek mindig ott lakoznak az üres gyomrokban. – Egyedül az éhség tudja legyőzni a félelmet – magyarázta röviden a sárkány. – Ez érvényes a kutyákra, a macskákra, az emberekre, az aranyhalakra, sárkányokra és a trollokra is: a tündéket nem ismerem elég alaposan ahhoz, hogy ilyen értelmű kijelentést tegyek velük kapcsolatban. Kála bent maradt. Odament Yorshhoz, nagy levegőt vett, nyelt egyet, aztán csak állt tovább némán. Yorsh letérdelt, hogy a feje egy magasságba kerüljön a kislányéval. – Hova vitték Robit? – kérdezte szelíden. Kála megnyugodott, megint nyelt egyet, aztán végre megszólalt. – Daligarba, Daligarba vitték. Hallottam Habzsitól és Hólyagtól. A helyet, ahova vitték, úgy emlegették, „a régi palota pincéje”. – Tudom, hol van – mondta Yorsh –, én is voltam ott gyerekkoromban. Kála megint nyelt egyet. – Azt mondták… azt mondták… azt hiszem, hogy bántani fogják… Habzsi nagyon… megverte. – Ne félj: máris elmegyek érte. Ne félj, minden rendben lesz. Yorsh ezt többször is elismételte: nemcsak Kálát akarta megnyugtatni vele, hanem önmagát is. Minden rendben lesz, hát persze. Kála bólintott: a szeme könnybe lábadt, de lenyelte a könnyeit, visszafojtotta a sírást. Yorsh sarkon fordult, hogy induljon. Már az ajtóhoz ért, amikor Kála halkan utána szólt.

– Tessék? – fordult vissza Yorsh. Kála félénken fölemelte a bal kezét, széttárta az ujjait, és ismét nagy levegőt vett. – Köszönöm az ujjamat – mondta, ezúttal érthetően. Az alatt a pár pillanat alatt, amíg Yorsh Kálával beszélt, Ifjabb Erbrow már meg is szervezte a gyermekeket. A kisebbeket beterelte a libácskákkal és szívecskékkel pingált házikóba, amit Habzsi és Hólyag tárva-nyitva hagyott, míg a nagyobbak, eső ide vagy oda, segítettek neki egy gigantikus nyársat készíteni. Habzsi és Hólyag házában a gyerekek igazi búzakenyeret találtak, és egy sárga, fura illatú valamit, amit sörnek hívnak. Liba- és tyúktoll szállt szerteszét, és Yorsh elborzadva nézte szegény teremtményeket, amelyeknek éppen a nyakát tekerték ki. – Kér valaki egy kis aranybabot? – kérdezte. Még csak válaszra sem méltatták. – Igaz, hogy néha esztek embert? – érdeklődött az egyik kisebb gyerek. – Csak kivételes esetekben – válaszolta a sárkány fennhéjázón – az íze nem a legjobb, és a cipő is csak bonyolítja a dolgot… – Meg tudnád enni Hólyagot? – kérdezte reménykedve a kicsi. – Az ő ülepe olyan szép világos borsózöld? – kérdezte a sárkány nem teljesen érdektelenül. – A sárkányok már nem esznek embert. A sárkányok sosem esznek embert. SOHA – ordította Yorsh, aki kezdett igazán kétségbeesni. Ha mást nem sikerült is elérnie vele, legalább egy pillanatra elhallgattak. – Elmegyek Daligarba Robiért – mondta a sárkánynak. – Daligar az a barátságos hely, ahol a fegyveresek nyilakkal várnak? Nem bánod, ha én itt maradok, hogy vigyázzak a gyerekekre? Ha valamiféle veszély fenyegetne. Tudom is én… nem szeretném, ha a libák megtámadnák őket… – a sárkány kezdett ködösíteni. Yorsh átgondolta a dolgot. – Igen, jó ötlet: maradj itt, és vigyázz a gyerekekre! Visszatérhetnek a poroszlók vagy az a két szörnyűséges felnőtt, akiknek, úgymond, a gondjaira bízták őket – aztán a gyerekekhez fordult: – Amikor visszajövök, aki akar, velünk jöhet a tengerhez, a Sötét Hegyeken túl. Még nem gondolta végig, de végül is tudta, mit tegyen: összeszedi Robit, azután mindenkit elmenekít a tengerhez. – A tenger partján kagylót lehet szedni, ami lehet, hogy gondolkodik és verseket ír, de ehető – mondta Monsert, a vadászt idézve, de inkább csak úgy hangosan gondolkodott. – Robi is ezt szokta mondani – nevette el magát Kála –, neki pedig a papája mondta. – Bizony. Mennyire van ide Daligar? Egynapi járóföldre? – Ha gyalog mész, azt hiszem, igen – válaszolta Kála. – De ott a ló. Amikor Hólyag legutóbb Daligarba ment, lovon jött vissza: az most a ház túloldalán van kikötve a tető alatt. – Akkor viszem a lovat, még mielőtt ő is rozmaringgal végezné – mondta Yorsh egy utolsó pillantást vetve a sárkányra és a kiéhezett gyerekseregletre. – Most menj te is… izé… edd meg a húsadagodat. – Akkor is, ha gondolkodott? Yorsh gyorsan nyelt egyet, mert a rosszullét kerülgette a tűzön sülő hús illatától. Ránézett a kislány sovány arcocskájára, beesett szemére és pipaszár lábára, és arra gondolt, hogy a libák és a tyúkok át fognak alakulni erővé, vérré és hússá. – Igen – mondta meggyőződéssel –, akkor is, ha gondolkodott. Kála rámosolygott, és boldogan elszaladt. Yorsh elment a lóért. A pompás pejnek nagy, mogyorószín szeme volt. Yorsh rátette egyik kezét a homloka puha bőrére, s egy sor érzés futott át az agyán: a kiscsikó vágyakozása anyja után, az irtózat a nyeregtől és a lószerszámtól, a neheztelés a

hosszú út miatt Daligartól idáig annak a fertelmes embernek az ülepe és a lovaglópálcája alatt, akit legszívesebben jól megrugdosna. – Rendben – súgta neki Yorsh –, nem lesz nyereg, nem lesz lószerszám. Nekünk, tündéknek nincs rá szükségünk. A ló a szemébe nézett, és megértette: az, ami a tünde eszében járt, az ő agyában is felsejlett. Yorsh felszállt a hátára, a ló pedig már indult is: Yorshnak olyan érzése volt, mintha eggyé válna az erejével és a gyorsaságával, és ez a legjobb volt, amit valaha érzett, az Erbrow hátán való repülést leszámítva. A reggeli világosságban a nyirkosság ellenére is könnyű volt tájékozódni. Mielőtt delelőre ért volna a nap, már látták Daligar falait. TIZENHATODIK FEJEZET A börtön sokkal hidegebb volt, mint az Árvák Háza: kőből épült, és nem volt ott a többi gyerek, pedig ha egy kis helyen sokan lélegeznek egyszerre, az melegít. Kárpótlásul a börtön szárazabb volt, a szalma, amin aludni lehetett, frissebb, és még az étel is valamicskével több. Dolgozni pedig egyáltalán nem kellett. Akár valamiféle üdülésnek is megtenné, ha nem lehetne hallani időről időre azt a szót, hogy „akasztás”. Előző éjszaka zárták ide. Kevéssel megérkezése után jeges szél támadt, és zuhogni kezdett az eső, s nem tűnt úgy, hogy bármelyik is alább akarna hagyni. Robi feltette magában a kérdést, hogy ez a rossz idő akadályozza-e vajon a herceget, vagy így is el fog jönni? Most már tudta, hogy a herceg és a sárkány nem képzelődés: léteznek. A sárkány hatalmas, a herceg pedig az a tünde, akinek gyerekkorában az ő szülei mentették meg az életét! A herceg őt kereste. Robi találgatta, milyen varázshatalmat fog használni ahhoz, hogy eljusson hozzá: talán egy trombitába fújva ledönti a falakat, vagy egyszerűen átjön rajtuk, mint egy szellem, vagy odarepül a sárkányán, és a sárkány kövekkel dobálja majd a tetőt, hogy beomoljon. Vagy… Az álmai igazak. Amikor először kezdett képeket látni a szemhéja mögött, Robiban felmerült a kérdés, hogy van-e valami értelmük, nem csak egy nyugodt, esztelen és vigasztaló őrület-e ez, ártalmatlan vigasz tönkretett életében, amely csupa fázás, bánat és éhség. Most már tudta, hogy minden, amiről álmodik, megtörténik. Nem éppen úgy, ahogy ő megálmodta, de bekövetkezik. A herceg létezik, és van egy sárkánya, ellentétben a korábbi elmélettel, amely szerint a sárkányok kihaltak, és a jó szándékú hercegek is. A herceg létezik és jó, talán egy kicsit nehezen érthető, de kétségtelenül igen derék, és a papájával meg a mamájával szerették egymást. Az a tény, hogy hálával tartozik a családjának, növelte annak a valószínűségét, hogy… nos hát… egyszóval, hogy annak ellenére, hogy ő, Robi megrugdosta és még le is köpte, ne haragudjon rá túlságosan. Belépett a börtön két fegyveres őre, az alacsony, cingár Kóróc, és a magas, kövér, vörös arcú Labdóc, aki örökösen egy fél pint sörre ácsingózott. Középkorú emberek voltak, valószínűleg családapák, nem bántak vele túl rosszul, sőt, kifejezetten jóindulatúak voltak, mindenesetre sokkal kedvesebbek, mint Habzsi és Hólyag. Még a babáját és a játék csónakját is meghagyták, sőt egy takarót is kerítettek neki éjszakára. Most rémülten és izgatottan kapkodtak, hiszen maga a Kormányzóbíró jön le a pincébe, hogy beszéljen a kislánnyal. Ez egészen rendkívüli, emberemlékezet óta sosem történt ilyen. A két porkoláb fel-alá cikázott, mint a villám, s kétségbeesetten próbált kihantolni némi tisztaságot a sokévi piszok és szemét alól. Nevetségesen hosszú időt szenteltek annak a megvitatására, hogy hagyják-e meg Robinál a takarót és a játékokat, vagy vegyenek inkább el tőle mindent. Az első esetben nyilvánvaló, hogy itt gondoskodnak a foglyokról, a másodikban pedig az, hogy nem túlságosan elnézőek velük. Végül úgy döntöttek, hogy mindent meghagynak nála, de ráparancsoltak, hogy dugja a játékokat a takaró alá, a cella legsötétebb sarkába. Meggyújtották a fáklyákat, amelyek már évek óta nem voltak meggyújtva, ezért részben nedvesek vagy penészesek voltak, így ez a művelet is túl hosszú időbe telt,

ráadásul kellemetlen, csípős és furán sárgás színű füsttel töltötte meg a föld alatti helyiségeket. A fény nem javított a sarkokban hagyott szalmakupacokon, amelyekben kövér egerek futkároztak: a két fegyveres megpróbálta legalább a szalmát eltakarítani, remélve, hogy akkor talán az egerek is szétszaladnak, és a hely némileg kezdene istálló helyett egy királyinak tekintett palota pincéjéhez hasonlítani. Túl sokáig vitáztak azon is, hogy a kettő közül melyik állapot a megfelelőbb, és csak a végén vették észre, amikor már igazán késő volt, hogy a legeslegfontosabb teendő a pintes agyagkorsók kihordása, amelyek halma kétségtelenül bizonyította, hogy őrszolgálatuk alatt foglalatosságaik elsődleges tárgya a sör. Végül Labdóc karján kazalnyi szalmával, Kóróc pedig az üres korsók alatt roskadozva igyekezett rohanvást a kijárat felé, és pontosan ezt a pillanatot választotta a Bíró arra, hogy belépjen, ami miatt egymásnak ütköztek. A Bíró és Labdóc is a padlóra került. Kórócnak sikerült talpon maradnia, de hiába igyekezett egyensúlyozni, az üres korsók ráestek a két elterült emberre, tekintve pedig, hogy Labdócnak volt annyi esze, hogy elhúzódjon alóluk, a Bíróra esett mind. Az utolsó előttiben jócskán volt még sör is, így a Bíró ruhája a finoman elefántcsontba hajló liliomfehérből ripsz-ropsz jellegzetesen sörsárga lett, a Bíró kedve pedig átváltott az „igazán dühösből” arra, hogy „adjatok valakit, akit megfojthatok, de ha lehet, még vacsoraidő előtt”. Robiból kitört a nevetés. Tudta, hogy nem kellene nevetnie, és nem is volt igazán vicces. Végül is két ember elesett, és meglehet, meg is ütötték magukat. De amikor olyan nagy a feszültség, és az ember már túl régóta nem aludt, akkor olyan butaságokat csinál, hogy elviselhetetlenül és abbahagyhatatlanul kacag, ha valaki elesik. Mire sikerült végre uralkodnia magán, a Bíró már igazán dühösen állt előtte, a cellája rácsához támaszkodva. – Te voltál, nemdebár? Ezt te csináltad! Tudom én azt! – sziszegte. A Bíró magas volt, sovány, ezüstszínű bajsza, szakálla és haja lágy csigákban göndörödött volna, ha a poshadt sör nem tapasztja rossz szagú, sárgás csomóba. – Megbűvölted őket, ők meg elestek, nemdebár? Tudom én azt! Robi azon töprengett, vajon meg kell-e próbálnia válaszolni és mentegetőzni, meg kell-e kísérelnie elmondani, hogy ő nem képes senkit sem megbűvölni, sosem volt és soha nem is lesz képes rá. Mindenekelőtt nem magától jött a Bíróhoz, és ha valaha is lett volna bármiféle varázsereje, azt arra használta volna, hogy kinyittassa magának a cellát, és egy pillanatig se alkalmatlankodjon ott tovább, de a Bíró ismét megszólalt, időt sem hagyva semmiféle válaszra. – Te ugye tudod, ki vagyok én, nemdebár? Robi egy pillanatra elbizonytalanodott. Az eszének az a fele, ahol a büszkeség és a bátorság kerekedett felül, legszívesebben azt felelte volna: a szüleim gyilkosa, aki aláírta az ő halálos ítéletüket, a nyomorult, bolond gyilkos, aki úgy terjeszti az igazságtalanságot és a nyomort, mint gyertya a fényt. Másik fele, amelyik mindenáron folytatni akarta az életet, amit a szüleitől kapott, arra gondolt, hogy a hivatalos megszólításnál marad: „Ön a Kormányzó…”, talán néhány olyan jelzővel kiegészítve, mint „…nagy… nemes…” De ezúttal sem kellett választania: a Bíró nem beszélgetett, hanem monológot adott elő, amelynek stílusát kérdésekkel élénkítette. Robinak nem kellett válaszolnia. – Én vagyok az, aki eljött, hogy igazságot hozzon e földekre, gyökerestül kiirtsa a mohóságot, a kapzsiságot és a gőgöt. Túl magas és túl nemes feladat ez ahhoz, hogy az irgalmasság megakassza. Tudom én azt! Mint egy seborvos, aki hősiesen amputál egy üszök marta végtagot, egészségessé fogom tenni ennek a nyomorult és szeretett grófságnak a testét. Tudod, mely okból alacsonyítottam le annyira személyemet, amely pedig Daligar grófságát képviseli, hogy idejöjjek beszélni veled? Robinak ezúttal cseppnyi erőfeszítésébe sem került, hogy befogja a száját, mivel halvány fogalma sem volt róla.

– Mert azt akarom, hogy megértsd. Kegyetlennek tűnhet, tudom én azt, megölni egy gyermeket. Ezért nem a téren fognak felakasztani, mint a nyomorult és jelentéktelen szüleidet, hanem itt, rejtve az olyan tekintetek elől, amelyek talán nem értenék. Mégis azt akarom, hogy te megértsd, mert másként, tudom én azt, a te nyomorult és jelentéktelen fejedben igazságtalansággal lennél képes vádolni fenséges személyemet, nemdebár? Ez tűrhetetlen lenne a számomra. Tudod, hogy az a koldus apád azt merte mondani, hangosan, hogy az egyetlen dolog, ami érdekli a világon – érted, jobban, mint Daligar és mint én, érted, nálam is jobban –, az ő nyomorult és jelentéktelen felesége és a még jelentéktelenebb és nyomorultabb lánya? Robi egyre nagyobb zavarban volt. Gyakran gondolkodott a Kormányzóbírón, és úgy látta lelki szemei előtt, mint valamiféle Sötét Herceget, aki némiképp büszke a saját kegyetlenségére, többé-kevésbé úgy, mint egy ork, csakhogy az orkoknál értelmesebb és civilizáltabb. Tévedés volt. Az orkokon kívül senki nem vallja be magáról, hogy ő „a sötétség ura”. A Kormányzóbíró, mint Habzsi és Hólyag is, végtelenül jónak tartotta magát, míg a rosszak a többiek voltak, azok, akik próbáltak megmenteni valamit maguknak, hogy enni adhassanak a saját gyermekeiknek, vagy azok, akik nem akartak éhen halni, hogy aztán az útszéli árokban rágják le a kutyák a csontjaikról a húst. A Bíró törvényeinek a célja egy éhenkórász rabszolganép volt, amely semmihez sem ragaszkodik és semmiért sem kész harcolni. Sőt, az igazi cél az volt, hogy legyen egy halom ember, aki nem szeret semmit, kivéve őt, a Kormányzóbírót, ráadásul igazán szeressék, igazán higgyenek benne. – Elfogtuk a tündédet – közölte kegyetlen gőggel a Bíró. – Az imént feladta magát az őreinknél. Tudja, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, és még csak nem is próbált harcolni ellenünk. Tudom én azt: ez a mi dicsőségünk pillanata! Nemdebár? Jól van. Hát ezt az utat választotta a herceg, hogy eljusson hozzá. Feladja magát. Egyszerű és zseniális terv. Robi megkönnyebbülten sóhajtott. Szerencsére a kegyetlenséggel csak az ostobaság ér fel. A Kormányzóbíró nyilván rendjén valónak tartja, hogy egy rendkívüli képességekkel rendelkező hatalmasság, aki például egy sárkányon lovagol, csak arra vágyik, hogy őt, a fent nevezett Kormányzóbírót boldoggá tegye, s magától feladja magát, azért, hogy további bonyodalmak nélkül felakaszthassák őt. Robi még sosem érezte magát ennyire biztonságban, mint ebben a pillanatban. A herceg jön érte, és biztosan tudja, mit tegyen és hogyan. TIZENHETEDIK FEJEZET Yorshnak halvány fogalma sem volt róla, mit tegyen és hogyan. Csak annyi jutott az eszébe, hogy feladja magát a nagykapunál posztoló őrségnek, és nem volt egészen biztos benne, hogy ez a legragyogóbb ötlet. Cserét javasolt: harc nélkül feladja magát a kislányért cserébe. Nemcsak azért, mert ezzel tartozott Monsernek és Sajrának, hanem azért is, mert amióta először megpillantotta, az egyetlen, ami számított neki, Robi volt. Feladni magát a kislányért cserébe, ez volt az egyetlen ötlet, ami az eszébe jutott. Harcolni nem tud, akkor hát mi mást tehetne? A fordulatos mesékben, amelyeket az Öreg Erbrow-nak olvasott fel, amíg az kotlott, gyakran cseréltek el valamit valami másra: adok neked fél font tököt és negyed pint babot, és ha majd megszületik, a kislányod az enyém lesz. Vagy: ha elhozod nekem az aranykeselyű három farktollát, tiéd a fele királyságom, vagy tetszés szerint a varázsszőnyeg hétnyolcada és a bőség fazekának öt tizenegyed része. És mindenki betartott mindent. Tehát számára ismeretlen volt az a fogalom, hogy az egyezséget akár meg is szeghetik, és hogy erőfölényből kell egyezkedni, mielőtt erről a bizonyos fölényről lemondana. Először szabadon kellett volna engedniük Robit, s ő csak azután adhatta volna fel magát. De most, hogy átgondolja a dolgot, az a helyzet, hogy udvariatlanságnak találta azt feltételezni, hogy esetleg nem becsületes emberekkel áll szemben, és eszerint megtenni a kellő óvintézkedéseket. Az sem volt éppenséggel

