Sidney Lawrence Rontás virága

Sidney Lawrence

Rontás Virága

A Pandora’s TeAm bemutatja:

Sidney Lawrence Rontás Virága Release date: 2011-06-25 A Könyv Megjelenésének éve:……………….................2011 Kiadó:………….............…...............................…Impresszum Oldalszám:…..………………….……...….........................153 Az eredeti köny oldalszáma:…………….……..…………263 Fejezetek száma:………..……….……….……………...…16 ISBN:…...…............................................. 978-963-7146-21-0 Rendszer Igény: ……………….…Office 97+; OpenOffice3+ Egyéni font készlet:……………………..……() Igen (X)Nem A könyvet nem kell megköszönnöd, hobbyból csináljuk. De tiszteld meg a munkánkat azzal, hogy ezt az oldalt benne hagyod a doc.-ban, és változatlan formában töltöd fel más oldalakra! Ha tetszik a könyv, és megengedheted magadnak, vásárold meg, ezzel is támogatva a szerzőket/kiadókat! Az ebook olvasása nem helyettesíti a papír alapú könyvet, és a polcodra sem tudod feltenni!

Rontás Virága

Sidney Lawrence

Rontás Virága

Copyright © 1998 by Radnai Gáborné All rights reserved! Tilos ezen könyvet, vagy annak bármely részét felhasználni, megváltoztatni, információs rendszerben tárolni, bárhol megjelentetni, terjeszteni, illetve ettől eltérő formában kiadni a kiadó engedélye nélkül. Negyedik kiadás 2007 Lektorálta: Lakócai Gábor Borítóterv: TONETOGRAPH ISBN 978-963-7146-21-0 www.marthatailor.hu • www.radnaikiado.hu

3

Sidney Lawrence

1. Végre! Az intézet kapuja hangosan csapódott be, amint Linda kilépett rajta. Nagyot szippantott a „szabad” levegőből. Letette kis bőröndjét, és megállt. Körülnézett. Szeme boldogan itta be a csodálatos látványt. Négy évet töltött el itt, de semmit nem látott ebből a gyönyörű vidékből, hiszen szinte egyáltalán nem is hagyták el az intézetet. Szemben egy hatalmas, fekete kocsit pillantott meg. A Buick ajtaja kinyílt, s egy egyenruhás, már nem éppen fiatal férfi indult felé. – Üdvözlöm, Linda kisasszony. Örülök, hogy szolgálatára lehetek. A nevem Thomas Sellech, Lady Betty sofőrje vagyok immáron jó harminc éve. A lady már nagyon várja – mondta, majd felemelte a bőröndöt, és a kocsi felé indult. Linda kábultan követte. Lenyűgözte a férfi modora, kedves arca. Úgy érezte, barátot lelhetne benne. Beült a kocsiba Thomas mellé. – Ha szabad kérnem, hátra szíveskedjék ülni, ide csak a lady ülhet – mondta sajnálkozva a sofőr. – Lady Betty szigorú utasítása – jegyezte meg kedvesen mosolyogva. Linda átült a hátsó ülésre Thomas mögé. Arra gondolt, hogy mi vár rá, ha ilyen szigorúság uralkodik a kastélyban. A szigort már ismerte, hiszen saját bőrén tapasztalta ez alatt a négy év alatt. Hogy Angliából miért ide, Spanyolországba került intézetbe, azt a mai napig sem tudta. Amikor szülei meghaltak, s ő egyedül maradt, Lady Betty megjelent, és ő intézkedett, hogy Linda a Szent Ilona Leánynevelő Intézetbe kerüljön. Nem tudta, hogy miért kellett neki eljönnie ide, Spanyolország csodálatosan szép, de a külvilágtól teljesen elzárt részébe. Végignézve magán, furcsa érzés suhant át rajta. Már nem az intézet fekete-szürke egyenruháját viselte. Fehér kiskosztümöt kapott, fehér alapon fekete pöttyös blúzzal. Lábán fehér, magas sarkú szandál volt. Haja a derekáig ért, s szinte megváltást jelentett számára, hogy a fityulát nem érezte a 4

Rontás Virága fején. Gondolatban hálát érzett Lady Betty iránt, amiért elviszi innen, s amiért tudja, hogy mi való egy tizennyolc éves lánynak. Lady Bettyt nem nagyon ismeri, talán kétszer látta életében, de ahhoz képest, hogy nagyon öreg, a ruhát illetően jó az ízlése. Előrenézett, s meglátta magát a tükörben. Fekete, erős szálú haját és hófehér bőrét anyjától örökölte. Ábrándos, kék szemét azonban valaki mástól, mert sem apjának, sem pedig anyjának nem volt kék a szeme. – Nézze, milyen gyönyörű a táj – zavarta meg gondolatait Thomas. – Ha akarja, szívesen kalauzolom, és segítségére leszek a látványosságok megismerésében. – Köszönöm, de inkább a ladyről meséljen. Milyen ő valójában? Akkor találkoztam vele utoljára, amikor elhozott ide az intézetbe, utána már csak leveleket írt. Minden hónapban egyet, de azt is az intézet főnökasszonyának és nem nekem. Velem csak a rám vonatkozó részt ismertették. Szeretnék kicsit többet tudni róla. Azt sem tudom, miért törődik velem... – Tudja, nagyon nehezet kérdez. Lady Betty alapjában véve nagyon szigorú, de azért nem kell félni tőle. Jól bírja magát, és fürge, akár egy húszéves, pedig elég idős már. Szereti a rendet, a csendet és azt, ha nem ellenkeznek vele. Ha erre ügyel, nem lesz gondja vele. Linda teste összerándult, amikor maga elé képzelte Lady Bettyt. Nem tudta az okát, de biztos volt benne, hogy a lady nem kedveli. Anyja temetése jutott eszébe. Tizennégy éves volt akkor, de feltűnt neki, hogy egyetlen rokon sem jött el. Apja egy évvel azelőtt halt meg valahol Ázsiában. Régészként dolgozott, amikor egy földomlás kioltotta az életét. S azóta is hiába kutatott emlékeiben, egyetlen rokonra sem emlékezett. Otthon, amikor anyjával kettesben maradtak, többször látta őt sírni. Ha megkérdezte az okát, a válasz csak annyi volt, hogy „...kicsi vagy még, nem értenéd meg. Majd, ha nagyobb leszel, beavatlak a titokba.” Sajnos, a titok azóta is titok maradt. Linda nagyot sóhajtott. Próbálta gondolatait elterelni, de azok állandóan visszatértek a múltba. Anyja minden este gyönyörű ruhába öltözött, őt megpuszilta, majd elment. Reggel, amikor felébredt, még 5

Sidney Lawrence aludt. Emlékszik rá, néha nagyon fáradtnak és sápadtnak tűnt. Linda mindig furcsa érzéssel közeledett anyjához. Rajongott érte, de a szíve mélyén mindig sajnálta. Hogy miért? Nem tudott rá magyarázatot adni. Soha nem értette, a szomszéd gyerekek miért nem játszhatnak vele, s miért dugták össze a felnőttek a fejüket, amikor őt megpillantották. Linda gondolatai hirtelen Lady Betty felé irányultak. Egyszer, nagyon régen megjelent náluk az öreg hölgy. Már akkor is öreg volt, pedig az a látogatás legalább tíz éve történt. Olyan ráncos volt az arca, hogy Linda megijedt tőle és elbújt. Nem sokáig maradt, s amikor elment, anyja egész éjjel sírt. Már akkor teljes szívéből gyűlölte a ladyt. Most pedig nála fog lakni. De miért? – tette fel magának gondolatban a kérdést. Linda kinézett az ablakon. Figyelmét azonban semmi nem tudta lekötni. Állandóan anyja járt az eszében. Szülei akkor este vesztek össze végérvényesen, amikor a lady ott járt. Apja ezután döntött úgy, hogy elköltözik Angliából és elfogadja az ázsiai munkát. Ketten maradtak az anyjával. Soha többé nem látta az apját, s már csak akkor hallott róla, amikor meghalt. Ezt is a lady okozta, gondolta. Soha nem váltak volna el, ha ő akkor nem jelenik meg. Nem értette, hogy miért, de tudta, hogy csakis az öreg hölgy lehetett az oka mindennek. Egyik reggel, amint felébredt, anyja ágyát üresen találta. Felkelt és keresésére indult. Hosszú keresgélés után a fürdőszobában akadt rá, ahol minden csupa vér volt. Anyja élettelenül feküdt a földön. Gyönyörű fekete haja összeragadt a vértócsában, szeme pedig szomorúan révedt a távolba. Linda megborzongott. Soha nem felejti el azt az arcot. Még most is borzasztó hatással van rá, amikor rágondol. Ki lehet ez a Lady Betty? Miért érzi úgy, hogy neki feltétlenül engedelmeskednie kell az utasításainak? Feje zsongott a sok megfejthetetlen kérdéstől. A Buick megállt. Linda alig akart hinni a szemének. A tisztáson egy repülőgép állt. Olyan volt, mint egy kiterjesztett szárnyú, fehér galamb. Linda mindenről megfeledkezve bámult. – Csak nem miránk vár ez a gép? – kérdezte ijedten. 6

Rontás Virága – Innen már repülőgéppel megyünk tovább – mondta Thomas. – A lady a saját gépét küldte a kisasszonyért, s bizony ez nagy dolog! Thomas a kocsival a gép farába hajtott, majd visszatérve segített a lánynak a felszállásban. Linda meglepetése határtalan volt a gép tágas belsejét és pazar berendezését látva. Egy fiatal, egyenruhás férfi várta, üdítővel és süteménnyel kínálta. Szinte leste minden gondolatát. Lindát zavarta ez a figyelem, jobban szerette, ha nem foglalkoznak vele. A gép lassan elindult. Linda kicsit félt attól, hogy valami történik a géppel, hisz itt nincs kifutópálya. Ám semmi sem történt, a gép lassan felemelkedett, és hamarosan a gyönyörű, kék égen hasította a hófehér habokat. – Nézze, milyen csodálatos helyen repülünk! – kiáltott fel elragadtatással Thomas. Linda lenézett, és valóban, a lélegzete is elállt. Alattuk épp Gibraltár terült el. Teljesen előrehajolt, hogy jobban lelásson. – Hol járunk? – kérdezte Thomastól. – Épp Gibraltár fölött repülünk – kezdte Thomas. – Az ókoriak Héraklész egyik oszlopának tartották, s úgy hitték, hogy az Isten azért emelte ki a tenger mélyéből, hogy kijelölje az akkor ismert világ határát. A „Gibraltár” név a Gibel-Tarik, azaz Tarik Sziklája eltorzított alakja. Tarik volt az az arab hadvezér, aki 711-ben Gibraltárt választotta hídfőállásul Spanyolország meghódításához. Ez a terület mindössze hat négyzetkilométer, s harmincezer gibraltári él rajta. Gibraltár városa a szikla szelíd lejtésű, nyugati oldalára épült. Sok itt a látnivaló, de jó két óra alatt be lehet járni. Régen nem volt megközelíthető, de most már felkapott turistahely. Egyébként – folytatta – Spanyolország gyönyörű, majd meglátja. Anglia után biztosan ön is annak találja, s beleszeret, ugyanúgy, mint a lady, aki – mint tudja – szintén angol. Csodálatos helyet választott, a kastély vadregényes környezetben áll. De már látni is! – mutatott lefelé. Linda kissé felemelkedett, hogy jobban lássa. 7

Sidney Lawrence – Ó, istenem! Ez valóban csodálatos – tört ki belőle az őszinte elragadtatás. – Egyszerűen lenyűgöző. Igaz, hogy négy éve élek spanyol földön, de szinte semmit sem láttam belőle. Azt hiszem, igyekezni fogok, hogy bepótoljam – ujjongott Linda. – Igen, innen föntről látni csak igazán a szépségét – sóhajtott Thomas. A gép egy szurdok felett repült, ahonnan jól kivehették, hogy a várost valósággal két részre hasítja. – Alattunk ennek a kisvárosnak a neve Tajo. Százötven méter mély a hasadék, mely egész lenyúlik a Guadiaro folyóig. Nézze! Ott, dél felé terül el a mór város, Cindad, melyet egy tizennyolcadik századi híd köt össze a Mercadillo negyeddel. Ugye lélegzetelállító? – kérdezte Thomas. A lány szép arcába nézett. Linda csak bólintott, szeme mohón itta a sok szépséget. – Látja a kastélyt, Linda kisasszony? – mutatott lefelé Thomas. – Már teljesen tisztán lehet látni még az ablakait is. – Istenem, de szép! – lelkendezett a lány. – S még egy kis templom is van mellette, de örülök! Tudja, megszoktam, hogy mindennap misére jártunk, s nagyon hiányozna az életemből. Isten mindig mellettem volt, és én nagyon jól éreztem magam a házában. – Ettől nem kell tartania, Lady Betty nagyon vallásos, sőt meg is követelné magától is, de így semmi gond. Együtt mehetnek majd a templomba. A gép közben leereszkedett. Linda kicsit megszédült, ahogy kiszállt a gépből. – Kicsit erős a levegő, meg kell szokni – mosolygott Thomas. Elindult az autóért. A kastély kb. három km-re lehetett a leszállópályától. Amint elhelyezkedett Thomas mögött, gyomra kicsit megemelkedett a gondolattól, hogy milyen élet vár rá itt. Tizennyolc éves, szeretne barátokat szerezni, szeretne végre szórakozni. Még táncolni sem tud, jutott eszébe. Miután az autó bekanyarodott a kastély udvarára, a hatalmas kapu becsukódott mögöttük. Linda szorongása egyre nőtt. Az utat végig, mindkét oldalról rózsabokrok szegélyezték. A hatalmas park szépsége és 8

Rontás Virága a különlegesebbnél különlegesebb virágok enyhítették valamelyest a lány idegességét. Illatuk elárasztotta a levegőt. A szél eljátszott a virágokkal, fejecskéjük jobbra-balra ringatózott, mintha a lányt köszöntenék valamennyien. A kocsi közvetlen a kastély előtt állt meg. Linda sokszor elképzelte, de minden képzeletét felülmúlta, amit a valóságban látott. Hatalmas oszlopok tartották az előteraszt, ahova rengeteg lépcső vezetett fel. A homlokzat előreugrott, melyről egy óriási madár lógott kiterjesztett szárnnyal, szájában egy olajággal. Az ablakok visszaverték a nap sugarait. Ki tudja, milyen élet vár mögöttük, gondolta Linda. Maga az épület régi volt ugyan, de mégis valami modernséget tükrözött. Talán a hófehér falak, a négerbarna ablakkeretek, a rolók és a vörös cseréptető keltette a lányban ezt a hatást. Arra gondolt, elég lesz megtanulni benne tájékozódni. A bejárati ajtó kinyílt. Két fityulás nő jelent meg, s Linda egy pillanatra úgy érezte, az intézetben van. Ám amint közelebbről is láthatta őket, megnyugodott. A fityula alatt hajuk szabadon lobogott, ruhájuk pedig színes, vidám benyomást keltett. A két nő nyomában megjelent Lady Betty szikár alakja is. Linda nem tudta, mit illik ilyenkor csinálni. Odaszaladjon, arcul csókolja, vagy csak megálljon előtte és várja, hogy a lady mondjon valamit. Ezt elfelejtette megkérdezni Thomastól. A gondját azonban maga a lady oldotta meg. Jobb kezét kinyújtotta felé és megszólalt. – Üdvözöllek, gyermekem! Gyere, csókolj kezet! Linda remegő térdekkel indult el felé. Az öreg hölgy szemei arcára szegeződtek, amitől nagyon zavarba jött. Ráhajolt a lady öreg, eres, gyűrűkkel teli kezére, és megcsókolta, majd felnézett. Az idős asszony szemei még néhány percig rajta nyugodtak. – Mary, kísérje fel Linda kisasszonyt a lakosztályába! Linda! Frissülj fel, rendezkedj be, később találkozunk – mondta Lady Betty, és elsietett. Linda Mary után igyekezett. A kastély belülről még nagyobbnak és még áttekinthetetlenebbnek tűnt. Hogy fogom én itt kiismerni magam? – 9

Sidney Lawrence töprengett jobbra-balra tekingetve. A márványlépcsőkön az emeletre érve Mary jobbra vezette. – Ez a lakosztálya, Linda kisasszony. A kastély nyugati szárnya szerintem a legbarátságosabb, és a kilátás is csodaszép. A szekrényben mindent megtalál a fehérneműtől a cipőig. Linda csak ámult-bámult. Azt hitte, valami régimódi berendezést talál majd a szobában, de a bútorok mind illettek egy mai tizennyolc éves lányhoz. Minden választékosan volt megtervezve, s a sok színes vázában illatos virágok pompáztak. – Parancsol még valamit, kisasszony? – kérdezte Mary. – Nem, köszönöm – mondta Linda halkan. Tetszett neki a csinos, nyílt tekintetű lány. Bízott benne, hogy jól kijönnek majd egymással. Úgy huszonöt évesnek nézte. – Ha bármire szüksége van, csak csöngessen! Lady Betty engem vett fel a kisasszony mellé, tehát bátran hívjon éjjel vagy nappal – mondta mosolyogva. – És a másik hölgy? – kérdezte Linda. – Lucille? Ő a lady komornája már vagy húsz, de lehet harminc éve is. Mary meghajtotta magát és kiment. Linda az ablakhoz lépett, s csak ekkor vette észre, hogy egy tágas terasz is tartozik a lakosztályához. Kinyitotta az ajtót és kilépett. Szeme előtt terült el az egész park, és pontosan rálátott a kis templomra. Szíve nagyot dobbant, mert ebben a pillanatban szólalt meg a harang. Linda összekulcsolta a kezét és imádkozni kezdett. – Édes Istenem! Segíts meg engem, hogy kibírjam itt, és legyen erőm elviselni, ami rám vár. Tudom, hogy mindig számíthattam rád, kérlek, ezután se hagyj magamra! Légy velem minden pillanatban, nehogy rosszat tegyek, vagy helytelenül viselkedjek. Amen. Imádkozás után gyorsan előkapta a bőröndjét, hogy fehérneműt vegyen elő, ám rájött, hogy ezekre a holmikra már nincs szüksége. A szekrények tele vannak puha, csipkés bugyikkal és kombinékkal. A szeme mégis tágra nyílt, miután a szekrénybe nézett. Szinte nem tudott 10

Rontás Virága választani, olyan sok szép ruha lógott a szekrényben. Délután öt órára járt az idő. Azt sem tudta, mit illik ilyenkor felvenni. Bárcsak valaki segítene! Eszébe jutott Mary. Megnyomta a csengőt, s néhány pillanat múlva megjelent a lány. – Parancsol, kisasszony? – hajtotta meg magát Linda előtt. – Mondja, Mary, mit illik felvennem? Kérem, segítsen nekem, amíg megtanulom az itteni illemszabályokat! – Örömmel – hajolt meg újra Mary. A szekrényhez lépett, és egy fehér alapon kék, apróvirágos selyemruhát vett elő. – Ez megfelel, ezt vegye fel, kisasszony! A hajába pedig ezt a kék szalagot tesszük. Kérem, igyekezzen a fürdéssel, legyen időben kész, még a haját is meg kell mosnia. Siessen, mert pontban hat órakor van a vacsora. A lady nagyon szereti a pontosságot. Segíthetek a fürdésnél? – kérdezte. – Nem, köszönöm. Egyedül fürdöm – mondta Linda, és belépett a fürdőszobába. Természetesen itt is mindent megtalált, amire csak szüksége volt. A sarokban egy fogason legalább ötféle színű köntös lógott, mind az ő méretére. A törülközők aranyozott rudakon függtek, a fürdőkád pedig szív alakú volt. A polcon hajszárító és egyéb pipereeszközök sorakoztak, míg az ajtó mellett egy plafonig érő tükör állt, arany keretben. Linda úgy érezte, mintha filmet nézne, és nem is a valóságban élne. Olyan volt az egész, mint egy álom. Egyre inkább az volt az érzése, hogy a lady egy földre szállt angyal, aki igyekszik mindenben a kedvében járni. Olyan alapossággal válogatta össze a ruhatárát, a bútorokat, és mindenre kiterjedt a figyelme. Egyszerűen el volt tőle ragadtatva. Meg is ígérte magának, hogy mindig és mindenhol igyekszik megfelelni a lady elvárásainak, és meg fogja szeretni. Bár valójában fogalma sem volt róla, hogy ki is ez az idős hölgy. – Kérem, Linda kisasszony, igyekezzen, elmúlt fél hat – kopogott be az ajtón Mary.

11

Sidney Lawrence Linda kiszállt a pezsgő, illatos habfürdőből, és egy halványlila köntösbe bújt. A köntös puha, finom anyaga lágyan követte testének vonalait. Fejére egy törülközőt csavart és úgy lépett ki a nappaliba. – Jöjjön, gyorsan megszárítom a haját – mondta Mary, s bekapcsolta a hajszárítót. Keze fürgén mozgott a fején, s meg kell hagyni, pillanatokon belül olyan frizurát csinált, amitől Linda igencsak elámult. Alig akarta elhinni, hogy a tükörben az a ragyogó nő ő maga. Mary befonta csodálatosan fénylő haját, és a kék szalaggal átkötötte. Néhány tincs hullott a homlokára, de az igen jól állt neki. Az egész olyan volt, mint a mesében. A kis Hamupipőkéből gyönyörű hercegnő vált. Mary fehér cipőt tett elé, melyen egy fehér gyönggyel kivarrt, kék bársonymasni díszlett. A ruha úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Szabadon hagyta hófehér nyakát és gömbölyű vállait; telt melle, vékony dereka, sudár termete királynői megjelenést kölcsönöztek neki. A tükörbe nézve Linda feljebb akarta húzni a vállán a ruhát, de Mary rászólt. – Kisasszony, ez a ruha ilyen szabású és ragyogóan áll önnek. Ne szégyellje a testét, hisz gyönyörű – mondta őszinte lelkesedéssel. Végül fehér gyöngysort helyezett a nyakába és egy kék övet a derekára, mely szintén fehér gyönggyel volt díszítve. Linda arca kipirult, amint elkészülve a képmását figyelte. Nem tudni, hogy az izgalomtól, vagy talán attól a felismeréstől, hogy ő valójában egy igazán gyönyörű, fiatal nő. Mary a kezébe adta a parfümöt, s csak miután a lány néhány cseppet hintett magára, azután engedte útjára. – Most már megjelenhet a lady előtt. Jöjjön, mutatom az utat! Linda szorongva lépett be a hatalmas szalonba. Lába földbe gyökerezett, mert a ladyt nem egyedül találta. A plafonról lecsüngő lámpa fényében meglátta a vendégeket. Két pap ült az asztalnál. Linda megtorpant az ajtóban. – Gyere, gyermekem, jöjj közelebb! – szólt Lady Betty, s kinyújtotta felé a kezét. Linda elindult, és megállt a lady előtt. 12

Rontás Virága – Ismerkedjenek meg az én kis pártfogoltammal – mondta. – Szülei meghaltak, neveléséről én gondoskodom. Ma jött ki a Szent Ilona Leánynevelő Intézetből. Ezentúl nálam fog élni. Linda, ez itt Alonso atya – mutatott az idős papra, majd a fiatal felé fordult. – Ő pedig Leonard atya. Angol, mint mi – tette hozzá. – Dicsértessék a Jézus Krisztus – hajolt meg Linda előbb az idős, majd a fiatal pap előtt. – Mindörökké, ámen – mondták azok szinte egyszerre, köszöntve a fiatal lányt. Linda csak most emelte fel a fejét. Tekintete először az idős pap arcára tévedt, s rögtön valamiféle furcsa érzés költözött a szívébe. Mintha egy ravasz róka nézne vele szembe. Ezután a fiatal papra nézett, aki tiszta, érdeklődő pillantással tekintett rá. Szája szabályos, de telt, orra inkább lányos, kicsi. Arca kedvességet és jóságot tükrözött. Lindára mosolygott, s elővillantak hófehér, gyönyörű fogai. Arcán két kis gödör jelent meg. – Örülök, hogy megismerhetem, kedves kisasszony – mondta csengő hangon. Linda szíve heves dobogásba kezdett, alig várta, hogy leüljön arra a székre, amelyet a lady mutatott. Lábai már nem bírták tartani, gyorsan lerogyott. A beszélgetés nehezen indult Linda részéről. Többnyire csak hallgatott, vagy ha kérdezték, rövid igennel vagy nemmel válaszolt. A vacsorát négyesben költötték el, s Linda alig evett pár falatot, pedig igencsak megéhezett ekkorra. Szeme többször Leonard atyára tévedt, s mindannyiszor magán érezte a pap pillantását is. Keze remegve fogta a villát, arca pedig lángba borult. Zavarban érezte magát, s tudta, hogy ennek a fiatal pap az oka, de szavakban nemigen tudta volna kifejezni, hogy miért. Végre az atyák elbúcsúztak. – Remélem, kisasszony, megtiszteli miséinket jelenlétével? – kérdezte Alonso atya. 13

Sidney Lawrence – Ó, igen – felelte gyorsan Linda. – Isten háza az én otthonom is, minden alkalmat megragadok, hogy igéjét hallhassam – suttogta. Lady Betty láthatóan örömmel vette Linda kijelentését, s amint vendégei eltávoztak, maga mellé húzta a lányt. – Gyere, kedvesem, beszélgessünk egy kicsit. Szeretném, ha közelebbről is megismernénk egymást. Tudod, az én időm lassan lejár. Nyolcvanéves vagyok, s mindennap, amikor felébredek, hálát adok Istennek, hogy megajándékoz egy újabb nappal. Linda a ladyre nézett. Szeme találkozott az idős asszony tekintetével, melyben valami furcsán, nedvesen csillogó fény ragyogott. Linda úgy érezte, mintha szeretettel nézné őt. – Nekem is minden vágyam, hogy megismerjem önt, aki annyira jóságos hozzám. Senkim sincs a világon, amióta a szüleim meghaltak. Köszönöm, hogy törődik velem – hajolt a lady kezére, és ajkával megérintette. – Látom, jó nevelést kaptál. Örülök, hogy ilyen szelíd és engedelmes vagy. Tudnod kell, hogy milyen terveim vannak veled. Először is, bár spanyol intézetben tanultál, a nyelveket még tovább kell tanulnod. Az angolt csak itthon, magunk között használjuk. Amint észrevetted, a személyzet kivétel nélkül angol. Ezt nagyon fontosnak tartottam, hisz mi valójában angolok vagyunk. Erről soha nem szabad megfeledkeznünk. – Kérdezhetek valamit? – szakította félbe félénken a lány. – Kérdezz csak! – mondta Lady Betty. – Miért itt, Spanyolországban él, ha annyira fontos önnek, hogy angol? Lady Betty elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – A férjem és a fiam halála után nem tudtam megmaradni otthon. Szükségem volt a levegő– és környezetváltozásra. Spanyolország gyönyörű, s ezért választottam ezt a környéket. Remélem, neked is tetszik. Egyébként elszigetelten élünk, nincsenek barátaink, sem ellenségeink. Sehova nem járunk, csak a templomba. A két atyán kívül nem fogadunk más vendégeket. Mint láthatod, minden kényelmet biztosítottam számodra, de amíg én élek, ide senkit nem hozhatsz, sehova 14

Rontás Virága el nem járhatsz, csak velem vagy Thomasszal. Megértetted? – villant szigorúan a lady szeme. – Igen – rebegte Linda, miközben sírás fojtogatta a torkát. Ettől félt. Mit fog csinálni nap mint nap, ha nem mehet fiatalok közé? Hogy szerez majd barátokat, később pedig partnert? Vagy talán vénlány legyen belőle? Ezt akarja a lady? Ebben a pillanatban szinte gyűlölte az idős hölgyet. – Jól van. Szeretem, ha engedelmes és alkalmazkodó leány vagy. Úgy gondolom, jól megleszünk egymással. Most mehetsz, ismerkedj a kastéllyal, a parkkal, leendő otthonoddal. Ha távolabb szeretnél menni, előtte való nap szólj, megbeszéljük, és ha jónak látom, megengedem. Természetesen valaki mindig elkísér. – Kezét csókra nyújtotta, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Linda lehajolt és megcsókolta a feléje nyújtott kezet, majd gyorsan elviharzott. A szobájába sietett és az ágyra vetette magát, ahol keserves zokogásban tört ki, mert nagyon szerencsétlennek érezte magát. Lassacskán megnyugodott, s észre sem vette, amikor besötétedett. Nyolc órakor Mary kopogott az ajtaján, hogy a lady látni szeretné, ám amint belépett, látta, hogy a lány mélyen alszik. Mary kimentette Lindát az idős hölgy előtt, aki azonban így is igen mérgesen reagált, mert szertartásszerűen minden este nyolc órakor összehívta a kastély lakóit, hogy eligazítást adjon másnapra. Erről senki nem hiányozhatott. így Linda azzal, hogy elaludt, szerzett egy rossz pontot nála. Lady Betty csak sziszegni tudott mérgében. – Bocsásson meg neki, lady! Nagyon kimerült szegényke, hisz az intézet után minden új neki. Meg kell szoknia. Nem csoda, hogy a sok élmény kifárasztotta – mondta Mary. – Jól van, a témát lezártuk – szólt Lady Betty, és kezével intett, hogy mindenki leülhet.

15

Sidney Lawrence

2. Linda reggel kipihenten ébredt, de először azt sem tudta, hogy hol van. A csipkés ágynemű ismeretlen volt neki, a kényelmes ágy szinte fogva tartotta. Szemeit végigjártatta a szobán és elmosolyodott. Gyorsan kiugrott az ágyból, s csak ekkor vette észre, hogy ruhában aludt. A gyönyörű selyem úgy összegyűrődött, mint egy harmonika. A fürdőszobában, a habos fürdővízben elnyúlva arra gondolt, hogy talán nem is lesz itt annyira rossz. Mire elkészült, megjelent Mary. – Jó reggelt, Linda kisasszony! Remélem, jól aludt? – érdeklődött. – Köszönöm, nagyon jól aludtam. Linda zavarban volt, mert Mary meglátta a széken a gyűrött ruhát. Nem tudta, hogy mit mondjon. Végül úgy döntött, hogy nem beszél róla. Mary felemelte a ruhát és kivitte. Nem kérdezett semmit, így ez a gond megoldódott. Amint visszajött a szobába, Linda az arcát fürkészte, de azon nem látott semmiféle neheztelést, így lassan megnyugodott. – Hánykor van a reggeli? – kérdezte Linda. – Pontosan nyolc órakor, a lady ugyanis korán kelő. Ma, vasárnap lévén, tizenegy órakor' kezdődik a mise, amit Lady Betty soha nem mulaszt el. Ön is vele megy? – Természetesen – felelte Linda, s ránézett a szobalányra. – Gondolja, hogy ebben a ruhában mehetek? Linda egy barackvirágszínű ruhát viselt, fekete kiegészítőkkel. Gyönyörű volt. – Azt hiszem, igen. Csak a haját kell összefognia – mondta Mary. – Mi baj van a hajammal? Az intézetben is állandóan össze volt fogva, már fáj a fejbőröm. Szeretem, ha a hajam szabadon van. – Lady Betty biztosan szólni fog érte. Kérem, engedje, hogy összefogjam. 16

Rontás Virága – Annyira talán mégsem szigorú, hogy még azt is megszabja, hogyan hordjam a hajam. – De igen. O nem tűr ellentmondást. Jobb, ha hallgat rám, kisasszony! – Egyelőre így megyek reggelizni, nem hagyom, hogy ennyire terror alatt tartson. Majd ha szól, megmondom neki is, hogy szeretem, ha a hajam szabadon van. – Ezzel Linda fiatalos lendületével leviharzott a lépcsőn. Cipője hangos kopogásától visszhangzott a kastély. – Mi ez? – rikácsolta Lady Betty, a lépcső alján állva. – Elment a józan eszed? Hogy lehet egy fiatal lány ennyire neveletlen? Ez nem méltó hozzád! – szörnyülködött. Linda megszégyenülve állt előtte. – Bocsánatot kérek, többé nem fog előfordulni – hebegte égő arccal. – Jól van, remélem is! – mondta a lady, majd jobban szemügyre vette a lányt. – Remélem, nem akarsz így megjelenni a reggelinél? Linda végignézett magán. – Miért? – kérdezte ártatlanul. – A hajad. Mary nem mondta, hogy nem tűrök meg az asztalnál összevissza lógó hosszú hajat? Azonnal menj fel a szobádba, és küldd ide Maryt! Linda felment a lépcsőn, és benyitott a szobájába. Mary már befejezte az ágyazást, és éppen a nagy terasz ajtaját tárta ki. – Lady Betty kéreti – mondta szipogva. – Azt hiszem, a hajam miatt – tette hozzá. Mary ránézett, de nem szólt egy szót sem, csak csendesen kisietett a szobából. Amikor visszatért, vöröslött a szeme. – Bántotta a lady? – kérdezte együtt érző hangon Linda. – Megérdemeltem. Tisztában voltam vele, hogy így nem mehet le, mégis engedtem. – Én voltam engedetlen, kérem, ne haragudjon rám! – Linda a lányhoz lépett, és megölelte. – Semmi baj. Jöjjön, megfésülöm! – mosolygott rá Mary kedvesen. Linda haja kontyba lett fésülve, és egy gyönggyel hímzett csat fogta össze. Reggelijét gépiesen fogyasztotta el, alig várta, hogy a szertartás 17

Sidney Lawrence véget érjen. Kínos volt a lady állandó kutató, fürkésző pillantása. Amint befejezték a reggelit, a lány felpattant és az ajtó felé indult. – Az a szokás és illem, hogy megvárjuk, amíg én befejezem és engedélyt adok a felállásra – állította meg Lindát, s szinte sziszegve ejtette ki a szavakat mérhetetlen dühében. – Bocsánatot kérek, Lady Betty. ígérem, soha többé nem fordul elő – mondta reszkető ajakkal, majd lassan visszaült a helyére. Alig tudta visszatartani feltörő könnyeit. Legalább tíz percig ült és tűrte a lady megsemmisítő pillantásait, Végre felállhatott az asztaltól, mert Lady Betty csókra nyújtotta a kezét. – Linda! Fél tizenegykor indulunk a templomba. Légy készen! A Bibliád megvan? – Igen, Lady Betty. – Most elmehetsz – intett kezével az idős hölgy. Linda csak erre várt. A szobájába érve végigfeküdt az ágyon, és szeméből megeredtek a visszatartott könnyek. Némán sírt. Soha nem fog beilleszkedni ebbe a zsarnoki rendbe. Ez rosszabb, mint az intézet volt. Ott legalább a szabadidejében azt csinált, amit akart. Itt még talán ahhoz is engedélyt kell kérnie, hogy arra gondolhasson, amire akar. Olyan ez, mint egy rossz álom. Jó lenne felébredni... Önkéntelenül is Leonard atyára gondolt. Milyen jóságos volt az arca és a szeme. Valahányszor találkozott a tekintetük, mindig mosolygott. Talán nála vigaszt talál. Remélte, hogy barátok lehetnek. Egy pap is ember, s így lehet barát is, morfondírozott. Milyen fiatal és milyen szép! Linda szíve furcsán izgatott lett, valahányszor felidézte a fiatal pap arcát. Felugrott és a tükör elé állt. Hosszasan nézte magát. Arra gondolt, vajon milyennek látja őt Leonard atya. Aztán gyorsan elkapta tekintetét a tükörről. Milyen buta vagyok, gondolta, hisz ő nem látja bennem a nőt, neki csak egy ember vagyok. Felszentelt pap, s nincs a szívében helye másnak, csak Istennek. Gyorsan megfésülte a homlokába hulló tincseit, és lesietett. Épp akkor ért le, amikor a lady megjelent. – Látom, pontos vagy – szólt mosolyogva. – Indulhatunk! 18

Rontás Virága Linda kicsit csalódottnak érezte magát, mert azt remélte, hogy sétálva teszik meg a kis templomig az utat, ám a lady hamar elfáradt, ezért inkább Thomas szolgálatait vette igénybe. Gyönyörű nap köszöntött rájuk. Linda ámulva nézte a növényeket. A zöld olyan zöld volt, amilyet még soha nem látott. A sok színes virág buja pompája, a madarak éneke teljesen elkábította. Elfelejtette az előbbi sérelmeit, s kifejezetten boldognak érezte magát. Kicsit belegondolva azonban rájött, hogy ez nem elsősorban a természet szépsége miatt van, hanem mástól. Egészen mástól, amire pedig gondolnia sem szabad, mert az bűn. Az Isten megveri, ha egy papra úgy néz, mint férfira. Lehajtotta a fejét, nehogy a lady észrevegye, hogy érzései arcába kergették a vért. A Buick megállt egy hatalmas pálmafa hűs árnyékában. Thomas kiugrott és kisegítette idős úrnőjét. Lady Betty kora ellenére olyan szálfa egyenesen járt, hogy sok fiatal megirigyelhette volna. Fejét magasan tartotta, így szikár alakja még magasabbnak tűnt. Egy lépéssel Linda előtt ment, a lány pedig követte. A templomban Linda teljesen átszellemült. Nagyon szerette az itteni hangulatot, az orgonát és a színes ólomüvegeket, melyeken át a nap mindent bearanyozott. Ilyenkor mindig könnyűnek érezte magát és az életet is. Sokszor órákon át ült az intézeti kis kápolnában, s elbeszélgetett Istennel. Most is erre a meghitt pillanatra várt, de valahogy most nem sikerült igazán. Megszólalt az orgona és megjelent Alonso atya, nyomában Leonard atyával, majd a ministráns gyerekek. Linda szeme Leonard atya arcára tapadt, aki szintén ránézett. Alig észrevehetően bólintott, és kicsit elmosolyodott. Linda egész testét forróság járta át. Erezte, hogy vére megint az arcába tódul. Mi van vele? A tenyere izzadt, majdnem elejtette a Bibliáját. Szíve hevesen és összevissza vert. Szája kiszáradt, lábai remegtek, s még jó, hogy végre leülhetett. Alonso atya misézett, de Linda egyetlen szót sem hallott belőle zavartsága miatt. Lehunyta szemeit, mégis tisztán látta maga előtt a férfi alakját. Senki másét, csak Leonard atya arcát látta. Kényszerítette magát, hogy a misére figyeljen. Alig várta, hogy vége legyen és kiérjen a templomból. Szinte fellélegzett, de közben lelkiismeret-furdalás gyötörte, 19

Sidney Lawrence mert úgy érezte, mintha elárulta volna Istent. Gyorsan a kocsihoz sietett és beült. A két pap a templom ajtajáig kísérte a híveket, utolsónak Lady Betty lépett ki. Szeme Lindát kereste. Fejét csóválta, amikor észrevette, hogy a lány már a kocsiban ül. – Miért rohantál el? Ezt nem illik. Máskor várd meg, amíg én kijövök, s csak utánam lépj ki! – mondta szemrehányóan, amint odaért. – Továbbá, illik elköszönni az atyáktól. Ma szégyenkeztem miattad, ezért... vacsora nélkül fekszel le! Linda nem szólt egy szót sem, csak kifelé bámult. Alig akarta elhinni, hogy a lady komolyan beszélt. Ám este valóban éhen feküdt le, gyomra üresen korgott. Mary próbált neki valamit elcsenni, de a lady résen volt, így csak egy almát tudott köténye alá rejteni. – Kérjen bocsánatot, akkor vacsorázhat – kérlelte a szobalány Lindát, de az hajthatatlan maradt. – Nem érzem bűnösnek magam, mivel nem tettem semmi olyat, amiért éheztetni kellene – dühöngött, majd sírva a párnába fúrta a fejét. Mary megsimogatta és kiment. Miután jól kisírta magát, letérdelt az ágya mellé és imádkozni kezdett. – Édes Istenem! Te, aki ismersz, tudod, hogy nem vagyok engedetlen lány, ismersz, tudod, nem vagyok sem gonosz, sem álnok, sem annyira rossz, hogy büntessenek. Nagyon nehéz a szívem, hiányzik az édesanyám. Adj nekem erőt, hogy elviseljem a fájdalmakat! Adj nekem egy igaz jó barátot, aki megvigasztal, ha sírok, és velem örül, ha boldog vagyok! Kérlek, Istenem, hallgasd meg kérésemet! – Hangja elcsuklott, és zokogva borult újra a párna csipkéi közé.

