Shirer William - A harmadik birodalom felemelkedése és bukása

WILLIAM LAWRENCE SHIRER A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA A náci Németország története Második Javított kiadás TELETEACHER 1996. William L. Shirer: The Rise and Fall of the Third Reich Copyright © 1959,1960 by William L. Shirer Copyright Renewed © 1987,1988 by William L. Shirer A magyar fordítás alapja a mű első megjelenésének 30. évfordulójára készült 1990-es Touchstone-kiadás. FORDÍTOTTA MÉSZÁROS VIKTOR AZ ELŐSZÓT IRTA ORMOS MÁRIA SZERKESZTETTE SEREGY LAJOS LEKTORÁLTA KRETZOI SAROLTA KATONAI LEKTOR RÁZSÓ GYULA Hungarian Translation copyright ©1993 by TELETEACHER BT ISBN 963 04 5662 1

SHIRER MAGYAR KIADÁSA ELÉ William L. Shirer könyve a náci birodalom felemelkedéséről és bukásáról 1950-ben jelent meg először. Saját kiadás volt ez, csakúgy, mint a valószínűleg sokkal terjedelmesebb, a végleges szöveget tartalmazó 1960-as. Ε két dátum sokatmondó adat könyvének nagy erényei és kisebb-nagyobb fogyatkozásai szempontjából. A sokat látott, sokat próbált, folyton olvasó, jó szemű és fülű, emberértő újságíró az elsők egyike volt, aki megpróbálkozott az amerikai megszálló hatóságok által lefoglalt és elszállított több tonnányi német iratanyag megemésztésével, és az abszolút első volt azok között, akik nem egyszerűen Hitler vagy a nemzetiszocialista párt, hanem az egész „Barna Birodalom” történetével akartak megbirkózni, és az eredményt az olvasók elé tárták. Szerző és mű érdeme azonban távolról sem merül ki e rekord felállításában, holott az sem csekélység, ha figyelembe vesszük a mérhetetlen iratanyagot, aminek átforgatásáról Shirer maga beszámol, és amiről minden hozzáértő tudja, hogy úgyszólván kimeríthetetlen. A szerző további érdemei közé tartozik, legalábbis az én szememben, hogy a holt betűk tolmácsolta ismereteket minduntalan összevethette azzal az „élő anyaggal”, amellyel mintegy hat éves németországi tartózkodása alatt személyesen találkozott. Előszavában megjegyzi: az iratok tanulmányozása közben mellbevágta az a felismerés, hogy a Németországban működő újságírók és diplomaták mily keveset tudtak valójában arról, ami a Harmadik Birodalom kirakata mögött lezajlott. Ez a döbbenet azonban – többek között – vélhetően azzal a következménnyel is együtt jár szerzőnknél, hogy a német nép egészét nem helyezte vád alá mindazért, ami a náci kirakat mögött történt, mert megsejtette, hogy az átlag német sem volt jobban informálva a titkos eseményekről, folyamatokról, tervekről és technikákról, mint ő, akinek végül is főfoglalkozása volt, hogy információkat szerezzen. Ez a felismerés és e sejtelem lehetővé teszi azt is, hogy Shirer emlékezzék olyan utcaképekre, amelyeket láthatott és jól meg is jegyzett. Ez nem adatott meg azoknak, akik a nácizmust kizárólag a levéltárak és könyvtárak mélyén tanulmányozhatták, és akiknél – ezért is – jóval könnyebben ment és megy is a teoretikus ítélkezés népek és népcsoportok felett. Shirer tudta, hogy az egyszerű németek nem tolongtak az utcára zsidókat verni sem 1933-ban, sem 1938 novemberében, és látta, mily közömbösek maradtak a rajnai bevonulás idején. Felismerte a hálát az arcukon a „béke megmentéséért” a dicstelen müncheni konferencia által (hiszen nem tudhatták, hogy az csak előjáték volt Hitler már kitűzött céljaihoz), és azt sem felejtette el, hogy milyen mély apátiával fogadták 1939. szeptember l-jén a munkába siető berliniek a „dicsőséges” háború elkezdésének hírét. Shirernek valóban nem kellett a titkos hangulatjelentések feltárására várnia, hogy tudja: a náci rezsim kellemes oldalait – a munkanélküliség felszámolását, a látszólagos létbiztonság megteremtését, és főként a német nemzet becsületén ejtett foltok eltávolítását – az átlag német messzemenően megbecsülte és honorálta ugyan, ám ugyanakkor értetlenül vagy éppen elutasítóan állt szemben egy sor olyan jelenséggel, amely hitével, meggyőződésével, neveltetésével, szokásaival nem volt összhangba hozható. Ε kettősséget – azt hiszem – csak olyan ember értheti meg, aki maga is élt egy kemény diktatúra körülményei között, márpedig Shirer, még ha saját bevallása szerint nagyon sok mindenről halvány fogalommal sem rendelkezett, mégis csak szemlélője volt jó ideig a náci diktatúrának. Az írói erények e csokrához hozzátartozik az is, hogy szerzőnk nem feledkezik meg a német ellenállásról, még ha az ellenállók körét viszonylag szűkre is szabja. Az általa meglehetősen részletesen tárgyalt katonai-állami szervezkedésen kívül, mint ma már tudjuk, számos másféle – politikai, vallásos alapokon nyugvó, humanitárius – csoport is kísérletezett náciellenes meggyőződésének valamiféle érvényesítésével, ám e csoportok léte a Gestapo tevékenysége miatt szerfelett korlátozott keretekre szorult vissza, és tevékenységük időtartama is behatárolódott, mivel a félelmetes nagyságú és szervezett rendőri apparátus a spiclihálózat

segítségével gyorsan a nyomukra bukkant. A mély illegalitás miatt egyébként számos szervezetnek és cselekvési formának nem vagy alig maradt írott nyoma. így azután nem vehető rossznéven, ha Shirer e csoportokra könyvének írása idején nem talált rá, ám annál dicséretesebb, hogy nem lekicsinyléssel, hanem megbecsüléssel szólt a kevesekről, akiknek cselekedeteiről értesült. Shirer azonban nemcsak német vonatkozásban mutatkozik a „megértő történetírás” követőjének, de más tekintetben sem helyezi magát annak az ítélőbírónak a szerepébe, aki a politika szereplőit, az eliteket, a néptömegeket, mi több, egyáltalán a történelmet utólag „felelősségre” vonhatja, és kit-kit meg-, vagy elítélhet. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne tenne különbséget a demokrácia és a diktatúra (adott esetben a náci diktatúra) között, hogy ne érzékelné nagyon pontosan, ki volt a támadó, és ki védekezett, hogy ne írná le akkurátusan a náci hadviselés abnormális „normáit”, és ne szentelne elegendő teret az SS által vezényelt népirtásnak. Szerzőnknek határozottan megvannak a maga szolid preferenciái, de igencsak üdvös módon különbözik az alkalmi üdvtörténészektől, akik alig tudják leplezni, hogy történetírással voltaképpen azért foglalkoznak, hogy teret nyerjenek elfogultságaik kiélésére. Shirer egész személyiségében olyasfajta ember volt, aki nem hajlott meg semmiféle előítélet előtt. Liberalizmusa átfogó volt, olyannyira, hogy az 50-es években nemkívánatos személy lett hazájában, és felkerült a nyilvántartott „vörösök” fekete listájára. A világ egyik legmozgékonyabb, széles körökben elismert újságírója éveken át csak tengette magát, nézetein azonban mit sem változtatott. Ezzel a személyiségi alkattal is összefüggésben áll, hogy Shirer elsősorban megérteni és megértetni akarja a történteket, ezért azután csak keveset teoretizál, ám annál nagyobb teret szentel a narrációnak: az események, a tárgyalások, a párbeszédek és monológok ismertetésének. Ε módszer kétségkívül nagyon kellemes az olvasónak, részben azért, mert lehetővé teszi, hogy maga is véleményt alkosson, részben azonban még akkor is, ha egyikük-másikuk inkább a történésre kíváncsi, mintsem a mélyebb összefüggésekre. A kötet Hitler életrajza, a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt és a Harmadik Birodalom politikatörténete szempontjából szinte hiánytalan, és nagyjából ugyanez mondható a diplomáciatörténeti részekről is. Ε téren is vannak ugyan új kutatási eredmények, amelyek a felsorolt tárgyköröket színezik, illetve új árnyalatokkal gazdagítják, az alapvető vonulatokon azonban nem sokat változtatnak. Mégis meg kell jegyeznünk, hogy az érzelmi elfogultságok ellen derekasan küzdve, szerzőnk egyszeregyszer mégis megkockáztat olyan értékelő megjegyzéseket, amelyek már annak idején is gyanúsnak kellett volna tűnjenek, ha alaposabban elgondolkodik felőlük. Álljon itt erre egykét példa. Shirer sok más szerzővel együtt úgy véli, hogy 1936 márciusában, midőn a Wehrmacht megszállta a békeszerződés, valamint a locarnói szerződés által demilitarizált rajnai övezetet, és ezt a brit, valamint a francia kormány megtorlatlanul hagyta, a nyugati demokráciák maguk játszották el utolsó esélyüket. Azt hiszi, hogy ellenállásuk és az annak következtében elszenvedett német kudarc Hitler és rendszere bukására vezetett volna. Ε tétel más szerzők révén is untig ismert. A baj csak az, hogy alátámasztására hiányzik minden kézzelfogható érv és adat. Hitler készen állt ugyanis arra, hogy ellenállás esetén visszavonulást rendeljen el, és aki azt hiszi, hogy ez a náciként, nacionalistaként vagy egyszerűen nemzetileg gondolkodó német tömegek szemében őt, nem pedig a brit és francia vezetőket diszkreditálta volna, az vagy Hitlert, vagy a német hangulatot nem ismeri eléggé. Elképzelhetetlen, hogy egy esetleges visszavonulás Németországban 1936-ban rendszerváltáshoz vezetett volna, amiként az is, hogy Hitler, a náci vezérkar, vagy akár a Wehrmacht vezető tiszti csoportja emiatt egyszer s mindenkorra lemondott volna expanzív terveiről. Hitlert valóban megállítani már akkor is csak jelentős katonai fölény alapján és csak erőszakkal lehetett volna, amire azonban a francia hadsereg egyedül nem vállalkozhatott, adekvát angol (illetve brit vagy birodalmi) hadsereg viszont egyszerűen nem létezett. A harmincas évek egész diplomáciatörténetével kapcsolatban szem előtt kell tartani még egy

alapvetően fontos tényezőt. Hitler taktikai zsenialitása – többek között – abban állt, hogy a versailles-i békeszerződés revíziójának követelményével lépett fel, és ezáltal nem csak elkápráztatta a német tömegeket, de egyúttal a leggyengébb pontjukon kezdte ki a nyugati hatalmakat, mivel a béke előírásai a legtöbb vonatkozásban tulajdonképpen védhetetlenek voltak, és ezt a hatalmak vezető csoportjai maguk is elég jól tudták. Még a francia politikusok is tisztában voltak azzal, hogy a teljes katonai egyenlőtlenség (100 ezer fős német hadsereg kb. 600 ezer fegyverben tartott francia katonával szemben vagy 35 ezer magyar katona a többszázezres csehszlovák, román, jugoszláv haderő ellenében stb.) sokáig nem tartható fenn, és azt is tudták, hogy a Rajna-vidék végeredményben német föld, Németországhoz tartozik, és nincs olyan jog a világon, amely megtilthatná egy államnak, hogy saját határának védelméről gondoskodhasson. Miben állt tehát végül is e néhány év nagy drámája? Abban, hogy a náci Németország fedő manővere: a revízió takarója alatt a nagyméretű expanzióra való felkészülést a legtöbben a legjobb esetben is csak sejtették, de csupán 1939 májusában győződtek meg róla, akkor, amikor a Wehrmacht első ízben indult olyan hódításra, amely a békerendszerrel, a Németországgal szemben elkövetett igazságtalanságokkal és az etnikai kérdéssel sem volt kapcsolatba hozható. Természetesen ellene lehet ennek vetni, hogy azért akadt egy-két ember Európában, aki jóval előbb tisztába jött a veszélyekkel, ez azonban bármennyire igaz is, mégsem változtat azon, hogy a politikai világ legnagyobb része kezelhetőnek hitte a német problémát. Ez persze súlyos tévedés volt, az egész világ hatalmas árat fizetett érte, de ugyanakkor tény marad, méghozzá olyan tény, ami nélkül a harmincas évek története egészében véve, az Egyesült Királyság politikája pedig különösképpen nem érthető meg. Sajnos az egész emberi történelem tele van súlyos tévedésekkel, ami azonban nem jelenti, hogy a tévedők tudatosan és gonoszul csináltak volna rossz politikát. Egy másik ítélkező sztereotípia is fellelhető Shirer könyvében. Eszerint Lengyelország, pontosabban annak vezető politikai és katonai csoportjai önmaguk ítélték halálra az országot, részben azért, mert vakok maradtak a német veszéllyel szemben, részben pedig amiatt, hogy nem vették észre: amíg fennáll a danzigi korridor, Lengyelország nem lehet biztonságban. Shirer egész személyiségében olyasfajta ember volt, aki nem hajlott meg semmiféle előítélet előtt. Liberalizmusa átfogó volt, olyannyira, hogy az 50-es években nemkívánatos személy lett hazájában, és felkerült a nyilvántartott „vörösök” fekete listájára. A világ egyik legmozgékonyabb, széles körökben elismert újságírója éveken át csak tengette magát, nézetein azonban mit sem változtatott. Ezzel a személyiségi alkattal is összefüggésben áll, hogy Shirer elsősorban megérteni és megértetni akarja a történteket, ezért azután csak keveset teoretizál, ám annál nagyobb teret szentel a narrációnak: az események, a tárgyalások, a párbeszédek és monológok ismertetésének. Ε módszer kétségkívül nagyon kellemes az olvasónak, részben azért, mert lehetővé teszi, hogy maga is véleményt alkosson, részben azonban még akkor is, ha egyikük-másikuk inkább a történésre kíváncsi, mintsem a mélyebb összefüggésekre. A kötet Hitler életrajza, a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt és a Harmadik Birodalom politikatörténete szempontjából szinte hiánytalan, és nagyjából ugyanez mondható a diplomáciatörténeti részekről is. Ε téren is vannak ugyan új kutatási eredmények, amelyek a felsorolt tárgyköröket színezik, illetve új árnyalatokkal gazdagítják, az alapvető vonulatokon azonban nem sokat változtatnak. Mégis meg kell jegyeznünk, hogy az érzelmi elfogultságok ellen derekasan küzdve, szerzőnk egyszeregyszer mégis megkockáztat olyan értékelő megjegyzéseket, amelyek már annak idején is gyanúsnak kellett volna tűnjenek, ha alaposabban elgondolkodik felőlük. Álljon itt erre egykét példa. Shirer sok más szerzővel együtt úgy véli, hogy 1936 márciusában, midőn a Wehrmacht megszállta a békeszerződés, valamint a locarnói szerződés által demilitarizált rajnai övezetet, és ezt a brit, valamint a francia kormány megtorlatlanul hagyta, a nyugati demokráciák maguk játszották el utolsó esélyüket. Azt hiszi, hogy ellenállásuk és az annak következtében

elszenvedett német kudarc Hitler és rendszere bukására vezetett volna. Ε tétel más szerzők révén is untig ismert. A baj csak az, hogy alátámasztására hiányzik minden kézzelfogható érv és adat. Hitler készen állt ugyanis arra, hogy ellenállás esetén visszavonulást rendeljen el, és aki azt hiszi, hogy ez a náciként, nacionalistaként vagy egyszerűen nemzetileg gondolkodó német tömegek szemében őt, nem pedig a brit és francia vezetőket diszkreditálta volna, az vagy Hitlert, vagy a német hangulatot nem ismeri eléggé. Elképzelhetetlen, hogy egy esetleges visszavonulás Németországban 1936-ban rendszerváltáshoz vezetett volna, amiként az is, hogy Hitler, a náci vezérkar, vagy akár a Wehrmacht vezető tiszti csoportja emiatt egyszer s mindenkorra lemondott volna expanzív terveiről. Hitlert valóban megállítani már akkor is csak jelentős katonai fölény alapján és csak erőszakkal lehetett volna, amire azonban a francia hadsereg egyedül nem vállalkozhatott, adekvát angol (illetve brit vagy birodalmi) hadsereg viszont egyszerűen nem létezett. A harmincas évek egész diplomáciatörténetével kapcsolatban szem előtt kell tartani még egy alapvetően fontos tényezőt. Hitler taktikai zsenialitása – többek között – abban állt, hogy a versailles-i békeszerződés revíziójának követelményével lépett fel, és ezáltal nem csak elkápráztatta a német tömegeket, de egyúttal a leggyengébb pontjukon kezdte ki a nyugati hatalmakat, mivel a béke előírásai a legtöbb vonatkozásban tulajdonképpen védhetetlenek voltak, és ezt a hatalmak vezető csoportjai maguk is elég jól tudták. Még a francia politikusok is tisztában voltak azzal, hogy a teljes katonai egyenlőtlenség (100 ezer fős német hadsereg kb. 600 ezer fegyverben tartott francia katonával szemben vagy 35 ezer magyar katona a többszázezres csehszlovák, román, jugoszláv haderő ellenében stb.) sokáig nem tartható fenn, és azt is tudták, hogy a Rajna-vidék végeredményben német föld, Németországhoz tartozik, és nincs olyan jog a világon, amely megtilthatná egy államnak, hogy saját határának védelméről gondoskodhasson. Miben állt tehát végül is e néhány év nagy drámája? Abban, hogy a náci Németország fedő manővere: a revízió takarója alatt a nagyméretű expanzióra való felkészülést a legtöbben a legjobb esetben is csak sejtették, de csupán 1939 májusában győződtek meg róla, akkor, amikor a Wehrmacht első ízben indult olyan hódításra, amely a békerendszerrel, a Németországgal szemben elkövetett igazságtalanságokkal és az etnikai kérdéssel sem volt kapcsolatba hozható. Természetesen ellene lehet ennek vetni, hogy azért akadt egy-két ember Európában, aki jóval előbb tisztába jött a veszélyekkel, ez azonban bármennyire igaz is, mégsem változtat azon, hogy a politikai világ legnagyobb része kezelhetőnek hitte a német problémát. Ez persze súlyos tévedés volt, az egész világ hatalmas árat fizetett érte, de ugyanakkor tény marad, méghozzá olyan tény, ami nélkül a harmincas évek története egészében véve, az Egyesült Királyság politikája pedig különösképpen nem érthető meg. Sajnos az egész emberi történelem tele van súlyos tévedésekkel, ami azonban nem jelenti, hogy a tévedők tudatosan és gonoszul csináltak volna rossz politikát. Egy másik ítélkező sztereotípia is fellelhető Shirer könyvében. Eszerint Lengyelország, pontosabban annak vezető politikai és katonai csoportjai önmaguk ítélték halálra az országot, részben azért, mert vakok maradtak a német veszéllyel szemben, részben pedig amiatt, hogy nem vették észre: amíg fennáll a danzigi korridor, Lengyelország nem lehet biztonságban. Nos, e tétel minden részében kételyeket vált ki. Vannak ugyanis beszédes ellenpéldák arra nézve, hogy egy ország vezetőrétegének felismerése a veszedelem nagyságát illetően mit sem változtatott helyzetén és sorsán abban az esetben, ha Hitlernek, illetőleg a Wehrmachtnak valamilyen okból az útjába került. Elég talán, ha e szempontból Csehszlovákia és Belgium esetére hivatkozunk. Csehszlovákia vezető garnitúrája ugyanis tökéletesen tisztában volt a fenyegetéssel, sőt, ráadásul a maga „danizgi” problémáját is hagyta békésen „megoldani”, és a német hadsereg a maradék országot akkor rohanta le, amikor az ürügy, a szudétanémet kérdés már nem létezett. Belgium esete e szempontból még beszédesebb, minthogy ennek az országnak nem volt sem Szudéta-vidéke, sem danzigi korridorja, sem német kisebbsége; megtámadását és

megszállását – csakúgy egyébként, mint Hollandiáét, Luxemburgét, Norvégiáét, Dániáét – kizárólag a Wehrmacht stratégiai szempontjai és Hitler területszerzési ambíciói indokolták. Mindemellett arról sem illő megfeledkezni, hogy a danzigi kérdést végeredményben nem a lengyelek létesítették vagy erőszakolták ki. Wilson amerikai elnök, majd a győztes szövetséges hatalmak elhatározása ugyanis arra nézve, hogy az újra lábra állított Lengyelországot tengeri kijárathoz juttassák, a párizsi békekonferencia egyik dogmája lett, és ugyanez a nemzetközi szervezet dolgozta ki a megoldást is. A megoldás rossz volt, ez kétségtelen. Súlyos hiba volt, hogy miatta több mint 2 millió német került lengyel fennhatóság alá, ám e hibás lépésért a nagyhatalmak legalább annyira felelősek voltak, mint maguk a lengyelek. Az igazi probléma azonban nem is ebben rejlett. És nem is abban, hogy a lengyel kormány egyidejűen oroszellenes politikát folytatott, valamint, hogy eltávolodott a francia szövetségtől, – mint Shirer véli. Maga a megállapítás igaz ugyan, de ha megkérdezzük, hogy vajon mit segíthetett Lengyelországon egy szovjet- és franciabarát politika az adott helyzetben, akkor nem találunk olyan választ, ami Varsó számára némi biztatást nyújthatott volna. Bár a háború kezdetén a Wehrmacht még kétségkívül nem volt teljesen kifejlesztve, de 1939-ben katonailag a Szovjetunió is sokkal gyengébb volt, mint 1941-ben, amikor a lehető legnagyobb sebességgel hátrált a német erők elől, a francia hadsereg pedig egy jó félév múlva saját hazáját sem volt képes megvédeni. Arról már nem is beszélve, hogy egy egységes francia-lengyel-szovjet fellépés feltétele a megállapodás létrejötte lett volna a francia kormány és Moszkva között, ennek kudarca viszont szintén nem írható kizárólag a lengyel kormány számlájára. Bár igaz, hogy a varsói illetékesek mindig elhárították a Vörös Hadsereg megjelenésének engedélyezését országuk területén, bármilyen védelmi címszó alatt is történt volna ez, az sem kevésbé igaz azonban, hogy a katonai szövetséget 1935-től kezdve Párizs maga is minduntalan elhessegette, és 1939-ben sem mutatott lényegesen nagyobb lelkesedést iránta. A lengyel kormány számára végeredményben nem maradt más választás, mint hogy belépjen a német szövetségi rendszerbe (amit felajánlottak neki), vagy hogy ellenálljon. A mű korai volta és a feldolgozás narratív, politikai jellege együttesen felelős bizonyos hiányokért, lyukakért is, amelyek a kötet nagy terjedelme ellenére érezhetőek a náci birodalom életrajzában. Shirer az általa feldolgozott hatalmas mennyiségű dokumentum ellenére sem ismerhetett meg szövege írásakor egy egész sereg később napvilágra került fontos irományt. Senki sem tudhatta akkoriban, hogy Hitler megírt egy második, eléggé terjedelmes könyvet a Mein Kampf után, mert e Hitler életében publikálatlanul maradt szöveg csak később került elő. Márpedig az úgynevezett Zweites Buch nagyon is figyelembe veendő Hitler-mű a későbbi náci külpolitika szempontjából. Akkoriban még nem adták ki Hitler valamennyi nyilvános beszédét, interjúját stb., és még kevésbé az úgynevezett titkos beszédeket. Goebbels naplójából csak egy rövid, és a szerző által publikáltatott rész volt ismeretes, és nem látott még napvilágot az a gyűjtemény sem, amely Hitler „Weisung”-jait, a háborúval kapcsolatban kiadott utasításait tartalmazza. Több emlékirat, közöttük Albert Speer írása még ismeretlen volt. Arról már ne is szóljunk, hogy teljességgel hiányzott az a részben elméleti, részben a folyamatok részleteit feltáró szorgalmas aprómunka, amit utóbb a német történészek tettek hozzá a nácizmus komplex jelenségének értelmezéséhez. A „koraiság” a fentiek miatt értelemszerűen olykor kisebb-nagyobb egyoldalúsághoz, máskor egyenesen tévedéshez vezet. Egyik jó példája ennek a gyermek és ifjú Hitler bemutatása. Jóllehet Shirer tudta, hogy Hitler e korszakról adott önarcképe nem érdemel igazán hitelt, mégis, mivel a Mein Kampf vonatkozó részein kívül csak August Kubizek, Hitler egyetlen „barátjának” könyve állt rendelkezésére, minduntalan beleesett Hitler csapdájába (illetve az elterjedt mesék kelepcéjébe), mert az ő hamisításait gyakorlatilag nem volt mivel egybevetnie. Leírja például, hogy Hitler apai ágán a Hiedlerek valamennyien nyughatatlan, állandóan költözködő emberek voltak: így a nagyapának vélt Johannes Hiedler, továbbá a Schicklgruberből Hitlerré átalakult apa, Alois, valamint az egész rokonság. A valóságban e

feltevések egyikére sincs komoly alap. Sem arra, hogy Johannes Hiedler lett volna Adolf Hitler nagyapja, sem arra, hogy az egész család vándormadarakból állt volna. Az utóbbi egyedül éppen Johannesre vonatkoztatható, ami viszont nem nagyon meglepő, mivel molnárlegényként kénytelen volt mindig oda szegődni, ahol éppen alkalmazták. Ezzel szemben az öccse, Nepomuk, aki Hitler apját felnevelte és kitaníttatta, aki (eltérően Shirer felfogásától) a névváltoztatást elintézte, arra hivatkozva, hogy a bátyja halálos ágyán „bevallotta” apaságát, amiről 39 éven át nem akart tudni, nos, ez a Nepomuk megtelepedett és megállapodott gazdag paraszt volt tekintélyes farmmal, gazdasággal és családdal. Vélhetően éppen e körülmény volt az oka annak, hogy Alois Schicklgruber névváltoztatásával meg kellett várja a bátyja halálát, mivel csak akkor nyílt alkalma arra, hogy az immár 39 éves „gyermeket” családi és falusi botrány nélkül a saját nevére írassa. Ilyen és hasonló pontatlanságokat bőségesen találni a következő lapokon. Fontosabb azonban talán ennél, hogy a könyv keletkezése idején még nem volt nagyon mód sem a német társadalom, sem az egyes társadalmi csoportok viselkedésének és vélekedésének bemutatására. Még nem voltak ismertek a náci párttagok dossziéi, tehát azt is csak vélelmezni lehetett, hogy egyáltalán milyen körökből, elemekből tevődött össze a párttagság. Még senki sem nyúlt bele a hangulatjelentések tömegébe, következésképpen arról is csak keveset lehetett sejteni, hogy egyáltalán mit és hogyan élt meg maga a német lakosság. Homályban maradt egyelőre a náci rezsim belső szerkezete, hierarchiája és e hierarchia mozgásának, működésének anarchisztikus, kaotikus módja. Nem lehetett ismerni még azokat a módokat, eljárásokat sem, amelyek segítségével a nácik felszámolták a társadalom önmozgását biztosító összes szervezetet a pártoktól kezdve a legártatlanabb kulturális egyletekig, hogy mindent és mindenkit az NSDAP által kifejlesztett és ellenőrzött szervezetek gyilkosan ölelő karjai közé gyömöszöljenek. Mindennek és sok másnak a kiderítése és feldolgozása a következő évtizedekre várt. Mindezek után mi az mégis, ami miatt fenntartásai és hiányérzete ellenére az okvetetlenkedő szaktörténész is örömmel veszi e könyv magyar nyelvű megjelentetését, és ami miatt mindenkit arra bátorít, hogy szerezze be és olvassa el Shirer munkáját? Nos, vajon mi az, ami miatt a „The Rise and Fall of the Third Reich” attól kezdve, hogy első ízben napvilágot látott, újra megjelent 1960-ban, 1962-ben, 1983-ban, 1985-ben összesen sokmillió példányban? Az ok vélhetően azonos. Shirer könyve – amellett, hogy mint említettük, elbeszélő jellegű, könnyen olvasható, és ha a témájától eltekintünk, akár azt is mondhatnánk, hogy „szórakoztató” – tele van hiteles és hazánkban teljesen ismeretlen anyaggal. A szerző hosszan idéz nyilatkozatokból, parlamenti beszédekből, diplomáciai jelentésekből, tárgyalási szövegekből, temérdek érdekes és értékes forrásból. Ezek történelmi értéke pedig az idők során mit sem változott. Ε szempontból nem ismerek olyan kötetet, amely az övénél gazdagabb és tanulságosabb lenne. Ez az egyik és a legfőbb szempont, ami miatt örülhetünk a könyv megjelenésének. A másik a hazai könyvpiaccal és e piac által behatárolt ismereteinkkel áll kapcsolatban. Elszomorító olvasó közönségünk alultájékoztatása nem csak általában véve a világ és Európa történetét illetően, de kiváltképp annak közelmúltjára vonatkozóan. Ε mostoha helyzet miatt nem is nagyon lehet szemükre vetni a magyaroknak, ha a magyar határon túl oly kevéssé tudnak tájékozódni, és a magyar „glóbust” oly nehezen vagy egyáltalán nem képesek elhelyezni az igazi glóbuson. Ezen nagy valószínűség szerint a szó szoros értelmében vett szakmunkákkal nem nagyon lehet segíteni, mivel azok többnyire szárazak, hemzsegnek a szakkifejezésektől, tehát egyszerűen szólva unalmasak az átlagolvasó, értsd: a nem szakember számára. Ezért hiszem, hogy a 89 évesen nemrégiben (1993 decemberében) elhunyt szerző holtában is missziót tölt be akkor, midőn élete végefelé adott hozzájárulásával és nagy örömére könyvét mintegy átnyújtja a magyar közönségnek. Ormos Mária

Gyakran éreztem keserű fájdalmat a német népre gondolván, amelynek egyedei oly tiszteletre méltóak, egésze mégis oly silány... GOETHE Hitler volt Németország végzete, és e végzetnek nem lehetett útjába állni. WALTHER VON BRAUCHITSCH táborszernagy, 1938-41 között a német hadsereg főparancsnoka Németország bűnét ezer évig nem fogják elfelejteni. HANS FRANK, Lengyelország főkormányzója, a nürnbergi siralomházban Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újraéljék SANTAYANA

ELŐSZÓ Bár rövid léte első felében a Harmadik Birodalomban éltem, dolgoztam, és közelről figyeltem, amint Hitler megszilárdítja hatalmát e nagy, ám zavarba ejtő nemzet diktátoraként, majd hódító háborúba vezeti népét, személyes élményeim önmagukban mégsem indítottak volna arra, hogy megpróbálkozzam e könyv megírásával. A II. világháború végén azonban bekövetkezett egy, a történelemben egyedülálló esemény: a győztesek kezére kerültek a német kormány és az összes kormányzati ágazat irattárai, köztük a külügyminisztérium, a hadsereg, a haditengerészet, a nemzetiszocialista párt és Heinrich Himmler titkosrendőrségének archívuma. Azt hiszem, soha addig ekkora kincs nem került kortárs történészek kezébe. Korábban egy nagy állam, még ha háborús vereséget is szenvedett, vagy kormányát forradalommal döntötték meg, ahogy Németországgal és Oroszországgal esett meg 1918-ban, meg tudta őrizni archívumait, amelyekből azután csak az éppen illetékes uralkodó rezsim érdekeinek megfelelő dokumentumok kerültek nyilvánosságra. A Harmadik Birodalom gyors összeomlásának eredményeként 1945 tavaszán nemcsak a titkos okmányok hatalmas tömege került elő, hanem egyéb felbecsülhetetlen értékű anyagok is: magánhasználatú naplók, szigorúan titkos beszédek, értekezletek jegyzőkönyvei, levelek, sőt még a náci vezetők azon telefonbeszélgetéseinek átiratai is, amelyeket a Hermann Göring által a Légügyi Minisztériumban felállított különleges iroda hallgatott le. Franz Halder tábornok például kimerítően részletes naplót vezetett: nemhogy napról napra, hanem óráról órára jegyezte Gabelsberger gyorsírással az eseményeket. Naplója az 1939. augusztus 14. és 1942. szeptember 24. közötti periódus történéseivel kapcsolatos tömör információk egyedülálló forrása. Az adott időszakban Halder a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke volt, és napi kapcsolatban állt Hitlerrel és a többi náci vezetővel. Az övé a legárulkodóbb, de nem az egyetlen nagy értékű német napló. Fennmaradt Dr. Josef Goebbels propagandaminiszternek, a pártban Hitler közeli munkatársának, valamint Alfred Jodl tábornoknak, a Véderő Főparancsnoksága (OKW) hadműveleti főnökének naplója is. Maga az OKW és a Haditengerészeti Főparancsnokság is vezetett naplót. A német haditengerészeti archívumnak a Coburg melletti Schloss Tambachban szövetséges kézre került hatvanezer dossziéja a megtalálás időpontjától, 1945 áprilisától egészen a modern német hadiflotta megalakulásáig, 1868-ig visszamenően tartalmazta e flotta összes kódját, hajónaplóját, emlékeztetőjét stb. A német külügyminisztériumnak a Harz hegységben lévő különböző kastélyokban és bányákban tárolt 485 tonnányi iratanyaga, amelyet az Egyesült Államok 1. Hadserege közvetlenül azelőtt zsákmányolt, hogy a Berlinből érkezett parancsnak megfelelően elégették volna, nem csupán a Harmadik Birodalom anyagát tartalmazza, hanem a weimari köztársaságon keresztül a bismarcki Második Birodalom kezdetéig nyúl vissza. A háború után sok éven át hevert lepecsételve több tonnányi náci dokumentum a Virginia állambeli Alexandriában lévő egyik nagy katonai raktárban; kormányunkat annyira nem érdekelték, hogy még csak ki sem nyittatták a ládákat, hogy kiderüljön, miféle történelmi érdekességű anyagot tartalmaznak. Végül 1955-ben, az Amerikai Történeti Társaság kezdeményezésének és néhány magánalapítvány nagylelkűségének köszönhetően kinyitották az alexandriai ládákat, és egy a feladathoz messze nem kielégítő felszereléssel és segédszemélyzettel rendelkező szánalmasan kis tudóscsoport nekilátott, hogy átlapozza és lefényképezze a papírhegyet, mielőtt a kormány, amelynek sürgős volt a dolog, visszaadja az egészet Németországnak. Gazdag leletanyagnak bizonyult! Hasonlóan értékes a Hitler főhadiszállásán tartott, a napi hadihelyzettel foglalkozó ötvenegy „Führerkonferencia” részleges gyorsírásos jegyzőkönyve, valamint a náci hadúrnak a háború idején régi pártbeli cimborái és titkárai körében folytatott asztali beszélgetéseinek teljesebb szövege; az előbbieket az Egyesült Államok 101. ejtőernyős hadosztályának egyik hírszerző

tisztje mentette meg Hitler elszenesedett papírjai közül Berchtesgadenben, az utóbbiakat pedig Martin Bormann papírjai között találták. Több százezer zsákmányolt náci iratot gyűjtöttek össze sietve Nürnbergben bizonyítékként a náci háborús főbűnösök peréhez. Ε per első részén folytatott tudósítói munkám során összegyűjtöttem egy sereg dossziényi sokszorosított iratmásolatot, később pedig a vallomásokból és dokumentumokból összeállított és közreadott negyvenkét kötetet, a sok fontos okmány angol fordítását tartalmazó tíz kiegészítő kötettel együtt. Értékesnek bizonyult a nagy pert követő tizenkét további nürnbergi per anyagáról kiadott tizenöt kötetes sorozat is, bár ebből számos okmányt és sok tanúvallomást kihagytak. Végül pedig e példátlan dokumentumrengeteg mellett ott vannak még a német katonatisztek, párt-valamint kormánytisztviselők kimerítő kihallgatásainak jegyzőkönyvei is, továbbá ugyanezeknek a különböző háború utáni bűnperek során eskü alatt tett tanúvallomásai. Ezek olyan anyagot szolgáltatnak, amelyhez hasonló ilyen szintű forrásokból soha nem született még a korábbi háborúk után. Természetesen nem olvastam végig mindent ebből az iszonyatos dokumentumtengerből: ez messze meghaladná egyetlen ember teljesítőképességét. De átrágtam magam egy tekintélyes részén, bár a megfelelő tárgymutatók teljes hiánya ugyanúgy lassította a munkámat, mint bárkiét, aki ekkora kincstárban búvárkodik. Roppant érdekes, hogy közülünk, a náci időkben Németországban állomásozó külföldi újságírók és diplomaták közül milyen kevesen voltak tudtában igazán annak, ami a Harmadik Birodalom homlokzata mögött folyt. Egy totalitárius diktatúra természetéből adódóan mélyen a titkosság árnyékába húzódva működik, és tudja, hogyan rejtse el titkait a kíváncsi szemek elől. Eléggé könnyű volt megörökíteni és leírni a Harmadik Birodalom csupasz, izgalmas, gyakran undorító eseményeit: Hitler hatalomra kerülését, a Reichstag felgyújtását, a Röhmmel való véres leszámolást, az ausztriai Anschlusst, Chamberlain kapitulációját Münchenben, Csehszlovákia elfoglalását, a Lengyelország, Skandinávia, a Nyugat, a Balkán és az Oroszország elleni támadásokat, a náci megszállás, a koncentrációs táborok és a zsidók elpusztításának borzalmait. De az ezen eseményekhez vezető titokban hozott végzetes döntések, az intrikák, az árulás, az indítékok és aberrációk, a főszereplőknek a színfalak mögött játszott szerepe, az általuk gyakorolt rémuralom kiterjedése és a technika, amellyel azt megszervezték – mindez és még sok más is rejtve maradt előttünk a titkos német dokumentumok előkerüléséig. Egyesek úgy gondolhatják, hogy túlságosan korai még megpróbálkozni a Harmadik Birodalom történetének megírásával, hogy e feladatot egy későbbi történészgenerációra kell hagyni, amely már rendelkezik majd az idő perspektívájával. Ε nézetet különösen Franciaországban találtam uralkodónak, ahová kutatómunkám során utaztam el. Ott hallottam, hogy mai történetíróknak semmi olyannal nem kellene foglalkozniuk, ami Napóleon óta történt. Számos érv szól e nézet mellett. A legtöbb történész ötven, száz évet várt, mielőtt kísérletet tett volna egy ország, egy birodalom, egy kor feldolgozására. De hát alapvetően nem azért volte így, mert ilyen sokáig tartott, amíg a megfelelő dokumentumok napvilágra kerültek, és ellátták a történetírókat a szükséges autentikus anyaggal? És igaz, hogy nőtt a perspektíva, de nem veszett-e el valami azzal, hogy a szerzők nem ismerték személyesen azoknak a koroknak az életét és atmoszféráját, nem ismerték személyesen azokat a történelmi alakokat, amelyekről írtak? Egyedülálló eset, hogy a Harmadik Birodalom bukásával egyidejűleg rendelkezésre állott annak majdnem teljes dokumentumanyaga, amelyet tovább gazdagítottak az összes életben maradt katonai és politikai vezetők (egyes esetekben a kivégzésük előtt tett) vallomásai. Ilyen egyedülálló források birtokában, és mivel a fejemben és a csontjaimban is friss még annak az emléke, hogy milyen volt az élet a náci Németországban, hogyan néztek ki, hogyan viselkedtek, és milyenek voltak a hatalmasok, mindenek előtt Adolf Hitler, elhatároztam hát, hogy legalábbis megpróbálom leírni a Harmadik Birodalom felemelkedésének és bukásának

históriáját. „Én az egész háborút átéltem – írja Thuküdidész minden idők egyik legnagyszerűbb történelmi művében, A peloponnészoszi háború történetében –, elég érett korban voltam, s megvolt bennem a szükséges belátás, hogy az eseményekről megbízható képet alkossak.”1 Rendkívül nehéz, olykor lehetetlen feladatnak bizonyult a pontos igazság megismerése Hitler Németországáról. A dokumentumrengeteg jóval messzebbre segítette ugyan a kutatót az igazság felé vezető úton, mint ami csak húsz évvel ezelőtt is lehetségesnek tűnt volna, de puszta tömege gyakran képes összezavarni az embert. És az emberi emlékezetből származó minden dokumentum és vallomás szükségszerűen tartalmaz zavarba ejtő ellentmondásokat. Kétségtelen, hogy a saját élményeimből és egyéniségemből fakadó előítéletek időről időre átszűrődnek e könyv lapjain. Elvi indíttatásból is megvetek mindenféle totális diktatúrát, ezt pedig annál inkább meggyűlöltem, mivel átéltem, és nyomon követhettem az emberi szellem elleni rút hadviselését. Ebben a könyvben azonban megpróbáltam szigorúan tárgyilagos maradni. Hagytam, hogy a tények beszéljenek önmagukért, és megjelöltem mindegyikük forrását. Egyetlenegy esemény, jelenet vagy idézet sem a képzelet szülötte: okmányokon, szemtanúk vallomásán és személyes megfigyelésemen alapulnak. A körülbelül fél tucatnyi olyan helyen, ahol találgatok, ezt félreérthetetlenül közlöm is. Nincsenek kételyeim afelől, hogy sokan fogják vitatni azt, ahogyan a tényeket értelmezem. Ez elkerülhetetlen, hiszen egyetlen ember véleménye sem csalhatatlan. Személyes véleményemet olyankor tettem hozzá a tényekhez, amikor világosabbá és mélyebbé kívántam tenni vele a krónikát, és minden esetben átszűrtem a bizonyítékokon, saját ismereteimen és személyes tapasztalataimon. Adolf Hitler valószínűleg az utolsó nagy hódító kalandor a Nagy Sándor, Julius Caesar és Napóleon nevével fémjelzett sorban, a Harmadik Birodalom pedig az utolsó azon birodalmak sorában, amelyek az akkori Franciaország, Róma és Makedónia útjára léptek. A hidrogénbomba, a ballisztikus lövedék és a Holdra is kilőhető rakéta hirtelen felbukkanása lezárta a történelemnek ezt a szakaszát. A régit oly gyorsan felváltó mai új korunkban, amely tele van rémisztően halálos szerkezetekkel, ha valaki egyáltalán belekezdene egy nagy hódító háborúba, az valami öngyilkos hajlamú kisember lesz, aki megnyom egy elektromos kapcsológombot. Ε háború nem tart majd sokáig, és nem következik másik utána, soha többé. Nem maradnak majd sem hódítók, sem meghódítottak, csupán elszenesedett csontok egy lakatlan bolygón.

1

Muraközy Gyula fordítása. (Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Európa. Bp. 1985. 411.)

ELSŐ KÖNYV

ADOLF HITLER FELEMELKEDÉSE

I

A HARMADIK BIRODALOM SZÜLETÉSE A Harmadik Birodalom születésének előestéjén lázas feszültség szállt Berlinre. Szinte mindenki számára világosnak tűnt, hogy a weimari köztársaság most fog kimúlni. Gyorsuló haláltusája több mint egy éve tartott már. Hivatali elődjéhez, Franz von Papenhez hasonlóan Kurt von Schleicher tábornok sem sokat törődött a köztársasággal, és még kevésbe a demokráciával: Papenhez hasonlóan ő is elnöki rendeletekkel, a parlament megkerülésével kormányozta az országot. A kancellári hivatalában eltöltött Ötvenhét nap után azonban kimerültek a lehetőségei. 1933. január 28-án, szombaton a köztársaság idős elnöke, von Hindenburg tábornagy váratlanul letette állásából. A nemzetiszocialistáknak, Németország legnagyobb politikai pártjának vezére, Adolf Hitler magának követelte annak a demokratikus köztársaságnak a kancellári posztját, amelynek az elpusztítására esküdött meg. Azon a végzetes téli hétvégén a létező legvadabb rémhírek keringtek a fővárosban arról, hogy mi következhet; és a legijesztőbbek, mint kiderült, nem voltak alaptalanok. Egyes jelentések szerint Kurt von Hammerstein tábornokkal, a szárazföldi hadsereg főparancsnokával egyetértésben, a potsdami helyőrség segítségével Schleicher puccsot készített elő, hogy letartóztassák az elnököt, és katonai diktatúrát vezessenek be. Náci puccsról is folyt a szóbeszéd. Egyesek tudni vélték, hogy a rendőrség kötelékében lévő náci szimpatizánsok segédletével a berlini rohamosztagosok meg fogják szállni a Wiihelmstrassét: ebben az utcában állott az elnöki palota és a legtöbb minisztérium. Mások általános sztrájkot emlegettek. Vasárnap, január 29-én százezer munkás zsúfolódott a Berlin központjában lévő Lustgartenbe, hogy demonstrálja: nincs ínyére Hitler kancellárrá tétele. Az egyik munkásvezető megpróbált érintkezésbe lépni von Hammerstein tábornokkal, hogy a hadsereg és a szervezett munkásság közös akciójára tegyen javaslatot arra az esetre, ha Hitlert neveznék ki az új kormány élére. 1 Korábban egyszer, az 1920-as Kapp-puccs idején megesett már, hogy a kormánynak a fővárosból való elmenekülése után egy általános sztrájk mentette meg a köztársaságot. A vasárnapról hétfőre virradó éjszaka legnagyobb részében Hitler fel-alá járkált a kancellária épületétől bolhaugrásnyira lévő Reichskanzlerplatzon álló Kaiserhof szállodában bérelt szobájában.2 Idegessége ellenére tökéletesen biztos volt abban, hogy eljött az ő órája. Már majdnem egy hónapja tartottak Papennal és a konzervatív jobboldal többi vezetőjével folytatott titkos tárgyalásai. Kompromisszumot kellett kötnie. Nem alakíthat tisztán náci kormányt, viszont kancellár lehet egy olyan, nyolc nem nácit tartalmazó tizenegy tagú koalíciós kormány élén, amely egyetért vele a demokratikus weimari rendszer eltörlésében. Úgy látszott, hogy már csak a savanyú, idős köztársasági elnök áll az útjában. Hiszen az ősz tábornagy még két nappal a kritikus hétvége előtt, január 26-án is azt mondta von Hammerstein tábornoknak, hogy „egyáltalán nem áll szándékában azt az osztrák káplárt a Birodalom honvédelmi miniszterévé vagy kancellárjává tenni”.3 Fia, Oskar von Hindenburg őrnagy, Otto von Meissner, az elnök államtitkára, Papen és a palotai kamarilla többi tagjának befolyása alatt az elnök ellenállása végül meggyengült. Január 29-én, vasárnap délután, mialatt Hitler Goebbels és néhány más segítője társaságában kávét és süteményt fogyasztott, a Reichstag elnöke és Hitler után a náci párt második embere, Hermann Göring berobbant a szobába, és kategorikusan közölte, hogy Hitlert másnap kancellárrá fogják kinevezni.4 Hétfőn, 1933. január 30-án nem sokkal déli 12 óra előtt Hitler autón átment a kancelláriára, hogy megjelenjen Hindenburg előtt azon a kihallgatáson, amely végzetesnek bizonyult saját

maga, Németország és a világ számára. A Kaiserhof egyik ablakából Goebbels, Röhm és több más náci vezér izgatottan figyelte a kancellária bejáratát, ahol a kifelé jövő Führer nemsokára megjelenik majd. – Látni fogjuk az arcáról, hogy sikerült-e neki, vagy sem! – jegyezte meg Goebbels, mivel még most sem voltak egészen biztosak a dolgukban. „Szívünk kétség, remény, öröm és elbátortalanodás között hánykolódik – jegyezte naplójába Goebbels. – Túl gyakran csalódtunk már ahhoz, hogy teljes szívvel higgyünk a nagy csodában.”5 Néhány pillanattal később tanúi voltak e csodának. A Charlie Chaplin-bajuszos férfi, aki fiatal korában szegény bécsi csavargó, az első világháborúban névtelen katona, a háború utáni első komor napok során pedig müncheni gazdátlan obsitos volt, a sörházi puccs kissé komikus vezetője, az alig negyvenhárom éves, még csak nem is német, hanem osztrák szóbűvész éppen most tette le a hivatali esküt a német birodalom kancellárjaként. Autón tette meg a Kaiserhofig vezető száz yard távolságot, és nemsokára régi cimborái: Goebbels, Göring, Röhm és a többi barnainges között volt. Ők segítették végigjárnia a hatalomhoz vezető göröngyös, küzdelmes utat. „Semmit sem szól, és egyikünk sem szól – jegyezte fel Goebbels –, de könnyes a szeme.”6 Aznap este a sötétedéstől jóval éjfél utánig tartott az örömittas náci rohamosztagosok fáklyás felvonulása, amellyel a diadalt ünnepelték. Tízezrével jöttek elő fegyelmezett oszlopokban a Tiergarten mélyéről, elhaladtak a brandenburgi kapu diadalíve alatt, végig a Wilhelmstrassén, zenekaraik a dobok dübörgő ütemére a régi katonai indulókat játszották, hangjuk az új Horst Wessel-dalt bömbölte, és azokat a dallamokat, amelyek olyan vének voltak, mint maga Németország, csizmáik csattogva verték a ritmust a kövezeten, magasra emelt fáklyáik tűzszalagot formáltak, amely bevilágította az éjszakát, és hurrázásra késztette a járdákon zsúfolódó bámészkodókat. A palota egyik ablakából Hindenburg nézte a felvonuló tömeget. Botjával az indulók ritmusát verte, és szemlátomást örült, hogy olyan kancellárt választott, aki hagyományosan német módon képes fel lelkesíteni az embereket. Kétséges, hogy a második gyermekkorában lévő vénember tudta-e, mit szabadított el. Egy valószínűleg apokrif történet szerint a felvonulás közepe táján odafordult egy öreg tábornokhoz, és megjegyezte: – Nem is tudtam, hogy ennyi orosz foglyot ejtettünk! Kőhajításnyira onnan, a Wilhelmstrassén Adolf Hitler a kancellária egyik nyitott ablakában állt. Izgalmában és örömében magánkívül táncolt, jobb karját állandóan fel-le rángatta a náci tisztelgésre, felváltva mosolygott és nevetett, amíg csak ismét el nem futották szemét a könnyek. Az egyik külföldi megfigyelő más érzelmekkel figyelte az éjszakai felvonulást. „A tűzfolyam elhaladt a francia nagykövetség előtt – írta André Francois-Poncet, a nagykövet –, ahonnan nehéz szívvel és balsejtelmekkel néztem fényes nyomába.”7 A fáradt, de boldog Goebbels hajnali három órakor érkezett haza. Mielőtt lefeküdt, még írt a naplójába: „Szinte mint egy álom ... tündérmese ... megszületett az új Birodalom. Tizennégy év munkáját diadal koronázta. Megkezdődött a német forradalom!”8 Az 1933. január 30-án született Harmadik Birodalomról Hitler azzal dicsekedett, hogy ezer évig fog fennállni.9 A náci nyelvhasználatban gyakran nevezték „ezeréves birodalomnak” is. Ehhez képest tizenkét évet és négy hónapot élt, ám ez alatt – a történelemben csupán villanásnyi – idő alatt a Földünkön minden korábbi esetben tapasztaltnál hevesebb és pusztítóbb vulkánkitörést okozott: ezer évnél is hosszabb történelme során soha addig nem ismert magasságba emelte a német népet, egy időre Európa urává tette az Atlanti-óceántól a Volgáig és az Északi-foktól a Földközi-tengerig, majd a pusztulás és elhagyatottság mélységeibe vetette egy olyan világháború végén, amelyet saját nemzete provokált hidegvérrel, és amely során a meghódított népek felett az emberi élet és szellem módszeres irtása terén a minden idők legbarbárabb elnyomásán is túltevő terror uralmát vezette be. Az a férfi, aki megalapította a Harmadik Birodalmat, aki kíméletlenül és gyakran ritka éleslátással kormányozta, aki oly lélegzetelállító magasságokba és végül ilyen mélységekbe

vezérelte, kétségtelenül zseni volt, bár a gonoszabb fajtából. Igaz, hogy a valamiféle rejtélyes Gondviselés és többszáz éves tapasztalat által addigra az ő céljaira megfelelően formált német népben olyan természetes eszközre lelt, amelyet képes volt saját aljas céljai szerint tovább alakítani. Azonban Adolf Hitler démoni személyisége, vasakarata, hátborzongatóan éles ösztönei, rideg irgalmatlansága, figyelemre méltó értelme, szárnyaló fantáziája és – kivéve a vége felé, amikorra hatalomtól és sikerektől részegen már elszaladt vele a ló – az emberek és helyzetek felmérésében tanúsított lenyűgöző mértékű képessége nélkül szinte bizonyos, hogy soha nem született volna meg semmiféle Harmadik Birodalom. „Ez volt a személyiség egyedülálló és kiszámíthatatlan erejének egyik legnagyobb példája a történelemben” írja Friedrich Meineke, a kiváló német történész.10 Néhány német (és kétségtelenül a legtöbb külföldi) számára úgy tűnt, hogy Berlinben egy sarlatán került hatalomra. A németek többsége számára azonban Hitler körül hatalomra kerülésekor egy valóban karizmatikus vezér aurája lebegett – vagy fog hamarosan lebegni. A következő tizenkét viharos év során vakon követik majd, mintha isteni bölcsesség birtokában volna.

ADOLF HITLER ELJÖVETELE Származása és korai évei tükrében nehéz volna valószínűtlenebb figurát elképzelni Bismarck, a Hohenzollern császárok és Hindenburg elnök utódaként, mint ezt a furcsa osztrák paraszti ivadékot, aki 1889. április 20-án este fél hétkor született az Ausztria bajorországi határán fekvő kisváros, Braunau am Inn egyik szerény fogadójában, a Gasthof zum Pommerben. Az, hogy az osztrák-német határon született, később jelentős ténynek bizonyult Hitler életében, mert már ifjan megszállottjává vált annak az eszmének, hogy ne legyen államhatár az egyazon birodalomba való két német ajkú nép között. Oly tartós és erős volt ez az érzése, hogy amikor harmincöt évesen, egy német börtönben ülve tollba mondta a majdan a Harmadik Birodalom alaptervévé váló könyvét, annak legelső sorai szülőhelyének szimbolikus jelentőségével foglalkoztak. A Mein Kampf szavakkal kezdődik: Ma a gondviselés jelének tűnik számomra az, hogy a végzet Braunau am Innt választotta szülőhelyemül. Ε kisváros tudniillik két német állam határán fekszik, amelyeknek a minden rendelkezésünkre álló eszközzel történő újjáegyesítését mi, legalábbis a fiatalabb nemzedék, életünk céljává tettük... Ε határmenti kisváros egy nagy küldetés jelképe számomra.11 Adolf Hitler egy alacsony beosztású osztrák vámtisztviselő harmadik házasságából származó harmadik fia volt. Apja törvénytelen gyermek lévén élete első harminckilenc évében anyja nevét (Schicklgruber) viselte. A Hitler név apai és anyai ágon egyaránt felbukkan családfájában. Anyai nagyanyjának és apai nagyapjának neve egyaránt Hitler volt, avagy pontosabban annak különböző változatai, mivel a család nevét többféle helyesírással közölték: Hiedler, Hütler, Hüttler, Hitler. Adolf anyja és apja másod-unokatestvérek voltak, így házasságukhoz püspöki diszpenzációra volt szükség. Az eljövendő német Führer ősei több generációra visszamenően a Waldviertelben éltek, Alsó-Ausztriának a Duna, Cseh-, valamint Morvaország határa között lévő régiójában. Amikor Bécsben éltem, Prága vagy Németország felé tartva többször is átutaztam a vidéken. Dombos, erdős táj, benne falvak és kis tanyák váltakoznak. Noha csak körülbelül ötven mérföldre fekszik Bécstől, távoli és szegény vidék atmoszféráját árasztja, mintha az osztrák lét fő áramlatai érintetlenül hagyták volna. Lakói, hasonlatosan a közvetlenül felettük északra élő cseh parasztokhoz, hajlamosak a mogorvaságra. Általános gyakorlat köztük a rokonságon belüli házasság, mint Hitlerek szülei esetében is, és sok a törvénytelen gyermek. Anyai ágon létezett egyfajta állandóság a családban: Klara Pölzl elődei négy generációra visszamenőleg birtokolták Spital község 37. számú telkét.12 Hitler apai felmenőinek története azonban egészen más. Amint láttuk, a család nevének helyesírása változó volt; lakóhelyüket is

gyakran váltogatták. A Hitlerekben ott bujkált a nyughatatlanság szelleme, amely egyik faluból a másikba, egyik munkáról a másikra hajtotta őket mindig tovább. Kerülték a kötöttséget, s egyfajta bohémságot tanúsítottak a nőkkel szemben. Johann Georg Hiedler, Adolf nagyapja vándormolnár volt, aki Alsó-Ausztria falvait járva űzte mesterségét. 1824-ben történt első házasságkötése után öt hónappal fia született, de anyjával együtt meghalt. Tizennyolc évvel később, amikor éppen Dürenthalban dolgozott, Hiedler feleségül vett egy akkor 47 éves parasztasszonyt, a Strones községből származó Maria Anna Schicklgrubert. Házasságkötésük előtt öt évvel, 1837. június 7-én az asszony törvénytelen gyermeket szült: gyermekének az Alois nevet adta. Ε gyermek lesz Hitler apja majd. Igen valószínű, hogy Johann Hiedler volt Alois apja, bár erre nincs egyértelmű bizonyíték. Johann végül is feleségül vette az asszonyt, de az ilyen esetekben szokásos gyakorlattól eltérően nem vette a fáradságot, hogy a házasságkötés után törvényesítse fiát. A gyermek így Alois Schicklgruber néven nőtt fel. Anna 1847-ben hunyt el. Halála után Johann Hiedler harminc évre eltűnt. Nyolcvannégy évesen bukkant elő a Waldviertel-beli Weitra városában, ahol már Hitlernek írták a nevét, és három tanú jelenlétében nyilatkozatot tett a helybeli jegyző előtt, miszerint ő Alois Schicklgruber édesapja. A rendelkezésre álló adatokból nem tűnik ki, hogy miért várt e nyilatkozattal harminc évet, és végül is miért tette meg. Heiden szerint Alois később bizalmasan elmondta egy barátjának, hogy a dolog azért történt, hogy ő is részt kaphasson annak az apai nagybátyjának az örökségéből, aki saját háztartásában nevelte fel őt.13 Ε kései elismerés 1876. június 6-án történt, november 23-án pedig a döllersheimi pap, akinek hivatalához az ügyiratot továbbították, kivakarta az Alois Schicklgruber nevet az anyakönyvből, és az Alois Hitler nevet írta a helyére. Ettől fogva Adolf apját törvényesen Alois Hitlernek hívták, s nevét természetes módon örökítette fiára. Csak az 1930-as években fedezte fel az egyházközség régi irataiba leásó néhány vállalkozó szellemű bécsi újságíró a Hitler származásával kapcsolatos tényeket, s figyelmen kívül hagyva az öreg Johann Georg Hiedler kései kísérletét, hogy törvényesítsen egy zabigyereket, megpróbálták az Adolf Schicklgruber nevet ragasztani a náci vezérre. Sok furcsa fordulat történt Adolf Hitler különös életében, ám egyik sem volt furcsább, mint ez a születése előtt tizenhárom évvel bekövetkező esemény. Ha a nyolcvannégy éves vándormolnár nem jelent volna meg váratlanul, hogy az anya halála után majd harminc évvel megtegye apasági nyilatkozatát az akkor harminckilenc éves fia javára, akkor Adolf Hitler Adolf Schicklgruber néven született volna meg. Lehet, hogy egy puszta névnek nincs sok jelentősége, sőt akár semennyi sem, ám én hallottam, amint németek azon spekuláltak, vajon Hitler Schicklgruber néven is Németország vezérévé válhatott volna. Egy délnémet szájból e név kissé komikus felhanggal ejtődik. Lehetséges-e elképzelni, amint a felajzott tömeg a mennydörgő „Heil!” kiáltásokkal egy Schicklgrubert üdvözöl? „Heil Schicklgruber!” A hatalmas náci tömegmegmozdulásokon zajló misztikus felvonulások szereplőinek egyfajta wagneri, kereszténység előtti kántálásán túlmenően a „Heil Hitler” kötelező német köszönésformává vált a Harmadik Birodalom idejében, amikor még a telefonban is felváltotta a szokásos hallózást. „Heil Schicklgruber”? Kicsit nehéz elképzelni.2 Mivel Alois szülei nyilván soha nem éltek együtt, még házasságkötésük után sem, Adolf Hitler leendő apja a nagybátyjánál nőtt fel, aki bár Johann Georg Hiedler fivére volt, máshogyan írta a nevét: őt Johann von Nepomuk Hütlernek hívták. A Hitler által végül a nemzeti léttől megfosztott cseh néppel szemben táplált nem csillapodó gyűlöletre tekintettel, amely a náci vezért már ifjú korától fogva eltöltötte, e keresztnév megérdemli, hogy futólag 2

Úgy látszik, maga Hitler is rájött erre. Ifjúkorában bizalmasan közölte egyetlen fiatalkori barátjával, hogy semminek nem örült annyira, mint apja névváltoztatásának. Elmondta August Kubizeknek, hogy a Schicklgruber nevet „durvának, parasztosnak, ráadásul ügyetlen és és nem gyakorlatias hangzásúnak vélte. A 'Hiedler' nevet túl lágynak találta, ám a 'Hitler' szerinte jól hangzó és könnyen megjegyezhető név volt.” (August Kubizek: The Young Hitler I Knew, 40. o.)

megemlítsük. Johann von Nepomuk, azaz Nepomuki Szent János a cseh nép védőszentje volt, s egyes történészek a cseh vér beütésének jelét vélik felfedezni abban, hogy egy Hitler ilyen keresztnevet kapott. Alois Schicklgruber először a cipészmesterséget tanulta ki Spital községben, de apjához hasonlóan nyughatatlan természet lévén, hamarosan elindult, hogy Bécsben próbáljon szerencsét. Tizennyolc éves korában Salzburg környékén beállt az osztrák vámszolgálat határrendőrségébe, és kilenc évvel később, miután előléptették, s már magánál a vámszolgálatnál dolgozott, feleségül vette Anna Glasl-Hörert, egy vámtiszt örökbefogadott leányát. Az asszony egy kis hozományt és valamivel magasabb társadalmi állást hozott magával, ahogyan az már a régi osztrák-magyar monarchiában lenni szokott. Házasságuk azonban nem volt boldog. A feleség tizennégy évvel idősebb volt férjénél, betegeskedett, és gyermektelen maradt. Tizenhat évi együttélés után különváltak, majd három évvel később, 1883-ban az asszony meghalt. A különválás előtt Alois, aki törvényesen most már Hitler volt, összeállt egy fiatal szállodai szakácsnővel, Franziska Matzelsbergerrel, aki 1882-ben egy Alois nevű fiút szült neki. Egy hónappal felesége halála után Hitler elvette a szakácsnőt, és három hónap múlva megszületett Angela nevű leányuk. Ε második házasság nem tartott sokáig: Franziska egy éven belül meghalt tuberkulózisban. Hat hónappal később Alois Hitler harmadszor és utoljára nősült meg. Az új asszony, Klara Pölzl, aki majd Adolf Hitlert hozza világra, huszonöt éves volt, férje pedig negyvennyolc. Régóta ismerték egymást. Klara Spitalból, Hitlerek régi falujából érkezett. Nagyapja Johann von Nepomuk Hütler volt, akinek házában Alois Schicklgruber-Hitler felnőtt. Alois és Klara így másodfokú unokatestvérek voltak, és mint láttuk, püspöki diszpenzációra volt szükségük, hogy házasságra léphessenek egymással. Frigyüket a vámtiszt már akkor fontolóra vette, amikor első házassága idején gyermektelen otthonába fogadta Klárát mint mostohalányát. A gyermek évekig élt Schicklgruberékkal Braunauban, és úgy tűnik, első felesége betegeskedése alatt Alois azt fontolgatta, hogy felesége halála után azonnal elveszi majd Klárát. Hitlerként való törvényes elismerése és Klara nagyapjától való örökségének birtokba vétele idején a fiatal leány tizenhat éves volt, éppen eléggé idős ahhoz, hogy törvényesen férjhez mehessen. Amint láttuk azonban, az első feleség egy ideig élt még a különválásuk után, és talán amiatt is, hogy Alois időközben Franziska Matzelsberger szakácsnővel állt össze, Klara húsz évesen Bécsbe utazott, ahol cselédnek állt egy magánháznál. Négy év elteltével visszatért, hogy unokafivére háztartását vezesse; az első feleséghez hasonlóan élete utolsó hónapjaiban Franziska is kiköltözött férje házából. Alois Hitler és Klara Pölzl 1885. január 7-én esküdött meg, négy hónappal és tíz nappal később pedig megszületett első gyermekük, Gustav. E gyermek még csecsemőkorában meghalt, csakúgy, mint a második, az 1886-ban született Ida. Adolf e harmadik házasság harmadik gyümölcse volt. 1894-ben született Edmund öccse hat évet élt. Az ötödik, utolsó gyermek, Paula 1896-ban született, s túlélte híres bátyját. Adolf féltestvérei, Alois és Angela, Franziska Matzelsberger gyermekei szintén megélték a felnőtt kort. A szép fiatalasszonnyá fejlődő Angela egy Raubal nevű adóügyi tisztviselőhöz ment férjhez, akinek a halála után Bécsben házvezetőnőként dolgozott; ha Heiden információja valós, akkor egy ideig egy zsidó ingyenkonyhán is szakácskodott.14 1928-ban Hitler Berchtesgadenbe hozatta mint házvezetőnőjét, és attól kezdve náci körökben sűrűn lehetett hallani azokról a csodálatos bécsi tésztákról és süteményekről, amelyeket Angela készített a féltestvérének, aki nem tudott betelni velük. 1936-ban Angela távozott: férjhez ment egy drezdai építészprofesszorhoz, Hitler pedig, aki akkor már kancellár és diktátor volt, annyira rossz néven vette nővére távozását, hogy nászajándékot sem küldött az esküvőre. Egy kivételtől eltekintve Angela volt családjának egyetlen olyan tagja, akivel felnőtt korában szorosnak tűnő kapcsolatot tartott. Az egy kivétel Angela lánya, Geli Raubal volt, egy vonzó, szőke, fiatal nő:

amint később látni fogjuk, ő volt Hitler életének egyetlen igazi, mély szerelme. Adolf Hitler soha nem vette szívesen, ha másik féltestvére került szóba. Alois Matzelsberger, később törvényesített nevén Alois Hitler pincér lett, és hosszú éveken át sűrűn került összeütközésbe a törvénnyel. Heiden feljegyzi, hogy tizennyolc évesen öt hónapot ült lopásért, húsz éves korában pedig hasonló váddal nyolc havi börtönre ítélték. Végül átment Németországba, ott azonban ismét többször került bajba. 1924-ben, amikor Adolf Hitler éppen a müncheni puccs megszervezéséért ült börtönben, Alois Hitlert egy hamburgi bíróság bigámiáért hat hónapra ítélte. Heiden szerint ezután Alois Angliába távozott, ahol gyorsan családot alapított, majd el is hagyta.15 A nemzetiszocialisták hatalomra kerülése elhozta a jobb időket Alois Hitler számára is. Berlin egyik kertvárosában nyitott egy Bierstubét, azaz sörözőt, amelyet nem sokkal a háború előtt a főváros divatos West End negyedében lévő Wittenbergplatzra költöztetett. Sörözőjébe sűrűn jártak náci tisztségviselők, és a háború korai szakaszában, amikor nehezen lehetett élelmiszert szerezni, nála mindig bőséges volt az ellátás. Olykor-olykor magam is benéztem hozzá abban az időben. Alois hatvan felé járó pocakos, egyszerű, jóindulatú férfi volt, aki fizikailag kevéssé emlékeztetett híres féltestvérére – voltaképpen megkülönbözhetetlen volt soktucatnyi kiskocsmárostól, akivel az ember Németországban és Ausztriában találkozhatott. Az üzlet jól ment, és bármilyen volt is Alois múltja, szemlátomást élvezte a jó sorsát. Egy dologtól félt csupán: attól, hogy egy dühös vagy megvetéssel teli pillanatában féltestvére bevonathatja az italmérési engedélyét. Néha az a szóbeszéd járta a sörözőben, hogy a kancellárt és birodalmi vezért bántja a Hitler család alacsony származására emlékeztető söröző léte. Emlékszem, hogy maga Alois soha nem volt hajlandó semmiféle beszélgetésbe bocsátkozni a féltestvérét illetően, ami bölcs elővigyázatosságra vall, de erősen frusztrált minket, akik megpróbáltunk minden lehetőt megtudni annak az embernek a családi hátteréről, aki addigra már elindult Európa meghódításának útján. A Mein Kampf kivételével, ahol az elszórt életrajzi anyag gyakran félrevezető, és a kihagyások óriásiak, Hitler ritkán beszélt családi hátteréről és korai éveiről, sőt másoknak is ritkán engedte, hogy az ő jelenlétében beszéljenek róluk. Azt már láttuk, milyen volt a családi háttér. Nézzük, milyenek voltak a korai évek!

ADOLF HITLER ELSŐ ÉVEI Abban az évben, amikor apja ötvennyolc évesen nyugalomba vonult a vámtiszti szolgálatból, a hat éves Adolf megkezdte általános iskolai tanulmányait a Linztől nem messze délnyugatra fekvő Fischlham község 'iskolájában. 1895-öt írtak ekkor. A következő négy-öt év során a nyughatatlan nyugdíjas Linz környékén egyik faluból a másikba költözött. Fia tizenöt évesen már hét lakcím- és öt iskolaváltozásra emlékezhetett vissza. Két évig a lambachi bencés kolostor iskolájába járt, amely mellett apja gazdaságot vásárolt. Énekelt az iskola kórusában, énekleckéket is vett, és saját visszaemlékezése szerint16 arról ábrándozott, hogy egyszer majd a papi rendbe lép. A nyugdíjas vámtiszt végül a Linz déli határán fekvő Leonding községben telepedett meg véglegesen, ahol családja egy szerény kertes házba költözött. Tizenegy éves korában Adolfot beíratták a linzi gimnáziumba. Ez anyagi áldozattal járt apja számára, s ama törekvését jelzi, hogy fia az ő nyomdokaiban haladva köztisztviselői pályára menjen. Ez a lehetőség azonban cseppet sem vonzotta a fiút. „Alig tizenegy éves voltam, amikor első ízben kényszerültem ellenállásra [apjával szemben]... Nem akartam köztisztviselő lenni” – meséli később Hitler.17 A még csak nem is kamaszodó fiú és a kemény, gyermeke szerint uralkodó természetű apa közti elkeseredett, könyörtelen harc ama kevés életrajzi adalék közé tartozik, amelyet Hitler nagy részletességgel, láthatóan őszintén és valósághűen ábrázol a Mein Kampf lapjain. Ε konfliktus során nyilvánult meg először az az ádáz, hajlíthatatlan akaraterő, amely később oly messzire segíti majd Hitlert a látszólag leküzdhetetlen akadályokon keresztül, s amely a majdani vezér útjában álló összes embert letiporva kitörölhetetlen nyomot hagy

Németországon és egész Európán. Nem akartam közalkalmazott lenni, nem és nem! Apámnak minden olyan kísérlete, hogy saját életéből vett történetekkel szeretetet és gyönyörűséget keltsen bennem e foglalkozással kapcsolatban, pontosan az ellenkező hatást érte el ... Undorodtam annak gondolatától, hogy szabadságomtól megfosztva egy irodában ücsörögjek; ne lehessek többé a magam idejének ura, és egész életem tartalmát holmi kitöltendő űrlapokba kényszerítsem ... Egy napon világossá vált számomra, hogy festő, művész leszek ... Apám alig jutott szóhoz. – Festő? Művész!? Kétségbe vonta, hogy normális vagyok, vagy talán azt hitte, rosszul hallott, vagy félreértett. De miután megbizonyosodott a dologról, és főleg miután megérezte szándékom komolyságát, a természetére jellemző teljes eltökéltséggel ellenkezett... – Festő. Nem! Amíg élek, soha! – ... Apám soha nem engedett ebből a „sohából”, én pedig csak annál erősebben ragaszkodtam a magam „de igen!”-jéhez.18

Hitler később kifejtette, hogy e konfliktus egyik következményeként nem tanult tovább az iskolában. „Úgy gondoltam, hogy ha apám látja, milyen gyenge előmenetelt tanúsítok a gimnáziumban, akkor megengedi majd, hogy az álmomnak szenteljem az életem, még ha nincs is ínyére.”19 Ε harmincnégy évvel később leírt epizód részben magyarázatot adhat Adolf iskolai sikertelenségére. Általános iskolai osztályzatai végig egyformán jók voltak, azonban a linzi gimnáziumban annyit romlott az eredménye, hogy végül még bizonyítványt sem szerzett, úgy kellett átiratkoznia a Linzhez közel eső steyri állami gimnáziumba. Ide sem járt sokáig: kimaradt még az érettségi vizsga előtt. Későbbi életében Hitlert megkeserítette az iskolai kudarc: sűrűn gúnyolta a „tudós nemességet”, a tanárok tudományos fokozatait, diplomáit és kioktató fennhéjázását. Még élete utolsó három-négy évében is, amikor a legfelsőbb hadvezetés hagyta, hogy a vezért elárasszák a stratégiai, taktikai és hadvezetési részletkérdésekkel, egy-egy estén odahagyta a háborút, és régi pártbeli cimborái társaságában felidézte ifjúkora tanárainak ostobaságát. Abban az időben, amikor az őrült zseni már Legfőbb Hadúr volt, aki személyesen irányította óriási seregeit a Volgától a La Manche-csatornáig, feljegyezték néhány ilyen elkalandozó monológját. Ha azokra az emberekre gondolok, akik a tanáraim voltak, úgy látom, hogy legtöbbjük enyhén őrült volt. Kivételnek számított az, aki jó tanárnak volt mondható. Tragikus, ha arra gondolunk, hogy ilyen embereknek áll hatalmában elzárni egy fiatal ember elől az érvényesülés útját. –1942.III. 3.20 Tanáraimról a lehető legkellemetlenebb emlékeket őrzöm. Külső megjelenésükből a tisztaság hiánya áradt, gyűrött volt a gallérjuk ... Olyan proletariátus termékei voltak, amelyet teljesen megfosztottak a gondolkodás személyes függetlenségétől, példátlan tudatlanság jellemezte, és rendkívül alkalmas volt arra, hogy egy meddő kormányzati rend oszlopává váljon, amely, Istennek hála, ma már a múlté. –1942.IV12.21 Iskolai tanáraimra emlékezve úgy látom, hogy felük abnormális volt. Bennünket, diákokat arra neveltek a régi Ausztriában, hogy tiszteljük az időseket és a nőket. Professzorainkkal szemben azonban nem ismertünk kegyelmet: természetes ellenségeink voltak. Többségük zavarodott elméjű volt, és jónéhányan közülük ténylegesen elmebetegként végezték! ... A tanárokkal különösen rossz volt a viszonyom. Egy csepp fogékonyságot sem mutattam az idegen nyelvek iránt, bár mutathattam volna, ha a tanár nem lett volna született idióta. Látni sem bírtam! –1942.VIII.29.22 Tanáraink tökéletes zsarnokok voltak. Nem volt bennük semmi rokonszenv a fiatalság iránt: az volt egyetlen céljuk, hogy teletömjék a fejünket, és magukhoz hasonló művelt majmokká változtassanak bennünket. Ha valamelyik diák az eredetiség legcsekélyebb jelét is mutatta, kíméletlenül üldözték érte; és az általam valaha ismert összes eltanuló kudarcot vallott az életben. –1942. IX. 7.23

Nyilvánvaló, hogy Hitler élete végéig nem felejtette el, s nem bocsátotta meg tanárainak a kapott rossz osztályzatokat, a valóságot pedig a groteszkségig tudta torzítani. Kis terjedelemben ugyan, de (világhírre kerülése után) megörökítették a tanáraiban róla szerzett benyomásokat is. Theodor Gissinger professzor, aki a természettudományokra próbálta Hitlert tanítani, egyike volt a kevés oktatónak, akit Adolf a jelek szerint kedvelt. Gissinger

utólag így emlékezett diákjára: „Ami engem illet, Hitler Linzben nem tett rám sem kedvező, sem kedvezőtlen benyomást. Semmiképpen nem volt vezéregyéniség az osztályban. Vékony volt, egyenes tartású, az arca sápadt és nagyon beesett, majdnem mint egy tüdővészesé; tekintete szokatlanul nyílt volt, a szeme pedig ragyogott.”24 Eduard Hümer professzor, aki nyilván a Hitler által feljebb említett „született idióta” volt (mert franciát tanított), 1923-ban Münchenbe utazott, hogy tanúvallomást tegyen egykori diákja ügyében, aki a sörházi puccs eredményeként hazaárulás vádjával állt bíróság előtt. Noha dicsérte Hitler céljait, és úgy nyilatkozott, szívből kívánja, hogy megélhesse Hitler álmának beteljesülését, a következő miniatűr portrét festette gimnáziumi növendékéről: Hitler kétségtelenül tehetséges volt, bár csak bizonyos tantárgyak vonatkozásában. Ám hiányzott belőle az önuralom, sőt, hogy mást ne mondjak, veszekedős, parancsolni vágyó, önfejű és indulatos tanulóként ismerték, aki képtelen alávetni magát az iskolai fegyelemnek. Szorgalmas sem volt; ha az lett volna, sokkal jobb eredményt ért volna el az adottságaival.25 Volt azonban egy olyan tanár a linzi gimnáziumban, aki erős, sőt mint kiderült: végzetes hatást gyakorolt az ifjú Adolf Hitlerre. Leopold Pötsch, a történelemtanár a német nyelvterület déli szlávokkal határos peremvidékéről érkezett, s az ottani népek közti küzdelem élménye fanatikus német nacionalistává tette. Linzbe jövetele előtt Marburgban tanított, abban a városban, amelyet az első világháború után, amikor a terület Jugoszláviához került, Maribor névre kereszteltek át. Noha dr. Pötsch csupán „jó” érdemjegyeket adott növendékének történelemből, ő volt Hitler egyetlen olyan tanára, aki meleg szavú méltatást kapott a Mein Kampf lapjain. Hitler készséggel elismerte e férfiúval szembeni lekötelezettségét. Talán egész későbbi életemre döntő volt, hogy a jó szerencse olyan történelemtanárt küldött a számomra, aki úgy megértette ... a lényeges dolgok megtartásának és a lényegtelenek elvetésének elvét, ahogyan arra kevesen képesek... Linzi gimnáziumi tanárom, dr. Leopold Pötsch valóban ideális módon rendelkezett e tulajdonsággal. Idős úriember volt, kedves, ám ugyanakkor határozott, s kápráztató ékesszólásával nemcsak figyelmünket tudta lekötni, de magával is ragadott. Máig igazi megindultsággal gondolok vissza erre az ősz hajú férfira, aki szavainak tüzével néha elfeledtette velünk a jelent; aki szinte varázsló módjára a múltba repített bennünket, s élő valósággá változtatta az idő évezredes ködén átszűrt száraz történelmi tényeket. Csak ültünk, gyakran lángolva lelkesedésünkben, olykor akár könnyekig is meghatva ... Bimbózó nemzeti fanatizmusunkat nevelésünk eszközeként használta, s gyakran apellált nemzeti büszkeségünkre. Ez a tanár kedvenc tantárgyammá tette a történelmet. S valóban, bár ilyen szándéka nem volt, jómagam ekkor váltam ifjú forradalmárrá.26

Körülbelül harmincöt évvel később, 1938-ban, miután kikényszerítette Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz történő csatolását, Hitler diadalittas körutat tett az országban, s ennek során megállt Klagenfurtban, ahol meglátogatta nyugdíjba vonult öreg tanárát. Boldog volt, amikor megtudta, hogy az idős úr tagja volt az Ausztria függetlensége idején még illegális földalatti náci SS-nek. Egy óra hosszat beszélgetett négyszemközt vele, később pedig bizalmasan elárulta kíséretének: – El sem tudják képzelni, milyen sokkal tartozom ennek az öreg embernek!27 Alois Hitler tüdővérzésben hunyt el 1903. január 3-án, hatvanöt éves korában. Reggeli sétája közben, az utcán lett rosszul, s néhány pillanattal később egyik szomszédja karjaiban halt meg a közeli fogadóban. Tizenhárom éves fia sírva fakadt, amikor megpillantotta apja holttestét.28 Az akkor negyvenkét esztendős anyja Linz egyik elővárosában, Urfahrban vett ki szerény lakást: ott próbálta meg kevés megtakarított pénzéből és özvegyi nyugdíjából eltartani magát és két életben maradt gyermekét, Adolfot és Paulát. Mint Hitler megjegyzi a Mein Kampfban, anyja kötelességének érezte, hogy apja kívánságának megfelelően folytassa fia taníttatását – „más szavakkal, hogy a közalkalmazotti pálya érdekében tanuljak” – írja Hitler. De bár a fiatal özvegy elnéző volt fiával szemben, aki a jelek szerint nagyon szerette őt, mégis, mint mondja, „még az addiginál is tökéletesebben szilárd volt elhatározásom, hogy nem lépek e pályára.” így

hát az anya és fia közti gyengéd szeretet ellenére is megmaradt a súrlódás, és Adolf továbbra is elhanyagolta a tanulást. „Majd hirtelen egy betegség sietett a segítségemre, s néhány hét alatt eldöntötte jövőmet és az örök családi perpatvart.”29 A tizenhatodik évében lévő fiút sújtó tüdőbetegség szükségessé tette, hogy Adolf legalább egy évre kimaradjon a gimnáziumból. Egy időre Spitalba küldték, a család régi falujába, ahol anyja parasztasszony nővérének, Theresa Schmidtnek az otthonában lábadozott. Felgyógyulása után rövid időre visszatért a steyri állami gimnáziumba. 1905. szeptember 16-i keltű utolsó bizonyítványa szerint „megfelelő” osztályzatot szerzett németből, kémiából, fizikából, mértanból és mértani rajzból. Földrajz és történelem érdemjegye „kielégítő” volt, szabadkézi rajzból pedig „kiválót” kapott. Az a kilátás, hogy örökre otthagyhatja az iskolát, oly izgatottá tette, hogy életében először és utoljára berúgott. Mint később elmesélte, 3 hajnalban szedte fel egy tejesasszony egy Steyr melletti földúton fektéből, és támogatta vissza a városba. Az epizód után megesküdött, hogy nem tesz ilyet többé. Legalább ebben a dologban állta is a szavát, mert antialkoholista, nemdohányzó, ráadásul még vegetáriánus is lett, először a szükség okán, amikor egy fillér nélkül csavargott Bécsben és Münchenben, később pedig meggyőződésből. A következő két vagy három esztendőt Hitler gyakran nevezte élete legboldogabb idejének, 4 Anyja azt tanácsolta (többi rokona pedig sürgette), hogy álljon munkába, és tanuljon szakmát, ő viszont elégedett volt azzal, hogy eljövendő művészi karrierjéről ábrándozzon, és a Duna partján lustálkodja végig a szép napokat. Soha nem felejtette el ezeknek az éveknek a „lágy puhaságát”, amikor tizenhat és tizenkilenc éves kora között afféle mama kedvenceként élvezte „a kényelmes élet ürességét”.30 Noha a gyengélkedő özvegy szerény jövedelméből nehezen élt meg a család, az ifjú Adolf nem volt hajlandó állásba menni, hogy így segítse anyját. Még a gondolatát is visszataszítónak találta annak, hogy akár csak saját magát is bármiféle rendszeres munkaviszonyból tartsa el; ez az ellenszenve élete végéig megmaradt. A közelgő férfikort megelőző utolsó éveket Hitler számára a munka kényszerének hiánya tette boldoggá. Nem kellett dolgoznia, szabadon tépelődhetett és ábrándozhatott, naphosszat a város utcáit vagy a mezőt róhatta, és útitársának azt boncolgathatta közben, hogy mi a világ baja, és hogyan gyógyítható; este pedig elbújhatott egy könyvvel, esetleg -a linzi vagy bécsi operaház hátulsó állóhelyein hallgathatta elbűvölten Richard Wagner misztikus, pogány műveit. Egy gyermekkori barátja később sápadt, beteges, nyurga ifjúként emlékezett vissza Hitlerre, aki bár általában szégyellős és tartózkodó volt, hisztérikus dühkitörésekre tudta ragadtatni magát a vele ellenkezőkkel szemben. Négy évig képzelte magát fülig szerelmesnek egy Stefanie nevű csinos, szőke lányba, s bár gyakran bámult utána vágyódva, amikor a lány édesanyja társaságában fel-alá sétált a Landstrassén, mégsem próbálkozott soha nála: szívesebben őrizte szárnyaló ábrándjai fantáziavilágában. A hozzá írott, de soha el nem küldött számtalan szerelmes versében (egyikük címe: Himnusz a szerettemnek), amelyeket erőnek erejével felolvasott türelmes ifjúkori barátjának, August Kubizeknek,5 Stefanie a Valkűrök egyik 3

Ε történetet egyik múltba néző pillanatában mesélte az 1942. január 9-re virradó éjszakán a főhadiszálláson. (Hitler's Secret Conversations, p. 160.) 4 „Ezek voltak életem legboldogabb napjai; úgy éreztem, szinte álomban telnek...” ( Mein Kampf, 18.o.). Egy 1933. augusztus 4-én, hat hónappal kancellárrá válása után keltezett levélben Hitler így ír gyermekkori barátjának, August Kubizeknek: „Nagyon örülnék, ha ... újra felidézhetném veled életem legszebb éveinek e boldog emlékeit.” (Kubizek, The Young Hitler I Knew, 273.o.) 5

Kubizek, aki a jelek szerint Hitler ifjúságának egyetlen igaz barátja volt, a The Young Hitler I Knew c. könyvében érdekes képet fest társának arról az utolsó négy évéről, mielőtt az tizenkilenc esztendősen bécsi csavargóvá züllött. Ε portré nem csupán hézagot pótol a majdani német Führer életrajzában, de valamelyest módosítja is a Hitler ifjúkori karakteréről addig uralkodó benyomásokat. Maga Kubizek egyébként az elképzelhető legnagyobb mértékben másféle alkat volt: boldog családban nőtt fel Linzben, kitanulta apja szakmáját, a kárpitosságot, és szorgalmasan művelte is, míg közben zenét tanult, majd kitüntetéssel végzett a bécsi konzervatóriumban, s ígéretesen kezdődő hivatásos karmesteri és zeneszerzői karrierjét csak az első világháború kitörése törte derékba.

leányalakjává változott, aki sötétkék, lobogó bársonyruhában, fehér paripán lovagol át a virágos rétek felett.31 Noha Hitler szilárd elhatározással készült a művészi pályára, ahol lehetőleg festő, de legalábbis építőművész akart lenni, tizenhat évesen mégis a politika megszállottjává vált. Addigra már kialakult benne a heves gyűlölet a Habsburg-monarchia, valamint a Habsburgok uralta soknemzetiségű osztrák-magyar birodalom iránt, s az ugyanolyan heves szeretete mindannak, ami német volt. Tizenhat évesen vált azzá a fanatikus német nacionalistává, aminek utolsó leheletéig megmaradt. A sok kóborlás ellenére, úgy látszik, nem sok szorult belé az ifjúság gondtalan kedélyéből. A világ gondjai nagy súllyal nehezedtek rá. Kubizek később így emlékezett: „Mindenhol csak akadályokat és ellenségeskedést látott... Mindig valami ellen volt, haragban a világgal... Soha nem láttam, hogy bármit könnyedén vett volna...”32 Az iskolát nem szenvedhető ifjú ebben az időben vált falánk könyvmollyá. Beiratkozott a linzi Felnőttoktatási Könyvtárba, és belépett a Múzeumi Társaságba is, amelynek a könyveit nagy számban kölcsönözte ki. Fiatal barátjának emlékezete szerint mindig könyvek vették körül: kedvencei a német történelemről és német mitológiáról szóló művek voltak.33 Linz vidéki város volt, így a hatalmas ambícióval és képzelőerővel megáldott ifjút nemsokára hívogatni kezdte Bécs, a birodalom csillogó barokk fővárosa. 1906-ban, kevéssel tizenhetedik születésnapja után Hitler elindult, hogy az anyjától és más rokonoktól kapott pénzen két hónapot töltsön a nagy világvárosban. Bár később Bécs lett legkeserűbb éveinek helyszíne, ahol időnként szó szerint csatornatöltelékként élt, mostani első látogatásakor még lenyűgözte a város. Napokon át rótta az utcákat, izgalommal töltötte el az impozáns épületek látványa a Ringen, és állandó eksztázisban tartotta mindaz, amit a múzeumokban, az operában és a színházakban látott. Érdeklődött a Képzőművészeti Főiskolára történő beiratkozás feltételeiről is. Egy év múlva, 1907 októberében ismét a fővárosban volt, és felvételi vizsgát tett. Ez volt az első gyakorlati lépése, hogy megvalósítsa festőművészi ábrándját. A tizennyolc éves, nagy reményekkel telt ifjú kudarcot vallott a vizsgán. A főiskolai regiszter bejegyzése árulkodik a történtekről. A következő jelöltek sikertelen vizsgát tettek, avagy nem nyertek felvételt: ... Adolf Hitler, Braunau a. Inn, 1889. április 20, német, katolikus. Atyja közalkalmazott. 4 gimnáziumi osztály. Kevés fej. Próbarajz nem kielégítő.34 Egy év múlva Hitler ismét próbálkozott, ám rajzai ekkor olyan rosszak voltak, hogy még vizsgára sem engedték. Az ambiciózus fiatalember számára, mint később írta, ez derült égből történő villámcsapás volt: addig tökéletesen bizonyos volt abban, hogy sikeres lesz a vizsgája. A Mein Kampfban leírtak szerint ekkor Hitler magyarázatot kért a főiskola rektorától. Ez az úriember arról biztosított, hogy az általam benyújtott rajzok vitathatatlanul bizonyítják alkalmatlanságomat a festészetre, s képességem nyilván az építészet területén mutatkozik meg; közölte, hogy az akadémia festőiskolájára nem juthatok be, és hogy az én helyem az építésziskola. 35

Az ifjú Adolf hajlott a beleegyezésre, ám sajnálatára gyorsan kiderült, hogy érettségi bizonyítványának hiánya megakadályozhatja felvételét az építésziskolába. Édesanyja eközben emlőrákban haldoklott, ezért Adolf visszatért Linzbe. Az iskolából történt kimaradása óta, már három éve Klara Hitler és a rokonság tartotta el, s most úgy tűnt, mindezt hiába tették. 1908. december 21-én, mialatt a város lassan karácsonyi díszeibe öltözött, Adolf Hitler édesanyja meghalt. Két nappal később férje mellé temették Leondingban. A tizenkilenc éves ifjú számára ez rettenetes csapás volt... Apámat tiszteltem, de anyámat szerettem ... Halála hirtelen vetett véget minden magasra törő tervemnek... A szegénység és a rideg valóság gyors döntésre kényszerített... Azt a problémát kellett megoldanom, hogy valahogyan gondoskodjak saját megélhetésemről. 36

Valahogyan? Szakmája nem volt. A kétkezi munkát mindig megvetette. Soha egy fillért nem próbált még munkával keresni. Mégsem félt a jövőtől. Rokonaitól elbúcsúzva kijelentette, hogy nem tér vissza addig, amíg sorsa jobbra nem fordul. Kezemben egy ruhával és fehérneművel teli bőrönddel, szívemben pedig rettenthetetlen akarattal Bécs felé indultam. Én is azt reméltem kicsikarni a sorstól, amit apám ötven évvel korábban elért; magam is azt reméltem, hogy „valaki” lesz belőlem – de semmiképpen nem közalkalmazott! 37

„ÉLETEM LEGSZOMORÚBB KORSZAKA” Az 1909-1913 közötti négy esztendő az ifjú linzi hódító számára a balsors és nyomorúság négy évének bizonyult. Az utolsó néhány év során, mielőtt a Habsburgok megbuktak, és Bécs megszűnt Európa kellős közepén egy ötvenkétmilliós birodalom székesfővárosa lenni, a város a világ többi fővárosához képest egyedülállóan vidám és bájos hely volt. Nem csupán építészetében, szobrászatában és zenéjében, hanem lakosságának könnyed, örömhajhász, művelt szellemében is olyan barokk és rokokó szellemet sugárzott, amely teljességgel hiányzott Európa egyéb városaiból. A kék Duna mentén, a Wienerwald sárga-zöld szőlőkkel tarkított erdős dombjai alatt fekvő Bécs természetes szépsége foglyul ejtette az odalátogatót, és azt hitette el a helybeliekkel, hogy a Gondviselés rendkívüli előnyöket biztosított számukra. Haydn, Mozart, Beethoven és Schumann zenéje töltötte be a levegőt: a tehetséges bécsi szerzők, az Európában ismert legnagyobb mesterek muzsikája. Az utolsó békeévek indián nyarában pedig Bécs szeretett fia, Johann Strauss vidám, fülbemászó keringői járták a várost. Egy ennyire szerencsés és a barokk életstílussal ily nagy mértékben átitatott nép számára maga az élet is egyfajta álomnak tűnt: a város népe a keringők és a bor, a kedélyes kávéházi társalgás, a zenehallgatás, az opera és az operett kitalált világának szemlélése közepette töltötte napjait és estéit; flörtöltek, udvaroltak, és idejük tekintélyes részét a gyönyöröknek és az álomvilágnak szentelték. Igaz, a birodalmat kormányozni is kellett, fenn kellett tartani egy hadsereget és egy flottát, szükség volt a kommunikációs vonalak karbantartására, a kereskedelemre és a kétkezi munkára is. De kevesen túlóráztak Bécsben, sőt, egyáltalán kevesen dolgozták végig a munkaidőt. Ε helyzetnek természetesen megvolt az árnyoldala is. Az összes többi nagyvároshoz hasonlóan Bécsben is éltek rosszul táplált, rongyokba öltözött és viskókban élő szegények. De Közép-Európa legnagyobb ipari városa és a birodalom fővárosa gazdag város volt, és e gazdagságból valamennyi egészen a szegényekig leszivárgott. Politikailag a nagy tömegű alsó középosztály tartotta kézben a várost; a munkásság nemcsak szakszervezeteket, hanem erős politikai pártot is szervezett magának: a Szociáldemokrata Pártot. A demokrácia lassan kiszorította a Habsburgok autokráciáját, a tömegek számára megnyílt az oktatás és a kultúra, így amikor 1909-ben Hitler Bécsbe érkezett, még egy teljesen üres zsebű ifjúnak is lehetősége volt vagy beiratkozni egy felsőoktatási intézetbe, vagy munkával biztosítania tisztes megélhetését, és a milliónyi bérből és fizetésből élőhöz hasonlóan a fővárosi civilizáló bűvöletében éldegélni. Hiszen Hitler egyetlen barátja, a hozzá hasonlóan nincstelen és névtelen Kubizek is kezdett már nevet szerezni magának a Zeneakadémián! Az ifjú Adolf azonban nem igyekezett bejutni az építésziskolába, amely még mindig nyitva állott előtte, holott nem rendelkezett érettségi bizonyítvánnyal: ide ugyanis a „különleges tehetséget” eláruló fiatalokat a nélkül is felvették. Ismereteink szerint azonban soha nem jelentkezett felvételre. Az sem izgatta, hogy szakmát tanuljon, vagy valamilyen rendszeres munkát vállaljon. Helyette inkább alkalmi munkákat végzett: havat lapátolt, szőnyeget porolt, csomagokat cipelt a Westbahnhof körül; esetenként néhány napot folyamatosan is dolgozott segédmunkásként egy-egy építkezésen. 1909 novemberében, nem egészen egy évvel azután,

hogy „a sors elébe menve” Bécsbe érkezett, kénytelen volt kiköltözni a Simon Denk Gassen lévő bútorozott szobájából, s a következő négy évet tömegszállásokon, vagy a XX. kerületben, a Duna partján lévő Meldemannstrasse 27. szám alatt lévő, szinte ugyanolyan nyomorúságos férfiszálláson töltötte, éhségét pedig a város ingyenkonyháin csillapította. Nem csoda, hogy majdnem húsz évvel később így írt: Sajnálattal kell mondanom, hogy Bécs, az a város, amely oly sokak számára az ártatlan öröm kvinteszenciája, a vigadozók játszótere, az én számomra semmi egyéb, mint életem legszomorúbb periódusának élő emléke. Ε város még ma is csupán szomorú gondolatokat kelt bennem. Ε phaiák város neve az én számomra öt év nélkülözést és nyomorúságot jelent; öt olyan évet, amely során kénytelen voltam előbb napszámosként, majd névtelen festőként dolgozni – olyan valóban szerény megélhetésért, amely még napi éhségem csillapítására sem volt soha elegendő.38

Emlékei szerint ebben az időszakban állandóan éhes volt: Akkoriban az éhség volt hűséges testőröm: soha egy pillanatra sem hagyott el, és mindenemből elvette a maga részét. Ε kíméletlen barát társaságában életem folyamatos küzdelem volt.39

Éhsége mindazonáltal soha nem késztette olyan túlzásra, hogy állandó munkát keressen magának. Amint azt a Mein Kampfban világosan kifejezi, őt is rágta a tipikus kispolgári félelem, hogy visszacsúszik a proletariátus, a kétkezi munkások sorai közé – később majd e félelmet használja ki a Nemzetiszocialista Pártnak az addig vezető nélküli, rosszul fizetett, elhanyagolt tisztviselői réteg széles alapjaira történő felépítéséhez: e tisztviselők milliói azzal az illúzióval áltatták magukat, hogy ők legalább társadalmi szinten magasabban állnak a munkásoknál. Bár Hitler azt mondja, hogy megélhetését legalábbis részben névtelen festőként teremtette elő, e munkájáról semmiféle részletet nem közöl önéletrajzában, ahol csupán annyit jegyez meg, hogy 1909-10-ben annyira javított helyzetén, hogy nem kellett többé közönséges munkásként dolgoznia. „Ekkorra már – írja Hitler – önállóan dolgoztam, mint rajzoló és akvarellfestő.”40 Ez az információ kissé félrevezető, mint annyi más önéletrajzi jellegű kitétel a Mein Kampfban. Bár akkori ismerőseinek tanúsága alig tűnik megbízhatóbbnak, elegendő apró töredéket rakosgattak össze már ahhoz, hogy valószínűleg pontosabb és minden bizonnyal teljesebb képet kapjunk emberünkről.6 Annyi eléggé bizonyosnak látszik, hogy Adolf Hitler soha nem volt szobafestő, amivel politikai ellenfelei csúfolták, legalábbis semmiféle bizonyíték nem létezik arra, hogy valaha is űzte volna e foglalkozást. Ténylegesen úgy volt festő, hogy darabos, apró bécsi városképeket festett, rendszerint a város valamely nevezetességéről: a Szent István-dómról, az Operaházról, a Burgtheaterről, a schönbrunni palotáról vagy a schönbrunni park római romjairól. Ismerősei szerint régebbi művekről másolta képeit; valószínű, hogy nem tudott természet után festeni. Munkái meglehetősen modorosak és élettelenek, olyanok, mint egy kezdő építész durva és műgond nélkül odavetett vázlatai; a ritkán előforduló emberi alakok oly rosszak, hogy karikatúrákra emlékeztetik a nézőt. Megtaláltam egy saját feljegyzésemet, amelyet azután készítettem, hogy végiglapoztam egy Hitler eredeti vázlataival teli mappát: „Kevés arc. Durva. Egyikük mint egy kísértet.” Heiden szerint pedig az alakok „úgy állnak, mint apró, kitömött zsákok a magas, fenséges paloták előtt”.41 Ε szánalmas művekből Hitler bizonyára több százat adott el kiskereskedőknek boltjaik 6

Ld. Josef Greiner: Das Ende des Hitler-Mythos. A szerző a bécsi évek során Hitler személyes ismerőse volt. Ld. még Rudolf Olden: Hitler the Pawn c. művét, amelyben többször megnyilatkozik egy Szudéta-vidéki csavargó, Reinhold Hanisch, aki egy ideig Hitler szobatársa volt, s képeit is árulta. Idézi Hanisch-t Konrad Heiden is a Der Führer c. művében, ahol például közli a bírósági iratokat arról a perről, amelyet Hitler indított a csavargó ellen, aki állítólag becsapta őt egy eladott festménye után járó pénzzel.

falának díszítésére, képkereskedőknek a kiállított üres képkeretek betöltésére, és bútorkészítőknek, akik a korabeli bécsi szokások egyikének megfelelően néha ilyesmit tűztek az olcsó szófák és székek hátára. Hitler képes volt még ennél is kommerszebb dolgokra. Boltosok részére gyakran rajzolt plakátokat, amelyeken olyan termékeket reklámozott, mint például a Teddy-féle izzadsággátló púder. Bizonyára a karácsony előtti pénzszerzés szándékával készítette azt a plakátot, amely egy színes gyertyákat áruló Mikulást ábrázol. Egy másik ilyen plakáton a Szent István-székesegyház Hitler által fáradhatatlan gyakorisággal másolt gótikus tornya emelkekedik ki egy szappanhegyből. Ennyi volt hát mindama eredmény, amelyet Hitler a művészet terén elért, mégis élete végéig művésznek tekintette magát. Ε csavargó bécsi évek során bizonyosan bohém külleme volt. Akkori ismerői később felidézték hosszú, kopott, fekete télikabátját, amely a bokájáig ért, és kaftánra emlékeztetett: egy magyar zsidó használtruha-kereskedőtől kapta, aki szintén ott lakott azon a lehangoló férfiszálláson, és összebarátkozott vele. Emlékeztek zsíros, fekete keménykalapjára, amit egész évben hordott, összetapadt hajára, amit lefésült a homlokára, ugyanúgy, mint a későbbi években, hátul pedig rendetlenül lógott szennyes gallérjáig: úgy látszik, ritkán jutott hajvágáshoz vagy borotváláshoz, így állát és arcát rendszerint elborította a kezdődő szakáll fekete borostája. Ha hihetünk Hanischnak, akiből később valami művészféle vált, Hitler külleme „egy jóravaló emberek között ritkán előforduló jelenésre” emlékeztetett.42 A vele együtt élő hajótörött fiatalok némelyikétől eltérően nem volt semmilyen ifjúkori szenvedély rabja. Nem ívott, nem dohányzott, nem udvarolt – amennyire tudhatjuk, ez utóbbinak az oka nem valamiféle eltévelyedés volt, hanem a beleivódott szégyellősség. „Úgy hiszem, akkori ismerőseim különcnek tartottak” jegyezte meg Hitler később a Mein Kampfban, ahol egyébként ritkán villan meg a humor.43 A tanárokhoz hasonlóan ezek az ismerősök is visszaemlékeztek az arcát uraló erős, rezzenetlen tekintetére, ami a mosdatlan csavargó nyomorúságos egzisztenciájával össze nem illő, a személyiségébe mélyen beágyazódott különleges vonásról árulkodott. Azt is felidézték, hogy a fizikai munkára való minden lustasága ellenére a fiatalember falta a könyveket: olvasással töltötte napjai és estéi jó részét. Akkoriban rengeteget olvastam, és alaposan. Amikor éppen nem dolgoztam, minden szabad időmben a tanulmányaimmal foglalkoztam. Néhány év alatt így teremtettem meg annak a tudásnak az alapjait, amelyből máig is merítek.44

A Mein Kampfban hosszasan értekezik az olvasás művészetéről. „Olvasás” alatt persze lehet, hogy valami egészen mást értek, mint az úgynevezett „értelmiség” átlagos képviselője. Ismerek embereket, akik rengeteget „olvastak” ... mégsem nevezném őket „olvasott” embereknek ... Igaz, hogy nagy tömegű tudás birtokában vannak, ám agyuk képtelen a befogadott anyag rendezésére és regisztrálására ... Az olyan ember azonban, aki ismeri az olvasás művészetét, ösztönösen és azonnal meglátja olvasmányában azt, amire szerinte érdemes lesz tartósan emlékezni, vagy mert megfelel a céljának, vagy pedig mert általában fontos ismeret ... Az olvasás művészete, csakúgy, mint a tanulásé: ... a lényeg megőrzése és a lényegtelen elfeledése.7 ... Csak az ilyen olvasásnak van értelme és célja ... Ε tekintetben bécsi korszakom különösen termékeny és értékes volt.45

Vajon milyen tekintetben? Hitler válasza: olvasmányaiból és Bécs szegényei és kitaszítottjai közt zajló saját életéből mindent megtanult, amire később szüksége lehet. Legkeményebb, bár legalaposabb iskolám Bécs volt és maradt. Félig gyermekként tettem be a lábam e városba, s nyugodt, komoly férfivá éretten távoztam belőle. Ebben az időben formálódott meg bennem egy olyan világkép és filozófia, amely minden cselekedetem 7

Kiemelés Hitlertől.

gránitkemény alapjává vált. Amióta ezt megalkottam, keveset kellett tanulnom, és semmit nem kellett megváltoztatnom benne.46

Mit tanult hát a kemény pofonok iskolájában, amelyeket Bécs oly bőkezűen osztogatott? Milyenek voltak azok az elmondása szerint lényegileg mindvégig változatlanul maradó eszmék, amelyeket olvasmányaiból és tapasztalataiból szűrt le? Még a legfelületesebb vizsgálat során is azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ezek felettébb lapos és toldott-foldott, gyakran groteszk és abszurd, furcsa előítéletekkel mérgezett eszmék voltak. Épp ilyen nyilvánvaló azonban az is, hogy ezek az eszmék ugyanolyan fontosak történetünk szempontjából, mint amilyen fontosak voltak a világ számára is, mivel részét képezték annak az alapnak, amire ez a könyvmoly és csavargó nemsokára építeni kezdte a Harmadik Birodalmat.

ADOLF HITLER BIMBÓZÓ ESZMÉI Egyetlen kivételtől eltekintve ezek az eszmék nem sajátjai voltak, hanem nyers állapotukban a huszadik század első éveiben Ausztriában zajló politika és közélet kavargó örvényéből csipegette fel őket. A Duna menti monarchia emésztési zavarokban haldoklott. A német ajkú osztrák kisebbség évszázadok óta uralkodott a tucatnyi nemzetiségből álló, soknyelvű birodalomban, rányomva nyelve és kultúrája bélyegét. 1848 óta azonban uralma gyengülőben volt. A kisebbségeket nem tudta magába olvasztani. Ausztria nem bizonyult a népek olvasztótégelyének. Az 1860-as években elszakadtak az olaszok, 1867-ben pedig az úgynevezett dualista monarchia létrehozásával a magyarok egyenlővé váltak a németekkel. Most pedig, a huszadik század kezdetén a különféle szláv népek: a csehek, szlovákok, szerbek, horvátok és mások követeltek egyenlőséget és legalábbis nemzeti autonómiát. Az osztrák politikai életet eluralta a nemzetiségek elkeseredett civakodása. De ez még nem volt minden. Társadalmi forrongás is létezett, amely gyakran átütött a nemzetiségek küzdelmén. A választójoggal nem rendelkező alsóbb osztályok választójogot követeltek, a munkások pedig a szakszervezeti szervezkedés jogához és a sztrájkjoghoz ragaszkodtak, ám sztrájkjaikkal nemcsak magasabb béreket és jobb munkafeltételeket akartak elérni, hanem politikai célokat is. És lőn: egy általános sztrájk végül meghozta a férfiak általános választójogát, ezzel pedig véget vetett az ausztriai németek politikai dominanciájának, hiszen ők a lakosságnak csupán egyharmad részét alkották a birodalom osztrák felében. Ε fejlemények elkeseredett ellenérzést váltottak ki Hitlerből, a fiatal linzi német-osztrák nacionalistából. Úgy vélte, a birodalom „bűzös mocsárba” süllyed, s csak akkor menthető meg, ha az uralkodó faj, a németek újból érvényesítik régi abszolút hatalmukat. A nem német fajok, kiváltképp a szlávok, és mindenek felett a csehek, alantas népek. A németek dolga, hogy vaskézzel kormányozzák őket. A parlamentet fel kell oszlatni, és véget kell vetni ennek az egész demokratikus „értelmetlenségnek”. Hitler maga nem vett részt a politikában, ám élénk érdeklődéssel figyelte a régi Ausztria három legnagyobb pártja: a szociáldemokraták, a keresztényszocialisták és a pángermán nacionalisták tevékenységét. Ekkoriban történt, hogy az ingyenkonyhák eme elhanyagolt külsejű törzsvendégének agyában ébredezni kezdett az a politikai eleselméjűség, amely lehetővé tette a számára, hogy megdöbbentő világossággal lássa a korabeli politikai mozgalmak erős és gyenge pontjait, és amely később, miután beérett, Németország legmesteribb politikusává avatta Hitlert. A szociáldemokraták pártjával szemben már kezdettől vad gyűlölettel viseltetett. „Leginkább a germanizmus fenntartásáért vívott küzdelemmel szembeni ellenséges hozzáállását találtam visszataszítónak, és azt, hogy milyen szégyenletesen udvarol a szláv ’elvtársnak’ – írta. – ... Néhány hónap alatt elérkeztem oda, ahová egyébként évtizedekig tartott volna az út: megismertem egy társadalmi erénynek és testvéri szeretetnek álcázott dögvészes kurvát8.”47 8

Ε jelzős szerkezet kimaradt a Mein Kampf második és összes többi kiadásából; helyébe a „dögvész” főnév került.

Mégis elég értelmes volt már ahhoz, hogy elnyomja magában a munkásosztály eme pártjával szembeni dühét, s inkább gondosan megvizsgálja népszerűségének okait. Több ilyen okot fedezett fel, amelyekre évekkel később visszaemlékezve felhasználja majd vizsgálódásának eredményeit a németországi nemzetiszocialista párt kiépítésekor. A Mein Kampfban elmeséli, hogy egy napon tanúja volt a bécsi munkások tömeges felvonulásának. „Közel két órán át álltam ott, s figyeltem visszafojtott lélegzettel, amint a gigantikus emberkígyó lassan kanyarogva elhalad mellettem. Végül elfojtott nyugtalansággal eltávoztam onnan, és hazafelé sétáltam.”48 Otthon nekilátott a szociáldemokrata sajtó olvasásának, tanulmányozni kezdte a szociáldemokrata vezérek beszédeit, a szervezet felépítését, elgondolkodott a szociáldemokrata párt pszichológiáján és politikai technikáin, végül megforgatta magában a kapott eredményeket. Három olyan következtetésre jutott, amely megmagyarázta számára a szociáldemokraták sikerét: tudják, hogyan kell tömegmozgalmat teremteni, amely nélkül mit sem ér egy politikai párt; megtanulták a propaganda művészetének alkalmazását a tömegek előtt; végül pedig ismerik a használati értékét annak, amit ő „lelki és fizikai terrornak” nevezett. Ε harmadik következtetést ugyan bizonyos, hogy az ifjú Hitler téves megfigyelésekre alapozta, és saját hatalmas előítéleteiből sűrítette egybe, ezzel együtt azonban mélyen érdekelni kezdte a dolog. Tíz év sem telik el, máris neki fog látni, hogy saját céljaira alkalmazza. Megértettem a gyalázatos lelki terrort, amelyet e mozgalom gyakorol, kiváltképpen a burzsoáziával szemben, amely sem erkölcsileg, sem szellemileg nem képes ellenállni az ilyen támadásoknak; adott jelre a hazugságok és torzítások valóságos össztüzét zúdítják az éppen legveszélyesebbnek tűnő ellenfélre, amíg csak a megtámadott személyek már nem bírják tovább idegekkel... Ε taktikát az összes emberi gyengeségek precíz kalkulációjára alapozzák, s eredménye a szinte matematikai bizonyosságú siker ... Ugyanígy megértettem az egyénnel és tömegekkel szembeni fizikai terror fontosságát ... Mert amíg támogatóik a saját ügyük igazolását látják diadalra jutni a kivívott győzelemben, addig a legyőzött ellenfél a legtöbb esetben feladja a bármely további ellenállás sikerébe vetett reményt. 49

Soha még nem született ennél pontosabb elemzés a Hitler által később kifejlesztett náci taktikáról. Két politikai párt vonzotta erősen a zöldfülű Hitlert Bécsben, s növekvőfélben lévő éles, hűvös elemzőkészsége birtokában mindkettőt vizsgálat alá vetette. Mint mondja, először a Pángermán Nacionalista Párttal szimpatizált, amelyet Georg Ritter von Schönerer alapított. Hitler családjához hasonlóan Schönerer is az alsóausztriai Spital környékéről származott. Pángermánjai ebben az időben éppen a németek felsőbbségének megőrzéséért vívták elkeseredett utóvédharcukat a soknemzetiségű birodalomban. Bár Hitler „mély gondolkodónak” tartotta Schönerert, s lelkesen tette magáévá annak erőszakos nacionalista, antiszemita, antiszocialista, a Németországgal való uniót és a Habsburgokkal, valamint a Szentszékkel szembeni ellenállást hirdető programját, mégis gyorsan felmérte a párt sikertelenségének okait: „E mozgalom nem megfelelő mértékben vette figyelembe a társadalmi probléma fontosságát, ez pedig a nép valóban militáns tömegeinek a támogatásától fosztotta meg; bekerülése a parlamentbe megfosztotta hatalmas lendületétől, és megterhelte az ezen intézményre jellemző minden gyengeséggel; a nemzet legjobbnak nevezhető elemei közül számtalanul sokat eltántorított tőle a katolikus egyház elleni küzdelme ...”50 Noha németországi hatalomra kerülésekor Hitler majd elfelejti, a Mein Kampfban még hosszan és nyomatékkal fejtegeti a bécsi évek során megtanult egyik leckét: politikai párt számára hasztalan próbálkozás szembeszegülni az egyházakkal. „Függetlenül attól, hogy mennyi kritizálni való akadt bármelyik vallási felekezetben, egy politikai párt egyetlen pillanatra sem tévesztheti szem elől azt a tényt, amire minden korábbi történelmi tapasztalatunk tanít: tisztán politikai pártnak soha nem sikerült vallási megújulást teremtenie”51 – írja annak magyarázatául, hogy miért volt taktikai hiba Schönerer Los von Rom (El Rómától!) mozgalma. Hitler azonban azt tartotta a pángermánok legnagyobb hibájának, hogy nem tudták felrázni a

tömegeket, sőt még csak meg sem értették az átlagemberek lelkét. Abból, ahogyan később újrafogalmazza a fejében ekkor, alig felnőtt korában formálódó eszméket, nyilvánvaló, hogy számára ez volt a kardinális hiba. Ő nem fog ugyanebbe beleesni, amikor majd megalapítja saját politikai mozgalmát! A pángermánoknak volt még egy olyan tévedésük, amelyet Hitler el akart kerülni: a nemzet erős, tekintéllyel rendelkező intézményei közül egyet sem tudtak megnyerni maguknak: sem az egyházat, sem a hadsereget, sem a kabinetet, de még az államfőt sem. A fiatalember jól látta, hogy amennyiben egy politikai párt nem szerez ilyen támogatást, akkor nehéz lesz hatalomra kerülnie, ha ugyan egyenesen nem lehetetlen. 1933. sorsdöntő januári napjaiban Berlinben Hitler épp e támogatás megszerzésében tanúsított kellő ravaszságot: egyedül ez tette lehetővé azt, hogy ő és nemzetiszocialista pártja megszerezze az uralmat egy nagy nemzet felett. Hitler idejében Bécsben egyetlen olyan politikai vezető volt, aki megértette ezt, sőt annak a szükségszerűségét is, hogy egy pártot a tömegekre kell felépíteni. Ez a vezető Bécs polgármestere s egyben a keresztényszocialista párt vezetője, dr. Karl Lüger volt, aki nagyobb politikai mentorává vált Hitlernek, mint bárki más. Bár sohasem találkoztak, Hitler szemében mindig „a valaha élt legnagyobb német polgármester” maradt, „nagyobb államférfi, mint a kor összes úgynevezett 'diplomatája' ... Ha dr. Karl Lüger Németországban élt volna, népünk legnagyobb elméi közé sorolták volna.”52 Annyi bizonyos, hogy kevés hasonlóság létezett a későbbi Hitler és a bécsi alsó középosztálynak e nagydarab, nyers modorú, jókedvű bálványa között. Igaz, hogy Lüger olyan párt fejeként vált a legerősebb ausztriai politikussá, amely az elégedetlen kispolgárság soraiból szerveződött, és mint később majd Hitler is, durva antiszemitizmusból kovácsolt politikai tőkét magának. Lüger azonban, aki szerény körülmények közül küzdötte fel magát, és a munka mellett egyetemet is végzett, jelentős intellektuális képességekkel rendelkezett; ellenfelei, még a zsidók is, készséggel elismerték, hogy szíve mélyén tisztességes, lovagias, nagylelkű és toleráns férfi. Stefan Zweig, a kitűnő osztrák zsidó író, aki Bécsben épp ekkoriban volt felcseperedőben, tanúsította, hogy Lüger soha nem engedte meg saját hivatalos antiszemitizmusának, hogy megakadályozza őt a zsidókkal szembeni segítőkész, barátságos magatartásban. „Alatta a városi adminisztráció tökéletesen igazságos, sőt tipikusan demokratikus volt” írja Zweig. „... A zsidók, akik megremegtek az antiszemita párt győzelmének hírére, ugyanolyan jogokkal és megbecsülésben éltek tovább, mint mindig.”53 Ez nem tetszett az ifjú Hitlernek. Szerinte Lüger túlságosan engedékeny volt, és nem vette komolyan a zsidók faji problémáját. Hitler nehezményezte, hogy a polgármester nem teszi magáévá a pángermanizmust, és szkeptikus volt katolikus klerikalizmusával és a Habsburgokhoz való hűségével kapcsolatban is. Hiszen az idős Ferenc József nem tagadta-e meg kétszer is, hogy szentesítse Lüger polgármesterré választását? Végül azonban Hitler is kénytelen volt elismerni a géniuszát ennek az embernek, aki tudta, hogyan kell elnyerni a tömegek támogatását, megértette a kor társadalmi problémáit, és ismerte a propaganda, valamint a szónoklat fontosságát a tömegek befolyásolásában. Hitler csodálattal adózott annak a módnak, ahogyan Lüger a hatalmas katolikus egyházzal bánik: „politikáját végtelen ravaszsággal alakította.” Lüger ezen kívül még „gyorsan használt ki minden rendelkezésre álló lehetőséget arra, hogy megszerezze a régóta fennálló intézmények támogatását, s ezzel mozgalmát a hatalom e régi forrásai által a lehető legnagyobb előnyhöz juttassa.”54 Íme hát dióhéjba foglalva azok az eszmék és technikák, amelyeket Hitler később maga is felhasznált saját politikai pártja felépítésében és németországi hatalomra juttatásában. Annyiban volt eredeti, hogy ő volt az egyetlen olyan jobboldali politikus, aki ezeket vetette be az első világháború utáni német politika színpadán. A nacionalista és konzervatív pártok között egyedül a náci mozgalom szerzett ekkor tömegtámogatást, amelynek birtokában később megszerezte magának három „régóta fennálló intézmény”: a hadsereg, a köztársasági elnök és a gazdaság

vezető köreinek támogatását is, amely Németország kancellári székébe juttatta Hitlert. Hasznosnak bizonyult hát a Bécsben tanult lecke! Dr. Karl Lüger briliáns szónok volt, a pángermán pártnak azonban nem voltak hatékony orátorai. Hitler, aki ezt észrevette, a Mein Kampfban nyomatékkal említi a szónoklat fontosságát a politikában: Az az erő, amely a történelemben a legnagyobb vallási és politikai lavinákat indította útjára, emberemlékezet óta mindig is a kimondott szó mágikus ereje volt, és egyedül azé. Az emberek széles tömegeit csakis a beszéd ereje képes megmozdítani. Minden nagy mozgalom népmozgalom, az emberi szenvedélyek és érzelmek vulkánkitörése, amelyet vagy a nyomorúság kegyetlen istennője, vagy a tömegek közé szórt szózsarátnokok váltanak ki, nem pedig az irodalmi esztéták és a szalonhősök limonádészerű ömlengései.55

Ténylegesen az ifjú Hitler ugyan nem vett részt az ausztriai pártpolitikai életben, szónoki képességeit azonban már csiszolgatni kezdte a tömegszállások, népkonyhák és utcasarkok közönségén. Jómagam is, aki később személyesen hallottam a Führer legtöbb nagy beszédét, tanúsíthatom, hogy e képessége folytán Hitler a két háború közötti Németország legtehetségesebb szónokává fejlődött, s megdöbbentő sikereihez nagy mértékben járult hozzá szónoki tehetsége. . Végül pedig Hitler bécsi élményei közt a zsidókat is meg kell említenünk. Mint mondja, Linzben kevés zsidó élt. „Nem emlékszem arra, hogy apám életében otthon egyszer is hallottam volna ezt a szót.” A gimnáziumban volt ugyan egy zsidó fiú, „de nem gondoltunk a dologgal... sőt még németeknek is tartottam őket.”56 Hitler gyermekkori barátja szerint ez nem igaz. „Amikor először találkoztam Adolf Hitlerrel – írja August Kubizek az együtt töltött linzi napokról –, antiszemitizmusa már határozottan kifejlődött ... Hitler már megrögzött antiszemitaként ment Bécsbe. És noha bécsi tapasztalatai esetleg megerősíthették érzésében, annyi bizonyos, hogy nem azok váltották ki belőle.”57 „Azután Bécsbe érkeztem” – írja Hitler. Benyomásaim tömegével elfoglalva ... saját nehéz sorsom nyomása alatt eleinte nem nyertem bepillantást e gigantikus városban élő emberek belső rétegződésébe. Bár abban az időben Bécs kétmillió lakója közül kétszázezer volt a zsidó, nem láttam őket... A zsidót akkor még csak a vallása jellemezte számomra, ennélfogva az emberi tolerancia alapján állva ebben az esetben is ugyanúgy elutasítottam a vallási támadásokat, mint máskor. A bécsi antiszemita sajtó hangneme következésképpen egy nagy nemzet kulturális hagyományaihoz méltatlannak tűnt a számomra. 58

Saját elmondása szerint Hitler egy napon a belvárosban sétált, amikor „hirtelen egy fekete kaftános, fekete pajeszos jelenés jött szembe az utcán. Zsidó ez? – volt az első gondolatom, mert annyi biztos, hogy Linzben nem így néztek ki. Lopva, óvatosan figyeltem ezt a férfit, ám minél hosszabban bámultam idegenszerű arcát, s vizsgáltam vonásról vonásra, eredeti kérdésem annál határozottabban öltött bennem új formát: – Német ez?”59 Hitler válaszát könnyen kitalálhatjuk. Ő ugyan azt állítja, hogy a kérdés megválaszolása előtt úgy döntött: „könyvek segítségével próbálom meg eloszlatni kételyeimet.” Beletemetkezett hát az akkoriban Bécsben roppant kelendő antiszemita irodalomba. Utána kiment az utcára, hogy közelebbről vizsgálhassa a „jelenséget”. „Bárhová mentem – mondja –, zsidókat kezdtem látni, s minél többet láttam belőlük, annál élesebben elkülönültek szememben az emberiség többi részétől... Később gyakran felkavarodott a gyomrom e kaftános népség szagától.”60 A következőkben, mint mondja, felfedezte „e 'kiválasztott nép' erkölcsi szennyfoltját ... Létezett-e bármely formája a mocsoknak vagy feslettségnek, kiváltképp a kulturális életben, amelyben legalább egy zsidó ne lett volna benne? Ha még óvatosan vágta is fel az ember az ilyen tályogot, ebben is, mint a nyű a rothadó húsban, ott volt a hirtelen fénytől gyakorta meglepetten pislogó biboldó!” Elmondása szerint úgy találta, hogy a zsidók nagy mértékben

uralják a prostitúciót és a leánykereskedelmet. „Jeges borzongás futott végig a hátamon, amikor először ismertem fel a zsidót, mint a nagy város mocskában folyó eme visszataszító bűnözés kőszívű, szégyentelen és számító irányítóját.”61 Hitlernek a zsidókkal kapcsolatos szóáradatában jókora mennyiségű morbid szexualitás húzódik meg. Ez ugyanúgy jellemző volt a korabeli bécsi antiszemita sajtóra, mint később az obszcén nürnbergi hetilapra, a Der Stürmerre, amelynek kiadója Hitler egyik kedvenc cimborája: Frankónia náci főnöke, Julius Streicher volt, közismerten ferde hajlamú alak, az egyik leggusztustalanabb figura a Harmadik Birodalomban. A Mein Kampfban sok vaskos célzás van a vérük meghamisításának céljával fiatal keresztény leányokat elcsábító faragatlan zsidókról. Hitler ilyesmiket képes leírni: „rémálommal felérő vízió, amelyben leányok százezreit csábítják el visszataszító, görbe lábú zsidó korcsok.” Rudolf Olden mutatott rá arra, hogy Hitler antiszemitizmusának egyik gyökere esetleg a saját elgyötört szexuális irigysége volt. Bécsi tartózkodása idején húszas évei elején járt, tudomásunk szerint mégsem volt semmiféle női kapcsolata. „Fokozatosan gyűlölni kezdtem őket... – mondja Hitler. – Számomra ez volt a legnagyobb lelki megindulás, amelyet valaha át kellett élnem. Megszűntem reszketeg térdű kozmopolita lenni, s antiszemitává váltam.”62 Az is maradt, vakon és fanatikusan, egészen a keserű végig; még a halála előtt néhány órával írott utolsó testamentumában is végső kirohanást intézett a zsidók ellen, miszerint ők a felelősek az általa kirobbantott háborúért, amely most őt és a Harmadik Birodalmat pusztítja el. Ε lángoló gyűlölet, amely később oly sok németet megfertőzött a birodalomban, végül olyan rettenetes és akkora mértékű mészárláshoz vezetett, amely az emberiség fennmaradásának legvégéig éktelenkedő rút sebhelyet hagyott a civilizáció arcán. 1913 tavaszán Hitler örökre távozott Bécsből. Németországba ment: mint mondja, a szíve mindig is ott volt. Huszonnégy esztendős volt; önmaga kivételével mindenki más szemében bizonyára teljes csődnek tűnt az élete. Nem lett belőle sem festő, sem építész. Amennyire mások megítélhették, semmi nem lett belőle: csavargóvá vált, bár igaz, hogy különc, könyvmoly csavargó volt. Barátok, család, munka, otthon híján két dologgal rendelkezett: kiolthatatlan önbizalommal és mély, égő küldetésérzettel. Ausztriából valószínűleg azért távozott, hogy megússza a katonai szolgálatot.9 Nem gyáva volt, hanem utálta a gondolatát is annak, hogy zsidókkal, szlávokkal és a birodalom egyéb nemzetiségeinek képviselőivel szolgáljon együtt. A Mein Kampfban azt állítja, hogy 1912 tavaszán ment Münchenbe, ez azonban tévedés. Egy rendőrségi nyilvántartás szerint 1913 májusáig Bécsben tartózkodott. Ő maga felettébb grandiózus érveket hoz fel Ausztria elhagyásának indokául: Folyamatosan nőtt a Habsburg állammal szembeni belső ellenérzésem ... Visszataszítónak találtam a fajok ama halmazát, amelyet a főváros mutatott elém, ezt a csehekből, lengyelekből, magyarokból, ruténekből, szerbekből, horvátokból álló egész keveréket, s mindenhol ott volt az emberiség örök gombafertőzése: a zsidók, és még több zsidó! Az én szememben az óriási város a faji szennyezés megtestesülésének tűnt ... Minél tovább éltem e városban, annál nagyobbra növekedett gyűlöletem az idegen népkeverék ellen, amely már korhasztani kezdte a német 9

1910, azaz huszonegy éves kora óta hadköteles volt. Heiden szerint bécsi évei alatt az osztrák hatóságok nem találták. Végül Münchenben bukkantak rá, és utasították, hogy jelenjen meg a sorozáson Linzben. A Das Ende des Hitler-Mythos c. művében Josef Greiner közli a Hitler és a katonai hatóságok közötti levelezés egy részét, amelyben Hitler tagadja, hogy a szolgálat alól akart volna kibújni a Németországba történő távozásával. Az útiköltség hiányára hivatkozva kérte, hogy a Münchenhez közel lévő Salzburgban vehessen részt a sorozáson. Az ott 1914 február 5-én végzett orvosi vizsgálat során gyenge egészségi állapota miatt katonai és segédszolgálatra egyaránt alkalmatlannak találták; valószínűleg még mindig nem volt rendben a tüdeje. Később a Németországban emelkedő csillagú Hitlert bizonyára nyomasztotta, hogy annak idején nem jelentkezett katonai szolgálatra addig, amíg csak huszonnégy évesen rá nem talált a hatóság. Greiner igazol egy olyan történetet, amely berlini tartózkodásom alatt közszájon forgott a náciellenes körökben. Eszerint 1938-ban, amikor német csapatok szállták meg Ausztriát, Hitler parancsot adott a Gestapónak, hogy keressék elő a katonai szolgálatával kapcsolatos hivatalos okmányokat. Linzben a Führer növekvő dühe ellenére hiába kutatták végig a nyilvántartást. A papírokat az önkormányzat egyik képviselője emelte ki, s a háború után megmutatta őket Greinernek.

kultúra eme ősi helyszínét ... Mindezen okokból egyre erősebben és erősebben hajtott a vágyódás, hogy oda menjek végre, ahová titkos gyermekkori vágyam és titkos szeretetem vonzott.63 Abban az általa annyira szeretett országban olyan sors várt rá, amilyet akkor még a legvadabb álmaiban sem képzelhetett volna el. Akkor is, és még hosszú ideig, egészen nem sokkal kancellárrá válása előttig jogilag külföldinek, osztráknak számított a Német Birodalomban. Csak úgy tudjuk megérteni Hitlert, ha számba vesszük, hogy osztrák volt, aki a Habsburg birodalom összeomlása előtti utolsó évtizedben vált nagykorúvá, nem sikerült gyökeret vernie ama birodalom civilizált fővárosában, magáévá tette e főváros akkori németajkú szélsőségeseinek minden abszurd előítéletét és gyűlölködését, és képtelen volt felfogni azt, ami tisztességes, becsületes és tiszteletre méltó volt honfitársainak túlnyomó többségében, legyenek azok csehek, zsidók vagy németek, szegények vagy gazdagok, művészek vagy iparosok. Kétséges, hogy bármiféle északról, vagy nyugatról, a Rajna-vidékről, Kelet-Poroszországból, vagy akár délről, Bajorországból jött német vérében és agyában bármilyen lehetséges élményhalmaz létre tudta volna hozni az összetevőknek pontosan azt az együttesét, amely Adolf Hitlert végül ilyen magasra repítette. Volt benne persze egy jó adag kiszámíthatatlan zsenialitás is. 1913 tavaszán azonban zsenije még nem mutatkozott meg. Csakúgy, mint Bécsben, Münchenben sem volt sem pénze, sem barátja, sem rendszeres munkája. Majd 1914 nyarán eljött a háború, s sokmillió mással őt is magával ragadta. 1914 augusztus 3-án Hitler III. Lajos bajor királynál kérvényezte, hogy önkéntesként jelentkezhessen egy bajor ezredbe. Az engedélyt megkapta. Ez égből jött lehetőség volt. A fiatal csavargó most nem csak azt a szenvedélyét elégíthette ki, hogy szeretett választott hazáját szolgálhassa annak hite szerint a létezésért folytatott harcában („lenni vagy nem lenni”), de ezzel oda is hagyhatta személyes sorsának minden kudarcát és csalódását. A Mein Kampfban így ír erről: „Számomra ezek az órák a megszabadulást hozták az ifjúságom napjaiban ι rám nehezedő ínségből. Nem szégyellem azt mondani, hogy a pillanat lelkesedésétől elragadtatva térdre ereszkedtem, s szívem mélyéről köszöntem meg a mennynek a szerencsét, hogy éppen most élhetek ... Számomra is, mint minden német számára, életem legemlékezetesebb időszaka kezdődött. Ε gigászi küzdelem eseményeihez hasonlítva az egész múlt a feledésbe süllyedt.”64 Hitler múltja, minden rongyosságával, magányával és csalódásával együtt mindörökre egy söét sarokba került, ám szintúgy mindörökre szóló érvénnyel formálta meg az ifjú szellemét és jellemét. A háború, amely mostantól milliók számára a halált hozza el, őneki huszonöt évesen azt jelentette, hogy újrakezdheti az életét.

2. A NÁCI PÁRT SZÜLETÉSE Egy sötét őszi napon, 1918.)november 10-én élte át Adolf Hitler azt, amit mélységes gyűlölettel és kiábrándultsággal az évszázad legnagyobb gazságának nevezett.10 Egy pap hozta a hihetetlen hírt a sebesült katonáknak a Berlintől északkeletre fekvő pomerániai kisváros, Pasewalk katonai kórházába, ahol Hitler az egy hónappal korábban Ypern környékén történt brit gáztámadás során szerzett ideiglenes vakságából lábadozott. A pap elmondása szerint aznap, vasárnap délelőtt a császár lemondott trónjáról, és Hollandiába menekült. Az előző napon Berlinben kikiáltották a köztársaságot. Másnap, 10

Ε kifejezés a Mein Kampf első német kiadásában jelent meg, de az összes későbbi kiadásban a „forradalom” szó szerepel a helyén.

november 11-én pedig a franciaországi Compiégne-ben alá fogják írni a fegyverszünetet. A háború elveszett! Németország ki van szolgáltatva a diadalmas szövetségesek kénye-kedvének! A pap sírni kezdett. „Nem bírtam tovább” – meséli Hitler a jelenet felidézésekor. „Újra minden elsötétült a szemem előtt. Vakon tapogatózva tántorogtam vissza a kórtermembe, az ágyamra vetettem magam, s égő fejemet az ágyneműbe temettem ... Hiába volt hát az egész! Hiába volt minden áldozat és nélkülözés, hiába a sok óra, amíg a szívünket markoló halálos félelem ellenére is teljesítettük a kötelességünket, hiába a kétmillió elesett halála ... Ezért haltak meg? ... Azért történt mindez, hogy egy nyomorult bűnözőkből álló banda rátehesse a kezét a hazára?”1 Mint elmondja, anyja halála óta ekkor történt először, hogy sírva fakadt. „Nem tudtam megállni!” –írja. Akkor és egyfolytában azután is, ő és sok millió honfitársa egyaránt képtelen volt elfogadni azt a nyers és megsemmisítő tényt, hogy Németországot legyőzték a csatatéren, és elvesztette a háborút. Szintén a sok millió más némethez hasonlóan Hitler is bátor és derék katona volt. Néhány politikai ellenfele később azzal vádolta meg, hogy gyávaságot tanúsított a csatatéren, ám a tisztesség kedvéért le kell szögeznünk, hogy a legcsekélyebb bizonyíték sem létezik e vád alátámasztására. A 16. Bajor Tartalékos Gyalogezred első századának futáraként alig három hónapos kiképzés után, 1914 októberének vége felé érkezett a frontra, s egységét az első yperni csata során négy napi kemény harc közepette megtizedelték az angolok, akik feltartották a La Manche csatorna felé törő német hadakat. A háziurának, egy Popp nevű szabónak írt Hitlerlevél szerint a négy napi harc során az ezred létszáma 3500-ról 600 emberre csökkent; mindössze harminc tiszt maradt életben, s négy századot fel kellett oszlatni. Hitler a háború alatt kétszer sebesült meg: először 1916. október 7-én, a somme-i csatában, ahol lábon lőtték. Németországi kórházi kezelése után az első parancsnokáról elnevezett Listezredhez tért vissza 1917 márciusában, és immár káplárként harcolta végig nyáron az.arras-i és a harmadik yperni csatát. Ezrede az 1918 tavaszán és nyarán folytatott utolsó nagy német offenzíva során is a harcok sűrűjében volt. Október 13-án, az utolsó yperni csata során egy Werwicktől délre fekvő dombon Hitler is beleesett egy súlyos brit gáztámadásba. „Égő szemmel botladoztam vissza – írja –, vittem az utolsó hadijelentésemet. Néhány óra múlva a szemem két parázsló széndarabbá változott; minden elsötétült körülöttem.”2 Bátorságáért kétszer tüntették ki. 1914 decemberében megkapta a másodosztályú Vaskeresztet, majd 1918 augusztusában az első osztályú Vaskeresztet, amellyel pedig ritkán tüntettek ki egyszerű katonát a régi birodalmi hadseregben. Az egységben vele szolgáló egyik bajtársának tanúsága szerint az irigyelt kitüntetést azért kapta meg, mert egyedül elfogott tizenöt angolt; egy másik bajtársa szerint foglyai franciák voltak. A List-ezred hivatalos történetében egyetlen szó sincs ilyen haditettről, sem az ezred sok kitüntetett katonájának egyéni hőstetteiről. Bármit is tett érte, annyi bizonyos, hogy Hitler káplár kiérdemelte az első osztályú Vaskeresztet, s viselte is büszkén élete végéig. Katona voltához képest azonban mégis különleges figura volt, amint arról nem is egy bajtársa megemlékezett. A többiektől eltérően nem kapott otthonról sem levelet, sem csomagot. Soha nem kért szabadságot; és a nők még frontkatonai szinten sem érdekelték. Soha nem morgott a fronton uralkodó piszok, tetvek, sár és bűz miatt, amire pedig a legbátrabb katonák is panaszkodtak. Ő volt az a tüzes harcos, aki mindvégig halálosan komolyan vette a háború célját és Németország nyilvánvaló küldetését. „Mindannyian átkoztuk, elviselhetetlennek tartottuk” emlékezik a század egyik katonája. „Ott volt köztünk ez a fehér holló, aki nem tartott velünk, amikor a pokolba kívántuk a háborút.”3 Egy másik katona visszaemlékezése szerint „ül a körletünk sarkában, két keze között tartja a fejét, mélyen gondolkodik. Egyszerre csak felugrik, és izgatottan körbe-körbe rohangászva azt mondja, hogy a nagy ágyúink ellenére is megfosztanak bennünket a győzelemtől, mert a német nép láthatatlan ellenségei még az ellenség legnagyobb ágyúinál is

nagyobb veszélyt jelentenek.”4 Ezután vitriolos kirohanást intézett e „láthatatlan ellenségek”: a zsidók és a marxisták ellen. Hiszen nem megtanulta már Bécsben, hogy ők a forrásai minden rossznak? Sőt, nem a saját szemével látta-e mindezt otthon, Németországban, ahol lábsebéből lábadozott a háború közepén? A Berlin melletti beelitzi kórházból történt elbocsátása után ellátogatott a fővárosba, majd Münchenbe ment. Mindenhol „csirkefogókat” talált, akik átkozták a háborút, és azt kívánták, hogy gyorsan fejeződjék be. Rengeteg volt a naplopó, s ki mások, mint a zsidók? „A hivatalok tele voltak zsidókkal. Majdnem minden tisztviselő zsidó volt, és majdnem minden zsidó tisztviselő ... Az 1916-17. évben szinte a teljes termelés a zsidó tőke ellenőrzése alatt állt... A zsidóság kirabolta, s a maga uralma alá kényszerítette az egész népet ... Elborzadva láttam, hogy katasztrófa közeleg...”5 Hitler nem szenvedhette, amit látott, s elmondása szerint örült, hogy visszatérhet a frontra. Még kevésbé szenvedhette azt, ami 1918 novemberében érte imádott hazáját. Szinte minden más némethez hasonlóan, az ő számára is szörnyűséges és méltánytalan volt, ami történt. A német hadsereget nem a csatatéren győzték le, hanem otthon az árulók döfték hátba. Így született meg Hitler és megannyi más német agyában a „hátbadöfés” legendájába vetett fanatikus hit, amely minden más összetevőnél nagyobb mértékben bomlasztja majd a weimari köztársaságot, és készíti elő Hitler végső diadala számára a talajt. A legenda hamis volt. 1918. szeptember 28-án Ludendorff tábornok, a főparancsnokság tényleges vezetője azonnali fegyverszünetet követelt, s névleges felettese, von Hindenburg tábornagy is támogatta. A Berlinben, október 2-án, II. Vilmos császár elnökletével tartott koronatanácson Hindenburg megismételte a főparancsnokság azonnali fegyvernyugvásra vonatkozó követelését. – A hadsereg nem várhat negyvennyolc órát! – mondta. Még ugyanaznap írott levelében Hindenburg kerek perec kijelentette, hogy a katonai helyzet megköveteli „a harc azonnali beszüntetését”. Szó sem esett semmiféle „hátbadöfésről”. Ε mítoszhoz Németország háborús hőse csak később adta a nevét. Egy évvel a háború befejezése után, 1919. november 18-án, a nemzetgyűlés vizsgálóbizottsága előtt Hindenburg kijelentette: „Amint azt egy angol tábornok igen helyesen mondta, a német hadsereget 'hátbadöfték'!”11 Az igazság éppenséggel az volt, hogy a Max badeni herceg vezette polgári kormányzat, amelyet a főparancsnokság szeptember végéig nem értesített a romló katonai helyzetről, heteken át kitartott Ludendorffnak a fegyverszünetre vonatkozó követelése ellen. Csak aki maga is Németországban élt a két világháború között, az foghatja fel, milyen széles körben fogadták el e hihetetlen legendát a németek. A hamis voltát nyilvánvalóvá tevő tények mindenhol ott voltak a szemük előtt, ám a német jobboldaliak nem néztek szembe e tényekkel. Szünet nélkül, folyamatosan azt bömbölték, hogy a vereségben a „novemberi bűnözők” a bűnösök; e kifejezést Hitler verte a nép fejébe. Cseppet sem számított, hogy a német hadsereg ravasz és gyáva módon olyan helyzetbe manőverezte a polgári kormányt, hogy annak kellett aláírnia a katonai vezetők által követelt fegyvernyugvást, majd azt tanácsolta neki, hogy fogadja el a versailles-i békeszerződést. A jelek szerint az sem számított, hogy a szociáldemokrata párt 1918-ban csak vonakodva fogadta el a rátukmált hatalmat, s kizárólag annak érdekében, hogy megóvja a nemzetet a teljes káosztól, amely a bolsevizmus bevezetésével fenyegetett. Nem a 11

Aligha volt tényszerű angol tábornoknak tulajdonítani a mítosz eredetét. A Wooden Titan: Hindenburg c. művében WheelerBennett elmagyarázza, hogy voltaképpen véletlenül két angol tábornoknak is köze volt a hamis legenda születéséhez. „Az első Sir Frederick Maurice vezérőrnagy volt, akinek az 1919-ben kiadott Az utolsó négy hónap' c. könyvét a német sajtórecenzensek durván félremagyarázták, miszerint azt bizonyítaná, hogy a német hadsereget a szocialisták árulták el a hátországban, nem pedig a csatatéren szenvedett vereséget.” A tábornok ugyan visszautasította ezt az interpretációt a német sajtóban, de hatástalanul. Wheeler-Bennett közlése szerint „a másik tiszt Malcolm vezérőrnagy volt, a berlini brit katonai misszió vezetője. Egy este Ludendorff a tábornokkal vacsorázott, s szokásos áradó modorában terjengősen szónokolt arról, mennyire nem támogatta a polgári kormányzat a főparancsnokságot, és hogyan árulta el a forradalom a hadsereget. Malcolm tábornok megpróbálta egyetlen mondatba sűríteni Ludendorff szóözönének értelmét, így megkérdezte: – Úgy érti, tábornok úr, hogy hátbadöfték önöket? – Ludendorff szeme felvillant, s úgy harapott rá a kifejezésre, mint kutya a csontra. – Hátbadöftek? – ismételte. – Igen, pontosan! Hátbadöftek!”

szociáldemokraták voltak a felelősek a német összeomlásért, hanem a régi rend, amely addig volt hatalmon.12 Több millió német azonban * t A NÁCI PÁRT SZÜLETÉSE 21 nem volt hajlandó ezt elismerni. Bűnbakokat kellett találniuk a vereségért, megaláztatásukért és nyomorúságukért. Könnyedén meggyőzték magukat arról, hogy e bűnbakok a „novemberi bűnözők”, akik aláírták a kapitulációt, és demokratikus kormányt alakítottak a régi autokrácia helyébe. A németek hiszé-kenysége is olyan tárgy, amelyről Hitler hosszan értekezik a Mein Kampfban, nem sokkal később pedig a végletekig kihasználja majd. Amikor az a bizonyos pap 1918. november 10-én este elment a pasewalki kórházból, „rettenetes napok és még rosszabb éjszakák” köszöntöttek Adolf Hitlerre. „Tudtam, hogy minden elveszett – mondja. – Csak a bolondok, hazugok és bűnözők remélhettek kegyelmet az ellenségtől. Ezeken az éjszakákon gyűlölet támadt bennem, gyűlölet e tett felelőseivel szemben ... Nyomorult, dégénérait bűnözők! Minél világosabban próbáltam látni ennek az órának a szörnyűséges eseményét, annál jobban égette orcámat a felháborodás és szégyen pírja. Mit számított a szememet égető fájdalom e nyomorúsághoz képest?” S ezután: „Tudtam már, mi lesz a sorsom. Elhatároztam, hogy politizálni fogok.”6 Mint kiderült, e döntés Hitler és a világ számára egyaránt végzetesnek bizonyult.

A NÁCI PÁRT INDULÁSA A barátok, pénz, állás, foglalkozás, bármiféle rendszeres munkavégzésről szóló korábbi irat és mákszemnyi politikai tapasztalat nélkül álló harminc éves osztrák számára nem kifejezetten kecsegtető kilátások vártak a politikai pályán, s egy röpke pillanatra először maga Hitler is rájött erre. „Napokig gondolkodtam, mitévő legyek – írja –, de minden meditálásnak véget vetett az a józan felismerés, hogy névtelen ember lévén a legkisebb alapom sincs semmiféle hasznos cselekvésre.”7 1918 novemberében visszatért Münchenbe, de alig ismert rá választott városára. Itt is kitört a forradalom. A Wittelsbach-házi király is lemondott trónjáról. Bajorország a szociáldemokraták kezén volt, akik Kurt Eisner, egy berlini születésű népszerű zsidó író vezetése alatt álló bajor „népi államot” alapítottak. November 7-én Eisner, aki nagy, szürke szakállával, monoklijával, hatalmas kalapjával és parányi termetével jól ismert figura volt Münchenben, pár száz ember élén átbukdácsolt a város utcáin, és egyetlen lövés nélkül elfoglalta a parlament és a kormányzat épületét, majd kikiáltotta a köztársaságot. Három hónappal később egy fiatal jobboldali tiszt, gróf Anton Arco-Valley sikeres merényletet hajtott végre ellene. A munkások erre felállítottak egy tanácsköztársaságot, ez azonban rövid életűnek bizonyult. 1919. május 1-én a Berlinből odavezényelt reguláris egységek és a bajor „szabadcsapatok” (Freikorps) önkéntesei behatoltak Münchenbe, és megdöntötték a kommunista rezsimet. Menet közben egy tucat túsz agyonlövetése miatt bosszúból lemészároltak több száz embert, köztük sok nem kommunistát is. Bár Johannes Hoffmann vezetésével névleg egy mérsékelt szociáldemokrata kormányt helyeztek vissza a hatalomba, Bajorország politikai életében a tényleges hatalom mégis a jobboldal kezébe került. Kikből állt a bajor jobboldal e kaotikus időkben? Jobboldali volt a reguláris hadsereg, a Reichswehr; jobboldaliak voltak a monarchisták, akik a Wittelsbachokat akarták visszaültetni a trónra. Jobboldali volt az a konzervatív tömeg, akik megvetették a Berlinben alapított 12

Néhány tábornokban elég bátorság volt ahhoz, hogy ezt ki is mondja. 1924. augusztus 23-án a Frankfurter Zeitung közölte Freiherr von Schönaich tábornok cikkét, amely Németország vereségének okait elemezte. A tábornok arra az „ellenállhatatlan következtetésre” jutott, hogy „romlásunkat annak köszönhetjük, hogy katonai hatóságainkat polgári hatóságaink fölé rendeltük ... Tulajdonképpen a német militarizmus egyszerűen öngyilkosságot követett el.” (Idézi Telford Taylor: Sword and Swastika, 16.o.)

demokratikus köztársaságot. És az idő előrehaladtával mindenek felett jobboldali volt a leszerelt katonák hatalmas tömege, akik számára 1918-ban kiesett a világ feneke: gyökérvesztett emberekké váltak, nem kaptak munkát, s nem tudtak visszailleszkedni az 1914-ben odahagyott béke társadalmába. Keménnyé és erőszakossá tette őket a háború, s képtelenek voltak levetni megrögzött szokásaikat. Rájuk is igaz, amit az egy ideig közéjük tartozó Hitler később így fogalmazott meg: „Forradalmárokká lettek, akik a forradalmat önmagáért szerették, és állandó állapotként kívánták bevezetni.” Egész Németországban fegyveres szabadcsapatok bandái nőttek ki a földből, s a Reichswehr titokban fel is szerelte őket. Először a vitatott keleti határokon a lengyelek és a balti országok ellen folytatott harcra használták őket, de nemsokára már a köztársasági rezsim megbuktatására irányuló szervezkedéseket támogatták. 1920 márciusában az egyik ilyen szabadcsapat, a martalóc Ehrhardt százados vezette hírhedett Ehrhardt-brigád megszállta Berlint, és lehetővé tette, hogy dr. Wolfgang Kapp,13 egy középszerű szélsőjobboldali politikus kancellárrá kiáltsa ki magát. A von Seeckt tábornok vezetése alatt álló reguláris hadsereg tétlen maradt, míg a köztársasági elnök és a kormány Németország nyugati részére menekült. Csak a szakszervezetek általános sztrájkja nyomán állt helyre a köztársasági kormányzat. Münchenben ugyanekkor sikeresebben végződött egy másféle típusú katonai államcsíny. 1920. március 14-én a Reichswehr megdöntötte a Hoffmann-féle szocialista kormányzatot, és egy Gustav von Kahr vezetése alatt álló jobboldali rezsimet juttatott hatalomra. Ettől fogva a bajor főváros mágnessé vált Németország mindazon erői számára, akiknek elszánt szándéka volt a köztársaság megbuktatása, egy autoritáriánus rezsim felállítása és a versailles-i diktátum megtagadása. A szabadcsapatokba tömörült condottierek, köztük az Ehrhardt-brigád tagjai, Münchenben leltek menedékre és barátokra. Itt telepedett meg Ludendorff tábornok és a hadsereg számos más leszerelt, elégedetlen tisztje.14 Itt tervelték ki a politikai gyilkosságokat, például Matthias Erzbergerét, a mérsékelt katolikus politikusét, akinek annak idején volt bátorsága aláírni a fegyvernyugvást, ami alól a hadsereg vezetői kibújtak, vagy Walther Rathenauét, a nagyszerű, kulturált külügyminiszterét, akit a szélsőségesek azért gyűlöltek, mert zsidó volt, és mert végrehajtotta az országos kormányzatnak azt a politikáját, hogy megpróbál eleget tenni a versailles-i békeszerződés legalább néhány kikötésének. Ε termékeny müncheni talajon indult hát Adolf Hitler pályája. Amikor 1918 novemberének végén Hitler visszatért Münchenbe, ezrede vezetését a „katonatanácsok” kezében találta. Mint mondja, ez annyira megundorította, hogy „azonnal elhatároztam, hogy a lehető legkorábban otthagyom őket”. A telet az osztrák határ közelében lévő traunsteini hadifogolytáborban adott őrszolgálattal töltötte, tavasszal pedig újra Münchenben volt. A Mein Kampfban elmeséli, hogy kivívta a baloldali kormányzat „rosszallását”, s azt állítja, úgy kerülte el letartóztatását, hogy karabélyát ráfogta arra a három „csibészre”, akik érte jöttek. A kommunista rezsim megdöntése után azonnal belekezdett abba, amit úgy minősít, hogy „első többé-kevésbé politikai jellegű tevékenységem volt”. Ez abból állt, hogy információkat szolgáltatott a 2. gyalogezred vizsgálóbizottságának, amelyet a rövid müncheni tanácsuralomban részt vevők felelősségének kivizsgálására állítottak fel. Hitler itteni szolgálatait nyilván megfelelően értékesnek ítélték: a hadsereg tovább foglalkoztatta. A területi parancsnokság politikai osztályának sajtó- és hírirodájára irányították. Hagyományaitól eltérően a német hadsereg éppen nyakig elmerült a politizálásban, kiváltképp Bajorországban, ahol legalább a saját gusztusának megfelelő kormányt állíthatott fel. 13

Kapp 1868. július 24-én született New Yorkban. A háború végén Ludendorff álszakállban, kék szemüvegben menekült Svédországba, ahonnan 1919 februárjában tért vissza. Feleségének így írt: „A legnagyobb ostobaság volna a forradalmárok részéről életben hagyni bennünket. Hiszen ha valaha még egyszer hatalomra jutnék, nem lenne pardon! Könnyű lélekkel akasztatnám fel az Ebert, Scheidemann és Társai céget, és elnézném, ahogy himbálóznak! (Margaritte Ludendorff: Als Ich Ludendorffs Frau war, 229.0.) Ebert és Scheidemann a weimari köztársaság első elnöke és kancellárja volt. Ludendorff ugyan Hindenburg helyettese volt, de a háború utolsó két évére gyakorlatilag ő lett Németország diktátora. 14

Konzervatív nézeteinek terjesztése érdekében a hadsereg „politikai oktatási” kurzusokat tartott a katonáknak. Az egyik ilyen kurzus lelkes hallgatója volt Adolf Hitler is. Elmondása szerint az egyik előadáson közbeszólt, amikor valaki mondott egy jó szót a zsidókra. Antiszemita kirohanása nyilván elnyerte elöljárói tetszését, mert nemsokára nevelőtisztként, Bildungsoffizierként helyezték át egy müncheni ezredhez. Fő feladata a veszélyes eszmék, úgymint: a pacifizmus, a szocializmus, a demokrácia elleni harc volt; a hadsereg így értelmezte saját szerepét abban a demokratikus köztársaságban, amelynek védelmére felesküdött. Hitler fontos lehetőséghez jutott: most először nyert elismerést a politika terén, ahová be akart jutni. És mindenek felett lehetősége nyílt szónoki képességeinek kipróbálására – amint mindig állította, ez a sikeres politikussal szembeni legelső követelmény. „Egyszerre csak lehetőséget kínáltak arra, hogy nagyobb hallgatóság előtt beszéljek; és most megerősíttetett az a dolog, amit mindig puszta érzésből gyanítottam anélkül, hogy igazán tudhattam volna a létezéséről: tudok 'beszélni'.” Ε felfedezés akkor is örömmel töltötte el, ha nem számított igazán meglepetésnek. Attól félt, hogy hangja a fronton elszenvedett gázsérülés folytán tartósan meggyengült, most azonban úgy találta, kellőképpen megerősödött ahhoz, hogy elhallatsszék „legalább a kis eligazító termek minden sarkába”.8 Itt nyilvánult meg először az a tehetség, amely Németország leghatásosabb szónokává tette, aki megfelelő varázserővel rendelkezett ahhoz, hogy milliókat indítson meg hangjával a rádióban. 1919 szeptemberének egyik napján Hitler parancsot kapott a hadsereg politikai osztályától: nézze meg azt az apró müncheni politikai csoportot, amely Német Munkáspártnak nevezi magát. A katonaság gyanakodott a munkások pártjaira, mivel azok túlnyomórészt szocialisták vagy kommunisták voltak. Ám úgy hitték, ez a csoport esetleg más lesz. Hitler azt mondja, „teljesen ismeretlen” volt előtte a társaság. Mégis ismert valakit, aki beszédet készült mondani azon a pártgyűlésen, amelyre Hitlert odaküldtek vizsgálódni. Néhány héttel korábban, a hadsereg egyik tanfolyamán Hitler meghallgatta Gottfried Feder előadását. Feder építőmérnök és botcsinálta közgazdász volt, megszállottja annak a gondolatnak, hogy a „kreatív” és a „produktív” tőkével szemben a „spekulatív” tőke a gyökere Németország legtöbb gazdasági problémájának. Ez utóbbi típus felszámolására törekedett, s ennek érdekében 1917-ben megalapította a Német Harci Liga Az Adósrabszolgaság Megtörésére elnevezésű szervezetet. A közgazdasági téren tudatlan Hitlerre nagy benyomást tett Feder előadása. Fédernek az „adósrabszolgaság megtörésére” tett felszólításában egy új párt alapításának egyik lényeges premisszáját vélte felfedezni. Azt mondja: Feder előadásában „megéreztem, hogy hatásos jelmondatot találtam az eljövendő küzdelemhez.”9 Elsőre azonban semmi fontosságot nem érzett a Német Munkáspárttal kapcsolatban. Azért ment a gyűlésre, mert parancsot kapott rá. Körülbelül huszonöt ember jött össze a Sterneckerbräu söröző homályos termében. Hitler végigülte az unalmasnak talált gyűlést, amely nem tett rá nagy benyomást. „Olyan új szervezet volt, mint sok másik. Ebben az időben bárki, aki elégedetlen volt a fejleményekkel... úgy érezte, új pártot kell alapítania. Ε szervezetek mindenütt előbújtak a földből, majd egy idő után csendben eltűntek. Úgy ítéltem meg, hogy a Német Munkáspárt sem más.”10 Feder beszéde után Hitler már távozni készült, amikor felugrott egy „professzor”, megkérdőjelezte Feder érveinek a helyességét, majd javasolta, hogy Bajorország szakadjon el Poroszországtól, és alapítson egy Ausztriával közös délnémet nemzetet. Ez akkoriban népszerű eszme volt Münchenben, ám felvetése feldühítette Hitlert, aki felállt, és megmondta a magáét „a tanult úriembernek”, ahogyan később visszaemlékezett az epizódra. Kitörése oly viharos volt, hogy Hitler szerint a „professzor” „megvert kutyaként” távozott a teremből, a hallgatóság pedig „döbbent arccal” bámult az ismeretlen fiatalemberre. Egyikük, akiről Hitler azt mondja, nem értette a nevét a bemutatkozáskor, utánaugrott, és egy kisméretű füzetet nyomott a kezébe. Ε férfi Anton Drexler volt, foglalkozására nézve lakatos; elmondhatjuk róla, hogy ő

tekinthető a nemzetiszocializmus tényleges megalapítójának. Beteges, szemüveges ember volt, formális műveltség híján; független, de szűk látókörű és zavaros gondolkodású figura, aki rosszul írt, és még rosszabbul beszélt. Akkoriban a müncheni vasúti járműjavító műhelyben dolgozott. 1918. március 7-én a szabad szakszervezetek marxizmusa elleni harc és a Németország számára „igazságos” béke elérése céljából felállította a „Munkások Független Bizottságát”, amely ténylegesen egy Észak-Németországból kiinduló nagyobb szervezet: A Munkásosztály Érdekei Szerinti Béke Támogatóinak Szövetségének egyik fiókszervezete volt. (Akkor is és egészen 1933-ig tele volt az ország a rengeteg magasröptű nevű érdekcsoporttal.) Drexler legfeljebb negyven embert tudott toborozni, így 1919 januárjában egyesítette bizottságát egy hasonló csoporttal, a Politikai Munkások Körével, amelyet egy bizonyos Karl Harrer nevű riporter vezetett. A száznál kisebb létszámú szervezetet Német Munkáspártnak nevezték el, s Harrer lett az első elnöke. Hitler, aki a Mein Kampfban igen keveset mond némelyik korai, ma már elfeledett nevű bajtársáról, Harrert a „becsületes” és a „kétségtelenül széles műveltségű” jelzőkkel tiszteli meg, ám sajnálattal említi, hogy nem volt „szónoki tehetsége”. Harrer talán azzal érdemel némi röpke hírnevet, hogy makacsul ragaszkodott rögeszméjéhez, miszerint Hitler gyenge szónok, s bírálatával kivívta a náci vezér örök bosszúságát, ami az életrajzából is egyértelműen kiderül. Bárhogyan is történt, a jelek szerint úgy tűnik, Drexleré volt a vezérhang az apró, ismeretlen Német Munkáspártban. Másnap reggel Hitler nekilátott, hogy elolvassa a füzetet, amit Drexler a kezébe nyomott. A Mein Kampfban részletesen leírja a jelenetet. Reggel öt óra volt. A 2. gyalogezred laktanyájában lévő priccsén Hitler felébredt, és szokása szerint, ahogy mondja, fekve figyelte, amint az egerek majszolják a kenyérmorzsákat, amelyeket esténként mindig kiszórt a számukra. „Annyi szegénységet láttam életemben, hogy jól el tudtam képzelni e kis élőlények éhségét, és így az örömüket is” – elmélkedik. Eszébe jutott a füzet, és olvasni kezdte. A címe: „Politikai ébredésem”. Hitler meglepetésére az iromány számos olyan gondolatot tükrözött, amilyeneket ő is a magáévá tett az évek során. Drexler fő célja egy olyan politikai párt felépítése volt, amely a munkásosztály tömegeinek alapjáról indul, de a szociáldemokratákkal ellentétben erősen nacionalista. Drexler korábban tagja volt A Haza Frontja nevű hazafias szervezetnek, ám gyorsan kiábrándult annak középosztályszelleméből, amelynek semmiféle kapcsolata nem volt a tömegekkel. Mint láttuk Hitler Bécsben megtanulta, hogy ugyanezen okból megvesse a polgárságot, amely mit sem törődött a munkásosztály családjaival és azok szociális problémáival. Drexler gondolatai tehát határozottan érdekelték. Később a nap folyamán megdöbbenésére levelezőlapot kapott, amelyen értesítették, hogy felvételt nyert a Német Munkáspártba. „Nem tudtam, nevessek-e, vagy haragudjak – emlékezett később. – Nem állt szándékomban egy már létező párthoz csatlakozni; magam akartam pártot alapítani. Amit tőlem kértek, az hiábavaló, így kizárt dolog volt.”11 Ezt levélben akarta közölni velük, ám „győzött a kíváncsiság”, hát elhatározta, elmegy a bizottsági ülésre, ahová meghívták, s személyesen fejti ki nekik, miért nem csatlakozik „eme abszurd kis szervezethez”. A kocsma, amelybe a találkozót összehívták, az Alte Rosenbad volt a Herrenstrassén, piszkos kis hely ... Áthaladtam a rosszul megvilágított éttermen, amelyben egy lélek sem ült, kinyitottam a hátsó szoba ajtaját, és máris szemtől szembe álltam a bizottsággal. Egy piszkos gázlámpa kevéske fényében négy fiatal férfi ült egy asztalnál, közöttük a füzet szerzője, aki azonnal nagy örömmel üdvözölt a Német Munkáspárt új tagjaként. Tényleg meglepődtem. Felolvasták az utolsó ülés jegyzőkönyvét, majd bizalmat szavaztak a titkárnak. Ezután a pénztárosi jelentés következett: a társaság összes vagyona hét márka ötven pfennigre rúgott, és a pénztárosnak is bizalmat szavaztak, ez pedig bekerült a jegyzőkönyvbe. Most az első elnök felolvasta a válaszokat egy-egy Kiéiből, Düsseldorfból és Berlinből érkezett levélre, és minden résztvevő kifejezte jóváhagyását. Következett egy jelentés a bejövő postáról... Rettenetes, rettenetes! Ez a legrosszabb fajta klubélet! Ehhez a szervezethez csatlakozzam?12

Mégis volt valami ezekben a rosszul megvilágított hátsó szobában ülő kopott férfiakban, ami vonzotta: „a vágyódás egy új mozgalom iránt, amely a szó előző értelmében többet jelent egy pártnál”. Aznap este, amikor visszatért a laktanyába, „szembe kerültem életem legnehezebb kérdésével: belépjek?” Elismeri, hogy a ráció azt sugallta neki, ne tegye. Mégis... A

szervezetnek éppen az obskúrus volta az, ami egy energiával és ötletekkel rendelkező fiatal számára lehetőséget nyújtana a „valódi személyes tevékenységre”. Hitler végiggondolta, mit hozhat magával: Még a legelviselhetőbbnek azt láttam, hogy szegény vagyok, és semmim nincs; nehezebb volt ennél az, hogy névtelennek számítottam, egy voltam a milliók között, akiket a vakszerencse élni enged, vagy elszólít a létből anélkül, hogy akár legközelebbi szomszédaik is észrevenni méltóztatnának a dolgot. Ráadásul ott volt az iskolázottságom hiányából elkerülhetetlen módon felmerülő probléma is. Két napi nehéz vajúdás és fontolgatás után végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy meg kell tennem e lépést. Ez volt életem legmeghatározóbb döntése. Innen nem volt és nem is lehetett visszalépés.13

Itt és ekkor lépett be Adolf Hitler a Német Munkáspárt Bizottságába, annak hetedik tagjaként. Ε jelentéktelen pártnak volt két olyan tagja, akik e ponton említést érdemelnek: mindketten fontos szerepet játszanak majd Hitler felemelkedésében. Ernst Röhm százados, aki a hadsereg VII. körzeti parancsnokságának stábjában szolgált Münchenben, már Hitler előtt belépett a pártba. Zömök, bikanyakú, disznószemű, sebhelyes arcú hivatásos katona volt (orra felső részét ellőtték 1914-ben), aki ösztönös politikai hajlammal és természetes szervezőkészséggel rendelkezett. Hitlerhez hasonlóan őt is eltöltötte a demokratikus köztársasággal és a köztársaság létéért általa felelősnek tartott „novemberi bűnözőkkel” szembeni égő gyűlölet. Célja egy erős, nacionalista Németország újjáépítése volt, és Hitlerrel együtt hitte, hogy ez csak egy az alsóbb osztályokra épülő párt segítségével valósítható meg; a reguláris hadsereg legtöbb tisztjétől eltérően ő ugyanis alacsony származású volt. Kemény, kíméletlen, erőszakos (bár sok korai nácihoz hasonlóan homoszexuális) ember volt. Részt vett a nácik első keménylegénycsoportjának szervezésében: ebből nőtt ki az S.A., a rohamosztagosok serege, amelyet ő irányított egészen addig, míg Hitler ki nem végezte 1934-ben. Az induló pártba Röhm nemcsak nagyszámú egykori katonát és szabadcsapatokban szolgált önkéntest hozott, akik a korai években a szervezet gerincét adták, hanem a Bajorországot kézben tartó hadsereg tisztjeként a hatóságok védelmét és esetenként támogatását is megszerezte Hitler és mozgalma számára. Segítsége nélkül Hitler valószínűleg soha nem tudta volna istenigazából beindítani a népet a köztársaság megbuktatására tüzelő kampányát. A bajor kormány és rendőrség toleranciája nélkül bizonyára nem úszta volna meg szárazon a terror és megfélemlítés módszereinek alkalmazását. A Hitlernél huszonegy esztendővel idősebb Dietrich Eckartot gyakran nevezték a nemzetiszocializmus szellemi alapítójának. Szellemes újságíró, középszerű költő és drámaíró volt; lefordította Ibsen Peer Gyntjét, és számos darabot írt, amelyek nem kerültek színpadra. Hasonlóan Hitler bécsi periódusához, ő egy ideig Berlinben élte a bohém csavargók életét, alkoholista, majd morfinista lett, és Heiden szerint elmegyógyintézetbe is került, ahol végre színpadra tudta állítani a darabjait: a szerepeket az ápoltak játszották. A háború végén visszatért szülőföldjére, Bajorországba, s szónoklatokat tartott egy csoport rajongója számára München Schwabling nevű művésznegyedében, a Brennessel borozóban. Az árják felsőbbrendűségét és a zsidók elpusztítását hirdette, valamint a berlini „disznók” megbuktatását követelte. – Olyan fickót kell az élre állítani – idézi az akkoriban aktív müncheni hírlapíróként dolgozó Heiden a Brennessel törzsvendégei előtt 1919-ben ágáló Eckartot, – aki elviseli a géppuskaropogás hangját. A csőcseléknek reszkessen a nadrágja! Tisztet nem használhatunk, mert a nép már nem tiszteli a tiszteket. A legjobb egy munkás volna, aki tud beszélni ... Nem kell, hogy sok esze legyen ... Nőtlennek kell lennie, és akkor a mieink lesznek a nők.”14 Mi sem volt hát természetesebb, mint az, hogy a keményen ivó költő 15 Adolf Hitlerben találta meg éppen azt az embert, akit keresett. Eckart a Német Munkáspártban gyorsan emelkedő fiatalember közeli tanácsadójává vált. Könyveket kölcsönzött neki, segített írása és 15

Eckart 1923 decemberében alkoholmérgezésben halt meg.

beszéde fejlesztésében, és bevezette barátai közé. Számos barátja között akadtak gazdag urak, akiket rávettek, hogy járuljanak hozzá anyagilag a párt és Hitler létfenntartásához, valamint olyan későbbi segítőtársak is, mint Rudolf Hess és Alfred Rosenberg. Hitler Eckart iránti csodálata soha nem csökkent; a Mein Kampf utolsó mondata is a szerző háláját fejezi ki tévelygő mentora iránt: Eckart Hitler szerint „a legjobbak egyike, aki életét népünk felébresztésének szentelte írásaiban, gondolataiban, s végül tetteiben is.”15 Ez volt tehát az alkalmazkodni képtelen emberek fura elegye, amely megalapította a nemzetiszocializmust, s tudtán kívül olyan mozgalom formálását kezdte el, amely tizenhárom évvel később magával ragadta az országot, Európa legerősebb országát, és elhozta Németországnak a Harmadik Birodalmat. A zavaros fejű lakatos, Drexler gondoskodott a magról; a részeg költő, Eckart adta a „szellemi” alapok egy részét, az önjelölt közgazdász, Feder tett hozzá valami ideológiaszerűt, a homoszexuális Röhm biztosította a hadsereg és a veteránok támogatását, most azonban az egykori csavargó, a még nem egészen harmincegy éves és tökéletesen ismeretlen Adolf Hitler ragadta magához a vezetést abban a tevékenységben, amely egy kocsmák hátsó szobáiban üldögélő vitaklubból hamarosan félelmetes erejű politikai pártot fejlesztett ki. Az éhes és magányos bécsi idők óta agyában forrongó eszméket most végre kiadhatta magából; s feltört benne egy olyan belső energia, amely addig nem volt megfigyelhető benne. A félénk kis bizottságból kiverte, hogy tartsanak nagyobb gyűléseket. Személyesen gépelte és osztotta szét a meghívókat. Később felidézte, hogy egyszer, miután szétosztogatott nyolcvan meghívót, „ültünk és vártuk a megjelenni remélt tömeget. Egy óra múlva az 'elnök' kénytelen volt megnyitni az 'összejövetelt'. Ismét heten voltunk, ugyanaz a hét ember.”16 Őt azonban nem bátortalanította el a kudarc. A meghívókat stencillel kezdte sokszorosítani. Összeszedett néhány márkát, hogy egy helyi lapban meghirdethesse a következő összejövetelt. „A siker határozottan lenyűgöző volt: száztizenegy ember jelent meg!” – írja. Itt kellett megtartania első nyilvános beszédét, amelyet követően „egy müncheni professzor” mondja majd a fő beszédet. A párt névleges vezetője, Harrer ellenkezett. „Ez az egyébként becsületes úriember történetesen arról volt meggyőződve, hogy bizonyos teendők elvégzésére talán alkalmas vagyok, de nem tudok beszélni. Harminc percig beszéltem, és amit azelőtt egyszerűen csak éreztem magamban anélkül, hogy bármi módon tudhattam volna, most a valóságban bebizonyosodott: tudok beszélni!”17 – mondja Hitler. Azt állítja, hogy beszéde „felvillanyozta” a hallgatóságot, amely összesen háromszáz márka adománnyal bizonyította lelkesedését; ez az összeg ideiglenesen megszabadította a párt anyagi gondjaitól. 1920 elején Hitler átvette a párt propagandájának irányítását. Ε tevékenységen azóta gondolkodott egyfolytában, hogy Bécsben megfigyelte fontosságát a szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok munkájában. Azonnal nekilátott a szánalmasan aprócska párt által valaha megálmodott legnagyobb összejövetel megszervezésének. A kitűzött időpont 1920. február 24-e volt, a helyszín pedig a híres Hofbräuhausban lévő Festsaal, amelyben majdnem kétezer ülőhely volt. A bizottság többi tagja azt hitte, Hitlernek elment az esze. Harrer tiltakozása jeléül lemondott; helyére a szintén szkeptikus Drexler került16 Hitler hangsúlyozza, hogy személyesen ő irányította az előkészületeket. Az esemény valóban olyan kiemelkedő volt számára, hogy a Mein Kampf első kötetét ennek leírásával zárja; mint mondja, ez volt az az esemény, amely alkalmával „a párt kitört a klubocska keretei közül, és döntő befolyást gyakorolt korunk leghatalmasabb tényezőjére: a közvéleményre.” Hitler még csak nem is a fő szónok lett volna ezen a gyűlésen. Ε szerepet egy bizonyos dr. Johannes Dingfelder számára tartották fenn. Ez az ütődött homeopatikus orvos Germanus Agricola álnéven írt közgazdasági tárgyú cikkeket az újságokba; rövid időn belül elfelejtették. Beszédét csend fogadta, majd Hitler fogott beszédbe. A jelenetet Hitler így írja le: 16

Harrer Hitler erőszakos antiszemitizmusát is ellenezte, valamint úgy hitte, Hitler elidegeníti tőlük a munkásosztály tömegeit. Ezek voltak lemondásának valódi okai.

Nagy kiáltozás és csörömpölés támadt a teremben, s a leghűségesebb háborús bajtársak és egyéb támogatók maroknyi csoportja összecsapott a rendzavarókkal ... kommunistákkal és szocialistákkal ... és csak apránként tudták helyreállítani a rendet. Folytathattam a beszédet. Fél óra után a taps lassan kezdte elnyomni a kiáltások és sikolyok zaját ... Amikor majdnem négy órával később a terem ürülni kezdett, tudtam, hogy a többé már nem feledhető mozgalmunk alapelvei most kezdenek kiszivárogni a német nép közé.18

Beszédében Hitler első ízben közölte a Német Munkáspárt programjának huszonöt pontját, amelyeket Drexler, Feder és Hitler állított össze sebtében. A Hitler szónoklata közbeni bekiabálás legnagyobb része voltaképpen e program általa felolvasott egyes részei ellen irányult, ő azonban ezzel együtt is elfogadottnak tekintette az összes pontot, s ezek váltak a náci párt hivatalos programjává 1920. április 20-án, amikor a nevét Nemzetiszocialista Német Munkáspártra változtatták. Sőt, 1926-ban taktikai okokból Hitler e pontokat „megváltoztathatatlannak” jelentette ki. Ε programponthalmaz nyilvánvaló zagyvaság volt, amellyel egyszerre akarták a munkásokat, az alsó középosztályokat és a parasztságot megszólítani: mire a párt hatalomra került, e pontok legtöbbjét már el is felejtették. Sok Németországgal foglalkozó író csúfolta ki a programot, és magát a náci vezért is zavarba lehetett hozni később, ha annak egyes pontjaira emlékeztették. És mégis, csakúgy, mint a Mein Kampfban lefektetett alapelvek esetén is, legfontosabb pontjait tényleg végrehajtották, s ez katasztrofális következményekkel járt több millió ember számára Németországban és külföldön egyaránt. A program legelső pontja azt követelte, hogy minden német egyetlen Nagy-Németországban egyesüljön. Nem ez volt pontosan az, amelyhez majdan Hitler kancellár is ragaszkodott, és meg is kapott, amikor annektálta Ausztriát, benne hatmillió némettel, és amikor elfoglalta a Szudétaföldet, annak hárommillió német lakosával? És nem az ő arra irányuló követelése robbantotta ki a második világháborút, hogy a németajkú Danzigot és Lengyelország egyes más, főleg németek lakta területeit adják vissza Németországnak? S hadd tegyük hozzá mindehhez azt, hogy a világ balszerencséjére a két világháború közti években nagyon sokan figyelmen kívül hagyták, vagy egyenesen kinevették a nácik céljait, s azt, hogy Hitler egyáltalán a leírására is vette a fáradságot! A müncheni sörházban 1920. február 24-én kihirdetett program antiszemita pontjai tagadhatatlanul komor figyelmeztetéssel szolgáltak. A zsidók nem kaphatnak hivatalt, de még állampolgárságot sem Németországban, sőt a sajtóból is kirekesztik őket. Mindazokat, akik 1914 augusztus 2-a után érkeztek a Birodalom területére, ki fogják utasítani az országból. A pártprogram sok paragrafusa szemlátomást nem volt egyéb, mint demagóg hízelgés az alsóbb osztályok rokonszenvének megnyerésére olyan időkben, amikor rosszul ment a soruk, és a radikális, sőt szocialista jelszavak is tetszettek nekik. Ali. pont például a nem munkával szerzett jövedelmek eltörlését követelte, a 12. pont a trösztök államosítását, a 13. pedig a nagyiparban szerzett profitok megosztását az állammal. À 14. pont a földbérlet és földspekuláció megszüntetését tűzte ki; a 18. halálbüntetést kívánt az árulókra, uzsorásokra és nyerészkedőkre; az „egészséges középosztály” fenntartását célzó 16. pedig azt követelte, hogy az áruházakat vegyék közösségi tulajdonba, és olcsón adják kiskereskedőknek bérbe. Ε követeléseket a nemzetiszocializmus szocialista voltában hinni látszó Drexler és Feder erőltette bele a programba. Ezek az eszmék hozták később zavarba Hitlert, amikor a nagyiparosok és földbirtokosok nekiláttak feltölteni a párt kasszáját; természetesen soha semmit nem valósítottak meg belőlük. Volt végül a programnak két olyan pontja, amelyet kancellárrá válása után Hitler azonnal végrehajtott. A 2. pont a versailles-i és Saint Germain-i békeszerződések eltörlését követelte. Az utolsó, 25. pont „erős, központi államhatalom létrehozását” tűzte célul. Ez utóbbit, valamint a minden németnek a Birodalomban történő egyesítését és a békeszerződések megsemmisítését követelő 1. és 2. pontokat Hitler követelésére vették bele a programba; ebből is látszik, hogy

már akkor is, amikor pártját még aligha ismerték München határán túl, tekintetét máris távoli horizontokra függesztette annak az árán is, hogy kockáztatja a nép támogatásának elvesztését saját szűkebb hazájában. A szeparatizmus roppant erős volt Bajorországban abban az időben, és a berlini központi kormányzattal szüntelenül civakodó bajorok inkább kevesebb, nemhogy több centralizációt akartak, hogy Bajorország önmagát kormányozhassa. Sőt, abban a pillanatban ténylegesen ez is volt a helyzet; Berlin leiratai alig bírtak érvénnyel az államokban. Hitler nemcsak Bajorország, hanem végső soron az egész Birodalom feletti hatalomra törekedett. Annak érdekében, hogy megtarthassa és gyakorolhassa e hatalmat, az általa elképzelt diktatórikus rezsimnek erős központi hatalomként kellett megjelennie, és le kellett rombolnia a félig autonóm államokat, amelyek a weimari köztársaságban csakúgy, mint korábban a Hohenzollern-birodalomban, saját parlamenttel és kormánnyal rendelkeztek. 1933. január 30-a utáni egyik első cselekedete az volt, hogy sebesen végrehajtotta a pártprogramnak ezt az utolsó pontját, amelyet korábban kevesek vettek észre, s kevesen vettek komolyan. Senki nem mondhatta azt, hogy Hitler nem figyelmeztetett volna bőségesen és írásban mindenkit arra, mire készül! A vérpezsdítő beszéd és a radikális, mindenkinek ígérgető program, ha fontosak is voltak egy figyelemért és tömegtámogatásért harcoló pártocska számára, önmagukban nem voltak elegendők. Hitler tehát most nekilátott annak, hogy többet, sokkal többet nyújtson. Furcsa géniuszának első jelei ekkor mutatkoztak meg, és kezdték éreztetni hatásukat. A tömegeknek nem csak eszmékre van szükségük – gondolta –, mármint arra a néhány egyszerű eszmére, amit megállás nélkül verhet a fejükbe. Szimbólumok is kellenek nekik, amelyekben hihetnek, látványosság és színpompa, ami fellelkesíti őket, valamint erőszakos és terrorcselekmények, amelyek siker esetén további híveket szereznek (nem az erősebbhez húz a legtöbb német?), és a gyengék feletti hatalom érzetét nyújtják a számukra. Amint láttuk, Bécsben felkeltette figyelmét az a „gyalázatos lelki és fizikai terror”, amelyet szerinte a szociáldemokraták alkalmaztak politikai ellenfeleikkel szemben.17 Most saját szocialistaellenes pártjában Hitler e fegyvert használta fel a maga céljaira. Először volt katonákat jelöltek ki arra a feladatra, hogy a gyűléseken a bekiabálókat hallgattassák el, és szükség esetén hajítsák ki a teremből 1920 nyarán, nem sokkal azután, hogy a párt a Német Munkáspárt név elé biggyesztette a Nemzetiszocialista jelzőt, s így Nemzetiszocialista Német Munkáspárttá vált, amelynek rövidítése, az NSDAP nemsokára közismertté lett, Hitler egy sereg marcona veteránt egy órás szakmával rendelkező egykori fegyenc, Emil Maurice vezetése alatt álló erőszakosztagokba, az úgynevezett Ordnertruppékba szervezett. 1921. október 5-én, miután rövid ideig, nehogy a berlini kormányzat lecsapjon rájuk, a párt „testnevelési és sportosztályának” álcázták magukat, hivatalos elnevezésük Sturmabteilungra változott: ebből származik az SA elnevezés. A barna egyenruhába öltözött rohamosztagosokat leginkább a szabadcsapatok martalócai közül toborozták, és Johann Ulrich Klintzichnek, a hírhedett Ehrhardt százados egyik társának a parancsnoksága alá helyezték, aki nemrégiben szabadult a börtönből, ahová Erzberger meggyilkolásának ügyében került. Ezeknek az egyenruhás vagányoknak nem volt elég, hogy rendet tartsanak a náci gyűléseken: kisvártatva nekiláttak a más pártok által rendezett gyűlések szétzavarásának. 1921ben egy alkalommal Hitler személyesen vezette rohamosztagosait támadásra azon a gyűlésen, amelyén egy Ballerstedt nevű bajor föderalista tartott volna beszédet. Ballerstedt verést kapott, ezért Hitlert három havi elzárásra ítélték, amelyből egyet le is ült. Ez volt első börtönbüntetése, amiből egyfajta mártírként került ki, népszerűbben, mint valaha. – Minden rendben! – szájalt Hitler a rendőröknek. – Megkaptuk, amit akartunk! Ballerstedt nem beszélt! – Néhány hónappal korábban egy gyűlésen Hitler így beszélt: „A nemzetiszocialista mozgalom a jövőben kíméletlenül, szükség esetén erőszakkal is meg fogja akadályozni minden olyan gyűlés vagy előadás megtartását, amely megzavarná honfitársaink fejét.”19 17

Ld. feljebb, 14-15. o.

1920 nyarán Hitler, a csalódott művészből avanzsált mesterpropagandista olyan ötlettel állt elő, amely nem tűri meg a zseniálisnál kisebb jelzőt. Úgy látta, hogy a pártnak hiányzik egy embléma, zászló, jel, amely kifejezné mindazt, amit az új szervezet képvisel, és megragadná a tömegek képzeletét, akiknek Hitler szerint valamilyen megkapó zászlót kell követniük, hogy az alatt harcolhassanak. Hosszas gondolkodás és számtalan próbálkozás után egy olyan zászlót tervezett, amelyben piros alapmező közepén, kör alakú fehér mezőben horogkereszt áll. A régebbi időkből kölcsönzött fekete horogkereszt, a hakenkreuz motívuma a náci párt, majd végül az egész náci Németország hatalmas és ijesztő szimbólumává vált. A témáról a Mein Kampfban írott hosszú értekezésében Hitler nem közli, honnan vette az ötletet, hogy ezt használja a zászló és a párt megkülönböztető jeleként egyaránt. A horogkereszt ősi motívum, majdnem egyidős az emberiséggel. Trója romjai között, az ókori Egyiptomban és Kínában is megtalálták. Magam személyesen ősi hindu és buddhista emlékeken láttam Indiában. Később egyes balti államok: Észtország és Finnország hivatalos emblémájaként szerepelt, ahol a német szabadcsapatok katonái látták is ezeket az 1918-19-es harcok során. Az 1920-as Kapp-puccs idején Berlinbe hatoló Ehrhardt-brigád katonáinak acélsisakjára is ez volt ráfestve. Kétségtelen, hogy Hitler látta a jelet egyik-másik ausztriai antiszemita párt emblémájában, és talán akkor tetszett meg neki, amikor az Ehrhardt-brigád Münchenbe érkezett. Azt állítja, hogy a párt tagjai által ajánlott számtalan terv mindegyikében ott volt a horogkereszt, sőt „egy sternbergi fogorvos” olyan zászlótervet készített, amely „cseppet sem volt rossz, és ténylegesen nagyon közel állt a magaméhoz”. A színek tekintetében Hitler természetesen visszautasította a gyűlölt weimari köztársaság fekete-pirosarany trikolorját. Nem akarta a piros-fehér-fekete birodalmi zászlót sem, amelynek színei azonban tetszettek neki: nemcsak azért, mert szerinte „a létező legragyogóbb harmóniát” képezik, hanem azért is, mert ezek voltak annak a Németországnak a színei, amelyért a háborúban harcolt. Azonban új formát kellett ölteniük, s így a horogkereszt is odakerült. Hitler kedvét lelte alkotásában. „Valódi szimbólum! – kiált fel a Mein Kampjban. – Apirosban a mozgalom társadalmi eszméjét látjuk, a. fehérben a nacionalista eszmét, a horogkeresztben pedig az árja ember győzelméért folytatott harc küldetését.”20 Nem sokkal ezután kiötlötték a rohamosztagosok és a párttagok egyenruháira húzandó horogkeresztes karszalagokat is, két évvel később pedig Hitler megtervezte azokat a náci jelvényeket, amelyeket később a tömegfelvonulásokon vittek, és a tömeggyulések szónoki emelvényeinek díszítésére használtak. Az ókori római hadijelvények mintájára készültek: tetejükön ezüst koszorúba foglalt fekete fém horogkereszt volt, azon· egy sas, alatta pedig egy fém négyszögön a NSDAP kezdőbetűk. A négyszögről bojtos-rojtos zsinórok lógtak, valamint egy „Deutschland Erwache!” (Ébredj, Németország!) feliratú, négyzet alakú horogkeresztes zászló. Lehet, hogy ez nem művészet – propagandának azonban felülmúlhatatlan volt. A nácik mostantól olyan jelvény birtokában voltak, amilyennel egyetlen más párt sem rendelkezett. A horogkeresztnek mintha valami saját varázsereje lett volna, amely új irányban végrehajtandó tettre sarkallja a háború utáni kaotikus első évek bizonytalanságában botladozó alsó középosztályokat. Kezdtek is gyülekezni szépen a lobogó alá.

A „FÜHRER” ELJÖVETELE 1921 nyarán a felemelkedőben lévő, nemcsak szónokként, hanem szervezőként és propagandistaként is felettébb meglepő tehetséget eláruló ifjú agitátor átvette a párt egyszemélyi vezetését. A hatalomátvétel során első alkalommal adott ízelítőt munkatársainak abból a kíméletlenségből és taktikai ravaszságból, amelynek segítségével később oly nagy sikert aratott ennél fontosabb válságok során is. A nyár elején Hitler Berlinbe utazott, hogy érintkezésbe léphessen egyes észak-német nacionalista elemekkel, és beszédet tartson azok eszmei főhadiszállásán, a Nemzeti Klubban.

Fel akarta mérni, milyen lehetőségek vannak arra, hogy saját mozgalmát Bajorország határain túl egész Németországra kiterjessze, s e célból talán még hasznos szövetségeket is köthet. Távolléte idején a náci párt bizottságának többi tagja úgy vélte, eljött a megfelelő pillanat arra, hogy letörjék egyeduralmát, mivel túlságosan diktátorszerűvé vált az ő ízlésüknek. Maguk is szövetséget javasoltak néhány hasonló gondolkodású délnémet csoporttal, főleg Hitler elkeseredett ellensége és riválisa, a notórius zsidófaló Julius Streicher által Nürnbergben szervezett „Német Szocialista Párttal”. A bizottság tagjai biztosak voltak abban, hogy ha ezeket az ambiciózus vezetőkkel rendelkező csoportokat egyesíteni tudják a nácikkal, Hitler jelentősége csökkenni fog. A pozícióját fenyegető veszélyt megérezve Hitler visszasietett Münchenbe, hogy véget vessen az „ostoba holdkórosok” (így nevezte őket a Mein Kampfban) intrikálásának. Felajánlotta, hogy elhagyja a pártot. Ez több volt annál, amit a párt megengedhetett volna magának, s ezt a bizottság többi tagja azonnal meg is értette. Hitler nem csupán leghatásosabb szónokuk volt, hanem legjobb szervezőjük és propagandistájuk is. Ráadásul ő hozta a legtöbb pénzt is a szervezetnek, a tömeggyűléseken tartott beszédei utáni gyűjtésekről, valamint egyéb forrásokból, még a hadseregtől is. Ha otthagyja a bimbózó náci pártot, az biztosan darabjaira hullik szét. A bizottság ezért nem fogadta el lemondását. A pozíciója hatalmában megerősített Hitler ezek után kierőszakolta a többi vezető teljes kapitulációját. A párt egyszemélyi vezetőjeként diktátori hatalmat követelt magának, továbbá azt, hogy a bizottság oszoljon fel, és vessenek véget a más csoportokkal, például a Streicher pártjával kapcsolatos további intrikáknak. Ez már sok volt a bizottság többi tagja számára. A párt alapítója, Anton Drexler vezetésével vádiratot szerkesztettek a leendő diktátor ellen, s pamfletként körözték. Ez volt a valaha is hangoztatott legerősebb vád Hitlerrel szemben saját pártján belülről – mármint azoktól, akik első kézből ismerték jellemét és módszereAz egyelőre ismeretlen okból Berlinben töltött hat hét után Adolf Hitler úr a hatalomvágy és személyes ambíció által vezérelve visszatért posztjára. Véleménye szerint megérett az idő arra, hogy a mögötte felsorakozó homályos alakok segítségével széthúzást és szakadást idézzen elő soraink között, s így szolgálja a zsidók és barátaik érdekeit. Egyre világosabb, hogy mi a célja: saját erkölcstelen céljai érdekében egyszerűen ugródeszkául kívánja használni a Nemzetiszocialista Pártot, és magához ragadni a vezetést azért, hogy e lélektani pillanatban más vágányra kényszerítse a pártot. Ezt rendkívül tisztán bizonyítja az az ultimátum, amelyet néhány nappal ezelőtt a Párt vezetőihez intézett, s amelyben egyebek között azt követeli, hogy egyedüli és abszolút diktátori hatalmat kapjon a Párt felett, valamint hogy a Bizottság, köztük a Párt alapítója és vezetője, Anton Drexler lakatos is, vonuljon vissza ... És hogyan folytatja e kampányt? Mint egy zsidó! Minden tényt kicsavar ... Nemzetiszocialisták! Döntsetek el, mit gondoltok az ilyen személyekről! Ne essetek tévedésbe! Hitler demagóg ... Azt hiszi, hogy képes ... eltölteni benneteket mindenféle mesével, amelynek semmi köze nincs az igazsághoz. 21

Noha az ostoba antiszemitizmus sokat elvett az erejükből (méghogy Hitler zsidóként cselekedne!), a vádak lényegileg igazak voltak, de nyilvánosságra hozataluk nem segített annyit a lázadóknak, mint vélhetnénk. Hitler azonnal becsületsértési pert indított a pamflet szerzői ellen, és maga Drexler nyilvános gyűlésen kényszerült annak megtagadására. Hitler két egymást követő pártértekezleten közölte békefeltételeit. A párt alapszabályát megváltoztatták: a bizottság megszűnt, Hitler pedig pártelnökként diktátori hatalmat kapott. A megalázott Drexlert tiszteletbeli pártelnökként felfelé buktatták, és nemsokára eltűnt a színről.18 Heiden megfogalmazásában a pártbeli „gavallérok” nyertek a „kerekfejűek” ellen. Az igazság azonban több volt ennél. Ott és akkor, 1921 júliusában alkották meg a „vezetési alapelvet” (Führerprinzip), amely először a náci párt, majd pedig a Harmadik Birodalom törvényévé vált. A német politika színpadára fellépett a „Führer”. 18

1923-ban kilépett a pártból, 1924-28 között azonban a bajor parlament alelnöke volt. 1930-ban kibékült Hitlerrel, de az aktív politikába soha nem tért vissza. Heiden megjegyzése szerint Drexlert a felfedezők végzete érte utol.

Ezek után a „vezér” munkához látott, hogy átszervezze a pártot. A Sterneckerbräu borongós hátsó helyiségéből, amely Hitler szemében „inkább sírkamra, mint iroda” volt, a párt a Corneliusstrasséra, egy másik kocsma tágasabb és világosabb helyiségeibe költözött. Részletre vásároltak egy régi Adler írógépet, majd egyenként szereztek széfet, iratszekrényeket, bútort, telefont, és végre egy teljes munkaidőben alkalmazott titkárnőt is. A pénz is csordogálni kezdett. Egy szűk esztendővel korábban, 1920 decemberében a párt megszerzett egy súlyosan eladósodott, leromlott újságot: a hetente kétszer megjelenő Völkischer Beobachter című antiszemita pletykalapot. Hogy a megvételéhez szükséges hatvanezer márka honnan jött, az Hitler jól őrzött titka maradt, de tudjuk, hogy előteremtésére Eckart és Röhm vette rá Ritter von Epp vezérőrnagyot, aki a Reichswehrben Röhm parancsnoka, s maga is a párt tagja volt. Az a legvalószínűbb, hogy a hadsereg titkos pénzalapjait csapolták meg. 1923 elején a Völkischer Beobachter napilappá vált, ezzel megteremtődött minden német politikai párt létének alapfeltétele: a párt igéjét hirdető napilap. Egy politikai napilap fenntartásához viszont további pénzre volt szükség, ami azonban a pártban gyülekezett egyes proletár vagányok számára bizonyára felettébb furcsának tűnő forrásokból érkezett. Helene Bechstein asszony, a vagyonos zongoragyáros felesége is e források közé tartozott. Már első találkozásukkor megtetszett neki az ifjú lázító: meghívta, hogy berlini tartózkodása idején lakjon náluk, partikat rendezett, ahol Hitler találkozhatott a gazdagokkal, és jócskán adományozott pénzt is a mozgalomnak. Az új napilap finanszírozására szánt pénz egy része egy bizonyos Gertrud von Seidlitz nevű balti hölgytől származott, aki részvényekkel rendelkezett néhány jövedelmező finnországi papírmalomban. 1923 márciusában az amerikai Harvard egyetemen végzett, amerikai anyától született Ernst (Putzi) Hanfstängl, akinek művelt és gazdag családja egy müncheni képzőművészeti kiadóvállalatot tartott fenn, a Völkischer Beobachterre kötött jelzálog ellenében ezer dollárt adott kölcsön a pártnak.19 Ez márkára átszámítva mesés összeg volt azokban az inflációs időkben, és óriási segítséget jelentett a pártnak és az újságnak egyaránt. Hanfstänglék barátsága azonban meghaladta a pénzügyi segítség kereteit. Az első tiszteletreméltó és vagyonos családok egyikeként nyitották meg ajtajukat a hőzöngő fiatal politikus előtt. Putzi jó barátja lett Hitlernek, aki végül a párt külföldi sajtóosztályának vezetőjévé tette. Az excentrikus, hórihorgas férfi, aki cinikus szellemességgel pótolta szellemi korlátait, virtuóz zongorajátékos volt, és még azután is, hogy barátja hatalomra került Berlinben, számos estén mentette ki magát társaságunkból, hogy a Führer sürgős hívására megjelenjen. Az járta róla, hogy zongorajátéka (dühödten verte a hangszert) és bohóckodása csillapítólag hat Hitlerre, sőt fel is vidítja egy-egy fárasztó nap végén. Később e furcsa, ám szívélyes egykori harvardi diák Hitler számos korai cimborájához hasonlóan szintén menekülni kényszerült az országból.20 19

Unheard Witness c. emlékirataiban Hanfstängl azt állítja, hogy először egy amerikai kormányozta őt Hitler irányába. Ez az amerikai Truman Smith százados volt, akkoriban a berlini amerikai követség helyettes katonai attaséja. 1922 novemberében a követség Münchenbe küldte Smith-t, hogy ellenőrizzen egy Adolf Hitler nevű obskúrus politikai agitátort, és újonnan alapított pártját, a Nemzetiszocialista Munkáspártot. Az USA hadseregének fiatal hivatásos tisztjeként Smith figyelemre méltó politikai elemzőkészségről tett tanúságot. A november 15-22 között Münchenben töltött egyetlen hét alatt sikerült találkoznia Ludendorffal, Rupprecht (bajor) trónörökössel és egy tucat bajorországi politikai vezetővel, akik közül a legtöbben azt mondták, hogy Hitlernek emelkedik a csillaga, mozgalma pedig gyorsan gyarapodó politikai erő. Smith nem vesztegette az időt: elment egy szabadtéri náci gyűlésre, amelyen Hitler szónokolt. „Eletemben nem láttam még ilyet!” firkantotta naplójába azonnal a gyűlés után. „Találkoztam Hitlerrel. ígéri: hétfőn beszél velem, és kifejti céljait.” Hétfőn Smith elvergődött Hitler szállására (leírása szerint „egy lepusztult épület második emeletén lévő apró, csupasz hálószoba”), és hosszú beszélgetést folytatott a jövőbeni diktátorral, akit alig ismertek még Münchenen kívül. „Lenyűgöző demagóg!” kezdte aznap esti naplóbejegyzését az amerikai helyettes katonai attasé. „Ritkán hallottam ennyire logikus és fanatikus embert!” A dátum: 1922 november 22. Közvetlenül azelőtt, hogy este visszaindult volna Berlinbe, Smith találkozott Hanfstängllel, mesélt neki Hitlerrel történt megismerkedéséről, és azt tanácsolta neki, hogy nézze meg magának ezt az embert. A náci vezér aznap este egy tömeggyűlésen lépett fel, így Smith a maga sajtójegyét is odaadta Hanfstänglnek. Megannyi német honfitársához hasonlóan Hanfstänglt is lenyűgözte Hitler szónoklata: a gyűlés után felkereste a vezért, és gyorsan a náci hitre tért. 20 Hanfstängl a II. Világháború egy részét Washingtonban töltötte; látszólag ellenséges külföldiként internálták, valójában azonban az Egyesült Államok kormánya mellett „tanácsadói” minőségben működött közre a náci Németországgal kapcsolatos ügyekben. Életének ez az utolsó szerepe, amely az őt és a náci Németországot ismerő amerikaiak számára oly nevetségesnek

Azok közül, akik később Hitler legközelebbi alárendeltjeivé váltak, a legtöbben ekkor már a párt tagjai voltak, vagy nemsokára beléptek. Rudolf Hess 1920-ban lépett a pártba. Egy Egyiptomban letelepedett nagykereskedő fiaként ebben az országban töltötte élete első tizennégy évét majd a Rajna-vidékre jött, hogy itt folytassa tanulmányait. A háború alatt egy ideig együtt szolgált Hitlerrel a List-ezrednél, bár akkor még nem ismerkedtek össze. Kétszer megsebesült, majd pilóta lett belőle. A háború után közgazdászhallgatóként iratkozott a müncheni egyetemre, de a jelek szerint ideje jó részét antiszemita pamfletek osztogatásával és az akkor Bajorországban szabadon kóborló különböző fegyveres bandák elleni csatározásokkal töltötte. 1919 május l-jén, a müncheni tanácskormány megdöntésekor is ott járt a fegyvertűz sűrűjében: megsebesült a lábán. Egy évvel később valamelyik estén elment meghallgatni Hitlert, aki elkápráztatta ékesszólásával. Hess belépett a pártba, ahol nemsokára a vezér jó barátja, odaadó követője és titkára lett. Ο ismertette meg Hitlert Kari Haushofer tábornoknak, az egyetem akkori geopolitika-professzorának geopolitikai eszméivel. Hess a „Milyen legyen az a férfi, aki visszavezeti majd Németországot az egykori magasságokra?” tételre írott díjnyertes esszéjével ragadta meg Hitlert. Ahol minden tekintély eltűnt már, ott csak a népből jött ember teremthet tekintélyt... Minél mélyebben gyökerezik a diktátor a széles tömegekben, annál jobban érti meg, hogyan kell pszichológiailag bánni velük, és minél kevésbé bizalmatlanok a munkások vele szemben, annál több támogatót nyer a népnek e legenergikusabb sorai közül. Magának semmi közös tulajdonsága nincs a néppel; mint minden nagy ember, ő is külön egyéniség ... Ha a szükség úgy parancsolja, nem hátrál meg a vérontás elől. A nagy kérdéseket mindig vérrel és vassal döntik el... Céljának elérése érdekében kész átgázolni legközelebbi barátain ... A törvényosztó rettenetes keménységgel halad előre ... Szükség szerint katonacsizmával is rájuk [a népre] tiporhat ...22

Nem csoda, hogy Hitlernek megtetszett a fiatalember. Ε portré ugyan nem az akkori helyzetében lévő vezért mutatta, hanem azt, amivé Hitler válni akart – s majd azzá is vált. Minden komolysága és megfontoltsága ellenére Hess nem volt különösebben intelligens: mindig fogékony volt az ütődött eszmékre, amelyeket fanatikus módjára tett a magáévá. Szinte egészen végig Hitler egyik leghűbb és legmegbízhatóbb támogatója maradt, sőt azon kevesek egyike volt, akit nem égetett személyes ambíció. Alfred Rosenberg, akit gyakran tituláltak a náci párt „intellektuális vezetőjének”, sőt „filozófusának” is, szintén középszerű elme volt. Bizonyos értelemben orosznak is mondhatjuk: sok orosz „értelmiségihez” hasonlóan ő is balti német származású volt. 1893 január 12-én született egy cipész fiaként az észtországi Révaiban (ma Tallin), amely 1721 óta a cári birodalomhoz tartozott. Tanulmányait Németország helyett inkább Oroszországban folytatta, s 1917-ben a moszkvai egyetemen szerzett építészdiplomát. A bolsevik forradalom napjaiban Moszkvában élt, s lehetséges, hogy (mint néhány náci pártbeli ellenlábasa később állította).e_gy_ideig flörtölt is azzal a gondolattal, hogy ifjú bolsevik forradalmárnak álljon. 1918 februárjában azonban visszatért Révaiba, és amikor a német hadsereg elérte a várost, önként szolgálatra jelentkezett, ám „orosznak” minősítették, és elküldték. Végül 1918 végén Münchenbe vetődött, ahol először a fehérorosz emigránsok köreiben tevékenykedett. látszott, bizonyára nagyon mulattatta. Miután visszatért Berlinbe, ahol Hitlert akkor még alig vették észre, Smith százados terjedelmes jelentést írt, amelyet a követség 1922 november 25-én továbbított Washingtonba. Tekintetbe véve a megírás időpontját, a jelentés igen figyelemre méltó dokumentum: „Jelenleg Bajorországban a Nemzetiszocialista Munkáspárt a legaktívabb politikai erő – írja Smith. – Nem annyira politikai párt ez, mint inkább népmozgalom, amely az olaszországi fasiszták bajor megfelelőjének tekintendő ... A közelmúltban tényleges létszámához viszonyítva egészen aránytalan politikai befolyást szerzett... Adolf Hitler kezdettől fogva a mozgalom uralkodó ereje; személyisége kétségtelenül a mozgalom sikerének egyik legfontosabb összetevője ... Hátborzongató az a képessége, amellyel hatni tud egy népgyűlésre. Magánbeszélgetésben meggyőzően és logikusan érvel, amely fanatikus komolyságával vegyítve igen mély benyomást keltett a semleges hallgatóban.” Smith ezredes, aki később a náci rezsim kezdeti éveiben katonai attaséként szolgált Berlinben, szíveskedett naplóját és müncheni útján készített jegyzeteit e könyv írójának rendelkezésére bocsátani. Az általa szolgáltatott anyag felbecsülhetetlen hozzájárulást jelentett e fejezet elkészítéséhez.

Később megismerkedett Dietrich Eckarttal, majd rajta keresztül Hitlerrel, s 1919 végén belépett a pártba. Elkerülhetetlen volt, hogy egy igazi építészdiplomával rendelkező ember jó benyomást keltsen egy olyan emberben, aki még csak be sem jutott az építésziskolába. Hitlerre Rosenberg „tanultsága” is hatást gyakorolt, s kedvére volt a fiatal balti német zsidó- és bolsevikgyűlölete is. Nem sokkal Eckart halála előtt, 1923 vége felé Hitler a Völkischer Beobachter szerkesztőjévé tette Rosenberget, és sok éven át folyamatosan támogatta ezt a teljességgel zavarodott figurát, a zavaros és sekélyes „filozófust”, mint a náci mozgalom intellektuális mentorát és a külpolitika egyik legfőbb szaktekintélyét. Rudolf Hesshez hasonlóan Hermann iGörjngjs valamivel a háború után érkezett Münchenbe, állítólag azért, hogy közgazdaságtant hallgasson az egyetemen, és ő is hamarosan Hitler személyes varázsa alá került. A nemzet egyik nagy háborús hőse, a híres Richthofen vadászrepülőszázad utolsó parancsnoka, a legnagyobb német katonai kitüntetés: a Pour le Mérite birtokosa, Göring számára még nehezebb volt visszatérni a békés polgári élet egyhangúságába, mint a legtöbb közönséges veteránnak. Egy ideig Dániában, majd Svédországban dolgozott teherfuvarozó pilótaként. Egy napon Eric von Rosen grófot szállította az utóbbi Stockholm melletti birtokára. A ház vendégeként maga is ott szállt meg, és beleszeretett Svédország egyik legszebb asszonyába, Carin von Kantzow, született Fock bárónőbe, von Rosen grófné testvérébe. Carin von Kantzow epileptikus volt, férjezett, és egy nyolcéves fiúgyermek anyja, mégis el tudta érni, hogy érvénytelenítsék házasságát, így hozzámehetett a gáláns ifjú pilótához. A vagyonos asszony elkísérte új férjét Münchenbe, ahol meglehetős pompa közepette éltek, míg a férfi megmártózott az egyetemen. Ez azonban nem tartott sokáig. 1921-ben Göring megismerkedett Hitlerrel, belépett a pártba, bőkezűen adományozott a pártkasszába (valamint személyesen Hitlernek is), nyughatatlan energiájával besegített Röhmnek a rohamosztagosok szervezésébe, egy év múlva, 1922-ben pedig az SA parancsnokává nevezték ki. Seregnyi kevésbé ismert és legnagyobbrészt kellemetlen alak csatlakozott a párt diktátorát körülvevő csoporthoz. MaxÍAmannt, Hitlernek a List-ezredbéli őrmesterét nevezték ki a párt és a Völkischer Beobachter kereskedelmi igazgatójává. A kemény és durva, ám jó szervezőkészséggel rendelkező Amann gyorsan rendet tett mindkét terület pénzügyeiben. Személyes testőréül Hitler az amatőr birkózó, egykori hentestanonc és neves rendzavaró Ulrich Gráfot választotta. A sánta Heinrich Hoffmann lett a vezér „udvari fényképésze”: éveken át ő volt az egyetlen fotós, akinek Hitler engedélyezte, hogy őt fényképezze. Hitlerhez való kutyahűsége jól jövedelmezett: végül milliomossá vált. Hitler másik kedvenc rendzavarója Christian Weber volt, a lókereskedő, korábban egy müncheni lebuj kidobóembere, lelkes sörivó. Abban az időben közel állt Hitlerhez Hermann Esser is, akinek a szónoki tehetsége magával a vezérével vetekedett, és zsidófaló cikkei a Völkischer Beobachterben a pártlap egyik fő attrakciója voltak. Nem csinált titkot abból, hogy egy ideig jól élt néhány szeretője nagylelkűségéből. Notórius zsaroló volt, aki még egyes párttársait is „leleplezéssel” fenyegette, ha az útját keresztezték. A mozgalom egyes idősebb és tisztességesebb tagjai számára Esser olyan visszataszítóvá vált, hogy követelni kezdték az eltávolítását. – Tudom, hogy Esser gazember – vágott vissza Hitler nyilvánosan –, de megtartom mindaddig, amíg hasznos lehet a számomra.23 – Ε hozzáállást képviselte később szinte minden közeli munkatársával szemben, függetlenül attól, mennyire volt sötét a múltjuk, vagy akár a jelenük is. Gyilkosok, stricik, pederaszták, kábítószerélvezők, vagy akár egyszerűen vagányok egyforma jók voltak neki, ha megfeleltek céljainak. Julius Streichert például szinte végig elviselte. Ez a züllött szadista, aki elemi iskolai tanítóként indult az életben, 1922 és bukásának éve, 1939 között Hitler környezetének egyik legrosszabb hírű tagja volt. Mint dicsekedett, híresen parázna volt, és nem állotta még a szeretői férjeit is megzsarolni. Hírnevét és karrierjét vakon fanatikus antiszemitizmusának köszönhette. Notórius hetilapja, a Der Stürmer zsidók által elkövetett szexuális bűntettekről és „rituális

gyilkosságokról” szóló szenzációs meséken hízott vastagra; még számos náci ízléséhez képest is undorítóan obszcén lap volt. Streicher közismert pornográfus is volt. „Frankónia koronázatlan királya” néven vált híressé, hatalmának középpontja Nürnberg volt, ahol az ő szava vált törvénnyé, s ahol senki, aki az útjába állt vagy a nemtetszését vívta ki, nem volt biztonságban a börtön és a kínzás elől. Addig, amíg nem láttam összegörnyedt alakját a nürnbergi vádlottak padján, ahol háborús bűnösként az életét kellett védenie, egyszer sem láttam anélkül, hogy ne lett volna korbács a kezében vagy az övében: nevetve szokott dicsekedni a számtalan korbácsütésről, amit másokra mért. Ilyen embereket gyújtott Hitler maga köré az első években, amikor megkezdte küzdelmét annak érdekében, hogy diktátorává válhasson ama népnek, amely Luthert, Kantot, Goethét, Schillert, Bachot, Beethovent, Brahmsot adta a világnak. 1920. április l-jén, amikor a Német Munkáspárt Nemzetiszocialista Német Munkáspárttá változott (innen származik a „náci” rövidítés), Hitler végleg kilépett a hadseregből. Mostantól minden idejét a náci pártnak szentelte, amelytől sem addig, sem azután nem fogadott el fizetést. Akkor hát hogyan élt meg Hitler? – kérdezhetnénk. Még pártmunkás társai is elgondolkodtak olykor a dolgon. Abban a vádiratban, amelyet a pártbizottság lázadó tagjai írtak 1921 júliusában, kereken fel is tették a kérdést: „Ha bármely párttag megkérdezi tőle, hogy hogyan él meg, és mi volt előző foglalkozása, mindig haragossá és izgatottá válik. Eleddig semmiféle válasz nem hangzott el e kérdésekre. Lelkiismerete tehát nem lehet tiszta, kiváltképpen mivel igen sok pénzbe kerülnek túlzó érintkezései a hölgyekkel, akik előtt gyakran 'München királyának' nevezi magát.” A kérdést Hitler az ezt követő becsületsértési per során válaszolta meg, amelyet a pamflet szerzői ellen indított. A bíróság kérdésére, hogy ténylegesen hogyan él, így felelt: – Amikor a Nemzetiszocialista Pártban tártok beszédet, nem fogadok el pénzt a magam számára. De más szervezeteknél is tartok beszédeket ... és olyankor természetesen elfogadom a honoráriumot. Déli étkezésemet felváltva, különböző párttársaim társaságában fogyasztom. Néhány párttársam szerény mértékben ezen túl is segít.24 Ez valószínűleg nagyon közel jár a igazsághoz. Az olyan tehetős barátai, mint Dietrich Eckart, Göring és Hanfstängl kétségkívül adtak neki „kölcsönöket”, hogy lakbért fizethessen, ruhákat vásárolhasson, és olykor étkezhessen. Igényei vitathatatlanul szerények voltak. 1929-ig egy kétszobás lakásban élt az Isar folyó közelében lévő Thierschstrassén, egy alsó középosztálybeliek lakta kerületben. Telente egy régi katonai esőkabátot hordott, amely később a számos fénykép folytán híres is lett. Nyáron gyakran jelent meg a jó időben a legtöbb bajor által viselt Lederhosenben, azaz rövid bőrnadrágban. 1923-ban Eckart és Esser bukkant rá a Platterhofra, egy Berchtesgaden közelében lévő fogadóra, amely Hitler és barátai nyári pihenőhelyévé vált. Hitler beleszeretett a szép hegyi tájba: később itt építtette tágas villáját, a Berghofot, amelyet otthonává tett, s ahol a háborús évekig sok időt töltött. Az 1921 és 1923 közötti viharos években azonban kevés ideje volt pihenésre és felüdülésre. Pártot kellett építenie, és a hozzá hasonló gátlástalan riválisokkal szemben uralma alatt is kellett tartania pártját. Az NSDAP csak egy volt a nyilvánosság figyelméért és támogatásáért küzdő több bajorországi jobboldali mozgalom között; az egész Németországban pedig rengeteg hasonló csoport létezett. Az idő tájt az események lélegzetelállító tempóban követték egymást, a helyzet pedig állandóan változott; a politikusoknak mindezt követniük, értékelniük és kihasználniuk kellett, 1921 áprilisában a szövetséges hatalmak benyújtották Németországnak a háborús jóvátétel iszonyú összegű számláját 132 milliárd aranymárkáról (33 milliárd dollár), a németek pedig üvöltve tiltakoztak, mondván, hogy képtelenek megfizetni. A normálisan egynegyed dollárt érő márka értéke esni kezdett: 1921 nyarára 75 márka ért egy dollárt, egy évvel később pedig 400. 1921 augusztusában meggyilkolták Erzbergert. 1922 júniusában merényletet kíséreltek meg a köztársaságot proklamáló szocialista politikus, Philipp Scheidemann ellen. Még ugyanabban a

hónapban, június 24-én az utcán lőtték agyon Rathenau külügyminisztert. Mindhárom esetben a szélsőjobb emberei voltak a merénylők. A Berlinben székelő ingatag központi kormány végül válaszolt a kihívásra: bevezette a köztársaság védelméről szóló különleges törvényt, amely súlyos büntetéseket szabott ki a politikai terrorcselekményekre. Berlin a számtalan fegyveres liga feloszlatását és a politikai gengszterizmus megszüntetését követelte. A bajor kormány még a szélsőséges Kahrt 1921-ben felváltó mérsékelt Lerchenfeld gróf alatt is nehéz feladatnak találta, hogy engedelmeskedjék a berlini központi kormánynak. Amikor megkísérelte a terrorizmus elleni törvény alkalmazását, a bajor jobboldaliak, akiknek akkorra már Hitler az egyik elismert ifjú vezére volt, összesküvést szerveztek, hogy megdöntsék Lerchenfeldet, majd Berlin ellen vonulva a köztársaságot is. A fiatal demokratikus weimari köztársaság súlyos bajban volt: szélsőjobb és szélsőbal oldalról egyaránt folyamatosan fenyegették a puszta létét is.

3 VERSAILLES, WEIMAR ÉS A SÖRHÁZI PUCCS Az I. világháborúban győztes nyugati szövetséges hatalmak országaiban élő legtöbb ember számára a köztársaság 1818. november 9-én, Berlinben történő kikiáltása azt jelentette, hogy új nap virrad a német népre és nemzetre. A fegyverszünethez vezető jegyzékváltás során Woodrow Wilson a Hohenzollernek militarista autokráciájanak eltörlését szorgalmazta, a németek pedig, ha vonakodva is, látszólag hajlottak a szavára. A császár lemondásra és menekülésre kényszerült; a monarchiát eltörölték, minden németországi dinasztiát gyorsan felszámoltak, és kikiáltották a köztársasági államformát. Ε kikiáltás azonban véletlenül történt! November 9-ének délutánján a Friedrich Ebert és Phihpp Scheidemann vezette úgynevezett többségi szociáldemokraták a kancellár, Miksa badeni herceg lemondása .után összegyűltek a berlini Reichstagban. Nem tudták, mitévők legyenek. Max herceg az imént jelentette be a császár lemondását. A foglalkozására nézve nyeregkészítő Ebért, aki brit minta szerinti alkotmányos monarchiát szeretett volna, úgy gondolta, hogy Vilmost valamelyik fia követhetné a trónon, bármelyik, csak a kicsapongó trónörökös nem. Ebért ugyan a szocialisták vezére volt, ám irtózott a szociális forradalomtól. – Utálom, mint a bűnt! – jelentette ki egyszer. Berlinben azonban a forradalom ott volt a levegőben. A fővárost általános sztrájk bénította meg. A Reichstagtól néhány háztömbnyire lévő széles Unter den Lindenen, a császári palotában lévő fellegvárukban a baloldali szocialista Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezette spartakisták a tanácsköztársaság kikiáltására készülődtek. Amikor a Reichstagban lévő szocialisták ennek hírét vették, meg voltak rökönyödve. Azonnal tenni kell valamit a spartakisták megelőzésére! Scheidemannak eszébe jutott valami. Anélkül, hogy elvtársaival konzultált volna, a Königsplatzra néző ablakhoz ugrott, amely alatt a téren már nagy tömeg gyűlt össze, kidugta a fejét, és mintha akkor támadt volna az ötlete, egyszerűen kikiáltotta a köztársaságot! Ebért nyeregkészítő dühöngött: ő azt remélte, valahogyan megmenthetik a Hohenzollern monarchiát. Így született hát a weimari köztársaság, mintegy véletlenül. Ha maguk a szocialisták sem voltak szilárdan republikánus érzelműek, a konzervatívoktól még kevésbé lehetett elvárni ugyanezt. Az utóbbiak azonban lemondtak a felelősségről. Ők és a hadsereg vezetői, Ludendorff és Hindenburg a vonakodó szociáldemokratákra erőltették a politikai hatalmat. Ezzel sikerült a munkásosztály demokratikus vezetőinek a vállára rogyasztaniuk a megadás, majd a békeszerződés aláírásával járó felelősséget is: így őket kárhoztathatták Németország vereségéért, és mindazért a szenvedésért, amit az elvesztett háború és a békediktátum okozott a német népnek. Ócska egy trükk volt, amin a gyermek is átlátott volna, Németországban

azonban bevált, és kezdettől fogva megpecsételte a köztársaság sorsát. Ez talán nem volt szükségszerű. 1918 novemberében az abszolút hatalommal rendelkező szociáldemokraták gyorsan lefektethették volna egy tartós demokratikus köztársaság alapjait. Ehhez azonban tartósan el kellett volna nyomniuk vagy legalábbis korlátozniuk azokat az erőket, amelyek fenntartották a Hohenzollern birodalmat, s amelyek nem voltak hajlandók lojálisán elfogadni Németország demokratizálását: a feudális junker földesurakat és egyéb felső kasztokat, a nagy ipari kartelleket irányító mágnásokat, a szabadcsapatokba verődve kóborló condottiereket, a birodalmi közigazgatás magasrangú tisztviselőit, és a nagyvezérkar tagjait. Fel kellett volna számolniuk számos pazarló és gazdaságtalan nagybirtokot, valamint az ipari monopóliumokat és kartelleket, és meg kellett volna tisztogatniuk a hivatalnoki kart, a bíróságokat, a rendőrséget, az egyetemeket és a hadsereget mindazoktól, akik nem voltak hajlandók hűségesen és tisztességgel szolgálni az új demokratikus kormányzatot. A szociáldemokraták, akik leginkább jószándékú szakszervezeti mozgalmárok voltak, és ugyanúgy meghajoltak a régi, megalapozott tekintély előtt, mint a más osztályokba tartozó németek, minderre nem tudták rávenni magukat. Helyette azzal kezdték, hogy tekintélyüket átruházták arra az erőre, amely mindig is uralkodott a modern Németországban: a hadseregre. Mert ha a csatatéren le is győzték, a hadsereg még mindig reménykedett abban, hogy belföldön megőrzi uralmát, és legyőzi a forradalmat. Ε cél érdekében most a hadsereg gyors és bátor lépésre szánta el magát. 1918. november 9-én este, néhány órával a köztársaság „kikiáltása” után megszólalt egy telefonkészülék Ebertnek a berlini birodalmi kancellárián lévő dolgozószobájában. Roppant különleges készülék volt: titkos magánvonalon kötötte össze a helyiséget a hadsereg Spában székelő főparancsnokságával. Ebért egyedül volt. Felvette a telefont. – Groener vagyok – mondta egy hang. Az egykori nyeregkészítő még mindig nem tért magához a nap eseményei következtében, amelyek hirtelen az ő vonakodó kezébe nyomták az összeomlófélben lévő Németországban még létező minden maradék politikai hatalmat. Megtisztelve érezte magát a hívástól: Wilhelm Groener tábornok Ludendorff utóda volt a főszállásmester posztján. Korábban ugyanazon a napon, amikor Hindenburg megingott, ő volt az, aki Spában kertelés nélkül közölte a császárral, hogy a továbbiakban nem bírja katonái hűségét, és távoznia kell. Ez bátor tett volt, amelyet a katonai kaszt soha nem bocsátott meg neki. Ebért és Groener kölcsönösen tisztelték egymást 1916 óta, amikor a tábornok, aki akkor a hadiipari termelést irányította, szoros együttműködésben dolgozott a szocialista vezetővel. Néhány nappal e beszélgetés előtt, november elején arról tárgyaltak Berlinben, hogyan menthetnék meg a monarchiát és a hazát. Most, a haza fennállásának legnehezebb pillanatában összehozta kettejüket egy titkos telefonvonal. Akkor és ott a szocialista vezető és a német hadsereg második embere olyan megállapodást kötött egymással, amely sok éven át titokban maradt ugyan, mégis eldöntötte a nemzet sorsát. Ebért beleegyezett abba, hogy letöri az anarchiát és a bolsevizmust, valamint megőrzi a hadsereg minden kiváltságát. Groener erre megígérte, hogy a hadsereg a maga részéről segíteni fogja az új kormányt a berendezkedésben és céljai elérésében. – A marsall [Hindenburg] megtartja a főparancsnokságot? – kérdezte Ebért. Groener tábornok igenlően válaszolt. – Adja át a marsallnak a kormány köszönetét! – felelte Ebért.1 A német hadsereg ezzel megmenekült, ám a köztársaság már a születése napján elveszett. Maga Groener és néhány más tábornok tiszteletre méltó kivételétől eltekintve a generálisok soha nem akarták hűségesen szolgálni. Végül Hindenburg vezetésével áruló módon a nácik kezére is adták. Abban a pillanatban azonban a közelmúltban Oroszországban lejátszódó események nyilvánvalóan nyomasztották Ebertet és szocialista társait. Nem akarták, hogy afféle német Kerenszkij-kormány váljék belőlük. Nem kívánták, hogy a bolsevikok a helyükbe lépjenek.

Szerte egész Németországban munkás- és katonatanácsok jöttek létre, és ragadták magukhoz a hatalmat ugyanúgy, mint korábban Oroszországban. November 10-én ezek a csoportok választották meg a Népképviselők Tanácsát Ebert vezetésével, hogy egyelőre az kormányozza Németországot. Decemberben Berlinben összeült az első németországi tanácskongresszus. Az országban tevékenykedő munkás- és katonatanácsokból delegált küldöttekből álló kongresszus Hindenburg elbocsátását és a reguláris hadsereg megszüntetését követelte; az utóbbit egy polgárőrséggel kívánták felváltani, amelynek tagjai maguk választanák meg tisztjeiket, és a Tanács gyakorolná felettük a közvetlen hatalmat. Ez túl sok volt Hindenburg és Groener számára. Megtagadták a tanácskongresszus hatalmának elismerését. Maga Ebért semmit nem tett a kongresszus követeléseinek kielégítése érdekében. A létéért küzdő hadsereg azonban határozottabb cselekvést követelt a kormánytól, amelynek támogatásába beleegyezett. Két nappal karácsony előtt a már spartakista vezetés alatt álló Népi Tengerészgyalogos Hadosztály elfoglalta a Wilhelmstrassét, betört a kancelláriára, és elvágta a telefonvezetékeket. A hadsereg főparancsnokságára vezető titkos telefonvonal azonban továbbra is működött: Ebért azon kért segítséget. A hadsereg megígérte, hogy a potsdami helyőrség felszabadítja a kancelláriát, ám mielőtt a katonák megérkeztek volna, a zendülő kedvű tengerészek visszatértek a még mindig spartakista kézen lévő császári palota istállójában lévő szállásukra. Németország két leghatékonyabb agitátora, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezetése alatt a spartakisták továbbra is tanácsköztársaságot igyekeztek szervezni. Berlinben egyre erősebbé vált a fegyveres erejük. Szenteste a tengerészgyalogos hadosztály könnyen visszaverte a palotából őket kifüstölni próbáló potsdami reguláris csapatok támadását. Hindenburg és Groener nyomást gyakorolt Ebertre, hogy a paktumból rá háruló kötelezettségnek megfelelően törje le a bolsevikokat. A szocialista vezető ezt örömmel megtette. Karácsony után két nappal nemzetvédelmi miniszterré nevezte ki Gustav Noskét, s ettől fogva az események az új miniszter minden ismerője által kiszámítható logika szerint zajlottak tovább. Foglalkozására nézve Noske hentesmester volt, aki szakszervezeti vonalon és a szociáldemokrata pártban küzdötte fel magát. 1906-ban lett a Reichstag képviselője, s ott pártja katonai szakértőjeként szerzett elismerést. Erősen nacionalista, erőskezű ember hírében állt. Miksa badeni herceg őt választotta ki arra a feladatra, hogy törje le a kiéli haditengerészeti zendülést november első napjaiban, és Noske teljesítette is a megbízatást. Honvédelmi miniszterré történt kijelölése alkalmával a vaskos, szögletes állú, nagy fizikai erővel és energiával rendelkező, bár (politikai ellenfelei szerint a szakmájára jellemző módon) nem különösebben értelmes Noske kijelentette, hogy „valakinek el kell vállalnia a véreb szerepét”. 1919 január elején Noske le is csapott. A Berlinben később jó ideig „véres hétnek” hívott időszakban, 10-e és 17-e között az ő irányításával és von Lüttwitz 21 tábornok parancsnoksága alatt tevékenykedő reguláris egységek és szabadcsapatok szétzúzták a spartakistákat. Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet elfogták és meggyilkolták a lovas gárdahadosztály tisztjei. A berlini harcok végeztével azonnal alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat tartottak egész Németországban. Az 1919. január 17-én lezajlott választás elárulta, hogy a „forradalom” óta eltelt bő két hónap után a társadalmi közép- és felsőbb osztályok megőriztek valamit bátorságukból. A szociáldemokraták (a többségi és a független szocialisták), akik addig egyedül kormányoztak, mert egyetlen más csoport sem volt hajlandó megosztani velük a terhet, a 30 000 000 leadott szavazatból 13 800 000 vokssal 185 parlamenti helyet nyertek a lehetséges 421-ből, 21

Egy évvel később Freiherr Walther von Lüttwitz tábornok, a régi iskolához tartozó reakciós katonatiszt megmutatta, mennyire hűséges a köztársasághoz általában és Noskéhoz különösen: a Kapp-puccsot támogatva ő vezette a Berlint elfoglaló szabadcsapatokat. Ebért, Noske és a kormány többi tagja 1920. március 13-án reggel 5 órakor kénytelen volt elmenekülni. Vön Seeckt tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke, aki névlegesen Noske honvédelmi miniszter alá volt rendelve, nem engedte, hogy a hadsereg megvédje a köztársaságot Lüttwitz és Kapp ellen. – Ezen az éjszakán megmutatkozott teljes politikám csődje! – kiáltotta Noske. – Odalett a bizalmam a tisztikarban! Önök mindannyian elhagytak engem! (Idézi: Wheeler-Bennett, in: The Nemesis of Power, 77.o.)

ez azonban messze nem volt többség. Az új Németországot tehát nyilván nem egyedül fogja felépíteni a munkásosztály. Két, a középosztályt képviselő párt: a római katolikus egyház politikai mozgalmát reprezentáló Középpárt és az egykori Haladás Pártból és a Nemzeti Liberális Párt baloldali szárnyából decemberben fúzióval létrejött Demokrata Párt együttesen 11 500 000 szavazatot szerzett, és 166 mandátumhoz jutott. Mindkét párt a mérsékelt, demokratikus köztársaság híve volt, ám jelen volt bennük a monarchia majdani visszaállítására irányuló erős nosztalgia is. Annak ellenére, hogy a Konzervatív Párt néhány vezetője novemberben illegalitásba vonult, mások pedig, mint von Vestrap gróf, Eberthez fordultak védelemért, a párt most 'megmutatta, hogy létszámában csökkent ugyan, de még nem szabad leírni őket. Német Nemzeti Néppárttá átkeresztelve több mint hárommillió szavazatot kaptak, amely 44 mandátumot jelentett. Jobboldali szövetségeseik, a nemzeti liberálisok kishíján másfél millió szavazat birtokában 19 képviselőt küldhettek a nemzetgyűlésbe. A két konzervatív párt, bár határozottan kisebbségben volt, elég mandátumot szerzett ahhoz, hogy hallathassa hangját. S valóban: 1919. február 6-án, mihelyt összeült a nemzetgyűlés, e két csoport vezetői azonnal felpattantak helyükről, hogy védelmükbe vegyék II. Vilmos császár nevét és az ő, valamint tábornokainak hadviselési módszereit. A Néppárt vezetője, Gustav Stresemann akkor még innen volt azon az élményen, ami később oly sokak szemében pálfordulásnak számított. 1919-ben még a legfelsőbb hadvezetés szócsöveként ismerték a Reichstagban: a „Ludendorff fiatalembere” gúnynevű politikus az annexiós politika erőszakos támogatója és a korlátlan tengeralattjáró-hadviselés fanatikus híve volt. A hat hónapig tartó vita után a nemzetgyűlés által 1919. július 31-én elfogadott alkotmány, amelyet a köztársasági elnök augusztus 31-én írt alá, papíron a huszadik század hasonló dokumentumai közül a legliberálisabb és legdemokratikusabb volt. Technikailag szinte tökéletes mű született, tele ötletes és csodálatra méltó elgondolásokkal, amelyek garantálni látszottak egy szinte makulátlan demokrácia zavarmentes működését. Angliából és Franciaországból importálták a kabinetkormányzat rendszerét, az Egyesült Államokból az erős, népszerű elnök intézményét és Svájcból a népszavazás eszméjét. Az arányos képviselet és listás választás bonyolult rendszerét alkották meg annak érdekében, hogy megakadályozzák a kisebbségben maradt szavazatok kárba vészesét, és parlamenti képviseleti jogot biztosítsanak az apró kisebbségek számára is.22 A weimari alkotmány szövege édesen csengett minden demokratikus hajlamú ember fülében. Deklarálta a népszuverenitást: „A politikai hatalom a népből ered.” Férfiak és nők egyaránt húsz éves koruktól szavazhattak. „Minden német egyenlő a törvény előtt... A személyi szabadság sérthetetlen ... Minden németnek joga van ... véleménye szabad kifejezésére ... Minden németnek joga van társaságok vagy szövetségek alakítására ... A birodalom minden lakosa teljes hitbeli és lelkiismereti szabadságot élvez ...” Senki a világon nem volt szabadabb a németeknél, egyetlen kormány sem lehetett demokratikusabb és liberálisabb a német kormánynál. Legalábbis papíron.

22

Voltak persze gyenge pontok is, amelyek némelyike végül katasztrofálisnak bizonyult. Az arányos képviselet és a listás szavazás kizárta ugyan a szavazatok kárba vészesét, de azzal is járt, hogy megsokszorozódott a töredékpártocskák száma, ez pedig lehetetlenné tette bármilyen stabil többség kialakulását a Reichstagban, s gyakori kormányváltáshoz vezetett. Az 1930-as országgyűlési választásokon például 28 párt állított listát. Nagyobb stabilitást élvezhetett volna a köztársaság, ha nem utasították volna el Hugo Preuss professzornak, az alkotmány fő szövegezőjének néhány ötletét. Preuss azt javasolta Weimarban, hogy Németországot alakítsák központosított állammá, Poroszországot és a többi önálló államot oszlassák fel, és tegyék tartományokká. A nemzetgyűlés azonban elutasította javaslatait. Végül pedig az alkotmány 48. paragrafusa szükségállapot esetén diktátori hatalommal ruházta fel az elnököt. Hindenburg elnöksége idején e paragrafus alkalmazása tette lehetővé Bruening, von Papen és von Schleicher kancellárok számára, hogy a Reichstag jóváhagyása nélkül kormányozzanak, s így már Hitler eljövetele előtt véget vetettek Németországban a parlamenti demokráciának.

VERSAILLES ÁRNYÉKA Még be sem fejeződött a weimari alkotmány megszövegezése, amikor bekövetkezett egy elkerülhetetlen esemény, amely a végzet árnyékát borította mind az alkotmányra, mind pedig az annak jegyében létrejövő köztársaságra. Ez az esemény a versailles-i békeszerződés megszületése volt. A béke első kaotikus, zavargásokkal teli napjaiban, sőt még azután is, hogy Weimarban összeült a nemzetgyűlés, a német nép a jelek szerint keveset gondolt vereségük következményeivel. Ha gondoltak is vele, önelégülten biztosnak látszottak abban, hogy miután az antanthatalmak sürgetésére megszabadultak a Hohenzollernektől, eltiporták a bolsevikokat, és nekiláttak egy demokratikus köztársasági kormányzat felállításának, most már joguk van az igazságos békéhez, amely nem háborús vereségükön alapul, hanem Wilson elnök ünnepelt tizennégy pontján. Úgy látszik, a németek emlékezete egyetlen évnyi távolságra sem nyúlt vissza, hiszen 1918. március 3-án a győzelmes német legfelsőbb hadvezetés Breszt-Litovszkban olyan békét kényszerített a legyőzött Oroszországra, amelyet egy brit történész a háborús szenvedélyek lecsillapodása után két évtizeddel „a legújabbkori történelemben precedens nélküli megaláztatás” kifejezéssel illetett.2 Ε béke Oroszországot az osztrák-magyar monarchia és Törökország együttes területével majdnem egyenlő nagyságú területtől fosztotta meg, amelyen 56 000 000 lélek élt, azaz az össznépesség 32 százaléka; Oroszország ezzel elveszítette vasúti hálózatának egyharmadát, teljes vasérckészletének 73 százalékát, széntermelésének pedig 89 százalékát, valamint több mint 5 000 gyárat és üzemet. Emellett a németek Oroszországot még hatmilliárd márka kártérítés fizetésére is kötelezték. 1919 tavaszának végén elérkezett a leszámolás napja. A versailles-i békeszerződésnek az antanthatalmak által Németországgal folytatott tárgyalások nélkül lefektetett feltételeit május 7én hozták Berlinben nyilvánosságra. Ε feltételek megrendítő csapásként érték a népet, amely a legutolsó pillanatig illúziókban ringatta magát. Országszerte a békeszerződés ellen tiltakozó, dühös hangulatú tömeggyűléseket tartottak, amelyeken azt követelték, hogy Németország tagadja meg az aláírást. Scheidemann, aki a weimari nemzetgyűlés idején lett kancellár, így kiáltott fel: – Száradjon el a kéz, amely aláírja e békét! – Május 8-án az ideiglenes köztársasági elnökké lett Ebért és a kormány nyilvánosan „kivitelezhetetlennek és elviselhetetlennek” bélyegezte meg a feltételeket. Másnap a versailles-i német delegáció azt írta a hajlíthatatlan Clemenceau-nak, hogy egy ilyen szerződés „bármely nemzet számára elfogadhatatlan”. Mi volt benne olyan elfogadhatatlan? A békeszerződés visszaadta Franciaországnak ElzászLotaringiát, Belgiumnak juttatott egy kisebb területet, Schleswigből pedig (népszavazást követően) Dániának egy hasonlóan kisebb területet, amelyet az előző században Bismarck vett el tőlük, miután háborúban legyőzte őket. Visszakerültek Lengyelországhoz azok a területek (némelyikük csak népszavazás után), amelyekhez a németek Lengyelország felosztásakor jutottak. Ez a németeket leginkább dühítő kikötések közé tartozott – nemcsak azért, mert nehezményezték, hogy a Lengyelország számára tengeri kijáratot biztosító folyosó elvágja Kelet-Poroszországot az ország testétől, hanem azért is, mert lenézték, alacsonyabbrendű fajnak tartották a lengyeleket. Ennél alig valamivel kevésbé dühítette őket az, hogy a békeszerződés a háború megindításáért való felelősség elvállalására kényszerítette őket, s azt követelte, hogy adják ki a szövetségeseknek II. Vilmos császárt és körülbelül nyolcszáz további „háborús bűnöst”. A jóvátétel pontos megállapítását későbbre hagyta a békeszerződés, ám kikötötte, hogy első részletként Németországnak 1919 és 1921 között ötmilliárd dollárt kell aranymárkában fizetnie, valamint készpénzfizetés helyett természetben szállítania szenet, hajókat, fát, szarvasmarhát stb. A legjobban azonban az fájt, hogy a versailles-i béke gyakorlatilag lefegyverezte Németországot, s így, legalábbis egyelőre, elzárta az utat Németország európai hegemóniája

előtt.23 Mégis, eltérően attól, amit korábban Németország Oroszországra kényszerített, a gyűlölt versailles-i békeszerződés földrajzilag és gazdaságilag gyakorlatilag érintetlenül hagyta a birodalmat, valamint megőrizte politikai egységét és nagy nemzethez méltó erőpotenciálját. Erzberger kivételével, aki azon az alapon javasolta a békeszerződés elfogadását, hogy feltételei alól könnyen ki lehet majd bújni, a weimari ideiglenes kormány erősen a versailles-i diktátum elfogadása ellen volt, s ebben a jobboldaltól a balig a kormány mögött állt az állampolgárok túlnyomó többsége. S a hadsereg? Ha elutasítják a békeszerződést, képes lesz majd ellenállni a hadsereg a nyugatról elkerülhetetlenül érkező szövetséges támadásnak? Ebért feltette e kérdést a főparancsnokságnak, amely akkorra már a pomerániai Kolbergbe költözött. Június 17-én Hindenburg tábornagy a német katonai ellenállás reménytelenségét belátó Groener tábornok nógatására így válaszolt: Az ellenségeskedések kiújulása esetén visszafoglalhatjuk Posen tartományt, és megvédhetjük keleti határainkat. Nyugaton azonban az antant létszámbeli fölénye és ama képessége folytán, hogy mindkét szárnyon átkaroljon bennünket, aligha számolhatunk azzal, hogy ellenállhatnánk az ellenség részéről indított komoly offenzívának. A hadművelet egészének sikere ennélfogva igen kétséges, ám katonaként úgy érzem, jobb dicsőségben elpusztulni, mint elfogadni egy szégyenletes békét. A köztiszteletben álló főparancsnok záró szavai a legjobb német katonai hagyományok szellemében íródtak, komolyságukat azonban elbírálhatjuk ama tény ismeretében, amelyről a német nép nem tudott: Hindenburg egyetértett Groenerrel abban, hogy az antanthatalmakkal szembeni ellenállás kísérlete nemcsak reménytelen volna, de az imádott tisztikar, sőt maga Németország pusztulását is eredményezhetné. Az antanthatalmak most határozott választ követeltek Németországtól. Június 16-án, egy nappal Hindenburg Eberthez írott válaszlevelének kelte előtt ultimátumot adtak a németeknek: június 24-ig el kell fogadniuk a békeszerződést, különben a győztesek felmondják a fegyverszüneti egyezményt, és „megteszik a feltételeik betartatása érdekében szükségesnek vélt lépéseket”. Ebért ismét Groenerhez fordult. Megígérte, hogy ha a legfelső hadvezetés úgy véli, hogy a katonai ellenállás sikerének akár a legcsekélyebb lehetősége is létezik, ő megpróbálja átvinni a nemzetgyűlésen a békeszerződés elutasítását; ehhez viszont azonnal választ kell kapnia. Elérkezett június 24-e, az ultimátum határideje. Délután 4 óra 30-ra volt kitűzve a kormányülés, amelyen a végső döntést hozzák. Hindenburg és Groener újra megbeszélést tartott. – Ön ugyanúgy tudja, mint én, hogy lehetetlen a fegyveres ellenállás – mondta az öregedő, elnyűtt tábornagy. De ugyanúgy, mint Spában, 1918. november 9-én, amikor nem tudta rávenni magát, hogy a császár szemébe mondja a teljes igazságot, s Groenerre hagyta e kellemetlen kötelesség teljesítését, most sem volt hajlandó közölni az igazságot az ideiglenes köztársasági elnökkel. – Ön ugyanúgy megadhatja a választ az elnök úrnak, mint én – mondta Groenernek,3 a bátor tábornok pedig ismét magára vette a tábornagyra tartozó felelősséget, bár bizonyára tudta, hogy a tisztikar szemében emiatt végül elkerülhetetlenül ő maga lesz majd a bűnbak. A legfelsőbb hadvezetés véleményét telefonon közölte az elnökkel. Afeletti megkönnyebbülésében, hogy a hadsereg vezetői elvállalták a felelősséget (bár e tényt hamarosan elfelejtik majd Németországban), a nemzetgyűlés nagy többséggel jóváhagyta a békeszerződés aláírását, a döntést pedig alig tizenkilenc perccel az antant ultimátumának lejárta előtt hozták Clemenceau tudomására. Négy nappal később, 1919. június 28-án a versailles-i palota tükörtermében aláírták a békeszerződést.

23

A hadsereg létszámát 100 000 továbbszolgáló önkéntesre korlátozta, és megtiltotta harci repülőgépek és harckocsik tartását. Törvényen kívül helyezte a nagyvezérkart, a haditengerészetet alig jelképes erővel hagyta meg, s megtiltotta tengeralattjárók, valamint 10 000 tonnásnál nagyobb hajók építését.

SZÉTHÚZÁS Ε naptól kezdve Németország politikailag ketté szakadt. Ä konzervatívok nem voltak hajlandók sem a békeszerződés, sem pedig az azt ratifikáló köztársaság elfogadására. Hosszú távon a hadsereg is így viselkedik majd (Groener tábornok kivételével), noha felesküdött az új demokratikus rezsim támogatására, s maga hozta a versailles-i aláírásra vonatkozó végső döntést. A novemberi „forradalom” dacára még mindig a konzervatívok kezében volt a gazdasági hatalom. Az ő tulajdonukban voltak az iparvállalatok, a nagy földbirtokok, és az ország tőkéjének legnagyobb része. Vagyonukat fel tudták használni, s fel is használták, olyan politikai pártok és politikai sajtóorgánumok támogatására, amelyek ettől kezdve a köztársaság aláaknázására törekedtek. Meg sem száradt még a tinta a békeszerződésen, amikor a hadsereg máris nekilátott az abban foglalt katonai korlátozások megkerülésének. S hála a szocialista vezetők félénkségének és rövidlátásának, a tisztikarnak sikerült nemcsak a régi porosz tradíció követésében megőriznie a hadsereget, amint láttuk, hanem az új Németország tulajdonképpeni politikai hatalomközpontjává is vált. A rövid életű köztársaság fennállásának utolsó napjaiig a hadsereg egyetlen politikai mozgalom mellett sem állt ki. Ám Hans von Seeckt tábornok, a 100 000 fős Reichswehr szülőatyjának vezetése alatt a hadsereg, bármely kis létszámmal is bírt, az ország kül-és belpolitikájára egyre növekvő befolyást gyakorló állammá vált az államon belül, amíg csak Németország el nem ért egy olyan pontra, amelyen túl a köztársaság puszta tovább élése is a tisztikar akaratától függött. Mivel államot képezett az államon belül, megőrizte függetlenségét a nemzeti kormánytól. A weimari alkotmány alapján a hadsereget besorolhatták volna a kabinet vagy a parlament alá, ahogyan a többi nyugati demokráciában is szokás a katonai szervezetekkel. Nem tették meg, s a tisztikar monarchista, köztársaságellenes gondolkodásmódja is megúszta a tisztogatást. Néhány szocialista vezető, például Scheidemann és Grzesinski sürgette ugyan a fegyveres erők „demokratizálását”, mivel látták, milyen veszéllyel jár, ha a hadsereg visszakerül a régi autoriter, imperialista beállítottságú tisztek kezébe. Azonban nem csak a hadsereg állt sikeresen ellen nekik, de szocialista társaik is, élükön Noske honvédelmi miniszterrel. A köztársaság e proletár minisztere nyíltan dicsekedett azzal, hogy fel akarja éleszteni „a büszke világháborús katonaemlékeket”. Idővel kiderül, milyen végzetes hiba volt a köztársaság számára, hogy a törvényesen megválasztott kormánynak nem sikerült olyan új hadsereget kiépítenie, amely hűséges lett volna az állam demokratikus szelleméhez, s a kabinet és a Reichstag alárendeltségében működött volna. Hasonló hiba volt, hogy nem sikerült megtisztogatni a bírói kart sem. A jogot reakciós politikai célok érdekében eltorzító bírák az ellenforradalom egyik központjává váltak. „Lehetetlen elkerülni azt a következtetést, hogy a német köztársaság életének legfeketébb lapja a politikai igazságszolgáltatás” jelenti ki Franz L. Neumann történész.4 Az 1920-as Kapppuccsot követően a kormányzat 705 személyt vádolt meg hazaárulással: ezek közül egyetlenegyet, Berlin rendőrfőnökét ítélték el – öt évi „tiszteletbeli elzárásra”. Amikor a porosz állam megfosztotta nyugdíjától, a Legfelsőbb Bíróság elrendelte annak további folyósítását. 1926 decemberében egy német bíróság a Kapp-puccs katonai vezetőjének, von Lüttwitz tábornoknak megítélte nyugdíja visszamenőleges folyósítását arra az időre, amikor a tábornok a kormány ellen lázadt, majd öt éven át Magyarországon bujkált az igazságszolgáltatás elől. Többszáz olyan német liberálist ítéltek viszont hazaárulás vádjával hosszú börtönbüntetésre, akik a sajtóban vagy élőszóban leleplezték vagy elítélték a hadseregnek azt az állandó gyakorlatát, amellyel megszegte a versailles-i békeszerződést. A hazaárulással kapcsolatos törvényeket kíméletlenül alkalmazták a köztársaság minden támogatójával szemben, a köztársaságot megdönteni igyekvő jobboldaliak viszont, mint azt nemsokára maga Hitler is megtapasztalhatta, vagy szabadon távozhattak a bíróságokról, vagy a lehető legenyhébb ítéleteket kapták. Még az orgyilkosok is elnéző elbánásban részesültek a bíróságokon, ha

jobboldaliak voltak, áldozataik pedig demokraták; sőt gyakran megtörtént, hogy a hadsereg tisztjeinek és jobboldali szélsőségeseknek a segítségével megszökhettek a bírósági őrizetből. Így hát a demokraták és a katolikus centrumpártiak által segített jámbor szocialistákra maradt a születésétől gyenge lábakon álló köztársaság életben tartásának dolga. Ok viselték egyre növekvő létszámú és elszántságú ellenfeleik gyűlöletét, mocskolódását és néha fegyvergolyóit. „A nép szívében a weimari alkotmány már elveszett!” kiáltotta A Nyugat Alkonya című könyvével világhírre szert tett Oswald Spengler. Odalent Bajorországban pedig az ifjú, tüzes Adolf Hitler megértette, mennyire erős az új nacionalista, antidemokratikus, köztársaságellenes árhullám; nekilátott hát, hogy meglovagolja. Ebben nagy mértékben segítették az események is, kiváltképpen pedig kettő: a márka árfolyamvesztése és a Ruhr-vidék francia megszállása. Amint láttuk már, a német márka 1921ben indult el a lejtőn, amikor 75-öt adtak egy dollárért. A következő évben már 400 márka ért egy dollárt, 1923 elején pedig már 7 000. A német kormány már 1922 őszén kérte a szövetségeseket, hogy adjanak moratóriumot a jóvátételi fizetésekre. A Poincaré vezette francia kormány azonban kereken visszautasította e kérést. Amikor Németország késedelmeskedett a faszállításokban, a kemény fejű francia miniszterelnök, aki a háború alatt országának köztársasági elnöke volt, elrendelte, hogy francia csapatok szállják meg a Ruhr-vidéket. Levágták az ország testéről a német ipar szívét, amely azóta, hogy Lengyelország megkapta Felső-Sziléziát, az ország szén- és acéltermelésének négyötöd részét adta. Ez a német gazdaságra mért bénító csapás ideiglenesen akkora egységet teremtett a nép között, amekkorára 1914 óta nem volt példa. A Ruhr-vidéki munkások általános sztrájkot hirdettek, s ehhez a passzív ellenállásra felszólító berlini kormánytól kaptak pénzbeni támogatást. A hadsereg segítségével szabotázsakciókat és gerillahadviselést szerveztek. A franciák erre deportálásokkal, letartóztatásokkal, sőt halálos ítéletekkel is reagáltak – a Ruhrvidéken azonban egyetlen gép sem indult el. Németország gazdasági megfojtása csak felgyorsította a márka árfolyamának végső zuhanását. 1923. januárjában, a Ruhr-vidék megszállásakor egy dollárért már 18 000 márkát adtak; július 1-én 160 000-et, augusztus 1-én pedig egymilliót. Novemberre, amikor Hitler úgy vélte, eljött az ő órája, négy milliárd márkába került egy dollár, ezután pedig billiókban mérték az értékét. A német pénz teljesen elértéktelenedett. A bérek és fizetések vásárlóereje semmivé foszlott. A közép- és munkásosztály megtakarításai eltűntek. De még egy ennél fontosabb valami is elpusztult: az embereknek a német társadalom gazdasági struktúrájába vetett hite. Mert mire jó egy olyan társadalom értékrendszere és gyakorlata, amely megtakarításra és beruházásokra ösztönöz, azután pedig nem teljesít? Hát nem az emberek becsapása ez? És nem az ellenségnek magát megadó, a kártérítés terhét elfogadó demokratikus köztársaságot kell hibáztatni a katasztrófáért? Túlélése szempontjából sajnálatos módon a köztársaságnak valóban volt felelőssége a dologban. Az inflációt megállíthatták volna pusztán azzal is, hogy egyensúlyba hozzák a költségvetést, ami nehéz feladat ugyan, de nem lehetetlen. Megfelelő adóztatással elérhető lett volna az egyensúly, ám az új kormány nem mert megfelelően adóztatni. Elvégre a háború 164 milliárd márkás költségét még részben sem közvetlen adóztatással fedezték, hanem 93 milliárdot hadi kölcsönökből, 29 milliárdot kincstárjegyekből, a többit pedig papírpénzkibocsátásból. A tehetősek adóinak drasztikus emelése helyett a köztársasági kormány 1921-ben éppenséggel adócsökkentést hajtott végre. Ettől kezdve a kormány szándékosan engedte a márka árfolyamát zuhanni annak érdekében, hogy az állam megszabaduljon adósságaitól, megússza a kártérítés fizetését, és szabotáljon a franciák ellen a Ruhr-vidéken. Ε törekvésében folyamatosan ösztökélték a nagyiparosok és a nagybirtokosok, akik nyertek az ügyön, ha az egyszerű emberek pénzügyileg tönkre is mentek benne. A pénz tönkretétele továbbá lehetővé tette a német nehézipar számára, hogy értéktelen márkában fizesse vissza súlyos tartozásait, s így megszabaduljon eladósodott helyzetéből. Az őt állítólag törvényen kívül helyezett békeszerződés kijátszása érdekében „Truppenamt” (Katonai

Hivatal) néven álcázott nagyvezérkar felfigyelt arra, hogy a márka bukása eltörölte a háborús adósságokat, s ily módon pénzügyileg tehermentessé tette Németországot az új háborúra. A tömegek azonban nem jöttek rá, mekkora hasznot húznak a pénzromlásból az iparbárók, a hadsereg és az állam. Ők csak annyit tudtak, hogy egy nagyösszegű bankszámla nem elegendő egy csomó répa, pár kiló burgonya, néhány deka cukor, fél kiló liszt megvásárlására. Annyit tudtak, hogy külön-külön mind tönkrementek. S megismerték a naponta beléjük maró éhséget is. Nyomorúságos, reménytelen állapotukban a köztársaságot tették bűnbakká mindazért, ami történt. Ε közhangulat égből jött ajándék volt Adolf Hitler számára.

FELKELÉS BAJORORSZÁGBAN „A kormány nyugodt lélekkel nyomtatja tovább e papírfecniket, mert ha abbahagyná, nyomban vége is volna a kormánynak!” így Hitler. „Mert ha egyszer leállnának a nyomdák, márpedig ez a márka stabilizálódásának előfeltétele, akkor azonnal napfényre kerülne a csalás ... Higgyék el nekem, növekedni fog még a nyomorúságunk! A csirkefogó pedig megússza! Miért? Mert maga az állam vált a legnagyobb csalóvá! Rablók állama! ... Ha a megrettent emberek észreveszik, hogy milliárdokkal a zsebükben éhen halhatnak, e következtetésre kell jutniuk: többé nem vetjük magunkat alá olyan államnak, amely a csaló többségi elven épült fel! Mi diktatúrát akarunk ...”5 Nem kétséges, hogy az indokolatlan infláció okozta nehézségek és bizonytalanság milliószám lökte a németeket e következtetés irányába, s Hitler készen állt arra, hogy tovább vezesse őket. Sőt, kezdte azt hinni, hogy az 1923-as kaotikus állapotok esetleg vissza nem térő lehetőséget teremtettek a köztársaság megdöntésére. Azonban nehézségek álltak az útjában, ha maga akarta vezetni az ellenforradalmat, és kevéssé érdekelte az egész, ha nem ő vezetheti. Először is, noha a náci párt létszáma napról napra nőtt, még magában Bajorországban sem számított a legfontosabb politikai mozgalomnak, a bajor állam határain túl pedig ismeretlen volt. Egy ilyen kis párt hogyan dönthetné meg a köztársaságot? Hitler, akit nem szokott elbátortalanítani az a körülmény, hogy az esélyek ellene szólnak, úgy gondolta, tud egy módot. A maga vezetése alatt egyesíthetné Bajorország összes köztársaságellenes, nacionalista erőit, majd a bajor kormány, a fegyveres szövetségek és a Bajorországban állomásozó Reichswehr segítségével Berlin ellen vonulhat úgy, ahogy az előző évben Mussolini vonult Rómába, s így megdöntheti a weimari köztársaságot. Nyilvánvaló, hogy Mussolini könnyű sikere elgondolkodtatta. Noha a Ruhr-vidék francia megszállása újra felizzította a németek gyűlöletét hagyományos ellenségükkel szemben, s ezzel felélesztette a nacionalizmus szellemét, Hitler feladata így bonyolultabbá vált. A megszállás nyomán a franciáknak ellenszegülő berlini kormány mögé kezdett sorakozni a nép. Hitler épp ezt akarta legkevésbé. Az__o_célja a köztársaság lerombolása volt: Franciaország majd azután kerülhet sorra, hogy Németországban lezajlott a nacionalista forradalom, és bevezették a diktatúrát. A közvélemény ellenében Hitlerben volt annyi bátorság, hogy népszerűtlen vonalat vigyen: „Nem! Nem le Franciaországgal, hanem le a haza árulóival, le a novemberi bűnözőkkel! Ez legyen a jelszavunk!”6 1923 első hónapjaiban Hitler mindvégig e jelszó hatékonnyá tételén dolgozott. Leginkább Röhm szervezőkészségének köszönhetően februárban a bajorországi fegyveres „hazafias szövetségek” közül négy csatlakozott a nácikhoz, s együtt hozták létre a Hitler politikai vezetése alatt álló ún. Arbeitsgemeinschaft der Vaterländischen Kampfverbände (Hazafias Harci Szövetségek Munkaegylete) szervezetét. Szeptemberben még erősebb csoportot alakítottak Deutscher Kampfbund (Német Harci Szövetség) néven; három vezetőjének egyike Hitler volt. Ε szervezet egy szeptember 2-án, Nürnbergben tartott nagy tömeggyűlés nyomán jött létre, amelyen a Franciaország ellen aratott 1870-es sedani német győzelmet ünnepelték meg. A legtöbb dél-németországi fasiszta szellemű csoport képviseltette magát az eseményen, s

Hitlernek az országos kormány elleni dühödt beszédét egyfajta ovációval fogadták. Az új Kampfbund célkitűzéseit nyíltan deklarálták: meg kell dönteni a köztársaságot, és szét kell tépni a versailles-i békeszerződést. A nürnbergi gyűlésen Hitler Ludendorff tábornok mellett állt a díszemelvényen, míg alattuk elvonultak a tüntetők. Tribünszomszédságuk nem volt véletlen. A fiatal náci vezér egy ideje már gondosan ápolta kapcsolatát a háborús hőssel, aki a nevét adta a berlini Kapp-puccshoz. Mivel Ludendorff azóta is jobboldali ellenforradalomra bujtogatott, Hitler úgy vélte, rá lehetne venni arra, hogy támogassa a náci vezér agyában formálódni kezdő akciót. Az idős tábornoknak semmi érzéke nem volt a politikához. München mellett lakva sem rejtette véka alá a bajorokkal, Rupprecht trónörökössel, a bajor trónkövetelővel, sőt e minden német államok legkatolikusabbjában épp a katolikus egyházzal szembeni mély megvetését. Hitler mindezt tudta róla, ám éppen így felelt meg az érdekeinek. Nem akarta, hogy Ludendorff legyen a nacionalista ellenforradalom politikai vezetője: köztudott volt, hogy a hős tábornok erre a szerepre vágyik, azt azonban Hitler magának akarta. Ám Ludendorff neve, s a tisztikar és egész Németország konzervatívjainak az iránta megnyilvánuló tisztelete jól jön majd egy Bajorországon kívül jószerivel ismeretlen vidéki politikus számára. Hitler terveiben ettől kezdve Ludendorff is szerepelt. 1923 őszén a Német Köztársaság és a bajor állam válságos ponthoz érkezett. Szeptember 26án Gustav Stresemann kancellár bejelentette a Ruhr-vidéki passzív ellenállás végét és a háborús jóvátételi fizetések folytatását. Hindenburgnak és Ludendorffnak e korábbi szócsöve, a makacs konzervatív és szívében monarchista politikus arra a következtetésre jutott, hogy Németország csak úgy maradhat életben, egyesülhet és erősödhet meg újra, ha legalábbis egyelőre elfogadja a köztársasági államformát, megegyezésre jut az antanthatalmakkal, és időleges nyugalomra tesz szert, amely alatt vissza kell nyernie gazdasági erejét. Az eddigi irányba történő további sodródás csak polgárháborúhoz, sőt végső soron a nemzet végpusztulásához is vezethet. A franciákkal szembeni ellenállás feladása a Ruhr-vidéken és a jóvátételi fizetések folytatása hisztérikus dühöt váltott ki a német nacionalistákból, akikhez a szintén növekvő erejű kommunisták is csatlakoztak a köztársaság denunciálásában. Stresemannt egyszerre fenyegette a szélsőjobb és a szélsőbal lázadása. Megelőző lépésként Ebért elnökkel rendkívüli állapotot hirdettetett ki azon a napon, amikor ő maga a Ruhr-vidékkel és a jóvátételi”fizetésekkel kapcsolatos politika megváltoztatását jelentette be. 1923. szeptember 26-ától 1924. februárjáig a rendkívüli állapotról szóló törvénynek megfelelően a végrehajtó hatalom Otto Gessler honvédelmi miniszter és a hadsereg parancsnoka, von Seeckt tábornok kezében volt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a birodalom a tábornok és a hadsereg voltaképpeni diktatúrája alá került. Bajorország nem volt megfelelő hangulatban ahhoz, hogy elfogadja ezt a megoldást. Eugen von Knilling bajor kormánya saját szükségállapot! rendeletét hirdette ki szeptember 26-án, és diktátori felhatalmazással látta el Gustav von Kahrt, a jobboldali monarchistát és egykori miniszterelnököt. Berlinben attól féltek, hogy Bajorország elszakadhat a birodalomtól, restaurálhatja a Wittelsbach-monarchiát, s esetleg délnémet uniót formálhat Ausztriával. Ebért elnök sietve összehívta a minisztertanácsot, amelynek ülésére von Seeckt tábornokot is meghívták. Ebért tudni akarta, hol áll ez ügyben a hadsereg. Seeckt tömör felvilágosítással szolgált: – A hadsereg énmögöttem áll, elnök úr!7 A monoklis, pókerarcú porosz főparancsnok jeges szavai már nem ejtették kétségbe a Német Köztársaság elnökét, sem a kancellárt: ők már felismerték, hogy a hadsereg állam az államban, és nincs felette ellenőrző hatalom. Amint már láttuk, három évvel azelőtt, amikor Kapp erői elfoglalták Berlint, és Seeckthez hasonló kérés érkezett, a hadsereg már akkor sem a köztársaság, hanem a tábornok mögött állt. Most, 1923-ban csak az volt a kérdés, hogy maga Seeckt hol áll.

A köztársaság szerencséjére a tábornok pillanatnyilag az ő oldalukra állt – nem mintha hitt volna a republikánus, demokratikus elvekben, hanem mert úgy látta, hogy a bajorországi és északi lázadás által szintén fenyegetett hadseregnek a megőrzése, valamint az össznémet katasztrófával fenyegető polgárháború elkerülése érdekében pillanatnyilag a fennálló rezsimet kell támogatni. Seeckt tudta, hogy a hadsereg Münchenben állomásozó hadosztályának egyes főbb tisztjei a bajor szeparatistákat támogatják. Tudott a nagyvezérkar egykori tisztje, Rujchrucker vezérkari őrnagy vezette „Fekete Reichswehr” összeesküvésről is: ez a társaság Berlin elfoglalása útján szándékozta elűzni a republikánus kormányt. A tábornok hűvös precizitással és vasakarattal látott hozzá, hogy rendbe szedje a hadsereget, és véget vessen a polgárháborús fenyegetésnek. 1923. szeptember 23-án éjjel Buchrucker őrnagy vezetésével a „Fekete Reichswehr” csapatai elfoglaltak három Berlintől keletre álló erődöt. Seeckt parancsot adott a reguláris egységeknek az ostromra, így két nap elteltével Buchrucker megadta magát. Hazaárulás vádjával perbe fogták, és ténylegesen el is ítélték tíz évi várfogságra. A „Fekete Reichswehrt pedig, amelyet Arbeitskommandos (Munkakommandók) fedőnéven eredetileg maga Seeckt állított fel, hogy titkos erősítést biztosítson a százezer fős Reichswehr számára, a történtek után feloszlatták.24 A tábornok következő lépése a Szászországban, Thüringiában, Hamburgban és a Ruhrvidéken fenyegető kommunista felkelés veszélyének elhárítása volt. A baloldal elnyomásában mindig is számítani lehetett a hadsereg hűségére. Szászországban a Reichswehr helyi parancsnoka tartóztatta le a szocialista-kommunista helyi kormányt, amelynek helyébe birodalmi biztost neveztek ki. Hamburgban és a többi körzetben gyorsan és kegyetlenül eltiporták a kommunistákat. Berlin számára most úgy tűnt, hogy a bolsevik veszély viszonylag könnyű elhárítása megfosztotta a bajorországi konspirátorokat attól a mentségüktől, hogy ők voltaképpen a köztáraságnak a kommunizmustól való megmentése érdekében cselekszenek; Berlin arra számított, hogy most majd a bajorok is elismerik a nemzeti kormány fennhatóságát. Az események azonban másként alakultak. A Berlinnel továbbra is szembeszegülő Bajorországot egy diktátor-triumvirátus irányította: a kormánybiztos Kahr, Otto von Lossow tábornok, a Reichswehr bajorországi csapatainak parancsnoka, és Hans von Seisser ezredes, az államrendőrség vezetője. Kahr nem volt hajlandó elismerni, hogy az Ebért elnök által kihirdetett rendkívüli állapot Bajorországban is érvényes volna: megtagadott minden Berlinből érkező parancsot. Amikor a nemzeti kormány azt követelte, hogy tiltsák be Hitler „újságát, a Völkischer Beobachtert amely fröcsögő gyűlölettel támadta általában a köztársaságot és személy szerint Seecktet, Stresemannt és Gesslert, Kahr megvetően visszautasította a követelést. Figyelmen kívül hagyta azt a berlini utasítást is, hogy tartóztattassa le a bajorországi fegyveres bandák három notórius vezetőjét: Heiss századost, Ehrhardt századost (a Kapp-puccs „hősét”) és Rossbach hadnagyot, aki Röhm homoszexuális barátja volt. A türelme végén járó Seeckt utasította von Lossow tábornokot, hogy tiltsa be a náci újságot, és tartóztassa le a szabadcsapatok e három tisztjét. A tábornok maga is bajor volt: zavarodott, gyenge akaratú tiszt, akit rabul ejtett Hitler ékesszólása és Kahr rábeszélőképessége, ezért habozott teljesíteni a parancsot. Október 24-én Seeckt elcsapta posztjáról, s helyébe Kress von Kressenstein tábornokot nevezte ki. Kahr azonban nem kívánt figyelembe venni efféle berlini diktátumokat. Kijelentette, hogy Lossow marad a bajorországi Reichswehr-alakulatok élén, s nemcsak Seecktnek, hanem az alkotmánynak is szembeszegülve arra kényszerítette a hadsereg tisztjeit és katonáit, hogy különleges hűségesküt tegyenek le a bajor kormányra. 24

A „Fekete Reichswehr” durván mintegy 20 000 főt számláló csapatai a keleti határ mentén állomásoztak: azt védték a lengyelekkel szemben az 1920-23 közötti zavaros években. Az illegális szervezet a középkori Femegerichte, a titkos bíróság intézményének újjáélesztése révén vált hírhedetté. Ez a bíróság önkényesen halálra ítélte azokat a németeket, akik a szövetséges Ellenőrző Bizottság számára adatokat szolgáltattak a „Fekete Reichswehr” tevékenységéről. Ε brutális gyilkosságok némelyike rendes bíróság elé került. Az egyik ilyen ügy tárgyalásán Otto Gessler német honvédelmi miniszter, Noske utódja, tagadta, hogy bármiféle tudomása lenne a szervezetről, és azt hajtogatta, hogy az nem létezik. Ám amikor az őt faggató bírák egyike tiltakozott Gessler ilyen mérvű „ártatlansága” ellen, a miniszter kifakadt: – Hazaárulást követ el az, aki a „Fekete Reichswehrről” beszél!

Berlin szemében ez nem csupán politikai, hanem már katonai lázadásnak is számított, s von Seeckt tábornok elszánta magát arra, hogy mindkettőt letöri.8 Nyílt figyelmeztetést küldött a bajorországi triumvirátusnak, valamint Hitlernek és a fegyveres szövetségeknek: bármiféle lázadásuk katonai erőbe fog ütközni. A náci vezér azonban már nem visszakozhatott. Megveszekedett követői akciót követeltek. Wilhelm Brückner hadnagy, az SA egyik parancsnoka azonnali cselekvést sürgetett: – Közeleg a nap, amikor már nem tudom majd visszatartani az embereket! Ha most semmi nem történik, otthagynak bennünket! Hitler is rájött arra, hogy ha Stresemann túl sok időt nyer, és az ország nyugalmának helyreállítására tett erőfeszítései meghozzák első gyümölcseiket, azzal az ő lehetősége úszik el. Könyörgött Kahrnak és Lossownak, hogy vonuljanak Berlin ellen, mielőtt még Berlin vonulna München ellen. Erősödött benne a gyanú, hogy a triumvirátusnak vagy az elszántsága gyengül, vagy pedig az ő kihagyásával készülnek szeparatista puccsra annak érdekében, hogy elszakítsák Bajorországot a birodalomtól. Egy erős, nacionalista, egyesített birodalom fanatikus híveként azonban Hitler minden erejével ellenezte ezt a megoldást. Seeckt figyelmeztetését követően Kahr, Lossow és Seisser félni kezdett, Nem kívántak a vesztükbe rohanni egy hasztalan gesztus kedvéért. November 6-án értesítették a Kampfbundot, amelynek Hitler volt a legfőbb politikai vezetője, hogy nem hagyják magukat elhamarkodott cselekvésbe hajszolni, s majd ők maguk döntik el, mikor és hogyan cselekedjenek. Ez jelzés volt Hitler számára: magához kell ragadnia a kezdeményezést. Akkora háttérrel nem rendelkezett, hogy egyedül végrehajthassa a puccsot. Szüksége lesz a bajor állam, a hadsereg és a rendőrség segítségére – ezt a leckét már a bécsi nyomor éveiben megtanulta. Valahogyan olyan helyzetbe kell hoznia Kahrt, Lossow-t és Seissert, hogy kénytelenek legyenek együttműködni vele, és ne hátrálhassanak meg. Bátorságra, sőt merészségre volt szükség; s Hitler most bebizonyította, hogy abból is van benne elég. Elhatározta, elrabolja a triumvirátust, és kényszeríti őket, hogy az ő utasításainak megfelelően éljenek a hatalmukkal. Az ötletet eredetileg két oroszországi menekült: Rosenberg és Scheubner-Richter adta Hitlernek. Az utóbbi, aki felesége nevét felvéve nemesítette meg magát, élete nagy részét Oroszország Balti-tengeri tartományaiban töltötte, a háború után pedig más menekültekkel együtt a Szovjetunióból Münchenbe távozott, ahol belépett a náci pártba, s Hitler egyik bizalmasává vált. November 4-én, halottak napján (Totengedenktag) katonai parádét rendeztek München szívében, és előre bejelentették a sajtóban, hogy nemcsak a népszerű Rupprecht trónörökös, hanem Kahr, Lossow és Seisser is részt vesz az eseményen: a Feldherrnhalléból kivezető szűk utcában felállított emelvényről fogadják majd a csapatok tisztelgését. Scheubner-Richter és Rosenberg azt javasolta Hitlernek, hogy néhány száz, teherautókon odaszállított rohäffioszfägos még a felvonuló csapatok érkezése előtt nyomuljon be ebbe az utcácskába, és gépfegyverekkel zárja le. Hitler ezután menjen fel a tribünre, hirdesse ki a forradalmat, és pisztollyal a kezében bírja rá az ott lévő notabilitásokat, hogy csatlakozzanak hozzá, és segítsenek neki a forradalom irányításában. Hitlernek tetszett a terv: lelkesen támogatta. Az esemény napján Rosenberg korán kiment a helyszínre, hogy felderítse a terepet, ám rémülten látta, hogy a szűk kis utcát nagyszámú, jól felfegyverzett rendőr őrzi. Az összeesküvőknek le kellett mondaniuk a „forradalomról”. Voltaképpen nem mondtak le róla, csupán elhalasztották. Kiötlőitek egy újabb tervet, olyat, amelyet nem keresztezhet egy stratégiailag elhelyezett rendőrosztag jelenléte. A november 10éről 11-ére virradó éjjel az SA és a Kampfbund többi fegyveres osztaga a München közvetlen Közelében lévő Fröttmaninger-pusztán csoportosul, majd 11-én reggel, a gyűlölt, szégyenletes fegyvernyugvás évfordulóján bevonul a városba, elfoglalja a stratégiai fontosságú pontokat, kihirdeti a nemzeti forradalmat, s így kész helyzet elé állítja a habozó Kahr-Lossow-Seisser triumvirátust.

Ekkor azonban egy nem különösebben fontos hír arra indította Hitlert, hogy elvesse a tervet, és újat rögtönözzön. Rövid sajtóértesítés tudatta, hogy néhány müncheni kereskedelmi szervezet kérésére Kahr beszédet fog mondani a város délkeleti szélén lévő, Bürgerbräukeller nevű nagy sörházban. A kitűzött időpont: november 8-án este. A kommüniké szerint a kormánybiztos a bajor kormány programjáról fog beszélni. Von Lossow tábornok, von Seisser ezredes és más notabilitások is jelen lesznek – tudatta a közlemény. Két megfontolás hajszolta Hitlert a meggondolatlan döntésre. Először: Kahr esetleg felhasználhatja a gyűlést arra, hogy kihirdesse Bajorország függetlenségét, és a Wittelsbachok visszaültetését az ország trónjára. November 8-án Hitler egész nap hiába próbálkozott beszélni Kahrral, aki nem akart vele találkozni 9-e előtt. Ez csak tovább növelte a náci vezér gyanúját. Meg kell előznie Kahrt! Másodszor: a Bürgerbräukellerben tartandó gyűlés tálcán kínálta a 4-én elszalasztott lehetőséget: a triumvirátus mindhárom tagját galléron tudják fogni, s pisztollyal kényszeríthetik őket arra, hogy csatlakozzanak a nácikhoz a forradalom véghezvitelében. Hitler ezért az azonnali cselekvés mellett döntött. A november 10-i mozgósítás terveit lefújták, s a rohamosztagosokat riasztották, hogy jelentkezzenek szolgálattételre a nagy sörháznál.

A SÖRHÁZI PUCCS 1923. november 8-án este körülbelül háromnegyed kilenckor, miután Kahr fél óráig beszélt a durva faasztalok körül helyet foglaló, és bajor szokás szerint kőkorsókból sörözgető mintegy háromezer szomjas polgár előtt, az SA osztagai körülvették a Bürgerbräukellert, Hitler pedig előrenyomakodott a csarnokban. Mialatt néhány embere felállított egy géppuskát a bejáratnál, Hitler egy asztalra ugrott, s hogy rá figyeljenek, revolverével a mennyezetbe lőtt. A közönség megfordult, hogy megnézze, ki zavarja az estét. Hess és Ulrich Graf (egykori hentes, amatőr birkózó és bajkeverő, most pedig a vezér testőre) kíséretében Hitler a pódiumra hágott. Egy rendőrőrnagy megpróbálta megállítani, Hitler azonban ráfogta fegyverét, majd tovább nyomakodott. Egy szemtanú szerint Kahr „ideges és zavart” lett. Hátralépett a szónoki emelvénytől, Hitler pedig elfoglalta a helyét. – Kitört a nemzeti forradalom! – kiáltotta. – Hatszáz felfegyverzett ember szállta meg az épületet! Senki nem hagyhatja el a termet! Ha nem lesz azonnal csend, felállíttatok egy géppuskát az emeleten! A bajor és a birodalmi kormányt elmozdították. Ideiglenes nemzeti kormány alakult. A Reichswehr és a rendőrség laktanyáit megszállták. A hadsereg és a rendőrség a horogkeresztes zászló alatt vonul a város felé! Ez az utóbbi bejelentés nem volt igaz: Hitler blöffölt. A kavarodásban azonban ezt senki nem tudhatta biztosan. Hitler revolvere viszont igazi volt; el is sütötte. A puskákkal, géppuskával felszerelt rohamosztagosok is igaziak voltak. Hitler most megparancsolta Kahrnak, Lossownak és Seissernek, hogy kövessék a pódium közelében lévő különterembe. A rohamosztagosok lökdösésére Bajorország három legmagasabb rangú hivatalos személye engedelmeskedett Hitler parancsának, a tömeg pedig döbbenten figyelt. Nem csak döbbenten; egyre nőtt bennük a rosszallás. Sok üzletember még most is csak felkapaszkodott senkinek tartotta Hitlert. Az egyik rákiáltott a rendőrökre: – Ne legyetek olyan gyávák, mint tizennyolcban voltatok! Lőjetek! – A rendőrök azonban, mivel saját főnökük olyan kezesnek mutatkozott, és az SA emberei már hatalmukba kerítették a termet, nem mozdultak. Hitler korábban megszervezte, hogy Wilhelm Frick, a rendőrparancsnokságon lévő náci kém telefonon utasítsa a sörházban szolgálatot teljesítő rendőröket: ne avatkozzanak be, hanem csak jelentsenek. A tömeg barátságtalansága kezdett olyan méreteket ölteni, hogy Göring szükségesnek tartotta felmenni az emelvényre, és lecsillapítani őket. – Nincs mitől félniük! – kiáltotta. – A legjobb szándékkal jöttünk! Sőt morogni sincs okuk, hiszen ott a sörük! – Ezután felvilágosította a közönséget, hogy a szomszéd szobában éppen új kormány alakul. Alakult is, Adolf Hitler pisztolycsöve előtt. Mihelyt foglyait a közeii helyiségbe terelte, Hitler így szólt hozzájuk: – Az engedélyem nélkül senki nem távozik élve ebből a szobából! –

Ezután felvilágosította őket arról, hogy mindhárman kulcstárcákat kapnak vagy a bajor kormányban, vagy a Hitler és Ludendorff vezette nemzeti kormányban. Ludendorff? Korábban az este folyamán Hitler elküldte Scheubner-Richtert, hogy Ludwigshöhéből azonnal hozza a sörházba a tábornokot, aki mit sem tudott a náci összeesküvésről. A három fogoly először szóba állni sem volt hajlandó Hitlerrel, aki erre tovább nógatta őket. Mindegyiküknek ki kell állnia mellé a forradalom és az új kormányok kikiáltásában; mindegyiküknek el kell foglalnia az ő, Hitler által kijelölt posztot, különben „nincs joga a léthez”. Kahr lesz Bajorország régense, Lossow a nemzeti kormány hadügyminisztere, Seisser pedig a birodalmi rendőrminiszter. A három férfi egyikére sem tett azonban benyomást a kilátásba helyezett magas hivatal. Nem feleltek. Folyamatos hallgatásuk felidegesítette Hitlert. Végül a pisztolyát is rájuk fogta. – Négy golyó van a fegyveremben! Három a segítőimnek, ha cserben hagynának, a negyedik pedig magamnak! – Saját homlokához illesztette a fegyvert, s újra felkiáltott: – Ha nem győzedelmeskedem holnap délutánig, halott leszek! Kahr nem volt fényes elme, de rendelkezett fizikai bátorsággal. – Herr Hitler, ön agyonlövethet vagy személyesen is agyonlőhet engem – felelte. – Nem számít, hogy meghaloke, vagy sem. Seisser is megszólalt. Szemrehányást tett Hitlernek, amiért megszegte adott szavát, hogy nem kezd puccsot a rendőrség ellen. – Valóban megszegtem a szavam – felelte Hitler. – Bocsásson meg érte: a haza érdekében tettem. Von Lossow tábornok továbbra is megvetően hallgatott. Amikor azonban Kahr hozzá hajolva sugdolózni kezdett a fülébe, Hitler felcsattant: – Abbahagyni! Nincs beszéd az engedélyem nélkül! A saját beszédével viszont semmire sem ment. A bajor államban minden hatalmat a maga kezében tartó három férfi közül egy sem egyezett bele, hogy csatlakozzon hozzá; még a pisztolyát is hiába fogta rájuk. A puccs nem Hitler terveinek megfelelő módon haladt. A náci vezér most hirtelen ötlettel felugrott, egy szó nélkül visszafutott a nagyterembe, felhágott az emelvényre, szembefordult a barátságtalan tömeggel, és bejelentette, hogy a triumvirátus tagjai a szomszéd helyiségben csatlakoztak hozzá az új nemzeti kormány megalakításában. – A bajor kormányt letettük! – kiáltotta. –... A novemberi bűnözők kormányát és a birodalom elnökét letétinek nyilvánítjuk! Még a mai napon új nemzeti kormányt nevezünk ki itt Münchenben! Azonnal létrehozzuk a német nemzeti hadsereget... Javaslom, hogy amíg meg nem történik a végső leszámolás a novemberi bűnözőkkel, én vegyem át a nemzeti kormány politikájának irányítását! Ludendorff átveszi a német nemzeti hadsereg vezetését ... Az ideiglenes német nemzeti kormánynak az a feladata, hogy szervezze meg a bűnös Bábel, Berlin elleni felvonulást, s mentse meg a német népet... Holnap vagy nemzeti kormány lesz Németországban, vagy nem éljük meg a reggelt! Nem először és nyilván nem is utoljára, Hitler mesterien hazudott, és be is jött a blöffje. Amikor a gyűlés résztvevői meghallották, hogy Kahr, von Lossow tábornok és von Seisser rendőrfőnök csatlakozott Hitlerhez, a hangulat hirtelen megváltozott. Hangos éljenzés hallatszott, amelynek beszűrődő hangja nem maradt hatás nélkül az oldalsó kis szobába bezárt három férfira. Scheubner-Richter ezek után, mintha egy kalapból varázsolta volna elő, bemutatta Ludendorff tábornokot. A háborús hős nagyon dühös volt Hitlerre, amiért az ennyire meglepte őt, s amint a többiek mellé a kis szobába zárkózva megtudta, hogy nem ő, hanem az egykori szakaszvezető lenne Németország diktátora, neheztelése csak növekedett. Alig szólt egy szót is a pimasz fiatalemberhez. Hitlert azonban csak az érdekelte, hogy Ludendorff a nevét adja a kétségbeesett vállalkozáshoz, és győzze meg a három nyakas bajor vezetőt, akik addig nem válaszoltak az ő szóáradatára és fenyegetéseire. Ludendorff vállalata a feladatot. Most már nagy nemzeti ügyről van szó, mondta, és együttműködést tanácsolt az uraknak. A nagy tábornok

jelenlététől elragadtatott trió a jelek szerint beadta a derekát, bár később Lossow tagadta, hogy Ludendorff parancsnoksága alá helyezte volna magát. Kahr néhány percen át fontoskodott a számára oly kedves Wittelsbach-monarchia helyreállítása ügyében. Végül azt mondta, hogy „a király helyetteseként” hajlandó az együttműködésre. Ludendorff jól időzített érkezése megmentette Hitlert. A szerencsés fordulat feletti örömében visszavezette a társaságot a pódiumra, ahol mindegyikük rövid beszédet mondott, és hűséget esküdött a többieknek, valamint az új rezsimnek. A lelkesedés delíriumában a tömeg székekre, asztalokra hágva ünnepelt. Hitler sugárzott az örömtől. „Olyan gyermeki, nyílt boldogság kifejezése volt az arcán, amelyet soha nem fogok elfelejteni” jelentette ki később egy jelen lévő neves történész.9 Hitler ismét a szónoki emelvényre lépve így búcsúzott a gyülekezettől: Most pedig meg akarom tartani azt a fogadalmamat, amelyet öt évvel ezelőtt, nyomorult vakként tettem egy katonai kórházban: nem ismerek sem nyugalmat, sem békét addig, amíg a novemberi bűnözőket nem döntöttük meg, s amíg a mai szerencsétlen Németország romjaiból ki nem nő egy erős és nagy, szabad és nagyszerű Németország.

A gyűlés résztvevői nekikészülődtek a távozásnak. A kijáratoknál Hess a rohamosztagosok segítségével feltartóztatta a bajor kabinet néhány tagját és egyéb notabilitásokat, akik a tömegben akartak kiosonni az épületből. Hitler a Kahr-Lossow-Seisser trión tartotta a szemét. Most hírt hoztak: összecsapás tört ki a Bund Oberlandnak, az egyik harci szövetségnek a rohamosztagosai és reguláris katonák között a hadsereg utászlaktanyájánál. Hitler elhatározta, hogy autón a helyszínre megy, és személyesen intézi el a dolgot, a sörházat pedig Ludendorffra hagyja. Döntése végzetes hiba volt. Először Lossow oldalgott el: közölte Ludendorffal, hogy a hadsereg parancsnokságán lévő irodájába kell sietnie a szükséges parancsok kiadására. Amikor Scheubner-Richter ellenkezett, Ludendorff mereven így felelt: – Megtiltom önnek, hogy kételkedjen egy német tiszt szavában! – Ezután Kahr és Seisser is eltűnt. Hitlernek virágos kedve volt, amikor visszatért a Bürgerbräuba, ahol megtudta, hogy a madarak kirepültek a kalitkából. Ez volt az este elszenvedett első csapás a számára, s meg is rendítette. Magabiztosan arra számított, hogy „miniszterei” új feladataik ügyében sürgölődnek majd, Ludendorff és Lossow pedig a Berlin elleni felvonulás tervein dolgozik, amikor ő megérkezik. Ehelyett szinte semmi nem történt. A forradalmi erők még csak Münchent sem szállták meg. Egy másik harci szövetséghez, a Reichkriegsflaggéhoz tartozó rohamosztagoskülönítmény élén Röhm elfoglalta a hadsereg főparancsnokságát, amely a Schönfeldstrassén lévő hadügyminisztériumban volt, de egyetlen más stratégiai fontosságú pontot sem szálltak meg, még a távíróhivatalt sem, így hát táviratilag mehetett a puccsról szóló jelentés Berlinbe, és jöhetett von Seeckt tábornoktól a válasz a hadsereg bajorországi alakulataihoz: Leverni! A Hitlerrel és Röhmmel rokonszenvező alacsonyabb rangú tisztek és a legénység köréből néhányan átálltak ugyan a felkelőkhöz, a magasabb rangú tisztek azonban, élükön a müncheni helyőrség parancsnokával, von Danner tábornokkal, nemcsak hajlandók voltak végrehajtani Seeckt parancsát, de ténylegesen haragudtak is a felkelőkre a von Lossow tábornokkal szembeni bánásmód miatt. A hadsereg becsületkódexe szerint az a civil, aki pisztolyt szegezett egy tábornokra, azt érdemelte, hogy tiszti karddal vágják le. A 19. gyalogezred laktanyájában lévő főhadiszállásról, ahol Lossow csatlakozott Dannerhez, üzenetet küldtek a távolabbi helyőrségekhez: sürgősen küldjenek erősítést a városba! Hajnalra a hadsereg reguláris csapatai kordont vontak Röhm erői köré a hadügyminisztériumban. Ezelőtt azonban még Hitler és Ludendorff rövid időre felkereste Röhmöt a minisztériumban, hogy felmérjék a helyzetet. Röhm megdöbbent, amikor megtudta, hogy rajta kívül senki nem fogott a város legfontosabb pontjainak elfoglalására irányuló katonai akcióba. Hitler kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy újra kapcsolatot találjon Kahrral, Lossow-val és

Seisserrel. Ludendorff nevében futárokat küldtek a 17. gyalogezred laktanyájába, ám a futárok nem tértek vissza. Pöhnert, München egykori rendőrfőnökét, aki azóta Hitler támogatói közé tartozott, egy SA rohamosztag élén küldték ki a rendőrparancsnokság elfoglalására, ott azonban mindannyiukat azonnal letartóztatták. S mi történt Gustav von Kahrral, a bajor állam fejével? Miután távozott a Bürgerbraukellerből, egyszeriben megjött az esze és a bátorsága. Mivel nem kívánta újra megkockáztatni, hogy Hitler vagányainak a fogságába kerüljön, Regensburgba költöztette a kormányt, előtte azonban elrendelte, hogy egész Münchenben ragasszák ki az alábbi kiáltványt tartalmazó plakátot: Egyes nagyra törő bajtársak árulása és szószegése undorító erőszak színterévé változtatta a nemzeti újraébredés érdekében folyó demonstrációt. A belőlem, von Lossow tábornokból és Seisser ezredesből fegyverrel kikényszerített nyilatkozatok érvénytelenek. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, valamint az Oberland és a Reichskriegsflagge harci szövetség ezennel feloszlattatik. Von Kahr kormánybiztos

A diadal, amely néhány órával korábban még oly közelinek és könnyen kivívottnak tűnt Hitler számára, az éjszaka folyamán gyors ütemben kezdett távolodni. Összeomlóban volt a sikeres politikai forradalomnak Hitler által mindig is elengedhetetlennek tartott alapja: a létező intézmények, például a hadsereg, a rendőrség, a hatalmon lévő politikai csoport támogatása. Világossá vált már, hogy Ludendorff varázsos neve sem hozta át az állam fegyveres erőit az ő oldalukra. Hitler azt javasolta, hogy a helyzet megfordítása érdekében maga és a tábornok vonuljanak vidékre, Rosenheim mellé, és lázítsák fel a parasztokat, hogy azok az SA mögé sorakozva segítsenek München lerohanásában, de Ludendorff tüstént visszautasította ezt az ötletet. Ám talán van még mód arra, hogy legalább a katasztrófát elhárítsák! A puccs első hírére Rupprecht trónörökös, Ludendorff elszánt ellensége, rövid nyilatkozatot bocsátott ki, amelyben a puccsisták azonnali megdöntésére szólított fel. Hitler most elhatározta, hogy felkéri a herceget, közvetítsen a Kahr-Lossow duó és őközötte valamilyen elfogadható békés rendezés érdekében. Egy bizonyos Neunzert hadnagyot, Hitler és Rupprecht közös barátját hajnalban sietve a Berchtesgaden melletti Wittelsbach kastélyba küldték, hogy tárgyaljon a kényes ügyben. Neunzert nem kapott autót, ami odavitte volna, így vonatra szállt, és csak délben érkezett meg, abban az órában, amikor az események olyan fordulatot vettek, amit Hitler nem látott előre, Ludendorff pedig egyenesen elképzelhetetlennek tartott volna. Hitler puccsot tervezett, nem pedig polgárháborút. Lázas izgalma ellenére megfelelő önkontrollal rendelkezett ahhoz, hogy belássa: nem elég erős a rendőrség és a hadsereg legyűrésére. Nem a fegyveres erők ellenében, hanem azok segítségével akart forradalmat. Noha vérszomjasnak mutatkozott utóbbi beszédeiben, csakúgy, mint azokban az órákban, mikor pisztolyával tartotta sakkban a Bajorországot vezető triót, visszariadt annak gondolatától, hogy a köztársaság elleni gyűlölet szellemével egyformán átitatott emberek egymás vérét ontsák. Ezt Ludendorff sem akarta. Amint korábban a feleségének mondta, örömmel látta volna kötélen lógni Ebért elnököt „és társait”, de nem kívánta olyan rendőrök és katonák halálát, akik (legalábbis ott Münchenben) vele együtt hittek a nemzeti ellenforradalomban. Az ingadozó fiatal náci vezérnek Ludendorff ekkor előadta saját tervét, amely talán még mindig győzelmet Tíbzhat a számukra, ugyanakkor nem jár vérontással. Biztos volt abban, hogy a német katonák, és a többségükben katonaviselt német rendőrök soha nem merészelnének rálőni a legendás parancsnokra, aki a keleti és a nyugati fronton egyaránt oly sok csatában vezette őket nagy győzelemre. Majd ő és Hitler együtt vonulnak követőikkel a városközpontba, hogy elfoglalják. Nemcsak abban volt biztos Ludendorff, hogy a rendőrség és a hadsereg nem mer majd szembeszállni vele, hanem abban is, hogy csatlakozni fognak hozzá, s az ő

parancsnoksága alatt harcolnak tovább. Hitler kissé szkeptikusan bár, de beleegyezett a tervbe, mivel nem látszott a helyzetből egyéb kiút. A trónörökös sem válaszolt közvetítési kérelmére. November 9-én, a Német Köztársaság kikiáltásának évfordulóján délelőtt 11 óra táján Hitler és Ludendorff a Bürgerbräukeller kertjéből induló körülbelül háromezer rohamosztagosból álló menetoszlop élén elindult a müncheni városközpont irányába. Mellettük, az első sorban haladt Göring, az SA parancsnoka, Scheubner-Richter, Rosenberg, Ulrich Graf, Hitler testőre, fél tucat egyéb náci tisztségviselő, valamint a Kampfbund vezetői. A menetoszlop élén horogkeresztes lobogót és az Oberland Bund jelvényét vitték. Nem sokkal az első sorok mögött egy géppuskákkal és kezelőikkel megrakott teherautó pöfögött. A rohamosztagosok karabélyt vittek a vállukon, némelyikük szuronya is fel volt tűzve. Hitler a kezében vitte revolverét. Nem képeztek elrettentő fegyveres erőt, de Ludendorff, aki annak idején Németország legjobb katonáinak milliói felett parancsnokolt, nyilván úgy vélte, hogy a célnak megfelelő erővel rendelkezik. A felkelők a sörháztól néhányszáz méterre találták az első akadályt. Az Isar folyón át a városközpont felé vezető Ludwig hídon fegyveres rendőrosztag állta el útjukat. Göring előreugrott, megszólította a rendőrök parancsnokát, s megfenyegette, hogy agyonlöveti az állítása szerint a menetoszlop végén lévő túszokat, ha a rendőrség tüzet nyit az embereikre. Az éjszaka folyamán ugyanis Hess és mások épp erre az eshetőségre túszokat ejtettek, köztük a bajor kabinet két tagját is. Akár blöffölt Göring, akár nem, a rendőrtiszt nyilván elhitte a fenyegetést, ezért háborgatás nélkül átengedte a menetoszlopot a hídon. A Marienplatzon a náci menetoszlop nagy tömegbe ütközött, amely a puccs első hírére Münchenbe siető Julius Streicher, a nürnbergi zsidófaló szónoklatát hallgatta. Streicher nem akart kimaradni a forradalomból, ezért azonnal befejezte beszédét, és a menethez csatlakozva közvetlenül Hitler mögé furakodott. Kevéssel déli tizenkét óra után a menetelők úticéljuk, a hadügyminisztérium közelébe érkeztek, ahol Röhmöt és rohamosztagosait a Reichswehr katonái tartották körülzárva. Eddig még sem az ostromlók, sem az ostromlottak nem adtak le egyetlen lövést sem egymásra. Röhm és emberei korábban mindannyian katonák voltak, s most számos háborús bajtársukat látták viszont a szögesdrót túloldalán. Egyik félnek sem volt a legkisebb kedve sem az öldökléshez. Annak érdekében, hogy a hadügyminisztériumhoz érkezve kiszabadíthassák Röhmöt, Hitler és Ludendorff most a Feldherrnhalle mögötti, a tágas Odeon térre nyíló keskeny Residenzstrassén vezették végig a menetoszlopot. A sikátorszerű utcácska végén egy karabélyokkal felszerelt, körülbelül százfős rendőrosztag zárta el útjukat. Stratégiailag mintaszerűen voltak elhelyezve, s ezúttal nem engedték át a menetet. A nácik azonban újra megpróbálták keresztülbeszélni magukat a rendőrökön. Egyikük, Ulrich Graf, a hű testőr előre lépett, és rákiáltott a vezénylő rendőrtisztre: – Ne lőjetek! Őexcellenciája Ludendorff jön! – Amatőr birkózó és hivatásos kidobóember létére még ebben a döntő pillanatban sem felejtette el a nemesembernek kijáró titulus használatát. Hitler is odakiáltott: – Adjátok meg magatokat! Adjátok meg magatokat! – Az ismeretlen rendőrtiszt azonban nem adta meg magát. Láthatóan Ludendorff bűvös neve sem fogott rajta. Ez itt a rendőrség volt, s nem a hadsereg! Sosem derült ki pontosan, melyik fél tüzelt először: utólag egymásra hárították a felelősséget. Egy szemtanú vallomása szerint Hitler adta le revolverével az első lövést. Egy másik Streicherre voksolt, s nem egy náci később úgy nyilatkozott nekem, hogy minden más tetténél inkább e lövése tette Streichert oly hosszú időn át Hitler egyik kedvencévé.25 Tény az, hogy elcsattant egy lövés, a következő pillanatban pedig mindkét oldalon tüzet 25

Évekkel később, amikor jóváhagyta Streicher kinevezését Frankónia náci vezetőjévé, Hitler a következő kijelentéssel szerelte le sok párttag ellenvetéseit: – Lehet, hogy akadnak néhányan, akiknek nem tetszik Streicher párttárs orra. Ám amikor azon a napon ott feküdt mellettem a Feldherrnhallénál a kövezeten, megfogadtam magamban, hogy soha nem hagyom őt el, amíg csak ő nem hagy el engem. (Heiden: Hitler: A Biography, 157.o.)

nyitottak, s ezzel Hitler reményei romba dőltek. Scheubner-Richter halálos sebbel, Göring pedig súlyos comblövéssel zuhant a kövezetre. A tüzelés hatvan másodpercig sem tartott, megszűntekor azonban az utca tele volt fekvő emberekkel: tizenhat náci és három rendőr halott volt, illetve haldokolt, jóval többen súlyosan megsebesültek, a többiek pedig, köztük Hitler is, a puszta életüket féltve hasaltak az úttesten. Egyetlen kivétel volt csupán, akinek ha követték volna a példáját, a nap máshogyan is végződhetett volna. Ludendorff nem vetődött hasra. A legszebb katonai hagyományok szerinti szálfaegyenes, büszke tartással, oldalán segédtisztje, Streck őrnagy kíséretében vonult nyugodtan tovább a rendőrpuskák között, amíg csak ki nem ért az Odeon térre. Biztos, hogy magányos, bizarr alak benyomását keltette. Egyetlen náci sem ment utána. Még a legfőbb vezér, Adolf Hitler is tovább hasalt. A Harmadik Birodalom leendő kancellárja elsőként illant el. Különös, ám talán árulkodó gesztussal Scheubner-Richterbe karolva haladt, amikor a menet a rendőrkordon elé ért, s ő estében magával rántotta Hitlert is az úttestre. Hitler talán azt hitte, őt is eltalálták: éles fájdalmat érzett, amelyről azonban később kiderült, hogy csak a válla fordult ki. Mindazonáltal tény, hogy Walter Schulz orvosnak, a menetoszlopban vonuló egyik nácinak több más tanú által is támogatott vallomása szerint Hitler volt „az első, aki” halott és sebesült bajtársait odahagyva „felállt, és visszafordult”. Egy várakozó gépkocsiba tuszkolták, és elvitték Hanfstanglék uffingi vidéki házához, ahol Putzi felesége és nővére vette ápolásba. Itt tartóztatták le két nappal később. Ludendorffot még a helyszínen letartóztatták. Megvetette a felkelőket, akikből hiányzott a bátorság ahhoz, hogy vele masírozzanak tovább, s olyannyira megharagudott a hadseregre, amely nem állt az ő oldalára, hogy kijelentette: többé egyetlen német tisztet sem ismer, s tiszti egyenruhát sem vesz magára még egyszer. A sebesült Göringet egy közeli bankba vitték, amelynek zsidó vezetőjétől kapott elsősegélyt, majd felesége átcsempészte az osztrák határon, és egy innsbrucki kórházba vitte. Hess is Ausztriába menekült. A Feldherrnhalle előtti összeomlás után két órával Röhm megadta magát a hadügyminisztériumban. Néhány napon belül Göring és Hess kivételével a lázadók minden vezérét összeszedték, és börtönbe zárták. A náci puccs fiaskóval végződött. A pártot feloszlatták. Minden jel arra mutatott, hogy a nemzetiszocializmus halott. Diktátori hajlamú vezéralakja, aki az első golyók fütyülésekor megfutott, tökéletesen diszkreditáltnak, meteorszerű politikai karrierje pedig befejezettnek tűnt.

A HAZAÁRULÁSI PER Mint kiderült, e karrier csupán félbeszakadt, s nem is hosszú időre. Hitler ravasz volt: rájött, hogy tárgyalása nem hogy megszégyenítené, hanem új fórumot nyújt a számára, ahol nemcsak az őt letartóztató, kompromittálódott hatóságokat diszkreditálhatja, hanem ami fontosabb, most először végre ismertté teheti a nevét Bajorország, sőt még Németország határain is túl. Pontosan tudta, hogy a világsajtó és a vezető német lapok tudósítói igyekeznek Münchenbe, hogy részt vehessenek a tárgyaláson, amely 1924. február 26-án, a Bluten-burgstrassén lévő régi gyalogsági kiképzőiskolában összeülő különleges bíróság előtt kezdődött. Huszonnégy nappal későbbi berekesztéséig Hitler diadallá változtatta a vereséget, Kahrt, Lossow-t és Seissert bűntársaivá tette a nyilvánosság szemében, amivel tönkre is tette őket, szónoki képességével és heves nacionalizmusával mély benyomást tett a német népre, és a világsajtó címlapjaira küldte a nevét. Bár a vádlottak padján helyet foglaló tíz vádlott közül messze Ludendorff volt a leghíresebb, Hitler kezdettől magára irányította a rivaldafényt. A tárgyalás elejétől végéig ő uralta a termet. Franz Gürtner, a bajor igazságügyi miniszter, a náci vezér régi barátja és védelmezője gondoskodott arról, hogy a bíróság kegyes és elnéző legyen. Hitlernek megengedték, hogy kedve szerint félbeszakítsa a tárgyalás menetét, bármikor keresztkérdéseket intézzen a tanúkhoz, s annyit és oly gyakran beszéljen, amennyit és amikor csak akar. Első nyilatkozata

négy óra hosszat tartott, s sok hasonló szózuhatag követte. Nem ismételte meg azoknak a tévedését, akik a Kapp-puccsban játszott szerepük miatt perbe fogva azt hangoztatták, hogy – Hitler megfogalmazásában – „ők semmit sem tudtak, semmit sem akartak, semmire nem törekedtek. Ez az, ami tönkretette a burzsoá világot, hogy nem volt bátorságuk kiállni tettük mellett... odalépni a bíró elé, és azt mondani, hogy 'Igen, ezt akartuk, le akartuk rombolni az államot'!” Most viszont a bíróság és a világsajtó Münchenbe sereglett képviselői előtt Hitler büszkén jelentette ki: – Egyedül én viselem a felelősséget. De ettől még nem vagyok bűnöző! Ha ma forradalmárként állok is itt, én a forradalom elleni forradalmár vagyok! Az 1918-as bűnözőkkel szemben nem létezik hazaárulás! Ha létezne, akkor a bajorországi kormánynak, hadseregnek és rendőrségnek a nemzeti kormány ellen vele együtt összeesküdő vezetői ugyanolyan bűnösök, mint ő, és ott kellene ülniük mellette a vádlottak padján, nem pedig fő vádlóiként a tanúk emelvényén. Ravaszul a rossz lelkiismeretüktől nyugtalan triumvireket kiáltotta ki bűnösnek: Annyi bizonyos volt, hogy Lossow, Kahr és Seisser célja ugyanaz, mint a miénk: megszabadulni a birodalmi kormánytól ... Ha vállalkozásunk valójában hazaárulás volt, akkor Lossow, Kahr és Seisser egész idő alatt ugyanúgy hazaárulást folytatott, mert mindeme hetek során egyébről sem beszéltünk, mint e célokról, amelyekért jelenleg bennünket vádolnak.

A három férfi ezt aligha tagadhatta: igaz volt. Kahr és Seisser nem volt ellenfél Hitler szónyilaival szemben, Lossow azonban elszántan védekezett. – Én nem valami munkanélküli komitácsi voltam! – emlékeztette a bíróságot. – Magas állami posztot töltöttem be! – A tábornok a régi katonatiszt minden megvetését rázúdította egykori káplárjára, erre a munkanélküli parvenüre, aki túláradó ambíciója hatására arra vetemedett, hogy diktálni próbáljon a hadseregnek és az államnak. Milyen messze rugaszkodott ez a gátlástalan demagóg azoktól az időktől, amikor még hajlandó volt egy hazafias mozgalomban pusztán a „dobos” szerepét is betölteni! Pusztán a dobos? Hitler tudta, hogyan válaszoljon: Mily kicsinyesen gondolkodnak a kisemberek! Higgyék el nekem, nem tartom olyasminek a miniszteri tárcát, amiért érdemes volna küzdeni. Szerintem nagy emberhez nem méltó, hogy pusztán azért kerüljön be a történelembe, mert miniszterré tették; így az a veszély leselkedik rá, hogy más miniszterek közé temetik majd. Az én célom kezdettől fogva ezerszer magasabb volt holmi miniszterségnél. A marxizmus elpusztítója akartam lenni. Az is leszek, s ha sikerül, a miniszteri cím abszurditás lesz a nevemmel kapcsolatban.

Felidézte Wagner példáját is: Amikor első ízben álltam Richard Wagner sírja előtt, büszkeséggel telt el a szívem e férfi iránt, aki megtiltotta, hogy olyasféle feliratokat véssenek emlékművére, mint például „Itt nyugszik Őexcellenciája, báró Richard von Wagner, titkos tanácsos, zeneigazgató”. Büszke voltam arra, hogy e férfi és sok más német is elegendőnek találta, hogy titulusok nélkül hagyja nevét a történelemre. Nem szerénységtől indíttatva akartam dobos lenni azokban az időkben. Ez a lehető legnagyobb ambíció – minden egyéb semmi ehhez képest.

Azzal vádolták, hogy dobosból diktátorrá akar lenni. Nem tagadta a vádat. A sors diktálta, hogy így legyen. Az a férfi, aki diktátornak született, nem kényszerül e posztra, hanem akarja azt. Nem hajtja semmi előre: ő hajtja magamagát. Nincs ebben semmi szerénytelenség. Szerénytelen-e az a munkás, aki azért hajtja magát, hogy nehezebb munkát kapjon? Önhitt-e az a gondolkodókra vallóan magas homlokú ember, aki éjszakákon át addig töri a fejét, amíg csak valami találmányt nem ad a világnak? Annak, aki elhivatottságot érez egy nép kormányzására, nincs joga azt mondani, hogy „majd ha akartok, ha hívtok, akkor együttműködöm veletek.” Hát nem! Neki az a kötelessége, hogy előrelépjen!

Bár hazaárulás vádjával a vádlottak padján ült, és súlyos börtönbüntetés várt rá, töretlen volt az önbizalma, a hite abban, hogy elhivatott „egy nép kormányzására”. Börtönében a tárgyalásra várva már elemezte a puccs kudarcának okait, s megfogadta, hogy többé nem követi el majd ezeket a hibákat. Tizenhárom évvel később, miután már elérte célját, így idézte fel akkori gondolatait a Bürgerbräukellerben a puccs évfordulóját megünnepelni összegyűlt régi követőinek: – Nyugodtan elmondhatom, hogy akkor hoztam életem legmeggondolatlanabb döntését. Beleszédülök, ha manapság visszagondolok rá ... ha most elvonulna itt előttünk valamelyik osztagunk 1923-ból, önök azt kérdeznék: „Melyik szegényházból szöktek meg ezek?” ... De a sors jót akart nekünk. Nem engedte, hogy sikerüljön egy olyan akció, amely ha sikerült volna, a mozgalom akkori belső éretlenségének, valamint hiányos szervezési és intellektuális alapjainak eredményeként végül elkerülhetetlen összeomlásba torkollott volna ... Felismertük, hogy nem elég megdönteni a régi államot: a már kiépült új államnak a hatalom átvételére készen kell állnia ... 1933-ban már nem arról volt szó, hogy erőszak segítségével megdöntünk egy államot; addigra felépült az új állam, és csupán annyi volt a teendőnk, hogy a régi állam utolsó maradványait is elpusztítsuk. Ez pedig néhány órába telt csupán. Amíg a tárgyaláson a bírókkal és ügyészekkel hadakozott, már ott volt a fejében, hogy hogyan kell majd felépíteni a nácik új államát. Egyrészt az szükséges, hogy legközelebb a német hadsereg őmellette, nem pedig vele szemben álljon. Záróbeszédében a fegyveres erőkkel való megbékélés húrjain játszott. Egyetlen neheztelő szót sem ejtett a hadseregről: Hiszem, hogy eljön majd az az óra, amikor a horogkeresztes zászlaink alatt ma az utcán álló tömegek egyesülni fognak azokkal, akik rájuk tüzeltek... Amikor megtudtam, hogy a zöld rendőrség lőtt, boldog voltam, hogy nem a Reichswehr mocskolta be hírnevét: a Reichswehr neve olyan tiszta ma is, mint azelőtt. Egy napon eljő majd az az óra, amikor a Reichswehr tisztjei és katonái is a mi oldalunkon állnak.

Ε jóslat bevált, itt azonban még a pert vezető bíró beleszólhatott a beszédbe. – Hitler úr, ön azt mondja, hogy a zöld rendőrség neve bemocskolódott. Ezt nem engedhetem meg! A vádlott oda sem figyelt a rendreutasításra. A tárgyalóterem lélegzetvisszafojtva figyelő közönsége előtt Hitler a következő perorációval zárta beszédét: Az általunk kialakított hadsereg napról napra nő tovább ... Él bennem a büszke remény, hogy egy napon eljő majd az az óra, amikor e szedett-vedett századok zászlóaljakká nőnek, a zászlóaljak pedig ezredekké, az ezredek hadosztályokká, s a régi kokárdát felemelik a sárból, újra lobogni fog a régi zászló, s eljön a megbékélés az utolsó nagy istenítélet alkalmával, amelyre mi készen állunk.

Lángoló tekintetét most a bírákra fordította: Mert nem önök azok, uraim, akik ítéletet mondanak felettünk. A mi ítéletünket a történelem örök bírósága mondja ki. Nem tudom, hogy önök milyen ítéletet hoznak majd. Az a bíróság azonban nem fogja megkérdezni tőlünk, hogy „Hazaárulást követtetek el, vagy sem?” Az a bíróság úgy fog ítélni mifelettünk, a régi hadsereg főszállásmestere [Ludendorff], tisztjei és katonái felett, mint olyan németek felett, akik csak népük és hazájuk javát akarták, akik harcolni és meghalni akartak. Önök ezerszer is bűnösnek nyilváníthatnak bennünket, de a történelem örök bíróságának istennője mosolyogva fogja darabokra tépni az államügyész vádiratát és e bíróság ítéletét. Mert ő majd felment bennünket!10

Ha a bűnösség-ártatlanság kérdésében nem is, a tényleges ítéletek vonatkozásában azonban, mint Konrad Heiden írja, a valódi bírák sem estek messzire a történelem ítéletétől. Ludendorffot felmentették. Hitlert és a többi vádlottat bűnösnek mondták ki. A német büntető törvénykönyv 81. paragrafusában („bárki, aki erőszakkal megkísérli megváltoztatni a német birodalom vagy bármelyik német állam alkotmányát, életfogytiglani börtönnel büntetendő”) foglalt törvénnyel szemben viszont Hitlert a régi Landsberg erődben letöltendő ötévi börtönre ítélték. A bírói tanács nem jogász tagjai már akkor is tiltakoztak a büntetés súlyossága ellen, ám az elnökölő

hivatásos bíró megnyugtatta őket: a foglyot hat hónap letöltése után feltételesen szabadlábra helyezhetik. A rendőrségnek a még mindig osztrák állampolgár Hitler kitoloncolására irányuló erőfeszítései semmire nem vezettek. Az ítéletek 1924. április l-jén jogerőre emelkedtek. Nem egészen kilenc hónap múlva, december 20-án Hitlert elbocsátották a börtönből. Szabadlábon folytathatta harcát a demokratikus állam megdöntése érdekében. Ha szélsőjobboldali követte el, a törvény ellenére sem járt különösebben súlyos következményekkel a hazaárulás: ezt sokan észrevették a köztársaság ellenségei közül. A puccs, még ha fiaskóval is végződött, országosan ismertté, sőt sokak szemében hazafivá és hőssé avatta Hitlert. A náci propaganda hamarosan a mozgalom egyik nagy legendájává formálta át az eseményt. Hitler azután is, hogy hatalomra került, sőt még a II. világháború kitörése után is minden év november 8-án visszatért a müncheni sörházba, ahol beszédet tartott a régi gárdához tartozó harcostársak, vagy ahogy nevezték őket, az Alte Kämpfer előtt, akik annak idején követték a vezért abba, ami akkor groteszk katasztrófának látszott. 1935-ben Hitler kancellár exhumáltatta a rövid összecsapás során elesett tizenhat náci holttestét, és a nemzeti emlékhellyé avanzsált Feldherrenhalléban létesített sírkamrákba helyeztette őket. Az emlékmű felavatásakor Hitler így beszélt róluk: – Ők most a német halhatatlanságba távoznak. Itt állnak Németország jelképeként, őrködnek népünk felett. Itt feküsznek mozgalmunk igaz tanúiként. – Nem tette hozzá, és a jelek szerint egyetlen német sem emlékezett rá, hogy ezek voltak azok a férfiak is, akiket Hitler otthagyott, amikor talpra kecmergett az utca kövéről, hogy elfusson. 1924 nyarán, a magasan a Lech folyó felett lévő landsbergi régi erődben a nagy becsű vendégként kezelt, pompás panorámájú saját szobával rendelkező Adolf Hitler hazaküldte a tiszteletük jeleként ajándékokkal csoportosan odasereglő látogatókat, magához szólította a Münchenbe végül visszatérő és őmellé zárt hűséges Rudolf Hesst, majd fejezetről fejezetre diktálni kezdett neki egy könyvet.26

4. HITLER ÉSZJÁRÁSA ÉS A HARMADIK BIRODALOM GYÖKEREI Hitler a „Négy és fél évi harc a hazugságok, az ostobaság és a gyávaság ellen” címet akarta adni könyvének, de Max Amann, a náci könyvkiadás kemény fejű irányítója, akire a kiadás dolga várt, tiltakozott az esetlen – és így eladhatatlan – cím ellen. A „Harcom” (Mein Kampf) cím az ő rövidítése. Amann nagyot csalódott a könyv tartalmában. Eredetileg valami pikáns személyes történetre számított, amelyben Hitler elmeséli, hogyan emelkedett ismeretlen bécsi „munkásból” világhírnévre. Amint azonban rámutattam, a könyv kevés életrajzi elemet tartalmaz. A náci üzletember arra is számított, hogy az olvasók első kézből származó, érdekes beszámolót kapnak majd a sörházi puccsról, amelynek a drámája és az egyes szereplői által űzött kettős játék érdekes olvasmány lesz. Most azonban, hogy a párt dolga a lehető legrosszabbul állt, Hitlernek több esze volt annál, semhogy a régi sebekben vájkáljon.27 A Mein Kampf lapjain alig esik szó a sikertelen puccsról. Az első kötet 1925 őszén jelent meg. A négyszáz oldalas mű ára 12 márka volt (három dollár), az akkoriban Németországban kiadott könyvek árának körülbelül a kétszerese. Nem vált 26

Hess érkezése előtt Hitler az egykori fegyencnek, a foglalkozására nézve órás Emil Maurice-nak, a náci erőszakosztagok első parancsnokának is diktált valamennyit. 27 „Hasztalanság újra megnyitni az alig begyógyultnak látszó sebeket” írja a Második Kötet végén, „... hasztalanság bűnösségről beszélni azokkal kapcsolatban, akik a szívük mélyén talán ugyanolyan szerető odaadással viseltettek a nép iránt, csak éppen nem találtak rá a közös útra, vagy nem értették meg azt.” Hitler bosszúszomjas természetéhez képest e megjegyzés váratlan toieranciáról árulkodik azokkal szemben, akik letörték a náci felkelést, őt magát pedig bebörtönözték. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy később mi történt Kahrral és mindazokkal, akik szembekerültek vele, akkor talán az akaratereje nyilvánul meg e mondatban: taktikai okokból ideiglenesen meg tudta fékezni magát. Ezért vagy azért, de tény, hogy itt nem vádaskodott.

belőle azonnal bestseller. Amann azzal dicsekedett, hogy az első évben 23 000 példányt adott el belőle, és az eladások tovább emelkednek, állítását azonban szkepticizmussal fogadták a náciellenes körök. Annak köszönhetően, hogy 1945-ben a szövetségesek kezére kerültek a nácik könyvkiadó vállalatának, az Eher Verlagnak a tiszteletdíj-kimutatásai, ma már a nyilvánosság elé tárhatjuk a Mein Kampf forgalmazásával kapcsolatos tényeket. 1925-ben 9 473 példányt adtak el a könyvből, s a következő három évben fokozatosan csökkentek az eladások: 1926-ban 6 913, 1927-ben 5 607, 1928-ban pedig csupán 3 015, mindkét kötetet beleszámítva. Kis emelkedés történt 1929-ben, amikor 7 664 példány kelt el, majd a náci párt csillagával együtt a könyvé is felemelkedett 1930-ban, amikor nyolc márkáért piacra került egy egykötetes, olcsó kiadás, amelyből 54 086 példányt adtak el. A következő évben 50 808-ra csökkent az eladott példányok száma, ám 1932-ben már 90 35l-re ugrott. Ha e hét évre átlagoljuk Hitlernek a könyve után járó jogdíját, amely 1925-től fő jövedelemforrását jelentette, tekintélyes összeg jön ki. Ez azonban semmi volt ahhoz képest, amit 1933-ban, kancellárrá válása évében keresett vele. Első hivatali évében a Mein Kampf ugyanis egymillió példányban kelt el. 1933. január 1-től jogdíját 10-ről 15 százalékra emelték, s az innen származó jövedelme meghaladta az egymillió márkát (300 000 dollár), amellyel Németország legtehetősebb írójává, s életében először milliomossá vált.28 A Biblia kivételével egyetlen más könyv sem volt ennyire kelendő a náci rezsim idején, amikor kevés háztartás érezte magát biztonságban anélkül, hogy ott feküdt volna egy példány az asztalon. Szinte kötelező, de legalábbis helyes eljárásnak számított nászajándékba adni, de megkapta majdnem minden iskola minden végzett növendéke is. 1940-re, mire kitört a világháború, Németországban hatmillió példány kelt el a náci bibliából.1 Persze nem minden német olvasta is el a megvásárolt Mein Kampfot. Sok kemény nácit hallottam panaszkodni arról, hogy nehéz olvasmány, nem kevés pedig azt is bevallotta (persze magánérintkezésben), hogy soha nem voltak képesek végigolvasni a 782 terjengős oldalt. Azt azonban elmondhatjuk, hogy ha 1933 előtt többen olvasták volna a nem a nácikhoz tartozó németek közül, majd pedig a külföldi államférfiak alaposabban végigolvasták volna, amíg még ki nem futottak az időből, Németország és a világ egyaránt megmenekülhetett volna a katasztrófától. Mert bármi mással is vádolhatják Adolf Hitlert, azt senki nem vetheti a szemére, hogy nem fektette le írásban pontosan, mivé akarja tenni Németországot, s mivé a világot a német fegyveres hódítás eszközével, ha valaha hatalomra jut. A Harmadik Birodalomnak, sőt az 1939-45 közötti diadalmas esztendőkben a meghódított Európára Hitler által kényszerített barbár Új Rendnek a terve is a maga teljes szörnyű durvaságában ott áll hosszasan, nagy részletességgel leírva ennek az árulkodó könyvnek a lapjain. Mint láttuk, Hitler alapeszméi húszas évei elején formálódtak Bécsben, s maga mondta, hogy azóta keveset tanult, és semmit nem kellett változtatnia gondolkodásmódján.29 Amikor 1913ban, huszonnégy évesen Ausztriából Németországba távozott, nagy lángon égett benne a német nacionalista szenvedély, és a demokrácia, a marxizmus meg a zsidóság elleni gyűlölet, valamint az a bizonyosság, hogy a Gondviselés az árjákat, kiváltképp a németeket választotta ki az uralkodó faj szerepére. A Mein Kampfban kiterjesztette nézeteit, s annak megoldására alkalmazta őket, hogyan lehet egyrészt visszaállítani a legyőzött, kaotikus Németországot egy minden addiginál jelentősebb pozícióba, másrészt pedig újfajta államot létrehozni, olyat, amely a fajon alapul, és magába foglalja a birodalom határain kívül élő összes németet; olyat, amelyben létrehoznák a Vezér (ő maga) abszolút diktatúráját, egy seregnyi alvezérrel, akik felülről kapják, és a lejjebb állókhoz továbbítják majd a parancsokat. A könyv először is tehát egy eljövendő német állam tervét tartalmazza, s azokat az eszközöket, amelyek segítségével ez 28

A legtöbb íróhoz hasonlóan Hitlernek is meggyűlt a baja jövedelemadó-bevallásával – mint látni fogjuk, legalábbis addig, amíg csak nem vált Németország diktátorává. 29 Lásd feljebb, 13. o.

az állam egyszer „a Föld urává” válhat, ahogy a szerző a legutolsó oldalon fogalmaz; másodszor pedig egy világképet, életfelfogást, vagy hogy Hitler kedvenc német szavával éljünk, Weltanschauungot ír le. Azt mondanunk sem kell, hogy egy huszadik századi normális elme számára ez a felfogás nem egyéb, mint egy sületlen és iskolázatlan neurotikus személy kiagyalta groteszk zagyvaság. Fontossá az teszi, hogy sok millió német fanatikus lelkesedéssel tette a magáévá, s ha ez végromlásukhoz is vezetett, mint ahogyan tényleg ahhoz vezetett, rajtuk kívül Németországon belül és kívül is sok millió ártatlan, tisztességes emberre is romlást hozott. Akkor hát hogyan nyerje vissza világhatalmi helyzetét a birodalom, majd hogyan tegyen szert világuralomra? Hitler a jórészt a börtönben 1924-ben írott első kötetben is foglalkozik ezzel, majd hosszabban visszatér rá az 1926-ban befejezett Második Kötetben. Először is le kell számolni Franciaországgal, „a német nép engesztelhetetlen, halálos ellenségével”. Hitler szerint a franciák célja mindig is „egy megcsonkított és szétzúzott Németország” marad, „kis államok kusza tömege”. Ez annyira magától értetődő, teszi hozzá Hitler, hogy „ha jómagam francia volnék, ... nem tudnék, és nem is akarnék másképpen cselekedni, mint Clemenceau.” Ennélfogva szükséges a „végső, aktív leszámolás Franciaországgal ... egy utolsó, döntő küzdelem ... csak akkor tudunk véget vetni majd a magunk és Franciaország közötti örök és lényegében oly meddő küzdelemnek; feltételezve természetesen azt, hogy Németország csupán eszköznek tekinti Franciaország elpusztítását, amely képessé teszi népünket a később más irányban lehetővé váló terjeszkedésre.”2 Terjeszkedés máshol? Merre? így vezet Hitler a német külpolitikával kapcsolatos elgondolásainak a gyökeréhez, s e külpolitikát törekszik megvalósítani majd hűségesen a birodalom urává válását követően. Mint azt egyenesen ki is mondja, Németországnak Kelet felé kell terjeszkednie, nagy mértékben Oroszország rovására. A Mein Kampf első kötetében Hitler hosszan tárgyalja a Lebensraum – élettér – e problémáját: azt a témát, amely az utolsó lélegzetéig izgatta. Kijelentette, hogy a Hohenzollern birodalom tévedett, amikor Afrikában keresett gyarmatokat. „Területi politika nem folytatható Kamerunban: ennek terepe ma szinte kizárólag Európa.” De Európa földje már foglalt. Ez igaz, ismerte el Hitler, „ám a természet nem tartotta fenn e földet egyetlen meghatározott nemzet vagy faj jövőbeli birtoka számára sem; ellenkezőleg, e föld azok számára létezik, akik rendelkeznek az elfoglalásához szükséges erővel.” És ha a jelenlegi birtokosok ellenszegülnek? „Akkor életbe lép az önfenntartás törvénye; s amit szépszerével nem adnak oda, azt elveszi majd az ököl.”3 Az új föld szerzése, folytatja Hitler a háború előtti német külpolitika vakságát magyarázva, „csak keleten lehetséges ... Ha területre van szükség Európában, azt nagyjából-egészéből csakis Oroszország kárára lehet szerezni, s ez azt jelenti, hogy az új birodalomnak ismét a régi teuton lovagok útvonalán kell elindulnia, hogy német karddal szerezzen rögöt a német eke, s mindennapi kenyeret a nemzet számára.”4 Ha esetleg az első kötetben nem fejezte volna ki magát elég világosan, Hitler a másodikban visszatért a témára. Ε földön csak a megfelelően tágas tér biztosíthatja egy nemzet szabad létezését... [A nemzetiszocialista mozgalomnak] 'hagyományok' és előítéletek figyelembe vétele nélkül kell megtalálnia magában a bátorságot arra, hogy összegyűjtse népünket és annak erejét, hogy előre induljon azon az úton, amely e népet jelenlegi korlátozott életteréből új területre, új földre vezeti ... A nemzetiszocialista mozgalomnak arra kell törekednie, hogy megszüntesse a népességünk és területünk közötti aránytalanságot – az utóbbit élelemforrásként és hatalmi politika bázisaként tekintve ... Tántoríthatatlanul kell ragaszkodnunk a célunkhoz ..., hogy biztosítsuk a német nép számára azt a birtokot és földet, amelyre jogosult ...5

Mekkora birtokra jogosult a német nép? A polgárság, mondja Hitler megvetően, „amelynek egyetlen kreatív politikai ötlete sincs a jövőre nézve”, az 1914-es német határok visszaállításáért lármázik.

Az 1914-es határok visszaállításának követelése oly nagy és olyan súlyos következményekkel járó képtelenség, hogy az már egyenesen bűn. Ez teljesen független attól a ténytől, hogy a Birodalom 1914-es határairól sok minden elmondható volt, csak az nem, hogy logikusak. Mert a valóságban nem voltak teljesek e határok abban az értelemben, hogy közéjük került volna a német nemzetiségű nép, s a földrajzi-katonai célszerűség szempontjából sem értelmes módon állapították meg őket. Nem megfontolt politikai cselekvés eredményei voltak, csupán pillanatnyi határok egy még semmiképpen nem lezárult politikai küzdelemben ... Ugyanilyen jogos, sőt talán még jogosabb is volna kiemelni egy másik mintaévet a német történelemből, s kijelenteni, hogy külpolitikai célunk az akkori állapot helyreállítása. 6

Hitler „mintaéve” körülbelül hat évszázadnyit viszi az olvasót vissza az időben, odáig, amikor a németek éppen kelet felé nyomták vissza a szlávokat. Folytatni kell a „Drang nach Osten”-t. „Ma nyolcvanmillió németet számlálunk Európában! Ε külpolitikát csak akkor ismerik el helyesnek, ha alig száz év múlva már kétszázötvenmillió német él e kontinensen!”7 És mindegyikük az új, kiterjesztett birodalom határain belül. Nyilvánvaló, hogy egyes más népeknek félre kell majd állniuk ennyi német elől. Mely népek legyenek ezek? S így mi, nemzetiszocialisták... ott folytatjuk, ahol hatszáz éve abbahagytuk. Megállítjuk a németek végtelen menetét déli és nyugati irányban, s tekintetünket a keleti területek felé fordítjuk. Ha ma az Európában lévő földről beszélünk, elsősorban csak Oroszországra és a vele határos vazallus államokra gondolhatunk. 30

A sors e tekintetben jó volt Németországhoz, jegyzi meg Hitler, mivel Oroszországot a bolsevizmus kezére adta, ami szerinte annyit jelent, hogy az ország a zsidóké lett. „Az óriási keleti birodalom megérett az összeomlásra! S az oroszországi zsidóuralom vége egyben Oroszországnak mint államnak is a vége lesz!” – örvendezik Hitler, majd arra utal, hogy Oroszország összeomlása után a németek nagyobb véráldozat nélkül, könnyen szerezhetik meg a nagy keleti sztyeppékét. Vitatkozhat-e bárki is azzal a megállapítással, hogy az itt lefektetett alapterv világos és pontos? Franciaországot elpusztítják, de ennek a fontossága csupán másodlagos lesz a németek keleti irányú előrenyomulásához képest. Először a Németország keleti szomszédságában lévő, nagyobbrészt németek lakta területeket foglalják el. Hogy melyek ezek? Nyilvánvalóan Ausztria, Csehszlovákiában a Szudéta-vidék, Lengyelország nyugati fele Danziggal együtt, majd maga Oroszország. Miért lepődött meg hát annyira a világ, amikor alig néhány évvel később Hitler kancellár pontosan e célok megvalósításának látott neki? Hitlernek az eljövendő náci állammal kapcsolatos eszméi kevésbé világosan tükröződnek a Mein Kampfoan. Azt ugyan egyértelműen közli, hogy nem lesz „semmiféle demokratikus értelmetlenség”, s a Harmadik Birodalmat a Führerpnnzip, a vezéri elv irányítja majd – magyarán tehát diktatúra lesz. Alig esik viszont említés a könyvben a gazdaságról. Ε téma untatta Hitlert, aki soha nem vette a fáradságot arra, hogy a „kamatrabszolgaság” ellenlábasa, az excentrikus Gottfried Feder bolond ötleteivel való játszadozáson túl bármit is megpróbáljon megismerni a gazdaságból. Őt a politikai hatalom érdekelte; a gazdaság majd csak ellesz valahogy. Az államnak a legcsekélyebb köze sincs semmiféle meghatározott gazdasági koncepcióhoz vagy fejleményhez ... Az állam faji organizmus, nem pedig gazdasági szervezet... Egy állam belső ereje csak a legritkább esetben esik egybe az úgynevezett gazdasági jóléttel; számtalan esetben épp ez utóbbi látszik jelezni az állam közeledő hanyatlását... Poroszország esete csodálatos élességgel bizonyítja, hogy nem az anyagi sajátságok, hanem egyedül az eszmei erények teszik lehetővé az állam kialakítását. Csak ezeknek az erényeknek a védelme alatt virágozhat a gazdasági élet. Valahányszor erősödőben volt Németországban a politikai hatalom, javulni kezdtek a gazdaság feltételei is, ám valahányszor pusztán a gazdaság töltötte be népünk életét, s oltotta ki 30

Kiemelés tőlem (W.L.S.)

az eszmei erényeket benne, összeomlott az állam, s röviddel utána maga a gazdasági élet is ... Soha még nem alapítottak államot békés gazdasági eszközökkel ...9

Ennélfogva tehát, ahogy Hitler egy 1923-as müncheni beszédében fogalmazott, „semmilyen gazdaságpolitika nem lehetséges kard nélkül, és semmilyen iparosítás hatalom nélkül”. Ε bizonytalan, darabos filozófián túl futólag esik ugyan szó a Mein Kampfban holmi „gazdasági kamarákról”, „birtokkamarákról” és egy „központi gazdasági parlamentről”, amely „működésben tartaná a nemzetgazdaságot”, ám a Harmadik Birodalom gazdasági alapjairól Hitler sehol nem fejti ki a véleményét. És bár a náci párt „szocialistának” nevezte magát, Hitler még bizonytalanabb volt abban a tekintetben, hogy miféle „szocializmust” képzel el az új Németország számára. Nem is meglepő, ha arra gondolunk, hogyan határozta meg a „szocialista” fogalmát egy 1922. július 28-án mondott beszédében: Bárki, aki hajlandó oly mértékben a magáévá tenni a nemzet ügyét, hogy ne ismerjen magasabb ideált nemzete jóléténél; bárki, akinek a számára nagy nemzeti himnuszunk, a „Deutschland über alles” azt jelenti, hogy semmi a világon nem jelent többet a szemében ennél a Németországnál, népénél és földjénél – az a szocialista!10

Legalább három munkatárs szolgált rengeteg szerkesztői tanáccsal, sőt húztak is a szövegből, mégsem tudták megakadályozni a szerzőt abban, hogy egyik témáról a másikra csapongjon a Mein Kampf lapjain. Rudolf Hess, aki először a landsbergi börtönben, majd a Berchtesgaden melletti Haus Wachenfeldben jegyezte , le a Hitler által diktált szöveg nagy részét, megtett minden tőle telhetőt a kézirat rendbetételére, de nem volt képes szembeszállni a Vezér akaratával. Sokkal nagyobb sikerrel próbálkozott Bernhard Stempfle atya, az egykori Jeromos-rendbeli szerzetes, aki antiszemita újságíróként vált mérsékelten hírhedetté Bajorországban. Ε furcsa pap, aki szerepel majd még történetünkben, javított Hitler nyelvtani hibáin, lehetőség szerint egyengetett a kötetlen szövegen, s kihúzott néhány oldalt, miután meggyőzte a szerzőt arról, hogy politikailag kikezdhetők. Hitler harmadik tanácsadója a cseh származású Josef Czerny volt, a Völkischer Beobachter munkatársa, akit antiszemita versei emeltek Hitler kegyeibe. Czerny lényeges szerepet játszott a Mein Kampf első utánnyomása előtt a mű első kötetének átdolgozásában, amelynek során kihúztak vagy megváltoztattak egyes kellemetlen szavakat és mondatokat a szövegben, s nagyon gondosan ment végig a Második Kötet levonatain is. Ezzel együtt is szerfelett csapongó maradt a mű. Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy tetszőlegesen szellőztethesse meg gondolatait szinte minden elképzelhető kérdésben, legyen az kultúra, nevelés, színház, mozi, képregény, képzőművészet, irodalom, történelem, szex, házasság, prostitúció vagy a szifilisz. Ami azt illeti, a szifilisznek nem kevesebb, mint tíz bő oldalt szentelt, s kijelentette róla, hogy kiirtása a nép számára „nem csak az egyik feladat, hanem a feladat”.31 A rettegett betegség elleni küzdelem érdekében azt követelte, hogy mozgósítsák a nemzet minden propaganda-erőforrását. „E probléma megoldásától függ minden!” jelenti ki. A szifilisz és a prostitúció problémájának megoldását is segíteni kell a korai házasságkötések támogatásával – nyilatkoztatta ki, s mindjárt ízelítőt is adott a Harmadik Birodalom eugenetikájából: „A házasság nem lehet öncélú, hanem az egyetlen magasabb célt kell, hogy kövesse: a nem és a faj gyarapítását és megőrzését. Egyedül ebben van a jelentősége és a feladata.”11 Így a faj és a fajta fenntartásának Mein Kampf-beli említésével elérkezünk a második alapvető szemponthoz: ez Hitler Weltanschauung, életfilozófiája, amelyet egyes történészek, főleg Angliában, a darwinizmus durva változatának tekintenek, de mint látni fogjuk, igazság szerint mélyen gyökerezik a német történelemben és gondolkodásban. Darwinhoz, de német 31

Kiemelés Hitlertől.

filozófusok, történészek, királyok, tábornokok és államférfiak egész seregéhez hasonlóan is Hitler az egész életet örök harcként képzelte el, a világot pedig dzsungelként, ahol a legegészségesebbek maradnak életben, és a legerősebbek uralkodnak: „olyan világ, amelyben az egyik lény a másikból táplálkozik, s amelyben a gyengébb halála az erősebb életét jelenti”. A Mein Kampf teli van ilyen kijelentésekkel: „Végül csak az önfenntartás ösztöne diadalmaskodhat... Az emberiség örök küzdelemben nőtt naggyá, s csak az örök békében pusztulhat ki. ... A természet... élőlényeket helyez a Földre, s nézi az erők örök játékát. Utána pedig átadja a gazda jogát kedvenc gyermekének, a bátorságban és szorgalomban legerősebbnek ... Az erősebbnek uralkodnia kell, s nem szabad saját nagyságát feláldozva a gyengébbel vegyülnie. Csak a született gyenge vélheti ezt kegyetlenségnek ...” Mert Hitler számára a kultúra megőrzése „egybefonódik a szükség rideg törvényével, és a világ legjobbjának, legerősebbjének a győzelemhez való jogával. Akik élni akarnak, hadd harcoljanak, s akik nem akarnak harcolni az örök küzdelemnek e világában, azok nem érdemlik meg, hogy élhessenek. Még ha keményen szól is ez, akkor is így van!”12 S ki a természet „kedvenc gyermeke, a bátorságban és szorgalomban legerősebb”, akire a gondviselés „a gazda jogát” bízta? Az árják. Itt érkezünk el a Mein Kampfban a faji felsőbbrendűség náci eszméjéhez, az uralkodó faj koncepciójához, amelyen a Harmadik Birodalom és Hitler európai Új Rendje alapult. Az egész emberi kultúra, a művészet, tudomány és technika minden eredménye, amelyet ma ismerünk, szinte kivétel nélkül az árják alkotó munkájának terméke. Ε tény megengedi azt a nem megalapozatlan következtetést, hogy egyedül az árják minden magasabb emberség megalapozói, ők képviselik mindannak a prototípusát, amit ma az „ember” szó alatt értünk. Az árják az emberiség Prométheuszai: az ő fényes homlokukról hullottak alá mindig is a géniusz isteni szikrái, amelyek örökké újjáélesztik a tudásnak a néma misztériumok éjszakáját bevilágító tüzét, s így késztették az embert arra, hogy felhágjon az e föld egyéb teremtményei felett való uralkodáshoz vezető ösvényen ... Az emberi kultúra minden nagy struktúrájának az árják vetették meg az alapjait, és emelték a falait.13

S hogyan értek el az árják ilyen sokat, és váltak ennyire felsőbbrendűvé? Hitler válasza szerint úgy, hogy keresztülgázoltak másokon. A XIX. század sok német gondolkodójához hasonlóan Hitler is eléggé tobzódik a szadizmusban (és annak ellentétében, a mazochizmusban), amelyet a német szellem külföldi tanulmányozói mindig is nehezen értettek meg. Így a magasabb kultúrák kialakításához szükséges egyik leglényegesebb feltétel az alacsonyabb rendű embertípusok létezése volt... Bizonyos, hogy az emberiség első kultúrája nem a megszelídített állat, hanem az alacsonyabb rendű emberi lények használatára épült. Csak az alattvaló fajok rabszolgákká tétele után érte hasonló sors a vadállatokat. Mert először a legyőzött harcos húzta az ekét – csak őutána következett az igásló. Ezért nem véletlen, hogy az első kultúrák olyan helyeken emelkedtek ki, ahol az alacsonyabb rendű fajokkal történő találkozásaik során az árják leigázták, és akaratuk alá hajtották ezeket... Amíg könyörtelenül fenntartották uralkodói viselkedésüket, addig nemcsak urai, de megőrzői és bővítői is voltak a kultúrának. 14

Ezután azonban történt valami, amit Hitler a németeknek szánt figyelmeztetésnek vett. Mihelyt az alávetettek hozzáláttak a felemelkedéshez, és megközelítették meghódítóik szintjét, amelynek egyik fázisa valószínűleg azok nyelvének elsajátítása volt, leomlottak az úr és szolga közti korlátok.

De az urakkal való közös nyelv használatánál is rosszabb volt egy másik fejlemény: Az árják feladták vérük tisztaságát, s ezért kikerültek a maguk által és a maguk számára lét rehozott paradicsomból. Elmerültek a faji keveredésben, s fokozatosan elveszítették kulturális alkotókészségüket.

A fiatal náci vezér szemében ez volt a végzetes hiba.

A régi kultúrák kihalásának egyedüli oka a vérkeveredés és a faji színvonal ebből következő zuhanása; mert az emberek nem elveszített háborúk eredményeképpen pusztulnak el, hanem azon ellenállóerő elveszítésének következtében, amely csak a tiszta vérben örökítődik tovább. Mindazok, akik nem jó fajból valók ezen a világon, értéktelenek. 15

Értéktelenek voltak a zsidók és a szlávok – idővel pedig, miután diktátorrá és hódítóvá lett, Hitler meg is tiltotta minden németnek, hogy e fajok tagjaival házasodjon, holott akár egy negyedik osztályos általános iskolai tanárnőtől is megtudhatta volna, hogy a németekben, különösen a keleti tartományokban élőkben nagyon sok szláv vér van. El kell ismerni, hogy faji eszméinek gyakorlati megvalósításában Hitler pontosan állta a szavát. A háború során keleten a szlávokra kényszerített Új Rendben a csehek, a lengyelek, az oroszok voltak német gazdáik favágói és vízhordói, s azok is maradtak volna, ha e groteszk Új Rend fennmarad. A történelem és antropológia területén ennyire tudatlannak bizonyuló Hitler számára könnyű lépés volt a jelenkori németeket azonosítani az árjákkal – azaz az uralkodó fajjal. Hitler szemében a németség „a legmagasabb rendű emberi faj”, s az is marad, ha „nemcsak eb-, ló- és macskatenyésztéssel foglalkozik, hanem saját vérének tisztaságával is törődik”.16 Hitler faji rögeszméje elvezet a „népi” állam propagálásáig. Hogy pontosan miféle állam volt ez, vagy milyennek szánták, azt soha nem értettem meg világosan, holott sokszor végigolvastam a Mein Kampfot, és magának a a Führernek több tucat beszédét hallgattam végig. Pedig nem egyszer hallottam, amint a diktátor kijelentette, hogy egész gondolkodásának ez áll a tengelyében. A német Volk szó nem fordítható le pontosan angolra. A „nép” fogalmán túlmenően e német szó tartalmaz egy mélyebb és valamelyest különböző jelentést is, amely a véren és rögön alapuló törzsi közösséget foglalja magába. A Mein Kampf lapjain Hitler erősen küszködik a népi állam meghatározásával, például a 379. oldalon bejelenti, hogy most pedig tisztázni fogja a 'népi' fogalmát, de azonnal elkalandozik, és több oldalon át egészen más dolgokról beszél. Végül azután tényleg nekilát: [A burzsoá és a marxista-zsidó felfogással ellentétben] a népi filozófia az emberiség fontosságát annak alapvető faji elemeiben látja. Az államban csupán egy cél megvalósítására szolgáló eszközt lát, s célját az ember faji létének megőrzésében találja. így semmiképpen nem hisz a fajok egyenlőségében, hanem különbségeikkel együtt felismeri azok nagyobb vagy kisebb értékét, s kötelező feladataként ismeri el, hogy támogassa a jobb és erősebb győzelmét, valamint követelje az alacsonyabb rendű és gyengébb alávetését. Ezzel elvi szinten a természet alapvető arisztokratikus eszméjét szolgálja, s hisz e törvénynek a minden egyes személyre igaz érvényességében. Nemcsak a fajok különböző értékeit látja, hanem az egyének különböző értékeit is. Kivonja a tömegből az egyedi személyiség jelentőségét, s ezzel... szervező hatást kelt. Hisz az emberiség tökéletesítésének szükségességében, mert egyedül ebben látja az emberiség létének feltételét. Azonban nem adhatja meg a létezés jogát még egy etikus eszménynek sem, ha az az eszmény veszélyt jelent egy magasabb etika hordozóinak faji létére; mert egy elfattyúsodott, elnégeresedett világban mindörökre elveszne minden emberien szép és magasztos fogalom és emberségünk tökéletesített jövőjének minden eszméje ... S így a népi életfilozófia megfelel a természet legbensőbb akaratának, mivel helyreállítja az erők szabad játékát, a-melynek folyamatosan és kölcsönösen magasabb szintű szaporodást kell eredményeznie, amíg csak végül az emberiség legjava, amely már birtokába vette a földgolyót, el nem ér a cselekvésnek arra az útjára, amely részben e föld felett, részben pedig azon kívül halad. Mindannyian érezzük, hogy a távoli jövőben az emberiségnek olyan problémákkal kell majd szembenéznie, amelyek leküzdésére csakis egy legmagasabb rendű faj lehet kellőképpen felvértezve, olyan, amely uralkodó néppé vált, s egy egész bolygó eszközei és lehetőségei állnak a rendelkezésére.17

„Ily módon a népi állam legmagasabb célja azon eredeti faji elemek megőrzése, amelyek egy magasabb-rendű emberiség kultúráját adják, s megteremtik annak szépségét és méltóságát”18 – jelenti ki valamivel később Hitler. Ezzel újra elmerül a faj nemesítés tudományában: A népi államnak... a fajt kell minden élet középpontjába helyeznie. Gondoskodnia kell arról, hogy tisztán őrizze meg azt... Tennie kell róla, hogy csak az egészségesek nemzhessenek gyermekeket; hogy csak egyetlen szégyen létezzen: az, ha betegségünk és testműködésünk zavarai ellenére gyermekeket hozunk a világra, s egyetlen legnagyobb dicsőség: ha ettől eltekintünk. Megfordítva, elítélendő kell, hogy legyen az, amikor

egészséges gyermekektől fosztják meg a nemzetet. Ε tekintetben a [népi] államnak az ezredéves jövendő őreként kell cselekednie, amellyel szembeállítva az egyén kívánságait és önzését semmisnek kell tekinteni, és ennek kell alávetni... A népi államnak ennélfogva azzal kell kezdenie, hogy felemeli a házasságot a faj folyamatos beszennyezésének a szintjéről, és egy olyan intézmény szentségével ruházza fel, amelyet az Úr hasonmásainak, nem pedig az ember és a majom között félúton álló szörnyetegeknek a létrehozására hívnak életre.19

Hitlernek a népi állammal kapcsolatos fantaszta felfogása számos további bőbeszédű tanácshoz vezet, amelyeknek a megfogadása szerinte elhozza a németek számára a világuralmat – a német uralom addigra már a rögeszméjévé vált. Egy helyen azzal érvel, hogy a mulasztás, miszerint nem gondoskodtak a germán faj hótisztaságának megőrzéséről, „megfosztott bennünket a világuralomtól. Ha a német nép rendelkezett volna a más népek által élvezett csordaegységgel, a mai német birodalom kétségtelenül a földkerekség ura volna.”20 Mivel a népi állam kötelezően a fajon alapul, „a német birodalomnak minden németet magába kell foglalnia”. Érvelésének ez az egyik legfontosabb pontja: nem is felejtette el, amikor hatalomra került, s tett is az érdekében. Mivel a népi államnak „a természet arisztokratikus eszméjén” kell alapulnia, ebből az következik, hogy szó sem lehet a demokráciáról, amelyet a Führerjmnzip vált majd fel. A Harmadik Birodalom a porosz hadsereg hatásköri felépítését veszi át majd, ahol „minden vezető hatáskörrel rendelkezik lefelé, és felelősséggel felfelé”. Semmiféle többségi döntés nem létezhet, hanem csakis felelős személyek... Bizonyára lesznek tanácsadók mindenki mellett, ám a döntést egyetlen ember hozza meg.32 ... egyedül ő rendelkezhet a parancsadásra való felhatalmazással és joggal ... A parlament nem lesz nélkülözhető. A benne ülő tanácsosok azonban valóban tanácsokat adnak majd ... Soha egyetlen kamarában sem kerül sor szavazásra. A kamarák munkaintézmények, nem pedig szavazógépek lesznek. Ez az elv – az abszolút felhatalmazással feltétel nélkül kombinált abszolút felelősség elve – fokozatosan ki fog termelni egy, a mai felelőtlen parlamentarizmus korában teljességgel elképzelhetetlen vezetői elitet.21

Ilyenek voltak hát Adolf Hitler megdöbbentően nyers eszméi, amelyeket a landsbergi börtöncellában ülve, a Lech folyóra és egy virágzó gyümölcsöskertre révedve fogalmazott meg,33 vagy talán később, 1925-26-ban, amikor egy berchtesgadeni fogadó erkélyén pihenve, s tekintetét osztrák szülőföldje irányába, a fölé tornyosuló Alpokra függesztve diktálta szóáradatát a hűséges Rudolf Hessnek, közben pedig a Harmadik Birodalomról ábrándozott, amelyet ő fog felépíteni az imént bemutatott gyenge alapokra, s vaskézzel kormányozza majd. Az égvilágon semmi kétsége nem volt afelől, hogy egyszer valóban felépíti és kormányozza e birodalmat: magas lánggal égett benne az a küldetéstudat, amely minden korban jelen van a látszólag a semmiből előkerülő sok géniuszban. Ő majd egyesíteni fog egy politikailag addig sohasem egységes kiválasztott népet! Fajilag megtisztítja! Erőssé teszi! A világ urává avatja majd! Nyers darwinizmus? Szadista képzelgés? Felelőtlen egoizmus? Megalomania? Mindez benne volt, de az egész több ennél. Hitler észjárása és szenvedélye, a lázas agyát uraló minden aberráció mélyen gyökerezett a németek történelmi tapasztalataiban és gondolkodásmódjában. A nácizmus és a Harmadik Birodalom voltaképpen a német történelem egyenes folyománya volt.