okos dolog, hogy odaáll egyedül az állig felfegyverzett, íjukat lövésre emelő kapuőrök elé. A sárkány megtorlásaival kellett volna fenyegetőznie, és valószínűleg senkinek nem jutott volna eszébe, hogy nincs is vele a sárkány, de teljesen megbénította a hazugságra való ősi képtelenség és a gondolat, hogy milyen elviselhetetlenül zavarba jönne, ha lelepleznék. Most már késő volt. Elfogatta magát, tehát a következő programpont: akasztófára mindenkivel. Vele a téren, Robival a pince mélyén. Annyi láncot raktak rá, hogy levegőt is alig kapott. Annyi fegyveres vette körül, hogy meg sem tudta számolni őket. Csak az vigasztalta, hogy jó helyre viszik: Daligar palotájának a pincéjébe, és tudta, hogy Robi ott van. Valami majd csak eszébe jut. Mindenesetre önmagáért nem aggódott túlságosan, biztos volt benne, hogy ő valahogy megússza. Ha egy ősi jóslat az ő jövőjéről szól, akkor az azt jelenti, hogy még áll előtte valamiféle jövő. És ő nem menekül el innen úgy, hogy magával ne vinné Robit. Ment lefelé az egyre szűkebb és egyre meredekebb lépcsőkön, az egyre alacsonyabb és egyre sötétebb folyosókon, amelyek egyre mélyebbre hatoltak a föld alá, egyre messzebb a nappali világosságtól, egészen addig, míg a falak kitágultak, és a fáklyák fényében meglátott egy gazdagon fehérbe öltözött embert, akinek különös, poshadt sörszaga volt, s akiben a Kormányzóbíróra ismert. Mögötte a rácson túli sötétségben, alig kivehetően, Robi. A Bíró nem vesztegette az időt. – Vártalak, tünde – mondta keményen. – Eljöttél a leendő hitvesedért, nemdebár? Tudom én azt. Yorsh szóhoz sem jutott. Honnan tudja? Hiszen Robi szinte még kislány, ő pedig még fiatal legény. Persze a tündék nagyon fiatalon választanak feleséget maguknak, egyszer s mindenkorra. Ahányszor csak eszébe jutott Robi, ahányszor az arcára gondolt, arra, hogy milyen bátran és gyengéden próbálta megvédeni és megvigasztalni a kisebb lányt, azt, akinek hiányzott az egyik ujja, tudta, hogy vagy Robi, vagy senki! – Tudom én azt! Én is tudok olvasni az ősi nyelveken, én is olvastam a jóslatot, mielőtt megsemmisíttettem, mint minden más írást, amely e palota falain éktelenkedett. A népnek nem tesz jót, ha olvas. Nem mintha bárki is képes volna rá! Én elkerültem ezt a szerencsétlenséget. A jóslatot Arduin írta, a nagy boszorkánymester, a Fény Ura, az Alapító! Daligar tündeváros volt, ezt tudtad, nemdebár? Miután az orkok lerombolták, Arduin visszafoglalta, és újra megalapította. Arduin teljesen bolond volt, szerette a tündéket. Nem volt híján némi katonai éleslátásnak, ezt elismerem. Persze felszabadítani a várost az orkoktól, miközben azok hatalmuk csúcsán voltak, egy olyan hadsereggel támadva, amely feleakkora sem volt, mint az ellenfélé, és győzni, ügyes dolog volt, elismerem, de semmi ahhoz képest, amit én teszek! Én vagyok Daligar igazi alapítója, az igazi felszabadító: felszabadítom Daligart a szenvedélytől, az önzéstől, visszavezetem az erény és az alázat útjára, az igazságosságommal és a szigorommal megtisztítom a várost. És megszépítem! Én is varázsló vagyok, sokkal nagyobb, mint Arduin, aki nem tudott egyebet, mint hogy megmondja a jövőt, és elpusztítsa az Árny bűvöletét, amellyel az orkok leigázták a világot. Én többet tettem ennél: nem vetted észre? Nem láttad rendkívüli csodámat? A diadalomat! Csend. Hosszú csend. Yorshban felmerült a kérdés, elvárják-e tőle, hogy mondjon valamit. Valószínűleg igen, de őszintén szólva fogalma sem volt róla, milyen rendkívüli csodát tehetett a Kormányzóbíró. Az egyetlen dolog, ami eszébe jutott, az volt, hogy Daligar rendkívül nyomorúságos helynek látszott. Csodálatos, hogyan válhatott ilyenné a valaha olyan fényes, büszke város. A zavart hallgatás eltartott még egy ideig, aztán végre a Bíró ismét megszólalt. – A virágok! – bökte ki ingerülten. – Az örökké virágzó lilaakácok, az illatozó jázminok! A vidékről küldött rengeteg gyümölcsöt és gabonát megrohasztva egy

különleges tápszert kapunk, s ezzel a tápszerrel érhető el ez az örökös virágzás, ez a felerősödött illat. Hát nem rendkívüli? Igazán rendkívüli, nemdebár? Yorsh megbűvölten bámult a Bíróra. Hiszen bolond, teljesen és látni valóan őrült. Az őrültségéhez kétség sem férhet. Csak azt nem értette, miért áll továbbra is vigyázzban a sok fegyveres, aki jelen van, ahelyett hogy az őrültségét látván szépen kézen fognák, és udvariasan, de határozottan elkísérnék valamilyen gyógyhelyre, ahol talán segíthetnének az őrültségén, vagy legalábbis ártalmatlanná tennék. – Arduin régi királyi palotáját is le kellett romboltatnom. Mindenütt boltívek, azok az ostoba boltívek és oszlopok, köztük az ostoba virágágyásokkal a lehetetlen cédrusok körül. Csupa ósdi dolog. Arduin úgy építkezett, mint a rúnikus dinasztiák, vagy, ami még rosszabb, mint a tündék. Én, a Bíró, szinte az egészet leromboltattam, csak az oszlopcsarnokok maradtak, hogy végre előtűnjön az „új”: egy új kor. Egy olyan kor, amilyen sosem volt ezelőtt, és amelynek az én palotám a jelképe. Csend lett. A Bíró önelégülten elmerengett. – Arduin – folytatta aztán –, mielőtt meghalt volna, leírta jóslatát: az utolsó tünde feleségül vesz egy lányt, az ő leszármazottját, magának Arduinnak az örökösét. A lány is, mint az őse, bírni fogja a jövőbe látás képességét, és a nevében benne lesz a hajnal fénye: annak a férfinak és annak a nőnek a lánya lesz, akik ezt a tündét mindig… és itt hiányzott egy szó, eltörölték az idők viharai, de én ráéreztem, hogy csakis az állhatott ott: „gyűlölték”. Amikor elmondták nekem, hogy behatoltál a kertembe, és láttad szeretett leányomat, Aurorát, tudtam, hogy vissza fogsz térni érte, és hogy akkor elpusztíthatlak, és akkor el is kell pusztítsalak. Aurora? A Bíró lánya? A Bíró lányát Aurorának hívják! Az a rosszindulatú, önhitt és zsarnokoskodó virágszál a nevében hordozza a reggel rózsás fényét? – A leányom Aurora. A nevében a reggel rózsás fénye. Az abszolút tökéletességre neveltem. Tökéletes leány. Lanton játszik, ősi verseket olvas, és énekelve hintázgat, mint a letűnt birodalmak hercegnői. Legalábbis így ábrázolják őket a pergameneken. Tehát amióta csak ért a szóból, soha semmi mást nem engedtem neki, mármint Aurorának, mint hogy lanton játsszon és énekelgetve hintázzon a virágok közt, mert egy lány esetében ez a tökéletesség… Lant, ének, hinta és virágok reggeltől estig, nap nap után. Yorsh szinte már szánta szegény Aurorát, amiért pontosan úgy kell élnie az életét, mint egy légből kapott mese sosemvolt hercegnőjének. Hát ettől olyan elviselhetetlen liba! Elviselhetetlen teher lehet a tökéletesség. – Aurora a lányom, tehát Arduin örököse, lévén, hogy én, mint valaha ő is volt, a város feje vagyok, tehát az ő utóda – mondta a Bíró már emeltebb hangon skandálva, mintha növelni akarná szavai súlyát. – Ezenkívül Aurora a jövőbe lát, tudod? Egyszer megjósolta, hogy az övé lesz az őrparancsnok feleségének az aranylánca, és találd ki, mi történt! Kiderült, hogy az őrparancsnok áruló. Fel lett akasztva, a vagyona el lett kobozva, és most az aranylánc Auroráé… Amikor megmondta, hogy a tavaly nyári szárazság előbb-utóbb véget ér, és ősszel esni fog, akkor is igaza lett. A Bíró vonásait pár pillanatra ellágyította egy halovány, örvendező mosoly. Yorsh agya lázasan dolgozott. Aurora! Az az elviselhetetlen, alattomos, hintázgató liba? Aki képes órákra megríkatni egy kisgyereket? Sajnálta a lányt. A maga módján neki is nehéz volt az élete, sőt elviselhetetlen, de arról, hogy vele együtt alapítson új nemzetséget, szó sem lehet. Soha! Akkor inkább az akasztófa. Soha! A világ minden kincséért sem. Az ő sorsa itt lezárul, Arduin ide vagy oda. Lehet, hogy szegény Arduin már benne járt a korban: olykor-olykor már nyilván vakította a fény, az árnyak egybemosódtak a fejében. Nem lehetett tréfadolog háborút viselni az orkok ellen. Arduin valamelyik ostromban nyilván beütötte a fejét valami nagyon keménybe, csakis így juthatott az eszébe olyasmi, hogy ő feleségül vehetné Aurorát. Most csak az a kérdés, hogyan szedje össze Robit és oldjon kereket, otthagyva a Bírót és kedves leányát a zseniális jóslataikkal együtt.

A Bíró a kezében tartotta Yorsh íját a három nyíllal és az égszínkék bársonytarisznyáját. – Nézzük csak, mit hoztál, tünde, hogy elpusztíts minket! Az íjad és a nyilaid nálam vannak. Mi más maradt? A Bíró széttépte a bársonytarisznyát. Az aranybabok szétgurultak a földön. Illatuk túl gyenge volt az emberek orrának, de nem a tündéének. Miközben szanaszét gurultak a padlón, Yorsh megérezte az illatukat. Könnyű de összetéveszthetetlen, édes és átható illat volt, mint a frissen kisült kenyéré. Yorshnak eszébe jutottak az egerek. Daligar börtönének hájas, nagy egerei egyszer már segítettek neki, amikor kicsi volt. Ők is megérezték a bab illatát, már nem is tudtak másra gondolni. Az egerek elméjét könnyű irányítani. Ezrével voltak a pincékben. Yorsh érezte. Érezte örök, csillapíthatatlan éhségüket, dühüket, neheztelésüket minden rúgásért, kőért, tréfából feléjük hajított lándzsáért, mérgezett csapdáért. Ezrével voltak odalent, kiéhezettek, dühösek, bosszúszomjasak. Yorsh nagy levegőt vett. Érezte, ahogy a levegő betölti a tüdejét, s megnő az ereje. Most már tudta, mit tegyen. Az egereket fogja felhasználni. Megsokszorozta az aranybabok illatát, megkereste vele az egerek elméjét, és vezette őket. – Gyerekjáték – a Bíró ledobta a földre a pörgettyűt, és széttaposta. – És… egy könyv! Érdekes, nemdebár?… Az egerek kezdtek előóvakodni a rácsok mögötti és az oldalsó folyosókat betöltő sötétből. Némelyek a falon jöttek, a fáklyák közötti kőpárkányokon. Még nem voltak sokan, csupán néhány tucatnyian. Yorsh eltüntette elméjükből a félelmet. Újabb egerek érkeztek, és utánuk még többen és még többen. A poroszlókkal mit sem törődve rávetették magukat a babszemekre. Egy cseppet sem féltek. Húsból, szőrből, izmokból, fogakból álló hullámuk ellepte az emberek lábát, mint a dagály. A poroszlók megpróbáltak félreállni, kitérni előlük, de egymásba ütköztek. A Bíró Yorsh édesanyjának a verseskönyvét fogta a kezében, és túlságosan elmerülten lapozgatta ahhoz, hogy bármit is észrevegyen. – Mik ezek, varázsigék? Versek? Micsoda zagyvaság! Kö…vesd a bor… borostyán ágát. Én a te nyelveden is tudok, tünde, gondoltad volna? Mindig kell tudni az ellenségeink nyelvén. A borostyán azúr ágát kövessed. A borostyán zöld, tudom én azt, a tündék mindig hazudnak, nemdebár? Még a versekben is. A borostyán azúr ágát kövessed, aranyhoz vezet majd, tündökleteshez. Füleld zúgását feltörő vizeknek. Hogy a jövő milyen lesz, erőnkön múlik… és… Az egerek rágcsálni kezdtek, de nemcsak az aranybabokat, hanem mindent, amit találtak, tehát a katonák és a Bíró lábát és lábszárát is, s ez utóbbi üvöltve ejtette ki a könyvet a kezéből. Csak Yorsht és Robit nem támadták meg: az ő lábuk kilátszott az egybefüggő egértömegből, amely mindent betakart, mint valami nyüzsgő, hullámzó, izgő-mozgó, csupa fog szőnyeg. Valaki menekülőre fogta a dolgot, a két falnak támaszkodva, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Katt: a Yorsh csuklóit szorító lakat kinyílt, a láncok az ifjú tünde lábához hulltak; katt: a bokája is szabad volt. Menekült, ki merre látott, az egértenger pedig mindent magával sodort. A Bíró megbotlott a széttaposott pörgettyű maradványában, és elterült a földön. Az a pár poroszló, aki ezt még látta, odaszaladt, próbálták megvédeni és feltámogatni, s közben teljesen őrizetlenül hagyták Robi rácsát. Katt: ez is kinyílt. Yorsh kézen fogta Robit, kihúzta a cellából, azután elindultak, szinte tyúklépésben hátrálva, szemmel tartva a poroszlókat és a bírót, s az egértenger engedelmesen szétnyílt, hogy utat engedjen nekik. Yorsh leemelt a falról

egy fáklyát, még egy utolsó pillantást vetett a csoportra: a Bíró ismét talpon volt, de fontosabb dolga akadt annál, hogysem rájuk figyeljen. A lépcsőkön hemzsegtek a poroszlók, és fölöttük újabb lépcsők voltak, újabb poroszlókkal, és aztán megint újabbakkal és még újabbakkal. Kárpótlásul az egerek fejében ott volt az egész hatalmas, labirintusszerű föld alatti világ képe, amely a város alatt terült el, de még a folyó alá is benyúlt. Yorsh Robival együtt megfordult és futásnak eredt, a lépcsőkkel ellenkező irányba. Egy rács állta útjukat, szerencsére retesz zárta, amely kinyílt, és mögötte folytatódott a folyosó. Yorsh bezárta maga mögött az összes kulcsra nyíló reteszt, hogy hátráltassa az üldözőket, ha azok esetleg és minden valószínűség szerint, előbb vagy utóbb elérnek odáig. Tiszta szívből remélte, hogy meglát valami fénynyalábot, egy kijáratot jelző napsugarat, amely mentén a felszínre juthatnak, de nem volt semmi ilyesmi. A folyosó egyre ereszkedett, mind lejjebb, egyre sötétebb vágatokon át. Kezdtek gyérülni az egerek. Újabb rácsok, újabb reteszek, újabb folyosók, egyre alacsonyabbak, egyre mélyebbre ereszkedők, egyre sötétebbek. A régi királyi palota építtetője, valószínűleg Arduin, ki akarta használni az ősi tünde-pincerendszert, s egy részében börtönt alakított ki, amelyet a többi járattól ódon, áthatolhatatlan rácsok választottak el. Arduin régi vára azután összedőlt, és ráépült a Bíró formátlan, különös palotája, de a börtönhöz nem nyúltak. Yorsh és Robi kifulladva megállt. Yorsh félt. Nem volt biztos benne, hogy ki tud jutni innen. Az egerek előbb-utóbb visszavonulnak, vagy valakinek eszébe jut, hogy egyetlen fáklyával szét lehet kergetni őket, s akkor Daligar teljes hadseregével kell majd megvitatniuk nem túl valószínű életben maradásuk előnyeit a halálukéval szemben, és az nem lesz túl barátságos beszélgetés. Az is lehet, hogy egyszerűen eltévednek az omladozó járatok labirintusában, és az éhség végzi majd el az akasztófa dolgát. – Nem tudom, merre menjünk – vallotta be, amint meg tudott szólalni. Robi nyugodtan rámosolygott. Szó nélkül felmutatott a járat mennyezetére, ahol a fáklya imbolygó fénye se vége, se hossza freskót világított meg, egy kék borostyáninda képét. Az édesanyja verseskönyve is térkép volt! Csak követniük kell az utat! Az volt a helyzet, hogy a borostyán mindenütt ott volt. A kereszteződéseknél, hármas, négyes elágazásoknál, azokban a járatokban, amelyek nem vezettek sehova, csak egyre jobban összeszűkültek, úgy, hogy a falat súrolva lehetett csak visszafordulni, s azokban is, amelyeket egyszer csak gazdagon festett fal zárt el, szökőkutakat és kerteket ábrázoló freskókkal. Jobban megnézve Yorsh észrevette, hogy néhány helyen az inda tünde-betűk alakjában kacskaringózott. Amikor az volt odaírva, hogy MENJ, az út nem szakadt meg. Egy ősi labirintusban voltak. A járatok folyton keresztezték egymást, s mind ugyanúgy volt kifestve, és a borostyánindák rajzába rejtett betűkből kellett rájönni, merre vezet az út. Néha az a szó volt, hogy NEM, máskor pár csúfondáros verssor: MOST AZ IRÁNYT ELVÉTETTED, AZ UTADAT MEGNÖVELTED, vagy: HA FIGYELMED NEM LANKAD, NEM TÉVESZTED UTADAT. Ha valaki nem ismeri a tündék nyelvét, nem talál kiutat a labirintusból, de megfelelő számú, elég türelemmel, idővel és a visszataláláshoz szükséges gombolyaggal felszerelkezett ember felderítheti hálózatát, és kijuthat belőle. Tehát sietni kell. Csak idő kérdése, és a Bíró poroszlói megérkeznek. A játék bonyolultabb lett. A MENJ szó kezdett vak falak vagy olyan lépcsők felé irányítani, amelyek nem vezettek sehova. Az egyik falon a tündék sakkjátékát ábrázolták: fehér nimfák harcoltak két fekete sárkánnyal egy királynő körül, akinek koronáján a kék borostyán indázott. A kulcs a könyv; a versek között találós kérdések is vannak: Mi mind a négyen szilárdan bármi vészben,