20

Rontás Virága

3. Alonso atya Leonard atyát kérette. – Azért hívattalak fiam, mert el kell utaznom. Rád bízom a templomot. Végezz mindent úgy, ahogy máskor is, amikor egyedül voltál. Gyóntatást nem végezhetsz még egy évig, jól tudod! Vigyázz, nehogy valami gond legyen! – tette még hozzá különös hangsúllyal. – Menjen nyugodtan, atyám! Rám bízhat mindent, nem fogok önnek csalódást okozni. – Remélem is, a saját érdekedben. – Semmi probléma nem lesz, atyám – mondta Leonard atya, majd kisietett. Szobájába érve szinte remegett a megaláztatástól. Alonso atya ez alatt a két év alatt, amióta ide „helyezték”, egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy ne emlékeztesse. Pedig nem volt rá szükség, hisz ő úgysem felejti el soha. Noha az ő lelke akkor is tiszta volt, teljesen ártatlanul büntették meg. Leült az ágyára, a rózsafüzért a kezébe vette, és emlékezett. Eszébe jutott az a bizonyos nap. A templom már üres volt, s ő éppen el akarta hagyni, amikor az utolsó sorban megpillantott egy fiatal lányt, aki zokogva boralt az ülésre. Leonard atya mellé lépett, s megkérdezte, hogy mi a baj. A lány elmondta, hogy gyermeket vár, de a gyermek apja nős, nem veheti őt felségül. Arra gondolt, hogy véget vet az életének. Leonard atya leült mellé és vigasztalni kezdte. A lány az ő vállaira borult, átölelte és tovább zokogott. A templomra lassan leszállt az este. Leonard atya karjaiban tartotta a lányt, simogatta és csitítgatta, mikor hirtelen kivágódott a templom ajtaja és a lány apja rontott be. Leonard atyát meggyanúsította, hogy megrontotta lányát, és most is a karjaiban tartja itt, a kihalt, sötét templomban. Leonard atya hiába védekezett, az apának hittek. A lány pedig nem mondta el az igazat, ezért őt elítélték. Szerencséjére érsek nagybátyja segítségével a legenyhébb büntetést 21

Sidney Lawrence kapta, így ide, ebbe a távoli, csendes kis templomba „helyezték”. Az érsek hitt neki, tudta, hogy szíve és lelke tiszta, ártatlan, ezért is segített rajta. Tudta, hogy teljes odaadással Isten szolgája. Amikor gondolataiban ideért, felrémlett előtte Linda kedves arca. Igaz, hogy sokat gondol rá, de ez azért van, mert félti. Annyira riadt szegényke. Azért gondol rá sűrűn, mert – ismerve a lady szokásait és modorát – sajnálja őt. Tulajdonképpen jól érzi itt magát, nem vágyik semmire, s boldoggá teszi az, hogy Istent szolgálhatja. Kezét imára kulcsolta. Már félálomban hallotta csak, hogy Alonso atya utasításokat ad a házvezetőnőnek, és a lovak elhaló dobogásából tudta, hogy felettese elhagyta a parókiát. Alig szunnyadt el, hangos kopogásra riadt. Meggyújtotta a kis éjjeli lámpát és megnézte az órát. Éjjel fél egy volt. Magára kapta köpenyét és kisietett. A kapuban Thomas állt. – Jöjjön atyám, gyorsan! A lady rosszul van. Az orvos szerint csak néhány órája van hátra. Elviszem kocsival és vissza is hozom, csak kérem, siessen! – Jövök, csak felöltözöm. Pár perc. Valóban pillanatok alatt készült el. Beült a kocsiba Thomas mellé, aki már szólásra nyitotta a száját, hogy hátra üljön, de aztán meggondolta magát. A kastély fényárban úszott, mindenki talpon volt, a személyzet egy kupacban suttogott. Linda arra ébredt, hogy felbőgött a Buick motorja. Meggyújtotta a lámpát és az órára pillantott. Fél egy múlt pár perccel. Mi történhetett? Magára kapta csipkés köntösét, és lesietett a lépcsőn. A lépcső alján Marybe ütközött. – Mi történt, Mary? Miért ég a villany az egész kastélyban? Felelj már, kérlek! – emelte fel a hangját, amikor Mary csak hallgatott. – A lady rosszul van. Az orvos szerint itt a vég. – Megpróbálta a lányt visszavezetni a szobájába, de az ellenállt. – Oda kell mennem – mondta, s félretolva Mary t, elindult Lady Betty szobája felé. Csendesen lépett a szobába. Itt minden egy igazi hercegnő 22

Rontás Virága lakosztályára vallott; a nehéz brokátfüggönyök, a vastag süppedő szőnyegek, a hatalmas kárpitozott bútorok. A sarokban egy csodaszép kandalló állt, a másik oldalon pedig mint egy önálló bútor olvadt a képbe egy állóóra, mely épp akkor ütötte el az egyet. A hangjától összerezzent. A hatalmas ágyban, melyet több mint hatvan éve használ, szinte elveszett a lady. Mintha összement volna tegnap óta. Arca beesett, nagy vizenyős kék szeme üvegesen bámult a világba. Egyik keze a takaró alatt, a másik a takarón pihent. Linda odalépett mellé. – Lady Betty! Mi történt? Este még jól érezte magát – suttogta. Megérintette az idős asszony vértelen, eres kezét. Az öreg hölgy lassan ráemelte tekintetét. Szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. A paplan alól nagy nehezen kihúzta a kezét, és a lány felé nyújtotta. Linda nem értette a mozdulatát, de felé nyúlt és meg akarta fogni. Ebben a pillanatban egy hideg tárgyat érzett a tenyerén. Egy kis kulcs volt. Lady Betty szája mosolyra húzódott, s mintha a szeme sarkában egy könnycsepp ragyogott volna. Linda markában tartotta a kis kulcsot, és nem értette, miért adja neki a lady, minek lehet a kulcsa. Linda még mindig az ágynál térdelt, haja zuhatagként omlott a vállára. Sápadtságán keresztül szépsége még jobban érvényesült. Észre sem vette, amint Leonard atya belépett, csak hangjára kapta fel a fejét. Nagy, könnyes szemeit a papra emelte, akit megzavart, hogy a lányt itt találta. Szeme végigsiklott rajta, majd elidőzött szétnyílt köntösén, mely alatt átsejlett vékony hálóingének fodrai között csodálatosan szép, telt melle. Szinte kínos volt, ahogy egymást bámulták. Végül az atya tért hamarabb magához. Az ágy másik oldalához lépett és keresztet vetett, majd az idős asszony homlokára is rajzolt egyet. Ebben a pillanatban Lady Betty kinyitotta a szemét, szája megmozdult. Olyan gyenge hangon beszélt, hogy Leonard atya semmit nem értett abból, amit suttogott, ezért letérdelt mellé és hozzáhajolt. Lassan kihámozta az öreg hölgy szavait. – Kérem, atyám! Utolsó... kívánságomat... teljesítse! – Itt lecsukódott a szeme, és izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Majd ismét a papra nézett és tovább erőlködött. – Magára bízom... 23

Sidney Lawrence Lindát. Soha... ne... tévessze szem elől! Nagyon fiatal még... Nincs senkije... rajtam kívül. O nagyon... fontos nekem. ígérje meg, hogy... vigyáz rá. – Amint befejezte mondandóját, nagyot sóhajtott. Linda szeméből kibuggyantak a felgyülemlett könnyek. Rájött, hogy a lady szigora mögött valóban érző szív, nemes lélek lakozott. Jobb emberi lényre nem is bízhatta volna. Szíve heves dobogásba kezdett, amikor ránézett az atyára, aki szintén őt nézte. – Ígérem, Lady Betty, hogy vigyázni fogok Linda kisasszonyra, s amíg csak élek, figyelemmel kísérem minden lépését. Mindent megteszek, hogy boldog legyen, s hogy majd olyan embert válasszon magának, aki becsületes, hűséges és szeretni fogja. Remélem, hallgatni fog rám, s megfogadja majd tanácsaimat, hisz csak neki akarok jót – mondta, miközben a lányt nézte. – Minden úgy lesz, ahogy ön akarja, atyám. Önre bízott a lady, s én boldogan meghajtom fejem kívánsága előtt. Biztos vagyok benne, hogy önben nem fogok csalódni, hisz aki Isten szolgálója, annak a szívében csakis jóság lakozhat. Lady Betty utolsó erejét összeszedve megfogta a két fiatal kezét. Egyik kezében Linda, másikban pedig Leonard atya keze nyugodott. Arcán kisimultak a ráncok, szemében egy könnycseppel, szívében békével és nyugalommal telve adta át lelkét Istennek.

24

Rontás Virága

4. A temetés csendben zajlott le. Lady Betty földi maradványait a hatalmas parkban, a rózsalugasnál helyezték örök nyugalomra, kívánságának megfelelően. Linda mindennap meglátogatta a lady sírját, és órákig ült csendben a sír melletti kis padon. Furcsán érezte magát, amióta gazdag lett. Lady Betty ugyanis minden vagyonát ráhagyta, ő lett az egyedüli örököse. Az ügyvéd által átadott iratokból tudta meg Linda a titkot, melyet édesanyja emlegetett. Linda édesapja nem az, akit annak hitt, hanem Lady Betty egyetlen fia. Kathy, a lány édesanyja nagyon szegény családból származott, de gyönyörű hangja segítségével szép karriert futott be. Egy alkalommal összeismerkedett az ifjú Hudson herceggel abban az előkelő lokálban, ahol énekelt. A fiatal herceg rögtön belebolondult a gyönyörű, szenvedélyes fiatal nőbe, és hamarosan szerelem alakult ki közöttük. Kathy nem tudta, hogy fiatal szerelmese valódi herceg, s amikor tudtára adta, hogy gyermeket vár, a herceg megígérte, hogy feleségül veszi. De Lady Betty hallani sem akart az egyszerű származású énekesnőről, s erőszakkal elválasztotta egymástól a szerelmeseket. A fiatal herceg mindent elmondott Kathynek, s kérte, tartson vele s szökjenek meg. Ám Kathy tudta, hogy ő nem veheti fel a versenyt a hercegnővel, ezért nemet mondott. Hudson herceg ezt nem bírta elviselni, és véget vetett az életének. A lady azóta embergyűlölő lett. Kathy azt hitte, hogy a fiatal herceg tudomásul vette anyja akaratát és eltűnt az életéből. Megszülte a gyermeket, de már asszonynéven. Négy hónapos terhes volt, amikor elvette Tony Metzger régész, aki esténként a lokálban zongorázott, hogy elvégezhesse az egyetemet. Már régen szerelmes volt Kathybe, s egyáltalán nem törődött azzal, hogy a nő gyermeket várt. Lindát 25

Sidney Lawrence sajátjaként szerette és nevelte, mindene volt a kislány. Igazán jó apának bizonyult, de mint férj is megállta a helyét. Kathy hosszú ideig nem tudta, hogy a gyermeke apja öngyilkos lett, de amikor tudomást szerzett róla, ő is szerelme után ment... így Linda teljesen váratlanul gazdag lett, és megtudta, hogy Lady Betty a nagymamája volt. Linda már két éve élt a palotában. Minden termet végigjárt, és mindenről tudomást szerzett. A nagyanyja által adott kis kulcs helyét azonban még nem találta meg. Minek lehet vajon a kulcsa? Már azon gondolkodott, hogy a lady a bolondját járatta vele, amikor a kezébe nyomta a kulcsot, de egyik nap észrevett egy szobát a kastélyban, ahol még nem járt. Az emeleten, egy teljesen félreeső helyen talált rá. Linda a kilincsre tette a kezét, de az ajtó zárva volt. Gyorsan megkereste Thomast, és segítségül hívta. Az idős ember percek alatt kinyitotta az ajtót. – Köszönöm, Thomas, elmehet – mondta Linda, majd belépett a sötét helyiségbe. Hatalmas szoba volt, melyhez hasonló méretűt a kastélyban még nem látott. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta a spalettát. A szemét bántotta a hirtelen bezúduló fény, s pár pillanatig csak pislogott, nem látott semmit. Amint ki tudta nyitni a szemét, körülnézett. A bútorok választékos eleganciáról tanúskodtak, s egy férfilakosztály benyomását keltették. A szoba sarkában egy hatalmas íróasztal állt. Linda furcsa érzéssel ült le az előtte álló székre. Amint felemelte a ráterített fehér lepedőt, egy kis piros ládikát vett észre az asztalon. Kezébe vette, és a kulcsot a zárba helyezte. – Végre! – kiáltott fel. Elfordította a kulcsot a zárban, s felemelte a fedelét. Majdnem elájult annak a látványától, amit benne talált. Tele volt szebbnél szebb, értékesebbnél értékesebb ékszerekkel. Linda sorban a kezébe vette őket, és megcsodálta valamennyit. A láda alján egy elsárgult borítékot talált. Kinyitotta és kivette belőle a levelet. A levélben egy fénykép lapult. Egy férfi fényképe. Linda a képet nézve azonnal rájött, hogy az csakis az édesapját ábrázolhatja. A szeme csodaszép kék volt, s mosolygó arcának vonásait felfedezni vélte a sajátján is. Linda szeméből 26

Rontás Virága egy könnycsepp hullott a fényképre. Letörölte, majd olvasni kezdte a levelet. Mire a végére ért, már nem sírt, hanem zokogott. A levél ugyanis az édesapja búcsúlevele volt, amit anyjának írt. Az ékszerek pedig Kathyt illették volna, ha... Linda mindent visszatett a helyére, és a kis ládikát a hóna alá véve lement a szobájába. A kastélyban csend és nyugalom honolt. A virágok teljes díszükben pompáztak, a madarak vidáman csicseregtek, s Linda úgy érezte, csak az ő szívében nem lesz soha béke, és talán soha nem lehet boldog sem. A kastélyban minden ugyanúgy maradt, mind a lady idejében. Linda nem hívott vendégeket, s ő sem igen járt sehova. Szorgalmasan gyakorolta a spanyolt, és magántanulóként művészettörténetet tanult. Úgy érezte, ennyivel tartozik a nagyanyjának. Ha lenéz rá onnan a magasból, akkor láthatja, hogy még most sem tesz ellenére. Leonard atya volt az egyetlen vendég, de már ő is inkább családtagnak számított. Minden délután átjött a kastélyba, és nagyokat sétálgattak a parkban. Alonso atya nem helyeselte, s ezt minden alkalommal kifejezésre is juttatta. Többször megrótta Leonard atyát, amiért annyit törődik Lindával. A fiatal pap hiába mondta el neki, hogy Lady Betty a halálos ágyán erre kérte, s ő megígérte neki, hogy vigyáz a lányra, nem hitte el. Linda most is az atyára gondolt. Szíve egyre jobban magába zárta a fiatal papot, s egyre nehezebben tudta előtte eltitkolni érzelmeit. Érezte, hogy nem sokáig játszhatja meg magát előtte. Nem tudta, mit tegyen. Nem volt senki, akitől tanácsot kérhetne. Az egyetlen ember, akihez fordulhatna, az éppen Leonard atya. De erről hogy beszéljen vele? Megállt a tükör előtt. Nézte a tükörképét, és szemében egy hatalmas könnycsepp csillogott. Csinos és szép, de miért? Kinek? Akinek szeretne tetszeni, az nem veszi, nem veheti észre benne a nőt. Elkeseredve fordult el a tükörtől, és kilépett a teraszra. Ebben a pillanatban tűnt fel Leonard atya alakja. Csinos, magas, egyenes tartású férfi volt, még a papi ruha sem tudta elrejteni karcsú, de izmos alakját. Linda elképzelte egy nyári, világos 27

Sidney Lawrence nadrágban és egy vékony ingben. Teste felforrósodott még a gondolattól is. Gyorsan lesietett a lépcsőn, és a szalonban várta, hogy a pap belépjen. – Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszöntötte Linda, majd a papra nézett. – Mindörökké, ámen – felelte Leonard atya. – Jól van, Lady Linda? – kérdezte. – Köszönöm, jól vagyok. De már sokszor kértem, ne mondja nekem, hogy Lady Linda, hívjon egyszerűen Lindának. – Bocsásson meg, de nehezemre esik – szabadkozott a pap. – Kérem, atyám! – könyörgött a lány. – Jól van, kedves Linda – mosolygott Leonard atya. – Köszönöm – suttogta Linda. Közelebb lépett a paphoz. – Nézze, milyen gyönyörű az idő, nincs kedve sétálni? – De. Ha akarja, szívesen. – Előreengedte a lányt, és szeme végigsiklott csodálatos alakján. Hányszor kellett Isten bocsánatáért esdekelnie az utóbbi két évben a lánnyal kapcsolatos gondolatai miatt. Tudta, hogy ma este sem lesz ez másképp. Linda a pap mellett lépkedett. Halványkék ruhájának alja a virágok és a zöld levelek között suhogva libbent. Derekán kék selyemöv feszült, elöl a melle alatt szintén kék selyemszalag húzódott. Fekete haja a derekáig ért, s Leonard atya úgy érezte, belehal, ha nem érintheti meg. Isten meghallgatta óhaját, mert a lány haja egy rózsabokorba akadt, s Leonard atya anélkül szabadította ki, hogy feltűnő lett volna, amint ajkához érinti. Miután kiszabadította a lány haját a rózsabokor fogságából, gyorsan továbblépett. Nem akart a lány arcába nézni. Tudta, hogy Linda kedveli, de azt is tudta, hogy teljesen elzárkózottan él itt, s ő az egyetlen férfi, aki a környezetében korban hozzáülik, még ha pap is. Ezért van a lány vele szívesen. Bár ő is mindig boldogan tölti vele a szabadidejét, tudta, hogy előbb-utóbb a lánynak férjhez kell mennie, társaságba kell járnia, s oda már nem kísérheti el. Ilyenkor a szíve mindig összeszorult. Linda megállt a lady sírjánál. Leonard atya mellé lépett. Úgy érezte, itt az ideje, hogy beszéljen a lánnyal. Nem élhet tovább ennyire elzárva a külvilágtól. 28

Rontás Virága – Szeretném, ha társaságba járna, Linda – szólalt meg. – Nem jó, hogy állandóan egyedül van. Lassan gondolhat arra, hogy társat keressen magának. Élnie kell, hisz semmit sem tud az életről. Linda szíve hatalmasat dobbant, s nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt. – Nagyon jól érzem magam így. Elég nekem az ön társasága, atyám. Nem vágyom még férjhez menni, szeretnék majd utazni, világot látni. Ráérek még arra, hogy lekössem magam. Leonard atya szíve is hevesebben vert ezekre a szavakra. Nem tudta a magyarázatát, de boldog volt, amiért a lány jól érzi magát vele. – Örülök, hogy ezt mondja, de az én társaságom egy fiatal lánynak nem lehet elég. Persze, én nem akarom, hogy azt higgye, nekem nem jó önnel lenni, de ígéretet tettem a nagymamájának, s ezt szeretném betartani. Segíteni akarok, hogy boldog legyen. – Majd szólok, ha úgy érzem, hogy férjre van szükségem – nevetett a lány, és közelebb lépett hozzá. – Kár erről beszélni is – mondta, és kezét a pap karjára tette. Testén áramütésként futott végig egy borzongás, amint keze a férfiéhoz ért. Érezte, hogy a pap is hasonló zavart érez. Elvette a kezét, és leült a padra. – Jöjjön, üldögéljünk egy kicsit. Üljön ide mellém! – hívta a papot. Leonard atya zavara sokkal nagyobb volt, mint Lindáé. Nehezen vállalkozott rá, hogy ismét a közelébe kerüljön, de az bájosan intett neki. Reszkető térdekkel ereszkedett le a padra, jó távol a lánytól. – Miért ül tőlem ilyen távol, atyám? – kérdezte Linda. – Látom, hogy a nagyanyám nagy terhet rótt magára azzal, hogy engem önre bízott. Ne vegye annyira komolyan! Tudok magamra vigyázni, s nem akarom, hogy haragudjon rám, amiért a nyakába varrtak. Nekem senkim sincs, mint tudja, de Isten velem van, tehát nem kell félnem. Ha terhes ez a feladat, én feloldom alóla. Linda a papra emelte tekintetét. Szemében fényes könnycsepp ragyogott, s már későn fordította el a fejét, Leonard atya jól látta, hogy a lány a sírással küszködik. 29

Sidney Lawrence – Linda! Tudnia kell, hogy soha nem volt kedvesebb feladatom az életben, mint amit Lady Betty kért tőlem. Teljes szívemmel azon vagyok, hogy soha ne érje önt bánat, mindig mosolyogjon és megtalálja a boldogságot. Nehéz nekem erről beszélni, hisz pap vagyok, ön pedig gyönyörű nő. Nem érezhetek soha úgy, mint más férfi, aki szabad. Nem, sajnos nem érezhetek másként, csak mint egy testvér vagy barát iránt, s ez nekem nehezemre esik. Érti, miről beszélek? Leonard atya megfogta Linda állát, és arcát maga felé fordította. Linda szeméből kibuggyant az első könnycsepp, és a pap kezére hullott. – Értem, miről beszél, s úgy érzem, belehalok, ha ennek így kell lennie. Tudom, most megharagszik rám, de nem bírom tovább. Szeretem önt, amióta megláttam. Csak magát látom, amikor fekszem és kelek. Alig várom azt a percet, amikor jön. Linda kezébe temette égő arcát, testét zokogás rázta. Leonard atya bénultan ült. Mit tegyen? Mit mondjon? – Linda! Kedves, kicsi Linda! Én is szeretem, szívem minden dobbanásával, de csak ennyi. Többet nem engedhetek meg magamnak. Még ezért is megbüntet Isten, hogy mellette másnak is helye van a szívemben. Linda az atyára nézett, akinek szeméből mindent kiolvashatott. Fényes, ragyogó szempár volt az, mely olyan tiszta, akár a forrás vize. A mélyére lehetett látni. Érezte, hogy a pap rettenetesen szenved. Kinyújtotta kezét és megsimogatta szép arcát. Leonard atya elkapta és a szájához emelte. Ajka olyan forró volt, hogy szinte égette a lány tenyerét. Linda lehunyta a szemét, és élvezte a perc varázsát, melyre már oly régóta várt. Lassan, csukott szemmel közelítette arcát a papéhoz, majd száját hirtelen annak ajkára tapasztotta. Nyelve behatolt a szájába és mohón csókolni kezdte. Annyi érzés halmozódott fel benne, ezeket most mind szabadjára engedte. Leonard atya teljesen megmerevedett, először próbálta eltolni a lányt magától, de nem sikerült. Az eszeveszetten csókolta, s ez a hév, bármennyire is tiltakozott a pap, rá is átragadt. Lassan felengedett görcsössége, és forrón csókolt vissza. Percekig élvezték egymás ajkát. Amikor végre el tudtak szakadni, Linda teljesen új 30

Rontás Virága embernek érezte magát. Van már értelme az életének, és érezte, hogy a férfinak ugyanúgy szüksége van rá. Leonard atya csak lassan szedte magát össze. Amint tudatában megvilágosodott cselekedete, felugrott. – Mit tett velem? Miért visz a bűnbe? Tudja, hogy ezt nekem nem szabad?! – Szeretlek, Leonard, nagyon szeretlek. Nem kérek tőled mást, csak annyit, hogy te is szeress! Ne küldj el magadtól, kérlek! Isten tudja, látja, hogy érzelmeink tiszták és igazak. Nem lehet kifogása ellene! – Linda! Én pap vagyok! Felszentelt pap!! Érted? – Tudom, de azt is tudom, hogy a reverenda alatt egy férfi szíve dobog. És ez a szív értem ver, érzem. Ez pedig nem lehet bűn. Nem történt semmi, csak megcsókoltuk egymást. – De nekem ezt sem szabad! Ó, Istenem! – Leonard az ég felé emelte összekulcsolt kezét. Szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Bocsáss meg, de azt hiszem, nem találkozhatunk többé kettesben, ez többé nem fordulhat elő – fordult a lányhoz, majd a távolba nézett. Vigyáznom kell rád – tette hozzá szinte magának mondva. – Hagyd, hogy én vigyázzak magamra! Felnőtt vagyok, jogom van a szerelemhez! – Ez igaz. Jogod van hozzá, igen, de nem velem. Nekem nincs jogom, csak ahhoz, hogy Istent szeressem. – Leonard! Szeretlek! Soha, senkit nem fogok szeretni. Tudom, hogy nem lehetek a feleséged, ilyet nem is kérnék tőled, de azt nem bírnám elviselni, hogy ne lássalak és ne légy velem. Isten nem fog megbüntetni azért, mert egy árvát felkarolsz és szeretsz. Mert te is szeretsz, érzem. Ugye, jól érzem? – kérdezte könnyes szemmel. – Linda megfogta a pap kezét. – Nézd, hogy ver a szívem! Úgy érzem, kiugrik a helyéből. Nyugtass meg, kérlek! – mondta, és a férfi kezét a mellére húzta. A pap már nem tudott uralkodni magán. Linda ajka szétnyílt, és boldogan adta át magát az újabb csóknak. Leonard atya jobb keze továbbra is a lány mellén nyugodott. Ujjai alatt az egyik mellbimbója megkeményedett, és szinte remegve kínálkozott fel. Leonard atya egész 31

Sidney Lawrence testében remegett. Érezte, menynyire férfi a reverenda alatt. Férfiassága szinte fájt. De nemcsak ő, hanem Linda is érezte, mennyire kívánja őt a férfi. Hiába bújt reverendába, ő előcsalogatta belőle a férfit. Boldog volt és semmivel nem törődött, csak a perc kínálta csodálatos érzéssel. Hirtelen feltámadt a szél. Linda megborzongott. – Fázol, kedvesem? – kérdezte Leonard atya szerelmesen, s jobban átölelte. – A karjaidban nem, csak ha eltávolodsz tőlem. Maradj szorosan mellettem – suttogta Linda, s leült a padra, magával húzva a papot. Szétnyitotta ruhája felső gombjait, s melleit szabaddá téve felkínálta testét. A pap szája kiszáradt, szeme mohón fogadta a csodálatos látványt, majd szinte eszét vesztve tapadt a lány melleire. Önfeledten csókolta és simogatta. Nyelvével eljátszott a rózsaszín bimbókon és a két halom között húzódó völgyben. A lány bőre olyan volt, mint a márvány. Sima és hófehér. Leonard atya nagyon kívánta. Érezte, hogy már nem bírja tovább. Linda zihálva kapkodta a levegőt, s halkan, kéjesen sikongatott a gyönyörtől. Kezével a férfi dús hajába túrt. – Elég volt, itt meg kell állnunk! – ugrott fel Leonard atya. – Ne vigyél teljesen a bűnbe! Ennek nem lesz, nem lehet jó vége. Most elmegyek, mert ha tovább maradok, teljesen elveszek. – Miért nevezed bűnnek a szerelmet, hisz olyan szép! – suttogta a lány, és még szorosabban bújt hozzá, vele együtt emelkedve fel a padról. – Isten jó, ő tudja, hogy kit kell megbüntetnie. Mi semmi rosszat nem tettünk! Hidd el! Gyere, csókolj még! – búgta szerelmesen. Lassan magával húzta a zöld pázsitra a teljesen felhevült papot, aki már nem védekezett, csak szeretett. Szerelmesen becézve vetkőztették le egymást, és Isten kék ege alatt örök hűséget fogadtak egymásnak. Linda úgy viselkedett, mintha nem először szeretkezett volna. Olyan volt, mint aki nagyon is jártas a szerelemben. Igaz, hogy az intézetben több erotikus újságot látott már, és hallomásból sok mindent tudott, mert volt egy lány, aki tapasztalatból mesélt nekik a testi szerelemről. De hogy ilyen 32

Rontás Virága csodálatos érzés, azt nem is álmodta. Most hálásan gondolt vissza Irenére, amiért tudja, mit kell tennie. Leonard atya életében ő az első, s neki is a férfi. Lábait széttárva magához vonta a papot, aki felnyögött a gyönyörűségtől. Lassan, óvatosan tette magáévá a lányt, így az minden fájdalom nélkül vesztette el a szüzességét. Szerelmük úgy teljesedett be, mintha Isten engedélyt adott volna rá. Nem volt szívükben szégyen vagy félelem. Úgy tettek, ahogy tenniük kellett. Olyan boldogságot szereztek egymásnak, amilyet elképzelni sem tudtak eddig. Igen. Linda elvesztette a szüzességét, odaadta egész lényét Isten szolgájának, aki felemelte őt magával, s olyan boldogsággal ajándékozta meg, melyért akár az életét is odaadta volna. Leonard atya karjai között tartotta a lányt. Egészen beesteledett. Keze simogatta, szeme szinte itta a lány szépséges bájait. – Biztos, hogy te vagy a végzetem, de nem bánok semmit. Mindent elviselek, mert rájöttem, hogy mi az, amit eddig nem ismertem. Ez olyan csodálatos dolog, amiért vállalom Isten haragját. Eddig úgy éltem, ahogy kellett. Soha nem néztem lányra, csak Jézusé volt a szívem. Tudod, amikor arra gondolok, hogy másként is alakulhatott volna minden... Amikor szüleimet elvesztettem egy autóbaleset során, még csak tizenhárom éves voltam. Nekem szerencsém volt, életben maradtam, de akkor úgy éreztem, jobb lett volna nekem is elpusztulni. Senkim nem maradt. Ekkor jelentkezett egy közeli rokonom, egy pap. Ma már érsek. O vett gondjaiba, taníttatott, és megszerettette velem Istent. Ráébresztett, hogy érdemes élni Jézusért. Ő lett a gyámom, s azóta is apámként szeretem. Beléptem az egyház kötelékébe, és amikor pappá szenteltek, úgy éreztem, teljes az életem. Csak az lehet igazán boldog, aki hisz Istenben, és teljes életét neki szenteli. Most úgy érzem, csak akkor teljes az ember élete, ha társa van, ha szeret és viszontszeretik. Megismertem a testi szerelmet, s azt hiszem, ennél felemelőbb érzést nem élhet meg ember. Teljesen átformáltál, elfeledtetted velem eskümet, de nem haragszom rád, mert nagyon-nagyon szeretlek. Tudom, hogy bűnhődnöm kell, de mindent vállalok kettőnk forró szerelméért. 33

Sidney Lawrence – Mondd, nem lehetne kérni a pápától, hogy engedélyezze a reverenda és a papi esküd alóli felmentésedet? – kérdezte reménykedve Linda. – Ilyet nem tehetek. Kiátkoznának, s akkor soha nem lelném meg a lelkem nyugalmát. – De akkor mi lesz velünk? – vált síróssá a lány hangja. – Nem tudom. Azt hiszem, soha többé nem lehetünk így együtt. Meg kell gyónnom bűneimet, és vállalnom kell a büntetést. – Kinek akarsz gyónni? Csak nem Alonso atyának? – kérdezte Linda. Szemében félelem tükröződött. – De igen, ő a gyóntatom. Remélem, megérti majd, s imádkozni fog értünk. – Ó! Ezt nem gondolod komolyan! – fakadt ki a lány. – Ezt nem engedem! – Linda sírva borult kedvese mellére. Könnyein át is látta, hogy Leonard atya szeméből is egymás után gördülnek le a könnycseppek. – Nem engedem! Tudom, hogy akkor soha többé nem látlak. El fog szakítani bennünket egymástól, s mindent el fog követni, hogy a legsúlyosabb büntetést kapd! Azt pedig, hogy soha többé ne lássuk egymást, én nem bírnám ki. – Linda testét zokogás rázta. – Én vagyok az oka, énmiattam történt minden. Nekem kell bűnhődnöm – kiáltott fel a lány. Ebben a pillanatban hatalmasat dördült az ég és eleredt az eső. A szél viharossá fokozódott, a rózsák szirmait az arcukba kergette. A villámok ijesztően cikáztak a sötét égbolton. – Ez Isten üzenete – ült fel Leonard atya. Csendben felöltözött és felállt. – Öltözz fel, kérlek, megfázol! – Segített a lánynak a ruhájába bújni. – Visszakísérlek a kastélyba, és visszamegyek a templomba. Megkeresem Alonso atyát és mindent meggyónok. Háborog a lelkem, mint körülöttem a világ. Könyörögni fogok Istenhez, hogy bocsásson meg nekünk. – Leonard! Isten tudja, hogy én voltam a csábító, te nem vagy hibás. Veled megyek a templomba. Elmondok mindent, de nem Alonso atyának, hanem Istennek, s ő tudni fogja, hogy mit érdemlünk. Isten jóságos és kegyes, nekem csak az ő engedélye kell. Nem számít semmi, nekem egyedül csak az Úr megértése fontos. 34

Rontás Virága Megfogták egymás kezét, és a hatalmas viharban elindultak a kis templom felé. Leonard atya többször körülnézett, mintha valaki lenne a közelükben. Csak nem látta meg őket valaki? Egész idő alatt úgy érezte, nincsenek egyedül. A templomba érve mindketten letérdeltek Jézus szobra előtt, és különkülön imádkozni kezdtek. A vihar tombolt, a villámok időnként aranyszínnel vonták be a templom belsejét. A fák sírva, recsegve hajlongtak a szél ereje alatt. Az ég nagyot dörrent. Hirtelen fekete árnyék vetődött eléjük. Felemelték fejüket, és Alonso atya víztől csöpögő, vigyorgó arcába néztek. Szeme kéjesen ragyogott, látszott rajta, hogy mindent tud. Sátáni mosolya egy életre bevésődött a két fiatal lelkébe. – Linda, Linda! Mit tettél? – hallotta a recsegő hangot a lány. – A lelked a pokolra jut, ahova való. Isten szolgáját szemelted ki aljas játékaidhoz? Ez égbekiáltó bűn! Tudod, hogy mi vagy te? Te egy... egy... utolsó romlott nőszemély! Te vagy a rontás maga. Ott a virágok között te voltál a legszebb, te... te... rontás virága! Tűnj el Isten házából! Neked itt nincs többé helyed! A pap felrántotta a térdeplő lányt, és nagyot lódítva a templom bejárata felé lökte. – Ne bántsa, atyám! – kiáltott fel az indulattól és a tehetetlenségtől remegve Leonard atya. – Te hallgass! Neked itt többé nincs szavad! Gondom lesz rá, hogy soha többé ne láthasd ezt a nőszemélyt, sem az Isten kék egét, amit bemocskoltál. Egész életedben nem lesz nyugtod, lelked úgy fog bolyongani, mint egy őrült szellem, soha nyugtot nem lelve! Tűnj el a szobádba, s ott várd be, amíg sorsod beteljesedik. Linda kétségbeesve, szinte önkívületben ért vissza a kastélyba. Teste tűzben égett, rázta a hideg, könnytől és esőtől ázottan lépett be szobájába. Tovább már nem emlékezett semmire, ájultan rogyott össze. Linda öt hétig lebegett élet és halál között. A legjobb orvost hívták hozzá, aki megállapította, hogy súlyos tüdőgyulladása van, de nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy a lány lelkileg sérült meg, és nem akart meggyógyulni. Mary éjjel-nappal mellette volt, ápolta és etette, 35

Sidney Lawrence őrizte zavaros álmát, testének minden rezzenését. Hála istennek és Mary kitartó, odaadó szeretetének, Linda a hatodik hét második napján kinyitotta a szemét. Mary a homlokára tette a kezét, s nagyot sóhajtott, mert végre nem érezte forrónak. – Jaj, Lady Linda! Úgy megijesztett! Végre, magához tért! – örvendezett. Szorongatva tartotta sápadt úrnője kezét, és az örömtől két kövér könnycsepp folyt végig arcán. Linda nagyon gyenge volt még, alig bírt megszólalni. Beszéde csak suttogásként hallatszott. – Mi történt velem, Mary? – kérdezte remegő ajkakkal. – Beteg volt, lady, nagyon beteg! De most már Isten segítségével meggyógyul. Annyira aggódtunk önért, nagyon ránk ijesztett – tette hozzá, most már mosolyogva. Linda teste összerándult Isten nevének hallatán. Hirtelen mindenre emlékezett. Eszébe jutott az a szörnyű pillanat a templomban, felrémlett előtte Alonso atya sátáni képe. Szemét becsukta, és hosszú pillái alól csendben megeredtek a könnyei. Lassan beszélni kezdett. Az utolsó részletig mindent elmondott Marynek, aki egyetlen szó nélkül hallgatta végig. Tudta ő nagyon jól, hogy mit érez a két fiatal egymás iránt, de arra álmában sem gondolt, hogy a fiatal pap ennyire elveszti a fejét. – Mondd, Mary! Mi történt Leonarddal? Mit tudsz róla? – Most tegezte hűséges szobalányát, aki előtt bizalma jeléül teljesen feltárta a valóságot. – Megbízom benned, s ezentúl a barátnőm leszel. Neked köszönhetem, hogy élek. Ha te nem vagy mellettem, már biztosan nem lennék az élők sorában. Kérlek, mondd el, mit tudsz róla! – Csak annyit tudok, hogy egy hónappal ezelőtt csukott autóval vitték el, de senki nem tudja, hogy hova, csak Alonso atya, de ő soha nem árulja el. – Nem üzent nekem semmit? – Nem. Sajnos, azt hiszem, nem volt rá lehetősége. Ott voltam, amikor beszállt a kocsiba. A szeme bánatosan, könnyesen tapadt a kastélyra, de emelt fővel viselte a sorsát. Akkor még nem gondoltam, hogy mi történt, de Alonso atya jóvoltából már a hívek is tudják. Azt hiszem, ő maga az 36

Rontás Virága ördög, papi ruhába bújva – tette hozzá undorral Mary. – Isten azonban jó és igazságos. Tudom, hogy nem fogja büntetlenül hagyni, amit tett. Linda lassan lábra állt. Szíve ugyan tele volt fájdalommal és szomorúsággal, de tudta, hogy élnie kell, mert valakinek szüksége lesz rá, valakiért nagy felelősséggel tartozik. Linda ugyanis gyermeket várt. Szerelmük első megnyilvánulása örök nyomot hagyott; egy gyermek fogant meg azon a csodálatosan hátborzongató délutánon. Amikor rájött, hogy terhes, pánikba esett. Első gondolata az volt, hogy nem szüli meg, aztán, amint megnyugodva többször átgondolta, már akarta, vágyott rá. Titkát csak Maryvel osztotta meg, aki tiszta szívből vele örült. – Ennyi jár önnek, Lady Linda! Isten kegyes, ő igazságosan büntet és ítél – mondta mosolyogva. – Kérlek, Mary! Ne szólíts ladynek, csak azt mondd, hogy Linda. Amióta nagyanyám feltételül szabta végrendeletében, hogy fel kell vennem az édesapám nevét, s az ezzel járó minden titulust, nagyon furcsán érzem magam. Soha nem éltem urak és gazdagok között, ezért jobban szeretnék így gazdagon is egész egyszerűen megmaradni annak, ami voltam: Lindának. – Köszönöm a bizalmát, Linda. Örülök, hogy én vagyok az a szerencsés, aki ön mellett élhet. Nagyon jó hozzám. – Ne beszéljünk erről többet! Van egy tervem, melyet szeretnék veled megbeszélni és a véleményedet hallani. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Rondáról. Keresek egy olyan helyet a világban, ahol nem ismernek, s ahol nyugodtan felnevelhetem a gyermekemet. Mindent megadok neki, hisz van rá lehetőségem. Csak az édesapját nem pótolhatom – sóhajtotta. – Mi a véleményed? – kérdezte, és gyönyörű, kék szemét a lányra emelte. – Mondd, Mary! Velem tartasz? – nézett rá kérdőn. – Ó igen! Nekem önnel lenni öröm, bárhol a világban, Linda. Mindenben segíteni fogom, ahogy csak tőlem telik. – Köszönöm, Mary. Tudtam, hogy benned nem fogok csalódni. Most pedig elmondom, hogy mi a tervem. A kastélyt nem adom el, hisz itt nyugszik a nagyanyám, és valahogy minden szép emlék ideköt... Arra gondoltam, hogy veszek egy másikat, ahol új életet kezdhetek. Már 37

Sidney Lawrence érdeklődtem is, talán ha megerősítesz, döntök is. Korzikára gondoltam, Ajaccio városára. Sziklás sziget, s az év legnagyobb részében gyönyörű az idő. Találtam ott, távol a civilizációtól, egy sűrű, erdő borította domboldalban egy csodálatos kastélyt. A még majdnem teljesen romlatlan vidék a legkitűnőbb környezet arra, hogy az ember csak az emlékeinek éljen és a zsúfolt világ elől elmenekülhessen. Nos, mit szólsz hozzá? – Azt, hogy gondolkodás nélkül döntsön Ajaccio mellett, Linda! Olvastam róla, s mindig is szívesen elmentem volna, de soha nem úgy alakult. Ajaccio Napóleon szülővárosa, s tudomásom szerint a legszebb korzikai város. Azt is olvastam, hogy 1769-ben Nagyboldogasszony ünnepén a szülési fájdalmakat észlelő édesanya, a szelíd Letizia kirohant a templomból, de csak az első emeleti díványig jutott a kastélyukban, s ott hozta a világra a gyermekét, a majdani hódítót. A kastély ma is ott áll, benne a dívánnyal, amely ugyan csak másolat... Igaz, ide ellátogatnak a világ minden részéből a turisták, de ez minket nem zavarna, mert ez a nevezetes ház tudomásom szerint a kikötőben van, a kastélytól meglehetősen távol. – Vágjon bele, Linda! Én helyeslem és követem urak és gazdagok között, ezért jobban szeretnék így gazdagon is egész egyszerűen megmaradni annak, ami voltam: Lindának. – Köszönöm a bizalmát, Linda. Örülök, hogy én vagyok az a szerencsés, aki ön mellett élhet. Nagyon jó hozzám. – Ne beszéljünk erről többet! Van egy tervem, melyet szeretnék veled megbeszélni és a véleményedet hallani. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Rondáról. Keresek egy olyan helyet a világban, ahol nem ismernek, s ahol nyugodtan felnevelhetem a gyermekemet. Mindent megadok neki, hisz van rá lehetőségem. Csak az édesapját nem pótolhatom – sóhajtotta. – Mi a véleményed? – kérdezte, és gyönyörű, kék szemét a lányra emelte. – Mondd, Mary! Velem tartasz? – nézett rá kérdőn. – Ó igen! Nekem önnel lenni öröm, bárhol a világban, Linda. Mindenben segíteni fogom, ahogy csak tőlem telik. – Köszönöm, Mary. Tudtam, hogy benned nem fogok csalódni. Most pedig elmondom, hogy mi a tervem. A kastélyt nem adom el, hisz itt 38

Rontás Virága nyugszik a nagyanyám, és valahogy minden szép emlék ideköt... Arra gondoltam, hogy veszek egy másikat, ahol új életet kezdhetek. Már érdeklődtem is, talán ha megerősítesz, döntök is. Korzikára gondoltam, Ajaccio városára. Sziklás sziget, s az év legnagyobb részében gyönyörű az idő. Találtam ott, távol a civilizációtól, egy sűrű, erdő borította domboldalban egy csodálatos kastélyt. A még majdnem teljesen romlatlan vidék a legkitűnőbb környezet arra, hogy az ember csak az emlékeinek éljen és a zsúfolt világ elől elmenekülhessen. Nos, mit szólsz hozzá? – Azt, hogy gondolkodás nélkül döntsön Ajaccio mellett, Linda! Olvastam róla, s mindig is szívesen elmentem volna, de soha nem úgy alakult. Ajaccio Napóleon szülővárosa, s tudomásom szerint a legszebb korzikai város. Azt is olvastam, hogy 1769-ben Nagyboldogasszony ünnepén a szülési fájdalmakat észlelő édesanya, a szelíd Letizia kirohant a templomból, de csak az első emeleti díványig jutott a kastélyukban, s ott hozta a világra a gyermekét, a majdani hódítót. A kastély ma is ott áll, benne a dívánnyal, amely ugyan csak másolat... Igaz, ide ellátogatnak a világ minden részéből a turisták, de ez minket nem zavarna, mert ez a nevezetes ház tudomásom szerint a kikötőben van, a kastélytól meglehetősen távol. – Vágjon bele, Linda! Én helyeslem és követem. – Köszönöm, Mary. Erre a biztatásra vártam. Dr. Barns, a család régi ügyvédje csak arra vár, hogy feltegyem az i-re a pontot. Ezt pedig most meg is teszem – pattant fel Linda. – Kezdhetünk csomagolni, hamarosan itt hagyjuk ezt a fájó, szép emlékekkel teli helyet.