A HARMADIK BIRODALOM TÖRTÉNELMI GYÖKEREI A náci párt által évente szeptember elején rendezett eszelős-boldog nürnbergi felvonulások 32

Kiemelés Hitlertől. Ha nem kerültem volna börtönbe – jegyezte meg Hitler sokkal később –, a Mein Kampf soha nem született volna meg. Akkor nyílt lehetőségem arra, hogy elmélyülhessek különböző fogalmakban, amiket addig csak ösztönösen éreztem... Erre az időre datálódik az a meggyőződésem is, amit sok támogatóm soha nem értett meg, hogy erőszakkal már nem szerezhetjük meg a hatalmat. Az államnak volt ideje konszolidálódni, s megvoltak a fegyverei is. (Hitler's Secret Conversations, 235.0.) Ε megjegyzést az 1942. február 3-áról 4-ére virradó éjszaka tette Hitler néhány cimborája előtt a keleti front főhadiszállásán. 33

alkalmával mindig körülrajzottak az utcai árusok, akik egy Nagy Frigyes, Bismarck, Hindenburg és Hitler csoportképét ábrázoló levelezőlapot akartak rám sózni. A kép felirata így szólt: „Amit a király meghódított, a herceg kialakított és a tábornagy megvédett, azt a katona megmentette és egyesítette”. Hitlert ezzel nemcsak Németország megmentőjeként és egyesítőjeként ábrázolták, hanem az országot naggyá tevő ünnepelt történelmi alakok örököseként is. A német történelem Hitler uralmában kicsúcsosodó folytonosságának e sugalmazása megtette a hatását a tömegekre. Maga a „Harmadik Birodalom” elnevezés is ezt a felfogást erősítette. Az első birodalom a középkori Német–Római Birodalom volt, a második pedig az, amelyet Bismarck alakított ki 1871-ben, miután Poroszország legyőzte Franciaországot. Mindkettő dicsőséget szerzett a német névnek. Ezt a dicső nevet tiporta sárba a náci propaganda szerint a weimari köztársaság. A Harmadik Birodalom azonban helyreállította, éppen úgy, ahogy azt Hitler megígérte. A hitleri Németországot tehát úgy ábrázolták, mint mindannak a logikus folyományát, ami korábban történt – vagy legalábbis annak, ami abból dicsőséges volt. Ám bármennyire zűrzavaros volt az elméje, az egykori bécsi csavargó ismerte annyira a történelmet, hogy tudja: a németek kudarcokat is átéltek a múltban olyan területeken, amelyeken Franciaország és Anglia sikereket ért el. Hitler soha nem feledte, hogy a középkor után, amelyből Franciaország és Anglia egységes nemzetként emelkedett ki, Németország körülbelül háromszáz külön állam őrült szövedékeként maradt hátra. A nemzetté fejlődés hiánya határozta meg nagy mértékben a német történelem menetét a középkor végétől a XIX. század derekáig, s tette azt oly nagyon különbözővé Nyugat-Európa más nagy nemzeteinek történelmétől. A politikai és a dinasztikus egység hiányához a XVI. és XVII. században a reformációt követő vallási különbségek katasztrófája is hozzáadódott. Ε könyvben nem idézhetjük fel a súlyának megfelelő módon a szász parasztból lett Ágoston-rendi szerzetesnek, a német reformációt elindító Luther Mártonnak a németekre és a német történelemre gyakorolt óriási hatását. Annyit azonban futólag is elmondhatunk, hogy ez a hatalmas, bár tévelygő géniusz, ez a dühödt antiszemita és Róma esküdt ellensége, akinek a viharos jellemében oly sok megvolt a németek legjobb és legrosszabb tulajdonságai közül: a fanatizmus, az intolerancia és az erőszakosság ugyanúgy, mint az őszinteség, az egyszerűség és az önvizsgálat, valamint a tudomány, a zene és a költészet szenvedélyes szeretete, sőt az Isten szemében való erényesség iránti vágy is, ez az ember jó és rossz értelemben egyaránt kitörölhetetlenebb és végzetesebb nyomot hagyott a német népen, mint előtte vagy utána bárki más. Prédikációival és csodálatos bibliafordításával Luther teremtette meg a modern német nyelvet. Nem csak a kereszténység új, protestáns szemléletét ébresztette fel az emberekben, de egyfajta vad német nacionalizmust is, és – legalábbis vallási téren – az egyéni lelkiismeret felsőbbrendűségét tanította nekik. Ám ugyanezen emberek számára tragikus eredménnyel járt, hogy Luther a jórészt saját maga által inspirált parasztfelkelések során a hercegek mellé állt, s a politikai autokrácia iránti szenvedélye olyan esztelen és provinciális politikai abszolutizmust eredményezett, amely a német nép óriási többségét szegénységbe, borzalmas tompultságba és megalázó engedelmességbe taszította. Talán ennél is rosszabb fejleménye volt e gyakorlatnak, hogy állandósult, sőt ténylegesen elmélyült a német nép osztályai között, sőt a különböző dinasztikus és politikai csoportosulások között fennálló megosztottság. Ez pedig évszázadokra kiiktatta Németország egyesítésének lehetőségét. A harmincéves háború és az azt lezáró 1648-as vesztfáliai béke jelentette a végső katasztrófát Németország számára: olyan megsemmisítő csapás volt, amelyből az ország soha nem tért magához. A nagy európai vallásháborúk sorában ez volt az utolsó, ám a kezdeti protestáns-katolikus összecsapásból zavaros dinasztikus háborúvá vált, amelyben az egyik oldalon a katolikus osztrák Habsburgok, a másik oldalon pedig a katolikus francia Bourbonok, valamint a protestáns svéd királyság harcolt. Az elkeseredett háborúban Németországot

letarolták, a városokat és falvakat romba döntötték és kirabolták, a lakosságot pedig megtizedelték. Egyes becslések szerint a német nép egyharmad része veszett oda e barbár háborúban. A vesztfáliai béke szinte ugyanolyan katasztrofális következményekkel járt a német jövőre nézve, mint maga a háború. A francia-svéd oldalra álló körülbelül háromszázötven német herceget megerősítették apró országaik feletti abszolutikus uralmukban, s ami a német tartományokat illeti, a császár pusztán névleges uralkodó maradt. A reformnak és felvilágosodásnak a XV. század végén és a XVI. század elején Németországon végigsöprő hulláma megtört. Korábban a szabad nagyvárosok gyakorlatilag függetlenséget élveztek: falaik közül eltűnt a feudalizmus, virágzott a művészet és a kereskedelem. Vidéken a német paraszt sokkal több szabadságot élvezett, mint francia és angol társai. A XVI. század eleji Németországról valóban elmondható, hogy az európai civilizáció egyik forrása volt. Most azonban, a vesztfáliai békét követően lesüllyedt Oroszország barbár szintjére. Újra bevezették a jobbágyság intézményét, még olyan területeken is, ahol az korábban ismeretlen volt. A városok elveszítették önkormányzati jogukat. A hercegek a végsőkig kihasználták a parasztokat, a munkásokat, sőt még a középosztálybeli polgárokat is, és megalázó szolgasorban tartották őket. A tudományok és művészetek gyakorlása szinte megszűnt. A mohó uralkodókat nem érdekelte a német nacionalizmus és patriotizmus, amelyeknek az alattvalóik közötti bármilyen megnyilvánulását eltiporták. A civilizáció folyamata megtört Németországban. Egy történész megfogalmazásában a birodalmat „mesterséges módon a zűrzavar és gyengeség középkori szintjén állandósították”.22 Németország soha nem hozta be ezt a lemaradást. Az autokrácia és a hercegekként uralkodó zsarnokocskákkal szembeni vak engedelmesség elfogadása mélyen bevésődött a német agyakba. A XVII.-XVIII. századi Angliában oly gyorsan tért nyerő demokrácia és parlamenti rendszer eszméje, amely 1789-ben Franciaországba is berobbant, Németországban nem szökött szárba. A németek sok apró államra oszolva éltek, elzárva az európai gondolkodás és fejlődés erős áramlataitól: politikai elmaradottságuk Németországot elkülönítette a Nyugattól, s mögé is utasította. Nem volt természetes nemzeti fejlődés. Minderre emlékeznünk kell, ha meg akarjuk érteni, hogyan és miért lépett ezek után olyan katasztrófába torkolló útra ez a nép, és milyen volt az a hibbant lelki állapot, amely rátelepedett. A német nemzetet végül puszta erőszakkal kovácsoltak össze, és leplezetlen agresszióval tartották egyben. Poroszország keletre feküdt, az Elbán túl. A XIX. század vége felé, miután a zavarodott és félénk frankfurti liberálisoknak 1848-49-ben a valamennyire demokratikus és egyesített Németország létrehozására tett kísérlete csúfos kudarccal végződött, Poroszország vállalta magára a német sors irányítását. Ez a német állam évszázadokon át kívül maradt a német történelmi fejlődés és kultúra fő áramán: majdhogynem a történelem egyfajta torzszülöttjének számított. Poroszország eredetileg az Elbán túli homokos pusztaságokon elterülő távoli határállam, Brandenburg volt, amely a XI. századtól kezdődően fokozatosan hódította el a területet a szlávoktól. A kalandorlovagoknál alig többnek számító brandenburgi uralkodó hercegek, a Hohenzollernek irányítása alatt a szlávokat (főként a lengyeleket) fokozatosan szorították vissza a Balti-tenger mentén. Az ellenállókat kiirtották, vagy földtelen jobbágyokká süllyesztették. A német birodalom törvényei tiltották, hogy hercegek királyi címet vegyenek fel, ám 1701-ben a császár beleegyezett abba, hogy III. Frigyes választófejedelmet a poroszországi Königsbergben királlyá koronázzák. Ekkorra Poroszország már a saját üstökébe kapaszkodva kihúzta magát az obskuritásból, és Európa egyik vezető katonai hatalma volt. A többi katonai hatalom erőforrásai közül azonban eggyel sem rendelkezett, földje sivár volt, mélye nem rejtett ásványokat. A lakosság lélekszáma alacsony volt. Az országnak nem voltak így városai, nem volt ipara, s minimális volt a kultúrája. Még a nemesség is szegény volt, a föld nélküli parasztok pedig állati sorban

tengődtek. Puszta akaraterejük és szervezési zsenijük segítségével azonban a Hohenzollerneknek sikerült egy olyan spártai katonaállamot létrehozniuk, amelynek jól kiképzett hadserege egyik csatát nyerte a másik után, s a mindig a pillanatnyilag legerősebbnek tűnő hatalommal kötött ideiglenes szövetségekre alapozott machiavellisztikus politikája állandó területgyarapodást eredményezett. Így azután mesterséges úton létrejött egy olyan állam, amelyet nem a nép ereje, sőt a hódításon kívül még csak egy eszme sem szült, és amelyet csupán uralkodójának abszolút hatalma és az ő akaratát kiszolgáló, csőlátásban szenvedő hivatali apparátus, valamint a kíméletlenül fegyelmezett hadsereg tartott össze. Az állam pénzbevételeinek kétharmad, néha nem kevesebb, mint öthatod részét a hadseregre költötték, amely a király itt magával az állammal vált egyenlővé. „Poroszország nem egy hadsereggel rendelkező állam, hanem egy állammal rendelkező hadsereg.” jegyezte meg Mirabeau. Az állam pedig, amelyet oly hatékonyan és lelketlenül irányítottak, mint egy gyárat, mindenhatóvá vált: az emberek alig számítottak többnek, mint fogaskerekeknek a gépezetben. Nemcsak a királyok es a kiképző őrmesterek, hanem a filozófusok is arra tanították az egyént, hogy az ő dolga az életben az engedelmesség, a munka, az áldozat és a kötelesség . Még Kant is azt prédikálta, hogy a kötelesség megköveteli az emberi érzések elnyomását. Willibald Alexis, egy porosz költő annak örült, hogy a Hohenzollernek alatt rabszolgasorba került a nép. Lessing számára viszont, aki nem szerette ezt az országot, „Európa legszolgalelkűbb országa” volt. A modern Németországban majdan létfontosságú szerepet játszó junkerek is Poroszország specialitásai közé tartoztak. Saját megfogalmazásuk szerint „uralkodó faj” voltak. Ok foglalták el a szlávoktól elhódított területeket, s az itt kialakított nagybirtokokon úgy gazdálkodtak, hogy ezekkel a nyugati sorstársaiktól erősen eltérő módon földnélküli jobbágyokká lett szlávokkal műveltették a földet. Alapvető különbség létezett ugyanis a porosz, valamint a nyugati német és nyugat-európai agrárrendszerek között. Az utóbbiban a nemesek, akiknek a föld nagy része a tulajdonában volt, bérleti díjakat vagy feudális szolgáltatásokat kaptak a parasztoktól, akik bár egyfajta jobbágyságban éltek, mégis rendelkeztek bizonyos jogokkal és kiváltságokkal, s módjukban állott, hogy fokozatosan saját földet és polgári szabadságjogokat szerezzenek. Nyugatorra parasztság a közösség szilárd részét képezte; a földbirtokosok minden hiányosságukkal együtt is mintegy szórakozásból kifejlesztettek egy olyan műveltséget, amely egyebek között civilizált életszínvonalhoz is vezetett, amint az látható is a modor, a gondolkodásmód és a művészetek kifinomulásában. A porosz junker azonban nem szórakozott. Kemény munkával irányította nagy kiterjedésű birtokát, hasonlóan ahhoz, ahogyan manapság egy gyárigazgató dolgozik. Földnélküli munkásaival gyakorlatilag rabszolgaként bánt. Mindenható úr volt a saját földjén. Poroszországban nem voltak nagyvárosok vagy középosztály úgy, mint Nyugaton, amelyek civilizáló hatása elérhette volna. A művelt nyugati grand seigneurrel ellentétben a junker durva, parancsoló modorú, arrogáns típussá fejlődött: civilizálatlan és kulturálatlan, agresszív, önhitt, kíméletlen, korlátolt ember volt, és képes volt a kicsinyes profithajhászásra is, amit egyes német történészek a legsikeresebb porosz junker, Otto von Bismarck magánéletében fedtek fel. Ε politikai zseni, a „vér és vas” apostola volt az, aki 1866-1871 között véget vetett Németország majdnem ezer éves megosztottságának, s erőszakkal létrehozta NagyPoroszországot, amit akár porosz Németországnak is nevezhetünk. Bismarck egyedülálló alkotása az a Németország, amelyet mi ismerhettünk meg: Európa és világ problematikus gyermeke majd egy évszázadon át, egy tehetséges, energikus emberek alkotta nemzet, amelyben először ez a figyelemre méltó férfiú, majd II. Vilmos császár, végül pedig a katonai kaszt és számos különc értelmiségi segítségével Hitler is sikeresen ébresztette fel a hatalomvágyat, a korlátlan militarizmus iránti szenvedélyt, a demokrácia és az egyén szabadságának megvetését, valamint a tekintély és a tekintélyelv berendezkedés iránti áhítozást. Ε bűvöletbe esve a német nemzet nagy magasságokba emelkedett, elbukott majd ismét

felemelkedett, míg végül Hitler halálával 1945 tavaszán látszólag letörték – ám erről talán kori volna bármi biztosat mondani. „Korunk nagy kérdéseit nem határozatokkal és többségi szavazatokkal fogjuk eldönteni, ami 1848 és 1849 nagy tévedése volt, hanem vérrel és vassal” – jelentette ki Bismarck 1862-ben, amikor Poroszország miniszterelnöke lett. Pontosan így is járt el e kérdések megoldásában, bár el kell ismernünk, hogy a vér és VÍ mellé gyakran a legálnokabb diplomáciai ravaszságot is bevetette. Bismarck célja az volt, hogy elpusztítsa a liberalizmust, megerősítse a konzervativizmus – azaz a junkerek, a hadsereg és a korona – hatalmát, Ausztria ellenében Poroszországot tegye a nemcsak német viszonylatban, hanem lehetőleg Európában uralkodó nagyhatalommá. „Németország nem Poroszország liberalizmusára, hanem az erejére tekint” mont ta a porosz parlament képviselőinek. Bismarck először kiépítette a porosz hadsereget, s amikor a parlament nem volt hajlandó megszavazni további hiteleket, saját hatáskörében szedte össze a pénzt, majd végül fel is oszlatta a parlamenté Megerősített hadseregével ezután három egymást követő háborúban diadalmaskodott. Az 1864-ben Dán ellen vívott első során megszerezte Németország számára Schleswiget és Holsteint. Az 1866-os, Ausztria elleni háború messze nyúló következményekkel járt. Ausztria, amely évszázadok óta az első számú német államnak számított, vereségével kizáródott a német ügyekből. Azt sem engedték meg számára, hogy csatlakozzon az Északnémet Szövetséghez, amelynek létrehozásához Bismarck most látott neki. „1866-ban megszűnt Németország” – írta Wilhelm Roepke, a kiváló német politológus. Szászország kivételével Poroszország azonnal annektálta a Majnától északra fekvő összes olyan német államot, amelyek korábban harcoltak ellene: Hannovert, Hessent, Nassaut, Frankfurtot és az Elba-menti hercegségeket. Majnától északra fekvő összes többi államot belekényszerítette az Észak-német Szövetségbe. Az immár Rajnától Königsbergig terjedő Poroszország abszolút uralma alatt tartotta a Szövetséget, s öt éven béli miután III. Nanóleon Franciaországát is legyőzték, a délnémet államok, élükön a jókora bajor királysággal szintén a porosz Németországban találták. magukat.27 Bismarck legnagyobb teljesítménye, a Második Birodalom létrehozása 1871. január 17-én ment végbe, amikor I. Vilmos porosz királyt a versailles-i tükörteremben Németország császárává kiáltották ki. Németországot a porosz fegyveres erő egyesítette: immár ő volt a kontinens legnagyobb hatalma, egyetlen európai riválisa Anglia maradt. Volt azonban egy végzetes repedés az alkotáson: a német birodalom Treitschke megfogalmazásában voltaképpen csupán Poroszország kiterjesztése volt. „Poroszország a domináns tényező ... a Birodalom akarata nem lehet egyéb, mint a porosz állam akarata” – mutatott rá. Ez bizony igaz volt, s katasztrofális következményekkel járt a németek számára. 1871-től 1933-ig, sőt valójában Hitler 1945-ös haláláig a német történelem a weimari köztársaság közjátékát leszámítva egyenes vonalon, töretlen logika szerint haladt előre. A férfiak általános választójogának alkalmazásával egybehívott Reichstag demokratikus homlokzata mögött a német birodalom valójában a porosz király és egyszemélyben német császár által irányított katonai autokrácia volt. A Reichstag csupán kevéske hatalommal rendelkezett: alig volt több egy vitaklubnál, amelyben a népképviselők kiengedhették magukból a gőzt, vagy az általuk képviselt osztályok javára adott minimális kedvezményekért alkudoztak. Az Isten kezéből kapott hatalom a trón birtokában volt. II. Vilmos még 1910-ben is kijelenthette, hogy koronáját „egyedül Isten kegyelméből, nem pedig parlamentek, népgyűlések és népszavazások útján kaptam ... Az Úr eszközének tekintem magam, így haladok tovább utamon” – tette hozzá. A parlament nem akadályozhatta meg menetelésében. Az általa kijelölt kancellár neki volt alárendelve, nem pedig a parlamentnek, amely a kancellárt sem megtartani, sem elcsapni nem volt képes. Ez az uralkodó előjoga volt. így azután, a Nyugat többi országában végbemenő fejlődéssel szemben a demokrácia, a népszuverenitás, a parlament felsőbbségének eszméi soha

nem tudtak gyökeret verni a német talajban, még a XX. század elején sem. Igaz, 1912-re a szociáldemokraták lettek a legnagyobb politikai párt a Reichstagban, miután Bismarck és a császár éveken át üldözte őket. Hangosan követelték is a parlamenti demokráciát, ám nem eléggé hatásosan. Amellett hiába voltak ők a legnagyobb párt, így is kisebbséget alkottak. Az ipari forradalom megkésett, ám döbbenetes fejlődése során meggazdagodott középosztály, amelyet elkápráztattak Bismarck erőszakos és háborús politikájának sikerei, anyagi előnyökre cserélte a politikai szabadság megszerzésére irányuló törekvéseit, ha ugyan voltak. 34 Elfogadták a Hohenzollernek autokráciáját, örömmel vetették magukat alá a junker bürokráciának, s lelkesen tették magukévá a porosz militarizmust. Németország csillaga felemelkedett, ők pedig – szinte az egész nép – buzgón tették azt, amit gazdáik kértek tőlük annak érdekében, hogy ez a csillag fent maradjon a magasban. A legvégén még az osztrák Hitler is közéjük tartozott. Az ő számára a Bismarck-féle Második Birodalom, annak minden hibájával együtt és a „hanyatlásnak a benne létező rettenetes erői” ellenére olyan dicső mű volt, amelyben a németek végre megkapták azt, ami őket illette. Bármely más országnál inkább nem Németország volt-e az olyan birodalom legnagyszerűbb példája, amely pusztán az erő politikájának alapjaira épül fel? Poroszország, Európa alapsejtje nem holmi pénzügyi tranzakciók és kereskedelmi ügyletek által, hanem fénylő hősiesség útján jött létre, maga a birodalom pedig csupán az agresszív politikai vezetésnek és a katonák halálmegvető bátorságának a dicső jutalma volt... A (Második) Birodalom puszta megalapítását is egy, az egész nemzetet felemelő esemény varázsa aranyozta be. Egy sor páratlan győzelmet követően, a halhatatlan hősiesség jutalmaként birodalom született a fiak és unokák számára ... Ε birodalom, amely nem parlamenti frakciók trükkjeinek köszönhette létét, már alapításának az emelkedett módja folytán is a többi állam fölé tornyosult; az ünnepélyes aktus nem holmi parlamenti szócsata zajában, hanem a Párizst körülvevő frontvonal mennydörgése közepette történt: ott hirdették ki szándékunkat, ott nyilvánították ki, hogy a németeknek, hercegeknek és közembereknek egyaránt, elhatározott akarata, hogy birodalmat képezzenek, és újra szimbolikus magasságokba emeljék a birodalmi lobogót... Nem dezertőrök és lógósok voltak a bismarcki állam alapítói, hanem a fronton lévő ezredek. Ez az egyedülálló módon történt születés és tűzben történt keresztelés már önmagában is olyan történelmi dicsfényt vont a birodalom köré, amellyel csak a legrégebbi államok – s azok is csak ritkán – dicsekedhettek. S micsoda felemelkedés vette ezzel kezdetét! Szabadságunk a világban biztosította mindennapi kenyerünket az országban. A nemzet lélekszáma és gazdagsága gyarapodott. Az állam és azon belül az egész nép becsületét olyan hadsereg óvta és védelmezte, amely rendkívül látható módon volt képes rámutatni a birodalomnak a korábbi német uniótól való különböző voltára.24

Ezt a Németországot akarta Hitler helyreállítani. A Mein Kampf lapjain hosszan értekezik azokról a dolgokról, amelyek szerinte e birodalom bukását okozták: a zsidókkal és a marxistákkal szembeni toleranciáról, a középosztály durva anyagiasságáról és önzéséről, a Hohenzollernek trónját körüldöngő „hajlongókról és tányérnyalókról”, a Németországot az Anglia helyett a dégénérait Habsburgokhoz és a megbízhatatlan olaszokhoz kapcsoló „katasztrofális szövetségi politikáról”, és az alapvető „szociális” és faji politika hiányáról. Meg is ígérte, hogy a nemzetiszocializmus el fogja kerülni ezeket a hibákat.

A HARMADIK BIRODALOM SZELLEMI GYÖKEREI Ám tegyük most félre a történelmet, és vizsgáljuk meg, honnan vette Hitler az eszméit! 34

Bizonyos értelemben hasonló alkut kötött a német munkásosztály is. A szocializmus elleni harc jegyében 1883-1889 között Bismarck olyan társadalombiztosítási programot vitt keresztül, amelyhez hasonlót sem ismertek más országokban. A programban szerepelt a munkások kötelező öregségi, betegségi, baleseti és rokkantsági biztosítása, s bár az állam szervezte meg, finanszírozni a munkaadóknak és a munkavállalóknak kellett. Nem mondhatjuk, hogy ettől megállt volna a szociáldemokraták, vagy a szakszervezetek felemelkedése, de ezzel együtt mély hatást tett a munkásosztályra: fokozatosan rávette az embereket, hogy a biztonságot többre értékeljék a politikai szabadságnál, az államban pedig, bármilyen konzervatív is az, jótevőjüket és védelmezőjüket lássák. Mint látni fogjuk, Hitler teljes mértékben kihasználta e lelki állapotot. Mint más dolgokban, ebben is sokat tanult Bismarcktól. „Szándéka, küzdelme és sikere tekintetében egyaránt tanulmányoztam Bismarck szocialista törvényét” jegyzi meg a Mein Kampjban (155. o.)

Németországi és külföldi ellenfelei vagy túlságosan elfoglaltak, vagy túlságosan ostobák voltak, s csak túl későn vették észre azt, hogy megannyi más némethez hasonlóan Hitler is a magáévá tette a XIX. századi német gondolkodók köréből a filozófiába robbanó felelőtlen, megalomániás eszmék hátborzongató keverékét. Eszméit Hitler gyakran másodkézből szerezte, például olyan zavarosfejű álfilozófusoktól, mint Alfred Rosenberg, vagy részeges költő barátjától, Dietrich Eckarttól, s a neofiták lázas lelkesedésével karolta fel őket. Ennél is rosszabb volt, hogy elszánta magát: ha valaha alkalma nyílik rá, a gyakorlatba is átülteti ezeket az eszméket. Láttuk már, hogy milyenek voltak ezek az eszmék Hitler agyában működve: a háború, a hódítás és az autoriter állam abszolút hatalmának dicsőítése; az árják, avagy germánok uralkodó faji mivoltába vetett hit és a zsidók, szlávok elleni gyűlölet; a demokrácia és humanizmus lenézése. Nem Hitler eredeti eszméi ezek (bár megvalósításuk módjában Hitler is eredetinek bizonyult), hanem azoknak a nagy tudású, ám kiegyensúlyozatlan filozófusoknak, történészeknek és tanároknak a furcsa gyülekezetéből származnak, amely a Hitlert megelőző évszázad során magával ragadta a német elméket, s mint kiderült, ez később szörnyű következményekkel járt nemcsak a németek, hanem az emberiség jó része számára is. Természetesen a nyugati világ legnagyszerűbb elméi és szellemei között is akadt néhány német: olyanok, mint Leibnitz, Kant, Herder, Humboldt, Lessing, Goethe, Schiller, Bach és Beethoven, akik egyedülállón nagy mértékben járultak hozzá az európai civilizáció fejlődéséhez. A XIX. században uralkodóvá váló német kultúra azonban, amely időben megegyezett a Bismarcktól Hitlerig tartó porosz Németország felemelkedésével, elsősorban Fichte és Hegel, utánuk pedig Treitschke, Nietzsche, Richard Wagner és számos kisebb név munkásságán alapul – még egy bizarr francia és egy excentrikus angol is akad köztük. Sikerült létrehozniuk a Nyugattól való szellemi szakadást: ezt az árkot azóta sem töltötték fel még. 1807-ben, miután Poroszország megalázó vereséget szenvedett Napóleontól a jénai csatában, a berlini egyetem filozófia tanszékének vezetője, Johann Gottlieb Fichte megkezdte híres „Beszédek a német néphez” című előadássorozatát. Beszédei felkavartak és mozgósítottak egy megosztott, legyőzött népet: hatásuk még a Harmadik Birodalom idejében is visszhangzott. Fichte tanítása részegítően hatott a frusztrált emberekre. Az ő szemében a latin népek, különösen a franciák, valamint a zsidók dekadens fajok voltak. Csak a németek rendelkeznek a regeneráció lehetőségével. Az ő nyelvük a legtisztább, a legeredetibb. Az ő uralmuk alatt új kor virágozna ki a történelemben, amely a kozmosz rendjét tükrözné. Kis létszámú elit irányít majd, akik mentek lesznek majd mindenféle „magántermészetű” erkölcsi korláttól. Láttuk, hogy ezeket az eszméket Hitler is megfogalmazta a Mein Kampfban. Fichte 1814-ben bekövetkezett halála után Georg Wilhelm Friedrich Hegel vette át a berlini tanszéket. Hegel finom és éles elméjének fegyvere, a dialektika inspirálólag hatott Marxra és Leninre, s ezzel hozzájárult a kommunizmus alapjainak lerakásához. Csengő szavakkal dicsőítette az emberi élet legfelsőbbrendű megnyilvánulásaként az államot, s ezzel utat mutatott a Bismarck- és Hitler-féle Második és Harmadik Birodalom számára. Hegel számára az Állam mindent, vagy majdnem mindent jelentett. Egyebek között azt állítja, hogy ez a „világszellem” legmagasabb megnyilvánulása, az „erkölcsi univerzum”; nála az Állam „az etikus eszme aktualitása ... etikus elme, amely ... ismeri és kigondolja önmagát”; az Állam „a legfőbb joggal rendelkezik az egyénnel szemben, akinek legfőbb kötelessége az, hogy az állam tagja legyen ... mivel a világszellem joga felette áll minden különleges kiváltságnak ...” És mi van az egyén boldogságával a Földön? Hegel azt feleli erre, hogy „a világtörténelem nem a boldogság birodalma. A boldogság periódusai üres lapok a történelemben, mert a konfliktusmentes egyetértés periódusai.” A háború pedig a nagy megtisztító: Hegel szerint a háború gondoskodik „a hosszú békében korrumpálódott népek etikai egészségéről, mint ahogyan a szelek is megóvják a tengert a szennytől, amely a hosszú nyugalom eredményeként felhalmozódna”. Az erkölcs és etika semmilyen hagyományos felfogása sem zavarhatja sem a legfensőbb

Államot, sem pedig az azt irányító „hősöket”. „A világtörténelem magasabban áll... A lényegtelen erkölcsi kívánalmak nem hozhatók összeütközésbe világtörténelmi tettekkel és azok eredményeivel. Az egyéni erények – a szerénység, alázat, filantrópia és béketűrés – litániáját nem szabad felsorolni ezekkel szemben ... Egy ily hatalmas forma [az Állam] szükségszerűen sok virágot eltipor – sok útjában álló tárgyat zúz össze.” Ilyen államot jósol Hegel Németországban akkorra, amikor az ország visszanyeri Istentől kapott géniuszát. Állítja, hogy eljön még „Németország órája”, s az ország küldetése a világ regenerálása lesz. Hegel olvasása közben arra jön rá az ember, hogy a szerző Hitlert ugyanannyira inspirálta, mint Marxot, még ha nem is közvetlenül. A jelek szerint mindenek felett a hegeli „hősök” elmélete inspirálta Hitler túláradó küldetéstudatát, amint e fejezet végén látni is fogjuk: Hegel hősei nagyszabású természeti erők, akiket valami misztikus Gondviselés jelöl ki a „világszellem akaratának” végrehajtására. Heinrich von Treitschke később került a berlini egyetemre, ahol történészprofesszor volt 1874-től 1896-ban bekövetkezett haláláig. Népszerű volt: előadásait nemcsak a hallgatók, hanem vezérkari tisztek és a junker államigazgatás tisztségviselői is látogatták. A század utolsó negyedében óriási hatást gyakorolt a német gondolkodásra, sőt hatása még II. Vilmos és Hitler korában is folytatódott. Treitschke szász volt, de belőle vált a legnagyobb elporoszosító: poroszabb volt a poroszoknál is. Hegelhez hasonlóan Treitschke is az Államot dicsőíti, és fogja fel legfelsőbb formációként, ám beállítottsága jóval brutálisabb Hegelénél: az emberek, az alattvalók alig többek rabszolgáknál a nemzet keretein belül. „Nem számít, mit gondol valaki, amíg engedelmes!” – kiáltja valahol. Treitschke még Hegelen is túlszárnyalva kiáltja ki a háborút az ember legmagasabbrendű kifejezési formájának. Számára „a katonai dicsőség az alapja minden politikai erénynek: Németország gazdag dicsőségtárában a porosz katonai dicsőség ugyanolyan drága kincs, mint költőink és gondolkodóink remekművei.” Úgy véli, hogy „a békével való vak játszadozás ... korunk gondolkodásának és erkölcsiségének szégyenévé vált.” A háború nemcsak gyakorlati szükség, hanem elméleti szükség is, a logika követelménye. Az Állam fogalma magában foglalja a háború fogalmát is, mivel az Állam lényege a hatalom ... Az a remény, hogy a háborút valaha is száműzhetjük e világból, nemcsak abszurd, hanem mélységesen erkölcstelen is. Maga után vonná az emberi lélek sok lényeges és fennkölt erejének elsorvadását... Az a nép, amely ragaszkodik az örök béke khiméraszerű reményéhez, gyógyíthatatlanul elsorvad büszke elszigeteltségében ...

Goethéhez hasonlóan35 Nietzsche sem tartotta sokra a német népet. Ε megalomániás zseninek az ömlengései más vonatkozásban is különböznek a XIX. századi soviniszta német gondolkodók szövegeitől. Ami azt illeti, Nietzsche „öntudatlan szélhámosoknak” tartotta a legtöbb német filozófust, köztük Hegelt és Fichtét is. Csúfolta „a jó öreg Kant Tartuffe-ségét”. Az Ecce Homo lapjain azt írta, hogy a németeknek „fogalmuk sincs, milyen hitványak”, s arra a következtetésre jutott, hogy „ahová csak Németország betette a lábát, ott' tönkreteszi a kultúrát”. Úgy vélte, hogy a világon uralkodó „rabszolgaerkölcsökért” a keresztények és a zsidók egyaránt felelősek; soha életében nem volt antiszemita. Néha félt a Poroszországra váró jövőtől, s végső éveiben, mielőtt értelmére rácsukódott az őrület, eljátszadozott az európai unió és a világkormány gondolatával is. Én mégis azt hiszem, hogy nem élt ember a Harmadik Birodalomban, akire Nietzsche ne hatott volna. Meglehet, hogy könyvei tele voltak „zseniális imbecilitással” és „kisfiús blaszfémiával” (Santayana), ám a náci skriblerek soha nem fáradtak el magasztalásában. Hitler gyakran felkereste a weimari Nietzsche-múzeumot, s a filozófus iránti nagyrabecsülését azzal is propagálta, hogy többször is a nagy ember mellszobra előtt elrévedt gondolataiba mélyedve 35

Goethe egyszer így szólt: „Gyakran éreztem keserű fájdalmat a német népre gondolván, amelynek egyedei oly tiszteletre méltóak, egésze mégis oly silány. A német népnek más népekkel való összehasonlítása fájdalmas érzést ébreszt, amelynek leküzdésére minden lehetséges eszközzel megpróbálkozom.” (Beszélgetés H. Ludennel 1813. december 13-án, in: Goethes Gespräche, Auswahl Biedermann; idézi Wilhelm Roepke in: The Solution of the German Problem, 131. ο.)

fényképeztette le magát. Volt némi alapja annak, hogy Nietzschét tartották a náci Weltanschauung egyik szülőatyjának. Hát nem mennydörgött a filozófus a demokrácia és a parlament ellen? Nem a hatalom akaratát prédikálta? Nem a háborút dicsérte? Nem az uralkodó faj és a szuperember eljövetelét hirdette? S mindezeket a leghatásosabb aforizmákkal! A nácik szinte minden elképzelhető témában büszkén idézhették Nietzschét, s idézték is sűrűn. A kereszténységről: „az egyetlen nagy átok, az egyetlen hatalmas és legmélyebb perverzió ... én az emberiség egyetlen halhatatlan szégyenfoltjának nevezem ... Ez a kereszténység nem egyéb, mint a szocialisták tipikus tana.” Az államról, a hatalomról és az emberek dzsungelvilágáról így nyilatkozott: „A társadalom az erényt sohasem tekintette másnak, mint eszköznek az erő, a hatalom és a rend elérésére. Az Állam a szervezett erkölcstelenség ... a háború, hódítás és bosszú szándéka ... A társadalom nem jogosult az önmagáért való létezésre, hanem csupán alapként és állványzatként, amelynek segítségével a kiválasztott lények faja felkapaszkodhat a maga magasabbrendű kötelezettségeihez ... Nincs ilyesmi, hogy az élethez való jog, a munkához való jog, vagy a boldogsághoz való jog; e tekintetben az ember nem különbözik a legalantasabb féregtől.”36 Dicsőítette a szuperembert, mint ragadozót, aki „a prédára és a győzelemre mohón vágyó nagyszerű szőke vadállat”. És a háború? Nietzsche e témát illetően igazodott a XIX. századi német gondolkodók nagy többségéhez. A mennydörgő ótestamentumi nyelven írott Imígyen szóla Zarathustra c. művében a filozófus így kiált fel: „A békét az új háborúhoz vezető eszközként szeresd, s a rövid békét jobban, mint a hosszút! Néked azt tanácsolom, ne dolgozz, hanem harcolj! Néked azt tanácsolom, ne békélj, hanem háborúzz... Azt mondod, a jó ügy az, ami még a háborút is megszenteli? Bizony mondom néked: a jó háború az, ami megszentel minden ügyet. A háború s a bátorság több nagy dolgot cselekedett, mint a kegyesség.” S akkor ott volt még Nietzsche próféciája is az eljövendő elitről, amely uralkodni fog a világ felett, s akik közül előszökken majd a szuperember. A Der Wille zur Machtban így kiált: „Egy bátor és uralkodó faj van épülőben ... A cél: felkészülni az értékeknek egy különösen erős, intellektus és akarat tekintetében igen tehetséges ember szempontjából történő átértékelésére. Ez az ember és a körülötte lévő elit: ők válnak majd a földkerekség uraivá”. A Németország egyik legeredetibb elméjéből származó effajta zagyvaság minden bizonnyal egyetértő reakciót váltott ki Hitler zavaros elméjéből. Mindenesetre átvette e gondolatokat – sőt nemcsak azokat, hanem a filozófusnak a groteszk túlzásokra való hajlamát, esetenként pedig szó szerint a szövegét is. „A földkerekség urai” visszaköszön a Mein Kampf lapjain. Kétség sem fér ahhoz, hogy Hitler végül saját magát tekintette a Nietzsche jóslatában szereplő szuperembernek. „Mindenkinek meg kell ismerkednie Richard Wagnerrel, ha meg akarja érteni a nemzetiszocialista Németországot” szokta mondogatni Hitler.37 Lehetséges, hogy mondása a nagy zeneszerző részleges félreértésén alapult, mert például igaz, hogy Hitlerhez hasonlóan Richard Wagner is fanatikusan gyűlölte a zsidókat, akik a meggyőződése szerint világuralomra törtek a pénzükkel, és lenézte a parlamenteket, a demokráciát és a burzsoázia materializmusát és középszerűségét, ám lázasan remélte, hogy „különleges adottságaik révén” a németek „nem uralni, hanem megnemesíteni fogják a világot”. Ami azonban a modern Németország mítoszait inspirálta, és rábocsátotta az országra a germán Weltanschauungot, amelyet Hitler és a nácik némi joggal a sajátjukként vettek át, az nem Wagner politikai írásai voltak, hanem hatalmas 36

Nietzsche a nőket, akik közül egyet sem kapott meg, ugyanúgy alacsonyabb szintre helyezte a férfiakhoz képest, mint a nácik, akik rendeletileg nyilvánították ki, hogy a nőnek a konyhában a helye, az életben pedig az a szerepe, hogy világra hozza a germán harcos gyermekeit. Nietzsche a következőképpen fogalmazta meg ezt az eszmét: „A férfiakat háborúra képezik majd, a nőket pedig a harcosok létrehozására. Minden más dőreség.” De ennél is tovább ment. Az Imígyen szóla Zarathustra lapjain így kiált fel: „Asszonyhoz mész? Otthon ne hagyd a korbácsod!” – Ε mondat indította Bertrand Russellt a következő gyöngyszemre: „Tíz asszony közül kilenc elvette volna tőle azt a korbácsot! Tudta is, ezért aztán távol maradt a nőktől...” 37 Saját emlékemet igazolja könyvében Otto Tolischus is: They Wanted War, 11. ο.

operái, a-melyek nagy láttató erővel idézték fel a germán ókor világát, hősi mítoszait, harcos pogány isteneit és hőseit, démonait és sárkányait, vérbosszúit és primitív törzsi törvényeit, a szerelem és az élet nagyszerűségét csakúgy, mint a halál nemes voltát. Hitler már kora ifjúságától fogva rajongott Wagnerért, s még élete vége felé is, a hadsereg főhadiszállásán, az orosz fronton lévő nyirkos és sivár bunkerben, miközben egész világa és minden álma megsemmisülőben volt, még mindig örömmel idézte fel Wagner nagy műveivel kapcsolatos személyes élményeit, amelyek oly sokat jelentettek számára. Többször beszélt arról is, mekkora inspirációt merített a bayreuthi fesztiválokból és a zeneszerző egykori otthonában, a Haus Wahnfriedben tett számtalan látogatásából, ahol ott lakott még Siegfried Wagner, a mester fia, s annak angol származású felesége, Winifred, aki sokáig Hitler legjobb barátai közé tartozott. – Mekkora örömöt szerzett nekem Wagner minden műve! – kiáltott fel az 1942. január 24ről 25-re virradó éjszakán, nem sokkal az első katasztrofális oroszországi német vereségeket követően, amint tábornokai és Himmlerrel az élen jelenlévő pártbeli cimborái társaságában beszélgetett a kelet-poroszországi Rasten-burgban lévő Wolfsschanze földalatti óvóhelyén. Odakint hó volt és farkasordító hideg: az a két elem, amelyet Hitler gyűlölt és rettegett, s amely hozzájárult a háború első nagy német kudarcaihoz. A bunker melegében azonban azon az éjszakán életműve egyik nagy ihletőjénél jártak a gondolatai. – Emlékszem, milyen érzelmek ragadtak meg, amikor először beléptem a Wahnfriedbe! Az nem kifejezés, hogy meg voltam hatva! Ők a legnehezebb pillanataimban is mindig erőt adtak nekem, még Siegfried Wagner is. Tegeződtem velük. Mindőjüket szerettem, és szeretem a Wahnfriedet... A tíznapos bayreuthi szezon mindig életem legáldottabb napjai közé tartozott. Boldog vagyok a gondolattól, hogy egy napon majd újra odazarándokolhatok! ... A bayreuthi fesztivál végének másnapján ... nagy szomorúság szokott elfogni – mint amikor az ember leveszi a díszeket a karácsonyfáról.25 Bár azon az éjszakán előadott monológjában Hitler azt hajtogatta, hogy Wagner „mesterműve” a Trisztán és Izolda, mégsem ez a mű, hanem a nagy német epikus mítosz, a Nibelungenlied ihlette, s Wagner által majdnem huszonöt éven át írt négy operából álló sorozat, a Nibelungenring, ez az elképesztően hosszú lélegzetű alkotás adta Németországnak és különösen a Harmadik Birodalomnak a primitív germán mythos jó részét. Egy nép mítoszai gyakran nyújtják ama nép lelkületének és kultúrájának legmagasabbrendű és legigazabb kifejezését, s ez a megállapítás sehol nem olyan igaz, mint Németországban. Schelling nem kevesebbet állít, mint hogy „egy nemzet a mitológiájával együtt születik meg ... Gondolkodásának egysége, mely kollektív filozófiát jelent, e mitológiában jelenik meg; mitológiája ennélfogva a nemzet sorsát tartalmazza.” Max Meli, a kortárs költő, aki modern változatban dolgozta fel a Nibelung-Éneket, kijelentette: „Napjainkra kevés maradt azokból a görög istenekből, akiket a humanizmus oly mélyre akart beültetni a kultúránkba ... Ám Siegfried és Krimhilde mindig is ott voltak a nép lelkében!” Siegfried és Krimhilde, Brünhilde és Hagen: ők azok a germán hősök, akikkel megannyi mai német szívesen azonosította magát. Bizony, velük – és a Nibelungok barbár, pogány világával, azzal az irracionális, hősi, misztikus világgal, amelyet körülvett az árulás, elárasztotta az erőszak, elöntötte a vértenger, és az egész a Götterdämmerungba, az istenek alkonyába torkollott akkor, amikor a rengeteg viszontagság után Wotan felgyújtotta a Valhallát, s az porig égett abban az önpusztító orgiában, amely mindig is lenyűgözte a német agyakat, s visszhangként válaszolt valami rettenetes vágyódásra, ami ott dúlt a lelkükben. Ezek a hősök, ez a primitív, démoni világ az, ami Mell szavaival élve „mindig is ott volt a nép lelkében”. Ebben a német lélekben tényleg érezhető volt a civilizáció szelleme és a Nibelungok szelleme közt folyó küzdelem, s a jelen mű tárgyát képező korban az utóbbi szellem látszott csatát nyerni. Cseppet sem meglepő, hogy Hitler Wotant is megpróbálta felülmúlni, amikor 1945-ben el akarta pusztítani Németországot, hogy az vele együtt süllyedjen el a lángtengerben. Wagner lélegzetelállító zseni volt, hihetetlenül nagy művész, sokkal jelentősebb annál, amit

itt elmondhattam róla. A Ring-operák drámai konfliktusa gyakran az aranyéhség körül forog, amelyet a zeneszerző „a modern kapitalizmus tragédiájával” azonosított, s amelyről elborzadva látta, mint pusztítja a régi időkből örökölt erényeket. Minden pogány hőse ellenére mégsem fordult el teljesen a kereszténységtől úgy, mint Nietzsche, és mély részvét élt benne a botladozó, háborúzó emberiség iránt. Hitler azonban nem minden alap nélkül mondta, hogy a nácizmus megértéséhez Wagnert kell előbb megismerni. Wagner személyesen ismerte előbb Schopenhauert, majd Nietzschét, sőt mindketten hatottak is rá, bár később összeveszett Nietzschével, aki úgy vélte, hogy Wagner operáiban, különösen a Parsifalban, túl sok a keresztény lemondás. Hosszú és viharos élete folyamán Wagner még két olyan emberrel került kapcsolatba, akik fontos szerepet játszanak e történetben: nem annyira azzal a hatással, amelyet Wagnerre tettek (bár egyikük komolyan befolyásolta), hanem inkább azzal, amelyet a német tudatra gyakoroltak, s a Harmadik Birodalom irányába segítették terelni. Ε férfiak: gróf Joseph Arthur de Gobineau, francia diplomata és irodalmár, valamint Houston Stewart Chamberlain, a valaha élt egyik legfurcsább angol. Azt azonnal le kell szögeznünk, hogy egyikük sem volt sarlatán. Mindkettő rendkívül tudós, igen kulturált és világlátott ember volt. Mégis mindketten oly hamis doktrínákat agyaltak ki, hogy egyetlen nép, még a sajátjuk sem vette őket komolyan – senki, mondom, kivéve a németeket. Megkérdőjelezhető elméleteik evangéliummá váltak a nácik számára. Valószínűleg nem túlzás az az állítás, amelyet személyesen is hallottam Hitlernek nem egy követője szájából, miszerint Chamberlain volt a Harmadik Birodalom szellemi atyja. Ez a különös angol, aki az uralkodó fajt és a jövő reménységét ismerte fel a németekben, rajongott Richard Wagnerért, akinek egyik lányát végül feleségül is vette; nagy becsben tartotta előbb II. Vilmost, majd végül Hitlert is, s mindkettejüknek a mentora is volt. Fantasztikus élete végén, jóval azelőtt, hogy Hitler hatalomra került, vagy akár csak kilátása lett volna rá, még üdvözölhette az osztrák káplárt, mint azt a lényt, akit Isten azért küldött, hogy kivezesse a német népet a vadonból. Egészen természetes hát, hogy Hitler prófétaként tisztelte Chamberlaint, s az valóban prófétának bizonyult. Mi volt e két külföldi tanításában az, ami a faj és a német sors vonatkozásában őrültséget oltott a németekbe? Gobineau egy 1853-1855 között Párizsban kiadott, Essai sur l'Inégalité des Races Humaines (Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről) című négykötetes művel járult hozzá leginkább az ügyhöz. Mulatságos, hogy ez a francia arisztokrata a királyi gárdában töltött katonatiszti szolgálatot követően éppen Alexis de Tocqueville kabinetfőnökeként kezdte közszolgálati pályáját, amikor Az amerikai demokrácia kiváló szerzője 1848-ban rövid időn át hivatalban volt. Gobineau ezután diplomataként Hannoverbe és Frankfurtba utazott. Nem Tocqueville-lel, hanem a németekkel való kapcsolatából eredtek a faji egyenlőtlenségekre vonatkozó teóriái, bár egyszer bevallotta, hogy a négy kötetet részben azért írta, hogy saját arisztokrata pedigréje felsőbbrendűségét bizonyítsa. Amint azt a hannoveri királyhoz írott ajánlásában leszögezte, Gobineau számára a faj volt a történelem és a civilizáció kulcsa. „A faji kérdés uralja a történelem minden egyéb problémáját... a fajok egyenlőtlensége megfelelő magyarázat a népek sorsának egész kibontakozására.” Három fő faj létezik: a fehér, a fekete és a sárga, s közülük a fehér a felsőbbrendű. „A történelem azt mutatja, hogy minden civilizáció a fehér fajból ered, és hogy semmiféle civilizáció nem létezhet e faj közreműködése nélkül.” A fehér faj krémje pedig az árják, „ez az illusztris család, a legnemesebb a fehér fajon belül”, amelynek eredetét KözépÁzsiáig vezette vissza a szerző. Megállapítása szerint sajnálatos módon a mai árják alacsonyabb fajokkal keveredettek, mint ahogyan az látható a korabeli Dél-Európában. Északnyugaton azonban, egy durván, a Szajna mentén, Svájctól keletre húzódó vonal felett az árják mostanáig megmaradtak felsőbbrendű fajként, bár nem eredeti tiszta állapotukban. Ez a terület magában foglalja a franciák egy részét, minden angolt és írt, Németalföld, a Rajna-vidék és Hannover

népét, valamint a skandinávokat. Gobineau láthatóan kihagyta a németek zömét, akik e vonaltól keletre és délkeletre éltek, e tényt azonban figyelmen kívül hagyták a nácik, amikor magukévá tették a tanait. Ezzel együtt azonban Gobineau szemében valószínűleg a németek, vagy legalábbis a nyugati németek alkották az árják elitjét, s ezt a felfedezést már nem hagyták figyelmen kívül a nácik. Gobineau úgy találta, hogy bárhová vetődtek a németek, mindenhová fejlődést vittek be. Ez már a római birodalomban is így volt. A rómaiakat meghódító és birodalmukat felbomlasztó úgynevezett barbár germán törzsek határozottan jót tettek a civilizációnak, mivel a IV. század végére a rómaiak alig voltak többek dégénérait korcsoknál, a germánok ellenben viszonylag tiszta árják voltak. „Az árja germán erős lény ... Ennélfogva bármit gondol, mond vagy tesz, az mind nagy fontossággal bír” – jelentette ki Gobineau. Eszméit gyorsan felkapták Németországban. Wagner, akivel a francia életének vége felé, 1876-ban találkozott (1882-ben halt meg), lelkesen támogatta őket, s hamarosan szerte Németországban Gobineau-társaságok alakultak.38

H. S. CHAMBERLAIN KÜLÖNÖS ÉLETE ÉS MŰVEI A németországi Gobineau Társaság lelkes tagjai közt találjuk Houston Stewart Chamberlaint, akinek az élete és művei a Harmadik Birodalom felemelkedéséhez és bukásához vezető kérlelhetetlen történelmi folyamat egyik legbámulatraméltóbb és legironikusabb epizódja. Chamberlain, egy tengernagy fia, Sir Neville Chamberlain táborszernagy és két brit tábornok unokaöccse, végül pedig Wagner veje, 1855-ben, Portsmouthban született. A brit hadseregnél vagy flottánál várt volna rá karrier, kényes egészsége azonban kizárta e pályák lehetőségét. Franciaországban és Svájcban járt iskolába, ahol végül az anyanyelvénél is jobban megtanult franciául. Tizenöt és tizenkilenc éves kora között a sors összehozta két némettel, s ezután ellenállhatatlanul vonzódott Németországhoz, amelynek végül állampolgára és egyik élvonalbeli filozófusa lett; nagyszámú művét kivétel nélkül mind németül írta. Nem egy könyve óriási hatást gyakorolt II. Vilmosra, Adolf Hitlerre és rengeteg kisebb kaliberű németre. 1870-ben, tizenöt évesen került az ultraporosz magántanár, Otto Kuntze keze alá. Ε figyelemre méltó oktató az elkövetkezendő négy év során odaplántálta tanítványa fogékony agyába és érzékeny lelkébe a mili-táns, hódító Poroszország, valamint (nyilván fel sem tűnt neki a kontraszt) olyan művészek dicsőségét, mint Beethoven, Goethe, Schiller és Wagner. Tizenkilenc éves korában Chamberlain őrülten beleszeretett Anna Horstba, egy nála tíz évvel idősebb és hozzá hasonlóan erősen neurotikus porosz nőbe. 1882-ben, huszonhét évesen Bayreuthba utazott Genfből, ahol három évig nyakig merült a filozófiai, természetrajzi, fizikai, kémiai és orvosi tanulmányokba. Bayreuthban megismerkedett Wagnerrel, aki elmondása szerint élete napvilágává vált, s a feleségével, Cosimával, akihez élete végéig szolgai odaadással, szenvedélyesen ragaszkodott. 1885-től, amikor a közben a feleségéül vett Anna Horsttal együtt négy évre Drezdába költözött, gondolkodásában és nyelvében egyaránt németté vált. 1889-ben tíz évre Bécsbe ment át, s végül 1909-ben telepedett le véglegesen Bayreuthban, ahol 1927-ben bekövetkezett haláláig élt. 1905-ben elvált eszményített porosz feleségétől: az asszony ekkor hatvan esztendős volt, és testileg-lelkileg még nála is betegebb. Chamberlain azt mondja, olyan fájdalmas volt számára a válás, hogy kis híján beleőrült. Három évvel később elvette Eva Wagnert és a Wahnfried mellett telepedett le, ahol anyósa, az általa hőn tisztelt, erős akaratú Cosima közelében lehetett. A szuperérzékeny, neurotikus Chamberlain saját elmondása szerint gyakran vizionált démonokkal, akik könyörtelenül űzték új meg új tudományterületek irányába, és arra kényszerítették, hogy folytassa a tékozló mennyiségben folytatott írást. Egyik víziója követte a másikat: nyomásuk alatt a biológiáról átnyergelt a botanikára, arról a képzőművészetekre, majd 38

De Franciaországban nem.

a zenére, a filozófiára, a biográfiára, onnan a történettudományra. 1896-ban egyszer éppen Itáliából tartott hazafelé, amikor egy démon nyomása úgy felerősödött benne, hogy Gardonéban leszállt a vonatról, nyolc napra bezárkózott egy hotelszobába, és félbehagyva valamilyen zenei tanulmányt, amin akkoriban gondolkodott, lázasan dolgozni kezdett egy biológiai tézisen, amíg csak el nem érkezett annak a témának az alapjaihoz, amely minden ezutáni művét uralja majd: a faj és a történelem kérdéséhez. Bármilyen hibásan is működött Chamberlain agya, azzal együtt óriási tudással rendelkezett az irodalom, zene, biológia, botanika, vallás, történelem és politika területén. Amint Jean Real26 rámutatott, valódi és egységes ihlet jellemzi minden kiadott művét, amelyek figyelemre méltó módon koherensek. Mivel úgy érezte, hogy démonok űzik előre, (a Wagnerről, Goethéről, Kantról, a kereszténységről és az emberi fajokról szóló) könyvei rettenetes lázban születtek, igazi transzban, egyfajta részeg állapotban írta őket, olyannyira, hogy amint Lebenswege című önéletrajzában meséli, utólag gyakran nem ismerte meg saját munkáit, annyira meghaladták várakozását. Az övénél kiegyensúlyozottabb elmék a későbbiekben szétzúzták egész faj elméletét és történelmi teóriái jó részét, sőt Edmond Vermeil, a francia germanista szerint Chamberlain eszméi lényegileg „pocsékok” voltak. Vele ellentétben Konrad Heiden, Hitler antifasiszta életrajzírója is, aki sajnálta, hogy Chamberlain fajelmélete ennyire hatásosnak bizonyult, a szerzőről úgy nyilatkozott, hogy „a német gondolkodás történetének egyik legmegdöbbentőbb géniusza volt, a tudás és a mély eszmék tárháza”. A német gondolkodást legmélyebben befolyásoló Chamberlain-mű, amely extázisba kergette II. Vilmos császárt, és tálcán szolgáltatta a nácik számára faji aberrációikat, a Grundlagen des Neunzehnten Jahrhunderts (A XIX. század alapjai) volt, egy körülbelül 1200 oldalas munka, amelyet ismét valamelyik démonától sarkallva mindössze tizenkilenc hónap alatt, 1897. április 1. és 1898. október 31. között Bécsben írt meg a szerző, és 1899-ben adták ki. Az általa rajongva szeretett Gobineauhoz hasonlóan Chamberlain is a fajban találta meg a történelem, sőt az egész civilizáció kulcsát. A XIX. század, azaz az akkori világ magyarázatához szükséges volt megfontolni, mit örökölt az a letűnt időktől. Három dolgot, mondja Chamberlain: a görög filozófiát és művészetet, a római jogot, és Krisztus személyiségét. Az örökösök is hárman voltak: a zsidók és a germánok, a két tiszta faj, valamint a Földközi-tenger félvér latin népessége, a szerző megfogalmazásában „a népek káosza”. Egyedül a németek érdemeltek meg ilyen nagyszerű örökséget. Igaz, hogy későn érkeztek a történelembe, csak a tizenharmadik században. De már korábban, a római birodalom elpusztításával is bebizonyították érdemes voltukat. „Nem igaz, hogy a teuton barbárok idézték elő az úgynevezett »sötét középkort«; e sötétség valójában az emberiség faj nélküli káoszának a haldokló római birodalom által táplált intellektuális és erkölcsi kiürülését követte; a teutonok nélkül örök sötétség borult volna a világra” állítja a szerző, aki a könyv írása idején a teutonokban látta a világ egyedüli reménységét. Chamberlain a „teutonok” közé emelte a keltákat és a szlávokat is, bár a teutonok alkották a legfontosabb összetevőt. Definíciói azonban felettébb ködösek, s egy ponton egyenesen azt jelenti ki, hogy „bárki,, aki teutonként viselkedik, az faji eredetétől függetlenül teuton”. Lehet, hogy itt a saját nem német származására gondolt. Bármi is a teuton, Chamberlain szerint ő „kultúránk lelke. Minden egyes nemzetnek mint élő erőnek a mai fontossága a népességében jelen lévő valódi teuton vér arányától függ ... az igazi történelem abban a pillanatban kezdődik, amikor mesteri kezével a teuton megragadja az ókor örökségét.” Hát a zsidók? Velük foglalkozik a könyv leghosszabb fejezete. Mint láttuk, Chamberlain azt állítja, hogy a zsidók és a teutonok a Nyugaton még létező egyedüli tiszta fajok. Ebben a fejezetben elítéli az „ostoba és undorító antiszemitizmust”. Mint mondja, a zsidók nem alacsonyabbrendűek a teutonoknál, csak „különböznek” tőlük. Megvan a maguk nagysága; felismerik, hogy az embernek „szent kötelessége” őrködni fajának tisztasága felett. Mégis, ahogy előrehalad a zsidók elemzésében, a szerző maga is pontosan abba a vulgáris

antiszemitizmusba süllyed, amelyet másokban elítél, s amely Hitler idejében végül Julius Streichernek a Der Stürmerben megjelenő zsidó karikatúráihoz vezet majd. Bizony, ebből a fejezetből származik a náci antiszemitizmus „filozófiai” alapjának jó része. Chamberlain nézeteinek képtelen volta gyorsan nyilvánvalóvá válik. Korábban azt jelentette ki a könyvben, hogy Krisztus személyisége az ókornak a modern civilizációra hagyott három nagy öröksége közé tartozik. Ezután viszont nekiáll azt bizonygatni, hogy Jézus nem volt zsidó. Galileai származása, valamint az a tény, hogy nem tudta tisztán kiejteni az arameus torokhangokat, Chamberlain számára annak a „világos jele”, hogy Jézus „vérének nagyobb hányada nem szemita volt”. Ezek után pedig tipikusan kategorikus megállapítás következik: „Bárki, aki azt állította, hogy Jézus zsidó volt, vagy ostoba volt, vagy hazudott. ... Jézus nem volt zsidó.” Akkor hát mi volt? Chamberlain válasza: valószínűleg árja! Ha nem is egészen vér szerint, de tanulsága és vallási tanítása folytán összetéveszthetetlenül az, ezért szemben állt a zsidó vallás „materializmusával és absztrakt formalizmusával”. Természetes volt hát, legalábbis Chamberlain számára, hogy Krisztus váljon „a túláradó élettel teli fiatal indo-európai népek istenévé”, s mindenek felett a teutonokévá, mert „egyetlen más nép sem volt a teutonokhoz hasonlóan jól felvértezve ezen isteni hang meghallására”. Ezután a szerző a zsidó faj részletes történetét szándékozza bemutatni a szemitáknak avagy sivatagi beduinoknak a „zsidó orral” rendelkező kerekfejű hettitákkal, majd az árja amoritákkal való keveredésétől kezdve. Sajnálatos módon az árja keveredés – Chamberlain szerint az amoriták magasak, szőkék és fenségesek voltak – túl későn történt ahhoz, hogy valóban feljavíthassa a „romlott” héber vérvonalat. Ε ponttól azután az angol szerző a zsidó faj tisztaságáról szóló saját elméletével ellentmondásba keveredve úgy találja, hogy a zsidó „negatív” faj, „fattyúság”, tehát az árjáknak igazuk volt, hogy „megtagadták” Izraelt. Sőt, egyenesen elítéli az árjákat, amiért „hamis dicsfényt” adnak a zsidóknak. Ezek után pedig megállapítja, hogy a zsidókból „sajnos hiányzik a valódi vallásosság.” Chamberlain számára a megváltást a teutonok és a teuton kultúra nyújtja, a teutonok közül pedig a germánok a legtehetségesebbek, mivel a görögök és indo-árják legjobb tulajdonságait örökölték. Ez feljogosítja őket arra, hogy a világ urai legyenek. „Isten ma egyedül a germánokra épít” – írja egy másik helyen. „Ez a tudat, ennek a biztos igaza tölti el lelkemet már évek óta.” A Grundlagen des Neunzehnten Jahrhunderts kiadása egyfajta szenzációt keltett, s hirtelen híressé tette Németországban ezt a furcsa angolt. Gyakran megnyilvánuló ékesszólása és kitűnő stílusa (Chamberlain elkötelezett művész volt) ellenére nem volt könnyű olvasmány. A német társadalom elitje azonban hamarosan felkapta, mert úgy látszott, éppen azt találták meg benne, amiben hinni akartak. A könyv tíz év alatt nyolc kiadást ért meg, és hatvanezer példányban kelt el, sőt az I. Világháború kezdetére elérte a százezer eladott példányt. A náci időkben újra népszerűvé vált: emlékszem, hogy a huszonnegyedik kiadást 1938-ban harangozták be, amikorra az eladott példányok száma már negyedmillió felett járt. II. Vilmos császár a könyv legelső és leglelkesebb olvasói között volt. Meghívta Chamberlaint potsdami palotájába, s első találkozásukkor a szerző 1927-ben bekövetkezett haláláig tartó mély barátság alakult ki a két férfi közt. Kiterjedt levelezés indult közöttük. A Chamberlain által a császárnak írott negyvenhárom levél (Vilmos huszonháromra válaszolt) némelyike terjengős esszé, amelyeket az uralkodó több bombasztikus beszédéhez és kijelentéséhez is felhasznált. „Az Ön könyvét Isten küldte a német népnek, és személy szerint nekem!” – írja egyik levelében a császár. Chamberlain leveleinek alázatos hangneme és túlzó hízelgése helyenként egyenesen gusztustalan. „Felséged és alattvalói szentélyben születtek!” – írja, majd közli Vilmossal, hogy felakasztotta a portréját a dolgozószobájában, méghozzá szembe Leonardo egyik Krisztusábrázolásával, úgy hogy munka közben gyakran járkál fel-alá megváltója és uralkodója képmása között. Szervilizmusa ellenére Chamberlain folyamatosan árasztotta el tanácsaival a keményfejű,

tüzes uralkodót. 1908-ban a Vilmossal szembeni népi ellenállás oda fajult, hogy a Reichstag megrótta a császárt a .külpolitikába történő katasztrofális beavatkozása miatt. Chamberlain azonban azzal biztatta, hogy a közvéleményt idióták és árulók formálják, így hát ne törődjön vele. Vilmos erre azt felelte, hogy ők ketten mindvégig összetartanak. „Ön a tollát forgassa; én a nyelvemet és a kardomat forgatom majd.” S az angol továbbra is örökkön emlékeztette a császárt Németország küldetésére és végzetére. „Mihelyt Németország hatalomra jut (és bizton vélhetjük, hogy meg fogja szerezni a hatalmat), azonnal meg kell kezdenie a tudományos zsenipolitikát – írta az I. Világháború kitörése után. – Augustus egykor nekilátott, hogy szisztematikusan átszervezze a világot, s Németországnak is hasonlóképpen kell tennie majd ... Támadó és védelmi fegyverekkel felszerelve, a hadsereghez hasonló módon keményen és hibátlanul megszervezve, mindenki más felett állva a művészet, tudomány, technika, ipar, kereskedelem, pénzügy területén, röviden tehát mindenben; a világ tanítója, kormányosa és úttörője lévén, ahol mindenki a maga helyén áll, s mindenki mindent megtesz a Szent Ügy érdekében – Németország így fogja belső fensőbbrendűségénél fogva meghódítani a világot.” Amiért ilyen dicső jövőt hirdetett befogadó hazája számára (1916-ban, a háború közepén német állampolgárságot kapott), Chamberlaint a császár vaskereszttel tüntette ki. Ez az angol úr azonban a halála után hat évvel születő, ám általa megjósolt Harmadik Birodalomban fejtette ki a legnagyobb hatást. Az őt prófétájukká kikiáltó nácik átvették fajelméletét és a németekkel, valamint Németországgal kapcsolatos lángoló küldetéstudatát. A Hitler-rezsim idején csakúgy özönlöttek a nyomdákból a nemzetiszocialista Németország „szellemi alapítóját” dicsérő könyvek, pamfletek és cikkek. Rosenberg, Hitler egyik mentora gyakran próbálta az angol filozófus iránti lelkesedését átplántálni a Führerbe. Hitler valószínűleg már Bécsből való távozása előtt tudhatott Chamberlain írásairól, amelyek népszerűek voltak azon pángermán és antiszemita csoportok között, amelyeknek az irodalmát akkoriban Hitler lelkesen falta. Az is valószínű, hogy a háború alatt olvashatta Chamberlain egyik-másik soviniszta cikkét. A Mein Kampfban sajnálatát fejezi ki afelett, hogy a Második Birodalomban nem adtak többet Chamberlain megfigyeléseire. Chamberlain az első olyan németországi értelmiségiek közé tartozott, akik nagy jövőt jósoltak Hitlernek – és nagy lehetőségeket a németeknek, ha őt követik. Hitler 1923-ban Bayreuthban találkozott vele, s bár Chamberlain beteg volt, félig megbénult már, s kiábrándította a német háborús vereség és a Hohenzollern-birodalom bukása (amellyel a saját reményei és próféciái dőltek halomra), mégis fellelkesítette az ékesszóló fiatal osztrák. „Önnek még sok a teendője! – írta másnap Hitlernek. – ... A germánizmusba vetett hitem egy pillanatra sem rendült meg, bár bevallom, hogy reményem alacsony lánggal égett. Ön egyszeriben megfordította lelkiállapotomat. Németország vitalitását bizonyítja az, hogy a legnagyobb szükség órájában egy Hitlert hoz a világra, s az is, hogy milyen hatás árad ebből az emberből, mert e két dolog, a személyiség és a hatás, egybetartozik ... Isten óvja Önt!” Olyankor történt ez, amikor a Charlie Chaplin-bajuszos, lármás modorú, erőszakosan és furcsán extrém Adolf Hitlert még bohócnak nézte a legtöbb német. Kevés követője volt még azokban a napokban. Személyiségének hipnotikus vonzereje azonban levette a lábáról az öregedő, beteg filozófust, s megerősítette hitét az általa választott és dicsőített népben. Chamberlain a bimbózó náci párt tagjává vált, s pillanatnyi egészségi állapotától függően írni kezdett a párt obskúrus kiadványai számára. Egyik 1924-ben megjelent cikke az akkor éppen börtönben ülő Hitlert azon személyként üdvözli, akit Isten jelölt ki a német nép vezetésére. A sors már II. Vilmos császárt is hívta, ő azonban kudarcot vallott; most Hitleren a sor. A figyelemreméltó angol hetvenedik születésnapját 1925. szeptember 5-én öt hasábnyi dicsőítéssel ünnepelte a náci Völkischer Beobachter, amely a Grundlagent „a náci mozgalom evangéliumaként” aposztrofálta. Tizenhat hónappal később, amikor 1927. január 11-én sírjába szállt, azzal a reménnyel távozott a világból, hogy minden jóslata és próféciája megvalósulhat

még ennek az új német Messiásnak az isteni irányításával. Egy II. Vilmos képviseletében megjelent hercegen kívül (mivel a császár nem léphetett többé német földre) Hitler volt az egyetlen közéleti személyiség, aki részt vett Chamberlain temetésén. A halálesetről szóló jelentésében a Völkischer Beobachter úgy fogalmazott, hogy a német nép elveszítette „egyik nagy fegyverkovácsát, kinek fegyvereit ma még nem tudjuk teljes mértékben kihasználni”. Az idő tájt, 1927 borongós januárjában, amikor a náci párt csillaga alig pislákolt, sem a féloldalára béna, haldokló öregember, sem Hitler, sőt egész Németországban egyáltalán senki sem látta előre, hogy a német földbe átplántált angol kovácsolta fegyvereket milyen hamar, milyen fájdalmasan hamar, micsoda maximális hatásfokkal és félelmetes következményekkel vetik majd be.27 Adolf Hitler azonban nemcsak akkor, hanem már korábban is misztikus megérzéssel rendelkezett az e világon való személyes küldetését illetően. „Az embermilliók közül... egynek kell kilépnie (kiemelés Hitlertől), aki cáfolhatatlan erővel formál majd gránitszilárd elveket a széles tömegek ingadozó eszmevilágából, s felveszi a harcot azok egyedüli helyessége érdekében, amíg csak a szabad gondolatvilág változó hullámaiból ki nem emelkedik a hitben és akaratban való szilárd egyesülés büszke sziklája” – írja a Mein Kampfban.28 Nem hagyta kétségben az olvasót a tekintetben, hogy saját magát tekinti ennek a fenti egy embernek. A Mein Kampf teli van rövid esszécskékkel annak a géniusznak a szerepéről, akit a Gondviselés arra választ ki, hogy bajaiból az eljövendő nagyság felé vezessen ki egy nagy népet, még ha az először nem is érti meg őt, és nem ismeri el értékét. Az olvasó tudja, hogy Hitler magára és pillanatnyi helyzetére utal. A világ még nem ismerte el annak, ami, de hát mindig is ez volt a géniuszok sorsa kezdetben. „Szinte mindig valamilyen ösztönzésre van szükség ahhoz, hogy a géniusz színre lépjen – jegyzi meg. – A világ ekkor ellenáll neki, s nem akarja elhinni, hogy az az illető, aki látszólag azonos vele, hirtelen egészen más lénnyé lett; ez a folyamat ismétlődik meg minden kiemelkedő ember esetében ... A géniusz szikrája már születése órájától ott van a valóban kreatív ember fejében. Az igazi géniusz mindig született, nem pedig képzett, s még kevésbé tanult géniusz” – jelenti ki.29 A történelmet formáló nagy emberekről úgy vélte, hogy ők a gyakorlati politikus és a gondolkodó egyfajta keverékét alkotják. „Az emberiség történetében hosszú időközönként megeshetik, hogy a politikus egybevegyül az elméleti emberrel. Minél mélyebb ez az egybevegyülés, annál nagyobbak a politikus útjába kerülő akadályok. Már nem olyan szükségszerűségek érdekében dolgozik, amelyeket akármelyik szatócs megértene, hanem oly célok érdekében, amelyeket a legkevesebben fognak fel. Élete ennélfogva a szeretet és a gyűlölet harca jegyében zajlik. Az őt meg nem értő jelenkor tiltakozása küzd az utókor elismerésével – mert ő az utóbbi érdekében is dolgozik. Mert minél nagyszabásúbb munkát végez az ember a jövő érdekében, annál nehezebb a harca ...”30 Ε sorok 1924-ben születtek, amikor még kevesen értették, hogy mire készül ez a börtönben csücsülő, az általa rendezett vígoperaszerű puccs kudarca folytán diszkreditált férfi. Hitlerben azonban szemernyi kétség sem volt. Vita tárgya az, hogy ténylegesen olvasta-e Hegelt, vagy sem, írásaiból és beszédeiből azonban világosan kitűnik, hogy valamennyire megismerte annak eszméit – ha másként nem, akkor a korai mentoraival: Rosenberggel, Eckarttal, Hessszel folytatott beszélgetések során. Bizonyos, hogy Hegelnek a berlini egyetemen tartott híres előadásai, valamint Nietzsche számos kijelentése valamilyen módon felkeltették a figyelmét. Röviden utaltunk már arra39, hogy Hegel kifejlesztett egy „hőselméletet”, amely nagyon is a németek szívéből szólt. Egyik berlini előadásában azt fejtette ki, hogy a „világtörténelmi egyéniségek” hogyan hajtják végre „a világszellem akaratát”. Nevezhetjük őket Hősöknek, amennyiben céljaikat és elhivatásukat nem a dolgoknak a fennálló rend által szentesített nyugodt, megszokott folyásából nyerik, hanem egy rejtett kútból, abból a még a felszín alatt megbúvó belső Szellemből, amely majd úgy zúdul rá a külső világra, 39

Ld. feljebb, 60. o.

s zúzza össze, mint egy kagylóhéjat. Ilyen volt Nagy Sándor, Caesar, Napóleon. Gyakorlati, politikus férfiak voltak, ám egyszersmind gondolkodó emberek is, akik ismerték fejlődésre érett koruk igényeit. Ez volt a nagy Igazság koruk és világuk számára ... Nekik adatott meg, hogy ismerjék ezt a születésben lévő elvet, a haladás szükséges következő lépését, amelyet világuknak meg kellett tennie; s nekik is, hogy ezt tűzzék ki céljukul, és energiáikat ennek szolgálatába állítsák. A világtörténelmi férfiakat, egy korszak Hőseit tehát az adott kor világosan látó embereiként kell elismernünk; az ő tetteik, az ő szavaik koruk csúcsteljesítményei.31 Figyeljük meg a hasonlóságokat e hegeli szövegrész és a megelőző Mein Kampf-idézet között. A politikus és a gondolkodó összeolvadása hozza létre a hőst, a „világtörténelmi alakot”, egy Nagy Sándort, egy Caesart, egy Napóleont. Hitler most már úgy vélte, hogy benne is létrejött ez az összeolvadás: miért ne törekedjék hát e hősök sorába? Hitler megnyilvánulásaiban jelen van az a gondolat, hogy a legfőbb vezető felette áll a hétköznapi emberek erkölcseinek. Ezt Hegel és Nietzsche is így gondolta. Láttuk, amint Hegel úgy érvel, hogy „magánerények” és „lényegtelen erkölcsi követelmények” nem állhatnak a nagy uralkodók útjába, és az ember nem lehet finnyás annak láttán, hogy sorsuk betöltése közben a hősök számos ártatlan virágot letaposnak vagy „darabokra zúznak”. A rá jellemző groteszk túlzással Nietzsche még ennél is sokkal messzebbre megy: Az erős férfiak, az uralkodók a ragadozó fenevadak tiszta lelkiismeretével rendelkeznek; örömmel eltelt szörnyetegekként ugyanolyan örvendező szívvel és megelégedett lélekkel térnek meg egy félelmetes gyilkosság-, gyújtogatás-, nemi erőszak- és kínzássorozat végén, mintha valamilyen tudóskodásba merültek volna ... Amikor egy férfi képes a vezetésre, amikor természettől fogva „Uralkodó”, amikor tettei és gesztusai erőszakosak, akkor mit számítanak neki az egyezségek? ... Megfelelő elbírálása érdekében a moralitást a zoológiából kölcsönzött két fogalommal kell felváltanunk: ezek a vadállat megszelídítése és egy specifikus faj kitenyésztése.32 Úgy látszik, Hitlert erősen vonzották az efféle tanítások;40 Nietzsche ezeket a végletekig vitte, számos nála kisebb német pedig ünnepelte. A küldetéssel bíró géniusz a törvény felett áll; nem köthetik holmi „burzsoá” erkölcsök. így azután, amikor eljött az ő ideje, Hitlernek volt mivel igazolnia a legkegyetlenebb és legaljasabb tetteket, a személyes szabadság elnyomását, a rabszolgamunka brutális gyakorlatát, a koncentrációs táborok gonoszságát, saját követőinek 1934 júniusában történt lemészárlását, a hadifoglyok megöletését és a zsidók tömeges legyilkolását. 1924 karácsonya előtt öt nappal, amikor előkerült a landsbergi börtönből, Hitler olyan helyzetben találta magát, amely szinte mindenki mást arra indított volna, hogy visszavonuljon a közélettől. A náci pártot és sajtóját betiltották; az egykori vezetők egymással harcoltak, és leszakadoztak. Magának Hitlernek tilos volt beszédeket tartania, sőt fennállt annak a veszélye is, hogy visszatoloncolják szülőföldjére, Ausztriába: a belügyminisztériumhoz intézett egyik jelentésben a bajor államrendőrség ilyen intézkedést ajánlott. Még régi bajtársai közül is sokan egyetértettek a közvéleménnyel abban, hogy Hitlernek vége, most majd visszasüllyedaz ismeretlenségbe, annak a sok vidéki politikusnak a példájára, akik egy-egy rövid pillanatra széles körűen ismertté váltak azokban a küzdelmes években, amikor a köztársaság inogni látszott.41 A köztársaság azonban túlélte a viharokat. Sőt virágozni kezdett! Hitler még börtönben volt, amikor egy dr. Hjalmar Horace Greeley Schacht nevezetű pénzügyi varázsló felkérést kapott, 40

Ld. feljebb a Mein Kampf-idézetekben, 53-54. o. M. A. Gerothwohl professzor, Lord D'Abernon naplójának szerkesztője még 1929-ben is olyan lábjegyzetet fűzött a nagykövetnek a sörházi puccsról szóló naplójegyzetéhez, amelyben Hitler börtönbüntetéséről szóló megjegyzését a következőkkel egészítette ki: „Végül hat hónap elteltével feltételesen szabadlábra helyezték, amely után az ismeretlenségbe süllyedt.” Lord D'Abernon 1920-1926 között volt Nagy-Britannia berlini nagykövete; nagy hozzáértéssel munkálkodott a weimari köztársaság megerősítésén. 41

hogy stabilizálja a pénzt, és munkáját siker koronázta. A pusztító infláció véget ért. A jóvátételek terhét enyhítette a Dawes-terv. Amerikából megindult a tőkebeáramlás. A gazdaság fellendülőben volt. Stresemann sikeresen folytatta az antanthatalmakkal való megbékélés politikáját. A franciák kifelé tartottak a Ruhr-vidékről. Tárgyalás alatt állt egy biztonsági egyezmény, amely előkészítette az általános európai rendezést (Locarno), és befogadta Németországot a Népszövetségbe. A háborús vereség óta most először, hat évnyi feszültséget, felfordulást és gazdasági válságot követően a német nép végre normális életet kezdett élni. Két héttel azelőtt, hogy Hitlert elbocsátották Landsbergből, a szociáldemokraták – a „novemberi bűnözők”, ahogy ő nevezte őket – 30 százalékkal növelték meg támogatottságukat azon az általános választáson, amely során a köztársaság védelmében majdnem nyolcmillió szavazatra tettek szert. A nácik, akik egyes északi fajüldöző csoportokkal együtt a Nemzetiszocialista Német Szabadságmozgalom néven futó szövetségbe tömörültek, az 1924 májusában szerzett majdnem kétmillió vokssal szemben decemberben nem egészen egy millió szavazatot kaptak csupán. A nácizmus halódó ügynek látszott. Addig az ország szerencsétlenségén hízott fel, ám most, amikor a nemzet kilátásai hirtelen felragyogtak, gyors hanyatlásnak indult. Legalábbis így hitte a legtöbb német, és a legtöbb külföldi megfigyelő. Adolf Hitler azonban másként gondolkodott. Az ő kedvét nem olyan könnyű elvenni! Várni is tudott. Miközben 1925 téli hónapjaiban a müncheni Thierschstrasse 41. legfelső emeletén lévő kis kétszobás lakásán, majd a nyár eljöttével a Berchtesgaden feletti Obersalzberg különböző fogadóiban újra felvette életritmusát, a közelmúltbeli balszerencsék és a homályba csúszó jelen feletti elmélkedés csak megerősítette elszántságát. Volt ideje a börtönben, hogy végiggondolja nemcsak saját múltját, annak diadalaival és tévedéseivel együtt, hanem az ő német népének a viharos múltját is, annak diadalaival és tévedéseivel egyetemben. Most már mindkettőt tisztábban látta. És újjáéledt benne a lángoló küldetéstudat, a magáé ugyanúgy, mint Németországé, s ebből messze űzött minden kétséget. Ebben az emelkedett lelkiállapotban fejezte be a Mein Kampf első kötetét képező szóözön diktálását, és kezdett bele azonnal a Második Kötetbe. Immár mindenki számára fehéren-feketén olvashatóan ott volt mindannak a terve, aminek elvégzésére őt szólította a Mindenható, és ott volt a majdani tetteit megtámogató filozófia, a Weltanschauung is. Láttuk már, hogy ennek a filozófiának, bármennyire őrült is, megvoltak a maga gyökerei a német kultúrában. Lehet, hogy ez a terv felháborító módon nevetségesnek tűnt a huszadik században élő legtöbb ember számára még Németországban is. Volt azonban bizonyos logikája. Felmutatott egy jövőképet. S bár ezt akkor még csak kevesen látták benne, a német történelem folytatását kínálta. Utat mutatott a dicsőséges német sors felé.

MÁSODIK KÖNYV

GYŐZELEM ÉS KONSZOLIDÁCIÓ

5 ÚT A HATALOM FELÉ: 1925-31 Az 1925-től az 1929-es gazdasági válságig terjedő idő szűk esztendőket hozott Adolf Hitler és a náci mozgalom számára, ám azt el kell ismernünk, hogy emberünk ez alatt is kitartott: nem veszítette el sem reményét, sem magabiztosságát. Izgulékony természete volt, amely gyakran kergette hisztérikus kitörésekbe, mégis volt türelme várni, s ahhoz is elég ravasz volt, hogy belássa: az anyagi gyarapodás légköre és a Németországon az idő tájt megtelepedő megkönnyebbülés érzete nem az ő malmára hajtja a vizet. Bizonyos volt abban, hogy nem lesz tartós ez a jólét, amely szerinte nem Németország, hanem mások erejétől függött: főleg Amerikáétól, amelynek duzzadt pénzes zacskóiból csakúgy ömlöttek a Németországra tartós jólétet hozó kölcsönök. 1924 és 1930 között a német kölcsönfelvétel körülbelül hét milliárd dollárt tett ki. Ez az összeg legnagyobbrészt amerikai befektetőktől származott, akik kevéssé gondolkodtak azon, hogyan fogják a németek visszafizetni végül a kölcsönöket. A németek pedig még ennél is kevesebbet törődtek vele. A köztársaság kölcsönöket vett fel, hogy fizethesse a háborús jóvátételt, és növelhesse kiterjedt szociális szolgaitatásait, amelyeknek egyébként csodájára járt a világ. Az államok, városok és községek kölcsönöket vettek fel, hogy a szükséges fejlesztéseken túlmenően is repülőtereket, színházakat, stadionokat és díszes uszodákat építhessenek maguknak. Az ipar, amelynek az adósságait kisöpörte az infláció, milliárdokat vett fel annak érdekében, hogy felújíthassa gépparkját, és racionalizálhassa a termelési eljárásokat. Az ipari termelés, amely 1923-ban az 1913-as szintnek csupán 55 százalékát tette ki, 1927-ben 122 százalékra emelkedett. 1928-ban a háború óta első ízben egymillió alá (650 000 főre) csökkent a munkanélküliek száma. Ugyanebben az esztendőben a lakossági áruforgalom értéke 25 százalékkal nőtt 1925-höz képest, a következő évben pedig a reálbérek tíz százalékkal haladták meg a négy évvel korábbiakat. Az általános felemelkedésből kivette a részét az alsó középosztály is, az a több millió boltos és kisfizetésű tisztviselő, akik köréből Hitlernek tömegtámogatást kellett szereznie. Ez idő tájt kezdődött személyes ismeretségem Németországgal. Azokban az években főleg Párizsban és olykor Londonban voltam akkreditálva. Ε városok lenyűgözték a fiatal amerikait, aki boldog volt, hogy elmenekülhet a Calvin Coolidge korában hihetetlenül önelégültté és üressé vált hazájából – ám München és Berlin mellett még Párizs és London is elhalványult. Csodálatos erjedés folyt Németországban ekkor! Az élet szabadabbnak, modernebbnek, izgalmasabbnak érződött, mint bármely más helyen, ahol megfordultam életemben. Sehol máshol nem tűnt olyan élénknek a művészek és értelmiségiek világa. Új áramlatok, nagy tehetségek jelentkeztek a kortárs irodalomban, festészetben, építészetben, a zenei és színházi életben. És mindenhol hangsúlyt kapott a fiatalság. Az ember reggelig elüldögélt a helyi fiatalokkal az utcai kávézókban, elegáns bárokban, nyári táborokban, a rajnai gőzhajókon, vagy egy dohányfüstös műteremben, ahol a végtelenségig folyt a szó az élet nagy kérdéseiről. Egészséges, gondtalan, napimádó nép volt az ifjúság, csordultig teli az élet szeretetével, és teljes szabadságot élvezett. A régi, elnyomó porosz szellem mintha meghalt és eltemették volna. A legtöbb német, akivel az ember megismerkedett, lett légyen az politikus, író, szerkesztő, művész, professzor, diák, üzletember vagy munkásvezér, mind demokrata, liberális, sőt pacifista benyomást keltett. A rendszerint a sörházi puccsal kapcsolatos, róluk szóló vicceket leszámítva alig lehetett bármit is hallani Hitlerről és a nácikról. Az 1928. május 20-án tartott általános választásokon a náci párt a leadott 31 millióból összesen 810 000 szavazatot szerzett, s csak egy tucatot küldhetett a Reichstag 491 képviselője közé. A konzervatív nacionalisták is erősen visszaestek:

az 1924-ben kapott hatmillióhoz képest most csupán négymillióan voksoltak rájuk, így parlamenti frakciójuk 103-ról 73 főre csökkent. A szociáldemokratákra adott szavazatok száma viszont egy és egynegyed millióval nőtt: a több mint 9 millió szavazat jogán szerzett 153 mandátumuk a Reichstagban Németország magasan legerősebb pártjává avatta őket. Tíz évvel a háború végét követően a Német Köztársaság a jelek szerint végre talpra állt. Ebben a jubileumi évben, 1928-ban a nemzetiszocialista párt taglétszáma 108 000 fő volt; alacsony, de folyamatosan növekvő szám. 1924 végén, két héttel szabadlábra kerülése után Hitler sietve felkereste Dr. Heinrich Heldet, aki Bajorország miniszterelnöke és a katolikus Bajor Néppárt vezetője volt. Mivel Hitler ígéretet tett a jó magaviseletre (még csak feltételesen volt szabadlábon!), Held feloldotta a náci párt és lapja betiltását. – Megfékeztük a vadállatot! – mondta igazságügyminiszterének, Guertnernek. – Most már meglazíthatjuk a láncot! – A bajor miniszterelnök az első olyan német politikusok közé tartozott, akik e végzetes tévedésbe estek, ám messze nem ő volt az utolsó. A Völkischer Beobachter 1925. február 26-án jelent meg újra. „Új kezdet” címmel Hitler hosszú vezércikket közölt az első számban. Másnap beszédet tartott az újra induló náci párt első tömeggyűlésén, amelyet a Bürgerbräukellerben rendeztek. A vezér és hű követői utoljára másfél évvel korábban, azon a végzetes november 9-i reggelen jártak ott utoljára: innen indultak a katasztrófába torkolló felvonulásra. Mára már sokan hiányoztak a hű követők sorából. Eckart és Scheubner-Richter meghalt, Göring száműzetésben volt, Ludendorff és Röhm pedig szakított a vezérrel. Rosenberg, akinek nézeteltérése volt Streicherrel és Esserrel, sértődötten távolmaradt. így tett Gregor Strasser is, aki Ludendorffal együtt a Nemzetiszocialista Német Szabadságmozgalmat vezette addig, míg Hitler börtönben ült, a náci párt pedig be volt tiltva. Amikor Hitler felkérte Anton Drexlert, hogy elnököljön a gyűlésen, az öreg lakatos, a párt alapítója azt felelte neki, hogy. menjen a pokolba. Nélkülük is összegyűlt azonban a sörcsarnokban körülbelül négyezer náci, aki újra Hitler szavára vágyott, s ő nem is okozott nekik csalódást. Ékesszólásának megindító hatása mit sem csökkent. Kétórás szónoklata végén dübörgő tapsvihar tört ki. A sok kilépés és a borús kilátások ellenére Hitler világosan kinyilvánította, hogy még mindig a párt teljhatalmú vezérének tekinti magát. – Egyedül vezetem a mozgalmat, és senki nem támaszthat feltételeket a számomra addig, amíg személyesen viselem a felelősséget! – jelentette ki, majd hozzátette: – Újra én viselem a teljes felelősséget mindazért, ami a mozgalomban történik! Amikor Hitler elment erre a tömeggyűlésre, már tisztán megfogalmazódott benne a kettős célkitűzés, amelynek a megvalósításán mostantól dolgozni fog. Először: minden hatalmat a saját kezébe kaparint. Másodszor: a náci pártot olyan politikai szervezetté alakítja, amely a hatalmat kizárólag alkotmányos módszerekkel próbálja megszerezni. Az új taktikát még a börtönben elmagyarázta egyik megbízható emberének, Kari Ludeckének: – Amikor majd folytatom az aktív munkát, új politikára lesz szükségünk. Nem dolgozunk többé azon, hogy fegyveres államcsínnyel szerezzük meg a hatalmat, hanem befogjuk az orrunkat, és parlamenti párt leszünk a Reichstagban a katolikus és a marxista képviselők ellenében. Igaz, hogy leszavaztatni őket tovább tart majd, mind lelövetni, viszont legalább a saját alkotmányuk garantálja a sikert. Minden törvényes eljárás lassú ... Előbb-utóbb többségbe kerülünk – és akkor a miénk lesz Németország! –í Amikor kiszabadult a Landsbergből, arról biztosította a bajor miniszterelnököt, hogy a náci párt mostantól az alkotmány keretei között működik tovább. Mindazonáltal azon a február 27-i tömeggyűlésen hagyta, hogy magával sodorja az ő újra megjelenésétől fellelkesült tömeg boldogsága. Alig leplezte az államnak címzett fenyegetéseit. A republikánus rezsim, valamint a marxisták és a zsidók voltak az „ellenség”. – Ennek a mi harcunknak csak kétféle vége lehet: vagy az ellenség gázol végig a mi hulláinkon, vagy pedig mi az övékén! – kiáltotta beszéde befejező részében. Cseppet sem tűnt úgy tehát, mintha a börtön utáni első nyilvános megjelenése alkalmával a „vadállat” láncra lett volna verve. ígérete ellenére, hogy megjavul, ismét erőszakkal fenyegette

az államot. Bajorország kormánya azonnal megtiltotta, hogy nyilvános beszédet tartson: e tilalom két évig maradt érvényben. A bajor példát a többi állam is követte. Súlyos csapás volt ez arra az emberre, akit szónoki tehetsége emelt idáig. Az elhallgattatott Hitler már legyőzött Hitler, olyan tehetetlen, mint a megbilincselt ökölvívó a szorítóban: ezt gondolta majdnem mindenki. Ám ismét tévedtek. Elfelejtették, hogy Hitler nemcsak szóbűvész, hanem szervező is. Lenyelte a mérgét, hogy nem beszélhet nyilvánosan, és dühödt elszántsággal nekilátott, hogy újra felépítse a Nemzetiszocialista Német Munkáspártot, s olyan szervezetté alakítsa, amelyhez hasonlót nem látott még Németország. Az volt a szándéka, hogy a hadsereghez teszi hasonlóvá a pártot, ami állam lesz az államban. Első dolga az volt, hogy díjfizető párttagokat toborozzon. Ezek száma 1925 végén alig 27 000 volt. Lassú, de folyamatos emelkedés következett: 1926ban 49 ezren fizették a tagdíjat, 1927-ben 72 ezren, 1928-ban 108 ezren, 1929-ben pedig 178 ezren. Ennél is fontosabb volt egy olyan bonyolult pártstruktúra kiépítése, amely összhangban volt a német kormány, sőt a német társadalom szerkezetével is. Az országot körzetekre, Gaukra. osztották: ezek többé-kevésbé megfeleltek a Reichstag harmincnégy választási körzetének, s mindegyik élére Hitler nevezett ki egy-egy Gauleitert. További hét Gaura oszlott Ausztria, Danzig, a Saar-vklék és a csehszlovákiai Szudétaföld. Egy Gau több kreizre körre tagolódott, amelyek élén egy-egy Kreisleiter állt Tovább haladva lefelé a helyi csoport, az Ortsgruppe következett, amelyet a városokban még utcai és háztömbsejtekre is felosztottak. A náci párt politikai szervezete két csoportra oszlott: a PSZ I. feladata a kormányzat támadása és bomlasztása volt, míg a PSZ II. azon dolgozott, hogy létrehozza az államot az államban. A második csoportba tartozott ezért a mezőgazdasági, az igazságügyi, a nemzetgazdasági, a belügyi és a munkaügyi, valamint a jövőt szem előtt tartva a faji és kulturális, továbbá a műszaki osztály. A PSZ I. keretében működött a külügyi és a szakszervezeti osztály, valamint egy Birodalmi Sajtóiroda. A propagandarészleg önálló, bonyolult felépítésű hivatal volt. Noha a párt régi vagányainak, veterán utcai és kocsmai verekedőinek némelyike ellenezte, hogy nőket és gyerekeket is bevonjanak a pártba, Hitler hamarosan szervezeti kereteket épített ki az ő számukra is. A 15-18 év közötti fiatalokat a Hitlerjugendbe vették fel, ahol saját kulturális, iskolai, sajtó, propaganda, „önvédelmi sport” stb. osztályuk volt, a 10-15 év közöttiek pedig a Deutsches Jungvolk tagjai lehettek. A lányok számára ott volt a Bund Deutscher Mädel, felnőtt nőknek pedig a N. S. Frauenschaften. Diákoknak, tanároknak, köztisztviselőknek, orvosoknak, ügyvédeknek, jogászoknak, minden csoportnak saját szervezete volt; még az értelmiségiek és a művészek számára is létrehoztak egy náci Kulturbundot. Súlyos nehézségek leküzdése árán sikerült az SA-t újjászervezni: a sokezer fős felfegyverzett sereg dolga az volt, hogy védje a nácik tömeggyűléseit, ugrassza szét más pártokéit, és általában terrorizáljon mindenkit, aki szembeszáll Hitlerrel. Az SA egyes vezetői abban is reménykedtek, hogy amikor Hitler hatalomra kerül, ők váltják fel majd a reguláris hadsereget. Erre készülve állítottak fel egy Wehrpolitische Amt elnevezésű különleges osztályt Franz Ritter von Epp tábornok vezetésével. Az osztály öt részlege olyan problémákkal foglalkozott, mint pl. külső és belső honvédelmi politika, véderő, polgári védelmi potenciál stb. A barnainges SA azonban sohasem vitte többre annál, ami volt: verekedők csürhéje. Számos csúcsvezetőjük, köztük a szervezet feje, Röhm is notórius homoszexuális volt, Edmund Heines hadnagy, a müncheni SA vezetője pedig nemcsak homoszexuális, hanem elítélt gyilkos is. Röhm, Heines és egy tucat más SA-vezető úgy veszekedett és marakodott egymás között, ahogyan csak a természetellenes szexuális hajlamokkal megvert és ilyen jellegű féltékenységek rágta férfiak képesek. Mivel szükségét érezte egy megbízhatóbb társaságnak, Hitler létrehozta az SS-t (Schutzstaffel), tagjait az olasz Fascisti tagjaiéra emlékeztető fekete egyenruhába öltöztette, és

neki szóló személyes hűségesküt tétetett le velük. Kezdetben az SS alig volt többr mint a Führer testőrsége. Első vezetője egy Berchtold nevű újságíró volt, ρ azonban jobban szerette a Völkischer Beobachter szerkesztőségi helyiségeinek viszonylagos nyugalmát annál, hogy katonásdit és rendőrösdit játsszon, ezért felváltották egy Erhard Heiden-nevű, felettébb rosszhírű egykori rendőrségi besúgóval. Hitler csupán 1929-ben találta meg azt az ideális SSvezért, akit keresett. Az illető a München közelében lévő Waldtrudering nevű faluban élt, ahol csirkéket tenyésztett. Oly szelíd modorú férfi volt, hogy az emberek kisvárosi iskolamesternek nézték, mint első találkozásunkkor jómagam is. Heinrich Himmlernefe hívták. Amikor átvette az SS vezetését, a szervezet mintegy kétszáz tagot számlált, mire pedig végzett vele, Németország ura az SS volt, amelynek a neve is rettegést keltett szerte a megszállt Európában. A tekervényes pártszerkezet képzeletbeli piramisának csúcsát Hitler foglalta el. Cirkalmas címe: Partei-und-Oberster-SA-Führer, Vorsitzender der NSDAV, amelyet durván így fordíthatunk: „a Párt és az SA legfőbb vezetője, a Nemzetiszocialista Német Munkaszervezet elnöke”. Közvetlenül az ő hivatala alatt működött a Birodalmi Vezetőség (Reichsleitung), amely a párt legfőbb vezetőiből állt, és tagjai voltak olyan fontos személyiségek is, mint például a „Birodalmi kincstárnok” és a „Birodalmi gazdasági vezető”. Ha az ember a köztársaság utolsó éveiben ellátogatott a palotaszerű müncheni Barna Házba, a párt országos központjába, az a benyomása támadt, hogy az itteni irodák egy valójában az államon belül önálló állam hivatalai. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy Hitler valóban ezt a benyomást akarta kelteni, hogy ezzel is hozzájáruljon az általa megdönteni akart tényleges német állam iránti hazai és külföldi bizalom megingatásához. A Führernek azonban fontosabb szándéka is volt holmi benyomások keltésénél. Három évvel hatalomra kerülése után, 1936. november 9-én, a sörpuccs évfordulójának estéjén a Bürgerbräukellerben, a „régi harcosok” számára tartott beszédében magyarázta el, mi volt az egyik célja azzal, hogy ilyen félelmetes és mindent magába foglaló szervezetté építette ki a pártot. Felidézte azt a kort, amikor a puccs után megreformálták a pártot: – Felismertük, hogy nem elegendő megdönteni a régi államot, hanem az is szükséges, hogy addigra már kiépüljön az új állam, és gyakorlatilag kéznél legyen ... 1933-ban már nem arról volt szó, hogy egyetlen erőszakos aktussal megdöntünk egy államot; az új állam már készen várakozott, és már csak annyi tennivaló maradt, hogy a régi államnak a legutolsó maradványait is leromboljuk: ez pedig csupán néhány órát vett igénybe.2 Bármily áramvonalas és hatékony is legyen egy szervezet, mindenképpen esendő emberek alkotják. Azokban az években, amikor Hitler azzal a céllal formálgatta pártját, hogy az vehesse kézbe Németország sorsát, neki is meggyűlt a baja az egymás között, sőt még vele is folyamatosan marakodó vezető beosztottjaival. O, aki természete folytán oly rettenetesen intoleráns volt, furcsa módon toleránsnak bizonyult az emberi erkölcsök vonatkozásában. Egyetlen más németországi párt sem vonzott magához annyi sötét figurát, mint a nácik. Amint láttuk, stricik, gyilkosok, homoszexuálisok, alkoholisták és zsarolók úgy sereglettek a pártba, mintha az valamilyen természetes menedék lett volna. Hitler mindaddig nem törődött ezzel, amíg hasznukat vette. Amikor előjött a börtönből, fegyvertársai nem csak egymás haját tépték éppen, de a szemérmesebbek és tiszteletreméltóbbak, mint Rosenberg és Ludendorff, azt követelték, hogy a bűnözőket és kiváltképpen a perverzeket taszítsák ki a mozgalomból. Hitler ezt kereken megtagadta. „Nem tekintem egy politikai vezető feladatának azt, hogy javítani próbáljon a rendelkezésére álló készen kapott emberanyagon, vagy akár megkísérelje egybeolvasztani azt” írta a Völkischer Beobachter 1925. február 25-i számában megjelent „Új kezdet” című vezércikkében. 1926-ra azonban a náci törzsfőnökök által egymásra szórt vádak és ellenvádak már annyira szégyenletessé váltak, hogy Hitler felállított egy pártbíróságot ezeknek az ügyeknek az elintézésére, és annak megakadályozása érdekében, hogy társai nyilvánosan teregessék ki a szennyesüket. Ez volt az Untersuchung-und-Schlichtungs-Ausschuss (USCHLA), azaz

Vizsgáló- és Egyeztető Bizottság. Első vezetője egy Heinemann nevű egykori tábornok volt, aki azonban nem értette meg, hogy mi a valódi célja a bíróságnak: nem az, hogy ítéletet mondjon a közbűntények elkövetésével megvádoltak ügyében, hanem az, hogy eltussolja a ilyen ügyeket, és gondoskodjék arról, hogy ilyesmi ne zavarja se a pártfegyelmet, se a vezér tekintélyét. A tábornokot tehát felváltotta egy másik, megértőbb volt tiszt: Walter Buch őrnagy, aki mellé két segítőt is adtak. Egyikük Ulrich Graf volt, az egykori hentes, majd Hitler testőre; másikuk pedig Hans Franki egy ifjú náci ügyvéd, akiről később több szó is esik, amikor majd felidézzük a megszállt Lengyelország főkormányzójaként tanúsított vérszomját, amiért végül felakasztották Nürnbergben. Ε csinos kis jogi triumvirátus a Führer teljes megelégedésére ügyködött. Egy pártvezetőt megvádolhattak akár a legszörnyűbb bűnnel is, Buch válasza azonban mindig az volt: – Na és? – Csak azt akarta tudni, hogy a tett ártott-e a pártfegyelemnek, vagy bántotta-e a Führert. Ε pártbíróság, bár hatékonyan működött több ezer ügyben, önmagában nem volt elegendő arra, hogy kordában tartsa a törekvő és gátlástalanul intrikáló náci nagykutyákat. Hitler gyakran személyesen kényszerült közbeavatkozni, nemcsak azért, hogy megőrizze a harmónia látszatát, hanem azért is, hogy védje a saját hátát. Amíg a Landsbergben ült, a náci mozgalomban hirtelen magasra emelkedett egy Gregor Strasser nevű fiatalember. A gyógyszerész foglalkozású, bajor származású Strasser három évvel volt fiatalabb Hitlernél, hozzá hasonlóan ő is elnyerte az első osztályú Vaskeresztet, s a háború során hadnaggyá léptették elő. 1920-ban lett náci; nemsokára az alsó-bajorországi körzet vezetőjévé vált. Nagydarab, tagbaszakadt férfi volt, egyfajta bon vivant, aki duzzadt az energiától. Hatásos szónokká fejlődött, ám inkább egyénisége erejével, mint a Hitleréhez hasonló szónoki tehetség segítségével. Ezenkívül született szervező volt. A tüzesen független szellemű és lelkületű Strasser nem volt hajlandó sem hajbókolni Hitler előtt, sem pedig komolyan venni az osztrák vezérnek a párt feletti abszolút egyeduralomra támasztott igényét. Ez, valamint őszinte lelkesedése a nemzetiszocializmus szocialista fele iránt hosszú távon végzetes hátránynak bizonyult. A börtönben ülő Hitler ellenzése dacára Strasser csatlakozott Rosenberghez és Ludendorffhoz: együtt alapítottak egy náci Völkisch mozgalmat, hogy részt vehessenek az 1924 tavaszán tartandó tartományi és országos választásokon. Bajorországban ez a blokk elég szavazatot kapott ahhoz, hogy a második legnagyobb párt lehessen a helyi parlamentben, egész Németországban pedig, mint már láttuk, a Nemzetiszocialista Német Szabadságmozgalom név alatt kétmillió voksot szerzett, s 32 képviselőt küldhetett a Reichstagba. Ε harminckettő egyike Strasser lett. Hitler sötéten figyelte a fiatalember tevékenységét, s még sötétebben a sikereit. Strassernak a maga részéről semmi kedve nem volt elfogadni azt, hogy Hitler legyen az Úristen, s tüntetően távol maradt a náci pártot újjáindító 1925. február 27-i müncheni nagygyűlésről. Hitler felismerte, hogy ha a mozgalmat valóban országossá akarják tenni, akkor meg kell vetnie a lábát északon, Poroszországban, s mindenek előtt az ellenség fészkében, Berlinben is. Az 1924-es választások előtt Strasser északon kampányolt, és szövetséget kötött az Albrecht von Graefe és gróf Ernst zu Reventlow által vezetett helyi ultranacionalista csoportokkal. Ezzel ő volt az egyetlen náci, aki személyes kapcsolatokra és bizonyos mennyiségű követőre tett szert azon a vidéken. Két héttel a február 27-i tömeggyűlést követően Hitler félretette személyes sértődöttségét, Strasserért küldött, rávette, hogy álljon be a sorba, és azt javasolta neki, hogy északon szervezze a náci pártot. Strasser elfogadta az ajánlatot, mivel így alkalma nyílott rá, hogy tehetségét oly módon kamatoztathassa, hogy ne legyen ott a hátában szünet nélkül a féltékeny és arrogáns Vezér. Néhány hónapon belül megalapította a fővárosban a Berliner Arbeiterzeitung című újságot, amelyet fivére, Otto Strasser szerkesztett, valamint a N. S. Briefe című, kéthetente megjelenő hírlevelet, amely a part tisztségviselőit tájékoztatta a hivatalos vonalról. Lefektette továbbá egy olyan politikai szervezet alapjait is, amely felölelte Poroszországot, Szászországot, Hannovert

és az iparosodott Rajna-vidéket. A fáradhatatlan Strasser körülutazta Észak-Németországot: nyilvános beszédeket tartott, körzeti vezetőket nevezett ki, pártapparátust épített. Mivel a Reichstag képviselője volt, kétszeresen is előnyben volt Hitlerrel szemben: ingyen utazhatott a vasúton, így útjai nem terhelték meg sem a saját, sem a párt kasszáját; továbbá mentelmi jogot élvezett. Semmiféle hatóság nem tilthatta meg neki, hogy beszédet tartson, és semmiféle bíróság nem ítélhette el bárki vagy bármi megrágalmazásáért, ahogy éppen a kedve tartotta. Ahogy Heiden gúnyosan megjegyezte: „Vasúti és rágalmazási szabadjegy – Strasser nagy előnnyel indult a Führerével szemben!” Strassernek szüksége volt egy titkárra, akinek feladatai közé tartozott az N_S. Briefe szerkesztése is: felvett hát egy huszonnyolc éves Rajna-vidéki férfit, bizonyos Paul Joseph Goebbelst.

PAUL JOSEPH GOEBBELS FELEMELKEDÉSE Ez a barna bőrű, gnómszerű, egyik lábára nyomorék, gyors felfogású és komplikált, neurotikus személyiségű fiatalember nem kívülről jött idegen volt a náci mozgalomban. Még 1922-ben fedezte fel magának őket, amikor meghallgatta Hitler egyik müncheni beszédét, megtért, és párttag lett. A mozgalom azonban három éven át nem fedezte fel őt, amíg azután Gregor Strasser beszélni hallotta, és úgy döntött, hogy tudna használni egy ilyen nyilvánvalóan tehetséges fiatalt. Huszonnyolc éves korára Goebbels már szenvedélyesen tudott szónokolni, fanatikus nacionalista volt, és Strasser azt is tudta róla, hogy fullánkosan képes írni, valamint tisztességes egyetemi végzettsége van, ami ritkaságnak számított a náci vezetők között. Heinrich Himmler éppen akkor mondott le a Strasser melletti titkár posztjáról, hogy több ideje legyen a csirkéire. Helyébe Strasser Goebbelst jelölte ki. Választása végzetesnek bizonyult. Paul Joseph Goebbels 1897. október 29-én született Rheydtben, egy a Rajna-vidéken lévő, harmincezer lelket számláló textilipari centrumban. Apja, Fritz Goebbels művezető volt az egyik helyi textilüzemben, anyja, Maria Katharina Odenhausen pedig egy kovács leánya; mindketten hívő katolikusok. Joseph Goebbels katolikus közegben végezte iskolái nagy részét. Katolikus egyházi általános iskolába járt, majd a rheydti gimnáziumba. A katolikus Albertus Magnus Társaság ösztöndíja tette számára lehetővé, hogy egyetemre menjen. Ment is: tanulmányai során nem kevesebb, mint nyolc egyetemet látogatott. Mielőtt 1921-ben Heidelbergben huszonnégy éves fejjel doktorátust szerzett, megfordult a bonni, a freiburgi, a würzburgi, a kölni, a frankfurti, a müncheni és a berlini egyetemen. Ezen illusztris intézetekben, amelyek a német felsőoktatás krémjét jelentették, Goebbels leginkább filozófiát, történelmet, irodalmat és művészettörténetet tanult, valamint folytatta latin és görög tanulmányait. Eredetileg író akart lenni. Doktorálása évében írt egy Michael című önéletrajzi ihletésű regényt, amelyet akkor még egyetlen kiadó sem fogadott el, majd a rákövetkező két esztendő során megírt két színművet is: A vándort (Jézus Krisztusról) és A magányos vendéget. Mindkét mű versformában írott dráma volt, s nem akadt egyetlenegy olyan producer sem, aki akkoriban hajlandó lett volna színpadra állítani őket.42 Az újságírással sem volt szerencsésebb: a Berliner Tageblatt, a nagy liberális napilap visszautasította Goebbels több tucat benyújtott cikkét, valamint a riporteri állásra történő jelentkezését is. Magánélete is meglehetősen frusztrált volt a korai években. Nyomorék lévén nem katonáskodhatott a háborúban, így kimaradt abból az élményből, amely – legalábbis kezdetben – oly dicsőnek tűnt az ő generációjához tartozó fiatal férfiak számára, és amely a náci pártban minden vezető számára követelmény volt. A korabeli közhiedelemmel ellentétben Goebbels nem botlábúnak született; hét éves korában kapott csontvelőgyulladást. A bal combján 42

A Michaelt végül mégis kiadták 1929-ben, miután Goebbels országosan ismertté vált, mint a nácik egyik vezére. A vándor csak azután került színre, hogy írója propagandaminiszter és a német színházi élet legfőbb ura lett. A darab nem sokáig maradt műsoron.

végrehajtott műtét sikertelen volt, így bal lábszára rövidebb maradt a jobbnál, és valamelyest el is fonnyadt. Ε testi hibája, amely folytán jól láthatóan bicegve járt, élete minden napján bosszantotta, és az egyik fő oka volt ifjúkori keserűségének. Egyetemi hallgató korában, majd ama rövid időszak során, amikor a Ruhr-vidékre bevonuló franciák elleni agitátorként működött, nyomoréksága feletti elkeseredettségében gyakran sebesült háborús veteránnak adta ki magát. A szerelemben sem volt szerencsés, bár egész életében a nagy szerelemmel tévesztette össze a flörtölést, amelyről hatalma éveiben hírhedetté vált. 28-29 évesen írott, 1925-26-ból, azaz abból az időből származó naplójegyzetei, amikor Strasser bevezette a náci politikába, tele vannak több, egyidejűleg szeretett nő iránti rajongó megjegyzésekkel.43 Például: 1925. augusztus 14. Alma levelezőlapot küldött Bad Harzburgból. Első életjele azóta az éjszaka óta. Ingerlő, bájos Alma! Megkaptam Else első levelét Svájcból. Csak a drága Else tud így írni ... Nemsokára a Rajnához utazom, hogy egy hétre egészen egyedül maradhassak. Azután eljön Else ... Milyen boldogan várom! Augusztus 15. Ε napokban oly gyakran kell Ankéra gondolnom ... Milyen csodálatos volt vele az utazás! Csodálatos teremtés! Vágyódom Else után. Mikor lesz ismét a karomban? Else drágám, mikor látlak újra? Alma, te drága pehelysúlyú! Anke, soha nem tudlak elfelejteni! Augusztus 27. Három nap a Rajnánál... Elsétől semmi hír ... Haragszik rám? Mennyire vágyom utána! Ugyanabban a szobában lakom, mint ővele tavaly pünkösdkor. Micsoda gondolatok! Micsoda érzés! Miért nem jön? Szeptember 3. Megjött Else! Kedden tért vissza Svájcból – kövér, pirospozsgás, egészséges, vidám, csak egy cseppet barnult le. Nagyon boldog, pompás kedvében van. Jó hozzám, és sok örömöm van benne. Október 14. Miért kellett Arikénak elhagynia? ... Egyszerűen nem szabad ezekre a dolgokra gondolnom. December 21. Átok ül rajtam és a nőkön. Jaj azoknak, akik engem szeretnek! December 29. Tegnap este Hess társaságában Krefeldbe. Karácsonyünnep. Egy pompás, szép lány Frankóniából. Az én esetem. Esőben, viharban vittem haza. Au revoir! Else megérkezett. 1926. február 6. Vágyódom egy édes nő után. Ó, kínzó fájdalom!

Goebbels soha nem felejtette el „Ankét”. Anke Helhorn az első szerelme volt, akivel a Freiburgban töltött második szemesztere során találkozott. Naplója tele van a lány sötétszőke szépsége iránti ömlengéssel, majd miután az otthagyta őt, kiábrándultságát ecseteli hosszasan. Később, miután propagandaminiszterré lett, néhány barátja előtt a rá jellemző hiúsággal és cinizmussal tárta fel, hogy miért hagyta ott a lány. – Azért hagyott el, mert a másik fickónak több pénze volt, és el tudta vinni vacsorázni, meg előadásokra. Milyen ostoba volt! ... Ma a propagandaminiszter felesége lehetne! Biztosan nagyon csalódott! – Anke feleségül is ment a „másik fickóhoz”, majd elvált tőle, és 1934-ben Berlinbe költözött, ahol Goebbels állást szerzett neki egy magazinnál.3 A fiatal Goebbelst Strasser radikalizmusa és a nemzetiszocializmus „szocialista” voltába vetett hite vonzotta. Mindketten a proletariátusra akarták felépíteni a pártot. Goebbelsnek abból az időből származó naplójában sűrűn fejeződik ki a kommunizmussal szembeni rokonszenv. 1925. október 23-án így ír: „Végső soron jobb volna a bolsevizmus alatt bevégezni létünket, mint eltűrni a kapitalizmus alatti rabszolgasorsot.” 1926. január 30-án így írt a naplójába: „Szörnyű dolognak tartom, hogy mi [a nácik] és a kommunisták egymás fejét verjük be ... Hol jöhetnénk össze a kommunista vezetőkkel?” Ekkor adott közre egy kommunista vezetőhöz intézett nyílt levelet, amelynek címzettjét arról biztosította, hogy a nácizmus és a kommunizmus valójában ugyanaz a dolog. „Ön és én egymás ellen harcolunk, de valójában nem vagyunk egymás ellenségei!” – jelentette ki. 43

Ε korai naplók, amelyeket szövetséges hírszerzők kerítettek elő a háború után, gazdag információforrást nyújtanak Goebbels életének e szakaszáról.

Adolf Hitler szemében ez ocsmány eretnekség volt. Növekvő nyugtalansággal figyelte, milyen sikeresen építik északon a Strasser fivérek és Goebbels a párt életerős, radikális proletárszárnyát. Ha hagyja őket, még magukkal ragadhatják a pártot, méghozzá olyan célok érdekében, amelyeknek ő tűzzel-vassal ellene van! Az elkerülhetetlen összecsapás 1925 őszén és a rákövetkező év februárjában zajlott le. Az összetűzést Gregor Strasser és Goebbels provokálta, mégpedig egy olyan ügyben, amely nagy viharokat kavart a korabeli Németországban. A szociáldemokraták és a kommunisták együttesen javasolták, hogy a köztársaság sajátítsa ki és vegye tulajdonába a trónjukról letett királyi és hercegi családok kiterjedt birtokait és vagyonát. A kérdést a weimari alkotmány szerint népszavazással kellett eldönteni. Strasser és Goebbels azt indítványozta, hogy a nácik csatlakozzanak a kommunistákhoz és a szocialistákhoz a nemesi vagyonok kisajátítása melletti kampányban. Hitler tombolt dühében. Az egykori uralkodó családok közül többen is adtak korábban pénzt a pártjának. Másfelől pedig számos nagyiparos kezdett pénzügyileg érdekeltté válni Hitler újjászületett mozgalmában, mégpedig pontosan azért, mert hatékony harcot ígért a kommunisták, a szocialisták és a szakszervezetek ellen. Ha Strasser és Goebbels keresztül tudja vinni a tervét, Hitler pénzforrásai azonnal bedugulnak. Mielőtt a Führer cselekedhetett volna, Strasser 1925. november 22-ére Hannoverbe összehívta az északi körzetek vezetőinek gyűlését. Az összejövetellel nemcsak az volt a célja, hogy a párt északi szárnyát a kisajátítási kampány mellé állítsa, hanem az is, hogy új gazdasági programot hirdessen meg, amely végre talonba teszi az 1920-ban elfogadott „reakciós” huszonöt pontot. A két Strasser és Goebbels azt akarta, hogy államosítsák a nagy iparvállalatokat és a nagybirtokokat, valamint váltsák fel a Reichstagot egy fasiszta típusú korporációs kamarával. Hitler nem vett részt a gyűlésen, ám elküldte a hűséges Gottfried Federt, hogy az ő képviseletében fojtsa el a lázadást. Goebbels azt követelte, hogy Federt dobják ki a gyűlésről: – Nincs szükségünk besúgókra! – kiáltotta. Több olyan vezető is jelen volt, akik majd otthagyják nyomukat a Harmadik Birodalmon: Bernhard Rust, Erich Koch, Hans Kerrl és Robert Ley. Közülük azonban csupán az alkoholista vegyész Ley, a kölni körzet vezetője támogatta Hitlert. Amikor dr. Ley és Feder azzal érvelt, hogy a gyűlés törvénytelen, mert semmit nem tehetnek Hitler, a legfőbb vezér nélkül, (a jelenlévő Otto Strasser szerint) Goebbels így kiáltott: – Követelem, hogy a kispolgár Adolf Hitler zárassék ki a náci pártból! A viperanyelvű ifjú Goebbels nagy utat tett meg azóta, hogy három évvel korábban először esett Hitler bűvöletébe – legalábbis bizonyára így tűnt Gregor Strassernak. „Abban a pillanatban újjászülettem! – áradozott Goebbels, amint feljegyezte az 1922 júniusában, a Krone cirkuszban hallott Hitler-beszéd nyomán támadt benyomásait. – Tudtam már, melyik utat válasszam ... Ez parancs volt!” Ennél is nagyobb extázisba ejtette Hitlernek a müncheni puccsisták bűnpere során tanúsított viselkedése. Az ítéletek kihirdetése után így írt a Führernek: Ön csillagként emelkedett a magasba ámuló szemeink előtt, csodákat tett, hogy megtisztítsa agyunkat, és hitet adott nekünk a szkepticizmus és kétségbeesés mai világában. Ön a tömegek fölé tornyosult, tele hittel és bizonysággal a jövő felől, s birtokában az akaratnak, hogy az új Birodalom minden hívőjére kiterjesztett határtalan szeretetével felszabadítsa e tömegeket. Fénylő szemünkkel először látunk egy férfit, aki letépte a maszkot a kapzsiságtól eltorzult arcokról, a középszerű parlamenti mitugrászok arcáról... A müncheni bíróságon Ön a szemünk előtt nőtt fel Führerré. Az Ön ott elhangzott szavainál nagyszerűbbek Bismarck óta nem szóltak Németországban. Többet fejezett ki velük, mint saját fájdalmát... Nevén nevezte egy embereket és feladatokat vágyódva kereső egész generáció szükségletét. Amit mondott, az az új politikai hitnek egy összeomlófélben levő istentelen világ kétségbeeséséből született katekizmusa ... Köszönjük Önnek. Egy napon Németország is köszönni fogja...

Most, másfél esztendővel később azonban Goebbels bálványa ledőlt: „kispolgárrá” vált, aki rászolgált arra, hogy kihajítsák a pártból. A hannoveri gyűlés elfogadta Strasser új

pártprogramját, és jóváhagyta a döntést, hogy csatlakozzanak a marxistákhoz abban a népszavazási kampányban, amely megfosztani készült tulajdonuktól az egykori királyokat és hercegeket. Csupán Ley és Feder volt a határozat ellen. Hitler kivárt, majd 1926. február 14-én visszaütött. Gyűlést hívott össze a délnémetországi Bambergbe, Ravaszul hétköznapra tűzte ki az időpontot, hogy az északnémet pártvezetőknek nehéz legyen a munkahelyükről elkéredzkedve megjelenni. Tényleg csak Strasser és Goebbels jött el: szinte elvesztek a Hitler által személyesen kiválasztott délnémet vezetők között. A Führer követelése nyomán kapitulációra és programjuk feladására kényszerültek. A nácizmus egyes német történetírói, mint például Heiden és Olden, valamint a rájuk támaszkodó külföldi történészek úgy idézik fel a bambergi gyűlést, hogy Goebbels ott nyíltan szakított Strasserral és átállt Hitler mellé. A Heiden és Olden műveinek megírása után megtalált Goebbels-naplók azonban elárulják, hogy írójuk nem ennyire hirtelen hagyta ott Strassert. Azt bizonyítják, hogy bár Goebbels Strasserral együtt megadta magát Hitlernek, mégis úgy gondolta, hogy a Führernek cseppet sincs igaza, s Goebbels (legalábbis pillanatnyilag) egyáltalán nem szándékozott átállni az ő táborába. Február 15-én, a bambergi gyűlést követő napon így vall naplójában: Hitler két óra hosszat beszél. Úgy érzem magam, mintha valaki megvert volna. Miféle Hitler ez? Reakciós? Rendkívül félszeg és bizonytalan. Az orosz problémában súlyosan téved. Olaszország és Anglia természetes szövetségeseink! Szörnyű! ... El kell pusztítanunk Oroszországot! ... A nemesség magántulajdonának a kérdését még csak érinteni sem szabad. Rettenetes! ... Egy szót sem vagyok képes kiejteni. Úgy érzem magam, mint akit fejbevertek. ... Bizonyosan életem egyik legnagyobb csalódása. Már nem teljes a bizalmam Hitlerben. Ez a szörnyű: kihúzták a támaszt alólam.

Lojalitásának demonstrálására Goebbels kikísérte Strassert a pályaudvarra, és vigasztalni próbálta. Egy héttel később, február 23-án ezt jegyezte fel: „Hosszú megbeszélés Strasserral. Eredmény: nem szabad sajnálkoznunk a müncheni bagázs pürrhoszi győzelmén. Újra kell kezdenünk a szocializmusért folyó harcunkat.” Hitler azonban Strassernál jobban mérte fel a lobogó ifjú Rajna-vidékit. Március 29-én Goebbels ezt írja: „Ma reggel levél Hitlertől. Április 8-án Münchenben fogok beszédet tartani.” Április 7-én meg is érkezett. „Hitler autója vár. Micsoda királyi fogadtatás! A történelmi Bürgerbräuban fogok beszélni.” Másnap megtartotta beszédét, méghozzá ugyanazon az emelvényen, mint a vezér. Április 8-i naplójegyzetében részletesen elmeséli az est lefolyását: Hitler telefonál... Bamberg dacára olyan kedves, hogy szégyelljük magunkat... 2 órakor elhajtunk a Bürgerbräuba. Hitler már ott van. A szívem úgy ver, hogy majd felrobban. Belépek a terembe. Tomboló üdvözlés ... Azután két és fél órányit beszélek ... Az emberek tombolnak és ordítanak. A végén Hitler átölel. Boldog vagyok ... Hitler végig mellettem van.

A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA Néhány nappal később Goebbels véglegesen megadta magát. „Április 13: Hitler három óra hosszan beszélt. Ragyogóan. Képes rávenni az embert arra, hogy a saját nézeteiben kételkedjen. Olaszország és Anglia a szövetségesünk. Oroszország fel akar falni bennünket... Szeretem ... Mindent végiggondolt. Ideálja: igazságos kollektivizálás és individualizmus. A földről: minden a népé. A termelés alkotó és egyéni jellegű legyen. Trösztöket, szállítást stb. társadalmasítani... Most már nyugodt vagyok felőle ... Meghajlok a nagyobb ember, a politikai géniusz előtt.”

Amikor április 17-én Goebbels elutazott Münchenből, már Hitler embere volt, és a legutolsó leheletéig a leghűségesebb követője maradt. Április 20-án a következő születésnapi üdvözletet írta a Führernek: „Kedves és tisztelt Adolf Hitler! Oly sokat tanultam Öntől ... Az Ön késztetésére végre megláttam a fényt ...” Majd aznap este ezt írta a naplójába: „Harminchét

esztendős. Adolf Hitler, szeretlek, mert egyszerre vagy nagy és egyszerű. Ezek a zseni jellemzői.” Goebbels a nyár jó részét Hitlerrel töltötte Berchtesgadenben, s naplója tele van a Vezér dicsőítésével. Augusztusban egy, a Völkischer Beobachterben megjelent cikkében nyilvánosan szakított Strasserral. Csak most ismerem meg Önöket annak, amik valójában: forradalmárok a beszédben, de nem a tettekben [dörögte a Strasser fivérek és követőik felé]... Ne beszéljenek annyit az eszmékről, s ne ringassák magukat abban a hitben, hogy Önök ezen eszmék feltalálói és védelmezői ... Nem tartunk bűnbánatot azzal, hogy szorosan a Führer mögé sorakozunk fel. Azoknak az ősi normannoknak a férfias, töretlen büszkeségével ... hajlunk meg előtte ... akik egyenesen állnak német feudális uruk előtt. Úgy érezzük, ő nagyobb bármelyikünknél, nagyobb, mint Önök vagy én. Ő az Isteni Akarat eszköze, aki a történelmet friss, teremtő szenvedéllyel formálja.

1926 októberének végén Hitler Berlin Gauleiterévé nevezte ki Goebbelst. Utasította, hogy tartson tisztogatást a civakodó barnainges huligánok között, akik hátráltatják a mozgalom ottani fejlődését, és hódítsa meg Németország fővárosát a nemzetiszocializmus számára. Berlin „vörös” város, a berlini szavazók többsége kommunista és szociáldemokrata volt. Az alig huszonkilenc éves Goebbels, aki egyetlen esztendő alatt a semmiből a náci párt csillagai közé emelkedett, rettenthetetlenül nekilátott, hogy teljesítse megbízatását a nagy babiloni városban.

KÖZJÁTÉK: ADOLF HITLER PIHENŐJE ÉS ROMÁNCA Amint Adolf Hitler később elmondta, a számára politikailag ínséges évek magánéletének legszebb esztendei voltak. 1927-ig tilos volt nyilvános beszédet tartania. Ezalatt be akarta fejezni a Mein Kampfot, és a náci párt, valamint jómaga jövőjét tervezgette. Ideje nagy részét a Bajor Alpokban, a Berchtesgaden nevű község fölött lévő Obersalzbergen töltötte. A hely a pihenés és nyugalom menedéke volt. Hitlernek a háború alatt a fronton tartott monológjai, amelyeket olyankor adott elő, amikor késő éjjel régi pártbeli cimborái és hűséges titkárnői társaságában pihent és a múltat idézgette, tele vannak nosztalgikus fecsegessél arról, hogy mit jelentett számára ez a hegyi menedék, ahol élete egyetlen igazi otthonát alapította meg. – Igen! – kiáltott fel az egyik ilyen alkalommal, az 1942. január 17-ére virradó éjjel. – Oly sok kapocs van köztem és az Obersalzberg között! Oly sok dolog született ott... Ott töltöttem életem legszebb óráit... Ott fogant és érett meg minden nagy elgondolásom. Akkoriban órákat pihenhettem, és mennyi csodás barát volt ott! Börtönből való szabadulása után az első három év során Hitler végiglakta az Obersalzberg különböző fogadóit, s azon az 1942-es téli emlékező szeánszon egy óra hosszat beszélt róluk. Végül a Deutsche Hausban telepedett meg, ahol kis híján két esztendőt töltött, s ahol befejezte a Mein Kampf diktálását. Elmondása szerint ő és pártbéli cimborái „nagyon szerettünk eljárni a Dreimäderlhausba, ahol mindig voltak csinos lányok. Ez nagy élvezetet jelentett a számomra. Különösen az egyikük volt igazi szépség” – teszi hozzá. Azon az éjszakán, az orosz fronton lévő bunkerében Hitler olyan megjegyzést tett hallgatói előtt, amely a berchtesgadeni kellemes évek alatti két fő gondolatát is felidézi. Abban az időben [az Obersalzbergen] sok nőt ismertem. Közülük többen is vonzódtak hozzám. Akkor hát miért nem házasodtam meg? Hogy itt hagyjak egy feleséget? A legkisebb kihágással is azt kockáztattam, hogy hat évre visszamehetek a börtönbe. így hát szóba sem jöhetett számomra a házasság. Ezért azután több kínálkozó lehetőséget el kellett utasítanom.4 A húszas évek közepén nem nélkülözött némi alapot Hitlernek attól való félelme, hogy visszaküldik a börtönbe, vagy deportálják. Még mindig próbaidőn volt szabadlábon. Ha nyíltan szembeszállt volna a nyilvános fellépéseire vonatkozó tilalommal, a bajor kormány könnyen újra rács mögé dughatta volna, vagy visszaküldhette volna osztrák szülőföldjére. Annak, hogy visszavonulása színhelyéül az Obersalzberget választotta, az volt az egyik oka, hogy közel esett az osztrák határ; szükség esetén azonnal átcsusszanhatott volna rajta, ha le akarja tartóztatni a

német rendőrség. Kilátásait azonban tönkretette volna az, ha akár önként, akár kényszerből visszament volna Ausztriába. Annak érdekében, hogy csökkentse a deportáltatás veszélyét, 1925. április 7-én hivatalosan lemondott osztrák állampolgárságáról. Lépését az osztrák hatóságok azonnal tudomásul vették. Így azonban staatenlos, hontalan lett. Osztrák állampolgárságáról lemondott ugyan, de nem vált német állampolgárrá. Ez egy politikus számára súlyos hátrányt jelentett a birodalomban. Egyrészt Hitler nem volt választható. Nyilvánosan kijelentette, hogy nem fog a köztársasági kormánynak könyörögni azért az állampolgárságért, amelyről úgy érezte, hogy a még birodalmi Németországnak tett háborús szolgálataiért kijárna neki. A húszas évek második felében azonban titokban mindvégig azt próbálta elérni, hogy a bajor kormány német állampolgárságot adjon neki. Erőfeszítései nem jártak sikerrel. Ami a nőket és a házasságot illeti, szintén volt igazság abban, amit Hitler azon az 1942-es téli éjszakán mondott. Az általános vélekedéstől eltérően igenis szerette a hölgytársaságot, kiváltképpen a szép hölgyekét. A háború alatt a Legfelsőbb Parancsnokságon folytatott asztali beszélgetések során e téma újra meg újra felmerült. – Micsoda bájos nők vannak a világon! – kiáltott fel cimborái előtt az 1942. január 26-ára virradó éjszakán, majd így dicsekedett: – Ifjú koromban Bécsben sok bájos nőt ismertem! – Heiden ismerteti Hitlernek a korai időkből való néhány vonzalmát, például Jenny Haug iránt, akinek a fivére Hitler sofőrje volt, s aki 1923-ban a kedvesének számított, a magas és impozáns Erna Hanfstängl, Putzi testvére iránt, valamint Winifred Wagner, Richard Wagner menye iránt. Amennyire azonban tudhatjuk, Adolf Hitler egyetlen mély szerelme a saját unokahúga volt. 1928 nyarán Hitler egy hamburgi nagyiparos özvegyétől havi száz márkáért (25 dollár) kibérelte a Berchtesgaden feletti Obersalzbergen lévő Wachenfeld villát, és rávette megözvegyült féltestvérét, Angela Raubalt, hogy utazzon oda Bécsből, és ott vezesse a háztartást: ezt a helyet nevezhette Hitler az első igazi otthonának.44 Frau Raubal magával vitte két leányát, Gelit és Friedlt is. Geli húszéves volt: lobogó szőke haja, csinos arcvonásai, kellemes hangja és napsugaras természete vonzóvá tette a férfiak számára.5 Hitler hamarosan beleszeretett. Magával vitte mindenhová: gyűlésekre, értekezletekre, hosszú hegyi sétákra, müncheni kávéházakba és színházakba. Amikor 1929-ben kilencszobás luxuslakást bérelt München egyik legdivatosabb főútján, a Prinzregentenstrassén, Geli kapta az egyik szobát. Münchenben és délnémet náci körökben kivédhetetlenül lábra kaptak a párt vezéréről és szép szőke unokahúgáról szóló pletykák. A merevebb (vagy irigyebb) vezetők némelyike javasolta, hogy Hitler vagy ne hurcolja többé magával fiatal kedvesét, vagy vegye feleségül. Hitler dühöngött az ilyen megnyilvánulások hallatán: egy veszekedés alkalmával elbocsátotta Württemberg Gauleiterét. Valószínű, hogy el is akarta venni az unokahúgát. Egyes, a korai időkben hozzá közel álló párttársai később elmondták nekem, hogy elkerülhetetlennek látszott a házasság. Semmi kétségük nem volt afelől, hogy Hitler fülig szerelmes a lányba. Annak az érzelmei azonban már a feltevések körébe tartoznak. Nyilvánvaló, hogy hízelgett neki a híressé váló férfi figyelme, és élvezte is annak megnyilvánulásait. Hogy azonban viszonozta is volna a nagybátyja szerelmét, azt nem tudjuk; valószínűleg nem, s az affér végén bizonyosan nem. Mély szakadék nőtt közöttük, amelynek eredetét és természetét soha nem sikerült teljesen tisztázni. Sok a spekuláció, ám kevés a bizonyíték. Mindketten kétségtelenül féltékenyek voltak egymásra. A lány rosszallotta Hitlernek a más nők, például Winifred Wagner iránti figyelmességét, a férfi pedig arra gyanakodott, hogy a lánynak viszonya van Emil Maurice-szal, a volt fegyenccel és testőrrel. Geli Hitler őfelette gyakorolt zsarnoksága ellen is tiltakozott. Hitler azt akarta, hogy a lányt ne is lássák rajta kívül más férfi társaságában. Megtiltotta, hogy Bécsbe utazzon énekleckéi folytatására, s ezzel elnyomta törekvését az operaénekesi pályára. Egyedül magának 44

Később megvásárolta, majd kancellárrá válása után tékozlóan hatalmas mértékben átépíttette, nevét pedig Haus Wachenfeldről Berghofra változtatta.

akarta a lányt. Sötét célozgatások is ismeretesek, amelyek szerint Gelit visszataszította szerelmesének mazochista hajlama; ezek szerint a politikában brutális zsarnok arra vágyott volna, hogy a szeretett nő rabszolgája lehessen – szexológusok szerint az ilyen férfiakban nem szokatlan az efféle vágyakozás. Heiden megemlít egy levelet, melyet Hitler 1929-ben írt unokahúgának, s benne megvallja ilyen irányú legmélyebb érzéseit. A levél a szállásadónő fiának kezébe került – ennek pedig nem is egy emberéletre nézve tragikus következményei lettek.6 Bármi sötétítette is be a nagybácsi és az unokahúg közötti szerelmet, veszekedéseik egyre vadabbá váltak, s 1931 nyarának végén Geli bejelentette, hogy visszatér Bécsbe, ahol folytatni fogja énekleckéit. Hitler megtiltotta, hogy elutazzon. A szomszédok szemtanúi voltak a zajos veszekedésnek, amikor Hitler 1931. szeptember 17-én müncheni lakását elhagyva Hamburgba indult. Hallották, amint a fiatal lány utánakiált az ablakból, az autójába szálló Hitlernek: – Akkor hát nem engedsz Bécsbe? – és hallották Hitler válaszát is: – Nem! Másnap reggel Geli Raubalt golyó ütötte sebbel holtan találták a szobájában. Alapos nyomozást követően az államügyész öngyilkosságnak találta az esetet. A halottkém azt jelentette, hogy egy golyó a bal váll alatt hatolt a mellkasba, és átütötte a szívet; úgy tűnt, semmi kétség nem lehet az önkezűség felől. Münchenben mégis éveken át tartotta magát az a gonosz pletyka, hogy Geli Raubalt meggyilkolták – vagy Hitler tette dühében, vagy Himmler azért, hogy feloldja a pártra lassan szégyenletessé váló helyzetet. Ám soha semmiféle hihető bizonyíték nem került elő, ami alátámasztotta volna az efféle pletykákat. Magát Hitlert egészen lesújtotta a gyász. Gregor Strasser később elmesélte, hogy a következő két napot és éjszakát Hitler mellett kellett töltenie, hogy megakadályozza öngyilkosságát. Egy héttel azután, hogy Gelit Bécsben eltemették, Hitler megszerezte az osztrák állam külön engedélyét arra, hogy odamehessen; egy egész estét sírt végig a lány sírja mellett. Hónapokon át vigasztalhatatlan maradt. Három héttel Geli halála után Hitler lebonyolította első találkozóját Hindenburggal. Kártyás nyelven szólva most licitált először igazán nagy tétre, a birodalom kancellári posztjára. Akik jól ismerték, azok a szeretett unokahúg elveszítése miatti sokknak tulajdonították e fontos eseményen tanúsított szétszórtságát; egyes barátai szerint úgy tűnt, mintha a náci vezér nem lett volna képességei teljes birtokában, amivel rossz benyomást keltett. Úgy hiszem, ebben a magánéleti csapásban gyökerezett a lemondásnak az a gesztusa, hogy elhatározta: megtartóztatja magát a húsevéstől. Legalábbis a jelek szerint néhány legközelebbi híve így gondolta. A vezér később rendületlenül mindig azt mondta nekik, hogy Geli Raubal volt az egyetlen nő, akit szeretett életében, s mindig mély tisztelettel beszélt róla, gyakran könnyes szemmel. A személyzet beszámolója szerint Geli szobája az obersalzbergi villában még azután is érintetlenül megmaradt, hogy kancellár korában Hitler átépíttette és megnagyobbíttatta az épületet. A Führer ottani szobájában és a berlini kancellárián is mindvégig ott voltak a falon a fiatal nő portréi45, amelyeket Geli születésnapján és halála évfordulóján minden évben felvirágoztak. Ahhoz képest, amilyen brutális, cinikus ember volt, aki képtelennek tűnt arra, hogy bárki ember fiát szeressen, a fiatal Geli Raubal iránti szerelem Hitler furcsa életútjának egyik rejtélye marad. Más rejtélyekhez hasonlóan ezt sem lehet racionálisan megmagyarázni; csak felidézhetjük. Szinte bizonyos, hogy Hitler később soha nem fontolgatta komolyan a házasságot – egészen a tizennégy évvel később elkövetett öngyilkosságát megelőző napig. A Hitler által az unokahúgának írt kompromittáló levelet a szállásadó fia szerezte meg Bernhard Stempfle atya segítségével. Ez a Jeromos-rendhez tartozó katolikus pap és antiszemita újságíró segített annak idején Hitlernek kiadásra kész állapotúra formálni a Mein Kampfot A levél megvásárlására fordított pénzt Heiden szerint Franz Xavier Schwarz, a párt pénztárosa 45

Hitler kedvenc festőjének, Adolf Zieglernek a lány halála után készült alkotásai.

adta. Stempfle atya egyike volt hát azoknak, akik tudtak valamit a Hitlert Geli Raubalhoz fűző szerelem titkaiból. A jelek szerint az atya nem őrizte megfelelően a kapcsolat titkát. Később, amikor a Mein Kampf szerzője Németország diktátorává lett, és egy napon nekilátott, hogy leszámoljon egyes régi barátaival, Stempfle atya az életével fizetett hanyagságáért. Soha nem állapították meg, hogy honnan származott Hitler jövedelme e magánéletében kellemes évek során, amikor villát szerzett az Obersalzbergen és luxuslakást Münchenben, valamint egy külön sofőr vezette drága autóval járt, ami 20 000 márkába ($5 000) került neki. A háború után előkerült jövedelemadó-dossziéiból azonban kiderül egy és más ezzel kapcsolatban.7 Amíg csak kancellárrá válva nem deklarálta magát felmentettnek az adófizetés alól, állandó harcban állt az adóhatósággal: 1925 és 1933 között tekintélyes akta gyűlt össze róla a müncheni adóhivatalban. 1925. május 1-én a hivatal értesítette, hogy sem 1924-ről, sem 1925 első negyedévéről nem adta be adóbevallását. Hitler így válaszolt: „1924-ben [amikor börtönben volt] és 1925 első negyedében semmiféle jövedelemhez nem jutottam. Megélhetési költségeimet bankkölcsönből fedeztem.” Mi a helyzet az ötezer dolláros autóval? – érdeklődött az adószedő. Hitler azt felelte, hogy arra is bankkölcsönt vett fel. Minden bevallásában íróként jelölte meg foglalkozását, és mint ilyen, jövedelme jó részét leírható költségként próbálta elszámolni. Nyilvánvaló, hogy ismerte az íróknak ezt az elterjedt gyakorlatát. Első jövedelemadó-bevallása 1925 harmadik negyedévére vonatkozik, s benne bruttó bevételként 11 231, foglalkozása űzésének érdekében kiadott levonható költségként 6 540, s a felvett kölcsönök utáni kamatfizetésre költött 2 245 birodalmi márkát tüntet fel, így hát adóköteles nettó jövedelme 2 446 birodalmi márka volt. Géppel írott három oldalnyi magyarázatában Hitler a foglalkozása űzéséhez szükséges költségek nagyságát védelmezve azzal érvelt, hogy bár azok nagy része látszólag politikai tevékenysége következtében merült fel, valójában e tevékenység szolgáltatja számára a politikai író munkájához szükséges nyersanyagot, és segít könyve értékesítésében. Politikai tevékenységem nélkül nevem ismeretlen volna, s nem állna rendelkezésemre egy politikai mű kiadásához szükséges anyag ... Ennek megfelelően az én esetemben, mint politikai író esetében a hivatásos író voltom szükséges feltételéül és e munkám pénzügyi sikerének biztosításául szolgáló politikai tevékenységemmel kapcsolatos kiadások nem tekinthetők adókötelesnek... Az adóhivatal láthatja, hogy a könyvemből származó, a tárgybani időszakra vonatkozó jövedelemnek csupán töredékét költöttem magamra; sehol nem rendelkezem ingatlannal vagy egyéb vagyonnal, amelyet a magaménak mondhatnék.46 Szükségem folytán oly messzemenően korlátozom személyes igényeimet, hogy teljesen megvonom magamtól a dohányt és az alkoholt, rendkívül szerény vendéglátó helyeken étkezem, és minimális lakbéremen kívül semmiféle olyan kiadásom nincs, amely ne volna politikai írói munkámhoz szükséges költségként elszámolható ... A gépjármű is egy cél elérése érdekében használt eszköz a számomra. Egyedül ez teszi lehetővé napi munkám elvégzését.8 Az adóhivatal a levonásoknak csupán a felét hagyta jóvá. Hitler a fellebbviteli bizottsághoz fellebbezett, ám az is jóváhagyta az első fokú határozatot, az adóhatóság tehát csak a felét hagyta jóvá a költség címén történt levonásoknak. Hitler tiltakozott, de fizetett. A náci vezér jövedelemadó-bevallásaiban közölt bruttó bevételek nagyjából pontosan megfelelnek a Mein Kampfból származó jogdíjainak: 1925-ben 19 843,1926-ban 15 903,1927ben 11 494, 1928-ban 11 818 és 1929-ben 15 448 márka. Mivel a kiadók könyvelését ellenőrizhette az adóhivatal, Hitler nem tehette meg biztonságosan, hogy a jogdíjainál kisebb összegű jövedelmet vall be. Hogyan áll azonban a helyzet az egyéb bevételei körül? Ezek soha nem kerültek bevallásra. Tudott volt, hogy sok pénzt kér és kap az elszegényedett náci sajtóban megjelenő számos cikkéért. A párt köreiben sokan morogtak amiatt, hogy Hitler sokba kerül. Ε tételek hiányoznak adóbevallásaiból. A húszas évek vége felé sűrűbb sugárban kezdett folyni a 46

Kiemelések Hitlertől.

náci párt kasszájába a pénz egyes bajor és Rajna-vidéki nagyiparosok jóvoltából, akik vonzónak találták Hitler szembenállását a marxistákkal és a szakszervezetekkel. Fritz Thyssen, a Vereinigte Stahlwerke (Egyesült Acélművek) nevű német acéltröszt feje és Emil Kirdorf, a Ruhr-vidéki szénkirály komoly összegeket adományozott. A pénzt gyakran személyesen Hitler kapta kézhez. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy mennyit tartott meg magának. Ám a kancellárrá válása előtti utolsó néhány évben tanúsított életvitele azt jelzi, hogy a támogatóitól kapott pénz nem maradéktalanul vándorolt tovább a pártkasszába. Persze 1925-1928 között egyfolytában arra panaszkodott, milyen nehézségei vannak a jövedelemadó kifizetései miatt; folyamatosan hátralékban volt, s újra meg újra halasztásokért folyamodott. 1926 szeptemberében így írt az adóhivatalnak: „Pillanatnyilag nem vagyok abban a helyzetben, hogy adót fizethessek; megélhetési költségeim fedezésére kölcsönt kellett felvennem.” Később úgy nyilatkozott erről a korszakról, hogy „éveken át tiroli almán éltem. Hihetetlen, hogy mennyire takarékoskodnunk kellett. Minden megtakarított márka a pártra ment el.” 1925-1928 között pedig, amint azt elárulta az adószedőnek, egyre mélyebben keveredett adósságokba. 1926-os bevallásában 31 209 márka kiadást vallott be 15 903 márka bevétellel szemben, s kijelentette, hogy a különbséget további „bankkölcsönökből” fedezte. Ezután – mintegy csoda folytán – 1929-es adóbevallásában már nem szerepelt a kölcsönök visszafizetésének vagy kamatfizetésének tétele, noha bevallott jövedelme jóval kevesebb volt, mint 1925-ben. Hale professzor, akinek a témába vágó tanulmányára alapoztam az eddigieket, itt megjegyzi: „Pénzügyi csoda történt, s [Hitler] likvidálta adósságait.”9 A tisztesség kedvéért el kell mondanunk, hogy a jelek szerint Hitler soha nem törődött különösebben a pénzzel, ha az elég volt arra, hogy kényelmesen megéljen, s nem kellett holmi bérért vagy fizetésért verejtékeznie, így vagy úgy, de 1930-tól kezdve, amikor a jogdíja az előző évihez képest hirtelen megháromszorozódva körülbelül 12 000 dollárt tett ki, a nagyiparból pedig ömleni kezdett a pénz, örökre eltűnt minden pénzügyi aggodalma, ha volt egyáltalán. Most már minden tehetségét és tüzes energiáját sorsa beteljesítésére fordíthatta. Eljött az ideje annak, hogy megvívja a végső harcot a hatalomért, egy nagy nemzet feletti diktátorság megszerzéséért.

A GAZDASÁGI VÁLSÁG NYÚJTOTTA LEHETŐSÉGEK Az 1929 végén a világon tűzvészként végigsöprő gazdasági válság megadta a lehetőséget, melyre Hitler várt, s ő ki is facsart belőle, amennyit csak tudott. A legtöbb nagy forradalmárhoz hasonlóan ő is csak nehéz időkben bontakozhatott ki: először amikor a tömegek munkanélküliek, éhesek és elkeseredettek voltak, később pedig amikor megrészegültek a háború szagától. Egyetlen tekintetben mégis egyedülálló egyéniség volt a történelemben szereplő forradalmárok között: ő a hatalom megszerzése után szándékozta végrehajtani a maga forradalmát. Nem arra kellett neki a forradalom, hogy megszerezze az állam feletti uralmat. Ε célt a szavazók voksaival vagy a nemzet irányítóinak jóváhagyásával, azaz alkotmányos eszközökkel kívánta elérni. A szavazatok megszerzése érdekében Hitlernek csupán a kor kínálta lehetőséget kellett kihasználnia: a harmincas évek elején a német nép ismét kétségbeesésbe süllyedt. Annak érdekében pedig, hogy megszerezze a hatalomban ülők támogatását, arról kellett meggyőznie őket, hogy csak ő képes kimenteni Németországot katasztrofális állapotából. Az 1930-1933 közötti zűrzavaros esztendőkben a ravasz és merész náci vezér megújult energiával látott neki e kettős cél hajszolásának. A korra visszatekintve ma már látható, mennyire Hitler kezére játszottak maguk az események, és annak a maroknyi embernek a gyengesége és zavarodottsága, akiket esküjük kötött az általuk kormányozott köztársaság védelmére. Mindezt azonban nem lehetett előre látni 1930 elején. Gustav Stresemann 1929. október 3-án hunyt el. Az előző hat esztendő során külügyminiszterként végzett fáradhatatlan munkája merítette ki az erejét: igyekezett visszahozni Németországot a nagyhatalmak közé, és a politikai-gazdasági stabilitás felé irányítani a német

népet. Bámulatos sikereket ért el. Bevitte Németországot a Népszövetségbe, végigtárgyalta a Dawes-tervet és a Young-tervet, s így a háborús jóvátétel összege olyan szintre csökkent, hogy Németország könnyen kifizethette; 1925-ben pedig ő volt az egyik szülőapja a locarnói egyezménynek, amely végre elhozta Nyugat-Európa háborúzásba és viszálykodásba belefáradt népe számára a hosszú ideje első nyugalmas periódust. Három héttel Stresemann halála után, október 24-én összeomlott a Wall Street-i tőzsde. Ennek hatását gyorsan és katasztrofális módon érezte meg Németország. A német felvirágzás legnagyobbrészt a külföldről, főleg Amerikából érkező kölcsönökön és a világkereskedelmen alapult. Amikor új kölcsönöket nem lehetett szerezni, a régiek visszafizetése pedig esedékessé vált, a német pénzügyi struktúra nem bírta ki a megterhelést. Amint az általános visszaesést követően leült a külkereskedelem is, Németország képtelen volt elegendő értékben exportálni ahhoz, hogy behozhassa külföldről a szükséges és létfontosságú nyersanyagokat és élelmiszert. Export nélkül a német ipar nem tudta üzemeltetni a gyárakat: 1932-re a termelés majdnem a felére csökkent 1929-hez képest. Milliók veszítették el a munkahelyüket. Ezerszámra mentek tönkre a kisvállalkozások. 1931 májusában Ausztria legnagyobb bankja, a Kreditanstalt összeomlott; ezt követően július 13-án tönkrement az egyik legfontosabb német bank, a Darmstädter und Nationalbank. Á berlini kormány ezért arra kényszerült, hogy ideiglenesen bezárassa az összes bankot. A dolgok menetét még Hoover elnök azon kezdeményezése sem tudta megfordítani, hogy július 6-ától moratóriumot hirdetett minden háborús tartozás, köztük a német jóvátétel törlesztésére. Olyan erők sújtották a nyugati világot, amelyeket képtelenek voltak megérteni annak vezetői: úgy érezték, nincs ember, aki úrrá lehetne ezeken az erőkön. Hát hogyan lehetséges az, hogy ekkora bőség kellős közepén hirtelen ekkora szegénység támad? Hitler ugyan megjósolta a katasztrófát, ám hogy mi okozta, azt semmivel nem értette meg jobban, mint a többi politikus – talán még kevésbé is a legtöbbnél, mivel közgazdaságtant nem ismerte, és unta is. Nem unta azonban, sőt fel is ismerte azokat a lehetőségeket, amelyeket a gazdasági válság kínált hirtelen neki. Együttérzését nem ébresztette fel a német nép nyomorúsága, az, hogy életükön még ott volt a márka tíz évvel azelőtti összeomlása okozta katasztrófa sebhelye. Ellenkezőleg: a korszak legsötétebb pillanatában, amikor álltak a gyárak, hatmillió felett volt a bejegyzett munkanélküliek száma, és az ország minden városában utcahosszúságú sorok álltak az ingyenkonyhák előtt, képes volt ilyesmit leírni a náci sajtóban: „Soha életemben nem voltam még ilyen jókedvű és elégedett, mint ezekben a napokban: a rideg valóság végre felnyitotta a németek millióinak szemét a nép marxista becsapóinak példátlan csalásaira, hazugságaira és árulására.”10 Nem vesztegette arra az idejét, hogy együtt érezzen szenvedő német honfitársaival; inkább hidegvérrel és azonnal át akarta alakítani szenvedésüket a saját ambícióit szolgáló politikai támogatássá. Ehhez látott neki 1930 nyarának végén. Hermann Müller Németország utolsó szociáldemokrata kancellárja, az utolsó olyan kormány feje, amely a weimari köztársaságot fenntartó demokratikus pártok koalíciójára épült, 1930 márciusában lemondott, mivel vita támadt a pártok között a munkanélküliségi biztosítási alap ügyében. Utódja Heinrich Brüning lett, a katolikus Centrumpárt parlamenti vezetője, aki egy géppuskás század parancsnokaként kapott Vaskeresztet a háborúban, s a Reichstagban megnyilvánuló józan, konzervatív nézetei felkeltették a hadsereg, azon belül pedig egy a közvélemény számára akkor még ismeretlen, Curt von Schleicher nevű tábornok rokonszenvező figyelmét. A hiú, rátermett és ambiciózus „irodai tiszt” Schleicher, akit katonai körökben már akkor is tehetséges és gátlástalan intrikusnak ismertek, Brüning nevét javasolta von Hindenburg elnöknek. Lehetséges, hogy az új kancellár nem egészen jött rá arra, hogy a hadsereg jelöltje volt. A kitűnő emberi tulajdonságokkal rendelkező, önzetlen, szerény, becsületes, valamelyest szigorú természetű Brüning azt remélte, hogy visszaállíthatja a szilárd parlamenti kormányzást Németországban, s kimentheti az országot a növekvő ütemű hanyatlásból és a politikai káoszból. Ε jó szándékú és demokratikus gondolkodású hazafinak az

volt a tragédiája, hogy erre irányuló próbálkozása során akaratán kívül megásta a német demokrácia sírját, s ezzel elősegítette Adolf Hitler eljövetelét. Brüning nem tudta rávenni a Reichstag többségét a pénzügyi programjában szereplő egyes intézkedések jóváhagyására. Ezért felkérte Hindenburgot, hogy léptesse érvénybe az alkotmány 48. paragrafusát, s annak szükségállapoti felhatalmazásával elnöki rendelet útján hagyja jóvá a pénzügyi törvénytervezetet. A parlament válaszul megszavazott egy követelést a rendelet visszavonására. A parlamenti kormányzás olyan pillanatban kezdett összeomlani, amikor a gazdasági válság létfontosságúvá tette volna az erős kormány létét. Brüning úgy próbálta meg feloldani a kialakult helyzetet, hogy 1930 júliusában a parlament feloszlatására kérte az elnököt. Az új választásokat szeptember 14-ére írták ki. Örökké megválaszolatlan kérdés marad, hogy Brüning hogyan akart szilárd parlamenti többséget szerezni az új választásokon. Hitler mindenesetre rájött, hogy a vártnál korábban elérkezett az ő lehetősége. A nehéz sorban élő emberek kiutat követeltek nyomorúságos helyzetükből. Munkát akart a sokmillió munkanélküli. Segítséget akartak a kis üzletek tulajdonosai. Legalább megélhetést nyújtó kilátásokat akart az utolsó választás óta nagykorúvá érett négymillió fiatal. Forgószélszerű kampánya során Hitler olyasmit ígért a sokmillió elégedetlen számára, ami legalább némi reményt ígért akkori nyomorúságukban. Ő majd újra erőssé teszi Németországot, megtagadja a háborús jóvátételek fizetését, visszautasítja a versailles-i békeszerződést, eltiporja a korrupciót, megrendszabályozza a fináncbárókat (főleg ha zsidók), és gondoskodik arról, hogy minden németnek legyen munkája és kenyere. A nemcsak enyhülésre, hanem új hitre és új istenekre is szomjazó reményvesztett milliókra nem maradt hatástalanul Hitler csábítása. Noha a náci vezér erősen reménykedett a sikerben, mégis igen meglepődött, amikor 1930. szeptember 14-én éjjel befutottak az eredmények. Két évvel azelőtt a pártja 810 000 szavazatot szerzett és 12 képviselőt küldhetett a Reichstagba. Most arra számított, hogy a rájuk adott voksok száma megnégyszereződik, s talán 50 mandátumot is szerezhetnek. Ám e napon az NSDAP 6 409 600 szavazatot kapott, amely 107 képviselői man dátumot jelentett a parlamentben, s ezzel egyik napról a másikra a legkisebb parlamenti pártból a második legnagyobbá vált. A pártok skálájának másik végén helyet foglaló kommunisták szintén megerősödtek: az 1928-as 3 265 000 szavazatról 4 592 000 szavazatra nőtt támogatottságuk, így mandátumaik száma is, 54-ről 77-re. A középosztály mérsékelt pártjai a katolikus Centrumpárt kivételével több mint egymillió szavazatot vesztettek, csakúgy, mint a szociáldemokraták, noha négymillió új szavazó járult az urnák elé. Hugenberg jobboldali nacionalistáinak támogatottsága négymillióról kétmillióra zuhant. Nyilvánvaló volt, hogy a nácik több millió szavazót hódítottak el a középosztály többi pártjától. Az is nyilvánvaló volt, hogy mostantól Brüningnek – vagy bárki másnak – nehezebb lesz szilárd többséget kovácsolnia a Reichstagban, mint addig bármikor. Ilyen többség nélkül pedig hogyan maradhat életben a köztársaság? Az 1930-as választások másnapján e kérdés került az érdeklődés homlokterébe a nemzet két olyan tartóoszlopánál, amelyeknek a vezetői mindig is legfeljebb a német történelem múló epizódjaként ismerték el a köztársaságot: e két tartóoszlop a hadsereg, valamint a nagyiparosok és pénzügyi vezetők csoportja volt. A szavazóurnáknál aratott sikerétől felhevült Hitler most e két erős csoport megnyerésére koncentrálta figyelmét. Mint láttuk, már régen, még Bécsben megtanulta Kari Lüger polgármestertől, milyen fontos, hogy a maga oldalára állítsa „a fennálló hatalmi intézményeket”. Egy évvel korábban, 1929. március 15-én Hitler egy müncheni beszédében arra kérte a hadsereget, vizsgálja felül a nemzetiszocializmussal szembeni ellenséges és a köztársaságot támogató hozzáállását. A jövő nem a pusztulás pártjain múlik, hanem inkább azokon a pártokon, amelyek magukban hordják a nép erejét, s amelyek készek arra, és szándékukban is áll, hogy hozzákössék magukat ehhez a hadsereghez, hogy egyszer majd segíthessenek a hadseregnek megvédeni a nép

érdekeit. Ellenben még mindig úgy látjuk, hogy a hadsereg tisztjei későn bár, de azon a kérdésen gyötrődnek, hogy mennyire szabad együttműködni a szociáldemokráciával. No, de tisztelt uraim, önök valóban azt hiszik, hogy bármi közük lehet ahhoz az ideológiához, amely előírja mindannak a megszüntetését, amely egy hadsereg létezésének az alapja? Ezzel ügyesen jelentette be igényét a hadsereg tisztjeinek támogatására. Legtöbbjük elhitte azt, amit most Hitler is századszor ismételt meg már, hogy a hadsereget éppen az a köztársaság döfte hátba és árulta el, amelyet éppen ők támogatnak, s amely nem vesztegeti szeretetét a katonai kasztra és mindarra, amelyet az képvisel. Ezután Hitler a saját eljövendő tetteit illetően prófétainak bizonyuló szavakkal figyelmeztette a tiszteket, mi történik velük, ha a marxisták győzedelmeskednek a nácik felett. Ebben az esetben Önök felírhatják majd a német hadsereg fölé: „A német hadsereg vége”. Mert akkor, uraim, önöknek határozottan politizálniuk kell majd. ... Önökből akkor esetleg a rezsimet szolgáló hóhérok és politikai komisszárok válnak, és ha nem viselkednek jól, akkor a feleségük és a gyermekük rács mögé kerül. S ha még akkor sem viselkednek jól, kidobják, és talán falhoz is állítják önöket ...11

A beszédet viszonylag kevesen hallották, ám annak érdekében, hogy a hadsereg köreiben megismerhessék, a Völkischer Beobachter szó szerint leközölte. Hosszasan foglalkozott a beszéddel a nem régen indított Deutscher Wehrgeist című, katonai ügyekkel foglalkozó havi folyóirat is. 1927-ben a hadsereg még megtiltotta, hogy nácikat vegyenek fel a 100 000 fős Reichswehrbe, sőt még polgári alkalmazottként sem dolgozhattak nácik a fegyver- és egyéb raktárakban. 1930 elejére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a náci propaganda előrenyomul a hadseregben, főleg a fiatal tisztek körében, akik közül sokakat vonzott nemcsak Hitler fanatikus nacionalizmusa, hanem az általa kínált kilátás is: a régi dicsőségét és létszámát visszanyerő hadsereg, amelyben megnyílna számukra az előléptetések lehetősége: erre a mostani kis méretű haderőnél semmi kilátásuk nem volt. A nácik beszivárgása a fegyveres erőkbe olyan mérvűvé vált, hogy az azóta honvédelmi miniszterré lett Groener tábornok 1930. január 22-én kénytelen volt kiadni egy rendeletet, amelyben felidézte von Seeckt tábornoknak hét évvel korábban, a sörházi puccs előestéjén a hadsereghez intézett hasonló figyelmeztetését. . Kijelentette, hogy a nácik a hatalomra éheznek. „Ennélfogva a Wehrmachtnak udvarolnak. Annak érdekében, hogy felhasználhassák pártjuk politikai céljaira, megpróbálnak elkápráztatni bennünket, hogy elhiggyük: egyedül a nemzetiszocialisták képviselik a valódi nemzeti erőt.” Arra kérte a katonákat, hogy tartózkodjanak a politikától, és mindenféle pártvillongásoktól távol maradva „szolgálják az államot”. Nem sokkal ezután napvilágra került, hogy a Reichswehr egyes fiatal tisztjei bizony nem tartózkodnak a politikától, legalábbis a náci politikától nem. Az eset nagy izgalmat keltett Németországban, nézeteltérést a tisztikar magasabb régióiban és örömöt a náci táborban. Úgy történt, hogy letartóztatták az ulmi helyőrség három ifjú hadnagyát. Ludin, Scheringer és Wendt náci doktrínákat terjesztett a hadseregben, és megpróbálta rávenni tiszttársait arra, hogy fegyveres náci felkelés esetén ne lövessenek a lázadókra. Ez utóbbi tettük hazaárulás volt, ám Groener tábornok, aki nem kívánta szellőztetni azt a tényt, hogy árulás ütötte fel a fejét a hadseregben, megpróbálta eltussolni az ügyet: elintézte, hogy a vádlottak egyszerű függelemsértés vádjával álljanak hadbíróság elé. Ε próbálkozását lehetetlenné tette Scheringer hadnagy dacos ellenszegülése, aki lázító hangú cikket csempészett ki a Völkischer Beobachter számára. A nácik sikerét hozó 1930 szeptemberi választások után egy héttel a lipcsei Legfelsőbb Bíróság megkezdte a három tiszt hazaárulási ügyének tárgyalását. A védők közt szerepelt két emelkedő csillagú náci ügyvéd: Hans Frank és dr. Carl Sack.47 47

Mindketten akasztófán végezték életüket: Sack a Hitler elleni 1944. július 20-i merénylettel kapcsolatos összeesküvésben játszott szerepéért, Frank pedig azért, amit Hitler nevében Lengyelországban elkövetett.

A rivaldafényben azonban nem a védők álltak, de még csak nem is a vádlottak, hanem Adolf Hitler. Megjelenése a bíróság előtt kiszámított kockázatot jelentett. Kínos lett volna elhatárolnia magát a három tiszttől, akik tevékenysége a nácik iránt a hadsereg soraiban növekvő rokonszenv bizonyítéka volt: e rokonszenvet nem akarta gyengíteni. Kínos volt, hogy kiderült a hadsereg befolyásolásának náci kísérlete. Az sem segítette Hitler pillanatnyi taktikáját, hogy a vád forradalmi szervezetként jelölte meg a náci pártot, amely erőszakkal kívánja megdönteni a kormányt. Ez utóbbi vád megcáfolása érdekében Hitler elintézte Frankkal, hogy tanúskodni fog a védelem oldalán. A valóságban azonban a Führer célja sokkal fontosabb volt ennél: a nemrégiben megdöbbentő mérvű választási sikert aratott népi mozgalom vezéreként biztosítani akarta a hadsereget, különösen a főtiszteket, hogy mi sincs távolabb a nemzetiszocializmustól, mint a Reichswehr bomlasztása, amire a három fiatal tiszt esete látszott utalni. Ellenkezőleg, a nácik éppen hogy meg akarják menteni a hadsereget és Németországot! A tanúk emelvénye által nyújtott országos fórumon Hitler jó hatásfokkal vetette be minden tárgyalótermi tehetségét és kiváló politikai stratégiai érzékét. Ha mesteri előadása csalárd volt is (mert az volt!), az akkori Németországban ezt még a tábornokok közül is kevesen tudhatták. Hitler nyájasan biztosította a bíróságot (és a tisztikart), hogy sem az SA, sem a párt nem küzd a hadsereg ellen. – Mindig azt tartottam – jelentette ki –, hogy őrültség volna bármilyen kísérlet a hadsereg leváltására. Egyikünknek sem fűződik semmilyen érdeke a hadsereg leváltásához ... Mihelyt hatalomra kerülünk, gondoskodni fogunk arról, hogy a mostani Reichswehrből a német nép nagy hadserege szülessen. Ismételten a bíróság (és a tábornokok) értésére adta azt is, hogy a náci párt csakis alkotmányos módszerekkel igyekszik megragadni a hatalmat, s tévednek az ifjú tisztek, ha fegyveres felkelésre számítanak. Mozgalmunknak nincs szüksége semmi erőszakra. Eljön majd az idő, amikor a német nemzet megismerkedik eszméinkkel; akkor harmincötmillió német áll majd mögém ... Amikor alkotmányozási joggal rendelkezünk, majd akkor fogjuk az általunk helyesnek tartott módon átformálni az államot. A BÍRÓSÁG ELNÖKE: Ezt is alkotmányos eszközökkel? HITLER: Igen.

Hitlernek azonban, bár itt főleg a hadsereghez és Németország más konzervatív köreihez intézte szavait, saját pártbeli követőinek forradalmi hevületét is szem előtt kellett tartania. Nem hagyhatta cserben őket úgy, mint a három vádlottat. Ezért ragadta meg a lehetőséget, amelyet a bíróság elnöke nyújtott a számára azzal, hogy felidézte Hitlernek a sikertelen puccs előtt egy hónappal tett kijelentését, azt, hogy „fejek fognak hullani”. Visszavonja-e most e kijelentését a nácik vezére? Biztosíthatom önt [felelte Hitler], hogy amikor a nemzetiszocializmus győzelemre viszi harcát, akkor létezni fog egy nemzetiszocialista bíróság is. S akkor majd megbosszuljuk az 1918-as novemberi forradalmat, és hullani fognak a fejek!12

Senki nem mondhatja azt, hogy Hitler nem figyelmeztetett, mit fog tenni, ha hatalomra kerül, ám a tárgyalóterem közönsége jól fogadta e fenyegetést, mert hangosan és hosszan megtapsolták. S bár az elnök kifogásolta a tárgyalás zavarását, sem ő, sem az ügyész nem tiltakozott a kijelentés ellen, amely szenzációs főcímmé vált országszerte a német sajtóban, és számos külföldi lapban is. A tényleges bűnügy szinte elveszett a Hitler kijelentései körül támadt izgalomban. A három fiatal tisztet, akiknek a nemzetiszocializmus iránti lelkesedését maga a nemzetiszocializmus legfőbb vezére utasította vissza, hazaárulás elkövetésére irányuló szervezkedésben találták bűnösnek, ám megúszták tizennyolc hónapi várfogsággal, ami igen enyhe ítélet volt. A köztársasági Németországban az ilyen vádak esetén a köztársaság támogatói

számára tartották fenn a kemény ítéleteket.48 1930 szeptembere fordulópontot jelentett azon az úton, amely kérlelhetetlenül vitte a németeket a Harmadik Birodalom irányába. A náci pártnak az országos választásokon aratott váratlan sikere nemcsak a hétköznapi emberek millióit, hanem az üzleti élet és a hadsereg sok vezető személyiségét is meggyőzte arról, hogy talán megállíthatatlan trend vette kezdetét. Lehet, hogy a párt demagógiája és vulgáris mivolta nem tetszett nekik, másfelől azonban mégis felszította a régi német patriotizmus és nacionalizmus szellemét, ami igencsak takaréklángon égett a köztársaság első tíz évében. A párt azt ígérte, hogy másfelé irányítja a német népet a kommunizmus, a szocializmus, a szakszervezetek és a demokrácia dőreségei közeléből. Mindenek előtt pedig az egész birodalom területén terjedőben volt. Igazi siker! Emiatt, no meg miután Hitler a lipcsei per során nyilvánosan megnyugtatta a hadsereget, egyes tábornokok gondolkodni kezdtek azon, vajon nem éppen a nemzetiszocializmus szükséges-e ahhoz, hogy egyesíteni lehessen a népet, visszaállítani a régi Németországot, újra naggyá tenni a hadsereget, és képessé tenni a nemzetet arra, hogy lerázza magáról a versailles-i békeszerződés megalázó béklyóit. Tetszett nekik, ahogyan Hitler visszavágott a Legfelsőbb Bíróság tanácselnökének, aki megkérdezte tőle, mit ért a „német nemzeti forradalom” kifejezés alatt. – Ez kizárólag a ma ismert, rabszolgasorba taszított német nép megmentését jelenti – válaszolta Hitler. – Németország kezét-lábát összekötözték a békeszerződésekkel... Ε szerződéseket a nemzetiszocialisták nem törvényeknek tekintik, hanem olyasmiknek, amiket kényszerrel erőltettek Németországra. Nem fogadjuk el, hogy a teljesen ártatlan eljövendő nemzedékek vállát nyomhassák. Ha a rendelkezésünkre álló minden eszközzel tiltakozunk ellenük, a forradalom ösvényén találjuk magunkat. A tisztikarnak is ez volt a véleménye. Egyes vezetői keserű szemrehányásokkal illették Groener tábornokot, a honvédelmi minisztert, amiért engedte, hogy a Legfelsőbb Bíróság lefolytassa a három fiatal tiszt perét. Hans von Seeckt tábornok, a hadsereg nemrégiben leváltott főparancsnoka, akit általában a háború utáni német hadsereg géniuszaként, Scharnhorst és Gneisenau méltó utódaként ismertek el, azt panaszolta Groenernek, hogy a per meggyengítette a tisztikaron belüli szolidaritás szellemét. Ludwig Beck ezredes, aki nemsokára vezérkari főnök lesz, később pedig történetünknek még fontosabb figurájává válik majd, ám 1930-ban még a három vádlott alakulatának, az 5. ulmi tüzérezrednek a parancsnoka volt, nemcsak dühödten tiltakozott feletteseinél alárendeltjei letartóztatása ellen, hanem még tanúskodott is a védelmükben Lipcsében. Most, hogy véget ért a per, és Hitler elmondhatta, amit akart, a tábornokok már kisebb ellenszenvvel tekintettek arra a mozgalomra, amelyet korábban a hadseregre nézve fenyegetőnek tartottak. Alfred Jodl tábornok, aki a II. Világháború során a Véderő Főparancsnokságának hadműveleti főnöke volt, a nürnbergi perben elmondta, hogy pontosan mit is jelentett a tisztikar számára a náci vezér megnyilatkozása. Közlése szerint korábban a magasabb rangú tisztek azt hitték, hogy Hitler megpróbálja aláaknázni a hadsereget, most viszont megnyugodtak. Maga von Seeckt tábornok is, miután 1930-ban a Reichstag tagjává választották, egy ideig nyíltan Hitler mellé állt, 1932-ben pedig arra unszolta nőtestvérét, hogy régi főnöke, Hindenburg helyett Hitlerre szavazzon az elnökválasztáson. Ekkor kezdett nőni és láthatóvá válni a német hadsereg tisztjeinek politikai vaksága, amely végül majd oly végzetessé válik. 48

Scheringer hadnagy, akit elkeserített Hitler őáltala árulásként megélt magatartása, már a börtönben megbélyegezte a náci pártot, és fanatikus kommunista lett. Sok máshoz hasonlóan, akik magukra haragították Hitlert, az 1934. június 30-i nagy tisztogatás alkalmával őt is felvették a likvidálandók listájára, ám valahogy megmenekült, és megérte Hitler halálát. Ludin hadnagy lelkes náci maradt, 1932-ben beválasztották a Reichstagba, előbb az SA, majd az SS magas rangú tisztje lett, és német ügyvivőként szolgált a szlovákiai bábkormány mellett; ott tartóztatták le és végezték ki a csehszlovákok az ország felszabadulásakor.

Az ipari és pénzügyi mágnások politikai együgyűsége nem volt kisebb, mint a tábornokoké: ennek volt az eredménye az a hitük, hogy amennyiben elég nagy összegeket vetnek oda Hitlernek, az majd lekötelezettjükké válik, s ha valaha is hatalomra jut, azt teszi majd, amire ők utasítják. Csak az 1930. szeptemberi választásokon aratott szenzációs náci sikert követően kezdett derengeni a gazdasági élet vezetői előtt, hogy az az ember, akit a húszas években még sokan egy osztrák senkinek tekintettek, akár át is veheti Németország kormányrúdját. 193l-re, amint Walther Funk vallotta a nürnbergi per során, „nagyiparos barátaimmal együtt magam is meg voltam győződve arról, hogy a nem túl távoli jövőben a náci párt hatalomra fog kerülni.” Ennek az évnek a nyarán a zsíros bőrű, sunyi pillantású, pocakos és apró termetű Funk, akinek az arca engem mindig békára emlékeztetett, felmondta a Berliner Börsenzeitung című vezető pénzügyi lapnál betöltött, jól jövedelmező szerkesztői állását, belépett a náci pártba, és közvetíteni kezdett a párt és az ipar számos tekintélyes vezetője között. Nürnbergben elmagyarázta, hogy több nagyiparos barátja, különösen a nagy Rajnavidéki bányászati konszernek prominens vezetői biztatták, hogy lépjen be a náci mozgalomba, s „győzzem meg a pártot, hogy a magánvállalkozás kurzusát kövesse.” Akkoriban a párt vezetősége egészen ellentmondásos és zavaros nézeteket vallott a gazdaságpolitikát illetően. Küldetésemet úgy próbáltam meg végrehajtani, hogy személyesen győzöm meg a Führert és a pártot: a párt alapvető gazdaságpolitikájaként a magánkezdeményezést, az üzletemberek önmagukra való támaszkodását, a szabad vállalkozás teremtő erejét, s a többit ismerjék el. A velem és azokkal az üzletemberekkel folytatott tárgyalásai során, akiket bemutattam neki, a a Führer újra meg újra elismételte: ellensége az állami gazdaságirányításnak és az úgynevezett „tervgazdaságnak”, és a lehető legmagasabb termelési szint elérése érdekében abszolút szükségesnek ítéli a szabad vállalkozást és versenyt.13

Amint a Reichsbank eljövendő elnöke és gazdasági minisztere elmondta, Hitler akkoriban kezdett megismerkedni azokkal az emberekkel, akiknél Németország pénze volt, s többékevésbé azt mondta nekik, amit hallani akartak tőle. A pártnak sok pénzre volt szüksége, hogy fedezze a választási kampányokat, a kiterjedt és intenzív propaganda költségeit, a teljes munkaidőben dolgozó többszáz tisztségviselő bérköltségét, valamint az SA és az SS magánhadseregeinek fenntartását; e két szervezet létszáma 1930 végére meghaladta a 100 000 főt, azaz többen voltak már, mint a Reichswehr katonái. Nem csak az üzletemberek és bankárok voltak a párt pénzforrásai, hiszen jókora összegek folytak be tagdíjakból, pártadókból, gyűjtésekből, sőt a párt lapjainak, könyveinek és folyóiratainak a forgalmából is, ám a legtöbb pénzt mégis csak az üzleti köröktől kapták. S minél több pénzt költött a gazdasági elit a nácikra, annál kevesebb jutott a többi konzervatív pártra, amelyet addig támogattak. – 1931 nyarán – mondja Otto Dietrich, aki Hitler alatt először a párt, majd a birodalom sajtófőnöke – volt – a Führer hirtelen elhatározta, hogy szisztematikusan fog barátkozni a befolyásos ipari mágnásokkal.14 Miféle mágnások voltak ezek? Személyazonosságuk titok volt, amelyet csupán a Vezér körüli legbelső körben ismerhettek. A pártnak kettős játékot kellett űznie. Hagynia kellett, hogy Strasser, Goebbels és a bolondos Feder azzal hitegesse a tömegeket, hogy a nácik igazi „szocialisták” és a pénzbárók ellenségei. Másfelől viszont a párt további meneteléséhez szükséges pénzt azokból kellett kicsalogatni, akik bőven rendelkeztek vele. Mint Dietrich elmondta, 1931 második felében Hitler mindvégig „ide-oda utazott szerte Németországban, magánkihallgatásokon találkozott prominens [üzleti] személyiségekkel”. Ε találkozók némelyikét annyira titokban kellett tartani, hogy „valamilyen erdei tisztáson” történt. Abszolút uralkodó szempont volt, hogy ne zavarhassák őket; nem volt szabad egy csepp lehetőséget sem hagyni a sajtónak arra, hogy disznólkodhasson. Ennek a következménye volt a siker” – mondja Dietrich. Ilyen nagyon, szinte komikusan cikcakkos volt tehát a náci politika. 1930 őgzén egyszer

Strasser, Feder és Frick a náci párt nevében törvényjavaslatot nyújtott be a Reichstagban, amely szerint 4%-ban állapították volna meg mindenféle kamat felső határát, valamint mindenféle kompenzáció nélkül kisajátították volna „a bank- és tőzsdemágnások”, továbbá a „keleti zsidók” minden tulajdonát. A törvényjavaslat a nagy bankok államosítását is előírta. Hitler elborzadt: ez nemcsak bolsevizmus, hanem a párt pénzügyi öngyilkossága is! Ellentmondást nem tűrő módon rendelte el, hogy a párt vonja vissza a törvényjavaslatot, amelyet ezek után a kommunisták szóról szóra elismételve terjesztettek be. Hitler megparancsolta pártjának, hogy nemmel szavazzon. Funknak a háború után a nürnbergi börtönben folytatott kihallgatásaiból megtudhattuk a nevét a Hitler által felkeresett „befolyásos ipari mágnások” legalább némelyikének. Emil Kirdorfot, a szakszervezeteket gyűlölő szénbárót, aki egy, a nyugat-németországi bányaérdekeltségek által összegyűjtött, „Ruhr-pénztár” .elnevezésű politikai kenőpénz-alap felett elnökölt, az 1929-es pártkongresszuson csábította el Hitler. Fritz Thyssen, az acéltröszt feje, aki megérte azt, hogy meg kellett bánnia ostobaságát, sőt meg is kellett írnia az „Én fizettem Hitlert” című könyvben, még Kirdorfnál is korábban kezdte finanszírozni a nácikat. 1923-ban, Münchenben találkozott Hitlerrel, akinek az ékesszólása magával ragadta, s Ludendorffon keresztül azonnal 100 000 aranymárkát (25 000 dollár) ajándékozott az akkor még obskúrus náci pártnak. Thyssenhez csatlakozott Alexander Vögler, aki szintén az Egyesült Acélművek hatalmasságai közé tartozott. Voltaképpen az acél-és szénérdekeltségek voltak a nagyiparosoktól érkező pénzösszegek fő forrásai, amelyek segítettek Hitlernek a hatalomra kerülése útjában álló utolsó akadályok leküzdésében az 1930-1933 közötti években. Funk azonban más iparágakat és konszerneket is megnevezett, amelyeknek az igazgatói nem akartak az ajtón kívül maradni abban az esetben, ha Hitler mégis sikerrel jár. A lista hosszú, bár messze nem teljes, hiszen Funk emlékezete jelentősen megromlott, mire karrierje a nürnbergi perhez érkezett. Ott volt például Georg von Schnitzler, az óriási vegyipari kartell, az I. G. Farben egyik vezetője; August Rosterg és August Diehn a hamuzsír-feldolgozó iparból (Funk kiemelte ennek az iparágnak „a Führerrel szembeni pozitív hozzáállását”); Cuno a HamburgAmerika hajóstársaságtól; a közép-németországi barnaszénipar; a Conti gumi-érdekeltségek; Otto Wolf, a befolyásos kölni nagyiparos; Kurt von Schröder báró, a kölni bankár, aki később majd kulcsszerepet játszik a Hitlert hatalomba rántó végső manőverben; több vezető bank, köztük a Deutsche Bank, a Commerz und Privat Bank, a Dresdener Bank, a Deutsche Kredit Gesellschaft; és ott volt Németország legnagyobb biztosítási konszernje, az Allianz is. Wilhelm Keppler, Hitler egyik gazdasági tanácsadója számos délnémet nagyiparost vont be, sőt megalapított egy, az SS-főnök Himmler iránt odaadó üzletemberékből álló furcsa klubféleséget is, amely később a Reichsführer SS [Himmler] Baráti Köre néven vált ismertté, s több millió márkát hajtott fel egyedül ennek a gengszternek arra, hogy „tudományos kutatást” folytasson az árja eredet ügyében. Hugo Bruckman, a gazdag müncheni könyvkiadó és Carl Bechstein, a zongoragyáros politikai pályája legelejétől fogva támogatta Hitlert: mindkettejük felesége megható módon megkedvelte az emelkedő csillagú ifjú náci vezért. Hitler a berlini Bechstein-palotában találkozott először sok üzleti és katonai vezetővel, s a Hitlert végül a kancellári székbe segítő titkos tárgyalások közül is nem egyet ott folytattak le. Nem minden német üzletember ugrott fel Hitler szekerére az 1930-as választások náci eredményei láttán. Funk megemlíti, hogy a nagy elektronikai vállalatok, a Siemens és az A.E.G. távolmaradtak a tülekedéstől, csakúgy, mint Krupp von Bohlen und Halbach, a muníciógyárosok királya? Vallomásában Fritz von Thyssen kijelenti, hogy Krupp Hitler „elkeseredett ellenfele” volt, aki még a Hitler kancellárrá történő kinevezése előtti napon is lázasan próbálta meggyőzni az idős tábornagyot, hogy ne kövessen el ekkora ostobaságot. Azzal együtt nemsokára megvilágosodott Krupp is, és a bűnbánó Thyssen későbbi megfogalmazása szerint „szupernáci” lett belőle.15 Nyilvánvaló tehát, hogy a hatalomért folyó végső csatájában Hitler tekintélyes pénzügyi

támogatást kapott a német üzleti körök számottevő részéből. Soha nem állapították meg pontosan, hogy a bankárok és üzletemberek mennyit is adtak ténylegesen a náci pártnak az 1933 januárját megelőző három év során. Funk szerint a végösszeg nem lehetett több, mint „pár millió márka”. Thyssen évi kétmillióra becsüli az összeget; azt mondta, hogy ő személyesen egymillió márkát adott nekik. Ám ha azokat a súlyos összegeket nézzük, amelyek felett a náci párt diszponált azokban az időkben, a gazdasági elit összes ajándéka e becsléseknek minden bizonnyal a sokszorosát tette ki, noha Goebbels felpanaszolta, hogy sosem volt elég pénzük. Hogy ezeknek a politikailag gyermeteg férfiaknak mire volt jó a nácikat pénzelni, az majd később kiderül elbeszélésünkből. Egyikük, aki akkoriban a leglelkesebb, később pedig a legkeserűbben csalódott volt a társaságból, dr. Schacht 1930-ban lemondott a Reichsbank elnöki posztjáról, mert ellenezte a Young-tervet. Még ebben az évben találkozott Göringgel, 1931-ben pedig Hitlerrel, s a következő két évben számottevő képességeit annak a feladatnak a szolgálatába állította, hogy közelebb juttassa a Führert bankár és nagyiparos barátaihoz, s még közelebb a nagy célhoz: a kancellári székhez. 1932-re ez a gazdasági varázsló, akinek a Harmadik Birodalom létrejöttében és korai sikereiben vállalt felelőssége oly mérhetetlenül nagynak bizonyult, már így írt Hitlernek: „Nincs kétségem afelől, hogy a jelenlegi fejlemények csakis az Ön kancellárrá válásához vezethetnek... Az Ön mozgalmát olyan erős igazság és szükségszerűség vezeti belülről, hogy a győzelem nem kerülheti el sokáig ... Függetlenül attól, hogy merre szólít munkám a jövőben, még ha Ön egy erőd börtönében is látna viszont, mindig hű támogatójaként számíthat rám!” Ε részleteket két levélből vettük; az egyik aláírása fölött ez a záradék díszeleg: „Lelkes 'Heil!' köszöntéssel”.16 A náci mozgalom egyik „olyan erős igazsága”, amiből Hitler sohasem csinált titkot, az volt, hogy ha a párt valaha is átveszi a Németország feletti uralmat, el fogja tiporni a németek személyes szabadságát; még dr. Schachtét és a barátaiét is. Időbe telt, amíg a zseniális Reichsbank-elnök (aki Hitler alatt ismét e posztra került) és az ipari és pénzügyi világból választott barátai ráébredtek e tényre. S mivel minden történethez hasonlóan a miénk is teli van finom iróniával, nem is tartott olyan nagyon soká, míg dr. Schacht valóban prófétának bizonyult – nemcsak Hitler kancellársága, hanem a Führer parancsára történő saját bebörtönzése tekintetében is. Igaz, nem erődbe zárták, hanem koncentrációs táborba, ami még az erődnél is rosszabb volt, s nem Hitler hű támogatójaként (ebben tévedett), hanem épp az ellenkező szerepben. 1931 elejére Hitler maga köré gyűjtött hát a párton belül egy fanatikus, gátlástalan csoportot, amely segíteni fog neki a hatalomért vívott végső harcban, s amelynek tagjai egyetlen ember kivételével mindvégig mellette maradnak, és segítik majd a hatalom megtartásában a Harmadik Birodalom idején – bár egy másikuk, aki mind közül a legközelebb állott hozzá, s talán az egész bandából a legtehetségesebb és leg-gátlástalanabb volt, a náci kormányzásnak már a második esztendejét sem éli túl majd. Öten voltak ekkor, akik felette-álltak Hitler többi követőjének: Gregor Strasser, Röhm, Göring, Goebbels és Frick. Göring az 1927. évi általános amnesztiát követően tért vissza Németországba: az amnesztiatörvény megszavazásában a kommunisták segítették a Reichstag jobboldali pártjait. Svédországban, ahol az 1923-as puccs óta tartó számkivetettsége alatt a leghosszabb ideig élt, a Langbro Elmegyógyintézetben kigyógyították kábítószerfüggéséből, s miután jól lett, egy svéd repülőgépgyártó cégnél helyezkedett el. A vidám, jóképű világháborús pilótahős mostanra meghízott, de mit sem veszített energiájából és életkedvéből. Letelepedett egy, a berlini Badischerstrassén lévő kicsi, de luxuskényelmű legénylakásban (imádott, ám epilepsziás felesége tuberkulózist kapott, és tartós betegen Svédországban maradt), repülőgépgyártó vállalatok és a német légitársaság, a Lufthansa tanácsadójaként kereste a kenyerét, s ápolta társadalmi ismeretségeit. Kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett: ismerősei közt ugyanúgy ott volt az egykori trónörökös és Fülöp hesseni herceg, aki Mafalda hercegnőt, az olasz király

lányát vette feleségül, mint Fritz Thyssen és az üzleti világ egyéb vezetői, valamint a hadsereg számos prominens tisztje. Ezek pontosan olyan kapcsolatok voltak, amilyenekre Hitlernek szüksége volt, ám addig nem rendelkezett velük: Göring hát hamarosan aktivizálódott, és sorra mutatta be a náci vezért barátainak. Annak is nekilátott, hogy ellensúlyozza jobb körökben a barnainges útonállók némelyikéből áradó rossz szagot Hitíer 1928-ban Göringet a pártot a Reichstagban képviselő tizenkét fő közé választotta; 1932-ben, amikor a nácik váltak a legnagyobb parlamenti párttá, Göring lett a Reichstag elnöke. Az e funkcióban elfoglalt hivatalos rezidenciáján zajlott le sok olyan találkozó, és játszódott le számos olyan intrika, amely elősegítette a párt végső győzelmét. S hogy egy kicsit előreugorjunk a történetben, itt született az a terv is, amely segített Hitlernek hatalmon maradni a kancellárrá válása után: a Reichstag felgyújtásának ötlete. Ernst Röhm 1925-ben szakított Hitlerrel, s nem sokkal később alezredesi rangban beállt a bolíviai hadseregbe. 1930 vége felé Hitler felkérte, hogy térjen vissza, és vegye át az ellenőrzése alól kicsúszóban lévő SA vezetését Az SA tagjai, sőt vezetői is szemlátomást az erőszakos náci forradalom eljövetelében hittek, s mind gyakrabban vonultak ki az utcára, ahol zaklatták, sőt gyilkolták is politikai ellenfeleiket. Nem volt olyan országos, tartományi vagy helyhatósági választás, ahol ne zajlottak volna véres ütközetek a külvárosokban. Futólag meg kell említenünk itt az egyik ilyen összecsapást, mert ez adta a nemzetiszocialista mozgalom legnagyobb mártírját. Az SA egyik berlini lakókörzeti vezetőjét Horst Wesselnek hívták. Protestáns lelkész fia volt: családját és tanulmányait odahagyva egy nyomortanyára vonult, összeköltözött egy egykori prostituálttal, és a nácizmusért folytatott harcnak szentelte az életét. A nácik sok ellenfele szerint striciként kereste a kenyerét, bár lehetséges, hogy ez túlzás. Annyi azonban bizonyos, hogy sűrűn érintkezett stricikkel és prostituáltakkal. 1930 februárjában kommunisták gyilkolták meg, és egészen biztos, hogy az utcai csatározásokban mindkét oldalon elesett többszáz más áldozattal együtt ő is nyomtalanul tűnt volna a feledésbe, ha nem hagyott volna hátra egy saját versére maga komponálta dalt Ez volt a Horst Wessel-dal, amely hamarosan a náci párt hivatalos dalává, sőt később a „Deutschland über alles” után a Harmadik Birodalom második himnuszává vált. Maga Horst Wessel pedig, hála dr. Goebbels ügyes propagandájának, a mozgalom egyik hősi legendája lett: tiszta lelkű idealistaként festették le, aki életét adta az ügyért. Amikor Röhm átvette az SA vezetését, Gregor Strasser volt minden kétséget kizáróan a náci párt második embere. Erőteljes szónok volt és nagyszerű szervező, a párt legfontosabb hivatalának, a Politikai Szervezetnek a vezetője. Posztja nagy befolyást biztosított számára a tartományi és helyi vezetők között, akiknek a tevékenységét ő felügyelte. Joviális bajor természete Hitler után a párt második legnépszerűbb emberévé tette, s a Führerrel ellentétben legtöbb politikai ellenfelének személyes bizalmát, sőt szimpátiáját is élvezte. Abban az időben a párton kívül és belül is igen sokan voltak olyanok, akik úgy hitték, hogy Strasser könnyen elfoglalhatná a rosszkedvű és kiszámíthatatlan osztrák vezér helyét. Ε vélemény különösen hangsúlyos volt a Reichswehrben és a köztársasági elnök palotájában. Gregor Strasser fivére, Otto út közben elhullott. Balszerencséjére nemcsak a „szocialista”, hanem a „munkás” szót is komolyan vette a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt hivatalos nevében. Támogatta a szocialista szakszervezetek néhány sztrájkját, s azt követelte, hogy a párt álljon ki az ipar államosítása mellett. Ez természetesen eretnekség volt Hitler szemében, aki azzal vádolta Otto Strassert, hogy a „demokrácia és a liberalizmus” kardinális bűnébe esett. 1930. május 21-22-én a Führer összecsapott lázadozó alárendeltjével, és feltétel nélküli megadást követelt tőle. Mivel Otto erre nem volt hajlandó, rövid úton kihajították a pártból. Megpróbálkozott egy valóban nemzeti „szocialista” mozgalomnak, a Forradalmi Nemzetiszocialista Uniónak a kialakításával. Új pártja csupán a Fekete Front néven vált ismertté, ám a szeptemberi választások során nem volt képes nagyobb számú náci szavazót elhódítani Hitler oldaláról.

Goebbels, a negyedik a Hitler körüli Nagy Ötök sorában az 1926-ban történt szakításuk óta egyfolytában Gregor Strasser riválisa és ellensége volt. Két évvel a szakítás után ő váltotta fel Strassert a párt propagandafőnöki posztján, amikor az utóbbi felkerült a Politikai Szervezet élére. Megmaradt Berlin Gauleiterének is, és a párt ottani újjászervezésében elért eredménye, valamint a propaganda terén megnyilvánuló tehetsége kedvező benyomást tett a Führerre. Sima, ám éles nyelve és fürge esze nem kedveltette meg a Hitler körüli többi alvezérrel, akik nem bíztak benne. Hitler azonban roppant elégedett volt azzal, ahogy a legmagasabb beosztású alárendeltjei egymással marakodtak, ha másért nem, hát azért, mert ez nyújtott neki garanciát arra, hogy nem foghatnak össze és konspirálhatnak ellene. Strasserban soha nem bízott meg egészen, ám Goebbels hűségében teljes volt a bizalma; ráadásul a nyomorék, apró, fanatikus Goebbelsből csakúgy pezsegtek a Hitler számára hasznos ötletek. Végül pedig felmérhetetlen értéket jelentett a párt számára Goebbels zugújságíróként (most már saját lapja volt, a Der Angriff, ahol kedvére okádhatta a tüzet) és a csőcseléket feltüzelő szenekként megnyilvánuló talentuma. Wilhelm Frick, a csoport ötödik és utolsó tagja volt a társaság egyetlen színtelen személyisége. Tipikus német közalkalmazott volt. Fiatal müncheni rendőrtisztként 1923-ban ő volt Hitler egyik kémje a rendőrparancsnokságon, s a Führer ezért mindig hálás maradt neki. Gyakran vállalt magára hálátlan feladatokat. Hitler ösztökélésére ő lett az első náci, aki egy tartomány (Thüringia) élére került, később pedig a náci párt frakcióvezetője lett a Reichstagban. Kutyahűség és hatékonyság jellemezte, ezen túl pedig a visszahúzódó természete és behízelgő modora hasznos volt a köztársasági kormányzat ingadozó tisztségviselőivel ápolt kapcsolatok terén. A náci pártnak néhány, a harmincas évek elején kevésbé prominens tagja később hírnévre és félelmetes személyi hatalomra tett szert a Harmadik Birodalom idején. Heinrich Himmler, a tyúkfarmer, akit a cvikkere valami szelíd, középszerű iskolamesterhez tett hasonlatossá (egyébként agronómusként végzett a müncheni Technische Hochschuléban), akkoriban építgette Hitler pretoriánus őrségét, a fekete zubbonyos SS-t. Árnyékban dolgozott az SA és az SS parancsnoki tisztét egyaránt betöltő Röhm alatt, így hát szülőföldjén, Bajorországon kívül még a párt köreiben is alig ismerték. Ott volt azután dr. Robert Ley, foglalkozására nézve vegyész, egyébként megrögzött alkoholista, mellesleg Köln Gauleitere, no meg Hans Frank, a kiváló fiatal ügyvéd, a párt jogi osztályának vezetője. Ott volt Walther Darré, az Argentínában, 1895-ben született jó kvalitású agronómus, akit Hess nyert meg a nemzetiszocializmus ügyének, s aki számára A parasztság, mint az északi faj létforrása című könyve nyerte el Hitler figyelmét és a párt mezőgazdasági osztályának vezetői posztját. Maga Rudolf Hess, akinek nem voltak személyes ambíciói, ám kutyahűséggel ragaszkodott Hitlerhez, csupán a Führer személyi titkárának címét viselte. Martin Bormann, egy vakondszerű férfi a partéiét mély bugyraiba ásta be magát a legszívesebben, hogy ott szője intrikáit; korábban egyébként egy évet ült börtönben egy politikai gyilkosságban való bűnrészességért. A Birodalmi Ifjúsági Vezető Baldur von Shirach volt, a romantikus hajlamú és energikusan szervező fiatalember; édesanyja amerikai nő volt, dédapja pedig az északiak tisztjeként fél lábát veszítette el a Bull Run melletti ütközetben. Baldur von Schirach a nürnbergi börtönben elmondta amerikai rabtartóinak, hogy tizenhét évesen, Henry Fordnak Az örök zsidó című könyvét elolvasván lett antiszemita. Ott volt Alfred Rosenberg, a nehézkes, zavarosfejű, balti származású álfilozófus, aki, mint láttuk már, Hitler egyik legkorábbi mentora volt, s az 1923-as puccs óta megállás nélkül ontotta a lehető legzavarosabb tartalmú és stílusú könyveket és pamfleteket: tevékenysége egy 700 oldalas, A huszadik század mítosza című műben csúcsosodott ki. A könyv a szerzőnek az északi felsőbbrendűséggel kapcsolatos sületlen eszméiből származó nevetséges főzet volt: náci körökben az ilyesmi számított tudományosságnak. Hitler gyakran tréfálkozott azzal, hogy közölte: megpróbálta elolvasni a művet; erre Schirach, aki írónak képzelte magát, egyszer indíttatva érezte magát arra, hogy megjegyezze: Rosenberg olyan ember, aki „minden más

szerzőnél többet tudott eladni egy olyan könyvből, amelyet senki sem olvasott el”. A mű az 1930-as első kiadását követő első tíz év alatt több mint félmillió példányban kelt el. Hitler a kezdetektől a végnapokig fenntartott egy meleg zugot a szívében az unalmas, ostoba, ügyefogyott Rosenberg számára. Különféle pártállásokat adott neki, például a Völkischer Beobachter és egyéb náci kiadványok szerkesztői székét, valamint 1930-ban a párt képviselőjévé jelölte a Reichstagban, ahol a külügyi bizottságban képviselhette a mozgalom érdekeit. Ilyesféle emberekből állt össze hát a nemzetiszocialisták vezére köré tömörülő csoport. Normális társadalomban minden bizonnyal az alkalmazkodásra képtelen emberek groteszk társaságaként vétették volna észre magukat, a köztársaság kaotikus végnapjaiban azonban több millió megzavarodott német megmentőikként kezdte látni őket. Ellenfeleikkel szemben kétszeresen is előnyben voltak: olyan ember vezette őket, aki pontosan tudta, hogy mit akar, és eléggé gátlástalanok és opportunisták voltak ahhoz, hogy semmitől vissza nem riadva segítsék őt annak elérésében. A nyugtalan 1931-es esztendő múltával, mialatt ötmillió kenyérkereső munka nélkül tengődött, a középosztály a lecsúszás szélén állt, a parasztok nem tudták fizetni jelzálogterheiket, a parlament megbénult, a kormány botladozott, a nyolcvannégy esztendős köztársasági elnök pedig egyre mélyebben süllyedt a szenilitás szellemi mocsarába, egyre nagyobb önbizalom dagasztotta a náci főnökök keblét: már nem kell sokáig várniuk! Gregor Strasser nyilvánosan így dicsekedett: – Minden, ami a katasztrófa siettetését szolgálja, az ... jó, nagyon jó nekünk és a mi német forradalmunknak.

6 A KÖZTÁRSASÁG VÉGNAPJAI: (1931-33) A németországi valóság zűrzavarából ebben az időben került az előtérbe egy különös és meglehetősen körmönfont figura, akinek az volt a sorsa, hogy ő ássa meg annak a köztársaságnak a sírját, amelynek egy rövid ideig ő volt az utolsó kancellárja, s amelyet megdöbbentő pályafutásának egyik utolsó kanyarulatában kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett megmenteni – ám akkor már elkésett. Ez Kurt von Schleicher volt, akinek a neve németül „intrikust” vagy „sunyit” jelent. 1931-ben altábornagy volt a hadseregben. 1882-ben született, tizennyolc éves korában beosztott tisztként Hindenburg régi ezredében, a 3. gyalogos őrezredben kezdte katonai szolgálatát. Itt kötött bensőséges barátságot Oskar von Hindenburggal, a majdani tábornagy és köztársasági elnök fiával. Második barátsága szinte ugyanilyen értékes volt: Groener tábornok felfigyelt a katonai akadémia ragyogó hallgatójára, s 1918-ban, amikor felváltotta Ludendorffot a főparancsnokságon, adjutánsaként vitte át magával a fiatal tisztet. Innen kezdve Schleicher, aki elsősorban „irodai tiszt” volt (csak rövid időt töltött az orosz fronton), mindvégig a hatalom forrásai közelében maradt a hadseregben és a weimari köztársaságban, ahol gyors esze, előzékeny modora és a politika iránti hajlama a tábornokokra és a politikusokra egyaránt jó benyomást tett. Von Seeckt tábornok alatt egyre fontosabb szerepet játszott az illegális szabadcsapatok és az ugyanilyen illegális, ám egyben mélyen titkos „Fekete Reichswehr” megszervezésében, továbbá kulcsfigurája volt a Moszkvával folytatott titkos tárgyalásoknak, amelyek eredményeként Szovjet-Oroszországban titokban megindult a német harckocsizó és repülőtisztek suba alatti kiképzése és a németek vezette fegyvergyárak építése. A tehetséges manipulátor és szenvedélyesen intrikus hajlamú Schleicher mélyen álcázva, sötétben tudott a legjobban dolgozni. Nevét a harmincas évek elejéig nem ismerte a nagyközönség, noha egy ideje már egyre jobban érdeklődtek iránta a Bendlerstrassén (itt volt a hadügyminisztérium) és a Wilhelmstrassén, a kormányhivatalok utcájában.

Oskar von Hindenburggal való barátsága folytán fokozódóan nagy befolyással bírt a köztársaság elnökére. Ezt 1928-ban arra használta fel, hogy elintézte: régi főnökét, Groenert nevezzék ki honvédelmi miniszterré. Groener volt az első katona, aki e posztot töltötte be a köztársaságban, A minisztériumban Schleicher Groener jobbkezévé vált. Egy új osztály, a Minisztériumi Iroda (Ministeramt) élére került, ahol a hadsereg és a haditengerészet politikai és sajtóügyeivel foglalkozott. Groener „az én politikai szürke eminenciásomnak” nevezte beosztottját, s rábízta a hadseregnek a többi minisztériummal és a politikai vezetőkkel való kapcsolattartását. Ε pozíciójában Schleicher nemcsak a tisztikaron belül számított már hatalmasságnak, hanem a politikában is azzá kezdett válni. A hadseregen belül egyaránt képes volt magas rangú tisztek karrierjének előrelendítésére és derékba törésére: 1930-ban egy trükkel megszabadult von Blomberg tábornoktól, a hadsereg második számú vezetőjétől, akinek helyére a 3. Gyalogos Őrezredből való régi barátját, von Hammerstein tábornokot juttatta. Mint már láttuk, ennek az évnek a tavaszán tett először kísérletet arra, hogy maga válassza ki a kancellárt is: a hadsereg támogatásával rávette Hindenburgot arra, hogy Heinrich Brüninget jelölje ki e posztra. Ε politikai diadallal Schleicher végrehajtotta a reménye szerinti első lépést abban a grandiózus elképzelésében, amellyel át akarta alakítani a köztársaságot – egy ideje már ezt a gondolatot formálgatta magában. Eléggé tisztán látta (persze, ki nem látta?) a weimari rezsim gyengeségének okait. Túl sok politikai párt létezett (1930-ban tíz párt kapott egymilliónál több szavazatot), amelyeknek túlságosan egymást keresztező céljaik voltak, és túlságosan el voltak foglalva az általuk képviselt különleges gazdasági és társadalmi érdekek érvényesítésével ahhoz, hogy olyan tartós többséget hozhassanak létre a Reichstagban, amely a harmincas évek elején az országot sújtó mély válság leküzdésére képes kormányzatot támogathatna. A parlamenti kormányzat Kuhhandel, marhakereskedelem lett: a pártok az őket a parlamentbe juttató csoportok különleges előnyei érdekében alkudoztak egymással, és fütyültek a nemzeti érdekekre. Nem volt hát csoda, hogy amikor? Brüning l930. március 28-án megkezdte kancellári működését, lehetetlen volt többséget létrehozni a Reichstagban a jobboldali, a középpárti, a baloldali vagy egyáltalán bármilyen politika szolgálatára. Pusztán annak érdekében is, hogy a kormány napi ügyeit intézhesse, és valami módon segíthessen a gazdaság bénultságán, az alkotmány 48. paragrafusát kellett igénybe vennie, amely szükségállapot idején és elnöki jóváhagyással lehetővé tette számára azt, hogy rendeletekkel kormányozzon. Pontosan ezt akarta Schleicher, hogy így kormányozzon a kancellár. Ε megoldás az elnök keze alatt maradó erős kormányt biztosított. Elvégre, érvelt Schleicher, a nép választotta közvetlenül az elnököt, így az a nép akaratát képviseli, és a hadsereg támogatásával is rendelkezik. Ha a demokratikusan megválasztott Reichstag nem képes erős kormányt állítani, akkor azt a demokratikusan megválasztott elnöknek kell megtennie. Schleicher biztos volt abban, hogy a németek többsége erős kormányt akar, amely keményen képviseli álláspontját, és kivezeti a népet reménytelen helyzetéből. Ami azt illeti, a Brüning által szeptemberben kiírt választások éppen azt mutatták meg, hogy a németek többsége nem ilyen kormányt akar; legalábbis azt nem akarták, hogy olyan kormány vezesse ki őket a vadonból, amilyet Schleicher és a hadseregben meg az elnöki palotában lévő barátai választottak. Az az igazság, hogy Schleicher két katasztrofális hibát is elkövetett. Azzal, hogy kancellárrá tétette Brüninget, és arra bíztatta, hogy elnöki rendeletek útján kormányozzon, alapjaiban rongálta meg azt, ami a nép szemében a hadsereg legnagyobb erőssége volt: azt az elvet, hogy a hadsereg a politika felett áll: ennek feladása a hadseregnek és magának Németországnak a pusztulását idézi majd elő. Schleicher ráadásul csúnyán elszámolta magát a választókkal kapcsolatban. Amikor a korábbi 810 000-rel szemben az 1930. szeptember 14-i választásokon hat és fél millióan voksoltak a nácikra, a politikus hajlamú tábornok rájött, hogy új útra kell térnie. Az év végére már kapcsolatba is került a Bolíviából frissen hazatért Röhmmel és Gregor Strasserral. Ez volt az első igazi kapcsolat a nácik és a hatalom tényleges birtokosai között. Alig

két év múlva e kapcsolat fejlődése vezeti el Adolf Hitlert céljához, Schleicher tábornokot pedig a bukáshoz, végül pedig meggyilkolásához. 1931. október 10-én, három héttel unokahúga és szerelmese, Geli Raubal öngyilkosságát követően Hitler először került Hindenburg elnök színe elé. A kihallgatást Schleicher intézte el, aki éppen új intrikát szőtt. Korábban az ősz folyamán megbeszélést tartott Hitlerrel, s elérte, hogy a kancellár és az elnök is fogadja a náci vezért. Brüninghez hasonlóan Schleicher agyának hátsó részében is ott motoszkált, hogy mit tegyen, amikor lejár majd a köztársasági elnök hétéves mandátuma. Hindenburg akkor már nyolcvanöt éves lesz, s már most is egyre rövidebb időszakokra maradt tiszta a tudata. Mégis, amint azzal mindenki tisztában volt, ha a tábornagy nem jelölteti magát újra, akkor Hitler, aki törvényesen még csak nem is német állampolgár, módot találhat az állampolgárság megszerzésére, elnökjelölt lehet, s a választás megnyerésével tényleg el is hódíthatja a posztot. A nyár folyamán a tudós hajlamú kancellár hosszú órákon át gondolkodott Németország kétségbeesett helyzetén. Pontosan tudatában volt annak, hogy a köztársaság fennállása óta az övé a messze legnépszerűtlenebb kormány. A gazdasági válság elleni küzdelem jegyében bérplafont és árplafont rendelt el, valamint erősen korlátozásokat vezetett be a üzleti és pénzügyi életben, továbbá a szociális szolgáltatásokban. A nácik és a kommunisták egyaránt az „éhségkancellár” gúnynéven illették. Mégis úgy gondolta, hogy lát egy kiutat, amely végén egy szilárd, szabad, gazdagodó Németország születik újjá. Megpróbálja az antant hatalmakkal történő tárgyalások útján elintézni a Hoover-féle moratórium meghirdetése óta felfüggesztett jóvátételi fizetések eltörlését. A tervek szerint a következő évben kezdődő leszerelési konferencián megpróbálja majd rávenni a nyugati hatalmakat, hogy a versailles-i békeszerződésben szereplő ígéretüknek megfelelően vagy Németország szintjéig hajtsák vére a maguk leszerelését, vagy engedjék meg, hogy Németország szerény mértékben, de nyíltan felfegyverkezzen, ami egyébként titokban már el is kezdődött, amíg ő cinkosán másfelé nézett. így a békeszerződés utolsó béklyója is lehull az országról, s Németország újra a nagyhatalmak sorába kerül. Ez nemcsak a köztársaságnak tenne jót, hanem (Brüning szerint) a nyugati világban elindítaná a bizalom új korszakát is, amely véget vetne a német népet oly keményen sújtó világgazdasági válságnak. Mindez pedig kifogná a szelet a nácik vitorlájából. Brüning azt tervezte, hogy a belpolitikában is bátran cselekszik majd: a kommunisták kivételével az összes fontosabb német párt egyetértését megszerezve alapvető változtatást vezet be a német alkotmányban. Vissza akarta állítani a Hohenzollern-monarchiát. Még ha ráveszik is Hindenburgot, hogy újra induljon az elnökválasztáson, az ő korában nem várható már, hogy megérje az újabb hétéves mandátum végét. Ha egy-két éven belül meghal, még mindig nyitva áll az út Hitler elnökké választása előtt! Ennek megakadályozására, az államfői hivatal állandósága és stabilitása érdekében Brüning a következő tervet eszelte ki: elhalasztják az 1932es elnökválasztást, Hindenburg mandátumát pedig a parlament két házának, a Reichstagnak és a Reichsratnak a kétharmados szavazatával egyszerűen meghosszabbítják. Mihelyt ez megvan, ő azt fogja javasolni, hogy a parlament hirdesse ki a monarchiát, és az elnök legyen a régens, halálakor pedig a trónörökös valamelyik fiát ültessék a Hohenzollernok trónjára. Ez is kifogná a szelet a náci vitorlákból, sőt Brüning biztos volt abban, hogy egy ilyen fejlemény a náci mozgalom mint politikai erő végét jelentené. Az idős köztársasági elnök viszont nem kért ebből. A birodalmi hadsereg főparancsnokaként azon a sötét 1918 novemberi napon az ő kötelessége volt tudatni a Spában tartózkodó császárral, hogy mennie kell, és hogy vége a monarchiának. Ő nem hitte el, hogy a még mindig a hollandiai Doornban, számkivetésben élő császáron kívül a Hohenzollern családból bárki más elfogadná a trónt. Brüning elmagyarázta neki, hogy a szociáldemokraták és a szakszervezetek, amelyek nagy vonakodással, de valamennyire mégis támogatták a tervét, ha másért nem, hát azért, mert ez volt az utolsó kétségbeesett kísérlet Hitler megállítására, nem fogadnák el sem II.

Vilmost, sem a legidősebb fiát, továbbá ha restaurálnák a monarchiát, az kötelező módon alkotmányos és demokratikus lesz, a brit modellnek megfelelően. Az idős Hindenburg erre olyan dühbe gurult, hogy egyszerűen elbocsátotta kancellárját a színe elől. Egy hét múlva visszahívta, és közölte vele, hogy nem jelölteti újra magát elnökként. Közben előbb Brüning, majd Hindenburg is fogadta Adolf Hitlert. Mindketten ekkor találkoztak vele először. A náci vezér számára mindkét megbeszélés rosszul sült el. Nem tért még magához Geli Raubal öngyilkosságának sokkjából: figyelme elkalandozott, magabiztossága eltűnt. Amikor Brüning a nácik támogatását kérte tőle ahhoz, hogy Hindenburg továbbra is a posztján maradjon, Hitler a köztársaság elleni hosszadalmas tirádával válaszolt, amely kevés kétséget hagyott a felől, hogy nem fogja támogatni a kancellár tervét. A Hindenburggal folytatott megbeszélés során Hitler feszengett. Hosszú szóáradattal próbált hatni az idős úrra, de nem sikerült neki. Ezen első találkozás során az elnököt nem kápráztatta el „az a cseh káplár”, ahogy Hitlert nevezte. Azt mondta Schleichernek, hogy egy ilyen ember lehet ugyan postaügyi miniszter, de kancellár, az soha. Ε szavait a tábornagy később megbánja még... Hitler sértődötten Bad Harzburgba sietett, ahol másnap, október 11-én részt vett a „nemzeti ellenzék” által a német és porosz kormányok elleni tömegtüntetésen. Nem is annyira a nemzetiszocialisták által képviselt radikális jobboldal megmozdulása volt ez, mint inkább a reakció régebbi, konzervatív erőié: ott volt Hugenberg Német Nemzeti Pártja, a jobboldali veteránok magánhadserege, a Stahlhelm, az úgynevezett Bismarck-ifjak, a Junker Agrárliga és néhány öreg tábornok. A náci vezér azonban nem szívvel-lélekkel vett részt a tömegmegmozduláson. Megvetette a régi rezsim ferenc-józsefben, cilinderben, kitüntetésekkel parádézó relikviáit. Látta, hogy egy olyan „forradalmi” mozgalomnak, mint az övé, veszélyes volna ezekkel túl szorosan együttműködnie. Felületesen elhadarta beszédét, és még a Stahlhelm felvonulása előtt távozott a helyszínről; amint bosszúsan látta, a Stahlhelm az SA-nál nagyobb létszámban jelent meg. Ezért volt, hogy eleve halva született aznap a Harzburgi Front, amely a régi típusú konzervatívoknak arra irányuló erőfeszítését képviselte, hogy egységfrontba vonják a nácikat a köztársaság elleni végső támadás előkészítésére (a Front Brüning azonnali lemondását követelte). Hitlernek esze ágában sem volt, hogy második hegedűs legyen ezen urak mögött, akik még mindig a múltban élnek, ahová viszont ő tudta, hogy nincs visszatérés. Pillanatnyilag felhasználhatja őket, ha segítenek neki a weimari köztársaság aláaknázásában, és új pénzforrásokat szereznek neki (szereztek is). Őt azonban nem használhatják fel! A Harzburgi Front néhány napon belül összeomlott: résztvevői ismét egymás torkának estek. Egy dolog kivételével: Hugenberg és Hitler egyaránt visszautasította Brüning javaslatát, hogy hosszabbítsák meg Hindenburg mandátumát. 1932 elején a kancellár újra megpróbálta rábírni őket álláspontjuk megváltoztatására. Nagy nehézségek árán sikerült rávennie az elnököt, hogy egyezzen bele szolgálata meghosszabbításába, ha a parlament azt megszavazza, és így nem kell vállalnia egy elkeseredett választási kampány terhét. Most Brüning új tárgyalásokra hívta Berlinbe Hitlert. Távirata akkor érkezett, amikor a vezér éppen Hessel és Rosenberggel tárgyalt a Völkischer Beobachter müncheni szerkesztőségében. Hitler meglobogtatta a papírlapot az arcuk előtt: – Most már a zsebemben vannak! Partnerként ismernek el a tárgyalásaikban! – kiáltotta.1 Január 7-én Hitler tárgyalt Brüninggel és Schleichcrrel, majd 10-én újra találkoztak. Brüning megismételte javaslatát, hogy a náci párt egyezzen bele Hindenburg mandátumának meghosszabbításába. Ha ez megtörténik, akkor ő a háborús jóvátétel és a fegyverkezési kiegyenlítés problémájának elintézése után azonnal visszavonul. Egyes (vitatott) források szerint Brüning még egy csalétket tartott Hitler orra alá: állítólag azt ígérte neki, hogy ekkor majd őt fogja utódjául javasolni az elnöknek.2 Hitler nem adott azonnali határozott választ. Visszatért a Kaiserhof szállóba, és konzultált tanácsadóival. Gregor Strasser arra hajlott, hogy fogadják el Brüning tervét: azzal érvelt, hogy ha a nácik kikényszerítik a választást, Hindenburg fogja megnyerni. Goebbels és Röhm az

azonnali elutasítás híve volt. Január 7-i naplójegyzetében Goebbels így ír: „Nem az elnökségről van szó. Brüning csupán a saját pozícióját akarja határozatlan időre megerősíteni ... Kezdődik a hatalomért folytatott sakkjátszma ... Az a fő dolog, hogy erősek maradjunk, és ne kössünk kompromisszumokat.” Az előző este pedig: „Egyetlen ember van a szervezetben, akiben senki nem bízik ... Ez Gregor Strasser.”3 Maga Hitler semmi okot nem látott arra, hogy megerősítse Brüninget, s ezzel meghosszabbítsa a köztársaság életét. A tervet január 12-én visszakézből elutasító vastagfejű Hugenberggel ellentétben azonban Hitler ravaszabb volt. Nem a kancellárnak, hanem a kancellár feje felett az elnöknek válaszolt. Kijelentette, hogy alkotmányellenesnek tartja Brüning tervét, azonban támogatja Hindenburg újraválasztását, ha a tábornagy elutasítja a Brüning-tervet. A Kaiserhofban titkos megbeszélést folytatott Otto von Meissnerrel, az elnöki kancellária gyors felfogású államtitkárával, aki e funkciójában előbb a szocialista Ebertet, majd a konzervatív Hindenburgot szolgálta ugyanazzal az odaadással, és már készült arra, hogy hivatalban marad a harmadik elnöki mandátum idején is, bárki legyen a gazdája, akár Hitler is. Megbeszélésükön Hitler felkínálta, hogy támogatni fogja Hindenburgot az elnökválasztáson, ha az elbocsátja Brühinget, „nemzeti” kormányt nevez ki, és elrendeli az új Reichstag-, valamint a poroszországi választások kiírását. Hindenburg ebbe nem volt hajlandó belemenni. Felbosszantotta, hogy a nácik és a nacionalisták nem hajlandók megkímélni őt az újabb elnökválasztási kampány fáradalmaitól, noha az utóbbiak a barátai és állítólagos támogatói voltak, így hát beleegyezett abba, hogy újra induljon. A nacionalista pártokkal szembeni nehezteléséhez most már hozzájárult a Brüninggel szembeni bosszúság is: úgy érezte, hogy a kancellár rosszul kezelte az egészet, és most elkeseredett összecsapásra kényszeríti pontosan azokkal a nacionalista erőkkel szemben, akik őt 1925-ben a liberális-marxista jelöltek ellenében köztársasági elnökké választották. Most már csak a szocialisták és a szakszervezetek támogatásával győzhetett, noha soha nem leplezte a velük szembeni megvetését. Az általa nemrég még a „Bismarck óta legjobbnak” tartott kancellárral való viszonyában határozott hűvösség lépett fel. Hűvössé vált Brüninggel szemben az őt a kancellári székbe segítő tábornok is. Schleichernek csalódást okozott a szigorú katolikus politikus: nem tudott többséget kovácsolni az országban; nem tudta sem meg-, sem maga mellé állítani a nácikat; összezavarta a Hindenburg elnökségének meghosszabbításával kapcsolatos problémát. Ezért hát távoznia kell – és talán Groener tábornoknak, Schleicher egykor rajongott főnökének is, aki úgy látszott, nem érti meg a jövő eszméit,, amelyeket Schleicher dédelgetett magában. Az intrikus tábornok nem siette el a dolgot. Brüningnek és Groenernek, a kormány két erős emberének hivatalban kell maradnia Hindenburg újraválasztásáig; támogatásuk nélkül az öregembernek valószínűleg nem sikerülne a dolog. A választás után azonban már nem lesz rájuk szükség.

HITLER HINDENBURG ELLEN Adolf Hitler pályája során számos olyan alkalom adódott, amikor nehéz döntés előtt állva úgy látszott, hogy nem tudja elszánni magát. 1932 januárjában az volt az eldöntendő kérdés előtte, hogy induljon-e az elnökválasztáson, vagy ne? Hindenburg legyőzhetetlennek tűnt. A legendás hőst nemcsak a jobboldal sok összetevője fogja támogatni, hanem a demokratikus pártok is, amelyek ellene voltak ugyan az 1925-ös választáson, de most a köztársaság megmentőjét látják benne. Ha Hitler harcba száll a tábornagy ellen, és veszít (ami szinte biztosra volt vehető), nem kockáztatja-e ezzel a legyőzhetetlenség ama nimbuszát, amelyet az 1930-as általános választások alkalmával aratott látványos diadaluk óta a nácik egyik tartományi választáson a másik után gondosan építgettek mindig tovább? Ám ha nem indul a választáson, az nem a gyengeség bevallása, vagy annak elismerése volna, hogy nem bízik a nemzetiszocializmus küszöbön álló hatalomra jutásában? Mellesleg jelen volt még egy szempont: Hitler pillanatnyilag még csak nem is volt jogosult a választáson való indulásra,

hiszen nem volt német állampolgár. Joseph Goebbels sürgette, hogy jelentse be jelöltségét. Január 19-én együtt utaztak Münchenbe, s aznap este Goebbels így írt naplójába: „Megbeszéltem a Führerrel az elnökség kérdését. Még nincs döntés. Erősen kértem, jelöltesse magát.” Goebbels naplójának a következő hónapban született bejegyzései Hitler gondolkodásának állapotváltozásairól tanúskodnak. Január 31: „A Führer döntése szerdán születik meg. Többé nem lehet kétséges.” Február 2-án úgy tűnt, végre elhatározta magát. Goebbels naplója: „Elhatározta, jelölteti magát.” Goebbels azonban hozzáteszi, hogy a döntést nem hozzák nyilvánosságra, amíg ki nem derül, mit tesznek a szociáldemokraták. Másnap a párt vezetői Münchenbe gyűltek, hogy megtudják, hogyan döntött Hitler. „Hiába várnak! – morog Goebbels. – Mindenki ideges és feszült” – teszi hozzá. Aznap este a kis propagandafőnök kikapcsolódást keres: elszökik, és megnézi Greta Garbót egy filmben, amelyben „megindított és megrázott ... a legnagyobb élő színésznő”. Aznap este „meglátogat néhány régi párttársam. Nyomasztóan hat rájuk a döntés hiánya. Attól félnek, a Führer túl sokáig vár.” Lehet, hogy Hitler túl sokáig vár, ettől azonban nem gyengül a végső diadalba vetett bizalma. A napló tanúsága szerint egy este Münchenben a Führer hosszas megbeszélést folytat Goebbelsszel arról, hogy az utóbbi milyen posztot fog betölteni a Harmadik Birodalomban. Goebbels szerint a Vezér „egyfajta Népművelési Minisztériumot” tartogat a számára, amely „a filmekkel, a rádióval, a képzőművészettel, a kultúrával és a propagandával foglalkozik” majd. Egy másik este Hitler az építészével, Troost professzorral értekezik hosszan „a nemzeti főváros grandiózus átalakításáról”. Goebbels még hozzáteszi: „A Führer minden terve készen áll. Úgy beszél, cselekszik és érez, mintha már hatalmon lennénk.” Mindazonáltal még nem beszél úgy, mintha hajlandó lenne megmérkőzni Hindenburggal. Február 9-én Goebbels ezt jegyzi fel: „A Führer újra Berlinben van. További viták a Kaiserhofban az elnökválasztásról. Minden függőben maradt.” Három nappal később Goebbels a Führer társaságában szavazatokat kalkulál. „Kockázatos, de vállalni kell” – írja. Hitler Münchenbe utazik, és tovább gondolkodik. Végül Hindenburg dönti el a kérdést helyette. Február 15-én az idős elnök hivatalosan bejelenti jelöltségét._Goebbels boldog: „Most szabad a kezünk. Most már nem keïf titkolnunk a döntésünket!” Hitler mégis titokban tartja, egészen február 22-ig. Aznap a Kaiserhofban tartott értekezleten „a Führer engedélyezte a számomra, hogy ma este a Sportpalotában bejelentsem jelöltségét!” – örvendezik Goebbels. A kampány nekikeseredett és zűrzavaros volt. A Reichstagban Goebbels „a dezertőrök pártjának jelöltjeként” bélyegezte meg Hindenburgot, s kiutasították a teremből, amiért megsértette a köztársaság elnökét. Berlinben a nacionalista Deutsche Zeitung, amely 1925-ben Hindenburg elnökségét támogatta, most vehemensen ellene fordult. „Jelenleg arról van szó, hogy a nemzetközi árulók és pacifista disznók Hindenburg jóváhagyásával ránk hozzák-e majd Németország végromlását?” – nyilatkoztatta ki a lap. Minden hagyományos osztály- és párthűség felborult a választási küzdelem zűrzavarában és hevében. A protestáns, porosz, konzervatív és monarchista Hindenburg élvezhette a szocialistáknak, a szakszervezeteknek, Brüning Centrumpártja katolikusainak és a liberális, demokratikus középosztálybeli pártok maradványainak a támogatását. A katolikus, osztrák nemzetiségű egykori csavargó, a „nemzetiszocialista” Hitler, az alsó középosztály tömegeinek vezére mellé saját hívein kívül felsorakozott az északi iparvidék protestáns uralkodó osztálya, a konzervatív junker birtokosok, valamint számos monarchista, akik között az utolsó percben még az egykori trónörökös is felbukkant. A zűrzavart tovább bonyolította két további elnökjelölt versenybe szállása. Győzelmet egyikük sem remélhetett, de mindketten elég szavazatot szerezhettek ahhoz, hogy a fő jelöltek egyike se kaphassa meg a megválasztásához szükséges abszolút többséget. A nacionalisták ringbe küldték Theodor Duesterberget, a Stahlhelm második emberét (amelynek Hindenburg volt a tiszteletbeli parancsnoka), egy

színtelen egykori alezredest, akiről a nácik roppant elégedett örömmel állapították meg, hogy zsidó volt a dédapja. A kommunisták, akik azt harsogták, hogy a szociáldemokraták Hindenburgot támogatva „elárulják a munkásokat”, Ernst Thälmannt, a párt vezérét indították. Nem ez volt az első, de nem is az utolsó olyan alkalom, amikor moszkvai utasításra a kommunisták azt kockáztatták, hogy a nácik kezére játszanak. A kampány jóformán el sem indult még, amikor Hitler megoldotta állampolgárságának problémáját, Február 25-én bejelentették, hogy Braunschweig állam náci belügyminisztere Hitler urat Braunschweig berlini képviseletének attaséjává nevezte ki. Ezzel az operettmanőverrel a náci vezér automatikusan Braunschweig és így Németország állampolgára lett, ennélfogva jogosulttá vált arra, hogy indulhasson a német birodalom köztársasági elnöki posztjára kiírt választáson. Miután könnyedén átugrotta ezt az apró akadályt, Hitler dühödt energiával vetette magát a kampányba: ide-oda utazott az országban, számos nagygyűlésen szónokolt hatalmas tömegek előtt, amelyeket eksztatikus őrjöngésig tüzelt. Goebbels és Strasser, a párt másik két szóbűvésze hasonlóképpen serénykedett. Ez azonban nem volt minden. Olyan propagandakampányt vezényeltek, amilyet soha addig nem látott még Németország. A városokban milliószám ragasztották a falakra a harsány színű plakátokat, szétosztottak nyolcmillió pamfletet és pártlapjaik különkiadásaiból tizenkétmillió példányt, napi háromezer gyűlést rendeztek, és ami német választáson még nem fordult elő, még filmeket és hanglemezeket is használtak: az utóbbiak teherautóra szerelt hangszórókból bömböltek. Brüning is fáradhatatlanul dolgozott, hogy újraválasztassa az idős elnököt. Ez a tisztességes politikus most az egyszer kíméletlennek bizonyult: a saját oldala számára tartotta fenn a kormány kezében lévő rádióadók minden műsoridejét. Ε taktika felbőszítette Hitlert. Hindenburg csak egy ízben beszélt: hangfelvételről szólalt meg március 10-én, a választás előestéjén. Méltóságteljes beszéd volt, egyike a kevés ilyennek, ami a kampány során elhangzott. Meg is lett a hatása. Egy olyan egyoldalúan szélsőséges nézeteket képviselő pártembernek a megválasztása, aki szükségszerűen maga ellen tudhatja a nép többségét, esetleg kiszámíthatatlan következményekkel járó súlyos zavarnak teheti ki a hazát. A kötelesség azt parancsolta, hogy ezt megakadályozzam ... Ha legyőznek, akkor legalább nem érdemeltem ki azt a szemrehányást, hogy egy válságos órában a saját elhatározásomból elhagytam őrhelyemet ... Nem kérem azok szavazatait, akik nem kívánnak rám szavazni. Akik viszont rá szavaztak, azoknak a száma 0,4 százalékkal maradt a szükséges· abszolút többség alatt. 1932. március 13-án, a szavazóhelyiségek bezárása után a következő volt az eredmény: Hindenburg Hitler Thälmann Duesterberg

18 651497 11339 446 4 983 341 2 557 729

49,6% 30,1% 13,2% 6,8%

A számadatok mindkét oldalon csalódást okoztak. Az öreg köztársasági elnök több mint hétmillió szavazattal előzte meg Hitlert, ám nem egészen érte el a megkívánt abszolút többséget. Ez második fordulót tett szükségessé, amelyben a legtöbb szavazatot szerző jelölt győz majd. Hitler az 1930-as választásokon szerzett náci szavazatokat majdnem ötmillióval, kb. 86 százalékkal tornázta feljebb, mégis messze Hindenburg mögött maradt. A választás estéjén elkeseredettség uralkodott Goebbelsék lakásán, ahol a párt sok vezetője összejött, hogy rádión hallgassa meg az eredményeket. „Legyőztek; rettenetes kilátás! – írta Goebbels a naplójába aznap éjjel. – Pártkörökben mély nyomottság és levertség ... Csak egy ügyes húzással menthetjük meg magunkat.” Másnap reggel a Völkischer Beobachterben Hitler bejelentette: „Az első választási kampány

véget ért. A második ma kezdődik. Én fogom vezetni.” S valóban, ugyanolyan élénk kampányt folytatott, mint az első forduló előtt. Kibérelt egy Junkers utasszállító repülőgépet, azon repdesett Németország egyik végétől a másikig; ez abban az időben újdonságnak számított a korteskedésben. Naponta három-négy városban tartott egymás után nagygyűlést. A szavazatok számának növelése érdekében ravaszul taktikát változtatott. Az első forduló előtt a nép nyomorúsága és a köztársaság inkompetenciája volt a két fő témája. Most megválasztása esetére boldog jövőt ígért minden német számára: munkát a munkásoknak, több üzleti lehetőséget az üzletembereknek, és nagy hadsereget a militaristáknak. A berlini Lustgartenben tartott egyik beszédében még egy roppant szokatlan ígéretet is tett: – A Harmadik Birodalomban minden német lány férjet fog találni magának! A nacionalisták visszaléptették Duesterberget a második fordulóból, és arra kérték követőiket, hogy Hitlerre szavazzanak. Frigyes Vilmos, a könnyelmű egykori trónörökös ismét beállt a sorba. –- Hitlerre fogok szavazni! –jelentette be. 1932. április 10-én, a második választási forduló napján sötét volt az ég, és esett az eső. Egymillióval kevesebb szavazó járult az urnák elé. A késő éjszaka bejelentett eredmény a következő volt: Hindenburg Hitler Thälmann

19 359 983 13 418 547 3 706 759

53 % 36,8% 10,2%

Bár Hitler kétmillióval több szavazatot szerzett, mint az első fordulóban, Hindenburg pedig csupán egymillióval többet, mégis egyértelmű, abszolút többséggel győzött az idős köztársasági elnök. A német nép több mint fele tehát kifejezte a demokratikus köztársaságba vetett hitét, s döntő fölénnyel visszautasította a jobb- és baloldali szélsőséget. Legalábbis úgy hitték. Magának Hitlernek bőven akadt gondolkodni valója. Hatásos eredményt ért el. Két év alatt megduplázta a nácikra leadott szavazatok számát. Mégsem volt még mindig többsége, sem pedig az azzal járó, olyannyira vágyott politikai hatalma. Elért volna az út végére ezen a vonalon? Az április 10-i választások után a pártban folyó megbeszélések során Strasser nyíltan azt a nézetet képviselte, hogy Hitler ezen az úton nem juthat tovább. Azt javasolta, kössenek egyezséget a hatalmon levőkkel: a köztársasági elnökkel, Brüning és Groener tábornok kormányával, valamint a hadsereggel. Hitler nem bízott első számú alárendeltjében, de nem vetette el az ötletet. Nem felejtette el a bécsi évek alatt tanult leckét: a hatalom megszerzése érdekében el kell nyerni a létező „hatalmi intézmények” némelyikének támogatását. Mielőtt azonban eldönthette volna következő lépését, lesújtott rá az egyik ilyen „hatalmi intézmény”, a köztársaság kormánya. A birodalom kormánya és a tartományi kormányok is már több mint egy éve folyamatosan jutottak olyan dokumentumok birtokába, amelyek azt mutatták, hogy számos magasrangú náci vezér, különösen az SA vezetői arra készülnek, hogy erőszakkal szerezzék meg a hatalmat Németországban, és bevezessék a terror uralmát. Az elnökválasztás első fordulójának előestéjén a már 400 000 tagból álló SA-t mozgósították, és kordont vontak belőle Berlin köré. Noha Röhm százados, az SA parancsnoka arról biztosította von Schleicher tábornokot, hogy pusztán „óvintézkedésről” van szó, a porosz rendőrség olyan okmányokat foglalt le a nácik. berlini főhadiszállásán, amelyekből meglehetősen világossá vált, hogy az SA államcsínyt készült végrehajtani abban az esetben, ha Hitler nyeri a köztársasági elnökválasztást – Röhmnek tehát ilyen sürgős volt a dolog. Goebbels naplójának már a március 11-i egyik bejegyzése is arról árulkodik, hogy valami készülőben volt. „Megbeszéltem az SS- és SA-parancsnokokkal az instrukciókat. Mindenhol mélységes nyugtalanság. A levegőben lóg a »puccs« szó.” A tartományi kormányokkal egyetemben a nemzeti kormány is megriadt. Április 5-én a két legnagyobb tartomány, Poroszország és Bajorország vezetésével több tartomány képviselői

követelték, hogy a központi kormány tiltsa be az SA-t, különben maguk fogják a területükön betiltani. Brüning kancellár éppen vidéken kampányolt, ám Groener, aki belügy- és honvédelmi miniszteri kettős minőségében fogadta a küldötteket, a-zonnali cselekvést ígért, mihelyt Brüning visszatér. Ez április 10-én, az elnökválasztás második fordulója napján történt. Brüning és Groener úgy gondolta, jó okuk van az SA betiltására. Ε lépés megszüntetné a polgárháborús fenyegetést, és Hitler mint német politikai tényező eliminálásának is előjátékául szolgálhat. Mivel biztosak voltak abban, hogy Hindenburgot a szavazók abszolút többséggel újra elnökké választják, úgy érezték, arra is mandátumot kaptak, hogy megvédjék a köztársaságot az annak erőszakos megdöntésére irányuló náci fenyegetéstől. Eljött az ideje, hogy erőt szegezzenek szembe az erővel. És ha nem cselekszenek energikusan, a kormány elveszítheti a szociáldemokraták és a szakszervezetek támogatását, márpedig éppen ezek szállították a legtöbb szavazatot Hindenburg javára, s ők támogatták leginkább a Brüning-kormány további fennmaradását. A kabinet a szavazás ideje alatt, április 10-én ült össze, s elhatározta, hogy azonnal betiltja Hitler magánhadseregeit. Némi nehézségbe került ugyan rávenni Hindenburgot a rendelet aláírására (Schleicher, aki először egyetértett, most ellenérveket sugdosott az elnök fülébe), ám az végül április 13-án mégis aláírta, s 14-én életbe is lépett a betiltó rendelet. A nácikat ezzel rettenetes csapás érte. Röhm és néhány forrófejű párttag ellenállásra biztatott, Hitler viszont, aki okosabb volt alvezéreinél, úgy döntött, hogy engedelmeskedniük kell. Nem ez volt a fegyveres felkelés ideje. Ráadásul érdekes hír érkezett Schleicher felől. Goebbels ezen a napon, április 14-én ezt jegyezte naplójába: „Arról értesültünk, hogy Schleicher nem ért egyet Groener akciójával ...” Aznap később pedig: „... telefonhívás egy jól ismert hölgytől, aki Schleicher tábornok bizalmas barátja. Azt mondja, a tábornok le akar mondani.”4 Goebbels érdekesnek találta a hírt, de szkeptikus maradt. „Talán csak manőverez” – tette hozzá. Sem ő, sem Hitler, sem más, és biztosan Brüning sem, még biztosabb pedig, hogy még Groener sem, akinek Schleicher a hadseregben és a kormányzati tanácsokban befutott gyors karrierjét köszönhette, mondom, senki még csak nem is sejtette, hogy ez a cselszövő, politikus hajlamú tábornok micsoda végtelen tehetséggel tud bárkit elárulni. Hamar megtudják még! Még életbe sem lépett az SA betiltása, Schleicher, aki megnyerte magának a Reichswehr gyenge felfogású főparancsnokát, von Hammerstein tábornokot, máris bizalmasan értesítette a hét katonai körzet parancsnokait, hogy a hadsereg ellenzi e lépést. Ezután rábírta Hindenburgot, hogy április 16-án civódó hangú levélben vonja kérdőre Groenert: miért nem tiltották be az SAval együtt a szociáldemokraták félkatonai szervezetét, a Reichsbannert is? Schleichernek ennyi sem volt elég; tovább ügyködött főnöke helyzetének aláásásában. Rosszindulatú rágalomhadjáratot inspirált Groener tábornok ellen, olyan meséket terjesztett, miszerint felettese annyira beteg, hogy nem maradhat hivatalában, hogy megtérítették a marxisták, sőt a pacifisták is, ráadásul világgá kürtölte, hogy a honvédelmi miniszter szégyent hozott a hadseregre azzal, hogy legutóbbi házasságkötése után öt hónappal született a gyermeke – Hindenburgnak pedig elmondta, hogy a hadsereg köreiben a fürgelábú finn olimpikon után Nurminak becézik a babát. Közben Schleicher felújította kapcsolatait az SA-val. Tárgyalásokat folytatott Röhmmel, az SA parancsnokával, és von Helldorf gróffal, az SA berlini vezetőjével. Április 26-án Goebbels feljegyezte, hogy Schleicher értesítette Helldorfot: „irányvonalat akar módosítani”. Két nappal később Schleicher találkozott Hitlerrel, s Goebbels azt jelentette, hogy „a tárgyalás jól sikerült”. Nyilvánvaló, hogy egy kérdés tekintetében Schleicher a játéknak már ebben a szakaszában is összejátszott Röhmmel Hitler háta mögött. Mindketten azt akarták, hogy az SA milíciaként tagozódjon be a hadseregbe, e lépést azonban a Führer tántoríthatatlanul ellenezte. Ebben az ügyben Hitler gyakran veszekedett az SA-vezérrel, aki a rohamosztagosokat az országot erősítő potenciális katonai erőnek tekintette, Hitler viszont tisztán politikai erőnek tartotta őket, olyan bandának, amely terrorizálja az utcán az ő politikai ellenfeleit, és táplálja a politikai lelkesedést

a nácik soraiban. A náci vezetőkkel folytatott megbeszélései során azonban Schleicher más célt követett. Azt akarta, hogy az SA-t csatolják a hadsereghez, ahol majd ő irányíthatja őket, de azt is akarta, hogy Hitler, az egyetlen tömegtámogatással rendelkező konzervatív nacionalonalista bekerüljön a kormányba, ahol őt is irányíthatja majd Schlejcher. Az SA elleni Verbot mindkét célja elérésében hátráltatta a tábornokot. Schleicher intrikái 1932 első májusi hetének a végén érték el a csúcspontot. Május 4-én Goebbels feljegyezte, hogy „most robbannak egymás után Hitler aknái. Először Groenernek, majd Brüningnek is távoznia kell.” Május 8-án jelentette naplójának: Hitler „döntő megbeszélést tartott Schleicher tábornokkal és az elnökhöz közel álló néhány úrral. Minden jól megy. Brüning néhány napon belül bukni fog. Az elnök megvonja majd tőle a bizalmát.” Goebbels ezután körvonalazza azt a tervet, amelyet Schleicher, az elnöki kamarilla és Hitler kovácsolt. A Reichstagot feloszlatják, elnöki kabinetet iktatnak be, és megszüntetik az SA-val és a náci párttal szembeni összes tilalmat. Goebbels hozzáteszi, hogy Hitler ezalatt távol lesz Berlintől, nehogy Brüning gyanakodni kezdjen. Aznap este el is vitte a főnökét Mecklenburgba, ahol Hitler gyakorlatilag elbújt. A nácik számára az elnöki kabinet pusztán „közbeeső” dolog – írja másnapi bejegyzésében Goebbels. Szerinte egy ilyen „színtelen” átmeneti kormány „megtisztítja az utat a mi számunkra. Minél gyengébb lesz, annál könnyebben bánhatunk el vele.” Schleicher természetesen nem így gondolja: ő már új kormányról álmodozik, amely mellőzi a parlamentet, amíg csak meg nem változtatják az alkotmányt, s ezt a kormányt ő akarja uralni. Világos, hogy ő is, Hitler is azt hiszi, hogy a másik fölébe kerekedhet. Schleichernek azonban pillanatnyilag van egy aduja. Biztosíthatja a fáradt, idős köztársasági elnököt afelől, hogy ő kínálhat olyasmit, amit Brüning nem kínálhatott: olyan kormányt, ami élvezi a fanatikus demagóg Hitler támogatását, de tagjai közt nem kell eltűrnie kellemetlen személyét. Minden készen állott tehát, így azután május 10-én, két nappal a Hitlerrel és Hindenburg embereivel folytatott megbeszélése után, Schleicher lecsapott. Ütését a Reichstagban vitte be. Groener tábornok szót kért, hogy védelmébe vegye az SA betiltására vonatkozó intézkedést, Göring azonban vadul rátámadt. A cukorbeteg, és Schleiernek már az addigi áruló magatartása láttán is megkeseredett honvédelmi miniszter védte ugyan magát, amennyire csak tudta, ám a náci padsorokból záporozó sértegetés elnyomta a hangját. A kimerült és megalázott Groener kifelé indult az ülésteremből, és belefutott von Schleicher tábornokba, aki rideg hangon arról tájékoztatta, hogy „már nem élvezi a hadsereg bizalmát, ezért le kell mondania”. Groener erre felkereste Hindenburgot, aki helyett hűségesen ő tartotta a hátát a döntő pillanatokban: először 1918-ban, amikor Hindenburg helyett ő szólította fel távozásra a császárt, majd 1919-ben is, amikor megint csak helyettesként ő tanácsolta a köztársasági kormánynak a versailles-i békeszerződés aláírását. Az idős tábornagy azóta is egyfolytában neheztelt amiatt, hogy fiatalabb tiszttársa lekötelezettje, így azt válaszolta neki: „sajnálja”, hogy semmit nem tehet az ügyben. A keserű és kiábrándult49 Groener május 13-án lemondott. Aznap este Goebbels a következő bejegyzést tette naplójában: „Hírt kaptunk Schleicher tábornoktól. Minden a terv szerint halad.” A terv pedig most Brüning fejét követelte, s nem is tartott sokáig, míg a konspiráló tábornok azt is oda tudta varázsolni a bárd alá. Groener bukása súlyos csapás volt a tántorgó köztársaságra, amelyet a katonák közül szinte egyedül ő szolgált talpraesett módon és meggyőződéssel. Nem volt senki hozzá hasonló formátumú és hűségű ember a hadseregben, akit a helyére lehetett volna állítani. Ám a makacs, keményen dolgozó Brüning még hatalomnak számított. Ő biztosította a német nép többségének támogatását Hindenburg újraválasztásához, s hite szerint a köztársaság fennmaradásához is. Úgy tűnt éppen, hogy szenzációs külpolitikai 49

Forr bennem a megvetés és a düh – írta Groener Schleichernek néhány hónappal később (november 29-én), – mert csalódtam benned, régi barátomban, tanítványomban, fogadott fiamban!” (Lásd: Gordon A. Craig, „Reichswehr and National Socialism: The Policy of Wilhelm Groener, Political Science Quarterly, June 1948.)

siker küszöbén áll a háborús jóvátételi fizetések eltörlésének és a birodalom fegyverkezési egyenlőségének kérdésében. Az idős köztársasági elnök azonban, amint láttuk már, figyelemreméltó hűvösséggel viszonozta a kancellár arra irányuló emberfeletti erőfeszítéseit, hogy ő még egy terminust a hivatalában tölthessen. Modora még fagyosabbá vált, amikor Brüning azt javasolta, hogy a állam vegyen át néhány csődbe jutott junker birtokot KeletPoroszországban, s a régi tulajdonosok bőkezű kárpótlását követően ossza szét a föld nélküli parasztok között. Amikor Hindenburg május közepén Neudeckbe, kelet-poroszországi birtokára utazott, amelyet nyolcvanadik születésnapjára kapott a junkerektől és a nagyiparosoktól, arisztokrata birtokszomszédai telelármázták a fülét követelésükkel, hogy csapja el a kancellárt, akit most már „agrárbolseviknek” tituláltak. A nácik – nyilván Schleicheren keresztül – Brüningnél hamarabb értesültek arról, hogy a kancellár már ott ül a lapáton. Május 18-án Goebbels Münchenből visszatért Berlinbe, s miután megjegyezte, hogy „még mindig itt lebeg a húsvét szelleme”, ezt írta naplójába: „Úgy látszik, egyedül Brüning számára köszöntött be a tél. Az a mulatságos, hogy ő maga nem veszi észre. Nem talál embereket a kabinetjébe. A patkányok otthagyják a süllyedő hajót.” Talán pontosabb lett volna azt írnia, hogy a főpatkány éppen hogy nem elhagyta az állam hajóját, csupán új kapitányt készült odahelyezni. Másnap Goebbels ezt jegyezte fel: „Schleicher tábornok nem fogadta el a honvédelmi miniszteri tárcát.” Ez igaz volt, de megint csak nem egészen pontos. Brüning valóban felkérte Schleichert, ám előtte leteremtette, amiért megfúrta Groenert. – Elfogadom a tárcát – válaszolt Schleicher –, de nem az ön kormányában!5 Május 19-én ez áll Goebbels naplójában: „Üzenet Schleichertől. Kész a miniszteri névsor. Az átmeneti időre nem olyan fontos.” A nácik tehát legalább egy héttel Brüning előtt tudták már, hogy a kancellár megbukott. Május 29-én, vasárnap Hindenburg magához kérette Brüninget, és kurtán lemondásra szólította fel, a kancellár pedig másnap engedelmeskedett. Schleicher diadalmaskodott hát. De nem csak Brüning bukott meg: vele ment a demokratikus köztársaság is, amelynek végvonaglása még nyolc hónapig tartott – csak akkor kapja meg majd a kegyelemdöfést. Brüning nem csekély felelősséget visel az államforma megváltozásáért. Bár szívében demokrata volt, mégis engedte, hogy mások olyan helyzetbe manőverezzék őt, amelyben szükségképpen jórészt parlamenti jóváhagyás nélkül, elnöki rendeletek útján kellett kormányoznia. Elismerhetjük, hogy keményen provokálták e lépés megtételére, amit a politikusok a maguk vakságában szinte elkerülhetetlenné tettek. Ám még május 12-én is meg tudta nyerni pénzügyi törvényjavaslata számára a bizalmi szavazást a Reichstagban. Azokon a területeken azonban, ahol a parlament nem tudott egyezségre jutni, ő a köztársasági elnök jogkörét felhasználva kormányzott. Ε jogkört most megvonták tőle; 1932 júniusa és 1933 januárja között két kisebb kaliberű embert ruháznak fel vele, akik bár nem nácik, mégsem éreznek semmi indíttatást arra, hogy életben tartsák a demokratikus köztársaságot, legalábbis nem annak pillanatnyi formájában. Németországban a köztársaság születése óta először többé nem a nép és az annak akaratát megtestesítő testület, a Reichstag kezében volt a politikai hatalom. Az bizony egy szenilis, nyolcvanöt esztendős köztársasági elnök és a néhány köréje gyűlt, fáradt és elkalandozó tudatát befolyásoló sekélyes, nagyratörő ember kezében koncentrálódott. Hitler tisztán látta ezt, s a helyzet meg is felelt a céljának. Igen valószínűtlennek látszott, hogy valaha is többséget tudna szerezni a parlamentben. Hindenburg új irányvonala az ő hatalomra jutásinak egyetlen megmaradt lehetőségét nyújtotta. Igaz, nem most rögtön jut hatalomra, de hamar – most már nagyon hamar. Hitler sietve utazott Berlinbe Oldenburgból, ahol május 29-én a nácik abszolút többséget szereztek a tartományi parlamenti választásokon. Másnap fogadta Hindenburg, aki jóváhagyólag visszaigazolta a Schleicherrel május 8-án kidolgozott titkos megállapodás pontjait: az SA betiltásának feloldását, a Hindenburg által választott elnöki kabinetet, valamint a Reichstag feloszlatását. Támogatni fogja Hitler az új kormányt? – érdeklődött Hindenburg.

Hitler igennel válaszolt. Aznap, május 30-án este Goebbels feljegyezte naplójába az új fejleményeket: „Hitler tárgyalása az elnökkel jól sikerült ... V. Papen került szóba kancellárként. De ez bennünket kevéssé érdekel. Az a fontos, hogy a Reichstagot feloszlatják. Választások! Választások! Közvetlenül a néphez! Mind boldogok vagyunk.”6

FRANZ VON PAPEN FIASKÓJA A színpad közepére most rövid időre egy váratlan és nevetséges figura került. A von Schleicher tábornok által az agg köztársasági elnökre tukmált úr, akit 1932. június l-jén Németország kancellárjává neveztek ki, az ötvenhárom esztendős Franz von Papen volt, egy elszegényedett vesztfáliai nemesi család leszármazottja, egykor a nagyvezérkar tisztje, kitűnő úrlovas, sikertelen és amatőr katolikus centrumpárti politikus, aki házassága folytán vagyonos nagyiparossá vált, és a közvélemény legfeljebb onnan ismerte, hogy ő volt az a katonai attasé Washingtonban, akit a háború alatt kiutasítottak az akkor még semleges Egyesült Államokból, mert szabotázsakciók, például hidak és vasútvonalak felrobbantásának tervezésében vett részt. „A köztársasági elnök személyügyi döntése hitetlenkedést váltott ki – írta a berlini francia nagykövet. – Nem volt, aki nem mosolygott, kuncogott vagy nevetett volna rajta, mivel Papen azzal a különleges tulajdonsággal rendelkezett, hogy sem barátai, sem ellenségei nem vették komolyan ... Felületes, kétbalkezes, őszintétlen, ambiciózus, hiú, fortélyos intrikus hírében állt.” Francois-Poncet úr nem túlzott: Schleicher unszolására Hindenburg valóban ilyen emberre bízta a bukdácsoló köztársaság sorsát. Papen abszolút semmiféle politikai háttérrel nem rendelkezett. Még csak a Reichstag tagja sem volt. A politikában akkor jutott a legmesszebb, amikor a porosz Landtagban szerzett mandátumot magának. Kancellárrá történt kinevezésekor saját pártja, a Centrumpárt, amelyet sértett Papennek a párt vezérével, Brüninggel szembeni árulása, egyhangú határozattal kizárta sorai közül. A köztársaság elnöke azonban azt mondta neki, hogy pártok feletti kormányt alakítson, ezt pedig azonnal meg tudta tenni, hiszen Schleichernek már készen volt a miniszteri névsora, amely összetétele alapján „a bárók kabinetje” néven vált ismertté. Öt tagja a nemesség közül került ki, ketten nagyvállalatok igazgatói voltak, egy pedig, az igazságügyminiszterré kinevezett Franz Gürtner Hitler védelmezője volt a bajor kormányban a sörpuccs előtti és utáni zavaros napok idején. Hindenburg kifüstölte von Schleicher tábornokot kedvenc tartózkodási helyéről, a színfalak mögül, és honvédelmi miniszterré tette meg. Az ország nagy része viccnek tekintette „a bárók kabinetjét”, bár annak néhány tagja: báró von Neurath, báró von EltzRubenach, gróf Schwerin von Krosigk és dr. Gürtner olyan határozott egyéniségeknek bizonyultak, hogy még a Harmadik Birodalom idején is hosszan a helyükön maradhattak. Papen első tette az volt, hogy honorálta a Hitler–Schleicher paktumot. Június 4-én feloszlatta a Reichstagot, és új választásokat írt ki július 31-ére, majd a gyanakvó nácik ösztökélésére érvénytelenítette az SA betiltását. Erre azonnal akkora politikai erőszak- és gyilkossághullám söpört végig Németországon, amelyet addig még arrafelé sem tapasztaltak. A harc- és vérszomjas rohamosztagosok elárasztották az utcákat; kihívásukra gyakran válaszoltak ellenfeleik, főleg a kommunisták. Június 1-20. között egyedül Poroszországban 461 utcai csata zajlott le, összesen nyolcvankét halott és négyszáz súlyosan megsebesült áldozattal. Júliusban az utcai harcok során elhunyt nyolcvanhat személy közül harmincnyolc volt a náci, harminc pedig a kommunista elesettek száma. Július 10-én, vasárnap tizennyolc embert öltek meg a nyílt utcán, a következő vasárnap pedig, amikor a nácik a rendőrség biztosításával végigmasíroztak Altonán, Hamburg egyik munkások lakta külvárosán, tizenkilenc személy kapott halálos, 285 pedig súlyos sebesülést okozó lövést. Folyamatosan súlyosbodott a polgárháború, amelynek megszüntetésére „a bárók kabinetjét” eredetileg létrehozták. A nácik és a kommunisták kivételével minden párt azt követelte, hogy a kormány cselekedjen a rend helyreállítása érdekében. Papen két akcióval válaszolt. Először is a július 31-i választásokat megelőző két hétre

betiltott minden politikai felvonulást. Második lépése nemcsak a nácik kiengesztelésére, hanem a demokratikus köztársaság még megmaradt egyik utolsó pillérének lerombolására is irányult. Július 20-án letette hivatalából a porosz kormányt, és kinevezte saját magát Poroszország birodalmi biztosává. Ez merész lépés volt a Papen által az egész Németországra elképzelt autoriter kormányzat irányában. Lépését a kancellár azzal indokolta, hogy az altonai zavargások megmutatták: a porosz kormány nem képes a törvényes rend megőrzésére. A Schleicher által sebtében előszedett „bizonyítékok” alapján azzal is megvádolta a porosz hatóságokat, hogy összejátszottak a kommunistákkal. Amikor a szocialista miniszterek közölték, hogy csak erőszak hatására távoznak posztjukról, Papen lekötelező módon azzal is szolgálni tudott. Berlinben rendkívüli állapotot hirdettek ki. Von Runstedt tábornok, a Reichswehr helyi parancsnoka kiküldött egy hadnagyot tizenkét katonával, hogy foganatosítsa a szükséges letartóztatásokat. Ε fejlemény nem kerülte el sem a szövetségi hatalmat átvevő jobboldaliak, sem Hitler figyelmét. Így már nem kellett amiatt aggódniuk, hogy a baloldal vagy a demokratikus centrum erői komoly ellenállást fejtenének ki a demokratikus rendszer megdöntésével szemben. 1920-ban egy általános sztrájk mentette meg a köztársaságot a bukástól. A szakszervezeti vezetők és a szocialisták most is hasonló lépésről tárgyaltak, ám túl kockázatosnak tartották, így elvetették. Az alkotmányos porosz kormány elcsapásával tehát Papen újabb szeget vert a weimari köztársaság koporsójába. Azzal dicsekedett, hogy egyetlen szakasznyi katonával végre tudta hajtani a dolgot. Hitler és alvezérei azonban el voltak szánva arra, hogy nemcsak a köztársaságot, hanem Papent és az ő báróit is megbuktatják. Céljukat Goebbels így fejezte ki június 5-én a naplójában: „A legelső alkalmas pillanatban el kell határolnunk magunkat ettől az átmeneti burzsoá kormánytól.” Június 9-én, amikor Papen először találkozott Hitlerrel, a náci vezér így szólt hozzá: – Csupán ideiglenes megoldásnak tekintem az ön kabinetét, s folytatni fogom erőfeszítésemet, hogy pártomat az ország legerősebb pártjává tegyem. Ezután a kancellárság énrám fog átszállni.8 A július 31-i Reichstag-választások öt hónapon belül már harrnadszor hívták szavazni a polgárokat, ám a nácik nemhogy kifulladtak volna a sok kampányolástól, hanem nagyobb” erővel és elszántsággal vetették bele magukat, mint addig bármikor. A Hitler által Hindcnburgnak tett azon ígéret ellenére, hogy a nácik támogatni fogják a Papen-kormányt, Goebbels elkeseredett támadásokat intézett a belügyminiszter ellen, Hitler pedig már július 9-én felkereste Schleichert, hogy felpanaszolja neki a kormány politikáját. A Hitler látására az utcára tóduló tömegek létszámából nyilvánvaló volt, hogy a nácik nyerésre állnak. Egyetlen nap alatt, július 27-én a Führer 60 000 ember előtt beszélt Brandenburgban, majdnem ugyanennyi előtt Potsdamban, s még aznap este J20 000 fős közönség előtt Berlinben, az óriási Grünewald stadionban, ahol a kívülre szorult további 100 000 ember hangosbeszélőn hallgatta szónoklatát. A július 31-i választások során visszahangzó nagy győzelmet aratott a nemzetiszocialista párt. 13 745 000 . szavazat birtokában 230 mandátumot szerzett a Reichstagban, s ezzel könnyedén a legnagyobb parlamenti „párttá vált, bár még így is messze elmaradott attól, hogy többségbe kerüljön a 608 tagú képviselőházban. Kétségtelen módon a poroszországi vezetőik által mutatott félénkség következtében a szociáldemokraták 10 mandátumot vesztettek: frakciójuk 133 főre csökkent. A munkásosztály átpártolóban volt a kommunistákhoz, akik 12 mandátummal többet szereztek, mint legutoljára, s 89 képviselőt küldhettek a Reichstagba. A katolikus Centrum Párt is növelte a támogatottságát: mandátumainak száma 68-ról 73-ra emelkedett. A középosztály többi pártja azonban, még Hugenberg Német Nemzeti Pártja is, az egyetlen, amely Papent támogatta a választásokon, mind alámerült. Nyilvánvalóvá vált, hogy a katolikusok kivételével a társadalom középső és felső rétegei átálltak a nácik oldalára. Augusztus 2-án Hitler a München melletti Tegernseeben vette számba győzelmét, és tanácskozott pártja többi vezetőjével. A két esztendővel korábban történt utolsó Reichstagválasztások óta a nemzetiszocialisták több mint hétmillió szavazatot nyertek, s parlamenti

mandátumaik számát 107-ről 230-ra tornázták fel. Az 1928-as választások óta a nácik tábora körülbelül 13 millió új szavazóval nőtt. A többség azonban, amely egyszeriben hatalomra juttatná a pártot, még mindig nem jött össze Hitler számára: az összes leadott szavazatnak csupán 37 százalékát szerezték meg. A németek többsége még mindig ellene volt. Alvezéreivel folytatott megbeszélése messze az éjszakába nyúlt. Az eredményt Goebbels az augusztus 2-i naplóbejegyzésében rögzítette: „A Führer nehéz döntések előtt áll. Törvényesen? A Centrummal?” A Centrum Párttal a nácik többséget alkothatnának a Reichstagban. Goebbels számára ez azonban „elképzelhetetlen”. Mégis, mint megjegyzi, „a Führer nem jut végső döntésre. Némi időbe telik majd, míg megérik a helyzet.” Nem sok idő kellett hozzá. A győzelmétől megittasulva (bár nem volt ez döntő győzelem), Hitler türelmetlenné vált. Augusztus 4-én Berlinbe sietett, hogy felkeresse – no, nem von Papen kancellárt, hanem von Schleicher tábornokot, s mint Goebbels fogalmazta, „benyújtsa követeléseit. Amelyek nem lesznek szerények” – teszi hozzá. Augusztus 5-én, a Berlin melletti fürstenbergi laktanyában Hitler felvázolta feltételeit von Schleicher tábornoknak: magának a kancellári széket követelte, pártjának pedig a porosz miniszterelnöki, a birodalmi és porosz belügyminiszteri, a birodalmi igazságügyi, gazdaságügyi és légügyi miniszteri tárcákat, és Goebbels számára egy új minisztériumot; a Népi Felvilágosítási és Propagandaminisztériumot. Schleicher számára tett engedménynek szánta a neki juttatandó honvédelmi tárcát. Közölte továbbá, hogy a Reichstagtól felhatalmazási törvényt követel, amely alapján egy adott időszakon keresztül jogosult lesz rendeletekkel kormányozni. Ha a Reichstag megtagadja követelése teljesítését, akkor „majd hazaküldjük”. Hitler abban a meggyőződésben távozott a megbeszélésről, hogy a programja mellé állította Schleichert, és jókedvűen délre sietett, az Obersalzbergen lévő hegyi menedékébe. Goebbels, aki mindig cinikus volt az ellenzéket illetően, és soha nem bízott a politikus tábornokban, nem volt ennyire biztos a dologban. „Nem árt szkeptikusnak lenni a további fejlemények dolgában” – vallotta meg naplójának augusztus 6-án, miután végighallgatta főnöke derűlátó beszámolóját a Schleicherrel folyatott tárgyalásról. Egy dologban mindazonáltal biztos volt Goebbels: „Ha egyszer a miénk lesz a hatalom, soha nem adjuk ki a kezünkből. Úgy kell majd kivinni holttestünket a minisztériumokból.” Nem minden ment olyan jól, mint ahogy azt Hitler a jelek szerint gondolta. Augusztus 8-án Goebbels így írt: „Telefonhívások Berlinből. Csupa kósza hír. Az egész párt kész a hatalomátvételre. Az SA emberei eljönnek munkahelyükről, hogy felkészüljenek. A pártvezetők a nagy órára készülnek. Ha minden jól megy, rendben. Ha rosszul mennek a dolgok, rettentő visszaesés lesz.” Másnap Strasser, Frick és Funk nem különösebben biztató hírekkel érkezett az Obersalzbergre. Schleicher már megint fordított egyet a köpenyén! Most azt követelte, hogy ha Hitler megkapja a kancellári széket, akkor a Reichstag jóváhagyásával kormányozzon. Funk azt jelentette, hogy az üzleti világból jött barátai aggódnak egy náci kormány kilátásai miatt. Ezt igazolta egy Schachttól jött üzenet is. A trió végül azt is közölte Hitlerrel, hogy a Wilhelmstrassén náci puccstól tartanak. Ez nem volt alap nélkül való aggodalom. Másnap, augusztus 10-én Goebbels megtudta, hogy Berlinben az SA „fegyveres készültségben áll... az SA egyre erősebb gyűrűt von Berlin köré ... A Wilhelmstrasse nagyon ideges emiatt. De épp erre megy ki a mozgósításunk.” Másnap a Führer nem bírta tovább a várakozást, és autón Berlinbe indult. Ott Goebbels megfogalmazása szerint „elbújt”, de úgy, hogy azért kéznél legyen, amikor majd hívják. Mivel a hívás csak nem jött, maga jelentkezett kihallgatásra az elnöknél. Először azonban Papennel és Schleicherrel kellett találkoznia. Ε kihallgatás augusztus 13-án, délben zajlott le. Viharos beszélgetés volt! Schleicher eltávolodott az egy héttel azelőtt képviselt álláspontjától. Most Papent támogatta: ketten hajtogatták, hogy Hitler legfeljebb az alkancellári posztban reménykedhet. Hitler felháborodott. Vagy kancellár lesz, vagy semmi! Papen azzal a kijelentéssel zárta le a találkozót, hogy

Hindenburgra bízza a „végső döntést”.50 Hitler sértődötten a közeli Kaiserhofba vonult. Ott érte délután 3 órakor az elnöki hivatal telefonhívása. Valaki (naplójából ítélve valószínűleg Goebbels) megkérdezte: – Meghozták már a döntést? Ha még nem, nincs értelme, hogy Hitler odamenjen! – Erre közölték a nácikkal, hogy az elnök „előbb beszélni kíván Hitlerrel”. Az idős tábornagy állva, botra támaszkodva fogadta dolgozószobájában a náci vezért; ezzel máris megszabta a megbeszélés fagyos légkörét. Nyolcvanötödik életévében járó emberhez képest, aki alig tíz hónappal azelőtt szenvedett el egy több mint egy hétig tartó teljes mentális visszaesést, Hindenburg meglepően jó szellemi állapotban volt. Türelmesen végighallgatta Hitlert, aki újra meg újra elmondta, hogy a kancellárságot akarja, teljhatalommal. Otto von Meissner, az elnöki kancellária vezetője és a Hitlert elkísérő Göring voltak a beszélgetés egyedüli tanúi, s bár Meissner nem teljesen szavahihető forrás, nürnbergi írásos vallomása az elkövetkezőkre vonatkozó egyetlen első kézből származó vallomás. Igaznak is hangzik. Hindenburg azt felelte, hogy a feszült helyzet miatt nem tudja jó lelkiismerettel megkockáztatni azt, hogy a kormányzati hatalmat egy olyan, többséggel nem rendelkező, intoleráns, zajos és fegyelmezetlen új pártra ruházza át, mint a nemzetiszocialisták. Ε ponton Hindenburg a felindulás jeleit mutatva több közelmúltbeli esetre hivatkozott: a nácik és a rendőrség közötti összecsapásokra, Hitler követőinek a más véleményen levőkkel szembeni erőszakos tetteire, a zsidók elleni túlkapásokra, és egyéb törvénytelen cselekedetekre. Mindezen incidensek megerősítették őt ama meggyőződésében, hogy a pártban számos kontrollálatlan vad elem létezik ». Hosszas megbeszélés után Hindenburg azt javasolta Hitlernek, hogy nyilvánítsa ki: készen áll a más pártokkal, különösen a jobboldali és középpártokkal való együttműködésre, valamint hagyjon fel azzal az egyoldalú eszméjével, hogy teljhatalmat kell élveznie. A más pártokkal való együttműködés során, jelentette ki Hindenburg, Hitler megmutathatja majd, hogy mit tud elérni, és min tud javítani. Ha képes lesz pozitív eredmények felmutatására, akkor növekvő, sőt uralkodó befolyást fog élvezni még egy koalíciós kormányban is. Hindenburg kijelentette: ez volna a legjobb módszer arra is, hogy eloszlassák azt az elterjedt félelmet, hogy egy nemzetiszocialista kormány visszaélne hatalmával, és elnyomna, majd fokozatosan kiiktatna minden egyéb véleményt. Hindenburg kijelentette, hogy kész elfogadni Hitlert és mozgalma képviselőit egy koalíciós kormányban, amelynek pontos összetétele tárgyalások alapját képezheti, ám nem vállalhatja annak felelősségét, hogy egyedül Hitlernek kizárólagos hatalmat ad ... Hitler azonban hajthatatlan maradt: nem hajlandó olyan helyzetbe hozni magát, hogy a többi párt vezetőivel alkudozzon, s ily módon formáljon koalíciós kormányt.9 A tárgyalás tehát megegyezés nélkül zárult, ám csak azután, hogy az agg elnök, még mindig állva, szigorúan kioktatta Hitlert. Az azonnal a megbeszélés után kiadott hivatalos közlemény megfogalmazása szerint Hindenburg „sajnálkozott afelett, hogy Hitler úr úgy érzi, nincs abban a helyzetben, hogy a birodalmi elnök úr bizalmával kijelölt nemzeti kormányt támogasson, ahogyan azt a Reichstag-választások előtt ígérte.” A tiszteletre méltó elnök véleménye szerint Hitler megszegte a szavát, ám figyelmeztetést kapott a jövőre nézve. „Az elnök úr komolyan figyelmeztette Hitler urat, hogy a Nemzetiszocialista Párt részéről az ellenzéki munkát lovagias módon folytassa, s emlékezzék a Haza és a német nép iránti felelősségére” – szögezte le a kommüniké. A megbeszélést Hindenburg szempontjából ismertető közleményt, amely határozottan azt állította, hogy Hitler „az állam feletti teljes ellenőrzést” követelt, oly sietséggel hozták nyilvánosságra, hogy felkészületlenül érte Goebbels propagandagépezetét, s így nemcsak a nyilvánosság, hanem maguk a nácik körében is sokat ártott Hitler ügyének. A Führer hiába válaszolta, hogy nem „teljhatalmat” kért, hanem csak a kancellári posztot és néhány miniszteri 50

Emlékirataiban Papen nem említi, hogy Schleicher is jelen volt a találkozón, ám más forrásokból világosan kitűnik, hogy ott volt. Ez különösen az elkövetkező események fényében fontos tény.

tárcát. Hindenburg szavát mindenki elfogadta. A rohamosztagosok eközben türelmetlenkedtek. Vezetőiket Hitler még aznap este magához hívta, és a lelkükre beszélt. „Nehéz feladat – jegyezte fel Goebbels. – Ki tudja, hogy alakulataik egyben tarthatók maradnak-e? Semmi nem olyan nehéz, mint azt mondani a győzelemittas katonáknak, hogy a győzelmet kilopták a kezükből.” Késő éjjel az apró alvezér Nagy Frigyes leveleit olvasgatva vigasztalódott. Másnap a Balti-tenger mellékére utazott szabadságra. „A pártbeli bajtársak között eluralkodott a reménytelenség” – írta. Még a szobájából sem volt hajlandó kimenni, hogy beszéljen velük. „Legalább egy hétig hallani sem akarok a politikáról. Csak napot akarok, fényt, levegőt és nyugalmat!” Hitler visszatért az Obersalzbergre, hogy ott élvezze ugyanezt, és átgondolja a legközelebbi jövőt. Goebbels szerint „kimaradt az első nagy esély”. Hermann Rauschning, aki akkor Danzigban volt a nácik vezetője, morcosan rosszkedvű Führert talált a hegytetőn. – Kíméletlennek kell lennünk! – mondta neki Hitler, majd hosszú tirádába kezdett Papen ellen. Reményét azonban nem veszítette el. Olykor úgy beszélt, mintha máris kancellár volna. – Az én feladatom nehezebb, mint Bismarcké volt – mondta. – Először meg kell teremtenem a nemzetet, mielőtt akár csak belefoghatnék is az előttünk álló nemzeti feladatokba! – De mi lesz, ha a nácikat elnyomja egy Schleicher és Papen vezette katonai diktatúra? Hitler váratlanul megkérdezte Rauschningot, hogy Danzignak, a Népszövetség védelme alatt álló független városállamnak van-e érvényes kiadatási egyezménye Németországgal. Rauschning először nem értette meg a kérdést, ám később nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler olyan helyet keres, amely esetleg menedékéül szolgálhat.10 Goebbels naplóbejegyzése: „Rémhírek szerint a Führert le fogják tartóztatni.” Ám még most is, azután, hogy a birodalmi elnök és a Papen–Schleicher kormányzat egyaránt visszautasította, sőt azon félelme ellenére is, hogy pártját törvényen kívül helyezhetik, még mindig elszántan ragaszkodott a „törvényes” úthoz. Elhallgattatott az SA-ban minden puccsra hívó hangot. Az olykor rátörő depresszióhullámoktól eltekintve biztos maradt abban, hogy eléri a célját – nem erőszakkal, és aligha parlamenti többség birtokában, hanem inkább úgy, ahogyan Papennek és Schleichernek is sikerült: a színfalak mögötti intrikával. Ennek a játéknak ő is mestere volt. Kisvártatva példával is szolgált. Augusztus 25-én Goebbels Berchtesgadenben tanácskozott Hitlerrel, s ezt jegyezte fel: „Érintkezésbe léptünk a Centrum Párttal, ha csak azért is, hogy nyomást gyakoroljunk ellenfeleinkre.” Másnap Goebbels ismét Berlinben volt, ahol megtudta, hogy Schleicher már értesült „a Centrumnál történt tapogatózásunkról”. A következő napon meg is látogatta a tábornokot, hogy egészen biztos lehessen a dolgában. Úgy gondolta, Schleichert aggasztja az a kilátás, hogy Hitler egyetértésre juthat a katolikus Centrum Párttal, mert kettesben már abszolút többséggel rendelkeznének a Reíchstagban. Schleicherről szólva így írt Goebbels: „Nem tudom, mi az igazi, és mi a hamis benne.” Noha Goebbels elmondása szerint a Centrum Párttal való kapcsolatfelvétellel a náciknak soha nem volt más céljuk, mint nyomást gyakorolni a Papen-kormányra, e kapcsolat mégis gyümölcsöt hozott egy, a Reichstagban lezajlott, bohózatba illő esemény formájában, amely előrevetítette az úrlovas kancellár megbízatásának végét. Amikor augusztus 30-án összeült a ház, a centrumpártiak a nácikkal együtt szavazták meg Göring házelnökké választását. A Reichstag fennállása óta először tehát egy náci foglalta el az elnöki széket, amikor szeptember 12-én megkezdődött a parlamenti ülésszak. Göring maximálisan kihasználta az ölébe pottyant lehetőséget. Papen kancellár előzőleg kicsikarta Hindenburgból a Reichstagot feloszlató rendeletet. Ez is első ízben történt meg, hogy a parlamentnek már az összeülése előtt aláírták a halálos ítéletét! Papen azonban elfelejtette magával vinni az okiratot az országgyűlés első munkanapjára. Helyette egy beszédet vitt, amelyben körvonalazta kormányának programját, miután biztosították róla, hogy a nacionalisták egyik képviselője a többi párt egyetértésével meg fogja vétózni a kommunistáktól várható bizalmatlansági indítványt. Ebben az esetben tudniillik a hatszázvalahány tagú Reichstag bármelyik képviselőjének vétója halasztó hatállyal bírt.

Amikor Ernst Torgier, a kommunista frakció vezetője beterjesztette a napirend ilyetén módosítására tett javaslatát, sem a nacionalisták egyik képviselője, sem senki más nem állt fel, hogy megvétózza az indítványt. Végül a nácik nevében Frick kért félórás szünetet. „A helyzet most komoly volt, engem pedig készületlenül ért” – írja emlékirataiban Papen. Egy futárt lóhalálában elszalasztott a kancelláriára a Reichstagot feloszlató rendeletért. Közben a Reichstag elnökének az utca túloldalán lévő palotájában Hitler pártjának parlamenti frakciójával tanácskozott. A nácik dilemmában és zavarban voltak. Úgy érezték, hogy a nacionalisták becsapták őket azzal, hogy nem indítványozták a bizalmatlansági szavazat elhalasztását. Ha most Hitler pártja meg akarja buktatni a Papen-kormányt, akkor a kommunistákkal együtt kell megszavaznia egy kommunista javaslatot. Hitler úgy döntött, hogy lenyeli a békát, és belemegy ebbe a valószínűtlen együttműködésbe. Megparancsolta a frakciónak, hogy a kommunisták oldalán szavazva buktassák meg Papent, mielőtt az feloszlathatná a Reichstagot. Ennek érdekében persze szükség lesz arra is, hogy Göring házelnöki minőségében vessen be néhány szép, tiszta parlamenti eljárásrendi trükköt. A légicsaták egykori hőse, a bátor és – mint majd nagyobb színpadon is bizonyítani fogja – sokrétű tehetséggel megáldott Göring pompásan feltalálta magát a helyzetben. A szünet végeztével Papen az ismerős piros aktatáskával jelent meg, amelyben a hagyománynak megfelelően az oly sietséggel odahozatott feloszlatási rendeletet hozta. Ám amikor szót kért, hogy felolvashassa, a Reichstag házelnöke valahogy nem vette észre, pedig Papen most már a méregtől kivörösödve, a talpán állva lengette az iratot, hadd lássa az egész parlament. Látta is mindenki, csak éppen Göring nem, aki mosolyogva elfordult, és elrendelte az azonnali bizalmi szavazást. Szemtanúk szerint Papen arca mostanra vörösből fehérre váltott dühében. Odamasírozott az elnöki pódium elé, és lecsapta Göring asztalára a feloszlatási rendeletet. Göring ezt valahogyan nem vette észre, és kiadta az utasítást, hogy folytassák a szavazást. Papen erre a minisztereivel együtt, akik közül egy sem volt a Reichstag tagja, kivonult az ülésteremből. A képviselők 513:32 arányban vonták meg bizalmukat a kormánytól. Csak ekkor vette észre Göring az oly nagy haraggal az asztalára vágott darab papírt. Felolvasta az országgyűlés előtt, de úgy döntött, hogy nem érvényes a rendelet, mivel egy azóta már a hivatalából alkotmányos többséggel kiszavazott kancellár ellenjegyezte. Nem volt azonnal egyértelmű, hogy Németországban mely elemek mennyit nyertek és melyek mennyit vesztettek e kabarészerű jelenettel. Afelől nem volt kétség, hogy a gigerli Papen viccek céltáblája lett – mint Francois-Poncet nagykövet elmondta, még a barátai körében is. Az is eléggé világos volt, hogy a Reichstag megmutatta: a német nép túlnyomó többsége ellene van a Hindenburg által választott elnöki kormánynak. De menet közben nem fogyott-e tovább a köz bizalma a parlamenti rendszerrel szemben? Ami a nácikat illeti, nem azt árulták-e ismét el magukról, hogy felelőtlenek, s céljaik elérése érdekében még a kommunistákkal is képesek egyetérteni? S nem voltak-e fáradtak már a polgárok a sok választástól, nem várt-e a nácikra szavazatveszteség az elkerülhetetlen, s abban az esztendőben már negyedszer megtartandó új választásokon? Gregor Strasser, sőt még Frick is úgy gondolta, hogy de igen, és egy ilyen veszteség katasztrofális következményeket vonhat maga után a pártra nézve. Goebbels aznap esti naplójegyzete szerint azonban Hitler „magán kívül volt örömében. Ismét tiszta, összetéveszthetetlen döntést hozott.” A Reichstag gyorsan elismerte feloszlatását, s november 6-ra új választásokat tűztek ki. Ez nehézségeket okozott a náciknak. Egyrészt, mint Goebbels megjegyezte, az emberek belefáradtak már a politikai beszédekbe és propagandába. Október 15-én kelt naplójegyzetében elismeri, hogy még a pártmunkások is „nagyon idegesek lettek az örökké folyó választások miatt. Túl vannak hajszolva ...” Másrészt pedig pénzügyi nehézségek is adódtak. Az ipar és a kereskedelem krémje Papen mögé állt, aki bizonyos engedményeket tett a javukra. Ahogy arra Funk figyelmeztetett, egyre bizalmatlanabbá váltak amiatt, hogy Hitler nem hajlandó együttműködni Hindenburggal, s úgy tűnt nekik, a Führer egyre radikálisabb lesz, sőt még a

kommunistákkal is hajlamos összedolgozni: ezt demonstrálta számukra a Reichstag-beli közjáték. Goebbels erre is kitér az október 15-i naplójegyzetében: „Rendkívül nehéz pénzhez jutni. A »Tulajdon és Műveltség« urai mind a kormány mellett állnak.” A választások előtt néhány nappal a nácik a kommunistákkal együtt szervezték meg a szállítómunkások sztrájkját Berlinben. A sztrájkot nem ismerte el sem a szakszervezet, sem a szocialisták. Emiatt azután még kevesebb pénzt kapott az üzletemberektől a náci párt, s épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt egy forgószélszerű kampányzárás anyagi fedezetére. Goebbels gyászos kedvvel írta naplójába november 1-én: „Krónikus betegségünkké vált a pénzhiány. Nincs annyink, hogy igazi, nagy kampányt folytassunk. Számos burzsoá kört elriasztott részvételünk a sztrájkban. Még pártbeli elvtársaink közül is sokan kezdenek kételkedni.” November 5-én, a választások előestéjén: „Utolsó roham. A párt kétségbeesett harca a vereség elkerülésére. Sikerült az utolsó percben 10 000 márkát szereznünk. Szombat délután vetjük be a kampányba. Mindent megtettünk, amit lehetett. Most döntsön a sors!” A sors és a német választópolgárok sok mindent eldöntötték november 6-án, ám ebből semmi nem volt döntő az összeomlófélben lévő köztársaság jövője szempontjából. A nácik kétmillió szavazatot és 34 helyet veszítettek a Reichstagban, ahol most már csak 196 képviselőjük volt. A kommunisták háromnegyed millió szavazatot nyertek, a szociáldemokraták pedig ugyanennyit veszítettek, azaz a kommunista mandátumok száma 89-ről 100-ra nőtt, a szocialistáké pedig 133-ról 121-re csökkent. A kormányt korábban egyedül támogató Német Nemzeti Párt majdnem egymillió új szavazatot nyert (nyilván a náciktól), s most 37 helyett 52 helye volt a parlamentben. Bár még mindig a nemzetiszocialisták voltak az ország legnagyobb pártja, a kétmillió elvesztett szavazat súlyos visszaesést jelentett. A nagy náci árhullám most első ízben levonulóban volt. S tetőpontján is messze elmaradt a többségtől. Odalett a legyőzhetetlenség legendája. Hitler gyengébb pozícióból alkudozhatott tovább a hatalomért, mint július óta bármikor. Papen is erre jött rá, amikor félretéve a Hitlerrel szembeni „személyes utálatát” (ezt ő fogalmazta így), november 13-án levelet írt neki, amelyben meghívta, hogy „megbeszéljék a helyzetet”. Válaszában azonban Hitler oly sok feltételt támasztott, hogy Papen teljesen reménytelennek ítélte a megegyezést vele. A náci vezér meg nem alkuvása nem lepte meg a fesztelen és súlytalan kancellárt; meglepte viszont az az új taktika, amit barátja és mentora, Schleicher javasolt. A megbízhatatlan szürke eminenciás ugyanis arra jutott, hogy Brüninghez hasonlóan Papen sem hasznos már a számára. Termékeny elméjében már új tervek rügyeztek. Jó barátjának, Papennek mennie kell. Az elnöknek minden megkötéstől szabadon kell tárgyalnia a politikai pártokkal, kiváltképpen a legnagyobbal. Schleicher ezért Papen lemondását sürgette, s november 17-én Papen és kabinetje le is mondott. Hindenburg erre azonnal Hitlerért küldött. November 19-i találkozójuk kevésbé volt merev, mint az augusztus 13-i. Ez alkalommal az elnök leültette látogatóját, aki most több mint egy órán át maradhatott nála. Hindenburg a következő alternatívát kínálta Hitlernek: kancellár lehet akkor, ha működő többséget tud kovácsolni a Reichstagban egy határozott program alapján, vagy alkancellár lehet Papen alatt egy újabb elnöki kabinetben, amely megint csak az ő szükségállapoti rendeletei útján kormányoz majd. Hitler 21-én ismét megjelent az elnöknél, s megint többször is levelet váltott Meissnerrel. Megegyezés azonban nem született. Hitler nem tudott működő többséget szerezni a parlamentben. Noha a Centrum Párt beleegyezett a támogatásába, feltéve, hogy nem fog diktatúrára törekedni, Hugenberg megtagadta tőle a nacionalisták támogatását. így Hitler ismét azt követelte, hogy elnöki kormány élén lehessen kancellár, ezt azonban az elnök nem fogadta el. Ha már egyszer ismét olyan kormány lesz, amely megint csak elnöki rendeletekkel operál, akkor Hindenburg szívesebben bízta volna a vezetést barátjára, Papenre. Egy az ő nevében Meissner által küldött levélben azt írta, hogy Hitler nem kerülhet ilyen posztra, „mert egy ilyen kabinet szükségszerűen pártdiktatúrához vezetne. ... Esküm és lelkiismeretem előtt nem

vállalhatom a felelősséget ezért.”11 Az agg tábornagy a pártdiktatúra ügyében jobb prófétának bizonyult, mint a lelkiismerete dolgában. Ami pedig Hitlert illeti, ismét csak kopoghatott a kancellári hivatal ajtaján, amely résnyire kinyílt ugyan, ám újra becsapták az orra előtt. Papen éppen erre számított. December l-jén este, amikor Schleicher társaságában felkereste Hindenburgot, biztos volt benne, hogy ismét ő lesz a kancellár. Kevéssé gyaníthatta, hogy Schleicher mire készül a háta mögött. A ravasz tábornok addigra felvette a kapcsolatot Strasserral, s felvetette neki, hogy ha már a nácik nem lépnek be egy Papen vezette kormányba, talán részt vehetnének egy olyan kabinetben, amelyben ő maga volna a kancellár. Hitler felkérést kapott, hogy konzultáció céljából utazzon Berlinbe a tábornokhoz, és a német sajtóban széleskörűen megszellőztetett egyik verzió szerint, amelyet később elfogadott a legtöbb történész is, a Führer valóban felszállt a Münchenből Berlinbe tartó éjszakai vonatra, ám az éjszaka közepén Jénában Göring leráncigálta a szerelvényről, és sietve Weimarba vitte, hogy ott találkozzon a náci csúcsvezetőséggel. Ami azt illeti, meglepő módon az eset náci verziója tűnik valószínűbbnek. Goebbels november 30-i naplójegyzete felidézi, hogy távírat érkezett Hitlernek, amelyben sietve Berlinbe hívták, ám ő úgy döntött, hogy megvárakoztatja Schleichert, s előbb bajtársaival tanácskozik Weimarban, ahol a thüringiai tartományi választási kampányt kellett megnyitnia. Ezen az öt legfőbb náci vezér: Göring, Goebbels, Strasser, Frick és Hitler részvételével tartott értekezleten, december l-jén komoly nézeteltérések merültek fel. Frick támogatásával Strasser azt sürgette, hogy a nácik legalább tűrjenek el egy Schleicher vezette kormányt, bár a legszívesebben azt látta volna, ha részt is vesznek benne. Göring és Goebbels kitartóan érveltek e vonal ellen, Hitler pedig velük értett egyet. Másnap Hitler a Schleicher által hozzá küldött Ott őrnagynak azt tanácsolta, hogy beszéljen a tábornokkal: ne fogadja el a kancellári posztot – de elkésett. Papen egyáltalán nem fogta fel a Schleicher által a háta mögött szőtt intrikát. Az elnökkel december 1-jén folytatott tárgyalás elején magabiztosan felvázolta tervét a jövőre. Maradjon ő a kancellár, majd továbbra is rendeletekkel kormányoz, s egy ideig a levegőben hagyja lógni a Reichstagot, amíg nem tudja „módosítani az alkotmányt”. Papen lényegileg olyan „módosításokat” akart végrehajtani, amelyek visszavitték volna az országot a birodalmi korba, s visszaállították volna a konzervatív osztályok uralmát. Vádlottként a nürnbergi per során és emlékirataiban is elismerte, csakúgy mint ekkor a tábornagynak, hogy javaslatainak megfogadása azzal járna, hogy az elnök „megszegné a hatályos alkotmányt”, de biztosította Hindenburgot arról, hogy „indokolt volna a nemzet javát az alkotmányra tett esküje fölébe helyezni”, s hozzátette, hogy egyszer Bismarck is így tett „az ország érdekében”.12 Papen nagy meglepetésére Schleicher közbeszólt. Arra játszott, hogy az idős elnök nyilván vonakodik majd megszegni az alkotmány megtartására tett esküjét, s ha lehet, nem tesz ilyet – márpedig a tábornok úgy vélte, hogy elkerülhető az esküszegés. Szerinte lehetséges volna olyan kormányt felállítani, amely többséget alkothat a Reichstagban, feltéve hogy ő maga vezetné. Biztos volt abban, hogy le tudja választani Hitlerről Strassert és vele legalább hatvan náci képviselőt. Ε náci frakciócskához csatlakoznának a középosztály pártjai és a szociáldemokraták. Még a szakszervezetekről is úgy gondolta, hogy támogatni fogják. Hindenburgot felháborította az elgondolás, és Papenhez fordulva ott rögtön felkérte, hogy alakítson új kormányt. „Schleicher meg volt döbbenve” – írja Papen. Miután eltávoztak az elnöktől, még sokáig vitatkoztak, de nem tudtak egyetértésre jutni. A búcsúnál Schleicher azzal a híres mondattal bocsátotta útjára Papent, amelyet egykor a végzetes wormsi zsinatra induló Lutherhez intéztek: – Kis szerzetes, nehéz utat választottál! Hogy milyen nehéz volt ez az út, azt Papen másnap reggel kilenc órakor tudta meg az általa összehívott minisztertanácsi ülésen. Schleicher felállt [mondja Papen], és bejelentette, hogy nincs lehetőség a rám bízott elnöki direktíva végrehajtására. Bármiféle erre irányuló próbálkozás káoszba taszítaná az országot. A rendőrség és a fegyveres

erők általános sztrájk esetén nem garantálhatják a szállítási és ellátási szolgáltatások fenntartását, polgárháború esetén pedig nem tudnák biztosítani a törvényes rendet. Ε kérdésről tanulmányt készített a Nagyvezérkar, ő pedig elintézte, hogy Ott őrnagy [a tanulmány szerzője! a kabinet rendelkezésére álljon, s megtegye jelentését.13

Ezzel a tábornok behívatta az őrnagyot. Ha Schleicher megjegyzései megrázták Papent, akkor Eugen Otí őrnagynak (akiből később Hitler tokiói nagykövete lesz) a megfelelően időzített jelentése bombát robbantott a széke alatt. Ott egyszerűen kijelentette, hogy „a határok védelme és a rendnek a nácikkal és kommunistákkal szembeni egyidejű fenntartása meghaladja a szövetségi és tartományi kormányok rendelkezésére álló fegyveres erők képességeit. Ennélfogva a birodalom kormányának azt ajánljuk, hogy tartózkodjék a rendkívüli állapot kihirdetésétől.”14 Papen fájdalmas meglepetésére a német hadsereg, amely valaha csomagolni küldte a császárt, nemrégiben pedig Schleicher ösztönzésére elvágta Groener tábornokot és Brüning kancellárt, most őt akolbólította ki a hatalomból. Azonnal felkereste a hírrel Hindenburgot, azt remélvén, hogy az elnök majd kiadja Schleicher honvédelmi miniszter útját, viszont megtartja Papen kancellárt – sőt, egyenesen javasolta is e lépést. – Kedves Papenem – válaszolta a makacs idős elnök –, nem lesz nagy véleménye rólam, ha meggondolom magam. De túl öreg vagyok, és túl sok mindenen estem át már ahhoz, hogy magamra vegyem a felelősséget egy polgárháborúért. Az az egyetlen reményünk, hogy engedjük, hadd próbáljon Schleicher is szerencsét. Papen esküszik rá, hogy „két nagy könnycsepp” gördült le Hindenburg arcán. Néhány órával később a letett kancellár éppen hivatali íróasztalának kiürítésével foglalatoskodott, amikor átadták neki az elnök fényképét a következő felirattal: „Ich hatt' einen Kameraden!” Másnap az elnök saját kezűleg írta meg neki, hogy „nehéz szívvel” menti fel posztjáról, s újra biztosította arról, hogy „töretlen marad” iránta a bizalma. Ez igaz volt, s nemsokára be is bizonyosodott. December 2-án Kurt ven-Schleicher kancellár lett; ő volt az első tábornok e poszton a Bismarckot 1890-ben felváltó gróf Georg Leo von Caprivi de Cäprara de Montecuccoli tábornok óta. Tekervényes intrikái végre a legmagasabb hivatalba juttatták Schleichert abban a történelmi pillanatban, amikor az általa kevéssé megértett gazdasági világválság a csúcspontján, az ő nagymérvű aktív hozzájárulásával aláaknázott weimari köztársaság pedig már összeomlófélben volt, s amikor őbenne már senki nem bízott, még az általa oly sokáig manipulált elnök sem. Rajta kívül mindenki előtt világosnak tűnt, hogy szigorúan meg vannak számlálva a napjai ott a magasságban. A nácik biztosak voltak ebben. Goebbels december 2-án kelt naplójegyzetében olvashatjuk: „Schleichert kancellárrá nevezték ki. Nem fogja sokáig húzni.” Papen is így gondolta. Kínozta sértett hiúsága, és bosszúra szomjazott „barátja és utódja ellen”, ahogy emlékirataiban nevezi Schleichert. O, hogy eltávolítsa Papent az útból, felkínálta neki a párizsi nagyköveti posztot, Papen azonban nemet mondott” Visszaemlékezése szerint „az elnök azt akarta, hogy maradjon „kéznél” Berlinben. Stratégiailag ez volt a legjobb hely, ahol a főintrikus elleni intrikáinak pókhálóját szőhette. Fürge, agilis pók módjára Papen azonnal munkához is látott. A küzdelemmel telt 1932. esztendő végének közeledtével Berlin tele volt klikkekkel és klikkeken belüli klikkekkel. Papen és Schleicher klikkjei mellett ott volt még az elnöki palotában működő klikk, ahol Hindenburg fia, Oskar és államtitkára, Meissner uralkodott a trón mögött; azután ott volt a Kaiserhof szállóban működő klikk, ahol Hitler és a körülötte állók nem csak a hatalom érdekében, hanem egymás ellen is áskálódtak. Hamarosan annyira egybefonódtak a különböző intrikák szálai, hogy 1933. Újév napjára a klikkek egyike sem tudta, hogy ki kit játszik ki éppen. Már csak kis idő kell, és megtudják majd...

SCHLEICHER, A KÖZTÁRSASÁG UTOLSÓ KANCELLÁRJA – Csak ötvenhét napig voltam hatalmon – jegyezte meg egyszer Schleicher a figyelmes francia nagykövet hallótávolságán belül –, s ebből minden egyes napért ötvenhétszer árultak el. Ne is beszéljen nekem a német hűségről! –15 Kétségtelen, hogy saját pályája és tettei a téma szakértőjévé avatták a tábornokot. Kancellárságát azzal kezdte, hogy ajánlatot tett Gregpr Strassernek: legyen Németország alkancellárja és Poruszország miniszterelnöke. Miután nem sikerült Hitlert bevonnia kormányába, most e Strassernek nyújtott csalétekkel megpróbált szakadást előidézni a nácik között. Volt ok rá, hogy azt higgye, sikerülhet neki a kísérlet. Strasser a második ember volt pártjában, amelynek baloldalán, ahol igazán hittek a nemzeti jellegű szocializmusban, népszerűbb volt Hitlernél. A Pártszervezet vezetőjeként közvetlen kapcsolatban állt az összes tartományi és helyi náci vezetővel, akiknek látszólag kiérdemelte a lojalitását. Mostanra meg volt győződve arról, hogy Hitler zsákutcába vitte a mozgalmat. A radikálisabb hívek átigazoltak a kommunistákhoz. Maga a párt pénzügyileg csődben volt. Novemberben Fritz Thyssen figyelmeztette őket, hogy nem tud több pénzt adni a mozgalomnak. Egyszerűen nem volt miből fizetni a több ezer pártfunkcionáriust és fenntartani az SA-t, amely egyedül két és fél millió márkába került hetente. A kiterjedt náci sajtó nyomdászai azzal fenyegetőztek, hogy leállítják a gépeket, ha nem kapják meg korábbi számláik ellenértékét. November 11-i naplójegyzetében Goebbels így ír a témáról: „A berlini szervezet pénzügyi helyzete reménytelen. Semmi egyéb, mint tartozások és kötelezettségek.” Decemberben pedig azon sajnálkozott, hogy a pártban csökkenteni kell majd a fizetéseket. Végül pedig a thüringiai tartományi választások, amelyeket december 3-án tartottak, aznap, amikor Schleicher magához hívta Strassert, a nácikra adott szavazatok 40 százalékos csökkenését hozták. Nyilvánvalóvá vált, legalábbis Strasser számára, hogy a nácik a szavazófülkéken keresztül soha nem jutnak hatalomra. Ezért azt sürgette, hogy Hitler hagyjon fel a „Mindent vagy semmit!” politikájával, s a Schleicherrel való koalíció formájában fogadjon el annyit a hatalomból, amennyit lehet. Attól félt, hogy máskülönben darabokra hullik a párt. Ezt a vonalat nyomta már hónapok óta, s a Goebbels-napló bejegyzései közt nyár közepétől decemberig csakúgy hemzsegnek a Strassernak Hitler iránti „hűtlenségére” tett keserű utalások. A nagy leszámolás december 5-én, a párt vezetőinek a Kaiserhof szállóban tartott értekezletén zajlott le. Strasser azt követelte, hogy a nácik legalább „tűrjék meg” a Schleicherkormányt. Őt támogatta Frick, a Reichstag náci frakciójának vezetője: sok képviselő félt attól, hogy elveszíti mandátumát és képviselői fizetését, ha Hitler megint új választásokat provokál ki. Göring és Goebbels makacsul ellentmondott Strassernak, és sikerült a maguk oldalára állítaniuk Hitlert is. A Führer nem fogja „megtűrni” a Schleicher-rezsimet, ám, mint kiderült, még most is hajlandó „tárgyalni” vele. Ε feladattal azonban Göringet bízta meg, mivel (mint Goebbels elárulja) hallott már Strassernak két nappal korábban a kancellárral folytatott magánbeszélgetéséről. Hetedikén Strasser és Hitler elkeseredett veszekedésbe fajuló párbeszédet folytatott a Kaiserhofban. Hitler azzal vádolta meg első számú alvezérét, hogy megpróbálja hátba döfni őt, ki akarja penderíteni a nácik vezetőjének posztjáról, s kettétörni a mozgalmat. Strasser ezt dühösen tagadta: megesküdött rá, hogy hűséges volt, viszont megvádolta Hitlert, hogy pusztulásba vezeti a pártot. Nyilvánvaló, hogy messze nem mondta ki mindazt, ami a begyét nyomta 1925 óta. Az Excelsior szállóban lévő szobájába visszatérve azonban mindezt leírta egy Hitlernek címzett levélben, amelynek végén lemondott minden pártbeli tisztségéről. A levél nyolcadikán érkezett meg Hitlerhez, s Goebbels naplója szerint „bombaként hatott”. A Kaiserhofban temetői hangulat uralkodott el. „Mind lehangoltak és nyomottak vagyunk” – írja Goebbels. Ez volt Hitlerre a legnagyobb csapás azóta, hogy 1925-ben újjáépítette a pártot. Most, a hatalom küszöbén az első számú követője hagyta el, s ez azzal fenyegetett, hogy darabokra hullik minden, amit ő hét éven át építgetett.

Este [írja Goebbels] a Führer otthonunkba látogat. Nehéz vidámnak lenni. Mindannyian nyomottak vagyunk, mindenekelőtt annak a veszélyétől, hogy szétesik a párt, és hiába volt minden munkánk ... Telefonhívás dr. Leytől. A pártban óráról órára romlik a helyzet. A Führernek azonnal vissza kell térnie a Kaiserhofba.

Goebbelst is odahívták hajnali 2 órakor. Strasser elmondta a magáét a reggeli lapoknak, amelyek ekkortájt kerültek ki az utcára. Goebbels leírja Hitler reagálását: Árulás! Árulás! Árulás! A Führer órákon át fel-alá járkál a szállodaszobában. Ez az árulás elkeserítette, és mélyen megsebezte. Végül megáll, és így szól: – Ha egyszer a párt darabokra hullik, egy pisztolylövéssel három perc alatt véget vetek az egésznek !

A párt nem hullott szét, Hitler pedig nem lőtte főbe magát. Strasser mindkettőt elérhette volna, s ez radikálisan változtatott volna a világtörténelem menetén, ám a döntő pillanatban ő adta fel a küzdelmet. Frick Hitler engedélyével egész Berlint felhajtotta, hogy megtalálja Strassert, miután a vezetők megegyezted abban, hogy valami módon el kell simítani a veszekedést, hogy megmentsék a pártot a katasztrófától. Strasser azonban már torkig volt: vonatra szállt, hogy vakációzzon egyet a napfényes Olaszországban. Hitler, Üki mindig akkor volt a legjobb formájában, amikor gyengeséget fedezett fel egy-egy ellenfelében, gyorsan és keményen lecsapott. A Strasser által kiépített Politikai Szervezetet maga a Führer vette át, s a kölni Gauleitert, dr. Leyt vette maga mellé irodavezetőnek. Strasser barátait kitakarították a szervezetből, s minden pártvezetőt Berlinbe hívtak, hogy aláírjanak egy Adolf Hitlerre tett új hűségnyilatkozatot. Megtették. A trükkös osztrák ismét kiverekedte magát egy kényes helyzetből, amely könnyen katasztrofálissá válhatott volna. Gregor Strassert, akit nagyon sokan véltek nagyobb embernek Hitlernél, gyorsan tönkretették. „Halott ember!” – írta róla naplójába Goebbels december 9-én. Ez szó szerint igazzá vált két éven belül, amikor Hitler elhatározta, hogy kiegyenlíti a régi számlákat. December 10-én, egy héttel azután, hogy von Schleicher tábornok elgáncsolta, Franz von Papen nekilátott a saját intrikája szövögetésének. Aznap este, miután beszédet mondott az exkluzív Herrenklubban, amelynek arisztokrata és vagyonos tagjai közül annak idején összeválogatta a maga rövid életű kabinetjét, magánmegbeszélést folytatott Kurt von Schröder báróval, a kölni bankárral, aki korábban többször juttatott pénzadományokat a Nemzetiszocialista Pártnak. Azt javasolta a bankárnak, hogy titokban hozza őt össze Hitlerrel. Emlékirataiban Papen azt állítja, hogy Schröder tette a javaslatot, de elismeri, hogy beleegyezett. Furcsa egybeesés volt, hogy Wilhelm Keppler, Hitler gazdasági tanácsadója és egyik közvetítője az üzleti körök felé, ugyanilyen javaslatot tett a náci vezér nevében. Ε két ember, aki néhány héttel korábban még olyan rosszban volt, január 4-én reggel a reményeik szerinti legnagyobb titokban találkozott Schröder kölni otthonában. Papen meglepődött, amikor a bejáratnál egy fényképész lekapta, de utána másnapig alig gondolt a dologgal. Hitlert Hess, Himmler és Keppler kísérte el a találkozóra, a vezér azonban a szalonban hagyta embereit, és Schröder dolgozószobájába ment, ahol két órát töltött Papennal és a házigazdával. A beszélgetés rosszul kezdődött: Hitler keserű szemrehányásokkal illette Papent, amiért kancellár korában rosszul bánt a nácikkal. Hamarosan azonban olyan irányba fordult a társalgás, amely mindkét ember és az ország szempontjából egyaránt végzetesnek bizonyult. A náci vezér számára döntő volt e pillanat. Strasser dezertálása után emberfeletti erőfeszítések árán egyben tartotta a pártot. Fel-alá utazott az országban, napi három-négy gyűlésen beszélt, buzdította a pártvezetőket, hogy tartsanak ki mellette. A nácik kedve azonban nem lett rózsásabb, a párt pedig pénzügyi csődben volt. Sokan mondták, hogy vége mindennek. A pártbeli közérzetet jól tükrözte Goebbels naplója az év utolsó hetében: „1932 örök

balszerencsét hozott a számunkra ... A múlt nehéz volt, s a jövő sötétnek és komornak tűnik; egészen eltűnt minden kilátás és remény.” Hitler ennélfogva most közel sem volt olyan jó pozícióban ahhoz, hogy a hatalomért alkudozzon, mint nyáron és ősszel. De Papen helyzete sem volt jobb: már nem volt hatalmon. Szerencsétlen helyzetükben egymásra találtak. Vitatott, hogy milyen ügyekben tárgyaltak. Nürnbergi tárgyalásán és emlékirataiban Papen váltig azt állította, hogy mivel mindig is hű maradt Schleicherhez, ő csupán azt javasolta Hitlernek, hogy az lépjen be a tábornok kormányába. Ám mivel ismeretes Papen árulásainak hosszú lajstroma, s egészen természetes, hogy Nürnbergben és az emlékirataiban egyaránt a lehető legkedvezőbb színben kívánt feltűnni, a bekövetkező események ismeretében is bizonyosnak látszik, hogy Schröder Nürnbergben tett, a Papenétől nagymértékben eltérő nyilatkozata van közelebb az igazsághoz. A bankár azt állította, hogy Papen javaslata arról szólt: váltsák fel a Schleicher-kormányt egy Hitler-Papen kormánnyal, amelyben ők ketten egyenlő hatalommal rendelkeznének. Ezzel szemben: Hitler ... azt mondta, hogy ha kancellár lesz, egyedül akarja irányítani a kormányt, Papen támogatói azonban miniszterekként beléphetnek a kormányába, feltéve, hogy hajlandóak lesznek követni őt számos változást hozó politikájában. Ε változások között szerepel a szociáldemokraták, a kommunisták és a zsidók eltávolítása a vezető pozíciókból Németországban, valamint a közélet rendjének helyreállítása. Von Papen és Hitler elvben megegyeztek ... Megegyeztek abban, hogy ki kell dolgozni a további részleteket, ami Berlinben vagy más megfelelő helyen végezhető el.16 És persze a legnagyobb titokban. Papen és Hitler megrökönyödésére azonban január 5-én lángoló szalagcímekkel jelentek meg a berlini lapok, amelyek beszámoltak a kölni megbeszélésről, és mennydörgő vezércikkekben ítélték el Papent a Schleicherrel szembeni hűtlenségéért. A trükkös tábornok a tőle megszokott eszességgel helyezte el kémjeit: mint Papen később megtudta, egyikük éppen az a fényképész volt, aki akkor kapta le, amikor belépett Schröder házába. À Papennal történt megállapodáson túl Hitler két további, számára fontos eredményt is elért a kölni megbeszélésen. Megtudta a volt kancellártól, hogy Hindenburg nem hatalmazta fel Schleichert a Reichstag feloszlatására. Ez azt jelentette, hogy a kommunistákkal összefogva a nácik kedvük szerint akármikor megbuktathatják a tábornokot. A másik eredmény pedig: a találkozó során megegyeztek abban, hogy a nyugat-németországi üzleti érdekeltségek átveszik a nácik adósságait. Két nappal Köln után Goebbels máris így ír: „örömteli haladás a politikai fejleményekben”, de még mindig panaszkodik a „rossz pénzügyi helyzetre”. Tíz nappal később, január 16-án azt jegyezte fel, hogy a párt pénzügyi helyzete „egyik napról a másikra lényegesen megjavult”. Eközben Schleicher kancellár finoman szólva rövidlátó optimizmussal próbált stabil kormányzatot teremteni. December 15-én kötetlen rádióbeszédet intézett a nemzethez; arra kérte hallgatóit, felejtsék el, hogy ő tábornok, és biztosította őket, hogy „sem a szocializmust, sem a kapitalizmust” nem támogatja, és számára az „olyan fogalmak, mint a magángazdaság vagy a tervgazdaság már nem ijesztőek”. Fő feladatául a munkanélküliek munkához juttatását és az ország gazdasági talpraállítását jelölte meg. Nem lesz több adóemelés és bércsökkentés – közölte. Sőt, ő épp most érvényteleníti a Papen által elrendelt legutóbbi béres segélycsökkentést. Ezen kívül a Papen által a nagy földbirtokosok javára bevezetett mezőgazdasági kvótákat is megszünteti. Helyette beindít egy olyan programot, amelynek keretében elvesz a tönkrement keleti junkerek birtokaiból 800 000 hektárt, és kiosztja 25 000 parasztcsalád között. Az olyan létfontosságú cikkek árát, mint a szén és a hús, szigorú ellenőrzéssel alacsonyan fogják tartani. Ezzel Schleicher pontosan azoknak a tömegeknek a támogatását akarta kiérdemelni, amelyekkel addig szemben állt, vagy figyelmen kívül hagyta őket. Ezután a szakszervezetekkel

tárgyalt, s vezetőikben azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy az általa elképzelt jövőben a nemzet a szakszervezetek és a hadsereg kettős pillérén fog nyugodni. A szakszervezetek azonban nem mentek lépre egy olyan embernek, akiben cseppet sem bíztak, ezért megtagadták az együttműködést. A másik oldalon a nagyiparosok és nagybirtokosok lármázva keltek fegyverre az új kancellár programja ellen, ami szerintük nem volt egyéb, mint bolsevizmus. Az üzletembereket megdöbbentette, hogy Schleicher hirtelen ilyen barátságos lett a szakszervezetekkel. A nagybirtokok tulajdonosait bőszítette, hogy csökkenti a mezőgazdaság védelmét, és felháborodtak annak kilátásán, hogy feldarabolja a tönkrement keleti birtokokat. Január 12-én a nagygazdák szövetsége, a Landbund elkeseredett támadást intézett a kormány ellen. Vezetőik, köztük két náci is, felkeresték az elnököt, hogy nála tiltakozzanak. Hindenburg, aki most már maga is junker földbirtokos volt, felelősségre vonta a kancellárt. Schleicher válaszul azzal fenyegetőzött, hogy nyilvánosságra hoz egy titkos Reichstag-jelentést az Osthilfe (Keleti Segély) keretében folyósított kölcsönökről – mindenki tudta, hogy a botrányban többszáz régi junkercsalád volt érintett, akik kövérre híztak a vissza nem fizetett „kormánykölcsönök” segítségével. Közvetve maga az elnök is érintett volt, mivel az ajándékba neki adott keletporoszországi birtokot illegálisan a fia nevére íratták, hogy ne kelljen majd örökösödési adót fizetnie utána. A nagyiparosok és földbirtokosok felzúdulása és a szakszervezetek hűvös reagálása ellenére Schleicher megmagyarázhatatlan módon biztos maradt abban, hogy minden jó úton megy. 1933. Újév napján kabinetjével együtt felkereste az idős elnököt, aki háláját fejezte ki afelett, hogy „legyőztük a legsúlyosabb nehézségeket, és nyitva áll előttünk a felfelé vezető út”. Január 4-én, azon a napon, amikor Papen és Hitler Kölnben találkozott, a kancellár elintézte, hogy az elnök fogadja a napfényes Itáliában töltött vakációjáról visszatért Strassert. A nácik egykori második embere néhány nappal később találkozott az elnökkel, s kinyilvánította hajlandóságát arra, hogy belépjen Schleicher kormányába. Ε lépés megrökönyödést keltett a náci táborban. Hitler és összes főbb segítőtársa akkor éppen nekivadultan harcolt az apró Lippe államban annak érdekében, hogy megnyerjék a helyi választásokat, és ezzel kedvezőbb helyzetet teremtsenek Hitler számára a Papennel való tárgyalásokon. Goebbels megörökíti, hogy Göring január 13-án éjfélkor érkezett a Strasserról szóló rossz hírrel, s a párt nagyjai egész éjjel fennmaradva vitatták meg a helyzetet: egyetértettek abban, hogy ha Strasser kormányzati posztot vállal, az súlyosan fogja érinteni a pártot. Schleicher is így gondolta. Amikor Kurt von Schuschnigg, Ausztria akkori külügyminisztere január 15-én ellátogatott hozzá, Schleicher arról biztosította, hogy „Hitler úr már nem probléma, mozgalma már nem jelent politikai veszélyt, az egész ügy megoldást nyert, múlttá vált”.17 Strasser azonban nem lépett be a kormányba. A nacionalista párt vezetője, Hugenberg sem állt kötélnek, pedig az előző napon még megígérte Hindenburgnak, hogy vállalni fogja. Mindketten hamarosan Hitlerhez fordultak: Strasser hideg elutasításban részesült, ám Hugenberg több sikerrel járt. Január 15-én, pontosan abban a pillanatban, amikor Schleicher éppen eldicsekedett Schuschniggnak, hogy Hitlernek vége van, a nácik megnyerték az apró Lippe államban tartott helyi választásokat. Nem volt valami nagy eredmény. Összesen 90 000 szavazatot adtak le, amelyből a nácik 38 ezret szereztek, ami 39%-ot jelentett, 17% javulást az előző választás óta. Goebbels vezetésével azonban a náci vezetők „győzelemről” harsonáztak, ami a jelek szerint furcsa módon hatott is számos konzervatív személyiségre, köztük a Hindenburg mögött álló urakra, akik közül Meissner államtitkár és az elnök fia, Oskar volt a két legfontosabb. Január 22-én este ez a két úr titokban elhagyta az elnöki rezidenciát, (Meissner elmondása szerint) a feltűnést kerülendően taxiba ült, és elhajtatott egy addig ismeretlen, Joachim von Ribbentropp nevű náci kertvárosi otthonába. Házigazdájuk Papen barátja volt, akivel a

háborúban együtt szolgált a török fronton. A házban Papennal, Hitlerrel, Göringgel és Frickkel találkoztak. Meissner szerint Oskar von Hindenburg e végzetes estéig ellenzett mindenféle közösködést a nácikkal. Lehet, hogy Hitler tudta ezt; tény, hogy „négyszemközti” beszélgetéshez ragaszkodott, s Meissner döbbenetére az ifjabb Hindenburg a követelésbe beleegyezve átment Hitlerrel egy másik szobába, ahol egy órát töltöttek kettesben. Soha nem derült ki, hogy mit mondott Hitler az elnök fiának, akit nem ismertek sem fényes elméjűnek, sem erős jelleműnek. Náci körökben az volt a közhiedelem, hogy Hitler egyszerre ígérgetett és fenyegetőzött; állítólag azzal fenyegette meg Oskart, hogy nyilvánosságra hozza részvételét a botrányos Osthilfe-ügyben és adócsalását a Hindenburg-birtokkal kapcsolatban. Ajánlatait viszont csak annak a ténynek az ismeretében tudjuk elbírálni, hogy néhány hónappal később a Hindenburg család neudecki birtoka ötezer hektárnyi adómentes kiegészítéshez jutott, 1934 augusztusában pedig Oskar ezredesből egyszeriben vezérőrnaggyá lépett elő. Afelől semmiképpen nincs kétség, hogy Hitler nagy benyomást tett az elnök fiára. „Visszafelé a taxiban Oskar von Hindenburg rendkívül hallgatag volt, és annyi volt az egyetlen megjegyzése, hogy nincs mit tenni – a nácikat be kell venni a korn^ányba – közli Meissner a nürnbergi bíróság részére készült írásos vallomásában. – Az én benyomásom az volt, hogy Hitlernek őt is sikerült a bűvkörébe vonnia.” A hitleri varázst most már csak az apára kellett valahogyan kiterjeszteni. Ez bevallottan nehezebb vállalkozás volt, mert bármilyen mentális rombolást végzett az idős tábornagyban a kor, gránitjelleme változatlan maradt. A feladat nehezebb volt tehát, de nem végrehajthatatlan. A buzgó Papen naponta megdolgozta az öregembert. Könnyű volt belátni azt is, hogy minden ravaszsága ellenére Schleicher bukásra áll, hiszen nem sikerült sem átcsábítania a nácikat a maga oldalára, sem szakadást előidézni soraikban. Nem kapott támogatást a nacionalistáktól, a Centrum Párttól és a szociáldemokratáktól sem. Január 23-án ezért Schleicher felkereste Hindenburgot, elismerte, hogy nem volt képes többséget szerezni a Reichstagban, amelynek ennélfogva a feloszlatását követelte, és az alkotmány 48. paragrafusa alapján szükségállapoti felhatalmazást, hogy rendeletekkel kormányozhasson. Meissner szerint a tábornok a Reichstag „ideiglenes megszüntetését” is kérte, és nyíltan elismerte, hogy kormányát „katonai diktatúrává” kell átalakítania.18 Minden cseles intrikája ellenére Schleicher éppen ott tartott most, ahol Papen volt december elején, szerepeik azonban felcserélődtek. Akkor Papen követelte a szükségállapoti felhatalmazást, amelyet Schleicher ellenzett, és azt javasolta, hogy inkább ő alakíthasson többségi kormányt a nácik támogatásával. Most viszont a tábornok ragaszkodott a diktatúrához, ám a ravasz Papen arról biztosította a tábornagyot, hogy ő be tudná terelni Hitlert a karámba, s a kormány így többséget élvezhetne a Reichstagban. Gazemberek és intrikusok karrierjében gyakran fordul így a kocka! Hindenburg emlékeztette Schleichert arra, hogy az milyen indokokkal fúrta meg nála Papent december 2-án, és közölte vele, hogy ezek az okok még mindig fennállnak. Utasította tehát, hogy térjen vissza feladatához: szerezzen magának többséget a Reichstagban! Schleicher tudta, hogy ezzel vége a játszmának. Ugyanígy tudta ezt mindenki, aki részese volt a titoknak. Ezen kevesek egyike, Goebbels így kommentálta az eseményt másnap: „Bármelyik pillanatban megbukhat Schleicher, éppen ő, aki annyi mást megbuktatott már.” Hivatalosan végül január 28-án zárult le a tábornok kálváriája: felkereste az elnököt, és átnyújtotta neki kormánya lemondását. – Fél lábbal már a sírban vagyok, és nem biztos, hogy később a mennyországban nem fogom sajnálni e tettet! – mondta Hindenburg az illúzióit vesztett tábornoknak. – Ε hitszegés után nem biztos, hogy a mennyországba kerül, uram! – felelte Schleicher, majd eltűnt a német történelem színpadáról.19 Ugyanaznap délben az elnök megbízta Papent, hogy vizsgálja meg, van-e lehetőség egy, „az alkotmány keretein belül” működő Hitler-kormány felállítására. A ravasz és ambiciózus Papen már egy hete dédelgette magában azt a gondolatot, hogy végül mégis csak becsapja Hitlert, és

Hugenberg támogatásával maga alakít elnöki kormányt. Január 27-én Goebbels ezt jegyezte fel: „Még mindig megvan annak a lehetősége, hogy újra Papen lesz a kancellár.” Az előző napon Schleicher a hadsereg főparancsnokát, von Hammerstein tábornokot elküldte az elnökhöz, hogy figyelmeztesse: nehogy Papent válassza! A Berlint elöntő intrikák szövevényében Schleicher a legutolsó pillanatban még fellépett annak érdekében, hogy Hitler legyen az utódja. Hindenburg azonban biztosította a hadsereg főparancsnokát, hogy cseppet sem áll szándékában kinevezni „azt az osztrák káplárt”. Másnap, vasárnap, január 29-e döntő napnak bizonyult. A konspirátorok kijátszották utolsó lapjaikat, s a város megtelt a lehető legijesztőbb és egymásnak ellentmondó rémhírekkel, amelyek közül nem mindegyik volt egészen alaptalan. Schleicher újra útnak eresztette a hű Hammersteint, hogy kavarjon egyet a helyzeten. A hadsereg főparancsnoka most Hitlerhez ment, s újra figyelmeztette, hogy Papen cserben hagyhatja, ezért talán bölcs megoldás lenne, ha a náci vezér a bukott kancellárral és a hadsereggel lépne szövetségre. Hitlert nem különösebben érdekelte az ajánlat. Visszatért a Kaiserhofba, ahol segítőtársaival egyetemben éppen kávét és süteményt fogyasztott, amikor Göring megjelent azzal a hírrel, hogy másnap a Führert nevezik ki kancellárrá. Aznap éjjel a náci vezérkar Goebbelsnek a Reichskanzlerplatzon lévő otthonában ünnepelte a fontos hírt, amikor egy riasztó hírt hozó újabb küldött érkezett Schleichertől. Az illető Werner von Alvensleben volt, olyan szenvedélyes konspirátor, hogy ott is kitalált valami konspirációt, ahol szó sem volt ilyesmiről. Ez az ember közölte az ünneplőkkel, hogy Schleicher és Hammerstein riadókészültségbe helyezte a potsdami helyőrséget, és arra készülnek, hogy az agg elnököt Neudeckbe hurcolják, majd bevezessék a katonai diktatúrát. Ez vaskos túlzás volt. Lehetséges, hogy a két tábornok eljátszott az ötlettel, de annyi bizonyos, hogy semmit nem tettek. A nácik azonban hisztérikusan reagáltak a hírre. Göring a testsúlyától telhető legnagyobb sebességgel igyekezett át a tér túloldalára, hogy riassza az elnököt és Papent. Hogy Hitler mit tett, azt maga később így írta le: Ε tervezett [katonai] puccsal kapcsolatos első ellenintézkedésem az volt, hogy a berlini SA parancsnokáért küldtem, és rajta keresztül riasztottam az egész berlini SA-t. Ugyanakkor utasítottam a rendőrségről Wecke őrnagyot, akiben megbízhattam, hogy készüljön fel a Wilhelmstrasse hirtelen elfoglalására hat rendőrzászlóaljjal ... Végül utasítottam (a Reichswehr miniszteréül kiszemelt) von Blomberg tábornokot, hogy induljon azonnal, január 30-án reggel 8 órakor Berlinbe érkezve eskettesse fel magát az öregúrral, s így a Reichswehr főparancsnokaként nyomjon el minden lehetséges államcsínykísérletet.20 Schleichernek és a hadsereg főparancsnokának a háta mögött (mert akkoriban minden valakinek a háta mögött történt) nem a még hatalmon nem lévő Hitler, hanem Hindenburg és Papen rendelte haza és a honvédelmi tárca élére Werner von Blomberg tábornokot, aki éppen Genfben, a leszerelési konferencián képviselte Németországot. Amint később Hitler elmondta, Blomberg akkor már élvezte az ő bizalmát is, miután kelet-poroszországi vezérkari főnökének, a nyíltan náci szimpatizáns Walter von Reichenau ezredesnek a befolyása alá került. Amikor január 30-án kora reggel Blomberg Berlinbe érkezett, a pályaudvaron a hadsereg két tisztje várt rá, egymásnak ellentmondó utasításokkal. Hammerstein segédtisztje, egy bizonyos von Kuntzen őrnagy arra utasította, hogy jelentkezzék a hadsereg főparancsnokánál. Oskar von Hindenburg ezredes viszont, aki a saját apjának volt a segédtisztje, arra utasította a csodálkozó Blomberget, hogy a köztársasági elnöknél jelentkezzen. Blomberg az elnökhöz ment, ahol azonnal feleskették, mint honvédelmi minisztert: így nemcsak arra kapott felhatalmazást, hogy elfojtsa a hadsereg bármilyen puccskísérletét, hanem arra is, hogy gondoskodjon a hadsereg támogatásáról a néhány órán belül kinevezésre kerülő új kormány számára. Hitler mindig hálás maradt a hadseregnek azért, hogy e döntő pillanatban elfogadta őt. Nem sokkal később így beszélt egy pártgyűlésen: – Ha forradalmunk napjaiban a hadsereg nem állt volna a mi oldalunkra, ma nem állnánk itt! – Egyszer, később még súlyos teherként nehezedik majd a

tisztikarra ennek a felelőssége, s végül rettenetesen meg fogják bánni, hogy kit támogattak... Január 30-ának télies délelőttjén véget ért a weimari köztársaság tragédiája: lezárult a német népnek a demokrácia működtetésére irányuló, tizennégy kiábrándító esztendőn át tartó kontár kísérlete. Ám előbb még, a legeslegutolsó pillanatban, amikor már lehullóban volt a függöny, apró kis komédia játszódott le a republikánus rezsim temetésére összegyűlt konspirátorok tarkabarka csoportjában. Papen később így írta le az eseményt: Körülbelül fél tizenegykor az én házamban jöttek össze a kinevezésre javasolt kabinet tagjai, s a kerten keresztül átmentünk az elnöki palotába, ahol Meissner irodájában várakoztunk. Hitler azonnal újra panaszkodni kezdett, hogy nem jelölték ki Poroszország birodalmi biztosává. Úgy érezte, ez súlyosan korlátozza a hatalmát. Megmondtam neki, hogy a poroszországi kinevezés ... ráér később is. Erre Hitler azzal válaszolt, hogy ha ennyire korlátozzák a hatalmát, akkor ragaszkodnia kell az új Reichstag-választásokhoz. Ez egészen új helyzetet teremtett, és a vita felerősödött. Az ötletet főleg Hugenberg ellenezte, akit Hitler azzal próbált lecsillapítani, hogy kijelentette: semmiféle változtatást nem eszközöl a kabinetben, bármi is legyen az eredmény ... Ekkorra már jóval elmúlt tizenegy óra, az elnöki kihallgatás kijelölt időpontja, így Meissner megkért, vessek véget a megbeszélésnek, mivel Hindenburg nem hajlandó tovább várni ránk. Olyan hirtelen tört ki a nézetkülönbség, hogy féltem: új koalíciónk még a megszületése előtt felbomolhat... Végül bevezettek bennünket az elnökhöz, és lebonyolítottam a szükséges hivatalos bemutatást. Hindenburg rövid beszédet mondott a nemzet érdekében szükséges teljes együttműködésről, utána pedig feleskettek bennünket. Megalakult a Hitler-kormány.21 Az egykori bécsi csavargó, az I. világháború gazdátlan katonája, az erőszakos forradalmár így vált tehát egy nagy nemzet kancellárjává: a hátsó ajtón beosonva, az általa titokban megvetett régi típusú reakciósokkal kötött alantas politikai megállapodás útján. A nemzetiszocialisták persze határozottan kisebbségben voltak a kormányon belül; a tizenegy minisztériumból csak három lett az övék, s a kancellári poszt kivételével ezek sem voltak kulcsfontosságú tárcák. Frick lett a belügyminiszter, ám a legtöbb európai országtól eltérően nem volt hatalma a rendőrség felett: Németországban a rendőrséget tartományi szinten felügyelték. A kabinet harmadik náci tagja Göring volt, ám őrá nem osztottak határozott szerepet: tárcanélküli miniszter lett azzal, hogy később, amikor Németország majd légierővel is rendelkezik, légügyi miniszterré fogják kinevezni. Kevéssé tűnt fel, hogy Göringet egyben Poroszország belügyminiszterévé is tették, s hivatala kezében volt Poroszország rendőrsége; a pillanatnyi közfigyelem akkor a birodalmi kabinetre összpontosult. Sokak meglepetésére Goebbels neve nem jelent meg a kormánylistán; akkor még kívül rekedt a kabineten. A fontos tárcákat a konzervatívok kapták, akik biztosak voltak abban, hogy sikerült a nácikat igába fogniuk a saját céljaik érdekében. Neurath maradt a külügyminiszter, Blomberg lett a honvédelmi miniszter, Hugenberg vette át az egyesített gazdasági és mezőgazdasági minisztériumot, Seldte, a Stahlhelm vezetője kapta a munkaügyi tárcát, a többi minisztérium pedig a Papen által nyolc hónappal azelőtt a kormányba hozott pártonkívüli „szakértőkre” maradt. Maga Papen birodalmi alkancellár és Poroszország miniszterelnöke lett, akinek Hindenburg azt is megígérte, hogy a kancellárt kizárólag az alkancellár jelenlétében fogja fogadni majd. Papen biztos volt abban, hogy ez a példátlan helyzet képessé teszi őt a radikális náci vezér megza-bolázására. De még ennél is többről volt szó: ez a kabinet Papen ötlete, Papen alkotása volt, s Papen bizonyos volt abban is, hogy barátja, csodálója és védelmezője, a megbízható idős elnök segítségével, valamint a zajos nácikat számszerűen 8:3 arányban felülmúló konzervatív kollégái bennfentes támogatásával ő fogja uralni a kormányt. Ám a titkos paktumok e frivol politikusa nem ismerte Hitlert (mert Hitlert senki nem ismerte igazán), s nem értette meg azt sem, milyen hatalmas erők küldték a felszínre az új kancellárt. Papen sem, sőt Hitler kivételével senki más sem fogta fel egészen a létező intézményeknek: a hadseregnek, az egyházaknak, a szakszervezeteknek, a politikai pártoknak, sőt a középosztály

hatalmas nem náci részének és a jól szervezett munkásosztálynak is az immár bénulásba hajló érthetetlen gyengeségét; Papen sokkal később gyászos hangon jegyezte meg, hogy „harc nélkül adták meg magukat”. Minden egyes német társadalmi osztály, csoport és párt felelős volt bizonyos mértékben a demokratikus köztársaság elhagyásáért és Adolf Hitler eljöveteléért. A nácizmust ellenző németek kardinális hibája az volt, hogy nem egyesítették erőiket az ellene való küzdelemben. Népszerűségük csúcsán, 1932 júliusában a nemzetiszocialisták a szavazatoknak csupán 37 százalékát szerezték meg. A német választók Hitlert elvető 63 százaléka azonban túlságosan megosztott és rövidlátó volt ahhoz, hogy összefogjon a mindannyiukat fenyegető veszéllyel szemben, amiről bizonyosan tudták, hogy legyűri őket, ha nem egyesülnek ellene, még ha ideiglenesen is, hogy eltiporhassák. Moszkva instrukcióinak megfelelően a kommunisták mindvégig a mellett az ostoba eszme mellett kötelezték el magukat, hogy előbb a szociáldemokratákat, a szocialista szakszervezeteket és a középosztály maradék demokratikus erőit kell megsemmisíteniük, aminek az a kétes elmélet volt az alapja, hogy bár ez a nácik uralmához vezet, az amúgy is csak rövid életű lesz, s végül elkerülhetetlenül magával hozza a kapitalizmus összeomlását, amely után majd ők, a kommunisták veszik át a hatalmat, és létrehozzák a proletárdiktatúrát. A bolsevista-marxista ideológia szerint a fasizmus a kapitalizmus haldoklásának utolsó fázisa: utána azután jöhet már a kommunista áradat! Az, hogy tizennégy éven át részesültek a politikai hatalomból, s megkötötték mindazokat a kompromisszumokat, amelyek szükségesek voltak a koalíciós kormányok fenntartásához, elemésztette a szociáldemokraták erejét és lelkesedését; pártjuk végül már egy opportunista nyomásgyakorló csoportra emlékeztetett, amely az ereje alapjául szolgáló szakszervezetek érdekében igyekezett elszántan alkudozni. Igaz lehet, amit egyes szocialisták mondtak, hogy nem mosolygott rájuk a szerencse: a gátlástalan és demokráciaellenes kommunisták megosztották a munkásosztályt; a gazdasági válság tovább rontott a helyzetükön, mivel meggyengítette a szakszervezeteket, és elvitte a párttól annak a sokmillió munkanélkülinek a támogatását, akik kétségbeesésükben vagy a kommunistákhoz, vagy a nácikhoz pártoltak át. A szociáldemokraták tragédiája azonban nem írható kizárólag a balszerencse rovására. 1918 novemberében megvolt a lehetőségük arra, hogy átvegyék az uralmat Németország felett, és létrehozzák az általuk szünet nélkül hirdetett szociáldemokrácián alapuló államot – azonban hiányzott belőlük az elszántság. Mostanra, a század harmadik évtizedének elejére idős, jóindulatú, ám leginkább középszerű emberek vezette fáradt, defetista párttá váltak. Mindvégig hűségesek maradtak a köztársasághoz, de a dráma végén már túl zavarodottak és túl félénkek voltak ahhoz, hogy vállalják az életben tartásához szükséges nagy kockázatot. Akkor is megnyilvánult tehetetlenségük, amikor Papen kiküldött egy szakasz katonát, hogy takarítsák el Poroszország alkotmányos kormányát. A jobb- és baloldali szélsőség között nem létezett Németországban egy olyan politikai erővel rendelkező középosztály, amely más országokban – Franciaországban, Angliában, az Egyesült Államokban – a demokrácia gerincét adta. A köztársaság fennállásának első évében a középosztály pártjai: a Demokrata Párt, a Néppárt, a Centrum Párt összesen 12 millió szavazatot szereztek, csak kétmillióval kevesebbet, mint a két szocialista csoportosulás. Ezután azonban erejük megfogyatkozott, amint támogatóik Hitler és a nacionalisták irányába kezdtek fordulni. 1919-ben a Demokrata Párt 74 tagot küldhetett a Reichstagba – 1932-re két képviselőjük maradt. A Néppárt ereje az 1920-as 62 mandátumról 11-re csökkent 1932-ben. Csak a katolikus Centrum őrizte meg mindvégig szavazóbázisát. Az első köztársasági választásokon, 1919-ben 71 mandátumot kaptak, 1932-ben pedig 70-et. Ám Bismarck ideje óta a Centrum még a szociáldemokratáknál is opportunistább társaság volt, hajlandó minden kormány támogatására, amely az ő érdekeltségeik javára tesz engedményeket. És bár úgy tűnt, hogy lojálisak a köztársasághoz, és támogatják a demokráciát, láthattuk korábban, hogy vezetőik már azelőtt tárgyaltak a nácikkal Hitler kancellárságáról, hogy Papen és a nacionalisták rájuk ígértek volna.

Németországban nem létezett tehát középutas politikai osztály, ám az a stabilitás is hiányzott, amelyet sok más országban a valódi konzervatív pártok nyújtanak. Legjobb formájukban, 1924-ben a német nacionalisták hatmillió szavazatot kaptak, s 103 képviselőt küldtek a Reichstagba, ahol övék lett a második legnépesebb frakció. Később azonban, mint ahogy szinte mindig megtörtént a weimari köztársaság idején, nem voltak hajlandók felelős pozíciókat elfogadni sem a kormányban, sem az ellenzék oldalán; csupán a húszas évek két rövid életű kormányában vettek részt. A német jobboldal, amely jórészt a nacionalistákra szavazott, véget akart vetni a köztársaságnak, és visszahozni a régi imperialista Németországot, amelyben régi privilégiumaikat is mind visszakaphatták volna. A köztársaság a jobboldallal egyedenként és osztályként is a lehető legnagylelkűbben bánt, sőt rendkívüli toleranciával is, ha figyelembe vesszük, hogy mit akart ez a jobboldal. Mint láttuk, a hadsereg állam maradhatott az államban, a bankárok és üzletemberek nagy profitokat tehettek zsebre, a junkerek soha vissza nem fizetett és a kapott célra csak ritkán felhasznált állami kölcsönök segítségével megtarthatták gazdaságtalan birtokaikat. Ε nagylelkűség mégsem vívta ki az érintettek háláját, sem hűségüket a köztársasághoz. A jelen krónika szerzője számára érthetetlen módon szűklátókörűén, előítéletekkel eltelten és vakon addig rágták a köztársaság alapjait, amíg csak Hitlerrel szövetséget kötve nem sikerült ledönteniük. A konzervatív osztályok úgy vélték, hogy az egykori osztrák csavargóban megtalálták azt az embert, aki úgy segíti majd őket céljaik elérésében, hogy közben a foglyuk marad. A köztársaság lerombolása csak az első lépés volt. Ezután olyan autoriter Németországot akartak létrehozni, amely belföldön véget vet a „demokratikus sületlenségnek”, és elveszi a szakszervezetek erejét, külföldön pedig semmissé teszi az 1918-as békeítéletet, letépi magáról Versailles béklyóját, újra kiépít egy nagy hadsereget, s katonai hatalmával az ország ismét elfoglalhatja megérdemelt helyét a napfényben. Ezek voltak Hitler céljai is. S bár magával hozta azt, amivel a konzervatívok nem rendelkeztek: a tömegtámogatást, a jobboldal biztos volt abban, hogy a kancellár ott marad az ő zsebükben – hát hiszen nem ők vannak 8-3 arányú többségben a kormányban? Ez a számarány lehetővé teszi majd (vélték a konzervatívok), hogy a hamisítatlan nácizmus barbársága nélkül is elérhessék céljaikat. Saját megítélésük szerint elvégre ők tisztességes, istenfélő emberek... A Hohenzollern birodalom Poroszország katonai sikerein épült fel, a Német Köztársaság pedig egy nagy háborúban a szövetséges hatalmaktól elszenvedett vereség nyomán született. A Harmadik Birodalom azonban semmit nem köszönhetett sem a hadiszerencsének, sem pedig valamilyen külföldi hatásnak. Békeidőben, békés körülmények között, saját gyengeségükből és erejükből hozták létre maguk a németek. Saját maguk vették nyakukba a náci zsarnokságot. Sokan, talán a többségük, nem tudta ezt még ilyen tisztán abban a déli órában, 1933. január 30án, amikor Hindenburg elnök kifogástalanul alkotmányos módon Adolf Hitlerre bízta a kancellárságot^ Megtudják majd hamarosan.

7 NÉMETORSZÁG NÁCIFIKÁLÁSA: 1933-34 Az az elmélet, amely a bécsi csavargó Hitler fejében fogalmazódott és ragadt meg, miszerint egy forradalmi mozgalom úgy juthat hatalomra, ha szövetséget köt az állam valamely hatalmi intézményével, a gyakorlatban is meglehetős pontossággal valósult meg úgy, ahogyan azt Hitler kalkulálta. A hadsereg és a konzervatívok támogatásával az elnök kancellárrá nevezte ki. Politikai hatalma azonban nagy volt bár, de nem korlátlan. Megoszlott közte és a hatalomnak az őt uralomra segítő e három forrása között, amelyek kívül estek a nemzetiszocialista mozgalmon, és a bizalmuk sem volt korlátlan iránta.

Hitler azonnali feladata ezért az volt, hogy gyorsan kiszorítsa őket a vezetésből, pártját az állam abszolút urává tegye, utána pedig a tekintélyelvű kormányzat hatalmával és rendőrségével hajtsa végre a náci forradalmat. Alig huszonnégy órája volt még csak hatalmon, amikor máris megtette az első döntő lépést, amellyel csapdába ejtette hiszékeny konzervatív „rabtartóit”, s akár kezdeményezte, akár irányította, de mindenképpen elindított egy olyan eseménysort, amely hat hónap leforgása alatt egyrészt Németország teljes nácifikálását eredményezte, másrészt pedig azt, hogy Hitler a német történelemben első ízben nem szövetségi alapon egyesült birodalom diktátorává vált. Öt órával azután, hogy letette a hivatali esküt, 1933. január 30-án délután 5 órakor Hitler megtartotta első minisztertanácsát. Az ülésről készült jegyzőkönyv, amely több száz tonnányi egyéb titkos náci irat között a nürnbergi peranyagok közé került, feltárja, hogy a fortélyos Göring segítségével milyen gyorsan és ügyesen ültette fel Hitler a konzervatív kormánytagokat.51 1 Hindenburg nem elnöki kabinet élére, hanem a Reichstag többségének támogatását élvező kormány fejévé nevezte ki Hitlert. Ám a kormányban képviselt két pártnak, a náciknak és a nacionalistáknak csupán 247 mandátuma volt az 583 fős Reichstagban, tehát nem volt többségük. Ennek megszerzése érdekében a 70 fős parlamenti frakcióval rendelkező Centrum Párt támogatására volt szükségük. Hitler már az új kormány létének első óráiban elküldte Göringet, hogy tárgyaljon a centrista vezetőkkel, s Göring most azt jelentette a kormánynak, hogy a Centrum „bizonyos engedményeket” követel. Azt javasolta ezért, hogy oszlassák fel a Reichstagot, és tartsanak új választásokat. Hitler egyetértett vele. Hugenberg, aki minden üzleti sikere ellenére felettébb fafejű egyén volt, ellenezte, hogy bevegyék a kormányba a Centrumot, másfelől viszont ellenezte az új választásokat is, jól tudván, hogy a most már az állam erőforrásaival is rendelkező nácik így már abszolút többséget is szerezhetnének a választófülkében, ezzel pedig olyan helyzetbe kerülnének, amelyben már nem volna szükségük az ő és konzervatív barátainak a szolgálataira. Ezért hát azt indítványozta, hogy egyszerűen tiporják el a kommunista pártot: a száz kommunista mandátum megszűnésével a nácik és a nacionalisták együtt már többségben lesznek. Hitler azonban ekkor még nem akart ilyen messzire elmenni. Végül megállapodtak abban, hogy maga a kancellár fog másnap délelőtt tárgyalni a Centrum vezetőivel, s ha a tárgyalások eredménytelennek bizonyulnának, akkor új választásokat kérnek majd. Hitler könnyedén eredménytelenné tette a tárgyalásokat. Kérésére a Centrum vezetője, Monsignor Kaas tárgyalási alapul átnyújtott egy listát a kérdéseikkel, amelyek összességükben csupán annak követelését tartalmazták, hogy Hitler ígérje meg: alkotmányosan fog kormányozni. Hitler azonban becsapta Kaast és saját kormánya tagjait is. Az utóbbiaknak azt jelentette, hogy a Centrum lehetetlen követelésekkel állt elő, így hát nincs lehetőség a megegyezésre. Ezért azt javasolta: kérjék fel az elnököt a Reichstag feloszlatására és új választások kiírására. Hugenberg és Papen csapdába került, ám miután a náci vezér ünnepélyesen megígérte nekik, hogy a kormány összetétele a választások eredményétől függetlenül változatlan marad, beleegyeztek a dologba. Az új választásokat március 5-re tűzték ki. Az utolsó viszonylag még szabad németországi választásokon fordult elő első ízben, hogy a náci párt a kormányzat hatalmas erőforrásait fordíthatta szavazatok elnyerésére. Goebbels ünnepelt. „Most már könnyű lesz a harc folytatása, mert az állam erőforrásaira 51

A kabinetülés természetesen zártkörű volt, és számos, Hitler és alvezérei által a Harmadik Birodalom idejében vezetett, zömükben a legszigorúbb titokban tartott megbeszéléshez hasonlóan, ennek az iratairól és határozatairól sem értesült a nyilvánosság addig, amíg a nürnbergi perre készülve át nem nézték az elfogott német dokumentumokat. Könyvünkben e ponttól kezdve hírt adunk számos ilyen szigorúan bizalmas megbeszélésről és a belőlük eredő döntésekről, amelyek egytől egyig államtitoknak minősültek a maguk idején. Könyvünk innen egészen a végéig nagy mértékben az akkor született iratokra támaszkodik. Vállalva annak kockázatát, hogy az oldalak tele lesznek a jegyzeteket jelölő számokkal, mindenhol jelezni fogom a forrásokat. Hitem szerint egy nemzet történetéből valamely korszak históriáját soha még nem dokumentálták ilyen teljesen, mint a Harmadik Birodalomét, s úgy véltem, hogy a dokumentumokra történő hivatkozások elhagyása nagyon meggyengítette volna e könyv mint autentikus történelmi munka értékét.

támaszkodhatunk – írta február 3-i naplójegyzetében. – A rádió és a sajtó a rendelkezésünkre áll. A propaganda mesterművét fogjuk előadni. És ez alkalommal, természetesen, nincs pénzhiány.”2 A vezető üzletembereknek tetszett az új kormány, amely azt ígérte, hogy a helyükre teszi a szervezett munkásokat, és lehetővé teszi, hogy egy vállalat vezetősége a saját tetszése szerint irányíthassa a céget. így amikor felkérték őket az adakozásra, a február 20-án Göring rezidenciáján, a Reichstag elnökének palotájában tartott találkozón beleegyeztek abba, hogy kinyitják pénztárcájukat. A találkozón Schacht volt a házigazda, Göring és Hitler pedig kijelölte a követendő irányvonalat Németország két tucat vezető iparmágnásának, köztük az egyik napról a másikra lelkes nácivá váló Krupp von Bohlennek, az I. G. Farbent képviselő Boschnak és Schnitzlernek, valamint az Egyesült Acélművek fejének, Vöglernek. Ε titkos találkozóról is rendelkezünk fennmaradt feljegyzéssel. Hosszú beszédét Hitler a nagyiparosok felé tett bókkal kezdte. – A magánvállalkozás nem maradhat fenn a demokrácia korában; csak akkor képzelhető el, amikor az emberek a tekintélyről és a személyiségről alkotott egészséges elképzeléssel rendelkeznek ... Minden földi jóért, ami a miénk, a kiválasztott kevesek küzdelmének vagyunk adósai... Nem feledhetjük, hogy a kultúra minden áldását többé-kevésbé vasököllel kell bevezetnünk. – Megígérte az üzletembereknek, hogy „kiiktatja” a marxistákat, és helyreállítja a Wehrmachtot (az utóbbi különösen érdekében állt olyan iparvállalatoknak, mint a Krupp, az egyesült Acélművek és az I. G. Farben, amelyekre a legnagyobb nyereség várt az újrafegyverkezés esetén. – Most az utolsó választások következnek – fejezte be Hitler, s megígérte hallgatóinak: – Az eredménytől függetlenül nem lesz visszakozás! – Mint elmondta, ha nem fog nyerni, akkor „más eszközökkel... más fegyverekkel”, de hatalmon marad. Göring, aki inkább a lényegről beszélt, hangsúlyozta a „pénzügyi áldozathozatal” szükségét, amelyet „bizonyára sokkal könnyebben visel el az ipar, ha annak tudatában teszi, hogy a március 5-i választás lesz a következő tíz esztendőben, de valószínűleg az elkövetkezendő száz évre is az utolsó”. Mindezt megfelelően világossá tették az egybegyűlt nagyiparosok számára, s azok lelkesen reagáltak arra az ígéretre, hogy vége lesz a nyavalyás választásoknak, a demokráciának és a leszerelésnek. Krupp, a hadianyagkirály, aki Thyssen szerint január 29-én még azt követelte Hindenburgtól, hogy ne nevezze ki kancellárrá Hitlert, most talpra ugrott, és az üzletemberek „háláját” fejezte ki a kancellárnak, amiért „ilyen világos képet kaptunk”. Dr. Schacht ezután körbeadta a kalapot. – Hárommillió márkát szedtem össze! – mondta évekkel később Nürnbergben.3 1933. január 31-én, Hitler kancellári kinevezésének másnapján Goebbels a következőket írta naplójába: „A Führerrel történt megbeszélés során lefektettük a vörös terror elleni küzdelem irányvonalát. Pillanatnyilag tartózkodunk a közvetlen ellenintézkedésektől. Előbb még lángra kell, hogy lobbanjon a bolsevikok forradalom-kísérlete. A megfelelő pillanatban majd lesújtunk.” A náci hatóságok sokasodó provokációi ellenére a választási kampány indulásakor nyoma sem volt annak, hogy lángra lobbanna akár a kommunista, akár a szocialista forradalom. Február elejére a Hitler-kormány betiltott minden kommunista gyűlést, és bezáratta a kommunista sajtót. A szociáldemokrata nagygyűléseket vagy betiltották, vagy az SA rohamosztagosai verték szét, s a vezető szocialista lapok működését folyamatosan felfüggesztették. A náci terrort még a katolikus Centrum Párt sem úszta meg szárazon. Stegerwaldot, a katolikus szakszervezetek vezetőjét megverték a barnaingesek, amikor beszélni próbált egy gyűlésen, egy másik gyűlésen pedig Brüning volt kénytelen rendőri védelmet kérni, miután SA-legények számos hívét megsebesítették. A választási kampány során összesen ötvenegy náciellenes személy meggyilkolását jegyezték fel, a nácik pedig azt állították, hogy az ő embereik közül tizennyolc volt a megöltek száma.

Most tűnt csak fel, milyen kulcspozícióba került Göring, amikor Poroszország belügyminisztere lett. Lerázta magáról az őt visszatartani igyekvő, névlegesen felette álló porosz miniszterelnök, Papen kezét, és több száz köztársasági tisztségviselőt távolított el, akiknek a helyére nácikat, főleg az SA és az SS tisztjeit ültette. Megparancsolta a rendőrségnek, hogy „minden áron” kerülje el az ellenségeskedést az SA-val, az SS-szel és a Stahlhelmmel, viszont ne tanúsítson irgalmat azok iránt, akik „ellenségesek az állammal szemben”. Arra nógatta a rendőrséget, hogy „használják lőfegyvereiket”, s figyelmeztette a testületet, hogy megbünteti azokat, akik nem engedelmeskednek. A Németország kétharmad részét elfoglaló tagállam, Poroszország rendőrsége tehát kendőzetlen felszólítást kapott arra, hogy lőjön agyon mindenkit, aki szembeszegül Hitlerrel. Annak biztosítása érdekében, hogy a feladatot kíméletlenül végre is hajtsák, február 22-én Göring létrehozott egy 50 000 fős kisegítő rendőri erőt, amelynek 40 000 tagját az SA-ból és az SS-ből, a többit pedig a Stahlhelmből toborozták. Poroszország rendőri erejét így nagy mértékben a náci gengszterek adták. Meggondolatlan volt az a német, aki ilyen „rendőrségtől” kért védelmet a náci terroristákkal szemben. Ám mindeme terror ellenére nem „lobbant lángra” a Goebbels, Hitler és Göring által várt „bolsevik forradalom”. De ha egyszer nem lehet kiprovokálni, nem kéne akkor kitalálni egyet? Február 24-én Göring rendőrsége razziát tartott a kommunisták berlini székházában, a Karl Liebknecht Hausban. A kommunista vezetők már hetekkel azelőtt elhagyták az épületet: egyesek már illegalitásba vonultak, mások csendben átcsusszantak Oroszországba. A pincében azonban halomban álltak a propagandafüzetek, s ez már elég volt ahhoz, hogy Göring hivatalos nyilatkozatban jelentse be: az elkobzott „okmányok” azt bizonyítják, hogy a kommunisták éppen forradalmat készültek kirobbantani. A nagyközönség, sőt a konzervatívok egy része is szkeptikusan reagált a hírre. Nyilvánvaló volt, hogy valami ennél szenzációsabbat kell találni ahhoz, hogy pánikba kergessék a nyilvánosságot a március 5-i választások előtt.

A REICHSTAG-TŰZ Február 27-én este, Berlinben kettesével külön vacsorázott Németország négy legnagyobb hatalommal rendelkező polgára. A Vosstrassén lévő exkluzív Herrenklubban von Papen alkancellár látta vendégül von Hindenburg elnököt. Távolabb, Goebbelsék otthonába Hitler jött el, hogy családi körben költse el estebédjét. Goebbels elmondása szerint kikapcsolódtak: gramofonlemezeket hallgattak, és történeteket meséltek. Naplójegyzete szerint „hirtelen telefonhívás jön dr. Hanfstangltől: 'Ég a Reichstag!' Biztos vagyok benne, hogy túloz, s meg sem említem a Führernek.”4 A Herrenklubban vacsorázók azonban csupán egy saroknyira voltak a Reichstagtól. Hirtelen vörös ragyogást vettünk észre az ablakokban [írta később Papen], és kiáltozást hallottunk az utcáról. Az egyik szolga odasietett hozzám, és a fülembe súgta: – Ég a Reichstag! – Ezt elismételtem az elnöknek. Felállt, s az ablakból láttuk a Reichstag kupoláját, amelyet mintha reflektorok világítottak volna meg. Körvonala gyakran elhomályosult egy-egy láng- és füstcsóva kitörésétől.5 Az alkancellár a saját autóján vitette haza az agg elnököt, majd az égő épülethez sietett. Goebbels közben saját elmondása szerint gondolkodóba esett Putzi Hanfstängl „viccén”, lebonyolított néhány telefonhívást, és megtudta, hogy valóban lángokban áll a Reichstag. Néhány másodpercen belül ő és a Führer „óránként hatvan mérfölddel” vágtatott „végig a Charlottenberger Chausseen a bűntett színhelye felé”. Odaérkezésükkor azonnal kihirdették, hogy bűntett, méghozzá kommunista bűntett történt. Göring már előttük ott volt: izzadt, lihegett, egészen magán kívül volt izgalmában. Mint Papen később felidézte, Göring az égre kiáltotta: – Ez kommunista bűntett az új kormány ellen! – Rudolf Dielsnek, a Gestapo új főnökének így kiáltott: – Ez a kommunista forradalom kezdete! Egy percet sem várhatunk! Nem tanúsítunk irgalmat! Minden kommunista tisztségviselőt agyon

kell lőni ott, ahol rájuk találnak! Minden kommunista képviselőt még ma éjjel fel kell lógatni!6 Valószínűleg soha nem fog kiderülni a teljes igazság a Reichstag-tűzről. Aki ismerhette, majdnem mind halott már: legtöbbjüket Hitler intéztette el a következő hónapok során. Még Nürnbergben sem sikerült teljes mértékben tisztázni a rejtélyt, bár elegendő a bizonyíték arra, hogy ne maradjon sok kétség: a gyújtogatást a nácik tervelték ki, és hajtották végre saját politikai céljaik érdekében. A Reichstag elnökének Göring által lakott palotájából a központi fűtésrendszer földalatti folyosója vezetett a Reichstag épületéhez. Február 27-én éjjel ezen az alagúton vezetett végig a Reichstaghoz egy kis létszámú rohamosztagos különítményt az egykori londiner, most pedig a berlini SA parancsnoka, Karl Ernst. A különítmény benzint és öngyulladó vegyianyagokat hordott szét az épületben, majd sietve visszatért Göring palotájába azon az úton, amelyen jöttek. Ugyanekkor egy félkegyelmű holland kommunista, Marinus van der Lubbe, aki szenvedélyes gyújtogató volt, az utcáról hatolt be a hatalmas, elsötétített, és számára ismeretlen épületbe, ahol több kis tüzet gyújtott. Ezt a gyengeelméjű piromániást az ég küldte a náciknak. Néhány nappal ezelőtt gyűjtötte be az SA, miután meghallották, amint egy bárban azzal dicsekszik, hogy több középületben próbált már tüzet okozni, s legközelebb a Reichstagot próbálja felgyújtani majd. Hihetetlennek látszik, de bizonyítékok támogatják, hogy a nácik találtak egy buggyant kommunista gyújtogatót, aki pontosan arra készült, aminek a végrehajtására ők maguk is elszánták magukat. A tűz ötlete szinte bizonyosan Göringtől és Goebbelstől származott. Hans Gisevius, aki akkor a porosz belügyminisztérium hivatalnoka volt, Nürnbergben azt vallotta, hogy „Goebbels gondolt először arra, hogy fel kellene gyújtani a Reichstagot”, a Gestapo főnöke, Rudolf Diels pedig írásos vallomásában közölte: „Göring pontosan tudta, hogyan kell gyújtani a tüzet”, és megparancsolta neki, hogy „a tűz előtt készítsek listát a tűz után letartóztatandó személyekről”. Franz Halder tábornok, aki a II. Világháború elején a német nagyvezérkar főnöke volt, Nürnbergben felidézte, hogyan dicsekedett egy alkalommal Göring a tettével: 1942-ben, a Führer születésnapján, ebéd közben a téma a Reichstag épületére és művészi értékére terelődött. Saját fülemmel hallottam, amint Göring félbeszakította a beszélgetést, és ezt kiáltotta: – Én vagyok az egyetlen, aki igazán ismeri a Reichstagot, mert én gyújtottam fel! – És a combjára csapott.52 Egyértelműnek tűnik, hogy van der Lubbe a nácik balekja volt. Felbiztatták, hogy próbálja meg felgyújtani a Reichstagot. A munka oroszlánrészét azonban a rohamosztagosok végezték, persze az ő tudta nélkül. Az ügy Lipcsében tartott tárgyalásán megállapították, hogy a féleszű holland nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amelyekkel egy ekkora épületet ilyen gyorsan lángba lehet borítani. Behatolása után kettő és fél perccel már erősen égett a nagy központi csarnok, pedig csak az ingét használhatta a gyújtogatáshoz. A tárgyaláson tett szakértői tanúvallomások szerint a fő tüzeket nagy mennyiségű vegyianyagokkal és benzinnel okozták. Ezeket egyetlen ember nyilvánvalóan nem vihette volna be az épületbe, s egymagában nem lett volna képes ilyen rövid idő alatt ennyi helyen tüzet okozni odabent. Van der Lubbét a helyszínen letartóztatták, s Göring, amint később a bíróságon el is mondta, rögtön fel akarta akasztatni. Másnap Ernst Torgier, a kommunisták parlamenti vezetője feladta magát a rendőrségen, amikor meghallotta, hogy Göring őt vádolja, néhány nappal később pedig a rendőrség letartóztatott három bolgár kommunistát: Georgi Dimitrovot, aki a háború után Bulgária miniszterelnöke lesz, továbbá Popovot és Tanevet. A három vádlott ellen a lipcsei Legfelsőbb Bíróságon lefolytatott büntető tárgyalás egyfajta fiaskóvá vált a nácik, és különösen Göring számára, akit a saját védelmét maga ellátó Dimitrov egy sorozat csípős keresztkérdéssel könnyedén beleprovokált abba, hogy bolondot csináljon magából. A tárgyalási jegyzőkönyv tanúsága szerint a tárgyalás egy pontján Göring ráordított a bolgárra: – Ki veled innen, 52

A kihallgatások alkalmával és nürnbergi pere során Göring mindvégig tagadta, hogy bármi része lett volna a Reichstag felgyújtásában.

gazember! BÍRÓ [a rendőrtiszthez]: Vezesse el! DIMITROV [miközben a rendőrök elvezetik]: Fél a kérdéseimtől, miniszterelnök úr? GÖRING: Várj csak, amíg kiviszünk erről a bíróságról, te gazember!