hős szivek közt is legkülönbben, kard a kezünkben, örökre hűen a királynőt megtartjuk épen. A nimfák! Yorsh figyelmesen megnézte a falat: azokon a pontokon, ahol a nimfák keze a kardot fogta, négy keskeny, alig látható rés rejtőzött a markolat árnyékának sötétjében. Benyúlva Yorsh négy emelőkart talált, amiket épphogy csak elért az ujjaival, de felemelni már nem tudott. Nem nagy baj: az a fontos, hogy rájöjjön, milyen mozgást kell végezniük, hogy aztán elvégeztesse azt velük, pontosan úgy, ahogy a reteszek esetében tette. Katt. A fal rejtekajtó volt, félretolódott. Az emelők viszont, amelyeket már kikezdett az idő és a föld, eltörtek, miközben kinyíltak, és az elmés szerkezetet már nem lehetett a hátuk mögött visszazárni. Utat engedtek az üldözőknek, őket is vezetni fogják az ősi pincékben. Egy másik fal mögött váratlanul szédítő csigalépcső bukkant elő, amely annyira mélyre vitte őket, hogy Yorsh kezdte azt gondolni, jócskán a folyó alatt járhatnak már. A falra a tengert festették. – Ha kijutunk innen, a tengernél fogunk letelepedni – mondta Yorsh Robinak, de talán nem is őt, hanem inkább saját magát akarta megnyugtatni ezzel. …Napon pirult kis gyümölcsökre sós hullám permetez… – skandálta a könyv. Tüzetesen szemlélve Yorsh meglátta a kis szigetet, s rajta a vadcseresznyefát, amely fölött elrepült egyszer Erbrow vállán. Vajon már századokkal ezelőtt is létezett a sziget a vadcseresznyefával, amely nyilván a mostaninak a dédapja, vagy csupán a festő képzelte vagy álmodta meg? A vadcseresznyefán a cseresznyék lakkpirosan szikráztak, pirosuk sötétté vált az árnyékos helyeken, és ott voltak a szerkezetet rejtő nyílások. Katt. A fal ismét kinyílt, és megint nem tudták visszazárni maguk mögött. Már csak egy a fontos, hogy elég gyorsak legyenek. Egyre lejjebb hatoltak a város gyomrában, a néhai tünde-főváros királyi palotája alatt. Hatalmas pókhálófátylak takarták az utat. Hol beomlások szűkítették, hol a beszivárgó víz öntötte el a folyosókat. Egyre gyakrabban dagasztották a sarat a lábukkal, miközben a levegő egyre fogyott, viszont egyre sűrűbb lett a sok portól, a föld, a víz és a rothadó avar ódon szagától. Yorsh rettegett. Lehet, hogy a halálba megy, és ami még ennél is sokkalta rosszabb, Robit is oda viszi magával. Mindeddig soha nem félt igazán semmitől, mert a jóslat valamiképpen óvta őt. Az a tény, hogy valaki, ez esetben Arduin, a Fény Ura, az ő jövőjéről jósolt, azt jelezte, hogy bármi is történjék, van jövője. Most viszont tudta, hogy a jóslat már nem illik rá! Inkább falja fel egy troll, mintsem összekösse az életét Aurorával, azzal a rosszindulatú libával! Vagy inkább pusztuljon el Daligar városának gyomrában! Ha a jóslat csak részben bizonyul igaznak, az is megkérdőjelezhető, joga van-e egyáltalán az élethez. Arduin a javára dönt, a Kormányzóbíró viszont épp ellenkezőleg, és ez utóbbi sokkal közelebb van, mint az előző, és sokkal többen állnak mellette. Ha legalább Robit meg tudná menteni! A járat váratlanul véget ért. Már négykézláb igyekeztek előre a sárban, amikor egy rácsnál találták magukat. Túloldalt tágas sötétség, hideg, tiszta levegő. A járat nyilván egy barlangba torkollt. A rács bonyolult ívei a borostyán mintájára készültek: a levelek ezüstből voltak, az aranyindák összefonódva tekeregtek. Egészen biztosan tünde-munka volt, és ugyanilyen biztos volt az is, hogy semmilyen módon nem lehet kinyitni, nem voltak rajta reteszek, sem sarokvasak. Igazán rács volt, nem kapu. – Kérdeznem kell valamit – szólalt meg Robi. Sötét szeme úgy ragyogott a fáklya imbolygó fényében, mint a csillagok, az arcát félénk mosoly derítette fel. Yorsh beleegyezően rámosolygott, és remélte, hogy a kérdés nem életben maradásuk esélyének nagyságára vonatkozik, mert erről a témáról az adott pillanatban jobban szeretett volna nem túl sok szót ejteni. – Most? – kérdezte.

Robi bólintott. A félénksége felülkerekedett, letörölte arcáról a mosolyt, mégis makacsul bólintott. – Rendben. Mit akarsz tudni? – Az a dolog, amit a Bíró mondott… hmmmm… azt mondta, utóda: ez azt jelenti, hogy ugyanazt a munkát végzi, vagy azt, hogy ugyanaz a vér folyik az ereiben? Vagyis hogy a lánya unokájának a fiának a lánya… valami ilyesmit? Tudod, hogy értem? Yorsh zavarba jött. Zavarba jött, és meghatódott. A kislány tudásszomja akkora, hogy még most is, amikor aközött kell választaniuk, hogy megint találkoznak-e a Bíróval és az akasztófáival, vagy nyugodtabban halhatnak meg, azaz éhen, ilyen jelentéstani kérdések foglalkoztatják. – Mind a két dolgot jelentheti – magyarázta. Robi elégedetten bólintott. – Sok fia volt annak a fény uraságnak? – Arduinra gondolsz? – Igen. Yorsh megpróbált visszaemlékezni: nem mintha a történelemkönyvek sokat foglalkoznának a családi eseményekkel. – Hmmmm, már emlékszem: volt egy fia, Bölcs Gesein, aki követte őt a trónon, és aztán gyermektelenül halt meg, és legalább hat lánya, akik közül kettő nem Daligarban élt, mert máshova ment férjhez. – És ezeknek a lányoknak voltak fiaik vagy lányaik, akiknek megint voltak fiaik és lányaik, akiknek szintén voltak fiaik és lányaik, úgyhogy manapság már nem is lehet tudni, hogy valaki nem Arduin utóda-e! Sőt talán még maguk az utódai sem tudják magukról, hogy azok! – vonta le Robi a következtetést ujjongva. Yorsh elgondolkodott. Az igazat megvallva kissé abszurdnak találta a beszélgetést, de így legalább elodázhatják a pillanatot, amikor be kell látniuk, hogy nincs remény. – Igen. Azt hiszem, igen – helyeselt. A történelmi kitérő után a beszélgetés visszakanyarodott a jelentéstanra. – Jövőt… hmmm…. jövőt látás… – Jövőbe látás? – Igen, jövőbe látás: azt jelenti, hogy amikor lehunyod a szemed, és annak a képe, ami aztán megtörténik, magától kirajzolódik? – Igen – felelte Yorsh határozottan. Azután megelégelte a beszélgetést. – Ezen a rácson semmiképpen sem tudunk átjutni. – Dehogynem, biztosan átjutunk – vitatkozott vele Robi. – Muszáj. Az nem lehet, hogy ne legyen megoldás. Csak még nem gondolkodtál rajta eleget. Nincs valami ennivalód? Valami buta dolog is lehet! – Buta dolog? – A beszélgetés egyre képtelenebb fordulatokat vett. – Olyan, ami nem gondolkodik! Yorsh korábban két titkos belső zsebet fabrikált a tunikájába, a könyvtára huszonhat varrásról és hímzésről szóló szövegének az útmutatásai szerint, most pedig megnézte őket: volt még egy maréknyi aranybabja. Mindet odaadta Robinak, és közben összeért a kezük. Yorsh különös-furcsát érzett a gyomrában, valami köztes dolgot az éhség és a csuklás között. Most érzett először ilyet. Robi a szájába tömte a babszemeket. Yorsh tudta, mennyire finomak. Elmosolyodott, látva Robi elragadtatott arcát, a boldogságát, hogy ehet, érezte magában az örömét, és ez olyan volt, mint valami orkán. Hát persze hogy kiviszi őt innen! A jóslat már nem illik rá, de ő akkor is tünde! Az utolsó és a leghatalmasabb. Egy ősi tünde-várban van. Az út itt van, csak meg kell találni. Ahhoz pedig, hogy megtalálja, elég, ha biztos abban, hogy képes rá. Kísértést érzett, hogy megmondja Robinak, máris mennyire szereti, hogy a kerek világon csak ő létezik a számára, de azután szerencsére megállta. Robi nem tünde, hanem emberi lény, és az emberi lények nem gyermekként választják ki életük párját, hanem felnőtt korukban. Várnia kell, és remélnie, hogy

Robi elfogadja majd őt. Nagyobb a valószínűsége ennek, ha néhány évvel későbbre halasztja a dolgot. Aztán meg ő egy tünde. Az emberek nagy többsége gyűlöli a tündéket. Eleinte még Monser és Sajra is gyűlölte őt! Ki kell várnia, míg Robi jobban megismeri, ha azt akarja, hogy legyen némi esélye. Robi váratlanul Auroráról kezdett kérdezősködni. Ismeri? Látta, milyen szép? Yorsh majdnem rávágta, mennyire gyűlöletes, rosszindulatú tyúknak tartja a lányt, amikor hirtelen ráeszmélt egy másik dologra: Robi azért ilyen hihetetlenül nyugodt, mert biztos abban, hogy őrá, Yorshra illik a jóslat, tehát biztosan életben marad. Ha megmondja neki az igazat, a félelem gúzsba köti, mint egy dobóháló. Ezért csak bólintott egyet, hogy úgy van. TIZENNYOLCADIK FEJEZET Amikor a tünde belépett az őrök többszörös gyűrűjében, Robi szíve hevesebben kezdett dobogni. Az ifjú még szebb volt, mint emlékeiben. Most egy rendes tunikát viselt, amely némileg az ókori bölcsekére emlékeztetett. A csuklóit a háta mögött kötötték össze, személyéből egyszerre sugárzott törékenység és erő. Érte jött. Feladta magát, hogy őt kiszabadítsa. Amióta a mamája és papája nem élt, Robi nagyon szenvedett attól, hogy már nem valakinek a kisgyermeke. Már nem érdekelte senkit, él-e, hal-e, éhes-e, vagy hogyan horzsolta le a térdét. Most pedig egyszeriben körülötte forgott a világ. Egy igazi nagyfiú kockáztatja az életét érte, akinek varázsereje van, és szép, mint a nap. Ott áll hátrakötött kézzel, és nem fél semmitől, mert biztos benne, hogy meg tudja menteni őt. Azután a Kormányzóbíró a jóslatról kezdett beszélni, és akkor Robi szívét igazán elárasztotta a fény. Hiszen ő az! Ő lát képeket, amelyek elmondják, mi fog történni. Őt hívják úgy, mint a… már majdnem kimondta, már majdnem kikiabálta, hogy a Robi csak becenév, az igazi neve rövidítése. A papája és a mamája olyan nevet adott neki, amely magába foglalja a reggelnek azt a varázslatos pillanatát, amikor a fény kezdi betölteni a világot, és még csorbítatlan a remény, hogy egy jó nap következhet. A mamája ezt minden reggel elmondta neki, miközben keltegette, még olyankor is, amikor odakünn esett vagy havazott, és egyáltalán nem volt világos. Ő Rózsapír, a pirkadat fénye, amellyel mindennap újjászületik a szép nap reménye. Szerencsére az óvatosság hallgatásra intette, azután pedig a Bíró elkezdett beszélni a saját lányáról, Auroráról, és ekkor a Robi szívét beragyogó napsugárból fagyos sárfolyam lett, és csak egy különös érzés maradt utána a gyomorszájánál, valami köztes dolog az éhség és a csuklás között, mint amikor Habzsi észrevette, hogy ellopott valamit. Robi ismerte Aurorát. Akkor látta, amikor a grófság fél hadseregének őrizete alatt megérkezett Daligarba. Közvetlenül a nagykapu után keresztezték egymást útjaik, Robi a szamarán, Aurora pedig elefántcsont és kármin gyaloghintóján ült. Robi nem talált szavakat rá, még soha nem látott nála szebb lányt. Angyalarcát felül szőke haja, lent aranybrokát ruhájának gallérja keretezte. Számtalan hajfonata olyan rombuszmintát rajzolt ki a fején, mint amilyen a mellénye tűzése volt. Úgy pillantott a tátott szájjal bámuló Robira, ahogy egy svábbogarat néz az ember. Robi svábbogárnak érezte magát. Hát, végül is, egy kicsit svábbogár is volt. Két év telt el azóta, hogy utoljára megfésülték. Az utolsó előtti nyári felhőszakadáskor mosdott utoljára, az utolsó ugyanis éjszaka volt, arról lemaradt. Az őszi esőktől bőrig ázott, és lefagyott a lába, de a kosz rajta maradt. Aurora pedig legalább kétarasznyival magasabb is, mint ő! Amikor a szülei még éltek, a mama mindig azt mondta, hogy az apukája szemét örökölte, a papa pedig azt, hogy a mama mosolyát, és mindkettejüknek felderült az arca, ha ránéztek. De már olyan régóta nem voltak mellette a szülei, hogy felderüljenek, és ilyeneket mondjanak neki! Pár pillanattal korábban még csak annyit akart, hogy életben maradjon, de most már nem volt elég, ha Yorsh megmenti. Azt is akarta, hogy az övé legyen. De a másik lány ezerszer szebb nála! És nagylány!

Az ördögbe. A jóslat róla szól, Robiról, Rózsapírról. Tudja. Mindaz, amit a Bíró „Aurora jóslatainak” állított be, csupa ostobaság. Ő az, aki látja a dolgokat, igen: a „jövőbe látás” egészen biztosan azt jelenti, hogy azelőtt látja a dolgokat, mielőtt megtörténnek. Annak a férfinak és nőnek a lánya, akik mindig gyűlölték? Ugyan már! Miféle jóslat lenne az ilyen! A tündéket a fél világ gyűlöli. A tündéket mindenki gyűlöli. Mindenki, csak néhányan nem. Mindenki, csak nagyon kevesen nem. Mindenki, csak Monser és Sajra nem. Az állt ott, hogy „megmentették”, nem az, hogy „gyűlölték”. Annak a férfinak és asszonynak a lánya, akik megmentették, Monser és Sajra lánya, az, akinek a nevében ott van a reggel rózsás fénye. Ő természetesen a Fény Ura valamelyik unokájának az unokája! A nagyszüleinek vagy a dédszüleinek a nagyszülei között, vagy a dédszülei nagyszüleinek a dédszülei között kellett lennie ennek a nagyúrnak is. Egyébként is, ki tudja, hogy kik a dédszülei nagyszülei? Akárki lehetett, miért ne lehetne ez a fényes uraság (mit is mondtak, hogy hívják)? Robi rákérdezett: „utóda” azt is jelentheti, hogy ugyanaz a vére, és a jövőbe nézés… vagy mi, azt jelenti, hogy a jövő kirajzolódik a fejedben, és már tudod, mielőtt bekövetkezne. Most, hogy az ifjú tünde beszélt neki a tengerről, végre tudja, mi az a kékség, amely mindent betölt, amint becsukja a szemét. Menekülés közben, az egyre szűkebb és egyre sötétebb járatokban, ahol a falakon gyönyörű tünde-rajzok kergetőztek, Robi érezte, hogy járatról járatra, borostyánlevélről borostyánlevélre dagad benne a vidámság, árad szét a nyugalom. Arst… Ard… vagyis az a fényes fickó nem azért álmodott róluk, hogy egy akasztófán lógjanak vagy a föld gyomrában végezzék, mint két patkány. Már majdnem el is árulta Yorshnak az igazi nevét, és hogy látomásai szoktak lenni, amikor az öröm ismét apróra zsugorodott benne, valamiféle hideg kővé vált a gyomorszájánál. A fiú vajon azért lesz az övé, mert ezt szeretné, vagy azért, mert fel volt írva a falra? Azaz a Fény Ura, Ar… izé, azokat a dolgokat látta, amit valaki tenni akar, vagy azt, amit tennie kell? És ha Yorsh az egész életet úgy élné le mellette, hogy közben a másikra gondol? Aurorára! Megint felötlött lelki szemei előtt az az arc. Majdnem olyan szép, mint egy tünde! Az a lány nem csupa könyök, térd és metszőfog! Egyszer Habzsi tetőtől talpig végigmérte Robit, és kedvesen, szánakozva azt mondta neki, hogy amilyen sötét bőrű, kimondottan svábbogárnak néz ki. Egérfogú svábbogárnak. Azután azt sóhajtotta, hogy de hát nem mindenki születhet szépnek. Aztán meg az a lány, Aurora valószínűleg tud írni, és a babot szépen megeszegette volna, mint egy úri hölgy, nem falta volna be egyszerre, mint ő! Amikor Yorsh odaadta neki a babot, összeért a kezük. A fiú hosszú, halovány, tökéletes keze az ő pici, piszkos, lerágott és gyászszegélyes körmű kezével. Robi lenézett csupa csont, sáros és lehorzsolt térdére, és megint svábbogárnak érezte magát. Auroráról kérdezte Yorsht, és a bólintásától elcsüggedt. Megint befogta a száját. Nem fogja megmondani neki, hogy ő a menyasszonya. Soha. Jobb, ha nem az, ha nem lesz az, mintsem hogy tudja, a fiú „kényszerből” választotta őt. Végre Yorsh, miután figyelmesen és sokáig vizsgálgatta a rácsot, rájött, hogyan működik. A középső részét négy apró, vékony, aranyból húzott levélszár kötötte a többihez, s ezek a szárak egy rézszál köré voltak tekerve. Mint Robinak magyarázta, elég megemelni a hőmérsékletet, hogy „megolvadjon”, mint az utolsó hófoltok a tavaszi napsütésben, ő pedig tud meleget csinálni a feje erejével. Nem úgy értve, hogy belefejel a dolgokba, hanem úgy, hogy a melegre gondol, és a kis nyelvek, amelyek a rácsot tartják, annyira felmelegednek, hogy megolvadnak, pont úgy, mint a hó a napon. A rácsot levéve a világ kitágult: a túloldalon egy hatalmas barlang volt nagy kőoszlopokkal, amelyek részben a földből emelkedtek ki, részben a mennyezetről lógtak le. Erős vízzubogás hallatszott. Minden arannyal volt bevonva, és úgy