39

Sidney Lawrence

5. Leonard atya élete nagyon egyhangúan telt, amióta a Marbellától északra, az ég felé nyúló Sierra Blanca ormaira épült kis kolostorba került. Alonso atya ugyan mindent elkövetett, hogy a halálba kergesse, ezért feletteseihez többoldalas bejelentéseket küldött, bízva abban, hogy a fiatal papot meghurcolják és az őrületbe kergetik. Szerencsére mesterkedése nem járt ilyen sikerrel. Gyámja, McClare érsek addig kilincselt, amíg elérte, hogy ide, ebbe a világtól elzárt kolostorba kerülhessen. Nemrég látogatta meg az érsek. Leonard atya mindent bevallott neki. Elmondta, hogy most valóban vétkezett, bűnösnek érzi magát, de szíve Linda mellett még mindig Istené. Az idős férfi átérezte a fiatal pap helyzetét, s mivel fiaként szerette, nem is tudott igazán haragudni rá. Elítélte ugyan, de teljes szívével mellette állt. Megígérte, hogy megpróbál közbenjárni a pápánál, akit személyesen is jól ismert, hogy oldozza fel a papi esküje alól. Leonard atya azóta csak erre gondolt. Elképzelte, mit szólna Linda, ha elé állna világi ruhában, szabad szívvel, a szabad élet lehetőségével. – Ó, édes Istenem! Hidd el, nem lettem hűtlen hozzád! Ugyanúgy a tied vagyok, mint valaha, bár tettemre nem várhatok tőled bocsánatot és feloldozást, de legalább engedd, hogy hozzád imádkozhassam! Csak te maradtál nekem, mint mindig, ha bajba jutottam – fohászkodott az Úrhoz. Lindára gondolt, közben keze határozott mozdulatokkal dolgozott a vásznon. Leonard atya ugyanis csodálatosan rajzolt és festett. Több tucat képet alkotott már, s ezek mindegyike remekmű volt. McClare érsekre bízta őket, aki nagy szeretettel fogadta. Leonard atya egyetlen képet sem adott el, nem azért festette, hogy meggazdagodjon belőlük. Örömét lelte a festésben, elmélyült benne. Képei többnyire vallási témájúak voltak, de néhány portré is akadt közöttük. Többek között az érsek portréja, amire igen büszke volt. Itt a kolostorban is festett már 40

Rontás Virága négy képet. Most az ötödiken dolgozik, de ezt titokban festi. Lindát ábrázolja teljes nagyságában. Már majdnem kész van, csak néhány finomítás van hátra. A vásznat összetekerve dugdosta, nehogy valaki meglássa. Most azonban annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor a kolostor főnöke belépett a szobájába. Már késő volt eldugni a vásznat. Nem tudta, mit tegyen. Várta tehát, hogy mi fog történni. Lehajtott fejjel állt a kifeszített vászon előtt. – Gyönyörű ez a kép, igazi remekmű, akár a többi – mondta a rendfőnök elismeréssel. – Kit ábrázol? Leonard nem válaszolt. Fejét még mélyebbre hajtotta, nehogy a rendfőnök meglássa a szemében ragyogó könnycseppet. – Tehát ő az, aki miatt ide kerültél, ugye fiam? – kérdezte, de inkább megállapította. Leonard bólintott. – Igazán csodaszép hölgy – tört ki az elragadtatás az idős papból. – Valóban így van, atyám. Ő egy igazi angyal, soha senkinek nem ártott, csak jóság, szelídség lakozik a szívében – suttogta maga elé Leonard atya. – Még mindig szereted, ugye? – kérdezte az öreg pap szelíden. – Azt hiszem, amíg élek, szeretni fogom, bár jobb lett volna talán meghalnom, s az Úr ítélőszéke előtt felelni tetteimért, mint ezzel a soha el nem érhető és soha el nem múló, soha be nem teljesedő szerelemmel élnem. Az idős pap közelebb lépett hozzá. Magához ölelte, és megsimogatta a fejét. Felrémlett előtte egy sok-sok évvel ezelőtti kép. Egy fiatal nő képe, aki az ő szívének is oly drága volt. – Isten útjai kifürkészhetetlenek, fiam. Soha nem lehet tudni, kire mit mér. Lehet, hogy még minden jóra fordul. Nem szabad feladni a reményt. A remény élteti az embert – tette hozzá fátyolos hangon. – Köszönöm, atyám, a kedves szavait – mondta Leonard atya, és szeme hálásan csillogott. Arra gondolt, hogy ez a kolostor olyan, mintha nem is büntetésből, hanem kitüntetésből került volna ide. 41

Sidney Lawrence Amint az idős ember kilépett a szobájából, ismét a kép felé fordult. Keze fürgén siklott a vásznon. Linda teljes nagyságban, a maga valóságos szépségében állt előtte a rózsalugasban. Az a világoskék selyemruha volt rajta, melyet azon a bizonyos napon viselt. A napok lassan teltek egymás után, s a férfi egyre türelmetlenebbül várta az érsek levelét. A szobájában ülve azon imádkozott, hogy járjon szerencsével a pápánál. Végre a várva várt levél egy napon megérkezett. Remegő ujjakkal tépte fel a borítékot. Szeme gyorsan futotta végig a sorokat. Amint a keresett mondatot megtalálta, lerogyott az ágyra, „...sajnos Őszentsége, a pápa, a kérésünket elutasította...” Leonard atya kezébe temette arcát, és egész testében reszketve zokogott. Minden reménye az érsekben volt, de ő sem segíthet többé. Nincs mit tenni, bele kell törődnie, hogy soha többé nem láthatja viszont Lindát, és soha többé nem lehet igazi pap. Lassan felállt, az ajtó felé indult. A nap éppen akkor érte el a látóhatár szélét, s bíborszínűvé festette az eget. A fák levelein furcsa fények remegtek, s a közeli kis kápolna ablakán visszaverődtek a nap utolsó sugarai. Leonard atya elsétált kedvenc helyére, egy hatalmas sziklára, melyről ha lenézett, rémisztő szakadékot látott. Közelebb lépett a szakadék széléhez, s már látta a mélységet. Arra gondolt, hogy itt fejezi be az életét. De tudta, hogy ezzel csak ront a helyzetén, mert a saját életét nem dobhatja el senki. Ehhez csak Istennek van joga. Ő tudja, hogy kit mikor és miért szólít magához. Mégis, elhatározása megmásíthatatlan volt. A sziklára érve lenézett a tátongó mélységbe. Feltűnt előtte Linda mosolygó szeme, húsos, telt ajka, ölelő karja. Már nem volt benne biztos, hogy meg akar halni, de ekkor hirtelen megszédült. Meg akart kapaszkodni egy bokorban, de lába megcsúszott. Elvesztette az egyensúlyát. Elsötétült előtte minden, és ő zuhant lefelé a fekete mélységbe. Körülbelül tizenöt métert zuhanhatott, amikor egy, a hatalmas szikla oldalában nőtt fának az egyik ága felfogta. Mintha egy óriási kéz tartaná testét, úgy ölelték át a fa ágai. Leonard atya azonban minderről semmit nem tudott. Ájultan, vérző testtel feküdt a szakadék tátongó szája felett. 42

Rontás Virága A kis harang az esti ájtatosságra hívta a kolostor lakóit. Mikor mindannyian elfoglalták helyüket, a rendfőnök megállt előttük. – Imádkozzunk, testvéreim, együtt az egyik testvérünkért, aki nagy terhet hordoz a szívében. Kérjük Istent, enyhítsen fájdalmán és fordítsa feléje arcát. – Kezét összekulcsolta, szeme kutatva kereste Leonard atyát. Sehol sem látta, a helye üresen tátongott. Rossz érzés kerítette hatalmába. Az ima befejezése után gyorsan Leonard szobájába sietett. Am a szobában sem találta. Az idős ember sietve szétnézett, s az ágyon megtalálta az érsek levelét. Átfutotta, majd ruhája zsebébe rejtette. Visszasietett a kápolnába, s elmondta, hogy Leonard atya eltűnt. A kolostor zsongó hangyabollyá változott. Mindenki Leonard atya keresésére indult. A rend főnöke ugyan tudta, hogy hol szokott szívesen tartózkodni a fiatal pap, de nem gondolt semmi rosszra. Inkább attól félt, hogy engedély nélkül elhagyta a kolostort. Ez pedig megbocsáthatatlan vétség lenne. Sajnálta Leonard atyát, mert nagyon megkedvelte a tiszta tekintetű, nyílt szívű fiatalembert. Elindult tehát a szikla felé, amely a „Halál sziklája” nevet viselte, amióta régen egyik testvérük itt vetett véget az életének. Lassan lépkedett, jobbra-balra tekingetve, s közben Leonard atya nevét suttogta. Már épp visszafelé indult, amikor a földön megtalálta a fiatal pap rózsafüzérét. Teljesen besötétedett, így nem láthatott le a mélységbe, s nem tudhatta, hogy Leonard atya ott lebeg élet és halál határán. A kolostorba visszatérve úgy döntött, hogy csak másnap folytatják a keresést, s talán addig vissza is jön Leonard atya. Egyelőre nem akarta, hogy rajtuk kívül bárki is tudomást szerezzen az ügyről. Ezen az éjszakán a kolostorban nem aludt senki. Összegyűltek a kis kápolnában és imádkoztak Leonard testvérükért és azért, hogy Isten bocsássa meg bűneit.

43

Sidney Lawrence

6. Linda már nyolc hónapja élt Korzikán. Valóban jól választott. Remekül érezte itt magát, csak Leonard hiányzott rettenetesen. Lassan itt a szülés ideje, most már minden pillanatban bekövetkezhet. Linda még mindig fürgén mozgott, s hátulról nézve senki sem gondolta volna, hogy terhes. Szépsége talán még inkább fokozódott a terhesség alatt. Mary hűséges barátnőnek bizonyult, megfontolt, okos tanácsait Linda szívesen fogadta. Tanácsára nagy sétákat tett, s igen megkedvelte a kastély végében csordogáló kis patakot, mely valahonnan a hegyekből fakadt. Itt minden csendes volt, a levegő tiszta, s a madarak éneke tette teljessé a táj szépségét. Szinte minden napját itt töltötte. Leült a fűbe és Leonardra gondolt. Beszélt hozzá, üzent neki a szelek szárnyán. Ha tudná, hogy hol van, addig járna oda, amíg nem engednék be hozzá. Sokszor elfogta a kétségbeesés, majd pedig eluralkodott rajta a vágyakozás a férfi ölelő karjai után. Tudta, hogy minden hiába, de érzelmei olyan erősek voltak, s emlékei annyira elevenen éltek benne, hogy sokszor szinte úgy érezte, csak ki kell nyújtania a kezét, és eléri szerelmesét. A kastélyt saját elképzelése szerint rendezte be, Mary segítségével. A személyzet kiválasztását teljes egészében barátnőjére bízta, s nem is csalódott benne. Thomas otthon maradt a kastélyban, ezért helyette új sofőrt alkalmazott. Egy fiatal francia férfi, Pierre Fromentin nyerte el az állást, Mary kedvéért. Linda már az első pillanatban észrevette, hogy a lány nagyon érdeklődik a sofőr iránt. Nem bánta, ha a személyzet francia, így legalább ezt a nyelvet is megtanulhatja. Természetesen valamennyi alkalmazottja beszélte az angolt is. Linda örült, hogy Maryt boldognak látja. A kastély körüli hatalmas park rendben tartására egy idős kertészt fogadtak fel, aki a feleségével és kicsit habókos leányával a kastélyban élt. Az asszony vezette a háztartást, a lány pedig a takarításnál segített. 44

Rontás Virága Linda a hintaszékben ült a szobájából nyíló hatalmas teraszon. Szemét becsukva álmodozott. Gondolatai a rondái kastély körül csapongtak. Vajon hogy van Thomas, aki élete végéig ott élhet, hisz odaköti a sok-sok év emléke. Majd egyszer ő is visszatér a gyermekével, és mindent elmesél neki. Döntse el majd ő, hogy hol akar élni. – Bocsánat, Linda! Alszik? – hallotta Mary hangját. – Nem, nem alszom, csak álmodozom – mosolygott Linda. – Elmennénk Pierre-rel bevásárolni. Van valami különleges kívánsága? Hozzak esetleg valamit önnek? – Nem, köszönöm. Nincs szükségem semmire, ami kell, azt pedig felírtam. Menjetek csak nyugodtan! – Sietünk vissza. Nagyon kérem, Linda, semmit ne csináljon, amíg vissza nem jövök! Kérem, ígérje meg! – Jól van, megígérem, csak menj már! – nevetett Linda, s kezével a lány felé intett. Mary elment, s Linda tovább álmodozott, majd lassan elaludt. Arra ébredt, hogy csuromvizes. Deréktól lefelé a ruhája tiszta víz volt, a cipője is teljesen átázott. Nagyon megijedt, amikor rájött, hogy valószínűleg elérkezett az idő. Belépkedett szép lassan a fürdőszobába és lezuhanyozott. Am mire végzett, fájdalmai is voltak és lassan vérezni kezdett. Felkapta a köntösét és a telefonhoz indult, de előtte csengetett Marynek. Csak nehezen jutott el a tudatáig, hogy a lány nincs otthon. Leült az ágy szélére és összegörnyedt. Megvárta, amíg a görcs elmúlik, csak utána nyúlt a telefonért. Orvosát, dr. Simenont nem találta otthon, ezért a kórházat hívta. Sajnos éppen műtőben volt, de a nővér megígérte, hogy rögtön beszél vele és küldi a mentőt. Linda lefeküdt, és várta, hogy megérkezzen a mentő. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan felhangzott a sziréna. Szinte a mentővel egyszerre érkezett meg Mary is. Hármasával szedte a lépcsőfokokat, hogy mielőbb lássa, mi történt. – Jaj, Linda! Mi történt? – futott hozzá aggodalmas arccal. – Nincs semmi baj, nyugodj meg! Jön a baba! – Linda mosolygott, és még ő nyugtatta a könnyeit törölgető Maryt. 45

Sidney Lawrence – Légy szíves, pakold össze a holmimat, ami a kórházban szükséges, és még... – Linda egyre szorosabban préselte össze a száját. Iszonyatos fájdalmat érzett, majd visszahanyatlott a párnára. A mentővel érkezett dr. Simenon is. Alig vetett egy pillantást Lindára, s tudta, hogy már nem lesz idő arra, hogy beszállítsák a kórházba. – Gyorsan hozzon forró vizet és tiszta lepedőket! – utasította az elképedt Maryt, aki nem mozdult. – Menjen már, az istenért! – kiáltott rá aztán indulatosan. – Mindjárt itt a baba, már látszik a feje. Gyorsan hozzákészült a szüléshez. Mary és a kertész felesége segédkezett. Linda úgy viselkedett, mint egy hős. Egyetlen kiáltás sem hagyta el az ajkát. Végre gyermeksírás töltötte be a szobát. Az orvos ügyes, gyakorlott keze hamarosan a magasba emelte. — Gyönyörű kislány! Gratulálok, Lady Hudson! A gyermek egészséges, jól fejlett. – Ezután a kis kapálódzó csöppséget Linda kezébe helyezte, kinek szeméből előtörtek a boldogság könnyei. Magához ölelte a pici kis rózsaszín babát, és csókjaival borította be maszatos kis testét, majd átadta az orvosnak, aki megmutatta Marynek, hogy miképpen kell fürdetni, hogy víz ne érje a köldökét. Az orvos ezután Lindát vette kezelésbe, majd amikor végzett, megszólalt. – Elküldöm a legjobb ápolónőt, lady, nincs szükség arra, hogy bevigyük a kórházba. Hála istennek minden szépen, simán ment, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva – mosolygott dr. Simenon. – Köszönjük, de nincs szükségünk ápolónőre – lépett előre Mary. – Én azért vagyok itt, hogy ellássam az asszonyom és a gyermek körüli teendőket. Ugye így van, Linda? – kérdezte felháborodott arccal. – Köszönjük, dr. Simenon, de valóban, Mary mindent elvégez, nincs szükségünk ápolónőre – mosolygott Linda. – Rendben van, akkor én megyek is. Holnap és mindennap ismét jövök, de bármi van, kérem, hívjanak rögtön. 46

Rontás Virága Mary kikísérte az orvost, és zsebébe csúsztatott egy borítékot. Az orvos, miközben a mentő felé lépkedett, megtapogatta a zsebében lapuló borítékot, és elégedett volt az eredménnyel. Mary visszatért Lindához. Kezébe vette a kisbabát, és örömmel nézegette. – Ilyen szép kisbabát még életemben nem láttam! – mondta nem kis büszkeséggel. – Bárcsak az édesapja is láthatná! – szaladt ki a száján meggondolatlanul. Linda nem szólt egy szót sem, csak befelé nyelte könnyeit. – Linda, drága Linda! Kérem, ne haragudjon rám. Milyen buta is vagyok! Most fájdalmat okoztam – sírta el magát. – Semmi baj, Mary. Én is... erre gondoltam, s ezért lettem szomorú. Boldogságom akkor lenne teljes, ha ő is láthatná – sóhajtotta. – Mi legyen a neve? – kérdezte könnyes szemmel, de már mosolyogva. – Legyen a neve Betty. Lady Betty tiszteletére – mondta pillanatnyi töprengés után Mary. Linda gondolkozott, majd a fejét rázta. – Ha a nagymama onnan fentről lenéz ránk, boldog lesz, és biztosan megérti, hogy inkább az édesanyám nevét adom a kicsinek. Legyen a neve Kathy. – És mi lesz a vezetékneve? – kérdezte Mary pislogva. – Egyelőre a Hudson nevet viselje, s ha Isten is úgy akarja, majd egyszer talán az édesapjáét is viselheti. Mary betakarta a kissé sápadt, fáradt Lindát, és a picit a kiságyába tette. Csendben kiment a szobából, mert mindketten, anya és gyermeke is, álomba szenderültek.

47

Sidney Lawrence

7. Alig pirkadt, a kolostor lakói már ismét Leonard atya után kutattak. Minden talpalatnyi földet átfésültek, de sehol nem akadtak a nyomára. A rendfőnök ismét a szikla körül járkált, amikor nagyon messziről halk nyögéseket hallott. Gyorsan odahívta a többieket, és egymást biztosítva, nehogy lecsússzanak, az idős pap lenézett a mélybe. Alig akart hinni a szemének, mikor megpillantotta a fa fogságában fekvő Leonard atyát. Tudta azonban, hogy itt ők nem tehetnek semmit. Sajnos nincs más hátra, értesíteni kell a rendőrséget és a mentőket. A rendőrség helikopterrel körözött a mélység fölött, s a leengedett kötélhágcsón egy ember úgy próbálta Leonard atya testét rögzíteni, hogy fel lehessen emelni a gépbe. Másfél óráig próbálkozott, míg végre sikerült, s a tehetetlen, eszméletlen férfit végre beemelhették a helikopterbe. A kórházban már várták és felkészültek a fogadására. Leonard atya mindkét vállcsontja eltört, a feje súlyosan megsérült, a lábai kificamodtak, három bordája pedig megrepedt. És ezek csupán azok a sérülések voltak, amit külsőleg is lehetett látni; hogy van-e belső vérzés, az még csak ezután derül ki. Az orvosok egyelőre nem nyilatkoztak az állapotáról. Leonard atya hat órát töltött a műtőasztalon, mire végre kórházi ágyába került, de nem sokat lehetett belőle látni a sok kötés miatt. Hogy túléli-e, azt csak Isten tudja, mondták az orvosok. A legfontosabb, hogy még él, s talán élni is fog... A kolostor rendfőnöke mindennap érdeklődött a beteg iránt, s a kapott tájékoztatást rögtön tovább is adta az érseknek, aki minden este telefonált. Dr. Felipe Sotelo végre megkönnyebbülten sóhajtott fel. Leonard atya lassan magához tért. Szemét kinyitotta, majd újból lehunyta. Három hét óta most először jelezte, hogy érzékeli a külvilágot. 48

Rontás Virága – Hogy érzi magát, atyám? – kérdezte az orvos. Leonard ismét kinyitotta a szemét, és az orvosra nézett. – Hát nem is tudom. Mi történt velem, miért vagyok kórházban? Semmire sem emlékszem – felelte halkan Leonard atya. – Baleset érte. Lecsúszott a „Halál Szikláról”, de a Jóisten kegyes volt önhöz, mert az, hogy megmenekült, csak neki köszönhető. Hogy nem emlékszik, az természetes, hisz megsérült a feje és sokkos állapotban van még mindig. De ez el fog múlni, s remélem, hamarosan rendbejön – veregette meg a keze fejét az orvos. – Ó, Istenem! – Leonard atya biztos volt benne, hogy Isten mentette meg, s akkor talán mégsem fordult el tőle teljesen. Nem akarta, hogy meghaljon. Vagy azt nagyobb büntetésnek tartja, ha élni hagyja? Szemét lecsukta, és szabad utat engedett feltörő könnyeinek. Hirtelen mindenre emlékezett. Az orvos csendben magára hagyta. Amint könnyei elapadtak, és kissé megnyugodott, Linda jutott eszébe. Maga előtt látta gyönyörű arcát, szemét, száját. Ó, milyen nagyon kívánta ilyen betegen is. Egész teste tűzben égett, annyira vágyott a lány után. Érezte ölében a forróságot, esze nem tudott testének parancsolni. A napok egymás után teltek, Leonard atya pedig napról napra erősödött. Mindennap várta, hogy az érsek eljön és meglátogatja. Nem tudta, miért, de tőle várta azt, hogy élete majd megváltozik. Most, hogy életben maradt, újból bízott és remélt. Gondolataiból halk kopogás zökkentette ki. Csak a fejét emelte fel, hogy jobban lássa, kijön hozzá. Az ajtóban felbukkant a rendfőnök mosolygós arca. – Látom, fiam, sokkal jobban vagy, s ennek tiszta szívből örülök – fogta meg a feléje nyújtott kezet. – Szeretnék neked egy kis örömet okozni. Hoztam valakit magammal. Leonard atya ráemelte kíváncsi tekintetét, majd várakozón az ajtó felé nézett. Az ajtó csendben kinyílt, és az érsek feje jelent meg. Két kezét kinyújtva az ágyhoz lépett. – Hogy vagy, édes fiam? – kérdezte. – Nagyon aggódtam miattad, de a Jóisten vigyázott rád, meghallgatta könyörgésemet. Különösen örülök, 49

Sidney Lawrence hogy élsz, mert hoztam neked valamit. – Ezzel egy nagy pecsétes papírtekercset vett elő. Leonard atya remegő kézzel bontotta fel. „...a körülmények figyelembevételével Leonard Kay katolikus papot felmentem egyházi esküje alól, s kivételesen engedélyezem, hogy a reverendát levethesse...” Leonard atya tovább nem tudta olvasni. Zokogva borult McClare érsek nyakába. – Sikerült, Leonard! Most már nem vagy pap! Megkeresheted azt a lányt, s feleségül veheted. Örömömre szolgálna, ha én adhatnálak össze benneteket. Leonard nem tudott megszólalni, csak sírt, sírt. Végre elcsitult boldog zokogása. – Köszönöm, drága jó atyám! Ön nélkül már elvesztem volna. Nem lett volna elég erőm az élethez. De most már hamarosan felépülök, és van miért küzdenem. Máris sokkal jobban érzem magam. Mindenben engedelmeskedem az orvosoknak, hamar elhagyom a kórházat, és visszamegyek Lindáért. Tudom, érzem, hogy a szíve szabad és rám vár. Még sokáig beszélgettek, tervezgettek, majd amikor a vendégek eltávoztak, Leonard mély álomba zuhant. Tizenkét órát aludt egyfolytában. Amikor felébredt, teljesen új embernek érezte magát. Fütyörészve sétálgatott, és a szája mindig nevetésre állt. Leonard, orvosa szerint, szépen gyógyul, de a kórházi kezelése még legalább egy hónapig tart. Talán soha nem múlt az idő ilyen lassan, mint ez alatt a hónap alatt. Leonard olyan erős akarattal végezte a gyógyulásához előírt gyakorlatokat, hogy szinte hihetetlen volt a javulás. Végre elérkezett az idő és elhagyhatta a kórházat. Először a kolostorba ment, ahol megköszönte a rendfőnöknek azt a sok jóságot, szeretetet, amiben ott része volt. – Azt hiszem, soha nem tudok elég hálával gondolni önre és a kolostor valamennyi lakójára azért, amit értem tettek – hajolt az idős pap kezére. – Ha nincs hova menned, addig maradhatsz nálunk, amíg csak akarsz. A szobád mindig rendelkezésedre áll – ölelte át a rendfőnök. 50

Rontás Virága – Köszönöm, atyám, de vár rám az én jóságos gyámom, McClare érsek, Córdobán. Sok az elintéznivalóm, s minél előbb szeretnék végezni. Összeszedte szerény személyes holmiját, s átköltözött a kórházból kijövet vásárolt világi ruhába. Világosszürke öltönyt viselt, hozzá fehér inget, nyakkendőt és szürke cipőt. Furcsán érezte magát, de amikor a kis tükörbe nézett, szeme mosolygott, fénye visszatért, szája körül a bevésődött ráncok nyomtalanul eltűntek. Kezébe vette a táskáját, elővette a pénztárcát. Az érsek adta át neki a kórházban. Ennyi pénzt még soha életében nem látott. Vajon valóban ilyen gazdag lenne a gyámja, amiért ennyi pénzt adott neki? Amikor tiltakozott, az érsek azt mondta: „Ez a pénz a tied, fiam. Még több is van a neveden a bankban.” Egyszerűen nem talált rá magyarázatot, hogy honnan van ez a sok pénz. Elbúcsúzott a kolostor lakóitól, majd egyenes léptekkel indult ki az életbe, a boldogság felé. A vonat végre megállt. Estére ért Córdoba városába. A hőség fojtogató volt, pedig már lassan beesteledett. Fogott egy taxit és bemondta a címet. Alig húszperces utazás után a taxi megállt egy villa előtt. Leonard kifizette a számlát, és szájtátva járta körbe a házat. Megnyomta a csengőt, s rögtön fel is tűnt McClare érsek mosolygós arca. – Isten hozott, édes fiam! – ölelte magához. – Gyere, gyere beljebb! Leonard követte az érseket, s a villában még jobban elámult. Minden arról árulkodott, hogy a villa tulajdonosa nem nyomorog. Sőt! Az ember szíve örül, ha ilyen szépet lát. Tisztaság, derű, kényelem és elegancia jellemezte a ház egész berendezését. – Gyönyörű itt minden, atyám! – lelkendezett Leonard. – Nagyon szép a villája, és a környék is kellemes – tette hozzá elégedetten. – Örülök, hogy tetszik. Tedd le a bőröndödet, és gyere utánam! – mondta, mert Leonard még mindig a kezében szorongatta kis bőröndjét. A férfi követte az érseket. Hosszú folyosón mentek végig, majd az érsek egy ajtónál megállt. – Lépj be, belül minden rád vár! – mondta, s kinyitotta az ajtót.

51

Sidney Lawrence Leonard belépett, és ajkát egy hangos kiáltás hagyta el. Szemét elöntötték a meghatódás könnyei, és az érsek előtt térdre rogyva annak kezére hajolt. – Ó, atyám! Ezt a boldogságot! Ez hihetetlen, erről nem is álmodtam. A terem ugyanis kiállítóterem volt, benne valamennyi eddig festett képével. – Mind a hetven darab itt van, fiam. Az emberek messze földről is eljönnek, hogy gyönyörködjenek bennük. Többen szerették volna, ha meg is vásárolhatják, de nélküled, a beleegyezésed nélkül nem adtam oda egyiket sem. Tudod, így is elég gazdag lettél, mert a „Jézus gyermekkel” és a „Keresztelő” című képeid a pápa őszentsége szobáját díszítik. Nem volt szűkmarkú, szép összeget adományozott részedre. – Ön pénzt fogadott el, atyám őszentségétől a képeimért? Hisz neki köszönhetem, hogy visszatértem az életbe. – Ó nem, fiam. A pápa őszentsége magánemberként vette meg a képeket, s így akart segítségedre lenni új életed megkezdésében. Hidd el, nem akartam elfogadni, de őszentsége ragaszkodott hozzá. Azt mondta, szeretné, ha hozzásegíthetne ahhoz, hogy híres festő váljon belőled. – Tehát azért adta, hogy festő legyek? – Igen – bólintott McClare érsek. – Azért, hogy tanulj, és sok örömet okozz majd az emberiségnek. – Igazán nagylelkű volt őszentsége – mondta remegő ajkakkal Leonard. – Nem gondoltam, hogy az élet még ennyi szépet és jót tartogat számomra. – Állj fel, gyermekem! Hadd mondom el azt is, hogy a villa, s benne minden, a tied. Ez pedig az én ajándékom. – Az enyém? – Leonard már nem bírta tovább a rengeteg jó hírt, leborult a szőnyegre és zokogott. Amint csitult a szívverése és sírása, az érsekre nézett. – Nem tudok mást mondani, atyám, mint amit már oly sokszor mondtam. Köszönöm százszor és ezerszer, amit értem tett. Amíg élek, azon leszek, hogy megháláljam a jóságát. 52

Rontás Virága – Örülök, hogy látom, mennyire boldog vagy. De most gyere, menjünk vacsorázni. Rengeteg időnk van, hogy jól kibeszélgessük magunkat. Az érsek szeretettel karolt bele, és magával húzta a konyha felé. Leonard feküdt az ágyban és ábrándozott. Először életében a saját házában, a saját ágyában! Furcsán érezte magát. Lindára gondolt. Vajon miként fogadja majd, ha meglátja reverenda nélkül? Mit szól majd hozzá? Leonard a betegség ideje alatt nagyon lefogyott, most kezdte magát összeszedni. Elmosolyodott, amint a lány elképedt, gyönyörű arcát maga elé képzelte. Ezzel a gondolattal aludt el. Reggel korán ébredt. Az ablakból az ébredő város képét figyelte. A hatalmas pálmafákon átragyogott a nap fénye. Mintha még a nap is fényesebben tündökölne az égen. Az ég pedig kékebbnek látszik, mint valaha. Milyen csodálatos a világ! – gondolta boldogan. Reggeli után az érsek rendelkezésére bocsátotta személyes használatú autóját a sofőrrel együtt,” hogy elvigye Rondára. Leonard nem tudott autót vezetni, s ezt bizony most nagyon sajnálta. Szeretett volna kocsival, saját kocsijával Lindáért menni. Sajnos erre azonban várni kell, de amint lehet, megszerzi a jogosítványt. Leonard olyan izgatott volt, mint egy gyermek. Amikor feltűnt előtte az ismerős táj, szíve nagyot dobbant és szaporábban vert. A kis templomot megpillantva kényszert érzett, hogy belépjen. A templomban kellemes hűvös fogadta. Leült az utolsó padba, és kezét összekulcsolva imádkozott. Amint kilépett, Alonso atyába ütközött. Az idős pap hunyorgott, kezét szeme elé emelte. – Dicsértessék a Jézus Krisztus, atyám! – mondta, majd gyors léptekkel a kocsijához sietett. Alonso atya először a meglepetéstől megszólalni sem tudott, majd miután magához tért, dühösen mormogta. – Mindörökké, ámen. A kocsi már alig volt látható, de az idős pap még most is úgy állt ott, olyan mereven, mintha kísértetet látott volna. Vetette is magára a keresztet, hogy elűzze a sátánt. 53

Sidney Lawrence A kastély kihaltnak tűnt, mintha nem is lenne benne élet. Leonard csöngetett a hatalmas kapun. Csak nagy sokára csikordult a kulcs a zárban. Thomas jelent meg öregen, hófehér hajjal. Mintha több tíz év telt volna el, nemcsak másfél év, amióta utoljára találkoztak. – Jézusom, Leonard atya! Valóban maga az, vagy csak káprázik a szemem? – kiáltotta kezét felé nyújtva. – Nem, Thomas, jól látja, valóban én vagyok, de már nem pap, egyszerűen csak Leonard Kay. A pápa őszentsége engedélyezte, hogy levethessem a reverendát, és felmentett a papi esküm alól – mondta mosolyogva az ámuldozó Thomasnak. – Bemehetek? – kérdezte. – Ó, bocsásson meg, kérem! Persze, parancsoljon, fáradjon beljebb! – A szalonba invitálta, ahol tisztaság és síri csend fogadta. A férfit rossz érzés kerítette hatalmába. – Lady Linda nincs itthon? – kérdezte dobogó szívvel. Érezte, hogy arca lángba borul. Thomas nem vett tudomást a férfi zavaráról. – Ó, a lady már nem lakik itt. Elköltözött innen már jó egy éve – felelte. – Elköltözött? Hova? – kérdezte Leonard elfúló hangon. – Korzikára. – Korzikára? – Leonard szíve egy pillanatra megállt. Erre nem számított. Biztos volt benne, hogy a lány szereti és soha nem lesz másé, hisz megesküdtek akkor, azon a délutánon, hogy soha nem hagyják el egymást. – Miért pont Korzikára ment? – kérdezte végül. – Tudja, Leonard atya, akarom mondani Leonard úr, szegénykém nagyon beteg volt, azt hittük, meghal. Csak nehezen szedte össze magát, s az orvos levegő– és környezetváltozást javasolt neki. Ő Korzikát választotta. – Közelebbről? Megmondaná a címét? Gondolja, hogy meglátogathatom? – záporoztak a kérdései. 54

Rontás Virága – Persze, itt van a címe – nyújtott át egy papírt -, biztosan nagyon fog önnek örülni. Thomas és Leonard még sokáig beszélgettek, majd elsétáltak Lady Betty sírjához. Leonard szíve majd kiugrott a mellkasából, annyira megrohanták az emlékek. Maga előtt látta Linda gyönyörű, meztelen testét, csodálatos melleit, s a másodperc töredéke alatt újra átélte azt az élményt, amit életében csak egyszer élt át, de soha el nem felejtett. Amikor visszatért villájába, az éjszakát ébren töltötte. Egyetlen pillanatra sem hunyta le a szemét. Törte a fejét, hogy hogyan is bonyolítsa le a látogatást. Először arra gondolt, hogy levelet ír, de ezt később elvetette. Jobb, ha minél előbb személyesen találkoznak. Alig várta már a pillanatot, bár az, hogy Rondán nem találkoztak, kicsit nyugtalanította. Már pirkadt, amikor végre elnyomta az álom. Reggel arra ébredt, hogy a nap sugarai vidám táncot járnak az arcán. Felült és azonnal Lindára gondolt. Döntött. Most rögtön odautazik. Gyorsan lezuhanyozott és hajat mosott, majd ruhatárát – mely egész szépen gyarapodott – vette szemügyre. Egy drapp nadrág és egy fehér, rövid ujjú ing mellett döntött. Nagyon meleg volt, ezért csak egy vékony, kötött pulóvert szándékozott magával vinni. Az ebédlőbe lépve McClare érseket már az asztalnál találta. Mivel jó későn ért haza tegnap, csak most találkoztak. – Jó reggelt, atyám, dicsértessék a Jézus Krisztus – mondta mosolyogva. – Neked is, kedves fiam. Mindörökké, ámen. Az idős pap a fiatalember arcát fürkészte. Nem találta olyan boldognak, mint kellett volna, de nem kérdezett semmit, várt. – Meg sem kérdezi, mit intéztem? – érdeklődött Leonard. – Vártam, hogy magadtól mondd el, nem akartam tolakodó lenni. – Ön apám helyett apám, s bármikor bármit kérdez vagy tesz, az soha nem fog engem zavarni. Önnek mindenhez joga van, ami velem kapcsolatos, hisz én mindent önnek köszönhetek. Az érsek szeme fényesen megcsillant. – Nos, akkor mit intéztél Rondán? – kérdezte érdeklődve. 55

Sidney Lawrence – Nem sokat. Linda már nem él ott, Korzikára költözött. Az érsek meglepődve emelte rá tekintetét. – Hogyhogy Korzikán él? Férjhez ment? – Azt nem tudom. Thomas, az öreg lady sofőrje egyedül él a kastélyban, vele beszéltem, de ezt nem mertem megkérdezni. Megkaptam Linda címét, s Thomas azt mondta, hogy ha felkeresem, biztosan örülni fog nekem. – Na és felkeresed? – Igen. Úgy döntöttem, hogy még ma elutazom Korzikára. – Tudod mit? Nekem Párizsban van dolgom. Utazzunk együtt! Gyere velem Párizsba, s vedd meg a jegygyűrűket, úgy menj el hozzá. – Gondolja, hogy gyűrűvel állítsak be oda, amikor még abban sem vagyok biztos, hogy kellek neki? – Ne beszélj butaságokat, Leonard! Thomas biztosan megmondta volna, ha Linda már nem szabad. Akkor nem adta volna oda a címét, és nem mondta volna azt sem, hogy örömet szerzel a lánynak azzal, ha meglátogatod, nem gondolod? – Lehet, hogy igaza van, atyám. Rendben! Menjünk együtt Párizsba! Legalább végre meglátom ezt a gyönyörű várost, melyet csak könyvből ismerek és csodálok. De önnek mi dolga van Párizsban, atyám? – kérdezte Leonard. – Nem is beszélt róla, hogy szándékában áll elutazni – tette hozzá. Az érsek várt néhány pillanatot, csak utána szólalt meg. – Nem fogod elhinni, de a te ügyedben megyek. – Az én ügyemben? – nézett rá Leonard meglepett arccal. – Igen. Victor Montan francia bíboros érdeklődik a képeid után. Szeretné, ha bemutatnád Párizsban egy kiállítás keretében. Néhány művedet szeretné megvásárolni az egyház részére. Ezért is jó, ha együtt megyünk, szeretném, ha te is részt vennél a megbeszélésen. Ezután már te döntesz az egész ügyben. Én, személyes kapcsolataim révén mindössze hozzásegítlek a kiállítással kapcsolatos dolgok elintézéséhez. Gondolom, mindketten jól jártok, s remélem, örömöt szerzel mindannyiunknak. 56

Rontás Virága – Atyám! Ez hihetetlen! Ön... ön... nagyon sokat tett és tesz értem – csuklott el Leonard hangja. – Nem is tudom, mit mondjak. Már szinte közhelynek számít, hogy csupán annyit tudok mondani, köszönöm. – Tudod, Leonard, nekem nagyon keserves gyermekkorom volt. Nagy szegénységben éltünk. Apám és anyám úgy kerültek össze, hogy egyikük szülei sem egyeztek bele a házasságukba, ezért titokban esküdtek meg, s Bristolból Toledóba költöztek. Sajnos mindkettőjüket hamar elvesztettem, a kolerajárvány vitte el őket. Anyám nagyol} szerette volna, ha pap lesz belőlem, ezért az ő kívánságát tartottam szem előtt, amikor teológiát kezdtem tanulni. Bevallom, akkor még nem is gondoltam komolyan bele, hogy mire is vállalkoztam. Később aztán az egyik tanárom olyan hatással volt rám, hogy már tudatosan is akartam ezt a hivatást. Elhivatottságot éreztem az egyház iránt. Amikor felszenteltek, senkim sem volt, aki megölelt volna, mint a többieket. Őket szüleik és testvéreik, rokonaik állták körül. Én egyedül voltam, csak a jó öreg tanárom szorongatta meg a kezem. Ekkor megszólalt bennem egy hang, Isten hangja, s tudtam, már nem vagyok egyedül. Nagy-szüleimet nem is ismertem, soha nem kerestek, talán nem is tudták, hogy a világon vagyok. Még a szüleim temetésére sem jöttek el, pedig hivatalos értesítést küldtek az illetékes hatóságok részükre. Nem tudták megbocsátani, hogy ellenszegültek az akaratuknak. – Tehát ezért él azóta is Spanyolhonban, atyám? – Igen. Pályám szépen ível felfelé, szívem-lelkem nyugodt, kitölti Isten szeretete. Te csak ráadás voltál. Téged kárpótoltalak magamért. Örültem, amikor megtudtam, hogy van egy fiatal rokonom, akiről gondoskodhatom. – Azóta nem is járt Angliában, atyám? – De igen. Többször is. Egyszer egy konferencián, s akkor ellátogattam szüleim szülővárosába, de sajnos a nagyszüleim akkor már nem éltek. Talán, ha akkor beszéltem volna velük mint pap, meg tudtam volna békíteni őket a halott szüleimmel. Téged pedig én hozattalak át Spanyolországba, amikor egyedül maradtál. Az angol egyház révén találtam rád. Most már mindent tudsz rólam. Ideje lesz a beszélgetést 57

Sidney Lawrence berekeszteni, nehogy lekéssük a repülőgépet. Tudod... hm... én annyira örültem, hogy boldog vagy. Meg akartalak lepni és már megvettem a repülőjegyeket is. Ugye nem haragszol? – Nem haragszom, hogy is gondolhat ilyet, atyám. Csak azt nem értem, honnan tudta, hogy az időpont nekem megfelel, s hogy nem maradok-e Rondán. – Tudod, hajnalban benéztem hozzád, s láttam, hogy békésen alszol. Gondoltam, Linda várhat annyit, amíg elintézed az üzleti ügyeidet, mert már azok is vannak... – Remek. Akár indulhatunk is! – ugrott fel vidáman Leonard, és segített az érseknek felállni az asztaltól.