Torglert és a három bolgárt felmentették, bár a német kommunista vezetőt azonnal „védőőrizetbe” vették, amelyből a háború alatt bekövetkezett haláláig nem szabadult. Van der Lubbét bűnösnek találták, és lefejezték.7 A tárgyalás még a bíróságnak a náci hatóságok iránti szolgalelkűsége ellenére is a gyanú árnyékát vetette Göringre és a nácikra, azonban késő volt már ahhoz, hogy e gyanúnak bármilyen konkrét hatása lehessen. Hitler nem vesztegette az időt: azonnal a végletekig kihasználta a tűz nyújtotta lehetőséget. A tűz másnapján, február 28-án rábírta Hindenburg elnököt, hogy írjon alá egy, „A nép és az állam védelméről” szóló elnöki rendeletet, amely felfüggeszti az alkotmánynak az egyéni és polgári szabadságjogokat garantáló hét fejezetét. „Az államot veszélyeztető kommunista erőszakcselekmények elleni védelmi intézkedésként” aposztrofált rendelet lefektette a következőket: A személyes szabadság, a szabad véleménynyilvánítás, ezen belül a sajtószabadság korlátozása; a gyülekezési és szervezkedési szabadság korlátozása; a postai, távirati és telefonérintkezés titkosságának megsértése, valamint a házkutatási és elkobzási parancsok, továbbá a tulajdonjogi korlátozások szintén megengedhetők az egyebekben előírott törvényességi határokon túl. A rendelet ezen kívül felhatalmazta a birodalmi kormányt arra, hogy a szövetségi államokban szükség esetén vegye át a teljes hatalmat, és halálbüntetést írt elő számos bűntételre, köztük „a béke” fegyveres személyek által történő „súlyos megzavarására”.8 Hitler így egy csapásra képessé vált nemcsak arra, hogy kedve szerint törvényesen betömhesse ellenfelei száját és letartóztathassa őket, hanem a koholt kommunista veszély „hivatalossá” tételével arra is, hogy páni félelmet keltsen a többmilliós középosztályban és parasztságban: ha csak nem szavaznak a nemzetiszocializmusra az egy hét múlva esedékes választásokon, a bolsevikok átvehetik a hatalmat. Körülbelül négyezer kommunista tisztségviselőt és rengeteg szociáldemokratát tartóztattak le, köztük Reichstag-képviselőket is, akik a törvény szerint mentelmi jogot élveztek volna. Ekkor tapasztalták meg a németek először az állam hatalmával megtámogatott náci terrort. Szerte Németországban rohamosztagosokkal megrakott teherautók száguldoztak az utcákon; a pribékek otthonokba hatoltak be, összeszedték áldozataikat, és elszállították őket az SA laktanyáiba, ahol megkínozták és összeverték őket. A kommunista sajtót és politikai gyűléseket betiltották; a szociáldemokrata újságok és sok liberális lap megjelenését felfüggesztették, a demokratikus pártok gyűléseit pedig vagy betiltották, vagy szétkergették. Csak a náciknak és nacionalista szövetségeseiknek volt szabad háborítatlanul kampányolniuk. A nemzeti és a porosz kormány minden erőforrásával a hátuk mögött, valamint az üzleti világtól kapott nagy pénzösszegek birtokában a nácik olyan választási kampányt rendeztek, amilyet Németország addig soha nem látott. Az állami rádió most először vitte el az ország minden sarkába Hitler, Göring és Goebbels hangját. A horogkeresztes zászlókkal kirakott utcákon visszhangzott a menetelő rohamosztagosok dübörgése. Tömeggyűléseket, fáklyás felvonulásokat tartottak, a tereken hangszórók bömböltek. A hirdetőtáblákon rikító színű náci plakátok virítottak, éjszakánként pedig máglyatüzek világították be a hegyeket. A választókat felváltva hitegették a német paradicsom ígéretével, félemlítették meg az utcákon tomboló barnainges terrorral, és rémisztették a kommunista „forradalomról” szóló „leleplezésekkel”. A Reichstag-tűz másnapján a porosz kormány hosszú nyilatkozatot adott ki, amelyben azt állította, hogy kommunista dokumentumok kerültek kézre, amelyek a következőket bizonyítják:

Kormányépületeket, múzeumokat, kastélyokat és létfontosságú gyártelepeket készültek felgyújtani... Nőket és gyermekeket szándékoztak terrorista csoportok elé küldeni ... A Reichstag felgyújtása lett volna a véres felkelésre és polgárháborúba szólító jeladás ... Megbizonyosodott, hogy a mai napon a magánszemélyek, a magántulajdon és a békés lakosság élete és testi épsége ellen irányuló véres terrorcselekményekre, valamint az általános polgárháború kezdetére került volna sor. Ígéret történt, hogy nyilvánosságra hozzák „a kommunista összeesküvést bizonyító dokumentumokat”, ám erre soha nem került sor. Mindenesetre sok németet befolyásolt az a tény, hogy maga a porosz kormány garantálta azok hitelességét. Az ingadozókra talán Göring fenyegetőzése is hatott. Március 3-án Frankfurtban, a választások előestéjén így kiabált: Német honfitársaim! Az én intézkedéseimet nem fogja megnyomorítani semmiféle jogászgondolkodás. Nem kell az igazságosság miatt aggódnom; az én küldetésem csupán annyi, hogy romboljak és pusztítsak, semmi egyéb! Bizony, a végsőkig igénybe fogom venni az állam és a rendőrség erejét, drága kis kommunistáim, úgyhogy ne vonjatok le téves következtetéseket; de az élethalálharcot, amelyben markom a nyakatokra szorul, azokkal odalent, a barnaingesekkel fogom vezetni!9 Szinte elveszett a zajban az egykori kancellár, Brüning hangja, pedig aznap ő is beszélt. Kijelentette, hogy pártja, a Centrum Párt ellen fog állni az alkotmány minden fajta megsértésének, követelte, hogy vizsgálják ki a gyanús Reichstag-tüzet, és felszólította Hindenburg elnököt, hogy „védje meg az elnyomottakat elnyomóik ellen”. Hiábavaló kérés! Az agg elnök továbbra is hallgatásba burkolózott. Most annak jött el az ideje, hogy az emberek megszólaljanak felháborodásukban. Március 5-én, az utolsó demokratikus választás során, amelyen Hitler életében részt vehettek, beszéltek is a szavazataikkal. A terror és megfélemlítés ellenére a többség nem Hitlerre szavazott. A nácik 17 277 180 szavazatot kaptak, öt és fél millióval többet, mint utoljára, de az összes szavazatoknak ez is csupán 44 százaléka volt. Hitler most sem szerzett egyértelmű többséget. Az előző hetek minden üldözése és elnyomása sem akadályozta meg a Centrum Pártot abban, hogy támogatottságát 4 230 600 szavazatról 4 424 900-ra növelje; szövetségesével, a katolikus Bajor Néppárttal együttesen öt és fél millió szavazatot kapott. A szociáldemokraták továbbra is a második legnagyobb párt maradtak: a rájuk leadott 7 181 629 szavazat csak hetvenezerrel volt kevesebb a korábbi eredményüknél. A kommunisták egymillió szavazatot veszítettek, de így is 4 848 058 választó voksolt rájuk. A Papen és Hugenberg vezette nacionalistákat keserű csalódás érte: 3 136 760 szavazatot kaptak, az összes szavazat alig 8 százalékát. Támogatottságuk kevesebb mint 200 000 szavazattal gyarapodott. Ezzel együtt a nacionalisták 52 mandátuma a nácik 288 helye mellett 16 fős többséget biztosított a kormánynak a Reichstagban. Ez annyira elég volt talán, hogy a kormányzás napi ügyeit vinni lehessen, de messze elmaradt a kétharmados többségtől, amelyre Hitlernek ahhoz volt szüksége, hogy végrehajthassa új, merész tervét: a parlament jóváhagyásával alakíthassa ki a diktatúrát.

GLEICHSCHALTUNG: A BIRODALOM „KOORDINÁLÁSA” A terv megejtően egyszerű volt, s azzal az előnnyel is rendelkezett, hogy a törvényesség leplébe burkolta az abszolút hatalom megragadásának tényét. A Reichstag elé terjesztenek egy „felhatalmazási törvényt”, amely négy éves időtartamra kizárólagos törvényhozói jogokat ruház Hitler kormányára. Hogy még egyszerűbben fogalmazzunk: a német parlamentet arra kérik ezzel, hogy alkotmányos funkcióit Hitlerre átruházva menjen hosszú vakációra. Ám mivel ez alkotmánymódosítással járt, a Reichstagnak kétharmados többséggel kellett jóváhagynia. Az 1933. március 15-én tartott kormányülés fő témája az volt, hogyan szerezzenek ekkora többséget. (Az ülés jegyzőkönyvét bemutatták a nürnbergi perben.10) A problémát részben

megoldja majd a nyolcvanegy kommunista képviselő „távolléte”. Göring biztosra vette, hogy a probléma többi részén könnyedén túlteszik magukat azzal, hogy „megtagadjuk a belépést néhány szociáldemokratától”. Hitler ellazult, magabiztos hangulatban volt. Elvégre a február 28-i rendelettel, amelyet a Reichstag-tűz utáni napon sikerült Hindenburggal aláíratnia, annyi ellenzéki képviselőt tartóztathatott le, amennyi csak elég volt a kétharmados többség biztosításához. Felmerült a katolikus Centrum Párt dolga, amely garanciákat követelt, ám a kancellár biztos volt benne, hogy ez a párt nem fog akadályt támasztani az útjában. Hugenberg, a nacionalisták vezére, aki nem kívánt minden létező hatalmat Hitler kezébe engedni, azt követelte, hogy a köztársasági elnök jogosult legyen részt venni a kormány által a felhatalmazási törvény szerint hozott rendeletekkel létrehozott törvények előkészítésében. Dr. Meissner, az elnöki kancellária államtitkára, aki már a nácikhoz kötötte a jövőjét, azt válaszolta erre, hogy „a birodalmi elnök együttműködésére nincs szükség”. Gyorsan rájött, hogy Hitler nem óhajtja a republikánus kancellárok mintájára megkötni a kezét a makacs öreg Hindenburg részvételével. Ebben a fázisban azonban Hitler egy grandiózus gesztust kívánt tenni az agg tábornagy, a hadsereg és a nacionalista konzervatívok javára, egyszersmind pedig összekapcsolni saját lármás forradalmi rezsimjét Hindenburg tiszteletreméltó nevével és Poroszország múltbeli katonai dicsőségével. Ennek érdekében ő és a március 13-án propagandaminiszterré lett Goebbels mesteri húzást eszelt ki. Hitler majd a potsdami helyőrségi templomban fogja megnyitni az új parlamentet, amit éppen el akart takarítani az útjából. A potsdami helyőrségi templom a poroszság nagy emlékhelye volt, amely sok németben ébresztette fel a birodalmi dicsőség és nagyság emlékeit: itt voltak eltemetve Nagy Frigyes csontjai, itt imádkoztak a Hohenzollern királyok, ide zarándokolt először az ifjú gárdatiszt Hindenburg 1866-ban, a Németország első egyesítését eredményező osztrák-porosz háború után. A Harmadik Birodalom első Reichstagjának ceremoniális megnyitására kitűzött dátum, március 21. is jelentős volt, mert 1871-ben ezen a napon nyitotta meg Bismarck a Második Birodalom első Reichstagját. Amint az egykori trónörökös és a halálfejes huszárok impozáns egyenruháját és csákóját viselő Mackensen tábornagy vezetésével a birodalmi időkből itt maradt, fénylő egyenruhákat viselő öreg tábornagyok, tábornokok és tengernagyok bevonultak a helyőrségi templomba, Nagy Frigyes és a Vaskancellár szelleme ott lebegett az egybegyűltek felett. Hindenburg láthatóan meghatódott, s a ceremónia egyik pillanatában Goebbels, aki színre vitte az előadást, és megrendezte a nemzet számára annak rádióközvetítését is, megfigyelte (s később naplójába írta), hogy könny ragyogott az agg tábornagy szemében. A formális zsakettben feszengeni látszó Hitlerrel az oldalán a Fekete Sas nagy szalagjával ékes tábori szürke egyenruhát viselő Hindenburg, egyik kezében hegyes sisakkal, másikban marsallbotjával lassan végigvonult a padsorok között, megállt és tisztelgett II. Vilmos császárnak a császári páholyban álló üres széke előtt, majd az oltár előtt felolvasott egy rövid beszédet, amelyben áldását adta Hitler kormányára. Járja át ez ünnepelt kegyhely régi szelleme a mai nemzedéket, szabadítson meg bennünket az önzéstől és pártharcoktól, s egyesítsen bennünket a nemzeti öntudatban egy büszke és szabad, önmagában egyesült Németország áldására.

Ravaszul kiszámított válaszbeszédével Hitler a csillogó külsőségek közt megjelent régi rend rokonszenvére és bizalmának elnyerésére játszott. Sem a császár, sem a kormány, sem a nemzet nem akart háborút. Csak a nemzet összeomlása kényszerített egy meggyengült fajt arra, hogy legszentebb meggyőződése ellenére magára vegye e háborúért a kárhozatot.

Ezután Hindenburg felé fordult, aki néhány lábnyira tőle mereven ült a székében:

Az utolsó hetekben lezajlott egyedülálló kataklizmával helyreállt a nemzeti becsületünk, s hála az ön megértésének, Herr Generalfeldmarschall, megünnepeltük a régi nagyság és az új erő szimbólumainak egyesítését is. Hódolatunkat nyilvánítjuk önnek. A védelmező gondviselés helyezi önt nemzetünk új erői fölé.11

Mély alázatot mímelve annak az embernek, akit még a hét lejárta előtt meg akart fosztani politikai hatalmától, Hitler odalépett, mélyen meghajolt Hindenburg előtt, és megragadta a kezét. A Goebbels által a templom stratégiai pontjain a rádiómikrofonokkal együtt telepített fényképezőgépek vakuinak villogása és filmfelvevőgépek surrogása közepette történt meg a német tábornagy és az osztrák káplár közötti ünnepélyes kézfogás, amely az új Németországot egyesítette a régivel. „A Hitler által Potsdamban tett káprázatos fogadalom után hogyan tudnák az ilyen emberek, mint Hindenburg és barátai, a junkerek és a monarchista bárók, Hugenberg és az ő német nacionalistái, meg a Reichswehr tisztjei, hogyan tudnák nem félretenni neheztelésüket, amellyel Hitler pártjának túlkapásait és durvaságait szemlélték? – írta később a francia nagykövet, aki tanúja volt a jelenetnek. – Habozhatnak most már belé helyezni teljes bizalmukat, teljesíteni minden kérését, átengedni neki a teljes hatalmat, amit követel?”12 A válasz két nappal később, március 23-án született meg a berlini Kroll Operaházban, ahol a Reichstag összeült. A ház előtt ott feküdt a felhatalmazási törvény, hivatalos nevén a „Törvény a nép és a birodalom ínségének megszüntetéséről” (Gesetz zur Behebung der Not von Volk und Reich). Öt rövid paragrafusa elvette a parlamenttől a törvényalkotás, közte a birodalom költségvetésének ellenőrzése, a külföldi államokkal kötött szerződések jóváhagyása és az alkotmánymódosítások kezdeményezése feletti hatalmat, s négy évre áthelyezte azt a birodalmi kormány kezébe. A törvény még azt is előírta, hogy a kabinet által előírt törvényeket a kancellárnak kell elkészítenie, s azok „eltérhetnek az alkotmánytól”. Semmiféle törvény „nem befolyásolhatja a Reichstag helyzetét” – ez volt a leggonoszabb vicc mind között – és az elnök jogai „zavartalanok” maradnak. Ezt az utolsó két pontot Hitler váratlanul visszafogott módon előadott beszédben erősítette meg a díszes operaházban összegyűlt képviselők előtt. A Kroll már régóta a könnyedebb operaművekre szakosodott; folyosóin most barnainges rohamosztagosok sorakoztak, s sebhelyes, kihívó arcuk azt jelezte, hogy semmiféle ostobaságot nem fognak eltűrni a nép képviselőitől. A kormány csak annyiban fog élni ezzel a hatalommal [ígérte Hitler], amennyire az nélkülözhetetlennek bizonyul a létfontosságú intézkedések végrehajtásához. Sem a Reichstag, sem a Reichsrat léte nem forog veszélyben. Az elnök helyzete és jogai változatlanok maradnak ... A szövetségi államok külön léte érintetlen marad. Az egyházak jogai nem fogyatkoznak meg, s kapcsolatuk az állammal nem módosul. Azon esetek száma, amelyekben belső szükség folytán ilyen törvényhez kell folyamodnunk, önmagában is korlátozott.

A tüzes náci vezér egészen mérsékeltnek, szinte szerénynek tűnt: a Harmadik Birodalom túl fiatal volt még ahhoz, hogy akár az ellenzék tagjai is jól ismerhessék, mit érnek Hitler ígéretei. És mégis: egyikük, Otto Wells, a szociáldemokraták vezetője, akiknek a képviselői közül egy tucat a rendőrség „vendége” volt, szólásra emelkedett, hogy szembeszegüljön a leendő diktátorral. Odakint a rohamosztagosok kórusban bömbölték: – Teljhatalmat, vagy különben ...! – Wells halkan és méltósággal beszélve bejelentette, hogy a kormány megfoszthatja a szocialistákat az erejüktől, de a becsületüktől nem. Mi, német szociáldemokraták ebben a történelmi órában ünnepélyesen az emberség és igazságosság, a szabadság és szocializmus elveihez hűnek nyilvánítjuk magunkat. Semmiféle felhatalmazási törvény nem adhat elegendő hatalmat önöknek ahhoz, hogy örök és elpusztíthatatlan eszméket pusztítsanak el!

Hitler dühöngve ugrott talpra: a parlament most ízelítőt kapott az igazi Führerből.

Önök későn jönnek, mégis itt jönnek! ... [Kiabál.] Önökre nincs többé szükség ... Németország csillaga felemelkedik, az önöké pedig lesüllyed. Megkondult már a lélekharangjuk ... Nem kellenek nekem az önök szavazatai! Németország szabad lesz, de nem önök teszik azzá! [Viharos taps.]

A szociáldemokraták, akik súlyos felelősséget viseltek a köztársaság meggyengüléséért, legalább a végsőkig kitartottak elveik mellett, és – most az egyszer – harcolva maradtak alul. De nem így a Centrum Párt, amely valaha sikeresen szállt szembe a Vaskancellárral a Kulturkampf idején. Monsignor Kaas, a párt vezetője korábban írásos ígéretet követelt Hitlertől arra, hogy tiszteletben fogja tartani az elnök vétójogát. De bár ígéretet kapott rá a szavazás előtt, valójában soha nem kapta meg. A Centrum vezetője mindazonáltal szót kért, és bejelentette, hogy pártja meg fogja szavazni a törvényjavaslatot. Brüning csendben maradt. Nemsokára megejtették a szavazást: 441 igen és 84 (mind szociáldemokrata) nem lett az eredmény. A náci képviselők megrészegülten kiáltozva és dobogva ugráltak fel, majd a rohamosztagosokkal együtt a Horst Wessel-dalt kezdték énekelni, amely nemsokára a „Deutschland über Alles” mellett szintén himnusz lett Németországban: Zászlókat fel! Sort sorra zárva állj fel! Nyugodt, állandó léptekkel vonulj! ...

Így temették el végül a parlamenti demokráciát Németországban. A kommunisták és néhány szociáldemokrata képviselő letartóztatását leszámítva az egész folyamat teljesen törvényes módon ment végbe, bár némi terrort is alkalmaztak. A parlament Hitler kezébe adta át a saját alkotmányos hatalmát, s ezzel öngyilkosságot követett el, bár teteme még bebalzsamozottan megmaradt a Harmadik Birodalom végéig: nagy ritkán Hitler mennydörgő kinyilatkoztatásainak díszleteként kapott szerepet, s innen kezdve a náci párt válogatta ki a képviselőit, mert igazi választásokat nem tartottak többé. Egyedül ez a felhatalmazási törvény nyújtott törvényes keretet Hitler diktatúrájához. 1933. március 23-tól kezdve Hitler a birodalom diktátora volt; sem a parlament, sem a fáradt, idős elnök nem korlátozta tetteiben. Persze sok volt még a tennivaló annak érdekében, hogy az egész nemzetet és annak minden intézményét maradéktalanul a nácik igájába fogják, bár nemsokára látni fogjuk, hogy ezt milyen lélegzetelállító gyorsasággal, durvasággal, csalással és brutalitással hajtották végre. „Az utcai bandák magukhoz ragadták egy nagy modern állam erőforrásainak ellenőrzését: hatalomra jutott a csatorna” – fogalmaz Alan Bullock. Igaz, de amint Hitler soha nem szűnt meg dicsekedni vele, mindez „törvényesen” történt, a parlament hatalmas többséggel szavazta meg. A németek csakis magukat hibáztathatták. Ezek után Németország legerősebb intézményei egyenként megadták magukat Hitlernek, és csendben, tiltakozás nélkül kimúltak. A szövetségi államok, amelyek a német történelem folyamán mindvégig makacsul kitartottak külön jogaik mellett, most elsőként hullottak el. Március 9-én, két héttel a felhatalmazási törvény elfogadása előtt Hitler és Frick parancsára néhány rohamosztagos segítségével von Epp tábornok eltávolította helyéről a bajor kormányt, és náci rezsimet állított fel. Egy héten belül birodalmi biztosokat jelöltek ki, hogy azok vegyék át a hatalmat a többi államban, kivéve Poroszországot, ahol Göring már szilárdan ült a nyeregben. Március 31-én először alkalmazták a felhatalmazási törvényt: Hitler és Frick életbe léptettek egy olyan törvényt, amely Poroszországé kivételével az összes többi tartományi parlamentet feloszlatta, és elrendelte, hogy az utolsó Reichstag-választásokon elért eredmények alapján állítsák újra fel őket. A kommunista mandátumokat betöltetlenül hagyták. Ez a megoldás azonban csak egy hétig élt. A lázas tempóban dolgozó kancellár április 7-én új törvényt léptetett életbe: birodalmi kormányzókat (Reichsstaathälter) nevezett ki az összes tagállam élére, és azzal a joggal ruházta fel őket, hogy kinevezhessék és elcsaphassák a tartományi kormányokat, feloszlathassák a helyi

parlamenteket, valamint kinevezhessék és elcsaphassák az állami tisztségviselőket és bírákat. Mindegyik új kormányzó náci volt, s „elvárták tőlük”, hogy „a birodalmi kancellár által lefektetett általános politikát” hajtsák végre. Két héttel azután tehát, hogy a Reichstagtól teljhatalmat kapott, Hitler elérte azt, amit Bismarck, II. Vilmos és a weimari köztársaság megpróbálni sem mert: megszüntette a történelmi államok külön jogait, és a birodalomnak az ő kezében lévő központi hatalma alá hajtotta őket. A német történelemben ő volt az első, aki valóban egyesítette a birodalmat azzal, hogy elpusztította ősi szövetségi jellegét. 1934. január 30-án, kancellári kinevezésének első évfordulóján Hitler formálisan is befejezi majd a kitűzött feladat megoldását egy „A Birodalom újjáépítéséről” szóló törvénnyel. Az államok „népgyűléseit” megszüntették, szuverén jogaikat átruházták a Birodalomra, a tartományi kormányokat a birodalmi kormány alá rendelték, a tartományi kormányzókat pedig a birodalmi belügyminiszter alá.14 Ε miniszter, Frick a következő magyarázatot adta: – A tartományi kormányok mostantól csupán a birodalmi kormány adminisztratív testületei lesznek! Az 1934. január 30-án kelt törvény bevezető része kijelentette, hogy „a Reichstag egyhangú szavazatával lépett életbe”. Ez igaz is, mivel a nácik kivételével addigra Németország összes politikai pártját kiirtották. Nem mondhatjuk, hogy e pártok harcolva hullottak el. 1933. május 19-én a szociáldemokraták – már amelyik még nem ült börtönben – egyetlen ellenvetés nélkül megszavazták Hitler külpolitikáját. Kilenc nappal korábban Göring rendőrsége megszállta a párt házait és lapjait, s elkobozta minden tulajdonát. A szocialisták ennek ellenére még mindig meg akarták békíteni Hitlert. Elítélték külföldön tartózkodó, Hitlert támadó elvtársaikat. Június 19-én új pártbizottságot választottak, ám három napra rá Frick véget vetett a kompromisszum kötésére irányuló törekvéseiknek azzal, hogy „bomlasztó és az állam iránt ellenséges” gyülekezetként feloszlatta a Szociáldemokrata Pártot. Paul Lobét, a párt még megmaradt vezetőjét és pártjának több Reichstag-képviselő tagját letartóztatták. A kommunistákat persze már korábban kivonták a forgalomból. Most már csak a középosztály pártjai maradtak életben, de azok sem sokáig. A katolikus Bajor Néppárt, amelynek helyi kormányát március 9-én a nácik puccsal tették le a hivatalból, július 4-én jelentette be feloszlását, s példáját másnap követte szövetségese, a katolikus Centrum Párt is, amely korábban oly határozottan állt ellen Bismarcknak, és eleddig a köztársaság védőbástyája volt. A modern időkben első ízben maradt Németország katolikus politikai párt nélkül – e tény azonban nem tántorította el a Vatikánt attól, hogy két héttel később konkordátumot írjon alá a Hitler-kormánnyal. Stresemann régi pártja, a Néppárt július 4-én követett el harakirit; a Staatsparteibe tömörült demokraták pedig már egy héttel azelőtt. De mi történt Hitler koalíciós partnerével, a Német Nemzeti Párttal, amelynek a támogatása nélkül az egykori osztrák káplár soha nem juthatott volna törvényesen hatalomra? Annak ellenére, hogy közel állt Hindenburghoz, a hadsereghez, a junkerekhez és a magasabb üzleti körökhöz, sőt annak ellenére is, hogy lekötelezte Hitlert, ez a párt is az összes többi sorsára jutott, s ugyanolyan engedelmesen hajtotta fejét is a bárd alá. Június 21-én a rendőrség és a rohamosztagosok az egész országban elfoglalták a párt helyiségeit; június 29-én Hugenberg, a sértett pártvezér, aki alig hat hónapja a kancellári székbe segítette repíteni Hitlert, lemondott kormánytagságáról, hívei pedig „önként” feloszlatták a pártot. A náci párt egyedül maradt a porondon, s július 14-én új törvény rendelte el a következőket: A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt az egyetlen politikai párt Németországban. Bárki, aki elvállalja egy másik párt szervezeti struktúrájának fenntartását, vagy új politikai párt alakítását, három évig terjedő kényszermunkára vagy hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetésre ítéltetik, amennyiben tette nem von maga után más rendelkezések szerinti nagyobb büntetést. 15

Négy hónappal azután, hogy a Reichstag lemondott demokratikus felelősségéről, sikerült hát

az egypárti totalitárius államot úgy megvalósítani, hogy alig ellenkezett vagy szállt szembe bárki is. A szabad szakszervezetek, amelyek (mint láttuk) egykor egyszerűen az általános sztrájk meghirdetésével le tudták törni a Kapp-puccsot, ugyanolyan könnyen estek a rezsim áldozatául, mint a politikai pártok. Igaz, az ő esetükben közrejátszott egy szövevényes trükk is. Május elseje fél évszázad óta a német – és európai – munkásság ünnepe volt. Azért, hogy a rájuk irányuló csapás előtt elámítsa a munkásokat és vezéreiket, a náci kormány 1933. május 1-ét nemzeti ünneppé nyilvánította, hivatalosan „A munka nemzeti napjának” keresztelte el, s felkészült arra, hogy úgy ünnepelje meg, ahogyan soha még nem ünnepeltek ezen a napon. A szakszervezeti vezetőket megtévesztette ez a munkásosztálynak címzett barátságos gesztus, és lelkesen együttműködtek a kormányzattal és a párttal annak érdekében, hogy sikeres legyen a nagy nap. A munkásvezéreket egész Németországból repülőgépeken vitték Berlinbe. Sokezer transzparenst készítettek, amelyek a náci rezsimnek a munkásosztállyal való szolidaritását hirdették. Odakint a tempelhofi mezőn Goebbels arra készült, hogy a Németországban valaha látott legnagyobb tömegdemonstrációt vigye színre. A hatalmas felvonulás előtt maga Hitler fogadta a munkások küldötteit, s kijelentette nekik: – Látni fogják, milyen igaztalan és igazságtalan az az állítás, hogy a forradalom a német munkások ellen irányul. Éppen ellenkezőleg! – Később, a repülőtéren összegyűlt több mint 100 000 munkás előtt tartott beszédében a következő mottót adta meg: – Becsületet a munkának, tiszteletet a munkásnak! – Ezután pedig ígéretet tett arra, hogy a német munka megbecsüléseként május l-jét évszázadokig meg fogják ünnepelni. Aznap késő este, miután legbíborszínűbb prózájában leírta a munkások hatalmas lelkesedését ez iránt az általa oly ragyogóan megszervezett május 1-jei ünnepség iránt, Goebbels roppant furcsa mondatot fűzött naplóbejegyzése végéhez: „Holnap elfoglaljuk a szakszervezetek székházait. Nem lesz nagy ellenállás.”53 16 És így is lőn. Május 2-án az egész országban megszállták a szakszervezeti székházakat, elkobozták a szakszervezeti kasszákat, feloszlatták a szakszervezeteket, és letartóztatták vezetőiket. Sokukat megverték és koncentrációs táborba zárták. Theodor Leipart és Peter Grassmann, a Szakszervezeti Szövetség társelnökei nyíltan elkötelezték magukat a náci rezsimmel való együttműködésre. Ezzel együtt mindkettőt letartóztatták. – A leipartok és grassmannok hipokrita módon annyiszor deklarálhatják a Führer iránti hűségüket, ahányszor csak akarják – mondta dr. Ley, az alkoholista kölni pártvezér, akit Hitler jelölt ki arra a feladatra, hogy átvegye a szakszervezetek feletti uralmat és megteremtse a Német Munkafrontot –, de azért legyenek csak börtönben! – Oda is kerültek. Először azért Hitler és Ley egyaránt megpróbálta arról biztosítani a munkásokat, hogy jogaikat védelmezni fogják. Első kiáltványában Ley így fogalmazott: – Munkások! Intézményeitek szentek számunkra, nemzetiszocialisták számára. Magam szegény paraszt fia vagyok, és megértem a szegénységet ... Ismerem a névtelen kapitalizmus kizsákmányolását. Munkások! Esküszöm nektek, nemcsak megtartunk minden már meglévőt, hanem még tovább fejlesztjük a munkások védelmét és jogait! Három héten belül újabb náci ígéret bizonyult hamisnak: Hitler kihirdetett egy törvényt, amely véget vetett a kollektív alkunak, és gondoskodott arról, hogy a továbbiakban az általa kinevezett „munkaügyi megbízottak” „szabályozzák a munkaszerződéseket” és „őrizzék a munkaügyi békét”.18 Mivel a megbízottak döntései törvényesen kötelező jellegűek voltak, a törvény gyakorlatilag a sztrájkokat helyezte törvényen kívül. Ley megígérte, hogy helyreállítja „egy gyár természetes vezetőjének – azaz a munkaadónak az abszolút vezetői szerepét ... Csak a 53

Egy Nürnbergben előkerült dokumentum kimutatja, hogy a nácik egy ideje már tervbe vették a szakszervezetek elpusztítását. Egy április 21-én kelt, dr. Ley által aláírt titkos utasítás részletes instrukciókat tartalmazott arra, hogyan „koordinálják” május 2án a szakszervezeteket. SA- és SS-osztagokat jelöltek ki „a szakszervezeti ingatlanok megszállására” és minden szakszervezeti vezető „védőőrizetbe vételére”. A szakszervezeti kasszákat is el kellett kobozni.17 A Keresztény (katolikus) Szakszervezeteket nem volt szabad zaklatni május 2-án. Az ő számukra június 24-én jött el a vég.

munkaadó hozhat döntést. Sok munkaadónak éveken át kellett a 'ház uráért' küldenie. Mostantól ismét a munkaadó lesz »az úr a házban«.” A vállalatvezetői réteg egyelőre elégedett volt. A számos munkaadó által a Nemzeti Szocialista Német Munkáspártnak folyósított nagy összegek jól kamatoztak. Az üzleti élet számára azonban szükséges bizonyos mértékű társadalmi stabilitás is, márpedig azon a tavaszon és a nyár elején a törvény és a rend összeomlóban volt Németországban, amint a lázas barnainges bandák az utcákat járva azt tartóztatták le, verték el, vagy akár gyilkolták is meg, akit csak akartak, a rendőrség pedig csupán nézte őket, s még csak gumibotot sem emelt rájuk. Az utcai terrort nem az állam tekintélyének összeomlása váltotta ki, mint ahogyan a francia forradalom idején történt, hanem épp ellenkezőleg: az állam bátorításával, sőt gyakran annak utasítására; hiszen a német történelem folyamán soha nem volt még ilyen nagy és koncentrált hatalma az államnak, mint éppen most. A bírákat megfélemlítették; az életüket kellett félteniük, valahányszor akár hidegvérű gyilkosságért is bűnösnek nyilvánítottak és elítéltek egy rohamosztagost. Most, ahogyan Göring fogalmazott, Hitler volt a törvény, s a Führer még 1933 májusában és júniusában is azt hangoztatta, hogy „a nemzetiszocialista forradalom még nem fejeződött be”, mert „csak akkor lesz győzedelmesen befejezett, amikor új német népet nevelünk ki”. A náci zsargonban a „nevelés” megfélemlítést jelentett, addig a határig, míg mindenki engedelmesen el nem fogadja a náci diktatúrát és annak barbárságát. Amint azt Hitler ezerszer is nyilvánosan kijelentette, a zsidók az ő szemében nem voltak németek, s bár nem azonnal irtotta ki őket (tudniillik az első hónapokban viszonylag kevés, alig pár ezer zsidót fosztottak ki, vertek el vagy gyilkoltak meg), olyan törvényeket hirdetett ki, amelyek kizárták őket a közszolgálatból, az egyetemekről és az értelmiségi pályákról. 1933. április l-jén pedig meghirdette a zsidó üzletek bojkottját. Az üzletemberek, akik oly lelkesen fogadták a zűrös szakszervezetek szétzúzását, most úgy találták, hogy a baloldali nácik, akik valóban hittek a párt szocialista voltában, megpróbálják átvenni az uralmat a munkaadók szövetségeiben, megsemmisíteni a nagyáruházakat, és államosítani az ipart. A náci párt több ezer rongyos tisztségviselője szállta meg a Hitlert nem támogató üzletházakat, egyes esetekben lefoglalással fenyegetőztek, más esetekben pedig jól fizető állásokat követeltek maguknak a vezetőségben. Dr. Gottfried Feder, a közgazdászsarlatán most azt hajtogatta, hogy hajtsák végre a párt programját – a nagy cégek államosítását, a profit megosztását, és az érdemtelenül szerzett jövedelmek, valamint a „kamatrabszolgaság” megszüntetését. S ha ettől nem rettentek volna meg még eléggé az üzletemberek, a mezőgazdasági miniszterré frissen kinevezett Walther Darré a bankárokat kergette őrületbe azzal, hogy a parasztgazdák tőkeadósságainak nagy mértékű csökkentését, valamint a maradék adósság kamatainak 2%-ra történő csökkentését ígérte meg. Miért is ne? 1933 nyarának közepére Hitler Németország ura volt. Most már végrehajthatja programját! Papen minden ravaszsága ellenére csúfosan felsült a tervével, hogy majd ő, Hugenberg és a régi rendet képviselő többi elvbarátaik, akik a kormányban 8:3 arányban többségben vannak a nácikkal szemben, majd ellenőrzésük alatt tudják tartani Hitlert, sőt fel is használhatják saját konzervatív céljaik elérése érdekében. Magát Papent kitessékelték porosz miniszterelnöki funkciójából, amelyet Göring foglalt el. Papen a birodalmi kormány alkancellárja maradt, ám amint később bánatosan megjegyezte, „e pozíció visszásnak bizonyult”. Hugenberg, az üzleti és pénzügyek apostola sehol sem volt már, a pártja is feloszlott. Goebbels, a náci párt harmadik legfontosabb embere március 13-án került a kormányba a Népi Felvilágosítás és Propaganda minisztereként. A Goebbelshez hasonlóan „radikálisnak” tekintett Darré mezőgazdasági miniszter volt. Dr. Hans Luthert, a Reichsbank konzervatív elnökét Hitler távolította el a német gazdasági rendszer e kulcsfontosságú posztjáról, s Washingtonba küldte nagykövetnek. Helyébe 1933. március 17-én lépett a könnyed modorú dr. Schacht, a Reichsbank korábbi elnöke és Hitler odaadó követője, aki meglátta a nácizmus „igazságát és szükségességét”. Nem volt még egy élő

ember, aki Schachthoz hasonló nagy mértékben segített volna Hitlernek kiépíteni a Harmadik Birodalom gazdasági erejét, s hozzásegíteni a II. Világháborúra való felfegyverkezésében. Schacht később gazdasági miniszter és hadgazdasági főmeghatalmazott is lett. Igaz, hogy nem sokkal a háború kezdete előtt szembefordult bálványával, fokozatosan lemondott egyes funkcióiról és megszabadították a többitől, végül pedig csatlakozott a Hitler meggyilkolására összeesküvőkhöz. Addigra azonban túlságosan késő volt már ahhoz, hogy megállítsa pályáján a náci vezért, akit korábban oly sokáig szolgált hűségesen, latba vetve nagy presztízsét és tehetségét.

„NINCS MÁSODIK FORRADALOM!” Hitler roppant könnyen hódította meg Németországot, de 1933 nyarának eljövetelével sok problémája maradt még. Legalább öt komoly nehézséggel kellett szembenéznie: megakadályozni a második forradalmat; elrendezni az SA és a hadsereg közti kényes viszonyt; kihúzni az országot a gazdasági mocsárból, és munkát találni hatmillió állástalan embernek; kivívni Németország egyenlő jogát a fegyverkezésre a genfi leszerelési konferencián, és felgyorsítani a birodalomnak a köztársaság utolsó éveiben elkezdődött titkos felfegyverzését; valamint elhatározni, ki legyen a gyengélkedő Hindenburg halála után a birodalmi elnök. Az SA vezére, Röhm alkalmazta először a „második forradalom” kifejezést, s ő ragaszkodott ahhoz, hogy végig is vigyék. Mellé szegődött ebben Goebbels is, aki 1933. április 18-án ezt írta naplójába: „Az emberek között mindenki a második forradalomról beszél, aminek el kell jönnie. Ez azt jelenti, hogy az első forradalomnak nincs vége. Most elintézzük a reakciót! A forradalomnak sehol nem szabad leállnia!”19 A nácik elpusztították a baloldalt, de ottmaradt a jobb: az üzleti és pénzügyi körök, az arisztokrácia, a junker földbirtokosok és a porosz tábornokok, akik keményen a kezükben tartották a hadsereget. Röhm, Goebbels és a mozgalom többi „radikálisa” őket is likvidálni akarta. A most már körülbelül kétmillió rohamosztagos (a hadsereg létszámának hússzorosa) felett parancsnokoló Röhm júniusban ütötte meg a figyelmeztető hangot: Egy győzelmet elértünk már a német forradalom útján ... A német forradalom elindításában felelős SA és SS nem fogja megengedni a forradalom elárulását a félúton ... Ha a nyárspolgárok azt hiszik, hogy túlságosan sokáig tartott a nemzeti forradalom, ... legfőbb ideje, hogy a nemzeti forradalom véget érjen, és nemzetiszocialistává váljon ... Folytatni fogjuk harcunkat – velük, vagy nélkülük. S ha szükséges, ellenük is ... Mi vagyunk a német forradalom megvalósításának megvesztegethetetlen jótállói. 20

Egy augusztusban tartott beszédében még hozzátette: – Még mindig léteznek hivatali pozíciókban olyan emberek, akiknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs a forradalom szelleméről! Kíméletlenül meg fogunk szabadulni tőlük, ha a gyakorlatba merészelik ültetni reakciós eszméiket! Hitler azonban az ellenkező irányban gondolkodott. Az ő számára a nácik szocialista jelmondatai csupán propagandát jelentettek, eszközt arra, hogy a hatalom felé vezető útján maga mellé állíthassa a tömegeket. Most azonban, hogy a hatalom az övé lett, e jelmondatok már nem érdekelték. Időre volt szüksége ahhoz, hogy konszolidálja a saját és az ország helyzetét. Legalábbis pillanatnyilag a jobboldalt: a gazdaságot, a hadsereget, az elnököt kellett megbékíteni. Nem szándékozta csődbe kergetni Németországot, s ezzel rezsimje puszta létét kockáztatni. Szó sem lehet második forradalomról! Ezt maguknak az SA és SS vezetőinek is világossá tette a július l-jén előttük mondott beszédében. Közölte velük, hogy Németországnak most rendre van szüksége. – Ugyanolyan kíméletlenül le fogok törni a fennálló rend megbontására irányuló minden próbálkozást, mint ahogy az amúgy is csak káoszba vezető úgynevezett második forradalommal is elbánok! – Július 6-án a kancellári hivatalában összegyűlt náci tartományi kormányzók előtt ismételte meg a figyelmeztetést:

A forradalom nem állandó jellegű, s nem engedhető meg, hogy ilyenné váljék. A forradalom szabadjára engedett áramlatát a fejlődés biztonságos csatornájába kell terelni ... Nem szabad ezért elbocsátanunk egy üzletembert, ha jó üzletember, akkor sem, ha esetleg még nem nemzetiszocialista, és különösen akkor nem, ha a helyére ültetendő nemzetiszocialista semmit nem ért az üzleteléshez. Az üzleti életben a képesség kell, hogy legyen az egyetlen mérce ... A történelem nem a szerint fog elbírálni bennünket, hogy vajon mi tartóztattuk-e le és zártuk-e börtönbe a legtöbb közgazdászt, hanem a szerint, hogy sikerült-e munkahelyeket létrehoznunk ... A program eszméi nem arra köteleznek bennünket, hogy bolondok módjára cselekedjünk, és mindent felborítsunk, hanem arra, hogy bölcsen és gondosan valósítsuk meg elképzeléseinket. Hosszú távon annál biztosabb lesz a politikai hatalmunk, minél inkább sikerül azt gazdaságilag megerősítenünk. A tartományi kormányzóknak ennélfogva gondoskodniuk kell arról, hogy egyetlen pártszervezet se vállalja magára a kormányzat szerepét, ne bocsásson el tisztségviselőket, és ne nevezzen ki senkit különböző hivatalokba; e funkció a birodalmi kormányt, s az üzleti élet vonatkozásában a birodalmi gazdasági minisztert illeti.21

Soha ennél hitelesebb kijelentés nem született arról, hogy a náci forradalom politikai, és nem gazdasági jellegű volt. Szavainak alátámasztására Hitler elbocsátott számos olyan náci „radikálist”, aki megpróbálta átvenni az ellenőrzést a munkaadói szövetségek felett. Ezek élére visszahelyezte Krupp von Bohlent és Fritz Thyssent, majd feloszlatta a Középosztálybeli Kereskedők Harci Szövetségét, amely a nagyáruházakra fenekedett, s Hugenberg helyébe dr. Kari Schmittet nevezte ki gazdasági miniszterré. Schmitt a lehető legortodoxabb típusú üzletember volt: Németország legnagyobb biztosítótársaságának, az Allianznak a vezérigazgatói posztjáról került a bársonyszékbe. Nem vesztegette az időt; azonnal nekilátott, hogy véget vessen azon nemzetiszocialisták praktikáinak, akik naiv módon komolyan vették saját pártjuk programját. A kisnácik, különösen a Hitler tömegmozgalmának magját alkotó SA-rohamosztagosok súlyosan csalódottak voltak. Legtöbbjük a nincstelenné lettek és kielégítetlenek rongyos seregéhez tartozott. Tapasztalati úton antikapitalisták lettek, és azt hitték, hogy a forradalom, amiért az utcákon verekedtek, zsákmányt és jó állásokat hoz majd nekik az üzleti életben vagy a kormányzatban. Most, a mámorító tavaszi túlzások végeztével összetörtek a reményeik. Párttagok vagy sem, a régi társaság mindenképpen megtartja állását, és továbbra is kezében marad a jobb állások elosztása. Nem ez a fejlemény volt azonban az SA nyugtalankodásának az egyetlen oka. Ismét terítékre került a Hitler és Röhm közötti régi vita az SA helyzetéről és céljáról. Hitler már a náci mozgalom első napjaitól kezdve ragaszkodott ahhoz, hogy a rohamosztagosok ne katonai, hanem politikai erőt képezzenek: az ő dolguk annak a fizikai erőszaknak és terrornak a szolgáltatása, amelynek segítségével a párt hatalomra verekedheti magát. Röhm számára viszont az SA nemcsak a náci forradalom gerincét jelentette, hanem annak az eljövendő forradalmi hadseregnek a magját is, amely az lesz Hitler számára, mint a francia forradalom után a sorkatonákból álló hadseregek voltak Napóleonnak. Ideje elsöpörni az útból a reakciós porosz tábornokokat (Röhm megvető szóhasználatával: azokat a vén bolondokat), és kialakítani egy forradalmi harci erőt, egy néphadsereget, amelyet ő maga és a Németország utcáit meghódító kemény segítőtársai vezetnének. Mi sem állt ennél távolabb Hitler gondolkodásától! Röhmnél és a többi nácinál is világosabban látta, hogy nem kerülhetett volna hatalomra a hadsereg tábornokainak támogatása vagy akár csak toleranciája nélkül, és hogy meg is kapaszkodhasson a csúcson, ahhoz – legalábbis pillanatnyilag – szüksége volt a további támogatásukra, mivel még mindig rendelkeztek annyi erővel, hogy eltávolíthatták volna a hatalomból, ha arra támad kedvük. Azt is előre látta, hogy szüksége lesz a hadsereg személy szerint iránta tanúsított hűségére abban a döntő és egyre közelgő pillanatban, amikor a nyolcvanhat esztendős Hindenburg, a főparancsnok eltávozik az élők sorából. A náci vezér abban is bizonyos volt, hogy csakis a maga sajátos katonai tradícióival és képességeivel rendelkező tisztikar érheti el a hitleri célt:

egy erős, fegyelmezett hadsereg rövid időn belül történő kiépítését. Az SA csupán csőcselék volt – jó lehetett az utcai harcra, de kevéssé ért volna valamit modern hadseregként. Sőt: most már, hogy megtette a magáét, tapintatosan ki kell vonni a forgalomból. Hitler és Röhm nézetei kibékíthetetlen ellentétben állottak, s 1933 nyarától a következő év június 30-ig a náci mozgalom e két veteránja a szó szoros értelmében élet-halálharcot vívott egymással még akkor is, ha egyébként jó barátok voltak: Röhm volt az egyetlen ember, akivel Hitler tegeződött. 1933. november 5-én a berlini Sportpalastban, tizenötezer SA-tiszt előtt tartott beszédében Röhm a rohamosztagosok soraiban megnyilvánuló mély csalódottságnak adott hangot. – Gyakran hallja az ember,... hogy az SA elvesztette létének minden értelmét – mondta, figyelmeztetésképpen, hogy ez nem így van. Hitler azonban hajlíthatatlan maradt. – Az SA viszonyának a hadsereghez ugyanolyannak kell maradnia, mint amilyen a politikai vezetőségé! – figyelmeztetett már korábban, augusztus 19-én Bad Godesbergben, szeptember 23-án Nürnbergben pedig még egyértelműbben fogalmazott: Ε napon különösen a hadseregünk játszotta szerepre kell emlékeznünk, mert mindannyian jól tudjuk, hogy ha forradalmunk napjaiban a hadsereg nem állt volna a mi oldalunkon, akkor mi most nem állnánk itt. Biztosíthatjuk a hadsereget arról, hogy ezt soha nem felejtjük el neki, arról, hogy benne látjuk dicső régi hadseregünk hagyományainak tovább-hordozóját, és arról is, hogy egész szívünkből, teljes erőnkkel támogatni fogjuk e hadsereg szellemét.

Valamivel korábban Hitler titokban olyan garanciát adott a fegyveres erőknek, amellyel a maga oldalára állított sok magas rangú tisztet. 1933. február 2-án a hadsereg főparancsnokának, von Hammerstein tábornoknak az otthonában kétórás beszédet tartott a legmagasabb vezető pozíciókat betöltő tábornokok és tengernagyok számára. Nürnbergben Erich Raeder tengernagy felidézte a náci kancellár és a tisztikar közötti első találkozás hangnemét.22 Elmondása szerint Hitler megszabadította a katonai elitet attól a félelmétől, hogy a fegyveres erők felhívást kapnak egy polgárháborúban történő részvételre. Megígérte nekik, hogy a hadsereg és a haditengerészet mostantól akadályoztatás nélkül hozzáfoghat fő feladatához: az új Németország gyors újrafelfegyverzéséhez. Raeder tengernagy elismerte: igen örült annak a kilátásnak, hogy új haditengerészet születhet. Blomberg tábornok pedig, aki 1933. január 30-án olyan gyorsan foglalta el a honvédelmi miniszteri széket, hogy azzal kiiktatott minden lehetséges kísértést arra, hogy a hadsereg fellázadjon Hitler kancellári kinevezése ellen, kiadatlan emlékirataiban később azt jelentette ki, hogy a Führer „nagy jövőbeni lehetőségeket tartogató tevékenységi kört” helyezett kilátásba. A katonai vezetők lelkesedését tovább szítva Hitler egy új és titkos újrafegyverkezési program beindításának céljával már április 4-én létrehozta a Birodalmi Honvédelmi Tanácsot. Három hónappal később, július 20-án a kancellár új hadseregügyi törvényt léptetett életbe, amellyel megszüntette a polgári bíróságoknak a katonák feletti törvénykezési jogát, s eltörölte a legénység választott képviseletének intézményét, visszaállítva ezzel a tisztikar ősi katonai kiváltságait. Jó néhány tábornok és tengernagy kezdte új, kedvezőbb megvilágításban látni a náci forradalmat. Röhmöt Hitler azzal próbálta kárpótolni, hogy Rudolf Hess pártvezérhelyettessel együtt december l-jén bevonta a kormányba, 1934. Újév napján pedig meleg hangú baráti levelet küldött az SA vezérének. A levélben megismételte ugyan, hogy „a hadseregnek kell garantálnia a nemzet védelmét a határainkon túli világgal szemben”, azonban elismerte, hogy „az SA feladata biztosítani a nemzetiszocialista forradalom győzelmét és a nemzetiszocialista állam létét”. Azt is elismerte, hogy az SA sikere elsősorban Röhm érdeme. A levél így zárul: A nemzetiszocialista forradalom évének végén úgy érzem, hogy köszönetet kell mondanom Neked, kedves Ernst Röhmöm, a nemzetiszocialista mozgalomnak és a német népnek tett múlhatatlan szolgálataidért, s biztosítanom Téged arról, milyen hálás vagyok a sorsnak, amiért ilyen embereket nevezhetek barátaimnak és harcostársaimnak, mint Te.

Igaz barátsággal, hálás tisztelettel: a Te Adolf Hitlered23

A baráti tegező hangnemben írott levelet 1934. január 2-án közölte a legnagyobb náci újság, a Völkischer Beobachter. Ezzel ideiglenesen sokat enyhült az SA soraiban érzett neheztelés. A karácsonyi és újévi ünnepeken eluralkodó jó érzés légkörében egy időre elcsendesült az SA és a hadsereg közötti rivalizálás, valamint a radikális nácik „második forradalmat” követelő zajongása.

A NÁCI KÜLPOLITIKA KEZDETEI „Nem győzelem, mert ahhoz ellenség kellett volna” állapítja meg Oswald Spengler azt kommentálva, milyen könnyen hódította meg és nácifikálta Németországot Hitler 1933-ban. A Nyugat alkonya szerzője így írt az év elején: „Balsejtelemmel látom, hogy ezek a hatalom megszerzését minden nap mekkora csinnadrattával ünneplik. Jobb volna ezt olyan napra tartogatniuk, amikor tényleges és határozott sikert érnek el, azaz külügyi téren. Más tér amúgy sincs.”24 A filozófus-történész, aki rövid időre a nácik bálványa volt, míg csak be nem állott közöttük a kölcsönös kiábrándulás, indokolatlanul türelmetlenkedett. Hitlernek meg kellett hódítania Németországot, mielőtt még nekiláthatott volna a világ meghódításának. Mihelyt azonban felszámolta német ellenfeleit (vagy azok számolták fel magukat), azonnal a számára legérdekesebb terület, a külpolitika felé fordult. Németország világpolitikai helyzete aligha lehetett volna rosszabb, mint volt 1933 tavaszán. A Harmadik Birodalom diplomáciailag elszigetelt és katonailag tehetetlen állam volt. A náci túlkapások, különösen a zsidóüldözés, az egész világot elborzasztották. Franciaországgal és Lengyelországgal az élen a szomszédos államok ellenségesek és gyanakvóak voltak. Egy Danzigban tartott lengyel katonai demonstrációt követően Pilsudski marsall azt javasolta Franciaországnak, hogy kívánatos lenne közös megelőző háborút vívniuk Németország ellen. Még Mussolini, aki kifelé úgy tett, mintha örülne egy második fasiszta hatalom létrejöttének, sem volt elragadtatva magában attól, hogy Hitler hatalomra jutott. Egy potenciálisan Olaszországnál jóval erősebb hatalom Führere gyorsan árnyékba szoríthatná a Ducet! Egy veszett módon pángermán birodalom rávetné a szemét Ausztriára és a Balkánra, ahol pedig az olasz diktátor már kijelölte igényeit. Természetes volt, hogy az 1921 óta a weimari Németország egyetlen barátjának számító Szovjetunió ellenséges lesz a náci Németországgal szemben. A Harmadik Birodalom valóban barátok nélkül, egyedül állt egy ellenséges világgal körülvéve. Ráadásul le is fegyverezték, legalábbis erősen felfegyverkezett szomszédaihoz képest. Hitler külpolitikájának közvetlen stratégiáját és taktikáját tehát a Németország gyenge és elszigetelt helyzetéből adódó kemény realitás diktálta. Ironikus módon azonban e helyzet olyan természetes célokkal is szolgált, amelyek összecsengtek a saját, sőt a német nép túlnyomó részének legmélyebb vágyaival: szankciók provokálása nélkül lerázni a versailles-i béke béklyóit, és háború kockáztatása nélkül újra felfegyverkezni. Csak e kettős rövid távú cél elérése után rendelkezhet majd akkora szabadsággal és katonai erővel, hogy nekiláthasson hosszú távú külpolitikájához, amelynek célját és módszereit oly nyíltan és részletesen fektette le a Mein Kampf lapjain. Nyilvánvalóan az volt az első feladata, hogy leszerelést és békét prédikálva összezavarja Németország ellenfeleit, és éles szemmel kutassa közös páncélzatukon a gyenge pontot. 1933. május 17-én a Reichstag előtt mondta el „békebeszédét”, pályafutása egyik legnagyobb szónoki teljesítményét, a megtévesztő propaganda mesterművét, amely mélyen megindította, és felsorakoztatta mögé a német népet, s amely szintúgy mély és kedvező benyomást keltett külföldön is. Az előző napon Roosevelt elnök visszhangzó üzenetet küldött negyvennégy

nemzet államfőjének, amelyben az Egyesült Államoknak a leszerelésre és békére vonatkozó terveit és reményeit ismertette, s felhívott a támadó fegyverek: a bombázó repülőgépek, a tankok és az önjáró nehéztüzérség betiltására. Hitler gyorsan válaszolt az elnök kihívására, és a lehető legalaposabban ki is aknázta azt. Roosevelt elnök javaslata, amiről tegnap este értesültem, a német kormány legforróbb köszönetét érdemli. Kormányunk készen áll arra, hogy beleegyezzen a nemzetközi válság megoldásának e módjába ... Az elnök úr javaslata vigaszt jelent mindenki számára, aki együtt kíván működni a béke megőrzésében ... Németország kész arra, hogy lemondjon minden támadó fegyverről, ha a felfegyverzett nemzetek a maguk részéről szintén megsemmisítik támadó fegyvereiket ... Németország maradéktalanul készen áll arra is, hogy felszámolja egész katonai rendszerét, és megsemmisítse kevés megmaradt fegyverét, ha a szomszédos országok ugyanezt megteszik ... Németország kész megkötni bármilyen komoly megnemtámadási szerződést, mivel nem támadásban, csupán a biztonság elérésében gondolkodik.

Sok egyéb is volt még a beszédben, amelynek mértéktartó volta és békeszeretete kellemesen lepte meg a nyugtalankodó világot. Németország nem akar háborút. A háború „határtalan őrültség”. A „fennálló társadalmi és politikai rend összeomlását okozná”. A náci Németország nem kíván „elnémetesíteni” más népeket. „Idegen tőlünk az előző évszázad mentalitása, amely arra a gondolatra késztetett embereket, hogy németeket faraghatnak a lengyelekből és a franciákból... A franciák, a lengyelek és a többiek a szomszédaink, s tudjuk, hogy nem létezik olyan történelmileg elképzelhető esemény, ami megváltoztathatná e realitást.” Elhangzott egy figyelmeztetés is a beszédben. Németország egyenlő státuszt követel a többi nemzettel, kiváltképpen a fegyverkezés tekintetében. Ha ezt nem éri el, akkor inkább visszalép a leszerelési konferenciáról, és kilép a Népszövetségből is. A nyugati világ Hitler váratlan józansága feletti visszhangos örvendezésének közepette megfeledkeztek a figyelmeztetésről. A londoni Times egyetértett azzal, hogy Hitler követelése az egyenlő státuszra „cáfolhatatlanul jogos”. A londoni Daily Herald, a Munkáspárt hivatalos lapja azt követelte, hogy Hitlert fogják a szaván. A konzervatív londoni Spectator végkövetkeztetése szerint Hitler megragadta Roosevelt kinyújtott kezét, s e gesztus reményt ad az elkínzott világnak. A hivatalos német hírügynökség Washingtonból idézte az elnök titkárát: „Az elnök urat fellelkesítette, hogy Hitler elfogadta javaslatait.” A tüzes náci diktátor nem brutális fenyegetéseket fröcsögött, mint ahogy azt oly sokan várták tőle, hanem mézes szavakkal jót ígért. Elbűvölte a világot. A Reichstagban pedig még a szocialista képviselők is, már aki nem volt még börtönben vagy száműzetésben, egyhangúlag jóváhagyták Hitler külpolitikai nyilatkozatát. A Führer figyelmeztetése azonban nem volt üres szóvirág. Október elején világossá vált, hogy az antanthatalmak ragaszkodni fognak ahhoz, hogy nyolc év alatt csökkenthessék fegyverzetüket Németország szintjére. Hitler erre október 14-én váratlanul bejelentette, hogy mivel a Genfben tárgyaló többi hatalom megtagadja Németországtól az egyenlő státuszt, Németország azonnal kivonul a leszerelési konferenciáról, és kilép a Népszövetségből. Ugyanakkor három további intézkedést is tett: feloszlatta a Reichstagot, bejelentette, hogy népszavazásra bocsátja a genfi kivonulással kapcsolatos döntését, és utasította Blomberg tábornok honvédelmi minisztert, hogy titkos direktívák kiadásával utasítsa a fegyveres erőket ellenállásra, ha a Népszövetség fegyveres támadást is magukban foglaló szankciókhoz folyamodna.25 Ez az elhamarkodott lépés megmutatta, milyen üres volt Hitler békülékeny tavaszi beszéde. Ez volt Hitler első nyílt külpolitikai hazardírozása. Azt jelentette, hogy innen kezdve a náci Németország mindenféle leszerelési megállapodás és a versailles-i béke semmibevételével fel kíván fegyverkezni. Ezzel kiszámított kockázatot vállalt (ezt is először, amelyet sok hasonló követ majd); és Blombergnek a hadsereg és a haditengerészet részére kiadott titkos direktívája, amely Nürnbergben került nyilvánosságra, nemcsak azt tárja fel, hogy Hitler hazardírozott a szankciók lehetőségével, hanem azt is, hogy azok alkalmazása esetén Németország reménytelen

helyzetbe került volna.54 A direktíva konkrét védelmi vonalak kijelölését írta elő nyugaton Franciaországgal, keleten pedig Lengyelországgal és Csehszlovákiával szemben, és e vonalaknak „a lehető legtovább” történő védésére utasított. Blomberg utasításaiból világosan látszik, hogy legalábbis a német tábornokok nem tápláltak illúziókat afelől, hogy a birodalom határait bármeddig is védhetnék. Ez volt hát az első válság egy három évig, a Rajna demilitarizált bal partjának 1936-ban történő német visszafoglalásáig tartó válságsorozatban, amely során az antanthatalmak szankciókat alkalmazhattak volna – nem azért, mert Hitler otthagyta a leszerelési konferenciát, és kilépett a Népszövetségből, hanem azért, mert Németország már Hitler hatalomra jutása előtt két évvel kezdődően folyamatosan megsértette a versailles-i békeszerződés leszerelési előírásait. Az, hogy az antanthatalmak ekkor még könnyen legyűrhették volna Németországot, olyan biztos, mint az, hogy egy ilyen akció már születése évében véget vethetett volna a Harmadik Birodalomnak. Ám ennek az egykori bécsi jöttmentnek a géniusza többek között abban is megnyilvánult, hogy ugyanolyan szakértő módon és érthetetlenül volt képes felbecsülni, hogy milyen fából faragták külföldi ellenlábasait, mint ahogyan belföldi ellenfeleit is fel tudta mérni. A győztes antanthatalmak már ebben a válságban sem, és az 1939-ig gyors egymásutánban rá következő többi válságban sem határozták el magukat a cselekvésre, mivel túlságosan megosztottak, túlságosan lomhák, túlságosan vakok voltak ahhoz, hogy megértsék a Rajnán túl folyó események természetét és irányát. Hitler erre vonatkozó számítása ugyanolyan hibátlannak bizonyult, mint a saját népével kapcsolatos egykori és eljövendő számítása. Jól tudta, hogyan fog nyilatkozni a német nép a népszavazáson, amelyet november 12-re időzített, a németek emlékezetét még mindig fájdalmasan kínzó fekete napot jelentő 1918-as fegyvernyugvás évfordulója utánra. A szavazást egyidejűleg bonyolították le az új, egypárti, náci Reichstag megválasztásával. – Tegyetek róla, hogy ezt a napot úgy jegyezzék fel majd népünk történelmében, mint a megváltás napját!– mondta a Breslauban november 4-én tartott választási nagygyűlésen. – így szóljon majd: „Egyik esztendőben, november tizenkettedikén a német nép hivatalosan elveszítette becsületét; tizenöt esztendő múltán eljött egy másik november tizenkettedike, s a német nép akkor visszaállította a becsületét!” – A szavazás előestéjén a tiszteletreméltó agg Hindenburg is besegített egy, a nemzethez intézett rádiószózat erejéig: – Holnap mutassátok meg szilárd nemzeti egységeteket és a kormánnyal vállalt szolidaritásotokat! Velem és a birodalmi kancellárral együtt támogassátok az egyenlő jogok és a becsületes béke elvét, s mutassátok meg a világnak, hogy visszanyertük, és Isten segítségével meg is őrizzük a német egységet! Tizenöt évi frusztráció és egy elveszített háború következményeivel szembeni harag után a német nép válasza szinte egyöntetű volt: a regisztrált szavazóknak körülbelül 96 százaléka elment szavazni, s 95 százalékuk helyeselte Németország távozását Genfből. Az egypárti náci Reichstag-listát, amelyen Hugenberg mellett csupán körülbelül fél tucat nem náci jelölt szerepelt, 92 százalék szavazta meg. Még a dachaui koncentrációs tábor 2 242 foglya közül is 2 154 támogatta szavazatával azt a kormányt, amely rács mögé dugta őket! Igaz, hogy sok lakóközösségben megfenyegették azokat, akik nem mentek el szavazni, vagy nem a többséggel szavaztak, s bizonyos esetekben attól is féltek, hogy a rezsim ellen szavazókat valahogyan kinyomozzák, és megbüntetik. A szavazás azonban még ezekkel a fenntartásokkal együtt is Adolf Hitler hatalmas sikerét hozta, pedig a szavazatok számlálása csalás nélkül esett meg. Nem lehetett kétség a felől, hogy a külvilággal való szembenállásában Hitler maga mögött tudhatta a német nép túlnyomó részének támogatását. Három nappal a népszavazás és választás után Hitler magához kérette Josef Lipskit, az új 54

Néhány hónappal korábban, május 11-én Lord Hailsham, az angol hadügyi államtitkár nyilvánosan figyelmeztette Németországot, hogy bármilyen újrafegyverkezésre irányuló kísérlete a békeszerződés megszegését jelentené, és ugyanezen szerződés értelmében szankciókat eredményezne válaszul. Németországban úgy vélték, hogy a szankció fegyveres inváziót jelent.

lengyel nagykövetet. Tárgyalásuk végeztével olyan közös közleményt adtak ki, ami nemcsak a német közvéleményt, hanem a külföldet is megdöbbentette. A lengyel és a német kormány megegyezett abban, hogy „a továbbiakban közvetlen tárgyalások útján foglalkoznak a két országot egyaránt érintő kérdésekkel, s az európai béke megszilárdítása érdekében egymás közti kapcsolataikban lemondanak az erőszakról”. Lengyelország még Franciaországnál is gyűlöltebb és megvetettebb ellenségnek számított a németek szemében. Számukra a versailles-i békekovácsok legszörnyűbb bűne az volt, hogy Kelet-Poroszországot a lengyel korridorral elválasztották a birodalomtól, leválasztották Danzigot, és a lengyeleknek adták Poznan tartományt és Szilézia egy részét, amely, bár túlnyomóan lengyelek lakták, Lengyelország felosztásától kezdve folyamatosan német felségterületnek számított. A weimari köztársaság idején egyetlen német politikus sem volt hajlandó a lengyel területszerzéseket állandó jellegűnek elismerni. Stresemann megtagadta, hogy akár csak fontolóra is vegyen egy keleti locarnói paktumot, amely kiegészítené a Nyugatra vonatkozó locarnói egyezményt. Von Seeckt tábornok pedig, aki a Reichswehr atyja volt, és a köztársaság első éveiben a német külpolitika döntőbírójaként szerepelt, már 1922-ben ilyen tanácsot adott a kormánynak: „Lengyelország létezése tűrhetetlen, összegyeztethetetlen Németország létének elemi feltételeivel ... [Lengyelországnak] el kell tűnnie, és el is fog ...” Azt is hozzátette, hogy „megsemmisítése a német politika egyik alap törekvése kell, hogy legyen ... Lengyelország eltűnésével le fog omlani a versailles-i békeszerződés egyik legerősebb pillére: a francia hegemónia”.26 Hitler azonban látta, hogy Lengyelországot, mielőtt még megsemmisíthetik, el kell választaniuk szövetségesétől, Franciaországtól. A végső cél elérésével megvalósuló előny mellett az általa választott út további közvetlen előnyöket is kínált. Azzal, hogy lemond az erőszakról Lengyelországgal szemben, erősítheti békepropagandáját, és elcsitíthatja a Nyugatés Kelet-Európában egyaránt feltámadt gyanakvást, amelyet Genfből való kivonulásával keltett. Azzal, hogy közvetlen tárgyalásokra veszi rá a lengyeleket, először is megkerülheti a Népszövetséget, majd meggyengítheti tekintélyét. Lépésével továbbá nemcsak csapást mérhet a „kollektív biztonság” népszövetségi elvére, hanem alááshatja Franciaország kelet-európai szövetségi rendszerét is, a-melynek Lengyelország volt a bástyája. Lehet, hogy a hagyományosan lengyelgyűlölő német nép ezt nem érti meg, de hát Hitler számára a diktatúrának az volt az egyik előnye a demokráciával szemben, hogy a jelentős eredményeket ígérő, ám népszerűtlen politikát egy ideig belső ricsaj nélkül űzheti. 1934. január 26-án, négy nappal azelőtt, hogy Hitler a hatalomra jutásának első évfordulóján megjelent a Reichstagban, bejelentették a Németország és Lengyelország közötti, tíz évre szóló megnemtámadási szerződés aláírását. Ettől a naptól fogva Lengyelország, amely Pilsudski tábornagy diktatúrája alatt maga is éppen a parlamenti demokrácia utolsó maradványainak felszámolásával volt akkoriban elfoglalva, megkezdte a folyamatos elszakadást Franciaországtól, amely a lengyel állam védelmezője volt annak 1919-es újjászületése óta, s egyre közelebb került a náci Németországhoz. Ez az út Lengyelország jóval azelőtti pusztulásához vezetett, hogy a „barátsági és megnemtámadási szerződés” lejárt volna. 1934. január 30-án, amikor felszólalt a Reichstagban, Hitler a német történelemben példátlan eredmények évére tekinthetett vissza. Tizenkét hónap alatt megbuktatta a weimari köztársaságot, saját személyes diktatúrájával cserélte fel annak demokratikus berendezkedését, sajátja kivételével az összes politikai pártot megsemmisítette, szétzúzta a tartományi kormányokat és parlamenteket, s ezzel egyesítette és deföderalizálta a Birodalmat, elsöpörte a szakszervezeteket, eltiport minden és mindenfajta demokratikus szervezetet, kiűzte a zsidókat a közszolgálati és értelmiségi munkakörökből, eltörölte a beszéd- és a sajtószabadságot, felszámolta a bíróságok függetlenségét, és a nácik uralma alá „koordinálta” egy régi és művelt nemzet teljes politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi életét. S amint azt az őszi

népszavazás és Reichstag-választás megmutatta, Hitler a német nép túlnyomó többségének támogatását élvezte mindeme teljesítményéért, valamint a külügyek terén tett határozott lépéséért, amellyel Genfben kivonta Németországot a népek együttműködéséből, és kijelentette, hogy Németország elvárja a nagyhatalmaktól az egyenrangú partnerral szembeni bánásmódot. Mégis gyülekezni kezdtek a felhők a náci horizonton, amikor éppen csak elkezdődött a diktatúra második éve.

A „HOSSZÚ KÉSEK ÉJSZAKÁJA”: 1934. JÚNIUS 30. Az égbolt elkomorulását három, egymással összefüggő és megoldatlan probléma okozta: a radikális partes SA-vezetők folytatták a „második forradalom” zajos követelését; az SA és a hadsereg rivalizált egymással; felmerült a kérdés, hogy ki örökölje a posztját Hindenburg elnöknek, akiben a tavasz jöttével már alig pislákolt az élet. Röhm, a mostanra már két és fél millió rohamosztagos szervezetévé duzzadt SA vezérkari főnöke nem hatódott meg sem Hitler gesztusától, amivel a kormány tagjává jelölte, sem pedig a Führer személyes, baráti újévi levelétől. Februárban hosszú memorandumot terjesztett a kabinet elé, amelyben azt javasolta, hogy az SA váljon egy új néphadsereg magjává, a fegyveres erők, az SA, az SS és a veteránszövetségek pedig mind egyetlen honvédelmi minisztérium alá tartozzanak, amelyet (az utalás félreérthetetlen volt) ő maga vezetne. Keresve sem lehetett volna ennél visszataszítóbb dolgot elképzelni a tisztikar számára, amelynek magasabb rangú tagjai nemcsak hogy egyhangúlag elutasították a javaslatot, de még Hindenburgot is megkérték, hogy támogassa őket. A katonai kaszt minden hagyományának a pusztulását jelentené az, ha Röhm és az ő verekedős barnaingesei a kezükbe kaparintanák a hadsereget. A tábornokokat azok a hirtelen széles körben terjeszteni kezdett történetek is megdöbbentették, amelyek szerint az SA főnöke körül egy korrupt és kicsapongó homoszexuális klikk alakult ki. Von Brauchitsch tábornok később így vallott: – A fegyverkezés túlságosan komoly és nehéz ügy volt ahhoz, hogy sikkasztok, részegesek és homoszexuálisok is részt vehessenek benne! Hitler pillanatnyilag nem engedhette meg magának, hogy megharagítsa a hadsereget, ezért nem támogatta Röhm javaslatát. Sőt, február 21-én titokban azt közölte a leszerelési patthelyzet megtárgyalására Berlinbe érkezett Anthony Edennel, hogy kész az SA létszámának kétharmados csökkentésére, és arra, hogy beleegyezzen egy olyan ellenőrzési rendszerbe, amely megbizonyosodhat afelől, hogy az SA maradéka nem kap sem fegyvert, sem katonai kiképzést. Amikor e javaslata kiszivárgott, Röhm és az SA még elkeseredettebbé vált. 1934 nyarának közeledtével tovább romlott az SA vezérkari főnöke és a hadsereg főparancsnoksága közti kapcsolat. A kabinetben viharos jelenetek zajlottak le Röhm és Blomberg tábornok között. A honvédelmi miniszter márciusban felpanaszolta Hitlernek, hogy az SA titokban nehézgéppuskákkal szerel fel egy nagy létszámú különleges központi őrszemélyzetet, amely nem csak a hadsereget veszélyezteti, mert olyan nyíltan folyik, hogy azzal Németországnak a Reichswehr égisze alatt folyó titkos újrafegyverkezését is veszélybe sodorja. Egyértelmű, hogy a keményfejű Röhmmel és cimboráival szemben Hitler már arra a napra gondolt előre, amikor utolsót lélegzik majd az egyre gyengülő Hindenburg. Tudta, hogy az agg elnök, a hadsereg és más konzervatív német erők is a Hohenzollern-monarchiát szeretnék restaurálni a tábornagy halála után. Neki azonban egyéb tervei voltak, s amikor április elején őt és Blomberget titokban, ám megbízható forrásból arról értesítették Neudeckből, hogy az elnök napjai meg vannak számlálva, ráébredt arra, hogy gyorsan és bátran kell lépnie. A biztos siker érdekében szüksége lesz a tisztikar támogatására. Ε támogatás megszerzése érdekében szinte mindenre kész volt. A hadsereggel folytatandó bizalmas beszélgetésekre kisvártatva alkalom is adódott. Április 11-én von Blomberg tábornok társaságában, valamint a hadsereg és a haditengerészet főparancsnokainak, Freiherr von Fritsch tábornoknak és Raeder tengernagynak a kíséretében a kancellár a Deutschland cirkáló fedélzetén Kiéiből Königsberg felé indult, hogy megtekintse a

kelet-poroszországi tavaszi hadgyakorlatot. A hadsereg és a haditengerészet főparancsnokai felvilágosítást kaptak Hindenburg rosszabbodó állapotáról, s az előzékeny Blomberg támogatásával Hitler köntörfalazás nélkül azt javasolta, hogy a Reichswehr áldásával ő maga legyen az elnök utódja. A katonaság támogatásáért cserébe Hitler felkínálta, hogy véget vet Röhm törekvéseinek, drasztikusan csökkenti az SA létszámát, és garantálja a hadseregnek és a haditengerészetnek, hogy továbbra is ők maradnak a birodalom egyedüli fegyveres erői. Elképzelhető, hogy Hitler Fritsch és Raeder elé tárta azt a lehetőséget is, hogy a hadsereget és a haditengerészetet hatalmas mértékben felduzzasztják, ha hajlandóak az ő oldalán menetelni. A hízelgő Raederrel nem is volt semmi probléma, ám a keményebb Fritsch előbb konzultálni akart főbb tábornokaival. Ε konzultáció május 16-án, Bad Nauheimben zajlott le, és miután elmagyarázták nekik a „Deutschland-paktumot”, a német hadsereg legmagasabb rangú tisztjei egyhangúlag jóváhagyták, hogy Hitler legyen Hindenburg elnök utódja.27 A hadsereg számára ez a politikai döntés később történelmi fontosságúnak bizonyult. Azzal, hogy önként egy megalomániás diktátor mindenféle kötelmektől mentes kezére adta magát, a hadsereg megpecsételte saját végzetét. Ami pedig Hitlert illeti, a megegyezés abszolúttá fogja tenni a diktatúráját/Mihelyt a makacs tábornagy nincs többé az útjában, a Hohenzollernok restaurációjára nem lesz már kilátás, ő maga pedig nemcsak a kormányzat, hanem az állam élére is áll, s egyedül, akadályoztatás nélkül haladhat előre a maga útján. A legfelsőbb hatalomra jutásért elhanyagolható árat kellett fizetnie: feláldozta az SA-t, amelyre most, hogy minden hatalom a kezébe került, már nem volt szüksége. Az SA csupán érdes hangú csőcselék volt, amely már zavarta őt. A tábornokok szűklátókörűsége feletti megvetés magasra emelkedhetett Hitlerben ezen a tavaszon. Meglepően olcsón megvásárolhatók – gondolhatta. Ε véleményéhez később (egy júniusi rossz pillanatot kivéve) változtatás nélkül ragaszkodott mindvégig, sőt, őt is beleértve, mindannyiuk végéig: Ám a nyár elérkeztével Hitler messze nem volt még túl a problémáin. Berlint baljóslatú feszültség kerítette hatalmába. Megsokszorozódtak a „második forradalmat” követelő kiáltások, amelyeket nemcsak Röhm és a rohamosztagosok vezetői, hanem maga Goebbels is hangoztatott a beszédeiben és az általa kézben tartott sajtóban. A konzervatív jobboldalról, a Papen és Hindenburg körüli junkerektől és nagyiparosoktól arra irányuló követelések érkeztek, hogy állítsák le a forradalmat, korlátozzák az önkényes letartóztatásokat, a zsidóüldözést, az egyházak elleni támadásokat és a rohamosztagosok arroganciáját, valamint legyen vége már a nácik által gerjesztett általános terrornak. Magán a náci párton belül új, könyörtelen hatalmi harc folyt. Röhm ellen összefogott a két legnagyobb hatalommal rendelkező ellensége: Göring és Himmler. Április l-jén Göring Himmlert, a még mindig az SA részlegeként működő és Röhm főparancsnoksága alatt álló feketezubbonyos SS vezetőjét nevezte ki poroszországi Gestapo-főnökké. Himmler azonnal nekilátott saját titkosrendőr-birodalma kiépítésének. A Hindenburg által az előző év augusztusában (légügyi miniszter létére) kinevezett új General der Infanterie, Hermann Göring örömmel cserélte barna SA-egyenruháját az új, látványosabb uniformisra. A változás szimbolikus is volt: tábornokként és a katonai kasztba tartozó egyik család tagjaként Göring sebesen a hadsereg mellé állt annak Röhm és az SA elleni küzdelmében. Hogy megvédje magát a dzsungelháborúban, ő is saját rendőrséget szervezett magának: a több ezer fős, Landespolizeigruppe General Göring nevű csoportot, amelyet az egykori lichterfeldei kadétiskolában állomásoztatott. Annak idején Lichterfeldében lépett be a hadseregbe, és a hely Berlin stratégiai fontosságú külső peremén helyezkedett el. Összeesküvések és ellenösszeesküvések rémhírei fokozták a feszültséget a fővárosban. Vön Schleicher tábornok, aki nem tudta elviselni a tisztes feledés homályát, s nem jutott eszébe, hogy Hindenburg, a tábornoki kar és a konzervatívok már nem bíznak benne, következésképpen tehát tehetetlen, újra beleártotta magát a politikába. Kapcsolatban állt Röhmmel és Gregor

Strasserral, s híre kelt, hogy olyan egyezséget próbál kötni, amely szerint régi ellenfele, Papen helyett ő lenne az alkancellár, Röhm a honvédelmi miniszter, az SA-t pedig egyesítenék a hadsereggel. Ε hírek egy része Hitlerhez is eljutott. Tucatszám keringtek a kormánylisták Berlinben; egyikben-másikban Brüning lett volna a külügyminiszter, Strasser pedig a gazdasági miniszter. Ε hírek kevéssé voltak megalapozottak, de Göring és Himmler malmára hajtották a vizet, ők pedig külön-külön, saját egyéni okaik miatt is tönkre akarták tenni Röhmöt és az SA-t, ugyanakkor pedig leszámolni Schleicherrel és a konzervatívokkal is. Ezért kiszínezték és Hitler elé tárták a jelentéseket, akinek soha nem kellett sok ahhoz, hogy felébredjen benne a gyanakvás. Göring és a Gestapo-főnök nem csupán az SA-t akarta megtisztogatni, de egyszersmind likvidálni szándékoztak más jobb- és baloldali ellenfeleket is, köztük több olyan személyt, aki a múltban lépett fel Hitlerrel szemben, s politikailag nem volt már aktív. Május végén Brüning és Schleicher figyelmeztetést kapott, hogy meg fogják őket gyilkolni. Az előbbi csendben, elváltoztatott külsővel kiszökött az országból, az utóbbi viszont elment nyaralni Bajorországba, ahonnan június vége felé visszatért Berlinbe. Június elején Hitler megejtette a végső összecsapást Röhmmel. A később a Reichstagnak adott beszámolója szerint vitájuk majdnem öt órán át tartott, s „éjfélig húzódott”. Hitler, mint elmondta, utoljára próbált megértésre jutni a mozgalomban szerzett legjobb barátjával. Közöltem vele, hogy számtalan rémhírből és számos hűséges, régi párttag és SA-vezető kijelentéséből az a benyomásom támadt, hogy lelkiismeretlen elemek olyan országos kiterjedésű bolsevik akcióra készülnek, ami semmi egyebet nem hozna Németország számára, mint elmondhatatlan szerencsétlenséget ... Utoljára kértem, hogy hagyjon fel ezzel az őrültséggel, s helyette vesse latba tekintélyét egy olyan fejlemény megakadályozása érdekében, amely mindenféleképpen csakis katasztrofálisan végződhet.

Hitler szerint Röhm távoztakor biztosította őt, hogy minden lehetségest meg fog tenni „a dolgok helyrehozatalára”. Ezzel szemben, állította később Hitler, Röhm a „személyes megsemmisítésemre tett előkészületekbe” fogott. Szinte bizonyos, hogy ez az állítás nem volt igaz. Bár a Reichstag felgyújtásához hasonlóan a tisztogatás története sem lesz soha minden részletében ismert, minden napvilágra került bizonyíték arra utal, hogy az SA vezére soha nem tervezte Hitler félreállítását. Sajnos, a szövetségesek kezére került irattárak semmivel nem árulnak el többet a tisztogatásról, mint a Reichstag felgyújtásáról; valószínűleg mindkét esetben Göring utasítására semmisítették meg az összes inkrimináló dokumentumot. Bármi volt is a két régi náci párbeszédének valódi természete, egy-két nappal később Hitler utasította az SA-t, hogy júliusban az egész hónapra legyen szabadságon. Ennek időtartama alatt a rohamosztagosoknak tilos volt az egyenruhaviselet, és nem tarthattak felvonulásokat, sem gyakorlatokat. Június 7-én Röhm bejelentette, hogy ő maga betegszabadságra megy, ám ugyanakkor elszántan figyelmeztetett is: „Ha az SA ellenségei azt remélik, hogy az SA-t nem hívják vissza a szolgálatba, vagy csak részben hívják vissza a szabadságról, megengedhetjük nekik, hogy élvezzék e rövid életű reményt. Válaszunkat a szükség szerinti órában és módon kapják meg majd. Az SA Németország reménysége, és az is marad!” Berlinből való eltávozása előtt Röhm az SA vezetőivel tartandó értekezletre hívta Hitlert a München melletti Wiesseébe, június 30-ára. Hitler készségesen beleegyezett, s meg is jelent a megbeszélt helyen, bár nem úgy, ahogyan azt Röhm valaha is képzelte volna. Ekkor talán még Hitler sem gondolta, hogy úgy fog oda beállítani, ahogy végül tette. Mint később a Reichstagban elismerte, „újra meg újra” habozott „a végső döntés előtt... Még mindig élt bennem a titkos remény, hogy talán megkímélhetem a mozgalmat és az én SA-mat egy ilyen nézeteltérés szégyenétől, és hogy talán lehetséges súlyos konfliktusok nélkül megszüntetni a bajt.” „Be kell vallanom, hogy május utolsó napjaiban egyre több és több nyugtalanító tényre derült világosság” – tette hozzá. Igaz-e ez? Hitler később azt állította, hogy Röhm és

konspirátor társai előkészületeket tettek Berlin elfoglalására és az ő őrizetbe vételére. Ám ha ez így volt, akkor miért ment el az SA minden vezetője Berlinből június elején, és ami még fontosabb, miért utazott el Hitler éppen ekkor Németországból, alkalmat teremtve az SA vezetőinek arra, hogy távollétében magukhoz ragadják az állam irányítását? Június 14-én a Führer tudniillik Velencébe utazott a fasiszta diktátortársával, Mussolinival tartandó első találkozójára. A találkozás mellesleg nem sikerült különösebben jól a német vezető szempontjából, aki elázott esőkabátjában és ütött-kopott puha kalapjában kényelmetlenül érezte magát a tapasztaltabb Duce jelenlétében, aki csillogó, érdemrendekkel díszes fasiszta uniformisában feszített, s kissé leereszkedően bánt vendégével. Hitler meglehetősen ingerült állapotban tért vissza Németországba, ahol június 17-ére, vasárnapra a thüringiai kisvárosba, Gerába hívta össze pártja vezetőit, hogy beszámoljon nekik Mussolinival folytatott tárgyalásairól, és áttekintse a romló belföldi helyzetet. A sors akaratából az ősi egyetemi városban, Marburgban is zajlott egy találkozó, amely a gerainál sokkal nagyobb figyelmet keltett Németországban és az egész világon egyaránt, és a kritikus helyzetet a tetőpontra lendítette. A dilettáns Papen, akit Hitler és Göring durván az oldalvonalra lökött, ám formailag még mindig alkan-cellár volt, és változatlanul Hindenburg bizalmát élvezte, összegyűjtött magában annyi bátorságot, hogy nyilvánosan felszólaljon annak a rezsimnek a túlkapásai ellen, amelynek a Németországra szabadítása érdekében ő is sokat tett. Májusban Neudeckbe küldte a gyengélkedő elnököt (ekkor látta utoljára életben a védelmezőjét), s a zord külsejű, de gyenge agg tábornagy így szólt hozzá: – Rosszul mennek a dolgok, Papen. Nézzen utána, hogy mivel hozhatná rendbe őket! Papen e bátorítással a tarsolyában elfogadta a marburgi egyetem meghívását, hogy beszédet mondjon június 17-én. Beszédét jórészt egyik személyes tanácsadója, Edgar Jung, a briliáns müncheni protestáns ügyvéd írta, bár az alkancellár egyik titkára, Herbert von Bőse, valamint az Actio Catholica vezetője, Erich Klausener is szolgáltatott bele ötleteket. Ez az együttműködés hamarosan mindhármuk életébe került. Bátor beszéd volt, és hála Jungnak, ékesszóló stílusban, méltóságteljes hangnemben szólt. A forradalom és a náci terror abbahagyására, a hétköznapi konvenciókhoz való visszatérésre, valamint bizonyos mérvű szabadság, főleg a sajtószabadság helyreállítására szólított fel. Papen dr. Goebbelsnek, a propagandaminiszternek címezte a következőket: A nyílt, férfias viták jobb szolgálatot tennének a német népnek, mint például a német sajtó jelenlegi állapota. A kormány [ne feledje] a régi közmondást: „Csak a gyengék nem tűrik a kritikát!” ... Nem a propaganda teremti a nagy férfiakat ... Aki szoros kapcsolatra és egységre vágyik a néppel, annak nem szabad alábecsülnie a nép értelmét. Nem tarthatja a népet mindörökké pórázon ... Semmiféle szervezet, semmiféle propaganda, ha még oly kiváló is, sem őrizheti meg egymagában hosszú távon a bizalmat. A bizalom és az odaadás nem őrizhető meg sem felhajtással... sem a nemzet védtelen felével szembeni fenyegetésekkel, hanem csakis úgy, hogy megbeszélik a dolgokat a néppel. Azoknak az embereknek, akiket idiótákként kezelnek, nincs bizalmuk, amit odaadhatnának ... Ideje, hogy minden honfitársunk iránti testvéri szeretetben és tiszteletben egyesüljünk, hogy ne zavarjuk munkájukban a komoly embereket, és hogy elhallgattassuk a fanatikusokat. 28

Amikor a beszéd ismertté vált, széles körben elterjedt a híre Németországban, ám bombaként hullott a Gerában összegyűlt náci vezérek kis csoportjára, s Goebbels azonnal intézkedett, hogy a lehető legkevésbé váljon ismertté. Letiltotta a beszédről készült felvétel aznap estére tervezett lejátszását a rádióban, s megtiltotta, hogy a sajtóban bármiféle említés essék róla, sőt azt is megparancsolta, hogy a rendőrség foglalja le a beszéd részleges szövegével már utcára került Frankfurter Zeitung példányait. Ám még a propagandaminiszter abszolút hatalma sem volt elegendő ahhoz, hogy a német nép és a külföld ne szerezzen tudomást a kihívó beszéd tartalmáról. A ravasz Papen jó előre kiosztotta beszéde szövegét a Berlinben dolgozó külföldi tudósítók és diplomaták között, és saját újsága, a Germania nyomdáján sebtében lehúztak, majd titokban kiosztottak belőle több ezer példányt.

A marburgi beszédről értesülő Hitler tüzet hányt haragjában. Még ugyanazon a napon Gerában tartott beszédében denunciálta „azt a pigmeust, aki azt képzeli, hogy néhány frázissal megállíthatja egy nép életének gigantikus megújulását”. Papen is feldühödött, hogy beszéde nem juthatott nyilvánosságra. Június 20-án Hitlerhez rohant, és közölte: nem tűrheti, hogy „egy kezdő miniszter” így betilthassa az ő beszédét. Kijelentette, hogy „az elnök meghatalmazottjaként” mondta el a beszédet, és ott rögtön benyújtotta lemondását, hozzátéve, hogy lépéséről azonnal tájékoztatni fogja Hindenburgot.29 Ez olyan fenyegetés volt, amely nyilván aggaszthatta Hitlert, aki ismerte a jelentéseket, melyek szerint az elnök annyira elégedetlen a helyzettel, hogy azt fontolgatja: rendkívüli állapotot hirdet, és átadja a hatalmat a hadseregnek. Hitler másnap, 21-én Neudeckbe repült, és meglátogatta Hindenburgot, hogy felmérje a náci rezsim folytatódására leselkedő veszély nagyságát. Fogadtatása csak növelhette félelmét. Von Blomberg tábornok jött elé, s Hitler gyorsan észrevette, hogy honvédelmi miniszterének a vele szemben tanúsított szokásos lakájmodora hirtelen eltűnt. Blomberg most a szigorú porosz tábornok volt, aki kertelés nélkül elmondta Hitlernek: a tábornagy felhatalmazta annak közlésére, hogy amennyiben a jelenlegi feszült állapot nem szűnik meg gyorsan Németországban, az elnök ki fogja hirdetni a rendkívüli állapotot, és átadja az állam ellenőrzését a hadseregnek. Amikor Hitler Blomberg jelenlétében néhány percre Hindenburg színe elé kerülhetett, az agg elnök megerősítette az ultimátumot. Ez katasztrofális fordulatot jelentett a náci kancellár számára. Nem csak az a terve került veszélybe, hogy ő foglalhassa el majd Hindenburg helyét: ha a hadsereg kerül hatalomra, neki és a náci kormányzatnak egyaránt vége lesz. Még aznap Berlinbe visszarepülve bizonyára meggondolta magában, hogy ha életben akar maradni, egyetlen választása maradt: teljesítenie kell a hadsereggel kötött megállapodását, elnyomni az SA-t, és véget vetni a forradalomnak, amelynek a folytatását a rohamosztagosok vezetői követelik. A tiszteletre méltó agg elnök támogatását élvező hadsereg nem fogja ennél kevesebbel beérni, annyi bizonyos! Június utolsó, válságos hetében Hitler mégis habozott – legalábbis a tekintetben, hogy mennyire legyen drasztikus az SA-val szemben, amelynek oly nagy mértékben le volt kötelezve. Most Göring és Himmler segített neki a döntésben. Már lajstromozták a törlesztendő számlákat: hosszú listákat készítettek a likvidálandó régi és jelenlegi ellenségekről. Pusztán annyi dolguk maradt, hogy meggyőzzék a Führert az ellene folyó „összeesküvés” szörnyű mértékéről, és a gyors, könyörtelen akció szükséges voltáról. Wilhelm Frick belügyminiszternek, Hitler egyik leghűségesebb követőjének a Nürnbergben tett vallomása szerint végül Himmlernek sikerült meggyőznie Hitlert arról, hogy „Röhm puccsot akar.” „A Führer megparancsolta Himmlernek, hogy fojtsa el a puccsot” – tette hozzá. Mint kifejtette, Himmlernek Bajorországban, Göring-nek pedig Berlinben kellett a puccsot letörnie.30 A hadsereg is sürgette Hitlert, s ezzel felelőssé vált a nemsokára bekövetkező barbár tettekért. Június 25-én von Fritsch tábornok, főparancsnok készültségbe helyezte a hadsereget, visszavont minden eltávozást, és a laktanyákban tartotta a katonákat. Június 28-án Röhmöt kizárták a Német Tisztek Szövetségéből – ez nyílt figyelmeztetés volt arra, hogy valami készül az SA vezérkari főnöke ellen. Annak érdekében, hogy senkinek, s legkevésbé Röhmnek ne legyenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy hol is áll a hadsereg, Blomberg olyat tett, amire addig nem volt példa: június 29-én a saját neve alatt publikált egy cikket a Völkischer Beobachterben, amelyben megerősítette, hogy „a hadsereg ... Adolf Hitler mögött áll... aki továbbra is közénk tartozik”. A hadsereg tehát sürgette a tisztogatást, de nem akart beszennyeződni vele. A piszkos munkát Hitlernek, Himmlernek és Göringnek kellett elvégeznie a feketezubbonyos SSlegényeknek és Göring különleges rendőrségének a segítségével. Június 28-án, csütörtökön Hitler Essenbe utazott, ahol egy helyi náci Gauleiter, Josef Terboven esküvőjére volt hivatalos. Az utazás és annak célja aligha sugallja, hogy Hitler közelinek érezte volna a súlyos válságot. Ugyanezen a napon Göring és Himmler elrendelte,

hogy az SS és a „Göring-rendőrség” különleges egységei álljanak készenlétben. Nyilván úgy érezték, hogy Hitler távollétében szabad kezük van az önálló akcióra. Másnap, huszonkilencedikén a Führer meglátogatta a Munkaszolgálat vesztfáliai táborait, s délután visszatért a Rajna-menti Godesbergbe, ahol egy régi háborús bajtársa, Dreesen folyóparti szállodájában szállt meg. Aznap este Goebbels, akiről úgy tűnik, hogy habozott, melyik táborhoz is csatlakozzon (korábban titokban érintkezésbe is lépett Röhmmel), döntését meghozva megérkezett Godesbergbe, ahová Hitler későbbi elmondása szerint „fenyegető híreket” vitt Berlinből. Karl Ernst, az egykori szállodai szobainas és egy homoszexuálisok által látogatott kávéház kidobóembere, akit Röhm az SA berlini vezetőjévé tett meg, riadóztatta a rohamosztagosokat. A csinos, ám nem okos fiatal Ernst akkor és élete még hátralevő huszonnégy órájában egyfolytában azt hitte, hogy jobboldali puccs készül – büszkén, „Heil Hitler!” kiáltással fog nemsokára meghalni. Később Hitler azt állította, hogy e pillanatig, június 29-éig pusztán annyit határozott el, hogy „az SA vezérkari főnökét [Röhmöt] megfosztom a hivatalától, és ideiglenesen őrizetbe vétetem, valamint letartóztatunk számos SA-vezetőt, akiknek a bűnei felől nincs kétség ... a többieket pedig a kötelességérzetükre apellálva visszahívom”. Július 13-án ezt adta elő a Reichstagban: Azonban ... éjjel egy órakor két sürgős üzenetet kaptam Berlinből és Münchenből, amelyek riadóparancsokról szóltak: először Berlinben délután négy órára rendeltek el riadókészültséget... délután ötkor pedig meglepetésszerű támadással kezdődött volna az akció; meg akarták szállni a kormányépületeket... Másodszor pedig, Münchenben már riadóztatták is az SA-t; este kilenc órára kaptak gyülekezőparancsot... Ez zendülés volt! Ε körülmények között csak egyetlen döntést hozhattam ... Csakis a kíméletlen és véres beavatkozással fojtható el talán a felkelés tovább terjedése ... Hajnali két órakor Münchenbe repültem.

Hitler soha nem árulta el, hogy kitől jöttek a „sürgős üzenetek”, de a jelek arra mutatnak, hogy Göring és Himmler küldte őket. Annyi bizonyos, hogy mindkét üzenet erősen túlzott. Ernstnek, a berlini SA-vezetőnek a legdrasztikusabb terve az volt, hogy szombaton Brémába autózik a feleségével, hogy onnan nászútra hajózzanak Madeirára. És mi folyt délen, ahová az SA „konspirátorai” koncentrálódtak? A június 30-ára virradó éjjel 2 órakor, abban a pillanatban, amikor Hitler Goebbels kíséretével felszállt a Bonn melletti Hangelar repülőtérről, Röhm százados és SA-beli alvezérei békésen aludtak ágyukban a Tegernsee-menti Wiessee-ben levő Hanslbauer szállóban. Edmund Heines, Szilézia SA-Obergruppenführere, a lányos arccal és egy rakodómunkás testével rendelkező köztörvényes gyilkos és notórius homoszexuális, egy fiatal férfival aludt együtt éppen. Az SA vezetői a jelek szerint olyannyira nem készültek felkelés kirobban-tására, hogy Röhm még a testőreit is Münchenben hagyta. Úgy tűnik, az SA-vezérek közt nagyban folyt a dőzsölés, de szó sem volt konspirációról. Hitler és kis társasága (mely menet közben kiegészült a Führer sajtófőnökével, Otto Dietrichhel és a színtelen, ám lojális hannoveri SA-vezérrel, Viktor Lutzéval) június 30-án, szombaton hajnali 4 órakor landolt Münchenben, ahol megtudták, hogy máris történtek bizonyos intézkedések. Walter Buch őrnagy, a pártbíróság (USCHLA) vezetője és Adolf Wagner, Bajorország belügyminisztere, valamint Hitlernek olyan régi bajtársai, mint Emil Maurice, az egykori fegyenc és a Führer vetélytársa Geli Raubal kegyeiben, továbbá Christian Weber, aki régebben lókereskedő és egy kabaréban kidobóember volt, máris letartóztatták az SA müncheni vezetőit, köztük Schneidhuber Obergruppenführert, aki mellesleg München rendőrfőnöke is volt. A magát mostanra hisztériába lovaló Hitler a belügyminisztériumban talált rá a letartóztatottakra. Schneidhuber, a hadsereg egykori ezredese elé lépve leszaggatta ruhájáról a náci jelzéseket, és elátkozta „árulásáért”. Kevéssel hajnal után Hitler és társasága hosszú gépkocsisorban indult Münchenből Wiessee felé. Röhmöt és barátait mély álomban lepték meg a Hanslbauer szállóban. Az ébresztés durva

volt. Heinest és a vele alvó fiatalembert kirángatták az ágyból, kivitték a szálló elé, és Hitler parancsára ott helyben agyonlőtték őket. Otto Dietrich beszámolója szerint a Führer egyedül lépett be Röhm szobájába, legorombította, majd megparancsolta, hogy vigyék vissza Münchenbe és zárják a Stadelheim börtönbe, amelyet az SA-főnök ismert már belülről azóta, hogy Hitler oldalán részt vett az 1923-as sörházi puccsban. Tizennégy viharos esztendő után elvált annak a két barátnak az útja, akik mindenki másnál felelősebbek voltak a Harmadik Birodalom megszületéséért, terrorjáért és elfajzásáért, s akik ha gyakran nem is értettek egyet, a válságok, vereségek, csalódások pillanataiban mindig egymás oldalán álltak. Most azonban Hitlernek és a nácizmusnak ez a sebhelyes arcú, veszekedős élharcosa az erőszak jegyében végigjárt életútjának végére érkezett. Hitler nyilván nagylelkűnek vélt gesztussal úgy intézkedett, hogy hagyjanak ott egy pisztolyt régi barátja asztalán. Röhm azonban nem volt hajlandó a fegyver használatára. – Ha meg kell halnom, akkor maga Adolf öljön meg! – mondta a jelentés szerint. Egy rendőrhadnagy szemtanúnak az 1957 májusában, az események után huszonhárom esztendővel tartott müncheni per során tett vallomása szerint ekkor két SS-tiszt ment be Röhm cellájába, és testközelből sütötték rá a revolvereiket. – Röhm mondani akart valamit – idézte fel a tanú –, de az SS-tiszt intett neki, hogy hallgasson. Röhm ekkor megvető arccal, meztelen felsőtesttel vigyázz-ba állt. –55 Így halt meg, olyan erőszakosan, ahogyan élt is, megvetéssel telten a barátja iránt, akit olyan magasra segített, ahová addig egyetlen német sem jutott, és szinte bizonyos, hogy az aznap lemészárolt több száz emberhez hasonlóan ő sem értette világosan, hogy mi történik (Schneidhuber például a beszámolók szerint így kiáltott: – Uraim, nem tudom, mi ez az egész, de kérem, hogy pontosan célozzanak!), s azt sem, hogy miért, csak annyit tudott, hogy elárulták; márpedig ő, aki oly régóta együtt élt az árulással, és gyakran követte el maga is, nem számított Adolf Hitler árulására. Berlinben eközben Göring és Himmler sem tétlenkedett. Körülbelül 150 SA-vezetőt gyűjtöttek be és állítottak falhoz a lichterfeldei kadétiskolában, ahol Himmler SS-ének és Göring különleges rendőrségének kivégzőosztagai végeztek velük. Így halt meg Karl Ernst is, akinek a nászútját szakították félbe az autóját Bréma előtt megállító SS fegyveresek. Feleségét és sofőrjét megsebesítették, őt magát pedig eszméletlen állapotban szállították vissza Berlinbe a kivégzésre. Ezen a véres nyári hétvégén nemcsak az SA vezetői hullottak el. Június 30-án délelőtt egy civilruhás SS-osztag csengetett be von Schleicher tábornok házába. Amikor a tábornok ajtót nyitott, ott helyben agyonlőtték, s amint kijött a felesége, akit alig tizennyolc hónapja vett el (addig agglegény volt), őt is nyomban megölték. Kurt von Bredow tábornok, Schleicher jó barátja ugyanígy halt meg még aznap este. Gregor Strassert szombaton délben hurcolták el berlini otthonából, és Göring személyes parancsára néhány órával később a cellájában végezték ki a Prinz Albertstrassén lévő Gestapo-börtönben. Papen szerencsésebb volt: az ő életét megkímélték. Irodáját azonban feldúlta egy SS-osztag, amely íróasztalánál lőtte le Bösét, Papen titkárságának a vezetőjét. Bizalmas munkatársát, Edgar Jungot, akit néhány nappal korábban a Gestapo tartóztatott le, a börtönben gyilkolták meg. Egy másik munkatársát, Erich Klausenert, az Actio Catholica vezetőjét a hírközlési minisztériumban lévő irodájában öltek meg. Papen stábjának többi tagját, köztük magántitkárát, Stotzingen bárónőt koncentrációs táborba hurcolták. Amikor Papen panaszra ment Göringhez, amaz (saját későbbi visszaemlékezése szerint) „többé-kevésbé” rövid úton 55

Az 1957 májusában, Münchenben rendezett per volt az első olyan alkalom, amikor az 1934 június 30-i tisztogatás tényleges résztvevői és szemtanúi nyilvánosan megszólaltak. A Harmadik Birodalom idején nem beszélhettek volna. Sepp Dietrich, akit személyes emlékeim alapján a Harmadik Birodalom legbrutálisabb emberei közé sorolok, 1934-ben Hitler SS-testőrségének a parancsnoka volt, s ő vezényelte a Stadelheim börtönben zajló kivégzéseket. Később a háború alatt a Waffen SS vezérezredese volt, akit 25 évi börtönbüntetésre ítéltek azért, mert bűnrészesnek találták amerikai hadifoglyok meggyilkolásáért az 1944-es ardennes-i csatában. Tíz év után szabadlábra helyezték, majd Münchenbe vitték, ahol 1957. május 14-én tizennyolc havi börtönbüntetést kapott az 1934. június 30-i kivégzésekben játszott szerepéért. Dietrich és a Röhmöt megölő egyik SS-tiszt, Michael Lippert elítélésével első ízben büntettek meg a tisztogatásban részt vett náci hóhérokat.

kirúgta Papent, akit ezután házi őrizetbe helyeztek: villáját felfegyverzett SS-őrség vette körül, telefonját kikapcsolták, s megtiltották neki, hogy a külvilággal érintkezzen. Németország alkancellárja e további megaláztatást is jól tűrte, nem egészen egy hónappal később ugyanis azzal mocskolta be magát, hogy barátai náci gyilkosainak a kezéből elfogadta új megbízatását: Németország ügyvivőjévé tették Bécsben, ahol a nácik éppen azt megelőzően gyilkolták meg Dollfuss kancellárt. Soha nem állapították meg, hogy pontosan hány embert gyilkoltak meg a tisztogatás során. Július 13-án a Reichstagban mondott beszédében Hitler bejelentette, hogy hatvanegy személyt lőttek agyon, köztük tizenkilenc „magasabb rangú SA vezetőt”, valamint további tizenhárom fő vesztette életét a letartóztatásnak ellenszegülve, s hárman „öngyilkosságot követtek el”, azaz összesen hetvenhét áldozat volt. A párizsi emigránsok által összeállított A tisztogatás Fehér Könyve című kiadvány azt állította, hogy 401 embert gyilkoltak meg, de ezek közül csupán 116 főt nevezett meg. Az 1957-es müncheni perben „több mint ezer” áldozatról esett említés. Sokat pusztán bosszúból öltek meg, mert a múltban valamikor szembeszálltak Hitlerrel; másokat azért gyilkoltak meg, mert bizonyára sokat tudtak; legalább egy személyt pedig tévedésből. A már ismertetett 1923-as sörházi puccsot leverő, a politikától már régóta visszavonultan élő Gustav von Kahr holttestét Dachau mellett egy mocsárban találták meg: valószínűleg csákányokkal gyilkolták meg. A München melletti Harlaching erdejében bukkantak a holttestére a Jeromos-rendi Bernhard Stempfle atyának, aki, mint korábban beszámoltunk róla, részt vett a Mein Kampf szerkesztésében, később pedig talán túl sokat beszélt a Hitler szerelme, Geli Raubal öngyilkosságának általa ismert okáról. Stempfle atyának kitörték a nyakát, és három golyót kapott a szívébe. Heiden szerint a gyilkosok osztagát Emil Maurice vezette, az egykori fegyenc, aki egykor szintén udvarolt Geli Raubalnak. A „túl sokat tudó” áldozatok közt három SA-legény is szerepelt, akik állítólag Ernst bűntársai voltak a Reichstag felgyújtásában: őket Ernsttel együtt végezték ki. Egyetlen további gyilkosság érdemel külön említést. Június 30-án este hét óra húsz perckor dr. Willi Schmid, a Münchener Neueste Nachrichten című vezető müncheni napilap kitűnő zenekritikusa éppen a dolgozószobájában csellózott, felesége pedig a vacsorát főzte, míg kilenc-, nyolc- és kétesztendős gyermekeik a nappali szoba padlóján játszottak, amikor becsengettek a müncheni Schackstrassén lévő lakásuk ajtaján. Belépett az SS négy embere, és minden magyarázat nélkül magukkal vitték dr. Schmidet. Négy nap múlva vitték vissza a holttestét egy koporsóban, amelyről a Gestapo meghagyta, hogy semmilyen körülmények között nem szabad felnyitni. Dr. Willi Schmidet, aki soha életében nem politizált, az SSlegények összetévesztették egy Willi Schmidt nevű helyi SA-vezetővel, akit időközben egy másik SS-különítmény letartóztatott, majd agyonlőtt.56 Létezett egyáltalán Hitler elleni összesküvés? Csak az ő szava szól mellette, az, amit a hivatalos közleményben és a Reichstagban július 13-án elmondott beszédben mond. Soha egy fikarcnyi bizonyítékot nem adott elő. Röhm nem rejtette véka alá azt a törekvését, hogy az SA váljon az új hadsereg magjává, s maga akar az élére állni. Biztos, hogy konzultált Schleicherrel erről az elképzeléséről, amelyről már akkor is beszélt vele, amikor még Schleicher volt a kancellár. Amint Hitler megállapította, Gregor Strassert valószínűleg „bevonták” a tárgyalásokba. Az efféle tárgyalások azonban nem merítik ki az árulás fogalmát. Maga Hitler is érintkezett Strasserral, sőt június elején Otto Strasser szerint fel is ajánlotta neki a gazdasági miniszteri tárcát. Hitler először azzal vádolta Röhmöt és Schleichert, hogy egy „idegen hatalom” (nyilván Franciaország) támogatását igyekeztek megszerezni: vádja szerint von Bredow tábornok lett volna a „külpolitikai” közvetítő. Ez az „árulás” vádjának részét képezte velük szemben. S bár 56

Kate Eva Hörlin, Willi Schmid egykori felesége 1945. július 7-én a New York állambeli Binghamtonban tett eskü alatt írásos vallomást férje meggyilkolásáról. A hölgy 1944-ben kapott amerikai állampolgárságot. Az atrocitás eltussolása érdekében maga Rudolf Hess látogatta meg az özvegyet, bocsánatot kért a „tévedésért”, és elintézte neki, hogy nyugdíjat kapjon a német kormánytól. Az írásos vallomás a nürnbergi dokumentumok között található: L-135, NCA VII, 883-90. o.

Hitler a Reichstag előtti beszédében megismételte a vádakat, sőt gúnyosan említette, hogy „egy külföldi diplomata [ez nem lehetett más, mint Francois-Poncet, a francia nagykövet] elmagyarázta, hogy a Röhmmel és Schleicherrel folytatott megbeszélés ártatlan jellegű volt”, vádjait mégsem tudta semmivel alátámasztani. Már az is elég bűn, magyarázta akadozva, ha a Harmadik Birodalomban bármely felelős német férfi az ő tudta nélkül akár csak találkozik is külföldi diplomatákkal. Amikor három németországi áruló találkozót szervez ... egy külföldi államférfival... és olyan utasítást ad, hogy e találkozóról én semmit ne tudhassak meg, akkor én az ilyen embereket akkor is agyonlövetem, ha később igaznak bizonyulna, hogy az előttem így titokban tartott találkozón semmi egyébről nem beszélgettek, mint az időjárásról, régi pénzérmékről és hasonló dolgokról. Amikor Francois-Poncet élénken tiltakozott az inszinuáció ellen, hogy ő részt vett volna Röhm összeesküvésében, a német külügyminisztérium hivatalosan értesítette a francia kormányt, hogy a vádak teljességgel alaptalanok voltak, s a birodalmi kormány reméli, hogy a nagykövet úr a helyén marad. Valóban, magam is tanúsíthatom, hogy Francois-Poncet továbbra is jobb személyes kapcsolatban maradt Hitlerrel, mint bármely másik demokratikus állam követe. Az első közleményekben, különösen a Führer sajtófőnöke, Otto Dietrich által nyilvánosságra hozott vérfagyasztó szemtanúi beszámolóban, de még Hitlernek a Reichstagban elmondott beszédében is bőségesen terítékre kerültek Röhm és a többi agyonlőtt SA-vezető züllött erkölcsei. Dietrich azt állította, hogy a Wiesseeben egy fiúval ágyban talált Heines letartóztatásának jelenete „leírhatatlan”. Hitler pedig, amikor június 30-án délben, közvetlenül az első kivégzéseket követően beszédet mondott a müncheni rohamosztagosok életben maradt vezetőinek, kijelentette, hogy a kivégzettek pusztán a romlott erkölcseik miatt is halált érdemeltek. Hitler azonban már a párt életének első napjaitól fogva mindvégig tudta, hogy legközelebbi és legfontosabb követői között nagyon sok a perverz és a köztörvényes gyilkos. Közbeszéd tárgya volt például, hogy Heines SA-legényeket küldött szét, akik egész Németországban keresték a számára megfelelő fiúszeretőket. Hitler nemcsak eltűrte, de egyenesen védelmezte is ezeket a dolgokat; nem egyszer figyelmeztette pártbeli elvtársait, hogy ne legyenek túlságosan finnyásak valakinek a személyes erkölcsei miatt, ha az illető egyébként a mozgalom fanatikus harcosa. Most, június 30-án úgy döntött, hogy meg fog döbbenni legrégebbi alvezérei némelyikének erkölcsi züllése miatt. Az öldöklés jórészt befejeződött július 1-jére, vasárnap délutánra, amikor Hitler, aki éjszaka Münchenből visszarepült Berlinbe, teát adott a kancellária kertjében. Hétfőn Hindenburg elnök köszönetet mondott Hitlernek az „elszánt és lovagias beavatkozásért, amellyel csírájában fojtotta el az árulást, és nagy veszélytől mentette meg a német népet”. Az elnök Göringnek is gratulált a „hazaárulás” elfojtása érdekében végzett „energikus és sikeres cselekvéséhez”. Kedden von Blomberg tábornok átadta a kancellárnak a kabinet gratulációját, majd ezt követően a kabinet nekilátott, hogy a mészárlást „az állam védelmében szükséges” intézkedésként „törvényesítse”. Blomberg ezen kívül napiparancsot adott ki a hadsereg részére, amelyben a főparancsnokságnak az eseményekben bekövetkezett új fejlemény feletti elégedettségét fejezte ki, s „az új SA-val szívélyes kapcsolat” teremtését ígérte. Kétségtelen: természetes volt, hogy a hadsereg örül riválisa, az SA legyőzetésének – ám hová lett a becsülete, a tisztessége annak a tisztikarnak, amely nemcsak hogy megbocsátott a kormánynak, hanem még nyíltan meg is dicsérte azért, hogy a német történelemben példátlan vérengzést vitt véghez, s ennek során e tisztikar két főrangú tagját, von Schleicher és von Bredow tábornokokat is hidegvérrel meggyilkoltatta? Csak a nyolcvanöt éves von Mackensen tábornagy és von Hammerstein tábornok, a hadsereg egykori főparancsnoka emelte fel tiltakozó

hangját két tiszttársuk meggyilkolása és az ehhez alapul szolgáló hazaárulási vád ellen.57 A tisztikar ilyen magatartása fekete foltot hagyott a hadsereg becsületén, s jelezte hihetetlen rövidlátását is. Miután 1934. június 30-án közösséget vállaltak Hitler törvénytelen eljárásával, sőt gengszterizmusával, a tábornokok olyan helyzetbe kerültek, amelyben nemcsak belföldön, hanem a határokon túl sem ellenezhették többé a náci terrorizmus további rémtetteit, sőt még a saját tábornoktársaik ellen irányulókat sem. A hadsereg ugyanis támogatta Hitlernek azt a megállapítását, hogy az ő szava lett a törvény, vagy ahogy maga fogalmazta július 13-án a Reichstagban: – Ha bárki megfeddene, és megkérdezné, miért nem hagyatkoztam a rendes bíróságokra, akkor csak annyit mondhatok, hogy ebben az órában én voltam felelős a német nép sorsáért, s így én váltam a német nép legfelsőbb bírájává [oberster Gerichtsherr]. – A biztonság kedvéért még hozzátette: – Mindenkinek tudnia kell a jövőre nézve, hogy ha kezet emel az államra, a biztos halál lesz a sorsa. – Ez a figyelmeztetés szinte napra pontosan tíz év múlva beigazolódott a tábornokokkal szemben is, amikor az elszántabbak közülük végre kezet merészeltek emelni „legfelsőbb bírájukra”. A tisztikar csak áltatta magát, amikor azt hitte, hogy június 30-án örökre megszabadult a hagyományos kiváltságaival és hatalmával szembeni náci fenyegetéstől. Az SA helyébe most az SS lépett. Július 26-án a kivégzésekben vállalt szerepének jutalmául az SS függetlenné vált az SA-tól, és Himmler, az SS Reichsführere közvetlenül Hitler alá került. Ez a sokkal fegyelmezettebb és lojálisabb erő hamarosan nagyobb hatalomra tett szert, mint amennyivel az SA valaha is rendelkezett, és a hadsereg riválisaként elérte azt, ami Röhm rongyos barnaingeseinek nem sikerült. Pillanatnyilag azonban a tábornokok még önelégülten magabiztosak voltak. Amint azt Hitler a Reichstagban is elismételte július 13-án, a hadsereg marad „az egyedüli fegyveres erő”. A főparancsnokság utasítására a kancellár megszabadult az SA-tól, amely vitatni merészelte ezt a tételt. Eljött hát az idő, hogy a hadsereg is végrehajtsa azt, amit a Deutschland fedélzetén kötött paktumban vállalt.

HINDENBURG HALÁLA A látszólag elpusztíthatatlan Hindenburg egész nyáron folyamatosan gyengült, s augusztus 2-án reggel kilenc órakor, életének nyolcvanhetedik évében meghalt. Három órával később, délben, bejelentették, hogy az előző napon a kabinet által életbe léptetett törvény alapján a kancellári és elnöki hatásköröket egyesítették, s Adolf Hitler átvette az államfőnek és a hadsereg főparancsnokának a jogkörét. Az elnöki címet eltörölték; Hitler titulusa Vezér és Birodalmi Kancellár lesz. Diktatúrája ezzel teljessé vált. Hogy semmiféle kibúvóra ne hagyjon lehetőséget, a fegyveres erők minden tisztjétől és katonájától hűségesküt kényszerített ki, amit nem Németországra, de nem is az alkotmányra kellett letenniük (amelyet megsértett azzal, hogy nem választatta meg Hindenburg utódját), hanem személy szerint őrá. Az eskü szövege így szólt: Ε szent esküvéssel Istenre fogadom, hogy feltétel nélküli engedelmességgel szolgálom Adolf Hitlert, a német birodalom és nép vezérét, a fegyveres erők főparancsnokát, s bátor katonaként kész leszek bármikor kockára tenni életemet ezért az esküért. A tábornokok, akik eddig könnyedén megdönthették volna a náci rezsimet, ha úgy akarják, 1934 augusztusától Adolf Hitlerhez kötötték magukat azzal, hogy maguk felett a legfelsőbb törvényes hatalomnak ismerték el a személyét, és olyan hűségesküt tettek le rá, amelynek betartását minden körülmények között becsületbeli kötelességüknek érezték, függetlenül attól, 57

A két magasrangú tiszt folytatta Schleicher és Bredow nevének tisztázására tett erőfeszítéseit, és sikerült is rávenniük Hitlert, hogy az 1935. január 3-án Berlinben, a párt és a katonai vezetők titkos értekezletén ismerje el: a két tábornok megöletése „hiba” volt, és jelentse be, hogy nevük bekerül csapattestük hősi halottainak névsorába. Ε „rehabilitációt” soha nem hozták nyilvánosságra Németországban, de a tisztikar annak fogadta el. (Ld. Wheeler-Bennett, The Nemesis of Power, 337.0.)

hogy betartása mennyire degradálja őket és a hazájukat. Ez az eskü számos magasrangú tiszt lelkiismeretét fogja kínozni még, amikor elismert vezetőjük olyan úton indul el, amely érzésük szerint csak a nemzet pusztulásához vezethet, s ezért ellene lesznek majd. Még több tiszt erre az esküre hivatkozva hárít majd el magától bármiféle személyes felelősséget a kimondhatatlan bűntettekért, amelyeket egy olyan főparancsnok utasítására követnek el, akinek a valódi természetét megtapasztalhatták már az 1934. június 30-án történt mészárlás alkalmával. A német tisztikar egyik megdöbbentően aberrált vonása a „becsület” eme konfliktusából származik: a „becsület” szót, amint személyes tapasztalatomból is tanúsíthatom, a tisztek gyakran mondták ki, és roppant különösen értelmezték. A későbbiekben gyakran váltak személyükben becstelenné és tiporták sárba testületük erkölcsi kódexét azzal, hogy megtartották a Hitlernek tett esküjüket. Amikor Hindenburg meghalt, dr. Goebbels propagandaminiszter hivatalosan bejelentette, hogy nem találtak a tábornagytól származó végrendeletet, ezért azt kell feltételezni, hogy nem létezett ilyen. Augusztus 15-én azonban, négy nappal azelőtt, hogy a németeknek népszavazás útján kellett jóváhagyniuk Hitler utódságát Hindenburg funkcióiban, előkerült Hindenburg politikai végrendelete: nem más, mint Papen vitte el Hitlernek. A végrendelet Hitlert dicsérő szövege hasznos munícióul szolgált a népszavazási kampány utolsó napjaiban, s a szavazás előestéjén Oskar von Hindenburg ezredes rádióbeszédben is megerősítette a tartalmát: Apám maga is Adolf Hitlerben látta német államfőként a közvetlen utódját, s én apám szándéka szerint cselekszem, amikor felszólítok minden német férfit és nőt: szavazzon arra, hogy apám tisztét a Vezér és Birodalmi Kancellár kapja meg!58 Ez szinte bizonyosan nem volt igaz. A rendelkezésre álló leghitelesebb bizonyíték szerint tudniillik Hindenburg utolsó kívánságaként a monarchia visszaállítását javasolta a halála utánra. A végrendeletnek ezt a részét Hitler nem hozta nyilvánosságra. Az idős elnök végrendeletét körülvevő rejtély egy része, ha nem is az egész, tisztázódott Papen nürnbergi kihallgatása során, majd később az emlékirataiban. Bár Papen nem feddhetetlen tanú, és talán nem is mondott el mindent, amit tudott, vallomását nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mint előadja, a tábornagy kérésére ő írta Hindenburg végrendeletének első változatát. Az én vázlatom [írja emlékirataiban] azt javasolta, hogy halála után alkotmányos monarchiát fogadjunk el, s nyomatékot adtam annak, hogy nem tanácsos az elnöki és kancellári hivatalokat egyesíteni. Hogy semmivel ne bántsuk meg Hitlert, jóváhagyólag hivatkoztunk a náci rezsim bizonyos pozitív eredményeire is. Papen azt mondja, hogy 1934 áprilisában vitte el Hindenburgnak a végrendelet tervezetét. Néhány nap múlva megkért, hogy látogassam meg, és elmondta, hogy úgy döntött: nem hagyja jóvá az okmányt abban a formában, ahogyan én javasoltam. Úgy érezte ... hogy a nemzet egésze fontolja meg, milyen államformát kíván. Ennélfogva az volt a szándéka, hogy szolgálatának összegzését tekinti testamentumának, és a monarchia visszaállítására tett javaslatát utolsó kívánságaként egy Hitlernek írott magánlevélben fogalmazza meg. Ez természetesen azt jelentette, hogy az eredeti javaslatom egész lényege elveszett, mivel a monarchiára vonatkozó javaslat már nem a nemzethez szólt; e tényt Hitler később teljes mértékben kihasználta. Egyetlen német sem volt olyan jó megfigyelői helyzetben, mint Papen, aki közelről láthatta, hogyan használja ezt ki Hitler. Amikor Hindenburg temetése után Tannenbergből visszatértem Berlinbe, Hitler telefonon hívott. Megkérdezte, van-e Hindenburgnak politikai végrendelete, és tudom-e, hogy hol van. Azt mondtam, meg fogom kérdezni Oskar von Hindenburgtól. – Lekötelezne, ha gondoskodna róla, hogy az okmány a lehető leghamarább a kezembe kerüljön – mondta erre Hitler. Ezért hát szóltam a magántitkáromnak, Kagenecknek, hogy menjen Neudeckbe, és tudja meg Hindenburg 58

Érdekes és talán árulkodó tény, hogy Hitler most ezredesből tábornokká léptette elő Oskart. Ld. feljebb, 139. o.

fiától, hogy létezik-e még a testamentum, s megkaphatnám-e, hogy tovább adhassam Hitlernek. Mivel nem láttam Hindenburgot azóta, hogy május végén elment Berlinből, sejtelmem sem volt róla, hogy megsemmisítette-e a testamentumot, vagy nem. Oskar, aki közvetlenül apja halála után még nem találta meg a fontos dokumentumot, most hirtelen előkerítette. Papen nácitlanító perében tett tanúvallomásában von der Schulenburg gróf, Hindenburg szárnysegéde megerősítette, hogy Oskar feladata nem lehetett különösebben nehéz. Schulenburg elárulta, hogy május 11-én az elnök két okmányt írt alá: testamentumát és utolsó kívánságát. Az elsőt „A német népnek” címezte, a másodikat pedig „A birodalmi kancellárnak”. Amikor Hindenburg utoljára indult Berlinből Neudeckbe, Schulenburg magával vitte e papírokat. Papen azt állítja, hogy ezt akkor nem tudta. Titkára azonban rendben visszaérkezett Neudeckből, és átadott neki két lepecsételt borítékot, amelyet Oskar von Hindenburgtól kapott. Augusztus 15-én Papen Berchtesgadenben átadta Hitlernek a két borítékot. Hitler mindkét okmányt nagy figyelemmel olvasta végig, és megbeszélte velünk a tartalmukat. Nyilvánvaló volt, hogy Hindenburgnak az utolsó kívánságát kifejező okmányban szereplő javaslatai ellentétesek Hitler szándékaival. Ő ezért kihasználta azt a tényt, hogy a borítékon az „Adolf Hitler Birodalmi Kancellár” címzés szerepelt. – A néhai elnök úrnak ezek a javaslatai személy szerint nekem szólnak – mondta. – Majd később eldöntöm, hogy engedélyezem-e nyilvánosságra kerülésüket, és ha igen, mikor. – Hiába könyörögtem neki, hogy mindkét okmányt hozza nyilvánosságra. Sajtófőnöke csak azt kapta meg a kiadásra, amelyik Hindenburg szolgálatának összegzését tartalmazta: ebben dicsérte Hitlert.31 Papen nem közli, s talán nem is tudja, hogy mi történt a másik okmánnyal, amely azt javasolta, hogy ne Hitler, hanem valamelyik Hohenzollern legyen az állam feje. Mivel soha nem került elő a több száz tonnányi elfogott titkos náci dokumentum között, valószínű, hogy Hitler azonnal megsemmisítette. Talán az sem jelentett volna nagy különbséget, ha Hitlerben lett volna annyi bátorság és becsület, hogy nyilvánosságra hozza. Már Hindenburg halála előtt olyan törvényt hozatott a kabinettel, amely elnöki hatalmat biztosított a számára. Ez augusztus l-jén történt, a tábornagy halála előtti napon. Az, hogy ez a „törvény” törvénytelen volt, szintén nem számított sokat abban a Németországban, ahol az egykori osztrák káplár vált a megtestesült törvénnyé. A törvénytelenség egyébként nyilvánvaló volt. 1932. december 17-én, még a Schleicher-kabinet idején a Reichstag a szükséges kétharmados többséggel fogadta el azt az alkotmánymódosítást, amely lehetővé tette, hogy a kancellár helyett a Legfelsőbb Bíróság elnöke töltse be az elnöki posztot addig, amíg új választást tarthatnak. És bár a Hitler diktatúrájának törvényes alapjául szolgáló felhatalmazási törvény feljogosította a kancellárt arra, hogy az alkotmánnyal ellentétes törvényt is hozhasson, külön pontban tiltotta meg neki, hogy hozzányúljon az elnökség intézményéhez. De mit számított már a törvény? Nem számított Papennek, aki vidáman Hitler szolgálatába szegődött, hogy bécsi ügyvivőként elsimítsa a botrányt, amit a nácik Dollfuss kancellár meggyilkolásával okoztak. Nem számított a tábornokoknak, akik lelkesen nekiláttak, hogy kiépítsék Hitler hadseregét. Nem számított a nagyiparosoknak, akik lelkesen fordultak az újrafegyverkezés kínálta nagy üzlet irányába. A régi iskolához tartozó konzervatívok, az olyan „tisztességes” németek, mint von Neurath báró a külügyminisztériumban és dr. Schacht a Reichsbankban, nem mondtak le posztjukról. Senki nem mondott le. Sőt: augusztus 2-án, aznap, amikor Hitler magához ragadta az életből éppen távozó elnök hatalmát, dr. Schacht magára vállalta a sok többletmunkával járó gazdasági miniszteri tárcát is. Hát a német nép? Augusztus 19-én a regisztrált szavazópolgárok 95 százaléka járult az urnák elé, s 90 százalékuk, több mint harmincnyolcmillió ember jóváhagyta, hogy Hitler teljhatalmat bitorolhasson. Csak négy és egynegyed millióban volt annyi bátorság (vagy olyan szándék), hogy nemmel szavazzon.

Nem csoda hát, hogy Hitler magabiztos hangulatban volt szeptember 4-én, amikor Nürnbergben összeült a náci párt kongresszusa. Másnap délelőtt magam is láttam, amint hódító császárként vonult végig a hatalmas, zászlókkal díszített Luitpold csarnok középső hajóján, mialatt a zenekar a „Badenweiler” indulót harsogta, és harmincezer kar lendült náci tisztelgésre. Néhány pillanattal később már a mellén összefont karral, fénylő szemmel, büszkén ült az óriási színpad közepén, miközben Bajorország Gauleitere, Adolf Wagner felolvasta a Führer kiáltványát: A német életforma véglegesen meghatároztatott a következő ezer évre. Velünk véget ért a tizenkilencedik századi Félelem Kora. A következő ezer évben nem lesz forradalom Németországban! Halandó lévén Hitler tudta, hogy nem fog ezer évig élni. Ám amíg él, e nagy nép felett a történelme során valaha élt legnagyobb hatalmú és legkíméletlenebb autokrataként fog uralkodni. A tiszteletre méltó agg Hindenburg már nem volt jelen, hogy kétségbe vonja hatalmát, a hadsereg pedig olyan esküvel kötötte hozzá magát, amelyet egyetlen német katona sem szeg meg könnyen. Most, hogy az utolsó makacskodókat is elintézték vagy eltüntették az útból, immár egész Németország és minden német ember Hitler vértől mocskos markában volt. – Csodálatos! – áradozott Nürnbergben a külföldi tudósítók előtt a felvonulásokkal, beszédekkel, pogány látványosságokkal és az egy közszereplő iránt megnyilvánuló, általam valaha látott legvadabb hízelgéssel zsúfolt hét végén. Adolf Hitler nagy utat tett meg a bécsi külvárosoktól. Még csak negyvenöt éves volt, s mindez még csak a kezdet! Aki a köztársaság kimúlása óta először jött vissza Németországba, még az is látta, hogy bármilyen bűnöket is követett el Hitler az emberiséggel szemben, olyan kiszámíthatatlan kiterjedésű dinamikus erőt engedett szabadjára, amely már régóta ott szunnyadt a német népben. S hogy ezt milyen céllal tette, azt már korábban nyilvánosságra hozta a Mein Kampf lapjain és száz beszédében, amelyet a Harmadik Birodalmon belül és (főleg) kívül oly sok ember – majdnem senki sem – vagy nem vett figyelembe, vagy nem vett komolyan, vagy egyszerűen csak nevetett rajta.

8. ÉLET A HARMADIK BIRODALOMBAN: 1933-37 Jómagam ekkor, 1934 nyarának végén kerültem a Harmadik Birodalomba, s itt éltem és dolgoztam még éveken át. A külföldi megfigyelőket sokféle dolog ragadtatta el, lepte meg és bántotta az új Németországban. A németek túlnyomó többségéről nem látszott, mintha zavarná őket személyes szabadságuk megszűnése, kultúrájuk jó részének elpusztítása és felcserélése valami esztelen barbarizmussal, de még az sem, hogy életüket és munkájukat olyan fokig szabályozták, amelyet még ez a generációk óta nagyfokú szabályozottsághoz szokott nép sem élt meg soha addig. A háttérben persze ott leselkedett a Gestapo terrorja és a koncentrációs tábortól való félelem, amely azokra várt, akik kiléptek a sorból, kommunisták, szocialisták, esetleg túlságosan liberálisok vagy pacifisták voltak, vagy egyszerűen zsidók. Az 1934. június 30-i véres tisztogatás arra figyelmeztetett, milyen kíméletlenségre képesek az ország új vezetői. A náci terror mégis viszonylag kevés német életét befolyásolta a rezsim első éveiben, s a frissen érkezett külföldi megfigyelő valamelyest meglepetten észlelte: az ország népe nem érzi úgy, hogy gátlástalan, brutális diktatúra félemlíti meg és nyomja el. Ellenkezőleg: igazi lelkesedéssel támogatták a rendszert, amely valahogyan új reménnyel, új magabiztossággal és az ország jövőjébe vetett megdöbbentő mértékű hittel töltötte el őket. Hitler likvidálta a múltat, annak minden csalódásával és kiábrándultságával együtt. Lépésről lépésre, ám (mint később részleteiben is látjuk majd) eléggé gyors ütemben megszabadította Németországot Versailles béklyóitól, amivel zavarba hozta a győztes antanthatalmakat, és

katonailag ismét erőssé tette Németországot. Pontosan ezt akarta a legtöbb német, s ennek érdekében készek voltak a Vezér által megkövetelt áldozatokra: a személyes szabadság elvesztésére, a spártai kosztra („Előbb ágyúkat, aztán vajat”) és a kemény munkára. 1936 őszére nagyjából felszámolták a munkanélküliséget: majdnem mindenkinek ismét volt állása59, és hallottam, amint a szakszervezeti jogaiktól megfosztott munkások a teli uzsonnatáskáik mellett azon tréfálkoznak, hogy Hitler alatt legalább nincs többé joguk éhenhalni. „Gemeinnutz von Eigennutz!” (A közérdek előbbre való az egyéninél!) Így szólt a népszerű náci jelmondat abban az időben, s noha sok pártvezető (főleg Göring) titokban megszedte magát, és megnőtt a vállalkozások nyeresége, semmi kétség nem lehetett a felől, hogy a tömegeknek megtetszett az új „nemzetiszocializmus”, amely látszólag az egyéni nyereség fölé helyezte a közösség jólétét. A zsidókat a németek közösségéből kizáró faji törvények a primitív korokba történő megdöbbentő visszacsúszásnak tűntek a külföldi megfigyelő számára, ám a németeket a föld sójaként és uralkodó fajként dicsőítő náci fajelméletek korántsem voltak népszerűtlenek. Találkozott ugyan az ember néhány olyan némettel – egykori szocialistákkal, liberálisokkal vagy a régi konzervatív osztályokból származó hithű keresztényekkel – is, akiket undorított, vagy egyenesen felháborított a zsidóüldözés, ám noha számos egyedi esetben segítettek a nehézségek enyhítésében, semmit nem tettek annak érdekében, hogy megfékezzék az áradatot. – Mit tehetnék? – tették fel gyakran az embernek azt a kérdést, amire nem volt könnyű válaszolni. A cenzúrázott sajtóból és rádióadásokból a németek homályosan értesültek valamennyire a külföld felháborodásáról, de észrevették, hogy ettől még ugyanúgy tódulnak Németországba a külföldiek, és szemlátomást élvezik annak vendégszeretetét. Mert a náci Németország sokkal inkább nyitva állt a külföldiek előtt, mint Szovjet-Oroszország.60 Virágzott az idegenforgalom, amely nagy mennyiségben hozta az országba az olyannyira áhított valutát. A náci vezetőknek szemlátomást nem volt takargatni valójuk. Bármilyen nagy antifasiszta volt egy külföldi, szabadon jöhetett Németországba, és megnézhetett, amit csak akart – kivéve a koncentrációs táborokat és (csakúgy, mint minden más országban) a katonai létesítményeket. Jöttek is számosan! És sokan tértek haza úgy, hogy ha nem is lettek ugyan nácikká, legalábbis toleránssá váltak az „új Németországgal” szemben, s őszintén hitték, hogy – amint mondták – „pozitív eredményeket” láttak. Még egy olyan éles eszű férfi is, mint Lloyd George, aki 1918-ban győzelemre vezette Angliát Németország ellen, s abban az évben „Bitóra a császárral!” volt a választási jelmondata, 1936-ban elmehetett Hitlerhez az Obersalzbergre, s a Führertől elbűvölten tért haza: nyilvánosan dicsérte, hogy „nagy ember”, aki rendelkezik egy modern nemzet társadalmi problémáinak megoldásához szükséges előrelátással és akarattal. Társadalmi problémán elsősorban a munkanélküliséget értette, amely Angliában még mindig súlyos volt – ám a háborús idők nagy liberális államférfija kevés érdeklődésre lelt hazájában a „Legyőzhetjük a munkanélküliséget!” című programjával. Az 1936 augusztusában Berlinben tartott olimpiai játékok nagyszerű lehetőséget kínáltak a nácik számára ahhoz, hogy elkápráztassák a világot a Harmadik Birodalom eredményeivel, s maximálisan ki is aknázták. A Juden unerwünscht” (Zsidókat nem szolgálunk ki) feliratokat szép csendben leszedték az üzletek, szállodák, sörözők és szórakozóhelyek bejáratairól, ideiglenesen leállították a zsidók és a két keresztény egyház üldözését, s az egész ország mintaszerű magaviseletre tért át. Egyetlen korábbi olimpiát sem szerveztek,., ilyen látványosra, s nem nyújtottak közben ennyi szórakoztatást. Göring, Ribbentrop és Goebbels kápráztató partikat adtak a külföldi vendégeknek: a propagandaminiszter „Itáliai éj” rendezvényén, a Wannsee melletti Pfaueninselen megjelent 59

1933 februárja és 1937 tavasza között a regisztrált munkanélküliek száma hatmillióról egymillió alá esett. A Szovjetunióval ellentétben a náci Németország a titkosrendőrség feketelistáján lévő néhány ezer fő kivételével külföldre is engedte utazni állampolgárait – igaz, az ország valutahiánya miatt e szabadságot súlyosan megnyirbálták a pénzügyi „* korlátozások. Ezek azonban semmivel nem voltak súlyosabbak, mint a brit állampolgárokat 1945 után sújtó pénzügyi korlátozások. A lényeg az, hogy a náci vezetőket a jelek szerint nem aggasztotta, hogy az átlag németet megfertőzheti a náciellenesség, ha demokratikus országokba látogat. 60

több mint ezer vacsoravendég az Ezeregyéjszakára emlékeztető díszletek között találta magát. A látogatókat, kiváltképpen az Angliából és Amerikából érkezetteket elragadtatta, amit láttak: egy Hitler alatt egyesült boldog, egészséges, barátságos népet; mint elmondták, egészen más képet nyertek, mint amilyenre a Berlinből keltezett újsághírek alapján számítottak. Ám a felszín alatt, elrejtve e nagyszerű nyárvégi berlini olimpiára érkezett turisták elől, a német élet lealacsonyító átalakítása folyt, legalábbis külföldi szemmel nézve – ám a legtöbb németnek ez vagy fel sem tűnt, vagy riasztó passzivitással fogadta el. Nem titkolták természetesen a Hitler által a zsidók ellen rendeletileg hozott törvényeket, sem e szerencsétlen nép államilag támogatott üldöztetését. Az 1935. szeptember 15-i, úgynevezett „Nürnbergi törvények” megfosztották a zsidókat német állampolgárságuktól, „és alattvaló” státuszra fokozták le őket. Tilossá lett a zsidók és árják közötti házasság és házasságon kívüli nemi kapcsolat. A törvény megtiltotta, hogy zsidók harmincöt év alatti árja női alkalmazottakat tartsanak. A következő néhány év során a nürnbergi törvényekhez kapcsolódó további tizenhárom kiegészítéssel teljesen törvényen kívülre helyezték a zsidóságot. De már 1936 nyarára is, amikor az olimpiai játékoknak helyet adó Németország elbűvölte a nyugati látogatókat, a zsidók akár a törvény tiltása, akár a náci terror folytán (az utóbbi gyakran megelőzte az előbbit) olyan mértékben ki voltak szorítva a magán- és közszolgálati szektorokból, hogy legalább a felüknek nem volt miből megélnie. A Harmadik Birodalomnak már az első évében kizárták őket a közhivatalokból, a közszolgálatból, az újságírásból, a rádióból, a mezőgazdaságból, a tanári, színházi, filmszakmákból; 1934-ben kiszórták őket a tőzsdékről, és bár a jogi és orvosi szakmák gyakorlásától, valamint az az üzleti tevékenységtől törvénnyel csak 1938-ban tiltották el őket, a náci uralom első négy évének végére gyakorlatilag e területeken sem tevékenykedhettek már. Ezen kívül nemcsak az élet kellemes dolgaitól fosztották meg a zsidókat, hanem gyakran létszükségleti dolgoktól is. Sok városban nehéz, vagy egyenesen lehetetlen volt zsidónak élelmiszert vásárolnia. A fűszeresés hentesüzletek, pékségek és tejboltok ajtajain ott lógtak a „Zsidók nem jöhetnek be!” feliratú táblák. Sok lakóhelyen még a kisgyermekeik számára sem kaptak tejet a zsidók. A gyógyszertárakban nem szolgálták ki őket. A szállodákban nem szállhattak meg. S bárhová utaztak, a városjelző tábla alatt ott volt a kihívó másik: „Zsidóknak e városba lépni szigorúan tilos!” „Zsidók a saját felelősségükre jöhetnek be!” Ludwigshafen közelében az országúton egy éles kanyar előtt tábla figyelmeztetett: „Lassan hajts! Éles kanyar! Zsidók óránként 75 mérfölddel!”61 Ilyen volt hát a zsidók helyzete akkor, amikor Németország olimpiát rendezett. Innen indult a tömeges mészárlásuk felé vezető út.

A KERESZTÉNY EGYHÁZAK ÜLDÖZÉSE A keresztény egyházak ellen indított náci hadjárat csendesebben kezdődött. Noha a névleg katolikus Hitler a Mein Kampfban kirohant a politikai katolicizmus ellen, s mindkét keresztény egyházat támadta azért, mert nem ismerték a faji problémát, könyvében – mint láttuk – arra figyelmeztetett, hogy „egy politikai pártnak soha nem szabad ... szem elől tévesztenie azt a tényt, hogy minden korábbi történelmi tapasztalat szerint egy tisztán politikai pártnak soha nem sikerült vallási reformációt létrehoznia”. A párt programjának 24. pontja „minden vallási felekezet szabadságát” követelte „az államon belül, ameddig nem jelent veszélyt... a germán faj erkölcsi érzéseire. A párt a pozitív kereszténység oldalán áll.” 1933. március 23-án, amikor a Reichstag, Németország törvényhozó testülete átengedte funkcióit a diktátornak, az ez alkalommal mondott beszédében Hitler tisztelgett a keresztény vallások, mint „a német nép lelkének megoltalmazásához elengedhetetlen eszközök” előtt, megígérte, hogy tiszteletben tartja jogaikat, kijelentette, hogy kormányának „törekvése az egyház és az állam közötti békés 61

Jómagamat dühödten támadtak meg a német sajtóban és rádióban, s megfenyegettek, hogy kiutasítanak az országból, amiért egy sajtójelentésemben azt írtam haza, hogy az olimpiai játékok időtartamára ideiglenesen eltávolítottak néhány ilyen táblát.

kiegyezés”, s a katolikus Centrum Párt általa begyűjtött szavazataira tekintettel azt is hozzátette, hogy „javítani reméljük a Szentszékkel ápolt baráti kapcsolatunkat.” Szűk négy hónappal később, július 20-án a náci kormány konkordátumot kötött a Vatikánnal, amelyben garantálta a katolikus vallás szabadságát, és az egyház jogát „saját ügyei szabályozására”. A Németország nevében Papen, a Szentszék nevében pedig Pacelli bíboros, akkor vatikáni államtitkár, a majdani XII. Pius pápa által aláírt egyezményen meg sem száradt még a tinta, amikor a náci kormány máris megszegte. De mivel olyan pillanatban jött létre, amikor a németországi új rezsim első túlkapásai világméretű felháborodást provokáltak, a konkordátum kétségtelenül jókora létfontosságú presztízst kölcsönzött Hitler kormányának.62 Július 25-én, öt nappal a konkordátum ratifikálását követően a német kormány olyan sterilizációs törvényt hirdetett ki, amely különösen a katolikus egyházat sértette. Újabb öt napra rá megtörténtek az első lépések a Katolikus Ifjúsági Szövetség feloszlatására. Az elkövetkező évek során többezer katolikus papot, apácát és világi vezetőt tartóztattak le, sokukat „erkölcstelenség” vagy „valutacsempészés” koholt vádjával. Erich Klausenert, az Actio Catholica elnökét, mint láttuk, meggyilkolták az 1934. június 30-i tisztogatás során. Rengeteg katolikus kiadványt betiltottak, a Gestapo ügynökei pedig még a gyónás szentségét is megsértették 1937 tavaszára a németországi katolikus hierarchia, amely a protestáns egyház nagy részéhez hasonlóan először megpróbált együttműködni a rezsimmel, teljesen elveszítette illúzióit. 1937. március 14-én XI. Pius pápa kibocsátotta „Mit Brennender Sorge” (Égő fájdalommal) kezdetű enciklikáját, amely a konkordátum „megkerülésével” és „megsértésével”, valamint „a gyanú, széthúzás, gyűlölködés, rágalom, s a Krisztus és az Ο Egyháza elleni alapvető ellenséges érzület magjainak” elhintésével vádolta a náci kormányt. „Németország horizontján ... pusztító vallásháborúk fenyegető viharfelhőit” látta a pápa, „amelyeknek nincs egyéb célja, mint ... a pusztítás”. Martin Niemöller tiszteletes 1933-ban személyesen üdvözölte a nácik hatalomra kerülését. Ebben az évben adták ki A tengeralattjárótól a szószékig című önéletrajzát. Az első világháborús tengeralattjáró-parancsnokból kiváló protestáns lelkipásztorrá lett Niemöller élettörténete különleges dicsőítést kapott a náci sajtótól, és könyvsikerré is vált. Sok protestáns egyházfihoz hasonlóan Niemöller tiszteletes számára is „a sötétség éveinek”1 számított a köztársaság létének tizennégy esztendeje, s önéletrajzát azzal a megjegyzéssel zárta, hogy végre diadalmaskodott a náci forradalom, amely elhozta azt a „nemzeti megújulást”, aminek az érdekében ő is oly sokáig küzdött – egy ideig a szabadcsapatok soraiban is, ahonnan számos náci vezető indult el. Nemsokára keserűen kellett kiábrándulnia. Németországban a protestánsok ugyanolyan megosztott vallás hívői voltak, mint Amerikában. A negyvenöt millió német közül nagyon kevés, mindössze körülbelül 150 000 tartozott a különböző szabad egyházakhoz: baptisták, metodisták stb. A többiek huszonnyolc különböző lutheránus és református egyház tagjai voltak. A legnagyobb ezek közül a Régi Porosz Unió Egyháza volt, tizennyolcmillió taggal. A nemzetiszocializmus felemelkedése a protestánsok további megoszlását eredményezte. A fanatikusabbja 1932-ben megalapította „A Német Keresztények Hite Mozgalmat”, amelynek a legvehemensebb vezetője egy bizonyos Ludwig Müller volt, a kelet-poroszországi katonai körzet tábori káplánja, Hitler odaadó híve. Annak idején ő mutatta be a Führert a körzet akkori parancsnokának, von Blomberg tábornoknak. A „Német Keresztények” lelkesen támogatták a vezér elvére és a fajokra vonatkozó náci doktrínákat, amelyeket egy Birodalmi Egyház keretein belül is alkalmazni szándékoztak: ez gyűjtene minden protestánst egyetlen, mindent átfogó testület kebelére. 1933ban a „Német Keresztények” háromezer lelkészt tudtak a magukénak az összesen körülbelül 62

Az 1945. június 2-án a Szent Kollégiumhoz intézett kinyilatkoztatásában XII. Pius pápa védelmébe vette az általa aláírt konkordátumot, ám az ugyancsak általa később kiismert nemzetiszocializmust így jellemezte: „Arrogáns elfordulás Jézus Krisztustól, az Ο doktrínájának és megváltó munkájának megtagadása, az erőszak kultusza, a faj és a vér bálványának imádata, az emberi szabadság és méltóság sárba tiprása.”

tizenhétezer közül, világi követőik pedig valószínűleg a templomba járóknak ennél is nagyobb százalékát képviselték. A „Német Keresztényekkel” szemben állt egy másik kisebbségi csoport, amely „Hitvalló Egyháznak” nevezte magát. Körülbelül ugyanannyi lelkész tagja volt, mint a másiknak, vezetője pedig Niemöller lett. Ε csoport ellenezte a protestáns egyházak elnáciasítását, elutasította a náci fajelméleteket, és elítélte Rosenberg és más náci vezetők keresztényellenes doktrínáit. Az egymással háborúskodó két csoport között helyezkedett el a protestánsok többsége, akik túl félénkeknek tűntek ahhoz, hogy csatlakozzanak valamelyikhez, inkább kivártak, s végül leginkább Hitler karmai közé kerültek: elfogadták fennhatóságát, amivel egyházi ügyekbe is beavatkozott, s nyílt tiltakozás nélkül engedelmeskedtek parancsainak. Nehéz megérteni a legtöbb német protestánsnak a náci rezsim első éveiben tanúsított magatartását, hacsak az ember nincs tisztában két dologgal: a történelmükkel és Luther Márton hatásával.63 A protestantizmus nagy megalapítója elvakult antiszemita volt, s vakon hitt a politikai hatalom iránti abszolút engedelmességben. Azt akarta, hogy Németország szabaduljon meg a zsidóktól; azt tanácsolta, hogy amikor elküldik őket, vegyék el tőlük „minden pénzüket és ékszereiket és ezüstjüket és aranyukat”, továbbá, hogy „gyújtsák fel zsinagógáikat vagy iskoláikat, házaikat pedig rombolják le és pusztítsák el... őket pedig rakják egy tető alá, vagy istállóba, mint a cigányokat... nyomorúságban és fogságban, mivel szünet nélkül lamentálnak és panaszkodnak rólunk Istennek” – és e tanácsot négy évszázaddal később Hitler, Göring és Himmler szóról szóra megfogadta.2 A német történelem talán egyetlen népfelkelése, az 1525-ben lezajlott parasztfelkelés során Luther azt tanácsolta a hercegeknek, hogy a legkíméletlenebb intézkedéseket foganatosítsák a „veszett kutyákkal” szemben: így hívta a a kétségbeesett, elnyomott parasztokat. Hasonlóan a zsidókról tett kijelentéseihez, itt is olyan durva és brutális hangot ütött meg, amely egészen a náci időkig nem talált párhuzamra a német történelemben. Luthernek, e kiemelkedő figurának a hatása töretlenül húzódott végig a generációkon, különösen a protestánsok körében. Ennek egyik eredményeként a német protestantizmus könnyen vált a királyi és hercegi abszolutizmus eszközévé a tizenhatodik századtól egészen 1918-ig, amikor megdőlt a királyok és hercegek uralma. Az örökletes uralkodók királyságuk vagy hercegségük protestáns egyházának fő püspökeivé váltak. Poroszországban így lett a Hohenzollern király az egyház feje. A cári Oroszország kivételével egyetlen országban sem vált a klérus a hagyomány által ilyen tökéletesen szervilissé a politikai hatalommal szemben. Tagjai kevés kivétellel szilárdan álltak a király, a junkerek és a hadsereg mögött, a tizenkilencedik század során pedig kötelességtudóan szembeszálltak a kibontakozó liberális és demokrata mozgalmakkal. A legtöbb protestáns lelkész számára még a weimari köztársaság is anatéma volt: nemcsak azért, mert letette trónjukról a királyokat és a hercegeket, hanem azért is, mert támogatói főleg a katolikusok és a szocialisták közül kerültek ki. A Reichstag-választások alkalmával nem lehetett nem észrevenni, hogy a protestáns klérus (amelynek Niemöller is tipikus tagja volt) egészen nyíltan támogatta a köztársaság nacionalista, sőt akár náci ellenségeit is. Niemöllerhez hasonlóan a legtöbb lelkész örömmel fogadta Adolf Hitler kancellári kinevezését 1933-ban. Hamarosan közelről megismerkedtek ugyanazzal a náci erőpolitikával, amely a hatalomba repítette Hitlert. 1933 júliusában a protestáns egyházak képviselői megírták egy új „Birodalmi Egyház” alkotmányát, amelyet július 14-én hivatalosan elfogadott a Reichstag. Azonnal heves harc tört ki az első birodalmi püspök megválasztása körül, ι Hitler ragaszkodott hozzá, hogy ezt a legmagasabb egyházi tisztséget barátja, Müller lelkész kapja, akit korábban már protestáns egyházügyi tanácsadójává nevezett ki. Az Egyházszövetség vezetői egy eminens papot, Friedrich von Bodelschwinget javasolták a tisztségre. Naivak voltak! A náci kormányzat beavatkozott: feloszlattak számos vidéki egyházi szervezetet, felfüggesztették tisztségéből a protestáns egyházak több vezető személyiségét, rászabadították az SA-t és a Gestapót a klérus 63

Minden félreértés elkerülése végett itt szögezzük le: a szerző maga is protestáns vallású.

makacskodó tagjaira – gyakorlatilag terrorizálták Bodelschwing minden támogatóját. A birodalmi püspököt megválasztandó zsinat delegátusait kijelölő választások előestéjén Hitler személyesen szólalt meg a rádióban, hogy a „Német Keresztény” küldöttek választását „szorgalmazza”: Müller az ő jelöltjük volt. A megfélemlítés kiválóan sikerült. Bodelschwinget időközben arra kényszerítették, hogy lépjen vissza a jelöltségtől, a „választás” pedig a „Német Keresztények” többségét hozta, akik a szeptemberi zsinaton Müllert választották birodalmi püspökké. A zsinat színhelye Wittemberg volt, az a város, ahol Luther először szállt szembe Rómával. Ám az egyház keménykezű új feje nem volt képes létrehozni az egyesült egyházat, sem teljesen elnáciasítani a protestáns gyülekezeteket. 1933. november 13-án, egy nappal azután, hogy a német nép az országos népszavazáson óriási többséggel Hitlert támogatta meg, a „Német Keresztények” tömegmegmozdulást rendeztek a berlini Sportpalotában. Egy bizonyos dr. Reinhardt Krause, a szekta berlini körzetének vezetője azt javasolta, hogy hagyják el az Ótestamentumot, ami tele van „marhakereskedőkről és stricikről szóló történetekkel”, és dolgozzák át az Újtestamentumot úgy, hogy Jézus tanításai „teljes mértékben megfeleljenek a nemzetiszocializmus követelményeinek”. „Egy népet, egy birodalmat, egy hitet” követelő határozati javaslatok születtek, amelyek azt követelték, hogy minden lelkész tegyen hűségesküt Hitlernek, továbbá minden egyház vezesse be az árja paragrafust, és közösítse ki a kikeresztelkedett zsidókat. Ez már a félénk protestánsoknak is sok volt, ezért Müller püspök arra kényszerült, hogy felfüggessze dr. Krauset, és elhatárolja magát tőle. Igazából a náci kormány és az egyházak közötti küzdelem ugyanaz a régi história volt, hogy mit adjunk meg Istennek, és mit a császárnak. A protestánsokat illetően Hitler kitartott amellett, hogy amennyiben a náci „Német Keresztények” nem tudják az evangélikus egyházakat Müller birodalmi püspök fennhatósága alatt rábírni a pártvonal követésére, akkor maga a kormány lesz kénytelen átvenni az egyházak irányítását. Mindig is egyfajta rosszallással viseltetett a protestánsok iránt, akik bár elenyésző kisebbségben voltak Ausztriában, a Führer katolikus szülőföldjén, Németország állampolgárainak viszont a kétharmadát tették ki. – Azt tehet velük az ember, amit csak akar – nyilatkozott meg egyszer valamelyik emberének. – Behódolnak ... jelentéktelen kisemberek, alázatosak, mint a kutyák, és olyan zavarban vannak, hogy izzadnak, amikor beszél velük az ember. –3 Jól tudta, hogy a protestáns egyházak elnáciasításával szembeni ellenállás a lelkészek kisebbségének és a hívők még elenyészőbb kisebbségének tulajdonítható. Az 1934. esztendő elejére a kiábrándult Niemöller lelkész vált a „Hitvalló Egyházban” és a Lelkészek Vészszövetségében megnyilvánuló kisebbségi ellenállás vezéralakjává. Az 1934 májusában tartott barmeni zsinaton, majd a Niemöller templomában, a Berlin egyik elővárosában, Dahlemben lévő Jézus Krisztus templomban tartott novemberi összejövetelen a „Hitvalló Egyház” Németország törvényes protestáns egyházává nyilvánította magát, és ideiglenes egyházi kormányzatot állított fel. így most már két csoport: Müller és Niemöller társasága is magának követelte a törvényes egyház státuszát. Nyilvánvaló volt, hogy az egykori tábori lelkésznek Hitler barátsága mellett sem sikerült integrálnia a protestáns egyházakat, így hát 1935 végén, miután a Gestapo letartóztatott többszáz „Hitvalló Egyház”-tag lelkészt, Müller lemondott, és eltűnt a süllyesztőben. Hitler már 1935 júliusában kinevezte náci jogász barátját, dr. Hans Kerrlt egyházügyi miniszterré, s azt a feladatot adta neki, hogy tegyen újabb kísérletet a protestánsok koordinálására. Kerrl, aki a szelídebb nácik közé tartozott, és óvatos természettel rendelkezett, először számottevő sikert aratott. Nemcsak a többséget alkotó konzervatív klérust tudta maga mellé állítani, hanem az általános rendezés érdekében egy Egyházi Bizottságot is sikerült összehoznia a minden frakció által nagyra becsült dr. Zöllner vezetése alatt. Bár Niemöller csoportja együttműködött a bizottsággal, mégis kitartott amellett, hogy ők az egyetlen törvényes egyház. 1936 májusában, amikor udvarias, de határozott memorandumot juttattak el Hitlerhez, amelyben a rezsim

keresztényellenes tendenciája ellen tiltakoztak, elítélték a kormányzat antiszemitizmusát, és követelték, hogy az állam vessen véget az egyházi ügyekbe történő beavatkozásoknak, a náci belügyminiszter, Frick kíméletlen megtorlással válaszolt. A „Hitvalló Egyház” pénzét elkobozták, és megtiltották számára a pénzgyűjtést, többszáz lelkészét letartóztatták, a memorandum egyik aláíróját, dr. Weisslert pedig meggyilkolták a sachsenhauseni koncentrációs táborban. Miután a Gestapo megakadályozta, hogy Lübeckbe utazzon, ahol kilenc protestáns lelkészt tartóztattak le, dr. Zöllner 1937. február 12-én lemondott az Egyházi Bizottságban vállalt funkciójáról, s panaszkodott a munkáját akadályozó egyházügyi miniszterre. Dr. Kerrl másnap egy engedelmes egyházi személyekből álló csoport előtt mondott beszédében válaszolt. Azzal vádolta a tiszteletreméltó Zöllnert, hogy nem veszi tudomásul a faj-vér-rög náci doktrínáját, s egyértelműen kinyilvánította a kormányzat ellenséges érzelmét a protestáns és katolikus egyházzal szemben: A párt a pozitív kereszténység alapján áll, és a pozitív kereszténység maga a nemzetiszocializmus ... A nemzetiszocializmus Isten akaratának végrehajtása ... Isten akarata a német vérben tárulkozik fel ... Dr. Zöllner és gróf Galen [Münster katolikus püspöke] megpróbálták megmagyarázni nekem, hogy a kereszténység Krisztusban, az Isten Fiában való hit. Ettől nevetnem kell ... Nem, a kereszténység nem az apostoli hitvallástól függ ... az igazi kereszténységet a párt képviseli, s a német népet most a párt és főleg a Führer hívja fel a valódi kereszténységre ... A Führer egy új kinyilatkoztatás hírnöke.4 1937. július l-jén dr. Niemöllert letartóztatták, és a berlini Moabit börtönbe vitték. Előzőleg, június 27-én a Harmadik Birodalom fennállása során utoljára beszélt a dahlemi templomát mindig zsúfolásig töltő gyülekezetének. Úgy beszélt, mintha megsejtette volna az elkövetkezőket: – Ugyanúgy nem gondolunk azzal, hogy megmeneküljünk a hatóságok karjából, mint a régi apostolok. Többé nem hallgatunk emberi parancsra, ha Isten beszélnünk parancsol. Mert most és a jövőben is inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint embernek. Nyolc hónapot töltött a börtönben, mielőtt 1938. március 2-án az egyik Sondergericht, a nácik által államellenes ügyek tárgyalására felállított különleges bíróság elé került. Bár felmentették a fővád alól, miszerint „alattomban támadta az államot”, mégis kétezer márka pénzbírságra és héthavi börtönre ítélték „a szószék meggyalázása” vádjával, valamint azért, mert templomában pénzt gyűjtött. Mivel addigra letöltötte az idejét, a bíróság elrendelte szabadlábra helyezését, ám amint kifelé tartott a teremből, elfogta a Gestapo: „védőőrizetbe” helyezték, majd koncentrációs táborba került. Először Sachsenhausenban volt, majd Dachauba vitték. Hét esztendővel később ott szabadították fel a szövetséges hadak. 1937-ben rajta kívül a „Hitvalló Egyháznak” még 807 lelkészét és világi tagját tartóztatták le, s még további többszázat a következő két év során. Ha nem törték is meg egészen, de mindenképpen meggyengítették az egyház Niemöller-féle szárnyának az ellenállását. Ami a protestáns lelkészek többségét illeti, ők is azt tették, mint majdnem mindenki akkor Németországban: a náci terrortól való félelmükben alávetették magukat a diktatúrának. Az 1937. esztendő végére Dr. Kerrl már arra is rá tudta venni a köztiszteletben álló Marahrens hannoveri püspököt, hogy nyilvánosan jelentse ki: – A nemzetiszocialista életfelfogás a német emberséget meghatározó és jellemző nemzeti és politikai tanítás. Ilyen mivoltában kötelező tehát a német keresztényekre is. – Ε kijelentés különösen megalázóan hathatott Istennek a Niemöllerhez hasonlóan keményebb fából faragott szolgáira. 1938 tavaszán Marahrens püspök a végső lépést is megtette: elrendelte, hogy a püspöksége alá tartozó minden lelkipásztor személyes hűségesküt tegyen le a Führerre. Rövid időn belül a protestáns klérus tagjainak óriási többsége letette az esküt, s ezzel törvényileg és erkölcsileg egyaránt elkötelezte magát a diktátornak való engedelmességre. Félrevezető volna, ha olyan benyomást keltenénk, mintha a katolikusoknak és protestánsoknak a náci államtól elszenvedett üldöztetése megosztotta volna a német népet, vagy

komolyabb nyugtalanságot okozott volna. Szó sem volt ilyesmiről! Az a nép, amely oly könnyen adta fel politikai, kulturális és gazdasági szabadságát, a viszonylag kevés kivételtől eltekintve nem kívánta sem a halált, sem a börtönbüntetést kockáztatni azért, hogy megőrizze vallásszabadságát. A németeket a harmincas években inkább a ragyogó eredmények: Hitlernek a munkahelyek és a jólét teremtésében, Németország katonai erejének helyreállításában, s diadalt diadalra halmozó külpolitikájában elért sikerei izgatták. Nem sok németet nyomasztott különösebben néhány ezer lelkipásztor és pap letartóztatása, vagy akár a különböző protestáns szekták közti villongások. Még kevesebben gondolkodtak el azon, hogy a Hitler által támogatott Rosenberg-Bormann-Himmler trió vezetése alatt a náci rezsim végső soron a németországi kereszténység elpusztítására törekedett annak érdekében, hogy a korai germán törzsi istenségek régi, és a náci szélsőségesek új pogányságával válthassa fel. Bormann, Hitler egyik legfőbb bizalmasa 1941-ben nyilvánosan jelentette ki: – A nemzetiszocializmus és a kereszténység nem férnek össze! Hogy a Hitler-kormányzat mit tartogatott Németország számára, azt világosan lefektették a „Nemzeti Birodalmi Egyház” harminc pontból álló programjában, amelyet Rosenberg állított össze a háború alatt. Egyéb hivatalai között a nyíltan pogány Rosenberg „A Führer meghatalmazottja a Nemzeti Szocialista Párt teljes intellektuális és filozófiai nevelésére és oktatására” címet is viselte. A program harminc pontja közül néhány is közvetíti a lényeget: 1. Németország Nemzeti Birodalmi Egyháza kategorikusan követeli a birodalom határain belül működő összes egyház irányítása feletti kizárólagos jogot és kizárólagos hatalmat: kijelenti, hogy ezen egyházak a Német Birodalom nemzeti egyházai. 5. A Nemzeti Egyház eltökélt szándéka, hogy visszavonhatatlanul megsemmisíti a baljóslatú 800. esztendőben Németországba hozott szokatlan és idegen keresztény hiteket. 7. A Nemzeti Egyháznak nincsenek írnokai, lelkipásztorai, káplánjai és papjai, hanem nemzeti birodalmi szónokok beszélnek templomaiban. 13. A Nemzeti Egyház követeli a Biblia Németországban történő kiadásának és terjesztésének azonnali megszüntetését. 14. A Nemzeti Egyház kijelenti, hogy számára, ezért hát a német nép számára is a Führer által írott Mein Kampf a minden írások legnagyobbika. ... Nemcsak tartalmazza a legnagyobb etikát, hanem meg is testesíti a nemzetünk jelenlegi és eljövendő életére vonatkozó legtisztább és legigazabb etikát is. 18. A Nemzeti Egyház el fog takarítani oltárairól minden feszületet, bibliát és szentképet. 19. Az oltárokon semmi nem lesz elhelyezhető a Mein Kampf (a német nép és ennélfogva Isten számára is a legszentebb könyv), valamint az oltár bal oldalán egy kard kivételével. 30. Alapítása napján a keresztény feszületet el kell távolítani minden templomról, székesegyházról és kápolnáról... s helyébe az egyetlen meghódíthatatlan jelvényt, a horogkeresztet kell elhelyezni.5

1933. május 10-én este olyan jelenet zajlott le Berlinben, amelyhez hasonlót a késő középkor óta nem látott a nyugati vüag. Körülbelül éjfélkor többezer diákból álló fáklyásmenet vonult fel az Unter der Linden egyik terére, a berlini egyetemmel szemben. Az ott felhalmozott hatalmas könyvhalomra fáklyát vetettek, és amint a lángok körülölelték a könyveket, a diákok újabb köteteket hordtak a máglyára: összesen körülbelül húszezer könyv égett el. Több más városban is hasonló jelenetekre került sor. Megkezdődött a könyvégetés. A könyvek között, amelyeket dr. Goebbels elégedett tekintete alatt az örömmel telt diákok a tűzre hajigáltak, sok világhírű alkotó művei szerepeltek. A német szerzők közül Thomas és Heinrich Mann, Lion Feuchtwanger Jakob Wassermann, Arnold és Stefan Zweig, Erich Maria Remarque ésWalther Rathenau, Albert Einstein, Alfred Kerr és Hugo Preuss (a weimari alkotmányt megfogalmazó tudós) könyveit égették. Ám nem csak több tucat német szerző művei kerültek tűzre. Számos külföldi szerző, például Jack London, Upton Sinclair, Helen Keller, Margaret Sanger, H. G. Wells, Havelock Ellis, Arthur Schnitzler, Freud, Gide, Zola, Proust művei is hasonló sorsra jutottak. Egy diákok által fogalmazott kiáltvány szerint bármilyen könyv máglyára kerülhetett, ha „felforgató tevékenységet fejtett ki jövőnk ellen, vagy a német gondolat, a német otthon és a népünket

irányító erők ellen támadott.” Az új propagandaminiszter, dr. Goebbels, aki ettől kezdve náci kényszerzubbonyba kezdi majd erőszakolni a német kultúrát, beszédet intézett a diákokhoz a lassan hamuvá váló könyvek felett. – A német nép lelke újra képes kifejezni magát! Ε lángok nemcsak egy régi kor végét világítják be, hanem az új kort is! A német kultúra új, náci korszakát nemcsak a könyvmáglyák és a több száz létező mű bolti és könyvtári „forgalmazását, valamint számos új mű kiadását tiltó, a máglyáknál hatékonyabb, bár kevésbé szimbolikus intézkedések jellemezték, hanem a kultúrának bármely modern nyugati nemzet számára addig példátlan mérvű szabályozása is. Már 1933. szeptember 22-én külön törvénnyel felállították a dr. Goebbels vezetése alatt (álló Birodalmi Kulturális Kamarája. Célja a törvény fogalmazása szerint a következő volt: „A német kultúrpolitika folytatása végett szükséges minden terület alkotóművészeinek egy egységes, birodalmi vezetésű szervezetbe történő összegyűjtése. A birodalomnak nemcsak a szellemi és lelki fejlődés irányvonalait kell meghatároznia, hanem vezetnie és szerveznie is kell az értelmiségi foglalkozásokat.” A kulturális élet minden területének irányítására és ellenőrzésére hét alkamarát alakítottak: a szépművészeti, zenei, színházi, irodalmi, sajtó- rádió- és filmügyi birodalmi kamarákat. Mindenki, aki ezeken a területeken dolgozott, köteles volt belépni a megfelelő kamarába, melyeknek határozatai és direktívái a törvény erejével bírtak. Egyebek között e kamarák jogosultak voltak a „politikai megbízhatatlanság” vádjával kizárni tagjaikat vagy megtagadni a felvételt – ez pedig azt jelentette, hogy e területeken bárkitől, aki akár csak a kelleténél valamivel langyosabb érzelmekkel is viseltetett a nemzetiszocializmus iránt, megtagadták azt a jogot, hogy a szakmájában dolgozhasson, s így megfosztották megélhetésétől. Aki a harmincas években Németországban élt, és nem hagyták hidegen ezek a dolgok, élete végéig nem feledheti egy olyan nép kulturális szintjének gusztustalan mértékű hanyatlását, amely oly hosszú időn át nagyszerű kultúrával rendelkezett. Ez persze elkerülhetetlenné vált abban a pillanatban, mihelyt a náci vezetők elhatározták, hogy a művészet, az irodalom, a sajtó, a rádió és a filmszakma kizárólag az új rezsimnek és az új rezsim szokatlan filozófiájának a propagálását szolgálhatja. Talán Ernst Juenger és Ernst Wiechert kivételével, akik a rezsim korai éveiben még megjelentek, egyetlen valamennyire is fontos német író művét sem adták ki a náci éra idején Németországban. Thomas Mann vezetésével szinte mind emigráltak, az otthon maradt néhány írót pedig elhallgattatták, vagy magától hallgatott. Minden könyv, minden színmű kéziratát be kellett nyújtani a propagandaminisztériumba, hogy ott jóváhagyják a megjelenését, illetve színpadra állítását. Még a zene volt meg a legjobban, ha csak azért is, mivel a legkevésbé politikus művészet, meg hát a németek Bachtól Beethovenen és Mozarton keresztül Brahmsig számos nagyszerű muzsikussal rendelkeztek. Mendelssohn műveit viszont betiltották, mivel zsidó volt (minden zsidó zeneszerző minden műve verboten lett), s erre a sorsra jutottak az ország legnagyobb modern zeneszerzőjének, Paul Hindemithnek a művei is. A nagy szimfonikus zenekarokból és az operaházakból is gyorsan kigyomlálták a zsidókat. Az íróktól eltérően azonban a német muzsikusok legnagyobbjai nem távoztak a náci Németországból, s odaadták nevüket és tehetségüket az Új Rendnek. Németországban maradt a század egyik legnagyszerűbb karmestere, Wilhelm Furtwängler. 1934-ben egy évig kegyvesztett volt, mivel Hindemithet védte, de ennek elteltével a Hitler-rezsim hátralevő éveiben tovább folytatta munkáját. Richard Strauss, aki talán a világ legnagyobb élő zeneszerzője volt, szintén otthon maradt, sőt egy időre a Birodalmi Zenei Kamara elnökévé lett, így Goebbels az ő nevét is igénybe vehette a kultúra prostituálásához. Walter Gieseking, a kiváló zongorista külföldön töltötte ideje jó részét: a propagandaminiszter által szervezett vagy jóváhagyott turnékon népszerűsítette a német „kultúrát”. Ám mivel a zenészek nem emigráltak, a német klasszikus zene kincstára pedig így is hatalmas volt, a Harmadik Birodalom idején csodálatos szimfonikus hangversenyeket és operaelőadásokat hallhatott az ember. Élen járt ebben a Berlini Filharmonikus Zenekar és a

Berlini Állami Operaház. A kitűnő zenei ellátottság sokat tett annak érdekében, hogy az emberek megfeledkezzenek a többi művészeti ág és a nácik irányította élet sok területének elsorvadásáról. El kell ismernünk, hogy a német színház majdnem olyan kiváló maradt, mint volt, már amennyiben megmaradt a klasszikus műveknél. Max Reinhardt persze távozott, csakúgy, mint a többi zsidó színházi producer, rendező és színész. A náci drámaírók oly nevetségesen rosszak voltak, hogy a közönség távol maradt kínálatuktól: darabjaik kivétel nélkül kevés számú előadást értek meg. A Birodalmi Színházi Kamara elnöke egy bizonyos Hans Johst volt, afféle sikertelen színműíró, aki egyszer nyilvánosan azzal dicsekedett, hogy valahányszor valaki a „kultúra” szót ejti ki előtte a száján, a legszívesebben a revolveréért nyúlna. De Johst és a színházak repertoárját, a darabok szereplőinek és rendezőjének kilétét is meghatározó Goebbels minden tevékenysége ellenére a német színházak elsőrangú, gyakran megindító előadásokban tolmácsolták Goethe, Schiller és Shakespeare műveit. Furcsa, hogy George Bemard Shaw néhány darabját viszont el lehetett játszani Németországban – talán mert kicsúfolta az angolokat, és gúnyolta a demokráciát, vagy talán azért, mert a náci agyak nem értették igazán Shaw szellemességét és baloldali politikai nézeteit. Gerhart Hauptmann, a nagy német drámaíró esete volt mind közül a legkülönösebb. Mivel lelkes szocialista volt, II. Vilmos idején a birodalmi színpadokról letiltották műveit. A köztársaság idejében ő vált Németország legnépszerűbb drámaírójává, s e pozícióját a Harmadik Birodalom alatt is megőrizte. Darabjai továbbra is színpadra kerültek. Soha nem fogom elfelejteni A székesegyház lánya című darabja bemutató előadásának végén lejátszódott jelenetet. A fekete körgallérjára hulló lobogó fehér hajú, tiszteletre méltóan hajlott korú Hauptmann dr. Goebbels és Johst karján jött ki a színházból. Annyi eminens némethez hasonlóan ő is különbékét kötött Hitlerrel, és az okos Goebbels igen hatásos propagandát tudott teremteni e tényből: fáradhatatlanul emlékeztette a német népet és a külvilágot arra, hogy Németország legnagyobb drámaírója, az egykori szocialista és az átlagember érdekeinek szószólója nemcsak ottmaradt a Harmadik Birodalomban, hanem továbbra is ír, sőt be is mutatják a színműveit. Hogy az öregedő drámaíró mennyire volt komoly, megalkuvó, vagy egyszerűen változékony természetű, arra csupán abból következtethetünk, ami a háború után történt. Az amerikai hatóságok abban a hitben, hogy Hauptmann túl jól szolgálta a nácikat, betiltották a műveit Nyugat-Berlinben. Az oroszok erre áthívták Kelet-Berlinbe, ahol hősként ünnepelték, a darabjaiból pedig gálasorozatot mutattak be. 1945. október 6-án Hauptmann üzenetet küldött a kommunisták uralta „Kulturbund Németország Demokratikus Újjáéledéséért” nevű szervezetnek, amelyben jókívánságai mellett kifejezte azt a reményét is, hogy a Kulturbundnak sikerül majd elérnie a német nép „lelki újjászületését”. Az a Németország, amely Dürert és Cranachot adta a világnak, a modern időkben nem járt. élen a képzőművészetben, bár a német expresszionizmus és a müncheni Bauhaus-építészet érdekes és eredeti mozgalom volt, a német művészek pedig tevékenyen részt vettek a huszadik századi művészet fejlődésének az impresszionizmus, a kubizmus és a dadaizmus által képviselt minden robbanásában. Az önmagát a korai bécsi kudarcok ellenére eredeti művésznek tekintő Hitler szemében dégénérait és értelmetlen volt mindenféle modern művészet. A Mein Kampfban hosszan értekezett e témáról, s hatalomra jutása után egyik első dolga az volt, hogy „megtisztogatta” Németországot annak „dekadens” képzőművészetétől, amit új „germán” művészettel próbált felváltani. Körülbelül 6500 modern festmény tűnt el a német múzeumokbólr nemcsak németek (pl. Kokoschka és Grosz) művei, hanrm Cézanne, Van Gogh, Gauguin, Matisse Picasso és sok más művész alkotása is. Hogy ezeket mi váltotta volna fel, az 1937 nyarán derült ki, amikor Hitler hivatalosan megnyitotta a müncheni „Német Művészet Házát” egy szürkés, neoklasszikus épületben,

amelynek tervezésében maga is részt vett, s amelynek építészeti megoldását a „példátlan és utánozhatatlan” jelzőkkel írta le. A náci képzőművészet eme első kiállítására körülbelül kilencszáz művet zsúfoltak be a benyújtott tizenötezerből; ez volt a legpocsékabb szemét, amelyet bármely országban valaha is láttam. A végső zsűrizést maga Hitler végezte, s az akkor a társaságában lévő egyes párttársai szerint úgy feldühödött a középszerű festő, a Birodalmi Képzőművészeti Kamara elnöke Adolf Ziegler64 vezette náci zsűri által elfogadott egyes képeken, hogy nem csak azt rendelte el, hogy vegyék ki őket az anyagból, hanem nem egybe még lyukakat is rúgott a csizmájával. – Mindig is szilárd elhatározásom volt – mondta a kiállítást megnyitó hosszú beszédében –, hogy ha a sors valaha hatalomra segít bennünket, akkor nem megtárgyaljuk ezeket a [művészeti bírálattal kapcsolatos] dolgokat, hanem döntéseket hozunk! – Meg is hozta őket. Ebben az 1937. július 18-án elhangzott beszédében lefektette a „német képzőművészet” náci irányvonalát. Azok a műalkotások, amelyeket nem lehet megérteni, hanem egy vastag kötegnyi használati utasítás szükséges létjogosultságuk bizonyítására, s olyan neurotikusokhoz szólnak, akik az ilyen ostoba vagy arcátlan értelmetlenségekre fogékonyak, többé nem jutnak el nyíltan a német nemzethez. Senki ne tápláljon illúziókat! A nemzetiszocializmus hozzálátott a német irodalom és nép megtisztításához mindazon befolyástól, amely létét és karakterét fenyegeti... Ε kiállítás megnyitásával véget ért a művészi őrültség, s azzal népünk művészeti beszennyezése ...

Mégis voltak emberek, legalábbis a német képzőművészet központjában, Münchenben, akik szívesebben szennyeződtek művészetileg. A város másik végében, egy csupán valami keskeny lépcsőn elérhető rozzant képtárban Goebbels kiállítást rendezett a „dégénérait művekből”, hogy megmutassa a népnek, mitől menti meg őket Hitler. A kiállítás a modern festészet nagyszerű válogatását mutatta be Kokoschka, Chagall, valamint impresszionista és expresszionista alkotók műveiből. Aznap, azután, hogy végigloholtam a Német Képzőművészet Házának elterpeszkedő épületén, felkerestem az „ellenkiállítást” is, ahol a galéria zsúfolva volt a látogatókkal: hosszú soruk végighúzódott a recsegő falépcsőn, s egészen az utcáig nyúlt. A kiállítást ostromló tömeg akkora volt, hogy a feldühödött és zavarba jött dr. Goebbels nemsokára be is záratta.

A SAJTÓ, A RÁDIÓ ÉS A FILM ELLENŐRZÉSE Α berlini napilapok szerkesztői és a vidéki székhelyű újságok tudósítói minden reggel összegyűltek a propagandaminisztériumban, hogy meghallgassák a dr. Goebbels vagy valamelyik munkatársa által tartott eligazítást arról, hogy mely híreket közöljenek, milyen legyen a hír és a főcím tálalása, mely kampányokat kell leállítani vagy elkezdeni, s milyen vezércikkek megjelenése kívánatos aznapra. A kisebb vidéki napilapok és folyóiratok számára táviratban vagy levélben történt az eligazítás. Ahhoz, hogy valaki szerkesztő lehessen a Harmadik Birodalom területén, mindenekfelett politikailag és fajilag „tisztának” kellett lennie. Az 1933. október 4-én elfogadott Birodalmi Sajtótörvény, amely törvény által szabályozott „közhivatássá” tette az újságírást, előírta, hogy minden szerkesztő köteles német állampolgársággal rendelkezni, árja származásúnak kell lennie, s nem tarthat zsidó házastársat. A sajtótörvény 14. cikkelye arra utasította a szerkesztőket, hogy „minden olyasmit hagyjanak ki lapjukból, ami bármilyen módon félrevezeti a nyilvánosságot, az önző célokat közösségi célokkal vegyíti, a Német Birodalom erejének, a német nép közakaratának, Németország, annak kultúrája és gazdasága védelmének kifelé vagy befelé történő gyengítésére irányul... vagy sérti Németország becsületét, vagy méltóságát”. Ha ez az ediktum már 1933 előtt érvényben lett volna, akkor egyetlenegy náci szerkesztő vagy folyóirat sem működhetett volna az országban, így azonban a törvény arra szolgált, hogy kipenderítsenek a szakmából minden olyan újságot és újságírót, ami és aki nem volt náci, és 64

Ziegler annak köszönhette magas hivatalát, hogy ő volt Geli Raubal portréjának alkotója.

nem is volt hajlandó azzá válni. A Vossische Zeitung az első olyan lapok közé tartozott, amely megszűnésre kényszerült. Az 1704-ben alapított lap, amely szerzői között vonultatta fel Nagy Frigyest, Lessinget és Rathenaut, Németország vezető napilapjává vált, olyasmivé, mint a londoni Times és a New York Times. Liberális lap volt, az Ullstein-ház, egy zsidó cég birtokában. 230 esztendei folyamatos megjelenést követően 1934. április l-jén szűnt meg. A Berliner Tageblatt, egy másik világhírű liberális lap valamivel tovább, 1937-ig élhetett, noha tulajdonosa, a zsidó Hans Lackmann-Mosse már 1933-ban arra kényszerült, hogy átadja érdekeltségét a lapban. Németország harmadik nagy liberális lapja, a Frankfurter Zeitung is tovább működhetett azután, hogy megszabadították zsidó tulajdonosától és szerkesztőitől. Rudolf Kircher, a lap anglofil és liberális londoni tudósítója lett a szerkesztő, és Kari Silexhez, a konzervatív berlini Deutsche Allgemeine Zeitung egykor szintén londoni tudósító, Rhodes-ösztöndíjas és angolbarát liberális szerkesztőjéhez hasonlóan ő is jól szolgálta a nácikat, s gyakran „pápább volt a pápánál”, ahogy Otto Dietrich, a birodalmi sajtófőnök mondta egyszer az egykori ellenzéki lapokról. A három utóbbi lap életben maradása részben a külügyminisztérium befolyásának volt köszönhető, amelynek arra volt szüksége, hogy ez a három nemzetközi hírű újság mintegy kirakatként szolgáljon a külvilág számára. Egyfajta tiszteletreméltóságot kölcsönöztek a náci Németországnak, s ugyanakkor terjesztették annak propagandáját is. Azzal, hogy minden németországi lapnak megmondták, hogy mit és hogyan közöljön, elkerülhetetlenné vált, hogy az országos sajtó halálosan elkényelmesedett. Még ez a teljes szabályozottságban élő és a tekintélyt ilyen nagy mértékben elfogadó nép is ráunt a napilapokra. Még az olyan vezető náci lapok, mint a reggeli Völkischer Beobachter s az esti Der Angriff példányszámai is lecsökkentek. A német lapok összeladása meredeken hanyatlott, amint egyik szerkesztőség csukott be a másik után, vagy került a náci kiadók kezére. A Harmadik Birodalom első négy évében 3 607-ről 2 671-re csökkent a napilapok száma. A náci párt azonban (legalábbis pénzügyileg) csak nyert azzal, hogy az ország elveszítette a szabad és változatos sajtót. Max Amann, aki Hitler őrmestere volt az I. világháborúban, most pedig a náci kiadóvállalat, az Eher Verlag vezetője, gyakorlatilag a német sajtó pénzügyi diktátorává vált. Sajtóügyi birodalmi vezetőként és a Sajtókamara-jelnökeként törvényes joga volt tetszése szerint bármilyen kiadványt eltiporni, s a hatalma is ahhoz, hogy az így tönkre tett lapokat bagóért felvásárolhassa. Az Eher Verlag rövid időn belül kiadói birodalommá hízott: valószínűleg a világ legnagyobb és legjövedelmezőbb ilyen vállalkozása lett.65 A több náci kiadvány eladási példányszámában tapasztalható csökkenés ellenére a nácik tulajdonában levő vagy általuk ellenőrzött napilapok a második világháború kitöréséig a huszonötmilliós összpéldányszámnak mintegy kétharmadát tették ki. A nürnbergi bíróság számára tett írásos vallomásában Amann leírta, hogyan tevékenykedett: Miután a párt 1933-ban hatalomra került... sok olyan konszern, mint például az Ullstein-ház, amely zsidó tulajdonban vagy zsidó ellenőrzés alatt, esetleg a náci párt irányában ellenséges politikai vagy vallási érdekcsoportok kezében volt, azt tartotta célszerűnek, hogy eladja a lapjait az Eher konszernnek. Az efféle tulajdonnak nem volt szabad piaca, s általában az Eher Verlag volt az egyetlen ajánlattevő. Ebben a dologban az Eher Verlag a tulajdonában lévő vagy ellenőrzése alatt álló kiadói konszernek által a németországi lapkiadói üzletág monopolhatalmává vált ... A pártnak e kiadói vállalkozásokba történt befektetései pénzügyileg igen sikeresek voltak. Nem hazugság, ha azt állítom, hogy a náci sajtóprogram alapvető célja a párttal szemben álló minden sajtótermék megsemmisítése volt.6

1934-ben volt egy olyan időszak, amikor Amann és Goebbels egyaránt arra kérlelték az alázatos lapszerkesztőket, hogy élénkítsék meg túl monoton újságaikat. Amann azt mondta, hogy sajnálja „a sajtó jelenlegi messze ható egyöntetűségét, amely nem a kormányzati intézkedések következménye, s nem felel meg a kormányzat akaratának”. Egy meggondolatlan 65

Amann saját jövedelme az 1934-es 108 000 márkáról 1942-re már 3 800 000 márkára emelkedett. (A náci kiadó fennmaradt anyagát tanulmányozó Oron J. Hale professzor levele a szerzőnek.)

szerkesztő, Ehm Welke a Grüne Post című hetilaptól elkövette azt a tévedést, hogy komolyan vette Amannt és Goebbelst. Korholni kezdte a propagandaminisztériumot annak bürokráciája és a sajtóra nehezedő súlyos keze miatt, amely unalmassá tesz minden megjelenő lapot. A lapját válaszul azonnal felfüggesztették három hónapra, őt magát pedig Goebbels dobta ki állásából, majd hamarosan koncentrációs táborba került. A rádiót és a filmipart is gyorsan megzabolázták, hogy azontúl a náci állam propagandáját szolgálja, Goebbels a rádióban mindig is a modern társadalmat befolyásoló fő propagandaeszközt látta (akkor még nem volt televízió), s minisztériuma rádióügyi osztályán és a Rádiós Kamarán keresztül maradéktalanul ellenőrzött és a saját céljainak megfelelőre formált minden adást. Megkönnyítette a dolgát, hogy Németországban és Európa más országaiban egyaránt állami monopólium volt a rádió. 1933-ban a náci kormány automatikusan megörökölte a birodalmi rádiót. A filmipar magánkézen maradt, de a propagandaminisztérium és a Filmkamara az ipar minden területét ellenőrizte. Egy hivalalos kommentár szerint az volt a feladatuk, hogy „kiemeljék a filmipart a liberális gazdasági gondolatok szférájából... s így képessé tegyék arra, hogy megkaphassa a nemzetiszocialista államban végrehajtandó feladatait”. Az eredmény mindkét esetben az volt, hogy éppen olyan üres és unalmas rádióműsorokkal és filmekkel gyötörték a német népet, amilyenek a napilapok és folyóiratok lettek. A fogyasztók erre fellázadtak, pedig rendszerint tiltakozás nélkül vetették alá magukat annak az eljárásnak, hogy más mondja meg, mi a jó nekik. Tömegesen maradtak távol a náci filmektől, és zsúfolásig töltötték meg azokat a mozikat, ahol a Goebbels által a német filmszínházakban bemutatni engedélyezett kevés külföldi filmet (általában másodosztályú hollywoodi produkciókat) vetítették. A harmincas évek közepén volt egy időszak, amikor olyan általánossá vált a német filmek kifütyülése, hogy Wilhelm Frick belügyminiszter szigorúan figyelmeztetett a „filmszínházak közönségének hazaáruló magatartása” ellen. A rádióműsorok is olyan átfogó kritika sújtotta, hogy a Rádiós Kamara elnöke, bizonyos Horst Dressler-Andress kijelentette: az efféle kákán csomót keresés „sérti a német kultúrát”, ezért nem fogják eltűrni. Akkoriban, a harmincas években a német rádióhallgató még számos külföldi adóra csavarhatta készülékén az állomáskeresőt a nélkül, hogy a hóhérbárdot kockáztatta volna, mint később a háború alatt. Lehet, hogy sokan meg is tették, bár nekem az volt a személyes benyomásom, hogy az évek múltával dr. Goebbels véleménye beigazolódott: a rádió vált a rezsim messze leghatásosabb propagandaeszközévé, s minden más tömegkommunikációs eszköznél többet tett annak érdekében, hogy Hitler céljainak megfelelőre formálja a német népet. Nekem is meg kellett tapasztalnom, milyen könnyen be tudja csapni az embert a totális államban a hazug és cenzúrázott sajtó és rádió. Noha a legtöbb némettől eltérően nekem naponta rendelkezésemre állt több külföldi lap, főleg a megjelenés másnapján Berlinbe érkező londoni, párizsi és zürichi újságok, s noha rendszeresen hallgattam a BBC-t és más külföldi rádióadókat, a munkám szükségessé tette, hogy naponta órákon át olvassam a német sajtót, hallgassam a német rádiót, beszélgessek náci tisztségviselőkkel, és pártgyűlésekre járjak. Meglepő és néha megdöbbentő volt ráébrednem, hogy bár megvoltak a lehetőségeim a tények megismerésére, és eleve bizalmatlanul kezeltem a náci forrásokból érkező információkat, a hamisítások és torzítások évek során tartó fogyasztása nem maradt egészen hatás nélkül az ember fejére, s gyakran félrevezetett. Aki nem élt évekig egy totalitárius országban, fel sem foghatja igazán, milyen nehéz megmenekülni a rezsim kiszámított és szünet nélkül árasztott propagandájának a rettegett hatása elől. Egy-egy német lakásban, hivatalban, néha valami ismeretlennel folytatott éttermi, sörözői, kávéházi társalkodás során látszólag művelt és értelmes emberek szájából gyakran a lehető legfurcsább megállapításokat hallottam. Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen rádióban hallott vagy újságban olvasott ostobaságot szajkóznak. Néha túl erős kísértésbe estem, hogy meg is mondjam nekik, de ilyenkor olyan hitetlenkedő pillantások, olyan döbbent csend fogadta ellenvetésemet, mintha magát a

Mindenhatót káromoltam volna – rá kellett jönnöm, hogy még csak próbálkoznom sem érdemes, hogy érintkezésbe kerüljek az eltorzított agyakkal, amelyek gazdái számára az élet tényei felcserélődtek azzal, amit az igazsággal szembeni cinikus közönnyel felvértezett Hitler és Goebbels állított róluk.

OKTATÁSÜGY A HARMADIK BIRODALOMBAN 1934április 30-án Bernhard Rust, SA-Obergruppenführer, Hannover egykori Gauleitere, a húszas évek első fele óta a náci párt tagja es Butler barátja lett a tudomány- és oktatásügyig valamint népi kulturális birodalmi miniszter. A nemzetiszocializmus bizarr, felfordított világában Rust kiválóan felkészültnek számított e posztra. 1930 óta munkanélküli falusi iskolamester volt: a hannoveri köztársasági hatóságok mozdították el állásából, mivel bizonyos fokú szellemi instabilitás jelei mutatkoztak rajta, bár lelkes náci volta is közrejátszhatott az elbocsátásában. Dr. Rust tudniillik Goebbels lelkesedésével és Rosenberg zavarosságával prédikálta a náci evangéliumot. Azt követően, hogy 1933 februárjában porosz tudományos, művészeti és oktatásügyi miniszterré nevezték ki, azzal dicsekedett, hogy sikerült neki „egyik napról a másikra likvidálni az iskolát mint az intellektuális akrobatika intézményét”. Ilyen esztelen emberre bízták a német tudomány, a középiskolák, a felsőoktatási intézmények és az ifjúsági szervezetek feletti diktatórikus teljhatalmat. A Harmadik Birodalomban a tanítás nem holmi dohos tantermekre korlátozódott, hanem a Führer álmának megfelelően spártaian szigorú politikai és katonai képzéssel támogatták meg a különböző korcsoportokban, s a képzés csúcspontját nem az egyetemek és műszaki főiskolák jelentették, amelyek az ifjúság elenyésző kisebbségét fogadták be, hanem előbb a tizennyolc éves korban kötelező munkaszolgálat, majd a sorozást követő kötelező katonai szolgálat. Hitlernek a „professzorok” és az intellektuális iskolai élet iránti megvetése bőségesen megnyilvánult a Mein Kampflapjain, ahol a szerző lefektette néhány oktatásügyi elvét. „A nemzetállam egész oktatásügyének elsősorban nem arra kell irányulnia, hogy puszta tudással töltse meg a fejeket, hanem arra, hogy fizikailag makkegészseges testeket építsen” – írta. Ám mint hangsúlyozta, ennél is fontosabb a fiatalok megnyerése, majd kiképzése egy új nemzetállam” szolgálatára. Németország diktátorává válása után többször visszatért erre a tárgyra. Egy 1933. november 6-án tartott beszédében így szólt erről: „Amikor egy ellenfél kijelenti: – Nem állok át az ön oldalára –, akkor nyugodtan így szólok hozzá: – Az ön gyermeke már a mi oldalunkon van ... Micsoda ön? Meg fog halni. Leszármazottai azonban már az új táborban állnak. Rövid időn belül semmi mást nem fognak ismerni, mint ezt az új közösséget!” 1937. május l-jén kijelentette: – Ez az új birodalom senkinek nem adja oda az ifjait, hanem fogja az ifjúságot, és saját tanítását, saját nevelését adja majd az ifjúságának! – S nem a levegőbe beszélt, hiszen pontosan ez is történt. Az általános iskola első osztályától az egyetemig terjedően gyors ütemben nácifikálták a német iskolákat. A tankönyveket sietve átírták, a tanmenetet megváltoztatták, a Mein Kampfot pedig a pedagógusok hivatalos lapja, a Deutsche Erzieher szavaival „tévedhetetlen pedagógiai vezérlő csillagukká” tették. Az új idők szavára süket tanárokat eltávolították. A legtöbb tanár többé-kevésbé náci érzelmű volt, vagy egyenesen párttag. Ideológiai megerősödésük érdekében különleges iskolákba küldték őket, ahol a nemzetiszocializmus elveiből részesültek intenzív képzésben; a kurzusokon Hitler faji doktrínái kapták a fő hangsúlyt. Az óvónőtől az egyetemi oktatóig a pedagógia minden dolgozójának kötelező volt belépnie a Nemzetiszocialista Tanárok Szövetségébe, amely a törvény szerint felelősséget viselt azért, hogy „a nemzetiszocialista doktrínával összhangban hajtsak végre minden tanár munkájának ideológiai és politikai összehangolását”. Az 1937-es közalkalmazotti törvény megkövetelte a tanároktól, hogy „a párt által támogatott állam akaratának végrehajtói” legyenek, s álljanak készen arra, hogy „bármely pillanatban fenntartás nélkül védjék a nemzetiszocialista államot”. Egy korábbi rendelet a tanárokat közalkalmazottaknak minősítette, s így a faji törvények

hatálya alá kerültek. A zsidókat természetesen eltiltották a tanítástól. Minden tanár esküt tett arra, hogy hűséges és engedelmes lesz Adolf Hitler iránt. Később pedig nem taníthatott olyan férfi, aki megelőzően nem szolgált az SA, a Munkaszolgálat vagy a Hitlerjugend kötelékében. Az egyetemi oktatójelöltek hat hetes megfigyelőtáborba vonultak, ahol náci szakértők figyelték nézeteiket és jellemüket, s jelentésüket az oktatási minisztériumhoz küldték: az adta ki a jelöltek „politikai megbízhatóságán” alapuló engedélyt a tanításra. 1933 előtt a német középiskolák a helyi önkormányzatok, az egyetemek pedig a tartományi kormányzatok fennhatósága alatt álltak. Most minden oktatási intézmény a birodalmi oktatási miniszter vasmarkába került. A miniszter nevezte ki az egyetemek rektorait és dékánjait, akiket korábban az adott karokon dolgozó teljes jogú-professzorok választottak meg. A miniszter nevezte ki az egyetemi hallgatók kötelező tagságú egyesületének és a tanárok ugyancsak kötelező tagságú” egyesületének vezetőit. A régi nácik kemény uralma alatt ténykedő Egyetemi Előadók Nemzetiszocialista Szövetsége döntő szerephez jutott annak kiválasztásában, hogy ki taníthasson, és gondoskodott arról is, hogy a tananyag összhangban legyen a náci elmélettel. A német tanügyre és tudományra egyaránt katasztrofális következményekkel járt ez a nagy fokú elnáciasodás. A történelmet az új tankönyvek és a tanárok úgy meghamisították, hogy az már nevetséges volt. Ennél is komolytalanabb volt az új „faji tudományok” oktatása, amelyek a németeket uralkodó fajként dicsőítették, a zsidókat pedig a világ szinte minden gonoszságának terjesztőiként tüntették fel. Csak a berlini egyetemen, ahol a múltban oly sok nagy tudós adott elő, az egykori rohamosztagos, civilben állatorvos végzettségű új rektor huszonöt új kurzust indított a Rassenkunde (faji tudomány) témakörében, s mire sikerült egészen tönkretennie az egyetemet, addigra a saját szakterületével kapcsolatban már nyolcvanhat kurzus szerepelt a tanrendben. A természettudományok oktatása, amelyben Németország valaha több generáción keresztül az élenjárt, gyors hanyatlásnak indult. Az olyan nagy oktatókat, mint a fizikus Einstein és Franck, vagy a kémikus Haber, Willstätter és Warburg, elbocsátották vagy nyugdíjba küldték. A megmaradottakat, akik azért igen sokan voltak, megfertőzte a náci aberráció, s nekiláttak az új tanokat az alaptudományokra alkalmazni. Német fizikának, német kémiának, német matematikának nevezték, amit tanítottak. 1937:ben beindult egy Deutsche Mathematik című folyóirat, amely az első szám szerkesztőségi cikkében ünnepélyesen kinyilvánította, hogy bármely olyan eszme, amely szerint a matematika nem faji alapon is elbírálható, „magában hordozza a német tudomány pusztulásának csíráit”. Ε náci tudósok hallucinációi még a laikus számára is hihetetlenné váltak. – Német fizika? – kérdezte Philipp Lenard heidelbergi professzor, a Harmadik Birodalom egyik legképzettebb és nemzetközi tekintélynek örvendő tudósa. – „De hát a tudomány nemzetközi dolog, és az is marad!” felelik erre. Ez azonban nem igaz. A valóságban minden egyéb emberi termékhez hasonlóan a tudomány is faji jellegű, s a vér határozza meg. – Rudolphe Tomaschell professzor, a drezdai Fizikai Intézet igazgatója ennél is tovább ment, amikor így írt: „A modern fizika a (világ) zsidóság(ának az) eszköze az északi tudomány elpusztítására. Az igazi fizika a germán szellem terméke ... Sőt, az egész európai tudomány az árja, vagy jobban mondva a német gondolkodás gyümölcse!” Johannes Stark professzor, a Fizikai Tudományok Országos Intézetének vezetője is hasonló véleményen volt. – Ki fog derülni – mondta –, hogy a fizikai kutatások megalapítói, sőt Galileitől Newtonon keresztül korunk úttörő fizikusaiig az összes nagy felfedező szinte kivétel nélkül árja volt, méghozzá túlnyomóan északi fajú! Ott volt azután Wilhelm Müller, az aacheni műegyetem professzora, aki a Zsidóság és tudomány című könyvben a tudomány beszennyezésére és ezen keresztül a civilizáció elpusztítására iranyuló világméretű zsidó összeesküvésről írt. Az ő számára a relativitáselmélet szülője, Einstein volt az ősellenség. Ε páratlan náci tudós szemében Einstein elmélete, amelyre a mai fizika tekintélyes része támaszkodik, „elejétől a végéig azon célra törekszik, hogy a földanyától született és vérrel megkötött élő anyag élő – azaz nem zsidó – világát átalakítsa, és

olyan spektrális absztrakcióvá varázsolja, amelyben a népek és nemzetek közötti minden egyedi különbség és a fajok minden belső korlátja elvész a valótlanságban, s amelyben csak a geometriai dimenziók üres sokfélesége marad fenn, amely minden eseményt a törvénynek való istentelen alávetettségének kötelezettségéből hoz létre.” A világméretű ünneplés, amely Einstein relativitáselméletének közlését fogadta, Müller professzor szerint nem volt egyéb, mint az a feletti öröm kifejezése, hogy „közeleg a zsidó világuralom, ami visszavonhatatlanul és örökre le akarja kényszeríteni a német férfiasságot az élettelen rabszolga szintjére”. Ludwig Bierback, a berlini egyetem professzora számára Einstein „idegen kókler” volt. Még Lenard professzor is úgy vélte, hogy „a zsidóból feltűnően hiányzik az igazság iránti megértés ... e tekintetben ellentétben áll az igazságot gondosan és komolyan kereső árja kutató tudóssal... a zsidó fizika ezért az alapvető Német Fizika dégénérait fantomja és tüneménye”.7 Ehhez képest 1905 és 1931 között tíz német zsidó kapott Nobel-díjat a természettudományok ügyéhez tett hozzájárulásáért. A Második Birodalom idején az egyetemi tanárok a protestáns klérushoz hasonlóan vak hűséggel támogatták a konzervatív kormányt és annak expanziós célkitűzéseit: az egyetemi előadótermek a virulens nacionalizmus és antiszemitizmus melegágyai voltak. A weimari köztársaság ragaszkodott a tudomány teljes szabadságához, amelynek az volt az egyik eredménye, hogy az egyetemi oktatók óriási antiliberális, antidemokratikus és antiszemita többsége segített a demokratikus rezsim aláaknázásában. A legtöbb professzor fanatikus nacionalista volt, és a konzervatív, monarchikus Németország újjászületését várta. S bár 1933 előtt a nácik sokuk számára túlságosan harsányak és erőszakosak voltak ahhoz, hogy hozzájuk csapódjanak, tanaik előkészítették a talajt a nácizmus eljöveteléhez. 1932-re az egyetemi hallgatók többsége a jelek szerint már Hitlerért lelkesedett. Egyeseket meglepett az, hogy az egyetemi karok milyen sok oktatója adta meg magát a felsőoktatás elnáciasításának az 1933. évet követően. Noha a hivatalos számadatok a rezsim első öt éve alatt elbocsátott professzorok és oktatók számát 2 800 főben adják meg, ami az oktatói összlétszám egynegyede volt, a marburgi egyetemről 1933-ban elbocsátott Wilhelm Roepke professzor megfogalmazásában mégis „rendkívül kevés” volt azoknak a száma, akik a nemzetiszocializmussal való szembenállásuk miatt veszítették el állásukat. Kevesen voltak, az igaz, de a német tudományos világban szépen csengő nevek is voltak köztük: Karl Jaspers, E. I. Gumbel, Theodor Litt, Karl Barth, Julius Ebbinghaus és még több tucatnyian. Legtöbbjük emigrált, előbb Svájcba, Hollandiába, Angliába, végül pedig Amerikába. Egyiküket, Theodor Lessing professzort, aki Csehszlovákiába menekült, a náci gengszterek utolértek, és 1933. augusztus 31-én Marienbadban meggyilkolták. Az egyetemi tanárok nagy többsége azonban a helyén maradt, s körülbelül kilencszázhatvanan közülük, olyan fényességek vezetésével, mint a sebész Sauerbruch professzor, az egzisztencialista filozófus Heidegger és a művészettörténész Pinder, már 1933 őszén nyilvános fogadalmat tettek, hogy támogatni fogják Hitlert és a nemzetiszocialista rezsimet. „Kész prostitúció volt, ami beszennyezte a német tudomány tiszteletre méltó történetét” – írta később Roepke professzor.8 Julius Ebbinghaus professzor pedig 1945-ben, ahogy végigtekintett a szellemi romhalmazon, így nyilatkozott: „A német egyetemek, amikor még tehették volna, nem helyezkedtek szembe nyilvánosan és minden erejüket latba vetve a tudás és a demokratikus állam lerombolásával. A zsarnokság éjszakáján nem őrizték a szabadság és a jog jelzőtüzét.”9 Nagy árat fizettek érte. Hat évnyi náciasítás után az egyetemi hallgatók száma több mint a felével 127920-ról 58325-re csökkent. A műegyetemeken, ahonnan a német természettudósok és mérnökök származnak, még nagyobb volt a hanyatlás; a hallgatói összlétszám itt 20474 -ről 9554-re zuhant: A tudományos színvonal mélyre süllyedt. 1937-re nemcsak túl kevés fiatal indult el a természettudományos és műszaki pályán, hanem a képzettségük is kívánni valót

hagyott maga után. Messze volt még a háború, amikor a náci újrafegyverkezést szorgosan segítő vegyipar máris panaszkodott a Die Chemische Industrie című orgánumában: Németország elveszíti vezető szerepét a vegyiparban! Nemcsak a nemzetgazdaság, hanem a honvédelem is veszélybe került, lamentált a folyóirat, amely a fiatal tudósok hiánya és képzettségük alacsony szintje miatt a gyenge műegyetemeket okolta. Mint kiderült, a náci Németország vesztesége a szabad világ nyeresége volt, különösen az atombomba megvalósításáért folytatott verseny terén. Túl hosszú és bonyolult volna itt elmesélni, hogy Himmlerrel az élükön a náci vezetők mennyire sikeres erőfeszítéseket tettek az atomenergia-program megbénítása érdekében. A sors iróniája, hogy az atombombának az Egyesült Államokban történő kifejlesztéséhez óriási mértékben járult hozzá két olyan ember, akit a faji hovatartozása miatt száműzött a náci és a fasiszta diktatúra: Einstein Németországból, Fermi pedig Olaszországból távozott Amerikába. Adolf Hitler nem a számára oly korán kudarcot hozó középiskolákban akarta felkészíteni Németország ifjúságát az általa elképzelt célok megvalósítására, hanem a Hitlerjugend szervezeteiben. Azokban az években, amíg a náci párt a hatalomért küzdött, a Hitlerjugend épp csak létezett. 1932-ben, a köztársaság fennállásának utolsó évében az ifjúsági szervezet össztaglétszáma csupán 107 956 fő volt, szemben a Német Ifjúsági Szövetségek Birodalmi Bizottságába tömörült különböző szervezetek körülbelül tízmillió fiatal tagjával. A világ egyetlen országában sem volt olyan élénk és tömeges az ifjúsági mozgalom, mint a weimari Németországban. Hitler tudta ezt, s elhatározott szándéka volt, hogy átveszi és nácivá teszi a mozgalmat. Ε feladat végrehajtásában egy jóképű fiatal férfi volt a legfőbb segítőtársa. A banális gondolkodású, de roppant dinamikus Baldur von Schirachot, aki Hitler bűvkörébe kerülve már tizennyolc éves korában, 1925-ben belépett a pártba, 1931-ben a párt ifjúsági vezetőiévé nevezték ki. A sebhelyes arcú, verekedős barnaingesek között kíváncsi, friss és éretlen amerikai egyetemistának látszott. Ennek talán az is volt az oka, hogy amint már említettük, amerikai ősei voltak; a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói között két őse is szerepelt.10 1933 júniusában Schirachot „a Német Birodalom Ifjúsági Vezetőjévé” nevezték ki. Idősebb párttársai taktikáját majmolta első intézkedésével: kiküldött egy ötven tagbaszakadt Hitlerjugend-fiúból álló osztagot, hogy foglalják el a Német Ifjúsági Szövetségek Birodalmi Bizottságának országos irodáját, ahonnan kikergették az idős porosz katonatisztet, Vogt tábornokot. Őutána az egyik legünnepeltebb német tengerészhős következett Schirach listáján: von Trotha tengernagy, az Ifjúsági Szövetségek elnöke, aki az I. Világháborn idején a mélytengeri flotta vezérkari főnöke volt. A tiszteletre méltó tengernagyot is megfutamították, pozícióját és szervezetét pedig megszüntették. Több millió dollár értékű tulajdon (főleg az egész Németország területén elszórt többszáz ifjúsági szálló) került elkobzásra. Az 1933. július 20-án kötött konkordátum külön leszögezte a Katolikus Ifjúsági Szövetség zavartalan – tovább működését. 1936. december l-jén Hitler rendeletileg hozta meg azt a törvényt, amely ezt és minden további nem náci ifjúsági szervezetet törvényen kívül helyezett: ... A Német Birodalom területén a német ifjúság egészét a Hitlerjugend keretein belül szervezik meg. A német ifjúság a családi és iskolai nevelés mellett fizikai, szellemi és erkölcsi nevelésben fog részesülni ... a Hitlerjugend által.11

Schirach, akinek a hivatala korábban az oktatásügyi minisztérium fennhatósága alatt volt, közvetlenül Hitler alá került. Ez a huszonkilenc éves félbolond ifjú, aki Hitlert dicsőítő érzelgős verseket írt („e csillagokra hágó géniusz”), és különös pogány hitével Rosenberg, dühödt antiszemitizmusával pedig Streicher követője volt, a Harmadik Birodalom ifjúságának diktátorává vált. Hattól tizennyolc éves korukig, amikor megkezdődött a sorozás a Munkaszolgálatba és a hadseregbe, a lányok és fiúk egyaránt a Hitlerjugend különféle szervezeteibe tartoztak. Súlyos

börtönbüntetés várt azokra a szülőkre, akiket bűnösnek találtak abban, hogy gyermekeiket megpróbálták távol tartani e szervezetektől – még az olyan esetekben is, amikor pusztán az ellen emeltek kifogást, hogy lányukat olyan szolgálatokhoz irányítsák, ahol botrányos méreteket öltött a teherbe esések száma. A hat és tíz év közötti fiúk, a Pimfek egyfajta tanulóidőt szolgáltak a Hitlerjugendnél. Minden gyermek előmeneteli füzetet kapott: ebbe jegyeztek fel a náci ifjúsági mozgalomban elért minden előrehaladását, beleértve az ideológiai fejlődését is. Tíz esztendős korában a gyermek a megfelelő atlétikai, táboréleti és a nácifikált történelem tárgyában letett vizsgák után a Jungvolk tagjává lépett elő, ahol a következő szövegű esküt tette: Ε vérlobogó jelenlétében, amely Führérünket képviseli, esküszöm, hogy minden energiámat és erőmet országunk megmentőjének, Adolf Hitlernek szentelem. Hajlandó éj kész vagyok életemet adni érte: Isten ejigem úgy segéljen!

A tizennégy esztendős fiú már a tényleges Hitlerjugend tagja lett, s az maradt tizennyolc éves koráig, amikor a Munkaszolgálat vagy a hadsereg kötelékébe került. A Hitlerjugend óriási, az SA-hoz hasonlóan paramilitáris alapokon nyugvó szervezet volt, amelyben a férfikdr felé haladó ifjak nemcsak a tábori élet, a sport és a náci ideológia területén, hanem katonailag is rendszeres képzésben részesültek. Sok hétvégén esett meg velem, hogy Berlin környékén tett erdei kirándulásaim közben megzavart a Hitlerjugend, ahogy a fiuk lövésre készen tartott puskával a kezükben és súlyos katonai borjúval a vállukon csörtettek a fák között vagy a síkságon. Olykor az ifjú hölgyek is katonásdit játszottak, mivel a Hitlerjugend a lányokat sem hanyagolta el. A tíz és tizennégy év közötti korú lányok voltak a Jungmädelek. Nekik is külön egyenruhájuk volt: fehér blúz, hosszú kék szoknya, zokni, és – felettébb nőietlen – súlyos túrabakancs. A megfelelő korú fiúkéhoz hasonló képzést kaptak, hétvégeken ők is nehéz hátizsákokkal terhelt hosszú meneteléseken vettek részt, s megkapták a szokásos agymosást is a náci filozófiából, A hangsúly azonban a nőknek a Harmadik Birodalomban játszandó szerepén volt: mindenek felett egészséges gyermekek egészséges anyáinak kellett lenniük. Ezt még erősebben hangsúlyozták akkor, amikor a tizennégy éves lányok a B.D.M., a Bund Deutscher Mädel (Német Lányok Szövetsége) tagjai lettek. Tizennyolc éves korában többezer B.D.M.-tag leány (huszonegy éves korukig maradtak a szervezetben) egyéves vidéki mezőgazdasági szolgálatra vonult. Ez volt az ún. Land Jahr, ami a fiúk által végzett Munkaszolgálat megfelelője volt. A lányok itt a parasztházakban és a mezőn segítettek a gazdáknak. Olykor magukban a gazdaságokban, gyakrabban pedig a területen lévő külön kis táborokban laktak, ahonnan reggelenként teherautókon szállították ki őket a gazdaságokba, Hamarosan erkölcsi problémák merültek fel. Egy csinos fiatal lány jelenléte gyakran borította fel egy-egy paraszti otthon békéjét, és egyre hangosabb volt a szülök felháborodott tiltakozása amiatt, hogy lányukat teherbe ejtették a gazdaságban. Egyéb problémák is keletkeztek. A lánytáborokat rendszerint a Munkaszolgálatot teljesítő fiúk tábora mellé telepítették. Ε szomszédság is számos terhességet eredményezett. Egész Németországot bejárta egy kétsoros versike, ami a Munkafront „Erőt az örömből” mozgalmára utalva a fiatal lányok Land-Jahr-szolgálatát figurázta ki: Erdőn-mezőn örömömben Minden erőm elveszítem.

Hasonló problémák merültek fel a Lányok Háztartási Éve során: ennek keretében körülbelül félmillió Hitlerjugend-lány egy évet töltött városi háztartási alkalmazottként. A komolyabb nácik egyáltalán nem erkölcsi problémának tekintették ezeket a dolgokat. Több alkalommal hallottam, amint a B.M.D. női vezetői (szinte kivétel nélkül csúnyácskák voltak, s rendszerint

férjezetlenek) arra oktatták a rájuk bízott fiatalokat, hogy ha lehetséges, akkor házasságon belül, de ha szükséges, akkor házasság nélkül is erkölcsi és hazafias kötelességük gyermekeket hozni a világra Hitler birodalma számára. 1937 végére a Hitlerjugend taglétszáma 7 728 259 fő volt. Nagy szám, de ezzel együtt is körülbelül négymillió fiatalnak sikerült kívül maradnia a szervezeten, s 1939 márciusában a kormány törvényt bocsátott ki, amelyben minden fiatalt ugyanolyan módon sorozott be a Hitlerjugendbe, mint ahogy a hadsereg intézte a bevonultatást. A makacskodó szülőket figyelmeztették, hogy gyermekeiket elveszik tőlük, és árvaházakban vagy egyéb otthonokban helyezik el, ha nem lépnek be a szervezetbe. A Harmadik Birodalom oktatásügyének végső ficama az elit képzésére alapított három iskolatípus volt: az Adolf Hitler Iskolákban a Hitlerjugend irányításával, a Nemzeti Politikai Nevelőintézetekben és a Rendi Várakban a pártégisze alatt folyt a tanítás. Az Adolf Hitler Iskolák kiválogatták a legígéretesebb tizenkét esztendős Jungvolk-tag gyerekeket, és hatéves intenzív képzéssel készítették őket elő a pártban és a közigazgatásban végzendő vezetői munkára. A gyerekek spártai fegyelemben éltek a bennlakásos iskolában amelynek elvégzése után jogosultak voltak egyetemre jelentkezni. 1937 után tíz ilyen iskolát indítottak: a braunschweigi Akademie volt köztük a legrangosabb intézet. A Politikai Nevelőintézetek célja a régebben a porosz katonai akadémiákon alkalmazott típusú oktatás újbóli bevezetése volt. Egy hivatalos kommentár szerint ez „a katonai szellemet” helyezte előtérbe, „annak jellemzőivel: a bátorsággal, kötelességérzettel és egyszerűséggel egyetemben”. A náci elvek külön oktatása egészítette ki a nevelést. Az iskolákat az SS felügyelte: innen kerültek ki intézetek igazgatói és legtöbb tanára. 1933-ban három ilyen iskolát alapítottak, a háború kitöréséig pedig harmincegyre nőtt a számuk, közülük három lányiskola volt. A piramis csúcsán az ún. Rendi Várak, az Ordensburgok álltak: A tizennegyedik-tizenötödik századbeli teuton lovagrend várainak atmoszféráját idéző intézetekben képezték a náci elit krémjének krémjét. Az egykori lovagrend alapja a rend mesterének, az Ordensmeistemok fogadott feltétlen engedelmesség elve volt, feladata pedig a keleti szláv területek német kézre történő meghódítása és a helybeliek rabszolgasorba taszítása. A náci Rendi Várak fegyelme és célkitűzése is hasonló volt. Kizárólag a legfanatikusabb fiatal-nácikat választották ki, rendszerint az Adolf Hitler Iskolák és a Politikai Nevelőintézetek legjobb tanulói közül. Négy ilyen Vár volt, és a diák egymás után mind a négyet végigjárta. A hatesztendős képzés első évét „faji tudományokra” és a náci ideológia egyéb vonatkozásaira szakosodott Várban töltötték a tanulók. A hangsúlyt, itt a szellemi tréningre és a fegyelemre helyezték, a testnevelés alárendelt szerepet játszott. Ez a rangsor Megfordult a második évben, abban a Várban, ahol az atlétika és a sport, közte a hegymászás és az ejtőernyős ugrás volt a legfontosabb. A harmadik Várban másfél esztendőt töltöttek a diákok politikai és katonai ismeretek elsajátításával. Végül tanulmányai negyedik és utolsó fázisában a jelöltet a kelet-poroszországi Marienburgban lévő Rendi Várba küldték a lengyel határ mellé. Itt, annak a várnak a falai között, amely öt évszázaddal azelőtt a teuton lovagok erőssége volt, a politikai és katonai képzés fő hangsúlyát a keleti kérdésre helyezték, és a Lebensraum örök keresése során a szláv területekre történő terjeszkedés német szükségét és jogát sulykolták a hallgatók fejébe. Mint kiderült, tudatosan és kitűnően készítették fel itt a fiatalokat az 1939-ben és azután bekövetkező eseményekre. Így képezték hát a fiatalságot élni, dolgozni és meghalni a Harmadik Birodalomban. Bár elméjüket szándékosan mérgezték, rendes iskolai oktatásukat félbeszakították, otthonukat pedig az adott oktatási formának megfelelő különféle közösségekkel váltották fel, a fiúk és lányok roppant boldognak látszottak, tele voltak az élet és a Hitlerjugend szeretetével. És nem lehetett kétség a felől sem, hogy egészséges és jó volt az a gyakorlat, amely szerint a legkülönbözőbb hátterű gyerekeket, szegényeket és gazdagokat, munkás és paraszti leszármazottakat, üzletemberek és arisztokraták csemetéit terelték egybe, és közös feladatokat adtak nekik. A

legtöbb esetben nem ártott meg a városi gyerekeknek, hogy hat hónapot a kötelező Munkaszolgálatban töltsenek, ahol a szabadban éltek, és megtanulták a kétkezi munka értékét, meg azt, hogyan lehet jól kijönni a más társadalmi osztályból származókkal. Aki azokban az időkben beutazta Németországot, és táboraikban beszélgetett a fiatalokkal, s láthatta, amint együtt dolgoznak, játszanak és énekelnek, annak látnia kellett, hogy bármilyen gonosz tanokkal is tömték őket, az ifjúsági mozgalom attól még hihetetlenül dinamikus volt. A Harmadik Birodalom fiatalsága erős és egészséges testtel nőtt fel, a hazája jövője iránti és a saját magába vetett hittel eltelve, s olyan erős bajtársi érzéssel, amely széttört minden gazdasági, társadalmi és osztálykülönbséget. Ez jutott eszembe 1940 májusában, amikor az Aachen és Brüsszel közötti országúton láttam a különbséget a napfényben és megfelelő étrenden töltött kamaszkor után bronzbarna, jóvágású német katonák és a beesett mellű, szűk vállú, tésztaszín arcú, rossz fogú első angol hadifoglyok között, akik tragikus példát szolgáltattak arra, mennyire elhanyagolta Anglia az ifjúságot a két világháború között.

A GAZDÁK ÉLETE A HARMADIK BIRODALOMBAN 1933-ban, amikor Hitler hatalomra jutott, a gazdák a legtöbb országhoz hasonlóan Németországban is kétségbeejtő helyzetben voltak. A Frankfurter Zeitung egyik munkatársa szerint a parasztok helyzete rosszabb volt, mint a német földön 1524-25-ben pusztító katasztrofális parasztháború óta bármikor. A mezőgazdaság 1932-33-as összes bevétele rekordmélységbe zuhant, több mint egymilliárd márkával a háború után addigi legrosszabb évi, az 1924-25-i alá. A parasztok adóssága 12 milliárd márka volt, ami majdnem teljes egészében az utolsó nyolc év során gyülemlett fel. A gazdaságok összbevételének körülbelül 14 százalékát vitte el az adósságok utáni kamatfizetés, s ezen felül még tekintélyes összegű adót és szociális szolgáltatásokhoz való hozzájárulást is fizettek a gazdák. – Egy dolgot véssetek jól az eszetekbe, párttársaim! – figyelmeztetett Hitler kancellársága kezdetén. – A német parasztságnak már csak egyetlenegy, utolsó lehetősége van! – 1933 októberében pedig kijelentette, hogy „a német paraszt tönkremenetele a német nép tönkremenetelét fogja magával hozni”. A náci párt akkor már évek óta udvarolt a parasztság támogatásáért. A „megváltoztathatatlan” pártprogram 17. pontja a következőket ígérte nekik: „földreform ... földbirtokok kártérítés nélkül, közcélra történő elkobzásáról intézkedő törvény; a mezőgazdasági kölcsönök kamatainak eltörlése, és mindenféle földspekuláció megakadályozása”. Ám ez is a program legtöbb pontjának sorsára jutott: a gazdáknak tett ígéreteket sem tartották meg, kivéve az utolsót, ami a földspekuláció meggátlásáról szólt. 1938ban, ötévi náci uralom után a földbirtok megoszlása még mindig aszimmetrikusabb volt, mint az összes többi nyugati országban. Az azévi statisztikai évkönyvben közölt adatok szerint a két és félmillió legkisebb gazdaságnak kevesebb földje volt, mint a 0.1 százalékot kitevő legfelső kategóriának. A náci diktatúra a szocialista-burzsoá köztársasági kormányzathoz hasonlóan nem merte feldarabolni a junkereknek az Elbától keletre fekvő óriási birtokait. A náci rezsim ezzel együtt átfogó új mezőgazdasági programba kezdett, amelyet a Blut und Boden (Vér és rög) nagyszabású szentimentális propagandájával körített, s a parasztságot a föld sójaként és a Harmadik Birodalom legfőbb reménységeként ünnepelte. A program végrehajtására Hitler Walther Darrét jelölte ki, aki noha a magáévá tette az összes náci sületlenséget, ritka kivételnek számított a náci vezetők között azzal, hogy szakemberként, jól ismerte saját területét. Kiváló mezőgazdasági szakember volt, szolgált a porosz és a birodalmi földművelésügyi minisztériumban is. Feljebbvalóival történt összetűzését követően innen 1929ben távozni kényszerült: hazatért a Rajna mellékére, s megírta A parasztság, mint az északi faj életereje című művét. Ilyen címmel a könyv szükségszerűen magára vonta a nácik figyelmét. Rudolf Hess elvitte Darrét Hitlerhez, akinek annyira tetszett a szerző, hogy megbízta, készítsen a párt számára megfelelő mezőgazdasági programot.

Hugenberg 1933 júniusában történő elmozdítása után Darré lett az élelmezésügyi és mezőgazdasági miniszter. Szeptemberre már el is készült a német mezőgazdaságot átalakítani szándékozó tervével. Két, még abban a hónapban életbe léptetett törvény átrendezte a termelés és az értékesítés egész rendszerét, magasabb átvételi árakat biztosított a parasztok számára, ezzel egyidejűleg pedig új lehetőséget biztosított nekik arra, hogy megvessék a lábukat, ám ezt paradox módon úgy érte el, hogy egy felettébb régimódi státuszba helyezte vissza a parasztságot, amelynek megfelelően a gazdaságokat a feudális kor gyakorlatához hasonlóan csak korlátozottan lehetett örökölni, s a gazda és örökösei az idők végezetéig az adott telekhez voltak kötve (feltéve, hogy árja németek voltak). Az 1933. szeptember 29-én életbe léptetett örökösödési földtörvény figyelemre méltó keverék volt: egyrészt visszarepítette a parasztokat a középkorba, másrészt pedig megvédte Őket a pénzközpontú modern korra jellemző túlkapásoktól. A törvény a hitbizomány ősi törvényei alá tartozóan örökletesnek nyilvánított minden 125 hektár földterületet meg nem haladó gazdaságot, amely tisztes megélhetést tudott biztosítani egy család számára. Ε gazdaságokat tilos volt eladni, megosztani, jelzáloggal terhelni vagy adóssággal kapcsolatos zálogjog alá vonni. A tulajdonos halálakor a helyi szokásnak megfelelően legidősebb vagy legfiatalabb fiú örökölte, esetleg a legközelebbi férfirokon, aki ezzel kötelessé vált gondoskodni testvérei megélhetéséről és taníttatásáról azok nagykorúvá válásáig. Ilyen gazdaság tulajdonosa kizárólag olyan árja német állampolgár lehetett, aki az 1800. évig visszamenően bizonyítani tudta tisztavérű voltát. A törvény előírása szerint csakis ilyen ember viselhette a Bauer, azaz Paraszt „tiszteletre méltó címét”, amelyet elveszíthetett, ha megszegte a „paraszti becsületkódexet”, vagy ha alkalmatlansága, vagy egyéb ok miatt felhagyott az aktív gazdálkodással. A Harmadik Birodalom indulásakor tehát a súlyosan eladósodott német gazdák védelmet kaptak tulajdonuknak a zálogjog érvényesítése útján történő elvesztésétől, és attól is, hogy földjüket darabonként eladogatni kényszerüljenek, amire már nem volt szükség az adósságok megfizetése érdekében. Ezzel együtt azonban ugyanannyira visszavonhatatlanul röghöz volt kötve, mint a feudális jobbágyok. Az élet és a munka minden területét szigorúan szabályozta a Birodalmi Élelmiszer Rend, amelyet Darré egy 1933. szeptember 13-i keltű törvénnyel alapított. Ez egy óriási kiterjedésű szervezet volt, amely a maga ellenőrzése alá vonta a mezőgazdasági termelés, értékesítés és feldolgozás minden elképzelhető ágát, s Birodalmi Parasztvezetőként maga Darré irányította A szervezet két fő célkitűzése az volt, hogy állandó és jövedelmet biztosító árakat szavatoljon a parasztok számára, valamint önellátóvá tegye Németországot az élelmiszertermelés területén. Mennyire sikerült a dolog? Annyi bizonyos, hogy a parasztoknak, akik úgy érezték, nem törődik velük az üzleti világ és a munkásság érdekeivel elfoglalt állam, kezdetben jólesett ez a figyelem, no meg az is, hogy nemzeti hősöknek és tiszteletre méltó polgároknak kiáltották ki őket. Még jobban tetszett nekik a terményárak emelkedése, amit Darré úgy ért el a számukra, hogy egyszerűen jövedelmező szinten rögzítette az árakat. A náci uralom első két esztendejében a nagykereskedelmi terményárak 20 százalékkal emelkedtek (a zöldségek, tejtermékek és húsárak kicsit még magasabbra is), ám ezt az előnyt részben ellensúlyozta azoknak a dolgoknak az egyidejű áremelkedése, amiket a gazdáknak meg kellett vásárolniuk: mindenek előtt a gépek és a műtrágyák ára. Ami a (mint már láttuk, háborút tervező) nácik által szükségesnek nyilvánított élelmezésügyi önellátást illeti: e célt soha nem érték el, s figyelembe véve a német földnek a német nép lélekszámához viszonyított minőségét és mennyiségét, soha nem is lehetett elérni. A náciknak a sűrűn reklámozott „Termelési csata” terén megnyilvánuló minden erőfeszítése ellenére az ország a legjobb esetben is csupán 83 százalékos önellátási szintet ért el, s a németek csak idegen országok meghódításával tettek szert annyi élelmiszerre, amennyivel oly sokáig kitarthattak a második világháborúban.

A HARMADIK BIRODALOM GAZDASÁGA Hitlernek az első években aratott sikereit nemcsak a külügyek terén elért, számos vértelen hódítást gyümölcsöző diadalai alapozták meg, hanem Németország újbóli gazdasági felemelkedése is, amit náci körök, sőt egyes külföldi közgazdászok is csodaként könyveltek el. Rengeteg ember számára tűnhetett így, hiszen csökkent a munkanélküliség, ami a húszas éveknek és a harmincas évek elejének az átka volt (1932-ben hatmillió munkanélkülit tartottak nyilván, négy évvel később pedig egymilliónál is kevesebbet). A termelés 1932-37 között 102 százalékkal nőtt, s a nemzeti jövedelem megduplázódott. A megfigyelő számára az 1930-as évek közepének Németországa egyetlen óriási méhkaptárra emlékeztetett: olajozottan forogtak az ipar kerekei, s mindenki iparkodva tette a dolgát. Az első esztendőben a nagy mértékben dr. Schacht uralta náci gazdaságpolitikát (Hitlert tudniillik untatta a közgazdaságtan, amiről szinte semmit nem tudott) főleg annak a célnak rendelték alá, hogy kiterjedt közmunkákkal és a magánvállalkozások ösztönzésével munkahelyeket teremtsenek a munkanélküliek számra. Különleges munkanélküli törvények segítségével kormányhitelt és bőséges adókedvezményeket nyújtottak azoknak a vállalatoknak, amelyek növelték tőkefelhasználásukat és azzal a foglalkoztatottságot. Ám a német gazdaság felélénkülésének igazi alapja az újrafegyverkezés volt: a náci rezsim 1934 óta folyamatosan ide terelte az üzleti világ és a munkaerő (valamint a tábornoki kar) energiáját. A nácik konyhanyelve rövidesen az egész német gazdaságot a Wehrwirtschaft (hadigazdaság) néven kezdte emlegetni, s szándékosan olyanra tervezték, hogy ne csak háborús időben működjön, hanem a háborúhoz vezető béke idején is. A Totális háború (Der Totale Kneg) című, angolra tévesen The Nation at War címmel fordított, Németországban 1935-ben kiadott könyvében Ludendorff tábornok azt hangsúlyozta, hogy a totális háborúra való megfelelő felkészülés érdekében a nemzetgazdaságot ugyanolyan totalitárius alapon kell mozgósítani, mint minden mást. Ez nem volt éppenséggel újdonság a németek számára, mivel (amint láttuk) a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi Poroszországban a kormányzati bevételek megközelítően ötheted részét a hadseregre költötték, s az egész nemzetgazdaságban nem a népjólét, hanem elsősorban a katonapolitika eszközét látták. A náci kormány feladata csak annyi volt, hogy a Wehrwirtschaftot a huszadik század harmadik évtizedére alkalmazza. Az eredményt őszintén foglalta össze Georg Thomas vezérőrnagy, a katonai gazdasági vezérkar főnöke: „A történelem csak néhány olyan példát fog ismerni az ilyen esetre, amikor egy ország békeidőben is szándékosan és szisztematikusan a háború igényeinek megfelelően irányította minden gazdasági erejét úgy, ahogyan Németország kényszerült tenni a két világháború között.”12 Németország természetesen nem „kényszerült” ilyen mértékben háborúra készülni; az, hogy így tett, Hitler tudatos döntése volt. Az 1935. május 21-én kelt titkos honvédelmi törvényben Schachtot kinevezte a hadigazdaság teljhatalmú főmegbízottjává, utasította, hogy „még a békeidőben kezdje el a munkát”, és felhatalmazta, hogy „irányítsa a gazdasági felkészülést a háborúra”. Az utolérhetetlen dr. Schacht nem várt 1935 tavaszáig azzal, hogy a háborús előkészületek jegyében kezdje kiépíteni a német gazdaságot. 1934. szeptember 30-án, nem egészen két hónappal a gazdasági miniszterré történő kinevezése után benyújtotta a Führernek „Jelentés a hadigazdasági mozgósítás érdekében folyó munka állásáról 1934. szeptember 30án” című memorandumát, amelyben büszkén hangsúlyozta, hogy minisztériuma „a háborúra való gazdasági felkészülés feladatát kapta”. 1935. május 3-án, négy héttel az előtt, hogy a hadigazdaság teljhatalmú főmegbízottja lett, személyes emlékeztetőt adott át Hitlernek. írása azzal a megállapítással kezdődött, hogy „a német politika problémája a fegyverkezési program gyors és mennyiségi megvalósítása; ennélfogva minden mást e célnak kell alárendelni...” Schacht elmagyarázta Hitlernek, hogy mivel „1935. március 16-ig (amikor Hitler bejelentette, hogy a hadsereget sorozással harminchat hadosztályosra bővítik) maximálisan álcázni kellett a fegyverkezést, szükséges volt a bankóprést használni” az első lépések finanszírozására. Némi

kárörömmel arra is rámutatott, hogy az állam ellenségeitől (leginkább a zsidóktól) elkobzott és a befagyasztott külföldi bankszámlákról elvett pénz is Hitler ágyúinak beszerzését segítette elő. „Fegyverkezésünket tehát részben politikai ellenfeleink kontójára finanszírozzuk” szellemeskedett Schacht.13 Noha a nürnbergi per egyik vádlottjaként ártatlanságát bizonygatta azzal a váddal szemben, hogy részt vett az agresszív háború megvívására irányuló náci összeesküvésben, s kijelentette, hogy éppen ellenkezőleg cselekedett, ettől még tény marad, hogy senkiéhez nem fogható Schacht felelőssége a Hitler által 1939-ben provokált háború gazdasági előkészítéséért. Ezt a hadsereg is készséggel elismerte. Schacht hatvanadik születésnapja alkalmával a hadsereg Militär-Wochenblatt c. lapjának 1937. január 22-i száma így dicsérte: „a férfi, aki gazdaságilag lehetővé tette a Wehrmacht újjáépítését”, s hozzátette: „A véderő Schacht ügyességének és nagyszerű képességeinek köszönheti, hogy minden pénzügyi nehézség ellenére képes volt 100 000 fős hadseregből a jelenlegi haderővé fejlődni.” Schacht teljes egészében arra fordította elismert pénzügyi zsenialitását, hogy megfinanszírozza Németország háborús felkészülését. A bankjegynyomtatás csak egy volt eszközeinek széles tárházában. Olyan bűvészmutatványokkal tudta manipulálni a pénzt, hogy annak külföldi közgazdászok becslése szerint egyszer 237 különböző értéke volt. Németország számára szemkápráztatóan jövedelmező kompenzációs ügyleteket tárgyalt végig több tucat országgal, s az ortodox közgazdák döbbenetére sikerrel demonstrálta, hogy minél több pénzzel tartozunk egy országnak, annál több üzletet köthetünk vele. A kevés likvid tőkével és szinte nem létező pénzügyi tartalékokkal rendelkező országban hitelt teremteni egy zseni (sokak szerint viszont egy nagy manipulátor) műve volt. Jó példa erre az ún. „Mefo”-jegy, amit ő talált fel. A Mefo-jegyeket a Reichsbank bocsátotta ki, az állam garantálta, és kizárólag hadiipari szállítóknak fizettek vele. Ε jegyeket minden német bank elfogadta, s végül a Reichsbank számítolta le. Mivel nem jelentek meg sem a nemzeti bank nyilvánosságra hozott éves jelentéseiben, sem pedig az állami költségvetésben, segítettek titokban tartani Németország újra-fegyverkezésének mértékét. 1935 és 1938 között kizárólag az újrafegyverkezés finanszírozására szolgáltak, összesen tizenkét milliárd márka értékben. Schwerin von Krosigk gróf, az elgyötört pénzügyminiszter, amikor egyszer Hitlernek magyarázta a dolog lényegét, azt mondta, hogy a Mefo-jegy voltaképpen a „pénznyomtatás” egyik módja.14 1936 szeptemberében, a Schachtot teljhatalmú gazdasági diktátorként felváltó, ám az üzlethez Hitler módjára szinte semmit nem konyító Göring vaskezű irányítása alatt útjára indult Négyéves Terv bevezetését követően Németország áttért a totális hadigazdálkodásra. A terv célkitűzése az volt, hogy négy év alatt az ország teljesen önellátóvá váljon, s egy háborús blokád ne kényszeríthesse térdre. Az importot minimálisra csökkentették, szigorú ár- és bérkontrollt vezettek be, az osztalékokat 6 százalékban maximálták, nagy gyárakat hoztak létre szintetikus gumi, textíliák és üzemanyagok, valamint a németországi nyersanyagforrások adta lehetőségek szerinti egyéb termékek gyártására. Felépítették az óriási Hermann Göring Műveket is, amely a helyi gyenge minőségű ércből készített acélt. Röviden tehát a német gazdaságot mozgósították a háborúra, s az egyébként óriási hasznot gyűjtő üzletemberek kis csavarokká váltak a hadi gépezetben: munkájukat annyi korlátozás és kitöltendő űrlap határolta körül, hogy dr. Funk, aki 1937-ben gazdasági miniszterként, 1939-ben pedig a Reichsbank elnökeként vette át Schacht örökét, kénytelen volt bánatosan elismerni, hogy „jelenleg egy német ipari vállalkozó teljes levelezésének több mint felét teszi ki a hivatalos kommunikáció”, s „Németország exportkereskedelme napi negyvenezer tranzakcióval jár, mégis minden egyes tranzakció lebonyolításához több mint negyven különböző nyomtatványt kell kitölteni”. Mélységesen kiábrándultak a bürokrácia hegyei alá temetett üzletemberek, akiknek az állam megszabta, hogy mit gyárthatnak, abból mennyit és milyen áron; akiket egyre jobban fejtek a növekvő adóterhekkel és a párt javára tett magas összegű „különleges hozzájárulások” iránti, soha véget nem érő igénnyel; akik valaha lelkesen fogadták Hitler rezsimjét, mert azt remélték,

hogy véget vet a munkásság szervezeteinek és hagyja majd, hogy belevethessék magukat az akadálymentes szabad vállalkozásba. Ilyen csalódott üzletember volt Fritz Thyssen, a párt egyik legkorábbi és legnagyobb szponzora, aki a háború kitörésekor elmenekült Németországból. Felismerte, hogy „a náci rezsim tönkretette a német ipart”. S külföldön minden ismerősének elpanaszolta: – Micsoda tökfej voltam!15 Kezdetben azonban a német üzletemberek abban a hitben ringatták magukat, hogy a nácik uralma számukra Isten áldása. A „megváltoztathatatlan” pártprogram persze baljósan hangzott a fülükben, mivel a trösztök államosítását, a nagykereskedelmi profit megosztását, „az áruházak közösségi tulajdonba vételét és kiskereskedők számára olcsón történő bérbeadását” (16. pont), földreformot, valamint a jelzálogkamat megszüntetését irányozta elő. Ám az iparral és kereskedelemmel foglalkozók csakhamar rájöttek, hogy Hitlernek esze ágában sincs betartani a pártprogram egyetlen gazdasági pontját sem, s a radikális ígértekkel csak szavazatokat akart szerezni. 1933 első néhány hónapjában a párt egyes radikálisai megpróbálták irányításuk alá vonni a gazdasági szervezeteket, magukhoz ragadni az áruházakat, és kialakítani egy, a Mussolini kísérletéhez hasonló alapokon nyugvó korporatív államot. Hitler gyorsan megszabadult tőlük, s konzervatív üzletemberekkel váltotta fel őket. Gottfried Feder, Hitler első mentora a közgazdaságtan területén, aki el akarta törölni az „adósrabszolgaságot”, államtitkári posztot kapott a gazdasági minisztériumban, de főnöke, a biztosítási mágnás dr. Karl Schmitt, aki világéletében mást sem tett, mint pénzt adott kölcsön és kamatot szedett, nem adott neki feladatokat. Schacht pedig, mihelyt átvette a minisztériumot, rövid úton megszabadult Fédertől. A párt egyik fő bázisának számító kisvállalkozók, akik sokat vártak Hitler kancellárságától, rövid időn belül azt tapasztalták, hogy nagyon sokan tönkremennek közülük, és újra alkalmazottként kell munkát vállalniuk. Egy 1937 októberében életbe léptetett törvény egyszerűen rendeletileg feloszlatott minden 40 000 dollárnál kisebb tőkével rendelkező kft.-t, és megtiltotta 200 000 dollárnál kevesebb tőkével rendelkező új kft.-k alapítását. Ez az intézkedés gyorsan eltakarította a pályáról a kisvállalkozások egyötödét. A nagy kartelleket viszont, amelyeket már a köztársasági időkben is favorizált az állam, a nácik tovább erősítették. Sőt, egy 1933, július 15-én kelt törvény kötelezővé is tette a kartellrendszert. A gazdasági minisztérium felhatalmazást kapott új kartellek szervezésére vagy a vállalatoknak a létező kartellekbe terelésére. A nácik meghagyták a köztársasági időkben alapított milliónyi ipari és kereskedelmi szövetséget, bár az 1934. február 27-i alaptörvény kötelezővé tette átszervezésüket az áramvonalasított Führerprinzipnék megfelelően, s így állami felügyelet alá kerültek. Minden vállalkozást a tagok sorába kényszerítettek. A hihetetlenül bonyolult szervezet legtetején a Birodalmi Gazdasági Kamara állott, amelynek vezetőjét az állam nevezte ki, s amely hét országos gazdasági csoportot, huszonhárom gazdasági kamarát, száz ipari és kereskedelmi kamarát, valamint a hetven kézműveskamarát is felügyelte. Gyakran a legokosabb üzletember is eltévedt e labirintusszerű szervezetben, a gazdasági minisztérium és a Négyéves Terv számtalan hivatala között, valamint a különleges törvények és rendeletek többezres dzsungelében. Külön jogászokat kellett alkalmazni annak érdekében, hogy egyáltalán működhessen egy-egy cég. A harmincas évek vége felé csillagászativá nőtt a korrupció azon fajtája, hogy megkeresték azokat a fontos tisztségviselőket, akiknek a döntéseitől vagy számos megrendelés függött, vagy annak a lehetősége, hogy megkerülhetővé válik a kormányzat és a szakmai szervezetek törvényeinek és rendszabályainak végtelen sora. – Gazdasági szükségszerűség! – vallotta meg nekem egy üzletember. Zaklatott életük dacára az üzletemberek szépen gyarapodtak. A nehézipar ágai, amelyek az újrafegyverkezés fő haszonélvezői voltak, az 1926-os konjunktúraévben elért 2%-hoz képest az utolsó békeévben, 1938-ban 6,5% profitrátát értek el. Még az osztalékok 6 százalékos plafonját előíró törvény sem jelentett nehézséget a társaságok számára. Ellenkezőleg! Elméletileg a törvény szerint a 6% feletti minden összeget államkötvényekbe kellett fektetni – elkobzásról szó

sem volt. Ténylegesen azonban a legtöbb vállalat visszaforgatta az üzletbe a felosztatlan profitot, amely az 1932-ben elért 175 millió márkáról 1938-ban már ötmilliárd márkára emelkedett. A takarékpénztárakban elhelyezett összes lakossági megtakarítás ebben az esztendőben csupán kétmilliárd márka volt, azaz kevesebb, mint fele a felosztatlan profitnak, az osztalékba kerülő profit pedig csupán 1 200 000 000 márka. Kellemes hasznuk mellett az üzletembereknek az is jól jött, hogy Hitler alatt a helyére került a munkásság. Nem volt többé értelmetlen bérkövetelés, sőt ami azt illeti, a bérek valamivel még csökkentek is, noha ugyanakkor a megélhetési költségek 25 százalékkal emelkedtek. És ami a legfontosabb: megszűntek a sokba kerülő sztrájkok. A helytelen viselkedés efféle megnyilvánulásai csupa verboten dolognak számítottak a Harmadik Birodalomban.

JOBBÁGYSORBAN A MUNKÁSOSZTÁLY A szakszervezetektől, a kollektív alku lehetőségétől és a sztrájk jogától megfosztott német munkás ipari jobbággyá vált a Harmadik Birodalomban: ugyanúgy gazdájához, a munkaadóhoz volt kötve, mint középkori elődje a földesurához. A régi szakszervezeteket elméletileg helyettesítő Munkafront nem képviselte a munkások érdekeit. Az eme intézményt 1934. október 24-én létrehozó törvény szerint a Munkafront „az agy és az ököl teremtő német munkásainak a szervezete” volt. Nemcsak a bérből és fizetésből élőket foglalta magába, hanem a munkaadókat és az értelmiségieket is. A valóságban óriási propagandaszervezet volt, s ahogy néhány munkás megfogalmazta: hatalmas csalás. A törvény szövegében megfogalmazott célja nem az volt, hogy megvédje a munkásokat, hanem az, hogy „létrehozza a minden németek valódi szociális és alkotó közösségét. Feladata arról gondoskodni, hogy minden egyén képes legyen ... a maximális munkateljesítmény nyújtására.” A Munkafront nem valamiféle független adminisztratív szervezet volt, hanem a hadsereg kivételével a náci Németországban létező minden egyéb szervezethez hasonlóan az NSDAP integráns része, vagy ahogy vezetője, dr. Ley (Thyssen szerint „az a dadogó iszákos”) fogalmazott, „a párt eszköze”. És valóban: az október 24-i törvény azt is előírta, hogy a Munkafront tisztségviselőit a párt soraiból, az egykori náci szakszervezetekből, az SA-ból és az SS-ből kell kijelölni. Úgy is lett. A korábbi, 1934. január 20-án kelt és „Munkaügyi Charta” néven ismertté vált Nemzeti Munkaügyet Szabályozó Törvény már a helyére tette a munkást, s munkaadóját visszahelyezte régi pozíciójába, a korlátlan úr helyére, bár természetesen a munkaadó sem mentesült a mindenható állam beavatkozása alól. A munkaadó „a vállalkozás vezetője” lett, az alkalmazottak pedig a „kíséret”, azaz Gefolgschaft. A törvény 2. paragrafusa előírta, hogy „a vállalkozással kapcsolatos minden kérdésben a vállalkozás vezetője hozza meg az alkalmazottakra és a munkásokra vonatkozó összes döntést”. S csakúgy, mint ahogy hajdanán az úr felelt alattvalói jólétéért, a náci törvény szerint a munkaadó vált „felelőssé az alkalmazottak és a munkások jólétéért”. Ezért cserébe, mondta ki a törvény, „az alkalmazottak és a munkások hűséggel tartoznak neki”, azaz szorgalmasan és nyújtott munkaidőben kell dolgozniuk a számára, és nincs visszabeszélés, morgás, vagy Isten ments, bérkövetelés. A béreket a Munkafront által kijelölt ún. munkaügyi kurátorok szabták meg. Ők a gyakorlatban a munkaadó kívánsága szerint állapították meg a fizetéseket. Szó sem lehetett arról, hogy akár csak konzultáljanak is ilyesmiről a munkásokkal, bár 1936 után, amikor a hadiipari üzemekben munkaerőhiány lépett fel, és néhány munkaadó béremeléssel próbált további munkásokat szerezni, állami rendeletre befagyasztották a bérskálákat. Hitler roppant nyíltan beszélt a bérek alacsonyan tartásáról. – A nemzetiszocialista vezetés vaskemény alapelve az, hogy nem engedi az órabérek emelését, s a jövedelem növekedését kizárólag a teljesítmény növekedésével teszi lehetővé! – nyilatkozta uralma kezdetén.16 Abban az országban, ahol a bérek legnagyobb része legalább részben a normarendszeren alapult, ez annyit jelentett, hogy a munkás csak úgy remélhet több pénzt, hogy minél gyorsabban és hosszabb ideig dolgozik.

Az Egyesült Államokhoz képest a megélhetési költségekben és a szociális szolgáltatásokban meglévő különbségeket figyelembe véve is a németországi bérek mindig alacsony szinten mozogtak, s a náci uralom idején valamivel az addiginál is lejjebb szálltak. A Birodalmi Statisztikai Hivatal szerint a gazdasági válság mélypontján, 1932-ben 20,4 centes órabérért dolgozott az átlagos szakmunkás, akinek az órabére 1936 közepére már csak 19,5 cent volt. A szakképzetlen munkaerő átlagos órabére 16,1 centről 13 centre csökkent. Az 1936-os nürnbergi pártnapokon dr. Ley kijelentette, hogy a Munkafront égisze alatt a teljes munkaidőben dolgozók átlagbére heti 6,95 dollárra rúg. A Birodalmi Statisztikai Hivatal ezt az összes német munkásra vonatkoztatva 6,29 dollárban jelölte meg. Noha most több millió munkanélküli volt újra állásban, az ország összjövedelméből az összes német munkásra együttesen jutó rész a gazdasági válság sújtotta 1932. évben rájuk eső 56,9 százalékról a virágzó 1938. évben 53,6 százalékra csökkent. Ugyanebben az időben a tőke és az üzlet részesedése ebből a nemzeti jövedelemből 17,4 százalékról 26,6 százalékra emelkedett. Igaz, hogy a sokkal nagyobb arányú foglalkoztatottság miatt a bérekből és fizetésekből származó összjövedelem 66 százalékkal, huszonötmilliárd márkáról negyvenkétmilliárd márkára emelkedett, ám a tőkéből és az üzleti tevékenységből származó jövedelem ennél jóval meredekebben, 146 százalékkal nőtt meg. Nyilvános beszédeiben Hitlertől lefelé a Harmadik Birodalom minden egyes propagandistája rutinszerűen kiátkozta a burzsoáziát és a kapitalistákat, s szolidaritást hirdetett a munkásokkal. A hivatalos statisztikák józan összehasonlítása azonban, amire talán kevés német vette a fáradságot, elárulta, hogy a náci politika legnagyobb haszonélvezői az elátkozott kapitalisták voltak, nem pedig a munkások. Végül pedig csökkent a német munkások nettó keresete is. A magas jövedelemadók, a beteg-, munkanélküli- és rokkantbiztosítási segélyalapokhoz történő kötelező hozzájárulások és a Munkafront-tagdíj mellett a náci Németországban élő többi réteghez hasonlóan a kétkezi munkásra is állandó nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy egyre nagyobb adományokat juttasson a nagyszámú náci jótékonysági akció javára, amelyek közül a Winterhilfe (Téli segély) volt a legnagyobb. Sok munkás vesztette el az állását azért, mert nem adakozott a Winterhilfe javára, vagy hozzájárulását túl kevésnek találták. Egy alkalommal a munkaügyi bíróság, amely megerősítette egy alkalmazott azonnali elbocsátását, a következőképpen értelmezte az ilyen vonakodást: „... ellenséges magatartás a nép közösségével szemben ... a leghatározottabban elítélendő”. Becslések szerint a harmincas évek közepén egy munkás bruttó keresetének 15-35 százaléka ment el adóra és a különböző adományokra. A 6,95 dolláros hetibér valójában ennyivel volt kevesebb, s nem maradt sok a lakásra, élelemre, ruházkodásra és szórakozásra. Hitler Németországában a munkásokat a középkori jobbágyokhoz hasonlóan folyamatosan és egyre erősebben kötötték hozzá munkahelyükhöz, bár az ő esetükben nem a munkaadó, hanem az állam volt ezért a felelős. Láttuk már, hogy a Harmadik Birodalomban hogyan kötötték röghöz a parasztokat az öröklési törvénnyel. Hozzájuk hasonlóan a mezőgazdasági munkásokat is törvény kötötte a földmunkához, s tilos volt onnan elköltözniük, hogy a városban vállaljanak állást. El kell ismernünk, hogy a gyakorlatban ez a náci törvény nem vált be: 19331939 között 1 300 000 földmunkás vándorolt át az ipari és kisipari szektorba. Az ipari munkások esetében azonban a törvényt betartatták. Az 1934. május 15-i törvénnyel kezdődően számos rendelet súlyosan korlátozta a munkások munkahelyváltoztatási szabadságát. 1935 júniusa után az állami munkaközvetítő hivatalok kizárólagos foglalkoztatási jogot kaptak: megszabhatták, kit milyen munkára és hová szabad felvenni. A munkakönyv intézményét 1935 februárjában vezették be, s végül tilos volt munkakönyv nélküli dolgozót alkalmazni. A munkakönyvben birtokosa szakképzettségét és addigi munkahelyeit tartották számon. A könyvecske nemcsak az államot és a munkaadót látta el naprakész információval az országban élő minden egyes alkalmazottról, de arra is felhasználták,

hogy a munkást a munkapadjához kössék vele. Ha más állásba kívánt távozni, munkaadója visszatarthatta a munkakönyvét, ami azt jelentette, hogy legálisan nem vállalhatott máshol munkát. 1938. június 22-én végül a Négyéves Terv Hivatala által kibocsátott rendelet bevezette a munkaügyi sorozást, ami arra kötelezett minden németet, hogy ott dolgozzon, ahová az állam küldi. Azokra, akik valamilyen nagyon jó mentség nélkül távolmaradtak a munkából, pénzbírság és börtön várt. Az éremnek persze nyilvánvalóan volt másik oldala is: a munkaadó nem bocsáthatta el alkalmazottját az állami munkaközvetítő hivatal jóváhagyása nélkül. A munkás állása biztos volt, s ezt ritkán tapasztalhatta a köztársasági időkben. A létminimumot alig meghaladó bér mellett, a számos eszközzel munkahelyéhez kötött német munkások az ókori Róma proletárjaihoz hasonlóan cirkuszt is kaptak uraiktól, hogy ne figyeljenek nyomorúságos sorukra. – A tömegek figyelmét az anyagi értékekről az erkölcsiekre kellett terelnünk – nyilatkozott egyszer dr. Ley. – Fontosabb az ember lelkét táplálni, mint a gyomrát! Ezért indította útjára a Kraft durch Freude (Erő az örömből) nevű szervezetet. Ez arról gondoskodott, amit leginkább katonai fegyelemmel rendszabályozott szabadidőprogramoknak nevezhetünk. Talán a régebbiekben is így volt, de a huszadik századi totális diktatúrák szükségét érzik annak, hogy az egyénnek ne csak a munkaidejét, hanem a szabad idejét is ellenőrzésük alatt tartsák. Az Erő az örömből pontosan ezt tette. A nácik uralma előtt Németországban több tízezer klub szentelte energiáit a sakktól a labdarúgáson keresztül a madarak megfigyeléséig mindenféle szabadidős tevékenységnek. A nácik alatt azonban a Kraft durch Freude égisze alatt és irányításával tevékenykedők kivételével egyetlen szervezett társadalmi, sport- vagy szabadidős csoportosulás sem működhetett. A Harmadik Birodalom német átlagpolgára számára ez a hivatalos, minden tevékenységre kiterjedő rekreációs szervezet kétségtelenül jobb volt a semminél. A Munkafront tagjainak például nevetségesen olcsó belföldi és tengeri üdülést nyújtott. Dr. Ley két 25 000 tonnás hajót építtetett (az egyiket saját magáról neveztette el), tíz további hajót bérbe vett, s ezek segítségével a Kraft durch Freude tengeri társasutazásokat szervezett. Magam is részt vettem egyszer egy ilyen hajóúton; bár a náci vezetők az én számomra az elviselhetetlenség határáig szabályozták az életet a hajón, mégis úgy láttam, hogy a német munkások élvezik az utazást. És milyen olcsón! Egy Madeirára induló tengeri utazás például csupán 25 dollárba került; ebben benne foglaltatott a német kikötőbe oda-vissza érvényes vasúti jegy is. Az egyéb kirándulások ugyanilyen olcsók voltak. A tenger- és tóparti strandokat ellepték a nyaralók: az egyik ilyen létesítmény a Balti-tengeri Rügen mellett, amely a háború kitörésekor még nem készült el egészen, húszezer személy számára igényelt szállodai elhelyezést. Különleges sítúrákat is szerveztek a bajor Alpokba heti 11 dollárért, amely magába foglalta az autóút, a szállodai ellátás, a síléckölcsönzés és a sítanártól vett leckék költségét is. A Kraft durch Freude ellenőrizte a sport minden ágát, és szervezte a tömegsportot. A hivatalos adatok szerint évente több mint hétmillió ember vett aktívan részt a sporteseményeken. A szervezet ezen kívül névleges áron terjesztett színház-, opera- és hangversenyjegyeket, amivel magasabb szintű szórakozást is biztosított a munkásoknak; ezzel gyakran dicsekedtek a náci hivatalos személyek. A szervezetnek saját, 90 fős szimfonikus zenekara is volt, amely állandóan járta az országot, gyakran olyan helyeken koncertezve, ahol rendszerint nem lehetett minőségi zenét hallgatni. Végezetül pedig a Kraft durch Freude átvette a köztársasági időkben virágzásnak indult kétszázvalahány felnőttoktatási intézményt is (a felnőttoktatás skandináv eredetű mozgalom volt), és tovább üzemeltette őket, igaz, az oktatásba jelentős mennyiségű náci ideológiát is belekevert. Végső soron a munkások persze megfizették a cirkuszt. Dr. Ley szerint a Munkafront tagdíjaiból befolyó évi összeg 160 000 000 dollárt tett ki 1937-ben, s a háború kezdetére már túl volt a 200 000 000 dolláros szinten is. Az elszámolás rendkívül hézagos volt, mivel nem az állam, hanem a náci párt pénzügyi hivatala végezte, amely soha nem tette közzé az adatokat. A

tagdíjak bevételéből 10% jutott a Kraft durch Freude céljaira. A dolgozók által a nyaralásra és egyéb szórakozásokra befizetett összeg azonban, bármilyen olcsók voltak is ezek, a háború előtti évben összesen 1 250 000 000 dollárt tett ki. A bérből élők számára még egy teher adódott. Az ország legnagyobb, huszonötmillió főnyi tagsággal rendelkező pártszervezete, a Munkafront több tízezer teljes munkaidőben tevékenykedő alkalmazottal bíró, felduzzadt bürokratikus szervezetté vált. Sőt, egyes becslések szerint bevételének 20-25 százalékát nyelték el az adminisztrációs kiadások. Futó említést érdemel Hitlernek a német munkások terhére elkövetett egyik különleges csalása. A „népautó”, a Volkswagen ötletét a Führer maga agyalta ki. Azt mondta, hogy minden németnek, legalábbis minden német munkásnak legyen saját gépkocsija, éppen úgy, ahogy az Egyesült Államok munkásainak is van. Abban az országban, ahol 50 emberre jutott egy autó (akkor, amikor az USA-ban minden ötödikre), addig a munkás kerékpáron járt dolgozni, vagy a tömegközlekedést vette igénybe. Hitler most elrendelte, hogy építsenek neki egy olyan gépkocsit, ami csupán 990 márkába (a hivatalos árfolyamon 396 dollárba) kerül. Mint mondják, aktívan részt vett a jármű tényleges megtervezésében, amely az osztrák közlekedési mérnök, dr. Ferdinand Porsche irányítása alatt folyt. Mivel a magánipar nem tudott 396 dollárért gépkocsit készíteni, Hitler elrendelte, hogy az állam készítse el az autót, a terv felelősévé pedig a Munkafrontot tette. Dr. Ley szervezete 1938-ban tüstént nekilátott, hogy a Braunschweig melletti Fallerslebenben felépítse „a világ legnagyobb autógyárát”, amely másfélmillió darabos évi kapacitással rendelkezett volna, nagyobbal, mint Fordék, ahogy a náci propagandisták mondták. A Munkafront 50 millió márkás tőkét előlegezett meg a terv végrehajtására. De nem ez volt a finanszírozás legfőbb módja! Dr. Ley találékony ötlete az volt, hogy maguk a munkások adják össze a tőkét az ún. „fizess, mielőtt megkapod” részletfizetési akció keretein belül. Heti öt márkát kellett előre fizetni, vagy ha a munkás megengedhette magának, tízet, vagy tizenötöt is lehetett. 750 márka befizetése után a vásárló rendelésszámot kapott, amely feljogosította egy gépkocsi átvételére, mihelyt az elkészül., A Harmadik Birodalom idejében egyetlen autó sem készült el a gyárban. A német munkások több tízmillió márkát fizettek be leendő gépkocsijukra, ám egy árva pfenniget sem kaptak vissza a pénzükből. Mire a háború elkezdődött, addigra már a Volkswagen gyár a hadsereg számára hasznosabb cikkek előállításával volt elfoglalva. Bár a német munkásokat itt is és más alkalmakkor is becsapták, és az ipari jobbágyság szintjére süllyesztették, bérüket pedig a megélhetési minimumon tartották, a rend kedvéért el kell mondanunk: nem látszott rajtuk, hogy különösebben rosszul tűrnék alávetett helyzetüket a Harmadik Birodalomban, noha a német társadalom egyéb rétegeinél jóval kevésbé voltak hajlamosak arra, hogy a magukévá tegyék a náci eszméket, és bedőljenek a szüntelen propagandának. A lengyel határon 1939. szeptember l-jén átgázoló nagy német hadigépezet soha nem jöhetett volna létre a német munkásosztály igen számottevő hozzájárulása nélkül. Megállás nélkül rendszabályozták, gyakran megfélemlítették – de hát kit nem a Harmadik Birodalomban? –, és a több évszázadon át tartó regulázás hozzászoktatta a munkásokat is csakúgy, mint minden németet, hogy azt tegyék, amit mondanak nekik. Lehet, hogy nem bölcs dolog az efféle általánosítás, de a Berlinben és a Ruhr-vidéken a munkásokról szerzett szerzett személyes benyomásaim szerint ha olykor szkeptikusak is voltak a rezsim ígéreteivel szemben, semmivel nem volt több kedvük a lázadásra, mint bárki másnak a Harmadik Birodalomban. Szervezetlenek voltak, és nem volt, aki vezesse őket: mit tehettek hát? Ezt a kérdést több munkástól is hallottam. Az azonban nem kétséges, hogy a munkások legfőképpen azért vállalták a náci Németországban rájuk osztott szerepet, mert újra állásuk volt, s biztosítékuk a felől, hogy nem veszítik el ismét. Az a megfigyelő, aki valamennyire ismerte a köztársaság idején e tekintetben fennálló bizonytalan állapotokat, meg tudta érteni, miért nem estek kétségbe a munkások a politikai jogaik, sőt szakszervezeteik elvesztése miatt is: újra teljes munkaidőben dolgozhattak!

A múltban rengeteg ember, nem kevesebb, mint hatmillió munkavállaló és mindezek családja számára a szabad emberek jogait árnyékba borította az a tény, hogy „joguk volt éhenhalni” is, amint mondták. Azzal, hogy ettől az utóbbi joguktól megfosztotta őket, Hitler biztosította a nyugati világ valószínűleg legképzettebb, legszorgalmasabb és legfegyelmezettebb munkásosztályának a támogatását a maga számára. Ε támogatást nem a Führer félbolond eszméi, nem is az önmagukban vett gonosz szándékai kapták, hanem az, ami a legtöbbet számított: a munkásosztály támogatásával folyt a háborúhoz szükséges termékek gyártása.

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS A HARMADIK BIRODALOMBAN Már az 1933. esztendő első heteitől kezdődően, amikor a hatalom új gazdáinak kezdeményezésére elindult az önkényes letartóztatások, verések és gyilkosságok hulláma, elmondható volt, hogy a náci uralom alatt élő Németország már nem törvények uralta társadalom. „Hitler a törvény!” – hirdették büszkén a náci Németország jogászcsillagai, s ezt Göring is hangsúlyozta, amikor a porosz ügyészek előtt így beszélt 1934. július 12-én: – A törvény és a Führer akarata egy és ugyanaz! – Megállapítása igaz volt. Az volt a törvény, amit a diktátor annak mondott, és olyan válságos pillanatokban, mint az 1934-es véres tisztogatások ideje, maga Hitler is azt proklamálta (ekkor például a közvetlenül a tisztogatás után mondott, már idézett Reichstag-beli beszédében), hogy ő a német nép „legfelsőbb bírája”, s hatalmában áll kedve szerint bárkit a halálba küldeni. ) A köztársasági időkben a protestáns klérushoz és az egyetemi tanárokhoz hasonlóan a legtöbb bíró is kedélyesen lenézte a weimari rezsimet, és ítéleteiben sokak szerint a német köztársaság életének legsötétebb oldalát testesítette meg, amivel hozzájárult a köztársaság bukásához. A weimari rezsimben azonban a bírák legalább függetlenek voltak, csak a törvény alá rendelve működtek, nem lehetett tetszés szerint eltávolítani őket a pulpitusról, s legalábbis elméletben kötelezte őket a 109. paragrafus a törvény előtti egyenlőség védelmére. Legtöbbjük rokonszenvezett a nemzetiszocializmussal, de aligha voltak felkészülve a náci uralom idején rájuk váró bánásmódra. Az 1933. április 7-én kelt Közszolgálati Törvényt nemsokára minden magisztrátusra kiterjesztették, és nemcsak a zsidókat seprűzték ki az igazságszolgáltatás területéről, hanem mindenkit, akinek a náci mivolta kérdéses volt, vagy ahogyan a törvény fogalmazta, „akik jelezték, hogy már nem hajlandók minden időben a nemzetiszocialista állam érdekében közbenjárni”. Ε törvény alapján persze nem sok bírót kellett megfosztani a talártól, ám azért figyelmeztették őket arra, hogy mi a kötelességük. Hogy egészen biztosan értsék a feladatukat, dr. Hans Frank igazságügyi kormánybiztos és jogügyi birodalmi vezető 1936-ban a következőket mondta a jogászoknak: – A nemzetiszocialista ideológia minden lényeges törvény alapja, kiváltképpen a párt programjában és a Führer beszédeiben kifejtettek szerint. – Dr. Frank ezután elmagyarázta, hogyan érti a dolgot: Nincs törvényi függetlenség a nemzetiszocializmussal szemben. Minden egyes ítéletüknél mondják el magukban: – Hogyan döntene a helyemben a Führer? – Kérdezzék meg maguktól minden döntésüknél: – Összeegyeztethető ez a döntés a német nép nemzetiszocialista lelkiismeretével? – Ekkor rendelkeznek majd önök olyan szilárd ércalappal, amely a nemzetiszocialista népi állam egységével szövetségben és Adolf Hitler akarata örök természetének elfogadásával örök időkre felruházza az önök döntési szféráját a Harmadik Birodalom tekintélyével.17

Ez világos beszéd volt, ugyanúgy, mint a következő esztendőben, 1937. január 26-án kibocsátott új Közszolgálati Törvény, amely „politikai megbízhatatlanság” esetén a bírókra vonatkoztatva is előírta minden ilyennek minősülő hivatalos személy elbocsátását. Minden jogász kénytelen volt belépni a Nemzetiszocialista Német Jogászok Szövetségébe is, ahol gyakran kellett dr. Frank beszédéhez hasonló jellegű előadásokat hallgatniuk.

Bármilyen köztársaság-ellenes is volt egyébként, néhány bíró nem elég lelkesen tette magáévá a párt vonalát. Sőt egy-kettő még azzal is megpróbálkozott, hogy a törvények szerint ítélkezzék. Náci szempontból az egyik legszörnyűbb példa erre a Reichsgerichtnek, Németország legfelsőbb bíróságának az a döntése volt, amellyel a Reichstag felgyújtásának ügyében 1934 márciusában tartott tárgyaláson a bizonyítékok alapján a négy kommunista vádlott közül hármat felmentett. (Bűnösnek csak Van der Lubbét találták, a félnótás hollandot, aki vallomást is tett.) Ez annyira feldühítette Hitlert és Göringet, hogy egy hónapon belül, egész pontosan 1934. április 24-én elvették a hazaárulási esetek tárgyalásának kizárólagos jogát a Legfelsőbb Bíróságtól, s átruházták egy új bíróságra, a Volksgerichtshofra, azaz a Népbíróságra, amely nemsokára az ország legrettegettebb bíróságává vált. Két hivatásos és öt népbíróból állt; az utóbbiakat a párt tisztségviselői közül, az SS-ből és a fegyveres erőkből delegálták, így tehát biztosítva volt a népbírák többségi szavazata. A Népbíróság határozatai vagy ítéletei ellen nem lehetett fellebbezni. Tárgyalásait általában in camera tartották. Olykor azonban, amikor viszonylag enyhe ítéletekre lehetett számítani, propagandacélokból külföldi tudósítókat is meghívtak a tárgyalásokra. Így vehettem részt egyszer magam is 1935-ben a Népbíróság egyik tárgyalásán, amely inkább hadbírósági, mint polgári tárgyalásra emlékeztetett. A vádeljárást egy nap alatt lezavarták, a védelemnek gyakorlatilag nem volt lehetősége tanúk állítására (ha egyáltalán lett volna olyan bátor ember, aki tanúskodásra vádaskodik egy hazaárulással vádolt személy védelmében), s a „garantáltan náci” védők érvei a nevetségesség határáig gyengének tűntek. A pusztán az ítéleteket ismertető újságcikkeket olvasva az embernek az a benyomása támadt, hogy a szerencsétlen vádlottak legnagyobb részét halálra ítélték (bár azt nem, akinek a tárgyalásán részt vehettem). Számadatot erről soha nem hoztak nyilvánosságra, bár 1940 szeptemberében Ronald Freisler, a Népbíróság rettegett elnöke (akit később tárgyalás közben ölt meg a bíróságára dobott amerikai bomba) azt közölte, hogy „a vádlottaknak csupán négy százalékát végezték ki”. Még a gonosz Népbíróság létrehozása előtt alakították meg a Sondergerichtet, a Különleges Bíróságot, amely a rendes bíróságoktól átvette a politikai bűnügyeket, vagy ahogyan az 1933. március 21-én született törvény fogalmazott, „a kormány elleni ármányos támadásokat”. A Különleges Bíróságok három bíróból álltak, esküdtszék nélkül. Mindhárom bíró minden esetben kipróbált párttag volt. A náci ügyész választhatott, hogy az ilyen eseteket a rendes bíróság vagy a Különleges Bíróság elé viszi, s nyilvánvaló okokból mindig az utóbbit választotta. Az e bíróság előtt, ugyanúgy, mint a Volksgericht előtt megjelenő védőügyvédek személyét is mindig náci tisztségviselők hagyták jóvá. Az ügyvédek néha akkor is rosszul jártak, ha a hatóság előzőleg jóváhagyta a személyüket. Az 1934. júniusi tisztogatások során meggyilkolt dr. Klausenernek, az Actio Catholica vezetőjének özvegyét képviselni kívánó ügyvédeket, akik kártérítési igényt nyújtottak be az állammal szemben, azonnal a sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolták, ahol addig maradtak, amíg hivatalosan vissza nem vonták a keresetet. Hitlernek, sőt egy ideig Göringnek is joga volt egyes bűnügyi eljárásokat semmissé tenni. A nürnbergi dokumentumok között18 előkerült egy olyan eset, amely során egy magasrangú Gestapo-tisztviselő és néhány SA-legény felelősségre vonását szorgalmazta az igazságügyi miniszter, aki szerint egyértelmű bizonyíték állt rendelkezésre arról, hogy az illetők megdöbbentő kegyetlenséggel kínoztak meg egy koncentrációs táborba zárt személyt. A miniszter Hitlerhez küldte a bizonyítékokat, a Führer azonban megparancsolta, hogy ejtsék el a vádat. Kezdetben Göring is rendelkezett ilyen hatalommal. 1934 áprilisában ő állította le a vádeljárást egy ismert üzletemberrel szemben. Hamarosan kiderült, hogy a vádlott körülbelül hárommillió márkát fizetett Göringnek. A kor ismert berlini ügyvédje, Gerhard F. Kramer így kommentálta az esetet: „Lehetetlen volt megállapítani, hogy Göring zsarolta-e meg a nagyiparost, vagy a nagyiparos vesztegette meg a porosz miniszterelnököt”. 19 Azt azonban megállapíthatjuk, hogy Göring lezáratta az ügyet.

Másrészt viszont Rudolf Hess, a Führer helyettese felhatalmazással rendelkezett, hogy „kíméletlenül lépjen fel” azokkal a vádlottakkal szemben, akik szerinte túl enyhe ítélettel úszták meg a bírósági eljárást. A párt, a Führer vagy az állam ellen elkövetett bűntettekkel vádolt minden személyre kiszabott bírósági ítéletet meg kellett küldeni Hessnek, s ha ő úgy gondolta, hogy egy ítélet túlságosan enyhe volt, máris foganatosíthatta a „kíméletlen” intézkedést. Ez általában abból állt, hogy az illetőt koncentrációs táborba vitték, vagy egyszerűen meggyilkolták. Meg kell engednünk: a Sondergericht bírái néha szabad szellemről és a jog iránti odaadásukról tettek tanúbizonyságot. Ilyenkor azonban közbelépett Hess vagy a Gestapo. Emlékezzünk rá: amikor a Különleges Bíróság Niemöller lelkészt a fő vádpontok alól felmentette, s csak olyan rövid börtönbüntetésre ítélte, amit a tárgyalás előtt már le is töltött, a Gestapo letartóztatta a tárgyalóteremből kifelé tartó lelkészt, és elhurcolta egy koncentrációs táborba. Mert hát a Gestapo is maga a törvény volt, akár csak Hitler. A testületet eredetileg Göring hozta létre 1933. április 26-án, amikor velük váltotta fel a régi porosz politikai rendőrség IA osztályát. Eredeti szándéka szerint csak Titkosrendőrségi Osztály (Geheimes Polizei Amt) lett volna a neve, de ez a GPA túlságosan hasonlított az orosz GPU-ra. Egy obskúrus postai alkalmazott, akit csak azért hívtak be, hogy postai bérmentesítő bélyegzővel lássa el az új osztályt, azt javasolta, hogy az elnevezés egyszerűen csak Geheime Staatspolizei, azaz Titkos Államrendőrség, röviden GESTAPO legyen. Nem tudta szegény, hogy olyan nevet adott, aminek a puszta említése is rettegést kelt majd, előbb Németországban, majd külföldön is. Kezdetben a Gestapo alig volt több, mint Göring személyes terrorszervezete, amely a rezsim ellenfeleit tartóztatta le és gyilkolta meg. Csak később, 1934 áprilisában, amikor Göring a porosz titkosrendőrség helyettes parancsnokává nevezte ki Himmlert, kezdett a Gestapo az SS egyik karjaként komoly terjeszkedésbe. Új főnökének, a szelíd modorú, ám szadista egykori tyúktenyésztőnek, és Reinhard Heydrichnek, az ördögi természetű ifjúnak20, az SS biztonsági szolgálata, az SD (Sicherheitsdienst) vezetőjének irányításával a Gestapo minden német felett élet és halál urává vált. A porosz legfelsőbb államigazgatási bíróság a nácik nyomására már 1935-ben úgy határozott, hogy a Gestapo akciói és rendeletei nem tartoznak bírói felülvizsgálat alá. A kormány által 1936. február 10-én életbe léptetett Gestapo-alaptörvény a törvény fölé helyezte a titkos rendőri szervezetet. A bíróságoknak nem engedték, hogy bármilyen módon beleavatkozzanak a Gestapo tevékenységébe. Dr. Werner Best, Himmler egyik jobbkeze a testületben, így magyarázta a dolgot: –A rendőrség törvényesen jár el addig, amíg a vezetők akaratát hajtja végre!21 Így a „törvényesség” látszatát kapta az a gyakorlat, hogy tetszés szerint tartóztattak le és hurcoltak lágerekbe embereket. A vonatkozó szakterminus a Schutzhaft, azaz védőőrizet volt, gyakorlata pedig az 1933. február 28-i törvényen alapult, amely, mint láttuk, felfüggesztette az alkotmánynak a polgárjogokat garantáló kitételeit. Ε védőőrizet azonban nem védte meg az áldozatokat a lehetséges bántalmazástól úgy, ahogy az civilizáltabb országokban szokás: egyszerűen csak szögesdrót mögé zárta őket. Hitler uralmának első évében gomba módjára nőttek ki a földből az első koncentrációs táborok. 1933 végén már 50 tábor létezett, amelyeket főleg az SA állított fel, hogy ott kedvére verhesse áldozatait, s a lehető legnagyobb váltságdíj fejében szolgáltathassa vissza őket rokonaiknak és barátaiknak. Az egész intézmény nagy mértékben a zsarolás kezdetleges eszköze volt. Néha azonban meg is ölték a foglyokat, rendszerint pusztán a rabtartók szadizmusa és brutalitása folytán. A nürnbergi per során négy ilyen eset került napvilágra, amely 1933 tavaszán történt az SS dachaui koncentrációs táborában, München mellett. Mind a négy esetben hidegvérrel meggyilkoltak egy-egy foglyot: egyiküket korbáccsal verték agyon, egy másikat pedig megfojtottak. Még a müncheni közvádló is tiltakozott.

Mivel az 1934. júniusi véres tisztogatások után már senki nem szállt szembe a náci rezsimmel, sok német vélte úgy, hogy meg fog szűnni a tömeges „védőőrizeti” letartóztatások gyakorlata, és az is, hogy ezrével zárják az embereket koncentrációs táborokba. 1933 Szentestéjén Hitler huszonhétezer táborlakó amnesztiáját jelentette be, Göring és Himmler azonban megkerülték a Führer utasítását, s csupán néhány fogoly került ténylegesen szabadlábra. Ezután Frick belügyminiszter, az akarat nélküli bürokrata próbálta meg 1934 áprili-sában korlátozni a náci gengszterek túlkapásait azzal, hogy titkos dekrétumokban korlátozta a Schutzhaft letartóztatások általános alkalmazását, s csökkentette a koncentrációs táborokba történő elzárások számát, ám Himmler rábeszélte, hogy ejtse el a dolgot. Az SS Führere a miniszternél jobban látta, hogy a koncentrációs táborok létének célja nem a rezsim ellenségeinek büntetése, hanem az, hogy rémületben tartsák velük az embereket, és elrettentsék őket attól, hogy akár csak gondolkodjanak is a náci uralommal Való szembeszállásról. Nem sokkal a Röhm elleni tisztogatásokat követően Hitler az SS hatáskörébe utalta át a koncentrációs táborokat, s ez a szervezet a maga elit voltának megfelelő hatékonysággal és kíméletlenséggel szervezte át az intézményt. Az őrszolgálatot kizárólag a halálfejes osztagok (Totenkopfverbände) láthatták el, amelyek tagjait a legkeményebb náci elemek közül válogatták ki, tizenkét évet szolgáltak, s zubbonyukon az ismerős halálfejes jelzést viselték. Theodor Eicke, az első halálfejes osztag vezetője és a dachaui koncentrációs tábor első parancsnoka az összes koncentrációs tábor irányítója lett. Az átmeneti táborokat bezárták, s helyettük nagyobbakat építettek. A háború kezdetéig (mert azután már a megszállt területekre is kiterjedtek) a legnagyobb táborok a Weimar melletti Dachauban, a Berlin melletti, kezdetben hírhedett oranienburgi tábort felváltó Sachsenhausenben, a mecklenburgi Ravensbrückben (ahol nőket tartottak), és Ausztria 1938-as megszállását követően a Linz melletti Mauthausenben voltak; e neveket a később Lengyelországban épített Auschwitz-cal, Treblinkával és Belsennel együtt a háború után egy életre megtanulta a világ. Ε táborokban több millió védtelen embert pusztítottak el, s további milliókat aláztak és kínoztak meg undorítóbb módokon, mint ahogy azt néhány elme kivételével ember elképzelheti. Kezdetben, a harmincas években azonban a náci koncentrációs táborok népessége valószínűleg soha nem volt több egyszerre húszharmincezer főnél, s a később Himmler emberei által kiagyalt és végrehajtott borzalmak akkor még nem léteztek. A megsemmisítő táborok, a rabszolgamunka-táborok, a náci „orvosi kísérletek” alanyait elszállásoló táborok majd csak a háború idején jönnek létre. Ám a korai táborok sem voltak éppenséggel humánus intézmények. Itt fekszik előttem a dachaui láger tábori rendtartásának egyik példánya, amit Dachau első parancsnoka, Theodor Eicke készített. Amikor az összes tábort Eicke alá rendelték, e szabályzatot alkalmazta mindenhol. 11. Cikkely. A következő vétkek elkövetői agitátoroknak tekintendők és felakasztandók: mindenki, aki ... politizál, lázító beszédet és gyűlést tart, klikkeket formál, csoportosan lebzsel; aki az ellenzéki propagandának atrocitásokról szóló történetekkel való ellátása érdekében a koncentrációs táborral kapcsolatos valódi vagy álinformációkat gyűjt; aki ilyen információt kap, elássa, másoknak beszél róla, külföldi látogatóknak adva kicsempészi a táborból; stb. 12. Cikkely. A következő vétkek elkövetői zendülőknek tekintendők, és a helyszínen agyonlövendők, vagy később felakasztandók: mindenki, aki fizikailag megtámad egy őrt vagy SS-katonát, nem engedelmeskedik, munkára beosztva nem hajlandó dolgozni... vagy menetelés és munka közben veszekszik, kiabál, lázít vagy beszédet tart.

Enyhe ítéletnek számított a kéthetes magánzárka, vagy huszonöt korbácsütés „mindenkinek, aki... levélben, vagy egyéb írásban helytelenítő megjegyzést tesz a nemzetiszocialista vezetőkről, az államról és a kormányról ... [vagy] dicsőíti a régi demokratikus pártok marxista vagy egyéb vezetőit”. A Gestapóval szövetségben működött a Biztonsági Szolgálat: a Sicherheitsdienst, avagy SD.

Ε két betű is félelemmel töltötte el a németeket, később pedig a megszállott országok lakóit is. Himmler eredetileg 1932-ben hozta létre az SS hírszerző szolgálataként, vezetőjéül pedig azt a Reinhard Heydrichet választotta, aki később a „hóhér Heydrich” gúnynéven lett világhírű. A szervezet eredeti feladata a párttagok megfigyelése és esetleges gyanús tevékenységük jelentése volt. 1934-től a titkosrendőrség is felderítő munkára alkalmazta az SD-t, 1938-ban pedig egy új törvény az egész birodalomra kiterjedő hatáskört biztosított a szervezet számára. Heydrich haditengerészeti felderítő volt, akit 1931-ben, huszonhat éves korában Raeder tengernagy távolított el posztjáról, mivel nem volt hajlandó feleségül venni egy hajóépítő leányát, akit kompromittált. Szakértő keze alatt az SD nemsokára az egész országra kiterjesztette hálóját; körülbelül 100 000 mellékállású besúgót tartott, akiket arra bátorított, hogy szimatolják körül az ország minden polgárát, s jelentsék a legkisebb megjegyzést vagy a náci uralom számára ellenségesnek tekintett leglényegtelenebb tevékenységet is. Senki, aki nem volt reménytelenül ostoba, nem mondott és nem tett semmi olyat, amit náciellenesként lehetett volna értelmezni, mielőtt meggyőződött arról, hogy nem hallják az SD-nek sem a rejtett mikrofonjai, sem a besúgói. Nem lehetett tudni, hogy az ember apja, fia, felesége, unokatestvére, legjobb barátja, főnöke, titkárnője nem tartozik-e Heydrich titkos informátorainak a seregébe; ha okos volt az ember, semmilyen kapcsolatot sem vett készpénznek. Az SD teljes munkaidőben foglalkoztatott kopói a harmincas években soha nem voltak többen háromezer főnél. Legtöbbjüket az állástalan fiatal értelmiségiek közül toborozták, egyetemi végzettségű, helyüket a világban nem találó ifjakból. Ε szakképzett kémek között ezért a pedantéria bizarr légköre uralkodott. Groteszk érdeklődést tanúsítottak például a teuton régészet, az alsóbbrendű fajok koponyája és az uralkodó fajok nemesítése iránt. A külföldi megfigyelő számára azonban nehéz feladat volt kapcsolatot teremteni ezekkel az emberekkel, bár az arrogáns, jeges modorú és kíméletlen Heydrich olykor bejárt egyik-másik berlini éjszakai lokálba, ahol körülvették fiatal, szőke testőrei. Az SD munkatársai nemcsak munkájuk természete miatt maradtak távol a nyilvánosságtól, hanem (legalábbis 1934-35-ben) azért is, mert egy titkos társaság sokakat meggyilkolt azok közül, akik Röhm és SA-beli társai ellen kémkedtek. A banda „Röhm megbosszulói” néven működött: ilyen feliratú papírdarabot gombostűztek minden áldozatukra. Az SD egyik érdekes, bár nem elsőrendű feladata az volt, hogy megtudja, kik szavaztak nemmel a Hitler kívánságára tartott népszavazások alkalmával. A számos nürnbergi okmány között szerepel az a titkos jelentés, amelyet a kochemi SD-kirendeltség készített az 1938. április 10-i népszavazás után: Mellékelten küldjük azoknak a névsorát, akik nemmel szavaztak, vagy érvénytelen szavazatot adtak le Kappelban. Az ellenőrzés a következő módon történt: a szavazatszedő bizottság egyes tagjai számokkal jelölték meg az összes szavazócédulát. A szavazáskor névsor készült a szavazókról. A szavazócédulákat számsorrendben adták ki, ennélfogva lehetséges volt később ... megtudni, hogy ki szavazott nemmel, és ki adott le érvénytelen szavazatot. A jelölés lefölözött tejjel történt a szavazócédulák hátoldalán. Szintén mellékeljük az Alfred Wolfers protestáns lelkész által leadott szavazócédulát.22 1936. június 16-án a német történelemben első ízben állítottak fel egyesített rendőrséget az egész birodalom területén. Korábban minden állam külön szervezte meg a maga rendőrségét. A német rendőrség fejévé Himmlert nevezték ki. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a rendőrséget az SS kezébe adták, amely a Röhm-féle „lázadás” 1934-es vérbe fojtása óta gyorsan gyarapodó hatalommal rendelkezett. Nemcsak a pretoriánus testőrség szerepét töltötte be már, nemcsak a párt egyetlen fegyveres testülete volt, és nemcsak az az elit, amelynek soraiból az új Németország leendő vezetőit válogatták ki, hanem most már rendőri hatalma is volt. A totális diktatúrákban elkerülhetetlenül bekövetkező módon a Harmadik Birodalom is rendőrállammá lett.

A HARMADIK BIRODALOM ÁLLAMIGAZGATÁSA Bár a weimari köztársaság már a múlté volt, Hitler hivatalosan soha nem törölte el a weimari alkotmányt. Ellenkezőleg: ironikus módon éppen a megvetett köztársasági alkotmányra alapította uralkodásának legális voltát. Ezért volt az, hogy több ezer rendeletileg hozott törvény (másféle nem is létezett a Harmadik Birodalomban) alapult nyíltan az 1933. február 28-án alkotott, az állam és a nép védelméről szóló köztársasági elnöki rendeleten, amelyet az alkotmány 48. paragrafusának megfelelően Hindenburg írt alá. Emlékezzünk arra, hogy a Reichstag-tűz utáni napon hogyan vették rá az idős elnököt a rendelet aláírására: Hitler arról biztosította, hogy küszöbön áll a kommunista forradalom. A minden polgárjogot felfüggesztő rendelet mindvégig érvényben maradt a Harmadik Birodalom fennállása alatt, s egyfajta szükségállapoti hatalom gyakorlására jogosította fel Hitlert. A második oszlop, amelyen Hitler uralmának „alkotmányos” volta nyugodott, a Reichstag által 1933. március 24-én elfogadott felhatalmazási törvény volt, amellyel a parlament átadta törvényalkotási funkcióját a náci kormányzatnak. Ezt minden negyedik évben kötelességtudóan újabb négy évre meghosszabbította a gumibélyegző funkciójára redukált Reichstag, mivel a diktátornak soha eszébe sem jutott, hogy eltörölje ezt a hajdan demokratikus intézményt; éppen csak demokratikus voltától fosztotta meg. A Reichstag a háború előtt mindössze egy tucat alkalommal ült össze, s összesen négy törvényt léptetett életbe;66 vitát vagy szavazást egyáltalán nem tartottak, s Hitler kivételével senki nem mondott beszédet az üléseken. Az 1933. esztendő első néhány hónapja után megszűnt minden komoly tárgyalás a kabineten belül. A kormányülések Hindenburg 1934 augusztusában bekövetkezett halála után egyre ritkábbak lettek: a legutolsót 1938 februárjában tartották. A kabinet egyes tagjai azonban számottevő hatalommal rendelkeztek. Felhatalmazásuk volt arra, hogy rendeleteket léptessenek életbe, s ezek a Führer jóváhagyását követően automatikusan törvénnyé váltak. A talán Chamberlain miniszterelnök elkápráztatása érdekében 1938-ban nagy reklámmal beharangozott Titkos Kormánytanácsi (Geheimer Kabinettsrat) csak papíron létezett, valójában azonban egyetlen egy alkalommal sem ült össze. A Birodalmi Honvédelmi Tanács (Reichsverteidigungsrat), amelyet a rezsim uralmának kezdetén állítottak fel azzal a céllal, hogy Hitler elnöksége alatt egyfajta háborús tervezést végezzen hivatalosan csupán két ülést tartott, bár egyes munkabizottságai rendkívül aktívak voltak. Számos kormányzati funkciót különleges hivatalokra ruháztak át. Ilyen volt A Führer Helyettesének (Hess, majd BormannHivatala, A Hadigazdasági Megbízott (Schacht) Hivatala, a Közigazgatási Megbízott (Frick) Hivatala és a Négyeves Terv Meghatalmazottjának (Göring) Hivatala. Léteztek továbbá az az ún. „legfelsőbb kormányhivatalok”, valamint az „országos közigazgatási hivatalok is, amelyek közül sok még a köztársasági időkből maradt ott. Mindent egybevetve 42 végrehajtó hatalommal rendelkező kormányhivatal létezett Hitler közvetlen alárendeltségében. A Németországot alkotó államok parlamentjeit és kormányait már a náci rezsim első esztendejében, Németország egyesítésekor feloszlatták, a tartományokká visszaminősített államok kormányzóit Hitler jelölte ki. Megsemmisítették a helyi önkormányzatokat is; annak idején ezek jelentették az egyetlen olyan területet, ahol úgy látszott, hogy a németek valóban a demokrácia irányában haladnak. 1933 és 1935 között egy sorozat törvényerejű rendelet megfosztotta a városokat helyi autonómiajuktól és a birodalmi belügyminiszter közvetlen közvetlen ellenőrzése alá vonta őket. A százezernél nagyobb lélekszámú városokba a miniszter nevezett ki polgármestert s a führererpnnzipnek megfelelő módon szervezte át őket. A százezernél kisebb lélekszámú városok polgármestereit az illetékes tartományi kormányzó nevezte ki. Hitler azonban fenntartotta magának azt a jogot, hogy maga nevezze ki Berlin, Hamburg és (Ausztria 1938-as elfoglalása után) Bécs polgármesterét. 66

Az 1934. január 30-i újjáépítési törvényt és az 1935. szeptember 15-i három nürnbergi zsidótörvényt.

Hitler négy kancellárián keresztül érvényesítette diktátori hatalmát. Ezek a következők voltak: a köztársasági elnök kancelláriája (noha a cím 1934 után megszűnt), a kancellár, a párt és a Führer kancelláriája. Ez utóbbi Hitler személyes ügyeit intézte, valamint különleges feladatokat végzett. Az igazság az volt, hogy Hitlert untatták a kormányzás hétköznapi feladatai, s Hindenburg halála után, amikor már konszolidálódott a hatalma, ezeket jórészt a segítőire hagyta. Régi párttársai, például Göring, Goebbels, Himmler, Ley és Schirach szabad kezet kaptak, hogy kialakíthassák saját kis birodalmukat, és megszerezhessék az azzal járó hasznot. Eleinte Schacht is azt csinálhatott, amit csak akart, annak érdekében, hogy a növekvő kormányzati kiadásokra bármilyen trükk segítségével előteremtse a pénzt. Valahányszor ezek az emberek összezördültek a hatalom és a zsákmány elosztása felett, Hitler beavatkozott. Magukat a veszekedéseket nem bánta, sőt gyakran elő is segítette, mivel tovább erősítették az ő helyzetét: ő lehetett a legfőbb döntőbíró, és megakadályozhatta, hogy összefogjanak ellene. Nagy élvezettel figyelte például három ember versengését a külügyekben: Neurath külügyminiszter, Rosenberg, a párt külügyi osztályának vezetője, és Ribbentrop, akinek saját „Ribbentroposztálya” volt, amely beleártotta magát a külpolitikába. Mindhárman éles versenyben álltak egymással, s Hitler hivatalaik megtartásával gondoskodott arról, hogy a helyzet így maradjon. Végül a tompa eszű Ribbentropot választotta külügyminiszteréül, hogy ő hajtsa végre a külügyekben a Führer utasításait. Ilyen volt hát a Harmadik Birodalom államigazgatása, amelyet a legfelsőbb szinttől a legalsóig hatalmas és terjeszkedő bürokrácia irányított a Führerpinzip alapján. Itt nem létezett a németeknek általában tulajdonított hatékonyság. A struktúrát megmérgezte a korrupció, lassította az állandósult zűrzavar és a késhegyig menő rivalizálás, amelyet csak tovább erősített a pártbeli hatalmasságok beavatkozása, normális működését pedig gyakran lehetetlenné tette az SS és a Gestapo terrorja. Ε rajzó kaptár csúcsán ott trónolt az egykori osztrák csavargó, aki ekkorra talán Sztálin kivételével a világ legnagyobb diktátorává lett. 1936 tavaszán dr. Frank így beszélt egy jogászkongresszuson: – Németországban ma egyetlen hatalom létezik, s ez a Führer hatalma!23 Ε hatalom birtokában Hitler gyorsan elpusztította a vele szembeszegülőket, egyesítette és elnáciasította az országot, katonás rendbe kényszerítette annak intézményeit és kultúráját, megsemmisítette az egyéni szabadságot, eltörölte a munkanélküliséget, valamint fellendítette az ipart és a kereskedelmet. Nem kis teljesítmény volt ez három-négy hivatali év alatt! Ezután (illetve már korábban is) élete két fő szenvedélye felé fordult: nekilátott, hogy Németország külpolitikáját a háború és hódítás irányába mozdítsa el, továbbá hogy olyan erős katonai gépezetet hozzon létre, amely képessé teszi őt célja elérésére. Ideje hát, hogy rátérjünk annak (a modern történelem során legrészletesebben dokumentált) történetére, hogy ez a rendkívüli ember egy nagy és hatalmas nép élére kerülve hogyan látott hozzá céljai megvalósításához.

HARMADIK KÖNYV

ÚTON A HÁBORÚ FELÉ

9 AZ ELSŐ LÉPÉSEK: 1934-37 Békét hirdetni, titokban háborúra készülni, a külpolitikában és a titkos újrafegyverkezésben pedig olyan óvatosan haladni, hogy elkerüljék a versailles-i hatalmak preventív katonai akcióját Németország ellen: ebből állt Hitler taktikája az első két évben. Ehhez képest csúnyát botlott, amikor a nácik 1934. július 25-én Bécsben meggyilkolták Dollfuss osztrák kancellárt. Aznap délben az SS Standarte 89 százötvennégy osztrák katonai egyenruhát viselő tagja betört a szövetségi kancelláriára, és egyikük fél méter távolságból torkon lőtte Dollfusst. Néhány háztömbnyire onnan más nácik elfoglalták a rádió épületét, és világgá sugározták a hírt, hogy Dollfuss lemondott. Hitler éppen Bayreuthban, az évente megrendezett Wagner-fesztiválon hallgatta A Rajna kincse előadását, amikor értesült a dologról. Roppant izgalom fogta el a hírre. Friedelind Wagner, a nagy zeneszerző unokája, aki a szomszédos családi páholyban ült, mindent látott. Elmondása szerint két adjutáns, Schaub és Brückner a Wagner-páholy előszobájában álló telefon segítségével folyamatosan kapta a híreket Bécsből, s azonmód Hitler fülébe súgták a hallottakat. Az előadás után a Führer rendkívül izgatott volt. Izgalma csak tovább nőtt, amint elmondta nekünk a szörnyű hírt... Gondosan rendelte meg a vacsorát az étteremben, mint mindig, bár alig tudta letörölni arcáról az örömöt. – Át kell mennem egy órára, hogy lássanak – mondta –, különben még azt hinnék az emberek, hogy volt valami közöm a dologhoz.1 Nem is tévedtek volna nagyot. Emlékezhetünk rá, hogy a Mein Kampf legelső bekezdésében Hitler azt írta: Ausztria és Németország újraegyesítése „életünk végéig minden eszközzel elősegítendő feladat”. Nem sokkal kancellárrá válása után a Reichstag-képviselő Theodor Habichtot nevezte ki az ausztriai náci párt felügyelőjévé, valamivel később pedig Alfred Frauenfeldet, az önkéntes száműzetésben élő pártvezért Münchenbe költöztette, ahonnan Frauenfeld éjszakai rádióbeszédeiben arra tüzelte bécsi elvtársait, hogy gyilkolják meg Dollfusst. A Németországból kapott fegyverekkel és dinamittal az osztrák nácik már hónapokkal 1934 júliusa előtt belefogtak terrorhadjáratukba: vasutakat, villanytelepeket és kormányépületeket robbantottak fel, valamint egyre-másra gyilkolták Dollfuss klerikál-fasiszta rezsimjének a híveit. Hitler végül jóváhagyta egy többezer fős Osztrák Légió felállításának a tervét. Ε légió Bajorországban,” az osztrák határon táborozott, készen arra, hogy a megfelelő pillanatban átlépje a határt, és elfoglalja az országot. Dollfuss körülbelül délután 6 órakor halt bele a sebeibe, ám a náci puccs, nagyrészt a kancelláriát megszálló összeesküvők ügyetlensége folytán, megbukott. A dr. Kurt von Schuschnigg vezette kormányerők gyorsan a helyzet uraivá váltak, a felkelőket pedig, noha előzőleg a német ügyvivő közbenjárására szabad elvonulást ígértek nekik Németországba, letartóztatták, és később tizenhármat felakasztottak közülük. Időközben Mussolini, akinek Hitler az alig egy hónappal korábban tartott velencei tárgyalásuk során megígérte, hogy békén fogja hagyni Ausztriát, sietve négy hadosztályt mozgósított a Brenner-hágónál, amivel nem kis nyugtalanságot okozott Berlinben. Hitler gyorsan visszavonult. Éjfélkor sebtében visszavonták a sajtó részére a hivatalos német hírügynökség, a DNB által készített híranyagot, amely Dollfuss bukásán örvendezett, és proklamálta a most már elkerülhetetlenül létrejövő Nagy-Németországot. Helyette új változatot adtak le: ebben a „kegyetlen gyilkosság” feletti sajnálatot fejezték ki, s kijelentették, hogy az eset osztrák belügy. Habichtot elmozdították, a bécsi német ügyvivőt visszahívták és elbocsátották, Papent pedig, aki egy hónappal korábban, a Röhm elleni tisztogatás során hajszállal úszta meg, hogy Dollfuss sorsára jusson, azonnal Bécsbe küldték, hogy helyreállítsa a

– Hitler szavaival élve – „normális és baráti viszonyt”. Hitler első örömteli izgalma most félelembe ment át. – Új Szarajevó elé nézünk! – kiabálta Papen szerint, amikor kettesben arról tanácskoztak, hogyan lehetne megoldani a válságot.2 A Führer azonban már megtanulta a leckét. A bécsi náci puccs ugyanolyan korai volt, mint az 1923-as müncheni sörházi puccs. Németország még nem volt eléggé erős ahhoz, hogy katonai erővel megtámogasson egy ilyen vállalkozást. Diplomáciailag túlságosan elszigetelt volt. Még a fasiszta Olaszország is csatlakozott Angliához és Franciaországhoz annak követelésében, hogy Ausztria maradjon független. Sőt, a Szovjetunió most első ízben mutatott érdeklődést az iránt, hogy csatlakozzon a Nyugathoz egyfajta „keleti locarnói egyezmény” megkötésével, amely elvenné Németország kedvét a Kelet felé történő próbálkozástól. Ősszel Moszkva belépett a Népszövetségbe. Az a kilátás, hogy Hitler megoszthatja a nagyhatalmakat, most még távolibbnak tűnt, mint a döntő 1934. év során bármikor. Hitler egyet tehetett csupán: békét prédikált, folytatta a titkos újrafegyverkezést, és várt a lehetőségre. Békepropagandájának terjesztésére a Reichstag mellett még egy eszközzel rendelkezett: ez a külföldi sajtó volt, amelynek tudósítói, szerkesztői és kiadói megállás nélkül bombázták interjúkéréseikkel. Ilyen volt Ward Price, a monoklis angol, s lapja, a londoni Daily Mail, amely első szóra hajlandó volt a német diktátor kedvére tenni. 1934 augusztusában, az (egyébként a háború kitöréséig folytatott) interjúsorozat következő darabjában Hitler közölte Price-szal és annak olvasóival, hogy „nem lesz újra háború”, hogy Németország „mindenki másnál mélyebben megismerte mindazt a rosszat, amit a háború okoz”, hogy „Németország problémáit nem lehet háborúval megoldani”.3 Ősszel Jean Goy, a francia veteránok vezetője és parlamenti képviselő előtt fejezte ki újra baráti érzelmeit, Goy pedig továbbadta azokat a Le Matin című párizsi napilapban.4

A VERSAILLES-I SZERZŐDÉS MEGSZEGÉSE Hitler közben nem lankadó energiával folytatta a fegyveres erők kiépítésének és felfegyverzésének programját. A hadsereg parancsot kapott, hogy 1934. október 1-jére háromszorozza meg létszámát 100 000-ről 300 000 főre, s ugyanezen év áprilisában Ludwig Beck tábornoknak, a nagyvezérkar főnökének értésére adták, hogy a következő év április 1-jéig bezárólag a Führer nyílt rendeletben bevezeti az általános védkötelezettséget, és nyilvánosan megtagadja a versailles-i béke katonai megszorításait.5 Addig azonban maximális titoktartásra van szükség. Goebbels figyelmeztetést kapott, hogy egyetlen alkalommal sem engedje a sajtóban a „vezérkar” szó kinyomtatását, mivel e szervezetnek a létezését is megtiltották Versailles-ban. A német hadsereg tisztikarának hivatalos sematizmusát 1932 után nem hozták többé nyilvánosságra, nehogy a tisztikar felduzzadt létszáma elárulja a külföldi hírszerzés számára, hogy mire megy ki a játék. Keitel tábornok, a Birodalmi Honvédelmi Tanács munkabizottságának elnöke már 1933. május 22-én figyelmeztette munkatársait: – Egyetlen okmányt sem szabad elveszíteni, mert az ellenséges propaganda felhasználhatja! Az élőszóban kommunikált ügyek nem bizonyíthatók; le lehet tagadni őket.6 A haditengerészet is figyelmeztetést kapott, hogy hallgasson. 1934 júniusában Raeder hosszú beszélgetést folytatott Hitlerrel, s ezt jegyezte fel: A Führer instrukciói: nem szabad említeni a 25-26 000 tonnás vízkiszorítást, csak a tovább fejlesztett 10 000 tonnás hajókat... A Führer a tengeralattjárók építésének teljes titokban tartását követeli. 7

A haditengerészet tudniillik belekezdett két 26 000 tonnás csatacirkáló építésébe (a Versailles-ban elfogadott felső határérték 10 000 tonna volt): e két hajó a későbbi Scharnhorst és Gneisenau. A Versailles-ban megtiltott tengeralattjáró-építés a köztársaság idején titokban folyt Finnországban, Hollandiában és Spanyolországban, s Raeder egy tucat ilyen hajó vázát és alkatrészeit vitette raktárba a közelmúltban Kiéiben. 1934 novemberében, amikor Hitlerrel

beszélt, engedélyt kért, hogy összeszerelhessen hatot „az 1935. első negyedévében várható kritikus helyzet beálltáig” (nyilván ő is tudta, hogy Hitler mire készül), a Führer azonban pusztán annyit felelt, hogy „ő majd szól nekem, ha a helyzet megköveteli az összeállítás megkezdését”8. Ezen a megbeszélésen Raeder arra is rámutatott, hogy az új hajóépítési program (nem beszélve a haditengerészet létszámának megháromszorozásáról) több pénzbe fog kerülni, mint amennyi jelenleg a rendelkezésére áll. Hitler megnyugtatta a tengernagyot. „Szükség esetén szól majd dr. Leynek, hogy a Munkafronttól adjon át 120-150 milliót a haditengerészetnek, mivel az a pénz is a munkások javát szolgálja.”9 így hát a német munkások befizetéseiből a haditengerészeti programot is finanszírozták. Ebben a két évben Göring is roppant elfoglalt volt: ő a légierőt építette ki. Légügyi (állítólag polgári légügyi) miniszterként harci repülőgépek tervezésére állította munkába a repülőgépgyártókat. A Légisport Szövetség jótékony fátyla alatt azonnal elkezdődött a katonai pilóták képzése. Az, aki akkoriban ellátogatott a Ruhr- és a Rajna-vidék ipari körzeteibe, meglepődhetett a fegyvergyárak lázas tevékenységén: különösen aktív volt a már háromnegyed évszázada legnagyobb német ágyúgyártó cég, a Krupp, és a nagy vegyipari tröszt, az LG. Farben. Noha Kruppot az antanthatalmak eltiltották attól, hogy 1919 után a hadiiparban tevékenykedjen, a társaság ekkor sem maradt tétlen. 1942-ben, amikor a német hadak Európa legnagyobb részét megszállva tartják, Krupp már azzal dicsekszik majd, hogy „a tankok páncélzatának és lövegtornyának alapelvét már 1926-ban kidolgoztuk ... Az 1939-1941 között használt ágyúk közül a legfontosabbak már 1933-ban készen voltak.” A Farben tudósai már az első világháború során megmentették Németországot a korai katasztrófától azzal, hogy feltaláltak egy olyan eljárást, amellyel szintetikus nitrátokat lehetett készíteni levegőből, miután a brit tengeri blokád elvágta az ország Chiléből származó természetes salétromellátásának az útvonalát. Most, Hitler uralma idején a tröszt nekilátott, hogy önellátóvá tegye Németországot két olyan alaptermék: a gumi és a benzin előállításában, amely nélkül nem vívható modern háború, s a németeknek addig mindkettőt importálniuk kellett. A társaság tudósai már a húszas évek közepén megoldották a szénből nyerhető mesterséges benzin előállításának problémáját. 1933 után a náci kormányzat megrendelései lehetővé tették, hogy 1937-re már évi 300 000 tonnányira növekedjen a társaság által előállított szintetikus benzin mennyisége. Ekkorra a cég már azt is felfedezte, hogyan készíthető szintetikus gumi a szénből és egyéb, Németországban bőségesen fellelhető anyagból. A buna néven ismertté váló műgumi nagybani előállítására Schkopauban állították fel a leendő négy közül az első gyárat. 1934 elején a Birodalmi Honvédelmi Tanács munkabizottsága jóváhagyta körülbelül 240 000 ipartelep hadi megrendelésekre történő mozgósításának terveit. Ennek az esztendőnek a végére az újrafegyverkezés minden fázisa oly nagyszabásúvá vált, hogy nyilvánvaló lett: nem titkolható tovább Versailles gyanakvó és nyugtalan nagyhatalmai elől. Ε hatalmak, élükön Nagy-Britanniával, egy ideje foglalkoztak már azzal a gondolattal, hogy elismerik a fait accomplit, azaz a német újrafegyverkezést, ami korántsem folyt akkora titokban, mint azt Hitler képzelte. A fegyverzet teljes paritását engedélyezték volna Németországnak, ha az cserébe részt vesz az általános európai rendezésben, amibe beleértettek egy „keleti Locarnót” is: ezzel a kelet-európai országok, elsősorban Oroszország, Lengyelország és Csehszlovákia ugyanolyan biztonságot nyerhettek volna, mint amilyet a locarnói egyezmény nyomán NyugatEurópa államai élveztek – és természetesen ugyanilyen biztonsági garanciát kapott volna Németország is. 1934 májusában Sir John Simon angol külügyminiszter, aki Neville Chamberlain előfutárának bizonyult abban, hogy már ő is képtelen volt megfejteni Adolf Hitler észjárását, ténylegesen javasolta is, hogy a németek egyenlő szintre fejleszthessék fegyverzetüket. A franciák határozottan elutasították a javaslatot. 1935 február elején azonban a brit és a francia kormány együttesen újította fel az általános

rendezésre vonatkozó javaslatot, amelyben a német fegyverzet paritásossága és a „keleti Locarno” is szerepelt. Az előző hónapban, január 13-án a Saar-vidék lakosságának óriási többsége (447 000 – 48 000 arányban) arra szavazott, hogy kicsi, de szénben gazdag területük visszakerüljön a német birodalom kebelére, Hitler pedig megragadta az alkalmat, hogy nyilvánosan kihirdesse: Németországnak nincs további területi követelése Franciaországgal szemben; ez az Elzász-Lotaringiára vonatkozó német igény feladását jelentette. A Saar-vidék békés visszatérése és Hitler kijelentései által gerjesztett optimizmus és jóindulat légkörében 1935 február elején hivatalosan Hitler elé terjesztették a közös angol-francia javaslatot. Hitler február 14-én kelt válasza valamelyest homályos volt, ami az ő szempontjából teljesen érthető. Örömmel fogadta a tervet, hogy Németország szabadon és nyíltan fegyverkezhessen, ám igyekezett megkerülni a választ arra, hogy Németország hajlandó lesz-e aláírni egy „keleti Locarno” egyezményt. Ez megkötötte volna a kezét a fő területen, ahol – mint mindig is prédikálta – Németország Lebensraumja. terült el. Nem' lehetne Angliát e témában leválasztani Franciaországról, amely a Lengyelországgal, Csehszlovákiával és Romániával kötött kölcsönös segítségnyújtási szerződései folytán az európai biztonságban jóval érdekeltebb volt a briteknél? Hitler bizonyára így gondolta, mivel óvatos válaszában azt indítványozta, hogy kétoldalú tárgyalások előzzék meg az általános megbeszéléseket, s előzetes konzultációra hívta a briteket Berlinbe. Sir John Simon készségesen beleegyezett, s március 6-ra Berlinbe tűzték ki a tárgyalást. Két nappal a kitűzött időpont előtt egy brit Fehér Könyv jókora adag szimulált haragot keltett a Wilhelmstrassén. A dokumentum voltaképpen a titkos német újrafegyverkezés józan becslését tartalmazta, amelynek felgyorsulása arra ösztönözte Angliát, hogy szerény mértékben erősítse saját fegyverkezését. A jelentések szerint azonban Hitler dühöngött a Fehér Könyv miatt. Simont közvetlenül Berlinbe indulásának előestéjén értesítette Neurath arról, hogy a Führer „megfázott”, és a tárgyalásokat el kell halasztani. Akár megfázott Hitler, akár nem, annyi biztos, hogy támadt egy ötlete. Kínos lett volna, ha Simon és Eden éppen ott lenne, amikor merészen meg is valósítja. Úgy gondolta, ürügyet talált arra, hogy halálos csapást mérjen a versailles-i diktátumra. A francia kormány éppen akkor nyújtott be egy törvényjavaslatot, amellyel a kötelező katonai szolgálat idejét tizennyolc hónapról két évre emelte volna, mivel kevés volt az országban az első világháború idején született fiú. Március 10-én Hitler felbocsátott egy próbaléggömböt, hogy lemérje a győztes szövetségesek elszántságát. Behívatták a készséges Ward Price-t, akinek Göring interjút adott, s hivatalosan közölte vele azt, amit az egész világ tudott már: Németország újra rendelkezik légierővel. Hitler magabiztosan várta a versailles-i szerződés eme egyoldalú megsértésének londoni visszhangját. Azt kapta, amit várt: Sir John Simon az alsóházban úgy nyilatkozott, hogy még mindig kész a berlini útra.

SZOMBATI MEGLEPETÉS Március 16-án, szombaton (Hitler szombati napokra időzítette a legtöbb meglepő húzását) a kancellár kihirdette új törvényerejű rendeletét, amelyben bevezette az általános hadkötelezettséget, s arról intézkedett, hogy a hadsereg békeidőben tizenkét hadtestből és harminchat hadosztályból álljon, ami durván félmilliós létszámot jelentett. Ezzel vége a versailles-i katonai korlátozásoknak, hacsak Anglia és Franciaország nem lép cselekvően. Ahogy Hitler várta, mindkét ország tiltakozott, de tétlen maradt. Sőt a brit kormány sietve érdeklődött, hogy fogadná-e még a Führer a külügyminisztert. Érdeklődésükre a diktátor kegyesen reagált. Március 17-én, vasárnap Németország örült és ünnepelt. Letépték magukról Németország legyőzetése és megaláztatása szimbólumának, Versailles-nak a béklyóit! Azoknak a németeknek is, akik cseppet sem szerették Hitlert és gengszterstílű uralmát, el kellett ismerniük, hogy a Führer elérte azt, amivel még csak próbálkozni sem merészelt egyik köztársasági kormány sem. A legtöbb német szemében helyreállt az ország becsülete. Ez a vasárnap egyben

a Hősök Emléknapja (Heldengedenktag) is volt. Délben elmentem az Állami Operaházban tartott ünnepségre, s ott olyan jelenet tanúja lehettem, amilyet 1914 óta nem látott Németország. Az egész földszinten csak katonai uniformisokat lehetett látni: a régi birodalmi hadsereg fakószürke egyenruhái és csúcsos sisakjai összekeveredtek az új hadsereg uniformisaival, köztük az addig kevesek által látott égszínkék Luftwaffe-egyenruhával. Hitler oldalán megjelent Mackensen marsall is, a császár hadseregének utolsó életben lévő tábornagya, aki a Halálfejes Huszárok színpompás öltözetét viselte. Erős reflektorokkal világították meg a színpadot, ahol márványszoborként mozdulatlanul álló ifjú tisztek tartották magasra a nemzet hadilobogóit. Mögöttük hatalmas függönyre rögzítve egy óriási ezüst és fekete színű Vaskereszt lógott. Az ünnepség látszólag Németország háborús halottairól emlékezett meg, a valóságban azonban Versailles halálának és a sorköteles német hadsereg újjászületésének örömteli ünnepévé vált. Látni lehetett a tábornokok arcán, hogy mennyire örülnek. Mindenki máshoz hasonlóan őket is meglepte a hír, mert Hitler, aki a megelőző napokat berchtesgadeni házában töltötte, nem vette a fáradságot, hogy beavassa őket gondolataiba. Von Manstein tábornok később, Nürnbergben tett vallomása szerint ő és felettese, a berlini Wehrkreis III (a Harmadik katonai körzet) parancsnoka, von Witzleben tábornok március 16-án a rádióból tudták meg Hitler döntését. A vezérkar jobban szerette volna kisebb hadsereggel kezdeni a dolgot. A vezérkar, ha megkérdezték volna [vallotta Manstein], huszonegy hadosztályt javasolt volna... A harminchatos szám Hitler spontán döntésének eredménye volt. 10

Most egy sorozat üres gesztus következett, amivel a többi hatalom Hitlert próbálta figyelmeztetni. A britek, a franciák és az olaszok április 11-én Stresában találkoztak, elítélték a német lépést, és ismételten támogatásukról biztosították Ausztria függetlenségét, valamint a locarnói egyezményt. A Népszövetség tanácsa Genfben szintén nemtetszését fejezte ki Hitler elhamarkodott akciójával kapcsolatban, s kötelességszerűen kijelölt egy bizottságot, amelynek hasonló eset megelőzését célzó lépéseket kellett javasolnia. Franciaország felismerte, hogy Németország soha nem fog csatlakozni egy „keleti Locarnóhoz”, sietve kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írt alá Oroszországgal, Moszkva pedig hasonló egyezményt kötött Csehszlovákiával. A soroknak ez a szorosabbra zárása Németországgal szemben valahogy baljóslatúan csengett vissza az újságok főcímeiben. Ez tett némi hatást a német külügyminisztériumra és hadseregre, de Hitlerre semennyit. Hiszen megúszta, nem? Mindazonáltal nem kívánt megpihenni a babérjain. Úgy határozott, eljött az ideje, hogy ismét elöntse a világot békeszeretetének áradatával, s meglássa, nem lehetne-e mégis éket verni valahogyan az ellene új egységben felsorakozott hatalmak közé. Május 21-én este67 újabb „békebeszédet” mondott a Reichstag előtt. Az én számomra, aki végigültem Hitlernek a legtöbb ott tartott beszédét, ez volt a talán legékesebben szóló, és biztosan az egyik legügyesebb és legfélrevezetőbb Reichsfag-beli Hitler-szónoklat. Hitler nyugodt hangulatában volt, s nemcsak a magabiztosság áradt belőle, hanem – hallgatóinak meglepetésére – a tolerancia és megbékélés szelleme is. Semmilyen neheztelést, semmilyen elszántságot nem mutatott azokkal a nemzetekkel szemben, amelyek elítélték a versailles-i katonai záradékok egyoldalú felrúgását. Inkább biztosítani igyekezett mindenkit arról, hogy mindenki számára csupán békét és igazságosságon 67

Aznap korábban Hitler bevezette a titkos Birodalmi Honvédelmi Törvényt, amelyben – mint láttuk – dr. Schachtot a hadigazdaság irányítójává tette, s teljesen átszervezte a fegyveres erőket. A weimari köztársaság Reichswehréből Wehrmacht lett, Hitler mint Führer és kancellár a Fegyveres Erők (a Wehrmacht) Legfőbb Parancsnokává vált, Blomberg honvédelmi minisztert pedig hadügyminiszterré és a Fegyveres Erők Főparancsnokává jelölte ki. Ezzel Blomberg lett az egyetlen német tábornok, aki valaha ezzel a címmel rendelkezett. A szárazföldi hadsereg, a légierő és a haditengerészet egyaránt külön-külön főparancsnokot és vezérkart kapott. A szárazföldi hadseregben addig használt „Truppenamt” fedőnevet elejtették, s a testület feje, Beck tábornok a Vezérkar Főnöke címet kapta. Ε cím azonban nem azt jelentette már, mint a császári időkben, amikor a nagyvezérkar főnöke a hadúr irányítása alatt ténylegesen a német hadsereg főparancsnoka volt.

alapuló megértést akar. A háború eszméjét is elutasította: mint mondta, a háború értelmetlen, haszontalan borzalom. Az európai kontinensen az utolsó három évszázad során kiontott vér semmiféle arányban nem áll az események nemzeti eredményeivel. Végső soron Franciaország Franciaország maradt, Németország Németország, Lengyelország Lengyelország, Olaszország pedig Olaszország. A nemzeteket legfeljebb a bőrük mélységéig érintette mindaz, amit a látszólag messzeható politikai változás területén tengernyi vérontás árán elért a dinasztikus önzés, a politikai szenvedély és a hazafias vakság. Lényegileg nem változtatta meg e nemzetek alapvető természetét. Ha ezek a államok a meghozott áldozatoknak csupán töredékét bölcsebb célokra fordították volna, bizonyára nagyobb és tartósabb lett volna a sikerük. Hitler kihirdette, hogy Németországnak a leghalványabb szándékában sem áll más nemzetek meghódítása. A mi fajelméletünk szerint egy idegen faj leigázása és uralmunk alá vetése érdekében vívott minden háború olyan eljárás, mely előbb vagy utóbb belülről megváltoztatja és meggyengíti a győztest, végül pedig vereségét idézi elő ... Mivel Európában nincs már elfoglalatlan tér, minden győzelem ... a legjobb esetben egy ország lakói számának mennyiségi növekedését eredményezi. De ha a nemzetek ennek akkora jelentőséget tulajdonítanak, könnyek nélkül, egyszerűbben és természetes úton is elérhetik ugyanezt – egészséges szociálpolitikával, azzal, hogy megnövelik a nemzet hajlandóságát a gyermekek vállalására. Nem! A nemzetiszocialista Németország alapvető meggyőződése folytán akar békét. És amiatt is békét akar, mert felismerte azt a primitíven egyszerű tényt, hogy lényegében valószínűleg semmiféle háború nem tudja megváltoztatni Európa szükséghelyzetét... Minden háború legfőbb hatása az, hogy elpusztul a nemzet virága ... Németországnak békére van szüksége, és békére vágyik!

Ezt a mondanivalót variálta bőségesen. Beszéde végén tizenhárom egyedi javaslatot tett a béke fenntartására, s ez oly nagyszerűnek tűnt, hogy nemcsak Németországban, hanem egész Európában is mély és kedvező benyomást keltett. Javaslatait a következő figyelmeztetéssel vezette be: Németország ünnepélyesen elismerte és garantálta Franciaországnak a Saar-vidéki népszavazás után kialakított államhatárát... Ezzel véglegesen lemondtunk Elzász-Lotaringia iránti mindenféle követelésünkről, noha két nagy háborút vívtunk ezért a területért... A múltat figyelmen kívül hagyva megmentámadási szerződést kötöttünk Lengyelországgal... Feltétel nélkül be fogjuk tartani. ... Lengyelországot egy nagy és nemzeti öntudattal rendelkező nép hazájaként ismerjük el. Ausztria vonatkozásában: Németország sem nem szándékozik, sem nem kíván beavatkozni Ausztria belügyeibe, annektálni Ausztriát, vagy lebonyolítani egy Anschlusst.

Hitler tizenhárom pontja roppant átfogó jellegű csomag volt. Németország nem térhet vissza Genfbe, amíg a Népszövetség meg nem semmisíti a versailles-i egyezményt. Ennek megtörténtével, amikor elismerték már minden nemzet egyenlőségét, Németország újra csatlakozik majd a Népszövetséghez. Addig is azonban Németország „feltétel nélkül tiszteletben tartja” a versailles-i egyezmény nem katonai kitételeit, „beleértve a területi előírásokat. Különösen pedig megtartja és végrehajtja a locarnói egyezményből fakadó kötelezettségeit.” Hitler azt is megfogadta, hogy Németország tartani fogja magát a Rajna-vidék demilitarizálásához. Noha „akármikor” hajlandó részt venni egy kollektív biztonsági rendszerben, Németország a kétoldalú egyezményeket részesíti előnyben, s hajlandó megnemtámadási szerződést kötni a szomszédos államokkal. Készen áll arra is, hogy beleegyezzen azokba a brit és francia javaslatokba, amelyek a locarnói egyezményt egy légügyi kiegészítéssel akarják megtoldani. A leszerelés vonatkozásában Hitler hajlandónak mutatkozott a végsőkig elmenni:

A német kormány készen áll arra, hogy beleegyezzen bármely olyan korlátozásba, amely a legnehezebb, speciálisan agresszív célra kifejlesztett fegyverzet betiltásához vezet: ilyenek a legnagyobb nehéztüzérségi fegyverek és a legerősebb harckocsik... Németország arra is késznek deklarálja magát, hogy a tüzérségi kaliber, csatahajók, cirkálók és torpedóvetők bármilyen korlátozásába beleegyezzen. Hasonló módon kész a német kormány arra is, hogy beleegyezzen a tengeralattjárók tonnaűrtartalmának korlátozásába vagy teljes betiltásukba ... Ezzel kapcsolatban Hitler külön csalétket tartott a britek orra alá. Hajlandó a német haditengerészetet a brit haditengerészeti erők 35%-ában limitálni; mint hozzátette, ez még mindig 15 százalékkal marad a francia haditengerészet összhajóűrtonnája alatt. Azokra a külföldről jövő ellenvetésekre, melyek szerint ez csak a német követelések kezdete, Hitler így felelt meg: „Németország számára e követelés végleges és kötelező érvényű.” Nem sokkal este 10 óra után elérkezett szónoklata befejező részéhez: Bárki, aki meggyújtja Európában a háború fáklyáját, csakis káoszt akarhat. Mi azonban abban a szilárd meggyőződésben élünk, hogy a mi korunkban nem a hanyatlás, hanem a reneszánsz köszönt a Nyugatra. Büszkén reméljük, és megrendíthetetlenül hisszük, hogy Németország maradandó hozzájárulást nyújt majd e nagy munkához. 11

Ezek bizony a béke, a ráció és a megbékélés mézízű szavai voltak, és Európa nyugati demokráciáiban, ahol az emberek és kormányaik kétségbeesetten vágyakoztak a béke bármilyen racionális alapon, sőt szinte bármilyen alapon történő további fenntartására, boldogan szürcsölték Hitler beszédét. A brit szigetek legbefolyásosabb napilapja, a londoni The Times szinte hisztérikus örömmel üdvözölte a beszédet. ... A beszéd mértéktartónak, egyenesnek és átfogónak bizonyul. Aki részrehajlás nélkül olvassa, nem kételkedhet abban, hogy a Herr Hitler által lefektetett politika pontjai a teljes körű rendezés alapját képezhetik Németországgal – a meggyengült, tizenhat évvel ezelőtt békére kényszerített Németország helyett egy szabad, egyenlő és erős Németországgal... Ε beszédet remélhetőleg mindenhol komoly és megfontolt közlésnek tekintik majd, amely pontosan azt jelenti, amit mond.12

Ez a nagynevű újság, az angol zsurnalisztika egyik legnagyobb csillaga a Chamberlainkormányhoz hasonlóan kétes szerepet játszott a Hitler megbékéltetésére irányuló katasztrofális brit politikában. Az én szememben e lapnak még a kormánynál is kevesebb mentsége volt, mivel Norman Ebbutt személyében olyan berlini tudósítóval rendelkezett, aki 1937. augusztus 16-án történt kiutasításáig Hitler tetteivel és szándékaival kapcsolatban minden más külföldi tudósítónál és diplomatánál megbízhatóbb forrásnak bizonyult. Bár a The Times nem közölte68 az akkoriban Berlinből küldött írásainak jó részét (ezt el is panaszolta nekem), a londoni szerkesztők mégis bizonyosan elolvasták minden küldeményét, s így abban a helyzetben voltak, hogy tudták, mi folyik valójában a náci Németországban, és milyen üresek Hitler grandiózus ígéretei. A brit kormány a The Timesnál semmivel nem kevésbé készséges és buzgó módon ítélte Hitler javaslatait „komolynak” és „megfontoltnak” – különösen azt a javaslatot, amely szerint Németország beleegyezne abba, hogy hadiflottája a britekének 35 százaléka legyen. Hitler ravasz célzást eresztett meg Sir John Simon részére, amikor az angol külügyminiszter és Eden március végén megejtette az elhalasztott látogatást: a két hatalom közt könnyen kidolgozható lenne egy haditengerészeti egyezmény, amely garantálná az angolok fölényét. Május 21-én Hitler nyilvános és határozott ajánlatot tett (a német flotta a brit össztonna68

„Éjszakáról éjszakára az égvilágon mindent elkövetek annak érdekében, hogy ne kerüljön a lapba semmi olyan dolog, ami sértheti érzékenységüket [a németeknek)” – írta a The Times szerkesztője, Geoffrey Dawson a lap genfi tudósítójához, H. G. Danielshez 1937. május 23-án írott levelében. Daniels volt Ebbutt elődje Berlinben. „Igazán semmi olyan nem jut eszembe az elmúlt hónapokban megjelent anyagból, amit tisztességtelen kommentárnak nevezhetnének.” (John Evelyn Wrench, Geoffrey Dawson and Our Times.)

űrtartalom 35 százaléka legyen), s beszédében különösen barátságos hangot ütött meg Angliával szemben. „Németországnak sem szándékában nem áll, de még eszköze és szüksége sincs arra, hogy bármilyen újabb haditengerészeti versengésben vegyen részt.” Ez célzás volt az 1914 előtti időkre, amikor a II. Vilmos által lelkesen támogatott Tirpitz olyan mélytengeri flotta kiépítésébe kezdett, amely felérne Angliáéval. Az angolok bizonyára értették a célzást. Hitler így folytatta: „A német kormány elismeri, hogy mindenek feletti módon létfontosságú, ezért hát indokolt a Brit Birodalom tengeri védelmének uralkodó volta ... A német kormánynak az az őszinte szándéka, hogy olyan kapcsolatot találjon és tartson fenn a brit néppel és állammal, amely minden időkre megakadályozza a két nemzet között egyetlen alkalommal vívott harc megismétlődését.” Hitler hasonló érzelmeket fejezett ki a Mein Kampfban is, ahol hangsúlyozta, hogy a Kaiser egyik nagy tévedése az Angliával szembeni ellenséges érzület volt, no meg az az abszurd próbálkozás, hogy a tengeri haderő dolgában akart rivalizálni a britekkel. A londoni kormány hihetetlen naivitással és gyorsasággal harapott Hitler csalijára. Ribbentrop, aki mostanra Hitler külföldre szóló üzeneteket vivő kifutófiújává avanzsált, júniusra szóló londoni meghívást kapott a haditengerészeti tárgyalásokra. A hiú és tapintatlan Ribbentrop közölte a brit politikusokkal, hogy a Führer javaslata nem tekinthető tárgyalási alapnak: fogadják vagy utasítsák el úgy, ahogy van. A britek elfogadták. Stresai szövetségeseik, a szintén tengeri hatalmaknak számító és a német újrafegyverkezés, valamint a versailles-i egyezmény katonai kikötéseinek német semmibe vétele miatt erősen aggódó Franciaország és Olaszország megkérdezése nélkül nekiláttak, hogy megsemmisítsék a versailles-i egyezmény haditengerészeti kikötéseit, mivel így vélték hasznosnak a maguk számára. Még csak a Népszövetséget sem értesítették, amelynek pedig állítólag az 1919-ben kötött békeszerződések fenntartásán kellett őrködnie. Berlinben még a legegyszerűbb elmék számára is nyilvánvaló volt: a londoni kormány hozzájárulása ahhoz, hogy Németország a brit flotta egyharmad részét kitevő flottát hozzon létre, gyakorlatilag szabad kezet biztosít Hitlernek ahhoz, hogy a fizikailag lehetséges legrövidebb időn belül építsen ki egy akkora tengeri haderőt, amely a német hajógyárak és acélgyárak kapacitását legalább tíz évre leköti majd. Ez tehát nem a német fegyverkezés korlátozása volt, hanem éppen a bátorítása: fegyverkezzen Németország a tengeren olyan gyorsan, ahogyan csak tud! Franciaország sérelmét a brit kormány azzal tetézte, hogy a Hitlernek tett ígéretnek megfelelően megtagadta legközelebbi szövetségesétől annak közlését, hogy milyen hajóosztályokból hány darab építéséhez járult hozzá a tárgyalásokon. Csak a német tengeralattjárókra megállapított összes hajóűrtonnát közölte (a tengeralattjárók németországi építését külön pontban tiltotta meg a versailles-i egyezmény): ezt a brit tengeralattjárók 60%ában állapították meg, amely rendkívüli körülmények felmerülése esetén felmehet 100%-ra is. 13 Az angol-német egyezmény a következők építésére jogosította fel a németeket: öt olyan csatahajó, amelyek egyenkénti tonnaűrtartalma és fegyverzete nagyobb volna bárminél, ami brit zászló alatt járja a tengereket (bár a hivatalos számadatokat meghamisították, hogy London ne ismerhesse őket pontosan), valamint huszonegy cirkáló és hatvannégy romboló. Ε mennyiségből nem mindent építettek meg vagy fejeztek be a háború kitöréséig, de ahhoz eleget, hogy a tengeralattjárókkal együtt a háború első éveiben katasztrofális veszteségeket okozzanak az angoloknak. Mussolinira nem maradt hatás nélkül „Albion csalárdsága”. Miért is ne békíthetnék mindketten Hitlert? Az a cinikus hozzáállás, amivel Anglia semmibe vette a versailles-i egyezményt, megerősítette abban a hitében is, hogy London a Népszövetség alapokmányának felrúgását sem venné túlságosan a szívére. 1935. október 3-án az alapokmány felrúgásával az olasz hadsereg megszállta Abesszínia ősi hegyi királyságát. Anglia vezetésével és a hosszabb távon Hitlert veszélyesebbnek látó Franciaország vonakodó támogatásával a Népszövetség azonnal szankciókat szavazott meg. Ε szankciók azonban csupán részlegesek voltak, s még

ezeket sem tartatták be tűzzel-vassal, így nem akadályozták meg azt, hogy Mussolini meghódítsa Etiópiát, viszont véget vetettek a fasiszta Olaszország barátságának Angliával és Franciaországgal, s ezzel a náci Németország elleni stresai front is megszűnt. Az események eme láncolatából ki más nyerhette a legtöbbet, mint Adolf Hitler? Október 4én, az olasz invázió másnapján a Wilhelmstrassén töltöttem az egész napot: számos párt- és kormánytisztviselővel beszélgettem. Aznap esti naplóbejegyzésem azt összegzi, hogy a németek milyen gyorsan és jól mérték fel a helyzetet: A Wilhelmstrasse boldogságban úszik. Mussolini vagy megbotlik, és olyan súlyosan leköti magát Afrikában, hogy Európában nagy mértékben meggyengül, s akkor Hitler elragadhatja Ausztriát, amit eddig a Duce védett; vagy győz, s ezzel szembe kerül Franciaországgal és NagyBritanniával, amelynek következtében éretté válik arra, hogy Hitler szövetségesévé váljon a nyugati demokráciákkal szemben. Hitler mindenképpen nyer a dolgon.14 Ez be is bizonyosodik majd.

PUCCS A RAJNA-VIDÉKEN A Reichstag előtt 1935. május 21-én mondott „békebeszédében”, amely, mint láttuk, oly nagy hatást tett a világra és különösen Angliára, Hitler említést tett arról, hogy a Franciaország és Oroszország között létrejött, március 2-án Párizsban, majd március 14-én Moszkvában aláírt, de a francia parlament által az év végéig még nem ratifikált kölcsönös segítségnyújtási szerződés eredményeként „a jogi bizonytalanság eleme” került a locarnói egyezménybe. A német külügyminisztérium ezt az „elemet” a francia kormányhoz intézett jegyzékben ajánlotta Párizs figyelmébe. November 21-én a francia követ, Francois-Poncet Hitlerrel tárgyalt, aki „hosszú tirádát” intézett a francia-szovjet paktum ellen. Francois-Poncet azt jelentette Párizsba, hogy meggyőződése szerint Hitler e paktumot ürügyként akarja használni ahhoz, hogy megszállhassa a demilitarizált Rajna-vidéket. „Hitler már csak abban habozik, hogy melyik a legmegfelelőbb pillanat a cselekvésre” tette hozzá.15 Francois-Poncet, aki valószínűleg a legjobban informált nagykövet volt Berlinben, tudta, miről beszél, bár kétségtelenül nem volt tudatában annak, hogy már tavasszal, nevezetesen május 19-én, azaz tizenkilenc nappal azelőtt, hogy Hitler a Reichstagban bizonygatta a locarnói egyezmény és a versailles-i területi előírások betartását, von Blomberg tábornok kiadta első direktíváját a három fegyvernemnek, hogy készítsenek terveket a demilitarizált Rajna-vidék megszállására. A leendő hadműveletnek a Schulung kódnevet adták, „villámgyors, meglepetésszerű csapással” kellett végrehajtani, s tervezése annyira titkos volt, hogy „csak a lehető legkevesebb tiszt értesíthető” róla. Sőt a titkosság érdekében Blomberg kézírással körmölte le a parancsot.16 Június 16-án a Rajna-vidékre történő behatolással foglalkozó újabb megbeszélés zajlott le a Birodalmi Honvédelmi Tanács munkabizottságának tizedik értekezletén, amelynek során egy bizonyos Alfred Jodl ezredes, akit frissen neveztek ki Ά Honvédelmi Osztály élére, jelentést tett a tervekről, és hangsúlyozta a legszigorúbb titoktartás szükségességét. – A legszükségesebbeken kívül semmit nem szabad írásba foglalni! – figyelmeztette a jelenlévőket. – Az ilyen anyagokat kivétel nélkül mind páncélszekrényekben kell őrizni!17 1935-36 telén Hitler mindvégig az alkalmas pillanatra várt. Észre kellett vennie, hogy Franciaország és Anglia mennyire igyekszik az abesszíniai olasz agressziót leállítani, Mussolini azonban a jelek szerint mégis megússza a dolgot. A nagy nyilvánosságot kapott szankciók ellenére a Népszövetség tehetetlennek bizonyult egy elszánt agresszor leállításában. Párizsban a francia parlament nem siette el a francia-szovjet szerződés ratifikálását; a jobboldal egyre inkább a szerződés ellen volt. Hitler valószínűleg úgy vélte, jó esély van arra, hogy a francia képviselőház vagy a szenátus visszautasítsa a szövetséget Moszkvával. Ebben az esetben más ürügyet kellett volna találnia a Schulung végrehajtására. A szerződés azonban február 11-én a

képviselőház elé került, s ott 27-én 353 – 164 arányban jóváhagyták. Két nappal később, március l-jén Hitler döntésre jutott. Igaz, a tábornokok valamelyest megrökönyödtek, mert legtöbbjük biztos volt abban, hogy a franciák fasírttá aprítják a Rajna-vidékre behatolni készülő jelentéktelen német erőket. Másnap, 1936. március 2-án azonban gazdája utasításainak engedelmeskedve Blomberg hivatalos parancsot adott ki a Rajna-vidék megszállására. A fegyveres erők parancsnokaival közölte, hogy „meglepetésszerű akció” során hajtják végre a megszállást, amely Blomberg szerint „békés hadművelet” lesz. Ha kiderül, hogy mégsem az, tehát ha a franciák harcba bocsátkoznak, erre az esetre a főparancsnok magának tartotta fenn a „bármilyen katonai ellenintézkedésre vonatkozó döntés jogát”.18 Amint hat nappal később megtudtam, s később a tábornokok nürnbergi vallomása is igazolta, Blomberg már azt is tudta, mi lesz ez az ellenintézkedés: sietős visszavonulás a Rajnán innenre! A franciák azonban, akiknek a nemzetét belső villongások bénították, népük pedig defetizmusba süllyedt, mindezt nem tudták március 7-én hajnalban, amikor egy csupán jelképes német haderő átvonult a Rajna hídjain, és behatolt a demilitarizált övezetbe.69 Délelőtt 10 órakor Neurath, az előzékeny külügyminiszter behívatta Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország nagyköveteit, közölte velük a Rajna-vidékkel kapcsolatos hírt, s hivatalos jegyzéket adott át nekik, amelyben Németország felmondta a Hitler által épp az imént megszegett locarnói egyezményt – és új békejavaslatokkal állt elő! „Hitler arculcsapta ellenfelét – jegyzi meg szárazon Francois-Poncet, – s eközben kihirdette: »Békejavaslatokat hozok neked!«”20 S valóban: két órával ezután a Führer már örömittas közönsége előtt állt a Reichstag szónoki emelvényén, s onnan hirdette békevágyát és a béke megőrzésével kapcsolatos legújabb ötleteit. Átmentem a Kroll Operába, hogy megnézzem magamnak a látványt, amit soha nem fogok elfelejteni, mert egyszerre volt lenyűgöző és szörnyűséges. Miután hosszan lamentált a versailles-i békeszerződés átkos következményeiről és a bolsevik fenyegetésről, Hitler nyugodtan bejelentette, hogy Franciaország szerződése Oroszországgal érvénytelenítette a locarnói egyezményt, amelyet a versailles-ival ellentétben Németország kényszer nélkül írt alá. Az ezt követő jelenetet a naplómban örökítettem meg aznap este. „Németország már nem érzi magára nézve kötelezőnek a locarnói egyezményt [mondta Hitler]. Népének a határai biztonsága és védelmének garanciája iránti alapvető érdekében a német kormány a mai naptól újra helyreállította a birodalom abszolút és korlátlan szuverenitását a demilitarizált zónában!” Most a hatszáz képviselő, akiket személyesen Hitler jelölt ki, nagy testű, kidagadó nyakú, pocakos, barna egyenruhás és súlyos csizmában feszítő kisemberek... úgy ugranak talpra, mintha zsinóron mozgatott bábok lennének, kinyújtott jobb karjuk a náci köszöntésre lendül, és üvöltve „heileznek” ... Hitler felemelt kézzel csendet kér ... Mély, zengő hangon szól: „Német Reichs tag-képviselők!” Teljes a csend. „E történelmi órán, amikor a birodalom nyugati tartományaiban a német katonák e percben is jövendő békehelyőrségeik felé vonulnak, mindannyian egyesülünk két szent fogadalomban.” Nem engedik folytatni. Ε „parlamenti” banda számára újdonság, hogy a német katonák már úton vannak a Rajnavidékre. Német vérük minden militarizmusa a fejükbe tódul. Ordítva, üvöltve szöknek talpra... Szolgai üdvözlésre lendített kézzel, hisztériától eltorzult arccal, tágra nyílt szájjal bömbölnek, fanatikusan égő tekintetüket az új istenre, a Messiásra szegezve. A Messiás pompásan játssza a szerepét. Lehajtott fejjel áll, mintegy alázatosan, s türelmesen vár a csendre. Utána még mindig halk, de érzelemtől fuldokló hangon elmondja a két fogadalmat: „Először: esküszünk, hogy semmiféle erőszaknak nem engedve helyreállítjuk népünk becsületét... Másodszor: fogadjuk, hogy most még inkább, mint valaha, törekedni fogunk az európai népek közti megértésre, különösen a nyugati szomszédainkkal való megértésre ... Nincs területi követelésünk Európában! ... Németország soha nem fogja megszegni a békét!” Hosszú időbe telt, míg abbamaradt az éljenzés ... Néhány tábornok távozott a teremből. Mosolyuk mögött nem lehetett nem észrevenni az idegességet... Találkoztam Blomberg tábornokkal... Az arca fehér volt, orcái 69

Jodl nürnbergi vallomása szerint csak három zászlóalj kelt át a Rajnán, és indult Aachen, Trier és Saarbrücken irányába; az egész terület elfoglalására mindössze egyetlen hadosztályt vetettek be. A szövetségesek hírszerzői jóval nagyobb erőket becsültek: 35 000 katonát, azaz durván három hadosztályt. Hitler később így kommentált: – Az az igazság, hogy csak négy dandárom volt!19

rángatóztak. 21

Volt is oka rá. A honvédelmi miniszter, aki öt nappal azelőtt saját kézírásában adta ki a bevonulási parancsot, kezdte elveszíteni a nyugalmát. Másnap megtudtam, hogy parancsot adott katonáinak: vonuljanak vissza a Rajnán innenre, ha a franciák ellenük indulnának. A franciák azonban nem mozdultak. Francois-Poncet azt mondja, hogy az előző év novemberében adott figyelmeztetését követően a francia vezérkar megkérdezte a kormánytól, mit fog tenni, ha a nagykövet jóslata igaznak bizonyul. A válasz, mondja a követ, annyi volt, hogy ebben az esetben a kormány a Népszövetség elé viszi az ügyet.22 Amikor azonban valóban bekövetkezett a csapás,70 fordult a kocka: a francia kormány akarta a cselekvést, és a francia vezérkar ódzkodott tőle. „Gamelin tábornok azt tanácsolta, hogy egy akármilyen korlátozott hadicselekmény is megjósolhatatlan kockázattal jár, és általános mozgósítás nélkül nem vállalható” írja Francois-Poncet.23 Gamelin tábornok, a francia hadsereg vezérkari főnöke csupán arra volt hajlandó (de annyit meg is tett), hogy tizenhárom hadosztályt összevonjon a német határ mentén, ám pusztán a Maginot-vonalat erősítette meg velük. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy ráijesszenek a német főparancsnokságra. Jodl és a ranglétra csúcsán álló legtöbb tiszt támogatásával Blomberg vissza akarta vonni a Rajnán átkelt három zászlóaljat. – A helyzetünket figyelembe véve az ellenünk összevont francia sereg darabokra téphetett volna bennünket! – vallotta Jodl Nürnbergben.24 Bizony megtehette volna – s ha megtette volna, azzal vége is lett volna Hitlernek, a világtörténelem pedig egészen más, jóval szebb fordulatot vett volna. A diktátor ekkora fiaskót nem élt volna túl. Ezt maga Hitler is elismerte. „Részünkről a visszavonulás az összeomlást jelentette volna!” – ismerte el később.25 Egyedül Hitler kötélidegei mentették meg a helyzetet most is, mint sok majdani válság idején, és vitték sikerre az ügyet a vonakodó tábornokok meglepetésére. Azzal együtt az ő számára sem volt könnyű a pillanat. – A Rajna-vidékre történt bevonulás utáni negyvennyolc óra volt a legidegölőbb két nap az életemben – hallotta tőle később a tolmácsa, Paul Schmidt. – Ha a franciák akkor bevonultak volna a Rajna-vidékre, nekünk iszkolva kellett volna visszavonulnunk, mert a rendelkezésünkre álló katonai erőforrások még szerény mértékű ellenállásra is teljességgel elégtelenek lettek volna.26 Biztosra véve, hogy a franciák nem kezdenek masírozni, nyersen elutasította az ingadozó főparancsnokságnak a visszavonulásra tett minden javaslatát. Beck tábornok, a vezérkar főnöke azt akarta, hogy a Führer legalább enyhítse a csapást azzal, hogy kinyilvánítja: nem fog erődítményeket építeni a Rajnától nyugatra eső területeken, ám javaslatát Jodl szavával szólva „a Führer nagyon nyersen elutasította” – később látni fogjuk, milyen nyilvánvaló okokból. 27 Runstedt tábornoknak később úgy nyilatkozott Hitler, hogy Blombergnek a visszavonulásra tett javaslata nem volt egyéb, mint a gyávaság megnyilvánulása. – Mi történt volna, ha nem én, hanem bárki más állt volna a birodalom élén? – kiáltott fel Hitler 1942. március 27-én, a főhadiszálláson tartott összejövetelen, ahol társaival a Rajnavidéki puccsot idézték fel éppen. – Akárkit említhetnek nekem, senki nem tudott volna uralkodni az idegein! Muszáj volt hazudnom, és csak a megrendíthetetlen konokságom, meg a lenyűgöző önuralmam mentett meg bennünket!29 Ez igaz volt, de a teljesség kedvéért el kell mondanunk, hogy nemcsak a franciák habozása, hanem brit szövetségeseik tétlensége is Hitlert segítette. Pierre Étienne Flandin francia külügyminiszter március 11-én Londonba repült, és könyörögve kérte a brit kormányt, hogy támogassa Franciaországot a Rajna-vidéken végrehajtandó katonai ellenakcióban. Rimánkodása nem hozott eredményt. Anglia még úgy sem volt hajlandó megkockáztatni a háborút, hogy a szövetséges haderők létszáma messze felülmúlta a németekét. – A németek végre is csak a saját 70

Francois-Poncet-nak az előző ősszel intézett figyelmeztetése ellenére bombameglepetésként érte a francia és a brit kormányt és mindkét vezérkart.