csillogott a fáklya fényében, mintha csupa csillag volna. Mint Yorsh magyarázta, azokat az oszlopokat, amik lentről jönnek, sztalagvalaminek hívják, azokat pedig, amik fentről, majdnem ugyanígy. A barlang a Dogon folyó alatt volt. A víz vájta ki az egészet, és mivel a Dogon olyan folyó, amelyben van arany, szemcse rakódott szemcsére, s a barlang bearanyozódott. Robi nem nagyon értette, hogyan tudott a víz barlangot ásni, hiszen ehhez a munkához nemcsak lapát kell, de két kéz is, ami a lapátot tartja, a víz pedig e három dolog egyikével sem rendelkezik. Mégsem kérdezett rá. Miközben magyarázott, Yorsh hangja és mosolya így is gyönyörű volt, még akkor is, ha annak, amit mondott, nem volt se füle, se farka, aztán meg az a „másik lány” valószínűleg értette volna, Robi pedig nem akart együgyűnek tűnni. Jellegzetes páncélcsörgés hallatszott mögöttük. Labdóc beszorult a rács nyílásába, Kóróc pedig teljes erejéből tolta hátulról. Az arany- és ezüstborostyánok indái közé szorult Labdóc rájuk mosolygott. – Lépésről lépésre követtünk titeket – árulta el diadalmasan – a hangotok után mentünk. – Különben elvesztünk volna ebben a labirintusban – fejezte be Kóróc. – Az az őrült fel akart akasztatni minket! – folytatta Labdóc kivörösödve a nagy erőlködéstől. – Fél pint sör miatt, amit a fejére borítottunk! – Ugye nem bánjátok, ha csatlakozunk hozzátok? – kérdezte Kóróc. – Csak amíg kijutunk innen, aztán megyünk a dolgunkra. – Egyébként, ha követnek titeket, mi tettünk róla, hogy lassan haladjanak! – tette hozzá Labdóc, boldogan felmutatva a nagy kulcscsomót. – A kulcsok nálunk vannak! Találniuk kell egy kovácsot, az pedig nem könnyű dolog. Két napja az utolsót is felakasztották! – Elhoztuk nektek a holmitokat is – mutatta Kóróc a kiscsónakot, a babát, az íjat, a nyilakat és a könyvet. – Ugye minket is kimenekítetek innen? Yorsh és Robi nem találtak szavakat. Némán bámulták a két jövevényt, ugyanolyan képet vágva, mintha beszélő halat vagy szárnyas szamarat látnának. Kóróc, aki változatlanul teljes erejéből tolta Labdócot, anélkül hogy az egy arasznyit is beljebb jutott volna, némileg türelmetlenül feltette a kérdést, hogy esetleg ahelyett, hogy ott állnak és bámulnak, mint két bájos szobrocska, nem tudnák-e venni a fáradságot, hogy segítsenek neki. – Hogy jutott az eszetekbe, hogy utánunk jöjjetek? – kérdezte Yorsh, amint megjött a hangja. Azok ketten egymás szavába vágva mondták: – Mondtam már: felköttetett volna minket… Fél pint sör a feje búbjára… te nem ismered őt… azaz, jobban belegondolva, te is jól ismered… nem akarunk meghalni… – Aztán meg – mondták végül és végre egyszerre – neked varázserőd van. Még Arduin is tudta, hogy meg kell maradnod. Ha veled vagyunk, mi is élve jutunk ki innen! – tették hozzá ujjongva. Yorsh valamilyen titokzatos okból fura képet vágott. Kétségtelenül olyan arcot, mint amikor valaki nem örül, többé-kevésbé olyat, mint amikor valaki megtudja, hogy az egyetlen ennivaló, amit talált, azóta már fel is támadt, vagy amikor azt mondják neki, hogy lövészárkot kell ásni. Azaz olyan képet, mint amikor valaki nemcsak hogy nem örül, de még a hideg is kirázza. Yorsh odament a rácshoz, és egy újabb pontot kezdett keresni rajta, ahol szét lehet szedni, de a rácsot tündék készítették, és nyilvánvalóan nem úgy, hogy hordóhasú porkolábok is átjussanak rajta. Végül Yorsh teljes erejéből húzta, Kóróc teljes erejéből tolta, Labdóc pedig teljes erejéből átkozódott, és a sok erőlködéstől egyszer csak nekilódult és éktelen csörömpöléssel a földre huppant, ami ijesztő volt, viszont szerencsére nem járt maradandó károkkal. – Jól van – mondta Labdóc, miután üggyel-bajjal talpra állították – most viszont, kérem, nagyon kell sietni. Amint kijutunk innen, magatokra hagyunk titeket, és megyünk a dolgunkra, a dolgunk pedig az, hogy haza kell szaladnunk a családunkért.

– Nekem négy gyermekem van, neki öt – magyarázta Kóróc –, haza kell mennünk értük, és el kell menekülnünk együtt velük, különben amint észreveszi, hogy kicsúsztunk a kezei közül, az őrült a feleségeinken és a gyermekeinken áll bosszút. Yorsh képe ettől még fancsalibb lett. Most már tényleg olyannak látszott, mint aki belázasodott, viszkető kiütései támadtak, és még hányingere is van. TIZENKILENCEDIK FEJEZET Hatalmas volt a barlang. A verssorok közé rejtve ott állt a leírása is. …Sötét, megkövült rengetegben gerlék alszanak igézetten… Ni, ott, jobbra egy sztalaktit, amelyikre a víz és az arany négy gerle körvonalát rajzolta. Oda kell menni, és onnan kell megkeresni a következő lépést: …fentről álom alálebben… Az álom? Mi lehet az álom? Tündéül az álom és a fátyol ugyanaz a szó: az álmok fátyla, a hártyavékony, átlátszó sztalaktit ott hátul, balra, azután megint jobbra, ott ni: …a büszke, fiatal leány tükre, a bölcs, tisztes öregség tükre… A kis tavacska, amit a fentről szivárgó víz csepegése hozott létre, s amelyben két sztalagmit tükröződik, az egyik fiatal nőt, a másik méltóságteljes öreget formáz, bottal. Yorsh sosem értette, mit jelentenek ezek a költemények, amelyeket a mama hagyott rá. Az igazat megvallva elég nagy sületlenségnek tartotta őket, de most értelmet nyertek, utat mutattak. Ahogy ment előre, egyre inkább felbátorodott. Az egyik pillanatban teljesen a hatalmába kerítette a rémület, és fagyos csomóba rándult a gyomra a gondolatra, hogy milyen sok életért lett felelős, és milyen mérhetetlen fájdalmat okozna, ha kudarcot vall. Nemcsak Robi életét kockáztatja, aki máris a szeme fénye – mintha az nem lett volna elég, hogy annak a férfinak és annak az asszonynak a lánya, akik annak idején megvédelmezték és megmentették őt –, hanem még ezét a két szerencsétlenét, a feleségeikét és a gyerekeikét is! Ahogy haladt előre a hatalmas barlangban, amelyet Daligar egész városa alá vájt a Dogon folyó vize az elmúlt évezredek alatt, Yorsh összeszedte magát. Ez a hely megnyugtatta. Az ősi versek, amelyek vezették a sztalagmitok között, biztos utat jelentettek. Egész bizonyosan tart valamerre. Olyan helyeken jár, amelyek a tündéké voltak. Ő az utolsó a népéből, és talán a leghatalmasabb. Ha nem ő, akkor ki? A víztükör megsokszorozta a fáklyák fényét, az övét és Kórócét, tehát nem vették észre azonnal, hogy világosabb lett. Végre egy napsugár tört át az arany sztalaktitok között, megvilágítva a port, mintha csillagsereglet volna. A fényben egy aranytrónus állt, amelyen az égszínkék borostyán kacskaringói tündebetűkkel váltakozva tekergőztek. A trónon még ott ült egy régi uralkodó: csontvázát aranyruha fedte, fején szikrázó koronává fonódott az arany, amelyet kék zománcból készült borostyánlevelek domborműve díszített. Kezében még ott volt a kardja, amelyen szintén a borostyánindák zománca díszítette a markolat aranyát. A kardpenge a kőtalapzatba mélyedt. A királynak kék borostyánnal ékes aranyból volt a lánca is, amit a nyakában viselt, és a gyűrűk, amelyekből minden ujjára jutott. Yorsh odament hozzá, és a nap fénye őt is megvilágította, s ettől pár pillanatig úgy szikrázott a haja, mintha dicsfény fogná körül. Széttépte a pókhálókat, amelyek porkígyókká foszlottak, és ezt olvasta: ITT NYUGSZIK A KORONÁNAK VISELŐJE A KARDNAK FORGATÓJA Négy aranyoszlop állt a sztalagmitok mellett, azokon is kék borostyáninda csavarodott körbe, annyira kiugró domborműként, hogy hosszú csigalépcsőnek lehetett használni. Yorsh felnézett. A fény elvakította, mégis ki tudta venni a páfrányokkal benőtt nyílást. A nyíláshoz legközelebb eső oszlop felső részét moha borította, s néhány apró páfrány is nőtt rajta, amelyek szikráztak a napsütésben.

– Elállt az eső – mondta Kóróc. – Ki tudunk jutni innen: ezek az oszlopok valóságos lépcsők – tette hozzá Labdóc örömmel. Robi is odament a szarkofághoz. A fény rávilágított a szemére, amely ragyogott, mint a csillagok. Amikor a lány ott volt a közelében, Yorsh úgy érezte, hogy nő az ereje, és szinte teljesen elmúlik a félelme. Vagy talán a régi királyból áradt az erőnek ez a különös érzete? Yorsh ránézett az üres, pókhálóktól fátyolozott szemüregekre, és furcsa érzés fogta el, mintha hozzá tartozna. Rátette a kezét a kard markolatára, amely mozdulatlan maradt, mint a kőszikla. Még egyszer megpróbálta, két kézzel. Nincs mit tenni. A kard beleállt a sziklába, mintha csak abból nőtt volna ki. Yorsh zavarba jött, aztán elnevette magát. Hát persze! Hiszen egy tündének hagyták ott. Csak egy kis trükk kellett hozzá, hogy biztosak legyenek benne, csakis a megfelelő személy tudja kihúzni a kardot. Egyszerű hőmérsékleti kérdés: a hőmérséklet csökkentésével a térfogat is csökken. Ha a kard pengéje lehűl, kisebb lesz, nem érzékelhetően, de épp eléggé ahhoz, hogy ugyanolyan könnyen ki lehessen húzni a sziklából, ahogyan századokkal ezelőtt, éppoly hidegen beleállították. Szerencsére számtalanszor el kellett oltania a fióka Erbrow gyújtotta tüzeket, igen nagy gyakorlata volt hát a hő elvonásában. Rátette kezét a markolatra, szemét lehunyta, megdermesztette a pengét, azután kihúzta. Könnyedén, erőlködés nélkül. Az ősi kard megcsillant a kezében. A borostyánindás markolat úgy illett a tenyerébe, mintha egyenesen az ő számára készítették volna. Lehet, hogy a hőelvonás mutatványa még egy tünde esetében is kivételes dolog? Lehet, hogy a kardot nem akármelyik tündének szánták, hanem a tündék közül a leghatalmasabbnak. Az utolsónak. Olyan volt, mintha az a kard őt várta volna, mintha a király neki tartogatta volna. A félelemnek halvány nyoma sem maradt benne. Viszont a fáradtság letaglózta. Leült hát a trón lábánál, várva, hogy a homloka ne égjen tovább. Nem volt annyira fájdalmas, mint Erbrow erdőtüzeit eloltani, de így is kellett némi idő, hogy összeszedje magát. Amikor felállt, megint megnézte a királyt. A korona, a lánc és a gyűrűk eltűntek róla. Yorsh értetlenül meredt a két porkolábra, akik csak lopva mertek rápillantani. – Nekem négy gyermekem van, neki öt… – habogták. – A halott nem veszi hasznukat, nem kell kenyeret vinnie senkinek… – Ő nem tudja, milyen az, amikor hazamész, és nincs mit adj nekik enni, és mindenki sír… – Ha nem mi, akkor valaki más viszi el ezt a holmit… – A Bíró, végül minden a Bíróé lesz… Yorsh lesújtó pillantást vetett rájuk, de nem volt idő, hogy rávegye őket, hagyjanak ott mindent. A rácsok lassították, a labirintus összezavarta őket, a Bíró poroszlói mégis megérkeztek. Nem jöttek rá, milyen nyomot kell követni, de előnyükre vált, hogy sokan voltak, pont elegen ahhoz, hogy minden lehetőséget kipróbáljanak, minden elágazásba bemerészkedjenek, és végül megtalálják az utat. Kezdtek beözönleni a barlang legalsó, legmélyebb részébe, de még nem lehetett látni őket. A menekülők egymás után felkapaszkodtak az oszlopon, mint valami csigalépcsőn, Yorsh elsőnek, Kóróc utolsónak. Labdóc levette a páncélját, így ezúttal nem szorult be a szűk résbe. A folyó melletti páfrányok közt értek a felszínre. A város déli részén voltak. A Dogon magasra dagadva hömpölygött, a gáton túl pedig ott állt a Bíró palotája. Az őrt álló poroszlók észrevették őket, és lövésre emelték íjaikat, de Kórócnak és Labdócnak sikerült azt a látszatot keltenie, mintha elkapták volna a két szökevényt: pontosan úgy látszott, mintha két őr kísérne két foglyot. Átjutottak a gáton, a palota felé haladtak, a két gyerek középen, kezük a hátuk mögött, mintha láncra volnának verve, a két fegyveres kétoldalt; épp mint két fogoly és a kíséret. Robi úgy tett, mintha elesne, és ezt kihasználva felkapott néhány követ. Yorshnál ott volt a kard és az íja is. Próbálta hosszú tunikája redői közé rejteni őket: a keze a háta

mögött volt, és mindaddig, míg csak előttük volt ellenség, minden jól ment. Amikor viszont az első üldözők kibukkantak mögöttük a páfrányok között, a folyó kőmorzsalékos árterében, lelepleződtek. Egy szempillantásnyival azelőtt, hogy az első nyilak a levegőbe hasítottak, Kóróc és Labdóc futásnak eredt. Ravasz húzás volt, mindenki a két gyereket üldözte, tehát senki nem futott utánuk. Különösen fürgék voltak, még Labdóc is a nagy hordóhasa ellenére. Yorsh nem tartotta árulásnak, hogy elfutnak, sőt fellélegzett. Most már nem kellett aggódnia a két szökevényért és a családjaikért sem, mert valahogy majd elboldogulnak magukban. Tehát csupán a nyolc előtte levő poroszlóval kell szembeszállnia, aztán azzal a hattal, aki a tetőn volt, aztán azokkal, akik meghatározatlan számban mögötte, majd a négy lovassal kell elbánnia, akik elállják az utat, át kell jutnia a nagykapun, és meg kell találnia a még névtelen lovát, remélve, hogy ott maradt, ahol hagyta. Ezúttal nem használhatja a folyót a menekülésre, mert Robi nem tud úszni, és túl kicsi és túl törékeny ahhoz, hogy kibírja a hideg vizet, de valahogy majd elboldogul. Nem félt. Karddal a kezében nem. Robihoz hajolt, hogy biztassa, ne féljen. A kislánynak egy igazi parittya volt a kezében, és célozni készült. Tekintetét le sem véve a célpontról, határozottan bólintott. Egy nyílvessző majdnem eltalálta Robit. Yorsh marokra fogta a kardját. Elöntötte a düh, hogy ezek a fegyveres, páncélos katonák két ágrólszakadtra céloznak az íjukkal, akik senkinek sem ártottak, és csak el akarnak menni innen. A haragja viharrá vált. Ádáz szélroham támadt a poroszlókra. A felkavart por elvakította őket, nem sikerült célozniuk, és a néhány kirepülő nyílvesszőt előbb földhöz csapta a levegő tombolása, mint hogy elérték volna a célpontot. A lovak megbokrosodtak, és ledobták magukról lovasaikat. Yorshnak sikerült kapcsolatba lépnie az egyik állat elméjével, a nagy fekete kancáéval, amelyik a legközelebb volt hozzájuk. Szabadságról és aranybabszemekről beszélt neki. Gondolatban felidézte a képet, ahogy a lószerszám lekerül róla. A kanca sokáig tétován és zavarodottan állt, aztán lassan elindult feléjük. Egy csapat poroszló körülvette őket. Hárman voltak, fiatalok, magasak, kezükben kard, három rendes katonai kard, jó acélból. Yorsh kardja a saját fényében ragyogott: a többi kard széthasadt, ripityára tört, ahogy találkozott a pengéjével. Yorsh megérezte a fejében annak az embernek a fájdalmát, akinek megsebezte a vállát, a legfiatalabb volt a három közül, de annyira gyűlölt mindenkit, aki kész lenne megölni Robit, hogy a gyűlölete kioltotta a fájdalmat. Újabb katonák értek oda, azután még újabbak. Egy halom sisak, pajzs és kard, amik között Yorshnak már nem sikerült meglátnia az arcokat és az arckifejezéseket. Elbánt egyikkel a másik után. Minden kardnál, amely az ő kardját keresztezve széthasadt, bátorságot merített, amazok viszont elbátortalanodtak. Egy tiszt, kitüntetésekkel teletűzdelt páncélban, hátba akarta támadni, de Robi egy kővel telibe találta. A kanca hirtelen elhatározta magát, és odafutott hozzájuk, fellökve a poroszlókat. Yorshnak sikerült megállítania, és feltenni a hátára Robit úgy, hogy ölbe vette, ehhez viszont le kellett eresztenie a kardját. Ez elég volt ahhoz, hogy a magas, szürke szakállú katona, aki legutóbbi itt jártakor letartóztatta, a közelébe férjen és megsebesítse. Egy kardcsapás a lábát érte, hosszú seb nyílt rajta, s a vére kibuggyant, azután a férfi Robi feje felé emelte a kardját. Yorsh odacsapott a kardjával, és érezte a fejében, ahogy a másik ember meghal: érezte a gyermekkorának emlékét, a félelmet a sötétségtől és az ürességtől, a bánkódást egy asszony után, akit nem vett el feleségül. Miközben a borzalom és a fájdalom teljesen elárasztotta elméjét, Yorshnak sikerült felszállnia Robi mögé a kancára. Megfogta a kantárt, Robi köré fonta a karját, és a nagykapu felé indította a kancát. Keresztülmentek a főtéren, ahol már előkészítették a két akasztófát: a nagyot neki, a kisebbet Robinak. A Kormányzóbíró dühében nyilván még arról a maradék, kétes jó ízlésről is lemondott, hogy ne nyilvánosan végezzen ki egy gyermeket. A Robinak szánt akasztófa látványa visszaadta Yorsh eltökéltségét, hogy mindenáron harcoljon, még akkor is, ha sebezni kell, még akkor is, ha ölni kell. Azonnal biztonságba kell helyeznie Robit, még mielőtt a sebesülése legyengítené, meg kell