58

Rontás Virága

8. Linda boldognak érezte magát. Kathy gyönyörű, jó étvágyú és vidám baba volt. Rengeteg örömöt okozott édesanyjának. Mivel elmúlt féléves, Linda úgy gondolta, elég nagy már ahhoz, hogy Maryre hagyja, amíg Párizsban lesz. A művészettörténet ugyanis a hobbija lett, s szeretett volna néhány értékes könyvet, lexikont vásárolni, mivel tanulmányait befejezte, s diplomamunkájához szüksége volt rájuk. – Mary! Párizsba utazom, ugye vigyázol Kathyre? Még soha nem voltam tőle egyetlen napot sem távol, de már elég nagy ahhoz, hogy elmehessek. Igyekszem vissza, de lehet, hogy ha nem tudok mindent beszerezni, amire szükségem van, akkor egy éjszakát szállodában töltök. Pierre majd segítségemre lesz a vásárlásnál, mivel haza kell utaznia Párizsba a szüleihez. Együtt jövünk majd vissza. – Menjen csak nyugodtan, Linda! Végre kibabázhatom magam. Vigyázok rá, mint a szemem világára, nem lesz semmi baj. Linda összepakolt csomagja már készen állt, Pierre bepakolta a kocsiba. Linda karjára emelte a kislányát, és arcát az övéhez simította. A kislány hangosan nevetett anyjára. Linda fájó szívvel hagyta otthon. Arra gondolt, hogy ha legközelebb ismét elutazik, már magával viszi. Beült a kocsiba és elindultak. Pierre remekül vezetett, és nagyon kellemes útitársnak bizonyult. A kocsit a kikötőben a járműszállító kompra vitte, majd visszajött és felszálltak a hajóra. Végigbeszélgették a hajóutat, így szinte repült az idő. Linda egyre inkább irigyelte Maryt Pierre miatt. Igazán megnyerő modorú és művelt. Arra gondolt, hogy milyen jó is lenne, ha Leonard itt lenne vele, s Pierre helyett most vele utazna. Belelovalta magát a gondolatba, annyira, hogy nem is figyelt a sofőrre. – Mit gondol, Lady Hudson? Linda értetlenül nézett a fiatalemberre. 59

Sidney Lawrence – Ne haragudjon, de nem figyeltem. Kérem, mondja el ismét, miről beszélt. – Azt mondtam, hogy szeretném, ha Mary hozzám jönne feleségül. Beszéltünk már erről, de ő azt mondta, hogy csak akkor lehet róla szó, ha ön beleegyezik. – Persze, miért ne egyeznék bele? Mary nagyon rendes és okos nő. Azt hiszem, jó feleség lesz belőle – mosolygott Linda. – Köszönöm, lady. Akkor Párizsban megveszem a jegygyűrűt, s szeretném megkérni, hogy segítsen nekem kiválasztani. – Örömmel – felelte Linda, miközben torkát a sírás fojtogatta. Vajon az ő ujján fog-e valaha jegygyűrű ragyogni? Az biztos, hogy csak egy embertől fogadná el, az pedig Leonard. Ha a férfi nem lehet az övé, akkor senki sem kell. Linda hallgatásba burkolózott, Pierre pedig nem zavarta, így lassan elnyomta az álom. Mikor kinyitotta a szemét, Pierre épp leparkolt a Royal előtt. Linda után lépett be a szállodába, ahol az előre lefoglalt szobába ment. Pierre letette a kis kézitáskát. – Hányra jöjjek vissza önért? – kérdezte Lindát. – Talán három órára. Addig lezuhanyozom és bekapok néhány falatot. Találkozzunk lent a szálloda előtt háromkor. – Jó, itt leszek. – Pierre elköszönt, és Linda magára maradt. Még soha életében nem volt szállodában, és nagyon magányosnak érezte magát. Hiányzott Kathy. Milyen üres lenne az élet nélküle! A tükör elé lépett. Kibújt a ruhájából és egy szál bugyiban állt; soha nem hordott melltartót. Mellei a szülés után sem változtak, most is ugyanolyan feszesek és kemények. Talán kicsit nagyobbak lettek. Kezét végighúzta a bőrén, és érezte, amint az egész teste reagál a gondolataira. Amint ujja elakadt a bimbókon, lehunyta a szemét. Látta magát a rózsalugasban, amint Leonard fölé hajol. Érezte nedves nyelvét a mellén, és elöntötte a forróság. Keze önkéntelenül siklott egyre lejjebb, ujjai végigcsúsztak a lába között, amíg el nem érték az öröm forrását. Szinte eszét vesztette, annyira kívánta Leonardot. Elöntötte a forróság, miközben ujjaival 60

Rontás Virága simogatta legérzékibb részét. Érezte, amint végigfut testén a kéj, és nedves lesz. Lassan kinyitotta a szemét, és az arcát figyelte. Szeme mámoros fényben ragyogott, szája kiszáradt, szíve hevesen dobogott. – Ó, Leonard! Kedvesem! Látod, elég csak rád gondolnom, és nem vagyok önmagam ura. Nagyon hiányzol, olyan nagyon szeretlek! – suttogta, majd ráborult a hatalmas ágyra és zokogott. Miután összeszedte magát, belépett a fürdőszobába, és lezuhanyozott, majd átöltözött. Egyszerű fehér ruhát vett fel, mely követte testének tökéletes vonalát. Telt melle, vékony dereka és gyönyörű bőre minden férfiban felkeltette a vágyat. Hollófekete haja és tengerkék szeme még inkább megkoronázta szépségét. Linda tisztában volt vele, hogy szép, és alakja szinte hibátlan, de soha nem élt vele vissza. Nem akart hódítani, sem pedig tetszelegni. Nem volt kedve lemenni az étterembe, ezért inkább felkérette az ebédet. Csendben evett, s utána egy pohár bort ivott. Csak most érezte, milyen éhes volt. A bor felélénkítette. S mivel volt még egy órája Pierre érkezéséig, úgy gondolta, sétál egyet. Felkapta kis válltáskáját, és lement az utcára. Nem messze a szállodától ráakadt egy üzletre, ahol minden könyvet, lexikont megkapott, amit akart. Nagyon örült neki, mert így legalább több ideje lesz, hogy lásson is valamit a városból. Néhány dolgot vásárolt Kathynek, s ha minden igaz, este már mehetnek is haza. Visszafelé indult, s már messziről látta, hogy Pierre ott áll. – Sétáltam egy kicsit, s képzelje, itt a közelben mindent megkaptam, amire szükségem volt – mondta mosolyogva, amint a férfi mellé lépett. – Örülök neki, így ha megengedi, kalauzolom egy kicsit Párizsban. – Jó lesz. Felviszem a csomagomat a szobámba, s rögtön jövök – viharzott el a lány. Párizs nagy hatást gyakorolt Lindára. Pierre otthonosan mozgott, mindent jól ismert, s így élvezet volt vele sétálgatni. Minden nevezetességről tudott valami érdekeset mondani, tájékozottsága, műveltsége ismét ámulatba ejtette Lindát. A kocsit egy parkolóban 61

Sidney Lawrence hagyták, és rátértek a Rue de la Paix-re, melyen ékszerüzletek sorakoztak. Pierre rögtön az elsőben talált egy valóban csodaszép gyűrűt, s miután Lindának is tetszett, megvette. Az üzletből kilépve Pierre elkapta Linda kezét és ajkához emelte. Boldogan Lindára nézett. – Köszönöm, lady, hogy segített nekem, s drága idejéből szakított rám. Nagyon boldog vagyok, hogy Mary a feleségem lesz. Ha visszatérünk, rögtön megkérem a kezét – mosolygott. – Engedje meg, hogy először én gratuláljak, és hadd kívánjak önöknek sok boldogságot – mondta Linda, és a férfihoz hajolt. Megpuszilta az arcát. A túloldalról épp akkor nézett oda Leonard, amikor Linda és Pierre átölelték egymást. Lába remegni kezdett, szeme előtt színes karikák ugrándoztak. Rögtön felismerte Lindát. Egyedül volt, o is az ékszerüzletbe igyekezett. Még jó, hogy az érsek nem látta, mi játszódik le a férfiban. Mozdulatlanul állt ott, nem maradt jártányi ereje sem. Szeme rátapadt a lányra, s tekintete addig követte, amíg a tömegben el nem veszítette szem elől. Kényszerítette magát, hogy visszaforduljon. Keze önkéntelenül ökölbe szorult, és szeme a haragtól és a tehetetlen dühtől szikrákat szórt. Linda ezalatt visszatért a szállodába, és úgy döntött, hogy nem marad itt éjszakára. Pierre hét órára jött érte. Addig rendezte a számláját, és a szálloda igazgatójának legnagyobb sajnálatára eltávozott.

62

Rontás Virága

9. Leonard szíve valamennyire megnyugodott, mire visszatért a szállásukra. McClare érsek épp felébredt délutáni pihenéséből. Rögtön látta, hogy Leonarddal történt valami. – Mi van veled, fiam? Olyan sápadt vagy, mint a fal. Mi történt? – kérdezte aggódva. – Semmi, atyám – mondta Leonard, igazán semmi. – Nem akarod elmondani? – Most nem, talán később. – Megvetted a gyűrűt? – kérdezte, hogy témát váltson. Nem is sejtette, hogy ezzel a kérdésével mennyire felkavarja Leonardot. – Nem. Nem vettem meg, és úgy döntöttem, hogy nem is veszem meg, csak azután, ha már beszéltem Lindával. Nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni, ha esetleg már ragyog egy arany jegygyűrű az ujján – mondta csendesen. – Megijesztesz, Leonard. Olyan vidám és jókedvű voltál, amikor elmentél, most pedig keserű vagy és lehangolt. – Ez igaz, atyám, de majd elmúlik. Most megyek és lepihenek egy kicsit. – Menj csak, megérdemled a pihenést. Remekül viselkedtél ma, mint üzletember. A bíboros el van tőled ragadtatva. Igaz is, mikor mész át Korzikára? – kérdezte. – Holnap reggel – felelte kurtán Leonard, és visszavonult a szobájába. Végigdőlt az ágyon és gondolkodott. Lepergett előtte eddigi élete. Soha nem volt olyan boldog, mint azóta, amióta kikerült az igazi életbe. Azóta annyi jó és szép dolog érte, miért van hát, hogy az utolsó pillanatban minden megváltozik. Elég egy pillanat, és már nincs értelme semminek. Biztos, hogy Linda volt, ezer nő közül is felismerné. Ennyit jelentett hát 63

Sidney Lawrence neki a szerelmük, az esküjük? Fejét fájdalmasan a párnába fúrta, és hangtalanul zokogott. Nem sokat aludt, mert a vonat éjjel két órakor indult. Az egész utat szinte félálomban tette meg. Amint a vonatról leszállt, olyan ideges lett, hogy majdnem elütötte egy autó. Se jobbra, se balra nem nézett, csak ment előre. Végre leintett egy taxit, és épphogy elérte a már indulni készülő „Corsica ferries” nevű hajót. A kikötő fölött felhők tornyosultak, a nap sugarai csak nehezen tudtak áthatolni rajtuk. Leonard a fedélzeten állt, s hagyta, hogy a szél belekapjon göndör fürtjeibe és eljátszadozzon vele. Szeme a távolban kirajzolódó sziget körvonalaira tapadt. Végre a hajó kikötött. Ajaccio város a szívében dúló háború ellenére is lenyűgözte. Arra gondolt, milyen boldogság lenne itt élni Lindával. Sietve elindult, s teljesen kifulladt, mire felért a várostól kissé távol eső kastélyhoz. Először körbejárta, hátha meglátja távolról hűtlen kedvesét. Addig sétált, amíg elérte á kis patakot. Kissé eltávolodott a kastélytól, ezért nyugodtan szétnézett. A kastély csodaszép helyen állt. Leonard leült és erőt gyűjtött. Amint hátával egy pálmafának támaszkodva élvezte a csendet és a környék nyugalmát, hirtelen a túlparton észrevette, hogy a parkban valaki közeledik. Gyorsan a fa mögé állt és várt. Nem kellett soká várnia, hamarosan megpillantotta Lindát. Szíve majd kiugrott a helyéről, ugyanis Linda nem volt egyedül. Egy gyermekkocsit tolt, s boldogan nevetgélve beszélt a picihez. Leonard, noha fel volt készülve rá, hogy Linda esetleg már a másé, arra álmában sem gondolt, hogy gyermeket szült. Megvárta, amíg Linda és a gyermek távolabb érnek, majd futva tette meg az utat vissza a kikötőig. Inge teljesen rátapadt, többször megcsúszott útközben, s összekoszolta ruháját. Haja kócosan hullott a homlokába. Egyáltalán nem keltett jó benyomást az emberekben, mert elhúzódtak tőle ós összesúgtak körülötte. A hajó még nem indult vissza, így várnia kellett. A víz szélére, egy sziklára ült. Amint megpillantotta tükörképét a vízben, megijedt. Ez valóban ő lenne? Gyorsan távolabb ment, ahol kevesebb ember járt, és rendbe hozta arcát, haját s ruháját – már amennyire az lehetséges volt. 64

Rontás Virága Alig várta, hogy visszatérjen Párizsba. Tudta, hogy odáig még hosszú út áll előtte, de legalább lesz ideje valamelyest lecsillapodni, hogy az érsek elé tudjon állni. Leonard késő éjjel érkezett Párizsba. McClare érsek a nagy Bibliát olvasta. Annyira elmélyült, hogy észre sem vette, amint a szeretett fiatalember belépett. Máskor megérezte, ha Leonard megérkezett, most azonban csak arra rezzent össze, amikor a férfi a közelébe ért. – Ó, Leonard! Annyira vártalak! Beszélj, mi történt? Találkoztatok? – Láttam őt atyám, de nem beszéltünk. Nem mentem oda hozzá. – Nem mentél oda hozzá? Leonard, nem értelek, édes fiam! – Linda nem várt rám, atyám. Férjnél van, tegnap is láttam őt itt Párizsban, s nem volt egyedül. Egy férfi tartotta a karjaiban. Éppen az ékszerüzlet előtt álltak. Gondolom, valami szép ékszert kaphatott, mert nagyon boldognak látszott. Ez azonban még semmi, mivel ma meggyőződtem róla, hogy nem szabad vele találkoznom, mert esetleg csak megzavarnám a boldogságát. Van egy gyermeke. McClare érsek szeme hitetlenül kitágult, homlokán egy ér kidagadt. Látszott, hogy nagyon sajnálja Leonardot, de sajnos nem tud segíteni. Ez már nem tartozik rá, itt már az ő közbenjárása szükségtelen. Nem tudta, mit is mondjon. – Szeretném, ha holnap hazautaznánk, atyám. Nagyon sok lesz a teendőm, három hónap alatt kell mindent elrendeznem a kiállítással kapcsolatban, s ez alatt az idő alatt még két képet is meg kell festenem a bíboros úrnak. Van valami akadálya, hogy holnap elutazzunk? – kérdezte szomorúan. – Nem, fiam. Nincs semmi akadálya. Nem sok a csomagunk, így azt hiszem, a reggeli géppel elutazhatunk. Megyek és intézkedem – mondta az érsek, s tőle szokatlan gyorsasággal hagyta el a szobát. A gép végre földet ért. Leonard fellélegzett, amint kilépett a gépből. Mintha a teher, mely a szívét nyomta, könnyebb lett volna, de lehet, hogy csak azért érez így, mert távol van Lindától. Szerette volna a fájdalmát, bánatát Korzikán hagyni, de tudta, hogy cipelni fogja magával, amíg csak él. 65

Sidney Lawrence Szorgalmasan dolgozott a képeken, s nem hagyott magának időt a pihenésre sem, nehogy Lindára kelljen gondolnia. A fájdalom teljesen eltompította, elfelejtett nevetni, és kihalt a szívéből minden életkedv, minden vidámság. Minden bánatát és keserűségét a munkába ölte. Éjjelnappal dolgozott. McClare érsek már komolyan aggódni kezdett miatta. – Ne hajtsd magad ennyire, fiam! – kérlelte. Még bőven van időd a kiállításig. – Jót tesz nekem, atyám, ha dolgozom. Ilyenkor legalább csak a képre koncentrálok, semmi más nem érdekel. Erre van most szükségem – mondogatta. Lassan eltelt az idő. Leonard Párizsba készült. A képei már mind ott vannak, a kiállítást két nap múlva nyitják meg a nagyközönség előtt. A férfi aggódott, nehogy valami gond legyen. Még soha nem élt át ilyen jellegű izgalmat. Büszkeség és kishitűség keveredett benne. A bíboros csupa jó dolgokat írt, s alig várta, hogy Leonard is oda utazzon. Már az utolsó simításokat végzik a megnyitó előtt. Alig várja, hogy ő maga is lássa, milyen csodálatosat alkotott. Leonardot megnyugtatták a bíboros elismerő szavai, s lassan rá is átragadt a láz, amit a bíboros levelei árasztottak. Szíve reszketett arra a gondolatra, hogy ismét Párizsba megy, mert félt attól, hogy valahol összetalálkozik Lindával. Ezt már nem viselné el. Végre elérkezett a nap, s Leonard útra készen állt. – Isten áldja, atyám! Kérem, imádkozzon értem, hogy minden sikerüljön. – Isten velünk van, meglátod, nem lesz semmi baj. Biztos vagyok benne, hogy mire visszatérsz, a neved valamennyi újságban benne lesz. Híres ember leszel, fiam! Megölelte a férfit, és kikísérte a taxiig, ami a repülőtérre vitte. Integetett az egyre távolodó kocsi után, s úgy érezte, nincs nagyobb boldogság annál, ha az embernek ilyen remek fia van.

66

Rontás Virága

10. Linda napjai csendesen, egyhangúan teltek. Az egyetlen esemény, amely felbolydította kicsit a kastély életét, Mary és Pierre eljegyzése volt. Az esküvőt karácsonyra tervezik, amit Pierre szüleinek kívánságára Párizsban tartanak meg. A fiatalok hamarosan meglátogatják a férfi szüleit, hisz ők még nem ismerik leendő menyüket. Mary tele volt izgalommal, félt, hogy nem fog tetszeni. Linda ilyenkor nyugtatgatta és erőt öntött a lányba. – Mary, kedves! Te nagyon okos és szép lány vagy. Minden anyós örülhet, ha ilyen menyet választ a fia. Egyébként is az a fontos, hogy ti szeressétek egymást, a többi nem számít. – Köszönök mindent, Linda – ölelte át Mary úrnője derekát, és hozzábújt, mint egy kisgyerek. – Nem is tudom, mi lenne velem ön nélkül. – Ezt én is elmondhatom neked – nevetett Linda. Linda megszerezte a diplomáját, és könyvet írt, egy tudományos, ismeretterjesztő, művészettörténeti könyvet. Épp Kathyvel sétált a parkban, amikor Mary szaladt felé. – Linda, Linda, jöjjön gyorsan, levelet kapott a kiadótól! Linda teljesen felvillanyozódott. Remegő kézzel vette át és tépte fel a borítékot. Szeme végigsiklott a sorokon. – Elfogadták! Hurrá! – ugrándozott nevetve, s Maryvel összeakaszkodva örültek. Kathy megijedt a hangos kiabálástól és ugrándozástól, majd sírva fakadt. Linda ölébe emelte, és csókjaival borította el gömbölyű kis arcát. Addig becézte, simogatta, amíg a kislány már visongatva nevetett.

67

Sidney Lawrence – Édes kislányom! A mami író lett – magyarázta boldogan a gőgicsélő kislánynak. – A mami híres lesz – húzta ki magát, s jelentőségteljesen Maryre nézett, aki legalább annyira meg volt hatódva, mint Linda. – Így igaz, Linda. Úgy örülök, hogy boldognak látom – ölelte át Mary. – Nagy próbatétel volt ez számomra, Mary. Tudod, amikor az ember úgy érzi, hogy hasznos, értelmes dolgot tud tenni akár magáért, akár az emberekért, az egy csodálatos átalakulást hoz az életében. Mindjárt szebbnek látja a világot, s talán még bizakodóbbá is válik. Linda szeme elhomályosult. Leonard jutott eszébe, s tudta, hogy bármennyire is őszintén gondolta, amit az imént Marynek mondott, kettőjükre ez a bizakodás nem igaz. Már két éve, hogy nem látta a férfit, s nem hallott semmit felőle. Bár emlékei semmit nem halványultak, s érzései ugyanolyan erősek, vagy még erősebbek talán, de egy hatalmas fal áll közöttük, amit ember nem dönthet le. Egyedül Isten tehetné meg ezt a csodát, de tudja, hogy bűnösök, ezért nem is mer reménykedni benne. – Valami baj van, Linda? – aggódott Mary. – Olyan szomorú és komoly lett hirtelen. – Nem. Nincs semmi baj, csak elgondolkoztam. Pierre jelent meg az ajtóban. – Mary, drágám! Most kaptam meg a táviratot a szüleimtől. A hét végére várnak bennünket – mondta mosolyogva, majd Lindához lépett. – Ugye, lady, tudja Maryt nélkülözni pár napig? – Hát persze – felelte Linda. – Menjenek csak nyugodtan, és legyenek boldogok! – Az lenne a legjobb, ha ön is velünk jönne, Linda – nézett rá Mary. – Ugye, Pierre? – mosolygott a férfira, – Kérem, jöjjön velünk! – folytatta a kérlelést. – Nagyon szeretném, Linda, komolyan. Nem maradna legalább egyedül, én pedig sokkal nyugodtabb lennék. – Ne beszélj butaságokat, Mary! Felnőtt ember vagyok, s néhány napig igazán megleszünk nélküled. Egyébként sem leszünk egyedül, hisz itt van a kertész és a családja. 68

Rontás Virága – Nem. Igaza van Marynek, lady. Kérem, jöjjön velünk! Mindketten nagyon szeretnénk, és a szüleim is biztosan nagyon örülnének, ha megismerhetnék. Apám a Place de Concorde-on lévő Művészeket Támogató Alapítvány elnöke, s tudomásom szerint épp egy nagy fogadást tart az ifjú művészek tiszteletére. Még a bíboros úr is ott lesz! Tagja ennek az alapítványnak. Ő az egyházzal, valamint a vallással kapcsolatos művészi alkotásokat szereti, és ezek alkotóit segíti. Azt hiszem, most nyílik meg egy fiatal spanyol festő kiállítása a Palais Royalban. – Palais Royal? – nézett Pierre-re Linda, s felhúzta a szemöldökét. – Milyen hely ez? – érdeklődött. – Mondana róla néhány szót? – Szívesen – felelte Pierre. – 1639-ben Richelieu bíboros lakóhelyének építették. Eredeti neve Palais Cardinal. A citrusfákkal és bükkösökkel beültetett kertben álló, komor árkádokkal körülvett palota általában mindig látványos események központja volt, sőt még ma is az. A kertben fekvő kis tóba fulladt bele majdnem a gyermek XIV. Lajos. Ez a hely a franciaországi régens, Orléans-i Fülöp égisze alatt, annak idején orgiáktól volt hangos. Érdekessége, hogy a család extravagáns igényeit abból tudták finanszírozni, hogy a földszinten lévő szobákat átalakították butikokká, s még ma is árusítanak bennük faragásokat, pénzérméket stb. Találhatók voltak egyébként itt még divatos kávézók, melyek idevonzották a társadalom alvilágát is. 1789. július tizenharmadikán a fiatal tűzoltó, Camille Desmoulins felállt a Palais Royal-beli Café de Foy egyik asztalára, és szónoklatával harcba szólította az embereket. Innen indította el a másnapi forradalmat. – Pierre, olyan lenyűgözően tudja elmesélni a régi történeteket, hogy élvezet önt hallgatni – mondta Linda elismeréssel. – Érdekes dolgokat tudtam meg. – A legérdekesebbet még nem mondtam el – nevetett Pierre. – Mit? – nézett rá a nő várakozással. – Azt, hogy Waterloo után a porosz tábornok, Blücher látogatott el ide, s egyetlen éjszaka alatt 1,5 millió frankot szórakozott el az egyik lármás játékbarlangban. Ez pedig nem volt kis bevétel, ugye? 69

Sidney Lawrence – Hát igen – mondta Linda elgondolkozva. – S ebben a palotában lesz a kiállítás? – kérdezte. – Igen. Több más rendezvény mellett. Tudniillik ez teljes egészében vallási témájú képek kiállítása lesz, a bíboros úr szerint a kor legnagyobb festője mutatkozik itt be. Linda érdeklődéssel hallgatta, s mivel maga is mindig vonzódott az egyházhoz, a valláshoz, elhatározta, hogy ő is elutazik Párizsba Kathyvel együtt. Miért ne kapcsolódhatna ki ő is egy kicsit? A fiatalokra nézett és elmosolyodott. – Rendben, önökkel tartok. Szeretném, Pierre, ha lefoglalna egy lakosztályt nekem és a kislányomnak ugyanott, ahol a múltkor megszálltam. Nagyon tetszett a kiszolgálás. – Erre semmi szükség. A szüleim háza hatalmas, elférünk benne mindannyian. – Nem szeretnék zavarni, hisz Kathy még kicsi – mondta vonakodva Linda, mert szívesebben maradt volna távol a szerelmesektől. – Egyáltalán nem fognak zavarni. Teljesen külön fognak lakni, s azt csinálhatnak, amit akarnak. Egyébként is jobb, ha a szüleim hozzászoknak a gyerekzajhoz, mert én hamarosan szeretném őket megajándékozni unokákkal – szorította magához Maryt. Mary ránézett, és megsimogatta szerelmese arcát. Ujján fényesen ragyogott a jegygyűrű. – Nahát, ez igazán meggyőzően hangzott – nevetett Linda. – Ha valóban nem okoz problémát a szüleinek a jelenlétünk, akkor mi is elmegyünk. – Legalább megismerkedik apámmal, s mint leendő író, azt hiszem, csak jól járnak egymással. Persze, majd én közbenjárok nála az ön érdekében – nevetett Pierre. – Köszönöm – felelte Linda. – Igazán kedves, de azt hiszem, az, hogy ez a könyvem megjelent, s a kritikája is jó, még nem jelenti azt, hogy művész vagyok. – Linda szeme a távolba révedt, látszott, hogy gondolatban már nagyon messze jár. Pierre és Mary csendben bement a 70

Rontás Virága házba, nem zavarták tovább úrnőjüket. Örültek, hogy velük tart, hisz mindketten igazán, őszintén szerették.

71

Sidney Lawrence

11. Leonardot a repülőtéren Jean Lorrain fogadta a bíboros nevében. Szállása Les Halles északi oldalán, a Saint-Austache templom melletti kis egyházi épületben volt. Itt van fenntartva külön a bíborosnak is egy lakosztálya, amikor kiállítás vagy más egyéb rendezvény miatt huzamosabb ideig itt kell tartózkodnia. Leonard lezuhanyozott és átöltözött. A bíboros úr három órára várja, így még volt ideje, s végighevert az ágyon. Egyre idegesebb lett, de elsősorban nem is a kiállítás sikere miatt, hanem amiatt, hogy esetleg összefut Lindával és fess lovagjával. Szinte minden éjszaka gyötörték azok az emlékképek, melyeket akkor látott. Hogy simult a férfihoz! És a nyílt utcán megcsókolta! Erre a gondolatra testét elöntötte a forróság, s remegve vágyódott a nő után. Mióta elhagyta az egyházat, egyre arra várt, hogy végre együtt lehessen Lindával. Megismerte vele a testi szerelmet, a boldogságot, s nehezen viselte el, hogy most nincs a közelében. Arra azonban gondolni sem akart, hogy más nővel elégítse ki vágyait. Neki csak Linda teste kell, ő az, aki betölti egész lelkét. Nem tudta elfelejteni, neki ő jelentette a szerelmet és mindent. Nélküle sivár és szürke az élet. Közben érezte, hogy duzzad meg férfiassága, s ágaskodva követeli a kielégülést. Gyorsan felugrott és a fürdőszobába sietett. Megnyitotta a hidegvíz-csapot és aláállt. Csak nagyon lassan csillapodott Linda utáni vágya, s már a fogai is összekoccantak, annyira fázott, amikor végre elzárta a vizet. Alig maradt ideje, hogy újra elkészüljön, már indulnia is kellett. A bíboros már várta, s nagy szeretettel fogadta. – Isten hozott, fiam! – nyújtotta felé mindkét kezét. Leonard a feléje nyújtott kézre hajolt. – Köszönöm, hogy itt lehetek ismét, atyám! – mondta. 72

Rontás Virága – Én tartozom neked köszönettel, hogy elfogadtad a meghívásomat – felelte mosolyogva az idős pap. – A megnyitó holnap délelőtt tíz órakor lesz, s már minden készen áll. Úgy gondoltam, szeretnéd látni még előtte, ugye? – Igen, nagyon, ha lehet – felelte Leonard. – Persze, hogy lehet. Akár indulhatunk is. Leonard szíve ujjongott, amint a kiállító termen végigment. Csodálatos volt ez a miliő. Milyen másképp néztek ki a festmények a hófehér falon. A hatalmas ablakokon betűzött a napsugár, s visszaverődött a képek színes keretein. Magával ragadta ez a harmónia, ez a meghitt nyugalom. De nemcsak ő érezte így, hanem a bíboros is, aki egy-egy képnél hosszú percekig elidőzött. Csak elismerő tekintetével jelezte Leonard felé, hogy mennyire értékeli művészetét. – Nos, kedves Leonardom? – Lélegzetelállító, atyám! Egyszerűen csodálatos érzés, ami bennem dúl. Szavakban ezt aligha tudnám kifejezni. Nagyon köszönöm önnek, hogy ezt megértem, de azt hiszem, egy életen át sem tudnám meghálálni ezt a sok segítséget. – Nincs szükség hálára, fiam. Te mindent magadnak köszönhetsz, illetve Istennek, amiért ilyen tehetséggel áldott meg, és annak, hogy ez a tehetség páratlan akaraterővel és szorgalommal társul. Ezért csak mi mondhatunk köszönetet, mert nagyon sok embernek okozol örömet. Visszatérve a szállásra, Leonard elővette a két képet, melyet a bíborosnak festett. Hóna alá kapta mindkettőt, s magával vitte a szentatyához. Az az igazság, hogy délután kellett volna, de akkor olyan zavart volt, hogy teljesen megfeledkezett róla. Úgy gondolta, talán nem fog neheztelni a bíboros úr, ha bejelentés nélkül keresi fel. A vacsoráig még van idő, remélhetőleg nem fogja megzavarni pihenését. Kopogott az ajtón, majd benyitott. A bíboros az asztalnál ült és a Bibliát olvasta. Mellette egy kis állólámpa világított, különben már sötétség honolt a szobában. – Bocsásson meg, atyám, hogy ismét zavarom, de szeretném átadni a két képet, amelyet kért. 73

Sidney Lawrence – Gyere csak, fiam, nem zavarsz. – Elnézést kell kérnem, amiért délután elfelejtettem magammal hozni, de annyira zavart és ideges voltam. Kérem, ne haragudjon rám – mondta Leonard halkan, s azzal a bíboros elé helyezte a becsomagolt képeket. Az idős ember kicsomagolta előbb az egyiket, s felkiáltott. – De hisz ez egyszerűen csodálatos, édes fiam! Erre nem is számítottam, amikor arra kértelek, hogy készíts részemre két vallási témájú képet. – Maga elé állította és sokáig szemlélte a festményt. A kép őt ábrázolta, amint kezét felemelve áldást osztott. – Nem gondoltam, hogy engem festesz meg, de mondhatom, igen nagy örömet okoztál vele. – A bíboros szeme nedvesen csillogott. Reszkető kézzel bontotta ki a másik képet is. Azt is maga elé állította, és csak nézte, nézte, de nem szólt semmit. Szinte teljesen megszűnt körülötte a világ, annyira a hatása alá került a képnek, melyen a kis Jézus feküdt a jászolban, körülötte angyalok röpködtek. Amint a bíboros magához tért, felállt és Leonardhoz lépett. – Ezek a képek lesznek a legdrágább kincseim – mondta. – Kérlek, mondd meg, mennyiért adod őket! – De atyám! Csak nem képzeli, hogy önnek, akinek annyi mindent köszönhetek, pénzért adom? Örömömre szolgál, ha elfogadja tőlem ajándékba. – Köszönöm, fiam! – ölelte át a bíboros Leonard vállát. – Nemcsak tehetséges vagy, de látom, a szíved is tele van szeretettel, jósággal. Látszik, hogy Isten szolgája voltál. – És az is maradok itt belül, amíg csak élek – szólalt meg elgondolkodva. – Isten, amíg élek, addig itt van – bökött ujjával a mellére Leonard, majd elbúcsúzott a bíborostól, és a szobájába sietett. Nem látta már, hogy a bíboros mindkét képet fénylő, könnyes szemekkel nézte hosszú perceken át. Szinte nem tudott betelni velük. – Remek festő vagy, Leonard fiam – suttogta maga elé. Eljött a reggel, s eljött a kiállítás megnyitójának napja. Leonard hófehér öltönyben, fehér zsabós ingben, fekete csokornyakkendővel, 74

Rontás Virága fekete lakkcipőben olyan volt, mint egy szobor. Göndör haján megmegcsillant egy-egy elkalandozott napsugár. Szeme szinte úgy hatott, mint az érett gesztenyéé; meleg, barna, lágy. A bíboros mellette állt, s úgy mutatta be a sorra érkező előkelő és szakértő társaságnak. Lassan annyian érkeztek, hogy nem fértek be, s az ajtó előtt hosszú sorokban tolongtak a látogatók. Elismerő szavakkal és meleg kézfogásokkal köszöntötték Leonardot. Megjelent a Művészeket Támogató Alapítvány több képviselője, köztük Yves Fromentin, az alapítvány elnöke is. – Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta Leonard felé a jobb kezét. Nem is várta meg, hogy a bíboros bemutassa, már magával is ragadta. Leonard viszonozta a kézfogást, majd kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. – Szeretném, ha elfogadna egy meghívást a házamba, mester – mondta Fromentin barátságosan. – Kérem, uram, szólítson csak Leonardnak – mondta Leonard szerényen. Fromentint meglepte a férfi egyszerűsége. – Rendben, de csak abban az esetben, ha ön is Yves-nek szólít. Nos, elfogadja a meghívásomat? – Örömmel – mondta Leonard. – Holnap este nyolc órára várom – felelte, s egy névjegykártyát nyújtott át. – Szeretném, ha megismerkedne a fiammal. Talán hatással lenne rá. Leonard értetlen arccal nézett rá. – Tudja, ő tehetséges szobrásznak indult, nagyon ügyes kezű gyerek, de sajnos egy lelki csalódás annyira elvette az életkedvét, hogy már nem foglalkozik vele. Jelenleg, úgy látom, kezd magához térni, mert megtalálta az igazit ez után a keserves csalódás után, de a szobrászatról hallani sem akar. Én pedig nagyon, szeretném, ha nem kallódna el a tehetsége. Lehetőségem lenne rá, hogy támogassam, de eddig ellenállt. Jó lenne, ha barátokká válnának, és nagyon örülnék, ha jobb belátásra bírná. Most, hogy végre ismét boldog, talán hallgatna a jó szóra. 75

Sidney Lawrence – Örömmel ismerkedem meg a fiával, s ha tőlem függ, biztosan visszatér a művészethez. Elmondom majd neki, hogy milyen csodálatos érzés, amikor elkészül egy-egy kép, melyben benne vagyok én is. Ha az ember élete folyamán maradandót alkot, akkor nem hiába élt. – Akkor, a holnapi viszontlátásra – köszönt el Yves Fromentin. – Ott leszek – mondta Leonard. Nem tudta a magyarázatát, de valahányszor ránézett Yves Fromentinre, mindig az volt az érzése, hogy már találkoztak valahol. De hiába kutatott az emlékezetében, nem tudta azonosítani. Az is lehet, hogy csak nagyon emlékezteti valakire, gondolta. Leonard rengeteg ismeretséget kötött, annyi névjegykártyát és meghívást kapott, hogy szinte zsongott a feje. Elővette diplomatatáskáját, és felemelte a fedelét. Belerakta a névjegykártyákat, s épp le akarta csukni, amikor a táska fedelének belsején lévő tükörben megpillantott valakit. Valakit, akinek viszontlátásától rettegett. Igen, semmi kétség, ő az, Linda. Leonard fordított egy kicsit a táskán, s a lány mögött észrevette kedvesét is. A nőnek magyarázott, aki szájtátva hallgatta. A férfit csak hátulról láthatta, de biztos volt benne, hogy ugyanaz, akivel az ékszerbolt előtt látta. Linda visszafordult és rámosolygott partnerére. Leonard keze remegett, lábai rogyadoztak alatta. Arca elsápadt, s homlokán hatalmas izzadságcseppek gyöngyöztek. – Mi baj van, fiam? Csak nem vagy rosszul? – lépett mellé a bíboros aggódó arccal. – Kicsit elfáradtam, jó lenne egy kis friss levegőt szívni – próbált mosolyogni Leonard. Közben egyre attól rettegett, nehogy észrevegye őt Linda, s nehogy összetalálkozzanak. – Tudod mit? Akik érdekesek voltak üzleti vonatkozásban, azokat már megismerted, nyugodtan elmehetsz. A televízió és a rádió valamennyi riporterének éhségét kielégítetted, én majd itt maradok. Menj és pihend ki magad! – ajánlotta az érsek, és kedvesen megölelte, majd kezét nyújtotta. Leonard hálásan szorította meg az öreg kezét, és pillanatokon belül el is tűnt. Szinte futva tette meg az utat az ajtóig. Az utcán is sietve lépkedett, azt sem nézte, hogy hova is tart, csak egyre messzebb kerüljön 76

Rontás Virága Lindától. Mennyire fájt volna, ha most, amikor kicsit boldognak érezte magát, összefutottak volna. Mennyire félt tőle, pedig milyen nagyon vágyott rá, hogy karjaiban tartsa. Állandóan csak rá gondolt, és arra várt, hogy valami csoda folytán ismét az övé lesz. Lassított léptein, s a szíve is kezdett megnyugodni. Észre sem vette, hogy közben beesteledett. Azt sem tudta, hol jár. Leintett egy taxit, s bemondta a szállása címét. Lehunyt szemmel ült a kocsiban, de ez sem hozott enyhülést. Csukott szemmel is csak Lindát látta. Gyönyörű, kék szemét, fekete haját, királynői alakját. Látta, amint a műteremben az egyik kép előtt elmélyülten állt, és egyik karjával átölelte a másik karját. Elfogta a vágy, bárcsak őt ölelné át. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Maga előtt látta, amint Linda szerelmesen öleli át a férfit. Úgy, ahogy annak idején őt ölelte. Hirtelen megállította a taxit, és egy telefonfülkéhez lépett. Felnyitotta a telefonkönyvet, és hamarosan megtalálta, amit keresett. Azt a bizonyos utcát és azt a bizonyos piros lámpás házat. Valahol le kell vezetnie vágyait, különben becsavarodik. Mintha nem az ő fejével gondolkodna, mintha más keze intene a taxinak, s mintha más valakinek a lába vinné a testét. Újra beült a taxiba, bemondta a címet, mire a taxis vigyorogva irányt változtatott. Leonard először gyűlölettel nézett a sofőrre, de aztán nagy nyugalom szállta meg. Jóleső érzés futott végig a testén. Tudta, hogy hamarosan nőt tart a karjaiban. Erőszakkal verte ki a fejéből Lindát, és csak arra gondolt, hogy szeressék. A taxi megállt a Champs-Elysées-n túl, a Liclo szomszédságában. A lámpák már égtek, az utca szinte hemzsegett a gyönyörű lányoktól. A lányok szépek és ápoltak voltak, s könnyű kis kabátjuk alatt semmit nem viseltek. Leonard a fejét kapkodta, annyi volt itt a látnivaló. A lányok, amint eléjük ért, szétnyitották a kabátjukat, s megmutatták bájaikat, közben pedig szépeket suttogtak a férfiak fülébe. Leonard szája kiszáradt, életében először járt itt és látta élőben, amiről eddig csak olvasott. Nagyon félénken bámulta a lányokat, s meg nem merte volna őket szólítani semmi pénzért. Amint lassú léptekkel haladt, valaki megszólította. 77

Sidney Lawrence – Csak nem ön az, aki ma nyitotta meg a kiállítását? – kérdezte egy dallamos, női hang. Leonard a hang irányába nézett, és egy magas nő kedves, mosolygós arcát pillantotta meg. A nőn látszott, hogy élvezi a férfi zavarodottságát. – Ott voltam ma a megnyitón. Engedje meg, hogy gratuláljak. Csodálatos képeket festett. De mondja, csak vallási témájú képei vannak? Az egész termet végigjártam, de egyetlen csendéletet vagy tájképet sem láttam. Ön csak egyházi képeket tud festeni? – Köszönöm elismerő szavait, de ne haragudjon, nem emlékszem önre. – Ez nem is csoda, hisz nagyon sokan voltunk, nem emlékezhet mindenkire. De nem válaszolt a kérdésemre. – Ja, igen. Tulajdonképpen eddig szinte csak vallási témájú képeket festettem, eltekintve egykét portrétól. – Szerintem érdemes lenne más témával is próbálkoznia, azt hiszem, ön nagy művész. – Igazán jólesik az elismerő szó, de én még csak kezdő vagyok, ez az első próbálkozásom. Ám megígérem, hogy fogok majd mást is festeni, nem csak vallási vonatkozású képeket – mosolygott Leonard. Tetszett neki a nő nyílt, szókimondó modora. – Örülök, hogy ön viszont emlékezett rám, kedves... hm... kisasszony. – A nevem Barbara Morén – nyújtott kezet a lány. – Szóval, örülök, hogy emlékezett rám, kedves Barbara. Ugye szólíthatom így? – Persze. Én voltam az egyik fotós. Több képet is csináltam önről, így megmaradt előttem az arca. – Mit csinál itt? – kérdezte Leonard, szemét hunyorgatva. – Ja, úgy érti, ezen a környéken? – nevetett Barbara. – Épp a műtermembe igyekszem, hogy reggel az újságokban megjelenhessenek a riportok mellett a fényképei is. – Ezek szerint éjszaka is dolgozni fog?