Németország

lépése

nyilvánvalóan

hátsó udvarukba mennek! – jegyezte meg Lord Lothian. A francia küldöttség még meg sem érkezett Londonba, amikor a decemberben külügyminiszterré kinevezett Anthony Eden már március 9-én így beszélt az alsóházban: – A Rajna-vidéknek a Reichswehr általi megszállása súlyos csapást mért az egyezmények szentségének elvére. Szerencsére nincs okunk azt feltételezni – tette hozzá –, hogy Németország jelenlegi akciója ellenségeskedésekkel fenyegetne.30 Franciaországnak ennek ellenére joga volt hozzá, hogy a locarnói egyezmény feltételei szerint katonai akciót indítson a német csapatok jelenléte ellen a demilitarizált zónában, s ugyancsak ez az egyezmény arra kötelezte Nagy-Britanniát, hogy saját fegyveres erőivel támogassa a franciákat. Az elvetélt londoni tárgyalások Hitler számára azt igazolták, hogy hazárdjátéka ismét sikeres volt. Az angolok nemcsak hogy visszariadtak a háború kockázatától, hanem még Hitler „békeajánlatainak” legújabb részleteit is megint komolyan vették. A március 7-én a három nagykövetnek átadott jegyzékben és a Reichstagban mondott beszédében Hitler felkínálta, hogy huszonöt-huszonöt éves megnemtámadási szerződést ír alá Belgiummal és Franciaországgal, amelyet Nagy-Britannia és Olaszország garantálna, s hasonló szerződéseket köt Németország keleti szomszédaival is, valamint beleegyezik a német-francia határ mindkét oldalának demilitarizálásába, s végül azt is felkínálta, hogy Németország visszatér a Népszövetségbe. Hitler komolyságát le lehetett volna mérni a francia-német határ mindkét oldalának demilitarizálási szándékából, mivel ez arra kényszerítette volna Franciaországot, hogy számolja fel a Maginot-vonalat, az esetleges meglepetésszerű német támadás elleni utolsó védelmét. Londonban a nagynevű Times egyrészt elítélte Hitler meggondolatlan akcióját, amivel megszállta a Rajna-vidéket, másrészt viszont a következő címmel adta közre vezércikkét: „Lehetőség az újjáépítésre”. Visszatekintve könnyen belátható, hogy Hitler sikeres Rajna-vidéki hazardírozása a maga súlyos következményeivel oly nagy és végzetes győzelmet hozott a számára, hogy teljességében akkor fel sem lehetett fogni. Belföldön megerősödött a Führer népszerűsége71 és hatalma, amely olyan magasságba emelkedett, amilyet addig egyetlen német uralkodó sem élvezhetett soha. Biztosította fölényét a tábornokokkal szemben, akik haboztak és gyengeséget árultak el egy válságos pillanatban, amikor ő elszánt maradt. Megtanította őket arra, hogy a külpolitikában, sőt a katonai ügyekben is Hitler ítélete helyesebb az övéknél. Ok attól féltek, hogy a franciák harcolni fognak, de neki lett igaza. Végül és mindenek felett pedig a Rajna-vidék megszállása, bármilyen apró akció is volt katonai szempontból, olyan hatalmas új lehetőségeket tárt fel a meggyengült, ráadásul stratégiailag visszavonhatatlanul megváltozott helyzetű Európában, amelyeket csak Hitler (Angliában pedig egyedül Churchill) értett meg – és mindez annak volt köszönhető, hogy három német zászlóalj átvonult a Rajna hídjain! Megfordítva a dolgot, így visszatekintve az is könnyen belátható, hogy Franciaország mulasztása, hogy nem kergette vissza a Wehrmacht zászlóaljait, továbbá Anglia mulasztása, hogy nem támogatta Franciaországot abban az akcióban, ami nem lett volna több holmi rendőri beavatkozásnál, katasztrófa volt a Nyugat számára, s ebből fakadt az összes további, ennél is nagyobb katasztrófa. 1936 márciusában a nyugati demokráciák utolsó lehetőséget kaptak arra, 71

Március 7-én Hitler feloszlatta a Reichstagot, és új „választásokat”, valamint a Rajna-vidéki akciót jóváhagyató népszavazást írt ki. A március 29-én megejtett szavazás hivatalos számadatai szerint a 45 453 691 regisztrált szavazópolgárnak körülbelül 99 százaléka járult az urnák elé, s 98,8 százalékuk jóváhagyta Hitler akcióját. A szavazóhelyekre látogató külföldi tudósítók találtak bizonyos szabálytalanságokat (például titkos helyett nyílt szavazást), és nem volt kétséges, hogy egyes németek (mint láttuk, okkal) féltek attól, hogy a „Nem” szavazatok leadóit megtalálhatja a Gestapo. Dr. Hugo Eckener elmondta nekem, hogy Hindenburg nevű új léghajóján, amely Goebbels parancsának megfelelően propagandarepüléseket végzett egyes német városok felett, a propagandaminiszter által bejelentett „Igen” szavazatok száma (42) kettővel meghaladta a léghajón tartózkodók összlétszámát. Nekem azonban, aki megfigyelőként a birodalom egyik végétől a másikig jártam a szavazóhelyeket, nincs kétségem a felől, hogy Hitler Rajna-vidéki puccsát elsöprő arányban hagyták jóvá. Miért is ne? A versailles-i egyezmény lesöprése az asztalról, valamint a német katonák látványa, amint újra bemasíroznak a tulajdonképpen valóban német területre, csupa olyasmi volt, amit szinte minden német természetes módon helyeselt. A „Nem” szavazatok számát 540 211-ben adták meg.

hogy komoly háború kockáztatása nélkül megállíthassák a militarizált, agresszív, totalitárius Németországot, sőt (amint Hitler is elismerte) megbuktathassák a német diktátort és rezsimjét. És hagyták, hogy kicsússzon a kezükből a lehetőség! Franciaország számára ez volt a vég kezdete. Keleti szövetségesei: Oroszország, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia hirtelen szembetalálkoztak azzal a ténnyel, hogy Franciaország nem fog harcolni a német agresszió ellen annak a biztonsági rendszernek a megóvása érdekében, amelynek fáradalmas kiépítésében korábban maga a francia kormány vállalt vezető szerepet. Ám nem csak ennyiről volt szó! Ε keleti szövetségesek kezdtek arra is ráébredni, hogy mivel Németország a francia-német határ mögött lázasan építi a maga Nyugati Falát, Franciaország hamarosan akkor sem volna képes sokat segíteni rajtuk, ha nem volna ilyen tétlen. Látták, hogy ennek az erődítménysornak a kiépítése gyorsan és az ő hátrányukra fogja megváltoztatni Európa stratégiai térképét. Aligha várhatták el, hogy Franciaország, amely száz hadosztály birtokában nem mert elbánni három német zászlóaljjal, a bevehetetlen német erődítményeken ontsa fiai vérét, mialatt a Wehrmacht keleten támad. S ha meg is történne ez a váratlan dolog, akkor is hatástalan maradna. A franciák ennélfogva a növekvőben lévő német hadseregnek csupán kis részét tudnák lekötni nyugaton, nagy része viszont szabadon működhetne Németország keleti szomszédai ellen. William C. Bullittnak, az Egyesült Államok párizsi nagykövetének a szemében akkor világosodott meg a Rajna-vidéki erődítmények értéke Hitler stratégiája számára, amikor Berlinben, 1936. május 18-án meglátogatta a német külügyminisztert. Von Neurath azt mondta [jelentette Bullitt a külügyminisztériumnak], hogy a német kormány a következő politikát követi: a külügyekben nem kezdeményez semmit, amíg „meg nem emésztette a Rajna-vidéket”. Mint kifejtette, ezen azt érti, hogy amíg a francia és belga határ mentén el nem készülnek a német erődítmények, addig a német kormány minden lehetőt megtesz annak érdekében, hogy ne elősegítse, hanem megakadályozza az ausztriai nácik kitörését, s nyugodt vonalat kövessen Csehszlovákiával szemben is. – Mihelyt elkészülnek az erődítményeink, és Közép-Európa országai rájönnek, hogy Franciaország nem hatolhat kénye-kedve szerint német területre, mindezek az országok alapjaiban kezdik majd felülvizsgálni külpolitikájukat, és akkor új konstelláció fejlődik ki – mondta Neurath.31

Ε fejlődés most elkezdődött. „Elődöm [a meggyilkolt Dollfuss] sírja mellett állva tudtam, hogy az osztrák függetlenség megőrzése érdekében megbékítési politikát kell folytatnom ... El kell kerülni mindent, ami Németországnak ürügyet adhat a megszállásunkra, és meg kell tenni mindent, ami valamilyen módon biztosíthatja azt, hogy Hitler megtűrje a status quo-t” 32 írja memoárjában dr. Schuschnigg. Ausztria fiatalos új kancellárjára biztatóan hatott Hitlernek a Reichstagban, 1935. május 21én tett nyilvános kijelentése, mi szerint „Németország sem nem szándékozik, sem nem kíván beleavatkozni Ausztria belügyeibe, annektálni Ausztriát, vagy Anschlusst végrehajtani”. Megnyugtatta az is, hogy Stresában Olaszország, Franciaország és Anglia megerősítette: eltökélt szándékuk, hogy segítenek megőrizni Ausztria függetlenségét. Ezek után Mussolini, aki 1933 óta Ausztria legfőbb védelmezője volt, beleragadt az abesszíniai háborúba, s szakított Franciaországgal és Angliával. Amikor a németek bevonultak a Rajna-vidékre, és megkezdték az erődítését, dr. Schuschnigg rájött, hogy ideje már megbékítenie Hitlert. Új szerződésről kezdett tárgyalni Papennal, a ravasz bécsi német ügyvivővel, aki annak ellenére, hogy a júniusi tisztogatás során paraszthajszállal úszta meg, hogy a nácik kivégezzék, 1934 késő nyarán történt Ausztriába érkezte után azonnal nekilátott, hogy aláássa Ausztria függetlenségét, s a Vezér aklába terelje Hitler szülőföldjét. „A nemzetiszocializmus fölébe kell, hogy kerekedjen az új osztrák ideológiának, és fölébe is fog kerekedni” ·– írta Hitlernek 1935. július 27-én, amikor beszámolt a bécsi szolgálatának első évében végzett munkájáról.33 Nyilvánosságra hozott szövegében az 1936. július 11-én aláírt osztrák–német szerződés Hitlertől szokatlan nagyvonalúságról és toleranciáról árulkodott. Németország ismét

megerősítette, hogy elismeri Ausztria szuverenitását, s megígérte, hogy nem avatkozik szomszédja belügyeibe. Cserébe Ausztria azt ígérte, hogy külpolitikájában mindig annak az elvnek alapján cselekszik majd, hogy „német államnak” ismeri el magát. A szerződésben azonban titkos záradékok is voltak,34 s ezekben Schuschnigg olyan engedményeket tett, amelyek később megpecsételték a saját maga és kis országa sorsát egyaránt. Titokban beleegyezett abba, hogy kegyelemben részesíti a náci politikai foglyokat, s „politikai felelősséggel” bíró pozíciókba helyezi az úgynevezett „Nemzeti Ellenzék” (a nácikat és náci szimpatizánsokat jelölő eufemizmus) képviselőit. Ez egyenlő volt azzal, hogy engedélyezi Hitler számára egy trójai faló Ausztriába postázását. Ε falóba mászik be majd nemsokára egy bécsi ügyvéd, Seyss-Inquart, aki szerepelni fog még történetünkben. Noha Papen, amikor e célból személyesen Berlinbe látogatott, megkapta Hitler jóváhagyását a szerződés szövegére, a Führer mégis dühöngött, amikor küldötte július 16-án telefonon értesítette az egyezmény aláírásáról. Hitler reagálása megdöbbentett [írta később Papen]. Ahelyett, hogy örömét fejezte volna ki, hosszas átkozódásba kezdett. Azt mondta, félrevezettem, hogy túlzott engedményeket tegyen ... Csapda az egész.35

Mint kiderült, csapda is volt, de nem Hitler, hanem Schuschnigg számára. Az osztrák–német szerződés aláírása annak a jele volt, hogy Mussolini elvesztette ausztriai befolyását. Várható lett volna, hogy a két fasiszta diktátor viszonyát ez megrontja majd, de éppen az ellenkezője történt – olyan események következtében, amelyek most, 1936-ban Hitler kezére játszottak. 1936. május 2-án az olasz csapatok behatoltak Addisz-Abebába, az abesszin fővárosba, július 4-én pedig a Népszövetség formálisan kapitulált: feloldotta az Olaszország elleni szankciókat. Két héttel később, július 16-án Franco katonai lázadást robbantott ki Spanyolországban, ahol erre kitört a polgárháború. Hitler, amint az év e szakaszában szokása volt, éppen operákat hallgatott a bayreuthi Wagner-fesztiválon. Július 22-én este, amint hazatért a színházból, a helyi náci főnök kíséretével egy marokkói német üzletember érkezett Bayreuth-ba, ahová Francótól hozott sürgős levelet. A lázadók vezérének repülőgépekre és egyéb segítségre volt szüksége. Hitler azonnal magához rendelte Göringet és az éppen Bayreuth-ban tartózkodó von Blomberg tábornokot. Még aznap este megszületett a döntés: támogatni fogják a spanyol lázadókat.36 Bár a Francónak nyújtott német segítség soha nem volt akkora, mint az olaszoké, akik hatvan-hetvenezer katonát, valamint hatalmas fegyverkészleteket és számos repülőgépet küldtek a felkelőknek, azért a németek is kitettek magukért. Későbbi becsléseik szerint fél milliárd márkát költöttek a vállalkozásra37 azon kívül, hogy repülőgépeket, tankokat és technikusokat küldtek a lázadóknak, valamint a rendelkezésükre bocsátották a Condor légiót, a német légierőnek azt az egységét, amely a spanyolországi Guernica városának és a város civil lakosságának elpusztításával tüntette ki magát. Németország masszív újrafegyverkezéséhez képest ez nem volt sok, de szép hasznot hajtott Hitlernek. Franciaország határán ezzel már a harmadik barátságtalan fasiszta hatalom tűnt fel. Ez eszkalálta a jobb-és a baloldal belső harcát az országban, s így meggyengítette Németország legfőbb nyugati riválisát. Mindenek felett pedig lehetetlenné vált Olaszország megbékélése Nagy-Britanniával és Franciaországgal, bármennyire is szerette volna a két utóbbi állam kormánya az abesszinai háború befejezése után. A spanyolországi események így Hitler karjába sodorták Mussolinit. A Führer kezdettől fogva kiszámított, ravasz és messzetekintő politikát folytatott Spanyolország viszonylatában. A nyugati szövetségesek kezére került német dokumentumok áttanulmányozása után egyértelmű: Hitler egyik célja a polgárháború elnyújtása volt annak érdekében, hogy a nyugati demokráciák minél tovább álljanak szemben Olaszországgal, és

Mussolini az ő irányába sodródjon.72 Ulrich von Hassell, Németország római nagykövete, aki akkor még nem ismerte fel a náci célokat és praktikákat, amelyek későbbi tüzetes megismerése az életébe kerül majd, már 1936 decemberében a következőket jelentette a Wilhelmstrassénak: Az a szerep, amelyet a spanyol konfliktus játszik Olaszországnak a Franciaországgal és Angliával szembeni viszonya alakulásában, hasonló lehet az abesszin konfliktus által játszott szerephez annyiban, hogy világosan napfényre hozza e hatalmak tényleges és ellentétes érdekeit, s ezzel megakadályozza azt, hogy Olaszország a nyugati hatalmak hálójába kerüljön, azok pedig felhasználhassák fondorlataikhoz. A spanyolországi domináns politikai befolyásért folytatott küzdelem megmutatja az Olaszország és Franciaország közti természetes ellentétet; ugyanekkor Olaszországnak a mediterrán térség nyugati felében viselt nagyhatalmi helyzete Angliáéval versenyez. Olaszország annál világosabban fogja felismerni, hogy tanácsos Németországgal vállvetve szembeszállnia a nyugati hatalmakkal.39 Ε körülmények hozták létre a Róma–Berlin tengelyt. Október 24-én, Neurath-tal Berlinben folytatott tárgyalásai után gróf Galeazzo Ciano, Mussolini veje és Olaszország külügyminisztere első ízben zarándokolt el Berchtesgadenbe. Sokszor jár majd még ott. Most barátságos, beszédes kedvében találta a Führert. Hitler kijelentette, hogy Mussolini „a világ vezető államférfija, akihez senki még csak távolról sem hasonlíthatja magát”. Olaszország és Németország együttesen nemcsak a „bolsevizmust”, hanem az egész Nyugatot le tudná gyűrni. Még Angliát is! Hitler úgy vélte, hogy a britek végül majd kiegyezést keresnének az egyesült Németes Olaszországgal. Ellenkező esetben e két hatalom összehangoltan cselekedve könnyen elintézheti Angliát. – A német és az olasz újrafegyverkezés sokkal gyorsabb ütemben folyik, mint amire az angliai újrafegy-verkezés képes lehet... Három év múlva Németország készen áll... – emlékeztette Hitler Cianót.40 Érdekes a megjelölt dátum. A megbeszélés időpontjától számított három év múlva 1939 ősze lesz. Október 21-én Berlinben Ciano és Neurath titkos jegyzőkönyvet írt alá, amely felvázolta Olasz- és Németország közös külpolitikáját. Néhány nappal később (november l-jén) Milánóban tartott beszédében Mussolini nyilvánosan, ám a részletek ismertetése nélkül olyan egyezménynek nevezte ezt, amely „tengelyt” képez, s e „tengely” köré csoportosulhat a többi európai hatalom. Ε szó híressé, a Duce számára pedig végzetessé vált. Most, hogy Mussolinit maga mellé állította, Hitler másfelé fordult. 1936 augusztusában Ribbentropot londoni nagykövetté nevezte ki, mivel ki akarta használni az angol viszonylat rendezésének esetleges lehetőségét – de a saját feltételei szerint. A tehetségtelen, lusta, páváskodó, arrogáns és humortalan Ribbentrop a lehető legrosszabb választás volt egy ilyen fontos posztra: ezt Göring is felismerte. – Amikor szóvá tettem, hogy Ribbentrop nem rendelkezik megfelelő kvalifikációval a brit problémák kezelésére, a Führer rámutatott, hogy Ribbentrop ismeri ezt meg ezt a lordot, meg iksz-ipszilon minisztert. Erre így feleltem: „Jó, csak éppen az a probléma, hogy ők is ismerik Ribbentropot!” – mesélte később.41 Igaz, hogy bár Ribbentrop nem volt vonzó egyéniség, tényleg rendelkezett befolyásos londoni barátokkal. A berlini közvélekedés szerint e barátok közé tartozott Simpsonné, a király barátnője is. Ám Ribbentropnak az új posztján tett kezdeti erőfeszítései semmiféle sikerrel nem jártak, így novemberben visszarepült Berlinbe, ahol az angol relációtól távol eső ügyekbe is beleártotta magát. November 25-én aláírta az Antikomintern Paktumot Japánnal, amelynek alkalmával szemrebbenés nélkül azt mondta az összesereglett újságíróknak (magam is ott voltam), hogy Németország és Japán a nyugati civilizáció védelme érdekében fogott össze. A felszínen úgy tűnt, hogy e paktum pusztán propagandatrükk, amely csak arra jó, hogy Németország és Japán világméretű támogatást szerezzen a kommunizmus iránti általános 72

Több mint egy évvel később, 1937. november 5-én Hitler a tábornokaival és külügyminiszterével folytatott bizalmas beszélgetés során ismételten ismertette spanyolországi politikáját. – Franco száz százalékos győzelme német szempontból nem kívánatos – mondta nekik. – Nekünk az az érdekünk, hogy folytatódjék a háború, és maradjon fenn a Földközi-tengeri térségben a feszültség.38

ellenszenv és a Kominternnel szembeni bizalmatlanság kiaknázásával. De ebben a szerződésben is volt titkos jegyzőkönyv, amely egyértelműen Oroszország ellen jött létre. Abban egyeztek meg, hogy amennyiben a Szovjetunió indokolatlan támadást indítana Németország vagy Japán ellen, a két nemzet konzultálni fog arról, milyen intézkedéseket tegyenek „közös érdekeik védelmében”, valamint „nem foganatosítanak olyan intézkedést, amely a Szovjetunió helyzetének megkönnyebbítésével járhat”. Abban is megegyeztek, hogy egyik nemzet sem köt ennek a szerződésnek a szellemével ellenkező semmiféle politikai egyezményt Oroszországgal a másik beleegyezése nélkül.42 Németország nemsokára meg fogja szegni ezt az egyezményt, és igaztalanul Japánt vádolja majd azzal, hogy nem tartotta be. Pillanatnyilag azonban a paktum megfelelően szolgált bizonyos propagandacélokat a világ hiszékenyebb végein, s most első ízben egy táborba hozta a három, birtokon kívül lévő agresszor nemzetet. Olaszország a következő évben írta alá a paktumot. 1937. január 30-án Hitler beszédet mondott a Reichstagban. Bejelentette, hogy „Németország visszavonja aláírását” a versailles-i békeszerződésről (ez üres, de tipikus gesztus volt, mivel az egyezmény olyan halott volt már, mint annak a rendje), majd büszkén felsorolta hivatalban töltött négy évének eredményeit. Büszkesége megbocsátható, mert bel- és külügyekben egyaránt sikerekben bővelkedő eredménylistát mutathatott fel. Mint már láttuk, megszüntette a munkanélküliséget, fellendülést teremtett a gazdasági életben, erős hadsereget, haditengerészetet és légierőt épített ki, kitűnően felfegyverezte őket, sőt további felfegyverzésüket is kilátásba helyezte. Ο egyedül megtörte Versailles béklyóit, és blöffel ugyan, de megszállta a Rajnavidéket. A tökéletes elszigeteltségből indulva először Mussoliniban lelt hű szövetségesre, majd Francóban egy újabbra, s sikerült leválasztania Lengyelországot Franciaország befolyási övezetéről. Ami pedig a talán legfontosabb eredményét illeti: szabadjára engedte a német nép dinamikus energiáját, újjáélesztette a nemzetükbe vetett bizalmukat és egy nagy, terjeszkedő világhatalom polgáraiként érzett küldetéstudatukat. Mindenki láthatta e prosperáló, katonás, bátran vezetett új Németország és a dekadens nyugati demokráciák közötti kontrasztot; az utóbbiakban a tanácstalanság és a habozás szinte hónapról hónapra nőtt. Anglia és Franciaország, noha megriadtak az új fejleményektől, mégsem mozdították a kisujjukat sem annak érdekében, hogy megakadályozzák Hitlert a békeszerződés megszegésében, amikor újrafegyverezte Németországot, és visszafoglalta a Rajna-vidéket; ugyanilyen képtelennek bizonyultak megakadályozni Mussolini abesszíniai hódítását. Most pedig, az 1937. esztendő elején felettébb szánalmas képet nyújtottak: haszontalan gesztusokkal próbálták megakadályozni Németországot és Olaszországot abban, hogy ők döntsék el a spanyol polgárháború kimenetelét. Mindenki tudta, hogy Franco győzelme érdekében mit tesznek Spanyolországban a németek és az olaszok, ám a londoni és párizsi kormányok éveken át folytattak tartalmatlan diplomáciai tárgyalásokat Berlinben és Rómában annak érdekében, hogy biztosítsák a két ország be nem avatkozását a spanyol konfliktusba. Ez a bújócska, úgy látszik, szórakoztatta a német diktátort, és bizonyosan növelte Anglia és Franciaország botladozó politikai vezetőivel szembeni megvetését; nem sokkal később, egy újabb történelmi alkalom során, amikor ismét minden erőfeszítés nélkül megalázta a két nyugati demokráciát, „kis férgeknek” nevezte e vezetőket. Úgy tűnik, sem Nagy-Britannia és Franciaország kormánya és népe, de még a német nép többsége sem jött rá 1937 elején, hogy első négy hivatali éve alatt Hitler szinte egyebet sem tett, mint készült a háborúra. Személyes megfigyelésem alapján tanúsíthatom, hogy a német nép egészen 1939. szeptember 1-jéig meg volt győződve arról, hogy Hitler megkapja, amit akar (és amit ők is akarnak) anélkül, hogy a háború eszközéhez kellene nyúlnia. A Németországot irányító elit és az államigazgatás egyes kulcspozícióiban szolgálók körében azonban kevés kétség lehetett a felől, hogy mi is Hitler igazi célkitűzése. A náci uralom négy esztendős

„próbaidejének” (Hitler megfogalmazása) vége felé Göring, akit 1936 szeptemberében a Négyéves Terv irányítójává neveztek ki, egy nagyiparosok és magasrangú tisztségviselők előtt Berlinben mondott titkos beszédében kertelés nélkül kimondta, hogy mire számítsanak. A nemsokára kezdődő csata kolosszális termelési kapacitást igényel. Az újrafegyverkezésnek semmiféle korlátja nem képzelhető el. Az egyedüli alternatíva a győzelem, vagy a pusztulás ... Olyan időben élünk, amikor látótávolságra van már a végső ütközet. Már a mozgósítás küszöbén állunk, és már folyik a háború. Csak annyi van még hátra, hogy elkezdődjön már a tényleges lövöldözés is.43

Göring figyelmeztetése 1936. december 17-én hangzott el. Tizenegy hónappal később, mint azt nemsokára látni fogjuk, Hitler meghozta végzetes és megváltoztathatatlan döntését a háború megkezdéséről.

1937: „SEMMI MEGLEPETÉS” A Reichstag robotemberei előtt 1937. január 30-án mondott beszédében Hitler kihirdette: – Az úgynevezett meglepetések ideje lejárt! Így is történt: 1937-ben nem történt semmi hétvégi meglepetés. 73 Németország számára ez a konszolidáció éve volt, és a további készülődésé azon célok elérése érdekében, amelyeket a Führer majd novemberben tár végre egy maroknyi főtiszt elé. Ezt az évet a németek a fegyverzet gyártására, a katonák kiképzésére, az új légierő spanyolországi kipróbálására, a műbenzin és a műgumi kifejlesztésére, a Róma–Berlin tengely megerősítésére és Párizs, London, Bécs további gyenge pontjainak keresésére szentelték. 1937 első hónapjaiban Hitler egymás után küldte Rómába a fontos megbízottakat Mussolini barátságának biztosítására. A németeket aggasztotta, hogy Olaszország a britekkel kokettál (január 2-án Ciano „gentleman's agreementet” írt alá a brit kormánnyal, amelyben a két ország elismerte egymás létfontosságú érdekeit a Földközi-tengeri térségben), és arra is rájöttek, hogy Ausztria kérdése még mindig érzékeny pontnak számít Rómában. Amikor Göring január 15-én felkereste a Ducet, és nyíltan beszélt neki az ausztriai Anschluss elkerülhetetlen voltáról, az izgalomkitörésekre hajlamos olasz diktátor a jelen lévő Paul Schmidt tolmács szerint hevesen rázni kezdte a fejét, von Hassell nagykövet pedig azt jelentette Berlinbe, hogy Göring Ausztriával kapcsolatos kijelentése „hűvös fogadtatásban részesült”. Júniusban Neurath sietett Rómába, hogy biztosítsa a Ducet: Németország be fogja tartani az Ausztriával július 11-én aláírt szerződést, és csak egy Habsburg-restaurációra irányuló kísérlet esetén lépne fel keményen. Az Ausztria ügyében emígyen megbékített Mussolini, akit viszont még mindig bőszített Franciaországnak és Angliának az ő szinte minden törekvése (Etiópia, Spanyolország, a Földközi-tenger térsége) ügyében tanúsított ellenállása, elfogadta Hitler meghívását, s 1937. szeptember 25-én a külön ez alkalomra tervezett egyenruhájában az Alpokon átkelve ellátogatott a Harmadik Birodalomba. Hitler és kollégái úgy ajnározták körül, mintha hódító hős volna. Ekkor még nem tudhatta, milyen végzetes számára ez az utazás, eme első alkalom, amikor Hitler oldalára állt – sok hasonló követi ezt még, amely saját helyzete fokozatos gyengüléséhez és végül katasztrófához vezet majd. Hitler célja nem az volt, hogy további diplomáciai tárgyalásokba bocsátkozzék vendégével, hanem az, hogy lenyűgözze Németország erejével, s ezzel rájátsszon Mussolininak arra a tulajdonságára, hogy szenvedélyes igyekezettel próbál mindig a győztes oldalra állni. A Ducét Németország egyik végéből a másikba rángatták: 73

A Wilhelmstrasse tisztségviselői gyakran emlegették tréfálkozva, hogy Hitler azért időzítette mindig szombatra a meglepetéseit, mert azt mondták neki, hogy a brit hivatalos személyek mindig vidéken töltik a hétvégét. 11946. március 14-én Nürnbergben tett vallomásában Göring büszkén beszélt arról, hogy a spanyol polgárháború alkalmat nyújtott „az én ifjú Luftwaffém” kipróbálására. A Führer engedélyével odaküldtem a szállító légiflottám nagy részét, valamint számos kísérleti harcigép-egységet, bombázókat és légelhárító ágyúkat; így alkalmam volt harci körülmények között megbizonyosodni arról, hogy az anyag megfelel-e a feladathoz. Annak érdekében, hogy a személyzet is szerezhessen valamennyi tapasztalatot, gondoskodtam a folyamatos rotációról, hogy mindig új embereket küldjenek oda, másokat pedig visszahívjanak.”44

itt az SS tartott parádét, ott a katonák, Mecklenburgban hadgyakorlatra vitték, onnan pedig a Ruhr-vidék dübörgő fegyvergyárai közé. A látogatás csúcspontja a szeptember 28-án Berlinben tartott ünnepség volt, amely szemmel láthatóan mély benyomást tett Mussolinira. Egymillió főből álló hatalmas tömeg gyűlt össze a Maifelden, hogy meghallgassa a két fasiszta diktátor beszédét. A német nyelven szónokló Mussolinit elragadtatta a fülsüketítő tapsvihar és Hitler hízelgő dicsérete. A Führer szerint a Duce „azon kortalan, magányos férfiak közé tartozik, akiket nem mér a történelem, hanem éppen ők a történelem létrehozói”. Emlékszem, hogy óriási vihar tört ki a tér felett, mielőtt még Mussolini befejezhette volna a beszédét, és a szétspriccelő tömeg keltette zűrzavarban csődöt mondtak az SS biztonsági intézkedései: a büszke Ducenak bőrig ázva és dühösen, egyedül kellett visszatérnie szálláshelyére. Ε kellemetlen élmény azonban nem csökkentette Mussolini lelkesedését a felett, hogy ennek az új és erős Németországnak lehet a partnere. Másnap, miután megtekintette a hadsereg, a haditengerészet és a légierő egységeinek a díszszemléjét, azzal a meggyőződéssel utazott haza Rómába, hogy jövője Hitler mellé köti. Nem volt hát meglepő, hogy egy hónappal később, amikor Ribbentrop Rómába utazott, hogy a november 6-án tartott ünnepség keretei között beszerezze Mussolini aláírását az Antikomintern Paktumra, a Duce azt mondta neki, hogy Olaszország már kevésbé érdekelt Ausztria függetlenségében. – Menjenek csak a dolgok [Ausztriában] a maguk természetes útján! – mondta Mussolini. Hitler épp erre a jóváhagyásra várt. Volt még egy uralkodó, akire szintén nagy hatást gyakorolt a náci Németország növekvő ereje. Amikor Hitler megszegte a locarnói egyezményt, és a Rajna-vidék megszállásával német katonák kerültek Belgium határára, Lipót király országa nevében felmondta a locarnói egyezményt és a szövetséget is Angliával és Franciaországgal. Kihirdette, hogy mostantól Belgium szigorúan semleges politikát fog folytatni. Ez súlyos csapás volt a Nyugat kollektív védelmére, de 1937 áprilisában Anglia és Franciaország tudomásul vette. Nemsokára Belgiummal együtt ők is drágán megfizetnek döntésükért. Május végén a Wilhelmstrassén érdeklődéssel figyelték, amint Stanley Baldwin brit miniszterelnök átadja hivatalát Neville Chamberlainnek. A németek örömmel hallották, hogy az új miniszterelnök elődjénél aktívabban vesz majd részt a külpolitikában, és elhatározott célja, hogy amennyiben lehetséges, megértésre jusson Németországgal. Hogy Hitler számára miféle megértés volna elfogadható, az a német külügyminisztérium politikai osztályának akkori vezetője, báró von Weizsäcker november 10-én kelt titkos emlékeztetőjéből derül ki: Angliától gyarmatokat akarunk, és cselekvési szabadságot Keleten ... A briteknek nagy szükségük van a nyugalomra. Hasznos volna megtudni, mennyit volna hajlandó Anglia fizetni e nyugalomért.45 Novemberben jött el az alkalom, hogy megtudhassák, mennyit fizetne Anglia. A Chamberlain lelkes jóváhagyásával felszerelkezett Lord Halifax elzarándokolt Hitlerhez Berchtesgadenbe. November 19-én hosszú beszélgetést folytattak, s a német külügyminisztérium által ennek tartalmáról készített titkos emlékeztetőben46 három érdekes dolog derül ki: Chamberlain nagyon szerette volna rendezni a német problémát, és kabinetszintű bilaterális tárgyalásokat indítványozott; Anglia általános európai rendezést kívánt, amelynek érdekében hajlandó volt engedményeket tenni Hitlernek a gyarmatok és Kelet-Európa ügyében; Hitlert pedig pillanatnyilag nem érdekelte különösebben semmiféle német-angol megegyezés. A tárgyalás felettébb negatív eredményének tükrében a németeket meglepte az, hogy a jelek szerint a britek biztatónak ítélték a megbeszélést.74 A brit kormányt azonban sokkal jobban 74

Chamberlain naplójából: „[Halifax] német útja az én szempontomból nagy siker volt, mert elérte célját: olyan légkört teremtett, amelyben meg lehet beszélni Németországgal az európai rendezés gyakorlati kérdéseit.” (Keith Feiling, The Life of Neville Chamberlain, 332.0.) Úgy tűnik, Hitler magát Halifaxot is az orránál fogva vezette. A londoni külügyminisztériumhoz intézett írásos jelentésében Halifax közölte, hogy „a német kancellár és mások is azt a benyomást keltették, hogy az erőszakos vagy legalábbis

meglepte volna, ha tudta volna, miről esett szó Hitler és a legfelső katonai vezetők, valamint a külügyminiszter nagy titokban lebonyolított berlini értekezletén, pontosan tizennégy nappal a Halifaxszal folytatott beszélgetés előtt.

AZ 1937. NOVEMBER 5-ÉN HOZOTT VÉGZETES DÖNTÉS 1937. július 24-én egy „Szigorúan titkos!” jelzésű, összesen négy példányban írott direktívában47 von Blomberg marsall már jelezte a három fegyvernem főparancsnokainak, hogy mire számítsanak a jövőben, és milyen előkészületekre van szükség a megvalósítás érdekében. „Az általános politikai helyzet igazolja azt a feltételezést, hogy Németországnak nem kell támadásra számítania semmilyen irányból” – közölte a hadügyminiszter, a fegyveres erők főparancsnoka a három fegyvernem irányítóival. Megnyugtatta őket, hogy sem a nyugati hatalmak, sem Oroszország nem kívánja a háborút, és fel sincsenek készülve rá. „Mindazonáltal – folytatódik a direktíva – a politikailag képlékeny világhelyzet, amely nem zárja ki a meglepő incidenseket, megköveteli a német fegyveres erők állandó háborús készültségét ... hogy lehetővé tegye a politikailag kedvező alkalmak kihasználását, ha ilyenek adódnak. Az 1937-38-as mozgósítási időszakban ennek tudatában kell végezniük a fegyveres erőknek a lehetséges háborúra történő felkészülést.” Miféle lehetséges háborúra, ha egyszer Németországnak „semmilyen irányból” jövő támadástól nem kell tartania? Blomberg pontos választ adott. Két forgatókönyv (Kriegsfalle) létezik, „amelyekre vonatkozóan tervek készülnek”: I. Kétfrontos háború, nyugati súlyponttal. ('Rot' stratégiai csoportosítás) II. Kétfrontos háború délkeleti súlyponttal. ('Grün' stratégiai csoportosítás)

Az első esetben az volt a „feltételezés”, hogy a franciák meglepetésszerű támadást intézhetnek Németország ellen, s ebben az esetben a németek nyugaton vetnék be fő erőiket. Ε hadművelet kapta a Rot kódnevet.75 A második forgatókönyv így nézett ki: Keleten a háború egy Csehszlovákia elleni meglepetésszerű német hadművelettel kezdődhet annak érdekében, hogy elháríthassuk egy erősebb ellenséges koalíció készülő támadását. Az ilyen akciót politikailag és a nemzetközi jog szemében igazoló feltételeket előzetesen kell megteremteni. [Kiemelés Blombergtől.] A direktíva hangsúlyozta, hogy Csehszlovákiát „már a kezdet kezdetén ki kell iktatni”, és meg kell szállni. Három további eshetőségre is „különleges előkészületeket” kellett tenni: I. Fegyveres intervenció Ausztria ellen ('Otto' különterv). II. Háborúszerű komplikációk a vörös Spanyolországgal ('Richard' különterv). III. Anglia, Lengyelország és Litvánia részt vesz egy ellenünk folyó háborúban ('Rot/Grün' kiterjesztése).

Az Otto-terv kódneve nem egyszer fog még előfordulni e könyvben. Otto az akkor Belgiumban élő ifjú osztrák trónkövetelő, Habsburg Ottó volt. Blomberg direktívájában az háborúval járó kalandba bocsátkozás nem valószínű a részükről.” Charles C. Tansill szerint Chamberlainnek szóban azt jelentette, hogy Hitler „nem lelkesedik a korai kalandokért, részben mert esetleg nem lennének kifizetődőek, részben pedig mert azzal van elfoglalva, hogy belülről építse fel Németországot... Göring arról biztosította, hogy egyetlen csepp német vért nem ontanak ki Európában, ha csak Németországot nem kényszerítik rá. A németek azt a benyomást keltették benne [Halifaxban], hogy a rendes módon szándékozzák elérni a céljaikat. (Tansill, Back Door to War, 365-66.0.) 75 Ez az első a számos német katonai terv hasonló kódnevei közül, amelyekkel találkozni fogunk e könyv lapjain. A németek a szó szerinti fordításban „eset” jelentésű Fali szót használták (a Fall Rot és a Fall Grün a nyugati és a Csehszlovákia elleni hadműveletek fedőneve volt), amely a német tábornokoknak a nürnbergi perben hangoztatott érvelése szerint kezdetben csupán a minden katonai parancsnokság által a különböző elméleti helyzetek bekövetkezésének esetére készített tervek jelölésére szolgált. Amint azonban e lapokon folyamatosan egyre nyilvánvalóbbá válik majd, a németek szóhasználatában ez a kifejezés hamarosan a fegyveres agresszióra vonatkozó haditerveket kezdte jelölni.

Otto-terv összefoglalása a következő: Ε hadművelet – fegyveres intervenció Ausztriában a Monarchia restaurálása esetén – célja az, hogy fegyveres erővel kényszerítsük Ausztriát a restauráció feladására. Az osztrák nép belpolitikai nézeteltéréseit kihasználva e célból Bécs általános irányába történik majd a felvonulás, és minden ellenállást fel fogunk számolni.

Ennek az árulkodó okmánynak a végére becsúszik egy óvatosságra intő, szinte kétségbeesett megjegyzés. „Anglia a rendelkezésére álló összes gazdasági és katonai erőforrást alkalmazni fogja ellenünk – figyelmeztet a dokumentum. – Ha Anglia csatlakozik Lengyelországhoz és Litvániához, katonai helyzetünk az elviselhetetlenség, sőt a reménytelenség szintjéig romolhat. A politikai vezetők ennélfogva mindent megtesznek annak érdekében, hogy ezek az országok, különösen Anglia, semlegesek maradjanak” – ismeri el a direktíva. Az okmányt ugyan Blomberg írta alá, ám nyilvánvaló, hogy szerzője Blombergnek a birodalmi kancelláriában ülő gazdája volt. Ide, a berlini Wilhelmstrasséra, a birodalom idegközpontjába érkezett 1937. november 5-én délután hat férfi, hogy a Führertől további felvilágosítást kapjon. Az értekezlet résztvevői a következők voltak: von Blomberg marsall, hadügyminiszter és a fegyveres erők főparancsnoka; Freiherr von Fritsch tábornok, a szárazföldi hadsereg főparancsnoka; dr. Raeder tengernagy, a hadiflotta főparancsnoka; Göring vezérezredes, a légierő főparancsnoka; báró von Neurath külügyminiszter; és Hossbach ezredes, a Führer hadsegédje. Hossbach neve nem szerepelt még e könyvben, és a továbbiakban sem sűrűn fog előfordulni. Ám e novemberi nap sötétedő óráiban fontos szerep jutott a fiatal ezredesnek. Jegyzeteket készített Hitler előadásáról, s öt nappal később egy szupertitkos emlékeztetőben dolgozta fel a jegyzeteit: ezzel megörökítette a történelem számára a Harmadik Birodalom életének legdöntőbb fordulópontját. A szövetségesek kezére jutott náci iratok között talált beszámolója Nürnbergben is szerepelt.48 Az értekezlet délután negyed öt órakor kezdődött, és fél kilencig tartott. Hitler beszélt a legtöbbet. Azzal kezdte, hogy amit itt el kell mondania, azt „alapos meggondolás és a hatalomban töltött négy és fél esztendő” érlelte meg benne. Kifejtette, hogy olyan fontosnak tartja most következő megjegyzéseit, hogy halála esetén azok a végakaratának tekintendők. „A német politika célja a faji közösség biztosítása, megőrzése és megnagyobbítása. Ennélfogva élettér (Lebensraum) kérdése a dolog” – mondta. Előadta, hogy a németeknek „nagyobb élettérre van joguk, mint más népeknek ... Németország jövője ennélfogva teljes egészében a térigény megoldásától függ.”76 Hol? Nem holmi távoli afrikai vagy ázsiai gyarmatokon, hanem Európa szívében, „a birodalom közvetlen szomszédságában”. Németország számára az tehát a kérdés, hogy hol érheti el a legolcsóbban a legnagyobb gyarapodást.

Minden korok történelme – a Római Birodalom és a Brit Birodalom – azt bizonyította, hogy terjeszkedés csak ellenállás letörésével és kockázatok vállalásával hajtható végre; elkerülhetetlenek a visszaesések. Soha nem ... volt gazdátlan tér, és most sincs ilyen; a támadó mindig valamilyen birtokossal szemben lép fel. Hitler kijelentette, hogy Németország útjában két gyűlölködés vezette ország áll: Anglia és Franciaország. Mindkét ország ellenzi „Németország helyzetének bármilyen további megerősítését”. A Führer nem úgy vélte, hogy a Brit Birodalom „rendíthetetlen” volna. Éppenséggel számos gyengeséget látott benne, s fel is sorolta őket: problémák Írországban és Indiában, versengés Japánnal a Távol-Keleten és Olaszországgal a Földközi-tenger térségében. 76 Ε ponttól kezdve azt fogja tapasztalni az olvasó, hogy a nyilvánvalóan közvetett módon rögzített beszéd idézőjelek között szerepel. A Hitler és mások magántermészetű megjegyzéseiről készült német jegyzetek harmadik személyben készültek, bár sűrűn és váratlanul, minden központozási változtatás nélkül átcsúsznak első személybe. Ez gondot okozott a fordításban. Mivel pontosan kívántam visszaadni az eredeti dokumentumokat, úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha nem írom át az elhangzottakat első személyre, és nem veszem ki őket az idézőjelek közül. Az utóbbi esetben úgy festhetett volna, hogy szabadosan kezelem a szöveget, ez pedig nem állt szándékomban.

Franciaország helyzete Hitler szerint „kedvezőbb, mint Angliáé ... de Franciaország belső politikai nehézségekkel fog szembekerülni”. Mindamellett Anglia, Franciaország és Oroszország „hatalmi tényezőknek tekintendők politikai számításainkban”. Ezért tehát: Németország problémái csak erőszakos eszközökkel oldhatók meg, ez pedig soha nem volt lehetséges járulékos kockázat nélkül... Ha elfogadjuk a következő expozíció alapjául azt, hogy erőszakhoz folyamodunk, és vállaljuk az azzal járó kockázatot, akkor már csak a „mikor” és a „hol” kérdésekre kell választ találni. Három esettel kell foglalkoznunk: I. eset: Az 1943-45 közötti időszak A mi szempontunkból ezen időszak után csak negatív fordulat várható. A hadsereg, a haditengerészet és a légierő felszerelése ... majdnem teljes. A felszerelés és a fegyverzet modern; a további késedelemben elavulásuk veszélye rejlik. Különösen a „különleges fegyverek” titkosságát nem lehet örökké fenntartani ... Relatív erőnk csökkenne a világ többi részének ... újrafegyverkezése viszonylatában ... Amellett a világ arra számít, hogy támadunk, és évről évre fokozza ellenintézkedéseit. Akkor vagyunk kénytelenek támadólag fellépni, amíg a világ többi része a védelmét erősíti. Ma senki nem tudja, mi lesz a helyzet az 1943-45 közötti években. Csak egy dolog biztos: nem várhatunk tovább. Ha a Führer él még, megváltoztathatatlan elhatározása, hogy legkésőbb 1943-45-ig megoldja Németország térproblémáját. Az 1943-45 előtt indítandó akció szükségessége a II. és a III. esetben merül fel. II. eset Ha Franciaországban a belviszály olyan krízissé fejlődik, amely teljességgel lefoglalja a francia hadsereget, és lehetetlenné teszi Németország elleni háborúra történő felhasználását, akkor itt az idő a csehek elleni akcióra. III. eset Ha Franciaországot annyira leköti egy másik állam elleni háború, hogy nem tud Németország ellen „előrehaladni” ... Első célunk ... Csehszlovákia és Ausztria egyidejű megdöntése kell, hogy legyen annak érdekében, hogy a Nyugat elleni bármilyen hadművelet esetére megszüntessük az oldalról érkező fenyegetést... A csehek megdöntése és egy közös német-magyar határ megteremtése esetén Lengyelország részéről annál biztosabban számíthatunk a semleges magatartásra egy francia-német konfliktus során.

De mit fog tenni Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország? Hitler roppant részletes magyarázattal szolgált. Úgy vélekedett, hogy „Anglia szinte biztosan, Franciaország pedig valószínűleg leírta már a cseheket magában. A Németországgal szembeni háborúban való részvétel ellen szóló döntő megfontolások Anglia számára a brit birodalommal kapcsolatos problémák és az a kilátás, hogy újabb elhúzódó európai háborúba keveredhet. A brit hozzáállás bizonyára nem marad hatás nélkül Franciaország hozzáállására sem. Egy brit támogatás nélkül indított francia támadás, amely annak kilátásával jár, hogy az offenzíva elakadhat nyugati erődítményeinken, aligha valószínű. Nem várható az sem, hogy Franciaország brit támogatás nélkül átvonulna Belgiumon és Hollandián ... A csehek és Ausztria elleni támadásunk végrehajtása során természetesen erős védelem fenntartására lesz szükség nyugati határunkon.” Ezután Hitler felvázolta „Csehszlovákia és Ausztria annektálásának” néhány előnyét: jobb stratégiai határok Németország számára, a haderő felszabadulása „más célokra”, körülbelül tizenkétmillió újabb „német ember” csatlakozása, további élelmiszer öt-hatmillió birodalmi német számára, és élőerő tizenkét új hadosztály felállításához. Addig elfelejtette megemlíteni, mit tenne Olaszország és Oroszország, így most ezekre tér. Kétli, hogy „tekintettel Japán várható hozzáállására” a Szovjetunió beavatkozna. Olaszország nem ellenezné „a csehek felszámolását”, de Ausztria elfoglalása tekintetében még mindig kérdéses a hozzáállása. „Lényegében” azon múlik majd a dolog, „hogy él-e még a Duce”. A III. esetre az volt Hitler feltételezése, hogy Franciaország háborúba keveredik Olaszországgal: számított e konfliktusra. Mint kifejtette, ez volt ama politikájának az oka, amellyel meg akarta hosszabbítani a spanyol polgárháborút; Olaszország így hosszan ellentétben maradt Angliával és Franciaországgal. Hitler úgy látta, hogy „határozottan közelebb került” a köztük vívandó háború. Sőt, mint elmondta, „elhatározott szándéka, hogy ő

mindenképpen kihasználja, bármilyen korán törne ki, akár már 1938-ban is” – ami már csak két hónapra volt. Hitler biztos volt abban, hogy a nyersanyagok terén nyújtott némi német segítséggel Olaszország képes lesz szembeszállni Angliával és Franciaországgal. Ha Németország kihasználja ezt a háborút arra, hogy elintézze a cseh és az osztrák kérdést, Anglia – amely éppen háborúban áll Olaszországgal – feltehetően úgy fog dönteni, hogy nem lép fel Németországgal szemben. Brit támogatás nélkül nem kell Franciaország Németország elleni háborús lépésével számolnunk. A csehek és Ausztria elleni támadásunk időpontját az angol-francia-olasz háború menetétől kell függővé tennünk ... Ε kedvező helyzet... nem fog ismét előállni... A csehek elleni támadásnak „villámsebesen” kell lefolynia. így tehát, mire 1937. november 5-én ráborult Berlinre az est (az értekezlet nyolc óra harminckor fejeződött be), a kocka el volt vetve. Hitler bejelentette megmásíthatatlan elhatározását, hogy háborút indít. Az a maroknyi ember, akinek ezt a háborút kell majd irányítania, többé nem táplálhatott semmi kétséget magában e felől. A diktátor tíz évvel korábban kimondta már a Mein Kampf lapjain, hogy Németországnak Lebensraumra van szüksége Keleten, és arra kell készülnie, hogy erőszakkal szerezze meg; akkor azonban még csak egy obskúrus kis agitátor volt, akinek a könyvét, mint von Blomberg marsall később elmondta, a katonák „propagandaműnek” tartották, aminek „nagy példányszáma az eladási kényszernek volt köszönhető”. Most azonban a Wehrmacht vezetői és a külügyminiszter két szomszédos ország elleni agresszió tényleges időrendjével kerültek szembe – és biztosak voltak benne, hogy ez az akció európai háborúba fog torkollni. Erre kell készen állniuk a következő évre, de legkésőbb 194345-ig. A felismerés megdöbbentette őket. Hossbach feljegyzéseiből az derül ki, hogy nem vezérük javaslatainak erkölcstelen volta sújtotta le őket, hanem egy gyakorlatiasabb szempont: Németország még nem áll készen egy nagy háborúra, amit ha most provokálnak ki, a katasztrófát kockáztatják vele. Ezen az alapon Blomberg, Fritsch és Neurath beszélni merészelt, és megkérdőjelezte a Führer megnyilatkozását. Három hónapon belül mindhárman elveszítették pozíciójukat, Hitler pedig, miután már nem zavarták ellenvetéseikkel, már amennyire annak nevezhetjük az általuk elmondottakat (amihez hasonlót soha többé nem kellett hallania a Harmadik Birodalom fennállása alatt), elindult hódító útján, hogy betöltse végzetét. Kezdetben könnyebb volt ez az út, mint akár ő, akár bárki más is gondolta volna.

10. FURCSA, VÉGZETES KÖZJÁTÉK: BLOMBERG, FRITSCH, NEURATH ÉS SCHACHT BUKÁSA Hitler november 5-én bejelentett döntése, hogy még akkor is fegyveres erőt vetnek be Ausztria és Csehszlovákia ellen, ha az egy Nagy-Britanniával és Franciaországgal szembeni háborút von maga után, annyira megrázta a külügyminisztert, hogy a derűs, önelégült és erkölcsileg gyenge von Neurath báró egymás után több szívrohamot kapott.1 – Rendkívül felindultam – mondta később a nürnbergi bíróság előtt –, mert kihúzta a talajt az általam addig következetesen folytatott külpolitika alól.2 – Ebben az állapotban, még a szívrohamokkal sem törődve kereste fel két nap múlva von Fritsch tábornokot és Beck tábornokot, a vezérkar főnökét, s megbeszélte velük, mit tehetnének annak érdekében, hogy „rávegyük Hitlert, gondolja meg magát”. A Beck tábornokot informáló Hossbach ezredes szerint Hitler beszéde „megsemmisítő” hatást gyakorolt a tábornokra. Megegyezés történt, hogy Fritsch a legközelebb adódó alkalommal újra adja elő tiltakozását a Führernek, és mutasson rá a

katonai megfontolásokra, amelyek Hitler terveinek elvetését teszik szükségessé, Neurath pedig a politikai veszélyek újbóli hangsúlyozásával támogassa meg a tábornok ellenvetéseit. Ami Becket illeti, ő azonnal papírra vetette Hitler terveinek súlyos bírálatát, ám ezt valószínűleg senkinek nem mutatta meg: ez volt e tiszteletre méltó tábornok észjárásában és jellemében megmutatkozó végzetes hiányosság első jele. Beck először üdvözölte a nácizmus eljövetelét, végül pedig a megsemmisítésére tett, ám kudarcra ítélt próbálkozás az életébe került. Von Fritsch tábornok november 9-én kereste fel Hitlert. Megbeszélésükről nem maradt fenn feljegyzés, de feltételezhető, hogy a hadsereg főparancsnoka elismételte a Führer terveivel szemben a katonai természetű érveit, de sehová nem jutott velük. A Führer nem volt abban a hangulatban, hogy eltűrje az ellene szegülést, legyen az illető akár egy tábornok, akár a külügyminiszter. Neurathot nem is fogadta, hanem hosszú pihenésre a hegyvidéki menedékére, Berchtesgadenbe húzódott vissza. A lesújtott Neurath csak január közepén tudott kihallgatást kieszközölni a Vezérnél. Ez alkalommal megpróbáltam bemutatni neki [vallotta Neurath Nürnbergben], hogy politikája világháborúhoz fog vezetni, s abban nem vállalok szerepet... Felhívtam a figyelmét a háború veszélyére és a tábornokok komoly figyelmeztetéseire ... Amikor minden érvem ellenére még mindig kitartott a véleménye mellett, megmondtam neki, hogy keressen magának másik külügyminisztert ...3

Bár Neurath ezt akkor nem tudta, Hitler már korábban éppen ezt határozta el. Két hét múlva fogja ünnepelni hatalomra kerülésének ötödik évfordulóját, és azzal szándékozta emlékezetessé tenni az alkalmat, hogy nagytakarítást rendez a külügyminisztériumban és a hadseregnél, a „reakciós elit” e két fellegvárában, a-melyek iránt titokban bizalmatlan volt: úgy érezte, soha nem fogadták őt el maradéktalanul, a céljait sem értették meg igazán, sőt, amint azt Blomberg, Fritsch és Neurath november 5-én este demonstrálták, törekvései megvalósításának is útjában álltak. Főleg az utóbbi két úrnak, sőt talán az engedékeny Blombergnek is (akinek pedig annyit köszönhetett) követnie kell majd az utolérhetetlen dr. Schachtot a nyugállományba. Az eszes pénzügyér, a nácizmus korai híve és Hitler támogatója tudniillik akkorra már megbukott. Amint láttuk, Schacht Hitler gyors ütemű újrafegyverkezési programjának finanszírozására szentelte energiáit és trükktárát. Teljhatalmú hadigazdasági megbízottként és gazdasági miniszterként nagyszámú fantáziadús eszközt (többek között a nyomdát is) vett igénybe az új hadsereg, haditengerészet és légierő felállításához szükséges pénz előteremtésére és a fegyverkezési számlák kiegyenlítésére. Volt azonban egy olyan határ, amelyen az ország nem mehetett túl anélkül, hogy csődbe ne került volna, s 1936-ra Schacht már úgy vélte, hogy Németország e határ közelében jár. Figyelmeztette Hitlert, Göringet és Blomberget, de szavai süket fülekre találtak, bár a hadügyminiszter egy ideig a pártját fogta. 1936 szeptemberében, amikor Göringet a Négyéves Terv (egy Schacht által megvalósíthatatlannak ítélt, a valóságtól elrugaszkodó program, amely keretében Németországot négy év alatt önellátóvá akarták fejleszteni) teljhatalmú megbízottjává nevezték ki, a Luftwaffe főnöke gyakorlatilag Németország gazdasági diktátorává vált. A hiú, ambíciózus77 és Göring hiányos gazdasági ismereteit mélyen megvető Schacht számára ezzel a saját helyzete elviselhetetlenné vált, így a két erős akaratú férfi közti több hónapon át tartó ellenségeskedést követően Schacht megkérte Hitlert, hogy a gazdaságpolitika további irányítását bízza egyedül Göringre, neki pedig engedje meg, hogy lemondjon kormánytisztségéről. Elkedvetlenedéséhez hozzájárult a nemzet számos vezető nagyiparosának és üzletemberének a magatartása: ők, mint később Schacht felidézte, „egymás sarkát taposták Göring előszobájában a remélt állami megrendelésekért, míg én még mindig a ráció hangját próbáltam hallatni”.4 77

Az okos francia nagykövet, Francois-Poncet, aki jól ismerte Schachtot, azt állítja a The Fateful Years c. könyvében (221.0.), hogy egy időben Schacht azt remélte, ő lesz Hindenburg elnök utódja, sőt akár Hitleré is, „ha a dolgok úgy fordulnának a Führer körül”.

1937-ben lehetetlen feladat volt a ráció hangját hallatni a náci Németország megvadult légkörében. Erre Schacht is rájött, és miután nyáron újabb ütésváltásba bocsátkozott Göringgel, akinek „az ön valutapolitikáját, az ön termeléspolitikáját és az ön pénzügyi politikáját” egészségtelenként bélyegezte meg, augusztusban az Obersalzbergre utazott, hogy benyújtsa hivatalos lemondását Hitlernek. A Führernek a Schacht távozása miatti, bel- és külföldön egyaránt várható kedvezőtlen reakcióra való tekintettel nagyon kedve ellenére volt a lemondás elfogadása, de az elgyötört miniszter nem engedett, Hitler pedig végül beleegyezett abba, hogy két hónap múlva elengedi Schachtot. A miniszter szeptember 5-én szabadságra ment, lemondását pedig hivatalosan december 8-án fogadták el. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy Schacht tárca nélküli miniszterként maradjon a kabinet tagja és a Reichsbank elnöke, amivel megmenti a látszatot, és csökkenti a németországi és nemzetközi közvéleményt érő sokkot. Hitler háborúra készülődő lázas újrafegyverkezése ellen azonban Schacht már nem hatott fékező erőként; azzal pedig, hogy a kormányban és a Reichsbank élén maradt, továbbra is Hitler rendelkezésére bocsátotta neve és híre dicsfényét. Sőt: nem sokkal később nyilvánosan és lelkesen helyeselte a Vezér első, valódi gengszter módjára végrehajtott leplezetlen agresszióját. A tábornokokhoz és a többi konzervatívhoz hasonlóan, akik kulcsszerepet játszottak abban, hogy a nácik megkaparinthatták Németországot, ő is túl lassan ébredt rá a valós tényekre. Ideiglenes jelleggel Göring vette át a gazdasági minisztériumot, 1938 január közepén egy napon azonban Hitler a berlini operában véletlenül összefutott Walther Funkkal, és mintegy mellékesen közölte vele, hogy ő lesz Schacht utódja. Ε zsíros bőrű, törpe méretű, szervilis senki (talán emlékszünk rá: a harmincas évek elején volt bizonyos szerepe abban, hogy az üzleti körök érdeklődése Hitler irányába fordult) hivatalos kinevezését azonban visszatartották. Az ok: éppen ekkor zúdult Németországra a hadseregben támadt kétirányú válság, amelyet bizonyos normális és abnormális szexuális ügyek robbantottak ki. A válság közvetlenül Hitler kezére játszott: végre olyan csapást mérhetett az arisztokratikus katonai hierarchiára, amiből az soha többé nem tért magához. Ez nemcsak annak a hadseregnek a számára járt súlyos következményekkel, amely ezzel elveszítette a Hohenzollern birodalom és a köztársasági rezsim idején oly elszántan őrzött függetlenségének utolsó maradványait is, hanem végül Németország és a világ számára is.

VON BLOMBERG MARSALL BUKÁSA „Micsoda hatást gyakorolhat akár tudta nélkül is egy nő egy ország és ezzel a világ történetére is! – kiáltott fel naplójában Alfred Jodl ezredes 1938. január 26-án. – Az ember úgy érzi, olyan történelmi órában él, amely végzetes a német nép számára.”5 A nő, akiről e roppant tehetséges fiatal vezérkari tiszt ír, Erna Gruhn kisasszony volt. Amint az 1937. esztendő a vége felé közeledett, a hölgy (ha egyáltalán eszébe jut ilyesmi) bizonyára úgy vélte volna, hogy ő az utolsó ember Németországban, aki a Jodl deklarálta végzetes válságba tudná taszítani a német népet, s tartós hatást gyakorolni annak történelmére. Ez talán csak abban a hátborzongató, pszichopatikus légkörben volt lehetséges, amelyben a Harmadik Birodalom felső rétege mozgott egyre őrültebb tempóban. Gruhn kisasszony Blomberg titkárnője volt, s a marsall 1937 végére annyira összemelegedett vele, hogy megkérte a kezét. Első felesége, egy nyugdíjazott katonatiszt lánya, akit 1904-ben vett el, 1932-ben meghalt. Öt gyermeke időközben felnőtt (legfiatalabb leánya éppen 1937-ben ment férjhez a marsall pártfogoltja, Keitel tábornok legidősebb fiához), s a valamelyest magányos özvegységbe belefáradva Blomberg úgy gondolta, ideje újraházasodnia. Mivel ráébredt, hogy a német hadsereg legmagasabb rangú tisztjeként egy közrendű nővel kötendő házasságát nem venné jó néven a gőgös, arisztokratikus tisztikar, felkereste Göringet, hogy tanácsot kérjen tőle. Göring nem látta akadályát a házasságnak – hiszen első felesége halála után ő maga is egy elvált színésznőt vett feleségül! A Harmadik Birodalomban nincs helye a

tisztikar nehézkes előítéleteinek! Göring nemcsak jóváhagyta Blomberg szándékát, hanem azt is kijelentette, hogy szükség esetén hajlandó elsimítani a dolgot Hitlerrel, és mindenben segíteni Blombergnek, amiben csak tud. A marsall erre megvallotta, hogy létezik egy rivális szerető is. Göring számára ez nem jelentett problémát. Más esetekben az ilyen kellemetlen tényezőket koncentrációs táborba szokták hurcolni, ám a marsall ódivatú erkölcsei iránti tiszteletből Göring felajánlotta, hogy Dél-Amerikába küldi a vetélytársat. Meg is tartotta ígéretét. Blomberg még mindig nyugtalankodott. 1937. december 15-én Jodl furcsa dolgot írt a naplójába: „A marsall [Blomberg] rendkívül izgatott. Oka ismeretlen. Nyilván személyes ügy. Nyolc napra ismeretlen helyre távozott.”6 December 22-én Blomberg visszatért, hogy elmondja beszédét Ludendorff tábornok temetésén a müncheni Feldherrnhalléban. Hitler jelen volt, de nem tartott beszédet. A világháború hőse megtagadott mindenfajta közösséget vele, amióta az 1923-as puccs során Hitler a sortűz után megfutamodott a Feldherrnhalle elől. A temetés után Blomberg említést tett Hitlernek házassági tervéről. Megkönnyebbülésére a Führer áldását adta a frigyre. Az esküvő 1938. január 12-én zajlott le. Hitler és Göring voltak a tanúk. Ám az ifjú pár alig indult el olaszországi nászútjára, amikor kitört a vihar. A merev tisztikar talán elviselte volna azt a sokkot, hogy marsalljuk a gyorsírónőjét veszi feleségül, de nem voltak hajlandók elfogadni Blomberg házasságát egy olyan múlttal rendelkező nővel, amilyen most ijesztő részletességgel kezdett napvilágra kerülni. Először csak suttogás támadt. Merev tábornokokhoz névtelen telefonhívások futottak be vihogó lányoktól, akik rosszhírű kávéházakból és éjszakai mulatókból hívták fel az urakat, és gratuláltak a hadseregnek, amiért befogadta egyiküket. A suttogó híreket egy felügyelő ellenőrizte a berlini rendőrparancsnokságon, és rátalált egy „Erna Gruhn” jelzésű dossziéra, amelybe belepillantott, majd rémülten vitte be a rendőrfőnöknek, von Helldorf grófnak. A gróf, a Freikorps és az SA harcias periódusának durva veteránja is megrettent. A dossziéból kiderült, hogy a marsall és főparancsnok felesége prostituáltként szerepel a rendőrségi nyilvántartásban, sőt elítélték, amiért pornográf fényképekhez állt modellt. Az ifjú marsallné az édesanyja masszázsszalonjában nőtt fel; Berlinben az efféle intézmény álcája mögött olykor bordély működött. Helldorfnak nyilván az lett volna a kötelessége, hogy a gyilkos tartalmú dossziét elöljárójának, a német rendőrség fejének, Himmlernek adja át. Ő azonban lelkes náci létére egykor maga is a tisztikar tagja volt, s magáénak érezte annak egyes hagyományait. Tudta, hogy Himmler, aki több mint egy éve ellenséges viszonyban volt a hadsereg főparancsnokságával, ahol lassan már nagyobb fenyegetésnek érezték az ő létét, mint egykor Röhmét, arra használná fel a dossziét, hogy megzsarolhassa vele a marsallt, akit eszközként használna fel a konzervatív tábornokok ellen. Így hát Helldorf összeszedte bátorságát, és Himmler helyett Keitel tábornoknak vitte el a dossziét. Nyilván meg volt győződve arról, hogy Keitel, aki Blombergnek köszönhette csillagának közelmúltbeli emelkedését a hadseregben, sőt rokoni kapcsolatba is került vele, el fogja intézni, hogy a tisztikar maga rendezze el az ügyet, és értesíteni fogja főnökét arról, milyen bajba került. Keitel azonban szellemi és jellembeli hiányosságokkal megvert arrogáns és ambiciózus ember volt, akitől távol állt, hogy a párttal és az SS-szel szembe kerülve veszélybe sodorja a saját karrierjét. Ahelyett, hogy a hadsereg parancsnokának, von Fritsch tábornoknak adta volna át az anyagot, inkább visszaadta Helldorfnak azzal a javaslattal, hogy mutassa meg Göringnek. Senki nem örülhetett jobban e papírok megkaparintásának, mint Göring, mert nyilvánvaló volt, hogy Blombergnek távoznia kell posztjáról, s Göring logikusnak találta, hogy ő maga legyen a Wehrmacht új főparancsnoka, hiszen régóta ez volt már a célja. Olaszországi nászútját megszakítva Blomberg hazatért, hogy részt vegyen édesanyja temetésén, s január 20-án, még mindig gyanútlanul, megjelent hadügyminisztériumi hivatalában, hogy újra felvegye a munkát.

Nem dolgozhatott sokáig. Január 25-én Göring megmutatta a szörnyű dokumentumokat a Berchtesgadenbóí frissen hazatérő Hitlernek, a Führer pedig dührohamot kapott. Az ő marsallja becsapta őt, ráadásul azzal, hogy tanú volt az esküvőjén, bolondot csinált magából miatta! Göring gyorsan egyetértésre jutott Hitlerrel, s délben személyesen kereste fel Blomberget, hogy megvigye neki a hírt. A jelek szerint a marsallt megrázta, amit megtudott a feleségéről, és azonnal felajánlotta, hogy elválik az asszonytól. Göring azonban udvariasan kifejtette neki, hogy ennyi nem lesz elég. Maga a hadsereg parancsnoksága követeli Blomberg lemondását; mint Jodl két nappal későbbi naplójegyzetéből kiderül, Beck tábornok, a vezérkar főnöke azt mondta Keitelnek, hogy „az ember nem tűrheti el, hogy a legmagasabb rangú katonatiszt egy kurvát vegyen feleségül”. Január 25-én Jodl Keitelen keresztül értesült arról, hogy Hitler elbocsátotta a marsallt. Két nappal később a hatvanéves, bukott tiszt Berlinből visszautazott Capri szigetére, hogy folytassa félbeszakadt nászútját. Erre az idilli szépségű szigetre ment utána haditengerészeti adjutánsa, aki az egyedülálló tragikomédia utolsó groteszk jelenetéről gondoskodott. Ε segédtisztet, von Wangenheim hadnagyot Raeder tengernagy küldte Blomberg után, hogy közvetítse a követelést: a tisztikar becsülete kedvéért váljon el a feleségétől. Az alacsony rangú tengerésztiszt arrogáns és rendkívül buzgó ifjúnak bizonyult: a mézesheteit töltő marsall színe elé kerülve túllépte az utasításában foglaltakat. Nem válásra kérte egykori főparancsnokát, hanem azt javasolta neki, hogy mentse meg a becsületét, és megpróbált egy revolvert nyomni Blomberg kezébe. Bukása ellenére a marsallban a jelek szerint maradt elég életöröm – a történtek dacára nyilván még mindig szerette a feleségét. Elutasította a felkínált fegyvert, és amint azt azonnal meg is írta Keitelnek, megjegyezte, hogy ő és ez a fiatal tiszt „nyilván egészen más nézeteket és elveket vallunk az életről”.7 Elvégre a Führer nyitva hagyta a számára azt a lehetőséget, hogy a vihar elültével újra szerephez juthat a legmagasabb szinten. Jodl naplója szerint Hitler azon a kihallgatáson, amelyen elbocsátotta Blomberget posztjáról, azt mondta neki: „Mihelyt Németország órája eljő, ön ismét az oldalamon áll majd, és minden, ami addig történt a múltban, feledésbe merül.” 8 Kiadatlan emlékirataiban Blomberg valóban leírja, hogy utolsó találkozásukkor Hitler „a leghangsúlyosabban” megígérte neki, hogy háború esetén visszakapja a fegyveres erők főparancsnoki posztját.9 Annyi más ígéretéhez hasonlóan Hitler ezt sem tartotta meg. Blomberg marsallt mindörökre kizárták a hadseregből, s akkor sem helyezték vissza semmilyen funkcióba, amikor a háború kitörésével felajánlotta szolgálatait. Németországba történő visszatérésük után Blomberg és felesége a bajorországi Wiessee faluban telepedtek le, és ott éltek teljes visszavonultságban a háború végéig. Kortársához, az egykori angol királyhoz hasonlóan Blomberg is mindhalálig hű maradt a bukását okozó feleségéhez. 1946. március 13-án hunyt el a nürnbergi börtönben, ahol szánalmas, összeaszott emberként várta, hogy tanúvallomására sor kerüljön.

FREIHERR WERNER VON FRITSCH TÁBORNOK BUKÁSA Freiherr Werner von Fritsch vezérezredes, a hadsereg főparancsnoka, a régi iskolához tartozó tehetséges és merev katonatiszt („tipikus vezérkari alkat”, ahogyan Raeder tengernagy jellemezte) volt a kézenfekvő jelölt arra, hogy hadügyminiszterként és a fegyveres erők főparancsnokaként Blomberg örökébe lépjen. Ám mint láttuk, Göring is szemet vetett a csúcsposztra, s egyesek úgy gondolták, hátsó szándékkal egyengette Blomberg esküvőjét egy általa már ismert balszerencsés múlttal rendelkező nővel, hogy így tisztítsa meg a terepet maga előtt. Ha ez igaz volt, Blomberg nem tudta, mert január 27-én történt búcsúkihallgatása során Göringet javasolta utódjául Hitlernek. A Führer azonban mindenki másnál jobban ismerte régi náci cimboráját: azt mondta, hogy Göring túlságosan mohó, és sem a türelme, sem a szorgalma nem elegendő. A Führer von Fritsch tábornokot sem favorizálta: nem tetszett neki, hogy a tábornok november 5-én ellenezte az ő grandiózus terveit. Amellett Fritsch soha sem rejtette

véka alá a náci párttal és különösen az SS-szel szembeni ellenséges érzületét. Ε körülmény nemcsak a Führer figyelmét keltette fel, de Heinrich Himmlert, az SS főnökét és a rendőrség fejét is arra inspirálta, hogy egyre elszántabban igyekezzen megbuktatni a hadsereg élén álló ellenlábasát.78 Most eljött az alkalom, amire Himmler várt – pontosabban szólva, ő maga teremtette meg az alkalmat azzal, hogy egy annyira felháborító fondorlatot indított útjára, amiről nehéz elhinni, hogy (legalábbis 1938-ban) akár még az SS és a nemzetiszocialista párt gengsztereinek a világában is megtörténhetett, és hogy a hadsereg, amelynek azért megvoltak a maga hagyományai, eltűrte. Közvetlenül a Blomberg-botrány után újabb, és az előzőnél is nagyobb bomba robbant a tisztikar alatt, amelyet a detonáció a velejéig megrázott, és megpecsételte a sorsát. Göring január 25-én, akkor, amikor megmutatta Hitlernek az ifjú Blombergné rendőrségi dossziéját, egy másik, annál is súlyosabb vádat tartalmazó okmányt is átadott a Führernek. A papírt Himmler és első számú segítőtársa, az SS titkosszolgálatának, az SD-nek a feje, Heydrich szerezte be. A tartalma annyi volt, hogy von Fritsch tábornok a német büntető törvénykönyv 175. paragrafusa értelmében homoszexuális kihágásban bűnös, és 1935 óta fizet egy őt zsaroló volt fegyenc hallgatásáért. A Gestapo-dokumentum olyan meggyőzőnek tűnt, hogy Hitler hajlott arra, hogy elhiggye a vádat, Blomberg pedig, aki talán sértődött volt Fritschre, amiért a hadsereg oly kemény álláspontot tett a magáévá az ő házasságával kapcsolatban, semmit nem tett annak érdekében, hogy más véleményre térítse a Führert. Bizalmasan közölte vele, hogy Fritsch „nem szereti a nőket”, s hozzátette: könnyen meglehet, hogy a világéletében agglegény tábornok „gyengének bizonyult”. Hossbach ezredes, a Führer adjutánsa, aki jelen volt a Gestapo-dosszié bemutatásakor, elborzadt a hallottakon, és annak ellenére, hogy Hitler utasította: egy szót sem szóljon Fritschnek, azonnal a hadsereg főparancsnokának lakására sietett, tájékoztatta a vádról, és figyelmeztette, mekkora bajba került.79 A hallgatag porosz nemes alig jutott szóhoz döbbenetében. – Egy rakás büdös hazugság! – robbant ki végül belőle. Amikor lecsillapodott, becsületszavára biztosította tiszttársát, hogy a vádak teljességgel alaptalanok. Másnap kora reggel a következményektől nem félő Hossbach beszámolt a Führernek a Fritsch-csel történt találkozásáról, elismételte a tábornok kategorikus tagadását, és sürgetve kérte Hitlert, hogy fogadja kihallgatáson a tábornokot, és adjon neki lehetőséget arra, hogy személyesen tagadhassa bűnösségét. Hossbach meglepetésére Hitler beleegyezett a dologba, s a német hadsereg főparancsnokát még aznap késő estére a kancelláriára rendelték. Olyan élmény várt ott rá, amilyenre arisztokrataként, tisztként és úriemberként szerzett hosszú élettapasztalata aligha készíthette fel. A találkozó a kancellária könyvtárában zajlott le; ez alkalommal Himmler és Göring is jelen volt. Miután Hitler összegezte a vádakat, Fritsch tiszti becsületszavát adta, hogy azokban szemernyi igazság sincs. Ilyen biztosítékok azonban nem sokat értek már a Harmadik Birodalomban: Himmler, aki három éve várt erre a pillanatra, most egy oldalajtón át a terembe vezetett egy csoszogó, degeneralt küllemű alakot. Ez lehetett az egyik legfurcsább, ha nem egyenesen a leggyalázatosabb figura, akit valaha beengedtek Németország kancellárjának a hivatalába. Hans Schmidtnek hívták, és a fiúkori javítóintézettel kezdődően számos ízben ült már börtönben. Mint kiderült, az volt a kedvenc bűncselekménye, hogy homoszexuális férfiak 78

1935. március l-jén, azon a napon, amikor Németország elfoglalta a Saar-vidéket, Saarbrückenben a katonai parádé kezdete előtt egy ideig Fritsch mellett álltam a díszemelvényen. Alig ismert engem – legfeljebb a számos Berlinben dolgozó amerikai tudósító egyike voltam a számára, ennek ellenére folyamatosan ömlöttek belőle az SS, a náci párt és Hitlerrel kezdve számos náci vezér rovására tett gunyoros megjegyzések. Ld. Berlin Diary, 27.ο. 79

Ez az indiszkréció két nap múlva Hossbach állásába került, ám sokak félelmével ellentétben életben hagyták. Visszakerült a hadsereg vezérkarához, a háborúban gyalogsági tábornokká léptették elő, és a 4. Hadsereget vezényelte az orosz fronton egészen addig, míg Hitler 1945. január 28-án egyik percről a másikra telefonon le nem váltotta, amiért a vezéri parancsot megszegve visszavonta csapatait.

után kémkedett, majd megzsarolta őket. Most azt állította, hogy von Fritsch tábornokban felismeri azt a katonatisztet, akit a berlini Potsdam pályaudvar melletti egyik sötét mellékutcában homoszexuális kihágáson kapott rajta; a tiszt partnere állítólag egy „Bajor Joe” 80 gúnynevű alvilági alak volt. Németország három legnagyobb hatalmú vezetője előtt Schmidt határozottan állította, hogy ez a tiszt fizetett neki a hallgatásáért, s ez a rendszeres pénzforrás csak akkor apadt el, amikor ő ismét rács mögé került valamiért. Freiherr von Fritsch tábornok szólni sem tudott felháborodásában. Elvette a szavát a döbbenet azon, hogy a német állam feje, Hindenburg és a Hohenzollernok örököse egy ilyen sötét alakot képes ilyen céllal ilyen helyre hívni. Némasága csak megerősítette Hitler meggyőződését, hogy bűnös. A Führer lemondásra szólította fel. Erre Fritsch nem volt hajlandó, hanem azt követelte, hogy állítsák katonai becsületbíróság elé. Hitler azonban – legalábbis pillanatnyilag – nem szándékozott megengedni, hogy a katonák kasztja vegye át az ügyet. Olyan lehetőség pottyant elé az égből, amit nem hagyhatott kihasználatlanul: most megtörheti a tábornokok ellenállását, akik nem voltak hajlandók behódolni az ő akaratának és zsenijének. Azon nyomban utasította Fritschet, hogy vonuljon határozatlan idejű szabadságra, ami egyet jelentett azzal, hogy felfüggesztették hadsereg-főparancsnoki posztjáról. Másnap Hitler Keitellel tanácskozott arról, kik kerüljenek Blomberg és Fritsch helyére. Jodl, akinek Keitel volt a fő hírforrása, olyan bejegyzéseket kezdett elszórni naplójegyzeteiben, amelyek nemcsak a hadsereg vezetőségében, hanem a fegyveres erők egész szervezetében is a katonaság önálló véleményformálásának megszüntetésére irányuló nagyszabású átalakítások terveire utaltak. Átadják-e a tábornokok a hatalmukat, amely, bár semmiképpen sem volt korlátlan, az egyedüli olyan hatalom maradt, amire Hitler még nem tenyerelt rá? Amikor Fritsch a kancellária könyvtárában lezajlott megpróbáltatása után visszatért a Bendlerstrassén lévő lakására, megbeszélte a helyzetet Beck tábornokkal, a hadsereg vezérkari főnökével. Egyes brit történészek10 szerint Beck a Hitler-kormány elleni azonnali katonai puccs végrehajtására sürgette Fritschet, aki azonban elvetette az ötletet. Wolfgang Förster, Beck német életrajzírója viszont, akinek rendelkezésre álltak a tábornok személyes iratai, pusztán annyit állít, hogy a végzetes estén Beck először Hitlernél járt, aki beszámolt neki a súlyos vádakról, majd Fritschnél, aki tagadta azokat, végül pedig még ugyanazon az estén visszasietett Hitlerhez, de csak azt követelte tőle, hogy a hadsereg parancsnoka lehetőséget kapjon arra, hogy katonai becsületbíróság előtt tisztázhassa magát. Az életrajzból világosan kiderül, hogy ekkor még Beck sem ismerte annyira a Harmadik Birodalom urait, amennyire később fogja majd – ám akkor túl késő lesz már. Túl késő volt már néhány nap múlva is, amikor nemcsak Blomberg és Fritsch került a süllyesztőbe, hanem a vezető tábornokok közül is tizenhatot nyugdíjaztak, negyvennégyet pedig alacsonyabb beosztásba helyeztek át. Fritsch és legközelebbi munkatársai, akik között Beck is ott volt, komolyan fontolóra vették a katonai ellenintézkedések foganatosítását, azonban gyorsan elvetették az ilyen veszélyes gondolatokat. „E férfiak számára világos volt, hogy a katonai puccs polgárháborút jelentene, és semmiképpen nem volt biztos, hogy sikerülni fog” – mondja Förster. Ekkor is úgy történt, mint mindig: mielőtt még bármilyen komoly kockázatot vállaltak volna, a német tábornokok előbb biztosak akartak lenni abban, hogy győzni fognak. Förster, a német szerző azt állítja, hogy nemcsak a Göring vezette légierő és a Raeder tengernagy alatt szolgáló flotta szállt volna szembe velük (mindkét parancsnok teljesen a Führer bűvkörében élt), hanem az sem volt biztos, hogy maga a hadsereg teljes mellszélességgel támogatná bukott főparancsnokát.11 A hadsereg vezetői azonban kaptak egy utolsó lehetőséget arra, hogy ők is üthessenek egyet Hitleren. A hadsereg előzetes vizsgálatot végzett az igazságügyi minisztériummal együttműködésben, s megállapítást nyert, hogy von Fritsch tábornok egy Himmler és Heydrich által kezdeményezett Gestapo-csapda ártatlan áldozata. Kiderült, hogy Schmidt, a volt fegyenc 80

A nevet Gisevius adja meg művében: To the Bitter End, 229. o.

csakugyan fajtalankodáson kapott egy katonatisztet a Potsdam pályaudvar környékén, és valóban éveken át zsarolta sikeresen. Ε tiszt azonban nem Fritsch, hanem Frisch volt, egy betegeskedő, nyugdíjazott lovassági tiszt, aki von Frisch kapitány néven szerepelt a hadsereg nyilvántartásában. A Gestapo tudta ezt, de letartóztatta Schmidtet, és halállal fenyegette meg arra az esetre, ha nem azonosítja áldozataként a hadsereg főparancsnokát. A beteg kapitányt is fogságba vetette a titkosrendőrség, nehogy beszélhessen, ám a hadsereg őt és Schmidtet is kiszabadította a Gestapótól, s mindkettejüket biztos helyen tartotta, amíg Fritsch tárgyalásán majd vallomást nem tehetnek. A hadsereg régi vezetői örömünnepet ültek. Nemcsak főparancsnokuk tisztázódik, és kerül vissza majd a hadsereg élére, hanem a gátlástalan és az országban korlátlan hatalommal rendelkező Himmler és Heydrich vezette SS és Gestapo fondorlatai is napvilágra kerülnek, és ők is, meg az SS is ugyanúgy végzik majd, mint Röhm és az SA négy évvel azelőtt! Csapás lesz a per a pártra és Hitlerre is; oly erősen fogja megrázni a Harmadik Birodalom alapjait, hogy maga a Führer is belebukhat. Ha megpróbálja eltussolni a bűntettet, akkor az igazság kiderülte nyomán tiszta lelkiismerettel maga a hadsereg veheti kézbe a dolgokat. Ám mint az utóbbi öt évben már oly sokszor, az egykori osztrák káplár most is ravaszabbnak bizonyult a tábornokoknál, akikre ezután megsemmisítő vereséget mért a sors is, amit ők nem, a Vezér azonban annál jobban tudta, hogyan kell felhasználni a saját céljai érdekében. 1938 januárjának utolsó hetében egyfolytában olyan feszültség tartotta hatalmában Berlint, ami az 1934 júniusának végén tapasztalthoz hasonlított. A fővárosban ismét megszámlálhatatlanul sok rémhír keringett. Hitler ismeretlen okokból elcsapta a hadsereg két legfőbb vezetőjét. A tábornokok lázadoznak. Katonai puccsot terveznek. Francois-Poncet nagykövet azt hallotta, hogy Fritschet, aki február 2-ára vacsorára hívta meg őt, majd lemondta a meghívást, letartóztatták. Egyes jelentések szerint a hadsereg azt tervezte, hogy körülzárja a Reichstagot, és letartóztatja az egész náci kormányt és gondosan megválogatott parlamenti képviselőit, amikor a Reichstag január 30-án összeül, hogy meghallgassa Hitlernek a hatalomra kerülése ötödik évfordulója alkalmával tartandó beszédét. Ε jelentések szavahihetősége csak nőtt, amikor bejelentették, hogy a Reichstag ülését határozatlan időre elhalasztják. A német diktátornak nyilvánvaló nehézségekkel kellett szembenéznie. Végre igazi ellenfélre lelt a hadsereg hajlíthatatlan vezető tábornokaiban! Az utóbbiak bizonyára így gondolták, ám tévedtek. 1938. február 4-én összeült a kabinet – mint később kiderül majd, ez volt az utolsó ülése. Bármilyen nehézségei is voltak Hitlernek, most megoldotta őket, méghozzá oly módon, hogy nemcsak a hadseregből iktatta ki az útjában állókat, hanem a külügyminisztériumból is. A kabinettel még aznap, sebtében elfogadtatott és röviddel éjfél előtt a nemzet és a világ számára rádión bejelentett törvényerejű rendelet a következőképpen kezdődött: „Mostantól személyesen veszem át a fegyveres erők egészének irányítását.” Államfői mivoltában Hitler természetesen addig is a fegyveres erők legfőbb parancsnoka volt, ám most átvette Blomberg főparancsnoki posztját, és megszüntette a hadügyminisztériumot, amelynek élén szintén az éppen szerelmes újdonsült férj állott. A minisztérium helyébe létrehozta azt a szervezetet, amelyet a II. világháború során az egész világ megismert: a Véderő Főparancsnokságát (Oberkommando der Wehrmacht, röviden OKW), s ennek rendelte alá a szárazföldi hadsereget, a haditengerészetet és a légierőt. Hitler volt a legfőbb parancsnok, alatta pedig „A Véderő Főparancsnokságának Főnöke” hangzatos címmel egy vezérkari főnök állt. Ε posztot a hízelgő Keitel kapta, és sikerült mindvégig megtartania. Hitler marsallá léptette elő Göringet, hogy enyhítse sértettségét, mivel korábban biztos volt abban, hogy megkapja Blomberg posztját. Most ő lett a birodalom legmagasabb rangú tisztje, ami végtelenül hízelgett neki. A nyugtalan nyilvánosság lecsillapítása érdekében Hitler bejelentette, hogy Blomberg és Fritsch „egészségi okokból” lemondott. Fritschtől így egyszer s mindenkorra megszabadult még az előtt, hogy ügyét megtárgyalta volna a katonai

becsületbíróság, amely, mint Hitler tudta, fel fogja menteni a tábornokot. Ez kiváltképpen felháborító volt a vezető tábornokok számára, de nem tehettek semmit ellene, mert ugyanebben a rendeletben őket is lapátra tették. Közülük tizenhatot, olyanokat, mint von Rundstedt, von Leeb, von Witzleben, von Kluge és von Kleist, leváltottak beosztásukból, negyvennégy másikat pedig, akikről úgy találták, hogy nem lelkesednek a nácizmus iránt, áthelyeztek. Hitler némi habozás után Walther von Brauchitsch tábornokot választotta ki Fritsch utódjának a hadsereg élére. Brauchitsch jó hírnévnek örvendett a tábornokok körében, de amikor arra került sor, hogy szembe kellett volna szállnia Hitler csapongó temperamentumával, ugyanolyan gyengének és engedékenynek bizonyult, mint Blomberg. A válság idején néhány napig úgy tűnt, hogy egy szexuális probléma Blombergéhez és Fritschéhez hasonlóan az ő pályáját is kettétöri. Ο tudniillik éppen válni készült a feleségétől, s az ilyesmit a katonai arisztokrácia nem nézte jó szemmel. Az örökké kíváncsi Jodl feljegyezte naplójába a komplikációt. Vasárnap, január 30-án kelt bejegyzése szerint Keitel magához hívatta Brauchitsch fiát, „hogy az anyjához küldje (meg kell szereznie annak beleegyezését a válásba)”, két nappal később pedig Jodl arról tudósít, hogy Brauchitsch és Keitel Göringgel találkozott „a családi helyzet megbeszélésére”. Göring, aki a jelek szerint a tábornokok nemi problémáinak döntőbírójává küzdötte fel magát, megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Jodl még ugyanaznap feljegyezte: „Br. fia igen méltóságteljes levéllel tér vissza az anyjától”. Az asszony végül is nem kívánt a férje útjába állni. Göring és Hitler sem ellenezte a hadsereg új parancsnokának válását, ami új posztjának elfoglalása után néhány hónappal meg is történt. Mindkét náci vezér tudta, hogy Charlotte Schmidt asszony, akit a tábornok feleségül akar venni, Ulrich von Hassell szavaival élve „kétszáz százalékos veszett náci”. A házasságot a rákövetkező ősszel megkötötték, és Jodl újra feljegyezhette volna, hogy ez is olyan kapcsolatnak bizonyult, ahol egy nő befolyásolta a történelem menetét.81 Hitler február 4-i nagytakarítása nem állt meg a tábornokoknál. Neurathot is eltávolította a külügyminisztérium éléről, s helyébe a sekélyes, talpnyaló Ribbentropot ültette.1” Felmentetett két veterán hivatásos diplomatát, Ulrich von Hassellt, a római és Herbert von Dirksent, a tokiói nagykövetet is, valamint Papent Bécsben. A gyenge Funkot hivatalosan is kinevezték Schacht utódjává a gazdasági miniszter posztján. Másnap, február 5-én a Völkischer Beobachter hatalmas szalagcímekkel közölte: MINDEN HATALOM LEGERŐSEBB ÖSSZPONTOSÍTÁSA A FÜHRER KEZÉBEN! Most az egyszer a vezető náci napilap nem túlzott. 1938. február 4-e fontos fordulópont volt a Harmadik Birodalom történetében, mérföldkő a háború felé vezető úton. Mondhatnánk, ezen a napon fejeződött be a náci forradalom. Hitler eltakarította az utolsó olyan konzervatívokat, akik útjában álltak az ő kurzusának, pedig ő már régen elszánta magát, hogy nyomban elindul, mihelyt Németország megfelelően fel lesz fegyverkezve. Blomberget, Fritschet és Neurathot még Hindenburg és a régi iskolához tartozó konzervatívok juttatták posztjukra annak érdekében, hogy fékezzék a náci túlkapásokat, Schacht pedig később csatlakozott hozzájuk. A kül- és a gazdaságpolitika irányításáért, valamint Németország katonai hatalmáért folyó harcban azonban nem bizonyultak Hitler méltó ellenfeleinek. Schacht kiszállt a játszmából, Neurath pedig félreállt. Tábornoktársai 81

Milton Shulman szerint (Defeat in the West, lO.o.) maga Hitler járt közben az első Frau von Brauchitschnál, hogy megszerezze beleegyezését a válásba, és segített az asszony anyagi igényeinek kielégítésében is, amivel személyes lekötelezettjévé tette a hadsereg főparancsnokát. Forrásként Schulman a kanadai hadsereg felderítő szolgálatának jelentését adja meg. t Annak érdekében, hogy elterelje a figyelmet a katonai válságról, és megőrizzen valamennyit Neurath bel- és külföldi presztízséből, Hitler Göring javaslatára létrehozta az ún. Titkos Kormánytanácsot (Geheimer Kabinettsrat), amelynek célja a Führer február 4-i rendelete szerint az volt, hogy „tanácsokkal szolgáljon számára a külpolitika irányításában”. Elnökévé Neurathot nevezték ki, tagjai pedig Keitel és a három fegyvernem irányítói, valamint a kormány legfontosabb tagjai és a párt fő vezetői voltak. Goebbels propagandagépezete nagy lármát csapott körülötte, egyfajta szuperkabinet képét keltette róla, s azt, hogy Neurathot voltaképpen előléptették. A valóságban a Titkos Kormánytanács puszta fikció volt: sohasem létezett. Göring Nürnbergben így vallott: „Persze, hogy nem létezett a valóságban semmiféle ilyen kabinet, de a kifejezés jól hangzott, és mindenki azt képzelte, jelent valamit... Eskü alatt kijelentem, hogy a Titkos Kormánytanács soha nem ült össze, egyetlen percre sem.”12

nyomásának engedelmeskedve Blomberg lemondott. Fritsch, bár gengszterstílusban keverték gyanúba, az ellenszegülés egyetlen gesztusa nélkül vette tudomásul menesztését. Tizenhat vezető tábornok alázatosan fogadta a maga és Fritsch eltávolítását. A tisztikaron belül volt ugyan szó egy katonai puccsról, ám az szó is maradt. Hitler az élete végéig megőrizte megvetését a porosz katonatisztek kasztja iránt, s e megvetés teljesen jogosnak bizonyult. Ε kaszt szinte hang nélkül elnézte von Schleicher és von Bredow tábornokok meggyilkolását, most pedig tétlenül lenyelte vezetőinek leváltását. Nincs-e tele Berlin a helyükre pályázó fiatalabb tábornokokkal, akik buzgón szolgálnák a Führert? Hol van a hadsereg tisztjeinek nevezetes szolidaritása? Hát nem mítosz az egész? Ε téli napig, 1938. február 4-ig bezárólag a hadsereg öt esztendőn át rendelkezett a Hitler és a Harmadik Birodalom megdöntéséhez szükséges fizikai erővel. Miért nem tette meg 1937. november 5-e után, amikor értesült arról, hová vezeti őket és a nemzetet Hitler? A választ maga Fritsch adta meg a bukása után. 1938. december 18-án a Soltau melletti Achtenbergben, a hadseregtől nyugdíjba vonulása után kapott udvarházában vendégül látta von Hassell leváltott nagykövetet. Hassell feljegyezte naplójába Fritsch „nézeteinek lényegét”: „Ez az ember – Hitler – Németország jó és rossz végzete. Ha most a szakadékba zuhan – Fritsch ezt hiszi –, akkor mindannyiunkat magával fog rántani. Semmit nem tehetünk.”13

Most, hogy a külpolitika, a gazdaságpolitika és a katonapolitika egyedül az ő kezében összpontosult, a fegyveres erők pedig közvetlenül a parancsnoksága alá kerültek, Hitler elindult végzetes útján. Miután úgy szabadult meg Fritschtől, hogy nem tette lehetővé számára a neve tisztára mosását, most megkésve mégis alkalmat adott rá: felállított egy katonai becsületbíróságot, hogy vizsgálja ki Fritsch ügyét. Göring marsall volt a bíróság elnöke, oldalán pedig a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet főparancsnokai, von Brauchitsch tábornok és Raeder tengernagy, valamint a Legfelső Hadbíróság két hivatásos bírája foglalt helyet. A sajtó és a nyilvánosság kizárásával folytatott ppr 1938 március 10-én kezdődött Berlinben, ám az eljárást hirtelen még aznap felfüggesztették. Az előző nap késő éjjelén olyan hír érkezett Ausztriából, ami élete egyik legnagyobb dührohamába kergette a Führert.82 Göring marsall és von Brauchitsch tábornok jelenlétére máshol támadt sürgős szükség.

11. AZ ANSCHLUSS: AUSZTRIA ELRABLÁSA Az 1937. esztendő vége felé, mivel hírlapi tudósítóból rádiótudósító lettem, Berlinből Bécsbe tettem át székhelyemet, abba a városba, amelyet ifjú tudósítóként egy évtizeddel azelőtt ismertem meg. Noha a döntő fontosságú következő három év jó részét Németországban töltöttem, új megbízatásom, amelynek megfelelően az egész kontinentális Európa híreivel kellett foglalkoznom, bizonyos rálátást nyújtott a Harmadik Birodalomra, és véletlenül épp azokba a szomszédos országokba hívott a munkám, amelyek a hitleri agresszió áldozataivá váltak, méghozzá vagy közvetlenül az agresszió előtt, vagy éppen alatta. Azokban az időkben ide-oda utaztam Németország és a Hitler dühének célpontjául éppen kiszemelt egyik vagy másik ország között, s így első kézből nyertem élményeimet a most leírandó eseményekkel kapcsolatban, amelyek elkerülhetetlenül vezettek az emberiség legnagyobb és legvéresebb háborújához. Bár e történéseket közvetlen közelből kísértük figyelemmel, megdöbbentő, hogy valójában milyen keveset tudtunk a körülményekről. Az intrikák, a manőverek, az árulások, a végzetes döntések és pillanatnyi megingások, valamint az események sorát befolyásoló főszereplők megbeszélései titokban, a felszín alatt történtek, rejtve a külföldi diplomaták, 82

Harminchat órával később, amikor Papen a berlini kancelláriára érkezett, a Führert még mindig „a hisztéria határán” lévő állapotban látta viszont. ( Papen, Memoirs, 428.o.)

újságírók és kémek árgus szemei elől, ennélfogva tehát évekig nagyrészt ismeretlenek maradtak a részt vevő keveseken kívül mindenki más számára. Várnunk kellett, amíg a történet össze nem állt a titkos dokumentumok tömegéből és a dráma életben maradt szereplőinek (akik közül a legtöbben nem voltak szabad emberek; sokan közülük náci koncentrációs táborokba kerültek) beszámolóiból. Ami az itt következő oldalakon olvasható, nagyrészt az 1945 óta összegyűlt tényszerű bizonyítékokon alapul. De egy ilyen jellegű történet narrátorának talán hasznára válik, hogy személyesen is jelen lehetett a fő krízisek és fordulópontok idején és helyszínén. így például történetesen éppen Bécsben tartózkodtam azon az 1938. március 12-ére virradó emlékezetes éjszakán, amikor Ausztria megszűnt létezni. Akkor már több mint egy hónapja mély nyugtalanság nyomasztotta a Duna-parti szép barokk várost, amelynek lakói egyébként vonzóbbak és kedélyesebbek voltak, és sokkal jobban élvezték is az életet mint olyat, mint bármely más nemzet, amelyet valaha ismertem. Dr. Kurt von Schuschnigg, az osztrák kancellár később „a négy heti agónia” periódusaként idézte fel a február 12-e és március 11-e közé eső időt. Amióta megszületett az 1936. július 11-én kötött osztrák-német szerződés, amelynek keretein belül Schuschnigg egy titkos záradékban messze ható engedményeket tett az osztrák nácik javára,83 Franz von Papen, Hitler rendkívüli bécsi követe tovább folytatta Ausztria függetlenségének aláaknázása és az országnak a náci Németországgal való egyesülése érdekében végzett munkáját. A Führernek 1936 végén küldött hosszú jelentésében beszámolt az addigi előrehaladásról, s így tett 1937-ben is. Ez alkalommal azonban hangsúlyozta, hogy „további haladás csakis a szövetségi kancellárra [Schuschnigg] gyakorolható létező legnagyobb nyomás segítségével érhető el”.1 Tanácsát, amire egyébként aligha volt szükség, nemsokára annyira szó szerint fogadták meg, hogy azt maga sem képzelte volna. 1937 folyamán a Berlinből pénzelt és ösztökélt ausztriai nácik folyamatosan erősítették terrorkampányukat. Majdnem minden napra esett egy bombamerénylet az ország valamelyik részén, s a hegyi tartományokban tömeges és gyakran erőszakos náci demonstrációk gyengítették a kormányzat helyzetét. írásos tervek kerültek napvilágra, amelyekből kiderült, hogy elődjéhez hasonlóan Schuschniggot is náci orgyilkosok készülnek lepuffantani. 1938. január 25-én az osztrák rendőrség behatolt egy Hetesbizottság nevű csoport irodájába. A csoportot azzal a céllal hozták létre, hogy békét teremtsen a nácik és az osztrák kormány között, a valóságban azonban az illegális náci alvilág központjaként működött. Az irodában Rudolf Hess, a Führer helyettese által szignált dokumentumokat találtak, amelyek egyértelművé tették, hogy az osztrák nácik forradalmat készülnek kirobbantani 1938 tavaszán, s amikor azt Schuschnigg megpróbálja letörni, a német hadsereg bevonul majd Ausztriába, úgymond megakadályozandó, hogy „németek német vért ontsanak”. Papen szerint az egyik ilyen dokumentumban az szerepelt, hogy őt magát, vagy katonai attaséját, Muff altábornagyot kellene a helyi náciknak meggyilkolniuk, hogy ezzel jogcímet teremtsenek a német beavatkozásra.2 A világfi Papent már az a felismerés sem kifejezetten szórakoztatta, hogy, a berlini pártvezetők utasítására immár másodszor került a neve a náci orgyilkosok halállistájára, de még rosszabbul esett neki az a telefonhívás, amelyet február 4-én este kapott a bécsi követségen. A berlini kancellária államtitkára, Hans Lammers volt a vonalban, s arról értesítette, hogy különleges ausztriai küldetése véget ért. Neurath, Fritsch és mások társaságában őt is kirúgták. „Szinte szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől” – emlékezett később Papen. 3 Annyira azért magához tért, hogy rájöjjön: Hitler drasztikusabb akcióra szánta el magát Ausztriával kapcsolatban most, hogy Neurath, Fritsch és Blomberg már nem állt az útjában. Mi több, Papen annyira magához tért, hogy elhatározta: „valami diplomatától szokatlan” lépésre szánja el magát, ahogyan ő fogalmazta. Úgy döntött, hogy „biztos helyre” (mint később kiderült, Svájcba) menekíti Hitlerrel folytatott teljes levelezésének másolatát. „Túl jól ismertem már a 83

Lásd feljebb, 183. o.

Harmadik Birodalom rágalmazó kampányait” – írja. Láttuk már, hogy 1934 júniusában valóban szinte véletlenül élt túl egy ilyet. Papen elbocsátása Schuschnigg számára is figyelmeztetés volt. Nem egészen bízott a nyájas modorú egykori lovassági tisztben, de gyorsan felismerte, hogy Hitler valami rosszabbra készül, mert nem elég már neki, hogy a nyakára küldte a ravasz nagykövetet, aki azért legalább buzgó katolikus volt, mint maga Schuschnigg is, sőt úriember. Az utóbbi'néhány hónapban az európai diplomácia eseményei nem kedveztek Ausztriának. A Róma–Berlin tengely születése óta Mussolini közelebb került Hitlerhez, és ahhoz képest, hogy Dollfuss meggyilkolásakor azonnal felvonultatott négy hadosztályt a Brenner-hágóhoz, hogy ráijesszen a Führerre, most már kevésbé törődött azzal, hogy megőrizze a kis Ausztria függetlenségét. A Chamberlain vezetésével Hitler megbékítését célzó új politikai kurzust indító Anglia és a súlyos belpolitikai harcokba süllyedt Franciaország sem mutatott újabban nagy hajlandóságot Ausztria függetlenségének megvédésére abban az esetben, ha Hitler lecsapna az országra. Most pedig Papennal együtt eltűntek a színről a német külügyminisztérium és hadsereg konzervatív vezetői is, akik némi korlátozó hatást gyakoroltak Hitler égbe szökő ambícióival szemben. A szűk látókörű, ám a maga korlátai közt intelligensnek mondható és mellesleg felettébb jól informált Schuschnigg kevés illúziót táplált a romló helyzettel kapcsolatban. Ugyanúgy, mint azután, hogy a nácik meggyilkolták Dollfusst, most is úgy érezte, eljött az ideje annak, hogy tovább békítse a német diktátort. Noha Papen nem viselt már hivatalt, mégis ő nyújtotta a lehetőséget. Soha nem volt az az ember, aki rossz néven veszi a felülről érkező pofont, így hát már elbocsátásának másnapján Hitlerhez sietett, hogy „valamilyen képet nyerjek arról, hogy mi folyik éppen”. Február 5-én Berchtesgadenben a tábornokokkal folytatott huzakodásban „kimerült és zavart” Führert talált. Hitler azonban roppant erős regenerációs képességgel rendelkezett, s a kirúgott követ hamarosan fel tudta ébreszteni az érdeklődését egy javaslattal, amelyet már két héttel korábban tett berlini látogatásakor is felvetett: miért ne intézhetné el Hitler személyesen a dolgot Schuschniggal? Hívják meg Berchtesgadenbe, hogy személyesen tárgyalhassanak! Hitler érdekesnek találta az ötletet. Megfeledkezve arról, hogy Papent már elbocsátotta posztjáról, megparancsolta neki, hogy térjen vissza Bécsbe, és szervezze meg a találkozót. Schuschnigg készséggel beleegyezett, ám gyenge tárgyalási pozíciója ellenére is lefektetett néhány feltételt. Előzetes tájékoztatást követelt arról, hogy Hitler egészen pontosan milyen témákról kíván tárgyalni vele, valamint biztosítékot arról, hogy életben marad az 1936. július 11-én kötött szerződés, amelyben Németország megígérte, hogy tiszteletben tartja Ausztria függetlenségét, és nem avatkozik be a belügyeibe. Ezen kívül a találkozó végén kiadott nyilatkozatnak is meg kell erősítenie azt, hogy mindkét ország tiszteletben tartja az 1936-os szerződést. Schuschnigg nem akart ismeretlen kockázatot vállalni, amikor besétál az oroszlán barlangjába. Papen az Obersalzbergre sietett, hogy Hitlerrel beszéljen, s a Führer ígéretével tért vissza Bécsbe: az 1936-os szerződés érvényben marad, és Hitler csupán „az ennek aláírása óta folyamatosan fennálló félreértések és súrlódási pontok” megbeszélését óhajtja. Ez nem volt ugyan az a pontos napirend, amit az osztrák kancellár kért, Schuschnigg mégis azt mondta, elégedett a válasszal. A találkozó időpontját február 12-ének84 délelőttjére tűzték ki, 11-én este tehát Guido Schmidt külügyminiszter-helyettes kíséretében Schuschnigg a legnagyobb titokban különvonattal Salzburgba utazott, ahonnan gépkocsin kelt át a német határon, s másnap reggel felkereste Hitlert Berchtesgadenben. Utazása végzetesnek bizonyult. 84

Történetesen éppen ez a nap volt annak a negyedik évfordulója, hogy a Dollfuss-kormány, melynek Schuschnigg is tagja volt, likvidálta az osztrák szociáldemokratákat. 1934. február 12-én tizenhétezer kormánykatona és fasiszta milicista vette tüzérségi tűz alá a bécsi munkáslakásokat. Az esetnek ezer halálos, valamint három-négyezer sebesült férfi, női és gyermekáldozata volt. Ausztriában eltörölték a demokratikus politikai szabadságot, és először Dollfuss, majd Schuschnigg alatt is klerikális-fasiszta diktatúrában élt az ország. Ez kétségtelenül enyhébb volt, mint a náci változat, amint azt készséggel tanúsíthatjuk mindahányan, akik abban az időben Berlinben és Bécsben egyaránt dolgoztunk. A rendszer mégis megfosztotta az osztrák népet politikai szabadságától, és nagyobb elnyomás alá helyezte, mint amilyet a monarchia utolsó évtizedeiben a Habsburgok alatt ismertek. Bővebben erről a Midcentury Journey c. művemben írtam.

AZ 1938. FEBRUÁR 12-1 BERCHTESGADENI TALÁLKOZÓ Papen a határon bukkant fel, hogy fogadja osztrák vendégeit, és Schuschnigg szerint „a lehető legjobb kedvében” volt a fagyos téli reggelen. Biztosította a vendégeket, hogy Hitler aznap kiváló hangulatban van. Ezután következett az első figyelmeztető hang: Papen joviálisán közölte az osztrákokkal, hogy a Führer reméli, nem veszik rossz néven három egészen véletlenül odaérkezett tábornok jelenlétét a Berghofban. A három tábornok: Keitel, az OKW új főnöke, Reichenau, a bajor-osztrák határon állomásozó erők parancsnoka, valamint Sperrle, a légierő e földrajzi területen illetékes vezetője. Papen később úgy emlékezett, hogy vendégeinek „ez az információ kevéssé volt az ínyükre”. Schuschnigg azt írja, hogy közölte a követtel: nincs kifogása a tábornokok jelenléte ellen, kiváltképpen mivel „nemigen van más választásom”. A jezsuitáknál iskolázott értelmiségi lévén felfigyelt a vészjelre. így sem lehetett azonban felkészülve az elkövetkezőkre. A rohamosztagosok barna egyenzubbonyát és fekete nadrágot viselő Hitler, oldalán a három tábornokkal, a villa lépcsőjén üdvözölte Ausztria kancellárját és annak kísérőjét. Schuschnigg úgy érezte, hogy az üdvözlés barátságos, de formális volt. Pillanatokon belül kettesben találta magát a német diktátorral a tágas emeleti dolgozószobában, amelynek nagy panorámaablakai a méltóságteljes, hófödte csúcsú alpesi hegyekre és azokon túl mindkét férfi szülőföldjére, Ausztriára néztek. A negyvenegy esztendős Karl von Schuschniggról minden ismerője egyetért abban, hogy kifogástalan óvilági osztrák modorral rendelkezett, s egészen természetes volt részéről, hogy a társalgást a pompás kilátásról, az aznapi szép időről szóló valamilyen kedves aprósággal indítsa, vagy például azzal, hogy ez a szoba kétségkívül sok döntő jelentőségű értekezlet színhelye volt már. Adolf Hitler azonban közbevágott: – Nem azért jöttünk itt össze, hogy a kilátásról, vagy a szép időről beszéljünk! – Ezután kitört a vihar. Az osztrák kancellár későbbi tanúvallomása szerint a következő két órás „társalgás valamelyest egyoldalú volt”.85 Ön mindent megtett annak érdekében, hogy ne folytasson baráti politikát [füstölgött Hitler] ... Ausztria egész története egyetlen megszakítás nélküli, folyamatos árulás! A múltban is így volt, és ma sem jobb a helyzet. És itt rögtön elmondhatom önnek, Herr Schuschnigg: teljes mértékben elszántam magam arra, hogy ennek véget vetek. A Német Birodalom a nagyhatalmak közé tartozik, és senki nem fogja felemelni a hangját akkor, ha a Birodalom rendezi határproblémáit!

A Hitler kitörésétől megrendült halk szavú osztrák kancellár megpróbált békülékeny maradni, ugyanakkor megvetni a lábát is. Azt mondta, hogy Ausztriának a német történelemben játszott szerepéről alkotott véleménye eltér a házigazdáétól. – Ε tekintetben Ausztria szerepe számottevő volt! – állította. HITLER: Abszolúte semmi! Én mondom önnek, hogy abszolúte semmi! A történelem folyamán Ausztria örökké elszabotált minden nemzeti eszmét; sőt e szabotázs volt a Habsburgok és a katolikus egyház legfőbb tevékenysége.86 SCHUSCHNIGG: Azzal együtt, birodalmi kancellár úr, sok olyan osztrák hozzájárulás történt a német kultúrához, amelyet nem lehet elválasztani annak általános képétől. Vegyünk példának egy olyan embert, mint Beethoven... HITLER: Óh, Beethovent? Hadd mondjam meg önnek, hogy Beethoven az alsó Rajna-vidékről származott! SCHUSCHNIGG: Mégis Ausztriát választotta hazájául ő is, mint annyian... HITLER: Az meglehet. Újra azt mondom önnek, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Nekem 85

Később dr. Schuschnigg emlékezetből írásban összefoglalta az egyoldalú párbeszéd általa „fontosnak tartott részeinek” kivonatát, és noha feljegyzése nem szóról szóra követi az elhangzottakat, mégis meggyőzően cseng mindazok számára, akik hallották és tanulmányozták Hitler számtalan szóbeli megnyilvánulását. Lényegét pedig nemcsak a rákövetkező események igazolják, hanem azok is, akik aznap jelen voltak a Berghofban: Papen, Jodl és Guido Schmidt. Leírásomban Schuschniggnak az Austrian Requiem című könyvében foglaltakat és a nürnbergi perben a találkozóról szóló írásos vallomását4 használom fel. 86 Nyilvánvaló, hogy Hitlernek az osztrák-német történelemmel kapcsolatos téveszméi, amelyeket, mint a korábbi fejezetekben láttuk, Linzben és Bécsben szedett fel, változatlanok maradtak.

történelmi küldetésem van, és ezt a küldetést betöltöm, mert erre jelölt ki a Gondviselés ... Aki nincs mellettem, azt eltiporjuk ... A legnehezebb utat választottam, amire német ember valaha is lépett; Németország történelmének legnagyobb eredménye az enyém, nagyobb, mint bármelyik más német teljesítménye. És tudja meg, hogy nem erővel értem ám el! A népem szeretete visz magával... SCHUSCHNIGG: Birodalmi kancellár úr, ezt tökéletesen hajlandó vagyok elhinni önnek.

Ez így folyt még egy órán át, majd Schuschnigg megkérte ellenlábasát, hogy sorolja fel panaszait. – Mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy amennyire lehetséges, eltávolítsuk az akadályokat a jobb megértés útjából – mondta. HITLER: Ezt mondja ön, Herr Schuschnigg. Én viszont azt mondom önnek, hogy így vagy úgy, de meg fogom oldani az úgynevezett osztrák problémát! Ezután hosszú tirádába kezdett Ausztria ellen, amiért az megerősítette határát Németországgal szemben. Schuschnigg tagadta a vádat. HITLER: Idefigyeljen, ugye nem igazán gondolja azt, hogy egyetlen követ is megmozdíthat Ausztriában anélkül, hogy már másnap ne hallanék róla? ... Csak parancsot kell adnom, és egyetlen éjszaka leforgása alatt az ön nevetséges védműveit szilánkokra robbantják! Ugye nem hiszi komolyan, hogy fél órára is feltarthat? ... Nagyon szeretném megkímélni Ausztriát ettől a sorstól, mert az ilyen akció vérontással járna. A hadsereg után bevonulna az én SA-m, meg az Osztrák Légió, és senki nem tudja majd megakadályozni őket az igazságos bosszújukban, még én sem! Ε fenyegetőzés után Hitler emlékeztette Schuschniggot (akit durva módon mindig a nevén szólított meg, és nem használta a titulusát, ahogyan a diplomáciai udvariasság követelte volna) Ausztria elszigeteltségére és az ebből következő tehetetlenségére. HITLER: Egy pillanatig se gondolja, hogy bárki a világon keresztezheti a döntéseimet! Olaszország? Mussolinival egy véleményen vagyunk ... Anglia? Anglia a kisujját sem fogja megmozdítani Ausztriáért... Hát Franciaország? Mint mondta, Franciaország megállíthatta volna Németországot a Rajna-vidéken, „és akkor vissza kellett volna vonulnunk. De most már túl késő Franciaország számára!” Végül: HITLER: Még egyszer, de most már utoljára lehetőséget adok önnek a megegyezésre, Herr Schuschnigg. Vagy most találunk megoldást, vagy elszabadulnak az események ... Gondolja meg, Herr Schuschnigg, gondolja meg jól! Csak ma délutánig várhatok... Schuschnigg megkérdezte a német diktátortól, hogy pontosan mik a feltételei. – Délután megbeszélhetjük – felelte Hitler.

Schuschnigg valamelyest meglepetten észlelte, hogy Hitler „kiváló hangulatban” volt az ebéd alatt. Monológjában házakról és lovakról beszélt. Fel fogja építeni a világon valaha látott legmagasabb felhőkarcolókat. – Meglátják majd az amerikaiak, hogy Németország nagyobb és jobb épületeket emel, mint az Egyesült Államok! – jegyezte meg Schuschniggnak. Papen megfigyelte, hogy a zaklatott osztrák kancellár „aggódónak tűnt, és elkalandozott a figyelme”. A láncdohányos Schuschniggnak nem volt szabad Hitler jelenlétében rágyújtania. Az egyik szomszédos szobában elfogyasztott kávé után azonban Hitler kimentette magát, és Schuschnigg végre rágyújthatott. Arra is alkalma nyílt, hogy közölje a rossz hírt külügyminiszterhelyettesével, Guido Schmidttel. Nemsokára azonban tovább romlott a helyzet. Egy apró előszobában két órán át várakoztatták a két osztrákot, majd bevezették őket Ribbentrop, az új német külügyminiszter és Papen elé. Ribbentrop átnyújtott nekik egy gépírással készült kétoldalas „egyezménytervezetet”, közölte velük, hogy ez az irat tartalmazza Hitler végső követeléseit, amelyekről a Führer tárgyalni sem hajlandó. Azonnal alá kell írni! Schuschnigg azt mondja, megkönnyebbült, hogy végre valami konkrétumot kapott Hitlertől. Amint azonban átfutotta az iratot, elszállt a megkönnyebbülése. Ultimátumot kapott a németektől, hogy gyakorlatilag egy héten belül adja át a náciknak Ausztria kormányzását! Meg kell szüntetni az osztrák náci párt betiltását, amnesztiában részesíteni minden börtönben ülő nácit, és belügyminiszterré kinevezni a nácibarát bécsi ügyvédet, dr. Seyss-Inquartot a rendőrségre, valamint a titkosszolgálatra kiterjedő hatáskörrel. Egy másik nácibarátot, GlaiseHorstenaut hadügyminiszterré kell kinevezni, továbbá számos intézkedés, köztük száz tiszt szisztematikus cseréje segítségével szorosabb kapcsolatot kell kiépíteni az osztrák és a német

hadsereg között. „Előkészületeket kell tenni az osztrák gazdasági rendszernek a németbe való asszimilálására – szólt a végső követelés. – Ε célból pénzügyminiszterré kell kinevezni dr. Fischböck urat.”5 Schuschnigg, mint később írja, azonnal látta, hogy az ultimátum elfogadása Ausztria függetlenségének a végét jelentené. Ribbentrop azt tanácsolta, hogy azonnal fogadjam el a követeléseket. Tiltakoztam, és emlékeztettem a Berchtesgadenbe jövetelem előtt von Papennal kötött megállapodásomra, továbbá egyértelműen Ribbentrop tudtára adtam, hogy nem vagyok hajlandó ilyen lehetetlen követelésekkel foglalkozni ...6

De aláírni hajlandó-e őket? Az, hogy nem volt rájuk felkészülve, még egy Ribbentropkaliberű fafej előtt is világos volt. A kérdés csak az volt, hogy aláírni vajon hajlandó lesz-e őket? Ebben a döntő és nehéz pillanatban a fiatal osztrák kancellár gyengülni kezdett. Saját beszámolója szerint félénken megkérdezte, hogy „számíthatunk-e Németország jóindulatára, legalább szándékában áll-e a birodalmi kormánynak betartani az egyezmény ráeső részét”.7 Emlékezete szerint „pozitív” választ kapott. Ezután Papen látott neki Schuschnigg megdolgozásának. A kígyó ravaszságú követ elismeri, hogy „döbbenten” olvasta el az ultimátumot. Az okmány „jogtalan beavatkozás volt Ausztria szuverenitásába”. Schuschnigg azt mondja, hogy Papen bocsánatot kért tőle, és a követelések feletti „teljes meglepetését” fejezte ki. Mindazonáltal azt tanácsolta az osztrák kancellárnak, hogy írja alá az okmányt. Felvilágosított továbbá, hogy nyugodt lehetek: Hitlernek gondja lesz rá, hogy amennyiben aláírok, és teljesítem e feltételeket, Németország attól fogva hű marad ehhez az egyezményhez, és Ausztriának nem lesz semmiféle további nehézsége.8 Mint a fenti közlésekből (ez az utolsó egyébként a nürnbergi perben tett írásos tanúvallomásából való) kiviláglik, Schuschniggnak nemcsak gyengült az ellenállása, de végül naivnak is bizonyult. Volt még egy utolsó lehetősége az ellenállásra. Ismét Hitler színe elé rendelték. A Führer izgatottan járkált fel s alá dolgozószobájában. HITLER: Herr Schuschnigg ... itt az okmánytervezet. Nincs mit megbeszélni rajta. Egyetlen vesszőt sem fogok megváltoztatni benne. Vagy aláírja így, ahogy van, és három napon belül teljesíti a követeléseimet, vagy elrendelem az ausztriai bevonulást.9 Schuschnigg megadta magát. Azt mondta Hitlernek, hogy hajlandó az aláírásra. Emlékeztette azonban, hogy az osztrák alkotmány értelmében csak a köztársasági elnök rendelkezik az efféle egyezmény elfogadásához és végrehajtásához szükséges törvényes hatalommal. Ezért ő ugyan hajlandó arra, hogy kérelmezze az elnöktől az egyezmény elfogadását, garanciát azonban nem adhat rá. – Garantálnia kell! – kiabálta Hitler. – Nem tehetem, birodalmi kancellár úr! – válaszolta saját emlékezete szerint Schuschnigg.10

Erre a válaszra Hitler mintha elveszítette volna az önuralmát [idézte fel később Schuschnigg a történteket]. A kétszárnyú ajtóhoz rohant, kitárta, és elkiáltotta magát: – Keitel tábornok! – Majd visszafordult felém, és azt mondta: – Önt majd később hívatom.11 Ez színtiszta blöff volt, de a zaklatott osztrák kancellár, akit egész nap nem engedtek megfeledkezni a tábornokok jelenlétéről, talán nem jött rá a trükkre. Papen azt meséli, hogy Keitel később elmondta: Hitler szélesen vigyorgott rá, amikor berohant megkérdezni, mi a parancs. – Nincs parancs! – kuncogott Hitler. – Csak azt akartam, hogy itt legyen! A Führer dolgozószobája előtt várakozó Schuschniggra és dr. Schmidtre azonban hatott a színjáték. Schmidt suttogva megjegyezte, hogy nem lepődne meg, ha öt percen belül mindkettőjüket letartóztatnák. Harminc perc telt el, mielőtt Schuschniggot ismét a Führer elé vezették.

Úgy döntöttem, hogy életemben először meggondolom magam [mondta Hitler]. De figyelmeztetem önt, hogy ez az utolsó lehetősége! További három napot adok önnek a megállapodás végrehajtására.12

Ennyi engedményt tett a német diktátor, s búr a végső változat szövegezésén enyhítettek valamennyit, Schuschnigg későbbi tanúvallomása szerint a változtatások jelentéktelenek voltak. Schuschnigg aláírta Ausztria halálos ítéletét. Jellemének megfelelően ki-ki másként – s gyakran meglepően – viselkedik, amikor nagy nyomás alá kerül. Kevesen kételkednének abban, hogy a viszonylag fiatal kora ellenére a politikai birkózás veteránjának számító Schuschnigg, aki azt is megélte, hogy a nácik meggyilkolták a főnökét, bátor férfi volt. Ezzel együtt az a tény, hogy 1938. február 12-én, a fegyveres támadás borzalmas fenyegetésének hatására kapitulált Hitler előtt, kétségeket hagyott honfitársaiban, valamint e végzetes kor megfigyelőiben és a történészekben egyaránt. Szükséges volt a megadás? Nem volt alternatíva? Meggondolatlan volna, aki NagyBritanniának és Franciaországnak a hitleri agresszióval szembeni későbbi magatartása alapján azzal érvelne, hogy e két állam talán Ausztria segítségére sietett volna, ha Hitler ott és akkor bevonul. Ám eddig a pillanatig Hitler még nem tört a német határokon túlra, és sem a saját népét, sem a világot nem készítette fel az efféle indokolatlan agresszióra. Maga a német hadsereg is felkészületlen volt egy Nagy-Britannia és Franciaország beavatkozása esetén kitörő háborúra. Néhány héten belül a berchtesgadeni „egyezmény” hatására Ausztriát annyira elgyengítették a helyi nácik és a német intrikák, hogy Hitler a külföldi beavatkozás sokkal kisebb kockázatával kebelezhette be, mint tehette volna február 12-én. Maga Schuschnigg, mint később írja, felismerte, hogy Hitler feltételeinek elfogadása „semmi egyéb, mint az osztrák kormány függetlenségének teljes feladása”. Lehet, hogy belekábult a megpróbáltatásba. Miután fenyegetésekkel kizsarolt aláírásával feladta országa függetlenségét, furcsa társalgásba keveredett Hitlerrel, amelyet később a könyvében is megörökített. – Hisz benne, birodalmi kancellár úr – kérdezte –, hogy korunk különböző válságai a világban békés módon is . megoldhatók? – A Führer ostoba választ adott: megoldhatók, „ha megfogadják a tanácsaimat”. Schuschnigg erre valószínűleg minden gúny nélkül így reagált: – Pillanatnyilag a világhelyzet felettébb ígéretesnek tűnik, nem gondolja?13 Hihetetlen, hogy ilyen pillanatban ilyen kijelentést tegyen valaki, de a legyőzött osztrák kancellár azt állítja, hogy ezt mondta. Hitler ezek után újabb adag megaláztatást mért ki a számára. Amikor Schuschnigg azt javasolta, hogy a találkozójukról szóló sajtójelentésben említsék meg, hogy tárgyalásuk megerősítette az 1936 júliusában kötött egyezményt, Hitler így kiáltott: – Azt már nem! Előbb önnek még teljesítenie kell a megállapodásunk feltételeit! A sajtó számára annyit fogunk kiadni, hogy „a mai napon a Führer és birodalmi kancellár a Berghofban tárgyalt az osztrák szövetségi kancellárral”. Ennyit! A Führer vacsorameghívását elhárítva Schuschnigg és Schmidt autón ment vissza a hegyekből Salzburgba. Szürke, ködös este volt. A mindenütt ott lévő Papen egészen a határig elkísérte őket, és kissé kényelmetlenül érezte magát a visszaemlékezésében „súlyos csend” kifejezéssel jellemzett légkörben. Mégsem tudta megállni, hogy ne próbálja meg felvidítani osztrák barátait. – Nohát, most látták, milyen tud lenni néha a Führer! – kiáltott fel. – De biztos vagyok benne, hogy legközelebb egészen másmilyen lesz! Tudják, a Führer abszolút elragadó is tud ám lenni!87

A NÉGY HETI AGÓNIA: 1938. FEBRUÁR 12 - MÁRCIUS 11 Hitler három napot engedélyezett Schuschniggnak arra, hogy február 15-ig, keddig bezárólag „kötelező érvényű választ” küldjön neki arról, hogy végrehajtja az ultimátumban megadott feltételeket, és február 18-ig bezárólag további három napot a tényleges végrehajtásra. 87

Papen változata (lásd: Memoirs, 240.O.) valamelyest különbözik ettől, de Schuschniggé igazabbnak tűnik.

Schuschnigg február 13-án délelőtt visszatért Bécsbe, ahol azonnal felkereste Miklas köztársasági elnököt. Wilhelm Miklas nehézkes, középszerű férfi volt: a bécsiek azt mondták róla, hogy életének fő teljesítménye az általa nemzett nagy számú gyermek. Rendelkezett azonban egyfajta paraszti szilárdsággal, és ebben az állami tisztségviselőként eltöltött ötvenkettedik esztendeje végén kitört válságban minden más osztráknál több bátorságot tanúsított. Hajlandó volt arra, hogy engedményeket tegyen Hitlernek, például abban, hogy amnesztiában részesíti az osztrák nácikat, de csökönyösen megtagadta, hogy Seyss-Inquart kezébe adja a rendőrséget és a hadsereget. Makacskodását Papen február 14-én hűen jelentette Berlinbe. Közölte, hogy Schuschnigg reméli: „holnapra legyőzheti az elnök ellenállását”. Még aznap este 7 órakor Hitler jóváhagyta a Keitel tábornok által készített parancsokat arra, hogy katonai nyomást gyakoroljanak Ausztriára: Terjesszenek olyan hamis, ám teljességgel hihető híreket, amelyek arra a következtetésre engednek vezetni, hogy katonai előkészületek folynak Ausztria ellen!14 Ami azt illeti, Schuschnigg alig távozott még Berchtesgadenból, amikor a Führer máris nekilátott a katonai akció tettetésének, hogy biztos lehessen benne: az osztrák kancellár azt fogja tenni, amit diktáltak neki. Jodl mindezt megörökítette naplójában: Február 13. Délután Keitel] tábornok a lakására kéreti C[anaris] tengernagyot és engem. Elmondja, hogy a Führer utasítást adott: 15-ig fenn kell tartani a katonai akciók tettetésével gyakorolt katonai nyomást. A megfelelő intézkedésekre történő javaslatokat telefonon terjesztjük jóváhagyásra a Führer elé. Február 14, A hatás gyors és erős. Ausztriában kialakul az a benyomás, hogy Németország komoly katonai előkészületekbe fogott.15

Jodl tábornok nem túlzott. A fegyveres invázióval történő fenyegetés hatására Miklas elnök beadta a derekát, és a türelmi idő utolsó napján, február 15-én Schuschnigg hivatalosan értesítette von Papen követet, hogy a berchtesgadeni megállapodást február 18-a előtt végre fogják hajtani. Február 16-án az osztrák kormány általános amnesztiát hirdetett a nácik, köztük a Dollfuss meggyilkolásáért elítéltek számára is, és nyilvánosságra hozta a kabinet átalakítását: Seyss-Inquart lett az állambiztonság minisztere. Másnap a náci miniszter Berlinbe sietett, hogy meglátogassa Hitlert, és átvegye utasításait. Seyss-Inquart, az első quisling kellemes modorú, értelmes fiatal bécsi ügyvéd volt, akit 1918 óta égetett az a vágy, hogy Ausztriát egyesülni lássa Németországgal. Ez az eszme népszerű volt a háború utáni első évek alatt. Már a fegyverszünetet követő első napon, 1918. november 12-én a Habsburg-monarchiát frissen megdöntő és az Osztrák Köztársaságot kikiáltó ideiglenes nemzetgyűlés is megpróbálkozott egyfajta Anschluss-szal, amikor megerősítette, hogy „a német Ausztria a Német Köztársaság komponens része”. A győzedelmes szövetséges hatalmak azonban ezt nem engedték kivitelezni, és mire 1933-ban Hitler hatalomra jutott, már semmi kétség nem maradt a felől, hogy az osztrákok többsége ellene van annak, hogy kis országuk csatlakozzon a náci Németországhoz. A nürnbergi perben, ahol vádlottként szerepelt, SeyssInquart elmondta, hogy a nácik eltökélten kiálltak az Anschluss mellett, s ezért támogatta őket. Nem lépett be a pártba, s nem is vett részt annak túlzó kicsapongásaiban. Inkább a tiszteletre méltó kirakatember szerepét vállalta az osztrák nácik javára, s az 1936 júliusában kötött egyezményt követően, amikor is államtanácsosnak nevezték ki, Papen és más német hivatalos személyek és ügynökök segítségével arra koncentrálta erőfeszítéseit, hogy belülről bomlassza az államot. Furcsa módon úgy tűnik, hogy Schuschnigg és Miklas elnök egyaránt szinte mindvégig megbízott benne. Később a Schuschnigghoz hasonlóan buzgó katolikus Miklas bevallotta: kedvezően hatott rá az a tény, hogy Seyss „buzgó templomjáró”. Az osztrák kancellár szemében pedig a jelek szerint szintén a közös katolikus vallásuk volt a Seyss iránti bizalom alapja, valamint az a körülmény, hogy Schuschnigghoz hasonlóan Seyss-Inquart is egy tiroli Kaiserjäger ezrednél szolgált az első világháborúban, ahol súlyos sebesülést is szerzett. Sajnálatos módon Schuschnigg végzetes módon képtelennek bizonyult ara, hogy ennél mélyebb

alapokról kiindulva ítéljen meg valakit. Talán úgy gondolta, hogy egyszerű megvesztegetéssel kordában tarthatja majd náci miniszterét. Könyvében maga mondja el, milyen varázslatos hatást tett 500 dollár Seyss-Inquartra egy évvel azelőtt, amikor lemondással fenyegetőzött, majd e nevetséges összeg kézhez vételekor meggondolta magát. Schuschnigg azonban hamarosan ráébredt, hogy Hitler jóval nagyobb jutalommal kecsegteti az ambiciózus ifjú ügyvédet. Február 20-án Hitler elmondta régen várt beszédét a Reichstagban, amit január 30-ról halasztott el a Blomberg–Fritsch válság és saját ausztriai intrikái miatt. Bár melegen beszélt Schuschnigg „megértéséről” és az Ausztria és Németország közötti jobb megértés előmozdítása iránti „melegszívű hajlandóságáról” (e humbuggal nagy hatást gyakorolt Chamberlain brit miniszterelnökre), ám megeresztett egy figyelmeztetést is, amely ha Londonnak nem is tűnt fel, Bécsben – és Prágában – azonban nem talált süket fülekre. A velünk szomszédos államok közül kettőnek a területén több mint tízmillió német él... Egy dolog felől nem lehet kétség. A birodalomtól való politikai elkülönítettség nem vezethet a jogfosztottsághoz – azaz az önrendelkezés jogának elvesztéséhez. Egy világhatalom számára elviselhetetlen az a tudat, hogy szomszédságában olyan fajtársai élnek, akiket az egész nemzettel, annak sorsával és Weltanschauungjával vallott rokonszenvük vagy azonosságuk okán folyamatosan a legsúlyosabb szenvedéseknek tesznek ki. A német birodalom érdekkörébe tartozik, hogy megvédelmezze azokat a németeket, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy határaink mentén saját erejükből biztosíthassák politikai és lelki szabadságukat.16 Ez nyílt és nyilvános bejelentése volt annak, hogy mostantól Hitler a Harmadik Birodalom ügyének tekinti a hétmillió osztrák és a Csehszlovákiában élő hárommillió szudétanémet jövőjét. Schuschnigg négy nappal később, február 24-én válaszolt Hitlernek az osztrák Bundestag (ugyanúgy, mint a Reichstag esetében, e testület tagjait sem választották, hanem kinevezte őket egy egypárti, diktatórikus rezsim) előtt mondott beszédében. Bár Németország felé békülékeny hangot ütött meg, hangsúlyozta, hogy Ausztria elment az engedmények legvégső határáig, „ahol meg kell állnunk, és azt mondanunk: Eddig, és ne tovább!” Kijelentette, hogy Ausztria soha nem fogja önként feladni függetlenségét, és felkavaró kiáltással fejezte be beszédét: „Pirosfehér-piros (az osztrák zászló színe) mindhalálig!” (Németül rímel is a kifejezés.) „Számomra február 24. volt a döntő nap” – írta Schuschnigg a háború után. Aggódva várta, hogyan reagál majd elszánt beszédére a Führer. Papen másnap Berlinbe táviratozott. Azt javasolta, hogy a külügyminisztérium ne vegye a beszédet túl komolyan: Schuschnigg a saját belpolitikai pozíciójának visszaszerzése érdekében fejezte ki erősen nacionalista érzelmeit, mivel az általa Berchtesgadenben tett engedmények miatt Bécsben összeesküvést szerveznek a megdöntésére. Papen arról is tájékoztatta Berlint, hogy mind e közben Jodl tábornok nem túlzott. A fegyveres invázióval történő fenyegetés hatására Miklas elnök beadta a derekát, és a türelmi idő utolsó napján, február 15-én Schuschnigg hivatalosan értesítette von Papen követet, hogy a berchtesgadeni megállapodást február 18-a előtt végre fogják hajtani. Február 16-án az osztrák kormány általános amnesztiát hirdetett a nácik, köztük a Dollfuss meggyilkolásáért elítéltek számára is, és nyilvánosságra hozta a kabinet átalakítását: Seyss-Inquart lett az állambiztonság minisztere. Másnap a náci miniszter Berlinbe sietett, hogy meglátogassa Hitlert, és átvegye utasításait. Seyss-Inquart, az első quisling kellemes modorú, értelmes fiatal bécsi ügyvéd volt, akit 1918 óta égetett az a vágy, hogy Ausztriát egyesülni lássa Németországgal. Ez az eszme népszerű volt a háború utáni első évek alatt. Már a fegyverszünetet követő első napon, 1918. november 12-én a Habsburg-monarchiát frissen megdöntő és az Osztrák Köztársaságot kikiáltó ideiglenes nemzetgyűlés is megpróbálkozott egyfajta Anschluss-szal, amikor megerősítette, hogy „a német Ausztria a Német Köztársaság komponens része”. A győzedelmes szövetséges hatalmak azonban ezt nem engedték kivitelezni, és mire 1933-ban Hitler hatalomra jutott, már semmi kétség nem maradt a felől, hogy az osztrákok többsége ellene van annak, hogy kis országuk

csatlakozzon a náci Németországhoz. A nürnbergi perben, ahol vádlottként szerepelt, SeyssInquart elmondta, hogy a nácik eltökélten kiálltak az Anschluss mellett, s ezért támogatta őket. Nem lépett be a pártba, s nem is vett részt annak túlzó kicsapongásaiban. Inkább a tiszteletre méltó kirakatember szerepét vállalta az osztrák nácik javára, s az 1936 júliusában kötött egyezményt követően, amikor is államtanácsosnak nevezték ki, Paperi és más német hivatalos személyek és ügynökök segítségével arra koncentrálta erőfeszítéseit, hogy belülről bomlassza az államot. Furcsa módon úgy tűnik, hogy Schuschnigg és Miklas elnök egyaránt szinte mindvégig megbízott benne. Később a Schuschnigghoz hasonlóan buzgó katolikus Miklas bevallotta: kedvezően hatott rá az a tény, hogy Seyss „buzgó templomjáró”. Az osztrák kancellár szemében pedig a jelek szerint szintén a közös katolikus vallásuk volt a Seyss iránti bizalom alapja, valamint az a körülmény, hogy Schuschnigghoz hasonlóan Seyss-Inquart is egy tiroli Kaiserjäger ezrednél szolgált az első világháborúban, ahol súlyos sebesülést is szerzett. Sajnálatos módon Schuschnigg végzetes módon képtelennek bizonyult ara, hogy ennél mélyebb alapokról kiindulva ítéljen meg valakit. Talán úgy gondolta, hogy egyszerű megvesztegetéssel kordában tarthatja majd náci miniszterét. Könyvében maga mondja el, milyen varázslatos hatást tett 500 dollár Seyss-Inquartra egy évvel azelőtt, amikor lemondással fenyegetőzött, majd e nevetséges összeg kézhez vételekor meggondolta magát. Schuschnigg azonban hamarosan ráébredt, hogy Hitler jóval nagyobb jutalommal kecsegteti az ambiciózus ifjú ügyvédet. Február 20-án Hitler elmondta régen várt beszédét a Reichstagban, amit január 30-ról halasztott el a Blomberg–Fritsch válság és saját ausztriai intrikái miatt. Bár melegen beszélt Schuschnigg „megértéséről” és az Ausztria és Németország közötti jobb megértés előmozdítása iránti „melegszívű hajlandóságáról” (e humbuggal nagy hatást gyakorolt Chamberlain brit miniszterelnökre), ám megeresztett egy figyelmeztetést is, amely ha Londonnak nem is tűnt fel, Bécsben – és Prágában – azonban nem talált süket fülekre. A velünk szomszédos államok közül kettőnek a területén több mint tízmillió német él... Egy dolog felől nem lehet kétség. A birodalomtól való politikai elkülönítettség nem vezethet a jogfosztottsághoz – azaz az önrendelkezés jogának elvesztéséhez. Egy világhatalom számára elviselhetetlen az a tudat, hogy szomszédságában olyan fajtársai élnek, akiket az egész nemzettel, annak sorsával és Weltanschauungjával vallott rokonszenvük vagy azonosságuk okán folyamatosan a legsúlyosabb szenvedéseknek tesznek ki. A német birodalom érdekkörébe tartozik, hogy megvédelmezze azokat a németeket, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy határaink mentén saját erejükből biztosíthassák politikai és lelki szabadságukat.16

Ez nyílt és nyilvános bejelentése volt annak, hogy mostantól Hitler a Harmadik Birodalom ügyének tekinti a hétmillió osztrák és a Csehszlovákiában élő hárommillió szudétanémet jövőjét. Schuschnigg négy nappal később, február 24-én válaszolt Hitlernek az osztrák Bundestag (ugyanúgy, mint a Reichstag esetében, e testület tagjait sem választották, hanem kinevezte őket egy egypárti, diktatórikus rezsim) előtt mondott beszédében. Bár Németország felé békülékeny hangot ütött meg, hangsúlyozta, hogy Ausztria elment az engedmények legvégső határáig, „ahol meg kell állnunk, és azt mondanunk: Eddig, és ne tovább!” Kijelentette, hogy Ausztria soha nem fogja önként feladni függetlenségét, és felkavaró kiáltással fejezte be beszédét: „Pirosfehér-piros (az osztrák zászló színe) mindhalálig!” (Németül rímel is a kifejezés.) „Számomra február 24. volt a döntő nap” – írta Schuschnigg a háború után. Aggódva várta, hogyan reagál majd elszánt beszédére a Führer. Papen másnap Berlinbe táviratozott. Azt javasolta, hogy a külügyminisztérium ne vegye a beszédet túl komolyan: Schuschnigg a saját belpolitikai pozíciójának visszaszerzése érdekében fejezte ki erősen nacionalista érzelmeit, mivel az általa Berchtesgadenben tett engedmények miatt Bécsben összeesküvést szerveznek a megdöntésére. Papen arról is tájékoztatta Berlint, hogy mind e közben „Seyss-Inquart munkája... a terv szerint folyik”.17 Másnap Papen, akinek az Ausztriában hosszú éveken át folytatott körmönfont munkája beérőben volt, hivatalosan elbúcsúzott az osztrák kancellártól, és

Kitzbühelbe távozott síelni. Az osztrák rádió által is közvetített február 20-i Hitler-beszéd az egész Ausztriára kiterjedő náci tömegtüntetések sorozatát váltotta ki. Február 24-én, mialatt a rádió Schuschnigg válaszbeszédét közvetítette, Grazban egy megvadult, húszezer főnyi náci tömeg megszállta a főteret, letépte a hangosbeszélőket, leszaggatta az osztrák lobogót, és horogkeresztes német zászlót tűzött ki a helyébe. A Seyss-Inquart személyes irányítása alatt álló rendőrség semmiféle erőfeszítést nem tett a náci zavargások megfékezésére. Schuschnigg uralma megszűnőfélben volt. Nemcsak a politikai, hanem a gazdasági káosz is beköszöntött. Külföldiek és osztrákok egyaránt kivonták betétjeiket a bankokból. A nyugtalan külföldi cégek tömegesen mondták le osztrák megrendeléseiket. Az osztrák gazdaság egyik legfőbb támaszát jelentő külföldi turistákat is elijesztették az események az országból. Toscanini New Yorkból táviratozott, hogy „az ausztriai politikai fejlemények miatt” lemondja részvételét a külföldiek tízezreit odavonzó salzburgi fesztiválon. Oly kétségbeesetté vált a helyzet, hogy mint Schuschnigg később elárulta, Habsburg Ottó, a száműzetésben élő ifjú trónkövetelő belgiumi otthonából hozzá írt levelében a birodalmi hadsereg tisztjeként tett régi hűségesküjére emlékeztetve kérte: amennyiben véleménye szerint egy ilyen lépéssel megmenthető Ausztria, akkor nevezze ki őt kancellárrá. Végső kétségbeesésében Schuschnigg azokhoz az osztrák munkásokhoz fordult, akiknek a szakszervezeteit és politikai pártját, a szociáldemokrata pártot ő is elnyomva tartotta azóta, hogy 1934-ben Dollfuss brutálisan letörte őket. Ezek az emberek tették ki az osztrák szavazók 42 százalékát, és ha Ausztria kancellárja az elmúlt négy év alatt bármikor is képes lett volna a saját klerikális-fasiszta diktatúrája szűk horizontján túlra tekinteni, és megszerezni ezeknek az embereknek a támogatását egy mérsékelt, náciellenes, demokratikus koalíció céljára, akkor könnyen elintézhette volna a viszonylag apró kisebbséget jelentő nácikat. Schuschnigg azonban nem volt olyan kaliberű politikus, hogy megtegye ezt a lépést. Sok más európaihoz hasonlóan ez a magánemberként tisztességes, egyenes férfi is a nyugati demokrácia megvetése és az autoriter egypárti uralom iránti szenvedély megszállottjává vált. A gyárakból és a börtönökből (ahonnan sokukat a nácikkal együtt engedték ki az elmúlt napokban) előjövő szociáldemokraták március 4-én testületileg válaszoltak a kancellár felhívására. Közölték, hogy a régebben történtek ellenére készek segíteni a kormányt a nemzet önállóságának megvédelmezésében. Annyit kértek csupán, amennyit a kancellár a náciknak már megengedett: jogot a saját politikai pártjukhoz, és saját elveik hirdetéséhez. Schuschnigg beleegyezett, de addigra már késő volt. Március 3-án a mindig jól informált Jodl tábornok ezt írta naplójába: „Az osztrák kérdés kritikussá válik. 100 tisztet küldenek ide. A Führer személyesen akarja fogadni őket. Nem arról kell majd gondoskodniuk, hogy az osztrák hadsereg jobban harcolhasson ellenünk, hanem arról, hogy egyáltalán ne harcoljon.” Ε döntő pillanatban Schuschnigg egy utolsó kétségbeesett lépésre szánta el magát, amelyen már február utolsó napjai óta gondolkodott, amikor a nácik kezdték átvenni a tartományok feletti uralmat. Népszavazást fog tartani! Megkérdezi az osztrák népet, hogy „független, szociális, keresztény és egyesült” Ausztriát akarnak-e – Ja oder Nein”?88 Úgy éreztem, eljött az egyértelmű döntés pillanata [írta később]. Felelőtlenségnek tűnt megbilincselt kézzel várnunk arra, hogy néhány héten belül a szánkat is betömjék. Most már olyan tétért folyt a játék, amely a végső, legnagyobb erőfeszítést követelte meg.19

Nem sokkal Berchtesgadenból való hazatérte után Schuschnigg tájékoztatta Ausztria védelmezőjét, Mussolinit Hitler fenyegetéseiről, s azt az azonnali választ kapta a Ducetól, hogy 88

Egy osztrák nácinak a háború után Bécsben tartott bűnperében Miklas volt elnök azt vallotta, hogy Franciaország javasolta Schuschniggnak a népszavazást. Papen az emlékirataiban céloz rá, hogy a bécsi francia ügyvivő, Puaux, a kancellár személyes jóbarátja volt „a népszavazási ötlet szülője”. Azt mindenesetre elismeri, hogy Schuschnigg a saját felelősségére tette magáévá az ötletet.18

Olaszország Ausztriával kapcsolatos álláspontja változatlan. Most, március 7-én a római osztrák katonai attasét küldte Mussolinihoz, hogy közölje vele: az eseményekre tekintettel „valószínűleg népszavazáshoz kell folyamodnia”. Az olasz diktátor azt válaszolta, hogy ez a lépés hiba lenne – „Ce un errore!” Azt tanácsolta Schuschniggnak, hogy tartsa magát az addigi irányvonalához. A dolgok javulóban vannak; a Róma–London viszony küszöbön álló javulása sokat segít majd a nyomás enyhítésében. Ezzel Mussolini eltűnt Schuschnigg életéből. Március 9-én este egy Innsbruckban tartott beszédben Schuschnigg bejelentette, hogy négy nap múlva, március 13-án népszavazást tartanak. A váratlan hír dührohamba kergette a Führert. Jodl március 10-i naplóbejegyzése leírja az első berlini reagálást: Meglepetésszerűen, anélkül, hogy minisztereivel konzultált volna, Schuschnigg népszavazást rendelt el vasárnapra, március 13-ra. A Führer el van szánva rá, hogy ezt nem tűri el. Még aznap, a március 10-re virradó éjszakán Göringet hívatja. V. Reichenau tábornokot visszahívják a kairói Olimpiai Bizottságból. V. Schobert tábornokot [az Ausztriával szomszédos müncheni katonai körzet parancsnoka] is odarendelik, valamint Glaise-Horstenau [osztrák] minisztert, aki ... éppen Pfalzban van ... Ribbentrop Londonban rekedt. Neurath veszi át a külügyminisztériumot.20

Másnap, március 10-én, csütörtökön nagy nyüzsgés kezdődött Berlinben. Hitler elhatározta Ausztria katonai megszállását, amivel kétségtelenül meglepte tábornokait. Ha Schuschnigg vasárnapi népszavazását katonai erővel kell megakadályozni, akkor a hadseregnek legkésőbb szombaton be kell vonulnia az országba, márpedig ilyen sietős lépésre nem voltak előkészített tervek. Hitler délelőtt 10 órára rendelte magához Keitel tábornokot, aki azonban Jodllal és Max von Viebahn tábornokkal, az OKW Führungsstab (hadműveleti stáb) főnökével tanácskozott, mielőtt a Führerhez rohant volna. A találékony Jodl emlékezett még az „Otto” külön-tervre, amelyet arra az esetre készítettek, ha Habsburg Ottót valaki megpróbálná visszaültetni az osztrák trónra. Mivel ez volt az egyetlen létező katonai akcióterv Ausztria ellen, Hitler úgy döntött, hogy jobb híján ez is megteszi. – Készítsék elő az Otto-tervet! – adta ki a parancsot. Keitel visszaszáguldott az OKW-nak a Bendlerstrassén lévő központi épületébe, ahol a nagyvezérkar főnökével, Beck tábornokkal tanácskozott. Amikor az Otto-terv részletei felől érdeklődött, Beck így válaszolt: – Semmit nem készítettünk elő, semmi nincs készen, egyáltalán semmi! – Most Becket rendelték be a birodalmi kancelláriára. Maga mellé véve von Manstein tábornokot, aki éppen hadosztályához készült távozni Berlinből, Beck átment Hitlerhez, aki közölte a két tábornokkal, hogy a hadseregnek szombatig készen kell állnia az ausztriai bevonulásra. Egyik tábornok sem tiltakozott a fegyveres agresszió ellen. Az volt az egyetlen gondjuk, hogy nehéz ilyen rövid határidőre katonai akcióterveket improvizálniuk. A Bendlerstrasséra visszatérő Manstein nekilátott a szükséges parancsok megfogalmazásának, s feladatát öt óra alatt, délután hatra be is fejezte. Jodl naplója szerint fél hétkor ment ki a mozgósítási parancs három hadtestnek és a légierőnek. Másnap, március 11-én, hajnali 2 órakor Hitler kiadta az Otto hadműveletre vonatkozó 1. számú direktíváját. Annyira sietett, hogy elfelejtette aláírni a okmányt: szignója csak déli 1 órakor került a papírra. SZIGORÚAN TITKOS! 1. Ha a további intézkedések sikertelennek bizonyulnak, abban az esetben az alkotmányos állapotok megteremtése és a németpárti népesség elleni további atrocitások megakadályozása érdekében fegyveres erővel szándékozom megszállni Ausztriát. 2. Az egész hadműveletet magam fogom irányítani. ... 4. A hadsereg és a légierő e hadműveletre kijelölt egységei 1938. március 12-én, legkésőbb 12.00 órára álljanak készen az invázióra... 5. A csapatok viselkedésének olyan benyomást kell keltenie, mi szerint mi nem kívánunk hadat viselni osztrák testvéreink ellen.... Ennélfogva elkerülendő minden provokáció. Az esetleges ellenállást azonban kíméletlenül, fegyverrel kell letörni. ...21 Néhány órával később Jodl kiegészítő „szig. tit.” parancsokat bocsátott ki a Fegyveres Erők Legfelsőbb

Parancsnokságának Főnöke nevében: 1. Ha csehszlovák katonasággal vagy milíciával találkozunk Ausztriában, ezek ellenségnek tekintendők. 2. Az olaszokat mindenhol barátokként kell kezelni, különösen mivel Mussolini érdektelennek nyilvánította magát az osztrák kérdés megoldásában. 22

Hitler korábban aggódott Mussolini miatt. Március 10-én délután, közvetlenül azután, hogy a katonai invázió mellett döntött, különrepülőgéppel küldte Rómába Fülöp hesseni herceget, aki egy március 11-i keltű levelet vitt a Ducenak: értesítette a készülő akcióról, és a megértését kérte hozzá. A levél Hitler Schuschniggal szembeni bánásmódjával és az ausztriai állapotokkal kapcsolatos hazugságok tömkelegét tartalmazta (például arról biztosította a Ducet, hogy „közeleg az anarchia” odaát), és olyan hamis érveléssel kezdődött, amit Hitler ki is hagyott belőle, amikor később Németországban nyilvánosságra hozták a levelet. 89 Kijelentette, hogy Ausztria és Csehszlovákia a Habsburgok restaurációját tervezi, és arra készül, hogy „legalább húszmilliós embertömeg súlyát vesse be Németország ellen”. Ezután felvázolta a Schuschniggal szemben támasztott követeléseit, amelyekkel kapcsolatban biztosította Mussolinit, hogy „több mint mérsékeltek” voltak, beszámolt arról, hogy Schuschnigg e követeléseket nem teljesítette, és szólt az „úgynevezett népszavazás” „hamis látszatáról”. A Német Birodalom Führereként és kancellárjaként viselt felelősségem tudatában, valamint e föld fiaként sem maradhatok tovább tétlen ezen fejleményekkel szemben. El vagyok szánva arra, hogy szülőföldemen helyreállítom a törvényes rendet, és lehetővé teszem a nép számára, hogy félreérthetetlen, világos és nyílt módon határozzon saját sorsáról a saját megítélése szerint. ... Bármilyen módon is tervezik lebonyolítani e népszavazást, ezennel ünnepélyesen biztosítani kívánom Excellenciádat, mint a fasiszta Olaszország Ducéját a következőkről: 1. Tekintse e lépést csupán nemzeti önvédelemnek, s ennélfogva olyannak, amelyet minden jellemes ember megtenne az én pozíciómban. Excellenciád sem viselkedhetne másként, ha olaszok sorsáról lenne szó. ... 2. Egy Olaszország számára kritikus órában már bizonyítottam Önnek rokonszenvem állhatatos voltát. Ne legyen kétsége a felől, hogy e tekintetben semmiféle változás nem történik a jövőben sem. 3. Bármilyen következményekkel járjanak is az elkövetkezendő események, végleges határt húztam Németország és Franciaország között, most pedig ugyanilyen véglegeset Olaszország és mi közénk. Ε határ a Brenner ...90 Örök barátsággal: az Ön Adolf Hitleré23

SCHUSCHNIGG ÖSSZEOMLÁSA Dr. Schuschnigg nem tudott a Harmadik Birodalom határán folyó lázas készülődésről: későbbi vallomása szerint március 10-én este azzal a szilárd meggyőződéssel feküdt le, hogy a népszavazás sikeres lesz Ausztria számára, és a nácik „semmiféle komoly akadályt nem támasztanak majd”.91 Valóban: aznap este dr. Seyss-Inquart arról biztosította, hogy támogatni fogja a népszavazást, sőt beszédet is tart az érdekében. Március 11-én, pénteken reggel fél hatkor az ágy melletti telefon csengése ébresztette Ausztria kancellárját. Dr. Skubl, az osztrák rendőrség feje volt a vonalban: azt közölte, hogy Salzburgnál a németek lezárták a határt. A két ország között leállt a vasúti forgalom. A 89

A kihúzott részek a háború után az olasz külügyminisztérium irattárából kerültek elő. Az, hogy a Brenner-hágónál húzta meg a határt, engedmény volt Mussolini számára. Azt jelentette, hogy Hitler nem fogja kérni Dél-Tirol visszaadását, amelyet a versailles-i békekötés során elvettek Ausztriától, és Olaszországnak adták. 91 A tisztesség kedvéért rá kell mutatnunk, hogy Schuschnigg népszavazása alig volt szabadabb vagy demokratikusabb, mint a Hitler által Németországban vezényelt népszavazások. Mivel Ausztriában 1933 óta nem voltak szabad választások, nem léteztek friss választói névjegyzékek sem. Csak a huszonnégy éven felüliek voltak jogosultak a szavazásra. A nyilvánosság csupán négy nappal a kitűzött időpont előtt értesült a népszavazásról, így hát még akkor sem volt idő semmilyen kampányra, ha az ellenzéki csoportoknak: a náciknak és a szociáldemokratáknak szabad lett volna kampányt folytatniuk. A szociáldemokraták kétségtelenül igennel szavaztak volna, minthogy Schuschniggot kisebb rossznak tartották Hitlernél, és ígéretet kaptak politikai szabadságjogaik visszaállítására. Nem kérdéses, hogy szavazataik győzelemre segítették volna Schuschniggot. 90

jelentések szerint német csapatokat vontak össze az osztrák határ mentén. Negyed hétkor Schuschnigg már úton is volt a Ballhausplatzon lévő hivatala felé, de előbb még megállt a Szt. István székesegyháznál. A halvány hajnali fényben az első szentmise folyt éppen. Schuschnigg nyugtalanul ült padjában, és a rendőrfőnök baljós hírén rágódott. „Nem voltam egészen biztos abban, hogy mit jelent mindez – írta később. – Annyit tudtam csupán, hogy változást fog eredményezni.” Nézte a Miasszonyunk, a Mariahilfer képmása előtt égő gyertyákat, lopva körülnézett, majd keresztet vetett ugyanúgy, mint ahogy számtalan bécsi tette már hasonlóan feszült alkalmakkor. A kancellárián minden csendes volt; még a külföldön akkreditált osztrák diplomatáktól sem érkezett semmilyen baljós üzenet. Schuschnigg a rendőrparancsnokságra telefonált, és azt kérte, hogy óvintézkedésként vonjanak rendőrkordont a belváros és a kormányépületek köré. Összehívta a kabinetet is. Egyedül Seyss-Inquart nem került elő: Schuschnigg sehol nem találta. A náci miniszter történetesen éppen a bécsi repülőtéren volt. Papen, akit az előző este kutyafuttában rendeltek Berlinbe, reggel hatkor indult különgépén, és Seyss kísérte ki. A történelem első quislingje most a másodikra várt: Glaise-Horstenaura, aki hozzá hasonlóan Schuschnigg kormányának minisztere volt és szintén áruló. Ο Berlinből érkezett Hitler utasításaival azzal kapcsolatban, hogy mit tegyenek a népszavazás ügyében. A parancs az volt, hogy le kell fújni a népszavazást, s a fenti két úriember délelőtt 10-kor adta át Schuschniggnak Hitler követelését, megtoldva azzal a hírrel, hogy a Führer tombol dühében. Miklas elnökkel, kormánya tagjaival és dr. Skubllal folytatott többórás konzultáció után Schuschnigg beleegyezett abba, hogy ne tartsák meg a népszavazást. A rendőrfőnök a tanácskozás során vonakodva ugyan, de közölte vele, hogy a kormány nem számíthat már a berchtesgadeni ultimátumnak megfelelően posztjukra visszahelyezett nácikkal bőven elfertőződött rendőrségre. Abban viszont bizonyos volt Schuschnigg, hogy a hadsereg, valamint a Hazafias Front (Ausztria hivatalos, autoriter pártja) milíciája harcolni fog. Ε döntő pillanatban azonban a kancellár úgy döntött (sőt, mint később írja, már régen elhatározta magában), hogy nem fog ellenállni Hitlernek, ha az német vér ontását jelentené. Hitler erre több, mint hajlandó volt, Schuschnigg azonban még a kilátásától is visszaborzadt. Délután 2 órakor magához hívatta Seyss-Inquartot, és közölte vele, hogy nem lesz népszavazás. A szelíd Júdás azonnal a telefonhoz sietett, hogy tájékoztassa Göringet Berlinben. A náci ügymenetben viszont egy magát megadni készülő opponens egyik engedménye gyorsan vezet a következőhöz. Göring és Hitler nyomban emelni kezdte a tétet. Ironikus módon maga Göring Forschungsamtja, azaz „kutatóintézete” örökítette meg percről percre az események menetét, az alkalmazott fenyegetéseket és blöfföket: az intézet ugyanis rögzítette, majd leírta a marsall szobájában március 11-én délután 14,45-től kezdődően lefolytatott huszonhét telefonbeszélgetést. Az átiratok a háború után fennmaradtak a német légügyi minisztériumban, és tanulságosan dokumentálják, hogyan pecsételte meg Berlin telefonon Ausztria sorsát abban a néhány kritikus órában.24 Seyss Göringhez intézett első telefonhívásakor, délután háromnegyed háromkor a marsall azt mondta, hogy Schuschnigg intézkedése a népszavazás elmaradásáról nem elegendő, ezért beszélni fog Hitlerrel, majd utána visszahívja Seyss-Inquartot. Öt perccel három után vissza is hívta. Azt parancsolta, hogy Schuschnigg mondjon le, és Seyss-Inquartot két órán belül nevezzék ki kancellárrá. Göring arra is utasította a majdani osztrák kancellárt, hogy ezután „a megegyezés szerint küldje el a Führernek a táviratot”. Itt történt az első említés arról a táviratról, amely sűrűn fel-felbukkan a következő néhány óra lázas eseménytörténetében: e távirat segítségével követik el nemsokára azt a csalást, amellyel Hitler igazolja majd az agressziót a német nép és a világ külügyminisztériumai szemében. Wilhelm Keppler, Hitler ausztriai titkos ügynöke, aki délután érkezett Berlinből, hogy Papen távollétében átvegye az irányítást, megmutatta Seyss-Inquartnak egy távirat szövegét: ezt kell majd elküldenie a Führernek. A távirat német csapatok küldését kérte az ausztriai

rendbontások leverésére. Nürnbergi írásos vallomásában Seyss-Inquart kijelentette, hogy nem volt hajlandó ilyen táviratot küldeni, mivel nem voltak rendzavarások. Keppler azonban ragaszkodott a távirat feladásához, és volt olyan arcátlan, hogy az osztrák kancelláriára sietve ideiglenes irodát nyittasson magának, Seyssnek és Glaise-Horstenaunak. Érthetetlen, hogy Schuschnigg miért engedte, hogy efféle tolakodó fráterek és árulók fizikai értelemben is befészkeljék magukat az osztrák kormányzat központjába – tény, hogy megengedte. Később úgy emlékezett vissza, hogy a kancellária „felbolydult méhkasra” hasonlított: az egyik sarokban Seyss-Inquart és Glaise-Horstenau „tartott kihallgatást”, körülöttük „idegennek látszó emberek” jöttek-mentek; a jelek szerint az udvarias, ám kábult kancellárnak eszébe sem jutott, hogy kidobja őket onnan. Eldöntötte már, hogy enged Hitler nyomásának, és lemond. Még Seyss-Inquarttal volt négyszemközt, amikor telefonon kereste Mussolinit, de a Duce pillanatnyilag nem volt elérhető, Schuschnigg pedig néhány perc elteltével töröltette a hívást: úgy döntött, hogy Mussolini segítségét kérni „csak időpazarlás volna”. Ausztriát még e nagyképű védelmezője is elhagyta a szükség órájában. Néhány perc múlva, mialatt Schuschnigg éppen Miklas elnököt próbálta rábírni, hogy fogadja el a lemondását, üzent érkezett a külügyminisztériumból: „Az olasz kormány kijelentette, hogy semmiféle tanácsot nem adhat a jelen körülmények között, amennyiben a tanácsát kérnék.”25 Wilhelm Miklas elnök nem volt nagy ember, de makacs, egyenes férfinak bizonyult. Vonakodva elfogadta Schuschnigg lemondását, utódjául azonban nem volt hajlandó kinevezni Seyss-Inquartot. – Ez teljességgel lehetetlen! – mondta. – Nem fogjuk hagyni, hogy kényszerítsenek rá! – Schuschniggot pedig utasította, hogy közölje a németekkel: nem fogadják el az ultimátumukat.26 Seyss-Inquart ezt azonnal megtelefonálta Göringnek. Fél hat volt a pontos idő. SEYSS-INQUART: Az elnök elfogadta a lemondást... Javasoltam, hogy ruházza rám a kancellárságot... de ő olyasvalakit akar megbízni, mint Ender ... GÖRING: Nahát, az nem fog menni! Semmilyen körülmények között! Az elnököt azonnal értesíteni kell, hogy a szövetségi kancellári hatalmat önnek kell adnia, a kormányt pedig abban a felállásban elfogadnia, ahogy elrendeztük!

Ε ponton egy kis intermezzo következett. Seyss-Inquart átadta a kagylót dr. Mühlmannak, egy másik osztrák nácinak. A rejtélyes háttérfigurát Schuschnigg már Berchtesgadenben is észrevette: Göring jó barátja volt. MÜHLMANN: Az elnök még mindig állhatatosan megtagadja a beleegyezését. Mi hárman, nemzetiszocialisták, személyesen kerestük fel... Még csak nem is fogadott bennünket. Eddig úgy tűnik, hogy nem hajlandó beadni a derekát. GÖRING: Adja Seysst! [Seyssnek] No, most ne felejtse el a következőket: ön és Muff altábornagy [a bécsi német katonai attasé] azonnal keressék fel az elnököt, és mondják meg neki, hogy amennyiben a feltételeket nem fogadják el azonnal, úgy a már a határ felé közeledő csapatok ma este az egész vonalon bevonulnak, és Ausztria meg fog szűnni... Mondják meg neki, hogy nincs idő semmiféle viccelődésre! A helyzet úgy áll, hogy ma este Ausztria minden sarkából elindul az invázió. Az inváziót csak akkor állítjuk le, és a csapatokat csak akkor tartóztatjuk fel a határon, ha hét óra harmincig értesítést kapunk, hogy Miklas önt kérte fel szövetségi kancellárnak ... Utána pedig az egész országban hívja az utcára a nemzetiszocialistákat! Most ott a helyük! Tehát ne felejtse: hét harmincig kell megkapnunk a jelentést. Ha Miklas ezt nem tudta megérteni négy óra alatt, mi majd négy perc alatt megértetjük vele!

Az elszánt osztrák államelnök azonban még mindig kitartott. 6 óra 30-kor Göring újra a telefonnál volt. Kepplerrel és Seyss-Inquarttal beszélt: mindketten azt jelentették, hogy Miklas elnök nem hajlandó rájuk hallgatni. GÖRING: Na, hát akkor Seyss-Inquartnak el kell csapnia! Menjenek csak fel, és egyszerűen mondják meg

neki, hogy Seyss szólni fog a nemzetiszocialista őröknek, és öt perc múlva a parancsomra elindulnak a katonák!

Ε parancsot követően Muff tábornok és Keppler újabb katonai ultimátumot adott át az elnöknek azzal a fenyegetéssel, hogy ha egy órán belül nem enged, fél nyolcra az országban lesznek a német csapatok. – Közöltem a két úrral, hogy visszautasítom az ultimátumot... és hogy egyedül Ausztria dönti el, ki legyen az államfője – mondta később tanúvallomásában Miklas. Ekkorra az osztrák náciké volt az utca és a kancellária egyaránt. Aznap este hat óra tájban, úton hazafelé a kórházból, ahol a feleségem egy császármetszésbe torkolló nehéz szülést követően az életéért küzdött, a Karlsplatzon jöttem ki a földalattiból, és a belváros irányába hömpölygő ordítozó, hisztérikus náci tömeg közepén találtam magam. Ezeket az eltorzult arcokat láttam már a nürnbergi pártnapokon. – Sieg Heil! Sieg Heil! Heil Hitler! Heil Hitler! Akasszák fel Schuschniggot! Akasszák fel Schuschniggot! – szólt a kórus. A rendőrök, akik pár órával korábban a szemem előtt oszlattak fel minden baj nélkül egy kisebb náci csoportosulást, most vigyorogva és tétlenül álldogáltak. Schuschnigg hallotta a tömeg dübörgését és kiáltozását, s ez nem maradt hatás nélkül. Az elnök hivatalába sietett, hogy utoljára kérlelje még. Ám, amint mondja, Miklas elnök hajthatatlan maradt. Nem fog kinevezni egy nácit Ausztria kancellárjává. Ismételten kérleltem, hogy nevezze ki Seyss-Inquartot, de megint csak ezt mondta: – Mind elhagytok hát engem, mindannyian! – Én azonban Seyss-Inquarton kívül nem láttam egyéb lehetőséget. Azzal a kevés reményemmel, ami még megmaradt, belekapaszkodtam a nekem tett ígéreteibe, belekapaszkodtam a reputációjába, hogy gyakorló katolikus és becsületes ember.27

Schuschnigg tehát az utolsó percig ragaszkodott az illúzióihoz. A bukott kancellár ezután azt javasolta, hogy búcsúbeszédet mond a rádióban, és elmagyarázza lemondásának okát. Később úgy emlékezett, hogy az elnök beleegyezett, Miklas azonban ezt vitatja. Ez volt a legmegindítóbb rádióbeszéd, amit valaha hallottam. A mikrofont körülbelül öt lépésnyire állították fel attól a helytől, ahol Dollfusst agyonlőtték a nácik. ... A német kormány határidős ultimátumot adott Miklas elnök úrnak, amelyben arra utasította, hogy egy, a német kormány által kijelölt személyt nevezzen ki kancellárrá [mondta beszédében Schuschnigg] ... különben a német katonák megszállják Ausztriát. Kijelentem a világ színe előtt, hogy a munkászavargásokról, vérontásról és az osztrák kormány által kezelhetetlenné vált helyzetről szóló, Németországból felröppentett jelentések egytől egyig hazugságok! Miklas elnök úr arra kért, hogy közöljem Ausztria népével: engedtünk az erőszaknak, mivel még ebben a rettenetes órában sem vagyunk hajlandók vért ontani. Úgy határoztunk, elrendeljük, hogy csapataink ne tanúsítsanak ellenállást.92 Így hát a szívem mélyéről jövő német búcsúszóval köszönök el az osztrák néptől: Isten óvja Ausztriát!

A kancellár távozhatott ugyan, de a makacs elnök még kitartott. Göring erről akkor értesült, amikor röviddel Schuschnigg rádióbeszédét követően Muff tábornoknak telefonált. – Az lesz a legjobb, ha Miklas lemond – mondta Göring a tábornoknak. – Igen, de nem fog lemondani – felelte Muff. – Drámai dolog volt. Majdnem tizenöt percig 92

A már idézett háború utáni tanúvallomásában Miklas tagadta, hogy arra kérte volna Schuschniggot, hogy ilyesmit mondjon, és azt is, hogy akár a rádióbeszéd tartásába is beleegyezett volna. A lelépő kancellár állításával ellentétben az elnök még nem volt hajlandó engedni az erőszaknak. „A dolgok nem fajultak még odáig, hogy kapitulálnunk kellene” – mondta emlékezete szerint Schuschniggnak. Akkor utasította vissza éppen a második német ultimátumot. Keményen kitartott. Schuschnigg rádióbeszéde azonban segített aláásni a helyzetét, és kényszerpályára állította. Amint látni fogjuk, a nyakas, idős elnök órákig kitartott még, mielőtt megadta magát. Március 13-án megtagadta aláírását az Ausztria független létét kioltó Anschlusstörvényről, amelyet Hitler követelésére Seyss-Inquart terjesztett elő. Bár hivatali funkcióit átengedte a náci kancellárnak addig, amíg őt magát akadályozzák azok ellátásában, állítása szerint hivatalosan soha nem mondott le elnöki tisztéről. – Túl gyáva dolog lett volna! – magyarázta egy bécsi bírósági tárgyaláson. Ez azonban nem akadályozta meg Seyss-Inquartot abban, hogy március 13-án hivatalosan bejelentse: „a kancellár kérésére az elnök lemondott hivataláról”, „ügyeit” pedig a kancellár vette át.28

beszéltem vele. Kijelentette, hogy semmilyen körülmények között nem fog engedni az erőszaknak. – Tényleg? Nem enged az erőszaknak? – hüledezett Göring. – Nem enged az erőszaknak! – ismételte a tábornok. – Szóval csak azt akarja, hogy kirúgjuk? – Igen – mondta Muff. – Magától nem megy el. – Tizennégy gyerekkel nem is csoda! – nevetett Göring. – No, jó. Szóljon Seyssnek, hogy vegye át a hatalmat! Elintézésre várt még annak a táviratnak a dolga is, amelyre Hitlernek volt szüksége az invázió igazolására. A berlini kancelláriára közben megérkező Papen szerint a Führer már „a hisztéria határán” volt. A makacs osztrák államelnök felborítani készült a terveit! És SeyssInquart sem küldte még el a táviratot, hogy Hitler legyen szíves csapatokat küldeni Ausztriába a zavargások megfékezésére! A tűrhetetlenség határáig feldühödött Hitler március 11-én este 8 óra 45 perckor kiadta az inváziós parancsot.93 Három perccel később, 20.48-kor Göring már hívta is Kepplert Bécsben. Jól figyeljen ide! Seyss-Inquart küldje hozzánk a következő táviratot! Jegyezze! „Az ideiglenes osztrák kormány, amely a Schuschnigg-kormány lemondását követően az ausztriai béke és rend helyreállítását tekinti feladatának, azt a sürgős kérést intézi a német kormányhoz, hogy támogassa feladatának végrehajtásában, és segítse a vérontás megakadályozásában. Ez okból arra kéri a német kormányt, hogy a lehető legsürgősebben küldjön német csapatokat. Keppler biztosította a marsallt, hogy azonnal megmutatja a „távirat” szövegét Seyss-Inquartnak. – Ami azt illeti, el sem kell küldenie a táviratot – mondta Göring. – Elég, ha annyit mond rá, hogy „Rendben!” Keppler egy óra múlva visszahívta Berlint. – Mondják meg a marsall úrnak, hogy Seyss-Inqüart beleegyezett !94

Így történt hát, hogy másnap Berlinen keresztül utaztomban a következő szalagcím üvöltött a Völkischer Beobachter címlapján: A NÉMET AUSZTRIA MEGMENEKÜLT A KÁOSZTÓL. A lapban csakúgy hemzsegtek Goebbels hihetetlen agyszüleményei a Bécs fő útvonalain verekedő, lövöldöző, fosztogató vörösökről. És ott szerepelt a távirat szövege is, amelyet a hivatalos német hírügynökség, a D.N.B. bocsátott ki azzal a megjegyzéssel, hogy ezt küldte Hitlernek Seyss-Inquart. A háború után a német külügyminisztérium irattárában két példányban is megtalálták a táviratot, pontosan azzal a szöveggel, amit Göring diktált. Papen később elmagyarázta, hogyan kerültek oda: nem sokkal az események után a német posta- és táviratügyi minisztérium készítette, és helyezte el őket a kormányiratok között. A lázas izgalomban eltelt délután és este során Hitler nemcsak arra várt idegesen, hogy Miklas elnök kapituláljon, hanem arra is, hogy hírt kapjon Mussoliniról. Ausztria védelmezőjének hallgatása kezdett baljóslatúvá válni. Este 10 óra 25 perckor Fülöp hesseni herceg telefonált Rómából a kancelláriára. Maga Hitler ragadta fel a hallgatót. Göring technikusai megörökítették a beszélgetést: HERCEG: Az imént jöttem vissza a Palazzo Veneziából. A Duce az egész dolgot barátságos módon vette 93

Az Otto hadművelet 2. számú direktívájaként azonosított, „Szigorúan titkos!” minősítésű iratban többek között ez állt: „Az osztrák kormányhoz intézett német ultimátum feltételeit nem teljesítették ... Az osztrák városokban történő további vérontás elkerülése érdekében március 12-én hajnalban az 1. számú direktíva szerint megkezdődik a német fegyveres erők bevonulása Ausztriába. Elvárom, hogy a kitűzött célokat a lehető leggyorsabban, maximális erő kifejtésével valósítsák meg. [Aláírás] Adolf Hitler.”29 94 Ami azt illeti, Seyss-Inquart jóval éjfél utánig próbálta rávenni Hitlert az invázió lefújására. A német külügyminisztérium egyik emlékeztetőjéből kiderül, hogy március 12-én hajnali 2 óra 10 perckor Muff tábornok Berlinbe telefonált, és bejelentette, hogy Seyss-Inquart kancellár utasítására kéri: „a riadóztatott katonák maradjanak a határon, de ne keljenek át rajta”. Keppler is a telefonhoz jött, hogy támogassa a kérést. A jelek szerint a tisztességes Muff tábornokot, aki a katonatisztek régi iskolájához tartozott, zavarta a szerep, amit Bécsben kellett játszania. Amikor Berlinből arról értesítették, hogy Hitler nem hajlandó megállítani a csapatokat, azt felelte, hogy sajnálatosnak tartja ezt az üzenetet.30

tudomásul. Üdvözletét küldi önnek.... Schuschnigg közölte vele a hírt... Mussolini azt mondta, hogy Ausztria nem fogja érdekelni.

Hitler magán kívül volt megkönnyebbülésében és örömében. HITLER: Akkor legyen szíves, mondja el Mussolininak, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni neki! HERCEG: Igen, uram! HITLER: Soha, soha, soha, bármi is történjen! Készen vagyok egészen más megállapodást kötni vele. HERCEG: Igen, uram. Azt is megmondtam neki. HITLER: Az ausztriai ügy elintézése után azonnal készen állok arra, hogy jóban-rosszban mindvégig kitartsak mellette – mindenben! HERCEG: Igen, vezérem! HITLER: Idefigyeljen! Akármilyen megállapodásra hajlandó leszek! Nem félek már attól, hogy milyen rettenetes lett volna katonailag a helyzet, ha konfliktusba keveredtünk volna. Megmondhatja neki, hogy a szívem mélyéből köszönöm! Soha, soha nem felejtem el neki! HERCEG: Igen, vezérem! HITLER: Ezt soha nem fogom elfelejteni neki, bármi történjék! Ha valaha segítségre lenne szüksége, vagy veszélyben volna, legyen egészen nyugodt a felől, hogy mellette maradok, bármi is történjék, még ha az egész világ is összeszövetkezik ellene! HERCEG: Igen, vezérem!

És mit tett Nagy-Britannia, Franciaország és a Népszövetség annak érdekében, hogy megállítsák a békés szomszéd állam elleni német agressziót? Semmit. Franciaországnak ekkor megint éppen nem volt kormánya. Március 10-én, csütörtökön Chautemps miniszterelnök és kabinetje lemondott. A kritikus pénteki napon, lien, amikor Göring telefonon küldözgette Bécsbe az ultimátumokat, senki nem volt Párizsban, aki intézkedhetett volna. Leon Blum vezetésével csak azután alakult meg az új kormány, hogy tizenharmadikán bejelentették az Anschlusst. Hát Nagy-Britannia? Február 20-án, egy héttel azután, hogy Schuschnigg Berchtesgadenben kapitulált, Anthony Eden külügyminiszter lemondott; főleg azért, mert nem értett egyet Chamberlain miniszterelnöknek Mussolini további megbékítésére irányuló politikájával. Utódja Lord Halifax lett. Ε változást örömmel fogadták Berlinben, csakúgy, mint Chamberlainnek a berchtesgadeni ultimátum után mondott alsóházi nyilatkozatát. Ezt a londoni német nagykövetség március 4-én teljes terjedelmében jelentette Berlinnek.31 A közölt idézet szerint Chamberlain azt mondta: Berchtesgadenban „csupán annyi történt, hogy két államférfi megegyezett az országaik kapcsolatainak javítása érdekében meghozandó intézkedésekben ... Aligha tűnhet lehetségesnek ahhoz az állásponthoz ragaszkodni, hogy pusztán amiért két államférfi megegyezett az egyik országban foganatosítandó bizonyos belügyi változásokban, amelyek a két ország kapcsolatainak javítását célozzák, az egyik ország a másik javára feladta függetlenségét. Ellenkezőleg: a szövetségi kancellár úr február 24-i beszéde semmi olyat nem tartalmazott, amely azt a benyomást keltette volna, hogy maga a szövetségi kancellár úr [Schuschnigg] azt hinné, feladta országa függetlenségét.” Azon tény tükrében, hogy (mint akkor rögtön megtudtam) a bécsi brit követség ismertette Chamberlainnel Hitler Schuschniggnak adott berchtesgadeni ultimátumának részleteit, megdöbbentő, hogy ez a beszéd hangzott el március 2-án az angol parlament alsóházában.95 Hitlernek azonban tetszett a beszéd. Tudta immár, hogy anélkül vonulhat be Ausztriába, hogy komplikációkba keveredne Angliával. Március 9-én Ribbentrop, az új német külügyminiszter Londonba érkezett, hogy lezárja ügyeit a nagykövetségen, amelyet addig ő vezetett. Hosszú tárgyalásokat folytatott Chamberlainnel, Halifax-szal, a királlyal és a canterbury érsekkel. Mint Berlinnek jelentette, „nagyon jó” benyomást szerzett a brit miniszterelnökről és 95

Nürnbergi tanúvallomásában Guido Schmidt megesküdött, hogy ő és Schuschnigg egyaránt „részletesen” ismertette a „nagyhatalmak” követeivel Hitler ultimátumát.32 Sőt: tudomásom szerint a The Times és a Daily Telegraph című londoni lapok tudósítói szintén teljes és pontos telefonjelentést küldtek lapjaiknak.

külügyminiszteréről. Lord Halifax-szal folytatott hosszadalmas megbeszélése után március 10én közvetlenül Hitlernek jelentette, hogy mit fog tenni Nagy-Britannia, „amennyiben az osztrák kérdés nem oldható meg békés módon”. Londoni tárgyalásai után arra az alapvető meggyőződésre jutott, hogy „Anglia semmit nem fog tenni Ausztriával kapcsolatban”.33 Pénteken, március 11-én Ribbentrop épp a Downing Streeten ebédelt a miniszterelnökkel és annak munkatársaival, amikor egy külügyminisztériumi futár toppant be néhány Chamberlainnek szóló sürgős üzenettel, amelyek a Bécsből érkezett riasztó híreket közölték. Chamberlain alig néhány perce kérte meg Ribbentropot, hogy értesítse a Führert: „komoly kívánsága és elhatározott szándéka a német-angol viszony rendbe tétele”. Most, hogy Bécsből megjött a rossz hír, az államférfiak visszavonultak Chamberlain dolgozószobájába, ahol a miniszterelnök felolvasta a feszengő német külügyminiszternek a bécsi brit követségről érkezett két táviratot, amelyek Hitler ultimátumát ismertették. „A megbeszélés feszült légkörben zajlott le – jelentette Hitlernek Ribbentrop, – és az általában nyugodt Lord Halifax izgatottabb volt, mint Chamberlain, aki legalábbis kifelé nyugodtnak és hűvösnek tűnt.” Ribbentrop kétségeit fejezte ki „a jelentések igaz voltát” illetően, s ez, úgy tűnik, megnyugtatta brit házigazdáit, mivel – Ribbentrop szavaival – „búcsúnk teljesen barátságos volt, még Halifax is megnyugodott”.96 34 A Bécsből érkező üzenetekre Chamberlain azzal reagált, hogy utasította Henderson berlini nagykövetet: írjon egy jegyzéket von Neurath ügyvezető külügyminiszternek. A jegyzékben az álljon, hogy amennyiben az Ausztriának adott német ultimátumról szóló jelentés igaz, úgy „Őfelsége kormánya kötelességének érzi, hogy leghatározottabb tiltakozását jelentse be”.35 Egy ilyen kései diplomáciai tiltakozásnál azonban Hitlernek kisebb gondja is nagyobb volt. Másnap, március 12-én, mialatt a német katonák elözönlötték Ausztriát, Neurath megvető választ adott a jegyzékre.36 Válaszában kijelentette, hogy a német-osztrák viszony a német nép kizárólagos belügye, amihez a brit kormánynak nincs köze, és megismételte azokat a hazugságokat, hogy nem létezett Ausztriához intézett német ultimátum, és a csapatokat kizárólag az újonnan alakult osztrák kormány többszöri „sürgős” kérésére indították útnak. Ezzel kapcsolatban „a német sajtóban már közreadott” táviratra97 emlékeztette a brit nagykövetet. Március 11-én Hitlernek az volt az egyetlen komoly aggodalma, hogy Mussolini hogyan reagál majd az agresszióra,98 de Berlinben az esetleges csehszlovák reagálás is okozott némi gondot. A fáradhatatlan Göring azonban gyorsan rendbe tette a dolgot. Bár az idő nagy részében telefonon vezényelte a bécsi hatalomátvételt, este sikerült elszabadulnia a Haus der Fliegerbe, ahol ő volt a megjelent ezer magasrangú tisztségviselő és diplomata házigazdája. Az estély vendégeit az Állami Operaház zenekara, énekesei és balettművészei szórakoztatták. Amikor dr. Mastny, a berlini cseh ügyvivő megérkezett, a kitüntetésektől csillogó mellű marsall azonnal félrevonta, és becsületszavát adta neki, hogy Csehszlovákiának nincs félnivalója Németországtól, hogy a birodalmi csapatok Ausztriába hatolása csupán „családi ügy”, és hogy Hitler javítani akarja a kapcsolatokat Prágával. Cserébe biztosítékot kért arra, hogy a csehek nem fognak mozgósítani. Dr. Mastny eltávozott a gáláról, telefonált a prágai külügyminisztériumba, majd visszatért a terembe, és közölte Göringgel, hogy Csehszlovákiának 96

Erről az ebédről Churchill mulatságos beszámolót közöl a The Gathering Storm c. művében (271-72. o.). A hazugságokat von Weizsäcker báró, a külügyminisztérium munkatársa március 12-én „tájékoztatásul és megbeszéléseik orientálása érdekében” a külföldi német követek számára körtáviratban ismételte meg. Weizsäcker azt állította, hogy Schuschniggnak a német ultimátumra vonatkozó kijelentése „színtiszta agyszülemény”, majd a következőképpen tájékoztatta a diplomatákat: „Az volt az igazság, hogy a katonai erők küldésének kérdése ... először az újonnan alakult osztrák kormány jól ismert táviratában merült fel. A polgárháború fenyegető veszélyére tekintettel a birodalmi kormány úgy határozott, hogy teljesíti e kérést.”37 A német külügyminisztérium tehát a saját diplomatáinak is hazudott, nemcsak a külföldieknek. A háború után írott hosszú és jelentéktelen könyvében Weizsäcker számos Hitlert szolgáló némethez hasonlóan szintén azt hajtogatta, hogy mindvégig náciellenes volt. 98 1946. augusztus 9-én, Nürnbergben tett vallomásában von Manstein vezértábornagy kiemelte, hogy „amikor Hitler kiadta nekünk az Ausztriára vonatkozó parancsot, nem az volt a fő gondja, hogy a nyugati hatalmak mit fognak tenni, hanem az volt az egyetlen gondja, hogy hogyan viselkedik majd Olaszország, mivel úgy tűnt, hogy Olaszország mindig Ausztria és a Habsburgok oldalára állt”.38 97

nem áll szándékában beavatkozni az ausztriai eseményekbe. Göring megkönnyebbülten megismételte ígéreteit, s hozzátette: felhatalmazása van rá, hogy közölje: Hitler nevében is beszélt. Lehetséges, hogy még az éleseszű csehszlovák elnöknek, Eduard Benesnek sem volt elegendő ideje aznap este ráébredni arra, hogy Ausztria halála Csehszlovákia halálát is jelenti. Azon a hétvégén voltak olyanok Európában, akik úgy vélték, hogy a cseh kormány rövidlátó, és azzal érveltek, hogy az Ausztria náci megszállásával Csehszlovákia körül kialakuló katasztrofális stratégiai helyzetnek (amelyben az ország határait három oldalról fogják körül a német csapatok), valamint annak a körülménynek, hogy az Ausztria megmentését célzó cseh beavatkozás Oroszországot, Nagy-Britanniát, Franciaországot és a Népszövetséget is konfliktusba hozta volna az ekkora erővel szembeszállni akkor még képtelen Harmadik Birodalommal, cselekvésre kellett volna késztetnie a cseheket március 11-ének éjszakáján. Az e könyvben nemsokára felsorolt, rövidesen bekövetkező események azonban minden ilyen érvelésre rácáfolnak. Kevéssel később, amikor a két nagy nyugati demokráciának és a Népszövetségnek a mostaninál jobb alkalma nyílt Hitler megállítására, visszariadtak a cselekvéstől. És ezen az eseménydús március 11-én Schuschnigg egyébként sem intézett hivatalos kérést sem Londonhoz, sem Párizshoz, sem Prágához, de még Genfhez sem. Mint emlékiratában sugallja, talán úgy gondolta, hogy ez csak időpocsékolás lenne. Miklas elnök viszont, mint későbbi tanúvallomásából kiderül, abban a hitben volt, hogy a németek ultimátumáról Londont és Párizst azonnal értesítő osztrák kormány egész délután „párbeszédet” folytat a brit és a francia kormánnyal annak érdekében, hogy megbizonyosodjék azok „hozzáállásáról”. Amikor bizonyossá vált, hogy e kormányok „hozzáállása” kimerül az üres tiltakozásokban, Miklas elnök röviddel éjfél előtt feladta a harcot. Kancellárrá nevezte ki Seyss-Inquartot, és jóváhagyta az új kancellár által beterjesztett kabinet névsorát. „Itthon és külföldön mindenki teljesen magamra hagyott!” – kommentálta később keserűen. Azután, hogy grandiózus kiáltványt bocsátott ki a német néphez (a kiáltványt Goebbels olvasta be március 12-én délben a német és az osztrák rádióban), amelyben az igazság iránti szokásos megvetésével igazolta agresszióját, és megígérte, hogy az osztrák nép egy „valódi népszavazás” során választhatja meg majd jövőjét, Adolf Hitler a szülőföldjére indult. Tumultuózus fogadtatásban részesítették. Az út mentén a tiszteletére sebtében feldíszített minden községben éljenző tömeg várta. Délután érkezett meg útjának első állomására, Linzbe, ahol iskolába járt. Az ottani eszelősen boldog fogadtatás mélyen megindította. Másnap, miután táviratot menesztett Mussolininak („Ezt soha nem felejtem el önnek!”), koszorút helyezett el szüleinek leondingi sírján, majd Linzbe visszatérve beszédet tartott: Amikor sok évvel ezelőtt elindultam ebből a városból, pontosan ugyanazt a hitvallást hordoztam magamban, mint ami ma tölti be a szívem. Bírálják el érzelmeim mélységét most, amikor annyi év után képes voltam e hitvallást a gyakorlatban megvalósítani! Ha már a Gondviselés elszólított ebből a városból, hogy a birodalom vezetője legyek, akkor bizonyára küldetést is bízott rám, s ez a küldetés csak az lehetett, hogy drága szülőhazámat visszahozzam a német birodalomba. Ε küldetésben hittem, ezért éltem és harcoltam, s azt hiszem, most be is töltöttem. Tizenkettedikén délután Seyss-Inquart Himmler társaságában Linzbe repült, hogy találkozzon Hitlerrel, s büszkén jelentette be, hogy semmisnek nyilvánították a St. Germain-i egyezménynek az Ausztria függetlenségét elidegeníthetetlennek nyilvánító és annak garantálását a Népszövetségre bízó 88. paragrafusát. Az osztrák tömegek lázas ünneplésétől megrészegült Hitlernek azonban ez nem volt elég. Megparancsolta, hogy az őt Ausztria elnökévé tevő törvény megszerkesztésére Frick belügyminiszter által sietve Bécsbe küldött dr. Wilhelm Stuckart belügyminisztériumi államtitkár azonnal jöjjön Linzbe. A szakértő jogász Nürnbergben tett vallomása szerint meglepődött, amikor a Führer utasította, hogy szerkesszen

„egy teljes Anschlusst jelentő törvényt”.39 Stuckart vasárnap, március 13-án, azon a napon nyújtotta át törvénytervezetét az újonnan alakult osztrák kormánynak, amikor Schuschnigg népszavazását kellett volna megtartani. Mint láttuk, Miklas elnök megtagadta a törvény aláírását, ám az elnöki hatalmat átvevő Seyss-Inquart aláírta, és késő este visszarepült Linzbe, hogy átnyújtsa a Führernek. A törvény Ausztria megszűnését proklamálta. „Ausztria a német birodalom tartománya” – szólt az első mondata. Amint Seyss-Inquart később felidézte, Hitler örömkönnyeket hullatott.40 A német kormány még aznap Linzben hatályba léptette az úgynevezett Anschluss-törvényt, amelyet Hitler, Göring, Ribbentrop, Frick és Hess írt alá. A törvény április 10-ére „szabad és titkos népszavazást” írt elő, a-melynek alkalmával az osztrákok eldönthetik „a német birodalommal való újraegyesülés kérdését”. Március 18-án Hitler bejelentette, hogy a birodalmi németek számára is népszavazást rendeznek az Anschlussról, párhuzamosan az új Reichstag-választással. Bécsbe, ahol oly sokáig csavargóként élt, Hitler csak március 14-én, hétfőn délután vonult be diadalmasan. Két előre nem látott esemény késleltette. Az osztrákok féktelen öröme ellenére, hogy nemsokára fővárosukban üdvözölhetik a Führert, Himmler a biztonsági teendők elintézésére még egy külön napot kért. Ekkor nagyban folyt már a több ezer „megbízhatatlan” letartóztatása – néhány héten belül a számuk csak Bécsben 79 ezerre nő majd. Ráadásul a büszke német páncélos egységek jóval azelőtt elakadtak, hogy Bécs dombjait megláthatták volna. Jodl szerint a páncélozott járműveknek körülbelül 70 százaléka rekedt meg a Salzbergtől és Passautól Bécs felé vezető úton, bár a páncélos egységeket vezénylő Guderian tábornok később csak 30 százalék elakadását ismerte el. A konkrét számadattól függetlenül Hitler toporzékolt a késedelem miatt. Csak egy éjszakát töltött Bécsben, ahol az Imperial szállodában szállt meg. Hangulatát azonban mégiscsak felvidította e diadalmas visszatérése az egykori birodalmi fővárosba, a-melyről úgy érezte, hogy elutasította és kitaszította őt ifjúkorában, s most ilyen tumultuózus örömáradattal ünnepli. A mindenütt jelen lévő Papen, aki repülőn sietett Berlinből Bécsbe, hogy részt vehessen az ünnepségeken, a Habsburgok ősi palotájával, a Hofburggal szemközt felállított díszemelvényen találta Hitlert. Mint később írta: „Nem írhatom le az állapotát másként, mint hogy eksztázisban volt.”99 Ebben az állapotban maradt a következő négy hét legnagyobb részében, mialatt fel-alá utazott Németországban és Ausztriában, ahol az Anschlusst helyeslő „Ja” szavazat nagy arányú győzelme érdekében kampányolt. Bőbeszédű szónoklatai során azonban egyetlen alkalmat sem hagyott ki arra, hogy Schuschniggot pocskondiázza, és az Anschluss-szal kapcsolatban már elkoptatott hazugságokkal házaljon. A Reichstag előtt március 18-án mondott beszédében azt állította, hogy Schuschnigg a „választási csalásával” „megszegte a szavát”, s hozzátette, hogy „csakis egy őrült, elvakult ember” viselkedhetett így. Március 25-én Königsbergben a „választási csalás” már „e nevetséges komédia” lett Hitler agyában. Állítása szerint olyan leveleket találtak, amik azt bizonyítják, hogy Schuschnigg szándékosan becsapta 99 A felületes Papen nem vette észre, hogy az eksztázis álcája alatt ott éghetett Hitlerben a beteljesült bosszúvágy is azzal a várossal és népével szemben, amely fiatal korában nem méltányolta őt, és amelyet szíve mélyén megvetett. Részben ez is oka lehet annak, hogy oly rövid ideig maradt Bécsben. Néhány héttel később ugyan nyilvánosan így szólt Bécs polgármesteréhez: – Legyen nyugodt, hogy az én szememben gyöngyszem ez a város, és olyan foglalatba teszem majd, amely méltó lesz hozzá! – Ez azonban valószínűleg inkább választási propagandaszöveg volt, mint valódi érzelmeinek kifejezése. Ez utóbbiakat Baldur von Schirach előtt tárta fel, aki a háború alatt Bécs náci kormányzója és Gauleitere volt. Egy, a Berghofban 1943-ban lezajlott szenvedélyes hangvételű megbeszélést felidézve Schirach Nürnbergben így vallott: Ekkor a Führer, mondhatnám, hihetetlen és határtalan gyűlölettel kezdett Bécs népéről beszélni. ... Hajnali négy órakor Hitler hirtelen olyasmit mondott, amit most történelmi okokból szeretnék elismételni. Ezt mondta: – Bécset soha nem lett volna szabad felvenni Nagy-Németország Uniójába! – Hitler soha nem szerette Bécset. Gyűlölte e város népét.41 Papen március 14-i ünnepi hangulatát még aznap elrontották, mivel megtudta, hogy közeli barátja és munkatársa a német követségen, Wilhelm von Ketteler olyan körülmények között tűnt el nyomtalanul, amelyek a Gestapo keze nyomára utaltak. Három évvel korábban Papennek egy másik barátja és követségi kollégája, Tschirschky báró Angliába szökött, hogy megmeneküljön az SS kezétől rá váró biztos haláltól. Ketteler holttestét április végén halászták ki a Dunából, ahová meggyilkolása után a Gestapo-legények hajították.

őt: a berchtesgadeni egyezmény végrehajtását addig igyekezett késleltetni, amíg csak „el nem jön egy alkalmasabb óra, amikor majd Németország ellen uszíthat más országokat”. Königsbergben Hitler válaszolt a külföldi sajtó kötekedéseire is azzal kapcsolatban, hogy brutális erőszakot alkalmazott, és még csak a népszavazás eredményét sem volt képes kivárni az Anschluss bejelentésével: Egyes külföldi újságok azt mondták, hogy brutális módszerekkel zúdultunk rá Ausztriára. Erre csak ezt mondhatom: egyesek még halálukban is hazudni fognak. Politikai harcom során sok szeretetet kaptam népemtől, ám amikor átkeltem az egykori határon [mármint Ausztriába], ott olyan szeretetáradat fogadott, amilyet még soha nem tapasztaltam. Nem zsarnokokként, hanem felszabadítókként jöttünk... Ε benyomásom hatása alatt döntöttem úgy, hogy nem várok április 10-ig, hanem azonnal hatályba léptetem az egyesülést... Ha külföldi fülek számára ez kevéssé is tűnt logikus – vagy őszinte – beszédnek, a németekre minden kétséget kizáróan nagy hatást tett. Amikor Reichstag-beli beszéde végén Hitler érzelmektől fuldokló hangon így esedezett: – Németek, adjatok nekem még négy évet, hogy most mindenki javára kiaknázhassam az elért egyesülést! –, akkor az e szónoki emelvényen elért minden addigi sikerét elhomályosító ovációban részesült. Választási kampányát a Führer április 9-én, a szavazás előestéjén Bécsben zárta. Az egykori mosdatlan, üres hasú csavargó, aki e város utcáin csatangolt, s alig négy éve még, hogy Németországban megkaparintotta magának a Hohenzollern királyok hatalmát, most pedig magára vállalta a Habsburg császárokét is, el volt telve az Istentől kapott küldetés tudatával. Azt hiszem, Isten akarata volt, hogy innen küldjön egy ifjút a birodalomba, hagyja felnőni, nevelje őt a nemzet vezetőjévé, s ezzel képessé tegye arra, hogy visszavezethesse szülőhazáját a birodalomba. Létezik egy magasabb elrendelés, mi pedig nem egyebek vagyunk, mint annak eszközei. Amikor március 9-én Herr Schuschnigg megszegte a megegyezést, akkor abban a másodpercben éreztem, hogy most érkezett el a Gondviselés szólítása. És ami három nap alatt végbement, az csakis e Gondviselés kívánságának és akaratának a megvalósulásaként fogható fel. Három nap alatt leverte őket az Úr! ... És nekem adatott meg az a kegyelem az árulás napján, hogy képes legyek szülőhazám és a birodalom egyesítésére! ... Köszönettel tartozom Neki, aki megengedte visszatérnem szülőhazámba, hogy azt az én német birodalmamba vezethessem! Adja az ég, hogy holnap minden német ismerje fel ezen óra fontosságát, és alázattal hajoljon meg a Mindenható előtt, aki néhány hét alatt csodát tett a számunkra! Azt előre lehetett tudni, hogy az osztrákok többsége, akik kétségtelenül igennel szavaztak volna Schuschniggnak március 13-án, igennel fog szavazni Hitlerre is április 10-én. Sokan komolyan hitték, hogy egy bármilyen, akár még náci Németországgal való egyesülés is kívánatos és elkerülhetetlen, mivel a hatalmas szláv és magyar hátországától 1918-ban elszakított kicsiny Ausztria nem lesz képes hosszú távon egyedül megélni, s csak a német birodalom keretei között maradhat fenn. Ezekhez az osztrákokhoz hozzá kell számítanunk még a fanatikus nácikat is, akik száma rohamosan gyarapodott a siker vonzotta helyezkedőkkel, akik helyzetük javulására számítottak. A túlnyomórészt katolikus népességű országban kétségtelenül sok katolikust megingatott Innitzer bíboros széles körben terjesztett nyilatkozata, amelyben üdvözölte a nácizmust Ausztriában, és a Ja szavazat leadására buzdított.100 Egy tiszta és becsületes választáson, amely előtt a szociáldemokraták és Schuschnigg keresztényszocialistái szabad kampányt folytathattak volna, véleményem szerint szoros eredmény született volna. Az adott körülmények között azonban nagyon bátor osztráknak kellett lennie annak, aki nemmel 100

Néhány hónap múlva, október 8-án a bíborosnak a Szent István székesegyházzal szemközt álló palotáját néhány náci huligán kirabolta. Innitzer túl későn, de rájött, hogy mi is a nemzetiszocializmus, és egy szentmisén szót emelt egyházának náci üldözése ellen.

szavaz. Németország lakosaihoz hasonlóan itt is attól féltek az emberek (és okkal!), hogy kiderülhet, ha nem jóváhagyásukat dobják a szavazóurnákba. Azon a vasárnap délutánon ellátogattam az egyik szavazóhelyiségbe, ahol azt láttam, hogy a szavazófülkéktől néhány lábnyi távolságra ülő náci szavazatszedő bizottság tagjai a szavazófülkék sarkain lévő széles réseken át jól láthatták, ki hogyan szavaz. A vidéki körzetekben kevesen vették a fáradságot (vagy merészelték), hogy visszavonuljanak a fülke homályába: nyíltan szavaztak, hogy mindenki láthassa. Aznap este fél nyolckor volt adásom: a szavazóhelyiségeket fél órája bezárták már, de még kevés szavazatot számláltak meg. Az adás előtt egy náci hivatalos személy arról biztosított, hogy az osztrákok 99 százaléka a Ja szavazatot adta le. Ez volt a később hivatalosan közölt adat is: Nagy-Németországban 99,08 százalék, Ausztriában pedig 99,75. Így hát Ausztria egy rövid időre kivonult a történelemből Ausztriaként: még a nevét is elvette a bosszúvágyó osztrák, aki most Németországhoz csatolta. Az országot jelölő ősi német Österreich szót betiltották, és Ausztria Ostmark lett, majd hamarosan ezt a nevét is elejtették, s Berlin a nagyjából a történelmi Länder (tartományok; pl. Tirol, Salzburg, Stájerország, Karintia) területével egyező közigazgatási körzetekre (Gaue) osztotta az országot. Bécs a birodalom közönséges városa lett, egy sorvadásnak induló vidéki körzeti közigazgatási központ. Az egykori osztrák csavargóból lett diktátor letörölte a térképről szülőhazáját, s annak egykor csillogó fővárosát megfosztotta dicsőségének és fontosságának utolsó morzsájától is. Az osztrákok körében elkerülhetetlenül tért kezdett nyerni a kiábrándulás. Az első néhány héten át az osztrák nácik garázdálkodása féktelenebb volt, mint amit Németországban valaha tapasztaltam. Orgiát ült a szadizmus. Napról napra látható volt, amint nagyszámú zsidó férfi és nő Schuschnigg-párti feliratokat takarít a járdákról, és csatornát tisztít. Négykézláb dolgoztak a felettük állva gúnyolódó rohamosztagosok felügyelete alatt, s mindig csúfolódó tömeg gyűlt köréjük. Több száz zsidó férfit és nőt gyűjtöttek össze az utcáról, és fogtak munkára: nyilvános illemhelyeket és az SS- és SA-kaszárnyák latrináit kellett takarítaniuk. Több tízezer zsidót börtönbe zártak, földi javaikat pedig elkobozták vagy ellopták. A Plosslgassén lévő lakásunkból magam is láttam, hogy a szomszédos Rotschild-palotából az SS-osztagok hogyan takarítják ki az ezüstöt, faliszőnyegeket, festményeket és mindenféle egyéb zsákmányt. Louis de Rotschild báró később úgy szabadult ki Bécsből, hogy átadta acélműveit a Hermann Göring Műveknek. A város 180 000 zsidó lakosának talán a fele volt képes a háború kezdetéig megvásárolni a szabadságot jelentő kivándorlási engedélyt azzal, hogy átadták a náciknak minden tulajdonukat. Az emberi szabadsággal folytatott eme virágzó kereskedelmet az SS keretein belül Heydrich által felállított különleges szervezet intézte. Ez volt a „Zsidó kivándorlási hivatal”, s ez lett az egyedüli olyan náci szervezet, amelynek jogában állott kivándorlási engedélyeket kiállítani a zsidók részére. A hivatal élén kezdettől végig egy osztrák náci állt, maga is Hitler városának, Linznek szülötte, egy bizonyos Kari Adolf Eichmann. Szervezete végül is nem kivándorlási, hanem megsemmisítési hivatal lett, amely több mint négymillió ember, javarészt zsidók lemészárlását szervezte meg. Himmler és Heydrich arra is felhasználta ausztriai tartózkodását, hogy már az Anschluss első heteiben felállítottak egy óriási koncentrációs tábort az Enns melletti Mauthausenben, a Duna északi partján. Túl sok gondot okozott a sokezer osztrák németországi táborokba történő hurcolása; Himmler úgy döntött, hogy Ausztria megérdemel egy saját koncentrációs tábort. A Harmadik Birodalom összeomlása előtt a nem osztrák foglyok száma már meghaladta a belföldiekét, s Mauthausen érte el azt a kétes értékű rekordot, hogy a német koncentrációs táborok közül ennek a kerítésein belül történt a legnagyobb számú hivatalos kivégzés: hat és fél éves fennállása alatt 35 318. (A keleten lévő megsemmisítő táborok más lapra tartoztak.) Az Anschluss után a Himmler és Heydrich által irányított Gestapo-terror ellenére a németek százezerszám tódultak Ausztriába, hogy márkáikért Németországban évek óta elérhetetlen pazar

ételeket fogyasszanak, és nevetséges árakon vakációzhassanak a páratlan osztrák hegyek között és tavak partján. Odaözönlöttek a német üzletemberek és bankárok is, hogy értékük töredékén felvásárolhassák a tulajdonoktól megfosztott zsidók és náciellenes osztrákok vállalatait. A mosolygó látogatók közt volt az utánozhatatlan dr. Schacht is, aki a Hitlerrel folytatott vitái ellenére még mindig tárca nélküli miniszter volt a Führer kabinetjében, s a Reichsbank elnöke. Ő is el volt ragadtatva az Anschlusstól. Azért jött, hogy a Reichsbank számára már a népszavazás előtt átvegye az Osztrák Nemzeti Bankot. Március 21-én beszédet tartott az osztrák bank személyzete számára. Kicsúfolta a külföldi sajtót, amiért az kritizálni merte Hitlernek az egyesülés érdekében alkalmazott módszereit, amelyeket ő szilárdan védelmezett. Azzal érvelt, hogy az Anschluss „a számtalan hit-szegés és brutális erőszakcselekedet következménye, amelyet idegen országok alkalmaztak ellenünk”. Istennek hála ... Adolf Hitler megteremtette a német akarat és német gondolat egységét. Ezt megtámogatta az újonnan megerősített Wehrmachttal, végül pedig megalkotta a Németország és Ausztria közötti belső egység külső formáját.... Egyetlen olyan személynek sem lesz jövője nálunk, aki nem teljes szívvel áll Adolf Hitler oldalán ... A Reichsbank mindig is vagy nemzetiszocialista bank marad, vagy nem én leszek az igazgatója!

Ezek után dr. Schacht esküt vezényelt az osztrák személyzetnek: meg kellett fogadniuk, hogy „a Führerhez hűségesek és engedelmesek” lesznek. – Gazember, aki megszegi! – kiáltotta dr. Schacht, majd háromszoros „Sieg Heil!” kurjantást diktált hallgatóságának.42 Időközben dr. Schuschnigg letartóztatásba került, s olyan megalázó bánásmódban részesült, hogy nehéz lenne elhinni, hogy azt nem maga Hitler írta volna elő. Március 12-től május 28-ig házi őrizetben tartották, s ez idő alatt a Gestapo kicsinyes trükkökkel megakadályozta az alvásban. Ezután a bécsi Metropol szállóban lévő Gestapo-központba vitték, s bezárták egy ötödik emeleti apró szobába: ott töltötte a következő tizenhét hónapot. Arra kényszerítették, hogy a személyes használatára kiadott törölközővel az SS-őrök lakóhelyiségeit, mosdótáljait, szemetes vödreit és latrináit tisztítsa, és a Gestapo által kiagyalt egyéb megalázó munkákat is végeztettek vele. Bukásának első évfordulójára, március 11-ére ötvennyolc fontot veszített a súlyából, ám az SS-orvos azt jelentette, hogy kiváló a fizikai állapota. Könyvében101 dr. Schuschnigg leírja életét a több évig tartó magánzárkában, majd „az élőhalottak között” a legszörnyűbb német koncentrációs táborokban, olyan helyeken, mint Dachau és Sachsenhausen. Nem sokkal letartóztatása után engedélyt kapott, hogy távházasságot kössön a korábbi Vera Czernin grófnéval, akinek az előző házasságát megsemmisítette az egyházi bíróság, 102 és az utolsó években az asszony engedélyt kapott, hogy 1941-ben született gyermekükkel együtt csatlakozhasson a koncentrációs táborban lévő férjéhez. Csoda, hogy túlélték a lágerek borzalmait. Rabságuk vége felé csatlakozott hozzájuk Hitler haragjának néhány további megkülönböztetett áldozata: olyanok, mint dr. Schacht, az egykori francia miniszterelnök Léon Blum és felesége, Niemöller lelkész, számos tábornok, valamint Fülöp hesseni herceg, akinek a feleségét, Mafalda hercegnőt, az olasz király leányát 1944-ben az SS meggyilkolta Buchenwaldban: Hitler ezzel is bosszút akart állni Viktor Emánuel királyon, aki átállt a nyugati szövetségesek oldalára. 1945. május l-jén a hírességekből álló fogolycsoport, amelyet sietve evakuáltak Dachauból és szállítottak déli irányba, nehogy felszabadíthassák őket a nyugat felől előre törő amerikaiak, megérkezett a dél-tiroli hegyek egyik magasan fekvő falvába. A Gestapo-tisztek megmutattak Schuschniggnak egy névsort azokról, akiket Himmler utasítására ki kell végezniük, mielőtt a szövetségesek kezére kerülnének. Schuschnigg megtalálta a maga és a felesége nevét is a „szépen gépelt” listán. Megtört a lelke. Ennyi mindent túlélt ilyen sokáig, csak hogy 101 102

Austrian Requiem. Schuschnigg ekkor özvegy volt.

lepuffantsák az utolsó percben! Május 4-én azonban a következőket írhatta naplójába: Ma délután kettőkor: Riadó! Amerikai különítmény veszi át a szállodát. Szabadok vagyunk! Egyetlen lövés nélkül, és anélkül, hogy a katonailag egyébként a legyőzésére képes NagyBritannia, Franciaország és Oroszország beavatkozott volna, Hitler hétmillióval gyarapította a birodalom alattvalóinak számát, és a terveihez szükséges, felmérhetetlenül értékes stratégiai helyzetbe került. Nemcsak arról volt szó, hogy seregei három oldalról közrefogták Csehszlovákiát, hanem arról is, hogy Béccsel immár Délkelet-Európa kapuját is birtokába vette. Az egykori osztrák-magyar birodalom fővárosa régóta volt már Közép- és Délkelet-Európa kommunikációs és kereskedelmi központja. Ez az idegközpont mostantól német kézen volt. Hitlernek talán az volt a legfontosabb, hogy újra bebizonyosodott: sem Anglia, sem Franciaország nem tesz semmit az ő megállítására. Március 14-én Chamberlain az angol alsóházban arról beszélt, hogyan teremtett Hitler kész helyzetet Ausztriában, s a londoni német nagykövetség gyors egymásutánban intézte Berlinbe a sürgős táviratokat a parlamenti vita menetéről. Hitlernek nemigen volt mitől tartania. – Az a szigorú igazság – jelentette ki Chamberlain –, hogy semmi egyéb nem akadályozhatta volna meg a[z Ausztriában] történteket, mint az, hogy országunk és más országok is hajlandók lettek volna erőszakot alkalmazni. Hitler előtt világossá vált, hogy a brit miniszterelnök nemcsak az erő alkalmazására nem hajlandó, hanem még arra sem, hogy Németország jövőbeni lépéseinek a megakadályozása érdekében összefogjon a többi nagyhatalommal. Március 17-én a szovjet kormány azt javasolta, hogy a Népszövetség keretein belül vagy kívül a nagyhatalmak tartsanak egy konferenciát, amin megfontolhatnák annak a módját, hogyan lehetne biztosítani a további német agresszió megelőzését. Chamberlain fagyosan reagált egy ilyen értekezlet ötletére, s március 24-én az alsóházban nyilvánosan elutasította. – Bármiféle ilyen lépés elkerülhetetlen következménye annak a tendenciának a súlyosbítása volna, hogy megalakul egy néhány olyan nemzetből álló exkluzív klub, amely akarva-akaratlanul ... az európai béke kilátásainak ellenében működne. – Chamberlain szemlátomást elfelejtette vagy figyelmen kívül hagyta a Berlin-Róma tengelyt és a Németország, Olaszország és Japán által kötött háromhatalmi Antikomintern Paktumot. Ugyanebben a beszédében jelentette be kormányának azt a döntését is, amely bizonyára még nagyobb megelégedéssel töltötte el Hitlert. Nyersen visszautasította nemcsak azt a javaslatot, hogy Nagy-Britannia nyújtson garanciát Csehszlovákia megsegítésére, amennyiben az utóbbi államot támadás érné, hanem azt is, hogy támogassa Franciaországot, ha a franciákat a Csehszlovákiával aláírt egyezményükben vállalt kötelezettségeik teljesítésére szólítják fel. Ez az egyenes beszéd számottevően enyhítette Hitler problémáit. A Führer immár tudta, hogy Anglia akkor is tétlen marad, amikor ő a következő áldozatát veszi majd sorra. És ha Anglia megtartóztatja magát, nem ugyanígy tesz-e majd Franciaország is? Amint azt a következő néhány hónap során keletkezett titkos iratai is bizonyítják, bizonyos volt a dolgában. És azt is tudta, hogy az oroszok által a Franciaországgal és Csehszlovákiával kötött egyezmények feltételei szerint a Szovjetunió nem lesz köteles a csehek segítségére sietni, amíg a franciák nem segítenek nekik előbb. Ennyit elég is volt tudnia Hitlernek: tudta, hogy azonnal tovább haladhat terveinek megvalósításában. Az Anschluss sikere után Hitler joggal feltételezhette, hogy a vonakodó német tábornokok nem fogják útját állni a jövőben. Ha ezzel kapcsolatban bármiféle kétsége lett volna, azt hathatósan megszüntette a Fritsch-ügy kimenetele. Amint láttuk,103 a homoszexualitással megvádolt von Fritsch tábornok ügyének a katonai becsületbíróságon folyó tárgyalása már a nyitó napon, március 10-én váratlanul félbeszakadt: Göring marsallt, valamint a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet parancsnokait Hitler 103

Ld. az előző fejezetet.

összehívta, hogy az Ausztriával kapcsolatos, a pernél sürgősebb ügyekben intézkedjenek. A tárgyalás március 17-én folytatódott, de a közben Ausztriában történt eseményeket követően szükségszerűen érdektelenségbe fúlt. Néhány héttel korábban a vezető tábornokok még biztosak voltak abban, hogy mihelyt a katonai bíróság felfedi Himmlernek és Heydrichnek a Fritsch ellen elkövetett hihetetlen fondorlatait, akkor nemcsak bukott főparancsnokuk kerül vissza elveszített posztjára, hanem az SS, sőt esetleg a Harmadik Birodalom, de nagy szerencsével talán még Adolf Hitler is belebukhat a botrányba. Hiú, üres remények! Február 4-én, amint már láthattuk, Hitler szétzúzta a régi tisztikar vágyálmait azzal, hogy maga vette át a fegyveres erők irányítását, és eltávolította maga körül Fritschet és a legtöbb magas rangú tábornokot. Most pedig egyetlen puskalövés nélkül meghódította Ausztriát! Ε lenyűgöző diadalt követően nem akadt ember Németországban, még a régi tábornokok között sem, akit különösebben érdekelt volna még Fritsch sorsa. Annyi igaz, hogy a tábornokot gyorsan tisztázták a vádak alól. A most a legpártatlanabb bíró szerepében tetszelgő Göring némi győzködését követően a volt fegyenc és zsaroló Schmidt megtört a bíróságon, és bevallotta, hogy a Gestapo azzal fenyegette meg (e fenyegetést mellesleg néhány nap múlva be is váltották), hogy meghal, ha nem mártja be von Fritsch tábornokot. Azt is bevallotta, hogy Fritsch tábornok és az általa valóban zsarolt von Frisch lovassági százados névhasonlósága vezetett a gonosz tervhez. Sem Fritsch, sem a hadsereg nem próbálta meg feltárni sem a Gestapo valódi szerepét, sem Himmler és Heydrich személyes bűnösségét a hamis vádak kifőzésében. A per második napján, március 18-án a bíróság nem is zárhatta le az ügyet másként, mint a következő ítélettel: „A felhozott vádpontokban ártatlan. Felmentve.” Von Fritsch tábornok számára ugyan személyes elégtételt jelentett az ítélet, parancsnoki posztjára mégsem helyezték vissza, s a hadsereg sem kapta vissza a Harmadik Birodalomban addig élvezett viszonylagos függetlenségét. Mivel a pert in camera tartották, a nyilvánosság semmit sem tudott meg sem az ügyről, sem pedig az abban érintett kérdésekről. Március 25-én Hitler táviratban gratulált Fritschnek „visszanyert egészségéhez”. Ezzel vége is volt az ügynek. A posztjáról letett tábornok, aki a per során nem mutatott vádlón Himmlerre, most végső, hasztalan gesztusra szánta el magát. Párbajra hívta ki a Gestapo főnökét! A még maga Beck tábornok által összeállított régi katonai becsületkódex előírásaival szigorú összhangban fogalmazott kihívást a hadsereg legidősebb magas rangú tisztjeként von Rundstedt tábornok kapta kézhez, hogy továbbítsa az SS vezetőjének. Rundstedt azonban megijedt, és hetekig hordozta zsebében a levelet, végül pedig meg is feledkezett az egészről. Von Fritsch tábornok, s vele mindaz, amit képviselt, nemsokára végleg eltűnt Németország életéből. De hát mit képviselt végül? Decemberben barátnéjának, Margot von Schutzbarnak írta azt a levelet, amiből kiderül, hogy számos más tábornokhoz hasonlóan ő is milyen szánalmas zavarba került: Valóban különös, hogy a Führernek az elmúlt években aratott vitathatatlan sikerei ellenére annyian tekintenek növekvő félelemmel a jövőbe ... Nem sokkal a háború után arra jutottam, hogy három csatában kell győzedelmeskednünk, ha azt akarjuk, hogy Németország ismét hatalmassá váljon: 1. A munkásosztály elleni csatában – ezt Hitler megnyerte. 2. A katolikus egyház ellen, vagy talán jobb kifejezéssel élve az ultramontanizmus ellen, és 3. a zsidók ellen. Ε csatáknak most tartunk a derekán, és a kettő közül a zsidók elleni a nehezebb. Remélem, mindenki felismeri e hadjárat bonyolult voltát.43

1939. augusztus 7-én, amint a háború felhői egyre sötétebben gyülekeztek, von Fritsch így írt a bárónőnek: „Számomra sem békében, sem háborúban nincs hely Herr Hitler Németországában. Csak céltáblának megyek az ezredemmel, mert nem maradhatok otthon.” Így is tett. 1938. augusztus 11-én régi ezrede, a 12. tüzérezred „tulajdonosává” nevezték ki,

ami pusztán tiszteletbeli cím volt. 1939. szeptember 22-én az ostromlott Varsó előtt egy lengyel géppuskás céltáblájává vált, s négy nappal később teljes katonai tiszteletadással temették el Berlinben. Hideg, esős, sötét délelőtt volt, naplóm tanúsága szerint az egyik legszomorúbb időjárású nap, amit valaha a német fővárosban töltöttem. Fritschnek a német hadsereg főparancsnoki posztjáról húsz hónappal korábban történt leváltásával, mint láttuk, Hitler legyűrte a vele szembeni ellenállás utolsó lehetséges bástyáját is Németországban: a régi, hagyományhű tisztek kasztját. Ekkor, 1938 tavaszán, ügyes ausztriai húzásával tovább erősítette a hadsereg feletti hatalmát, demonstrálta vezéri bátorságát, és egyértelművé tette, hogy egyedül ő fog külpolitikai döntéseket hozni, a hadseregnek pedig csupán az a szerepe, hogy az erőt vagy az erővel való fenyegetést biztosítsa. Sőt, egyetlen élet feláldozása nélkül tálcán nyújtotta át a hadseregnek azt a stratégiai helyzetet, amely katonailag védhetetlenné tette Csehszlovákiát. Nem volt elvesztegetni való idő – a helyzetet ki kellett használni. Április 21-én, tizenegy nappal az ausztriai náci népszavazás után Hitler magához rendelte Keitel tábornokot, a Véderő Főparancsnokságának főnökét, hogy megbeszélje vele a Fall Grünt.

12. MÜNCHEN FELÉ A Fall Grün a Csehszlovákia elleni meglepetésszerű támadás tervének kódneve volt. Mint már láttuk, első változatát von Blomberg marsall készítette 1937. június 24-én, Hitler pedig a tábornokoknak tartott november 5-i előadásában fejtette ki, amikor arra intette hallgatóságát, hogy „a csehek lerohanását villámsebesen kell végrehajtani”, ami esetleg „már 1938-ban” bekövetkezhet.104 Ausztria könnyű meghódítása nyilvánvalóan sürgőssé tette a Fall Grünt; a tervet le kellett porolni, és meg is kezdődött a végrehajtás előkészítése. Ezzel a céllal rendelte magához Hitler Keitelt 1938. április 21-én. Másnap Rudolf Schmundt őrnagy, a Führer új adjutánsa elkészítette a tárgyalás összefoglalóját, amelyet a „politikai szempontok”, a „katonai következtetések” és a „propaganda” szerint osztott három részre.1 Hitler „az esetleg kritikus helyzethez vezető ellenséges világközvélemény” miatt elutasította „az ok nélküli vagy igazolhatatlan váratlan stratégiai támadás” gondolatát. Úgy vélte, hogy „az addigra foganatosított cseh (Grün) biztonsági intézkedések miatt nem kívánatos” az az alternatíva sem, hogy „a fokozatosan válsághoz, majd háborúhoz vezető diplomáciai tárgyalások periódusát követően” lépjenek akcióba. A Führer, legalábbis pillanatnyilag, egy harmadik lehetőséget részesített előnyben: ez pedig „egy incidenst (például egy németellenes tüntetés során a német ügyvivő meggyilkolását) követő villámgyors akció” volt.105 Emlékezhetünk rá, hogy ilyen „incidenst” terveztek annak idején Ausztria német megszállásának igazolására: akkor Papen lett volna az áldozat. Hitler gengsztervilágában a külföldön szolgáló német követek szemlátomást feláldozhatok voltak. Németország hadura (mert most már az volt, miután átvette a fegyveres erők személyes irányítását) hangsúlyozottan közölte Keitel tábornokkal, hogy milyen fontos a hadműveletek gyors végrehajtása. A katonai akció első négy napja politikai értelemben döntő időszak. Számottevő katonai sikerek híján bizonyos, hogy európai méretű válság keletkezik. Kész helyzet elé kell állítani a külföldi hatalmakat, hogy belássák a katonai beavatkozás reménytelen voltát. Ami a háború propagandaszempontjait illeti, még nem jött el annak az ideje, hogy dr. Goebbels is sorompóba álljon. Hitler csupán néhány, „a németek csehszlovákiai 104 105

Lásd feljebb, 187-190. o. Zárójel az eredeti szövegben.

magatartásáról” szóló irányelveket, valamint további néhány, a „csehek megfélemlítését célzó fenyegetéseket” tartalmazó brosúráról beszélt. A Csehszlovák Köztársaság, amelynek elpusztítására Hitler elszánta magát, az első világháború utáni, a németek számára gyűlöletes békeszerződések szüleménye volt. Születésénél két figyelemreméltó cseh értelmiségi szerzett halhatatlan érdemeket: Tomás Garrigue Masaryk, egy kocsis autodidakta műveltségű fia, akiből jeles tudós és a köztársaság első elnöke lett, valamint Eduard Benes, egy paraszt fia, aki kijárta a prágai egyetemet és három francia felsőoktatási intézményt, majd miután szinte mindvégig külügyminiszterként szolgálta a köztársaságot, Masaryk 1935-ben történő visszavonulását követően ő lett a köztársasági elnök. 1918-as létrejötte után az ősi cseh királyságot a tizenhatodik században megszerző Habsburg birodalomból kikanyarított Csehszlovákia Közép-Európa leginkább demokratikus, haladó, felvilágosult és virágzó államává fejlődött. Ama puszta tény azonban, hogy különböző nemzetiségekből gyúrták össze, a kezdet kezdetétől fogva olyan belpolitikai probléma elé állította ezt az államot, amelyet húsz év alatt nem volt képes teljesen megoldani. Ε problémát a nemzeti kisebbségek jelentették. Az ország területén egymillió magyar, félmillió ruszin, valamint három és egynegyed millió szudétanémet élt. Ε népek vágyódva tekintettek „anyaországaik”: Magyarország, Oroszország és Németország felé, bár a szudétanémetek soha nem a német birodalomhoz tartoztak (hacsak nem a laza szövésű Német-Római Birodalom keretei között), hanem csak Ausztriához. Ε kisebbségek legalábbis több autonómiára vágytak annál, mint amennyi jutott nekik. Még a tízmillió csehszlovák egynegyed részét kitevő szlovákok is vágytak valamennyi autonómiára. Noha fajilag és nyelvileg a szlovákok a csehek közeli rokonai, mégis eltérő volt a történelmi, kulturális és gazdasági fejlődésük, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy évszázadokig éltek Magyarország uralma alatt. Egy 1918. május 30-án Pittsburgh-ben, cseh és szlovák emigránsok által aláírt megállapodás szerint a szlovákoknak külön kormány, parlament és bíróságok jártak, ám a prágai kormány nem tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a megállapodást, így nem is tartotta be. Annyi bizonyos, hogy még a Nyugatot is, sőt Amerikát is beleértve a legtöbb országhoz képest Csehszlovákia nem bánt rosszul a nemzeti kisebbségeivel. A kisebbségek nemcsak teljes körű demokratikus és polgárjogot élveztek (a szavazati joggal egyetemben), hanem bizonyos mértékben saját iskoláik is voltak, és megtarthatták saját kulturális intézményeiket. A kisebbségek politikai pártjainak vezetői gyakran szolgáltak miniszterekként a központi kormányban. Ezzel együtt a csehek, akik még nem teljesen tértek magukhoz a sok évszázados osztrák elnyomás hatása alól, messze voltak még attól, hogy maradéktalanul megoldják a kisebbségi problémát. Gyakran voltak soviniszták és ügyetlenül tapintatlanok. Az országban tett korábbi látogatásaimból emlékszem, milyen mélyen megsértődtek a szlovákok dr. Vojtech Tuka, a köztiszteletben álló professzor bebörtönzése miatt. Tukát „hazaárulás” vádjával tizenöt évi börtönre ítélték, noha kétséges volt, hogy létezett-e egyéb bűne is, mint a szlovák autonómia érdekében kifejtett munkássága. Mindenek felett azonban a kisebbségek úgy érezték, hogy a csehszlovák kormány nem tartotta be a Masaryk és Benes által az 1919-es párizsi békekonferencián tett ama ígéretet, hogy a svájcihoz hasonló kantonrendszert fognak létrehozni az országban. Az elkövetkező események tükrében eléggé ironikus, hogy éppenséggel a szudétanémetek éltek felettébb tűrhetően a csehszlovák államban – kétségtelenül jobban, mint az ország bármelyik más nemzeti kisebbsége, sőt annál is jobban, mint a Lengyelországban és a fasiszta Olaszországban élő német kisebbségek. Zokon vették a helyi cseh hivatalos személyek kicsinyes zsarnokságát és a Prágában néha velük szemben megnyilvánuló diszkriminációt. Nehéz volt megszokniuk, hogy már nem ők uralják Cseh- és Morvaországot úgy, mint a Habsburgok idején. Ám az új köztársaság északnyugati és délnyugati részein (ahol az ország iparának oroszlánrésze koncentrálódott) összefüggő csoportokban élve szépen gyarapodtak, és

az évek múltával viszonylagos harmóniát alakítottak ki a csehekkel, miközben folyamatosan mind több autonómiára és nyelvüknek, valamint kulturális jogaiknak nagyobb tiszteletben tartására törekedtek. Hitler felemelkedéséig nem létezett komoly politikai csoport, amely ennél többet kért volna. A szudéta szavazatok nagy részét a szociáldemokraták és a többi demokratikus párt kapta. 1933-ban, amikor Hitler kancellár lett, a nemzetiszocializmus vírusa megfertőzte a szudétanémeteket is. Ebben az évben született meg a Szudétanémet Párt (S.D.P.), amelynek egy szelíd modorú testnevelő tanár, Konrád Henlein lett a vezetője. 1935-ben a pártot titokban már finanszírozta is a német külügyminisztérium, havi 15 000 márka erejéig.2 Két éven belül a párt maga mögött tudhatta a szudétanémetek kétharmad részét: csak a szociáldemokraták és a kommunisták nem támogatták. Az Anschluss idejére Henlein pártja, amely már három éve a Berlinből jött utasítások szerint működött, készen állt arra, hogy Adolf Hitler zenéjére táncoljon. Ausztria annektálása után két héttel Henlein Berlinbe ment utasításokért, s március 28-án három órát tárgyalt Hitlerrel. Megbeszélésükön Ribbentrop és Hess is jelen volt. A külügyminisztérium egyik emlékeztetőjében fennmaradt Hitler instrukciója: „a Szudétanémet Párt támasszon a cseh kormány számára elfogadhatatlan követeléseket”. Maga Henlein így summázta a Führer nézeteit: „Mindig annyit kell követelnünk, hogy soha ne lehessen kielégíteni bennünket!”3 A német kisebbség helyzete Csehszlovákiában (ugyanúgy, mint egy év múlva Danzig lesz majd Lengyelországgal szemben) tehát csak ürügy volt Hitlernek arra, hogy egy általa megkívánt országban bajt kavarjon, és aláássa annak helyzetét, miközben barátait összezavarja és félrevezeti, igazi célját pedig titokban tartja. Hogy ez az igazi cél mi volt, azt világossá tette a katonai vezetőknek tartott november 5-i dagályos előadása során és a Fall Grün eredeti direktíváiban: elpusztítani a csehszlovák államot, és a Harmadik Birodalomba olvasztani annak területét és lakosságát. Az Ausztriával történtek ellenére Franciaország és Nagy-Britannia vezetői nem jöttek rá erre. A jelek szerint a világ nagyobb részéhez hasonlóan Chamberlain és Daladier miniszterelnökök is a tavasz és a nyár folyamán, sőt tulajdonképpen szinte mindvégig komolyan elhitték, hogy Hitler csupán igazságot akar csehszlovákiai néptársai számára. Sőt: a tavasz melegebbre fordultával a brit és a francia kormány kezét-lábát törve igyekezett nyomást gyakorolni a cseh kormányra annak érdekében, hogy az messze ható engedményeket tegyen a szudétanémetek javára. Május 3-án Herbert von Dirksen, a Londonba akkreditált új német nagykövet azt jelentette Berlinnek, hogy Lord Halifax értesítette: a brit kormány nemsokára demarsot fog átnyújtani Prágában, „amely arra irányul, hogy rávegyék Benest a szudétanémetekkel szembeni maximális engedményekre”.4 Négy nap múlva, május 7-én a prágai brit és francia ügyvivő átnyújtotta a demarsot, arra sürgetve a cseh kormányt, hogy a Berlinbe hazajelentő német követ szavaival élve „menjen el a végső határig” a szudétanémetek követeléseinek teljesítésében. Hitler és Ribbentrop a jelek szerint örült, hogy a brit és a francia kormány ennyire igyekszik segíteni nekik. Ebben a fázisban viszont a német célok leplezése fontosabb volt, mint valaha. Május 12-én Henlein titokban látogatott el a berlini Wilhelmstrasséra, ahol Ribbentroptól kapott instrukciókat arról, hogyan vezesse félre a briteket, amikor este majd megérkezik Londonba, hogy találkozzék Sir Robert Vansittarttal, a külügyminiszter diplomáciai főtanácsadójával, valamint egyéb brit hivatalos személyekkel. A Weizsäcker által készített emlékeztető adta meg a követendő irányvonalat: „Henlein Londonban tagadni fogja, hogy Berlinből kapott instrukciók alapján cselekszik ... Végül Henlein a cseh politikai struktúra fokozódó széteséséről fog beszélni annak érdekében, hogy elkedvetlenítse azon köröket, amelyek úgy vélekednek, hogy e struktúra javára történő beavatkozásuk még haszonnal járhat”.5 Ugyanezen a napon a prágai német ügyvivő táviratban figyelmeztette Ribbentropot annak az óvintézkedésnek a szükséges voltára, hogy fedezzék a követségnek a Szudétanémet Párt számára adott összegek és

utasítások továbbításával kapcsolatos munkáját. Hugh R. Wilson, az Egyesült Államok berlini nagykövete május 14-én felkereste Weizsäckert, hogy megbeszélje vele a Szudéta-válságot, s azt a felvilágosítást kapta, hogy a németek a „Csehszlovákia széthullásának” megakadályozása érdekében a csehek által szándékosan provokált európai méretű válságtól tartanak. Két nappal ezután, május 16-án Schmundt őrnagy sürgős és „Szigorúan titkos!” táviratot küldött az Obersalzbergen pihenő Hitler nevében az OKW főhadiszállására: azt tudakolta meg, hogy a cseh határ mentén hány hadosztály áll készen arra, hogy mozgósítás esetén 12 órán belül meginduljon. Zeitzler alezredes az OKW-tól azonnal válaszolt: „Tizenkettő!” A válasz nem elégítette ki Hitlert. „Szíveskedjenek megküldeni a hadosztályok azonosító számát!” – kérte. A válasz a kívántak szerint felsorolt tíz gyalogoshadosztályt, és számok nélkül egy-egy páncélos és hegyivadász hadosztályt.6 Hitler már türelmetlenkedni kezdett. Másnap, tizenhetedikén pontos információt kért az OKW-tól a csehek által a határuk mentén elhelyezkedő Szudéta-hegységben felállított erődítményekről. Az erődítmények a cseh Maginot-vonal néven voltak közismertek. Zeitzler még aznap válaszolt Berlinből: hosszú és „Szigorúan titkos!” táviratában részletesen ismertette a Führerrel a cseh védműveket. Egyértelműen rámutatott, hogy azok bizony felettébb félelmetesek.7

AZ ELSŐ VÁLSÁG: 1938 MÁJUSA A péntekkel, május 20-ával kezdődő hétvége kritikussá fejlődött; később ezt a hétvégét emlegették „a májusi válság” néven. A következő negyvennyolc órában a londoni, párizsi, prágai és moszkvai kormány egyaránt pánikba esve hitte, hogy Európa közelebb áll a háborúhoz, mint 1914 nyara óta bármikor. Lehetséges, hogy ez nagy mértékben annak volt tulajdonítható, hogy esetleg kiszivárogtak azok a Csehszlovákia elleni támadásra vonatkozó új tervek, amelyeket az OKW Hitler számára készített, és ezen a pénteki napon terjesztett a Führer elé. A négy főváros közül legalább Prágában és Londonban azt hitték, hogy küszöbön áll Hitler Csehszlovákia elleni agressziója. A csehek e hit jegyében mozgósítani kezdtek, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország pedig olyan határozottságot és egységes fellépést demonstrált a kormányaik hite szerint közelgő német fenyegetéssel szemben, amelyet nem tudnak majd megismételni többé egészen addig, amíg csak kis híján el nem pusztítja őket az új világháború. Május 20-án, pénteken Keitel tábornok megküldte az Obersalzbergen lévő Hitlernek a Fall Grün új változatát, amelyen stábjával együtt egyfolytában dolgozott már április 21. óta, amikor a Führer megadta neki a hadművelet általános irányvonalait. Az új tervhez csatolt, a Vezérhez szóló hízelgő levélben Keitel elmagyarázta, hogy a terv most számításba vette áz Ausztriának a német birodalomhoz történő csatlakozása által teremtett helyzetet, és közölte, hogy a három haderőnem főparancsnokaival nem fogják ismertetni a tervet addig, amíg „Ön, Vezérem” aláírásával jóvá nem hagyja. Az 1938. május 20-án Berlinben datált „Grün” új direktívája érdekes és fontos dokumentum. Modellértékűén mutatja be, hogyan tervezték a később világszerte ismertté vált módon végrehajtott agresszióikat a nácik. A dokumentum így kezdődik: Nem áll szándékomban, hogy a közeli jövőben katonai erővel és provokálatlanul szétzúzzam Csehszlovákiát, ha csak egy Csehszlovákián belüli [kiemelés az eredetiben] elkerülhetetlen fejlemény ... rá nem kényszerít, vagy az európai politikai események nem teremtenek egy később talán soha vissza nem térő, rendkívül kedvező alkalmat.8 „A hadművelet megkezdésére három politikai lehetőség” merült fel. Az elsőt, a „megfelelő külső ürügy nélküli hirtelen támadás” lehetőségét elvetik. A hadműveleteket inkább a következőképpen indítjuk: (a) a katonai előkészületekhez kapcsolódó növekvő diplomáciai vitákat és feszültséget követően, amelyet úgy aknázunk ki, hogy a háborúért az ellenséget hibáztassák;

(b) egy Németország számára elviselhetetlen provokációt jelentő, és a világközvéleménynek legalábbis egy része előtt a katonai intézkedéseket erkölcsileg igazoló súlyos incidenst követően indított villámgyors akcióval. Katonai és politikai szempontból egyaránt a (b) eset a kedvezőbb.

Magának a hadműveletnek négy napon belül olyan sikerrel kell járnia, amellyel „demonstráljuk az esetleg beavatkozni kívánó ellenséges államok számára a cseh katonai helyzet reménytelen voltát, továbbá a Csehszlovákiával szembeni területi követelésekkel rendelkező államokat ösztönözzük az azonnali csatlakozásra”. Ezek az államok Magyarország és Lengyelország voltak, s a terv számított is beavatkozásukra. Azt, hogy Franciaország teljesíti-e a csehekkel szembeni kötelezettségét, a terv kétségesnek ítélte, de úgy találta, „várható, hogy Oroszország kísérleteket tesz majd Csehszlovákia katonai támogatására”. A német főparancsnokság, legalábbis Keitel és Hitler annyira biztosak voltak abban, hogy a franciák nem fognak harcolni, hogy a terv szerint csupán „minimális erő biztosítandó Nyugaton a védelem számára”, és hangsúlyozták, hogy a Luftwaffe támogatásával „a hadsereg zömének feladata a csehszlovák hadsereg szétzúzása, valamint Cseh- és Morvaország elfoglalása” lesz. Totális háború készült tehát, és a német katonai tervezés történetében első ízben kapott hangsúlyt az, amit a direktíva „propaganda-hadviselésnek” és „gazdasági hadviselésnek” nevez: ezek alkalmazását pedig beleszőtték a katonai támadás átfogó tervébe. A propaganda-hadviselésnek [kiemelés az eredetiben] egyrészt fenyegetések segítségével meg kell félemlítenie a cseheket, és le kell rontania ellenálló erejüket; másrészt jelzésekkel kell szolgálnia a nemzeti kisebbségek számára abban a tekintetben, hogy azok hogyan támogassák hadműveleteinket, és befolyásolják a semlegeseket a mi irányunkban. A gazdasági hadviselés feladata a csehek végső összeomlását siettető összes létező gazdasági erőforrás felhasználása ... Fontos, hogy a hadműveletek során a totális gazdasági háborús erőfeszítés növelésének támogatása érdekében gyorsan gyűjtsék be a fontos gyárakra vonatkozó információkat, és a lehető leghamarabb indítsák újra a gyárakat. Ez okból kifolyólag döntő fontosságú lehet számunkra az, hogy amennyire a hadműveletek lehetővé teszik, megkíméljék a cseh ipari és infrastrukturális létesítményeket.

A náci agresszió e mintája lényegileg változatlan maradt, és megdöbbentő sikerrel alkalmazták is mindaddig, amíg csak (jóval később) fel nem ébredt rá a felbőszített világ. Május 20-án, nem sokkal déli 12 óra után a prágai német ügyvivő „Sürgős, szigorúan titkos!” táviratot küldött Berlinbe. Azt jelentette, hogy a cseh külügyminiszter épp a imént értesítette telefonon: kormányát aggasztják a szászországi [német] csapatösszevonásokról szóló jelentések. Ő azt felelte, hogy „abszolúte semmi ok az aggodalomra”, de kéri Berlint, hogy azonnal tájékoztassák, készül-e valami. Ez volt az első fecskéje annak a lázas diplomáciai üzenetváltás-sorozatnak, amely e hétvégén azzal a félelemmel öntötte el Európát, hogy Hitler ismét lépni készül, s ez alkalommal általános háborút vált majd ki lépésével. Amennyire én tudom, soha nem került napvilágra, hogy minek az alapján kapott a brit és a cseh hírszerzés olyan jelentést, hogy német csapatösszevonások folynak a cseh határ mentén. Az Ausztria német katonai megszállásának sokkját még meg nem emésztett Európa számos apró jelből olvashatta ki, hogy merről fúj a szél. Május 19-én egy lipcsei újság német csapatmozdulatokról közölt jelentést. Henlein, a szudétanémetek vezére bejelentette, hogy pártja május 9-én megszakította a tárgyalásokat a cseh kormánnyal, s az is tudott volt, hogy Londonból hazatérőben 14-én megállt Berchtesgadenben, hogy felkeresse Hitlert, és azóta is ott van még. A Szudéta-vidéken lövöldözések voltak, dr. Goebbelsnek a szudétanémetek elleni „cseh terrorról” szóló vad történeteket ismertető propagandaháborúja pedig egész májusban egyre csak fokozódott. Úgy tűnt, hogy a feszültség nem fokozható már tovább. Bár a tavaszi hadgyakorlatokkal kapcsolatban valóban voltak némi csapatmozgások a német hadseregben, különösen a keleti országrészekben, a szövetségesek kezére került német dokumentumokban soha semmilyen utalást nem találtak arra, hogy ebben az időben bármiféle

hirtelen új német csapatösszevonás zajlott volna a cseh határon. Ellenkezőleg: a német külügyminisztérium két, május 21-én kelt dokumentumának tanúsága szerint Jodl OKWezredes bizalmas jelleggel biztosította a Wilhelmstrassét arról, hogy semmiféle ilyen csapatösszevonás nem történt sem Sziléziában, sem Alsó-Ausztriában. A nem külföldön történő felhasználásra szánt két üzenetben Jodl azt állította, hogy „a békeidőben szokásos csapatmozdulatokon kívül” semmi sem történt.9 Nem arról volt szó persze, hogy a cseh határról visszavonták volna a német katonákat. Mint láttuk, május 16-án Hitler sürgős információkérésére válaszul az OKW arról tájékoztatta a Führert, hogy a cseh határon tizenkét német hadosztály áll „készen arra, hogy tizenkét órán belül elinduljon”. Az történt volna, hogy a cseh és a brit hírszerzés ezt az információt tartalmazó táviratváltásról értesült? És esetleg értesülhettek a „Fall Grün” új direktívájáról, amelyet Keitel május 20-án nyújtott be jóváhagyásra Hitlernek? Másnap tudniillik Krejci tábornok, a cseh vezérkari főnök közölte Toussaint ezredessel, a prágai német katonai attaséval, hogy „cáfolhatatlan bizonyíték” áll a rendelkezésére „arról, hogy Szászországban nyolc-tíz [német] hadosztályt vontak össze”.10 A hadosztályok Krejci által közölt számadatai nem estek messze a valóságtól, az elhelyezésükről szóló információ viszont pontatlan volt. Mindenesetre a prágai Hradzsinban Benes államelnök elnökletével lezajlott rendkívüli kormányülést követően május 20-án a csehek az azonnali részleges mozgósítás mellett döntöttek. Egy évjáratot azonnal behívtak a hadsereghez, és műszaki tartalékosokat is mozgósítottak. Az osztrákok két hónappal korábbi magatartásától eltérően a cseh kormány nem szándékozott harc nélkül megadni magát. A cseh mozgósítás, noha csupán részleges volt, dührohamba kergette Adolf Hitlert. A Führer hangulatát a berlini külügyminisztériumból az Obersalzbergre érkező üzenetek sem enyhítették: a brit és a francia nagykövet folyamatos telefonhívásokkal figyelmeztette Németországot arra, hogy a Csehszlovákia elleni invázió európai kiterjedésű háborút vonna maga után. A németek soha nem álltak még olyan kitartó, makacs diplomáciai nyomás alatt, mint amilyet a britek alkalmaztak e hétvégén. Sir Nevile Henderson brit nagykövet, a hivatásos diplomata, akit Chamberlain miniszterelnök azzal a feladattal küldött Berlinbe, hogy Hitler megbékítése érdekében vesse be szaktudását, minden eszközét bevetette a cél érdekében. Többször is odatelefonált a német külügyminisztériumba, érdeklődött a német csapatmozdulatokról, és óvatosságra intett. Kétségtelen, hogy Lord Halifax és a brit külügyminisztérium sürgetésére cselekedett, mivel Henderson, a nyájas, kellemes modorú diplomata nem érzett különösebb rokonszenvet a csehek iránt, s ezt tudta is róla Berlinben mindenki, aki csak ismerte. Május 21-én kétszer is találkozott Ribbentroppal, másnap pedig, bár vasárnap volt, felkereste von Weizsäcker államtitkárt (Ribbentropot hirtelen Hitler színe elé rendelték az Obersalzbergre), hogy neki adja át Halifax személyes üzenetét, amely a helyzet súlyos voltát hangsúlyozta. Londonban szombaton a brit külügyminisztériumba kérették a német nagykövetet, s neki is kihangsúlyozták, milyen komoly a helyzet. Amint az von Dirksen német nagykövetnek a Halifax-szal folytatott tárgyalás után küldött jelentéséből is kiviláglik, a németeknek a sűrű brit kommunikációban feltűnt, hogy az angol kormány, noha biztos volt abban, hogy Franciaország Csehszlovákia segítségére siet, nem erősítette meg, hogy Nagy-Britannia is így tesz majd. A britek legfeljebb annyira lesznek hajlandók elmenni, hogy figyelmeztetést intéznek Hitlerhez (Dirksen szerint ezt tette Halifax): „egy európai konfliktus esetén lehetetlen előre látni, hogy Nagy-Britanniát nem fogják-e bevonni a konfliktusba”.11 Ami azt illeti, a Chamberlain-kormány tényleg nem is ment messzebb ennél egészen addig, amikor már túl késő volt ahhoz, hogy megállíthassa Hitlert. Berlinben kezdettől végig az volt a személyes benyomásom, hogy ha Chamberlain nyíltan megmondta volna Hitlernek, hogy Anglia azt fogja tenni, amit végül is megtett a náci agresszióval szemben, akkor a Führer soha nem bocsátkozott volna azokba a kalandokba, amelyek kiváltották a második világháborút – és e benyomásomat rendkívüli módon megerősítette a titkos német dokumentumok utólagos tanulmányozása. Ez volt a jóindulatú brit

miniszterelnök végzetes hibája. A Berchtesgaden feletti hegyi lakában rosszkedvűen tűnődő Adolf Hitler úgy érezte, hogy súlyosan megalázták a csehek, valamint a nekik nyújtott londoni, párizsi, sőt még moszkvai támogatást is. Ennél sötétebb, csúnyább hangulatba keresve sem lehetett volna taszítani a német diktátort. Dühe annál féktelenebb volt, mivel időnek előtte vádolták meg azzal, hogy olyan agresszió elkövetésére készül rövidesen, amit valóban végre akart hajtani. Már ezen a hétvégén áttanulmányozta a Keitel által elé terjesztett új „Grün” tervet; ezt azonban nem lehetett azonnal kivitelezni. Büszkeségét félretéve megparancsolta, hogy Berlinben a külügyminisztérium hétfőn, március 23-án értesítse a cseh követet: Németország nem táplál agresszív szándékot Csehszlovákiával szemben, s az ország határain történő német csapatösszevonások híre megalapozatlan. Prágában, Londonban, Párizsban és Moszkvában négy kormány sóhajtott fel megkönnyebbülten. Úrrá lettek a válságon! Megleckéztették Hitlert! Most már tudja, hogy nem viszi el olyan szárazon az agressziót, mint Ausztria esetében! Ezek az államférfiak nemigen ismerték a náci diktátort. Miután további néhány napon át duzzogott még az Obersalzbergen, ami éppen elég idő volt arra, hogy emésztő bosszúvágy alakuljon ki benne Csehszlovákia és különösen Benes elnök ellen, aki hite szerint szándékosan megalázta őt, május 28-án hirtelen megjelent Berlinben, és a kancelláriára rendelte a Wehrmacht rangidős tisztjeit, hogy hallgassák meg nagyjelentőségű döntését. Nyolc hónappal később a Reichstag előtt így számolt be erről a döntésről: Elhatároztam, hogy egyszer és mindenkorra radikális módon megoldom a szudétakérdést. Május 28-án elrendeltem a következőket: 1. Hogy október 2-ig bezárólag történjenek meg az ezen állammal szembeni katonai akció előkészületei. 2. Hogy nagymértékben terjesszék ki és gyorsítsák fel nyugati védelmünk kiépítését... Kezdetben 96 hadosztály azonnali mozgósítását terveztük ...12 Egybegyűlt szövetségesei: Göring, Keitel, Brauchitsch, Beck, Raeder tengernagy, Ribbentrop és Neurath előtt így mennydörgött: – Eltántoríthatatlan szándékom, hogy Csehszlovákia tűnjön el a térképről! –13 Újra elővették és átdolgozták a Fall Grünt. Jodl naplója nyomon követi Hitler lázas, bosszúszomjas gondolkodásának fordulatait. A Führer szándéka, hogy még ne aktiváljuk a cseh problémát, megváltozott a csehek május 21-i stratégiai csapatösszevonása miatt, amelyet mindenféle német fenyegetés híján és a legcsekélyebb ok nélkül hajtottak végre. Németország önmegtartóztatása miatt ennek a következményei a Führer presztízsvesztéséhez vezetnek, amit nem hajlandó újra elvállalni. Ezért május 30-án kiadják a „Grün” új direktíváját. 14

A Fall Grün Hitler által május 30-án aláírt új direktívájának részletei nem különböznek lényeges módon a kilenc nappal korábban Hitler elé terjesztett verzióétól. Van azonban két fontos változás. A május 21-i változathoz képest a bevezető mondat most így szólt: „Megváltoztathatatlan elhatározásom, hogy Csehszlovákiát a közeli jövőben katonai erővel zúzom szét.” Hogy a „közeli jövő” kifejezés mit jelent, azt Keitel adta meg egy kísérőlevélben. „A Grün végrehajtását legkésőbb 1938. október l-ig biztosítani kell!”15 – parancsolta. Ehhez a határidőhöz Hitler azután foggal és körömmel, tűzzel és vassal, válságról válságra, a háború szakadékának peremén haladva is, pillanatnyi habozás nélkül ragaszkodott.

INGADOZNAK A TÁBORNOKOK Május 30-án, azt követően, hogy naplójában feljegyezte: Hitler aláírta a „Grün” új direktíváját, és azt, hogy mivel az új direktíva megköveteli „az X napon történő azonnali betörést Csehszlovákiába, ... a hadsereg korábbi szándékai számottevő mérvű változtatásra szorulnak”, Jodl még egy mondatot fűzött naplójegyzetéhez. A mondat így szól: Ismét akuttá válik az egész kontraszt a Führer intuíciója között, miszerint még ez évben kell megtennünk, és a hadsereg véleménye között, miszerint még nem tehetjük meg, mert a nyugati hatalmak egészen biztosan be

fognak avatkozni, s mi még nem rendelkezünk az övékének megfelelő erővel.16

A Wehrmacht éles szemű vezérkari tisztje felfedezte a Hitler és a hadsereg legmagasabb rangú tisztjeinek némelyike között létrejött új törést. A Führer grandiózus agressziós terveivel szemben álló ellenzéket az a Ludwig Beck tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke vezette, aki ettől fogva végig á Hitlerrel szemben a Harmadik Birodalomban létező csekélyke ellenállás vezéralakja maradt. Ez az érzékeny, értelmes, tisztességes, ám határozatlan tábornok később szélesebb alapokra helyezte a náci diktátor elleni küzdelmét. 1938 tavaszán, több mint négy évi nemzetiszocialista kormányzás után azonban Beck most még csak azon a szűk szakmai alapon szállt szembe a Führerrel, hogy Németország nem elég erős még ahhoz, hogy vállalhassa a háborút a nyugati hatalmakkal, sőt talán Oroszországgal szemben is. Láttuk már, hogy Beck annak idején üdvözölte Hitler hatalomra kerülését, és nyilvánosan dicsérte, amiért Versailles tilalmával szembehelyezkedve újra létrehozta az általános védkötelezettségen alapuló hadsereget. Emlékezhetünk arra, hogy még 1930-ban, ismeretlen ezredparancsnokként mindent megtett három alárendeltje érdekében, akiket azzal vádoltak, hogy a nácizmust terjesztik a fegyveres erőkön belül, sőt tanúskodott az érdekükben a Legfelsőbb Bíróságon is azután, hogy Hitler megjelent a tanúk emelvényén, és figyelmeztette hallgatóit, hogy „fejek fognak gurulni”, amikor majd ő kerül hatalomra. Beck szemét nem a Führer Ausztria elleni agressziója nyitotta ki, amit ő is helyeselt, hanem az, ahogyan a Gestapo hamis vádja nyomán Fritsch feje a porba hullott. Most, hogy kitisztult az agya, Beck látta, hogy Hitlernek az a politikája, amivel vezető tábornokainak a tanácsai ellenére Anglia, Franciaország és Oroszország elleni háborút kockáztat, Németország pusztulását vonja maga után, ha megvalósítják. Beck valahogyan értesült arról, hogy Hitler április 21-én fogadta Keitelt, s a Wehrmacht utasítást kapott, hogy gyorsítsa meg a Csehszlovákia megtámadásával kapcsolatos tervezési munkát; ezért május 5-én emlékeztetőt írt Brauchitsch tábornokhoz, a hadsereg új főparancsnokához: ez volt a későbbi sok közül az első olyan Brauchitsch-hoz intézett emlékeztetője, amelyben erélyesen ellenzett bármiféle ilyen katonai akciót.17 Ezek az emlékeztetők pompás írások: nyersen közlik a kellemetlen tényeket, érvelésük pedig megbízható és logikus. Noha Beck túlbecsülte Nagy-Britannia és Franciaország akaraterejét, vezetőik politikai éleslátását és Franciaország katonai erejét, végül pedig tévedett a cseh probléma kimenetelének megítélésében, a németeket illető hosszútávú jóslatai halálosan pontosaknak bizonyultak. Május 5-én kelt emlékeztetőjében Beck leszögezte ama meggyőződését, hogy a Csehszlovákia elleni német támadás európai kiterjedésű háborút fog kiváltani, amelyben NagyBritannia, Franciaország és Oroszország Németország ellen fog harcolni, az Egyesült Államok pedig a nyugati demokráciák arzenáljaként vállal majd szerepet. Németország egyszerűen képtelen lesz megnyerni egy ilyen háborút. Már önmagában az a tény is lehetetlenné teszi a győzelmet, hogy Németország nem rendelkezik nyersanyagforrásokkal. Sőt: az ország hadigazdasági helyzete „most rosszabb, mint 1917–18-ban volt”, akkor, amikor a császári haderők összeomlása megkezdődött. Május 28-án Beck is jelen volt a „májusi válság” után a birodalmi kancelláriára összehívott tábornokok között, s hallotta, amint Hitler azt mennydörgi, hogy ősszel ki fogja radírozni Csehszlovákiát a térképről. Beck gondosan jegyzetelte végig a hosszú kirohanást, majd két nap múlva, pontosan aznap, amikor Hitler aláírta a „Grün” új direktíváját, amely a támadás kezdetére október l-jét jelölte ki, a tábornok újabb és még élesebb memorandumot vetett papírra Brauchitsch számára, amelyben pontról pontra megbírálta Hitler programját. Mivel biztos akart lenni abban, hogy az óvatos főparancsnok pontosan megérti a mondandóját, személyesen olvasta fel az emlékeztetőt a szerencsétlenkedő és valamelyest sekélyes Brauchitschnak, utána pedig hangsúlyosan közölte vele, hogy „a katonai hierarchia csúcsán” válság uralkodik, amely

máris anarchiába torkollott, s ha nem lesznek úrrá rajta, akkor „fekete” sors vár a hadseregre, sőt egész Németországra. Néhány nappal később, június 3-án Beck újabb memorandumot menesztett Brauchitschnak, s kijelentette benne, hogy a „Grün” új direktívája „katonailag megalapozatlan”, ezért a hadsereg vezérkara nem fogadja el. Hitler azonban tovább erőltette a tervet. A zsákmányolt „Grün-dossziéból” kiderül, mennyire neki-vadulttá vált a Führer a nyár előrehaladtával. Elrendeli, hogy a szokásos őszi hadgyakorlatokat hozzák előre, hogy a hadsereg készen állhasson a támadásra. Külön kell gyakorolni „erődítmények meglepetésszerű elfoglalását”. Keitel tábornokot arról értesítik, hogy „a Führer ismételten hangsúlyozta a nyugati erődítési munkálatok felgyorsításának szükségességét”. Június 9-én Hitler további információkat kér a cseh fegyverzetről, és azonnal részletes jelentést kap a csehek által használt összes elképzelhető kis és nagy fegyverfajtáról. Ugyanezen a napon felteszi a kérdést: „Még mindig csökkentett létszámú katonaság van a cseh erődítményekben?” Hegyvidéki menedékében, ahol az egész nyarat talpnyalói körében tölti, hangulata ide-oda hullámzik, miközben háborúra készül. Június 18-án új „Általános vezérlő direktívát” bocsát ki a Fall Grünhöz. Nem áll fenn egy Németország elleni megelőző jellegű háború veszélye ... Csak akkor fogok a Csehszlovákia elleni akció mellett dönteni, amikor szilárdan meg leszek győződve arról... hogy Franciaország tétlen marad, és ezért Anglia sem fog beavatkozni.

Július 7-én azonban Hitler lefektetett bizonyos teendőket arra az esetre, ha Franciaország és Nagy-Britannia mégis beavatkozik. „Az első számú teendő az, hogy tartani kell a nyugati erődítményeket addig, amíg Csehszlovákiát szét nem zúzzuk, és nem dobhatunk át csapatokat a nyugati frontra” mondja. Lázas gondolatai közé a jelek szerint nem fér be az a tény, hogy nem állnak a rendelkezésére csapatok, amelyekkel tarthatná a nyugati erődítményeket. Véleménye szerint „Oroszország nagy valószínűséggel be fog avatkozni”, és immár abban sem biztos, hogy Lengyelország tétlen marad majd. Ezekre a lehetőségekre fel kell készülni, mondja, de az nem, hogy hogyan. Az Obersalzbergen valamelyest elszigetelt Hitler ekkor még nem hallotta meg a hadsereg vezérkarában született ellenkezés visszhangját. A Brauchitschot a memorandumaival bombázó Beck vezérkari főnök a nyár közepére kezdett ráébredni arra, hogy a gyenge főparancsnok nem terjeszti az ő mondandóit a Führer elé. Július közepére ezért Beck elhatározta magát egy utolsó kétségbeesett erőfeszítésre, hogy így vagy úgy, de tisztázza a dolgokat. Július 16-án megírta a Brauchitsch-hoz intézett utolsó memorandumát. Azt követelte benne, hogy a hadsereg szólítsa fel Hitlert: álljon le a háborús előkészületekkel. Egy ilyen lépés súlyosságának, de egyszersmind a felelősségemnek is teljes tudatában kötelességemnek érzem, hogy sürgősen arra kérjem a Fegyveres Erők Legfőbb Parancsnokát: hagyjon fel a háborús készülődéssel, és a katonai helyzet lényegi változásáig tegyen le arról a szándékáról, hogy erőszakkal oldja meg a cseh kérdést. Ezt jelenleg kilátástalannak tartom, s véleményemet osztja a vezérkar összes magas rangú tisztje.

Beck személyesen vitte el Brauchitsch-hoz a memorandumot, és szóbeli kiegészítést is fűzött hozzá, amelyben a hadsereg tábornokainak közös akciójára tett javaslatot arra az esetre, ha Hitler megmakacsolná magát. Egészen pontosan abból állt a javaslat, hogy ez esetben egyszerre mondjon le az összes vezető beosztású tábornok. És a Harmadik Birodalom történetében először Beck feltett egy olyan kérdést, amely később ott visszahangzott a nürnbergi perek során is: van-e egy katonatisztnek magasabb szintű elkötelezettsége a Führernek tett hűségeskünél? Nürnbergben több tucat tábornok mentegette háborús bűntetteit azzal, hogy e kérdésre nemmel válaszolt. Teljesíteniük kellett a parancsokat – mondták. Beck azonban július 16-án más véleményen volt, s ezt, ha nagyrészt sikertelenül is, de mindvégig érvényesíteni igyekezett. Mint mondta, a Legfőbb Parancsnok iránti hűségnek ott van a határa, ahol a lelkiismeret, a

tudás és a felelősség megtiltja valamely parancs végrehajtását. Úgy érezte, a tábornokok most e határra érkeztek. Ha Hitler ragaszkodik a háborúhoz, nekik testületileg le kell mondaniuk. Azzal érvelt, hogy ez esetben lehetetlenség lenne háborút viselni, mivel nem lenne, aki vezesse a seregeket. A német hadsereg vezérkarának főnöke soha életében nem volt még ennyire felindulva. Szeméről lehullóban volt a hályog. Végre látta, hogy a német nép számára több a tét, mint megállítani egy államfőt, aki puszta sértődöttségében el van szánva arra, hogy egy nagy háborút is megkockáztatva rátámad egy apró szomszédos nemzetre. A Harmadik Birodalom egész oktalansága, zsarnoksága, terrorja, korrumpált volta, a régi keresztény erények iránti megvetése hirtelen megvilágosodott az egykor a nácikat támogató tábornok előtt. Három nappal később, július 19-én ismét felkereste Brauchitschot, hogy beszéljen neki erről a megvilágosodásáról. Azt hajtogatta, hogy a tábornokoknak nemcsak sztrájkba kell lépniük, hogy megakadályozzák Hitlert a háború kirobbantásában, hanem segíteniük is kell a Harmadik Birodalom rendbe tételében. A német népet és magát a Führert is meg kell szabadítani az SS és a náci párt vezetőinek terrorjától. Helyre kell állítani a törvények uralta államot és társadalmat. Reformprogramját így összegezte: A Führer mellett, a háború ellen, a basáskodás ellen, megbékélést az egyházzal, véleményszabadságot, véget vetni a csekista terrornak, helyreállítani az igazságszolgáltatást, felére csökkenteni a pártnak fizetendő hozzájárulásokat, nem építeni több palotát, megoldani a köznép lakáshelyzetét, és több porosz becsületességet és egyszerűséget alkalmazni.

Beck túlságosan naiv volt politikailag ahhoz, hogy rájöjjön: Hitler személy szerint mindenki másnál jobban felelős a Németországban létrejött azon állapotokért, amelyek most őt így felháborítják. Közvetlen feladata azonban az volt, hogy folytassa a habozó Brauchitsch győzködését: adjon Hitlernek ultimátumot a hadsereg nevében, szólítsa fel rá, hogy hagyjon fel a háborús készülődéssel. Ε cél érdekében augusztus 4-re megszervezte a vezénylő tábornokok titkos találkozóját. Visszhangzó beszédet írt, amit a hadsereg főparancsnoka olvas fel majd, s benne maga mögé szólítja a rangidős tábornokokat, hogy közösen követeljék a fegyveres konfliktushoz vezető további náci kalandok leállítását. Beck tragédiájára Brauchitschnak nem volt bátorsága felolvasni a beszédet. A vezérkari főnöknek annyival kellett beérnie, hogy felolvasta saját július 16-i memorandumát, amely nagy hatást gyakorolt a legtöbb tábornokra. Viszont semmiféle döntő cselekedetre nem került sor, és a német hadsereg vezetőinek a találkozója úgy ért véget, hogy nem volt bátorságuk elszámoltatni Hitlert, ahogy elődeik valaha a Hohenzollern császárokkal és a birodalmi kancellárokkal tették. Brauchitsch végül mégis összekapart magában annyi bátorságot, hogy megmutassa Hitlenek a július 16-i memorandumot. Hitler azzal reagált rá, hogy összehívta – nem a neki ellenálló rangidős tábornokokat, hanem a közvetlenül alattuk szolgáló tiszteket, a hadsereg és a légierő különböző beosztásokban dolgozó törzsfőnökeit. Ezek fiatalabb tisztek voltak, s Hitler úgy hitte, hogy számíthat majd rájuk azután, hogy megfürdeti őket meggyőző szónoki művészetében. Az augusztus 10-én a Berghofra rendelt tisztek (Hitler egész nyáron alig mozdult ki hegyi villájából) ebéd után meghallgatták Hitler beszédét, amely a jelen lévő és az eseményt hűséges naplójában rögzítő Jodl szerint majdnem három óra hosszat tartott. Ez alkalommal azonban a Führer ékesszólása nem volt olyan meggyőző, mint remélte. Jodl és a szintén jelen lévő Manstein egyaránt beszámol a von Wietersheim tábornok és Hitler közti „roppant komoly és kellemetlen” összecsapásról. Wietersheim volt a gyűlés rangidős tisztje, és az Adam tábornok parancsnoksága alá rendelt nyugati hadsereg kijelölt vezérkari főnökeként fel merte hozni azt a kulcsproblémát, amelyet Hitler és az OKW addig gondosan kikerült: azzal, hogy szinte egész katonai erejét a Csehszlovákia elleni csapásra koncentrálja,. Németország nyugat felől védtelen marad, és a franciák lerohanják. Sőt, mint jelentette, a Nyugati Fal három hétnél tovább nem lesz tartható.

A Führer [írta naplójába Jodl] feldühödik és kirobban: azt a megjegyzést teszi, hogy hogy ebben az esetben az egész hadsereg semmire sem volna jó. – Azt mondom önnek, tábornok úr [kiabált vissza Hitler], hogy a pozíciónkat nem három hétig, hanem három évig fogjuk tartani!18 Hogy mivel tartják majd, azt nem mondta meg. Augusztus 4-én Adam tábornok még azt jelentette a rangidős tábornokok gyűlésén, hogy nyugaton csak öt aktív hadosztálya lesz, s azokat le fogják gyűrni a franciák. Wietersheim vélhetően ugyanezt az adatot ismételte el Hitlernek, de az nem volt hajlandó odafigyelni rá. Jodl, aki buzgó vezérkari tiszt volt, mostanra már annyira a Vezér hatása alá került, hogy a 10-i értekezletről igen nyomott hangulatban távozott: úgy tűnt neki, hogy a tábornokok mintha nem fognák fel Hitler zsenijét.

Ε csüggesztő vélemény [Wietersheimé], amit sajnos a hadsereg vezérkarában széles körben hangoztatnak, különböző alapokon nyugszik. Legelőször is [a vezérkart] visszatartják a régi emlékek, s felelősnek érzi magát a politikai döntésekért ahelyett, hogy engedelmeskedne, s végrehajtaná katonai feladatait. Igaz, hogy az utóbbit a hagyományos odaadással meg is teszi, de hiányzik belőle a lélek buzgalma, mert végső soron nem hisz a Führer géniuszában. És talán XII. Károllyal hasonlítja össze. És ugyanolyan bizonyosan, mint az, hogy a víz lefelé folyik, e defetizmusból [Miesmacherei] nemcsak óriási politikai kár származik – mert mindenki a Führer és a tábornokok véleménykülönbségéről beszél már –, hanem veszélyes a csapatok harci szellemére is. Nekem azonban semmi kétségem nincs: amikor eljön majd a megfelelő pillanat, akkor a Führer képes lesz feltüzelni az emberek harci szellemét.19 Jodl ehhez azt is hozzátehette volna, hogy Hitler a tábornokok sorai közt fellépő lázongást is le tudja csillapítani majd. 1946-ban a nürnbergi katonai bíróság előtt Manstein elmondta, hogy ez a megbeszélés volt az utolsó alkalom, amikor Hitler engedélyezte, hogy a katonák bármit megkérdőjelezzenek vagy vitassanak.20 Az augusztus 15-i jüteborgi katonai szemlén Hitler megismételte a tábornokoknak: szilárd elhatározása, hogy „erővel oldja meg a cseh kérdést”, és egyetlen tisztnek sem volt mersze (de engedélye sem) ahhoz, hogy akár egyetlen szóval is ellenezze a Vezér elhatározását. Beck látta, hogy legyőzték, s hogy főleg saját tiszttársai gerinctelensége miatt szenvedett vereséget, ezért augusztus 18-án lemondott a hadsereg vezérkari főnöki posztjáról. Megpróbálta rábeszélni Brauchitschot, hogy kövesse a példáját, a hadsereg parancsnoka azonban most már Hitler hipnotikus hatása alá kezdett kerülni. Ebben kétségtelenül segítségére volt annak a nőnek a nácik iránti lelkesedése, akit éppen most készült feleségül venni.106 Ahogy Hassell mondta róla: „Brauchitsch eggyel beljebb gombolja a gallérját, és így szól: – Katona vagyok; kötelességem az engedelmesség!”21 Rendes körülmények között a hadsereg vezérkari főnökének lemondása egy válság közepén, kiváltképpen, ha ekkora köztiszteletnek örvendő tisztről van szó, mint Beck tábornok volt, vihart okozott volna katonai körökben, sőt még külföldön is visszhangot keltett volna. Hitler azonban most is tanúságot adott ravaszságáról. Noha azonnal és roppant megkönnyebbüléssel elfogadta Beck lemondását, megtiltotta, hogy erről a sajtóban egy szó is elhangozzék; még a kormánylapok és a katonai újságok sem írhatták meg a hírt. Hitler a visszavonult tábornoknak és tiszttársainak is megparancsolta, hogy ne beszéljenek róla. Nem lenne jó, ha a brit és a francia kormány megneszelné, hogy e kritikus pillanatban megosztott a német hadsereg vezetése! Lehetséges, hogy Párizs és London nem is hallott az ügyről október végéig, amikor a váltást Berlinben hivatalosan is bejelentették. Az ember eljátszhat a gondolattal, hogy ha hallották volna, máshogyan is alakulhatott volna a történelem; a Führer megbékítésének politikáját talán nem folytatták volna olyan sokáig. Hazafiságától és a hadsereg iránti lojalitásától indíttatva maga Beck semmiféle erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy tudassa a nyilvánossággal visszavonulásának hírét. De csalódott is volt, mert a vele egyetértők és a háborúval szembeni ellenállását támogatók közül 106

Von Brauchitsch tábornok válópere nyáron befejeződött, és szeptember 24-én feleségül vette Charlotte Schmidt asszonyt.

egyetlen tiszt sem akadt, aki úgy érezte volna, hogy Beck gesztusát követően neki is le kellene mondania. Meg sem próbálta rábeszélni őket. Ahogy Hassell később mondta róla, „tiszta Clausewitz volt, Blücher és Yorck egyetlen szikrája nélkül”22, az elvek és a gondolat embere, nem a cselekvésé. Úgy érezte, hogy Brauchitsch a hadsereg főparancsnokaként cserben hagyta őt a német történelem egyik döntő pillanatában, s ez elkeserítette. Beck életrajzírója és barátja évekkel később feljegyezte, milyen „mély keserűséggel” beszélt ezután mindig a tábornok a régi feletteséről. Ilyenkor felindultságában mindig megremegett, s azt mormolta: – Brauchitsch jól benne hagyott a lekvárban!23 Beck utódja (bár a kinevezés hírét Hitler heteken át titokban tartotta, egészen a válság végéig) a hadsereg vezérkari főnökének posztján az ötvennégy esztendős Franz Halder volt. Régi bajor katonacsaládból származott, tábornok volt már az apja is. Halder tüzérkiképzést kapott, s az első világháborúban fiatal tisztként Rupprecht bajor trónörökös törzsében szolgált. Bár a háború utáni első müncheni időkben Röhm barátja volt, s ez esetleg gyanússá tehette volna személyét Berlinben, gyorsan emelkedett a hadsereg ranglétráján, és az u-tolsó egy évben Beck helyetteseként szolgált. Sőt: maga Beck is őt ajánlotta utódjául Brauchitschnak, mivel biztos volt abban, hogy helyettese osztja az ő nézeteit. Halder lett az első bajor és az első katolikus, aki valaha is a német vezérkar élére került: kinevezése szakítást jelentett a tisztikar régi protestáns porosz hagyományával. A széleskörű intellektuális érdeklődéssel felvértezett Halder, aki különösen a matematikát és a növénytant kedvelte (a róla alkotott első benyomásom szerint inkább a matematika vagy a természettudományok professzorának tűnt, mint katonának), és buzgó keresztény volt, kétségtelenül rendelkezett azokkal a szellemi és lelki tulajdonságokkal, amelyek Beck igazi örökösévé avatták. A kérdés csak az volt, hogy egykori főnökéhez hasonlóan belőle is hiányzike az a tulajdonság, hogy a döntő pillanatban cselekvésre szánja el magát, és ha nem hiányzik belőle, akkor rendelkezik-e olyan jellemerővel, hogy figyelmen kívül hagyja a Führernek tett hűségesküjét, és elszántan ellene forduljon. Beckhez hasonlóan, tudniillik, Halder is tudott a Hitlerrel szemben egyre terjedő összeesküvésről, ha maga nem is volt még benne, és megint csak Beckhez hasonlóan ő is hajlandó volt támogatni az összeesküvőket. A vezérkar új főnökének pozíciójában kisvártatva ő lett a Harmadik Birodalom diktátorának megbuktatására szőtt első komoly összeesküvés kulcsfigurája.

A HITLER ELLENI ÖSSZEESKÜVÉS KEZDETE Öt és fél esztendei nemzetiszocializmus után a Hitlerrel szemben álló kevesek számára nyilvánvaló volt, hogy kizárólag a hadsereg rendelkezik a Führer megbuktatásához szükséges fizikai erővel. A munkásság, a középosztály és az elit még ha meg akarta volna is buktatni, sem rendelkezett semmilyen szükséges eszközzel. A náci pártcsoportokon kívül nem voltak szervezeteik, s természetesen fegyvertelenek voltak. Noha később sokat írnak majd a német „ellenállási mozgalomról”, az kezdettől mindvégig roppant gyenge és apró maradt; az biztos, hogy vezetése maroknyi bátor és tisztességes emberből állt, követőik azonban nem voltak. Elismerhetjük, hogy az ellenállás puszta létének fenntartása is nehéz volt a terror és kémkedés eszközeivel irányított rendőrállamban. Továbbá hogyan kelhetne fel egy apró csoport (vagy akár egy nagy is, ha létezett volna) az SS gépfegyvereivel, tankjaival és lángszóróival szemben? Kezdetben a Hitlerrel szembeni maroknyi ellenálló a polgári személyek közül került ki; amint láttuk már, a tábornokok nagyon jól érezték magukat abban a rendszerben, amely szétzúzta a versailles-i béke által szabott korlátokat, és azzal a részegítő és hagyományos feladattal látta el őket, hogy újra nagy hadsereget építsenek ki. Ironikus módon az ellenállásnak eleinte élére álló civilek korábban fontos beosztásokban szolgálták a Führert, s legtöbbjüket eredetileg lelkesítette a nácizmus. Buzgalmuk csak 1937-ben apadt el, amikor ráébredtek, hogy

Hitler egy szinte bizonyosan vesztes háború irányába vezeti Németországot. Az egyik első ilyen ébredő Carl Goerdeler volt, Lipcse polgármestere, akit még Brüning nevezett ki az árak biztosának, s Hitler alatt további három évet szolgált e posztján. A lelkében konzervatív és monarchista férfi, aki hívő protestáns, jó szervező, energikus és értelmes, ám indiszkrét és makacs férfi volt, 1936-ban szakított a nácikkal azok antiszemitizmusa és lázas újrafegyverkezése miatt, ezért mindkét posztjáról lemondott, és szívvel-lélekkel belevetette magát a Hitlerrel szembeni ellenállásba. Első cselekedeteinek egyike az volt, hogy 1937-ben Franciaországba, Angliába és az Egyesült Államokba utazott, hogy diszkréten figyelmeztessen a náci veszedelemre. Két későbbi konspirátor: Johannes Popitz porosz pénzügyminiszter és dr. Schacht későbben eszmélt a valóságra. A Németország gazdaságának háborús célokra történő átalakításában tett kiemelkedő szolgálataikért korábban mindketten megkapták a legmagasabb náci kitüntetést, az aranyjelvényt. És mindketten 1938-ban kezdtek rájönni Hitler valódi céljára. A jelek szerint az ellenállók belső köre a múltjuk és a jellemük miatt egyikükben sem bízott meg teljesen. Schacht túlságosan opportunista volt; Hassell a naplójában tette azt a megjegyzést, hogy a Reichsbank elnöke képes arra, hogy „így beszéljen, aztán úgy cselekedjék”. Ezt a véleményt Hassell szerint Beck és von Fritsch tábornok is osztotta. Popitz csillogó eszű, de ingatag férfi volt. A görög kultúra kiváló tudósa és egyben eminens közgazdász Beck tábornokkal és Hassellel együtt a Szerdai Klub tagja volt. Ez a társaság tizenhat értelmiségiből állt, akik hetente egyszer jöttek össze, hogy filozófiáról, történelemről, művészetről, természettudományról és irodalomról beszélgessenek, s az idő teltével (sőt elteltével, mert túl későn) ők váltak az ellenállás egyik központjává. Ulrich von Hassell az ellenállás vezetőinek egyfajta külügyi tanácsadója lett. Az abesszin, majd később a spanyol polgárháború alatt Rómából küldött nagyköveti jelentései zsúfolva voltak a Berlinnek szóló tanácsokkal arról, hogyan kell Olaszországot konfliktusban tartani Nagy-Britanniával és Franciaországgal, s így megőrizni Németország oldalán. Később félelembe ejtette az a kilátás, hogy nemcsak a Franciaország és Anglia elleni háború, de még az Olaszországgal fenntartott szövetségi viszony is végzetessé válik Németország számára. Noha túlságosan művelt volt ahhoz, hogy a megvetésen kívül mást is érezhessen a nemzetiszocializmus vulgaritása iránt, mégsem önként mondott le a rezsim szolgálatáról. A Hitler által irányított 1938. február 4-i nagy katonai, politikai és külügyi átrendezés során hajították ki a diplomáciai szolgálatból. Hassell régi hannoveri nemesi család sarja volt, s a német hadiflotta megalapítójának, Tirpitz vezértengernagynak a leányát vette nőül. Tetőtől talpig a régi iskola szerinti úriember volt, és osztálya megannyi tagjához hasonlóan neki is a nácik kezén elszenvedett sérelem sokkja kellett ahhoz, hogy valamennyire is körülnézzen, mihez foghatna a megbuktatásuk érdekében. Attól fogva ez az érzékeny, értelmes, nyugtalan ember e feladatnak szentelte magát, s végül, mint látni fogjuk, barbár körülmények között az életét is feláldozta az ügyért. Voltak még más, a fentieknél kevésbé ismert és többnyire fiatalabb emberek, akik kezdettől ellene voltak a náciknak, és fokozatosan összekerülve különféle ellenálló körökbe tömörültek. Az egyik csoport legjobb elméje Ewald von Kleist földbirtokos volt, a nagy költő leszármazottja. Szorosan együttműködött az egykori szociáldemokrata Ernst Niekisch-sel, a Widerstand (Ellenállás) főszerkesztőjével és Fabian von Schlabrendorffal, a fiatal ügyvéddel, aki Viktória királynő magánorvosának és bizalmas tanácsadójának, báró von Stockmarnak volt a dédunokája. Az ellenállók között dolgozott több egykori szakszervezeti vezető, például Julius Leber, Jakob Kaiser és Wilhelm Leuschner is. A konspirációk mélyülésével az összeesküvők értékes segítőjévé vált két Gestapo-tisztségviselő is: Artúr Nebe, a bűnügyi rendőrség feje és Bernd Gisevius, egy fiatal hivatásos rendőrtiszt. Az utóbbi lett az amerikai ügyészek kedvence Nürnbergben, és egy könyvet is írt, amely jelentős fényt vet a Hitler-ellenes összeesküvésekre, bár a legtöbb történész mind a könyvet, mind a szerzőjét nem kevés kritikával kezeli.

Számos tiszteletreméltó német család sarja vett részt a különböző konspirativ csoportokban: gróf Helmuth von Moltke, a híres marsall dédunokaöccse, aki később a Kreisau Kör néven ismert, ifjú idealistákból álló ellenállási csoportot hozta létre; gróf Albrecht Bernstorff, az első világháború során szolgáló washingtoni német nagykövet unokaöccse; Freiherr Karl Ludwig von Guttenberg, egy félelmet nem ismerő katolikus havilap szerkesztője; és Dietrich Bonhoeffer lelkipásztor, aki mindkét ágról kiváló protestáns lelkészek leszármazottja volt, Hitlert az Antikrisztusnak tekintette, s hitt abban, hogy a Führer „eltávolítása” keresztényi kötelesség. Ε bátor férfiaknak majd mindegyike állhatatosan kitartott egészen addig, amíg elfogatásuk és megkínzatásuk után kötéllel vagy bárddal kivégezték őket, vagy némelyiküket egyszerűen meg nem gyilkolta az SS. A polgári ellenállás e kicsiny magjának jó ideig kevéssé sikerült felkeltenie a hadsereg érdeklődését a tevékenysége iránt. Von Blomberg marsall Nürnbergben így vallott: „1938-39 előtt a német tábornokok nem álltak szemben Hitlerrel. Nem volt okuk a szembeállásra, mivel azokat az eredményeket produkálta, amelyeket elvártak tőle.” Volt ugyan némi kapcsolat Goerdeler és von Hammerstein tábornok között, de a német hadsereg egykori főparancsnoka 1934 óta nyugállományban volt, és kevés befolyással rendelkezett az aktív tábornokokra. A rezsim kezdetekor Schlabrendorff kapcsolatba került Hans Oster ezredessel, az OKW felderítő szolgálata, az Abwehr vezetőjének, Canaris tengernagynak a legfőbb munkatársával, akiről kiderült, hogy nemcsak állhatatosan náciellenes, hanem arra is hajlandó, hogy megpróbáljon hidat építeni a katonák és a civilek közé. A tábornokokat azonban csak 1937–38 telén sokkolta meg több ízben egymás után Hitler azzal, ahogyan elhatározta a háborút, majd átszervezte a hadvezetést, saját magát helyezve a csúcsra, ezt követően pedig elbánt von Fritsch tábornokkal; némelyikük most már ráébredt, mekkora veszélyt jelent a náci diktátor Németországra. Beck tábornoknak 1938 augusztus végén, a cseh válság mélyülése idején történő lemondása újabb katonai vezetők szemét nyitotta fel. S noha Beck példáját reményei ellenére egyetlen tiszttársa sem követte, annyi azonnal világossá vált, hogy a bukott vezérkari főnök volt az egyetlen személy, aki köré egyaránt odatömörülhettek a nyakas tábornokok és a polgári ellenzék vezetői. Mindkét csoport tisztelte Becket, és bízott benne. Mindkét csoport számára nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler megállításához most már fegyveres erőre lesz szükség, s ezzel csak a hadsereg rendelkezik. De a hadseregen belül ki szedje össze ezt a szükséges erőt? Hammerstein nem fogja, sőt még Beck sem, hiszen mindketten nyugállományban vannak már. Rájöttek, hogy olyan tábornokokat kell bevonniuk, akik Berlinben és Berlin körül jelenleg is csapatok felett diszponálnak, s így hatékonyan, gyorsan tudnak cselekedni. Halder tábornok, a hadsereg új vezérkari főnöke nem vezényelt csapatokat. Von Brauchitsch tábornoknak az egész hadsereg a rendelkezésére állt, őbenne viszont nem bíztak meg teljesen. Hatásköre egyszer majd hasznos lesz, de a konspirátorok úgy érezték, hogy ténylegesen csupán az utolsó pillanatban vonhatják be majd az összeesküvésbe. Úgy adódott, hogy gyorsan találtak több fontos tábornokot is, akiket beavathattak a bimbózó konspirációba. Közülük hárman is a vállalkozás sikeréhez kulcsfontosságú posztokon szolgáltak: Erwin von Witzleben tábornok a Berlinből és környékéből álló, mindennél fontosabb Wehrkreis III parancsnoka volt, gróf Erich von Brockdorff-Ahlefeld tábornok a 23. gyalogoshadosztályból álló potsdami helyőrség parancsnoka, Erich Hoep-ner tábornok pedig egy Thüringiában állomásozó páncélos hadosztály parancsnoka volt, akinek a katonái szükség esetén el tudják hárítani a müncheni SS-csapatok Berlin felmentésére irányuló minden próbálkozását. A konspirátorok augusztus vége felé formát öltött terve az volt, hogy letartóztatják Hitlert, mihelyt az kiadja a Csehszlovákia megtámadására vonatkozó végső parancsát, s a saját népbíróságainak egyike elé hurcolják azzal a váddal, hogy felelőtlen módon európai méretű háborúba akarta taszítani Németországot, ezért immár alkalmatlan a kormányzásra. Közben

rövid időre katonai diktatúra lenne az országban, azt pedig valamely prominens polgári személy által vezetett ideiglenes kormány követné. A megfelelő idő elteltével azután konzervatív demokratikus kormány alakulna majd. Az államcsíny sikere két olyan tényezőtől függött, amelyhez szükség volt Beck és Halder tábornokok részvételére. Az első tényező az időzítés volt. Halder elintézte az OKW-nál, hogy Hitlernek a Csehszlovákia megtámadására vonatkozó végső parancsáról őt 48 órával előre értesítsék. Ennyi idő alatt végre tudja hajtani a tervet még azelőtt, hogy a csapatok átkelnének a cseh határon. így nemcsak Hitlert tudja majd letartóztatni, hanem megakadályozhatja a háborúhoz vezető végzetes lépést is. A második tényező: Becknek meg kell tudnia előzetesen győzni a tábornokokat, utólag (Hitler tervezett bűnpere idején) pedig a német népet arról, hogy a Csehszlovákia elleni támadás a németek elleni háborúba vonná Nagy-Britanniát és Franciaországot is, s ezzel a konfliktus olyan európai méretű háborúba torkollana, amelyre Németország nincs felkészülve, s amelyet így megnyerni sem volna képes. Ez volt Beck egész nyáron át küldözgetett emlékeztetőinek a súlypontja, s ez volt az alapja mindennek, amire most készült: Hitler megdöntésével megmenteni Németországot attól az európai konfliktustól, amely hite szerint elpusztítaná. Beck és a világ nagyobbik része közeli jövőjének tragédiája, hogy a nagy háború lehetőségének megítélésében Hitler dörzsöltebbnek bizonyult frissen lemondott vezérkari főnökénél. A történelmi érzékkel rendelkező kulturált európai Becknek eszébe sem jutott, hogy Anglia és Franciaország szándékosan feláldozza majd saját érdekét azzal, hogy nem avatkozik be, amikor Hitler megtámadja Csehszlovákiát. Becknek volt érzéke a történelemhez, de nem volt az aktuálpolitikához. Ahhoz viszont Hitlernek volt, nem is kevés! Egy ideje már megerősítve érezte azt a megítélését, hogy Chamberlain miniszterelnök inkább feláldozza majd a cseheket, mintsem háborúba szálljon, s ez esetben Franciaország sem fogja teljesíteni a Prágával szemben vállalt szerződéses kötelezettségét. A Wilhelmstrasse figyelmét nem kerülték el a New York-i lapokban már május 14-én megjelent tudósítások, amelyekben e lapok londoni munkatársai a Chamberlain miniszterelnöknek a Lady Astornál elfogyasztott villásreggelin elhangzott bizalmas kijelentéseiről számoltak be. Mint az újságírók jelentették, a brit miniszterelnök azt mondta, hogy sem Nagy-Britannia, sem Franciaország, sőt valószínűleg még Oroszország sem siet majd német támadás esetén Csehszlovákia segítségére, továbbá hogy a cseh állam nem létezhet tovább a jelenlegi formájában, s a béke érdekében Nagy-Britannia azt a megoldást pártfogolja, hogy Németország kapja meg a Szudéta-vidéket. A németeknek az is feltűnt, hogy a brit alsóházban elhangzott haragos kérdések ellenére Chamberlain nem cáfolta az amerikai sajtójelentések valóságtartalmát. Június l-jén a miniszterelnök, ha részben nem hivatalosan is, de beszélt az angol újságírókkal, s két nappal később a The Times közreadta első vezércikkét abból a sorozatból, amely hozzájárult a csehek helyzetének aláaknázásához: arra sürgette a cseh kormányt, hogy az ország kisebbségei számára biztosítsa az „önrendelkezést” még azon az áron is, „ha ez a Csehszlovákiától való elszakadásukat jelentené”. A lap most első ízben javasolta, hogy tartsanak népszavazást, amiből kiderül majd, mit akarnak a szudétanémetek és a többiek. Néhány nap múlva a londoni német nagykövetség arról értesítette Berlint, hogy a Times vezércikke Chamberlain nem hivatalos megjegyzésein alapult, s az ő nézeteit tükrözi. Június 8án von Dirksen nagykövet azt közölte a Wilhelmstrasséval, hogy a Chamberlain-kormány hajlandó eltűrni, hogy a Szudéta-vidék elszakadjon Csehszlovákiától, feltéve, hogy ezt népszavazás előzi meg, s „német részről nem szakítják félbe erőszakos intézkedésekkel”.24 Hitler mindezt bizonyára örömmel hallotta. A Moszkvából érkezett hír sem hangzott rosszul. Június végére gróf Friedrich Werner von Schulenburg, az ottani német nagykövet arról értesítette Berlint, hogy „aligha valószínű, hogy a Szovjetunió fegyverre keljen egy burzsoá állam védelmében”.25 Augusztus 3-án Ribbentrop arról értesítette a fontosabb külföldi német

diplomáciai missziókat, hogy Németország kevéssé tart Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország beavatkozásától a csehszlovák ügyben.26 Ezen a napon, augusztus 3-án küldte Chamberlain lord Runcimant egy roppant furcsa megbízatással Prágába: „közvetítőként” kellett közreműködnie a Szudéta-válság megoldásában. Runciman érkezése napján véletlenül éppen Prágában voltam, s miután részt vettem a lord sajtóértekezletén, és elbeszélgettem kísérete tagjaival, ezt írtam naplómba: „Runciman egész küldetése gyanús!” Már az útnak a brit alsóházban július 26-án történt bejelentését is magának Chamberlainnek a kertelése kísérte, ami bizonyára egyedülálló jelenség volt az angol parlament történetében. A miniszterelnök azt mondta, hogy Runcimant „a csehszlovákiai kormánytól érkezett kérésnek megfelelően” küldi Prágába. Az igazság azonban az volt, hogy a lordot maga Chamberlain erőltette rá a cseh kormányra. Runciman utazásának mégsem ez volt a leghamisabb vonása. Chamberlain és mindenki más is tudta, hogy lehetetlen és abszurd feladat Runcimannak „közvetítenie” a cseh kormány és a szudétanémet vezetők között. Mindenki tudta, hogy Henleinnek, a szudétanémetek vezérének szájából más beszél, így ő önállóan nem tárgyalóképes partner, a vita tehát Berlin és Prága között folyik. Az első este és a rákövetkező napokon készített naplójegyzeteimből egyértelműen kiderül, hogy a csehek pontosan tudták: Chamberlain azért küldte hozzájuk Runcimant, hogy az előkészítse a Szudéta-vidék átadását Hitlernek. Ócska diplomáciai trükk volt az egész út. 1938 nyara már majdnem véget ért. Runciman ide-oda utazgatott a Szudéta-vidék és Prága között, s közben egyre barátságosabb gesztusokat tett a szudétanémetek számára, Prágától pedig egyre keményebben követelte, hogy teljesítsék azok kívánságait. Hitler a tábornokaival és a külügyminiszterével egyetemben lázasan tevékenykedett. Augusztus 23-án a kiéli öbölben folyó tengeri hadgyakorlatokon a Führer a Patria nevű óceánjárón látta vendégül Horthy tengernagyot, Magyarország kormányzóját, és a magyar kormány tagjait. Azt mondta nekik, hogy sietniük kell, ha részt kérnek a cseh zsákmányból. – Aki az asztalnál akar majd ülni, annak legalább a konyhában kell segítenie! – mondta.27 Bernardo Attolico olasz nagykövet is jelen volt a hajón. Amikor megpróbálta kiszedni Ribbentropból „a Csehszlovákia elleni német lépés” pontos dátumát, kerülő választ kapott a német külügyminisztertől. Nyilvánvaló volt, hogy a németek nem maradéktalanul bíznak fasiszta szövetségesük diszkréciójában. Lengyelország felől most már biztosak voltak a dolgukban. Von Moltke varsói nagykövet egész nyáron folyamatosan azt jelentette Berlinnek, hogy Lengyelország egyrészt megtagadja a csehszlovákoktól azt a segítséget, hogy átengedi területén a szovjet hadsereget vagy légierőt, másrészt pedig Józef Beck lengyel külügyminiszter is megéhezett Csehszlovákia területének egy darabkájára: Teschen környékére. Beck már ekkor tanújelét adta annak a végzetes szűklátókörűségnek, amin azon a nyáron annyian osztoztak Európában, s ami végül Beck minden képzeletét felülmúló módon tragikusnak bizonyult. Az OKW (a Véderő Főparancsnoksága) és az OKH (a hadsereg főparancsnoksága) megállás nélkül dolgozott. Elkészítették a végső terveket a német fegyveres erők október 1-i csehszlovákiai betörésének előkészítésére. Augusztus 24-én Jodl ezredes, az OKW munkatársa sürgős emlékeztetőt írt Hitlernek, amiben hangsúlyozta, hogy „roppant fontos rögzíteni annak az »incidensnek« a pontos idejét, ami katonai beavatkozásra provokálja majd Németországot”. Az X nap időzítése ettől függ. Majd így folytatta: Az X-l napot megelőzően semmiféle olyan előzetes intézkedés nem hozható, amire nincs ártatlan magyarázat, mivel különben úgy tűnne, hogy mi fabrikáltuk az incidenst.... Ha az incidens lebonyolítására technikai okokból az esti órák kívánatosak, úgy a rákövetkező nap nem lehet az X nap, hanem csak az arra következő ... Ε megjegyzések célja: rámutatni arra, hogy a Wehrmacht mennyire érdekelt az incidensben, s arra is, hogy ezért a Wehrmachtot jó időben kell tájékoztatni a Führer szándékáról – ha csak az Abwehr részleget is meg nem bízzák az incidens megszervezésévél.28

A Csehszlovákia elleni támadásra tett szakavatott előkészületek a nyár végére már nyilván előrehaladott állapotban voltak. De mi lesz a védelemmel nyugaton, ha a franciák állják a cseheknek adott szavukat, és támadnak? Augusztus 26-án Jodl, a nyugati fal kiépítésével megbízott dr. Todt, Himmler és különböző pártfunkcionáriusok kíséretével Hitler a nyugati erődítmények szemléjére indult. Augusztus 27-én Wilhelm Adam tábornok, a nyugati országrész szókimondó és tehetséges bajor katonai parancsnoka is csatlakozott a társasághoz, s a következő két nap során tanúja lehetett annak, mennyire megrészegül a Führer a Rajna-vidék lakossága által tanúsított lelkes fogadtatástól. Maga Adam inkább megriadt, mint fellelkesült, s huszonkilencedikén, Hitler magánautójában meglepő jelenetre került sor: Adam azt követelte, hogy négyszemközt beszélhessen a Führerrel. A tábornok későbbi beszámolója szerint Hitler nem minden fintorgás nélkül ugyan, de elküldte Himmlert és a többi pártfunkcionáriust. Adam nem keresgélte a szavakat. Azonnal kinyilatkoztatta, hogy a Nyugati Fal körüli minden csinnadratta ellenére a rendelkezésére álló katonákkal nem lesz képes azt megvédeni. Hitler hisztériázni kezdett, és hosszú szóáradatba fogott arról, hogyan tette Németország erősebbé, mint Anglia és Franciaország együttvéve. – Gazember az, aki nem tartja ezeket az erődítményeket! – kiabálta.107 Ezzel együtt nemcsak Adam, hanem más tábornokok fejében is erősödtek a kételyek. Szeptember 3-án Hitler a Berghofra rendelte az OKW és az OKH vezetőit, Keitelt és Brauchitschot. Megegyeztek abban, hogy a kijelölt csapatokat szeptember 28-án a cseh határ mentén lévő kiinduló állásaikba helyezik. Az OKW-nak azonban szeptember 27-én délig bezárólag meg kell tudnia, hogy mikor lesz az X nap. Hitler elégedetlen volt a Fall Grün hadműveleti tervével, s elrendelte, hogy azt több tekintetben változtassák meg. Schmundt őrnagynak a megbeszélésről készített jegyzeteiből kiderül, hogy mivel Keitel túlságosan buzgó talpnyaló volt ahhoz, hogy felemelje a szavát, legalább Brauchitsch ismét felhozta azt a kérdést, hogy hogyan tudnak majd kitartani nyugaton. Hitler azzal rázta le az okvetetlenkedése hogy biztosította a tábornokot: parancsot adott a nyugati erődítmények munkálatainak meggyorsítására.30 Szeptember 8-án Heinrich von Stuelpnagel tábornok találkozott Jodllal, aki naplójában említést tesz a tábornoknak a nyugati katonai helyzettel kapcsolatos borúlátásáról. Mindkettejük számára világosodott már, hogy a most kezdődött nürnbergi pártnapok fanatizmusától felkorbácsolt lelkű Hitler mindenképpen meg akarja szállni Csehszlovákiát, függetlenül attól, hogy a franciák beavatkoznak-e majd, vagy sem. „El kell ismernem, hogy én is aggódom!” – írta a rendszerint optimista Jodl. Másnap, szeptember 9-én Hitler Nürnbergbe hívta értekezletre Keitelt, Brauchitschot és Haldert. Az értekezlet este 10 órakor kezdődött, másnap hajnali 4 óráig tartott, és (mint Keitel később bizalmasan közölte Jodllal, az pedig a naplójával) rendkívül viharosnak bizonyult. Halder csiklandós helyzetben találta magát: ő volt a kulcsfigura abban az összeesküvésben, amely elszántan készült megbuktatni Hitlert, mihelyt az kiadja a támadási parancsot, s most mégis neki kellett részletesen elmagyaráznia a vezérkarnak a csehszlovákiai hadjáratra vonatkozó tervét. Menet közben azután az a kellemetlenség is érte, hogy Hitler cafatokra tépte a tervet, és leteremtette őt és Brauchitschot félénkségükért és katonai tehetségtelenségükért.31 Jodl 13-án kelt naplójegyzete szerint Keitelt „rettenetesen megrázta” a nürnbergi élmény és a német hadsereg csúcsán tapasztalt „defetizmus”. A Führerhez a hadsereg főparancsokságán belüli defetizmusról szóló vádak érkeznek ... Keitel kijelenti, hogy egyetlen olyan tisztet sem fog megtűrni az OKW-ban, aki kritizál, hajlik a bizonytalan gondolkodásra és a defetizmusra ... A Führer tudja, hogy a hadsereg parancsnoka [Brauchitsch] arra kérte vezénylő tábornokait: támogassák próbálkozását, hogy ráébressze a Führert, milyen kalandot készül megkockáztatni. Neki [Brauchitschnak] már nincs hitele a 107

Jodl naplója szerint Hitler az ennél jóval erősebb Hundsfott kifejezést használta.29 Sword and Swastika című könyvében Adam tábornok kiadatlan emlékiratai alapján Telford Taylor teljesebb beszámolót közöl az esetről.

Führer szemében. Nürnbergben tehát hideg, fagyos volt a légkör, és rendkívül sajnálatos, hogy a Führer maga mögött tudhatja az egész nemzetet, kivéve éppen a hadsereg vezető tábornokait. Mindez nagyon elszomorította a törekvő fiatal Jodlt, aki Hitlerhez kötötte sorsát. [Ezek a tábornokok] csak tettekkel tehetik jóvá tisztes módon azt a kárt, amelyet lelki erőtlenségükkel és fegyelmezetlenségükkel okoztak. Ugyanaz a probléma, mint 1914-ben volt. A hadseregben csupán egyetlen példa akad az engedetlensegre: a tábornokoké, s az végső soron arroganciájukból fakad. Már nem tudnak hinni, és nem tudnak engedelmeskedni, mert nem ismerik el a Führer géniuszát. Sokuk még mindig a világháborús káplárt látja benne, nem pedig a Bismarck óta legnagyobb államférfit.32 Jodllal szeptember 8-án folytatott tárgyalása során von Stuelpnagel tábornok, a hadsereg főparancsnokságának I. főszállásmestere, aki be volt avatva Halder összeesküvésébe, az OKW írásos biztosítékát kérte arra, hogy a hadsereg főparancsnoksága öt nappal a Csehszlovákia elleni támadás előtt kap majd értesítést Hitler menetparancsáról. Jodl azt felelte, hogy az időjárás bizonytalansága folytán az öt helyett legfeljebb két nap garantálható. Ennyi azonban elég volt az összeesküvőknek. Szükségük volt viszont másféle biztosítékra is: tudniuk kellett, hogy valóban igazuk volt-e ama feltételezésükben, hogy Anglia és Franciaország háborúba bocsátkozik Németország ellen, ha Hitler megvalósítja elhatározását, és megtámadja Csehszlovákiát. Elhatározták, hogy megbízható ügynököket küldenek ki Londonba, nemcsak azért, hogy megtudják, mi a brit kormány szándéka, hanem azért is, hogy befolyásolják – ha lehetséges – a brit kormány döntését azzal, hogy tájékoztatják az angolokat: Hitler elhatározta, hogy ősszel egy adott napon megtámadja Csehszlovákiát, ám a vezérkar, amely ismeri e dátumot, ellenzi a támadást, és megakadályozása érdekében döntő akcióra is hajlandó, amennyiben Nagy-Britannia mindvégig szilárdan kitart Hitlerrel szemben. Az összeesküvők első kiküldöttjét Oster ezredes, az Abwehr munkatársa választotta ki. Ewald von Kleist augusztus 18-án érkezett Londonba. Berlinből Henderson brit nagykövet, aki már mindent megadott volna Hitlernek, amit csak akart Csehszlovákiából, azt tanácsolta a brit külügyminisztériumnak, hogy „nem volna bölcs dolog hivatalosan fogadni” Kleistet.108 Ennek ellenére a külügyminiszter diplomáciai főtanácsadója és Hitler megbékítésének egyik fő ellenzője, Sir Robert Vansittart már megérkezése délutánján fogadta Kleistet, Winston Churchill pedig, aki akkor még a brit politika számkivetettje volt, másnap találkozott vele. Mindkét államférfira hatást gyakorolt látogatójuk józansága és komolysága. Kleist elismételte nekik megbízói üzenetét, kihangsúlyozva, hogy Hitler már kitűzte a csehek elleni támadás időpontját, a tábornokok pedig, akiknek legtöbbje Hitler ellen van, cselekedni fognak az ügyben, ám ha az angolok tovább folytatják Hitler meg-békítését, ezzel kihúzzák a tábornokok lába alól a talajt. Ha Anglia és Franciaország nyilvánosan deklarálja, hogy nem marad tétlen, amíg Hitler Csehszlovákia ellen küldi hadait, és ha egy prominens brit államférfi a náci agresszió várható következményeivel kapcsolatos komoly figyelmeztetést intéz Németországhoz, akkor a német tábornokok a maguk részéről akcióba fognak lépni, hogy megállítsák Hitlert.34 Churchill ékesszóló levelet adott Kleistnek, hogy vigye vissza Németországba a bajtársai támogatására: Bizonyos vagyok abban, hogy amennyiben a német hadsereg vagy légierő nagy számú egysége átlépi Csehszlovákia határát, az a világháború újrakezdését fogja maga után vonni. Ugyanúgy, mint 1914 júliusának végén, most is bizonyos vagyok abban, hogy Anglia Franciaország oldalán fog menetelni ... Könyörgöm Önökhöz, ne engedjék magukat félrevezetni 108

Egy augusztus 6-án keltezett német külügyminisztériumi emlékeztető szerint Henderson egy magánjellegű összejövetelen megjegyezte a jelen lévő németeknek, „hogy Nagy-Britanniának esze ágában sincs akár egyetlen tengerész vagy pilóta életét is kockáztatni Csehszlovákiáért, és hogy bármilyen értelmes megoldást elfogadnának, feltéve, hogy nem történik az érdekében erőszakos kísérlet.33

e tekintetben ...109 Vansittart elég komolyan vette Kleist figyelmeztetését ahhoz, hogy azonnal jelentést küldjön róla a miniszterelnöknek és a külügyminiszternek egyaránt, s bár Chamberlain a Lord Halifaxhoz írott levelében azt mondja, hajlik arra, hogy „sokat levonjak abból, amit [Kleist] mond”, így folytatja: „nem vagyok biztos benne, hogy semmit sem kellene tennünk.”36 Végül annyit tett, hogy némi publicitást követően augusztus 28-án „konzultációra” rendelte Londonba Hendersont. Két feladatot adott berlini nagykövetének: intézzen komoly figyelmeztetést Hitlerhez, valamint titokban készítsen elő valamilyen „személyes érintkezést” közte és a Führer között. Henderson a saját elmondása szerint rábeszélte a miniszterelnököt, hogy vonja vissza az első utasítást.37 A másodikat annál nagyobb örömmel igyekezett végrehajtania.110 Ez volt az első lépés München és Hitler legnagyobb vértelen győzelme felé. A berlini összeesküvők, akik nem tudtak Chamberlain kurzusának e fordulatáról, további kísérleteket tettek a brit kormány figyelmeztetésére. Augusztus 21-én Oster ezredes egy ügynökén keresztül figyelmeztette a berlini brit katonai attasét arról, hogy Hitler szeptember végén szándékozik megszállni Csehszlovákiát. „Ha külföldön határozott cselekvéssel az utolsó órában rá lehet kényszeríteni Hitlert arra, hogy visszalépjen pillanatnyi szándékaitól, ezt a csapást nem fogja túlélni” – szólt az üzenet a briteknek. „Hasonlóképpen, ha háborúra kerül sor, Franciaország és Anglia beavatkozása a rezsim bukását vonja maga után.” Sir Nevile Henderson kötelességtudóan továbbította Londonba az üzenetet, de „nyilvánvalóan elfogultnak, és nagy mértékben propagandán alapulónak” minősítette. A kellemes modorú brit nagykövet szemén a válság mélyültével egyre vastagabb hályog ült. Halder tábornok úgy érezte, hogy az összeesküvők nem eléggé hatékony módon juttatták el üzenetüket a briteknek, így szeptember 2-án saját küldöttét indította útnak Londonba. Hans Boehm-Tettelbach alezredesnek, a hadsereg nyugállományú tisztjének az volt a feladata, hogy lépjen érintkezésbe a brit hadügyminisztériummal és a katonai titkosszolgálattal. Noha saját elmondása szerint az ezredes több fontos személyiséggel is találkozott Londonban, a jelek szerint egyikükre sem gyakorolt különösebb benyomást. Az összeesküvők utolsó kétségbeesett próbálkozásra ragadtatták magukat annak érdekében, hogy a briteket határozott kiállásra bírják: a berlini külügyminisztériumot és a londoni német nagykövetséget vették igénybe. A nagykövetség tanácsosa és ügyvivője Theodor Kordt volt, akinek Erich nevű öccse Ribbentrop titkárságát vezette a berlini külügyminisztériumban. A fivérek von Weizsäcker bárónak, a rangelső államtitkárnak, a minisztérium eszének a védencei voltak; a háború után von Weizsäcker nagy hűhóval bizonygatta állítólagos náciellenességét, ám szinte mindvégig hűen szolgálta Hitlert és Ribbentropot. A háborúban zsákmányolt külügyminisztériumi dokumentumokból azonban kiviláglik, hogy ebben az időben ő is ellenezte a Csehszlovákia elleni agressziót, mégpedig ugyanazért, mint a tábornokok: mert vesztes háborúhoz vezetne. Weizsäcker hallgatólagos tudomásával és a Beckkel, Halderrel és Goerdelerrel folytatott konzultációkat követően megegyezés született, hogy Theodor Kordt 109

Kleist augusztus 23-án tért vissza Berlinbe, s megmutatta Churchill levelét Becknek, Haldernek, Hammersteinnek, Canarisnak, Osternek, és az összeesküvés más résztvevőinek. A Nemesis of Power c. műve 413. oldalán Wheeler-Bennett azt írja, hogy a háború után Fabian von Schlabrendorfftól kapott magánjellegű információja szerint Canaris két másolatot készített a levélről: egyet magának, egyet pedig Beck számára. Az eredetit Kleist a pomerániai Schmenzinben lévő saját házában rejtette el, ahol az 1944. július 20-i, Hitler elleni merényletkísérletet követően a Gestapo megtalálta. Ε levél is hozzájárult ahhoz, hogy Kleistet az egyik népbíróságon halálra ítéljék: az ítéletet 1945. április 16-án hajtották végre. Churchill levelének tartalmát voltaképpen korábban ismerték meg a német hatóságok, mint azt az összeesküvők feltételezték volna: kivonatát megtaláltam a német külügyminisztérium egyik emlékeztetőjében, amely ugyan datálatlan, de benyújtása bizonyítottan 1938. szeptember 6-án történt. Jelzése: „Kivonat Winston Churchillnek egy német bizalmasához írott levélből”.35 110 „Őszintén úgy hiszem, eljött annak a pillanata, hogy Prágát jól megszorongassák” – írta Berlinből a nagykövet Lord Halifaxnak július 18-án. – „... Ha Benes nem tudja kielégíteni Henleint, akkor egyetlen szudétanémet vezetőt sem tud kielégíteni ... Kellemetlenkednünk kell a cseheknek.”38 Érthetetlennek tűnik, miért nem tudta még mindig Henderson, hogy Henlein csupán eszköz Hitler kezében, akinek az utasításai értelmében követeléseit olyan mértékben kellett fokoznia, hogy Benes gyakorlatilag képtelen legyen azok „kielégítésére”. Ld. feljebb, 221 . o.

vigyen egy utolsó figyelmeztetést a Downing Streetre. A nagykövetség tanácsosaként a brit hatóságoknál tett látogatása nem lesz gyanús. Az információ, amit szeptember 5-én este Chamberlain bizalmas tanácsadójával, Sir Horace Wilsonnal közölt, olyan fontosnak és sürgősnek tűnt, hogy Wilson hátulról becsempészte Kordtot a Downing Streetre, a külügyminiszter dolgozószobájába. A hírhozó kertelés nélkül közölte Lord Halifax-szal, hogy Hitler szeptember 16-ra tervezi az általános mozgósítást, a Csehszlovákia elleni támadás legkésőbbi időpontját október l-re tűzték ki, a német hadsereg arra készül, hogy a végső támadási parancs kiadásának pillanatában lecsap Hitlerre, és akkor jár sikerrel, ha Nagy-Britannia és Franciaország szilárd marad. Halifax azt is megtudhatta, hogy Hitlernek a nürnbergi pártnapokat záró szeptember 12-i beszéde robbanni fog, s kiválthat egy olyan helyzetet, amelyben mindenki kiteríti majd a csehszlovákiai kártyáit: ez lesz az a pillanat, amikor Nagy-Britanniának szembe kell szállnia a diktátorral.30 A Downing Streeten folyamatosan ápolt személyes kapcsolatai és a brit külügyminiszter előtt ez alkalommal megnyilvánuló nyíltsága ellenére Kordt sem tudta, hogy merről fúj à londoni szél. Mindenki máshoz hasonlóan azonban harmadnapra már ő is sejteni kezdte: szeptember 7-én a londoni The Times közreadta híres vezércikkét. A csehszlovák kormánynak érdemes volna fontolóra vennie, hogy teljességgel kizárja-e azt az elgondolást, amely több helyütt is tetszésre talált: azt, hogy homogénebb állammá tegye Csehszlovákiát azon idegen ajkú peremnépességek kiválása útján, amelyek szomszédosak azzal a nemzettel, amellyel fajilag egységet alkotnak ... A homogén állammá válás előnyei Csehszlovákia számára meghaladhatják annak a nyilvánvaló hátrányait, hogy elveszíti a határvidék szudétanémet körzetét. A vezércikkben nem esett említés arról a nyilvánvaló tényről, hogy a Szudéta-vidéknek Németország részére történő átengedésével a csehek elveszítik mind Csehországnak a hegyvidék alkotta természetes védelmét, mind pedig az erődítményekből álló „cseh Maginotvonalukat”, s ezzel védtelenek maradnak a náci Németországgal szemben. Noha a brit külügyminisztérium sietve cáfolta, hogy a The Times vezércikke a kormány nézetét tükrözné, Kordt másnap azt táviratozta Berlinbe, hogy a cikk esetleg „a miniszterelnök környezetéből származó sugallat eredménye”. Még hogy esetleg! A II. világháborút követő válságok sújtotta korunkban nehéz már felidézni azt a sötét, szinte elviselhetetlen feszültséget, amely eluralkodott az európai fővárosokon, amint a szeptember 6án kezdődő nürnbergi pártnapok rendezvénysorozata a 12-ére kitűzött végéhez közeledett, amikor Hitler mond majd záróbeszédet, s várhatóan kihirdeti a világ számára a Csehszlovákiával kapcsolatos végső döntését: béke lesz, vagy háború? Azon a héten történetesen a válság gyújtópontjában, Prágában tartózkodtam, s furcsának tűnt előttem, hogy a németek által a Szudéta-vidéken szabadjára engedett erőszak, a Berlinből érkező fenyegetőzés, a brit és a francia kormány által az engedékenység érdekében rájuk gyakorolt nyomás ellenére, sőt az attól való félelem ellenére is, hogy szövetségeseik cserbenhagyják őket, a cseh főváros a lehető legnyugodtabb képét mutatta – legalábbis kifelé. Szeptember 5-én Benes elnök, aki felismerte, hogy döntő lépést kell tennie a béke megmentése érdekében, a Hradzsin palotába hívta Kundt és Sebekovsky szudétanémet vezetőket, s felszólította őket arra, hogy adják írásba összes követelésüket. Bármik is legyenek e követelések, teljesíteni fogja őket. – Istenem! – kiáltott fel másnap Karl Hermann Frank, a szudétanémetek helyettes vezetője. – Mindent megadtak! – A szudétanémet politikusok és berlini főnökeik azonban éppen ezt akarták elkerülni. Szeptember 7-én a Németországból kapott instrukciónak megfelelően Henlein minden tárgyalást megszakított a cseh kormánynyal. Ürügyül valami Moravská-Ostravában történt állítólagos cseh rendőri túlkapásokat hozott fel. Szeptember 10-én Göring harcias beszédet mondott a nürnbergi pártnapokon. „Európa egyik apró sarka zaklatja az emberi nemet... Ez a szánalmas pigmeusfaj [a csehek] elnyom egy kultúrnépet, s mögötte ott van Moszkva és a zsidó ördög örök maszkja.” Benes szintén aznap

mondott rádióbeszéde azonban nem reagált Göring támadására; az elnök nyugodt, méltóságteljes felhívást adott ki a nyugalom, a jóindulat és a kölcsönös bizalom megőrzésére. A felszín alatt azonban feszültek voltak a csehek. A cseh rádió előcsarnokában összetalálkoztam dr. Benessel a beszéde után. Komor arcából úgy tűnt, tökéletesen tisztában van rettenetes helyzetével. A Wilson pályaudvar és a repülőtér zsúfolva volt a biztonságosabb vidékekre kétségbeesetten igyekvő zsidókkal. Azon a hétvégén gázálarcokkal látták el a lakosságot. Párizsból úgy szólt a hír, hogy a francia kormány kezd pánikba esni a háborús kilátások miatt, a londoni jelentések pedig azt sugallták, hogy Chamberlain kétségbeesett intézkedéseket fontolgat Hitler követeléseinek kielégítésére – de persze a csehek terhére. Így hát egész Európa várta, hogy mit mond majd Hitler Nürnbergben szeptember 12-én. A Führernek a pártnapok utolsó napján az óriási stadionba gyűlt náci fanatikusok örömittas tömege előtt mondott beszéde brutális és bombasztikus volt, s noha csakúgy csepegett belőle a cseh állammal és különösen a cseh elnökkel szembeni gyűlölet, mégsem hirdetett háborút. Későbbre halasztotta döntését, illetve csak annak nyilvános bejelentését, mert a zsákmányolt német dokumentumokból kiderült, hogy akkorra már kijelölte a támadás időpontját, október ljét. Most egyszerűen csak annyit követelt, hogy a cseh kormány „szolgáltasson igazságot” a szudétanémeteknek. Ha ezt elmulasztaná, akkor majd Németország gondoskodik róla, hogy megtegye. Hitler kitörése komoly utóhatásokkal járt. A Szudéta-vidéken felkelést robbantott ki a beszéd: két napon át tartó vad harc után a cseh kormány csak katonaság odavezénylésével és a rendkívüli állapot kihirdetésével tudta megfékezni az indulatokat. Henlein átiszkolt a határon Németországba, s ott azt hirdette, hogy immár nincs más megoldás, mint átadni Németországnak a Szudéta-vidéket. Láttuk már, hogy Londonban is ez a megoldás kezdett a legrokonszenvesebbnek tűnni, ám mielőtt tovább léphettek benne, meg kellett szerezni Franciaország egyetértését hozzá. A Hitler beszédét követő napon, szeptember 13-án a francia kabinet egész napos ülést tartott, s ezen továbbra is reménytelenül megosztott maradt abban a kérdésben, hogy teljesítse-e a Csehszlovákiával szemben a küszöbön állónak látszó német támadás esetén fennálló kötelezettségét. Aznap este Sir Eric Phipps párizsi brit nagykövetet az Opera Comique előadásáról hívták ki, hogy sürgős megbeszélésre menjen Daladier miniszterelnökhöz. Az utóbbi azzal a kéréssel folyamodott Chamberlainhez, hogy próbálja azonnal megkötni a legkedvezőbb alkut a német diktátorral. Feltehetjük, hogy Mr. Chamberlaint aligha kellett ezért sürgetni. Még aznap este tizenegy órakor a brit miniszterelnök sürgős üzenetet küldött Hitlernek: Az egyre kritikusabb helyzetre való tekintettel azt javaslom, hogy a békés megoldás megkeresésének céljával azonnal meglátogatnám Önt. Légi úton jönnék, és készen vagyok a holnapi indulásra. Szíveskedjék jelezni a legkorábbi időpontot, amikor fogadni tud, valamint a találkozó javasolt helyszínét. Hálás volnék mihamarabbi válaszáért.40

Két órával korábban Theodor Kordt, a londoni német ügyvivő azt táviratozta Berlinbe, hogy Chamberlain sajtótitkára közölte vele: a miniszterelnök „hajlandó megvizsgálni a legmesszehatóbb német javaslatokat, beleértve a népszavazást is, részt venni azok megvalósításában, és nyilvánosan támogatni őket”.41 A majd Münchenben tetőző megadási folyamat megkezdődött tehát.

CHAMBERLAIN BERCHTESGADENBEN: 1938. SZEPTEMBER 15. – Atyaúristen! – ('Ich bin vom Himmel gefallen!') kiáltott fel Hitler, amikor elolvasta Chamberlain üzenetét.42 Megdöbbent, de nagyon élvezte, hogy a hatalmas Brit Birodalom sorsát

a kezében tartó férfi eljön hozzá, hogy kérlelje, és hízelgett neki, hogy a hatvankilenc éves ember, aki addig sohasem ült még repülőgépen, vállalja a kedvéért a hét órás repülőutat a Németország túlsó végén lévő Berchtesgadenbe. Hitlerben még annyi jóindulat sem volt, hogy valahol a Rajna mentén találkozzon vendégével, ami a felére csökkentette volna a távolságot. Akármilyen lelkesek voltak is az angolok,111 akik úgy tűnik, azt hitték, hogy miniszterelnökük azért teszi meg a hosszú utat, hogy végrehajtsa azt, amit Mr. Asquith és Sir Edward Grey elmulasztott 1914-ben, nevezetesen, hogy figyelmeztesse a németeket: egy kisebb hatalommal szembeni bármilyen agressziójuk nem csak Franciaországot, hanem NagyBritanniát is hadba állítja ellenük – a bizalmas német iratokból és a későbbi eseményekből azonban egyértelműen kiderül, hogy Hitler rájött: Chamberlain látogatása égből pottyant alkalmat jelent az ő számára. A londoni német nagykövetség már értesítette arról, hogy a brit vezető készen áll „a legmesszehatóbb német javaslatok” támogatására is, tehát bizonyos lehetett abban, hogy Chamberlain látogatása újabb biztosítékát jelenti annak, amit ő, a Führer mindvégig szilárdan hitt: Anglia és Franciaország nem fog beavatkozni Csehszlovákia érdekében. A miniszterelnök még egy órát sem töltött a Führer társaságában, amikor az utóbbi helyzetértékelése máris bizonyossággá változott. Diplomáciai csatározással kezdődött a találkozó, bár szokása szerint most is főleg Hitler vitte a szót.43 Chamberlain gépe szeptember 15-én délben landolt a müncheni repülőtéren. A miniszterelnököt nyitott autón vitték át a pályaudvarra, ahol különvonatra szállt, s azzal tette meg a három órás utat Berchtesgadenig. Út közben nem tudta nem észrevenni az ellenvágányon egymás után az övével szembe haladó, csapatokkal és tüzérséggel zsúfolt katonavonatokat. Hitler nem ment ki elé az állomásra: a Berghof legfelső lépcsőjén állva fogadta előkelő látogatóját. Dr. Schmidt, a német tolmács később úgy emlékezett, hogy esni kezdett az eső, elsötétült az ég, és felhőkbe burkolóztak a hegyek. Délután négy óra volt, s Chamberlain hajnal óta eddig egyfolytában utazott. Uzsonna után Hitler és Chamberlain felmentek a lépcsőn Hitler második emeleti dolgozószobájába, ugyanoda, ahol hét hónappal azelőtt Schuschniggot fogadta a diktátor. Henderson nagykövet ismételt kérésére Ribbentropot kihagyták a tárgyalásból. Ez annyira feldühítette a hiú külügyminisztert, hogy másnap furcsa, de jellemző udvariatlansággal nem volt hajlandó átadni az angoloknak az előző napi megbeszélésről Schmidt által készített jegyzeteket, s Chamberlain a továbbiakban kénytelen volt a saját emlékezetéből felidézni, hogy mit is mondott ő, és mit Hitler. Ahogyan a beszédeiben is szokta, Hitler hosszú tirádával kezdte a beszélgetést: elsorolta, hogy mi mindent tett a német nép, a béke és az angol–német rapprochement érdekében. Már csak egy probléma van hátra, s elhatározott szándéka, hogy így vagy úgy, de megoldja. A Csehszlovákiában élő hárommillió németnek „vissza kell térnie” a Birodalomba.112 Nem kívánja [írta Schmidt a hivatalos beszámolójában], hogy bármiféle kétség merüljön fel abszolút elhatározott szándékával kapcsolatban: nem tűri tovább, hogy egy kicsi, másodrendű ország úgy bánjon a hatalmas, ezeréves Német Birodalommal, mintha az valami alacsonyabb rendű dolog volna ... Ő negyvenkilenc esztendős, és ha Németországnak világháborúba kell keverednie a csehszlovák kérdés miatt, akkor még férfikora teljében kívánja átvezetni országát a válságon ... Természetesen sajnálná, ha a probléma világháborút kellene, hogy eredményezzen. Ennek veszélye azonban nem képes eltántorítani őt elszánt szándékától ... Ezért bármilyen háborúval, még egy világháborúval is szembenéz. A világ többi része tegyen, amit akar. Ő egyetlen lépésnyit sem fog engedni.

111

Még Chamberlain külpolitikájának a brit sajtóban és a parlamentben működő legelszántabb kritikusai is melegen ünnepelték a miniszterelnököt, amiért hajlandó Berchtesgadenbe utazni. Az udvari költő, John Masefield által az alkalomra írott, „Neville Chamberlain” című, dicshimnusznak beillő költeményt szeptember 16-án közölte a The Times. 112 Chamberlain, aki a jelek szerint nem rendelkezett kiterjedt ismeretekkel a német történelemről, Hitlerrel folytatott tárgyalása során és otthon, az alsóháznak adott beszámolójában egyaránt elfogadta a „visszatérni” ige eme hamis alkalmazását. A szudétanémetek egykor Ausztriához tartoztak; Németországhoz soha.

Chamberlain, aki addig alig tudott egy-egy szót közbevetni, óriási türelemmel rendelkezett ugyan, de az ő türelmének is volt határa. Ε ponton közbevágott: – Ha a Führernek elhatározott szándéka, hogy erőszakkal oldja meg ezt az ügyet, anélkül, hogy még azt sem várná meg, mire jutunk egymás között, akkor miért hagyta, hogy idejöjjek? Csak az időmet vesztegettem! A német diktátor nem szokott hozzá az ilyen közbevágásokhoz: ekkorra már nem volt olyan német, aki a szavába merészelt volna vágni, így Chamberlain visszavágása megtette a hatását. Hitler lecsillapodott. Úgy vélte, rátérhetnek „arra a kérdésre, hogy talán mégis lehetséges volna a békés rendezés”. Ezután előadta javaslatát. Beleegyezne-e Nagy-Britannia a Szudéta-vidék elszakadásába, vagy nem? ... Az önrendelkezés jogán alapuló elszakadásba?

A javaslat nem döbbentette meg Chamberlaint, aki inkább elégedettségét fejezte ki a felett, hogy „végre rátértek a dolog lényegére”. Saját emlékezetére támaszkodó beszámolója szerint úgy válaszolt, hogy nem kötelezheti el magát, amíg nem konzultált saját kabinetjével és a franciákkal. Schmidtnek a tolmácsolás közben gyorsírással készített jegyzetei alapján készült változata szerint Chamberlain valóban ezt mondta, de a következőket is hozzátette: „saját személyét illetően kijelentheti, hogy elismeri a Szudéta-vidék leválasztásának elvét... Úgy kíván visszatérni Angliába:, hogy jelentést tegyen a kormánynak, és megszerezze jóváhagyását a maga személyes állásfoglalásához.” Ezzel Chamberlain megadta magát Berchtesgadenben, s ebből eredt minden következmény. Nyilvánvaló, hogy kijelentése nem érte meglepetésként a németeket. Pontosan egy időben a berchtesgadeni tárgyalással, szeptember 15-én Henlein Eger városában éppen titkos levelet körmölt Hitlernek, mielőtt a határon át Németországba menekült: VEZÉREM: Tegnap tájékoztattam a brit delegációt [Runcimant], hogy a további tárgyalások alapja ... csakis a Birodalommal történő egyesülés elérése lehet. Chamberlain valószínűleg ezt az egyesülést fogja javasolni. 44

Másnap, szeptember 16-án a német külügyminisztérium bizalmas táviratokat küldött washingtoni és több más nagykövetségének: A Führer közölte Chamberlainnel végleges elhatározását, hogy valamilyen módon nagyon rövid időn belül véget vet a Szudéta-vidéken fennálló elviselhetetlen állapotoknak. A szudétanémetek autonómiája már nem képezi megfontolás tárgyát, csakis a terület Németországnak történő átadásáról lehet szó. Chamberlain jelezte személyes jóváhagyását. Pillanatnyilag a brit kormánnyal konzultál, és kapcsolatban áll Párizzsal is. A nagyon közeli jövőben újabb találkozót terveznek a Führer és Chamberlain között.45 Megbeszélésük vége felé Chamberlain szavát vette Hitlernek, hogy nem kezd katonai akcióba addig, amíg nem tárgyalnak újra. Ebben az időben a miniszterelnök maradéktalanul megbízott a Führer szavában. Egy-két nappal később egy magánbeszélgetés során megjegyezte: – A keménység és kíméletlenség ellenére, amit felfedezni véltem az arcán, az volt a benyomásom, hogy olyan ember, akiben, ha a szavát adja, meg lehet bízni.46 Amíg a brit politikus ebben a megnyugtató illúzióban ringatózott, Hitler folytatta a Csehszlovákia megszállására vonatkozó katonai és politikai tervezést. Az OKW képviseletében Jodl ezredes a propagandaminisztériummal közösen dolgozott ki egy tervet, amelyet naplójában így nevezett: „közös előkészületek arra, hogy megcáfoljuk a nemzetközi törvények általunk történő megszegésének eseteit”. Durva háború volt készülőben, legalábbis német részről, s dr. Goebbels dolga volt az, hogy igazolja a náci túlkapásokat. Hazugságainak tervét nagy részletességgel dolgozták ki.47 Szeptember 17-én Hitler az OKW egyik vezérkari tisztjét jelölte ki arra a feladatra, hogy segítsen Henleinnek, aki immár új főhadiszállásán, a Bayreuth melletti

Dondorf kastélyában szervezte a Szudéta Szabadcsapatot. Ennek tagjait a tervek szerint osztrák fegyverekkel látták volna el, s a Führertől azt a parancsot kapták, hogy folyamatosan tartsák fenn a „zavargásokat és összecsapásokat” a csehekkel. Szeptember 18-án, amikor Chamberlain éppen a saját kabinetjét és a franciákat gyűjtötte saját megadási politikájának zászlaja alá, Hitler és tábornokai nagyon sokat dolgoztak. Az összesen harminchat (közte három páncélos) hadosztályt számláló 2., 8., 10., 12. és 14. hadseregnek kiküldték az indulás időrendjét. Hitler jóváhagyta tíz hadsereg vezénylő tisztjeinek kiválasztását. Adam tábornok fegyelmezetlensége ellenére megmaradt a nyugati védelmi erő főparancsnokának. Meglepő .módon az összeesküvők közül két tábornokot is reaktiváltak, és hadseregek élére helyeztek: Beck tábornok az 1. hadsereg, von Hammerstein tábornok pedig a 4. hadsereg parancsnoka lett. A politikai előkészületek is tovább folytak a Csehszlovákia elleni végső csapásra. A német külügyminisztérium zsákmányolt irataiban nagyon sok jelentés szól a Magyarországra és Lengyelországra annak érdekében gyakorolt fokozódó német nyomásról, hogy csatlakozzanak a zsákmány érdekében. Még a szlovákokat is bevonták a tűz szítására. Henlein szeptember 20-án azért sürgette őket, hogy „élesebben” fogalmazzák meg autonómiára vonatkozó követeléseiket. Ugyanezen a napon Hitler fogadta Imrédy magyar miniszterelnököt és Kánya külügyminisztert, akiket legorombított a Budapest részéről megnyilvánuló habozásért. A külügyminisztérium egyik emlékeztetője hosszú jelentést közöl a tárgyalásról. A Führer először is megfeddte a magyar urakat Magyarország határozatlan magatartása miatt. Neki, a Führernek elhatározott szándéka, hogy akár egy világháború kockázata árán is rendezi a cseh kérdést ... [Mindazonáltal] meggyőződése, hogy sem Anglia, sem Franciaország nem fog beavatkozni. Itt az utolsó alkalom, hogy Magyarország csatlakozzék. Ha nem teszi, később nem lesz abban a helyzetben, hogy szót emelhessen a magyar érdekek mellett. Véleménye szerint az volna a legjobb, ha megsemmisítenék Csehszlovákiát... Két követelést terjesztett a magyarok elé: (1) Magyarország azonnal követeljen népszavazást az általa igényelt területeken; és (2) ne garantáljon semmilyen újonnan javasolt csehszlovák határt.48 Hitler a magyarok értésére adta, hogy függetlenül attól, mire jut Chamberlainnel, nem áll szándékában sokáig megengedni akár egy csonka Csehszlovákia fennmaradását is. Ami az angol miniszterelnököt illeti: A Führer bejelentette, hogy brutális nyíltsággal fogja Chamberlain elé terjeszteni a német követeléseket. Véleménye szerint a hadsereg akciója nyújtaná az egyetlen kielégítő megoldást. Fennáll azonban annak a veszélye, hogy a csehek minden követelést elfogadnak majd. Ez a veszély nyomasztotta a diktátort a gyanútlan brit miniszterelnökkel folytatott összes további tárgyalásán. Berlin unszolására a lengyel kormány szeptember 21-én népszavazást követelt a csehektől Teschen körzetében, ahol nagyszámú lengyel kisebbség élt, majd csapatokat küldött az ottani államhatárra. Magyarország kormánya másnap követte a példát. Ugyanezen a napon, szeptember 22-én a Szudéta Szabadcsapat német SS-alakulatok segítségével elfoglalta a német területbe ékelődő két cseh határvárost: Ascht és Egert. Szeptember 22. nemcsak errefelé, de egész Európában is feszültséggel terhes nap volt: Chamberlain aznap reggel indult újra Németországba, hogy Hitlerrel tárgyaljon. Most röviden át kell tekintenünk, mivel foglalkozott a miniszterelnök a Führernél tett két látogatása közötti időben. Szeptember 16-án este, Londonba visszaérkezve Chamberlain összehívta a kabinetet, hogy megismertesse minisztereivel Hitler követeléseit. Lord Runcimant visszahívták Prágából, hogy tegye meg javaslatait. A javaslatok megdöbbentőek voltak. A németek megbékítése iránti igyekezetében Runciman még Hitlernél is messzebb ment. Azon a nézeten volt, hogy még csak népszavazással se fárasszák magukat, egyszerűen adják át Németországnak a zömmel

szudétanémetek lakta területeket. Erőteljesen javasolta, hogy jogi intézkedésekkel hallgattassák el Csehszlovákiában a németek elleni, „pártok vagy személyek” részéről megnyilvánuló minden kritikát. Követelte, hogy Csehszlovákia, noha most már nem lesz hegyvidéki határa, és elveszíti határerődítményeit, ezáltal pedig védtelenné válik, mégis „úgy formálja újra külkapcsolatait, hogy szomszédainak biztosítékot nyújt arra, hogy semmilyen körülmények között nem fogja megtámadni őket, és semmilyen más államokkal szembeni kötelezettségből fakadó agresszív akciót nem kezd velük szemben”. Hihetetlennek tűnik, hogy ebben az órában akár még Runciman is annak a veszélye miatt aggódjon, hogy egy csonka Csehszlovákia esetleg agressziót követ el a náci Németországgal szemben, ám fantasztikus javaslatai szemlátomást mély hatást gyakoroltak a brit kabinetre, és alátámasztották Chamberlain szándékát, hogy teljesítsék Hitler követeléseit.113 Daladier francia miniszterelnök és külügyminisztere, Georges Bonnet szeptember 18-án érkeztek Londonba, hogy a brit kabinettel konzultáljanak. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a cseheket is bevonják a megbeszélésekbe. A háborút bármi áron elkerülni igyekvő britek és franciák nem vesztegették az időt: szinte azonnal megegyeztek a közös javaslatokban, amelyeket a cseheknek el kell majd fogadniuk. Minden, több mint ötven százalékban szudétanémetek által lakott területet át kell adni Németországnak „a béke és Csehszlovákia létérdekeinek biztonsága” megőrzésének érdekében. Cserébe Nagy-Britannia és Franciaország beleegyezik, hogy csatlakozzék „az új határok nemzetközi garantálásához ... provokálatlan agresszió ellen”. Egy ilyen garancia váltja fel majd a cseh államnak Franciaországgal és Oroszországgal kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményét. Ez kényelmes kibúvót jelentett a franciák számára, s meg is ragadták Bonnet vezetésével, aki az elkövetkező események tanúsága szerint elszántan igyekezett még Chamberlainen is túltenni Hitler megbékítésében. Ezután az álszent frázisok következtek. A brit és a francia kormány egyaránt elismeri, milyen nagy áldozatot kíván a csehszlovák kormánytól a béke ügye [közölték a cseheknek átnyújtott hivatalos jegyzékben]. De mivel ez Európa közös ügye általában, és magáé Csehszlovákiáé különösen, a brit és a francia kormány kötelességének érzi, hogy közösen és nyíltan terjessze elő az ügy biztosításához nélkülözhetetlen feltételeket. Ráadásul sürgős is volt a dolog: a német diktátor nem várhatott tovább. A miniszterelnök úrnak legkésőbb szerdán [szeptember 22-én], de ha lehetséges, még előbb újra fel kell vennie a tárgyalást Herr Hitlerrel. Ezért arra kell kérnünk Önöket, hogy a lehető legsürgősebben válaszoljanak.49 Így hát szeptember 19-én délben a prágai brit és francia követ közösen nyújtotta át az angol– francia javaslatokat a cseh kormánynak, amely másnap méltóságteljes hangú jegyzékben utasította vissza őket. A jegyzék profetikus módon fejtette ki, hogy a javaslatok elfogadása Csehszlovákiát „előbb vagy utóbb teljesen Németország uralma alá” hajtaná. A jegyzék emlékeztette Franciaországot szerződéses kötelezettségére, és a cseh engedékenységnek a Franciaország európai pozícióira gyakorolt következményeire, majd felkínálta, hogy az 1925. október 16-i német–cseh egyezmény előírásai szerint vigyék döntőbíróság elé az egész Szudétakérdést.114 A briteknek és a franciáknak azonban nem volt kedvük megengedni azt, hogy egy olyan csekélység, mint az egyezmények szentsége, megzavarhassa az általuk kijelölt kurzust. Huszadikán délután öt órakor, amikor a prágai angol és francia követ átvette az elutasító 113

Bár Runciman jelentésének főbb pontjai szeptember 16-án este kerültek a kabinet elé, maga a jelentés hivatalosan csak szeptember 21-én készült el, és csak huszonnyolcadikán tették közzé, amikorra az események folytán legfeljebb már csak elvi érdeklődésre tarthatott számot. Wheeler-Bennett rámutat arra, hogy a jelentés egyes részei azt a benyomást keltik, mintha szeptember 21. után íródtak volna. Szeptember 16-án reggel, amikor Runciman elhagyta Prágát, még senki nem ment olyan messzire, maga Hitler sem, hogy a Szudéta-vidék népszavazás nélküli átadását javasolja. (Wheeler-Bennett, Munich, 111-12.ο. A Runciman-jelentés szövege a brit Fehér Könyvben, Cmd. 5847, No.l.) 114 Érdemes megjegyezni, hogy amikor később kiadták a Münchenhez vezető politikájukat igazoló dokumentumokat, sem a brit, sem a francia kormány nem hozta nyilvánosságra e cseh jegyzék szövegét.

jegyzéket, Sir Basil Newton brit követ azonnal figyelmeztette dr. Kamii Krofta cseh külügyminisztert, hogy ha a cseh kormány ragaszkodik a jegyzékben foglaltakhoz, akkor NagyBritannia érdektelennek nyilvánítja magát az ország sorsában. De Lacroix, a francia követ Franciaország nevében csatlakozott e kijelentéshez. Közben Londonban és Párizsban bosszúsan fogadták a cseh jegyzéket. Chamberlain összehívta szűkebb kabinetjét, és üzembe helyeztek egy külön telefonvonalat Párizzsal, amelyen át Daladier és Bonnet is egész este beszélhetett az angolokkal. Megegyezés született arról, hogy mindkét kormány gyakoroljon további nyomást Prágára. A cseheknek meg kell mondani, hogy kitartásuk esetén semmilyen segítségre nem számíthatnak Franciaország és Nagy-Britannia részéről. Benes elnök ekkorra már rájött, hogy állítólagos barátai magára hagyják. Tett még egy utolsó próbálkozást, hogy legalább Franciaországot maga mellé állítsa. Huszadikán, nem sokkal este nyolc óra után feltetette dr. Kroftával a létfontosságú kérdést Lacroix-nak: állni fogja-e Franciaország a Csehszlovákiának adott szavát német támadás esetén, vagy nem? Amikor pedig Newton és Lacroix szeptember 21-én hajnali 2 óra 15 perckor kirángatták Benest az ágyából, felszólították, hogy vonja vissza elutasító válaszát, és kijelentették, hogy amennyiben nem teszi meg, és nem fogadja el az angol-francia javaslatot, akkor Csehszlovákia egyedül lesz kénytelen harcolni a németek ellen, az elnök felkérte a francia követet, hogy adja írásba, amit mondott. Valószínűleg feladta már a küzdelmet, de gondolt még a történelemmel.115 A kimerültségtől, álmatlanságtól, az árulás és a katasztrófa tudatától szédelgő Benes szeptember 21-én megállás nélkül tanácskozott kormánya tagjaival, a pártok vezetőivel és a hadsereg főparancsnokságával. Az ellenséges fenyegetésekkel szemben munkatársai bátorságot mutattak, de barátaik és szövetségeseik hűtlensége őket is kikezdte már. Mi a helyzet Oroszországgal? Litvinov, a szovjet külügyi népbiztos történetesen éppen aznap mondott beszédet Genfben, ahol azt hajtogatta, hogy a Szovjetunió be fogja tartani a Csehszlovákiával kötött szerződését. Benes magához hívatta a prágai orosz követet, aki megerősítette külügyminisztere álláspontját. A csehek azonban közben sajnos rájöttek arra, hogy az Oroszországgal kötött szerződés csak arra az esetre írja elő a szovjet segítségnyújtást, ha Franciaország is hasonlóképpen cselekszik. Márpedig a franciák meggondolták magukat... Szeptember 21-ének késő délutánján a cseh kormány kapitulált, és elfogadta az angol-francia tervet. „Nem volt más választásunk, mert magunkra maradtunk!” magyarázta keserűen egy kormányközlemény. Magánhasználatra már tömörebben fogalmazott Benes: – Csúnyán elárultak minket! – Másnap lemondott a kormány, és Jan Sirovy tábornoknak, a hadsereg főszemlélőjének a vezetésével új „nemzeti pártközi” kormány alakult.

CHAMBERLAIN GODESBERGBEN: SZEPTEMBER 22-23 Noha Chamberlain magával hozta mindazt, amit Hitler a berchtesgadeni tárgyaláson követelt, mindketten kényelmetlenül érezték magukat szeptember 22-én délután, amikor Godesbergben, a Rajna menti kisvárosban találkoztak. A német ügyvivő, miután kikísérte Chamberlaint a londoni repülőtérre, azonnal táviratozott Berlinbe: „Chamberlain és kísérete súlyos aggodalommal terhelten távozott ... Nem kérdéses, hogy erősödik a Chamberlain politikájával szembeni ellenzék.” Hitler roppant ideges volt. Huszonkettedikén reggel a tárgyalások helyszínéül kijelölt Hotel Dreesen teraszán reggeliztem, amikor Hitler arra jött: lement a partra, hogy megtekintse a yachtját. Úgy tűnt, hogy furcsán rángatózik az arca. Pár lépésenként idegesen megrántotta a jobb vállát, s ettől meglendült a bal lába is. Csúnya fekete foltok voltak a szeme alatt. Este a 115

Bonnet ekkori árulása túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egy Németország történetével foglalkozó műben helyet kaphasson. Egyebek között ő eszelte ki azt a hamisítást, és győzte meg róla a brit és francia kabinet minisztereit, hogy a cseh kormány azért akarja Franciaországgal kijelentetni, hogy nem fog harcba szállni Csehszlovákiáért, hogy ez lehessen az ürügye a kapitulációra. A teljes történethez lásd: Wheeler-Bennett, Munich; Herbert Ripka, Munich, Before and After; Pertinax, The Grave Diggers of France.

naplómba is bejegyeztem, hogy olyannak látszott, mintha az idegösszeomlás kerülgetné. – Teppichfresser! – morogta német asztaltársam, egy lapszerkesztő, aki titokban megvetette a nácikat. El is magyarázta, hogy az utolsó pár nap során Hitler olyan mániákus hangulatban volt a csehek miatt, hogy nem is egyszer teljesen elveszítette az önuralmát, a földre vetette magát, és a szőnyeg szélét rágta. Innen eredt a „szőnyegzabáló” gúnynév. Előző este, a Dreesenben tartózkodó pártfunkcionáriusokkal beszélgetve is hallottam már, hogy volt, aki így nevezte a Führert – persze csak suttogva50 A politikájával szembeni növekvő belföldi ellenzék miatti rossz érzése ellenére úgy látszott, hogy Mr. Chamberlain kitűnő hangulatban van. Godesbergbe érkezésekor végighajtott a horogkeresztes és angol zászlókkal fellobogózott utcákon. Szálláshelye, a Petershof egy várra emlékeztető szálloda volt a Petersberg csúcsán, magasan a Rajna szemközti (jobb) partja felett. Azért jött, hogy teljesítse mindazt, amit csak Hitler Berchtesgadenben követelt tőle, sőt még annál is többet. Most már csak a részletek kidolgozása volt hátra, s e célból a miniszterelnök Sir Horace Wilson és William Strang (egy külügyminisztériumi Kelet-Európa-szakértő) mellett magával hozta a külügyminisztérium szerződés-előkészítő és jogi osztályának vezetőjét, Sir William Maikint is. Késő délután a miniszterelnök komppal átkelt a Rajnán és a Hotel Dreesenbe116 ment, ahol Hitler már várt rá. Most az egyszer, legalábbis a tárgyalás kezdetén egyedül Chamberlain vitte a szót. Dr. Schmidtnek a tárgyalásról készített terjedelmes jegyzeteiből51 ítélve egy jó óránál is tovább beszélt. Miután kifejtette, hogy „fáradságos tárgyalásokat” követően nemcsak a brit és a francia, hanem a cseh kormányt is meggyőzte, hogy fogadja el a Führer követeléseit, nagy részletességgel magyarázta el a megvalósítás tervezett módját. Runciman tanácsát elfogadva immár hajlandó volt a Szudéta-vidék népszavazás nélkül történő átadására. A vegyes lakosságú területek jövőjét egy három főből: egy-egy német, cseh és semleges tagból álló bizottság döntheti el. Ezen kívül Csehszlovákiának a Franciaországgal és Oroszországgal kötött, a Führer számára oly visszataszító kölcsönös segítségnyújtási szerződését fel fogja váltani egy Csehszlovákia indokolatlan megtámadása ellen nyújtott nemzetközi garancia, s az országnak „teljesen semlegesnek kell lennie” a jövőben. Az egész roppant egyszerűnek, ésszerűnek és logikusnak tűnt a miniszterelnökké avanzsált békeszerető brit üzletember számára. Egy szemtanú feljegyzése szerint ekkor átható önelégültséggel tartott szünetet, s várta Hitler reagálását. – Úgy értsem, hogy a brit, a francia és a cseh kormány beleegyezett abba, hogy a Szudétavidék átkerüljön Csehszlovákiától Németországhoz? – kérdezte Hitler.117 Amint később elmondta Chamberlainnek, meg volt döbbenve, hogy ilyen gyorsan kapott ilyen messze ható engedményeket. – Igen! – válaszolta mosolyogva a miniszterelnök. – Rettentően sajnálom – mondta erre Hitler –, de az utóbbi néhány nap eseményeinek tükrében ez a terv már semmire sem jó. Dr. Schmidt később úgy emlékezett vissza, hogy Chamberlain erre riadtan egyenesedett fel ültében. Bagolyarca elvörösödött meglepetésében és haragjában. Ám a jelek szerint nem azért haragudott, mert Hitler becsapta őt, és közönséges zsarolóként feljebb srófolta követeléseit, mihelyt elfogadták őket. A miniszterelnök néhány nappal később a londoni alsóháznak készített jelentésében írta le akkori érzéseit: 116

Ebből a Hitler korai náci társa, Herr Dreesen vezette szállodából indult útnak a Führer az 1934. június 30-ára virradó éjszakán, hogy megölje Röhmöt, és végrehajtsa a véres tisztogatást az SA soraiban. A náci vezér gyakran bújt meg ebben a szállodában, ahol össze tudta szedni a gondolatait, és véget tudott vetni habozásának. 117 Hitler tudta, hogy a csehek elfogadták az angol-francia javaslatokat. Jodl feljegyezte a naplójába, hogy a Chamberlain Godesbergbe érkezése előtti napon, szeptember 21-én 11 óra 30 perckor telefonhívást kapott a Führer adjutánsától: „A Führer öt perccel ezelőtt értesült arról, hogy Prága állítólag feltétel nélkül belement!” 12 óra 45 perckor Jodl ezt írta fel: „Az osztályvezetőkkel közölték, hogy folytassák a „Grünre” történő előkészületeket, de készítsenek elő mindent a békés behatolásra is.”52 Az is lehetséges azonban, hogy Hitler nem ismerte az angol-francia terv részleteit addig, amíg a miniszterelnök be nem avatta.

Nem akarom, hogy a Tisztelt Ház azt higgye, hogy Hitler szándékosan becsapott – ezt egy pillanatig sem hiszem –, hanem ami engem illet, azt reméltem, hogy amikor visszatérek Godesbergbe, már csak a magammal vitt javaslatokat kell csendben átbeszélnem vele; és valódi döbbenetet éreztem, amikor azt hallottam ... hogy e javaslatok nem elfogadhatók ... Chamberlain látta, hogy kártyavárként omlik össze az általa a csehek rovására oly „fáradságosan” építgetett béke épülete. Közölte Hitlerrel, hogy „csalódott és csodálkozik. Joggal mondhatja, hogy a Führer megkapta tőle, amit követelt”. Ennek elérése érdekében kockáztatta egész politikai karrierjét... Nagy-Britanniában bizonyos körök azzal vádolják, hogy eladta és elárulta Csehszlovákiát, diktátoroknak engedett, sőt aznap, Angliából történt elutazásakor még fújolták is. A Führert azonban nem indította meg a brit miniszterelnök személyes kálváriája. Azt követelte, hogy a Szudéta-vidéket a német csapatoknak azonnal el kell foglalniuk. A problémát „legkésőbb október 1-jéig teljesen és véglegesen meg kell oldani”. Éppen kéznél is volt nála egy térkép, hogy megjelölhesse, mely területeket kell azonnal átadni. Chamberlain, ahogy később az alsóházban fogalmazott, „rossz sejtésekkel telten” kelt át ismét a Rajnán, „hogy megfontoljam, mit tegyek”. Aznap este olyan reménytelennek tűnt a dolog, hogy minisztertársaival és a francia kormánnyal telefonon keresztül történt konzultációkat követően arról egyeztek meg, hogy London és Párizs közölni fogja a cseh kormánnyal: nem tudják „tovább vállalni annak a felelősségét, hogy a mozgósítás mellőzését tanácsolják”.118 Aznap este 7 óra 20 perckor Keitel tábornok Godesbergből a hadsereg főparancsnokságára telefonált: ,,[A D-nap] időpontja még nem tudható. Terv szerint folytassák az előkészületeket! Alkalmazása esetén a Fall Grün nem fog elkezdődni szeptember 30. előtt. Ha hamarabb alkalmazzuk, valószínűleg improvizálni fogunk.”53 Adolf Hitler tudniillik dilemma elé került. Noha Chamberlain ezt nem tudta, a Führer igazi célja az volt, amit a májusi válság után kibocsátott OKW-direktívájában fektetett le: „katonai akcióval megsemmisíteni Csehszlovákiát”. Ha elfogadja az angol-francia tervet, amibe ha vonakodva, de a csehek is beleegyeztek már, akkor nem csak a szudétanémeteket kapja meg, hanem lényegileg a cseh állam is belepusztul, mivel védtelen marad. Igen, de akkor mindez nem katonai akció eredménye lesz, márpedig a Führernek az volt az elhatározott szándéka, hogy nemcsak megalázza Benes elnököt és a cseh kormányt, amely májusban annyira megsértette őt, hanem a világ elé tárja a nyugati hatalmak gerinctelenségét is. Márpedig ehhez legalább egy katonai megszállás volt szükséges. Ez lehet vértelen, mint ahogyan Ausztria esetében is volt, de meg kell történnie! Legalább ennyi bosszút hadd álljon a felfuvalkodott csehekén! Szeptember 22-én este már nem érintkezett egymással a brit és a német vezető. Ám miután aludt egyet a problémára, és kora reggel hosszan sétált fel s alá a Rajnára néző erkélyén, Chamberlain megreggelizett, majd asztalhoz ült, és levelet írt Hitlernek. A csehek elé fogja terjeszteni az új német követeléseket, de nem hiszi, hogy elfogadják őket. Sőt kétsége sincs arról, hogy a csehek katonai erővel állnának ellen a német katonai megszállásnak. Hajlandó azonban azt javasolni Prágának, hogy mivel minden fél beleegyezett a Szudéta-vidék Németország részére történő átadásába, maguk a szudétanémetek tartsák fenn területükön a törvényes rendet, amíg az országrész át nem kerül a Birodalom fennhatósága alá. Hitler nem volt hajlandó ilyen kompromisszumra. Majdnem egész nap várakoztatta a miniszterelnököt, mielőtt írásban válaszolt: keserű tirádában sorolta fel ismét a csehek által a németekkel szemben elkövetett bűnöket, újra megtagadta, hogy módosítson álláspontján, s azzal zárta levelét, hogy úgy látszik, „most már háborúról van szó”. Chamberlain válasza rövid volt. Arra kérte Hitlert, hogy közölje írásban az új követeléseit „egy térképpel együtt”, s ő elvállalja, hogy „közvetítőként” Prágába továbbítja azokat. „Úgy látom, itt nem tehetek már további szolgálatokat” – zárta levelét. „Visszatérek Londonba.” 118

A cseh mozgósítás szeptember 23-án délelőtt 10 óra 30 perckor kezdődött.