nyernie a csatát, de gyorsan. A kanca szinte repült Daligar utcáin. A kivont, fénylő, vér szennyezte tünde-kard egyetlen szikrázása elég volt ahhoz, hogy megfélemlítsen és távol tartson mindenkit, aki csak meg akarta volna őket állítani. Odaértek a nagykapuhoz. A felvonóhíd emelkedett. Volt egy gyors kötélszerkezete, gyorsabb, mint a másik, amely láncokkal emelte a hidat. Yorsh átadta Robinak a kantárszárat, fogta az íjat, amely a vállán volt átvetve, a fogójához rögzített apró tegezből kivette a három nyílvessző egyikét, és lőtt. Évekig gyakorolta, hogyan tudja leesésre bírni a túl magasan növő gyümölcsöt úgy, hogy ellövi a szárát. Tudta, hogy a lelki szemeivel kell látnia a célt, nem pedig az igazival. Amint a nyíl elhagyta az íját, meggyújtotta a hegyét. Telibe találta a hidat tartó vastag kötelek egyikét, részben széthasította és felgyújtotta. Aztán következett a másik kötél. A nyilak félig széthasították, a lángok égették őket, a két kötél elszakadt. A híd visszaereszkedett előttük, dörrenése megrecsegtette az öreg tartógerendákat, és vöröses porfelhőt vert fel. A kanca átvágtatott rajta, mint a szél. A nagykapu fegyveresei inkább félreugrottak, mint hogy közbelépjenek. A porfelhőtől az íjászok sem tudtak célozni. Szabadok! Sikerült! Szabadok! Szabadok! Yorsh megsebesült a lábán, volt egy tünde-kardja, egy lova, sőt kettő, és egy íja egyetlen nyílvesszővel. És vele volt Robi. Sikerült. Robi ép és egészséges és vele van. A megölt katona miatti fájdalom visszatért, és Yorsh tudta, hogy soha nem fogja elhagyni őt, hiszen így is kell ennek lennie. Tudta viszont azt is, hogy kész megint harcolni Robiért és a többiekért, magáért és a gyermekeiért, amikor lesznek gyermekei. Keresztülmentek egy tisztáson és egy gesztenyésen. A ló ott volt. Yorsh, ahogy ígérte, nem kötötte meg, s a ló nem ment el. Alkonyodott. A levegő kezdett lehűlni. Yorshnak fura érzése támadt a gyomorszájánál, amelyet évek óta, a pontosság kedvéért tizenhárom éve nem érzett, és amiben az éhségre ismert. Rettenetes éhségre. A sorsa természetesen nem ismeri a félmegoldásokat. Lassan lekászálódott a kancáról. A sebe már nem fájt túlságosan, meg tudott állni a lábán. Leszakított egy darabot a tunikájából, ami szerencsére még mindig több réteg fátyolból állt, és bekötözte a sebet. Szedett pár marék gesztenyét, és adott belőle Robinak, aki a kanca hátán maradt, hogy ne legyen gond visszaszállni rá. Yorsh szeretett volna mondani valamit. Azt, hogy megcsinálták. Sikerült. Élnek. Együtt vannak. Szabadok. El szerette volna mondani, mennyire boldog, hogy Robi él, hogy szabad, hogy ott van vele. Valami miatt, nem tudott rájönni, hogy miért, azok a gondolatok, amiket mondhatott volna, ott keringtek a fejében, és egymásnak ütköztek, mintha szarkák civakodnának, és végül az összes dolog közül azt bökte ki, ami a legkevésbé volt fontos, s ami igazából nem is nagyon érdekelte. – Meg kellett volna hagynunk a koronáját. Mármint a királynak. – De hát ő halott – ellenkezett határozottan Robi. – Igazán nagyon halott – bizonygatta. Yorsh egyre zavartabbnak, egyre ostobábbnak érezte magát. Hogyan is mondhatta ezt a sok dolog közül, amit mondani akart, hogyan bonyolódhatott bele egy ilyen… hát… izé… sületlen beszélgetésbe? – Így állt a könyvben – magyarázta –, „…akinek harcossá keli válnia, azé lesz a kard, akinek uralkodóvá, azé a korona…” – szavalta. – Ő volt a király. Ott kellett volna hagynunk neki a koronát, azt hiszem – tette hozzá bizonytalanul. – Ó, vagy úgy! – mondta Robi. – Akkor nem nagy a baj! Nézd! Benyúlt nagy, piszkos vászonzsebébe, és a kék borostyánindákkal font tünde-korona felszikrázott, ahogy előhúzta. Yorsh tátott szájjal bámult a koronára. – Te vetted el?

– Nem, Labdóc vette el, a kövérebbik. Amikor feljutottunk a szabadba, előttem mászott felfelé, könnyű volt kicsennem a zsákjából. A gyűrűk úgyis ott maradtak a gyerekeinek, és sok volt belőle, mármint gyűrűből. Ügyes tolvaj vagyok, tudod? Bármit el tudok lopni – tette hozzá félénken büszke félmosollyal. – De ha azt mondod, hogy ez fontos, akkor legközelebb, ha arra járunk, visszaadjuk neki, mármint a királynak, hadd örüljön. Ő is feltámad, mint az egér, vagy halott marad? – Halott marad. „Sületlen”, de még mennyire! Hiszen először beszélget igazán Robival! Hát miért nem mond neki valami… mást? Yorsh továbbra is hülyének érezte magát, de azzal vigasztalódott, hogy lesz még rá idő. Majd később. Most ugyanis nem volt. Nyilván már szervezik az üldözést, indulniuk kell. A kancát Foltosnak hívták – ezt az emlékezetéből olvasta ki Yorsh – de az ő lovának még mindig nem volt neve. Nyilván gyakran cserélt gazdát, nagy kavarodás volt a neveit illetően, egyik sem maradt meg a ló emlékezetében. Nevet kell adnia neki. Olyan nevet, amely teljesen illik rá, ahogy a Fidó illett a kutyára. Valami olyat keresett, amely egyszerre utal a gyorsaságra és a szépségre. Egy fényvillanás! – Villámnak foglak hívni – mondta ki hangosan. Robi arra gondolt, hogy az összes név közül, amit egy lónak adhatnak, ez a leghóbortosabb. Egy lovat Foltosnak vagy Patásnak vagy Sörénynek szokás hívni, vagy egyszerűen csak Lónak. Arra gondolt, hogy valószínűleg ez lesz az első és egyben az utolsó ló is, amelyiket Villámnak hívnak, mert ez igazán vicces név, de nem mondott semmit. A ló elméje egyetértett a választással. Elindultak az Árvák Háza felé, Yorsh Villámon, Robi pedig Foltoson, mindketten lassan rágcsálva maréknyi nyers gesztenyéjüket, hogy tovább tartson. Az út első felében Yorsh kínzó fáradtságot érzett, mint mindig, miután minden erejét felhasználta. Annyira teljes fáradtságot, hogy szenvedett tőle, de azután jobban lett. Az ég kiderült, felragyogott néhány csillag. Olykor-olykor egymásra pillantottak Robival. Yorsh érezte magában a fájdalmat, amiért megölt egy embert, a lábán seb tátongott, és egy egész hadsereg üldözte őket, de még így is, egész életében, amely pedig magában foglalta a sárkányon való repülést is, ez volt eddig a legboldogabb pillanata. Már pirkadt, amikor odaértek az Árvák Házához. Az ég felhős volt, de nem esett. A talajról áttetsző, fagyos köd szállt fel. Fáradtak, boldogok, farkaséhesek és szabadok voltak. Miközben egy piros és arany színekben tündöklő szőlőn haladtak át, két útonálló toppant elébük. Álarcban voltak, Habzsi és Hólyag fütyköseivel felfegyverkezve, és az Árvák Házának semmivel össze nem téveszthető rongyait viselték. Borzalmas megtorlással fenyegetőztek, ha nem adják át nekik azonnal a lovakat. Először mindenki meghökkent, aztán egymásra ismertek. A két támadó nem volt más, mint Nyurga és Moron. Csupa vidámság mindkettő, sőt még kissé pityókosak is voltak, és kijelentették, hogy maga a sárkány bízta meg őket azzal, még mielőtt végképp álomba merült a sörtől, hogy szerezzenek annyi lovat, amennyit csak bírnak, hogy mindenkit elvihessenek a tengerhez. Ők jártak először arra lovon. Hogyhogy mindenkit? Mindenkit, aki csatlakozott hozzájuk. Amikor az eső elállt, és a libasült illata tovaterjedt, a nyomorúságos falvak és majorságok fölé, ahol a nyulak többet ettek, mint az emberek, az összes éhenkórász odasereglett, hogy csatlakozzon hozzájuk. Azok, akiknek nincs semmijük. Azok, akiknek nincs senkijük. Odagyűlt az összes szerencsétlen és nyomorult, akinek már nem volt földje és arról álmodozott, hogy ismét lehet neki, és hát soknak valóban sokan voltak. Yorsh és Robi továbblovagolt az Árvák Házának tisztásához. Mindenfelé tüzek maradéka parázslott, némelyik még füstölgött is, és a füst a köddel keveredve szállt felfelé. Liba-, tyúk- és kacsatoll keveredett a földön az őszi avarba. Három üres, felborított söröshordó hevert a sárkány körül, emberek aludtak bennük. Emberek

egymás hegyén-hátán, kirojtosodó ruhaujjakból kilógó sötét, sovány kezek. Mások Habzsi és Hólyag házában tanyáztak, néhányan a szérűben. Az Árvák Háza nem volt többé. A helyén szinte dombbá halmozódott a rengeteg kő. Úgy rombolták le, hogy kővel hajigálták. Robi Nyurga és Moron segítségével leszállt Foltos hátáról, megállt, hogy megnézze az Árvák Házát, azután lehajolt, felvett egy követ, és megdobta vele az északi fal maradványát, közel ahhoz a helyhez, ahol aludni szokott. Sokáig állt ott mozdulatlanul, a semmibe vesző tekintettel. Kála meglátta, kiabálva odafutott hozzá. Félretett neki és minden és mindenki ellenében hősiesen megvédelmezett a számára egy igazi csirkecombot. A csirkék nem gondolkodnak túl sokat, és még az egérnél is finomabbak. A sárkánynak őszintén szólva kutya rossz kedve volt, és elviselhetetlen fejfájás gyötörte. Yorsh dühösen kérdőre vonta: hogy juthatott az eszébe, hogy rossz útra térítsen, útonállóvá, lótolvajjá tegyen két ártatlant? A sárkány szerint azt, hogy mit jelent az „ártatlan” szó, mindenki döntse el maga, de a két fiúnak már olyan természetes tehetsége volt az útonálláshoz, hogy kegyetlenség lett volna megtiltani, hogy kibontakoztassák. Mindenesetre ha Yorsh annyira okos, hogy van valami jobb ötlete, hogyan juttassák el az idesereglett népet Arstridig, ő kész hallgatni a tanácsra. Ott vannak az Árvák Házának árvái, az épphogy már nem csecsszopóktól a kamaszokig, és a kamaszok tudnak járni, az épphogy már nem csecsszopók nem, őket ölben kell vinni. Azután ott van egy csapat vándor, akik váratlanul bukkantak fel a semmiből. Illetve nem pont váratlanul. Akkor érkeztek, amikor a libasült illata elkezdett szétterülni a síkságon, és letelepedtek, azt állítva, hogy az egyik gyermek az Árvák Házából távoli rokonuk, tehát ők is a társasághoz tartoznak. A vándorok: két nagyszülő, hat dédszülő, hét szülő – anyák és apák –, összesen huszonhárom gyerek, szintén az épphogy már nem csecsszopótól a kamaszig, az összes köztes lehetőségen át, és gyakorlatilag egyikük sem lenne képes többet gyalogolni néhány mérföldnél. Azután ott vannak az öregek, akik az északi majorságból szöktek meg, ami egy olyan hely volt, ahova, úgy tűnik, ugyanúgy tették be az öregeket, mint az Árvák Házába az árvákat. Annak arányában ehettek, amennyit még dolgozni tudtak, és mivel a kis öregek kissé rozogák voltak, tekintve, mennyi év volt már a csontjukban, nem végeztek már elég hasznos munkát ahhoz, hogy többet egyenek, mint egy béka, márpedig a béka olyan teremtmény, amelyik általában kevesebbet eszik, mint egy emberi lény. Az Árvák Házát őrző egyik katona is visszatért, és megkérdezte, hogy maradhat-e. Pattanásos, vörös hajú fiú, akit miután maga is a Ház vendége volt valaha, az a megtiszteltetés ért, hogy ő lett a ház egyik őre. A libasülttől eltekintve, azért jött vissza, mert egyáltalán nem volt, nem jutott az eszébe egyetlen hely sem, ahova mehetne, senki, akivel élhetne, és ahhoz, hogy egyedül legyen, és magában elinduljon szerencsét próbálni, nem volt sem ereje, sem bátorsága, honnan is lett volna, ha mindig is úgy élt, ahogy élt. Ő legalább erős férfinak számít, ugyanúgy, mint Daligar grófság önkéntes munkásai, két kapával felszerelkezett árokásó és egy ács favágó, akinek fejszéje és fűrésze van, s akik az északi dombon túli vasbányából szöktek meg, igen, egészen odáig eljutott a nyársonsült illata: a szél abba az irányba fújt, és az ember nagyon érzékennyé válik azokra az illatokra, amiket évekig nem érez. Ők hárman vannak, úgymond, a legkényesebb helyzetben, mivel magukkal hozták a szerszámaikat. Mindhárman azt állítják, hogy azok mindig is az övéik voltak, sokkal régebb óta, mint hogy a Bíró nekiállt parancsolgatni, és azt mondta, hogy minden Daligaré, ami csak a nap alatt van a Sötét Hegyek és a Dogon felső völgye között, sőt a favágó egyenesen az apjától örökölte a fejszéjét. A helyzet az, hogy ezekről a holmikról immár kinyilvánították, hogy Daligar grófság tulajdonában vannak, tehát a libalopásban való segédkezésen túl a munkaeszközök eltulajdonításáért is felelniük kell, tehát két akasztás jár nekik, nem csak egy. Végül pedig, mintha mindez nem lenne elég, a szegénykórház is kiürült, amely keleten állt,