78

Rontás Virága – Hát, amíg el nem készülök az előhívásokkal, addig biztos. De ön mit keres itt? – vágott vissza a lány, és körülnézett a sok utcalány között. – Csak nem magányos? – De igen. Eltalálta. Nagyon is magányos vagyok – sóhajtotta szomorúan Leonard. – Nincs kedve velem jönni? Kiválogathatná azokat a képeket, amelyek ön szerint a legjobbak, és azok kerülnének az újságokba. – Ezer örömmel – felelte a férfi, s elindult a lány mellett, amerre az irányította. Barbara magas, vékony lány volt, és rövid, szőke haja fiús megjelenést kölcsönzött neki. Nem volt rajta semmi különleges vagy feltűnő, talán csak érzéki szája. A szeme pici, fekete, melyet egy aranykeretes szemüveg takart. Leonard hamar felmérte a helyzetet, s rájött, hogy már nem is vágyik annyira az ölelésre. A lány barátságos mosolyával és kellemes lényével visszazökkentette őt a valóságba. Kicsit szégyellte is magát, amiért ennyire hagyta, hogy eluralkodjon rajta a vágy, s már majdnem egy utcalány karjaiban kötött ki. De szerencsére jött Barbara, s elmúlt a veszély. A műterem az utca végében egy kétemeletes ház padlásterében volt, melyre recsegő falépcső vezetett fel. – Milyen műterem az, ahol televízió, rádió, ágy, konyha és minden egyéb megtalálható, ami általában nem jellemző egy műteremre? – kérdezte a férfi összehúzott szemmel. – Persze, azért nem rossz – nézett szét fürkészve. – Olyan, hogy ez egyben a lakásom is. Baj? – kérdezte a lány a szemöldökét felhúzva. – Nem, dehogy. Csak kicsit meglepett, hogy nem egy szokványos hely fogadott. – Ha azt mondom, jöjjön fel a lakásomra, mit gondolt volna rólam? Talán el sem jött volna – tette hozzá Barbara. – Kicsit csaltam, mert szerettem volna, ha velem jön. Tudja, mostanában én is magányos vagyok. Néhány hónapja szakítottam a barátommal, de erről nincs mit 79

Sidney Lawrence beszélni, s valószínűleg ez magát úgysem érdekli. Kérem, foglaljon helyet! Helyezze magát kényelembe! Talál a bárpulton poharat és italt. Szolgálja ki magát, addig én dolgozom. – Azzal sarkon fordult és eltűnt az egyik ajtó mögött. Leonard szemügyre vette a lakást. Tetszett neki a vidám, fiatalosan, de ízlésesen összeválogatott berendezés; a hatalmas kanapé, tele színes párnákkal, a másik sarokban pedig egy franciaágy. Bár Leonard nemigen fogyasztott alkoholt, most mégis töltött magának egy pohárral. Nem is nagyon tudta, mit iszik, de most jólesett. Az ablakhoz lépett, kitárta, és azonnal kellemes, hűvös levegő áradt be. Leonard lenézett az éjszakai utcára, ahol fényes kocsik jöttek-mentek, s a lányok a letekert ablakok mellett alkudoztak. A neonfények a szivárvány minden színében villogtak. Valahonnan halk zeneszó hallatszott. Lassan visszasétált a kanapéhoz. Leült a párnák közé, és fejét lehajtva belenézett a pohárba. Kissé szédült már, de megitta maradék italát, majd hátradőlt és szinte belesüppedt a puhaságba. Valahonnan nagyon messziről felrémlett előtte Linda arca, s aztán már nem emlékezett semmire. Elaludt. Arra riadt, hogy valaki a nevén szólongatja. Felnyitotta álmos pilláit, s körülnézett. Hirtelen azt sem tudta, hol is van. – Jó reggelt! – nevetett rá Barbara, s letette a kezében tartott tálcát, melyen friss péksütemény, vaj, dzsem, méz, és többféle felvágott sorakozott. – Remélem, kialudta magát? – kérdezte huncut mosollyal. – Jó reggelt! – köszönt ő is a lánynak, de nem mert ránézni. – Sajnálom, hogy elaludtam, s itt ragadtam. Kérem, ne haragudjon rám! – Semmi gond. Attól még nyugodtan dolgoztam, hogy egy férfi horkol jóízűen az ágyamban – felelte mókás képet vágva. – Megnézhetem a képeket, amelyeket készített? – kérdezte Leonard. – Sajnálom, már csak az újságokban láthatja. Nálam csak a negatívok vannak, na meg olyanok, amelyek nem jól sikerültek. 80

Rontás Virága – Mikor adta le őket? – Amíg maga az igazak álmát aludta – felelte a lány nevetve. Leonard felemelte a takarót, hogy leszálljon az ágyról, s csak ekkor vette észre, hogy alsónadrágban van. – Ugye nem én vetkőztem le? – kérdezte. – Azt hiszem, annyira nem voltam részeg, hogy ha levetkőzöm valahol, arra ne emlékeznék – pislogott. – Mégsem hagyhattam, hogy összegyűrje a szép öltönyét, ezért inkább úgy döntöttem, levetkőztetem, bár meg kell mondanom, nem volt könnyű dolgom. Úgy kapaszkodott a nadrágjába, mint egy szűzlány. Mondja, tulajdonképpen mennyit ivott? Mert, amint látom, nem aprózta el, ha vizespoharat használt. – Ha hiszi, ha nem, egyetlen pohárral ittam csak, de tudja, nem iszom alkoholt egyáltalán, s valószínűleg a fáradtság, az izgalom, a meleg... megártott – tárta szét a karját. – Azt hiszem, egy gyakorlott alkoholistát is a földhöz vágott volna ekkora pohár tiszta whisky – állapította meg a lány. – Nem fáj a feje? – kérdezte. – Érdekes, nem fáj semmim, sőt jól érzem magam! Leonard közben rettenetes zavarral küszködött, nem tudta, mit csináljon. Szeretett volna lezuhanyozni, na meg mielőbb eltűnni innen. Végül a lány megkegyelmezett neki. – Itt van a fürdőszoba, balra. Menjen, frissüljön fel! Mindent megtalál, amire szüksége van. Addig én összekapkodom a munkához szükséges kellékeimet – mondta Barbara, és magára hagyta. Leonard felállt és a fürdőszobába indult. Hát bizony most, hogy függőleges helyzetbe került, már nem érezte olyan jól magát. Szédült, és hányinger gyötörte. Gyorsan a zuhany alá állt, és hosszasan engedte magára a vizet. Még soha nem volt másnapos, soha nem tapasztalta, milyen érzés ez. Először meleg, majd jéghideg vízsugárral mosta le elgyötört testét. Utána fogvacogva kiszállt a zuhany alól, s a tükör elé lépett. Alig akarta elhinni, hogy vele szemben az ő arca tekint vissza rá. Olyan sápadt volt. mint a 81

Sidney Lawrence meszelt fal, és a szeme alatt óriási, sötét karikák húzódtak. Szinte megijedt magától. Megtörülközött, és az odakészített borotváért nyúlt. Biztosan a volt barátjáé, gondolta, s bekapcsolta. A gép zümmögése miatt nem hallotta, hogy kinyílt az ajtó. Már csak azt vette észre, hogy Barbara mögötte áll. Különös fény csillogott a szemében, ahogy ránézett. Leonard hátán végigfutott a hideg. Meztelenül állt, kezében tovább zümmögött a borotva. – Mit csinál, Barbara? Hisz maga meztelen! Rögtön átadom a terepet – hadarta zavarodottan, s azzal kihúzta a villanyborotva dugóját a konnektorból, majd gyorsan kifelé indult. – Zavarom talán? – állította meg a lány éles hangja. Barbara közben belépett a zuhany alá. – Miért csodálkozik azon, hogy meztelen vagyok? A fürdőszobában általában meztelen az ember, hacsak nincsenek olyan különleges hóbortjai, hogy ruhában fürdik. Egyébként, hajói látom, maga is meztelen. Leonard csak most döbbent rá, hogy valóban meztelenül állt a tükör előtt. Gyorsan, zavart mozdulattal maga elé kapta az egyik törülközőt. – Én... már éppen... szóval megyek, nem zavarom – hebegte. Ekkor a nő felkapta a tust és ráirányította. Pillanatok alatt Leonard egy tócsa közepén állt, s csurgott róla a víz. Kezét maga elé kapta, ám ekkor leesett derekáról a törülköző. Utánakapott, de az már teljesen átázva hevert a lábai előtt. Felháborodott képpel állt, és szinte megdermedt. – Jaj, ne vágjon már ilyen meglepett képet! – sziszegte a lány. – Jöjjön inkább, mossa meg a hátamat! Ne legyen már olyan, mint egy pap! – fröcskölte tovább Barbara, majd kinyújtotta a kezét, és magához rántotta az elképedt férfit. Lassan közeledett egymáshoz az arcuk. Leonard egy jó fejjel magasabb volt a lánynál. Barbara átölelte és a száját kereste. Leonard erőtlenül ellenkezett kissé, de aztán megadta magát. A lány szája az övére tapadt, s érezte, amint mellbimbói megkeményednek és mellének feszülnek. Pici melle volt, de formás. Teste vékony, izmos, csípője gömbölyű, s feneke is kerek. Leonard oly régen ölelt nőt, hogy szinte pillanatok alatt önkívületbe esett. Harapdálta, marcangolta a lányt, ahol érte. Szája végigsiklott a testén, s elakadt a köldöke alatt, a 82

Rontás Virága háromszög alakú kis szőrkupacban. Barbara zihált és aprókat sikongatott, ami a férfit még jobban felvillanyozta. Felkapta a lányt és a szobába vitte, letette az ágyra, majd mellé feküdt. Ez az ágy sokkal kényelmesebb volt, mint a kanapé. Amint a lányhoz hajolt, valami furcsát érzett. Mintha egy csónakban ülne, úgy ringott az ágyon. A lány mosolyogva figyelte. – Soha nem feküdtél még vízágyon? – kérdezte. – Nem. Még soha. Mondhatom, elég furcsa érzés. Mintha tengeribeteg lennék, úgy szédülök. Barbara átölelte és magához húzta. Arca egész közel ért a férfiéhoz. – Most inkább velem foglalkozz és ne a vízággyal! – suttogta, és magára húzta a férfit. Keze ügyesen mozgott a rajta fekvő testen, amitől Leonard teljesen megvadult. Barbara tapasztalt volt a szerelemben, több férfi volt már az életében, s rögtön észrevette, hogy partnere kissé ügyetlen. Türelmesen tanítgatta, és észrevétlenül vezette be a szerelem művészetébe. Hamarosan rájött, hogy a férfi igen tanulékony. Rávezette, hogy csak akkor nyílik ki előtte, s csak akkor okoz leírhatatlan örömöt, ha nagy hangsúlyt fektet az előjátékra. Először a nyelvével, majd a kezével ingerelte a férfit. Amikor az már hörgött, hátára fektette, s most ő került fölébe. Nyelve őrületes játékba kezdett a férfi egész testén. Leonard már teljesen elvesztette az eszét, úgy zihált, mint egy gőzmozdony. Ekkor Barbara fölé emelkedett és befogadta a férfi kemény hímvesszőjét. Amikor Leonard már lassan a tetőpontra ért, a lány ismét hanyatt fordult, s hagyta, hogy a férfi kezdje el a játékot. Természetesen egyetlen pillanatra sem engedte el Leonard testét. Érezte, hogy kezd remegni a vágytól. Amint érezte, hogy a férfi teste megfeszül, s már nem sokáig bírja, visszafogta a mozgását, s ezekkel a gyengéd mozdulatokkal a férfit szinte az őrületbe kergette. Leonard úgy érezte, hogy beleőrül ebbe a gyönyörbe. A lányra nézett, aki szerelmesen ölelte át. Ő is elérkezett a csúcsig, de még néhány pillanatig élvezte a férfi mozgását, s felkészült a végső beteljesülésre. Leonard lehunyta a szemét, és amikor már végképp nem bírta tovább, hatalmas lökéssel elélvezett. Barbara felsikoltott, és érezte, amint szétárad testében a kéj, élvezte a gyönyör 83

Sidney Lawrence csodálatos pillanatát. Leonard túlságosan hamar jutott túl a kéj érzésén. A lány mintha észrevette volna, s keze már ismét a férfi testén matatott. Amikor elérte a férfi elernyedt testrészét, a kezébe fogta és körkörös mozdulatokkal ingerelte. Hamarosan ismét felébresztette benne a vágyat, s ekkor térdre és könyökre ereszkedve fogadta Leonard közeledését. A férfi a mozgása közben Barbara két kis mellét simogatta, s nagyokat nyögött. Ekkor a lány oldalra fordult, és a férfit a combjai közé húzta. Amikor ezt a pózt is végigélvezték, Barbara a férfi testére hajolt, s nyelvével folytatta az élvezetes játékot. Leonard soha nem élt még át ilyet, s most úgy érezte, hogy ennél nincs csodálatosabb érzés a világon. Becsukta a szemét és Lindára gondolt. Teljesen beleélte magát, s amikor Barbara az élvezet csúcsára juttatta, Linda nevét suttogta. Érezte maga alatt az ágy ringását, ami érzéseit csak még jobban felkorbácsolta. Amikor kimerülve feküdtek egymás mellett, Leonard még mindig Lindára gondolt. Érezte, hogyan önti el a testét a lány utáni vágy. Mintha nem is órák óta szeretkeztek volna. Rájött, hogy sokat tanult most, s olyan élményt kapott, amelyre egész életében emlékezni fog, de nem érezte azt a testi-lelki kielégülést, mint amikor Lindával szeretkezett. Elképzelte, hogy mindezt, amit most Barbarával végigélt, vele is megéli. Beleremegett a gondolatba. – Mire gondolsz? – kérdezte Barbara. Leonard összerezzent, érezte, hogy arca lángba borul. – Ó, semmire. Pihenek – felelte zavartan. – Egy másik nőre gondolsz, ugye? – emelkedett fél könyökre a lány. – Tudod, egész idő alatt, amíg a karjaidban tartottál, egyszer sem ejtetted ki a nevemet, de valaki másét igen. Egyetlen szóval sem adtad tudtomra, hogy jó velem, pedig érzem, hogy jó volt neked is... – Igen. Igazad van, valóban jó volt, csak... tudod... én... – Ne mondj semmit! Nem kell magyarázkodnod. Ha nem akarsz velem többé így együtt lenni, én nem foglak zaklatni, hisz tulajdonképpen én akartam, hogy felgyere hozzám, s hogy lefeküdj velem. Nem akarok tőled semmit, amit te nem akarsz. 84

Rontás Virága Barbara felült, és le akart szállni az ágyról. Leonard elkapta a kezét, és szájához emelte. – Mindent köszönök, Barbara. Soha az életben nem foglak elfelejteni, sem azt, amit átéltem veled, de tudnod kell, hogy van egy lány, akit szeretek, akinek örök hűséget esküdtem. Lehet, hogy az esküt csak én vettem komolyan. Meg kell győződnöm róla, s ha már nem szeret, én is elfelejtem, s visszajövök hozzád, ha ezek után kellek még. Bocsáss meg, de ezt el kellett mondanom! Sajnos még bizonytalan vagyok. Azért mondtam el neked most, mert így érzem tisztességesnek. Ránézett a lányra, akinek szeme fényesen csillogott, s kipirult arcán ott ragyogtak az előző percek kellemes fáradtságának nyomai. Leonard odahajolt, és lecsókolta arcáról az izzadságcseppeket. Most szinte szépnek találta a lányt. – Nem tartozol nekem semmivel, Leonard. Ha egyszer úgy érzed, hogy szükséged van rám, keress meg, itt mindig megtalálsz! Jöhetsz éjjel vagy nappal, előtted mindig nyitva az ajtóm. Nagyon jó volt veled, talán még soha senkivel ennyire, de nem akarom, hogy lelkiismeret-furdalást érezz. Tudnod kell azonban, hogy szeretem, ha egy férfi szerelemből van velem az ágyban és nem kötelességből. Ezért hát, ha úgy alakul az életed, hogy visszajössz hozzám, csakis akkor gyere, ha szerelmet érzel irántam. – Lehajolt, és szájon csókolta. Leonard viszonozta a csókot, majd lassan felöltözött, és csendben becsukta az ajtót maga után.

85

Sidney Lawrence

12. Maryt nagy szeretettel fogadták Pierre szülei, Lindát pedig érezhetően nagy tisztelettel. Pierre anyja, Madame Fromentin igazán nagyon kedves nő. Szeretettel ölelte meg mind leendő menyét, mind pedig Lindát. Kathyt kézről kézre adták, s el voltak ragadtatva a kislány kedvességétől, bájától. Linda jól látta, hogy Pierre nem akármilyen családból származik. A szüleit megismerve már nem csodálkozott műveltségén, intelligenciáján. Yves Fromentin egyenesen elbűvölte. Őt is mint ifjú művészt kezelte, s ígéretet tett, hogy gondja lesz további írói munkásságára. Linda nagyon hálás volt, és szeme felragyogott, amikor a férfi meghívta a fiatal spanyol festő kiállítására. Tekintettel azonban arra, hogy neki a cége élén kellett megjelennie, Pierre kísérte el. Linda szíve furcsán vert, amikor elolvasta a festő nevét. Leonard Kay. Szinte megbabonázva meredt a Leonard szóra. Nem is sejtette, milyen közel van szerelméhez, hisz Leonard másik nevét valahogy soha nem hallotta. Mindig Leonard atyának hívta mindenki, s amikor ők közel kerültek egymáshoz, nem került szóba a férfi családi neve. Yves Fromentinnel a kiállításon találkozott, s a férfi bemutatta neki a bíborost. Most, hogy egy egyházi főméltósággal beszélt, még jobban érezte szerelmese hiányát. – Kérem, atyám! Beszéljen nekem erről a Leonard Kayről. Nagyon érdekelne az élete, a munkássága – kérlelte Linda, s a vér az arcába szökött, amint kiejtette ezt a számára olyan kedves nevet. – Spanyolhonban él, de úgy tudom, angol származású fiatalember. Pályakezdő, és roppant tehetséges. Azt hiszem, nagy jövő áll előtte. Rendkívül szerény, csendes ember. Úgy tudom, ez az első nyilvános szereplése. Kicsit félénk, de ez érthető is, mert tudomásom szerint 86

Rontás Virága nemrég még pap volt, de a papi hivatása alól a pápa őszentsége valamilyen személyes oknál fogva felmentette. Linda úgy érezte, elájul. Pierre karja után kapott, aki védelmezően átölelte. – Mi baj van, lady? Rosszul érzi magát? – kérdezte aggódva, Linda hófehér arcába nézve. – Nagyon meleg van itt, jó lenne kimenni a friss levegőre – préselte ki magából a néhány szót. A bíboros öreg, tapasztalt szemét nem kerülte el, hogy a nő Leonard történetének hatására lett rosszul. – Jöjjön, kikísérem! – fogta meg a karját Pierre, és a bíborostól elnézést kérve kivezette a nőt a teremből. Linda szeméből szinte patakzott a könny. Testét rázta a zokogás. Nem törődött vele, hogy látták és megbámulták az emberek. Hagyta, hogy könnyei végigfolyjanak az arcán. – Azt hiszem, jobb lenne, ha hazavinném – mondta Pierre, és a parkoló irányába vezette a zokogó Lindát. – Ennyire rosszul van? – kérdezte ijedten, amikor a nő zaklatottsága fokozódott. – Menjünk inkább orvoshoz? – Nem. Kérem, vigyen haza! Kicsit kiborultam, tudja, valami olyan dolgot hallottam, ami az én életemre igen nagy hatással van. Nyugodjon meg, nem kell orvos! – próbált könnyein át rámosolyogni a kétségbeesett férfira. – Ahogy akarja, lady – adta meg magát Pierre, és besegítette az egész testében remegő nőt a kocsiba. Hosszú, fájdalmas percekig szótlanul ültek, míg végül Linda törte meg a csendet. – Mondja, Pierre, maga látta Leonard Kayt? – Nem. A bíboros úr mondta, hogy már elment, mert nagyon kifárasztotta ez a nap. Nagyon sajnálom, szívesen megismerkedtem volna vele. A bíboros úr szerint rendkívüli ember. Az előbb apámmal váltottam néhány szót, s ő is el van tőle ragadtatva, ami nagy szó, mert apám igencsak magasra rakja a mércét mindenkivel szemben. Azt mondta, a 87

Sidney Lawrence képei sugározzák mindazt, ami jellemző rá. Teljesen felkeltette az érdeklődésemet. A férfi a ház elé kanyarodott, és leállította a motort. Linda miután kiszállt, kislánya hangját hallotta a háta mögül. Megfordult, s két karját kitárta, mert a kislány úgy rohant felé. Mary alig tudta utolérni. – Édes kicsikém! – kapta az ölébe a gyermeket Linda. Egyetlen pillanat alatt megváltozott az egész lénye, amint a kislányt a karjaiban tartotta. – Jó voltál? – kérdezte. – Igen, mami. Sétáltunk és láttam sok játékot. Ugye veszel nekem egy olyan babát, amelyik beBefelé indultak, közben Mary elmesélte, hogy kirakatokat nézegettek, s ott látta a kislány a babát. Megvette volna, mert tudta, hogy Linda nem haragudott volna érte – mondta -, de éppen ebédidő miatt zárva volt az üzlet. – Hogy tetszett a kiállítás? – kérdezte Mary. Linda nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt volna. – Csodálatos képeket láttam, igazán nagy hatást gyakoroltak rám – válaszolta. – Képzeld, Lady Hudson rosszul lett, úgy megijedtem – mondta Pierre. – Ezért hamarabb haza is kellett jönnünk. – Mi történt? – ijedt meg Mary, és Linda karjára tette a kezét. – Azt hiszem, nagyon fülledt volt a levegő. Az emberek lépni sem tudtak egymástól, olyan nagy volt a tömeg. Biztosan ez okozta a rosszullétemet, de már teljesen jól vagyok – erőltetett egy mosolyt az arcára. – Kicsit még sápadt, Linda. Biztosan nem akarja, hogy orvost hívjunk? – kérdezte a lány. – Nem, nem. Nyugodj meg, Mary, tényleg jól vagyok! Madame Fromentin hosszú, bordó selyempongyolában ült a szalonban. Kezében egy hatalmas mappát tartott, s abba jegyzetelgetett önfeledten. 88

Rontás Virága – Ó, megjöttek, drágáim? – ugrott fel. – Remélem, jól érezte magát, kedves Linda. – Köszönöm, valóban nagy élmény volt – mondta Linda, s Maryre nézett. Szeme beszélt szája helyett, nehogy elmondja, hogy rosszul lett. Mary alig észrevehetően bólintott, jelezve, hogy megértette, s hallgatni fog. Linda fellélegzett, nem szeretett volna magyarázkodni. Ekkor lépett be Pierre. Linda szíve hevesen kezdett verni, félt, hogy a férfi elárulja a rosszullétét. Ám szerencsére nem szólt róla. – Nocsak, mama, népes társaság lesz nálunk hamarosan, ahogy elnézem. Ezt a hatalmas mappát mindig akkor használod. Vagy talán tévedek? – hajolt oda anyjához, és lágyan megérintette ajkával az idős asszony homlokát. – Így igaz, kisfiam. Holnap este apád nagy estélyt ad néhány fiatal művész tiszteletére. Valóban sokan leszünk, de tudod, én nagyon élvezem, s már hozzászoktam apád mellett az ilyesmikhez. – Mami, kérek limonádét! – nyafogta Kathy. Madame Fromentin csöngetett, és kérésére a szobalány üdítőket szolgált fel. Lindának jólesett a hideg kóla, szinte lehűtötte felforrósodott testét. Linda este a vacsoráról fáradtságra hivatkozva kimentette magát. Természetesen nem a fáradtság miatt maradt egyedül, hanem Leonard miatt. Itt legalább nyugodtan gondolkodhatott. Miért nem keresi őt a férfi, ha szabadon járkálhat a világban? Lehet, hogy járt Rondán, s Thomas nem árulta el neki, hogy hol van? Nem, ez biztosan butaság, hisz Thomas is tudta, hogy mi történt köztük. Lehet, hogy már elfelejtette, s talált valaki mást, és őt soha többé nem akarja látni? Nem, ez sem lehet. Eszébe jutott, milyen boldogok voltak azon a délutánon. Leonard becsületes ember, tudta, érezte. Biztos, hogy nem csapná be. De akkor miért nem keresi? Linda teljesen zavart volt. Nem értette, ha valóban az ő Leonardjáról van szó, miként létezik, hogy büntetése mellett kiállítást rendezhet? Soha nem beszélt arról, hogy fest. Vajon miért titkolta el? Megannyi kérdés, és választ nem kaphat rá. 89

Sidney Lawrence Kathy nagyon csendben volt. Linda benézett hozzá, s mosolyogva konstatálta, hogy a kislány édesdeden alszik. Elnézte szabályos kis arcát, orrát. Napról napra több hasonlóságot fedezett fel benne az apjával. Nem tudta, hogy mit tegyen. Amíg nem győződik meg arról, hogy valóban Leonard-e a festő, addig nem beszél róla senkinek, még Marynek sem. Csendben becsukta az ajtót, és visszabújt az ágyba. Eloltotta a lámpát, majd végigfeküdt az ágyon. Teste forrón lüktetett, annyira kívánta már Leonardot. Most, ha valóban megtalálja, soha többé nem engedi el. Inkább ő is vele megy, akár a világ végére is, ha kell. Ezzel a gondolattal aludt el és álmodta tovább azt, amit olyan nagyon szeretett volna: Leonard a karjaiban tartotta, s ő úszott a boldogságban.

90

Rontás Virága

13. Leonard, szállására érve, azonnal ágyba bújt. Azt hitte, hogy kialussza majd mindazt, ami vele történt. Az álom azonban messze elkerülte. Izzadt, forgolódott, végül feladta. Egész éjjel aludt Barbaránál, így hát nem is csoda, ha nem jön álom a szemére. A nap is magasan járt az égen, betűzött az ablakon. Szemét lehunyta, és újból átélte az elmúlt órákat. Szíve és teste azonban ahelyett, hogy megkönnyebbült volna a kielégüléstől, sokkal jobban kívánta Lindát, mint valaha. Igaz, jó volt Barbarával is, de csak a testének. A lelke távol tartotta magát ettől a szeretkezéstől. Minden idegszálával Lindát akarta, kívánta, s amikor a fájdalomtól és vágytól nem bírt tovább ellenállni, hagyta, hogy ágaskodó férfiassága kiadja magából a visszafojtott kéjt. Alsónadrágja lassan átnedvesedett, ő pedig elernyedt. Fájdalmasan felnyögött, s kezét a szívére szorította. Ajkait egymáshoz préselte, nehogy felordítson kínjában. Amint kezdett megnyugodni, a fürdőszobába ment és letusolt. Megmosta a haját és felöltözött. Nem bírt tovább a lakásban maradni. Inkább jár egyet. A nap hirtelen eltűnt, hatalmas felhő takarta el, s a sugarak hiába erőlködtek áttörni rajta. A szél feltámadt, az eső is szemerkélni kezdett. A napok óta tartó hőség után igazán jólesett ez a kis lehűlés. Céltalanul bolyongott, s szomorúan nézte az egymásho2 bújó párokat, a vidáman nevető fiatalokat. Azon vette észre magát, hogy egy hatalmas park mellett halad. Hirtelen fáradtság tört rá, s lerogyott az egyik padra. Az eső lassan elállt, s a nap is kikukucskált már. A pad mellett egy kis tócsa gyűlt össze, melyről visszaverődtek a gyenge sugarak. Mélabús gondolataiból ismerős hang rázta fel. Nem, ez nem lehet! Fejét nagyon lassan fordította a hang irányába, de nem akart hinni a szemének. Linda sétált ott, kézen fogva vezette a kislányát. Olyan hároméves forma 91

Sidney Lawrence lehetett a gyermek, s bár kissé messzebb voltak, Leonard így is nagyon jól látta, hogy gyönyörű. Linda mellett Pierre lépkedett, a másik oldalán pedig Mary. Leonard szíve olyat dobbant, hogy azt hitte, mindenki meghallja. Teljesen összekuporodott, s nyakát behúzva lapult a padhoz. Csak amikor a társaság eltávolodott, akkor mert megint odanézni. Szeme élvezettel falta a látványt. Linda, ha ez lehetséges, még szebb, még csinosabb lett. Sötét haján tündértáncot jártak a napsugarak. Gyöngyöző nevetése a szívébe mart. Olyan csöndben ült, hogy szinte úgy érezte, már nem is dobog a szíve. Egész teste elzsibbadt, csak nagy sokára szedte össze magát. Lassú léptekkel indult tovább. Már mindent bebarangolt a környéken, de szinte semmit sem látott. Csak ment, néha beleütközött egy-egy emberbe, s ez pillanatokra visszazökkentette a valóságba, amely élesen nyilallt a szívébe. Eszével tudta, hogy minden hiába, de fájó szívének nem tudott parancsolni. Késő délután ért vissza szállására, csapzottan, ziláltan. Jean Lorrain várt rá a bíboros üzenetével, hogy hét órára készüljön el, mert együtt mennek Yves Fromentin estélyére. A bíboros úr kéri, hogy pontos legyen, a kocsinál találkoznak. Leonard semmit sem óhajtott jobban, mint most azonnal pakolni és hazautazni. Ezt azonban nem teheti meg a bíboros úrral, s talán Yves Fromentin sem érdemelné meg, hogy becsapja. Mindegy, ezen túl kell esni, gondolta. Összeszedte magát és öltözködni kezdett. Gépiesen kapkodta magára a ruhákat, azt sem bánta, ha nem éppen megfelelő darabokat húz magára. Ám öltözete így is elegáns, megnyerő volt. Fekete szmokingjához egy halványkék, saját anyagából csíkos inget és fekete csokornyakkendőt viselt. Fekete lakkcipőjét felhúzva a tükör elé lépett. Sajnos nem valami felemelő látvány nézett vissza rá. Arca sápadt volt, szeme karikás és a szája köré visszaköltöztek a fájdalmas kis ráncok. Haja fényesen ragyogott, göndör fürtjei a nyakába lógtak. El kellett volna menni a borbélyhoz, de már késő. Azt azonban meg kellett állapítania, hogy egyáltalán nem úgy fest most, mint aki nem is oly régen reverendát viselt. Eszébe jutott papi pályája. Szívét fájdalom szorította össze. Már 92

Rontás Virága nem volt biztos benne, hogy megérte-e elszakadni az egyháztól, Istentől. Már inkább csak magában imádkozott, de egyre ritkábban, pedig tudta, hogy ha valakinél, akkor Istennél mindig megnyugvásra talál. El is határozta, hogy ha hazamegy, mindent meggyón, s úgy fog élni, hogy az Istennek tetsző legyen. Szeme nedves fénnyel ragyogott, de sajnos nem az örömtől. A bíboros úr már várta, s miután Leonard beült mellé, már el is indult a fekete, csillogó Mercedes. Az idős ember rögtön látta, hogy valami történt fiatal barátjával, mert az nagyon szótlan maradt. – Remélem, nincs semmi bajod, fiam – aggódott. – Valahogy sápadtnak tűnsz, s mintha ideges lennél. Többet kellene pihenned. Valószínűleg túlhajtottad magad az utóbbi hónapokban. Na, persze azért egy kiállítás megér egy kis izgalmat, főleg ha ilyen remekül sikerült, mint a tied! – próbálta viccesen elütni a dolgot. Leonard kényszeredetten mosolygott. – Olvastad már a mai lapokat? – váltott témát az idős ember. – Nem, még nem – felelte Leonard, kevés érdeklődéssel a hangjában. – Hát akkor sürgősen olvasd el őket, hisz a címoldalon a képeddel találkozhatsz, s nagyon sok elismerő cikk jelent meg rólad. Gratulálok, Leonard! – fogta meg a kezét a bíboros, és melegen megszorította. – Köszönöm, atyám. Igazán boldog vagyok, hogy itt lehetek, s az ön társaságát élvezhetem. Azt hiszem, az utóbbi időben csak ön mellett és otthon, McClare érsek mellett éreztem jól magam. Néha úgy érzem, nem erre a világra való vagyok. Amióta elszakadtam az egyháztól, nagyon nehezen találom a helyemet. Csak akkor vagyok igazán boldog, ha dolgozom. Állandóan üldöz egy emlék, amelytől nem tudok szabadulni. Leonard hirtelen elhallgatott. Megfeledkezett magáról, s majdnem elmondta, mi nyomja a lelkét. – Folytasd csak, édes fiam! Vedd úgy, hogy meggyónsz nekem mindent, ami a szívedet nyomja. Szívesen meghallgatlak, és ha tudok, segítek. – Köszönöm, atyám, de inkább majd máskor. Most nem akarok belemélyedni, hisz nem vidám dolgokról akarok mesélni. Nem szeretném elrontani a hangulatot, ha már egyszer társaságba megyünk – felelte Leonard. 93

Sidney Lawrence – Ahogy akarod, de bármikor megkereshetsz, ha szükséged lenne rám. – Igen, atyám, és köszönöm. A kocsi közben megérkezett Yves Fromentin házához, egy szép és nagyon elegáns épülethez, melyet hatalmas park vett körül. Az egész környék fényárban úszott, a parkoló csaknem megtelt, tehát már sokan itt vannak. Hosszú lépcsősoron kellett felmenni a hatalmas tölgyfa ajtóig. Két egyenruhás férfi fogadta a vendégeket, s elvette tőlük könnyű felöltőjüket, a hölgyektől pedig a stólái-kat. Amint beléptek, Leonard szemét elvakították a hatalmas ólomkristály csillárok. Alig mentek beljebb, Yves Fromentin máris mellettük termett. Mindkét kezét kinyújtva, kedvesen fogadta őket. Leonardnak megint az volt az érzése, hogy ismeri valahonnan ezt az embert, s szörnyen bosszantotta, amiért nem tudott rájönni, hogy honnan. A vendégek egy hatalmas teremben tolongtak, voltak, akik beszélgettek, voltak, akik a minden jóval megrakott svédasztalnál válogattak, vagy éppen a táncoló párokban gyönyörködtek. Fromentin elmélyült beszélgetésbe kezdett a bíborossal, s Leonard bátortalanul álldogált mellettük. Hirtelen valaki megérintette a karját. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, bár ez inkább a férjem kötelessége lett volna – mosolygott Madame Fromentin. Leonard lehajolt és kezet csókolt a kellemes külsejű és modorú asszonynak. – Örülök, hogy megismertem, asszonyom. – Jöjjön, bemutatom a hölgyeknek, akik epekedve várják, hogy társaságát élvezhessék, mester! Leonard, amikor látta, hogy nincs kitérő, engedett az erőszaknak, és egy mosolyt erőltetve arcára hagyta, hogy az asszony belekaroljon és elvezesse. – Hogy tetszik önnek Párizs? – kérdezte. – Nagyon szép város. Szerencsére már másodszor vagyok itt, s egyre jobban megismerhetem. De kérem, szólítson csak egyszerűen Leonardnak. Megtisztelne vele. – Valahogy zavarta, ha mesternek szólították. 94

Rontás Virága – Rendben van, kedves Leonard. Nézze, valamennyi hölgy bennünket figyel, alig várják, hogy üdvözöljék. Menjünk, ne várassuk őket tovább! – Igen, menjünk, alig várom én is, hogy ezeket a gyönyörű hölgyeket megismerjem – préselte ki magából Leonard a szavakat, miközben arra gondolt, hogy minél előbb el kell tűnnie. Mennyivel jobb lenne, ha McClare érsek itt lenne vele. Nincs ő az ilyen társasági élethez szokva, és soha nem is fogja ezt megszokni. Úgy csöppent bele ebbe a világba, hogy előtte nem is volt lehetősége tapasztalatszerzésre. Pedig igazán nagy szüksége lenne rá. Nem tudta, hogy kinek hogyan köszönjön, vagy mit illik mondani. Épp a hölgykoszorú közepén szenvedett, amikor a bíboros úr a segítségére sietett. – Megengedik, hölgyeim? Elrabolom önöktől a mestert, de később visszakapják őt – mondta, s azzal karonfogva elvonszolta a zavart férfit. – Nem is tudja, atyám, milyen jókor jött. Nagyon nehezemre esett a hölgyekkel nevetgélni. Az is zavar, hogy nem tudom, hogyan viselkedjek velük. Némelyik feltűnően kacérkodott velem. Alig vártam, hogy megszabaduljak – fújta ki magát. – Ja, fiam, ez a népszerűség átka – nevetett. – A nagy embereket, a hírességeket kísérő jelenséget ízlelgeted, de majd megszokod. Gyere, a házigazda vár, szeretne veled beszélni. – Vajon miről akar velem beszélni, ha a dolgozó-szobájába kéret? – kérdezte kíváncsian Leonard. – Nem tudom, mert csak annyit mondott, hogy keresselek meg, és vigyelek hozzá. Az egyik pincér hatalmas tálcával bravúroskodott, s a vendégeket kínálgatta. Leonard is leemelt egy poharat, s a bíboros szintén felhajtott egy pohár pezsgőt. – Idd csak meg, fiam! Kitűnő fajta – csettintett a nyelvével. Leonard is megitta, s érezte, hogy árad szét belsejében. Meglepte, hogy a pezsgő buborékai szinte szétolvadtak a szájában. ízlett neki, s még egy pohárért nyúlt. Yves Fromentin a dolgozószobájában várta őket. Hatalmas íróasztala mögött ült, s egy papír olvasásába mélyedt. 95