Előtte azonban még utoljára átment a Dreesenbe, hogy tárgyaljon Hitlerrel. Megbeszélésük szeptember 23-án este 10 óra 30 perckor kezdődött. Hitler egy memorandum és az ahhoz csatolt térkép formájában nyújtotta át követeléseit. Chamberlain új határidővel találta szembe magát. A cseheknek a memorandum szerint két nap múlva, szeptember 26-án reggel nyolc óráig bezáróan kell megkezdeniük az átadott területek kiürítését, amit szeptember 28-ig be kell fejezniük. – De hát ez nem egyéb, mint ultimátum! – fakadt ki Chamberlain. – Szó sincs róla! – vágott vissza Hitler. Amikor Chamberlain erre azt mondta, hogy a német Diktat szó illik rá, Hitler így felelt: – Ez egyáltalán nem Diktat. Nézze meg az okmány címét: Memorandum! Ebben a pillanatban egy adjutáns sürgős üzenetet hozott a Führernek. Az rápillantott, majd dr. Schmidt, a tolmács elé lökte a papírt. – Olvassa fel Mr. Chamberlainnek! Schmidt felolvasta: – Benes most jelentette be a rádión Csehszlovákia teljes mozgósítását. Schmidt későbbi visszaemlékezése szerint halotti csend ereszkedett a szobára. Egy idő után Hitler szólalt meg: – Ezzel természetesen tisztává vált az egész ügy. A cseheknek eszükben sem lesz egy tapodtatot is átengedni Németországnak. Schmidt feljegyzése szerint Chamberlain más véleményen volt. Sőt a két férfi dühödt vitába bocsátkozott. A csehek mozgósítottak először [mondta Hitler}. Chamberlain ezt cáfolta. Németország mozgósított először ... A Führer tagadta, hogy Németország mozgósított volna. És így folyt tovább a tárgyalás a hajnali órákig. Végül azután, hogy Chamberlain megkérdezte, ez a memorandum valóban a Führer utolsó szava-e, Hitler pedig azt felelte, hogy az, a miniszterelnök azt válaszolta, hogy nincs értelme a megbeszélés folytatásának. Megtett minden tőle telhetőt; erőfeszítései kudarcot vallottak. Nehéz szívvel távozik, mert romba dőltek a remények, amelyekkel Németországba érkezett. A német diktátor nem akarta, hogy Chamberlain orrából kiszakadjon a karika. „Engedménnyel” állt elő. – Ön azon kevesek közé tartozik, akiknek a kedvéért valaha ilyesmit tettem – mondta fesztelenül. – Hajlandó vagyok egyetlen időpontot adni a cseh evakuálásra, legyen október 1-je, ha ez megkönnyíti az ön dolgát. – Ezzel elővett egy ceruzát, és saját kezűleg átjavította a két dátumot. Ez természetesen cseppet sem volt engedmény, hiszen egyfolytában október 1. volt a kitűzött X nap.119 A miniszterelnök mégis elégedettnek látszott. „Teljes mértékben méltányolja a Führer kíméletességét e pont tekintetében” – szól Schmidt jegyzete. Mindazonáltal hozzátette: nincs abban a helyzetben, hogy elfogadhassa vagy elutasíthassa a javaslatokat; csak továbbítani tudja őket. Ezzel megtört a jég. Hajnali fél kettőkor, amikor berekesztették a tárgyalást, a történtek ellenére a két férfi a jelek szerint emberileg közelebb került egymáshoz, mint első találkozásuk óta bármikor. Magam a szálloda portásfülkéjében lévő megfigyelőpontomról, huszonöt yard távolságból néztem, amint elbúcsúznak egymástól a hotel bejáratánál. Meglepett, mennyire szívélyesek egymás iránt. Schmidt leírta a szavakat, amelyeket magam nem hallhattam: Chamberlain szívélyes búcsút vett a Führertől. Azt mondta, úgy érzi, az elmúlt néhány napos párbeszéd eredményeként bizalmas kapcsolat fejlődött közte és a Führer között ... Továbbra is reméli, hogy túl fognak jutni a jelenlegi súlyos válságon, s azután majd örömmel fogja ugyanezen szellemben megbeszélni a Führerrel a még fennálló problémákat. A Führer köszönetet mondott Chamberlain szavaiért, és hasonló reményeiről biztosította. Amint már több 119

A memorandum a rendőrséget is beleértve minden cseh fegyveres erő október 1-jéig történő kivonására szólított fel a térképen piros satírozással jelölt nagy kiterjedésű területekről. Más, zölddel jelölt területek sorsának eldöntését népszavazásra bízta. A kiürített területeken minden katonai létesítményt érintetlenül kellett hagyni. Minden kereskedelmi és szállítási anyagot, „különösen a vasúti gördülőanyagot” sértetlenül kellet átadni a németeknek. „Végül: nem vihető el semmiféle élelmiszer, áru, szarvasmarha, nyersanyag stb.”54 A Szudéta-vidéken élő több százezer cseh még a háztartási cikkeit, a család tehenét sem vihette magával.

ízben kijelentette, a cseh probléma volt az utolsó területi követelés, amire Európában kényszerült.

Ez a további területrablásokról való lemondás, úgy tűnik, hatást gyakorolt a hazautazó miniszterelnökre is, mert az alsóháznak tett ezt követő jelentésében hangsúlyozta, hogy Hitler „igen komolyan” mondta. Hajnali 2 órakor, amikor Chamberlain visszaérkezett a szállodájába, egy újságíró megkérdezte tőle: – Reménytelen a helyzet, uram? – Azt nem mondanám – felelt a miniszterelnök. – Most már a cseheken múlik a dolog.55 Nyilvánvalóan fel sem merült benne az, hogy felháborító követeléseik folytán legalább annyira múlik a németeken is. Sőt: a miniszterelnök alighogy visszatért Londonba, máris nekilátott, hogy megtegye azt, amiről azt mondta Hitlernek, hogy nem fogja megtenni: nekiállt meggyőzni saját kabinetjét, hogy fogadja el az új náci követeléseket. Most viszont váratlan ellenkezésbe ütközött. Duff Cooper, az admiralitás első lordja határozottan szembeszállt vele. Vonakodva ugyan, de meglepő módon Lord Halifax is Cooper mellé állt. Chamberlain nem volt képes elfogadtatni kabinetjével a dolgot. Ugyanígy járt a francia kormánnyal is, amely huszonnegyedikén visszautasította a godesbergi memorandumot, s még aznap részleges mozgósítást rendelt el. Vasárnap, szeptember 25-én, amikor Daladier miniszterelnök vezetésével a francia miniszterek Londonba érkeztek, a két kormányt tájékoztatták a godesbergi javaslatokra adott hivatalos cseh elutasításról.120 A franciák nem tehettek egyebet, mint megerősítették: állni fogják a szavukat, és Csehszlovákia segítségére sietnek, ha az utóbbit megtámadnák. Tudniuk kellett azonban, mit fog tenni Nagy-Britannia. A végül (legalábbis látszólag) sarokba szorított Chamberlain beleegyezett abba, hogy tudatja Hitlerrel: amennyiben a csehekkel szembeni szerződéses kötelezettsége alapján Franciaország háborúba kerül Németország ellen, NagyBritannia kötelességének fogja érezni Franciaország támogatását. Előbb azonban még utoljára kérlelőre fogja a dolgot a német diktátorral! Hitlernek szeptember 26-án a berlini Sportpalastban kellett beszédet tartania. Chamberlain rá akarta bírni a Führert, hogy ne égesse fel a hidakat maga mögött, ezért sietve újból személyes levelet küldött neki, amelyet 26-án délután hűséges segítőtársa, Sir Horace Wilson vitt különrepülőgépen Berlinbe. Szeptember 24-én a kora reggeli órákban, amikor Chamberlain eltávozott a Dreesenből, a németek komor hangulatba estek. Most, hogy a jelek szerint háború várt rájuk, nem mind örültek e kilátásnak. Későn vacsoráztam, s egy ideig ottmaradtam a szálloda halljában. Göring, Goebbels, Ribbentrop, Keitel tábornok és néhány alacsonyabb beosztású ember kört alkotva, felindultan beszélgetett. Úgy látszott, mintha elkábultak volna a háború közelségétől. Később a nap folyamán Berlinben újjáéledő reményeket találtam. A Wilhelmstrassén az volt az uralkodó érzés, hogy mivel a brit miniszterelnöki mivoltának teljes tekintélyével felruházott Chamberlain elvállalta Hitler újabb követeléseinek továbbítását Prága számára, azt kell feltételezni, hogy a brit vezető elfogadta Hitler javaslatait. Amint láttuk, e feltételezés önmagában teljesen helyénvaló volt. Szeptember 25-én gyönyörű őszi vasárnap volt Berlinben: meleg és napfényes. Mivel nyilván ez lesz az év utolsó ilyen hétvégéje, a lakosság fele zarándokolt el a fővárost övező erdőkbe és tavakhoz. Hitlernek a godesbergi javaslatok londoni, párizsi és prágai elutasítása feletti dühéről szóló jelentések ellenére nem érződött különösebb válság Berlinben, harci láz pedig egy csepp sem. „Nehéz elhinni, hogy háború lesz!” írtam a naplómba aznap este.121 A következő hétfőn hirtelen megromlott a légkör. Délután 5 órakor Henderson nagykövet és 120

A cseh válasz megindító, profetikus dokumentum. Kijelenti, hogy a godesbergi javaslatok „megfosztanak bennünket nemzeti létünk minden biztosítékától”.56 121 A godesbergi tárgyalások befejezésekor a brit és francia hírlapi tudósítók, valamint a New York Times brit állampolgárságú európai főtudósítója szétfutottak a francia, belga és holland határ irányába, mivel egyikük sem kívánta, hogy háború esetén internálják.

a brit nagykövetség első titkára, Ivone Kirkpatrick társaságában megérkezett a kancelláriára a Chamberlain levelét hozó Sir Horace Wilson.57 Gonosz kedvében találták Hitlert – akkor már valószínűleg a három óra múlva esedékes Sportpalast-beli beszédére készülve hangolgatta hisztériára magát. Amikor dr. Schmidt fordítani kezdte a levelet, amelyben az állt, hogy a cseh kormány a godesbergi memorandum „teljesen elfogadhatatlan” mivoltáról tudósította a miniszterelnököt, Schmidt szerint Hitler hirtelen felpattant ültéből: – Semmi értelme a további tárgyalásnak! – kiáltotta, és az ajtó felé iramodott.58 A tolmács emlékezete szerint fájdalmas jelenet volt: „Ez bizonyult az első és utolsó alkalomnak, hogy Hitler az én jelenlétemben teljesen elveszítette önuralmát!” S a jelenlevő angolok szerint a székéhez kisvártatva visszacsörtető Führer még több alkalommal szakította félbe ordítva a felolvasást: – A németekkel úgy bánnak, mint a niggerekkel ... Október elsején Csehszlovákia odakerül, ahová szánom! Ha Franciaország és Anglia úgy dönt, hogy támadnak, hát hadd tegyék ... Fityinget sem törődöm vele! Chamberlain azt javasolta, hogy mivel a csehek hajlandók odaadni Hitlernek, amit akar, nevezetesen a Szudéta-vidéket, azonnal hívják össze a csehek és a németek képviselőinek találkozóját, hogy „egyetértésben” rendezzék, „milyen módon történjék a terület átadása”. Hozzátette, hogy hajlandó brit képviselőket is delegálni a találkozóra. Hitler válasza az volt, hogy majd akkor tárgyal a csehekkel a részletekről, ha azok előbb elfogadják a godesbergi memorandumot (amit épp az imént utasítottak el), és beleegyeznek abba, hogy a németek október l-ig bezárólag megszállják a Szudéta-vidéket. Negyvennyolc órán belül, szeptember 28án délután 2 óráig bezárólag igenlő választ vár. Aznap este Hitler felégette maga mögött a hidakat – legalábbis úgy tűnt a mi számunkra, akik döbbenten hallgattuk a zsúfolt berlini Sportpalastban előadott vad kitörését. Soha addig nem láttam még így őrjöngeni, ahogyan akkor kiabált és sikoltozott: csakúgy ontotta magából a „Herr Benes” címére szóló mérgezett személyes sértéseket. Kijelentette, hogy a háború vagy béke kérdése most már a cseh elnök kezében van, maga pedig október 1-jére mindenképpen megszerzi a Szudéta-vidéket. Bármennyire magával ragadta a saját haragos szózuhataga és a tömeg visszahangzó éljenzése, mégis maradt benne annyi ravaszság, hogy odavessen egy kis koncot a brit miniszterelnöknek. Megköszönte neki a béke érdekében tett erőfeszítését, s megismételte, hogy ez volt az utolsó területi igénye Európában. „Nekünk nem kellenek csehek!” motyogta megvetően. Ε szóáradatot közvetlenül egy Hitler feletti erkélyen ültem végig, s mérsékelt eredménnyel próbálkoztam azzal, hogy menet közben lefordítva közvetítem a rádióban a beszédet. Aznap éjjel ezt jegyeztem fel a naplómba: ... Az évek során, amióta figyelem, ma este tűnt először úgy, mintha teljesen elveszítette volna az önuralmát. Amikor leült, Goebbels felpattant, és beleordított a mikrofonba: – Egy dolog biztos: soha nem lesz még egyszer 1918! – Hitler felnézett rá, a szemében vad és mohó kifejezés ült, mintha épp ezeket a szavakat kereste volna egész este, csak addig nem kerültek elő. Talpra ugrott, és a szemében olyan fanatikus tűzzel, amit soha nem fogok elfelejteni, nagy ívben lezuhintotta öklét az asztalra, mialatt jókora tüdejének minden erejével elbődült: – Ja! – Azzal kimerülten visszahullott a székére.

Másnap, szeptember 27-én délben már teljesen magához térve fogadta másodszor Sir Horace Wilsont. A különleges küldött semmiféle diplomáciai képzést nem kapott, viszont legalább ugyanannyira buzgón át akarta adni Hitlernek a Szudéta-vidéket, mint a miniszterelnök, feltéve, hogy a diktátor hajlandó békés módon elfogadni. Most arra a különleges bejelentésre hívta fel a Führer figyelmét, amelyet Chamberlain röviddel éjfél után tett Londonban, válaszul Hitler Sportpalast-beli beszédére. Tekintettel arra, hogy a kancellár nem bízik a cseh ígéretekben, a brit kormány „erkölcsi felelősséget” érez azért, hogy gondoskodjék a cseh ígéretek

„tisztességes, teljes és az elvárható maximális gyorsasággal” történő betartatásáról – mondta Chamberlain. Bízik benne, hogy a kancellár nem utasítja majd el e javaslatát. Hitlert viszont nem érdekelte a javaslat. Azt mondta, nincs további üzenete Mr. Chamberlain számára. Most már a csehekén múlik minden. Elfogadhatják vagy elutasíthatják a követeléseit. És ha elutasítják, kiabálta, akkor „Elpusztítom Csehszlovákiát!” Látható élvezettel ismételgette a fenyegetést. Valószínűleg ez már az engedékeny Wilsonnak is sok volt. Felállt, és így szólt: – Erre az esetre a miniszterelnök úr a következő nyilatkozat tételével bízott meg: „Amennyiben szerződéses kötelezettségeinek eleget téve Franciaország aktívan ellenséges viszonyba kerülne Németországgal, úgy az Egyesült Királyság kötelességének érezné Franciaország támogatását.” – Tudomásul veszem ezt az álláspontot – felelte felhevültén Hitler. – Ez azt jelenti, hogy ha Franciaország úgy dönt, hogy megtámadja Németországot, akkor Anglia kötelességének fogja érezni, hogy szintén megtámadjon! Amikor Sir Horace közölte, hogy nem ezt mondta, és végül is Hitleren múlik, hogy lesz-e háború, vagy sem, a Führer, aki addigra már a megfelelő állapotba lovalta magát, kiabálni kezdett: – Ha Franciaország és Anglia támadnak, hát hadd tegyék! Nekem teljesen mindegy! Ma kedd van: jövő hétfőre hadban állunk egymással! Schmidtnek a tárgyalásról készített hivatalos jegyzete szerint Wilson láthatóan folytatni kívánta a párbeszédet, ám Henderson nagykövet azt tanácsolta neki, hogy tekintsen el szándékától. Ez nem akadályozta meg a tapasztalatlan küldöttet abban, hogy a megbeszélés végeztével oda ne menjen egyedül a Führerhez. – Megpróbálom jobb belátásra bírni ezeket a cseheket! –122 biztosította Hitlert, aki azt felelte, hogy „örülne neki”. A Führer bizonyára úgy vélte, hogy Chamberlaint még mindig rá lehetne venni arra, hogy az eddiginél is messzebb menjen el a csehek „belátóbbá” tételében. Sőt aznap este asztalhoz is ült, és ravaszul fogalmazott levelet diktált a miniszterelnöknek. Alapos oka volt a levélírásra: Berlinben és más helyeken is sok minden történt aznap, szeptember 27-én. Délután 1 órakor, röviddel Wilson távozása után Hitler „Szigorúan titkos!” minősítésű parancsot adott ki, amelyben a körülbelül huszonegy megerősített ezredből, avagy hét hadosztályból álló támadó egységeket kiképzési körzeteikből a cseh határ mentén lévő kiinduló állásaikba hozta előre. „Készen kell várniuk a parancsot a 'Grün' szerinti akció szeptember 30án történő megindítására az egy nappal korábban déli tizenkét óráig meghozott döntést követően.” Néhány órával később a Führer további leplezett mozgósítást rendelt el. Egyéb intézkedések között öt új hadosztályt is mozgósítottak nyugaton.59 Ám azalatt is, amíg Hitler a katonai intézkedésekkel volt elfoglalva, olyan fejlemények történtek a nap folyamán, amelyek habozásra késztették. Annak érdekében, hogy némi harci lázat ébresszen a lakosságban, Hitler elrendelte, hogy egy motorizált hadosztály vonuljon végig a fővároson szürkületkor, abban az órában, amikor a berliniek kiözönlenek az utcára munkahelyükről. A parádézás rettenetes fiaskónak bizonyult – legalábbis a Legfőbb Parancsnok számára. Berlin jó népe egyszerűen nem akarta, hogy eszébe juttassák a háborút. Aznap éjjel naplómba jegyeztem a meglepő jelenetet: Kimentem a Linden sarkára, ahol a [katonai menetioszlop lefordult a Wilhelmstrasséra. Az reméltem, óriási demonstrációt látok majd. Elképzeltem azokat a jeleneteket, amelyekről 1914-ben olvastam, amikor ugyanezen az utcán az éljenző tömeg virágokat szórt a katonák közé, a lányok pedig oda-odafutottak, és megcsókoltak egyet-egyet... Ma azonban az emberek lesiettek a földalatti vasúthoz, nem voltak hajlandók bámészkodni, az a kevés pedig, aki ottmaradt a járdán, néma csendben álldogállt... Ez volt a legfeltűnőbb háborúellenes tüntetés, amit életemben láttam.

122

Schmidt a német nyelvű eredeti jegyzetében angolul közli Wilson mondatát.

Egy rendőr unszolására végigmentem a Wilhelmstrassén a Reichskanzlerplatz felé, ahol Hitler a kancellária egyik erkélyéről szemlélte a csapatokat. ... Kétszáz ember sem volt ott. Hitler először komoran, majd dühösen nézett, kisvártatva pedig bement, a katonák díszmenete pedig szemlélő nélkül haladt tovább. Amit ma este láttam, az szinte újjáéleszti a német néppel kapcsolatos reményemet. Maximálisan a háború ellen vannak!

Odabent a kancellárián újabb rossz hír: ez most külföldről érkezett. Budapestről azt az üzenetet küldték, hogy Jugoszlávia és Románia közölte a magyar kormánnyal: amennyiben Magyarország megtámadja Csehszlovákiát, katonailag fognak fellépni ellene. Ez kiterjesztené a háborút a Balkánra is, amit viszont Hitler nem akart. Még rosszabb volt a Párizsból jött hír. Az ottani német katonai attasétól érkezett egy „Nagyon sürgős!” jelzésű távirat. Nemcsak a külügyminisztériumba küldték el, hanem az OKW-hoz és a vezérkarhoz is. A távirat arra figyelmeztetett, hogy a franciák részleges mozgósítása annyira hasonlít a teljes mozgósításhoz, „hogy a mozgósítás 6. napjára már 65 hadosztálynak a német határra telepítésével számolok”. Ekkora erővel szemben, amint azt Hitler is tudta, a németeknek alig tucatnyi hadosztálya volt, s annak a felét is kétes értékű tartalékalakulatok tették ki. A német katonai attasé távirata szerint ráadásul „valószínűnek tűnik, hogy Németország háborús intézkedései esetén ... azonnali támadás kezdődik, minden valószínűség szerint Alsó-Elzászban és Lotaringiában Mainz irányába.” Végül a tiszt arról is tájékoztatta Berlint, hogy az olaszok egyáltalán nem tesznek semmit a francia csapatoknak a francia-olasz határon való lekötése érdekében.60 Úgy festett, mintha Mussolini, a vitéz szövetséges éppen cserbenhagyná Hitlert e válságos órában. Mindezek után beavatkozott még az Egyesült Államok elnöke és a svéd király is. Az előző napon, huszonhatodikán Roosevelt azzal a kéréssel fordult Hitlerhez, hogy segítsen megőrizni a békét, s Hitler bár huszonnégy órán belül válaszolt, közölvén, hogy a béke kizárólag a csehektől függ, még ezen a napon (szerda volt), huszonhetedikén újabb üzenet érkezett az amerikai elnöktől, aki a közvetlenül érdekelt összes nemzet részvételével zajló értekezlet összehívását javasolta, s jelezte, hogy ha kitör a háború, a világ Hitlert fogja felelősnek tartani érte.61 Svédország királya, Németország állhatatos barátja, aki már az 1914-18 közötti időszakban is bizonyította jóindulatát, nyíltabban fogalmazott. Délután diplomáciai küldemény érkezett Berlinbe a stockholmi követtől, aki jelentette, hogy a király sürgősen magához hívatta, s azt mondta neki, hogy hacsak Hitler nem hosszabbítja meg tíz nappal az október 1-jei határidőt, elkerülhetetlenül ki fog törni a háború, amiért Németország egyedül lesz felelős, sőt „a nagyhatalmak jelenlegi kombinációja alapján” elkerülhetetlenül el is fogja veszíteni. Stockholm hűvös, semleges levegőjében az eszes király legalább a katonai helyzetet reálisabban tudta felbecsülni, mint a berlini, a londoni és a párizsi kormány vezetői. Amint arra talán az amerikai érzelmek miatt szükség is volt, Roosevelt elnök mindkét békefelhívását meggyengítette azzal, hogy hangsúlyozta: az Egyesült Államok nem fog beleavatkozni az esetleges háborúba, de még csak kötelezettséget sem vállal „a jelenlegi tárgyalások bonyolításában”. Hans Dieckhoff, a washingtoni német nagykövet ezért szükségesnek találta, hogy még aznap „Nagyon sürgős!” jelzésű táviratot küldjön Berlinbe. Arra figyelmeztetett, hogy amennyiben Hitler erőszakhoz folyamodik, és szembekerül NagyBritanniával, akkor oka van azt feltételezni, „hogy az Egyesült Államok Nagy-Britannia mellett fogja teljes súlyát latba vetni”. A nagykövet, aki rendes körülmények között félénk ember volt, ha a Führerrel kellett szembeszegülni, hozzátette: „Kötelességemnek tartom, hogy ezt nagyon erősen hangsúlyozzam.” Nem akarta, hogy a német kormány ugyanazokba a téves feltevésekbe essen Amerikát illetően, mint 1914-ben. Hát Prága? Van-e jele az ottani gyengülésnek? Este Toussaint ezredes, katonai attasé táviratozott az OKW-nek: „Prágában nyugalom. Utolsó mozgósítási intézkedések végrehajtva ... Összes behívottak becsült száma: 1 000 000; tábori hadsereg 800 000 ,..”62 Ez

éppen annyi katonát jelentett, mint amennyit Németország két fronton ki tudott állítani. A cseh és a francia katonák együttes számaránya a németekhez képest több mint 2:1 volt. Ε tényekkel és fejleményekkel szembesülve, amelyeket kétségtelenül tovább színeztek Wilson búcsúszavai és Chamberlain jellemének ismerete, valamint az a tény, hogy Chamberlain rettentően félt a háborútól, ezen a szeptember 27-i estén tehát Hitler nekiült, hogy levelet diktáljon a brit miniszterelnöknek. Dr. Schmidt, akit behívtak, hogy angolra fordítsa az írást, úgy érezte, hogy a diktátor visszarettenőben van „a túlzó lépéstől”. Megállapíthatatlan, tudta-e vajon Hitler, hogy aznap este ment ki a parancs a brit hadiflotta mozgósítására. Raeder tengernagy elintézte, hogy a Führer este 10 órakor fogadja őt, s lehetséges, hogy a német flotta értesült az este 8 órakor történt, hivatalosan 11.38-kor bejelentett brit lépésről, Raeder pedig telefonon jelentette Hitlernek. Bárhogyan is történt, érkezésekor a tengernagy arra kérlelte a Führert, hogy ne menjen háborúba. Hitler e pillanatban annyit tudott, hogy Prága elszánt, Párizs gyors ütemben mozgósít, London álláspontja megmerevedett, az ő népe viszont apatikus, vezető tábornokai homlokegyenest szemben állnak vele, s go-desbergi ultimátuma másnap pontosan délután 2 órakor le fog járni. A Chamberlainnek szóló levelét patikamérlegen egyensúlyozta ki, hogy tetsszen a miniszterelnöknek. A mérsékelt hangú írás tagadta, hogy javaslatai „megfosztanák Csehszlovákiát léte minden garanciájától”, és hogy a német katonák nem állnának meg a demarkációs vonalon. Készen áll arra, hogy megtárgyalja a részleteket a csehekkel, sőt arra is, hogy „hivatalos garanciát adjon a maradék Csehszlovákiának”. A csehek egyszerűen csak azért makacskodnak, mert azt remélik, hogy angol és francia segítséggel sikerül majd kirobbantaniuk egy európai méretű háborút. Ο mindazonáltal nem csapja be az ajtót a béke utolsó reménysége mögött. A levél így fejeződött be: Az Ön megítélésére kell bíznom, hogy e tények tükrében úgy véli-e, hogy folytatnia kellene az efféle manőverek megakadályozása és a prágai kormánynak a legutolsó órában történő jobb belátásra bírása érdekében tett erőfeszítéseit.63

Hitler sürgősséggel Londonba táviratozott levele szeptember 27-én este 10 óra 30 perckor érkezett a miniszterelnökhöz. A kora délután Londonba visszaérkező Sir Horace Wilson által a Hitlerrel folytatott második tárgyalásról szóló nyugtalanító hírek cselekvésre ösztönözték Chamberlaint és szűkebb kabinetjét. Elhatározták, hogy mozgósítják a hadiflottát, behívják a kisegítő légierőt, és szükségállapotot hirdetnek. A majdani bombázások elleni védekezésül már ásták a futóárkokat a parkokban és a tereken, s megkezdődött a londoni iskolás gyermekek kitelepítése a fővárosból. A miniszterelnök sürgős üzenetet küldött Prágába is: figyelmeztette Benes elnököt, hogy Berlinből származó információja „világossá teszi: a német hadsereg a csehszlovák határ azonnali átlépésére fog parancsot kapni, amennyiben holnap [szeptember 28-án] délután 2 óráig a csehszlovák kormány nem fogadja el a német feltételeket”. Miután becsületesen figyelmeztette a cseheket, Chamberlain nem állhatta meg, hogy üzenete utolsó részében ne intse őket: „Csehországot le fogja rohanni a német hadsereg, és bármit is tehet egy vagy több nagyhatalom, semmi nem mentheti meg az önök országát és népét e sorstól. Ez egy esetleges világháború kimenetelétől is független tény marad.” Ezzel Chamberlain a „béke vagy háború?” dilemma eldöntésének felelősségét nem Hitler, hanem Benes vállára rogyasztotta, és egy katonai kérdésben olyan véleményt nyilvánított, amelyet még a német tábornokok is (amint korábban láttuk már) felelőtlennek tartottak. Üzenete végére viszont odabiggyesztette azt is, hogy nem fogja vállalni annak a felelősségét, hogy megmondja a cseheknek, mit tegyenek ebben a helyzetben. Rajtuk múlik a dolog. Tényleg rajtuk múlott? Benes még az első táviratra sem válaszolhatott, amikor már

megérkezett a második is, és ebben Chamberlain mégiscsak megpróbálkozott azzal, hogy megmondja a cseh kormánynak, mit tegyen. Azt indítványozta, hogy a csehek fogadják el a cseh erődítményeken kívül eső Egerland és Asch területére korlátozott német katonai megszállást október l-jén, utána pedig egy német-cseh-angol határbizottság gyorsan kijelölné a németeknek átadandó további területeket.123 A miniszterelnök ezek után újabb figyelmeztetést eresztett meg: Ε terv egyetlen alternatívája az invázió és az ország erőszakos megcsonkítása, amely kiválthat ugyan egy számtalan halálos áldozattal járó konfliktust, azonban ennek majdani eredményétől teljesen függetlenül Csehszlovákia régi határai nem lesznek visszaállíthatok.64

A cseheket tehát arra figyelmeztették a barátaik (mert közben Franciaország is csatlakozott e javaslatokhoz), hogy még amennyiben ők és szövetségeseik le is győzik a németeket egy háborúban, Csehszlovákiának akkor is le kell mondania a Szudéta-vidékről Németország javára. Világos volt a következtetés: miért taszítsuk háborúba Európát, ha a Szudéta-vidéket mindenképpen úgyis elveszítitek? Ε feladatát letudván, a miniszterelnök este 8 óra 30 perckor rádióbeszédet intézett a nemzethez: Milyen borzalmas, fantasztikus, hihetetlen dolog is ez, hogy ... egy távoli országban, olyan népek között folyó vita miatt, akikről semmit nem tudunk ... árkokat kelljen ásnunk ... itt! ... Hitler megkapta „a lényegét annak, amit akart”. Nagy-Britannia felkínálta, hogy garantálja: a csehek elfogadják és végrehajtják a német követeléseket.

A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA Nem haboznék akár harmadszor is Németországba látogatni, ha azt hihetném, hogy van valami értelme ... Bármennyire együtt is érzünk egy nagy és erős szomszédjával összeütközésbe került kis nemzettel, semmilyen körülmények között nem vállalhatjuk, hogy pusztán e kis nemzet miatt háborúba keverjük az egész Brit Birodalmat. Ha harcolnunk kell, ahhoz nagyobb ügy legyen szükséges ... Magam a lelkem legmélyéig a béke híve vagyok. A nemzetek közötti fegyveres konfliktus rémálom a számomra; de ha meg volnék győződve róla, hogy bármely nemzet elszánta magát arra, hogy a félelem vagy a fegyverek erejével saját uralma alá hajtsa a világot, úgy érezném, ellene kell állnunk. Ilyen uralom alatt nem volna értelme az életnek azok számára, akik hisznek a szabadságban; a háború azonban félelmetes dolog, és mielőtt belekezdünk, nagyon egyértelművé kell tennünk azt, hogy valóban a legszentebb dolgok forognak kockán. Wheeler-Bennett feljegyzi, hogy e rádióbeszéd meghallgatása után Nagy-Britanniában a legtöbb ember abban a hitben tért éjszakai nyugovóra, hogy országa negyvennyolc órán belül hadiállapotban lesz Németországgal.65 De a jó emberek nem tudhatták, mi történik a Downing Streeten még aznap este. Hitler levele 10 óra 30-kor érkezett. A miniszterelnök mohón belekapaszkodott ebbe a szalmaszálba is. így válaszolt a Führernek: Levelének elolvasása után bizonyosnak érzem, hogy az Ön összes lényeges követelése háború és késedelem nélkül kielégíthető. Készen állok arra, hogy akár magam azonnal Berlinbe utazzam, és megtárgyaljam az átadás lebonyolítását Önnel és a cseh kormány képviselőjével, sőt ha úgy kívánja, akár Franciaország és Olaszország képviselőivel együtt is. Meggyőződésem, hogy egy héten belül egyetértésre tudunk jutni. Nem hiszem el, hogy Ön felelősséget vállal egy, e régóta húzódó probléma elintézésében mutatkozó néhány napos késedelem miatt 123

Ε javaslatokat Henderson nagykövet este 11 órakor továbbította a német külügyminisztériumba azzal a kéréssel, hogy azonnal terjesszék őket Hitler elé.

kirobbanó és esetleg a civilizációt elpusztító háború elindításáért.66

Mussolininak is táviratot küldött a miniszterelnök: arra kérte, hogy járjon közbe Hitlernél a terv elfogadása érdekében, és egyezzen bele, hogy elküldi képviselőjét a javasolt értekezletre. A konferencia ötlete egy ideje már ott motoszkált a miniszterelnök fejében. Sir Nevile Henderson már júliusban magától javasolta egy Londonba küldött anyagában. A javaslat abból állt, hogy négy nagyhatalom: Németország, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország együttesen rendezze a szudétakérdést. A brit külügyminisztérium azonban emlékeztette a nagykövetet és a miniszterelnököt, hogy nehéz ügy volna más hatalmak kizárása egy ilyen konferenciáról.67 „Más hatalmak” alatt a Prágával kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött Oroszországot értették, és persze magát Csehszlovákiát. Chamberlain abban a – tökéletesen helyes – meggyőződésben tért vissza Godesbergből, hogy Hitler soha nem egyezne bele olyan értekezlet megtartásába, ahol a Szovjetunió is asztalhoz ülhetne. Maga a miniszterelnök sem kívánta az oroszok jelenlétét. Noha Angliában még a legszűkebb agy számára is világos volt, hogy egy Németország elleni háború esetén a Szovjetunió részvétele a Nyugat oldalán óriási értékkel bírna, amint azt Churchill ismételten megpróbálta beleverni a brit kormányfő fejébe, e nézet a jelek szerint valahogyan elkerülte a miniszterelnök figyelmét. Korábban, amint láttuk, Chamberlain elutasította azt az Anschluss utáni orosz javaslatot, hogy vitassák meg a további német agresszió megakadályozásának módját. Annak ellenére, hogy Moszkva garanciát nyújtott Csehszlovákiának, Litvinov pedig egészen eddig azt hirdette, hogy Oroszország állni is fogja a szavát, Chamberlainnek nem állt szándékában lehetővé tenni azt, hogy az oroszok keresztezzék az ő elszánt igyekezetét, amivel a Szudéta-vidék Hitlernek történő átengedése útján próbálja megőrizni a békét. Szerdáig, azaz szeptember 28-ig viszont még nem jutott el olyan messzire e gondolatmenetben, hogy a cseheket is ki akarja zárni egy konferenciáról. Még 25-én, miután Prága elutasította Hitler godesbergi javaslatait, a miniszterelnök behívatta Jan Masarykot, Csehszlovákia londoni nagykövetét, s azt javasolta, hogy Csehszlovákia bocsátkozzék tárgyalásokba „egy olyan nemzetközi konferencián, amelyen részt vehetne Németország, Csehszlovákia és más hatalmak is”. Másnap a cseh kormány elfogadta az ötletet. És éppen most láthattuk, amint a Hitlernek huszonhetedikén este küldött üzenetében Chamberlain kikötötte, hogy „Csehszlovákia képviselőit” be kell vonni az általa javasolt német-olasz-francia-brit konferencia munkájába.

A „FEKETE SZERDA” ÉS HALDER HITLER ELLENI ÖSSZEESKÜVÉSE Szeptember 28-a, a „fekete szerda” hajnalán Berlinben, Prágában, Londonban és Párizsban egyaránt komor hangulat uralkodott. Elkerülhetetlennek tűnt a háború. „Aligha kerülhető el egy Nagy Háború. Lehet, hogy hét évig tart majd, és meg fogjuk nyerni” – idézi Jodl Göring aznap reggeli mondatait.68 Londonban folytatódott az árokásás, az iskoláskorú gyermekek evakuációja és a kórházak kiürítése. Párizsban a kifelé tartó vonatokat zsúfolásig megtöltötték az utasok, és összetorlódott az utakon a városból kifelé tartó óriási autótömeg. Németország nyugati felén hasonló jelenetekre került sor. Aznap reggel Jodl naplója beszámol azokról a jelentésekről, amelyek szerint a határvidékről befelé menekül a lakosság. Délután kettőkor le fog járni a Hitler által kitűzött határidő, ameddig Csehszlovákiának el kell fogadnia a godesbergi javaslatokat. Prágából semmi olyan jel nem érkezett, ami arra mutatott volna, hogy a javaslatokat elfogadnák. Voltak azonban más jelek: nagy nyüzsgés folyt a Wilhelmstrassén; a francia, a brit és az olasz nagykövet lázasan rohangált ide-oda a követsége és a minisztérium között. Erről viszont nem tudott a nagyközönség, de még a német tábornokok sem értesültek róla. A tábornokok némelyike és Halder tábornok, vezérkari főnök számára eljött az idő, hogy

végrehajtsák tervüket: eltávolítsák Hitlert, és megmentsék a hazát attól, hogy egy európai méretű és érzésük szerint csak elveszthető háborúba hulljon. Az életben maradottak későbbi beszámolói szerint124 az összeesküvők egész szeptemberben szorgosan dolgoztak a terveiken. Halder tábornok szoros kapcsolatot tartott Oster ezredessel és annak Abwehr-beli főnökével, Canaris tengernaggyal, akik Hitler politikai lépéseivel kapcsolatosan és a külföldi hírszerzés területéről naprakész információkkal próbálták ellátni a tábornokot. Amint láttuk, az összeesküvők korábban figyelmeztették Londont Hitler elhatározott szándékáról, hogy szeptember végéig megtámadja Csehszlovákiát, és könyörögtek, hogy a brit kormány nyilvánítsa ki világosan, hogy Franciaországgal együtt Nagy-Britannia is fegyveres erővel fog válaszolni a német agresszióra. Von Witzleben tábornok, a berlini katonai körzet parancsnoka, akinek a legtöbb katonát kellett volna kiállítania az államcsíny végrehajtásához, néhány hónapja habozott már, mert azt gyanította, hogy London és Párizs titokban szabad kezet adott Hitlernek keleten, ezért azután nem fog háborúba szállni Csehszlovákia miatt. Ε vélekedését több más tábornok is osztotta, Hitler és Ribbentrop pedig tovább táplálták ezt a hitet bennük. Márpedig ha ez igaz, akkor a Hitler megbuktatására szőtt összeesküvés értelmetlenség lett volna az olyan tábornokok szemében, mint Witzleben és Halder. A Harmadik Birodalom létezésének e szakaszában tudniillik ők még csak egy Németország számára megnyerhetetlennek ítélt háború elkerülése érdekében akartak megszabadulni a Führertől. Ha igazából nem létezik a nagy háború kockázata, ha Chamberlain háború nélkül is megadja Hitlernek, amit az Csehszlovákiából kér, akkor miért lázadjanak fel? Oster ezredes és Gisevius biztosítani akarta a tábornokokat arról, hogy Nagy-Britannia és Franciaország nem blöfföl, ezért találkozót szerveztek Halder és von Witzleben tábornokok, valamint Schacht között. Az utóbbi nagy tekintéllyel rendelkezett a katonai hierarchia előtt, mint a német újrafegyverkezés finanszírozója, aki még mindig a kormány tagja, és a brit ügyek szakértője. Schacht közölte a két tábornokkal, hogy a britek harcolni fognak, ha Hitler a fegyverekhez folyamodik a csehek ellen. Erich Kordt volt az első összeesküvő, aki a német külügyminisztériumban szeptember 13-án késő este hírét vette Chamberlain sürgős javaslatának, hogy a cseh válság békés rendezése érdekében légi úton azonnal odautazna. A Kordt által hozott hír nem kis megrökönyödést keltett az összesküvők táborában. Ők arra számítottak, hogy a nürnbergi pártnapokról Hitler tizennegyedikén jön vissza majd Berlinbe, s Kordt szerint aznapra, vagy másnapra tervezték a puccs végrehajtását. A Führer azonban nem tért vissza a fővárosba.125 Münchenbe utazott, majd onnan tovább ment Berchtesgadenbe, ahová másnapra várta a brit miniszterelnök látogatását. Az összeesküvőkön eluralkodó csalódottságnak kettős alapja is volt. Tervüket csak akkor hajthatják végre, amikor Hitler Berlinben tartózkodik, s biztosak voltak abban, hogy mivel a nürnbergi pártnapok csak erősítették a cseh válságot, Hitler az esemény után azonnal vissza fog menni a fővárosba. Másodszor pedig az összeesküvés néhány tagja Anglia népével egyetemben azt feltételezte, hogy Chamberlain Hitlert figyelmeztetni megy Berchtesgadenbe: nehogy 124

Halder, Gisevius és Schacht első kézből való beszámolóiról van szó.69 Mindegyik sok zavaró és ellentmondásos anyagot tartalmaz, s néhány ponton egymásnak is ellentmondanak. Ne feledjük, hogy mindhárom férfi először kiszolgálta a rezsimet, s a háború után ezért mohón igyekezett bizonyítani Hitlerrel való szembenállását és békeszeretetét. Erich Kordt, Ribbentrop külügyminisztériumi titkárságának vezetője is az összeesküvés fontos résztvevője volt, és túlélte a háborút. Nürnbergben hosszú memorandumot készített az 1938. szeptemberi eseményekről. Munkámban ezt az anyagot is felhasználhattam. 125 Jókora zavar uralkodik a történészek, sőt az összeesküvők között is arra vonatkozóan, hogy hol tartózkodott Hitler szeptember 13-án és 14-én. Churchill, aki Halder egy memorandumára alapozza beszámolóját, azt állítja, hogy Hitler „szeptember 14-én délelőtt” érkezett Berchtesgadenból Berlinbe, s hogy Halder és Witzleben, miután tudomást szereztek erről, „elhatározták, hogy este 8 órakor csapnak le”. Ε beszámoló szerint délután négykor fújták le az akciót, amikor megtudták, hogy Chamberlain Berchtesgadenbe repül. (Churchill, The Gathering Storm, 312.o.) De Halder adata – és ezért Churchill beszámolója is – biztosan téves. Hitlernek a jelenleg a Kongresszusi Könyvtárban lévő előjegyzési naptárában számos bejegyzés mutatja, hogy a Führer Münchenben töltötte a tizenharmadikát és a tizennegyedikét is: egyéb elfoglaltságai közt itt tárgyalt Ribbentroppal Bormann otthonában, és ellátogatott a Sonnenwinkel kabaréba, végül tizennegyedikén a nap vége felé ment fel az Obersalzbergre.

elkövesse II. Vilmos császár hibáját, aki tévesen becsülte fel, hogy német agresszió esetén mit fog tenni Nagy-Britannia! Kordt azonban tudta, mi az igazság, hiszen olvasta Chamberlain sürgős üzenetét, amelyben a miniszterelnök tudatja Hitlerrel, hogy meg akarja látogatni, hogy együtt megkeressék a békés megoldás lehetőségét. Kordt látta a londoni német nagykövetség tanácsosa, saját fivére, Theodor Kordt által írt táviratot is, amiben az állt, hogy az angol miniszterelnök igen messzire hajlandó elmenni annak érdekében, hogy kielégüljenek Hitlernek a Szudéta-vidékre vonatkozó követelései.126 „Katasztrofális hatással volt a terveinkre” – mondja Kordt. „Abszurd dolog lett volna éppen akkor megdönteni Hitlert egy puccsal, amikor a brit miniszterelnök azért jön Németországba, hogy megbeszélje vele a »világbékét«.” Ám Erich Kordt szerint szeptember 15-én este dr. Paul Schmidt, aki szintén részese volt az összeesküvésnek, és (amint láttuk) a Hitler-Chamberlain találkozó egyetlen tolmácsa és egyetlen szemtanúja volt, „előre megbeszélt kód segítségével” értesítette Kordtot arról, hogy a Führer még mindig el van szánva arra, hogy egész Csehszlovákiát meghódítja, és lehetetlen követeléseket terjesztett Chamberlain elé „abban a reményben, hogy az majd visszautasítja őket”. Ez a hír visszahozta az összeesküvők kedvét. Kordt még aznap este tájékoztatta a dologról Oster ezredest, s elhatározták, hogy tervüket végrehajtják, mihelyt Hitler visszatér Berlinbe. – De az az első dolgunk, hogy a madárkát visszacsalogassuk a berlini kalitkájába! – mondta Oster. A madárka szeptember 24-én délután, a godesbergi tárgyalások végeztével tért vissza a „kalitkába”. Huszonnyolcadika, a „fekete szerda” délelőttjén Hitler már majdnem négy napja Berlinben tartózkodott. Huszonhatodikán a Sportpalast-beli dühkitörésével felégette maga mögött a hidakat. Huszonhetedikén üres kézzel küldte vissza Londonba Sir Horace Wilsont, amire a brit kormány a flotta mozgósításával válaszolt, és figyelmeztette Prágát, hogy küszöbön áll a német támadás. Az is ezen a napon történt, mint láttuk, hogy Hitler a cseh határon lévő harcálláspontjukra küldte a támadó egységeket, és elrendelte, hogy legyenek készen az „akcióra” szeptember harmincadikán, azaz három nap múlva. Mire vártak az összeesküvők? A saját maguk által megszabott összes feltétel teljesült: Hitler Berlinben volt, el volt szánva a háborúra, és szeptember 30-ra kitűzte a Csehszlovákia elleni támadás időpontját. Most azonnal végre kell hajtani a puccsot, különben túl késő lesz ahhoz, hogy megbuktassák a diktátort, és megelőzzék a háborút! Kordt kijelentése szerint szeptember 27-én napközben az összeesküvők kitűzték akciójuk időpontját: szeptember 29-ét. Gisevius Nürnbergben tett vallomásában és könyvében is azt állítja, hogy a tábornokok – Halder és Witzleben – szeptember 28-án, miután kaptak egy másolatot Hitler előző este Chamberlainnek írott, „sértő követelést” tartalmazó „kihívó” leveléből, eldöntötték, hogy azonnal akcióba lépnek. Aznap [szeptember 27-én] késő éjjel Oster kapott egy másolatot erről a kihívó levélről [mondja Gisevius], és szeptember 28-án délelőtt elvittem ezt a másolatot Witzlebennek. Witzleben Haldernek vitte el. A vezérkar főnöke végre megkapta a vágyott egyértelmű bizonyítékot arra, hogy Hitler nem blöfföl, hanem háborúzni akar. Halder orcáin a megbotránkozott felháborodás könnyei folytak végig ... Witzleben azt hajtogatta, hogy most már itt az idő a cselekvésre. Meggyőzte Haldert, hogy keresse fel Brauchitschot. Egy idő után Halder azzal tért vissza, hogy jó hírt hoz: Brauchitsch is fel van háborodva, és valószínűleg részt fog venni a puccsban.70 De vagy a levél szövegét változtatta meg valaki másolás közben, vagy a tábornokok értették félre, mert amint láttuk, a levél oly mérsékelt hangon szólt, olyannyira tele volt ígéretekkel, hogy „megtárgyalja a részleteket a csehekkel”, és „hivatalos garanciát ad a maradék Csehszlovákiának”, oly békülékenyen javasolta Chamberlainnek, hogy folytassa erőfeszítéseit, 126

Lásd feljebb, 236.0.

hogy elolvasása után a miniszterelnök azonnal táviratozott Hitlernek, és nagyhatalmi értekezletet javasolt a részletek elrendezésére, egyidejűleg pedig egy másik táviratban Mussolini támogatását kérte javaslatához. A tábornokok nyilván nem tudtak arról, hogy még most, a huszonnegyedik órában is folyik a megbékítési kísérlet, de von Brauchitsch tábornok, a hadsereg főparancsnoka, sejthetett valamit belőle. Gisevius szerint Witzleben Halder irodájából telefonált Brauchitschnak, közölte vele, hogy minden készen áll, s kérlelte, vezesse maga a felkelést. A hadsereg főparancsnoka azonban semleges maradt. Közölte Halderral és Witzlebennel, hogy előbb át kell mennie a Führer kancelláriájára, hogy a saját szemével lássa, jól mérték-e fel a tábornokok a helyzetet. Gisevius azt mondja, hogy erre Witzleben visszasietett a saját parancsnokságára. – Gisevius, eljött az idő! – kiáltotta izgatottan. Szeptember 28-án délelőtt 11 órakor csengett a telefon Kordt külügyminisztériumi íróasztalán. Ciano volt a vonalban: Rómából telefonált, és sürgősen a külügyminiszterrel akart beszélni. Ribbentrop házon kívül volt (a birodalmi kancellárián tartózkodott éppen), mire az olasz külügyminiszter azt kérte, hogy kössék össze nagykövetével, Bernardo Attolicóval. A németek lehallgatták és rögzítették a beszélgetést. Kiderült, hogy maga Mussolini akar beszélni a követtel, nem a veje. MUSSOLINI: Itt a Duce beszél. Hall engem? ATTOLICO: Igen, hallom önt. MUSSOLINI: Azonnal kérjen kihallgatást a kancellártól! Mondja el neki, hogy a brit kormány Lord Perth127 közvetítésével arra kért, hogy közvetítsek a szudétakérdésben! Nagyon csekély a nézetkülönbség. Mondja meg a kancellárnak, hogy én és a fasiszta Olaszország mögötte állunk! Neki kell döntenie. De mondja meg neki, hogy én a javaslat elfogadását támogatnám! Hall engem? ATTOLICO: Igen, hallom önt. MUSSOLINI: Siessen!71

Attolico kifulladva, izgatottságtól kipirult arccal (ezt dr. Schmidt, a tolmács figyelte meg) érkezett a kancelláriára, ahol megtudta, hogy Hitler már bezárkózott a francia követtel. Francois-Poncet odavezető útja nem volt egyszerű. Bonnet francia külügyminiszter, aki el volt szánva arra, hogy túlszárnyalja Chamberlaint, az előző napon késő éjjel telefonált berlini követének, és utasította, hogy a lehető legkorábban keresse fel Hitlert, és ismertesse vele azt a francia javaslatot, amely szintén a Szudéta-vidék átadásáról szólt, csak éppen még az angol tervnél is messzebb ment. A brit miniszterelnök 27-én este 11 órakor átadott javaslata a Szudéta-vidék I. zónájának megszállását indítványozta október l-re, ami csupán egy apró beszögellés jelképes elfoglalását jelentette, most viszont a franciák három nagy zónának, azaz a vitatott terület nagy részének az átadását kínálták október l-re. Csábító javaslat volt, de a francia nagykövet számára nehéz feladatnak bizonyult az átadása. Huszonnyolcadikán reggel 8 órakor telefonon kért kihallgatást a kancellártól, s mivel addig semmilyen válasz nem jött, 10 órakor elszalasztottá katonai attaséját a hadsereg vezérkarához, hogy ismertesse a német tábornokokkal a javaslatot, amit még nem tudtak átadni. Még a brit nagykövet, Sir Nevile Henderson segítségét is igénybe vette, aki amúgy is boldogan tett szívességet bárkinek, aki segíthet a háború bármi áron való megakadályozásában. Henderson Göringnek telefonált, s a marsall azt mondta, megpróbálja elintézni, hogy Hitler fogadja a franciát. Henderson rögtön a maga számára is időpontot kért, mivel utasítást kapott, hogy adja át a Führernek „a miniszterelnök úr végső személyes üzenetét”, azt, amit Chamberlain az előző este fogalmazott meg128, s arról biztosította benne Hitlert, hogy „háború és késedelem nélkül” megkaphat mindent, amit csak akar, majd nagyhatalmi konferenciát javasolt a részletek kidolgozására.72 127 128

A római brit nagykövet. Lásd feljebb, 248. o.

Hitler délelőtt negyed tizenkettőkor fogadta a francia nagykövetet. Francois-Poncet idegesnek, feszültnek találta a Führert. A követ meglobogtatott egy saját kezűleg, sietve felskiccelt térképet Csehszlovákia területének azokról a jókora darabjairól, amelyeket Csehszlovákia legfőbb szövetségese most hajlandó volt tálcán átnyújtani Hitlernek. Sürgetően kérte a Führert, hogy fogadja el a francia javaslatokat, és kímélje meg Európát a háborútól. Ribbentrop negatív megjegyzései ellenére, amelyeket Francois-Poncet a saját emlékezete szerint sommásan elintézett, Hitlernek tetszett a dolog. Dr. Schmidt megjegyzi, hogy főleg a nagykövet bőkezű térképe tetszett neki. 11 óra 40 perckor a kihallgatást váratlanul megzavarta egy futár, aki jelentette, hogy Attolico az imént érkezett meg Mussolininak a Führerhez intézett sürgős üzenetével. Hitler Schmidttel együtt kiment a szobából, hogy üdvözölje Olaszország lihegő nagykövetét. – Sürgős üzenetem van az ön számára a Ducetól! – kiáltotta már messziről a természettől fogva rekedtes hangú Attolico.73 Az üzenet átadása után hozzátette, hogy Mussolini nagyon kéri a Führert, tekintsen el a mozgósítástól. Schmidt, a jelenet egyetlen életben maradt tanúja azt állítja, hogy ez volt az a pillanat, amikor megszületett a döntés a béke javára. Pontosan dél volt, két óra múlva járt volna le a cseheknek adott Hitler-ultimátum. – Mondja meg a Ducenak, hogy elfogadom a javaslatát! – mondta Attolicónak látható megkönnyebbüléssel Hitler.74 A nap hátralevő része már érdektelenül telt el. Attolico és Francois-Poncet után Henderson is a Führer színe elé járulhatott. – Nagy barátom és szövetségesem, Mussolini kérésére huszonnégy órával elhalasztottam csapataim mozgósítását – mondta neki Hitler.129 Más ügyekre, például a javasolt nagyhatalmi értekezletre vonatkozó döntéseit majd azután fogja meghozni, hogy ismét konzultált Mussolinival.75 Nagy telefonálgatás kezdődött Berlin és Róma között – Schmidt azt mondja, hogy a két diktátor egy alkalommal közvetlenül is beszélt. Szeptember 28-án, néhány perccel délután 2 óra előtt, amikor az ultimátuma lejáróban volt, Hitler döntött magában, és sürgős meghívást küldött Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország kormányfőinek; a cseh kérdés rendezése érdekében másnap délben Münchenben találkozzanak a Führerrel. Sem Prágába, sem Moszkvába nem küldtek meghívót. Nem engedték, hogy Oroszország, amely német támadás esetére Csehszlovákia területi integritásának társgarantálója volt, beleavatkozhassék az ügybe. A cseheket pedig meg sem kérdezték, hogy jelen akarnak-e lenni halálos ítéletük kihirdetésén. Emlékirataiban Sir Nevile Henderson nagyrészt Mussolini érdemének tulajdonítja, hogy e történelmi pillanatban sikerült megőrizni a békét, s az ő véleményét támogatja az európai történelem e fejezetéről eddig író legtöbb történész is.130 Ám e vélemény túl elnéző. Olaszország volt a leggyengébb európai nagyhatalom; katonai ereje annyira elhanyagolható volt, hogy a német tábornokok viccként kezelték, amint ez az írásaikból is kiderül. A német kalkulációkban egyedül Nagy-Britannia és Franciaország számított hatalomnak. És kezdettől fogva a brit miniszterelnök volt az, aki arról igyekezett meggyőzni Hitlert, hogy háború nélkül is megkaphatja a Szudéta-vidéket. Nem Mussolini, hanem Chamberlain tette lehetővé Münchent, amivel pontosan tizenegy hónappal tovább őrizte meg a békét. Hogy ez az eredmény mibe került a saját országának, szövetségeseinek és barátainak, arról később lesz szó – de bármilyen mércével is mérjük, szinte elviselhetetlenül drágának bizonyult. A „fekete szerdán”, ami most már kevésbé tűnt sötétnek, mint a sivár délelőtti órákban, a brit miniszterelnök Londonban öt perccel három óra előtt kezdte meg alsóházi beszédét: részletesen beszámolt a cseh válságról és arról a szerepről, amit ő és kormánya játszott a megoldásban. A 129

Amint láttuk, Hitler akkorra már mozgósított minden, a rendelkezésére álló csapatot. Alan Bullock (Hitler-A Study in Tyranny, p. 428) így ír: „Szinte bizonyosan Mussolini közbelépése fordította meg a dolgok menetét.” 130

helyzet, amit bemutatott, még mindig bizonytalan volt, de már javulásnak indult. Elmondta, hogy Mussolininak sikerült rávennie Hitlert: huszonnégy órával halassza el a mozgósítást. Negyed ötkor Chamberlain nyolcvan perce beszélt már, s közeledett mondandója végéhez, amikor félbeszakították. Sir John Simon pénzügyminiszter átadott neki egy cédulát, ami a főurak karzatán ülő Lord Halifaxtól jött le az első sorban lévő pénzügyminisztériumi padig. Bármilyen véleménnyel is voltak tisztelt képviselőtársaim Signor Mussoliniról, azt hiszem, mindenki méltányolni fogja a béke érdekében tett... eme gesztusát. A miniszterelnök szünetet tartott, ránézett a cédulára, és elmosolyodott. De ez még nem minden! Még valami mondanivalóm van a tisztelt Háznak! Most kaptam az értesítést Herr Hitlertől, hogy holnap délelőttre Münchenbe vár. Meghívta Signor Mussolinit és Monsieur Daladier-t is. Signor Mussolini már elfogadta a meghívást, és nincs kétségem afelől, hogy Monsieur Daiadier is elfogadja majd. Azt mondanom sem kell, hogy mi az én válaszom ...

Nem is kellett mondania. A minden parlamentek anyjának számító régi ülésterem olyan hisztérikus örömkitörés tanúja volt, amilyen még nem fordult elő hosszú történetében. A képviselők kiabáltak, iratokat hajigáltak a levegőbe, sokan könnyeztek, s a tumultus felett ott lebegett egy hang, amely mindenki érzelmeit kifejezte: – Hála Istennek, hogy ilyen miniszterelnökünk van! Jan Masaryk, a cseh követ, a Csehszlovák Köztársaság megalapítójának a fia a diplomáciai karzatról nézte mindezt, s nem akart hinni a szemének. Később felkereste a Downing Streeten a miniszterelnököt és a külügyminisztert, hogy megtudja tőlük, vajon meghívják-e Münchenbe az ő országát is, amelynek egyedül kell majd minden áldozatot vállalnia az ügyben. Chamberlain és Halifax nemmel válaszolt: Hitler azt nem tűrné. Masaryk rábámult a két istenfélő angolra, és nagy igyekezettel sikerült türtőztetnie magát. – Ha megőrzik a világ békéjét a nemzetem feláldozásával, én leszek az első, aki megtapsolja érte önöket – mondta végül. – De ha nem, uraim, akkor Isten óvja a lelküket!76 De mi történt az összeesküvőkkel, a tábornokokkal és a civilekkel: Halder tábornokkal, von Witzleben tábornokkal, Schachttal, Giseviussal és Kordttal meg a többiekkel, akik e végzetes napon nem sokkal dél előtt még azt hitték, amint Witzleben mondta, hogy eljött az ő idejük? A választ röviden az ő szavaikkal adhatjuk meg; az itt következő dolgokat persze jóval később mondták, amikor már mindennek vége volt, s ők azt igyekeztek bizonyítani a világ számára, mennyire Hitler ellen voltak, aki sorozatos és katasztrofális könnyelműségével egy hosszú, gyilkos háború végére teljesen romba döntötte Németországot. Egytől egyig azt állították, hogy Neville Chamberlain volt a bűnös! Azzal, hogy hajlandó volt Münchenbe utazni, a legeslegutolsó percben arra kényszerítette őket, hogy fújják le a Hitler és a náci rezsim megdöntésére irányuló terveiket! 1946. február 25-én, amikor a hosszadalmas nürnbergi per már a vége felé járt, egy fiatal New York-i ügyvéd, Sam Harris százados, a vádképviselet amerikai csoportjának a tagja négyszemközt hallgatta ki Halder tábornokot. Halder így beszélt: Azt terveztük, hogy katonai erővel elfoglaljuk a birodalmi kancelláriát, és azokat a kormányhivatalokat, főleg a minisztériumokat, amelyeket párttagok és Hitler főbb támogatói irányítottak. Kifejezett szándékunk volt a vérontás elkerülése, és az, hogy majd az egész csoportot az egész német nép előtt állítsuk bíróság elé ... Aznap [szeptember 28-án] Witzleben a déli órákban bejött az irodámba. Megtárgyaltuk az ügyet. Azt kérte, hogy adjam ki neki a végrehajtási parancsot. Egyéb részleteket is megbeszéltünk, hogy mennyi időre van szüksége, és a többi. A tárgyalás közben kaptam a hírt, hogy a brit és a francia miniszterelnök beleegyezett, hogy további tárgyalásokra jönnek Hitlerhez. Ez Witzleben jelenlétében történt. Ezért visszavontam a végrehajtási parancsot, mert e tény folytán teljes egészében elveszett az akció alapja ... Szilárd meggyőződésünk volt, hogy sikerre visszük. Erre jött Mr. Chamberlain, és egy csapásra elhárult a háború veszélye ... Elkerülték az erőszak kritikus óráját... Az ember csak várhatott, hátha új lehetőség adódik ... – Jól értem, hogy azt mondja, amennyiben Chamberlain nem jött volna Münchenbe, végrehajtották volna az

önök tervét, és letették volna Hitlert az uralomról? – kérdezte Harris százados. – Csak annyit mondhatok, hogy végrehajtottuk volna a tervet – felelte Halder tábornok. – Nem tudom, hogy sikerült volna-e.77

Dr. Schacht, aki Nürnbergben és a háború után írott könyveiben nyilvánvalóan eltúlozta a különböző Hitler elleni összeesküvésekben játszott saját szerepének a fontosságát, szintén Chamberlaint hibáztatta azért, hogy a németek nem hajtották végre a puccsot szeptember 28-án: A történelem későbbi menetéből teljesen világos, hogy ez a Witzleben és jómagam által előkészített első államcsínykísérlet volt az egyetlen, ami valódi fordulópontot jelenthetett volna Németország sorsában. Ez volt az egyetlen olyan kísérlet, amit jó előre megterveztek és előkészítettek ... 1938 őszén még lehetséges volt arra számítani, hogy Hitlert a Legfelsőbb Bíróság elé állítják, de minden további kísérlet arra, hogy megszabaduljunk tőle, szükségszerűen merényletkísérletet kellett, hogy jelentsen ... Én jó időben készítettem elő az államcsínyt, ami hajszál híján sikerült is. A történelem azonban nem vett a kegyeibe. Nem vettem figyelembe azt a valószínűtlen lehetőséget, hogy külföldi államférfiak avatkoznak be majd.78

Gisevius pedig, aki Schacht legállhatatosabb védelmezője volt a nürnbergi tanúk emelvényén, hozzátette: Megtörtént a lehetetlen. Chamberlain és Daladier Münchenbe repül! A felkelésünknek ezzel vége is volt. Néhány óráig még azt képzeltem, hogy még így is elindíthatjuk a felkelést. Witzleben azonban nemsokára bebizonyította nekem, hogy a csapatok soha nem fognak fellázadni a győzedelmes Führer ellen ... Chamberlain megmentette Hitlert.79

Megmentette? Vagy csak ezzel magyarázták tétlenségüket a német civilek és tábornokok? Nürnbergi kihallgatásakor Halder tábornok elmagyarázta Harris századosnak, hogy a sikeres „forradalmi akciónak” három feltétele van: Az első feltétel a világos és elszánt vezetés. A második feltétel az, hogy a néptömegek készek legyenek a forradalmi eszme követésére. A harmadik feltétel a megfelelő időzítés. Nézetünk szerint a világos és elszánt vezetés feltétele adott volt. A második feltételt is teljesítettnek véltük, mert... a német nép nem akarta a háborút. A nemzet ennélfogva készen állt arra, hogy a háborútól való félelmében jóváhagyja a forradalmi akciót. A harmadik feltétel, a megfelelő időzítés jó volt, mert negyvennyolc órán belülre vártuk a parancsot a katonai akció végrehajtására. Ennélfogva szilárd meggyőződésünk volt, hogy sikerülni fog a dolog. Erre jön Mr. Chamberlain, és egy csapásra elmúlik a háborús veszély!

Kételkedhetünk abban, hogy Halder tábornok első feltétele teljesült-e valaha is úgy, ahogy ő állította. Mert ha létezett volna „világos és elszánt vezetés”, akkor ugyan miért haboztak volna négy napig a tábornokok? Rendelkezésükre állt a Hitler és rezsimje elsöpréséhez szükséges katonai erő: Witzlebennek egy egész hadteste (a III. hadtest) volt Berlinben és környékén, Brockdorff-Ahlefeldtnek pedig egy elit gyalogoshadosztálya a közeli Potsdamban. Hoefner délen egy páncéloshadosztály felett rendelkezett, a főváros két legmagasabb rangú rendőrtisztje, von Helldorf gróf és von der Schulenburg gróf pedig nagyszámú, jól felfegyverzett rendőr felett diszponált. Ráadásul – amennyire jómagam első kézből meg tudtam ítélni – spontán támogatta volna a puccsot Berlin lakossága is, mivel halálra voltak rémülve attól, hogy Hitler háborút hoz a fejükre. Soha senki nem lesz képes akár csak megközelítően is végleges választ adni arra a kérdésre, hogy Halder és Witzleben cselekedtek volna-e végül, ha Chamberlain nem egyezett volna bele, hogy Münchenbe utazzon. Ha figyelembe vesszük e tábornokok különös hozzáállását, hogy ez idő tájt nem a Hitler-rezsim zsarnoksága és terrorja miatt, hanem pusztán egy vesztes háború elkerülése érdekében foglalkoztak a Führer megdöntésének gondolatával, lehetséges, hogy akcióba léptek volna, ha időközben nem jött volna létre a müncheni konferencia. Ε könyv megírásáig nem került elő az annak megállapításához szükséges információ, hogy milyen jól tervezték meg az összeesküvést, mennyire álltak készen a fegyveres erők a beavatkozásra, és

milyen közel állt valójában Halder és Witzleben az akció elrendeléséhez. Csak egy maroknyi résztvevő nyilatkozata van a kezünkben, de ők a háború után a nemzetiszocializmussal szembeni ellenállásukat igyekeztek bizonyítani, s az általuk élőszóban vagy írásban közölt anyag gyakran ellentmondásos és zavaros.131 Ha az összeesküvők tervei – ahogy állítják – már a végrehajtás küszöbén jártak, Chamberlain müncheni utazásának bejelentése valóban kirántotta a szőnyeget a lábuk alól. A tábornokok aligha tartóztathatták volna le és állíthatták volna háborús bűnösként bíróság elé Hitlert, amikor nyilvánvaló volt, hogy fontos hódítás előtt áll, amelyet háború nélkül ér el. Mindeme bizonytalanságok között egy dolog a bizonyos, és itt el kell ismernünk dr. Schacht igazát: a német ellenzék számára soha többé nem kínálkozott ilyen nagyszerű lehetőség arra, hogy megdöntsék Hitlert, gyorsan véget vessenek a Harmadik Birodalomnak, és megmentsék Németországot és a világot a háborútól. Ha megkockáztathatjuk az általánosítást, a németek roppant szeretnek külföldieket kárhoztatni saját kudarcaikért. Chamberlain és Halifax, Daladier és Bonnet óriási felelősséget visel Münchenért és München katasztrofális következményeiért. De bizonyos mértékig megbocsáthatunk nekik azért, hogy nem vették különösebben komolyan egy olyan tábornokokból és civilekből álló csoport „felkelésről” szóló figyelmeztetéseit, akiknek a legtöbbje eddig a pillanatig odaadóan szolgálta Hitlert. Lehet, hogy ők vagy egyes tanácsadóik Londonban és Párizsban visszagondoltak a közelmúlt német történelmének sivár tényeire: arra, hogy a hadsereg hatalomra segítette az egykori osztrák káplárt, örömmel vette a Hitler által nyújtott újrafegyverkezési lehetőségeket, szemlátomást nem ellenezte az egyéni szabadságnak a nemzetiszocializmus jegyében történő megszüntetését, s nem tett semmit sem saját tábornokának, von Schleichernek a meggyilkolása miatt, sem pedig főparancsnokának, von Fritsch tábornoknak egy alantas rágalom ürügyén történő elcsapásakor, újabban pedig tudomásul vette Ausztria elrablását, sőt gondoskodott a végrehajtáshoz szükséges katonai erőről. Bármennyire kárhoztathatok a londoni és párizsi fő békéltetők, ettől még tény marad, hogy maguk a német tábornokok és civil összeesküvő társaik az alkalmas pillanatban elmulasztották az önálló cselekvést.

MEGALKUVÁS MÜNCHENBEN: 1938. SZEPTEMBER 29-30. Ε barokk bajor városban, ahol annak idején lepusztult kis kávéházak sötét hátsó szobáiban indult el a politikai pályán, s amelynek utcáin elszenvedte a sörházi puccs kudarcát, Adolf Hitler most, szeptember 29-én déli fél egykor hódítóként fogadta Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország kormányfőit. A kora reggeli órákban az egykori osztrák-német határon lévő Kufsteinbe ment Mussolini elé, ahol megbeszélték a konferencián történő közös fellépés alapjait. München felé a vonaton Hitler harcias kedvében volt: a térképek felett azt magyarázta a Ducenak, hogyan szándékozik „likvidálni” Csehszlovákiát. Vagy azonnali sikerrel kell járniuk az aznap kezdődő tárgyalásoknak, mondta, vagy pedig fegyverhez nyúl. – Amellett pedig eljön még az az idő, amikor majd egymás oldalán kell harcolnunk az angolok és a franciák ellen! – tette hozzá a jelen lévő Ciano szerint. Mussolini egyetértett vele.80 Chamberlain nem próbálkozott hasonlóképpen előre találkozni Daladier-vel, hogy közös stratégiát dolgozzanak ki a két nyugati demokrácia számára a két fasiszta diktátor ellenében. Sőt a nap előrehaladtával az is világossá vált sokunk számára, akik kapcsolatban álltunk a müncheni brit és francia delegációval, hogy Chamberlain azzal a szilárd elhatározással jött Münchenbe, hogy senkit, főleg a cseheket, de még a franciákat sem engedi, hogy útjába álljanak az ő gyors 131

Itt van például az a magyarázat a felkelés elmaradására, amely Georg Thomas tábornoktól, az OKW gazdasági és fegyverkezési főosztályának nagyszerű képességekkel rendelkező vezetőjétől, az összeesküvés egyik résztvevőjétől származik: „E vállalkozás végrehajtását sajnálatosan meggátolta, hogy a feladatra kijelölt vezénylő tábornok [Witzleben] nézete szerint a fiatalabb tiszteket megbízhatatlannak találták egy ilyen jellegű politikai akció végrehajtására.” Lásd a Schweizerische Monatshefte 1945 decemberi számában megjelent „Gedanken und Ereignisse” című dolgozatát.

megegyezésének Hitlerrel.132 Daladier esetében, aki egész nap úgy járkált, mintha kábult lett volna, semmi óvintézkedésre nem volt szükség, de az elszánt brit miniszterelnök biztosra akart menni. A Königsplatzon lévő úgynevezett Führerhausban déli 12 óra 45 perckor kezdődő tárgyalások érdektelenek voltak, s alig álltak többől, mint annak formába öntéséből, hogy Hitlernek pontosan azt adják oda, amit akar, s pontosan akkor, amikor akarja. Dr. Schmidt, a rettenthetetlen tolmács, aki ez alkalommal három nyelven: németül, franciául és angolul dolgozott, kezdettől észrevette „az általános jóindulat légkörét”. Henderson nagykövet később úgy emlékezett, hogy „a beszélgetés egyetlen szakaszában sem hevültek fel”. Senki nem elnökölt. Az ügyrend kötetlenül alakult, és a konferenciának a háború után napvilágra került német jegyzőkönyvéből82 ítélve a brit és a francia miniszterelnök egyaránt szánalmasan iparkodott, hogy egyetértsen Hitlerrel. Még akkor is, amikor a Führer a következő nyilatkozattal nyitott: Most deklarálta a Sportpalast-beli beszédében, hogy október l-jén mindenképpen bevonul. Azt a választ kapta, hogy ez az akció erőszakcselekedet jellegű lenne. Ezért merült fel az a feladat, hogy az akciót megfosszák ettől a jellegtől. Mindazonáltal azonnal cselekedni kell. A konferenciázók már a tárgyra tértek, amikor a harmadikként szót kapó Mussolini (Daladier-t a végére hagyták) azt mondta, hogy „a probléma gyakorlati megoldása érdekében” kész írásos javaslatot hozott magával. A javaslat eredete érdekes, és azt hiszem, Chamberlain haláláig sem tudta meg, valójában honnan származik. Francois-Poncet és Henderson visszaemlékezéseiből nyilvánvaló, hogy ők sem tudták a titkot. A történet csak jóval a két diktátor erőszakos halála után vált ismertté. Amit a Duce most a saját kompromisszumos terveként tukmált a konferenciára, azt az előző napon készítette sebtében a Göring-Neurath-Weizsäcker trió a berlini külügyminisztériumban von Ribbentrop külügyminiszter háta mögött, akinek az ítéletében nem bíztak meg. Göring a tervet elvitte Hitlernek, aki áldását adta rá, majd dr. Schmidt sietve franciára fordította, és továbbadták Attolico olasz nagykövetnek, ő pedig a szöveget telefonon olvasta be az olasz diktátornak Rómába, mielőtt az felszállt a müncheni vonatra. így történt hát, hogy „az olasz javaslatok”, amelyek nemcsak az egyetlen napirendi pontját alkották a kötetlen konferenciának, hanem a majdani müncheni egyezmény alapvető feltételeit is, valójában Berlinben kiagyalt német javaslatok voltak.133 Ez bizonyára eléggé nyilvánvalóan kitűnt a szövegből, amely szorosan követte Hitler elutasított godesbergi követeléseit, ám nem tűnt fel Chamberlainnek, Daladier-nak és a társaságukban lévő berlini nagyköveteiknek. A német jegyzőkönyv szerint a francia miniszterelnök „üdvözölte a Duce tárgyilagos és realista szellemben készült javaslatait”, brit kollégája pedig „szintén üdvözölte a Duce javaslatát, és kijelentette, hogy ő maga e javaslat mentén készített egy megoldási tervet”. Henderson nagykövet, amint később írta, úgy vélte, hogy a Duce „tapintatosan a sajátjaként terjesztette elő a Hitler-féle és az angol-francia javaslat egyfajta kombinációját”; Francois-Poncet nagykövetnek pedig az volt a benyomása, hogy a konferencia résztvevői egy „Horace Wilson által készített” brit memorandum alapján dolgoznak.83 Ilyen könnyű volt hát becsapni a minden áron való megbékítés érdekében 132

Előző este háromnegyed hétkor Chamberlain üzenetet küldött Benes elnöknek, s hivatalosan értesítette a müncheni találkozóról. „Hiánytalanul észben tartom Csehszlovákia érdekeit... Azzal a szándékkal megyek oda [Münchenbe], hogy a német és a csehszlovák kormány álláspontja között megkíséreljem megtalálni a kiegyenlítést” – jelentette ki. Benes azonnal válaszolt: „Nagyon kérem, hogy semmi ne történjék Münchenben Csehszlovákia meghallgatása nélkül!”81 133 Erich Kordt 1948. június 4-én Nürnbergben a IV. amerikai katonai bíróságon az U.S.A. kontra Ernst Weizsäcker ügyben tett vallomása során tárta fel a Mussolini-javaslat német eredetét. A hivatalos tárgyalási jegyzőkönyv összefoglalója megtalálható: Documents on German Foreign Policy, II, 1005. o. Kordt a Wahn und Wirklichkeit című könyvének 129-131. lapjain is elmondja a történetet. Dr. Schmidt (Hitler's Interpreter, lll.o.) alátámasztja Kordt beszámolóját, s megjegyzi, hogy „könnyű volt” lefordítani a Duce javaslatait, mivel már az előző napon Berlinben lefordította őket. Ciano olasz külügyminiszter a szeptember 29-30-ra vonatkozó müncheni naplójegyzetében beszámol arról, hogy Mussolini elővette azt a dokumentumot, „amit valójában a követségünk mondott telefonba az előző este azzal, hogy ez fejezi ki a német kormány vágyait”. (Ciano's Hidden Diary, 1937-38, 167.0.)

mindenre kész brit és francia államférfiakat és diplomatákat! Miután minden jelenlévő ily melegen üdvözölte az” „olasz” javaslatot, már csak néhány részlet tisztázása maradt hátra. Amint az várható is volt az egykori üzletembertől és pénzügyminisztertől, Chamberlain tudni akarta, ki fogja kártalanítani a cseh kormányt a Szudéta-vidéken lévő, német birtokba kerülő köztulajdonért. Hitler, aki Francois-Poncet szerint kissé sápadtnak és nyugtalannak tűnt, s bosszús is volt, mert Mussolinival ellentétben ő nem tudta követni a franciául és angolul folyó beszédet, felhevültén azt felelte, hogy semmiféle kártalanítás nem lesz. Amikor a brit miniszterelnök azt a kikötést ellenezve, hogy a Szudétavidékről távozó csehek még a marháikat sem vihetik magukkal (ez is a godesbergi követelések között szerepelt), így kiáltott fel: – Ez azt jelentené, hogy a gazdákat kiteszik, de az állataikat ott tartják? –, Hitler kirobbant. – Túl értékes az időnk ahhoz, hogy ilyen semmiségekre pazaroljuk! – kiabált Chamberlainre.84 A miniszterelnök ejtette a témát. Először még többször felhozta, hogy legyen jelen, vagy legalább, ahogyan fogalmazta, „legyen elérhető” a csehek képviselője is. Országa, mint mondta, „természetesen semmiféle garanciát nem vállalhat arra, hogy a [szudéta] területet október 10-ig kiürítik [ez volt Mussolini javaslata]. Daladier langyosan támogatta Chamberlaint. Közölte, hogy a francia kormány „semmiképpen nem fogja tűrni, hogy a cseh kormány halogassa az ügyet”, ám úgy gondolta, hogy „előnyös volna egy cseh képviselő jelenléte, akivel szükség esetén konzultálni lehet”. Hitler azonban nem engedett. Nem fog a színe elé engedni egyetlen csehet sem! Daladier alázatosan beadta a derekát, Chamberlain azonban végül kapott egy kis engedményt: megegyeztek abban, hogy a csehek egy képviselője elérhető lesz „a szomszéd szobában”, ahogyan Chamberlain javasolta. S lőn: a délutáni ülésre megérkezett Dr. Vojtech Masny, a berlini cseh követ és dr. Hubert Masarik, a prágai külügyminisztérium munkatársa, akiket hűvösen a konferenciateremből nyíló egyik kisebb helyiségbe vezettek. Miután délután kettőtől hét óráig ott várakoztak, képletesen szólva a fejükre szakadt a tető. Hétkor megjelent Frank Ashton-Gwatkin, aki a Runcimanküldöttség tagjaként járt Prágában, most pedig Chamberlain kíséretében volt, s rossz hírt hozott a cseheknek. Altalános egyezmény született, amelynek a részleteit még nem közölheti velük, azonban jóval „szigorúbb”, mint az eredeti brit–francia javaslatok voltak. Masarik, a csehek képviselője később azt jelentette kormányának, hogy amikor megkérdezte, szólhatnak-e a csehek is, az angol azt válaszolta, hogy „úgy látszik, nem veszem tudomásul, milyen nehéz a nagyhatalmak helyzete, s nem értem meg, milyen nehéz volt Hitlerrel tárgyalni”. Este tíz órakor a két boldogtalan csehet a brit miniszterelnök hű tanácsadója, Sir Horace Wilson elé kísérték. Chamberlain nevében Wilson ismertette velük az egyezmény főbb pontjait, majd átadta nekik a Szudéta-vidéknek a csehek által haladéktalanul kiürítendő területeit ábrázoló térképet. Amikor a két küldött tiltakozni kezdett, a brit tisztségviselő a szavukba vágott. Kijelentette, hogy nincs további mondanivalója a számukra, s azonnal el is hagyta a szobát. A csehek tovább tiltakoztak a velük maradó Ashton-Gwatkinnak, de hasztalanul. – Ha nem fogadják el, akkor teljesen egyedül kell majd elintézniük a dolgukat Németországgal – figyelmeztette őket a szintén távozni készülő angol. – Lehet, hogy a franciák majd tapintatosabban mondják el önöknek ugyanezt, de higgyék el nekem, hogy ők is a mi véleményünkön vannak. Érdektelenek a dologban. Ez volt az igazság, ha bizonyára szörnyen hangzott is a két cseh küldött számára. A szeptember 30-ra virradó éjjel134 nem sokkal 1 óra után Hitler, Chamberlain, Mussolini és 134 Az egyezményt szeptember 29-re datálták, de ténylegesen csak szeptember 30-án, a kora hajnali órákban írták alá. Előírta, hogy „a túlnyomóan német területek” német megszállását a német csapatoknak négy fázisban kell végrehajtaniuk október 1. és október 7. között. A maradék területet a „nemzetközi bizottság” által történő kijelölés után „október 10-ig” foglalják el. A bizottságot a négy nagyhatalom és Csehszlovákia képviselői alkotják. Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország megegyezett abban, hogy „a terület kiürítése minden létező létesítmény épen hagyásával október 10-ig fejeződjék be, és a csehszlovák kormány lesz a felelős a mondott létesítményekben okozott mindenfajta kár nélkül végrehajtott kiürítésért”.

Daladier ebben a sorrendben bigy-gyesztette aláírását a müncheni egyezményre, amely szentesítette a német hadsereg csehszlovákiai bevonulásának megkezdését október l-jén, tehát azon a napon, amikorra a Führer mindig is ígérte, hogy bevonul, s a Szudéta-vidék elfoglalásának befejezését október 10-ig. Hitler megkapta azt, amit Godesbergben megtagadtak tőle. Most már csak az a fájdalmas – legalábbis az áldozatok számára fájdalmas – dolog maradt hátra, hogy tájékoztassák a cseheket, mit és mikorra kell átadniuk. A ceremóniának ez a része nem érdekelte Hitlert és Mussolinit, akik visszavonultak, és ráhagyták a feladatot Csehszlovákia szövetségese, Franciaország, valamint Nagy-Britannia képviselőire. Masarik élénken írta le a jelenetet a cseh külügyminisztérium számára készített jelentésében: Éjjel 1 óra 30 perckor bevittek bennünket abba a terembe, ahol addig a konferenciát tartották. Jelen volt Chamberlain úr, Daladier úr, Sir Horace Wilson, Léger úr [a francia külügyminisztérium magas rangú tisztviselője], Ashton-Gwatkin úr, dr. Mastny és én. Az atmoszféra nyomasztó volt; ítélethirdetés következik. Úgy tűnt, hogy a láthatóan ideges franciák meg akarják őrizni a bíróság előtt Franciaország presztízsét. Mr. Chamberlain hosszú bevezető beszédben szólt az egyezményről, és átadta annak szövegét dr. Mastnynak ... A csehek több kérdést is feltettek, ám Mr. Chamberlain folyamatosan ásítozott, és cseppet sem próbálta leplezni az ásítást. Megkérdeztem Daladier és Léger urakat, kívánják-e, hogy kormányunk az egyezményre vonatkozó nyilatkozatot tegyen, vagy válaszoljon. Daladier úr észrevehetően ideges volt. Léger úr azt felelte, hogy a négy államférfinak kevés az ideje. Sietve és felszínes könnyedséggel hozzátette, hogy semmiféle választ nem kívánnak tőlünk, ők elfogadottnak tekintik a tervet, kormányunknak még aznap, legkésőbb délután 3 óráig Berlinbe, a bizottság ülésére kell küldenie képviselőjét, s végül a kiküldendő cseh tisztnek szombatra Berlinben kell lennie, hogy tisztázzák vele az első zóna kiürítésének részleteit. Azt mondta, hogy az egész világ számára veszélyessé kezd válni a légkör. Felettébb szigorúan beszélt hozzánk. Egy francia ...! Mr. Chamberlain nem leplezte fáradtságát. Átadtak nekünk egy második, kissé javított térképet. Ezzel végeztek is velünk: távozhattunk.86 Erről a végzetes éjszakáról emlékezetemben maradt a győzelem csillogása a Führerhaus széles lépcsőjén peckesen levonuló Hitler szemében, a különleges milicista egyenruhájában páváskodó Mussolini beképzeltsége, a Regina Palace szállóba visszatérő Chamberlain ásításai és kellemesen álmos hangulata. Daladier viszont teljesen legyőzött, összetört ember benyomását keltette [írtam a naplómba aznap éjjel]. Átjött a Reginába, hogy elbúcsúzzon Chamberlaintől ... Valaki megkérdezte, vagy inkább nekikészült, hogy megkérdezze: – Monsieur le Président, elégedett az egyezménnyel? – Daladier megfordult, mintha mondani akarna valamit, de túlságosan fáradt és levert volt, a szavak nem jöttek az ajkára, és csendben kibotorkált az ajtón.87 Chamberlain még nem fejezte be a világ békéjéről Hitlerrel folytatott tárgyalásait. Szeptember 30-án kora reggel, néhány órás alvás után felfrissülve és az előző napi jól végzett munka örömével kereste fel müncheni lakásán a Führert, hogy tovább tárgyaljon vele Európa állapotáról, és kicsikarjon belőle egy kis engedményt, amelyről nyilván úgy vélte, hogy javítani fog az ő otthoni politikai helyzetén. A tolmácsként közreműködő dr. Schmidt, a váratlan találkozó egyetlen tanúja szerint Hitler sápadt és kedvetlen volt. Szórakozottan hallgatta, amint a bőbeszédű brit kormányfő kifejti: A „nemzetközi bizottság” ezen kívül „legkésőbb november végéig” népszavazásokat fog rendezni azokban a régiókban, amelyek etnográfiai karaktere kétséges, és azután határozza meg véglegesen az új határokat. Az egyezményhez fűzött mellékletben Nagy-Britannia és Franciaország kinyilatkoztatta, hogy „kiállnak ... a csehszlovák állam új határaira vonatkozó, provokálatlan agresszióval szembeni nemzetközi garanciára tett ajánlatuk mellett. A lengyel és magyar kisebbségek kérdésének ... rendezése után Németország és Olaszország a maguk részéről garanciát fognak adni Csehszlovákiának.”85 A népszavazásra tett ígéretet soha nem tartották meg. Sem Németország, sem Olaszország soha nem adott agresszió elleni garanciát Csehszlovákiának, még a lengyel és magyar kisebbségek ügyének rendezése után sem, Nagy-Britannia és Franciaország pedig, amint kisvártatva látni fogjuk, nem tett eleget a garanciában vállalt kötelezettségének.

bízik abban, hogy a német kormány nagylelkűen áll majd hozzá a müncheni egyezmény megvalósításához, s újonnan reméli, hogy a csehek nem lesznek „olyan megfontolatlanok, hogy nehézségeket támasszanak”, ám ha mégis támasztanának, Hitler nem fogja Prágát bombázni, mert „annak rettenetes következményei lennének a civil lakosságra”. Ez csak a kezdete volt annak a terjengős és összefüggéstelen értekezésnek, amiről el sem hihetnénk, hogy egy angol miniszterelnök adta elő (még ha ez a miniszterelnök az előző éjjel oly alávaló módon kapitulált is a német diktátor előtt), ha nem dr. Schmidt örökítette volna meg a fejtegetéseit egy hivatalos külügyminisztériumi emlékeztetőben. A zsákmányolt okiratot olvasva még ma is nehéznek tűnik elhinni. Ám a brit vezető nyitó megjegyzései csak az elkövetkezők előjátékát jelentették. A morózus német diktátor számára bizonyára végeérhetetlennek tűnő bevezetést követően, amely során Chamberlain további együttműködést javasolt a spanyol polgárháború lezárásában (ahol már nyerőfélben voltak a Franco oldalán beavatkozó német és olasz „önkéntesek”), a leszerelés, a világgazdaság prosperálása, az európai politikai béke, sőt még az orosz probléma megoldásának az előrevitelében is, a miniszterelnök végül előhúzott a zsebéből egy papírlapot: korábban felírt rá valamit, s most azt reméli, hogy mindketten aláírják, és azonnal nyilvánosságra hozzák. A szöveg így szólt: Mi, a német vezér és kancellár, valamint a brit miniszterelnök ma újabb találkozót tartottunk, és egyetértésben ismerjük el azt, hogy az angol-német kapcsolatok kérdése elsőrendű fontossággal bír a két ország és Európa számára. A tegnap este aláírt egyezményt és az angol-német haditengerészeti egyezményt egyaránt úgy tekintjük, mint népeink ama vágyának szimbólumát, hogy soha többé ne kelljen háborút viselniük egymás ellen. Elhatározott szándékunk, hogy az országainkat érintő minden egyéb kérdésben a tárgyalás eszközét fogjuk alkalmazni, s elszántan folytatjuk arra irányuló erőfeszítéseinket, hogy megszüntessük a nézetkülönbségek lehetséges forrásait, ily módon járulva hozzá az európai béke biztosításához. Hitler elolvasta a nyilatkozatot, és gyorsan aláírta; dr. Schmidt hivatalos jelentése szerint Chamberlain igen elégedett volt. A tolmácsnak az volt a benyomása, hogy a Führer „bizonyos vonakodással” egyezett bele az aláírásba, „pusztán azért, hogy örömet okozzon Chamberlainnek”, aki „melegen megköszönte a Führernek ... és aláhúzta a nagy lélektani hatást, amelyet ettől a dokumentumtól remél”. A becsapott brit miniszterelnök nem tudta azt, amit a titkos német és olasz dokumentumok csak jóval később tárnak fel majd: Hitler és Mussolini éppen ezen a müncheni konferencián egyezett meg abban, hogy idővel „egymás oldalán” kell majd harcolniuk Nagy-Britannia ellen. Amint rövidesen látni fogjuk, Chamberlain ezen kívül is sok mindent nem sejtett még abból, ami ott forrt már Hitler sötét agyában.88 Chamberlain úgy tért vissza Londonba, mint Daladier Párizsba: diadalmenetben. Kezében azt a nyilatkozatot lobogtatva, amelyet most írt alá Hitlerrel, az örömittas miniszterelnök kiállt a Downing Street 10. egyik emeleti ablakába az utcára befurakodó tömeg elé, s élvezettel hallgatta a „Jó öreg Neville!” kiáltásokat. A tömeg boldogan elénekelte a „For He's A Jolly Good Fellow” kezdetű köszöntőt, majd Chamberlain néhány szót szólt hozzájuk. – Kedves barátaim – mondta –, történelmünkben ez a második alkalom, hogy Németországból tisztességes béke jött a Downing Streetre.135 Hiszem, hogy ez békét jelent! A The Times kijelentette, hogy „a csatatérről győztesen megtérő egyetlen hadvezér sem hozott ilyen szép babérokat”. Spontán mozgalom indult, hogy létesítsenek Chamberlain tiszteletére egy „nemzeti hálaadó alapot”, amit a miniszterelnök nyájasan elhárított. Csak Duff Cooper haditengerészeti miniszter mondott le a kabinet tagjai közül, s amikor a rá következő alsóházi vitában Winston Churchill, aki még mindig magányos farkas volt, hozzákezdett a 135

Disraeli hazatérésére céloz az 1878-as berlini kongresszusról.

híressé vált beszédéhez („Teljes, abszolút vereséget szenvedtünk ...”), e szavak után, mint később feljegyezte, szünetet kellett tartania, amíg el nem csitult a megjegyzése nyomán kitörő tiltakozás vihara. Prágában természetesen egészen más hangulat uralkodott. Reggel 6 óra 20 perckor a német ügyvivő kirángatta ágyából dr. Krofta csehszlovák külügyminisztert, s átadta neki a müncheni egyezmény szövegét azzal a kéréssel, hogy Csehszlovákia délután 5 órára küldje Berlinbe két képviselőjét az egyezmény végrehajtását felügyelő „nemzetközi bizottság” első ülésére. Benes elnök számára, aki egész délelőtt a Hradzsin palotában tárgyalt a politikai és katonai vezetőkkel, a megadáson kívül nem volt más alternatíva. Nagy-Britannia és Franciaország nemcsak magára hagyták országát, hanem mostantól még támogatni is fogják Hitlert a fegyveres erő használatában, ha ő itt elutasítja a müncheni feltételeket. Tíz perccel déli egy óra előtt Csehszlovákia a hivatalos nyilatkozat szavaival élve „a világ nyilvánossága előtt tiltakozva” megadta magát. „Elhagytak bennünket! Magunkra maradtunk!” panaszkodott keserűen az új miniszterelnök, Sirovy tábornok délután ötkor a cseh néphez intézett rádióbeszédében. Nagy-Britannia és Franciaország az utolsó percig nyomást gyakorolt az általuk elcsábított és elárult országra. A nap folyamán a brit, a francia és az olasz követ is felkereste dr. Kroftát annak érdekében, nehogy a csehek fellázadjanak az utolsó percben a megadás ellen. Dr. Hencke német ügyvivő a Berlinbe küldött jelentésében leírta a jelenetet: A francia követ által megkísérelt vigasztaló szavakat a külügyminiszter a következő megjegyzéssel szakította félbe: – Belekényszerítettek bennünket ebbe a helyzetbe; most mindennek vége; ma mi vagyunk soron, holnap mások következnek majd. – A brit követnek nagy nehezen sikerült elmondania azt, hogy Chamberlain megtett minden tőle telhetőt; ugyanazt a választ kapta, mint a francia követ. A külügyminiszter teljesen megtört ember volt, s egyetlen kívánságát közölte: azt, hogy a három követ gyorsan hagyja el a helyiséget.89

Benes elnök Berlin követelésére október 5-én lemondott, s amikor kiderült, hogy élete is veszélyben van, Angliába menekült. Posztját ideiglenesen Sirovy tábornok töltötte be. November 30-án a nemzetgyűlés a Legfelsőbb Bíróság főbíráját, a jószándékú, ám gyenge és szenilis hatvanhatéves dr. Emil Háchát választotta a hivatalosan immár kötőjellel írandó maradék Cseh-Szlovákia elnökévé. Az úgynevezett „nemzetközi bizottság” most nekilátott, hogy átadja a németeknek mindazt, amit Chamberlain és Daladier Münchenben elmulasztott odaadni nekik. Ε sietve kialakított testület a berlini olasz, brit és francia nagykövetből, valamint a cseh követből, és a német külügyminisztérium államtitkárából, von Weizsäcker báróból állt. Minden egyes vitatott területmorzsát a németek javára ítélt, nem egyszer Hitler és az OKW fegyveres erővel való fenyegetése után. Október 13-án végül a bizottság megszavazta, hogy a müncheni egyezmény által a vitás területeken előírt népszavazást ne tartsák meg. Nem volt rá szükség. A tehetetlen nemzet elleni katonai akcióval való fenyegetőzést követően a lengyelek és a magyarok dögkeselyűként röppentek rá Csehszlovákiára, hogy területdarabokat szakíthassanak le róla. Könyvünknek a következő tizenkét hónapról szóló beszámolójában az egyik majdani főszereplő, Józef Beck külügyminiszter ismételt sürgetésére Lengyelország körülbelül 650 négyzetmérföld területet szerzett Teschen körül, amelynek 228 000 főnyi lakossága közül 133 000 volt lengyel. A november 2-án Ribbentrop és Ciano által Magyarország számára kiporciózott terület nagyobb volt: 7 500 négyzetmérföld, amelyen félmillió magyar és 272 000 szlovák élt. A megcsonkított és védtelenné vált országot ráadásul arra kényszerítette Berlin, hogy egy nyilvánvalóan fasiszta tendenciát mutató németbarát kormányt ültessen hivatalba. Világos volt, hogy mostantól a csehszlovák nemzet léte ki van szolgáltatva a Harmadik Birodalom vezérének.

MÜNCHEN KÖVETKEZMÉNYEI A müncheni egyezmény előírásai értelmében Hitler lényegében azt kapta meg, amit Godesbergben követelt, és a fenyegetőzése alatt meghajló „nemzetközi bizottság” még annál is jóval többet juttatott neki. Az 1938. november 20-i végső rendezés szerint Csehszlovákia 11 000 négyzetmérföldnyi területet volt kénytelen átengedni Németországnak 2 800 000 szudétanémet és 800 000 cseh lakossal. Ezen a területen helyezkedett el az óriási cseh erődítményrendszer, amely talán a franciaországi Maginot-vonal kivételével a legfélelmetesebb védővonal volt egész Európában. Ez azonban nem volt minden. Csehszlovákia teljes vasúti, közúti, telefon és távírórendszere szétszakadt. A német számadatok szerint a megcsonkított ország elveszítette szénkészletének 60, barnaszénkészletének 80, vegyianyagkészletének 86, cementkészletének 80, textilkészletének 80, vas és acélkészleteinek 70, villamos energiájának 70 és erdőinek 40 százalékát. Egyik napról a másikra szétszakadt és tönkrement egy szépen gyarapodó ipari ország. Nem csoda, hogy München éjszakáján Jodl örömmel írhatta naplójába a következőket: Aláírták a müncheni paktumot. Csehszlovákia mint hatalom kiesett... A Führer géniusza és elszántsága, hogy még egy világháború elől sem hátrál meg, ismét erőszakmentes győzelmet biztosított. Tovább él a remény, hogy a hitetlenek, a gyengék és a kételkedők megtértek, és így is maradnak.90

Sok kételkedő megtért, és kétségbeesett az a kevés, aki nem. A tábornokok: Beck, Halder, Witzleben, valamint civil tanácsadóik ismét tévedtek. Hitler megkapta, amit akart, újabb nagy hódítást könyvelhetett el egyetlen puskalövés nélkül. Presztízse még magasabbra hágott. Aki hozzám hasonlóan Németországban tartózkodott a München utáni napokban, élete végéig nem felejtheti el a német nép boldogságát. Megkönnyebbültek, hogy elkerülték a háborút; keblük dagadt a Hitler által nemcsak Csehszlovákia, hanem Nagy-Britannia és Franciaország felett is aratott vértelen győzelem örömteli büszkeségétől. Magyarázgatták a külföldieknek, hogy Hitler hat röpke hónap alatt meghódította Ausztriát és a Szudéta-vidéket, tízmillió polgárt csatolt a Harmadik Birodalomhoz, valamint egy nagy kiterjedésű, stratégiai fontosságú területet, amely megnyitotta az utat a Délkelet-Európa feletti német uralom irányába. És mindez egyetlen német életébe sem került! A német történelemben ritkán előforduló géniuszával nemcsak a középeurópai kis hatalmak gyengeségeit sejtette meg, hanem a két legfőbb nyugati demokráciáét, Angliáét és Franciaországét is, és a maga akaratához hajlította őket! Feltalálta és elképesztő sikerrel alkalmazta a politikai hadviselés új stratégiáját és technikáját, ami szükségtelenné tette a tényleges háborúzást. Ez a mélyről jött ember alig négy és fél esztendő alatt repítette fel a lefegyverzett, kaotikus állapotban lévő, kis híján tönkrement Németországot, a leggyengébb európai nagyhatalmat abba a pozícióba, amiben immár őt tekintették az Óvilág leghatalmasabb nemzetének, amelytől az összes többi fél, még Anglia és Franciaország is! Ε lélegzetelállító emelkedés egyetlen lépcsőfokán sem merészelték a győztes versailles-i hatalmak megkísérelni, hogy megállítsák, még akkor sem, amikor hatalmukban lett volna. Sőt a legnagyobb hódításnak számító müncheni konferencián Nagy-Britannia és Franciaország a kezüket-lábukat törve igyekeztek támogatni! Hitlert bizonyára az késztette a legnagyobb csodálkozásra – Beck tábornokot, Hassellt és az ellenállók kis csoportjának többi tagját legalábbis biztosan ez döbbentette meg a leginkább –, hogy a brit és a francia kormányt irányító férfiak („a férgecskék”, ahogy Hitler zárt körben megvetően emlegette őket München után) egyike sem ismerte fel, milyen következményekkel jár, hogy nem képesek semmilyen erővel reagálni a náci vezér egymás után következő agresszív lépéseire. Angliában volt az egyetlen ember, Winston Churchill, aki a jelek szerint értette, miről van szó. München következményeit senki nem fejtette ki tömörebben annál, ahogyan ő fogalmazta

meg az október 5-én az alsóházban elmondott beszédében: Teljes, abszolút vereséget szenvedtünk ... Óriási katasztrófa közepén állunk. Megnyílt a Dunán lefelé vezető út... a Fekete-tengerhez vezető út... Közép-Európa és a Duna-völgy minden országa, egyik a másik után, a Berlinből kisugárzó ... náci politika óriási hálójába kerül... És ne gondolják, hogy ez a vége! Ez csak a kezdet!

Churchill azonban nem volt a kormány tagja, s szavaira nem figyeltek oda. Szükséges volt-e az angol-francia kapituláció Münchenben? Nem csak blöffölt Adolf Hitler? Mint azt ma már tudjuk, paradox módon mindkét kérdésre nemmel válaszolhatunk. A Hitler környezetében lévő összes olyan tábornok, aki túlélte a háborút, egybehangzóan állítja, hogy ha nem lett volna München, Hitler október l-jén megtámadta volna Csehszlovákiát, s feltételezik, hogy bármennyire habozott volna kezdetben London, Párizs és Moszkva, végül Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország is bekapcsolódott volna a háborúba. És történetünk e pontján roppant fontos, hogy a német tábornokok abban is kivétel nélkül egyetértenek, hogy Németország azt a háborút igen gyorsan elveszítette volna. Chamberlain és Daladier akkor nagy többségben lévő támogatóinak azt az érvét, hogy München nemcsak a háborútól mentette meg a Nyugatot, hanem a háborús vereségtől is, mellesleg pedig megmentette Londont és Párizst attól, hogy a Luftwaffe gyilkos bombázásai leradírozzák őket a földről, legalábbis az utolsó két pontban hatásosan cáfolták meg a hivatalból legilletékesebbek: a német tábornokok, kiváltképpen pedig azok a tábornokok, akik a legközelebb álltak Hitlerhez, és kezdettől mindvégig a legfanatikusabb hűséggel szolgálták. Az utóbbiak első számú képviselője Keitel tábornok volt, az OKW főnöke, Hitler talpnyalója, aki állandóan a Führer mellett tartózkodott. Amikor a nürnbergi per során tett vallomásakor megkérdezték tőle, hogyan reagáltak Münchenre a német tábornokok, Keitel így felelt: Rendkívül boldogok voltunk, hogy nem került sor hadműveletekre, mert... mindig is az volt a véleményünk, hogy nem rendelkezünk a Csehszlovákia határerődítményei elleni támadás céljaira kielégítő eszközökkel. Pusztán katonai szempontból nem voltak meg az eszközeink egy olyan támadáshoz, amely a határerődítmények áttörésével járt volna.91

A nyugati szövetségesek katonai szakértői mindig is azt feltételezték, hogy a német hadsereg késként hatolt volna át Csehszlovákián. Keitelnek az e feltételezést cáfoló vallomásához tegyük hozzá von Manstein vezértábornagyét, aki az egyik legragyogóbb német hadvezérré vált. Amikor Nürnbergben tanúvallomást tett (mert Keitellel és Jodllal ellentétben őt nem fenyegette a bitó) a Münchennel kapcsolatos német álláspontról, ezt magyarázta: Ha háború tört volna ki, sem a nyugati határunkat, sem a lengyel határunkat nem tudtuk volna hatékonyan védeni, és semmiféle kétség nincs azzal kapcsolatban, hogy amennyiben Csehszlovákia védekezett volna, fennakadtunk volna az erődítményein, mert nem voltak eszközeink azok áttöréséhez. 92 136

Jodl, az OKW „esze” így fogalmazott, amikor a saját védelmében tett Nürnbergben vallomást: Öt harckész hadosztállyal és hét tartalékhadosztállyal a nyugati erődítményeinkben, amik nem voltak egyebek egyetlen óriási építkezésnél, ki volt zárva, hogy száz francia hadosztállyal szemben kitarthattunk volna. Katonailag lehetetlenség!93 136

Még Hitler is meggyőződhetett erről (legalábbis részben), miután megvizsgálta a cseh erődök vonalát. Később a következőket mondta dr. Carl Bruckhardtnak, a Népszövetség danzigi főbiztosának: – Amikor München után olyan helyzetbe kerültünk, hogy belülről vizsgálhattuk meg a csehszlovák katonai erőt, igen felkavart, amit tapasztaltunk; komoly veszélybe kerülhettünk volna. Félelmetes volt a cseh tábornokok által készített terv! Most már értem, miért unszoltak önmérsékletre a tábornokaim. (Pertinax, The Grave Diggers of France, p. 5.)

Ha Hitler hadserege nem rendelkezett a cseh erődítmények áttöréséhez szükséges eszközökkel, ahogyan a fent nyilatkozó tábornokok is elismerik, és ha Németország Franciaország hatalmas erejével szemben nyugaton „katonailag lehetetlen” helyzetben volt, továbbá mivel olyan súlyos széthúzás létezett a tábornoki karon belül, hogy a hadsereg vezérkarának feje hajlandó lett volna Hitlert is megdönteni, hogy elkerüljön egy reménytelen háborút – nos, akkor miért nem tudta mindezt a brit és a francia vezérkar? Vagy tudták? De ha tudták, hogyan lehetett Nagy-Britannia és Franciaország kormányfőjét rákényszeríteni arra, hogy országa létérdekéből oly sokat feláldozzon Münchenben? Az efféle kérdésekre lehetséges válaszok keresésekor szembetalálkozunk a müncheni idők egyik rejtélyével, amelyet azóta sem tisztáztak még. Még a katonai dolgokban roppant alapos Churchill is alig említi a dolgot terjedelmes emlékirataiban. Hihetetlen, hogy sem a brit és a francia vezérkar, sem a brit és a francia kormány ne tudott volna arról, hogy a német hadsereg vezérkara ellenzi az európai méretű háborút. Amint korábban említettük, az összeesküvők augusztusban és szeptemberben legalább négy csatornán értesítették az angolokat erről a tényről, s amint tudjuk, maga Chamberlain is tudomást szerzett az ügyről. Szeptember elejére London és Párizs bizonyára értesült már Beck tábornok lemondásáról és arról, milyen nyilvánvaló hatást gyakorolt a német hadseregre legkiválóbb és legtehetségesebb vezetőjének lázadása. * MÜNCHEN FELÉ 261 Berlinben ebben az időben általánosan elismerték, hogy a brit és a francia katonai felderítés meglehetősen jó. Rendkívül nehéz elhinni azt, hogy a londoni és párizsi katonai vezetők ne tudtak volna a német hadsereg és légierő nyilvánvaló gyengeségeiről, s arról, hogy a németek képtelenek két fronton háborúzni egyszerre. Milyen kétségei lehettek a francia vezérkar főnökének, Gamelin tábornoknak – leszámítva a vele született monumentális óvatosságot – azzal kapcsolatban, hogy közel száz hadosztályával legázolhatja nyugaton a németek öt reguláris és hét tartalékhadosztályát, majd könnyen, gyorsan és mélyen behatolhat Németországba? Egészében véve Gamelin, mint később előadta,94 kevéssé kételkedett. Szeptember 12-én, azon a napon, amikor Hitler a nürnbergi pártnapok zárónapján mennydörögte Csehszlovákia címére küldött fenyegetéseit, a francia generalisszimusz arról biztosította Daíadier miniszterelnököt, hogy ha háború lesz, akkor „a demokratikus nemzetek fogják diktálni a békét”. Azt mondja, hogy szóbeli beszámolóját egy levéllel is kiegészítette, amelyben megindokolta optimizmusát. Szeptember 26-án, a cseh válság Godesberget követő csúcspontján a francia kormány vezetőit Londonba elkísérő Gamelin Chamberlain előtt is megismételte nyilatkozatát, és megpróbálta kiegészíteni a katonai helyzet elemzésével is, amellyel nemcsak a brit, de az ingadozó francia miniszterelnököt is fel akarta bátorítani. Kísérlete a jelek szerint nem sikerült. Végezetül közvetlenül azelőtt, hogy Daíadier Münchenbe repült, Gamelin felvázolta neki a Szudéta-vidéki területi engedményeknek azt a határát, amely még nem fenyegeti Franciaország biztonságát. Nem szabad Németországnak adni a csehek fö erődítményét, a fö vasútvonalakat, egyes stratégiai fontosságú szárnyvonalakat, és a főbb hadiipari létesítményeket! Mindenek felett pedig, folytatta, nem szabad megengedni, hogy a németek levághassák a Morva-kaput. Jó tanácsok voltak ezek arra az esetre, ha Franciaország kezdeni akart volna valamit Csehszlovákiával egy Németország ellen vívott háborúban – ám, amint láttuk, Daíadier nem az az ember volt, aki megfogadja az ilyen tanácsokat. München idején sokan beszélték, hogy Chamberlain kapitulációjának egyik oka az attól való félelme volt, hogy Londont elpusztítják a német bombázások, s a felől sem lehet kétség, hogy a franciákat is idegesítette az a kilátás, hogy szép fővárosukat lerombolhatják a levegőből. De

annak alapján, amit a Luftwaffe akkori erejéről tudunk, a londoniak, a párizsiak és a két miniszterelnök aggodalma alaptalan volt. A hadsereghez hasonlóan a német légierőt is Csehszlovákia ellen koncentrálták, s ezért – megint csak a hadsereghez hasonlóan – képtelen lett volna komoly támadásra nyugaton. Még ha el is tudtak volna különíteni néhány bombázót London és Párizs támadására, erősen kétséges, hogy azok a gépek elértek volna-e céljuk fölé. Akármilyen gyenge is lehetett az angol és a francia vadászvédelem, a németek akkor sem adhattak volna vadászkíséretet a bombázógépeik mellé, még ha lettek is volna fölös gépeik e célra: a vadászgépek bázisai túl messze voltak. Azzal is érveltek egyesek – a leghatározottabban Francois-Poncet és Henderson, a két nagykövet –, hogy München majdnem egy évet biztosított a két nyugati demokráciának arra, hogy utolérjék a német újra-fegyverkezést. A tények meghazudtolják az ilyen érvelést. A nyugati szövetségesek minden komoly hadtörténésze egyetért Churchillel, aki így ír: „Az az egy évnyi »lélegzetvétel«, amihez München »juttatta« őket, Hitler Németországához képest sokkal rosszabb helyzetbe hozta Nagy-Britanniát és Franciaországot, mint a müncheni válság idején voltak.”95 Amint látni fogjuk, az egy évvel későbbi német katonai számítások ezt igazolni fogják, a rákövetkező események pedig szemernyi kétséget sem hagynak a fenti megállapítás igaz volta felől. A jelenből visszatekintve, és a titkos német dokumentumokból, valamint maguknak a németeknek a háború után tett vallomásaiból szerzett tudásunkkal ma már összefoglalhatjuk Münchent úgy, ahogyan akkor lehetetlen lett volna: Németország nem volt abban a helyzetben, hogy 1938. október l-jén háborút indíthasson Csehszlovákia, valamint Franciaország és Nagy-Britannia ellen, hogy Oroszországot ne is említsük. Ha háborút kezdett volna, gyorsan és könnyen legyőzték volna, s azzal vége is lett volna Hitlernek és a Harmadik Birodalomnak. Ha a német hadsereg közbelépése az utolsó pillanatban megakadályozta volna az európai méretű háborút, Halder és Witzleben, valamint társaik megdönthették volna Hitlert azzal, hogy tervüket végrehajtva letartóztatják, mihelyt kiadja a végső parancsot a Csehszlovákia elleni támadás megindítására. Nyilvános kérkedésével, hogy október l-ig „mindenképpen” bevonul a Szudéta-vidékre, Hitler hatalmas kockázatot vállalt. Abban a „tarthatatlan helyzetben” volt, amelyet Beck tábornok előre látott. Ha a sok kategorikus fenyegetőzést és deklarációt követően megpróbált volna meghátrálni a kockázat elől, aligha húzhatta volna soká, mert a diktatúráknak már csak ilyen a természete, s az ő diktatúrájáé meg különösen ilyen volt. Rendkívül nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen dolog lett volna visszakoznia, s ha megpróbálta volna, az Európa szemében, a saját népe között és mindenek előtt a tábornokaival szemben elszenvedett presztízsvesztesége nagy valószínűséggel végzetes lett volna. Chamberlain makacs, fanatikus ragaszkodása a „Mindent megadni Hitlernek!” politikájához, a Berchtesgadenbe és Godesbergbe tett útjai, végül pedig végzetes müncheni utazása megmentette a mindent hazardírozó Hitlert, sőt meg is erősítette a helyzetét Európában, Németországban és a német hadsereg szemében, méghozzá akkora mértékben, hogy a Führer erősebbé vált, mint azt néhány héttel azelőtt akár csak elképzelni is lehetett volna. Megerősödött ezen kívül a Harmadik Birodalom helyzete is a nyugati demokráciákkal és a Szovjetunióval szemben. Franciaország számára München katasztrófát jelentett, s érthetetlen, hogy ezt Párizsban miért nem fogták fel teljes mértékben. Franciaország európai katonai helyzete végletesen meggyengült. Mivel hadserege soha nem rúghatott sokkal többre egy totálisan mozgósított és Franciaország lélekszámának a kétszeresével rendelkező német birodalom hadseregének a felénél, valamint mivel fegyvergyártási kapacitása is kisebb volt, Franciaország fáradságos munkával építette ki szövetségi rendszerét a Németország és Olaszország oldalában elhelyezkedő kisebb kelet-európai hatalmakkal: Csehszlovákiával, Lengyelországgal, Jugoszláviával és Romániával: ezek így együttesen egy nagyhataloménak megfelelő katonai

potenciállal rendelkeztek. A francia hadsereg számára pótolhatatlan veszteséget jelentett az, hogy most kiesett mellőle harmincöt jól képzett és jól felfegyverzett cseh hadosztály, amely a maga erős hegyi erődítményeiben elhelyezve egy magánál is nagyobb német haderőt tudott volna feltartani. Ám ez még nem volt minden! München után Franciaország megmaradt szövetségesei hogyan bízhattak meg már Franciaország írásban adott szavában? Mennyit ért immár a francia szövetség? Varsóban, Bukarestben és Belgrádban az volt a válasz, hogy nem sokat – és e fővárosokban elindult a versengés, hogy amíg még van idő, gyorsan a lehető legjobb megállapodást köthessék a náci hódítóval. Ha versengés nem is, de felbolydulás Moszkvában is volt. Noha a Szovjetunió katonailag egyaránt volt Csehszlovákia és Franciaország szövetségese, a francia kormány tiltakozás nélkül belement, hogy Németország és Nagy-Britannia kizárja Oroszországot a müncheni tárgyalásokból. Sztálin nem felejtette el ezt a fricskát, ami az eljövendő hónapokban igen sokba került a két nyugati demokrácia számára. Október 3-án, négy nappal München után a moszkvai német nagykövetség tanácsosa, Werner von Tippelskirch jelentést küldött Berlinbe Münchennek a szovjet politikára gyakorolt „következményeiről”. Úgy gondolta, hogy Sztálin „következtetéseket fog levonni”; biztos volt abban, hogy a Szovjetunió „újra fogja gondolni külpolitikáját”, kevésbé lesz barátságos szövetségesével, Franciaországgal szemben, és „pozitívabbá” válik Németország irányában. A német diplomata éppenséggel úgy gondolta, hogy „a jelen körülmények kedvező lehetőséget kínálnak egy új és szélesebb német gazdasági egyezményre a Szovjetunióval”.96 A titkos német levéltárakban ez az első említés arról, hogy ha halvány szellőcske formájában is, de változni kezdett a széljárás Berlin és Moszkva felett, ami egy évvel később nagy jelentőségű következményeket von majd maga után. Lenyűgöző győzelme és Csehszlovákia, valamint a nyugati demokráciák megalázása ellenére Hitler elégedetlen volt a Münchenben elért eredményeivel. – Az a fickó [Chamberlain] elrontotta a prágai bevonulásomat! – hallotta Schacht, amint Berlinbe visszatérőben SSkíséretének panaszkodik.97 Mert hát mindvégig ezt akarta, amint bizalmasan meg is vallotta tábornokainak azután, hogy az előző év november 5-én előadást tartott nekik céljairól. Amint akkor elmagyarázta nekik, Ausztria és Csehszlovákia meghódítása csupán az előjátéka a Lebensraum szerzésére irányuló nagy hadjáratnak keleten és a Franciaországgal való katonai leszámolásnak nyugaton. Szeptember 20-án elmondta a magyar miniszterelnöknek, hogy az a legjobb, „ha elpusztítjuk Csehszlovákiát”. Ez lesz „az egyetlen kielégítő megoldás”. Csak annak a „veszélyétől” félt, hogy a csehek esetleg minden követelését teljesítenék.137 Erre most eljött Münchenbe ez a Mr. Chamberlain, kezében a sokat emlegetett esernyőjével, és rákényszerítette a cseheket arra, hogy teljesítsék az ő összes követelését, ezzel pedig megfosztotta őt a katonai hódítástól! Az iratanyagból egyértelmű, hogy efféle gyötrő gondolatai voltak Hitlernek München után. – Már az első pillanattól világos volt a számomra, hogy nem elégedhetek meg a szudétanémet területtel! – vallotta meg később a tábornokainak. – Az csak részmegoldás volt!98 Néhány nappal München után a német diktátor hozzálátott a totális megoldás terveihez.

13. CSEHSZLOVÁKIA MEGSZŰNÉSE Tíz nap sem telt el még azóta, hogy aláírta a müncheni egyezményt, s még be sem fejeződött a Szudéta-vidék békés katonai megszállása, Adolf Hitler máris sürgős, szigorúan titkos üzenetet küldött Keitel tábornoknak, az OKW főnökének. 1. A jelenlegi helyzetben milyen erősítések szükségesek a cseh- és morvaországi cseh ellenállás 137

Lásd feljebb, 238. o.

megtöréséhez? 2. Mennyi idő szükséges az átcsoportosításhoz vagy új erők odairányításához? 3. Mennyi időre lesz szükség ugyanezen cél eléréséhez, ha a végrehajtás a szándékolt demobilizációs és hazatérési intézkedések után következik? 4. Mennyi időre lenne szükség az október 1-jei készültségi állapot eléréséhez?1

Október 11-én Keitel sürgős választáviratban adta meg a részletes válaszokat. Nem volna szükség sok időre és nagy erősítésre. A Szudéta-vidék körzetében ott van már huszonnégy hadosztály, közte három páncélos és négy motorizált. „Az OKW úgy hiszi, hogy a cseh ellenállás gyengesége jelenlegi jeleinek tükrében erősítések nélkül is megkezdhetők volnának a hadműveletek” – jelentette ki Keitel.2 Az emígyen megnyugtatott Hitler tíz nappal később beavatta gondolataiba a katonai vezetőket. SZIGORÚAN TITKOS ! Berlin, 1938. október 21. A fegyveres erők jövőbeni feladatait és az e feladatokból eredő háború viselésére történő előkészületeket egy későbbi direktívában fogom lefektetni. Amíg e direktíva érvénybe nem lép, a fegyveres erőknek a következő lehetőségekre kell mindenkor készen állniuk: 1. Németország határainak a biztosítására. 2. Csehszlovákia maradékának likvidálására. 3. A Memel-vidék elfoglalására.

Memelt, a körülbelül negyvenezer lakosú Balti-tengeri kikötővárost Versailles után Litvánia javára veszítette el Németország. Mivel Litvánia kisebb és gyengébb volt Ausztriánál és Csehszlovákiánál, a város elfoglalása nem jelentett problémát a Wehrmacht számára, s direktívájában Hitler pusztán megemlítette, hogy „annektálni” fogják. Ami Csehszlovákiát illeti: Fenn kell tartani annak a lehetőségét, hogy bármikor szétzúzhassuk Csehszlovákia maradékát, amennyiben politikája ellenségessé válna Németország irányában. A hadseregnek e lehetőségre való felkészülése jóval kisebb méretű lesz, mint a „Grünre” történő előkészületek voltak; mindazonáltal számottevően magasabb szintű készültséget kell garantálni, mivel a tervezett mozgósítási intézkedésektől eltekintettünk. Az e célra kijelölt egységek szervezetét, hadrendjét és készültségét békeidőben úgy kell egy meglepetésszerű támadáshoz rendezni, hogy magának Csehszlovákiának semmiféle lehetősége ne lehessen a szervezett ellenállásra. A cél: Csehország és Morvaország gyors elfoglalása, és Szlovákia elvágása.3 Szlovákiát természetesen politikai eszközökkel is el lehetett vágni, ami szükségtelenné tette a német katonák bevetését. Ε célból munkába állították a német külügyminisztériumot. Október első napjaiban Ribbentrop és emberei egyfolytában sürgették a magyarokat, hogy követeljék a maguk részét a szlovákiai zsákmányból. Ám amikor a mohó étvágyú Magyarország, amelynek aligha volt szüksége a német noszogatásra, arról kezdett beszélni, hogy teljes egészében magához veszi Szlovákiát, a Wilhelmstrasse megálljt parancsolt: más tervei voltak ezzel a területtel kapcsolatban. Közvetlenül München után a prágai kormány máris nagyfokú autonómiát nyújtott Szlovákiának. A német külügyminisztérium azt tanácsolta, hogy pillanatnyilag „tolerálják” a helyzetet. A jövőre vonatkozó német álláspontot azonban dr. Ernst Wörmann, a külügyminisztérium politikai osztályának igazgatója fogalmazta meg egy október 7-én kelt emlékeztetőben. „A független Szlovákia szervezetileg gyenge volna, s ennélfogva jobban szolgálná a keletre történő behatolás és letelepedés német szükségletét” – írta.4 A Harmadik Birodalom itt új fordulóponthoz érkezett. Hitler most került első ízben annak a határára, hogy nem németek lakta területet hódítson meg. Az utolsó hat hét során nyilvánosan és magánérintkezésben is arról biztosította Chamberlaint, hogy a Szudéta-vidék az utolsó

területi követelése Európában. És noha a brit miniszterelnök szinte érthetetlenül hiszékeny módon fogadta el Hitler szavát, nem volt egészen alaptalan az a hite, hogy a német diktátor meg fog állni, amikor már az övéi lesznek a korábban a birodalom határain kívül élő, de most azokon belülre kerülő németek. Nem azt mondta-e többször is a Führer, hogy nem akar cseheket a Harmadik Birodalomban? A Mein Kampfban és számos nyilvános beszédében nem ismételte-e el százszor, hogy Németországnak, ha erős akar lenni, fajilag tisztának kell lennie, ezért pedig nem fogadhat be idegen, főleg pedig szláv népeket? De bizony, ezt mind elmondta! Ám – és ezt talán elfelejtették Londonban – a Mein Kampf számos lapján azt is prédikálta, hogy Németország jövője abban rejlik, hogy Lebensraumot hódít magának keleten. Ezt a térséget pedig ezer éve szlávok lakták.

A „KRISTALLNACHT” 1938 őszén a náci Németország újabb fordulóponthoz érkezett. Ε fordulópont abban az időben következett be, amit pártkörökben később „a törött üveg hetének” neveztek. November 7-én egy Herschel Grynszpan nevű tizenhét esztendős német zsidó menekült lőfegyverrel halálosan megsebesítette a párizsi német nagykövetség harmadik titkárát, Ernst von Rathot. A fiú apja ott volt a röviddel azelőtt marhavagonokban Lengyelországba deportált tízezer zsidó között, ő pedig ezt és általában a németországi zsidóüldözést akarta megbosszulni, amikor azzal a szándékkal ment be a német nagykövetségre, hogy agyonlövi gróf Johannes von Welczeck nagykövetet. A fiatal harmadtitkárt küldték ki, hogy kérdezze meg tőle, mit akar, így őt lőtte le. Rath halála nem nélkülözte az iróniát: náciellenes magatartása miatt egy ideje már Gestapo-megfigyelés alatt állt; soha nem azonosult országa irányítóinak antiszemita aberrációival. A november 10-re virradó éjszakán, röviddel azután, hogy Hitler és Göring vezetésével a párt vezérei Münchenben befejezték a sörházi puccsról szóló éves megemlékezést, lezajlott a Harmadik Birodalomban addigi legsúlyosabb pogrom. Dr. Goebbels és az általa irányított német sajtó szerint az esemény a német népnek a párizsi gyilkosság hírére reagáló „spontán” demonstrációja volt. A háború után azonban olyan iratok kerültek napvilágra, amelyekből kiderült, milyen „spontán” volt az esemény.5 Ε dokumentumok a háború előtti náci korszak legárulkodóbb – és legborzalmasabb – titkos papírjai közé tartoznak. A fő pártbíró, Walther Buch őrnagy által készített titkos jelentés szerint november 9-én este dr. Goebbels utasításokat adott „spontán demonstrációk” éjszaka történő „megszervezésére és végrehajtására”. Az igazi szervező azonban Reinhard Heydrich volt, harmincnégy éves korára az SS Himmler után második számú vezetője, a biztonsági szolgálat (SD) és a Gestapo irányítója. Az este folyamán géptávírón kiadott utasításai a zsákmányolt német dokumentumok közt vannak. A november 10-re virradó éjjel 1 óra 20 perckor sürgős parancsot küldött géptávírón az államrendőrség és az SD minden helyi parancsnokságára és kapitányságára, hogy „a demonstrációk szervezésének megtárgyalása céljából” találkozzanak a párt és az SS helyi vezetőivel. a. Csak olyan intézkedéseket kell foganatosítani amelyek nem jelentenek veszélyt német életekre és tulajdonra. (Például a zsinagógák csak akkor gyújtandók fel, amikor nem fenyeget a tűz továbbterjedése.)138 b. A zsidó üzletek és magánlakások lerombolhatok, de nem fosztogathatok.... d.... 2. A lezajló demonstrációkat a rendőrség ne akadályozza ... 5. Annyi zsidót, elsősorban gazdag zsidót kell letartóztatni, amennyi elhelyezhető a meglévő börtönökben ... Letartóztatásukkor érintkezésbe kell lépni az illetékes koncentrációs táborokkal, a táborokban történő mihamarabbi elzárásuk érdekében.

A borzalom éjszakája köszöntött egész Németországra. Zsinagógák, zsidó otthonok és boltok 138

Zárójel az eredetiben.

égtek le, zsidó férfiakat, nőket, gyermekeket lőttek agyon vagy gyilkoltak meg másképpen, amint megpróbáltak megmenekülni a tűzhaláltól. Másnap, november 11-én Heydrich előzetes bizalmas jelentést készített Göring részére. Számadatokkal még nem igazolható a zsidó boltokban és házakban történt pusztítás mértéke ... a 815 lerombolt bolt és 171 felgyújtott vagy lerombolt lakóház csupán a töredékét jelzi a gyújtogatással okozott tényleges kárnak ... 119 zsinagógát gyújtottak fel, további 76-ot pedig teljesen leromboltak ... 20 000 zsidót tartóztattak le, 36 halálesetről érkezett jelentés, és a súlyos sebesültek száma is 36. A halottak és sebesültek mind zsidók.... Az aznap éjjel elkövetett zsidógyilkosságok végső számáról úgy vélekednek, hogy többszöröse az előzetes adatnak. Maga Heydrich egy nappal az előzetes jelentés után 7 500-ban adja meg a kifosztott zsidó üzletek számát. Néhány esetben nemi erőszak is történt, amelyet Buch őrnagy pártbírósága (a saját jelentéséből ítélve) súlyosabb bűnnek tekintett a gyilkosságnál, mivel az elkövetők megszegték a zsidók és nem zsidók nemi közösülését tiltó nürnbergi faji törvényeket. Az erőszaktevőket kizárták a pártból, és átadták a polgári bíróságoknak. Azok a párttagok, akik egyszerűen csak gyilkolták a zsidókat, „nem büntethetők”, érvelt Buch őrnagy, mivel csupán parancsot teljesítettek. Ε ponton teljesen nyílt volt az őrnagy. „Kivétel nélkül mindenki tudja, hogy a november 9-ihez hasonló politikai kampányokat a párt szervezte és irányította, akár elismerik, akár nem.”139 Rath párizsi meggyilkolásának eredményeként az ártatlan német zsidóknak nem csak gyilkosságot, gyúj-togatást és fosztogatást kellett elviselniük. Fizetniük kellett saját tulajdonuk elpusztulásáért is! A nekik járó biztosítási összegeket elkobozta az állam. Ezen kívül egymilliárd márka kollektív pénzbírságot kellett fizetniük „fertelmes bűneikért stb.”, ahogyan Göring fogalmazott. Ε további büntetések becslését egy tucat miniszter és magas rangú tisztségviselő november 12-én tartott groteszk értekezletén végezték el a korpulens marsall elnöklete alatt. Az ülésről fennmaradt a gyorsírásos jegyzőkönyv egy része. Számos német biztosítóvállalatra csőd várt, ha meg kellett térítenie a (ha volt is bennük zsidó üzlet, jobbára nem zsidó tulajdonú) kiégett épületekre és a kárt szenvedett javakra benyújtott kötvények alapján a kárt. Csupán a betört ablaküvegek kára ötmillió márkára rúg, emlékeztette Göringet egy bizonyos Herr Hilgard, akit azért hívtak be, hogy a biztosítótársaságok nevében szóljon a kérdéshez; és a legtöbb üvegpótlást importálni kell, valutáért, amiben Németország igen szűkölködött. – Ez így nem mehet tovább! – kiáltott fel Göring, aki egyéb funkciói mellett a német gazdaság ura is volt. – Ezt nem éljük túl! Lehetetlen! – Ezzel Heydrichhez fordult, és rákiabált: – Inkább ölt volna meg kétszáz zsidót, és ne pusztított volna el ennyi értéket!140 – Harmincöt halt meg! – védekezett Heydrich. A gyorsírásos jegyzőkönyv körülbelül tízezer szavas fennmaradt része arról tanúskodik, hogy nem az egész társalgás volt ilyen halálosan komoly. Göring és Goebbels sokat szórakozott, amikor arról vitatkoztak, milyen további méltatlanságoknak tegyék ki a zsidókat. A propagandaminiszter azt mondta, hogy a zsidókkal el kellene takaríttatni és planíroztatni a zsinagógák romjait; a telkek ezután parkolók lehetnek majd. Ragaszkodott hozzá, hogy a zsidókat zárják ki mindenhonnan: az iskolákból, a színházakból, a mozikból, az éttermekből, az üdülőhelyekről, a nyilvános strandokról, a parkokból, még a német erdőkből is. Azt javasolta, hogy legyenek különleges vasúti kocsik és fülkék a zsidók számára, de csak akkor foglalhassák el őket, amikor már minden árja leülhetett a vonaton. 139

Buch őrnagy jelentése autentikus képet nyújt a Harmadik Birodalom igazságszolgáltatásáról. A jelentés egyik része így szól: „A következő zsidóölési esetekben az eljárást felfüggesztették, vagy kisebb büntetést szabtak ki.” Ezután nagy számú ilyen „esetet” idéz, amelyben megadja a gyilkosok és áldozatok nevét is. „Frühling, August, párttag a Goldberg zsidó házaspár agyonlövéséért, és Sinasohn zsidó agyonlövéséért ... Behring, Willi és Heike, Josef párttagok Rosenbaum zsidó és Zwienicki zsidónő agyonlövéséért... Schmidt, Heinrich és Meckler, Ernst párttagok Ilsoffer zsidó vízbefojtásáért...” stb. 140 Amikor Nürnbergben a keresztkérdések alkalmával Jackson bíró megkérdezte tőle, hogy valóban ezt mondta-e, Göring így felelt: – Igen, ez elhangzott egy türelmetlen és izgatott pillanatban ... Nem komolyan gondoltam.6

– No, és ha a vonat zsúfolt, majd kirúgjuk a zsidót, és egész úton ott ülhet egyedül a toaletten! – nevetett Göring. Amikor Goebbels komolyan azt követelte, hogy a zsidóknak tiltsák meg a belépést az erdőkbe, Göring így felelt: – Majd odaadjuk a zsidóknak az erdő egy részét, és gondoskodunk róla, hogy különböző olyan állatok, amelyek piszkosul hasonlítanak a zsidókra – például a jávorszarvasnak pont olyan görbe az orra, mint az övék –, szintén oda kerüljenek, és akklimatizálódjanak. Ilyen és sok efféle beszéddel múlatták a Harmadik Birodalom vezetői az időt a válságos 1938. esztendőben. Az a kérdés azonban, hogy ki fizesse meg az állam felbújtásával és szervezésével végrehajtott pogrommal okozott 25 millió márkás kárt, eléggé komoly volt – különösen Göring számára, aki mostanra már a náci Németország gazdasági jólétéért is felelős lett. Hilgard a biztosító társaságok nevében rámutatott, hogy ha a zsidók nem kapják meg a kötvények szerinti kártérítést, belföldön és külföldön egyaránt elveszítik az embereknek a német biztosítókba vetett bizalmát. Másfelől azonban nem látta be, hogyan fizethetne számos kis cég csődbemenetel nélkül. Göring gyorsan megoldotta a problémát. A biztosítók fizessék meg a zsidóknak a teljes kárösszeget, amit azután az állam majd elkoboz tőlük, és a biztosítóknak visszaad valamit belőle. Ez nem elégítette ki Herr Hilgardot, aki az ülés jegyzőkönyvéből ítélve bizonyára úgy érezte, hogy egy rakás őrült közé keveredett. GÖRING: A zsidó megkapja a biztosítócégtől a kártérítést, de el fogjuk kobozni tőle a pénzt. A biztosítóknak marad valami profitjuk is, mivel nem kell minden kárt megtéríteniük. Herr Hilgard, ön átkozottul szerencsésnek tarthatja magát! HILGARD: Arra nincs okom. Ön profitnak nevezi azt a tényt, hogy nem kell minden kárt megfizetnünk!

A marsall nem volt hozzászokva az ilyen beszédhez, és gyorsan letromfolta a döbbent üzletembert. GÖRING: Egy pillanatra! Ha ön a törvény szerint ötmilliót köteles fizetni, és hirtelen az én kissé korpulens alakomban egy angyal száll le, és azt mondja önnek, hogy egymilliót megtarthat, akkor az nem profit, az Isten szerelmére?! Szívesen feleznék önnel, vagy nevezze ahogy akarja. Hiszen csak rá kell nézni magára! Az egész teste izzik az elégedettségtől! Nagy pénzt szakít le!

A biztosítási szakember lassú felfogású volt. HILGARD: Minden biztosítótársaság veszíteni fog. Ez így van, és így is marad. Senki nem mondhat nekem mást. GÖRING: Akkor meg miért nem vigyáznak arra, hogy valamivel kevesebb üveg törjön be?

A marsallnak elege volt ebből a kereskedőemberből. Herr Hilgard elbocsátást nyert az értekezletről, s eltűnt a történelemből. A külügyminisztérium képviselője azt merészelte indítványozni, hogy a zsidók elleni további intézkedéseknél vegyék figyelembe az amerikai közvéleményt.141 Göring erre azonnal kitört: – Az a gazemberek országa! Az a gengszterállam! További hosszas tárgyalás után egyetértés született abban, hogy a következő módon oldják meg a zsidóproblémát: kiiktatják a zsidókat a német gazdaságból; árja kezekbe adnak minden 141

Hugh Wilson berlini amerikai nagykövetet Roosevelt elnök november 14-én, két nappal e Göring-értekezlet után „konzultációra” hazarendelte. Többé nem tért vissza posztjára. Hans Dieckhoff washingtoni német nagykövetet, aki aznap azt jelentette Berlinbe, hogy „itt egy hurrikán dühöng” a németországi pogrom hatására, november 18-án rendelték haza, és ő sem tért vissza állomáshelyére. November 30-án Hans Thomsen washingtoni német ügyvivő kódolt üzenetben tanácsolta Berlinnek, hogy „a feszült viszony, valamint a titkos anyag biztonságának hiánya miatt” a követségen lévő „titkos politikai dossziékat” szállítsák Berlinbe. „A dossziék oly vastagok, hogy szükség esetén nem lehetne eléggé gyorsan megsemmisíteni őket” – írta.7

zsidó üzleti vállalkozást és tulajdont, beleértve az ékszereket és műtárgyakat is, némi, kötvények formájában történő kompenzáció ellenében, amelyeknek a kamatait felhasználhatják a zsidók, a tőkéjét azonban nem. Egy majdani bizottság általi további megfontolás tárgyává tették azt, hogy kizárják-e a zsidókat az iskolákból, üdülőkből, parkokból, erdőkből stb., és hogy minden tulajdonuk elvétele után kitoloncolják, vagy inkább német gettókba zárják-e őket, ahol majd kényszermunkát végeztetnének velük. Az értekezlet vége felé Heydrich így beszélt: – Annak ellenére, hogy kiiktatjuk őket a gazdasági életből, a fő probléma továbbra is fennáll: nevezetesen, hogy ki kell rúgnunk a zsidókat Németországból. – Gróf Schwerin von Krosigk pénzügyminiszter, az egykori Rhodesösztöndíjas, aki büszke volt arra, hogy a náci kormányban ő képviseli a „hagyományos és tisztességes Németországot”, egyetértett azzal a gondolattal, hogy „mindent meg kell tennünk a zsidók külországokba zsuppolása érdekében”. Ami a gettókat illeti, e német nemes félénken így nyilatkozott: – Nem gondolnám nagyon kellemesnek a gettó kilátását. A gettó eszméje nem túl rokonszenves. Délután 2 óra 30 perckor, kis híján négy órai munka után Göring véget vetett az értekezletnek. Ε szavakkal zárom az ülést: Ocsmány bűneiknek stb. büntetéseként a német zsidóságnak egy milliárd márkát kell fizetnie. Ez majd hatni fog. Nem fognak elkövetni a disznók még egy gyilkosságot! Mellesleg hadd mondjam azt, hogy nem szeretnék zsidó lenni Németországban.

Idővel ez az ember és ez az állam meg a Führere még ennél is sokkal szörnyebb dolgokat fog elkövetni a zsidók ellen – és mint kiderült, igen rövid időn belül. 1938. november 9-ének lángoló, zavargással teli éjszakáján a Harmadik Birodalom szándékosan egy olyan sötét és vad útra tért, ahonnan nem volt visszaút. Addig is számos zsidót gyilkoltak és kínoztak meg, sokat raboltak ki közülük, de a koncentrációs táborokban elkövetetteken kívül e bűnöket zömmel a saját szadizmusuktól és mohóságuktól indíttatott barnainges vagányok követték el, az állami hatóságok pedig csak asszisztáltak mellettük, vagy szemet hunytak. Most viszont maga a német kormány szervezett meg és hajtott végre egy hatalmas pogromot. A november 9-én elkövetett gyilkosságok, a fosztogatás, a zsinagógák, lakóházak és üzletek felgyújtása mind az állam tette volt. S az állam tette volt mindama rendeletek kibocsátása, amelyek szépen meg is jelentek a Reichsgesetzblatt című hivatalos lap hasábjain, a Göring-féle értekezlet napján például egyszerre három is, amelyek egymilliárd márka pénzbírságra ítélték a zsidó közösséget, kitaszították a zsidókat a gazdasági életből, elrabolták maradék vagyonukat, és a gettó irányába, vagy annál is rosszabb sors felé indították őket. A világ közvéleménye döbbenettel és irtózattal vette tudomásul egy sokszázados keresztény és humanista kultúrával dicsekvő nemzet ilyen barbár megnyilvánulását. Hitlert viszont a világ reagálása bőszítette fel, és meggyőzte magát arról, hogy ez csak a „világméretű zsidó összesküvés” hatalmának és kiterjedésének a bizonyítéka. Visszatekintve könnyen látható, hogy a németországi zsidókra november 9-én mért borzalmak és a közvetlenül ezután ellenük foganatosított szigorú és brutális intézkedések annak a végzetes hanyatlásnak voltak az előjelei, amely végül teljes romlásba döntötte a diktátort, a rezsimjét és egész nemzetét. Hitler megalomániájának bizonyítékait e történet több száz oldalán láttuk már hemzsegni. Eddig azonban Hitler a maga és országa felemelkedésének kritikus pillanataiban általában képes volt megzabolázni magát. Az ilyen pillanatokban a nemcsak bátor, de a következmények gondos mérlegelését is követő cselekvésben megnyilvánuló géniusza egyik visszhangzó sikert aratta a másik után. De amint november 9. és annak utórezgései világosan megmutatják, mostanra már kezdte elveszíteni az önuralmát. Eluralkodófélben volt rajta a megalománia. A november 12-i Göring-féle értekezlet gyorsírásos jegyzőkönyvéből kiderül, hogy végeredményben Hitler volt. a felelős azért a novemberi éjszakán lezajlott holocaustért; ő adta meg a megkezdéséhez szükséges jóváhagyást; ő sürgette Göringet, hogy

folytassa a zsidók száműzését Németország életéből. A Harmadik Birodalom abszolút ura mostantól keveset mutat már az őt korábban sokszor megmentő önmérsékletből. És bár a maga és országa géniusza még további nagy hódításokat eredményez a jövőben, a majdani önpusztítás mérgező magvait most vetették el. Hitler betegsége ragályos volt: a nemzet is elkapta, úgy, mintha vírus lett volna. Egyénileg, amint azt személyes tapasztalatom alapján magam is tanúsíthatom, sok német ugyanúgy elborzadt a november 9-én lezajlott pokoli jelenetektől, mint az amerikaiak, az angolok és a többi külföldi. De sem a keresztény egyházak vezetői, sem a tábornokok, sem a „jó” Németország többi képviselője nem tiltakozott nyíltan azonnal. Meghajoltak az előtt, amit von Fritsch tábornok „az elkerülhetetlennek” vagy „Németország végzetének” nevezett. München atmoszférája hamar eloszlott. Saarbrückenben, Weimarban, Münchenben Hitler sértődött beszédeket tartott azon az őszön: arra figyelmeztette a külvilágot, főleg az angolokat, hogy törődjenek a maguk dolgával, és ne foglalkozzanak többé a birodalom határain belül élő németek sorsával. Az ő sorsuk, mennydörögte, kizárólag Németország belügye! Lassan most már Neville Chamberlainnek is rá kellett ébrednie annak a német kormánynak a valódi természetére, amelynek megbékítésében ő oly messzire elment. Ahogyan az eseménydús 1938. év átadta helyét a baljós 1939-nek, a brit miniszterelnök fokozatosan kezdte megneszelni, mire készül a színfalak mögött az a Führer, akinek ő az európai béke érdekében oly szorgosan próbált személyesen is kedvében járni.142 Nem sokkal München után Ribbentrop Rómába utazott. Az agya „beállt” a háborúra, jegyezte meg Ciano az október 28-i naplóbejegyzésében.8 A német külügyminiszter így tájékoztatta Mussolinit és Cianót: A Führernek meggyőződése, hogy néhány éven belül, talán három-négy éven is belül elkerülhetetlen háborúra kell számítanunk a nyugati demokráciák ellen ... A cseh válság megmutatta az erőnket! A miénk a kezdeményezés előnye, és mi vagyunk a helyzet urai! Nem lehet megtámadni bennünket. A katonai helyzet kiváló: szeptembertől már elbírunk egy háborút a nagy demokráciákkal szemben.143

A fiatal olasz külügyminiszter szemében Ribbentrop „hiú, frivol és fecsegő” ember benyomását keltette, s miután ilyennek örökítette meg a naplójában, még hozzátette: „A Duce azt mondja, csak rá kell nézni a fejére, és rögtön látszik, hogy kis agya van”. A német külügyminiszter azért ment Rómába, hogy rábeszélje Mussolinit egy Németország, Olaszország és Japán közötti katonai szövetség aláírására; a szöveget Münchenben adták át az olaszoknak. Mussolini időt akart nyerni. Amint Ciano megjegyezte, nem állt még készen arra, hogy Anglia és Franciaország arcába vágja az ajtót. Maga Hitler azon az őszön eljátszadozott azzal az ötlettel, hogy megpróbálja leválasztani Franciaországot a La Manche csatornán túli szövetségeséről. Október 18-án, amikor a magasan Berchtesgaden felett egy hegy csúcsán ülő, Sasfészek nevű hátborzongató erődben144 búcsúlátogatáson fogadta Francois-Poncet francia nagykövetet, keserű támadásban tört ki NagyBritannia ellen. A nagykövet sápadtnak találta a Führert, akinek az arca is beesett volt a 142

1939. január 28-án Lord Halifax titokban figyelmeztette Roosevelt elnököt, hogy „már 1938 novemberében léteztek az azóta fokozatosan határozottá váló jelek arra, hogy Hitler 1939 tavaszára újabb külföldi kalandra készül”. A brit külügyminiszter elmondása szerint „egyes jelentések arra utalnak, hogy Ribbentrop, Himmler és mások bátorítása mellett Hitler a nyugati hatalmak elleni támadást fontolgatja a keleten ezt követően végrehajtandó akciója előjátékaként”.9 143 Ribbentropnak a Cianóval Rómában, október 28-án folytatott tárgyalásáról dr. Schmidt által készített német változat is tanúsítja Ribbentrop harcias hangvételét, és idézi tőle, hogy Németországnak és Olaszországnak készülnie kell „a nyugati demokráciákkal szembeni fegyveres konfliktusra ... itt és most”. Ε találkozón Ribbentrop arról is biztosította Cianót, hogy München feltárta az USA-beli izoláció-pártiak erejét, „tehát nincs félnivalónk Amerikától”.10 144 Nehéz volt eljutni ehhez a fantasztikus menedékhez, amelyet óriási költséggel három év alatt építettek fel. A hegyoldalba vágott, tíz mérföldnyi, hajtűkanyárokkal zsúfolt út vezetett egy a sziklába fúrt hosszú, föld alatti folyosóig, ahonnan lift vitte fel az embert 370 láb magasra a 6 000 láb magas hegy csúcsán lévő kiemelkedésen álló házba. Lélegzetelállító panoráma nyílt az Alpokra innen, s a távolban Salzburg is látható volt. A helyet később leíró Francois-Poncet így tűnődött: „Normális elme műve volt ez az építmény, vagy egy megalomániától gyötört, az uralkodás és a magány vízióitól kísértett elméé?”

kimerültségtől, de annyira nem volt fáradt, hogy ne gyalázza a csalfa Albiont. Anglia csakúgy visszhangzik a „fenyegetésektől és a fegyverbe szólító felhívásoktól”. Önző, és „felsőbbségesen” viselkedik. A britek rombolják München szellemét! És így tovább. Franciaország nem ilyen. Hitler barátibb és szorosabb kapcsolatot akar Franciaországgal. Ennek bizonyítására hajlandó azonnal aláírni egy barátsági egyezményt, amelyben garantálja Franciaország jelenlegi határait (ezzel ismételten lemond Elzász-Lotaringia visszaköveteléséről), és konzultációt javasol minden esetleges további nézetkülönbség tisztázására. Ezt az egyezményt annak rendje s módja szerint Párizsban 1938. december 6-án alá is írta a német és a francia külügyminiszter. Franciaország addigra valamelyest magához tért a müncheni napok defetista pánikjából. A dokumentum aláírásának napján véletlenül éppen Párizsban voltam, s felfigyeltem a fagyos légkörre. Az utcák, amelyeken Ribbentrop keresztülhajtatott, teljesen elhagyatottak voltak. A kabinet több minisztere és a francia politikai és irodalmi közélet számos jeles személyisége, például Jeanneney és Herriot urak, a francia szenátus és a képviselőház elnöke, tüntetően távol maradt a náci látogató tiszteletére rendezett társadalmi eseményekről. Ribbentrop és Bonnet eme találkozójából olyan félreértés származott, amely szerephez jutott az elkövetkező eseményekben. A német külügyminiszter azt állította, hogy Bonnet biztosította őt: München után Franciaországot már nem érdekli Kelet-Európa, ő pedig ezt úgy értelmezte, hogy a franciák szabad kezet adnak Németországnak e térségben, kiváltképpen a megcsonkított Csehszlovákia és Lengyelország vonatkozásában. Bonnet tagadta ezt. Schmidtnek a tárgyalásról készített jegyzőkönyvében Ribbentropnak arra a követelésére, hogy ismerjék el Németország keleti érdekszféráját, Bonnet kijelentette, hogy „München óta az állapotok lényegesen megváltoztak”.11 Ezt a homályos megjegyzést a megbízhatatlan német külügyminiszter nemsokára azzá az egyértelmű kijelentéssé tágította, és úgy jelentette Hitlernek, miszerint „Párizsban Bonnet azt deklarálta, hogy a keletre vonatkozó kérdések már nem érdeklik”. Franciaország gyors müncheni kapitulációja már korábban erről győzte meg a Führert. A dolog azonban nem egészen így állt.

SZLOVÁKIA „ELNYERI” A „FÜGGETLENSÉGET” Mi történt a maradék Csehszlovákiára nyújtandó német garanciával, amelyet Hitler ünnepélyesen megígért Münchenben? Amikor Robert Coulondre, Franciaország új berlini nagykövete 1938. december 21-én erről érdeklődött Weizsackernél, az államtitkár azt felelte, hogy Csehszlovákia sorsa Németország kezében van, s hogy ő elutasítja a brit-francia garancia gondolatát. Már október 14-én, amikor az új cseh külügyminiszter, Frantisek Chvalkovsky alázatosan Münchenbe jött, hogy morzsákat kolduljon Hitlertől, s megkérdezte,, hogy szándékozik-e Németország csatlakozni az ő összezsugorodott országa határainak brit és francia garantálásához, a Führer fintorogva azt felelte neki, hogy „a brit és a francia garancia értéktelen ... és hogy az az egyetlen hatékony garancia, amit Németország nyújt”.12 Az 1939. év kezdetekor azonban ez a német garancia még mindig késett. A Führernek esze ágában sem volt megadni. Egy ilyen garancia ellentétben állt volna az ő közvetlenül München után körvonalazódni kezdődő terveivel. Nemsokára nem is lesz már Csehszlovákia, amit garantáljanak! Először is Szlovákiát fogják rávenni az elszakadásra. Néhány nappal a müncheni konferenciát követően, október 17-én Göring fogadott két szlovák vezetőt: Ferdinand Durcanskyt és Machot, valamint a szlovákiai német kisebbség vezetőjét, Franz Karmasint. Durcansky, a frissen autonóm Szlovákia miniszterelnök-helyettese arról biztosította a marsallt, hogy a szlovákok valójában „teljes függetlenséget akarnak, és nagyon szoros politikai, gazdasági és katonai kapcsolatokat Németországgal”. A külügyminisztérium egyik aznap kelt titkos memorandumában az szerepel, hogy Göring elhatározta: támogatni kell Szlovákia függetlenné válását. „Egy Szlovákia nélküli cseh állam

még inkább ki van szolgáltatva nekünk. Nagyon fontos, hogy szlovákiai légitámaszponttal rendelkezzünk a Kelet elleni hadműveletekhez.”13 Október közepén így gondolkodott Göring erről az ügyről. Most meg kell próbálnunk a két szálon futó német terv nyomon követését: a németek azt tervezték, hogy egyrészt leválasztják Szlovákiát Prágáról, másrészt pedig felkészülnek a német katonai megszállás alá került területeket elvesztő, maradék Csehország és Morvaország likvidálására. 1938. október 21-én, amint láttuk, Hitler utasította a Wehrmachtot, hogy álljon készenlétben a likvidáció végrehajtására.145 December 17-én Keitel tábornok kibocsátotta azt a rendeletet, amit ő „az október 21-i direktíva mellékletének” nevezett: SZIGORÚAN TITKOS! A „csonka cseh állam” likvidálása tekintetében a Führer a következő parancsokat adta: A hadművelet azon feltételezés alapján készítendő elő, hogy semmiféle említésre érdemes ellenállás nem várható. A külvilág számára egyértelműen úgy kell megjeleníteni az ügyet, hogy pusztán békés akcióról, nem pedig hadi vállalkozásról van szó. Az akciót ezért csupán a fegyveres erők békeállományával szabad végrehajtani, mozgósítással történő erősítés nélkül ...14

Akárhogyan is igyekezett az új, németbarát csehszlovák kormány Hitler kedvében járni, az új év kezdetével már kezdett rájönni, hogy közeleg az ország végórája. A Führer további megbékítése érdekében az új cseh kabinet közvetlenül 1938. karácsonya előtt feloszlatta a kommunista pártot, s felfüggesztette az ország minden német iskolájában a zsidó tanárokat. 1939. január 12-én a német külügyminisztériumhoz intézett üzenetében Chvalkovsky külügyminiszter hangsúlyozta, hogy kormánya „Németország kívánságainak messzemenő teljesítésével igyekezni fog bizonyítani hűségét és jóindulatát”. Ugyanazon a napon a prágai német ügyvivő tudomására hozta azokat a terjengő híreszteléseket, hogy „küszöbön áll Csehszlovákia beolvasztása a Birodalomba”.15 Annak érdekében, hogy kiderüljön, hátha legalább egyes morzsákat sikerülhet megmenteni, Chvalkovsky végül rá tudta venni Hitlert, hogy január 21-én Berlinben fogadja őt. A találkozás fájdalmasnak bizonyult a csehek számára, bár nem egészen annyira fájdalmasnak, mint a nem sokkal utána következő újabb megbeszélés. A cseh külügyminiszter megalázkodott a hatalmas német diktátor előtt, aki éppen a legerőszakosabb hangulatában volt. Csehszlovákiát „Németország önmérséklete” megmentette a katasztrófától, mondta Hitler. Mindazonáltal „meg fogja semmisíteni” a cseheket, ha csak nem tanúsítanak megváltozott szellemet. El kell felejteniük a „történelmüket”, ami „kisiskolás értelmetlenség”, és úgy kell tenniük, ahogyan Németország parancsol. Nevezetesen, Csehszlovákiának ki kell lépnie a Népszövetségből, radikálisan csökkentenie kell hadserege létszámát – „mert amúgy sem számít” –, csatlakoznia kell az Antikomintern Paktumhoz, el kell fogadnia, hogy külpolitikáját Németország irányítsa, preferenciális kereskedelmi egyezményt kell kötnie Németországgal, amelynek az lesz az egyik előírása, hogy egyetlen új cseh iparvállalat sem létesülhet német engedély nélkül,146 el kell bocsátania minden olyan tisztségviselőt és szerkesztőt, aki barátságtalanul viszonyul a Birodalomhoz, s végül törvényen kívül kell helyeznie a zsidókat, ahogyan a nürnbergi törvények szerint Németország is tette. (– Nálunk meg lesznek semmisítve a zsidók! – mondta látogatójának Hitler.) Chvalkovsky még aznap újabb német követeléseket vett át Ribbentroptól, 145

November 24-én Hitler újabb titkos direktívát bocsátott ki, amelyben arra utasította a Wehrmachtot, hogy készüljön fel Danzig katonai megszállására, ezzel azonban majd később foglalkozunk. A Führer tehát ekkor már Csehszlovákia végleges meghódításán is túlra tekintett. 146 Hitler azt is követelte, hogy a Csehszlovák Nemzeti Bank adja át aranykészletei egy részét a Reichsbanknak. A kívánt érték 391,2 millió cseh korona volt aranyban. Február 18-án Göring így írt a német külügyminisztériumnak: „Az egyre nehezebb valutahelyzet miatt a leghatározottabban ragaszkodnom kell ahhoz, hogy a szóban forgó 30-40 millió birodalmi márka értékű arany [a Csehszlovák Nemzeti Bankból] a lehető leghamarabb a birtokunkba kerüljön; sürgős szükségünk van rá a Führer fontos parancsainak végrehajtása érdekében.”16

aki „katasztrofális következményekkel” fenyegetőzött arra az esetre, ha a csehek nem javulnak meg azonnal, és teszik, amit parancsolnak nekik. A Hitler jelenlétében lakáj módjára alázatos német külügyminiszter, aki faragatlan és erőszakos módon viselkedett mindenkivel szemben, akit felülről kezelhetett, utasította Chvalkovskyt, hogy a britek és a franciák előtt ne említse az új német követeléseket, hanem csak szép csendben elégítse ki valamennyit.17 És közben ne aggódjon a cseh határok bármilyen formában történő német garantálása miatt! A jelek szerint Párizsban és Londonban nemigen aggódtak ebben az ügyben. München óta négy hónap telt már el, és Hitler még mindig nem állta a szavát, hogy a Nagy-Britannia és Franciaország által nyújtott garancia mellé odateszi Németországét is. Február 8-án végül Berlinben közös brit-francia szóbeli jegyzéket adtak át, amely kijelentette, hogy a két kormány „most már örülne, ha megtudhatná, mi Németország véleménye a Csehszlovákia garantálására vonatkozó, Münchenben kötött egyezmény megvalósításának legalkalmasabb módjáról”.18 Amint a zsákmányolt német külügyminisztériumi iratokból kiderül, maga Hitler fogalmazta meg a választ, amelyet csak február 28-án nyújtottak át. Az állt benne, hogy még nem jött el a német garancia ideje. Németországnak előbb még „meg kell várnia, hogy tisztázódjék Csehszlovákia belső fejlődése”.19 A Führer ekkor már azon dolgozott, hogy ezt a „belső fejlődést” nyilvánvaló irányba terelje. Február 12-én a berlini kancellárián fogadta dr. Vojtech Tukát, a szlovákok egyik vezetőjét, akit korábbi hosszú börtönbüntetése a csehek ellenségévé tett.147 A tárgyalásokról készített titkos német feljegyzés hangsúlyozza, hogy dr. Tuka következetesen a „Vezérem” megszólítással illette Hitlert. Könyörgött a német diktátornak, hogy tegye függetlenné és szabaddá Szlovákiát. – Népem sorsát az ön kezébe helyezem, Vezérem! – jelentette ki. – Népem öntől várja teljes felszabadítását! Hitler valamelyest kitérően válaszolt. Azt mondta, hogy korábban sajnos nem értette meg a szlovák problémát. Ha tudta volna, hogy a szlovákok függetlenek akarnak lenni, Münchenben elintézte volna nekik. „Jólesne neki az a tudat, hogy Szlovákia független ... Bármikor, akár ma is garantálhatná a független Szlovákiát ... „ Ez viszont dr. Tukának esett jól.20 – Ez volt életem legnagyobb napja! – mondta később. Most már felmehetett a függöny a csehszlovák tragédia következő felvonásához. Történetünk számos ironikus fordulatának egyikeként a csehek voltak azok, akik kissé elsietve kényszerítették ki Prágában e függöny felvonását. 1939 márciusának elejére rettenetes dilemmába kerültek. A szlovákiai és kárpátaljai szeparatista mozgalmak, amelyeket, mint láttuk, Németország ösztönzött (Kárpátalján pedig Magyarország is, amely roppant szerette volna annektálni azt a kis területet), olyan állapotba kerültek, hogy ha le nem törik őket, Csehszlovákia darabokra szakad. Ebben az esetben pedig Hitler biztosan elfoglalja Prágát! Ha viszont a szeparatistákat megfékezi a központi kormány, akkor a Führer ugyanolyan biztosan kihasználja az ebből eredő felfordulást, és megint csak bevonul Prágába. Hosszas habozás után, és csak amikor a provokációk már elviselhetetlenné váltak, a cseh kormány a második alternatívát választotta. Március 6-án dr. Hácha, Csehszlovákia elnöke elbocsátotta hivatalából az autonóm kárpátaljai kormányt, a március 9-ről 10-re virradó éjjel pedig az autonóm szlovák kormányt. Másnap elrendelte Tiso bíboros, szlovák miniszterelnök, dr. Tuka és Durcansky letartóztatását, s kihirdette a szükségállapotot Szlovákiában. A Berlinnel szemben oly szervilissé vált kormány egyetlen bátor lépése gyorsan katasztrófába torkollt, ami a kormány bukását is magával hozta. A megroggyant prágai kormány gyors lépése meglepte Berlint. Göring a napfényes San Remóban vakációzott. Hitler éppen Bécsbe készült, hogy megünnepelje az Anschluss első évfordulóját. Most azonban a mesteri improvizátor lázas munkába fogott. Március 11-én elhatározta, hogy ultimátummal foglalja el Cseh- és Morvaországot. A szöveget Hitler parancsai 147

Lásd feljebb, 221. o.

alapján Keitel tábornok fogalmazta meg, majd átküldték a német külügyminisztériumba. Az ultimátum felszólította a cseheket, hogy ellenállás nélkül vessék magukat alá a katonai megszállásnak.21 Pillanatnyilag azonban a dokumentum megmaradt „szigorú katonai titoknak”. Most jött el az ideje annak, hogy Hitler „felszabadítsa” Szlovákiát. Hácha elnök Karol Sidort, az autonóm szlovák kormány prágai képviselőjét nevezte ki Szlovákia új miniszterelnökévé Tiso bíboros helyébe. Március 11-én, szombaton 11 órakor Pozsonyba, a kormány székhelyére visszatérve Sidor összehívta új kabinetjét. Este tíz órakor a kormány ülését váratlan vendégek érkezése zavarta meg. Seyss-Inquart, Ausztria náci kormányzója és Josef Bürckel, Ausztria náci gauleitere öt német tábornok kíséretében betolakodott az ülésre, és felszólította a minisztereket, hogy most azonnal kiáltsák ki Szlovákia függetlenségét. Ha nem teszik meg, akkor Hitler, aki elhatározta, hogy most véglegesen rendezi a szlovák kérdést, érdektelennek fogja nyilvánítani magát Szlovákia sorsában.22 Sidor, aki ellenezte, hogy elvágják az országát a csehekkel összefűző összes szálat, időt akart nyerni, ám másnap reggel Tiso bíboros, aki megszökött abból a kolostorból, ahol állítólag házi őrizetben tartották, követelte a kormány összehívását, noha jómaga már nem volt a kabinet tagja. Hogy elébe vágjon a magas rangú német tisztségviselők és tábornokok általi további zaklatásnak, Sidor a saját lakására hívta egybe a kabinetet, s amikor a helyszín már nem volt biztonságos, mert a várost német rohamosztagosok kezdték megszállni, akkor az ülés átköltözött egy helyi újság szerkesztőségébe. Itt értesítette Tiso arról, hogy távirati meghívást kapott Bürckeltől: azonnal a Führerhez kell mennie. Ha visszautasítaná a meghívást, fenyegetőzött Bürckel, akkor a Pozsonnyal szemben, a Duna túloldalán állomásozó két német hadosztály bevonul, és Szlovákia felosztásra kerül Németország és Magyarország között. Másnap, március 13-án, hétfőn reggel Tiso megérkezett Bécsbe, ahonnan vonaton szándékozott tovább utazni Berlinbe, ám a németek egy repülőgépbe tuszkolták a vaskos kis prelátust,148 és Hitler elé repítették. A Führernek nem volt vesztegetni való ideje. Amikor Tiso és Durcansky március 13-án este 7 óra 40 perckor megérkeztek a berlini kancelláriára, nemcsak Ribbentropot találták Hitler oldalán, hanem két legmagasabb rangú tábornokát is: Brauchitschot, a német hadsereg főparancsnokát, és Keitelt, az OKW főnökét. És ha talán nem is ébredtek rá, Hitlert is jellemző hangulatában találták. Hála a találkozóról készült zsákmányolt bizalmas feljegyzésnek, belepillanthatunk a német diktátor furcsa észjárásába, amin gyors ütemben eluralkodott a megalomania, s megfigyelhetjük, hogyan szőtte fantasztikus hazugságait, és adta elő komor fenyegetéseit olyan modorban és mértékben, amelyről bizonyos volt, hogy soha nem kerül a nyilvánosság elé.23 Elmondta, hogy „Csehszlovákia csakis Németországnak köszönheti, hogy nem csonkították meg még jobban”. A Birodalom „a legnagyobb önuralmat” tanúsította. A csehek ezt mégsem méltányolták. – Az elmúlt hetekben lehetetlenné váltak az állapotok! – folytatta, amint egyre jobban felizgatta magát. – Újra életre kelt a régi benesi szellem! A szlovákok is csalódást okoztak neki. München után „összeveszett” barátaival, a magyarokkal, mert nem engedte meg nekik, hogy magukhoz ragadják Szlovákiát. Azt hitte, Szlovákia független akar lenni. Most azért kérette magához Tisót, hogy igen rövid időn belül tisztázzák ezt a kérdést. 149... A kérdés az, hogy akarja-e Szlovákia a független létet, vagy sem? ... Nem napok, hanem órák kérdése a dolog. Ha Szlovákia függetlenné kíván válni, ő támogatni, sőt garantálni is fogja ... Ha Szlovákia habozik, vagy nem hajlandó elszakadni Prágától, akkor ő az ország sorsát olyan eseményekre bízza, amelyekért már nem vállalhat felelősséget. 148

Tiso bíborosra úgy emlékszem, hogy majdnem olyan széles volt, mint amilyen magas. Notórius nagyevő volt. – Amikor felizgatom magam – mondta egyszer dr. Paul Schmidthek –, megeszem fél font sonkát, és attól megnyugszanak az idegeim. – Életét akasztófán végezte: 1945. június 8-án az amerikai hadsereg hatóságai letartóztatták, és átadták az újonnan helyreállított Csehszlovákiának. Négy hónapig tartó tárgyalás után 1947. április 15-én halálra ítélték, s 18-án kivégezték. 149 Kiemelés az eredeti német jegyzőkönyvben.

A német jegyzőkönyv tanúsága szerint ekkor Ribbentrop átnyújtott a Führernek egy jelentést arról, hogy a szlovák határon magyar csapatmozdulatok folynak. A Führer elolvasta a jelentést, közölte Tisóval a tartalmát, és kifejezte azt a reményét, hogy Szlovákia hamarosan döntésre jut majd. Tiso ekkor még nem közölte döntését. Bocsánatot kért a Führertől, „amiért a kancellár úr szavainak hatása alatt nem képes azonnal határozott döntést hozni”. Ám gyorsan hozzátette, hogy a szlovákok „be fogják bizonyítani, hogy méltók a Führer jóindulatára”. Be is bizonyították, mégpedig a külügyminisztériumban lefolytatott és messze az éjszakába nyúló tárgyaláson. Keppler, aki ugyanúgy Hitler titkos ügynöke volt Pozsonyban is, ahogyan az előző évben az Anschluss előtt Bécsben, azt vallotta Nürnbergben, hogy a németek segítettek Tisónak megfogalmazni egy táviratot, amit a „miniszterelnök” Pozsonyba visszaérkezésekor azonnal el fog küldeni nekik. A táviratban Szlovákia függetlenségét proklamálja, és sürgősen kéri a Führert, hogy vállalja át az új állam védelmét.24 Ez arra a „táviratra” emlékeztet, amit éppen egy évvel korábban Göring diktált, s benne Seyss-Inquart arra kérte Hitlert, küldjön német csapatokat Ausztriába. Ekkorra már tökéletesítették a németek „táviratos” technikáját. A jelentős mértékben lerövidített táviratot Tiso kötelességtudóan el is küldte március 16-án, Hitler pedig azonnali válaszában közölte, hogy „örömmel fogja átvenni a szlovák állam védelmét”. Aznap éjjel a külügyminisztériumban Ribbentrop megszövegezte a szlovák „függetlenségi nyilatkozatot” is, és még időben szlovák nyelvre fordíttatta, hogy Tiso magával vihesse Pozsonyba, ahol a „miniszterelnök” másnap, kedden, március 14-én felolvasta a parlamentben – igaz, egy német ügynök jelentése szerint némileg megváltoztatott formában. Karmasin, a német kisebbség vezetője elfojtotta több szlovák képviselő próbálkozását, hogy legalább vitassák meg a nyilatkozatot. Karmasin figyelmeztette őket, hogy német csapatok fogják megszállni az országot, ha bármekkora késedelmet szenved a függetlenség kihirdetése. Ε fenyegetésre a kételkedő küldöttek beadták a derekukat. Hát így született meg 1939. március 14-én a „független” Szlovákia. Noha a brit diplomaták gyorsan informálták Londont az új állam születésének módjáról, Chamberlain, amint látni fogjuk, ugyanilyen gyorsan használta fel ürügyül Szlovákia „utódlását” arra, hogy NagyBritannia ne teljesítse a Csehszlovákiának adott garanciában vállalt kötelezettségét azután, hogy Hitler még aznap, 14-én este nekilátott, hogy befejezze, amit Münchenben félbehagyott. Masaryk és Benes Csehszlovák Köztársaságának ütött az órája. És a zaklatott prágai vezetők ismét Hitler kezére játszva rendezték meg az ország tragédiájának utolsó felvonását. Az öregedő, zavarodott Hácha elnök arra kérte a Führert, hogy fogadja őt.150 Hitler kegyesen beleegyezett. Lehetősége nyílt arra, hogy előadhassa egész pályafutásának egyik legarcátlanabb jelenetét. Gondoljuk meg, milyen jól berendezte már a diktátor a színpadot, amint március 14-én várta Csehszlovákia elnökének érkezését! Szlovákia és Kárpátalja függetlenségi nyilatkozata után, amelyet ő provokált ki belőlük ügyesen, csak Cseh- és Morvaország maradt meg Prágának. Hát nem szűnt meg már valójában az a Csehszlovákia, az a nemzet, amelynek a határait NagyBritannia és Franciaország garantálta idegen agresszió ellen? Chamberlain és Daladier, Hitler tárgyalópartnerei Münchenben, ahol ünnepélyesen garanciát vállaltak Csehszlovákia határaira, már kibújtak ígéretük alól. Hitlernek semmi kétsége nem volt a felől, hogy így fognak tenni, és igaza lett. Ezzel megszűnt a külföldi beavatkozás veszélye. De csupán azért, hogy tökéletesen elvarrhassa az összes szálat, s tehessen róla, hogy következő lépése (legalábbis papíron) a nemzetközi jog homályos mércéje szerint is egészen jogosnak és törvényesnek tűnjön, kényszeríteni fogja a kihallgatásért könyörgő gyenge és szenilis Háchát, hogy fogadja el azt a 150

Ε ponton ütköznek a vélemények. Egyes történészek határozottan állítják, hogy a németek kényszerítették Háchát a berlini látogatásra. Állításukat valószínűleg a berlini francia nagykövet egyik jelentésére alapozzák, aki egy „megbízható forrásra” hivatkozik. A német külügyminisztérium ezt követően felfedezett idevágó dokumentumai azonban egyértelművé teszik, hogy Hácha volt a kezdeményező. Először március 13-án a prágai német követségen keresztül kért találkozót Hitlertől, majd 14-én délelőtt megismételte kérését. Hitler délután adta meg beleegyezését.25

megoldást, amit ő eredetileg katonai erővel szándékozott kicsikarni. S ő, aki Európában a vértelen hódítás egyedüli mesterévé vált, amint azt az Anschluss és München is bizonyította, úgy tudja majd beállítani a dolgot, mintha valójában Csehszlovákia elnöke hivatalosan kérte volna rá! A törvényesség „finomságait”, amelyeket kiválóan elsajátított, amikor Németországban átvette a hatalmat, be fogják tartani most, egy nem német ország meghódításakor is. Hitler arról is gondoskodott, hogy megtévessze a németeket és Európa többi hiszékeny népét. Német provokátorok már napok óta próbáltak összecsapásokat szítani különböző cseh városokban: Prágában, Brünnben, Jihlavában. Nem jártak sok sikerrel, mert amint a prágai német követség jelentette, a cseh „rendőrség utasítást kapott, hogy németekkel szemben még provokáció esetén se lépjen fel”.26 Ε kudarc azonban nem akadályozta meg dr. Goebbelst abban, hogy hisztériába korbácsolja a német sajtót a csehek által a szegény németek ellen elkövetett terrorcselekményekről szóló kitalációkkal. Coulondre francia nagykövet közölte is Párizzsal, hogy ugyanazok a történetek jelennek meg ugyanazon főcímek alatt, mint amiket dr. Goebbels a szudétaválság idején agyalt ki – még a terhes német nő is ott szerepelt, akit leütöttek a cseh bestiák, meg az általános „Blutbad” (vérfürdő), amit a barbár csehek a védtelen németek körében rendeztek. Hitler így most biztosíthatta a büszke német népet arról, hogy testvéreik nem szenvednek már sokáig. Ez volt hát a helyzet, és amint a német irattárakból most már tudjuk, ezek voltak Hitler tervei, amikor a Hácha elnököt és Chvalkovsky külügyminisztert hozó vonat begördült a berlini Anhalt pályaudvarra. (Rossz szíve miatt a cseh elnök nem utazhatott repülőgépen.) Március 14e volt, este 10 óra 40 perc.

DR. HÁCHA MEGPRÓBÁLTATÁSA A német protokoll tökéletes volt. A cseh elnök megkapta az államfőnek kijáró összes hivatalos megtiszteltetést. Katonai díszőrség állt a pályaudvaron, ahol maga a német külügyminiszter üdvözölte a kiváló vendéget, s egy szép virágcsokrot nyújtott át a lányának. Az elegáns Adlon szállodában, ahol a társaságot a legjobb lakosztályba szállásolták, csokoládé várta Hácha kisasszonyt: Adolf Hitler személyes ajándéka volt, aki azt hitte, hogy mindenki úgy rajong az édességekért, mint ő. Amikor pedig külügyminisztere társaságában az idős elnök a kancelláriára érkezett, SS-díszőrség tisztelgett neki. A látogatókat csak éjjel negyed kettőkor szólították Hitler színe elé. Hácha biztosan tudta, hogy mi vár rá. Vonata még cseh területen haladt, amikor értesítették, hogy német csapatok szállták meg Moravská-Ostravát, a fontos cseh iparvárost, és csapásra készen sorakoznak a további csapatok végig a cseh és morva határ mentén. Ahogy e hajnali órában belépett a Führer dolgozószobájába, azt is látta, hogy Ribbentrop és Weizsäcker mellett jelen van még a San Remó-i nyaralásból sürgősen visszahívott Göring marsall, valamint Keitel tábornok is ott áll Hitler oldalán. Igen valószínű, hogy az oroszlán barlangjába lépve nem vette észre, hogy Hitler orvosa, a kuruzsló dr. Morell is kéznél van. Jó ok volt rá, hogy kéznél legyen. A találkozóról készült titkos német feljegyzés már a megbeszélés kezdetén szánalmas jelenetet ismertet. Annak ellenére, hogy korábban a Legfelsőbb Bíróság köztiszteletben álló bírája volt, a boldogtalan dr. Hácha minden emberi méltóságából kivetkőzve alázkodott meg a fesztelenül fölényes német Führer előtt. Az elnök talán úgy vélte, hogy csak így apellálhat Hitler nagylelkűségére, és menthet meg valamennyit a saját népe számára; ám a németek által a titkos irattáruk számára megörökített szavai az indítékától függetlenül még ma is, sok-sok évvel később is undort keltenek az olvasóban. Biztosította Hitlert, hogy ő maga soha nem keveredett a politikába. Ritkán látta a Csehszlovák Köztársaság megalapítóit, Masarykot és Benest, s nem tetszett neki az sem, amit látott belőlük. Rezsimjük „idegen” volt a számára, „oly idegen, hogy a rezsim változása [München] után azonnal feltette magának a kérdést: jó dolog-e egyáltalán, hogy Csehszlovákia független állam?”

Meggyőződése, hogy Csehszlovákia sorsa a Führer kezében nyugszik, s hiszi, hogy ilyen kezekben biztonságban is van ... Ezután rátért arra, ami a legjobban nyugtalanítja: népe sorsára. Úgy érzi, éppen a Führer az, aki meg fogja érteni az ő azon nézetét, hogy Csehszlovákiának joga van a nemzeti létre ... Csehszlovákiát kárhoztatják azért, mert a benesi rendszernek még mindig sok támogatója van ... A kormány minden eszközzel próbálja elhallgattatni őket. Körülbelül ez minden, amit mondhat.

Adolf Hitler ezek után elmondta az összes mondandóját. Miután felsorolta Masaryk és Benes Csehszlovákiájának a Németország ellen állítólag elkövetett minden gaztettét, s többször is elismételte, hogy sajnos a csehek nem változtak meg München óta, a lényegre tért. Arra a következtetésre jutott, hogy az elnök úrnak ez az előrehaladott évei ellenére vállalt utazása nagy haszonnal járhat országa számára, mert Németország beavatkozása most már csak órák kérdése ... Nem táplál ellenséges érzelmeket egyetlen nemzettel szemben sem ... Az, hogy a csonka csehszlovák állam egyáltalán létezhetett, egyedül az ő lojális magatartásának tulajdonítható ... Ősszel még nem kívánta levonni a végső következtetéseket, mert lehetségesnek vélte az egymás mellett élést, de nem hagyott kétséget a felől, hogy ha a benesi tendenciák nem tűnnek el egészen, akkor ő teljesen el fogja pusztítani ezt az államot.

A benesi tendenciák pedig nem tűntek el, amire „példákat” is sorolt. Így hát vasárnap, március 12-én a kocka el lett vetve ... Kiadta a német csapatok számára az inváziós parancsot, és utasítást adott, hogy Csehszlovákiát tagozzák be a Német Birodalomba.151 „Hácha és Chvalkovsky úgy ült, mintha kővé vált volna. Csak a szemükön látszott, hogy élnek” – jegyezte meg dr. Schmidt. De Hitler még nem végzett velük. Még a teuton terrorral való fenyegetőzéssel is meg kellett aláznia vendégeit. Így folytatta: A német hadsereg már bevonult, és egy laktanyánál, ahol ellenállásba ütközött, az ellenállást kíméletlenül felszámolta. Holnap reggel 6 órakor a német hadsereg minden oldalról behatol Csehországba, és a német légierő el fogja foglalni az összes cseh légibázist. Két lehetőség adódik. Az első az, hogy a német csapatok bevonulása harccá fejlődhet. Ebben az esetben az ellenállást nyers erővel fogják megtörni. A másik lehetőség az, hogy a német csapatok bevonulása békés módon történik, amely esetben könnyű lesz a Führernek nagylelkűen saját életmódot, autonómiát és bizonyos fokú nemzeti szabadságot biztosítania Csehszlovákia számára. Mindezt nem gyűlöletből teszi, hanem Németország védelmében. Ha tavaly ősszel Csehszlovákia nem engedett volna, akkor kiirtották volna a cseh népet. Senki nem akadályozta volna meg őt ebben. Ha harcra kerülne sor ... a cseh hadsereg két napon belül megszűnne létezni. Természetesen néhány német is az életét vesztené, s ez olyan gyűlöletet gerjesztene, amely arra kényszerítené őt, hogy az önfenntartás parancsának engedelmeskedve ne járuljon hozzá az autonómiához. A világ egy cseppet sem fog ezzel törődni. Ő (a Führer) együtt érez a cseh néppel, amikor a külföldi sajtót olvassa. Az a benyomása támad belőle, ami a német közmondással foglalható össze: „A mór megtette a kötelességét, a mór mehet.” ... Ezért kérte, hogy Hácha idejöjjön. Ez az utolsó jó dolog, amivel a cseheknek szolgálhat ... Hácha látogatása talán megakadályozhatja a legrosszabb dolog bekövetkeztét... Telnek az órák. Hatkor a csapatok megkezdik a bevonulást. Szinte szégyelli kimondani, de minden cseh ezredre egy német hadosztály jut. Most azt szeretné javasolni neki (Háchának), hogy vonuljon vissza Chvalkovskyval, és beszéljék meg, mitévők legyenek.

Mitévők legyenek? A megtört idős elnöknek nem kellett visszavonulnia ahhoz, hogy meghozza döntését. Azonnal közölte Hitlerrel, hogy „a helyzet teljesen világos. Az ellenállás ostobaság volna”. De mivel most éjjel két óra múlt, hogyan tudná ő négy óra alatt elintézni, hogy visszatartsa az ellenállástól a egész cseh népet? A Führer azt felelte, hogy beszélje meg a dolgot a kíséretével. A német katonai gépezet már beindult, és nem lehet megállítani. Hácha azonnal lépjen érintkezésbe Prágával. „Súlyos döntés ez – idézi a német jegyzőkönyv Hitlert –, de kialakulóban látja a két nép közötti hosszan tartó békét. Ha más volna a döntés, abban az esetben Csehszlovákia pusztulását látja.” 151

Kiemelés a német eredetiben.

Ε szavakkal egyelőre elbocsátotta vendégeit a színe elől. Hajnali 2 óra 15 perc volt a pontos idő. Egy szomszédos helyiségben Göring és Ribbentrop gyúrta tovább a két vendéget. A francia nagykövet szerint, aki egy hivatalos jelentésben úgy írta le a jelenetet, ahogyan egy általa autentikusnak hit forrásból megtudta, Hácha és Chvalkovsky tiltakozott a nemzetükkel szembeni erőszak ellen. Kijelentették, hogy nem fogják aláírni a kapitulációs okiratot. Ha megtennék, népük örök időkre megátkozná őket. A német miniszterek [Göring és Ribbentrop] kíméletlenek voltak [írta Coulondre a jelentésében]. Szó szerint az asztal körül kergették dr. Háchát és Chvalkovsky urat, az asztalon fekvő okmányokat állandóan eléjük tolták, tollakat nyomkodtak a kezükbe, s megállás nélkül ismételgették, hogy ha megtagadják az aláírást, két órán belül fél Prága romokban fog heverni a bombázások után, és ez csak a kezdet. Több száz bombázógép várja a felszállási parancsot, s reggel hatkor meg is kapják, ha az okmányokat nem írják alá.152

Ekkor dr. Schmidt, akinek sikerült mindig és mindenhol jelen lennie, ahol és amikor csak valamilyen csúcspontjához érkezett a Harmadik Birodalom drámája, meghallotta, amint Göring kiabálva hívja dr. Morellt. – Hácha elájult! Egy pillanatig az erőszakos nácik attól féltek, hogy az összeroskadt cseh elnök a kezük között hal meg, és Schmidt vszavaival élve „holnap azt hiszi majd az egész világ, hogy a kancellárián gyilkolták meg”. Dr. Morell specialitása az injekció volt; jóval később majdnem sikerül majd megölnie Hitlert az injekcióival. Most Háchába döfte a tűt, és eszméletre térítette. Az elnököt sikerült annyira magához téríteni, hogy meg tudta fogni a telefonkagylót, amit a németek a kezébe nyomtak, és beszélni tudott kormányával a Ribbentrop rendeletére sietve megteremtett különvonaton. Ezután az utolsó perceit élő Csehszlovák Köztársaság elnöke még egy injekciót kapott dr. Morelltől, és némileg még jobb állapotba kerülve visszabotorkált Adolf Hitler színe elé, hogy aláírja országa halálos ítéletét. A pontos idő: 1939. március 15-én hajnali 3 óra 55 perc. Schmidt emlékezete szerint a szöveget „Hitler előre” elkészítette, s Hácha ájuldozása alatt a német tolmács sietve másolta a hivatalos kommünikét, amelyet szintén „előre” megírtak, s szintén aláíratták Háchával és Chvalkovskyval. Így szól: Berlin, 1939. március 15. A Führer ma Berlinben, von Ribbentrop külügyminiszter társaságában saját kérésükre fogadta dr. Hácha csehszlovák elnököt és dr. Chvalkovsky csehszlovák külügyminisztert. A találkozón teljes nyíltsággal vizsgálták meg a Csehszlovákia jelenlegi területén az elmúlt hetek eseményei által teremtett súlyos helyzetet. Mindkét oldal egybehangzóan fejezte ki meggyőződését, hogy minden erőfeszítés célja a nyugalom, a rend és a béke helyreállítása kell, hogy legyen Közép-Európának ezen a részén. A csehszlovák elnök kijelentette, hogy ezen cél és a végső béke elérése érdekében bizalommal helyezi a cseh nép és országa sorsát a Német Birodalom Führerének kezeibe. A Führer elfogadta e nyilatkozatot, és kifejezte ama szándékát, hogy a cseh népet a Német Birodalom védelme alá veszi, és garantálja etnikai életüknek a természetük szerinti autonóm fejlődését.

Hitler örök fondorkodásának talán ez volt a csúcspontja. Egyik titkárnője szerint az aláírás után átrohant a saját irodájába, megölelt minden jelen lévő nőt, és így kiáltott fel: – Gyerekek, ez életem legnagyobb napja! A legnagyobb németként fogok bevonulni a történelembe! Nem jutott eszébe – hogyan is juthatott volna? –, hogy Csehszlovákia vége esetleg Németország végének is a kezdetét jelentheti. Ettől a hajnaltól, 1939. március 15-től, március idusától kezdve ott várt közvetlenül a lába előtt a háborúhoz, vereséghez, katasztrófához vezető út. Rövid út volt, és nyílegyenes. S amint rálépett, és nagy lendülettel elindult rajta lefelé, Nagy Sándorhoz és Napóleonhoz hasonlóan Hitler sem tudott már megállni.28 152

A nürnbergi per során Göring elismerte, hogy ezt mondta Háchának: – Sajnálnám, ha le kellene bombáznom a szép Prágát! – Igazából nem szándékozott beváltani a fenyegetését: – Nem lett volna rá szükség! – magyarázta. – De gondoltam, hogy egy ilyen szempont is szerepelhet az érvek között, és felgyorsíthatja az egész dolgot.27

Március 15-én reggel 6 órakor német csapatok özönlöttek Cseh- és Morvaország területére. Nem ütköztek ellenállásba, s így Hitler már aznap este diadalmasan bevonulhatott Prágába, amelytől a hite szerint Chamberlain megfosztotta őt Münchenben. Berlinből való eltávozása előtt grandiózus kiáltványt bocsátott ki a német nép számára, amelyben megismételte a már fárasztó hazugságokat a csehek „vad túlkapásairól” és „terrorjáról”, amelynek ő volt kénytelen véget vetni, és büszkén kinyilatkoztatta: „Csehszlovákia megszűnt létezni!” Aznap éjjel a Hradzsinban aludt, a cseh királyok ősi székhelyén, magasan a Moldva folyó feledt, ott, ahol nemrégiben a megvetett Masaryk és Benes élt és dolgozott Közép-Európa valaha volt első demokráciája érdekében. A Führer bosszúja immár teljes volt, és hogy mennyire élvezte, azt egy sor proklamációban mutatta ki. Kielégült a csehek iránti minden égő haragja, amely még osztrákként, bécsi csavargó korában uralkodott el rajta három évtizeddel ezelőtt, s csak új lángra kapott, amikor Benes az elmúlt év során szembe merészelt szállni ővele, a mindenható német diktátorral. Másnap a Hradzsinból kikiáltotta a Cseh-Morva Protektorátust, amely bár szavaiban „autonómiát és önkormányzatot” nyújtott a cseheknek, valójában már a puszta megfogalmazásával is teljes mértékben német uralom alá hajtotta őket. Minden hatalom a Führer által később kijelölendő „birodalmi protektor”, valamint az alatta szolgáló államtitkár és polgári közigazgatási vezető kezébe került. Az angliai és franciaországi felháborodott közvélemény lecsillapítására Hitler elővette a süllyesztőből a „mérsékelt” Neurathot, és őt nevezte ki protektorrá.153 A szudétanémetek két csúcsvezetője, Konrád Henlein és a gengszter Karl Hermann Frank lehetőséget kapott arra, hogy bosszút állhasson a csehekén: Henlein lett a polgári közigazgatás vezetője, Frank pedig az államtitkár. Nem sokkal később Himmler a német rendőrség fejeként vasmarokba szorította a protektorátust. Munkája elvégzésére a protektorátus rendőrfőnökévé és rangidős SS-tisztjévé tette a notórius Frankot. 154 Csehország és Morvaország tartományok ezer éven át a német nép Lebensraumjának a részét alkották [mondta Hitler a protektorátus kikiáltásakor]. Csehszlovákia bebizonyította, hogy természettől képtelen a fennmaradásra, s ennélfogva most a tényleges széthullás áldozatává vált. A Német Birodalom nem tűrheti a folyamatos rendzavarásokat e térségben ... Ezért a Német Birodalom az önfenntartás törvényeivel összhangban most már elszánta magát a döntő beavatkozásra annak érdekében, hogy újjáépítse egy elfogadható közép-európai rend alapjait. Mert ezeréves történelme során már bebizonyította, hogy a német nép nagyságának és tulajdonságainak köszönhetően egyedül Németország hivatott e feladat elvállalására.

Ezzel Prágára és a cseh földre rátelepedett a német kegyetlenség hosszú éjszakája. Március 16-án Hitler egy Tiso miniszterelnök által küldött, de (amint már láttuk) Berlinben fogalmazott „táviratra” válaszolva Szlovákiát is védőszárnya alá vette. Szlovákiába is bevonultak a német csapatok, hogy ellássák az ország „védelmét”. Március 18-án Hitler Bécsben jóváhagyta a „védelmi egyezményt”, amelyet azután március 23-án Ribbentrop és dr. Tuka írt alá Berlinben. Az egyezmény titkos záradékot is tartalmazott, amely kizárólagos jogot biztosított Németország számára a szlovák gazdaság kiaknázásához.30 Ami pedig az egykori Csehszlovákia keleti csücskét, Kárpátalját illeti, a területen március 14-én kikiáltott „Kárpát-ukrajnai Köztársaság” alig huszonnégy órát élt. Hiába folyamodott „védelemért” Hitlerhez, aki már Magyarországnak ítélte a területet. A zsákmányolt külügyminisztériumi levéltárban megtalálható Magyarország kormányzójának, Horthy Miklós 153

A nürnbergi perben Neurath kijelentette, hogy „egészen meglepődött”, amikor Hitler őt nevezte ki protektorrá, és „rossz előérzetei” voltak az új poszttal kapcsolatban. Elmondása szerint akkor fogadta el, amikor Hitler megmagyarázta neki, hogy általa akarja megnyugtatni Nagy-Britanniát és Franciaországot arról, hogy „nem kíván Csehszlovákia iránti ellenséges politikát folytatni”.29 154 Talán érdeklődésre tarthat számot, ha itt előreszaladunk, és megnézzük, mi történt az imént felidézett dráma néhány szereplőjével. Frankot a háború után egy cseh bíróság halálra ítélte, és 1946. május 22-én Prága mellett nyilvánosan felakasztották. Henlein öngyilkosságot követett el, amikor 1945-ben cseh ellenállók kezére került. Chvalkovsky, aki a protektorátus berlini képviselője lett, 1944-ben Berlinben vesztette életét egy bombázás alkalmával. Háchát 1945. május 14-én a csehek tartóztatták le, de még a pere előtt meghalt.

tengernagynak március 13-án kelt, Adolf Hitlerhez írott kézírásos levele. EXCELLENCIÁS URAM: hálás köszönet! Ki sem tudom fejezni a boldogságomat, mert ez a forrásvidék [Kárpátalja] –nem szeretem a nagy szavakat – létfontosságú kérdés Magyarország számára. ... Lelkesen fogunk a dologhoz. A tervek már készen állnak. Csütörtökön, 16-án határincidens fog történni, amelyet szombaton követ majd a nagy támadás.31

Mint kiderült, nem volt szükség az „incidensre”. Március 15-én reggel 6 órakor, a nyugati német bevonulással egy időben a magyar csapatok egyszerűen bemasíroztak Kárpátaljára, másnap pedig Magyarország hivatalosan is annektálta a területet. Így hát az éjjel 1 óra 15 perckor, Hácha elnöknek a berlini kancelláriára érkezésével kezdődő március 15-i napon Csehszlovákia létezése – Hitler ígéretének megfelelően – megszűnt. Sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem mozdította a kisujját sem az ország megmentése érdekében, noha Münchenben ünnepélyesen garantálták Csehszlovákia biztonságát minden agresszió ellen. München óta most már nemcsak Hitler, hanem Mussolini is eljutott arra a következtetésre, hogy az angolok annyira meggyengültek, s emiatt miniszterelnökük olyan engedékennyé vált, hogy a továbbiakban alig kell odafigyelniük Londonra. 1939. január 11-én Chamberlain Lord Halifax kíséretében Rómába utazott, hogy megkísérelje megjavítani a brit-olasz viszonyt. Véletlenül éppen ott voltam a római pályaudvaron a két angol érkezésekor, s megörökítettem naplómban a Mussolini arcán látható „önelégült vigyort”. Ahogy a társaság kivonult a pályaudvarról, írtam, „amikor Mussolini elhaladt mellettem, éppen a vejével [Cianóval] viccelődött, tréfás megjegyzéseket tett.”32 Természetesen nem tudtam kivenni, hogy mit mond, de megjegyzéseinek a lényege később kiderült Ciano naplójából: Chamberlain érkezése. [Ciano naplójából, január 11-12] ... Milyen távol állunk ezektől az emberektől! Más világ. Erről beszéltünk a Duceval vacsora után. – Ezeket az embereket nem abból az anyagból gyúrták, mint a Francis Drake-eket, meg a többi nagyszerű kalandort, akik létrehozták a birodalmat – mondta. – Ezek itt végül is gazdag emberek hosszú sorának a leszármazottai, és el fogják veszíteni a birodalmukat. A britek nem akarnak harcolni. A lehető leglassabban próbálnak visszahúzódni, de nem harcolnak... Véget értek tárgyalásaink a britekkel. Semmi eredmény nem született. Telefonon közöltem Ribbentroppal, hogy a látogatás „egy nagy limonádé” [komédia] volt.... Chamberlain távozásakor a Ducéval mentem a pályaudvarra [írta január 14-én Ciano]... Chamberlain szeme könnybe lábadt, amint a vonat indulásakor honfitársai elkezdték énekelni a „For He's A Jolly Good Fellow”-t. – Mi ez a dalocska? – kérdezte a Duce.33

Bár a szudétaválság alatt Hitler nagyon odafigyelt Chamberlain véleményére, a zsákmányolt német dokumentumok között egyetlen szónyi utalás sincs arra, hogy azután már egy mákszemnyit is törődött volna azzal, mit gondol a brit miniszterelnök arról, hogy ő a brit garancia ellenére (és amúgy mellékesen a müncheni egyezmény dacára is) elpusztítja a maradék Csehszlovákiát. Március 14-én, amíg Berlinben arra várt, hogy megalázhassa Háchát, az angol parlamentben dühös kérdések röpködtek azzal kapcsolatban, hogy Németország szervezte meg Szlovákia „elszakadását”, és hogy ennek milyen hatása lesz az agresszió ellen Prágának nyújtott brit garanciára, ám Chamberlain feldühödve azt felelte: – Semmiféle ilyen agresszió nem történt! Másnap, március 15-én azonban, miután valóban megtörtént az agresszió, a brit miniszterelnök Szlovákia „függetlenségének” kikiáltását használta fel ürügyül arra, hogy országa ne tartsa meg adott szavát. – Ε deklaráció hatása a belső felbomlás útján vetett véget annak az államnak, amelynek határaira garanciát kínáltunk – magyarázta. – Ennek megfelelően Őfelsége kormánya már nem ismerheti el magára nézve e kötelezettséget. Hitler stratégiája tehát tökéletesen bevált. A Führer kiutat mutatott Chamberlainnek, az pedig élt vele. Érdekes, hogy a brit miniszterelnök még csak szószegéssel sem kívánta megvádolni Hitlert.

– Olyan gyakran hallottam a hitszegés vádját, amely számomra megalapozatlannak tűnt, hogy nem kívántam ilyen jellegű vádakkal azonosulni – mondta. Egyetlen szóval sem kárhoztatta a Führert, még a Háchával való bánásmódja miatt sem, sőt a március 15-re virradó éjszaka a birodalmi kancellárián elkövetett aljas csalás miatt sem – igaz, annak a részletei akkor még ismeretlenek voltak. Nem csoda hát, hogy az aznap tett brit tiltakozás, ha ugyan annak nevezhetjük,155 ilyen langyosra sikerült, a németek pedig ezt és a további brit-francia tiltakozásokat egyaránt nagyfokú arroganciával és megvetéssel kezelték: Őfelsége kormánya nem kíván szükségtelenül beavatkozni egy olyan ügybe, amelyben más kormányok esetleg közvetlenebbül érintettek.... Mindazonáltal, amint azt a német kormány bizonyára méltányolni fogja, Őfelsége kormánya erősen érintett a bizalom helyreállítására és az európai feszültség enyhítésére tett minden erőfeszítés sikerében. Igen rossz néven venne minden olyan akciót Közép-Európában, amely ezen általános bizalom visszaesését okozná ...34

Ε Henderson által Lord Halifax hivatalos üzeneteként március 15-én Ribbentropnak átnyújtott jegyzékben egyetlen szó sem esett a nap eseményeiről. A franciák legalább kimondták, hogy miről van szó. Robert Coulondre, az új berlini francia nagykövet nem osztotta brit kollégájának sem a nácizmussal kapcsolatban táplált illúzióit, sem a csehek iránti megvetését. Tizenötödikén délelőtt követelte, hogy Ribbentrop fogadja őt, ám a hiú és bosszúvágyó német külügyminiszter akkor már úton volt Prága felé: osztozni kívánt Hitlerrel egy levert nép megalázásában. Helyette délben von Weizsäcker államtitkár fogadta Coulondre-t. A nagykövet kertelés nélkül kimondta azt, amire Chamberlain és Henderson akkor még nem volt hajlandó: a cseh- és morvaországi katonai intervencióval Németország egyaránt megsértette a müncheni egyezményt és a december 6-án tett francia-német nyilatkozatot. Von Weizsäcker báró, aki később majd azt fogja hajtogatni, hogy ő mindvégig náciellenes volt, olyan arrogáns modorban felelt, ami még Ribbentropnak is díszére vált volna. A találkozóról készült saját emlékeztetője szerint: Igen élesen szóltam a nagykövethez, s felszólítottam, ne is említse a müncheni egyezményt, amit állítása szerint megszegtünk, s ne tartson előadást nekünk ... Közöltem vele, hogy a cseh kormánnyal tegnap este kötött egyezmény következtében nem látom értelmét a francia nagykövet demarsának... és biztos vagyok abban, hogy nagykövetségére visszatértekor új instrukciók várják majd, amelyek megnyugtatják a lelkét.35

Három nap múlva, március 18-án, amikor a brit és a francia kormány az otthoni felháborodásra reagálva végül mégis hivatalos tiltakozást nyújtott át Németországnak, Weizsäcker – saját későbbi tanúvallomásával ellentétben – még a gazdáján, Ribbentropon is túltett a szemtelenségben. A német külügyminisztérium iratai között talált feljegyzésben nyilvánvaló élvezettel adja elő, hogyan tagadta meg még azt is, hogy átvegye a hivatalos francia tiltakozó jegyzéket: Azonnal visszatettem a borítékba a jegyzéket, és visszaadtam a nagykövetnek azzal a megjegyzéssel, hogy kategorikusan megtagadom a csehszlovák üggyel kapcsolatos bármiféle tiltakozás átvételét. A közlésről sem veszek tudomást, s azt tanácsolom Coulondre úrnak, szorgalmazza kormányánál a módosítását ...36

Az akkori Hendersonnal ellentétben Coulondre nem olyan követ volt, aki hagyta volna, hogy lehurrogják a németek. Azzal vágott vissza, hogy kormányának jegyzéke kellő megfontolás eredményeként született, neki pedig nem áll szándékában azt kérni, hogy módosítsák. Amikor az államtitkár továbbra sem volt hajlandó átvenni az iratot, a nagykövet emlékeztette az általános diplomáciai gyakorlatra, s hangsúlyozta, hogy Franciaországnak teljes mértékben 155

Március 16-án Chamberlain azt mondta az alsóházban, hogy „eddig” semmiféle tiltakozást nem nyújtottak be a német kormánynak.

jogában áll, hogy megismertesse nézetét a német kormánnyal. Weizsäcker végül a saját beszámolója szerint otthagyta a jegyzéket az íróasztalán azzal a megjegyzéssel, hogy „úgy fogom tekinteni, mintha postán kaptuk volna”. Még e szemtelen gesztusa előtt azonban a következő mondandója volt a követ számára: Jogi szempontból létezik egy deklaráció, amelyet közösen bocsátott ki a Führer és a csehszlovák államfő. A cseh elnök a saját kérésére jött Berlinbe, s azonnal kinyilvánította, hogy országa sorsát a Führer kezébe kívánja letenni. Nem tudom elképzelni, hogy a francia kormány katolikusabb lenne a pápánál, és olyasmibe kíván beleavatkozni, amit Berlin és Prága rendben elintézett egymás között. 156

Weizsäcker egészen másként viselkedett az engedékeny brit nagykövettel szemben, aki március 18-án késő délután adta át országának tiltakozását. Nagy-Britannia most úgy tartotta, hogy „kénytelen az elmúlt néhány nap eseményeit a müncheni egyezmény teljes megtagadásának tekinteni”, és hogy a „német katonai akciók ... minden törvényes alapot nélkülöznek”. Weizsäcker a feljegyzésében közölte, hogy a brit jegyzék e tekintetben nem ment olyan messzire, mint a francia tiltakozás, amely úgy fogalmazott, hogy Franciaország „nem fogja elismerni a német megszállás jogosságát”. Egy nappal korábban, március 17-én Henderson felkereste Weizsäckert, és közölte vele, hogy „konzultációra” visszarendelték Londonba. Az államtitkár beszámolója szerint a nagykövet puhatolózott nála: „olyan érveket keresett, amelyeket Chamberlainnek továbbíthat, hogy az felhasználhassa őket politikai ellenzékével szemben ... Henderson kifejtette, hogy Nagy-Britanniának nincs közvetlen csehszlovák területi érdekeltsége. Az ő (Henderson) aggodalmai inkább a jövőre vonatkoznak.”37 Úgy tűnik, a brit nagykövetet még Csehszlovákiának Hitler általi elpusztítása sem ébresztette rá, hogy miféle kormány mellé akkreditálták, s a jelek szerint annak sem volt tudatában, hogy még ugyanezen a napon mi történik az általa képviselt kormánnyal. Az történt ugyanis, hogy március 17-én, két nappal azután, hogy Hitler végzett Csehszlovákiával, Neville Chamberlain hirtelen és váratlanul magához tért Csipkerózsikaálmából. Ébredése nem nélkülözött némi noszogatást. Nagy meglepetésére a brit sajtó legnagyobb része (még a The Times is, ám a Daily Mail nem) és a londoni alsóház viharosan reagált Hitler legújabb agressziójára. Ennél is fontosabb volt, hogy saját támogatói közül is sokan, sőt még kabinetjének a fele is lázadozni kezdett Hitler további békítgetése ellen. A német követ Berlinbe küldött jelentése szerint különösen Lord Halifax kardoskodott annak érdekében, hogy a miniszterelnök ismerje fel, hogy mi történt, és minden átmenet nélkül változtassa meg politikáját.38 Chamberlain ráébredt, hogy kormányfői és konzervatív pártvezéri funkciója is veszélybe került. Radikális fordulata váratlan volt. A kormány nevében Sir John Simon március 16-án este még olyan beszédet mondott a parlamentben, amely annyira cinikus volt a csehekkel szemben, és annyira „München szellemében” szólt, hogy a sajtójelentések szerint „a harag ritkán látott mérvű felzúdulását” váltotta ki az alsóházban. Másnap, hetvenedik születésnapja előestéjén Chamberlainnek szűkebb hazájában, Birminghamben kellett beszédet tartania. Előre megírt beszéde belpolitikai témákról szólt, s azon belül főleg a szociális szolgáltatásokkal foglalkozott. Francia diplomáciai forrásokból úgy értesültem, hogy a miniszterelnök a Birmingham felé tartó délutáni vonaton ülve jutott végül döntésre. Előkészített beszédét félretéve gyorsan jegyzetelni kezdte egy egészen más beszéd vázlatát. Chamberlain egész Nagy-Britannia, sőt a világ jókora része előtt (mert a beszédet a rádió is közvetítette) bocsánatot kért „a nagyon visszafogott és óvatos ... valamelyest hűvös és 156

Coulondre változata a kihallgatásról a Francia Sárga Könyvben található (No. 78, 102-3.O., a francia kiadásban). A nagykövet igazolja Weizsäcker beszámolóját. Később, a Nürnbergben lefolytatott perében az államtitkár azzal érvelt, hogy az efféle kihallgatásokról készített emlékeztetőiben szándékosan eltúlozta a náci érzelmi megnyilvánulásokat, hogy így leplezze náciellenességét. Coulondre-nak az e kihallgatásról készített beszámolója azonban csak az egyik bizonyíték arra, hogy Weizsäcker egyáltalán nem túlzott.

tárgyilagos nyilatkozatért”, amelyet két nappal korábban kötelességének érzett megtenni az alsóházban. – Remélem, ma este helyesbíthetem ezt a nyilatkozatot – mondta. A miniszterelnök végre belátta, hogy Adolf Hitler becsapta őt. Röviden összefoglalta a Führer különböző alkalmakkor tett ígéreteit, hogy a Szudéta-vidék volt az utolsó területi követelése, s hogy „nem akar cseheket”. Most Hitler megszegte az ígéreteit – „a saját kezébe vette a törvényt”. Most azt mondják nekünk, hogy ezt a területrablást a Csehszlovákiában folyó rendzavarások tették szükségessé. ... Ha voltak rendzavarások, nem kívülről ösztönözték őket? ... Egy régi kaland befejezése ez, vagy egy új kezdete? Ez az utolsó támadás egy kis állam ellen, vagy követik-e majd továbbiak is? Lényegileg nem abba az irányba tett lépésről van-e szó, hogy erőszakkal uralmuk alá hajtsák a világot? ... Noha nem vagyok hajlandó pillanatnyilag előreláthatatlan. feltételek alapján működő elkötelezettségekbe vonni országunkat, mégis a lehető legnagyobb tévedés lenne azt feltételezni, hogy ez a nemzet, csupán mert értelmetlen és kegyetlen dolognak tartja a háborút, annyira elveszítette a tartását, hogy nem fog a lehetőségei végső határáig megfelelni egy ilyen kihívásnak, ha valaha kapna ilyet.

Ez bizony váratlan és végzetes fordulópont volt Chamberlain és Nagy-Britannia számára, s az okos londoni német nagykövet másnap figyelmeztette is erre Hitlert. „Helytelen lenne illúziókat táplálni arról, hogy nem történt alapvető változás Németország brit megítélésében” tudósította Herbert von Dirksen a berlini külügyminisztériumot március 18-i hosszú jelentésében.39 Bárki számára, aki olvasta a Mein Kampfot, aki ránézett egy térképre, és látta a német hadsereg új szlovákiai állásait, aki München óta neszét vette bizonyos német diplomáciai lépéseknek, vagy aki elgondolkodott Hitlernek az utóbbi tizenkét hónap során végrehajtott vértelen ausztriai és csehszlovákiai hódításán, mindezek számára nyilvánvalónak kellett lennie, hogy pontosan melyik „kis államok” következnek majd a Führer listáján. Chamberlain, csakúgy, mint majdnem mindenki más, pontosan tudta. Március 31-én, tizenhat nappal azután, hogy Hitler bevonult Prágába, a brit miniszterelnök így szólt a londoni alsóházban: Bármely olyan akció esetén, amely nyilvánvalóan fenyegeti a lengyel függetlenséget, és ennélfogva a lengyel kormány létfontosságúnak tartja, hogy nemzeti erőivel védekezzék ellene, Őfelsége kormánya kötelességének fogja tartani, hogy a rendelkezésére álló minden lehetséges segítséget megadja a lengyel kormánynak. Őfelsége kormánya már biztosította erről a lengyel kormányt. Hozzátehetem, hogy a francia kormány felhatalmazott annak az egyértelmű közlésére, hogy ebben az ügyben azonos álláspontot foglal el.

Lengyelországon volt hát a sor.

14. LENGYELORSZÁGON A SOR 1938. október 24-én, nem egészen egy hónappal München után Ribbentrop Józef Lipski berlini lengyel nagykövetet látta vendégül háromórás ebéden a berchtesgadeni Grand Hotelban. Németországhoz hasonlóan, sőt annak cinkosaként Lengyelország is kevéssel azelőtt hasított ki magának egy darab csehszlovák területet. A német külügyminisztérium emlékeztetője szerint az ebéd közben „igen barátságos légkörben” folyt a társalgás.1 A náci külügyminiszter hamarosan a tárgyra tért. Eljött az idő, mondta, a Lengyelország és Németország közötti ügyek általános rendezésére. Legelébb is az szükséges, folytatta, hogy „Danzigról beszéljünk Lengyelországgal”. A városnak „vissza kell szállnia” Németországra. A birodalom ezen kívül Németországot Danziggal és Kelet-Poroszországgal összekötő autópályát és kétvágányú vasúti pályát kíván építeni a lengyel korridoron keresztül. Mindkét létesítmény területenkívüliséget élvezne, mondta Ribbentrop. Végül pedig Hitlernek az a kívánsága, hogy

Lengyelország csatlakozzon az Oroszország elleni Antikomintern Paktumhoz. Mindezen engedmények fejében Németország hajlandó tízről húsz évre hosszabbítani a lengyel-német egyezményt, és garantálni Lengyelország határait. Ribbentrop hangsúlyozta, hogy e problémákat „a legbizalmasabb módon” hozta fel. Azt javasolta, hogy a nagykövet „szóban” jelentse a hallottakat Beck külügyminiszternek, „mivel egyébként fennállna a kiszivárgás súlyos veszélye, kiváltképpen a sajtó felé”. Lipski megígérte, hogy jelenti Varsónak a dolgot, de figyelmeztette Ribbentropot, hogy személy szerint ő nem lát „semmiféle lehetőséget” Danzig visszaszolgáltatására Németországnak. Arra is emlékeztette a német külügyminisztert, hogy a közelmúltban Hitler két alkalommal, 1937. november 5-én és 1938. január 14-én is személyesen biztosította a lengyeleket arról, hogy Danzig státuszának semmiféle változtatását nem fogja támogatni.2 Ribbentrop erre azt felelte, hogy nem kíván azonnali választ, de azt tanácsolja a lengyeleknek, hogy „gondolják meg” a dolgot. A varsói kormánynak nem volt szüksége hosszú időre ahhoz, hogy összeszedje gondolatait az ügyben. Egy hét múlva, október 31-én Beck külügyminiszter részletes utasítást küldött berlini nagykövetének a németek számára adandó válasszal kapcsolatban. Lipski azonban csak november 19-re tudott kihallgatást kieszközölni Ribbentropnál – a nácik tehát nyilván azt akarták, hogy a lengyelek nagyon alaposan fontolják meg válaszukat. A válasz negatív volt. Megértése jeleként Lengyelország hajlandó volt felváltani Danzig népszövetségi garanciáját a szabad város státuszáról szóló lengyel-német egyezménnyel. „Bármilyen egyéb megoldásnak, különösen pedig bármilyen arra irányuló próbálkozásnak, hogy a szabad várost beolvasszák a német birodalomba, elkerülhetetlenül konfliktushoz kell vezetnie” – írta Beck a memorandumban, amelyet Lipski felolvasott Ribbentropnak. Azt is hozzátette, hogy Pilsudski marsall, Lengyelország néhai diktátora 1934-ben, a megnemtámadási szerződés tárgyalása során figyelmeztette a németeket, hogy „a danzigi kérdés a Lengyelországgal kapcsolatos német szándékok biztos kritériuma”. Az efféle válasz nem volt Ribbentrop ínyére. „Sajnálattal vette tudomásul a Beck által elfoglalt álláspontot”, és azt tanácsolta a lengyeleknek, hogy „érdemes venni a fáradságot a német javaslatok komoly fontolóra vételére”.3 Hitler már drasztikusabban válaszolt a Danziggal kapcsolatos lengyel visszautasításra. November 24-én, öt nappal a Ribbentrop-Lipski találkozót követően újabb direktívát adott ki a fegyveres erők főparancsnokai számára. SZIGORÚAN TITKOS! A Führer elrendelte: a 38/10/21-i157 instrukciókban említett lehetőségeken túl olyan előkészületeket is kell tenni, amelyek képessé tesznek bennünket Danzig Szabad Állam német csapatok általi meglepetésszerű elfoglalására. Az előkészületek a következők alapján történnek: Feltétel Danzig kvázi-forradalmi elfoglalása, egy politikailag kedvező helyzet kihasználása, nem pedig háború Lengyelország ellen.158... Az e célra igénybe veendő csapatokat nem szabad egyidejűleg kijelölni a Memel-vidék elfoglalására is, azért, hogy szükség esetén a két hadművelet egyszerre legyen végrehajtható. A haditengerészet a tenger felől indított támadással fogja támogatni a hadsereg hadműveletét... A fegyveres erők különböző fegyvernemeinek terveit 1939. január 10-ig bezárólag kell benyújtani.

Noha Beck épp most figyelmeztetett, hogy Németországnak a Danzig elragadására tett bármilyen kísérlete „elkerülhetetlenül” konfliktushoz fog vezetni, Hitler már meggyőzte magát arról, hogy háború nélkül is elérheti célját. Danzigot a helyi nácik tartották ellenőrzésük alatt, s a szudétanémetekhez hasonlóan ők is Berlinből kapták utasításaikat. Nem lenne nehéz „kváziforradalmi” helyzetet teremteni a városban. Annak az évnek, 1938-nak a vége felé tehát, amelyben Németország vértelen módszerekkel 157

Lásd feljebb, 263. o. A három „eshetőség”: Csehszlovákia maradékának likvidálása, a Memel-vidék elfoglalása és a birodalom határainak védelme. 158 Kiemelés az eredetiben.

megkaparintotta Ausztriát és a Szudéta-vídéket, Hitler már újabb hódításokon gondolkodott: Csehszlovákia maradékát, Memelt és Danzigot akarta. Schuschniggot és Benest könnyű volt megaláznia. Most Józef Beck következik! Ám kevéssel az újév után, 1939. január 5-én, amikor a Führer Berchtesgadenben fogadta Lengyelország külügyminiszterét, még nem állt készen arra, hogy ugyanabban a bánásmódban részesítse, amelyet Schuschniggal szemben alkalmazott, s nemsokára Hácha elnök ellenében is bevet. Előbb Csehszlovákia maradékát kell felszámolni! A találkozóról készült titkos lengyel és német jegyzőkönyvek tanúbizonysága szerint Hitler éppen békülékeny hangulatban volt. „Egészen hajlandó Beck szolgálatára állni”, kezdte. Van-e valami „különleges” ügy, kérdezte, ami a külügyminiszter urat foglalkoztatja? Beck azt válaszolta, hogy őt Danzig foglalkoztatja. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy Hitlert is. – Danzig német – emlékeztette vendégét –, mindig is német marad, s előbb vagy utóbb, de Németország része lesz! – Arra azonban biztosítékot nyújthat, mondta, hogy „semmiféle fait accompli nem lesz Danzigban”. Kell neki Danzig, s kell neki e*gy autópálya és egy vasútvonal a lengyel korridorban. Ha ő és Beck „eltávolodnának a régi mintáktól, és egészen új vonalak mentén keresnének megoldásokat”, akkor biztosan mindkét ország számára kielégítő egyezségre tudnának jutni. Beck ebben nem volt annyira biztos. Amint másnap megvallotta Ribbentropnak, nem akart ugyan túlságosan nyersen fogalmazni a Führernek, mégis úgy válaszolt neki, hogy „a danzigi probléma roppant nehéz ügy”. A kancellár úr javaslatában nem lát semmi „egyenértéket” Lengyelország számára. Hitler erre rámutatott arra a Lengyelország számára „nagy előnyre”,hogy „a korridort is beleértve közös határa lehet Németországgal, amit szerződés biztosítana”. Ez láthatólag nem tett nagy hatást Beckre, de végül beleegyezett, hogy tovább fog gondolkodni a problémán.4 A lengyel külügyminiszter éjszaka megforgatta magában a dolgot, majd másnap Ribbentroppal tárgyalt Münchenben. Megkérte, tájékoztassa a Führert, hogy míg a németekkel folytatott összes addigi tárgyalása optimizmussal töltötte el, ma, a Hitlerrel való találkozása után „első ízben került borúlátó hangulatba”. Különösen Danzig tekintetében, amely probléma megoldására a kancellár által felhozott módon „egyáltalán semmiféle lehetőséget nem lát”.5 Ε könyv számos más szereplőjéhez hasonlóan Beck ezredesnek is idejébe telt, míg felébredt, és ennyire borúlátó hangulatba került. Mint annyi más lengyel, ő is vadul oroszellenes volt. Ráadásul nem szerette a franciákat sem, akikre 1923 óta neheztelt, amikor is mint lengyel katonai attasét kiutasították Párizsból, mivel állítólag a francia hadsereggel kapcsolatos dokumentumokat tett pénzzé. Talán természetes volt, hogy ez az ember, aki 1932 novemberében lett hazája külügyminisztere, Németország felé fordul. Kezdettől fogva rokonszenvezett a náci diktatúrával, s az utóbbi hat évben sokat dolgozott annak érdekében, hogy országát közelebb vihesse a Harmadik Birodalomhoz, s meggyengíthesse a Lengyelországot Franciaországhoz fűző hagyományos kötelékeket. A Németország határain elhelyezkedő összes ország közül hosszú távon Lengyelországnak volt a legtöbb félnivalója. És minden ország közül Lengyelország vette észre a legkevésbé a fenyegető német veszélyt. A versailles-i békeszerződés egyetlen más kikötését sem gyűlölték a németek annyira, mint azt, amely létrehozta a korridort, amivel utat nyitott a tengerhez Lengyelország számára, és elvágta Kelet-Poroszországot a német birodalomtól. És ugyanennyire bőszítette a német közvéleményt az is, hogy az ősi Hansa-kikötővárost, Danzigot leválasztották Németországról, s a Népszövetség égisze alatt szabad várossá nyilvánították, amelyet azonban gazdaságilag Lengyelország uralt. Még a gyenge és békés weimari köztársaság sem fogadta el soha ezt a helyzetet, amit a német birodalom Lengyelország általi megcsonkításának tekintett. Mint láttuk,159 von Seeckt tábornok már 1922-ben meghatározta a német hadsereg véleményét az ügyről. 159

Lásd feljebb, 130. o.

Lengyelország létezése tűrhetetlen és összeegyeztethetetlen Németország létének alapvető feltételeivel. Lengyelországnak el kell tűnnie, és saját belső gyengeségeinek és Oroszország akciójának következtében a mi segítségünkkel el is fog tűnni... Lengyelország megsemmisítése a német politika egyik alapvető törekvése kell, hogy legyen ... [és] ez Oroszország által és segítségével lesz elérhető.

Prófétai szavak! A németek elfelejtették – vagy talán nem akartak emlékezni rá –, hogy a Versailles-ban Lengyelországnak ítélt német terület legnagyobb részét, beleértve Poznant és LengyelPomerániát (Pomorze), amely a korridort alkotta, Poroszország akkor kaparintotta meg, amikor Oroszországgal és Ausztriával hármasban felosztották egymás között a megsemmisített Lengyelországot. Ε területet már ezer éve – s jórészt még ekkor is – lengyelek lakták. A Versailles által újjáalkotott nemzetek közül egynek sem volt olyan nehéz dolga, mint a lengyelnek. Újjászületésének első mozgalmas éveiben agresszív háborút vívott Oroszország, Litvánia, Németország, sőt még Csehszlovákia ellen is – ez utóbbi esetben a szénben dús Teschen-vidékért. Mivel másfélszáz éven át megfosztották őket politikai szabadságjogaiktól, s így az önigazgatás modern tapasztalataira sem tehettek szert, a lengyelek képtelenek voltak stabil kormányzatot felállítani, és még csak hozzá sem tudtak fogni gazdasági és agrárproblémáik megoldásához. 1926-ban Pilsudski marsall, az 1918-as forradalom hőse Varsó ellen vonult, magához ragadta a kormányzást, és bár korábban szocialista volt, fokozatosan a saját diktatúrájával váltotta fel a kaotikus demokratikus rezsimet. 1935-ben bekövetkezett halála előtti egyik utolsó cselekedeteként megnemtámadási szerződést írt alá Hitlerrel. Ez 1934. január 26-án történt, s amint már elmondtuk,160 ez volt az egyik első lépés azon az úton, amelyen aláásták Franciaországnak a Németország keleti szomszédaival ápolt szövetségi rendszerét, meggyengítették a Népszövetséget és annak kollektív biztonsági eszméjét. Pilsudski halála után Lengyelországot jórészt egy „ezredesekből” álló kis csoport kormányozta: tagjai annak az egykori Lengyel Légiónak a vezetői voltak, amely Pilsudski vezérletével az első világháborúban az oroszok ellen harcolt. Ε csoport vezére Smigly-Rydz marsall volt, jó katona, de semmiképpen sem államférfi. A külpolitika lassan Beck ezredes kezébe csúszott, s 1934-től kezdődően egyre inkább németorientált lett. Ez pedig kivédhetetlenül öngyilkos politika volt. Valóban, ha megfontoljuk Lengyelország helyzetét a Versailles utáni Európában, nehéz szabadulni attól a következtetéstől, hogy az ezerkilencszázharmincas években, mint a megelőző évszázadok során már többször is, a lengyeleket nemzeti karakterük valamilyen végzetes hibája megint az önpusztítás felé kezdte sodorni, és a korábbi alkalmakhoz hasonlóan most is ők voltak saját maguk legnagyobb ellenségei. Amíg csak Danzig és a korridor abban a formában létezett, ahogyan akkor, addig nem lehetett tartós béke Lengyelország és a náci Németország között. S Lengyelország nem is volt elég erős ahhoz, hogy megengedhesse magának a szörnyű luxust: a rossz viszonyt mindkét hatalmas szomszédjával, Oroszországgal és Németországgal szemben. A Szovjetunióval való kapcsolatai egyenletesen rosszak voltak 1920 óta, amikor Lengyelország megtámadta a világháborúban és a polgárháborúban már meggyengült Oroszországot, és elkeseredett háborúba keveredett ellene.161 Hitler megragadta az alkalmat, hogy megszerezze egy ilyen állhatatosan oroszellenes ország barátságát, s ugyanakkor leválassza Genfről és Párizsról, ezzel pedig aláássa a versailles-i rendszert. Ezért kezdeményezte az 1934-es német–lengyel paktum megkötését. A Seecktperiódus óta oroszbarát és lengyelellenes német hadsereg rosszallotta a megegyezést, az 160

Lásd feljebb, 130-131. o. Ε háború eredményeként Lengyelország a Szovjetunió rovására az etnográfiai alapon meghúzott Curzon-vonaltól 150 mérföldre kiterjesztette keleti határát, s ezzel négy és fél millió ukrán, valamint másfél millió belorusz került lengyel uralom alá. Lengyelország keleti és nyugati határa tehát egyformán elfogadhatatlan volt Oroszország és Németország számára – és e tényt a jelek szerint figyelmen kívül hagyták a nyugati demokráciák, amikor 1939 nyarán Berlin és Moszkva közeledni kezdett egymáshoz. 161

azonban egyelőre nagyszerűen szolgálta Hitler érdekeit. Lengyelország rokonszenve és barátsága hozzásegítette a cselekvések helyes idősorrendjéhez: visszafoglalni a Rajna-vidéket, megsemmisíteni Ausztria, majd Csehszlovákia függetlenségét. Mindezen lépéseknél, amelyek erősítették Németországot, gyengítették a Nyugatot és fenyegették a Keletet, Beck és a többi varsói ezredes jóindulatúan, és hihetetlen, megbocsáthatatlan vaksággal figyelte a történéseket. Ha az új esztendő legelején a lengyel külügyminisztert – ahogy ő mondta – borúlátó hangulatba sodorták Hitler követelései, tavaszra még rosszabb lett a kedélye. Bár Hitler az 1939. január 30-án a Reichstagban elmondott évfordulós beszédében meleg hangon emlékezett meg a „Németország és Lengyelország közti barátságról”, amelyről kijelentette, hogy „az európai politikai élet egyik megnyugtató tényezője”, Ribbentrop nyíltabban beszélt, amikor négy nappal korábban hivatalos látogatást tett Varsóban. Ismét szóba hozta Beck előtt Hitlernek a Danzigra és a korridorban való közlekedésre vonatkozó követeléseit, s azt hajtogatta, hogy ezek „rendkívül mérsékelt” igények. A német külügyminiszter azonban nem kapott kielégítő választ sem e kérdések dolgában, sem pedig arra a sürgetésére, hogy Lengyelország csatlakozzon a Szovjetunió elleni Antikomintern Paktumhoz.6 Beck ezredes már nem bízott meg annyira a barátaiban. Sőt: fészkelődni kezdett. Február 26-án a varsói német nagykövet értesítette Berlint, hogy Beck meghívást kezdeményezett a maga számára Londonba március végére, s lehet, hogy onnan Párizsba utazik. Bár eléggé késő volt már, Lengyelország, ahogyan Moltke fogalmazta a jelentésében, „fel kívánja venni a kapcsolatot a nyugati demokráciákkal ... [attól való] félelmében, hogy Danzig miatt konfliktusa keletkezhet Németországgal.” 7 Annyi máshoz hasonlóan, akik korábban megpróbálták lecsillapítani Adolf Hitler mohó étvágyát, Beck szeméről is lehullófélben volt már a hályog. Teljesen és örökre március 15-én hullott le, amikor Hitler elfoglalta Cseh- és Morvaországot, s csapatokat küldött a „független” Szlovákia védelmére. Aznap reggel Lengyelország arra ébredt, hogy a Szlovákiával közös déli határa mentén ugyanúgy, mint északra addig is Pomeránia és Kelet-Poroszország felől, német csapatok veszik körül. Az ország katonai helyzete egyik napról a másikra tarthatatlanná vált. 1939. március 21. emlékezetes nap volt a háború felé masírozó Európa történetében. Aznap Berlinben, Londonban és Varsóban egyaránt intenzív diplomáciai tevékenység folyt. A Francia Köztársaság elnöke Bonnet külügyminiszter társaságában hivatalos látogatásra érkezett a brit fővárosba. Chamberlain azt javasolta a franciáknak, hogy országaik Lengyelországgal és a Szovjetunióval közösen hivatalos nyilatkozatban jelentsék ki, hogy a négy nemzet azonnal konzultációkat kezd egymás közt a további európai agresszió megelőzése érdekében. Három nappal korábban ugyanis Litvinov megismételte egy évvel korábban, az Anschlusst követően tett javaslatát egy európai értekezlet összehívására. Az új javaslat szerint ezen az értekezleten most Franciaország, Nagy-Britannia, Lengyelország, Oroszország, Románia és Törökország venne részt, és fogna össze Hitler megfékezésére. A brit miniszterelnök azonban „korainak” tartotta az elgondolást. Igen kevéssé bízott Moszkvában, s úgy vélte, hogy a Szovjetuniót is magába foglaló négyhatalmi nyilatkozatnál nem mehet messzebbre.162 Chamberlain javaslatát a varsói brit nagykövet még aznap, március 21-én átnyújtotta Becknek, aki valamelyest hűvösen reagált rá az oroszok bevonása tekintetében. A lengyel külügyminiszter még Chamberlainnél is kevésbé bízott az oroszokban, és osztotta a brit miniszterelnök véleményét, amely csekély értéket tulajdonított az orosz katonai segítségnek. Ε nézetei mellett makacsul kitartott egészen a katasztrófa pillanatáig. Ám Lengyelország számára március 21-ének az volt a legvégzetesebb eseménye, amely Berlinben játszódott le. Ribbentrop délre kérte magához a lengyel nagykövetet. Amint a 162

„Meg kell vallanom, mélyen bizalmatlan vagyok Oroszországgal szemben. Cseppet sem hiszek abban, hogy képes volna hatékony offenzívára, még ha akarna is. És nem bízom az indítékaiban ... Továbbá sok kisebb állam, nevezetesen Lengyelország, Románia és Finnország gyűlöli és gyanakvással szemléli ezt az országot” – írta Chamberlain egy március 26-án kelt magánlevelében. (Feiling, The Life of Neville Chamberlain, 603. o.)

találkozóról készített jelentésében Lipski megjegyezte, ez volt az első alkalom, hogy a külügyminiszter nemcsak hűvös, hanem agresszív is volt vele szemben. Figyelmeztetett, hogy „a Führert egyre inkább megdöbbenti Lengyelország viselkedése”. Németország kielégítő választ kíván a Danziggal és a korridoron keresztül vezető úttal és vasútvonallal kapcsolatos követeléseire. Ez az előfeltétele a baráti lengyel-német viszony további fenntartásának. „Lengyelországnak tudomásul kell vennie, hogy nem foglalhat el középutat Németország és Oroszország között” – nyilatkoztatta ki Ribbentrop. Az ország számára „a Németországgal és annak Führerével ápolt megfelelő kapcsolat” az egyedül üdvözítő megoldás. Ennek része volna a „közös szovjetellenes politika” is. A Führer ezen kívül azt kívánja, hogy Beck „mihamarább látogasson Berlinbe”. Ribbentrop nyomatékosan tanácsolta a nagykövetnek, hogy siessen vissza Varsóba, és személyesen magyarázza el a helyzetet a külügyminiszternek. „Azt tanácsolta, hogy a tárgyalást [Hitlerrel] ne halogassuk, nehogy a kancellár arra a következtetésre jusson, hogy Lengyelország visszautasítja az ő összes javaslatát” – írta Lipski Becknek.8

APRÓCSKA AGRESSZIÓ, MINTEGY MELLÉKESEN A Wilhelmstrasséról való távozása előtt Lipski megkérdezte Ribbentropot, tudna-e mondani neki valamit a Litvánia külügyminiszterével folytatott tárgyalásáról. A német közölte vele, hogy a Memel-kérdést beszélték meg, amely „megoldásra szorul”. A római útjáról Berlin érintésével hazafelé tartó Juozas Urbays litván külügyminisztert az előző napon fogadta Ribbentrop, s azt követelte tőle, hogy Litvánia azonnal adja át Németországnak a Memel-vidéket, különben „a Führer villámsebesen cselekedni fog”. Figyelmeztetett arra is, hogy a litvánoknak nem szabad abban az illúzióban ringatniuk magukat, hogy „valamilyen külföldi segítségre” számíthatnak.9 Ami azt illeti, néhány hónappal korábban, 1938. december 12-én a francia nagykövet és a brit követség ügyvivője felhívta a német kormány figyelmét azokra a jelentésekre, amelyek szerint Memel német lakossága felkelést tervez, s felkérték a német kormányt, vesse latba befolyását annak érdekében, hogy továbbra is tartsák tiszteletben a Nagy-Britannia és Franciaország által egyaránt garantált memeli statútumot. Válaszában a német külügyminisztérium „meglepetését és megdöbbenését” fejezte ki a brit–francia demars felett, Ribbentrop pedig megparancsolta, hogy bármilyen hasonló lépés esetén közöljék a két nagykövetséggel: „Inkább arra számítottunk, hogy a franciák és a britek immár belefáradnak a Németország ügyeibe történő sorozatos beavatkozásba!”10 A német kormány, s még inkább a pártvezetők és az SS egy ideje a már ismerős ausztriai és Szudéta-vidéki módszerekkel folytatta a memeli németek szervezését. A német fegyveres erőket is segítségül hívták, s mint láttuk,163 három héttel München után Hitler utasította a katonai vezetést, hogy Csehszlovákia maradékának likvidálásával egyidejűleg Memel elfoglalását is készítse elő. Mivel a két szárazföldi területre, Ausztriába és a Szudéta-vidékre történt bevonulásban a haditengerészetnek nem nyílt alkalma dicsőséget szerezni, Hitler úgy döntött, hogy Memelt a tenger felől ragadják el. „Stettin Szállítási Gyakorlat” kódnév alatt novemberben elkészítették a vállalkozás haditengerészeti tervét. Hitler és Raeder tengernagy annyira lelkesedtek a tengeri hatalom e kis megnyilvánulásáért, hogy a Deutschland zsebcsatahajó fedélzetén személyesen hajóztak ki Swinemündéből március 22-én, pontosan egy héttel Hitler diadalmas prágai bevonulása után, mielőtt még a védtelen Litvánia kapitulálhatott volna a német ultimátumra. Március 21-én Weizsäcker, aki jóval később a brutális náci módszerekkel szembeni megvetését fogja majd hirdetni, arról értesítette a litván kormányt, hogy „nincs veszíteni való idő”, s a kormány rendkívüli meghatalmazottjainak „holnap különrepülőgépen” Berlinbe kell utazniuk, hogy aláírják a Memel-vidék Németország javára történő átadásának okmányát. 163

*

Március 22-én késő délután a litvánok engedelmesen meg is jelentek, de a csatahajója fedélzetén tengeribetegségben szenvedő Hitler sürgetésére a személyesen Ribbentrop által gyakorolt német nyomás ellenére sem siették el a megadást. A zsákmányolt német dokumentumok tanúsága szerint az éjszaka folyamán a Führer kétszer is érdeklődött a Deutschlandiól küldött rádiótáviratban Ribbentropnál, hogy a kívánságának megfelelően megadták-e már magukat a litvánok. A diktátornak és a tengernagynak tudnia kellett, hogy a hajó ágyúival kell-e megtisztítaniuk maguk előtt a memeli kikötőbe vezető utat. Végül a március 23-ra virradó éjjel 1 óra 30 perckor jelenthette Ribbentrop rádión a hírt, hogy a litvánok aláírtak.11 Huszonharmadikán délután fél háromkor Hitler tehát ismét bevonult egy frissen elfoglalt városba, és a memeli Stadttheaterben ismét egy örömmámorban őrjöngő „felszabadított” német tömeg előtt tarthatott beszédet. A versailles-i békeszerződés újabb kikötését tépték szét, s újabb vértelen hódítást bonyolítottak le sikeresen. A Führer akkor még nem tudhatta, hogy ez volt az utolsó vértelen hódítása.

NYOMÁS LENGYELORSZÁGRA A Memel-vidék német megszállása „igen kellemetlen meglepetés” volt a lengyel kormány számára, jelentette másnap Berlinnek Hans-Adolf von Moltke varsói nagykövet. „Ennek az a fő oka, hogy általános a félelem, miszerint most Danzig és a korridor következik” – tette hozzá.12 Arról is értesítette a német külügyminisztériumot, hogy megkezdődött a lengyel tartalékosok behívása. Egy nappal később, március 25-én Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke azt jelentette, hogy Lengyelország három évjáratot mozgósított, és csapatokat von össze Danzig körzetében. Keitel tábornok úgy vélte, ez nem mutat a lengyelek „agresszív szándékára”, ám megjegyezte, hogy a hadsereg vezérkara „valamivel komolyabbnak tartja” a helyzetet.13 Hitler március 24-én tért vissza Memelből Berlinbe, ahol másnap hosszan tárgyalt von Brauchitsch tábornokkal, a hadsereg főparancsnokával. Az utóbbinak a megbeszélésről készült titkos emlékeztetőjéből úgy tűnik, hogy a Vezér még nem döntötte el magában, hogyan is lépjen tovább Lengyelországgal szemben.14 Sőt: féktelen elméjében a jelek szerint számos ellentmondás kavargott az ügyben. Lipski lengyel nagykövet másnap, 26-án készült visszaérkezni Berlinbe, de a Führer nem akarta fogadni. Lipski vasárnap, március 26-án fog visszatérni [írta Brauchitsch]. Arra kapott megbízást, hogy kérdezze meg: hajlandó lesz-e Lengyelország valamilyen megállapodást kötni Danzigról. A Führer március 25-én éjjel távozott: nem akar itt lenni Lipski visszatértekor. Először Ribbentrop fog tárgyalni. A Führer azonban nem erőszakkal kívánja megoldani a danzigi problémát. Nem szeretné Lengyelországot Nagy-Britannia karjaiba taszítani egy ilyen lépéssel. Danzig katonai megszállását csak akkor kell számításba venni, ha Lipski arra tesz célzást, hogy a lengyel kormány nem vállalhatja saját népével szemben Danzig önkéntes átadásának a felelősségét, s a megoldást megkönnyítené számára egy fait accompli.

Érdekes bepillantást kapunk itt Hitler e pillanatra érvényes észjárásába és jellemébe. Három hónappal korábban még személyesen biztosította Beck ezredest arról, hogy Danzigban nem lesz német fait accompli. Mégis emlékezett arra, hogy a lengyel külügyminiszter hangsúlyozta: a lengyel nép soha nem tűrné el Danzig átadását Németországnak. Ha viszont a németek egyszerűen elragadják, ez a fait accompli nem tenné könnyebbé a lengyel kormány számára a dolog elfogadását? Hitler eddig a pillanatig zseniálisan mérte fel külföldi ellenfelei gyengeségeit, itt azonban szinte a legelső alkalommal kapjuk rajta, hogy ítélete bizonytalanná kezdett válni. A Lengyelországot kormányzó „ezredesek” középszerű, zavaros társaság voltak, ám egy danzigi fait accompli lett volna a legutolsó dolog, amire vágytak, vagy amit eltűrtek volna. Hitler fejében a Szabadváros volt a fő prioritás, de gondolatban már annál is tovább járt,

ugyanúgy, mint Csehszlovákia ügyében azután, hogy Münchenben megkapta a Szudéta-vidéket. A Führer egyelőre nem szándékozik megoldani a lengyel kérdést [írta Brauchitsch]. De dolgozni kell az ügyben. Egy, a közeljövőben esedékes megoldást különösen kedvező politikai feltételekre kell alapozni. Ez esetben Lengyelország oly tökéletesen ki lesz ütve a játékból, hogy a következő néhány évtizedben egyáltalán nem kell majd politikai tényezőként számításba venni. Ilyen megoldásként a Führer arra gondol, hogy a határvonalat Kelet-Poroszországtól Felső-Szilézia keleti határáig visszük előre.

Brauchitsch pontosan tudta, hogy mit jelentene ez a határvonal. Ez volt Németországnak a háború előtti keleti határa, amit Versailles-ban leromboltak, s ami addig létezett, amíg nem létezett Lengyelország. Ha Hitlernek volt is bármi kételye a várható lengyel válasz felől, azt mind eloszlatta Lipski, aki vasárnap, március 26-án Berlinbe visszaérkezve írásos memorandum formájában nyújtotta át országa válaszát.15 Ribbentrop ott rögtön elolvasta, visszautasította, mennydörgött egy sort a lengyel mozgósítási intézkedések miatt, majd figyelmeztette a követet a „lehetséges következményekre”. Azt is kijelentette, hogy amennyiben lengyel katonák bármilyen módon Danzig területére hatolnak, azt a Birodalom elleni agressziónak fogják tekinteni. Lengyelország válaszát békítő stílusban fogalmazták ugyan, mégis határozottan visszautasította a nénjét követeléseket. Kifejezte azt a hajlandóságot, hogy beszéljék meg a korridoron keresztül történő német közúti és vasúti közlekedés javításának módjait, ám nem volt hajlandó területen kívülinek nyilvánítani az ilyen közlekedést. Ami pedig Danzigot illeti, Lengyelország hajlandó volt a Népszövetség garanciáját felváltani egy lengyel-német garanciával, ám arra nem, hogy a Szabadvárost Németország részévé hagyja válni. A náci Németország ekkor már nem volt hozzászokva ahhoz, hogy egy kisebb nemzet elutasítsa a követeléseit, s Ribbentrop megjegyezte Lipskinek, hogy „eszébe jutnak erről egy másik állam bizonyos kockázatos lépései”. Ez nyílt utalás volt Csehszlovákiára, amelyet éppen Lengyelország segített Hitlernek darabokra bontani. Másnap, amikor Lipskit Ribbentrop ismét a külügyminisztériumba rendelte, a lengyel számára ugyanilyen nyilvánvalónak kellett lennie annak is, hogy a Harmadik Birodalom most ugyanolyan taktikához folyamodik Lengyelország esetében is, mint amilyet sikerrel alkalmazott már Ausztria és Csehszlovákia ellenében. A náci külügyminiszter a német kisebbség állítólagos lengyelországi üldözéséről kezdett habzó szájjal szónokolni, s közölte a követtel, hogy ez „katasztrofális hatást” gyakorolt Németországra. Befejezésül a [német] külügyminiszter megjegyezte, hogy már nem képes megérteni a lengyel kormányt... A lengyel nagykövet által tegnap közvetített javaslatok nem tekinthetők a rendezés alapjának. A két ország közötti kapcsolatok ennélfogva gyorsan romlanak. 16

Varsót nem volt olyan könnyű megfélemlíteni, mint Bécset és Prágát. A következő napon, március 28-án Beck magához hívatta a német nagykövetet, és válaszul Ribbentrop ama nyilatkozatára, hogy egy Danzig elleni lengyel államcsínyt casus bellinek fognak tekinteni, közölte vele, hogy a maga részéről viszont kénytelen kijelenteni: a Szabadváros státuszának megváltoztatására irányuló, Németország vagy a danzigi náci szenátus részéről tett bármilyen kísérletet Lengyelország fog casus bellinek tekinteni. – Ön egy szurony hegyével az oldalában akar tárgyalni! – kiáltott fel a nagykövet. – Ez az önök saját módszere! – felelte Beck.17 A Csipkerózsika-álmából felébredt lengyel külügyminiszter azért engedhette meg magának, hogy határozottabban szálljon szembe Berlinnel, mint azt Benes tehette, mert tudta, hogy a brit kormány, amely egy évvel azelőtt még buzgón segítette Hitlert a Csehszlovákiával szembeni követelései érvényesítésében, most Lengyelország vonatkozásában éppen ellenkező irányú politikát folytat. Korábban maga Beck torpedózta meg a négyhatalmi deklarációra tett brit javaslatot azzal, hogy kijelentette: Lengyelország semmilyen formában nem hajlandó Oroszországgal társulni. Ehelyett március 22-én azt javasolta Sir Howard Kennardnak, a varsói

brit nagykövetnek: azonnal hozzanak tető alá egy titkos lengyel–brit egyezményt arról, hogy egy harmadik hatalom támadásának fenyegetése esetén konzultálni fognak egymással. De Chamberlain és Halifax, akik megriadtak a Danzig és a korridor mentén folyó német csapatmozdulatoktól és a brit felderítésnek a Lengyelországgal szembeni német követelésekről (amelyeket a ravasz Beck nem árult el az angoloknak) szóló jelentéseitől, immár messzebb akartak menni a puszta „konzultációknál”. Március 30-án este Kennard átnyújtott Becknek egy német agresszió esetére szóló kölcsönös segítségnyújtási egyezményre vonatkozó közös brit-francia javaslatot.164 Az események azonban immár ezt a lépést is meghaladták. Egy Lengyelország elleni küszöbönálló német támadásról szóló friss jelentések hatására a brit kormány még aznap este megkérdezte Becktől, volna-e kifogása az ellen, hogy Nagy-Britannia addig is egyoldalúan garantálja Lengyelország függetlenségét. Chamberlainnek másnapra már választ kellett kapnia, mivel válaszolni akart egy, a témába vágó parlamenti kérdésre. Beck (akinek elképzelhetjük a megkönnyebbülését) nem támasztott kifogást. Sőt azt mondta Kennardnak, hogy „habozás nélkül beleegyezik”.19 Másnap, március 31-én, amint láttuk, Chamberlain megtette történelmi bejelentését a londoni alsóházban: ha Lengyelországot megtámadják, és ellenáll e támadásnak, akkor Nagy-Britannia és Franciaország „a rendelkezésére álló minden lehetséges segítséget megadja a lengyel kormánynak”.165 Azon a hétvégén, amikor 1939 márciusa véget ért, Berlinben mindenki (köztük jómagam) számára érthetetlennek tűnt a Lengyelországnak hirtelen megadott egyoldalú brit garancia, bármilyen jó hírnek is számított a Németországtól keletre és nyugatra fekvő országokban. Amint láttuk, már 1936-ban, amikor a németek bevonultak a demilitarizált Rajna-vidékre, 1938ban, amikor elfoglalták Ausztriát, és európai háború kirobbantásával fenyegettek, hogy elfoglalhassák a Szudéta-vidéket, sőt még két héttel ezelőtt is, amikor elfoglalták Csehszlovákiát, Nagy-Britannia és Franciaország Oroszország támogatásával akcióba léphetett volna Hitler megállítására, amit olcsón el is tudtak volna érni. A békeszerető Chamberlainben azonban nem volt bátorság egy ilyen lépés megtételére. Sőt, ahogy elmondta, még a politikai karrierjét is kockára téve egyenesen mindent megtett annak érdekében, hogy Adolf Hitler leszakíthassa magának mindazt, amit csak akar az övét környező országokból. Semmit sem tett Ausztria függetlenségének megmentése érdekében. A német diktátor társául szegődött a Németországtól keletre lévő egyetlen valóban demokratikus állam, a Nyugat egyetlen ottani barátja, a Népszövetség és a kollektív biztonság elvének egyetlen ottani támogatója, Csehszlovákia függetlenségének felszámolására. Még csak azt sem vette figyelembe, hogy akkor, amikor Nagy-Britannia csupán két hadosztályt tudott volna átküldeni Franciaországba, a német hadsereg pedig képtelen lett volna két fronton harcolni, milyen értékkel bírt volna a Nyugat számára Csehszlovákia harmincöt jól képzett és jól felszerelt hadosztálya a maga erős hegyvidéki erődítményeiben, holott maguk a német tábornokok állították, hogy képtelenek lettek volna áttörni a cseh védelmi vonalat. Most pedig azután, hogy szándékosan és meggondolatlanul eldobta magától mindezeket az értékeket, Chamberlain az afeletti érthető elkeseredettségében, hogy Hitler elfoglalta a maradék Csehszlovákiát, elvállalta, hogy egyoldalúan garantálja egy olyan keleti ország biztonságát, amelyet egy politikailag alkalmatlan „ezredesekből” álló junta irányított, s e junta egészen eddig a pillanatig szorosan együttműködött Hitlerrel, hiénafalkaként segített neki Csehszlovákia feldarabolásában, s országát mostanra éppen azok a német hódítások tették katonailag 164

A Kennardnak szóló instrukciókat tartalmazó táviratban18 világosan kifejezésre jutott, hogy Oroszországot teljesen kihagyják az ügyből. „Egyre világosabbá válik, hogy a helyzet konszolidálására tett erőfeszítéseinket kudarcra kárhoztatja az, ha a Szovjetunió nyíltan csatlakozik a terv kezdeményezéséhez” – olvasható a táviratban. „Őfelsége számos külföldi missziójától érkezett a közelmúltban olyan távirat, amelyben arra figyelmeztettek bennünket, hogy Oroszország bevonása nemcsak konstruktív erőfeszítéseinket sodorja veszélybe, hanem az Antikomintern Paktum tagjai közti kapcsolatok konszolidálására is szolgálhat, valamint aggodalmat kelt számos baráti állam kormányában.” 165 Lásd feljebb, 278. o.

védhetetlenné, amelyekhez Nagy-Britanniával együtt asszisztált a náci birodalomnak.166 S ezt a kockázatot Chamberlain úgy vállalta el most az utolsó órában, hogy nem vette magának a fáradságot Oroszország bevonására, amelynek a további náci agressziós lépések elleni közös akcióra vonatkozó javaslatait egy éven belül kétszer is visszautasította. Végül pedig megtette pontosan azt, amiről több mint egy éven át makacsul állította, hogy Nagy-Britannia soha nem fogja megtenni: egy másik nemzetre bízta rá azt a döntést, hogy Anglia háborúba lépjen-e. Mindazonáltal a brit miniszterelnök elhamarkodott döntése, ha késve is, de teljesen új helyzetet teremtett Adolf Hitler számára. Mostantól Nagy-Britannia nyilván útjába fog állni a további agresszív lépéseknek. Hitler többé nem alkalmazhatja a nemzetek egyenként való sorra vételének eddigi technikáját, mert a nyugati hatalmak többé nem fognak félreállni, és azon vitatkozni egymás között, hogy mitévők legyenek. Chamberlain lépése ezenkívül az első komoly lépésnek tűnt egy Németország elleni koalíció létrehozására, amely – hacsak nem sikerül megakadályozni – újra pontosan azt a bekerítést eredményezi, amely Bismarck óta egyfolytában a német birodalom rémálma volt.

A FALL WEISS A Chamberlain által Lengyelországnak nyújtott garancia hírére a német diktátoron erőt vett a rá jellemző dühroham. Éppen Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke volt a társaságában, aki szerint a Führer körbekörbe rohangált a szobában, két öklével verte a márvány asztallapot, és az angolok iránti dühtől eltorzult arccal kiabálta: – Olyat főzök még nekik, hogy a torkukon akad majd!22 Másnap, április l-jén Wilhelmshavenben tartott beszédet a Tirpitz csatahajó vízrebocsátása alkalmával, és olyan harcias kedvében volt, hogy nyilván nem bízott meg saját magában, mivel az utolsó pillanatban elrendelte, hogy mondják le a beszéd élő rádióközvetítését; azt parancsolta, hogy később adják le a beszédet, amelynek a felvételét előzőleg átszerkeszthetik.167 Még a szerkesztett, utólagosan adásba került szöveg is tele volt Nagy-Britannia és Lengyelország címére intézett figyelmeztetésekkel. Ha ők [a nyugati szövetségesek] azt várják, hogy a mai Németország ölbe tett kézzel üldögéljen az utolsó napig, mialatt ők csatlós államokat hoznak létre, és Németország ellen uszítják őket, akkor összetévesztik a mai Németországot a háború előtti Németországgal. Aki késznek nyilvánítja magát arra, hogy e hatalmak számára kaparja ki a gesztenyét, annak tudomásul kell 166 Lehetetlen, hogy Chamberlain ne tudott volna Lengyelország katonai gyengeségéről. Sword ezredes, a varsói brit katonai attasé egy héttel korábban, március 22-én küldött Londonba egy hosszú jelentést a „Németország által három oldalról körülvett” Lengyelország katasztrofális stratégiai helyzetéről, s a lengyel fegyveres erők hiányosságairól, különösen a modern fegyverek és felszerelések tekintetében.20 Április 6-án, mialatt Beck ezredes Londonban tárgyalt egy kölcsönös segítségnyújtási egyezményről, Sword ezredes és a varsói brit légügyi attasé, Vachell repülőezredes is friss jelentéseket küldött Londonba, amelyek még kevésbé voltak bizakodóak, mint Sword korábbi jelentése. Vachell hangsúlyozta, hogy a következő tizenkét hónapon belül a lengyel légierőnek „nem lesz több repülőgépe körülbelül hatszáznál, amelyek közül sok nincs egy súlycsoportban a német gépekkel”. Sword azt jelentette, hogy a lengyel hadsereg és légierő egyaránt annyira híján van a modern felszerelésnek, hogy egy átfogó német támadással szemben csupán korlátozott ellenállást tudnának tanúsítani. Az attaséi jelentéseit összefoglaló Kennard nagykövet arról tájékoztatta Londont, hogy a lengyelek nem fogják tudni megvédeni sem a korridort, sem nyugati határukat Németország ellen, és a Lengyelország szívében fekvő Visztula folyóig kell majd visszavonulniuk. „Oroszország barátsága ezért óriási fontossággal bír” Lengyelország számára – tette hozzá.21 167

A beszéd rádióközvetítésének az amerikai állomások számára történő átjátszását akkor szakították meg, amikor Hitler már javában beszélt. Emiatt New Yorkban lábra kapott az a hír, hogy a Führer merénylet áldozata lett. Magam éppen Berlinben, a német rádiótársaság rövidhullámú részlegének ellenőrző termében ültem, és a New York-i Columbia Broadcasting System számára történő átjátszást vigyáztam, amikor az adást váratlanul abbahagyták. Tiltakozásomra az a választ kaptam német hivatalos személyektől, hogy a parancs magától Hitlertől jött. Tizenöt percen belül telefonhívást kaptam a CBS-től, New Yorkból: a merénylet hírét akarták ellenőrizni. Könnyen cáfolhattam a hírt, mert egy Berlin és Wilhelmshaven közötti élő telefonvonalon hallottam, amint Hitler a beszédét kiabálja. Aznap egyébként nehéz dolog lett volna lelőni a Führert, mert golyóálló üvegfal mögött állva szónokolt.

vennie, hogy megégeti az ujját. ... Amikor más országokban azt mondják, hogy fel fognak fegyverkezni, és még jobban fel fognak fegyverkezni, csak annyit mondhatok ezeknek az államférfiaknak: – Engem önök soha nem fognak kifárasztani! – Elhatározott szándékom, hogy ezen az úton haladok tovább.

Amint azt az élő rádióközvetítés lemondása is mutatta, Hitler volt olyan óvatos, hogy ne provokálja túlságosan a külföldi közvéleményt. Aznap Berlinből azt jelentették, hogy Chamberlainnek adott első válaszaként Hitler fel fogja mondani az angol-német flottaegyezményt. Beszédében viszont csupán azt jelentette ki, hogy ha a továbbiakban NagyBritannia nem kívánja az egyezményhez tartani magát, ezt Németország „nagyon nyugodtan fogja tudomásul venni”. Mint azelőtt is oly gyakran, Hitler a beszéd végén ismét megpendítette a béke ismerős húrját: – Németországnak nem áll szándékában megtámadni más népeket... Ε meggyőződéstől indíttatva három héttel ezelőtt elhatároztam, hogy az elkövetkező pártnagygyűlést „A Béke Pártnagygyűlésének” nevezzük el. Ez a szlogen 1939 nyarának előrehaladtával egyre ironikusabbá vált; de hát közfogyasztásra készült. A Chamberlainnek és Beck ezredesnek szóló valódi válaszát Hitler a legnagyobb titkosság leple alatt adta meg két nap múlva, április 3-án. Ε választ a fegyveres erők számára kiadott szigorúan titkos direktíva, a „Fall Weiss” első említése tartalmazta, amelyből csak öt példány készült. Ε kódnév később fekete nagybetűkkel vonult be a világtörténelembe. FALL WEISS Lengyelország jelenlegi magatartása megkívánja... az ahhoz szükséges katonai előkészületek kezdeményezését, hogy szükség esetén az ezen irányból érkező fenyegetéseket mindörökre megszüntessük. 1. Politikai követelmények és célok ... A cél a lengyel katonai erő megsemmisítése lesz, valamint keleten olyan helyzet létrehozása, amely kielégíti a nemzetvédelmi szükségleteket. Danzig Szabadállamot legkésőbben az ellenségeskedések kitörésekor a Birodalom területének részévé nyilvánítjuk. A politikai vezetők ez esetben Lengyelország elszigetelését, azaz a háborúnak Lengyelországra való korlátozását tekintik feladatuknak. Lehetséges, hogy a súlyosbodó franciaországi belső válságok és az ebből eredő brit óvatosság ilyen helyzetet teremtenek a nem túl távoli jövőben. Oroszország beavatkozása ... nem várható, hogy bármilyen haszonnal járjon Lengyelország számára ... Olaszország magatartását a Róma-Berlin tengely határozza meg. 2. Katonai következtetések A német fegyveres erők kiépítésének nagy célkitűzéseit továbbra is a nyugati demokráciák szembenállása határozza meg. A „Fall Weiss” ezen előkészületeknek csupán óvintézkedés jellegű kiegészítését alkotja ... Lengyelország elszigetelése annál könnyebben lesz elérhető, még az ellenségeskedések kitörése után is, minél inkább sikerül a háborút hirtelen, súlyos csapásokkal kezdenünk, és gyors sikereket aratnunk ... 3. A fegyveres erők feladatai A Wehrmacht feladata a lengyel fegyveres erők megsemmisítése. Ennek érdekében meglepetésszerű támadást kell célul tűzni, és azt előkészíteni.

Ami Danzigot illeti: Danzig meglepetésszerű megszállása a „Fall Weisstől” függetlenül is lehetségessé válhat egy kedvező politikai helyzet kihasználása útján ... A hadsereg Kelet-Poroszország felől hajtja vére a megszállást. A haditengerészet a tenger felől beavatkozva támogatja a hadsereg akcióját.

A Fall Weiss hosszú dokumentum, amelyet számos „melléklettel”, „záradékkal” és „kiegészítő rendelettel” szereltek fel, amelyek legtöbbjét április 11-én újra kibocsátották, és természetesen ki is egészítették, ahogy közeledett az ellenségeskedések ideje. De Hitler már április 3-án is a következő direktívákat fűzte a Fall Weisshez: 1. Az előkészületeket úgy kell végrehajtani, hogy a hadművelet 1939. szeptember l-jétől kezdve akármikor

lebonyolítható legyen. Ugyanúgy, ahogyan a Szudéta-vidék megszállásának időpontját is (1938. október 1.) jóval előre megadta, Hitler be fogja tartatni ezt a jóval fontosabb, 1939. szeptember 1-jei időpontot is. 2. A Véderő Főparancsnokságának (OKW) feladata a „Fall Weiss” pontos időrendi táblázatának elkészítése. Gondoskodni kell a Wehrmacht három ága között egyeztetendő időzítésről is. A Wehrmacht ágainak terveit és az időrend részleteit 1939. május 1-jéig kell benyújtani az OKW-ra.23

A kérdés most már az volt, hogy Hitler ki tudja-e fárasztani a lengyeleket annyira, hogy fogadják el a követeléseit, ahogyan az Ausztriával és (Chamberlain segédletével) a csehekkel szemben sikerült neki, vagy Lengyelország állni fogja-e a sarat, és ellenáll-e majd a német agressziónak, ha arra kerül a sor, és ha arra kerül, mit tud majd szembeállítani vele. Az e kérdésre adandó válaszokat keresve Lengyelországban töltöttem április első hetét. Amennyire meg tudtam ítélni, a válaszok úgy szóltak, hogy a lengyelek nem fogják beadni a derekukat Hitler fenyegetőzésére, harcolni fognak, ha inváziós erők törnek az országukba, ám katonailag és politikailag egyaránt katasztrofális helyzetben vannak. Légierejük elavult volt, hadseregük nehézkes, és stratégiai helyzetük, most, hogy három oldalról németek fogták közre őket, szinte reménytelen. Ráadásul Németország Nyugati Falának megerősítése rendkívül megnehezítette volna a Lengyelország megtámadása esetére beígért Németország elleni angol-francia offenzívát. Végül pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a makacs lengyel „ezredesek” soha nem fognak beleegyezni az orosz segítségbe, még akkor sem, ha a németek már Varsó kapui alatt állnának. Az események ettől kezdve gyorsan követték egymást. Április 6-án Beck ezredes Londonban olyan egyezményt írt alá Nagy-Britanniával, amely az egyoldalú garanciát ideiglenes kölcsönös segítségnyújtási szerződéssé alakította át. Bejelentették, hogy a részletek kidolgozását követően azonnal állandó jellegű hasonló szerződés aláírására fog sor kerülni. Másnap, április 7-én Mussolini Albániába küldte csapatait, és a kis hegyi országot Etiópiához hasonlóan meghódította. Ezzel ugródeszkához jutott Görögország és Jugoszlávia ellen, s a feszült európai légkörben idegesebbé tette a tengellyel szembeszállni merészelő kis országokat. A német külügyminisztérium dokumentumaiból kiviláglik, hogy az albán kaland a jó előre tájékoztatott Németország teljes jóváhagyásával ment végbe. Április 13-án NagyBritannia és Franciaország azzal válaszolt, hogy garanciát nyújtott Görögországnak és Romániának. Megkezdődött a két oldal felsorakozása. Április közepén Göring Rómába érkezett, és Ribbentrop nem kis bosszúságára tizenötödikén és tizenhatodikán két hosszú tárgyalást folytatott Mussolinival.24 Egyetértettek abban, hogy „két-három évre van szükségük” az „általános konfliktusra” való felkészüléshez, ám Göring kijelentette, hogy amennyiben a háború ennél hamarabb kezdődik, „a Tengely igen erős helyzetben van”, és „képes bármelyik valószínű ellenfél legyőzésére”. Említés történt Roosevelt amerikai elnöknek az április 15-én Rómába és Berlinbe érkezett kéréséről is. Ciano szerint a Duce először nem is volt hajlandó elolvasni az üzenetet, Göring pedig kijelentette, hogy nem is érdemes válaszolni rá. Mussolini a „gyermekparalízis” eredményének tekintette az üzenetet, Göring benyomása viszont az volt, hogy „Roosevelt kezdődő elmebajban szenved”. Hitlernek és Mussolininak küldött táviratában az Egyesült Államok elnöke nyíltan feltette a kérdést: Hajlandó-e biztosítékot adni arról, hogy fegyveres erői nem fogják megszállni vagy megtámadni a következő független nemzetek területét?

Ezután felsorolt harmincegy országot, köztük Lengyelországot, a balti államokat, Oroszországot, Dániát, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot és Nagy-Britanniát. Az elnök azt remélte, hogy az agresszió mellőzéséről szóló garancia „legkevesebb tíz évre” szólhat, vagy „egy negyedszázadra, ha olyan messzire merünk tekinteni”. Megadása esetére megígérte, hogy Amerika részt fog venni a világszintű „tárgyalásokon”, amelyek megmentik a világot „a

fegyverkezés gerincroppantó terhétől”, és utat nyitnak a nemzetközi kereskedelem előtt. „Ön ismételten azt állította, hogy ön és a német nemzet nem vágyik háborúra – emlékeztette Hitlert. – Ha ez igaz, nem szükséges a háború.” Mai ismereteink fényében ez naiv kérésnek tűnt, a Führert azonban a jelek szerint meglehetősen zavarba hozta, annyira, hogy tudatta, válaszolni fog rá – nem közvetlenül, hanem egy beszédben, amelyet a Reichstagnak erre az alkalomra összehívott ülésén fog elmondani április 28-án. Amint a zsákmányolt német külügyminisztériumi dokumentumok elárulják, eközben a Wilhelmstrasse egy április 17-én kelt körtáviratban feltette két saját kérdését a Roosevelt által említett országoknak, Lengyelország, Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország kivételével: Úgy érzik-e, hogy Németország bármilyen módon fenyegeti őket? Felhatalmazták Rooseveltet e javaslat megtételére? „Semmi kétségünk nincs afelől, hogy mindkét kérdésre nemmel fognak válaszolni – táviratozta Ribbentrop az érintett országokban működő német követeknek –, mindazonáltal különleges okból szeretnénk, ha ezt autentikus módon azonnal igazolnák”. A „különleges okok” mibenléte április 28-án derült ki, amikor Hitler elmondta beszédét. Április 22-re a külügyminisztérium már olyan jelentést írhatott a Führernek, hogy a legtöbb említett ország, köztük Jugoszlávia, Dánia, Belgium, Norvégia, Hollandia és Luxemburg, „nemmel válaszolt mindkét kérdésre”. Nemsokára kiderül majd, hogy ezek az országok milyen naivul ítélték meg a Harmadik Birodalmat. Romániából viszont csípős válasz érkezett: „A birodalmi kormány van abban a helyzetben, hogy tudhassa: felmerülhet-e egy ilyen fenyegetés”. Az apró Lettország ott a Balti-tenger partján nem tudta, milyen választ várnak tőle, ám hamarosan eligazítást kapott a német külügyminisztériumtól. Április 18-án Weizsäcker telefonált a rigai követnek, hogy közöljem vele: nem értjük a lett külügyminiszternek a Roosevelt-távirattal kapcsolatban feltett kérdésünkre adott válaszát. Amíg gyakorlatilag az összes többi állam válasza beérkezett már, és természetesen mind nemmel feleltek, Munters úr olyan kérdésnek tekintette ezt a nevetséges amerikai propagandafogást, amiről tárgyalni kíván a kabinetjével. Ha Munters úr nem válaszol azonnal nemmel, akkor Lettországot is fel kell vennünk azon államok listájára, amelyek Mr. Roosevelt készséges segítőtársaivá tették magukat. Azt mondtam, hogy feltételezem: elég, ha Herr von Kotze [a német követ] ebben az értelemben szól egy-két szót, és ezzel kiszedi Munters úrból a nyilvánvaló választ.25

HITLER VÁLASZA ROOSEVELTNEK Ε válaszok hatásos munícióként szolgáltak Hitler számára, ő pedig mesteri módon használta fel őket április 28-ának kellemes tavaszi napján, amikor megtartotta beszédét a Reichstag előtt. Azt hiszem, ez volt a leghosszabb jelentős nyilvános beszéd, amit valaha tartott: több mint két órán át szónokolt. Több szempontból, különösen a németekre és a náci Németország külföldi barátaira gyakorolt vonzerő tekintetében valószínűleg ez volt a valaha elmondott legnagyszerűbb beszéde, legalábbis azok közül, amelyeket végighallgattam. A puszta ékesszólás, ravaszság, irónia, szarkazmus és képmutatás olyan új magasságaiba emelkedett, amelyeket soha többé nem tudott megközelíteni sem. És noha a beszéd német füleknek szólt, nemcsak az összes német, hanem világszerte több száz egyéb rádióállomás is közvetítette; az Egyesült Államokban az összes nagy hálózat műsorra tűzte. Sem azelőtt, sem azután soha nem volt Hitlernek ekkora hallgatósága szerte a világon, mint ezen a napon.168 A Versailles aljasságáról és az általa a német népre halmozott számos igazságtalanságról és 168

A beszéd napján Weizsäcker táviratot küldött Hans Thomsennek, a washingtoni német ügyvivőnek, amelyben utasította, hogy a Führer beszédének a lehető legszélesebb publicitást biztosítsa az Egyesült Államokban, és biztosította arról, hogy e célra külön pénz áll majd rendelkezésre. Május l-jén Thomsen így válaszolt: „A beszéd iránti érdeklődés minden eddigi szintet felülmúl. Ezért elrendeltem, hogy a beszéd itt kinyomtatott angol szövegét a megbeszélt tervnek megfelelően küldjék ki... mindenféle osztályt és foglalkozást képviselő több tízezer címre. Utólag küldöm a költségigényt.26

szenvedésről szóló szokásos bevezető értekezést követően a beszéd a Nagy-Britannia és Lengyelország címére küldött olyan válasszal kezdődött, amely megrázta a nyugtalan Európát. Miután kinyilvánította Angliával szembeni csodálatát és baráti érzelmeit, majd megtámadta a vele szemben tanúsított bizalmatlanságáért és a Németország elleni új „bekerítési politikájáért”, Hitler felmondta az 1935-ben kötött angol-német flottaegyezményt. „Ennek megszűnt az alapja” – mondta. Hasonlóképpen bánt Lengyelországgal. Ismertette a Danziggal és a korridorral kapcsolatban Lengyelországnak tett javaslatát (amelyet addig titokban tartottak), majd e javaslatot kinevezte „az európai béke érdekében tett elképzelhető legnagyobb engedménynek”, és közölte a Reichstaggal, hogy a lengyel kormány visszautasította ezt az „egyedi és egyetlen” javaslatát. Sajnáltam, hogy a lengyel kormány ilyen érthetetlen módon viszonyul a kérdéshez ... Az a legrosszabb, hogy Lengyelország, hasonlóan a tavalyi Csehszlovákiához, most egy hazug nemzetközi kampány nyomása alatt azt hiszi, hogy katonákat kell szolgálatra behívnia, noha Németország egyetlen katonát sem hívott be, s nem is gondolt arra, hogy bármilyen módon fellépjen Lengyelország ellen. Ez már önmagában is igen sajnálatos, és az utókor egyszer majd el fogja dönteni, hogy helyes volt-e visszautasítani ezt a javaslatot, amit én tettem most az egyszer ... ezt a valóban egyedülálló kompromisszumot ...

Azzal folytatta, hogy a Lengyelország elleni támadás német szándékáról szóló jelentések „pusztán a nemzetközi sajtó kitalációi”. (Több tízmillió hallgatója közül egyetlenegy sem tudta, hogy alig három héttel azelőtt írásban adott parancsot a fegyveres erőknek arra, hogy „legkésőbb” szeptember 1-jéig készüljenek fel Lengyelország elpusztítására.) A sajtókitalációk, folytatta, arra indították Lengyelországot, hogy megkösse ama szerződését Nagy-Britanniával, amely „bizonyos körülmények között Németország elleni katonai akció végrehajtására kötelezi Lengyelországot”. Ennélfogva Lengyelország megszegte a lengyel–német megnemtámadási szerződést! „E szerződésre ezért úgy tekintek, mint olyanra, amelyet Lengyelország egyoldalúan megszegett, s így többé nem létezik.” Miután egyoldalúan széttépett két hivatalos államközi szerződést, Hitler azt mondta a Reichstagnak, hogy hajlandó tárgyalni a pótlásukról. – Csak üdvözölhetem az ötletet! – kiáltotta. – Nálam senkit nem tehet boldogabbá ez a kilátás! – Régi trükk volt ez, amit gyakran alkalmazott, de bár nem tudhatta, többé már nem jött be neki. Hitler ezután Roosevelthez fordult: a német diktátor itt érkezett szónoklata csúcspontjára. Normális ember fülében szemforgatásnak és ármánykodásnak tűnt volna, amit mondott. De a Reichstag gondosan megválogatott képviselői és a német milliók számára élvezet volt hallgatni a mesterien előadott szarkazmust és iróniát. A potrohos képviselőket csakúgy rázta a rekedt röhögés, amint a Führer egyre hatásosabban és egyre hosszabban tette nevetségessé az amerikai elnököt. Egyenként vezette elő Roosevelt táviratának pontjait, szinte mosolygott, azután pedig iskolamester módjára, mély hangon ejtett ki egyetlen szót: „Válasz”, majd megadta a választ. (Máig magam előtt látom, amint Hitler minden alkalommal szünetet tart, majd halkan kimondja: Antwort”, felette pedig az emelvényen Göring sikertelenül próbálja keze mögé rejteni a kuncogását, s a Reichstag-képviselők fészkelődve készülődnek az Antwort megadását követő ordításra és nevetésre.) Mr. Roosevelt kijelenti: az ő számára világos, hogy minden nemzetközi probléma megoldható a tárgyalóasztal mellett. Válasz: ... Igen boldog volnék, ha e problémák megoldódhatnának a tárgyalóasztal mellett. Szkepticizmusom azonban azon a tényen alapul, hogy maga Amerika volt az az ország, amely a legélesebben fejezte ki a konferenciák hatékonyságával szembeni bizalmatlanságát. Mert minden idők legnagyobb konferenciája a Népszövetség volt... amely a világ minden népét képviselte, s amelyet egy amerikai elnök kívánságának megfelelően hoztak létre. Az első olyan állam azonban, amely eltávolodott e vállalkozástól, maga az Egyesült Államok volt... Csak a sok éven át tartó értelmetlen részvétel után határoztam el magam arra, hogy követem Amerika

példáját... Észak-Amerika szabadságát ugyanúgy nem a konferenciaasztal körül érték el, mint ahogyan az Észak és Dél közötti polgárháború sem ott dőlt el. Egy szót sem szólok itt a számtalan harcról, amely végül az egész észak-amerikai földrész leigázásához vezetett. Mindezt csupán azért mondom el, hogy megmutassam önnek, Mr. Roosevelt: a véleménye, noha kétségtelenül minden tiszteletet megérdemel, sem az ön saját országának a történelmében, sem a világtörténelemben nem nyer igazolást. Hitler emlékeztette az elnököt, hogy Németország egyszer elment egy konferenciára, Versailles-ba, ahol nem tárgyalt, hanem közölték vele, hogy mit tegyen: képviselőit „annál is nagyobb mértékben alacsonyították le, mint valaha a sziú törzsfőnököket”. Hitler végül elérkezett válasza lényegéhez. Az elnök, mint emlékszünk rá, arra kérte, hogy adjon biztosítékot: nem fog megtámadni egyet sem a felsorolt harmincegy nemzet közül. Válasz: Hogyan tudta meg Mr. Roosevelt, hogy mely nemzetek érzik magukat fenyegetve a német politikától, és melyek nem? Vagy a saját országában elvégzendő hatalmas munkája ellenére olyan helyzetben van Mr. Roosevelt, hogy magától felismerje más népek és kormányaik mindeme belső szellemi és lelki benyomásait? Mr. Roosevelt végül biztosítékot kér arra, hogy a német fegyveres erők nem fogják megtámadni, s mindenek felett nem fogják megszállni a következő független nemzetek területét és tulajdonát... Hitler ezután lassan felolvasta minden egyes ország nevét, s ahogy a neveket intonálta, emlékszem, egyre hangosabbá vált a nevetés a Reichstagban. Egyetlen képviselő sem, egyetlen berlini sem, sőt magam sem vettem észre, hogy a felsorolásból ravaszul kihagyta Lengyelországot. Hitler most kijátszotta az ászt – vagy legalábbis azt hitte, hogy azt játssza ki. Válasz: Vettem a fáradságot arra, hogy az említett államoktól megérdeklődjem először azt, hogy fenyegetve érzik-e magukat, másodszor pedig azt, hogy vajon az amerikai elnök az ő javaslatukra, vagy legalábbis hozzájárulásukkal intézte-e hozzánk eme kérdését. A válasz minden esetben nemleges volt... Igaz, hogy egyes említett államoknál és nemzeteknél nem érdeklődhettem, mivel ők maguk – például Szíria – jelenleg nincsenek szabadságuk birtokában: a demokratikus államok katonasága tudniillik megszállva, és ennélfogva jogfosztott állapotban tartja őket. Ε ténytől eltekintve azonban a Németország határaival szomszédos összes állam jóval kötelezőbb érvényű biztosítékot kapott annál... mint amit furcsa táviratában Mr. Roosevelt kért tőlem.... Fel kell hívnom Mr. Roosevelt figyelmét egy-két történelmi tévedésére. Megemlítette például Írországot, és kérte, hogy jelentsük ki: Németország nem fogja megtámadni Írországot. Nos, éppen most olvastam De Valerának, az ír Taoiseachnak169 a beszédét, amelyben furcsa módon és Mr. Roosevelt véleményével ellentétben nem Németországot vádolja Írország elnyomásával, hanem Angliát kárhoztatja Írország folyamatos agresszióval történő elnyomása miatt... Hasonlóképpen nyilván elkerülte Mr. Roosevelt figyelmét az, hogy Palesztinát jelenleg nem német, hanem angol csapatok tartják megszállva; és hogy ennek az országnak a szabadságát az erőszak legbrutálisabb alkalmazásával korlátozzák ... Mindazonáltal, mondta Hitler, hajlandó „minden megnevezett államnak olyan fajta biztosítékot nyújtani, amelyet Mr. Roosevelt ír le”. Sőt ennél is messzebb megy! A szeme égni kezdett: Nem szeretném kihagyni ezt a lehetőséget arra, hogy mindenek előtt az Egyesült Államok elnökének adjak biztosítékot azon területekre vonatkozóan, amelyek végül is a legnagyobb 169

Hitler szándékosan használta a miniszterelnököt jelölő ír szót.

félelemre adnak okot neki, nevezetesen maga az Egyesült Államok és az amerikai kontinens többi állama részére. Ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy durva hamisítás és igaztalan minden, bármilyen formában terjesztett olyan állítás, amely szerint Németország megtámadni vagy megszállni szándékozik bármilyen amerikai területet, függetlenül attól a ténytől, hogy ami a katonai lehetőségeket illeti, az ilyen állítások csakis valamilyen ostoba képzeletben gyökerezhetnek. A Reichstag dőlt a nevetéstől; Hitler megállta, hogy ne mosolyogjon, igen hatásosan őrizte meg ünnepélyes arckifejezését. Ezután következett a beszéd záró része, aminél ékesszólóbbat szerintem soha nem adott elő német fülek számára. Mr. Roosevelt! Teljes mértékben megértem, hogy az ön nemzetének nagysága és országának óriási gazdagsága lehetővé teszi az ön számára azt, hogy felelősséget érezzen az egész világ és az összes nemzet történelméért. Én, uram, ennél sokkal szerényebb és kisebb szférába kerültem ... Átvettem egy államot, amelyet a világ többi részének ígéreteibe fektetett hite és a demokratikus kormányok rossz rezsimje következtében teljes pusztulás fenyegetett ... Legyőztem a káoszt Németországban, visszahoztam a rendet, és óriási mértékben megnöveltem a termelést... fejlesztettem a közlekedést, hatalmas utakat építtettem és csatornákat ásattam, óriási új gyárakat hozattam létre, s ugyanakkor népünk oktatásának és kultúrájának továbbfejlesztésére js törekedtem. Sikerült újra hasznos munkát találnom mind a hétmillió munkanélküli számára ... Nemcsak politikailag egyesítettem a német népet, hanem újra fel is fegyvereztem. Arra is törekedtem, hogy lapról lapra haladva elpusztítsam azt a szerződést, amely a maga négyszáznegyvennyolc paragrafusával a leggonoszabb elnyomást testesíti meg, aminek az elfogadását valaha is elvárták egyes népektől és az emberektől. Visszahoztam a Birodalom kebelére egyes 1919-ben ellopott tartományokat. Visszavezettem anyaországába több millió, tőlünk elszakított és nyomorúságban élő németet... és, Mr. Roosevelt, mindezt anélkül, hogy vért ontottam volna, vagy ráhoztam volna népemre, onnan pedig más népekre is, a háború nyomorúságát... Önnek, Mr. Roosevelt, ehhez képest sokkal könnyebb a feladata. Ön 1933-ban lett az Egyesült Államok elnöke, ugyanabban az évben, amikor én a Birodalom kancellárja lettem. Ön már kezdettől a világ egyik legnagyobb es leggazdagabb államának az élére került... Az ön országában olyan állapotok uralkodnak, hogy önnek van ideje és kedve odafigyelni a világméretű problémákra ... Az ön aggodalmai és javaslatai az enyémeknél jóval szélesebb területet ölelnek fel, mivel az én világom, Mr. Roosevelt, ahová a Gondviselés elhelyezett, és amelynek a javára ezért dolgoznom kell, sajnálatos módon sokkal kisebb, bár az én számomra drágább, mint bármi más, mivel a népemre korlátozódik! Mindamellett úgy hiszem, így lehetek a legnagyobb szolgálatára annak, ami mindannyiunk gondja: ez pedig az egész közösség igazsága, jóléte, haladása és békéje.

A német nép félrevezetése terén ez a beszéd volt Hitler legnagyobb mesterműve. Ám a következő napokban Európában ide-oda utazgatva az ember könnyen észrevette, hogy Hitler korábbi szónoklataitól eltérően ez a beszéd már nem tévesztette meg a külföld népeit és kormányait. A németekkel ellentétben a külföldiek átláttak már a megtévesztések labirintusán. Arra is rájöttek már, hogy minden szónoki művészete mellett a német Führer, ha le is tromfolta Rooseveltet, lényegében nem válaszolt az amerikai elnök alapvető kérdéseire: felhagyott-e már az agresszióval? Meg fogja-e támadni Lengyelországot? Mint kiderült, ez volt Hitler életének a békeidőben elmondott utolsó nagy nyilvános beszéde. Az egykori ifjú osztrák csavargó olyan magasra érkezett a világban, ahová csak eljuthatott szónoki géniuszával. Innen kezdve harcosként fog helyet keresni magának a történelemben. A nyár folyamára visszavonulva berchtesgadeni hegyi menedékébe, Hitler nem reagált nyilvánosan a Beck ezredes május 5-én elhangzott parlamenti beszédébe csomagolt lengyel válaszra, és az aznap Németországnak átnyújtott hivatalos lengyel memorandumra. A lengyel nyilatkozat és Beck beszéde méltóságteljes, békítő hangnemű, ám ugyanakkor határozott felelet volt: Nyilvánvaló, hogy nem tárgyalások az olyan tárgyalások, amelyek során az egyik állam követeléseket fogalmaz meg, a másik pedig kénytelen e követeléseket változtatás nélkül elfogadni.

OROSZORSZÁG KÖZBESZÓL: I. Az április 28-án a Reichstagban elmondott beszédéből Hitler kihagyta a Szovjetunió elleni szokásos kirohanást. Egy szót sem szólt Oroszországról. Válaszában Beck ezredes említést tett „különböző egyéb utalásokról”, amelyeket Németország tett, s amelyek „jóval messzebb mentek a megbeszélés tárgyánál”, és fenntartotta magának a jogot, hogy „szükség esetén visszatérjen rájuk”. Ez leplezett, de egyértelmű utalás volt Németország azon korábbi erőfeszítéseire, hogy Lengyelországot rábírja az Oroszország elleni Antikomintern Paktumhoz való csatlakozásra. Noha Beck nem tudta, sőt Chamberlain sem, ezeket az oroszellenes erőfeszítéseket a németek csendben ejtették. Új ötletek csíráztak Berlinben és Moszkvában. Nehéz pontosan megállapítani, hogy mikor tették meg a két fővárosban az első lépést a náci Németország és a Szovjetunió közötti megértés irányába, ami később oly súlyos következményekkel jár majd a világ számára. Mint már említettük,170 az új széljárás egyik első fuvallata már 1938. október 3-án, négy nappal München után jelentkezett, amikor a moszkvai német nagykövetség tanácsosa arról értesítette Berlint, hogy Sztálin bizonyos következtetéseket fog levonni a szudéta-ügy rendezéséből, amelyből őt kizárták, s megeshet, hogy „pozitívabbá” válik Németország irányában. A diplomata hangsúlyozottan ajánlotta a két ország közti „szélesebb körű” gazdasági együttműködést, egy héttel később kelt második üzenetében pedig megismételte javaslatát.27 Október vége felé gróf Friedrich Werner von der Schulenburg, a moszkvai német nagykövet értesítette a német külügyminisztériumot, hogy szándékában áll „a közeli jövőben felkeresni Molotovot, a Népbiztosok Tanácsának elnökét, hogy megkísérelje elérni a német–szovjet kapcsolatokat zavaró kérdések rendezését”.28 Hitlernek a Szovjetunióval szembeni korábbi rendkívül ellenséges hozzáállása miatt aligha foganhatott volna meg a nagykövet saját fejében egy ilyen kezdeményezés gondolata. A sugallat bizonyára Berlinből érkezett. Ez világosan kiderül a zsákmányolt külügyminisztériumi irattár tanulmányozásából is. Német szempontból az első lépés a két ország közötti kereskedelem javítása volt. Egy 1938. november 4-én kelt külügyminisztériumi emlékeztető elárulja „Göring marsall hivatalának hangsúlyos követelését, hogy legalább próbáljuk meg új életre kelteni az orosz relációval folytatott kereskedelmünket, különösen az orosz nyersanyagok területén”.29 Az orosz-német gazdasági egyezmények az év végén lejártak, s a Wilhelmstrasse dossziéi tele vannak a megújításról folyó tárgyalások körüli huzavonát bemutató anyagokkal. Mindkét fél roppant gyanakvással kezelte a másikat, de ha körvonalazatlanul is, egyre közelebb kerültek egymáshoz. December 22-én Moszkvában hosszas tárgyalások folytak az orosz kereskedelemügyi tisztségviselők és Julius Schnurre, Németország kiváló gazdasági közvetítője között. Nem sokkal az új esztendő kezdete után Alekszej Merkalov berlini szovjet nagykövet ellátogatott az általa alig frekventált Wilhelmstrasséra, hogy tájékoztassa a külügyminisztériumot: „a Szovjetunió új korszakot szeretne nyitni a német-szovjet gazdasági kapcsolatok történetében”. Néhány héten át ezután ígéretes tárgyalások folytak, ám 1939 februárjára kifulladtak, látszólag azon a kérdésen, hogy a fő tárgyalásokat Moszkvában vagy Berlinben tartsák-e. Az igazi ok azonban a német külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályvezetőjének 1939. március 11-én kelt memorandumából derült ki: noha Németország éhezett a szovjet nyersanyagokra, Göring pedig folyamatosan lobbizott ezek beszerzése érdekében, a birodalom egyszerűen képtelen volt ellátni a Szovjetuniót azokkal az árukkal, amelyeket az oroszok cserébe kértek. Az osztályvezető úgy vélte, hogy „a tárgyalások megszakadása Németország nyersanyaghelyzete szempontjából rendkívül sajnálatos”.30 Ám ha egyelőre kudarcot is vallott a gazdasági kapcsolatok terén történő közeledésre tett első kísérlet, az új szeleknek más jelei is voltak. 1939. március 10-én Sztálin hosszú beszédet mondott Moszkvában, az SZKP XVIII. kongresszusának nyitó ülésén. Három nappal később a 170

Lásd feljebb, 262. o.

figyelmes Schulenburg a beszédről szóló hosszú jelentést küldött Berlinbe. Úgy vélte, „figyelemre méltó, hogy Sztálin iróniája és kritikája számottevően élesebb módon irányult Nagy-Britannia, mint az úgynevezett agresszor államok, különösen pedig Németország ellen”. A nagykövet aláhúzta Sztálinnak azokat a megjegyzéseit, amelyek szerint „a demokratikus hatalmak gyengesége ... nyilvánvalóan megmutatkozik abban a tényben, hogy felhagynak a kollektív biztonság elvével, és a be nem avatkozás és semlegesség politikája felé fordulnak. Ε politika mögött az a kívánság húzódik meg, hogy az agresszor államokat más áldozatok irányába tereljék.” Ezek után tovább idézte a szovjet diktátor vádjait a nyugati szövetségesek ellen, akik tovább nyomják a németeket kelet felé, könnyű zsákmányt ígérnek nekik, és azt mondják: „Kezdjetek csak háborút a bolsevikokkal, és minden elrendeződik majd magától!” Ez bizony erősen olyannak tűnik, mintha biztatnák őket... Úgy látszik, mintha az volna a céljuk ... hogy felszítsák a Szovjetunió dühét Németország ellen ... és nyilvánvaló ok nélkül konfliktust provokáljanak Németországgal...

Összefoglalójában Sztálin megfogalmazta a következő irányelveket: 1. Minden országgal szemben továbbra is a béke és a gazdasági kapcsolatok konszolidációjának politikáját folytatni. 2. ... Nem megengedni, hogy országunkat konfliktusba taszítsák a háborús uszítók, akiknek az a szokása, hogy másokkal kapartatják ki a maguk gesztenyéjét.31

Ez egyértelmű figyelmeztetés volt attól az embertől, aki maga hozott meg minden végső döntést Oroszországban: a Szovjetuniónak nem áll szándékában hagyni, hogy Nagy-Britannia és Franciaország megkímélése érdekében belemanőverezzék a náci Németország elleni háborúba; és ha mondanivalója Londonban nem tűnt is fel, legalább Berlinben meghallották.171 Sztálin beszédéből és a nem sokkal utána következő számos diplomáciai eszmecseréből mégis nyilvánvaló, hogy a szovjet külpolitika, ha óvatos is, de ekkor még teljesen nyitott volt. Láttuk,172 hogy három nappal Csehszlovákia március 15-i náci megszállását követően az orosz kormány hathatalmi konferenciát javasolt, amelyen megbeszélhetnék a további agresszió megakadályozásának módjait, Chamberlain azonban „túl korainak” ítélve elutasította a javaslatot.173 Ez március 18-án történt. Két nappal később egy hivatalos moszkvai kommüniké, amelyet a német nagykövet sietve táviratozott meg Berlinbe, tagadta, hogy a Szovjetunió segítséget kínált volna Lengyelországnak és Romániának „arra az esetre, ha agresszió áldozatává válnának”. Az ok: „sem Lengyelország, sem Románia nem kért segítséget a szovjet kormánytól, s arról sem értesítette, hogy bármilyen veszély fenyegetné”.34 Lehet, hogy a brit kormány által Lengyelországnak március 31-én nyújtott egyoldalú 171

Noha egy Moszkvából küldött Associated Press-jelentés (amelyet március 12-én közölt a New York Times) azt közölte, hogy Sztálinnak a szovjet–német háború szítása elleni megjegyzései moszkvai diplomáciai körökben a két ország közötti megegyezés lehetőségére vonatkozó találgatásokat indítottak el, Sir William Seeds moszkvai brit nagykövet nyilván nem vett részt az ilyen társalgásokban: a Sztálin-beszédről Londonba küldött jelentésében nem tett említést e lehetőségről. Egy nyugati diplomata, Joseph Ε. Davies, az Egyesült Államok ekkorra már Brüsszelben állomásozó korábbi moszkvai nagykövete helyes következtetéseket vont le Sztálin beszédéből. „Rendkívül jelentős nyilatkozat – jegyezte naplójába március 11-én. – Magán viseli a brit és a francia kormányhoz intézett határozott figyelmeztetés jeleit, miszerint a szovjetek unják már az „irreális” szembenállást az agresszorokkal. Ez ... valóban rossz jel ... a brit külügyminisztérium és a Szovjetunió közötti ... tárgyalásokra nézve. Kétségtelenül ez a legjelentősebb vészjelzés, aminek eddig tanúja voltam.” Március 21-én így írt Key Pittman szenátornak: „ ... Hitler kétségbeesett kísérletet tesz arra, hogy elidegenítse Sztálint Franciaországtól és Nagy-Britanniától. Hacsak a britek és a franciák fel nem ébrednek, attól tartok, sikerülni fog neki a dolog.”32 172 Lásd feljebb, 282. o. 173 Ivan Majszkij londoni szovjet követnek adott magyarázatában arról, hogy miért elfogadhatatlan az a szovjet javaslat, hogy lehetőleg Bukarestben tartsanak egy ilyen konferenciát, Lord Halifax azt mondta, hogy pillanatnyilag a brit korona egyetlen minisztere sem nélkülözhető annyira, hogy Bukarestbe küldhessék. Nyilvánvaló, hogy ez a visszautasítás rosszat tett a britekkel és a franciákkal ezután folytatott orosz tárgyalásoknak. Később Majszkij elmondta Robert Boothby konzervatív alsóházi képviselőnek, hogy az orosz javaslat visszautasítása „újabb súlyos csapás volt a hatékony kollektív biztonság politikájára”, és eldöntötte Litvinov sorsát is.33

garancia hozzájárult Sztálinnak ahhoz a kialakuló meggyőződéséhez, hogy Nagy-Britannia szívesebben veszi Lengyelország, mint az oroszok szövetségét, Chamberlain pedig ugyanúgy, mint Münchenben, most is elszántan igyekszik az európai hatalmak együttesén kívül tartani a Szovjetuniót.35 Ebben a helyzetben a németek és az olaszok megláttak bizonyos lehetőségeket. Göring, aki külügyekben ekkoriban nagy befolyással rendelkezett a Führernél, április 16-án Rómában találkozott Mussolinival, s felhívta a figyelmét Sztálinnak a pártkongresszuson elhangzott beszédére. Hatást tett rá a szovjet diktátornak az a kijelentése, hogy „az oroszok nem fogják hagyni, hogy a kapitalista hatalmak ágyútöltelékéül használják fel őket”. Azt mondta, „meg fogja kérdezni a Führert, nem volna-e lehetséges óvatosan tapogatózni Oroszországnál egy rapprochement érdekében. Arra is figyelmeztette Mussolinit, hogy a Führer utolsó beszédeiben „egyetlen szóval sem esett említés Oroszországról”. A megbeszélésről készült bizalmas német feljegyzés szerint a Duce „melegen üdvözölte a tengelyhatalmak és a Szovjetunió közötti rapprochement gondolatát. Az olasz diktátor is megérezte a moszkvai széljárás változását: úgy vélte, „viszonylag könnyen volna elérhető” a rapprochement. Az volna a cél [mondta Mussolini], hogy rávegyük Oroszországot: a Sztálin beszédében lefektetett vonal mentén hűvösen és elutasítóan reagáljon Nagy-Britannia bekerítést célzó próbálkozásaira ... Ezenkívül a plutokrácia és a kapitalizmus elleni ideológiai küzdelmükben a tengelyhatalmak bizonyos mértékben az orosz rezsimével megegyező célokat követnek.36 Ez radikális változást jelzett a tengely politikájában, s kétségkívül meglepte volna Chamberlaint, ha az értesült volna róla. Talán még Litvinovot is meglepte volna. Ε Göring-Mussolini megbeszélés napján, április 16-án a szovjet külügyi népbiztos fogadta a moszkvai brit nagykövetet, s hivatalosan javasolta egy hármas kölcsönös segítségnyújtási egyezmény megkötését Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió között. A javaslat az egyezmény betartására szolgáló katonai szerződést is ajánlott a három hatalom között, valamint az aláíró felek (amelyek közé, ha kívánja, Lengyelországot is bevehetik) által nyújtandó garanciát a náci Németország által magát fenyegetettnek érző összes kelet- és közép-európai állam részére. Ez volt Litvinov utolsó kísérlete a Harmadik Birodalom elleni szövetség létrehozására, s az orosz külügyminiszter, aki Hitler kollektív akcióval történő megállítására tette fel politikai karrierjét, bizonyára úgy vélte, hogy most végre sikerülni fog e célból egyesítenie a nyugati demokráciákat Oroszországgal. Egy május 4-én mondott beszédben Churchill, aki azt panaszolta, hogy az orosz javaslatot még nem fogadták el Londonban, így szólt: – Oroszország aktív segítsége nélkül nem létezik eszköz egy Hitler-ellenes keleti front fenntartására a náci agresszióval szemben. – Nem volt más olyan hatalom Európában (pláne nem Lengyelország), amely birtokában lett volna az ebben a régióban kialakuló front tartásához szükséges erőnek. Ennek ellenére az orosz javaslat nagy megrökönyödést váltott ki Londonban és Párizsban egyaránt. Azonban még vissza sem utasíthatták a javaslatot, amikor Sztálin megtette első lépését az utca túloldala felé. A Litvinov által a moszkvai brit nagykövetnek tett messze nyúló javaslat elhangzását követő napon, április 17-én a berlini szovjet nagykövet felkereste Weizsäckert a német külügyminisztériumban. Amint az államtitkár egy feljegyzésben megörökítette, ez volt Merkalov első látogatása nála azóta, hogy majdnem egy évvel korábban elfoglalta posztját. A német-orosz gazdasági kapcsolatokról szóló néhány bevezető megjegyzés után a nagykövet áttért a politikára, és kertelés nélkül megkérdezte tőlem, hogyan vélekedem a német–orosz viszonyról [írta Weizsäcker] ... A nagykövet körülbelül a következőket mondta: Az orosz politika mindig egyenes vonalú volt. Az ideológiai különbségek csupán igen szerény mértékben károsították az Oroszország és Olaszország közötti viszonyt, s nem kell megzavarniuk a németekkel ápolandó viszonyt sem. Oroszország nem használta ki ellenünk a Németország és a nyugati demokráciák közti jelenlegi

súrlódást, és nincs is ilyen szándéka. Oroszország szempontjából semmi ok nincs arra, hogy ne éljünk normális viszonyban velük, s a normális viszonyból folyamatosan javuló kapcsolatok nőhetnek ki.

Ε megjegyzéssel, amelynek az irányába mostanáig terelgette a párbeszédet, Merkalov úr véget vetett a megbeszélésnek. Egy-két napon belül Moszkvába szándékozik utazni.37 Valami készült az orosz fővárosban, ahová a szovjet nagykövet visszatért. Hogy mi volt ez, az május 3-án derült ki. Ezen a napon a szovjet újságok hátsó oldalán, a „Rövid hírek” rovatában apró közlemény jelent meg: „M. Litvinovot saját kérésére felmentették a külügyi népbiztos posztjáról.” Helyére Vjacseszlav Molotov, a Népbiztosok Tanácsának elnöke került. Másnap a német ügyvivő jelentette Berlinnek a váltást: A hirtelen változás itt a legnagyobb meglepetést okozta, mivel Litvinov éppen a brit delegációval folytatott tárgyalások kellős közepén tartott, és Sztálin szomszédságában jelent meg a május 1-jei parádén ... Mivel Litvinov még május 2-án is fogadta a brit nagykövetet, és tegnap is a parádé díszvendégeként említették a nevét a sajtóban, úgy tűnik, hogy elbocsátása Sztálin spontán döntésének tulajdonítható. ... Az utolsó pártkongresszuson Sztálin óvatosságra intett, nehogy a Szovjetuniót konfliktusokba ránthassák. Molotovnak, aki nem zsidó, olyan híre van, hogy ő Sztálin „legjobb barátja és legközelebbi munkatársa”. Kijelölésével nyilvánvalóan arra szándékoznak garanciát kapni, hogy a külpolitikát szigorúan a Sztálin által lefektetett irányelvek szerint folytassák.38 Litvinov hirtelen elbocsátásának jelentősége mindenki számára nyilvánvaló volt: éles, erőszakos fordulatot jelentett a szovjet külpolitikában. Litvinov a kollektív biztonság, a Népszövetség hatalmának megerősítése, valamint a náci Németország ellen Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötendő katonai szövetség eszméinek az apostola volt. Chamberlain habozása e szövetség ügyében végzetes következményekkel járt az orosz külügyi népbiztos számára. Sztálin megítélése szerint – márpedig Moszkvában csakis az ő megítélése számított – Litvinov politikája kudarcot vallott; s ami ennél is rosszabb, azzal fenyegetett, hogy a Szovjetuniót egy Németország elleni háborúba sodorja, és a nyugati demokráciák könnyen megtalálhatnák a módját, hogyan maradhatnak ki belőle. Sztálin tehát úgy döntött, hogy ideje új taktikával próbálkozni.174 Ha Chamberlain is békítgethette Hitlert, miért ne tehetné ugyanezt az orosz diktátor is? Sztálin joggal remélhette, hogy a zsidó Litvinovnak a nem zsidó (és ezt a tényt a német nagykövetség is kiemelte a Berlinbe küldött jelentésében) Molotovval történő felváltása hatással lesz majd a magas náci körökre. Meggyőződni kívánván arról, hogy a váltás nem maradt hatás nélkül a németekre, Georgij Asztahov berlini szovjet ügyvivő május 5-én, a német külügyminisztérium kelet-európai gazdasági szakértőjével, dr. Julius Schnurréval folytatott megbeszélése alkalmával szóba hozta a témát. Asztahov szóba hozta Litvinov elbocsátását [jelentette Schnurre], és megpróbálta ... megtudni, hogy ez az esemény változást okoz-e a Szovjetunióval szembeni magatartásunkban. Nyomatékkal említette Molotov személyiségének jelentőségét, aki ugyan semmiképpen nem külpolitikai szakember, ám annál nagyobb befolyása lesz majd a szovjet külpolitikára.39 Az orosz ügyvivő ezenkívül azt is felajánlotta a németeknek, hogy folytassák a februárban 174

Ha maximális óvatossággal is, de adhatunk valamennyi hitelt Litvinov kiadott naplójának (Notes for a Journal). Sztálin ezt a változtatást már München óta fontolgatta, ahonnan a Szovjetuniót kizárták. 1938 vége felé az egyik naplóbejegyzés szerint Sztálin állítólag azt mondta Litvinovnak, hogy „készek vagyunk megegyezni a németekkel... és ártalmatlanná tenni Lengyelországot”. 1939 januárjában a külügyi népbiztos ezt írta: „Úgy látszik, már elhatározták az eltávolításomat.” Ugyanebben a naplóbejegyzésben közli, hogy a berlini szovjet nagykövetséggel folytatott minden kommunikációjának immár keresztül kell mennie Sztálin íróasztalán, és hogy Merkalov nagykövet Sztálin utasítására nemsokára tárgyalásokat kezd Weizsäckerrel, hogy Hitler tudomására juttassa „lényegileg a következőket: »Eddig nem egyezhettünk meg, de most már megegyezhetünk.« A Journal valamelyest bizonytalan mű. Edward Hallett Carr professzor, a kiváló brit szovjetoló-gus megvizsgálta, és úgy találta, hogy bár kétségtelenül annyira kikozmetikázták, hogy egyes részei tiszta fikciónak tekinthetők, nagy része azonban hűen tükrözi Litvinov nézeteit.

megszakadt kereskedelmi tárgyalásokat. A brit kormány csak május 8-án válaszolt a katonai szövetségre vonatkozó április 16-i szovjet javaslatra. A válasz gyakorlatilag elutasító volt. Megerősítette azt a moszkvai gyanút, hogy Chamberlain nem kíván katonai egyezményt kötni Oroszországgal annak érdekében, hogy megakadályozza Hitlert Lengyelország elfoglalásában. Nem meglepő tehát, hogy a szovjetek intenzívebben kezdtek Németország irányában tapogatózni. Május 17-én Asztahov ismét felkereste Schnurret a német külügyminisztériumban, és a kereskedelmi ügyek megbeszélését követően fontosabb dolgokra tért át. Asztahov megállapította, hogy Németország és a Szovjetunió között nincsenek külpolitikai konfliktusok, s ezért a két ország között semmiféle ellenségeskedésre nincs ok [jelentette Schnurre]. Igaz, hogy a Szovjetunióban határozottan létezik a Németországtól való fenyegetettség érzése. Kétségtelenül lehetséges volna e fenyegetettségérzetet és a Moszkvával szembeni bizalmatlanságot is kiiktatni ... Mellékes kérdésemre válaszul úgy jellemezte az angol–szovjet tárgyalásokat, hogy azok jelenlegi állása alapján aligha fog létrejönni a britek által áhított eredmény.40 Három nappal később, május 20-án von Schulenburg követ hosszan tárgyalt Molotovval Moszkvában. A frissen kinevezett külügyi népbiztos „rendkívül barátságos” hangulatában volt, s arról tájékoztatta a német követet, hogy a szükséges politikai alapok megteremtése után folytatódhatnak a két ország közötti gazdasági tárgyalások. Ez a Kreml részéről új megközelítést jelentett, de az óvatos Molotov elővigyázatosan vezette fel. Amikor Schulenburg megkérdezte tőle, mit ért „politikai alapok” alatt, az orosz azt felelte, hogy ezen még mindkét kormánynak gondolkodnia kell. A nagykövet hiába próbált ennél többen kihúzni a fortélyos külügyi népbiztosból. „Közismerten makacs modora van” – figyelmeztette Schulenburg Berlint. Kifelé tartva a külügyi népbiztosság épületéből a nagykövet beköszönt Vlagyimir Potemkin helyettes külügyi népbiztoshoz, és elmondta neki, hogy nem volt képes megtudni, mit akar Molotov politikailag. „Megkértem Potemkin urat, hogy tudja meg nekem” – jelentette Schulenburg.41 A Berlin és Moszkva közötti új kapcsolatfelvétel nem kerülte el a német fővárosban állomásozó francia nagykövet figyelmét. Coulondre már május 7-én, négy nappal Litvinov elbocsátása után arról tájékoztatta a francia külügyminisztert, hogy a Führer egyik közeli bizalmasától származó értesülése szerint Németország olyan megegyezést keres Oroszországgal, amely egyebek között Lengyelország negyedik felosztását is eredményezi majd. Két nappal később a francia nagykövet újabb táviratot küldött Párizsba: beszámolt a Berlinben keringő új hírekről, miszerint „Németország Lengyelország felosztását célzó javaslatot tett vagy fog tenni Oroszországnak”.42

AZ ACÉLPAKTUM Noha a Wehrmacht felső vezetése nem tartotta nagyra az olasz katonai erőt, Hitler most katonai szövetséget akart Olaszországgal, amelyet Mussolini viszont nem sietett megkötni. A két főparancsnokság törzsei közti tárgyalások áprilisban kezdődtek, s Keitel arról a „benyomásáról” tett jelentést az OKW-nak, hogy sem az olasz fegyveres erők, sem az olasz újrafegyverkezés nincs jó állapotban. Úgy vélte, hogy a majdani háborút gyorsan el kell dönteni, különben Olaszország kiesik a harcból.43 Ciano naplójából44 kiderül, hogy április közepére az olasz külügyminisztert már aggasztották annak a szaporodó jelei, hogy Németország bármelyik pillanatban megtámadhatja Lengyelországot, s ezzel olyan európai háborút indít útjára, amelyre Olaszország nincs felkészülve. Április 20-án, amikor Attolico nagykövet Berlinből azt táviratozta Rómába, hogy „küszöbön áll” a Lengyelország elleni német katonai akció, Ciano sürgetve kérte, hogy gyorsítsa meg a Ribbentroppal való találkozójának a szervezését, nehogy Olaszországot váratlanul érjék az események.

A két külügyminiszter május 6-án Milánóban találkozott. Ciano olyan írásos instrukciót kapott Mussolinitól, hogy hangsúlyozza a németek számára: Olaszország még legalább három évig el kívánja kerülni a háborút. Meglepetésére Ribbentrop egyetértőleg közölte, hogy Németország is addig kívánja megőrizni a békét. Sőt Ciano „első alkalommal” találta a német külügyminisztert „kellemesen nyugodt lelkiállapotban”. Áttekintették az európai helyzetet, megegyeztek abban, hogy javítják a tengelyhatalmak kapcsolatait a Szovjetunióval, s elvonultak a díszvacsorára. Amikor vacsora után Mussolini telefonon érdeklődött a tárgyalások állásáról, s Ciano azt felelte, hogy rendben folyt minden, a Ducenak hirtelen ötlete támadt. Arra kérte vejét, hogy bocsásson ki egy sajtóközleményt, amelyben bejelenti, hogy Németország és Olaszország elhatározta: katonai szövetségre lépnek. Ribbentrop először habozott. Végül beleegyezett, hogy Hitler elé terjeszti a dolgot, a telefonon értesített Führer pedig készségesen elfogadta Mussolini javaslatát.45 Így azután több mint egy évi habozást követően, valamilyen hirtelen impulzus hatására Mussolini visszavonhatatlanul elkötelezte magát Hitler mellett. Ez volt az egyik első jele annak, hogy a német diktátorhoz hasonlóan Olaszország diktátorának is fogyni kezdett az addig vasmarokkal őrzött önfegyelme, amely az 1939. évig mindkettejüket képessé tette arra, hogy jéghideg céltudatossággal érvényesítsék nemzeti érdekeiket. Mussolini számára e veszteség hamarosan tragikusnak bizonyuló következményekkel jár majd. Az „Acélpaktum” néven ismertté váló szerződést nagy ceremóniával írták alá május 22-én a berlini kancellárián. Ciano az Annunziata-rendjel nyakláncával tüntette ki Ribbentropot, ami nemcsak feldühítette Göringet, hanem még könnyet is csalt a szemébe, mint azt az olasz külügyminiszter észrevette. A korpulens marsall jókora jelenetet rendezett, s azt panaszolta, hogy valójában őt kellett volna kitüntetni a lánccal, hiszen ő volt az, aki ténylegesen sokat tett a szövetség érdekében. „Megígértem Mackensennek [a római német nagykövetnek], hogy megpróbálok Göringnek is szerezni egy láncot” – jelentette Ciano. Az olasz úgy találta, hogy Hitler „nagyon jól néz ki, egészen higgadt, kevésbé agresszív”, bár kissé idősebbnek tűnt, és a szeme környéke még ráncosabb volt, valószínűleg az alváshiány következtében.175 A Führer kiváló hangulatban nézte, amint a két külügyminiszter aláírja az okmányt. A dokumentum nyers hangon fogalmazott katonai szövetségkötés volt, amelynek az agresszív természetét jól érzékeltette a Hitler követelésére a preambulumba tett egyik mondat: azt deklarálta, hogy az „ideológiájuk belső affinitásában egyesült” két nemzet „el van szánva arra, hogy egymás oldalán és egyesült erőkkel cselekszik életterük biztosítása érdekében”. A szerződés lényege a III. cikkelyben volt. Amennyiben a Magas Szerződő Felek kívánságaival és reményeivel ellentétben megtörténne, hogy egyikük háborús komplikációkba bonyolódik egy vagy több külső hatalommal, a másik Magas Szerződő Fél szövetségesként azonnal a segítségére siet, és a szárazföldön, a tengeren és a levegőben egyaránt minden katonai erejével támogatja. Az V. cikkely árról intézkedett, hogy háború esetén egyik nemzet sem köt külön fegyverszünetet vagy békét.46 Amint ki fog derülni, a háború kezdetén Mussolini nem tartotta be a III. cikkelyt, a végén pedig Olaszország az V.-et. 175

Ciano május 22-i naplójegyzete tele van a Hitlerről és furcsa környezetéről szóló színes információmorzsákkal. Frau Goebbels arra panaszkodott, hogy a Führer egész éjjel magánál tartja a barátait, és felkiáltott: – Állandóan Hitler beszél! Mindig ismétli önmagát, és untatja a vendégeit! – Ciano arról is hallott célzásokat, hogy „a Führer gyengéd érzelmekkel viseltetik egy szép leány iránt. A leány húsz éves, szép nyugodt szeme van, szabályos vonásai, és csodálatos a teste. A neve Sigrid von Lappus. Gyakori az intim együttlétük.” (The Ciano Diaries, p. 85.) Cianót, aki maga is a hölgyek nagy barátja volt, láthatóan roppant érdekelte a dolog. Akkor még nyilván nem tudott Eva Braunról, Hitler szeretőjéről, akinek ez idő tájt ritkán engedték meg, hogy Berlinbe jöjjön.

HITLER FELÉGETI A HIDAKAT: 1939. MÁJUS 23. Az Acélpaktum aláírásának másnapján, május 23-án Hitler a berlini kancellárián lévő dolgozószobájába rendelte katonai parancsnokait, és nyersen közölte velük, hogy a továbbiakban nem lehetséges vérontás nélküli sikereket elérniük, ezért elkerülhetetlen a háború. Ez alkalommal nagyobb társaság jött össze, mint a hasonló jellegű, 1937. november 5-én tartott értekezletre, ahol a Führer először fejtette ki a három fegyvernem főparancsnokainak azt a döntését, hogy háborút fog viselni.176 Most összesen tizennégy tiszt volt jelen, köztük Göring marsall, Raeder vezértengernagy (akit időközben léptettek elő), von Brauchitsch tábornok, Halder tábornok, Keitel tábornok, Erhard Milch tábornok, a Luftwaffe főszemlélője, valamint Otto Schniewind ellentengernagy, a haditengerészet vezérkari főnöke. A Führer segédtisztje, Rudolf Schmundt alezredes is jelen volt, s a történetírás szerencséjére jegyzetelte az elhangzottakat. Az értekezlet általa készített jegyzőkönyve a zsákmányolt német iratok között szerepel. Hitler ez alkalommal mondott szavait valószínűleg olyan nagy titokban tartották, hogy a jegyzőkönyvből egyetlen másolat sem készült: a birtokunkban lévő példány Schmundt kézírásos eredetije.47 Hitlernek a háború felé vezető útját dokumentáló iratok közül ez a jegyzőkönyv az egyik legárulkodóbb és legfontosabb darab. A maroknyi ember előtt, akiknek háborús konfliktus esetén a fegyveres erőket kell majd irányítaniuk, Hitler itt félrehajítja saját propagandáját és diplomáciai csalárdságát, s kimondja az igazságot arról, hogy miért kell megtámadnia Lengyelországot, és ha szükséges, megvívnia Nagy-Britanniával és Franciaországgal is. Félelmetes pontossággal jósolja meg a háború majdani menetét – legalábbis az első évre. Ám minden nyíltsága ellenére az előadás (mert végig a diktátor beszélt) minden addig mutatottnál nagyobb mérvű bizonytalanságról és zavarodott gondolkodásról árulkodik. Főleg Anglia és az angolok ejtik zavarba: élete végéig nem fogja megérteni őket. Ám a háború eljöveteléről és az elindításával kapcsolatos céljairól szólva világosan, pontosan beszél: egyetlen tábornok, egyetlen tengernagy sem távozhatott úgy május 23-án a kancelláriáról, hogy ne tudta volna pontosan, mi következik a nyár végén. Hitler azzal kezdte előadását, hogy Németország gazdasági problémái csak úgy oldhatók meg, hogy további Lebensraumot szereznek Európában, ez pedig „lehetetlen más országok megszállása vagy más népek tulajdonának megtámadása nélkül”. További sikerek már nem érhetők el vérontás nélkül... Danzig egyáltalán nem tárgya a vitának. Arról van szó, hogy kelet felé terjesztjük ki életterünket, élelmiszerkészleteket szerzünk, és megoldjuk a balti államok problémáját is ... Más lehetőség nincs Európában ... Ha a sors a Nyugattal való leszámolásra kényszerít bennünket, felmérhetetlen értéket jelent a nagy keleti terület birtoklása. Háborús időben még kevésbé támaszkodhatunk rekordtermésekre, mint békeidőben.

Emellett, teszi hozzá Hitler, a keleti nem német területek népessége munkaerőforrásként áll majd rendelkezésre – ezzel már arra a rabszolgamunka-programra tesz korai célzást, amelyet később be is fog vezetni. Nyilvánvaló volt, hogy ki lesz az első áldozat. Szóba sem jöhet, hogy megkíméljük Lengyelországot, így egy döntésünk marad: Az első lehetséges alkalommal megtámadni Lengyelországot.177 Nem várhatjuk a cseh ügy megismétlődését. Háború lesz. Feladatunk: Lengyelország elszigetelése sikere döntő fontosságú lesz. Tehát háború lesz. Egyedül az „elszigetelt” Lengyelország ellen? Itt már nem olyan világos a Führer gondolkodása. Előadása zavarossá és ellentmondásossá válik. Azt mondja, saját magának kell fenntartania a végső támadási parancs kiadásának jogát. Nem fajulhat a dolog a Nyugattal – Angliával és Franciaországgal – szembeni egyidejű leszámolásig. 176 177

Lásd feljebb, 188. o. Kiemelés az eredetiben.

Ha nem biztos, hogy egy német-lengyel konfliktus nem vezet a Nyugat elleni háborúhoz, akkor a harcot elsősorban Anglia és Franciaország ellen kell folytatni. Ezért alapvetően: A konfliktus Lengyelországgal – ami Lengyelország megtámadásával kezdődik – csak akkor lesz sikeres, ha a Nyugat kimarad belőle. Ha ez nem lehetséges, akkor jobb a Nyugatra támadni, és egyidejűleg végezni Lengyelországgal.

Ilyen gyors egymásutánban elhangzó ellentmondások hallatán a tábornokok arca bizonyára megrándult, sőt talán még a monoklijukat is meglazították, bár a Schmundt-jegyzőkönyvben erről nem esik szó – de arról sem, hogy a válogatott hallgatóság egyetlen tagja is kérdést merészelt volna feltenni a hallottak tisztázása céljából. Ezek után Hitler Oroszországra tért át. „Nincs kizárva, hogy Oroszország érdektelennek nyilvánítja magát Lengyelország elpusztításában” – mondta. Másrészt, ha a Szovjetunió NagyBritannia és Franciaország szövetségesévé válik, ez „arra indítana, hogy néhány pusztító csapással rátámadjak Angliára és Franciaországra”. Ez II. Vilmos császár 1914-ben elkövetett hibájának a megismétlését jelentené; noha előadásában Hitler a világháború több tanulságát is levonta, e tanulságról megfeledkezett. Gondolata most Nagy-Britannia felé fordult. A Führer kétli az Angliával való békés rendezés lehetőségét. Szükséges felkészülni a leszámolásra. Fejlődésünkben Anglia olyan hegemónia kialakulását látja, amely meggyengítené Angliát. Anglia ennélfogva ellenségünk, és az Angliával szembeni konfliktus élet-halál kérdése. Milyen lesz ez a konfliktus?178 Anglia nem tudja néhány erőteljes csapással elintézni Németországot, és legyűrni bennünket. Anglia számára döntő fontosságú, hogy a háborút a lehető legközelebb vigye a Ruhrhoz. Nem fogják kímélni a francia vért. (Nyugati Fal!) Létünk időtartama a Ruhr birtoklásától függ.

Miután elhatározta, hogy utánozni fogja a császár egyik tévedését, azt, hogy megtámadja Angliát és Franciaországot, ha azok szövetségre lépnek az oroszokkal, Hitler most bejelentette, hogy egy másik, Németország számára annak idején katasztrofális következményekkel járó ügyben is a császár nyomdokába lép. Szükséges a holland és belga légibázisok katonai megszállása. A semlegességi nyilatkozatok figyelmen kívül hagyhatók. Ha Anglia be akar avatkozni a lengyel háborúba, villámtámadást kell intéznünk Hollandia ellen. Arra kell törekednünk, hogy holland területen egészen a Zuyder Zeeig terjedően új védelmi vonalat létesítsünk. Az Anglia és Franciaország elleni háború életre-halálra vívott háború lesz. Veszélyes az az elgondolás, hogy olcsón megúszhatjuk: erre nincs lehetőség. Fel kell égetnünk a hidakat magunk mögött, és most már nem arról lesz szó, hogy mi helyes, és mi helytelen, hanem nyolcvanmillió ember létéről vagy nemlétéről.

Bár épp az imént jelentette be, hogy Németország „az első adandó alkalommal” meg fogja támadni Lengyelországot, és bár hallgatósága tudta, hogy Németország szinte teljes katonai erejét erre a célra koncentrálják, Hitler továbbra sem tudta elszakítani a gondolatait NagyBritanniától. „Anglia a Németország elleni erők motorja” – hangsúlyozta, majd nekilátott, hogy összegezze az ország erős és gyenge vonásait. A brit ember büszke, bátor, kemény, makacs, és tehetséges szervező. Tudja, hogyan használjon ki minden új fejleményt. Megvan benne az északi faj kalandszeretete és bátorsága ... Anglia önmagában világhatalom. Háromszáz éve állandó. Szövetségekkel növelt. Ε hatalom nem valami konkrét dolog, hanem pszichológiai erőnek is tekintendő, amely az egész világot átfogja. Adjuk mindehhez a felmérhetetlen gazdagságot és a vele járó fizetőképességet. Geopolitikai biztonság, erős tengeri hatalom és bátor légierő általi védelem.

178

Kiemelés az eredetiben.

Ám Hitler emlékeztette hallgatóit, hogy Nagy-Britanniának gyengeségei is vannak. Neki is látott, hogy felsorolja őket. Ha az utolsó háborúban kettővel több csatahajónk és kettővel több cirkálónk lett volna, továbbá ha reggel kezdtük volna a jütlandi csatát, akkor legyőztük volna a brit flottát, és térdre kényszerítettük volna Angliát. 179 Ez a világháború végét jelentette volna. A régi időkben ... Anglia meghódításához szükséges volt, hogy meg is szállják. Anglia meg tudta termelni saját élelmiszerkészleteit. Ma már nem képes rá. Anglia kénytelen lesz kapitulálni abban a pillanatban, amint elvágjuk utánpótlási vonalait. Az élelmiszer- és üzemanyagimport a haditengerészeti védelemtől függ. A Luftwaffe támadásai önmagukban nem tudják kikényszeríteni Anglia kapitulációját. Ám ha a flottáját megsemmisítjük, azonnali kapituláció lesz az eredmény. Kétségtelen, hogy a meglepetésszerű támadás gyors döntéshez vezethet.

Meglepetésszerű támadás? Mivel? Raeder tengernagy bizonyára azt hitte, hogy a Führer halandzsázik. Az 1938 végén életbeléptetett ún. Z-terv értelmében a német haditengerészeti erő csak valamikor 1945-ben kezdené megközelíteni a britekét. Most, 1939 tavaszán Németország nem rendelkezett a brit flotta akár csak meglepetésszerű támadással történő elsüllyesztéséhez is szükséges nagy hajókkal. De talán más eszközökkel is térdre lehetne kényszeríteni Nagy-Britanniát. Hitler most visszaszállt a földre, és felvázolt egy olyan stratégiai tervet, amelyet egy évvel később tényleg elképesztő sikerrel valósított meg. A kötelező cél: rögtön a kezdetkor pusztító vagy végül döntőnek bizonyuló csapást mérni az ellenségre. A helyesről és helytelenről, esetleg szerződésekről alkotott megfontolások nem jönnek szóba. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha Lengyelország miatt nem „csúszunk bele” az Anglia elleni háborúba. Az előkészületeket hosszan tartó háborúra, valamint meglepetésszerű támadásra kell megtenni, és Angliának a kontinensen történő bárminemű intervencióját szét kell zúzni. A flotta és a Luftwaffe számára fontos pozíciókat a hadseregnek kell elfoglalnia. Ha sikerül elfoglalnunk és biztosítanunk Hollandiát és Belgiumot, valamint legyőznünk Franciaországot, azzal megteremtettük az Anglia elleni sikeres háború alapját. A Luftwaffe ekkor Nyugat-Franciaországból szoros blokád alá vonhatja Angliát, a flotta pedig tengeralattjárókkal gondoskodhat a kiterjedtebb blokádról. Pontosan ez fog történni egy bő év múlva. Kivitelezésre kerül majd egy másik stratégiai terv is, amit a Führer hangsúlyosan említett május 23-án. Ha az elmúlt háború elején a német hadsereg Párizs helyett a La Manche csatorna kikötőinek irányába hajtott volna végre egy kanyarodó hadmozdulatot, mondta Hitler, akkor más vége lett volna az egésznek. Lehet, hogy úgy lett volna. Ő mindenesetre 1940-ben majd ki fogja próbálni. – Egyfolytában Anglia térdre kényszerítése lesz a cél – fejezte be Hitler, aki pillanatnyilag egészen megfeledkezett Lengyelországról. És egy utolsó szempont: A siker döntő előfeltétele a titkosság. Céljainkat Olaszország és Japán elől is titokban kell tartanunk. Hitler teljes bizalmát még saját hadseregének a vezérkara sem élvezte, amelynek főnöke, Halder tábornok ott figyelt a többi hallgatóval együtt. – Tervtanulmányainkat nem bízhatjuk a vezérkarra – mondta a Führer. – Ott nem biztosíthatnánk a titkosságukat. – Elrendelte, hogy az OKW-n belül állítsanak fel egy kis létszámú tervezési törzset a katonai tervek kidolgozására. 1939. május 23-án tehát Hitler, ahogyan maga fogalmazta, felégette a hidakat maga mögött. Háború lesz. Németországnak Lebensraumra. van szüksége Keleten. Ennek megszerzése érdekében az első adandó alkalommal meg fogja támadni Lengyelországot. Danzignak semmi köze a dologhoz; csupán ürügyül szolgál. Nagy-Britannia útban van: ő a Németország elleni 179

Hitlernek nyilvánvalóan téves ismeretei voltak a jütlandi csatáról.

erők motorja. Nagyon helyes, akkor hát ő is sorra kerül, és Franciaország is. Életre-halálra szóló küzdelem lesz. 1937. november 5-én, amikor a Führer először vázolta fel agressziós terveit a katonai vezetők számára, von Blomberg tábornagy és von Fritsch tábornok tiltakozott – legalábbis azon az alapon, hogy Németország túl gyenge egy európai kiterjedésű háború megvívásához. 180 A következő nyár folyamán Beck tábornok ugyanezen okból lemondott a hadsereg vezérkari főnökének posztjáról. 1939. május 23-án azonban, legalábbis a jegyzőkönyv szerint, egyetlen tábornok vagy tengernagy sem emelte fel a hangját, hogy megkérdőjelezze a Hitler által kijelölt kurzus helyes voltát. Az ő értelmezésük szerint nem az volt a dolguk, hogy kérdéseket tegyenek fel, hanem az, hogy vakon engedelmeskedjenek. Számottevő tehetségüket már addig is munkára fogták az agressziós katonai tervek kidolgozására. Május 7-én Günther Blumentritt vezérezredes, a hadsereg vezérkarának a tagja, aki von Rundstedt és von Manstein tábornokkal együtt egy kis „munkatörzset” alakított, benyújtotta a „Fall Weiss” helyzetelemzését. Ez voltaképpen Lengyelország meghódításának a terve volt, képzeletdús és bátor terv, amit igen kevés változtatással hajtanak majd végre.48 Raeder tengernagy egy május 16-án aláírt, szigorúan titkos direktívában a Fall Weiss haditengerészeti terveit adta meg.49 Mivel Lengyelország csupán néhány mérföldnyi tengerparttal rendelkezett Danzigtól nyugatra a Balti-tengeren, és a hadiflottája is kicsiny volt, a németek nem számoltak nehézségekkel e területen. A tengernagyot jóval inkább Nagy-Britannia és Franciaország aggasztotta. A Balti-tenger bejáratát tengeralattjárókkal fogják védeni, a két zsebcsatahajó és a két csatahajó pedig a „maradék” tengeralattjárókkal együtt „az Atlantióceánon folyó háborúra” készül fel. A Führer instrukcióinak megfelelően a flottát szeptember lig kellett felkészíteni arra, hogy elvégezze a „Weissben” rá eső feladatokat, de Raeder sürgette a parancsnokokat: siessenek a felkészüléssel, mert „a legutóbbi politikai fejlemények következtében” az akció esetleg korábban kezdődik majd.50 1939 május végének közeledtével teljes gőzzel folytak már a nyár végi hadba vonulásra a német előkészületek. A nagy fegyvergyárakban serényen folyt a munka, készültek az ágyúk, tankok, repülőgépek és hadihajók. A hadsereg, a haditengerészet és a légierő tehetséges vezérkari tisztjei elérkeztek a tervezés végső szakaszához. Az egységek létszámát „nyári kiképzésre” behívott új emberekkel duzzasztották fel. Hitler elégedett lehetett az addig elért eredményekkel. A katonai vezetőknek tartott Hitler-előadás másnapján, május 24-én Georg Thomas tábornok, az OKW gazdasági és fegyverkezési főosztályának vezetője, a külügyminisztérium személyzetének tartott zártkörű előadás keretében foglalta össze ezeket az eredményeket. Emlékeztette hallgatóit, hogy amíg a császári hadseregnek 1898 és 1914 között tizenhat évébe került, hogy erejét negyvenháromról ötven hadosztályra növelje, a Harmadik Birodalom hadserege alig négy év alatt nőtt hét hadosztálynyiról ötvenegyre. Ezek között szerepelt öt nehézpáncélos és négy könnyűpáncélos hadosztály is, egy olyan „modern lovasság”, amilyennel egyetlen más nemzet sem rendelkezett. A haditengerészet gyakorlatilag a semmiből indulva kiépített egy két 26 000 tonnás181 csatahajóból, két nehézcirkálóból, tizenhét rombolóból és negyvenhét tengeralattjáróból álló flottát. Vízre bocsátottak már két 35 000 tonnás csatahajót, egy repülőgép-anyahajót, négy nehézcirkálót, öt rombolót és hét tengeralattjárót, s még nagy számú további hajó vízrebocsátását is tervezik. A Luftwaffe szintén a teljes semmiből vált huszonegy repülőszázadból álló 260 000 fős erővé. A fegyverkezési ipar 180

Lásd feljebb, 190. o. A német csatahajók tonnaűrtartalmának megadásakor Thomas tábornok még a külügyminisztériumnak is hazudott. Egy több mint egy évvel korábban, 1938. február 18-án datált érdekes német haditengerészeti dokumentum 51 megjegyzi, hogy az angolnémet flottaegyezmény alapján történő információközlés során hamis adatokat adtak meg a brit kormány számára a csatahajók tonnaűrtartalmáról. Eszerint a 26 000 tonnás hajók tényleges tonnaűrtartalma 31 000 tonna volt, a 35 000 tonnás csatahajóké pedig 41 700 tonna. Az eset a náci ármány különös példája. 181

máris többet termel, mondta Thomas tábornok, mint az utolsó háború csúcsidőszakában, s teljesítménye a legtöbb területen messze túlszárnyalja bármely más országét. Sőt, jelentette ki a tábornok, a teljes német újrafegy-verkezés „valószínűleg egyedülálló az egész világon”. Akármilyen félelmetessé kezdett válni 1939 nyarára a német katonai erő, a Hitler által kora őszre tervezett háború sikere attól függött, hogy miféle háborúról lesz szó. Németország még mindig nem volt – és valószínűleg soha nem is lesz – elég erős ahhoz, hogy Lengyelország mellett Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország ellen is kiálljon. A végzetes nyár beköszöntekor minden attól függött, hogy a Führer mennyire lesz képes a háború korlátozására, mindenek felett arra, hogy megakadályozza Oroszország belépését abba a katonai szövetségbe, amelyet közvetlenül a bukása előtt még Litvinov javasolt, s amelyről Chamberlain, bár először mintha visszautasította volna, május végére már ismét eltöprengett.

OROSZORSZÁG KÖZBESZÓL: II. A londoni alsóházban május 19-én elhangzott vitában a brit miniszterelnök ismét hűvös, sőt Churchill szerint kevély álláspontra helyezkedett az orosz javaslattal kapcsolatban. Kissé rosszkedvűen fejtette ki a Háznak, hogy „a két kormány között létezik egyfajta fátyol, egyfajta fal, amin rendkívül nehéz áthatolni”. Churchill viszont Lloyd George támogatásával azzal érvelt, hogy Moszkva „tisztességes ajánlatot tett, egyszerűbbet, közvetlenebbet, hatásosabbat”, mint Chamberlain saját javaslatai. Könyörgött Őfelsége kormányának, hogy „véssenek a fejükbe néhány brutális igazságot. Hatékony keleti front nélkül nem létezhet kielégítő védelem nyugaton, és Oroszország nélkül nem létezhet hatásos keleti front.” A minden oldalról záporozó kritika előtt meghajolva Chamberlain május 27-én végül utasította a moszkvai brit nagykövetet, hogy kezdjen tárgyalásokat egy kölcsönös segítségnyújtási szerződésről, egy katonai megállapodásról és a Hitler által fenyegetett országok számára nyújtandó garanciákról.182 Von Dirksen londoni német nagykövet közölte a berlini külügyminisztériummal, hogy a brit kormány „erősen vonakodva” tette meg e lépését. Dirksen azt is elárulta, ami valószínűleg Chamberlain lépésének fő oka volt. Azt jelentette sürgősen Berlinnek, hogy a brit külügyminisztérium megneszelte a „moszkvai német tapogatózást”, és „fél, hogy Németországnak sikerül biztosítania Szovjet-Oroszország semlegességét, sőt még arra is rávennie, hogy jóindulatú semlegességet tanúsítson. Ez a bekerítési akció teljes összeomlását jelentené.”53 Május utolsó napján Molotov a Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésén elmondta külügyi népbiztosként tartott első beszédét. Megfeddte habozásukért a nyugati demokráciákat, s kijelentette, hogy amennyiben komolyan csatlakozni kívánnak a Szovjetunióhoz az agresszió megállításában, úgy a lényegre kell már térniük, és megegyezniük Moszkvával három fő pontban: 1. Tisztán védelmi jellegű háromoldalú kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötnek. 2. Garanciát nyújtanak Közép- és Kelet-Európa összes államának, köztük a Szovjetunióval határos összes európai államnak. 3. Konkrét egyezményt kötnek az egymásnak és az agresszióval fenyegetett kis államoknak nyújtandó azonnali és tényleges segítség formájáról és mértékéről. Molotov azt is kijelentette, hogy a Nyugattal folytatott tárgyalások nem jelentik azt, hogy Oroszország lemond a Németországgal és Olaszországgal ápolt „gyakorlati jellegű üzleti kapcsolatokról”. Sőt, mint mondta, „nincs kizárva”, hogy újra felveszik Németországgal a kereskedelmi tárgyalások fonalát. A beszédről Berlinbe küldött jelentésében von der Schulenburg nagykövet rámutatott, hogy Molotov azt jelezte: Oroszország még mindig hajlandó egyezményt kötni Nagy-Britanniával és Franciaországgal, „azzal a feltétellel, hogy minden követelését elfogadják”, ám a beszédből immár nyilvánvaló, hogy hosszú időbe fog telni, míg 182

Május 27-én a brit nagykövet és a francia ügyvivő együttesen adta át Moszkvában Molotovnak a javasolt szerződés angolfrancia szövegtervét. A nyugati diplomaták meglepetésére Molotov igen hűvösen fogadta az iratot.52

bármilyen valódi megegyezésre jutnak. Arra is rámutatott, hogy Molotov a beszédben „elkerülte a Németország elleni kirohanásokat, és készséget mutatott a Berlinben és Moszkvában megkezdett tárgyalások folytatására”.54 Berlinben Hitler ekkor hirtelen szintén készségessé vált. Május utolsó tíz napjában Hitler és tanácsadói hosszan tanakodtak azon a nehéz kérdésen, hogy az angolorosz tárgyalások megtorpedózása érdekében kezdeményezzenek-e Moszkva irányában. Berlinben úgy érezték, hogy a von der Schulenburg nagykövettel május 20-án folytatott megbeszélése során183 Molotov hideg vízzel öntötte le a német közeledést, másnap, május 21-én pedig Weizsäcker azt táviratozta a nagykövetnek, hogy a külügyi népbiztos által elmondottakra tekintettel „most nyugton kell ülnünk, és várnunk, hátha az oroszok nyíltabban kezdenek beszélni”.55 Hitler azonban azután, hogy szeptember l-re kitűzte a Lengyelország elleni támadást, nem engedhette meg magának, hogy nyugton üljön. Május 25-én, vagy a körül, Weizsäckert és Friedrich Gaust, a német külügyminisztérium jogi osztályának vezetőjét Ribbentrop sonnenbergi nyaralójába rendelték, ahol Gausnak a nürnbergi perhez benyújtott írásos vallomása184 szerint megtudták, hogy a Führer „elviselhetőbb kapcsolatokat akar kialakítani Németország és a Szovjetunió között”. Ribbentrop roppant részletes utasításvázlatot készített Schulenburg részére a Molotovval szemben követendő új vonalról. A nagykövetnek a lehető leghamarabbi időpontra kellett kihallgatást kérnie a népbiztostól. Ez az utasításvázlat is ott van a zsákmányolt német külügyminisztériumi iratok között.56 A papírt egy rajta szereplő jelzés szerint május 26-án mutatták meg Hitlernek. Az árulkodó dokumentum tanúsága szerint a német külügyminisztérium ekkorra már meg volt győződve arról, hogy hacsak Németország nem avatkozik be döntő mértékben, az angol-orosz tárgyalások sikerrel fognak járni. Ribbentrop ezért azt javasolta, hogy Schulenburg a következőket mondja Molotovnak: A külügyekben semmiféle valódi érdekellentét nem létezik Németország és SzovjetOroszország között... Eljött az idő arra, hogy pacifikáljuk és normalizáljuk a német-szovjetorosz külkapcsolatokat... Az olasz-német szövetség nem a Szovjetunió ellen irányul. Kizárólag az angol-francia kombináció ellen irányul... Ha kívánságaink ellenére ellenségeskedésekre kerülne sor Lengyelországgal szemben, szilárd meggyőződésünk, hogy még ennek sem kell semmi módon érdekütközéshez vezetnie Szovjet-Oroszországgal. Akár annak a kimondásáig is elmehetünk, hogy amikor (bármilyen úton is) rendezzük a német-lengyel kérdést, a lehető legmesszebbmenőkig figyelembe fogjuk venni az orosz érdekeket. Ezek után a követnek rá kellett mutatnia arra, milyen veszéllyel járna Oroszországra a NagyBritanniával való szövetség. Nem tudjuk belátni, hogy valójában mi vihetne rá a Szovjetuniót a bekerítés brit politikájában való aktív szerepvállalására ... Ez azt jelentené, hogy Oroszország egyoldalú kockázatot vállal bármilyen valóban értékes brit quid pro quo nélkül ... Nagy-Britannia semmiképpen nincs olyan helyzetben, hogy valóban értékes quid pro quo-t kínálhasson Oroszország számára, bárhogyan is szövegeznék meg az egyezményeket. Európában minden segítségnyújtást lehetetlenné tesz a Nyugati Fal ... Ennélfogva meggyőződésünk, hogy Nagy-Britannia ismét hű marad hagyományos politikájához, ahhoz, hogy más hatalmakkal kapartatja ki magának a gesztenyét.

Schulenburgnak azt is hangsúlyoznia kellett, hogy Németország „semmiféle agresszív szándékot nem táplál Oroszország ellen”. Végül arra is utasították, mondja meg Molotovnak, hogy Németország készen áll nemcsak a gazdasági kérdések, hanem „a normális politikai 183

Lásd feljebb, 295. o. Ezt az írásos vallomást a bíróság nem fogadta el bizonyítékként, és nem is publikálták a nürnbergi per bizonyítékai között sem a Nazi Conspiracy and Aggression, sem a Trial of the Major War Criminals köteteiben. Ez azonban semmit sem von le a vallomás autentikus voltából. Az e periódusban folytatott náci-szovjet koUaborációval foglalkozó összes anyagot roppant óvatosan kezelte a bíróság, amelynek a négy bírája közül az egyik orosz volt. 184

viszony helyreállításának” a megbeszélésére is. Hitler úgy találta, hogy ez az utasításvázlat túl messzire megy, és elrendelte, hogy ne küldjék el. Gaus szerint a Führerre hatással volt Chamberlain két nappal azelőtt, május 24-én tett optimista nyilatkozata: a miniszterelnök azt mondta az alsóházban, hogy az új brit javaslatok eredményeként „korai időpontban” érhető el a teljes körű megállapodás Oroszországgal. Hitler félt a visszautasítástól. Nem adta fel a Moszkvával való rapprochement gondolatát, de úgy döntött, hogy egyelőre jobb lesz óvatosabb megközelítést alkalmaznia. A zsákmányolt német külügyminisztériumi iratok megfelelően dokumentálják a Führer fejében május utolsó hetében ide-oda folyó lavírozást. Huszonötödike körül – a pontos dátumot nem ismerjük – hirtelen kiállt amellett, hogy szorgalmazzák a tárgyalásokat a Szovjetunióval az angol–orosz tárgyalások megtorpedózása érdekében. Schulenburgnak ezért azonnal találkoznia kellett Molotovval. Ribbentrop utasításait azonban, amelyeket Hitlernek huszonhatodikán mutattak meg, soha nem küldték el a nagykövetnek: a Führer töröltette őket. Aznap este Weizsäcker azt táviratozta Schulenburgnak, hogy „tanúsítson teljesen tartózkodó magatartást – személyesen semmit ne tegyen az újabb utasítások érkezéséig”.57 Ez a távirat, valamint egy levél, amelyet az államtitkár május 27-én írt a moszkvai nagykövetnek, de csak május 30-án adta fel, miután egy fontos utóiratot tett a végére, sokat megmagyaráz a hosszadalmas berlini habozás okairól.58 Huszonhetedikén Weizsäcker azt írta Schulenburgnak, hogy a berlini vélekedés szerint „nem volna könnyű megakadályozni” az angol–szovjet egyezmény megkötését, s Németország habozik határozottan beavatkozni az egyezmény ellen, mivel fél, hogy „kitörő tatár hahotát” váltana ki vele Moszkvában. Az államtitkár azt is elárulta, hogy Japán és Olaszország egyaránt hűvösen fogadta Németország tervezett moszkvai lépésének a hírét, s a szövetségesek tartózkodása hozzájárult ahhoz a berlini döntéshez, hogy üljenek nyugodtan. „így hát most várni akarunk, hogy kiderüljön, milyen mélyen kötelezi el magát kölcsönösen Moszkva és London–Párizs” – fejezte be az államtitkár. Valamilyen okból Weizsäcker nem adta rögtön postára a levelet; talán érezte, hogy Hitler még nem döntött véglegesen. Amikor végül feladta a levelet, utóiratot fűzött hozzá: U. i. Fenti soraimhoz hozzá kell tennem, hogy a Führer jóváhagyásával most mégiscsak közelednünk kell az oroszokhoz, bár erősen módosított formában, s annak a megbeszélésnek a során, amelyet ma kell tartanom az orosz ügyvivővel.

Ez a tárgyalás Georgij Asztahovval nem jutott túl messzire, mégis új kezdetet jelentett a németek számára. Weizsäcker azzal az ürüggyel hívta be a szovjet ügyvivőt, hogy beszéljék meg a prágai szovjet kereskedelmi kirendeltség jövőjét, amit az oroszok továbbra is fenn akartak tartani. A két diplomata e téma körül járva puhatolózott, hogy megtudja, mi van egymás fejében. Weizsäcker közölte: egyetért Molotovval abban, hogy a politikai és a gazdasági kérdések nem választhatók szét teljesen, és kifejezte érdekeltségét „a Szovjet-Oroszország és Németország közötti kapcsolatok normalizálásában”. Asztahov kijelentette, hogy Molotovnak „nem áll szándékában eltorlaszolni az utat a további orosz–német megbeszélések előtt”. Noha mindketten óvatosak voltak, a német fél úgy érezte, bátorítják. Aznap, május 30-án este Weizsäcker „Nagyon Sürgős!” táviratot59 küldött Schulenburgnak Moszkvába: Az eddig tervezett taktikával ellentétben most végre elhatároztuk, hogy bizonyos fokú érintkezésbe lépünk a Szovjetunióval. 185 185

A témában az USA külügyminisztériuma által 1949-ben a témába vágó német külügyminisztériumi dokumentumokból összeállított Nazi-Soviet Relations című kötetben a távirat angol fordítása sokkal erősebben szólt. A kulcsmondatot így adták meg: „Most elhatároztuk, hogy határozott tárgyalásokat kezdünk a Szovjetunióval.” Ez számos történészt, köztük Churchillt is arra a következtetésre indított, hogy ez a május 30-i távirat jelzi a döntő fordulópontot Hitlernek a Moszkvával kötendő megállapodás érdekében kifejtett erőfeszítéseiben. Ε fordulópont azonban később következett be. Amint Weizsäcker a Schulenburghoz intézett levelének május 30-i utóiratában rámutatott, a Hitler által jóváhagyott német közeledésnek „erősen módosítottnak” kellett lennie.

Lehetséges, hogy egy Mussolini által május 30-án Hitlerhez intézett hosszú és titkos memorandum erősítette meg Hitler elhatározását, hogy a Szovjetunió felé fordul, ha mégoly óvatosan is. A nyár beköszöntével megnőttek a Duce kétségei egy korai konfliktus tanácsos voltát illetően. Amint Hitlernek írta, meg van győződve arról, hogy „a plutokrata, önmagukat kereső konzervatív nemzetek” és a tengelyhatalmak „között elkerülhetetlen a háború”. De „Olaszországnak szüksége van egy felkészülési időszakra, amely 1942 végéig tarthat... Csak 1943-tól kezdődően lesznek a háborús erőfeszítésnek a legjobb kilátásai a sikerre.” Miután felsorolt számos okot arra, hogy Olaszországnak miért van „szüksége egy békeidőszakra”, a Duce ezzel fejezte be: „Mindezen okokból Olaszország nem kívánja siettetni az európai háborút, noha meggyőződése, hogy e háború elkerülhetetlen.”60 Hitler, aki nem avatta bizalmába jó barátját és szövetségesét a Lengyelország elleni támadás szeptember l-re kitűzött időpontjáról, azt válaszolta, hogy „a legnagyobb érdeklődéssel” olvasta a titkos memorandumot, s javasolta, hogy a két vezető egy jövőbeni időpontban találkozzon és tárgyaljon. Addig is a Führer elhatározta, hogy kideríti, tud-e valamilyen repedést előidézni a Kreml falában. Egész júniusban folytak Moszkvában a német nagykövetség és Anasztáz Mikojan orosz külkereskedelmi népbiztos között az új kereskedelmi egyezményről szóló előzetes tárgyalások. A szovjet kormány még mindig erősen gyanakodott Berlinre. Amint azt Schulenburg a hónap vége felé (június 27-én) jelentette, a Kreml úgy hitte, hogy a kereskedelmi egyezményre törekvő németek meg akarják torpedózni az oroszok tárgyalásait Nagy-Britanniával és Franciaországgal. „Attól félnek, hogy mihelyt szert teszünk erre az előnyre, esetleg hagyni fogjuk majd, hogy a tárgyalások kifulladjanak” – táviratozta Berlinbe.61 Június 28-án Schulenburg hosszú beszélgetést folytatott Molotovval. Berlinbe küldött „titkos és sürgős” táviratában azt közölte, hogy tárgyalásuk „barátságos légkörben” folyt. Mindazonáltal, amikor a német nagykövet megnyugtatólag említette a Németország és a balti államok között a közelmúltban kötött megnemtámadási szerződéseket,186 a szovjet külügyi népbiztos csípősen azt válaszolta, hogy „a Lengyelország által szerzett tapasztalatok alapján kételkednie kell az ilyen szerződések permanens voltában”. A megbeszélés összefoglalásaként Schulenburg így fejezte be jelentését: Az a benyomásom, hogy a szovjet kormány erősen érdeklődik politikai nézeteink és a velünk tartandó kapcsolat iránt. Noha mindabban, amit Molotov mondott, eltéveszthetetlenül nyilvánvaló az erős bizalmatlanság, mindamellett kívánatosnak és lehetségesnek mondta a Németországgal való kapcsolatok normalizálását. 62

A nagykövet távirati utasításokat kért az általa teendő következő lépésről. Schulenburg a Seeckt, Maltzan és Brockdoff-Rantzau nevekkel fémjelzett iskola egyik utolsó túlélője volt; ez a társaság 1919 után a Szovjet-Oroszországgal való német rapprochement híve volt, és Rapallóban meg is valósította elképzelését. Amint 1939-es jelentéseiből kiviláglik, Schulenburg komolyan igyekezett helyreállítani a weimari köztársaság idején fennálló szoros kapcsolatot az oroszokkal. Ám a régi iskolához tartozó sok más hivatásos diplomatához hasonlóan ő is kevéssé értette meg Hitlert. Berchtesgadeni hegyi menedékéből Hitler június 29-én hirtelen megparancsolta, hogy állítsák le az oroszokkal folytatott tárgyalásokat. Berchtesgaden, 1939. június 29. ... A Führer a következő döntést hozta: Közölni kell az oroszokkal, hogy hozzáállásukból észrevettük: a további tárgyalásokat gazdasági 186

A Szovjetunió határán fekvő Lettország és Észtország brit-francia-orosz garantálásának megelőzése érdekében Németország június 7-én sietve megnemtámadási szerződést kötött e két balti állammal. Még ez előtt, május 31-én Németország hasonló szerződést hajszolt keresztül Dániával, ami a közelmúltban történtek tükrében úgy tűnik, megdöbbentő biztonságérzettel töltötte el a dánokat.

tárgyalásaink alapjának a januárban rögzítettek szerinti elfogadásától teszik függővé. Mivel számunkra ez az alap nem volt elfogadható, jelenleg nem áll érdekünkben a gazdasági tárgyalások újrakezdése Oroszországgal. A Führer beleegyezett abba, hogy e választ néhány napos késéssel adjuk meg.63 A válasz lényegét Weizsäcker már másnap megtáviratozta a moszkvai német nagykövetségnek. A külügyminiszter azon a véleményen van, hogy politikai téren elég hangzott már el a további instrukciókig, s pillanatnyilag ne vegyük fel újra a tárgyalásokat. Az orosz kormánnyal lehetséges gazdasági tárgyalások ügyében itt még nem jutottunk dűlőre. Ε téren is arra kérjük, hogy pillanatnyilag ne tegyen semmilyen további lépést, hanem várjon az instrukciókra. 64

A titkos német dokumentumokban semmilyen utalás nincs arra, hogy miért gondolta meg magát Hitler ilyen hirtelen. Januári és februári javaslataikhoz képest az oroszok már hajlottak a kompromisszumra, Schnurre pedig június 15-én arra figyelmeztetett, hogy a gazdasági tárgyalások elakadása gazdaságilag és politikailag egyaránt visszavetné a németek pozícióját. Az angol-francia-szovjet tárgyalások nehézkes menete sem ijeszthette el Hitlert annyira, hogy ilyen döntést hozzon. A moszkvai német nagykövetség jelentéseiből tudta, hogy Oroszország és a nyugati hatalmak tárgyalásai zsákutcába jutottak a Lengyelországnak, Romániának és a balti államoknak nyújtandó garanciák kérdésében. Lengyelország és Románia örömmel fogadta a brit és francia garanciát, amely aligha segíthetett volna rajtuk a német agresszió ellenében, hacsak nem közvetett módon, egy nyugati front megnyitásával. Orosz garanciát viszont nem voltak hajlandók elfogadni, sőt még azt is megtagadták, hogy a német támadással szembe igyekvő szovjet csapatokat átengedjék a területükön. Lettország, Észtország és Finnország szintén makacsul elutasította a szovjet garanciát: amint a német külügyminisztérium iratai később elárulták, e magatartásukat Németország a határozottságuk meggyengülésének megakadályozására szolgáló súlyos fenyegetések formájában bátorította. Ε holtponton Molotov június elején azt javasolta, hogy Nagy-Britannia küldje Moszkvába külügyminiszterét, hogy ő is részt vegyen a tárgyalásokon. Az oroszok valószínűleg úgy vélték, hogy ez nemcsak a zsákutcából való kitörést segítené, hanem azt is demonstrálná, hogy NagyBritannia komolyan törekszik az Oroszországgal kötendő egyezmény elérésére. Lord Halifax nem volt hajlandó odautazni.187 Anthony Eden, aki legalább egykori külügyminiszter volt, felajánlotta, hogy elutazik helyette, de Chamberlain elutasította a jelentkezését. Helyette William Strang kiküldését határozták el. Strang a külügyminisztérium tehetséges hivatásos tisztségviselője volt, aki korábban szolgált már a moszkvai nagykövetségen, és oroszul is tudott, ám saját hazájában és azon kívül is jórészt ismeretlen volt. Egy efféle beosztott tisztségviselő kinevezése egy ilyen fontos delegáció élére, hogy közvetlenül ő tárgyaljon Molotovval és Sztálinnal, az oroszok szemében, mint később elmondták, annak a jelé volt, hogy Chamberlain még mindig nem veszi túl komolyan a Hitler megállítása érdekében megkötendő szövetség dolgát. Strang június 14-én érkezett Moszkvába, de bár tizennégy tárgyaláson vett részt Molotovval, jelenléte nem gyakorolt nagy hatást az angol–szovjet megbeszélések menetére. Két héttel érkezése után, június 29-én egy „A brit és a francia kormány nem akar az egyenlőség alapján szerződést köti a Szovjetunióval” című Pravda-cikkben Andrej Zsdanov nyilvánosan demonstrálta az oroszok gyanakvását és bosszúságát. Noha azt állította, hogy „magánemberként” ír, és „nem akarja elkötelezni a szovjet kormányt”, Zsdanov nemcsak a Politikai Bizottság tagja és a parlament külügyi bizottságának elnöke volt, de ahogy a cikkről Berlinbe küldött jelentésében Schulenburg is hangsúlyozta, „Sztálin egyik bizalmasa [is, akinek a] cikke kétségtelenül felülről jövő parancsra íródott”. Úgy tűnik nekem [írta Zsdanov], hogy a brit és a francia kormány nem törekszik a Szovjetunió számára 187

A brit külügyminisztériumi iratok szerint Halifax június 8-án azt mondta Majszkijnak, hogy gondolt már arra, hogy felajánlja a miniszterelnöknek: elmegy Moszkvába, azonban „tényleg lehetetlenség elszabadulnia”. Majszkij június 12-én, Strang távozása után azt javasolta Halifaxnak, hogy jó ötlet volna a külügyminiszter moszkvai útja „a dolgok lecsendesedése után”, ám Halifax ismét hangsúlyozta, hogy „pillanatnyilag” lehetetlenség távol maradnia Londontól.65

elfogadható valódi megegyezésre, hanem csak tárgyalni akar a megegyezésről annak érdekében, hogy saját országának közvéleménye előtt bizonyítsa a Szovjetunió állítólagos hajthatatlanságát, s ezzel megkönnyítse az agresszorokkal történő megállapodást. A következő néhány nap során el fog válni, hogy így áll-e a dolog.66

Sztálin Nagy-Britanniával és Franciaországgal szembeni bizalmatlansága és az a gyanúja, hogy a nyugati szövetségesek végül ugyanúgy üzletet kötnek Hitlerrel, mint az előző évben Münchenben tették, így az egész világ nyilvánossága elé került: lehetett gondolkodni rajta. Von der Schulenburg nagykövet el is gondolkodott, s azt írta Berlinbe, hogy a cikk egyik célja „Nagy-Britannia és Franciaország hibáztatása a tárgyalások lehetséges megszakadása miatt”.67

TERVEK A TOTÁLIS HÁBORÚRA Adolf Hitler nem harapott rá a szovjet csalira. Ennek talán az volt az oka, hogy egész júniusban Berchtesgadenban felügyelte a nyár végi lengyelországi invázió katonai tervezésének befejezését. Június 15-re a kezében volt a hadsereg Lengyelország elleni hadműveleteinek Brauchitsch tábornok által készített szigorúan titkos terve.68 „A hadművelet célja a lengyel fegyveres erők megsemmisítése” – deklarálta gazdáját visszhangozva a hadsereg főparancsnoka. „A politikai vezetőség azt követeli, hogy a háború súlyos, meglepetésszerű csapásokkal kezdődjék, és gyors sikerrel járjon. A hadsereg főparancsnokságának az a szándéka, hogy a lengyel terület meglepetésszerű inváziójával megakadályozza a lengyel hadsereg tervszerű mozgósítását és koncentrálását, valamint az egyik oldalról Szilézia, a másik oldalról Pomeránia és KeletPoroszország felől indított koncentrált támadással megsemmisítse a lengyel hadsereg tömegét, amely várhatóan a Visztula-Narev vonaltól nyugatra fog elhelyezkedni.” Tervének végrehajtására Brauchitsch két hadseregcsoportot állított fel: a 8., 10. és 14. Hadseregből álló Dél Hadseregcsoportot, valamint a 3. és 4. Hadseregből álló Észak Hadseregcsoportot. A von Runstedt tábornok vezetése alatt álló Dél Hadseregcsoportnak Szilézia felől kellett támadnia „Varsó általános irányába, szétszórni az ellenálló lengyel erőket, és a lehető legkorábban, a lehető legnagyobb erőkkel elfoglalni a Visztulát Varsó mindkét oldalán azzal a céllal, hogy az Észak Hadseregcsoporttal együttműködésben megsemmisítsék a Nyugat-Lengyelországban még kitartó lengyel erőket”. Az Észak Hadseregcsoport első feladata az volt, hogy a korridoron keresztülhatolva „kapcsolatot létesítsen a Birodalom és KeletPoroszország között”. A terv vázolta az egyes hadseregek, a légierő és a haditengerészet részletes feladatait. Danzigot, írta Brauchitsch, az ellenségeskedések első napján német területté fogják nyilvánítani, és német vezetés alatt álló helyi erőkkel fogják biztosítani. Egy ugyanakkor kibocsátott kiegészítő direktíva előírta, hogy a „Weiss” végrehajtására kijelölt seregek felvonulási rendjét augusztus 20-án léptetik érvénybe. „Erre az időpontra minden előkészületnek be kell fejeződnie” – szögezi le a direktíva.69 Egy hét múlva, június 22-én Keitel tábornok benyújtotta Hitlernek „a Fall Weiss előzetes menetrendjét”.70 A Führer áttanulmányozta, „nagyjából” egyetértett vele, de elrendelte: „annak érdekében, hogy ne nyugtalanítsák a népességet a tartalékosoknak a szokásosnál nagyobb mérvű behívásával... a tudakozódó polgári szervezetekkel, munkaadókkal és magánszemélyekkel azt kell közölni, hogy az embereket őszi hadgyakorlatra hívják be”. Hitler azt is előírta, hogy „biztonsági okokból nem szabad végrehajtani a határkörzetben lévő kórházaknak a hadsereg főparancsnoksága által július közepétől elkezdeni javasolt kiürítését”. A háború, amelynek megindítását Hitler eltervezte, totális háború lesz, és nemcsak katonai mozgósítást igényel majd, hanem a nemzet minden erőforrásának totális mozgósítását is. Ennek az óriási erőfeszítésnek a koordinálására másnapra, június 23-ra Göring elnökletével összehívták a Birodalmi Honvédelmi Tanács ülését. Körülbelül harmincöt magas rangú polgári és katonai tisztségviselő vett részt az ülésen. A fegyveres erők képviseletében ott volt Keitel, Raeder, Halder, Thomas és Milch, valamint a belügyi, a gazdasági, a pénzügyi és a közlekedési

miniszter, továbbá Himmler is. Ez volt a tanács fennállásának második ülése, ám amint Göring kifejtette, a testületet csupán azért hívták össze, hogy meghozza a legfontosabb döntéseket. Hallgatói közül senkiben nem hagyott kétséget afelől (s ezt az ülésről készült, a zsákmányolt iratok között szereplő titkos jegyzőkönyv is elárulja), hogy közel van már a háború, és sok még a teendő az ipari és mezőgazdasági munkaerővel, meg a totális mozgósítással kapcsolatos számos egyéb dologban.71 Göring közölte a Tanáccsal, hogy Hitler körülbelül hétmillió ember sorozását határozta el. A munkaerőellátás javítása érdekében dr. Funk gazdasági miniszter feladata az lesz, hogy szervezze meg „a hadifoglyoknak, valamint a börtönök és a koncentrációs táborok foglyainak adandó munkát”. Himmler közbeszólt, és elmondta, hogy „háborús időkben a koncentrációs táborok jobban ki lesznek használva”. Göring ehhez hozzátette, hogy „a cseh protektorátusból érkező több százezer munkást fognak felügyelet alatt Németországban dolgoztatni, különösen a mezőgazdaságban, és katonai barakkokban szállásolják el majd őket”. Nyilvánvalóan már itt kezdett formát ölteni a nácik rabszolgamunka-programja. Dr. Frick belügyminiszter megígérte, hogy „munkaerő-megtakarítás lesz az államigazgatás területén”, és felélénkítette az értekezletet, amikor elismerte, hogy a náci rezsim alatt a bürokraták száma „hússzorosra-negyvenszeresre nőtt, ami lehetetlen állapot”. A sajnálatos helyzet orvoslására bizottságot állítottak fel. Ennél is borúlátóbb jelentést közölt Rudolf Gercke ezredes, aki a hadsereg vezérkarának szállítmányozási osztályát vezette. „A szállítmányozási szférában Németország pillanatnyilag nem áll készen a háborúra!” jelentette ki kertelés nélkül. Az, hogy a német szállítmányozási létesítmények alkalmasak lesznek-e a felmerülő feladatok megoldására, természetesen attól függött, hogy a háború Lengyelországra korlátozódik-e majd. Ha nyugaton kell majd Franciaország és Nagy-Britannia ellen harcolni, akkor félő, hogy a szállítmányozási rendszer egyszerűen nem lesz kielégítő. Júliusban kétszer is rendkívüli ülésre hívták egybe a Honvédelmi Tanácsot „annak érdekében, hogy rendkívüli erőfeszítés árán augusztus 25-ig bezárólag az addig beszerezhető anyag segítségével optimális készültségi állapotba hozzák a Nyugati Falat”. A Krupp cég és az acélkartell magas beosztású tisztségviselőit megbízták, hogy próbálják meg összeszedni valahonnan az ahhoz szükséges fémet, hogy befejezhessék a nyugati erődítmények felfegyverzését. A németek tudták, hogy ezeknek az erődítményeknek az áttörhetetlenségén múlik az, hogy az angol-francia seregeknek lesz-e kedvük majd komoly támadást indítani Németország nyugati része ellen, amíg a Wehrmacht Lengyelországban lesz lekötve. Noha május 23-án Hitler szokatlan nyíltsággal mondta meg tábornokainak, hogy korántsem Danzig a Lengyelországgal való nézeteltérés oka, a nyár közepén néhány hétig mégis úgy tűnt, hogy esetleg a Szabadváros az a puskaporos hordó, ami bármelyik napon kirobbanthatja a háborút. A németek egy ideje már fegyvereket és azok használatára a helyi véderőt kiképző reguláris katonatiszteket csempésztek Danzigba.188 A fegyverek és a tisztek Kelet-Poroszország felől lépték át a határt, és szorosabb szemmel tartásuk érdekében a lengyelek megnövelték határőreik és vámtisztviselőik számát. Az immár kizárólag Berlin parancsait teljesítő danzigi helyi hatóságok erre azzal reagáltak, hogy a lengyel hivatalos személyeket megpróbálták megakadályozni kötelességük teljesítésében. Ez a konfliktus érett válsággá augusztus 4-én, amikor a danzigi lengyel diplomáciai ügyvivő értesítette a helyi hatóságokat, hogy a lengyel vámvizsgálók parancsot kaptak funkcióik „fegyveresen” történő ellátására, s a danzigiaknak a hátráltatásukra tett minden kísérletét 188

Június 19-én a hadsereg főparancsnoksága arról értesítette a külügyminisztériumot, hogy a német hadsereg 168 tisztje „engedélyt kapott arra, hogy tanulmányi céllal polgári ruházatban átutazzon Danzig Szabadállamon”. Júliusban Keitel tábornok arról érdeklődött a külügyminisztériumban, hogy „politikailag tanácsos-e megmutatni a nyilvánosságnak a Danzigban levő tizenkét könnyű és négy nehézágyút, és engedélyezni használatuk gyakorlását, vagy jobb volna-e leplezni ezen ágyúk ottlétét”.72 A német dokumentumokban nincs nyoma annak, hogyan sikerült becsempészniük a nehéztüzérséget a lengyel ellenőrök orra előtt.

lengyel hivatalos személyekkel szembeni „erőszakos cselekedetnek” fogják tekinteni, ez esetben pedig a lengyel kormány „késedelem nélküli megtorlást” foganatosít a Szabadváros ellen. Hitler számára ez annak volt újabb jele, hogy a lengyeleket nem lehet megfélemlíteni, s ezt támasztotta alá a varsói német nagykövet véleménye is, aki július 6-án azt táviratozta Berlinbe: „aligha kétséges”, hogy Lengyelország harcolni fog, „ha egyértelmű sérelem esik” Danziggal kapcsolatos jogain. Egy Ribbentrop kézírásával a papíron tett széljegyzetből tudjuk, hogy a Führernek megmutatták a táviratot.73 Hitler dühöngött. Másnap, augusztus 7-én Berchtesgadenbe rendelte Danzig náci Gauleiterét, Albert Forstert, s közölte vele, hogy a lengyelekkel szembeni türelmének a végső határára érkezett. Haragos jegyzékváltás történt Berlin és Varsó között – oly erőszakos hangon írt mindkét fél, hogy egyikük sem merte nyilvánosságra hozni. Kilencedikén a birodalmi kormány figyelmeztette a lengyeleket, hogy a Danzignak adott ultimátumuk megismétlődése „a német– lengyel kapcsolatok megromlását eredményezné ... amiért a német kormánynak minden felelősséget el kell hárítania magáról”. Másnap a lengyel kormány azt a csípős választ adta, hogy az eddigihez hasonló módon fog reagálni a Szabadváros hatóságainak minden arra irányuló kísérletére, hogy csorbítsák a Lengyelország által Danzigban élvezett jogokat és érdekeket, s ezt olyan eszközök és intézkedések segítségével fogja tenni, amilyeneket az ehhez való joga alapján szükségesnek vél, továbbá agressziós lépésnek fogja minősíteni a birodalmi kormány bármiféle beavatkozását.74 Egyetlen Hitler útjában álló kis nemzet sem beszélt soha eddig ilyen nyelven. Másnap, augusztus 10-én a Führer csúnya hangulatban fogadta a svájci Carl Bruckhardtot, a Népszövetség danzigi főbiztosát, aki az ottani német követeléseknek több mint félútig elébe ment. Hitler közölte látogatójával, hogy „ha a lengyelek a legapróbb dologgal is megpróbálkoznak, villámként fog lesújtani rájuk a rendelkezésére álló erős fegyverekkel, amelyekről a lengyeleknek a leghalványabb fogalmuk sincs”. Bruckhardt úr azt mondta [szól a főbiztos későbbi jelentése], hogy ez általános konfliktushoz vezetne. Herr Hitler úgy válaszolt, hogy ha háborút kell viselnie, akkor inkább ma teszi, mint holnap, és nem úgy fog háborút viselni, mint II. Vilmos, akinek mindig skrupulusai voltak az összes fegyver teljes körű alkalmazásával, valamint azzal kapcsolatban, hogy kíméletlenül harcoljon a legvégső határig.75 Ki ellen? Lengyelország ellen bizonyosan. Nagy-Britannia és Franciaország ellen szükség esetén. Oroszország ellen is? A Szovjetunió ügyében Hitler végre döntésre szánta magát.