a csipkebokros árok túlsó oldalán. Fertőző betegek szerencsére nincsenek, csak sánták, bénák, görvélykórosok és legyengültek, akik alig tudnak megállni a lábukon, viszont kijelentették, hogy inkább ott helyben meghalnak, mintsem visszamenjenek oda, ahonnan jöttek, no és ezzel teljes lett a kép. Nem, nem mindannyian képesek továbbszökni. Ha az egész csapat olyan állapotban volna, hogy egy teljes napig tudna gyalogolni, nem kellett volna útonálláshoz folyamodni, hogy lovat szerezzenek. A legöregebbek, a legtörődöttebbek és a seregnyi kicsi gyerek nem tud elgyalogolni a Sötét Hegyekig, legalábbis nem egyhuzamban, és mivel a grófság egész hadserege van talán máris a nyomukban, nem állhatnak meg réteken uzsonnázgatni és virágokat szagolgatni. Nem, ő nem tud repülni, legalábbis addig nem, amíg meg nem emészti a sört, és el nem múlik a fejfájása. Tényleg, ha képes volna repülni, már vissza is tért volna a Sötét Hegyekbe, mert ő egy sárkány, az utolsó a törzséből, az utolsó a fajtájából, és ők, a sárkányok, sosem közösködtek olyannal, aki nem sárkány, és már igazán kezd elege lenni a nyűgös gyerekekből, a büdös ágrólszakadtakból, az erkölcsi prédikációt tartó tündékből, a rettenetes fejfájásáról nem is szólva. Nem beszélne egy kicsit halkabban, legyen szíves, mert úgy érzi, mintha valaki belülről kalapálná a fejét, és minden dörejre beléáll a tompa, de kínzó fájdalom a negyedik és ötödik falcsontja között, és ha már a témánál vannak, a két hátsó lába is fáj, még mindig, a hátáról nem is beszélve. Yorsh mintha úgy emlékezett volna, hogy a sárkányoknak összesen három falcsontjuk van, de a tojásán kotló Öreg Erbrow-val töltött évek után igen jól ráérzett már, melyek azok a pillanatok, amikor be kell fognia a száját. A köd megritkult, és láthatóvá vált a dombtető, ahol vagy fél tucat kicsi, felégett tisztás tátongott a szőlősorok szabályos rajzolatában. Yorsh értetlenül bámulta őket. Nyurga felvilágosította, hogy a sárkány csuklott a sörtől. HUSZADIK FEJEZET Robi azóta nem fogott a kezében csirkecombot, amióta a papája és a mamája nem volt többé. A hús finoman szétomlott a foga alatt. Olyan illata volt, mint mamának, aki főzött, papának, aki vadászott, még rozmaringot is tettek rá! Nem tudta, hogy gyorsan egye-e, hogy hamarabb elmúljon az éhsége, vagy lassan, parányi falatonként, hogy egy kicsit tovább tartson az étel. Mindenütt emberek voltak. Mindannyian rongyosak voltak. Fáradtnak tűntek. Némelyik talán beteg is volt. Yorsh megpróbálta egybegyűjteni őket. Gyorsan el kell tűnniük innen. Előbb-utóbb, és inkább előbb, mint utóbb, megérkezik Daligarból a lovasság, és akkor mindannyian úgy fogják visszasírni a majorságbeli rabszolgasort, mint valami boldog aranykort, mert az, ami történni fog, végtelenül rosszabb lesz annál. Yorsh megsebesült, sántikált. Megpróbálta egybeterelni az embereket, de az egész úgy nézett ki, mintha egy lesántult juhászkutya igyekezne összeterelni egy birkanyájat. Amint úgy tűnt, hogy mindannyian ott vannak és elindulhatnak, valaki megint elkódorgott, elment valamiért, vagy hogy egy újabb szőlőfürtöt keressen, vagy talán egy utolsó kenyérdarabkát vagy korsó sört találjon, ami ott rejtőzhet még valahol. Robi rájött, mi történik: olyan régóta éltek csüggedésben, hogy remélni sem tudták, hogy megmenekülhetnek. Ha hosszú évek éhezése, kimerültsége van a hátad mögött, igen nehéz arra gondolni, hogy „holnap”. A gondolataidat teljesen lefoglalja az „itt és most”. Most ne éhezzek annyira. Maradjunk itt, mert a gyaloglás fáradságos. Az, akinek mindig csak parancsolgattak, és ha megpróbált valami olyat csinálni, amire nem utasították, ostorral verték el, már nem tud semmi olyat tenni, amire nem kapott parancsot, még ha az élete is a tét! Annyira hozzászoktak már a félelemhez, hogy a daligari lovasság támadásának fenyegetése nem rázta meg őket. Nem tűnt úgy, hogy rosszabb lehet annál, ami mindig is rájuk nehezedett, annál, hogy nem érnek semmit. Aztán meg az járt a fejükben, hogy a rabszolgákat nem szokás megölni, különben dolgozni kell helyettük.

Pedig nem. Ha nem mennek el innen, mégpedig gyorsan, nem rabszolga lesz belőlük, hanem halott. Névtelen, temetetlen halott, akit ott hagynak a sárban a férgeknek, keselyűknek, hollóknak és patkányoknak. A Kormányzóbíró sosem engedné meg, hogy egy lázadás után, még ha csupán az „ő” grófsága tyúkjaiból csapott lakoma volt is az, bárki is életben maradjon. Egyébként egyáltalán nem hittek benne, hogy igazán el tudnak menni, mert nyilvánvaló volt, hogy nem képesek megtenni. Csak azt akarták, hogy elrágcsálhassanak még néhány falatot, azután pedig történjen, aminek történnie kell. Ráadásul mindig is éheztek, így aztán az, hogy a legkisebb búza- vagy szőlőszemtől se essenek el, fontosabbnak tűnt, mint hogy elkerüljék a találkozást a lovassággal. Robi lehunyta a szemét. A kékség alakot öltött a szemhéja mögött. Most jól láthatta a hullámokat, még a morajlásukat is hallotta, és fehér madarakat látott a horizont felé szállni. Tengerparti fövenyt látott, és felismert pár alakot: azt az öreg nénit, aki éppen Kálával játszott, azt a másikat, akinek kissé görbe a háta és bottal jár, a horgas orrú embert, aki ebben a pillanatban a szőlősorok közt állt. Egy bárkán, hálóval kezükben felismerte Nyurgát és Moront. Sikerülni fog! Yorsh nyilván képes vezetni őket. Nem tudja, de van valami, amihez ért. Valami, aminek szerinte nincs semmi jelentősége, vagy legalábbis ebben a pillanatban nincs semmi haszna, pedig ez a leglényegesebb! – Mihez értesz? – szegezte Yorshnak a kérdést, miután melléje ért. Yorsh meglepődött, de aztán elkezdte sorolni. Legelőször az jutott az eszébe, hogy fel tudja támasztani a muslincákat, és Robinak minden hitét össze kellett szednie, nehogy feladja. Azután a lista azzal gyarapodott, hogy… tűzszerszám nélkül tüzet gyújtani… kulcs nélkül kinyitni a zárakat… Szelet tud támasztani, ami összezavarja az ellenfelet, mint Daligarban tette, de ez nagyon fárasztó, csak pár pillanatra sikerült, és aztán fél nap kellett ahhoz, hogy összeszedje magát. Meg tudja gyógyítani a sebesüléseket… nem, nem a magáét, csak másokét… a muslincák feltámasztását már mondta? Az egereket is fel tudja… a tyúkokat… egyszer egy nyulat… Az utóbbi tizenhárom évben leginkább olvasott. Nagyon jól olvas, hét különböző nyelven tud olvasni, a tündét nem számítva… Tizenhárom évet töltött egy könyvtárban, ahol volt minden… a katonai taktikáról szóló könyvek is voltak, de azok azt magyarázták el, hogyan lehet győzni, amikor két hadsereg van, most pedig az egyik oldalon egy hadsereg van, a másikon pedig egy csapatnyi… hát izé, jobb hagyni a katonai taktikát; aztán olvasott könyveket a csillagászatról, az alkímiáról, a ballisztikáról, a biológiáról, a térképészetről, az etimológiáról, a filológiáról, a filozófiáról… arról, hogyan készül a szőlőlekvár… a történetekről nem is beszélve. Hogy milyen történetekről? Hát azokról, amiket a sárkánynak olvasott, nem, nem ennek, a másiknak, aki ennek a szülője volt, s kotlott… a sárkányok kotlanak… Nőstény? Ezt nem tudja, sosem értette igazán, hogy hím-e vagy nőstény… viszont amikor egy sárkány kotlik, az agya nem működik túl jól, mert a kotláson fáradozik… Nem, a sárkányoknak nem az ülepükben van az agyuk, a fejükben van, mint mindenki másnak, de amikor kotlanak, nem működik olyan jól… és olyankor szórakoztatni kell őket, olyan történeteket kell nekik mesélni, mint a babszem királykisasszony története… Hogy mi a babszem királykisasszony története? …Hát, volt egyszer egy királynő, akinek nem lehetett gyermeke, és borzasztóan szomorú volt, mert telt-múlt az élete, hónapról hónapra, évszakról évszakra, és neki nem volt senkije sem, akit ringathatott volna… Néma csend lett. Még a falat is megállt azok szájában, akik majszoltak valamit. Robi is elfeledkezett mindenről, még arról is, hogy lerágja a csirkecsontot, annyira figyelt. Úgy érezte, hogy mindaz, ami éppen történik, a valószínűleg közeledő daligari lovassággal együtt, valahogyan nem annyira fontos, mint ennek a szerencsétlen királynőnek a rettenetes bánata, amelyet kezdett teljesen átérezni. Yorsh elhallgatott, és tétován ránézett. – Folytasd! – kiáltott rá Robi. – És aztán? – kiáltotta valaki más is. – Hé, ne hagyd abba!

– Mi lesz a vége? Akik az elejétől kezdve hallották a történetet, elmesélték azoknak, akik nem hallották, és most odafutottak. Yorsh sokáig csak bámult rájuk, egyre kevésbé értette a dolgot, aztán folytatta a történetet. Felemelte a hangját, és most már mesélés közben körülnézett: lassanként mindenki odagyűlt köréje. Elkezdte megszámolni őket, de közben folyamatosan mesélt, sőt a számolást beleszőtte a mesébe: annál a résznél, ahol a királynő a babföldön volt és nekilátott a babnak, egyesével számoltatta a babszemeket a jelenlévőkkel. Mindannyian ott voltak. Indulhattak. Arstrid kevesebb, mint egynapi járóföldre van. Az út mentén, patakok, erek formájában végig van víz. Mindannyiuknak tele a hasa. Talán meg tudják csinálni. Tovább mesélve véget nem érő történetét, felébresztette Erbrow-t, aki időközben megint hortyogni kezdett, feltette a két legkisebb gyereket Foltos hátára, ő pedig felült Villámra, mert a sebe miatt nem tudott gyalogolni, de fordítva ült fel rá, úgy, hogy a háta nézett előre, az arca pedig hátra, az ágrólszakadtak áradata felé, és elindult. A sárkány zárta a sort. A sárkányból áradt a panasz, amiért valahányszor lép egyet, a fejfájás összeadódik a hátsó lábában érzett fájdalmakkal, a hátfájásról nem is beszélve, mégis elég halkan dohogott ahhoz, hogy Yorsh történetét mindenki hallhassa. A történet végeérhetetlen volt. Valahányszor úgy tűnt, hogy befejeződik, újrakezdődött egy újabb egymásra találással, egy újabb emberrablással, egy utólagos egymásra ismeréssel, egy másik gonosztettel, egy másik párbajjal… Felkelt a nap. Kisebb lett a sár. A lábak kezdtek fáradni. Az emberek lépésről lépésre egyre inkább arra vágytak, hogy megpihenjenek egy kicsit az út szélén. A kisebb gyerekek egymást váltották Foltos hátán, de a többieknek gyalogolniuk kellett. Yorsh berekedt, de nem hallgatott el. A vándorok elővették a furulyáikat, és a fontosabb részeket zenével kísérték. Amikor a babszem királykisasszony elkezdett menekülni a népével az orkok elől, a zene hangosabb és sodróbb lett, Yorsh pedig kicsit elhallgathatott, s ihatott egy csepp vizet. Amikor ismét felvette a történet fonalát, a meséje furán hasonlóvá vált az ő történetükhöz. Szökevények áradatáról volt szó, akik csak úgy maradhatnak életben, ha megállás nélkül gyalogolnak. Robi hallgatta csüggedésüket, reményeiket, félelmeiket, bátorságukat, és érezte magában az eltökéltséget, hogy nem áll meg, hogy megy tovább lépésről lépésre, a megálmodott út utolsó arasznyi szakaszáig, míg csak oda nem érnek a tengerhez. Körülnézett. A többiek arcáról is eltűnt a fáradtság, beleveszett a történetbe, amit hallgattak, és amely belülről melegítette őket, mint valami tűz. Csak Yorsh volt kimerült, nem csak a hangja lett egyre rekedtebb, a keze is elkezdett ismét remegni. A nap elindult Nyugat felé. Nemsokára eltűnik az Árnyék Hegyei mögött, a Sötét Hegyek mögött. Amint az utolsó kanyarból kibukkantak, s feltűntek előttük Arstrid néhai falujának a romjai, végre mindannyian rájöttek, miért nem üldözi őket Daligar lovassága. Ott voltak előttük, felsorakoztak Arstridban, hogy elzárják a szurdokot. HUSZONEGYEDIK FEJEZET Yorsh érezte, hogy hatalmába keríti a rettenet. Lépésről lépésre, meséről mesére mindenkit idehozott magával a katasztrófába. Megsemmisülten meredt a lenyugvó napra, amely a páncélokon szikrázott. Mészárszékre hozta őket. Most leginkább arra vágyott, hogy ne kelljen választania, ne kelljen döntenie. Leginkább arra vágyott, hogy valaki azt mondja: „Ne aggódj, fiam, itt vagyok, bízd csak rám.” Yorsh hallgatott. Mindenki megállt. A sárkány előrecsámpázott a sor végéről a fájós fejével, fájós lábával, Villámig és Foltosig. A nap elért a Sötét Hegyek csúcsaiig, hosszú árnyékok vetődtek a földre, azután mindent elnyeltek a felhők. – Most mi a terv? – érdeklődött a sárkány szárazon. – Van valami ötleted? – kérdezte Yorsh reménykedve. – Én megyek jobbra, te balra, és bekerítjük őket? – javasolta gúnyosan a sárkány.

– A trollokkal vívott háborúban egy sárkány felgyújtotta a rétet, s így elkerülték az összecsapást. A második rúnikus dinasztia negyedik századában történt. – A harmadik ötödikében – javította ki a sárkány. – És nyár volt. Tikkasztó, aszályos nyár. Egyetlen tüsszentés elég volt. Most ősz végén járunk. Látod azt a sötétbarna dolgot ott a földön, két fűszál között? Ügy hívják, sár. S-Á-R. A sárnak számos tulajdonsága van, többek között az is, hogy tűzálló, ami az „éghető” ellentéte. Nem ég, nem gyullad meg. Ha akarod, néhány kisebb körben felperzselhetem a füvet, már ha nem ered el az eső, de kétlem, hogy ez meghatná őket. Yorsh és Erbrow farkasszemet néztek. Leszállt az éj, és szemerkélni kezdett az eső. Robi lehunyta a szemét: minden kék lett. A szikrázó tengernél látott egy sor apró alakot: ott volt Yorsh, Kála, Nyurga és Moron, az a magas, görnyedt ember, a pici, sántikáló asszonyka… Ott volt mindenki. Sikerülni fog. Mindnyájuknak. Azok ketten meg tudják tenni. Egyszerűen csak nem tudják, hogyan. Gyorsnak kell lennie. A kétségbeesés végighullámzott a seregükön, mint egy kígyó az egerek között, és mint a kígyó az egerek között, mindent elnyelt, ami az útjába akadt. Hol sírtak, hol kiáltoztak, átkozódtak. Bármelyik pillanatban elfuthatnak, megpróbálva menteni a bőrüket, s szétszéledhetnek a síkságon, olyan könnyű és nyomorúságos prédaként a fegyveres lovasoknak, amilyen egy csapat béka a fölöttük keringő keselyűknek. Robi derűs nyugalommal megszólalt. – Te tudsz repülni – fordult a sárkányhoz –, és tüzet köpsz, neki pedig legyőzhetetlen a kardja. Biztosan sikerülni fog. – Az ő kardja nem legyőzhetetlen. Nem szeretnék olyan benyomást kelteni, mintha szőrszálhasogató volnék, aki a jelentéktelen részleteken lovagol, de egyikünk sem sebezhetetlen. Ő már megsebesült, nekem pedig az alsó mellső pikkelyeim, a hasamon, nos… hm… egy kissé vékonykák a nyilakhoz képest. A tüzet a tűzgyújtó mirigyeimből köpöm, azok pedig nem kimeríthetetlenek. Most ráadásul, miután tegnap rám jött a… a… – Részeg csuklás? – segítette ki szolgálatkészen Robi. – Mondjuk úgy, hogy nem vagyok a legjobb formámban – folytatta nyersen a sárkány. – Egy-két lovast szénné égethetek nektek, természetesen csak az itt jelen lévő harcos engedelmével, de épp elég marad belőlük ahhoz, hogy a tudomásunkra hozzák, ezt nem találták túl szórakoztatónak. – Megijesztheted őket – vetette fel Robi –, ők nem tudják, hogy te… hogy te… kiürültél. – Kimerültem. – Kimerültél, pontosan. Ők nem tudják, és ha senkit nem pörkölsz meg közülük, mind félni fog, hogy őt választod pörköltnek, és mind meg fog hátrálni. Nézzétek, nem is annyira lehetetlen: a sárkány elcsalja őket arrafelé, mi pedig szaladunk a szurdokhoz. Lesz, aki ránk támad, de kevesen lesznek. Yorsh elboldogul majd velük, egy csomóval szembeszállt Daligarban. – És aztán? Nem tudom örökre elvonni a figyelmüket! Előbb-utóbb be fognak jutni a szurdokba. És a vízesés? A szurdok egy szédítő vízesésre szűkül össze, elfelejtettétek? A Dogon Rémének hívják, járhatatlan akadály. A könyvtárhoz vezető lépcsőt elzárja egy hegyomlás: láttuk aznap, amikor először repültünk. – A vízesés nem járhatatlan, Arstrid lakói átjutottak rajta. Mi is át fogunk jutni. – Jól van – mondta a sárkány –, de akkor ők is át fognak jutni. Ahelyett, hogy itt mészárolnának le titeket, majd a tengerparton fognak. Sokáig hallgattak. Robi érzett valamit a gyomorszájánál, ami nem éhség volt, hanem félelem. Megtanulta, hogy bízzon a látomásaiban, de tudta, hogy azok nem teljesek. Lehet, hogy mindannyian odaérnek a tenger kék vizéhez, és ő ezt látja, azután viszont megérkeznek a Bíró fegyveresei, és a kék átváltozik világosvörösre vagy nagyon sötét rózsaszínre. Aztán összeszedte magát. A tenger kék volt, és kék is maradt. Tisztán csillogott a napsütésben.