Sidney Lawrence 166 – Kérem, foglaljanak helyet – mutatott a hatalmas bőrgarnitúrára. – Azért kérettem önt, kedves Leonard, mert egy nagy kérésem lenne önhöz. Tulajdonképpen üzletet köthetnénk. Leonard felhúzta a szemöldökét, és várakozó arccal nézett az idősebb férfira. – Parancsoljon, Fromentin úr, akarom mondani, Yves – helyesbített Leonard. – Szeretném, ha megfestené a fiamat és a leendő feleségét. Nemsokára megtartják az esküvőjüket, s szeretném megörökíteni őket úgy, hogy ne tudjanak róla. Ez lenne az én nászajándékom. Meglepetés lenne számukra, hogy megmaradjanak az utókor számára olyannak, mint most. Természetesen annyit fizetek érte, amennyit csak kér, ha elvállalja. – Kicsit meglep a kérés, mert nem értem, hogy képzeli. Ajándékba, hogy ne tudjanak róla? Nekem feltétlenül vázlatot kell készítenem, különben nem tudom a kérését teljesíteni. Ez pedig csakis úgy lehetséges, ha modellt ülnek. – Tudja, én arra gondoltam, hogy talán egész alakos fénykép után is lehetne... Vagy talán nagy butaságot mondtam? – Hát, nem is tudom. Ilyet még soha nem csináltam, és nem is hallottam. – És... mi lenne, ha... mondjuk, összehoznám magukat úgy, hogy ők ne lássák, csak maga lássa mindkettőjüket? – Ha meg lehetne oldani, ez lenne a legjobb. Semmi akadálya részemről, de két-három hónap kell, amíg a kép kész lesz. Most a napokban visszatérek Spanyolországba, de majd szerét ejtem, hogy valahogyan összejöjjön a dolog. Talán, ha a fiatalok valahol a tengerparton, ahol nem ismerősek, eltöltenének pár napot, én odautaznék és titokban elkészíteném a vázlatot. Addig azonban nem szeretnék találkozni velük, nehogy megismerjenek, ha esetleg összetalálkoznánk mégis. – Ragyogó ötlet. Befizetek nekik egy kéthetes útra a spanyol tengerpartra, az időpontról és a helyről pedig értesíteni fogom. Kérem, 96

Rontás Virága adja meg a címét, ahova majd írhatok önnek, ha nincs akadálya. – Leonardra mosolygott, és várakozóan emelte rá a tekintetét. Leonard leírta a címét és beszélgettek még néhány percig, majd megkérdezte, hogy a fiatalok lejönnének-e a fogadására. – Természetesen, úgy tíz óra felé, akkor szeretnénk bejelenteni az eljegyzésüket is, bár a gyűrűt már felhúzták, de most tesszük hivatalossá. – Akkor, ha megengedi, én távozom. Nem szeretnék összetalálkozni velük, mert akkor a tervünk esetleg kútba esne. – Nagyon sajnálom, hogy a kérésem miatt kell távoznia, de azt hiszem, igaza van. ígérem, hogy mindent be fogok pótolni, hisz alig volt ideje valakivel is beszélni, pedig többek között az ön tiszteletére is rendeztem ezt az estélyt. Yves Fromentin felállt, és melegen megszorította Leonard kezét. A bíboros követte fiatal barátját, mondván, hogy kissé elfáradt. A hatalmas termen keresztülfurakodva viharos taps közepette érték el az ajtót. Amint Leonard visszanézett a taps okát kideríteni, szeme hirtelen kitágult és elhomályosult. Az emeletről Linda lépegetett lefelé, mellette az a bizonyos férfi, akivel az ékszerüzlet előtt látta. A férfi másik oldalán Maryt fedezte fel. Hogy miért tapsoltak, azt már tudta is, no meg azt is, hogy miért volt neki annyira ismerős Yves. Kitalálta, hogy a két nő között lépkedő fiatalember nem lehet más, csak a fiatalabb Fromentin, Linda pedig a leendő felesége. Csak azt nem értette, mit keres ott Mary. A képbe még az sem illett, hogy Lindának gyermeke is van. Vagy nem is az övé? Leonard teljesen összezavarodott. Érezte, amint a hátán végigcsurognak a verítékcseppek. Szeme Lindára tapadt, lábai nem engedelmeskedtek a bíboros nógatására sem. Linda ugyanabban a pillanatban nézett felé. Szeme beleolvadt a jól ismert szempárba. Ajka szétnyílt, kiáltani akart, de mire hang jött volna ki a torkán, Leonard már nem volt sehol. Linda az ajtóhoz rohant, de már csak a Mercedes távolodó fényét látta. Visszalépett, s az utána siető Mary és Pierre karjaiba rogyott. 97

Sidney Lawrence Leonard halálsápadtan ült a bíboros mellett, aki jól látta, mi játszódott le a két fiatal között. Szeretett volna segíteni Leonardnak, de nem tudta, hogyan. Megfogta a férfi karját, és ránézett. – Szívesen meghallgatlak most, ha úgy gondolod, fiam. Szeretnék segíteni. Látom, az a gyönyörűséges nő az oka a rossz hangulatodnak. Ő is ott volt a kiállításon, s amikor kérdezősködött felőled, s én elmondtam, amit tudok, rosszul lett. Úgy vitte ki a karjaiban Pierre Fromentin – mondta a bíboros, nem is sejtve, mekkora fájdalmat okozott ezzel a pár szóval neki. – Te is őmiatta menekültél el délután? Észrevetted őt, ugye? – kérdezte. – Igen. – Leonard keze idegesen remegett, és látszott rajta, hogy alig tud uralkodni magán. Ránézett az idős emberre, aki tiszta tekintettel figyelte. Lassan beszélni kezdett. Kiöntötte a szívét, s az egész életét elmesélte. A sofőr morgott magában, nem tudta, hova menjen, mert a szállás előtt a bíboros csak intett a kezével, hogy tovább. A szerencsétlen ember elkülönített fülkéjéből semmit nem hallott, így teljesen megrémült, hogy mi történt a bíborossal, amiért már az ötödik kört teteti meg vele a városban. Mire Leonard a mondandója végére ért, megvirradt. A nap sápadtan emelkedett a horizont fölé, mintha ő is átvirrasztotta volna az éjszakát. A bíboros egyetlen megjegyzés nélkül hallgatta végig a fiatalembert, aki beszéd közben lassan megnyugodott. Csak amikor ő elhallgatott, akkor szólalt meg. – Isten útjai kiszámíthatatlanok, fiam. Egyáltalán nem biztos, hogy Lindáról és Pierre-ről van szó. Talán a másik hölgy az, aki a jövendőbelije a fiatal Fromentinnek. – Nem – ingatta a fejét Leonard. – Mary Linda mellett élt, még az öreg Lady Hudson vette fel a lány szolgálatára. Nem lehet, hogy Linda a szobalánya gyermekét sétáltassa, s úgy dédelgesse, ahogy csak egy anya képes a gyermekét. Na és az ékszerbolt előtti jelenet? Teljesen egyértelmű. Linda a fiatal Fromentin jegyese. – Miért nem keresed meg és beszélsz vele? – kérdezte a bíboros. – Megtudnád az igazságot és megnyugodnál. Emberek vagyunk, szóból 98

Rontás Virága értünk. Jól láttam az arcát, amikor meglátott. Öröm ragyogott rajta, s boldogság. Hidd el, az én öreg szemem nem csal. Hogy meglepődött szegényke! – Ez az, atyám! Meglepődés, amiért a leendő férje karján látom. Miről beszéljek vele? Minek hozzam még nehezebb helyzetbe, mint amibe most került? Elég, ha én cipelem magammal egy életen át ezt a fájdalmas érzést. Ő majd hamar túl lesz rajta, s elfelejt a férje oldalán. Sokkal jobban szeretem őt, mint hogy szenvedni lássam. Holnap, illetve ma délelőtt elutazom. Ezek után a nagy problémám az, hogy az idős Fromentinnek adott szavamat hogy tartsam be. Nem hiszem, hogy képes lennék megfesteni Lindát ennek az embernek az oldalán. Ráadásul úgy, mint egy szerelmespárt! Nem tudom, érti-e, atyám? – nézett a bíborosra elgyötört arccal. – Megértelek, fiam, de én a helyedben addig nem utaznék el, amíg legalább a szobalánnyal nem beszéltem. Talán ő mindent elmondana... – Nem, nem. Elutazom. Minél hamarabb, annál jobb – szakította félbe Leonard az idős embert. – Így érzem helyesnek, és így is cselekszem. Leonard a délelőtti géppel elutazott, és azt hitte, többé nem látja viszont Párizst.

99

Sidney Lawrence

14. Linda a szobájában tért magához. Feje lüktetett, szíve összevissza vert. Nyelvét hatalmasnak, duzzadtnak érezte, szinte alig tudott megszólalni. – Mary, láttad te is, amit én? Ugye ő volt? – kérdezte zihálva. – Igen, Linda, valóban Leonard atya volt. – De miért nem jött ide hozzám? Miért? – tört fel a szívéből a fájdalmas zokogás. – Nem tudom, Linda, de esküszöm, a végére járok és megtudom. De ha megcsalta önt, az Isten irgalmazzon neki! – húzta össze a szemöldökét Mary. Linda csendben sírt, úgy érezte, a világon ő a legszerencsétlenebb ember. Nem értette, hogy viselkedhetett vele Leonard ilyen csúnyán. Hogy felismerte, az biztos, hisz a szeme mindent elárult. Pierre kukkantott be az ajtón. Arca rémületet tükrözött, nem tudta, mi történt megint Lindával. A Fromentin család többi tagja is megijedt. Sajnos nem sok időt tölthettek Linda mellett, hisz a vendégeket nem hagyhatták magukra. így is nagyon kínos volt magyarázkodni a kellemetlen jelenet miatt. Pierre és Mary is kénytelen volt magára hagyni, hiszen most őket ünnepelték. – Bocsásson meg, Linda, de le kell mennünk a vendégekhez – hajolt hozzá Mary, miközben megsimogatta a haját. – Menjetek csak nyugodtan! – mondta. – Pierre, kérem, mondja meg a szüleinek, hogy nagyon sajnálom a történteket – sóhajtotta. – Igazán nagyon szégyellem magam. Fáj, hogy tönkretettem az estélyüket. Látja, jobb lett volna, ha a szállodában foglal nekünk szobát – nézett a férfira Linda. – Ugyan, kedves lady. Ne beszéljen butaságokat! – nyugtatgatta kedvesen Pierre. – Senki sem neheztel önre, inkább valamennyien 100

Rontás Virága aggódunk, hisz kedves nekünk az ön személye. – Pierre Linda gyönyörű kezét ajkához emelte. – Köszönöm, hogy ilyen jók és megértők velem – suttogta, és elfordította a fejét, nehogy meglássák, hogy ismét a könnyeivel küszködik. A fiatal pár csendben kiment a szobából. – Nem kellene mégis orvost hívni? – aggódott Pierre. – Á, nem. Nem orvosra van neki szüksége, hanem inkább egy papra – kacsintott a lány Pierre-re. – Papra? Na, ezt aztán tényleg nem értem – mondta értetlen arcot vágva Pierre. – Nem is kell, hogy értsd, szerelmem – suttogta Mary. – Inkább szeress! Nem kellett kétszer mondani, a férfi már ölébe is kapta a lányt, és a szobájába vitte. – Mit csinálsz, Pierre? Várnak a vendégek – mondta Mary kipirult arccal. – Nem baj, várjanak. Most nem érünk rá! – felelte Pierre izgatottan. Eddig csak az előjátékig jutottak el, pedig már mindkettőjüket égette a vágy. A kastélyban Mary túlságosan szem előtt volt, szobája Lindáé és Kathyé mellett volt, oda nem mehetett be hozzá Pierre, azt rögtön észrevették volna. A férfi szobája pedig a kastély másik szárnyában volt, amire Linda teljesen rálátott. Párizsban sem adódott még rá lehetőség, hogy zavartalanul együtt legyenek. Ez az első alkalom, s ezt most ki is használják. A fiú szülei természetesen külön szobában helyezték el Maryt. Most végre eljött az ő idejük. Alig csukták be maguk mögött az ajtót, őrülten csókolni kezdték egymást. Mary ugyan már nem volt szűz, mégis nagy feszültséget érzett. Félt, hogy tapasztalatlanságával elriasztja szerelmét. Ám Pierre, mintha belelátott volna a gondolataiba, fokról fokra vezette be a szerelem csodáiba a lányt. Jó tanítómesternek bizonyult régi barátnője, Barbara. Mary nem volt vékony lány, inkább teltnek lehetett mondani. Dús, nagy mellei, kemény húsa, csodás, kreol bőre rögtön lázba hozták a férfit. 101

Sidney Lawrence Szájuk egyetlen pillanatra sem szűnt meg csókolni, úgy vetkőztették le egymást. Mary gyönyörű, méregzöld hosszú ruhája a földön heveit, mellette Pierre nadrágja. Egyik cipő itt, a másik ott, egyik zokni erre, a másik arra. Végre lekerültek róluk az utolsó ruhadarabok is. Ott álltak egymást szorosan átölelve. Lassan engedték el egymást, majd Pierre gyengéden felemelte Maryt, és az ágyra fektette, majd mellé feküdt. Egymás látványával szinte nem tudtak betelni. Pierre lassan közelítette arcát a lányéhoz, akinek ajka szétnyílt, s mohón fogadta be a férfi tolakodó nyelvét. Közben mindkettőjük keze önálló életet élt. Felfedezték egymáson mindazokat a helyeket, amelyek eddig csak képzeletükben volt elérhető, mindazokat, amelyeket eddig csak sóvárogva sejtettek. Először Pierre indult el nyelvével felfedezőútra, bejárva a lány testének legeldugottabb zugait is. Elidőzött a bársonyos nyakán, hatalmas, kemény mellei között, majd ágaskodó bimbóira tapadt. Először nyelvével izgatta, majd szájába vette és szívni kezdte. Amikor elkezdte harapdálni, Mary hangosan sikongatott, kéjesen nyögdécselt. Érezte, hogy lába között egyre nedvesebbé válik. Közben Pierre egyre lejjebb és lejjebb haladt. Mary érezte a férfi meleg, érdes nyelvét legérzékibb testrészén. Ekkor már nem bírta tovább, dobálta magát és belemarkolt a férfi vállába. – Gyere, nem bírom már! Oly régen vártam ezt. Nem érzed, mennyire kívánlak? – suttogta elfúló hangon. – Van időnk, drágám. Miért sietnénk? – kérdezte ugyanolyan ziháló hangon Pierre. – Gyere, most te következel! – Azzal a férfi hanyatt feküdt, és a lányt magára húzta. Mary érezte, amint testén végigfut a tűz. Lassan ráhajolt a férfira és forrón szájon csókolta. Pierre szemei nyitva voltak, kedvesét figyelte. A lány megkereste a szőrös mellkason a férfi kis mellbimbóit, s most ő kezdett nyelvével őrült játékba. Végigsimogatta a férfi hasát, köldökét, és eljátszott a vonagló test valamennyi apró kis részletén. Amikor Pierre már zihált és nyögött, a lány újabb rohamot intézett teste ellen. A férfi már közel állt hozzá, hogy eszét veszítse. – Most, most gyere, s fogadj magadba – nyögte Pierre. 102

Rontás Virága Mary nem is kérette magát, fölé emelkedett és magába vezette a vágytól duzzadó és remegő testrészt. Először úgy érezte, rögtön vége a játéknak, s a férfi nem bír a tovább, de az anélkül, hogy szétváltak volna, hanyatt fordította és lassan mozgott rajta, majd egyre erősebben és gyorsabban, míg egy utolsó lökéssel mélyen beléhatolt, és elélvezett. – Jaj, de csodálatos vagy – suttogta Pierre. – Nagyon jó veled! – Soha nem éreztem még ilyet, mint most veled – zihálta Mary. – Ez valami csoda. Pierre még sokáig feküdt a lányon, majd érezte, hogy ismét bevetésre kész. Eszeveszetté, szinte vaddá vált, nem törődött azzal, hogy az ágy hangosan nyikorgott, nem érdekelte, hogy esetleg valaki meghallja szerelmük kísérő zajait, a kéj sikolyait és a gyönyör sóhajait. Végül kimerülten feküdtek egymás karjaiban, s így is aludtak el. Semmi sem érdekelte őket, csak egymással voltak elfoglalva. Mary kora hajnalban arra ébredt, hogy valami a mellére nehezedik. Kinyitotta a szemét, s Pierre fejét fedezte fel a mellkasán. Haja kócosan hullott homlokába, mélyen aludt. A lány csendesen és finoman megfogta a kezét, és a párnára helyezte. Könnyű csókot lehelt a szájára, és kisurrant a szobából. Futva tette meg az utat a szobájáig. Szíve a torkában dobogott, annyira félt, hogy valaki meglátja. Gyorsan bebújt az ágyba, nehogy valakit felzavarjon, vagy esetleg Linda meghallja, hogy most jött vissza a szobájába. Csak amikor kissé megnyugodott, akkor kelt fel és nézett be Kathyhez. A kislány azonban nem volt az ágyában. Maryt a sírás kerülgette. Már biztos volt benne, hogy Linda tudja, nem töltötte az éjszakát a szobájában. Nem tudta, mit csináljon. Csendben Linda szobájához osont és hallgatózott. Semmi nesz, minden nyugodt. Lassan visszament a szobájába és lefeküdt. Érezte magán a szerelem és a férfi illatát, de nem akarta lemosni még. Pierre-re gondolt, arra, hogy mennyire szereti. Lassan lecsukódott a szeme, és nyugodt álomba merült. Reggel nagy sürgés-forgásra ébredt. Almosán és fáradtan ment a fürdőszobába. Amint rendbe hozta magát, Lindához sietett. Lelkiismeret103

Sidney Lawrence furdalás gyötörte, amiért az éjszaka magára hagyta. És ha szüksége lett volna rá? Kopogott az ajtón. – Igen – hallotta Linda hangját. – Jó reggelt, Linda! – köszönt Mary, amint belépett, de nem mert úrnőjére nézni. Félt, hogy neheztel rá, amiért nem volt Kathy mellett. – Szervusz, Mary – csengett Linda hangja. Látszott rajta, hogy nagyon rossz éjszakája lehetett, nem úgy, mint Marynek, de arcán nyoma sem volt haragnak vagy neheztelésnek. Ugyanolyan kedves és szeretetreméltó volt, mint máskor. Maryre szegezte tiszta tekintetét. – Hogy van, Linda? – érdeklődött Mary. – Azt hiszem, jobban vagyok – mosolygott rá Linda. – Na és te? – nézett a lány arcába. Szája körül huncut kis mosoly játszadozott. Mary alig bírta tartani magát, arca lángba borult. Lindára nézett, de az rákacsintott. Mindketten egyszerre kezdtek el nevetni, amitől Mary görcsös feszültsége oldódni kezdett, s felszabadultan ölelte át asszonyát. Ekkor halk kopogás hallatszott, s Mary sietett ajtót nyitni. – Zavarom a hölgyeket? – kérdezte Pierre komoly arcot vágva. – Nem. Jöjjön csak beljebb, Pierre! – invitálta kedvesen Linda. A férfi belépett és Linda kezét szájához emelte, majd Maryhez lépett és átölelte. – Jól vagy, drágám? – súgta a fülébe szerelmesen. Mary arca ismételten lángvörössé vált. – Köszönöm, jól – hebegte. – Hogy van, lady? – kérdezte a férfi aztán Lindát. – Remélem, sokkal jobban érzi magát. – Igen, köszönöm. Már többször akartam mondani, Pierre, hogy hívjon egyszerűen csak Lindának. Nem szeretem ezt a ladyt. Akiket szeretek és közel állnak hozzám, azoknak csak Linda vagyok. – Igen, Linda – hajtotta meg magát. – Ó Mary, kedves – szólt Linda. – Itt az ideje, hogy hazamenjünk. Természetesen ha te maradni akarsz, nyugodtan maradj, nem muszáj 104

Rontás Virága velünk tartanod. Kathy elég nagy már, vele nem lesz semmi gond. Nekem viszont most már haza kell mennem – tette hozzá gondterhelten. Mary Pierre-re nézett. – Az igazság az, Linda, hogy szeretnénk valamit megbeszélni magával – szólalt meg Pierre. – Tessék, állok rendelkezésre – mosolygott Linda. – Szóval, ha Mary a feleségem lesz, szeretném, ha itt élnénk a szüleimnél. Tudja, apám mindig azt szerette volna, hogy szobrász legyek. Tulajdonképpen most már én is ezt szeretném. Volt az életemben egy törés, egy lelki válság, s akkor úgy éreztem, mindennek vége. Abbahagytam a tanulmányaimat, s nem érdekelt a szobrászat sem. Ezért is vállaltam el a felajánlott sofőri állást Korzikán. Teljesen véletlenül szereztem tudomást arról, hogy ön sofőrt keres. Az ajánlat akkor nekem kapóra jött, s hogy ott megismertem Maryt, az csodálatos ráadást jelentett. Most már visszatért az életkedvem, befejezem a tanulmányaimat és szobrász leszek. Gyermekeket akarok, s azt szeretném, hogy Mary független, önálló asszony legyen. Kérem, ne haragudjon rám, tudom, hogy félreérthető, amit mondok, de távol áll tőlem, hogy önt bármivel is megbántsam. Mary ön mellett független maradt, sokat és csak jót tanult, és úgy élt ott, mintha a barátnője lett volna. Erről én meggyőződtem. Tehát szó sincs róla, hogy ilyen megfontolásból akarom ezt tisztázni, csak azt szeretném, hogy ha a feleségem lesz, családunk lesz, akkor már csakis velünk törődjön, saját háztartását irányítsa, saját gyerekeit nevelje. Ugye megért? Kérem, mondja, hogy nem haragszik ránk! – Pierre nagyon félt, hogy fájdalmat okoz az asszonynak, s ezt sajnos jól gondolta. Linda minden erejét összeszedte, hogy el ne sírja magát. Most, amikor annyira nagy szüksége lenne Maryre, el kell válniuk. – Hát persze, hogy nem haragszom – felelte nehezen. – Nagyon is boldog vagyok, mert látom, jó és szép élet vár rá a maga oldalán, Pierre. Meg is érdemli, Mary rendkívüli teremtés. Nagyon megszerettem, és borzasztóan fog nekem és Kathynek hiányozni, de én is azt szeretném, 105

Sidney Lawrence hogy élje a saját életét. Éjszakákon át tanult velem, művelt, okos lány. A szíve pedig csupa jóság, szerénység. Jól jár vele! Mary Linda vállára borult. – Valóban nem haragszik, Linda? – kérdezte szipogva. – Nem, Mary. Dehogy. Hiszen nem válunk el örökre, látjuk majd egymást, amikor csak akarjuk. – De mi lesz önnel és Kathy-vel? – Megállunk a saját lábunkon, ne félj! – Már mosolygott Linda. – Majd valakit keresünk Kathy mellé, de most még más fontos dolgom van. Elhatároztam, hogy felkeresem Leonardo! Addig megyek, amíg rá nem találok, s tisztázom vele, hogy miért kerül. Tudnom kell, mi történt. Ha vége, akkor úgy legyen vége, hogy ne kelljen bizonytalanságban élnem. Azt is tudomásul veszem, de amíg ezt nem hallom az ő szájából, addig nincs nyugtom. Még ma felkeresem Montan bíborost, és megtudom Leonard címét. Elmegyek utána, ha a világ végén akadok is rá. – Mondja, Linda, tudja, hol keresse a bíboros urat? – Azt nem, igazad van, még valahonnan azt is meg kell érdeklődnöm. – Apám megmondja önnek – mondta Pierre. – Remek. Akkor én most felöltözöm, és elmegyek a bíboros úrhoz. Mondd, Mary, vállalod addig Kathyt? – Persze, örömmel – vágta rá azonnal Mary. Lindának kétszer is kopognia kellett a hatalmas ajtón, amíg bentről kiszólt Yves Fromentin. – Szabad – kiáltott ki kissé élesen. – Bocsásson meg, kérem, amiért zavarom – lépett közelebb Linda. – Szeretném elkérni Montan bíboros úr címét. Feltétlenül beszélnem kell vele. Pierre mondta, hogy talán öntől megkaphatom. – Igen, hogyne. Azonnal. Fromentin a fiókba nyúlt, és egy hatalmas regiszteres mappát vett elő, majd amint megtalálta a keresett címet, egy papírra írta azt. – Mikor akarja felkeresni az atyát? – kérdezte. – Most azonnal – felelte határozottan Linda. 106

Rontás Virága – Ha vár egy félórát, szívesen elviszem a kocsimmal, nekem is dolgom van arrafelé. – Nagyon köszönöm, akkor megvárom. Fél óra múlva visszajövök. Linda kisietett a szobából, és kilépett a hatalmas tölgyfa ajtón át a kertbe. Amint továbblépett, a szél hosszú hajába kapott, amitől a haja fennakadt egy bokron. Linda megremegett az emlékezéstől. A nap vidáman szikrázott a kerti kis medence vizén. Ott a rózsalugasban, Rondán, ugyanilyen illat szállt akkor a levegőben... Sétálgatott, közben agya lázasan dolgozott. Azon törte a fejét, mi lesz, ha Leonard már nem szabad. – Nem, erre nem szabad gondolnom – szögezte le félhangosan. – Ez nem lehet, ilyet Leonard nem tehet. Visszament a házba, ahol épp beleütközött Yves Fromentinbe. – Nos, akkor mehetünk is – szólt a férfi, és karját nyújtotta Lindának. Mikor megérkezett, Linda dobogó szívvel állt meg a bíboros előtt. Szemét égette a feltörni készülő könny, torka összeszorult, alig tudott megszólalni. – Gyere, gyermekem, jöjj közelebb! Ülj ide mellém! – nyújtotta ki kezét a nő felé a bíboros. Linda a kinyújtott kézre hajolt. – Bocsásson meg, atyám, hogy így önre törtem, de nem volt más választásom. Nagyon fontos dolgot kell megtudnom, mert amíg ezt nem tisztázom, nem bírok megnyugodni. Ön tud nekem segíteni, s biztos vagyok benne, hogy megfelelő tanácsot is várhatok atyámtól – kezdte Linda elcsukló hangon. Lehajtotta a fejét, és megpróbálta összeszedni gondolatait. A bíboros érdeklődéssel figyelte. – Ahhoz, hogy megértsen, a legelején kell kezdenem, s a történetem meglehetősen hosszú – nézett kérdőn az idős emberre. – Nem baj, kedvesem. Nekem van időm. Kezdj hát hozzá! – biztatta a bíboros. Linda pedig elkezdte mesélni fájdalmasan szép életét. Mindenről beszámolt, semmilyen apró részletet nem hagyott ki. A bíboros hallgatta, szeme rátapadt a nő gyönyörű arcára. Eszébe jutott Leonard, amikor az 107

Sidney Lawrence autóban ugyanígy elmondott mindent. Most, amikor a nő mondandójának a végére ért, összehasonlította a két elbeszélést. Alig-alig volt közöttük eltérés. Az is abból fakadt, hogy mindketten mást feltételeztek egymásról. Linda felsóhajtott, amikor befejezte. A szeme sarkában megbújó könnycsepp most végigfolyt az arcán. – Tudod, gyermekem, hallottam már egyszer ezt a történetet. Linda a bíborosra emelte könnyes szemeit. – Igen. Leonard Kay ugyanezt mesélte el nekem nem is olyan régen. Mindketten egy fatális félreértés áldozatai vagytok. Ő azt hitte, hogy már férjnél vagy és megszegted esküdet, te pedig azt feltételezted róla, hogy már elfelejtett, amiért nem ment oda hozzád az estélyen. – Igaz – szipogta Linda. – Mondja meg, atyám, most mit tegyek? – Menj el hozzá, keresd meg! Tedd meg te az első lépést. Linda elgondolkozott. – Vajon mit fog szólni, hogy gyermekem van? Akar-e majd így is, hogy gyermekem van, még ha az az övé is. Ki tudja, neheztelni fog-e rám miatta? – Hogy mondhatsz ilyet, lányom? Kathy Leonard kislánya! – Igen, de nélküle döntöttem úgy, hogy megtartom – válaszolta Linda. – Hidd el, Leonard csak helyeselni fogja döntésedet. Azt hiszem, inkább azért neheztelne, ha másképp cselekedtél volna. Biztosan nagy gyönyörűséget jelent neki, hogy egyből családja lesz. Linda elmosolyodott. Nagy nyugalom szállta meg, s talán évek óta most először remélte, hogy végre megtalálja a boldogságot: Leonardot. – Köszönöm, atyám, hogy meghallgatott és bölcs tanácsot adott. Úgy fogok cselekedni, ahogy ön mondta. Most visszamegyek Fromentinékhez, összepakolok, és Kathyvel elrepülünk Spanyolországba – mondta. Lehajolt és megérintette ajkával a bíboros kezét. A Jóisten kísérje minden lépésedet, és adja rátok áldását. Azt hiszem, megérdemlitek, hisz mindketten megszenvedtetek azért, hogy végre egymásra találjatok. 108

Rontás Virága Linda hálás szívvel vett búcsút, és alig várta, hogy elmondhassa az örömhírt. Mary és Pierre lelkesedéssel hallgatták. Amint látták Linda örömét, ők is könnyebben mesélték el a nagy hírt. – Képzelje, Linda! Most szombaton összeházasodunk Pierre-rel – sugárzott Mary arca, miközben Linda nyakába borult. Örömében sírva fakadt. – Azt hittem, hogy csak karácsonykor akartatok. Miért ez a nagy sietség? – kacsintott Linda a lányra. – Na, semmi más nincs a dologban, csak Pierre édesapja szerint fölösleges várni még négy hónapot. Nászajándékként befizetett egy spanyol tengerparti útra. Jövő héten kedden már utazunk is – mondta Mary ragyogó arccal. Linda nagyon boldog volt, s most igazán, szívből örült, hisz végre ő is révbe ér, ha Isten is úgy akarja.

109

Sidney Lawrence

15. Leonard kifizette a taxit, és belépett villája kapuján. McClare érsek a kerti lugasban üldögélt a hintaszékben, a Biblia a kezében volt, de ő szunyókált. Az ismerős léptekre kapta fel a fejét. – Te vagy az, édes fiam? Nem hittem, hogy ilyen hamar visszatérsz. – Az idős ember szeretettel ölelte át Leonardot, miközben szeme nedvesen csillogott. A férfi az érsek kezére hajolt. – Mondd, fiam, valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna? – kérdezte. – Valahogy olyan bánatos, szomorkás vagy. – Nincs semmi baj, atyám. Minden remekül alakult. Rendkívül jól sikerült a kiállítás. Sok ajánlatot kaptam, és nagyon sok emberrel ismerkedtem meg. Egy belga üzletember szeretné, ha jövőre ott állítanám ki a képeimet. Több megrendelést is kaptam különböző témájú képekre. Az újságok igen jó kritikával emlegették a nevemet. Ja, és egy különleges megbízást is kaptam. Yves Fromentin, a Francia Művészeket Segítő Alapítvány első embere azt kérte tőlem, hogy a fiáról és annak leendő feleségéről készítsek egy egész alakos festményt, titokban. Ez lenne a nászajándéka – tette hozzá élesen, miközben a tekintete elhomályosult. – Van ennek valami köze hozzád? Már úgy értem, érzelmileg érint ez téged? – kérdezte az idős ember. – Igen. Önnek nagyon jó a szeme, atyám. Linda az a nő, aki hamarosan férjhez megy ehhez a jóképű fiatalemberhez. S nekem kell őket lefestenem. – Na és? Elvállaltad? Leonard beszámolt mindenről. Arról, hogy miként látta meg Lindát a férfi jobbján, s hogyan menekült el lélekszakadva a lány érkezése előtt. – Elvállaltam, mert akkor még nem tudtam, hogy Lindáról van szó, s nem ismertem a fiatal Fromentint sem. 110

Rontás Virága – Most mi lesz? Hogy fested le őket titokban? – Megcsinálom a képet, ha addig élek is. Valamikor túl kell jutnom ezen az egészen. Lidércként nehezedik rám, meg kell szabadulnom ettől a nyomástól, akár így, akár úgy – felelte Leonard keserűen. – Talán ha már megszokom a látványt, vagyis Lindát egy másik férfi oldalán, elmúlik a vágyakozásom utána. Ha tudom, hogy másé, megpróbálom elfelejteni. Ha látom, hogy boldog ezzel a férfival, nincs jogom megzavarni, annál sokkal jobban szeretem őt. – Nos, édes fiam, nagy próbatétel vár rád, de tudom, hogy erős vagy és megbirkózol ezzel a nehéz feladattal. Bár nekem ez valahogy nem igazán tiszta. Nem tudom elhinni Lindáról, hogy ennyire elfelejtette volna az esküjét – tárta szét a kezét az érsek. – Na, gyere fiam, van pár érdekes hírem a számodra – emelkedett fel az idős pap a hintaszékből. – Hát az rám fér – felelte Leonard. Hosszasan beszélgettek a dolgozószobában. Leonard, amikor kilépett az ajtón, kicsit vidámabbnak, élénkebbnek látszott. Megtudta ugyanis, hogy a pápa őszentsége szeretne vele találkozni, és ez még nem minden. A városban most adnak át egy gyermekotthont, s azt Leonardról nevezik el. Ugyanis elutazása előtt ő készítette el az aulában felállított hatalmas festményt. Holnap délelőtt lesz az ünnepélyes átadás, melyre őt kérték fel. Leonard híres lett, a párizsi kiállításról szinte az egész világon beszámoltak az újságok. Leonard vagyona gyarapodott, bár ő igazán nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, mivel soha nem gondolt arra, hogy azért fessen, hogy meggazdagodjon belőle. A férfi elgondolkozott az elmúlt néhány hónapon. Tulajdonképpen minden remekül megy, csak a szíve ne lenne ilyen nehéz. Végre megszerezte a jogosítványt, van már saját kocsija, egy csodaszép Jaguár. Oly sokat fordult meg társaságban, hogy már táncolni is megtanult. Csak Linda csalta meg, s lett hozzá hűtlen. Kezét tarkóján összekulcsolta, szeme a semmibe révedt. Megint erőt vett rajta a 111

Sidney Lawrence keserűség. Mint mindig, most is a munkába temetkezett. Elővette a Lindáról készült képet, és maga elé állította. Hosszasan nézte, majd kezét végighúzta a lány arcán. Arra gondolt, hogy Lindáról nem is kell vázlatot készítenie, hisz ez alapján nem lesz gond megfesteni. Az ifjú Fromentinről meg valahogy majdcsak készít vázlatot. Eszébe jutott, hogy Párizsban, a reptéren vett néhány színes magazint, s az egyikben mintha látta volna a fiatalember képét. Gyorsan a szobájába sietett, és előkereste a képeslapokat. Amint lapozgatta, hirtelen fennakadt a szeme. A kép, amely a magazin középső oldalán volt, Lindát és kislányát ábrázolta. A kép alá csak néhány szót írtak. „Nagy karrierre tarthat számot ez a fiatal hölgy, aki első könyvével berobbant a nagy írók közé. Lady Linda Hudson és kislánya, Kathy.” Szóval mégis övé a gyerek. Pedig nem is nagyon hasonlít rá. Leonard szíve összefacsarodott a kép láttán. Kivágta és a festménnyel együtt elrakta. Sajnos rosszul emlékezett, egyik magazinban sem találkozott a keresett képpel. – Leonard, merre vagy? – hallotta McClare érsek hangját. Leonard kilépett az ajtón. – Itt vagyok, atyám – felelte. – Nézd, levelet hoztam – lobogtatta a kezében az érsek. Leonard odaszaladt, nem tudta, miért, de arra gondolt, hogy talán Linda írt. Ám a borítékon Yves Fromentin neve állt. Feltépte a borítékot, és olvasni kezdte a levelet. Yves tájékoztatta, hogy csendben megtartották az esküvőt, a fiatalok nem akartak várni karácsonyig, így két nap múlva már a spanyol tengerpartra utaznak nászútra. Leonard szeme előtt őrült táncba kezdtek a betűk, szédült és egész testében reszketett. Itt a vég! Most már menthetetlenül vége mindennek. Linda feleségül ment a fiatal Fromentinhez. – Leonard, no, édes fiam! Mi van veled, gyere ülj le gyorsan! – fogta meg az érsek aggódva Leonard karját. Miután a férfi leült, odanyújtotta a levelet az érseknek. Az érsek elolvasta, majd szó nélkül felállt és Leonard fejére tette a kezét. Kicsit rajta tartotta, aztán magára hagyta a kétségbeesett fiatalembert. Úgy 112

Rontás Virága érezte, ha nem tud segíteni rajta, jobb, ha jelenlétével nem feszélyezi. Hadd sírja ki magát, talán megkönnyebbül. Leonard nem sírt. Szeme száraz maradt, de a szíve háborogva, dübörögve vert. Olyan érzése volt, mintha nem is ő ülne itt. Minden mindegy már számára. Elmúlt, vége végérvényesen. A levélben pontosan meg van adva a szálloda neve s az időpont, amikor az ifjú pár megérkezik. A város neve Granada, nincs messze Córdobától. Legalább ezt figyelembe vette Yves Fromentin, s nem kell átutaznia egész Spanyolországot. A szálloda neve pedig Flamenco. Leonard ezen rövid idő alatt arra készült, hogy kidolgozza a lehetőségét annak, titokban hogyan készíthet a fiatalokról vázlatot. Elhatározta, hogy az Albacin negyed fehér, fallal körülvett házai között keres magának szállást, esetleg meghúzódik a Sacro-monte barlangjainál élő granadai cigányoknál. Tervét elmondta az érseknek, aki ebben is segítségére sietett. Van ott egy kis kápolna, ír néhány sort az ottani plébánosnak, biztosan ellakhat addig ott Leonard, amíg a vázlattal elkészül. Gyorsan meg is írta a levelet, majd Leonard kezébe nyomta. – Itt van, fiam, add oda ezt a levelet a plébánosnak, aki biztosan szívesen lát. – Köszönöm, atyám. Igazán nem tudom, mi lenne velem ön nélkül – hálálkodott a férfi. Leonard útra készen állt. Kocsijába bepakolta mindazt, amire szüksége lesz, és elindult. Granada lenyűgözte. Gyönyörű volt, mint általában egész Spanyolország. Voltaképpen két Granada van. Az egyik a mór város, amely a La Sabica nevű, erdő borította szirt tetején épült, a másik pedig a szirt lábához települt keresztény város. A magaslatot egykoron díszítő műemlékek mind eltűntek, csak az Alhambra maradt meg, mely XIII. és XIV. századi erődítmények, paloták és kertek hatalmas együttese, s még ma is fennen tanúskodik a mór királyság pompájáról. A fenti síkságon viszont a székesegyház és a királyi kápolna az ezt követő keresztény korszak dicséretét hirdeti, melynek alapjait 1492-ben alapozták meg a 113

Sidney Lawrence katolikus királyok. Leonard minderről sokat olvasott, és most élőben teljesen lenyűgözte a látvány. Lassan leállította kocsiját a kis kápolna előtt. Sajnos a plébános nem tartózkodott otthon, valahol egy betegnél járt. Leonardot egy idős asszony fogadta, aki szívélyesen betessékelte, mondván, hogy a plébános úr nemsokára visszajön. Letette kis csomagját a pici szobában, melyben mindössze egy ágyat, egy asztalt székkel, s egy szekrényt látott. Kicsi ablakán alig-alig hatolt be a napsugár. Leonard szíve mégis hevesebben vert. Leült és az ágy feletti keresztre nézett. Szívét elárasztotta az a rég nem érzett nyugalom, amelyet csak Isten házában élt át. Kezét összekulcsolta, és letérdelt az ágy elé. Imádkozott. Közeledő léptek zaja zavarta meg ezeket a meghitt perceket. A plébános érkezett meg. – Isten hozott, fiam – lépett be a kis szobába. – Hogy érzi magát, McClare érsek úr? Remélem, nem beteg? – érdeklődött, s hatalmas szemüvege mögül Leonardra nézett. – Jól van, atyám, köszönöm. Egészséges, hála istennek. – Örülök neki. Sajnos én nem mondhatom ezt el magamról, állandóan kínoz a reuma – tapogatta meg fájós vállait. – Szóval te az érsek úr unokaöccse vagy? – vizsgálgatta nagyokat pislogva. – Nem is tudtam, hogy van rokona. – Igen, atyám. – Na, és mi járatban vagy nálunk? Ezt az érsek úr nem írja, csak azt, hogy pár napig adjak neked szállást. – Festő vagyok, atyám. Képeimhez vázlatokat készítek, ezért vagyok itt. – Aha – bólogatott a pap, s hatalmas pocakját simogatta. – Rendezkedj csak be nyugodtan, szívesen látlak. Jó lesz valakivel elbeszélgetni esténként. Eddig csak napközben beszélgettem emberekkel, de most este is lehetőségem lesz rá – örvendezett. – Most megyek, hív a kötelesség. Itt a folyosón balra van egy ajtó, az vezet az én szobámba. Ha társalogni 114