OROSZORSZÁG KÖZBESZÓL: III. Az oroszok közben ismét kezdeményeztek. Július 18-án Babarin, a berlini szovjet kereskedelmi kiküldött két munkatársa kíséretével meglátogatta Julius Schnurret a német külügyminisztériumban, és közölte vele, hogy Oroszország szeretné kiterjeszteni és intenzívebbé tenni gazdasági kapcsolatait Németországgal. Hozott magával egy részletes memorandumot, amely a két ország közti árucsere nagymérvű megnövelését előirányzó kereskedelmi egyezmény tervezetét tartalmazta, és kijelentette, hogy a két fél között fennálló kevés nézetkülönbség tisztázása esetén felhatalmazással rendelkezik egy kereskedelmi egyezmény berlini aláírására. A dr. Schnurre által a találkozóról készített bizalmas emlékeztető tanúsága szerint a németek nagyon örültek. Egy ilyen szerződés, jegyezte meg Schnurre, „nem fogja eltéveszteni a hatását, legalábbis Lengyelországra és Nagy-Britanniára”.76 Négy nap múlva, július 22-én az orosz sajtó Moszkvában bejelentette, hogy a szovjet-német kereskedelmi tárgyalások ismét elkezdődtek Berlinben. Ugyanezen a napon Weizsäcker meglehetősen bőbeszédű táviratban küldött néhány érdekes új instrukciót von der Schulenburg nagykövetnek Moszkvába. A kereskedelmi tárgyalásokról szólva arról értesítette a nagykövetet, hogy „megkülönböztetetten előzékeny modorban fogunk

tevékenykedni, mivel részünkről általános okokból kívánatos a sikeres befejezés, mégpedig a lehető legkorábban. Ami az oroszokkal folytatott párbeszédeink tisztán politikai vonását illeti, lejártnak tekintjük az Ön számára táviratilag [június 30-án] 189 előírt várakozási periódust. Ennélfogva Önt felhatalmazzuk, hogy vegye fel újra az ottani szálakat, anélkül, hogy bármilyen módon sürgetné a dolgot.”77 A szálakat négy nap múlva, július 26-án vették fel újra, de Berlinben. Ribbentrop utasította dr. Schnurret, hogy vigye el vacsorázni Asztahov szovjet ügyvivőt és Babarint egy elegáns berlini étterembe, és szondázza meg őket. A két orosznak nem volt szüksége sok szondázásra. Az összejövetelről készített titkos emlékeztetőjében Schnurre közli, hogy „az oroszok körülbelül éjjel 12 óra 30 percig maradtak”, és „igen élénk és érdeklődő módon” beszéltek „a számunkra érdekes politikai és gazdasági problémákról”. Babarin lelkes támogatásával Asztahov kijelentette, hogy a szovjet-német politikai rapprochement megfelel a két ország létfontosságú érdekeinek. Moszkvában, mondta, soha nem értették, miért olyan ellenséges a náci Németország a Szovjetunióval szemben. A német diplomata válaszul kifejtette, hogy „a német keleti politika most egészen más irányt vett”. A mi részünkről szóba sem jöhet a Szovjetunió elleni fenyegetés. Céljaink egészen más irányba mutatnak... A német politika Nagy-Britannia ellen irányul... El tudnék képzelni egy kölcsönös érdekeken alapuló, messzeható rendezést a létfontosságú orosz problémák megfelelő figyelembe vételével. Ez a lehetőség azonban elzáródna abban a pillanatban, amint a Szovjetunió felsorakozik Nagy-Britannia mellé Németország ellen. Az idő most alkalmas a Németország és a Szovjetunió közötti megegyezésre, de egy Londonnal való paktum megkötése után már nem lenne az. Mit kínálhat Nagy-Britannia Oroszországnak? A legjobb esetben egy európai méretű háborúban való részvételt, és ellenséges viszonyt Németországgal. Mit ajánlhatunk mi ezzel szemben? Semlegességet, kimaradást egy esetleges európai konfliktusból, valamint ha Moszkva úgy kívánja, a kölcsönös érdekeken alapuló német–orosz megegyezést, amely a korábbi időkhöz hasonlóan most is mindkét ország előnyére szolgálna ... Véleményem szerint az egész vonalon a Balti-tengertől a Fekete-tengering és a Távol-Keletig sehol nem léteznek ellentmondásos problémák [Németország és Oroszország között]. Továbbá az életmódjukban megmutatkozó minden különbség ellenére létezik egy közös vonás Németország, Olaszország és a Szovjetunió ideológiájában: a nyugati kapitalista demokráciákkal való szembenállás.78 Így tehát július 26-án egy kis berlini étteremben, a jó étel és a jó bor mellett ülő másodvonalbeli diplomaták közreműködésével Németország megtette első komoly javaslatát a Szovjet-Oroszországgal kötendő megállapodásra. A Schnurre által képviselt új vonalra maga Ribbentrop adott utasítást. Asztahov örült. Megígérte Schnurrénak, hogy azonnal jelenti a hallottakat Moszkvába. A Wilhelmstrassén a németek türelmetlenül várták a szovjet fővárosból érkező reagálást. Három nap múlva, július 29-én Weizsäcker futárral küldött titkos üzenetet Moszkvába Schulenburgnak. Fontos volna megtudnunk, hogy történt-e valamilyen reagálás Moszkvában az Asztahov és Babarin előtt tett kijelentésekre. Ha lehetőséget lát a Molotovval való további párbeszéd megszervezésére, kérjük, ugyanezen vonal mentén tudakozódjon nála. Ha ennek eredményeként Molotov felhagy eddigi tartózkodásával, Ön egy lépéssel tovább haladhat... Ez különösen a lengyel problémára vonatkozik. Akárhogyan alakul a lengyel probléma, készek volnánk ... minden szovjet érdek biztosítására és a moszkvai kormánnyal történő megegyezésre. A balti kérdésben is, ha a tárgyalások pozitív irányt vesznek, fel lehet vetni azt az ötletet, hogy úgy módosítjuk a balti államokkal szembeni hozzáállásunkat, hogy tiszteletben tartsuk a létfontosságú szovjet érdekeket a Balti-tenger térségében.79 189

Lásd feljebb, 303. o.

Két nappal később, július 31-én az államtitkár a következő „titkos és sürgős” táviratot küldte Schulenburgnak: Hivatkozással a ma futárral Moszkvába érkező, július 29-i keltű küldeményünkre: Szíveskedjék táviratilag jelenteni a Molotovnál kapott következő kihallgatása napját és óráját, mihelyt időpontot kapott. Szeretnénk, ha mihamarabbi időpontot kapna.80

Most először történt meg, hogy a Berlinből Moszkvába küldött üzenetekben megjelent a sürgetés. Berlinnek jó oka volt arra, hogy sürgősnek érezze a dolgot. Július 23-án Franciaország és Nagy-Britannia végre beleegyezett abba a szovjet javaslatba, hogy azonnal kezdjenek vezérkari szintű tárgyalásokat egy olyan katonai megállapodás megfogalmazása érdekében, amely pontosan kijelölné, hogyan álljon fel a három nemzet Hitler hadaival szemben. Noha Chamberlain csak július 31-én az alsóházban hozta nyilvánosságra a dolgot, a németek már korábban megneszelték. Július 28-án von Welczek párizsi nagykövet azt táviratozta Berlinbe, hogy „egy szokatlanul jól informált forrásból” megtudta: Franciaország és Nagy-Britannia katonai missziót küld Moszkvába, s a francia csoport vezetője Doumenc tábornok lesz, a Maxime Weygand tábornok alatt szolgáló egykori helyettes vezérkari főnök, akit a nagykövet „különösen használható tisztként” jellemzett.81 A német nagykövetnek (a két nappal később küldött kiegészítő jelentése szerint) az volt a benyomása, hogy Párizs és London azért egyezett bele a vezérkari tárgyalásokba, mert ez volt az utolsó eszközük arra, hogy megakadályozzák a moszkvai tárgyalások elnapolását.82 Ε benyomás megalapozott volt. A bizalmas brit külügyminisztériumi iratokból kiderül, hogy július utolsó hetére zsákutcába jutottak a Moszkvában folyó politikai tárgyalások, nagyjából azért, mert nem sikerült közösen meghatározni a „közvetett agresszió” fogalmát. A britek és a franciák számára e terminus értelmezése olyan széles körű volt, hogy még akkor is felhasználhatták volna a Finnországban és a balti államokban történő orosz intervenció igazolására, ha nem létezett volna komoly német fenyegetés, s ebbe London nem egyezhetett bele. (A franciák e tekintetben hajlottak az engedékenységre.) Az oroszok még június 2-án követelték, hogy magával a kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel egyidejűleg lépjen érvénybe egy katonai szerződés is, amely részletesen megadná a három ország által egymásnak nyújtandó katonai segítség „módszereit, formáját és mértékét”. A Moszkva katonai erejéről nem nagy véleménnyel lévő nyugati hatalmak190 megpróbálták Molotovot eltéríteni kívánságától. Csak abba voltak hajlandók beleegyezni, hogy a politikai egyezmény aláírását követően elkezdődhetnek a vezérkari tárgyalások. Az oroszok azonban megmakacsolták magukat. Amikor a britek kompromisszummal próbálkozva július 17-én felajánlották, hogy azonnal megkezdik a vezérkari megbeszéléseket, ha a Szovjetunió enged abból a követeléséből, hogy egyszerre írják alá a politikai és a katonai egyezményt, valamint – ha lúd, legyen kövér – elfogadja a „közvetett agresszió” brit definícióját, Molotov ezt visszakézből elutasította. Hacsak a franciák és a britek nem egyeznek bele a politikai és a katonai szerződés egy csomagban történő megkötésébe, mondta, nincs értelme folytatni a tárgyalásokat. A tárgyalások berekesztésével való orosz fenyegetőzés nagy megrökönyödést váltott ki Párizsban, ahol a jelek szerint Londonnál jóval inkább tudatában voltak a szovjet-náci 190

Ugyanúgy, mint később a németek, a brit főparancsnokság is jócskán alábecsülte a Vörös Hadsereg potenciális erejét. Ez talán nagy mértékben a moszkvai brit katonai attasék jelentéseinek volt köszönhető. Március 6-án például Firebrace ezredes, katonai attasé és Hallawell repülő alezredes, légügyi attasé hosszú jelentéseket nyújtottak be Londonnak arról, hogy bár a Vörös Hadsereg és a szovjet légierő számottevő védelmi potenciállal rendelkezik, képtelen volna komoly offenzívát indítani. Hallawell úgy vélte, hogy a légierőt „a hadsereghez hasonlóan legalább annyira megbénítaná az alapvető szolgáltatások összeomlása, mint maga az ellenség akciói”. Firebrand úgy találta, hogy a magas rangú tisztek közötti tisztogatás súlyosan meggyengítette a Vörös Hadsereget. Arra azonban figyelmeztette Londont, hogy „a Vörös Hadsereg elkerülhetetlennek tartja a háborút, amire kétségtelenül erélyesen készítik fel”.83

flört menetének; így jórészt a franciák nyomásának volt köszönhető, hogy július 23-án a brit kormány, noha elutasította a „közvetett agresszió” szovjet meghatározását, vonakodva beleegyezett a katonai konvenció megtárgyalásába.84 Chamberlain messzemenően nem volt lelkesnek mondható a vezérkari tárgyalások egész ügyében.191 Augusztus l-jén von Dirksen londoni nagykövet arról tájékoztatta Berlint, hogy brit kormánykörökben szkeptikusan tekintenek az oroszokkal folytatandó katonai tárgyalásokra. Ez kiviláglik a brit katonai küldöttség összetételéből.192 A tengernagy ... gyakorlatilag nyugdíjaslistán van, és soha nem volt a haditengerészeti vezérkar tagja. A tábornok szintén csak frontkatona. A légimarsall kiváló pilóta és oktató, de nem jó stratéga. Mindez azt jelzi, hogy a katonai küldöttség feladata inkább az, hogy felmérje a szovjet erők harcértékét, mintsem az, hogy hadműveletekről szóló megállapodásokat kössön ... A Wehrmacht attaséi egybehangzóan figyelték meg a brit katonai körökben tapasztalható meglepő szkepticizmust a szovjet fegyveres erőkkel a közeljövőben folytatandó tárgyalásokkal kapcsolatban.86 A brit kormány valóban oly szkeptikus volt, hogy elfelejtett Drax tengernagynak írásos felhatalmazást adni a tárgyalásra: e feledékenységet – ha az volt – Vorosilov marsall szóba is hozta a vezérkari tisztek első értekezletén. Az admirális felhatalmazása csak augusztus 21-én érkezett meg, amikorra már semmire sem volt jó. De Drax admirálisnak ha írásos felhatalmazása nem is, írásbeli titkos utasítása azonban volt, ami előírta, milyen kurzust kövessen a moszkvai tárgyalásokon. Amint a brit külügyminisztériumi papírok jóval később elárulták, a tengernagynak a lelkére kötötték, hogy „nagyon lassan haladjon a [katonai] tárgyalásokon, figyelje a politikai tárgyalások menetét”, amíg csak meg nem születik a politikai megállapodás.87 Megmagyarázták neki, hogy nem adhat ki bizalmas katonai adatokat az oroszoknak addig, amíg alá nincs írva a politikai megállapodás. Ám mivel a politikai tárgyalásokat augusztus 2-án felfüggesztették, Molotov pedig egyértelműen közölte, hogy nem járul hozzá a felújításukhoz addig, amíg nem történik valamennyi haladás a katonai tárgyalásokon, az ember aligha szabadulhat attól a következtetéstől, hogy a Chamberlain-kormány cseppet sem kívánta elsietni annak kinyilvánítását, hogy a javasolt kölcsönös segítségnyújtási szerződésben melyik ország milyen katonai kötelezettségeket vállaljon.193 Sőt a brit külügyminisztérium bizalmas iratai kevés kétséget hagynak afelől, hogy augusztus elejére Chamberlain és Halifax már majdnem feladták a reményt, hogy sikerülhet megállapodni a Szovjetunióval Hitler megállításáról, ám úgy vélték, hogy ha elnyújtják a moszkvai vezérkari tárgyalásokat, ez valamilyen mértékben elrettentheti a német diktátort attól, hogy a következő négy hét során megtegye a háborúhoz vezető végzetes lépést.194 191

A Molotovval Moszkvában tárgyaló Strang még Chamberlainnél is hűvösebb volt. „Valóban rendkívüli dolog – írta július 20-án a külügyminisztériumnak, – elvárják, hogy katonai titkokról beszéljünk a szovjet kormánnyal, mielőtt biztosak lehetünk abban, hogy a szövetségeseink lesznek.” Az orosz vélemény ennek éppen az ellenkezője volt. Molotov július 27-én így fogalmazta meg az angol–francia tárgyalók számára: – Az a fontos, hogy lássuk, melyik fél hány hadosztállyal járul hozzá a közös ügyhöz, és hogy hol lesznek elhelyezve ezek a hadosztályok.85 – Mielőtt még politikailag elkötelezik magukat, az oroszok tudni akarták, hogy milyen mértékű katonai segítségre számíthatnak a Nyugattól. 192 A brit delegáció tagjai a következők voltak: Sir Reginald Plunkett-Ernle-Erle-Drax tengernagy, Plymouth 1935-1938 közötti főparancsnoka, valamint Sir Charles Burnett légimarsall és Heywood vezérőrnagy. 193 A főleg a brit külügyminisztérium iratain alapuló, The Eve of War, 1939 című könyvben e következtetésre jutottak Arnold Toynbee és munkatársai. Lásd 295. o. 194 Augusztus 16-án Sir Charles Burnett légimarsall így írt Moszkvából Londonba: „Úgy tudom, a kormánynak az a politikája, hogy a tárgyalásokat a lehető legtovább elhúzza, amennyiben nem születik meg a megállapodás.” Seeds, a moszkvai brit nagykövet július 24-én, egy nappal azt követően, hogy kormánya beleegyezett a vezérkari tárgyalásokba, ezt táviratozta Londonba: „Nem vagyok optimista a katonai tárgyalások sikerét illetően, s azt sem hiszem, hogy bármilyen esetben gyorsan lebonyolíthatók volnának, ám mostani elkezdésük egészséges megrázkódtatást vált ki a tengelyhatalmakból, és buzdítást jelent barátaink számára, azonkívül megfelelő hosszan elhúzhatok ahhoz, hogy átsegítsenek az elkövetkező veszélyes hónapokon.”88 Ahhoz képest, hogy a brit–francia hírszerzés mi mindent tudott Molotovnak a német nagykövettel folytatott megbeszéléseiről, Németország azon erőfeszítéséről, hogy felkeltse Oroszország érdeklődését Lengyelország újrafelosztása iránt – amire Coulondre már május 7-én figyelmeztette Párizst (ld. feljebb, 295. o.) –, és még Hitler szándékairól is, valamelyest meglepőnek tűnik a moszkvai tárgyalások elhúzásába vetett brit bizalom.

A britekkel és a franciákkal ellentétben az oroszok saját fegyveres erőik legmagasabb rangú tisztjeit delegálták katonai küldöttségükbe: Vorosilov marsall honvédelmi népbiztost, Saposnyikov tábornokot, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökét, valamint a haditengerészet és a légierő főparancsnokait. Az is fel kellett, hogy tűnjön nekik, hogy míg a britek júliusban a birodalmi vezérkari főnököt, Sir Edmund Ironside tábornokot küldték Varsóba a lengyel vezérkarral folytatandó tárgyalásokra, most nem találták szükségesnek, hogy Moszkvába is ezt a tisztet küldjék. Nem mondhatnánk, hogy a brit és a francia katonai küldöttséget lóhalálában küldték volna Moszkvába. Egy repülőgép egyetlen nap alatt odajuttathatta volna őket. Ehelyett azonban egy lassú járatú hajón, egy utasokat is szállító teherhajón indították el a két delegációt. Annyi időbe telt az útjuk, amennyi alatt a Queen Mary Amerikába vitte volna őket. Hajójuk augusztus 5-én futott ki Leningrád felé, és csak augusztus 11-én érkeztek meg Moszkvába. Ekkorra viszont már túl késő volt. Hitler megelőzte őket. Amíg a brit és francia katonatisztek a Leningrád felé induló lassú hajójukra vártak, a németek gyorsan cselekvésbe fogtak. Augusztus harmadika Berlinben és Moszkvában egyaránt fontos napnak bizonyult. Ezen a napon déli 12 óra 58 perckor Ribbentrop külügyminiszter, aki a táviratozgatást rendszerint von Weizsäcker államtitkárra szokta hagyni, személyesen küldött egy „TitkosRendkívül sürgős!” jelzésű táviratot Schulenburgnak Moszkvába. Tegnap hosszú megbeszélést folytattam Asztahovval. Tartalmáról távirat megy majd. Kifejeztem azt a német kívánságot, hogy öntsük új formába a német–orosz kapcsolatokat, és kijelentettem, hogy a Balti-tengertől a Fekete-tengerig egyetlen olyan probléma sincs, amit ne oldhatnánk meg kölcsönösen kielégítő módon. Asztahovnak a témába vágó kérdésekről folytatandó konkrétabb párbeszédre vonatkozó kívánságára válaszul ... késznek nyilvánítottam magam az ilyen párbeszédre, amennyiben a szovjet kormány Asztahovon keresztül arról értesít, hogy ők is új és végleges alapokra kívánják helyezni a német-orosz kapcsolatokat. 89

A külügyminisztériumban tudták, hogy Schulenburg még aznap találkozni fog Molotovval. Egy órával azután, hogy Ribbentrop távirata útnak indult, Weizsäcker is küldött egyet a nagykövetnek. Ez is „Titkos-Rendkívül sürgős!” jelzést kapott. A politikai helyzetre való tekintettel és a gyorsaság érdekében az Ön Molotovval folytatandó mai megbeszélésére vonatkozó kötelezettség nélkül nagyon szeretnénk konkrétabb formában tárgyalni Berlinben a német–szovjet szándékok egybehangolásáról. Schnurre e célból ma fogadja Asztahovot, és közli vele, hogy készen állunk a konkrétabb formában történő folytatásra.90 Bár Ribbentropnak a Balti-tengertől a Fekete-tengerig mindent felölelő „konkrétabb” tárgyalások iránt hirtelen támadt vágya bizonyára meglepte az oroszokat – amint a következő, délután 3 óra 47 perckor küldött táviratában Schulenburgnak írta, „finom célzást ejtettem el [Asztahovnak] arról, hogy megállapodhatunk Oroszországgal Lengyelország sorsáról” –, moszkvai nagykövete számára a külügyminiszter azt is hangsúlyozta, hogy közölte a szovjet ügyvivővel: „számunkra nem sürgős az ügy”.91 Ez blöff volt, és az éles eszű szovjet ügyvivő rá is mutatott, amikor déli háromnegyed egykor felkereste Schnurret a külügyminisztériumban. Megjegyezte, hogy míg Schnurre számára sürgősnek tűnik az ügy, a külügyminiszter az előző napon „nem tanúsított ilyen sietséget”. Schnurre szintén a helyzet magaslatára emelkedett. Közöltem Asztahov úrral [írta titkos emlékeztetőjében], 92 hogy bár tegnap este a külügyminiszter úr nem mutatott sietséget a szovjet kormány irányában, mindazonáltal célszerűnek véljük kihasználni a következő néhány napot195 egy közös platform mielőbbi létrehozása érdekében történő párbeszéd folytatására. 195

Kiemelés az eredeti dokumentumban.

A németek számára tehát a következő néhány napról van szó! Asztahov közölte Schnurréval, hogy „ideiglenes választ” kapott Molotovtól a német javaslatokra. A válasz nagyrészt elutasító volt. Noha Moszkva is a kapcsolatok javulását kívánja, „Molotov azt mondta, hogy eddig semmi konkrétumot nem tudtak meg a német elgondolásokról”. A szovjet külügyi népbiztos aznap este Moszkvában személyesen is kifejtette nézeteit közvetlenül Schulenburgnak. A nagykövet nem sokkal éjfél után elküldött hosszú üzenetében 93 azt jelentette, hogy az egy és egynegyed óra hosszat tartó tárgyalás során Molotov „feladta szokásos tartózkodását, és szokatlanul nyíltnak mutatkozott”. Efelől, úgy tűnik, semmi kétség. Miután Schulenburg elismételte ama német véleményt, hogy „a Balti-tengertől a Feketetengerig” semmiféle nézetkülönbség nincs a két ország között, és ismét megerősítette Németország kívánságát, hogy megegyezésre jussanak, a hajlíthatatlan szovjet külügyi népbiztos felsorolt néhányat a birodalomnak a Szovjetunióval szemben elkövetett ellenséges cselekedetei közül: az Antikomintern Paktumot, Japán támogatását Oroszországgal szemben, és a szovjetek kizárását a müncheni értekezletről. – Hogyan egyeztethetők össze az új német kijelentések e három ponttal? – kérdezte Molotov. – Jelenleg még nincs bizonyítékunk a német kormány megváltozott magatartására. Úgy tűnik, Schulenburg kissé elbátortalanodott. Az az általános benyomásom [táviratozta Berlinbe], hogy a szovjet kormánynak jelenleg határozott szándékában áll egyezményt kötni Nagy-Britanniával és Franciaországgal, amennyiben azok minden szovjet kívánságot teljesítenek ... Azt hiszem, hogy kijelentéseim hatással voltak Molotovra; mindazonáltal számottevő erőfeszítéseket kell még tennünk annak érdekében, hogy fordulatot idézzünk elő a szovjet kormány politikájában.

Akármilyen jól eligazodott az orosz ügyekben a veterán német diplomata, nyilvánvalóan túlbecsülte a brit és francia tárgyalók Moszkvában elért haladását. Arra sem jött még rá, hogy milyen messze hajlandó immár elmenni Berlin annak a „számottevő erőfeszítésnek” az útján, amelyet szükségesnek vélt a szovjet diplomácia irányának megfordítása érdekében. A Wilhelmstrassén viszont ezt egyre inkább elérhetőnek tartották. Oroszország semlegesítése után Nagy-Britannia és Franciaország vagy nem fog háborúzni Lengyelország érdekében, vagy ha igen, akkor könnyen feltarthatják őket a nyugati erődítmények mögött, amíg gyorsan nem végeznek a lengyelekkel, s a német hadsereg teljes erővel a Nyugat ellen fordulhat. A ravasz Jacques Tarbé de St-Hardouin, a berlini francia nagykövetség ügyvivője észrevette, hogy a német fővárosban megváltozott a légkör. Ugyanazon a napon, augusztus 3-án, amikor Berlinben és Moszkvában ennyire megnövekedett a szovjet-német diplomáciai tevékenység, az ügyvivő ezt jelentette Párizsba: „Az elmúlt hét folyamán igen határozott változás volt megfigyelhető a berlini politikai légkörben ... A zavar, a habozás, a halogatásra, sőt a megbékítésre törekvés periódusát a náci vezetők körében új fázis váltotta fel.”94

NÉMETORSZÁG SZÖVETSÉGESEI HABOZNAK Nem így állt a helyzet Németország szövetségeseinél: Olaszországban és Magyarországon. A nyár előrehaladtával a budapesti és a római kormány egyre jobban kezdett félni attól, hogy országuk Németország mellett belekeveredik Hitler háborújába. Július 24-én gróf Teleki, Magyarország miniszterelnöke azonos tartalmú levelet intézett Hitlerhez és Mussolinihoz arról értesítette őket, hogy „általános konfliktus esetén Magyarország a Tengely politikájával fogja összhangba hozni saját politikáját”. Miután idáig elment, vissza is lépett egyet. Még aznap újabb levelet írt a két diktátornak, s benne kijelentette: „Július 24-i levelem bármilyen lehetséges félreértelmezésének elkerülése érdekében ... megismétlem, hogy Magyarország erkölcsi alapon nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy fegyverrel lépjen fel Lengyelország ellen.”95

A második budapesti levél az immár megszokott dührohamba kergette a Führert. Augusztus 8-án, amikor Ribbentrop jelenlétében az Obersalzbergen fogadta gróf Csáky magyar külügyminisztert, azzal a kijelentéssel kezdte a tárgyalást, hogy „meg van döbbenve” a magyar miniszterelnök levelén. A külügyminisztérium számára készített bizalmas feljegyzés szerint hangsúlyozta, hogy „egy német–lengyel konfliktus esetére” soha nem várt segítséget sem Magyarországtól, sem bármelyik más államtól. Gróf Teleki levele „képtelenség”, tette hozzá. Arra is emlékeztette magyar vendégét, hogy Németország nagylelkűségének köszönhető, hogy Magyarország oly nagy területet szerezhetett Csehszlovákia kárára. Ha Németország háborús vereséget szenvedne, mondta, akkor „automatikusan Magyarországot is szétzúznák”. A tárgyalásról készített német emlékeztető, amely a külügyminisztérium zsákmányolt iratai között szerepel, elárulja Hitler lelkivilágát a végzetes augusztus hónap elején. Lengyelország egyáltalán nem jelent katonai problémát Németország számára, mondta. Ő mindazonáltal kezdettől fogva kétfrontos háborúra számít. – A világon egyetlen hatalom sem képes áthatolni Németország nyugati erődítményein! – dicsekedett. – Egész életemben senki nem tudott megrémíteni, és ez Nagy-Britanniára is érvényes! Még az a gyakran jósolt idegösszeomlás sem fog elérni! – Ami pedig Oroszországot illeti: A szovjet kormány nem fog ellenünk harcolni ... A szovjetek nem fogják megismételni a cár hibáját, és elvérezni Nagy-Britannia kedvéért. Viszont megpróbálnak majd nyerészkedni, esetleg a balti államok vagy Lengyelország kárára, anélkül, hogy maguk katonai akcióba fognának.

Hitler szóáradata olyan hatásos volt, hogy egy még ugyanazon a napon lefolytatott második beszélgetés alkalmával gróf Csáky megkérte: „a Teleki által írt két levelet tekintse meg nem írottnak”. Közölte, hogy ugyanezt fogja kérni Mussolinitól is. A Ducet hetek óta aggasztotta és izgatta az a veszély, hogy a Führer belerángatja Olaszországot egy háborúba. Berlini nagykövete, Attolico egyre nyugtalanítóbb jelentéseket küldött Hitler elszánt szándékáról, hogy rátámad Lengyelországra.196 Mussolini június eleje óta azon igyekezett, hogy találkozhasson Hitlerrel, s júliusban rögzítették is, hogy augusztus 4-én a Brenneren fognak tárgyalni. Július 24-én Attolicón keresztül a majdani megbeszélésükkel kapcsolatos „bizonyos alapelveket” juttatott el Hitlernek. Ha a Führer „elkerülhetetlennek” tartja a háborút, úgy Olaszország ki fog állni Németország mellett. A Duce azonban figyelmeztette szövetségesét, hogy a Lengyelország elleni háborút nem lehet Lengyelországra korlátozni: európai méretű konfliktussá fog változni. Mussolini úgy vélte, hogy a Tengely számára nem alkalmas az idő egy ilyen háború megindítására. Helyette inkább „több éven át tartó konstruktív, békés politikát” javasolt, amely során diplomáciai tárgyalások útján rendezik a német–lengyel és az olasz–francia nézeteltéréseket. Sőt ennél is tovább menve újabb nagyhatalmi konferenciát indítványozott.97 Ciano július 26-i naplójegyzete szerint a Führer kedvezőtlenül fogadta az indítványt. Mussolini ezért úgy határozott, hogy akkor talán jobban tenné, ha elhalasztaná Hitlerrel tartandó 196

Tipikus példa Attolico eleven hangú jelentése a július 6-án Ribbentroppal folytatott megbeszéléséről. A náci külügyminiszter elmondta neki, hogy ha Lengyelország meg merészeli támadni Danzigot, Németország negyvennyolc óra alatt rendezi a danzigi kérdést – de Varsóban! Ha Franciaország beavatkozik Danzig miatt, s így általános háborút indít el, hát tegye csak! Németország azt szeretné csak igazán! Franciaországot „megsemmisítik”; Nagy-Britannia, ha megmozdul, azzal romlást hoz a Brit Birodalomra. Oroszország? Születőben van egy orosz–német egyezmény, s így Oroszország nem vonul hadba. Amerika? A Führer egyetlen beszéde elég volt Roosevelt legyőzéséhez; és az amerikaiak amúgy sem mozdulnának meg. Japántól való félelmében Amerika nyugton fog maradni. Csodálkozó csendben hallgattam [jelentette Attolico], míg Ribbentrop felrajzolta ezt a háborúképet ad usum Germaniae, amelyet a képzelőereje már kitörölhetetlenül a fejébe vésett ... A saját – roppant lenyűgöző – változatán kívül semmi mást nem lát, csakis a biztos német győzelmet minden «téren és mindenki ellenében ... Végül megjegyeztem, hogy amennyire én tudom, a Duce és a Führer között teljes az egyetértés abban, hogy Olaszország és Németország olyan háborúra készül, ami nem most rögtön kezdődik.96 Ám az eszes Attolico cseppet sem hitt ebben. A júliusban küldött minden üzenetében figyelmeztetett a küszöbönálló lengyelországi német akcióra.

találkozóját.98 Helyette augusztus 7-én azt javasolta, hogy a két ország külügyminisztere azonnal üljön össze. Ciano e napokban készült naplójegyzetei jelzik a Rómában egyre növekvő feszültséget. Augusztus 6-án így írt: Kiutat kell találnunk. Ha a németeket követjük, háborúba megyünk, és a Tengely számára, de kiváltképpen Olasz-ország számára kedvezőtlen körülmények között lépünk be a háborúba. Aranytartalékaink szinte a semmire csökkentek, a fémkészleteink is ... El kell kerülnünk a háborút. Javasolom a Ducenak, hogy én találkozzak Ribbentrop-pal... aminek a során megpróbálok majd tovább beszélni a világkonferenciára vonatkozó Mussolini-tervről. Augusztus 9. – Ribbentrop jóváhagyta, hogy találkozzunk. Úgy döntöttem, holnap este indulok, hogy Salzburgban találkozhassak vele. A Duce nagyon akarja, hogy okmányokkal bizonyítsam a németeknek: a háború mostani kirobbantása ostobaság volna. Augusztus 10. – A Duce jobban meg van győződve a konfliktus késleltetésének szükséges voltáról, mint valaha. Saját maga dolgozta ki egy jelentés vázlatát a salzburgi találkozóval kapcsolatban, amely az Európa életét oly veszélyes módon zavaró problémák rendezésére szolgáló nemzetközi tárgyalásokra tett utalással végződik. Mielőtt utamra enged, azt ajánlja, hogy nyíltan mondjam meg a németeknek: el kell kerülnünk a Lengyelországgal szembeni konfliktust, mivel lehetetlen volna lokalizálni, és egy általános háború mindenki számára katasztrofális lenne.99 Ilyen dicséretes, ám a jelen körülmények között naivnak számító gondolatokkal és ajánlásokkal felfegyverezve indult Németországba a fiatalos fasiszta külügyminiszter. A következő három nap során, augusztus lien, 12-én és 13-án Ribbentrop és főleg Hitler hallatán úgy megdöbbent, mint addig soha életében.

CIANO SALZBURGBAN ÉS AZ OBERSALZBERGEN: AUGUSZTUS 11-12-13. Augusztus 11-én Ciano körülbelül tíz órán át tárgyalt Ribbentroppal az utóbbi birtokán, a Salzburg melletti Fuschlban. A birtokot a náci külügyminiszter egy koncentrációs táborba küldött osztrák monarchistától szerezte. A forróvérű olasz, mint később jelentette, hűvösnek és borongósnak találta az atmoszférát. A St. Wolfgangban lévő Fehér Ló fogadóban elköltött vacsora során a két férfi egy szót sem szólt egymáshoz. Nem is volt szükséges beszélgetniük: Ribbentrop addigra már közölte vendégével, hogy a Lengyelország elleni támadással kapcsolatos döntés megmásíthatatlan. – Nos, Ribbentrop – kérdezte Ciano –, mit akarnak? Danzigot vagy a korridort? – Már egyiket sem – felelte Ribbentrop, és hideg, fémes tekintetével az olaszra bámult. – Háborút akarunk! Merev visszautasításban részesült Ciano érvelése, hogy a lengyel konfliktus nem lesz lokalizálható, és ha megtámadják Lengyelországot, akkor a nyugati demokráciák harcba szállnak. Négy év múlva, az 1943. év szentestéje előtti éjszakán, a veronai börtön 27. számú cellájában, mialatt a németek követelésére történő kivégzésére várt, Ciano még mindig emlékezett erre a hűvös augusztus 11-i napra, amit Fuchslban és Salzburgban töltött. Legeslegutolsó, 1943. december 23-án kelt naplójegyzetében írja, hogy „a salzburgi Österreicher Hofban elköltött borongós étkezések valamelyikén” Ribbentrop fogadott vele: egy régi német páncélokból álló gyűjteményt tett fel egy olasz festmény ellenében arra, hogy Franciaország és Nagy-Britannia semleges marad – de mint Ciano bánatosan megjegyzi, soha nem adta meg.100 Ciano tovább ment az Obersalzbergre, ahol Hitler két tárgyalásukon, augusztus 12-én és 13án is elismételte, hogy Franciaország és Nagy-Britannia nem fog harcolni. A náci külügyminiszterrel ellentétben a Führer szívélyes volt, de ugyanolyan engesztelhetetlen abban az elszántságában, hogy háborút indít. Ez nemcsak Ciano jelentéseiből egyértelmű, hanem a

megbeszélésekről készült bizalmas német jegyzőkönyvből is, ami a zsákmányolt iratok között szerepel.101 Az olasz miniszter egy nagy asztal előtt állva találta Hitlert; az asztalon vezérkari térképek feküdtek. Hitler a német Nyugati Fal erejének ismertetésével kezdte a tárgyalást. Áthatolhatatlannak nevezte. Amellett, tette hozzá fitymálva, Nagy-Britannia csak három hadosztályt tud átdobni Franciaországba. Az utóbbi országnak jóval több katonája lesz, de mivel a németek „igen rövid időn belül” le fogják győzni Lengyelországot, utána már 100 hadosztályt koncentrálhatnak nyugatra „az azután következő élethalálharc kezdetére”. De elkezdődik-e majd az az élethalálharc? Néhány pillanat múlva a Ciano első reakciójától bosszússá váló Hitler máris ellentmondott saját magának. Ahogyan tudniillik korábban megígérte magának, az olasz miniszter ellentmondott Hitlernek. A német jegyzőkönyv szerint kifejezte „Olaszország nagy meglepetését a helyzet teljesen váratlanul súlyos volta felett”. Panaszkodott, hogy Németország nem informálta szövetségesét. „Ellenkezőleg, a birodalmi külügyminiszter korábban [májusban Milánóban és Berlinben] kijelentette, hogy a danzigi kérdést a maga idején rendezni fogják.” Amikor Ciano ezek után kijelentette, hogy egy lengyelországi konfliktus összeurópai háborúvá fog szélesedni, vendéglátója közbevágott, hogy kifejthesse ellenvéleményét. – Személy szerint teljesen meg vagyok győződve arról – mondta Hitler –, hogy a nyugati demokráciák, ha minden kötél szakad, vissza fognak tántorodni attól, hogy általános háborút robbantsanak ki. – Ciano erre (a német jegyzőkönyv szerint) azt felelte, „hogy reméli, a Führernek igaza lesz, de nem hisz benne”. Az olasz külügyminiszter ezek után nekilátott, hogy nagy részletességgel ismertesse Olaszország gyengeségeit, s a németek által megörökített panaszáradatából Hitler végre meggyőződött arról, hogy Olaszország kevéssé lesz majd a segítségére az elkövetkező háborúban.197 Ciano elmondása szerint Mussolininak az az egyik oka a háború elhalasztására, hogy „nagy jelentőséget tulajdonít az 1942-es Világkiállítás terv szerinti megtartásának”. Ez a megjegyzés biztosan megdöbbentette a Führert, aki már a feje búbjáig elmerült a katonai tervekben és számításokban. Biztosan ugyanennyire meglepődött akkor is, amikor Ciano naiv módon megmutatta neki egy kommüniké szövegét, s kérte, hogy hozzák nyilvánosságra. A kommünikében az állt, hogy a Tengely miniszterei „megerősítették kormányaik békés szándékát”, és hisznek abban, hogy a béke „normális diplomáciai tárgyalások segítségével” fenntartható marad. Ciano kifejtette, hogy a Duce a vezető európai nemzetek részvételével tartandó békekonferencia gondolatát forgatja a fejében, ám „a Führer fenntartásainak” tiszteletben tartása érdekében beérné hétköznapi diplomáciai tárgyalásokkal is. Az első napon Hitler nem utasította el egészen a konferencia gondolatát, de emlékeztette Cianót, hogy „Oroszország többé nem hagyható ki a hatalmak jövőbeli találkozóiból”. Most említették név szerint a Szovjetuniót először – de nem utoljára. Végül amikor Ciano megpróbálta vendéglátójából kiszedni a Lengyelország elleni támadás időpontját, Hitler úgy válaszolt, hogy mivel a kevés kövezett úttal rendelkező országban az őszi esők használhatatlanná tennék a páncélos és motorizált hadosztályokat, „a lengyelországi rendezést így vagy úgy augusztus végéig meg kell ejteni”. Ciano végre megkapta a dátumot. Vagy talán a legutolsó lehetséges dátumot, mert egy pillanattal később Hitler már azt mennydörögte, hogy ha a lengyelek bármilyen módon újra provokálják, akkor el van szánva arra, hogy „negyvennyolc órán belül megtámadja Lengyelországot”. Ezért, tette hozzá, „bármelyik pillanatban várható a Lengyelország elleni lépés”. Ε kitöréssel véget értek az első napi megbeszélések; Hitler a végén még megígérte, hogy át fogja gondolni az olasz javaslatokat. Miután huszonnégy órát gondolkodott rajtuk, másnap közölte Cianóval, hogy jobb lenne, ha tárgyalásaikról semmiféle közös nyilatkozatot nem adnának ki.198 A váratlan őszi rossz időjárás 197

A tárgyalás egy pontján Ribbentrop nyilvánvaló elkeseredettséggel így szólt Cianóhoz: – Nincs szükségünk önökre! – Ciano erre így felelt: – Az majd elválik a jövőben. (Halder tábornok kiadatlan naplójából. Augusztus 14-i bejegyzés. 102 Halder azt mondja, hogy Weizsackertől hallotta.) 198 Noha a német jegyzőkönyvek világosan leszögezik, hogy Ciano egyetértett Hitlerrel abban, „hogy a megbeszélés végén

miatt, mondta, döntő fontosságú először is az, hogy Lengyelország a lehető legrövidebb időn belül tegye nyilvánvalóvá a szándékait, másodszor pedig az, hogy Németország ne tűrjön el semmiféle további provokációt. Amikor Ciano megkérdezte, hogy mit jelent „a lehető legrövidebb idő”, Hitler így felelt: – Legkésőbb augusztus végéig! – Kifejtette, hogy noha Lengyelország legyőzése csak két hetet venne igénybe, a „végső likvidáció” további kettő-négy hétig tart majd. Mint kiderült, figyelemre méltó módon pontosan jósolta meg az időzítést. Végül Hitler előadta a Mussoliniról szóló szokásos hízelgő megnyilatkozásait, noha Ciano éppen most győzte meg arról, hogy többé nem számíthat a Ducera. Kijelentette, hogy személyesen szerencsésnek érzi magát, amiért „olyankor élhet, amikor őmellette még egy olyan államférfi van a világon, aki nagy és egyedülálló alakként vonul be majd a történelembe. Nagy személyes boldogság forrása a számára, hogy a barátja lehet ennek az embernek. Amikor ütni fog a közös harc órája, őt mindig ott találhatják majd a Duce oldalán, bármi történjék is”. A páváskodó Mussolinit elragadtathatták ezek a szavak, a vejét viszont nem. „Úgy térek vissza Rómába, hogy teljesen megundorodtam a németektől, a vezetőjüktől, attól, ahogyan a dolgaikat intézik – írta naplójába Ciano augusztus 13-án, a Führerrel történt második tárgyalása után. – Elárultak bennünket, hazudtak nekünk. Most olyan kalandba rángatnak bele minket, amit nem kívántunk, és ami egészében kompromittálhatja a rezsimet és az országot.” Hitlernek azonban pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb volt Olaszországnál. Gondolatai Oroszország körül forogtak. A Cianóval való augusztus 12-i megbeszélése vége felé a német jegyzőkönyv szerint „egy Moszkvából jött táviratot” adtak a Führer kezébe. A tárgyalás félbeszakadt néhány pillanatra, amíg Hitler és Ribbentrop elolvasta a papírt. Utána elmondták Cianónak, mi áll benne. – Az oroszok beleegyeztek, hogy egy német politikust küldjünk tárgyalni Moszkvába! – mondta Hitler.

15. A NÁCI-SZOVJET PAKTUM A „Moszkvából jött távirat”, aminek a tartalmát Hitler augusztus 12-én délután az Obersalzbergen ismertette Cianóval, a történetünkben olykor már előfordult bizonyos „táviratokhoz” hasonlóan kétes eredetű darab. A német levéltárakban az orosz fővárosból érkező semmiféle ilyen táviratot nem találtak. Schulenburg ugyan küldött Moszkvából egy táviratot 12-én, ám abban csupán a brit-francia katonai küldöttség érkezését és az oroszok és vendégeik által elmondott baráti pohárköszöntők tartalmát jelentette. Valami alapja mégis volt annak a „táviratnak”, amivel Hitler és Ribbentrop oly nyilvánvalóan el akarták kápráztatni Cianót. Augusztus 12-én a Wilhelmstrasse géptávírón küldött üzenetet az Obersalzbergre, s jelentette a berlini orosz ügyvivő által az előző napon Schnurrénál tett látogatás eredményeit. Asztahov arról tájékoztatta a külügyminisztérium munkatársát, hogy Molotov most már készen áll a németek által felvetett kérdések, köztük semmiféle kommünikét ne adjanak ki”, a németek azonnal becsapták szövetségesüket. A D.N.B., a hivatalos német hírügynökség Ciano távozása után két órával és az olaszokkal való bárminemű konzultáció mellőzésével kiadott egy kommünikét, miszerint a tárgyalások felölelték az összes időszerű problémát, különös tekintettel Danzigra, s „száz százalékos” egyetértést eredményeztek. Olyannyira, tette hozzá a közlemény, hogy egyetlen problémát sem hagytak függőben, ennélfogva tehát nem tartanak további találkozót, mivel nem maradt rá ok. Attolico őrjöngött dühében. Tiltakozott a németeknél, és rosszhiszeműséggel vádolta meg őket. Megsúgta Hendersonnak, hogy küszöbön áll a háború. Rómába küldött haragos jelentésében a „machiavellisztikus” jelzővel illette a német kommünikét, rámutatott, hogy szándékosan azért adták ki, hogy Olaszországot Németországhoz kössék vele az utóbbinak a Lengyelország elleni támadása után, és könyörgött, hogy Mussolini viselkedjék keményen Hitlerrel szemben: követelje tőle az Acélpaktum „konzultációs” előírásának teljesítését német részről, s ennek az előírásnak az értelmében ragaszkodjék egyhavi türelmi időhöz, hogy diplomáciai csatornákon intézhessék el a danzigi kérdést.103

Lengyelország problémájának és egyéb politikai ügyeknek a megtárgyalására. A szovjet kormány azt javasolta, hogy e tárgyalások színhelye Moszkva legyen. Azt azonban Asztahov világosan értésre adta, hogy ne siettessék őket. A valószínűleg rögtön az Obersalzbergre továbbított jelentésében Schnurre megjegyzi, hogy Asztahov hangsúlyozta: „Molotovtól érkező instrukciói között a 'fokozatosan' kifejezésre esik a fő hangsúly ... A megbeszélések csak a fokozatosság alapján bonyolíthatók le”.1 Adolf Hitler azonban nem várhatott arra, hogy „fokozatonként” tárgyaljanak az oroszokkal. Amint épp az imént tudatta a döbbent Cianóval, szeptember l-re tűzte ki a Lengyelország elleni támadás megindításának utolsó lehetséges időpontját, s már majdnem augusztus közepe van! Ha sikeresen akarja szabotálni az oroszokkal folyó angol-francia alkudozást, és megkötni a maga üzletét Sztálinnal, akkor gyorsan kell haladni – nem lépésenként, hanem egyetlen nagy ugrással! Hétfő, augusztus 14. újabb döntő napnak bizonyult. Mialatt von der Schulenburg moszkvai nagykövet, akit Hitler és Ribbentrop nyilvánvalóan nem fogadott még teljesen a bizalmába, éppen olyasmiket írt Weizsäckernek, hogy például Molotov „furcsa ember és nehéz figura”, valamint „még mindig azon a véleményen vagyok, hogy a Szovjetunióval ápolt kapcsolatainkat illetően elkerülendő mindenféle sietős intézkedés”, Berlinből közben „Rendkívül sürgős!” jelzésű táviratot küldtek neki.2 Ribbentrop volt a feladó, és augusztus 14-én este tizenegy óra előtt hét perccel küldték el a Wilhelmstrasséról (a külügyminiszter még mindig Fuchslban volt). A távirat arra utasította Németország nagykövetét, hogy keresse fel Molotovot, és „betű szerint” olvasson fel neki egy hosszú üzenetet. Ez végre már Hitler igazi nagy ajánlata volt. A német–orosz kapcsolatok „történelmi fordulóponthoz érkeztek ... Semmiféle valódi érdekellentét nem létezik Németország és Oroszország között ... Korábban mindkét országnak jót tett a barátság, és rosszat az ellenséges viszony” – írta Ribbentrop. Az angol politika által a lengyel–német viszonyban teremtett válság, és egy szövetség létrehozására irányuló törekvések, amelyek szorosan kötődnek e politikához, szükségessé teszik a német–orosz kapcsolatok gyors tisztázását [folytatta Ribbentrop]. Máskülönben a dolgok ... olyan fordulatot vehetnek, amely mindkét kormányt megfosztaná a német–orosz kapcsolatok helyreállításának és a kelet-európai területi kérdések megfelelő időben történő közös tisztázásának lehetőségétől. Ennélfogva a két ország vezetőinek nem szabad megengedniük, hogy a helyzet irányítatlan maradjon, hanem a megfelelő időben cselekedniük kell. Végzetes lenne, ha a nézetek és szándékok kölcsönös meg nem ismerése folytán a két nép véglegesen távol sodródna egymástól. A német külügyminiszter ezért „a Führer nevében” készen áll arra, hogy a megfelelő időben cselekedjen. Értesüléseink szerint a szovjet kormány szintén vágyat érez a német–orosz kapcsolatok tisztázására. Mivel azonban korábbi tapasztalataink szerint a szokásos diplomáciai csatornákon keresztül e tisztázás csak lassan volna elérhető, készen állok arra, hogy rövid látogatásra Moszkvába utazzam, hogy a Führer nevében megismertessem Sztálin úrral a Führer nézeteit. Véleményem szerint csak ilyen közvetlen megbeszélés útján idézhető elő a változás, s nem volna lehetetlen ott rögtön lefektetnünk a német–orosz kapcsolatok végleges rendezésének alapjait.

A brit külügyminiszter nem volt hajlandó Moszkvába utazni, ám most a német külügyminiszter nemcsak hajlandó, hanem kifejezetten nagyon szeretne! A nácik igen pontosan kiszámították, hogy ez a kontraszt hatással lesz a gyanakvó természetű Sztálinra.199 Azt is tudták, hogy üzenetüket igen fontos magához az orosz diktátorhoz eljuttatniuk. Ribbentrop ezért „toldalékot” fűzött sürgős táviratához. 199

Lásd a 321. oldalon.

Arra kérem [írta Schulenburgnak], ne adja át írásban Molotov úrnak ezeket az instrukciókat, hanem a lehető legpontosabb formában jussanak el Sztálin úrhoz, és felhatalmazom önt arra, hogy alkalomadtán a nevemben Molotov úron keresztül kérjen kihallgatást Sztálin úrtól, hogy közvetlenül neki is átadhassa e fontos üzenetet. A Molotovval való megbeszélés mellett a Sztálinnal folytatandó részletes tárgyalás is feltétele az utazásomnak. 3

A külügyminiszter javaslatában egy alig leplezett csali is szerepelt, amiről a németek nem ok nélkül úgy gondolták, hogy a Kreml rá fog harapni. Megismételve azt, hogy „a Balti-tenger és a Fekete-tenger között nincs egyetlen olyan kérdés sem, amelyet ne lehetne mindkét ország teljes megelégedésére rendezni”, Ribbentrop kiemelte „a balti államok, Lengyelország, a délkeleti kérdések stb.” ügyét. S arról is szót ejtett, hogy szükséges „a kelet-európai területi kérdések közös tisztázása”. Németország kész volt arra, hogy felossza Kelet-Európát és benne Lengyelországot is maga és a Szovjetunió között. Ez olyan ajánlat volt, amivel Nagy-Britannia és Franciaország nem tudott versenyezni, de ha tudott volna is, nyilvánvalóan nem lett volna hajlandó rá. Miután tehát megtette ajánlatát, amiről láthatóan biztos volt, hogy nem fogják elutasítani, Hitler még aznap, augusztus 14-én újra magához rendelte fegyveres erőinek főparancsnokait, hogy előadást tartson nekik a háborús tervekről és kilátásokról.

AZ AUGUSZTUS 14-1 KATONAI ÉRTEKEZLET AZ OBERSALZBERGEN200 – A nagy dráma most ér a csúcspontjára! – mondta válogatott hallgatóságának Hitler. Noha kockázatvállalás nélkül nem arathatok politikai és katonai sikerek, biztos volt abban, hogy Nagy-Britannia és Franciaország nem fog harcba szállni. Egyfelől, Nagy-Britanniának „nincsenek igazi kaliberrel rendelkező vezetői. Azok az emberek, akiket Münchenben ismertem meg, nem az a fajta, amelyik elkezd egy világháborút.” A katonai vezetőkkel tartott korábbi megbeszélésekhez hasonlóan Hitler most sem tudta kiverni a fejéből Angliát, s megint igen részletesen szólt az ország erős és gyenge oldalairól; kiváltképpen az utóbbiakról. Anglia [jegyezte Halder szó szerint] 1914-től eltérően nem fogja megengedni magának, hogy tévedésből egy évekig tartó háborúba keveredjen ... Ez a gazdag országok sorsa ... Manapság még Angliának sincs pénze egy világháború megvívására. Miért harcolna Anglia? Az ember nem öleti meg magát egy szövetségese kedvéért.

Milyen katonai intézkedéseket tehet Nagy-Britannia és Franciaország? – kérdezte Hitler. Valószínűtlen a Nyugati Fal elleni felvonulás [válaszolt saját kérdésére]. A Belgiumon és Hollandián keresztülhatoló, északi irányú kerülő nem jár gyors győzelemmel. Ez mind nem segít a lengyeleken. Mindezek a tényezők az ellen szólnak, hogy Anglia és Franciaország belépjen a háborúba ... Semmi nem kényszeríti rá őket. A müncheniek nem fogják vállalni a kockázatot... Az angol és a francia vezérkar igen józanul méri fel a fegyveres konfliktus kilátásait, és ellene van ... Mindez azt a meggyőződést támasztja alá, hogy ha Anglia bár hangoskodik is, akár a nagykövetét is visszahívhatja, talán teljes kereskedelmi embargót is életbe léptet, de biztosan nem fog fegyveres beavatkozáshoz folyamodni a konfliktusban.

Tehát valószínűleg egyedül Lengyelország ellen kell harcolni, azonban „egy vagy két héten belül” le kell győzni, magyarázta Hitler, hogy a világ meggyőződhessék az ország 200

Ennek a találkozónak az eseményeiről egyetlen forrást találtak: a hadsereg vezérkari főnökének, Halder tábornoknak a kiadatlan naplóját. Az első bejegyzés ezen a napon, 1939. augusztus 14-én történt. Halder Gabelsberger gyorsírással vezette naplóját, amely ettől az időponttól kezdve Halder 1942. szeptember 24-én történt leváltásáig a náci Németországban folyó legtitkosabb katonai és politikai történések óriási értékű dokumentuma. Az Obersalzbergen született bejegyzést Halder gyorsírással készítette, mialatt Hitler beszélt. A bejegyzés végére összefoglalás is került. Furcsa, hogy Halder naplóját egyetlen brit vagy amerikai kiadó sem jelentette meg. Magam a Halder által készített német nyelvű átirathoz jutottam hozzá e könyv írása közben. Hitler határidőnaplójában ott van az értekezlet időpontja, és egy bejegyzés is, amely szerint a főparancsnokokon: Brauchitschon, Göringen és Raederen kívül jelen volt dr. Todt is, az a mérnök, aki a Nyugati Falat építette.

összeomlásáról, és ne próbálja megmenteni. Hitler még nem volt hajlandó részletesen beavatni a tábornokait abba, hogy még ezen a napon milyen messzire fog elmenni az Oroszországgal kötendő üzlet érdekében, noha igen örültek volna a hírnek, mert meg voltak győződve arról, hogy Németország nem képes egy nagy háborút két fronton megvívni. Annyit azonban elmondott nekik a Führer, hogy kedvet kapjanak a továbbiakhoz. – Oroszország a legkevésbé sincs arra indíttatva, hogy kikaparja más gesztenyéjét – mondta. Beszélt a „laza kapcsolatról”, ami a kereskedelmi tárgyalásokkal kezdődött. Most azt fontolgatja, hogy „elmenjen-e valaki tárgyalni Moszkvába, és prominens személyiség legyen-e az illető”. Kijelentette, hogy a Szovjetunió nem érzi magát a Nyugat lekötelezettjének. Az oroszok megértik Lengyelország elpusztítását. Érdekli őket „az érdekszférák elhatárolása”. A Führer „hajlik arra, hogy félúton találkozzon velük”. Haldernak az értekezletről készült terjedelmes gyorsírásos jegyzetei között nem történik említés arról, hogy ő, a hadsereg vezérkari főnöke, vagy von Brauchitsch főparancsnok, vagy akár Göring megkérdőjelezte volna a Führer irányvonalát, amellyel európai kiterjedésű háborúba vezeti Németországot – mert Hitler bizonyossága ellenére korántsem volt biztos, hogy Franciaország és Nagy-Britannia nem száll harcba, sem az, hogy Oroszország is kimarad. Ami azt illeti, Göring éppen egy héttel ezelőtt kapott közvetlen figyelmeztetést: a britek biztosan harcolni fognak, ha Németország megtámadja Lengyelországot. Július elején egy svéd barátja, Birger Dahlerus megpróbálta meggyőzni Göringet arról, hogy a brit közvélemény nem fogja elnézni a további náci agressziót. Amikor a Luftwaffe főnöke kételkedett ebben, Dahlerus augusztus 7-én a dán határ közelében levő Schleswig-Holsteinben, a saját házában magánjellegű találkozót szervezett Göring és egy hét brit üzletemberből álló csoport között. A brit üzletemberek élőszóval és egy írásos memorandum formájában is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megértessék Göringgel: Nagy-Britannia teljesíteni fogja szerződéses kötelezettségét Lengyelországgal szemben, ha Németország támadásra indul. Kétséges, hogy próbálkozásuk sikerrel járt-e, bár Dahlerus, aki maga is üzletember volt, úgy vélte, hogy igen.201 Ez a különös svéd, aki Németország és Nagy-Britannia közötti békéltetőként az elkövetkező zsúfolt hetek során játszik majd még bizonyos szerepet, kétségtelenül kiváló kapcsolatokkal rendelkezett Berlinben és Londonban egyaránt. Még a Downing Streetre is bejutott, ahol július 20-án Lord Halifax fogadta, akivel a brit üzletemberek Göringgel való majdani találkozását beszélte meg; nemsokára maga Hitler és Chamberlain is hívatni fogja. Bár jóindulatúan próbálkozott a béke megmentésével, naiv ember volt, diplomatának pedig ijesztően amatőr. Évekkel később Nürnbergben egy pusztító keresztkérdés-sorozattal Sir David Maxwell-Fyfe rávette a svédet annak szomorú beismerésére, hogy Göring és Hitler alaposan félrevezette.4 És Halder tábornok, aki tizenegy hónappal ezélőtt még a Hitler eltávolítására összeesküdött csoport vezetője volt, miért nem állt ki, hogy szembeszálljon Hitler háborúra készülő elszántságával? Vagy ha ezt a gesztust haszontalannak ítélte, miért nem újította fel a diktátor eltávolítására készült terveket ugyanazon az alapon, mint közvetlenül München előtt, hogy tudniillik egy most kezdődő háború katasztrofális véggel járna Németország számára? Sokkal később, nürnbergi kihallgatása során Halder azt magyarázta, hogy még 1939 augusztusának közepén sem hitte el, hogy mindannak ellenére, amit mond, Hitler tényleg meg fogja kockáztatni a háborút.5 Az augusztus 15-én, a Hitlerrel a Berghofban történt megbeszélést követő napon kelt naplójegyzete is elárulja: Halder sem hitte, hogy Franciaország és Nagy201

1946. március 19-én a nürnbergi tanúk emelvényén, ahol Göring ügyében a védelem felkérésére tanúskodott, Dahlerus elmondta a bíróságnak, hogy a marsall „becsületszavára” biztosította ezeket a brit üzletembereket arról, hogy mindent meg fog tenni a háború elkerülésére, ami csak a hatalmában áll. Göring ekkori lelki állapotát azonban talán pontosabban tükrözi egy két nappal a brit látogatókkal való találkozója után tett kijelentése. A Luftwaffe légvédelméről dicsekedve így szólt: – Egyetlen bomba sem fog hullani a Ruhr-vidékre! Ha egy ellenséges bombázó eléri a Ruhr-vidéket, ne legyen a nevem Hermann Göring: szólítsanak Meiernek! – Ε dicsekvését nemsokára szívesen visszaszívta volna.

Britannia is meg fogja kockáztatni a háborút. Ami Brauchitschot illeti, ő nem az a fajta volt, aki megkérdőjelezi, amit a Führer tervez. Hassell, aki augusztus 15-én Giseviustól értesült az Obersalzbergen lefolytatott értekezletről, tudatta a hadsereg főparancsnokával: „abszolút meggyőződése”, hogy Nagy-Britannia és Franciaország be fog avatkozni, ha Németország megszállja Lengyelországot. „Semmit nem lehet kezdeni vele – jegyezte meg szomorúan a naplójában Hassell. – Vagy fél, vagy nem is érti, miről van szó ... A tábornokoktól semmit nem remélhetünk ... Csak kevésnek maradt tiszta a feje: Haldernak, Canarisnak, Thomasnak.”6 Thomas tábornok, az OKW gazdasági és fegyverkezési főosztályának nagyszerű képességű vezetője volt az egyetlen, aki nyíltan kiállt a Führerrel szemben. Az augusztus 14-i katonai konferencia után néhány nappal, a mostanra már leginkább passzívvá vált összeesküvőkkel: Goerdelerrel, Beckkel és Schachttal folytatott tanácskozást követően Thomas tábornok memorandumot készített, és személyesen olvasta fel Keitel tábornoknak, az OKW főnökének. Teljes illúzió a gyors háború és a gyors béke, érvelt. A Lengyelország elleni támadás világháborút robbantana ki, és Németország nem rendelkezik az ennek megvívásához szükséges nyersanyagokkal és élelmiszerkészletekkel. Keitel azonban, aki a saját eszméit Hitleréiből szűrte le magának, egy nagy háborúnak még a gondolatát is kicsúfolta. Anglia túl dekadens, Franciaország túl dégénérait, Amerika túl érdektelen ahhoz, hogy Lengyelországért harcoljon, mondta.7 Így hát 1939 augusztusának második fele azzal indult, hogy a német katonai vezetők tovább csiszolgatták a Lengyelország elpusztítására és a birodalom nyugati határainak megvédésére vonatkozó terveiket, az utóbbiakat arra az esetre, ha minden ez ellen szóló bizonyíték ellenére a nyugati demokráciák mégis beavatkoznának. Augusztus 15-én titokban törölték a szeptember első hetében kezdődő évi nürnbergi pártnapokat, amit Hitler április l-jén még „békepártnapoknak” kiáltott ki. Negyedmillió embert behívtak a nyugati hadseregekhez. Előzetes mozgósítási·parancsot kapott a vasút. Tervek készültek a hadsereg főparancsnokságának a Berlintől keletre fekvő Zossenba való költöztetésére. Szintén augusztus 15-én jelentette a haditengerészet, hogy a Graf Spee és a Deutschland zsebcsatahajók, valamint huszonegy tengeralattjáró készen áll arra, hogy kihajózzon, és elfoglalja állomáshelyét az Atlanti-óceánon. Augusztus 17-én Halder tábornok furcsa bejegyzést tett naplójába: „Canaris ellenőrizte az I. (Műveleti) Szekciót. Himmler, Heydrich, Obersalzberg: 150 lengyel uniformis kiegészítőkkel Felső-Sziléziába.” Hogy mindez mit jelentett, az csak a háború után derült ki. Ez volt a nácik által valaha is megrendezett egyik legbizarrabb incidens. Emlékezhetünk rá, hogy Hitler és katonai vezetői korábban fontolóra vették, hogy kifőznek valamilyen incidenst, például a német ügyvivő meggyilkolását, hogy azzal igazolhassák Ausztria, majd Csehszlovákia invázióját. Most, hogy fogyni kezdett az idő, ugyanígy nekifogtak egy olyan incidens kiötlésének, amely (legalábbis az ő véleményük szerint) igazolná a világ szemében a Lengyelország ellen tervezett agressziót. A vállalkozás kódneve Operation Himmler volt, ötlete pedig egyszerű – és nyers. Az SSGestapo a lengyel hadsereg egyenruhájába öltöztetett, koncentrációs táborokból odavitt közbűntényes foglyok felhasználásával színlelt támadást fog intézni a lengyel határ mentén fekvő Gleiwitz helység német rádióállomása ellen. így Lengyelország lesz majd a bűnös Németország megtámadásában. Augusztus elején Canaris tengernagy, az OKW Abwehr nevű részlegének a vezetője magától Hitlertől kapott parancsot arra, hogy szállítson le Himmlernek és Heydrichnek 150 lengyel uniformist és néhány szintén lengyel kézi lőfegyvert. Ez furcsának tűnt a tengernagy számára, aki augusztus 17-én Keitel tábornoknál érdeklődött az ügy felől. Az OKW gerinctelen főnöke kijelentette ugyan, hogy nem sokra tartja az „efféle akciókat”, mindazonáltal közölte a tengernaggyal, hogy „semmit nem tehetünk”, mivel a parancs magától a Führertől jött.8 Az elhessegetett Canaris engedelmeskedett az utasításnak, és átadta

Heydrichnek az egyenruhákat. A hadművelet végrehajtására az SD vezetője egy Alfred Helmut Naujocks nevű fiatal SStitkosszolgálati veteránt választott ki. Nem ez volt az első és nem is az utolsó hasonló megbízás, amit ez a roppant különös úr kapott. 1939. március elején, nem sokkal Csehszlovákia német megszállása előtt például azzal volt elfoglalva, hogy robbanóanyagokat csempészett be Szlovákiába, ahol (mint a háború után vallotta) „incidensek teremtésére” használták az áruját. Alfred Naujocks az SS-Gestapo tipikus terméke volt: egyfajta gengszterentellektüel. Mérnöknek tanult a kiéli egyetemen, ahol először jött rá az antinácikkal való verekedés ízére; egy alkalommal a kommunisták betörték az orrát. 1931-ben lépett be az SS-be, s az SD 1934-es létrehozásakor rögtön annak a munkatársa lett. A Heydrich körüli fiatal férfiak jó részéhez hasonlóan ő is belekóstolt olyasmibe, ami az SS-ben már intellektuális elfoglaltságnak számított: főleg a „történelem” és a „filozófia” érdekelte, mialatt gyorsan emelkedett a kemény legényként szerzett ázsiója (Skorzeny is ilyen volt). Rá lehetett bízni a Himmler és Heydrich által kiagyalt kevésbé gusztusos teendők elvégzését. 202 1944. október 19-én Naujocks átszökött az amerikaiakhoz, és egy évvel később Nürnbergben számos ügyben tett eskü alatt írásos vallomást. Az egyik ilyen írásában örökítette meg a történelem számára annak az „incidensnek” a históriáját, amelyet Hitler a Lengyelország elleni támadás ürügyéül használt fel. 1939. augusztus 10-én vagy akörül Heydrich, az SD főnöke személyesen parancsolta meg, hogy színleljek támadást a lengyel határ melletti Gleiwitz közelében levő rádióállomás ellen [írja Naujocks az 1945. november 20-án, Nürnbergben aláírt tanúvallomásában], és keltsem azt a látszatot, hogy a támadó erő lengyelekből állt. Heydrich ezt mondta: – A külföldi sajtó és a német propaganda számára gyakorlati bizonyítékokra van szükség ezekről a lengyel támadásokról.... Utasításaim szerint el kellett foglalnom a rádióállomást, és elegendő ideig tartanom ahhoz, hogy egy a rendelkezésemre bocsátott lengyelül beszélő német lengyel nyelvű beszédet mondhasson a rádióban. Heydrich azt mondta, hogy ebben a beszédben ki kell jelenteni: eljött a németek és a lengyelek közötti összecsapás ideje ... Heydrich azt is mondta, hogy várakozása szerint Németország néhány napon belül meg fogja támadni Lengyelországot. Elmentem Gleiwitzbe, és tizennégy napig ott várakoztam ... Augusztus 25. és 31. között felkerestem Heinrich Müllert, a Gestapo vezetőjét, aki akkor a közeli Oppelnban tartózkodott. Müller a jelenlétemben tárgyalta meg egy Mehlhorn nevű emberrel203 egy másik határincidens terveit, amelyben azt a látszatot kellett kelteni, hogy lengyel katonák német csapatokra támadtak ... Müller kijelentette, hogy 12-13 elítélt bűnöző áll a rendelkezésére, akiket lengyel egyenruhába fognak öltöztetni, és holtan otthagyják őket a helyszínen, hogy látsszék: támadás közben vesztették az életüket. Ε célból egy Heydrich alkalmazásában álló orvostól kapnak majd halálos injekciót, utána pedig lőtt sebeket is. Az incidenst követően a sajtó képviselőit és más személyeket oda kell vinni majd az incidens színhelyére ... Müller elmondta nekem, hogy Heydrichtől parancsot kapott: e foglyok egyikét bocsássa rendelkezésemre a gleiwitzi akcióhoz. Ε bűnözőket a „Konzerváru” kódnéven emlegette.9

Mialatt Hitler parancsára Himmler, Heydrich és Müller a „Konzerváru” felhasználását intézték, hogy ürügyet hamisíthassanak a Lengyelország elleni német agresszió számára, addig a Führer megtette az ország fegyveres erőinek a helyi konfliktusnál esetleg nagyobb kiterjedésű 202

Naujocks közreműködött a „Venlo-incidensnél” is, amelyről később még beszámolunk. Részt vett egy olyan vállalkozásban, amelynek a keretei között német katonákat belga és holland határőregyenruhákban álcáztak 1940 májusában, a nyugati invázió alatt. A háború elején ő vezette az SD-nek azt a részlegét, amely útleveleket hamisított, és e funkciójában ő javasolta az „Operation Bernhard” fantasztikus tervét: azt, hogy Nagy-Britannia felett repülőgépekről szórjanak ki hamis angol bankjegyeket. Heydrich végül ráunt, s arra kényszerítette, hogy egy SS-ezredben szolgáljon az orosz fronton, ahol megsebesült. 1944-ben Belgiumban bukkant fel, mint gazdasági vezető, de a jelek szerint abban az időben inkább az volt a fő feladata, hogy Dániában kövessen el merényleteket a dán ellenállási mozgalom számos tagja ellen. Valószínűleg azért állt át Belgiumban az amerikai hadsereghez, hogy mentse a bőrét. Ami azt illeti, igazi szerencsefi volt. A háborús bűnösként őrzött fogoly Naujocks 1946-ban drámai szökést hajtott végre egy háborús bűnösök számára felállított németországi különleges táborból, s így elkerülte, hogy tárgyalják az ügyét. Ε könyv írásakor még nem került elő: azóta sem tartóztatták le, nem is hallottak róla. Szökéséről beszámoló olvasható Schaumburg-Lippe Zwischen Krone und Kerker c. művében. 203 SS Oberführer Dr. Mehlhorn, aki Heydrich alatt az SD adminisztratív vezetője volt. Schellenberg az emlékirataiban (The Labyrinth, 48-50.O.) elmondja, hogy augusztus 26-án Mehlhorn elmesélte neki: őt jelölték ki a gleiwitzi színlelt támadás lebonyolítására, de betegséget szimulálva kibújt a feladat alól. A későbbi években Mehlhorn gyomra erősebb lett. A háború alatt a lengyelországi Gestapo-terror egyik fő ösztökélője volt.

háborúban történő bevetéséhez szükséges első döntő lépést. Augusztus 19-én (ez is végzetes nap volt!) a német haditengerészet indulási parancsot kapott. Huszonegy tengeralattjárót a brit szigetektől északra és északnyugatra fekvő pontokra irányítottak, a Graf Spee zsebcsatahajót a brazil partok elé küldték, testvérhajóját, a Deutschlandot pedig az Atlanti-óceán északi részére irányították, keresztbe a brit tengeri útvonalakkal.204 Jelentős a hadihajóknak a Nagy-Britannia elleni lehetséges akciók céljából történő elindítására kiadott parancs dátuma. Az történt tudniillik, hogy augusztus 19-én, miután Berlin egy álló héten át kétségbeesetten sürgette Moszkvát, a szovjet kormány végre megadta a Hitler által várt választ.

A NÁCI–SZOVJET TÁRGYALÁSOK: 1939. AUGUSZTUS 1521. Von der Schulenburg nagykövet augusztus 15-én este 8 órakor találkozott Molotovval, s instrukcióinak megfelelően felolvasta neki Ribbentrop sürgős táviratát, amelyben az állt, hogy a birodalmi külügyminiszter kész Moszkvába utazni a német–szovjet kapcsolatok rendezésére. A nagykövet által még aznap éjjel Berlinbe küldött „Rendkívül sürgős, titkos!” jelzésű távirat szerint a szovjet külügyi népbiztos „a legnagyobb érdeklődéssel” fogadta a tájékoztatást, és „melegen üdvözölte a Szovjetunióval való kapcsolatok javítására irányuló német szándékot”. A tapasztalt diplomáciai pókerjátékos Molotov azonban semmi jelét nem adta annak, hogy sürgős volna számára a dolog. Azt mondta, hogy egy ilyen út, amilyenre Ribbentrop ajánlkozik, „megfelelő előkészítést igényel annak érdekében, hogy a véleménycsere eredménnyel járhasson”. Milyen eredménnyel? A ravasz orosz elejtett néhány célzást. Érdekelné a német kormányt, kérdezte, egy megnemtámadási szerződés a két ország között? Hajlandó volna-e latba vetni befolyását Japánnal szemben a szovjet–japán kapcsolatok javítása és a „határkonfliktusok felszámolása” érdekében? (Ezzel a Mandzsúria és Mongólia határán egész nyáron át dühöngő hadüzenet nélküli háborúra célzott.) Utoljára pedig azt is megkérdezte Molotov, volna-e kedve Németországnak a szovjetekkel közösen garantálni a balti államokat. Azzal zárta a mondandóját, hogy mindezeket a dolgokat „úgy kell konkrét értelemben megbeszélni, hogy amennyiben a német külügyminiszter idejön, tárgyalásunk ne csak véleménycsere legyen, hanem konkrét döntések is szülessenek belőle”. Végül ismételten hangsúlyozta, hogy „a problémák megfelelő előkészítése nélkülözhetetlen”.10 A náci–szovjet megnemtámadási szerződésre vonatkozó első javaslat tehát az oroszoktól jött, akik éppen abban a pillanatban Franciaországgal és Nagy-Britanniával is tárgyalásban álltak arról, hogy szükség esetén háborúba mennek a további német agresszió megfékezésére.205 Hitler több mint hajlandó volt „konkrét értelemben” megtárgyalni egy ilyen paktumot, aminek a megkötése távol tartaná Oroszországot a háborútól, és lehetővé tenné az ő számára, hogy a szovjet beavatkozás veszélye nélkül támadhasson Lengyelországra. És biztos volt abban is, hogy ha Oroszország kimarad, akkor Nagy-Britannia és Franciaország sem mer beavatkozni majd. Molotov éppen azt javasolta, amit Hitler remélt: javaslatai specifikusabbak voltak, és messzebbre is mentek annál, amit ő mert volna javasolni. Egyetlen nehézség volt csupán: augusztus második felében jártak már, márpedig ő nem várhatta ki azt a lassú szovjet tempót, amelyet az is jelzett, hogy Molotov ragaszkodott a külügyminiszter moszkvai látogatásának „megfelelő előkészítéséhez”. Schulenburgnak a Molotovval tartott megbeszélésről szóló 204

A tengeralattjárók augusztus 19-23 között, a Graf Spee 21-én, a Deutschland pedig 24-én hajózott ki. A brit kormány kisvártatva értesült erről. Augusztus 17-én Sumner Welles amerikai külügyminiszterhelyettes tájékoztatta a washingtoni brit nagykövetet Molotov Schulenburgnak tett javaslatáról. A moszkvai amerikai nagykövet az előző napon Washingtonba táviratozta az információt, ami tökéletesen pontosnak bizonyult.11 Steinhardt nagykövet augusztus 16-án beszélt Molotovval. 205

jelentését a Wilhelmstrasse telefonon olvasta be a Fuchslban tartózkodó Ribbentropnak május 16-án reggel 6 óra 40 perckor, s a miniszter tüstént átvágott a hegységen, hogy az Obersalzbergen lévő Führertől további instrukciókat kérjen. Kora délutánra megfogalmaztak egy Molotovnak szóló választ, amit géptávírón küldtek tovább Weizsäckernek Berlinbe azzal a meghagyással, hogy „Rendkívül sürgős!” jelzéssel azonnal táviratozza meg Moszkvába.12 A náci diktátor feltétel nélkül elfogadta a szovjet javaslatokat. Ribbentrop utasította Schulenburgot, hogy ismét találkozzék Molotovval, és értesítse arról, hogy Németország készen áll a megnemtámadási szerződés megkötésére a Szovjetunióval, és amennyiben a szovjet kormány úgy kívánja, olyan szerződést kötünk, ami huszonöt évig felmondhatatlan lesz. Végül pedig Németország hajlandó az orosz-japán kapcsolatok javítása és konszolidálása érdekében latba vetni befolyását.

Most már a látszatát sem kívánták megőrizni annak, hogy a birodalmi kormánynak nem sürgős a moszkvai üzlet megkötése. A Führer [folytatódik Ribbentrop távirata] azon a véleményen van, hogy tekintettel a jelenlegi helyzetre és annak a lehetőségére, hogy bármelyik napon súlyos események történhetnek (kérem, magyarázza el Molotov úrnak, hogy Németország el van szánva arra, hogy nem fogja a végtelenségig tűrni Lengyelország provokációit), kívánatos a német– orosz kapcsolatoknak, valamint a két ország aktuális kérdésekhez való viszonyulásának alapvető és gyors tisztázása. Ez okból készen állok arra, hogy pénteket, augusztus 18-át követően bármikor repülőgépen Moszkvába utazzam, és a Führertől nyert felhatalmazásom alapján a német-orosz kapcsolatok egész komplexumával foglalkozzam, valamint alkalomadtán aláírjam a megfelelő egyezményeket.

Ribbentrop most is „kiegészítést” fűzött a távirathoz, amelyben személyes instrukciókat közölt a nagykövettel. Arra kérem, hogy ismét szóról szóra olvassa fel ezeket az instrukciókat Molotovnak, és azonnal kérje ki az orosz kormány, valamint Sztálin úr véleményét. Abszolút bizalmasan, kizárólag az ön számára közlöm: különleges érdekünk fűződik ahhoz, hogy moszkvai utamat e hét végén vagy a jövő hét elején bonyolíthassuk le.

Másnap a hegytetőn Hitler és Ribbentrop türelmetlenül várta a moszkvai választ. A Moszkva és Berlin közti távírókapcsolat semmiképpen nem volt azonnalinak mondható, ám e körülményt, úgy tűnik, figyelmen kívül hagyták a Bajor Alpok ritkás atmoszférájában. Tizenhetedikén délre Ribbentrop máris „Rendkívül sürgős!” táviratban kérte Schulenburgot, hogy „táviratilag jelentse, mikor kért kihallgatást Molotovtól, és mikorra kapott időpontot a megbeszélésre”.13 Az űzött nagykövet már vacsoraidőben válaszolt, szintén „Rendkívül sürgős!” táviratban: csak előző este 11 órakor kapta meg a táviratot, amikor már túl késő volt bármilyen diplomáciai tevékenységhez, s ma, augusztus 17-én reggel első dolga volt időpontot kérni Molotovtól, amit este 8 órára meg is kapott.14 A megbeszélés csalódást okozott a most már eszeveszetten felpörgetett náci vezetők számára. Mivel látta Hitler sietségét, és nyilván annak okával is tisztában volt, az orosz külügyi népbiztos játszani kezdett a németekkel: ide-oda húzogatta előttük a mézes madzagot. Miután Schulenburg felolvasta neki Ribbentrop táviratát, Molotov az üzenet tartalmára oda sem figyelve előhúzta a szovjet kormánynak a birodalmi külügyminiszter első, augusztus 15-i üzenetére adott írásos válaszát. Bevezető részében a szovjet válasz maró hangon emlékeztetett a náci kormánynak SzovjetOroszországgal szembeni korábbi ellenséges viszonyulására, majd kifejtette, hogy „a közelmúltig a szovjet kormány abból a feltételezésből indult ki, hogy a német kormány alkalmat keres a Szovjetunióval való ütközésekre ... Hogy ne is említsük azt a tényt, miszerint a német kormány az úgynevezett Antikomintern Paktum által számos államból álló egységfrontot igyekezett létrehozni és hozott is létre a Szovjetunió ellen”. Ez volt az oka annak, magyarázta a jegyzék, hogy Oroszország „részt vett a [német] agresszió elleni védelmi front szervezésében”.

Ha azonban [folytatódik a jegyzék] a német kormány most felvállalja régi politikájának a Szovjetunióval ápolt politikai kapcsolatok komoly javítása irányában történő megváltoztatását, úgy a szovjet kormány csak üdvözölni tudja e lépést, és a maga részéről hajlandó a Németország tekintetében történő komoly javítás értelmében megváltoztatni saját politikáját.

A szovjet jegyzék azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ennek „komoly és gyakorlati lépésekben” kell történnie, nem pedig egyetlen nagy ugrás formájában, ahogyan Ribbentrop javasolta. Miféle lépésekről van szó? Az első lépés: kereskedelmi és hitelmegállapodás kötése. A „röviddel ezután teendő” második lépés: megnemtámadási szerződés kötése. A második lépéssel egyidejűleg a szovjetek követelték „egy, a szerződő feleknek ebben vagy abban a külpolitikai kérdésben fennálló érdekeit meghatározó külön jegyzőkönyv készítését”. Ez több mint célzás volt arra, hogy legalábbis Kelet-Európa felosztásának tekintetében Moszkva egyetért azzal a német véleménnyel, hogy lehetséges alkut kötniük. Ribbentrop javasolt moszkvai látogatását illetően Molotov kijelentette, hogy a szovjet kormány „rendkívül örül” a gondolatnak, „mivel egy ilyen eminens politikus és államférfi kiküldése azt hangsúlyozza, hogy a német kormány szándékai komolyak. Ez figyelemreméltó kontrasztban áll Angliával – tette hozzá –, amely Strang személyében csupán egy második vonalbeli tisztségviselőt küldött Moszkvába. Mindemellett a német külügyminiszter útja alapos előkészítést igényel. A szovjet kormány nem szereti azt a publicitást, amit egy ilyen út híre okozna. Szívesebben végeznek gyakorlati munkát minden felhajtás nélkül.”15 Molotov nem tett említést Ribbentropnak arról a sürgős és kifejezett javaslatáról, hogy a hét végén jönne Moszkvába, Schulenburg pedig, aki talán kissé meg volt lepve a kihallgatás menetétől, nem feszegette a dolgot. Másnap, miután megkapta a nagykövet jelentését, Ribbentrop tüstént ezt kezdte feszegetni. Nyilvánvaló, hogy Hitlernek már kétségbeesetten sürgős volt a megegyezés. Az Obersalzbergen lévő nyári főhadiszállásáról augusztus 18-án este Ribbentrop aláírásával újabb „Rendkívül sürgős!” távirat indult Schulenburghoz. Az üzenet 19-én reggel 5 óra 45 perckor érkezett a moszkvai német nagykövetségre; arra utasította a nagykövetet, hogy „azonnal kérjen újabb kihallgatást Molotovtól, és minden lehetségest tegyen meg annak érdekében, hogy az késedelem nélkül megtörténjen”. Nem volt már vesztegetni való idő. „Arra kérem – írta Ribbentrop –, hogy a következőket mondja Molotov úrnak”: ... Normális körülmények között természetesen mi is diplomáciai csatornákon keresztül keresnénk a német– orosz kapcsolatok újraértékelését, amit a szokásos módon hajtanánk végre. A Führer véleménye szerint azonban a jelenlegi szokatlan helyzet szükségessé teszi egy gyors eredményre vezető más módszer alkalmazását. A német–lengyel kapcsolatok napról napra akutabbá válnak. Számításba kell vennünk, hogy bármelyik napon olyan incidensek történhetnek, amelyek elkerülhetetlenné teszik a nyílt konfliktus kitörését... A Führer szükségesnek véli, hogy ne éppen a német–orosz kapcsolatok tisztázása érdekében folyó munkánk közben lepjen meg bennünket egy német– lengyel konfliktus kitörése. Ennélfogva szükségesnek tartja az előzetes tisztázást, már csak annak érdekében is, hogy egy ilyen konfliktus esetén számításba vehessük az orosz érdekeket is, ami természetesen nehéz volna kapcsolataink előzetes tisztázása nélkül.

A nagykövetnek közölnie kellett, hogy a konzultációk Molotov által említett „első fázisa”, a kereskedelmi egyezmény aznap (augusztus 18-án) Berlinben már meg is köttetett, s most itt az idő, hogy „nekilássunk” a második fázisnak. Ennek érdekében a német külügyminiszter azt indítványozta, hogy „azonnal Moszkvába indul”, ahol „a Führer által teljes jogkörrel felruházottan teljes és döntő mértékben rendezhetem a problémák egész komplexumát”. Ribbentrop hozzátette, hogy Moszkvában „olyan helyzetben lennék ... hogy számításba vehessem a szovjet kívánságokat”.

Milyen kívánságokat? A németek immár nem kerülgették a forró kását. Olyan helyzetben lennék [folytatta Ribbentrop], hogy aláírhassak egy különleges jegyzőkönyvet, amely szabályozza mindkét fél érdekeit az ilyen vagy olyan külpolitikai kérdésekben; például a balti körzet érdekszféráinak rendezését. Az ilyen rendezés azonban csakis személyes megbeszélés során lesz lehetséges. Ez alkalommal a nagykövetnek nem volt szabad elfogadnia a nemleges szovjet választ. Kérem, hangsúlyozza [fejezte be üzenetét Ribbentrop], hogy a német külpolitika ma történelmi fordulóponthoz érkezett... Szíveskedjék nyomást gyakorolni utazásom gyors lebonyolíthatása érdekében, és ennek megfelelően szembehelyezkedni minden új orosz ellenvetéssel. Ezzel kapcsolatban ne feledkezzen meg arról a döntő tényről, hogy lehetséges a nyílt német-lengyel konfliktus kitörése, s ennélfogva rendkívüli módon érdekünkben áll, hogy moszkvai látogatásom azonnal megtörténhessen. 16

Augusztus 19. volt a döntő nap. A német tengeralattjárók és zsebcsatahajók brit vizekre történő indulási parancsát késleltették addig, amíg meg nem érkezik a válasz Moszkvából. A csatahajóknak azonnal el kellett volna indulniuk, hogy szeptember l-re, a háború indításának Hitler által megadott napjára a kijelölt helyükre érkezzenek, s erre már csak 13 nap állt rendelkezésükre. A Lengyelország lerohanására kijelölt két hadseregcsoportot is azonnal fel kellene vonultatni már. Szinte elviselhetetlenné vált a feszültség Berlinben, és annál is jobban az Obersalzbergen, ahol Hitler és Ribbentrop idegesen várta Moszkva döntését. A külügyminisztérium aznapi üzenetei és emlékeztetői elárulják a Wilhelmstrasse nyugtalanságát. Dr. Schnurre azt jelentette, hogy az oroszokkal a kereskedelmi egyezményről folyó tárgyalások az előző este „teljes egyetértéssel” zárultak, ám a szovjetek késleltetik az aláírást. Ennek, mint mondta, ma, augusztus 19-én délben kellett volna megtörténnie, de az oroszok telefonon azt közölték, hogy instrukciókat várnak Moszkvából. „Nyilvánvalóan olyan instrukciót kaptak – jelentette Schnurre –, hogy politikai okokból késleltessék az egyezmény megkötését”.17 Az Obersalzbergről Ribbentrop „Rendkívül sürgős!” táviratban utasította Schulenburgot, hogy egészen biztosan jelentsen táviratilag mindent, amit Molotov mond, és az orosz szándékok bármilyen jelét is, de a nap folyamán a nagykövettől érkező egyetlen távirat csupán a hivatalos szovjet hírügynökség, a TASZSZ cáfolatának szövege volt, amely tagadta, hogy az orosz és az angol–francia katonai delegációk közti tárgyalások elmérgesedtek volna a Távol-Kelet miatt. A TASZSZ-cáfolat azonban hozzátette, hogy „egészen más ügyekben” valóban léteznek nézetkülönbségek a küldöttségek között. Ez jelzés volt Hitler számára, hogy van még idő – és van még remény. Este 7 óra 10 perckor azután megérkezett a várva várt távirat: TITKOS! RENDKÍVÜL SÜRGŐS! A szovjet kormány beleegyezik abba, hogy a birodalmi külügyminiszter úr egy héttel a gazdasági egyezmény aláírása után Moszkvába utazzék. Molotov kijelentette, hogy amennyiben a gazdasági egyezmény megkötését holnap nyilvánosságra hozzák, akkor a birodalmi külügyminiszter úr augusztus 26-án vagy 27-én Moszkvába érkezhet. Molotov átadta a megnemtámadási szerződés szövegtervét. A Molotovval ma folytatott két megbeszélésemről adott részletes beszámolót, valamint a szovjet szövegtervet táviratilag azonnal megküldöm. SCHULENBURG18

A Kremlben 19-én délután 2 órakor kezdődő és egy órán át tartó első tárgyalás nem jól sikerült –jelentette a nagykövet. Úgy látszott, az oroszokat nem lehet belehajszolni abba, hogy tüstént fogadják Hitler külügyminiszterét. „Molotov kitartott azon véleménye mellett, hogy jelenleg még megközelítőleg sem lehetséges rögzíteni az utazás időpontját, mivel alapos előkészületek szükségesek... A sietség szükséges volta mellett általam ismételten és hangsúlyosan felhozott érvekre Molotov azt felelte, hogy eddig még az első lépés, a gazdasági

egyezmény megkötése sem történt meg. Mindenek előtt alá kell írni és nyilvánosságra hozni a gazdasági egyezményt, majd kivárni annak külföldi hatását. Ezután kerülne csak sor a megnemtámadási szerződésre és a jegyzőkönyvre” – táviratozta Schulenburg. „Molotovra láthatólag nem hatott a tiltakozásom, így az első megbeszélés Molotov azon nyilatkozatával zárult, hogy ő közölte velem a szovjet kormány nézetét, és ahhoz nincs hozzáfűzni valója.”

De lett, nem is sokára. „Alig fél órával a beszélgetés végét követően Molotov üzent, hogy délután 4 óra 30-kor ismét keressem fel a Kremlben. Bocsánatot kért a fáradságomért, és elmondta, hogy jelentést tett a szovjet kormánynak” – jelentette Schulenburg.

A szovjet nagykövet ezután a meglepett, ám boldog nagykövetnek átadta a megnemtámadási szerződés szövegtervét, és közölte vele, hogy a kereskedelmi egyezmény holnapi aláírását és nyilvánosságra hozatalát követően Ribbentrop 26-án vagy 27-én Moszkvába utazhat. „Molotov nem indokolta álláspontjának hirtelen megváltoztatását. Feltételezem, hogy Sztálin avatkozott közbe” – tette hozzá táviratában Schulenburg.19 Feltételezése kétségtelenül helyes volt. Churchill szerint Sztálin augusztus 19-én este jelentette be a Politikai Bizottságnak a Szovjetunió szándékát, hogy paktumot ír alá Németországgal.20 Aznap valamivel korábban, délután három és fél öt között közölte végzetes döntését Molotovval. Pontosan három évvel később, 1942 augusztusában, „a hajnali órákban”, mint azt Churchill később jelentette, a szovjet diktátor közölte a hivatalos moszkvai látogatáson tartózkodó brit miniszterelnökkel egykori szemérmetlen lépésének néhány indokát.21 Az a benyomás alakult ki bennünk [mesélte Sztálin], hogy a brit és a francia kormány nincs elszánva arra, hogy háborúzni fog, ha Lengyelországot megtámadják, azonban azt remélik, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország diplomáciai felsorakozása elrettenti majd Hitlert. Mi viszont biztosak voltunk abban, hogy ez nem fogja elrettenteni. – Hány hadosztályt fog Franciaország mozgósítás esetén Németország ellen küldeni? – kérdezte Sztálin. A válasz: – Körülbelül százat. – Ezután feltette a következő kérdést: – Hát Anglia mennyit küld majd? – Ó, hát kettőt, és később még kettőt! – ismételte meg Sztálin látogatójának a választ. – Tudják-e, hogy nekünk hány hadosztályt kell az orosz frontra küldenünk, ha hadat viselünk Németország ellen? – Szünetet tartott, majd kimondta: – Több mint háromszázat! A Molotovval augusztus 19-én folytatott két megbeszéléséről küldött jelentéséhez Schulenburg azt is hozzáfűzte, hogy „sajnos sikertelen maradt” az a próbálkozása, hogy korábbi időpontot csikarjon ki a külügyi népbiztosból Ribbentrop moszkvai útjára. A németek számára azonban ennek is sikerülnie kellett. Ezen múlott Lengyelország inváziójának egész időrendje, sőt az is, hogy a támadásra egyáltalán sor kerülhet-e az őszi esőzések beállta előtti rövid idő alatt. Ha Ribbentropot nem fogadják Moszkvában augusztus 26-27 előtt, és ha amikor fogadják, az oroszok csak egy cseppet is húzzák az időt, amitől a németek tartottak is, akkor nem tartható a szeptember 1-jei időpont. Ε döntő pillanatban maga Adolf Hitler jelentkezett Sztálinnál. Büszkeségét félretéve személyesen könyörgött az általa oly sokáig és oly sokszor becsmérelt szovjet diktátornak, hogy azonnal fogadja a német külügyminisztert. Táviratát vasárnap, augusztus 20-án este 6 óra 45 perckor repítették Moszkvába, alig tizenkét órával Schulenburg jelentésének érkezte után. A Führer arra utasította a nagykövetet, hogy „azonnal” adja át Molotovnak. SZTÁLIN ÚRNAK, MOSZKVA Őszintén üdvözlöm az új német–szovjet kereskedelmi egyezmény aláírását, mint a német–szovjet viszony

átformálásának első lépését.206 Egy megnemtámadási szerződés megkötése a Szovjetunióval számomra egy hosszú távra szóló német politika kialakítását jelenti. Németország ezzel olyan politikai kurzusra tér, amely az elmúlt századokban mindkét államnak javára vált. Elfogadom a megnemtámadási szerződésnek az ön külügyminisztere, Molotov úr által átnyújtott szövegtervét, azonban úgy találom, hogy sürgős szükség van az ezzel kapcsolatos kérdések lehető leghamarabb történő tisztázására. A Szovjetunió által kívánt kiegészítő jegyzőkönyv tartalmát meggyőződésem szerint a lehető legrövidebb időn belül tisztázhatjuk, ha egy felelős német államférfi személyesen mehet Moszkvába tárgyalni róla. Máskülönben a birodalmi kormány számára nem volna világos, hogyan lehetne rövid időn belül tisztázni és rendezni a kiegészítő jegyzőkönyvet. A Németország és Lengyelország közötti feszültség elviselhetetlenné vált ... Akármelyik napon válság következhet be. Németország mostantól el van szánva arra, hogy a birodalom érdekeit a rendelkezésére álló minden eszközzel érvényesítse. Véleményem szerint a két államnak az újfajta kapcsolat kialakítására vonatkozó szándékaira tekintettel kívánatos, hogy ne veszítsünk időt. Ennélfogva ismételten javaslom, hogy ön kedden, augusztus 22-én, de legkésőbb szerdán, augusztus 23-án fogadja külügyminiszteremet. A birodalmi külügyminiszter úr teljes felhatalmazással rendelkezik a megnemtámadási szerződés és a jegyzőkönyv aláírására egyaránt. A külügyminiszter úr legfeljebb egy-két napnál tovább történő moszkvai tartózkodása a nemzetközi helyzet folytán lehetetlen. Örömmel venném az Ön mielőbbi válaszát. ADOLF HITLER 22

A következő huszonnégy órában, amely ekkor, augusztus 20-án este kezdődött, amint Hitler Sztálinhoz intézett kérése Moszkva felé indult a távíródrótokon, és egészen másnap estig tartott, a Führer az idegösszeomlás szélére került. Aludni sem tudott. Az éjszaka közepén Göringnek telefonált: beszélt neki a Sztálin válaszával kapcsolatos aggodalmairól, és bosszankodott Moszkva késedelmén. Huszonegyedikén, hajnali háromkor a külügyminisztérium „Rendkívül sürgős!” jelzésű táviratot kapott Schulenburgtól. Az állt benne, hogy Hitler távirata, amelynek a jöveteléről korábban Weizsäcker értesítette, még nem érkezett meg. „A Berlinből Moszkvába küldött hivatalos táviratok négy-öt óra alatt érkeznek meg, beleértve a kétórás időeltérést – emlékeztette a nagykövet a külügyminisztériumot. – Ehhez hozzá kell még tenni a megfejtés időtartamát.”23 Hétfőn, augusztus 21-én délelőtt 10 óra 15 perckor az ideges Ribbentrop újabb táviratot küldött Schulenburgnak: „Kérem, tegyen meg mindent az utazás biztosításának érdekében! Időpont a táviratban foglaltak szerint.”24 Nem sokkal dél után a nagykövet értesítette Berlint: „Ma délután 3 órakor találkozom Molotovval.”25 Öt perccel este fél tíz után végre megérkezett Berlinbe Sztálin válasza: A NÉMET BIRODALOM KANCELLÁRJÁNAK, A. HITLERNEK: Köszönöm a levelét. Remélem, hogy a német–szovjet megnemtámadási szerződés nyomán határozottan jobbra fordulnak majd az országaink közti politikai kapcsolatok. Országaink népeinek békés kapcsolatokra van szükségük egymással. A német kormány beleegyezése a megnemtámadási szerződés megkötésébe alapot teremt a politikai feszültség feloldására és az országaink közti békés együttműködés megteremtésére. A szovjet kormány felhatalmazott annak közlésére, hogy beleegyezik Herr von Ribbentrop augusztus 23-i érkezésébe. J. SZTÁLIN26

A vegytiszta cinizmus tekintetében a náci diktátor méltó partnerre talált a szovjet despotában. Most már nyitva állt előttük az út, hogy e cudar kor egyik legaljasabb alkujában feltegyék az i-re a pontot. Sztálin válaszát este 10 óra 30-kor továbbították a Führernek a Berghofba. Emlékszem rá, hogy néhány perccel ezt követően, valamivel 11 óra után a német rádióban félbeszakították a zenei műsort, és egy hang bejelentette: – A birodalmi kormány és a szovjet kormány megegyezett abban, hogy megnemtámadási szerződést köt egymással. A birodalmi 206

Vasárnap, augusztus 20-án hajnali 2 órakor írták alá Berlinben.

külügyminiszter szerdán, 23-án érkezik Moszkvába a tárgyalások lebonyolítására. Másnap, 1939. augusztus 22-én, miután maga Sztálin biztosította arról, hogy Oroszország barátságosan semleges marad a konfliktusban, Hitler újra összehívta az Obersalzbergre a legfelső katonai parancsnokokat, előadást tartott nekik saját nagyságáról és arról, hogy a háborút brutálisan, kíméletlenül szükséges megvívniuk, továbbá tájékoztatta őket, hogy parancsában valószínűleg a négy nap múlva következő 26-át fogja megjelölni a Lengyelország ellen támadás indításának időpontjára, azaz hat nappal a tervezett időpont előtt kezdhetik a hadműveletet. Mindezt a Führer halálos ellensége, Sztálin tette lehetővé.

AZ 1939. AUGUSZTUS 22-1 KATONAI ÉRTEKEZLET A tábornokok a legarrogánsabb és legkevésbé békülékeny hangulatában találták Hitlert.207 – Azért hívtam önöket össze – mondta –, hogy képet adjak önöknek a politikai helyzetről, amelynek birtokában bepillantást nyerhetnek az egyedi tényezőkbe, amelyekre azt a visszavonhatatlan döntésemet alapoztam, hogy a cselekvés útjára lépek, és amelynek birtokában megerősödhet az önök önbizalma. Ezután a katonai részleteket fogjuk megbeszélni. – Először is, mondta, két személyes jellegű szempont létezik. A saját személyiségem, valamint Mussolinié. Lényegileg minden rajtam múlik, a létezésemen, a politikai tehetségem folytán. Továbbá azon a tényen, hogy valószínűleg soha többé senki más nem tudhatja majd a magáénak az egész német nép bizalmát úgy, mint én. A jövőben valószínűleg senki nem rendelkezik majd akkora tekintéllyel, mint én. Létezésem ezért nagy értékű tényező. De akármikor elpusztíthat egy bűnöző vagy egy őrült. A második személyes jellegű tényező a Duce. Az ő létezése is döntő fontosságú. Ha történik vele valami, többé nem lesz bizonyos Olaszország szövetségi hűsége. Az olasz királyi udvar lényegében szemben áll a Duceval.

Franco is segítséget jelent. Biztosítani fogja Spanyolország „jóindulatú semlegességét”. Ami pedig „a másik oldalt” illeti, Hitler biztosította hallgatóságát arról, hogy „egyetlen kiemelkedő személyiség sincs Angliában és Franciaországban”. A démoni diktátor egy késői ebédszünet közbeiktatásával valószínűleg órákon át így beszélt tovább, s a feljegyzésekből semmilyen jel nem mutat arra, hogy egyetlen tábornok, tengernagy vagy repülőtábornok közbe merészelt volna szólni, vagy meg merészelte volna kérdőjelezni Hitler ítéletét, netán szembesíteni a hazugságaival. Azt mondta, már tavasszal eldöntötte, hogy elkerülhetetlen a konfliktus Lengyelországgal, de úgy gondolta, hogy először a Nyugat ellen fordul. Az utóbbi esetben azonban „világossá” vált számára, hogy Lengyelország meg fogja támadni Németországot. Ennélfogva már most likvidálni kell. Egyébként is eljött a háború ideje. Nekünk könnyű meghozni a döntést. Nincs veszíteni valónk; csak nyerhetünk. Gazdasági helyzetünk olyan, hogy nem tarthatunk ki néhány évnél tovább. Göring igazolhatja. Nincs más választásunk, cselekednünk kell... 207

Hitler hosszadalmas ömlengéséről nem maradt fenn hivatalos jegyzőkönyv, ám többen is megörökítették az értekezlet során készített jegyzeteik alapján, s írásaik napvilágot láttak. Ketten közülük magasrangú tisztek voltak. Hermann Böhmnek, a nyílt tengeri flotta irányítójának a feljegyzését Raeder tengernagy védői nyújtották be Nürnbergben. Eredeti német nyelvű publikációja: TMWC, XLI, 16-25.o. Halder tábornok hosszan jegyzetelte az elhangzottakat a maga különleges Gabelsberger gyorsírásával. Augusztus 22-i naplójegyzetéből az idevonatkozó angol fordítás publikációja: DGFP, VII, 557-59.0. A nürnbergi perben a vádhatóság is bizonyítékul használta fel az értekezletről készített legfontosabb dokumentumot: egy két részből álló, aláíratlan feljegyzést, amely a Tirolban lévő Saalfeldenben amerikai katonák által zsákmányolt OKW-levéltárból származik. Angol fordítása: NCA, III, 581-86. o. (Nuremberg Doc. 798-PS), 665-66 (N.D. 1014-PS), és DGFP, VII, 200-6.O. A kétrészes feljegyzés eredeti német szövege természetesen ott található a TMWC köteteiben. Hitler nyelvezete itt valamelyest élénkebb, mint Böhm tengernagy és Halder tábornok szövegében. Tartalmában azonban mindhárom irat megegyezik, és autentikus voltuk felől nincs kétség. Nürnbergben felmerültek bizonyos kétségek Hitler beszédének egy N.D. C-3 lajstromjelű negyedik változata felől (NCA, VII, 752-54.0.), s bár az eljárás során hivatkozás történt rá, a vád nem terjesztette be a bizonyítékok között. Noha kétségtelenül hűnek hat, lehetséges, hogy megstilizálta egy vagy több olyan személy, aki nem vett részt a Berghof-beli értekezleten. A Hitler által elmondottak összerakásakor Böhm és Halder beszámolóját, valamint a Nürnbergben bizonyítékként benyújtott aláíratlan feljegyzést használtam fel.

A személyes tényezőn túl a politikai helyzet is kedvező a számunkra; a Földközi-tenger térségében az Olaszország, Franciaország és Anglia között rivalizálás folyik; Keleten feszültség ... Anglia nagy veszélyben van. Franciaország helyzete is romlott. Csökken a születési arány... Jugoszlávia magában hordozza az összeomlás csíráját ... Románia gyengébb, mint volt ... Kemal halála óta Törökországban szerény képességű, ingatag, gyenge emberek uralkodnak. Mindezek a szerencsés körülmények két-három év múlva már nem fognak így fennállni. Senki nem tudhatja, meddig élek. Ezért inkább most történjen meg a leszámolás, amit nem volna biztonságos négy-öt évre elhalasztani.

Ilyen volt a náci vezér nekivadult gondolkodása. Úgy gondolta, „felettébb valószínű”, hogy a Nyugat nem fog harcolni, mindazonáltal vállalni kell a kockázatot. Nem vállalt-e ő is kockázatokat a Rajna-vidék megszállásakor, amikor a tábornokok vissza akartak vonulni, valamint Ausztria, a Szudétaföld és Csehszlovákia maradékának elfoglalásakor? – Hannibál Cannaenál, Nagy Frigyes Leuthennél, Hindenburg és Ludendorff pedig Tannenbergnél kockáztatott – mondta. – Tehát most nekünk is kockázatot kell vállalnunk, amin csakis vaskemény elszántsággal lehetünk úrrá. – Nem szabad meggyengülni. Sok kárt okozott, hogy számos magas beosztású német a cseh kérdés megoldása után angolokkal beszélt és levelezett. A Führer bebizonyította az igazát akkor, amikor önök elveszítették a nyugalmukat, és túl gyorsan kapituláltak.

Halder, Witzleben, Thomas és esetleg más tábornokok is, akik részt vettek a müncheni összeesküvésben, e ponton biztosan összerezzentek magukban. Hitler láthatóan többet tudott, mint gondolták volna. Mindenesetre most eljött az idő mindannyiuk számára, hogy megmutassák, hogyan tudnak harcolni. Hitler emlékeztette őket, hogy „politikai blöff” segítségével hozta létre NagyNémetországot. Most szükségessé vált „a katonai gépezet kipróbálása. A hadseregnek igazi puskaport kell szagolnia a Nyugattal való nagy leszámolás előtt”. Lengyelország erre kínál jó lehetőséget. Angliára és Franciaországra visszatérve: A Nyugatnak csak két lehetősége van arra, hogy harcoljon ellenünk: 1. Blokád: Nem lesz hatékony, mivel önellátók vagyunk, és keleten segélyforrásokkal rendelkezünk. 2. Támadás nyugat felől a Maginot-vonalon át. Ezt lehetetlennek tartom. További lehetőség a holland, a belga és a svájci semlegesség megsértése. Anglia és Franciaország nem fogja megsérteni ezeknek az országoknak a semlegességét. Valójában képtelenek segíteni Lengyelországnak.

Hosszú lesz a háború? Senki nem számít hosszú háborúra. Ha Herr von Brauchitsch azt mondta volna nekem, hogy négy évre lenne szükségem Lengyelország meghódításához, azt feleltem volna, hogy akkor nem tehetjük meg. Értelmetlenség azt mondani, hogy Anglia hosszan tartó háborút akar viselni.

Miután legalábbis a saját megelégedésére letudta Lengyelországot, Nagy-Britanniát és Franciaországot, Hitler az asztalra tette az adu ászát. Oroszországról kezdett beszélni. Az ellenségnek még egy reménye volt: az, hogy Lengyelország meghódítása után Oroszország az ellenségünkké válik. Az ellenség nem számolt az én nagy problémamegoldó képességemmel. Ellenfeleink férgecskék. Láttam őket Münchenben. Meggyőződésem volt, hogy Sztálin soha nem fogja elfogadni az angol ajánlatot. Csak egy elvakult optimista hihette azt, hogy Sztálin olyan őrült volna, hogy ne lásson át Anglia szándékain. Oroszországnak nem áll érdekében Lengyelország életben tartása ... Litvinov elbocsátása döntő volt. Ágyúlövésként ért engem: a nyugati hatalmakkal szembeni moszkvai váltás jele volt. Fokozatosan valósítottam meg az Oroszországgal szembeni változást. A kereskedelmi egyezménnyel

kapcsolatban politikai párbeszédet kezdtünk. Végül javaslatot kaptunk az oroszoktól a megnemtámadási szerződésre. Négy nappal ezelőtt különleges lépést tettem, ami azzal az eredménnyel járt, hogy Oroszország tegnap bejelentette: hajlandó aláírni. Holnapután Ribbentrop megköti a szerződést. Lengyelország most abban a helyzetben van, amiben látni akartam ... Megkezdődött Anglia hegemóniájának lerombolása. Most, hogy elvégeztem a politikai előkészítést, nyitva áll az út a katonák előtt.

Mármint akkor fog nyitva állni az út a katonák előtt, ha Chamberlain nem húz elő még egy Münchent a kalapjából. – Csak attól félek, hogy valami piszok disznó közvetítési javaslatot tesz majd! – mondta Hitler a harcosainak. Az értekezletet ekkor felfüggesztették az ebéd miatt, előbb azonban Göring még kifejezte köszönetét a Führer útmutatásáért, és biztosította arról, hogy a fegyveres erők meg fogják tenni a kötelességüket.208 A délutáni előadást Hitler főleg a katonai vezetők lelkesítésének szentelte. Megpróbálta megacélozni őket az előttük álló feladatokra. A beszédről készült elnagyolt jegyzetek mindhárom változata jelzi a beszéd természetét. Részünkről a legvaskeményebb elszántság. Nem riadunk vissza semmitől. Mindenkinek az kell legyen a véleménye, hogy kezdettől el vagyunk szánva a nyugati hatalmak elleni harcra. Élethalálharc ... Nem tenne jót nekünk egy hosszú békekorszak... Férfias viselkedés ... Mi vagyunk a jobbak... A másik oldalon gyengébbek... 1918-ban a nemzet azért omlott össze, mert a lelki előfeltételek elégtelenek voltak. Nagy Frigyes csak az állhatatossága miatt maradt talpon. Lengyelország elpusztítása prioritást élvez. A cél nem egy meghatározott vonal elérése, hanem az aktív erők megsemmisítése. Még ha kitör is a háború nyugaton, Lengyelország elpusztítása marad az elsőrendű cél. Az évszakra tekintettel gyors döntés kell. A háború indításához majd szolgáltatok propagandaokot. Nem számít, hogy hihető lesz-e, vagy sem. A győztestől soha nem fogják megkérdezni, hogy igazat beszélt-e. Egy háború megindításában és megvívásában nem az számít, hogy mi helyes, hanem az, hogy ki győz. Zárják be a szívüket a szánalom elől! Cselekedjenek brutálisan! Nyolcvanmillió embernek hozzá kell jutnia ahhoz, ami kijár neki... Az erősebbnek van igaza ... Legyenek szigorúak és könyörtelenek! Acélozzák meg magukat a részvét minden jele ellen ... Mindenki tudja, aki elgondolkodott a világ rendjén, hogy mi az értelme: a legjobbak erőszakkal kivívott sikere ...

Miután szép kis teuton dührohamba lovallva magát elmennydörögte e nietzschei intelmeit, a Führer lecsillapodott, és megadta a küszöbönálló hadjáratra vonatkozó direktívákat. Lényeges a gyorsaság. „Megrendíthetetlen a hite” a német katonában. Bármilyen felmerülő válság kizárólag annak lesz köszönhető, hogy a parancsnokok elveszítik a higgadtságukat. Az első cél: délkeletről a Visztuláig, északról pedig a Narevig és a Visztuláig hatolni. A katonai hadműveleteket nem befolyásolhatja az, hogy mit tesz majd a Führer a legyőzött Lengyelországgal. Erre vonatkozóan nem beszélt világosan. Az új német határ, mondta, „egészséges elveken” fog alapulni. Valószínűleg egy kis lengyel ütközőállamot fog kialakítani Németország és Oroszország között. Hitler végül közölte, hogy az ellenségeskedések megkezdésére vonatkozó parancsot később fogja kiadni. A kezdet valószínűleg augusztus 26-án, szombaton reggel lesz. Másnap, 23-án, az OKW részlegvezetőinek értekezlete után Halder tábornok ezt írta naplójába: „Az Y napot véglegesen 26-ára (szombatra) tűzték ki.”

208

Az N.D. C-3 nürnbergi dokumentum (Id. a lábjegyzetet feljebb, 324. o.) tanúsága szerint Göring felugrott az asztalra, „vérszomjas köszönetet mondott, és véres ígéreteket tett. Úgy táncolt körbe, mint egy vadember. A kevés kételkedő csendben maradt.” Ez a beszámoló nagyon ingerelte Göringet az 1945. augusztus 28-án és 29-én történt nürnbergi kihallgatásakor. – Vitatom azt a tényt, hogy az asztalra álltam volna! – mondta. – Tudja meg tőlem, hogy a beszéd Hitler magánházának a nagytermében hangzott el. Nem volt szokásom magánházakban felugrálni az asztalra. Az ilyen magatartás teljesen méltatlan lett volna egy német tiszthez! – Nos, a tény annyi, hogy a beszéd után ön vezette a tapsot, ugye? – mondta John H. Amen ezredes, az amerikai vizsgálótiszt. – Igen, de nem az asztal tetején! – ismételte Göring.27

A SZÖVETSÉGESEK PATTHELYZETE MOSZKVÁBAN Augusztus közepére a nyugati demokráciák és a Szovjetunió között folyó katonai tárgyalások gyakorlatilag holtpontra jutottak, amiben főleg a lengyelek meg nem alkuvása volt a hibás. Emlékezzünk rá, hogy az angol és a francia delegáció egy lassú járatú hajón Leningrádba, majd onnan vasúton Moszkvába érkezett augusztus 11-én, pontosan egy héttel azután, hogy a frusztrált Mr. Strang elutazott az orosz fővárosból: ő nyilván meg volt könnyebbülve, hogy tábornokokra és tengernagyokra hagyhatja az oroszokkal való tárgyalási próbálkozások nehéz és kellemetlen feladatát.209 Most az volt a teendő, hogy sietve dolgozzanak ki egy olyan katonai egyezményt, amely részletesen előírná, hogy hogyan, hol és milyen erővel lehet szembeszállni a náci fegyveres erőkkel. Ám a naponta tartott katonai tárgyalásokról készített titkos brit jegyzőkönyvekből és a brit tárgyalók jelentéseiből29 az derül ki, hogy az angol–francia katonai delegációt nem a részletek tisztázására, hanem inkább „általános alapelvek” megtárgyalására küldték Moszkvába. Az oroszok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy azonnal térjenek rá a kemény, egyedi és – a szövetségesek nézőpontjából – kínos tényekre, s Vorosilovnak a szövetségesek nevében Doumenc tábornok által az első tárgyalás során tett elvi nyilatkozatra adott válasza az volt, hogy ezek az irányelvek „túlságosan elvontak és lényegtelenek, és senkit sem köteleznek semmire ... Nem azért jöttünk itt össze – jelentette ki hűvösen –, hogy elvont nyilatkozatokat tegyünk, hanem azért, hogy kidolgozzunk egy komplett katonai egyezményt.” A szovjet marsall néhány igen határozott kérdést tett fel: létezik-e valamilyen szerződés, amely meghatározza, mit fog tenni Lengyelország? Hány brit katonával tudják megerősíteni a francia hadsereget a háború kitörésekor? Mit fog tenni Belgium? A kapott válaszok nem voltak különösebben megnyugtatóak. Doumenc azt mondta, semmit nem tud a lengyelek terveiről. Heywood tábornok azt mondta, a britek „egy tizenhat hadosztályból álló első kontingensben gondolkodnak, amely készen áll a háború korai szakaszaiban történő bevetésre, s ezt követi majd egy újabb tizenhat hadosztályból álló második kontingens”. Vorosilov nyomására, hogy árulja el, hány brit katona lesz kéznél közvetlenül a háború kitörésekor, Heywood így felelt: – Pillanatnyilag öt reguláris hadosztály és egy motorizált hadosztály van Angliában. – Ε szánalmas számadatok kellemetlen meglepetésként érték az oroszokat, akik, mint elmondták, az ellenségeskedések kitörésének pillanatában 120 hadosztályt készek nyugaton bevetni az agresszor ellen. Ami pedig Belgiumot illeti, Doumenc tábornok így felelt az oroszok kérdésére: – Francia csapatok csak abban az esetben lépnek belga földre, ha felkérést kapnak rá, Franciaország azonban készen áll az ilyen kérés teljesítésére. Ez a válasz vezetett a döntő kérdéshez a moszkvai katonai tárgyalópartnerek között, ahhoz a kérdéshez, amit a britek és a franciák nagyon szerettek volna elkerülni. Már az első ülésen is, majd a kritikus augusztus 14-i ülésen ismét, Vorosilov marsall újra és újra feltette a lényeges kérdést: Hajlandó lesz-e Lengyelország megengedni, hogy szovjet csapatok lépjenek a területére, és ott vonuljanak a németek elé? És ha nem, hogyan tudják a szövetségesek megakadályozni Lengyelország gyors német lerohanását? Tizennegyedikén külön megkérdezte: – Úgy gondolja-e a brit és a francia vezérkar, hogy a Vörös Hadsereg keresztülvonulhat Lengyelországon, különösen a wilnói medencén és Galícián, hogy felvehesse a harcérintkezést az ellenséggel? Ez volt az ügy lényege. Ahogyan Seeds táviratilag közölte Londonnal, az oroszok ezzel felvetették az alapvető problémát, azt, amin áll vagy bukik a katonai tárgyalás, azt, ami valójában a politikai tárgyalások kezdete óta a nehézségeink mélyén rejlik, nevezetesen, hogy hogyan köthetünk valamilyen hasznos egyezményt a Szovjetunióval addig, amíg ennek az országnak a szomszédai egyfajta bojkottot tartanak fel, amit csak akkor törnek meg majd ... amikor már késő lesz. 209

Strang ezt „megalázó élménynek” nevezte a külügyminisztérium számára küldött július 20-i jelentésében.28

A kérdés felmerülése esetére – és persze hogyan is kerülhették volna el? – Drax tengernagy instrukciókat kapott a brit kormánytól. A titkos brit dokumentumokban szereplő instrukciók mai szemmel olvasva hihetetlenül naivnak tűnnek. Mivel Lengyelország és Románia még azt is megtagadta, hogy „akár csak fontolóra vegye-a lehetséges együttműködés terveit”, Drax tengernagynak a következő „vonalat” kellett vinnie az érvelésben: Lengyelország és Románia megtámadása nagyban megváltoztatná nézeteiket. Továbbá nagy mértékben Oroszország hátrányára volna az, hogy Németország közvetlenül az orosz határ mentén lévő pozícióba kerül... Ezért Oroszországnak saját érdeke, hogy Lengyelország és Románia megtámadása esetére készen álljon a tervekkel ezeknek az országoknak a megsegítésére. Ha az oroszok azt javasolják, hogy a brit és a francia kormány indítványozza a lengyel, a román és a balti államoknak a szovjet kormánnyal vagy a szovjet vezérkarral való együttműködést, a delegáció ne kötelezze el magát, hanem jelentsen haza.

A delegáció pedig így is tett. Az augusztus 14-i ülésen Vorosilov „egyenes válaszokat” követelt kérdéseire. – Pontos és egyértelmű válasz nélkül a katonai tárgyalások folytatása értelmetlen volna – mondta. – A szovjet katonai küldöttség nem ajánlhatja kormányának, hogy részt vegyen egy ennyire nyilvánvaló kudarcra ítélt vállalkozásban! Párizsból Gamelin tábornok azt tanácsolta Doumenc tábornoknak, hogy próbálja meg elterelni az oroszok figyelmét erről a kérdésről. Ok azonban nem hagyták magukat.30 Doumenc tábornok későbbi jelentése szerint az augusztus 14-i tárgyalás drámainak bizonyult. A brit és a francia delegátusok tudták, hogy sarokba szorították őket. Amennyire lehetett, megpróbálták megkerülni a témát. Drax és Doumenc kijelentették, hogy biztosak benne: a lengyelek és a románok, mihelyt megtámadják őket, azonnal orosz segítséget fognak kérni. Doumenc biztosra mondta, hogy „könyörögni fognak a marsall úrnak, hogy támogassa őket”. Drax úgy vélte, „elképzelhetetlen”, hogy ne kérjenek szovjet segítséget. Azt is hozzátette – úgy tűnik, nem valami diplomatikusan –, hogy „ha nem kérnek segítséget, amikor az szükségessé válik, és hagyják magukat lerohanni, akkor várhatóan német tartományokká válnak”. Az oroszok ezt akarták a legkevésbé, mert ez azt jelentette volna, hogy a náci hadak megjelennének a szovjet határon, s Vorosilov külön kitért a tengernagy szerencsétlen megjegyzésére. A szerencsétlen angol-francia küldöttek végül kijelentették, hogy Vorosilov politikai kérdéseket vetett fel, amelyek kezelésére nekik nincs felhatalmazásuk. Drax közölte, hogy Lengyelország szuverén állam lévén, a lengyel kormánynak jóvá kell hagynia az orosz csapatok lengyel területre való bevonulását. Mivel azonban ez politikai ügy, a kormányoknak kell megoldaniuk. Javasolta, hogy a szovjet kormány a lengyel kormánynak tegye fel kérdéseit. Az orosz delegáció egyetértett: valóban politikai ügyről van szó. Ahhoz azonban ragaszkodtak az oroszok, hogy a lengyeleknek a brit és a francia kormány tegye fel a kérdést, és gyakoroljon nyomást rájuk annak érdekében, hogy megjöjjön az eszük. Az e pillanatban a németekkel folyó szovjet alkudozás ismeretében felmerül a kérdés, hogy az oroszok valódi tárgyalásokat folytattak-e az angol-francia delegációval, vagy ahogyan később a brit és a francia külügyminisztérium (hogy Drax tengernagyot ne is említsük) állította, csupán azért ragaszkodtak annak jogához, hogy csapataik lengyel területen vonulhassanak át, mert hátráltatni akarták a tárgyalásokat addig, amíg ki nem derül, hogy meg tudnak-e állapodni Hitlerrel?210 210

Fontos itt az időzítés. Molotov csak augusztus 15-én este kapta meg azt a náci javaslatot, hogy Ribbentrop Moszkvába utazna. (Lásd feljebb, 319. o.) És bár nem fogadta el határozottan, célzott rá, hogy Oroszországot érdekelné egy Németországgal kötött megnemtámadási szerződés, ami természetesen feleslegessé tenné a katonai szövetségről folyó tárgyalásokat Franciaországgal és Nagy-Britanniával. Az általam levonható legvalószínűbb következtetés az, hogy augusztus 14-én, amikor Vorosilov marsall „egyértelmű választ” követelt arra a kérdésre, hogy a németek ellen vonuló szovjet csapatok

Kezdetben, mint a brit és francia bizalmas források elárulják, a nyugati szövetségesek úgy látták, hogy a szovjet katonai delegáció komolyan tárgyal – éppenséggel még túl komolyan is veszi a dolgát. Augusztus 13-án, két napi tárgyalás után Seeds nagykövet azt táviratozta Londonba, hogy az orosz katonai vezetők valóban „ráhajtanak a dologra”. Ennek eredményeként Drax tengernagy „Lassan hajts!” instrukcióit megváltoztatták, s augusztus 15-én a brit kormánytól felszólítást kapott, hogy támogassa Doumenc tábornokot a katonai tárgyalások „lehető legsürgősebb” lebonyolításában. Részben még a bizalmas katonai információk kiszolgáltatásának a tilalmát is feloldották. Eltérően a brit tengernagy eredeti instrukcióitól, hogy hátráltassa a tárgyalásokat, a Doumenc tábornoknak személyesen Daladier miniszterelnök által átadott instrukciók úgy szóltak, hogy a tábornok a lehető leghamarább próbáljon katonai egyezményt kötni Oroszországgal. Annak ellenére, hogy a britek féltek a németek részére történő kiszivárogtatástól, a megbeszélések második napján Doumenc a saját fogalmazása szerint „olyan szigorúan titkos” adatokat közölt bizalmasan az oroszokkal a francia hadsereg erejéről, hogy a szovjet tárgyalók megígérték neki: a megbeszélések végén azonnal „el fogják felejteni” az adatokat. Még augusztus 17-én is, amikor Drax tengernagy és jómaga már harmadik napja hiába várta a londoni és a párizsi kormánytól a lengyel kérdésre adandó válasszal kapcsolatos instrukciókat, Doumenc a következőket táviratozta Párizsba: „Az SzSzSzK katonai paktumot akar kötni... Nem akarja, hogy komoly vállalások nélkül egy darab papírt adjunk neki. Vorosilov marsall kijelentette, hogy minden problémát ... megoldunk minden nehézség nélkül azután, hogy rendeződött az, amit ő a döntő kérdésnek nevezett.” Doumenc erősen sürgette Párizst, hogy vegye rá Varsót: fogadják el az orosz segítséget. Az akkoriban széles körben elterjedt, nemcsak Moszkvában, de a nyugati fővárosokban is táplált közhiedelem ellenére, miszerint a brit és a francia kormány semmit nem tett annak érdekében, hogy rábírja a lengyeleket: egyezzenek bele abba, hogy a szovjet csapatok lengyel földön szálljanak szembe a németekkel, a nemrégiben közölt dokumentumokból világosan kitűnik, hogy London és Párizs messzire elment ennek érdekében – ám mégsem eléggé messzire. Az is világos, hogy a lengyelek hihetetlenül ostoba módon reagáltak e próbálkozásokra.31 Az első angol-francia varsói próbálkozás után, hogy kinyissák a lengyelek szemét, Beck lengyel külügyminiszter augusztus 18-án közölte Léon Noël francia nagykövettel, hogy az oroszoknak „nincs katonai értékük”. ítéletét megtámogatta Stachiewicz tábornok, a lengyel vezérkar főnöke, aki kijelentette: „semmilyen hasznot nem lát származni abból, hogy a Vörös Hadsereg csapatai Lengyelországban harcoljanak”. Másnap a brit és a francia nagykövet ismét találkozott Beckkel, s ismét sürgették, hogy egyezzen bele az orosz ajánlatba. A lengyel külügyminiszter halogatta a feleletet, de megígérte, hogy másnap hivatalos választ ad. A varsói angol–francia demars egy aznap, tizenkilencedikén Párizsban a francia külügyminiszter és a brit követségi ügyvivő között lefolyt beszélgetés eredménye volt. Itt a brit diplomata némi meglepetésére Hitler legfőbb megbékítője most egészen felindult volt azzal a kilátással szemben, hogy a lengyelek makacssága miatt elveszítheti Oroszországot, mint szövetségest. Katasztrofális lenne [mondta Bonnet a brit ügyvivőnek], ha a lengyel visszautasítás következtében az orosz tárgyalások megszakadnának ... Tarthatatlan álláspontot foglalnak el a lengyelek azzal, hogy visszautasítják az egyetlen azonnali hathatós segítséget, ami német támadás esetén odaérhet hozzájuk. A brit és a francia kormányt szinte lehetetlen helyzetbe hozná az, hogy arra kellene kérnünk országainkat: vonuljanak hadba megvédeni azt a Lengyelországot, amely visszautasította e segítséget.

áthaladhatnak-e Lengyelországon, a Kreml még nem döntötte el, hogy melyik oldalra álljon. Sajnálatos, hogy e könyv megírásáig még nem publikálták azokat az orosz dokumentumokat, amelyek tisztázhatnák ezt a fontos kérdést. Mindenképpen úgy tűnik egyébként, hogy Sztálin csak augusztus 19-én délután hozta meg végleges döntését. (Lásd feljebb, 323. o.)

Ha így állt a helyzet – márpedig kétségtelen, hogy így állt –, akkor ebben a döntő pillanatban a brit és a francia kormány miért nem helyezte Varsót maximális nyomás alá azzal, hogy egyszerűen közli: amennyiben a lengyel kormány nem egyezik bele abba, hogy elfogadja az orosz segítséget, úgy Nagy-Britannia és Franciaország nem látja értelmét annak, hogy maga viseljen hadat Lengyelország megsegítése érdekében? A hivatalos angol–lengyel kölcsönös segítségnyújtási egyezményt még nem írták alá. Nem lehetne az egyezmény megkötésének feltételévé tenni azt, hogy Varsó fogadja el az orosz katonai támogatást?211 A brit ügyvivővel augusztus 19-én folytatott beszélgetésében Bonnet ezt javasolta, de a londoni kormány rosszallóan tekintett egy ilyen „manőverre”, ahogyan a Downing Street nevezte a dolgot. Chamberlain és Halifax nem volt hajlandó ilyen szélsőségekig elmenni. Augusztus 20-án délelőtt a lengyel vezérkari főnök arról tájékoztatta a varsói brit katonai attasét, hogy „semmilyen esetben sem fogunk beleegyezni abba, hogy szovjet csapatokat engedjünk Lengyelországba”. Aznap este Beck hivatalosan megtagadta az angol–francia kérést. Közvetlenül ezután, még mindig aznap este, Halifax a varsói nagykövetén keresztül sürgette a lengyel külügyminisztert, hogy fontolja meg újra a dolgot, és erős kifejezésekkel hangsúlyozta, hogy a lengyel álláspont „tönkreteszi” a Moszkvában folyó katonai tárgyalásokat. Beck azonban makacs volt. – Nem ismerem el, hogy bármiféle olyan tárgyalások folyhatnak, amelyek országunk területének idegen csapatok általi használatát érinthetik – mondta a francia nagykövetnek. – Nekünk nincs katonai egyezményünk a Szovjetunióval. Nem is akarunk ilyen egyezményt velük. A lengyel kormány elvakult makacsságának ilyetén megnyilvánulásától kétségbeesett Daladier miniszterelnök (amint erről a francia alkotmányozó nemzetgyűlés előtt 1946 július 18án beszámolt) most a saját kezébe vette az ügyet. Miután még egyszer könyörgött a lengyeleknek, hogy legyenek belátóbbak, augusztus 21-én reggel táviratot küldött Doumenc tábornoknak Moszkvába, s felhatalmazta, hogy az elérhető legjobb feltételek mellett írjon alá egy katonai egyezményt Oroszországgal; csupán azt a kikötést tegye, hogy a francia kormánynak még jóvá kell majd hagynia a megállapodást. Paul-Émile Naggiar francia nagykövet ugyanekkor olyan instrukciókat kapott Bonnet-külügyminisztertől (az utóbbi utólagos beszámolója szerint), hogy közölje Molotovval: Franciaország „elvben” beleegyezik német támadás esetén a szovjet csapatoknak a Lengyelországon keresztül történő átvonulásába. Ez azonban üres gesztus volt csupán, ha a lengyelek nem egyeznek szintén bele – és, mint ma már tudjuk, az orosz–német közeledés akkori állásának tükrében hasztalan is volt. Doumenc csak 21-én este kapta meg Daladier táviratát. Amikor a következő nap estéjén – egy nappal Ribbentrop Moszkvába utazása előtt – Vorosilov tudtára adta annak tartalmát, a szovjet marsall felettébb szkeptikusnak mutatkozott. Azt követelte a francia tábornoktól, hogy mutassa meg a felhatalmazását arra, hogy amint mondja, jogában áll olyan katonai egyezményt kötni, amely megengedi az orosz csapatok átvonulását Lengyelországon. Doumenc ezt persze elhárította. Vorosilov erre a brit választ akarta tudni, s azt, hogy megszerezték-e Lengyelország hozzájárulását. Ezek zavarba ejtő kérdések voltak; Doumenc csupán annyit felelt, hogy nincs információja e kérdésekről. Ám ekkorra már sem a kérdéseknek, sem pedig a válaszoknak nem volt realitása. Túl későn jöttek: Ribbentrop már úton volt. Az utazást előző este jelentették be nyilvánosan, és a célját is: a náci Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés megkötését. Vorosilov, aki a jelek szerint őszintén megkedvelte a francia tábornokot, tapintatosan 211

Négy nappal azután, hogy Chamberlain bejelentette a Lengyelországnak nyújtott egyoldalú brit garanciát, Lloyd George április 3-án a londoni alsóházban tartott beszédében arra sürgette a brit kormányt, hogy ezt szabja feltételül. – Ha Oroszország segítsége nélkül avatkozunk be, akkor csapdába sétálunk! Ez az egyetlen ország, amelynek a seregei odaérhetnek [Lengyelországba]. ... Nem értem, hogy miért nem biztosítottuk előre Oroszország csatlakoztatását, mielőtt elköteleztük volna magunkat e hatalmas vállalkozás mellett... Ha Oroszországot a lengyelek bizonyos érzései miatt nem vontuk be ebbe a dologba, akik nem akarják ott tudni az oroszokat, akkor a mi dolgunk a feltételek kihirdetése, és ha a lengyelek nem hajlandók elfogadni a számukra nyújtott sikeres segítségünk kizárólagos feltételeit, akkor a felelősségnek ezért rájuk kell hárulnia!

próbálta az utóbbi értésére adni, hogy kapcsolatuk a végéhez közeledik. Egyetlen dologtól félek [mondta Vorosilov]. A francia és az angol fél túl sokáig engedte húzódni a politikai és a katonai tárgyalásokat. Ezért nem zárhatjuk ki bizonyos politikai események ez idő alatt történt bekövetkeztének a lehetőségét.212

RIBBENTROP MOSZKVÁBAN: 1939. AUGUSZTUS 23. Azok a „bizonyos politikai események” most megtörténtek. Hitlernek a Szovjetunióval az aláírás pillanatában érvénybe lépő megnemtámadási szerződés „és egyéb megállapodások” megkötésére adott teljes körű írásos felhatalmazásával felszerelve Ribbentrop augusztus 22-én repülőgépre szállt, és Moszkva felé indult. A nagy létszámú német delegáció a kelet-poroszországi Königsbergben töltötte az éjszakát. Dr. Schmidt szerint a náci külügyminiszter egész éjjel dolgozott: szünet nélkül telefonált hol Berlinbe, hol Berchtesgadenba, és terjedelmes jegyzeteket készített a Sztálinnal és Molotovval folytatandó tárgyalásaihoz. A német delegációt vivő két nagy Condor szállítógép augusztus 23-án délben érkezett Moszkvába, és a nagykövetségen sebtében elköltött ebéd után Ribbentrop a Kremlbe sietett, hogy szembenézzen a szovjet diktátorral és annak külügyi népbiztosával. Az első találkozó három órán át tartott, és Ribbentrop Hitlernek küldött „Rendkívül sürgős!” távirata szerint német szempontból jól folyt le.32 A külügyminiszter táviratából ítélve semmiféle nehézséget nem jelentett egyezségre jutni a Szovjetuniót Hitler háborúján kívül tartó megnemtámadási szerződés feltételeiben. Mint Ribbentrop jelentette, az egyetlen apró nehézség csupán a zsákmány elosztását illetően nyilvánult meg. Az oroszok azt követelték, közölte, hogy Németország ismerje el: a Lettországban lévő Libau és Windau nevű két apró kikötő „az ő érdekszférájukba tartozik”. Mivel egész Lettország amúgy is a két hatalom érdekszféráit megosztó vonal szovjet oldalára fog kerülni, e követelés semmiféle problémát nem okozott, és Hitler gyorsan beleegyezett a dologba. Az első megbeszélés után Ribbentrop arról is tájékoztatta a Führert, hogy „fontolgatjuk az egész keleti térségre vonatkozó kölcsönös érdekszférák elhatárolásáról szóló titkos jegyzőkönyv aláírását”. Az egész művet – a megnemtámadási szerződést és a titkos jegyzőkönyvet – egy újabb tárgyalást követően még aznap este aláírták a Kremlben. A németek és az oroszok olyan könnyen jutottak megegyezésre, hogy a másnap hajnalig tartó vidám hangulatú találkozó legnagyobb részében nem kemény alkudozás folyt, hanem meleg, baráti beszélgetés a világ állapotáról; országról országra haladtak, miközben sűrűn estek a Kremlben ünnepi alkalmakkor elmaradhatatlan ömlengő pohárköszöntők. A német delegáció egyik jelen levő tagja titkos feljegyzésében megörökítette a hihetetlen jelenetet.33 Ribbentrop fesztelen, megnyugtató választ adott Sztálinnak, aki arról érdeklődött, milyen ambíciókat táplálnak Németország szövetségesei: Olaszország és Japán. Angliát illetően a 212

A katonai delegációk előző délelőtti ülésén, augusztus 21-én Vorosilov a tárgyalások határozatlan időre történő felfüggesztését követelte azzal az ürüggyel, hogy ő és kollégái az őszi hadgyakorlatokkal lesznek elfoglalva. A késedelemmel kapcsolatos angol–francia tiltakozásra a marsall így felelt: – A szovjet delegáció szándéka az volt, és még most is az, hogy megegyezésre jussunk a három fél fegyveres erői közötti katonai együttműködés megszervezésében ... Nem lévén közös határa Németországgal, a Szovjetunió csak azzal a feltétellel nyújthat segítséget Franciaországnak, Nagy-Britanniának, Lengyelországnak és Romániának, hogy csapatai jogot kapnak a lengyel és román területen történő áthaladásra ... A szovjet erők nem tudnak együttműködni Nagy-Britannia és Franciaország fegyveres erőivel, ha nem engedik őket lengyel és román területre lépni... A szovjet katonai delegáció nem képes belátni, hogy a brit és a francia kormány és a két vezérkar hogyan küldhette úgy delegációját a Szovjetunióba, hogy nem adott számára direktívákat egy ilyen elemi ügyben ... Ez csakis azt mutathatja, hogy okunk van kételkedni e kormányok szándékában arra, hogy komoly és hatékony együttműködésre lépjenek a Szovjetunióval. A marsall katonai érveinek logikája világos volt, és katasztrofálisnak fog majd bizonyulni az a tény, hogy a francia és különösen a brit kormány nem válaszolt rá. Mindazonáltal álnokság volt ezt és a nyilatkozat többi részét elismételni most, augusztus 21-én, amikor Vorosilovnak is nyilvánvalóan tudnia kellett Sztálin 19-én hozott döntéséről.

szovjet diktátor és a most éppen legjobb modorát csillogtató náci külügyminiszter azonnal közös véleményen találták magukat. Sztálin bizalmasan közölte vendégével, hogy a Moszkvában tartózkodó brit katonai küldöttség „soha nem közölte a szovjet kormánnyal, hogy voltaképpen mit akar”. Válaszában Ribbentrop hangsúlyozta: Nagy-Britannia mindig is megpróbálta megrontani a jó viszonyt a Szovjetunió és Németország között. – Anglia gyenge, és azt akarja, hogy mások harcoljanak az ő önhitt világuralmi igénye érdekében! „Sztálin buzgón egyetértett” mondja a német emlékeztető. – Hogy Anglia uralkodik a világ felett, az a többi ország ostobaságának köszönhető, akik mindig hagyják, hogy becsapja őket! Ekkorra a szovjet uralkodó és Hitler külügyminisztere már olyan kiválóan kijöttek egymással, hogy az Antikomintern Paktum említése sem hozta őket zavarba. Ribbentrop ismét elmagyarázta, hogy a paktumot nem Oroszország, hanem a nyugati demokráciák ellen hozták létre. Sztálin közbeszúrta azt a megjegyzést, hogy „az Antikomintern valójában főleg a londoni Cityt [azaz a brit pénzembereket] és az angol szatócsokat rémítette meg”. Amint a német emlékeztetőből kiderül, e ponton Sztálin megnyerő modora olyan virágos kedvébe hozta Ribbentropot, hogy az még egy-két viccel is megpróbálkozott, ami igen figyelemreméltó teljesítmény egy ennyire humortalan embertől. A birodalmi külügyminiszter [folytatódik az emlékeztető] tréfásan megjegyezte, hogy Sztálin urat bizonyára kevésbé félemlítette meg az Antikomintern Paktum, mint a londoni Cityt és az angol szatócsokat. Hogy a német emberek mit gondolnak erről a dologról, az kiviláglik abból a szellemességükről és humorukról jól ismert berliniektől származó viccből, miszerint Sztálin egyszer még maga is csatlakozni fog az Antikomintern Paktumhoz.

A náci külügyminiszter végül arról szólt, milyen melegen üdvözli a német nép azt, hogy egyetértésre jutottak Oroszországgal. „Sztálin úr azt felelte, hogy ezt valóban elhiszi. A németek békére vágynak” – szól a német emlékeztető. Ez a halandzsa még rosszabb lett, ahogy eljött a pohárköszöntők ideje. Sztálin úr spontán pohárköszöntőt mondott a Führerre: – Tudom, mennyire szereti Führerét a német nép. Ezért az ő egészségére szeretnék inni. Molotov úr a birodalmi külügyminiszter egészségére ivott... Molotov és Sztálin urak ismételten ittak a megnemtámadási szerződésre, a német-orosz kapcsolatok új korszakára és a német nemzetre. A birodalmi külügyminiszter a maga részéről pohárköszöntőket mondott Sztálin úrra, a szovjet kormányra és a Németország és a Szovjetunió közötti kapcsolatok kedvező fejlődésére.

És mégis – annak ellenére, hogy a mostanáig halálos ellenségek ilyen meleg hangon emlékeztek meg egymásról, úgy tűnik, Sztálinnak fenntartásai voltak arról, hogy a nácik tartani fogják-e magukat az egyezményhez. Amikor Ribbentrop távozni készült, Sztálin félrevonta, és így szólt hozzá: „A szovjet kormány nagyon komolyan veszi az új megállapodást. Ő becsületszavára garantálhatja, hogy a Szovjetunió nem fogja elárulni partnerét.” Mit írtak hát alá az új partnerek? A nyilvánosságra hozott egyezmény azt a vállalást tartalmazta, hogy egyik hatalom sem fog rátámadni a másikra. Ha egyikük egy harmadik hatalom „hadi cselekményének tárgyává” lenne, a másik fél „semmilyen formában nem nyújt támogatást e harrnadik hatalomnak”. Továbbá sem Németország, sem Oroszország „nem csatlakozik semmiféle olyan csoportosuláshoz, amely közvetlenül vagy közvetetten a másik fél ellen irányul”.213 213 A lényeges cikkelyek szövegezése szinte teljesen azonos azzal a szovjet szövegterwel, amit Molotov augusztus 19-én adott át Schulenburgnak, s amelyről Hitler a Sztálinhoz intézett táviratában azt írta, hogy elfogadja. Az orosz szövegterv előírta, hogy a megnemtámadási szerződés csak akkor lesz érvényes, ha egyidejűleg aláírásra kerül egy „különleges jegyzőkönyv” is, amely a megállapodás szerves részét alkotja majd.34 Az esti megbeszélésen részt vevő Friedrich Gaus szerint Sztálin követelésére elejtettek egy Ribbentrop által beilleszteni javasolt fellengzős preambulumot, amely a szovjet-német baráti kapcsolatok kialakítását hangsúlyozta volna. A szovjet diktátor elpanaszolta, hogy „miután a náci kormány hat éven át vödörszámra zúdította rá a trágyát, a szovjet kormány most nem tárhat a nyilvánosság elé holmi barátságról szóló ígéreteket”.35

Hitler ezzel megkapta azt, amit lényegileg akart is: a Szovjetunió azonnali beleegyezését abba, hogy nem csatlakozik Nagy-Britanniához és Franciaországhoz akkor, ha azok szerződéses kötelezettségüket betartva Lengyelország megtámadása esetén annak segítségére sietnek.214 A németek által fizetendő árat a szerződéshez csatolt „titkos kiegészítő jegyzőkönyvben” határozták meg: A Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés aláírása alkalmával az alulírott meghatalmazottak szigorúan bizalmas beszélgetések során megtárgyalták kelet-európai érdekszféráik elkülönítésének a kérdését. 1. A balti államokhoz (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia) tartozó területeken végbemenő területi és politikai átalakulás esetén Litvánia északi határa fogja jelenteni Németország és a Szovjetunió érdekszféráinak határát. 2. A lengyel államhoz tartozó területeken végbemenő területi és politikai átalakulás esetén Németország és a Szovjetunió érdekszféráit körülbelül a Narev, a Visztula és a San folyók vonalában fogják elhatárolni. Csak a további politikai fejlemények során lesz határozottan eldönthető az a kérdés, hogy a két fél érdekei kívánatossá teszik-e majd egy független lengyel állam fenntartását, s hogy hogyan húzzák meg ezen állam határait. A két kormány e kérdést mindenképpen baráti megegyezés útján fogja megoldani.

Németország és Oroszország tehát a német királyok és orosz cárok korához hasonlóan ismét megegyezett egymással Lengyelország felosztásában. És Hitler a balti területek északi részén is szabad kezet adott Sztálinnak. Délkelet-Európát illetően az oroszok hangsúlyozták érdekeltségüket Besszarábiában, amelyet a Szovjetunió 1919-ben kényszerült átadni Romániának, a németek pedig kijelentették érdektelenségüket a terület iránt. Ezt az engedményt Ribbentropnak később meg kellett bánnia. „E jegyzőkönyvet mindkét fél szigorúan titkosként fogja kezelni” – zárul az okmány.36 Ami azt illeti, úgy is lett: a tartalma csak a háború után, a titkos német irattárak zsákmányul ejtését követően vált ismertté. Másnap, augusztus 24-én, mialatt a boldog Ribbentrop hazafelé repült, a Moszkvában tárgyaló brit– francia katonai küldöttség találkozót kért Vorosilovtól. Drax tengernagy még egy sürgős levelet is küldött neki, amelyben a marsall véleményét kérte a tárgyalások folytatásáról. Vorosilov a véleményét másnap, 25-én déli 1 órakor közölte a brit–francia katonai küldöttséggel: – A megváltozott politikai helyzetre való tekintettel a tárgyalások folytatása semmilyen hasznos célt nem szolgálna. Két év múlva, amikor a szerződést megsértve német csapatok özönlöttek Oroszországba, Sztálin még mindig igazolni akarta a Moszkvában tárgyaló angol-francia katonai delegációk háta mögött Hitlerrel megkötött gyűlöletes megállapodását. – Másfél évre biztosítottuk a békét országunk számára – dicsekedett egy 1941. július 3-án elmondott rádióbeszédében –, és lehetőséget teremtettünk erőink védelmi felkészítésére arra az esetre, ha a fasiszta Németország a szerződés ellenére megkockáztatná országunk megtámadását. Ez határozott nyereség volt országunk számára, s veszteség a fasiszta Németország számára. Az volt-e? Erről azóta is folyik a vita. Nyilvánvaló volt, hogy e hitvány, titkos megegyezés ugyanazt a lélegzetvételnyi szünetet, a peregyiszkát biztosította Sztálinnak, mint amit I. Sándor cár nyert Napóleontól 1807-ben Tilsitben, és Lenin a németektől 1917-ben Breszt-Litovszkban. Az is igaz, hogy a Szovjetunió rövid időn belül előretolt védelmi álláshoz jutott Németország ellenében a létező orosz határok előtt, többek között a balti államokban és Finnországban is támaszpontokra tett szert – a lengyelek, lettek, észtek és finnek számlájára. S ami a legfontosabb, amint azt később a hivatalos kiadvány: a History of Soviet Diplomacy hangsúlyozta, e megegyezés azt biztosította a Kreml számára, hogy ha Németország később 214

A VII. cikkely előírása szerint az egyezmény az aláírást követően azonnal hatályba lépett. A formális ratifikáció két ilyen totalitárius államban nyilvánvalóan puszta formaságnak számított, de azért belekerült volna néhány napba. Ε kitételhez Hitler ragaszkodott.

megtámadja a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak addigra már visszavonhatatlanul elkötelezték magukat a Harmadik Birodalom ellenében, s így a Szovjetunió nem egyedül áll majd szemben a német erővel, mint ahogyan attól Sztálin 1939 nyarán mindvégig tartott. Mindez kétségtelenül igaz. Az érvelésnek azonban van másik oldala is. Mire Hitler elérkezett a Szovjetunió megtámadásáig, a lengyel és a francia hadsereg, valamint a brit expedíciós erő mind megsemmisült, Németországnak pedig Európa minden erőforrása a rendelkezésére állt, s nem volt nyugati front, amely megköthette volna Hitler kezét. Az 1941., 1942. és 1943. évben Sztálin egyfolytában panaszkodik majd, amiért nincs európai második front Németországgal szemben, és Oroszországnak kell viselnie az egész német hadsereg feltartásának terhét. 1939-40 során azonban volt még nyugati front, ami magára vonta a német erőket. Lengyelországot sem lehetett volna két hét alatt lerohanni, ha az oroszok nem hátba döfték, hanem támogatták volna. Sőt az is lehet, hogy egyáltalán nem tört volna ki a háború, ha Hitler úgy tudta volna, hogy Lengyelország, Anglia és Franciaország mellett Oroszország ellen is harcolnia kell. Talán még a politikailag félénk német tábornokok is (már amennyire megítélhető a Nürnbergben tett utólagos vallomásaikból) szembehelyezkedtek volna az ilyen félelmetes koalíció ellen megvívandó háború elindításával. A berlini francia nagykövet szerint május vége felé Keitel és Brauchitsch egyaránt figyelmeztette Hitlert, hogy Németországnak csekély az esélye egy olyan háború megnyerésére, amelyben Oroszország az ellenséges oldalon vesz részt. Nincs az az államférfi, nincs az a diktátor, aki hosszú távra meg tudná jósolni a bekövetkező eseményeket. Lehetséges úgy érvelni, ahogyan Churchill is tette, hogy Sztálin megegyezése Hitlerrel nemcsak érzéketlenül gonosz, hanem „az adott pillanatban nagyfokúan realista” 37 lépés is volt. Mint minden kormányfőnek, Sztálinnak is országa biztonsága jelentette az első és legfontosabb szempontot. Amint később Churchillnek elmondta, 1939 nyarán meggyőződése volt, hogy Hitler háborút fog kezdeni. Ο viszont el volt szánva arra, hogy nem hagyja Oroszországot abba a katasztrofális helyzetbe manőverezni, hogy egyedül kelljen szembenéznie a német hadsereggel. Ha lehetetlennek bizonyult üzemképes szövetséget kötnie a Nyugattal, miért ne fordult volna Hitlerhez, aki váratlanul bekopogott hozzá? 1939. július végére már nemcsak az vált Sztálin meggyőződésévé, hogy Franciaország és Nagy-Britannia nem akar elkötelező szövetségre lépni vele, hanem az is, amit a Chamberlainkormány politikai célkitűzésének vélt: rávenni Hitlert arra, hogy háborúit Kelet-Európában vívja meg. Úgy tűnik, az orosz diktátor rendkívül szkeptikus volt abban a tekintetben, hogy Nagy-Britannia egy jottányival is komolyabban fogja venni a Lengyelországnak adott garanciáját, mint Franciaország azt, amit Csehszlovákiának adott. És az utóbbi két esztendő minden Nyugaton történt eseménye megerősítette gyanakvását: Chamberlain elutasította az Anschluss után, majd Csehszlovákia náci megszállását követően tett, a további náci agresszió feltartóztatásának közös megtervezésére vonatkozó szovjet javaslatokat; Chamberlain meg akarta békéltetni Hitlert Münchenben, ahonnan Oroszországot kizárták; Chamberlain késlekedett és habozott a Németország elleni védelmi szövetség megkötése ügyében, mialatt lassan leperegtek 1939 nyarának végzetes napjai. Egy dolog bizonyos volt mindenki számára, kivéve Chamberlaint. A Hitler minden lépésére dadogva és botladozva reagáló angol-francia diplomácia csődje immár teljessé vált. 215 A két 215

A lengyel diplomáciáé is! Párizsba küldött jelentésében Noël nagykövet így számolt be Beck külügyminiszternek a náciszovjet paktum megkötésével kapcsolatos reagálásáról: „Beck zavartalanul nyugodt, egyáltalán nem látszik rajta aggodalom. Úgy hiszi, lényegileg alig történt változás.” Augusztus 15-én Coulondre és Henderson külön-külön felkereste Weizsäckert a berlini külügyminisztériumban. A brit nagykövet arról tájékoztatta Londont, hogy az államtitkár biztos benne: a Szovjetunió „végül csatlakozni fog, hogy osztozhasson a lengyel zsákmányon”. (British Blue Book, p. 91.) Coulondre pedig ezt táviratozta haza a Weizsäckerrel folytatott tárgyalása után: „Mindenáron szükséges a lehető leghamarább valamilyen megoldást találnunk az orosz tárgyalásokon.” (French Yellow Book, p. 282.) Laurence Steinhardt, a moszkvai amerikai nagykövet egész júniusban és júliusban egyfolytában a küszöbön álló náciszovjet megállapodásra figyelmeztetett. Üzeneteit Roosevelt elnök rendszeresen a brit, a francia és a lengyel nagykövetségre

nyugati demokrácia lépésről lépésre vonult vissza: 1935-ben, amikor Hitler ellenük szegült az általános védkötelezettség elrendelésével, 1936-ban, amikor elfoglalta a Rajna-vidéket, 1938ban, amikor beolvasztotta Ausztriát, majd még ugyanabban az évben Németországnak követelte, és meg is kapta a Szudétaföldet; még akkor is gyengének és tétlennek mutatkoztak, amikor 1939 márciusában elfoglalta Csehszlovákia maradékát. A Szovjetunióval az oldalukon még ekkor is megakadályozhatták volna, hogy a német diktátor kirobbantsa a háborút, vagy ha ez nem sikerült volna, akkor a fegyveres konfliktusban elég gyorsan legyőzték volna. Ehelyett ezt az utolsó lehetőséget is engedték kicsúszni a kezükből.216 Most a lehető legrosszabbkor és a lehető legrosszabb körülmények között kötelezték el magukat arra, hogy támadás esetén Lengyelország segítségére sietnek. Londonban és Párizsban harsányan és keserűen vádaskodtak Sztálin kétkulacsos eljárása ellen. A szovjet despota éveken át kiáltozott a „fasiszta fenevadak” ellen, és felszólított minden békeszerető államot, hogy szövetkezzen össze a náci agresszió megállítására. Most pedig maga szegődött az agresszor mellé! A Kreml érvelhetett azzal (meg is tette), hogy a Szovjetunió csak azt csinálta, amit az előző évben Münchenben Nagy-Britannia és Franciaország: egy kis állam kontójára békét vásárolt, no meg időt, hogy felfegyverkezhessen Németország ellen. Ha Chamberlain 1938 szeptemberében bölcsnek és tiszteletreméltónak bizonyult, amiért Csehszlovákia feláldozásával megbékítette Hitlert, miért lenne oktalan és becstelen Sztálin egy évvel később, amikor a szovjet segítséget egyébként is elutasító Lengyelország számlájára békíti meg a Führert? Berlinen és Moszkván kívül sehol nem tudtak Sztálin Hitlerrel kötött cinikus és titkos megállapodásáról, amelynek alapján megosztozhat a németekkel Lengyelországon, továbbá szabad kezet kap arra is, hogy felzabálja Lettországot, Észtországot, Finnországot és Besszarábiát. A megállapodás tartalma azonban nemsokára nyilvánvalóvá vált a szovjet tettekből, s még ma is megdöbben tőle a világ. Az oroszok mondták ugyan, és máig mondhatják, hogy csak visszavettek olyan területeket, amelyeket az első világháború után vettek el tőlük. Ám ezeknek az országoknak a lakói nem oroszok voltak, s nem vágytak visszatérni Oroszország kebelére. Csak a Litvinov nevével fémjelzett periódusban féken tartott erőszak tudta őket visszatérésre kényszeríteni. A Népszövetségbe történt belépése óta a Szovjetunió egyfajta morális erőre tett szert a béke bajnokaként és a fasiszta agresszió első számú ellenfeleként. Ez az erkölcsi tőke most egyszeriben elpárolgott. Mindenek előtt pedig azzal, hogy hozzájárult a Németországgal kötött szennyes üzlethez, Sztálin lehetővé tette egy olyan háború kezdetét, amelyről szinte bizonyos volt, hogy világméretű konfliktussá fog fajulni. Ezt biztosan tudta.217 Később kiderül majd, hogy itt követte el élete legvégzetesebb tévedését.

továbbította. Konsztantyin Umanszkij szovjet nagykövet már július 5-én, amikor szabadságra utazott Oroszországba, üzenetet vitt magával Roosevelttől Sztálinnak: „Ha a kormánya Hitlerhez csatlakozik, akkor olyan biztosan, ahogyan az éjszaka következik a napra, Hitler Oroszország ellen fog fordulni, mihelyt meghódította Franciaországot”. (Joseph E. Davies, Mission to Moscow, p. 450.) Az elnök figyelmeztetését Steinhardt is megkapta táviratban, azzal az instrukcióval, hogy ismételje el Molotovnak. A nagykövet ezt augusztus 16-án tette meg. (U.S. Diplomatic Papers, 1939,1, 296-99. o.) 216 Pedig, amint láttuk, számos figyelmeztetést kaptak, hogy Hitler a Kremlnek udvarol. Június l-jén Coulondre berlini francia nagykövet arról tájékoztatta külügyminiszterét, Bonnet-t, hogy Oroszország egyre előkelőbb helyet foglal el Hitler gondolataiban. „Hitler meg fogja kockáztatni a háborút, ha nem kell Oroszország ellen harcolnia – írta Coulondre. – Másrészt, ha tudja, hogy Oroszország ellen is harcolnia kell, inkább visszahúzódik, mintsem romlásnak tegye ki országát, pártját és saját magát.” A nagykövet a moszkvai angol–francia–szovjet tárgyalások azonnali eredményes befejezését sürgette, és közölte Párizzsal, hogy a berlini brit nagykövet hasonló kérést intézett a londoni kormányhoz. (French Yellow Book, Fr. ed., 180-81. o.) 217 Évekkel azelőtt Hitler prófétaként írta a Mein Kampfban: „Az Oroszországgal kötött szövetség puszta ténye megtestesíti a következő háború tervét. Annak a kimenetele Németország vége volna.” (Lásd az 1943-as Houghton Mifflin kiadás 660. oldalán.)

16. A BÉKE UTOLSÓ NAPJAI A brit kormány nem várta tétlenül a náci–szovjet paktum hivatalos moszkvai aláírását. Az augusztus 21-én késő este Berlinben tett bejelentés, hogy Ribbentrop egy német-orosz egyezmény megkötésére Moszkvába repül, cselekvésre indította a londoni kabinetet. Az augusztus 22-én délután háromkor kezdődő kabinetülés végén közleményt bocsátottak ki, amely kategorikusan megállapította, hogy a szovjet–náci megnemtámadási szerződés „semmi módon nem befolyásolja Nagy-Britannia Lengyelországgal szembeni, több ízben ismételten nyilvánosan vállalt kötelezettségét, amelynek teljesítésére elszánta magát”. Ugyanakkor a parlamentet is összehívták augusztus 24-re, hogy fogadja el a szükségállapoti (honvédelmi) törvényt, és a majdani mozgósítással kapcsolatban is születtek bizonyos intézkedések. Noha a kabinet nyilatkozata a lehető legvilágosabb volt, Chamberlain nem szerette volna, ha Hitlerben egy szem kétség is marad. A kormányülés berekesztése után azonnal magánlevelet írt a Führernek. A német-szovjet egyezményt Berlin egyes pontjain szemlátomást annak jeleként fogják fel, hogy NagyBritanniának a Lengyelország érdekében történő beavatkozása immár nem olyan lehetőség, amellyel számolni kell. Ez súlyos tévedés! Bármilyen természetűnek is bizonyul a német–szovjet megállapodás, nem változtathatja meg Nagy-Britanniának a Lengyelország iránti kötelezettségét. Elhangzott olyan állítás, hogy amennyiben Őfelsége kormánya 1914-ben világosabbá tette volna álláspontját, elkerülhető lett volna a nagy katasztrófa. Akár van igazság ebben az állításban, akár nincs, Őfelsége kormánya elszánta magát arra, hogy ez alkalommal nem történhet ilyen tragikus félreértés. Őfelsége kormánya el van szánva és készen áll arra, hogy szükség esetén a rendelkezésére álló minden erőt bevesse, s lehetetlen előre látni az egyszer megkezdett ellenségeskedések végét ...1

Miután ezzel, mint hozzátette, „tökéletesen megvilágítottam álláspontunkat”, a miniszterelnök ismét arra kérte Hitlert, hogy keressen békés megoldást a Lengyelországgal meglévő nézetkülönbségekre, s újra felajánlotta a brit kormány közreműködését a megoldás meglelésében. A Berlinből Berchtesgadenba repülő Henderson nagykövet által augusztus 23-án déli 1 óra után néhány perccel átnyújtott levél erőszakos dühkitörésre ragadtatta a náci diktátort. „Hitler izgatott és tántoríthatatlan volt – írta Henderson. – Erőszakos és túlzó nyelven beszélt Angliáról és Lengyelországról egyaránt.”2 A találkozóról készült Henderson-jelentés és a német külügyminisztériumi emlékeztető (az utóbbi a zsákmányolt náci okmányok között volt) megegyezik Hitler tirádáját illetően. Lengyelország meg nem alkuvásáért ugyanúgy Anglia a felelős, mint egy évvel korábban Csehszlovákia értelmetlen hozzáállásáért, viharzott a Führer. Lengyelországban több tízezer Volksdeutsche szenved üldöztetést. Hat esetben még kasztrálás is előfordult, állította – ez a téma, úgy látszik, erősen foglalkoztatta. Nem tűrheti tovább! Ha a lengyelek még egyszer németeket üldöznek, azonnali akció következik! Minden állítását tagadtam [táviratozta Halifaxnak Henderson], és pontatlannak neveztem a kijelentéseit, de csak azt értem el, hogy mindig újabb tirádába kezdett.

Hitler végül beleegyezett abba, hogy két órán belül írásban válaszol a miniszterelnök levelére, Henderson pedig rövid pihenőre lement Salzburgba.218 Később a délután folyamán Hitler érte küldött, és átadta neki a válaszlevelet. Az előző találkozással ellentétben most „egészen nyugodt volt, és egyszer sem emelte fel a hangját” – jelentette Henderson Londonnak. 218

„Alig csukódott be az ajtó Henderson mögött – írta később a jelen lévő Weizsäcker – , amikor Hitler nevetve a combjára csapott, és így szólt: – Chamberlain nem fogja túlélni ezt a beszélgetést; ma este megbukik a kormánya!”

Azt mondta, hogy most ötvenéves [jelentette Henderson]; inkább most legyen háború, mint amikor majd ötvenöt vagy hatvanesztendős lesz.

A saját hegycsúcsán szónokoló német diktátor megalomániája még erősebben nyilvánul meg a találkozóról készített német jegyzőkönyvben. Miután idézi a fenti kijelentést, hogy inkább háborúzik ötven, mint hatvanévesen, a jegyzőkönyv így folytatja: Anglia [mondta Hitler] igazán rájöhetne arra, hogy ő frontkatonaként tudja, mi a háború, és minden elérhető eszközt mozgósítani fog. Nyilvánvalóan világos mindenki számára, hogy a világháborút [azaz az 1914-1918 között vívott első világháborút] nem vesztették volna el, ha már akkor ő lett volna a kancellár.

Hitler Chamberlainnek küldött válasza a Führer által a külföldiek és a saját népe számára elharsogott összes ócska hazugság és túlzás keveréke volt, amit azóta fújt tele szájjal, hogy a lengyelek szembe merészeltek szegülni vele. Németország, mint állította, nem keresi a konfliktust Nagy-Britanniával. Mindvégig készen állt arra, hogy „egy valóban egyedülálló módon nagylelkű alapon” megbeszélje a lengyelekkel Danzig és a korridor problémáját. Ám a Nagy-Britannia által Lengyelországnak nyújtott feltétel nélküli garancia arra bátorította a lengyeleket, hogy „a Lengyelországban élő másfél millió német lakossal szemben szabadjára engedjenek egy szörnyű terrorhullámot”. Az ilyen „atrocitások rettenetesek az áldozatok számára, ám elfogadhatatlanok egy olyan nagyhatalom számára, mint a Német Birodalom” – jelentette ki. Végül válaszolt a miniszterelnöknek arra a kijelentésére is, hogy Nagy-Britannia teljesíteni fogja a Lengyelországgal szembeni kötelezettségét: arról biztosította Chamberlaint, hogy „ez semmit nem változtathat a birodalmi kormány azon elszántságán, hogy megvédi a birodalom érdekeit... Ha Anglia megtámadja Németországot, felkészült és elszánt ellenséget talál majd”.3 Mit eredményezett ez a levélváltás? Chamberlain immár komolyan biztosította Hitlert arról, hogy Nagy-Britannia háborúba megy, ha Németország megtámadja Lengyelországot. Hitler pedig arról biztosította a brit miniszterelnököt, hogy ez neki édes mindegy. A következő nyolc nap lázasan pergő eseményei azonban azt mutatják, hogy most, augusztus 23-án egyikük sem hitte, hogy ez volt a másik utolsó szava. Ez főleg Hitlerre vonatkozott. A Moszkvából jött jó híren fellelkesedve, és határozottan bízva abban, hogy a Chamberlain által frissen írottak ellenére Nagy-Britannia, majd annak a nyomában Franciaország is meg fogja még gondolni, hogy most, Oroszország kiesése után teljesítse-e Lengyelországgal szembeni kötelezettségét, augusztus 23-án este a Führer kiadta a Lengyelország elleni támadás időpontját: a hadsereg szombaton, augusztus 26-án, reggel 4 óra 30 perckor lépi át a határt. „Az Y nap és X óra tekintetében nem lesz több parancs” – írta naplójába Halder tábornok. „Minden automatikusan indul majd. „ A hadsereg vezérkari főnöke azonban tévedett. Augusztus 25-én két olyan esemény történt, ami a csapatok tervezett indulása előtt kevesebb mint 24 órával visszatántorította Adolf Hitlert a szakadék széléről. Az egyik ilyen esemény Londonból, a másik Rómából indult ki. Augusztus 25-én délelőtt Hitler, aki az előző napon tért vissza Berlinbe, hogy fogadja a Moszkvából érkező Ribbentropot, és első kézből kapjon jelentést az oroszokról, levelet küldött Mussolininak. A levél megkésett magyarázatot tartalmazott arról, miért nem tudta a Führer tájékoztatni szövetségesét a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokról. (Mint írta, fogalma sem volt arról, hogy ilyen gyorsan ilyen messzire jutnak majd.) És kijelentette, hogy az orosz-német paktumot „a Tengely legnagyobb nyereségének kell tekinteni”. A zsákmányolt iratok között talált levél valódi célja azonban az volt, hogy figyelmeztesse a Ducet: akármelyik pillanatban várható a Lengyelország elleni támadás. Hitler nem közölte barátjával és szövetségesével a támadás általa kitűzött időpontját. „Ha Lengyelországban tűrhetetlen események történnek, azonnal cselekedni fogok – írta. – ... Ε körülmények között

senki nem tudhatja, mit hoz a következő óra.” Hitler a levélben nem kérte kifejezetten Olaszország segítségét, mivel az olasz-német szövetségi szerződés feltételei szerint az automatikusan járt volna. Megelégedett azzal, hogy kifejezte az Olaszország megértésébe vetett reményét.4 Mindazonáltal szeretett volna azonnali választ kapni. A levelet Ribbentrop személyesen diktálta be a telefonba a római német nagykövetnek, s a Duce már 3 óra 20 perckor olvashatta. Közben fél kettőkor a Führer Henderson nagykövetet fogadta a kancellárián. Elhatározása, hogy szétzúzza Lengyelországot, cseppet sem gyengült, ám a két nappal korábbi berchtesgadeni találkozásukhoz képest most már jobban szeretett volna még egy utolsó kísérletet tenni arra, hogy távol tartsa Nagy-Britanniát a háborútól.219 A nagykövet azt jelentette Londonba a megbeszélésről, hogy „teljesen nyugodt és normális” Führert talált, aki „nagyon komolyan és őszintének tűnő módon beszélt”. Henderson az utóbbi évben szerzett minden tapasztalata ellenére még most sem volt képes átlátni a német vezér „őszinteségén”. Hitler tudniillik valami egészen felháborítóan abszurd dolgot akart közölni vele. Tájékoztatta a nagykövetet, hogy „elfogadja” a brit birodalmat, és kész „személyesen elkötelezni magát és a Német Birodalom erejét annak folytatólagos fennállása mellett”. Olyan lépést kíván tenni Anglia felé [magyarázta Hitler], mint amilyet Oroszország felé tett... A Führer kész olyan egyezményeket kötni Angliával, amelyek nemcsak garantálják Németország részéről a Brit Birodalom minden körülmények közötti fennmaradását, hanem szükség esetén német segítséget is biztosítanak a Brit Birodalom számára, függetlenül attól, hol van éppen szükség ilyen segítségre. Mint hozzátette, arra is készen áll, hogy „elfogadjon egy ésszerű mértékű fegyverzetkorlátozást”, és véglegesnek tekintse a német birodalom nyugati határait. Henderson szerint egy ponton a Führer átment a szentimentális moslék tipikus előadásába, bár a nagykövet ezt nem írta le a Londonba küldött jelentésében. A Führer kijelentette, hogy ő a természeténél fogva művész, nem pedig politikus, és mihelyt a lengyel kérdés rendezésre került, művészként és nem háborús uszítóként kívánja befejezni az életét.

A befejezés azonban már máshogyan szólt. A Führer megismételte [közli a Henderson számára a németek által készített jegyzet], hogy ő a nagy elhatározások embere ... és hogy ez az utolsó ajánlata. Ha ők [a brit kormány] elutasítják, akkor háború lesz.

A kihallgatás során Hitler ismételten rámutatott, hogy a Nagy-Britanniának tett „nagy, átfogó ajánlata”, ahogyan ő fogalmazta, egyetlen feltétellel érvényes: csak „a német-lengyel probléma megoldása után” lép hatályba. Amikor Henderson többször is azt hajtogatta, hogy NagyBritannia nem tudja fontolóra venni a javaslatot, hacsak az nem jelenti egyidejűleg a lengyelekkel való békés rendezést is, Hitler így felelt: – Ha haszontalannak tartja az ajánlatomat, akár ne is továbbítsa! Henderson azonban alig tért vissza a szintén a Wilhelmstrassén, a kancelláriától alig néhány lépésnyire lévő nagykövetségére, amikor dr. Schmidt kopogtatott, kezében Hitler közléseinek írásos változatával (amiben sok kihagyás volt az elhangzottakhoz képest), és Hitler üzenetével: a Führer nagyon kéri a nagykövetet, szorgalmazza a brit kormánynál, hogy „vegyék nagyon komolyan az ajánlatát”, és azt javasolja neki, hogy személyesen repüljön haza az üzenettel; erre a célra német különgépet is biztosítanak a számára.5 Aki eljutott idáig e könyvben, az tudja már, hogy ritkán volt könnyű belelátni Hitler lázas agyának furcsa és fantasztikus működésébe. Augusztus 25-i nevetséges „ajánlata”, hogy 219

Erich Kordt szerint (Wahn und Wirklichkeit, 192.o.) Hitler olyan izgatott lett a moszkvai diadal hírére, hogy augusztus 25-én délelőtt híreket kért sajtóirodájától a párizsi és londoni kormányválságról. Azt hitte, mindkét kormány szükségszerűen bukni fog. Csak akkor szállt vissza a földre, amikor értesült Chamberlain és Halifax előző napi kemény hangú parlamenti beszédéről.

garantálja a brit birodalmat, nyilván hirtelen jött ötlet szüleménye volt, mert két nappal korábban, amikor Chamberlain leveléről tárgyalt Hendersonnal, és választ fogalmazott rá, erről még nem tett említést. Még a diktátor kacskaringós gondolkodását figyelembe véve is nehéz azt hinni, hogy ő maga olyan komolyan gondolta volna a dolgot, mint ahogyan előadta a brit nagykövetnek. Ráadásul hogyan vehetné a brit kormány a kérésnek megfelelően „nagyon komolyan” fontolóra az ajánlatát, amikor Chamberlainnek alig lesz ideje egyáltalán elolvasni, mielőtt a német hadak a még mindig érvényes X napon, másnap hajnalban rázúdulnak Lengyelországra? Az „ajánlat” mögött azonban kétségtelenül komoly cél húzódott meg. Hitler valószínűleg azt hitte, hogy Sztálinhoz hasonlóan Chamberlain is egérutat keres, amin át kimenekítheti országát a háborúból.220 Két nappal azelőtt a Führer azzal vásárolta meg Sztálin jóindulatú semlegességét, hogy „a Balti-tengertől a Fekete-tengerig” szabad kezet adott Oroszországnak. Nem tudná most megvásárolni Nagy-Britannia be nem avatkozását is azzal, hogy biztosítja a miniszterelnököt: a Hohenzollern-birodalomtól eltérően a Harmadik Birodalom soha nem fog fenyegetést jelenteni a brit birodalom számára? Hitler nem jött rá, sőt még Sztálin sem (ő majd rettenetes áron fogja megtudni), hogy Chamberlain végre-valahára nyitott szemében az európai kontinens feletti német uralom a létező legnagyobb fenyegetést jelenti a brit birodalom számára – sőt még a szovjetorosz birodalom számára is. Amint Hitler is megjegyezte a Mein Kampf lapjain, a brit külpolitika évszázadok óta legfontosabb prioritása az volt, hogy megakadályozza a kontinens egyetlen nemzet uralma alá kerülését. Délután 5 óra 30 perckor Hitler fogadta a francia nagykövetet, de kevés tényleges mondanivalója volt a számára, leszámítva azt, hogy neki is elismételte: „a Birodalommal szembeni lengyel provokáció” nem tűrhető tovább; ő nem fogja megtámadni Franciaországot, de ha Franciaország beavatkozik a konfliktusba, akkor ő végigviszi a küzdelmet. Ezzel fel is emelkedett székéből, hogy elbocsássa a nagykövetet. Coulondre-nak azonban szintén volt mondanivalója a Harmadik Birodalom Führere számára, s ragaszkodott hozzá, hogy elmondhassa. Katonai becsületszavát adta rá, hogy szemernyi kétsége nincs: „ha Lengyelországot megtámadják, Franciaország minden erejével Lengyelország mellé fog állni”. – Fájdalmas arra gondolnom, hogy háborúznom kell az ön országával, de nem rajtam múlik a dolog – felelt Hitler. – Legyen szíves, közölje ezt Daladier úrral!6 Berlinben most délután 6 óra volt. Ezen a napon, augusztus 25-én egész nap folyamatosan emelkedett a feszültség. Kora délután óta a Wilhelmstrasséról érkező parancs nyomán minden rádió-, távíró- és telefonösszeköttetés megszakadt a külvilággal. Az előző este és éjjel az utolsó brit és francia tudósítók és nem hivatalosan akkreditált polgári személyek is sietve indultak a legközelebbi határ felé. Huszonötödikén, pénteken napközben közismertté vált, hogy a külügyminisztérium táviratot küldött a Lengyelországban, Franciaországban és NagyBritanniában lévő német nagykövetségekre és konzulátusokra azzal a kéréssel, hogy az érintett országokban tartózkodó német állampolgárokat kérjék fel a legrövidebb úton való távozásra. Saját augusztus 24-én és 25-én kelt naplójegyzeteim is a Berlinben uralkodó lázas atmoszféráról tanúskodnak. Az idő meleg és fülledt volt, s mindenki roppant idegesnek tűnt. A hatalmas városban mindenhol légelhárító ágyúkat állítottak fel, és fejünk felett folyamatosan húztak Lengyelország irányába a bombázógépek. „Úgy tűnik, háború lesz” – írtam a naplómba huszonnegyedikén este; „Küszöbön áll a háború” – ismételtem meg másnap, és emlékszem: azok a németek, akikkel a Wilhelmstrassén találkoztunk, mindkét este azt suttogták, hogy Hitler parancsot adott a katonák hajnali indulására. Most már tudjuk, hogy a menetparancs augusztus 26-án, szombaton hajnali 4 óra 30-ra 220

Vagy ha nem is az egész háborúból, legalább a háborúban való komoly mértékű részvételtől. Halder tábornok erre céloz, amikor augusztus 28-i naplóbejegyzésében felidézi az augusztus 25-i eseményeket. Miután feljegyezte, hogy huszonötödikén délután fél kettőkor a Führer Hendersont fogadta, Halder hozzátette: „A Führer nem venné zokon, ha Anglia műháborút viselne.”

szólt.221 És huszonötödikén délután 6 óráig semmi olyasmi nem történt, ami megrendítette volna Adolf Hitler elszántságát, hogy menetrend szerint nekivág az agressziónak. Henderson és Coulondre nagykövetek személyes biztosítéka arra, hogy Nagy-Britannia és Franciaország egészen biztosan teljesíteni fogja Lengyelországgal szembeni kötelezettségét, nyilván nem tántorította el döntésétől. De délután hat óra körül, vagy röviddel azután olyan hírek jöttek Londonból és Rómából, amelyek habozásra késztették ezt a szemlátomást tántoríthatatlan akaratú férfit. A bizalmas német iratokból és a Wilhelmstrasse tisztségviselőinek a háború után tett vallomásaiból nem derül ki egészen egyértelműen, hogy Hitler pontosan mikor szerzett tudomást az angol-lengyel egyezmény hivatalos londoni aláírásáról, amely a Lengyelországnak egyoldalúan nyújtott brit garanciát kölcsönös segélynyújtási szerződéssé változtatta222 Halder naplójában és a német haditengerészet naplójában arra találunk bizonyítékot, hogy a Wilhelmstrasse augusztus 25-én délben neszelte meg, hogy aznap alá fogják írni a megállapodást. A vezérkar főnöke azt írja, hogy déli 12 órakor telefonhívást kapott az OKWról: azt akarták tudni, mi volt a támadás elhalasztására adható parancs legutolsó lehetséges időpontja; ő azt felelte, hogy délután 3 óra. A haditengerészet naplója is említést tesz az angol– lengyel egyezmény híréről, és arról, hogy délben „értesítés jött a Ducetól”.7 Ez azonban lehetetlen. Mussolinitól a vonatkozó okmányon szereplő német jegyzet szerint csak „du. 6 körül” jött hír. S az angol-lengyel egyezmény aláírásáról is ebben az időben értesülhetett a legkorábban Hitler, mivel ez az esemény 17 óra 35 perckor történt Londonban, tizenöt perccel azt követően, hogy gróf Edward Raczynski londoni lengyel nagykövet telefonon engedélyt kapott külügyminiszterétől az okmány aláírására.223 Bármikor is kapta Hitler a hírt (a délután 6 óra jó megközelítés) Londonból, felindult a hallatán. Meglehet, hogy ez volt Nagy-Britannia válasza az ő „ajánlatára”, amelynek a feltételei mostanra már biztosan megérkeztek Londonba. Ez azt jelentette, hogy nem sikerült megvásárolnia a briteket úgy, ahogy az oroszokat megvásárolta. Dr. Schmidt, aki a jelentés érkeztekor ott volt Hitler szobájában, később úgy emlékezett, hogy a Führer elolvasta az iratot, majd szótlanul, tűnődve ült az asztalánál.8

MUSSOLINI MEGIJED Tűnődésében kisvártatva egy Rómából érkező hasonlóan rossz hír zavarta meg. A német diktátor egész délután „leplezetlen türelmetlenséggel” (dr. Schmidt) várta a választ a Ducehoz írott levelére. 3 órakor, röviddel Henderson távozása után Attolico olasz nagykövetet behívták a kancelláriára, de csak arról tájékoztathatta a Führert, hogy eddig semmiféle válasz nem érkezett. Hitler idegei ekkorra már „oly feszültek voltak, hogy kiküldte Ribbentropot, próbáljon meg telefonálni Cianónak, a külügyminiszter azonban nem tudta utolérni olasz kollégáját. Schmidt azt mondja, hogy Attolicót „minimális udvariassággal” bocsátották el.9 Hitler néhány nap óta figyelmeztetéseket kapott Rómából: lehetséges, hogy Tengely-beli partnere a Lengyelország elleni támadás döntő pillanatában magára fogja hagyni. Az értesülés nem volt megalapozatlan. Ciano a Hitlerrel és Ribbentroppal augusztus 11–13 között folytatott 221

Noha Hitler érvényes és visszavonatlan parancsa e napra és órára tette a támadás kezdetét, és amint Halder elmondta, „automatikus” érvényű volt, számos német író azt közölte, hogy a Führer néhány perccel 3 óra után külön parancsot adott a Fall Weiss másnap reggeli megindítására. (Lásd Weizsäcker, Memoirs; Kordt, Wahn und Wirklichkeit; és Walther Hofer, War Premeditated, 1939.) Hofer szerint a parancsot 15 óra 02 perckor adták ki; forrásként von Vormann tábornokot nevezi meg, aki a parancs kiadásakor a kancellárián tartózkodott. A német dokumentumok között azonban nem találták e külön parancskiadás hivatalos írásos nyomát. 222 Ε szerződésnek létezett egy titkos záradéka, amely kimondta, hogy Németország az az I. cikkelyben szereplő „európai hatalom”, amelynek az agressziója kölcsönös katonai segítségnyújtásra vezet. Ez mentette meg Nagy-Britanniát attól a katasztrofális lépéstől, hogy a Szovjetuniónak is hadat kelljen üzennie, amikor a németekkel egyetértésben működő Vörös Hadsereg megszállta Lengyelország keleti felét. 223 Németország nem állt át Nagy-Britanniához hasonlóan a nyári időszámításra, ezért a két ország közötti egyórányi időkülönbség megszűnt.

kiábrándító tárgyalásairól hazatérve azonnal nekilátott, hogy a németek ellen fordítsa Mussolinit. Igyekezete nem kerülte el a római német nagykövetség figyelmét. A fasiszta külügyminiszter naplója nyomon követi írójának erőfeszítéseit annak érdekében, hogy rávegye Olaszország diktátorát: lássa be az igazságot, és még idejében határolja el magát Hitler háborújától.10 Berchtesgadenból való hazatérésének napján, augusztus 13-án este Ciano felkereste a Ducet, tájékoztatta a Hitlerrel és Ribbentroppal folytatott tárgyalásairól, és megpróbálta meggyőzni a főnökét arról, hogy a németek „elárultak bennünket, és hazudtak nekünk”, valamint „kalandba rángatnak minket”. A Duce reakciói vegyesek [írta Ciano a naplójába aznap este]. Először egyetért velem. Aztán azt mondja, arra kötelezi a becsülete, hogy együtt masírozzon Németországgal. Végül kijelenti, részt akar a zsákmányból Horvátországban és Dalmáciában. Augusztus 14. – Aggódónak látom Mussolinit. Habozás nélkül és a rendelkezésemre álló minden módon élesztgetem benne az összes lehetséges németellenes reakciót. Az összezsugorodott presztízséről beszélek neki, és arról, hogy most már csak a másodhegedűs szerepét játssza. Végül okmányokat adok át neki, amelyek bizonyítják a németek rosszhiszeműségét a lengyel kérdésben. A szövetséget olyan ígéretekre alapoztuk, amelyeket ők most tagadnak; árulók, és minden skrupulus nélkül ott kell hagynunk őket a gödörben. Mussolininak azonban még sok skrupulusa van.

Másnap Ciano hat órán át beszélt Mussolinival a dologról. Augusztus 15. – A Duce ... meg van győződve arról, hogy nem masírozhatunk vakon a németek oldalán. Viszont... időre van szüksége, hogy előkészíthesse a szakítást Németországgal ... Egyre inkább meg van győződve arról, hogy a demokráciák harcolni fognak ... Ez alkalommal háború lesz. Mi pedig nem háborúzhatunk, mert az állapotunk nem teszi ezt lehetővé. Augusztus 18. – Délelőtt beszélgetés a Duceval; a szokásos változó érzései. Még mindig lehetségesnek hiszi, hogy a demokráciák nem szállnak harcba, és Németország olcsón csinálhat jó boltot, ő pedig ebből nem akar kimaradni. Azután Hitler haragjától is fél. Azt hiszi, a paktum felmondása vagy valami ilyesmi arra indíthatja Hitlert, hogy felhagyjon a lengyel üggyel, s helyette Olaszországgal rendezze a számlát. Mindettől ideges és feldúlt. Augusztus 20. – A Duce pálfordulást hajtott végre. Mindenáron támogatni akarja Németországot a készülődő konfliktusban ... Megbeszélés hármasban Attolicóval. [A nagykövet konzultációra utazott haza Berlinből.] A lényeg: most már túl késő magukra hagynunk a németeket ... Az egész világsajtó azt mondaná, hogy Olaszország gyáva ... Vitatkozni próbálok, de már hasztalanul. Mussolini makacsul kitart az elképzelése mellett... Augusztus. 21. – Ma nagyon világosan beszéltem ... Amikor beléptem a szobába, Mussolini megerősítette elhatározását, hogy kitart a németek mellett. – Ön, Duce, ezt nem teheti meg, és nem is szabad megtennie ... Azért mentem Salzburgba, hogy megszabjuk a közös cselekvés vonalát. Ehelyett egy Diktat várt rám! Nem mi, hanem a németek árulták el a szövetséget... Tépje szét a megegyezést! Vágja Hitler arcába! ...

Ε megbeszélés eredménye az volt, hogy Ciano kérjen másnapra találkozót a Brenneren Ribbentroptól, s közölje vele: Olaszország ki fog maradni egy Lengyelország elleni német támadással provokált konfliktusból. Amikor Ciano délben telefonálni próbált, órákon át nem tudta elérni Ribbentropot, ám 5 óra 30 perckor végre telefonvégre kapta. A náci külügyminiszter nem tudott azonnali választ adni Cianónak arról, hogy találkozhatnak-e a Brenneren ilyen rövid időn belül, mert „fontos üzenetet várt Moszkvából”, de megígérte, hogy később visszahívja kollégáját. Este fél tizenegykor telefonált. Augusztus 22. – Tegnap este 10.30-kor új fejezet kezdődött [írta Ciano a naplójába]. Ribbentrop telefonált: inkább Innsbruckban találkozna velem, mint a határon, mert később Moszkvába kell utaznia, hogy aláírjon egy fontos politikai egyezményt a szovjet kormánnyal.

Ez újdonság volt Mussolini és Ciano számára, méghozzá a legmegdöbbentőbb fajtából. Úgy döntöttek, hogy a két külügyminiszter találkozója „többé nem időszerű”. Német szövetségesük ismét kimutatta velük szembeni megvetését azzal, hogy nem tudatta velük előre a Moszkvával történt megállapodást.

Berlinben már Ribbentrop augusztus 22-i moszkvai útja előtt értesültek a Duce habozásáról, Ciano németellenes érzelmeiről és annak a lehetőségéről, hogy Olaszország kibújik az Acélpaktum III. cikkelyében foglalt kötelezettsége alól (az egyik fél automatikus háborús részvétele, amennyiben a másik fél ellenségeskedésekbe keveredik egy idegen hatalommal). Augusztus 20-án gróf Massimo Magistrati, berlini olasz ügyvivő felkereste Weizsäckert a külügyminisztériumban, és feltárta azt „az olasz lelkiállapotot, amely bár engem nem lep meg” – közölte az államtitkár a külügyminiszterrel egy bizalmas emlékeztetőben,11 „véleményem szerint mégis határozottan figyelembe veendő”. Magistrati azt hozta Weizsäcker tudtára, hogy mivel Németország nem tartotta be a szövetség szoros kapcsolattartást és a fontos kérdésekben konzultációk tartását előíró feltételeit, valamint kizárólagos német problémaként kezelte Lengyelországgal szembeni konfliktusát, „Németország ezzel lemondott Olaszország fegyveres segítségéről”. És ha a német nézettel ellentétben a lengyel konfliktus nagy háborúvá fejlődik, Olaszország nem tekinti meglevőnek a szövetség „előfeltételeit”. Röviden tehát Olaszország kiutat keresett. Két nap múlva, augusztus 23-án újabb figyelmeztetés érkezett Berlinbe Hans Georg von Mackensen római nagykövettől. Mackensen a „színfalak mögötti” történésekről írt Weizsäckernek. A zsákmányolt okmányon a Weizsäcker kézírásával tett széljegyzet szerint a levelet „a Führer elé terjesztették”. Ettől biztosan kinyílt a szeme. Mussolini, Ciano és Attolico megbeszéléssorozatát követően az olasz álláspont az volt, jelentette Mackensen, hogy ha Németország inváziót hajt végre Lengyelországban, azzal megsérti az Acélpaktumot, amely azon a megegyezésen alapult, hogy 1942-ig tartózkodnak a háborúzástól. Továbbá a német véleménytől eltérően Mussolini biztos volt abban, hogy ha Németország megtámadja Lengyelországot, akkor Nagy-Britannia és Franciaország egyaránt beavatkozik – „és néhány hónappal később az Egyesült Államok is”. Amíg Németország nyugaton defenzívában marad, a franciák és a britek a Duce véleménye szerint a rendelkezésükre álló minden erővel Olaszországra törnének. Ebben a helyzetben Olaszországnak kellene viselnie a háború egész terhét annak érdekében, hogy a német birodalomnak lehetősége nyíljon a keleti ügy likvidálására ...12

Ε figyelmeztetések ismeretében küldte el Hitler augusztus 25-én reggel a Mussolinihoz írt levelét, s várt egyre türelmetlenebbül egész nap a válaszra. Az előző napon, miután azzal töltötte az estét, hogy beszámolt a Führernek a moszkvai üiadal részleteiről, Ribbentrop kevéssel éjfél után telefonált Cianónak, hogy „a Führer ösztönzésére” figyelmeztesse: „a lengyel provokációk miatt rendkívül súlyos a helyzet”.224 Weizsäcker egy jegyzete elárulja: a telefonhívást annak érdekében tették, hogy „megakadályozzák az olaszokat abban, hogy váratlan fejleményekről beszélhessenek”. Augusztus 25-én délután 3 óra 20 perckor, amikor a római Palazzo Veneziában Mackensen nagykövet átnyújtotta Mussolininak Hitler levelét, a Duce már tudta, hogy rögtön kezdődik a Lengyelország elleni német támadás. Hitlertől eltérően ő bizonyos volt benne, hogy NagyBritannia és Franciaország azonnal belép a háborúba, s ez katasztrofális következményekkel fog járni Olaszország számára, amelynek a hadiflottája nem volt egy súlycsoportban a Földközitengeri brit flottával, szárazföldi hadserege pedig a francia hadsereggel. 225 Mackensen este 224

Ne feledjük, hogy a britekkel, franciákkal, oroszokkal és olaszokkal folytatott megbeszélések és diplomáciai érintkezések során Hitler és Ribbentrop által sűrűn emlegetett, a náci ellenőrzés alatt álló sajtóban pedig lángoló főcímek alatt hírként közölt „lengyel provokációk” szinte kizárólag német kitalációk voltak. A Lengyelországban folyó provokáció oroszlánrészét Berlin parancsára a németek végezték. A zsákmányolt dokumentumok tele vannak az erről szóló bizonyítékokkal. 225 Az előző napon, augusztus 24-én Ciano meglátogatta a piedmonti nyári rezidenciáján tartózkodó királyt, s az öregedő uralkodó, akit Mussolini kiszorított a politikából, megvetően nyilatkozott az ország fegyveres erőiről. „A hadsereg szánalmas állapotban van – idézi Ciano naplója a királyt. – Még a határvédelmünk is elégtelen. Harminckét szemlét tartott, s meggyőződése, hogy a franciák igen könnyen átjutnak rajta. Az olasz hadsereg tisztjei nem rendelkeznek megfelelő képesítéssel, felszerelésünk pedig régi és elavult.” (Ciano Diaries, 127. o.)

10.25-kor Berlinbe küldött távirata szerint, amelyben leírja a találkozót, Mussolini a követ jelenlétében kétszer is gondosan végigolvasta a levelet, majd kijelentette, hogy „teljes mértékben egyetért” a náci–szovjet paktummal, s tudomásul veszi, hogy „már nem kerülhető el a fegyveres konfliktus Lengyelországgal”. Végül – és Mackensen jelentése szerint ezt „határozottan hangsúlyozta” – a Duce közölte, hopy „feltétel nélkül és minden erőforrásával mellettünk áll”.13 Ám a Duce nem ezt írta a Führernek. Levelének szövegét, amit a német nagykövet nem ismerhetett, Ciano sietve olvasta telefonba Attolicónak, aki közben visszatért berlini állomáshelyére, és „körülbelül délután 6 órakor” megérkezett a kancelláriára, hogy személyesen nyújthassa át az üzenetet Adolf Hitlernek. A jelenlévő Schmidt szerint a levél tartalma bombaként érte Hitlert. Miután kifejezte „teljes helyeslését” a náci-szovjet paktummal kapcsolatban és „megértését Lengyelország ügyében”, Mussolini a lényegre tért. Ami egy katonai akció esetén Olaszország gyakorlati hozzáállását illeti [írta Mussolini; a kiemelés is az övé], nézetem a következő: Ha Németország megtámadja Lengyelországot, és a konfliktus helyi jellegű marad, Olaszország a tőle kért minden politikai és gazdasági támogatást nyújtani fogja Németországnak. Ha Németország megtámadja Lengyelországot,226 és az utóbbi szövetségesei ellentámadást indítanak Németország ellen, előre közlöm Önnel, hogy tekintettel az olaszországi háborús előkészületek jelenlegi állapotára, amelyről ismételten és kellő időben tájékoztattuk Önt, Führer, és Herr von Ribbentropot is, nem időszerű, hogy katonai műveleteket kezdeményezzek. Beavatkozásunk mindazonáltal azonnal megtörténhet, amennyiben Németország rögtön leszállítja számunkra az ahhoz szükséges hadi- és nyersanyagokat, hogy ellenállhassunk a Nagy-Britannia és Franciaország által majd túlnyomórészt miellenünk indított támadásnak. Megbeszéléseink alkalmával a háborút 1942-re képzeltük el, amikorra az egybehangolt tervek szerint készen is álltam volna földön, vízen és a levegőben. Az a véleményem továbbá, hogy a már megtett tisztán katonai jellegű intézkedések, valamint a később foganatosítandó intézkedések számottevő francia és brit erőket fognak mozdulatlanságra kárhoztatni Európában és Afrikában. Kötelességemnek tartom, hogy hű barátjaként a teljes igazságot közöljem Önnel, és előre tájékoztassam a valós helyzetről. Mindannyiunk számára kellemetlen következményekkel járna, ha nem így tennék. Ez a véleményem, s mivel rövid időn belül össze kell hívnom a legmagasabb kormányszerveket, kérem, tudassa velem az Önét. MUSSOLINI 15 227

Így hát, noha Oroszországot ellenséges hadviselő helyett barátságos semlegesként, azaz nyereségként könyvelhette el Hitler, Acélpaktum-beli partnerét a veszteségek közé kellett írnia, ráadásul épp azon a napon, amikor Nagy-Britannia a jelek szerint visszavonhatatlanul elkötelezte magát azzal, hogy a német agresszió ellen irányuló kölcsönös segítségnyújtási szerződést írt alá Lengyelországgal. Hitler elolvasta a Duce levelét, közölte Attolicóval, hogy 226

Mussolini levelének a háború után a német külügyminisztérium irattárában megtalált német fordításában, amelyet itt felhasználtam, a „Németország” szót itt kihúzták, s fölébe gépelték a „Lengyelország” szót; a szöveg így azt jelentené, hogy „Ha Lengyelország támad ...” Az olasz kormány által a háború után nyilvánosságra hozott eredeti levélben e szakasz így szól: „Se la Germania attacca la Polonia”. Furcsa, hogy a nácik még a saját hivatalos kormányzati irattáraikba lerakott titkos dokumentumokat is meghamisították.14 227 Mintha Mussolini levele önmagában nem lett volna eléggé kellemetlen Hitler számára, számos német szerző, főképpen a béke utolsó napjaiban zajló drámai események közvetlen megfigyelői, nem az eredeti, hanem képzeletbeli szöveggel publikálták a Duce Hitlerhez írott eme levelét. Erich Kordt, a náciellenes összeesküvők egyike, aki a külügyminisztérium titkárságvezetője volt, elsőként adta közre a hamisított szöveget a Stuttgartban, 1947-ben megjelent Wahn un Wirklichkeit című könyvében. A mű második kiadásából Kordt ugyan kihagyta már a hamis változatot, más szerzők azonban továbbra is átvették az első kiadásból. Az állevél felbukkan Peter Kleist 1950-ben kiadott Zwischen Hitler und Stalin című művében, sőt még Paul Schmidt emlékiratainak 1951-ben Londonban és New Yorkban közreadott angol fordításában is. Az eredeti szöveget már 1946ban közreadták Olaszországban, angol fordítását pedig a külügyminisztérium Nazi–Soviet Relations című 1948-as kiadványában. Dr. Schmidt, aki Hitler mellett állt, amikor az átvette a levelet Attolicótól, a következőképpen idézi a szöveget: „Életem egyik legfájdalmasabb pillanatában arról kell tájékoztatnom Önt, hogy Olaszország nem áll készen a háborúra. A szolgálatok felelős vezetőitől nyert információim szerint az olasz légierő benzinkészlete olyan szűkös, hogy csak három heti harcra elegendő. Ugyanez a helyzet a hadsereg készleteivel és a nyersanyagellátottsággal is... Kérem, értse meg a helyzetemet!” Ε levél hamisításáról szórakoztató jegyzet olvasható: Namier, In the Nazi Era, 5.ο.

azonnal válaszolni fog rá, majd jeges modorban elbocsátotta az olasz követet. – Az olaszok éppen úgy viselkednek, mint 1914-ben! – hallotta dr. Schmidt Hitler keserű megjegyzését Attolico távozása után. A kancellária aznap este csakúgy visszhangzott „az illojális tengelypartnerre” tett barátságtalan megjegyzésektől. Szavakkal azonban nem érte be a német hadsereg, amely a menetrend szerint tíz óra múlva át fogja lépni a lengyel határt: most augusztus 25-én 18 óra 30 volt a pontos idő, az invázió kitűzött időpontja pedig 26-án hajnali 4 óra 30. A náci diktátornak azonnal döntenie kellett, hogy a Londonból és Rómából kapott hírek ellenére megindítsa, vagy elhalássza a támadást. Az Attolicót Hitler dolgozószobájából kikísérő Schmidt beleütközött a Führerhez igyekvő Keitel tábornokba. Néhány perc múlva a tábornok kisietett, és izgatottan kiáltotta segédtisztjének: – Újra el kell halasztani a támadási parancsot! A Mussolini és Chamberlain által sarokba szorított Hitler gyorsan döntött. „Nagy megrázkódtatás érte a Führert” – jegyezte naplójába Halder, majd így folytatta: du.7.30 – Ratifikálták a Lengyelország és Anglia közötti egyezményt. Ellenségeskedések nem kezdődnek. Minden csapatmozdulat leállítandó, akár a határ mellett is, ha máshogyan nem lehetséges. du.8.35 – Keitel igazolja. Canaris: telefonkorlátozások megszüntetve Anglia és Franciaország felé. Igazolja az események alakulását.

A német haditengerészeti regiszter velősebben számol be a halasztásról és annak okairól: Augusztus 25: – A megváltozott politikai feltételek miatt a már elkezdődött Fall Weisst 20.30-kor leállítják. (Angol–lengyel kölcsönös segítségnyújtási szerződés augusztus 25-én délben, valamint értesítés a Ducétól, hogy állni fogja a szavát, de nagy nyersanyagszállítmányt kell kérnie.)16

A nürnbergi per fő vádlottal közül kihallgatásuk során hárman adták elő saját verziójukat a támadás elhalasztásáról.17 Ribbentrop azt állította, hogy amikor meghallotta az angol–lengyel szerződés hírét, és „hallotta”, hogy katonai lépéseket készülnek tenni Lengyelország ellen (mintha nem tudott volna egész idő alatt a készülő támadásról!), „azonnal” a Führerhez ment, és sürgette, hogy fújja le a Lengyelország elleni inváziót, amibe „a Führer azonnal beleegyezett”. Ez így biztosan nem igaz. Keitel és Göring vallomása azonban legalább őszintébbnek tűnt. – Hirtelen Hitlerhez hívattak a kancelláriára – mondta Keitel a nürnbergi emelvényen –, és azt mondta nekem: „Mindent azonnal leállítani! Rögtön kerítse elő Brauchitschot! Időre van szükségem a tárgyalásokhoz.” Göring a per előtti egyik kihallgatása alkalmával igazolta, hogy Hitler ebben a kései órában még mindig azt hitte: ki tudja beszélni magát a zsákutcából. Aznap, amikor Anglia hivatalos garanciát nyújtott Lengyelországnak, a Führer felhívott telefonon, és közölte velem, hogy leállította a Lengyelország ellen tervezett inváziót. Megkérdeztem tőle, hogy intézkedése ideiglenes-e, vagy végleges. Azt mondta: – Nem, azt kell megtudnom, hogy ki tudjuk-e iktatni az .angol beavatkozást.

Bár Mussolininak az utolsó percben történt kiugrása súlyos csapást jelentett Hitlernek, a fenti vallomásból nyilvánvaló, hogy a Lengyelországgal kötött kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírásában megnyilvánuló brit akció volt az erősebb tényező, amely arra indította a német vezetőt, hogy elhalássza a támadást. Az azonban mégis furcsa, hogy miután Henderson nagykövet éppen ezen a napon figyelmeztette: Nagy-Britannia harcolni fog, ha megtámadják Lengyelországot, és miután a brit kormány egy hivatalos államszerződés formájában ünnepélyesen szavát adta ugyanerre, Hitler még mindig azt hitte, hogy képes lesz majd „kiiktatni az angol beavatkozást”, ahogy Göringnek fogalmazott. Valószínűleg a Chamberlainnel kapcsolatos müncheni élménye vezette arra a meggyőződésre, hogy a brit

miniszterelnök ismét kapitulálni fog, ha kiutat biztosítanak a számára. Ehhez képest ugyanolyan furcsa, hogy az az ember, akinek addig olyan kiváló külpolitikai meglátásai voltak, nem ismerte fel Chamberlain és a brit pozíció megváltozását – kiváltképpen, hogy ő maga idézte elő e változásokat. Augusztus 25-én este időbe telt megállítani a német hadsereget, mivel számos egység úton volt már. Kelet-Poroszországban a támadást lefújó parancs este 9 óra 37 perckor érte utol Petzel tábornok I. hadtestét, s csak az elöl haladó egységekhez szalasztott tisztek kétségbeesett erőfeszítései árán sikerült megállítani a katonákat. Délen von Kleist tábornok hadosztályának motorizált menetoszlopai már naplementekor elindultak a lengyel határ felé: őket egy vezérkari tiszt állította meg, aki egy kis felderítőrepülőgéppel az államhatáron szállt le. Néhány szektorban a parancs csak akkor érkezett meg, amikor már kitört a lövöldözés, de mivel a németek már napok óta folyamatosan provokálták a határincidenseket, a lengyel vezérkar valószínűleg nem gyanította, mi is történik valójában. Augusztus 26-án azt jelentette, hogy számos „német banda” kelt át a határon, gépfegyverekkel és kézigránátokkal támadott kiserődöket és vámposztokat. „Egy esetben egy reguláris alakulat volt a támadó.”

AZ „ÖSSZEESKÜVŐK” ÖRÖME ÉS ZAVARA Az augusztus 25-én este érkezett hír, hogy Hitler lefújta a Lengyelország elleni támadást, nagy örömet váltott ki az Abwehr összeesküvői körében. Oster ezredes közölte a hírt Schachttal és Giseviussal. – A Führer kikészült! – kiáltotta. Másnap Canaris tengernagy még magasabbra evezett a rózsaszínű reményfelhők közé. – Hitler soha nem éli túl ezt a csapást! A béke meg van mentve a következő húsz évre! – jelentette ki. Mindketten azt hitték, hogy nincs már szükség a náci diktátor megdöntésére: Hitlernek anélkül is vége. A végzetes nyár végének közeledtével ez a magát összeesküvőknek tekintő társaság hetek óta aktív volt, bár azt nehéz megérteni, hogy pontosan milyen céllal is nyüzsögtek. Goerdeler, Adam von Trott, Helmuth von Moltke, Fabian von Schlabrendorff és Rudolf Pechei mindannyian elzarándokoltak Londonba, ahol nemcsak Chamberlaint és Halifaxot, hanem Churchillt és más brit vezetőket is tájékoztattak arról, hogy Hitler Lengyelország megtámadását tervezi augusztus végére. A Führer eme német ellenzéke a saját szemével győződhetett meg arról, hogy egészen az esernyős Chamberlainig bezárólag egész Nagy-Britannia megváltózott München óta, s végre teljesült az egyetlen feltétel, amit az előző évben az összeesküvők szabtak Hitler eltávolítására – nevezetesen az, hogy Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette: fegyveres erővel fognak ellene szegülni minden további náci agressziónak. Mi egyéb kellett még az összeesküvőknek? Az általuk hátrahagyott írásos anyagból ez nem derül ki világosan, az embernek az a benyomása támad, hogy maguk sem tudtak pontosan. Noha jót akartak, erőt vett rajtuk a teljes zavarodottság és a bénító kilátástalanság érzete. Nem tudtak mit kitalálni, amivel meglazítható vagy aláaknázható lett volna Hitlernek az egész Németország – a hadsereg, a rendőrség, a kormány, a nép – felett teljessé vált uralma. Augusztus 15-én Hassell meglátogatta Schachtot az utóbbi új berlini legénylakásán. Az elbocsátott gazdasági miniszter éppen akkor tért vissza hat hónapos indiai és burmai utazásáról. „Schacht azon a véleményen van, hogy semmi mást nem tehetünk, mint nyitva tartjuk a szemünket, és várunk, és hogy a dolgok a maguk megváltoztathatatlan medrében folynak majd tovább” – írta naplójába Hassell. Naplóbejegyzése szerint ugyanezen a napon ő mondta Giseviusnak, „pillanatnyilag magam is a közvetlen akció elhalasztása mellett vagyok”. De miféle „közvetlen akciót” kellett elhalasztani? Halder tábornoknak, aki Hitlerhez hasonlóan maga is szét akarta zúzni Lengyelországot, pillanatnyilag nem állt érdekében a diktátor letétele. Von Witzleben tábornok, akinek az előző évben a Hitler megdöntésében részt vevő csapatokat kellett volna vezetnie, most egy nyugati hadseregcsoport parancsnoka volt, s ezért nem volt olyan helyzetben, hogy Berlinben cselekedhetett volna, még ha szeretett volna is. De szeretett volna-e? Amikor Gisevius meglátogatta főhadiszállásán, éppen a londoni BBC

híreit hallgatta: Gisevius kisvártatva rájött, hogy a tábornokot egy dolog érdekli: meg szeretné tudni, hogy mi folyik körülötte. Ami Halder tábornokot illeti, ő a Lengyelország elleni támadás utolsó előkészületeivel volt elfoglalva, és kizárt a fejéből minden Hitler-ellenes áruló gondolatot. Amikor a háború után, 1946. február 26-án Nürnbergben kihallgatták, rendkívül zavarosan vallott arról, hogy ő és a náci rezsim többi állítólagos ellensége miért nem tett semmit augusztus utolsó napjaiban a Führer letétele és ezzel Németországnak a háborútól való megmentése érdekében. – Nem volt rá lehetőség – mondta. De miért? Mert von Witzleben tábornokot áthelyezték nyugatra. Witzleben nélkül a hadsereg nem léphetett. Hát a német nép? Sam Harris százados, az amerikai vizsgálótiszt emlékeztette Haldert arra a kijelentésére, hogy a német nép a háború ellen volt, majd megkérdezte tőle: – Ha Hitler visszavonhatatlanul elkötelezte magát a háború mellett, akkor önök miért nem számíthattak a nép támogatására a lengyelországi invázió előtt? – Halder így felelt: – Meg kell bocsátania nekem, ha mosolygok. Ha Hitlerrel kapcsolatban a „visszavonhatatlan” szót hallom, azt kell mondanom, hogy semmi nem volt visszavonhatatlan. – És a vezérkar egykori főnöke elmagyarázta, hogy miután augusztus 22-én Hitler az Obersalzbergen ismertette tábornokaival a Lengyelország lerohanására és szükség esetén a Nyugattal szembeni harcra vonatkozó „visszavonhatatlan” elhatározását, ő még akkor sem hitte el, hogy a Führer megteszi, amit mondott.18 Halder ekkori naplóbejegyzései ismeretében megdöbbentő ez az állítás, ám nemcsak Halderre, hanem a többi összeesküvőre is jellemző. Hol volt Beck tábornok, Halder elődje a vezérkari főnök posztján, az összeesküvők elismert vezetője? Gisevius szerint Beck levelet írt von Brauchitsch tábornoknak, ám a hadsereg főparancsnoka még csak nem is igazolta a levél vételét. Beck ezek után hosszú beszélgetést folytatott Halderral, mondja Gisevius, s Halder egyetértett vele abban, hogy egy nagy háború Németország romlását jelentené, de úgy gondolta, hogy „Hitler soha nem engedné meg, hogy világháborúvá” fajuljon a dolog, s ennélfogva pillanatnyilag nem szükséges megdönteni az uralmát.19 Augusztus 14-én Hassell négyszemközt vacsorázott Beckkel, s naplójában megörökítette mindkettejük csalódott érzéseit. Beck rendkívül kulturált, vonzó, intelligens ember. Sajnos igen rossz véleménye van a hadsereg vezetőiről. Ezért nem lát olyan helyet a hadseregben, ahol megvethetnénk a lábunkat. Szilárd meggyőződése, hogy a Harmadik Birodalom politikája gonosz.20

Beck – és körülötte a többiek – meggyőződése roppant nemes volt, de amint Adolf Hitler arra készülődött, hogy háborúba viszi Németországot, e kiváló urak közül egy sem tett semmit a megállítására. A feladat nyilván nehéz volt, s ekkor már talán lehetetlen is. Ezzel együtt meg sem próbálkoztak vele. Thomas tábornok talán megpróbálkozott valamivel. A Keitelhez intézett és az OKW főnökének augusztus közepén228személyesen felolvasott memorandum után menve augusztus 27-én ismét felkereste Keitelt, és saját elmondása szerint „grafikusan illusztrált statisztikai bizonyítékot adtam át neki..., [amely] világosan demonstrálta a nyugati hatalmak óriási gazdasági-katonai fölényét és a ránk váró csapást”. Keitel szokatlan bátorságot tanúsítva megmutatta az anyagot Hitlernek, aki azt felelte, hogy nem osztja Thomas tábornok „világháborús aggodalmait, különösen azért, mert most már maga mellett tudhatja a Szovjetuniót is”.21 Ez volt hát a vége az „összeesküvők” azon próbálkozásainak, hogy megakadályozzák Hitlert a második világháború kirobbantásában. Hogy pontosabbak legyünk, dr. Schacht az utolsó pillanatban tett még egy halvány kísérletet, amit azután jócskán ki is használt nürnbergi 228

Lásd feljebb, 317-318. o.

védekezése során. Indiából való visszatérte után leveleket írt Hitlernek, Göringnek és Ribbentropnak (e végzetes pillanatban az ellenzéki vezetők egyike sem jutott messzebb levelek és memorandumok gyártásánál), ám „nagy meglepetésére”, mint később mondta, egyikük sem válaszolt neki. Ezek után elhatározta, hogy a Berlintől délkeleti irányban néhány mérföldnyire levő Zossenba megy, ahol a hadsereg főparancsoksága ütötte fel főhadiszállását a lengyel hadjárat idejére, s ott jól a szemébe néz von Brauchitsch tábornoknak. Hogy mit mond neki? Nürnbergben, a tanúk emelvényén Schacht kifejtette, hogy közölni kívánta a hadsereg főparancsnokával: a Reichstag jóváhagyása nélkül alkotmányellenes volna Németországnak háborúba lépnie! Ezért a hadsereg főparancsnokának kötelessége, hogy betartsa az alkotmányra tett esküjét! Dr. Schacht sajnos soha nem jutott von Brauchitsch szeme elé. Canaris figyelmeztette, hogy ha elmegy Zossenba, a hadsereg parancsnoka „valószínűleg mindannyiunkat letartóztatna” – és ez a sors nem tűnt vonzónak Hitler egykori támogatója számára.22 A Nürnbergben Schacht védelmében tanúskodó Gisevius azonban elmondta a tanúvallomásában, hogy Schacht valójában miért nem ment Zossenba ezzel a nevetséges próbálkozással (Hitlernek tudniillik gyerekjáték lett volna megszerezni a szervilis Reichstag jóváhagyását, ha venni akarta volna a fáradságot, hogy ilyen formaságokkal törődjön). Úgy tűnik, Schacht augusztus 25-ére tervezte a zosseni látogatást, de elállt tőle, amikor aznap este Hitler lefújta a másnapra tervezett Lengyelország elleni támadást. Gisevius tanúvallomása szerint három nappal később Schacht.újra elhatározta, hogy végrehajtja küldetését, ám Canaris közölte vele, hogy ahhoz már késő van.23 Nem arról van szó itt, mintha a konspirátorok lekéstek volna a vonatot: valójában még csak a pályaudvarra sem értek oda... A Hitler kezét lefogni akaró maroknyi náciellenes némethez hasonló hatásfokkal működtek a világ különböző semleges államférfiai is, akik arra kérték a Führert, hogy tekintsen el a háborútól. Augusztus 24-én Roosevelt elnök sürgős üzenetet intézett Hitlerhez és Lengyelország elnökéhez; sürgetően kérte őket, hogy nézeteltéréseiket fegyver nélkül rendezzék egymással. Méltóságteljes válaszában Moscicki elnök másnap arra emlékeztette Rooseveltet, hogy nem Lengyelország „támasztott követeléseket és követelt engedményeket”; Lengyelország mindazonáltal hajlandó az amerikai elnök sürgetésének megfelelően közvetlen tárgyalások vagy közvetítés útján rendezni vitáit Németországgal. Hitler nem válaszolt az üzenetre (amelyben Roosevelt arra is emlékeztette, hogy tavaly áprilisi kérésére sem felelt), ezért Roosevelt másnap újabb üzenetet küldött neki, amelyben értesítette Moscicki békülékeny válaszáról, s esdekelt neki, hogy „egyezzen bele a rendezés békés módjába, amelyhez a lengyel kormány is hozzájárult”. Válasz a második levélre sem érkezett, bár augusztus 26-án este Weizsäcker magához hívatta Alexander C. Kirk berlini amerikai ügyvivőt, s megkérte, hogy közölje az elnökkel: a Führer két táviratot kapott, s „a külügyminiszter kezébe tette az ügyet, hogy a kormány foglalkozzék vele”. A pápa augusztus 24-én rádióbeszédben fohászkodott békéért, s „Krisztus vérére” könyörgött, hogy „az erősek halljanak meg bennünket, nehogy gyengékké váljanak az igazságtalanság okán ... [és] ha azt kívánják, hogy hatalmuk ne lehessen pusztulássá”. Augusztus 31-én a pápa azonos levelet küldött Németország, Lengyelország, Olaszország és a két nyugati hatalom kormányainak: „Isten nevében könyörgök, hogy a német és a lengyel kormány ... kerüljön el minden incidenst”. A brit, a francia és az olasz kormányt arra kérte, hogy támogassák kívánságát, majd hozzátette: A pápa nem hajlandó feladni ama reményét, hogy a függőben levő tárgyalások igazságos, békés megoldásra vezethetnek.

Őszentsége, csakúgy, mint mindenki más, nem jött rá, hogy a „függőben levő tárgyalások” nem egyéb, mint Hitlernek az agressziót igazolandó propagandafogása. Amint azt nemsokára

látni fogjuk, a béke utolsó délutánján nem voltak semmiféle függőben levő vagy akármilyen valódi tárgyalások. Néhány nappal korábban, augusztus 23-án Belgium királya az „oslói hatalmak” (Belgium, Hollandia, Luxemburg, Finnország és a három skandináv állam) uralkodóinak nevében szintén megindító békeszózatot olvasott a rádióba, amelyben felszólította „az események menetéért felelős férfiakat, hogy vitáikat és követeléseiket nyílt tárgyalások alá vessék”. Augusztus 28-án a belga király és a holland királynő „a háború elkerülésének reményében” felajánlották jószolgálati közreműködésüket.24 Mindeme semleges felszólítások nemes formában és szándékkal születtek, ám most újraolvasva enyhén irreálisnak és szánalmasnak tűnnek. Mintha az Egyesült Államok elnöke, a pápa és a kis észak-európai demokráciák vezetői nem ugyanazon a bolygón éltek volna, mint a Harmadik Birodalom vezetői, és semmivel nem értették meg jobban a Berlinben folyó eseményeket, mint azt, hogy mi történik a Marson. A Roosevelt és a belga, holland, luxemburgi, norvég és dán uralkodók által vezetett népeknek az elkövetkező hónapokban még nagyon sokba fog kerülni, hogy ennyiig nem ismerték, milyen az észjárása Hitlernek, sőt voltaképpen kevés kivétellel a német népnek is, amely kész volt vakon követni vezérét, mindegy, hogy hová és hogyan, tekintet nélkül az erkölcsre, az etikára, a becsületre, vagy akár az emberiesség keresztény fogalmára is. Mi, akik a béke utolsó feszült napjai alatt Berlinben tartózkodva próbáltuk a külvilág tudtára adni az ottani híreket, nagyon keveset tudtunk arról, hogy mi folyik a kancelláriának és a külügyminisztériumnak otthont adó Wilhelmstrassén, valamint a hadügy székhelyén, a Bendlerstrassén. Amennyire tudtuk, nyomon követtük a Wilhelmstrassén folyó lázas járkálást. Minden nap átválogattuk a suttogó hírek, fülesek és „sugallatok” lavináját. Megjegyeztük az általunk ismert közrendűek, kormánytisztviselők, pártfunkcionáriusok, diplomaták és katonák hangulatát. Arról azonban a nagyközönséghez hasonlóan mi sem tudtunk szinte semmit, hogy mi hangzott el Henderson nagykövet gyakori és nemegyszer viharos megbeszélésein Hitlerrel és Ribbentroppal, hogy mit írt egymásnak Hitler és Chamberlain, Hitler és Mussolini, Hitler és Sztálin, hogy miről beszélt egymással Ribbentrop és Molôtov, Ribbentrop és Ciano, hogy mit tartalmazott az a rengeteg kódolt üzenet, amit a botladozó, hajszolt diplomaták és külügyminisztériumi tisztségviselők váltottak egymással, vagy hogy milyen lépéseket terveztek és hajtottak végre a katonai vezetők. Volt persze néhány dolog, amit mi is tudtunk, és a nagyközönség is. A németek égig trombitálták a náci– szovjet paktum hírét, viszont a Lengyelország és Kelet-Európa többi részét felosztó titkos jegyzőkönyv léte csak a háború után derült ki. Tudtuk, hogy még alá sem írták, amikor Henderson máris Berchtesgadenbe repült, hogy nyomatékkal hangsúlyozza Hitlernek: a paktum nem fogja megakadályozni Nagy-Britanniát abban, hogy teljesítse a Lengyelországnak nyújtott garanciában foglaltakat. Augusztus utolsó hetének kezdetén éreztük Berlinben, hogy – hacsak nem lesz újabb München – elkerülhetetlen a háború, és néhány napon belül el is fog kezdődni. Augusztus 25-ig bezárólag az utolsó brit és francia polgári személyek is eliszkoltak az országból. Másnap lemondták az augusztus 27-re tervezett tannenbergi nagy náci gyűlést, amelyen Hitler is szónokolt volna, és lemondták a szeptember első hetére tervezett évi nürnbergi pártünnepséget. Augusztus 27-én a kormány bejelentette, hogy másnaptól jegyre adják az élelmiszert, a szappant, a cipőt, a textilárut és a szenet. Emlékszem, hogy mindenek felett ez a bejelentés ébresztette rá a német népet arra, hogy nyakukon a háború, és a morgás erősen hallhatóvá nőtt. Hétfőn, augusztus 28-án a berliniek végignézték, amint kelet felé haladó katonák özöne halad át a városon. Bútorszállító kocsikon, zöldségszállító teherautókon, és mindenféle egyéb járműveken szállították őket, amit csak össze tudtak kaparni. Ez is biztosan ráébresztette az embereket arra, hogy mi készül. Emlékszem, a hétvége forró és fülledt volt, s a legtöbb berlini, nem törődve a háború közelségével, kiment a fővárost övező erdőkbe és a tavak partjára. Vasárnap este a városba visszatérve a rádióból tudhatták meg, hogy

a Reichstag titkos, nem hivatalos ülést tartott a kancellárián. Egy D.N.B.-kommüniké közölte, hogy a „Führer felvázolta a helyzet súlyosságát” – Hitler most első alkalommal közölte a német néppel, hogy a helyzet súlyos. Az ülésről semmilyen részletet nem közöltek, és a Reichstag tagjain, valamint Hitler sleppjén kívül senki nem tudhatta, milyen hangulatban volt aznap a náci diktátor. Halder augusztus 28-i naplójegyzete megörökíti az Abwehr munkatársának, Oster ezredesnek a beszámolóját. Konferencia a birodalmi kancellárián du. 5.30-kor. Reichstag és több pártnotabilitás ... Helyzet nagyon súlyos. Elszánva, hogy így vagy úgy, de megoldjuk a keleti kérdést. Minimális követelések: Danzig visszatérése, korridorkérdés rendezése. Maximális követelések: „hadi helyzettől függően”. Ha minimális követeléseket nem teljesítik: háború. Brutális! Ο maga a frontvonalon lesz. A Duce hozzáállása legjobb érdekeinket szolgálja. Háború nagyon nehéz, talán reménytelen; „Amíg én élek, nem lesz szó megadásról!” Párt nagymértékben félreérti szovjet paktumot. Paktum a sátánnal az ördög ellen ... „Taps megfelelő helyeken, de halk.” Személyes benyomás a Führerről: kimerült, zilált, károgó hang, szórakozott. „Most már teljesen az SStanácsadóival veszi körül magát.”

A külföldi megfigyelők Berlinben azt is nyomon követhették, hogy Goebbels szakértő irányításával a sajtó hogyan csapja be a hiszékeny németeket. Hat éve, amióta csak a nácik „koordinálták” a napilapokat (ami a szabad sajtó megsemmisítését jelentette), az állampolgárokat elvágták annak lehetőségétől, hogy megismerhessék az igazságot a világban történő dolgokról. Egy ideig ugyan Németország legnagyobb újságosstandjain kaphatóak voltak még a Zürichből és Baselből érkező német nyelvű svájci lapok, amelyek objektívan közölték a híreket. Az utolsó években azonban a német birodalomban vagy betiltották őket, vagy néhány példányra korlátozták a beszerzésüket. Azoknak a németeknek a számára, akik tudtak angolul vagy franciául, olykor hozzáférhető volt a londoni és párizsi lapok néhány példánya, ami legfeljebb egy maroknyi emberhez ért el. „Micsoda tökéletesen elszigetelt világban él a német nép! – jegyeztem naplómba 1939. augusztus 10-én. – Egyetlen pillantás a tegnapi és a mai újságokra ezt juttatja az ember eszébe.” Akkor tértem vissza Németországba a Washingtonban, New Yorkban és Párizsban töltött rövid szabadságomról, és két nappal azelőtt svájci otthonomból vonaton felutazva vásároltam egy csomó berlini és rajnavidéki újságot. Ε lapok gyorsan visszarepítettek a nácizmusnak abba a torz világába, ami annyira különbözött a frissen odahagyott külvilágtól, mintha csak egy másik bolygóra kerültem volna. Berlinbe érkezésem után, augusztus 19-én így írtam: Noha rajtuk kívül az egész világ úgy tartja, hogy a németek fogják megszegni a békét, hogy Németország az, amely Lengyelország megtámadásával fenyeget ... itt, Németországban a helyi lapok teremtette világ él tovább, ahol épp az ellenkezőjét állítják ... A náci újságok a következőket hirdetik: Európa békéjét a lengyelek zavarják; Lengyelország fenyegeti Németországot a fegyveres invázióval... „LENGYELORSZÁG, VIGYÁZZ!” figyelmeztet a Börsen Zeitung főcíme, az alcím pedig így szól: „VÁLASZ LENGYELORSZÁGNAK, AZ EURÓPAI BÉKE ÉS JOG ELLENI ÁMOKFUTÓNAK!” Vagy itt a vonaton vásárolt karlsruhei napilap, a Der Führer főcíme: „VARSÓ DANZIG BOMBÁZÁSÁVAL FENYEGETŐZIK – A LENGYEL NAGYŐRÜLET [Polnischen Grössenwahsinn] HIHETETLEN AGITÁCIÓJA!”

Az ember felteszi a kérdést: „De hát ugye nem lehet, hogy a németek elhiggyék ezeket a hazugságokat?” Aztán az ember beszél velük, és kiderül, hogy sokan elhiszik. Goebbels sajtókampánya a Lengyelország elleni támadás Hitler által eredetileg kitűzött napján, szombaton, augusztus 2ó-án ért a csúcsra. Naplómba feljegyeztem egy-két szalagcímet: A BZ: „TELJES A KÁOSZ LENGYELORSZÁGBAN – MENEKÜLNEK A NÉMET CSALÁDOK – LENGYEL KATONÁK NYOMULNAK A NÉMET HATÁR SZÉLÉIG!” A 12-Uhr Blatt: „EZ A JÁTÉK A TŰZZEL TÚL MESSZIRE MENT – A LENGYELEK RÁLŐTTEK HÁROM NÉMET UTASSZÁLLÍTÓ REPÜLŐGÉPRE – A KORRIDORON BELÜL LÁNGOKBAN ÁLL SOK NÉMET TANYAÉPÜLET!”

Éjfélkor a rádió épülete felé menet megvettem a Völkischer Beobachter másnapi, vasárnapi számát. A címlap teljes szélességében húzódó, hüvelyknyi nagybetűkből kirakott szalagcím így szólt: EGÉSZ LENGYELORSZÁG A HÁBORÚ LÁZÁBAN ÉG! 1 500 000 EMBERT HÍVTAK BE A HADSEREGBE! SZAKADATLANUL FOLYIK A CSAPATOK SZÁLLÍTÁSA A HATÁR FELÉ! KÁOSZ FELSŐ-SZILÉZIÁBAN!

Természetesen szó sem esett bármiféle német behívásokról, annak ellenére, hogy mint láttuk, Németországot már két hete mozgósították.

A BÉKE UTOLSÓ HAT NAPJA Miután magához tért az augusztus 25-én kora este kapott hidegzuhanyból, amit egyrészt Mussolini levele, másrészt az angol–lengyel szövetségi szerződés aláírásának híre okozott, s a kettő együtt a másnapra tervezett támadás elhalasztására indította, Hitler rövid üzenetben kérdezte meg a Ducetól, hogy „milyen hadfelszerelésekre és nyersanyagokra van szüksége mennyi időn belül” ahhoz, hogy Olaszország „részt vehessen egy nagyobb szabású európai konfliktusban”. A levelet maga Ribbentrop olvasta be telefonon a római nagykövetnek este 19.40-kor.25 Másnap reggel Rómában Mussolini a fegyveres erők vezetőivel tanácskozott arról, hogy milyen minimális kívánságlistát állítsanak össze egy tizenkét hónapig tartó háború céljaira. A megfogalmazásban részt vevő Ciano szavaival élve a lista „agyonvágott volna egy bikát is – már ha a bikák tudnának olvasni”.26 Hétmillió tonna benzin, hatmillió tonna szén, kétmillió tonna acél, egymillió tonna fa és számos egyéb tétel szerepelt a terjedelmes listán, még olyasmik is, mint például 600 tonna molibdén, 400 tonna titán és húsz tonna cirkónium. Ezenkívül Mussolini 150 légelhárító üteget is követelt az észak-olaszországi iparvidék védelmére, ami csupán pár perces repülőútra volt a francia légitámaszpontoktól. Erre a körülményre a Duce az akkor fogalmazott újabb levélben emlékeztette Hitlert. Ezt az üzenetet Ciano mondta telefonba Attolicónak augusztus 26-án, nem sokkal déli 12 óra után, s a követ azonnal elvitte a Führerhez.27 Az üzenet nem csak a szükséges anyagok hosszú listáját tartalmazta. A már nem páváskodó fasiszta vezér mostanra már nyilvánvalóan elszánta magát arra, hogy mindenképpen kibújik a Harmadik Birodalom iránti kötelezettsége alól, s a levél elolvasása után Hitlernek szemernyi kétsége sem maradhatott ezzel kapcsolatban. FÜHRER! Nem küldtem volna el Önnek ezt a listát [írta bajtársának Mussolini], vagy legalábbis kisebb számú tételt és jóval kisebb mennyiségeket tartalmazott volna, ha rendelkezésemre állt volna az az idő, amiben megegyeztünk, hogy készleteket halmozhassak fel, és felgyorsíthassam az önellátási folyamat tempóját. Kötelességem közölni Önnel, hogy amennyiben nem lehetek bizonyos abban, hogy megkapom e készleteket, úgy meglehet, hogy az áldozat, amire az olasz népet kellene kérnem ... hiábavaló volna, és a magamé mellett az Ön ügyét is veszélyeztethetné.

Attolico nagykövet, aki ellenezte a háborút, és főleg azt, hogy Olaszország csatlakozzon Németország háborújához, az üzenet átadásakor a saját szakállára hangsúlyosan közölte, hogy „minden anyagnak még az ellenségeskedések kezdete előtt meg kell érkeznie Olaszországba”, s ez az igény „döntő jellegű”.229 229

Ez további neheztelést váltott ki Berlinben és némi zavart Rómában, amit Cianónak kellett elrendeznie. Később Attolico elmondta Cianónak, hogy azért ragaszkodott a teljes mennyiségnek az ellenségeskedések kezdete előtti leszállításához, „hogy elvegyem a németek kedvét a kéréseink teljesítésétől”. Tizenhárommillió tonnányi készlet néhány napon belül történő szállítása természetesen teljességgel lehetetlen volt, s Mussolini bocsánatot is kért Mackensentől „a félreértésért”; amint megjegyezte, „még maga a Mindenható sem tudna ilyen mennyiséget idefuvarozni néhány nap alatt. Soha eszébe sem jutott, hogy ilyen abszurd dolgot kérjen.”28

Mussolini még mindig arra számított, hogy München megismétlődik. Üzenetéhez még egy bekezdést fűzött, amelyben kijelentette: amennyiben a Führer szerint létezik még „politikai téren bármiféle lehetőség”, ő a korábbiakhoz hasonlóan kész teljes mértékben támogatni német kollégáját. Meghitt személyes kapcsolatuk, az Acélpaktum és a szolidaritásnak a korábbi években történt minden zajos megnyilvánulása ellenére tény marad, hogy Hitler még most, a huszonnegyedik órában sem árulta el Mussolininak valódi szándékát: Lengyelország megsemmisítését, amiről az olasz partner még mindig mit sem tudott. Ez az állapot csak aznap, huszonhatodikán este változott meg. Hitler még aznap, sőt három órán belül hosszú választ küldött a Duce üzenetére. A szöveget délután 15.08-kor ismét Ribbentrop telefonálta meg Rómába Mackensen nagykövetnek, aki nem sokkal 5 óra után adta át Mussolininak. Hitler közölte, hogy bár Olaszország egyes igényeit, például a szénre és az acélra vonatkozót teljes mértékben ki tudják elégíteni, sok egyebet azonban nem. Attoliconak az a követelése, hogy a teljes mennyiséget még az ellenségeskedések kezdete előtt szállítsák le, egyébként is „lehetetlen”. Ezután Hitler végre-valahára a bizalmába avatta barátját és szövetségesét, s felvilágosította valódi és azonnali céljairól. Mivel nyugaton sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem képes döntő sikert elérni, és mivel az Oroszországgal kötött egyezmény eredményeként Lengyelország legyőzése után Németország minden hadereje felszabadul keleten ... nem hátrálok meg attól, hogy akár nyugati komplikációkat is kockáztatva megoldjam a keleti kérdést. Duce, én megértem az Ön álláspontját, s csak arra kérem, hogy aktív propaganda és az Ön által már javasolt megfelelő katonai demonstrációk útján próbálja meg elérni az angol-francia haderők lekötését.29

A német dokumentumok között ez tartalmazza az első bizonyítékot arra, hogy huszonnégy órával a Lengyelország ellen támadás elhalasztás után Hitler már visszanyerte önbizalmát, és még a Nyugat elleni háború „kockázata” ellenére is folytatta a készülődést. Mussolini még aznap, 26-án este tett valami kísérletfélét arra, hogy lebeszélje a Führert: újra levelet írt neki. Üzenetét megint csak Ciano diktálta telefonon Attoliconak, az pedig közvetlenül este 7 óra előtt ért vele a kancelláriára. Führer! Azt hiszem, sikerült azonnal tisztázni a félreértéses tévedést, amibe Attolico esett... Amit kértem Öntől, az a légelhárító ütegek kivételével tizenkét hónap alatt lett volna szállítandó. De ha tisztázódott is a félreértés, nyilvánvalóan lehetetlen, hogy Ön anyagilag segítsen nekem megszüntetni az etiópiai és spanyolországi háborúk által az olasz fegyverzetben okozott nagy veszteségeket. Ezért legalább a konfliktus kezdeti szakaszában azt a magatartást fogom tanúsítani, amit Ön javasolt, s ezzel mozdulatlanságra kárhoztatom a legnagyobb számú brit–francia haderőt, amint az már folyamatban is van, egyidejűleg pedig a lehető legnagyobb mértékben fel fogom gyorsítani a katonai előkészületeket.

A gyötrődő Duce azonban (aki azért gyötrődött, mert ilyen döntő pillanatban ilyen szánalmas alakításra kényszerült) még mindig úgy vélte, hogy meg kellene vizsgálni, hátha van lehetőség egy újabb müncheni konferenciára. Egyáltalán nem a természetemtől idegen pacifista jellegű megfontolásokból [folytatta], hanem népeink és rezsimjeink érdekeinek szemmel tartásával ismételten bátorkodom kiállni a Németország számára teljes erkölcsi és anyagi kielégítést nyújtó politikai rendezés lehetősége mellett, amit még mindig elérhetőnek tartok.30 Az iratokból immár világosan kiderül, hogy az olasz diktátor azért törekedett a békére, mert nem volt felkészülve a háborúra. Ez a szerepe azonban rettentően zavarta. „Önre bízom, hogy elképzelje, milyen lelkiállapotban vagyok most, amikor rajtam kívül álló okok arra kényszerítenek, hogy a cselekvés pillanatában ne vállaljak Önnek valódi szolidaritást” – írta az augusztus 26-i többszöri üzenetváltás utolsó darabjában. Ε sűrű nap végeztével Ciano azt írta a naplójába, hogy „a Duce teljesen magán kívül van. Katonaösztöne és becsületérzete a háború felé vezették. A ráció most megállította. Ez azonban nagyon fáj neki ... Most a kemény

igazsággal kellett szembenéznie. Ez pedig nagy csapás a Duce számára.” Ε bőséges levélváltás után Hitler most már beletörődött abba, hogy Mussolini benne hagyja őt a pácban. Augusztus 26-án késő éjjel ismét üzenetet intézett Tengely-beli partneréhez. írását éjfél után tíz perccel továbbították távírón Berlinből Rómába, Mussolini pedig 27-én reggel 9 órakor kapta meg. DUCE! Megkaptam a végső hozzáállására vonatkozó értesítését. Tiszteletben tartom azokat az okokat és indítékokat, amelyek arra késztették, hogy így döntsön. Bizonyos körülmények között ez akár a javunkra is válhat. Véleményem szerint ehhez azonban az szükséges, hogy legalább az ellenségeskedések kitöréséig a külvilágnak fogalma se legyen az Olaszország által választott magatartásról. Ennélfogva arra kérem Önt, hogy a sajtójával vagy egyéb módon pszichológiailag támogassa küzdelmemet. Arra is megkérném, Duce, hogy amennyiben lehetséges, demonstratív katonai intézkedésekkel legalább arra kényszerítse Nagy-Britanniát és Franciaországot, hogy lekössék bizonyos erőiket, vagy legalábbis maradjanak bizonytalanságban. A legfontosabb dolog azonban a következő, Duce: amennyiben, amint mondtam, nagyobb háborúra kerülne sor, a keleti oldalon döntésre fogunk jutni még azelőtt, hogy a két nyugati hatalom sikert arathatna. Akkor azután az idén télen, vagy legkésőbb tavasszal akkora erőkkel indítok támadást nyugaton, amelyek legalább egyenlőek lesznek Franciaország és Nagy-Britannia egyesített erőivel... Most nagy szívességet kell kérnem Öntől, Duce. Ε súlyos küzdelemben Ön és népe azzal segíthet nekem a legjobban, ha ipari és mezőgazdasági célokra egyaránt olasz munkásokat küld hozzám ... Kérésemet különösen az Ön nagylelkűségéhez ajánlva megköszönöm a közös ügyünk érdekében kifejtett minden erőfeszítését. ADOLF HITLER 31

Késő délután a Duce alázatos választ küldött: a világ „az ellenségeskedések kitöréséig nem fogja megismerni Olaszország hozzáállását” – azaz a dolog titokban marad. Ο majd le fogja kötni a lehető legnagyobb számú angol–francia szárazföldi és tengeri erőket, valamint elküldi Hitlernek a kért olasz munkásokat.32 Korábban a nap folyamán megismételte Mackensen nagykövetnek, méghozzá az utóbbi Berlinbe küldött jelentése szerint „határozott formában”, hogy „még mindig lehetségesnek hiszi minden célunk elérését anélkül, hogy háborúhoz folyamodnánk”, s hozzátette, hogy a Führerhez intézendő levelében fel fogja vetni ezt a szempontot.33 Végül azonban mégsem hozta fel. A jelek szerint egyelőre annyira elbátortalanodott, hogy szóba sem hozta ismét a dolgot. Noha a háború hirtelen kitörése esetén Franciaország fogja adni szinte az egész szövetséges hadsereget Németország nyugati határánál, s bár az első hetekben hatalmas számbeli fölényben lenne az ottani német erőkkel szembçn, augusztus fogytával Hitler a jelek szerint nem aggódott amiatt, hogy mit tesznek majd a franciák. Daladier francia miniszterelnök augusztus 26-án megindítón ékesszóló levélben emlékeztette Hitlert: Franciaország harcolni fog, ha Lengyelországot támadás éri. Ha csak Ön [írta Daladier] nem tulajdonít a francia népnek kisebb nemzeti önbecsülést annál, amekkorát magam elismerek a német népben, úgy nem kételkedhet abban, hogy Franciaország hű marad a más nemzetek, például Lengyelország számára tett ünnepélyes ígéreteihez ...

Miután megkérte Hitlert, hogy keressen békés megoldást a Lengyelországgal való vitájában, Daladier így folytatta: Ha Franciaország és Németország vére újra folyni kezd, mint huszonöt évvel ezelőtt, de most egy még hosszabb és még gyilkosabb háborúban, mindkét nép a maga győzelmének biztos tudtában fog harcolni, ám a legbiztosabb győzők a pusztítás és a barbarizmus erői lesznek. 34

Coulondre nagykövet a miniszterelnök levelének átnyújtásakor saját indíttatású szenvedélyes szóbeli kiegészítést fűzött az üzenethez: ünnepélyesen felszólította Hitlert, hogy „az emberiesség nevében és saját lelkiismerete megnyugtatására ne engedje el maga mellett a békés megoldásnak ezt az utolsó esélyét”. Ám a nagykövetnek azt kellett „szomorúan” jelentenie

Párizsba, hogy Daladier levele nem hatotta meg a Führert, aki „állhatatos maradt”. Hitlernek a francia miniszterelnökhöz intézett másnapi válasza ügyesen kalkulálva játszott arra, hogy a franciák vonakodnak „meghalni Danzigért” (bár ő maga nem használta ezt a kifejezést, ami a francia békéltetők kedvence volt). A Saar-vidék visszatérése után Németország feladta minden további területi követelését Franciaországgal szemben, jelentette ki Hitler, ezért semmi okuk nincs arra, hogy most háborúba keveredjenek. Ha mégis így történik, az nem az ő hibája lesz, és „nagyon fájni fog” neki. Összesen ennyi volt a Németország és Franciaország közti diplomáciai kapcsolat a béke utolsó hetében. Coulondre az augusztus 26-i megbeszélést követően többé nem találkozott Hitlerrel. A német kancellárt e pillanatban Nagy-Britannia érdekelte a legjobban. Augusztus 25én este, amikor elhalasztotta a Lengyelország elleni támadást, azt mondta Göringnek, hogy látni akarja, képes-e „kiiktatni a brit intervenciót”.

NÉMETORSZÁG ÉS NAGY-BRITANNIA A HUSZONNEGYEDIK ÓRÁBAN „A Führer erősen megrendült” – jegyezte naplójába Halder augusztus 25-én, miután a Londonból és Rómából jött hírek hatására Hitler visszalépett a háború szakadékának a pereméről. Másnap délután azonban a vezérkar főnöke hirtelen változást tapasztalt a vezéren. „A Führer igen nyugodt és világos” – írta naplójába délután 3 óra 22 perckor. Márpedig ennek oka volt, amit meg is találunk a tábornok naplójában. „Mindennel elkészülni a mozgósítás 7. napjára. Támadás szeptember l-jén kezdődik.” A parancsot Hitler telefonon adta ki a hadsereg főparancsnokságának. Tehát Hitler mégis meg fogja vívni a lengyel háborút! Ez most már bizonyos volt. Közben pedig minden tőle telhetőt elkövet annak érdekében, hogy a britek kimaradjanak a konfliktusból. Halder naplóbejegyzései megismertetik velünk a Führernek és környezetének gondolatait e döntő napon, augusztus 26-án. Hírek szerint Anglia hajlik arra, hogy fontolóra vegyen egy átfogó javaslatot. 230 Részletek Henderson visszatérte után. Egy másik hír szerint Anglia hangsúlyozza: saját magának kell eldöntenie, hogy Lengyelország létfontosságú érdekei fenyegetve vannak-e. Franciaországban egyre többen foglalnak állást a kormánnyal szemben a háború ellen ... Terv: Követeljük Danzigot, korridort a korridoron belül, és a Saar-minta szerinti népszavazást. Anglia talán elfogadja. Lengyelország valószínűleg nem. Éket közéjük!

A kiemelés Haldertől származik, és kétségtelen, hogy egy bizonyos pontig valósan tükrözi, mi járt Hitler fejében. Megpróbál éket verni Lengyelország és Nagy-Britannia közé, s ürügyet szolgáltat Chamberlainnek arra, hogy kibújhasson a Varsónak tett ígérete alól. Miután elrendelte a hadseregnek, hogy álljon készen a szeptember 1-jei indulásra, azt várta, mit szól London ahhoz a grandiózus ajánlatához, hogy „garanciát nyújt” a brit birodalomnak. A most, a huszonnegyedik órában folyó lázas tárgyalások lebonyolítására két kapcsolattal is rendelkezett a brit kormány felé. A londoni nagykövetség, ahonnan a szabadságát töltő Dirksen nagykövet éppen távol volt, kiesett e tevékenységből. Az egyik, a hivatalos kapcsolat Henderson nagykövet volt, aki német külön-repülőgépen vitte Hitler javaslatát Londonba augusztus 26-án, szombaton délelőtt. A másik kapcsolat nem hivatalos, titkos, és mint kiderült, egészen amatőr jellegű volt: Göring svéd barátja, az örökké úton lévő Birger Dahlems a Luftwaffe főnökétől vitt üzenettel repült Londonba az előző napon. – Ebben az időben – vallotta Göring az egyik nürnbergi kihallgatás során – a rendes diplomáciai csatornák megkerülésével, különleges futár segítségével voltam kapcsolatban 230

Azaz Hitler augusztus 25-i javaslatát arra, hogy „garanciát nyújt” a brit birodalom számára.

Halifax-szal. – 231 36 Augusztus 25-én, pénteken délután fél hétkor ide, a brit külügyminiszterhez érkezett a svéd „futár”. Göring az előző napon Stockholmból hívta magához Dahlerust, és elmondta neki, hogy az előző este aláírt náci-szovjet paktum ellenére Németország „megértésre” törekszik Nagy-Britanniával. Egyik saját repülőgépét bocsátotta a svéd rendelkezésére, hogy az Londonba siethessen, és Lord Halifax tudtára adhassa e figyelemreméltó tényt. A brit külügyminiszter, aki alig egy órával azelőtt írta alá az angol–lengyel kölcsönös segítségnyújtási szerződést, megköszönte Dahlems fáradozását, és tájékoztatta, hogy Henderson épp az imént beszélt Hitlerrel, sőt már úton van London felé a Führer legutolsó ajánlatával a táskájában, így hát mivel a Berlin és London közti hivatalos kommunikációs csatorna újból megnyílt, ő úgy gondolja, hogy már nincs szükség a svéd közvetítő szolgálataira. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez nem így van. Dahlerus este telefonon tájékoztatta Göringet a Halifaxszal folytatott megbeszéléséről, s azt a tájékoztatást kapta a marsalltól, hogy az angol–lengyel szerződés aláírásának eredményeként azóta megromlott a helyzet, ezért valószínűleg csak Nagy-Britannia és Németország képviselőinek tárgyalása mentheti meg a békét. Amint később Nürnbergben vallotta, Göring Mussolinihoz hasonlóan egy újabb Münchenre gondolt. A fáradhatatlan svéd még aznap éjjel informálta a brit külügyminisztériumot a Göringgel folytatott telefonbeszélgetésről, s másnap reggel meghívták, hogy ismét beszéljen Halifax-szal. Ez alkalommal rávette a brit külügyminisztert, hogy írjon levelet Göringnek, akiről azt mondta, hogy ő az egyetlen német, aki megakadályozhatja a háborút. Az általános kifejezésekbe csomagolt levél rövid volt, és nem elkötelező jellegű. Pusztán elismételte, hogy Nagy-Britannia békés rendezésre vágyik, s hangsúlyozta, hogy ennek elérése érdekében szükség van „néhány napra”.232 A kövér marsall azonban „nagy fontosságúnak” találta a levelet. Dahlerus még aznap (augusztus 26-án) este kézbesítette neki, amint éppen különvonatán utazott a Berlin melletti Oranienburgba, a Luftwaffe főparancsnokságára. A vonatot a következő állomáson megállították, szereztek egy gépkocsit, s a két férfi a kancelláriára száguldott, ahová éjfélkor érkeztek meg. Hitler már lefeküdt, Göring azonban követelte, hogy keltsék fel. Eddig az óráig sok embertársához hasonlóan Dahlerus is úgy hitte, hogy Hitler racionális ember, és esetleg elfogadja a békés rendezést, mint Münchenben az előző évben tette. Most azonban életében először ismerhette meg a karizmatikus diktátor vad fantazmagóriáit és rettenetes temperamentumát.38 Találkozásuk rettenetes élmény volt a svéd számára. Hitler tudomást sem vett a levélről, amit Dahlerus Halifaxtól hozott, és ami eléggé fontosnak látszott ahhoz, hogy Göring az éjszaka közepén felébressze vele a Führert. Helyette inkább húsz percen át leckéztette a svéd üzletembert korai harcairól, nagy eredményeiről és a britekkel való 231

– Ribbentrop semmit sem tudott arról, hogy elküldtem Dahlerust – vallotta Göring a nürnbergi perben. – Dahlerus dolgát soha nem beszéltem meg Ribbentroppal. Egyáltalán nem tudta, hogy Dahlerus ide-oda járt köztem és a brit kormány között. – 37 Hitlert azonban folyamatosan tájékoztatta Göring a svéd útjairól. 232 A szöveget a Documents on British Foreign Policyban (Third Series, Vol. VII, p. 283.) adták közre. A fenti kötet megjelenéséig kihagyták minden publikált brit dokumentumgyűjteményből, s e tényt bőven kommentálták a brit történészek. Dahlerust nem említi sem a háború kitörésével kapcsolatos dokumentumokat közlő Blue Book, sem Henderson a Végső jelentésben, de még Henderson Failure of a Mission című kön>vében sem szerepel név szerint, csak mint „egy Göringgel kapcsolatban lévő forrás”. Hendersonnak és a brit nagykövetség más munkatársainak az immár napvilágot látott jelentéseiben azonban a svéd közvetítő és tevékenysége bőségesen szerepel csakúgy, mint a brit külügyminisztérium különböző memorandumaiban. Ε furcsa svéd üzletembernek a béke megőrzésében kifejtett munkája jól őrzött titok maradt, s a Wilhelmstrasse és a Downing Street egyaránt komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy tevékenységét titokban tartsa a tudósítók és a külföldi diplomaták előtt, akik a legjobb tudomásom szerint tényleg semmit sem tudtak róla addig, amíg 1946. március 19-én Dahlerus oda nem állt Nürnbergben a tanúk emelvényére. Könyve, a The Last Attempt 1945-ben, a háború végén jelent meg svéd nyelven, angol kiadása azonban csak 1948-ban látott napvilágot, s újabb hat év telt el, míg Dahlerus szerepét (hogy úgy mondjam) hivatalosan igazolták a DBrFP VII. kötetében megjelent dokumentumok. A német külügyminisztérium augusztusban kelt dokumentumai nem említik Dahlerust. Az egyetlen kivétel a Lufthansa légitársaság üzenetének vételét nyugtázza arról, hogy augusztus 26-án az egyik gépükön Berlinbe fog érkezni „egy Dahlerus nevű svéd úr a 'Foreign Office'-tól”. Néhány későbbi keltű dokumentumban azonban már szerepel a neve.

megértés érdekében tett összes próbálkozásáról. Ezután, amikor Dahlerus közbevetette, hogy valaha munkásként élt Angliában, a kancellár kikérdezte a furcsa szigetről és annak furcsa lakóiról, akiket mindig is hiába próbált megérteni. Ezt követően hosszadalmas és bizonyos értelemben technikai jellegű előadás következett Németország katonai hatalmáról. Dahlerus, mint később előadta, ekkorra már úgy érezte, hogy látogatása „nem fog hasznosnak bizonyulni”. Végül azonban mégis sikerült megragadnia egy alkalmat arra, hogy valamennyire elmondhassa házigazdájának, milyennek ismerte meg valamikor a briteket. Hitler közbeszólás nélkül végighallgatott ... de azután hirtelen felállt, izgatottá és idegessé válva fel s alá járkált a szobában, s mintha magában beszélne, úgy mondta, hogy Németországnak nem lehet ellenállni... Hirtelen megállt a szoba közepén, és maga elé meredt. A hangja elhomályosodott, egész viselkedése olyan volt, mint egy abnormális személyé. Gyors, pattogó kifejezésekkei beszélt: – Ha háborúnak kell lennie, akkor tengeralattjárókat fogok építeni, tengeralattjárókat építek, tengeralattjárókat, tengeralattjárókat, tengeralattjárókat! – A hangja egyre zavarosabbá vált, végül már egyáltalán nem lehetett érteni, mit mond. Aztán összeszedte magát, felemelte a hangját, mintha nagy hallgatósághoz szólna, és úgy üvöltötte: – Repülőgépeket fogok építeni, repülőgépeket építek, repülőgépeket, repülőgépeket, és megsemmisítem az ellenségeimet! – Nem is embernek, hanem egy mesekönyv lapjairól kilépett fantomnak tűnt. Döbbenten bámultam rá, és odafordultam Göringhez, hogy lássam, hogyan reagál erre, de neki a szeme sem rebbent.

Az izgatott kancellár ezután a vendég elé lépett, és megszólította: – Ön, Herr Dahlems, aki ilyen jól ismeri Angliát, meg tudja indokolni valamivel, hogy miért nem sikerül nekem soha megértésre jutnom ezzel az országgal? – Dahlerus bevallja, hogy „először habozott” felelni, de aztán úgy válaszolt, hogy személyes véleménye szerint ennek „az az oka, hogy a brit kormány nem bízik meg benne és a kormányában”. – Idióták! – robbant ki Dahlerus előadása szerint Hitler. Jobb karját kinyújtotta, bal kezével pedig a mellét verte. – Hát hazudtam én egyszer is életemben? A náci diktátor ezután lecsillapodott. Megbeszélték Hitlernek a Hendersonon keresztül tett javaslatait, s végül megegyeztek abban, hogy Dahlerus repüljön vissza Londonba a brit kormánynak tett új ajánlattal. Göring ellenezte, hogy az ajánlatot írásba foglalják, így hát az előzékeny svédnek azt mondták, hogy meg kell tanulnia az üzenetet. Ez hat pontból állt: 1. Németország egyezményt vagy szövetséget akar kötni Nagy-Britanniával. . 2. Nagy-Britanniának segítenie kell Németországot Danzig és a korridor megszerzésében, Lengyelország azonban szabadkikötőt kap Danzigban, megtarthatja Gdyniát, a Balti-tengeri kikötőt, és egy hozzá vezető korridort. 3. Németország garantálni fogja az új lengyel határt. 4. Németországnak vissza kell kapnia a gyarmatait vagy azok egyenértékét. 5. Garanciákat kell nyújtani a lengyelországi német kisebbség számára. 6. Németország elkötelezi magát a brit birodalom megvédésére.

Dahlems az emlékezetébe vésett fenti javaslatokkal vasárnap, augusztus 27-én reggel ismét Londonba repült, s nem sokkal dél után a szimatoló riportereket becsapva, kerülő úton csempészték Chamberlain, Lord Halifax, Sir Horace Wilson és Sir Alexander Cadogan színe elé. A brit kormány most már szemlátomást roppant komolyan vette a svéd futárt. Dahlems a repülőgépen gyorsan készített néhány jegyzetet az előző éjjel Hitlerrel és Göringgel folytatott megbeszéléséről. Ε jegyzetekben arról biztosította a brit kormánynak most éppen az ő memorandumát olvasó két vezető tagját, hogy Hitler a kihallgatás során „nyugodt és összeszedett” volt. Noha a külügyminisztérium archívumában semmi nyomát nem lelték e rendkívüli vasárnapi tárgyalásnak, a külügyminisztériumi iratok idevágó kötetében (Volume VII, Third Series) a Lord Halifax és Cadogan szolgáltatta adatokból és a svéd küldött memorandumából rekonstruálták a megbeszélést. A brit változat valamelyest különbözik a Dahlerus könyvében és nürnbergi tanúvallomásában előadottaktól, ám a különböző beszámolók egybevetésével az alábbiakban olyan pontos jelentést közlünk a találkozóról, aminél

pontosabbat valószínűleg soha nem fogunk kapni. Chamberlain és Halifax azonnal látta, hogy két külön javaslatsorról van szó: az egyiket Henderson hozta a németektől, a másikat pedig most Dahlerus, s a kettő különbözik egymástól. Az első a brit birodalom területére kínált német garanciát azután, ha majd Hitler rendezte számláját Lengyelországgal, a második viszont azt sugallta, hogy Hitler brit közvetítéssel kész tárgyalni Danzig és a korridor visszatéréséről, amelyet követően „garantálná” Lengyelország új határait. Ez már ismerős volt Chamberlain számára, aki emlékezett Hitler egy évvel korábbi csehszlovákiai ígéreteivel kapcsolatos kiábrándító élményére, és most is szkeptikusan fogadta a Führer Dahlems által felvázolt ajánlatát. Közölte a svéddel, hogy „e feltételek alapján nem lát lehetőséget a rendezésre; lehet, hogy a lengyelek átengedik Danzigot, de inkább harcolni fognak, semmint hogy átengedjék a korridort”. Végül megegyeztek abban, hogy Dahlerus egy Hitlernek szóló előzetes és nem hivatalos válasszal azonnal térjen vissza Berlinbe, majd jelentse Londonnak, hogyan reagált a Führer; majd csak ezután írják meg és küldik Hendersonnal másnap este Berlinbe a hivatalos választ. Halifax (a brit változat szerint) úgy fogalmazott, hogy „a Dahlerus úron keresztül fenntartott nem hivatalos és titkos kommunikáció eredményeként megeshet, hogy a témák valamelyest zavarossá váltak”. Kívánatos ezért leszögezni azt, hogy Berlinbe való aznap esti visszaérkezésekor Dahlerus nem Őfelsége kormányának a válaszát viszi, hanem inkább „utat csinál” a Henderson által később kézbesítendő „fő üzenetnek”.39 Az Európa két legerősebb országának kormányai között folyó tárgyalásoknak olyan fontos közvetítőjévé vált ez az ismeretlen svéd üzletember, hogy saját beszámolója szerint e kritikus pillanatban közölte a brit miniszterelnökkel és külügyminiszterével: „Hendersont másnapig (hétfőig) tartsák ott Londonban, hogy a választ akkor lehessen megadni, amikor már tájékozódhattak tőle arról, hogy Hitler hogyan reagál a brit álláspontra”.^ És mi volt a Dahlerus által Hitlerrel közlendő brit álláspont? Ε tekintetben van egy kis zűrzavar. Halifaxnak a Dahlerus számára adott szóbeli instrukcióját megörökítő saját elnagyolt jegyzete szerint a brit álláspont csupán ennyi volt: 1. Ν és N-B közötti jó megértés vágyát kifejező ünnepélyes biztosíték. A krmny egyetlen tagja sem gondolja másként. 2. N-B köteles teljesíteni Lengyelországgal szembeni kötelezettségét. 3. Német–lengyel ellentéteket békésen kell rendezni. 41

Dahlems szerint a rábízott nem hivatalos brit válasz átfogóbb volt. A 6. pontot, ami Nagy-Britannia megvédésére vonatkozott, természetesen elutasították. Hasonlóképpen nem akartak semmiféle tárgyalásba bocsátkozni a gyarmatokról addig, amíg Németország mozgósítva van. A lengyel határokat az öt nagyhatalom garanciájával akarták biztosítani. A korridort illetően azt javasolták, hogy kezdődjenek azonnal tárgyalások Lengyelországgal. A [Hitler javaslatai közül az] első pontra vonatkozóan Anglia elvben hajlandó volt egyezményt kötni Németországgal.42

Vasárnap este Dahlerus visszarepült Berlinbe, s nem sokkal éjfél előtt találkozott Göringgel. A marsall a brit választ nem tartotta „nagyon kedvezőnek”. Ám miután éjfélkor beszélt Hitlerrel, éjjel 1 órakor telefonált Dahlerusnak a szállodába, s közölte vele, hogy a kancellár „elfogadja a brit álláspontot”, feltéve, hogy a Hendersonnal hétfő estére várt hivatalos változat ezzel összhangban van. Göring örült, Dahlerus pedig még jobban. A svéd közvetítő éjjel 2 órakor felébresztette Sir George Ogilvie Forbest, a brit nagykövetség tanácsosát, és elmondta neki a jó hírt. De nemcsak ezt tette, hanem – mivel legalábbis a saját fejében már ilyen erőssé vált a helyzete – még tanácsot is adott a brit kormánynak arra nézve, hogy mit tartalmazzon a hivatalos válasz. A jegyzék amelyet Henderson még ezen a napon, augusztus 28-án el fog hozni, tartalmazzon egy olyan vállalást, erősködött Dahlerus, amely szerint Nagy-Britannia rá fogja venni Lengyelországot a Németországgal való közvetlen és azonnali tárgyalásra.

Dahlerus most telefonált Göring irodájából [szólt Forbes jelentése augusztus 28-áról], az általa rendkívül fontosnak tartott alábbi javaslatokkal: 1. A Hitlernek szóló brit válaszban semmilyen utalás ne szerepeljen a Roosevelt-tervre.233 2. Hitler azt gyanítja, hogy a lengyelek megpróbálnak kibújni a tárgyalás alól. A válasz ennélfogva tartalmazzon egyértelmű kijelentést arra nézve, hogy a lengyeleknek a leghatározottabban tanácsolták a Németországgal való azonnali kapcsolatfelvételt és tárgyalást, 234 43

Az immár magabiztos svéd egész nap ontotta a tanácsokat Forbesnak, aki kötelességtudóan táviratoz-gatta azokat tovább Londonba, sőt Dahlerus egyszer maga is odatelefonált a külügybe a Halifaxnak szóló további javaslataival. A világtörténelemnek ebben a kritikus pillanatában a svéd műkedvelő diplomata valóban Berlin és London érintkezésének fókuszpontjába került. Augusztus 28-án délután 2 órakor Halifax, aki a berlini követségtől és Dahlerus telefonhívásából is értesült már a svéd sürgető tanácsáról, táviratot küldött Sir Howard Kennard varsói brit nagykövetnek. Utasította, hogy „azonnal” beszéljen Beck külügyminiszterrel, és szerezze meg a felhatalmazását, hogy a brit kormány így tájékoztathassa Hitlert: „Lengyelország készen áll a Németországgal való közvetlen tárgyalások azonnali megkezdésére”. A külügyminiszternek sürgős volt a dolog, hiszen e felhatalmazást bele akarta foglalni a Hitlernek adandó hivatalos válaszba, amit Henderson még aznap magával visz Berlinbe. Sürgetve kérte varsói nagykövetét, hogy telefonon adja meg Beck válaszát. Késő délután Beck megadta a kért felhatalmazást, amit sietősen bele is foglaltak a brit jegyzékbe.44 Henderson a jegyzékkel augusztus 28-án este érkezett vissza Berlinbe, és miután a kancellária bejáratánál fogadta a dobszóra fegyverrel tisztelgő SS-díszőrség üdvözlését (a hivatalos diplomáciai formaságokat mindvégig szigorúan betartották), Hitler elé vezették, akinek 22.30 órakor átadta a jegyzék német fordítását. A kancellár azonnal elolvasta az iratot. A brit kormány „teljes mértékben egyetért” vele abban, szólt a jegyzék, hogy „először” rendezni kell a Németország és Lengyelország közötti nézeteltéréseket. „Azonban minden a rendezés természetétől függ, valamint az ennek elérése érdekében alkalmazott eszközöktől” – folytatódott a jegyzék, és megemlítette, hogy e tekintetben a kancellár „hallgatott”. Tapintatos visszautasításban részesült Hitlernek az az ajánlata, hogy „garanciát nyújt” a brit birodalom számára. A brit kormány „a Nagy-Britanniának ajánlott semmiféle előny kedvéért nem nyugodhat bele az olyan rendezésbe, amely veszélyeztetné egy, a brit kormány garanciáját élvező állam függetlenségét”. Az e garanciában vállaltaknak a brit kormány eleget fog tenni, de a kancellár ne higgye, hogy a brit kormány nem törekszik a méltányos rendezésre pusztán azért, mert „aggályosan ügyel” a Lengyelország iránti kötelezettségének a betartására. Ebből az következik, hogy a következő lépésben kezdeményezni kellene a német és a lengyel kormány közötti, a Lengyelország alapvető érdekeinek megóvása és a rendezés nemzetközi garanciával történő biztosítása ... alapján folyó közvetlen megbeszéléseket. [A brit kormány] máris határozott biztosítékot kapott a lengyel kormánytól arra, hogy az utóbbi készen áll ezen az alapon a tárgyalások megkezdésére, s Őfelsége kormánya azt reméli, hogy a német kormány szintén hajlandó e megoldás elfogadására. ... A Németország és Lengyelország közötti... igazságos rendezés utat nyithat a világbékéhez. Kudarca viszont lerombolná a Németország és Nagy-Britannia közötti megértés reményét, konfliktust teremtene a két ország között, és meglehet, hogy háborúba sodorná az egész világot. Az ügy ilyen kimenetele a történelemben páratlan szerencsétlenség lenne.45 233

Valószínűleg Roosevelt elnök augusztus 24-én és 25-én Hitlerhez intézett üzeneteiről van szó, amelyekben közvetlen tárgyalásokat sürgetett Németország és Lengyelország között. 234 A tisztesség kedvéért itt rá kell mutatnunk arra, hogy Dahlerus nem volt olyan németpárti, mint amilyennek néhány üzenete láttatja. Még ugyanezen a hétfőn, a Göring társaságában a Luftwaffe oranienburgi főhadiszállásán töltött két óra után éjjel telefonált Forbesnak, hogy közölje vele: „a német hadsereg a csütörtökre, augusztus 31-re virradó éjszaka elfoglalja végleges kiindulási pozícióit a Lengyelország elleni támadáshoz”. Forbes a hírt a lehető leggyorsabban Londonba továbbította.

Miután Hitler végigolvasta a jegyzéket, Henderson részletes magyarázatba fogott a saját jegyzetei segítségével, amelyeket, mint elmondta a Führernek, a Chamberlainnel és Halifax-szal folytatott megbeszélései során készített. Később a nagykövet úgy emlékezett vissza, hogy ez volt az egyetlen olyan tárgyalása Hitlerrel, ahol ő beszélt a legtöbbet. Megjegyzéseinek az volt a lényege, hogy Nagy-Britannia barátságra törekszik Németországgal, és békét akar, de harcolni fog, amennyiben Hitler megtámadja Lengyelországot. A Führer, aki persze korántsem némult meg, azzal válaszolt erre, hogy terjengősen felemlegette a lengyelek bűneit és a békés rendezésre tett saját „nagylelkű” ajánlatait, amelyeket nem fog többé megismételni. Sőt ma már „nem elégíti ki kevesebb, mint Danzig és az egész korridor, valamint a határ korrigálása Sziléziában, ahol a háború utáni népszavazáson a lakosság kilencven százaléka Németországra voksolt”. Ez nem volt igaz, s ugyanígy az sem, amit Hitler egy pillanattal később mondott, miszerint 1918 után egymillió németet űztek ki a korridor területéről. Az 1910-ben megejtett német népszámlálás szerint csupán 385 000 német élt ott, de a náci diktátor mostanra már természetesen elvárta, hogy mindenki elhiggye az ő hazugságait. Omladozó berlini küldetése során most utoljára a brit nagykövet el is hitte, mert Végső jelentésében így nyilatkozott: „Ez alkalommal Herr Hitler ismét barátságos és méltányos volt, és úgy tűnt, nem elégedetlen az általam kézbesített válasszal.” „Végül két egyenes kérdést tettem fel neki” – táviratozta Henderson hajnali 2 óra 35 perckor Londonba a kihallgatást leíró hosszú jelentését.46 Hajlandó-e közvetlenül tárgyalni a lengyelekkel, és kész-e tárgyalni a népességcseréről? Az utóbbi kérdésre igennel válaszolt (bár nincs kétségem arról, hogy ugyanakkor a határok módosítására is gondolt).

Az első kérdést illetően azonban szükségesnek mondta az egész brit jegyzék „gondos tanulmányozását”, mielőtt válaszolna. Henderson a táviratában leírja, hogy e ponton a kancellár Ribbentrophoz fordult, és azt mondta: – Ide kell hívnunk Göringet, hogy megbeszéljük vele. – Hitler megígérte, hogy másnap, kedden, augusztus 29-én írásos választ ad a brit jegyzékre. „A párbeszéd a mindkét oldalon tanúsított abszolút keménység ellenére igen barátságos légkörben folyt” – hangsúlyozta Henderson Halifaxnak. Valószínű, hogy akármilyen jól ismerte személyesen a házigazdát, Henderson egyszerűen nem jött rá, miért tette Hitler oly barátságossá az atmoszférát. A Führer még mindig el volt szánva rá, hogy a hét végén háborút indít Lengyelország ellen, s mindannak ellenére, amit a brit kormány és Henderson mondott neki, még mindig azt remélte, hogy távol tudja tartani Nagy-Britanniát a konfliktustól. Nyilvánvaló, hogy a hajlongó és tudatlan Ribbentrop által is bátorított Hitler egyszerűen nem hitte el (ha azt is mondta, hogy elhiszi), hogy a britek komolyan gondolják, amit mondanak. Henderson másnap utóiratot fűzött hosszú jelentéséhez. Hitler azt hajtogatta, hogy nem blöfföl, és nagyot tévednek az emberek, ha azt hiszik, hogy blöfföl. Megismételtem, hogy teljesen tisztában vagyok e ténnyel, és mi sem blöffölünk. Herr Hitler kijelentette, hogy ez teljes mértékben világos előtte.47

Azt mondta, hogy világos előtte, de az volt-e valójában is? Augusztus 29-i válaszában tudniillik szándékosan megpróbálkozott egy olyan trükkel a brit kormánnyal szemben, amiről bizonyára úgy vélte, lehetővé teszi majd, hogy a kecske is jóllakjék, s a káposzta is megmaradjon. A brit válasz és Hitler első reakciója robbanásszerű optimizmust váltott ki Berlinben, különösen Göring táborában, ahol a fáradhatatlan Dahlems a legtöbb idejét töltötte. Augusztus 29-én hajnali fél kettőkor a marsall egyik adjutánsa telefonon kereste a svédet a kancelláriáról, ahol Henderson távozása után Hitler, Ribbentrop és Göring elemezte a brit jegyzéket. Német barátja azt mondta Dahlerusnak, hogy a brit válasz „felettébb kielégítő, és minden remény

szerint elmúlt a háború veszélye”. Dahlerus a jó hírt még a délelőtt folyamán megtelefonálta a brit külügyminisztériumba. Közölte Halifaxszal, hogy „Hitler és Göring szerint most határozott lehetőség van a békés rendezésre”. Délelőtt 10 óra 50 perckor Dahlerus Göringgel találkozott, aki ömlengve üdvözölte, hosszan rázta a kezét, és így kiáltott: – Béke lesz! Biztosítottuk a békét! – Ε pompás biztosítékokkal felszerelkezve a svéd futár azonnal a brit nagykövetségre sietett, hogy tudassa a jó hírt Hendersonnal, akit személyesen nem ismert még. A nagykövetnek az e találkozót leíró jelentése szerint Dahlerus azt mondta neki, hogy a németek felettébb derűlátóak. „Beleegyeztek” a brit válasz „fő kitételébe”. Hitler, mondta Dahlerus, „csak” Danzigot és a korridort kéri, méghozzá nem is az egész korridort, csak egy vékonykát a Danzigba vezető vasútvonal mentén. Sőt, mint a svéd jelentette, a Führer hajlandó volt „rendkívül belátónak lenni. Messzire el fog menni, hogy kompromisszumra jusson a lengyelekkel”.48 Sir Nevile Henderson, aki kezdett átlátni a szitán, már nem volt ilyen biztos a dologban. Látogatója későbbi elmondása szerint azt mondta, hogy Hitlernek egyetlen szavát sem lehet elhinni, és ugyanez áll Dahlerus barátjára, Hermann Göringre is, aki „számtalan alkalommal” hazudott már a nagykövetnek. Henderson azon a véleményen volt, hogy Hitler most is csak becstelen és kíméletlen játékot űz. Az események középpontjába került svédet azonban nem lehetett meggyőzni – ő még csak Henderson után ébred fel majd. Hogy a nagykövet érthetetlen borúlátása nehogy veszélybe sodorja az erőfeszítéseit, este 7 óra 10 perckor ismét a londoni külügyminisztériumba telefonált, és üzenetet hagyott Halifax számára: „a német válasz nem fog nehézségeket tartalmazni”. Viszont, tanácsolta a svéd üzletember, a brit kormány szóljon rá a lengyelekre, hogy „rendesen viselkedjenek”!49 Öt perccel később, augusztus 29-én este 7 óra 15-kor Henderson a kancelláriára érkezett, hogy a Führertol átvegye Németország tényleges válaszát. Nemsokára nyilvánvalóvá vált, milyen tartalmatlan volt Göringnek és svéd barátjának az optimizmusa. A nagykövet közvetlenül az esemény után azt jelentette Halifaxnak, hogy a megbeszélés „viharos jellegű volt, Herr Hitler pedig jóval kevésbé belátó, mint tegnap”. Maga a hivatalos, írásos német válasz megismételte, hogy a német birodalom barátságra vágyik Nagy-Britanniával, de hangsúlyozta, hogy e barátság „nem vásárolható meg a létfontosságú német érdekekről való lemondás árán”. A lengyel gaztetteknek, provokációknak és a németekkel szembeni „rossz bánásmód égbe kiáltóan barbár tetteinek” hosszú és már jól ismert elsorolását követően a jegyzék most először közölte hivatalosan, írásban Hitler követeléseit: Danzig és a korridor visszacsatolását, valamint a lengyelországi németek oltalmát. A „jelen körülmények” felszámolására, tette hozzá a jegyzék, „már nem napok, még kevésbé hetek, hanem talán csak órák vannak hátra”. Németország már nem képes osztani Nagy-Britannia véleményét abban, hogy a Lengyelországgal folytatandó közvetlen tárgyalások útján elérhető volna a rendezés. Mindazonáltal „kizárólag” a brit kormány kedvéért és az angol-német barátság érdekében Németország kész „elfogadni a brit javaslatot és közvetlen tárgyalásokat kezdeni” Lengyelországgal. „Egy lengyelországi területi újrarendezés esetén” a német kormány nem nyújthat garanciát a Szovjetunió beleegyezése nélkül. (A brit kormány természetesen nem tudott a Lengyelországot felosztó titkos náci-szovjet jegyzőkönyvről.) „A továbbiakra vonatkozóan a német kormánynak soha nem állott szándékában Lengyelország létfontosságú érdekeinek érintése, sem a független lengyel állam létének megkérdőjelezése” – deklarálta a jegyzék. És itt, a legvégén, most jön a csapda: Ennek megfelelően a német kormány beleegyezik abba, hogy elfogadja a brit kormány abban megnyilvánuló segítségét, hogy biztosítja egy teljes felhatalmazással rendelkező lengyel küldött Berlinbe irányítását. Ε küldött érkezését a német kormány 1939. augusztus 30-ra, szerdára várja.

A német kormány azonnal el fogja készíteni a számára megfelelő megoldásra vonatkozó javaslatot, s amennyiben lehetséges, ezt még a lengyel meghatalmazott érkezése előtt a brit kormány rendelkezésére fogja bocsátani.50

Henderson Hitler és Ribbentrop figyelő tekintete alatt olvasta végig a jegyzéket, és egy szót sem szólt, amíg ahhoz a részhez nem érkezett, hogy a németek másnapra várják a teljes felhatalmazással rendelkező küldött érkezését. – Ez úgy szól, mintha ultimátum lenne! – kommentálta, ám ezt Hitler és Ribbentrop erélyesen tagadta. Azt mondták, csupán hangsúlyozni kívánják „a pillanat sürgős voltát, amikor két teljesen mozgósított hadsereg néz farkasszemet egymással”. A nagykövet, akinek minden bizonnyal eszében volt, hogy Schuschnigg és Hácha milyen fogadásban részesült Hitlernél, úgy emlékszik, hogy megkérdezte: amennyiben eljön a teljes meghatalmazással bíró lengyel küldött, „jól fogadják-e” majd, s a tárgyalásokat „a teljes egyenlőség alapján” folytatják-e le. – Természetesen! – válaszolt Hitler. Ezután csípős szópárbaj következett, amelyet Hitler Henderson szerint „indokolatlan” megjegyzése váltott ki: azt mondta, hogy a nagykövet „fikarcnyit sem” törődik azzal, hány németet mészárolnak le Lengyelországban. Henderson azt mondja, „felhevült” választ adott a Führernek.235 „Aznap este a legkomorabb előérzetekkel telten távoztam a kancelláriáról” – idézte fel emlékirataiban Henderson az akkori hangulatát, bár erről nem tett említést az aznap éjjel Londonba továbbított jelentéseiben. – A katonáim azt kérdezik tőlem: igen vagy nem? – mondta neki Hitler. Egy hetet már elveszítettek, és nem engedhetnek meg még egyet maguknak, „nehogy az esős évszak is csatlakozzon lengyelországi ellenségeikhez”. A nagykövet hivatalos jelentéseiből és könyvéből mindamellett kiviláglik, hogy nem egészen fogta fel Hitler csapdáját, csak másnap, amikor újabb csapda elé terelték, és Hitler trükkje kiderült. A német jegyzék szövegéből nyilvánvalónak tűnik, hogy mire játszott a diktátor. Augusztus 29-én este azt követelte, hogy másnap egy terjes körű felhatalmazással rendelkező küldött jelenjen meg Berlinben. Kétség sem férhet hozzá, hogy ugyanazt a bánásmódot tartogatta e küldött számára, mint amiben az osztrák kancellárt és a csehszlovák államelnököt (szerinte hasonló körülmények között) részesítette. Egészen biztos volt abban, hogy a lengyelek nem fognak lóhalálában küldöttet meneszteni hozzá, és ebben az esetben, vagy akkor is, ha a küldött eljön ugyan, de nem hajlandó elfogadni Hitler feltételeit, Lengyelország lesz hibáztatható a „békés rendezés” visszautasításáért, s Nagy-Britanniát és Franciaországot így esetleg rá lehet venni arra, hogy ne avatkozzanak be Lengyelország védelmében. Primitív, ám egyszerű és világos trükk volt.236 Szeptember 29-én éjjel azonban Henderson még nem látta át tisztán mindezt. Mialatt még a Londonba küldendő jelentésein dolgozott, amelyekben leírta találkozását Hitlerrel, áthívta magához a lengyel nagykövetet. Beszámolt neki a német jegyzékről és a Hitlerrel folytatott megbeszéléséről, majd a saját visszaemlékezése szerint „megértettem vele, hogy azonnali cselekvésre van szükség. Könyörögtem neki, hogy Lengyelország érdekében sürgesse meg a kormányát: haladéktalanul jelöljenek ki valakit, aki a javasolt tárgyalásokon őket képviseli majd”.52 A londoni külügyminisztériumban hűvösebbek maradtak a fejek. Éjjel 2 órakor, miután végiggondolta a német jegyzéket és Henderson beszámolóját a Hitlerrel folytatott megbeszélésről, Halifax táviratban értesítette nagykövetét, hogy bár gondosan tanulmányozni 235

„Nekiláttam túlkiabálni Hitlert – táviratozta Henderson másnap Halifaxnak. – ... Én is torkom szakadtából kiabáltam.” 51 A temperamentum e megnyilvánulását a korábbi brit dokumentumok nem említették. 236 Halder tábornok augusztus 29-i naplójegyzetében tömören fogalmazta meg Hitler játszmáját: „A Führer éket remél verni a britek, a franciák és a lengyelek közé. Stratégia: demográfiai és demokratikus követelések tömege ... A lengyelek augusztus 30án Berlinbe jönnek. Augusztus 31-én a tárgyalások kipukkadnak. Szeptember l-jén megkezdődik az erőszak alkalmazása.”

fogják a német jegyzéket, „természetesen azonban nem méltányos azt várni tőlünk, hogy még ma produkáljunk egy lengyel küldöttet Berlinben; a német kormány ezt nem kívánhatja”.53 A diplomaták és a külügyminisztériumi tisztviselők most már éjjel-nappal lázasan dolgoztak, így Henderson már reggel 4 óra 30 perckor továbbíthatta az üzenetet a Wilhelmstrasséra. Ezen a napon, augusztus 30-án egyébként négy további üzenetet is továbbított. Az egyik egy Chamberlaintől Hitlernek címzett személyes üzenet volt: a miniszterelnök arról tájékoztatta a Führert, hogy a német jegyzéket „a legsürgősebb módon” tanulmányozzák, s később a délután folyamán válaszolni is fognak rá. Addig is arra kéri a német kormányt, és mint mondta, ugyanerre kérte a lengyel kormányt is, hogy kerüljék a határincidenseket. A többit illetően üdvözölte „az angol–német megértés iránti vágynak a folyó nézetcserékben megnyilvánuló bizonyítékát”.54 A második üzenet Halifaxtól jött, és hasonló volt a tartalma. A harmadik üzenetet ismét a brit külügyminiszter küldte: ismertette a lengyelországi német szabotázscselekményekről szóló jelentéseket, és arra kérte a németeket, hogy tartózkodjanak az ilyen tevékenységtől. A negyedik üzenet, ismét Halifaxtól, 6 óra 50 perckor kelt, és híven tükrözte mind a londoni külügyminisztérium, mind pedig a berlini brit nagykövet álláspontjának megkeményedését. Aznap még korábban, miután újra végiggondolta a dolgot, Henderson táviratot küldött Londonba: Ugyan még mindig azt ajánlom, hogy a lengyel kormánynak méltányolnia kellene ezt a Hitlerrel való közvetlen kapcsolat megteremtésére irányuló, a huszonnegyedik órában tett erőfeszítést, már csak azért is, hogy meggyőzzék a világot: a maguk részéről készek a béke megőrzése érdekében hozandó áldozatra, a német válaszból azonban mégiscsak arra lehet következtetni, hogy Hitler elszánta magát: ha lehet, akkor az úgynevezett békés, tiszta eszközökkel éri el a célját, de ha nem, akkor erőszakkal.55

Ekkorra már Hendersonnak sem volt gyomra egy újabb Münchenhez. A lengyelekben pedig fel sem merült a müncheni megoldás – legalábbis saját magukat illetően. Aznap, augusztus 30án délelőtt 10 órakor a varsói brit nagykövet azt táviratozta Halifaxnak: biztos benne, hogy „lehetetlen lesz rávenni a lengyel kormányt arra, hogy azonnal küldje Berlinbe Beck urat vagy valaki mást a Hitler által javasolt alapokon nyugvó rendezés megtárgyalására. Inkább harcolnak és elpusztulnak, semmint ilyen megaláztatást tűrjenek el, kiváltképpen Csehszlovákia, Litvánia és Ausztria példáját követően.” A nagykövet azt javasolta, hogy ha „egyenlő felek között” kell folyniuk a megbeszéléseknek, akkor folytassák őket valamilyen semleges országban.56 Miután saját keményedő álláspontját a berlini és a varsói nagykövet csak megerősítette, Halifax táviratot küldött Hendersonnak: a brit kormány nem „tanácsolhatja”, hogy a lengyelek teljesítsék Hitlernek azt a követelését, hogy egy teljes körű felhatalmazással rendelkező küldött Berlinbe utazzon. „Teljesen ésszerűtlen!” – írta a külügyminiszter. Nem javasolhatná a német kormánynak, hogy javaslataik elkészülte után a normális eljárást alkalmazzák: bekéretik a lengyel nagykövetet, átadják neki a javaslataikat, hogy Varsóba továbbíthassa őket, és ajánlatot kérnek a tárgyalások folytatása ügyében?57

Hitler utolsó jegyzékére a megígért brit választ Henderson augusztus 30-án éjfélkor adta át Ribbentropnak. Találkozójuk igen drámaira sikeredett. A jelen levő egyetlen tanú, dr. Schmidt később így írta le az eseményt: „Huszonhárom éves tolmácsi pályámon ez volt a legviharosabb megbeszélés, amit valaha átéltem.”58 „Meg kell mondanom, hogy e kellemetlen kihallgatás során Ribbentrop egész viselkedése a legrosszabb formában lévő Hitlert majmolta” – táviratozta a nagykövet Halifaxnak közvetlenül a találkozó után. Három héttel később pedig a Végső jelentésben felidézte a német külügyminiszter „heves ellenségességét, amely egyre erőszakosabban nyilvánult meg, valahányszor csak megszólaltam. Minduntalan roppant izgatottan felugrált a székéről, s azt kérdezte, van-e még mondanivalóm. Én pedig rendre azt feleltem, hogy igen, van.” Schmidt

szerint Hendersont is felugrasztotta székéről az indulat. Az egyedüli szemtanú szerint a találkozó egy pontján mindketten egyszerre ugrottak talpra, s oly dühösen méregették egymást, hogy a német tolmács azt hitte: rögtön össze fognak verekedni. A történelem számára azonban nem a német birodalmi külügyminiszter és Őfelsége berlini nagykövete között augusztus 30-án éjfélkor lezajlott találkozó groteszk mivolta a fontos, hanem e viharos kihallgatás egyik mozzanata, amely Hitler ármányának utolsó felvonását jelentette, s teljessé tette Sir Nevile Henderson felvilágosulását a Harmadik Birodalom tekintetében. Ribbentrop alig pillantott bele a brit válaszba, s arra sem figyelt oda, ahogyan Henderson élőszóban próbálja kifejteni a jegyzék tartalmát.237 Amikor a nagykövet megkockáztatta, hogy elkéri a lengyel rendezésre vonatkozó német javaslatokat, amelyek átadását a briteknek Hitler a legutóbbi jegyzékében ígérte meg, Ribbentrop gőgösen azt válaszolta, hogy ehhez már késő van, mivel a lengyel küldött nem érkezett meg éjfélig. A németek mindenesetre elkészítették javaslataikat, így hát Ribbentrop nekilátott, hogy felolvassa őket. A szöveget német nyelven olvasta fel, „azaz inkább a lehető leggyorsabban és roppant indignálódott hangon elhadarta” – jelentette Henderson. A tizenhat bekezdésből hatnak-hétnek fel tudtam fogni a lényegét, de még ezeknek is teljesen lehetetlen lett volna a pontosságát garantálnom anélkül, hogy magát az írott szöveget gondosan tanulmányozhattam volna. Amikor befejezte a felolvasást, ennek megfelelően kértem, hadd láthassam az iratot. Ribbentrop ezt kategorikusan megtagadta, megvető mozdulattal az asztalra hajította az iratot, s azt mondta, hogy most már amúgy sem időszerű, hiszen semmiféle lengyel küldött nem érkezett meg éjfélig.238 Az lehet, hogy a dolog nem volt már időszerű, mivel a németek úgy intézték, hogy ne lehessen az; igazából azonban az a fontos ebben, hogy e német „javaslatok” nem arra készültek, hogy komolyan vegyék, vagy egyáltalán akárhogyan vegyék. Becsapás volt az egész! Az áljavaslatokkal a német népet és – ha lehet – a világközvéleményt akarták abba a hitbe ringatni, hogy Hitler az utolsó pillanatban még megpróbálkozott Lengyelországgal szembeni követeléseinek a méltányos rendezésével. A Führer el is ismerte, hogy erről volt szó. Dr. Schmidt később hallotta egyszer Hitlert, amint azt mondja: – Alibire volt szükségem, főleg a német néppel szemben, hogy megmutassam nekik, mindent megpróbáltam, hogy megőrizzem a békét. Ezért tettem olyan nagylelkű ajánlatot a danzigi és a korridorprobléma rendezéséről.239 Előző napi követeléseihez képest tényleg nagylelkű, sőt megdöbbentően nagylelkű ajánlatokat tett. Csak annyit követelt, hogy Danzigot adják vissza Németországnak. A korridor jövőjéről népszavazás döntött volna, s az is csak tizenkét hónap elteltével, amikor már lecsillapodtak a kedélyek. Lengyelország megtartotta volna Gdynia kikötővárost. Akárkinek 237

A brit válasz határozott volt, noha békülékeny hangnemű kifejezésekbe csomagolták. Őfelsége kormánya „viszonozza” a jobb kapcsolatok iránti német vágyat, közölte a jegyzék, ám „a javulás elérése érdekében nem áldozhatja fel más barátainak az érdekeit”. A brit kormány teljes mértékben megérti, hogy a német kormány nem „áldozhatja fel Németország létfontosságú érdekeit, ám a lengyel kormány is ugyanebben a helyzetben van”. Hitler feltételeit illetően a brit kormány kénytelen „határozott fenntartással” élni, és bár sürgeti a Berlin és Varsó közti közvetlen tárgyalást, mégis úgy véli, „teljesíthetetlen lesz a kapcsolat még a mai napon történő felvételének igénye”. (A szöveg a British Blue Bookban található: 142-43. o.) 238 Ribbentrop, aki (legalábbis az én szememben) a nürnbergi per fővádlottjai közül a legszánalmasabb figura volt, és a leggyengébb védekezést is ő adta elő, a per során azt állította, hogy Hitler, aki szerinte „személyesen diktálta” a tizenhat pontot, „kifejezetten megtiltotta nekem, hogy e javaslatokat kiadjam a kezemből”. Ennek a miértjét nem közölte, a keresztkérdések alkalmával pedig nem kérdezték meg tőle. – Hitler azt mondta, hogy csak a lényegüket közölhetem a brit nagykövettel, ha tanácsosnak tartom – ismerte el. – Ennél valamivel többet tettem: elejétől a végéig felolvastam a javaslatokat.59 – Dr. Schmidt tagadja, hogy Ribbentrop olyan gyorsan olvasta volna fel Hendersonnak a javaslatokat, hogy az ne érthette volna meg a lényegüket; azt állítja, hogy a külügyminiszter „nem különösebben sietős” módon olvasta fel az iratot. Schmidt szerint Henderson „nem kimondottan uralta” a német nyelvet, és sokkal hatékonyabban folytathatta volna e döntő tárgyalásokat az anyanyelvén. Ribbentrop kiválóan tudott angolul, ő viszont e tárgyalások során nem volt hajlandó angolul beszélni.60 239

A tizenhat javaslat szövegét táviratilag küldték meg a londoni német nagykövetség ügyvivőjének augusztus 30-án este 9 óra 15 perckor, négy órával azelőtt, hogy Ribbentrop ugyanazt elhadarta Hendersonnak. A londoni német ügyvivőt azonban utasították, hogy a javaslatok „szigorúan titokban tartandók, és további utasításig senkivel sem ismertethetők”.61 Emlékezzünk rá: előző napi jegyzékében Hitler megígérte, hogy még a lengyel küldött érkezése előtt a brit kormány rendelkezésére fogja bocsátani a javaslatait.

juttatta volna a népszavazás a korridort, a győztes területen kívüli közúti és vasúti vonalakat biztosított volna a másik fél számára – ez Hitler tavasszal tett javaslatának a javított változata volt. Népességcserét rendeztek volna, s mindkét országnak a másik néphez tartozó etnikai kisebbsége teljes jogokat kapott volna. Okoskodhatunk úgy, hogy ezek a javaslatok, ha igazából megtették volna őket, kétségtelenül legalábbis tárgyalási alapot szolgáltattak volna Németország és Lengyelország között, és könnyen megmenthették volna a világot az egy generációnyi időn belül kitörő második nagy háborútól. A német nép számára augusztus 31-én este 9 órakor olvasták fel a rádióban őket, nyolc és fél órával azután, hogy Hitler kiadta a végső parancsot a Lengyelország elleni támadásra – és amennyire jómagam ott és akkor Berlinben meg tudtam ítélni, sikerült is becsapniuk a német népet e javaslatokkal. Annyi biztos, hogy engem bizony megtévesztettek velük: ahogy hallgattam őket a rádióban, a méltányosságuk nagy hatást tett rám, s ezt el is mondtam az Amerikába szóló rádióműsoromban akkor, a béke utolsó éjszakáján. Az augusztus 31-re virradó éjszakán Henderson, amint később visszaemlékezett, azzal a meggyőződéssel tért vissza Őfelsége nagykövetségére, hogy „eltűnt a béke utolsó reménye”. Mégsem adta fel. Hajnali két órakor kicsengette ágyából a lengyel nagykövetet, megkérte, hogy siessen át a brit nagykövetségre; ott azután „tárgyilagos és hangsúlyozottan mérsékelt hangú beszámolót” tartott neki a Ribbentroppal folytatott megbeszéléséről, a német javaslatok két fő pontjaként tett említést Danzig átadásáról és a korridorra vonatkozó népszavazásról, kijelentette, hogy amennyire meg tudta érteni őket, e javaslatok „nem túl méltánytalanok”, s azt ajánlotta, hogy Lipski tanácsolja a lengyel kormánynak: azonnal javasoljanak találkozót Smigly-Rydz és Göring marsallok között. „Kötelességemnek tartottam, hogy hozzátegyem: semmiféle tárgyalás sikerét nem tudom elképzelni akkor, ha azt Herr von Ribbentrop folytatja le” – mondja Henderson.240 62 Eközben a fáradhatatlan Dahlems sem maradt tétlen. Augusztus 29-én délelőtt 10 órakor Göring az otthonába rendelte, s tájékoztatta a Hitler, Ribbentrop és Henderson közt éppen befejeződött találkozó „ki nem elégítő menetéről”. A testes marsall éppen hisztérikus hangulatában volt, és svéd barátja előtt a britek és a lengyelek elleni vad átkozódasban tört ki. Ettől azután megnyugodva közölte látogatójával, hogy a Führer már dolgozik egy Lengyelországnak szóló nagyvonalú (grosszügig) ajánlaton, amelyben az egyetlen félreérthetetlen követelés Danzig visszaszolgáltatására vonatkozik, a korridor jövőjét viszont nagylelkű módon egy „nemzetközi ellenőrzés alatt” lebonyolítandó népszavazásra bízza. Dahlerus szelíd hangon érdeklődött a népszavazás alá eső te* t

* 358 A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA rület kiterjedéséről, mire Göring kitépett egy lapot valami régi atlaszból, és színes ceruzákkal besatírozta a „lengyel” és a „német” részeket, ámbár a német részbe belevette Lengyelországnak a háború előtt Poroszországhoz tartozó részét, sőt még Lodz iparvárosát is, ami pedig az 1914-es határtól hatvan mérföldre keletre helyezkedett el. Még a politikába tolakodó svéd is kénytelen volt észrevenni azt a „gyorsaságot és hanyag vakmerőséget”, amellyel a Harmadik Birodalomban az ilyen fontos döntéseket hozták. Göring kérésére azonban mégis beleegyezett, hogy azonnal visszarepüljön Londonba, ott hangsúlyosan adja elő a brit kormány számára, hogy Hitler még mindig békét akar, és tegyen olyan értelmű célzást, hogy békevágyának bizonyítására a Führer éppen egy Lengyelországnak szóló rendkívül nagylelkű ajánlaton dolgozik. 240

Egy augusztus 31-én hajnali 5 óra 15 perckor Halifaxnak küldött táviratban Henderson azt jelentette, hogy „a lehető legerősebb kifejezéseket” használva azt is ajánlotta Lipskinek, hogy telefonáljon Ribbentropnak, s kérje el tőle a német javaslatokat, hogy továbbíthassa őket a lengyel kormányhoz. Lipski erre azt mondta, hogy előbb Varsóval kell beszélnie. „A lengyel nagykövet megígérte, hogy azonnal telefonálni fog kormányának, de annyira lusta, vagy a kormányától kapott instrukciók annyira megkötik a kezét, hogy nem bízhatok leendő akciójának hatékony voltában” – teszi hozzá Henderson.63

Dahlerus, aki úgy látszik, képtelen volt elfáradni, augusztus 30-án hajnali 4 órakor elrepült Londonba, és a riporterek lerázása érdekében Heston és a belváros között háromszor is gépkocsit váltott (kétségtelen, az újságírók azt sem tudták, hogy a világon van), míg 10 óra 30 perckor megérkezett a Downing Streetre, ahol azonnal fogadta Chamberlain, Halifax, Wilson és Cadogan. Mostanra azonban Hitler és Göring már nem tudta félrevezetni München brit létrehozóit (akik közé nem tartozott Cadogan, a külügyminisztérium magas rangú hivatásos diplomatája, aki mindig is érzéketlen volt a náci bájak iránt); Dahlerus erőfeszítéseitől sem voltak elkápráztatva. A jószándékú svéd „roppant bizalmatlannak” találta őket a két náci vezérrel szemben, és úgy látta, „arra a feltételezésre hajlanak, hogy most már semmi nem akadályozza meg Hitlert abban, hogy hadat üzenjen Lengyelországnak”. A svéd közvetítő számára azt is egyértelművé tették, hogy a brit kormány nem ugrott be Hitler ama ármányos követelésének, hogy egy lengyel meghatalmazott 24 órán belül Berlinben teremjen. Hendersonhoz hasonlóan azonban Dahlerus is tovább próbálkozott. Göringnek telefonált Berlinbe, és azt javasolta, hogy a lengyel és a német küldöttek „Németországon kívül” találkozzanak, ám azt a sommás választ kapta, hogy „Hitler Berlinben van”, így a találkozónak ott kell létrejönnie. A svéd közvetítő tehát semmit nem ért el utazásával. Éjfélre már vissza is érkezett Berlinbe, ahol újabb lehetősége nyílt arra, hogy legalább segíthessen valamiben. Fél egykor érkezett Göring főhadiszállására, s ismét beszédes jókedvében találta a Luftwaffe főnökét. Göring elmondta neki, hogy a Führer Ribbentropon keresztül éppen most juttatott el Hendersonhoz egy „demokratikus, tisztességes és megvalósítható” ajánlatot Lengyelország számára. Dahlerus, akit a jelek szerint kijózanított a Downing Streeten szerzett élménye, felhívta Forbest a brit követségen, s megtudta tőle: Ribbentrop olyan sebesen „hadarta” el a feltételeket, hogy Henderson nem teljesen értette meg őket, sőt a nagykövetnek még csak egy példányt sem adtak az ajánlat elkért szövegéből. Dahlerus azt mondja, közölte Göringgel, hogy „nem lehet így bánni egy akkora birodalom nagykövetével, mint Nagy-Britannia”. Javasolta, hogy a marsall, akinek volt egy példánya a tizenhat pontos ajánlatból, engedje meg neki, hogy telefonon beolvashassa a szöveget a brit nagykövetség számára. Némi habozás után Göring engedett az unszolásnak.241 Így hát a légierő főnökével összejátszó ismeretlen svéd üzletember ösztönzésére történt az, hogy Hitler és Ribbentrop megkerülésével a britek értesülhettek a Lengyelország számára szóló német „javaslatokról”. A marsall, akiről semmiképpen nem mondható el, hogy ostoba, vagy külügyi téren tapasztalatlan lett volna, ekkorra talán a Führernél és talpnyaló külügyminiszterénél gyorsabban felfogta, hogy származhatnak bizonyos előnyök abból, ha végül is beavatja a briteket a titokba. Göring, aki biztosra akart menni abban, hogy a britek pontos szöveget kaptak, csütörtökön, augusztus 31-én délelőtt 10 órakor elküldte Dahlerust a brit nagykövetségre a tizenhat pont gépírásos másolatával. Henderson még mindig arról győzködte a lengyel nagykövetet, hogy létesítsen közvetlen kapcsolatot a németekkel. Korábban, reggel 8 órakor újra megsürgette Lipskit, ezúttal telefonon: azt mondta neki, hogy amennyiben Lengyelország semmit nem tesz délig, ki fog törni a háború.242 Nem sokkal azután, hogy Dahlerus megérkezett a német javaslatok szövegével, Henderson Forbes társaságában átküldte a svédet a lengyel nagykövetségre. Lipski, aki addig mit sem tudott Dahlerus létezéséről, egy kicsit zavarban volt, 241

A nürnbergi vádlottak padján Göring azt állította, hogy a hitleri „ajánlat” szövegének a brit nagykövetség számára történő kiszolgáltatásával „óriási kockázatot vállaltam, mivel a Führer megtiltotta, hogy ez az információ nyilvánosságra kerüljön. Csakis én vállalhattam ezt a kockázatot!” – mondta a bíróságnak.64 242 Ebben még a higgadt francia nagykövet is támogatta brit kollégáját. Neki reggel 9 órakor telefonált Henderson, s közölte vele, hogy amennyiben a lengyelek délig nem egyeznek bele abba, hogy meghatalmazottat küldjenek Berlinbe, a német hadsereg meg fogja kezdeni a támadást. Coulondre azonnal átment a lengyel nagykövetségre, és arra kérte Lipskit, hogy sürgősen telefonáljon a kormányának és kérjen felhatalmazást a németekkel „megbízottként” való azonnali kapcsolatfelvételre. (French Yellow Book, francia kiadás, 366-67. ο.)

amikor a svéddel találkozott (és a Berlinben akkreditált legtöbb fontos diplomatához hasonlóan ő is elcsigázott és holtfáradt volt), és bosszús is lett, amikor Dahlerus azt javasolta neki, hogy azonnal keresse fel Göringet, és fogadja el a Führer ajánlatát. Megkérte a svédet, hogy egy szomszédos szobában diktálja le a tizenhat pont szövegét egy titkárnőnek, majd négyszemközt maradva Forbesszal szemrehányást tett neki, hogy egy ilyen fontos ügybe ilyen későn bevont egy idegent. Az űzött lengyel nagykövetet bizonyára depresszióssá is tette a Henderson által rá és a kormányára gyakorolt nyomás, hogy azonnal kezdjenek tárgyalásokat a németekkel egy olyan ajánlat alapján, amelyet csak most kaptak meg, ráadásul titokban, és amelyről a brit nagykövet az előző éjjel azt állította neki, hogy „egészében véve nem túl méltánytalan”. 243 Nem tudta, hogy Henderson nézetét nem osztják a Downing Streeten. Annyit tudott csupán, hogy esze ágában sincs megfogadni egy ismeretlen svéd tanácsát, még akkor sem, ha az illetőt a brit nagykövet küldte a nyakába, és esze ágában sincs elmenni Göringhez, hogy elfogadja Hitler „ajánlatát”, még ha volna is rá felhatalmazása, ami különben sem volt.244

A BÉKE UTOLSÓ NAPJA Miután hitük szerint rávették a németeket és a lengyeleket, hogy egyezzenek bele a közvetlen tárgyalásokba, a brit és a francia kormány most arra koncentrálta erőfeszítéseit, hogy létrehozzák a két fél közötti találkozót, noha felettébb szkeptikusak voltak Hitlerrel kapcsolatban. Ε próbálkozásokban Nagy-Britannia vállalta a főszerepet, s diplomáciai támogatást kapott Franciaországtól Berlinben és főleg Varsóban. Bár a britek nem tanácsolták a lengyeleknek, hogy fogadják el Hitler ultimátumát és augusztus 30-án indítsanak Berlinbe egy teljes körű felhatalmazással rendelkező küldöttet (tudniillik azon a nézeten voltak, hogy ez a követelés Halifax Hendersonhoz intézett táviratának fogalmazása szerint „teljességgel méltánytalan”), azt azonban sürgetően javasolták Beck ezredesnek, hogy jelentse ki: hajlandó 243

Addigra, azaz pontosabban augusztus 31-én délelőttre Hendersonnak, aki kétségbeesetten küzdött a béke bármi áron történő megmentése érdekében, sikerült meggyőznie magát arról, hogy a német feltételek egészen méltányosak, sőt szerények. És noha az előző napon éjfélkor Ribbentrop már közölte vele, hogy a német javaslatok már „nem időszerűek, hiszen semmiféle lengyel küldött nem érkezett meg”, a lengyel kormány pedig még nem is látta e javaslatokat, amelyek valójában amúgy is csak megtévesztésül készültek, Henderson mégis egész nap azért rimánkodott Halifaxnak, hogy gyakoroljon nyomást a lengyelekre annak érdekében, hogy Hitler követelésének megfelelően küldjenek Berlinbe egy meghatalmazottat, s folyamatosan hangsúlyozta, mennyire méltányosak a német javaslatok. Augusztus 31-én déli fél egykor táviratozott Halifaxnak, és „sürgette”, hogy „követelje” Lengyelországtól: Lipski kérje el a németektől a javaslat szövegét, hogy „egy meghatalmazott kiküldése érdekében sürgősen a kormányához továbbíthassa. A feltételek számomra mérsékeltnek tűntek” – írta. „Ez nem München ... Lengyelország soha többé nem kap ilyen kedvező ajánlatot...” Ugyanekkor Henderson hosszú levelet is írt Halifaxnak: „ ... A német javaslatok nem veszélyeztetik Lengyelország függetlenségét... Később valószínűleg csak rosszabb üzletet köthet...” Még a szeptember 1-jére virradó éjszaka sem adta fel. Fél egykor, négy órával a német támadás kezdetére kitűzött időpont előtt (amit persze nem tudott) újabb táviratot küldött Halifaxnak: „A német javaslatok ... nem méltánytalanok ... Állítom, hogy a német ajánlat után teljességgel igazolhatatlan lenne a háború.” Ismét sürgette a brit kormányt, hogy „eltéveszthetetlen nyelven” gyakoroljon nyomást a lengyel kormányra: közöljék „egy meghatalmazott Berlinbe küldésére irányuló szándékukat”. A varsói brit nagykövet más nézeten volt. Ő a következő táviratot küldte Halifaxnak augusztus 31-én: „Őfelsége berlini nagykövete a jelek szerint méltányosnak tartja a német feltételeket. Attól félek, Varsó szempontjából nem érthetek vele egyet.”65 244 A békének ezen az utolsó napján történt még egy kissé hátborzongató diplomáciai epizód, ami megérdemel egy lábjegyzetet. A Lipskinél tett látogatást követően Dahlerus visszatért a brit nagykövetségre, ahol délben Henderson irodájából felhívta Sir Horace Wilsont a londoni külügyminisztériumban. Elmondta neki, hogy a német javaslatok „rendkívül liberálisak”, de a lengyel nagykövet épp az imént utasította el őket. – Világos, hogy a lengyelek obstruálják a tárgyalás lehetőségét! – mondta. Ebben a pillanatban Wilson különös zajokat hallott a vonalban. Az a benyomása támadt, hogy a németek lehallgatják a beszélgetést. Megpróbált véget vetni a hívásnak, de Dahlerus csak tovább fecsegett a lengyelek esztelenségéről. „Újra rászóltam Dahlerusra, hogy fogja be a száját, s mivel nem fogta be, letettem a telefont” – írta Sir Horace egy külügyminisztériumi emlékeztetőben. Wilson jelentette a feletteseinek az Őfelsége berlini nagykövetének dolgozószobájában elkövetett indiszkréciót. Nem egészen egy órával később, 1 órakor Halifax a következő kódolt táviratot küldte Hendersonnak: „Igazán vigyázhatna a telefon használatával! D déli hívása [a londoni külügyminisztérium és a berlini brit nagykövetség közötti üzenetekben Dahlerust mindig csak a nevének kezdőbetűjével jelölték] a nagykövetségről rendkívül indiszkrét volt, és a németek biztosan hallották.”66

„haladéktalanul” tárgyalásokat kezdeni Berlinnel. Ez volt a lényege annak az üzenetnek, amelyet Halifax augusztus 30-án késő éjjel küldött a varsói brit nagykövetnek. Kennardnak tájékoztatnia kellett Becket a Henderson által Ribbentropnak éppen átnyújtott, Németországhoz intézett brit jegyzék tartalmáról, és biztosítania kellett a lengyel külügyminisztert arról, hogy Nagy-Britannia teljesíteni fogja Lengyelország iránti kötelességét, de hangsúlyoznia kellett annak a fontosságát is, hogy Lengyelország azonnal egyezzen bele a Németországgal való közvetlen tárgyalásokba. A németországi belső helyzetnek és a világ közvéleményének a szempontjából roppant fontosnak tartjuk [állt Halifax táviratában], hogy amíg a német kormány hajlandónak nyilvánítja magát a tárgyalásokra, addig semmiféle lehetőséget ne kapjon arra, hogy egy konfliktus kirobbanásáért Lengyelországra háríthassa a felelősséget.67

Kennard éjfélkor találkozott Beckkel, s a lengyel külügyminiszter megígérte, hogy konzultálni fog kormányával, és augusztus 31-én délig „megfontolt választ” ad. Kennardnak a kihallgatásról készült jelentése reggel 8 órakor ért a londoni külügyminisztériumba, s Halifax nem volt vele teljesen elégedett. Délben (ez most már augusztus utolsó napja volt) azt táviratozta Kennardnak, hogy „egyeztessen” varsói francia kollégájával (Léon Noël nagykövettel), s javasolja a lengyel kormánynak, hogy most már lehetőleg közvetlenül, de ha ezt nem akarják, akkor rajtunk keresztül tudassák a német kormánnyal, hogy tájékozódtak a német kormányhoz intézett utolsó válaszunkról, és igazolják, hogy elfogadják a közvetlen megbeszélések elvét. A francia kormány attól fél, hogy a német kormány kiaknázhatja a lengyel kormány hallgatását.68

Lord Halifax még mindig nyugtalan volt lengyel szövetségesei miatt, így hát két órával később, délután 1 óra 45 perckor újabb táviratot küldött Kennardnak: Szíveskedjék azonnal tájékoztatni a lengyel kormányt, és azt tanácsolni nekik, hogy mivel elfogadták a közvetlen megbeszélések elvét, utasítsák a berlini lengyel nagykövetet, hogy közölje a német kormánnyal: amennyiben az utóbbinak vannak valamilyen javaslatai, ő kész azokat azonnali megfontolás és a korai tárgyalásokra vonatkozó javaslattétel végett a kormányához továbbítani.69

De nem sokkal e távirat elküldése előtt Beck az előző éjfélkor kapott demarsra válaszul már közölte írásban a brit nagykövettel, hogy a lengyel kormány „igazolja készségét ... a német kormánnyal való közvetlen véleménycserére”, szóban pedig arról biztosította Kennardot, hogy Lipski utasítást kap: kérjen kihallgatást Ribbentroptól, és közölje vele, hogy „Lengyelország elfogadta a brit javaslatokat”. Amikor Kennard megkérdezte, hogy mit tesz majd Lipski, ha Ribbentrop átadja neki a német javaslatokat, Beck külügyminiszter azt felelte, hogy berlini nagykövete nem lesz felhatalmazva azok elfogadására, mivel „a múltbeli tapasztalatoknak megfelelően lehetséges, hogy egyfajta ultimátumot is mellékelnek hozzá”. Az a fontos, mondta Beck, hogy helyreállítsák az érintkezést, „és azután megbeszélik a részleteket, hogy hol, kivel és milyen alapon induljanak majd a tényleges tárgyalások”. Az egykor nácibarát lengyel külügyminiszter által említett „múltbeli tapasztalatok” fényében e vélemény bizony nem volt ésszerűtlen. Kennard megtáviratozta Londonnak, hogy Beck hozzátette: „ha meghívást kap Berlinbe, biztos, hogy nem fog elmenni, mivel nem áll szándékában, hogy úgy bánhassanak vele, mint Hácha elnökkel”.70 Az az igazság, hogy Beck nem egészen ezeket az instrukciókat adta Lipskinek. Ahelyett, hogy azt mondaná: Lengyelország „elfogadja” a brit javaslatokat, a nagykövetnek azt kellett mondania a németeknek, hogy Lengyelország „kedvezően mérlegeli” a brit ajánlásokat, és „legkésőbb az elkövetkező néhány óra során” hivatalos választ fog adni rájuk. Beck Lipskinek adott instrukciójában ennél több is volt, és a németek, akik megfejtették a

lengyelek kódját, tudták is, hogy mi. Egy rövidesen kiderülő egyszerű és jó okból kifolyólag a németeknek nem volt sürgős fogadni a berlini lengyel nagykövetet. Ehhez már túl késő volt. Déli egy órakor, néhány perccel azután, hogy megkapta Varsóból a táviratilag küldött instrukcióit, Lipski kihallgatást kért Ribbentroptól, hogy közölhesse vele kormánya üzenetét. Kétórai várakozás után telefonhívást kapott Weizsackertől, aki a német külügyminiszter nevében megkérdezte tőle, hogy teljes jogkörrel felruházott küldöttként, „vagy valami egyéb minőségben” jönne. „Azt feleltem, hogy nagykövetként kérek kihallgatást, hogy átadhassam kormányom nyilatkozatát” – írta később végső jelentésében Lipski.71 Újabb hosszú várakozás következett. Délután 5 órakor Attolico felkereste Ribbentropot, és közölte vele „a Duce sürgős kívánságát”, hogy a Führer fogadja Lipskit, és „legalább ilyen módon jöjjön létre a végleges szakadás elkerüléséhez szükséges minimális érintkezés”. A német külügyminiszter megígérte, hogy „továbbítani” fogja a Duce kívánságát a Führernek.72 Augusztusnak ezen az utolsó napján az olasz nagykövet nem most látogatott először a Wilhelmstrasséra, hogy megmentse a békét. Reggel 9 órakor Attolico arról tájékoztatta Rómát, hogy a helyzet „elkeseredett”, és amennyiben nem „adódik valami új dolog, néhány órán belül kitör a háború”. Rómában Mussolini és Ciano összedugta a fejét, hogy kitaláljon valami új dolgot. Próbálkozásuk első gyümölcseként Ciano telefonált Halifaxnak, és azt mondta neki, hogy Mussolini nem tud beavatkozni a dologba, ha csak nem nyújthat át Hitlernek „egy jókora díjat: Danzigot”. A brit külügyminiszter nem kapta be a csalit. Közölte Cianóval, hogy az első teendő a németek és a lengyelek közötti közvetlen kontaktus megteremtése Lipskin keresztül. Délelőtt 11.30-kor tehát Attolico bement Weizsäckerhez a külügyminisztériumba, s tájékoztatta: Mussolini kapcsolatban áll Londonnal, és a német-lengyel rendezés első lépéseként Danzig visszatérését indítványozta, azonban szüksége van bizonyos „időbeni tűrésre”, hogy tökéletesíthesse béketervét. Addig is, nem fogadhatná Lipskit a német kormány? Ribbentrop délután 6 óra 15 perckor fogadta Lipskit, több mint öt órával azután, hogy az utóbbi kihallgatást kért tőle. A beszélgetés nem tartott sokáig. Kimerültsége és megviselt idegei ellenére a nagykövet méltósággal viselkedett. Felolvasott egy írásos üzenetet a külügyminiszternek: Tegnap este a brit kormány értesítette a lengyel kormányt a lengyel és a német kormány közötti közvetlen tárgyalások lehetőségének ügyében a birodalmi kormánnyal folytatott véleménycseréjéről. A lengyel kormány kedvezően mérlegeli a brit kormány ajánlását, s azokra az elkövetkező néhány óra alatt hivatalos választ fog adni.

– Hozzátettem – mondta később Lipski –, hogy déli egy óra óta próbálom átadni ezt a nyilatkozatot. – Amikor Ribbentrop megkérdezte tőle, hogy tárgyalásra felhatalmazott küldöttként jött-e, a nagykövet azt felelte: „egyelőre” csak olyan instrukciót kapott, hogy továbbítsa a most felolvasott közleményt, s át is adta az iratot a külügyminiszternek. Ribbentrop erre azt mondta: remélte, hogy Lipski teljes joggal felruházott küldöttként jön, s amikor a nagykövet megismételte, hogy nincs ilyen szerepe, a miniszter véget vetett a kihallgatásnak. Azt mondta, tájékoztatni fogja a Führert.73 „Amikor visszatértem a nagykövetségemre, kiderült, hogy nem tudok érintkezésbe lépni Varsóval, mivel a németek kikapcsolták a telefonomat” – mesélte később Lipski. Weizsäcker és Ribbentrop kérdése, hogy a nagykövetet felhatalmazták-e a tárgyalásra, tisztán formális volt; kétségtelenül pusztán a jegyzőkönyv kedvéért tették fel, mivel már dél óta, amikor Varsóból táviratilag megérkezett a közlemény, pontosan tudták, hogy a nagykövet nem teljes felhatalmazással, azaz az ő követelésüknek megfelelő módon fog jönni. A táviratot azonnal megfejtették. Egy példányt belőle elküldtek Göringnek, aki megmutatta Dahlerusnak, és felkérte, hogy lóhalálában vigye át Hendersonhoz: amint a marsall később a nürnbergi vádlottak padján elmagyarázta, azt akarta, hogy a brit kormány „a lehető legsürgősebben tudja

meg, milyen meg nem alkuvó a lengyelek magatartása”. A bíróságon Göring felolvasta a Lipskinek küldött titkos instrukciókat: a nagykövetnek „minden körülmények között” tartózkodnia kellett hivatalos tárgyalások folytatásától, ragaszkodnia kellett ahhoz, hogy „nem rendelkezik megbízotti státusszal”, s pusztán arra van felhatalmazása, hogy átadja kormánya hivatalos üzenetét. Vallomásában a marsall erősen rájátszott erre a körülményre, amikor hiábavaló erőfeszítést tett arra, hogy meggyőzze a nürnbergi bírákat: Lengyelország „elszabotálta” Hitler utolsó békekísérletét, s ő, Göring, nem akart háborút, sőt mindent megtett annak elhárítására. Göring igazmondása azonban csak egy árnyalattal volt megbízhatóbb Ribbentropénál: ennek példája az is, hogy azt állította a bíróságon: csak Lipskinek az augusztus 31-én délután negyed hétkor a külügyminisztériumban tett látogatása után határozta el Hitler a „másnapi inváziót”. Az igazság egészen más volt. 1939 augusztusának utolsó napján, délután és este a kimerült és elgyötört diplomaták és az őket irányító agyonterhelt férfiak minden tülekedő lépése árnyjáték volt csupán, a németek részéről ugyanez pedig teljességgel és megfontoltan csalárd indíttatású árnyjáték. Az történt tudniillik, hogy augusztus 31-én, fél órával déli tizenkettő után, mielőtt még Lord Halifax arra ösztökélte a lengyel kormányt, hogy legyen engedékenyebb, mielőtt még Lipski kihallgatáson jelentkezett Ribbentropnál, mielőtt még a németek nyilvánosságra hozták a Lengyelországnak tett „nagylelkű” javaslatukat, és mielőtt még Mussolini megpróbálkozott a közbenjárással, Hitler már meghozta végső döntését, és kibocsátotta azt a parancsot, ami útjára indította e bolygó történetének legvéresebb háborúját. A FEGYVERES ERŐK LEGFŐBB PARANCSNOKA SZIGORÚAN TITKOS! Berlin, 1939. augusztus 31. 1. sz. hadműveleti utasítás 1. Most, hogy a keleti határon Németország számára elviselhetetlen helyzet békés módon történő megszüntetésének minden politikai lehetősége ténylegesen kimerült, erőszakos megoldásra határoztam el magam.245 2. A Lengyelország elleni támadás a Fall Weissre történő felkészülésnek megfelelően hajtandó végre azokkal a változtatásokkal, amelyek a hadsereg vonatkozásában abból erednek, hogy időközben szinte teljesen befejezte a csapatok diszponálását. A feladatok és a hadműveleti cél változatlanok maradnak. A támadás napja: 1939, szeptember 1. A támadás ideje: 04.45 óra. (Piros ceruzás, utólagos bejegyzés.) Ez az időzítés érvényes a Gdyniánál, a danzigi öbölben és a dirschaui hídnál kezdődő hadműveletre is. 3. Fontos, hogy nyugaton az ellenségeskedések megindításáért egyértelműen Angliát és Franciaországot terhelje a felelősség. A jelentéktelen mérvű határsértésekre egyelőre pusztán helyi jellegű akcióval szabad felelni. Gondosan tiszteletben kell tartani a tőlünk biztosítékokat kapott Hollandia, Belgium, Luxemburg és Svájc semlegességét. Szárazföldön Németország nyugati határa nem léphető át az én kifejezett engedélyem nélkül. A tengeren ugyanez vonatkozik minden harci vagy annak tekinthető cselekményre.246 4. Ha Nagy-Britannia és Franciaország ellenségeskedéseket kezdeményez Németország ellenében, a nyugaton működő Wehrmacht-alakulatok feladata: erőik lehetőség szerinti megőrzése és a Lengyelország elleni hadművelet sikeréhez szükséges feltételek biztosítása. Ε határokon belül a lehető legnagyobb mértékben károsítandó az ellenség élőereje és katonai-gazdasági erőforrásai. A támadásba történő átmenetre vonatkozó parancs kiadásának jogát minden esetre nézve magamnak tartom fenn. A hadsereg tartani fogja a Nyugati Falat, és előkészületeket tesz annak megakadályozására, hogy a nyugati hatalmak a belga vagy holland terület megsértésével északon bekeríthessék ... A haditengerészet főleg az Anglia felé irányuló kereskedelmi hajózás ellen fog hadat viselni... A légierőnek elsősorban meg kell akadályoznia a francia és a brit légierőt abban, hogy a német hadsereget és a német Lebensraumot támadhassa. Az Anglia elleni háborúban előkészületeket kell tenni a Luftwaffe alkalmazására a brit tengeri szállítmányok, 245

Kiemelés az eredeti német szövegben. A direktívában egy lapszéli jegyzet tisztázza ezt a többértelmű pontot: „így az atlanti erők egyelőre várakozó helyzetben maradnak.” 246

a hadiipari termelés és a Franciaországba történő csapatszállítások zavarása érdekében. Kihasználandó egy kedvező alkalom az egy helyen gyülekező brit haditengerészeti egységek, különösen csatahajók és repülőgépanyahajók hatásos megtámadására. A London elleni támadások eldöntésének jogát magamnak tartom fenn. Előkészületeket kell tenni a brit szárazföld elleni támadásokra annak figyelembevételével, hogy az elégtelen erőkkel elért részleges sikerek minden körülmények között kerülendők. ADOLF HITLER 74

Augusztus 31-én, nem sokkal déli 12 óra után tehát Hitler hivatalosan és írásban rendelte el, hogy másnap hajnalban kezdődjék el a Lengyelország elleni támadás. Első háborús direktívája azt jelzi, hogy ekkor még mindig nem volt biztos abban, mit fog tenni Nagy-Britannia és Franciaország. Ő nem fogja megtámadni őket. Ha ők kezdenek ellenséges akciót, kész a válaszra. Talán az fog történni, amit Halder jelzett augusztus 28-i naplójegyzetében: a britek esetleg úgy tesznek majd, mintha teljesítenék a Lengyelországgal szembeni kötelezettségüket, de „műháborút fognak viselni”. Ha így történne, a Führer nem fogja „félreérteni” a dolgot. Valószínű, hogy a náci diktátor valamivel már augusztus 31-én déli fél egy óra előtt meghozta végzetes döntését. Az előző napon délután 6 óra 40 perckor Halder feljegyezte naplójába a von Brauchitsch segédtisztjétől, Curt Siewert ezredestől kapott értesítést: „Minden előkészületet megtenni a támadás szeptember l-jén reggel 4.30-kor történő megindítására. Ha a londoni tárgyalások halasztást tesznek szükségessé, akkor szeptember 2. Ebben az esetben du. 3 előtt kapunk értesítést... Führer: szeptember 1. vagy 2. Szeptember 2. után minden lefújva.” Az őszi esőzések miatt a támadást vagy azonnal el kellett kezdeni, vagy mindenestől le kellett fújni. Augusztus 31-én kora reggel, mialatt Hitler azt állította, hogy még mindig a lengyelek küldöttjét várja, a német hadsereg megkapta a parancsokat. Reggel 6 óra 30 perckor Halder ezt jegyezte fel: „Értesítés a birodalmi kancelláriáról: kiadták az indulási parancsot szeptember 1jére.” 11 óra 30 perckor: „Stuelpnagel tábornok jelenti, hogy 04.45 órában (hajnali 4 óra 45 perc) rögzítették a támadás időpontját. Elkerülhetetlennek mondják a Nyugat intervencióját; ennek ellenére a Führer a támadás mellett döntött.” Egy órával ezután pedig kibocsátották a hivatalos 1. sz. direktívát. Emlékszem: aznap kísérteties légkör uralkodott Berlinben, mintha mindenki kóvályogva közlekedett volna az utcákon. Reggel 7 óra 25 perckor Weizsäcker telefonált az egyik „összeesküvőnek”, Ulrich von Hassellnak, s megkérte, hogy siessen hozzá. Az államtitkár látott egy utolsó reménysugarat: azt, hogy Henderson győzze meg Lipskit és kormányát, hogy azonnal indítsanak Berlinbe egy teljhatalmú küldöttet, vagy legalább hirdessék ki, hogy szándékukban áll küldeni egyet. Nem tudná a ráérő Hassell e céllal megkeresni barátját, Hendersont, és mindjárt Göringet is? Hassell megpróbálta. Kétszer találkozott Hendersonnal, és egyszer Göringgel. De noha veterán diplomata volt, sőt mostanra már náciellenes is, úgy látszik, nem jött rá, hogy az események jóval túlhaladtak már az ilyen aprócska próbálkozásokon. Azt sem fogta fel, mennyire zavarodottá vált ő, Weizsäcker és az összes „jó” német, akik természetesen békét akartak – ám a német feltételek szerint. Hiszen augusztus 31én már nyilvánvalónak kellett lennie a számukra, hogy amennyiben vagy Hitler, vagy a lengyelek nem hátrálnak meg, akkor háború lesz, és szemernyi esély sincs arra, hogy bármelyik fél beadja a derekát. Hassell aznapi naplójegyzetéből mégis az derül ki, hogy ő a lengyelek kapitulációját várta, azt, hogy ők is ugyanazon a katasztrofális úton induljanak el, amelyen Ausztria és Csehszlovákia kivonult a létezésből. Amikor Henderson a Hassellal folytatott beszélgetés során megpróbált rámutatni arra, hogy „a fő nehézség” a német módszerekben rejlik, abban, ahogyan megpróbálják úgy dirigálni a lengyeleket, „mintha ostoba kisfiúk lennének”, Hassell azzal vágott vissza, „hogy a lengyelek csökönyös hallgatása szintén kifogásolható”. Azt is hozzátette: „minden azon múlik, hogy Lipski megjelenjen – nem azért, hogy kérdéseket tegyen fel, hanem azért, hogy kinyilvánítsa hajlandóságát a tárgyalásra”. A lengyeleknek, akiket koholt náci vádak alapján indítandó

azonnali katonai támadás fenyegetett, még Hassell szerint sem volt szabad kérdezősködniük. S amikor az egykori nagykövet összegezte a háború kitörésével kapcsolatos „végkövetkeztetéseit”, igaz, hogy kárhoztatta Hitlert és Ribbentropot, amiért „tudatosan vállalják a nyugati hatalmak elleni háború kockázatát”, mégis nagy felelősséget hárított a lengyelekre, sőt még a britekre és a franciákra is. „A maguk részéről a lengyelek tipikus lengyel önteltséggel és szláv céltalansággal, az angol és a francia támogatás magabiztos tudatában elszalasztották a háború elkerülésének minden maradék esélyét” – írta. Felmerül az emberben a kérdés: ugyan miféle esélyeket szalasztottak el a lengyelek azon kívül, hogy behódoljanak Hitler minden követelésének? „A londoni kormány a legutolsó napokban feladta a versenyfutást, és egyfajta »bánja az ördög!« -álláspontra helyezkedett” – folytatja Hassell. „Franciaország ugyanezen a folyamaton ment végig, csak sokkal több habozással. Mussolini minden tőle telhetőt megtett a háború elkerülésére.”75 Ha még egy Hassellhoz hasonló művelt, kulturált, tapasztalt diplomata is ilyen taplófejűen gondolkodott, nem csoda, hogy Hitler könnyen tudta becsapni a német néptömegeket! A béke utolsó napjának e lassan elfolyó délutánja során groteszk kis közjáték történt. Az aznap hozott döntések mai ismeretében azt hihetné az ember, hogy annak a Luftwaffénak a főparancsnoka, amely másnap hajnaltól kezdődően kiterjedt légi hadműveleteket folytat majd Lengyelország ellen, bizonyára egy roppant elfoglalt marsall. Hát nem! Dahlerus ebédelni vitte Göringet a Hotel Esplanade-ba, ahol jó ételekkel és italokkal traktálta vendégét. A konyak olyan kiváló minőségű volt, hogy Göring ragaszkodott hozzá: távozásakor csomagoljanak be neki 2 palackkal. Miután megfelelő hangulatba hozta a marsallt, Dahlerus azt indítványozta, hogy hívja meg beszélgetni Hendersont. Göring beszerezte Hitler engedélyét, és 5 órára uzsonnára hívta a házába Hendersont és Forbest. Dahlerus (akiről Henderson könyvében és Végső jelentésében nincs szó, hogy jelen lett volna az uzsonnán) azt mondja, ő javasolta, hogy Göring Németország nevében Hollandiában találkozzon egy lengyel küldöttel, s Henderson megígérte, hogy Londonba továbbítja a javaslatot. A nagykövetnek a Végső jelentésben adott változata szerint Göring „két órán át beszélt a lengyelek aljasságairól és Herr Hitler, valamint a maga vágyáról az Angliával való barátság iránt. Olyan jellegű párbeszéd volt ez, ami nem vezetett sehová ... Az volt az általános benyomásom, hogy végső, kétségbeesett próbálkozás történik arra, hogy eltávolítsák Nagy-Britanniát a lengyelektől... A legrosszabbra következtettem abból a tényből, hogy egy ilyen pillanatban ennyi ideje van rám ... Egy ilyen pillanatban aligha engedhette volna meg magának azt, hogy beszélgetésre vesztegesse az idejét, hacsak a legutolsó kis részletig bezárólag nem állt volna készen minden az akcióra.” Ε bizarr uzsonna harmadik és legpikánsabb leírását Forbes szolgáltatta, amikor Nürnbergben válaszolt Göring védőjének kérdéseire. A légkör negatív volt és elkeseredett, bár barátságos ... Göring nyilatkozata a brit nagykövet számára így szólt: ha a lengyelek nem adják be a derekukat, Németország férgek módjára fogja eltiporni őket, és ha NagyBritannia úgy döntene, hogy hadat üzen, azt nagyon meg fogja bánni, de ez rendkívül meggondolatlan lépés volna Nagy-Britanniától. 76

Később az este folyamán Henderson, amint maga elmondja, megfogalmazott egy Londonnak szóló üzenetet, amiben az állt, hogy „teljesen hasztalan lenne bármilyen további javaslatot tennem, mivel azokat mostanra már meghaladták volna az események, és számunkra egyetlen út maradt: az, hogy megmutassuk, rendíthetetlenül elszántuk magunkat arra, hogy az erőszaknak erőszakkal fogunk ellenállni.”247 247 Lehet, hogy este fogalmazta, de biztos, hogy csak másnap délután háromnegyed négykor küldte el Londonba, majdnem tizenkét órával azután, hogy megkezdődött Lengyelország német lerohanása. Ezt megelőzően több táviratot is küldött haza, amelyekben az ellenségeskedések kitörését jelentette, mindegyiket – ezt is – telefonon, London tehát gyakorlatilag azonnal képben volt. A szóban forgó távirat így szól: „A németek és a lengyelek közötti bizalomhiány olyan teljes, hogy úgy érzem, semmiféle hasznos hozzájárulást nem tehetek holmi itteni javaslatokkal, amelyeket újra csak meghaladnának az események, vagy akár a követett módszerek eredményeként, akár a becsület és a presztízs okán sehová sem vezetnének.

Sir Nevile Henderson kiábrándulása teljesnek tűnt. Az évek során a kielégíthetetlen náci diktátor megbékítése érdekében kifejtett minden kitartó erőfeszítése ellenére kudarcot vallott a németországi küldetése, ahogyan nevezte. Augusztus utolsó napjának végső óráiban ez a sekélyes, udvarias angol, aki oly katasztrofálisan vak személyes diplomáciát folytatott Berlinben, most megpróbált szembenézni hiú reményeinek és meghiúsult terveinek az összeomlásával. És bár másnap, a háború első napján újabb tipikus és hihetetlen visszaesés következik be majd nála, mégis kezdett ráébredni az ősi igazságra: vannak olyan idők és olyan körülmények, amikor és amelyek között, amint ő is mondta, az erőszakra erőszakkal kell felelni.* Amint 1939. augusztus 31-én este Európa lassan sötétbe borult, és másfél millió német katona a lengyel határ mentén fekvő utolsó állásai felé indult, Hitlernek már csak egyetlen feladata maradt: elő kellett adnia valami propagandatrükköt annak érdekében, hogy felkészítse a német népet az agresszív háború okozta sokk feloldására. Az embereknek szükségük volt arra a kezelésre, amelyet Goebbels és Himmler segítségével Hitler már szakértő módon volt képes alkalmazni. Sokat jártam a berlini utcákon, és hétköznapi emberekkel beszélgettem. Aznap reggel így írtam a naplómba: „Mindenki a háború ellen van. Az emberek nyíltan beszélnek. Hogyan kezdhet komoly háborúba egy olyan ország, amelynek népessége ennyire elszántan háborúellenes?” A Harmadik Birodalomban szerzett minden tapasztalatom ellenére roppant naivra sikerült ez a kérdés! Hitler kiválóan tudta rá a választ. Hát nem ígérte meg a tábornokainak egy héttel korábban a bajorországi hegytetőn lévő otthonában, hogy majd „szolgáltat propagandaokot a háború megkezdéséhez”, és nem intette őket arra, hogy ne „törődjenek azzal, hogy ez az ok hihető-e vagy sem”? – A győztestől nem fogják utólag megkérdezni, hogy igazat mondott-e vagy nem. A hadviselésben nem az igazság a fontos, hanem a győzelem! – mondta nekik. Mint tudjuk, este 9 órakor az összes német rádióállomáson beolvasták a Führer lengyel békejavaslatait, amelyek első hallásra oly mérsékeltnek tűntek a félrevezetett tudósító, azaz jómagam számára. Nem volt közismert az a tény, hogy e javaslatokat Hitler sohasem adta át a lengyeleknek, és a briteknek is csupán elnagyolt, nem hivatalos formában, s úgy is csak huszonnégy órával azelőtt. Egy hosszú nyilatkozatban, amely elmagyarázta a német népnek, hogyan merítette ki kormányuk az összes diplomáciai eszközt a béke megőrzésére, a kancellár (kétségtelenül Goebbels segítségével) azt is megmutatta, hogy maradéktalanul megőrizte azt a képességét, amivel mesterien be tudja csapni az embereket. A közlemény ismertette, hogy augusztus 28-án a brit kormány felajánlotta a közvetítést Németország és Lengyelország között, a német kormány pedig másnap úgy válaszolt, hogy a lengyel kormány megegyezésre irányuló vágyával szembeni fenntartásai ellenére a birodalmi kormány a béke érdekében késznek nyilvánította magát a brit közvetítés vagy javaslat elfogadására ... Szükségesnek tekintette azt, hogy ... amennyiben el akarják hárítani a katasztrófa veszélyét, úgy a feleknek készségesen és haladéktalanul lépniük kell. A birodalmi kormány késznek nyilvánította magát arra, hogy augusztus 30-án estig hajlandó fogadni egy a lengyel kormány által kijelölt személyiséget, azzal a feltétellel, hogy az utóbbi nemcsak megbeszélésekre, hanem tárgyalások folyatására és befejezésére is felhatalmazást kap. Megegyezési készségére válaszul a birodalmi kormány nem egy meghatalmazással rendelkező személyiség érkezéséről szóló nyilatkozat, hanem a lengyel mozgósítás hírét kapta ... Az utolsó remény: rendíthetetlen elszántságunk, hogy az erőszaknak erőszakkal fogunk ellenállni.”77 * Mivel egyes barátaim, akik ezt a részt olvasták, kétségeiket fejezték ki a Hendersont illető tárgyilagosságommal kapcsolatban, álljon itt egy másik vélemény is a berlini brit nagykövetről. Sir L. B. Namier brit történész a következőképpen foglalta össze Hendersont: „Önhitt, hiú és beképzelt volt, szigorúan ragaszkodott saját prekoncepcióihoz, hihetetlen számú hosszú táviratot, jelentést és levelet írt, amelyekben százszor is elismételte ugyanazokat a tévhiteire alapozott nézeteket. Volt olyan nehézfejű, hogy veszélyes legyen, ám annyira nem volt buta, hogy ártalmatlan legyen. Igazi homme néfaste volt.”

A birodalmi kormánytól nem várható el folyamatosan, hogy ne csak hangsúlyozza tárgyalási készségét, hanem ténylegesen kész is legyen a tárgyalásra, míg kezdeményezéseit lengyel oldalról üres kifogásokkal és értelmetlen deklarációkkal hárítják el. Az időközben a lengyel nagykövet által átnyújtott demars eredményeként ismét világosan kitűnt, hogy maga a nagykövet nem rendelkezik felhatalmazással arra, hogy megbeszélésekbe bocsátkozzék, vagy akár tárgyaljon. A Führer és a német kormány így két napon át hiába várt a lengyel tárgyalófél érkezésére. Ilyen körülmények között a német kormány úgy tekinti, hogy javaslatait ez alkalommal is ... elutasították, noha e javaslatokat abban a formában, amelyben a brit kormánynak is tudomására hozta, több mint lojális, tisztességes és kivitelezhető javaslatoknak tartja.

Hitler és Goebbels tapasztalatból tudta, hogy ha hatékonnyá akarják tenni a jó propagandát, ahhoz nem elegendőek a szavak. Tettek is kellenek hozzá, még akkor is, ha azokat is úgy kell kitalálni. Miután meggyőzték a német népet (és ezt megfigyeléseim alapján magam is tanúsíthatom) arról, hogy a lengyelek elutasították a Führer nagylelkű békeajánlatát, már csak annyi volt hátra, hogy kitaláljanak valami olyan tettet, amivel bizonyíthatják, hogy nem Németország, hanem Lengyelország volt a támadó fél. Mint emlékszünk rá, Hitler utasítására a németek gondosan felkészültek erre az utolsó sötét ügyletre.248 Alfred Naujocks, az értelmiségi hajlamú SS-bandita hat napon át várakozott a lengyel határon fekvő Gleiwitzben, hogy végrehajthasson egy szimulált lengyel támadást a helyi rádióállomás ellen. A tervet közben átdolgozták. A lövöldözést az új változat szerint lengyel egyenruhákba bújtatott SS-katonák végzik majd, és a koncentrációs táborokból hozott elkábított foglyokat az összecsapások áldozataiként hagyják majd holtan a helyszínen – emlékezzünk rá, hogy a művelet eme utóbbi élvezetes részének a kifejező „Konzerváru” fedőnevet adták. Több hasonló színlelt lengyel támadást is terveztek, de a gleiwitzi rádióállomásnál teremtendő incidens lett volna a főesemény e sorban. Nürnbergben tett írásos vallomásában Naujocks így adta elő a történteket: Augusztus 31-én délben Heydrichtől megkaptam a kódolt parancsot a támadásra, amelyet aznap este 8-kor kellett végrehajtani. Heydrich így utasított: – Ε támadás végrehajtására jelentkezzen Müllernél a Konzerváruért! – így is tettem, s Müllernek azt az instrukciót adtam, hogy vigye az embert a rádióállomás közelébe. Átvettem a embert, és odafektettem az állomás bejáratához. Élt, de egészen öntudatlan volt. Megpróbáltam kinyitni a szemét. A szeme alapján nem, csak a légzése alapján tudtam megállapítani, hogy él. Nem láttam a lőtt sebeket rajta, de sok vér volt szétkenve az arcán. Polgári ruhát viselt. Elfoglaltuk a rádióállomást, ahonnan egy pótadó segítségével három-négyperces beszédet sugároztunk,249 leadtunk néhány pisztolylövést, majd eltávoztunk onnan.250 79 Berlint aznap este többé-kevésbé elvágták a külvilágtól; kivételt képeztek a kifelé menő sajtójelentések és rádióadások, amelyek a Führer által Lengyelországnak tett „ajánlatról” és a német területen végrehajtott lengyel „támadásokról” adtak hírt. Megpróbáltam telefonon elérni Varsót, Londont és Párizst, de közölték velem, hogy e városokkal megszakították áz összeköttetést. Maga Berlin külsőre normális képet mutatott. Innen nem evakuálták a nőket és a gyermekeket, mint korábban Párizsból és Londonból, sőt egyetlen kirakatot sem torlaszoltak el homokzsákokkal úgy, ahogy azt a többi fővárosból jelentették. Szeptember l-jén hajnali 4 órakor, utolsó rádióadásomat követően autóval hajtottam vissza a rádiótól az Adlon szállóhoz. Az utcákon nem volt forgalom. A házak sötétek voltak. Az emberek aludtak, s amennyire tudtam, a béke reményében bújtak este ágyba. 248

Lásd feljebb, 319. o. Heydrich megadta Naujocksnak a lengyel nyelvű beszéd vázlatát. A beszéd lázító kijelentéseket tett Németország ellen, és bejelentette, hogy a lengyelek támadnak. Lásd feljebb, 318-319.0. 250 Másnap a Reichstagban tartott beszédében Hitler a gleiwitzi támadást hozta fel, s ezt használta propagandájában Ribbentrop, Weizsäcker és a külügyminisztérium több más munkatársa is. A New York Times és más lapok egyéb hasonló incidensek között a gleiwitzi támadásról is jelentést közöltek 1939. szeptember 1-i számukban. Ehhez már csak annyit kell hozzátennünk, hogy az Abwehr munkatársának, Lahousen tábornoknak a nürnbergi vallomása szerint a szimulált támadások során lengyel egyenruhában lövöldöző SS-katonákat a tábornok szóhasználatával élve „eltakarították”.78 249

Maga Hitler egész nap jó formában volt. Augusztus 31-én délután 6 órakor Halder tábornok így írt a naplójába: „Führer nyugodt; jól aludt ... A [nyugati] evakuáció elleni döntése azt mutatja, hogy nem várja Franciaország és Anglia akcióját.”251 Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke és a náciellenes összeesküvők egyik vezető személyisége nem ilyen hangulatban volt. Noha Hitler éppen most vitte háborúba Németországot, Canaris köre pedig állítólag arra esküdött fel, hogy éppen ezt az akciót akadályozza meg azzal, hogy megszabadul a diktátortól, semmiféle konspiráció nem volt folyamatban most, amikor elérkezett a pillanat, hogy lépjenek. Késő délután Oster ezredes az OKW központjába rendelte Giseviust. Németország katonai hatalmának idegközpontjában óriási nyüzsgés folyt. Canaris egy rosszul megvilágított folyosóra vonta félre Giseviust. Érzelmektől elfúló hangon mondta neki: – Ez Németország végét jelenti!81

17. A II. VILÁGHÁBORÚ MEGINDÍTÁSA 1939. szeptember l-jén hajnalban, pontosan azon a napon, amelyet Hitler a „Fall Weiss” első utasításában még április 3-án kitűzött, a német seregek átzúdultak a lengyel határon, s észak, dél és nyugat felől Varsó köré csoportosultak. A fejük felett német harci repülőgépek zúgtak el célpontjaik: lengyel hadoszlopok és lőszerraktárak, hidak, vasútvonalak és nyílt városok felé. A lengyel katonák és civilek néhány perc múlva belekóstolhattak az égből érkező olyan gyors halálba és pusztításba, amilyenhez fogható méretűt még soha nem tapasztaltak a világon; ezzel vette kezdetét az az új fajta rettegés, amely Európában és Ázsiában a következő hat évben férfiak, nők és gyermekek százmillióinak számára válik majd szörnyűséges módon ismerőssé, és amelynek árnyéka a nukleáris bombák megjelenése után immár az egész emberiséget fenyegeti a kipusztítás rémével. Berlin aznap szürke, némileg fullasztó reggelre ébredt, a felhők alacsonyan lógtak a város felett, némi védelmet adva az ellenséges bombázók ellen, amelyek megjelenésétől féltek ugyan, de azok nem jöttek el. Az utca embere – mint azt megfigyeltem – a rádióból és a reggeli újságok különkiadásaiból ráköszönő óriási hírek ellenére is egykedvű maradt.252 Az Adlon szállodával szemben az utcán az építőmunkások reggeli műszakja úgy kezdett dolgozni az I. G. Farben új épületén, mintha mi sem történt volna, és amikor a rikkancsok megérkeztek a különkiadásokkal, egyik sem tette le a szerszámot, hogy újságot vegyen. Az jutott eszembe, hogy talán a német nép egyszerűen elkábult attól, hogy szeptember első reggelén felébredve benne találta magát a háborúban, amelyről pedig biztosan hitte, hogy a Führer valahogyan mégis elkerüli. Most, hogy eljött, az emberek nem igazán tudták elhinni. Az embernek elkerülhetetlenül eszébe jutott, hogy micsoda ellentét van e színtelen egykedvűség és aközött a mód között, ahogyan a németek 1914-ben kezdték el a háborút. Akkor vad lelkesedés fogadta a hírt. Az utcákon a nép mámorosan tüntetett, virágokat dobált a 251 A nap folyamán Hitler talált magának időt arra, hogy táviratot küldjön a franciaországi Antibes-ban tartózkodó windsori hercegnek: Berlin, 1939. augusztus 31. Köszönöm augusztus 27-i táviratát. Nyugodjék meg afelől, hogy Nagy-Britanniával szembeni magatartásom és a népeink közötti újabb háború elkerülése iránti vágyam változatlan marad. Az azonban NagyBritanniától függ, hogy megvalósíthatók lesznek-e a német–brit kapcsolatok jövőbeni fejlődésére irányuló kívánságaim. ADOLF HITLER80 A zsákmányolt német dokumentumok között itt merül fel első ízben a volt angol király, ám semmiképpen nem utoljára. Amint arról a későbbiekben megemlékezünk még, a windsori herceg nagy szerepet kapott Hitler és Ribbentrop egyes számításaiban. 252 Hitler kiáltványát, amelyben bejelenti a hadseregnek a harci cselekmények megkezdését, hajnali 5 óra 40 perckor sugározták a német rádióban, az újságok különkiadásai pedig nem sokkal később az utcán voltak. Lásd később: 368. o.

menetelő katonákra, és eszeveszetten ünnepelte II. Vilmos császárt, a legfőbb hadurat. Most azonban nem fogadták ilyen tüntetések sem a csapatokat, sem a náci hadurat, aki nem sokkal reggel 10 óra előtt üres utcákon hajtatott át a kancelláriáról a Reichstagba, hogy a nemzethez szóljon a jelentős eseményekről, amelyeket éppen az imént ő maga provokált ki szándékosan és hidegvérrel. Többségében még a Reichstag fejbólintói, a Hitler által képviselőnek jelölt pártmunkások sem reagáltak nagy lelkesedéssel, amikor a diktátor belefogott annak a magyarázatába, miért ébredt háborúra Németország aznap reggel. A Kroll Opera díszes csarnokában felállított tribünről szónokló Vezér szavait messze nem fogadta akkora éljenzés, mint korábbi és jóval kevésbé fontos alkalmakkor. Bár egyes pillanatokban a beszéd lármásan szólt, furcsa módon mégis védekező jellegűnek tűnt, és ahogy hallgattam, végig azt éreztem, hogy valami furcsa feszültség ütött át rajta, mintha maga a szónok is belekábult volna abba, hogy micsoda helyzetbe jutott, sőt mintha kicsit kétségbe is lenne esve. Magyarázata, hogy olasz szövetségese miért szegte meg automatikus kötelezettségét, és miért nem sietett segítségére, a jelek szerint még ezt a gondosan válogatott hallgatóságot sem győzte meg. Mindenek felett [mondta] szeretnék köszönetet mondani Olaszországnak, amely mindvégig támogatott minket, önök azonban megértik, hogy e küzdelem megvívásához nem kívánunk külföldi segítségért folyamodni. Ezt a feladatot magunk fogjuk végrehajtani.