– Mi átjutunk, ők nem – kiáltotta magabiztosan –, mert mi okosak vagyunk, ők pedig ostobák. Mi azért szökünk, hogy megmeneküljünk, és hogy éljünk, ők pedig csak parancsokat hajtanak végre. Valami majd az eszünkbe jut, amit ők nem tudnak. Sikerülni fog. Most. Ők köpenyben vannak és páncélban, az eső jobban hátráltatja őket, mint minket. Most! A lovaik jobban csúszkálnak a sárban, mint a mi lábunk. Most! – Igazán? – kérdezte Kála, aki máris úgy festett, mint egy ázott veréb, és lent csücsült a sárban, mert épp az imént csúszott el. – Az eső igazán jobban zavarja őket, mint minket…? Biztos vagy benne?… Akkor még nem vagyunk igazán halottak? Még sikerülhet…? Robi nem válaszolt neki. – Most! – ordította még egyszer a tündének és a sárkánynak. Azután megfordult, és végignézett a nyomorúságos seregleten, amely már kezdett szétszéledni az esőben. Az az ötlete támadt, hogy felszáll Foltos hátára, de az ott ülő három kisgyerek olyan makacsul összekapaszkodott, hogy lehetetlen volt kitúrni onnan őket. Megpróbálta összegyűjteni a csapatot, mert ha együtt vannak, sikerrel járhatnak, de ha szétszélednek, elvesztek. Egyiktől a másikig futott meg-megcsúszva a sárban. – Volt egyszer – ordította Yorsh torkaszakadtából. A hangja túlharsogta a nyöszörgést és a sírást. – Volt egyszer egy csapatnyi hős, akik… akik… rabszolgák voltak. Volt egyszer egy rabszolga nép, amely elhatározta… hogy… elmegy… hogy szabad emberek népévé váljon, és ezért… mármint… hogy szabadok legyenek… elmentek a tengerhez… Yorsh egy hosszú, gyönyörű történetet kezdett mesélni. Neveket talált ki, hadseregeket írt le, egyenként bemutatta a szökevényeket, és ki-ki magára ismert egy másik név alatt, egy másik történetben. A félelem halványulni kezdett. A fáradtság már kevésbé szorongatta a fáradt lábakat, a kimerült lelkeket. Elállt az eső. Könnyű szél kerekedett, és szétkergette a felhőket. A hold fénye beragyogta a síkságot és Arstrid szurdokát, amelynek a túloldalán ott a szabadság és a tenger. A rongyos sereg kezdett egybegyűlni. – Volt egyszer egy rabszolga nép, amely szabad néppé vált, miután átkelt a sivatagon és a tengeren… és aztán egy szurdokon… kövessétek Robit! Maradjatok együtt, és menjetek a szurdok bejáratához! Ő ismeri az utat, itt élt. Én és a sárkány megvédjük a menetoszlopot. Ti maradjatok együtt, kövessétek Robit! Robinak a lehető legjobban kellett látszania a hold sápadt fényében. A fény kevés volt, ráadásul sokan összetévesztették őt Kálával, és hol az egyiket, hol a másikat követték. Robinak még a zsebében volt a király koronája. Előhúzta, és feltette a fejére. A hold rásütött, és a korona megcsillant a sötétben. Ebben a pillanatban megmozdult a lovasság. Kezdődött a támadás. Yorsh kivonta a kardját. Villám kimerült volt, hiszen egy napon, egy éjszakán, aztán megint egy napon át ment már egyfolytában, de összeszedte az erejét. Felágaskodott. Robi látta megcsillanni Yorsh kardját, úgy csillogott a holdfényben, mint az ő koronája. Egy pillanatig olyan volt, mintha a holdfény kristállyá dermesztette volna az időt, mintha a valóság és az álmok összeolvadtak volna egy mozdulatlan pillanatra, azután minden darabokra tört. Erbrow végre rászánta magát, hogy közbelép. Rémisztő bömbölés harsant. A sötétbe hasító rettenetes lángnyelv finom köddé változtatta a párát. A lovasság elbizonytalanodva megtorpant. A rongyosok serege felbátorodott. Köztük és Daligar katonáinak lándzsái között ott volt egy harcos fénylő kardja és egy sárkány tündöklő lángja. Bennük ott volt a történet a rabszolga népről, amely bejárta a világot, hogy szabad emberek népévé váljon, és ez hősök népévé tette őket. Előttük a kis királynő koronája úgy szikrázott a sötétben, mint a harcos kardja.

Nyurga és Moron husánggal a kezükben odamentek Yorshhoz, hogy két oldalról fedezzék. A két férfi, aki a bányából megszökve, ahol „Daligar grófság ásó munkásaiként” dolgoztak, magával hozta a lapátját, most marokra fogta azt, mint valami fegyvert. Egy favágó is, egykori „fakitermelő munkás”, magával hozta a fejszéjét, a többiekhez hasonlóan szintén a „munkaeszköz eltulajdonításának” bűnével tetézve a „kijelölt munkahely elhagyását”. Ezt a munkaeszközt most használni fogja. Az összes férfi, a gyermektelen nők és a nagyobb fiúk odagyűltek Yorsh köré, aki csak beszélt és beszélt. Most Pandúr és Foncsor hősi legendáját mesélte, akik útonállókból lettek hadnagyok, Prartét, aki a vadonból jött a bűvös fejszéjével, az Illemtudó Kapásokét, akik épphogy feleszméltek a rájuk bocsájtott varázslatból… Nyílzápor zúdult rájuk, sebesen, mint a lecsapó karvaly, de a sárkány odaállt közéjük és a lovasok közé, és a nyilak lepattantak hátának vastag és kemény pikkelyeiről, mint a fúvócsőből kifújt csicseriborsó. – Sikerül! – kiáltotta Robi boldogan. – Meddig? – kérdezte magában Yorsh. Az ég határtalanná tárult. A felhők szétszaladtak. Hidegebb lett. A hold teljes fényével sütött Arstrid csontvázszerű maradványaira a sötétben ezüstösen csillámló folyó kanyarulatában. Fölötte az egyik oldalon a sziklafal szinte függőlegesen meredek volt, a másikon egy kicsit lankásabb, tölgyfaerdejének vén fái fekete gyökerekkel kapaszkodva óriási, fehér gránittömböket tartottak, amelyeken visszatükröződött a hold fénye. Yorshnak, rögtönzött harcosainak, no meg legfőképpen a sárkány fenyegető, gránitkemény hátának védelmében, egymás után beértek a szurdokba. Ahogy Robi elhaladt valamikori otthona mellett, könnybe lábadt szemmel végigsimított az elszenesedett falakon, hiszen mindössze csak falak maradtak. Eszébe jutott, amikor két évvel korábban elhurcolták onnan, ő pedig egy sor fehér, kerek, egyforma folyami kavicsot szórt el, hogy később visszataláljon. Azóta soha nem sírt. Fidó kutyája akkor megpróbálta megvédeni őt, de lesántult. Valahányszor Robi arról álmodott, hogy visszatér Arstridba, Fidó sántikálva futott elé álmában. Most a kutyát kereste a tekintetével, abban a reményben, hogy ott maradt vigyázni a házra, és várja őt, de ez nyilván képtelen remény volt, mivel egy kutya sem lehet olyan hűséges, hogy évről évre csak várjon. Fidó nem sántikált elő sehonnan. Robi szeme könnybe lábadt, de a könnye nem folyt le az arcára. Mint mindig, most is visszafojtotta a sírást. Tovább kell menni. Hátranézett. Már az összes ágrólszakadt biztonságban beért a szurdokba. Yorsh és a többiek zárták az akaratlan hősök sorát, amely most élesen kirajzolódott az ezüstös folyó háttere előtt. A sárkány elzárta a szurdok bejáratát. Meddig? Amint elmegy onnan, a lovasok támadásba lendülnek, mind ott lesz a sarkukban. A lovasok pihentek. Ők pedig reggel óta gyalogolnak. Volt, aki már le is rogyott a földre, annyira elfáradt. Már semmiféle történet nem tudna elég erőt önteni beléjük ahhoz, hogy továbbmenjenek. A kisebb gyerekek sírdogáltak, mert fáztak és éhesek voltak. Úgy tűnt, már Foltos sem bírja tovább. Villám is megállt. A sárkány a levegőbe emelkedett. A szárnyai kitárultak. A gyönyörű zöld csigavonalak kirajzolódtak a hold fényében. Fenséges volt. FENSÉGES. FENSÉGES. FENSÉGES. FENSÉGES. FENSÉGES. FENSÉGES. FENSÉGES. FENSÉGES.

Nyilak záporában repült fel, és Robi még a tiszta éjszaka bizonytalan fényében is láthatta mellkasán a vörös vérpatakokat, amelyek a vékony pikkelyeken egymás után nyíló sebekből folytak. Mint valami álomban, Robi hallotta Yorsh elnyújtott kiáltását, „Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee”, elhalni a sötétben, mint valami hasztalan könyörgést. Egy utolsó, hatalmas lángnyelv hasított az éjszakába, végleg világosságba borítva azt. A tölgyeken pusztító tűzhullám söpört végig, és a fák, bár vizesek voltak, meggyulladtak. A szénné égő gyökerek szétmorzsolódtak, és elengedték a nagy gránittömböket, amelyek a sárban kezdtek lecsúszni a mélybe, mindazzal együtt, ami a még lángoló törzsekből megmaradt. A sárkány teljes súlyával nekirepült az utolsó tömböknek, amelyek az egész domboldalt tartották, de azért, hogy ezt megtegye, mellkasával az ostromlók felé fordulva kellett a levegőben maradnia, és újabb nyilak álltak bele, aztán megint és megint újabbak. Hatalmas föld-, kő- és tűzáradat kerekedett, amely félelmetes robajjal alázuhant, s elzárta a szurdok bejáratát. Kőtömbök és sár, és megint kőtömbök és sár, és aztán még több kőtömb és sár és darabokra tört fák. Az egész hegyoldal leomlott, s örökre lezárta az arstridi völgytorkot. Erbrow csapott még egy utolsót a szárnyával, azután örökre eltűnt a földből, kőből, sárból és darabokra törött fákból képződött, áthághatatlan fal túloldalán, amely most védte őket. Robi lehunyta a szemét. Minden kék lett, valamennyiük alakja kivehető volt a szikrázó tenger előtt. Hogy lehet, hogy nem vette észre korábban? Zöld nem volt sehol. A látomásában soha nem volt ott a sárkány a tengernél. Ők mindannyian megmenekülnek, mert a sárkány meghalt értük. Fél napja ismerte a sárkányt. Csak pár kurta szót váltott vele, de nélküle őrültség lett volna az álmuk, hogy szabadok lehetnek. Két éve mindig a nagy, zöld szárnyak képe vigasztalta meg a kétségbeesésben. Robi sírva fakadt, és zokogása egybeolvadt Yorsh jajgatásával. HUSZONKETTEDIK FEJEZET Ragyogott a hold. A fejfájása elmúlt, friss szél hűsítette, Erbrow ismét képes volt repülni. Végre elmehet. Szépen, függőlegesen felrepül, hátat fordítva az íjászoknak. Úgysem használ semmit, ha itt marad. Előbb-utóbb mindenkit lemészárolnak. Jobb előbb, mint utóbb, hiszen minden várakozás kellemetlen, a kivégzést halogatni kegyetlenség. Ő, aki sárkány, elmegy a könyvtárba, ahol, mivel ő egy sárkány, eléldegél néhányszor száz évig, a tenger fölött repkedve, delfineket és sirályokat zabálva. Amikor elérkezik majd a kotlás ideje, ő, aki egy sárkány, elsáncolja magát a pompás könyvtárában, ahol aranybabok, rózsaszín grépfrútok és a mesekönyvek kimeríthetetlen készlete vidítják majd, míg csak meg nem születik az utóda, aki, mivel szintén sárkány, újabb évszázadokig zabálja majd a delfineket és a sirályokat, és így tovább. Mert ő egy sárkány, az pedig ott csak egy koldus népség. De ha az íjászoknak hátat fordítva repül el, akkor el kell repülnie Yorsh, Robi és a többiek felett, még egyszer utoljára le kell néznie rájuk, miközben magukra hagyja őket. Ugyan. A sárkányoknak mindig a magány volt a sorsuk. Az árulás az ő fajtája számára mindig is bocsánatos szükségszerűség volt. Aki SÁRKÁNY, az senkinek sem tartozik hűséggel. Erbrow-nak eszébe jutott, hogy senki sem fog vigyázni az újszülöttjére. Senki sem fogja megtanítani őt repülni. A kicsinye kétségbeesett lesz és magányos. Lehet, hogy halálra ég egy máglyán, amit ő maga gyújt meg a tüsszentésével vagy a sírásával, mert elbotlott a saját farkában. Eszébe jutott, hogyan tanította meg őt Yorsh repülni.

Arra gondolt, hogy soha nem tenné meg, nem menne el, nem hagyná ott őket egyedül egy egész hadsereggel szemben. A fejében, a különféle emlékeken át ott visszhangzott elődjének és őseinek a helytelenítő dorgálása, amiért ő, egy sárkány arra merészel gondolni, hogy az életét kockáztatja bármiféle teremtményért, ráadásul egy koldusbandáért. Ő sárkány. Az utolsó sárkány. A teremtés ura. És egy sárkány nem küzd semmiért, csakis önmagáért, mert senki sem létezhet, akinek értéke felér az övével. El kell mennie. Magukra kell hagynia őket, és el kell menekülnie. Ha most elmegy, életben marad. Egy hosszú-hosszú élet, gyűlöletes, teljes magányban, egy hosszú-hosszú kotlás, teljes, gyűlöletes magányban. Megszületne egy kissárkány, aki szintén teljes, gyűlöletes magányban élne, már ha valahogyan sikerülne túlélnie a szomorú és sivár gyermekkorát. Még szánalmasabb, mint főnixnek lenni. Arra gondolt, hogy azért nincs több sárkány, mert a magány megölte őket. Arra gondolt, hogy nem lehet úgy élni évszázadról évszázadra, hogy a saját nagyszerűségén és a saját magányán kotlik. Arra gondolt, hogy nem a dolgok fontosak, hanem az, hogy milyen értelmet adunk a dolgoknak. A halál előbb-utóbb mindenkit elér. Annál, hogy halogatjuk, fontosabb, hogy értelmet adjunk neki. A sötétben Yorsh kardján és Robi koronáján ezüstös szikrákat hányt a holdfény. Erbrow arra gondolt, hogy legendák szólnak majd róla. Az énekmondók századokon és századokon át énekelni fognak az utolsó sárkányról, arról, aki egy nagy tündeharcost és egy ágrólszakadt kis királynőt hozzásegített ahhoz, hogy sorsukat beteljesítve egy olyan helyet alapítsanak, ahol szabad lehet az ember. A nagy sárkány felrepült, és röpte meghozta a menekülést, a nagy sárcsuszamlást, amely hatalmas, ingatag és járhatatlan fallal zárta el a völgytorkot, de miközben ezt tette, védtelen maradt a hasa, ahol sebezhető volt, ahonnan a nyilak nem pattantak le, mint a csicseriborsó, hanem mélyen beleálltak a húsba, s a meleg vér bő patakokban ömlött zöld pikkelyeire. A sárkány nagy szárnyait kitárva repült a holdfényben, azután már túl sok lett a nyíl, s kibugyogó vére elapadt. Erbrow, az utolsó sárkány a földre zuhant, és ott maradt utolsó pillanataiban a sáros fűben. Mindvégig arról álmodott, hogy nem hal meg, hogy még élhet egy kicsit, még így is, nyilakkal átlyuggatott mellkassal fekve a vérben ázó sárban. Azután egy másik álomkép sejlett fel benne, az első, amelyet életében álmodott. Önmagáról álmodott, újszülöttként, kisdedként, nemrég születettként, ahogy fejét tünde-fivére ölébe hajtja egy végtelen margarétaréten. Még egyszer utoljára kinyitotta a szemét. A csoda megint megtörtént. Ezernyi apró virág vette körül, fehérlettek a hold fényében a katonák lábainál, akik óvatosan közelebb merészkedtek. Erbrow nézte a virágszirmokat, és érezte, ahogy szétárad benne a boldogság, azután ismét lehunyta a szemét, ezúttal örökre. HUSZONHARMADIK FEJEZET A hajnal hidegen, ködösen, sápadtan derengett. Yorsh reszketett. Nemcsak a sebesülése, a fáradtság és a hideg miatt, aminek az ellensúlyozására nem maradt elég energiája. Sziklaként nehezedett rá az, hogy elvesztette Erbrow-t. Erbrow volt a családja, a testvére. Ügy látszik, mindenkinek, akit szeretett vagy akik szerették őt, meg kell halnia. Mindenkinek, kivéve Robit. Robi él. Ha sikerül egyfolytában Robira gondolnia, a lélegzetvételére, a mosolyára, akkor ez a ránehezedő súly épp annyira megkönnyebbedik, hogy legalább lélegzethez jut tőle.

A gigantikus hegyomlás után a szökevények a földre rogytak egy halomban, hogy ne fázzanak annyira, Arstrid. kunyhóinak maradványai között. Itt-ott tüzet is gyújtottak, hogy melegedhessenek. Yorsh az éjszakát csalódások szakadatlan sorozataként élte meg. Minden egyes pillanatban azt remélte, hogy mindjárt felbukkannak a szárnyak, mindjárt meglátja a lángnyelvet. Nyilván csak szemfényvesztés az egész, trükk, valamiféle tréfa. Talán megsebesítették Erbrow-t és elfogták. Láncra verve viszik majd Daligarba, fogságba vetik. Ő, Yorsh pedig majd odamegy a kardjával, hogy kiszabadítsa, az egész helyőrséggel szembeszáll, azután együtt elmenekülnek, Erbrow kitárja nagy szárnyait, ő pedig ott fog ülni a hátán. Pedig tudta. Az eszének egy része tovább áltatta magát, a másik pedig tudta. Yorsh elméje képes volt érzékelni Erbrow-ét, ugyanúgy, ahogy a szemével láthatta, orrával érezhette a szagát. Yorsh elméje tudta, hogy Erbrow meghalt. Ahol korábban a sárkányt érezte, ott most a fagyos nemlét fekete lyuka tátongott. Yorsht lesújtotta a gondolat, hogy ez már egy olyan világ, amelyben nincsenek sárkányok, ahol Erbrow már nem él, nem fog tojást rakni. Gyors számítást végzett, s mintha ráloccsantottak volna egy vödörrel a folyó hideg vizéből. Megszokta, hogy valamiféle bátynak tekinti a sárkányt, és a sok, öröklött emléke miatt, amitől a sárkány első személyben beszélt évekkel vagy évszázadokkal korábbi eseményekről, elfelejtette, hogy Erbrow valójában két hónapot sem élt. Olyan volt, mint egy meteor. Eszébe jutott, hogy az ősi tünde-nyelven Erbrow azt jelenti: „üstökös”. Robi sokáig zokogott. Neki is folyadék folyt a szeméből, mint az édesanyjának, amikor elkeseredett. Az orra csupa takony lett, a szeme vörös, a szemhéja pedig feldagadt, mint amikor valaki már két napja nem aludt. Yorsh ezt egyrészt rendkívül különösnek, kevéssé higiénikusnak és kellemetlennek találta, másrészt tiszta szívből szerette volna, ha ő is tud sírni. Mintha mindez nem volna elég, ott volt ráadásul a borzalom, hogy ölnie kell. Amikor a hajnal fénybe borította a világot, felvetődött a kérdés, hogy mit fognak enni. Mindenki éhes volt. Mindaz, amit magukkal vittek – az Árvák Házának tisztásán rendezett lakoma maradéka –, jó ideje elfogyott. Arstrid almafái és szőlőtőkéi ki voltak döntve vagy fel voltak égetve. Csak a pisztrángok maradtak. A Dogonnak ezen a szakaszán hemzsegtek a halak. Ezüstös pikkelyük átfénylett a vízen, Yorshnak pedig volt egy íja egy tünde-nyíllal. Senki nem merte megkérni rá, de egyszer csak elviselhetetlennek érezte a sok szegény ember és gyerek éhségét. Élet és halál egyetlen mozaik kövei, mondta valaha Erbrow. Egyesek halála bele van foglalva mások életébe. Soha többé nem fogja ezt hallani tőle. Soha többé. Soha többé nem hallja a hortyogását. Soha többé nem látja szuszogni. Soha többé. Soha többé. Bármit is csinált éppen, ez a két szó visszhangzott benne. Soha többé. Soha többé. Soha többé. Yorsh rátette a nyilat íja húrjára, és célzott. Soha többé nem hallja a hangját. Tévedhetetlenül, tünde-módra célzott, a lelki szemeivel, de minden egyes alkalommal marcangolta a vágy, hogy elvétse a célt, hogy ne kelljen éreznie a haldokló hal fájdalmát. Lőtt. Soha többé nem látja a szárnyait az égen. Yorsh látta, ahogy a nyíl eltalálja a pisztrángot, és érezte magában a pisztráng fájdalmát, a kétségbeesését, hogy meghal. Ebben még vagy ötvenszer része lesz, mielőtt véget érne a nap. Kilencvenkilenc embert kellett jóllakatnia, és egy pisztráng egy felnőttnek volt elég, vagy két nagyobbacska gyereknek, vagy három kicsinek. A favágó a vízbe ugrott, hogy kiszedje a pisztrángot. Csak ő tudott úszni, és az egyik kapás, tehát felváltva kellett vállalniuk a dermesztő feladatot, hogy a hideg vízben összeszedjék a zsákmányt és az egyetlen nyilukat. Soha többé. Soha többé. Soha többé. Soha többé. Soha többé. Soha többé. Soha többé. Soha többé. Soha többé. Soha többé. Soha többé.