Rontás Virága akarsz, gyere be nyugodtan bármikor – mondta, s kicsoszogott a szobából. Leonard megmosta a kezét és az arcát a sarokban lévő lavórban, majd hóna alá csapta a vázlatfüzetét, és útnak indult. Most valahogy nem is gondolt arra, hogy milyen feladat várt rá, lassan lépkedett, élvezte a csendet, a madarak énekét és a gyönyörű vidéket. Hirtelen megállt, s lába földbe gyökerezett a látványtól. Egy félreeső sziklán gyönyörű cigánylány ült. Hajában virágból font koszorú, fekete haja a fenekéig ért. A lány a távolba nézett, nem vette észre a férfit. Leonard előkapta vázlatfüzetét, és ujjai fürgén dolgozni kezdtek. Épp elkészült, mire a lány észrevette. – Ki maga és miért néz ennyire? – ugrott fel rémülten. – Festő vagyok, s nagyon megkapott a látvány, ahogy ott ültél a sziklán – felelte. – A nevem Leonard Kay – hajolt meg a lány felé. – Az én nevem Carmen – mondta a lány, és ráemelte arcát. Leonard megbabonázva, hitetlenkedve nézett a szemébe. A cigánylánynak olyan zöld volt a szeme, mint a tenger vize, ha haragos. Szabályos, szép arcát még vonzóbbá tette finom vonású orra. Talán csak a bőre színe emlékeztette arra, hogy cigány, na meg a virágmintás, tarka szoknya és a hatalmas karika fülbevaló. – Szép a neved, mint magad – bókolt Leonard. – Kedvet érzett hozzá, hogy a lánnyal beszélgessen. Tetszett neki nagyon, szerette volna mindenképp lefesteni. – Mondd, Carmen, nem ülnél nekem modellt? – kérdezte. – Tessék? Hogy mi a csudát üljek magának? – kérdezte a lány, felhúzva az orrát. – A modell az, akiről a képet készítik, és én nagyon szeretnélek lefesteni. – Ha apám engedi, én nem bánom – mondta a lány mosolyogva. – Jöjjön el hozzánk, és kérje meg az apámat! – Hol laktok? Itt valahol a közelben? – nézett szét Leonard. – Igen. Itt nem messze. Ezen a kis ösvényen ha elindul, nem tévedhet el, pont a mi házunkhoz vezet – magyarázta. 115

Sidney Lawrence – Jól van, megkeresem az apádat – mondta Leonard. – Rögtön ráismer a házunkra, a miénk a legnagyobb. Azt nem tudom, hogy megengedi-e, de azért csak jöjjön el! Apám a vajda – tette hozzá a lány. – Most mennem kell – intett búcsút Leonard de hamarosan megkereslek. – Várni fogom – intett vissza a lány. Ott állt és addig nézett a férfi után, amíg csak látta. Leonard hamarosan a Flamenco szálloda közelébe ért, mely egy hatalmas park közepén állt, körülötte csodaszép páfrányok, tuják emelkedtek. Kissé távolabb egy tiszta, kék vizű tó tükrében táncoltak a nap ragyogó sugarai. Leonard leült egy hófehér kőpadra, egy tuja mögé, ahonnan jól rálátott a kijáratra. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan megjelent az ifjú Fromentin. Gyors léptekkel tűnt el valahol, sajnos odáig már nem látott el Leonard. Nem mozdult, várt tovább. Körülbelül húsz perc múlva ismét feltűnt a fiatal férfi, hatalmas virágkosarat cipelve. Leonard szívében ismét fájdalmat érzett. Elképzelte Lindát, amint megköszöni a virágokat. Vajon milyen lehet mint ifjú asszony, vajon úgy szereti-e a férjét, mint ahogy őt akkor...? Üldögélt még egy darabig, majd elindult visszafelé, hogy benézzen a vajdához. Jó lenne néhány vázlatot készíteni a granadai cigányokról és Carmenról. Úgy érezte, az előbbi hely jó lesz, innen jól láthatja őket, és a vázlatot is nyugodtan elkészítheti. Holnap korán reggel kijön, és addig marad, amíg ceruzavégre nem kapja a fiatal párt. De lehet, hogy napokig itt fog ülni, és nem jönnek erre? Akkor mi lesz, töprengett, miközben lépteit megnyújtotta. Hamarosan odaért a cigányok lakta telepre, s megkereste a vajda házát. A házigazda az udvaron ült, egy hatalmas pipát tömögetett nagy gonddal. – Jó napot, uram! – köszöntötte Leonard. – Magának is – felelte, majd tekintetét érdeklődve ráemelte. – Mi járatban van nálunk? – kérdezte. 116

Rontás Virága – Leonard Kay festő vagyok – mutatkozott be Leonard. A vajda csak a fejével biccentett. – Jöjjön, üljön ide mellém, s mondja el, mit akar – bökött egy kis háromlábú székre. Leonard leült, majd körülnézett. Szemével körbepásztázta a nagy udvart, de a lányt nem látta sehol. – Ma megismerkedtem a kedves lányával, s lenne egy kérésem vele kapcsolatban. Nagyon szeretném őt lefesteni, ha ön is hozzájárul. – Carment? Lefesteni? Ugyan mi a fenének? – köpött egy nagyot oldalra. – Nincs azon mit festeni. – Carmen feltűnő jelenség és gyönyörű. Igazi remekmű lehetne, ha hozzájárulna, hogy megfessem az arcképét. Természetesen fizetnék érte – mondta nyomatékkal. – Öhöm – krákogott a vajda, majd hatalmas kalapját feljebb nyomta a feje búbjára. – Hát beszélhetünk a dologról – szívott egy jó nagyot a pipából. – Menynyit ad érte? – nyögte ki végül. – Ezer elég lesz? – Ezer pesetát? Maga viccel velem! – háborodott fel a vajda. – Én ezer dollárra gondoltam – mondta Leonard. A cigányvajda majdnem lenyelte a pipáját a hosszú szárával együtt. – Jól hallottam? Ezer dollárt mondott? – kérdezett vissza. – Igen, de ezért azt kérem, hogy Carmen anyaszült meztelenül lehessen a modellem. – Na, na! Ezt azért meg kell gondolnom. Még hogy meztelenül! – méltatlankodott magában fejcsóválva. – Mondja, maga tisztességes ember? – kérdezte végül. – Nyugodjon meg, nem nyúlok egy ujjal sem a lányához. Nekem csak mint modell kell. A lánya nagyon szép, de nekem már van menyasszonyom – hazudta nagy nehezen. – Tudja mit? Rendben van! – nyújtotta kezét a vajda. – Megegyeztünk. Mikor fizet? – Amikor a kép elkészül, ha megbízik bennem. 117

Sidney Lawrence – Jól van. Elég rendes kinézése van, kezdjen hozzá, és majd magával megyek, ha kész van, és elhozom a pénzt. Oké? – Remek – mosolygott Leonard, és a férfi kérges tenyerébe csapott. Ebben a pillanatban lépett ki a házból Carmen. Ringó léptekkel közeledett a két férfihoz. Szeme huncutul mosolygott. Megállt és úgy tett, mintha valami fontos dologra figyelne a rózsabokornál, de azért egyetlen szót sem szalasztott volna el. Nagyon tetszett neki a férfi, s szíve hevesen verni kezdett, ha arra gondolt, hogy hamarosan a közelébe kerül. – Gyere csak, lányom! – intett felé a vajda. Kivette szájából a pipáját, és a lányára nézett. – Itt vagyok, apám! – lépett mellé a lány, de nem az apját, hanem Leonardot nézte. – Ülj csak le, no – mondta a vajda. – Beszédem van veled. Az úr az imént elmondta, hogy már találkoztatok, és hogy szeretne lefesteni. Hát én megadtam az engedélyt. – Igen, apám – suttogta a lány boldogan. Szeme fényesen ragyogott, szája mosolyra húzódott. – Mikor akarja elkezdeni? – fordult Leonard felé. – Minél hamarabb – felelte a férfi. – Van azonban egy fontos feladatom, aminek előbb eleget kell tennem. Titokban le kell rajzolnom valakit. – Leonard elgondolkodott. Hirtelen megvilágosodott az agyában a megoldás. Carmen majd segítségére lesz. Valahogy összeismerkedne a fiatal párral, megmutatná nekik a tájat, s egy olyan helyre vinné őket, ahol nyugodtan elkészítheti a vázlatot anélkül, hogy észrevennék. Vidámabb lett erre a gondolatra. Remélte, hogy a lány nem fog nemet mondani. – Ha megengedi, uram – hajolt meg Leonard a vajda előtt -, elmennénk egy kicsit sétálni Carmennel, hogy megbeszéljük a részleteket. – Menjenek csak nyugodtan – felelte a pipával a szájában a cigányember. – Carmen! Engedelmeskedj az úr kívánságának! 118

Rontás Virága Becsületszavát adta, hogy tisztességesen viselkedik – tette hozzá élesen, miközben Leonardra nézett. Carmen azonban már nem figyelt az apjára, teljes figyelmét lekötötte a mellette lépkedő férfi. Valósággal csüngött rajta. Szeme a szájára tapadt, lenyűgözte, megbabonázta a Leonardból sugárzó férfiasság. – Azért kértelek, hogy sétáljunk egyet – kezdte Leonard -, mert mint már említettem, van egy fontos feladatom. Szeretnék ezzel mielőbb végezni, s veled utána foglalkozni. Azonban ehhez szükségem van a segítségedre. – Mindent megteszek, csak mondja, mit kell csinálnom – vágta rá a lány minden gondolkodás nélkül. Leonard elmondott mindent a lánynak, csak a Lindához fűződő érzelmeiről nem szólt. – Szóval, ha jól értem, arra gondol, hogy férkőzzem a fiatal pár közelébe, és csalogassam el őket ahhoz a sziklához, ahol engem is meglátott, s maga majd elbújva gyorsan lerajzolja őket. – Pontosan – felelte mosolyogva Leonard. – Jól mondtad, ezt kérem tőled. – Rendben van – nézett rá a lány -, magának ezt is megteszem. – Köszönöm, Carmen. Cserébe csodaszép képet festek rólad – ígérte a férfi. – Mikor akarja, hogy elhívjam őket? Holnap délután jó lesz? Addig a közelükbe férkőzöm, csak mutassa meg, hogy néznek ki. Leonard elvezette a lányt a kőpadhoz. Bár kissé már kezdett sötétedni, mégis jól ki lehetett venni az embereket. Nem is sokáig vártak, amikor megjelent Pierre Fromentin. Ismét egyedül volt, sajnos Linda nem tartott vele. – Ő az a férfi, ott, abban a világos öltönyben – mutatott Pierre fess alakjára Leonard. – Sajnos a hölgy nincs vele, de remélem, a férfit megjegyezted, s akivel együtt látod majd, az a felesége. Főleg hozzá kell közeledned, őt kell megnyerned. Nem lesz nehéz, nagyon kedves, barátságos teremtés – mondta, és próbált uralkodni az érzésein. 119

Sidney Lawrence – Oké. Nem lesz semmi probléma. Bízzon csak rám mindent, holnap délután fél háromkor ott leszünk a sziklánál – mondta Carmen, azzal felállt. – Most induljunk vissza, egész besötétedett, s nekem a vacsorakészítésnél otthon kell lennem. Leonard is felállt, és megfogta a lány kezét. – Carmen! Nyugodtan tegezz engem! Kínos nekem, hogy én tegezlek, te pedig magázol, hisz nemsokára munkatársak leszünk – kacsintott. Carmen csak kuncogott, nem szólt semmit. Gyors léptekkel haladt a férfi előtt, aki alig tudta tartani vele az iramot. Mire visszaértek, a család már az asztalnál ült. Leonard el akart köszönni, de olyan kedvesen marasztalták, s olyan illatok csiklandozták az orrát, hogy örömmel maradt. Vacsora után aztán már igazán mennie kellett. Ám ekkor a vajda felesége – egy meglehetősen világos bőrű és szép, zöld szemű nő – szólalt meg. – Maradjon itt éjszakára! Van szobánk elég, s ha nincs előítélete, akkor szívesen látjuk – mondta. – Elég későre jár már, ne induljon útnak! Még el is tévedhet – tette hozzá, és barátságosan elmosolyodott. – Legalább hamarabb elkezdhetjük a munkát – mondta meggyőző hangon Carmen. Hajában fehér és piros szalag virított, nyakában legalább öt gyöngysor lógott. A csuklóján szintén jó pár karkötő ragyogott. Mezítláb volt, s lábujjával a padlót rugdosta zavarában. – Hát, nem is tudom – szólalt meg Leonard. Hogy milyen zavarban volt, azt csak ő maga tudta. Ment is volna, meg maradt is volna. – Jobb, ha itt marad – szólt közbe a vajda is -, tudja, este azért nem biztonságos egyedül átvágni azon a kiserdőn a kápolnáig. Én azt mondom, maradjon nyugodtan! – csapott Leonard vállára. – Carmen! Kísérd el az urat, és a leghátsó szobát mutasd meg neki! – Azzal a vajda sarkon fordult, hatalmas pipáját a szájába dugta, nagy fekete kalapját a fejébe csapta, és kiment a konyhából. Leonard Carmen után lépett ki. A lány két lépéssel előtte haladt. Már nem volt mezítláb, lábán kopogós, piros papucsot viselt. Csípőjét riszálva ment, magára vonva a férfi tekintetét. A ház jó nagy volt, s nem felfelé 120

Rontás Virága építették, hanem hosszában. Mire az utolsó szobához értek, Leonard gondolatai már újra Linda körüljártak. Hiába ringatta Carmen gyönyörű csípőjét, őt már nem kötötte le. Arra gondolt, hogy jó lesz minél hamarabb elkészíteni a vázlatot, s elfelejteni azt is, hogy valaha ismerte Lindát. Carmen belépett a szobába, Leonard a nyomában. Bár igazán nem volt előítélete, de mégis furcsán érezte magát. Vajon milyen lesz belülről a szoba? – gondolta érdeklődve. Elég tisztaság van-e, meg lehet-e fürödni? Gondolatai ide-oda csapongtak. Am amint a szobába lépett, elmosolyodott. Minden ragyogott a tisztaságtól. A szoba nem volt túl tágas, de kényelmesnek tűnt; hatalmas méretű ágy, szekrények, dohányzóasztal és a sarokban egy pipereasztal alkották a berendezést, csodaszép velencei tükörrel egészítve ki az összhatást. Leonard lába vastag, puha szőnyegbe süppedt. A szép, nagy ablakon hófehér, földig érő függönyt lebegtetett a fel-feltámadó szél. Carmen felkattintotta a villanykapcsolót, s a szoba fényárban úszott. Az ablak előtt egy kis komódon televízió, rajta egy kii rádió állt. – Nagyon szép ez a szoba – tört ki belőle az őszinte elismerés, miután körülnézett. – Igen, nekem is tetszik, hiszen ez az én szobám – mondta Carmen. – Szóval kitúrlak a szobádból? – kérdezte Leonard. – Nem szoktam akárkinek átengedni, de magának, akarom mondani, neked, átadom – felelte a lány csillogó szemekkel. – Köszönöm, nagyon kedves vagy – simogatta meg a lány arcát, aki beleremegett a férfi érintésébe. Gyorsan megfordult és két lépést tett hátrafelé. Szeme a férfira tapadt, miközben az ajtóhoz lépett. – Itt van a fürdőszoba jobbra – mutatott az előszobába. – Mindent megtalál... megtalálsz, amire szükséged van. Jó éjszakát! – suttogta, és pillanatok alatt eltűnt. Leonard lehúzta magáról a nadrágját és ledobta ingét, majd a fürdőszobába ment. Lezuhanyozott, jól beszappanozta magát, és a haját is besamponozta. A szappan és a sampon összekeveredett az arcán, és a szemébe folyt. A törülköző után nyúlt, de nem érte el. Kinyitotta a 121

Sidney Lawrence szemét, de gyorsan be is csukta, mert őrülten marta a szemét a hab. Tapogatva megint a törülközőért nyúlt. Végre kezébe akadt, gyorsan megtörölte a szemét, s vissza akarta akasztani a törülközőt, s csak ekkor vette észre, hogy a lány ott áll mellette. Ő adta a kezébe a törülközőt. Szeme izgatottan csillogott, nyelvével kiszáradt ajkát nyalogatta. Leonard maga elé kapta a kezét, közben lába megcsúszott, s teljes súlyával a lányra zuhant. Carmen nem esett el, elkapta a férfi zuhanó testét és magához vonta. Leonard, amint ismét biztonságosan állt a lábán, lekapta a törülközőt és maga köré csavarta. – Carmen! Mit keresel itt? – kérdezte. – Nem hallottad, hogy folyik a víz? – Csak benéztem, hogy minden rendben van-e, s láttam, hogy keresed a törülközőt, hát odaadtam – felelte. – Nagyon köszönöm, igazán figyelmes vagy, de nem illő, hogy egy fiatal lány akkor menjen be a fürdőszobába, ha ott éppen tartózkodik valaki, főleg ha az a valaki férfi. Nem illik bejönni, ha meztelen vagyok – dadogta Leonard. – Szeretném befejezni a fürdést – tette még hozzá, mert már rászáradt a szappan. Carmen azonban nem mozdult, csak állt és le nem vette a szemét a férfiról. – Fogadj szót, kérlek, és menj ki! – mondta kedvesen, de mégis erélyesen Leonard, mert nem akarta megbántani a lányt. – Miért? Szégyelled magad előttem? – kérdezte. – Nem való idegenek előtt meztelenkedni – hebegte zavarodottan Leonard. Nem jutott hirtelen jobb érv az eszébe. – De én természetesen vetkőzzek majd le előtted, ugye? – kérdezte szemrehányóan. – Az nem illetlenség? Leonard felhagyott azzal a reménnyel, hogy lezuhanyozzon. Kilépett a tus alól, és a törülközővel a derekán a szobájába ment. Már lassan éjfél felé járt, fáradtnak érezte magát. Belebújt alsónadrágjába, és végigfeküdt az ágyon. Szinte azon nyomban el is aludt. Hajnal felé arra ébredt, hogy valaki mellé fekszik. 122

Rontás Virága – Ki az? – ült fel gyorsan. Mit akar a hívatlan látogató? Leonard nagyon is jól tudta. Megérezte a lány illatát. – Carmen, kérlek, menj most vissza a szobádba! – simogatta meg a haját. – Légy okos lány! Nem szeretném, ha az apád megtudná, hogy a szobámban aludtál, s eltiltana attól, hogy lefesthesselek. Egyébként is, mint már mondtam, nekem van menyasszonyom, akit szeretek. Nem akarom őt megcsalni – hazudta őszinte hangon. Carmen nem szólt egy szót sem, csak csendben felkelt és kiment a szobából. Leonard szíve a torkában dobogott. A lány nagyon fiatal és roppant csinos, de neki csak mint modell kell. Ezt nagyon őszintén így is érezte. Csak nehezen nyugodott meg, félt, hogy a lány megharagszik rá, s nem akarja majd, hogy lefesse. Végre feltűntek az első napsugarak az ablaküvegen. Leonard nyitott szemmel feküdt. Körülnézett a szobában, s úgy érezte, könnyű a szíve. Jól cselekedett, amikor elküldte a lányt. Majd valahogy kiengeszteli, ha durcás lenne. Nagyon szeretné lefesteni. Mintha valami űzné, hajtaná, hogy elkészítse a lányról a képet. Felkelt és kilépett a ház elé. A nap már felkelt, s bíborszínűre festette az ég alját. Feltámadt a szél, belekapott Leonard göndör fürtjeibe. Szétnézett az udvaron, de még senki sem volt ébren. Becsukta az ajtót, és csendben átment a kerten. Hosszú léptekkel elindult a kis ösvényen, hogy jól szemügyre vegye a terepet. Mindent előre kigondolt, s ha minden úgy alakul, ahogy szeretné, akkor ma el is készülhet a vázlat. Néhány nap alatt megcsinálja Carmennel a kép lényeges részét, s otthon ráér befejezni. Igyekeznie kell, mert megígérte Fromentinnek, hogy minél hamarabb elküldi a képet. Még jó, hogy az idő kedvez, legalább ez nem akadályozza a munkát. Még szerencse, hogy két-három hónapot kért a kép elkészítésére, bizony amilyen állapotban van, kell is ennyi. Yves azt írja, hogy a fiatalok elutaznak Madridba, Barcelonába és persze Sevillába, mert a fiatal Fromentin szeretne egy igazi vérbeli bikaviadalt látni. Tudta, hogy még így is éjjel-nappal dolgoznia kell majd, hogy elkészüljön időre. Csak az vigasztalta, hogy ez lesz az utolsó képe Lindáról. 123

Sidney Lawrence Amint megtalálta a megfelelő helyet a szikla előtt, elment a kápolnába, nehogy az idős pap azt higgye, hogy valami baj a történt, amiért nem aludt ott ezen az éjszakán. Bizony hosszú órákat beszélgettek, s amikor Leonard észbe kapott, már épp csak annyi ideje maradt, hogy elérje a leshelyét, úgy elrepült az idő. Gyorsan elköszönt a paptól, akinek pedig még sok mondandója lett volna. Leonard alig helyezkedett el, már látta is felbukkanni a bokrok között Fromentint; kezét nyújtotta, hogy a hölgyeket is felsegítse a kiálló sziklára. Leonard szíve a torkában dobogott. Most, most aztán egészen közelről láthatja Lindát. Szája teljesen kiszáradt, a kezében remegve tartotta a ceruzát. Végre meglátta az előrenyúló, formás kis kezet. Ám amint előbukkant a test többi része, Leonard alig tudott uralkodni magán, hogy fel ne ugorjon. A nő ugyanis, akit Fromentin szeretettel ölelt magához, nem Linda volt, hanem Mary. Leonard nem tudta, most mit gondoljon erről a kínos helyzetről. Carmen láthatóan elégedett volt magával, sűrűn pislogott a szikla mögé. Leonard várt néhány pillanatig, míg megnyugszik, és agya kitisztul kissé. Mit keres itt Mary? Hol van Linda? Elhozta volna magával még a nászútra is a szobalányát? Amint jobban szemügyre vette az ölelkező párt, ujjukon felfedezte a megcsillanó jegygyűrűt. Semmi kétség, nem Linda a felesége, hanem Mary. Leonard gyorsan rajzolni kezdett. Ujjai fürgén és biztosan mozogtak. Szinte még soha nem sikerült ennyire gyorsan és jól elkészítenie egy vázlatot. Minél hamarabb végére akart járni a dolognak. Nagyon izgatta, hogy ki letet a férje Lindának, ha nem a fiatal Fromentin. Miért csókolták meg akkor egymást ott, az ékszerbolt előtt, a nyílt utcán? Semmit sem értett. Lassan hátrálva elhagyta leshelyét, és a kis ösvényre lépve óvatosan intett a lánynak, hogy elkészült. Gyors léptekkel visszament a vajda házába, és a szobában lerogyott az ágyra. 124

Rontás Virága Kis idő múlva berobbant Carmen is. Szeme ragyogott, arca kipirult. – Na, milyen voltam? – kérdezte fejét felszegve. – Ugye, jól csináltam? Ilyen hamar elkészült a vázlatod? – kérdezte. – Igen, nagyon ügyes voltál, Carmen – felelte szárazon a férfi. – Mi történt veled, Leonard? – hajolt oda hozzá a lány, mert a férfi teljesen megváltozott. Mintha kicserélték volna, alig ismert rá. – Nincs semmi, kedves ki s Carmen. Te nagyon jó munkát végeztél, s én is elkészültem a vázlattal. Most azonban el kell mennem. Nem tudom az ígéretemet betartani, de visszajövök hamarosan, és akkor megfestem rólad a képet. Itt maradok, amíg el nem készülök vele. Ez jobb is lesz így, mintha csak egy részét készíteném el veled, a többit pedig egyedül otthon. De most el kell mennem, tudod, van valami, ami nagyon felkavart. Ha a végére járok, elmondom. – Engedd, hogy kitaláljam, mi bánt – kérte a lány. Leonard ránézett. Nem értette, hogy miért mondja ezt a lány. – Nyújtsd ide a tenyeredet! – mondta Carmen. – Miért? – kérdezte Leonard. – Ne kérdezz annyit, csak add a kezed! – Carmen kezébe vette a férfi tenyerét, és hosszan nézte. – Van egy asszony, aki miatt szomorú vagy. Nem keli szomorkodnod, ő igazán szeret téged. Valami nagy öröm vár rád – motyogta Carmen. Leonard haragosan rántotta el a kezét, és felugrott. Szeme szikrát szórt. – Miért csinálsz belőlem bolondot? Hogy jöttél rá, hogy egy asszony miatt vagyok szomorú? – ripakodott rá. – Nyomoztok utánam az apáddal együtt? – Leonard! Miket beszélsz itt össze? Én csak jósoltam neked. Nem tudtad, hogy én boszorkány vagyok? – nézett rá pajkosan. – Tudod, a déd-nagyanyám százegy évig élt, s ő tanított meg a jóslás tudományára. – Biztos, hogy igazat mondtál? Lehet hinni benne? – kérdezte Leonard idegesen. 125

Sidney Lawrence – Hát persze, én nagyon jó jövendőmondó vagyok! – húzta ki magát a lány. – Meglátod, mire visszajössz, hogy lefess, addigra már nem leszel egyedül. – Hogy érted ezt? – ugrott hozzá Leonard, és megragadta a lány karját. – Láttam a tenyeredben, hogy hamarosan nagy változás megy végbe az életedben. Hogy mi, azt pontosan nem tudom, de azt igen, hogy jó dolog, és egy asszonnyal függ össze. Hát azért mondtam, hogy nem leszel egyedül, mert az a nő veled lesz nemsokára. – Ó, Carmen! – Leonard felkapta a lányt és megforgatta. – Istenem, ha mindez igaz lenne! – sóhajtotta. – De tudod mit? Én hiszek neked! Most életemben először nem csak abban hiszek, amit Isten tesz, vagy tehet. Talán megtörténik az a csoda, amit te jósoltál! – Biztos, hogy így lesz – mondta Carmen határozottan. Leonard gyorsan összepakolta a vázlattömbjét és a ceruzákat. – Már el is mész? – nézett rá a lány elkeseredve. – Igen, Carmen. Mennem kell, de megígérem, hogy mindenképpen visszajövök hozzád hamarosan, és egy csodaszép képet festek rólad. – Azzal odalépett a lányhoz, átölelte a derekát és magához szorította. Carmen egészen hozzásimult, de eltolta, s csupán könnyű csókot lehelt a homlokára. Carmen szíve nagyon fájt, amiért a férfi elment, de a csókját ott érezte homlokán, s ez megnyugtatta. Tudta, hogy ez a csodálatos ember soha nem lehet az övé. A szíve azé a gyönyörű nőé, akit a tenyerében látott. Leonard percek alatt összepakolt és elköszönt az elképedt paptól, aki nem értette, mi történt a fiatal barátjával. Miért távozik ilyen hirtelen és gyorsan? – Mindent köszönök, atyám – kiáltotta a kocsi ablakán kihajolva, majd hatalmas kanyarral kifordult a kápolna udvaráról, s óriási sebességre kapcsolva eltűnt a pap szeme elől.

126

Rontás Virága

16. Az esküvő után a fiatalok elutaztak. Linda pedig Kathyvel, terveivel ellentétben, először Korzikára ment. Most már úgy döntött, hogy ha egyszer Spanyolországba utazik, akkor ellátogat Rondára is, meglátogatja Thomast. Ki tudja, lehet, hogy Leonarddal mégsem úgy alakul minden, ahogy szeretné, akkor legalább ne kelljen rögtön visszatérnie Korzikára, ahol most valóban egyedül lenne Kathyvel, hisz Mary is elment... Ha nem jön közbe az esküvő, akkor már rég tudná, hogy mi vár rá. A kastélyt rábízta a kertészékre, és elindultak a hosszú útra. – Mami, hová megyünk? – kérdezgette a kislány egyre-másra. – Elmegyünk, kicsikém, nagyon messzire. Megkeressük a papát. – Ha megtaláljuk, akkor velünk jön haza? Nem fog többé elutazni? – tette fel egymás után a kérdéseket a gyermek. – Remélem, édesem. Linda elnézte a kislány ragyogó arcát. Göndör haja és a kis gödröcske az arcán apjára emlékeztette. Az orra is Leonardra hasonlított. Tőle hófehér bőrét és gyönyörű, kék szemét örökölte. A kislány közben elaludt. Linda is megpróbált pihenni egy kicsit, de képtelen volt egyetlen pillanatra is megfeledkezni arról, hogy mi vár rá. Siettette volna a perceket, az órákat. Szemét lehunyta, és hangtalanul imádkozni kezdett. Kérte Istent, hogy hallgassa meg és vezesse vissza hozzá a szeretett férfit. Kathy mozgása zavarta meg. – Mami, pisilni kell – dörzsölte álmosan a szemét. – Gyere, kincsem, elmegyünk pisilni – fogta meg a kezét. Végigmentek az utasok között, s nem volt egyetlen ember sem, aki ne vette volna észre a gyönyörű nőt és csodaszép kislányát. Alig értek vissza, már készülődni kellett a leszálláshoz. Linda idegessége még inkább fokozódott. Nem a leszállás miatt, hanem a találkozástól félt. Furcsa volt ismét spanyol földre lépni. A gép simán 127

Sidney Lawrence földet ért. Linda lerakta a csomagokat és odaállította a kislányt, amíg leintett egy taxit. Elővette táskájából a bíborostól kapott címet, és bemondta a taxisofőrnek. Mivel Córdobán nincs repülőtér, Sevillából taxival utaztak tovább. Az út igazán gyönyörű volt; végig a Guadalquivir folyó mentén haladtak. Córdoba már madártávlatból is gyönyörű városnak tűnt. Linda hallott már ugyan róla, de nem járt még itt. Mint Sevilla, ez is a folyó partjára épült. Útjuk zöldellő fasor között vezetett, majd előbukkantak a város színes házai, s a pompás zöld növényekkel és szebbnél szebb virágokkal teli kertek. A taxi egy ilyen csodaszép, kertes villa előtt parkolt le. – Megérkeztünk, asszonyom – mondta a sofőr, és segítőkészen ugrott ki a kocsiból, hogy kisegítse utasait. Linda kifizette a számlát, és csomagjait a kerítés mellé tette, majd Kathyt kézen fogva becsöngetett. Legnagyobb meglepetésére azonban nem Leonard, hanem egy idős pap jött a kapuhoz. – Dicsértessék a Jézus Krisztus, atyám – köszöntötte e lány. – Lady Linda Hudson vagyok, Leonard Kayt keresem – mondta remegő ajkakkal. – Ez itt a kislányom, Kathy. – Isten hozott, gyermekem – nyújtotta ki mindkét kezét az idős pap, majd megölelte Lindát, Kathy göndör fürtjeit pedig megsimogatta. – Leonard nincs itthon? – kérdezte bátortalanul Linda, miközben szíve úgy kalimpált, mintha ki akarna ugrani a melléből. – Sajnos, jelenleg nincs itthon, csak két-három nap múlva érkezik meg, de nyugodtan megvárhatjátok. Nekem ugyan szintén el kell utaznom, de ti azért nyugodtan maradjatok itt. Az is lehet, hogy hamarabb megjön. Egy fontos megbízásnak tesz eleget, s amint elkészül vele, már indul is haza. Lindát megnyerte az érsek kedves és közvetlen modora. Természetesnek vette, hogy az idős pap tegezi. – Köszönöm, atyám, de azt hiszem, inkább elmegyünk Rondára. Hagyok itt egypár sort Leonardnak, s ha úgy gondolja, eljön hozzánk. 128

Rontás Virága – Ahogy gondolod, gyermekem, de bocsáss meg, nekem már mennem kell, időre oda kell érnem az érseki hivatalba – mondta McClare érsek, és megölelte Lindát, Kathy feje búbjára pedig egy csókot lehelt. Amint az érsek kocsija eltávozott, Linda belépett a házba. Különös, vibráló érzés járta át a testét. – Mami, itt fogunk lakni? – kérdezte Kathy. – Tetszene itt neked? – kérdezte Linda a kislányt. – Igen. Mami, maradjunk itt! – Jó. Egy napot itt leszünk, s csak holnap utazunk tovább. – Szeretnék kimenni a kertbe, szabad? – Menj, csak vigyázz magadra! – mondta Linda, és szeretettel simogatta meg a kislány göndör fejecskéjét. Kathy boldogan szaladt ki a kertbe, és kergetni kezdte a tarka pillangókat. A kislány korához képest nagyon fejlett volt testileg és szellemileg egyaránt. Még nem töltötte be a harmadik életévét, de egyáltalán nem selypített, és teljesen önálló volt. Választékosan és nagyon értelmesen fogalmazott, amit Linda annak tulajdonított, hogy a gyermek állandóan felnőttek között mozgott, s így nem is csoda, ha felnőtt módjára viselkedett. Persze azért Linda arra nagyon vigyázott, hogy legyenek játékai, tanuljon meg és tudjon is játszani. Sok időt töltött vele, s ilyenkor eszébe jutott az ő apja, illetve a nevelőapja. Szeretettel gondolt rá, mert emlékeiben csak kedves és szép képek maradtak meg róla. Sokat hancúroztak a szőnyegen, és rengeteget ült az apja nyakában. Linda az egyik bőröndből kivett néhány holmit, hogy átöltözhessen. Ki-kipillantott a kislányra, aki a hatalmas hintában ült, és egy szép rózsát szagolgatott. Ahogy a hinta kilendült, a kislány ujja hozzáért egy-egy rózsához, s ilyenkor hangosan sikongatott. Linda átöltözött; egy alakjához simuló fehér nadrágot és egy lila, hosszú selyemblúzt veti fel. Haját kontyba csavarta, és elindult körbenézni a házban. Minden helyiségbe bekukkantott, s elismerése egyre nőtt. A berendezés választékosságra és jó ízlésre vallott. Linda utolsónak Leonard szobájába lépett be. Rögtön megérezte a férfi illatát, melyet ezer illat közül is rögtön felismert volna. Testén átfutott a jól 129

Sidney Lawrence ismert borzongás, mely valami megmagyarázhatatlan érzésből fakadt. Szavakban nem tudta volna kifejezni, mert a boldogság, az izgalom, a szerelem és a rettegés keveréke volt. Linda leült a hatalmas ágyra, majd furcsa, himbáló érzése támadt. Mintha csónakban ülne. Kezével is tapogatni kezdte a furcsa ágyat, mely teljesen olyan volt, mintha víz lötyögne benne. Lehajolt és az ágy alá nézett, de semmi rendelleneset nem látott. Felállt, a szekrényhez lépett és kinyitotta az ajtaját. Ott sorakoztak a férfi ruhái, ingei és fehérneműi. Linda keze végigsimogatta valamennyit, és arcát az összehajtott ruhákhoz szorította. Szeméből kibuggyant egy könnycsepp, száját elhagyta egy boldog sóhaj. Már biztos volt benne, hogy az ő Leonardja él itt. Eszébe jutott Kathy. Gyorsan kisietett, mert nem hallotta kislánya. dudorászását. Kathy a hatalmas hintában szinte eltűnt. Nem csoda, hogy nem hallotta anyja a kislányt énekelni, hiszen mélyen és édesdeden aludt. Kis ujjai között néhány rózsaszirom piroslott. Linda megnyugodva tért vissza a villába. Lépteit a konyha irányába vette, és benézett a hűtőbe. A hűtő tetején egy felállított mappa állt, rajta több dátum és megjegyzés. Linda olvasni kezdte. „Augusztus 28. Holnap szabadnapom lesz. Mit főzzek? Rosa” Közvetlen alá volt írva: „Semmit, nem tartózkodunk itthon. McClare érsek.” Tehát ez az érsek villája, s itt él vele Leonard. Valószínűleg ő lehet az a rokon, akiről a férfi régen beszélt, gondolta. Linda benézett a mélyhűtőbe. Mint ahogy egy rendes háztartásban, mindent megtalált. Kivett egy csirkét, és hogy kicsit felengedjen, a mikroba tette, majd befűszerezte. Készített egy zöldséges öntetet, és azzal leöntve újra betette a mikroba. Ez volt Kathy kedvence. Talált még zöldbabot, paradicsomot és rengeteg fűszert. Látszott, hogy ez a Rosa gondos házvezetőnő lehet. Linda ismert egy kifejezetten spanyol ételt, a judias verdes con salsa de tomatét, azaz a zöldbabot fokhagymás paradicsommártásban. Nem tudta, hogy vajon kinek csinálja meg, de elkészítette. Ő maga csak egyszer evett egy vendéglőben ilyet. Amikor elkészült és megkóstolta, elismerően csettintett nyelvével. Ügyes vagy, 130

Rontás Virága Linda, ez legalább olyan remek, mint amit az étteremben ettél, ha nem jobb! – dicsérte meg magát. – Mi hiányzik még az ebédhez? – tűnődött fennhangon. – Ja, persze, a sütemény. – Pillanatok alatt nekiállt és elkészített egy brazo de gitanót, azaz egy fenséges rumos krémmel töltött piskótatekercset. Mire az egésszel elkészült, Kathy is felébredt. Lehet, hogy az ínycsiklandozó illatok keltették fel? – Mami, éhes vagyok! – fogta meg anyja blúzának alját. – Gyere, drágám! Kész az ebéd, lehet asztalhoz ülni! – Linda szépen megterített. Olyan könnyen kiismerte magát a konyhában, mintha mindig is itt élt volna. Otthonosan nyúlt a fiókba az evőeszközökért, és rögtön megtalálta a szalvétát is. Ebéd után rendet rakott, a mosatlant bepakolta a mosogatógépbe, majd kiült ő is a hintába. Kathyt az ölébe vette, és meg-meglökte lábával a hintát. Elnézte az ápolt kertet, s a kert végében lévő kis medencét, melynek olyan tiszta volt a vize, hogy az alját is lehetett látni. Kedvet érzett hozzá, hogy belemerüljön. – Gyere, Kathy, ússzunk egyet! – emelte fel a kislányt. – Jaj, de jó! – ugrándozott a csöppség, s máris gombolni kezdte csupa fodor kis ruháját. Linda bement és belebújt a fürdőruhájába. Megállt a hatalmas tükör előtt, és végignézett magán. Bőre nem nagyon bírta a napozást, ezért inkább csak akkor fürdött, ha még nem tűzött erősen a nap, vagy már lemenőben volt. Egyrészes fürdőruhát vett fel, mely ragyogóan állt rajta, kiemelte telt melleit, vékony derekát, gömbölyű csípőjét és fenekét. Hosszú combjait és feltűnően csinos lábait is előnyösen emelte ki a jó szabású ruhadarab. Arra gondolt, mit szólna Leonard, ha most betoppanna, és őt itt találná. Beleremegett a gondolatba. – Mami, gyere már! – sürgette Kathy. Linda összeszedte gondolatait, és kilépett az ajtón. Kathy már a medencénél futott. – Belemehetek, mami? – nevetett, nyelvét kissé kinyújtva. 131