Miután a hatalomhoz vezető úton és hatalma megszilárdítása során oly sokat hazudott már, Hitler e komoly történelmi pillanatban sem tudta megtartóztatni magát attól, hogy ne zúdítson néhány újabb hazugságot felelőtlen tettének igazolásaként a hiszékeny német népre. Önök tudják, hogy előbb Ausztria problémájának, majd a Szudéta-vidék, Csehország és Morvaország problémájának a tekintetében hányszor próbáltam elérni a megértést és a békés tisztázást. Minden próbálkozásom hiábavaló volt. A lengyel államférfiakkal folytatott tárgyalásaimon ... végre megfogalmaztam a német javaslatokat és ... semmi sem szerényebb vagy lojálisabb ezeknél a javaslatoknál. Ezt szeretném elmondani a világnak. Egyedül én voltam abban a helyzetben, hogy ilyen javaslatokat tehessek, hiszen nagyon jól tudom, hogy ezek megtételével németek millióival kellett szembefordulnom. Ε javaslatokat visszautasították ... Két teljes napon át vártam a kormányommal együtt arra, hogy kiderüljön, méltóztatik-e a lengyel kormánynak meghatalmazottat küldenie, vagy sem ... De rosszul ítélnek meg engem, ha békeszeretetemet és türelmemet összetévesztik a gyengeséggel, vagy akár a gyávasággal... Immár nem látok semmi hajlandóságot a lengyel kormány részéről arra, hogy komoly tárgyalásokat folytassanak velünk ... Úgy döntöttem tehát, hogy ugyanazon a nyelven beszélek Lengyelországgal, mint amilyet Lengyelország használt velünk szemben az elmúlt hónapokban ... Ma éjszaka először fordult elő, hogy a reguláris lengyel katonaság átlőtt a mi területünkre. Hajnali 5 óra 45 perc óta viszonozzuk a tüzet, és mostantól fogva a bombákra bombák válaszolnak.

Így történt, hogy a gleiwitzi német rádióállomás elleni színlelt német támadást, amelyet – mint láttuk – lengyel egyenruhába öltözött SS-ek hajtottak végre Naujocks irányítása alatt, Németország kancellárja a Lengyelország elleni hidegvérű agressziójának igazolására használta fel. S valóban, a német főparancsnokság első rádióközleményeiben „ellentámadásként” emlegette katonai műveleteit. Még Weizsäcker is minden tőle telhetőt megtett, hogy ezt az aljas csalást elkövethessék. A nap folyamán a külügyminisztériumból az összes külföldi német diplomáciai képviseletnek körtáviratot küldött, amelyben közölte velük a követendő vonalat. A lengyel támadások elleni védekezésként a német csapatok ma hajnalban akcióba kezdtek Lengyelország ellen. Ez az akció egyelőre nem háborúnak, hanem csupán a lengyel támadások előidézte összeütközéseknek minősítendő.1

Hitler hazugságával még a német katonákat is bombázták, akik pedig maguk is láthatták, hogy ki hajtotta végre a támadást a lengyel határon. A Führernek a német hadsereghez

szeptember l-jén intézett kiáltványában ez áll: A lengyel állam visszautasította a kapcsolatok általam kívánt békés rendezését, és a fegyverekhez fordult ... A határsértéseknek egy nagyhatalom számára elfogadhatatlan sorozata azt bizonyítja, hogy Lengyelország többé már nem hajlandó tiszteletben tartani a Birodalom határát. Hogy véget vessek ennek az őrültségnek, nincs más választásom, mint hogy mostantól erőt szegezzek szembe az erővel.

Hitler aznap mindössze egyszer mondta ki az igazságot. Egyetlen némettől sem kérek többet [mondta a Reichstagnak] annál, mint amennyire magam is készen álltam négy éven át... Mostantól fogva csak a Német Birodalom első katonája vagyok. Ismét felöltöttem azt a kabátot, amely a legszentebb és legdrágább volt a számomra. Addig nem veszem le újra, amíg a győzelmet nem biztosítjuk, vagy pedig nem érem meg a végkimenetelt.

A végén ez egyszer betartja majd a szavát. De azok közül a németek közül, akikkel aznap találkoztam Berlinben, egy sem vette észre: a Vezér itt azt jelentette ki kereken, hogy az esetleges vereséggel nem képes sem szembenézni, sem elviselni azt. Hitler beszédében Göringet nevezte meg utódjaként, ha bármi történne vele. Hess – tette hozzá – lenne a következő a sorban. „Ha bármi történne Hess-szel – közölte Hitler –, akkor a törvény szerint össze kell hívni a szenátust, és az a saját tagjai közül kiválasztja a legméltóbb, azaz a legbátrabb utódot.” Miféle törvény? Miféle szenátus? Egyik sem létezett! Hitlernek a Reichstagban tanúsított viszonylag szelíd viselkedése egy másféle, rútabb hangulatnak adta át a helyét, mihelyt visszatért a kancelláriára. A Göring társaságában odaérkező, mindenütt jelen lévő Dahlems „roppant ideges és nagyon felzaklatott” állapotban találta a Führert. Azt mondta nekem [vallotta később a svéd közvetítő], mindvégig gyanította, hogy az angolok háborút akarnak. Később azt is elmondta, hogy letiporja Lengyelországot, és annektálja az egészet... Egyre izgatottabb lett, és heves karmozdulatokat tett, miközben az arcomba kiabálta: „Ha Anglia egy évig akar harcolni, akkor én egy évig harcolok; ha Anglia két évig akar harcolni, akkor én két évig harcolok ...” Egy pillanatra abbahagyta, majd ordítani kezdett, hangja éles rikácsolássá változott, karja pedig vadul körözött: „Ha Anglia három évig akar harcolni, akkor én három évig fogok harcolni...” Testének mozgása a karjáét kezdte követni, és amikor végül azt bömbölte: „Und wenn es erforderlich ist, will ich zehn Jahre kämpfen” („És ha kell, akkor tíz évig fogok harcolni”), öklével hadonászott, és annyira meghajolt, hogy szinte a padlót érintette.2

Hitler minden hisztériája ellenére korántsem volt meggyőződve arról, hogy egyáltalán harcolnia kell majd Nagy-Britanniával. Ekkor már elmúlt dél, a német páncélososzlopok több mérföldnyire benyomultak Lengyelországba, és a lengyel nagyvárosok felé haladtak előre, többek között Varsó irányába, amelyet már számos polgári áldozattal járó bombatámadás ért. De egyetlen szó sem hangzott el Londonból vagy Párizsból, ami arra utalt volna, hogy NagyBritannia és Franciaország sietne beváltani Lengyelországnak adott szavát. Irányvonaluk egyértelműnek látszott, de úgy tűnt, Dahlems és Henderson mindent megtesz annak érdekében, hogy összezavarja az egészet. Délelőtt 10 óra 30-kor a brit nagykövet telefonüzenetet küldött Halifaxnak. Úgy értesültem, hogy a lengyelek az éjszaka felrobbantották a dirschaui hidat. 253 Továbbá harcra került sor a danzi-giakkal. Ε hír hallatán Hitler parancsot adott, hogy a lengyeleket verjék vissza a határtól, Göringet pedig 253

A német hadműveletet, melyben a Visztula felett átvezető dirschaui hidat elfoglalták volna a németek, még mielőtt a lengyelek felrobbanthatták volna, még a nyáron eltervezték, és állandóan feltűnik a „Fall Weiss” iratai között. Kifejezett parancs született rá Hitler augusztus 31-i 1. sz. hadműveleti utasításában. A hadművelet valójában kudarcot vallott, részben mert a kora reggeli köd megakadályozta az ejtőernyősök ledobását, akiknek a hidat el kellett volna foglalniuk. A lengyeleknek még éppen időben sikerült felrobbantaniuk.

utasította, hogy pusztítsa el a lengyel légierőt a határ mentén.

Henderson csak üzenetének végén tette hozzá: Ez az értesülés magától Göringtől származik. Lehetséges, hogy a béke megmentésére tett utolsó erőfeszítésként Hitler beszélni akar majd velem a Reichstag után.3

Miféle béke? Béke Nagy-Britanniával? Németország ugyanis teljes katonai erejével már hat órája hadban állt Nagy-Britannia szövetségesével. Reichstag-beli beszéde után Hitler nem küldetett Hendersonért, és a nagykövet, aki készségesen továbbította Londonba Göring hazugságait arról, hogy a lengyelek kezdték a támadást, elcsüggedt – de nem teljesen. Délelőtt 10 óra 50 perckor újabb üzenetet küldött Halifaxnak. Új ötlet pattant ki termékeny, ám zavart agyából. Kötelességemnek érzem [jelentette], bármilyen csekély is legyen a megvalósulás esélye, hogy kifejezzem azt a meggyőződésemet, miszerint a békére az az egyetlen remény, ha Smigly-Rydz tábornagy bejelenti, hogy mint katona és meghatalmazott hajlandó azonnal Németországba jönni, és megvitatni az egész kérdést Göring marsallal.4

Úgy látszik, e páratlan nagykövetnek eszébe sem jutott, hogy Smigly-Rydz tábornagy esetleg el van foglalva azzal, hogy megpróbálja visszaverni a súlyos és provokálatlan német támadást, vagy ha el is tudna szabadulni, és Berlinbe jönne meghatalmazottként, az a körülmények között egyenlő lenne a kapitulációval. Márpedig az ugyan meglehet, hogy a lengyeleket gyorsan legyőzik, de soha nem adják meg magukat! Dahlems még Hendersonnál is aktívabb volt a Lengyelország elleni német támadás első napján. Reggel 8 órakor Göringhez ment, aki közölte vele: „háború tört ki, mert a lengyelek megtámadták a gleiwitzi rádióállomást, és felrobbantottak egy hidat Dirschau közelében”. A svéd azonnal felhívta a hírrel a londoni külügyminisztériumot. – Tájékoztattam valakit – tanúsította később Nürnbergben a keresztkérdések során –, hogy az általam szerzett értesülés szerint a lengyelek támadtak, ők pedig természetesen elgondolkodtak azon, hogy mi történik velem, amikor ezt az információt adom. –5 De végül is őfelsége berlini nagykövete is ugyanezt telefonálta meg néhány órával később. A brit külügyminisztérium egyik titkos memoranduma reggel 9 óra 5 perckor jegyzi fel a svéd hívását. Dahlems Göringet majmolva azt hajtogatta Londonnak, hogy „a lengyelek mindent elszabotálnak”, és hogy „bizonyítéka van arra, hogy soha nem is próbáltak komolyan tárgyalni”.6 Délután fél egykor Dahlems ismét a londoni külügyminisztériumot hívta telefonon; ez alkalommal Cadogannel beszélt. Ismét csak a lengyeleket hibáztatta, hogy a dirschaui híd felrobbantásával elszabotálták a békét, és azt javasolta, hogy még egyszer Londonba repül Forbesszal. De a zord és engesztelhetetlen Cadogannek nagyjából elege volt már Dahlemsból most, hogy eljött az általa megakadályozni próbált háború. Közölte a svéddel, hogy „már semmit sem lehet tenni.” Cadogan azonban csupán a külügyminisztérium állandó államtitkára volt, még csak a kormánynak sem tagja. Dahlems erősködött, hogy kérését terjesszék a kormány elé, és gőgösen közölte Cadogannel, hogy egy óra múlva ismét telefonál. így is tett, s választ is kapott. Bármiféle közvetítési elképzelés [közölte Cadogan] ki van zárva, amíg német csapatok inváziója folyik Lengyelországban. A világháború elkerülésének az az egyetlen módja, hogy, (I) felfüggesztik a harci cselekményeket, és (II) a német csapatokat azonnal visszavonják a lengyel területről.7

Reggel 10 órakor Raczynski gróf, a londoni lengyel nagykövet felkereste Lord Halifaxot, és

hivatalosan közölte vele a német agresszió hírét, hozzátéve, hogy az „az egyezményünkben foglaltak szerinti egyértelmű eset”. A külügyminiszter azt felelte, hogy nincs kétsége a tényeket illetően. 10 óra 50 perckor a külügyminisztériumba kérette Theodor Kordt német ügyvivőt, és megkérdezte tőle, van-e valamilyen információja. Kordt azt válaszolta, hogy sem információja nincsen Lengyelország elleni német támadásról, sem utasításai. Halifax erre kijelentette, hogy az általa kapott jelentések „nagyon komoly helyzetet teremtenek”. De ennél tovább nem ment. Kordt ezt az információt délelőtt 11 óra 45 perckor megtelefonálta Berlinnek. Délre tehát Hitler azt remélhette, hogy Nagy-Britannia, bár komolynak ítéli a helyzetet, talán egyáltalán nem is lép háborúba. Ε reménye azonban hamarosan szertefoszlott. Este 7 óra 15 perckor a berlini brit követség egyik munkatársa felhívta telefonon a német külügyminisztériumot, és azt kérte, hogy Ribbentrop „sürgős ügyben, a lehető leghamarabb” fogadja Hendersont és Coulondre-t. A francia nagykövetség néhány perccel később hasonló kéréssel élt. Ribbentrop, miután megtagadta, hogy együtt fogadja a két nagykövetet, este 9 órakor fogadta Hendersont, Coulondre-t pedig egy órával később. A brit nagykövet a brit kormány hivatalos jegyzékét nyújtotta át neki. Amennyiben a német kormány nem hajlandó [szólt a szöveg] Őfelsége kormánya számára kielégítő biztosítékokkal szolgálni arra nézve, hogy a német kormány felfüggesztett Lengyelországgal szemben minden agresszív cselekedetet, és nem hajlandó azonnal visszavonni erőit Lengyelország területéről, úgy Őfelsége kormánya habozás nélkül teljesíteni fogja Lengyelországgal szembeni kötelezettségét.8

A francia közlemény szövege azonos volt. Ribbentrop mindkét nagykövetnek azt felelte, hogy továbbítani fogja jegyzéküket Hitlernek, majd hosszas értekezésbe bocsátkozott, melynek során kijelentette, hogy „szó sincs német agresszióról”, hanem lengyelről, és azt a kissé már ellaposodott hazugságot hajtogatta, hogy a „reguláris” lengyel csapatok az előző napon német területre támadtak. A kellemes diplomáciai atmoszférát azonban fenntartották. Sir Nevile Henderson a találkozóról szóló éjszakai sürgönyében nem mulasztotta el, hogy megjegyezze, Ribbentrop „előzékeny és udvarias” volt. Miközben a nagykövet távozni készült, vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy két estével korábbi, viharos találkozójukon a német külügyminiszter hadarva adta-e elő a Lengyelországnak szóló német „javaslatokat”. Henderson szerint igen, Ribbentrop viszont közölte, hogy „lassan és tisztán” olvasta fel azokat, „sőt még szóbeli magyarázatot is fűzött a legfőbb pontokhoz, feltételezi tehát, hogy Henderson mindent megértett”. Olyan vita volt ez, amelyet soha nem lehetett eldönteni – és mit is számított már ekkor?9 Szeptember l-jén este, miközben a német hadseregek beljebb hatoltak Lengyelországba, a Luftwaffe pedig csak bombázott és bombázott, Hitler már tudta az angol és a francia jegyzékből, hogy ha nem állítja meg és vonja vissza sürgősen hadseregeit – ami elképzelhetetlen volt –, akkor világháborúval kell szembenéznie. Vagy még mindig azt remélte vajon aznap este, hogy úgy, mint Münchenben, most is neki áll a szerencse? Ugyanis barátja, Mussolini, akit megijesztett a háború eljövetele, és aki attól tartott, hogy a túlerőben lévő angol–francia haditengerészeti és katonai erő esetleg Olaszországra sújt le, elkeseredetten próbálkozott, hogy összehozzon egy újabb Münchent.

MUSSOLINI BEAVATKOZÁSA AZ UTOLSÓ PILLANATBAN Emlékezzünk rá, hogy a Duce még augusztus 26-án is, miközben kibújt Olaszországnak az Acélpaktum alapján fennálló kötelezettségei alól, azt hajtogatta a Führernek, hogy még mindig lehetőség van egy olyan „politikai megoldásra”, amely „Németország számára teljes erkölcsi és anyagi elégtételt” adna.254 Hitler nem vesződött azzal, hogy a kérdést megvitassa barátjával és szövetségesével, ez pedig elbizonytalanította a Tengely gyengébbik tagját. Mindazonáltal, mint 254

Lásd fent, 347-348.0. t Lásd fent, 361. o.

azt láttuk, Mussolini és Ciano augusztus 31-én, miután berlini nagykövetük arról tájékoztatta őket, hogy a helyzet kétségbeejtővé vált, arra unszolták Hitlert, hogy legalább fogadja Lipski lengyel nagykövetet, és közölték vele: megpróbálják a brit kormányt rávenni, hogy a béketárgyalások „első lépéseként” egyezzen bele Danzig visszatérésében Túl késő volt azonban már ahhoz, hogy Hitler ráharapjon egy ilyen kis csalira. Danzig csak puszta ürügy volt, mint azt a Führer közölte tábornokaival. Ο Lengyelország elpusztítását akarta. Ám a Duce ezt nem tudta. Szeptember l-jén reggel ő maga is szembesült a választással, miszerint vagy azonnal kinyilvánítják Olaszország semlegességét, vagy megkockáztatják a támadást Nagy-Britannia és Franciaország részéről. Ciano naplóbejegyzései egyértelműen mutatják, hogy ez a kilátás milyen rémálmot jelentett lelohadt harci kedvű apósa számára.255 Szeptember l-jén kora reggel a szerencsétlen olasz diktátor személyesen hívta fel telefonon Berlinben Attolico nagykövetet, és – Ciano szavaival szólva – „arra sürgette, könyörögjön Hitlerhez, hogy küldjön neki egy táviratot, amelyben felszabadítja a szövetségi viszony kötelezettségei alól.”11 A Führer hamar, sőt készségesen megtette neki ezt a szívességet. Közvetlenül azelőtt, hogy elindult a Reichstagba, reggel 9 óra 40 perckor elküldött barátjának egy táviratot, amelyet a gyorsaság kedvéért telefonon továbbítottak a római német nagykövetségre. DUCE! A legmélységesebben köszönöm a diplomáciai és politikai támogatást, amelyet az utóbbi időben Németországnak és igaz ügyének nyújtott. Meggyőződésem, hogy Németország katonai erejével végre tudjuk hajtani a ránk rótt feladatot. Arra számítok tehát, hogy ilyen körülmények között nem lesz szükség Olaszország katonai támogatására. Továbbá köszönetet mondok Önnek, Duce, mindenért, amit a jövőben a fasizmus és a nemzetiszocializmus közös ügyéért tesz majd. ADOLF HITLER 256 12

Hitler délután 12 óra 45 perckor, miután beszélt a Reichstagban, majd – nyilván – magához tért a Dahlems előtti kitöréséből, szükségét érezte, hogy újabb üzenetet küldjön Mussolininak. Kijelentette: fel volt készülve arra, hogy „tárgyalással” oldja meg a lengyel problémát, és „két teljes napja hiába várok egy lengyel tárgyalópartnerra”, valamint „csak az elmúlt éjszaka tizennégy újabb határsértés fordult elő, s ennek hatására „most már eldöntöttem, hogy erőre erővel felelek”, majd ismét kifejezte szószegő partnere iránti háláját. Köszönöm Önnek, Duce, minden erőfeszítését. Különösen köszönöm Önnek a közvetítésre vonatkozó ajánlatait. Kezdettől fogva szkeptikus voltam azonban ezekkel a kísérletekkel kapcsolatban, mert a lengyel kormány, ha egyáltalán a leghalványabb szándéka is volt a kérdés barátságos megoldása, bármikor megtehette volna ezt. De visszautasította ... Ez oknál fogva, Duce, nem akartam kitenni Önt annak a veszélynek, hogy vállalja a közvetítő szerepét, amely – figyelembe véve a lengyel kormány hajthatatlan álláspontját – minden valószínűség szerint hiábavaló lett volna ... ADOLF HITLER 13

De Ciano ösztönzésére Mussolini még egy kétségbeesett, utolsó erőfeszítést tett, hogy kitegye magát a közvetítő szerepével járó veszélynek. Ciano már az előző napon nem sokkal dél után azt javasolta a római brit és francia nagykövetnek, hogy amennyiben kormányuk 255 Mussolini döntését tulajdonképpen előző éjszaka továbbították Nagy-Britanniába. A külügyminisztérium augusztus 31én este 11 óra 15 perckor üzenetet kapott a Rómában tartózkodó Sir Percy Loraine-től: „Az olasz kormány meghozta döntését. Olaszország nem fog harcolni sem Anglia, sem Franciaország ellen ... Ezt Ciano 21 óra 15 perckor titoktartás terhe mellett közölte velem.”10 Aznap este az olaszok megrémültek, ugyanis a britek este 8 óra után megszakítottak mindennemű telefonkapcsolatot Rómával. Ciano attól félt, hátha ez az angol-francia támadás első jele. 256 Délután 4 óra 30 perckor, a római minisztertanács ülése után az olasz rádió a testület azon bejelentését sugározta az olasz népnek, miszerint „Olaszország katonai műveletek útján semmiféle kezdeményezést nem tesz”. Közvetlenül ezután olvasták be Hitler Mussolininak szóló üzenetét, amelyben feloldja Olaszországot kötelezettségei alól.

beleegyezne, Mussolini szeptember 5-re meghívná Németországot egy konferenciára a célból, hogy „megvizsgálják a versailles-i szerződés azon cikkelyeit, amelyek a jelenlegi problémákat okozzák”. Az ember azt hihette volna, hogy a németek lengyelországi betörésének híre másnapra feleslegessé tette Mussolini javaslatát. De az olasz diktátor meglepetésére Georges Bonnet, a francia külügyminiszter, Hitler fő békéltetője szeptember l-jén délelőtt 11 óra 45 perckor felhívta François-Poncet (ekkorra már) római francia nagykövetet, és felkérte, közölje Cianóval, hogy a francia kormány üdvözöl egy ilyen konferenciát, feltéve, ha az nem kísérli meg, hogy olyan országok ügyeivel foglalkozzon, amelyek nincsenek ott képviselve, illetve ha nem szorítkozik „korlátozott és közvetlen problémák részleges és ideiglenes megoldására”. Bonnet nem tett említést arról, hogy egy ilyen konferenciának feltétele lenne a német csapatok visszavonása vagy akár csak csak megállítása is.14 257 A britek azonban ragaszkodtak ehhez a feltételhez, és sikerült az erősen megosztott francia kabinetet is rávenniük, hogy az övékkel azonos figyelmeztető jegyzéket nyújtsanak át Berlinben velük egyszerre, szeptember l-jén este. Mivel még ugyanazon az estén nyilvánosságra hozták a jegyzékek szövegét, melyben azt közlik, hogy Nagy-Britannia és Franciaország hadba lép, amennyiben a német csapatokat nem vonják vissza Lengyelországból, érdekes, hogy Mussolini – aki ekkor már minden szalmaszálba belekapaszkodott, még a nem létezőkbe is – másnap reggel nem zavartatta magát, és újabb felhívással fordult Hitlerhez, mintha ő, a Duce, az angol– francia figyelmeztetéseket nem vette volna komolyan. Szeptember 2-a, mint azt Végső jelentésében Henderson feljegyzi, egész napos izgatott várakozással telt el. 258 Henderson és Coulondre szívszorongva várta, hogy Hitler mit válaszol jegyzékükre, de semmilyen felelet nem érkezett. Nem sokkal dél után Attolico némileg kifulladva befutott a brit nagykövetségre, és közölte Hendersonnal, hogy egy dolgot azonnal meg kell tudnia: ultimátum volt-e a britek jegyzéke? „Megmondtam neki – írta később Henderson –, felhatalmazásom van arra, hogy közöljem a külügyminiszterrel, ha kérdezi – amit meg is tett –, hogy ez nem ultimátum, hanem figyelmeztetés volt.”16 Miután megkapta a választ, az olasz nagykövet továbbsietett a Wilhelmstrassén a német külügyminisztériumba. Attolico aznap először reggel 10 órakor érkezett meg a Wilhelmstrasséra Mussolini soros üzenetével, és amikor közölték vele, hogy Ribbentrop nincs jól, Weizsäckernek nyújtotta át az iratot. 1939. szeptember 2. Olaszország tájékoztatás céljából tudatni kívánja – természetesen mindennemű döntést a Führerre hagyva –, hogy még mindig megvan a lehetősége arra, hogy elnyerje Franciaország, Nagy-Britannia és Lengyelország beleegyezését egy olyan konferenciához, amelyet a következő alapon lehetne megtartani: 1. Fegyverszünet, amely ott [kiemelés az eredetiben] hagyja a hadseregeket, ahol azok most vannak. 2. A konferencia összehívása két-három napon belül. 3. A lengyel-német vita megoldása, amely a dolgok jelenlegi állása szerint kétségtelenül kedvező lenne Németország számára. Az elképzelést, amely eredetileg a Ducétól ered, most különösen Franciaország is támogatja. 259 Danzig már 257 Szeptember l-jén délután Bonnet kétszer is utasította Noëlt, a varsói francia nagykövetet, hogy kérdezze meg Becktől, vajon Lengyelország elfogadná-e az olaszok konferenciajavaslatát. Még az este folyamán megkapta a választ: „A kipro vokálatlan agresszió eredményeként egy háború kellős közepén vagyunk. Ez már nem konferencia kérdése, hanem közös lépésé, amelyet a nyugati szövetségeseknek kellene tenniük az ellenállás érdekében.” Bonnet üzenetei és Beck válasza megtalálhatóak a francia Sárga Könyvben. A brit kormány nem azonosult Bonnet erőfeszítéseivel. A külügyminisztérium egyik memoranduma, amelyet R. M. Makins írt alá, megjegyzi, hogy a brit kormánnyal „nem konzultáltak, és nem is tájékoztatták ezzel a demarssal kapcsolatban”.15 258 Henderson az előző délutánon Halifax utasítására elégette rejtjelkulcsait és bizalmas iratait, és hivatalosan felkérte az Egyesült Államok ügyvivőjét, hogy „háború esetén szíveskedjék gondoskodni a brit érdekekről”. (Brit Kék Könyv, 21. o.) 259 Ciano azt állítja, hogy a jegyzéket „francia nyomásra” küldték el. (Ciano Diaries, 136.o.) Ez azonban egészen biztosan félrevezető. Bár Bonnet mindent megtett, hogy összehozzon egy konferenciát, Mussolini még kétségbeesettebben akarta elfogadtatni a javaslatot.

német, és Németország már birtokában van azoknak a biztosítékoknak, amelyek garantálják számára követeléseinek nagyobb részét. Azonkívül Németország már megkapta „erkölcsi elégtételét”. Ha elfogadná a konferenciajavaslatot, akkor minden célját elérné, ugyanakkor elkerülné a háborút, amely a pillanatnyi jelek szerint is általánossá és rendkívül hosszú lefolyásúvá fog válni. A Duce nem kíván ragaszkodni elgondolásához, de a legnyomatékosabban kéri, hogy a fentiekre azonnal hívják fel Herr von Ribbentrop és a Führer figyelmét.17

Nem csoda, hogy, a gyengélkedéséből hamar felépült Ribbentrop délután 12 óra 30 perckor, amikor fogadta Attolicót, rámutatott, hogy a Duce javaslatát nem lehet „összeegyeztetni” az előző este átadott angol–francia jegyzékekkel, amelyek „ultimátum jellegűek” voltak. Az olasz nagykövet, aki ugyanúgy áhította a világháború elkerülését, mint főnöke, és kétségtelenül őszintébb volt, félbeszakította Ribbentropot, és közölte vele, hogy a brit és francia nyilatkozatokat „a Duce legutóbbi közleménye túlhaladta”. Attolicónak persze nem volt semmiféle felhatalmazása arra, hogy ilyen kijelentést tegyen, amely igaz sem volt, ezen a késői órán azonban valószínűleg úgy gondolta, hogy semmit sem veszíthet azzal, ha vakmerő. Amikor a német külügyminiszter kétségeit fejezte ki, Attolico kitartott véleménye mellett. A francia és brit nyilatkozatok [mondta] már nem jönnek figyelembe. Ciano gróf csak aznap reggel 8 óra 30 perckor telefonált, azaz akkor, amikor a nyilatkozatokat már leadta az olasz rádió. Ebből következik, hogy a két nyilatkozatot túlhaladottnak kell tekinteni. Ciano gróf továbbá azt állította, hogy különösen Franciaország nagymértékben támogatja a Duce javaslatát. A nyomás pillanatnyilag Franciaország részéről jön, de Anglia is követni fogja.18 Ribbentrop szkeptikus maradt. Éppen az imént vitatta meg Mussolini javaslatát Hitlerrel, mondta, és a Führer azt akarja tudni, hogy az angol és a francia jegyzék ultimátum-e. A külügyminiszter végül beleegyezett Attolico indítványába, miszerint az olasz nagykövet azonnal Hendersonhoz és Coulondre-hoz fordul, hogy ezt megtudja. Ezért látogatott most Attolico a brit nagykövetségre. „Még most is magam előtt látom – írta később Schmidt, aki tolmácsként működött közre –, amint Attolico, aki már túl volt zsenge ifjúkorán, kiszalad Ribbentrop szobájából, majd le a lépcsőn, hogy tanácskozzon Hendersonnal és Coulondre-ral ... Fél órával később visszajött Attolico, ugyanolyan lélekszakadva, mint ahogyan eltávozott.”19 Az olasz nagykövet kifújta magát, majd arról számolt be, hogy Henderson az imént közölte vele: a brit jegyzék nem ultimátum. Ribbentrop azt felelte, hogy míg az angol és francia nyilatkozatokra adott német válasz csakis elutasító lehet, a Führer megvizsgálja a Duce javaslatait, és ha Róma megerősíti, hogy az angol és a francia nyilatkozatban szó sincs ultimátumról, akkor egy-két napon belül megfogalmazza a választ. Amikor Attolico korábbi választ próbált kicsikarni, Ribbentrop végül beleegyezett, hogy másnap, szeptember 3-án, vasárnap délben választ adnak. Időközben Rómában Mussolini reményei éppen dugába dőltek. Ciano délután két órakor fogadta a brit és a francia nagykövetet, jelenlétükben felhívta telefonon mind Halifaxot, mind Bonnet-t, és tájékoztatta őket Attolicónak a német külügyminiszterrel folytatott tárgyalásairól. Bonnet szokása szerint ömlengett, és – saját beszámolója szerint (megtalálható a francia Sárga Könyvben) – meleg köszönetet mondott Cianónak a béke érdekében tett erőfeszítéseiért. Halifax zordabb volt. Megerősítette, hogy a brit jegyzék nem ultimátum – az ember csak elcsodálkozik, amikor látja az államférfiak között egyetlen szó miatt zajló szőrszálhasogatást, hiszen az angol és a francia nyilatkozatok egyértelműen magukért beszéltek –, de hozzátette, hogy saját nézete szerint a britek nem fogadhatják el Mussolini konferenciajavaslatát, amíg a németek vissza nem vonulnak seregeikkel Lengyelországból; Bonnet erről a kérdésről hallgatott. Halifax ígéretet tett, hogy telefonon közli Cianóval a brit kabinet döntését. A döntés nem sokkal este 7 óra után meg is érkezett. Nagy-Britannia elfogadta a Duce javaslatát, azzal a feltétellel, hogy Hitler visszavonja csapatait a német határra. Az olasz külügyminiszter tudatában volt annak, hogy Hitler ezt sohasem fogadná el. „Semmi többet nem

lehet tenni” – írta naplójába. Nem az én dolgom [tette hozzá], hogy Hitlernek olyan tanácsot adjak, amelyet ellentmondást nem tűrően és esetleg megvetéssel utasítana vissza. Ezt megmondom Halfaxnak, a két nagykövetnek és a Ducenak is, végül telefonon közlöm Berlinnel, hogy hacsak a németek nem javasolják az ellenkezőjét, hagyni fogjuk, hogy a tárgyalások kifulladjanak. A remény utolsó hangja is elhalt.20

Így hát szeptember 2-án este 8 óra 50 perckor az elcsigázott és lesújtott Attolico ismét felkereste a Wilhelmstrassét. Ez alkalommal Ribbentrop fogadta őt a kancellárián, ahol éppen Hitlerrel tanácskozott. A külügyminisztérium egyik zsákmányolt emlékeztetője megörökítette a jelenetet. Az olasz nagykövet azt az információt hozta a külügyminiszternek, hogy a britek nem hajlandóak tárgyalásra lépni az olasz közvetítői javaslat alapján. A britek azt követelik, hogy a tárgyalások megkezdése előtt az összes német csapatot vonják vissza a megszállt lengyel területekről és Danzigból... Befejezésképpen az olasz nagykövet kijelentette, hogy a Duce ezennel érvénytelennek tekinti közvetítői javaslatát. A külügyminiszter az olasz nagykövet közlését megjegyzés nélkül fogadta.21

A fáradhatatlan Attolico egyetlen köszönő szót sem kapott erőfeszítéseiért! Mindössze a megvető csönd jutott a szövetségesnek, aki megpróbálta elcsalni Németországtól a lengyel zsákmányt. Ezzel elszállt a II. világháború elkerülésének legutolsó, leghalványabb lehetősége is. Ez láthatóan mindenki számára egyértelmű volt, kivéve a dráma egyik szereplőjét. A kishitű Bonnet este 9 órakor telefonált Cianónak, ismét megerősítette, hogy a francia jegyzék nem „ultimátum jellegű”, és azt hajtogatta, hogy a francia kormány hajlandó szeptember 3-án délig – másnapig – várni a németek válaszára. Azonban „annak érdekében, hogy a konferencia kedvező eredménnyel végződhessen”, mondta Bonnet Cianónak, a francia kormány egyetért a britekkel abban, hogy a német csapatoknak „ki kell üríteniük” Lengyelországot. Ez volt az első alkalom, hogy Bonnet megemlítette ezt – és most is csak azért, mert a britek ragaszkodtak hozzá. Ciano azt válaszolta, nem hiszi, hogy a birodalmi kormány elfogadja majd ezt a feltételt. De Bonnet nem adta fel. Az éjszaka folyamán végső kibúvót próbált találni Franciaország számára a bajban lévő, ostromlott Lengyelországgal szembeni kötelezettségei alól. Ciano szeptember 3-i naplóbejegyzésének első bekezdésében idézi fel ezt a bizarr lépést. Az éjszaka felébresztettek a minisztériumból, mert Bonnet megkérdezte Guarigliát [a párizsi olasz nagykövetet}, hogy nem tudnánk-e a német erők legalább szimbolikus visszavonását elérni ... A javaslatot a szemétkosárba hajítom anélkül, hogy a Ducet tájékoztatnám. Ez azonban azt mutatja, hogy Franciaország lelkesedés nélkül és bizonytalansággal telve tart a nagy próba irányába.22

A LENGYEL HÁBORÚ II. VILÁGHÁBORÚVÁ VÁLIK 1939. szeptember 3-án, vasárnap szép nyárvégi nap volt Berlinben. A nap sütött, a levegő balzsamos volt, „az a fajta nap – írtam naplómba –, amelyet a berlini ember az erdőben vagy a közeli tavaknál szeret tölteni.” Ahogy hajnalodott, a brit nagykövetségre távirat érkezett Lord Halifaxtól Sir Nevile Henderson számára azzal az utasítással, hogy reggel 9 órára kérjen kihallgatást a német külügyminisztertől, s továbbítsa a távirat után küldött közlemény szövegét. A Chamberlain-kormány az út végére ért. Úgy harminckét órával korábban arról tájékoztatta Hitlert, hogy ha Németország nem vonja vissza csapatait Lengyelországból, akkor NagyBritannia háborúba lép. Nem kaptak választ, és most a brit kormány el volt szánva arra, hogy beváltja szavát. Az előző napon attól félt – mint arról Charles Corbin, a londoni francia nagykövet délután 2 óra 30 perckor tájékoztatta a tétovázó Bonnet-t –, hogy a lehető

legnagyobb lengyel terület megkaparintása érdekében Hitler szándékosan késlelteti a válaszadást, majd miután biztosította Danzigot, esetleg „nagylelkű” békejavaslatot tesz az augusztus 31-i tizenhat pontja alapján.23 Halifax e csapda elkerülésére azt javasolta a franciáknak, hogy amennyiben a német kormány pár órán belül nem ad kedvező választ a szeptember 1-jei angol és francia nyilatkozatra, a két nyugati nemzet nyilvánítsa magát Németországgal hadban állónak. A szeptember 2-án délután tartott kormányülés után, amikor határozott döntésre jutottak, Halifax kifejezetten azt javasolta, hogy a két szövetséges aznap éjfélkor nyújtson be ultimátumot Berlinnek, amely szeptember 3-án reggel 6 órakor járna le.24 Bonnet hallani sem akart az efféle elhamarkodott akcióról. A szerencsétlen módon megosztott francia kormánynak valóban nehéz hete volt, amíg eljutott arra a döntésre, hogy mindenképpen teljesíti Franciaországnak Lengyelországgal – és Nagy-Britanniával – szembeni kötelezettségét. Augusztus 23. sötét napján, annak hírére, hogy a náci–szovjet megnemtámadási szerződés megkötése céljából Ribbentrop Moszkvába érkezett, Bonnet rábeszélte Daladier-t, hogy hívja össze a nemzetvédelmi tanácsot annak megfontolására, mit tegyen Franciaország.260 Daladier miniszterelnök és Bonnet mellett ott voltak a három haderőnem miniszterei, Gamelin tábornok, a haditengerészet és a légierő vezetői és további négy tábornok – összesen tizenketten. A jegyzőkönyv állítása szerint Daladier három kérdést tett fel: 1. Franciaország tétlen maradhat-e, miközben Lengyelországot és/vagy Romániát letörlik Európa térképéről? 2. Milyen eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy ezzel szembeszálljon? 3. Milyen intézkedéseket kell most tenni?

Maga Bonnet, miután ismertette az események gyászos alakulását, feltette azt a kérdést, amely azután az ő számára mindvégig a legfontosabb maradt: Számba véve a helyzetet, az lenne-e a jobb, ha elkötelezettségünkhöz hívek maradván azonnal belépnénk a háborúba, vagy vizsgáljuk felül a hozzáállásunkat, és használjuk ki az így nyert haladékot? ... Az e kérdésre adandó válasz alapjában véve katonai jellegű. Amikor ilyen módon elhárította magáról a terhet, Gamelin és Darlan tengernagy azt válaszolta neki, hogy a hadsereg és a haditengerészet készen áll. A konfliktus kezdeti szakaszaiban csupán keveset tehetnek Németország ellen. De maga a francia mozgósítás is némi segítséget jelentene Lengyelország számára, mivel jelentős német egységeket kötne le határunknál. ... Gamelin tábornok arra a kérdésre felelve, hogy vajon meddig képes Lengyelország és Románia ellenállni, azt feleli, hogy véleménye szerint Lengyelország tiszteletre méltóan fog ellenállni, s ez megakadályozza, hogy a német főerők tavasz előtt Franciaország ellen fordulhassanak. Addigra Nagy-Britannia már ott fog állni az oldalán. 261 Sok beszéd után a franciák döntésre jutottak, amely annak rendje és módja szerint bekerült az ülés jegyzőkönyvébe. A vita során kiderül, hogy ha pár hónap múlva erősebbek is leszünk, Németország még többet nyer, hiszen 260

Az ülés jegyzőkönyve, melyet Decamp tábornok, Daladier katonai kabinetjének irányítója vezetett, a Riom-perben került napvilágra. Az iratot soha nem nyújtották be az ülés többi résztvevőjének javításra; Gamelin tábornok Servir c. könyvében kijelenti, hogy az már félrevezető mértékben rövidített volt. Fő körvonalait azonban még a félős generalisszimusz is megerősíti. 261 Gamelin Servir c. könyvében elismeri: tétovázott, hogy felhívja-e a figyelmet Franciaország egyes katonai gyengeségeire, ugyanis nem bízott Bonnet-ban. Daladier-t idézi, aki később azt mondta neki: „Jól tette. Ha feltárta volna őket, a németek már másnap tudták volna róluk.” Gamelin azt is kijelenti könyvében, hogy ezen a tanácskozáson nem mutatott rá Franciaország katonai helyzetének gyengeségére. Azt közli, kifejtette, hogy ha Németország „megsemmisítené Lengyelországot”, és aztán egész súlyával Franciaország ellen fordulna, akkor Franciaország „nehéz” helyzetben volna. „Ebben az esetben – mondta – Franciaországnak többé nem volna meg a lehetősége arra, hogy megkezdje a küzdelmet... Tavaszra az általam remélt brit csapatok és amerikai felszerelés segítségével olyan helyzetbe kerülünk, hogy meg tudunk vívni egy döntő csatát (persze, ha szükséges). Hozzátettem, hogy nem remélhetünk győzelmet, csak egy hosszú háborúban. Mindig is az volt a véleményem, hogy nem leszünk képesek átvenni a kezdeményezést körülbelül két évnél hamarabb ... azaz 1941-42-ig.” A francia generalisszimusz félénk véleménye sok mindent megmagyaráz az ezt követő történelemből.

rendelkezésére állnak majd a lengyel és a román erőforrások is. Ennélfogva Franciaország számára nincs választás. Az egyetlen megoldás ... kitartani Lengyelország iránti elkötelezettségeink mellett, melyeket még azelőtt vállaltunk, hogy á tárgyalások megkezdődtek volna a SZU-val.

A francia kormány, miután elhatározta magát, cselekedni kezdett. Ez után az augusztus 23-i ülés után elhangzott az alerte, amely az összes határ menti csapatot háborús állomáshelyükre állította. Másnap 360 000 tartalékost hívtak be. Augusztus 31-én a kormány egy közleményt adott ki, amelyben kijelentette, hogy Franciaország „szilárdan teljesíti” kötelezettségeit. És másnap, a Lengyelország elleni német támadás első napján Halifax rábeszélte Bonnet-t, hogy Franciaország Nagy-Britanniával társulva figyelmeztesse Berlint: mindkét ország be fogja tartani a szövetségesének adott szavát. De szeptember 2-án, amikor a britek sürgették, hogy éjfélkor ultimátumot nyújtsanak át Hitlernek, Gamelin tábornok és a francia vezérkar visszakozott. Végül is, egyedül a franciáknak kell megvívniuk a harcot, ha a németek azonnal megtámadnák a Nyugatot. Egyetlen brit katona sem lenne ott, hogy segítsen nekik. A vezérkar további negyvennyolc órához ragaszkodott, hogy akadálytalanul véghezvihesse az általános mozgósítást. Halifax este 6 órakor felhívta Sir Eric Phippst, a párizsi brit nagykövetet: – A negyvennyolc óra lehetetlenség a brit kormány számára. A francia álláspont rendkívül kellemetlen Őfelsége kormányának. Vészesen azzá is vált néhány órával később, amikor Chamberlain szólásra emelkedett az alsóházban, ahol a képviselők többsége – pártállástól függetlenül – türelmetlenül szemlélte a kötelezettségeik beváltásában mutatott brit késlekedést. Türelmük szinte el is fogyott a miniszterelnök beszéde után. Chamberlain tájékoztatta a Házat, hogy még nem érkezett válasz Berlinből. Amennyiben az nem érkezik meg, vagy nem tartalmazza a németek biztosítékát, hogy visszavonulnak Lengyelországból, a brit kormány „köteles lesz lépéseket tenni”. Ha a németek beleegyeznek a visszavonulásba, akkor a brit kormány, mondta, „hajlandó úgy tekinteni a helyzetet, mint ahogyan azelőtt volt, hogy a német erők átlépték volna a lengyel határt.” Eközben, közölte Chamberlain, a Németországnak szóló figyelmeztetésük határidejét illetően a kormány kapcsolatban áll Franciaországgal. Mivel Lengyelországban harminckilenc órája háború folyt, az alsóháznak nem volt kedve az ilyen halogató taktikához. München szaga terjedt a kormány széksora felől. „Beszéljen Anglia nevében!” – kiáltotta Leopold Amery a konzervatív széksorokból, miközben a munkáspárti ellenzék megbízott vezetője, Arthur Greenwood állt fel beszédhez. – Szeretném tudni, meddig vagyunk hajlandóak tétovázni – mondta Greenwood –, amikor Nagy-Britannia, mindaz, amit Nagy-Britannia képvisel, és az emberi civilizáció veszélyben forog ... Együtt kell menetelnünk a franciákkal...” Ez volt a baj. Ebben a pillanatban ugyanis nehéz volt a franciákat rávenni a menetelésre. Chamberlaint azonban annyira felkavarta a Ház dühös hangulata, hogy beleszólt az éles vitába, és azzal érvelt, hogy időbe telik, amíg a „gondolatokat és lépéseket” Párizzsal telefonon összehangolják. – Megrémülnék, ha a Ház csak egy pillanatig is azt gondolná – tette hozzá –, hogy a nekik tett kijelentéseim akár e kormány, akár a francia kormány gyengeségének a leghalványabb jeléről árulkodnának. – Közölte, hogy értesülése szerint a francia kormány „jelen pillanatban ülésezik”, s hogy közlemény várható tőle „a következő néhány órában”. Mindenesetre megpróbálta megnyugtatni a felzaklatott képviselőket: „Arra számítok, hogy csupán egyetlen választ adhatok holnap a Háznak ... és bízom abban, hogy a Ház ... elhiszi majd nekem, hogy teljesen jóhiszeműen beszélek...” A brit történelem legnagyobb megpróbáltatásának feltartóztathatatlan közeledését – mint később Namier írta – „furcsán vontatott módon jelentették be”. Amint az a titkos brit dokumentumokból egyértelműen látszik, Chamberlain nagyon jól tudta, hogy nagy bajban van saját népe előtt, és országának e kritikus pillanatában kormánya a

bukás veszélyével néz szembe. Mihelyt elhagyta az alsóházat, felhívta Daladier-t. Az idő a feljegyzések szerint este 9 óra 50 perc volt. Cadogan hallgatta a beszélgetést, és feljegyezte a tartalmát. CHAMBERLAIN: A helyzet itt nagyon súlyos ... Dühös jelenet volt a Házban ... Ha Franciaország ragaszkodik a holnap déltől induló negyvennyolc órához, akkor a kormány számára lehetetlenné válik, hogy kézben tartsa a helyzetet ideát. A miniszterelnök közölte, teljességgel tisztában van azzal, hogy Franciaország az az ország, amelynek a német támadás terhét viselnie kell. De meggyőződése, hogy valamilyen lépést még ma este tenni kell. Kompromisszumot javasolt... Holnap reggel 8 órakor ultimátum, amely ... délben jár le ... Daladier azt felelte, hogy hacsak a brit bombázók nem állnak készen az azonnali cselekvésre, a franciáknak lehetőség szerint jobb volna, ha néhány óráig késleltetnék a német seregek elleni támadásokat.

Kevesebb, mint egy óra múlva, este 10 óra 30 perckor Halifax felhívta Bonnet-t. Arra unszolta a franciákat, hogy fogadják el a brit kompromisszumot, a Berlinnek másnap (szeptember 3-án) reggel 8 órakor benyújtandó, délben lejáró ultimátumot. A francia külügyminiszter nemcsak hogy nem egyezett bele, hanem tiltakozott is, amiért a britek olyan sietséghez ragaszkodnak, amely „szánalomra méltó benyomást” keltene. Követelte, hogy London várjon legalább délig, mielőtt bármiféle ultimátumot adna át Hitlernek. HALIFAX: Őfelsége kormánya számára lehetetlen, hogy addig az óráig várjon ... Nagyon kétséges, hogy a [brit] kormány tartani tudja itt a helyzetet. Az alsóháznak szeptember 3-án vasárnap délben kellett összeülnie, s Chamberlain és Halifax számára a szombat esti ülés hangulatából egyértelmű volt, hogy a kormány túlélése érdekében azt a választ kell adniuk a parlamentnek, amelyet az követel. Másnap hajnali 2 órakor Corbin, a londoni francia nagykövet figyelmeztette Bonnetrt, hogy a Chamberlain-kormány a bukást kockáztatja, ha nem adnak a parlamentnek világos választ. Halifax Bonnet-val folytatott telefonbeszélgetésének végén ezért közölte, hogy Nagy-Britannia javaslata: „cselekedjenek külön”.

Halifax Hendersonnak szóló távirata körülbelül hajnali 4 órakor ért Berlinbe.262 A közlemény, amelyet a német kormány számára kellett továbbítania szeptember 3-án vasárnap reggel 9 órakor, hivatkozott a szeptember 1-jei brit jegyzékre, amelyben Nagy-Britannia kinyilvánította azt a szándékát, hogy teljesíti Lengyelországgal szembeni kötelezettségét, amennyiben a német csapatokat nem vonják azonnal vissza. Bár ezt a közleményt [folytatódott a jegyzék] több mint 24 órával ezelőtt továbbították, nem érkezett rá válasz, a Lengyelország elleni támadások viszont folytatódtak és felerősödtek. Ennél fogva tisztelettel közlöm Önnel, hogy amennyiben ma, szeptember 3-án, brit nyári időszámítás szerint délelőtti 11 óráig a német kormány nem ad ilyen értelemben megnyugtató biztosítékot, és Őfelsége kormányához az nem érkezik meg, attól az órától kezdve hadiállapot lép érvénybe a két ország között.26 263 A vasárnap hajnali órákban Hendersonnak nehezen sikerült kapcsolatba lépnie a Wilhelmstrasséval. Közölték vele, hogy Ribbentrop „nem áll rendelkezésre” vasárnap reggel 9 262 A külügyminiszter két figyelmeztető táviratot küldött Hendersonnak azon az éjszakán. Az első, amelyet este 11 óra 50 perckor küldött el, így szólt: Elképzelhető, hogy ma éjszaka utasításokat kell küldenem Önnek, hogy azonnali közleménnyel forduljon a német kormányhoz. Kérem, álljon készen a cselekvésre. Jó lenne, ha figyelmeztetné a külügyminisztert, hogy bármelyik pillanatban találkozót kérhet tőle. Ε táviratból úgy is tűnhetne, mintha a brit kormány még nem határozta volna el magát arra, hogy a franciák magatartása ellenére egyedül lépjen fel. De harmincöt perccel később, szeptember 3-án hajnali 0 óra 25 perckor Halifax ezt táviratozta Hendersonnak: Kérjen találkozót a KÜM-től [külügyminiszter] vasárnap reggel 9 órára. Utasítások később.25 A Halifaxtól érkezett döntő távirat kelte londoni idő szerint hajnali 5 óra. Végső jelentésében Henderson azt mondja, hajnali 4 órakor kapta meg. 263 Halifax egy további táviratot is küldött, szintén hajnali 5 órai keltezéssel, amelyben tájékoztatja a nagykövetet, hogy Coulondre „ma (vasárnap) délig nem fordul hasonló közleménnyel a német kormányhoz”. Nem tudta, hogy mi lehet a franciák határideje, de „valószínűnek” tartotta, hogy valahol hat és kilenc óra között lesz.27

órakor, de a nagykövet átadhatja közleményét a hivatalos tolmácsnak, dr. Schmidtnek. Ezen a történelmi napon dr. Schmidt elaludt, s taxin robogott a külügyminisztériumba. Megérkezvén azt látta, hogy a brit nagykövet már a külügyminisztérium lépcsőjén halad felfelé az épületbe. Schmidt berontott egy oldalajtón, és amikor az óra elütötte a kilencet, épp csak sikerült besurrannia Ribbentrop irodájába, hogy percnyi pontossággal fogadhassa Hendersont. „Nagyon komolynak látszott, amikor bejött – emlékezett később Schmidt –, kezet nyújtott, de visszautasított, amikor hellyel kínáltam, és ünnepélyesen állva maradt a szoba közepén.”28 Felolvasta a brit ultimátumot, átadott egy példányt Schmidtnek, és búcsút vett tőle. A hivatalos tolmács az irattal átsietett a Wilhelmstrassén a kancelláriára. A Führer irodája előtt ott találta összegyűlve a kormány legtöbb tagját és különböző vezető pártembereket, akik „aggódva várták” a híreit. Amikor beléptem a helyiségbe [idézte fel később Schmidt], Hitler az asztalánál ült, Ribbentrop pedig az ablaknál állt. Mindketten várakozásteljesen felnéztek, amikor bejöttem. Megálltam Hitler íróasztala előtt, majd lassan lefordítottam a brit ultimátumot. Amikor végeztem, teljes csend volt. Hitler mozdulatlanul ült, maga elé meredt... Aztán végtelen hosszúnak tűnő szünet után Ribbentrophoz fordult, aki az ablaknál maradt állva. „Most mi lesz?” – kérdezte Hitler szikrázó szemmel, mintha arra célozna, hogy a külügyminiszter félrevezette őt Anglia várható reakciójával kapcsolatban. Ribbentrop halkan válaszolta: „Felteszem, hogy a franciák hasonló ultimátumot nyújtanak át egy órán belül.”29

Schmidt, miután teljesítette feladatát, visszavonult, és megállt a külső szobában, hogy tájékoztassa a többieket a történtekről. Ok is elhallgattak egy pillanatra. Aztán: Göring odafordult hozzám, és azt mondta: „Ha ezt a háborút elveszítjük, Isten irgalmazzon nekünk!” Goebbels egy sarokban állt egymagában, letörten és elmerülve. A helyiségben mindenütt gondterhelt arcokat láttam.30

Időközben az utánozhatatlan Dahlerus a legutolsó amatőr erőfeszítésén dolgozott, hogy megakadályozza a megakadályozhatatlant. Reggel 8 órakor Forbes tájékoztatta őt a brit ultimátumról, amelyet egy órával később nyújtanak át majd. Dahlerus kisietett a Luftwaffe főparancsnokságára, hogy Göringgel találkozzon, és – mint arról később Nürnbergben tett tanúvallomásában beszámolt – arra kérje, intézkedjék, hogy az ultimátumra adott német válasz „elfogadható” legyen. Azt javasolta továbbá, hogy maga a marsall jelentse ki 11 óra előtt: kész személyesen Londonba repülni és „tárgyalni”. Könyvében a svéd üzletember azt állítja, hogy Göring elfogadta a javaslatot, és telefonált Hitlernek, aki szintén beleegyezett. Erről nem történik említés a német iratokban, és dr. Schmidt egyértelműen közli, hogy Göring 9 óra után néhány perccel nem a főparancsnokságán volt, hanem a kancellárián, a Führer előszobájában. Mindenesetre nem kétséges, hogy a svéd közvetítő telefonált a brit külügyminisztériumba – sőt nem is egyszer, hanem kétszer. Az első hívással magára vállalta a brit kormány tájékoztatását arról, hogy az ultimátumra adott német válasz „útban” van, és hogy a németek továbbra is „nagyon szeretnék kielégíteni a brit kormányt, és megfelelő biztosítékokat adni arra, hogy nem sértik meg Lengyelország függetlenségét.” (!) Reméli, hogy London Hitler válaszát „a legkedvezőbb fényben” veszi majd fontolóra.31 Fél órával később, délelőtt 10 óra 50 perckor – tíz perccel az ultimátum lejárta előtt – Dahlerus ismét a londoni külügyminisztérium távolsági vonalán beszélt, ez alkalommal azért, hogy tálalja javaslatát, miszerint Göring Hitler beleegyezésével azonnal a brit fővárosba repülne. Nem ismerte fel, hogy az efféle diplomáciai bohóckodás ideje már lejárt, de nyomban ráébresztették erre. Hajthatatlan választ kapott Halifaxtól. Javaslatát nem lehet elfogadni. A német kormánynak határozott kérdést tettek fel, és az „feltételezhetően határozott választ küld” majd. Őfelsége kormánya nem várhat a további, Göringgel folytatandó megbeszélésre.32 Erre Dahlerus letette a telefont, és eltűnt a történelem lomtárában, hogy aztán rövid időre

még egyszer előtűnjön a háború után Nürnbergben – illetve könyvében –, és elbeszélje a világbéke megmentésére tett bizarr kísérletét.264 Ő csak jót akart, törte magát a békéért; néhány pillanatra a világtörténelem elkápráztató színpadának közepén találta magát. De mint az szinte mindenki mással is történt, az ő számára is túl nagy volt a zűrzavar ahhoz, hogy tisztán láthasson, és mint azt majd elismeri Nürnbergben, soha nem jött rá, mennyire rászedték a németek. Nem sokkal délelőtt 11 óra után, amikor a brit ultimátum határideje lejárt, Ribbentrop, aki két órával korábban nem volt hajlandó fogadni a brit nagykövetet, most érte küldetett, hogy átadja neki Németország válaszát. A német kormány, szólt a szöveg, visszautasítja „a brit ultimátum átvételét vagy elfogadását is, nemhogy teljesítését”. Ezután hosszas és sekélyes propagandanyilatkozat következett, amelyet Hitler és Ribbentrop kotyvasztott össze a közben eltelt két óra során. Célja a könnyen félrevezethető német nép elbolondítása volt, végig elismételte az összes hazugságot, amelyet már megismertünk, közte a német terület elleni lengyel „támadásokat” is, Angliát hibáztatta a történtekért, és elutasította az arra irányuló kísérleteket, hogy „Németországot a Birodalom védelmére felsorakozott erőinek visszahívására kényszerítsék”. Kijelentette – hamisan –, hogy Németország elfogadta Mussolininak a huszonnegyedik órában tett békeindítványait, és rámutatott, hogy Nagy-Britannia utasította azokat vissza. És Chamberlainnek a Hitler megbékítésére tett minden kísérlete után is azzal vádolta a brit kormányt, hogy „a német nép elpusztítását és kiirtását szorgalmazza”.265 Henderson elolvasta a dokumentumot („az eseményeknek ezt a teljesen hamis bemutatását” – mint arra később visszaemlékezett), és megjegyezte: – A történelemre vár majd, hogy eldöntse, igazából ki a hibás. – Ribbentrop azzal vágott vissza, hogy „a történelem már bizonyította a tényeket”. Délben a Wilhelmstrassén álltam a kancellária előtt, amikor a hangszórók egyszer csak bejelentették, hogy Nagy-Britannia hadiállapotban lévőnek nyilvánította magát Németországgal.266 Úgy 250 ember – nem több – állt ott a napsütésben. Figyelmesen hallgatták a bejelentést. Amikor véget ért, egyetlen pisszenés sem hallatszott. Csak álltak ott. Megdöbbentek. Nehezen tudták felfogni, hogy Hitler világháborúba vezette őket. Bár szombat volt, a rikkancsok hamarosan kiabálva árulták a különkiadásokat. Sőt: észrevettem, hogy ingyen adják az újságot. Elvettem egyet. A Deutsche Allgemeine Zeitung volt az, a főcímek nagy betűkkel sorakoztak keresztben az oldalon: A BRIT ULTIMÁTUM ELUTASÍTVA ANGLIA HADAT ÜZENT NÉMETORSZÁGNAK A BRIT JEGYZÉK KELETEN LÉVŐ CSAPATAINK VISSZAVONÁSÁT KÖVETELI A FÜHRER MA A FRONTRA MEGY

A hivatalos beszámoló feletti cím úgy szólt, mintha Ribbentrop diktálta volna. A NÉMET MEMORANDUM ANGLIA BŰNÖSSÉGÉT BIZONYÍTJA

264

Egy pillanatra még ismét feltűnt szeptember 24-én, amikor Forbesszal találkozott Oslóban, hogy „tisztázza [mondta a nürnbergi bíróságnak, mielőtt elhallgattatták], vajon van-e még lehetőség a világháború elkerülésére.”33 265 Ez a sietve elkészített jegyzék annyira fércmunka volt, hogy ezzel a mondattal fejeződött be: „A brit kormány parancsára King-Hall úr által tudomásunkra hozott szándékot, amely arra irányul, hogy a német nép pusztítását még a versailles-i szerződésben foglaltakon is túlmenő mértékben folytassák, tudomásul vettük, és ennélfogva az Anglia részéről elkövetett mindennemű agresszióra ugyanazokkal a fegyverekkel és ugyanabban a formában válaszolunk.” A brit kormány természetesen soha nem közölte Németországgal Stephen King-Hallnak, a nyugalmazott tengerésztisztnek semmiféle szándékát, akinek a hírlevél-szolgálata tisztán magánjellegű vállalkozás volt. Henderson éppenséggel tiltakozott a külügyminisztériumnál King-Hall kiadványának németországi terjesztése miatt, és a brit kormány felkérte a szerzőt, hogy hagyjon fel ezzel. 266 Londonban délelőtt 11 óra 15 perckor Halifax a német ügyvivőnek hivatalos jegyzéket nyújtott át, amely megállapítja, hogy mivel délelőtt 11 óráig nem érkeztek német biztosítékok, „tisztelettel tájékoztatom Önt, hogy a mai napon, szeptember 3-án délelőtt 11 órától hadiállapot van érvényben a két ország között”.

Bár lehet, hogy „bizonyított” volt egy olyan könnyen rászedhető nép szemében, mint a németek, a nap folyamán mégsem ébredtek emiatt rossz érzések a britekkel szemben. Amikor elhaladtam a brit nagykövetség mellett, ahonnan Henderson és a követség személyzete a sarkon túl lévő Adlon Hotelba költözött, csupán egyetlen magányos Schupo sétált fel-alá az épület előtt. Semmi más dolga nem volt, mint oda-vissza bandukolni. A franciák valamivel tovább halogatták a dolgot. Bonnet az utolsó pillanatig húzta az időt, makacsul kapaszkodva abba a reménybe, hogy Mussolini még mindig tető alá hozhat valami egyezséget Hitlerrel, amely megszabadítja a franciákat kínos helyzetükből. Még a belga nagykövetet is megkérte, hogy Leopold király használja fel Mussolininál meglévő befolyását Hitler befolyásolására. Vasárnap, szeptember 2-án egész nap vitatkozott kormányával – mint a britekkel is – arról, hogy ő „megígérte” Cianónak: szeptember 3-án délig várni fognak az angol–francia figyelmeztetésre adott német válaszra. Ezt a biztosítékot tényleg megadta az olasz külügyminiszternek a telefonban, de csak szeptember 2-án este 9 óra után.267 Addigra a Duce konferenciajavaslata már veszett fejsze volt, mint ahogyan azt Ciano meg is próbálta elmagyarázni neki. És addigra már a britek is rimánkodtak neki, hogy éjfélkor közös ultimátumot adjanak át Berlinnek. Nem sokkal szeptember 2-án éjfél előtt a francia kormány végre döntésre jutott. Pontosan éjfélkor Bonnet táviratot küldött Berlinbe Coulondre-nak, hogy reggel továbbítja egy „új demars” feltételeit, amelyet át kell adnia „délben a Wilhelmstrassénak”.268 Ezt el is küldte szeptember 3-án vasárnap délelőtt 10 óra 20 perckor – negyven perccel a brit ultimátum lejárta előtt. A francia ultimátum hasonlóan szólt, eltekintve attól, hogy negatív válasz esetén Franciaország azt nyilvánította ki, hogy betartja Lengyelországgal szembeni kötelezettségeit, „amelyek ismeretesek a német kormány előtt” – Bonnet tehát még e végső ponton is elkerülte a formális hadüzenetet. A hivatalos francia Sárga Könyvben a Coulondre-nak táviratilag küldött ultimátum szövege délután 5 órát ad meg a német válasz határidejeként. De az eredeti táviratban nem ez az időpont volt megadva. Reggel 8 óra 45 perckor Phipps nagykövet Párizsból értesítette Halifaxot: „Bonnet az mondja nekem, hogy a francia határidő csak hétfőn [szeptember 4-én] reggel 5 órakor jár le”. Ez volt a Bonnet táviratában megadott időpont. Bár ez az időpont engedményt jelentett a francia vezérkar részéről, amely korábban ragaszkodott az ultimátum berlini átadásának déli időpontjától számított teljes huszonnégy órához, a Daladier által vasárnap korán reggel kicsikart késedelem még így is bosszantotta a brit kormányt, amely visszatetszését cseppet sem bizonytalan módon ki is fejezte Párizsnak a délelőtt során. Daladier miniszterelnök tehát egy utolsó kéréssel fordult a katonasághoz. Délelőtt 11 óra 30 percre behívatta Colston tábornokot, a vezérkar tagját, és rövidebb határidőt sürgetett. A tábornok vonakodva beleegyezett, hogy a határidőt tizenkét órával előre hozzák, délután 5 órára. Így történt, hogy amikor Coulondre éppen elindult volna a berlini nagykövetségről a Wilhelmstrasséra. Bonnet-nak sikerült elérnie őt telefonon, és utasította, hogy a végső határidőt illetőleg végezze el a szükséges változtatásokat.34 Ribbentrop nem állt a francia nagykövet rendelkezésére délben. Kis ünnepségen vett részt éppen a kancellárián, ahol az új szovjet nagykövet, Alekszander Skvarzsev meleg fogadtatást kapott a Führertől – ez az esemény bizarr felhangot adott ennek a történelmi fontosságú berlini szombatnak. Ezért azután Weizsäcker fogadta Coulondre-t, aki ragaszkodott hozzá, hogy betű szerint betartsa a Wilhelmstrasséra tett látogatás időpontjára vonatkozó utasítását. A nagykövet érdeklődésére, hogy az államtitkár jogosult-e „kielégítő” választ adni a franciák számára, Weizsäcker azt válaszolta, nincs abban a helyzetben, hogy „bármiféle választ” adhatna neki. 267

Lásd feljebb, 373. o. De Bonnet még ezután is – emlékezzünk rá (lásd feljebb, 373-374. o.) – tett egy legutolsó kísérletet, hogy Franciaországot kívül tartsa a háborún, és az éjszaka folyamán azt javasolta az olaszoknak, hogy próbálják meg Hitlert rávenni erőinek Lengyelországból történő „szimbolikus” visszavonására. 268

Ebben az ünnepélyes pillanatban kisebb diplomáciai komédia következett. Amikor Coulondre megpróbálta Weizsäcker feleletét nemleges német válaszként kezelni, ahogyan ő biztosra vette, és megpróbálta átnyújtani az államtitkárnak Franciaország formális ultimátumát, az utóbbi nem volt hajlandó átvenni az iratot. Azt indítványozta, hogy a nagykövet „legyen szíves még egy kicsit várni, és személyesen találkozni a külügyminiszterrel”. Az így – nem is először – visszautasított Coulondre közel fél órán át várakozott. Délután fél egykor a kancelláriára vezették, hogy Ribbentroppal találkozzék.35 Bár a náci külügyminiszter tudta, milyen feladattal érkezett a nagykövet, nem hagyhatta elillanni az alkalmat, a legutolsó ilyen lehetőséget, hogy a francia követet egyik szokásos történelmi koholmányával traktálja. Miután megjegyezte, hogy Mussolini utolsó pillanatban született békeindítványának benyújtásakor hangsúlyozta, hogy azzal Franciaország egyetért, Ribbentrop kijelentette: „a Duce arról számolt be, hogy indítványa a brit kormány hajthatatlansága miatt futott zátonyra”. De Coulondre az elmúlt hónapokban eleget hallotta Ribbentrop ferdítéseit. Miután még egy kicsit hallgatta a náci külügyminisztert, aki azzal folytatta, hogy sajnálná, ha Franciaország követné Nagy-Britanniát, és hogy Németországnak nincs szándékában Franciaország megtámadása, a nagykövet közbeszúrta a kérdést, amelynek feltevése végett odament: azt jelentik-e a külügyminiszter megjegyzései, hogy a német kormánynak a szeptember 1-i francia közleményre adott válasza nemleges? – Ja – felelte Ribbentrop. A nagykövet ezután átnyújtotta a külügyminiszternek Franciaország ultimátumát, azzal a megjegyzéssel, hogy „utoljára” hangsúlyoznia kell „a Birodalom kormányának súlyos felelősségét”, melyet Lengyelország „hadüzenet nélküli” megtámadásáért és a német csapatok visszavonására irányuló angol és francia kérés visszautasításáért visel. – Akkor Franciaország lesz az agresszor – mondta Ribbentrop. – Ezt majd a történelem dönti el – felelte Coulondre. Azon a berlini vasárnapon a dráma utolsó felvonásában az összes résztvevőnek láthatóan feltett szándéka volt, hogy a történelmet hívja döntőbírónak. Bár Franciaország olyan hadsereget mozgósított, amely pillanatnyilag túlnyomó fölényben volt a nyugati német erőkkel szemben, mégis az akkor elhanyagolható erejű hadsereggel rendelkező Nagy-Britannia volt az, ami e vége felé közeledő és lasan múlttá váló 1939. szeptember 3-i napon Hitler lázas agyában a fő ellenséget jelentette, a végső ellenfelet, amely szinte teljes mértékben felelős a dolgok idáig való elfajulásáért. Ez nyilvánvalóvá vált abból a két grandiózus kiáltványból, amelyet a Führer a délután folyamán a német néphez és a nyugati hadsereghez intézett. Előtört belőle a britek iránt érzett súlyos neheztelése és hisztérikus dühe. Nagy-Britannia [szólt a „Felhívás a német néphez” című kiáltvány] évszázadok óta azt a célt követi, hogy Európa népeit védtelenné tegye a brit világhódító politikával szemben ... [és] jogot követel magának arra, hogy elcsépelt ürügyekkel megtámadja és elpusztítsa azt az európai államot, amely pillanatnyilag a legfenyegetőbbnek tűnik a számára ... Mi magunk a háború előtt óta tanúi vagyunk Nagy-Britannia Németország elleni bekerítéspolitikájának ... A brit háborús bujtogatok ... a versailles-i Diktat keretében elnyomták a német népet... Nyugati hadseregünk katonái! [szólt Hitler azon csapatokhoz, akik sok héten át csupán a francia hadsereggel nézhettek farkasszemet] ... Nagy-Britannia Németország bekerítésének politikáját követi ... Azoknak a háborús uszítóknak a hatására, akiket az utolsó háborúban már megismertünk, a brit kormány úgy döntött, hogy engedi lehullani álarcát, és elcsépelt ürüggyel hadat üzen ...

Egyetlen szó sem esett Franciaországról. Londonban hat perccel déli 12 óra után Chamberlain beszédet mondott az alsóházban, és tájékoztatta a képviselőket, hogy Nagy-Britannia háborúban áll Németországgal. Bár Hitler szeptember l-jén halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a külföldi adások hallgatását, mi Berlinben a BBC közléséből tudomást szereztünk a miniszterelnök szavairól. Azok számára,

akik láttuk őt, amint Godesbergben és Münchenben politikai pályafutását teszi kockára, hogy Hitlert megbékítse, megrendítő volt a beszéde. Szomorú nap ez mindnyájunk számára, és senkinek sem szomorúbb, mint nekem. Romokban hever minden, amiért munkálkodtam, minden, amiben közéleti pályafutásom során hittem. Már csak egy dolgot tehetek: azt, hogy minden erővel és hatalommal, amivel rendelkezem, annak az ügynek a győzelmét segítem, amelyért oly sokat kell áldoznunk ... Hiszem, hogy megérhetem azt a napot, amikor a hitlerizmus elpusztul, és újra létrejön egy felszabadított Európa.

Chamberlainnek a sors azt tartogatta, hogy ne érje meg azt a napot. Megtört emberként – bár a kormány tagjaként – halt meg 1940. november 9-én. Mindannak fényében, amit ezeken az oldalakon leírtunk róla, az tűnik a legillőbbnek, ha annak a Churchillnek a szavait idézzük fel vele kapcsolatban, akit ő olyan sokáig kizárt a brit nemzet ügyeiből, és aki 1940. május 10-én követte őt a miniszterelnöki poszton. Churchill az alsóházban 1940. november 12-én elmondott emlékbeszédében így szólt róla: ... Neville Chamberlainnek jutott osztályrészül, hogy a világ egyik leghatalmasabb válságában az események megcáfolják, reményeiben csalódnia kelljen, és egy gonosz ember becsapja és rászedje. De mik voltak ezek a remények, amelyekben csalódott? Mik voltak azok a vágyak, amelyek meghiúsultak? Mi volt a hit, amellyel visszaéltek? Kétségtelenül az emberi szív legnemesebb indulatai közül valók voltak – a béke szeretete, a béke iránti fáradhatatlan munka, a békéért vívott küzdelem, a béke utáni hajsza, még nagy veszélyben is, és valóban tekintet nélkül a népszerűségre vagy a lármára.

Miután diplomáciájával nem sikerült Britanniát és Franciaországot kívül tartania a háborún, Hitler figyelme szeptember 3-án délután a katonai kérdések felé fordult. Kiadta a 2. számú hadparancsot. Az angol és francia hadüzenetek ellenére közölte, hogy „a német hadicél jelenleg a Lengyelország elleni hadműveletek gyors és győzedelmes befejezése marad ... Nyugaton a harci cselekmények megindítása az ellenségre marad ... Nagy-Britannia ellen megengedettek a tengeri támadó hadműveletek.” A Luftwaffe még csak a brit haditengerészeti erőket sem támadhatta, kivéve akkor, ha a britek hasonló támadásokat nyitnak német célok ellen – és így is csak akkor, „ha a siker kilátásai különösen kedvezőek”. A Führer elrendelte a teljes német ipar „hadigazdasággá” alakítását.36 Este 9 órakor Hitler és Ribbentrop különvonatai elindultak Berlinből a keleti általános főhadiszállásra. De előbb még két diplomáciai lépést tettek. Nagy-Britannia és Franciaország ekkor már háborúban állt Németországgal. De volt még két másik európai nagyhatalom, amelyeknek támogatása lehetővé tette Hitler vállalkozását: Olaszország, a szövetséges, amely az utolsó pillanatban renegát lett, és Szovjet-Oroszország, amely – bár a náci diktátor bizalmatlan volt iránta – lekötelezte őt azzal, hogy érdemessé tette számára a háborús kockázat vállalását. Hitler, mielőtt elhagyta volna a fővárost, újabb levelet küldött Mussolininak. Üzenetét távirati úton továbbították este 8 óra 51 perckor, kilenc perccel azelőtt, hogy különvonata kigördült az állomásról. Bár nem teljesen őszinte, és a csalástól sem mentes, talán a legjobb képet adja, amit csak kaphatunk arról, mi járt Adolf Hitler fejében, amikor első ízben indult útnak a Harmadik Birodalom elsötétített fővárosából, hogy eljátssza a legfőbb német hadúr szerepét. A levél megtalálható a zsákmányolt náci iratok között. DUCE! Először is szeretnék köszönetet mondani legutolsó közvetítési kísérletéért. Én kész lettem volna elfogadni, de csak azzal a feltétellel, hogy sikerül valami olyan lehetőséget találni, amely bizonyos biztosítékokkal szolgál a számomra, hogy a konferencia sikeres lesz. A német csapatok ugyanis Lengyelországban két napja rendkívül gyorsan nyomulnak előre. Lehetetlen volna hagyni, hogy az ott áldozott vér diplomáciai intrikákkal elherdáíódjék. Mindamellett hiszem, hogy találhattunk volna módot, ha Anglia nem lett volna kezdettől fogva elszánva,

hogy mindenképpen háborút kezd. Nem engedtem Anglia fenyegetéseinek, Duce, mivel már nem hiszem, hogy a békét hat hónapnál, vagy mondjuk, egy évnél tovább fenn lehetett volna tartani. Úgy vélem, hogy a jelen pillanat mindennek ellenére megfelelőbb a kiállásra. ... A lengyel hadsereg rövid idő alatt össze fog omlani. Véleményem szerint erősen kétséges, hogy ezt a gyors sikert el lehetett volna-e érni egy-két év múlva is. Anglia és Franciaország olyan mértékben felfegyverezte volna szövetségeseit, hogy a német Wehrmacht döntő technikai fölénye nem lett volna ugyanilyen módon látható. Tudatában vagyok annak, Duce, hogy a harc, amelyet folytatok, élethalálharc ... De annak is tudatában vagyok, hogy egy ilyen harc végül is elkerülhetetlen, és hogy a szembeszállás pillanatát hűvös megfontolással kell kiválasztani, hogy a siker valószínűségét biztosítani lehessen; és ebben a sikerben, Duce, a hitem sziklaszilárd.

Ezután Mussolinit figyelmeztető szavak következtek. Ön nemrégiben barátságosan biztosított arról, hogy úgy hiszi: segíthet bizonyos területeken. Ezt előre is őszinte köszönettel elfogadom. De abban is hiszek, hogy még ha most különböző úton menetelünk is, a sors összeköt bennünket. Ha a nemzetiszocialista Németországot elpusztítanák a nyugati demokráciák, akkor a fasiszta Olaszországra is nehéz idők jönnének. Én személy szerint mindig is tudatában voltam annak, hogy a mi két rezsimünk jövője egymáshoz van kötve, és hogy Ön, Duce, pontosan ugyanezen a véleményen van.

Hitler, miután beszámolt a Lengyelországban aratott kezdeti német győzelmekről, így fejezte be: ... Nyugaton defenzívában maradok. Ott előbb Franciaország onthatja vérét. Aztán eljön majd a pillanat, amikor ott is a nemzet teljes erejét mérhetjük össze az ellenséggel. Kérem, fogadja ismét köszönetemet, Duce, mindazért a támogatásért, amelyet korábban kaptam Öntől, és amelyet kérem, hogy a továbbiakban sem tagadjon meg tőlem. ADOLF HITLER 37

Hitler gondosan elrejtette csalódását, hogy Olaszország nem tartotta be a szavát még azután sem, hogy Nagy-Britannia és Franciaország aznapi hadüzenetével betartotta az övét. Egy baráti Olaszország, még ha „nem hadviselő” is, még mindig hasznos lehet a számára. De még hasznosabb lehetett Oroszország. Mint azt a titkos náci iratok később feltárják, a szovjet kormány már a Lengyelország elleni német támadás első napján figyelemre méltó szolgálatot tett a német Luftwaffénak. Aznap nagyon korán reggel Hans Jeschonnek tábornok, a légierő vezérkari főnöke felhívta a moszkvai német nagykövetséget, és közölte, hogy nagyra értékelné, ha a minszki orosz rádióállomás folyamatos azonosítójelet adna pilótáinak, és így navigációs segítséget – az ő szavaival „sürgős navigációs teszteket” – biztosítana Lengyelország bombázásához. Délután von der Schulenburg nagykövet arról tájékoztathatta Berlint, hogy a szovjet kormány „hajlandó kéréseik teljesítésére”. Az oroszok beleegyeztek, hogy adójukon a programba iktatnak egy maximális gyakorisággal leadott állomásazonosítót, és a minszki rádió adásidejét két órával meghosszabbítják, hogy késő éjjel is segítse a német repülőket.38 De Hitler és Ribbentrop, miközben szeptember 3-án távozni készült Berlinből, tartalmasabb orosz katonai segítségre gondolt Lengyelország meghódításában. Ribbentrop este 6 óra 50 perckor „rendkívüli sürgősséggel” táviratot küldött a moszkvai nagykövetségnek. A távirat „Szigorúan titkos!” jelzést viselt, és így kezdődött: „Kizárólag a nagykövetnek. Személyesen a misszió vezetőjének vagy képviselőjének. Különleges biztonsági kezelés. Saját kezű megfejtésre. Szigorúan titkos.” A németek a legnagyobb titokban felkérték a Szovjetuniót, hogy csatlakozzon a Lengyelország elleni támadáshoz! Feltétlenül úgy hisszük, hogy néhány héten belül döntő vereségét mérünk a lengyel hadseregre. Ezután katonai megszállás alatt tartjuk azt a területet, amelyet Moszkvában német érdekszféraként rögzítettünk. Azonban katonai okokból természetesen folytatnunk kell a lépéseket azon lengyel erők ellen, amelyek akkor az orosz érdekszférához tartozó lengyel területen tartózkodnak.

Kérem, azonnal tárgyaljon Molotovval, és derítse ki, vajon a Szovjetunió nem tartaná-e kívánatosnak, hogy az orosz erők a megfelelő időben a lengyel erők elleni lépést tegyenek az orosz érdekszférában, és a maguk részére megszállják azt a területet. Megítélésünk szerint ez nemcsak nekünk jelentene segítséget, hanem a moszkvai szerződések értelmében és a szovjet érdek szerint is történne. 39

Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió efféle cinikus lépése „segítséget” jelentene Hitler és Ribbentrop számára. Nemcsak a zsákmány felosztása során szolgálná a németek és oroszok közötti félreértések és súrlódások elkerülését, hanem a lengyelországi náci agresszió terhének egy részét is levenné Németországról, és a Szovjetunióra helyezné. Ha a zsákmányon osztoznak, miért ne osztozzanak a felelősségen is? Azon a vasárnap délutánon, miután kiderült, hogy Nagy-Britannia háborúba lépett, Berlinben a bármilyen hatalommal rendelkezők közül Erich Raeder vezértengernagy, a német haditengerészet főparancsnoka volt a legbúsabb német. Számára a háború a kelleténél négy-öt évvel korábban érkezett. 1944–45-re befejeződött volna a haditengerészet „Z” terve, amely Németországnak olyan méretű flottát adott volna, amellyel már szembefordulhatott volna a britekkel. De még csak 1939. szeptember 3-a volt, és Raeder tudta – még ha Hitler nem is figyelt rá –, hogy a Nagy-Britannia elleni eredményes hadviseléshez nem rendelkezik sem a szükséges felszíni hajókkal, sem a tengeralattjárókkal. Naplója előtt megnyílva így írt a tengernagy: Ma kitört a Franciaország és Anglia elleni háború, az a háború, amelynek befejezését a Führer korábbi állításai szerint nem várhatjuk 1944 előtt. A Führer az utolsó pillanatig is azt hitte, hogy elkerülhető, még ha ez a lengyel kérdés végleges megoldásának elodázását jelentené is ... Ami a haditengerészetet illeti, az kétségtelenül semmiképpen sincs megfelelően felszerelve a Nagy-Britannia elleni nagy küzdelemhez ... a tengeralattjáró-fegyvernem még mindig túl gyenge ahhoz, hogy bármiféle döntő hatással legyen a háborúra nézve. A felszíni erők továbbá annyira alsóbbrendűek a brit flottáéval szemben, hogy még teljes erővel sem tehetnek sokkal többet, mint hogy megmutathatják, hogyan kell vitézül meghalni ...40

Mindazonáltal 1939. szeptember 3-án, abban a pillanatban, amikor Hitler elhagyta Berlint, a német haditengerészet lecsapott. Az U–30 tengeralattjáró a Hebridáktól kétszáz mérföldnyire nyugatra figyelmeztetés nélkül megtorpedózta és elsüllyesztette a brit Athenia óceánjárót, amely Liverpoolból Montrealba tartott 1400 utassal a fedélzetén, akik közül 112, köztük huszonnyolc amerikai, az életét vesztette. AII. világháború megkezdődött.

NEGYEDIK KÖNYV

HÁBORÚ: A KEZDETI GYŐZELMEK ÉS A FORDULÓPONT

18. LENGYELORSZÁG ELESTE 1939. szeptember 5-én reggel 10 órakor Halder tábornok megbeszélést folytatott von Brauchitsch tábornokkal, a német hadsereg főparancsnokával, és von Bock tábornokkal, aki az északi hadseregcsoportot vezette. A helyzetet felmérve egyöntetűen úgy látták, hogy a Lengyelország elleni német támadás ötödik napján – ahogyan azt Halder írta naplójában – „az ellenséget gyakorlatilag legyőztük”. Az előző nap estéjén a korridorért folytatott csata befejeződött, amikor von Kluge tábornok 4. hadserege Pomerániából kelet felé nyomulva egyesült von Kuechler Kelet-Poroszországból nyugat felé törő 3. hadseregével. Ebben a csatában szerzett először hírnevet tankjaival Heinz Guderian tábornok. Egy helyen a korridoron keresztül kelet felé haladtak, és a Pomorska lovasdandár ellentámadást indított ellenük; magam néhány nappal később a helyszínre érkezve láttam a mészárlás émelyítő bizonyítékait. Ez a rövid lengyel hadjárat szimbóluma is volt egyben. Lovakkal tankok ellen! Az ulánus hosszú dárdája a tank hosszú ágyúcsöve ellen! Bármilyen bátrak, vitézek és vakmerők is lehettek a lengyelek, a német támadó erők egyszerűen túlerőben voltak felettük. A lengyelek a világon elsőkként szereztek tapasztalatokat a Blitzkrieg mibenlétéről: a hirtelen, meglepetésszerű támadás; odafent vadászgépek és bombázók zúgnak, felderítenek, támadnak, lángokat és félelmet szórnak; zuhanórepülés közben sivítanak a stukák; tankok, egész tankhadosztályok törnek be, és napi harminc-negyven mérföldet nyomulnak előre; önjáró, gyorstüzelő nehézfegyverek gördülnek még a göröngyös lengyel utakon is; még a gyalogság is hihetetlen sebességgel halad, a másfél millió emberből álló egész sereg motorizálva, kerekeken gördül; elektronikus távközlési eszközök tekervényes hálója: bonyolult rádiók, telefon és távíróhálózatok segítségével irányítják és hangolják össze tevékenységét. Olyan hatalmas gépesített pusztító erő volt ez, amilyet a Föld még sohasem látott. Negyvennyolc órán belül elpusztult a lengyel légierő: ötszáz első vonalbeli repülőgépük nagy részét saját repülőtereiken még felszállás előtt elpusztították a német bombázások. A berendezések elégtek, a földi személyzet többsége elesett vagy megsebesült. Krakkó, Lengyelország második legnagyobb városa, szeptember 6-án esett el. Aznap éjszaka a lengyel kormány Varsóból Lublinba menekült. A következő nap Halder már csapatok átdobását tervezte a nyugati frontra, noha ott nem tapasztalt aktivitást. Szeptember 8-án délután a 4. páncélos hadosztály elérte a lengyel főváros környékét, miközben a várostól közvetlenül délre, Szilézia és Szlovákia felől érkezve Reichenau 10. hadserege bevette Kielcét, és List 14. hadserege megérkezett a Visztula és a San folyók találkozásánál lévő Sandomierzbe. A lengyel hadsereget egy héten belül legyőzték. 35 hadosztályának – ennyit tudtak egyáltalán mozgósítani az idő hiánya miatt – nagy részét szétzúzták vagy körülzárták a hatalmas bekerítő hadművelet során, amely Varsó körül zárult össze. A németek számára immár csak a „második fázis” volt hátra: szorosra húzni a hurkot a szédült és szétzilált lengyel egységek körül, amelyeket körülvettek, és ezeket elpusztítani, majd még egy, második átkaroló hadműveletet is végrehajtani, száz mérföldnyire keletre, amely csapdába ejtheti a BresztLitovszktól és a Bug folyótól nyugatra lévő maradék lengyel alakulatokat. Ez a fázis szeptember 9-én kezdődött, és szeptember 17-én fejeződött be. Bock északi hadseregcsoportjának bal szárnya Breszt-Litovszk felé tartott, amelyet Guderian XIX. hadteste tizennegyedikén ért el, és két nappal később elfoglalt. Szeptember 17-én találkozott össze List 14. hadseregének őrjárataival Wlodawánál, Breszt-Litovszktól ötven mérföldnyire délre, lezárva ezzel a második nagy bekerítő hadmozdulatot. Az „ellentámadás”, miként azt később Guderian megfigyelte, szeptember 17-én jutott el a „végleges befejezéshez”. A lengyel erők

egészét bekerítették – kivéve egy maroknyit az orosz határon. A Varsó háromszögében bekerített csapatok bátran kitartottak még, de pusztulásra voltak ítélve*. A lengyel kormány, avagy ami még megmaradt belőle, a Luftwaffe szüntelen bombázása és géppuskatüze közepette tizenötödikén egy kis faluba ért a román határon. Számukra és büszke nemzetük számára, kivéve a halálra szántakat azon egységek soraiban, amelyek hihetetlen állhatatossággal még mindig kitartottak, mindennek vége volt. Eljött az ideje, hogy az oroszok bevonuljanak a leterített országba, és elvegyék részüket a prédából.

AZ OROSZOK MEGSZÁLLJÁK LENGYELORSZÁGOT Minden más kormányhoz hasonlóan a moszkvai Kremlt is meglepetésként érte az a gyorsaság, amivel a német hadsereg átszáguldott Lengyelországon. Molotov szeptember 5-én, hivatalos, írásos választ adva arra a náci javaslatra, hogy Oroszország kelet felől támadja meg Lengyelországot, kijelentette, hogy erre „megfelelő időben” sor kerül, de „még nem jött el az ideje”. Úgy vélte, hogy a „túlzó igyekezet” káros lenne a szovjet „ügyre”, de ragaszkodott hozzá, hogy a németek akkor is aggályos pontossággal tartsák be a náci–szovjet paktum1 titkos cikkelyeiben rögzített lengyelországi „demarkációs vonalat”, ha ők érnek oda előbb. Az oroszok gyanakvása a németekkel szemben már nyilvánvaló volt. Ugyanilyen nyilvánvaló volt a Kremlben az az érzés, hogy Lengyelország német meghódítása meglehetősen sok időbe telhet. De nem sokkal szeptember 8-án éjfél után, azt követően, hogy egy német páncélos hadosztály elérte Varsó külső részét, Ribbentrop „Sürgős!”, „Szigorúan titkos!” táviratot küldött Schulenburgnak Moszkvába azzal, hogy a lengyelországi hadműveletek „várakozásainkon felüli gyorsasággal haladnak”, és hogy ilyen körülmények között Németország szeretné megismerni „a szovjet kormány katonai szándékait”.2 Másnap délután négy óra tízkor Molotov azt válaszolta, hogy Oroszország a „következő néhány nap során” végrehajtja a katonai bevonulást. Aznap korábban a szovjet külügyi népbiztos a „német csapatok Varsóba történő bevonulása alkalmából” hivatalosan gratulált a németeknek.3 Szeptember 10-én Molotov és Schulenburg nagykövet szép kis kalamajkába keveredett. A külügyi népbiztos bejelentette, hogy a Szovjetuniót „teljesen váratlanul érték a gyors német katonai sikerek”, s ennek következtében a Szovjetunió ,,nehéz helyzetbe” került, majd érintette annak az ürügynek a kérdését, amellyel a Szovjetuniónak meg kell indokolnia saját lengyelországi agresszióját. Ez, ahogyan azt Schulenburg „Rendkívül sürgős!” és „Szigorúan titkos!” táviratában Berlinnel közölte, úgy fog szólni, hogy Lengyelország szétesőben van, következésképpen a Szovjetuniónak a Németország által „fenyegetett” ukránok és fehéroroszok segítségére kell sietnie. Ez az érv szükséges ahhoz [Molotov szerint], hogy a Szovjetunió intervencióját a tömegek számára elfogadhatóvá tegyék, és ugyanakkor elkerüljék, hogy a Szovjetunió agresszornak tűnjön.

Molotov panaszkodott továbbá, hogy von Brauchitsch tábornok – a DNB szerint – azt mondta: „már nincs szükség hadműveletekre Németország keleti határán”. Ha ez így volna, ha a háborúnak már vége, akkor Oroszország – mondta Molotov – „nem kezdhet új háborút”. Nagyon elégedetlen volt a helyzettel.4 A dolgokat még jobban összezavarva, szeptember 14-én a Kremlbe rendelte Schulenburgot, és miután tájékoztatta, hogy a Vörös Hadsereg a vártnál hamarabb indul meg, azt akarta tudni, mikor fog elesni Varsó. Lépésük igazolása végett az oroszoknak ki kell várniuk a lengyel főváros elfoglalását.5 A népbiztos néhány zavarba ejtő kérdést vetett fel. Mikor esik el Varsó? Mit szólnának a németek ahhoz, ha őket hibáztatnák a szovjetek intervenciójáért? Szeptember 15. estéjén Ribbentrop a német nagyköveten keresztül egy „Rendkívül sürgős!” és „Szigorúan titkos!” üzenetet küldött Molotovnak, amelyben válaszolt ezekre a kérdésekre. Varsót „ a következő

néhány napban” elfoglalják – közölte. Németország „most üdvözölné a szovjet hadműveletet”. Ami az orosz mentséget illeti, Németország hibáztatását, ez „ki van zárva ... ellentétes a németek igazi szándékaival... ellentmondásban lenne a moszkvai előkészületekkel, és végül... a két államot ellenségekként tüntetné fel az egész világ előtt”. Végezetül felkérte a szovjet kormányt, tűzze ki a Lengyelország elleni szovjet támadás „napját és óráját”.6 Ez a következő este megtörtént, és Schulenburg két sürgönye, amelyek a zsákmányolt német iratok között voltak, feltárja a Kreml csalásának képét: Hat órakor Molotovnál voltam [táviratozta szeptember 16-án Schulenburg]. Molotov kijelentette, hogy küszöbön áll a Szovjetunió katonai beavatkozása – akár a holnapi vagy az utána következő napon. Sztálin ekkor a katonai vezetőkkel tanácskozott. Molotov hozzátette, hogy ... a szovjet kormány a következőkkel akarja igazolni eljárását: a lengyel állam szétesett, és többé nem létezik, ennélfogva minden Lengyelországgal kötött egyezmény érvénytelen: harmadik hatalmak hasznot próbálhatnak húzni a bekövetkezett káoszból; a Szovjetunió a maga számára kötelező érvényűnek érzi a beavatkozást ukrán és fehérorosz testvéreinek védelmében, hogy lehetővé tegye ezeknek a szerencsétlen embereknek, hogy békében dolgozhassanak.

Mivel csupán Németország lehetett az egyetlen szóban forgó „harmadik hatalom”, Schulenburg tiltakozott. Molotov elismerte, hogy a Szovjetunió által javasolt érvelés egy olyan megjegyzést tartalmaz, amely sérti a németek érzékenységét, de arra kért bennünket, a szovjet kormány nehéz helyzetének ismeretében ne vegyük el tőlük ezt az egyetlen lehetőséget. A szovjet kormány szerencsétlen módon nem látott lehetőséget más indítékra, mivel a Szovjetuniót mindeddig nem zavarta Lengyelországban élő kisebbségeinek helyzete, és a külföld számára valamilyen módon igazolnia kell jelen intervencióját.7

Szeptember 17-én délután 5 óra 20 perckor Schulenburg egy újabb „Rendkívül sürgős!” és „Szigorúan titkos!” sürgönyt küldött Berlinnek. Sztálin kettőkor fogadott ... és kijelentette, hogy a Vörös Hadsereg 6 órakor átlépi a szovjet határt ... a szovjet repülőgépek ma elkezdik bombázni a Lwówtól (Lemberg) keletre eső részt.

Amikor Schuíenburg tiltakozott a szovjet kommüniké három pontja ellen, az orosz diktátor „a legnagyobb készséggel” megváltoztatta a szöveget.8 Így történt, hogy azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy Lengyelország megszűnt létezni, és ennélfogva a lengyel–szovjet megnemtámadási szerződés szintén megszűnt létezni, valamint mert meg kell védenie saját érdekeit és az ukrán és fehérorosz kisebbségekét, szeptember 17-én reggel a Szovjetunió rátaposott a térdre kényszerített Lengyelországra. A sérelmet sértéssel tetézve Moszkvában a lengyel nagykövetet arról tájékoztatták, hogy a Szovjetunió szigorú semlegességet tart fenn a lengyel konfliktusban! A következő napon, szeptember 18-án szovjet csapatok találkoztak a németekkel Breszt-Litovszknál, ahol pontosan huszonegy évvel azelőtt az újszülött bolsevik kormány széttépte az országát a nyugati szövetségesekkel összekapcsoló kötelékeket, és a német hadseregtől nagyon szigorú különbeké-feltételeket kapott és fogadott el. És noha immár cinkosok voltak az ősi Lengyelországnak a térképről való közös letörlésében, az oroszok ugyanakkor bizalmatlanok is voltak új bajtársaikkal szemben. A szovjet agresszió estéjén a német nagykövettel találkozó Sztálin kételyeit fejezte ki (amiről Schulenburg pontosan értesítette Berlint), hogy a német főparancsnokság betartja-e majd a moszkvai szerződéseket, és visszavonul-e a megegyezés szerinti vonalig. A nagykövet próbálta megnyugtatni, de láthatóan kevés sikerrel. „Sztálin közismert bizalmatlanságának ismeretében – sürgönyözte Schulenburg – nagyon hálás lennék, ha felhatalmaznának rá, hogy ismételten ilyen értelmű nyilatkozatot tegyek, és ezzel utolsó kételyeit is megszüntessem”.9 A következő napon, szeptember 19-én Ribbentrop táviratozott a nagykövetnek, és felhatalmazta: „mondja meg Sztálinnak, hogy a

szerződéseket, amelyeket Moszkvában kötöttem, természetesen megtartjuk, és úgy tekintjük azokat, mint a Németország és a Szovjetunió közötti új, baráti kapcsolat alapköveit”.10 Mindamellett a két fél természetellenes partneri viszonyában megmaradt a feszültség. Szeptember 17-én egyet nem értés mutatkozott egy közös kommüniké szövege felett, amely „igazolná” Lengyelország orosz– német elpusztítását. Sztálin tiltakozott a német változat ellen, mivel „az túl őszintén mutatta a tényeket”. Ezután ő megírta saját változatát, a felelősség elkerülésének mesteri példáját, és a németeket annak elfogadására kényszerítette. A szöveg szerint Németország és Oroszország közös célja „a lengyel állam szétesése által lerombolt béke és rend helyreállítása Lengyelországban, és a lengyel nép segítése a politikai élet új viszonyainak felépítésében”. A cinizmusban Hitler méltó vetélytársra akadt Sztálinban. Valószínűleg először mindkét diktátor egy lengyel töredékállam létrehozását tervezte Napóleon Varsói Nagyhercegségének mintájára, hogy a világ közvéleményét lecsillapítsák. De szeptember 19-én Molotov felfedte, hogy a bolsevikoknak hátsó gondolataik vannak ezzel kapcsolatban. Miután dühösen tiltakozott Schulenburgnál, hogy a német tábornokok semmibe veszik a moszkvai szerződéseket, és az oroszoknak járó területeket próbálnak megragadni, a lényegre tért. Molotov arra célzott [sürgönyözte Schulenburg Berlinnek], hogy a szovjet kormány és személyesen Sztálin eredetileg táplált hajlandósága, hogy megengedje egy töredék Lengyelország létezését, olyan hajlandóság irányába változott, hogy Lengyelországot osszák fel a Pissa-Narev-Visztula-San vonal mentén. A szovjet kormány azonnal szeretne tárgyalásokat kezdeni ebben az ügyben.11

Tehát az oroszoktól származott a kezdeményezés Lengyelország teljes felosztására, arra, hogy tagadjanak meg a lengyel néptől minden függetlenséget. De a németeknek sem kellett sok biztatás, hogy egyetértsenek. Szeptember 23-án Ribbentrop sürgönyt küldött Schulenburgnak. Utasította, mondja meg Molotovnak, hogy „a jól ismert négy folyó mentén húzódó határvonalról táplált orosz elképzelés egybeesik a birodalmi kormány nézetével”. Azt javasolta, ismét Moszkvába repül, hogy kidolgozzák ennek, valamint „a lengyel terület meghatározó struktúrájának” részleteit is.12 Sztálin ekkor személyesen vette át a tárgyalások irányítását, és német szövetségesei megismerhették, ahogyan később brit és amerikai szövetségesei is megtudták, milyen kemény, cinikus és opportunista alkudozó. A szovjet diktátor szeptember 25-én este 8 órára a Kremlbe rendelte Schulenburgot, és a nagykövet aznap este később küldött táviratában néhány súlyos tényre és néhány hamarosan visszaütő dologra figyelmeztette Berlint. Sztálin kijelentette ... helytelennek tartja, hogy meghagyjanak egy független, töredék Lengyelországot. Azt javasolta, hogy a demarkációs vonaltól keletre eső területből az egész varsói tartományt, amely a Búgig terjed, vegyük a mi részünkhöz. Cserébe mi lemondanánk Litvániáról. Sztálin ... hozzátette, hogy ha jóváhagyjuk, a Szovjetunió azonnal felvállalja a balti államok problémájának megoldását az augusztus 23-i [titkos] jegyzőkönyvnek megfelelően, és ebben a kérdésben a német kormány feltétlen támogatását várja. Sztálin kifejezetten megjelölte Észtországot, Lettországot és Litvániát, de nem említette Finnországot.13

Ez ravasz és kemény alku volt. Sztálin a balti államokért két olyan lengyel tartományt ajánlott fel, amelyet a németek már elfoglaltak. Kihasználta a Hitlernek tett nagy szolgálatot (azt, hogy lehetővé tette számára Lengyelország megtámadását) annak érdekében, hogy megszerezzen Oroszországnak mindent, amit csak lehet, és ameddig csak lehet. Azt javasolta továbbá, hogy a németek vegyék át a lengyel nép többségét. Orosz lévén jól ismerte a történelem évszázadainak tanítását: a lengyelek sohasem fognak függetlenségük elvesztésébe belenyugodni. A németeknek fájjon a feje miattuk, ne az oroszoknak! Időközben ő megkapja a balti államokat, amelyeket a Szovjetuniótól az első világháború után vettek el, és amelyek

földrajzi helyzetüknél fogva nagyszerű védelmet kínáltak német szövetségesének meglepetésszerű támadása ellen. Szeptember 28-án este 6 órakor Ribbentrop másodszor is leszállt Moszkvában. Mielőtt továbbment volna a Kremlbe, még időt szakított két Berlinből érkezett távirat elolvasására, melyek tájékoztatták az oroszok terveiről. Az üzenetek a tallinni német követtől jöttek, aki arról számolt be, hogy az észt kormánytól frissen kapott információk szerint a Szovjetunió – „az azonnali támadás súlyos fenyegetése mellett” – katonai és légibázisokat követel Észtországban.14 Aznap este később, a Sztálinnal és Molotovval folytatott hosszú tárgyalás után Ribbentrop sürgönyt küldött Hitlernek: e szerint „még ma este” paktumot kötnek, melynek eredményeképpen a Vörös Hadsereg két hadosztálya és a légierő egy dandárja kerül észt területre, egyelőre azonban az észt kormányzati rendszer megszüntetése nélkül. A Führer azonban, aki tapasztalt volt már e téren, tudta, milyen rövid ideje van Észtországnak. Ribbentropot már másnap arról tájékoztatták, hogy a Führer elrendelte az Észtországban és Lettországban élő 86 000 népi német evakuálását.I5 Sztálin benyújtotta a számlát, és Hitlernek, legalábbis pillanatnyilag, fizetnie kellett. Azonnal letett nemcsak Észtországról, de Lettországról is, hiszen a korábbi náci–szovjet paktum szerint mindkettő a szovjet érdekszférához tartozott. Még a nap vége előtt feladta a Németország északkeleti határán lévő Litvániát is, amely a moszkvai paktum titkos cikkelyei szerint a birodalom érdekszférájához tartozott. Ribbentroppal folytatott megbeszélésén, amely szeptember 28-án este 10 órakor kezdődött, és hajnali 1 óráig tartott, Sztálin két választási lehetőség elé állította a németeket. Ezek, ahogyan azt Schulenburgnak javasolta huszonötödikén, a következők voltak: az eredeti demarkációs vonal elfogadása Lengyelországban a Pissa, Narev, Visztula és San folyók mentén, és Németország kapja meg Litvániát; vagy Litvániát átengedik Oroszországnak több lengyel területért (Lublin tartomány és a Varsótól északra fekvő terület) cserébe, ami viszont a németeknek adná szinte a teljes lengyel nemzetiséget. Sztálin erős nyomatékkal javasolta a második változatot, Ribbentrop pedig egy hosszú, szeptember 28-án hajnali négy órakor küldött táviratban továbbította ezt Hitlernek, aki beleegyezett. Kelet-Európa felosztása nem kevés bonyolult térképrajzolással is járt, és szeptember 28-án délután további három és fél órás tárgyalás után, amelyet a Kremlben tartott állami bankett követett, Sztálin és Molotov kimentették magukat, hogy egy Moszkvába rendelt lett küldöttséggel tanácskozzanak. Ribbentrop elszáguldott az operába, hogy megnézze a Hattyúk tavának egy felvonását, majd éjfélkor a térképekről és egyebekről folytatandó további konzultációk végett visszatért a Kremlbe. Hajnali 5 órakor Molotov és Ribbentrop aláírták a hivatalosan a „Német–szovjet Határ- és Barátsági Egyezmény” nevet viselő új paktumot, miközben – ahogyan azt egy német tisztségviselő jelentette – Sztálin ragyogott a „nyilvánvaló elégedettségtől”.269 Meg is volt rá az oka.17 Maga a nyilvánosságra hozott egyezmény ismertette „az egykori lengyel államban” a két ország között létrehozott, a „kölcsönös nemzeti érdekeken alapuló” határt, és bejelentette, hogy a megszerzett területeken helyre fogják állítani „a békét és a rendet”, továbbá „az ott élő népnek békés életet biztosítanak nemzeti karakterének megőrzése mellett”. De ahogyan a korábbi náci–szovjet megállapodás esetében is, itt is voltak „titkos jegyzőkönyvek”: három is létezett, amelyek közül kettő a szerződés lényegét tartalmazta. Az egyik a szovjet „befolyási övezetbe” sorolta Litvániát, Lublin tartományt és a Varsótól keletre fekvő részt pedig a némethez. A második rövid volt és lényegretörő: Egyik fél sem tűr el területén olyan lengyel agitációt, amely a másik fél területére irányul. Az ilyen agitáció minden kezdeményét elnyomják területükön, és egymást az ilyen célú megfelelő intézkedésekről tájékoztatják. 269

Ez a tisztségviselő, Andor Hecke, aki a Külügyminisztérium államtitkár-helyettese volt, és sok éven át a moszkvai nagykövetségen teljesített szolgálatot, részletes és szórakoztató beszámolót írt a tárgyalásokról. Ez az egyetlen német feljegyzés a tárgyalások második napjáról.16

Így hát Lengyelország, miként korábban Ausztria és Csehszlovákia is, eltűnt Európa térképéről. Ez alkalommal azonban Adolf Hitlert segítette és pártolta egy ország eltörlésében a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége is, amely pedig mindaddig az elnyomott népek bajnokaként pózolt. Ez volt Lengyelország negyedik270 felosztása Németország és Oroszország között (a többiben Ausztria is részt vett), és amíg tartott, ez volt messze a legkegyetlenebb és legirgalmatlanabb. A szeptember 28-i titkos jegyzőkönyvben271 Hitler és Sztálin egy olyan lengyelországi terroruralom bevezetésében egyezett meg, amelynek célja a lengyel szabadság, kultúra és hazafiság brutális elnyomása volt. Hitler megvívta és megnyerte a háborút Lengyelországban, de a nagyobb győztes Sztálin volt, akinek csapatai egy lövést is alig adtak le.272 A Szovjetunió megkapta Lengyelországnak majdnem a felét, és markába kapta a balti államokat. Németországot minden korábbinál szilárdabban elzárta két hosszú távú céljától: az ukrán búzától és a román olajtól, holott Németországnak mindkettőre nagyon nagy szüksége volt, ha túl akarta élni a brit blokádot. Sztálinnak még a Hitler által annyira vágyott lengyelországi Borislav–Drogobycz olaj-mezőt is sikerült megszereznie, azután pedig kegyesen beleegyezett, hogy a németeknek a terület évi termelésével megegyező mennyiségű olajat adjanak el. Miért fizetett Hitler ilyen magas árat az oroszoknak? Igaz, hogy augusztusban azért fogadta el az egyezséget, mert távol akarta tartani a Szovjetuniót a nyugati szövetségesek táborától és a háborútól. De ő sohasem akadt fenn egy szerződés megszegésén, és most, hogy Lengyelországot a németek hihetetlen fegyverténye meghódította, várható lett volna, hogy mint arra a hadsereg is bátorította, felrúgja az augusztus 23-i paktumot. Ha Sztálin tiltakozna, a Führer megfenyegetheti, hogy megtámadja hadseregével, amelyről a lengyel hadjárat bebizonyította, hogy a legerősebb a világon . Megteheti ezt? Addig nem, amíg a britek és a franciák fegyverben állnak nyugaton. Ha Nagy-Britanniával és Franciaországgal akar foglalkozni, akkor biztosítania kell a hátát. Mint azt későbbi kijelentései nyilvánvalóvá teszik, ezért hagyta, hogy Sztálin ilyen kemény alkut kössön. De nem felejtette el a szovjet diktátor szigorúságát addig sem, amíg figyelmét most a nyugati front felé fordította.

19. „FURCSA HÁBORÚ” NYUGATON Ott nem sok minden történt. Alig dördült el egy-egy lövés. Az utca embere Németországban „ülőháborúnak”, Sitzkrieg-nek kezdte hívni a háborút, Nyugaton pedig hamarosan „álháborúnak” nevezték el. Itt volt „a világ legerősebb hadserege [a francia]”, ahogyan azt a brit J.F.C. Fuller tábornok mondta, „nem több, mint huszonhat [német] hadosztállyal szemben, nyugodtan üldögélnek az acél és a beton mögé bújva, miközben egy fantasztikusan vitéz szövetségest éppen elpusztítanak!”1 Vajon meg voltak lepve a németek? Aligha. Halder, a szárazföldi hadsereg főparancsnokságának vezérkari főnöke legelső naplóbejegyzésében, augusztus 14-én részletes becslést állított össze a nyugati helyzetről arra az esetre, ha Németország megtámadja Lengyelországot. A francia offenzívát „nem nagyon valószínűnek” tartotta. Biztos volt benne, hogy Franciaország „a belgák kívánsága ellenére” nem küldené hadseregét Belgiumon keresztül. Végkövetkeztetése az volt, hogy a franciák védekezésben maradnak. Szeptember 7én, amikor a lengyel hadsereg már pusztulásra volt ítélve, Halder, mint láttuk, már azzal foglakozott, hogy a német hadosztályokat nyugatra dobja át. 270

Arnold Toynbee különböző írásaiban ötödik felosztásként emlegeti. Bár szeptember 29-én hajnali öt órakor írták alá, a szerződés dátuma hivatalosan szeptember 28. 272 A lengyelországi német veszteségek száma hivatalosan 10 572 elesett, 30 322 sérült és 3 400 eltűnt volt. 271

Aznap este Halder a Brauchitsch és Hitler között lezajlott délutáni megbeszélés eredményeit írta le. Még nem világos a nyugati hadművelet. Egyes jelek szerint nincs valódi szándék a hadviselésre ... A francia kormány nélkülözi a hősi nagyságot. Nagy-Britanniából is kijózanító reakciók első jelei.

Két nappal később Hitler kiadta 3. számú hadműveleti utasítását. Megparancsolta, hogy a hadsereg és a légierő készüljön fel a Lengyelországból nyugatra történő áthelyezésre. Azonban nem szükségszerűen a harcra! „Még ha Nagy-Britannia ... és Franciaország tétova harci cselekményeket is kezd – rögzítette az utasítás –, kifejezett parancsomat kell kérni a következő esetek mindegyikében: minden alkalommal, amikor szárazföldi haderőink [vagy] ... valamelyik repülőgépünk átlépi a nyugati határt; [és] minden Nagy-Britannia elleni légitámadás esetén.”2 Mit ígért Franciaország és Nagy-Britannia Lengyelországnak, ha megtámadnák? A brit garancia általános volt, a francia viszont specifikus. Az 1939. május 19-i francia–lengyei katonai egyezményben rögzítettek szerint a franciák „három nappal az általános mozgósítás napja után fokozatosan támadó műveletekbe kezdenek korlátozott célpontok ellen”. Az általános mozgósítást szeptember l-jén hirdették ki. Megállapodtak továbbá abban, hogy „mihelyt a németek fő erőfeszítése Lengyelország ellen irányul, a franciaországi általános mozgósítás első napja utáni tizenötödik naptól kezdődően Franciaország erőinek nagy részével támadást indít Németország ellen”. Amikor a lengyel hadsereg vezérkari főnökének helyettese, Jaklincz ezredes megkérdezte, mekkora francia erő állna e nagy támadásnál rendelkezésre, Gameliri tábornok azt válaszolta, hogy körülbelül harmincöt-harmincnyolc hadosztály.3 De augusztus 23-ra, mikor a Lengyelország elleni német támadás közeledett, a félénk francia generalisszimusz – mint láttuk273 –arról tájékoztatta kormányát, hogy nem tud komoly támadást indítani „két éven belül... 1941–42-ig” – feltételezve, tette hozzá, hogy addigra Franciaország rendelkezésére áll „a brit csapatok és az amerikai fegyverek nyújtotta segítség”. A háború első heteiben Nagy-Britanniának kétségtelenül siralmasan kevés Franciaországba küldhető alakulata volt. Október 11-re, három héttel azután, hogy a harcok véget értek Lengyelországban, négy hadosztályuk, 158 000 emberük állomásozott Franciaországban. „Szimbolikus hozzájárulás” – mondta erről Churchill, és Fuller feljegyzései szerint az első brit áldozat – egy őrjárat közben lelőtt káplár – csak december 9-én esett el. „Ilyen vértelen háború – kommentálja Fuller – nem volt a molinellai és a zagonarai csata óta.”274 Nürnbergben, utólag, a német tábornokok egy véleményen voltak:, azzal, hogy elmulasztotta a támadást a lengyel hadjárat alatt, a Nyugat soha vissza nem térő lehetőséget hagyott ki. A Lengyelország elleni siker csak úgy volt lehetséges [mondta Halder], hogy nyugati határunkat szinte teljesen védtelenné tettük. Ha a franciák felismerték volna a helyzet logikáját, és kihasználták volna, hogy a német erők le vannak kötve Lengyelországban, nem tudtuk volna megakadályozni, hogy átkeljenek a Rajnán, és akkor már a Ruhr-vidéket fenyegették volna, ami a német hadviselés legdöntőbb tényezője volt.4 ... Az, hogy nem omlottunk össze 1939-ben [mondta Jodl tábornok], csak annak a ténynek köszönhető, hogy a lengyel hadjárat idején nyugaton körülbelül 110 francia és brit hadosztályt teljes passzivitásban tartottak a 23 német hadosztállyal szemben. 5

Keitel tábornok, az OKW parancsnoka pedig ezt tette hozzá vallomásában: Mi, katonák, a lengyel hadjárat alatt végig vártuk a franciák támadását, és nagyon meg voltunk lepve, hogy 273

Lásd feljebb, 375. o. Október 9-én vasúton utaztam észak felé a Rajna keleti partján, amely száz mérföldön át a francia–német határvonalat is jelzi egyben, és a következőt jegyeztem fel naplómba: „A háborúnak semmi jele, és a vasúti személyzet azt mondta, hogy egyetlen lövés sem dördült még el ezen a fronton a háború kezdete óta ... Láttuk a francia bunkereket, és sok helyen nagy álcákat, amelyek mögött a franciák erődítményeket építettek. A német oldalon hasonló kép. A csapatok ... úgy végzik a dolgukat, hogy közben teljesen látják egymást, és lőtávolságon belül vannak ... A németek ágyúkat és készleteket szállítanak a vasúton északra, de a franciák nem zavarják meg őket ebben. Furcsa egy háború.” (Berlin Diary, 234. ο.) 274

nem történt semmi. Egy francia támadás csak egy német katonai függönybe ütközött volna, nem pedig valódi védelembe.6

Akkor hát Gamelin tábornok és a francia kormány írásos ígéretének megfelelően miért nem támadott a francia hadsereg (az első két brit hadosztályt nem vetették be október első hetéig), amely elsöprő fölényben volt a nyugaton lévő német erőkkel szemben? Sok oka volt ennek: a francia főparancsnokság, a kormány és a nép defetizmusa; annak az emléke, hogyan vérzett ki Franciaország az első világháborúban, és az eltökéltség, hogy még egy ilyen mészárlást nem fognak elszenvedni, ha nem muszáj; szeptember közepére a felismerés, hogy a lengyel seregeket olyan mértékben legyőzték már, hogy a németek hamarosan nagyobb erőket tudnak átdobni nyugatra, és ez valószínűleg elvenné a franciák minden kezdeti előnyét; valamint a félelem a német fegyverek és légierő fölényétől. Valóban, a francia kormány kezdettől fogva ragaszkodott ahhoz, hogy a brit légierő ne bombázzon németországi célpontokat, mert félt a francia üzemekre mért válaszcsapástól, noha a Ruhr-vidék általános bombázása katasztrofális is lehetett volna a németekre nézve. Ez volt a német tábornokok egyik legnagyobb gondja szeptemberben, mint azt később sokuk beismerte. Alapvetően Churchill találta meg legjobban a választ a kérdésre, hogy Franciaország miért nem támadta meg Németországot szeptemberben: „Ez a csata – írta – évekkel ezelőtt elveszett.”7 Elveszett Münchenben 1938-ban; a Rajna-vidék remilitarizálásakor 1936-ban; az előtte való évben, amikor Hitler Versailles ellenére bejelentette a hadkötelezettséget. A szövetségesek e szomorú kudarcainak az árát most kellett megfizetni, noha úgy tűnik, Párizsban és Londonban azt gondolták, hogy a tétlenséggel el lehet kerülni a fizetést. A tengeren viszont folyt a háború. A német haditengerészet nem volt annyira megbénítva nyugaton, mint a szárazföldi hadsereg, és a harci cselekmények első hetében tizenegy, összesen 64 595 tonnaűrtartalmú brit hajót süllyesztett el; ez majdnem a felét tette ki a német korlátlan tengeralattjáró-háború csúcsán, 1917 áprilisában elsüllyesztett heti tonnaszámnak, ami Nagy-Britanniát a katasztrófa szélére juttatta. A brit veszteségek ezután fokozatosan csökkentek: 53 561 tonna a második héten, 12 750 a harmadik héten, és csak 4 646 a negyedik héten – szeptemberben a németek összesen 135 552 tonnát kitevő huszonhat hajót süllyesztettek el tengeralattjárókkal és három hajót, 16 488 tonnát aknákkal.275 Bár a britek ezt nem tudták, oka volt a gyors csökkenésnek. Szeptember 7-én Raeder tengernagy hosszasan tanácskozott Hitlerrel. Lengyelországban aratott kezdeti győzelmei felett ujjongva, és mert a franciák nem voltak képesek támadni nyugaton, a Führer azt tanácsolta a haditengerészetnek, lassítsák le az ütemet. Franciaország „katonailag és politikailag visszafogottnak,” Anglia pedig „habozónak” tűnt. A helyzet ismeretében az a döntés született, hogy a tengeralattjárók kivétel nélkül meghagynak minden utasszállító hajót, és tartózkodnak a franciák megtámadásától; az Atlanti-óceán északi részén hajózó Deutschland és a déli részen hajózó Graf Spee zsebcirkálókat pedig egyelőre „várakozó állásba” vonják vissza. Az „általános politika szerint – írta Raeder naplójában – visszafogjuk magunkat, amíg nyugaton a politikai helyzet tisztábbá nem válik, ami körülbelül egy hétig tart majd.”8

275

Churchill, aki akkor az Admiralitás első lordja volt, szeptember 26-án közölte az általános mutatókat az alsóházban. A javított hivatalos adatokat memoárjaiban adta meg. A Házban azt is elmondta, hogy elsüllyesztettek hat vagy hét tengeralattjárót, de valójában – mint azt könyvében megjegyzi – később megtudták, hogy csak kettőt. Churchill beszédét egy mókás anekdotával fűszerezte, amelyben elbeszéli, hogy egy tengeralattjáró kapitánya személyesen neki jelezte egy brit hajó pozícióját, amelyet éppen akkor süllyesztett el, és sürgette, hogy küldjön mentőket. „Nem igazán tudtam, hová címezzem a választ – mondta Churchill –, de a kapitány már a kezünkben van.” Hát nem volt a kezükben! Két nappal később Berlinben interjút készítettem a tengeralattjáró parancsnokával, Herbert Schulze kapitánynyal egy Amerikába szóló műsorhoz. A kapitány megmutatta hajónaplójában a Churchillnek szóló üzenetet. (Lásd Churchill: The Gathering Storm, 436-37.ο.; Berlin Diary, 225-27. o.)

AZ ATHENIA ELSÜLLYESZTÉSE Még egy döntésben állapodott meg Hitler Raederrel a szeptember 7-i találkozón. A tengernagy ezt írta naplójába: „Az Athenia-incidens megoldására nem teszünk kísérletet, amíg haza nem térnek a tengeralattjárók.” A háború a tengeren, mint az már kiderült, tíz órával a brit hadüzenet után kezdődött, amikor az 1400 utassal zsúfolt Athenia brit személyszállító hajót szeptember 3-án este 9 órakor a Hebridáktól kétszáz mérföldnyire nyugatra figyelmeztetés nélkül megtorpedózták. 112 emberéletet követelt az akció, köztük huszonnyolc amerikaiét. A német propagandaminisztérium egyeztette a Londonból érkező első jelentéseket a haditengerészet parancsnokságával, és azt a választ kapta, hogy nem voltak tengeralattjárók a közelben, így a németek azonnal tagadták, hogy a hajót ők süllyesztették volna el. A szerencsétlenség rendkívül zavarba ejtő volt Hitler és az Admiralitás számára: először nem is hittek a brit jelentéseknek. Szigorú parancsokat adtak az összes tengeralattjáró-parancsnoknak, hogy tartsák be a hágai egyezményt, amely megtiltotta hajók figyelmeztetés nélküli megtámadását. Mivel az összes tengeralattjárón rádiócsend volt érvényben, nem lehetett azonnal ellenőrizni, mi is történt.276 Ez nem akadályozta meg az irányított náci sajtót abban, hogy néhány napon belül a briteket vádolják meg: elsüllyesztették saját hajójukat, hogy kiprovokálják az Egyesült Államok hadba lépését. A Wilhelmstrasse valóban aggódott a huszonnyolc amerikai állampolgár halálát okozó szerencsétlenség következményeként várható amerikai reakció miatt. Az elsüllyesztést követő napon Weizsäcker az amerikai ügyvivőért, Alexander Kirkért küldetett, és tagadta, hogy német tengeralattjáró lett volna a tettes. Nem volt német vízijármű a közelben, hangsúlyozta. Nürnbergben tett vallomása szerint az államtitkár aznap este megkereste Raedert, emlékeztette rá, hogyan segítette a Lusitania németek általi elsüllyesztése az első világháborúban Amerika hadba lépését, és ösztökélte, „tegyenek meg mindent”, hogy elkerüljék az Egyesült Államok provokálását. A tengernagy biztosította őt, hogy „német tengeralattjáró nem vehetett részt ebben”.9 Ribbentrop ösztönzésére Raeder tengernagy szeptember 16-ára meghívta magához az amerikai tengerészeti attasét, és kijelentette, hogy mostanára jelentéseket kapott az összes tengeralattjáróról, „melynek eredményeképpen biztosan megállapításra került, hogy az Atheniát nem német tengeralattjáró süllyesztette el”. Felkérte, hogy ilyen módon tájékoztassa kormányát, amit az attasé azonnal meg is tett. 277 10 A vezértengernagy nem egészen az igazságot mondta. A szeptember 3-án tengeren lévő tengeralattjáróknak nem mindegyike tért még vissza a kikötőbe. Ezek között volt a U-30 is, Lemp főhadnagy parancsnoksága alatt, amely egészen szeptember 27-ig nem kötött ki a hazai vizeken. Karl Dönitz tengernagy, a tengeralattjárók főparancsnoka fogadta, aki évekkel később Nürnbergben elbeszélte a találkozást, és végül feltárta az igazságot arról, ki is süllyesztette el az Atheniát. Találkoztam a kapitánnyal, Lemp főhadnaggyal a Wilhelmshaveni dokk zsilip felőli oldalán, amikor a hajó beért a kikötőbe, és ő arra kért, beszéljünk négyszemközt. Azonnal láttam rajta, hogy nagyon letört, és azonnal el is mondta nekem, úgy hiszi, hogy ő a felelős az Athenia elsüllyesztéséért a Csatorna északi részén. Korábbi utasításaimnak megfelelően szigorúan figyelnie kellett a brit szigetekhez közelítő, esetlegesen felfegyverzett kereskedelmi hajókat, és megtorpedózott egy hajót, amelyet utólag az Atheniaként azonosított a rádióadásokból, mivel járőrben lévő, felfegyverzett kereskedelmi hajónak nézte ... Lempet légi úton azonnal jelentésre küldtem a tengeri hadvezetéshez (SKL) Berlinbe; addig 276

Másnap, szeptember 4-én az összes tengeralattjáró a következő jelzést kapta: „A Führer parancsára semmi esetre sem szabad utasszállítók elleni támadást végrehajtani, még akkor sem, ha kísérettel hajóznak.” 277 Annyi biztos, hogy nem kódolta az üzenetet. A tengerészeti attasé Washingtonba küldött táviratának egy példánya előkerült Nürnbergben a német haditengerészet iratai közül.

is ideiglenes intézkedésként teljes titoktartást rendeltem el. Aznap később, vagy másnap korán parancsot kaptam Fricke tengerészkapitánytól, miszerint: 1. Az incidenst teljesen titkosan kell kezelni. 2. A Haditengerészet Főparancsnoksága (OKM) úgy döntött, hogy a hadbíróság nem szükséges, mivel elfogadják, hogy a kapitány jóhiszeműen cselekedett. 3. A politikai magyarázatokat az OKM kezeli.278 De nem volt semmilyen részem azokban a politikai eseményekben, amelyek során a Führer kijelentette, hogy nem tengeralattjáró süllyesztette el azAtheniát.11 De Dönitz, aki bizonyosan mindvégig gyanította az igazságot, különben nem lett volna ott a dokkban, hogy fogadja a visszatérő U-30-at, szerepet játszott a tengeralattjáró hajónaplójának és saját naplójának megváltoztatásában, hogy az igazság minden áruló bizonyítékát eltüntesse. Valójában, ahogyan azt Nürnbergben elismerte, ő maga adott parancsot, hogy az U–30 naplójából töröljenek minden, az Atheniára utaló bejegyzést, és ezt saját naplójában is megtette. Megeskette a hajó legénységét is a teljes titoktartásra.279 Kétségtelenül minden nemzet katonai főparancsnokságának van rejtegetnivalója háború közben, és érthető volt, ha nem is dicséretes, hogy Hitler – Raeder tengernagy nürnbergi vallomása szerint – ragaszkodott hozzá, hogy az Athenia-incidenst kezeljék titkosan, különösen, mivel a haditengerészet főparancsnoksága jóhiszeműen cselekedett, amikor először tagadta a németek felelősségét, és nagyon kellemetlen lett volna számukra, ha később mégis be kellett volna ismerniük. De Hitler nem érte be ennyivel. Október 22-én vasárnap este Goebbels propagandaminiszter személyesen beszélt a rádióban – jól emlékszem az adásra –, és Churchillt vádolta az Athenia elsüllyesztésével. Másnap a nácik hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter címlapon hozta a történetet CHURCHILL SÜLLYESZTETTE EL AZ ATHENIÁT címmel, és azt állította, hogy az Admiralitás első lordja időzített bombát helyeztetett el a hajó rakterében. Nürnbergben megállapították, hogy a Führer személyesen rendelte el a rádióadást és a cikket, és az is kiderült, hogy bár Raeder, Dönitz és Weizsäcker rendkívül visszatetszőnek találta ezt az arcátlan hazugságot, semmit sem mert tenni ez ügyben.13 A tengernagyoknak és a külügyminisztérium állítólag náciellenes vezetőjének eme gerinctelensége, amelyet a tábornokok teljes mértékben osztottak, valahányszor csak a démoni náci hadúr lesújtott, később a német történelem egyik legsötétebb lapjához vezetett.

HITLER BÉKÉT JAVASOL „A ma esti sajtó nyíltan a békéről beszél” – jegyeztem fel naplómba szeptember 20-án. „Az összes német, akivel csak ma beszéltem, mind teljesen biztos abban, hogy egy hónapon belül béke lesz. Nagyon jókedvűek.” Előző délután Danzigban, a díszes Ipartestületek Házában hallottam Hitlert, amint elmondja első beszédét a szeptember l-jén, a háború kezdetekor a Reichstagban elmondott expozéja óta. Noha dühös volt, mert meghiúsították varsói szónoklatát, ahol a helyőrség még mindig hősiesen kitartott, és minden egyes alkalommal, amikor Nagy-Britanniát emlegette, csepegett belőle az epe, tett egy halvány gesztust a béke irányába. – Nincsenek háborús céljaim Nagy-Britanniával és Franciaországgal szemben – mondta. – Minden szimpátiám a francia bakáé. Nem tudja, hogy miért harcol. – És a Mindenhatót hívta segítségül, „aki megáldotta fegyvereinket, hogy megértessék más népekkel, milyen haszontalanná válik ez a háború ... és hogy elgondolkodtassanak a béke áldásairól”. Szeptember 26-án, a Varsó eleste előtti napon a német sajtó és a rádió nagy békekampányba 278

Kiemelések a tengernagytól. A tiszteket, köztük Lempet, és a legénység egyes tagjait áthelyezték az U-110-re, és azzal együtt merültek a hullámsírba 1940. május 9-én. Az Athenia elsüllyesztése után néhány nappal a legénység egyik tagja megsérült egy repülőgép lövéseitől. Izlandon, Reykjavikban tették partra a legszigorúbb titoktartás mellett, később pedig hadifogolytáborba került Kanadában, és a háború után aláírt egy vallomást, amelyben eskü alatt feltárta a tényeket. A németek, úgy tűnik, aggódtak, hogy „beszélni fog”, de ő a háború végéig hallgatott.12 279

kezdett. A lényeg, ahogyan azt naplómba feljegyeztem, a következő volt: „Miért akar Franciaország és Nagy-Britannia harcolni még? Nincs semmi ok a harcra. Németország semmit sem akar nyugaton.” Néhány nappal később Oroszország, amely gyors ütemben emésztette már a Lengyelországból rá eső részt, csatlakozott a békekampányhoz. A Kelet-Európát felosztó titkos cikkelyekkel ellátott német–szovjet határ- és barátsági szerződés aláírásával egyidejűleg Molotov és Ribbentrop Moszkvában szeptember 28-án bonyolult békenyilatkozatot agyalt ki és írt alá. Németország és Oroszország kormányai – mondták ki –, miután egyértelműen rendezték a lengyel állam széteséséből felmerülő problémákat, és szilárdan megalapozták a tartós békét Kelet-Európában, kölcsönösen kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy minden nép valódi érdekeit szolgálná, ha véget vetnénk a hadiállapotnak Németország, illetve Anglia és Franciaország között. Ezért mindkét kormány közös erőfeszítéseit úgy irányítja ... hogy ezt a célt a lehető leghamarabb elérjék. Ha a két kormány erőfeszítései hiábavalóak maradnának, ez azt a tényt bizonyítaná, hogy Anglia és Franciaország felelősek a háború folytatásáért...

Békét akart vajon Hitler, vagy folytatni a háborút, és szovjet segítséggel áthárítani a felelősséget a folytatásért a nyugati szövetséges hatalmakra? Pontosan talán maga sem tudta, noha meglehetősen határozott volt. Szeptember 26-án hosszú beszélgetést folytatott Dahlerusszal, aki semmiképpen sem adta fel még békeküldetését. Két nappal korábban a fáradhatatlan svéd Oslóban meglátogatta régi barátját, Ogilvie Forbest; a berlini követség korábbi tanácsosa most hasonló minőségben szolgált a brit követségen a norvég fővárosban. Dr. Schmidt egyik bizalmas feljegyzése szerint14 Dahlerus arról számolt be Hitlernek, hogy Forbes azt mondta neki: a brit kormány békét akar. Az egyetlen kérdés: hogyan őrizzék meg a britek a tekintélyüket? – Ha a britek valóban békét akarnak – válaszolta Hitler –, két héten belül megkaphatják a tekintélyük elveszítése nélkül. Bele kell nyugodniuk a ténybe, mondta a Führer, hogy „Lengyelország nem támadhat fel újra.” Ezen túlmenően, ő felkészült rá – jelentette ki –, hogy garantálja „Európa többi részében” a status quót, beleértve Nagy-Britannia, Franciaország és a németalföldi országok „biztonságának” garanciáit is. Ezt követően vita alakult ki arról, hogyan kellene a béketárgyalásokat megkezdeni. Hitler azt javasolta, Mussolini legyen a kezdeményező. Dahlerus úgy vélte, hogy a holland királynő „semlegesebb” lenne. A szintén jelen levő Göring azt javasolta, hogy először Nagy-Britannia és Németország képviselői találkozzanak titokban Hollandiában, és azután, ha sikerül előrelépniük, a királynő fegyverszüneti tárgyalásokra hívhatná meg a két országot. Hitler, aki több alkalommal is szkeptikusnak mutatkozott a „britek békeszándékát” illetően, végül is elfogadta a svéd javaslatát, hogy „ már másnap Angliába megy, ahol a megjelölt irányban tudakozódik”. – Megkaphatják az angolok a békét, ha akarják – mondta Hitler a távozni készülő Dahlerusnak –, de igyekezniük kell! Ez volt az egyik irányvonal a Führer gondolkodásában. Tábornokaival egy másikat közölt. Az előző napon, szeptember 25-én Halder naplójában egy bejegyzés szerepel: „említés a Führer tervéről: támadás a Nyugat ellen”. Szeptember 27-én, egy nappal azután, hogy biztosította Dahlerust: kész békét kötni Nagy-Britanniával, Hitler összehívta a Wehrmacht főparancsnokait a kancelláriára, és tájékoztatta őket döntéséről, hogy „a lehető leghamarabb támadást indítunk nyugaton, mivel a francia–brit hadsereg még nem készült fel”. Brauchitsch szerint még a támadás napját: november 12-ét is kitűzte.15 Hitlert minden bizonnyal feltüzelte a hír, hogy Varsó végre kapitulált. Valószínűleg azt gondolta, hogy Franciaországot legalább olyan könnyen térdre kényszerítheti, mint Lengyelországot, noha két nappal később Halder feljegyezte naplójába: „el kell magyarázni” a Führernek, hogy „a lengyel hadjárat technikája

nem jó recept Nyugaton. Nem jó egy szilárd hadsereg ellen.” Talán Ciano látott bele a legjobban a Führer gondolataiba, amikor október l-jén Berlinben hosszú beszélgetést folytatott a kancellárral. A fiatal olasz külügyminiszter, aki addigra már mindenestől megutálta a németeket, de a látszatra vigyáznia kellett, magabiztos hangulatban találta a Führert. Ahogyan az felvázolta terveit, „szemei vészjóslóan villogtak, mialatt arról beszélt, milyen módon és milyen eszközökkel fog harcolni” – figyelte meg Ciano. Benyomásait összegezve az olasz látogató így írt: ...Ma talán még mindig vonzó cél Hitler számára, hogy egy nagy győzelem után szilárd békét kínáljon népének. De ha ennek elérésére akár a legkisebb mértékben is fel kell áldoznia azt, ami számára győzelmének jogos gyümölcseit jelenti, ezerszer is inkább a harcot választaná. 280 16

Az én számomra, amint ott ültem a Reichstagban október 6-án déltől, és hallgattam, hogyan mondja el Hitler békefelhívását, úgy tűnt, mintha egy régi gramofonlemezt játszanának le újra ötödszörre vagy hatodszorra. Milyen gyakran hallottam őt korábban ugyanerről az emelvényről, mindig a soros legutóbbi hódítása után, és mindig ugyanazon a komolynak és őszintének tűnő hangon javasolta azt, ami – ha legutóbbi áldozatáról nem veszünk tudomást – tisztességes és méltányos békének hangzott! így tett ezen a friss, napsütéses őszi délutánon is, a tőle megszokott ékesszólással és képmutatással. A beszéd hosszú volt – az egyik leghosszabb nyilvános beszéd, amit valaha is hallhattunk tőle –, de a vége felé, miután több mint egy órán át sorolta tipikus történelmi torzításait és dicsekedett a német fegyverek lengyelországi („ez a nevetséges állam”) hőstetteivel, rátért békejavaslataira és azok okaira. Legfőbb törekvésem, hogy kapcsolatainkat Franciaországgal megszabadítsam a rossz szándék minden jelétől, és mindkét nemzet számára elfogadhatóvá tegyem őket... Németországnak nincsenek további követelései Franciaországgal szemben ... Elzász-Lotharingia problémájának még a felvetését is visszautasítottam ... Franciaország felé mindig kifejezésre juttattam vágyamat, hogy örökre eltemessem ősi ellenségeskedésünket, és közel hozzam egymáshoz ezt a két oly dicső múlttal rendelkező nemzetet...

És Nagy-Britannia? Nem kevesebb erőfeszítést szenteltem annak, hogy megvalósítsam az angolok és németek közötti megértést, sőt annál többet, az angol–német barátságot. Semmikor és sehol nem cselekedtem a brit érdekek ellen ... Ma is hiszem, hogy csak akkor lehet valódi béke Európában és a világon, ha Németország és Anglia egyezségre jut.

És a béke? Miért kellene ezt a háborút megvívni nyugaton? Lengyelország restaurációjáért? A versailles-i szerződés Lengyelországa már nem támad fel soha többé ... A lengyel állam visszaállításának kérdése olyan probléma, amit nem a nyugati háború old meg, hanem csakis és kizárólag Oroszország és Németország ... Értelmetlen lenne emberek millióit megsemmisíteni, sokmilliós javakat elpusztítani azért, hogy újjáépítsünk egy államot, amelynek kudarcában már megszületésekor biztos volt mindenki, aki nem lengyel származású. Milyen egyéb ok létezik? Ha ezt a háborút valóban csak azért kell viselni, hogy Németországban új rezsim legyen ... akkor emberéletek millióit áldozzák fel hiába ... Nem, ez a nyugati háború nem old meg semmilyen problémát...

Pedig voltak megoldandó problémák. Hitler egész listát sorolt fel belőlük: „egy lengyel állam létrehozása” (amiről már megegyezett az oroszokkal, hogy ne legyen), „a zsidókérdés megoldása és rendezése”; gyarmatok Németországnak; a nemzetközi kereskedelem újjáélesztése; „a légi hadviselés, a mérges gázok, a tengeralattjárók stb. szabályozása”, és a kisebbségi problémák rendezése Európában. 280

Mussolini nem osztotta Hitlernek a győzelembe vetett bizalmát, amiről Ciano számolt be neki. Ő úgy gondolta, hogy a britek és a franciák „erősen tartani fogják magukat... Miért ne mondanánk ki?” Ciano október 3-án ezt írta naplójába: „ő [Mussolini] némileg keserű Hitler hirtelen megdicsőülése miatt”. (Ciano Dianes, 155.o.)

„E nagy célok elérésére” a vezető európai nemzetek konferenciáját javasolta „a leggondosabb előkészítés után”. Lehetetlen [folytatta], hogy egy ilyen konferencia, amelynek e kontinens sorsát eljövendő évek hosszú sorára kell eldöntenie, úgy folytathatná tanácskozásait, hogy közben ágyúk dörögnek, vagy mozgósított hadseregek gyakorolnak rá nyomást. Ha viszont ezeket a problémákat előbb vagy utóbb meg kell oldani, akkor ésszerűbb lenne nekifogni a megoldásnak még azelőtt, hogy emberek millióit küldenék előbb haszontalanul a halálba, és milliárdos értékeket pusztítanának el. Elképzelhetetlen, hogy nyugaton a dolgok a jelenlegi állásuk szerint folytatódjanak. Minden nap egyre nagyobb áldozatokat követel majd ... Európa nemzeteinek gazdagsága lövedékek formájában fog szétszóródni, és az összes nemzet életereje a csatatereken fog elfolyni... Egy dolog biztos. A világtörténelem során sohasem volt két győztes, viszont nagyon gyakran csak vesztesek. Most válaszolhatnak azok a népek és vezetőik, akik ugyanezen a véleményen vannak. És azok, akik a háborút jobb megoldásnak találják, lökjék csak el kinyújtott kezemet!

Churchillre gondolt. Ha azonban Churchill úrnak és követőinek a véleménye érvényesülne, úgy ez volt az utolsó nyilatkozatom. Akkor harcolni fogunk ... 1918 novembere soha nem fog megismétlődni a német történelemben.

Ahogy azt a Reichstagból visszatérőben a naplómba is feljegyeztem, nagyon kétségesnek tűnt számomra, hogy a britek és a franciák akár „öt percig” is hallgatják ezeket a ködös javaslatokat. De a németek bizakodóak voltak. Útközben a rádióstúdió felé megvettem Hitler saját újságjának, a Völkischer Beobachternak a korai kiadását. A lángoló főcímek így szóltak: NÉMETORSZÁG BÉKÉT AKAR – NINCSENEK HÁBORÚS CÉLOK FRANCIAORSZÁGGAL ÉS ANGLIÁVAL SZEMBEN – A GYARMATOK KIVÉTELÉVEL NINCS TOVÁBBI REVÍZIÓS IGÉNY – FEGYVERZETCSÖKKENTÉS – EGYÜTTMŰKÖDÉS EURÓPA ÖSSZES NEMZETÉVEL – KONFERENCIAJAVASLAT

A Wilhelmstrassét, miként azt már a titkos német dokumentumokból tudjuk, a párizsi spanyol és olasz nagyköveteken keresztül kapott jelentések arra késztették, hogy elhiggye, a franciák már semmi hajlandóságot nem éreznek a háború folytatására. A spanyol nagykövet már szeptember 8-án megsúgta a németeknek, hogy „tekintettel a háború népszerűtlenségére Franciaországban, Bonnet arra törekszik, hogy megegyezésre jussanak, mihelyt befejeződnek a lengyelországi hadműveletek. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ebből a célból kapcsolatba lépett Mussolinival”.17 Október 2-án Attolico átnyújtotta Weizsäckernek a párizsi olasz nagykövettől érkezett legutóbbi üzenet szövegét, amely szerint a francia kormány többsége a békekonferencia mellett van, ami most már főleg azon múlik, hogyan őrizheti meg Franciaország és Anglia a tekintélyét. Nyilvánvaló azonban, hogy Daladier miniszterelnök nem tartozik a többséghez.281 18 Ez pontos értesülés volt. Október 7-én Daladier választ adott Hitlernek. Kijelentette, hogy Franciaország folytatni fogja a harcot, amíg csak garanciákat nem kap arra, hogy „valódi békét és általános biztonságot” nyújtanak neki. De Hitlert jobban érdekelte Chamberlain, mint a francia miniszterelnök. Október 10-én a Winterhilfe, a téli segélyakció kezdete alkalmából rövid beszédet mondott a Sportpalastban, ahol ismét hangsúlyozta, hogy „kész a békére”. Németországnak – tette hozzá – „nincs oka háborút viselni a nyugati hatalmak ellen”. Chamberlain válasza október 12-én érkezett meg. Hidegzuhanyként hatott a német népre, ha Hitlerre nem is.282 Az alsóházban mondott beszédében a miniszterelnök Hitler javaslatait 281

Egy kicsit később, november 16-án az olaszok arról tájékoztatták a németeket, hogy Párizsból származó információik szerint „Pétain marsallt a béke szószólójaként tartják számon Franciaországban. ...Ha a béke kérdése sürgősebbé válik Franciaországban, akkor Pétain szerepet kap majd.” 19 Valószínűleg ez volt az első jelzés a németek számára, hogy Pétain később hasznosnak bizonyulhat számukra. 282 Az előző napon, október 11-én Berlinben zavargások törtek ki a békéért. A berlini rádió hullámhosszán kora reggel egy

„ködöseknek és bizonytalanoknak” bélyegezte, s megjegyezte, hogy „nem tartalmaznak javaslatokat a Csehszlovákiát és Lengyelországot ért sérelmek jóvátételére”. Semmi bizalmat nem lehet „a jelenlegi német kormány” ígéreteibe helyezni – mondta. Ha az békét akar, akkor „tetteknek, nem pedig csupán szavaknak kell következniük”. „Meggyőző bizonyítékot” követelt Hitlertől, hogy valóban békét akar. München kovácsát már nem lehetett becsapni Hitler ígéreteivel. A következő napon, október 13-án hivatalos német közlemény jelentette ki, hogy Chamberlain Hitler békejavaslatának visszautasításával szándékosan a háborút választotta. Most már megvolt a mentség a náci diktátor számára. Valójában, mint azt a zsákmányolt német dokumentumokból tudjuk, Hitler nem várt a miniszterelnök válaszára, mielőtt elrendelte volna a felkészülést a Nyugat elleni azonnali támadásra. Október 10-én összehívta katonai vezetőit, hosszú memorandumot olvasott fel nekik a háború és a világ állásáról, és nekik szegezte a 6. számú hadműveleti utasítást.20 A szárazföldi hadsereg főparancsnokságát dühbe hozta az, hogy a Führer szeptember vége felé ragaszkodott hozzá, hogy nyugaton a lehető leghamarabb támadást kell kezdeni. Brauchitsch és Halder, valamint több más tábornok összefogott, hogy bebizonyítsák a Vezérnek: szó sem lehet azonnali offenzíváról. Több hónapba telik a Lengyelországban bevetett tankok rendbehozatala, mondták. Thomas tábornok adatai szerint Németország acéltermelésének hiánya havi 600 000 tonnát tesz ki. Von Stuelpnagel tábornok, a főszállásmester azt jelentette, hogy a rendelkezésre álló lőszer csak „hadosztályaink körülbelül egyharmadának elég, tizennégy napi harcra” – márpedig ez még egy csata megnyerésére sem elég a franciák ellen. De a Führer nem hallgatott sem a hadsereg főparancsnokára, sem vezérkari főnökére, akik október 7-én hivatalos jelentést nyújtottak be neki a hadsereg hiányosságairól. Még Jodl tábornok is, aki Keitel után az OKW második fő bólogatóembere volt, figyelmeztette Haldert, hogy „nagyon komoly válság van készülőben”, mivel a hadsereg ellenzi a nyugati offenzívát, és hogy a Führer keserű, „mert a katonák nem engedelmeskednek neki”. Mindezek ellenére Hitler október 10-én délelőtt 11 órára összehívta a tábornokokat. Nem a tanácsukra volt szüksége. Az előző napi dátumot viselő 6. számú hadműveleti utasítás kijelölte a teendőjüket: SZIGORÚAN TITKOS! Amennyiben a közeljövőben világossá válna, hogy sem Anglia, sem pedig az Anglia vezetése alatt álló Franciaország nem mutat hajlandóságot a háború befejezésére, el vagyok szánva rá, hogy késedelem nélkül, erőteljesen és agresszívan cselekedjek... Ennélfogva a következő parancsokat adom: a. Előkészületeket kell tenni egy támadó hadműveletre ... Luxemburg, Belgium és Hollandia területén keresztül. Ezt a támadást... a lehető legkorábbi időpontban kell végrehajtani. b. A cél: legyőzni a franciák, valamint az oldalukon harcoló szövetségesek hadműveleti erőinek a lehető legnagyobb részét, és ugyanakkor a lehető legnagyobb területet megszerezni Hollandiában, Belgiumban és Észak-Franciaországban, hogy azok az Anglia ellen viselendő ígéretes légi és tengeri háború bázisai lehessenek .... Kérem a Főparancsnokokat, hogy mielőbb nyújtsák be nekem részletes jelentésüket a jelen utasítás alapján készített terveikről, és hogy folyamatosan tájékoztassanak ...

A szintén október 9-i dátumot viselő titkos memorandum, amelyet Hitler azelőtt olvasott fel katonai vezetőinek, hogy a hadműveleti utasítással megismertette volna őket, az egykori osztrák káplár által írt legnagyobb hatást keltő anyagok egyike. Nemcsak figyelemre méltó történelmi áttekintést adott a német nézőpontról, illetve katonai stratégiáról és taktikáról, hanem, mint az később kiderült, prófétai tehetséggel jósolta meg a háború későbbi alakulását és eredményeit is adásban bejelentették, hogy a brit kormány megbukott, és azonnali fegyverszünet lesz. Nagy örvendezés tört ki a városban, ahogy terjedt a hír. A zöldségpiacokon az idős asszonyok a levegőbe dobálták a káposztáikat, tiszta örömükben szétverték standjaikat, és a legközelebbi kocsmákba siettek, hogy snapsszal köszöntsék a békét.

nyugaton. Németország és a nyugati hatalmak között a harcot, ami szerinte azóta tart, hogy 1648-ban az első német birodalmat felszámolták a münsteri (westfaliai) békeszerződéssel, „így vagy úgy, de végig kell harcolni.” A Lengyelországban aratott nagy győzelem után azonban „nem lenne akadálya a háború azonnali befejezésének”, feltéve, hogy a lengyelországi szerzemények nem kerülnek „veszélybe”. A jelen memorandumnak nem célja, hogy az ez irányú lehetőségeket tanulmányozza, vagy akár csak fontolóra is vegye. Kizárólag a másik esetre szorítkozom: szükséges-e a harc folytatása ... Németország célja a háborúban a teljes katonai győzelem a Nyugat felett, azaz a nyugati hatalmakat meg kell fosztani attól a képességüktől és lehetőségüktől, hogy a német nép államának megerősödésével és továbbfejlődésével Európában szembeszegüljenek. Ami a külvilágot illeti, ez az örök cél különböző propagandajellegű finomításokon esik majd át... De ez nem változtatja meg a háború célját. Az pedig mindig is nyugati ellenségeink elpusztítása volt és marad.

A tábornokok tiltakoztak a nyugati offenzíva siettetése ellen. Az idő azonban az ellenségnek dolgozik, mondta nekik Hitler. A lengyelországi győzelmek – emlékeztette őket – azért voltak lehetségesek, mert Németországnak valójában csak egy fronton kellett harcolnia. Továbbra is ez még a helyzet – de meddig? Semmilyen szerződéssel vagy paktummal nem lehet Szovjet-Oroszország tartós semlegességét teljes bizonyossággal megőrizni. Jelenleg minden érv amellett szól, hogy Oroszország maradjon semleges. Nyolc hónap, egy év vagy több év múlva ez megváltozhat. A szerződések komolytalan volta minden szerződő fél részéről megmutatkozott az utóbbi évek során. Az orosz támadás elleni legfőbb biztosítékot... az azonnali német erődemonstráció jelenti.

Ami Olaszországot illeti, az „olasz támogatás reménye” főként azon múlik, hogy Mussolini megmarad-e a hatalomban, és hogy lesznek-e a Ducét csábító további német sikerek. Az idő itt is számít, ahogyan Belgium és Hollandia esetében is, amelyeket Nagy-Britannia és Franciaország semlegességük feladására kényszerít; ezt pedig Németország nem várhatja ki. Még az Egyesült Államok viszonylatában is „úgy kell tekinteni, hogy az idő Németország ellen dolgozik”. Hitler elismerte, hogy egy hosszú háború esetén nagy veszélyek fenyegetik Németországot; ezek közül többet fel is sorolt. Baráti és nem baráti semleges államok (valószínűleg elsősorban Oroszországra, Olaszországra és az Egyesült Államokra gondolt) esetleg a másik oldalra állnak, mint az első világháborúban is tették. Továbbá, folytatta, „korlátozott élelmiszer- és nyersanyagbázisa” megnehezíti Németország dolgát, hogy megtalálják „a háború folytatásának eszközeit”. A legnagyobb veszély a Ruhr-vidék sebezhetősége. Ha a német ipari termelés szívét csapás éri, az „a német hadigazdaság, ennélfogva védekezőképességünk összeomlásához vezetne”. El kell ismernünk, hogy az egykori káplár e memorandumban megdöbbentő katonai stratégiai és taktikai érzékről tett tanúságot, bár ez szokás szerint erkölcstelenséggel párosult. Több oldal szól a tankok és a repülőgépek alkalmazásában a lengyelországi hadjárat során kifejlesztett taktikai újításokról, s részletes elemzést találhatunk arról, hogyan használhatók fel ezek a harceljárások nyugaton, és ott is pontosan hol. Szerinte az a legfontosabb, hogy az 191418-ashoz hasonló állóháborút elkerüljék. A fő áttöréshez a páncélos hadosztályokat kell felhasználni. Nem szabad elveszniük a belga városok végtelen házsorainak labirintusában. Egyáltalán nem a városokat kell megtámadniuk, ...hanem a hadsereg előrenyomulásának folyamatosságát kell biztosítaniuk, s a gyengén védettként felismert pontokon történő tömeges támadással meg kell előzniük a frontok megmerevedését. Halálosan pontos előrejelzést adott arról, hogyan harcolnak majd nyugaton, és az olvasó azon tűnődik, vajon miért nem akadt senki a nyugati szövetségesek oldalán, aki hasonló

intuícióval rendelkezett volna. Ez Hitler stratégiájára is vonatkozik. – A támadás egyetlen lehetséges iránya – mondta – Luxemburgon, Belgiumon és Hollandián keresztül vezet. – Két katonai célt kell elsődlegesen szem előtt tartani: a holland, belga, francia és brit hadsereg megsemmisítését, s ezzel olyan pozíciók megszerzését a La Manche-csatorna és az Északi-tenger partján, ahonnan a Luftwaffe „brutálisan bevethető” Nagy-Britannia ellen. Mindenekelőtt – mondta a taktikai kérdésekre visszatérve – improvizálni kell! A hadjárat különleges jellege szükségessé teszi, hogy a lehető legnagyobb mértékben folyamodjunk a rögtönzés eszközéhez – a támadó- vagy védőerőket (pl. harckocsikat vagy harckocsi-elhárító erőket) bizonyos pontokon a szokásos arányoknál nagyobb mértékben koncentráljuk, míg más pontokon a szokásosnál kisebb mértékben vonjuk össze erőinket.

Ami a támadás időpontját illeti, Hitler a vonakodó tábornokainak ezt mondta: – Nem lehet elég korán megkezdeni. Minden körülmények között idén ősszel kell sorrakerülnie, ha egyáltalán lehetséges. A német tengernagyok – a tábornokoktól eltérően – nem szorultak Hitler ösztökélésére az offenzíva megindításával kapcsolatban, noha haditengerészetükhöz képest a britek túlerőben voltak. Tulajdonképpen szeptember végén és október első napjaiban Raeder folyamatosan próbálta rábeszélni a Führert, hogy engedje megindulni a haditengerészetet. Ez fokozatosan meg is történt. Szeptember 17-én egy német tengeralattjáró Írország délnyugati partjainál megtorpedózta a Courageous nevű brit repülőgép-anyahajót. Szeptember 27-én Raeder a Deutschland és a GrafSpee zsebcirkálóknak parancsot adott, hogy hagyják el várakozási területüket, és kezdjék el a brit'hajózási útvonalak támadását. Október közepére már hét angol kereskedelmi hajó, valamint a City of Flint nevű amerikai hajó elsüllyesztéséért voltak felelősek. Október 14-én a Günther Prien főhadnagy parancsnoksága alatt hajózó U-47 német tengeralattjáró keresztülhatolt Scapa Flow, a nagy brit haditengerészeti bázis áthatolhatatlannak tűnő védelmén, és elsüllyesztette az ott horgonyzó Royal Oak csatahajót, 786 tisztet és tengerészt küldve a hullámsírba. Figyelemre méltó haditett volt, amit dr. Goebbels teljes mértékben kihasznált a propagandában, és ami emelte a haditengerészetet Hitler szemében. A tábornokokkal azonban továbbra is problémák voltak. A nekik szóló hosszú és átgondolt memorandum és a Nyugat ellen küszöbön álló támadásra való felkészülést elrendelő 6. sz. hadműveleti utasítás ellenére is húzták az időt. Nem mintha morális skrupulusaik lettek volna Belgium és Hollandia letiprásával kapcsolatban , hanem egyszerűen csak erősen kételkedtek még a sikerben. Egyetlen kivétel volt azonban közöttük. Wilhelm Ritter von Leeb tábornok, a franciákkal a Rajna és a Maginot-vonal mentén szembenálló „C” hadseregcsoport parancsnoka nem csupán szkeptikus volt a Nyugat feletti győzelmet illetően, de az eddig feltárt feljegyzések alapján egyedül ő volt az, aki a semleges Belgium és Hollandia megtámadását legalábbis részben morális alapon ellenezte. Hitlernek a tábornokokkal történő találkozóját követő napon, azaz október 11-én Leeb személyesen készített egy hosszú memorandumot, amit elküldött Brauchitschnak és más tábornokoknak is. Az egész világ – írta – Németország ellen fordulna, amely 25 éven belül másodszor támadná meg a semleges Belgiumot! Az a Németország, amelynek kormánya alig néhány hete ünnepélyesen jótállt e semlegességért, és megígérte, hogy azt megőrzi és tiszteletben tartja!

Végezetül, miután részletes katonai érveket fejtett ki a nyugati fronton történő támadás ellen, békéért folyamodott. „Az egész nemzet békére vágyik” – írta.21 De Hitler ekkorra már háborúra, csatákra vágyott, és elege volt abból, amit ő a tábornokai megbocsáthatatlan félénkségének vélt. Október 14-én Brauchitsch és Halder hosszú

megbeszélésre jött össze. A hadsereg parancsnoka szerint „három lehetőség van: Támadás. Kivárás. Alapvető változtatások”. Halder aznap jegyezte fel ezt a naplójába, és mint a háború után elmagyarázta, az „alapvető változtatások” nem jelentettek mást, mint „Hitler eltávolítását”. De az erőtlen Brauchitsch úgy gondolta, hogy az ilyen drasztikus intézkedés „alapjában véve negatív, és sebezhetővé tesz minket”. Úgy döntöttek, hogy a három lehetőség egyike sem kínálja „a döntő siker kilátásait”. Egyetlen lehetőség maradt csak: Hitler további megdolgozása. Brauchitsch október 17-én ismét a Führernél járt, de érvei, ahogyan arról Haldernak beszámolt, hatástalanok maradtak. A helyzet „reménytelen” volt. Hitler kurtán tájékoztatta, írta aznap a naplójába Halder, hogy „a britek csak akkor lesznek készek a tárgyalásra, amikor már elszenvedtek egy vereséget. Nekik kell mennünk, amilyen hamar csak lehet. Az időpontnak legkésőbb november 15. és 20. között kell lennie”. Ezt további tanácskozások követték a náci hadúrral, aki végül is október 27-én határozottan eligazította a tábornokokat. Miután egy rövid ünnepségen tizennégynek közülük átadták a Vaskereszt Lovagkeresztjét, a Führer a Nyugat elleni támadás témájára tért. Amikor Brauchitsch azzal próbált érvelni, hogy a hadsereg még egy hónapig, november 27-éig nem lesz kész, Hitler válasza így hangzott: – Az túl késő. – A támadás, adta ki a parancsot, november 12én kezdődik. Brauchitsch és Halder, amikor a találkozóról visszavonultak, megverve és legyőzve érezték magukat. Aznap éjjel vigasztalni próbálták egymást. „Brauchitsch fáradt és levert” – írta Halder a naplójába.

A ZOSSENI ÖSSZEESKÜVÉS HITLER MEGDÖNTÉSÉRE Eljött az idő az összeesküvők számára, hogy ismét akcióba lépjenek – legalábbis ők így vélték. A szomorú Brauchitsch és Halder komor választási lehetőség előtt álltak: vagy végrehajtják az október 14-én vázolt „lehetőségekből” a harmadikat – Hitler eltávolítását –, vagy megszervezik a támadást nyugaton, ami szerintük katasztrofális lesz Németország számára. A katonai és a civil „összeesküvők” hirtelen életre kelve egyaránt az első változatot támogatták. A háború kezdete óta egyszer már meghiúsultak a terveik. Von Hammerstein tábornok, akit a Lengyelország elleni támadás előestéjén ideiglenesen visszahívtak hosszú visszavonultságából, parancsnoki posztot kapott nyugaton. A háború első hetében sürgette Hitlert, hogy látogassa meg főhadiszállását, s ezzel demonstrálja, hogy Lengyelország meghódítása közben nem hanyagolja el ezt a frontot sem. Hammerstein, Hitler mindvégig engesztelhetetlen ellensége valójában a Führer letartóztatását tervezte. Egy, a berlini Adlon szállodában történt gyors találkozás alkalmával Fabian von Schlabrendorff már szeptember 3-án megszellőztette e szándékot Ogilvie Forbesnak, éppen aznap, amikor Nagy-Britannia hadat üzent. De a Führer gyanakodott, és nem volt hajlandó meglátogatni a korábbi főparancsnokot, akit nem sokkal később el is bocsátottak posztjáról.22 Az összeesküvők továbbra is fenntartották a brit kapcsolatot. Miután képtelenek voltak tevőlegesen megakadályozni Hitlert Lengyelország elpusztításában, erőfeszítéseiket arra összpontosították, hogy megpróbálják megakadályozni a háború kiterjesztését a Nyugat ellen. A civil résztvevők felismerték, hogy még a korábbinál is inkább a hadsereg az egyetlen olyan szervezet, amelynek megvannak az eszközei Hitler megállítására; erejét és fontosságát nagy mértékben megnövelte az általános mozgósítás és a Lengyelországban aratott villámgyors győzelem. Kiterjedt mérete azonban, mint azt Halder megpróbálta elmagyarázni a civileknek, hátrány is volt egyben. A tiszti állományt tartalékos tisztekkel duzzasztották fel, sokuk fanatikus náci volt, a csapatok többségét pedig teljesen átitatta a nácizmus. Halder, aki barátnak és ellenségnek egyaránt kitűnően tudta hangsúlyozni a nehézségeket, kifejtette, hogy nehezen lehetne olyan alakulatot találni a hadseregben, amely elég megbízható lenne a Führer ellen tett lépéshez. A tábornokok rámutattak egy másik szempontra is, melyet a civilek teljes mértékben

felfogtak. Ha felkelnek Hitler ellen, vállalva az ezzel járó kavarodást a hadseregben és az országban, vajon nem használják-e ki a helyzetet a britek és a franciák, hogy nyugatról betörve elfoglalják Németországot, és aztán szigorú békefeltételeket kényszerítsenek a német népre, annak ellenére, hogy az megszabadult bűnös vezérétől? Szükséges volt tehát, hogy kapcsolatban maradjanak a britekkel, és konkrét megállapodást kössenek azzal kapcsolatban, hogy a nyugati szövetségesek nem fogják ilyen módon kihasználni a náciellenes puccsot. Ehhez több csatornát is igénybe vettek. Az egyiket a Vatikánon keresztül alakította ki dr. Josef Müller, egy vezető müncheni jogász, buzgó katolikus, aki olyan nagyszerű fizikummal, hatalmas energiával és keménységgel rendelkezett, hogy fiatalkorában elnevezték „Ökörjózsi”nak – Ochsenseppnak. Október elején Oster Abwehr-ezredes hallgatólagos tudomásulvételével Müller Rómába utazott, és a Vatikánban kapcsolatba lépett a Szentszékhez delegált brit követtel. Német források szerint nemcsak a britektől kapott biztosítékot, hanem a pápa is beleegyezett, hogy ő ténykedjen közvetítőként az új náciellenes német vezetőség és NagyBritannia között.23 A másik kapcsolat Svájcban, Bernben volt. Weizsäcker az itteni német követségre nevezte ki attasénak Theodor Kordtot, aki egészen addig a londoni követség ügyvivője volt. A svájci fővárosban Kordt alkalmilag találkozgatott egy angollal, dr. Philip Conwell-Evansszel, akit a königsbergi egyetemen betöltött tanári állása a nácizmusnak egyfelől szakértőjévé, másfelől bizonyos mértékig szimpatizánsává tett. Október második felében Conwell-Evans üzenetet hozott Kordtnak. Kordt később azt mondta az üzenetről, hogy az Chamberlain ünnepélyes ígéretét tartalmazta arról, hogy a britek igazságosan és megértéssel fogják kezelni a jövőbeli náciellenes német kormányt. Conwell-Evans valójában csupán részleteket hozott Chamberlain alsóházbeli beszédéből, amelyben a miniszterelnök Hitler békejavaslatait visszautasítva kijelentette: Nagy-Britanniának nem áll szándékában „kizárni Európában betöltött helyéről egy olyan Németországot, amely barátsággal és bizalommal viseltetik más nemzetek irányában”. Bár ezt a kijelentést és a beszéd egyéb, a népet nép irányában barátságos részeit rádióadás formájában sugározták Londonból, és feltételezhetően az összeesküvők is hallották, mégis úgy üdvözölték a nem hivatalos brit képviselő által Bernben átadott „ígéretet”, mintha az óriási fontosságú lenne. Ennek, illetve a Vatikánon keresztül korábban már megszerezni vélt biztosítékoknak a birtokában reménykedve fordultak a német tábornokok felé. Reménykedve, de kétségbeesetten is. – Egyetlen reményünk a megmenekülésre egy katonai államcsíny – mondta Weizsäcker Hassellnak október 17-én. De hogyan hajtsák végre? Az idő rövid volt. November 12-re tervezték a német támadás megindítását Belgiumon és Hollandián keresztül. Az összeesküvőknek még e dátum előtt kellett volna cselekedniük. Mint arra Hassell figyelmeztette a többieket, lehetetlen lesz „tisztességes” békét kötni azután, hogy Németország megtámadta Belgiumot. Számos beszámolóban mondják el a résztvevők, hogy ezután mi történt, illetve inkább, hogy miért nem történt semmi lényeges, ám e beszámolók ellentmondóak és zavarosak. Ismét csak Halder tábornok, a szárazföldi hadsereg főparancsnokságának vezérkari főnöke volt a kulcsfigura, mint már München idején is. Ő azonban percenként változtatta a véleményét, habozott, és össze volt zavarodva. Nürnbergi kihallgatásakor elmagyarázta, hogy a fronton lévő sereg azért nem volt alkalmas a felkelés megvalósítására, mert „ott állt vele szemben az állig felfegyverzett ellenség”. A hátországi hadsereghez fordult, amely nem állt szemben ellenséggel, de annak parancsnokánál, Friedrich (Fritz) Frommnál mindössze annyit ért el, hogy Fromm megígérte: „katona mivoltában”24 Brautchitsch bármilyen parancsát végre fogja hajtani. De Brauchitsch még vezérkari főnökénél is tehetetlenebb volt. – Ha Brauchitschban nincs meg az erő hozzá – mondta Beck tábornok Haldernak –, akkor Önnek kell meghoznia a döntést, és kész tények elé állítania Brauchitschot. – Am Halder ragaszkodott ahhoz, hogy mivel Brauchitsch a hadsereg főparancsnoka, a végső felelősség is az övé legyen. így hárították folyamatosan ide-oda a felelősséget. „Halder sem rátermettségben, sem tekintélyben nem nőtt

fel a helyzethez” – siránkozott naplójában október végén Hassell. Ami Brauchitschot illeti, ő Beck véleménye szerint „hatodik osztályos kisiskolás” volt. Az összeesküvők ez alkalommal Thomas tábornok, a hadsereg gazdasági szakértője, és Oster Abwehr-ezredes vezetésével folytatták tovább Halder megdolgozását, aki végül is beleegyezett abba – legalábbis úgy hitték –, hogy puccsot hajtson végre Hitler ellen, amikor az kiadja a végső parancsot a Nyugat elleni támadásra. Halder maga azt mondja, hogy továbbra is Brauchitschtól függött a végső döntés. Mindenesetre Hans Groscurth OKW-ezredes szerint, aki Haldernak és Osternak egyaránt bizalmasa volt, október 3-án Halder megüzente Beck tábornoknak és Goerdelernek, az összeesküvők két vezető személyiségének, hogy november 5-étől tartsák magukat készenlétben. A hadsereg főparancsnokságának és a vezérkarnak a főhadiszállása, Zossen az összeesküvők tevékenységének a központja lett. November 5. kulcsfontosságú dátum volt. Aznap kellett volna megkezdeni a csapatok átirányítását Hollandia, Belgium és Luxemburg elleni kiindulópontjaikra. Ugyanazon a napon Brauchitschnak helyzetértékelési megbeszélése volt kitűzve Hitlerrel. Brauchitsch és Halder november 2-án és 3-án felkeresték nyugaton a fontosabb katonai parancsnokságokat, és a frontparancsnokok negatív véleményével megerősödve tértek vissza. „Egyetlen fontosabb parancsnokságon sem hiszik – tárta fel naplójában Halder –, hogy az offenzíva ... a siker legkisebb kilátásával is kecsegtetne”. Ily bőségesen felszerelkezve a nyugati front tábornokainak érveivel, a sajátjaival, Halderéval és Thomaséval, amelyeket mind egy memorandumba gyűjtöttek össze, ráadásul egy, a Hitler október 9-i memorandumára válaszul született „ellen-memorandummal” (Halder elnevezése) is a táskájában, a német hadsereg főparancsnoka november 5-én a berlini kancelláriára hajtatott, elszánva arra, hogy lebeszéli a Führert a nyugati offenzíváról. Ha Brauchitsch sikertelenül járna, akkor csatlakozik az összeesküvéshez a diktátor eltávolítására – legalábbis így gondolták az összeesküvők. Magasra hágott bennük az izgalom, no meg az optimizmus. Gisevius szerint Goerdeler már az ideiglenes náciellenes kormány listáját állítgatta össze, és a józanabb Becknek kellett visszafognia. Csak Schacht volt nagyon szkeptikus. – Figyeljék csak meg – figyelmeztetett –, Hitler holnap gyanút fog, és semmilyen döntést nem fog hozni. Szokás szerint egyiküknek sem volt igaza. Brauchitsch, mint az várható volt, semmire sem jutott sem a memorandumaival, sem a frontparancsnokoktól kapott jelentésekkel, sem pedig a saját érveivel. Amikor felhívta a Führer figyelmét az ebben az évszakban nyugaton megszokott rossz időjárásra, Hitler azzal vágott vissza, hogy az ugyanolyan rossz az ellenség számára is, és nem biztos, hogy tavasszal jobb lesz. A gerinctelen főparancsnok végül kétségbeesésében arról tájékoztatta a Führert, hogy a nyugati csapatok hangulata az 1917-18-ashoz hasonló, amikor defetizmus, engedetlenség, sőt zendülés volt a német hadseregben. Halder szerint (az ő naplója szolgál e találkozó elsődleges forrásául) Hitler ezt hallva éktelen haragra gerjedt. – Mely egységekben fordult elő akármilyen függelemsértés?– követelte az információt. – Mi történt? Hol? – Majd ő odarepül másnap! Szegény Brauchitsch, mint azt Halder feljegyzi, „Hitler elrettentése végett” szándékosan túlzott, s most megtapasztalhatta a Vezér fékevesztett haragjának teljes erejét. – Milyen intézkedést hajtott végre a hadsereg parancsnoksága? – kiabált a Führer. – Hány halálos ítéletet hajtottak végre? Az az igazság, hogy a hadsereg nem akar harcolni! – dühöngött. – Minden további beszéd lehetetlenné vált – mondta Brauchitsch a bíróságnak Nürnbergben, ahogy visszaemlékezett szomorú tapasztalataira. – így hát távoztam. – Mások emlékeznek rá, hogy olyan sokkos állapotban tántorgott be a tizennyolc mérföldre lévő zosseni főhadiszállásra, hogy először képtelen volt egybefüggően beszámolni az eseményekről. Ez volt a „zosseni összeesküvés” vége. Ugyanolyan nemtelenül fejeződött be, mint a „Halder-össze-esküvés” München idején. Mindkét alkalommal teljesültek a feltételek,

amelyeket az összeesküvők a cselekvés feltételeként megszabtak. Ez alkalommal Hitler ragaszkodott a november 12-i támadásra vonatkozó döntéséhez. Sőt Zossenba telefonálva újra meg is erősítette a parancsot, miután a lesújtott Brauchitsch eltávozott. Amikor Halder kérte, hogy küldjék el neki írásban is, azonnal teljesítették a kérését. Az összesküvőknek tehát rendelkezésükre állt az írásos bizonyíték, amelyet korábban Hitler elmozdításához szükségesnek ítéltek: parancs egy olyan támadásra, amely véleményük szerint katasztrófába sodorja Németországot. De semmit nem tettek azon kívül, hogy páni rémületbe estek. Nagy igyekezettel folyt az árulkodó papírok megsemmisítése és a nyomok eltüntetése. Úgy tűnik, csak Oster ezredes őrizte meg a hidegvérét. Figyelmeztetést küldött a berlini belga és holland követségnek, hogy november 12-én reggel támadásra számíthatnak.25 Ezután eredménytelen útra indult a nyugati frontra, hogy megtudja, fel tudná-e kelteni újra von Witzleben tábornok érdeklődését Hitler hidegre tétele iránt. A tábornokok azonban, köztük Witzleben is, tudták, hogy vesztettek. Az egykori káplár ismét a legnagyobb könnyedséggel győzedelmeskedett felettük. Néhány nappal később Rundstedt, az „A” hadseregcsoport parancsnoka összehívta hadtest- és hadosztályparancsnokait, hogy megvitassa velük a támadás részleteit. Bár még mindig kétségbe vonta a sikert, azt tanácsolta tábornokainak, hogy temessék el kétségeiket. – A hadsereg – mondta – megkapta feladatát, és ezt a feladatot teljesíteni fogja! Az azt követő napon, hogy Brauchitschot az idegösszeomlás határáig provokálta, Hitler a holland és a belga népnek szóló, megtámadásukat igazoló proklamációk szövegének a megfogalmazásával foglalatoskodott. Halder feljegyezte az ürügyet: „a francia bevonulás Belgiumba”. De másnap, november 7-én, a tábornokok nagy megkönnyebbülésére Hitler elhalasztotta a támadást. SZIGORÚAN TITKOS! Berlin, 1939. november 7. ... A Führer és a Fegyveres Erők Legfőbb Parancsnoka, miután meghallgatta az időjárásról és a vasúti szállítási helyzetről szóló jelentéseket, elrendelte, hogy: Az Α-napot három nappal elhalasztjuk. A következő döntést 1939. november 9-én, este 6 órakor hozzuk. KEITEL

Ez volt az első a Hitler által az ősz és a tél folyamán elrendelt tizennégy halasztás közül, amelyek másolatait a háború végén megtalálták az OKW archívumában.26 Ezek mutatják, hogy a Führer egy pillanatra sem adta fel a nyugati támadásra vonatkozó döntését, mindössze a dátumot tologatta hétről hétre. November 9-én a támadást november 19-re halasztotta, november 13-án pedig november 22-re; és így tovább, minden alkalommal öt-hat nappal előtte, többnyire az időjárást jelölve meg indokként. Valószínű, hogy a Führer bizonyos mértékig a tábornokaihoz alkalmazkodott. Feltehetőleg megértette, hogy a hadsereg még nem áll készen. Az kétségtelen, hogy a stratégiai és taktikai terveket nem dolgozta ki minden részletükben, hiszen folyamatosan igazított rajtuk valamit. Más okok is szerepet játszhattak Hitlernél a támadás első elhalasztásában. November 7-én, aznap, amikor a döntést meghozta, a németeket erősen zavarba hozta a belga király és a holland királynő közös nyilatkozata, melyben felajánlják békeközvetítői tevékenységüket, „mielőtt a háború Nyugat-Európában teljes hévvel tombolni kezdene”. Ilyen körülmények között nehezen lehetett volna meggyőzni bárkit is arról – ahogyan azt Hitler szerette volna a tervezett proklamációk útján –, hogy a német hadsereg azért vonul be a két németalföldi országba, mert tudomást szereztek a francia hadsereg bevonulási tervéről Belgiumba. Emellett Hitler talán megneszelte, hogy a kicsiny, semleges Belgium elleni támadása során nem használhatná ki a meglepetés fegyverét, pedig erre épített. Október végén Goerdeler Brüsszelbe utazott egy titkos üzenettel, amelyben Weizsäcker arra ösztökélte Bülow-Schwante német nagykövetet, hogy magánszemélyként figyelmeztesse a királyt „a helyzet rendkívül súlyos voltáról”. A nagykövet ezt meg is tette, Lipót király pedig nem sokkal ezután Hágába

sietett, hogy tanácskozzon a holland királynővel, és megfogalmazzák nyilatkozatukat. De a belgáknak pontosabb információk is voltak. Egy részük Ostertől jött, amint azt láttuk. November 8-án Bülow-Schwante sürgönyt küldött Berlinbe azzal a figyelmeztetéssel, hogy Lipót király közölte a holland királynővel: „pontos információkkal” rendelkezik a belga határon folyó német csapatösszevonásokról, ami azt jelzi, hogy „két vagy három napon belül” német támadás fog indulni Belgiumon keresztül.27 November 8-án este, majd a következő nap délutánján két furcsa esemény történt: bomba robbant, és majdnem megölte Hitlert, az SS pedig két brit ügynököt rabolt el Hollandiában, a német határ közelében. Ezek az események először elvonták a náci hadúr figyelmét a nyugati támadás terveiről, ám végül mégis megnövelték a presztízsét Németországban, s megrémítették a zosseni összesküvőket, akiknek voltaképpen semmi közük nem volt egyik eseményhez sem.

EMBERRABLÁS NÁCI MÓDRA ÉS A SÖRHÁZI BOMBA November 8-án este a müncheni Bürgerbräukellerben, tizenkét perccel azután, hogy Hitler befejezte a szokásosnál rövidebb beszédét az 1923-as sörpuccs emlékére évente tartott bajtársi találkozón, a szónoki emelvény mögött álló oszlop belsejében bomba robbant: hét embert megölt, és hatvanhármat megsebesített. Addigra azonban az összes fontos náci vezető, élükön Hitlerrel, sietve elhagyta a helyszínt, noha a korábbi években szokásuk volt, hogy régi pártbeli bajtársaikkal söröskorsók felett felidézzék az egykori puccs emlékeit. Másnap reggel Hitler saját újsága, a Völkischer Beobachter volt az egyetlen lap, amely a Führer elleni merényletről írt. A gaztettért a „brit titkosszolgálatra”, sőt Chamberlainre hárította a felelősséget. „A 'merényletkísérlet' minden bizonnyal felsorakoztatja majd a közvéleményt Hitler mögött, és felszítja a gyűlöletet Anglia ellen ... – írtam aznap este naplómba. – Többnyire azt hisszük, hogy újabb Reichstag-tűz szagát érezzük.” Milyen kapcsolatban lehetett volna a brit titkosszolgálat ezzel a merénylettel Goebbels lázas agyán kívül? A németek azonnal keresni kezdték a brit kapcsolatot. Egy-két órával azután, hogy a bomba felrobbant Münchenben, az SS és a Gestapo főnöke, Heinrich Himmler telefonon utasította egyik Düsseldorfban tartózkodó szépreményű ifjú SS-alárendeltjét, Walter Schellenberget, hogy a Führer parancsára másnap lépje át a holland határt, és rabolja el azt a két brit titkosügynököt, akivel kapcsolatban áll. Himmler parancsa a háború egyik legbizarrabb eseményéhez vezetett. Schellenberg, aki Alfred Naujockshoz hasonlóan egyetemet végzett, entellektüel bűnöző volt, már több mint egy hónapja találkozgatott Hollandiában két brit hírszerző tiszttel, S. Payne Best századossal és R. H. Stevens őrnaggyal. Nekik „Schaemmel őrnagynak” adta ki magát, az OKW náciellenes tisztjének (egy igazi őrnagy nevét használta), és meggyőző történetet adott elő arról, mennyire elszántak a tábornokok Hitler megdöntésére. Az angoloktól csak biztosítékot akarnak kapni arra, hogy a londoni kormány méltányosan fog bánni az új náciellenes kormánnyal. Mivel a britek, amint láttuk, már más forrásból is értesültek egy német összeesküvésről, amelynek a résztvevői ugyanilyen biztosítékokat akartak, Londont érdekelte a „Schaemmel őrnaggyal” kialakított kapcsolat továbbfejlesztése. Best és Stevens egy kis rádió adó-vevő készülékkel látták el a németet; sokszor beszélgettek vele az éteren keresztül, és többször találkoztak vele különböző holland városokban. November 7-én, amikor a két fél a német határ közelében lévő kisvárosban, Venlóban találkozott, a brit ügynökök átadtak a németnek egy roppant homályos üzenetet Londonból a német ellenállás vezetői részére. Az üzenet a náciellenes rezsimmel megkötendő igazságos béke alapjainak általános feltételeit tartalmazta. Megegyeztek abban, hogy „Schaemmel” másnap magával hozza Venlóba az egyik vezetőt, egy német tábornokot, hogy megkezdjék a tényleges tárgyalásokat. Ezt a találkozót kilencedikére tűzték ki. Eddig a pillanatig a két oldal céljai nyilvánvalóak voltak. A britek közvetlen kapcsolatot próbáltak teremteni a német katonai puccsistákkal, hogy bátoríthassák és segíthessék őket. Himmler viszont azt próbálta megtudni a briteken keresztül, hogy kik a német összeesküvők, és

milyen kapcsolatban állnak az ellenséges titkosszolgálattal. Nyilvánvaló, hogy Himmler és Hitler már ekkor is gyanakodott néhány tábornokra, illetve az Abwehrnél dolgozó Osterhez és Canarishoz hasonló emberekre. Most, november 8-án éjszaka Hitler és Himmler új célkitűzést tartott szükségesnek: el kell rabolni Bestét és Stevenst, és őket kell felelőssé tenni a Bürgerbräubeli bombarobbantásért! Ekkor egy régi ismerősünk lépett a színre. Alfred Naujocks, aki a „lengyel támadást” hajtotta végre a gleiwitzi német rádióadó ellen, egy tucatnyi biztonsági szolgálatos (S.D.) nehézfiú élén jelent meg, hogy segítsen Schellenbergnek az emberrablás végrehajtásában. A dolog nagyszerűen sikerült. November 9-én délután négykor Schellenberg az aperitifjét kortyolgatta egy venlói kávéház teraszán, amíg a Besttel és Stevensszel való találkozóra várt. A két brit ügynök odahajtott Buickjában, leparkolták az autót a kávéház mögött, majd rögtön belefutottak Naujocks egy SS kocsiban ülő banditáinak a golyózáporába. Klop hadnagy, a holland titkosszolgálat tisztje, aki a két brit ügynököt mindig elkísérte, valahányszor Schellenberggel találkoztak, halálos sebet kapott. Bestet, Stevenst és a sebesült Klopot úgy hajították be az SSkocsiba, mint egy-egy „nyaláb szénát”, emlékezett később Schellenberg, és gyorsan áthajtottak velük a határon Németországba. 28 Így hát november 21-én Himmler bejelentette a nyilvánosságnak, hogy a Hitler ellen a Bürgerbräukellerben végrehajtott merényletet felderítették. A brit titkosszolgálat ösztönzésére hajtották végre, amelynek két vezetőjét, Bestét és Stevenst a robbantást követő napon „a német– holland határon” letartóztatták. Tényleges elkövetőként Georg Elsert azonosították, egy Münchenben lakó német kommunista ácsot. Himmler részletes beszámolója a bűntényről gyanúsnak tűnt nekem, amint azt aznapi naplójegyzetemben is megírtam. De az előadás nagyon valószerű volt. „Himmler és bandája nyilvánvalóan arra készül – jegyeztem fel –, hogy a hiszékeny német népet meggyőzze: a brit kormány a háborút Hitlernek és fő segítőinek a meggyilkolásával akarta megnyerni.” A rejtély, hogy valójában ki szervezte meg a robbantást, sohasem tisztázódott teljesen. Bár Elser nem olyan félkegyelmű volt, mint Marinus van der Lubbe a Reichstag-tűznél, de korlátozott intellektussal rendelkezett, és meglehetősen őszinte volt. Nemcsak bevallotta a bomba elkészítését és felrobbantását, hanem egyenesen dicsekedett is vele. Bár a merényletkísérlet előtt sohasem találkozott Besttel és Stevensszel, az előbbivel összeismerkedett a sachsenhauseni koncentrációs táborban töltött hosszú évek során. Hosszú és bonyolult, nem is mindig logikus történetet mondott el az angolnak. Egy októberi napon a dachaui koncentrációs táborban, ahová kommunista szimpatizánsként nyár közepén zárták, mesélte el, a táborparancsnoki irodába rendelték, ahol bemutatták két idegennek. Elmagyarázták neki, hogy a Führer néhány „áruló” követőjét meg kell semmisíteni egy bomba felrobbantásával, közvetlenül azután, hogy Hitler elmondja évenkénti szokásos beszédét, majd elhagyja a csarnokot. A bombát egy tartóoszlopba kellett elhelyezni a szónoki emelvény mögött. Mivel Elser tapasztalt asztalos, villanyszerelő és barkácsoló voltot ajánlották a feladat elvégzésére. Ha megteszi, megszervezik a menekülését Svájcba és nagyobb pénzösszeget biztosítanak a számára, hogy ott kényelemben élhessen. Komoly szándékuk bizonyítékaként addig is jobb bánásmódot ígértek neki a táborban: jobb ételt, civil ruhát, rengeteg cigarettát (Elser igen erős dohányos volt), ácspadot és megfelelő szerszámokat. Elser ott helyben elkészített egy primitív, de hatékony bombát, nyolc napos időzítővel, és egy olyan szerkezettel, amelynek a segítségével a bombát egy elektromos kapcsolóval is fel lehetett robbantani. Elser kijelentette, hogy kora novemberben egyik este elvitték a pincesörözőbe, s ott beszerelte kis szerkezetét a megfelelő helyen lévő tartóoszlopba. November 8-án este, körülbelül akkor, amikor a bombának robbannia kellett, egyik cinkostársa elvitte a svájci határra, kapott egy pénzösszeget és – érdekes módon – egy, a sörözőt belülről ábrázoló képeslapot, amelyen kereszt jelölte az oszlopot, amiben elhelyezte a bombát. Ám ahelyett, hogy segítettek volna neki átlépni a határt – és úgy tűnik, ez meglepte a félnótást

–, képeslapostól és mindenestől fülöncsípte őt a Gestapo. Később a Gestapo betanította, hogy Bestét és Stevenst mártsa be az elkövetkező tárgyaláson, ahol ő lesz majd a figyelem középpontjában.283 A tárgyalásra soha nem került sor. Tudjuk, hogy Himmler – csak ő tudja miért – nem mert tárgyalást rendezni. Most már azt is tudjuk, hogy Elser a sachsenhauseni és a dachaui koncentrációs táborban élt tovább, és (nyilvánvalóan a robbantásból nagy hasznot húzó Hitler kifejezett parancsára) a körülményekhez képest meglehetősen humánus bánásmódban részesült. De Himmler a legutolsó pillanatig rajta tartotta a szemét. Nem hagyhatta, hogy az ács túlélje a háborút, és elmondja a történetét. Nem sokkal a háború vége előtt, 1945. április 6-án a Gestapo bejelentette, hogy Georg Elser az előző napon egy szövetséges bombázás áldozata lett. Ma már tudjuk, hogy a Gestapo gyilkolta meg.30 Most, hogy túlélte a merényletkísérletet, vagy ezt a látszatot sikerült keltenie, és elnyomta az ellenállást tábornokai körében, Hitler ismét nekilátott a nyugati irányú nagy támadásra vonatkozó terveinek. November 20-án kiadta a 8. sz. hadműveleti utasítást, amelyben elrendelte a „harckészültségi állapot” fenntartását, hogy a „kedvező időjárási feltételeket azonnal ki lehessen használni”, és kifejtette Hollandia és Belgium elpusztításának tervét. Ezután, hogy bátorságot öntsön a csüggedő szívűekbe, és hogy parancsnokló tábornokait és vezérkari tisztjeit a szerinte a nagy csaták előestéjén szükséges megfelelő hangulatba hozza, november 23-án délre a kancelláriára rendelte őket. A hadvezéreit lelkesítő titkos beszédek közül ez volt az egyik legárulkodóbb. Hála annak, hogy a szövetségesek Flensburgban megtalálták az OKW néhány aktáját, egy azonosítatlan résztvevő által készített jegyzetek formájában fennmaradt a beszéd.31 Ε megbeszélés célja [kezdte Hitler] az, hogy képet adjon önöknek gondolatvilágomról, amely a jövendő események során vezérelni fog, valamint az, hogy közöljem önökkel a döntéseimet.

A múlt, a jelen és a jövő egyaránt erősen foglalkoztatta, és e kicsiny társaságnak brutális őszinteséggel és nagy ékesszólással beszélt. Kitűnően összefoglalta, mi minden kavargott a hibbant, ám termékeny agyában, és halálos pontossággal jósolta meg az eljövendő dolgok alakulását. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy annak, aki ezt hallotta, a továbbiakban bármilyen kételyei lehettek azzal kapcsolatban, hogy ez az ember, aki a kezében tartja Németország – és a világ – sorsát, minden kétséget kizáróan veszélyes megalomániás. Tisztán láttam a történelmi események valószínű irányát [mondta korai harcairól szólva] és szilárd akaratom volt a kegyetlen döntések meghozatalához ... Utolsó tényezőként meg kell említenem saját személyemet is, minden szerénység mellett: én pótolhatatlan vagyok. Sem katona, sem civil nem tudna pótolni. A merényletkísérletek megismétlődhetnek. Meg vagyok győződve intellektusom és döntéseim erejéről... Soha senki nem érte el azt, amit én elértem ... Nagy magasságba vezettem a német népet, még ha a világ gyűlöl is most minket ... A birodalom sorsa csakis tőlem függ. Ennek megfelelően cselekszem.

Korholta a tábornokokat, mert kételyeik voltak, amikor ő meghozta „nehéz döntéseit” a Népszövetségből való kilépésről, a rendelettel bevezetett kötelező katonai szolgálatról, a Rajnavidék megszállásáról, megerősítéséről és Ausztria elfoglalásáról. – Nagyon kevesen voltak, akik hittek bennem – mondta. – A következő lépés – jelentette ki hódításairól cinikusan (kár, hogy Chamberlain nem hallotta) – Csehország, Morvaország és Lengyelország volt. 283

A háború után napvilágra került hivatalos holland jelentés szerint a britek kocsiját, benne Stevensszel, Besttel és Kloppal, átvontatták az alig 125 lábnyira lévő német határon. Másnaptól, november 10-étől kezdve a holland kormány sűrű időközönként, összesen kilenc alkalommal kérte írásban Klop és a kocsi holland sofőrjének kiadását, továbbá a németek vizsgálatát követelte a holland semlegesség megsértése miatt. Nem kaptak választ egészen május 10-éig, amikor Hitler Hollandia megtámadását részben azzal igazolta, hogy a Venlo-ügy bebizonyította: a hollandok segítették a brit titkosszolgálatot. Klop néhány nappal később belehalt sebeibe. Best és Stevens túlélte a német koncentrációs táborokban töltött öt évet.29

Az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt számomra, hogy nem érhetem be a szudétanémet területtel. Ez csak részleges megoldást jelentett. Megszületett a döntés a csehországi bevonulásra. Ezt követte a Protektorátus létrehozása, és ezzel megvolt Lengyelország meghódításának az alapja is, de ekkor még nem volt egyértelmű számomra, hogy előbb keleten kezdjem, és azután nyugaton, vagy pedig fordítva. Az események kikényszerítették, hogy először Lengyelország ellen kezdődjék a harc. Vádolhatnak azzal, hogy mindig újra és újra harcolni akarok. A küzdelemben látom minden élőlény sorsát. Senki sem kerülheti el a harcot, ha nem akar alulmaradni. A [német] nép egyre növekvő lélekszáma nagyobb Lebensraumot tett szükségessé. Célom az volt, hogy racionális kapcsolatot hozzak létre a nép lélekszáma és az életükhöz rendelkezésükre álló tér között. A harcnak itt kell megkezdődnie. Egyetlen nemzet sem kerülheti el ennek a problémának a megoldását. Különben engednie kell, és fokozatosan eltűnik ... Itt nem segít a kiszámított okosság: csak a kard hozhat megoldást. Annak a népnek, amely nem rendelkezik a harchoz szükséges erővel, meg kell hátrálnia ...

A múltbeli német vezetőkkel az volt a baj, mondta Hitler, hogy – Bismarckot és Moltkét is beleértve – nem voltak „elég kemények. A megoldás csak úgy lehetséges, ha egy országot a kedvező pillanatban támadunk meg.” Ε felismerés elmulasztása okozta, hogy az 1914-es háború „több fronton zajlott. Nem jelentett megoldást a problémára”. Ma [folytatta Hitler] e dráma második felvonása íródik. Hatvanhét év óta először nem kell kétfrontos háborút viselnünk ... De senki nem tudhatja, meddig marad ez így ... Alapvetően nem azért szerveztem a fegyveres erőket, hogy ne támadjanak. A támadásról szóló döntés mindvégig megvolt bennem. Az egyfrontos háború pillanatnyi áldásairól szőtt gondolatok Oroszország kérdése felé vezették a Führert. Oroszország pillanatnyilag nem veszélyes. Számos belső körülmény gyengíti. Emellett szerződésünk is van Oroszországgal. A szerződéseket persze csak addig szokták betartani, amíg azok valami célt szolgálnak. Oroszország is csak addig fogja betartani, amíg azt maga Oroszország előnyösnek látja a maga számára ... Oroszországnak továbbra is messzire mutató céljai vannak, mindenekelőtt helyzetének megszilárdítása a Baltikumban. Csak akkor szállhatunk szembe Oroszországgal, ha nyugaton szabadok vagyunk.

Ami Olaszországot illeti, minden Mussolinitól függ, „akinek a halála mindent megváltoztathat ... Mint ahogy Sztálin halála is, ugyanúgy a Duce halála is veszélyekkel járhat a mi számunkra. Hogy egy államférfi halála milyen könnyen eljöhet, azt nemrégiben magam is megtapasztaltam.” Hitler úgy gondolta, hogy „semlegességi törvényei miatt” az Egyesült Államok még nem veszélyes, és a szövetségeseknek nyújtott segítsége sem számít még olyan sokat. Az idő azonban az ellenségnek dolgozik továbbra is. „A pillanat most kedvező; hat hónap múlva talán már nem lesz így.” Ezért: Döntésem megváltoztathatatlan. A legkedvezőbb és legkorábbi időpontban megtámadom Franciaországot és Angliát. A semlegesség megsértése Belgium és Hollandia esetében nem bír jelentőséggel. Senki sem fogja megkérdőjelezni, ha mi győztünk. Nem fogjuk olyan ostoba módon igazolni a semlegesség megsértését, mint 1914-ben.

A támadás nyugaton, mondta Hitler tábornokainak, „a világháború végét jelenti, nemcsak egy hadműveletet. Nem egy kérdést dönt el, hanem egy nemzet létét vagy nemlétét.” Végül így fejezte be szónoklatát: Történelmünk nagyjainak szelleme lelkesítsen mindnyájunkat. A sors nem követel többet tőlünk, mint a német történelem nagyjaitól. Amíg élek, csak népem győzelmére fogok gondolni. Nem hátrálok meg semmi elől, és elpusztítok mindenkit, aki szembefordul velem ... El akarom pusztítani az ellenséget!

Sokat mondó beszéd volt ez, és nem tudni arról, hogy egyetlen tábornok is felemelte volna a szavát ellene, akár hogy hangot adjon az offenzíva sikerével kapcsolatos kételyeinek, amelyek a hadseregen belül szinte az összes parancsnokban jelen voltak, akár hogy szóvá tegye Belgium és Hollandia megtámadásának erkölcstelenségét, mely országok semlegességét és határait a német kormány ünnepélyesen garantálta. A jelen lévő tábornokok közül többen állítják, hogy a Hitler által a hadsereg és a vezérkar felső szintjének gyenge szellemére tett megjegyzések

sokkal erősebbek voltak, mint a fenti beszámolóban. Aznap később, este hat órakor a náci hadúr ismét Brauchitschért és Halderért küldetett, és az előbbinek – míg a vezérkari főnököt kint váratta az előszobában, mint egy rossz kisfiút – alapos fejmosást tartott a „zosseni szellemmel” kapcsolatban. A szárazföldi hadsereg parancsnoksága (OKH) „defetizmussal” van beoltva, vádaskodott Hitler, Halder vezérkarának pedig „merev a hozzáállása, ami lehetetlenné teszi, hogy egyetértsenek a Führerrel”. A legyőzött Brauchitsch – jóval későbbi, nürnbergi beszámolója szerint – felajánlotta lemondását, de Hitler visszautasította azt, és határozottan emlékeztette rá, idézte fel később a főparancsnok, hogy „el kell látnom a feladatomat és kötelességemet, mint minden katonának”. „Válságos nap!” – jegyezte gyorsírással a naplójába Halder aznap este.32 1939. november huszonharmadika sok tekintetben mérföldkő volt. Hitler végső, döntő győzelmét mutatta a hadsereg felett, amely az első világháborúban félretolta II. Vilmos császárt, és megszerezte a legfelsőbb politikai és katonai hatalmat is Németországban. Attól a naptól kezdve az egykori osztrák káplár nemcsak politikai, de katonai döntéseit is a tábornokoké fölé helyezte, ennélfogva visszautasította, hogy meghallgassa tanácsaikat vagy megengedje kritikájukat – s ennek eredménye végül mindenki számára katasztrofálisnak bizonyult. – Olyan szakadás történt – mondta Brauchitsch a nürnbergi bíróságnak a november 23-i események elbeszélésekor –, ami később összezárult, de soha nem tűnt el. Hitlernek azon az őszi napon a tábornokokhoz intézett dagályos szónoklata tökéletesen elfojtotta Brauchitsch és Halder lagymatag elképzeléseit a náci diktátor megdöntésére. Hitler figyelmeztette őket, hogy „elpusztít” mindenkit, aki az útjába áll, és Halder szerint kifejezetten hozzátette, hogy „könyörtelen erővel” elfojt minden ellenállást a vezérkarban. Halder, legalábbis pillanatnyilag, nem az az ember volt, aki ilyen szörnyű fenyegetéssel szembeszegült volna. Amikor négy nappal később, november 27-én Thomas tábornok Schacht és Popitz sarkallására meglátogatta őt, és biztatta, hogy továbbra is próbálja rábeszélni Brauchitschot, tegyenek lépéseket a Führer ellen („Hitlert el kell távolítani!” – idézte később Halder Thomast), a vezérkari főnök emlékeztette őt az összes „nehézségre”. Még nem biztos abban, mondta, hogy Brauchitsch aktívan részt venne egy államcsínyben.33 Néhány nappal később Halder Goerdelernek a legnevetségesebb okokkal magyarázta, miért állt el attól a tervtől, hogy megszabaduljanak a náci diktátortól. Hassell feljegyezte ezeket naplójában. Halder leszögezte, hogy „az ember ne akkor lázadjon, amikor az ellenség farkasszemet néz vele”, majd – Hassell szerint – a következőket tette hozzá: „Meg kell adnunk Hitlernek ezt az utolsó esélyt, hogy felszabadítsa a német népet az angol kapitalizmus alól... Nincs még egy ilyen kaliberű emberünk kéznél... Az ellenzék nem elég érett még ... Nem bízhatunk a fiatalabb tisztekben.” Maga Hassell Canaris tengernagyhoz, az eredeti összeesküvők egyikéhez fordult, hogy ő folytassa az ügyet, de nem jutott vele semmire. „Ő a tábornokok ellenállásának a reményét is feladta már – tárta fel naplójában a korábbi nagykövet november 30-án –, és úgy gondolja, hogy nincs értelme ezen a vonalon tovább próbálkozni.” Egy kicsit később Hassell azt írja, hogy „Halder és Brauchitsch csupán Hitler labdaszedői”.34

NÁCI TERROR LENGYELORSZÁGBAN: AZ ELSŐ FÁZIS Nem sokkal a Lengyelország elleni német támadás után naplómban gyűlni kezdtek a meghódított földön dúló náci terrorról szóló adatok. Mint később kiderült, sok más napló is kezdett megtelni velük. Hassell október 19-én jelentette, hogy „az SS megdöbbentő és bestiális tetteiről” szerzett tudomást, „különösképpen zsidókkal szemben”. Nem sokkal ezután naplójában elmond egy történetet, amelyet egy Posen tartománybeli német földbirtokos beszélt el neki. Utoljára azt látta, hogy egy részeg körzeti pártvezető megnyittatta a börtönt, agyonlőtt öt szajhát, és megpróbált megerőszakolni két másikat.35

Október 18-án Halder feljegyezte naplójába az Eduard Wagner tábornokkal, a vezérlő hadbiztossal folytatott megbeszélés főbb pontjait. Wagner tábornok aznap korábban Hitlerrel tanácskozott Lengyelország jövőjéről. Ε jövő félelmetesnek látszott. Nem áll szándékunkban Lengyelország újjáépítése ... Ne legyen német színvonalú mintaállam ... Nem szabad hagyni, hogy a lengyel értelmiség elfoglalja az uralkodó osztály helyzetét. Fenn kell tartani az alacsony életszínvonalat. Olcsó rabszolgák... Totális szervezetlenséget kell teremtenünk! A birodalom meg fogja adni a főkormányzónak az eszközöket, amelyekkel ezt az ördögi tervet véghezviheti.

És a birodalom meg is adta. Következzék most rövid beszámoló a Lengyelországban megvalósult náci terror kezdeteiről, ahogyan azt a zsákmányolt német dokumentumok és a különböző nürnbergi perek bizonyítékai feltárták. Ez csupán előfutára volt azoknak a sötét és szörnyű tetteknek, amelyeket a németek végül az összes meghódított nép ellen elkövetnek majd. De a helyzet elejétől a végéig Lengyelországban volt a legrosszabb, ahol a náci barbarizmus hihetetlen mélységeket ért el. Közvetlenül a Lengyelország elleni támadás megindítása előtt, az augusztus 22-i obersalzbergi értekezleten Hitler elmondta tábornokainak, hogy olyan dolgok történhetnek majd, „amelyek nem német tábornokok ínyére valók”, és figyelmeztette őket, hogy „ilyen dolgokba ne avatkozzanak be, hanem szorítkozzanak katonai kötelességeikre”. Tudta, miről beszél. Jómagamat nemsokára Berlinben és Lengyelországban egyaránt elárasztottak a náci mészárlásokról szóló jelentések. Természetesen a tábornokokat is. Szeptember 10-én, amikor a lengyelországi hadjárat gőzerővel folyt, Halder feljegyzett naplójába egy példát, amely hamarosan széles körben ismertté vált Berlinben. Egy SS tüzérezredhez tartozó nehézfiúk, miután egész nap egy híd javításán dolgoztattak ötven zsidót, egy zsinagógába terelték, és – Halder szavaival élve – „lemészárolták őket”. Még von Kuechler tábornok, a 3. hadsereg parancsnoka is, aki pedig később nem sokat aggályoskodott, megtagadta a hadbíróság által a gyilkosokra kiszabott enyhe ítéletek megerősítését – egy év börtönt – azzal az indoklással, hogy az ítéletek túl elnézőek. De a hadsereg főparancsnoka, Brauchitsch mindenestől hatálytalanította az ítéleteket, bár igaz, hogy csak akkor, amikor Himmler beavatkozott, mondván, hogy azok „általános amnesztia” alá esnek. A magukat becsületes kereszténynek tartó német tábornokok kínosnak találták a helyzetet. Szeptember 12-én a Führer vasúti szerelvényén találkozott Keitel és Canaris, s az utóbbi tiltakozott a lengyelországi atrocitások ellen. A lakájtermészetű OKW-főnök kurtán annyit felelt, hogy „a Führer már döntött e kérdésben”. Amennyiben a hadsereg nem akar „szerepet játszani ezekben az eseményekben, úgy el kell fogadnia riválisaiként az SS-t és a Gestapót”, azaz „a megsemmisítések végrehajtására” SS-komisszárokat kell befogadniuk minden katonai egységbe. Közöltem Keitel tábornokkal [ezt Canaris írta naplójába, amit Nürnbergben bemutattak], tudok róla, hogy nagyarányú kivégzéseket terveznek Lengyelországban, és hogy különösképpen a nemesség és a papság kiirtása lesz a cél. A világ azonban végül a Wehrmachtot tartja majd felelősnek ezekért a tettekért. 36

Himmler túl okos volt ahhoz, hogy hagyja a tábornokokat kibújni a felelősség egy része alól. Szeptember 19-én Heydrich, Himmler fő segítője, meglátogatta a hadsereg főparancsnokságát, és előadta Wagner tábornoknak az SS terveit „a zsidók, az értelmiség, a papság és a nemesség kitakarításáról”. Halder, miután Wagner jelentést tett neki, a naplójában írta le reakcióját az efféle tervekre: A hadsereg ragaszkodik hozzá, hogy a „takarítást” halasszák el addig, amíg a katonaság vissza nem vonult, és az országot át nem adták a polgári közigazgatásnak. December elejéig.

Ez a rövid bejegyzés a hadsereg vezérkari főnökének naplójában kulcsot ad a német tábornokok erkölcseihez. Nem állt szándékukban komolyan szembeszállni a „takarítással” – azaz a lengyel zsidók, az értelmiség, a papság és a nemesség megsemmisítésével. Mindössze annyit akartak kérni, hogy azt „halasszák el”, amíg ők el nem hagyják Lengyelországot, és ki nem bújnak a felelősség alól. Természetesen figyelembe kell venni a külföldi közvéleményt is. Halder ezt jegyezte naplójába a következő napon, miután hosszasan tanácskozott Brauchitschcsal a lengyelországi „takarításról”: Semmi olyan nem történhet, amely más országoknak lehetőséget adna valamiféle rémtettekről szóló, ilyen incidenseken alapuló propaganda terjesztésére. Katolikus klérus! Pillanatnyilag nem praktikus.

Másnap, szeptember 21-én Heydrich a főparancsnoksághoz továbbította kezdeti „takarítási” tervének egy példányát. Első lépésként a zsidókat kellett a városokba terelni (ahol majd könnyen össze lehet őket gyűjteni megsemmisítésük végett). „A végmegoldás”, jelentette ki, csak bizonyos idő múltán érhető el, és „szigorúan titokban” kell tartani, de a memorandumot elolvasó tábornokok közül egynek sem lehetett kétsége arról, hogy a „végmegoldás” a megsemmisítést jelenti.37 Két év múlva, amikor eljött az idő ennek a végrehajtására, ez vált az egyik legbaljóslatúbb fedőnévvé, amivel magas rangú német hivatalos személyek dobálóztak, hogy palástolják vele a háború egyik legförtelmesebb bűnét. Miután Oroszország elfoglalta a maga részét Lengyelországból keleten, és Németország hivatalosan annektálta korábbi tartományait, no meg némi további területet nyugaton, a Führer október 12-i rendeletében Lengyelországi Főkormányzóság néven határozta meg azt, ami Lengyelországból megmaradt, és Hans Frankot nevezte ki főkormányzónak, az ő helyetteséül pedig Seyss-Inquartot, a bécsi quislinget. Frank a náci intellektuális bűnöző tipikus példája. 1927-ben csatlakozott a párthoz, nem sokkal azután, hogy elvégezte a jogi egyetemet, és hamarosan a mozgalom jogi vezéregyéniségeként szerzett magának hírnevet. Gyors felfogású, energikus ember volt, nemcsak a jogban művelt, hanem a világirodalomban is, a művészetek és különösen a zene rajongója. A nácik hatalomra kerülésével Frank hatalommá vált a jogi szakmában: először bajor igazságügy-miniszter volt, majd tárca nélküli Reichsminister, valamint a Jogi Akadémia és az Ügyvédi Kamara elnöke lett. Sötét, jól öltözött, rámenős alak volt, öt gyermek apja. Intelligenciája és műveltsége részben ellensúlyozta primitív fanatizmusát, és Hitler környezetének mindaddig az egyik legkevésbé visszataszító figurájának számított. De a civilizáltság leple alatt hidegvérű gyilkos rejtőzött. Eletéről és munkáiról vezetett, a nürnbergi anyagban is szereplő negyvenkét kötetes naplója284 az egyik legrémisztőbb dokumentum, ami valaha is előkerült a nácik sötét világából, és szerzőjét jéghideg, kegyetlen, vérszomjas emberként ábrázolja. Nyilvánvalóan barbár tetteinek egyikét sem hagyta ki belőle. – A lengyelek a német birodalom rabszolgái lesznek! –jelentette ki az új posztjának elfoglalása utáni napon. Amikor meghallotta, hogy Neurath, Csehország „Protektora”, plakátokon hirdette ki hét cseh egyetemi hallgató kivégzését, Frank kijelentette egy náci újságírónak: – Ha én is elrendelném, hogy minden hét lelőtt lengyelt plakát hirdessen ki, nem lenne elég erdő Lengyelországban ahhoz, hogy papírt gyártsanak a plakátokhoz!38 Himmlert és Heydrichet Hitler a zsidók elpusztítására jelölte ki. Franknak amellett, hogy élelmiszer-készleteket és kényszermunkát kellett kipréselnie Lengyelországból, az értelmiség megsemmisítése volt a feladata. A nácik csodálatos fedőnevet adtak ennek a műveletnek: „Különleges pacifikációs tevékenység” (Ausserordenliche Befriedigungsaktion, avagy ismertté vált nevén az AB akció). Beindítása némi időbe tellett Franknak. Csupán a következő tavasz vége felé – amikor a nyugati nagy német támadás elvonta a világ figyelmét Lengyelországról – sikerült kezdeti eredményeket elérnie. Május 30-ra, naplójának tanúsága szerint, rendőri 284

Walter Stein, az Egyesült Államok 7. hadseregének hadnagya találta meg 1945 májusában a közelében levő Berghof szállodában, Frank lakosztályában.

bajorországi Neuhaus

segítőinek mondott lelkesítő beszédében jó előrehaladással büszkélkedhetett – többezer lengyel értelmiségi életét részben sikerült már kioltania, részben pedig a közeljövőben készült kioltani. – Esedezve kérem önöket, uraim – kérte –, hogy a legszigorúbb intézkedések meghozatalával segítsenek minket e feladatban! – Bizalmasan hozzátette még, hogy ezek „a Führer parancsai”. Hitler, mondta, így fejezte ezt ki: „A vezetésre alkalmas embereket Lengyelországban likvidálni kell. Követőiket... ki kell küszöbölni. Nincs rá szükség, hogy a birodalom ilyen terhet viseljen ... nincs rá szükség, hogy ezeket az elemeket a birodalom koncentrációs táboraiba küldjük.” Itt helyben, Lengyelországban lesznek eltakarítva az útból, mondta Frank. 39

A találkozón, ahogyan Frank naplójában láthatjuk, a biztonsági rendőrség vezetője beszámolt a haladásról. Körülbelül kétezer férfit és több száz nőt tartóztattak le „a különleges pacifikációs akció kezdetén” – mondta. Többségük azóta megkapta az „azonnali ítéletet” – ez a náciknál a likvidálás eufemizmusa volt. Az értelmiségiek második csoportját ekkor gyűjtötték be az „azonnali ítélet” kiosztása végett”: összesen „körülbelül 3 500 személynek”, a lengyel értelmiség legveszélyesebb részének a sorsát rendezik ilyen módon.40 Frank nem hanyagolta el a zsidókat sem, még ha a Gestapo el is halászta előle megsemmisítésük közvetlen feladatát. Naplója tele van a témára vonatkozó gondolataival és tetteivel. 1940. október 7-én feljegyez egy, az első év erőfeszítéseit összegző beszédet, amit egy náci gyűlésen mondott Lengyelországban. Drága bajtársaim! ... Nem sikerült az összes tervet és zsidót kiiktatnom egyetlen év alatt. [ „A közönség derül” – jegyzi meg ennél a pontnál.] De az idő előrehaladtával, és ha Önök segítenek nekem, elérjük ezt a célt.41

A következő év karácsonya előtt két héttel Frank a krakkói főhadiszállásán tartott egyik kabinetülést a következő szavakkal fejezte be: Ami a zsidókat illeti, azt kell mondanom Önöknek, hogy el kell törölnünk őket, akár így, akár úgy ... Uraim, arra kell kérnem Önöket, hogy szabaduljanak meg mindenféle szánalomtól. Meg kell semmisítenünk a zsidókat. Nehéz dolog, ismerte el, „agyonlőni vagy megmérgezni a Főkormányzóságban élő három és fél millió zsidót, de képesek leszünk olyan intézkedéseket tenni, amelyek valamilyen módon a megsemmisítésükhöz vezetnek”. Ez pontos előrejelzés volt.42

Amint a harcok abbamaradtak Lengyelországban, azonnal megkezdődött a zsidók és lengyelek elüldözése otthonaikból, amelyekben generációk óta éltek. Október 7-én, a Reichstagban mondott „békeszónoklata” utáni napon Hitler egy új szervezet, A Német Nemzetiség Erősítésének Birodalmi Főbiztossága (rövidítve az RKFDV) fejévé nevezte ki Himmlert. A szervezetnek először az azonnal Németországhoz csatolt lengyel tartományokból kellett végrehajtania a lengyelek és zsidók deportálását, majd németekkel és volksdeutschok-kal kellett felváltania a deportáltakat. A volksdeutsch-ok külföldi állampolgárságú németek voltak, akik csak úgy özönlöttek a fenyegetett helyzetben lévő balti területekről és Lengyelország különböző külső részeiről. Halder már két héttel korábban hallotta, és naplójába fel is jegyezte a tervet, hogy „minden egyes németért cserébe, aki ezekbe a tartományokba költözik, két embert kell Lengyelországba kergetni”. Október 9-én, két nappal azután, hogy legújabb hivatalába kinevezték, Himmler elrendelte, hogy az elcsatolt lengyel tartományok területén élő 650 000 zsidóból 550 ezret, valamint az összes lengyelt, akik nem alkalmasak az „asszimilációra”, a Főkormányzóság területére, a Visztula folyótól keletre kell költöztetni. Egy éven belül 1 200 000 lengyelt és 300 000 zsidót szakítottak el gyökereiktől, és küldtek keletre. Azonban mindössze 497 000 népi német települt a helyükre. Ez valamivel jobb volt, mint a Halder által megadott arány: három elűzött lengyel és zsidó jutott egyetlen, a helyükre települő németre.

Emlékszem rá, hogy szokatlanul kemény tél volt 1939–40-ben, és az erős havazás közepette, fagypont alatti időben, gyakran hóviharban végrehajtott „áttelepítés” valójában több zsidó és lengyel életét követelte, mint a náci kivégzőosztagok és akasztófák. Magát Himmlert idézhetjük fel hiteles forrásként. A Franciaország eleste utáni nyáron az SS Leibstandarte előtt mondott beszédében összehasonlította azokat a deportálásokat, amiket emberei éppen elkezdtek nyugaton, és azokat, amelyeket már végrehajtottak keleten. Lengyelországban [ez] mínusz negyven fokban történt meg, amikor ezreket, tízezreket, százezreket kellett elszállítani; amikor olyan keménynek kellett lennünk – ezt hallaniuk kell, de utána azonnal felejtsék is el! –, hogy a lengyel vezetők ezreit kellett agyonlőnünk... Uraim, sok esetben könnyebb egy század élén csatába menni, mint elnyomni egy alacsony kulturális szintű, kellemetlenkedő népességet, vagy mint kivégzéseket végrehajtani, embereket elhurcolni, síró és hisztérikus asszonyokat elkergetni.43 Richard Glücks dandártábornok, a koncentrációs táborok felügyelőbizottságának vezetője Krakkó környékét felderítve már 1940. február 21-én tájékoztatta Himmlert, hogy „alkalmas helyet” talált egy új „karanténtábor” számára a mocsárvidéken levő Auschwitzban, egy tizenkétezer lakosú, elhanyagolt kisvárosban, ahol néhány gyáron kívül egy régi osztrák lovassági laktanya is volt. A munka azonnal megkezdődött, és június 14-én hivatalosan is megnyílt Auschwitz, azzal a céllal, hogy olyan lengyel politikai foglyokat gyűjtsenek oda össze, akikkel a németek különös szigorral kívántak bánni. Hamarosan még inkább vészjósló hellyé vált. Időközben az LG. Farben, a nagy német vegyipari tröszt igazgatói is felfedezték Auschwitzot mint „alkalmas helyet” egy új szintetikus petróleum- és gumiüzem számára. Itt nemcsak az új épületek felépítése, de az üzemek működtetése során is profitálhatnának az olcsó rabszolgamunkából. Az új tábor és az LG. Farben számára a rabszolgamunka biztosításának felügyeletére 1940 tavaszán az SS legválogatottabb banditáiból álló csoport érkezett Auschwitzba, köztük Josef Kramer, akit később a brit közvélemény „a belseni bestia” néven ismert meg, és Rudolf Franz Höss, aki gyilkosságért már öt évet ült börtönben, felnőttkorának nagyobb részét előbb elítéltként, majd börtönőrként töltötte, 1946-ban, negyvenhat éves korában pedig Nürnbergben azzal büszkélkedik majd, hogy két és fél millió ember kiirtását felügyelte, nem számítva azt a további félmilliót, akit hagytak „éhen pusztulni”. Auschwitz hamarosan a leghíresebbé vált a megsemmisítőtáborok – Vernichtungslagerek – közül. Ezeket meg kell különböztetnünk a koncentrációs táboroktól, ahol néhányan azért életben maradtak. A németek megértése szempontjából nem jelentéktelen az a tény, hogy Hitler alatt még a legtiszteletreméltóbb németek is, mint a kiváló és nemzetközi szinten ismert vállalat, az LG. Farben igazgatói, akiket Németország vezető üzletemberei között tiszteltek, és mindnyájan istenfélő emberek voltak, szándékosan ezt a haláltábort választották ki mint hasznot hajtó tevékenységre alkalmas helyet.

SÚRLÓDÁS A TOTALITÁRIÁNUS HATALMAK KÖZÖTT A háború első őszén megingott a Róma-Berlin tengely. Számos nézeteltérés miatt különböző szinteken éles pengeváltások zajlottak: a németek nem hajtották végre a népi németek evakuálását Dél-Tirol olaszországi részéről, amiről pedig megállapodtak az előző év júniusában; a németek nem szállítottak havi egymillió tonna szenet Olaszországnak; az olaszok nem ignorálták a brit blokádot, és nem próbáltak nyersanyagokat átvinni rajta Németország számára; Olaszország virágzó kereskedelmet folytatott NagyBritanniával és Franciaországgal, még hadianyagokat is adott el nekik; Ciano németellenes érzelmei is fokozódtak. Mussolini szokás szerint percenként változtatta véleményét, és Ciano a naplójában rögzítette a Duce ingadozásait. November 9-én Mussolininak komoly gondot okozott a Hitlernek szóló, a merénylettől való megmeneküléséhez gratuláló távirat megfogalmazása.

Meleg üzenetnek szánta, de nem túl melegnek, mivel véleménye szerint egyetlen olasz sem érez túláradó örömöt amiatt, hogy Hitler megmenekült a haláltól – legkevésbé a Duce. November 20. ... Mussolini számára egészében véve elviselhetetlen az a tény, hogy Hitler hadat visel, sőt ami rosszabb, győz is.

Karácsony másnapján a Duce kifejezte „a németek veresége iránti vágyát”, és utasította Cianót: titokban tájékoztassa Belgiumot és Hollandiát, hogy támadásra számíthatnak.285 De szilveszter estéjén ismét csak arról beszélt, hogy Hitler oldalán fog a háborúba lépni. A két tengelyhatalom közötti súrlódás fő oka Németország oroszbarát politikája volt. 1939. november 30-án a szovjet Vörös Hadsereg megtámadta Finnországot, s Hitler emiatt szerfelett megalázó helyzetbe került. Miután a Sztálinnal való megegyezéséért cserébe kitessékelték a Baltikumból, és kénytelen volt sietve evakuálni az évszázadok óta ott élő német családokat, most hivatalosan el kellett néznie, hogy Oroszország minden provokáció nélkül megtámad egy kis országot, amely szoros kapcsolatokat ápolt Németországgal, s még nem kommunista nemzetként való függetlenségét is nagyrészt a német reguláris csapatok intervenciójával nyerte el 1918-ban a Szovjetuniótól.286 Keserű pirula volt ez Hitler számára, de le kellett nyelnie. Szigorú utasításokat adtak ki a külföldi német diplomáciai képviseleteknek, a német sajtónak és a rádiónak, hogy támogassák Oroszország agresszióját, és kerüljék a finnekkel való bármilyen együttérzés kifejezését. Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban Mussolini számára, akinek németellenes tüntetésekkel kellett megbirkóznia egész Olaszországban. Mindenesetre nem sokkal Újév után, január 3-án a Führernek szóló hosszú levélben könnyített lelkén. Korábban sohasem, és kétségtelenül később sem volt a Duce sem ennyire őszinte Hitlerrel szemben, sem pedig ennyire kész arra, hogy kemény és kellemetlen tanácsot adjon neki. „Mélységes meggyőződése”, mondta, hogy Németország még Olaszország segítségével sem lesz képes rá sohasem, hogy Nagy-Britanniát és Franciaországot „térdre kényszerítse, vagy akár csak megossza őket. Aki ezt hiszi, az becsapja önmagát. Az Egyesült Államok nem fogja tűrni a demokráciák teljes vereségét.” Ennélfogva most, hogy Hitler biztosította keleti határát, vajon szükséges-e „mindent kockára tenni – beleértve az ország vezetését is – és a német generációk színe-virágát feláldozni” csak azért, hogy megpróbálja legyőzni ezeket az országokat? Békét lehetne teremteni, javasolta Mussolini, ha Németország lehetővé tenné egy „szerény, lefegyverzett Lengyelország létét, ami kizárólag lengyel. Hacsak Ön visszavonhatatlanul el nem szánta magát a háború végsőkig történő folytatására – tette hozzá –, én úgy hiszem, hogy egy lengyel állam létrehozása ... olyan tényező lenne, amely megoldaná a háborút, és elégséges feltételt jelentene a békéhez.” Az olasz diktátort azonban leginkább Németország Oroszországgal kötött alkuja aggasztotta. ... Oroszország egyetlen kardcsapás nélkül húzott hasznot a háborúból Lengyelországban és a Baltikumban. De én, a született forradalmár, azt mondom Önnek, hogy nem áldozhatja fel folyamatosan a Forradalom elveit egy adott politikai pillanat taktikai szükségletei szerint. ... Kötelességemnek érzem hozzáfűzni, hogy Moszkvával való kapcsolatukban egyetlen további lépés is katasztrofális hatással járhat Olaszországban ...45

Mussolini levele nem csupán figyelmeztetés volt Hitler számára, hogy az olasz–német kapcsolatok romlófélben vannak, de érzékeny pontra is tapintott: a Führer mézesmázos kapcsolatára Szovjet-Oroszországgal, ami kezdett már mindkét fél számára terhes lenni. Ε 285

Ciano a figyelmeztetést január 2-án továbbította a római belga nagykövetnek, s naplójában is feljegyezte az eseményt. Weizsäcker szerint a németek elfogták és meg is fejtették a nagykövettől Brüsszelbe menő, az olaszok figyelmeztetését tartalmazó két kódolt táviratot.44 286 1918. október 9-én – ez a történelem egyik kevésbé ismert, nevetséges epizódja – a finn országgyűlés abban a hitben, hogy Németország nyeri meg a háborút, 75 szavazattal 25 ellenében megválasztotta Karl Friedrich hesseni herceget Finnország királyának. A Szövetségesek győzelme egy hónap múlva véget vetett ennek a fantasztikus epizódnak.

kapcsolat korábban lehetővé tette Hitler számára, hogy elkezdje háborúját, és megsemmisítse Lengyelországot. Egyéb előnyöket is nyert belőle. A zsákmányolt német iratok feltárják például a háború egyik legféltettebben őrzött titkát: a Szovjetunió azzal is segítséget nyújtott a németeknek, hogy az Északi-tengeren, a Fekete-tengeren és a Csendes-óceánon kikötőket biztosított, amelyeken keresztül Németország behozhatta az annyira szükséges nyersanyagokat, amelyektől különben a brit blokád miatt el volt vágva. 1939. november 10-én Molotov még abba is beleegyezett, hogy a szovjet kormány viselje az orosz vasúton szállított összes ilyen áru fuvarköltségét.46 Teriberka északi-tengeri kikötőjében, Murmanszktól északra üzemanyag-feltöltési és javítási lehetőségeket biztosítottak német hajók és tengeralattjárók számára – Molotov úgy gondolta, hogy Murmanszk „nem elég elszigetelt” kikötő, Teriberka viszont „jobban megfelel, mivel távolabb van, és nem látogatják külföldi hajók”.47 Egész ősszel és 1939 kora telén Moszkva és Berlin a két ország közötti kereskedelem fokozásáról tárgyalt. Október végére jelentőssé váltak a Németországba irányuló orosz nyersanyagszállítások, különösen a gabonáé és az olajé, de a németek még többet akartak. Fel kellett ismerniük azonban, hogy az oroszok a gazdaság területén is ugyanolyan ravasz és kemény alkudozók, mint a politikában. November l-jén Göring marsall, Raeder vezértengernagy és Keitel vezérezredes Weizsäcker megjegyzése szerint „egymástól függetlenül” tiltakozott a német külügyminisztériumnál amiatt, hogy az oroszok túl sok német hadianyagot követelnek. Keitel egy hónappal később ismét panaszkodott Weizsäckernek, hogy a német termékek iránt, különösen pedig a lőszergyártásra alkalmas szerszámgépek iránt megnyilvánuló orosz igény „egyre nagyobb és egyre inkább túlzott”.48 De ha Németország élelmiszert és olajat akart Oroszországtól, akkor azokkal a termékekkel kellett fizetnie, amire Moszkvának volt szüksége és igénye. A blokád miatt a birodalomnak ezekkel a cikkekkel való ellátása olyan mértékben függött Oroszországtól, hogy 1940. március 30-án egy drámai pillanatban Hitler elrendelte, hogy az oroszoknak történő hadianyagszállításnak még a német fegyveres erőkkel szemben is elsőbbséget kell élveznie. 287 50 Még az a helyzet is bekövetkezett, hogy a németek a még be sem fejezett Lützow nehézcirkálót is felvették a Moszkvának teljesítendő aktuális kifizetések közé. Még korábban, december 15-én Raeder tengernagy azt javasolta, hogy az akkor épülő Bismarcknak, a világ legnagyobb (45 000 tonnás) csatahajójának a terveit és rajzait adják el az oroszoknak, feltéve, hogy azok hajlandók „nagyon magas árat” fizetni érte.51 1939 végére már maga Sztálin is személyesen részt vett a német kereskedelmi küldöttséggel folytatott moszkvai tárgyalásokon. A német közgazdászok nagyszerű kereskedőnek találták a diktátort. A zsákmányolt wilhelmstrassei iratok között hosszú és részletes feljegyzések találhatók három emlékezetes találkozóról a félelmetes szovjet diktátorral, aki a németek számára meghökkentő módon volt képes áttekinteni a részleteket. Sztálint, mint arra rájöttek, nem lehetett blöfföléssel vagy más módon becsapni, viszont szörnyen követelőző tudott lenni, és dr. Schnurre, az egyik náci tárgyaló Berlinbe küldött jelentése szerint időnként „meglehetősen izgatottá vált”. A Szovjetunió, emlékeztette Sztálin a németeket, „óriási szolgálatot tett Németországnak, [és] ellenségeket szerzett ezzel a segítségnyújtással”. Cserébe némi ellenszolgáltatást várt Berlintől. A Kremlben 1939 decemberében, szilveszterkor folytatott tanácskozáson Sztálin a repülőgépek árának összegét kizárt dolognak tartotta. Ez a tényleges árak többszörösét jelenti. Ha Németország nem kívánja leszállítani a repülőgépeket, akkor ő jobban szeretné ezt nyíltan kimondva hallani.

Február 8-án egy éjféli találkozón a Kremlben 287

Franciaország és a németalföldi országok meghódítása után Göring arról tájékoztatta Thomas tábornokot, az OKW gazdasági főnökét, „hogy a Führer csak 1941 tavaszáig kívánja az oroszoknak szóló szállítások pontos teljesítését. Azután – tette hozzá – már nem fűződik további érdekünk az orosz követelések teljes körű kielégítéséhez.”49

Sztálin arra kérte a németeket, hogy elfogadható árakra tegyenek javaslatot, és ne emeljék azokat nagyon magasra, mint korábban tették. Példaként említette a repülőgépekért kért 300 millió birodalmi márkát, és hogy a Lützow cirkálót a németek 150 millió márkára értékelték. Nem szabad a Szovjetunió jóindulatával visszaélni. 52

1940. február 11-én Moszkvában aláírtak egy szövevényes kereskedelmi szerződést, amely minimálisan 640 millió birodalmi márka értékű árucseréről rendelkezett az elkövetkező tizennyolc hónapra. Ez a szerződés az előző augusztusban megkötött egyezményt egészítette ki, amely nagyjából évi 150 milliós összegre rúgott. Oroszországnak meg kellett kapnia a Lützow cirkálót és a Bismarck terveit, valamint haditengerészeti nehézlövegeket és egyéb felszereléseket, közel harmincat Németország legkorszerűbb harci repülőgépeiből, köztük a Messerschmidt 109-es és 110-es vadászgépeket, valamint a Ju-88-as zuhanóbombázót is. A szovjeteknek további gépeket kellett kapniuk az olaj- és az elektromos ipar számára, mozdonyokat, turbinákat, generátorokat, dízelmotorokat, hajókat, szerszámgépeket, valamint mintapéldányokat a német ágyúkból, tankokból, robbanóanyagokból, vegyifegyverekből stb.53 Az OKW feljegyezte, hogy a németek mit kaptak az első évben: egymillió tonna gabonát, félmillió tonna búzát, 900 000 tonna olajat, 100 000 tonna gyapotot, 500 000 tonna foszfátot, jelentős mennyiségű egyéb fontos nyersanyagot, valamint egymillió tonna szójabab átszállítását Mandzsúriából.54 Dr. Schnurre, a Külügyminisztérium gazdasági szakértője, aki a németek részéről a a kereskedelmi tárgyalásokat irányította Moszkvában, Berlinbe visszatérve hosszú memorandumot írt arról, hogy mit nyert a Birodalom számára. Az oly rettenetesen szükséges nyersanyagok szállításán túlmenően, mondta Schnurre, Sztálin azt is megígérte, hogy „nagylelkű segítséget” nyújt majd azzal, hogy „harmadik országokban fémek és nyersanyagok vásárlójaként fog fellépni” a németek számára. A szerződés [vonta le Schnurre a végső következtetést] szélesre tárt kaput jelent számunkra a Kelet felé ... A brit blokád hatását döntően sikerül majd meggyengíteni.55

Ez volt az egyik oka annak, hogy Hitler a gőgjét lenyelve támogatta Oroszország agresszióját Finnország ellen, ami nagyon népszerűtlen lépés volt Németországban, és elfogadta a három balti országban támaszpontokat létesítő szovjet csapatok és repülők fenyegetését (amelyeket végül ki más, mint Németország ellen használnak majd fel). Sztálin segítette őt, hogy fölébe kerekedjen a brit blokádnak. De még ennél is fontosabb volt az, hogy Sztálin továbbra is meghagyta neki az egyfrontos hadviselés lehetőségét, hogy teljes katonai erejét nyugaton összpontosíthassa a Franciaországra és Nagy-Britanniára mérendő döntő csapáshoz, illetve Belgium és Hollandia legázolásához, ami után viszont majd – nos, Hitler már rég megmondta tábornokainak, hogy mit forgat a fejében. Már 1939. október 17-én, amikor alig ért még véget a lengyel hadjárat, emlékeztette Keitelt, hogy a lengyel tartomány egyaránt fontos számunkra katonai szempontból, valamint előretolt kiindulópontként a stratégiai csapatösszevonások céljára. Ε célból a vasutakat, az utakat és a távközlési csatornákat rendben kell tartani.56 Hitler a nagy jelentőségű 1939-es év vége felé közeledve felismerte, ahogyan azt tábornokainak is elmondta október 9-i memorandumában, hogy a szovjet semlegességre nem számíthatnak mindörökké. Nyolc hónapon vagy egy éven belül, mondta, a dolgok megváltozhatnak. November 23-i lelkesítő beszédében pedig hangsúlyozta nekik, hogy „csak akkor fordulhatunk szembe Oroszországgal, ha nyugaton szabadok vagyunk”. Ε gondolat soha nem hagyta el nyugtalan elméjét. Ez a végzetes év különös, sőt hátborzongató légkörben tűnt át a történelembe. Bár világháború volt, de nem voltak szárazföldi harcok, és az égen a nagy bombázók csak rosszul

megírt propagandaröplapokat vittek. Csupán a tengeren zajlott tényleges hadviselés. Az Atlantióceán északi részének kegyetlen, jéghideg vizein a tengeralattjárók továbbra is folytatták a brit, néha pedig semleges hajók elsüllyesztését. Az Atlanti-óceán déli részén a Graf Spee, Németország három zsebcirkálójának egyike, elhagyta várakozási területét, és három hónap alatt kilenc brit teherhajót süllyesztett el, összesen 50 000 tonna űrtartalommal. Aztán két héttel a háború első karácsonya előtt, 1939. december 14-én a német közvéleményt felvillanyozta egy nagy tengeri győzelemről szóló, lángoló főcímekből és hivatalos rádiójelentésekből rájuk zúduló hír. A Graf Spee, szólt a híradás, az előző napon Montevideótól négyszáz mérföldnyire megtámadott három brit cirkálót, és harcképtelenné tette őket. De a lelkes hangulat hamarosan zavarodottságba fordult át. Három nappal később a sajtó bejelentette, hogy a zsebcirkálót legénysége elsüllyesztette a Rio de la Plata torkolatánál, közvetlenül az uruguayi fővárosnál. Miféle győzelem volt ez akkor? December 21-én a haditengerészet főparancsnoksága bejelentette, hogy a Graf Spee parancsnoka, Hans Langdorff kapitány „követte hajóját”, és hogy ilyen módon „harcosként és hősként teljesítette Führerének, a német népnek és a haditengerészetnek az elvárásait”. A szerencsétlen német népnek soha nem mondták el, hogy a Graf Spee-ben komoly károkat okozott a három brit cirkáló – amelyeknél egyébként nagyobb tűzerővel rendelkezett –,288 olyannyira, hogy javítások céljából be kellett futnia Montevideóba, de az uruguayi kormány a nemzetközi törvényekkel összhangban csak hetvenkét órás tartózkodást engedélyezett a számára, ami nem volt elegendő a javításokra, a „hős” Langsdorff kapitány pedig ahelyett, hogy megbénult hajójával megkockáztatta volna az ütközet folytatását a britekkel, inkább elsüllyesztette a hajót, ő maga pedig nem hajójával merült a hullámsírba, hanem két nappal később főbe lőtte magát egy Buenos Aires-i magányos szállodai szobában. Természetesen azt sem tudatták a néppel, hogy – mint azt Jodl tábornok december 18-i naplóbejegyzése mutatja – a Führer „nagyon dühös volt, amiért a Graf Spee-t harc nélkül elsüllyesztették”, és Raeder tengernagyért küldetett, akit alaposan lehordott.57 December 12-én Hitler újabb szigorúan titkos utasítást adott ki, amelyben elhalasztja a nyugati támadást, és közli, hogy az új döntést nem hozzák meg december 27-ig, továbbá hogy az „Α-nap” legkorábbi dátuma 1940. január 1. Azt javasolja, hogy ennek megfelelően engedélyezni lehet a karácsonyi eltávozásokat. Naplóm szerint azon a télen sivár volt Berlinben a karácsony, ami a németek számára az év csúcspontja. Kevés ajándékot adtak, az étel spártai volt, a férfiak távol, az utcák elsötétítve, a redőnyök és a függönyök gondosan le- és behúzva, és mindenki zsörtölődött a háború, az élelmezés és a hideg miatt. Hitler és Sztálin karácsonyi üdvözletet váltottak. Legjobb kívánságaimat küldöm [táviratozta Hitler], és Önnek kiváló egészséget, a baráti Szovjetunió népeinek pedig virágzó jövőt kívánok.

Erre Sztálin válasza: Németország és a Szovjetunió népeinek barátsága, amit a vér szilárdított meg, minden bizonnyal tartós és erős lesz.

Berlinben von Hassell nagykövet az ünnepeket az összeesküvő társaival, Popitzcal, Goerdelerrel és Beck tábornokkal folytatott tanácskozásra használta. December 30-án jegyezte fel naplójába a legújabb tervet. Eszerint Berlinben meg kell állítani néhány „keletről nyugatra menő” hadosztályt. Ezután Witzleben megjelenik Berlinben, és feloszlatja az SS-t. Ennek alapján Beck Zossenba megy, és átveszi a 288

Az önsüllyesztés előtti napon Goebbels a német sajtóban nagy hírverést csapott egy Montevideóból érkezett hamisított sürgöny körül, amely azt állította, hogy a Graf Spee csak „felületes” károkat szenvedett, és hogy a brit jelentések, amelyek szerint a hajó súlyosan károsodott, „színtiszta hazugságok”.

legfőbb parancsnokságot Brauchitschtól. Egy orvos Hitlert hivatalának további betöltésére alkalmatlannak nyilvánítja, azután házi őrizetbe lehet venni. Azután a néphez fordulnak a következőkkel: az SS további atrocitásainak megelőzése, a tisztesség, a keresztényi erkölcs visszaállítása, a háború folytatása, de ésszerű alapon készség a békére ... Mindennek nem volt azonban valóságalapja: csak beszéltek a levegőbe. És annyira zavarodottak voltak az „összeesküvők”, hogy Hassell a naplójában azt fontolgatta hosszasan, vajon megtartsák-e Göringet, vagy sem! Göring maga Hitler, Himmler, Goebbels, Ley és más pártvezetők társaságában az újévünnep alkalmából nagyhangú bejelentéseket tett. Ley kijelentette: „A Führernek mindig igaza van! Engedelmeskedjünk a Führernekí” Maga a Führer kinyilvánította, hogy nem ő, hanem „a zsidó és kapitalista háborús uszítók” kezdték a háborút, majd így folytatta: Országunkon belül egységesen, gazdaságilag felkészülve és katonailag a legmagasabb szinten felfegyverkezve, a német történelem legdöntőbb évébe lépünk ... Az 1940. év már döntést hozhat. Ez pedig, bármi történjék is, a mi győzelmünket fogja jelenteni.

December 27-én „legalább két héttel” ismét elhalasztotta a nyugati támadást. Január 10-i parancsában pontosan kitűzte az indulást január 17-re, „tizenöt perccel napkelte előtt – reggel 8.16-kor”. A légierőnek a támadást három nappal korábban, január 14-én kellett kezdenie, hogy lerombolják az ellenséges repülőtereket Franciaországban, de Belgiumban és Hollandiában nem. A két kis semleges országot sorsukat illetően a legutolsó percig bizonytalanságban akarta hagyni. De január 13-án a náci hadúr „a meteorológiai helyzetre való tekintettel” hirtelen ismét elhalasztotta a támadást. A nyugati hadjárat indításával foglalkozó, zsákmányolt OKW-akta ezután május 7-ig nem mond semmit. Az időjárás valóban szerepet játszhatott a támadás lefújásában január 13-án. De már tudjuk, hogy főleg két másik esemény okozta: egy nagyon különleges német katonai repülőgép január 10-i sajnálatos kényszerleszállása Belgiumban, és egy északon megjelenő új lehetőség. Pontosan azon a napon, január 10-én, amikor Hitler elrendelte, hogy a támadás Belgiumon és Hollandián keresztül tizenhetedikén kezdődjön, egy Münsterből Kölnbe tartó katonai repülőgép eltévedt a felhőkben Belgium felett, és kényszerleszállást hajtott végre egy Mechelen-surMeuse közelében lévő szántóföldön. Ebben a gépben Helmut Reinberger őrnagy ült, a Luftwaffe egyik fontos vezérkari tisztje, aktatáskájában pedig benne voltak a Nyugat megtámadására készített német tervek az összes térképpel együtt. Amikor a belga katonák körülvették, az őrnagy beszaladt a közeli bozótba, és meggyújtotta a táska tartalmát. A belga katonák figyelmét azonban felkeltette ez az érdekes jelenség. Eltaposták a lángokat, és elhozták a maradványokat. Reinbergert egy közeli katonai támaszpontra vitték, ahol egy kétségbeesett mozdulattal megragadta az egy belga tiszt által az asztalon hagyott, félig megégett papírokat, és bedobta őket a begyújtott kályhába. A belga tiszt azonban gyorsan kikapta őket a tűzből. Reinberger a brüsszeli nagykövetségen keresztül azonnal jelentette a Luftwaffe berlini főhadiszállásának, hogy a papírokat sikerült „jelentéktelen töredékekké, tenyérnyi méretűvé” égetnie. De Berlinben, a főhadiszálláson megdöbbenés lett úrrá. Jodl azonnal jelentést tett Hitlernek arról, „mit tudhat, és mit nem tudhat az ellenség”. Maga sem tudta azonban. „Ha az ellenség birtokába jutott az összes akta – vallotta meg naplójában január 12-én, miután a Führernel járt –, akkor a helyzet katasztrofális.” Aznap este Ribbentrop „Rendkívüli sürgős!” táviratot küldött a brüsszeli német nagykövetségnek, azonnali jelentést kérve „a futártáska megsemmisítéséről”. Január 13-án reggel Jodl naplója szerint Göring konzultált a lóhalálában hazarepülő brüsszeli légiattaséjával és a Luftwaffe aranygallérosaival. „Az eredmény: az irattáska biztosan elégett” –jegyezte fel Jodl. De csak tapogatóztak a sötétben: ezt Jodl naplója is nyilvánvalóvá teszi. Délután 1-kor feljegyezte: „Parancs Halder tábornoknak telefonon: Minden mozgást leállítani!”

Ugyanazon napon, tizenharmadikán a brüsszeli német nagykövet sürgősen tájékoztatta Berlint, hogy „a belga tábornoki kar birtokába jutott riasztó jelentések következtében” jelentős belga csapatmozgások tapasztalhatók. Másnap a nagykövet újabb „rendkívüli sürgősségű” üzenetet küldött Berlinnek: a belgák elrendelték a „D-fázist”, a mozgósítás előtti utolsó lépést, és behívtak két újabb évjáratot. Ennek oka szerinte a „belga és a holland határon egyaránt megfigyelt német csapatmozgásokról szóló jelentések, valamint a német repülőtisztnél talált, részben elégetett futárposta tartalma”. Január 15-én estére már kétségek merültek fel a berlini aranygallérosokban, hogy vajon Reinberger őrnagy valóban megsemmisítette-e a vádló dokumentumokat, mint azt állította. „Valószínűleg elégtek”, jegyezte meg Jodl egy, a témáról folytatott tanácskozás után. De január 17-én a belga külügyminiszter, Paul-Henri Spaak behívatta a német nagykövetet, és (amint azt az utóbbi azonnal jelentette Berlinnek) határozottan kijelentette neki, hogy a repülőgép, amely január 10-én kényszerleszállást hajtott végre, rendkívül különleges és komoly jellegű iratokat juttatott belga kézbe, amelyek világos bizonyítékát adták a támadási szándéknak. Ez nem csupán hadműveleti terv volt, hanem minden részletében kidolgozott támadási parancs, amelyben csak az időpont helye volt üresen hagyva. A németek nem tudhatták biztosan, vajon nem blöfföl-e Spaak. A Szövetségesek oldalán (a brit és francia tábornoki kar másolatokat kapott a német tervből) hajlamosak voltak a német iratokat csupán „trükknek” tekinteni. Churchill azt mondja, hogy ő élénken ellenezte ezt az értelmezést, és sajnálkozik, hogy nem tettek semmit e súlyos figyelmeztetés hatására. Annyi bizonyos, hogy január 13-án Hitler, miután tájékoztatták az ügyről, elhalasztotta a támadást, és mire tavasszal ismét elővették az ügyet, hogy döntsenek, már alapjaiban megváltoztatták az egész stratégiai tervet.58 De a belgiumi kényszerleszállás – és a rossz idő – nem az egyedüli oka volt annak, hogy elhalasztották a támadást. Időközben megérlelődtek Berlinben egy vakmerő német támadás tervei két másik, északabbra fekvő semleges és kicsiny ország ellen, s ezek most elsődleges fontosságot kaptak. A „furcsa háború” – legalábbis német részről – a vége felé járt a tavasz közeledtével.

20. DÁNIA ÉS NORVÉGIA MEGHÓDÍTÁSA A német agresszió legújabb terve az ártatlan hangzású Weserübung, vagyis a Wesergyakorlat fedőnevet kapta. Eredete és kifejlesztése egyedi volt, nem hasonlított a történetünk oly nagy részét kitöltő provokálatlan támadásokéhoz. Nem Hitler agyszüleménye volt, mint az összes többi, hanem egy ambiciózus tengernagyé és egy zavaros fejű pártmunkásé. Ez volt a német katonai agresszió egyetlen olyan felvonása, amiben döntő szerephez jutott a német haditengerészet. Az egyetlen volt továbbá, amelyben az OKW végezte a tervezést és a három haderőnem összehangolását. Igazából még csak nem is konzultáltak a hadsereg főparancsnokságával és vezérkarával, azok nagy bosszúságára, és az utolsó pillanatig Göring sem került bele a képbe– ez a mellőzés fel is dühítette a Luftwaffe testes főnökét. A német haditengerészet már régen szemet vetett északra. Németország nem rendelkezett közvetlen kijárattal a nyílt óceánra: tengerésztisztjei ezt a földrajzi tényt jól a fejükbe vésték az első világháború alatt. A keskeny Északi-tengeren a britek aknazárból és hajózó őrjáratokból álló feszes hálót tartottak fent a Shetland-szigetektől Norvégia partjaiig, bezárták a hatalmas birodalmi haditengerészetet, komoly sikerrel akadályozták meg a tengeralattjárók kitörési kísérleteit az Atlanti-óceán északi részére, és távol tartották a német kereskedelmi hajókat a tengerektől. A német nyílttengeri flotta soha nem érhette el a nyílt tengert. A brit tengeri blokád megfojtotta a német birodalmat az első világháborúban. A két háború között az a néhány

tengerésztiszt, aki az ország szerény méretű haditengerészetét irányította, eltöprengett ezen a tapasztalaton, illetve a földrajzi tényen, és arra a következtetésre jutottak, hogy ha Németország a jövőben háborút viselne Nagy-Britannia ellen, meg kell próbálnia Norvégiában bázisokat szerezni: így megtörheti a brit blokádot az Északi-tengeren keresztül, és megnyitja a nyílt óceánt a német felszíni és felszín alatti hajózás előtt, így tényleges lehetőséget kínálna a birodalom számára, hogy megfordítsa a helyzetet, és hatékony blokád alá vonja a brit szigeteket. Ezután nem volt meglepő, hogy a háború 1939-es kitörését követően Rolf Carls tengernagy, a német haditengerészet harmadik legmagasabb rangú tisztje, aki erőteljes személyiség volt, levelekkel kezdte bombázni Raeder tengernagyot (aki a naplójában és Nürnbergben tett tanúvallomásában is megemlékezik erről), s e levelekben felhívja Raeder figyelmét „a norvég tengerpart német megszállásának fontosságára”.1 Raedernek sem kellett sok biztatás, és október 3-án, a lengyel hadjárat végén, bizalmas kérdőívet küldött a tengeri hadvezetésnek, azt kérve, állapítsák meg, van-e arra lehetőség, hogy „Oroszország és Németország együttes nyomása alatt norvégiai bázisokat” szerezzenek. Tanácskoztak Ribbentroppal Moszkva hozzáállásáról, aki azt válaszolta, hogy onnan „messzemenő támogatás várható”. Raeder közölte stábjával, hogy Hitlert a lehető leghamarabb tájékoztatni kell a „lehetőségekről”.2 Október 10-én, miközben a Führernek hosszú jelentést tett a haditengerészeti hadműveletekről, Raeder felvetette a norvégiai haditengerészeti bázisok megszerzésének jelentőségét, ha lehetséges, akkor Oroszország segítségével. Ez volt – már amennyire a bizalmas feljegyzésekből megállapítható – az első eset, hogy a haditengerészet közvetlenül Hitler figyelmébe ajánlotta a dolgot. Raeder azt mondja, hogy a Vezér „azonnal felfogta a norvég probléma jelentőségét”. Megkérte Raedert, hagyja ott a témáról készített jegyzeteit, és ígéretet tett, hogy átgondolja a kérdést. Ám a náci hadurat pillanatnyilag a nyugati támadás megindításának gondolata és a tábornokok habozásának legyőzése kötötte le.289 Norvégiáról nyilvánvalóan megfeledkezett.3 De két hónapon belül újra eszébe jutott, mégpedig három okból. Az egyik ok a tél megérkezése volt. Németországnak valósággal a léte függött a svéd vasérc behozatalától. A háború első évében a németek az egész évi tizenöt millió tonnás szükségletükből tizenegy millió tonnát vártak innen. A meleg hónapokban az ércet Svédország északi részéből a Botteni-öbölbe szállították, majd a Balti-tengeren át Németországba. Ez még háborús időkben sem okozott gondot, mivel a Balti-tengert eredményesen zárták el a brit tengeralattjárók és hajók elől. Télen azonban a vastag jég miatt nem lehetett használni ezt a hajózó útvonalat. A hideg hónapokban a svéd ércet vonattal kellett elszállítani a norvégiai Narvik kikötőjébe, s onnan a norvég partok mentén hajóval vinni Németországba. A német ércszállító hajók szinte egész úton norvég felségvizeken tudtak hajózni, és így elkerülték a brit haditengerészet hajóit és a bombázógépeket. Ilyen módon, mint arra Hitler először rámutatott a haditengerészetnek, Norvégia semlegességének megvoltak az előnyei. Ez tette lehetővé Németország számára, hogy az éltető vasércet brit beavatkozás nélkül szerezhesse meg. Londonban Churchill, aki akkoriban az Admiralitás Első Lordja volt, azonnal felismerte ezt, és már a háború első heteiben megkísérelte rábeszélni a kormányt, hogy engedélyezzék neki aknák telepítését norvég felségvizeken, hogy megállíthassa a német ércszállításokat. De Chamberlain és Halifax, akik erősen vonakodtak attól, hogy megsértsék Norvégia semlegességét, egyelőre elejtették az indítványát.4 Oroszország 1939. november 30-i támadása Finnország ellen gyökeresen megváltoztatta a helyzetet Skandináviában: a nyugati szövetséges hatalmak és Németország számára egyaránt 289

Október 10-én történt, hogy Hitler összehívta katonai vezetőit, és hosszú memorandumot olvasott fel nekik az azonnali nyugati támadás szükségességéről, majd átnyújtotta nekik a 6.sz. hadműveleti utasítást, amely elrendelte a felkészülést a Belgiumon és Hollandián keresztül indítandó offenzívára. (Ld. fentebb, 396-398. o.)

azonnal megnövelte a régió stratégiai fontosságát. Francia és brit expedíciós csapatokat kezdtek szervezni Skóciában, hogy a hős finnek segítségére küldjék, akik minden előzetes várakozás ellenére is makacsul kitartottak a Vörös Hadsereg támadásaival szemben. De ez az erő csak Norvégián és Svédországon keresztül érhette el Finnországot, és a németek azonnal látták, hogy ha a szövetséges csapatok megkapják az átvonulási lehetőséget a két skandináv ország északi részén, vagy egyszerűen csak átvonulnak, elegen lesznek ahhoz, hogy a kommunikáció fenntartásának ürügyén tökéletesen elvágják Németországtól a svéd vasérc forrását.290 A nyugati szövetséges hatalmak továbbá körbevennék a Birodalmat északon. Raeder tengernagy habozás nélkül figyelmeztette Hitlert ezekre a fenyegetésekre. A német haditengerészet főnöke ekkor értékes szövetségest talált terveihez magában Norvégiában, Vidkun Abraham Lauritz Quisling őrnagy személyében, akinek a neve hamarosan szinte minden nyelvben a hazaáruló szinonimájává válik.

VIDKUN QUISLING FELTŰNÉSE Quisling elég tiszteletre méltó módon kezdte életét. 1887-ben született földműves családból, osztályelsőként végzett a Norvég Katonai Akadémián, s még húszas éveiben járt, amikor Pétervárra küldték katonai attasénak. A diplomáciai kapcsolatok megszakadása után a brit érdekek képviseletében tett szolgálataiért Nagy-Britannia a C.B.E.291 érdemrenddel tüntette ki. Ebben az időben egyszerre volt angolbarát és bolsevikbarát. Szovjet-Oroszországban maradt egy ideig, és Fridtjof Nansen, a nagy norvég felfedező és emberbarát asszisztense volt az oroszországi segélymunkában. A norvég hadsereg fiatal tisztjére olyan mély benyomást tett a kommunisták sikere Oroszországban, hogy amikor visszatért Oslóba, felajánlotta szolgálatait a Munkáspártnak, amely akkoriban a Komintern tagja volt. Felkínálta, hogy létrehoz egy „Vörösgárdát”, de a Munkáspárt gyanakvóan fogadta őt magát és a tervét is, és visszautasította. Ezután átcsapott az ellenkező végletbe. Miután 1931-től 1933-ig a honvédelmi miniszter posztját töltötte be, az utóbbi év májusában a Németországban éppen ekkor hatalomra jutó nácik ideológiáját és taktikáját alkalmazva megalapította a Nasjonal Sämling – Nemzeti Egység – nevű fasiszta pártot. A nácizmus azonban nem talált termőtalajra a demokratikus norvég földben. Quislingnek még a parlamentbe sem sikerült bejutnia. Miután a választásokon saját népétől vereséget szenvedett, a náci Németországhoz fordult. Kapcsolatba lépett Alfred Rosenberggel, a náci mozgalom zavaros fejű hivatalos filozófusával, akinek feladatai közé tartozott a párt külügyi irodájának vezetése is. Ez a balti tökfej, Hitler egyik első mentora, lehetőségeket látott a norvég tisztben arra, hogy megvalósíthassa egyik kedvenc fantazmagóriáját, a nagy árja birodalmat, amely mentes lenne a zsidóktól és más „tisztátalan” fajoktól, és amely végül náci német vezetés alatt uralná a világot. 1933-tól kezdve tartotta a kapcsolatot Quislinggel, és zúdította rá képtelen filozófiáját és propagandáját. 1939. júniusában, amikor a viharfelhők már kezdtek gyülekezni Európa felett, Quisling megragadta az alkalmat, amikor Lübeckben az Északi Társaság közgyűlésén vett részt, és Rosenbergtől az ideológiai támogatásnál többet kért. Az utóbbi bizalmas jelentései szerint (amelyeket Nürnbergben bemutattak) Quisling figyelmeztette Rosenberget a háború esetén leselkedő veszélyre, hogy Nagy-Britannia átveszi az ellenőrzést Norvégia felett, és annak előnyeire, ha Németország szállja meg. Némi anyagi segítséget kért pártja és sajtója számára. Rosenberg, a nagy memorandumíró, rögtön három emlékeztetőt is írt Hitlernek, Göringnek és 290

Helyes feltételezés volt. Ma már ismert, hogy a Szövetséges Hatalmak Legfelsőbb Haditanácsának párizsi ülésén, 1940. február 5-én úgy döntöttek, hogy az expedíciós erők Finnországba küldésekor a bányákhoz közeli Narvikban partra szálló csapatokkal meg kell szállni a svéd vasércmezőket. (Lásd a szerző The Challenge of Scandinavia c. művét, 115-16.0.) Churchill megjegyzi: az ülésen úgy döntöttek, hogy „mellesleg át kell venni az ellenőrzést a gullivare-i ércmező felett”. (The Gathering Storm, 560. o.) 291 Commander of the Order of the British Empire – a Brit Birodalom Lovagrendjének parancsnoki fokozata [A ford.].

Ribbentropnak, de a három vezető láthatóan semmibe vette ezeket – Németországban senki sem vette túl komolyan a „hivatalos filozófust”. Maga Rosenberg viszont legalább el tudott intézni egy kéthetes kiképzést Quisling huszonöt tagbaszakadt rohamosztagosa számára. A háború első hónapjaiban Raeder tengernagy – legalábbis Nürnbergben tett vallomása szerint – nem állt kapcsolatban Rosenberggel, akit csak érintőlegesen ismert, és semmilyen kapcsolata nem volt Quislinggel, akiről nem is hallott. De közvetlenül azután, hogy az oroszok megtámadták Finnországot, Raeder oslói haditengerészeti attaséjától, Richard Schreiber kapitánytól jelentéseket kezdett kapni arról, hogy a szövetségesek partraszállása fenyeget Norvégiában. Ő december 8-án megemlítette ezeket Hitlernek, és határozottan kijelentette neki: „fontos Norvégia elfoglalása”.5 Nem sokkal később Rosenberg újabb memorandumot firkantott (dátum nélkül) Raeder tengernagynak „Quisling norvég titkos tanácsos látogatásáról”. A norvég összeesküvő Berlinbe érkezett, és Rosenberg úgy gondolta, Raedernek tudnia kell, hogy ki ez, és mire készül. Quislingnek, mondta, sok szimpatizánsa van a norvég hadsereg fontos tisztjei között, és bizonyítékképpen felmutatott egy levelet Konrád Sundlo ezredestől, Narvik katonai parancsnokától, aki a norvég miniszterelnököt „tökfejnek” nevezte, egyik fő miniszterét „öreg szivacsnak”, és kijelentette, hogy kész „kockára tenni testi épségét a nemzeti felkelésért”. Sundlo ezredes később nem tette kockára testi épségét, hogy megvédje országát az agresszió ellen. Rosenberg tájékoztatta Raedert, hogy Quisling voltaképpen államcsínyt tervez. Ez minden bizonnyal értő fülekre talált Berlinben, hiszen a tervet az Anschlussról másolták. Quisling számos rohamosztagosai gyorsan kiképzik majd Németországban a „tapasztalt és kemény nemzetiszocialisták, akik gyakorlottak az ilyen müveletekben”. A tanulók aztán Norvégiába visszatérve stratégiai pontokat foglalnak majd el Oslóban, és ugyanakkor a német haditengerészet a német szárazföldi hadsereg alakulataival az új norvég kormány különleges felhívására megjelenik egy Oslo közelében előre kijelölt öbölben.

Ez ismét csak az Anschluss taktikája volt, Quislinggel Seyss-Inquart szerepében. Quisling számára nem kétséges [tette hozzá Rosenberg], hogy egy ilyen államcsíny találkozna a hadsereg vele jelenleg kapcsolatban álló részeinek egyetértésével... Ami a királyt illeti, ő Quisling szerint tudomásul venne egy ilyen államcsínyt. Quislingnek a hadművelethez szükséges német katonaság létszámára vonatkozó becslése megegyezik a német becslésekkel.6

Raeder tengernagy december 11-én találkozott Quislinggel. A találkozót Rosenbergen keresztül egy bizonyos Viljam Hagelin szervezte meg, egy norvég üzletember, aki üzleti ügyei miatt főleg Németországban tartózkodott, és egyben Quisling legfőbb ottani kapcsolatát jelentette. Hagelin és Quisling bőségesen traktálta mondandójával Raedert, aki kötelességtudóan jegyzetelt a titkos haditengerészeti archívum számára. Quisling kijelentette ... hogy brit partraszállás várható Stavanger közelében, és hogy Christiansand a javasolt lehetséges brit bázis. A jelenlegi norvég kormányt, a parlamentet és az egész külpolitikát a közismerten zsidó Hambro [Carl Hambro, a Storting elnöke] tartja ellenőrzése alatt, aki Hore-Belisha jó barátja ... Nagy részletességgel írták le a Németországra Norvégia brit megszállása esetén leselkedő veszélyeket... A britek lépésének megelőzésére Quisling azt javasolta, hogy bocsássák „a német fegyveres erők rendelkezésére a szükséges bázisokat. A fontos pozíciókban lévő embereket (vasút, posta, távközlés) már a teljes partvidéki területen megvásárolták e célból.” Ο és Hagelin azért jöttek Berlinbe, hogy „világos kapcsolatokat hozzanak létre Németországgal a jövőre nézve ... Tárgyalásokat szeretnének a közös akciók ügyében, csapatok Oslóba való átdobásáról stb.”7 A majdan Nürnbergben tett vallomása szerint Raederre nagy hatást tett a terv, és a két látogatónak azt mondta, tanácskozni fog a Führerrel, őket pedig majd tájékoztatja az

eredményről. Ezt meg is tette másnap egy találkozón, ahol Keitel és Jodl is jelen volt. A haditengerészet főparancsnoka (akinek a tanácskozásról szóló jelentését megtalálták a zsákmányolt iratok között) tájékoztatta Hitlert, hogy Quisling „megbízható benyomást” tett rá. Felvázolta azután a norvégok fő érveit, aláhúzva Quisling „jó kapcsolatait a norvég hadsereg tisztjeivel”, valamint készségét, hogy „politikai államcsínnyel átvegye a kormányzást, és Németország segítségét kérje”. Minden jelenlévő egyetértett abban, hogy Norvégia brit megszállását nem szabad eltűrniük, de Raeder, aki hirtelen óvatossá vált, rámutatott, hogy a német megszállás „jó indítékul szolgálna a britek kemény válaszlépéseire ... és a német haditengerészet még nincs felkészülve arra, hogy huzamosabb ideig megállja a helyét velük szemben. Egy esetleges megszállás esetén ez gyenge pontot jelentene.” Másfelől, Raeder azt javasolta, hogy az OKW-nak engedélyezzék, hogy terveket készítsen Quislinggel a megszállás előkészítésére és végrehajtására, vagy: a. barátságos módszerekkel, azaz a német fegyveres erőket behívják Norvégiába; vagy b. erővel.

Hitler pillanatnyilag még nem volt felkészülve arra, hogy idáig elmenjen. Azt válaszolta, hogy először személyesen beszélni akar Quislinggel, „hogy benyomásokat szerezzen róla”.8 Ezt meg is tette már másnap, december 14-én, amikor is Raeder személyesen kísérte a két norvég hazaárulót a kancelláriára. Bár erről a találkozóról nem találtak feljegyzéseket, Quisling kétségtelenül jó benyomást tett a német diktátorra292, ahogyan korábban a haditengerészet vezetőjére is, mivel Hitler este parancsot adott az OKW-nak, hogy Quislinggel együttműködve dolgozzanak ki egy tervezetet. Halder azt is hallotta, hogy az Dánia elleni akciót is tartalmaz majd.10 Hitler december 16-án és 18-án ismét találkozott Quislinggel, annak ellenére, hogy elfoglalta a Graf Spee-ről érkező rossz hírek. A haditengerészeti kudarc azonban úgy tűnik, csak növelte óvatosságát a skandináviai kalanddal kapcsolatban, hiszen az elsősorban a haditengerészettől függött. Rosenberg szerint a Führer hangsúlyozta látogatója előtt, hogy „Norvégia számára a legkedvezőbb megközelítés ... a teljes semlegesség lenne”. Ha a britek azonban arra készülnek, hogy behatoljanak Norvégiába, akkor a németeknek meg kell előzniük őket. Addig is Quisling számára pénzalapot biztosít, amiből az felveheti a harcot a brit propaganda ellen, és megerősítheti németbarát mozgalmát. Januárban 200 000 aranymárkányi kezdeti összeget különítettek el erre a célra, és március 15-től kezdődően három hónapra további havi 10 000 fontsterlinget helyeztek kilátásba.11 Nem sokkal karácsony előtt Rosenberg egy különleges ügynököt küldött Norvégiába, HansWilhelm Scheidtet, hogy Quislinggel dolgozzon együtt, az OKW-nál pedig az ünnepek után a beavatott maroknyi tiszt elkezdett dolgozni az „Északi tanulmányon”, ahogyan először nevezték a terveket. A haditengerészeten belül megoszlottak a vélemények. Raeder meg volt róla győződve, hogy Nagy-Britannia a közeljövőben szándékozik bevonulni Norvégiába. A tengeri hadvezetés hadműveleti részlege nem értett egyet ezzel, és titkos hadinaplójának 1940. január 13-i bejegyzései szerint a nézeteltéréseknek hangot is adtak.12 A hadműveleti részleg nem hiszi, hogy küszöbön állna Norvégia brit megszállása ... Úgy vélik azonban, hogy amennyiben brit akciótól nem kell tartani, Norvégia német megszállása veszélyes vállalkozás lenne. A tengeri hadvezetés ezért azt a következtetést vonta le, hogy „a legkedvezőbb megoldás kétségtelenül a status quo fenntartása”, és hangsúlyozta, hogy ez lehetővé tenné a norvég parti vizek „tökéletes biztonságban” történő további használatát az ércszállítások céljára. 292 Quisling nem tett ilyen jó benyomást az oslói német követre, Dr. Curt Bräuerre, aki decemberben kétszer is figyelmeztette Berlint, hogy Quislinget „nem szabad komolyan venni ... befolyása és kilátásai ... nagyon csekélyek”. Őszintesége miatt, és mert vonakodott Hitler játékát játszani, a követ hamarosan meg is fizetett.

Hitlernek nem tetszett sem a haditengerészet habozása, sem az „Északi tanulmány” következtetései (ez utóbbit az OKW január közepén nyújtotta be neki). Január 27-én Keitellel egy szigorúan titkos utasítást adatott ki, miszerint az „Északi tanulmányon” a további munkát a Führer „személyes és közvetlen felügyelete alatt” kell folytatni, és Keitelnek kell az összes előkészületet irányítania. Egy kis munkastábot kell létrehozni az OKW-n belül a három fegyvernem egy-egy képviselőjéből, és ettől kezdve a hadművelet a Weserübung fedőnevet viseli.13 Ez a lépés jelezte talán a Führer habozásának végét a norvég megszállás ügyében, de ha maradtak is volna további kételyek benne, azokat eloszlatta egy incidens, amely február 17-én történt a norvég vizeken. A Graf Spee egyik ellátóhajójának, az Altmarknak visszafelé sikerült átcsúsznia a brit blokádon; február 14-én a norvég felségvizeken Németország felé hajózott, amikor felfedezte egy brit felderítő-repülőgép. A brit kormány tudta, hogy a hajó fedélzetén a Graf Spee által elsüllyesztett hajókról elfogott háromszáz brit tengerész van. Hadifogolyként vitték őket Németországba. A norvég haditengerészet tisztjei futólagos ellenőrzést végeztek az Altmark fedélzetén, s úgy találták, hogy nincsenek hadifoglyok a fedélzeten, és a hajó fegyvertelen, ezért engedélyezték továbbhaladását Németország felé. Ekkor Churchill, aki tudta, hogy ez nem így van, személyesen parancsolta meg egy brit rombolókból álló hajórajnak, hogy menjenek a norvég vizekre, szálljanak a német hajó fedélzetére, és szabadítsák ki a foglyokat. A brit Cossack romboló Philip Vian kapitány parancsnoksága alatt hajtotta végre a küldetést február 16-17-én a Jösing-fjordban, ahol az Altmark menedéket keresett. Némi viaskodás után, amelyben négy német elesett, és öt megsebesült, a britek fedélzetre szálló osztaga 299 tengerészt szabadított ki, akik raktárakba és egy üres olajtartályba voltak zárva, hogy a norvégok ne vegyék észre őket. A norvég kormány hevesen tiltakozott Nagy-Britanniánál felségvizeinek megsértése miatt, de Chamberlain az Alsóházban mondott beszédében azzal válaszolt nekik, hogy maga Norvégia sértette meg a nemzetközi jogot azzal, hogy brit foglyok németországi börtönbe történő szállítására engedélyezte vizeinek használatát. Hitler számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az eset meggyőzte arról, hogy a norvég kormány nem szállna szembe saját felségvizein a brit erőfitogtatással. Dühét fokozta az is, hogy a Graf Spee legénységének az Altmark fedélzetén tartózkodó tagjai nem harcoltak keményebben: „nem volt ellenállás, nem voltak brit veszteségek”. Február 19-én – tárja fel Jodl naplója – Hitler „erélyesen sürgette” a Weserübung terveinek befejezését. – Szereljék fel a hajókat! Helyezzék az egységeket készenlétbe! – mondta Jodlnak. Továbbra sem volt még parancsnoka a vállalkozásnak, és Jodl emlékeztette Hitlert, hogy e célból itt lenne az ideje egy tábornok és a hozzátartozó törzs kinevezésének. Keitel ajánlott egy tisztet, aki von Goltz hadosztályával harcolt Finnországban az első világháború végén: Nikolaus von Falkenhorst tábornok ekkor hadtestparancsnok volt a nyugati fronton, és Hitler, aki félvállról vette az északi kaland parancsnokának jelentéktelen kérdését, azonnal érte küldetett. Bár a tábornok régi sziléziai katonacsaládból származott, eredetileg Jastrzembski néven, amit ő változtatott Falkenhorstra (németül „sólyomfészek”), a Führer nem ismerte személyesen. Falkenhorst később Nürnbergben egy kihallgatás során leírta a kancellárián február 21-én reggel történt első találkozójukat. A kihallgatás nem nélkülözte a mulattató aspektusokat sem. Falkenhorst korábban sohasem hallott az „Északi hadműveletről”, és ez volt az első alkalom, hogy szemtől szembe találkozott a náci hadúrral, aki őt szemlátomást nem rémítette meg annyira, mint az összes többi tábornokot. Leültettek [emlékezett vissza Nürnbergben]. Aztán el kellett beszélnem a Führernek a finnországi hadműveleteket 1918-ban ... Azt mondta: „Üljön le, és mondja el, hogyan történt.” – Leültem, elmondtam. Aztán felkeltünk, és ő egy térképekkel borított asztalhoz vezetett. Azt mondta: „ ... a birodalom kormánya tudomást szerzett

a britek norvégiai partraszállási szándékáról...”

Falkenhorst elmondta: az volt a benyomása, hogy az Altmark-incidens befolyásolhatta leginkább a Vezért, hogy „most hajtsa végre a tervet”. A tábornok ezután nem kis meglepetésére azon vette észre magát, hogy ott helyben kinevezték főparancsnokká. A hadsereg, tette hozzá Hitler, öt hadosztályt bocsát a rendelkezésére. Az elképzelés az volt, hogy Norvégia fő kikötőit foglalják el. Délben a hadúr azzal bocsátotta el Falkenhorstot, hogy délután Öt órára menjen vissza hozzá a Norvégia megszállására vonatkozó terveivel együtt. Kimentem, és vettem egy Baedekert, egy útikönyvet [magyarázta Falkenhorst Nürnbergben], hogy megtudjam, egyáltalán milyen Norvégia. Fogalmam sem volt róla ... Aztán felmentem a szállodai szobámba, és ezzel a Baedekerrel dolgoztam. Délután 5 órakor visszamentem a Führerhez.14 A tábornok tervei, amelyeket egy régi Baedeker alapján dolgozott ki – az OKW által kidolgozott terveket soha nem is mutatták meg neki – némileg vázlatosak voltak, amint azt el is lehet képzelni, de úgy tűnt, Hitler megfelelőnek találta őket. Egy-egy hadosztályt jelölt ki Norvégia öt fő kikötőjéhez: Oslóba, Stavangerbe, Bergenbe, Trondheimbe és Narvikba. „Nem sok választási lehetőségem volt – mondta később Falkenhorst –, mert ezek voltak a nagy kikötők.” Miután feleskették a titoktartásra, és ösztökélték, hogy „siessen”, a tábornokot ismét elbocsátották, és nekilátott a munkának. Brauchitschnak és Haldernak, akik a nyugati fronton indítandó offenzíva előkészítésével foglalkoztak, semmiféle tudomásuk nem volt minderről, egészen addig, amíg február 26-án Falkenhorst meg nem látogatta a hadsereg vezérkari főnökét, és a hadművelet végrehajtásához csapatokat nem követelt tőle, méghozzá elsősorban hegyivadász egységeket. Halder nem működött együtt igazán készségesen; tulajdonképpen fel volt háborodva, és további tájékoztatást kért arról, hogy mi készül, és mire lesz szükség. „Egyetlen szó sem hangzott el erről a Führer és Brauchitsch között! – kiáltott fel naplójában Halder – Ezt fel kell jegyezni a háború történetéhez!” Hitlert azonban, aki lenézte a régi gárda tábornokait, és különösen vezérkari főnökét, nem lehetett lerázni. Február 29-én lelkesen elfogadta Falkenhorst terveit, beleértve azt is, hogy kaphasson két hegyivadász hadosztályt, és kijelentette, hogy szükség lehet további csapatokra is, mivel „Koppenhágába nagy erőt” akart. Dánia kétségtelenül rákerült Hitler áldozatainak listájára; a légierő már régóta szemet vetett bázisaira, amelyeket Nagy-Britannia ellen akart felhasználni. Másnap, március l-jén Hitler kibocsátotta a formális parancsot a Weserübung-ra. SZIGORÚAN BIZALMAS! SZIGORÚAN TITKOS! A skandináviai helyzet alakulása szükségessé teszi, hogy elvégezzünk minden előkészületet Dánia és Norvégia megszállására. Ennek a hadműveletnek kell megelőznie a brit beavatkozást Skandináviában és a Baltikumban. Ez garantálja továbbá ércbázisunkat Svédországban, s haditengerészetünk és légierőnk számára szélesebb kiindulási vonalat biztosít Nagy-Britannia ellen ... Tekintetbe véve katonai és politikai hatalmunkat a skandináv államokéhoz képest, a „Weserübung” során bevetendő erőt a lehető legkisebb szinten tartjuk. A számbeli hátrányt merész akciókkal és meglepetésszerű végrehajtással ellensúlyozzuk. Elviekben mindent megteszünk, hogy a művelet békés megszállásnak tűnjön, melynek célja a skandináv államok semlegességének katonai úton történő megóvása. A megszállás kezdetekor erre vonatkozó követeléseket továbbítunk a kormányokhoz. Amennyiben szükséges, a haditengerészet és a légierő demonstrációi majd megadják a szükséges nyomatékot. Ha ennek ellenére ellenállással találkoznánk, minden katonai eszközt be kell vetni annak felmorzsolására ... A dán határ átlépésére és a norvégiai partraszállásra egyszerre kell sort keríteni... A legfontosabb az, hogy a skandináv államokat és a nyugati ellenfeleket egyaránt meglepjük ... A csapatokkal csak a tengerre szállás után ismertethetők meg a tényleges célok ...15

Pontosan aznap este, március l-jén „tomboltak” a szárazföldi hadsereg főparancsnokságán,

közli Jodl, mert Hitler csapatokat követelt az északi hadművelethez. A következő napon Göring „kikelt magából” Keitel ellen, és panaszra ment Hitlerhez. A kövér marsall őrjöngött, mert olyan sokáig nem avatták be a titokba, és mert a Luftwaffét Falkenhorst parancsnoksága alá helyezték. Komoly hatásköri vitától tartva Hitler március 5-re összehívta a három haderőnem vezetőit a Kancelláriára, hogy elsimítsa a dolgokat, ami igen nehéznek látszott. A marsall [Göring] epéskedik [írja Jodl naplójában], mert nem tanácskoztak meg vele a kérdést előzetesen. Ő uralja a beszélgetést, és megpróbálja bebizonyítani, hogy az összes korábbi előkészület semmit sem ér.

A Führer néhány apró engedménnyel lecsillapította Göringet, és a tervezés folytatódott. Haldernak naplója szerint már február 21-én az volt az érzése, hogy Dánia és Norvégia megtámadása addig nem kezdődik meg, amíg meg nem indul a nyugati offenzíva, és „el nem ér egy bizonyos pontig”. Magának Hitlernek kételyei voltak, hogy melyik hadműveletet kellene előbb kezdeni. Február 26-án fel is vetette a kérdést Jodlnak. Jodl tanácsa az volt, és ebben Hitler is egyetértett, hogy „amennyiben ez lehetséges”, kezeljék a két hadműveletet egymástól elkülönítve. Március 3-án a Führer úgy döntött, hogy a Weserübung előzze meg a Fall Gelbet (ez volt a nyugati támadás fedőneve), és nagyon határozottan fejezte ki Jodlnak „az azonnali és kemény támadás szükségességét Norvégiában”. A bátor, de számbeli és fegyverzetbeli hátrányban lévő finn hadsereg ekkorra már a nagyszabású orosz offenzíva képében jelentkező katasztrófával nézett szembe, és megalapozott jelentések érkeztek arról, hogy az angol–francia expedíciós erők skóciai bázisaikon behajózásra készülnek Norvégia felé, hogy ezen az országon és Svédországon átvonulva megpróbálják megmenteni a finneket.293 Ez a fenyegetés volt Hitler sietségének a fő oka. De március 12-én az orosz–finn háború hirtelen véget ért azzal, hogy Finnország elfogadta Oroszország szigorú békefeltételeit. Miközben ezt Berlinben általánosan üdvözölték, mert megszabadította Németországot a népszerűtlen ügy, az oroszok finnek elleni támadásának támogatásától, s legalábbis pillanatnyilag megállította a szovjet előrenyomulást a Baltikum megszerzésére, azzal együtt kétségtelenül zavarta Hitlert a saját skandináviai kalandját illetően. Mint azt Jodl megvallotta naplójában, ez „bajossá” tette Norvégia és Dánia megszállásának „indítékát”. „A békekötés Finnország és Oroszország között [jegyezte fel március 12-én] megfosztja Angliát – de minket is – mindenféle politikai alaptól Norvégia megszállására.” Valóban, Hitlernek ekkor nehezen ment az ürügykeresés. Március 13-án a hűséges Jodl feljegyezte, hogy a Führer „még mindig valamiféle igazolást próbál találni”. Másnap: „A Führer még nem döntötte el, mivel igazolja a »Weserübungot«.” A dolgokat még inkább megnehezítette, hogy Raeder kezdett megijedni. Úgy érezte, „kételyei vannak, vajon még mindig szükséges-e Norvégiában előadni a megelőző jellegű (?) háborút”.16 Hitler pillanatnyilag habozott. Két másik probléma is felmerült időközben: (1) hogyan kezeljék Sumner Wellest, az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettesét, aki március l-jén érkezett Berlinbe, és Roosevelt elnöktől azt a küldetést kapta, hogy vizsgálja meg, van-e esély a 293

Március 7-én Ironside tábornok, a brit vezérkar főnöke arról tájékoztatta Mannerheim tábornagyot, hogy 57 000 fős szövetséges expedíciós erő áll készen a finnek megsegítésére, és hogy a 15 000 fős első hadosztály március végére elérheti Finnországot, ha Norvégia és Svédország engedélyezik az átvonulást. Valójában azonban, mint azt Mannerheim tudta, Norvégia és Svédország öt nappal azelőtt egységesen és ismételten visszautasította a francia–angol átvonulási kérést. Ez nem akadályozta meg Daladier miniszterelnököt sem abban, hogy március 8-án lehordja a finneket, mert nem kértek hivatalosan szövetséges csapatokat, sem pedig abban, hogy célzásokat tegyen rá: a szövetséges csapatokat a norvég és svéd tiltakozásokra való tekintet nélkül is odaküldik. De Mannerheimet nem lehetett becsapni, és miután kormányának azt tanácsolta, hogy még addig kérjenek békét, amíg a finn hadsereg ép és legyőzetlen, jóváhagyta, hogy március 8-án azonnal küldjenek békedelegációt Moszkvába. A finn főparancsnok szkeptikusnak tűnt a franciák buzgalma iránt, hogy azok a finn fronton harcolnának saját franciaországi frontjuk helyett. (Lásd Mannerheim tábornagy visszaemlékezéseit). Az ember csak eltűnődhet a teljes zűrzavaron, ami bekövetkezett volna a hadviselő felek között, ha a francia–brit expedíciós csapatok valóban megérkeztek volna Finnországba, és harcoltak volna az oroszok ellen. Alig több, mint egy év múlva Németország háborúban állt volna Oroszországgal, és ebben az esetben azok lettek volna szövetségesek keleten, akik ellenfelek voltak nyugaton!

háború befejezésére, még mielőtt megkezdődne a vérontás nyugaton; illetve (2) hogyan járjanak a mellőzött, sértődött olasz szövetséges kedvében. Hitler még nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon Mussolini január 3-i dacos levelére, és a kapcsolatok Berlin és Róma között láthatóan hűvössé váltak. Ekkor érkezett Sumner Welles, a németek szerint azzal a céllal – és ezt nem egészen ok nélkül gondolták –, hogy megpróbálja leválasztani Olaszországot a nyikorgó Tengelyről, és rábeszélje, hogy bármi történjék is, ne lépjen be a háborúba Németország oldalán, ha a konfliktus folytatódna. Különböző figyelmeztetések érkeztek Rómából Berlinbe: itt az ideje tenni valamit, hogy a duzzogó Ducet megtartsák maguk mellett.

HITLER TALÁLKOZIK SUMNER WELLESSZEL ÉS MUSSOLINIVAL Akár csak Göring és Ribbentrop, Hitler is mélységesen tudatlan volt az Egyesült Államokkal kapcsolatban.294 Bár ekkoriban politikájuk arra irányult, hogy megpróbálják az Egyesült Államokat a háborún kívül tartani, 1914-es berlini elődeikhez hasonlóan ők sem vették komolyan a jenki nemzetet még csak potenciális katonai hatalomként sem. A washingtoni katonai attasé, Friedrich von Boetticher már 1939. október l-jén azt tanácsolta az OKW-nak, hogy ne aggódjanak semmiféle amerikai expedíciós erő esetleges európai megjelenése miatt. December l-jén azt a további tájékoztatást adta berlini feljebbvalóinak, hogy az amerikai fegyverzet egyszerűen nem elégséges „egy agresszív háborús politikához”, és hozzátette, hogy a washingtoni vezérkar, „ellentétben a Külügyminisztérium sterilen gyűlölködő politikájával és Roosevelt impulzív politikájával – amely gyakran az amerikai katonai erő túlbecslésén alapul – még mindig megérti Németországot és annak hadviselését”. Első sürgönyében Boetticher megjegyezte, hogy „Lindbergh és a híres repülő, Rickenbacker” azt hirdetik, hogy Amerika maradjon ki a háborúból. December l-re azonban, bár az amerikai katonai erőt alacsonyra becsülte, figyelmeztette az OKW-t, hogy „az Egyesült Államok mégis belép a háborúba, ha veszélyeztetve látja a nyugati féltekét”.18 Hans Thomsen, a washingtoni német követségi ügyvivő legjobb tudása szerint próbált ismertetni néhány tényt tudatlan berlini külügyminiszterével. Szeptember 18-án, amikor a lengyel hadjárat már a vége felé közeledett, Thomsen figyelmeztette a Wilhelmstrassét, hogy „az amerikai nép többsége ellenségeinkkel rokonszenvezik, és Amerika meg van győződve Németország háborús felelősségéről”. Ugyanebben az üzenetében rámutatott, hogy milyen szörnyű következményekkel járna bármilyen szabotázskísérlet Németország részéről Amerikában, és kérte, hogy „semmiképpen se” történjék ilyen szabotázs.19 A kérést nyilvánvalóan nem vették túl komolyan Berlinben, mivel 1940. január 25-én Thomsen ezt táviratozta haza: 294

A korábbi fejezetekben már szó volt Hitler Amerikával kapcsolatos furcsa nézeteiről, de a zsákmányolt külügyminisztériumi iratok között van egy dokumentum, amelyik feltárja, hogyan gondolkodott a Führer ebben a pillanatban. Március 12-én Hitler hosszan beszélgetett Colin Ross-szal, egy német USA-”szakértővel”, aki nemrég tért vissza amerikai előadó-kőrútjáról, melynek során mindent megtett a náci propaganda terjesztése érdekében. Amikor Ross megjegyezte, hogy „imperialista tendencia” uralkodik az Egyesült Államokban, Hitler (dr. Schmidt gyorsírásos jegyzetei szerint) megkérdezte, hogy „vajon ez az imperialista tendencia nem erősíti-e annak vágyát, hogy egy Anschlusst végrehajtva Kanadát az Egyesült Államokhoz csatolják, és ilyen módon angolellenes szemléletet teremtsenek”. El kell ismerni, hogy Hitler USA-tanácsadói nem sokat segítettek a kérdés megvilágításában. Amikor Ross ugyanebben a beszélgetésben megpróbálta megválaszolni Hitler kérdéseit, hogy Amerika miért olyan németellenes, a következő válaszokat adta: ...A Németország elleni gyűlölet egy másik tényezője ... a zsidóság óriási hatalma; igazán fantasztikus okossággal és szervezőkészséggel irányítják a küzdelmet minden ellen, ami német és nemzetiszocialista ... Colin Ross ezután Rooseveltről beszélt, aki szerinte puszta személyes féltékenységből és saját személyes hatalomvágya miatt ellensége a Führernek... Ugyanabban az évben jutott hatalomra, mint a Führer, és láthatta, amint a másik végrehajtja nagy terveit, miközben ő, Roosevelt... nem érte el célját. Neki is voltak diktátori elképzelései, amelyek bizonyos tekintetben nagyon hasonlóak a nemzetiszocialista eszmékhez. Mégis, pontosan az a felismerés, hogy a Führer elérte céljait, ő pedig nem, vezetett kóros ambíciójához, hogy a világtörténelem színpadán a Führer riválisaként szerepeljen ... Miután Herr Colin Ross eltávozott, a Führer megjegyezte, hogy Ross nagyon intelligens ember, akinek kétségtelenül sok jó ötlete van.17

Tudomásomra jutott, hogy egy német amerikai, von Hausberger, és egy német állampolgár, Walter, akik mindketten New York-iak, a német Abwehr utasítására feltételezhetően szabotázscselekmények elkövetésére készülnek az amerikai hadiipar ellen. Von Hausberger állítólag detonátorokat rejteget lakóhelyén.

Thomsen arra kérte Berlint, álljon el a dologtól, és kijelentette, hogy nincs annál biztosabb mód Amerika háborúba hajszolásába, mint olyan akciókhoz folyamodni, amilyenek a világháborúban egyszer már ellenségeink sorába hajtották az Egyesült Államokat, és mellesleg a legkevésbé sem hátráltatják az amerikai hadiipart.

Emellett, tette hozzá, „egyik egyén sem alkalmas rá semmilyen tekintetben, hogy az Abwehr ügynökeként ténykedjen”.295 1938 novembere óta, amikor is Roosevelt a zsidók ellen hivatalosan támogatott náci pogrommal szembeni tiltakozásul visszahívta a berlini amerikai nagykövetet, egyik ország sem képviseltette magát a másikban nagyköveti szinten. A kereskedelem főleg az amerikai bojkottok eredményeképpen régóta vegetált, és mostanára a brit tengeri blokád miatt teljesen meg is szűnt. 1939. november 4-én a washingtoni szenátusban és a képviselőházban tartott szavazás után feloldották a fegyverszállítási embargót, s ezzel megnyitották az utat az Egyesült Államok előtt a nyugati szövetségesek fegyverrel történő ellátására. A gyorsan hanyatló kapcsolatok ilyen hátterével érkezett Sumner Welles Berlinbe 1940. március l-jén. Az előző napon, február 29-én – szökőév volt – Hitler szokatlan lépéshez folyamodott, és titkos utasítást adott ki „A Mr. Sumner Welles-szel folytatandó beszélgetésekről”.20 „Visszafogottságra” szólított fel a német oldalon, és azt tanácsolta: „amennyire lehetséges, hagyni kell, hogy Mr. Welles vigye a szót”. Ezután öt fő pontot fektetett le az összes vezető tisztségviselő számára, akiknek fogadniuk kellett az amerikai külön-megbízottat. A fő német érvnek annak kellett lennie, hogy nem Németország üzent hadat Nagy-Britanniának és Franciaországnak, hanem fordítva; hogy októberben a Führer felkínálta nekik a békét, és visszautasították; hogy Németország elfogadta a kihívást; és hogy Nagy-Britannia és Franciaország célja a háborúval „a német állam megsemmisítése”, ennélfogva Németország számára nincs más lehetőség, mint a háború folytatása. A beszélgetés során [folytatta Hitleri lehetőség szerint kerülendő a konkrét politikai kérdéseknek, mint például egy jövendő lengyel állam kérdésének a megtárgyalása. Amennyiben [ő] ilyen jellegű témákat vet fel, azt a választ kell adni, hogy az ilyen kérdésekben én döntök. Magától értetődően kizárt dolog, hogy Ausztria és a Cseh Protektorátus vagy Morvaország témáját megtárgyaljuk... Kerülendő az összes olyan kijelentés, amelyet úgy lehet értelmezni, hogy ... Németországnak bármilyen módon érdeke lenne a béke lehetőségeinek megtárgyalása. Inkább azt kérem, hogy Mr. Sumnernek ne szolgáltassák a leghalványabb okot sem a kételkedésre azzal kapcsolatban, hogy Németország el van rá szánva ennek a háborúnak a győzelmes befejezésére ... Nemcsak Ribbentrop és Göring, de maga a Vezér is betű szerint betartotta az utasítást, amikor Wellesszel sorban külön-külön találkoztak, március l-jén, 2-án és 3-án. A megbeszélések dr. Schmidt vezette terjedelmes jegyzőkönyveiből ítélve (amelyek a zsákmányolt iratok között vannak), a valamelyest hallgatag és cinikus amerikai diplomatának, ha egyáltalán hitt a fülének, minden bizonnyal az volt a benyomása, hogy elmegyógyintézetbe tévedt. A három nagy náci mindegyike a történelem leggroteszkebb ferdítéseivel bombázta 295

Weizsäcker azt válaszolta: maga Canaris biztosította őt, hogy az említett személyek egyike sem az Abwehr ügynöke. De egyetlen igazi titkosszolgálat sem ismer el ilyen dolgokat. Más külügyminisztériumi iratok feltárják, hogy január 24-én egy Abwehr-ügynök indult el Buenos Airesből azzal az utasítással, hogy a New Jersey állambeli Weehawkenben jelentkezzen Fritz von Hausbergernél „a mi szakterületünkre vonatkozó utasításokért”. Egy másik ügynököt is küldtek ugyanonnan New Yorkba decemberben, hogy információt gyűjtsön az amerikai repülőgépgyárakról és a szövetségeseknek történő fegyverszállításokról. Maga Thomsen jelentette Konstantin von Maydell, egy észt állampolgárságú balti német érkezését, aki a washingtoni német nagykövetségnek azt mondta, hogy az Abwehr megbízásából, szabotázs céljából érkezett.

Wellest, fantasztikusan kicsavart tényekkel, ahol még a legegyszerűbb szavak is elveszítették minden jelentésüket.296 Hitler, aki március l-jén kiadta a Weserübungra vonatkozó parancsát, másnap fogadta Wellest, és azt hajtogatta, hogy a szövetséges hatalmak célja a „megsemmisítés”, míg Németországé a „béke”. Előadta látogatójának, mennyi mindent tett korábban, hogy megőrizze a békét Nagy-Britanniával és Franciaországgal. Nem sokkal a háború kitörése előtt az angol nagykövet pontosan ugyanott ült, ahol most Mr. Sumner ül, és a Führer élete legnagyobb ajánlatát tette neki.

A britek a nekik szóló összes ajánlatát visszautasították, és Nagy-Britannia most arra készül, hogy elpusztítsa Németországot. Hitler ezért úgy hiszi, „hogy a konfliktust végig kell harcolni... nincs más megoldás, mint az élethalálharc”. Nem csoda, hogy Welles megvallotta Weizsäckernek, majd megismételte Göringnek is, hogy amennyiben Németország eltökélte magát, hogy katonai győzelmet arat nyugaton, akkor az ő európai útja „értelmetlen volt... és igazán nincs mit mondania”.21 t Bár Welles a németekkel folytatott megbeszélésein hangsúlyozta, hogy amit az európai államférfiaktól hallott, az csak Roosevelt fülére tartozik, úgy gondolta, bölcs dolog elkövetnie azt az apró indiszkréciót, hogy Hitlernek és Göringnek elmondja: „hosszú, építő jellegű és hasznos” beszélgetést folytatott Mussolinival, és a Duce úgy gondolja, „még mindig megvan rá a lehetőség, hogy szilárd és tartós béke jöjjön létre Európában”. Ha az olasz diktátor e nézeteket vallotta, akkor– mint azt a németek felismerték – épp itt volt az ideje ezek helyesbítésének. A béke lehetséges, de csak a németeknek a Nyugaton aratott dicsőséges győzelme után. A Ducet egyre növekvő bosszúság töltötte el, mert Hitler nem válaszolt az ő január 3-i levelére. Attolico nagykövet egész hónapban érdeklődött Ribbentroptól, mikorra várható válasz, és célozgatott rá, hogy Olaszország kapcsolatai – ráadásul kereskedelmük is – fejlődőben vannak Franciaországgal és Nagy-Britanniával. Ez a kereskedelem, beleértve az olaszok hadianyag-eladásait is, bosszantotta a németeket, akik folyamatosan tiltakoztak, amiért Róma helytelen módon a nyugati szövetséges hatalmakat támogatja. Von Mackensen nagykövet folyamatosan küldte barátjának, Weizsäckernek a jelentéseket „mély aggodalmáról”, s az államtitkár attól tartott, hogy Mussolini megválaszolatlanul maradt levele, ha továbbra is „semmibe veszik”, „szabad kezet” ad a Ducenak, s a németek végleg elveszíthetik őt és Olaszországot egyaránt.23 Március l-jén azután Hitler egy kis levegőt kapott. A britek bejelentették, hogy elvágják a vízi úton, Rotterdamon keresztül Olaszországba irányuló német szénszállításokat. Ez súlyos csapást jelentett az olasz gazdaságra nézve, és a Duce megdühödött miatta a britekre, ugyanakkor felmelegítette a németek irányában táplált érzéseit, akik azonnal ígéretet tettek, hogy módot találnak majd a szén vasúti úton történő szállítására. Ezt a körülményt kihasználva Hitler március 8-án hosszú levelet intézett Mussolinihoz, amit két nappal később Ribbentrop 296

„Isten és a világ előtt – kiáltotta Göring Wellesnek – ő, a tábornagy kijelentheti, hogy Németország nem akarta ezt a háborút. Rákényszerítették ... De mit is tehetne Németország, ha mások meg akarják semmisíteni?” t Egy meglehetősen nem hivatalos amerikai békeszerző szintén Berlinben tartózkodott ekkor: James D. Mooney, a General Motors alelnöke. Emlékszem, a háború kitörése előtt vagy után nem sokkal szintén Berlinben volt, és a másik amatőr diplomatához, Dahlerushoz hasonlóan ő is a békét próbálta megmenteni, bár nem rendelkezett olyan kapcsolatokkal, mint az utóbbi. Welles Berlinből való távozásának másnapján, 1940. március 4-én Hitler fogadta Mooney-t, aki a találkozóról készült, a háború végén zsákmányolt német jegyzőkönyv szerint azt mondta neki, hogy Roosevelt elnök „barátságosabb és együttérzőbb” Németország irányában, „mint azt Berlinben általában hiszik”, és hogy az elnök kész „közvetítőként” fellépni, hogy a hadviselő feleket összehozza. Hitler mindössze azt ismételte meg, amit két nappal korábban Wellesnek mondott. Március 11-én Thomsen titkos memorandumot küldött Berlinbe, amelyet neki készített egy meg nem nevezett amerikai informátor, miszerint „Mooney többé-kevésbé németbarát”. A General Motors vezető tisztségviselőjét kétségtelenül rászedték a németek. Thomsen memoranduma azt állítja, hogy egy Hitlerrel folytatott korábbi beszélgetés alapján Mooney arról tájékoztatta Rooseveltet, hogy Hitler „a béke után sóvárog, és szeretné elkerülni az őszi hadjárattal járó vérontást”. Hans Dieckhoff, Németországnak az Egyesült Államokból visszahívott nagykövete, aki ekkoriban Berlinben tétlenkedett, közvetlenül azután találkozott Mooney-val, hogy az Hitlernél járt, s jelentette a külügyminisztériumnak, hogy az amerikai üzletember „meglehetősen beszédes” volt, és hogy „nem hiszem, hogy a Mooney-féle kezdeményezés különösebb jelentőséggel bírna”.22

személyesen vitt Rómába.24 A levél nem tartalmazott bocsánatkérést megkésett volta miatt, de szívélyes hangú volt, és a Führer gondolatait és politikáját illetően szinte minden elképzelhető kérdésben mélyen a részletekbe bocsátkozott, sokkal bőbeszédűbben, mint Hitler bármelyik korábbi, olasz partnerének szóló levele. Védelmezte a nácik szövetségét Oroszországgal, a finnek elhagyását, és azt, hogy nem hagytak meg még egy töredéknyi Lengyelországot sem. Ha visszavontam volna a német csapatokat a Főkormányzóság területéről, az nem Lengyelország pacifikációját jelentette volna, hanem förtelmes káoszt idézett volna elő. És az egyház nemhogy nem lett volna képes betölteni a funkcióját, és dicsérni az Urat, de maguknak a papoknak a feje is odaveszett volna ...

Ami Sumner Welles látogatását illeti, folytatta Hitler, az semmit nem ért el. Ő még mindig eltökélt, hogy megtámadja a Nyugatot. Felismerte, „hogy a most következő csata nem könnyű győzelem lesz, hanem Németország történelmének legádázabb harca ... élethalálharc.” Hitler ezután nekilátott Mussolinit rábeszélni a háborúba lépésre. Azt hiszem, Duce, nem kétséges, hogy e háború eredménye Olaszország jövőjét is meghatározza majd ... Egy napon majd Önnek is szembe kell néznie ugyanazokkal az ellenfelekkel, akikkel ma Németország harcol... Magam is úgy látom, hogy országaink sorsa, népeink, forradalmaink és kormányaink oldhatatlanul egymáshoz kapcsolódnak ... És végül hadd biztosítsam Önt arról, hogy mindenek ellenére is úgy hiszem, a sors előbb-utóbb mégis arra kényszerít minket, hogy egymás mellett harcoljunk, azaz, attól függetlenül, hogy jelenleg hogyan alakulnak a helyzet egyéni szempontjai, ezt az összecsapást Ön sem kerülheti el, és azt is hiszem, hogy az Ön helye minden korábbinál is inkább a mi oldalunkon lesz, mint ahogyan az enyém is az Önökén.

Mussolininak hízelgett a levél, és azonnal biztosította Ribbentropot: egyetért abban, hogy Hitler oldalán van a helye a „tűzvonalban”. A náci külügyminiszter a maga részéről nem vesztegette az időt azzal, hogy szépeket mondjon vendéglátójának. A Führert – mondta – „erősen felzaklatták a legutóbbi brit intézkedések, amelyek elzárják a tengeri úton történő német szénszállításokat Olaszországnak”. Mennyi szénre van szükségük az olaszoknak? Havonként 500 000 és 700 000 tonna között, válaszolta Mussolini. Németország, válaszolta Ribbentrop könnyedén, jelenleg havi egymillió tonnát tud adni, és biztosítja a vagonok nagy részét is a szállításhoz. Március 11-én és 12-én két hosszú megbeszélésre került sor kettőjük között, amelyeken Ciano is részt vett, és dr. Schmidt gyorsírásos jegyzetei feltárják, hogy Ribbentrop a legfelfuvalkodottabb kedvében volt.25 Bár fontosabb megbeszélnivalóik is lettek volna, ő a nyugati fővárosokból küldött, elfogott lengyel diplomáciai üzeneteket mutatott be, hogy ezekkel bizonyíthassa „az Egyesült Államok rettenetes háborús felelősségét”. A Külügyminiszter kifejtette, hogy ezek a dokumentumok az amerikai nagykövetek, Bullitt [Párizs], Kennedy [London] és Drexel Biddle [Varsó] sötét szerepét bizonyítják... Betekintést nyújtanak aj udeoplutokrata klikk üzelmeibe, melynek befolyása Morganon és Rockefelleren keresztül egészen Rooseveltig elér.

Az arrogáns náci külügyminiszter órákon át mondta a magáét tele szájjal, megcsillogtatta szokásos tudatlanságát a világ dolgairól, hangsúlyozta a két fasiszta nemzet közös sorsát, és nyomatékosította, hogy Hitler hamarosan megtámadja a Nyugatot, „a franciákat még a nyár folyamán legyőzi”, és még „az ősz előtt” kiűzi a briteket a kontinensről. Mussolini többnyire csak hallgatott, egy-egy szarkasztikus megjegyzést közbeszúrva, amelyeket a náci miniszter láthatóan nem fogott fel. Amikor például Ribbentrop fellengzősen kijelentette, hogy „Sztálin feladta a világforradalom elképzelését”, dr. Schmidt jegyzetei szerint a Duce azzal vágott vissza: „És Ön ezt valóban elhiszi?” Amikor Ribbentrop azt magyarázta, hogy „nincs egyetlen olyan német katona sem, aki ne hinné, hogy a győzelmet még ebben az évben kivívjuk”, Mussolini közbevetette: „Rendkívül érdekes megjegyzés!” Aznap este Ciano a következőket

írta naplójába: A beszélgetés után, amikor magunkra maradunk, Mussolini azt mondja, hogy nem hisz sem a német offenzívában, sem a teljes német sikerben.

Az olasz diktátor megígérte, hogy másnap ő is ismertetni fogja a nézeteit, és Ribbentrop némileg nyugtalankodott, hogy vajon mik lehetnek azok. Hitlernek küldött sürgönyében azt jelentette, hogy „a Duce gondolatainak mibenlétét illetően még utalást” sem sikerült felfedeznie. Nem kellett volna aggódnia. Mussolini másnap már egészen más ember volt. Amint azt Dr. Schmidt feljegyzi, meglehetős hirtelenséggel „teljesen háborúpárti lett”. Nem az a kérdés, mondta látogatójának, hogy Olaszország belép-e Németország oldalán a háborúba, hanem az, hogy mikor. Az időzítés kérdése „rendkívül kényes; addig nem lenne szabad beavatkozniuk, míg nincsenek készen minden előkészülettel, nehogy terhet jelentsenek partnerüknek”. Mindenesetre, ez alkalommal világosan ki kell jelentenie: Olaszország nincs abban a pénzügyi helyzetben,hogy kibírjon egy hosszú háborút. Ο nem költhet el napi egymilliárd lírát, ahogy Anglia és Franciaország teszi.

Ez a megjegyzés egy pillanatra láthatóan visszavetette Ribbentropot, aki megpróbálta a Duceból kikényszeríteni, hogy tűzze ki Olaszország hadbalépésének dátumát, de Mussolini vigyázott, hogy ne kötelezze el magát. – Eljön majd az a pillanat – mondta –, amikor Olaszország meghatározza kapcsolatait Franciaországgal és Angliával, azaz szakít ezekkel az országokkal. – Könnyű lesz majd, tette hozzá, „kiprovokálni” egy ilyen szakítást. Bár Ribbentrop tovább próbálkozott, mégsem sikerült pontos dátumot kicsikarnia. Nyilvánvaló volt, hogy Hitlernek személyesen kell majd beavatkoznia ez ügyben. A náci külügyminiszter ezért találkozót javasolt a két államférfi között március második felére, tizenkilencedike utánra, a Brenner-hágónál, amit Mussolini el is fogadott. Ribbentrop mellesleg egyetlen szót sem ejtett Hitler Dánia és Norvégia megszállására szőtt tervéről. Vannak olyan titkok, amiket az ember még a szövetségesének sem ad ki, különösen akkor nem, amikor éppen befolyásolni próbáljuk, hogy csatlakozzon hozzánk. Bár nem sikerült Mussoliniból dátumot kipréselnie, Ribbentropnak sikerült kicsalogatnia a Duceból az elkötelezettséget a hadbalépésre. „Ha a Tengelyt akarta megerősíteni – írta Ciano a naplójában –, akkor az sikerült neki.” Amikor Sumner Welles berlini látogatása után visszatért Rómába, és március 16-án ismét találkozott Mussolinivei, kicserélt emberrel állt szemben. Úgy nézett ki, mint akinek nagy súly esett le a válláról [írta Welles később]... Gyakran tűnődtem rajta, vajon nem a Rómában tett első látogatásom óta eltelt két hét alatt döntött-e úgy, hogy átlépi a Rubicont, és vajon nem Ribbentrop látogatása alatt döntött-e arról, hogy belekényszeríti Olaszországot a háborúba. 26

Wellesnek nem kellett volna tűnődnie. Amint Ribbentrop különvonata elhagyta Rómát, az elgyötört olasz diktátor jobban meggondolta a dolgokat, és szenvedett tőlük. „Attól fél – írta Ciano –, túl messzire ment azzal, hogy elkötelezte magát a szövetséges hatalmak elleni harc mellett. Most szeretné inkább lebeszélni Hitlert a szárazföldi offenzíváról, és reméli, hogy ezt sikerül majd elérnie a Brennerhágónál tartott találkozón.” De Ciano a maga korlátaival együtt is tudta, hogy ez illúzió. „Nem tagadható – tette hozzá naplójában –, hogy a Ducet elbűvöli Hitler, és ez a bűvölet valahol mélyen, Hitler maszkjában gyökerezik. A Führer többet fog elérni a Ducenál, mint Ribbentropnak sikerült.” Ez igaz volt – bár némi eltéréssel, mint látni fogjuk. Március 13-án, alighogy visszatért Berlinbe, Ribbentrop telefonált Cianónak, és azt kérte, hogy a Brenner-hágónál tartandó találkozót hozzák a tervezettnél előbbre, március 18-ra. – A németek elviselhetetlenek! – robbant ki Mussoliniból. – Szusszanásnyi időt sem hagynak az

embernek, hogy átgondolja a dolgokat! – Mindamellett elfogadta a dátumot. A Duce ideges volt [jegyezte fel aznap naplójába Ciano]. Eddig abban az illúzióban élt, hogy nem kell majd valódi háborút viselnie. Egy közelgő összecsapás kilátása, amelyben ő csak kívülálló marad, zavarja és (saját szavaival élve) megalázza őt.27

1940. március 18-ának reggelén esett a hó, amikor a két diktátort szállító vonatok megérkeztek a magas, hóborította Alpok lábánál, a Brenner-hágónál levő kicsiny határállomásra. A találkozóra Mussolininak tett engedményként a Duce saját vasúti kocsijában került sor, ám ott is szinte végig Hitler vitte a szót. Ciano aznap este összefoglalta naplójában a megbeszélést. A megbeszélés inkább monológ ... Egész idő alatt Hitler beszél... Mussolini érdeklődéssel és tisztelettel hallgatja. Keveset beszél, és megerősíti szándékát, hogy Németországgal tart. Csak a megfelelő pillanat megválasztását tartja fenn magának.

Felismerte, mondta Mussolini, amikor végre szóhoz jutott, hogy „nem lehet semlegesnek maradni” a háború végéig. Az együttműködés Angliával és Franciaországgal „elképzelhetetlen. Gyűlöljük őket. Ezért Olaszország hadbalépése elkerülhetetlen.” Hitler több mint egy órát töltött azzal, hogy megpróbálja meggyőzni éppen erről – mármint ha Olaszország nem akar mellőzötté, és „másodrendű” hatalommá válni, tette hozzá.28 De miután a fő kérdést a Führer megelégedésére válaszolta meg, a Duce azonnal visszakozni kezdett. A nagy probléma azonban az időpont ... Egy feltételnek kell ehhez megvalósulnia. Olaszországnak „nagyon jól felkészültnek” kell lennie ... Olaszország pénzügyi helyzete nem engedi meg, hogy elhúzódó háborút viseljen ... Tudni szeretné, hogy a Führer szerint vajon Németország veszélybe kerülne-e az offenzíva elhalasztásával. Ő nem hiszi, hogy ilyen veszély leselkedne ... [akkor] ő három-négy hónap alatt befejezné a katonai előkészületeket, és nem kerülne abba a zavaró helyzetbe, hogy bajtársát harcolni látja, míg az ő tevékenysége csak demonstrációkra korlátozódik ... Ennél többet akar tenni, de jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy megtehesse.

A náci hadúrnak nem állt szándékában elhalasztani a nyugati támadást, s ezt meg is mondta. De volt „néhány elméleti elképzelése”, ami megoldhatná Mussolini nehézségeit a délfranciaországi hegyvidék elleni frontális támadás dolgában, mivel egy ilyen összecsapás, mint felismerte, „nagy vérveszteséggel járna”. Ki lehetne állítani egy nagyobb olasz erőt, javasolta, amely a német csapatokkal együtt előrenyomulhatna a svájci határ mentén a Rajna völgye felé, „hogy hátulról megfordítsa a francia–olasz alpesi frontot”. Előtte természetesen a német főerők már visszaverték a franciákat és briteket északról. Hitler szemmel láthatóan megpróbálta megkönnyíteni az olaszok dolgát. Amikor az ellenséget felmorzsoltuk [Franciaország északi részén], akkor jön el a pillanat Olaszország számára a tevőleges beavatkozásra [folytatta Hitler], nem az alpesi front legnehezebb részén, hanem valahol máshol... A háború Franciaországban fog eldőlni. Amint elintézték Franciaországot, Olaszország a mediterrán világ ura lesz, és Angliának békét kell kötnie.

Mussolini, meg kell vallani, nem sokat habozott, hogy megragadja ezt a káprázatos lehetőséget: nagyot markolhat azután, hogy a németek a kemény harcokat már mind megvívták. A Duce azt válaszolta, hogy ha Németország sikerrel nyomul előre, azonnal beavatkozik ... nem vesztegeti az időt... amikor a szövetséges hatalmakat már annyira megrázta a német támadás, hogy csak egy második csapás kell a térdre kényszerítésükhöz.

Másfelől:

Ha Németország előrenyomulása lassú lesz, akkor ő várni fog, mondta a Duce.

Ez a nyers, gyáva alku, úgy tűnik, nem zaklatta fel Hitlert feleslegesen. Ha Mussolinit személyesen vonzotta Hitlerhez „valami, ami mélyen, Hitler maszkjában gyökerezik”, mint Ciano mondta, akkor elmondható, hogy ez a vonzódás ugyanilyen rejtélyes okból kölcsönös volt. Amilyen hűtlen volt Hitler néhány nagyon közeli társához, olyan furcsa és szokatlan lojalitással övezte nevetséges olasz partnerét, s e lojalitás nem gyengült, hanem csak erősödött, amikor előbb csapások, majd katasztrófák sújtották a peckesen parádézó, fűrészporból gyúrt római cézárt. Történetünknek ez az egyik legérdekesebb paradoxonja. Mindenesetre, akármennyit is ért (és Hitleren kívül – különösen a tábornokok körében – csak kevés német gondolta azt, hogy sokat ér), végre ünnepélyesen elhangzott az ígéret Olaszország hadbalépésére. A náci hadúr ismét új és közelgő hódításain kezdhetett gondolkodni. A legközelebbiről – északon – egyetlen szót sem ejtett barátjának és szövetségesének.

AZ ÖSSZEESKÜVŐK ÚJABB KUDARCA A náciellenes összeesküvők ismét megpróbálták rábeszélni a tábornokokat, hogy tegyék le a Vezért, ez alkalommal azért, nehogy megindíthassa északon az új agressziót, aminek megneszelték a hírét. A civil összeesküvők ismét csak a brit kormány biztosítékát akarták arra, hogy az békét köt a náciellenes vezetéssel, és mivel nem bújhattak ki a bőrükből, ragaszkodtak hozzá, hogy bármiféle megállapodást kössenek is, az új birodalmi kormány meg kell, hogy tarthassa Hitler területi hódításainak többségét: Ausztriát, a Szudéta-vidéket és az 1914-es lengyel határt, bár ez utóbbit már a múltban is csak a lengyel nemzet megsemmisítésével tudták elérni. Hassell nem csekély személyes bátorságról számot adva ezzel az indítvánnyal utazott 1940. február 21-én a svájci Árosába, hogy egy brit kapcsolattal, bizonyos J. Lonsdale Bryans úrral találkozzon, akit naplójában „Mr. X”-nek nevez. A legnagyobb titoktartás mellett négy alkalommal folytattak tanácskozást február 22-én és 23-án. Bryans, aki elég jó benyomást tett már római diplomáciai körökben, ismét csak azoknak az önjelölt és némileg amatőr béketárgyalóknak a sorába tartozott, akik már felbukkantak e beszámolóban. Kapcsolatokkal rendelkezett a Downing Streeten, és Hassellre találkozásukkor jelentős személyes hatást gyakorolt. Miután Stevens őrnagy és Best kapitány Hollandiában sikertelenül próbált kapcsolatba lépni a német összeesküvőkkel, a britek kicsit szkeptikussá váltak az egész üggyel kapcsolatban, és amikor Bryans valami megbízhatóbb információt akart kicsikarni Hassellból, hogy kiknek a nevében beszél, a német küldött óvatossá vált. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megnevezhetném a mögöttem álló személyeket – válaszolta Hassell. – Mindössze arról biztosíthatom önt, hogy Halifax nyilatkozata a megfelelő emberekhez fog eljutnia Hassell ezután felvázolta a német „ellenzék” nézeteit: felismerték, hogy Hitlert meg kell buktatni, „mielőtt nagyobb katonai műveletek indulnának meg”; és hogy ez mindenképpen „kizárólag német ügy”; feltétlenül szükség van valamilyen „hiteles angol nyilatkozatra” arról, hogyan kezelik majd az új náciellenes berlini vezetőket, és „a vezetésben bekövetkező bármiféle váltásnak az 1918-ban történtek jelentik a fő akadályát; a németek aggódnak, nehogy ugyanaz történjen, mint akkor, amikor a Kaisert feláldozták”. Hassell és barátai garanciákat akartak, hogy ha megszabadulnak Hitlertől, akkor Németországgal nagylelkűbben bánnak majd, mint amikor a németek II. Vilmostól szabadultak meg. Ezért átadott az angolnak egy saját maga által angolul megfogalmazott memorandumot. Ködös iromány volt ez, bár tele nemes érzésekkel a jövő világával kapcsolatban, amely „a keresztény erkölcs, az igazság és a törvény, a társadalmi jólét, a gondolat és a tudat

szabadságának alapelveire” épül majd. A legnagyobb veszélye annak, ha folytatják ezt „az őrült háborút”, írta Hassell, „Európa bolsevizálása” – ezt rosszabbnak találta, mint a nácizmus fennmaradását. Fő békefeltétele az volt, hogy az új Németországnak meghagyják Hitler szinte összes hódítását, amelyeket fel is sorolt. Ausztria és a Szudéta-vidék német bekebelezésének kérdése fel sem merülhet egy békejavaslatban, és Németország az 1914-es határt állítaná vissza Lengyelországgal, ami persze, bár ezt nem mondta így ki, valójában Oroszországgal volt közös határ, hiszen Lengyelország létezését nem engedték meg 1914-ben. Bryans egyetértett abban, hogy a németek nyugati offenzívájának a közelségére tekintettel gyors cselekvésre van szükség, és megígérte, hogy Hassell memorandumát eljuttatja Lord Halifaxnak. Hassell visszatért Berlinbe, hogy tudassa összeesküvőtársaival legutóbbi lépését. Bár a lehető legjobbakat remélték Hassell „Mr. X”-étől, pillanatnyilag jobban aggódtak az úgynevezett „X-jelentés” miatt, amelyet Hans von Dohnanyi, a csoport egyik Abwehr-beli tagja dr. Müller vatikáni brit kapcsolata alapján állított össze.297 Ez kijelentette, hogy a pápa kész közbenjárni Nagy-Britanniánál egy új náciellenes német kormánnyal szembeni méltányos békefeltételek érdekében, és Hitler ellenfeleinek nézeteire jellemző az a feltétel, amit állításuk szerint a pápa támogatna, hogy a keleti kérdést „Németország számára kedvezően” rendezzék el. A démoni náci diktátor fegyveres agresszióval érte el a keleti kérdés „Németország számára kedvező” rendezését; a jámbor német összeesküvők azt akarták, hogy ugyanazt a britek adják át nekik a pápa áldásával. Az X-jelentés nagyon sokáig kísértett az összeesküvők agyában 1939–40 telén. Október végén Thomas tábornok megmutatta Brauchitschnak, azzal a szándékkal, hogy támogassa vele a hadsereg főparancsnokának erőfeszítéseit, és segítsen Hitlert lebeszélni a támadás őszi megindításáról. De Brauchitsch nem értékelte a bátorítást. Sőt megfenyegette Thomas tábornokot, hogy ha még egyszer felveti a kérdést, akkor letartóztattat-ja. „Ez nyílt árulás!” – kiáltotta neki. Most, hogy újabb náci agresszió volt kilátásban, Thomas Halder tábornokhoz vitte az Xjelentést, abban a reményben, hogy ő esetleg cselekszik majd ennek hatására. De ez csak puszta remény volt. A vezérkari főnök elmondta Goerdelernek, az egyik legaktívabb összeesküvőnek (aki szintén könyörgött neki, hogy vegye át a vezetést, mert a gerinctelen Brauchitsch nem hajlandó rá), hogy a pillanatnyi körülmények között nem tudná igazolni a Führernek tett katonai esküje megszegését. Emellett: Anglia és Franciaország hadat üzent nekünk, és az embernek ennek a mélyére kell látnia. A kompromisszumos béke értelmetlen. Csak a legnagyobb vészhelyzetben szabad a Goerdeler javasolta akciót végrehajtani.

„Also, doch!” – kiáltott fel naplójában Hassell 1940. április 6-án, Halder lelkiállapotát elbeszélve, amiről Goerdeler számolt be neki. „Halder – teszi hozzá a naplóíró –, aki elsírta magát felelősségének tárgyalása közben, gyenge, megroppant idegzetű ember benyomását keltette.” Ε benyomás pontosságához kételyeket kell fűzni. Átnéztem Halder naplójának április első hetéről szóló részét: benne részletes bejegyzések százai szólnak a gigantikus nyugati támadás előkészületeiről, melyeknek irányítását ő segítette a háttérből; nekem éppenséggel az a benyomásom támadt, hogy a vezérkari főnök élénk hangulatban volt, amikor a harctéri parancsnokokkal tárgyalt, és a német történelem legnagyobb és legmerészebb hadműveletének terveit felügyelte. Naplójában nem található utalás arra, hogy áruló gondolatai lettek volna, vagy a lelkiismeretével viaskodott volna. Noha rossz érzései voltak Dánia és Norvégia megtámadásával kapcsolatban, ezek pusztán katonai megfontolásokon alapultak, és szó sincs arról, hogy morális kételyei lettek volna az ama négy kis semleges ország elleni náci 297

Lásd fent, 399. o.

agresszióval kapcsolatban, amelyek határait Németország ünnepélyesen garantálta, s amelyekről Halder tudta, hogy Németország hamarosan megtámadja őket, sőt amelyek közül kettő: a Belgium és Hollandia elleni tervek kidolgozásában vezető szerepet vállalt. Így végződött a „jámbor németek” legutolsó kísérlete Hitler kiütésére a hatalomból, mielőtt túl késő lett volna. Ez volt az utolsó alkalom, amit még megragadhattak volna egy nagylelkű béke reményében. A tábornokokat, ezt Brauchitsch és Halder világossá tette, nem érdekelte a tárgyalásos békekötés. Ők ekkor, mint a Führer is, békediktátumban gondolkodtak – a német győzelem utáni diktátumban. Míg ennek esélyei el nem lobbantak, nem tértek vissza komolyan a Münchenben és Zossenban még oly erősen jelen levő régi és áruló gondolataikhoz, hogy őrült diktátorukat eltávolítják. Erre a lelkiállapotra és jellemre kell visszaemlékeznünk majd a későbbi események és a később kieszelt mítoszok tükrében.

NORVÉGIA ÉS DÁNIA BEKEBELEZÉSE Sok író a háború egyik legjobban őrzött titkának nevezi Hitlernek a Dánia és Norvégia meghódítására tett előkészületeit, nekem azonban mégis úgy tűnt, hogy a két skandináv országot, sőt Nagy-Britanniát is, nem azért lepték meg, mert senki sem figyelmeztette őket arra, hogy mi következik, hanem azért, mert nem hittek időben a figyelmeztetéseknek. Tíz nappal azelőtt, hogy a katasztrófa lesújtott, Oster ezredes, az Abwehr munkatársa figyelmeztette a Weserübung terveire egy közeli barátját, J. G. Sas ezredest, a berlini holland katonai attasét, Sas pedig azonnal tájékoztatta a dán tengerészeti attasét, Kjölsen kapitányt is. 30 De az önelégült dán kormány nem hitt saját tengerészeti attaséjának, és amikor április 4-én a berlini dán követ rohanvást hazaküldte Koppenhágába Kjölsent, hogy személyesen ismételje meg a figyelmeztetést, értesülését még akkor sem vették komolyan. Még a katasztrófa előestéjén, április 8-án sem, miután hírek érkeztek egy katonákkal tömött német csapatszállító hajó megtorpedózásáról Norvégia déli partjainál, közvetlenül Dániától északra, s a dánok saját szemükkel láttak egy nagy német hajóhadat észak felé hajózni szigeteik között. Dánia királya egy mosoly kíséretében figyelmen kívül hagyta a vacsoraasztalnál azt a megjegyzést, hogy országa veszélyben forog. – Tényleg nem hitte el – számolt be később a testőrség egyik tisztje. Sőt, mondta a tiszt, a király vacsora után az estét a Királyi Színházban folytatta, „bizakodó és elégedett” kedélyállapotban.31 A norvég kormány már márciusban figyelmeztetéseket kapott berlini követségétől, és a svédektől is, hogy német csapatok és hadihajók összevonása figyelhető meg az Északi-tengeren és a Balti-tengeri kikötőkben, április 5-én pedig konkrét értesülés érkezett Berlinből, hogy Norvégia déli partjain német partraszállás várható. De az önelégült oslói kormány szkeptikus maradt. Még hetedikén sem, amikor látták a norvég partok felé tartó nagy német hadihajókat, és jelentések érkeztek brit repülőgépekről, amelyek egy német hadihajórajt vettek géppuskatűz alá a Skagerrak bejáratánál, de még április 8-án sem, amikor a brit Admiralitás tájékoztatta a londoni norvég követséget, hogy Narvik felé tartó nagy német haditengerészeti erőket fedeztek fel, és az oslói újságok arról írtak, hogy a norvég partok közelében, Lillesandnál egy lengyel tengeralattjáró által aznap megtorpedózott csapatszállítóról, a Rio de Janeiro-ból kimentett német katonák kijelentették, hogy éppen útban voltak Bergenbe, hogy segítsék megvédeni a britek ellen – a norvég kormány még ekkor sem tartotta szükségesnek, hogy megtegyen olyan nyilvánvaló lépéseket, mint a hadsereg mozgósítása, a kikötőket védő erődök ellátása teljes létszámú legénységgel, a repülőtéri leszállópályák eltorlaszolása, vagy a legfontosabb, a főváros és a nagyobb városok közelében a könnyen elaknásítható keskeny hajózóutak elaknásítása. Ha mindezt elvégezték volna, a történelem talán más irányba fordul. Április elsejére – Churchill megfogalmazásában – baljóslatú hírek kezdtek Londonba szűrődni, és április 3-án a londoni háborús kormány megtárgyalta a legfrissebb, mindenekelőtt Stockholmból származó értesüléseket, miszerint a németek nagy létszámú katonaságot és

számos hajót gyűjtöttek össze északi kikötőikben azzal a céllal, hogy bevonuljanak Skandináviába. De úgy tűnik, a híreket nem vették túl komolyan. Két nappal később, április 5én, amikor a német haditengerészeti ellátóhajók első hulláma már kifutott a tengerre, Chamberlain miniszterelnök egy beszédében kijelentette: azzal, hogy elmulasztotta a támadást nyugaton, amikor a brit és a francia erők nem voltak még felkészülve, Hitler „lekéste a csatlakozást” – Chamberlainnek azonban hamarosan meg kellett bánnia ezt a mondatát.298 Churchill szerint a brit kormány ekkor arra hajlott, hogy a német gyülekezés a balti- és az északi-tengeri kikötőkben csupán azért történt, hogy Hitler képes legyen válaszcsapást mérni, amennyiben a britek a norvég felségvizek elaknásítása közben – hogy elvágják az ércszállításokat Narvikból –, meg is szállnak e kikötőt, sőt esetleg más déli kikötőket is. A brit kormány csakugyan fontolgatta a megszállást. Churchill, az Admiralitás Első Lordja, hét hónapi hiábavaló küzdelem után végül megkapta a háborús kormány és a Szövetségesek Legfelső Katonai Tanácsának beleegyezését, hogy április 8-án elaknásíthassa a norvég hajózóutakat; az akció fedőneve „Wilfred” volt. Mivel valószínűnek látszott, hogy a németek erőszakosan reagálnak arra a végzetes csapásra, hogy Narvikból érkező vasércszállításaikat elzárják, úgy döntöttek: egy kisebb angol–francia erőt küldenek Narvikba, hogy az előrenyomuljon a közeli svéd határig. Más osztagok Trondheimben, Bergenben és Stavangerben szállnának partra, hogy – mint azt Churchill magyarázza – „ezek a bázisok ne kerülhessenek az ellenség kezére”. Ez volt az „R-4 terv”.32 Április első hetében tehát, miközben német csapatok szálltak különböző hadihajókra a norvégiai átkeléshez, ugyanazzal a céllal jóval kisebb létszámú brit csapatok hajóztak be csapatszállítókra Clyde-ban és cirkálókra Forthban. Április 2-án délután Hitler egy Göringgel, Raederrel és Falkenhorsttal folytatott hosszú értekezlet után hivatalos hadműveleti utasítást adott ki, amely elrendelte, hogy a Weserübung április 9-én reggel 5.15-kor kezdődjön. Ugyanakkor egy másik utasítást is kiadott: „Dánia és Norvégia királyának az országból való szökését a megszállás idején minden eszközzel meg kell akadályozni”.33 Ugyanazon a napon az OKW beavatta a titokba a Külügyminisztériumot. Ribbentropnak hosszú direktívát nyújtottak át, s benne arra utasították, hogy készítse elő azokat a diplomáciai intézkedéseket, amelyek a német fegyveres erők megérkezésekor majd rábírják Dániát és Norvégiát, hogy harc nélkül megadják magukat, továbbá, hogy agyaljon ki valamit, amivel igazolhatják Hitler legújabb agresszióját.34 Ám a fortélyok nem csak a Külügyminisztériumra korlátozódtak. A haditengerészetnek is jutott néhány. Április 3-án, amikor elindultak az első hajók, Jodl a naplójában eltöprengett a problémán, vajon milyen csellel lehetne félrevezetni a norvégokat, ha gyanakodni kezdenének, hogy olyan sok német hadihajó van a közelségükben. A haditengerészet azonban már megoldotta ezt az apró kérdést. Utasították a hadi- és szállítóhajókat, hogy próbálják brit hajóknak kiadni magukat, sőt ha kell, még az angol lobogót is húzzák fel! A titkos német haditengerészeti utasítások részletes parancsokban határozták meg, hogyan történjen a „Megtévesztés és álcázás a norvégiai invázió során”.35 SZIGORÚAN TITKOS! A kikötőbe hatolás alatt tanúsítandó magatartás Az összes hajót el kell sötétíteni... A brit hajóként való álcázást a lehető legtovább fenn kell tartani. A norvég hajók összes morzehívására angolul kell válaszolni. Válaszul olyasmit kell felelni, mint pl.: „Rövid látogatás Bergenben. Nincs ellenséges szándékunk.” ... A hívásokra brit hadihajók neveivel kell válaszolni: Köln – H.M.S. Cairo. Königsberg – H.M.S. Calcutta ... (stb.) 298 Az első három német ellátóhajó április 3-án hajnali 2 órakor indult el Narvik irányába. Németország legnagyobb tankha jója április 6-án futott ki Murmanszkból Narvik felé az oroszok cinkos segítségével, akik lekötelezően feltöltötték a hajót olajjal.

Gondoskodni kell arról, hogy a brit hadilobogók megvilágíthatok legyenek ... Bergenhez ... Amennyiben valamelyik egységünknek egy elhaladó hajó hívására kell válaszolnia, a következő vezérelv szerint kell reagálni: Hívásra: (a Köln esetében) H.M.S. Cairo. Megállási parancsra: „(1) Kérem, ismételje meg utolsó jelzését. (2) Nem értem a jelzését.” Figyelmeztető lövés esetén: „Tüzet szüntess. Brit hajó. Jó barát.” Útirányra és célra vonatkozó kérdés esetén: „Bergenbe megyünk. Német hajókat üldözünk.”299

1940. április 9-én pontosan reggel 5.20-kor (dániai idő szerint reggel 4.20-kor), egy órával napkelte előtt a német követek Koppenhágában és Oslóban, miután pontosan húsz perccel azelőtt a külügyminisztereket kiráncigálták az ágyból (Ribbentrop ragaszkodott a német csapatok érkezésével összehangolt, pontos időzítéshez), átnyújtották nekik a dán és a norvég kormányhoz intézett német ultimátumot, amely „a Birodalom védelmének” azonnali és ellenállás nélküli elfogadását követelte. Ez az ultimátum talán a legarcátlanabb dokumentum volt, amit Hitler és Ribbentrop, a diplomáciai ármánykodásnak e sokat tapasztalt két mestere valaha addig megfogalmazott..37 A memorandum, miután kinyilvánította, hogy a Birodalom Dánia és Norvégia segítségére jött, hogy megvédje őket az angol–francia megszállás ellen, a következőt állította: A német csapatok ennélfogva nem ellenségként lépnek norvég földre. A német főparancsnokság nem szándékozik a német csapatok által megszállt pontokat Anglia elleni hadműveletekhez felhasználni, amennyiben erre nem kényszerítik ... Ellenkezőleg, a német katonai műveletek célja kizárólag Észak védelme a norvégiai bázisok angol–francia erők által tervezett megszállása ellen... ... A Németország és Norvégia között eddig fennálló jó kapcsolatok szellemében a Birodalom kormánya kijelenti a norvég királyi kormánynak, hogy Németországnak intézkedéseivel nincs szándékában megsérteni a Norvég Királyság területi integritását és politikai függetlenségét, sem most, sem a jövőben ... A Birodalom kormánya ennélfogva azt várja, hogy a norvég kormány és a norvég nép ... ne kíséreljen meg semmiféle ellenállást. Mindennemű ellenállást minden lehetséges eszközzel le kell és le fogunk törni, ezért az csupán teljesen haszontalan vérontáshoz vezetne. A német várakozások Dániát illetően beigazolódtak, de Norvégia esetében nem. Ezt a Wilhelmstrassén akkor tudták meg, amikor megérkeztek az első sürgős üzenetek az adott országokban lévő követektől. A koppenhágai német követ reggel 8.34-kor sürgönyözött Ribbentropnak, hogy a dánok „elfogadták az összes követelésünket, [bár] tiltakozást jelentettekbe”. Az oslói követnek, Curt Bräuernek meglehetősen másféle jelentenivalója volt. Reggel 5.52-kor, mindössze harminckét perccel azután, hogy átnyújtotta a német ultimátumot, megsürgönyözte Berlinnek a norvég kormány gyors válaszát: „Nem hódolunk be önként: a harc már megkezdődött. „38 A gőgös Ribbentrop magán kívül volt a dühtől.300 10.55-kor Bräuernek „Rendlívül sürgős!” táviratot küldött: „Hangsúlyozza ismételten a kormánynak, hogy az ellenállás a norvégok részéről teljesen hiábavaló!” Ezt már nem tudta megtenni a szerencsétlen német követ. A norvég király, a kormány és a parlamenti képviselők addigra az északi hegyekbe menekültek a fővárosból. Bármennyire is 299

Nürnbergben a vádlottak padján Raeder vezértengernagy ezt a taktikát azon az alapon igazolta, hogy az jogos „hadicsel volt, amely ellen jogi szempontból nem lehet ellenvetést tenni”.36 300 Jómagam ritkán láttam a náci külügyminisztert kibírhatatlanabbnak, mint aznap délelőtt. Egy, a Külügyminisztériumban külön e célra összehívott sajtókonferencián fényes táboriszürke egyenruhában parádézott, és úgy nézett ki, amint naplómba írtam, „mintha az egész földgolyóbis az övé lenne”. Kurtán kijelentette: „A Führer megadta a választ... Németország megszállta a dán és a norvég földet, hogy megvédje ezeket az országokat a szövetséges hatalmak ellen, és a háború végéig meg fogja védi igazi semlegességüket. így Európa egy kitüntetett része megmenekült a biztos bukástól.” A berlini sajtó szintén figyelemre méltó volt aznap. A Börsen Zeitung: „Anglia hidegvérrel átgázol a kis népek holttestein. Németország megvédi a gyenge népeket Európa országúti rablóitól ...A norvégoknak látniuk kell a Németország által a norvég nép szabadságának biztosítása érdekében végrehajtott akció igazságos voltát..” Hitler saját újsága, a Völkischer Beobachter ezzel a főcímmel jelent meg: „NÉMETORSZÁG MEGMENTI SKANDINÁVIÁT!”

kedvezőtlenek voltak az esélyeik, eltökélték magukat az ellenállásra. Sőt amikor a német hajók felbukkantak az éjszakából, egyes helyeken (bár nem mindenütt) azonnal meg is kezdődött az ellenállás. A dánok sokkal reménytelenebb helyzetben voltak. Kellemes kis szigetországuk alkalmatlan volt a védekezésre. Túl kicsi volt, túl sík, és legnagyobb része, Jutland nyitva állt a szárazföld felől Hitler páncélosai előtt. Nem voltak hegyek, ahová a király és a kormány elmenekülhetett volna, mint Norvégiában, és Nagy-Britanniától sem várhattak segítséget. Mondják, hogy a dánok túl civilizáltak voltak ahhoz, hogy ilyen körülmények között harcoljanak – egy biztos: nem harcoltak. W. W. Pryor tábornok, a hadsereg főparancsnoka szinte egyedül könyörgött az ellenállásért, de a döntő szó Thorvald Stauning miniszterelnöké, Edvard Munch külügyminiszteré és a királyé volt, aki, miután április 8-án elkezdtek szállingózni a rossz hírek, visszautasította a mozgósítás iránti kérelmeket. Még a Koppenhágában végzett kutatásaim után is homályosak maradtak számomra az okok, hogy vajon miért nem adott le a haditengerészet egyetlen lövést sem hajóiról és tengerparti ütegeiből, amikor pedig a német csapatszállítók ott haladtak el ágyúcsöveik előtt úgy , hogy a dánok ízekre szaggathatták volna őket. A hadsereg kisebb csetepatékba bonyolódott Jütlandon, a királyi testőrség pedig leadott néhány lövést a királyi palota körül, és néhányan meg is sebesültek. Mire a dánok befejezték bőséges reggelijüket, már mindennek vége volt. A király kormányának tanácsát követte, és nem Pryor tábornokét: kapitulált, és megparancsolta, hogy szűnjön meg az a csekély ellenállás is, amit egyáltalán addig tanúsítottak. A német hadseregtől zsákmányolt feljegyzések megmutatják, milyen aprólékos gondossággal készítették elő a terveket, hogy Dániát és Norvégiát a meglepetés erejével és csalással elfoglalják. Kurt Himer tábornok, a dániai különítmény törzsének főnöke civil ruhában, vonaton érkezett Koppenhágába, hogy kikémlelje a fővárost, és megtegye a szükséges intézkedéseket, hogy a Hansestadt Danzig csapatszállító a megfelelő mólónál köthessen ki; gondoskodott egy teherautóról is, amely a kis mennyiségű ellátmányt és egy rádióadót szállítja majd. A zászlóaljparancsnok – mindössze ennyi erőt ítéltek szükségesnek a nagyváros elfoglalásához – néhány nappal korábban szintén civil ruhás látogatást tett Koppenhágába, hogy a helyről képet kapjon. Ezután nem volt túl meglepő, hogy a tábornok és a zászlóaljparancsnok őrnagy terveit szinte minden nehézség nélkül végrehajtották. A csapatszállító hajó nem sokkal napkelte előtt érkezett Koppenhágához, a kikötőt védő erőd ágyúinak és a dán járőrhajóknak egyetlen lövése nélkül továbbhaladt, és szépen kikötött a Langelinie mólónál a város szívében, csupán egy kőhajításnyira a Citadellától, minimális távolságra az Amalienborg palotától, a király lakhelyétől. Az egyetlen zászlóalj mindkettőt említésre méltó ellenállás nélkül, gyorsan foglalta el. Fent a palotában, a szórványos lövések kattogása közepette a király minisztereivel tanácskozott. Az utóbbiak mind az ellenállás ellen voltak. Csak Pryor tábornok könyörgött, hadd vehesse fel a harcot. A legvégén már csak azt követelte, hogy a király menjen a legközelebbi katonai táborba, Hoveltébe, hogy megmeneküljön az elfogatástól. De a király a minisztereivel értett egyet. Az uralkodó az egyik szemtanú szerint megkérdezte: – Vajon katonáink eleget harcoltak már? – és Pryor azzal vágott vissza neki, hogy nem.301 39 Himer tábornok nyugtalanná vált a késedelem miatt. Telefonált az egyesített hadműveleti parancsnokságra, amelyet Hamburgban állítottak fel (a dán hatóságok nem gondoltak arra, hogy elvágják a telefonvonalakat Németország felé), és saját elbeszélése szerint40 kért néhány bombázót, hogy azok Koppenhága felett elhúzva „a dánokat rákényszerítsék az ultimátum elfogadására”. Az érintkezés kódolva történt, és a Luftwaffe úgy értette, hogy Himer tényleges bombázást kér. Meg is ígérték, hogy azt haladéktalanul végrehajtják, ám e tévedést végül még 301

A dánok összes áldozatának száma a királyságban tizenhárom elesettet és huszonhárom sebesültet tett ki. A németek veszteségei körülbelül húsz főt számláltak.

időben helyesbítették. Himer tábornok szerint „a dán főváros felett zúgó bombázók el is érték a megfelelő hatást: a kormány elfogadta a németek kéréseit”. Némi nehézséget okozott, hogy a dán csapatokkal közöljék a kormány kapitulációját, mivel a helyi rádióállomások még nem sugároztak ebben a korai órában. Ezt úgy oldották meg, hogy a dánok hullámhosszán sugároztak azon a rádióadón, amit a zászlóalj hozott magával, és amelyhez Himer tábornok előrelátóan kerített egy teherautót, amin az adót a Citadellához szállították. Aznap délután 2 órakor Himer tábornok a német követ, Cecil von Renthe-Fink társaságában meglátogatta a dán királyt, aki már nem volt uralkodó, bár erre még nem jött rá. A hadsereg titkos archívumában fennmaradt Himer feljegyzése a beszélgetésről. A hetvenkét éves király belül összetörve jelent meg, bár tökéletesen megőrizte a látszatot, és az audiencia alatt megőrizte teljes méltóságát. Egész teste remegett. Kijelentette, hogy ő és kormánya megtesz minden lehetséges intézkedést, hogy az országban megőrizzék a békét és a rendet, és hogy kiküszöböljenek mindenféle súrlódást a német csapatok és az ország között. Meg kívánja óvni országát a további szerencsétlenségtől és szenvedéstől. Himer tábornok válaszában elmondta, személy szerint nagyon sajnálja, hogy ilyen küldetésben kellett a királyhoz érkeznie, de csupán katonai kötelességét teljesíti ... Barátként jöttünk stb. Amikor ezután a király megkérdezte, megtarthatja-e testőrségét, Himer tábornok azt válaszolta ... hogy a Führer kétségtelenül meg fogja engedni neki, hogy megtartsa őket. Ε felől nincsenek kételyei. A király láthatóan megkönnyebbült ennek hallatán. Az audiencia során a király felszabadultabb lett, és a végén e szavakkal szólt Himer tábornokhoz: – Tábornok, mondhatok valamit Önnek, mint öreg katona? Mint katona a katonának? Önök, németek, ismét hihetetlen dolgot vittek véghez! El kell ismerni, nagyszerű munka! Közel négy éven át, míg a háborúban az események iránya meg nem fordult, a dán király és népe, amely a jó természetű, civilizált, „valahogy majd csak lesz” fajtához tartozott, kevés fejfájást okozott a németeknek. Dánia úgy vált ismertté, mint a „mintaprotektorátus”. Az uralkodó, a kormány, a bíróságok, még a parlament és a sajtó is kezdetben meglepően nagy szabadságot kapott a hódítóktól. Még Dánia hétezres zsidóságát sem zaklatták – legalábbis egyelőre. Ám ha más meghódított népeknél később is ugyan, de végül a dánok is arra a következtetésre jutottak, hogy amennyiben önbecsülésük és becsületük egyetlen foszlányát is meg akarják őrizni, úgy lehetetlen a további „lojális együttműködés” (ahogyan ők nevezték a helyzetet) teuton zsarnokaikkal, akiknek brutalitása az évek múlásával és a hadiszerencse múltával egyre csak növekedett. Azt is kezdték látni, hogy Németország talán nem fogja megnyerni a háborút, és hogy a kis Dánia nincs visszavonhatatlanul arra a kárhozatra ítélve (amitől kezdetben sokan tartottak), hogy Hitler kimondhatatlan Új Rendjének vazallus államává válik. Ekkor megkezdődött az ellenállás.