A favágó kifogta a nyilat, és visszaadta Yorshnak. Yorsh újra lőtt. Elejtett még néhány pisztrángot, aztán az emberáradat ismét útnak indult. Felváltva fognak gyalogolni, halászni, pihenni kicsit, míg eljutnak a vízeséshez. Yorshnak eszébe jutott, amikor elrepült felette Erbrow hátán. Soha többé. Megint azt kívánta, bárcsak tudna sírni. Meneteltek, halásztak, valaki bogyókat is talált. Napnyugta előtt letáboroztak. A favágó nagy erdei- és lucfenyőágakat vágott le, amikből kunyhófélét rögtönöztek. A négy sarokban fa parázslott, fölötte pisztrángok sültek. Csak mentek és mentek, nap nap után, azzal a különös érzéssel, mintha az idő és az életük valahogy fel volna függesztve, várakozna. Yorsh felidézte, hogyan tette meg ezt az utat legelőször. A csónakban heverészett, két csodálatos ember volt vele, akik még arra is ügyeltek, hogy ne előtte egyék meg a füstölt pisztrángjukat, és egész zsáknyi babja és kukoricája volt, hogy megtölthesse a gyomrát. A szárazföldön az út hosszabb volt, kövesebb, fáradságosabb, az éhségről nem is beszélve. És mindez még semmi nem volt a szívén ütött sebhez képest, ahhoz a két szóhoz képest, amelyek minden lélegzetvételnél ott harsogtak a fejében, „soha többé”, hiába volt ott neki az a hihetetlen, nem remélt kincs – Robi – aki a közelében lépkedett. Tovább kell menni. Már jócskán benne jártak az őszben. Egyik napról a másikra leeshet a hó, és minden sokkal nehezebb lesz. Az út olykor könnyű volt, kis fövényekkel szegélyezett töltéseken mehettek, máskor fel kellett kapaszkodniuk a meredek, nyirkos sziklákon, a mohán csúszkálva, vagy ha a partok járhatatlanok voltak, hosszú kerülőket kellett tenniük az erdőkön át, ügyelve, nehogy nagyon eltávolodjanak a víztől, nehogy elveszítsék az irányt, eltévesszék az utat. Váratlanul elébük tárult a vízesés. Nem volt igazán váratlan. Közelségét előre jelezte a lezúduló víz robaja, mégis beleszédültek a látványba. A víz hatalmas magasságból zuhant alá, alatta a fény szivárványt rajzolt. Elébük tárult a tenger. A horizont egy hosszú, töretlen vonal mentén ért össze a tengerrel, semmi más nem szakította meg, csak egy aprócska sziget, amelyen egy vadcseresznyefa utolsó leveleit hullatta. A sziklák között, tőlük jobbra, egy apró fövenyről, amelyet csak a folyó zubogó vizéről lehetett elérni, igen keskeny lépcső kapaszkodott fel a legmagasabb bércre, amelyen látható volt az írás: HIC SUNT DRACOS. A lépcső egy része helyrehozhatatlanul leomlott, az írás pedig immár hazugság volt. A könyvtár mindentől és mindenkitől elzárva, immár elérhetetlen hegycsúcson őrizte haszontalan kincseit. Ha minden figyelmével Robira összpontosít, sikerül kivédenie, hogy a szomorúság letaglózza. HIC SUNT DRACOS. Soha többé, míg csak világ a világ. De ott van Robi. A világban ott van Robi. És a többiek is. Most már ismerte őket. Mindenkit, egyenként. Különös érzés volt, miután egész életében magányosan élt. Robi él, és vele van. Továbbra is erre kell gondolnia. – Hogy jutunk át? – kérdezte Nyurga, elképedten bámulva a víz lenyűgöző, szédítő zuhanását. – Nem tudom – válaszolta őszintén Yorsh. – Soha nem fog sikerülni! – jegyezte meg Moron csüggedten. – Hát persze hogy sikerülni fog – bizonygatta derűsen Robi –, az nem lehet, hogy ne sikerüljön. Arstrid lakói is itt mentek át. Meg lehet csinálni! Yorsh összeszedte magát. Erbrow nem halhatott meg a semmiért. Sikerülni fog. Csak jobban végig kell gondolnia. Körülnézett. A tenger kék volt. Körülöttük az utolsó őszi levelek vörösen és aranylón ragyogtak a már szinte csupasz fákon, a Sötét Hegyek csúcsain pedig fehérlett a hó. Kell lennie megoldásnak. Semmi nem jutott az eszébe.

– Hé! Egyáltalán nem ördöngösség: csak utat kell vágni! – dörmögte egy hang, illetve kettő. Daligar grófságának két munkása új nevet vett fel, most Illemtudó Kapásoknak hívták őket, hogy azonosuljanak a különös, hősi történet szereplőivel, akiket Yorsh valójában az ő képükre és hasonlatosságukra talált ki. Azóta, miután egész életükben alig tartották többre magukat egy málhás szamárnál, úgy érezték, hogy méltóságot nyertek, fontosak lettek. Egész életükben csak egymással beszéltek, azt is alig hallhatóan, s most először mertek hangosan megszólalni, hogy nyilvánosan mondjanak valamit. A két Illemtudó Kapás felmászott a szörnyűséges vízesés déli oldalán: nemcsak szikla volt ott, hanem föld is. Néhány ággal megtámogatva utat lehet vágni a szikla oldalában, a vízesés mögött. Egy csapat emberre van szükségük, akik elhordják a földet, amit ők kiásnak, néhány férfira, akik felváltják őket, ha elfárad a karjuk, egyenes és hegyes fára, ami megtartja a vágatot. Ha mindenki segít, sikerülhet. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Nem volt elég fél nap. Három egész kellett. Végül már mindannyian úgy néztek ki, mint megannyi sárból gyúrt szobor. Előbb a földbe, azután a sziklába kellett utat vágniuk maguknak, hegyes köveket használva csákány helyett, mivel csákányuk nem volt. A karjuk annyira elfáradt, hogy alig hitték, valaha elmúlhat ez a fáradtság. Lassú, fáradságos és gyönyörű utat tettek meg lefelé. Előttük kitárult a tenger, mellettük ezernyi szivárványszín foszlánnyal dübörgött a vízesés. A levegőben a só illatához a mirtuszé és a vad cápakaporé keveredett, ami szívósan kapaszkodott a szélfútta, barátságtalan sziklák repedéseiben az apró vadorchideákkal együtt. Ahogy lassan egyre lejjebb jutottak, láthatóvá vált a kis édesvizű tó, amelyet a vízesés alakított ki a mélyben, a tengerparti fenyők között, a hosszú, fehér homokos part előtt, amely a kéklő tengeröblöt szegélyezte. Az öböl egyik oldala lapos partszakaszban folytatódott, a másikat egy vad és zöld hegyfok védte és zárta le, amelyen éjszaka apró fények ragyogtak: Arstrid új házai! Yorshnak nem volt már sem ereje, sem ötlete a meséléshez, de a vándorok elővették hangszereiket, és a zene erőt adott azoknak, akik dolgoztak, hogy folytassák a munkát. Összeszorították a fogukat, és nem adták fel. Óráról órára, araszonként vágtak maguknak utat. Miközben az útjukat vágták, észrevették, hogy a sziklákról és a horizont felé hajló nagy gesztenyefák alsó ágairól égett kötéldarabok lógnak le. Arstrid lakói nyilván kötélhágcsókon jutottak le, s amint biztonságos helyre értek, felégették azokat maguk mögött. Yorsh csak most gondolt bele, hogy az eső és az időjárás viszontagságai hamar láthatatlanná és főleg járhatatlanná teszik majd azt az utat is, amit most ők maguk mögött hagynak. A sebe már összezárult, de még nem hegedt be, tehát nem azokkal volt, akik a hegy oldalában kapaszkodva az utat nyitották, hanem fent maradt, az idősebb asszonyokkal, a legkisebb gyerekekkel és azokkal az emberekkel, akik éppen pihentek a munka után. Amikor az Illemtudó Kapások leküzdhetetlenül kemény sziklába ütköztek, érte küldték Kálát. Yorsh megérkezett, és próbált kitalálni valamit. Eszébe jutott egy mechanikakönyv, amelyből az emelőkről tanult, de nem volt ott semmi, amire erőt lehetett volna kifejteni, hogy odébb billentsék a sziklát. Talán megpróbálhatnák ékekkel széthasítani, de semmiféle rés nem volt a kőben, ahova az ékeket be lehetett volna illeszteni, ráadásul semmijük sem volt, ami jó lett volna éknek. Könnyű szél kerekedett, amely már tisztábban hozta feléjük a sirályok vijjogását. Yorsh tehetetlenségében kirántotta a kardját, és teljes erejével a gránitra csapott vele, az pedig a penge ütései alatt darabokra tört. A penge ép maradt, és még

fényesebben szikrázott, mintha az ütés csak erősebbé tette volna, s Robi derűs mosolya egyre szélesebbre húzódott, és nagy éljenzés tört ki. A leereszkedés is lassú volt. Lépésenként haladtak előre libasorban, egymást kézen fogva, mint egyetlen, hosszú-hosszú kígyó, hogy senki ne eshessen le. Amikor leértek, annyira meghatottak és annyira fáradtak voltak, hogy sokáig csak némán nézték a hullámok lágy mozgását, ahogy elhaltak a parton. Valaki letérdelt, és megcsókolta a homokot. Sokan odamentek, hogy megérintsék a tengert. Yorsh akkor érezte először a tenger ízét, amikor Erbrow hátán repült. Akkor gondolt arra, hogy a tenger megérintése két részre osztja az életet, mert azután már nem ugyanolyan, mint azelőtt volt. A csendet sokáig csak a hullámok morajlása és a part fölött repülő sirálycsapat törte meg. Elsőként a gyerekek mozdultak meg. A hullámok mozgásától megbűvölten kitódultak a partra. Yorsh, aki öt értekezést is olvasott a kagylókról, megtanította őket arra, hogyan találják meg a homok alatt az ehetőket, s ezzel boldog zsivajban elkezdődött a gyűjtögetés. Robi is lekuporodott abban a sávban, ahol a hullámok ki szoktak csapni a partra, beletúrt a nedves, finom homokba, amely gyorsan lepergett, s ujjai között ott maradtak a nagy, sima, hosszúkás héjú, világos rózsaszín kagylók. – Az apukám mindig azt mondta, hogy azt, ami a kagylóhéjban van, meg lehet enni, még akkor is, ha gondolkodik, és talán a költészethez is ért – mondta Yorshnak nevetve, s nagy szemei ragyogtak, mint a csillagok. Yorsh arra gondolt, előbb-utóbb el kell majd mesélnie neki, honnan ered ez a mondás. A vízesés alatti tavacska közelében táboroztak le, a fenyők tövében. Jó hely volt, bővében a víznek. A vízesés zubogása egybemosódott a hullámok morajával, és az egész olyan volt, mintha valaki altatót dalolna. Egy tisztás fölé világos sziklafal emelkedett. Yorsh fogta a kardját, és felírta a sziklafalra: ERBROW, először tünde-betűkkel, azután az általánosan használt rúnaírással. Kis csoportosulás nézte lenyűgözve. Valaki odament, hogy megtapinthassa a betűket. Megkérdezték, mit jelentenek, és Yorsh elmagyarázta. – Jó – mondta a favágó, Daligar grófság egykori fakitermelő munkása. – A sárkány neve volt, igaz? Ez lesz a falunk neve. Erbrow-nak fogjuk hívni. Halk egyetértés hallatszott mindenünnen. Ekkor „Daligar grófság földmunkásai” közül szólalt meg az egyik. – Írd fel azt is: AMIT VALAKI A FÖLDBŐL KIMUNKÁL, AZ AZ ÖVÉ, ÉS SENKI NEM VEHETI EL TŐLE. Yorsh felírta, tisztán olvasható betűkkel, de egyetlen szótagot sem változtatva meg, mert ha valaki megküzdött azért, hogy beszélhessen, joga van, hogy ne változtassák meg azt, amit mond. Miután ezzel végzett, hozzáírt még mindent, amit diktáltak neki: AKINEK MEG EZ NEM TETSZIK, AZ ELMEHET, ÉS HA AZTÁN VISSZAJÖN, AZ IS JÓ. SENKI NEM VERHET MEG SENKIT. AZ ÁSÓ, AMIVEL MINDIG DOLGOZTÁL, ÉS AMI KORÁBBAN AZ APÁDÉ VOLT, A TIÉD. AKASZTANI SEM LEHET. MEG LEHET PRÓBÁLNI OLVASNI. ÍRNI IS. AMIT A TENGERBŐL KIVESZEL, AZ A TIÉD, ÉS SEMMIT NEM KELL FIZETNED SENKINEK. HA EGY APUKA ÉS EGY ANYUKA MEGHAL, A LEGJOBB BARÁTAIK LESZNEK A GYEREKEIK APUKÁI ÉS ANYUKÁI. EGYETLEN KISGYEREKNEK SEM KELL DOLGOZNIA.

A GYEREKEK KEVESEBBET DOLGOZNAK, MINT A NAGYOK, ÉS KÖNNYŰ DOLGOKAT CSINÁLNAK. A SÁRBAN ÁSNI NEM KÖNNYŰ DOLOG, ÉS EGY GYEREKNEK NEM KELL CSINÁLNIA. Sokáig hallgattak. – Mindenki úgy próbálhat boldog lenni, ahogy tud – mondta egy asszony. Moron hozzátette: – Nem tilos tündének lenni. Yorsh ezt is felírta. Robi és Kála sokáig tanácskoztak, furán nevetgéltek közben, azután a fülig elpirult Kála kimondta az utolsó törvényt, miközben Robi elbújt a háta mögé. – Mindenki azzal köt házasságot, akivel akar, de tényleg, akivel csak akar, még ha az egy kicsit más is, és senki nem mondhat rá semmit. Amikor a végére ért, Yorsh felolvasta az egészet, és mindenki egyetértett. Azután mindenki szétszéledt, hogy felkészüljenek az első éjszakájukra Erbrow-ban, a szabad férfiak, szabad nők és szabad gyerekek falujában. Kála és Nyurga ott maradt, s egymást bámulták. – Robi azt mondta, hogy valaki el fog jönni értem, hogy elvigyen az Árvák Házából. – Egy tünde és egy sárkány jött. – Igen, tudom, de ők mindenkiért jöttek. Én azt gondoltam, hogy valaki csak értem fog jönni. Ez nem ugyanaz. Nyurga leült a homokba. – Én is évekig arról álmodoztam, hogy valaki pont értem jön el az Árvák Házába. Még most is erről álmodozom, igazán, még most is, pedig már nem is vagyunk ott. Kála nem szólt semmit, aztán Nyurga szólalt meg ismét: – Akkor legyen úgy: én elhoztalak téged, és te elhoztál engem, így nekünk is van valakink, aki pont értünk jött. Kála bólintott, aztán ő is leült a homokba, Nyurga mellé. A nap a tenger fölött nyugodott le. Rózsaszín és arany sáv világította be a horizontot, és az ég csupa fény lett, miközben keleten, a kezdődő alkonyatban felragyogtak az első csillagok. Egy sirály totyogott feléjük. Robi és Yorsh a víz széléhez ért, ahol kicsaptak a hullámok. – Tudod – kezdett bele Robi –, a nevem… Nem volt ideje befejezni. Yorsh a szavába vágott. – Nagyon szép a neved, nagyon tetszik nekem. – Neked tetszik az, hogy Robi? – Igen, olyan, mint amikor leesik egy vízcsepp, vagy megpattan egy kő a vízen. Nagyon szép név. Robi halvány mosollyal az arcán, tétován elgondolkodott, azután a mosolya egyre szélesebb lett. – Hát a jóslat? – kérdezte. – A sorsod? A lány, akinek a hajnal rózsás fénye van a nevében? Yorsh vállat vont és ránézett. Elvörösödött és legyintett. – A sorsunk az, amit akarunk, nem az, amit felírtak a kőbe. A mi életünk, nem mások álma. Robi bólintott. A víz fölé hajolt, rátette a kiscsónakját a rongybabával, és nézte, ahogy lágyan ringatózik. Ezeket a játékokat a szülei készítették, csak ennyi maradt neki tőlük egy parittyán, a nevén és saját magán kívül. – A gyermekeim fognak velük játszani – mondta határozottan. Tudta. Látta. Eltöprengett, kell-e szólnia Yorshnak a nevéről, a jóslatról. Ezt még nyugodtan átgondolhatja. Az egész élet ott van rá.