Sidney Lawrence – Várjál, együtt menjünk bele a vízbe! – futott oda hozzá, és megfogta a kislány kezét. Óvatosan csusszantak a vízbe, s Kathy rögtön csapkodni, viháncolni kezdett. Nagyokat sikoltott és nevetett. Anyjára fröcskölte a vizet, ő pedig vissza rá. Jó nagyot pancsoltak, és amikor Linda látta, hogy Kathy elfáradt, ölébe emelte. – Na, ennyi elég is volt, te kis vízikacsa! – szorította magához a kis vizes testet. A hintában hagyott törülközővel betakarta a kislányt, és dörzsölni kezdte. A hajából csöpögő víz végigfolyt az arcán. – Gyere, öltözz fel, elmegyünk egy kicsit sétálni, csak előbb gyorsan megszárítom a hajad. Linda visszavette a fehér nadrágot és a lila blúzt, haját félnedvesen egy selyemszalaggal összefogta, és elindultak. Kéz a kézben sétálgattak, majd Kathy hol előtte szökdécselt, hol megfogta a kezét és úgy lépkedett mellette, de a szája be nem állt, állandóan csacsogott. Linda boldogan válaszolt minden kíváncsi kérdésére. Megnézték a kirakatokat, s elolvastak egy színes plakátot, mely egy hatalmas sátorcirkuszba verbuválta az embereket. – Mami, mi is menjünk el a cirkuszba! – kérlelte anyját Kathy. – Úgy szeretnék! – emelte fel arcocskáját anyjára. – Ma még nincs előadás, csak két nap múlva lesz, akkor pedig mi már nem leszünk itt. Tudod, megbeszéltük, hogy csak rövid ideig maradunk – figyelmeztette Linda a kislányt. – De én nagyon szeretném! Mami, kérlek! – nyafogott tovább Kathy. – Jő, majd meglátjuk. Attól függ, hogy a villa gazdája mit fog mondani – suttogta maga elé Linda. – Az apukámra gondolsz? – kérdezte Kathy. Lindát meglepte a kislány kérdése. Nem beszélt neki arról, hogy Leonard az apja, és hogy most az ő házában laknak. A kislány mégis tudta. Talán ráérzett, hisz szinte amióta csak beszélni tud, állandóan az apja után érdeklődik. Linda mindig azzal elégítette ki kíváncsiságát, hogy nagyon messze van az apja, és egyszer majd találkoznak. Nem szívesen beszélt Leonardról, mert annyira kilátástalannak tűnt, hogy valaha is együtt élhessen a férfival, és ezért 132

Rontás Virága nem akart a kislányban hiú reményeket ébreszteni. Kathy azonban nagyon vágyott az apja után, s amikor most elutaztak, szinte másról sem beszélt, csak a papáról. – Igen, kicsim, az apukádra – felelte. – Úgy gondolod, nem fog nekünk örülni? – kérdezte ijedt arccal. – Nem. Biztos nagyon boldog lesz, hogy végre megismerhet téged. – Még soha nem látott? – nézett Lindára csodálkozó szemekkel, mintha érthetetlennek tartaná. – Még nem. Amikor te megszülettél, akkor már el kellett utaznia. A kislány egy ideig hallgatott, majd ismét megszólalt. – De azt ugye tudja, hogy én vagyok? – kérdezte, Linda itt kutyaszorítóban érezte magát. Nem tudta, mit is feleljen. Ha megmondja az igazat, a kislány tovább fogja faggatni, hogy miért nem tud róla az apja, ezt pedig Linda nem szerette volna, de hazudni sem akart a gyereknek. – Tudod, én meglepetésnek szántalak. Azt akartam, hogy amikor visszatér hozzánk és találkoztok, nagyon boldog legyen, ezért nem tudattam vele, hogy megszülettél. – Akkor nem is tudja, hogy van egy kislánya – duzzogott. – Ez nem volt szép tőled, mami. Pedig én a kettőtöké vagyok. Vagy nem? Linda torkát a sírás fojtogatta. Mintha nem is egy hároméves gyermek tenne neki szemrehányást. Minden szava egy késszúrás volt a szívébe. De hogy mondja el neki? Annyira kicsi még... Megsimogatta a csöppség fejét. – Apa megérti majd, meglátod! – mondta, és megfogta a kislány kezét. – Induljunk vissza, lassan este lesz. Nem vagyunk errefelé ismerősek, jobb lesz, ha visszafordulunk. Na és nemsokára kezdődik a mese. Azt pedig nem szeretnéd elmulasztani, ugye? – Igen, mami. – Szökdécselve, fejecskéjét jobbra-balra fordítva dúdolgatott, és engedelmesen fogta meg édesanyja kezét. Nem kérdezett többet, de látszott, hogy nem elégedett. Linda, csak amikor lefekvéshez készülődtek, akkor jött rá, hogy nem kérdezte meg az érseket, hol alhatnak. Nem tudta, melyik a vendégszoba 133

Sidney Lawrence és melyik esetleg az érseké. Végül úgy döntött, hogy Leonard szobájában fognak aludni. Elég nagy az ágy, elférnek rajta mindketten. Elzárta a televíziót, és Kathyt kézen fogva a szobába vezette. Nehezen találta meg az ágyneműt, mely egy falra szerelt ágyneműtartóban volt. Már éppen feladta a keresést, amikor észrevette az ágy mellett a falból kiálló kis kart. Meghúzta, s az ágynemű máris rendelkezésre állt. Ezzel még egy ideig eljátszottak, mert Kathynek nagyon tetszett. Jókat nevetett, amikor Linda megijedt és sikított egyet a szerkezet mozgásától. Végre megágyazott, és lefeküdtek. – Mami, milyen ez az ágy? Olyan... olyan... olyan, nem olyan, mint a mienk – nyögte ki végül Kathy. Linda is az ággyal volt elfoglalva, mert ahányszor megmozdult, mindannyiszor himbálózni kezdett velük. – Az biztos, hogy nem olyan, mint ami nekünk otthon van, de azért érdekes, nem? – kérdezte mosolyogva Linda. – I-igen – jött a nem túl meggyőző válasz. – Remélem, azért el tudsz aludni? – kérdezte kis idő múlva, de válasz már nem érkezett. Kathy békésen aludt édesapja ágyában. Linda nehezebben aludt el. Feltörtek benne az érzések, melyeknek nem tudott megálljt parancsolni. Teste felforrósodott és annyira vágyakozott a férfi után, hogy az már szinte fájt. Újra átélte, amit már oly sokszor a három év alatt: Leonard a karjában tartja és szeretkeznek. Érezte a férfi illatát, és száján érezte ajkát. A vér az ölében lüktetett és szíve hevesen vert. Úgy érezte, nem bírja tovább. Lassan felkelt és kilépett az éjszakába. A kertben csend és nyugalom honolt. Az utcáról beszűrődő fény elég volt ahhoz, hogy a kertben tájékozódni tudjon. A hintához lépett és beleült. Az égen ragyogtak a csillagok, s Linda nem tudta a szemét levenni róluk. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy-egy csillag lefut az égről. – De hiszen ez csillaghullás! – tört fel belőle a felismerés. – Most kell valamit kívánnom, s az teljesülni fog, gondolta. Leonardra gondolt, arra, hogy hamar jöjjön vissza, s szűnjön meg végre ez a bizonytalanság. Szeresse őt úgy a férfi, mint ott Rondán, a rózsalugasban. Szemét 134

Rontás Virága elöntötték a forró könnyek, kezét összekulcsolta, és felnézett az égre. Ebben a pillanatban egy hatalmas csillag hullott le, széles, fényes csíkot húzva maga után néhány pillanatig. Linda lassan felállt és visszament a szobába. Bebújt Kathy meleg kis teste mellé, átölelte, és végre elaludt. Arról álmodott, hogy Leonard szól hozzá, s ő repül felé. A férfi végre hazaért. Leállította a motort, majd bezárta a garázs ajtaját. A ház csendes volt, ő is vigyázott, hogy ne csapjon zajt, s fel ne ébressze az érseket. Kis csomagját a földre tette, és csendben kinyitotta az ajtót. Tudta, hogy Rosa ma szabadnapos volt, ezért, gondolta, valami hideget bekap, mert nagyon éhesnek érezte magát. Az órára nézett. Éjjel két óra volt. Belépett a konyhába, és rögtön megcsapta orrát a sok finomság illata. Kitárta a hűtő ajtaját és nem akart hinni a szemének: sült csirke zöldséges szósszal és kedvence, a judias verdes con saba de tomate. Gyorsan levágott egy nagy darabot a csirkéből, kedvencéből megrakta a tányért, majd nekiült. Amikor végzett, visszapakolta a hűtőbe Ekkor vette észre, hogy még más is van, a másik kedvence, egy finom brazo de gitano. Jókora szeletet ebből is megevett, majd egy pohár ásványvízzel öblítette le. Úgy jóllakott, hogy alig bírt mozdulni. Leült egy kicsit a dolgozószobában, és az asztalra terítette a vázlatot. Remekül sikerült, ezután már gyerekjáték lesz a képet elkészíteni, gondolta. Egyébként is, Mary arcára tisztán emlékezett, csak a fiatal Fromentin arca volt neki új. Érdekes, már egyáltalán nem haragudott rá, sőt szimpatikusnak találta a férfit. Akár barátok is lehetnénk, vélte. Lindára gondolt. – Istenem – sóhajtotta. – Micsoda megkönnyebbülés tudni legalább azt, hogy nem Fromentin a férje. De akkor ki lehet? Vagy nincs neki? – ébredt fel benne a remény. De akkor ki lehet a gyerek apja? Vegyes érzelmek dúltak benne, úgy érezte, szétrobban a feje, annyi volt benne a megválaszolatlan kérdés, a bizonytalanság. Fejét csóválva indult a fürdőszoba felé. Talán holnap majd mindenre választ kap, jobban mondva ma, helyesbített. Gyorsan lezuhanyozott és a szobájába indult. Eszébe jutott, hogy nem zárta be az ajtót, ezért visszatért a dolgozószobába, és táskájából kivette a 135

Sidney Lawrence kulcsot. Alsónadrágban volt, hátán és mellén még csillogott néhány vízcsepp. Bezárta az ajtót, majd elindult az előszobán át a szobája felé. Amint az ajtó elé ért, az kinyílt. Leonard majdnem elájult, amikor megpillantotta Lindát. – Istenem, már hallucinálok? – emelte szemét az égre. Ám hiába csukta be, mikor ismét kinyitotta, Linda alakja még mindig nem tűnt el. – Leonard, te vagy? – kérdezte remegő hangon a nő, miközben felült az ágyon. – Linda, valóban látlak? Hisz hallottam a hangodat! – Igen, Leonard. Itt vagyok, gyere, érints meg! – hívta a lány, de már nem tudott tovább beszélni. Arcán a boldogság könnyei folytak végig, amikor végre a férfi két ölelő karjába zárta. Leonard ölelte és csókolta, majd az eszét vesztette, hisz arra még álmában sem gondolt, hogy a lányt itt találja saját házában. Linda még mindig szipogott, de szája nem szűnt meg csókolni, két karja ölelni. – Ó, istenem! Ekkora boldogságot! – suttogta Leonard, és még szorosabban ölelte magához Lindát. A vékony kis hálóing alatt hamar érezhetővé vált Linda vágya. Mellbimbói majdnem átfúrták a vékony csipkét. Leonard mellkasán érezte őket. Kezével végigsimított rajtuk, mire Linda felnyögött. – Gyere, drágám! – vette a karjaiba a férfi szerelmét, azt a gyönyörű testet, melyre annyira vágyott már. – Szeressük egymást, hisz oly régen várunk erre már mind a ketten – suttogta szerelmesen. Leonard le akarta fektetni Lindát az ágyra, de az visszafojtott hangon felkiáltott. – Leonard! Ne! A férfi megdermedt, s erőtlenül tette le szerelmét a földre. Szeme ijedten csillogott a félhomályban, arca halálsápadt lett. – Miért? – kérdezte rekedten. Ereiben szinte meghűlt a vér. – Azért, mert ott még fekszik valaki...

136

Rontás Virága Leonard ezt már nem bírta tovább és felkattintotta a villanyt. A szoba pillanatokon belül fényárban úszott, és a férfi dermedten állt az ágy mellett. – Kié ez a kislány? – kérdezte fojtott hangon. – Remélem, nem a tied? – hangja szinte fenyegetően csengett az éjszakában. Linda épp válaszolni akart, amikor Kathy felriadt. Almos szemekkel nézett hol anyjára, hol pedig Leonardra, majd hirtelen felpattant és két karját kinyújtva a férfi felé futott, miközben le nem vette szemét az előtte álló ember arcáról. – Édesapa! Végre, megjöttél! – s azzal már a nyakába is ugrott. Leonard önkéntelenül magához ölelte a kislányt, de szeme ijedten tapadt Lindára. Linda szeméből most eredt csak meg igazán a könnyáradat. Először nem bírt megszólalni, csak zokogott. Leonard közben lerogyott az ágyra, de Kathy továbbra is az ölében maradt, ölelte a nyakát és pufók kis pofiját a férfi borostás arcához dörzsölte. – Leonard, Kathy a te kislányod – préselte ki magából végre a szavakat Linda. – Nem látod, mennyire hasonlít rád? – kérdezte. Leonard a döbbenet határán állt, úgy érezte, megfordul vele a szoba. – Hogyhogy az én lányom? De hát hogy lehet... hisz... mi csak... csak... egyetlenegyszer... – Igen, ez igaz, de ő akkor fogant, Leonard, amikor mi ott először és egyszer együtt voltunk – felelte Linda. Leonard először csak nézett, majd megfogta Kathyt és maga felé fordította. Felemelte az állát és tanulmányozni kezdte arcocskáját. A kislány rámosolygott, és arcán megjelentek azok a kis gödröcskék, melyek ugyanúgy az övén is megtalálhatók. Az orra, a szája, a göndör haja... Leonard hirtelen felugrott, és a kislányt a magasba emelve Lindára nézett. Szeme ragyogott és boldogan kiáltott fel. – Gyermekem van!! Tudja meg az egész világ, hogy van egy gyönyörű szép kislányom! Ó, édes Istenem! – sóhajtott fel. – Köszönöm 137

Sidney Lawrence neked ezt a boldogságot! Tudom, hogy mindent csakis neked köszönhetek. Megtaláltam Lindát, elvezetted hozzám őt, aki nekem az életet jelenti, s ráadásként megajándékoztál egy gyermekkel is! – Leonard magához ölelte a kislányt, és csókjaival halmozta el. – Ó, én drága, egyetlen kincsem – suttogta, és szeméből a kislány hajába hullott egy könnycsepp. Kathy hol anyjára, hol apjára nézett, nem értette, miért könnyes a szemük. – Mami, te nem örülsz, hogy az apukám megjött? – kérdezte nagy, ábrándos kék szemeit anyjára emelve. – De, kicsim, nagyon is örülök – szipogta Linda mosolyogva. – De akkor miért sírsz? És apa miért sír? Én nagyon boldog vagyok, hogy végre itt vagytok nekem mind a ketten – motyogta zavarodottan, mert a két felnőtt szeméből még sűrűbben indult meg a könnyáradat. – Kicsikém – fordította maga felé a kislányt Leonard -, azért sírunk, mert nagyon boldogok vagyunk. Tudod, sírni nemcsak akkor lehet, ha az embernek fáj valami, hanem akkor is, amikor nagyon-nagyon örül, mint mi most. – Értem – mondta felnőttes komolysággal Kathy, majd álmosan hozzátette: – de én most lefekszem aludni, mert nagyon álmos vagyok. – Száját csókra nyújtotta anyjának és Leonardnak is. Miután mindketten jó éjszakát kívántak neki, csendben leoltották a villanyt. – Ti nem itt fogtok aludni? – ült fel a sötétben Kathy. – Nem, picim. Mi még nem fekszünk le, mert nagyon sok dolgot meg kell beszélnünk. Aludj csak, szívem! – simogatta meg a fejét Leonard. – Apa! – Tessék, drágám! – Reggel, amikor felébredek, ugye itt leszel? – Igen. Ezután minden reggel, amikor felébredsz, itt leszek – suttogta a férfi elérzékenyülten, majd egy csókot küldött a kislány felé, és becsukta maga mögött az ajtót. Linda az ajtóban állt. Leonard átölelte a derekát, és elvezette az emeletet összekötő lépcső felé. 138

Rontás Virága – Ott fenn van egy szoba, amelyben még soha senki nem aludt. Tulajdonképpen neked rendeztem be, amikor Párizsból visszatértem. Régen vár rád, akárcsak én. Gyere, nézd meg! – fogta meg a kezét, és maga után húzta. Linda belépett a szobába. Leonard felkapcsolta a villanyt, s igencsak erősen kellett tartania az egész testében remegő Lindát. A szoba csodaszép volt, a bútorok, a szőnyegek, a függönyök, minden-minden összhangban állt egymással, s Leonard még arra is emlékezett, hogy Linda kedvenc színe a kék. Csak állt és nem tudott megszólalni. Szíve annyira tele volt boldogsággal, hogy úgy érezte, az örömbe bele fog halni. Már nem tudott sírni sem, csak némán átölelte a férfit. Szorosan hozzábújt, így az érezte a nő testének minden rezzenését. Erezte, mennyire remeg. Leonard az álla alá nyúlt és felemelte az arcát. Linda jó fél fejjel alacsonyabb volt, de lábujjhegyre állva pontosan egy vonalba került a szemük. Szótlanul nézték egymást, de beszélt helyettük minden idegszáluk, minden szemvillanásuk. Sokáig álltak így, nem tudtak betelni egymás látásával. Végül Leonard átölelte a lányt és felemelte. A franciaágyhoz lépett vele, és lefektette a hűs lepedőre. Linda fekete haja beborította a hófehér párna csipkéit. Leonard mellé térdelt és lehúzta róla a leheletvékony hálóinget. Neki csak az alsónadrágjától kellett megszabadulnia, s máris egymás karjaiban lehettek. A kis szobát a boldog sóhajtások, a kéjes sikolyok és a csattanó csókok hangja töltötte be. Minden megszűnt körülöttük létezni, csak ők voltak ketten. Leonard szája oly mohón tapadt Linda ajkára, hogy szinte fájt neki, de a világért sem éreztette volna kedvesével, inkább ő is átvette a férfi vadságát és csak szeretett. Azt nem lehetett volna megmondani, hogy ki csókolt többet, de azt igen, hogy mindketten egyszerre ejtették ki a bűvös szót: SZERETLEK! Leonard végre lágyan széttárta a lány combjait, és közé hajolt. Nyelvével végigcirógatta annak belső oldalát, majd ráhajolt a lány ölére. Linda érezte, amint nyelvével a legérzékibb testrészén jár, s halkan felsikoltott, majd a férfi fejét jobban magához szorította. Amikor Leonard érezte, hogy már ő sem bírja tovább, beléhatolt lágyan, finoman. Hiába 139

Sidney Lawrence próbálta azonban visszatartani magát, az évek óta felgyülemlett vágy most egyszerre kirobbant belőle. Egyszerre érezték mindketten azt a boldogságot, amelyre már oly régen vártak. Szájuk egy forró csókban forrt össze, és így maradtak sokáig. A csókok aztán egyre vadabbak, egyre követelőzőbbek lettek, majd Leonard hanyatt fordult és magára vonta Lindát. Linda a férfi arcába nézett, s tekintetük egymásba kapcsolódott ugyanúgy, mint a testük. Egyetlen pillanatra sem vették le szemüket egymásról, mert látni akarták egymás arcát a beteljesülés pillanatában. Linda úgy érezte, soha nem tudná megunni a férfi ölelését, forró csókjait. Amikor végre a hosszú órákon át tartó szeretkezés után fáradtan egymás karjaiban feküdtek, megeredt a nyelvük. Egymás szavába vágva akartak mindent megtudni a másikról, arról az időről, amit külön töltöttek. Először Linda mondta el, mi történt vele, hogy miért költözött el Korzikára, hogyan szülte meg a gyermekét, és hogy került Párizsba. Leonard itt félbeszakította kedvese hosszú elbeszélését, és megjegyezte: – Ott láttalak meg először, de mondhatom, amíg élek, nem fogom elfelejteni azt az érzést – mondta keserűen. – Te már láttál engem Párizsban a kiállításon kívül is? Nagyon nehéz elhinni vagy inkább megérteni, hogy meglátsz és kibírod, hogy nem szólítasz meg. Miért? – kérdezte elképedt arccal Linda. – Miért nem jöttél akkor oda hozzám? – Azért, mert épp akkor ölelt át Pierre, te pedig megcsókoltad – sóhajtott Leonard. – Ez hol volt? – kérdezte Linda, mert nem emlékezett rá. – Egy ékszerbolt előtt. Tudod, én is oda indultam, meg akartam venni neked a jegygyűrűt, de azt hittem, már megelőztek. – Ó, Leonard! – sóhajtott Linda. – Miért is nem jöttél akkor oda hozzám? Hogy hihetted akár egy percig is, hogy el tudtalak felejteni? – nézett rá a lány fájdalmas arccal. – Azóta már rég együtt lehetnénk, s megkíméltük volna egymást a sok álmatlan éjszakától. – Ez igaz, de te az én helyemben mit tettél volna? – kérdezte Leonard. Linda nem tudott erre mit felelni. 140

Rontás Virága – Na látod? – mosolygott a férfi. – De mégis elmentem Korzikára ezek után is – vette át a szót Leonard. – Te voltál Korzikán? – kiáltott fel Linda. – De nem kerestél meg akkor sem. Akkor miért voltál ott? Nem értelek! – Meg akartam győződni róla, hogy férjnél vagy-e vagy sem. Kicsit féltem, ezért elsétáltam a patakig erőt gyűjteni. Ott álltam és néztem a kastélyt, hátha messziről meglátlak. Meg is láttalak, de egész közelről, amint egy gyerekkocsit toltál, és sugárzó arccal beszéltél a picihez. Akkor úgy éreztem, vége a világnak. Minden szenvedésünk, minden, amiért érdemes volt élni, hirtelen teljesen hiábavalónak tűnt. Nem tudom, hogy valójában hogyan is értem vissza Párizsba. Azt kívántam, bárcsak leltem volna halálomat a szakadékban. – Milyen szakadékban? – kérdezte Linda. – Tudod, a kolostorban, ahova helyeztek, volt egy szikla. A „Halál sziklája'„ nevet viselte, mert az egyik kolostorlakó ott lett öngyilkos. Nos, amikor McClare érsek levele megérkezett, benne a pápa elutasításával, én is úgy döntöttem, hogy meghalok. Odamentem, hogy leugorjak, de akkor rád gondoltam, és már nem akartam meghalni. De valahogy mégis megszédültem, elvesztettem az egyensúlyomat és lezuhantam. Tizenöt méter mélyen a szikla oldalában nőtt egy fa. Ennek az ágai fogták fel eszméletlen testemet. Egész éjjel ott feküdtem szinte holtan. A kolostor lakói itt akadtak rám másnap reggel. Kimentettek, és csak Istennek köszönhetem, hogy itt vagyok. – Drága szerelmem! – ölelte át Linda. – És minderről én semmit nem tudtam. Ó, mennyit szenvedtél! Sokkal többet, mint én. Nekem sokat segített, hogy megszületett Kathy. Ha ő nem lett volna, talán én is a halálba menekültem volna. – De kérlek, folytasd – suttogta, miközben fejét a férfi mellére hajtotta. – Akkor minden bánatomat, fájdalmamat a munkába öltem. Úgy dolgoztam, mint egy megszállott. Csak így tudtam túlélni azt az iszonyatos fájdalmat, amit akkor éreztem. Azt hittem, elveszítettelek. Most már belátom, hogy nagyon gyáva voltam. Nem mertem odamenni 141

Sidney Lawrence hozzád. Féltem, ha majd ott állok veled szemben, és te magad mondod el, hogy már más férfié lettél, belehalok. Leonard lehajolt és megcsókolta kedvese puha ajkát. Linda mindent hallani akart, ezért unszolta, hogy folytassa. – Ezután a kiállításon láttalak viszont. Ettől rettegtem a legjobban, hisz a bíboros úr elmondta, hogy nagy visszhangja lesz, mert jelen lesz a sajtó. Féltem, hogy meglátsz a tévében, és te keresel fel a férjeddel. Azonban a megnyitó napján véletlenül megláttalak, s tovább nem volt maradásom. Elmenekültem és... – Itt Leonard elhallgatott. Nagy teher nyomta a szívét, érezte, hogy meg kell szabadulnia tőle. – Linda! Drágám! Be kell neked valamit vallanom. Remélem, hogy most, amikor végre egymásra találtunk, ez nem fog közénk állni. El is tagadhatnám, de nem akarok neked hazudni, nem akarom, hogy valaha is titkom legyen előtted, ezért kérlek, hallgass meg! Linda megrémült ezeknek a szavaknak a hallatán. El sem tudta képzelni, mit akar mondani Leonard. Fél könyökre támaszkodott, és várta a folytatást. – Szóval, akkor elrohantam. Annyira fájt téged Pierre-rel látni, hogy elhatároztam, elmegyek és szerzek magamnak egy nőt. Bármilyet, csak nő legyen, aki szeret. Akkor már nagyon vágytam utánad, azt hittem, beleőrülök a szenvedésbe. Láttalak azzal a férfival, s majd belehaltam a fájdalomba. Elmentem egy olyan utcába, ahol a lányok pénzért adják a szerelmet. Ekkor leszólított egy másik lány. Szóval nem prostituált, hanem egy fotós, aki délelőtt a kiállításon képeket készített rólam az egyik újságnak. Beszélgettünk, és ő elhívott a műtermébe, ami egyben a lakása is volt. Megittam egy vizespohár whiskyt tisztán, ami úgy fejbe vágott, hogy elaludtam. Reggel a lány ébresztett fel. Én nagyon szégyelltem magam, de másnapos is voltam, szerettem volna minél előbb eltűnni, de a lány nem engedett. Akkor én... szóval engedtem... de hát érted... lefeküdtem vele. Lindára nézett, aki nem szólt egy szót sem, csak a halántékán kidagadt ér mozgásáról lehetett látni, hogy mennyire érzékenyen érintette ez a 142

Rontás Virága vallomás. Leonard hallgatott, arra várt, hogy Linda mondjon valamit. A lány hosszú hallgatás után csak ennyit kérdezett. – Jobb volt vele, mint velem? – Úgy féltem, hogy nem teszed fel ezt a kérdést – ölelte még szorosabban magához a lányt Leonard. – Jó volt vele, de nem elégített ki. Amikor visszamentem a szállásra, annyira kívántalak, hogy hideg zuhanyt kellett vennem. Vele nem olyan volt, mint veled. Amikor ott a rózsalugasban először az enyém lettél, az örökre a lelkembe ivódott. Akkor értettem meg igazán, amikor egy másik nővel együtt voltam, hogy mit jelentesz nekem. Nem kielégülést, hanem határtalan keserűséget és csalódást éreztem. Nem örömöt, hanem egy hatalmas űrt. Nekem csak veled kell és veled tökéletes a szerelem. Mindig tudtam, de akkor véglegesen bizonyossá vált számomra, hogy nincs más a világon, aki téged pótolhatna, nekem csak te kellesz. – Lindára nézett, akinek szeméből kicsordult egy kövér könnycsepp. – Megértesz, kedves? Mondd, hogy megértesz és nem neheztelsz rám! – kérte reszkető hangon. Linda átölelte a férfi nyakát, és megcsókolta. – Tudom, hogy igazat mondasz. Mindig is tudtam, hogy becsületes vagy, és sohasem kételkedtem a szerelmedben. Most be is bizonyítottad, hogy így van, hisz el is hallgathattad volna előlem az egészet. Te azonban elmondtad, és én ezt megköszönöm neked. ígérem, hogy az életben nekem sem lesznek soha titkaim előtted. Nem neheztelek rád, hisz egyrészt férfi vagy, másrészt pedig minden ellenem szólt. Egyet azonban meg kell ígérned. – Mindent megígérek, amit csak akarsz – suttogta szerelmesen és felszabadultan Leonard. – Csak azt ígérd meg, hogy soha többé nem hagysz el, és soha többé nem ölelsz más nőt... Linda nem tudta befejezni, mert Leonard már egy csókkal tapasztotta le a száját. Ez után a vallomás után úgy érezte, egy szörnyű tehertől szabadult meg. Most már ki tudja, hányadszor szerette és tette magáévá a 143

Sidney Lawrence lányt, de már tudta, hogy csak most találta meg őt igazán. Most lett csak igazán könnyű a szíve. A nap első sugarai még ébren találták őket, de egyáltalán nem éreztek fáradtságot. Ölelések és kérdések váltakoztak ezen a csodálatos éjszakán. Végre boldogan zuhantak álomba. Békésen aludtak egymás karjaiban, amikor egyszer csak nyílt az ajtó, és álmosan, hunyorogva megjelent Kathy. Megállt az ágynál és nézte szüleit, akik egymást átölelve aludtak. Csendben felmászott az ágyra, közéjük bújt, felemelte apja kezét és aláfeküdt, így Leonard nem is tudta, hogy mind a két imádott nőt karjaiban tartja. McClare érsek délelőtt tíz óra felé érkezett meg. A villában csend és nyugalom fogadta. Egyből meglátta a kislány cipőjét és Linda szandálját az előszobában egymás mellett. Amint közelebb jött, Linda szandálja mellett egy pár férficipőt is felfedezett. Szíve hevesen vert, szemét elhomályosította a boldogság érzése. Lassan Leonard szobájába ment, de ott senkit nem talált az üres, vetett ágyon kívül. Tovább kereste őket, amíg rájuk nem akadt. McClare érsek benyitott a titkos szobába, melyet Leonard annyira féltve őrzött. Még soha nem járt itt, hisz mindig zárva volt. Most végre szétnézett, és szája mosolyra húzódott. Csendben az ágyhoz lépett, ahol békésen aludt Linda és Leonard, köztük pedig Kathy kis göndör fejecskéje nyugodott. McClare érsek önkéntelenül felemelte két kezét, és megáldotta őket. Pár percig még állt és elnézte a három boldog arcot. Szívét elöntötte a büszkeség, hisz a három ember boldogságához ő is hozzájárult. Lement a szobájába és imádkozni kezdett. Kérte Istent, hogy továbbra se vegye le arcát róluk, kísérje figyelemmel minden léptüket, mutassa meg nekik mindig a helyes utat. Vigyázzon rájuk továbbra is, és amíg élnek, érezzék az Úr jelenlétét. Felvette a Bibliát, és kilépett a kertbe. A nap ragyogva, vibrálva szórta szét sugarait, lágy csókot lehelve a gyönyörű rózsák fejecskéjére. A madarak vidáman csicseregtek, a színes lepkék szárnyukat bontogatták, a 144

Rontás Virága méhecskék pedig szorgosan gyűjtögették a virágokról a nektárt. Minden békés volt és nyugodt. Az érsek leült a hintába és belemélyedt a Bibliába, de hamarosan észrevette a villából kilépő Lindát. – Jó reggelt, gyermekem! – üdvözölte a lányt, aki csendben állt, nem akarta őt megzavarni. – Gyere, ülj ide mellém! – Jó reggelt, atyám! – Linda az idős ember kezére hajolt. Nem tudta, mit is mondjon. Szíve majd kicsordult a boldogságtól. De nem is kellett semmit mondania, az érsek a szívébe látott. Megfogta Linda hófehér kezét és könnyű csókot lehelt rá. – Kérlek, tedd boldoggá Leonardot, mert ha valaki, hát ő megérdemli – suttogta. – Nagyon nagy öröm nekem látni, hogy végre a sok szenvedés után megtalálta a boldogságot és a nyugalmat, amit már elveszettnek hitt – suttogta remegő ajkakkal. – Ígérem, atyám, hogy boldoggá teszem őt, s amíg élek, neki szentelem minden percemet. – Köszönöm, gyermekem. Megnyugtatnak a szavaid, mert tudom, hogy mindez a szívedből jön. Kérlek, meséld el, mi történt veled azután, hogy elkerültél Rondáról – kérte az érsek. Linda pedig szívesen, felszabadultan és boldogan mesélt. Még a szomorú, fájdalmas dolgok sem tűntek már annyira szomorúnak és fájdalmasnak. Megszépítette a boldogság. így ültek egymás mellett, s észre sem vették, amint, ölében Kathyvel, megjelent Leonard. Elnézte a két embert, amint meghitten beszélgetnek. Boldognak érezte magát, hisz akik fontosak neki, azok már örökké mellette lesznek. Csendben közelebb lépett hozzájuk, nem akarta őket megzavarni, de Linda könnyedén felpattant, amikor meglátta őket. – Gyertek, üljetek le ti is – mondta csillogó szemmel. – Nagyon jól elbeszélgettünk. – Atyám, nézze, milyen gyönyörű a kislányom, Kathy! – mutatta Leonard nem kis büszkeséggel a nyakát ölelő gyermeket. – És nem is tudtam róla, ó, Istenem! – sóhajtott, és fejét a kislányéhoz hajtotta. A két fürtös fej összeért és egybeolvadt. – Linda, drágám! Azt hiszem, jó lenne 145

Sidney Lawrence lemennünk Granadába – mondta Leonard. – Minél hamarabb – tette hozzá. – Miért? – kérdezte Linda. – Nem akarod a barátaidat meghívni az esküvőnkre? – kérdezte a férfi felhúzott szemöldökkel. – Hát persze, hogy akarom – ugrott fel Linda, és átölelte Leonard nyakát. – Gyerekek! – szólt az érsek. – Mikor és hol akarjátok megtartani az esküvőt? – kérdezte komoly arccal. Leonard és Linda szinte egyszerre mondták: – Rondán, a kis templomban. McClare érsek szeme szeretettel fürkészte a fiatalok boldogságtól sugárzó arcát. – Drága nagybátyám, jótevőm – szólt Leonard elérzékenyült hangon. – Azt szeretnénk, ha ön adna össze bennünket – mondta. – Leghőbb vágyam volt, hogy ezt megtegyem – felelte az érsek boldogan. – Mikor kívánjátok? – Azonnal – vágta rá Leonard, majd komolyra váltva hozzátette: – a lehető legrövidebb időn belül. – Ezt bízzátok csak rám! Amíg ti elmentek Granadába, addig én elintézem a formaságokat. Ma hétfő van, talán szombatra megszerzem a papírokat és az engedélyt. – Köszönöm – ugrott oda szinte egyszerre a két fiatal, majd elé térdeltek, Kathy pedig egy cuppanós puszit adott az idős ember ráncos arcára. Leonard és Linda most együtt köszönték meg azt a sok fáradozást, amivel elérte, hogy egymáséi lehetnek. Végre elérkezett a várva várt pillanat. Rondán, a kastélyban volt nagy sürgés-forgás. Innen mennek a fiatalok a templomba, és itt tartják majd a lakodalmat. Thomas szinte megfiatalodott, amint a parancsokat osztogatta. Linda belépett régi szobájába. Szeme rögtön a hatalmas képen akadt meg. Szájtátva meredt rá, alig akarta elhinni, hogy őt ábrázolja. 146

Rontás Virága – Ó, Leonard... – Szemét elöntötték a boldogság könnyei. Nem tudott elszakadni a képtől, mely az ágya fölött állt. Mary lépett mellé. Mosolyogva nézte Lindát. – Ugye milyen gyönyörű? – kérdezte Linda. – Igen. Valóban csodálatos. Leonard igazi művész – tette hozzá, aztán témát váltott. – Azt hiszem, öltözködnie kellene, itt az idő. – Linda belebújt a hófehér, hosszú menyasszonyi ruhába, majd Maryhez fordult. – Gondolod, hogy felvehetem ezt a fehér menyasszonyi ruhát, amikor gyermekem van? A fátyolról nem is beszélve – nézett Maryre. – Isten színe elé tiszta és ártatlan szívvel lépsz. Miért ne illene? Azt hiszem, hogy ha valaki érdemes rá, az éppen te vagy, Linda! – Mary most először tegezte le Lindát, pedig az már rég kérte erre. Valahogy most érezte úgy, hogy ezt megengedheti magának. Linda gyönyörű volt, s a boldogság talán még jobban megszépítette. A hosszú, hófehér menyasszonyi ruhában, s a fátyol tetején a kis koronával valóban úgy festett, mint egy királynő. Fekete haja a derekáig ért, csak néhány tincs hullott a homlokába, a többi a fátyol alatt húzódott meg. Épp elkészült, amikor belépett Leonard. Megállt az ajtóban és nem tudott megszólalni. Linda egyszerűen elbűvölő volt. Lenyűgözte a szépsége, és büszkeség töltötte el, hogy a nő az övé. Magához ölelte, és a fülébe súgta: – Alig várom, hogy vége legyen az esküvőnek és eljöjjön végre a nászéjszakánk. Tudod, valójában erre az alkalomra vettem a vízágyat, melyet már kipróbáltatok Kathyvel – mosolygott. – Majd meglátod, milyen csodálatos rajta szeretkezni – búgta szerelmesen Leonard, majd megcsókolta. Linda visszacsókolt, és boldogan szívta magába a férfi illatát. Leonard fehér szmokingot, fehér csokornyakkendőt és fehér lakkcipőt viselt. Haján megcsillant a napsugár, szeme úgy ragyogott, akár egy drágakő. Linda majdnem elolvadt, amikor egymás mellett állva a tükörbe néztek. Kezét kinyújtotta, és testén remegés futott át, amint a szeretett férfi megérintette. – Azt hiszem, indulnunk kell – mondta Leonard. 147

Sidney Lawrence – Igen – felelte Linda mehetünk. Mary a kezébe adta a menyasszonyi csokrot, mely huszonhárom szál fehérrózsából, kedvenc virágából állt. Épp annyi szál, ahány éves Linda. Az asszony minden pillanatban újabb és kellemesebb tulajdonságokat fedezett fel a férfiban. A fekete Buick vitte őket a kis templomba, Thomas pedig boldogan vezetett. – Ha ezt Lady Betty megérte volna! – sóhajtotta, és a tükörből a fiatal párra nézett. Ám azok el voltak foglalva egymással. A templom elé érve megszólalt a harang. McClare érsek a templom kapujában várta őket. Linda szíve olyan hevesen kalapált, hogy alig bírt állni. Nem mert körülnézni, félt, hogy az összegyűlt emberek szemében megvetést lát majd. Ám mindenhonnan virágszirmok repültek feléjük és jókívánságok hangzottak el. Linda Leonardba karolt, hosszú ruhájának uszályát kislányuk, Kathy vitte. Mellette egy kisfiú lépkedett, aki az egybegyűltek közül lépett a kislány mellé. – Mindenki itt van? – kérdezte Linda. Leonard szétnézett. Látta Yves Fromentint a feleségével, látta Montan bíborost mellettük, csak egyvalakit nem látott. – Még nincs itt mindenki, várjunk egy kicsit – szólt az érseknek. – Ki hiányzik? – nézett szét az érsek is. Hangos tülköléssel érkezett meg az, akit Leonard hiányolt. A kocsi tele volt színes virággal, és épp idejében érkezett. Sietve ugrott ki belőle Carmen, a vajda és a felesége, majd vidáman csatlakoztak a vendégekhez. Leonard a lány tekintetét kereste. Carmen kivételesen egyszínű, bordó kiskosztümöt viselt, s nagyon csendes volt. Szeme szomorúan fénylett, s arra gondolt, milyen jó lenne, ha a férfi oldalán ő lenne a menyasszony. Leonard bólintott. – Mindenki itt van, most már mehetünk, atyám. A kis templomban megszólalt az orgona. Leonard, karján a szeretett nővel, az oltár elé lépett, McClare érsek pedig feltette a kérdést: 148

Rontás Virága – Akarod-e feleségül, Leonard Kay, az itt megjelent Lady Linda Hudsont? – Igen – hangzott a tiszta, csengő válasz. – Akarod-e férjedül, Lady Linda Hudson, az itt megjelent Leonard Kayt? – Igen – rebegte Linda átszellemült arccal. Felhúzták egymás ujjára a gyűrűt, majd ajkuk egy forró, szerelmes csókban forrt össze. Ezután az érsek beszélni kezdett. Elmondott egy történetet, amely egy fiatal lánnyal és egy felszentelt pappal esett meg. Elmondta, hogy menynyire szerették egymást, s ebből a szerelemből egy gyermek fogant. Isten igazsága és szeretete végigkísérte életüket, s végtelen jóságáról tett tanúbizonyságot, amikor e két szerető szívet egymásnak adta. Két kezét felemelve megáldotta az ifjú párt. Ekkor hátul, az utolsó padban valaki hangosan felzokogott. Alonso atya volt az, aki nem tudni, hogy a lelkiismeretének háborgása miatt vagy a mérhetetlen gonoszságból fakadó dühtől, de elsírta magát Linda és Leonard egymásra néztek. Ujjukon ott ragyogott a jegygyűrű, melyet az Úr színe előtt húztak egymás ujjára, hogy az idők végezetéig összekapcsolja őket, és hirdesse az Úr kegyelmét, melyben őket részesítette. Az orgona ismét megszólalt, s az érsek az ifjú pár közé lépett. Kezüket egymásba fonva elindult kifelé a templomból. Az utolsó padsornál Linda megtorpant, amint Alonso atya arcába nézett. Sátáni képe most halálsápadt volt, s egész testében remegett, amikor halkan megszólalt. – Megátkozlak, Leonard Kay, mert lelkedben csak szenny és bűn lakozik, s elátkozlak téged is, te szégyentelen lány, aki démoni hatalommal bírsz, de engem nem győzöl le soha, bár tudom, hogy mindenkit megrontasz, aki a közeledbe kerül. Rám nem hatsz, engem nem bódít el a rontás virága... McClare érsek jól hallott minden szót, de megszorította a két fiatal kezét, és rájuk mosolygott. 149

Sidney Lawrence – Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? – suttogta. Alig értek ki a templomból, egy szörnyű ordítás keveredett a boldog nevetések és a hangos jókívánságok közé. Alonso atya lehelte ki lelkét, szíve nem bírta elviselni, hogy a két szerető szív Isten kegyelméből egymásra talált.

VÉGE

150