A NORVÉGOK ELLENÁLLNAK Norvégiában már kezdettől fogva létezett ellenállás, bár kétségtelenül nem mindenütt. Narvikban, a svéd vasérc vízi és vasúti szállítási útvonalának csomópontjában Konrád Sundlo ezredes, a helyőrségparancsnok, aki a korábban leírtak szerint Quisling fanatikus követője volt,302 egyetlen lövés nélkül megadta magát a németeknek. A haditengerészeti parancsnokot viszont más fából faragták. Amikor tíz német romboló közelítette meg a hosszú fjord bejáratát, az Eidsvold, a kikötő két ódon páncélos hajójának egyike figyelmeztető lövést adott le, és jelzéseket küldött a rombolóknak, hogy azonosítsák magukat. Fritz Bonté ellentengernagy, a német rombolóraj parancsnoka válaszképpen egy motorost küldött egy tiszttel a norvég hajóhoz, hogy megadást követeljen. Ezt a németek némi álnoksággal toldották meg, bár a német tengerésztisztek később azzal az érvvel védték tettüket, hogy háborúban nincs törvény. Amikor 302

Lásd feljebb, 417. o.

a tiszt a motorosból jelezte a német tengernagynak, hogy a norvégok ellenállnak, Bonte csak addig várt, amíg motorosuk kikerült az útból, és gyorsan felrobbantották torpedókkal az Eidsvoldot A másik norvég páncélos, a Norge ekkor tüzet nyitott, de gyorsan elintézték. Háromszáz norvég tengerész – a két hajó szinte teljes legénysége – veszett oda. Reggel 8 órára Narvik a németek kezén volt; tíz romboló foglalta el, amelyek egy félelmetes brit flottán csúsztak keresztül, és mindössze két zászlóalj szállta meg Eduard Dietl vezérőrnagy parancsnoksága alatt, aki Hitler régi bajor cimborája volt a sörpuccs óta, és aki leleményes és bátor parancsnoknak bizonyult, amikor Narvikban zordra fordult a helyzet, azaz már másnaptól kezdődően. A németek a norvég tengerpart közepe táján levő Trondheimet szinte ugyanilyen könnyen elfoglalták. A kikötői ütegek nem nyitottak tüzet a német hadihajókra, amelyek a Hipper nehézcirkáló vezetésével behatoltak a hosszú fjordba, és a város mólójánál a cirkáló és a négy romboló fedélzetéről minden beavatkozás nélkül partra szállhattak a német csapatok. Néhány erődítmény kitartott pár órán át, a közeli Vaernesben lévő repülőtér pedig két napig, de ez az ellenállás nem befolyásolta a kitűnő kikötő megszállását, amely a legnagyobb hadihajók és tengeralattjárók számára is használható volt, továbbá annak a vasúti vonalnak volt a csomópontja, amely Norvégia északi és középső részén futott végig Svédország felé, és amelyről a németek – nem minden alap nélkül – azt várták, hogy majd e vonalon kapják meg azt az utánpótlást, amitől a britek a tengeren elzárják őket. Bergen, Norvégia második legnagyobb kikötője és városa, amely Trondheimtől háromszáz mérföldnyire délre fekszik a parton, és Oslóval áll összeköttetésben, mutatott némi ellenállást. A kikötőt őrző ütegek súlyos károkat okoztak a Königsberg cirkálóban és egy segédhajóban, a többi hajóról azonban biztonságosan partra szálltak a csapatok, és még délelőtt megszállták a várost. Bergenben történt meg először, hogy a megdöbbent norvégok megkapták az első közvetlen brit segítséget. Délután tizenöt haditengerészeti zuhanóbombázó elsüllyesztette a Königsberget; ez volt az első alkalom, hogy ilyen méretű hajó légitámadás következtében süllyedt el. A kikötőn kívül a britek négy cirkálóból és hét rombolóból álló erős flottával rendelkeztek, amely legyőzhette volna a kisebb német haditengerészeti erőt. Éppen beléptek volna a kikötőbe, amikor megérkezett az Admiralitás parancsa, hogy aknák és légibombázás veszélye miatt fújják le a támadást; ezt a döntést Churchill, aki akkor egyetértett vele, később megbánta. Ez volt az első jele annak az óvatosságnak és félintézkedéseknek, amelyekért oly drágán fizetnek majd meg a britek a következő válságos napokban. A délnyugati parton, Stavanger kikötő közelében fekvő Sola repülőteret német ejtőernyős csapatok foglalták el, miután a norvég géppuskaállásokat (igazi légvédelem nem volt) elhallgattatták. Ez volt Norvégia legnagyobb repülőtere, stratégiailag pedig a legfontosabb a Luftwaffe számára, mivel a bombázók hatótávolsága innen nemcsak a norvég partok mentén hajózó brit flottáig terjedt, hanem az északon levő fontos brit haditengerészeti bázisokig is. Elfoglalása azonnali légifölényt biztosított a Luftwaffe számára Norvégiában, és kudarcra ítélte a britek esetleges kísérleteit, hogy jelentős erőket szállítsanak partra. A déli parton Kristiansand jelentős ellenállást tanúsított a németek ellen, parti ütegei kétszer is megfutamították a Karlsruhe könnyűcirkáló vezette német flottát. De az erődöket hamarosan megtizedelték a Luftwaffe bombázásai, és a kikötőt kora délutánra megszállták. A Karlsruhét. azonban, amikor este elhagyta a kikötőt, megtorpedózta egy angol tengeralattjáró, és olyan súlyos sérülést okozott benne, hogy el kellett süly-lyeszteni. Délre tehát, vagy nem sokkal dél után német kézen volt az öt legfontosabb norvég város és kikötő, valamint az egyetlen nagy repülőtér a Skagerraktól az Atlanti-óceánig 1500 mérföld hosszúságban futó nyugati és déli parton. Ezeket a pontokat egy, a britnél lényegesen gyengébb haditengerészet által szállított maréknyi katonai erővel foglalták el. A merészség, az ármány és a meglepetés nagyon kis befektetéssel dicsőséges győzelmet hozott Hitler számára. De Oslóban, ami pedig a fő zsákmány lett volna, katonai ereje és diplomáciája váratlan

nehézségekbe ütközött. Április 8. egész fagyos éjszakáján az oslói kikötő rakpartján állt a német követség vidám fogadóbizottsága, Schreiber kapitány vezetésével, akihez időnként csatlakozott az elfoglalt dr. Bräuer, a követ is. A német hajóraj és a csapatszállítók érkezését várták. Egy alacsonyabb beosztású tengerészeti attasé száguldozott az öbölben egy motorossal, hogy a Lützow zsebcsatahajó (nevét Deutschlandra változtatták meg, mert Hitler nem akart elveszíteni ilyen nevű hajót) és a vadonatúj nehézcirkáló, a Blücher, a raj zászlóshajója által vezetett flotta révkalauza legyen. Hiába várakoztak. A nagy hajók sohasem érkeztek meg. Az ötven mérföld hosszúságú Oslofjord bejáratánál a norvég Olav Trygverson aknarakó hajó harcba bocsátkozott velük, elsüllyesztett egy német torpedórombolót, és károkat okozott az Emden könnyűcirkálóban. Miután partra tettek egy kis csapatot a parti ütegek legyűrésére, a német hajóraj mégis továbbhajózott a fjordban felfelé. Oslótól tizenöt mérföldnyire egy ponton, ahol a víz szélessége másfél mérföldnyire szűkül össze, további problémák jelentkeztek. Itt állt Oskarsborg ódon erődje, és védői éberebbek voltak, mint azt a németek hitték. Pontosan napkelte előtt az erőd 28 cm-es kaliberű Krupp ágyúi tüzet nyitottak a Lützowra és a Blücherre, valamint torpedókat is indítottak a partról. A 10 000 tonnás Blücher kigyulladt, a felrobbant lőszerektől darabokra esett, majd elsüllyedt, fedélzetén 1 600 emberrel, köztük több Gestapo- ill. közigazgatási tisztviselővel (meg az összes papírjukkal), akiknek a királyt kellett volna letartóztatniuk, illetve a főváros közigazgatását átvenniük. A Lützow szintén megsérült, de nem vált teljesen mozgásképtelenné. Oskar Kummetz ellentengernagynak, a hajóraj parancsnokának és Erwin Engelbrecht tábornoknak, aki a 163. gyalogsági hadosztályt vezette, a Blüchenől sikerült kiúszniuk a partra, ahol a norvégok fogságba ejtették őket. Ezután a megnyomorított német flotta egyelőre visszafordult, hogy sebeit nyalogassa. Nem sikerült elvégeznie feladatát, a németek fő célkitűzését, a norvég főváros elfoglalását. Másnapig nem is ért oda. Oslót végül minimális erőt képviselő német katonaság foglalta el, amelyet az égből pottyantottak le a védtelen helyi repülőtérre. A más kikötőkből érkező katasztrofális hírek és az Oslo-fjordban tizenöt mérfölddel lentebbről hallatszó fegyverropogás arra késztették a királyi családot, a kormányt és a parlamenti képviselőket, hogy egy különvonaton délelőtt 9.30-kor sietve elhagyják a fővárost, és a 80 mérföldnyire északra fekvő Hamarba menjenek. Húsz teherautó a Norvég Nemzeti Bank aranykészletével, további három pedig a Külügyminisztérium titkos irataival megrakva ugyanebben az órában indult el. Ilyen módon az Oskarsborg helyőrségének hősies cselekedete meghiúsította Hitler terveit, hogy rátegye a kezét a norvég királyra, a kormányra és az aranyra. De Oslót teljes zavarodottságban hagyták. Voltak ugyan a helyszínen norvég csapatok, de ezeket nem mozgósították. Először is semmit nem tettek a közeli Fornebuban levő repülőtér lezárására, pedig ezt a felszállópályára és a környékére leállított néhány öreg gépkocsival is megtehették volna. Az előző napon késő este Spiller kapitány, az oslói német légügyi attasé odahelyezte állomáshelyét, hogy üdvözölje az ejtőernyős alakulatokat, amelyeknek azután kellett megérkezniük, hogy a haditengerészet elérte a várost. Amikor a hajók mégsem érkeztek meg, a követség kétségbeesett rádióüzenetben értesítette Berlint a váratlan és kellemetlen helyzetről. A válasz azonnal megjött. Hamarosan ejtőernyős és légideszantos csapatok szálltak le Fornebuban. Délre körülbelül öt század gyűlt össze. Mivel csak könnyű fegyverzetük volt, a fővárosban levő norvég csapatok könnyen legyőzhették volna őket. Ám azóta sem világos okokból – olyan nagy volt a zűrzavar Oslóban – még csak el sem indították ezeket a csapatokat, nemhogy bevetették volna őket, és így a jelképes német gyalogsági erő egy, bár csak sebtiben összeszedett, de hangosan harsogó katonazenekart követve bemenetelt a városba. így Norvégia utolsó városa is elesett. Ám Norvégia nem – legalábbis még nem. Április 9-én délután a Storting, a norvég parlament összegyűlt Hamarban – mindössze öt képviselő hiányzott a kétszázból –, este 7.30-kor azonban el is napolták az ülést, amikor arról

érkeztek hírek, hogy német csapatok közelednek, és nyomulnak előre Elverumnál a svéd határ felé, tőlük néhány mérföldnyire keletre. Dr. Bräuer Ribbentrop nyomására azonnali kihallgatást követelt a királytól, és a norvég miniszterelnök bele is egyezett ebbe azzal a feltétellel, hogy a német csapatok biztos távolságba vonulnak vissza dél felé. Ebbe azonban a német követ nem egyezett bele. Valójában ebben a pillanatban a nácik újabb álnok tette volt készülőben. Spiller kapitány, a légügyi attasé Fornebu repülőteréről Hamarba indult két századnyi német ejtőernyőssel, hogy elfogják a makacskodó királyt és kormányát. Inkább tréfának tűnt nekik az egész, mint bármi másnak. Mivel Oslóban a norvég csapatok egyetlen lövéssel sem próbálták megakadályozni a németek behatolását, Spiller Hamarban sem számított ellenállásra. Sőt a két század, amely rekvirált autóbuszokban utazott, leginkább kellemes kirándulásnak fogta fel a vállalkozást. De nem számoltak a norvég hadsereg egyik tisztjével, aki meglehetősen másként viselkedett, mint a többiek. Ruge ezredes, a gyalogság főfelügyelője, aki a királyt északra kísérte, ragaszkodott hozzá, hogy valamiféle védelmet biztosítson a menekült kormánynak, és két hirtelenjében összeszedett gyalogsági zászlóaljjal útakadályt állított fel Hamar közelében A német buszokat megállították, és az ezt követő csetepatéban Spiller halálos sebet kapott. Miután további veszteségeket is szenvedtek, a németek egészen Oslóig vonultak vissza. Másnap dr. Bräuer egyedül indult el Oslóból ugyanazon az úton, hogy a királlyal találkozzék. A régi iskolához tartozó hivatásos diplomataként a német követnek nem volt ínyére a rá osztott szerep, de Ribbentrop megállás nélkül sürgette, hogy beszélje rá a megadásra a királyt és a kormányt. Bräuer nehéz feladatát tovább komplikálták bizonyos politikai események, amelyek éppen ekkor történtek Oslóban. Az előző este Quisling végül is akcióba lendült: amint a város biztosan német kézbe került, beviharzott a rádióállomásra, és egy nyilatkozatot sugároztatott, amelyben az új kormány vezetőjeként mutatkozott be, és megparancsolta, hogy a norvégok azonnal szüntessenek be minden ellenállást a németekkel szemben. Bár Bräuer még nem fogta fel (és Berlin soha, még később sem értette meg), ez a hazaáruló tett ítélte kudarcra a német erőfeszítéseket, hogy rábírják Norvégiát a megadásra. Paradox módon, bár ez a nemzeti szégyen pillanata volt a norvég nép számára, Quisling hazaárulása riadóztatta a megdöbbent norvégokat az ellenállásra, amely később jelentőssé és hősiessé vált. Dr. Bräuer április 10-én délután 3 órakor Elverum kisvárosban, egy régi iskolában találkozott VII. Haakonnal, a huszadik század egyetlen olyan királyával, akit népszavazással választottak meg a trónra, és aki Norvégia első saját uralkodója volt öt évszázad óta.303 A királlyal később folytatott beszélgetésemből és a norvég feljegyzések, valamint dr. Bräuer (szintén a zsákmányolt iratok között talált) jelentéseinek átolvasásából rekonstruálhatjuk a történteket. Erős vonakodás után a király beleegyezett, hogy külügyminiszterének, dr. Halvdan Kohtnak a jelenlétében fogadja a német követet. Amikor Bräuer ragaszkodott hozzá, hogy a királlyal először négyszemközt beszélhessen, az végül Koht beleegyezésével hajlandó volt rá. Utasításainak megfelelően a német követ felváltva hol hízelgett a királynak, hol ráijeszteni próbált. Németország meg akarja őrizni a dinasztiát. Mindössze arra kérik Haakont, hogy tegye azt, amit fivére tett az előző napon Koppenhágában. Oktalan dolog a Wehrmachtnak ellenállni. Csak a norvégok értelmetlen mészárlása következne be. A királyt arra kérik, hagyja jóvá Quisling kormányát, és térjen vissza Oslóba. Haakon, aki felvilágosult, demokratikus felfogású ember volt, és még ebben a baljóslatú pillanatban is makacsul kitartott az alkotmányos eljárás mellett, megpróbálta elmagyarázni a német diplomatának, hogy Norvégiában a király nem hoz politikai döntéseket, ez kizárólag a kormány dolga; ő majd szépen meg fogja tanácskozni a dolgot a kormánnyal. Ezután Koht csatlakozott a megbeszéléshez, és abban állapodtak meg, 303

Norvégia Dánia része volt négy évszázadon át, egy további évszázadra pedig Svédországé; teljes függetlenségét csak 1905ben nyerte vissza, amikor kiszakadt a Svédországgal alkotott unióból, és a nép Dániai Károly herceget választotta meg Norvégia királyának. A VII. Haakon nevet vette fel. VI. Haakon 1380-ban halt meg. VII. Haakon annak a X. Keresztély dán királynak a fivére volt, aki 1940. április 9-én reggel oly gyorsan adta meg magát a németeknek.

hogy a kormány válaszát telefonon továbbítják dr. Bräuernak az Oslóba visszavezető út egy bizonyos pontjára. Ami Haakont illeti, tényleg nem hozhatott politikai döntéseket, viszont nyilvánvalóan befolyásolhatta azokat, márpedig ő csak egyetlen választ tudott elképzelni a németek számára. Visszavonult egy szerény fogadóba az Elverum melletti Nybersundban (hátha a németek dr. Bräuer távozása után újabb meglepetésszerű támadással próbálják elfogni őt), és államtanácsként hívta össze kormányának tagjait. ... A magam részéről [mondta nekik] nem tudom elfogadni a német követeléseket. Ütközne mindazzal, amit királyként a kötelességemnek tartok azóta, hogy közel 35 évvel ezelőtt ebbe az országba jöttem ... Nem akarom, hogy a kormány döntését ez a kijelentés befolyásolja, vagy azt erre alapozza. De ... nem nevezhetem ki miniszterelnöknek Quislinget, egy olyan embert, akiről tudom, hogy sem népünk ... sem a népet képviselő Storting tagjai egyáltalán nem bíznak benne. Ennélfogva, ha a kormány a német követelések elfogadása mellett döntene – és én teljes mértékben megértem a mellette szóló érveket, tekintve a háború fenyegető veszélyét, amelyben oly sok ifjú norvégnak kellene az életét áldoznia –, tehát ha így lenne, akkor számomra csak a lemondás maradhat .41 A kormány, bár addig lehettek még habozok közöttük, nem lehetett királyánál kevésbé bátor, így hamar mögé állt. Mire Bräuer Eidsvoldba ért, félúton Oslóba, Koht ott volt a telefonnál a norvégok válaszával. A német követ azonnal megtelefonálta a választ az oslói követségnek, ahonnan azt Berlinbe továbbították. A király semmilyen kormányt nem nevez ki Quisling vezetésével, és ezt a döntést a kormány egyhangú javaslata alapján hozta. Kifejezett kérdésemre Koht külügyminiszter a következő választ adta: „Az ellenállás folytatódik, amíg csak lehetséges.”42 Aznap este egy közeli kis falusi rádióállomásról, amely a rendelkezésükre álló egyetlen kommunikációs eszközt jelentette a külvilággal, a norvég kormány odadobta a kesztyűt a hatalmas német Harmadik Birodalomnak. Bejelentették döntésüket, miszerint nem fogadják el a német követeléseket, és felszólították a (csupán hárommilliós létszámú) népet, hogy álljanak ellen a támadóknak. A király hivatalosan csatlakozott a felhíváshoz. De a náci hódítók még nem tudták elhinni, hogy a norvégok komolyan gondolják, amit mondtak. Két újabb kísérletet tettek, hogy meggyőzzék a királyt. Április 11-én reggel Quisling küldötte, egy bizonyos Irgens százados érkezett, hogy rábírja az uralkodót, térjen vissza a fővárosba. Megígérte, hogy Quisling hűségesen fogja őt szolgálni. Indítványát csendes megvetéssel utasították el. Délután sürgős üzenet érkezett dr. Brauertól, aki újabb kihallgatást kért a királytól, hogy „bizonyos javaslatokat” megvitasson vele. A nagy nyomás alatt álló német követ utasítást kapott Ribbentroptól: mondja meg az uralkodónak, hogy „egy utolsó esélyt akar adni a norvég népnek a méltányos megegyezésre”.304 Ez alkalommal dr. Koht a királlyal való tanácskozást követően azt válaszolta, hogy amennyiben a német követnek „bizonyos javaslatai” vannak, azokat közölheti a külügyminiszterrel. Erre a visszautasításra, amelyet egy ilyen kicsiny és immár tehetetlen országtól kaptak, a nácik reakciója azonnali és jellemző volt. A németeknek először nem sikerült elfogniuk a királyt és a kormány tagjait, azután pedig nem tudták rábeszélni őket a megadásra. Ekkor megpróbálták megölni őket. Április 11-én későn, a Luftwaffét küldték ki, hogy teljes körű kezelésben részesítse Nybergsund falut. A nácik robbanó- és gyújtóbombákkal rombolták le a községet, majd legéppuskázták azokat, akik az égő romok közül menekülni próbáltak. A 304

Ribbentrop titkos utasításaiban újabb hitszegésről árulkodó jel található. Bräuernak a találkozót „egy Oslo és a király jelenlegi tartózkodási helye között lévő pontra” kellett megszerveznie. „Neki, dr. Bräuernak ezt a lépést – érthető okokból – részletesen meg kell beszélnie von Falkenhorst tábornokkal, majd tájékoztatnia kell őt a megegyezés szerinti találkozóhelyről.” Gaus, aki Ribbentrop instrukcióit telefonon közölte, arról számol be, hogy „Herr Bräuer pontosan megértette az utasítások értelmét”. Az ember nem tud mást hinni, mint azt, hogy ha a király elment volna a találkozóra, akkor Falkenhorst katonái lecsaptak volna rá.43

németek először nyilvánvalóan azt hitték, hogy sikerült lemészárolniuk a királyt és a kormány tagjait. A később Norvégia északi részén fogságba ejtett egyik német repülős naplója ezt a bejegyzést tartalmazta április 11-re: „Nybergsund. Oslo Regierung. Alles vernichtet.” (Oslói kormány. Teljesen eltörölve.) A falut elpusztították, de a királyt és a kormányt nem. Ok a náci bombázók közeledésekor menedéket kerestek egy közeli erdőben. Ott, a térdig érő hóban állva nézték, hogyan bombázza romokká a Luftwaffe a falucska szerény házikóit. Most két választási lehetőség állt előttük: vagy átlépik a közeli svéd határt, és menedékjogot kérnek a semleges Svédországban, vagy behúzódnak északra a saját hegyeikbe, amelyeket még mindig mély őszi hó fedett. Úgy döntöttek, hogy nekivágnak a barátságtalan Gudbrands-völgynek, amely Hamartól és Lillehammertól a hegyeken keresztül Ândalsnesbe, az északnyugati partra vezetett, Trondheimtől száz mérföldnyire délnyugatra. Az út során megszervezhetik a még mindig kábult és szétszóródott norvég erőkkel a további ellenállást. És arra is volt némi remény, hogy végül segítségükre érkeznek majd a brit csapatok.

Α NORVÉGIÁÉRT VÍVOTT CSATÁK Messze északon, Narviknál a brit haditengerészet már élesen reagált a meglepetésszerű német megszállásra. „Teljesen túljártak az eszünkön” a németek, ismerte el a reagálást irányító Churchill. Most legalább északon, a német bombázók hatótávolságán kívül, támadásba mentek át. Április 10-én reggel, huszonnégy órával azután, hogy tíz német romboló elfoglalta Narvikot, és partra tette Dietl csapatait, öt rombolóból álló brit erő hajózott be a kikötőbe, és elsüllyesztett kettőt az éppen ott levő öt német romboló közül, majd a belső kikötőben a másik háromban is károkat okozott, és egy kivételével elsüllyesztette az összes német teherszállítót. Az akcióban a német haditengerészeti egység parancsnoka, Bonte ellentengernagy is elesett. A kikötőt elhagyóban azonban a brit rombolók beleszaladtak a közeli fjordokból feltűnő másik öt német rombolóba. A német hajók nagyobb tűzerővel rendelkeztek, és elsüllyesztettek egy angol rombolót, egy másikat, amelyiken a parancsnok, Warburton-Lee kapitány halálos sebet kapott, partra kényszerítettek, és egy harmadikban is károkat okoztak. Az öt brit rombolóból háromnak sikerült kijutnia a nyílt tengerre, ahol visszavonulás közben elsüllyesztettek egy, lőszerrel megrakva a kikötőhöz közelítő nagy német teherhajót,. Április 13-án délben a britek visszatértek Narvikba. Ez alkalommal a még az első világháborús jütlandi csatában is résztvett Warspite csatahajó vezette a rombolókból álló hajórajt, és megsemmisítették a maradék német hadihajókat. W. J. Whitworth altengernagy, a parancsnok az admiralitást az akcióról rádión értesítve sürgette Narvik azonnali megszállását „a fő partraszálló erőkkel”, mert a parton a német csapatok meglepettek és szervezetlenek. Valóban, Dietl és emberei felhúzódtak a hegyekbe. A szövetségesek balszerencséjére a brit hadsereg parancsnoka, P. J. Mackesy vezérőrnagy különösképpen elővigyázatos tiszt volt, és amikor másnap megérkezett a három gyalogsági zászlóaljból álló előőrssel, úgy döntött, hogy nem kockáztatja meg a partraszállást Narvikban, hanem csapatait harmincöt mérföldnyire északra, Harstadnál teszi partra, amely a norvégok kezében volt. Ez drága tévedés volt. Annak fényében, hogy a britek már korábban felkészítettek Norvégiába egy kis expedíciós hadtestet, rejtély, hogy miért csak ilyen lassan sikerült útnak indítaniuk csapataikat. Április 8-án délután, amikor megérkeztek a hírek a német flottának a norvég partok mentén felfelé történő mozgásáról, a brit haditengerészet sietve újra partra tette a csapatokat, amelyeket már behajóztak Stavanger, Bergen, Trondheim és Narvik esetleges megszállására, mondván, hogy minden hajóra szükség lehet a haditengerészet hadműveleteiben. Mire a brit szárazföldi erőket ismét behajózták, az összes említett kikötőváros német kézben volt már. És mire elérték Norvégia középső részét, addigra kudarcra voltak ítélve, mint ahogyan a brit haditengerészetnek az ő fedezésükre szánt hajói is, mivel a légtér felett a Luftwaffe gyakorolt ellenőrzést. Április 20-ra egy brit dandár a francia alpesi vadászok három zászlóaljával megerősítve

partra szállt Namsosban, egy Trondheimtől nyolcvan mérföldnyire északkeletre lévő kis kikötőben, és egy második brit hadosztályt is partra tettek Ándalsnesnél, Trondheimtől száz mérföldnyire délnyugatra, amit így észak és dél felől támadtak. De egyik erő sem fenyegethette komolyan Trondheimet tábori tüzérség, légvédelmi ágyúk és légi támogatás híján. Bázisaikat a német bombázók éjjel-nappal támadták, és elzárták az utat az utánpótlás és erősítés partra szállítása elől. Az ândalsnesi dandár, miután egyesült egy norvég egységgel Dombasnál, a hatvan mérföldnyire keletre lévő vasúti csomópontnál, feladta a tervezett északi irányú támadást Trondheim ellen, és délkelet felé nyomult a Gudbrandsdalban, hogy segítséget nyújtson a Ruge ezredes erélyes vezetése alatt küzdő norvég csapatoknak, amelyek lassították a németek Oslo felől történő fő előrenyomulását a völgyben felfelé. Április 21-én Lillehammernél, Hamartól északra került sor a háború első, brit és német csapatok között vívott ütközetére, de a briteknek esélyük sem volt a győzelemre. A dandár tüzérségét szállító hajót elsüllyesztették, így csak puskákkal és géppuskákkal szállhattak szembe a tüzérséggel és könnyű tankokkal is felfegyverzett német erővel. A dolgokat még az is súlyosbította, hogy a közeli norvég repülőterekről operáló Luftwaffe szakadatlanul támadta a légi támogatással nem rendelkező brit gyalogságot. Huszonnégy órás csata után Lillehammer elesett, és a brit csapatok 140 mérföldes visszavonulásba kezdtek a vasút völgyében Andal-snes felé, ahol megálltak és utóvédharcot folytattak, amely lelassította ugyan a németeket, de egy pillanatra sem állította meg őket. Április 30-án este és május l-jén a brit erőket evakuálták Andalsnesből, május 2-án pedig a brit–francia kontingenst Namsosból – ezek önmagukban is jelentős haditettek voltak, hiszen a két kikötő a folytonos német bombázások következtében lángoló romhalmazzá vált. Április 29-én éjszaka Narviktól északra, Moldénál Norvégia királyát és kormányának tagjait fedélzetére vette a Glasgow brit cirkáló, és a Romsdalsfjordon át Ándalsnestől, amely a Luftwaffe bombázásainak következtében szintén romba dőlt, Tromsöbe szállította, messze a Sarkkör fölé, amit később, május elsején ideiglenes fővárossá nyilvánítottak. Addigra azonban Norvégia déli fele az összes nagyvárossal és fontos településsel együtt vissza-szerezhetetlenül elveszett. Norvégia északi része viszont biztonságosnak tűnt. Május 28án a 25 000 főből, két norvég dandárból, egy lengyel dandárból és a francia idegenlégió két zászlóaljából álló szövetséges erő kiűzte Narvikból a számbeli hátrányban lévő németeket. Kétségtelennek tűnt, hogy Hitlert sikerül megfosztani nemcsak a vasérctől, hanem meg lehet hiúsítani azt a tervét is, hogy egész Norvégiát megszállja, és a norvég kormányt kapitulációra kényszerítse. De a Wehrmacht ekkor már megdöbbentő erővel támadott a nyugati fronton, és minden szövetséges katonára szükség volt a rések betömködésére. Narvikot feladták, a szövetséges csapatokat sietve újra behajózták, és Dietl tábornok, aki addig kitartott a svéd határ közelében lévő vad, hegyvidéki állásaiban, június 8-án ismét elfoglalta a kikötőt, négy nappal később pedig elfogadta az állhatatos és hősies Ruge ezredes megadását. Ruge zavarodott és bosszús katonái úgy érezték, hogy a britek otthagyták őket a pácban. Haakon királyt és kormányát június 7-én Tromsöben fedélzetére vette a Devonshire cirkáló, és elindultak Londonba, az öt éven át tartó keserű száműzetésbe.305 Berlinben Dietlt vezérőrnaggyá léptették 305 Quisling első kísérlete Norvégia kormányzására nem sokáig tartott. Április 15-én, hat nappal azután, hogy kikiáltotta magát miniszterelnöknek, a németek kirúgták, és egy hat vezető norvég állampolgárból álló Közigazgatási Tanácsot neveztek ki, benne Eivind Berggrav püspökkel, a norvég lutheránus egyház fejével, és Paal Berggel, a Legfelsőbb Bíróság elnökével. Ez elsősorban Berg műve volt, a kiváló és nagyszájú jogászé, aki később a norvég ellenállás titkos vezéré lett. Április 24-én Hitler Josef Terbovent, a kemény, fiatal náci Gauleitert nevezte ki Norvégia birodalmi biztosává, és ő volt az, aki a megszállás ideje alatt egyre növekvő brutalitással ténylegesen kormányozta az országot. Bräuert, aki kezdettől fogva szemben állt Quislinggel, április 17-én visszahívták, visszavonták a diplomáciai szolgálatból, és katonaként kiküldték a nyugati frontra. A németek 1942ben visszaállították Quislinget a miniszterelnöki posztra, de népszerűtlensége honfitársai körében óriási volt, hatalma viszont semmi, pedig mindent megtett, hogy német gazdáit kiszolgálja. A háború végén Quislinget hazaárulásért perbe fogták, és alapos eljárás után halálra ítélték. 1945. október 24-én az ítéletet végrehajtották. Terboven inkább öngyilkosságot követett el, mintsem hogy szembenézzen az elfogatassál. Knut Hamsunt, a nagy norvég írót, aki nyíltan együttműködött a németekkel, és dicséretüket zengte, hazaárulással vádolták, de a vádakat idős korára és szenilitására való tekintettel elejtették. Perbe fogták és elítélték azonban, mert „hasznot húzott a náci

elő, megkapta a Lovagkeresztet [Ritterkreuz], és Hitler „a narviki győztes” [„Sieger von Narvik”] néven üdvözölte. * DÁNIA ÉS NORVÉGIA MEGHÓDÍTÁSA 437

A Führernek a norvégiai hadjárat alatt a csodálatos sikerek ellenére is voltak rossz pillanatai. Jodl tábornok naplója zsúfolva van rövid bejegyzésekkel, melyek a hadúr idegi válságainak sorát beszélik el. „Szörnyű izgalom” – jegyzi fel április 14-én, miután megérkeztek a hírek, hogy a német hajókat megsemmisítették Narviknál. Április 17-én Hitlernek hisztériás rohama volt Narvik elvesztése miatt; követelte, hogy Dietl tábornok csapatait légi úton evakuálják, de ez lehetetlen volt. „Minden egyes rossz hír – írta aznap naplójába Jodl – a legszörnyűbb félelmekhez vezet”. Két nappal később pedig: „Ismét krízis. A politikai akció kudarcot vallott. Bräuer követ visszahívása. A Führer szerint erőt kell alkalmazni ...”306 A berlini kancellárián aznap, április 19-én zajlott tanácskozásokon a három haderőnem vezetői egymást hibáztatták a késedelmekért, és a légkör olyan elkeseredetté vált, hogy még a lakájtermészetű Keitel is kivonult a helyiségből. „Ismét káosz fenyegeti a vezetést – jegyezte fel Jodl. Április 22-én hozzátette: „A Führer egyre jobban aggódik az angolok partraszállásai miatt.” Április 23-án az Oslóból Trondheim felé tartó német erők előrehaladásának lassúsága „növekvő feszültséget” okozott, írja Jodl, de másnap jobb hírek érkeztek, és attól a naptól kezdve rózsásabbak lettek a dolgok. Huszonhatodikára a hadúr már olyan pompás kedvében volt, hogy hajnali 3.30-kor, egy egész éjszaka tartó megbeszélésen azt mondta katonai tanácsadóinak, hogy május 1-je és 7-e között meg akarja indítani a „Gelbet”. A „Fall Gelb” a nyugaton, Hollandián és Belgiumon keresztül indítandó támadás fedőneve volt. Bár április 29én Hitler ismét „aggódott Trondheim miatt”, másnap „nagyon boldog” volt arra a hírre, hogy egy Oslóból indult támadó alakulat elérte a várost. Végre újra nyugatra fordíthatta a figyelmét! Május l-jén elrendelte, hogy május 5-re legyenek készen a nagy támadás előkészületei. A Wehrmacht parancsnokai – Göring, Brauchitsch, Halder, Keitel, Jodl, Raeder és a többiek – most, a norvég hadjárat alatt kaphattak először ízelítőt abból, hogyan omlik össze démoni vezérük még a kisebb katonai kudarcok feszültsége alatt is. Amikor további bámulatba ejtő katonai sikerek után a hadiszerencse megfordul, ez a gyengeség majd elhatalmasodik a Führeren, és nagy mértékben járul hozzá a Harmadik Birodalom összeomlásához. Mindenestre, akárhonnan is nézzük, Dánia és Norvégia gyors meghódítása jelentős győzelmet jelentett Hitlernek, s riasztó kudarcot a britek számára. Biztosította a vasérc téli útvonalát, további védelmet nyújtott a Balti-tenger bejáratának, lehetővé tette, hogy a merész haditengerészet kitörjön az északatlanti vizekre, és kitűnő kikötési lehetőségeket biztosított a tengeralattjárók és a felszíni hajók számára a Nagy-Britannia elleni tengeri háborúhoz. Légibázisokat adott Hitlernek, többszáz mérfölddel közelebb a fő ellenséghez. És talán a legfontosabb mind között, hogy hatalmas mértékben növelte a Harmadik Birodalom katonai presztízsét, és ennek megfelelően csökkentette a nyugati szövetségesekét. A náci Németország legyőzhetetlennek látszott. Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, és most Dánia és Norvégia könnyen összeroskadt a hitleri erőkkel szemben, vagy csak az erők fenyegetésétől, és az utóbbi esetekben még a két fő nyugati szövetséges segítsége sem nyújtotta a legcsekélyebb előnyt sem. Úgy tűnik, hogy Hitleré és a nácizmusé a jövő – írta egy kiváló amerikai írónő. A megmaradt semleges országok számára Hitler legújabb hódítása rémítő leckét adott. A semlegesség többé nyilvánvalóan nem jelentett védelmet egy totalitárius hatalmak által uralt uralomból”, ezért 65 000 dollárra büntették. 1952. február 19-én halt meg, kilencvenhárom éves korában. Von Falkenhorst háborús bűnösként került a brit–norvég vegyes hadbíróság elé, azzal a váddal, hogy elfogott brit kommandósokat adott át az SSnek kivégzésre. 1946. április 2-án halálra ítélték, de az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítették. 306 Április 13-án von Falkenhorst tábornok, akit nyilván a norvégok ellenállása miatt őrjöngő Hitler ösztökélt, aláírt egy parancsot, amely húsz túsz ejtését rendeli el Oslo legkiválóbb polgárai közül, köztük Berggrav püspökkel és Paal Berggel, akiket Bräuer követ szavaival élve „agyon kell lőni, amennyiben az ellenállás folytatódik, vagy szabotázskísérlet történik”.44

világban. Finnország nemrégiben tudta meg ezt, most pedig Norvégia és Dánia is. Csak magukat hibáztathatták, amiért olyan vakok voltak, hogy nem fogadták el jó időben – még a tényleges agresszió előtt – a barátságos világhatalmak segítségét. Hiszem, hogy ez a tény [mondta Churchill az alsóházban április 11-én] gondolkodóba ejti majd a többi országot, akik holnap, egy hét múlva, vagy egy hónap múlva azon veszik észre magukat, hogy egy elpusztításukra és szolgasorba döntésükre hasonló gondossággal kidolgozott haditerv áldozataivá váltak.45 Nyilvánvalóan Hollandiára és Belgiumra gondolt, ám ők, noha még kaptak egy havi haladékot, mégsem „estek gondolkodóba”.307 Hitler villámgyors hódítása a két skandináv országban katonai tanulságokat is kínált. A legjelentősebb a légierő fontossága, s annak felsőbbrendűsége a haditengerészet felett olyankor, amikor a bombázók és a vadászok földi bázisai a közelben vannak. Alig csekélyebb fontossággal bírt az a régi tanulság, miszerint a győzelem gyakran pártol ahhoz, aki merész, és van képzelőereje. A német haditengerészetben és légierőben mindkét tulajdonság megvolt, és Dietl Narvikban bemutatta a német hadsereg leleményességét is, ami a szövetségesekből hiányzott. Egy olyan katonai eredménye is volt a skandináviai kalandnak, amelyet nem lehetett azonnal értékelni, ha másért nem is, akkor azért, mert nem lehetett messzire a jövőbe látni. A Norvégiában szenvedett emberveszteség mindkét oldalon alacsony volt. A németek 1 317 elesettel, 2 375 eltűnttel és 1 604 sebesülttel összesen 5 296 fős veszteséget szenvedtek, a norvégok, franciák és a britek vesztesége valamivel kevesebb volt, mint 5 000. A britek elvesztettek egy repülőgép-anyahajót, egy cirkálót és hét rombolót, a lengyelek és a franciák egy-egy rombolót. A német haditengerészet veszteségei viszont összehasonlíthatóan sokkal súlyosabbak voltak: húsz rombolóból tízet elvesztettek, nyolc cirkálóból hármat, és a Schamhorst és a Gneisenau csatahajók, továbbá a Lützow zsebcsatahajó olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy több hónapig használhatatlan volt. Hitler nem rendelkezett említésre méltó flottával a nyár következő eseményeihez, és amint közelgett a nagy-britanniai invázió ideje, ami hamarosan el is jött, ez áthághatatlan akadálynak bizonyult. A német haditengerészet komoly mértékű megnyomorításának esetleges következményei ekkor még nem foglalkoztatták a Führert, aki most, május elején, miután Dániát és Norvégiát is felírhatta hódításainak hosszú listájára, az előző őszi balsejtelmeiket már elfelejtő, buzgó tábornokaival együtt dolgozott az utolsó előkészületeken ahhoz a hódításhoz, amely meggyőződésük szerint mind között a legnagyobb lesz.

307 Az Oroszország és Finnország, a balti államok és a szomszédos Dániát és Norvégiát birtokló németek közé beszorult svédek gondolkodóba estek, és úgy döntöttek, hogy nincs más lehetőségük, mint hogy ragaszkodjanak kétes semlegességükhöz, és harcoljanak, ha megtámadják őket. A Szovjetuniót kibékítették azzal, hogy nem engedték meg a szövetséges csapatok áthaladását Finnországba, most pedig nagy nyomás alatt Németországot engesztelték ki. Bár Svédország jelentős fegyverkészleteket küldött Finnországnak, Norvégiával szemben megtagadta fegyverek és benzin eladását, amikor azt megtámadták. A németek egész áprilisban követelték, hogy Svédország engedélyezze csapatok áthaladását Narvikba Dietl megsegítésére, de ezt visszautasították a harci tevékenység megszűnéséig, bár átengedtek egy orvosi személyzetet és gyógyászati anyagokat szállító vonatot. Június 19-én Németország közvetlen támadásától tartva Svédország engedett Hitler nyomásának, és beleegyezett, hogy náci csapatokat és hadianyagokat szállíthatnak a svéd vasúton Norvégiába, de csak azzal a feltétellel, hogy a két irányba szállított csapatok száma kiegyenlíti egymást, így a Norvégiában lévő német zászlóaljakat nem erősítik ezzel az intézkedéssel. Ez óriási segítséget jelentett Németországnak. A friss csapatok és a hadianyag Svédországon keresztül történő szárazföldi szállításával Hitler elkerülte annak veszélyét, hogy a tengeren fuvarozott szállítmányokat a britek elsüllyesztik. Az egyezség első hat hónapjában Norvégiában 140 000 főnyi német katonát váltottak le, és a szállítások jelentősen megerősítették a német erőket. Később, közvetlenül az Oroszország elleni német támadás előtt Svédország engedélyezte a náci főparancsnokság számára, hogy egy teljes hadosztályt teljes fegyverzetével átszállítsanak Norvégiából Finnországba, ahonnan a Szovjetunió elleni támadásra használják fel. Amit Svédország az előző évben megtagadott a szövetségesektől, azt most megadta a náci Németországnak. A Svédországra gyakorolt német nyomással kapcsolatban és az V. Gusztáv és Hitler közötti levélváltásokat lásd a Documents on German Foreign Policy IX. kötetében. Magam a témát részletesebben is feldolgoztam a The Challenge of Scandinavia c. művemben.

21. GYŐZELEM NYUGATON 1940. május 10-én, egy szép tavaszi reggelen nem sokkal napkelte után a Wilhelmstrasséra hívatták Belgium nagykövetét és Hollandia ügyvivőjét. Ribbentrop arról tájékoztatta őket, hogy német csapatok lépnek országuk területére, hogy az angol-francia hadak fenyegető támadásával szemben megoltalmazzák semlegességüket – alig egy hónappal korábban Dánia és Norvégia esetében is ugyanezt az ócska ürügyet hozták fel. Formális német ultimátum útján szólították fel a két kormányt annak belátására, hogy nincs értelme az ellenállásnak. Amennyiben mégis előfordulna ilyen, az minden eszközzel szétzúzzák, és a vérontásért „kizárólag a belga és a holland királyi kormány viseli a felelősséget”. Brüsszelben és Hágában – mint korábban Koppenhágában és Oslóban is – a német követek felkeresték a külügyminisztériumot, és hasonló tartalmú üzeneteket adtak át. Paradox módon a hágai ultimátum átadója nem más volt, mint gróf Julius von Zech-Burkersroda német ügyvivő, annak a Bethmann-Hollweg császári kancellárnak a veje, aki 1914-ben nyilvánosan „csak egy darab papírnak” titulálta a belga semlegességről szóló német garanciát, amit a Hohenzollern birodalom éppen akkor sértett meg. Miközben az égen német bombázók zúgtak, és a közeli repülőtérre hulló bombák robbanásai megremegtették az ablakokat, a brüsszeli külügyminisztériumban Bülow-Schwante, a német nagykövet egy darab papírt kezdett előhúzni a zsebéből, miközben belépett a külügyminiszter irodájába. Paul-Henri Spâak megállította őt. – Bocsánat, nagykövet úr. Először én beszélek. A német hadsereg [mondta Spaak, aki nem is próbálta visszatartani felháborodottságát] megtámadta országunkat. Németország huszonöt éven belül immár másodszor követ el bűnös agressziót a semleges és lojális Belgium ellen. Ami most történt, az talán még az 1914-es agressziónál is gyűlöletesebb. Sem ultimátumot, sem jegyzéket, semmiféle tiltakozást sem nyújtottak be a belga kormányhoz. Maga a támadás juttatta Belgium tudomására, hogy Németország megszegte ígéreteit... A német birodalmat a történelem felelősnek fogja tartani ezért. Belgium elszánta magát a védekezésre.

A szerencsétlen diplomata ekkor nekilátott, hogy felolvassa a formális német ultimátumot, de Spaak félbeszakította: – Adja csak át a dokumentumot! Szeretném megkímélni ettől a kínos feladattól.1 A Harmadik Birodalom addig szinte számtalanszor adott garanciát a két kis németalföldi ország semlegességére. Belgium függetlenségét és semlegességét 1839-ben „örökre” garantálta az öt európai nagyhatalom, és ezt az egyezményt hetvenöt éven át betartották, amíg csak Németország 1914-ben meg nem sértette. A weimari köztársaság ígéretet tett, hogy sohasem száll fegyverbe Belgium ellen, és hatalomra jutása után Hitler is folyamatosan megerősítette ezt a politikát, sőt Hollandiának is hasonló biztosítékokat adott. 1937. január 30-án a náci kancellár, miután felmondta a locarnoi egyezményt, nyilvánosan kijelentette: A német kormány továbbá biztosította Belgiumot és Hollandiát arról, hogy kész elismerni és garantálni e területek sérthetetlenségét és semlegességét.

Belgium 1918 után bölcs módon feladta a semlegességet, de látva a Harmadik Birodalom újrafegyverkezését és 1936 tavaszán a Rajna-vidék visszafoglalását, ismét csak a semleges státusban keresett menedéket. 1937. április 27-én Nagy-Britannia és Franciaország feloldotta Belgiumot a locarnoi egyezmény alapján vállalt kötelezettségei alól, és az év október 13-án Németország hivatalosan és ünnepélyesen megerősítette eltökéltségét, hogy semmilyen körülmények között nem fogja csorbítani [Belgium] sérthetetlenségét és

egységét, hogy a belga területet minden időben tiszteletben tartja, és kész Belgiumnak segítséget nyújtani, amennyiben támadás érné ...

Attól a naptól kezdve ismerős ellentmondás tapasztalható Hitlernek a németalföldi országok számára nyújtott ünnepélyes, nyilvános biztosítékai, valamint a német tábornokoknak szóló, magánjellegű figyelmeztetései között. 1938. augusztus 24-én, amikor a Csehszlovákia megtámadását célzó Fall Grünhöz nyújtottak be neki egy tanulmányt, arról beszélt, hogy Németország számára „különösen előnyös lenne” Belgium és Hollandia megszállása, és a hadsereg véleményét kérte „azzal kapcsolatban, hogy e terület megszállását milyen feltételek között lehetne végrehajtani, és mennyi időbe telne”. Az 1939. április 28-án Rooseveltnek adott válaszában Hitler ismét hangsúlyozta a többek között Hollandiának és Belgiumnak adott „kötelező erejű nyilatkozatokat”. Alig egy hónappal később, május 23-án a Führer a feljegyzések szerint arról beszélt tábornokainak, hogy „a holland és belga légitámaszpontokat fegyveres erővel kell elfoglalni... villámsebesen. A semlegességről szóló nyilatkozatokat nem kell tekintetbe venni.” Még nem kezdte el a háborúját, de tervei már készen álltak. Augusztus 22-én, egy héttel azelőtt, hogy Lengyelország megtámadásával elindította volna a háborút, megtanácskozta tábornokaival a holland és belga semlegesség megsértésének „lehetőségeit”. – Anglia és Franciaország nem fogja megsérteni ezeknek az országoknak a semlegességét – mondta. Négy nappal később, augusztus 26-án utasította a brüsszeli és hágai ügyvivőket, hogy közöljék az adott országok kormányaival: a háború kitörése esetén „Németország semmiképpen sem fogja csorbítani Belgium és Hollandia sérthetetlenségét”. Ezt a biztosítékot október 6-án, a lengyelországi hadjárat befejezésekor a nyilvánosság előtt is megismételte. Pontosan a következő napon, október 7-én viszont von Brauchitsch tábornok Hitler buzdítására azt ajánlotta hadseregcsoport-parancs-nokainak, hogy tegyenek meg minden szükséges előkészületet arra, hogy amennyiben a politikai helyzet úgy követeli, azonnal megszállják Hollandia és Belgium területét.2

Két nappal később, október 9-én a 6. sz. hadműveleti utasításban Hitler kiadta a parancsot: Előkészületeket kell tenni egy Luxemburgon, Belgiumon és Hollandián keresztül ... történő támadó jellegű hadműveletre. Ezt a támadást a lehető leghamarabb és a legerőteljesebben végre kell hajtani ... A támadás célja, hogy Hollandia, Belgium és Észak-Franciaország területéből a lehető legnagyobb részt megszerezzük.3

A belgák és a hollandok persze nem tudtak Hitler titkos parancsairól. Kaptak azonban figyelmeztetéseket arról, hogy mi készül ellenük. Több ilyen alkalom volt már: Oster ezredes, a náciellenes összeesküvők egyike november 5-én Berlinben figyelmeztette a holland és a belga katonai attasét, hogy november 12-én várható a németek támadása, akkor ugyanis ez volt a kitűzött dátum. Október végén Goerdeler, egy másik összeesküvő Weizsäcker ösztönzésére Brüsszelbe ment, hogy figyelmeztesse a belgákat a fenyegető támadásra. És nem sokkal újév után, 1940. január 10-én Hitlernek a nyugati offenzívára vonatkozó tervei a belgák kezére jutottak, amikor az azokat szállító tiszt kényszerleszállást hajtott végre Belgiumban.308 Addigra a holland és a belga vezérkar a határon működő hírszerzőktől már tudta, hogy a németek körülbelül ötven hadosztályt vontak össze a határon. Egy rendkívüli információforrás is segítette őket a német fővárosból. Ez a „forrás” G. J. Sas ezredes, a berlini holland katonai attasé volt. Sas Oster ezredes közeli, személyes jó barátja volt, és gyakran vacsorázott nála a félreeső külvárosban, Zehlendorfban lévő otthonában. Amikor kitört a háború, ezt a gyakorlatot megkönnyítette az elsötétítés, ami akkoriban számos embernek, németeknek és külföldieknek egyaránt lehetővé tette Berlinben, hogy a felfedezés veszélye nélkül különböző felforgató 308

Lásd feljebb, 401.o., 402.o. ill. 413-414. o.

akciókat hajtsanak végre. Sas volt az, akit Oster november elején bizalmasan értesített az akkor november 12-re kitűzött német támadásról, majd januárban ismét figyelmeztetett. Sas hitelét némileg csökkentette Hágában és Brüsszelben, hogy egyik támadás sem indult meg – azt természetesen nem tudhatták, hogy Hitler tényleg kitűzte az időpontokat, majd rendre elhalasztotta az agressziót. Tíz nappal a norvégiai és dániai invázió előtt azonban Sas Osteren keresztül figyelmeztetést kapott, s talán helyreállította otthoni presztízsét az, hogy ez alkalommal a pontos dátumról adott előrejelzést. Május 3-án Oster csak annyit mondott Sasnak, hogy a Hollandia és Belgium elleni nyugati támadás május 10-én kezdődik, és a katonai attasé azonnal tájékoztatta kormányát. Ezt Hága vatikáni ügyvivője is megerősítette. A hollandok azonnal továbbították a hírt a belgáknak. Május 5. vasárnapra esett, és amikor megkezdődött a hét, amely majd bizonyosságot is hoz, mi Berlinben már mindannyian láttuk, hogy a nyugati irányú csapás néhány napon belül bekövetkezik. A fővárosban nőtt a feszültség. Május 8-án már azt táviratoztam New York-i irodámnak, hogy tartsák ott Amszterdamban az egyik tudósítónkat, aki Norvégia felé készült hajóra szállni, ahol már egyébként is véget ért a háború, és aznap este a katonai cenzorok engedélyezték, hogy adásomban arra célozzak, hogy hamarosan akció várható nyugaton, ami Hollandiát és Belgiumot is érinti majd. Május 9-én este Oster és Sas együtt vacsorázott – mint kiderült, utoljára. A német tiszt megerősítette, hogy kiadták a végleges parancsot: másnap napkeltekor indul a támadás nyugaton. Vacsora után Oster még beugrott a Bendlerstrasséra, az OKW főhadiszállására, hogy meggyőződjön róla, nincsenek-e az utolsó pillanatban változások. Nem voltak változások. „A disznó elment a nyugati frontra” – mondta Oster Sasnak. A „disznó” Hitlert jelentette. Sas tájékoztatta a belga katonai attasét, majd saját követségére ment, és elintézett egy hágai telefonhívást. Már korábban megbeszéltek egy különleges kódot erre a pillanatra, és Sas mindössze néhány, látszólag ártalmatlan szóval közvetítette az üzenetet: „Holnap, hajnalban. Tartsatok ki!”4 Furcsa, hogy a két nyugati nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország nem ébredt fel időben. Egyik vezérkar sem vette figyelembe a Brüsszelből és Hágából érkező riasztó jelentéseket. London ráadásul el volt foglalva a háromnapos kormányválsággal, amit csak május 10-én este sikerült feloldani, amikor Churchill váltotta fel Chamberlaint a miniszterelnöki poszton. A francia és a brit főhadiszállás akkor hallott először a támadásról, amikor a tavaszi hajnal békéjét megtörte odafent a német bombázók zúgása és a zuhanórepülésben bombázó Stukák sivítása. Nem sokkal később, miután kivilágosodott, befutottak a kétségbeesett segélykérések is a holland és a belga kormánytól, akik nyolc hónapon át karnyújtásnyi távolságban tartották a szövetséges hatalmakat ahelyett, hogy közös védekezésben állapodtak volna meg velük. Ennek ellenére néhány napig hibátlanul működött a szövetséges hatalmak terve, hogy Belgiumban nézzenek szembe a német támadással. Egy nagy angol–francia hadsereg a francia– belga határtól sietve északkelet felé nyomult, hogy a belgáknak Brüsszeltől keletre, a Dyle és Meuse folyók mentén húzódó fő védelmi vonalában foglalják el állásaikat. A német főparancsnokság történetesen éppen erre várt. A szövetséges hatalmaknak ez a kanyarodó mozgása éppen az ő kezükre játszott. Az angol–francia seregek még nem tudták, hogy egyenesen egy csapdába száguldanak, amely hamarosan bezárulva végzetesnek bizonyul majd.

A RIVÁLIS TERVEK A nyugati támadásra készített eredeti terven drasztikusan változtattak azóta, hogy januárban a belgák – és mint azt a németek gyanították, a franciák és a britek – kezére került. Hitler nyomására, hogy a nyugati támadást november közepén meg kell indítani, a Fall Gelbzt – a hadművelet ugyanis ezt a nevet kapta –nagy sietséggel készítették el a hadsereg főparancsnokságán. A hadtörténészek körében és maguk a német tábornokok között is sok vita

folyik arról, hogy vajon az első terv a régi Schlieffen-terv módosított változata volt-e; Halder és Guderian azt az álláspontot képviselte, hogy igen. A terv a németek fő előrenyomulását a balszárnyra tette Belgiumon és Észak-Franciaországon keresztül, hogy elfoglalják a kikötőket a Csatorna partján. Kevesebb volt, mint a híres Schlieffen-terv, amit 1914-ben csupán egy hajszál választott el a sikertől, és ami nemcsak a Csatorna-parti kikötőket célozta meg, de egy nagy kanyarodó hadmozdulatot is tartalmazott, amely a német jobbszárny hadseregeit áthozná Belgiumon és Észak-Franciaországon, keresztül a Szajnán, majd Párizs alatt kelet felé fordulva bekerítenék és megsemmisítenék a maradék francia erőket. Még azzal a céllal készült, hogy gyorsan felszámolja a franciák fegyveres ellenállását, s így azután Németország 1914-ben katonai erejének nagy részével Oroszország ellen fordulhasson. 1939-40-ben azonban Hitlernek nem kellett aggódnia az orosz front miatt. Célja viszont korlátozottabb volt. A hadjáratnak legalábbis az első szakaszában nem kiiktatni akarta a francia hadsereget, csupán visszaszorítani, és megszállni a Csatorna partját, ezzel elvágni szövetségesétől Nagy-Britanniát, ugyanakkor biztosítani azokat a légi- és haditengerészeti bázisokat, ahonnan támadhatja és blokád alá vonhatja majd a brit szigeteket. A tábornokoknak ekkoriban tartott különböző beszédeiből kiderül, hogy úgy képzelte: Nagy-Britannia és Franciaország egy ilyen vereség után hajlani fog majd arra, hogy békét kössön vele, ami lehetővé teszi a számára, hogy ismét kelet felé fordíthassa figyelmét. A szövetséges hatalmak legfelsőbb parancsnoksága már azelőtt is számított a Fall Gelbre, hogy annak eredeti terve a kezükre jutott. November 17-én a szövetséges hatalmak legfelső haditanácsa Párizsban elfogadta a „D-tervet”, amely egy Belgiumon keresztüli német támadás esetén a francia 1. és 9. hadsereget és a brit expedíciós erőket előredobta volna a belgák fő védelmi vonalához, a Dyle és Meuse folyók mentén Antwerpentől Louvainen, Namuron és Givet-n át Mézières-ig. A francia és a brit vezérkar néhány nappal korábban a belga hadvezetéssel folytatott titkos találkozók során biztosítékokat kapott a belgáktól, hogy azok megerősítik a védelmet a vonalon, és ott foglalják el fő állásukat. De a belgák, akik továbbra is ragaszkodtak a semlegesség illúziójához, és még inkább remélték, hogy elkerülhetik a háborúban való részvételt, ennél többre nem voltak hajlandók. A brit vezérkari főnökök azzal érveltek, hogy a német támadás indulása után nem lesz már elég idő a szövetségesek ilyen távoli helyen történő bevetésére, ám Gamelin tábornok ösztönzésére elfogadták a D-tervet. November végén a szövetséges hatalmak azzal egészítették ki a tervet, hogy Henri Giraud tábornok 7. hadseregét gyorsan felküldenék a Csatorna partjára, hogy Anterwerpentől északra segítséget nyújtson a hollandoknak, amennyiben Hollandiát is megtámadnák. így ha a németek megpróbálnának gyorsan átgázolni Belgiumon (és esetleg Hollandián), hogy megkerüljék a Maginot-vonalat, akkor így már a játszma korai szakaszában szembenézhetnek a teljes brit expedíciós haderővel, a francia hadsereg főerejével, a belgák huszonkét hadosztályával és a hollandok tíz hadosztályával – ez az erő, mint kiderült, számszerűen megegyezett a németekével. Erich von Manstein (született Lewinski), a nyugati fronton állomásozó, Rundstedt vezette „A” hadseregcsoport vezérkari főnöke radikális változtatást javasolt a Fall Gelb-en, hogy ne fejjel rohanjanak az ellenséges falnak, ugyanakkor pedig csapdába ejthessék a majdan nagy távolságra és gyorsan előrenyomuló brit és francia erőket. Manstein tehetséges és nagy képzelőerővel megáldott vezérkari tiszt volt. Viszonylag alacsonyabb beosztása ellenére a tél folyamán Brauchitsch, Halder és számos más tábornok kezdeti ellenkezése dacára is sikerült Hitler elé terjesztenie merész elképzelését. Manstein javaslata az volt, hogy a németek fő támadását középen indítsák meg az Ardennekben, nagyszámú páncélos bevetésével, amelyek azután a Meuse folyót Sedannál átlépve betörhetnének a nyílt terepre, és gyorsan előrejuthatnának Abbeville-nél a Csatornáig. Hitler, akit mindig is vonzottak a bátor és vakmerő megoldások, érdeklődést mutatott az ötlet iránt. Rundstedt feltétlenül támogatta az ötletet, nemcsak azért, mert hitt benne, hanem azért is,

mert a terv szerint az ő „A” hadseregcsoportja döntő szerepet kapott az offenzívában. Bár Halder Manstein iránti személyes ellenszenve, és a Mansteint rangban felülmúló tábornokok bizonyos mérvű szakmai féltékenysége ahhoz vezetett, hogy január végén Mansteint vezérkari posztjáról áthelyezték egy gyalogsági hadtest parancsnokává, egy február 17-én Berlinben, az újonnan kinevezett hadtestparancsnok tiszteletére adott vacsorán mégis lehetősége nyílt arra, hogy kifejtse nézeteit Hitlernek. Azzal érvelt, hogy a páncélosokkal az Ardenneken keresztül mért csapás pontosan ott sújtana le, ahol a Szövetségesek a legkevésbé várják, mivel tábornokaik a németek többségéhez hasonlóan nem tartják megfelelőnek tankok számára ezt a hegyes, erdős vidéket. A német erők jobbszárnyának színlelt támadása miatt a brit és a francia hadseregek kezüket-lábukat törve rohannának be Belgiumba. Ekkor a németek Sedannál átvágnának a franciákon, és a Somme mentén nyugat felé, a Csatornának tartva csapdába ejtenék az angol–francia főerőket és a belga hadsereget. Merész terv volt, és nem is kockázattól mentes, amint arra több tábornok, köztük Jodl is rámutatott. De a magát katonai zseninek tartó Hitler addigra gyakorlatilag már a sajátjának hitte az ötletet, és egyre lelkesebb lett a terv iránt. Halder, aki először őrültségként vetette el, szintén kezdte a magáévá tenni, és vezérkari tisztjeinek segítségével jelentősen tovább is fejlesztette. 1940. február 24-én formálisan is elfogadták egy új OKW-direktívában, és a tábornokokat utasították, hogy március 7-re csoportosítsák át erőiket. Úgy mellékesen, 1939. november 14-én a Luftwaffe unszolására visszaillesztették a tervbe Hollandia elfoglalását, amit pedig már az október 29-én történt felülvizsgálat során kivettek a Fall Gelb-ből, a Luftwaffénak ugyanis a Nagy-Britannia elleni támadásokhoz szüksége volt a holland repülőterekre, és nagyszámú ejtőernyős katonát ajánlott fel e kisebb, ám bonyolult hadművelet céljaira. Néha ilyen megfontolások alapján döntenek kicsiny nemzetek sorsáról.5 Miközben tehát győzedelmes befejezéséhez közeledett a norvégiai hadjárat, és megjöttek az első meleg májusi napok, a világ eddigi leghatalmasabb hadseregével rendelkező németek higgadtan készültek a nyugaton végrehajtandó támadásra. Pusztán a számokat nézve a két oldal egyenlően állt – 136 német hadosztály a 135 francia, brit, belga és holland hadosztállyal szemben. A védők rendelkeztek a hatalmas védelmi erődítmények előnyével: délen az áthatolhatatlan Maginot-vonallal, középen és északon a belga erődök hosszú vonalával, Hollandiában pedig a megerősített vízi akadályokkal. Még a harckocsik számában is egyenlően álltak a szövetséges hatalmak a németekkel, ám harckocsijaikat nem koncentrálták úgy, mint az utóbbiak. És mivel a hollandok és a belgák esztelenül ragaszkodtak semlegességükhöz, nem került sor azokra a vezérkari konzultációkra sem, amelyek során a védők a lehető legjobban összehangolhatták volna terveiket és erőiket. A németek egységes hadvezetéssel rendelkeztek, övék volt a támadás előnye, nem voltak morális fenntartásaik az agresszióval kapcsolatban, önbizalmuk ragályos volt, és rendelkeztek egy merész haditervvel. Lengyelországban harci tapasztalatokat szereztek. Ott már harc közben is kipróbálták az új taktikákat és az új fegyvereket. Megtanulták, hogy milyen értékes a zuhanóbombázók és a páncélosok tömeges bevetése. És tudták (ahogyan azt Hitler folyamatosan hangsúlyozta is), hogy bár a franciák saját földjüket védik majd, mégsem néznek bátran szembe azzal, ami rájuk vár. A titkos feljegyzésekből kitűnik, hogy az indulás órájának közeledtével a német főparancsnokság –. vagy legalábbis Hitler, a legfőbb parancsnok – magabiztossága és elszántsága ellenére is megszenvedte a pánik perceit. Jodl tábornok feljegyezte ezeket a perceket a naplójában. Hitler többször is az utolsó pillanatban halasztotta el az indulást, amelyet május l-jén például május 5-re tűzött ki, majd május 3-án az időjárás miatt, illetve részben amiatt, hogy a Külügyminisztériumban nem tartották elég jónak az általa javasolt ürügyet a semleges Belgium és Hollandia elleni agresszióra, elhalasztotta május 6-ig. Másnap a támadás napjául május 7-ét tűzte ki, a következő napon pedig megint elhalasztotta, végül május 8-án, szerdán „a Führer befejezte a Fall Gelb igazolását” – jegyezte fel Jodl. Belgiumot és Hollandiát azzal fogják vádolni, hogy a legkevésbé sem semlegesen cselekedtek.

Május 7. A Führer vasúti szerelvényének 16.38-kor kellett volna elhagynia Finkenkrugot [folytatódik Jodl naplója]. De az időjárás továbbra is bizonytalan marad, ezért a [támadási] parancsot visszavonja ... A Führer nagyon izgatott az újabb halasztás miatt, mivel árulás veszélye forog fenn. A Vatikánba delegált belga követ Brüsszellel folytatott beszélgetéséből arra lehet következtetni, hogy árulást követett el egy német személyiség, aki április 29-én Berlinből Rómába utazott ... Május 8. Riasztó hírek Hollandiából. Szabadságolások visszavonása, evakuálások, útakadályok és egyéb mozgósítási rendszabályok ... A Führer nem akar tovább várni. Göring legalább 10-éig halasztást akar ... A Führer nagyon izgatott; aztán beleegyezik a halasztásba május 10-éig, bár ösztönei ellenére, mondja. De egy nappal sem tovább ... Május 9. A Führer dönt: biztos a május 10-i támadás. Indulás a Führer vonatával Finkenburgból 17.00-kor. A 10-re kedvező időjárást jósoló jelentés után 21 órakor kiadják a „Danzig” jelszót.

Hitler május 10-én napfelkeltekor érkezett Keitel, Jodl és más OKW törzstisztek társaságában a Münstereifel közelében lévő főhadiszállásra, amelyet Felsennestnek (Sziklafészeknek) nevezett el. Huszonöt mérföldnyire nyugatra tőle a német erők éppen a belga határon száguldottak keresztül. Az Északi-tengertől a Maginot-vonalig 175 mérföld hosszan húzódó fronton törtek át a náci csapatok három kis semleges állam: Hollandia, Belgium és Luxemburg határán, durván megszegve az ünnepélyesen és ismételten tett német ígéreteket.

A HATHETES HÁBORÚ: 1940. MÁJUS 10. – JÚNIUS 25. A hollandok számára öt napig tartott a háború, és ebben a rövid időszakban tulajdonképpen Belgium, Franciaország és a brit expedíciós erők sorsa is megpecsételődött. A németek számára a stratégia és a taktika kibontakoztatásában minden úgy ment, mint ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, vagy még annál is jobban. Sikerük felülmúlta Hitler legdédelgetettebb reményeit is. Még tábornokait is zavarba hozta ez a villámsebes és ilyen mértékű győzelem. Ami a szövetséges hatalmak vezetőit illeti, őket gyorsan megbénította az, hogy a dolgok a legkevésbé sem úgy alakultak, ahogyan ők várták, s az erre következő teljes zavarodottságukban fel sem fogták az eseményeket. Még a Nagy-Britannia miniszterelnökének posztját az ütközet első napján átvevő Winston Churchill is megdöbbent. Május 15-én reggel fél nyolckor ébresztette fel Paul Reynaud miniszterelnök telefonhívása Párizsból: – Legyőztek minket! Vesztettünk! – mondta izgatottan a francia. Churchill nem akart hinni neki. A nagy francia hadsereget legyőzni egy hét alatt? Lehetetlen! „Nem fogtam fel – írta később –, milyen iszonyú forradalmat hozott az utolsó háború óta a gyorsan mozgó páncélos járművek tömeges betörése.”6 Ε forradalmat a harckocsik jelentették, amelyekből hét hadosztálynyít koncentráltak egyetlen pontra a nyugati hatalmak védelmének leggyengébb láncszemével szemben. Ez a koncentrált harckocsiáttörés jelentett forradalmi újítást, valamint a Stuka zuhanóbombázók, az ejtőernyősök és a légideszantos csapatok, amelyek messze a szövetséges hatalmak vonalai mögött vagy bevehetetlennek hitt erődítményeik tetején értek földet, és óriási pusztítást vittek végbe. Mi viszont, akik Berlinben voltunk, mégis azon csodálkoztunk, hogy miért érte ez a német taktika ilyen pusztító meglepetésként a szövetséges hatalmak vezetőit. Talán Hitler csapatai nem mutatták be hatékonyságukat már a Lengyelország elleni hadjáratban? A nagy áttöréseket, amelyek során egy hét alatt bekerítették vagy megsemmisítették a lengyel hadakat, ott is a páncélosok összevonásával érték el, miután a stukák már fellazították az ellenállást. Az ejtőernyősök és a légideszantosok nem voltak túl sikeresek Lengyelországban, még bevetésük csekély arányának megfelelően sem; nem sikerült épségben elfoglalniuk a legfontosabb hidakat. Norvégiában azonban egy hónappal a nagy nyugati támadás előtt bámulatosak voltak: elfoglalták Oslót és a környező repülőtereket, és erősítést nyújtottak a tengerről partra tett kis csapatoknak Stavangernél, Bergennél, Trondheimnál és Narviknál, s így lehetővé tették számukra, hogy kitartsanak. A szövetséges hatalmak parancsnokai nem tanulmányozták ezeket a hadjáratokat, hogy tanuljanak belőlük?

HOLLANDIA MEGHÓDÍTÁSA A németek egyetlenegy páncélos hadosztályt tudtak elkülöníteni Hollandia meghódítására, amit öt nap alatt hajtottak Végre, nagyrészt az ejtőernyősök és a nagy elárasztott területek mögé légi úton szállított csapatok révén, pedig Berlinben sokan azt hitték, hogy ezek az akadályok hetekig feltartják majd a németeket. A megzavarodott hollandoknak az a sors jutott, hogy ellenük hajtották végre a háborúk történetének első nagyszabású légideszantos támadását. Figyelembe véve, hogy a hollandok nem voltak felkészülve ilyen megpróbáltatásra, és hogy teljesen meglepetésszerű volt az ellenük indított támadás, mai szemmel látva jobb teljesítményt nyújtottak, mint azt akkoriban hitték. A németek elsődleges célja az volt, hogy a levegőből egy erős csapattestet tegyenek le a Hága környékén levő repülőterekre, azonnal szállják meg a fővárost, valamint fogják el a királynőt és a kormányt, ahogyan egy hónappal korábban a norvégoknál is próbálták. De Hágában, mint korábban Oslóban is, csődöt mondott a terv – igaz, más körülmények hatására. A holland gyalogság magához tért a kezdeti meglepetésből és zűrzavarból, s a légierő támogatásával május 10-én estére vissza tudta verni a németek két ezredét a Hágát övező három repülőtérről. Ez pillanatnyilag felmentette a fővárost és a kormányt, de lekötötte a holland tartalékokat, amelyekre pedig máshol égetően nagy szükség lett volna. A német terv kulcsát az jelentette, hogy a légideszantos csapatok elfoglalják a Rotterdamtól délre eső hidakat a Niuwe Maas felett, illetve a délkeletebbre levő hidakat a Maas (Meuse) két torkolatánál: Dordrecht-nál és Moerdijknál. Azt remélték, hogy Georg von Kuechler tábornok 18. hadserege, amely a közel száz mérföldnyire levő német határtól nyomult előre, ezeken a hidakon át tör utat magának Hollandia szívébe. Semmilyen más módon nem lehetett könnyen és gyorsan elfoglalni ezt a körülárkolt, ijesztő vízi akadályok mögött fekvő területet, ahol Hága, Amszterdam, Utrecht, Rotterdam és Leyden feküdt. A hidakat május 10-én reggel légideszantos csapatok foglalták el – az egyik század ósdi hidroplánokon szállt le Rotterdamban a folyóra – még mielőtt a meglepett holland őrség felrobbanthatta volna őket. A rögtönzött holland egységek kétségbeesett kísérleteket tettek, hogy visszaverjék a németeket, ami majdnem sikerült is nekik. De a németek nagy nehezen kitartottak május 12. reggeléig, amikor megérkezett a Kuechler-hez beosztott páncélos hadosztály, azután, hogy áttört a Grebbe-Peel vonalon, a számos vízi akadállyal megerősített erődítések keletre lévő frontján, amelytől a hollandok korábban azt remélték, hogy erődítményei több napig ki fognak tartani. Némi remény volt ugyan arra, hogy a németeket a moerdijki hidak előtt megállíthatja a franciák Giraud tábornok parancsnoksága alatt lévő 7. hadserege, amely a Csatornától sietett fel, és május 11-én délután elérte Tilburgot. Ám a franciáknak ugyanúgy nem volt légi támogatásuk, páncélos erejük, tank- és légelhárító fegyverzetük, mint a nagy nyomás alatt lévő hollandoknak, így hát könnyen visszaverték őket Bredáig. Ez megnyitotta az utat a németek 9. páncélos hadosztálya előtt, hogy Moerdijknál és Dordrechtnél átkeljen a hidakon, és május 12én délután megérkezzen Rotterdammal szembe a Nieuwe Maas déli partjára, ahol a német légideszantos csapatok még mindig tartották a hidakat. A harckocsik azonban nem jutottak át a rotterdami hidakon, amelyeknek a hollandok időközben lezárták az északi feljáróit. Május 14-én reggelre Hollandia helyzete kétségbeejtő volt, de nem reménytelen. Az ország szívébe még nem törtek be. A Hága körüli komoly német légideszantos erők vagy fogságba estek, vagy szétszórták őket a közeli falvakba. Rotterdam még mindig kitartott. A német hadvezetés nem volt elragadtatva, ugyanis nagyon szerették volna kivonni Hollandiából a páncélos hadosztályt és a kisegítő erőket, hogy kihasználhassák a délebbre, Franciaországban adódó új lehetőséget. Sőt tizennegyedikén reggel Hitler kiadta a 11. sz. hadműveleti utasítást, amely a következőket jelenti ki: „A holland hadsereg ellenállása erősebbnek bizonyult a vártnál. A politikai és a katonai szempontok egyaránt megkívánják, hogy ezt az ellenállást sürgősen megtörjük.” De hogyan? A Führer parancsot adott, hogy a 6.

hadsereg belgiumi frontjáról vegyék el a légierő különítményeit, „hogy elősegítsék Hollandiaerőd gyors meghódítását”.7 Személy szerint ő és Göring rendelte el Rotterdam súlyos bombázását. A hollandokat majd ráveszi a megadásra egy kis náci terror, gondolták, abból a fajtából, amit előző tavasszal már bevetettek a körülzárt Varsó ellen. Május 14-én reggel a XXXIX. hadtest egyik vezérkari tisztje fehér zászló alatt átment a rotterdami hídon, és a város megadását követelte. Figyelmeztetett, hogy amennyiben nem kapitulálnak, a várost le fogják bombázni. Miközben folytak a tárgyalások a megadásról (egy holland tiszt átment a híd közelében lévő német parancsnokságra, hogy megtárgyalja a részleteket, és éppen visszatérőben volt a német feltételekkel), megjelentek a bombázógépek, és porig rombolták a nagyszerű város központját. Körülbelül nyolcszáz embert, szinte kizárólag civileket mészároltak le, több ezret megsebesítettek, és 78 000 embert tettek hajléktalanná309. Ezt az álnokságot, ezt a kiszámított kegyetlenséget sokáig nem felejtik még el a hollandok, bár Nürnbergben Göring és Kesselring a Luftwaffe részéről egyaránt azzal védekezett, hogy Rotterdam nem volt nyílt város, sőt ellenkezőleg, a hollandok erőteljesen védelmezték. Mindketten tagadták, hogy tudomásuk lett volna arról, hogy a bombázók útnak indításakor tárgyalások folytak a megadásról, a német hadsereg archívuma azonban egyértelműen bizonyítja, hogy tudtak róla.310 9 Mindenesetre, az OKW akkor nem mentegetőzött. Magam is hallottam a berlini rádióban május 14-én este az OKW különleges kommünikéjét: A német zuhanóbombázók félelmetes hatása nyomán és a német tankok fenyegető támadásától tartva Rotterdam városa kapitulált, és ilyen módon megmenekült a pusztulástól.

Rotterdam megadta magát, s példáját követték a holland fegyveres erők is. Vilma királynő és a kormány két brit rombolón Londonba menekült. Május 14-én szürkületkor H. G. Winkelmann tábornok, a holland fegyveres erők főparancsnoka utasította csapatait, hogy tegyék le a fegyvert, és másnap délelőtt 11 órakor aláírta a hivatalos kapitulációt. Öt napon belül lezajlott az egész. Mármint a harc. De attól a naptól fogva öt éven át kegyetlen német terror éjszakája borította sötétbe ezt a kulturált, de immár megnyomorított kis országot.

BELGIUM ELESTE ÉS AZ ANGOL–FRANCIA HADSEREGEK CSAPDÁBA EJTÉSE Mire a hollandok megadták magukat, addigra már eldőlt Belgium, Franciaország és a brit expedíciós erők sorsa is. Május 14., bár a támadásnak még csak az ötödik napja volt, végzetes napnak bizonyult. Az előző estén a németek négy hídfőállást foglaltak el a Meuse folyó meredek és sűrű erdővel borított partján Dinanttól Sedanig, ez utóbbi várost pedig, ahol 1870ben III. Napóleon megadta magát Moltkénak, és véget ért a francia Harmadik Császárság, elfoglalták, s ezzel súlyosan veszélyeztették a szövetséges vonalak centrumát, és azt az átjárót, amelyen keresztül a brit és a francia hadsereg legjobb egységei olyan gyorsan tudtak átnyomulni Belgiumba. Másnap, május 14-én megindult a lavina. Egy méretét, koncentrációját, mozgékonyságát és ütőerejét tekintve a hadtörténetben példa nélkül álló tankhadsereg indult meg május 10-én az Ardennek erdein keresztül a német határtól, három oszlopban, száz mérföld hosszan a Rajnától messze visszanyúlva. Áttört a franciák 9. és 2. hadseregén, és sebesen tartott a Csatorna felé a szövetséges hatalmak belgiumi erőinek a háta mögött. Nagyméretű és félelmetes pusztító erő volt! Miután az előtte haladó Stukák megpuhították a francia védelmi állások ellenállását, 309

Először azt jelentették, és sokáig úgy is hitték, hogy a holland áldozatok száma 25 000 és 30 000 között van, és az Encyclopaedia Britannica 1953-as kiadása is ezt az adatot adja meg. Nürnbergben azonban a holland kormány 814 áldozatot közölt.8 310 Nürnbergben senkit sem tudtak elítélni Rotterdam bombázásáért.

utászok rajzottak ki, akik gumicsónakokat bocsátottak vízre, és pontonhidakat építettek a folyókon és csatornákon történő áthaladáshoz. Mindegyik páncélos hadosztály saját önjáró tüzérséggel rendelkezett és egy-egy motorizált gyalogsági dandárral, amelyek a harckocsikat szorosan követve tartották a megszerzett állásokat – ezt az acélból és tűzből álló éket nem lehetett a védők kezében levő semmiféle eszközzel megállítani. A franciák a Meuse melletti Dinant mindkét oldalán visszaszorultak Hermann Hoth tábornok XV páncélos hadteste előtt, amelynek két tankhadosztálya közül az egyiket egy merész ifjú vezérőrnagy, Erwin Rommel vezette. A folyó mentén délebbre, Monthermé-nál ugyanezt a mintát követte Georg-Hans Reinhardt két páncélos hadosztályból álló XLI. páncélos hadteste. De a legnagyobb csapás a franciák számára szerencsétlen emlékű Sedan mellett érkezett. Itt május 14-én reggel Heinz Guderian tábornok XIX. páncélos hadteste311 egy, az éjszaka folyamán sietve felállított pontonhídon átözönlött a Meuse fölött, és nyugat felé támadott tovább. Bár a francia páncélosok és a brit bombázók kétségbeesett kísérleteket tettek a híd lerombolására – egyetlen támadás során a brit légierő hetvenegy gépéből negyvenet lőttek le, többségüket a légvédelmi tüzérség, és hetven francia tank semmisült meg –, de nem sikerült kárt tenniük benne. Estére a sedani német hídfőállás harminc mérföld széles és tizenöt mérföld mélységű volt, s a szövetséges hatalmak védelmi vonalának közepén lévő franciák tönkre voltak verve. Azok, akik nem adták meg magukat, és nem estek fogságba, rendezetlenül menekültek. Az a szörnyű veszély fenyegetett, hogy elvágják az északon lévő francia–brit hadseregeket és a belgák huszonkét hadosztályát. *

A támadás első két napján még meglehetősen jól álltak a szövetséges hatalmak dolgai, legalábbis ők ezt hitték. Churchill, aki nagy lendülettel látott neki miniszterelnöki feladatainak, így írt később: „Egészen tizenkettedikén éjszakáig nem volt okunk azt hinni, hogy a hadműveletek nem jól haladnak”.10 Gamelin, a szövetséges hatalmak hadseregének főparancsnoka, nagyon elégedett volt a helyzettel. Előző este a francia erők legjobb és legnagyobb része, az 1., a 7. és a 9. hadsereg a Lord Gort vezetése alatt álló kilenc hadosztálynyi brit expedíciós hadsereggel együtt terv szerint csatlakozott a belgákhoz abban az erős védelmi vonalban, amely a Dyle folyó mentén Antwerpentől Louvainen keresztül Wavreig, onnan pedig a gembloux-i résen keresztül Namurig és a Meuse folyó mentén dél felé Sedanig nyúlt. A jelentős namuri és antwerpeni belga erődök között, igaz, hogy csak egy hatvan mérföldes szakaszon, de a szövetséges erők valójában számbeli fölényben voltak a közeledő németekkel szemban: hatvanhat hadosztállyal várták a Reichenau 6. hadseregében lévő húsz hadosztályt. Északkeleti határuk mentén jól harcoltak a belgák, de nem tartottak ki addig, mint azt várták, legalábbis nem addig, mint 1914-ben. Mint tőlük északra a hollandok, ők sem voltak képesek megbirkózni a Wehrmacht forradalmian új taktikájával. Mint Hollandiában, a németek itt is merészen bevetették a vitorlázórepülőgépeken hajnalban csendesen letett, különlegesen képzett csapatokat, amelyek elfoglalták a létfontosságú hidakat. Maastricht mögött az Albert-csatorna feletti három hídból kettőnél legyűrték az őröket, még mielőtt a védők a kapcsolókhoz nyúlhattak volna, amelyekkel a hidakat kellett volna felrobbantaniuk. Még nagyobb sikert arattak, amikor elfoglalták az Eben Emael erődöt, amely a Meuse folyó és az Albert-csatorna találkozásánál uralta a terepet. Ezt a modern, stratégiai elhelyezkedésű erődöt a szövetséges hatalmak és a németek egyaránt Európa legbevehetetlenebb erődítményének tekintették. Erősebb volt, mint a franciák által a Maginot-vonalba, vagy a németek által a Nyugati Falba épített bármelyik erőd. Mély földalatti vasbeton folyosók sorából épült fel, ágyútornyait nehéz páncélzat védte, és 1 200 katona volt benne. Azt hitték, a végtelenségig kitart majd a legsűrűbb bombázásokkal és tüzérségi lövedékekkel szemben is. 311

Reinhardt és Guderian két páncélos hadteste alkotta Ewan von Kleist tábornok páncélos hadseregcsoportját, amely öt tankhadosztályból és három motorizált gyalogsági hadosztályból állt.

Ezzel szemben harminc órán belül elfoglalta nyolcvan német katona, akik egy őrmester parancsnoksága alatt kilenc vitorlázógépen szálltak le a tetejére; a németek mindössze hat elesettet és tizenkilenc sebesültet vesztettek. Emlékszem, Berlinben az OKW nagyon rejtélyes színben tüntette fel a vállalkozást, és május 11-én este egy különleges kommünikében jelentette be, hogy az Eben Emael erődöt „új támadási módszer” alkalmazásával bevették. A bejelentés módja olyan híreszteléseket gerjesztett (dr. Goebbels nagy örömmel szította ezeket), hogy a németeknek egy szörnyű, új „titkos fegyverük” van: talán egy ideggáz, amely ideiglenesen megbénította a védőket. Az igazság sokkal szárazabb volt. A németek a rájuk jellemző aprólékos felkészüléssel 193940 telén Hildesheimben felépítették az erőd és az Albert-csatornán átívelő hidak másolatát, s közel négyszáz vitorlázórepülőst képeztek ki elfoglalásukra. Három csoportnak kellett elfoglalnia a három hidat, a negyediknek pedig az Eben Emaelt. Ez az utóbbi, nyolcvan főből álló egység az erőd tetején landolt, és egy különlegesen előkészített „üres” robbanóanyagot helyeztek a páncélozott ágyútornyokba, amely nemcsak harcképtelenné tette ezeket, de lángokat és gázokat is fújt az alanti kamrákba. Hordozható lángszórókat is bevetettek az ágyú-és a megfigyelőnyílásoknál. A németek egy órán belül be tudtak hatolni a felsőbb folyosókra, hasznavehetetlenné tették az óriás erőd könnyű- és nehézágyúit, valamint a megfigyelőállásokat. Az erőd mögötti belga gyalogság hiába próbálta eltávolítani a támadók kicsiny csapatát, mert elűzték őket a Stukák támadásai és az ejtőernyősökből álló erősítés. Május 11-én reggelre a két sértetlenül maradt hídon átrobogó, előredobott páncélos egységek megérkeztek az erődhöz, és körülvették, majd a Stukák további bombázásai és az alagutakban zajló kézitusa után délben az erődben felhúzták a fehér zászlót, és az 1200 főt számláló, elbódult belga védők kimasíroztak, hogy megadják magukat.11 Ez a tett, valamint a hidak elfoglalása, a von Reichenau tábornok vezette 6. hadsereg támadásának hevessége, amelyet tovább erősített Hoepner tábornok két páncélos hadosztályból és egy gépesített hadosztályból álló XVI. páncélos hadteste, arról győzte meg a szövetséges hatalmak főparancsnokságát, hogy a német offenzíva fő csapása, mint 1914-ben is, megint az ellenség jobbszárnya felől történik, ők pedig hitük szerint megtették a megfelelő intézkedéseket ennek a megállítására. A belga, brit és francia erők még május 15-én este is szilárdan tartották a Dyle vonalát, Antwerpentől Namurig. Pontosan ezt akarta a német főparancsnokság. Most elő lehetett rukkolni a Manstein-terwel, és közép-tájra mérni a nagy csapást. Halder tábornok, a vezérkari főnök, május 13-án este nagyon tisztán látta a helyzetet – és a saját lehetőségeit is. Namurtól északra [írta naplójában] arra számíthatunk, hogy körülbelül 24 brit és francia, illetve 15 belga hadosztályt vontak össze. Ezzel szemben a mi 6. hadseregünknek 15 hadosztálya van a fronton, és 6 tartalékban ... Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy akármilyen ellenséges támadást elhárítsunk. Nem kell több erőt kiállítanunk. Namurtól délre gyengébb ellenséggel nézünk szembe. A mi erőinknek körülbelül a felével. A Meuse melletti támadás kimenetelétől függ, mikor és hol tudjuk kiaknázni ezt a fölényt. Az ellenség nem rendelkezik említésre méltó erőkkel e front mögött.

Nincs említésre méltó erő e front mögött, amelyet másnap már át is törtek? Május 16-án Churchill miniszterelnök Párizsba repült, hogy megtudja, hogyan áll ez a dolog. Délutánra, amikor a Quai d'Orsay-ba hajtatott, hogy Reynaud miniszterelnökkel és Gamelin tábornokkal találkozzon, a német támadóékek már hatvan mérföldnyire nyugatra jártak Sedantól, és gördültek tovább befelé a védtelen, nyitott országba. Szinte semmi nem állt köztük és Párizs között, vagy köztük és a Csatorna között, de Churchill ezt nem tudta. „Hol van a stratégiai tartalék?” – kérdezte Gamelint, majd franciára váltva folytatta: „Où est la masse de manoeuvre?” A szövetséges hatalmak hadseregének parancsnoka fejét rázva fordult feléje, megrándította a vállát, és azt válaszolta:,Aucune – nincs.”312 312

A háború után Gamelin azt állította, hogy nem azt válaszolta, „Nincs”, hanem azt, hogy „Már nincs”. (L'Aurore, 1948.

„Megkövülten álltam” – mondta később Churchill. Hallatlan volt, hogy egy nagy hadseregnek az ellene folyó támadás idején ne legyenek tartalékban csapatai. „Bevallom – mondja Churchill –, hogy ez volt életem egyik legnagyobb meglepetése.”12 Alig kisebb meglepetést jelentett ez a német főparancsnokság, vagy legalábbis Hitler és az OKW tábornokai számára, ha esetleg Haldernak nem is. A Führer a maga vezette nyugati hadjárat során kétszer is habozott. Az első ilyen eset május 17-én fordult elő: ekkor idegekkel nem bírta a feszültséget. Aznap reggel Guderian, aki páncélos hadtesteivel már megtette a Csatorna felé vezető út harmadát, parancsot kapott, hogy azonnal álljon meg. Értesítés jött ugyanis a Luftwaffétól, hogy a franciák nagyarányú ellentámadást indítanak a Sedantól nyugat felé nyúló, kevés páncélossal rendelkező német ékek elvágására. Hitler sürgősen tanácskozott a hadsereg főparancsnokával, Brauchitschcsal, valamint Halderral. Meg volt győződve róla, hogy súlyos francia fenyegetés alakul ki dél felől. Rundstedt, a Meuse-ön túli áttörés fő erejét jelentő „A” hadseregcsoport parancsnoka is ezen a nézeten volt, amikor aznap később a Führer tanácskozott vele. Runstedt „nagy francia erők erőteljes, meglepetésszerű ellentámadását” várta „Verdun és Châlons-sur-Marne környékéről”. Egy második Marne kísértete jelent meg Hitler lázas gondolataiban. „Rajta tartom a szememet ezen a dolgon” – írta Mussolininak másnap. – „Az 1914-es marne-i csoda nem ismétlődhet meg!”13 Nagyon kellemetlen nap [írta Halder a naplójába május 17-én este]. A Führer szörnyen ideges. Aggódik saját sikere miatt, nem akar semmit sem kockára tenni, és mindenáron visszafog bennünket. Azzal magyarázza az egészet, hogy most a balszárny miatt van gondban ... Csak zavart és kételyeket okozott.

A náci hadúrnak másnap sem javult a kedélye, pedig ömlöttek a hírek a franciák összeomlásáról. Halder tizennyolcadikai naplóbejegyzésében számol be a válságról: A Führer megmagyarázhatatlanul aggódik a déli szárny miatt. Dühöng és kiabál, hogy a legjobb úton vagyunk a felé, hogy tönkretegyük az egész hadműveletet, és hogy a vereség veszélyét hívjuk ki magunk ellen. Hallani sem akar a nyugat felé való nyomulás folytatásáról, nem is beszélve a délnyugatról, és egyre csak az északnyugati irányú támadás elképzeléséhez ragaszkodik. Ez nagyon kellemetlen vita tárgya, ahol a Führer van az egyik oldalon, Brauchitsch és én a másikon.

Az OKW-nál Jodl tábornok, aki Hitlernek szinte mindig igazat adott, szintén feljegyezte a legfelső szinten uralkodó viszályt. Erős feszültséggel teli nap [írta tizennyolcadikán]. A hadsereg főparancsnoka [Brauchitsch] nem hajtotta végre azt az utasítást, hogy déli szárnyunkon a lehető leggyorsabban védelmi pozíciót építsen ki ... A Führer Brauchitschot és Haldert azonnal behívatja, és ellentmondást nem túrő parancsot kapnak a szükséges intézkedések azonnali meghozatalára.

De Haldernak igaza volt; a franciák nem rendelkeztek olyan erőkkel, amelyekkel délről ellentámadást hajthattak volna végre. És bár a páncélos hadosztályok, akik megbéklyózva érezték magukat, arra kaptak parancsot, hogy csak „erőszakos felderítést” folytassanak, ennyi engedmény elég is volt nekik arra, hogy tovább nyomuljanak a Csatorna felé. Május 19-én reggelre egy hét páncélos hadosztályból álló hatalmas ék, amely a Somme folyótól északra, az első világháború történelmi helyszínei mellett könyörtelenül haladt nyugat felé, már csak körülbelül ötven mérföldnyire volt a Csatornától. Május 20-án este Hitler főhadiszállásának nagy meglepetésére, a 2: páncélos hadosztály elérte a Somme torkolatánál lévő Abbeville-t. Csapda csukódott a belgákra, a brit expedíciós erőkre és három francia hadseregre. A Führer magán kívül van az örömtől [kommentálta naplójában Jodl aznap este]. A legnagyobb elismerés hangján beszél a német hadseregről és vezetéséről. A békeszerződésen dolgozik, amely kifejezi majd szándékát: november 21., Párizs)

kerüljön vissza a német néphez mindaz a terület, mindazok az egyéb értékek, amit az előző 400 évben elraboltak tőle ...

Az akták között van egy különleges memorandum, amely a Führernek azokat az érzelemtől elfúló szavait tartalmazza, amelyekkel a hadsereg főparancsnokának telefonjelentését fogadta Abbeville elfoglalásáról. A szövetséges hatalmak csak akkor szabadíthatták volna ki magukat ebből a katasztrofális bekerítettségből, ha a Belgiumban lévő hadseregek azonnal délnyugat felé fordulnak, elszakadnak az őket ott támadó német 6. hadseregtől, keresztülvágják magukat a német páncélos éken, amely Észak-Franciaországtól a tengerig nyúlik, majd egyesülnek a Somme felől északnak nyomuló friss francia erőkkel. Tulajdonképpen ezt rendelte el Gamelin tábornok május 19-én reggel, de aznap este leváltották, helyére pedig Maxime Weygand tábornok került, aki azonnal visszavonta a parancsot. Weygand, aki az első világháborúban jelentős katonai hírnevet szerzett, először a szövetséges hatalmak belgiumi parancsnokaival akart tanácskozni, mielőtt eldöntené a teendőket. Ennek eredményeképpen pontosan három napot fecséreltek el, mire Weygand pontosan ugyanazzal a tervvel állt elő, mint elődje. A késedelem drágának bizonyult. Még mindig negyven harcedzett francia, brit és belga hadosztály volt északon, és ha május 19-én Gamelin parancsa szerint átvágtak volna dél felé a kevés páncélossal rendelkező német vonalon, akkor esélyük lett volna a sikeres áttörésre. De mire megindultak, addigra a különböző nemzeti parancsnokságok közötti összeköttetés kaotikussá vált, és a szövetséges hatalmak súlyos nyomás alatt álló hadseregei egymással ellentétesen kezdtek cselekedni. Mindenesetre Weygand terve csak a tábornok agyában létezett: egyetlen francia csapat sem indult meg felfelé a Somme-tól. Időközben a német főparancsnokság bevetette az összes gyalogos alakulatot, amit csak hirtelenjében a páncélosok teremtette résben elhelyezhettek, hogy megerősítsék és folytonossá tegyék az arcvonalat. Május 24-re Guderian tankjai Abbeville-től felfelé a Csatorna mentén haladva elfoglalták Boulogne-t, és körbevették Calais-t, a két fő kikötőt, majd elérték a Dunkerque-től húsz mérföldnyire lejjebb a parton fekvő Gravelines-t. A belgiumi front dél felé tolódott el, ahogyan a szövetségesek megpróbáltak elszakadni az ellenségtől. 24-ére az északon lévő brit, francia és belga hadseregeket azután egy viszonylag kis háromszögbe szorították be, melynek alapja a Csatorna mentén húzódott Gravelines-től Terneuzenig, csúcsa pedig Valenciennes-nél volt, úgy hetven mérföldnyire a parttól. Most már nem volt remény arra, hogy kitörhetnek a csapdából. Az elég soványnak tűnő egyetlen reménység a tengeri úton történő evakuálás volt Dunkerque-bői. Május 24-én ebben a kritikus helyzetben kapta meg a furcsa – és az ott lévő katonák számára érthetetlen – parancsot az ekkor már Dunkerque-től látótávolságban levő és Gravelines és SaintOmer között, az Aa-csa-torna mentén az ellenség végső megsemmisítésére készülő német páncélos sereg, hogy állítsák le az előrenyomulást. Ez volt a német főparancsnokság első nagyobb tévedése a második világháború során, és nemcsak a német tábornokok, hanem a hadtörténészek körében is heves vita tárgyává vált, hogy ki volt érte a felelős, és mi volt rá az oka. A ma már rendelkezésre álló hatalmas mennyiségű anyag ismeretében nemsokára visszatérünk erre a kérdésre. Bármi is volt a megállási parancs oka, a szövetséges hatalmaknak, különösen a briteknek csodálatos haladékot adott, és a dunkerque-i csodához vezetett. A belgákat azonban nem mentette meg.

LIPÓT KIRÁLY MEGADJA MAGÁT III. Lipót, a belgák királya május 28-án hajnalban adta meg magát. Az önfejű fiatal uralkodó, aki országát buta semlegességbe vonta ki a Franciaországgal és Nagy-Britanniával kötött szövetségből, aki még azokban a hónapokban is visszautasította a szövetség helyreállítását, amikor már tudta, hogy a németek nagy arányú támadást készítenek elő határánál, s aki a

legutolsó pillanatban, amikor Hitler már megtámadta, kérte (és meg is kapta) a franciák és a britek katonai segítségét, most egy kétségbeesett órában elhagyta őket, s ezzel megnyitotta a gátat a német hadosztályok előtt, hogy azon átözönölve rázúduljanak a súlyos nyomás alatt álló angol–francia erők szárnyára. Ráadásul, mint Churchill az alsóházban június 4-én elmondta, a király mindezt „előzetes konzultáció, minden értesítés és miniszterei tanácsának kikérése nélkül, magánakcióként” tette. Valójában kormányának egyhangú tanácsa ellenére tette, amit tett, pedig azt az alkotmányra tett esküje szerint követnie kellett volna. Május 25-én reggel öt órakor a király főhadiszállásán helyzetelemző találkozóra jött össze az uralkodó és a kormány három tagja, köztük a miniszterelnök és a külügyminiszter. Utoljára is nyomatékosan javasolták neki, hogy ne adja meg magát személyesen a németeknek, és ne váljon fogollyá, mivel akkor a prágai, „Hácháéhoz hasonló szerepre fokozódna le”. Arra is emlékeztették, hogy ő az államfő és a főparancsnok is egyben, és ha eljönne a legrosszabb, akkor előbbi funkcióját a szövetséges hatalmak végső győzelméig száműzetésben is gyakorolhatná: így döntött a holland királynő és a norvég király is. – Úgy döntöttem, hogy maradok – válaszolta Lipót. – A szövetséges hatalmak ügye elveszett.14 Május 25-én délután 5 órakor Derousseaux tábornokot, a belga vezérkari főnök helyettesét a németekhez küldte, hogy fegyverszünetet kérjen. 10 órakor a tábornok visszatért a németek feltételeivel: „A Führer feltétel nélküli fegyverletételt követel.” A király este 11 órakór elfogadta a feltétel nélküli megadást, és javasolta, hogy a harcot hajnali 4 órakor szüntessék be, ami meg is történt. Lipót megadását Franciaország miniszterelnöke, Reynaud, dühös rádióbeszédben bélyegezte meg, Pierlot belga miniszterelnök pedig egy szintén Párizsból sugárzott adásban, de méltóságteljesebb stílusban arról tájékoztatta a belga népet, hogy a király kormányának egyhangú tanácsa ellenére cselekedett, elszakadt a néptől, és nincs már abban a helyzetben, hogy tovább kormányozhasson, a száműzetésben levő belga kormány pedig külföldről folytatja a küzdelmet. Churchill május 28-i parlamenti beszédében visszafogottan ítélkezett Lipót tettéről, de június 4-én ő is csatlakozott az általános bírálathoz. A vita sokáig tartott még a háború befejeződése után is. Lipót nagy számú belga és külföldi védője úgy vélekedett, hogy a király helyesen és tiszteletreméltóan cselekedett, amikor osztozott katonáinak és népének sorsában. Nagy fontosságot tulajdonítottak annak a kijelentésnek, hogy a király nem államfőként, hanem a belga hadsereg főparancsnokaként cselekedett a megadás során. Az nem vitás, hogy május 27-re a szétvert belga csapatok rendkívül szorult helyzetbe kerültek. Hősiesen beleegyeztek, hogy kiszélesítik saját frontjukat, hogy a britek és a franciák felszabadulva átverekedhessek magukat dél felé. És ez a kiszélesített front gyorsan kezdett összeomlani, pedig a belgák kitartóan harcoltak. Lipóttal azt sem közölték, hogy Lord Gort május 26-án parancsot kapott Londonból: vonuljon vissza Dunkerque-be, és mentsen meg a brit expedíciós erőkből, amennyit csak tud. Ez az érvelés egyik oldala, de van egy másik is. A belga hadsereg a szövetséges hatalmak egyesített parancsnoksága alatt állt, és Lipót anélkül kötött különbékét, hogy azt velük megtanácskozta volna. Védelmében rámutattak arra is, hogy május 27-én hajnali fél egykor sürgönyözött Gortnak, hogy hamarosan „kapitulálni kényszerül az összeomlás elkerülése érdekében”. De a rendkívül elfoglalt és folyamatosan mozgásban levő brit parancsnok nem kapta meg a táviratot. Későbbi tanúvallomásában azt állította, hogy a megadásról csak május 27-én este 11 után hallott először, és „hirtelen egy húsz mérföldes réssel találtam szembe magam Ypres és a tenger között, amelyen keresztül az ellenséges páncélos erők elérhették a partot”.15 Weygand tábornok, aki a király katonai felettes parancsnoka volt, a hírt egy táviratból tudta meg, ami nem sokkal este 6 után érkezett a belga főhadiszálláson lévő francia összekötőtől, és úgy érte, mondta később, „mint derült égből a villámcsapás. Nem volt

semmiféle figyelmeztetés ...”16 Végezetül ebben az alkotmányos, demokratikus monarchiában Lipótnak még a fegyveres erők főparancsnokaként is kötelessége volt elfogadni kormányának tanácsát. Sem ebben a szerepében, és nyilván államfőként sem volt jogköre önállóan kapitulálni. A belga nép végül, helyénvaló módon, döntést hozott uralkodójáról. Svájcból, ahol menedéket keresett a háború végéig, annak befejeződése után még öt évig nem hívták vissza a trónra. Amikor végül 1950. július 20-án, egy népszavazást követően (ahol a szavazók 57 százaléka elfogadta), megérkezett a hívás, akkor visszatérése olyan heves reakciókat váltott ki a népességen belül, hogy polgárháború kitörése fenyegetett. Lipót így hamarosan lemondott a fia javára. Bármit is lehet mondani Lipót király magatartásáról, nem lehet vitatni – bár ilyen is előfordult313 –, hogy serege nagyszerűen harcolt. Májusban néhány napon át követtem Reichenau 6. hadseregét Belgiumban, és magam is láttam, milyen állhatatossággal harcolnak a belgák a kilátástalan esélyek ellenére is. Egyetlen egyszer sem törtek meg a Luftwaffe könyörtelen és ellenállásra nem találó bombázásával szemben, sem amikor a német páncélos erők próbáltak átvágni rajtuk. Ezt ebben a hadjáratban nem lehet elmondani a szövetségesek minden csapatáról. A belgák tizennyolc napig kitartottak, és sokkal tovább is kitarthattak volna, ha nem esnek a brit expedíciós erőkkel és a franciák északi hadseregeivel együtt olyan csapdába, amelynek a létéről nem tehettek.

CSODA DUNKERQUE-NÉL A brit Admiralitás Churchill személyes parancsára már egészen május 20-a óta, mióta Guderian tankjai áttörtek Abbeville-ig a tengerhez, gyűjtötte a szállítóeszközöket, amelyeken esetleg a Csatorna-parti kikötőkből evakuálhatják a brit expedíciós erőket és a szövetséges hatalmak egyéb erőit. Azonnal megkezdték a nem harcoló személyzet és a hasonló „kenyérpusztítók” Angliába szállítását a keskeny tengeren át. Május 24-re, mint láttuk, észak felől a belga front az összeomlás szélén volt, délről pedig a német páncélosok Abbeville felől a parton felfelé nyomulva már elérték az Aa-csatornát, amely mindössze húsz mérföldnyire volt Dunkerquetől. Középen pedig ott volt csapdába ejtve a belga hadsereg, a brit expedíciós erők kilenc hadosztálya és a francia 1. hadsereg tíz hadosztálya. Bár a csatornákkal, árkokkal és elárasztott területekkel keresztül-kasul szabdalt terep a katlan déli végén kedvezőtlen volt a harckocsik számára, Guderian és Reinhardt páncélos hadtestei a tengerparti Gravelines és SaintOmer között már öt hídfőállással rendelkeztek a fő akadályt jelentő Aa-csatorna túloldalán, és a végső csapásra készülődtek, amellyel a szövetséges hatalmak hadseregeit a németek északkeletről előrenyomuló 6. és 18. hadseregének satujába préselhetik, és teljesen megsemmisíthetik. A főparancsnokságtól hirtelen érkezett meg május 24-én este a Hitler követelésére, Rundstedt és Göring súgását követően, valamint Brauchitsch és Halder heves tiltakozása ellenére kiadott, ellentmondást nem tűrő parancs, hogy a harckocsizó erők azonnal álljanak meg a csatorna vonalában, és ne kíséreljék meg a további előrenyomulást. Ez Lord Gortnak váratlanul létfontosságú haladékot adott, amit ő, valamint a brit haditengerészet és a légierő maximálisan ki is használt, és ami Rundstedt szavaival élve „a háború egyik legnagyobb fordulópontjához” vezetett. Hogyan születhetett ez a megmagyarázhatatlan megállási parancs a hadjárat várhatóan legnagyobb német győzelmének küszöbén? Milyen okai voltak? És ki volt a felelős érte? Ezek a kérdések a háború egyik legnagyobb vitáját váltották ki az érintett német tábornokok és a történészek körében. A tábornokok Rundstedt és Halder vezetésével a felelősséget kizárólag Hitlerre hárították. Churchill háborús visszaemlékezéseinek második kötetében tovább szítja a polémiát: azt állítja, hogy a parancsot nem Hitler, hanem Rundstedt indítványozta, s Rundstedt 313

Többek között Sir Alan Brooke tábornok is, aki a II. brit hadtest parancsnoka volt, később pedig Lord Alanbrooke tábornagy lett, a birodalmi vezérkar főnöke. Lásd Sir Arthur Bryant: The Tum of the Tide, Alanbrooke naplói alapján.

főhadiszállásának naplóit idézi bizonyítékképpen. Ε fejezet elkészítése során magának Halder tábornoknak írtam további felvilágosítást kérve, és postafordultával udvarias és részletes választ kaptam. Ennek alapján, illetve a most már birtokunkban lévő sok egyéb bizonyítékra támaszkodva levonhatunk bizonyos következtetéseket, és a polémiát, ha nem is véglegesen, de legalábbis elég meggyőzően lezárhatjuk. Ami a híres parancsért viselt felelősséget illeti, ezen Rundstedtnek a későbbi ellentétes értelmű kijelentései ellenére is osztoznia kell Hitlerrel. A Führer május 24-én reggel meglátogatta az „A” hadseregcsoport charlesville-i főhadiszállását. Rundstedt azt javasolta, hogy a csatorna vonalán lévő páncélosokat állítsák meg Dunkerque előtt, amíg nem tudnak további gyalogságot odaküldeni.314 Hitler egyetértett, és megjegyezte, hogy a páncélosokat a franciák ellen, a Somme-tól délre folytatandó későbbi hadműveletekhez kell megőrizni. Kijelentette azt is, hogy ha a katlan, amibe a szövetséges erőket zárták, túl kicsivé válna, az akadályozná a Luftwaffe tevékenységét. Rundstedt a Führer egyetértésével valószínűleg azonnal kiadta a megállási parancsot, mivel Churchill azt jegyzi fel, hogy a brit expedíciós erők aznap délelőtt 11.42-kor fogtak egy ilyen értelmű parancsokat közlő német rádióüzenetet.17 Hitler és Rundstedt tanácskozása ekkor még nem fejeződött be. Egy biztos: Hitler aznap este kiadta a formális parancsot az OKW-tól; ezt Jodl és Halder is feljegyzi naplójában. A vezérkari főnök nagyon rosszkedvű volt. A balszárnyunkat a páncélosokkal és a motorizált erőkkel [írta naplójában] most a Führer közvetlen parancsára megállítják, és ott fog állni megbénultan! A bekerített ellenséggel való leszámolás a légierőre marad!

Ez a megvető felkiáltójel mutatja, hogy Göring közbenjárt Hitlernél, és ma már tudjuk is, hogy valóban így tett. Felajánlotta, hogy az ellenség csapdába ejtett csapatait egyedül a légierővel megsemmisíti! Ennek az ambiciózus és hiú indítványnak az okai kitűnnek abból a levélből, amit 1957. július 19-én Haldertől kaptam. A következő napokban [azaz május 24-e után] ismertté vált, hogy Göring nagy mértékben befolyásolta Hitler döntését. A diktátor számára szinte vészjóslóvá vált a hadsereg gyors mozgása, amelynek kockázatait és sikerének esélyeit katonai képzettség hiányában nem érthette. Folytonosan ránehezedett az aggodalom, hogy fordulni fog a kocka ...

Göring, aki jól ismerte a Führert, kihasználta ezt az aggodalmat. Felajánlotta, hogy a csata hátralévő részét egyedül a Luftwafféval vívja meg, és így kiküszöböli annak a kockázatát, hogy az értékes páncélos alakulatokat kelljen bevetniük. Megtette javaslatát ... méghozzá a lelkiismeretlenül ambiciózus Göringre jellemző okokból. A maga vezette légierőnek akarta biztosítani a döntő szerepet a hadsereg addigi meglepően simán zajlott hadműveletei után, a nagy csata utolsó felvonásában, és így az egész világ szemében megszerezni a siker dicsőségét. Levelében ezután Halder tábornok elmondja, hogyan számolt be neki Brauchitsch egy 314 Ez a tény, ami Rundstedt főhadiszállásának iratanyagából megállapítható, nem akadályozta meg a tábornokot abban, hogy a háború után több kijelentésében a felelősséget teljesen Hitlerre hárítsa. – Ha enyém lett volna a döntés – mondta Milton Shulmannak, egy kanadai hírszerző tisztnek –, akkor az angolok nem úszták volna meg olyan könnyen Dunkerque-nél. De a kezemet megkötötték a közvetlenül Hitlertől kapott parancsok. Miközben az angolok a parthoz közeli hajóikba szálltak, nekem haszontalanul, megbénítva kellett várakoznom a kikötőn kívül... Ott ültem a város előtt, és néztem, hogyan menekülnek el az angolok, miközben harckocsijaimnak és gyalogságomnak moccannia is tilos volt. Ez a hihetetlen baklövés a hadvezetésről alkotott Hitler-féle személyes elképzelés eredménye volt. (Shulman: Defeat in the West, 42-43.0.) A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék egyik bizottsága előtt 1946. június 20-án (stencilezett átirat) Rundstedt hozzátette: – Ez nagyon nagy hiba volt a parancsnok részéről... Leírhatatlan, mennyire dühösek voltak akkor a vezetők. – Rundstedt hasonló kijelentéseket tett Liddell Hartnak (The German Generals Talk, 112-13.0.) és a nürnbergi katonai bíróságnak az Egyesült Államok Leeb ellen lefolytatott eljárásában (stencilezett átirat, 3350-53. és 3931-42.0.) is. Telford Taylor The March of Conquest c. művében és L. F. Ellis őrnagy The War in France and Flanders, 1930-1940 c. művében elemezte a német hadseregnek az esettel kapcsolatos iratanyagát, és némileg különböző következtetésekre jutottak. Ellis könyve a hadjáratról szóló hivatalos brit beszámoló, amely egyaránt tartalmaz brit és német dokumentumokat. Taylor, aki amerikai ügyészként négy évet töltött a nürnbergi perekkel, a német dokumentumok szakértője.

beszélgetésről, amit Milch és Kesselring Luftwaffe-tábornokokkal folytatott 1946 januárjában a nürnbergi börtönben, melynek során a légierő tisztjei kijelentették: Göring abban az időben [1940 májusában] hangsúlyozta Hitler előtt, hogy ha a csatában akkor megszülető nagy győzelmet kizárólag a szárazföldi hadsereg tábornokainak kell tulajdonítani, akkor ez helyrehozhatatlan károkat okozna a Führer presztízsében a német anyaföldön. Ez csak úgy előzhető meg, ha a Luftwaffe, és nem a szárazföldi hadsereg vívja meg a döntő csatát.

Meglehetősen nyilvánvaló, hogy az volt Hitler elképzelése, amit Göring és Rundstedt is támogatott, de Brauchitsch és Halder kitartóan ellenzett: az ellenséges csapatoknak a katlanban való felmorzsolását hagyják meg a légierőnek és Bock „B” hadseregcsoportjának, amely említésre méltó páncélos erők nélkül ugyan, lassan, de visszafelé, délnyugatra a Csatorna irányába szorította a belgákat és a briteket. Rundstedtnek a Dunkerque-től nyugatra és délre eső csatornák vonalában megállított „A” hadseregcsoportja, úgy hét harckocsizó hadosztállyal, egy helyben álldogálna, és körülzárva tartaná az ellenséget. De sem a Luftwaffe, sem Bock hadseregcsoportja nem bizonyult alkalmasnak a célok elérésére. Május 26-án reggel Halder a naplójában azon füstölgött, hogy „ezeknek a fentről kiadott parancsoknak egyszerűen nincs értelmük ... Úgy megállították a tankokat, mintha bénák lennének.” Végül május 26-án este Hitler visszavonta a megállási parancsot, és Bock lassú belgiumi előrenyomulásának, valamint a part mellől induló szállítóhajók mozgásának ismeretében beleegyezett, hogy a páncélos erők folytassák az előrenyomulást Dunkerque felé. Ám addigra már késő volt; a sarokba szorított ellenségnek volt ideje megerősítenie védelmét, amely mögött kezdett elillanni a tengeren át. Ma már tudjuk, hogy Hitler parancsának politikai okai is voltak. Halder május 25-én feljegyezte naplójába, hogy a nap „a Brauchitsch és a Führer közötti menetrendszerű keserves birkózással kezdődött a bekerítő csatában végrehajtandó következő lépésről”, és hogy most már politikai döntés született a fixa ideáról, hogy a döntő csatát nem flamand földön, hanem ÉszakFranciaországban kell megvívni.

Ez a bejegyzés zavarba hozott engem, és amikor írtam az egykori vezérkari főnöknek, megkértem, próbáljon meg visszaemlékezni Hitler politikai indítékaira, hogy miért akarta ezt a csatát inkább Észak-Franciaországban befejezni Belgium helyett. Halder nagyon jól emlékezett ezekre az indokokra. „Még mindig élénk emlékezetem szerint – válaszolta – akkori beszélgetéseinkben Hitler két fő gondolatmenettel támasztotta alá a megállási parancsot. Az első katonai indítékú volt: a terep nem megfelelő volta a harckocsik számára, az ennek eredményeképpen fellépő nagy veszteségek, amelyek gyengítenék a Franciaország többi része ellen küszöbön álló támadás erejét, és így tovább.” Azután, írja Halder, a Führer felhozott egy második indítékot is, amiről tudta, hogy mi, katonák, nem szállhatunk szembe vele, mivel politikai, és nem katonai természetű volt.

Ez a második indíték az volt, hogy politikai okokból nem akarta, hogy a döntő, végső csatát, amely minden bizonnyal nagyszámú polgári áldozattal jár majd, flamandok lakta területen vívják meg. Az volt a szándéka, mondta, hogy a germán eredetű flamandok lakta területből egy független nemzetiszocialista régiót hoz létre, és ezzel szorosan hozzáköti őket Németországhoz. Támogatói a flamand földön már hosszú ideje tevékenykedtek ebben az irányban; megígérte nekik, hogy megkíméli földjüket a háborús károktól. Ha most nem tartja meg ezt az ígéretét, akkor az erősen visszavetné e belé vetett bizalmat. Ez politikai hátrányt jelentene Németország számára, amit neki, mint politikai vezetőnek, el kell kerülnie. Abszurd? Még ha ez az érvelés Hitler egyik újabb hirtelen tévelygésének is tűnik (Halder azt írja, hogy őt és Brauchitschot „nem győzte meg”), a tábornokainak megvallott egyéb politikai

szempontjai sokkal ésszerűbbek voltak – és fontosabbak is. Günther Blumentritt tábornok, amikor a háború után leírta Hitler találkozását Rundstedttel – akinek ő a hadműveleti főnöke volt –, így beszélte el az eseményt Liddell Hartnak, a brit katonai írónak: Hitler nagyon jó kedvében volt... közölte velünk véleményét, miszerint a háború hat héten belül befejeződik. Akkor szeretne ésszerű békét kötni Franciaországgal, s ezután szabaddá válna az út a Nagy-Britanniával történő megegyezés számára ... Ezt követően azonban meghökkentett minket azzal, hogy csodálattal beszélt a Brit Birodalomról, létének szükségességéről és arról a civilizációról, amit Nagy-Britannia hozott a világnak ... Kijelentette, hogy NagyBritanniától mindössze annyit akar, hogy az ismerje el Németországnak a kontinensen elfoglalt helyzetét. A német gyarmatok visszatérése kívánatos lenne, de nem nélkülözhetetlen... Azzal fejezte be, hogy célja olyan békét kötni Nagy-Britanniával, amelynek elfogadását az összeegyeztethetőnek tartja a saját méltóságával.18

Hitler az elkövetkező hetekben gyakran juttatott kifejezésre ilyen gondolatokat tábornokainak, Cianónak és Mussolininak, végül pedig a nyilvánosság előtt is. Ciano megdöbbenve hallotta egy hónappal később, amint az akkor sikerei csúcsán levő náci diktátor arról beszél, milyen fontos fenntartani a Brit Birodalmat mint „a világ egyensúlyának fontos tényezőjét”,19 július 13-án pedig az áll Halder naplójában, hogy a Führer nem érti, miért nem fogadja el Nagy-Britannia a békét. Ha Angliát erővel kényszerítik térdre, mondta aznap tábornokainak, „az Németország számára nem járna haszonnal... csak Japánnak, az Egyesült Államoknak és másoknak”. Lehetséges, bár egyesek kétlik, hogy Hitler azért tartotta vissza a páncélosokat Dunkerque előtt, mert meg akarta kímélni Nagy-Britanniát a keserű megaláztatástól, hogy ilyen módon könnyítse meg a békekötést. Olyan békének kell születnie, mondta, amelyben a britek hagyják, hogy Németország ismét kelet felé forduljon, ezúttal Oroszország ellen. Londonnak el kell ismernie, mondta továbbá, a Harmadik Birodalom uralkodó voltát a kontinensen. A következő néhány hónapban Hitler bizonyos volt benne, hogy egy efféle béke csak hajszálnyira van. Mint ahogyan a korábbi években sem, most sem fogta fel a brit nemzet karakterét, illetve hogy milyen az a világ, amelyért a brit vezetők és a nép elszánták magukat a végsőkig való harcra. És mivel nem törődtek a tengerrel (később sem fognak), sem ő, sem a tábornokai soha nem is álmodták, hogy a tengeri beállítottságú britek harmadmilliónyi embert képesek evakuálni egyetlen szétbombázott kis kikötőből és a németek orra előtt levő partokról. Május 26-án este hét előtt három perccel, röviddel azután, hogy Hitler megállási parancsát visszavonták, a brit Admiralitás megadta a jelzést a „Dynamo-hadművelet” megkezdésére, azaz a dunkerque-i evakuálásra. Aznap éjszaka a német páncélos erők nyugatról és délről újra támadni kezdték a kikötőt, most azonban a páncélosok nehezebben haladtak. Lord Gortnak volt ideje bevetni ellenük három, erős tüzérségi támogatással rendelkező gyalogos hadosztályt. A tankok alig haladtak előre. Időközben megkezdődött a kiürítés. 850 különböző méretű, formájú és meghajtású hajóból álló raj gyűlt össze Dunkerque-nél, cirkálóktól és rombolóktól kezdve a kis vitorlás hajókig és a holland skoots-okig; sokuk legénységét az angol tengerparti városokból összegyűlt önkéntesek alkották. Az első napon, május 27-én 7669 katonát vittek el, a következő napon 17 804-et, másnap 47 310-et, és május 30-án 53 823-at, az első négy napon összesen 126 606 főt. Ez jóval több volt, mint amit az Admiralitás remélt. Amikor a művelet megkezdődött, akkor a rendelkezésükre álló időnek hitt két nap alatt mindössze 45 000 személy evakuálásával számoltak. A német főparancsnokság egészen a Dinamó-hadművelet e negyedik napjáig, május 30-ig nem ébredt rá, hogy mi történik. Négy napon át az OKW kommünikéi azt hajtogatták, hogy a bekerített ellenséges hadseregek pusztulásra vannak ítélve. Egy május 29-i kommüniké, amelyet feljegyeztem naplómban, egyszerűen kijelentette: „Az artois-i francia hadsereg sorsa meg van pecsételve ... A brit hadsereg, amelyet beszorítottak ... Dunkerque környékére, koncentrikus támadásunk következtében szintén a pusztulás felé tart.” De ez nem így volt: a brit hadsereg a tenger felé tartott. Nehéz fegyverei és felszerelése

nélkül ugyan, de azzal a bizonyossággal, hogy az emberek újra harcolhatnak majd. Halder még május 30-án reggel is azt árulta el bizalmasan naplójának, hogy „folytatódik az általunk bekerített ellenség szétesése”. Néhány brit, ismeri el, „foggal-körömmel harcol”, de a többiek „a part felé menekülnek, és próbálnak átjutni a Csatornán, bármivel, ami csak úszik. Le Débâcle” – fejezi be jegyzetét Zola híres regényére célozva, amely a franciák összeomlásáról szól a francia–porosz háborúban. Délutánra azonban, miután Brauchitsch-csal értekezett, a vezérkari főnök már ráébredt, hogy milyen jelentős a briteket menekítő nyomorult kis hajók nyüzsgő raja. Brauchitsch dühös ... A katlan már bezárult volna a partnál, ha a páncélosainkat nem tartották volna vissza. A rossz idő nem engedte felszállni a Luftwaffe gépeit, és most csak állunk, és nézzük, hogyan menekül el az orrunk előtt ezerszámra az ellenség Angliába.

Pontosan ezt látták. A brit vonalak a németek által a katlan minden oldalán azonnal kifejtett növekvő nyomás ellenére is kitartottak, és folytatódott a katonák evakuálása. A következő nap, május 31. volt a legsikeresebb: ekkor körülbelül 68 000 embert hajóztak be Anglia felé, ezek egyharmadát a partról, a többit a dunkerque-i kikötőből. Addigra összesen 194 620 embert vittek el, az eredetileg remélt számnak több mint négyszeresét. Hol volt a híres Luftwaffe? Az idő egy részében, amint azt Halder is megjegyzi, földre kényszerítette a rossz időjárás. Az idő többi részében pedig nem várt ellenállással kellett szembenéznie a brit királyi légierő részéről, amely a Csatorna túlpartján levő bázisairól most először szállt szembe vele, és sikeresen.315 Bár létszám szempontjából hátrányban voltak, a brit Spitfire vadászok több mint versenyképesnek bizonyultak a Messerschmídtekkel, és leszedegették az égről a nehézkes német bombázókat. Néhány alkalommal Göring gépei két brit bevetés között érkeztek Dunkerque fölé, és olyan nagy károkat okoztak a kikötőben, hogy az egy időre használhatatlanná vált, és a csapatokat kizárólag a partról lehetett csak felvenni. A Luftwaffe több erős támadást intézett a szállítóhajók ellen is, és az elsüllyesztett 243 hajó – a 861-ből – nagyrészt az ő számlájukra írható. De nem sikerült elérniük, amit Göring ígért Hitlernek: a brit expedíciós hadsereg megsemmisítését. A Luftwaffe június elsején támadott a leghevesebben (és legsúlyosabb veszteségeit is ekkor szenvedte el – mindkét oldal harminc repülőgépet vesztett): elsüllyesztett három brit rombolót, valamint számos kisebb szállítóhajót, mégis ez volt a kiürítés második legsikeresebb napja – 64 429 ember menekült meg. Másnap hajnalra már csak 4000 brit katona maradt a területen, akiket ekkor a védelmi vonalakat alkotó 100 000 francia oltalmazott. A középnehéz német tüzérség időközben hatótávolságon belülre ért, és a nappali kiürítési müveletekkel fel kellett hagyni. A Luftwaffe abban az időben nem működött sötétedés után, és június 2-án és 3-án éjjel sikeresen kimentették a brit expedíciós hadsereg maradékát, valamint 60 000 franciát. Dunkerque-et még mindig makacsul védte 40 000 francia katona, aki június 4én reggelig kitartott. Addigra 338 226 brit és francia katona menekült meg a németek karmai közül. Ez már nem volt hadsereg: az emberek érthető módon pillanatnyilag siralmas állapotban voltak. De harcedzettek voltak, tudták, hogy megfelelő fegyverzettel és légitámogatással ellen tudnának állni a németeknek. Amikor a fegyverzetek kiegyenlítődnek, a legtöbbjük ezt be is bizonyítja majd, ráadásul nem is olyan messze a Csatornának attól a partszakaszától, ahonnan megmentették őket. A britek számára Dunkerque szabadulást jelentett. De Churchill június 4-én a parlamentben mondott beszédében emlékeztette őket, hogy „a háborúkat nem kiürítésekkel nyerik meg”. 315

A parton lévő kimerült tommyk jó része, akik komoly bombázásokat álltak ki, ennek nem voltak tudatában, hiszen a légicsatákra gyakran a felhők felett vagy távolabb került sor. Ők csak annyit tudtak, hogy Kelet-Belgiumtól Dunkerque-ig egész útjukon bombázták és géppuskatűzzel kísérték őket a levegőből, úgy érezték hát, hogy a légierő magukra hagyta őket. Amikor elérték a hazai kikötőket, néhányuk kék RAF-egyenruhát viselő embereket inzultált. Churchillt ez nagyon felbosszantotta, és június 4-i parlamenti beszédében sort is kerített rá, hogy a helyére tegye a dolgot. A dunkerque-i megszabadulás „a légierőnek köszönhető”, mondta.

Nagy-Britannia helyzete ijesztő volt: veszélyesebb, mint a normannok partraszállásai idején, majdnem egy évezreddel azelőtt. Az ország nem rendelkezett hadsereggel a szigetek védelmére. A légierő nagy mértékben meggyengült Franciaországban. Csak a haditengerészet maradt, a norvég hadjárat viszont megmutatta, mennyire sebezhetőek a nagy hadihajók a szárazföldről támadó repülőgépekkel szemben. Most a Luftwaffe bombázóínak bázisai mindössze öt-hat percnyire voltak a keskeny Csatorna túlpartján. Franciaország persze kitartott még a Somme és az Aisne vonalán túl. De legjobb csapatai és fegyverei elvesztek Belgiumban és ÉszakFranciaországban, kicsiny és elavulófélben lévő légierejének nagy része elpusztult, és két leghíresebb tábornokának, Pétain marsallnak és Weygand tábornoknak, akik ekkoriban kezdték uralni az erőtlen kormányt, nem fűlt a foga a harchoz egy ekkora fölényben levő ellenséggel szemben. Winston Churchill nagyon is tudatában volt ezeknek a lehangoló tényeknek, amikor 1940. június 4-én, miközben éppen kiszálltak a hajókból a Dunkerque-ből érkezett utolsó transzportok, szólásra emelkedett az Alsóházban. Ám el volt szánva rá, írja később, hogy nemcsak saját népének, de az egész világnak – különösképpen az Egyesült Államoknak – megmutatja, „hogy elhatározásunk a harcra komoly alapokon nyugszik”. Ez alkalommal mondta el híres szónoklatát, amelyre hosszú ideig emlékeznek még, és amely egészen biztos, hogy minden idők legnagyobb beszédei között kap majd helyet: Bár Európa nagy része, sok régi és híres ország került vagy kerülhet a Gestapo markába és a náci uralom egész gyűlöletes apparátusának kezébe, mi nem lankadunk, és nem lépünk vissza. Harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon, egyre növekvő hittel és egyre növekvő erővel harcolni fogunk a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön is, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a partra szállásra alkalmas helyeken, harcolni fogunk a réteken és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; soha nem adjuk meg magunkat, és (amit ugyan egy pillanatig sem hiszek) még ha e szigetet vagy annak nagy részét leigáznák, és népének éheznie is kellene, tengerentúli birodalmunk a brit flotta fegyverei és védelme alatt akkor is folytatja a küzdelmet, amíg csak egy Istennek tetsző időpontban az Újvilág a maga minden hatalma és ereje birtokában az Óvilág megmentésére és felszabadítására nem siet.

FRANCIAORSZÁG ÖSSZEOMLÁSA Úgy tűnik, hogy a britek elszántsága a további harcra nem zavarta Hitler gondolatait. Biztos volt benne, hogy mire végez Franciaországgal, addigra az angolok meg fogják gondolni magukat. Világos volt hát, mit kell tennie. Dunkerque elestének másnapján, június 5-én reggel a németek erős támadást indítottak a Somme-nál, és hamarosan ellenállhatatlan erővel támadtak az Abbeville-től a Felső-Rajnáig nyúló 400 mérföldes teljes franciaországi fronton. A franciák kudarcra voltak ítélve. 143 (közte tíz páncélos) német hadosztály ellen a franciák csak 65 hadosztályt tudtak bevetni, s ezek legtöbbje is másodosztályú egység volt, mivel a legjobbakat, illetve a páncélosok nagy részét már kivéreztették Belgiumban. Nem sok maradt a gyenge francia légierőből sem. A britek egyetlen gyalogos hadosztállyal tudtak segíteni, amely addig a Saar-vidéken volt, valamint egy páncélos hadosztály néhány egységével. A brit királyi légierő is csupán néhány gépet nélkülözhetett ehhez a csatához, ha csak nem akarta magukat a brit szigeteket védtelenül hagyni. Végül pedig az immár Pétain és Weygand uralta francia hadvezetést átitatta a defetizmus. Néhány francia egység mindezek ellenére nagy bátorsággal és állhatatossággal harcolt, itt-ott időnként még a német páncélosokat is megállásra kényszerítette, és eltökélten szállt szembe a Luftwaffe szakadatlan csapásaival. Ezzel együtt egyenlőtlen erők harca folyt. A „győzedelmes zűrzavarban”, mint azt Telford Taylor találóan megfogalmazta, a német csapatok úgy árasztották el Franciaországot, mint valami árhullám, a zűrzavar pedig abból eredt, hogy rengetegen voltak, nagyon gyorsan mozogtak, és gyakran kerültek egymás útjába.20 Június 10-én a francia kormány sietve elhagyta

Párizst, és június 14-én a nagyszerű várost, Franciaország védtelenül maradt büszkeségét megszállta von Kuechler 18. hadserege. A horogkeresztet azonnal felhúzták az Eiffel-toronyra. Június 16-án Reynaud miniszterelnök, akinek kormánya Bordeaux-ba menekült, lemondott, és Pétain marsall lépett a helyére, aki a következő napon a spanyol nagyköveten keresztül fegyverszünetet kért a németektől.316 Hitler még aznap válaszolva közölte, hogy előbb tanácskoznia kell szövetségesével, Mussolinival. Ama páváskodó harcfi ugyanis, miután meggyőződött róla, hogy a francia seregek megfordíthatatlanul vereséget szenvedtek, június 10én beleugrott a háborúba, hogy sakál módjára megpróbáljon kikaparni valamit magának a zsákmányból.

APRÓ TŐRÉT A DUCE FRANCIAORSZÁG HÁTÁBA MÁRTJA Bár Hitler a nyugati csata kibontakozásával volt elfoglalva, mégis szakított rá időt, hogy meglepően gyakran írjon Mussolininak, és folyamatosan tájékoztassa őt az egyre gyarapodó német győzelmekről. Május 7-i első levelében értesíti a Ducet, hogy „semlegességük biztosítása végett” megtámadja Belgiumot és Hollandiát, és közli, hogy barátját folyamatosan tájékoztatni fogja a fejleményekről, hogy a Duce időben meghozhassa saját döntéseit. Ezt az írást további levelek követték május 13-án, 18-án és 25-én, amelyek mindig részletesebbek és lelkesebbek az előzőnél.22 Bár a tábornokok – ezt Halder naplója is megerősíti – ügyet sem vetettek arra, hogy mit tesz Olaszország, hogy belép-e a háborúba, de valamilyen okokból a Führer fontosnak tartotta az olasz beavatkozást. Amikor Hollandia és Belgium megadta magát, az északi angolfrancia hadsereget szétzúzták, és a túlélő brit csapatok Dunkerque-nél megkezdték a beszállást a hajókba, Mussolini elhatározta, hogy lapos kúszásban ugyan, de beszáll a háborúba. Május 30án levélben értesítette Hitlert, hogy ennek dátuma június 5-e lesz. Hitler azonnal válaszolt, miszerint „mélységesen megindult”. Ha bármi is lehetett még, ami megerősíthette rendíthetetlen hitemet e háború győzedelmes kimenetelében [írta Hitler május 31-én], akkor az Ön nyilatkozata volt az ... Az Ön hadbalépésének a puszta ténye is olyan elem, amely megrendítő csapást mér ellenségeink arcvonalára.

A Führer azonban arra kérte szövetségesét, hogy halassza el a dátumot három nappal – szeretné előbb a francia légierő maradékát legyőzni, mondta –, és Mussolini engedelmesen öt nappal hátrébb, június 10-re tolta a beavatkozást. A harci cselekmények, mondta a Duce, az ezt követő napon kezdődnek meg. Ε harci cselekmények nem számítottak sokat. Június 18-ig, amikorra Hitler Münchenbe rendelte alárendelt partnerét, hogy megvitassák a Franciaországgal kötendő fegyverszünet feltételeit, a körülbelül harminckét olasz hadosztály egy heti „harc” után képtelen volt 316 Azon a napon, 1940. június 17-én a megszállt Hollandiában lévő Doornból a száműzetésben ott élő II. Vilmos császár táviratban gratulált Hitlernek, akit oly sokáig közönséges felkapaszkodottnak tartott, és megvetett. Távirata előkerült a zsákmányolt náci dokumentumok között. Franciaország kapitulációjának mélyen megindító hatása alatt állva Önnek és az egész német Wehrmachtnak Nagy Vilmos császár 1870-es szavaival élve gratulálok az Isten által megadott hatalmas győzelemhez: „Az események mily sorát vitte végbe az isteni kegyelem!” Minden német szívben a leutheni győzőknek, a nagy király katonáinak hangján visszhangzik a leutheni korál: „Most mindannyian Istennek mondunk köszönetet!” Hitler, aki a hatalmas győzelmet inkább magának tulajdonította, mint Istennek, papírra vetett egy visszafogott választ, de hogy ezt valaha is elküldték-e, az nem derül ki a dokumentumokból.21 Hitler nem sokkal korábban tombolt, amikor megtudta, hogy a Doornt lerohanó német egység díszőrséget állított a száműzött császár rezidenciája elé. Hitler megparancsolta az őrség eltávolítását, és elrendelte, hogy Doorn tiltott terület legyen minden német katona számára. II. Vilmos 1941. június 4-én halt meg Doornban, ott is temették el. Halála, mint azt Halder feljegyezte naplójában (200. o.), „szintre észrevétlen maradt” Németországban. Hitler és Goebbels gondoskodott arról, hogy ez így legyen.

elmozdítani állásából egy hat hadosztályból álló minimális francia erőt az alpesi fronton és délebbre a Riviéra mentén, noha a védőket addigra már a hátbatámadás is fenyegette a Rhone völgyében lefelé száguldó németek részéről.317 Június 12-én Ciano megjegyzi naplójában: Mussolini meglehetősen megalázva érzi magát, mivel csapataink egyetlen lépést sem tettek előre. Máig nem sikerült előrenyomulniuk, és megtorpantak az első francia erődítmény előtt, amely némi ellenállást mutatott. 23

Mussolini dicsekvően emlegetett katonai erejének üressége már a kezdetkor kiderült; ettől volt a kipukkadt diktátor morcos hangulatban június 17-én este, amikor Ciano társaságában vonatra szállt, hogy Hitlerrel tanácskozzanak a Franciaországgal kötendő fegyverszünetről. Mussolini elégedetlen [írja Ciano naplójában]. Ez a hirtelen béke aggasztja őt. Út közben hosszasan beszélgetünk, hogy tisztázzuk a feltételeket, amelyek mellett Franciaország megkaphatja a fegyverszünetet. A Duce ... egészen a francia terület teljes megszállásáig elmenne, és követeli a francia flotta kapitulációját. De tudatában van annak, hogy véleménye csupán konzultatív értékkel bír. A háborút Hitler nyerte meg Olaszország minden aktív katonai részvétele nélkül, és Hitleré lesz az utolsó szó. Ez természetesen zavarja és elszomorítja Mussolinit.

A Führer „utolsó szavának” enyhesége határozott sokként érte az olaszokat, amikor a náci hadúrral a müncheni Führerhausban tanácskoztak, ahol alig két évvel azelőtt Csehszlovákiát illetően Chamberlain és Daladier is olyan engedékeny volt a két diktátorral szemben. A találkozóról készített titkos német memorandumból24 világosan kitűnik: Hitler mindenekelőtt arra volt elszánva, hogy nem engedi a francia flottát a britek kezére jutni. Azzal is foglalkozott, nehogy a francia kormány Észak-Afrikába vagy Londonba meneküljön, és onnan folytassa a háborút. Ezért a fegyverszünet feltételeinek – a béke végleges feltételei akár még mások is lehettek – mérsékeltnek kellett lenniük, hogy megőrizzék a „francia földön működő francia kormányt” és a „semlegesített francia flottát”. Röviden elutasította Mussolini követeléseit, hogy az olaszok megszállhassák a Rhone völgyét, beleértve Toulont (a franciák nagy földközi-tengeri bázisát, ahol a flotta nagy részét összevonták) és Marseille-t, valamint Korzika, Tunisz és Dzsibuti lefegyverzése iránti követelésüket. Ez utóbbi várost, mely az olaszok kezében lévő Etiópia kapuját jelentette, a német jegyzetek szerint Ciano dobta be, „alig hallható hangon”. Még a harcias Ribbentrop is, állapítja meg Ciano, „kivételesen visszafogott, nyugodt és a béke mellett” volt. A katonás Mussolini „nagyon zavarban” volt, állapítja meg a veje. Úgy érzi, hogy szerepe csak másodlagos ... Az igazság az, hogy a Duce attól fél, hogy közeledik a béke órája, és megint csak elhalványulni látszik életének elérhetetlen álma: a csatamezőn szerzett dicsőség.25

Mussolini még azt sem tudta elérni Hitlernél, hogy közös fegyverszüneti tárgyalásokat kezdjenek a franciákkal. A Führer nem akarta megosztani egy bizonyos roppant történelmi helyszínen (amelynek a hollétét nem volt hajlandó közölni a barátjával) aratandó diadalát ezzel a későn érkező alakkal. De megígérte a Ducenak, hogy a franciákkal kötendő fegyverszünete addig nem lép hatályba, amíg a franciák Olaszországgal is alá nem írnak egyet. Mussolini keserűen és frusztráltan távozott Münchenből, de Ciano Hitlernek egy olyan oldaláról szerzett kedvező benyomásokat, amelynek meglétéről naplójának tanúsága szerint korábban nem tudott, sőt nem is gyanította. Mindabból, amit [Hitler] mond, kitűnik [írja naplójában Rómába való visszatérésükkor], hogy a gyors befejezés érdekében gyorsan akar cselekedni. Hitler most az a szerencsejátékos, aki nagy fogást csinált, és további kockázat vállalása nélkül szeretne felkelni az asztaltól. Most olyan visszafogottsággal és éleslátással 317

A defetista francia hadvezetés megtiltott minden támadó jellegű akciót Olaszországgal szemben. Június 14-én a francia haditengerészet egyik raja üzemeket, olajtartályokat és finomítókat bombázott Genoa közelében, de Darlan tengernagy megtiltott minden további ilyen jellegű akciót. Amikor a RAF megpróbált a marseilles-i repülőtérről bombázókat küldeni Milánó és Torino támadására, a franciák teherautókat állítottak a kifutópályára, és nem engedték a gépeket felszállni.

beszél, ami egy ilyen győzelem után igazán meglepő. Nem vádolhatnak azzal, hogy túlságos gyengédséggel viseltetnék irányában, de ma valóban csodálom őt.26

A MÁSODIK COMPIÈGNE-I FEGYVERSZÜNET Akkor júniusban a német hadsereg nyomában utaztam Párizsba. A június mindig is a legszebb hónap ebben a fenséges fővárosban, amelyet most megsebeztek, és június 19-én neszét vettem, hogy hol fogja Hitler megadni feltételeit a Pétain által két nappal azelőtt kért fegyverszünethez. Erre ugyanazt a helyszínt jelölték ki, ahol 1918. november 11-én a Német Császárság kapitulált Franciaország és szövetségesei előtt: a compiègne-i erdőben levő kicsiny tisztást. Ott áll bosszút a náci hadúr, és bosszúját maga a helyszín is megédesíti majd. Az ötlet május 20-án jutott eszébe, mindössze tíz nappal azután, hogy a nagy nyugati offenzíva megindult, aznap, hogy a német harckocsik elérték Abbeville-t. Jodl aznap feljegyzi naplójába, hogy „a Führer a békeszerződésen dolgozik ... első tárgyalások a compiègne-i erdőben.” Június 19-én késő délután kihajtottam oda, és német utászokat találtam ott: éppen a múzeum falát bontották le, ahol Foch tábornagy régi vasúti szalonkocsiját őrizték, amelyben az 1918-as fegyverszünetet aláírták. Mire eltávoztam, a pneumatikus fúrókkal dolgozó katonák lebontották a falat, és kihúzták a kocsit a tisztás közepén álló sínekre, pontosan oda, mondták, ahol 1918. november 5-én állt, amikor Foch utasítására a német küldöttek aláírták a fegyverszünetet. így történt hát, hogy június 21-én délután ott álltam a compiègne-i erdő szélén, és tanúja lehettem Hitler egyik legutóbbi és legnagyobb diadalának, amelyekből munkám során e zajos években oly sokat láttam. Ez volt az egyik legszebb nyári nap Franciaországban, amire csak emlékszem. A meleg júniusi nap lesütött a méltóságteljes fákra – a szilfákra, tölgyekre, ciprusokra és a fenyőkre –, amelyek kellemes árnyékot vetettek a kis kerek tisztásra vezető, fákkal szegélyezett utakra. Délután pontosan 3 óra 15-kor Hitler megérkezett nagy Mercedesében. Társaságában ott volt Göring, Brauchitsch, Keitel, Raeder, Ribbentrop és Hess, mindannyian különböző egyenruhákban. Göring, a birodalom egyetlen marsallja, a marsallbotjával babrált. Körülbelül kétszáz yardnyi távolságban szálltak ki autóikból, az ElzászLotharingia emlékművel szemben, amelyet német hadizászlókkal borítottak be, hogy a Führer ne lássa (én persze emlékeztem rá a szebb napokban tett korábbi látogatásaimból) a nagy kardot, az 1918-ban győztes szövetségesek nagy kardját, amint keresztülszúrja a Hohenzollernek német birodalmát jelképező petyhüdt sast. Hitler az emlékműre pillantott, majd tovább haladt. Megfigyeltem az arcát [írtam naplómba]. Komoly volt, ünnepélyes, mégis forrt rajta a bosszú. Arckifejezésében, mint ruganyos lépésében is, benne volt a diadalmas hódító, a világgal dacoló ember ismertetőjegye ... egyfajta gúnyos, belső öröm, hogy itt lehet a sors nagy fordulatánál – amit ő maga idézett elő.

Amikor az erdőben elérte a kis tisztást, amelynek a közepén ekkor felhúzták személyes lobogóját, figyelmét egy nagy gránittömb vonta magára, amely körülbelül három láb magasan állt ki a talajból. Hitler a többiek kíséretében lassan odasétál [idézem naplómat], és elolvassa a (franciául) belevésett nagybetűs feliratot: „ITT ROSKADT ÖSSZE 1918. NOVEMBERÉBEN A NÉMET BIRODALOM BŰNÖS GŐGJE – AZOK A SZABAD NÉPEK GYŐZTÉK LE, AMELYEKET LE AKART IGÁZNI.” Hitler elolvassa, Göring is elolvassa. Mindannyian elolvassák, állnak a júniusi napban és a csendben. Hitler arckifejezését figyelem. Körülbelül ötven yardnyira vagyok tőle, és úgy látom távcsövemen keresztül, mintha pontosan előttem állna. Sokszor láttam ezt az arcot életének nagy perceiben. De ma! Tűzben ég a megvetéstől, haragtól, gyűlölettől, bosszútól és diadaltól. Ellép az emlékműtől, és valahogy ebbe is sikerül belevegyítenie a megvetés gesztusát. Visszanéz rá, lenézően, dühösen – dühös, szinte érzi az ember, mert nem törölheti el porosz csizmájának egyetlen

mozdulatával a kínos és provokatív feliratot. 318 Lassan körülnéz a tisztáson, és ekkor, amint a tekintete találkozik a miénkkel, megfoghatóvá válik, milyen mélységes benne a gyűlölet. De ott van benne a diadal is – bosszúvágyó, diadalmas gyűlölet ez. Hirtelen, mintha arca nem fejezné ki teljesen érzéseit, testtartását is összhangba hozza hangulatával. Gyorsan csípőre vágja a kezét, kihúzza vállát, széles terpeszállást vesz fel. Nagyszerű gesztusa ez a dacnak, a hely iránt ekkor érzett égető lenézésnek, és mindannak, amit huszonkét éve jelképez, amióta tanúja volt a Német Birodalom megaláztatásának.

Hitler és társasága ekkor belépett a fegyverszüneti vasúti kocsiba. Maga a Führer abban a székben helyezkedett el, ahol Foch ült 1918-ban. Öt perccel később megérkezett a francia küldöttség, amelyet az a Charles Huntziger tábornok vezetett, aki a 2. hadsereg parancsnoka volt Sedannál, és egy civil, Léon Noël, a korábbi lengyelországi nagykövet, aki most már másodszor volt tanúja egy ország német fegyverek előtti elbukásának. Láthatóan megrázta őket a dolog, de megőrizték tragikus méltóságukat. Nem tudták, hogy a franciáknak ehhez a büszke emlékhelyéhez kell menniük, hogy megalázzák őket, és az őket ért sokk kétségtelenül pontosan olyan volt, amilyenre Hitler számított. Mint azt aznap este Halder írja naplójában, miután Brauchitsch elbeszélte neki a látottakat: A franciákat nem figyelmeztették, hogy a feltételeket pontosan azon a helyen fogják közölni velük, ahol az 1918-as tárgyalások zajlottak. Láthatóan megrázta őket ez a rendezés, és eleinte hajlamosak voltak a komorságra.

Talán még egy annyira művelt német számára is, mint Halder vagy Brauchitsch, természetes volt, hogy az ünnepélyes méltóságot összetéveszti a komorsággal. A franciák, amint az ember azonnal látta rajtuk, feltétlenül kábultak voltak. Mégis, az akkori jelentésekkel ellentétben, a találkozónak a zsákmányolt náci dokumentumok között fellelt hivatalos jegyzőkönyvéből27 ma már tudjuk, hogy megpróbálták mérsékelni a Führer feltételeinek keményebb részleteit, és kiiktatni azokat, amelyeket tisztességtelennek gondoltak. Ám hiába próbálkoztak. Amint Keitel tábornok felolvasta a franciáknak a fegyverszüneti feltételek előszavát, Hitler és kísérete elhagyta a szalonkocsit, és a tárgyalásokat az OKW főnökére hagyta, de nem engedte meg neki, hogy eltérjen a saját maga által lefektetett feltételektől. Huntziger a felolvasás után azonnal megmondta a németeknek, hogy a feltételek „kemények és könyörtelenek”, sokkal rosszabbak, mint amiket 1918-ban Franciaország nyújtott át ott Németországnak. Továbbá, ha „egy, az Alpokon túli másik ország (Huntziger túlságosan megvetette Olaszországot ahhoz, hogy nevén említse), amely nem győzte le Franciaországot, hasonló követelésekkel áll elő, akkor Franciaország semmilyen körülmények között nem veti magát alá ezeknek. Harcolni fog a keserű végig ... Ennélfogva számára lehetetlen, hogy kézjegyével lássa el a német fegyverszüneti dokumentumot...” Az éppen elnöklő Jodl tábornok, az OKW rangban második tisztje, nem várt ilyen dacos szavakat egy ennyire katasztrofális vereséget szenvedett ellenféltől, és azt válaszolta, hogy nem tehet mást, mint „megértését” fejezi ki azzal kapcsolatban, amit Huntziger Olaszországgal kapcsolatban mondott, ám nem áll hatalmában a Führer feltételeinek megváltoztatása. Mindössze annyit tehet, mondta, hogy „a homályos pontokhoz magyarázatot fűz, és azokat tisztázza”. A franciáknak el kell fogadniuk, vagy vissza kell utasítaniuk a fegyverszüneti dokumentumot, úgy, ahogy van. A németeket bosszantotta, hogy a francia küldöttség olyan felhatalmazással érkezett, amelynek értelmében csak a bordeaux-i kormány kifejezett egyetértésével volt joga fegyverszünetet kötni. Egy műszaki csoda folytán, illetve talán némi szerencsével, a németeknek sikerült telefonkapcsolatot létrehozniuk a régi hálókocsi és Bordeaux között a frontvonalakon keresztül, ahol még ekkor is folytak a harcok. A francia küldötteknek engedélyezték, hogy leadják a fegyverszüneti feltételek szövegét, és azt megvitassák 318

Három nappal később Hitler utasítására felrobbantották.

kormányukkal. Dr. Schmidtet, aki tolmácsként működött közre, utasították, hogy egy pár száz yardnyira, egy facsoport alá állított katonai híradós kocsiban hallgassa le a beszélgetést. Másnap nekem is lehetőségem nyílt rá, hogy meghallgassam a Huntziger és Weygand tábornok közötti beszélgetés egy részének német felvételét. Becsületére legyen mondva Weygandnak, aki súlyos felelősséget visel a francia defetizmusért, a végső megadásért, és a Nagy-Britanniával való szakításért, meg kell jegyeznünk, hogy ő legalább kitartóan tiltakozott sok német követeléssel szemben. Ezek között a leggyűlöletesebb talán az volt, amely a franciákat arra kötelezte, hogy Franciaországból és gyarmatairól adják át a Birodalomnak az összes náciellenes német menekültet. Weygand ezt tisztességtelennek nevezte, tekintettel a franciáknak a menedékjogot illető hagyományaira, de amikor ezt másnap kinyilvánították, a fennhéjázó Keitel nem volt hajlandó törölni a kérdéses kitételt. – A német emigránsok a legnagyobb háborús uszítók! – kiabálta. – Elárulták saját népüket! – „Mindenáron” át kell adni őket, mondta. A franciák nem emeltek kifogást egy olyan cikkely ellen, amely kijelentette, hogy összes állampolgárukat, akiket más nemzetek oldalán Németország ellen harcolva elfognak, „franktirőrökként” kell kezelni, azaz helyben agyonlőni. Ez De Gaulle ellen irányult, aki ekkor már Nagy-Britanniában próbálta megszervezni a Szabad Franciák hadseregét, és Keitel és Weygand egyaránt tudta, hogy ez a háború primitív szabályainak durva megsértését jelenti. A franciák azt a bekezdést sem kérdőjelezték meg, amely úgy rendelkezett, hogy az összes hadifogoly a békekötésig fogságban marad. Weygand biztos volt benne, hogy a briteket három héten belül legyőzik, ami után az összes francia hadifoglyot szabadon bocsátják, így ítélt ötévi hadifogságra másfél millió franciát. A fegyverszüneti szerződés kritikus pontját a francia haditengerészet feletti rendelkezés joga jelentette. Churchill, ahogy Franciaország megingott, felajánlotta, hogy felmenti őket ama kötelezettség alól, hogy nem köthetnek különbékét, ha utasítják a francia haditengerészetet, hogy hajózzon brit kikötőkbe. Hitler mindenképpen azt akarta, hogy erre ne kerüljön sor; teljes mértékben felismerte – amint azt Mussolininak mondta is június 18-án –, hogy ez mérhetetlenül megerősítené Nagy-Britanniát. Ekkora tét mellett engedményt, vagy legalább egy ígéretet kellett tennie a legyőzött ellenségnek. A fegyverszüneti egyezmény előírta, hogy a francia flottát le kell szerelni, le kell fegyverezni, és a hajókat hazai kikötőkben kell elhelyezni. Cserébe a német kormány ünnepélyesen kijelenti a francia kormánynak, hogy nem szándékozik saját céljaira felhasználni a háborúban a francia flottát, amely német felügyelet alatt saját kikötőiben állomásozik. Továbbá ünnepélyesen és határozottan kijelenti, hogy nem áll szándékában bármiféle követelést támasztani a francia hadiflotta iránt a békekötés idején.

Hitler, mint összes ígéretét, ezt is megszegi majd. Végül Hitler meghagyott a francia kormánynak egy szabad zónát délen és délkeleten, ahol az látszólag szabadon kormányozhatott. Okos lépés volt ez. Nemcsak földrajzilag és közigazgatásilag osztotta meg a franciákat, de megnehezítette, vagy akár lehetetlenné is tette egy francia emigráns kormány megalakítását, és keresztülhúzta a bordeaux-i politikusoknak azt a tervét, hogy a kormány székhelyét áttegyék Észak-Afrikába – és ez a terv majdnem sikerült is; a végén nem a németek akadályozták meg, hanem a francia defetisták: Pétain, Weygand, Laval és támogatóik. Hitler azt is tudta, hogy azok az emberek, akik ekkor magukhoz ragadták az ellenőrzést a bordeaux-i kormány felett, a francia demokrácia ellenségei, és várhatóan együtt fognak működni vele a nácik európai Új Rendjének felállításában. A fegyverszüneti tárgyalások második napján a francia küldöttek mégis folytatták az alkudozást és a halogatást. A késedelem egyik oka az volt, hogy Huntziger ragaszkodott hozzá: Weygand ne engedélyt, hanem parancsot adjon neki a fegyverszünet aláírására – Franciaországban senki sem akarta vállalni a felelősséget. Végül este 6.30-kor Keitel ultimátumot adott. A franciáknak egy órán belül vagy el kell fogadniuk, vagy el kell utasítaniuk

a németek fegyverszüneti feltételeit. A francia kormány egy órán belül kapitulált. 1940. június 22-én este 6.50-kor Huntziger és Keitel aláírták a fegyverszüneti egyezményt.319 Ezt az utolsó jelenetet meghallgattam a hálókocsiban elhelyezett, rejtett mikrofonokkal készített felvételről. A francia tábornok, mielőtt aláírta volna, remegő hangon közölte, hogy szeretne egy személyes kijelentést tenni. Franciául jegyeztem le, ahogyan mondta. Kijelentem, hogy a francia kormány utasított e fegyverszüneti feltételek aláírására ... A fegyverek sorsa arra kényszeríti Franciaországot, hogy felhagyjon a szövetséges hatalmak oldalán folytatott küzdelemmel. Franciaország úgy látja, hogy igen kemény feltételeket szabtak a számára. Franciaországnak joga van arra, hogy a jövőbeli tárgyalásokon Németországtól olyan szellem felmutatását várja, amely lehetővé teszi a két nagy szomszédos ország számára, hogy békében éljenek és dolgozzanak.

Ezekre a tárgyalásokra – a békeszerződésről – soha nem került sor, de a náci Harmadik Birodalom által felmutatott szellem nyilvánvalóvá vált, amint a megszállás keményebb lett, és a szervilis Pétain-rezsimre gyakorolt nyomás megnövekedett. Franciaország most arra rendeltetett, hogy Németország vazallusává váljon, mint azt Pétain, Weygand és Laval láthatóan hitték – és el is fogadták. Könnyű eső kezdődött, amikor a küldöttek elhagyták a fegyverszünet színhelyéül szolgáló vasúti kocsit, és elhajtottak. Lejjebb az úton, a fák között menekültek végtelen sora látszott, akik hazafelé tartottak fáradt lábukon, kerékpáron vagy szekéren, néhány szerencsés pedig régi teherautókon. Kisétáltam a tisztásra. A német műszaki katonák csapata tele tüdőből kiabálva már gurítani is kezdte a régi hálókocsit. – Hová? – kérdeztem. – Berlinbe! – válaszolták.320 A francia–olasz fegyverszünetet két nappal később Rómában írták alá. Mussolini csak azt foglalhatta el, amit csapatai meghódítottak, ami csupán néhány száz yardnyi francia területet jelentett, és egy ötven mérföldes demilitarizált zónát kényszerített maga elé Franciaországban és Tuniszban. A fegyverszünetet június 24-én este 7.35-kor írták alá. Hat órával később Franciaországban elhallgattak a fegyverek. Az előző háborúban négy éven át kitartó Franciaországot most hat hét alatt legyőzték. Német csapatok álltak őrt Európa nagy része felett, a Sarkkörön túli Északi-foktól Bordeaux-ig, a La Manche-csatornától a kelet-lengyelországi Bug folyóig. Adolf Hitler a csúcsra érkezett. Az egykori osztrák csavargó, aki elsőként egyesítette a németeket egy igazi nemzetállamban, ez az első világháborús káplár a német hódítók legnagyobbikává vált. Közötte és a német hegemónia Európában történő megszilárdítása között nem állt immár senki más, mint egy hajthatatlan angol, Winston Churchill, és az az elszánt nép, amelyet Churchill vezetett, aki nem ismerte el a vereséget, amikor az kézzelfogható volt, s aki most egyedül és gyakorlatilag fegyvertelenül állt, az otthonát jelentő szigetet pedig a világ eddigi leghatalmasabb hadigépezete ostromolta.

HITLER BÉKÉRE JÁTSZIK Tíz nappal azután,hogy nyugaton megkezdődött a német támadás, aznap este, hogy a német harckocsik elérték Abbeville-t, Jodl tábornok, miután leírta naplójában, hogy a Führer mennyire „magán kívül van az örömtől”, hozzátette: „ ... dolgozik a békeszerződésen ... Nagy-Britannia a gyarmatok visszaadása után bármikor megkaphatja a különbékét.” Ez volt a helyzet május 20án. Ezután Hitler a jelek szerint heteken át nem kételkedett abban, hogy Franciaország legyőzése után Nagy-Britannia igyekszik majd békét kötni. A Führer feltételei német szemszögből nézve igazán nagylelkűnek tűntek, tekintve a britek Norvégiában és 319

Kikötötték, hogy az egyezmény addig nem lép hatályba, amíg a francia–olasz fegyverszünetet alá nem írják, és ezt az eseményt követően hat órával szűnnek meg majd a harci cselekmények. 320 Július 8-án meg is érkezett oda. Ironikus módon, a háborúban később a szövetséges hatalmak egyik berlini bombázása alkalmával pusztult el.

Franciaországban elszenvedett vereségét. Május 24-én, amikor közölte e feltételeket von Rundstedt tábornokkal, kifejezésre juttatta neki a brit birodalom iránti csodálatát, és aláhúzta létének „szükségességét”. Londontól mindössze annyit akar, mondta, hogy adjon neki szabad kezet az európai kontinensen. Annyira biztos volt abban, hogy a britek ezt el fogják fogadni, hogy Franciaország eleste után nem is voltak tervei a Nagy-Britannia elleni háború folytatására, és a felmagasztalt vezérkar, amely állítólag poroszos alapossággal jó előre elkészített tervekkel rendelkezett minden eshetőségre, nem zaklatta vezérét azzal, hogy ilyet ad át neki. Halder, a vezérkari főnök terjedelmes naplóbejegyzéseiben ekkoriban említés sem esik erről a kérdésről. Haldert jobban zavarta az orosz fenyegetés a Balkánon és a Baltikumban, mint a britek. És valóban, miért is kellene Nagy-Britanniának egyedül és kilátástalanul harcolnia? Különösen akkor, amikor olyan békét érhet el, amely sértetlenül, érintetlenül és szabadon hagyja földjét, nem úgy, mint Franciaország, Lengyelország és a többi legyőzött ország esetében! Ezt a kérdést mindenütt feltették, csak a Downing Streeten nem, ahol – mint azt Churchill később feltárta – még csak meg sem vitatták soha, mivel nyilvánvaló volt a válasz. 28 De a német diktátor nem tudta ezt, és amikor Churchill már a nyilvánosság előtt is többször kijelentette, hogy Nagy-Britannia nem hagyja abba a háborút, Hitler ezt nyilvánvalóan nem hitte el. Még akkor sem, amikor június 4-én, a dunkerque-i kiürítés után a miniszterelnök elmondta zengő beszédét a hegyekben és a partokon folytatandó további harcról; még június 18-án sem, amikor Pétain fegyverszünetet kért, és Churchill az Alsóházban megismételte NagyBritanniának „a háború folytatása iránti hajlíthatatlan eltökéltségét”, és újabb ékesszóló és emlékezetes beszédét így fejezte be: Lássunk hát neki kötelességünknek, és viselkedjünk úgy, hogy ha a brit birodalom és a nemzetközösség még ezer évig áll, az emberek azt mondják majd: „Ez volt legdicsőségesebb órájuk!”

Ezek azonban lehettek volna csupán szárnyaló szavak is egy tehetséges szónok szájából, és minden bizonnyal így hitte a szintén káprázatos szónok Hitler is. Erre bátoríthatták a semleges fővárosokban elhangzó vélemények, valamint az onnan érkező felhívások a háború befejezésére. Június 28-án Hitler bizalmas üzenetet kapott a pápától, aki hasonló közleményeket címzett Mussolininak és Churchillnek is, és felajánlotta, hogy közvetít „egy igazságos és tisztességes béke” érdekében, továbbá kijelentette, hogy mielőtt e lépést kezdeményezné, szeretne bizalmasan meggyőződni róla, hogyan fogadnák azt.29 A svéd király is buzgón javasolta Londonnak és Berlinnek egyaránt a békét. Az Egyesült Államokban a német nagykövetség Hans Thomsen ügyvivő irányításával az izolacionisták támogatására költött minden dollárt, amire csak rátehette a kezét, hogy Amerikát kívül tartsa a háborún, és így elvegye Nagy-Britannia kedvét is a folytatástól. A német külügyminisztérium zsákmányolt dokumentumai között számos üzenet található, amelyekben Thomsen jelentést tesz a nagykövetség azon erőfeszítéseiről, hogy Hitler számára kedvezően befolyásolják az amerikai közvéleményt. A pártkongresszusokat azon a nyáron tartották, és Thomsen minden erőfeszítést megtett, hogy befolyásolja a pártok külügyi platformjait, különösen a republikánusokét. Június 12-én például rejtjeles táviratot küldött Berlinbe „Rendkívül sürgős! Szigorúan titkos!” jelzéssel, hogy egy „közismert republikánus képviselő”, aki „szorosan” együttműködik a német nagykövetséggel, felajánlotta, hogy 3 000 dollárért meghív ötven izolacionista republikánust a republikánus párt kongresszusára, „és így azok megdolgozhatják a küldötteket az izolacionista külpolitika érdekében”. Ugyanaz a személy, jelenti Thomsen, 30 000 dollárt kért, hogy „Tartsuk Amerikát a háborún kívül!” főcímmel egész oldalas hirdetéseket jelentethessen meg az amerikai újságokban.321 30 321

Másnapi táviratában Thomsen egy új tervről tájékoztatta Berlint: állítása szerint egy amerikai irodalmi ügynökkel tárgyalt, aki öt jól ismert amerikai íróval olyan könyveket íratna, „amelyektől nagy eredményeket várok”. Ehhez a tervhez 20 000 dollárra volt szüksége, s az összeget néhány nappal később Ribbentrop jóvá is hagyta.322 31 Hitlernek a Nagy-Britanniával kötendő békével kapcsolatos reményeiről szóló egyik első nyilvános kijelentését Kari von Wiegand, a Hearst sajtókonszern tudósítója közölte, és a New York-i Journal-American-ben jelent meg június 14-én. Két héttel később Thomsen arról tájékoztatta a német külügyminisztériumot, hogy további 100 000 példányt nyomatott az interjúból, és hogy sikerült egy bizalmas ügynök révén rávennem az izolacionista Thorkelson képviselőt [Montana állam republikánus küldöttjét], hogy helyezze el a Führer interjúját a Congressional Record június 22-i számában. Ez ismét csak a legszélesebb körű terjesztést biztosítja az interjúnak. 33

A washingtoni náci nagykövetség minden szalmaszálba belekapaszkodott. A nyár folyamán egyszer megtörtént, hogy a sajtóattasé továbbította az állítása szerint Fulton Lewis Jr. rádiókommentátortól származó javaslatot, akit így írt le: „Németország és a Führer csodálója, nagytekintélyű amerikai újságíró.” A Führer küldjön táviratokat Rooseveltnek... nagyjából ilyesféle szöveggel: „Ön, Roosevelt úr, többször hozzám fordult, és mindig azt a vágyát fejezte ki, hogy kerüljük el a véres háborút. Nem én üzentem hadat Angliának; ellenkezőleg, én mindig is hangsúlyoztam, hogy nem szeretném elpusztítani a brit birodalmat. Churchillnek szóló felhívásaimat, hogy legyen ésszerű, és fogadjon el egy tisztességes békeegyezményt, Churchill makacsul visszautasította. Tudatában vagyok annak, hogy Anglia nagyon megszenvedi, ha elrendelem a totális háború megindítását a brit szigetek ellen. Ezért felkérem Önt, hogy a maga részéről lépjen érintkezésbe Churchillel, és beszélje rá, hogy hagyjon fel oktalan konokságával.” Lewis hozzátette azt is, hogy Roosevelt természetesen durva és rosszhiszemű választ fog adni; ez azonban nem számít. Egy ilyen felhívás kétségtelenül mély benyomást tesz Észak-Amerika népére, és még mélyebbet Dél-Amerikában ...34

Adolf Hitler nem fogadta meg Lewis úr célzatos tanácsát, de a berlini külügyminisztérium táviratot küldött, hogy megtudják, mennyire fontos személyiség Amerikában a rádiókommentátor. Thomsen azt válaszolta, hogy Lewis „újabban különös sikernek örvend ... másfelől, egyes vezető amerikai kommentátorokkal összehasonlítva, Lewisnak semmiféle politikai fontosság nem tulajdonítandó.” 323 35 322

1940. július 5-re Thomsen annyira nyugtalanná vált kifizetései miatt, hogy Berlintől sürgönyileg engedélyt kért az összes elismervény és könyvelés megsemmisítésére: Bár a kifizetések... megbízható közvetítők útján történtek, de jelen körülmények között nyilvánvaló, hogy nem várhatunk nyugtát a kedvezményezettektől... Az efféle nyugták vagy feljegyzések az amerikai titkosszolgálat kezére juthatnának, ha az amerikai hatóságok hirtelen elfoglalnák a nagykövetséget, és minden álcázás ellenére is, puszta létükkel is, a politikai bukást és egyéb súlyos következményeket jelentenének politikus barátaink számára, akik bizonyára ismertek ellenségeink előtt... Ezért kérem, hogy a nagykövetséget jogosítsák fel ezen elismervények és kimutatások megsemmisítésére, és hogy ezután mentsék fel az ilyenek kiállítása, valamint az efféle kifizetések könyvelése alól. Ezt a távirati jelentést megsemmisítették.32 A washingtoni német nagykövetség tevékenysége ebben az időszakban, mint az a Documents on German Foreign Policyban megjelentetett távirataikból kiderül, egy leleplező erejű külön könyv anyaga lehetne. Az ember lesújtva látja, hogy a német diplomaták – a totalitárius országok képviselői körében általános gyakorlatnak megfelelően – mennyire hajlamosak voltak azt mondani a náci diktátornak, amit az hallani akart. Az OKW két tisztje azt mondta nekem Berlinben, hogy a hadvezetés, vagy legalábbis a vezérkar, erősen gyanakodott a washingtoni nagykövetségtől érkező jelentések tárgyilagosságára, és hogy saját katonai hírszerzést hoztak létre az Egyesült Államokban. Nem igazán jól szolgálta őket Friedrich von Boetticher tábornok, a washingtoni katonai attasé, már amennyire ezt meg lehet ítélni az DGFP köteteiben szereplő táviratokból. Az OKW-nak és a szárazföldi hadsereg és a légierő vezérkarának címzett üzeneteiben fáradhatatlanul küldte figyelmeztetéseit, hogy Amerikát a zsidók és a szabadkőművesek ellenőrzik; ez pontosan egybevágott Hitler elképzelésével. Boetticher továbbá túlbecsülte az izolacionisták befolyását az amerikai politikában, különösképpen Charles A. Lindbergh ezredesét, aki a táviratok tanúsága szerint Boetticher személyes kedvence volt. Egy-két részlet megmutatja e jelentések hangnemét. 323

Maga Churchill, amint később visszaemlékezéseiben utalt is rá, némileg aggódott a Svédországon, az Egyesült Államokon és a Vatikánon át érkező béketapogatózások miatt, és abban a meggyőződésében, hogy azokat Hitler a legnagyobb mértékben ki akarja használni, szigorú intézkedéseket tett ellenük. Amikor arról tájékoztatták, hogy a washingtoni német követségi ügyvivő, Thomsen, megkísérelt beszélgetésbe bocsátkozni az ottani brit nagykövettel, sürgönyt küldött: „Lord Lothiannak meg kell mondani, hogy semmi szín alatt ne adjon választ a német ügyvivő üzenetére!”36 A svéd királynak, aki Nagy-Britanniát békeegyezmény elfogadására ösztökélte, a hajthatatlan miniszterelnök határozott hangú választ írt: ... Mielőtt bármiféle ilyen irányú kérést vagy javaslatot akár csak fontolóra is vehetnénk, Németországnak olyan tettekben és nem szavakban megnyilvánuló hatékony garanciákat kell szolgáltatnia, amelyek biztosítják Csehszlovákia, Lengyelország, Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium, és mindenekelőtt Franciaország szabad és független létének helyreállítását ...324 37

Ez volt Churchill álláspontjának a lényege, és Londonban senki még csak nem is álmodott 1940. július 20.: ...Roosevelt az amerikai nép széles tömegei felett elsősorban a szabadkőművesség útján ellenőrzést gyakorló zsidóság képviselőjeként azt akarja, hogy Anglia folytassa a harcot, és a háború tovább tartson ... Többször is beszámoltam a Lindbergh ellen folyatott gonosz és rosszindulatú kampányról, akitől a zsidók, mint legerősebb ellenfelüktől, félnek... [DGFP, X., 254-55.0.] 1940. augusztus 6.: ...Lindbergh újbóli közéleti szerepvállalása, és az ellene folytatott kampány háttere. A zsidó elemek most már kulcspozíciókat töltenek be az amerikai fegyveres erőkben, miután az elmúlt hetekben a hadügyminiszteri, hadügyminiszter-helyettesi és tengerészeti miniszteri posztokat engedelmes személyekkel töltötték be, és egy vezető és befolyásos zsidót, Julius Ochs-Adler „ezredest” tettek meg a hadügyminiszter titkárának. A zsidó elemekkel és az Egyesült Államok jelenlegi politikájával szemben álló erők már említést nyertek jelentéseimben, amelyekben beszámoltam a vezérkar fontosságáról is. A nagy tehetségű Lindbergh, akinek kapcsolatai messzire érnek, mindőjük között a legfontosabb. A zsidó elemek és Roosevelt félnek ennek az embernek a lelki, és különösen erkölcsi felsőbbrendűségétől és tisztaságától. Vasárnap [augusztus 4-én] Lindbergh fájdalmas csapást mért a zsidókra. Hangsúlyozta, hogy Amerikának őszinte együttműködésre kell törekednie Németországgal, tekintettel a békére és a nyugati kultúra megőrzésére! Néhány órával később a koros Pershing tábornok, aki már régóta Roosevelt bábja, azaz a zsidóké, a drótok rángatói által a nyakába varrt olyan értelmű nyilatkozatot olvasott fel a rádióban, hogy Amerikát veszélyeztetné Anglia veresége... A zsidó elemek Lindbergh ellen gyanakvást keltő sajtókórusa, valamint az, hogy egy szenátor ... Lucas, aki Roosevelt parancsára hétfőn este Lindbergh ellen beszélt a rádióban ... „az ötödik hadoszlophoz tartozóként”, azaz árulóként bélyegezte meg Lindberghet, csak arra szolgál, hogy aláhúzza, mennyire félnek annak a férfinak a lelkierejétől, akinek előmeneteléről a háború kezdete óta beszámolok, és akiről azt hiszem, nagyon fontos szerepe lesz a német–amerikai kapcsolatok jövőbeni alakulásában. [DGFP, X., 413-15.0.] Szeptember 18-án Thomsen egy további jelentésben beszámol arról a bizalmas beszélgetésről, ami állítása szerint Lindbergh és az amerikai vezérkar több tisztje között zajlott. Lindbergh elmondta véleményét, miszerint Anglia hamarosan összeroppan a német légitámadások alatt. A vezérkari tisztek azonban úgy vélték, hogy Németország légiereje nem elégséges a döntés kikényszerítéséhez. [DGFP, X., 413-15.0.] 1938. október 19-én, három héttel München után, Lindberghet kitüntették – el is fogadta – a „Német Sas Csillagos Szolgálati Keresztjével”. Ez, azt hiszem, a második legnagyobb német kitüntetés volt, amelyet általában külföldi kiválóságoknak adományoztak, akik, az indoklás hivatalos szövege szerint, „jót érdemeltek a Birodalomtól”. 324 Az DGFP köteteiben a német külügyminisztériumnak küldött számos olyan távirat található, amely különböző brit diplomatákkal és személyiségekkel, egyes esetekben közvetlenül, máskor semleges személyek, mint például francoista spanyolok révén felvett állítólagos kapcsolatokról szól. Max von Hohenlohe, a szudétanémet anglomán, beszámolt Berlinnek a svájci brit követtel, Sir David Kellyvel és az Aga Khánnal folytatott beszélgetéseiről. Azt állította, hogy az utóbbi megkérte őt, továbbítsa a Führernek az alábbi üzenetet: Egyiptom alkirálya, aki szintén itt van, egyetértett vele, hogy azon a napon, amikor a Führer az éjszakát Windsorban tölti, ők megisznak együtt egy üveg pezsgőt... Amennyiben Németország vagy Olaszország azt tervezné, hogy átveszik India felett a hatalmat, ő a rendelkezésünkre fog állni ... Az Anglia elleni harc nem az angol nép, hanem a zsidók elleni harc. Churchill évek óta a zsoldjukban áll, a király pedig túl gyenge, és korlátozzák ... Ha ő ezekkel az elképzelésekkel Angliához fordulna, Churchill lecsukatná ... [DGFP, X., 294-95.0.] Szem előtt kell tartanunk, hogy ezek német jelentések, és lehet, hogy egyáltalán nem igazak, Hitlernek mégis ezek alapján kellett döntéseket hoznia. A náciknak a windsori herceg megnyerésére szőtt tervét, amely a külügyminisztérium titkos iratainak tanúsága szerint valójában a herceg elrablására és későbbi felhasználására szőtt összeesküvés volt, később írjuk le.

arról, hogy olyan kompromisszumot kötnének, amely megóvja Nagy-Britanniát, de tartós rabszolgaságba taszítaná a Hitler meghódította országokat. Ezt azonban nem fogták fel Berlinben, ahol azokban a nyári napokban, emlékszem, mindenki úgy érezte, különösen a Wilhelmstrassén és a Bendlerstrassén, hogy a háborúnak gyakorlatilag már vége is van. Hitler június utolsó két hetében és július elején is egyfolytában várta a jelzést Londonból, hogy a brit kormány kész bedobni a törölközőt, és békét köt. Július l-jén azt mondta az új olasz nagykövetnek, Dino Alfierinek325 „elképzelni sem tudja, hogy Angliában bárki még komolyan hinne a győzelemben”.38 A hadvezetés semmit nem tett a Nagy-Britannia elleni háború folytatására. De másnap, július 2-án az OKW végül is kiadta az ügyre vonatkozó első utasítást. Tétova egy parancs volt! A Führer és Legfőbb Parancsnok döntése: Angliában lehetséges a partraszállás, feltéve, hogy el lehet érni a légifölényt, és bizonyos egyéb feltételek is megvalósulnak. A kezdet időpontja még nincs eldöntve. Az összes előkészületet azonnal meg kell kezdeni.

Az utasítás következő bekezdésében tükröződnek Hitlernek a hadművelettel kapcsolatban táplált langyos érzelmei, és az a hite, hogy arra nem lesz szükség. Minden előkészületet azon az alapon kell végrehajtani, hogy az invázió továbbra is csak terv, és még nem született róla döntés. 39

Július 7-én, amikor Ciano Berlinben járt a Führernél, naplójegyzete szerint az volt a benyomása, hogy a náci hadúr nehezen szánja el magát a döntésre. Eléggé hajlik arra, hogy folytassa a harcot, és a harag és acél viharát szabadítsa az angolokra. De a végső döntés még nem született meg, és ezért halasztja beszédét, amelynek, mint mondja, minden szavát mérlegelni akarja.40

Július 11-étől Hitler egymás után az Obersalzbergre rendelte a katonai vezetőket, hogy megtudja, milyen érzéseik vannak az üggyel kapcsolatban. Raeder tengernagy, akinek flottája át kell, hogy szállítsa majd az inváziós hadsereget a Csatornán, aznap hosszas beszélgetést folytatott a Führerrel. Egyikük sem buzgólkodott a probléma megoldásában – az idő nagy részét azzal töltötték, hogy a Norvégiában, Trondheimben és Narvikban létesítendő haditengerészeti bázisok kialakítását beszélték meg. Raedernek a találkozóról készített bizalmas jelentéséből ítélve41 a Legfőbb Parancsnok visszafogott hangulatban volt. Megkérdezte a tengernagyot, vajon szerinte „hatékony lesz-e” a Reichstag előtt elmondani tervezett beszéde. Raeder azt válaszolta, hogy igen, különösképpen ha azt egy Nagy-Britannia elleni „koncentrált” bombázás előzi meg. A tengernagy, aki emlékeztette főnökét, hogy a RAF „károkat okozó támadásokat” hajt végre a fő német tengerészeti bázisok ellen Wilhelmshavenben, Hamburgban és Kiéiben, úgy vélte, hogy a Luftwaffénak azonnal el kellene kezdenie Nagy-Britannia támadását. Ám az invázió kérdésében a haditengerészet főparancsnoka határozottan hűvös volt. Erőteljesen tanácsolta, hogy azt „csak utolsó eszközként” kíséreljék meg, „hogy Nagy-Britanniát rákényszerítsék a béke kérésére”. Ő [Raeder] meg van győződve róla, hogy Nagy-Britanniát azzal is rá lehet bírni a béke kérésére, ha a tengeralattjáróháborúval, a konvojok levegőből történő támadásával és a fő központok elleni erős légitámadásokkal ... elvágjuk az importját... A haditengerészet főparancsnoka [Raeder] ennélfogva a maga részéről Norvégia esetétől eltérően nem javasolja Nagy-Britannia invázióját ...

325

Attolicót Ribbentrop ösztönzésére májusban váltották fel Alfierival.

Ezután a tengernagy hosszasan és részletesen elmagyarázza az efféle invázióval járó nehézségeket, ami minden bizonnyal megtette a hatását Hitlerre. Talán meggyőzni is segített: Raeder ugyanis azt jelenti, hogy „a Führer szintén végső eszköznek tekinti az inváziót”. Két nappal később, július 13-án a tábornokok megérkeztek a Berchtesgaden feletti Berghofba, hogy tanácskozzanak a Legfőbb Parancsnokkal. Meggyőződhettek arról, hogy a Führert még mindig elképesztik a britek. „A Führert az a kérdés gyötri, vajon Anglia miért nem akar a béke útjára térni” –jegyezte aznap este naplójába Jodl. De most először derengeni kezdett előtte az egyik ok. Halder lejegyezte. Ugyanúgy, mint mi, ő is abban látja a választ a kérdésre, hogy Anglia még mindig Oroszországba helyezi reményét. Ő is úgy véli hát, hogy Angliát erővel kell békekötésre kényszeríteni. Ezt azonban nem szívesen tenné. Okai: ha katonailag szétzúzzuk Angliát, szétesik a brit birodalom. Németországnak azonban ebből nem lenne haszna. A német vér ontásával olyasmit érnénk el, amiből csak Japán, Amerika és mások húznának hasznot.

Ugyanazon a napon, július 13-án Hitler írt Mussolininak, és köszönettel elhárította a Duce ajánlatát, hogy olasz csapatokat és repülőgépeket adna Nagy-Britannia inváziójához. Ebből a levélből nyilvánvaló, hogy a Führer ekkor már közeledett a döntés felé. A furcsa angolok egyszerűen nem voltak hajlandók a józan észre hallgatni. Oly sok ajánlatot tettem Nagy-Britanniának a megegyezésre, még az együttműködésre is, és olyan cudarul bántak velem [írta], hogy most már meg vagyok győződve róla: hiába próbálnánk ismét az értelmükre hatni, hasonló elutasításban lenne részünk. Ebben az országban ugyanis jelenleg nem az értelem uralkodik ...42

Három nappal később, július 16-án végül döntésre jutott a hadúr. Kiadta a 16. sz. hadműveleti utasítást „Az Anglia elleni partraszállási művelet előkészítéséről”.43 SZIGORÚAN TITKOS! A Führer főhadiszállása 1940. július 16. Mivel Anglia katonailag reménytelen helyzete ellenére sem mutat jelt a hajlandóságra, hogy észhez térjen, döntést hoztam az Anglia elleni partraszállási művelet előkészítésére, és ha szükséges, akkor véghezvitelére. Ε művelet célja a Németország elleni háború folytatásának bázisát képező angol föld kiküszöbölése vagy – szükség esetén – teljes megszállása.

A támadás az „Oroszlánfóka” fedőnevet kapta. Előkészületeit augusztus közepére kellett befejezni. „Ha szükéges, akkor véghezvitelére.” Bár ösztönei egyre inkább azt súgták, hogy szükséges lesz, nem volt biztos benne; az utasítás is ezt mutatja. A „ha” még akkor is erősen jelen volt, amikor Adolf Hitler július 19-én este a Reichstagban szólásra emelkedett, hogy megtegye utolsó békeajánlatát Nagy-Britanniának. Ez volt az utolsó nagy beszéde a Reichstagban, és az utolsó a sok közül, amit az évek során e helyen hallottam. Ez volt mellesleg az egyik legjobb beszéde is. Még aznap este leírtam a benyomásaimat. Az a Hitler, akit ma láttunk a Reichstagban, a hódító volt, és tudatában is volt, hogy az, mégis csodálatos színész, aki nagyszerűen kezeli a német elmét: remekül vegyítette a hódító magabiztosságát az alázattal, amely mindig olyan nagy hatást tesz a tömegekre, ha tudják valakiről, hogy a csúcson van. Ma lejjebb eresztette a hangját; csak ritkán kiabált úgy, mint máskor szokott, és egyetlen olyan hisztérikus kiáltást sem hallatott, mint amilyet annyiszor hallottunk tőle ezen a szónoki emelvényen.

A hosszú beszéd persze tele volt történelmi ferdítésekkel, és bőségesen megtűzdelve a Churchill személyének szóló sértésekkel. Hangvételében azonban visszafogott volt, figyelembe vette a ragyogó körülményeket, és ravaszul kiszámított módon nemcsak saját népének a

támogatását igyekezett elnyerni, de a semleges országokét is, sőt az angliai tömegek számára is volt mondanivalója. Nagy-Britanniából [mondta] csupán egyetlen kiáltást hallok – de nem a népét, hanem a politikusokét –, hogy a háborúnak folytatódnia kell! Nem tudom, hogy ezeknek a politikusoknak van-e már pontos elképzelésük arról, milyen lesz majd e küzdelem folytatása. Igaz, kijelentik, hogy folytatják a háborút, még ha Nagy-Britannia odavesz is, hát akkor majd Kanadából. Aligha hiszem, hogy ezen azt értenék, hogy Nagy-Britannia népének Kanadába kellene mennie. Feltételezhetően mindössze ezek a háború folytatásában érdekelt úriemberek mennének oda. A népnek, attól tartok, Nagy-Britanniában kell maradnia, és ... kétségtelenül más szemmel fogja látni ezt a háborút, mint úgynevezett vezetőik Kanadából. Higyjék el, uraim, hogy mély undort érzek az ilyen lelkiismeretlen politikusok iránt, akik egész nemzeteket tesznek tönkre. Szinte fáj arra gondolnom, hogy talán engem választott ki arra a sors, hogy végső csapást mérjek ama építményre, amely ezen úriemberek miatt már úgyis inog... Churchill úr... kétségtelenül már Kanadában lesz, ahová addigra már előreküldték a háborúban elsősorban érdekeltek pénzét és gyermekeit. Más emberek milliói számára azonban szörnyű szenvedés kezdődik majd. Churchill úrnak talán egyszer hinnie kellene nekem, amikor azt jósolom, hogy egy nagy birodalom fog elpusztulni – egy olyan birodalom, amelyet soha nem állt szándékomban elpusztítani, vagy akár csak megkárosítani is ...

Miután ilyen jól odamondogatott a makacs miniszterelnöknek, és megkísérelte ellene fordítani a brit népet, Hitler rátért hosszú beszédének lényegére. Ebben az órában lelkiismereti kötelességemnek érzem, hogy még egyszer az értelemhez és a józan észhez folyamodjam, Nagy-Britanniában és mindenütt. Úgy hiszem, abban a helyzetben vagyok, hogy megtehetem ezt, mivel nem a kegyekért könyörgő legyőzött vagyok, hanem a győző, aki az értelem nevében beszél. Nem látom be, hogy miért kellene ennek a háborúnak folytatódnia.326

Semmi pontosabbat nem mondott. Nem tett konkrét javaslatokat a béke feltételeire, sem említést arról, hogy mi történne a meghódított országokban most náci iga alatt élő százmillió emberrel. De aligha voltak sokan aznap este a Reichstagban, akik úgy hitték volna, hogy ebben a fázisban el kellene merülni a részletekben. Az ülés végén a hivatalos személyek és a katonatisztek közé vegyültem, és beszélgető partnereim közül egynek sem volt a legcsekélyebb kételye a felől, hogy Nagy-Britannia el fogja fogadni a Führer ajánlatát, amit ők valóban nagylelkűnek, sőt önzetlennek hittek. Ekkor még be lehetett csapni őket. Egyenesen a Rundfunkhaushoz hajtottam, hogy rádióadásban számoljak be a beszédről az Egyesült Államoknak. Alig érkeztem meg a rádióba, amikor elcsíptem egy német nyelvű BBCadást Londonból. Ez máris megadta Hitlernek a britek válaszát – egy órán belül. A válasz határozott „Nem!” volt.327 A hadvezetés alacsonyabb rangú tisztjei és a különböző minisztériumok hivatalnokai ültek körben a helyiségben, és elmélyült figyelemmel hallgatták az adást. Elszontyolodtak. Nem hittek a fülüknek. – Érti ezt? – kiáltott rám egyikük. Kábultnak látszott. – Maga érti ezeket a hülye briteket? – folytatta az ordítást. – Most visszautasítani a békét? Ezek megőrültek! 326

Ekkor színes, és a német történelemben példátlan jelenet következett. Hitler hirtelen félbeszakította beszédét, és marsallbotokat nyújtott át tizenkét tábornokának, valamint egy különösen nagy méretű marsallbotot Göringnek, aki ekkor kapta meg a Nagynémet Birodalom újonnan létrehozott rangját: birodalmi marsall lett, s ezzel az összes többiek fölébe került. Megkapta a Vaskereszt Nagykeresztjét is: ezt az egész háború folyamán senki más nem kapta meg. Haldert kihagyták a tábornagyi kitüntetéseknek e lavinájából, és csupán egy rendfokozattal léptették elő, altábornagyból vezérezredessé. A tábornagyi rangoknak ez a különbség nélküli adományozása (a császár a teljes I. Világháború alatt csak öt marsallt nevezett ki a a tisztikarból, és még Ludendorffból sem lett marsall) kétségtelenül segített elfojtani a tábornokokban Hitlerrel szemben bujkáló ellenállást, amely a múltban legalább háromszor fenyegette elmozdítással a Führert. Azzal, hogy sikerült ezt elérnie, és a legmagasabb katonai rang értékét is csökkentette, Hitler okosan cselekedett: így jobban kezében tarthatta tábornokait. A szárazföldi hadsereg kilenc tábornoka: Brauchitsch, Keitel, Rundstedt, Bock, Leeb, List, Kluge, Witzleben és Reichenau, valamint a Luftwaffe három tisztje: Milch, Kesselring és Sperrle lépett elő marsallá. 327 Churchill később kijelentette, hogy Hitler békeajánlatának ezt az azonnali és rideg visszautasítását „a BBC tette, Őfelsége kormányának mindenféle buzdítása nélkül, mihelyt Hitler beszéde elhangzott a rádióban”. (Churchill: Their Finest Hour, 260. o.)

Ciano328 aznap este sokkal magasabb szinten hallhatta az őrült angolokra tett reagálásokat, mint én. „Késő este [írja naplójában], amikor megérkeznek az első hűvös angol reakciók a beszédre, a rosszul titkolt csalódás érzése terjed a németek körében.” A Mussolinira tett hatás Ciano szerint pontosan az ellenkező volt. Ő ... „túlságosan is ravasz beszédnek” tartja. Attól fél, hogy az angolok esetleg kapaszkodót találnak benne a tárgyalások megkezdésére. Ez szomorú lenne Mussolini számára, mivel most jobban akarja a háborút, mint eddig bármikor.44

A Ducenak, mint később Churchill megjegyzi, „nem kellett volna nyugtalankodnia. Annyi háborút kapott, amennyit csak akart”.45 „Mint egy cselfogás, amelynek célja, hogy egyesítse a német népet a Nagy-Britannia elleni harcra – írtam naplómba aznap este. – Hitler beszéde mestermunka volt. A német nép ugyanis most már ezt fogja mondani: »Hitler felkínálja Angliának a békét, és még feltételekhez sem köti. Azt mondja, nem lát rá okot, miért kellene ezt a háborút folytatni. Ha ez így történik, az Anglia hibája.” És talán nem ez volt a fő oka annak hogy elmondta, hiszen három nappal korábban már kiadta a 16. sz. hadműveleti utasítást a Nagy-Britannia elleni invázió előkészületeire? Ennyit el is ismert – előre – két olasz bizalmasának, Alfierinek és Cianónak. Július l-jén azt mondta a nagykövetnek: ...Mindig jó taktika volt, ha az elkövetkező eseményekért az ellenséget tesszük felelőssé a németországi és a külföldi közvélemény szemében. Ez megerősíti saját szellemünket, és gyengíti az ellenségét. Az olyan hadművelet, amilyent Németország tervez, nagyon véres lenne ... Ezért először meg kell győzni róla a közvéleményt, hogy előzőleg mindent megtettünk, hogy elkerüljük ezt a szörnyűséget ... Október 6-i beszédében [amikor a lengyelországi hadjárat befejezésekor békét ajánlott a Nyugatnak – W. L. S.] is az a gondolat vezette, hogy az ellenoldalt tegye felelőssé a következő fejleményekért. Ennélfogva megnyerte a háborút, még mielőtt az valójában elkezdődött volna. Most lélektani okokból ismét csak az általános szellemet akarta erősíteni a következő akcióhoz.46

Egy héttel később, július 8-án Hitler bizalmasan közölte Cianóval, hogy újra az emelvényre fog állni, hogy amennyiben a háború folytatódik – szerinte ez az egyetlen valódi lehetőség, ami számításba jöhet –, akkor az angol nép körében érjen el lélektani hatást... Talán egy ügyes felhívással még jobban el lehet választani Angliában az angol népet az angol kormánytól.47

Ez nem bizonyult lehetségesnek. A július 19-i beszéd hatott a német népre, de a britekre nem. Július 22-én Lord Halifax egy rádióadásban hivatalossá tette Hitler békejavaslatának visszautasítását. Bár ez várható volt, valahogy mégis megrázta a Wilhelmstrassét, ahol aznap délután sok mérges arccal találkoztam. – Lord Halifax visszautasította a Führer békeajánlatának elfogadását – mondta a hivatalos szóvivő. – Uraim, háború lesz! Ezt könnyebb volt kimondani, mint megtenni. Igazából sem Hitler, sem a hadvezetés, sem a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet vagy a légierő vezérkara soha nem gondolta át, hogyan kellene megvívni és megnyerni egy Nagy-Britannia elleni háborút. Most, 1940 nyarának derekán nem tudták, mihez kezdjenek fényes sikerükkel; nem voltak meg az elképzeléseik arról, hogyan aknázzák ki katonáskodó nemzetük történelmének legnagyobb sikereit. Ez a Harmadik Birodalom egyik nagy paradoxonja. Pontosan ebben a pillanatban, amikor Hitler katonai hatalmának zenitjén állt, az európai kontinens legnagyobb része a lába előtt hevert, győztes seregei elértek a Pireneusoktól a Sarkkörig, az Atlanti-óceántól a Visztulán túlig, és most 328

Az olasz külügyminiszter a Reichstag ülése alatt úgy viselkedett, mint egy bohóc: kelj feljancsiként ugrált fel, hogy fasiszta köszöntésre lendítse a karját, valahányszor Hitler lélegzetvételnyi szünetet tartott. Láttam Quislinget is: disznószemű, kövér férfi volt, az első emeleti erkély egyik sarkában lapult meg. Azért jött Berlinbe, hogy könyörögjön a Führernek, helyezze őt vissza a hatalomba Oslóban.

pihenten, készen álltak a további akciókra, neki pedig nem volt elképzelése arról, hogyan folytassa a háborút, és vigye a győzelmes befejezésig. Tábornokainak sem, akik közül tizenketten most már marsallbottal játszadoztak. Természetesen megvan ennek is az oka, még ha akkoriban nem is volt nyilvánvaló előttünk. A németeknek felmagasztalt katonai tehetségük ellenére sem volt nagy stratégiai koncepciójuk. Horizontjuk korlátozott volt, mindig is korlátozott, mégpedig a szárazföldi hadviselésre, az európai kontinensen a szomszédos népek ellen. Maga Hitler félt a tengertől,329 nagy vezérei pedig szinte teljesen tudatlanok voltak a tengerrel kapcsolatban. Szárazföldi gondolkodásúak voltak, nem tengeri beállítottságúak. És bár hadseregeik Nagy-Britannia törékeny szárazföldi erőit egy héten belül szétzúzhatták volna, ha ölre mehettek volna velük, de még a Doveri szoros sekély vize is, amely elválasztotta őket (olyan közel voltak, hogy átláthattak a túloldalra), olyan akadályként kísértett gondolkodásukban, amiről nem tudták, hogyan lehetne legyőzni. Persze más lehetőség is nyitva állt a németek előtt. Nagy-Britanniát legyengíthetik olasz szövetségesükkel, a Földközi-tengeren keresztül mért csapással, a nyugati oldalon Gibraltár elfoglalásával, keleten pedig az észak-afrikai olasz bázisokról történő előrenyomulással, Egyiptomon keresztül, át a csatornán Iránba, és így a Birodalom egyik fő utánpótlási lehetőségét vágják el. De ez óriási tengerentúli hadműveleteket tett szükségessé, távol a hazai bázisoktól, és 1940-ben úgy tűnt, ez meghaladja a németek képzelőtehetségét. Így hát Hitler és vezérei haboztak a siker szédítő csúcsán. Nem gondolták ki előre a következő lépést, és végrehajtásának mikéntjét. Ez a végzetes gondatlanság vezet majd a háború egyik nagy fordulópontjához, sőt a Harmadik Birodalom rövid életének és Adolf Hitler karrierjének meteorszerű végéhez is. A kudarc oly sok elképesztő győzelem után megkezdődött. De ez kétségtelenül nem látszott előre akkor, amikor a körülzárt és magára maradt NagyBritannia összegyűjtötte azokat a szerény eszközöket, amelyek nyár végén a rendelkezésére álltak a német támadással szemben.

22. A „FALL SEELÖWE”: A NAGY-BRITANNIA ELLENI MEGHIÚSULT INVÁZIÓ „Az Anglia feletti végleges német győzelem már csak idő kérdése” – írta 1940. június 30-án Jodl tábornok, az OKW hadműveleti főnöke. „Nagyszabású hadműveletek végrehajtására már nem képes az ellenség.” Hitler kedvenc stratégája magabiztos és elégedett hangulatban volt. Franciaország az előző héten kapitulált, s ezzel magára hagyta a látszólag tehetetlen Nagy-Britanniát. Korábban, június 15-én Hitler közölte a tábornokokkal, hogy a hadsereg részleges, 160 hadosztályról 120-ra történő leszerelésére van szükség. „E mögött az a feltételezés rejlik – írta aznap naplójába Halder –, hogy a szárazföldi hadsereg elvégezte feladatát. A légierő és a haditengerészet kapja a feladatot: magukban kell folytatniuk az Anglia elleni háborút.” Igaz, ami igaz: a szárazföldi hadsereget nem is különösebben érdekelte a dolog, sőt maga a Führer sem törődött vele sokat. Június 17-én Walter Warlimont ezredes, Jodl helyettese arról tájékoztatta a haditengerészetet, hogy „ami a Nagy-Britanniában végrehajtandó partraszállást illeti, a Führer ... eddig nem fejezte ki ilyen szándékát... Ennélfogva az OKW mostanáig sem végzett semmiféle előkészítő munkát.”1 Négy nappal később, június 21-én, pontosan abban az időpontban, amikor Compiègne-ben a Führer belépett a fegyverszünet aláírásának színhelyéül szolgáló vasúti kocsiba, hogy megalázza a franciákat, a haditengerészetet arról tájékoztatták, hogy „a szárazföldi hadsereg vezérkara nem foglalkozik Anglia kérdésével. A végrehajtást lehetetlennek tartja. Nem tudja, hogyan lehetne a hadműveletet a déli körzetből indulva 329

„Szárazföldön hős vagyok, ámde a vízen gyáva” – mondta egyszer Rundstedtnek (Shulman: Defeat in the West, 50. o.).

végrehajtani ... A vezérkar elutasítja a hadműveletet.”2 A három német haderőnem tehetséges tervezői közül senki sem tudta, hogyan kellene lerohanni Nagy-Britanniát. Egyáltalán nem meglepő módon a haditengerészet foglalkozott valamicskét először a kérdéssel. Raeder már 1939. november 15-én, amikor Hitler hiába próbálta tábornokait fellelkesíteni a nyugati irányú támadás ügyében, utasította a tengeri hadvezetést, hogy vizsgálja meg „az angliai invázió lehetőségét, egy, a háború későbbi szakaszában bizonyos feltételek teljesülésével felmerülő lehetőséget”.3 A történelem során először kapott utasítást német katonai stáb arra, hogy egy ilyen hadműveletet akár csak fontolóra vegyen. Valószínűnek tűnik, hogy Raeder főleg azért tette meg ezt a lépést, mert elébe akart vágni kiszámíthatatlan vezére minden váratlan tévelygésének. Nincsenek feljegyzések arról, hogy konzultáltak volna az ügyben Hitlerrel, vagy akár csak tudott is volna róla. Legtávolabbi gondolatai ekkoriban arra irányultak, hogy repülőtereket és haditengerészeti bázisokat szerezzen Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban, amelyek segítségével szorosabbra fűzheti a brit szigetek elleni blokádot. 1939 decemberére a szárazföldi hadsereg és a Luftwaffe főparancsnoksága is szentelt némi figyelmet a nagy-britanniai invázió problémájának. A három haderőnem kicserélte a felettébb ködös általánosságokban mozgó gondolatait, de ezzel nem jutottak túl messzire. 1940 januárjában a haditengerészet és a légierő irreálisnak ítélve elvetette a szárazföldi hadsereg tervét. Az ugyanis a haditengerészet szempontjából nem vette számításba Nagy-Britannia tengeri erejét, a Luftwaffe szempontjából pedig alábecsülte a brit légierőt. „Következésképpen – foglalta össze észrevételeit a Luftwaffe vezérkara az OKH-nak szóló közleményében – az angliai partraszállás céljával indítandó kombinált hadműveletet el kell vetni.”4 Később látni fogjuk, amint Göring és famulusai ezzel ellentétes álláspontra helyezkednek. Arról, hogy Hitler akár csak megvizsgálta volna a nagy-britanniai invázió lehetőségét, május 21-én történik az első említés a német feljegyzésekben, annak a másnapján, hogy a páncélos erők Abbeville-nél áttörtek a tengerhez. Raeder egy „magánbeszélgetésben” vitatta meg a Führerrel „egy későbbi angliai partraszállás lehetőségét”. Ez az információ Raeder tengernagytól származik,5 akinek haditengerészete nem osztozott a szárazföldi hadsereg és a légierő ámulatot keltő nyugati győzelmeiben, és aki érthető módon figyelmet próbált kelteni a saját haderőneme iránt. De Hitler gondolatai az északi bekerítő csata körül és a délen akkor kialakuló Somme-menti fronton jártak. Nem zaklatta tábornokait az e két közvetlen feladatukon túl eső dolgokkal. A tengerésztisztek, mivel sok más dolguk amúgy sem volt, tovább tanulmányozták az invázió problémáját, és május 27-re Kurt Fricke ellentengernagy, a tengeri hadvezetés hadműveleti osztályának vezetője egy új tervvel hozakodott elő, amely a Studie England címet kapta. Az előkészítő munka is megkezdődött a szállítóeszközök összegyűjtésével és partraszálló eszközök fejlesztésével – ez utóbbiakkal ugyanis a német haditengerészet egyáltalán nem rendelkezett. Ezzel kapcsolatban dr. Gottfried Feder (az önjelölt közgazdász, aki a régi müncheni napokban segített Hitlernek a pártprogram összeállításában, most pedig a Gazdasági Minisztérium államtitkára volt, ahol eszelős ötleteit kurtán elintézték) terveket készített egy általa „hadikrokodilnak” nevezett eszközhöz. Ez egyfajta betonból készült önjáró uszály lett volna, aminek egy kétszáz fős századot kellett volna szállítania teljes felszereléssel vagy több tankkal vagy tüzérséggel; felfuthatott volna akármilyen partra, és fedezéket nyújthatott volna a partraszálló csapatoknak és járműveknek. A haditengerészet parancsnoksága meglehetősen komolyan vette, még maga Halder is, aki naplójában is megemlíti. Hitler és Raeder június 20-án részletesen megvitatta a jármű ügyét. Végül azonban semmi sem lett belőle. A tengernagyok számára június vége felé nem úgy tűnt, hogy közeledne a brit szigetek elleni invázió. Június 21-i compiègne-i megjelenése után Hitler néhány régi cimborájával rövid párizsi városnézésre330 ment, azután meglátogatta a csatatereket – nem a jelenlegi háborúéit, hanem az 330

Illetve, hogy letekintsen Napóleon sírjára az Invalidusok templomában. – Ez volt életem legnagyobb és legszebb pillanata –

előzőéit, ahol ordonáncként szolgált. Vele volt akkori felettese, a kemény őrmester, Max Amann, aki ekkorra milliomos náci könyvkiadóvá lett. A háború további menete – különösen a Nagy-Britannia elleni harc folytatásának mikéntje – láthatóan igen kevéssé foglalkoztatta Hitlert. Vagy talán mindössze az volt a helyzet, hogy ezt a kis problémát már megoldottnak hitte, mivel az angolok most már „észre” fognak térni, és békét kötnek. Hitler csak június huszonkilencedikén tért vissza új főhadiszállására, Tannenbergbe, amely Freudenstadttól nyugatra, a Fekete-erdőben volt. Másnap már újra a napi ügyekkel foglalkozott: eltöprengett Jodl arról szóló dolgozatán, hogy mi legyen a következő lépés. A tanulmány címe: „Az Anglia elleni háború folytatása”.6 Jodlnak a Führer katonai zsenijébe vetett fanatikus hitén ugyan csak Keitel tett túl az OKW-ban, de ettől eltekintve általában azért Jodl körültekintő stratéga volt. Most azonban osztotta a Legfelsőbb Főhadiszálláson uralkodó nézetet, hogy a háborút gyakorlatilag már megnyerték, szinte már vége is van. Ha Nagy-Britannia ezt nem ismerné fel, akkor valamivel több erőt kell bevetni, hogy ráébresszék. Memorandumában Jodl három fokozatot javasolt Anglia „ostromára”: a brit teherhajók, raktárak, üzemek, valamint a királyi légierő ellen viselt német tengeri és légiháború intenzitásának növelése; „terrortámadások a lakossági központok ellen”; és „csapatok partraszállása Anglia elfoglalásának céljából”. Jodl felismerte, hogy „a brit légierő elleni harcnak teljes elsőbbséget kell kapnia”. De egészében véve úgy gondolta, hogy ezt, mint a támadás egyéb feladatait is, csekély nehézségek árán végre lehet majd hajtani. A propaganda és a válaszcsapásként bejelentett ismétlődő terrortámadások mellett az élelmiszer-ellátás egyre rosszabbá válása megbénítja és végül megtöri majd a nép ellenálló akaratát, és ilyen módon kormányukat kapitulációra kényszeríti.331

Ami a partraszállást illeti, azt csak azután lehet fontolóra venni, hogy Németország megszerezte a légtér feletti ellenőrzést. A partraszállás feladatának tehát nem Anglia katonai legyőzésének kell lennie. Ezt a feladatot a légierőre és a haditengerészetre lehet hagyni. A partraszállás célja az legyen inkább, hogy – ha ez még szükséges egyáltalán – a halálos csapást [Todestoss] mérje a gazdaságilag már megbénult, a levegőben pedig immár harcképtelen Angliára. 332

Minderre azonban talán nem is lesz szükség – gondolta Jodl. Mivel Anglia már nem a győzelemért, hanem csupán birtokainak és világhatalmi presztízsének megtartásáért harcolhat, minden várakozás szerint hajlandó lesz békét kötni, ha megtudja, hogy ez most még viszonylag kevesebbe kerül neki.

Ezt gondolta Hitler is, és azonnal dolgozni is kezdett a Reichstagban elmondandó békeszózatán. Időközben, mint láttuk, (július 2-án) elrendelte a partraszállás előzetes tervezését, és július 16-án, amikor Londonból mégsem érkezett üzenet, kiadta a Fall Seelöwéről szóló 16. sz. hadműveleti utasítást. Több mint hat heti habozás után végül megszületett a döntés NagyBritannia lerohanásáról, „ha szükséges”. Amint azt Hitler és tábornokai kezdték felismerni, ennek nagyobb katonai műveletnek kellett lennie, ami nem járt kockázat nélkül, és sikere attól függött, hogy a Luftwaffe és a haditengerészet elő tudja-e készíteni a csapatok előtt az utat a németnél jóval erősebb brit haditengerészettel és egy semmi esetre sem elhanyagolható légierővel szemben. Komoly terv volt-e vajon a Fall Seelöwe? Komolyan gondolták, hogy végrehajtják? mondta hűséges fényképészének, Heinrich Hoffmann-nak. 331 Kiemelés Jodl-tól. 332 Javaslatában Jodl felvetette azt a lehetőséget is, hogy „a háború terjedjen ki a perifériára” – azaz a Brit Birodalmat nemcsak Olaszország, hanem Japán, Spanyolország és Oroszország segítségével is támadják.

A mai napig sokan kétlik ezt, és véleményüket a háború után megerősítette a német tábornokok kórusa. Rundstedt, aki az inváziós erők parancsnoka lett volna, így beszélt 1945ben a szövetségesek vizsgálótisztjeinek: Az Anglia ellen javasolt invázió képtelenség volt, mivel nem álltak rendelkezésre megfelelő hajók... Az egész dolgot úgy tekintettük, mint egyfajta játékot, mert nyilvánvaló volt, hogy nem lehetséges az invázió, hiszen haditengerészetünk nem volt abban a helyzetben, hogy vállalhassa a Csatornán való átkelést vagy az erősítések szállítását. A német légierő sem volt képes rá, hogy a haditengerészet csődje esetén átvegye ezeket a feladatokat... Mindig is nagyon szkeptikus voltam az egész üggyel kapcsolatban ... Van egy olyan érzésem, hogy a Führer soha nem is akarta igazából lerohanni Angliát. Nem volt hozzá elég bátorsága ... Határozottan azt remélte, hogy az angolok békét kötnek ...7

Blumentritt, Rundstedt hadműveleti főnöke a háború után hasonló nézeteit juttatta kifejezésre Liddell Hartnak, amikor kijelentette, hogy „magunk között blöffként emlegettük [a Fall Seelöwét].”8 Jómagam augusztus közepén néhány napot a Csatornánál töltöttem, és az inváziós hadsereg után szaglásztam Antwerpentől Boulogne-ig. Augusztus 15-én Calais-nál és a Gris-Nez foknál német bombázókból és vadászgépekből álló repülőrajokat láttunk, amint a Csatorna felett Anglia felé tartanak; mint később kiderült, ez volt az első tömeges légitámadás. És miközben nyilvánvaló volt, hogy a Luftwaffe minden erejével harcol, a szállítóhajók és különösen a bárkák hiánya a kikötőkben, a csatornákon és a folyókon azt a benyomást keltette bennem, hogy a németek tényleg blöffölnek. Amennyire én láttam, egyszerűen nem voltak eszközeik arra, hogy csapataikat átszállítsák a La Manche-csatornán. De egy újságíró csak keveset láthat a háborúból, és ma már tudjuk, hogy a németek szeptember 1-jéig nem is kezdtek hozzá az inváziós flotta összegyűjtéséhez. Ami a tábornokokat illeti, bárki, aki elolvassa vallomásaikat vagy a nürnbergi eljárás során történő kihallgatásukról felvett részletes jegyzőkönyveket, rájöhet, hogy háború utáni nyilatkozataikat nem kevés kétkedéssel kell kezelni.333 Mindig számításba kell venni az emberi emlékezet csalóka voltát is, és e szabály alól a német tábornokok sem jelentenek kivételt. Sok hátsó gondolatuk is volt: köztük az egyik legfontosabb, hogy Hitlert katonai vezetőként diszkreditálják. Mint azt memoárjaikban, kikérdezésükkor és a bíróság előtt tett vallomásaikban roppant terjedelmesen ki is fejtik, fő témájuk valójában az volt, hogy ha rájuk hagyták volna a döntéseket, akkor Hitler soha nem vezethette volna vereségbe a Harmadik Birodalmat. Számukra balszerencsés, ám az utókor és az igazság számára szerencsés módon, a német titkos katonai akták hegyéből kétséget nem hagyóan kiderül, hogy Hitlernek a Nagy-Britannia lerohanásáról 1940 őszén szőtt terve halálosan komoly volt, és hogy bár sok habozás kísérte, a náci diktátor komolyan végre akarta hajtani az inváziót, ha megfelelő esélyt látott volna a sikerre. Terve végső sorsát nem az elszántság vagy az erőfeszítések hiánya döntötte el, hanem a hadiszerencse, amely most először ellene kezdett fordulni. Július 17-én, annak a másnapján, hogy a 16. sz. hadműveleti utasítást kiadták az invázió előkészítésére, és két nappal a Führernek a Reichstagban elmondott „békeszózata” előtt, a szárazföldi hadsereg főparancsnoksága (OKH) elkülönítette a Seelöwe végrehajtására szánt erőket, és 13 válogatott hadosztályt állított az invázió első hullámához a La Manche-parti kiindulópontokra. Ugyanazon a napon a szárazföldi hadsereg főparancsnoksága befejezte az Anglia déli partjain széles arcvonalon történő partraszállás részletes tervét. A fő támadást itt is, mint a franciaországi csatában, von Rundstedt tábornagy (július 19-én fogja megkapni ezt a rangot) hajtotta volna végre az „A” hadseregcsoport parancsnokaként. Az Ernst Busch tábornok vezette 16. hadsereg hat gyalogsági hadosztályának kellett volna Pas de Calais-nál behajóznia, és partra szállnia a Ramsgate és Bexhill közötti szakaszon. Adolf Strauss 333

Még egy olyan ravasz katonai kritikus, mint Liddell Hart is mindig figyelmen kívül hagyja ezt, s e mulasztása sokat levon a The German Generate Talk [A német tábornokok beszélnek.] c. művének értékéből. Beszélni ugyan beszélnek a tábornokok, de nem mindig jól emlékeznek, vagy nem egészen az igazat mondják.

9. hadseregének négy hadosztálya Le Havre környékén indult volna át a Csatornán, s Brighton és a Wight-sziget között ért volna partot. Nyugatabbra von Reichenau 6. hadseregének (von Bock tábornagy „B” hadseregcsoportjából) három hadosztálya a cherbourgi félszigetről indulva a Weymouth és Lyme Regis közötti Lyme Bayben szállt volna partra. Összesen 90 000 főből állt volna az első hullám; a harmadik napra a főparancsnokság összes 260 000 fő partra tételét tervezte. Lyme Bayben és más területeken ledobott légideszantos egységek is besegítettek volna. A második hullámban egy legalább hat hadosztályból álló, három gépesített hadosztállyal megerősített páncélos erő kelt volna át, és a tervek szerint néhány napon belül összesen harminckilenc hadosztály és két légideszantos hadosztály szállt volna partra. Feladatuk a következő lett volna: miután biztosították a hídfőállásokat, az „A” hadseregcsoport délkeleten lévő hadosztályai az első cél, a Gravesend és Southampton közötti vonal felé nyomulnak előre. Reichenau 6. hadserege északnak, Bristol felé haladna előre, és elvágná Devont és Cornwallt. A második cél a keletről, a Temze torkolatától északra fekvő Maldontól a Severn folyóig húzódó kelet-nyugati vonal lett volna, amellyel elvágták volna Walest. A terv „nagy brit erőkkel folytatott kemény csatákra” számított, mire a németek elérik első céljukat. Ε csatákat azonban a németek gyorsan megnyerik, körülveszik Londont, és folytatják az észak felé nyomulást.9 Brauchitsch július 17-én azt mondta Raedernek, hogy az egész hadműveletet egy hónapon belül befejezik, és hogy viszonylag könnyű lesz. 334 10 Ám Raeder és a haditengerészet főparancsnoksága szkeptikus volt. Egy ilyen széles – Ramsgate-től Lyme Bayig több mint kétszáz mérföldnyire húzódó – arcvonalon végrehajtott, ekkora méretű hadművelet, ennek kísérete és védelme egyszerűen meghaladta a német haditengerészet rendelkezésére álló eszközöket. Raeder két nappal később tájékoztatta erről az OKW-t, majd ismét előhozakodott vele, amikor Hitler egy berlini megbeszélésre magához rendelte őt Brauchitsch-csal és Hans Jeschonnek tábornokkal (a Luftwaffe vezérkari főnökével) együtt. A Führer még mindig nem értette, „mi folyik Angliában”. Tudomásul vette a haditengerészet nehézségeit, de hangsúlyozta, mennyire fontos a háború mielőbbi befejezése. Az invázióhoz negyven hadosztályra lesz szükség, mondta, és a „fő hadműveletet” szeptember 15-re be kell fejezni. Egészében véve a náci hadúr optimista hangulatban volt, annak ellenére, hogy Churchill pontosan ekkor utasította vissza, hogy engedelmeskedjék Hitler békefelhívásának. Anglia reménytelen helyzetben van [mondta Hitler Halder feljegyzése szerint]. A háborút mi nyertük meg. A siker kilátásai semmiképpen sem fordulhatnak meg.11

De a haditengerészet, amelyre az az óriási feladat várt, hogy egy nagy sereget szállítson át a kiszámíthatatlan Csatornán a nála mérhetetlenül erősebb brit haditengerészettel, valamint egy még mindig meglehetősen aktívnak tűnő légierővel szemben, nem volt annyira biztos a dolgában. Július 29-én a tengeri hadvezetés egy memorandumot fogalmazott meg, amelyben azt tanácsolta, hogy „a hadműveletre ebben az évben ne kerüljön sor”, s azt javasolta, hogy a végrehajtást „1941. májusában vagy azután vegyék fontolóra”.12 Hitler azonban ragaszkodott ahhoz, hogy e fontolóra vétel 1940. július 31-én történjen, 334

A német hírszerzés július, augusztus és szeptember során körülbelül nyolc hadosztállyal becsülte túl a britek szárazföldi erejét. Július elején a német vezérkar a britek erejét tizenöt-húsz „harci értékkel bíró” hadosztályra becsülte. Valójában ez idő tájt huszonkilenc hadosztály volt Angliában, de ezek közül nem volt több, mint fél tucatnyi, amelyik „harci értékkel” bírt, mivel gyakorlatilag nem rendelkeztek páncélosokkal és tüzérséggel. De az akkor széles körben elterjedt és a mai napig is fennmaradt hittel ellentétben szeptember közepére az invázió első hullámának végrehajtására kijelölt tizenhárom német hadosztálynak a brit hadsereg már méltó ellenfele lett volna. Addigra a déli parton tizenhat jól képzett hadosztály állt készen a támadás fogadására, három közülük páncélos volt, és négy hadosztály, valamint egy páncélos dandár védte a déli partnak a Temze és a Wash közötti szakaszát. Ez jelentős megerősödést jelzett a dunkerque-i összeomlás után, amely júniusban gyakorlatilag védtelenül hagyta Nagy-Britanniát a szárazföldön. A britek szerfelett kevés, és az inváziós fenyegetés első három hónapjában szinte teljesen téves értesülést szereztek a német tervekről. A nyár folyamán Churchill és tanácsadói végig abban a meggyőződésben voltak, hogy a németek a fő partraszállási kísérletet a keleti parton hajtják majd végre, így szeptemberig itt koncentrálták a brit szárazföldi erők zömét.

amikor ismét összehívta katonai vezetőit az Obersalzbergen lévő villájába. Raederen kívül Keitel és Jodl volt ott az OKW részéről, valamint Brauchitsch és Halder a szárazföldi hadsereg főparancsnokságától. Főleg a vezértengernagy – mert ekkor már az volt – vitte a szót. Nem volt túl reménykedő kedvében. Elmondta, hogy a Fall Seelöwe kezdésének legkorábbi dátuma szeptember 15-e, de az is csak akkor, ha nem lépnek fel „előre nem látott körülmények az időjárás vagy az ellenség miatt”. Amikor Hitler az időjárási nehézségekről kérdezte Raedert, az olyan előadásba kezdett a témáról, amely menet közben meglehetősen ékesszólóvá és kétségtelenül fenyegetővé vált. Október első két hetének kivételével, magyarázta, az időjárás „általában rossz” a Csatornán és az Északi-tengeren; a hónap közepén könnyű köd jön, a végén sűrű köd. De ez csak egy része az időjárási nehézségeknek. „A hadműveletet csak akkor lehet végrehajtani, ha a tenger nyugodt – jelentette ki. Ha a tenger viharos, akkor elsüllyednek a partra szállító járművek, és még a nagy hajók is tehetetlenek lesznek, mivel nem tudják kirakni rakományukat. A tengernagy percről percre borúsabbá vált, miközben az előttük álló dolgokon elmélkedett. Még ha az első hullám kedvező időjárási körülmények között sikeresen át is kel [folytatta], nincs garancia arra, hogy a kedvező idő kitart a második és harmadik hullám alatt is ... Az igazat megvallva, el kell ismernünk, hogy több napon át nem juthat át említésre méltó mennyiség, amíg bizonyos kikötőket nem használhatunk fel. Ez pedig szép kis pácban hagyná az utánpótlás és erősítés nélkül a parton ragadó szárazföldi hadsereget. Raeder ezután a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet közötti nézeteltérések lényegére tért. A szárazföldi hadsereg a Doveri-szorostól a Lyme-öbölig húzódó széles arcvonalat akart. A haditengerészet viszont a brit haditengerészet és légierő várhatóan erős ellenállásával szemben egyszerűen nem lett volna képes hajókat biztosítani egy ilyen művelet végrehajtásához. Raeder ezért erőteljesen amellett érvelt, hogy legyen rövidebb az arcvonal: csak Dovertől Eastbourne-ig tartson. A tengernagy a végére tartogatta a megdönthetetlen érvet. – Mindent összevéve – mondta – a hadművelethez a legjobb időpont 1941 májusa lenne. Hitler azonban nem akart olyan sokáig várni. Elismerte, hogy „természetesen” semmit nem tehetnek az időjárással szemben. De meg kell vizsgálniuk az időveszteség következményeit. A német haditengerészet tavaszra semmivel nem lesz erősebb a brit haditengerészethez képest. A brit szárazföldi hadsereg pillanatnyilag rossz állapotban van. De ha kap nyolc-tíz hónapot, akkor harminc-harmincöt hadosztálya lesz, ami jelentős erőt képviselne az invázióra javasolt korlátozott területen. Ezért (Raeder és Halder bizalmas feljegyzései szerint)13 a Führer döntése a következő volt: Tanulmányozni kell az Afrikában végrehajtandó színlelt támadások lehetőségét. De döntő eredményt csak az Anglia elleni támadással érhetünk el. Meg kell kísérelnünk tehát a támadást 1940. szeptember 15-éig előkészíteni ... A döntés arról, hogy a hadműveletre szeptemberben kerüljön sor, vagy elhalasszuk 1941. májusáig, azután születik majd meg, hogy a Luftwaffe egy héten át koncentrált támadásokat intéz Dél-Anglia ellen. Ha a légitámadások eredményeképpen az ellenség légierejében, kikötőiben, haditengerészeti erőiben stb. komoly károk keletkeznek, akkor a Seelöwére 1940-ben kerül sor. Máskülönben 1941 májusáig elhalasztjuk.

Most tehát minden a Luftwaffen múlott. Ennek következményeként másnap, augusztus l-jén, Hitler két utasítást adatott ki az OKWval; az egyiket maga írta alá, a másikat Keitel. A Führer főhadiszállása 1940. augusztus 1. SZIGORÚAN TITKOS! 17. sz. hadműveleti utasítás az Anglia ellen viselt légi és tengeri háborúról Az Anglia végső meghódításához szükséges feltételek biztosítása végett az eddiginél intenzívebben szándékozom folytatni az angol szárazföld ellen viselt légi és tengeri háborút. Ε célból a következő parancsokat adom ki: 1. A német légierő minden rendelkezésére álló eszközzel és a lehető leghamarabb győzze le a brit királyi

légierőt... 2. Az ideiglenes vagy helyi légifölény megszerzése után a légiháborút a kikötők ellen kell folytatni, különösen az élelmiszer-ellátással kapcsolatban lévő létesítmények ellen ... A déli part kikötői ellen folytatott támadásokat a tervezett hadműveleteinkre való tekintettel a lehető legkisebb arányúra kell csökkenteni... 4. A Luftwaffénak teljes erejével készen kell állnia a Seelöwe-hadművelethez. 5. Magamnak tartom fenn a terrortámadásokról mint a visszavágás eszközéről hozott döntések jogát. 6. A fokozott légiháború augusztus 6-án vagy azután kezdődhet meg ... A haditengerészetet felhatalmazom, hogy ugyanakkor kezdje meg a tervbe vett fokozott tengeri hadviselést. ADOLF HITLER 14

Az ugyanazon a napon Hitler nevében Keitel által aláírt utasítás egy része a következőképpen hangzik: SZIGORÚAN TITKOS! A Seelöwe-hadművelet Miután a haditengerészet főparancsnoka július 31-én azt jelentette, hogy a Seelöwe-hadművelethez szükséges előkészületeket nem lehet elvégezni szeptember 15-re, a Führer megparancsolta: A Seelöwe-hadművelet előkészületeit a szárazföldi hadseregnek és a légierőnek folytatnia kell, és szeptember 15-éig be kell fejeznie. Nyolc-tizennégy nappal az Anglia ellen augusztus 5-i kezdettel kitűzött légioffenzíva indítását követően a Führer döntést fog hozni arról, hogy az invázióra sor kerüljön-e idén, vagy sem; döntése nagy mértékben a légioffenzíva kimenetelétől függ majd ... Bár a haditengerészet figyelmeztetett, hogy csak egy keskeny partszakasz védelmét tudja garantálni (nyugat felé Eastbourne-ig), a támadás előkészületeit az eredeti tervek szerint, a széles arcvonal elképzelése alapján kell folytatni ...15

Az utolsó bekezdés csak arra volt jó, hogy felszítsa a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet között a hosszú vagy rövid inváziós arcvonal kérdésében dúló viszályt. Két héttel korábban a tengeri hadvezetés elkészítette a becsléseket, miszerint a hadsereg azon igényének kielégítéséhez, hogy az első hullámban a Ramsgate-től Lyme Bayig 200 mérföld hosszan nyúló fronton felszerelésekkel és ellátmánnyal együtt 100 000 főt szállítsanak partra, összesen 1 722 partraszálló bárkát, 1 161 motoroshajót, 471 vontatót és 155 szállítóhajót kellene összegyűjteni. Még ha össze is lehetne szedni egy ilyen hatalmas flottát, mondta Raeder Hitlernek július 25-én, az tönkretenné a német gazdaságot, hiszen ennyi bárka és vontató elvétele romba döntené a teljes belvízi szállítási rendszert, amitől nagymértékben függött az ország gazdasági élete.16 Raeder leszögezte, hogy a német haditengerészeti erők lehetőségeit mindenképpen meghaladja egy ennyire széles arcvonalat ellátni próbáló ilyen nagy hajóhad védelmének ellátása a brit haditengerészet és légierő bizonyosan várható támadásai közepette. A tengeri hadvezetés egy alkalommal arra is figyelmeztette a szárazföldi hadsereget, hogy ha ragaszkodnak a széles arcvonalhoz, akkor a haditengerészet elveszítheti az összes hajóját. De a szárazföldi hadsereg rendíthetetlen volt. Mivel túlbecsülték a britek erejét, azzal érveltek, hogy a szűk arcvonalon végrehajtott partraszállás a támadókat „túlerőben lévő” brit szárazföldi erőkkel szembesítené. Augusztus 7-én, amikor Halder találkozott haditengerészetbeli kollégájával, Schniewind tengernaggyal, a flotta vezérkari főnökével, éles és drámai összecsapásra került sor a két haderőnem között. – Teljes mértékben visszautasítom a haditengerészet javaslatát! – füstölgött a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke, aki pedig általában nagyon nyugodt ember volt. – A szárazföldi hadsereg szempontjából tökéletes öngyilkosságnak tartom. Az éppen partraszállt csapatokat akár egyenesen a húsdarálóba is küldhetném! A tengeri hadvezetésnek a megbeszélésről készített feljegyzése szerint335 Schniewind azt 335

Aznap esti naplóbejegyzésében Halder nem a fentiek szerint idézte saját szavait. Kijelentette azonban, hogy „a beszélgetés csak egy áthidalhatatlan nézeteltérés megerősítéséhez vezetett”. A haditengerészet, mondta, „fél a britek nyílttengeri flottájától, és továbbra is fenntartja azt a véleményét, hogy e veszély ellen a Luftwaffe képtelen védelmet nyújtani”. Még ha a szárazföldi hadsereg másképpen látta is, a német haditengerészetnek addigra nyilvánvalóan nem sok illúziója maradt Göring légierejének

válaszolta, hogy „a brit tengeri fölényre való tekintettel ugyanilyen öngyilkosság” lenne, ha a csapatokat olyan széles arcvonalhoz szállítanák át, amilyet a szárazföldi hadsereg kíván. Kegyetlen dilemma volt ez. Ha széles arcvonallal, és az ahhoz szükséges nagyszámú katonával kísérleteznek, akkor a brit haditengerészet esetleg a tenger fenekére küldi az egész német expedíciót. Ha elfogadják a rövid arcvonal tervét az annak megfelelő kevesebb számú katonával, akkor az angol szárazföldi hadsereg esetleg visszakergeti a támadókat a tengerbe. Augusztus 10-én Brauchitsch, a szárazföldi hadsereg főparancsnoka arról tájékoztatta az OKWt, hogy „nem tudja elfogadni” a Folkestone és Eastbourne között végrehajtandó partraszállást. Arra azonban hajlandó volt, bár „erősen vonakodva”, hogy az arcvonal megrövidítése érdekében lemondjon a Lyme-öbölben történő partraszállásról, és így engedményt tegyen a haditengerészetnek. Ez nem volt elég a keményfejű admirálisok számára, elővigyázatosságuk és makacsságuk pedig hatni kezdett az OKW-ra is. Augusztus 13-án Jodl vázlatos „értékelést” készített a helyzetről, és meghatározta a Seelöwe-hadművelet sikerének öt feltételét, amelyek nyilvánvalóan nevetségesnek tűntek volna a tábornokok és az admirálisok számára, ha dilemmájuk nem lett volna olyan súlyos. Először is, írta, a brit haditengerészetet meg kell semmisíteni a déli parton, másodszor pedig a RAF-ot le kell radírozni Nagy-Britannia felett az égboltról. A többi feltétel a csapatok partraszállását érintette, de akkora létszám és gyorsaság előírásával, ami nyilvánvalóan meghaladta a haditengerészet képességeit. Ha e feltételek nem teljesülnek, akkor véleménye szerint a partraszállás „kétségbeesett tett lenne, amit kétségbeesett helyzetben kell végrehajtani, ám a végrehajtására pillanatnyilag nincs okunk.”17 Ha a haditengerészet félelmei Jodlt is megfertőzték, úgy az OKW hadműveleti főnökének habozása is megtette a hatását Hitlerre. A Führer a háború egész ideje alatt sokkal inkább támaszkodott Jodlra, mint az OKW főnökére, a gerinctelen, tompa észjárású Keitelre. Nem meglepő hát, hogy augusztus 13-án, amikor Raeder meglátogatta a Legfőbb Parancsnokot, és kérte, hogy döntsön a széles és a keskeny arcvonal között, Hitler arra hajlott, hogy egyetértsen a haditengerészettel a kisebb hadművelet elképzelésében. ígéretet tett arra, hogy végleges döntést hoz másnap, miután beszél a szárazföldi hadsereg főparancsnokával.18 Brauchitsch nézeteit meghallgatva tizennegyedikén Hitler végre elhatározásra jutott, és tizenhatodikán egy Keitel aláírásával kiadott OKW-utasítás kinyilvánította, hogy a Führer a Lyme-öbölben Reichenau 6. hadserege által végrehajtandó partraszállás feladása mellett döntött. Az előkészületeket folyatatni kellett a keskenyebb arcvonalon történő szeptember 15-i partraszálláshoz, de ekkor, most először, a Führer saját kételyei is belopóztak egy titkos hadműveleti utasításba. „A végső parancsok csak akkor kerülnek kiadásra, ha a helyzet világossá válik.” Az új parancs azonban bizonyos kompromisszumot jelentett. Egy még aznap kelt újabb direktíva ugyanis kiszélesítette a keskeny arcvonalat. A fő átkelést keskeny arcvonalon kell végrehajtani. Négy-ötezer fős csapatok párhuzamosan szállnak partra motoros naszádokról Brightonnál, és ugyanakkora létszámú légideszantos csapatok Deal-Ramsgate-nél. Emellett a D-nap előtti napon a Luftwaffe hajtson végre erős támadást London ellen, amelynek hatására a lakosság elmenekül a városból, és elrekeszti az utakat.19

Bár a Halder naplójában található augusztus 23-i gyorsírásos feljegyzés szerint „ezen az alapon ebben az évben nincs esélye a támadásnak a sikerre”, egy augusztus 27-i keltezésű, Keitel aláírását viselő utasítás előterjesztette a végleges terveket, miszerint a partraszállást négy fő területen kell végrehajtani Folkestone és a közvetlenül Portsmouthtól keletre lévő Selsey Bili között a déli parton, és az első cél ugyanaz, mint korábban: amint a hídfőállásokat összekapcsolták és megszervezték, és a csapatok észak felé csapást mérhetnek, el kell érniük azt a vonalat, amely Portsmouthtól és a Temzétől Londontól keletre, Gravesendig húzódik. Ugyanakkor elrendelték a bizonyos megtévesztő manőverekre való felkészülést is; ezek közül a ütőképességével kapcsolatban.

legfontosabb az „Őszi utazás” (Herbstreise) volt. Ez nagyszabású színlelt támadást írt elő Nagy-Britannia keleti partjai ellen, ott, ahová – mint az már kiderült – Churchill és tanácsadói még ekkor is a németek fő inváziós csapását várták. Ε célból Norvégia déli részén fekvő kikötőkből és a Helgoland-öbölből a D-nap előtt két nappal négy cirkáló kíséretében négy nagy utasszállító hajót, köztük Németország legnagyobbjait, az Europa és a Bremen óceánjárókat, valamint további tíz szállítóhajót indítottak volna útnak, és ezek az angol partok Aberdeen és Newcastle közötti része felé hajóztak volna. A csapatszállító hajók üresek lettek volna, és sötétedés után az egész expedíció visszafordult volna, majd másnap megismételte volna a manővert.20 Augusztus 30-án Brauchitsch a partraszállásra vonatkozó részletes utasításokat adott parancsba, de a parancsnokok, aki ezeket megkapták, minden bizonnyal elgondolkodtak azon, hogy mennyire hitt ekkor a szárazföldi hadsereg főnöke a vállalkozásban. Parancsának az „Utasítás a Seelöwe-hadművelet előkészítéséről” címet adta – és felettébb kései utasítás volt egy olyan hadművelet előkészületeire, amelynek szeptember 15-i végrehajtására ő adta ki a parancsot. „A végrehajtási parancs a politikai helyzettől függ” – tette hozzá. Ez a feltétel minden bizonnyal meghökkentette az apolitikus német tábornokokat.2* Szeptember l-jén Németország északi-tengeri kikötőiből megindultak a szállítóflotta hajói a behajózás helyszínéül szolgáló La Manche-parti kikötőkbe, és két nap múlva újabb utasítás érkezett az OKW-től. Rögzítésre került az inváziós flotta indulásának legkorábbi dátuma: szeptember 20., és a partraszállásé: szeptember 21. A támadás megindítására utasító parancsok a D-nap előtt 10 nappal, tehát feltételezhetően szeptember 11-én kerülnek kiadásra. A végleges parancsok legkésőbb a D-nap előtt 3 nappal, délben kerülnek kiadásra. Az összes előkészületnek a támadás kezdőperce előtt 24 óráig visszavonhatónak kell maradnia. KEITEL22

Ez már tárgyszerűen hangzott. De a hangzás megtévesztő volt. Szeptember 6-án Raeder újabb hosszú megbeszélést tartott Hitlerrel. „A Führer döntése az angliai partraszállásról semmi esetre sem végleges, mivel szilárd meggyőződése, hogy a britek legyőzését még a »partraszállás« nélkül elérhetjük” – jegyezte fel a tengernagy a tengeri hadvezetés naplójába aznap este. Valóban, mint azt Raedernek a beszélgetésről készített hosszú feljegyzése is mutatja, a Führer a Seelöwe-hadművelet kivételével szinte mindenről hosszasan értekezett: Norvégiáról, Gibraltárról, Szuezről, „az Egyesült Államok problémájáról”, a francia gyarmatok kezeléséről és az „Eszakgermán Unió” létrehozására vonatkozó fantasztikus nézeteiről.23 Ha Churchill és katonai vezetői megneszelték volna e fontos tanácskozás tartalmát, akkor másnap, szeptember 7-én este talán nem ment volna ki Angliában a „Cromwell” jelszó, ami azt jelentette: „Küszöbön áll az invázió!” Ám a jelszót kiadták, ami végtelen zűrzavart okozott: a polgárőrség szüntelenül kongatta a harangokat, a királyi utászok felrobbantottak számos hidat, és a sietve telepített aknák felesleges áldozatokat szedtek a véletlenül rájuk lépők között.336 De szeptember 7-én, szombaton késő délután a németek megindították a London elleni első tömeges bombatámadásukat, amit 648 vadászgép védelme mellett 625 bombázó hajtott végre. 336

Churchill azt mondja, hogy sem ő, sem a vezérkar vezetői nem voltak „tudatában”, hogy kiadták a döntő fontosságú „Cromwell” kódszót. Ezt ugyanis a Honi Haderő főhadiszállása adta ki. (Their Finest Hour, 312.o.). De négy nappal később, szeptember 11-én a miniszterelnök rádióadásban figyelmeztetett, hogy ha invázióra kerül sor, akkor az „nem sokáig várathat magára. Ennélfogva – mondta – a most következő körülbelül egy hetet történelmünk igen fontos időszakának kell tekintenünk, amely egy sorban áll azokkal a napokkal, amikor a spanyol Armada közeledett a Csatorna felé, és Drake tekepartija a vége felé járt, vagy amikor Boulogne-nál Nelson állt közöttünk és Napóleon hadserege között.” t A németekre nagy hatást tettek a washingtoni nagykövetségről érkező jelentések, amelyek a Londonból oda érkező információkat kiszínezve adták tovább. Az amerikai vezérkar állítólag úgy hitte, hogy Nagy-Britannia már nem sokáig tarthat ki. Von Lossberg alezredes szerint (Im Wehrmacht Führungstab, 91.ο.) Hitler komolyan számított arra, hogy Nagy-Britanniában forradalom fog kitörni. Lossberg a szárazföldi hadsereg egyik képviselője volt az OKW-ban.

Ez volt az egy város ellen a levegőből végrehajtott addigi legpusztítóbb támadás: Varsó és Rotterdam bombázása ehhez képest csak apró kellemetlenkedés volt. Kora estére a nagyváros dokkjainak környéke lángtengerré változott, és használhatatlanná vált az invázió elleni védekezéshez létfontosságú, dél felé vezető összes vasútvonal. Ilyen körülmények között Londonban sokan azt hitték, hogy a gyilkos bombázások az azonnali német partraszállás előjátékául szolgálnak, s leginkább ennek tulajdonítható, hogy kiadták a „Küszöbön áll az invázió!” figyelmeztetést. Amint hamarosan látni fogjuk, igaz, hogy London szeptember 7-i kegyetlen bombázása elindított egy idő előtti figyelmeztetést, és sok kárt okozott, mégis jelentős fordulópontot jelentett az angliai csatában, amely a világtörténelem első nagy és döntő fontosságú légicsatája volt, és amely most gyorsan közeledett csúcspontjához. Hitler számára is közeledett az idő, hogy meghozza végzetes döntését a támadás megindításáról vagy meg nem indításáról. A döntést, mint azt a szeptember 3-i utasítás előírta, szeptember 11-én meg kellett hoznia, hogy a haderőnemek tíz napot kaphassanak az előkészületek megtételére. Tizedikén azonban Hitler tizennegyedikére halasztotta a döntést. Úgy tűnik, legalább két oka volt a késedelemnek. Az egyik az volt, hogy az OKW azt hitte, London bombázása értékben és morálban egyaránt olyan nagy pusztítást okozott, hogy esetleg nem is lesz szükség az invázióra, t A másik ok pedig a német haditengerészetnek a szállítóflotta összegyűjtésében tapasztalt nehézségeiből eredt. A tengerészeti hatóságok szeptember 10-i jelentése szerint „teljesen szabálytalan és szeszélyes” időjárás mellett a RAF (amelynek elpusztítására Göring ígéretet tett) és a brit haditengerészet egyre jobban akadályozta az inváziós flotta összevonását. Ugyanaznap a tengeri hadvezetés a német szállítási műveleteket érő brit légi- és haditengerészeti támadások jelentette „veszélyre” figyelmeztetett; e támadások szerintük „kétséget kizáróan sikeresek” voltak. Két nappal később, szeptember 12-én a flotta nyugati csoportfőnöksége baljóslatú üzenetet küldött Berlinbe: Az ellenség légiereje, nagy hatótávolságú tüzérsége és könnyű tengeri erői által okozott zavarok most először nagyobb jelentőséget nyertek. Ostende, Dunkerque, Calais és Boulogne kikötői a brit bombázások és ágyúzások miatt nem használhatók éjszakai horgonyzóhelyekként. A brit flotta egységei jelenleg szinte akadályoztatás nélkül működhetnek a Csatornán. Ε nehézségeknek köszönhetően további késedelem várható az inváziós flotta összegyűjtésében.

Másnap a dolgok még rosszabbra fordultak. A britek könnyű haditengerészeti erői bombázták a La Manche-parti főbb kikötőket: Ostendét, Calais-t, Boulogne-t és Cherbourgot, miközben a RAF Ostende kikötőjében elsüllyesztett nyolcvan bárkát. Hitler aznap ebéd közben tanácskozott Berlinben haderőnemeinek vezetőivel. Úgy vélte, hogy a légiháború nagyszerűen halad, és kijelentette, hogy nincs szándékában egy invázió kockázatát vállalni. Jodlnak éppenséggel az az érzése támadt a Führer megjegyzései hallatán, hogy „nyilvánvalóan a Seelöwe-hadművelet teljes feladása mellett döntött”, és e benyomása arra a napra nézve helyes is volt, amint azt Hitler is megerősítette másnap – amikor viszont ismét meggondolta magát. Raeder és Halder egyaránt bizalmas jegyzeteket készített a Führer és a haderőnemfőparancsnokok szeptember 14-i találkozójáról.25 A tengernagynak sikerült még az ülés megnyitása előtt Hitler elé csúsztatnia egy memorandumot, amely kifejti a haditengerészet véleményét. Ε szerint a jelenlegi légi helyzet nem biztosítja a [Seelöwe] hadművelet végrehajtásához szükséges feltételeket, mivel a kockázat még mindig túl nagy.

A tanácskozás kezdetén a náci hadúr valamelyest rosszkedvűnek mutatkozott, s gondolatait ellentmondások mérgezték. Nem akarta kiadni a parancsot az invázióra, de visszavonni sem volt hajlandó, ahogy azt – Raeder lejegyzi a tengeri hadvezetés naplójában – „szeptember 13-án

nyilvánvalóan tervezte”. Miért gondolta meg ismét magát? Halder részletesen feljegyezte az okokat. A sikeres partraszállás [érvelt a Führer], amelyet megszállás követ, gyorsan véget vetne a háborúnak. Anglia éhezne. A partraszállás adott időn belüli végrehajtása nem szükséges ... De a hosszú háború sem kívánatos. Már elértünk mindent, amire szükségünk van.

A britek Oroszországba és Amerikába vetett reménye nem valósult meg, mondta Hitler. Oroszország nem hajlandó a vérét hullatni Nagy-Britanniáért. Amerika felfegyverkezése 1945ig nem lesz teljesen hatékony. Pillanatnyilag „a leggyorsabb megoldás egy Angliában végrehajtott partraszállás lenne. A haditengerészet elérte a szükséges feltételek megvalósítását. A Luftwaffe hadműveletei felülmúlhatatlanok. Négy-öt nap kedvező időjárás meghozná a döntő eredményeket... Jó esélyünk van Anglia térdre kényszerítésére.” Akkor viszont mi a baj? Miért haboznak tovább az invázió megindításával? A baj az volt, mint Hitler elismerte, hogy: Az ellenség újra és újra összeszedi magát ......Az ellenséges vadászgépeket nem sikerült tökéletesen megsemmisítenünk. A sikerekről szóló saját jelentéseink nem adnak teljesen megbízható képet, bár sikerült komoly károkat okoznunk az ellenségnek.

Egészében véve, jelentette ki ezután Hitler, „sikereink ellenére sem valósultak meg a Seelöwe-hadművelet előfeltételei”. (Kiemelés Haldertól.) Hitler összefoglalta észrevételeit. 1. A sikeres partraszállás győzelmet jelent, de ehhez meg kell szereznünk a teljes légifölényt. 2. A kedvezőtlen időjárás eddig megakadályozta, hogy elérjük a teljes légifölényt. 3. Minden más tényező rendben van. A döntés ennélfogva: a hadműveletet még nem adjuk fel.

Ε negatív következtetésekre jutva Hitler teret adott szárnyaló reményeinek, hogy a Luftwaffe még meghozhatja a győzelmet, amely tantaloszi kínokat okozó módon alig-alig ugyan, de még mindig elkerüli őt. – A légitámadásoknak eddig félelmetes hatásuk volt – mondta –, bár talán elsősorban az idegekre. Még ha csak tíz vagy tizenkét napon belül aratunk is győzelmet a levegőben, Angliát addigra talán már elfogja a tömeghisztéria. Jeschonnek, a légierő vezérkari főnöke könyörgött, hogy ennek előidézése végett hadd bombázzák London lakónegyedeit, mivel, mint mondta, Londonban nem figyelhetők meg a „tömeges pánik” jelei, amíg ezeket a területeket megkímélik. Raeder tengernagy lelkesen támogatott egy kis terrorbombázást. Hitler azonban úgy gondolta, hogy fontosabb a katonai célpontokra összpontosítani. – A tömeges pánik előidézésének szándékával való bombázást a végére kell hagyni! – mondta. Raeder tengernagynak a terrorbombázások iránti lelkesedése valószínűleg főként a partraszállás iránti lelkesedése hiányának volt köszönhető. Most ismét közbeszólt, hogy hangsúlyozza az utóbbival járó „nagy kockázatot”. A légi helyzet, mutatott rá, aligha javulhat a partraszállás szeptember 24-27-re előrevetített dátumáig; ennélfogva „október 8-ig vagy 24-ig” le kell tenni a dologról. Ez azonban gyakorlatilag az invázió lefújását jelentette volna. Hitler ezt felismerve úgy határozott, hogy a partraszállásra vonatkozó döntést csak szeptember 17-ig – még három napig – tartja vissza, így akkor szeptember 27-én még mindig sor kerülhet rá. Ha akkor nem lesz megvalósítható, gondolkodni kell majd a lehetséges októberi időpontokon. Kiadták tehát a Legfelsőbb Hadvezetés újabb direktíváját: Berlin 1940. szeptember 14.

SZIGORÚAN TITKOS! ... A Führer döntést hozott: A Seelöwe-hadművelet újabb halasztást szenved. Új parancs szeptember 17-én következik. Minden előkészületet folytatni kell. A London elleni légitámadásokat folytatni kell, a célterületeket ki kell terjeszteni a katonai és egyéb létfontosságú berendezésekre is (pl. vasútállomások). A tisztán lakóterületek ellen intézendő támadásokat a nyomásgyakorlás végső eszközeként történő bevetésre tartjuk fenn. 26

Bár Hitler így három nappal elhalasztotta az invázióra vonatkozó döntést, még semmiképpen nem adta fel a dolgot. A Luftwaffe kap még néhány napot a RAF elintézésére és London demoralizálására, azután pedig sor kerülhet a partraszállásra. Ez majd meghozza a végső győzelmet! Ismét csak Göring felmagasztalt légierejétől függött minden. S a Luftwaffe már másnap minden addiginál nagyobb erővel támadott. A haditengerészetnek a légierőről formált véleménye azonban óráról órára rosszabb lett. A fontos berlini értekezlet estéjén a német tengeri hadvezetés az inváziós kikötők elleni komoly RAF-bombázásokat jelentett, Antwerpentől Boulogne-ig. ... Antwerpenben ... jelentős sérüléseket okoztak a szállítóhajókban – a kikötőben lévő szállítóhajók közül öt súlyosan megsérült; egy bárka elsüllyedt, két daru megsemmisült, egy lőszerszállító vasúti szerelvény felrobbant, számos raktár ég.

A következő éjszaka még rosszabb volt. A haditengerészet „erős ellenséges légitámadásokról” számolt be „a Le Havre és Antwerpen közötti partvidék teljes hosszában”. A tengerészek S. o.S. jelzést küldtek, több légvédelmet kérve az inváziós kikötők számára. Szeptember 17-én a tengeri hadvezetés a következőket jelentette: A RAF továbbra sem tekinthető semmiképpen sem legyőzöttnek: ellenkezőleg, növekvő aktivitást mutat a La Manche-parti kikötők ellen intézett támadásaiban és a flotta-összevonási mozdulatok erősebb akadályozásában. 337 27

Aznap éjjel telihold volt, amit a britek éjszakai bombázói a legteljesebb mértékben kihasználtak. A német tengeri hadvezetés a szállítóflottában bekövetkezett „nagyon jelentős veszteségeket” jelentett, amelyek most eltorlaszolták az inváziós kikötőket. Dunkerque-ben nyolcvannégy bárka süllyedt el vagy sérült meg, és Cherbourgtól Den Helderig a haditengerészet egyéb lesújtó veszteségek mellett beszámolt egy 500 tonnás lőszerraktár felrobbanásáról, egy élelmiszerraktár kiégéséről, különböző hajók és torpedónaszádok elsüllyedéséről, valamint a személyi állományban elszenvedett nagy veszteségekről. Ez a komoly bombázás és a nehézágyúknak a Csatornán túlról érkező tüze – jelentette a tengeri hadvezetés – szükségessé teszi, hogy a már a Csatornán összegyűjtött katonai és szállítóhajókat szétszórják, és leállítsák a szállítóflottának az inváziós kikötők felé irányuló további mozgását. Máskülönben [mondta a jelentés] az ellenség erőteljes tevékenysége folytán az idő múlásával akkora veszteségek következnek be, hogy a hadműveletet mindenképpen nehéz lesz az előzetesen elképzelt léptékben végrehajtani.28 337

Egy német szaktekintély szerint szeptember 16-án a RAF bombázói rajtaütöttek egy nagy inváziós kiképzési gyakorlaton, és súlyos veszteségeket okoztak a személyi állományban és a partraszálló eszközökben egyaránt. Ez sok olyan jelentésre adott alkalmat Németországban és másutt a kontinensen, hogy a németek ténylegesen partraszállást kíséreltek meg, és a britek visszaverték őket. (Georg W. Fuchter. Geschichte des Luftkriegs, 176.0.) Magam is hallottam hasonló „jelentést” szeptember 16-án éjjel a svájci Genfben, ahol néhány napos szabadságon voltam. Szeptember 18-án, majd másnap megint, egyegy hosszú kórházvonatot láttam, amelyekből Berlin külvárosaiban sérült katonákat szállítottak ki. A kötésekből arra a következtetésre jutottam, hogy többnyire égési sebeik vannak. Akkor már három hónapja nem voltak sehol harcok a szárazföldön. Szeptember 21-én a német haditengerészet titkos iratai arról számoltak be, hogy 21 szállítóhajó és 214 bárka – az invázióhoz összegyűjtött teljes flotta körülbelül 12 százaléka – veszett oda vagy sérült meg. (Führer Conferences on Naval Affairs, 102. ο.)

Akorra már nehéz is volt. A német haditengerészet hadinaplójában szeptember 17-én lakonikus bejegyzés szerepel. Az ellenséges légierőt semmi esetre sem tekinthetjük legyőzöttnek. Ellenkezőleg, növekvő aktivitást mutat. Az időjárási helyzet egészében véve nem engedi meg, hogy nyugodt időszakra számíthassunk ... A Führer ezért úgy dönt, hogy a „Seelöwe-hadmüveletet” határozatlan időre elhalasztja.29

A kiemelés a haditengerészettől származik. Adolf Hitler a sok éven át tartó káprázatos sikersorozat után végre megismerte a kudarcot is. Még közel egy hónapig fenntartották a látszatot, hogy azon az őszön még sor kerülhet az invázióra, de ez már csak önáltatás volt. Szeptember 19-én a Führer formálisan elrendelte, hogy állítsák le az inváziós flotta további gyülekezését, és hogy szórják szét a már a kikötőkben lévő szállítóflottát, „hogy az ellenséges légitámadások által a szállítási kapacitásban okozott veszteségeket minimálisra csökkentsük”. Egy határozatlan időre elhalasztott invázióhoz azonban nem lehet együtt tartani még egy szétszórt flottát sem, nem beszélve mindazokról a csapatokról, ágyúkról és tankokról, amelyeket már összegyűjtöttek a csatornán történő átkeléshez. „Elviselhetetlen ez a dolog, hogy még mindig életben tartják a Seelöwét!” – kiált fel naplójában Halder szeptember 28-án. Október 4-én, amikor Ciano és Mussolini a Brenner-hágónál találkozott a Führerrel, az olasz külügyminiszter megjegyezte a naplójában, hogy „már nincs szó a brit szigeteken végrehajtandó partraszállásról”. Hitler kudarca olasz partnerét, Mussolinit régen látott jó hangulatba hozta. „Ritkán láttam a Ducet olyan jókedvében ... mint ma volt a Brenner-hágónál” – jegyzi fel Ciano.30 Most már a haditengerészet és a szárazföldi hadsereg egyaránt annak érdekében lobbizott a Führernél, hogy hozzon döntést a Seelöwe teljes visszavonásáról. A szárazföldi hadsereg vezérkara arra hívta fel a figyelmét, hogy a csapatoknak a Csatorna melletti állomásoztatása „az állandó brit támadások közepette folyamatos veszteségekhez vezet”. Végül október 12-én a náci hadúr formálisan is elismerte a kudarcot, és tavaszig – vagy végleg – lefújta az inváziót. Erről a következő utasítást adták ki. A Führer főhadiszállása, 1940. október 12. SZIGORÚAN TITKOS! A Führer határozata szerint a „Seelöwe” előkészületei mostantól tavaszig kizárólag az Angliára nehezedő politikai és katonai nyomás fenntartása érdekében folynak tovább. Amennyiben az invázió 1941 tavaszán vagy nyár elején újra elbírálásra kerülne, a hadműveleti készenlét megújítására vonatkozó parancsok később kerülnek kiadásra ... A szárazföldi hadsereget utasították, hogy „más szolgálatra vagy más frontokon történő bevetéshez” szabadítsa fel a Seelöwehez összegyűjtött alakulatokat. A haditengerészetet utasították, hogy „tegyen meg minden intézkedést a személyi állomány és szállítókapacitás felszabadítására”. Mindkét haderőnemnek azonban álcáznia kellett lépéseit. „A briteknek – szögezte le Hitler – továbbra is azt kell hinniük, hogy széles arcvonalon történő támadásra készülünk.”31

Mi történhetett, amitől Adolf Hitler végül feladta? Két dolog: az angliai csata végzetes lefolyása a levegőben, és az, hogy a Führer gondolatai ismét keleti irányba, Oroszország felé fordultak.

AZ ANGLIAI CSATA Göring Anglia elleni nagy légioffenzívája, a Sas-hadművelet (Adlerangriffe) azzal a céllal indult meg augusztus 15-én, hogy a brit légierőt elűzze az égről, s ezzel teljesítse az invázió egyik feltételét. A kövér birodalmi marsallnak (most már ez volt a rangja!) nem voltak kételyei a győzelemmel kapcsolatban. Július közepére biztos volt benne, hogy egy mindent elsöprő

támadással négy napon belül szétzúzza a brit vadászrepülők védelmét Dél-Angliában, és így utat nyit az invázió előtt. A RAF teljes megsemmisítése egy kicsit tovább: kettő-négy hétig tart majd, mondta Göring a szárazföldi hadsereg főparancsnokságának.32 A német légierő kitüntetésekkel borított vezetője tényleg azt hitte, hogy a Luftwaffe egyedül is térdre kényszerítheti Nagy-Britanniát, és valószínűleg nem is lesz szükség a szárazföldi erők inváziójára. Ε hatalmas cél elérésére három nagy légiflottával (Luftflotten) rendelkezett. Ezek a következők voltak: a Kesselring tábornagy vezetése alatt álló 2., amely a Németalföldről és Észak-Franciaországból operált, a szintén Észak-Franciaországban, Sperrle tábornagy irányította 3., és a Norvégiában és Dániában állomásozó, Stumpff tábornok vezette 5. légiflotta. Az első kettő összesen 929 vadászgéppel, 875 bombázóval és 316 zuhanóbombázóval rendelkezett; az 5. jóval kisebb volt a maga 123 bombázójával és 34 kétmotoros ME–110-es vadászgépével. Ε roppant erővel szemben augusztus elején a RAF 700 és 800 közötti számú vadászgéppel rendelkezett a királyság légterének védelmére. A Luftwaffe egész július folyamán egyre fokozta a Csatornán folyó brit hajózás és NagyBritannia déli kikötői elleni támadásait. Ez szondázó hadművelet volt. Bár az invázió kezdete előtt valóban meg kellett tisztítani a partmenti vizeket a brit hajóktól, ezeknek az előzetes légitámadásoknak a fő célja mégis az volt, hogy a brit vadászgépeket ütközetre csábítsák. Ez nem sikerült. A RAF parancsnoksága agyafúrt módon vadászgépeinek csak egy töredékét kötötte itt le, s ennek eredményeképpen jelentős károk keletkeztek a szállítmányokban és egyes kikötőkben. Négy romboló és tizennyolc kereskedelmi hajó süllyedt el, de ezek az előcsatározások a Luftwaffénak 296 megsemmisült és 135 megsérült repülőgépébe kerültek. A RAF 148 vadászgépet veszített. Göring augusztus 12-én kiadta a parancsokat az Adler-hadművelet másnapi megindítására. A nyitányt az ellenséges radarállomások ellen tizenkettedikén intézett súlyos légitámadások jelentették: ötöt el is találtak, egyet pedig használhatatlanná tettek, ám a németek ebben a szakaszban még nem ismerték fel, milyen rettentően fontos Nagy-Britannia védelmében a radar, és nem folytatták a támadást. Tizenharmadikán és tizennegyedikén a németek körülbelül 1 500 gépet küldtek fel a levegőbe, amelyek többsége a RAF vadászgépeinek repülőtereit támadta, és bár bejelentésük szerint ezek közül öt „teljesen megsemmisült”, a károk valójában elhanyagolhatóak voltak, s a Luftwaffe negyvenhét gépet vesztett a RAF tizenhárom gépével szemben.338 Augusztus 15. meghozta az első nagy légicsatát. A németek 801 bombázó- és 1149 vadászgéppel a három légiflotta gépeinek főerejét dobták be. Az 5. légiflottát, amely Skandináviából operált, katasztrófa érte. Mivel a déli part elleni tömeges támadásban 800 gépet vetettek be, a németek azt várták, hogy az északkeleti part majd védtelenül marad. De a száz bombázóból és az őket kísérő harmincnégy kétmotoros ME–110-es vadászgépből álló erőt a Tyneside-hoz közelítvén Hurricane és Spitfire vadászokból álló hét repülőszázad lepte meg, és súlyos veszteséget okozott a németeknek. A védők harminc német repülőgépet lőttek le, főleg bombázókat, miközben ők nem szenvedtek veszteséget. Ez az 5. légiflotta számára az angliai csata végét jelentette. Soha nem tértek oda vissza. Anglia déli részén aznap sikeresebbek voltak a németek. Négy nagy támadást indítottak, amelyből az egyik majdnem Londonig képes volt elhatolni. Croydonnál négy repülőgépgyárat találat ért, és a RAF öt repülőterében keletkeztek károk. Mindent összevéve a németek hetvenöt gépet vesztettek, szemben a RAF harmincnégy gépével.339 Ilyen arányok mellett a Luftwaffe számbeli fölénye ellenére is aligha remélhette, hogy kiűzhei a RAF-ot a légtérből. Göring ekkor követte el két taktikai hibája közül az elsőt. A brit vadászrepülő-parancsnokság 338

A Luftwaffe állítása szerint a britek 134 gépet veszettek a németek 34 gépével szemben. Ettől az időponttól kezdve mindkét fél jelentősen túlbecsülte a másiknak okozott károkat. 339 Londonban aznap este egy hivatalos közlemény 182 lelőtt és további 43 valószínűleg megsemmisített német repülőgépről számolt be. Ez nagyon jól hatott a britek hangulatára általában is, a nagy nyomás alatt álló vadászpilótákéra pedig különösen.

azért volt képes gépeit jóval nagyobb támadó erők ellen indítani, mert okosan alkalmazták a radart. A német repülőgépeket attól a pillanattól kezdve, hogy felszálltak nyugat-európai bázisaikról, látták a brit radarok képernyőin, és haladásukat olyan pontosan feltérképezték, hogy a vadászrepülő-parancsnokság pontosan tudta, hol és mikor lehet őket a legjobban támadni. Ez új fejlemény volt a hadviselésben, és zavarba hozta a németeket, akik jóval le voltak maradva a britek mögött ennek az elektronikus eszköznek a fejlesztésében és alkalmazásában. Felismertük [vallotta később Adolf Galland, a híres német vadászpilóta], hogy a RAF repülőszázadait minden bizonnyal a földről irányítják valamilyen új eljárás segítségével, mivel hallottuk, hogy a parancsok gyakorlott módon és pontosan irányítják a Hurricane és a Spitfire vadászokat a német alakulatok felé ... Számunkra a radar és a vadászgépek irányítása meglepetés volt, méghozzá nagyon keserű.33

A brit radarállomások elleni támadást, amely pedig augusztus 12-én olyan nagy károkat okozott, nem folytatták, és Göring augusztus 15-én, első nagy kudarcának napján végleg le is állította, kijelentvén: „Kétséges a radarállomások elleni támadások folytatásának értelmes volta, mivel az eddig támadottak közül egyet sem sikerült üzemképtelenné tenni.” A Dél-Anglia feletti légtér sikeres védelmének második kulcsa a körzeti állomások rendszere volt. Ez azokat a földalatti idegközpontokat jelentette, ahonnan a Hurricane és Spitfire gépeket a radaroktól, a földi megfigyelőállomásoktól és a levegőben tartózkodó többi pilótától kapott legfrissebb értesülések alapján rádión irányították a harcban. A németek, mint azt Galland is megjegyzi, hallották a körzeti állomások és a magasban lévő pilóták között a rádióhullámokon keresztül zajló folyamatos beszélgetést, és végül kapisgálni kezdték az ilyen földi irányítóközpontok fontosságát. Augusztus 24-én megváltoztatták taktikájukat, és a körzeti állomások elpusztítására törekedtek, amelyek közül a London környéki repülőtereken elhelyezkedő hét központ létfontosságú volt Dél-Anglia és maga a főváros védelme szempontjából. A brit légvédelem legfontosabb szerveire mértek ezzel csapást. Addig a napig úgy tűnt, hogy a Luftwaffe áll vesztésre a csatában. Augusztus 17-én hetvenegy repülőgépet vesztettek a RAF huszonhét gépével szemben. A lassú Stuka zuhanóbombázó, amely Lengyelországban és nyugaton segített kikövezni az utat a szárazföldi hadsereg győzelmei előtt, könnyű célpontnak bizonyult a brit vadászgépek számára, és aznap, augusztus 17-én Göring kivonta ezt a típust a csatából, amivel a harmadával csökkentette a német bombázó erőket. Augusztus 19–23. között a rossz időjárás következtében ötnapos szünet következett a harcban. Göring, amikor tizenkilencedikén Karinhallban,. a Berlinhez közel eső elvarázsolt kastélyában áttekintette a helyzetet, megparancsolta, hogy amint javul az időjárás, a Luftwaffe kizárólag a brit királyi légierő ellen összpontosítsa támadásait. – Az Anglia elleni légiháború döntő szakaszába értünk – jelentette ki. – A legfontosabb feladat az ellenséges légierő legyőzése. Első számú célunk az ellenséges vadászrepülők elpusztítása.34 Augusztus 24-től szeptember 6-ig a németek átlagosan naponta ezer repülőgépet küldtek Anglia fölé e cél elérése érdekében. Ez egyszer igaza volt a birodalmi marsallnak. Az angliai csata valóban döntő szakaszához érkezett. Akármilyen derekasan harcoltak a RAF pilótái, akik addigra már elfáradtak abban, hogy egy hónapja napi több bevetést teljesítettek, kezdett megmutatkozni a puszta számok terén mutatkozó német fölény hatása. Súlyos károk keletkeztek öt vadászrepülők által használt előretolt dél-angliai repülőtérben, és ami még rosszabb volt, a hét kulcsfontosságú körzeti állomás közül hatot olyan súlyos bombakár ért, hogy teljes távközlési rendszerük az összeomlás határára került. Ez katasztrófával fenyegette NagyBritanniát. A legrosszabb pedig az volt, hogy ez az igénybevétel kezdte megviselni a RAF vadászrepülőkre épülő védelmi rendszerét. Az augusztus 23. és szeptember 6. közötti kritikus két hétben a britek 466 vadászgépe semmisült vagy sérült meg, és bár akkoriban nem tudták, a Luftwaffe veszteségei kisebbek voltak: 385 repülőgép, ebből 214 vadászgép és 138 bombázó. A

RAF továbbá elvesztette 103 elesett és 128 súlyosan megsérült pilótáját – a rendelkezésre álló létszám negyedét. „A mérleg nyelve a Vadászrepülő-Parancsnokság ellenében kezdett kilendülni ... Nagy volt az aggodalom” – írta később Churchill. Még néhány ilyen hét, és semmi nem marad, ami szervezetten védené Nagy-Britannia légterét. Az invázió így szinte bizonyosan sikerülni fog.

És ekkor Göring hirtelen elkövette második taktikai hibáját, amely következményeiben ahhoz volt hasonlítható, amit Hitler követett el május 24-én, amikor megállította a páncélosok Dunkerque elleni támadását. Göring hibája megmentette a megviselt, tántorgó RAF-ot, és az egyik fő fordulópontot szolgáltatta a világtörténelem első nagy légicsatájában. Amikor a RAF vadászrepülős védelme akkora veszteségeket szenvedett a levegőben és a földön egyaránt, amekkorát nem bírhatott volna sokáig, szeptember 7-én a Luftwaffe támadásai átkapcsoltak London nagyarányú éjszakai bombázására. A RAF vadászrepülői fellélegezhettek. Mi történt a német táborban, ami ezt a Hitler és Göring ambíciói szempontjából olyan végzetesnek bizonyuló taktikai váltást okozta? A válasz roppant ironikus. Először is, augusztus 23. éjszakáján egy tucat német bombázó pilótái kisebb navigációs hibát követtek el. Utasításuk szerint London külvárosaiban lévő repülőgépgyárakra és olajtartályokra kellett volna ledobniuk bombaterhüket, de eltévesztették a célpontot, és a főváros központjára dobták a bombákat, felrobbantva néhány házat, és megölve néhány civilt. A britek úgy hitték, hogy szándékosan történt a dolog, és megtorlásképpen másnap este Berlint bombázták. Nem sok kárt okoztak. Aznap éjjel sűrű felhőtakaró borította Berlint, és a RAF útnak indított nyolcvanegy bombázója közül alig a felének sikerült megtalálnia a célt. Az anyagi kár elhanyagolható volt. De a német közhangulatra roppant nagy hatást tett. Ez volt ugyanis az első alkalom, hogy Berlinre bombák hullottak. A berliniek megdöbbentek [írtam naplómba másnap, augusztus 26-án]. Nem gondolták, hogy ez valaha is megtörténhet. Amikor ez a háború elkezdődött, Göring biztosította őket, hogy ez nem fordulhat elő ... Hittek neki. Mai csalódásuk annál nagyobb. Az embernek látnia kell az arcukat, hogy ezt fel tudja mérni.

Berlint erősen védte két nagy légvédelmi gyűrű, és az alatt a három óra alatt, míg az odalátogató bombázók hangosan zúgtak a felhők felett, amelyek megakadályozták, hogy a százával működő fényszórós ütegek befoghassák őket, a légelhárítótűz a leghevesebb volt, amit valaha is láttam. De egyetlen repülőgépet sem lőttek le. A britek néhány röplapot is ledobtak, melyekben ez állt: „a Hitler által elkezdett háború folytatódni fog, és addig tart, amíg Hitler is”. Jó propaganda volt, de a robbanó bombák döreje még jobb. A RAF nagyobb erővel jött az augusztus 29-re virradó éjjel, és amint azt naplómban feljegyeztem: „első alkalommal ölt meg németeket a Birodalom fővárosában „. A hivatalos adat tíz halottról és huszonkilenc sérültről szólt. A náci fejesek magukon kívül voltak. Goebbels, aki megparancsolta a sajtónak, hogy az első támadásról csupán néhány sort közöljenek, most instrukciókat adott, hogy kiáltsák világgá a védtelen nők és gyermekek ellen támadó brit repülők „brutalitását”. A főváros napilapjainak többsége ugyanazzal a főcímmel jelent meg: GYÁVA BRIT TÁMADÁS. Két nappal később, a harmadik rajtaütés után a főcímek így hangzottak: BRIT LÉGI HARAMIÁK BERLIN FELETT! Az egy heti folyamatos brit éjszakai bombázásoknak az a fő hatása [írtam naplómba szeptember 11-én], hogy az emberek között nagy a kiábrándulás, és hogy kételyt ült a fejükbe ... A bombázások valójában nem nagyon tettek kárt emberéletben.

Szeptember 1. volt a háború kezdetének első évfordulója. Feljegyeztem, milyen az emberek hangulata, eltekintve attól, hogy idegeiket megviselte az alváshiány, és rémültek voltak a meglepetésszerű bombázásoktól és a légelhárító tűz állandó szörnyű lármájától.

Ebben az évben a német fegyverek olyan győzelmeket értek el, amelyek példa nélkül állnak még ennek az agresszív militarista nemzetnek a csodálatos katonai történelmében is. Ám a háborúnak mégsincs vége, s meg sem nyerték még. És az emberek ezen a napon leginkább erre a szempontra koncentráltak. Békére vágynak. És még a tél beállta előtt akarják a békét.

Hitler szükségesnek tartotta, hogy szeptember 4-én beszédben szóljon hozzájuk a Sportpalastban a „Winterhilfe”-kampány megnyitásakor. Megjelenését az utolsó pillanatig titokban tartották, nyilvánvalóan attól félve, hogy az ellenséges repülőgépek esetleg kihasználják a felhőtakarót, és feloszlatják a gyűlést, bár azt délután tartották, sötétedés előtt egy órával. Kevésszer láttam a náci diktátort szarkasztikusabb kedvében, vagy hogy ennél jobban átadta volna magát annak, amit a német nép humornak tekintett – holott Hitler alapjában véve humortalan ember volt. Churchillt úgy írta le, mint „a híres haditudósítót”. – Egy ilyen Duff Cooper-szerű alakra – mondta – nincsen szó a német köznyelvben. Csak a bajoroknak van egy olyan szavuk, ami megfelelően írja le az ilyen típusú embert: a Krampfhenne. – (Amit úgy lehetne lefordítani, hogy „ideges öreg tyúk”.) Churchill úr vagy Eden úr fecsegése [mondta] – idős korának tisztelete nem engedi meg Chamberlain úr nevének említését – semmit nem jelent a német nép számára. Legfeljebb megnevetteti őket.

És Hitler folytatta – főleg ápolónőkből és szociális munkásokból álló – közönsége megnevettetését, majd pedig hisztérikus tapsra késztette őket. Problémát jelentett a számára, hogy megválaszolja a német nép fejében lévő két legelső kérdést: mikor lesz a Nagy-Britannia elleni invázió, és mit tesznek Berlin és a többi német város éjszakai bombázása ellen. Az első kérdést illetően: Angliában az emberek kíváncsisággal vannak tele, és folyton azt kérdezik: „Miért nem jön?” Nyugalom. Nyugalom. Eljön! Eljön!

Hallgatói nagyon humorosnak találták, egyszersmind azonban egyértelmű ígéretnek is hitték ezt a bemondást. Ami a bombázásokat illeti, Hitler jellemző ferdítéssel kezdte és borzalmas fenyegetéssel fejezte be kommentárját: Most pedig ... Churchill úr bemutatja új agyszüleményét, az éjszakai légitámadásokat. Churchill úr nem azért hajtja végre ezeket a támadásokat, mert azok annyira hatékonynak ígérkeznek, hanem mert az ő légierejük nappal nem szállhat Németország fölé ... miközben a német repülőgépek minden nap ott vannak Anglia földje felett... Amikor az angol meglát egy fényt, bombát dob rá ... lakóövezetekre, gazdaságokra és falvakra.

És aztán jött a fenyegetés. Három hónapon át nem válaszoltam ezekre, mert azt hittem, az ilyen őrületet abbahagyják. Churchill úr ezt a gyengeség jelének vette. Most éjszakáról éjszakára megadjuk a választ. Ha a brit légierő ledob két-, három- vagy négyezer kilogrammnyi bombát, akkor mi éjszakánként 150, 230, 300 vagy 400 000 kilogrammot fogunk ledobni.

A naplóm szerint e ponton Hitlernek egy pillanatra meg kellett állnia a beszédben a német nőhallgatók hisztérikus tetszésnyilvánítása miatt. – Amikor kijelentik – folytatta Hitler –, hogy fokozzák a városaink elleni támadásaikat, akkor mi földig romboljuk az ő városaikat! – Erre, mint azt feljegyeztem, az ifjú hölgyek önkívületi állapotba kerülve, őrjöngve tapsoltak. Amikor magukhoz tértek, a Führer hozzátette: – Leállítjuk ezeknek az éjjeli légi haramiáknak a működését, Isten úgy segéljen! Ezt hallván ezt is feljegyeztem: „a fiatal német nők talpra ugrottak, és ziháló kebellel

sikoltozva fejezték ki egyetértésüket”. – Eljön majd az óra – fejezte be Hitler –, amikor egyikünk megtörik, és ez nem a nemzetiszocialista Németország lesz! – Ebben a pillanatban, mutatja utolsó feljegyzésem, „az őrjöngő leányzók eléggé megőrizték lélekjelenlétüket ahhoz, hogy vad örömujjongásukat „Soha! Soha!” kiáltások kórusával szakítsák félbe. A Rómában tartózkodó Ciano, aki a néhány órával később, felvételről sugárzott rádióadást hallgatta, beismerte megrökönyödését. „Hitler minden bizonnyal ideges” – vonta le a következtetést.35 Idegei szerepet játszottak abban a végzetes döntésben is, amelynek eredményeként a Luftwaffénak a RAF elleni győzedelmes légitámadásait a London elleni tömeges éjszakai bombázásokkal váltották fel. Ez egyszerre volt politikai és katonai döntés is, melyet részben azért hoztak, hogy bosszút álljanak Berlin és más német városok bombázásáért (ami csupán szúnyogcsípés volt ahhoz képest, amit a Luftwaffe művelt Nagy-Britannia városaival), és részben azért, hogy fővárosuk földig rombolásával törje meg a britek ellenálló szellemét. Ha ez sikerül – márpedig Hitler és Goebbels nem kételkedett benne, hogy ez így lesz – akkor talán nem is lesz szükség invázióra. Így hát szeptember 7-én késő délután megkezdődött a London elleni nagy légitámadás. A németek, mint már láttuk340, 625 bombázót és 648 vadászgépet vetettek be. Azon a szombaton körülbelül délután öt órakor a 320 bombázóból álló első hullám a németek összes vadászgépének fedezete mellett felrepült a Temze vonalában, és megkezdte a bombák ledobását a Woolwich Arsenalra, különböző gázművekre, villanytelepekre, raktárakra és dokkok mérföldjeire. Az egész hatalmas terület hamarosan egyetlen Iángtömeggé változott. Egyik helyen, Silvertownban a lakosságot körülzárta a tűz, és vízi úton kellett kimenekíteni őket. Este 8 óra 10-kor, sötétedés után egy 250 bombázóból álló második hullám érkezett, és folytatta a támadást, amely a hajnali 4 óra 30-ig érkező újabb és újabb hullámokkal vasárnap reggelig tartott. Másnap este 7 óra 30-kor a támadást kétszáz bombázó ismételte meg, és folytatta egész éjszaka. A hivatalos brit történész szerint a bombázások az első két éjszakán 842 halott és 2 347 sebesült áldozatot szedtek, és óriási károkat okoztak a nagy kiterjedésű városban.36 A támadás a következő héten is éjszakáról éjszakára folytatódott.341 És ekkor, felbuzdulva a sikereken – vagy amiket annak hittek –, a Luftwaffe úgy döntött, hogy nagyszabású nappali támadást hajt végre a vérző, égő főváros ellen. Ε döntés vezetett szeptember 15-én, vasárnap, a háború egyik leginkább döntő fontosságú csatájához. Körülbelül kétszáz német bombázó háromszor annyi vadászgép kíséretében jelent meg a Csatorna felett dél körül, és London felé tartott. A vadászrepülő-parancsnokság figyelte a támadók gyülekezését a radarernyőkön, és készen állt. A németeket még azelőtt feltartóztatták, hogy elérhették volna a fővárost, és bár néhány gép átjutott, sokat szétszórtak, sokat pedig lelőttek, mielőtt még bombaterhüket célba juttathatták volna. Két órával később egy még erősebb német alakulat tért vissza, és állt rá az útvonalra. Bár a britek a Luftwaffe 185 repülőgépének lelövését állították, a tényleges adat, mint az a háború után a berlini archívumból kiderült, ennél sokkal alacsonyabb volt: ötvenhat gép, de ezek közül harmincnégy volt bombázó. A RAF csak huszonhat repülőgépet veszített. Ez a nap megmutatta, hogy a Luftwaffe legalábbis pillanatnyilag nem képes arra, hogy sikeresen hajtson végre egy Nagy-Britannia elleni nagyszabású nappali támadást, különösen most, miután egy hét haladékot is adott a vadászrepülő-parancsnokságnak, hogy az talpra álljon. Mivel ez így történt, az elkövetkező invázió kilátásai sötétek voltak. Szeptember 15. ezért fordulópontot jelentett: az angliai csata „kritikus pontja” volt, vélte később Churchill. Bár másnap, amikor Göring elrendelte a taktikai váltást, hogy a bombázókat attól kezdve nappal ne használják bombázásokra, csupán csalétkül a brit vadászrepülők számára, azzal dicsekedett, 340 341

Lásd feljebb, 474.o. Ebben az időben az éjszakai védelmet még nem tökéletesítették, és a német veszteségek elhanyagolhatóak voltak.

hogy az ellenséges vadászok „négy-öt napon belül várhatóan el lesznek intézve”,37 Hitler, a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet parancsnokai világosabban látták a helyzetet, és két nappal a döntő légicsata után, szeptember 17-én, mint azt már láttuk, Hitler határozatlan időre lefújta a Seelöwe-hadműveletet. Bár Londonnak ötvenhét egymást követő éjszakán át, szeptember 7-től november 3-ig szörnyű bombazáport kellett elviselnie, naponta átlagosan kétszáz bombázóval, úgyhogy Churchill számára – mint azt később feltárta – bizonyosnak tűnt, hogy a városból hamarosan csak egy törmelékhalmaz marad, és bár Nagy-Britannia más városainak is, mindenekelőtt Coventrynek, súlyos károkat kellett elszenvedniük azon a rettenetes őszön és télen, a brit szellem nem omlott össze, és a haditermelés sem esett vissza, mint ahogyan azt Hitler bizakodva várta. Éppen ellenkezőleg, a Luftwaffe bombázóinak egyik fő célpontját képező angliai repülőgépgyárak 1940-ben 9 924 repülőgép előállításával felül is múlták a németek 8 070 darabos termelését. Hitlernek az Anglia felett bombázókban elszenvedett veszteségei olyan súlyosak voltak, hogy azokat a németek soha nem tudták behozni, és mint a titkos német feljegyzések mutatják, a Luftwaffe valójában soha sem tudta teljesen kiheverni a csapást, amelyet azon a késő nyáron és ősszel Nagy-Britannia légterében szenvedett el. A német haditengerészet, amelyet megnyomorítottak a Norvégia partjainál kora tavasszal elszenvedett veszteségek, mint az vezetői mindvégig el is ismerték, képtelen volt biztosítani a Nagy-Britannia lerohanásához szükséges tengeri erőt. Enélkül, illetve a légtér uralma nélkül a német szárazföldi hadsereg számára lehetetlen volt az áthajózás a Csatorna keskeny vizén. Hitlert a háború során első ízben megállították, a további hódításra szőtt terveit meghiúsították, s mindez pontosan abban a pillanatban történt, amikor – mint azt láttuk – bizonyos volt benne, hogy elérte már a végső győzelmet. Soha nem fogta fel – és addig senki más sem –, hogy egy döntő csatát a levegőben is meg lehet vívni. Talán azt sem ismerte fel, miközben a sötét tél rátelepedett Európára, hogy a maroknyi brit vadászpilóta az invázió megakadályozásával megőrizte Angliát az európai kontinens egy későbbi időpontban nyugatról történő esetleges visszahódításának nagyszerű bázisául. A Führer gondolatai szükségképpen éppen kezdtek más irányba fordulni, avagy, mint azt látni fogjuk, már fordultak is. Nagy-Britannia megmenekült. Közel ezer éven át sikeresen megvédte magát tengeri erejével. Vezetői, azaz néhányan közülük, a két háború közötti időszak (bőségesen előforduló) minden ügyetlenkedése ellenére is éppen időben ismerték fel, hogy a huszadik század közepére döntő fontosságúvá vált a légierő, és hogy pilótájával együtt egy kicsiny vadászgép alkotja a fő védőpajzsot. Augusztus 20-án, amikor a csata még mindig tombolt az égen, és kimenetele kétséges volt, Churchill az alsóházban egy újabb emlékezetes szónoklatban így nyilatkozott: „az emberi konfliktusok terén soha nem kötelezett még le ilyen nagyon ilyen kevés ember ilyen sokat”.

HA AZ INVÁZIÓ SIKERREL JÁRT VOLNA Nagy-Britannia náci német megszállása nem kesztyűs kézzel történt volna: a zsákmányolt német iratok nem hagynak kételyt e felől. Szeptember 9-én Brauchitsch, a szárazföldi hadsereg főparancsnoka aláírt egy utasítást, amelyben közli, hogy „az egészséges, tizenhét és negyvenöt év közötti korú férfi lakosságot, hacsak a helyi szituáció kivételes rendelkezéseket nem tesz szükségessé, internálni fogják, és a kontinensre küldik”. Ennek megfelelő parancsokat adott ki pár nappal később az OKH-n a vezérlő hadbiztos a 9. és a 16. hadsereg számára, amelyeket már az invázióhoz gyűjtöttek össze. Semelyik másik meghódított országban, még Lengyelországban sem kezdtek a németek ilyen drasztikus lépéssel. Brauchitsch instrukciói „Az angliai katonai kormányzás szervezetére és funkciójára vonatkozó parancsok” címet viselték, és alapos részletességgel tárgyalták a kérdést. Úgy tűnik, hogy céljuk a szigetország módszeres kifosztása és lakóinak terrorizálása volt. Egy különleges „Angliai Katonai Gazdasági Stáb” állt fel július

27-én, hogy az első célt elérje. A rendes háztartási készletek kivételével mindent azonnal el akartak kobozni. Túszokat szedtek volna. Bárkit, aki a németeknek nem tetsző plakátot helyez ki, azonnal kivégeztek volna, és hasonló büntetés járt volna azoknak is, akik elmulasztották huszonnégy órán belül beszolgáltatni lőfegyvereiket vagy rádióikat. De az igazi terrort Himmler és az SS tartogatta a britek számára. Erre a funkcióra a Heydrich vezetése alatt álló, rettegett RSHA342 kapott megbízatást. A szervezet tevékenységének helyszíni, Londonból történő irányítására egy bizonyos SS-ezredest, dr. Franz Six professzort nevezték ki, egyikét azoknak az értelmiségi bűnözőknek, akiket a náci időkben valahogy vonzott Himmler titkosrendőrségének szolgálata. Six professzor a berlini egyetem közgazdasági fakultásának dékáni székét hagyta ott, hogy csatlakozzon a Heydrich-féle SD-hez, ahol is „tudományos kérdésekre” szakosodott, amelyeknek a hátborzongatóbb területei felettébb elbűvölték a pápaszemes Heinrich Himmlert és gonosztevőtársait. Hogy az angolok dr. Six elmaradása folytán miről maradtak le, az kiderül a professzor későbbi oroszországi pályafutásából, ahol az SS Einsatzgruppen tagjaként tevékenykedett. Ezek az osztagok ott tömegmészárlásokkal tüntették ki magukat, s a professzor egyik specialitása az elfogott szovjet katonák közül a kivégzendő politikai tisztek kiválogatása volt.343 Amint a zsákmányolt RSHA-archívumból kiderül, augusztus l-jén Göring utasította Heydrichet, hogy lásson munkához. Az SS állambiztonsági rendőrségének és az SD-nek (biztonsági szolgálat) a feladata az lesz, hogy a katonai invázióval egy időben kezdjék meg tevékenységüket azzal a céllal, hogy hatékonyan törjék le a nagyszámú és fontos, Németországgal szemben ellenséges angliai szervezetet és társaságot.

Szeptember 17-én, ironikus módon ugyanazon a napon, amikor Hitler határozatlan időre elhalasztotta az inváziót, Heydrich hivatalosan kinevezte Six professzort az új posztjára, és közölte vele: Az Ön feladata, hogy a szükséges eszközökkel vegye fel a harcot az Angliában feltalálható összes németellenes szervezettel, intézménnyel és ellenzéki csoporttal; hogy megakadályozza minden rendelkezésre álló anyag elrejtését; hogy az ilyen anyagokat központosítsa, és későbbi felhasználásuk céljára megőrizze. Londont jelölöm ki főhadiszállásának helyéül ... és felhatalmazom Önt, hogy kis Einsatzgruppékat hozzon létre Nagy-Britannia más részein, ha a helyzet úgy kívánja, és felmerül a szüksége.

Heydrich valójában már augusztusban megszervezett hat Nagy-Britanniában bevetendő Einsatzkommando-t, amelyeknek központjai London, Bristol, Birmingham, Liverpool, Manchester és Edinburgh, vagy az utóbbi helyett (ha a forth-i hidat felrobbantva találják) Glasgow lett volna. Nekik kellett volna foganatosítaniuk a náci terrort: kezdésképpen letartóztatni mindazokat, akik a „nagy-britanniai különleges keresőlajstromon” voltak: ezt a névsort Walter Schellenberg állította össze sietve májusban. Schellenberg is Himmler tehetséges, frissen diplomázott embere volt, aki ekkor az RSHA Amt [Iroda] IV Ε – a kémelhárítás – élén állt. Legalábbis maga Schellenberg ezt állította később, bár ekkoriban főleg a portugáliai Lisszabonban volt elfoglalva azzal a bizarr küldetéssel, hogy elrabolja a windsori herceget. A nagy-britanniai különleges keresőlajstrom (die Sonderfahndungsliste, G.B.) a Himmlerféle iratok között talált „inváziós” dokumentumok szórakoztatóbb darabjai közé tartozik, bár természetesen nem annak szánták. Körülbelül 2 300 kiemelkedő személyiség nevét tartalmazza, nem is mind angolokét, akiknek azonnali bebörtönzését a Gestapo fontosnak tartotta. Churchill természetesen rajta van, a kabinet tagjaival és az összes párt közismert politikusaival együtt. Szerepelnek a névsorban vezető szerkesztők, kiadók és újságírók is, köztük a Times két korábbi 342

Az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal, Reichssicherheitshauptamt), mint azt már megjegyeztük, 1939-ben átvette az ellenőrzést a Gestapo, a bűnügyi rendőrség és a biztonsági szolgálat (SD) felett. 343 Dr. Sixet 1948-ban Nürnbergben háborús bűnösként húsz évi börtönre ítélték, de 1952-ben szabadlábra helyezték.

berlini tudósítója, Norman Ebbutt és Douglas Reed, akiknek tudósításai nem tetszettek a náciknak. A brit írók különleges figyelemben részesülnek. Shaw neve feltűnő módon nem szerepel a listán, de ott van H. G. Wells, olyan alkotók társaságában, mint Virginia Woolf, Ε. Μ. Forster, Aldous Huxley, J. B. Priestley, Stephen Spender, G P. Snow, Noël Coward, Rebecca West, Sir Philip Gibbs és Norman Angell. A tudósok sem maradtak ki. Szerepelt például a listán Gilbert Murray, Bertrand Russell, Harold Laski, Beatrice Webb és J. B. S. Haldane neve is. A Gestapo arra is szerette volna kihasználni angliai tartózkodását, hogy begyűjtse az ottani külföldi és német emigránsokat. Paderewski, Freud344 és Chaim Weizmann rajta volt a listájukon, csakúgy, mint az emigráns csehszlovák kormányból Benes elnök és Jan Masaryk külügyminiszter. A német menekültek közül sok mással együtt a listán volt Hitler két korábbi személyes jóbarátja is, akik ellene fordultak: Hermann Rauschning és Putzi Hanfstängl. Sok angol nevet annyira hibásan írtak le, hogy azok szinte felismerhetetlenek voltak, néha pedig bizarr azonosítókat csatoltak hozzájuk, mint például Lady Bonham Carter esetében, aki „Lady Carter-Bonham”-ként is szerepelt a listában, és nem csak az állt a neve mellett, hogy „született Violet Asquith”, hanem az is, hogy „blokádpárti hölgypolitikus”. Minden név után megadták, hogy az adott személyivel az RSHA melyik osztályának kell foglalkoznia. Churchillt az Amt VI – a külföldi hírszerzés – vette volna gondjaiba, de többségüket az Amt IV-nek– a Gestapónak – adták volna át.345 A náciknak ez a Fekete Könyve valójában egy állítólag szigorúan titkos kézikönyvnek, az Informationsheft-nek a melléklete volt, amelyről Schellenberg szintén azt állítja, hogy ő írta, és úgy tűnik, az volt a célja, hogy segítse a hódítókat Nagy-Britannia kifosztásában és az ottani németellenes intézmények eltiprásában. Ez még a keresőlajstromnál is szórakoztatóbb. Az RSHA „különös figyelmét” kiérdemlő veszélyes intézmények közé tartoztak a szabadkőműves páholyok és a zsidók szervezetei mellett a „public school” -ok (az angol magániskolák), az anglikán egyház, melyet „a brit birodalmi politika hatalmas eszközeként” írtak le, és a cserkésszervezet, amely „a brit hírszerző szolgálat kitűnő információforrása” megjelölést kapta. Nagyra becsült vezetőjüket és alapítójukat, Lord Baden-Powellt azonnal le akarták tartóztatni. Amennyiben a németek megkísérelték volna az inváziót, azt a britek nem fogadták volna tárt karokkal. Churchill később bevallotta: gyakran elgondolkodott róla, mi történhetett volna. A következőkről teljesen bizonyos volt: Az öldöklés mindkét oldalon kegyetlen és nagyarányú lett volna. Nem lett volna könyörület vagy kegyelem. Ők terrort alkalmaztak volna, mi pedig felkészültünk arra, hogy semmitől nem riadunk vissza.38 Pontosan nem fejti ki, mi lett volna ez a semmi, de Peter Fleming a Seelöwe-hadműveletről szóló könyvében egyet megad ezek közül. A britek eldöntötték, mondja, hogy ha minden hagyományos védelmi módszer csődöt mondott volna, akkor végső eszközként alacsonyan szálló repülőgépekről permetezett mustárgázzal támadták volna a német hídfőállásokat. Fájdalmas döntés volt ez, amelyet nem kevés lelkiismereti vizsgálódás előzött meg a legfelsőbb szinteken; és Fleming kommentárja szerint a döntést „akkoriban és azóta is * titkolózás vette körül”.39 Erre az öldöklésre, amire Churchill számított, a Gestapo által tervezett ilyenfajta terror elszabadulására akkor és ott az e fejezetben már ismertetett okokból nem került sor. De kevesebb, mint egy év múlva Európa egy másik részében a németek soha nem tapasztalt mértékű borzalmakat engednek majd szabadjára. Adolf Hitler már akkor döntésre jutott, mielőtt a Nagy-Britannia elleni invázió tervét feladták volna. Jövő tavasszal Oroszország ellen fordul! 344

A híres pszichoanalitikus 1939-ben, Londonban halt meg. Számos amerikai szerepelt a letartóztatási listán, köztük Bemard Baruch, John Günther, Paul Robeson, Louis Fischer, Daniel de Luce (az AP tudósítója, aki a listán a „D” betűnél szerepelt mint „Dániel, de Luce – USA tudósító”) és B.W. Fodor, a chicagói Daily News tudósítója, aki közismert volt náciellenes írásairól. 345

UTÓIRAT: A WINDSORI HERCEG ÉS HERCEGNŐ ELRABLÁSÁRA SZŐTT NÁCI TERV A történet inkább szórakoztató, mint fontos, arra azonban nagyon jó, hogy valamelyest megvillantsa a Harmadik Birodalom urai gondolatvilágának nevetséges oldalát nagy hódításaik nyarán; arról szól, hogyan szőttek a nácik terveket a windsori herceg és hercegnő elrablására azért, hogy egy Nagy-Britanniával kötendő békeegyezmény érdekében rávegyék a volt angol királyt a Hitlerrel történő együttműködésre. A fantasztikus terv kialakulását részletesen elmondják a zsákmányolt német külügyminisztériumi iratok,40 és a végrehajtásra kiválasztott ifjú SS-SD vezető, Walter Schellenberg is részletesen tárgyalja emlékirataiban.41 Az ötlet, mondta Ribbentrop Schellenbergnek, Hitleré volt, de a náci külügyminiszter azzal a lelkesedéssel tette a magáévá, amelybe gyakran hajszolta a mélységes tudatlansága. 1940 drámai nyarán az ügy hatalmas időpocsékolásra kényszerítette a német külügyminisztériumot és annak spanyolországi és portugáliai diplomáciai képviselőit. Franciaország 1940. júniusi eleste után a herceg, aki a francia hadsereg főparancsnokságához rendelt brit katonai misszió tagja volt, a hercegnővel együtt Spanyolországba vette útját, nehogy a németek elfoghassák. Június 23-án a madridi német nagykövet, Eberhard von Stohrer, aki hivatásos diplomata volt, táviratot küldött Berlinnek: A spanyol külügyminiszter tanácsot kér a windsori herceggel és hercegnővel való bánásmód tekintetében, akik várhatóan ma érkeznek Madridba, nyilván azért, hogy Lisszabonon keresztül Londonba utazzanak. A külügyminiszter feltételezi, hogy a kapcsolatteremtés céljából esetleg érdekünkben állhat a herceg feltartóztatása. Távirati instrukciókat kérek! Ribbentrop másnap táviratilag megküldte az instrukciókat. Azt javasolta, hogy a hercegi párt „tartsák fel néhány hétre Spanyolországban”, de figyelmeztetett, hogy „a javaslat németországi eredetének” nem szabad meglátszania. Másnap, június 25-én, Stohrer így válaszolt: „A (spanyol) külügyminiszter megígérte, hogy minden lehetségest megtesznek, hogy a windsori herceget egy időre itt tartsák.” A külügyminiszter, Juan Beigbeder y Atienza ezredes, találkozott a herceggel, és beszélgetésükről beszámolt a német nagykövetnek, aki Berlint egy július 2-i keltezésű, „Szigorúan titkos!” táviratban tájékoztatta arról, hogy a windsori herceg nem tér vissza Angliába, ha feleségét nem ismerik el a királyi család tagjaként, ő maga pedig nem kap fontos pozíciót. Ez esetben Spanyolországban fog letelepedni egy kastélyban, amit a Franco-kormány ígért neki. Windsor hercege a külügyminiszter és más ismerősei előtt Churchill és a háború ellen beszélt [tette hozzá a nagykövet]. A windsori hercegi pár július elején továbbutazott Lisszabonba, és július 11-én az ottani német követ arról tájékoztatta Ribbentropot, hogy a herceget kinevezték a Bahama-szigetek kormányzójává, de „odaindulását... az események számára kedvező fordulatának reményében ... a lehető legtovább szeretné halogatni”. Meg van győződve arról [tette hozzá a nagykövet], hogy ha a trónon maradt volna, akkor elkerülték volna a háborút, és a Németországgal történő békés megegyezés szilárd támogatójaként jellemezte magát. A herceg határozottan azt hiszi, hogy a további súlyos bombázások békére késztetik majd Angliát. Ez az értesülés arra sarkallta a gőgös német külügyminisztert, hogy Fuschlban álló különvonatáról még aznap, július 11-én késő este egy „Nagyon sürgős! Szigorúan titkos!” jelzésű táviratot küldjön a madridi német nagykövetségnek. Azt akarta, hogy a herceget ne hagyják a Bahamákra indulni, hanem (lehetőleg spanyol barátai) hozzák vissza Spanyolországba. „Miután visszatértek Spanyolországba – tanácsolta Ribbentrop –, a herceget és feleségét vagy rá kell beszélni, vagy kényszeríteni, hogy maradjanak spanyol területen.” Amennyiben ez szükséges, Spanyolország „internálhatná” őt mint brit katonatisztet, és akkor „katonai menekültként” kezelhetik.

Egy megfelelő alkalommal [tanácsolta még Ribbentrop] a herceget tájékoztatni kell arról, hogy Németország békét akar az angol néppel, hogy ennek Churchill klikkje áll az útjában, és hogy jó lenne, ha a herceg készenlétben tartaná magát a további fejleményekre. Németország el van szánva arra, hogy Angliát minden erővel békére kényszeríti, és ha ez megtörtént, akkor készek a herceg bárminemű kívánságát figyelembe venni, különös tekintettel az angol trónnak a herceg és a hercegnő általi elfoglalására. Amennyiben a herceg tervei mások lennének, de kész együttműködni a Németország és Anglia közötti jó kapcsolatok létrehozásában, az esetben mi szintúgy készek vagyunk az ő és felesége számára olyan járadékot biztosítani, amely lehetővé teszi számára ... hogy királyhoz méltó életet éljen.346

Az ostoba náci miniszter, aki londoni német nagykövetként keveset tudott meg az angolokról, még azt is a táviratba foglalta, hogy információi szerint mihelyt a herceg a Bahamaszigetekre érkezik, „a brit titkosszolgálat” azonnal „el fogja tüntetni”. Másnap, július 12-én a madridi német nagykövet Ramon Serrano Suner spanyol belügyminiszterrel, Franco sógorával találkozott, aki megígérte, hogy bevonja a Generalissimót az összeesküvésbe, és hogy végrehajtja a következő tervet: a spanyol kormány Lisszabonba küldi a herceg egy régi barátját, Miguel Primo de Riverát, a Falange madridi vezetőjét, egy korábbi spanyol diktátor fiát. Rivera meghívja a herceget Spanyolországba egy kis vadászatra, no meg hogy tanácskozzon kormányával az angol–spanyol kapcsolatokról. Suner tájékoztatná a herceget a brit titkosszolgálatnak az ő meggyilkolására szőtt összeesküvéséről. A miniszter [tájékoztatta Berlint a német nagykövet] ezt kiegészítené egy meghívással, hogy a herceg és a hercegnő fogadják el a spanyolok vendéglátását, esetleg anyagi segítségüket is. Lehetséges, hogy a herceg elindulását más módon is meg lehet akadályozni. Mi ebben az egész tervben teljesen a háttérben maradunk.

A német iratok szerint Rivera a windsori hercegi párnál Lisszabonban tett első látogatásáról július 16-án tért vissza Madridba, és üzenetet hozott a spanyol külügyminiszternek, aki azt ismertette a német nagykövettel, ő pedig Berlinnek adta tovább. Churchill az üzenet szerint „nagyon rideg és kategorikus levélben” nevezte ki a herceget a Bahama-szigetek kormányzójává, és utasította, hogy azonnal utazzon el szolgálati helyére. Arra az esetre, ha ezt elmulasztaná, „Churchill hadbírósággal fenyegette meg a windsori herceget”. A spanyol kormány beleegyezett, tette hozzá az üzenet, hogy „a herceget a lehető legsürgősebben ismételten figyelmeztessék: ne foglalja el a posztot”. Rivera július 22-én tért vissza második lisszaboni látogatásáról, és másnap a madridi német nagykövet hűségesen jelentette is megállapításait egy Ribbentropnak szóló, „Rendkívüli sürgős, szigorúan titkos!” jelzésű táviratban. Két hosszú beszélgetést folytatott a windsori herceggel; a másodiknál a hercegnő is jelen volt. A herceg nagyon szabadon beszélt... Politikailag egyre inkább eltávolodik a királytól és a jelenlegi brit kormánytól. A herceg és a hercegnő kevésbé fél a királytól, aki meglehetősen együgyű, mint a ravasz királynőtől, aki ügyesen intrikál a herceg, és különösen a hercegnő ellen.

A herceg egy közlemény nyilvánosságra hozatalát fontolgatja, amelyben ... visszautasítja a jelenlegi angol politikát, és szakít testvérével... A herceg és a hercegnő közölte, hogy nagyon szeretnének visszatérni Spanyolországba. Ennek megkönnyítésére a nagykövet elrendezte Sunerral – tette még hozzá a távirat –, hogy az még egy spanyol küldöttet indítson Portugáliába, „meggyőzni a herceget, hogy távozzon Lisszabonból, mintha hosszabb autós kirándulásra menne, és lépje át a határt egy előre megbeszélt helyen, ahol a spanyol titkosrendőrség biztosítja a biztonságos határátkelést”. Két nappal később egy Ribbentropnak szóló, „Sürgős! Szigorúan bizalmas!” jelzésű táviratban a nagykövet újabb Riverától származó információval egészítette ki a fentieket. 346

Ötven millió svájci frankot helyezünk neki letétbe Svájcban – mondta Ribbentrop Schellenbergnek, s hozzátette: „a Führer kész arra, hogy emelje az összeget”.

Amikor azt a tanácsot adta a hercegnek, hogy ne menjen a Bahamákra, hanem térjen vissza Spanyolországba, mivel valószínűleg fontos szerepet kell majd játszania az angol politikában, és esetleg felszólítják, hogy lépjen Anglia trónjára, a herceg és a hercegnő egyaránt megdöbbenésének adott kifejezést. Mindketten ... azt válaszolták, hogy az angol alkotmány szerint a lemondást követően ez nem lehetséges. Amikor a titkos követ ezután kifejezte azt a reményét, hogy a háború alakulása változásokat hozhat akár a brit alkotmányban is, akkor különösen a hercegnő vált töprengővé. A német nagykövet e táviratában emlékeztette Ribbentropot: Rivera nem tudott róla, hogy „a kérdéshez bármilyen német érdek fűződne”. Az ifjú spanyol nyilván úgy hitte, saját kormánya nevében tevékenykedik. Július utolsó hetére elkészült a nácik terve a windsori hercegi pár elrablására. Walter Schellenberget személyesen Hitler jelölte ki a végrehajtásra. Schellenberg Berlinből Madridba repült, ott tanácskozott a német nagykövettel, majd Portugáliába utazott, hogy megkezdje a munkát. Július 26-án a nagykövet már egy hosszú, „Rendkívül sürgős! Szigorúan titkos!” jelzésű táviratot indíthatott útnak, amelyben Ribbentrop számára vázolta a forgatókönyvet. ... Feltételezhető a herceg és a hercegnő ama szilárd szándéka, hogy vissza akarnak térni Spanyolországba. Ε szándék megerősítése végett indult útnak ma a második titkos követ, aki egy nagyon ügyesen fogalmazott levelet visz a hercegnek; a levél melléklete egy igen precíz módon elkészített terv a határátlépés kivitelezésére. Ε terv szerint a herceg és felesége hivatalosan a hegyekbe indulnának nyári vakációra egy, a spanyol határ közelében lévő helyre, hogy vadászkirándulás ürügyén egy pontosan kijelölt helyen átlépjék a határt. Mivel a hercegnek nincs útlevele, az ott lévő ügyeletes portugál határőrparancsnokot a mi oldalunkra fogjuk állítani. A terv szerint kitűzött időpontban az első titkos követnek [Primo de Riverának] a határon kell állnia a megfelelően elhelyezett spanyol erővel, hogy a biztonságot garantálni lehessen. Schellenberg és csoportja Lisszabonon kívül működik ugyanezzel a céllal. Ε cél érdekében a a nyári vakáció helyére történő utazást, valamint magát a vakációt is egy megbízható és magas rangú portugál rendőrtiszt segítségével figyeljük meg. A határátlépés terv szerinti pillanatában a Schellenberg-féle csoport még portugál területen átveszi a biztonsági feladatokat, és Spanyolországban is folytatja – feltűnés nélkül eszközölt váltásokkal – a közvetlen kísérési feladatok ellátását. Az egész terv biztonsága érdekében a [spanyol] miniszter még egy bizalmi ügynököt, egy nőt jelölt ki, aki szükség esetén kapcsolatot teremt a második ügynökkel, és tájékoztatja a Schellenberg-csoportot. Arra az esetre, ha a brit titkosszolgálat akciója következtében veszélyhelyzet merülne fel, előkészületeket teszünk arra, hogy a herceg és a hercegnő repülőgéppel érhessék el Spanyolországot. Ebben az esetben, mint ahogyan az első terv végrehajtása esetén is, az a fő előfeltétel, hogy a herceg hangsúlyozottan angol mentalitására gyakorolt ügyes pszichológiai ráhatással elérjük a távozási szándékot anélkül, hogy a menekülés benyomását keltenénk; ennek során kihasználjuk a hercegnek a brit titkosszolgálat miatti aggódását, és a spanyol földről kifejthető szabad politikai tevékenység kilátását. A Lisszabonban nyújtott védelem mellett fontolóra vesszük, hogy szükség esetén a távozási szándékot egy, a brit titkosszolgálatnak tulajdonított megfélemlítő manőverrel is előidézzük.

Ez volt a nácik terve a windsori hercegi pár elrablására. Tipikus germán ügyetlenséggel állították össze, és nagy hátrányára szolgált, hogy a németek szokás szerint képtelenek voltak megérteni „a herceg angol mentalitását”. A „megfélemlítő manővereket” Schellenberg kötelességtudóan végrehajtotta. Egyik este elrendezte, hogy a windsori hercegi pár villájának ablakait kővel bedobják, utána pedig pletykákat terjesztett a személyzet körében, miszerint ez „a brit titkosszolgálat” műve volt. Egy virágcsokrot küldött a hercegnőnek, benne egy kártyával: „Óvakodjon a brit titkosszolgálat machinációitól. Egy portugál baráttól, aki szívén viseli az Önök érdekeit.” Egy Berlinnek szóló hivatalos jelentésében pedig közölte, hogy „a július 30-án éjszakára kitűzött lövöldözést (a hálószobaablak ártalmatlan betörését) elhagyják, mivel az a hercegnőre olyan pszichológiai hatással járna, amely már csak növelné a meglévő távozási szándékát”. Az idő fogyóban volt. Schellenberg július 30-án azt jelentette, hogy Lisszabonba érkezett Sir Walter Monckton, a herceg régi barátja, a brit kormány fontos tisztségviselője. Küldetése

nyilvánvalóan az volt, hogy siettesse a windsori hercegi pár távozását a Bahama-szigetekre. Ugyanazon a napon a madridi német nagykövet „Rendkívül sürgős! Szigorúan titkos!” jelzésű táviratot küldött Ribbentropnak arról, hogy egy lisszaboni német ügynöktől frissen kapott információk szerint a herceg és a hercegnő augusztus l-re tervezi indulását – tehát két nap múlva elutaznak. Erre az információra tekintettel kérdezte Ribbentropot, hogy „nem lenne-e szükséges bizonyos mértékig feladnunk tartózkodásunkat?” A német értesülés szerint, folytatta a német nagykövet, a herceg vendéglátójának, Ricardo do Espirito Santo Silva portugál bankárnak kifejezte „vágyát, hogy a Führerrel érintkezésbe lépjen”. Miért is ne rendeznénk találkozót a windsori herceg és Hitler között? Másnap, július 31-én a nagykövet újabb „Rendkívül sürgős, szigorúan titkos!” jelzésű táviratot küldött Ribbentropnak, melyben elmondja neki, hogy a spanyol küldött szerint, aki éppen ekkor tért vissza a windsori hercegi párnál Lisszabonban tett látogatásáról, a herceg és a hercegnő, miközben „nagy hatást tettek rájuk a az ellenük folyó angliai áskálódásról szóló beszámolók, illetve személyes biztonságuk veszélybe kerülése”, láthatóan úgy tervezik, hogy augusztus l-jén elhajóznak, bár a windsori herceg megpróbálta „eltitkolni a valódi dátumot”. A spanyol belügyminiszter, tette hozzá a nagykövet, megpróbál még „egy utolsó erőfeszítést tenni, hogy megakadályozza a herceg és a hercegnő távozását”. A hír, hogy a windsori hercegi pár esetleg ilyen hamar távozik, megijesztette Ribbentropot, aki Fuschlban álló különvonatáról még ugyanezen a napon, július 31-én késő délután „Rendkívül sürgős! Szigorúan titkos!” jelzésű táviratot küldött a lisszaboni német követnek. Kérte, hogy a herceget portugál vendéglátóján keresztül tájékoztassák a következőkről: Németország alapvetően békét akar az angol néppel. A Churchill-féle klikk áll e béke útjában. Miután a Führer legutóbbi azon felhívása, hogy hallgassanak a józan észre, visszautasításban részesült, Németország immár el van szánva arra, hogy Angliát minden rendelkezésére álló erővel rákényszeríti a békére. Jó lenne, ha a herceg készenlétben lenne a későbbi fejleményekkel kapcsolatban. Ebben az esetben Németország hajlandó a lehető legszorosabban együttműködni a herceggel, és utat engedni a herceg és a hercegnő bárminemű kívánsága előtt... Amennyiben a herceg és a hercegnő más szándékaikról nyilatkoznának, de készek együttműködni a Németország és Anglia közötti jó kapcsolatok megalapozásában, úgy Németország hasonlóan kész együttműködni a herceggel, és rendezni a hercegi pár jövőjét az utóbbi kívánságainak megfelelően. Portugál bizalmi emberünk, akinél a herceg jelenleg lakik, tegye meg a lehető legbuzgóbb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megakadályozza a herceg másnapi elutazását, mivel megbízható jelentések vannak birtokunkban arról, hogy Churchill hatalmába akarja keríteni a herceget a Bahamákon, hogy állandóan ott tartsa, és amiatt is, mert számunkra nagyon nagy nehézségekbe ütközne a megfelelő pillanatban történő kapcsolatfelvétel a Bahama-szigeteken lévő herceggel...

A német külügyminiszter sürgős üzenete nem sokkal éjfél előtt ért a lisszaboni követségre. A német követ az éjszaka folyamán találkozott Senhor Espirito Santo Silvával, és arra kérte, hogy sürgősen továbbítsa az üzenetet kitűnő vendégének. Ezt a bankár meg is tette augusztus l-jén reggel, és a követség üzenete szerint mondandója mély benyomást tett a hercegre. A herceg elismeréssel adózott Hitler békevágyának, amely teljes összhangban van az ő saját álláspontjával. Szilárd meggyőződése, hogy ha ő lenne a király, akkor nem került volna sor háborúra. A felkérést, hogy megfelelő időben működjön együtt a béke megteremtésében, boldogan elfogadta. Mindamellett egyelőre követnie kell kormányának hivatalos utasításait. Az engedetlenség idő előtt feltárná szándékait, botrányt okozna, és megfosztaná őt angliai presztízsétől. Meg van győződve arról is, hogy ez a pillanat még túl korai ahhoz, hogy ő előtérbe kerüljön, mivel Anglia még nem mutatott hajlandóságot a Németországhoz való közeledésre. Amint azonban megváltozik ez a hangulat, készen áll az azonnali visszatérésre ... Vagy Anglia hívja őt, amit ő teljességgel elképzelhetőnek tart, vagy Németország fejezi ki majd szándékát, hogy vele tárgyaljon. Mindkét esetben készen áll bármiféle személyes áldozatra, és a legcsekélyebb személyes ambíció nélkül rendelkezésre fog állni. Folyamatos kapcsolatot tart majd fenn korábbi vendéglátójával, és megállapodott vele egy jelszóban, melyet ha megkap, azonnal visszatér.

A németek nagy megrökönyödésére a herceg és a hercegnő augusztus l-jén este elhajózott az Excalibur nevű amerikai óceánjáró fedélzetén. A „Személyesen a külügyminiszternek!” [Ribbentropnak] szóló másnapi hosszú táviratában, melyben végső jelentést tesz küldetésének kudarcáról, Schellenberg kijelentette, hogy ő egészen a legutolsó pillanatig minden lehetséges dolgot megtett az indulás megakadályozására. Franco egyik fivérét, a lisszaboni spanyol nagykövetet rábeszélték, hogy az utolsó pillanatban intézzen felhívást a windsori herceghez, hogy ne menjen. A hercegi poggyászt szállító gépkocsit „szabotálták”, jelentette ki Schellenberg, így a poggyász későn érkezett a hajóhoz. A németek olyan híreszteléseket terjesztettek el, hogy időzített bomba került a hajóra. A portugál tisztviselők visszatartották az indulást, amíg az óceánjárót kéménytől a kazánig át nem kutatták. Mindennek ellenére a windsori hercegi pár aznap este elutazott. A náci összeesküvés kudarcot vallott. Schellenberg Ribbentropnak tett végső jelentésében Monckton hatását, a „spanyolok tervének” összeomlását és „a herceg mentalitását” tette felelőssé a kudarcért. A német külügyminisztertől zsákmányolt dokumentumok között még egy irat foglalkozik az összeesküvéssel. Augusztus 15-én a lisszaboni német követ táviratot küldött Berlinnek: „Bizalmi emberünk éppen most kapott egy táviratot a hercegtől Bermudáról, melyben arra kéri őt, hogy üzenjen neki, mihelyt tanácsos lesz akcióba lépnie. Szükséges-e valamilyen válasz?” A Wilhelmstrasse iratai között nem találtak választ. Hitler augusztus közepére úgy döntött, hogy fegyveres erővel hódítja meg Nagy-Britanniát. Felesleges volt új királyt keresni Anglia számára. A szigetet, mint az összes többi meghódított területet, Berlinből fogják irányítani. Hitler legalább is így hitte. Ennyit erről a titkos német dokumentumok és a Schellenberg által hozzátettek alapján elmondott érdekes meséről. Schellenberg ugyan a legkevésbé sem volt szavahihető ember, mégis nehezen elképzelhető, hogy elejétől a végéig ő találta volna ki a saját szerepét, amelyről maga is elismeri, hogy nevetséges volt. Londoni ügyvédein keresztül 1957. augusztus l-jén tett nyilatkozatában, miután a német dokumentumokat hozzáférhetővé tették a nyilvánosság előtt, a herceg a Ribbentrop és a spanyolországi, illetve portugáliai német nagykövet közötti üzenetváltásokat „teljes kitalacióknak, részben pedig az igazság abszolút elferdítésének” minősítette. A windsori herceg elmagyarázta, hogy miközben 1940-ben Lisszabonban arra várt, hogy elhajózhasson a Bahamákra, „bizonyos személyek”, akikről felfedezte, hogy azok náci szimpatizánsok, határozott erőfeszítéseket tettek, hogy rábeszéljék a Spanyolországba való visszatérésre, és hogy ne foglalja el kormányzói székét. „Még azt is sugallták, hogy a hercegnő és a magam számára személyes kockázatot jelentene, ha továbbutaznánk a Bahama-szigetekre” – közölte. „Soha nem merült fel bennem olyan gondolat, hogy engedjek egy ilyen sugallatnak, amelyet azzal a megvetéssel kezeltem, amit az megérdemelt.” A brit külügyminisztérium formális nyilatkozatot bocsátott ki arról, hogy a herceg a háború alatt soha nem ingott meg Nagy-Britanniához való hűségében.42

23. BARBAROSSA: OROSZORSZÁG KÖVETKEZIK Miközben Hitler 1940 nyarán a Nyugat meghódításának vezényletével volt elfoglalva, addig Sztálin a Führer elfoglaltságát kihasználva bevonult a balti államokba, és kiterjesztette befolyását a Balkánon. A két nagy diktatórikus állam között a felszínen teljes volt a barátság. A Sztálin nevében cselekvő Molotov egyetlen alkalmat sem hagyott ki arra, hogy minden új agresszió vagy hódítás alkalmával dicsőítse a németeket, és hízelegjen nekik. 1940. április 9-én, amikor Németország

lerohanta Norvégiát és Dániát, a szovjet külügyi népbiztos Moszkvában még aznap délelőtt sietve közölte von der Schulenburg nagykövettel, hogy „a szovjet kormány megérti a Németországra kényszerített intézkedéseket”. – Teljes sikert kívánunk Németországnak a védelmi intézkedéseihez! – mondta Molotov.1 A szovjet államférfi ismét örömét fejezte ki egy hónappal később, amikor a német nagykövet látogatást tett Molotovnál, hogy hivatalosan tájékoztassa a Wehrmacht nyugaton indított támadásáról, amelyet a Ribbentrop által alkalmazni előírt magyarázat szerint „a Ruhr-vidéket Belgiumon és Hollandián keresztül előrenyomulással fenyegető angol-francia veszély kényszerített Németországra”. „Molotov megértően fogadta a közlést – táviratozta Schulenburg Berlinnek –, és hozzátette, megérti, hogy Németországnak meg kell védenie magát az angol– francia támadás ellen. Nincsenek kételyei sikerünket illetően.”2 Június 17-én, azon a napon, amikor a franciák fegyverszünetet kértek, Molotov hivatalába kérette Schulenburgot, „és a szovjet kormány legmelegebb gratulációját fejezte ki a német Wehrmacht ragyogó sikerével kapcsolatban”. A külügyi népbiztosnak más mondanivalója is volt, ez azonban már nem hangzott olyan kellemesen a német fül számára. A német követ „Rendkívül sürgős!” jelzéssel megtáviratozta Berlinnek, hogy Molotov tájékoztatta őt „a balti államok elleni szovjet akcióról”, hozzátéve – és az ember szinte látja a csillogást Molotov szemében –, hogy „ez azért vált szükségessé, hogy lezáruljanak azok az intrikák, amelyekkel Anglia és Franciaország viszályt és bizalmatlanságot próbált Németország és a Szovjetunió között szítani a balti államokban”.3 Az ilyen jellegű „viszály” lezárása végett a Szovjetunió, tette hozzá Molotov, „különleges követeket” küldött a három balti országba. Ezek tulajdonképpen Sztálin legjobb „kaszásai” voltak: Gyekanozovot Litvániába küldték, Visinszkijt Lettországba, Zsdanovot pedig Észtországba. Megbízatásukat azzal az alapossággal hajtották végre, amit ettől a triótól várni is lehetett, különösen a két utóbbi alaktól. A szovjet kormány már június 14-én, a német csapatok párizsi bevonulásának napján kilenc órás lejáratú ultimátumot küldött Litvániának, amelyben követelte a kormány lemondását, egyes fontos tisztségviselők letartóztatását, no meg azt, hogy joga legyen a Vörös Hadsereg tetszés szerinti számú csapatának beküldésére. Bár a litván kormány elfogadta az ultimátumot, Moszkva az elfogadást „elégtelennek” tekintette, és másnap, június 15-én a szovjet csapatok megszállták az országot, az egyetlen Németországgal szomszédos balti államot. A következő néhány napban hasonló szovjet ultimátum ment Lettországnak és Észtországnak is, ezt követően pedig a Vörös Hadsereg hasonló módon legázolta őket. Sztálin az ilyen dolgokban ugyanolyan durva és kegyetlen tudott lenni, mint Hitler, sőt még nála is cinikusabb. Miután a sajtót elhallgattatták, a politikai vezetőket letartóztatták, és a kommunista párt kivételével az összes pártot illegálisnak nyilvánították, július 14-én az oroszok mindhárom országban választási színjátékot tartottak, és miután az így „megválasztott” parlamentek úgy szavaztak, hogy országaik belépnek a Szovjetunióba, Oroszország Legfelsőbb Tanácsa (parlamentje) „befogadta” őket az anyaországba: Litvániát augusztus 3-án, Lettországot augusztus 5-én, Észtországot augusztus 6-án. Adolf Hitlert megalázták, de mivel annyira elfoglalta a nagy-britanniai invázió szervezése, semmit sem tehetett az ügyben. A három balti állam berlini követeinek leveleit, melyekben az orosz agresszió ellen tiltakoztak, Ribbentrop parancsára visszaküldték a feladóknak. A németek további megalázását jelentette az, hogy augusztus 11-én Molotov nyersen felszólította őket: két héten belül „számolják fel” nagykövetségeiket Kaunasban, Rigában és Tallinnban, és szeptember l-ig zárják be a balti államokban lévő konzulátusaikat. Sztálin étvágyát nem elégítette ki az, hogy rátette a kezét a balti államokra. Az angol–francia seregek gyors összeomlása arra ösztönözte, hogy a lehető legtöbbet megszerezze, amíg csak teheti. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy kevés a vesztegetni való ideje. Június 23-án, egy nappal azután, hogy a franciák formálisan kapituláltak, és Compiègne-ben aláírták a fegyverszünetet, Molotov ismét magához kérette a moszkvai náci nagykövetet, és közölte vele,

hogy „a besszarábiai kérdés megoldása nem szenvedhet további késedelmet. A szovjet kormány elszánta magát az erő alkalmazására, amennyiben a román kormány megtagadná a békés megegyezést.” Németországtól azt várják, tette hozzá Molotov, hogy „ne akadályozza, hanem támogassa a Szovjetuniót akciójában”. Közölte továbbá, hogy „a szovjet igényt hasonló módon kiterjesztették Bukovinára is”.4 Besszarábiát Románia az első világháború végén szerezte meg a Szovjetuniótól, amelyhez viszont Bukovina sohasem tartozott, mivel Ausztria része volt, amíg csak Románia 1919-ben magához nem ragadta. Ribbentrop emlékeztette az őt erről megkérdező Hitlert, hogy a náci–szovjet paktum moszkvai tárgyalásain Besszarábiát kénytelen volt az orosz érdekszférába sorolni, de Bukovinát soha nem adta oda. Berlinben némi nyugtalanság támadt, ami átterjedt az OKW nyugati főhadiszállására is. A Wehrmacht rendkívüli mértékben függött a román olajtól, Németországnak pedig szüksége volt arra az élelmiszerre és takarmányra, amit szintén e balkáni országból kapott. Márpedig ez mind elvész, ha a Vörös Hadsereg megszállja Romániát! Valamivel korábban, május 23-án, amikor tetőpontján volt a franciaországi hadjárat, a román vezérkar S. o.S. üzenetet küldött az OKWnak, amelyben tájékoztatta, hogy szovjet csapatok gyülekeznek a határán. Jodl másnap naplójában összegezte a Führer főhadiszállásán tapasztalt reakciókat: „Az oroszok Besszarábia elleni csapatösszevonása miatt keleten fenyegetővé kezd válni a helyzet.” Június 26-án este Oroszország ultimátumot adott át Romániának, amelyben Besszarábia és Észak-Bukovina átengedését követelte, és ragaszkodott a másnapi válaszadáshoz. A pánikba esett Ribbentrop különvonatáról rögtönzött utasításokat küldött bukaresti követének, miszerint tanácsolja a román kormánynak, hogy fogadják el a követeléseket. A románok így is tettek június 27-én. Másnap szovjet csapatok vonultak be a frissen megszerzett területekre, és Berlin fellélegezhetett, hogy Oroszország legalább a bőséges olaj- és élelmiszerforrásoktól nem vágta el Németországot egész Romániát elfoglalásával. Sztálin tetteiből és a titkos német iratokból nyilvánvaló, hogy bár az orosz diktátornak az volt a célja, hogy amíg a németek nyugaton vannak lekötve, addig ő Kelet-Európában mindent megszerezzen, amit csak lehet, Hitlerrel mégsem kívánt szakítani; ennek a lehetőségét nem is fontolgatta. Június vége felé Churchill személyes levélben próbálta meg arra figyelmeztetni Sztálint, hogy a német hódítások ugyanolyan veszélyt jelentenek Oroszország, mint Nagy-Britannia számára.5 A szovjet diktátor válaszra sem méltatta; valószínűleg mindenki máshoz hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy Nagy-Britannia számára már bevégeztetett. így el is fecsegte a németeknek, hogy a brit kormány miben mesterkedik. Sztálin július elején fogadta Sir Stafford Crippst, a baloldali Munkáspárt egyik vezetőjét, akit új brit nagykövetként abban a reményben küldtek sietve Moszkvába, hogy a bolsevikok készségesebben fogadják (halovány remény volt ez, ismerte el Cripps később szomorúan). A találkozó Churchill szavaival élve „formális és rideg” volt. Július 13-án Molotov Sztálin utasításainak megfelelően írásos feljegyzést nyújtott át a német nagykövetnek erről a bizalmas beszélgetésről. Érdekes ez a dokumentum. Semmilyen más forráshoz nem hasonlíthatóan feltárja a szovjet diktátor hideg külügyi számításaiban jelentkező súlyos korlátokat. Schulenburg „Rendkívül sürgős!” és persze „Titkos!” jelzéssel sietve továbbította Berlinnek a feljegyzést, amelynek a tartalmáért Ribbentrop olyan hálás volt, hogy közölte a szovjet kormánnyal: „nagyra értékeli ezt az információt”. Cripps, mondja a feljegyzés, Sztálinnak többek között a következő fontos kérdéssel kapcsolatos véleményét akarta megtudni: A brit kormány meggyőződése, hogy Németország hegemóniára tör Európában ... Ez éppúgy veszélyes a Szovjetunióra, mint Angliára nézve. Ezért a két országnak meg kellene egyeznie a Németországgal szembeni közös önvédelmi politikáról, illetve az európai hatalmi egyensúly visszaállításáról...

Sztálin válaszát a következőképpen írta le a dokumentum:

Nem látja úgy, hogy Európában bármelyik ország hegemóniája fenyegetne, még kevésbe olyan veszély, hogy Németország esetleg elnyeli Európát. Sztálin figyeli Németország politikáját, és jól ismer számos vezető német politikust. Nem fedezett fel részükről semmilyen vágyat európai országok bekebelezésére. Sztálin nincs azon a véleményen, hogy a német katonai sikerek fenyegetést jelentenének a Szovjetunióra, illetve a Németországgal fenntartott baráti kapcsolataira ...6

Lélegzetelállító ez a megdöbbentő önelégültség, ez a mélységes tudatlanság. Az orosz kényúr természetesen nem ismerte Hitler lázálmokkal teli agyának titkait, de a német diktátor múltbeli viselkedésének, közismert ambícióinak és a váratlanul gyors náci hódításoknak elegendő figyelmeztetésként kellett volna szolgálniuk a számára ahhoz, hogy felismerje, milyen szörnyű veszélyben van a Szovjetunió. Érthetetlen módon azonban mindez nem volt neki elegendő figyelmeztetés. A zsákmányolt náci dokumentumokból és sok vezető német személyiség vallomásából, akik a Nyugat-Európa területének nagy részén abban az évben zajló nagy dráma szereplői voltak, egyértelműen kiderül, hogy Sztálin hatalmas önelégültségével egy időben Hitler már azon töprengett, hogy a Szovjetunió ellen fordul, és elpusztítja. Az alapelképzelés jóval – legalább tizenöt évvel – korábbról származott: a Mein Kampfból. S így mi, nemzetiszocialisták [írta Hitler], ott folytatjuk, ahol hatszáz éve abbahagytuk. Megállítjuk a németek végtelen menetét Európa déli és nyugati része irányában, s tekintetünket a keleti területek felé fordítjuk... Amikor ma új európai területekről beszélünk, elsősorban csak Oroszországra és a vele határos vazallus államokra gondolhatunk. Úgy tűnik, itt maga a sors jelöli ki utunkat... Ez a hatalmas keleti birodalom megérett a felbomlásra, és a zsidók oroszországi uralmának vége egyben Oroszország mint állam végét is jelenti. 7

Ez az elképzelés alapvetően belerögződött Hitler agyába, s a Sztálinnal kötött paktuma semmit sem változtatott rajta, mindössze elhalasztotta a kapcsolódó cselekvést. Azt is csak rövid időre. Valójában kevesebb, mint két hónappal azután, hogy a paktumot aláírták, majd felhasználták Lengyelország elpusztítására, a Führer máris utasította a hadsereget, hogy a meghódított lengyel területet tekintse „a későbbi német hadműveletek céljait szolgáló felvonulási területnek”. Ez 1939. október 18-án történt, s Halder még aznap feljegyezte naplójába. Hitler nem feledkezett meg Oroszországról öt héttel később, november 23-án sem, amikor vonakodó tábornokainak tartott hosszú előadást a nyugati támadásról. – Csak akkor szállhatunk szembe Oroszországgal – jelentette ki –, ha nyugaton szabadok vagyunk! – Akkoriban Hitlert főleg a német tábornokok évszázados rémálma: a kétfrontos háború foglalkoztatta, amiről ez alkalommal is hosszan beszélt. Nem ismétli meg a korábbi német uralkodók hibáját; továbbra is gondoskodik majd arról, hogy a hadseregnek egyszerre csak egy fronton kelljen harcolnia. Logikus hát, hogy amikor Franciaország elesett, a brit hadsereget átkergették a Csatorna túloldalára, és Nagy-Britannia összeomlása közelinek tűnt, Hitler gondolatai ismét Oroszország felé fordultak. Nyugaton ugyanis ekkor már szabadnak érezte magát, és úgy vélte, hogy ezzel teljesült az „Oroszországgal való szembeszálláshoz” általa szabott feltétel. Döntésre ösztökélte az a gyorsaság is, amivel Sztálin júniusban megszerezte a balti államokat és a két román tartományt. A döntéshozatal pillanatát ma már megállapíthatjuk. Jodl szerint az „alapdöntés már a nyugati hadjárat alatt” megszületett.8 Walter Warlimont ezredes, Jodl OKW-beli helyettese úgy emlékszik: Jodl július 29-én jelentette be egy értekezleten a hadműveleti osztály tisztjeinek, hogy „a Führernek szándékában áll a SZU megtámadása 1941 tavaszán”. Ezt az értekezletet valamivel megelőzően, fűzi hozzá Jodl, Hitler azt mondta Keheinek, hogy „a SZU elleni támadást 1940 őszén szándékozik megindítani”. Ez azonban még Keitel számára is sok volt, és sikerült is lebeszélnie róla Hitlert. Nemcsak az őszi rossz időjárással érvelt, hanem azzal is,

hogy a szárazföldi hadsereg főerejének nyugatról keletre való átdobása olyan nehézségeket okozna, amelyek lehetetlenné teszik a vállalkozást. A július 29-i értekezlet időpontjában, fűzi hozzá Warlimont, „az [Oroszország ellen] tervezett támadás időpontja átkerült 1941 tavaszára”.9 Mindössze egy héttel korábban (ezt Halder naplójából tudjuk10) Hitler még mindig kitartott egy esetleges őszi oroszországi hadjárat mellett, amennyiben nem történik meg az angliai invázió. Egy Berlinben, július 21-én tartott katonai tanácskozáson szólt Brauchitschnak, hogy lásson hozzá az előkészületekhez. Brauchitsch Hitlernek adott válaszából nyilvánvaló, hogy a hadsereg főparancsnoka és vezérkara már korábban is szentelt némi – bár nem elegendő – figyelmet a kérdésnek. Brauchitsch azt mondta a Vezérnek, hogy a hadjárat „négy-hat hétig tart majd”, és célja „az orosz hadsereg legyőzése, de legalábbis akkora orosz terület megszállása, hogy a szovjet bombázók ne tudják elérni Berlint vagy a sziléziai iparvidéket, ugyanakkor a Luftwaffe bombázói elérhessenek minden fontos célpontot a Szovjetunióban”. Brauchitsch úgy gondolta, hogy nyolcvanszáz német hadosztály elegendő lesz a feladathoz; az orosz erőket „ötven-hetvenöt jó hadosztályra” becsülte. Haldernak a Brauchitsch által e találkozóról neki elmondottakról készített jegyzetei azt mutatják, hogy Hitleri érzékenyen érintették Sztálin keleti területszerzései, és úgy gondolta, hogy a szovjet diktátor „kokettál Angliával”, hogy kitartásra bátorítsa, ám nem látott arra utaló jeleket, hogy Oroszország belépni készülne a Németország elleni háborúba. 1940 júliusának utolsó napján újabb értekezletet tartottak a Berghofban, amely során a nagybritanniai invázió gyengülő kilátásainak hatására Hitler megtette első bejelentését katonai vezetőinek az Oroszországgal kapcsolatos döntéséről. Halder ekkor személyesen jelen volt, és gyorsírással pontosan lejegyezte, amit a hadúr mondott.11 Jegyzete nemcsak azt mutatja, hogy Hitler határozott döntést hozott Oroszországnak a következő tavasszal történő megtámadásáról, hanem azt is, hogy a Führer fejben már ki is dolgozta a fő stratégiai célkitűzéseket. Nagy-Britannia reménye [mondta Hitler] Oroszországban és Amerikában van. Ha ez az Oroszországba vetett remény megszűnik, azzal megszűnik az Amerikába vetett remény is, mivel Oroszország kiesésével óriási mértékben megnövekszik Japán hatalma a Távol-Keleten.

Minél többet gondolkodik rajta, mondta Hitler, annál inkább meg van győződve róla: NagyBritannia makacs elszántsága a háború folytatására annak köszönhető, hogy az angolok a Szovjetunióra számítanak. Valami furcsa dolog történt Nagy-Britanniában! Az angolok már teljesen le voltak törve.347 Most ismét talpon vannak. Elfogtuk üzeneteiket. Oroszországot kellemetlen módon megzavarták a gyors nyugat-európai fejlemények. Oroszországnak Anglia számára mindössze utalnia kell arra, hogy nem akarja Németországot túl erősnek látni, és az angolok a fuldokló ember módjára újra reménykedni kezdenek abban, hogy a helyzet hat-nyolc hónap múlva egészen megváltozhat. De ha Oroszországot szétzúzzuk, Nagy-Britannia utolsó reménye is összetörik Akkor Németország lesz Európa és a Balkán ura. Döntés: ezen megfontolások fényében nézve, Oroszországot meg kell semmisíteni. Tavasszal, 1941-ben. Minél hamarább szétzúzzuk Oroszországot, annál jobb.348

A náci hadúr ezután stratégiai terveiről beszélt hosszan, s a tábornokok számára nyilvánvaló volt, hogy ezeket már jó ideje érlelte a fejében, bármennyire is lekötötték a nyugati harcok. A hadműveletet, mondta, csak akkor érdemes végrehajtani, ha az a célja, hogy egyetlen nagy csapással szétzúzza a Szovjetuniót. Nagy orosz területek meghódítása nem lesz elég. – Megsemmisíteni az Oroszországban fennálló hatalmat! Ez a cél! – hangsúlyozta Hitler. Először 347 348

Halder az angol down szót használta itt a német szövegben. Kiemelés Haldertől.

két irányba indulnak majd: délen Kijev és a Dnyeper felé, északon pedig felfelé a balti államokon keresztül, majd pedig Moszkva felé. Ott a két hadsereg egyesülne. Azután szükség esetén egy különleges hadműveletre kerülne sor a bakui olajmezők biztosítása érdekében. Az új hódításoknak már a puszta gondolata is izgalomba hozta Hitlert; már azt is kitalálta, mihez kezd majd az új területekkel. Azonnal annektálni fogja Ukrajnát, Fehéroroszországot és a balti államokat, Finnország területét pedig kiterjeszti a Fehér-tengerig. A teljes hadműveletre 120 hadosztályt fog elkülöníteni; 60 hadosztályt megtart a Nyugat és Skandinávia védelmére. A támadás, szögezte le, 1941 májusában kezdődik, és véghezvitele öt hónapig tart majd. Télre fejeződik be. Mint mondta, szívesebben hajtaná végre még ebben az évben, de ez kivihetetlennek bizonyul. Másnap, augusztus l-jén, Halder és vezérkara nekilátott a tervek kidolgozásának. Bár Halder később majd kijelenti, hogy az Oroszország elleni támadás egész elképzelését ellenezte, mivel őrült ötletnek tartotta, aznapi naplóbejegyzése megmutatja, mekkora lelkesedéssel szentelte magát az izgalmas új feladatnak. A tervezés ezután a szokásos német alapossággal, három szinten folyt: a szárazföldi hadsereg vezérkaránál, az OKW Warlimont vezetése alatt álló hadműveleti stábjánál és az OKW Thomas tábornok irányította gazdasági és hadfelszerelési részlegénél. Thomast augusztus 14-én Göring felvilágosította, hogy Hitler az oroszok által megrendelt áruk leszállítását „csak 1941 tavaszáig” tartja kívánatosnak,349 hivatala pedig megbízást kapott, hogy addig is készítsen részletes felmérést a szovjet ipari, közlekedési és olajoipari csomópontokról, ami egyaránt szolgál majd előbb a támadási célpontokat bemutató tájékoztatóként, a későbbiekben pedig Oroszország kormányzásához használható segédanyagként. Néhány nappal korábban, augusztus 9-én, Warlimont kiadta első hadműveleti utasítását, hogy keleten készítsék elő a felvonulási területeket az oroszok elleni támadáshoz. Ez az Aufhau Ost – „Keleti arcvonal” fedőnevet kapta. Augusztus 26-án Hitler megparancsolta tíz gyalogos és két páncélos hadosztály nyugatról Lengyelországba történő átküldését. Rendelkezése szerint a páncélos egységeket Lengyelország délkeleti részén kellett összevonni, hogy beavatkozhassanak a román olajmezők védelmében.13 A nagy csapattestek keletre350 történő átdobását nem lehetett elvégezni úgy, hogy fel ne keltsék Sztálin könnyen ébredő gyanúját, a németek hát mindent megtettek azért, hogy ne szerezzen tudomást róla. Mivel egyes csapatmozgások mindenképpen felfedezhetőek voltak, Ernst Köstring tábornokot, a moszkvai német katonai attasét utasították, hogy tájékoztassa a szovjet vezérkart: mindössze az idősebb katonák lecseréléséről van szó, akiket felszabadítanak az ipar számára, és fiatalabbakkal váltják fel őket. Szeptember 6-án Jodl kiadott egy utasítást, amely alapos részletességgel tárgyalja az álcázás és megtévesztés eszközeit. „Ezeknek az átcsoportosításoknak – szögezte le – nem szabad azt a benyomást kelteniük Oroszországban, hogy offenzívát készítünk elő keleten.”14 1940. november 12-én Hitler egy átfogó, abszolút titkos hadműveleti utasítást adott ki, és hogy a haderőnemek ne pihenjenek a babérjaikon, felvázolta nekik az Európában és azon kívül végrehajtandó új katonai feladatokat. Némelyekre ezek közül még visszatérünk. Foglalkozzunk most csak a Szovjetunióra vonatkozó résszel! Politikai megbeszéléseket kezdeményeztünk, hogy tisztázzuk Oroszország pillanatnyi magatartását. Ε tárgyalások eredményétől függetlenül folytatódik minden olyan előkészület, amely szóbeli parancs alapján már megindult. Ezzel kapcsolatban közvetlenül azután várhatók utasítások, hogy a hadsereg hadműveleti tervét benyújtották nekem, és azt én elfogadtam.15 349

Thomas az erről szóló jelentésében hangsúlyozza, hogy mennyire pontosak voltak ekkoriban a Németországba irányuló szovjet szállítások. Sőt, mondja, „egészen a támadás kezdetéig” pontosak maradtak, majd nem minden kajánságtól mentesen megjegyzi, hogy [az oroszok] „még az utolsó néhány napon is teljesítettek szállításokat: indiai gumit továbbítottak vasúton a Távol-Keletről” – feltehetőleg a transzszibériai vasútvonalon.12 350 A németek csak hét hadosztályt tartottak Lengyelországban, ebből kettőt átdobtak nyugatra a tavaszi hadjárat idején. Az ott állomásozó csapatok, viccelődött Halder, még a határőrség fenntartására is alig elegendőek. Ha Sztálin 1940 júliusában megtámadta volna Németországot, a Vörös Hadsereg talán akár Berlinig is eljuthatott volna, mielőtt megszervezhették volna a komolyabb ellenállást.

Ami azt illeti, pontosan ezen a napon, november 12-én érkezett Berlinbe Molotov, hogy tovább folytassa ezeket a politikai megbeszéléseket Hitlerrel.

MOLOTOV BERLINBEN A Berlin és Moszkva közötti kapcsolatok néhány hónapja romlófélben voltak. Sztálin és Hitler számára nem jelentett ügyet becsapni egy-egy harmadik felet, de más dolog volt, amikor egymást akarták átejteni. Hitler nem volt képes megakadályozni, hogy az oroszok rátenyereljenek a balti államokra és a két romániai tartományra: Besszarábiára és ÉszakBukovinára, s a Führer neheztelését csak erősítette a tehetetlenség érzete. Az oroszok nyugat felé nyomulását meg kellett állítani, mégpedig legelőször Romániában, amelynek olajkészletei létfontosságúak voltak Németország számára, hiszen a brit blokád miatt tengeri úton már nem tudott olajat importálni. Hitler problémáját az is bonyolította, hogy Magyarország és Bulgária is területeket követelt Romániától. Sőt: Magyarország 1940 nyarának vége felé felkészült arra, hogy háborúval szerezze vissza Erdélyt, amelyet Románia az első világháború után vett el tőle. Hitler felismerte, hogy egy ilyen háború elvágná Németországot fő nyersolaj forrásaitól, és az oroszokat valószínűleg Románia egészének megszállására csábítaná, ez pedig tartósan megfosztaná a Birodalmat a román olajtól. Augusztus 28-ra a helyzet annyira fenyegetővé vált, hogy Hitler öt páncélos és három gépesített hadosztályt, valamint ejtőernyős és légideszantos csapatokat helyeztetett készenlétbe, hogy azok szeptember l-jén elfoglalják a román olajmezőket.16 Ugyanazon a napon Ribbentroppal és Cianóval tanácskozott a Berghofban, aztán Bécsbe küldte őket, ahol a magyar és a román külügyminiszterre kellett rákényszeríteniük álláspontjukat, és elfogadtatni velük a Tengely döntőbíróságát. Ezt a küldetést különösebb gond nélkül sikerült végrehajtani, miután Ribbentrop mindkét felet rávette a megegyezésre. Augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában a magyarok és a románok elfogadták a Tengely rendezését. Amikor Mihai Manoilescu, a román külügyminiszter meglátta a térképet, amely Erdélynek körülbelül a felét Magyarország számára adja át, ájultan bukott az asztalra, amelynél a szerződést aláírták, és az orvosok csak kámforral tudták magához téríteni.351 17 Látszólag Románia iránti méltányosságból, valójában viszont azért, hogy Hitler jogi kibúvót kapjon a későbbi terveihez, Románia Németországtól és Olaszországtól garanciát kapott maradék területére.352 Bizalmasai számára a Führer három héttel később derített fényt további terveire. Szeptember 20-án egy szigorúan titkos utasításban Hitler elrendelte, hogy „katonai missziókat” küldjenek Romániába. A világ előtt az lesz a feladatuk, hogy útmutatással szolgáljanak a baráti Romániának erői megszervezésében és irányításában. A valódi feladatok – amelyeknek nem szabad nyilvánvalóvá válniuk sem a románok, sem saját csapataink előtt – a következők lesznek: Az olajvidék védelme ... Német és román erők romániai bázisokról történő bevetésének előkészítése, amennyiben háborúra kényszerülünk a Szovjetunió ellen.18

Ez biztosítaná annak az új frontnak a déli szárnyát, ami kezdett már képet ölteni benne. A bécsi döntés, különösképpen a Románia maradék területére adott német garancia, kedvezőtlen fogadtatásra talált Moszkvában, amelynek a véleményét nem is kérték ki előre. Szeptember l-jén, amikor Schulenburg felkereste Molotovot, és átnyújtott neki egy 351

Károly királynak ez az ügy a trónjába került. Szeptember 6-án lemondott 18 éves fia, Mihály javára, és vörös hajú kedvese, Magda Lupescu társaságában egy tíz vagonból álló különvonaton, mely „zsákmány”-nak nevezhető dolgokkal volt teletömve, Jugoszlávián át Svájcba menekült. Ion Antonescu tábornok, a fasiszta Vasgárda vezetője, Hitler barátja diktátor lett. 352 Dobrudzsa déli részének a kivételével, amit Románia Bulgáriának kényszerült átengedni.

semmitmondó memorandumot, amelyben Ribbentrop megpróbálta megmagyarázni – és igazolni – a Bécsben történteket, a külügyi népbiztos a nagykövet jelentése szerint „szokásos viselkedésével ellentétben visszafogott volt”. Nem volt azonban annyira visszafogott, hogy szóban ne tiltakozzon keményen. Azzal vádolta meg a német kormányt, hogy az megsértette a náci–szovjet paktum III. cikkelyét, amely konzultációt ír elő, valamint hogy Oroszországot olyan „kész tények” elé állítják, amelyek ellentétben állnak a „közös érdekeket érintő kérdésekre” vonatkozó német biztosítékokkal.19 Amint az ilyen esetekben elkerülhetetlen, a tolvajok megkezdték a marakodást a zsákmányon. A vádaskodás még hevesebbé vált a következő napokban. Szeptember 3-án Ribbentrop távirati úton hosszú memorandumot küldött Moszkvának: tagadta, hogy Németország megsértette volna a moszkvai paktumot, és azzal vádolta Oroszországot, hogy éppenséggel az szegte meg a megállapodást, amikor anélkül falta fel a balti államokat és a két romániai tartományt, hogy Berlinnel konzultált volna. A memorandumot erős szavakkal fogalmazták meg, és az oroszok szeptember 21-én ugyanolyan szigorú szavakkal válaszoltak rá – ekkorra már mindkét oldal írásos formát adott az ügynek. A szovjet válasz azt hajtogatta, hogy Németország megszegte a szerződést, figyelmeztetett arra, hogy Oroszországnak továbbra is sok érdekeltsége van Romániában, és azzal a szarkasztikus javaslattal zárult, hogy amennyiben a konzultációt előíró cikkely „bizonyos kényelmetlenségekkel és korlátozásokkal jár” a Birodalom számára, a szovjet kormány kész a szerződés e szakaszának módosítására vagy törlésére.20 A Kreml Hitlerrel szembeni gyanújának további tápot adott két szeptemberi esemény. Tizenhatodikán Ribbentrop táviratozott Schulenburgnak, hogy látogassa meg Molotovot, és „mellékesen” tájékoztassa arról, hogy a Norvégia északi részére irányított német erősítéseket Finnországon keresztül fogják küldeni. Néhány nappal később, szeptember 25-én a náci külügyminiszter újabb táviratot küldött a moszkvai nagykövetségnek, ez alkalommal az ügyvivőnek címezve, mivel Schulenburg szabadságra tért vissza Németországba. Az üzenet szigorúan bizalmas volt, „Szigorúan titkos! – Államtitok!” jelzéssel, és úgy rendelkezett, hogy a benne foglalt utasításokat csak akkor kell végrehajtani, ha az ügyvivő másnap táviratban vagy telefonon megkap Berlinből egy különleges jelszót.21 Molotovot e szerint arról kellett tájékoztatni, hogy „a következő néhány napon belül” Japán, Olaszország és Németország Berlinben katonai szövetséget köt. A szövetség nem Oroszország ellen irányul – ezt külön cikkely fogja leszögezni. Ez a szövetség [állította Ribbentrop] kizárólag az amerikai háborús uszítók ellen irányul. Ez persze, szokás szerint, nem néven nevezve szerepel a szerződésben, de félreérthetetlenül következik annak feltételeiből... Kizárólagos célja az, hogy észre térítse az Amerika hadba lépése érdekében nyomást gyakorló elemeket, és végérvényesen demonstrálja előttük, hogy ha belépnek a jelenlegi küzdelembe, akkor ellenfélként automatikusan a három nagyhatalommal kell szembenézniük.22

A fagyos szovjet külügyi népbiztos, akiben a gyanakvás már úgy szárba szökkent, mint a virágok júniusban, rendkívül szkeptikus volt, amikor Werner von Tippelskirch német ügyvivő szeptember 26-án este közölte vele híreit. Azzal a pedáns részletességgel, amely annyira bosszantotta minden tárgyalópartnerét, legyen az barát vagy ellenség, Molotov azonnal közölte, hogy a moszkvai paktum IV. cikkelyének értelmében a szovjet kormánynak joga van e háromoldalú katonai szövetség szövegének megtekintésére még az aláírás előtt, beleértve – tette hozzá – az „esetleges titkos protokollok” szövegét is. Molotov szeretett volna többet megtudni arról a szerződésről, amit a németek a finnekkel kötöttek az utóbbiak országán keresztül történő csapatszállításról. Ε szerződésről leginkább a sajtóból hallott, mondta Molotov, például a United Press berlini tudósításából. Az utóbbi három napban, tette hozzá, Moszkva jelentéseket kapott arról, hogy német erők szálltak partra legalább három finn kikötőben, „anélkül, hogy erről értesítést kaptunk volna Németországtól”.

A szovjet kormány [folytatta Molotov] szeretné megkapni azon szerződés szövegét, amely Finnországon keresztül történő csapatszállításokról szól, beleértve a titkos szakaszokat is ... és tájékoztatást kér a szerződés céljáról, hogy ki ellen irányul, valamint a szándékokról, amelyeket ilyen módon szolgál.23 Azt még a korlátolt Ribbentrop is látta, hogy az oroszokat meg kell nyugtatni, és október másodikán táviratilag megküldött Moszkvának valamit, ami szerinte a Finnországgal kötött szerződés szövege volt. Azt is elismételte, hogy az időközben aláírt353 háromhatalmi egyezmény nem a Szovjetunió ellen irányul, és ünnepélyesen kijelentette, hogy „nincsenek titkos protokollok, sem egyéb titkos megállapodások”.24 Október 7-én utasította Tippelskirchet, hogy „mellesleg” tájékoztassa Molotovot a német „katonai misszió” Romániába küldéséről, és miután erre az újabb hírre Molotov szkeptikusan reagált (– Mekkora létszámú csapatokat küldenek Romániába? – tudakolta a külügyi népbiztos), 25 Ribbentrop október 13-án hosszú levelet küldött Sztálinnak, amiben megpróbálta eloszlatni a szovjetek Németország miatti nyugtalanságát.26 A levél a szerzőjére jellemző módon buta és arrogáns írás, bővelkedik az abszurd állításokban, hazugságokban és kifogásokban. Angliát hibáztatja a háborúért és annak minden eddigi káros következményeiért, de egy dolgot biztosra vesz: „A háborút mint olyat mi nyertük meg. Már csak arról van szó, hogy Anglia mennyi idő múlva ... ismeri be összeomlását.” Az Oroszország elleni, Finnországban és Romániában tett lépéseket és a háromhatalmi egyezményt úgy magyarázza, hogy azok valójában jótéteményt jelentenek Oroszország számára. Időközben a brit diplomácia és a brit titkosügynökök bajt akarnak keverni Oroszország és Németország között. Erőfeszítéseik meghiúsítására elküldhetné Molotovot Berlinbe, tanácsolja Ribbentrop Sztálinnak, hogy a Führer „személyesen fejthesse ki előtte az országaink közötti kapcsolatok jövőbeli alakítását illető nézeteit”. Ribbentrop ravasz utalást tett e nézetek mibenlétére: nem kevesebb, mint a világ felosztása a négy totalitariánus hatalom között. Úgy látszik, hogy a Négy Hatalom – a Szovjetunió, Olaszország, Japán és Németország – küldetése az, hogy hosszú távú politikát alakítsanak ki... világméretű arányokban húzva meg érdekeik határát.

A kiemelés Ribbentroptól származik. A moszkvai német követség némi késéssel juttatta célba ezt a levelet, ami Ribbentropot dührohamba kergette, és egy Schulenburgnak szóló haragos távirat megírására késztette, amelyben magyarázatot követel arra, hogy miért nem kézbesítették a levelét tizenhetedikéig, és „tekintettel tartalmának fontosságára”, miért nem személyesen Sztálinnak adták át – Schulenburg ugyanis Molotov kezébe adta.27 Sztálin október 22-én válaszolt, figyelemre méltóan szívélyes hangnemben. „Molotov elismeri – írta –, hogy tartozik Önöknek egy berlini látogatással. Ennélfogva elfogadja az Önök meghívását.”28 Sztálin szívélyessége minden bizonnyal csak álarc volt. Schulenburg néhány nappal később táviratot küldött Berlinnek, miszerint az oroszok tiltakoznak, hogy Németország megtagadja a hadianyagok szállítását a számukra, miközben Finnországnak fegyvereket szállít. „Ez az első alkalom – jelzi Schulenburg –, hogy a szovjetek említést tesznek a mi Finnországba irányuló fegyverszállításainkról.”29 Sötét, esős nap, Molotov megérkezett, fogadtatása rendkívül merev és formális. Miközben végighajtott a 353

1940. szeptember 27-én írták alá Berlinben, egy vígoperai díszletek között rendezett ceremónián, amelyet máshol írtam le (Berlin Diary, 532-37.0.) Az 1. cikkelyben Japán elismerte „Németország és Olaszország vezető szerepét az európai új rend létrehozásában”, a 2. cikkelyben pedig a két utóbbi ország ismerte el Japán ugyanilyen vezető szerepét Nagy-Kelet-Ázsiában. A 3. cikkely rendelkezett a kölcsönös segítségnyújtásról, amennyiben valamelyik hatalmat megtámadná az Egyesült Államok, bár Amerikát nem név szerint említették, csak körülírták. Számomra, amint aznap Berlinben a naplómba írtam, az egyezménnyel kapcsolatban az volt a legjelentősebb tény, hogy ezek szerint Hitler belenyugodott a hosszú háborúba. Ciano, aki Olaszország nevében aláírta az egyezményt, ugyanerre a következtetésre jutott (Ciano Diaries, 296.0.). A cáfolat ellenére az egyezmény szándékos figyelmeztetés volt a Szovjetuniónak is.

Lindenen a szovjet követség felé, olyannak tűnt számomra, mint egy korlátolt vidéki iskolamester. De valaminek csak kell lennie benne, ha túlélte a Kremlben folyó öldöklő versengést. A németek könnyedén beszélnek arról, hogy Moszkva megkaphatja az oroszok régi álmát, a Boszporuszt és a Dardanellákat, miközben a németeké lesz a Balkán töbi része: Románia, Jugoszlávia és Bulgária.

Így kezdődött berlini naplóbejegyzésem 1940. november 12-én. A németek könnyed beszéde elég pontos volt, már amennyire lehetett. Ma már sokkal többet tudunk erről a furcsa és – mint kiderült – sorsdöntő találkozóról, hála a zsákmányolt külügyminisztériumi dokumentumoknak, amelyek között megtalálhatjuk a kétnapos tárgyalássorozatról készült német jegyzőkönyveket. Egy kivétellel az összesét a mindenütt jelen lévő dr. Schmidt készítette.”354 30 A két külügyminiszter első tárgyalásán, november 12-én délelőtt Ribbentrop a legszellemtelenebb és legarrogánsabb hangulatában volt, de Molotov hamar átlátott rajta, és felmérte, hogy mire játszanak a németek. „Angliát legyőztük – kezdte Ribbentrop –, és csak idő kérdése, hogy mikor ismeri el vereségét... A brit birodalom számára mostanra elérkezett a vég kezdete.” Igaz, hogy a britek segítséget remélnek Amerikától, de „az Egyesült Államok hadbalépése nem fontos Németország számára. Németország és Olaszország soha többé nem hagyja, hogy angolszászok partra szálljanak az európai szárazföldön ... Ez egyáltalán nem katonai probléma ... A tengelyhatalmak ennélfogva nem azt fontolgatják, hogyan nyerhetik meg a háborút, hanem azt, milyen gyorsan fejezhetik be a háborút, amelyet már megnyertek.” Mivel a helyzet így áll, magyarázta Ribbentrop, eljött az ideje, hogy a négy hatalom, Oroszország, Németország, Olaszország és Japán meghatározzák „érdekszférájukat”. A Führer, mondta, arra a következtetésre jutott, hogy mind a négy ország terjeszkedésének természetes iránya „dél felé” van. Japán már délnek fordult, mint Olaszország is, miközben Németország, miután létrehozta az „új rendet” Nyugat-Európában, a további Lebensraumot (nem akárhol ám!) „Közép-Afrikában” találja majd meg. Ribbentrop azt mondta, „meglepődne”, ha Oroszország szintén nem „fordulna dél felé, hogy megszerezze a kijáratot a nyílt tengerre, ami annyira fontos a számára”. – Melyik tengerre? – szúrta közbe jegesen Molotov. Ez kínos, ugyanakkor lényegbevágó kérdés volt, amint azt a németek megtudták ezzel a makacs, prózai, precíz bolsevikkal folytatott harminchat órányi szakadatlan tárgyalássorozat során. A félbeszakítás miatt Ribbentrop egy pillanatra elvesztette a fonalat, és nem tudta, mit válaszoljon. Inkább tovább csapongott hát „a nagy változásokról, amelyek a világban a háború után történnek majd”, és arról hadart, hogy az a fontos, hogy „a német–orosz paktum mindkét résztvevője jó boltot csinált egymással”, és hogy „továbbra is üzletelni fognak”. De amikor Molotov ragaszkodott hozzá, hogy választ kapjon egyszerű kérdésére, Ribbentrop végül egy olyan javaslattal felelt, miszerint „hosszú távon Oroszország számára a legelőnyösebb tengeri kijáratot a Perzsa-öböl és az Arab-tenger felé lehetne megtalálni”. Molotov „áthatolhatatlan arckifejezéssel” ült ott, mondja a jelen levő és jegyzetelő dr. Schmidt.31 Az orosz nagyon keveset mondott, kivéve, hogy a végén kommentárokat fűzött azokhoz a részekhez, ahol azt a „pontosság és éberség” szükségessé tette „az érdekszférák behatárolásánál” – „különösen Németország és Oroszország között”. A furfangos orosz tárgyalópartner Hitlerre tartogatta a puskaporát, akivel délután találkozott. A hatalmának teljében lévő náci hadúr számára felettébb meglepő, idegfeszítő, frusztráló, sőt különleges élménynek bizonyult a tárgyalás. Hitler éppolyan ködös volt, mint külügyminisztere, és még nála is nagystílűbb. Amint az időjárás megjavul, kezdte, Németország ráméri „a végső csapást Angliára”. Kétségtelenül ott volt azonban „Amerika problémája”. De az Egyesült Államok nem „veszélyeztetheti más nemzetek szabadságát 1970 vagy 1980 előtt ... Nincs semmi köze sem Európához, sem 354

Pontosságukat később Sztálin megerősítette, bár nem szándékosan. Churchill elmondja, hogy 1942 augusztusában Sztálintól beszámolót kapott Molotov berlini tárgyalásairól, amely „lényegében; nem tér el a német feljegyzéstől”, bár „velősebb”. (Churchill: Their Finest Hour, 585-86. o.)

Afrikához, sem Ázsiához” – ennél a kijelentésnél Molotov közbevágott, hogy egyetértését kifejezze. Nem sok mással értett azonban egyet a Hitler által elmondottak közül. Miután a náci vezető befejezte a kellemes általánosságokról szóló hosszas okfejtését, amely során hangsúlyozta, hogy a két ország között nincsenek alapvető különbségek abból a szempontból, hogy mindkettő saját törekvéseit próbálja megvalósítani, és hogy egyaránt „az óceán elérése” a céljuk, Molotov azt válaszolta, hogy „a Führer kijelentései általános jellegűek voltak”. Most, mondta, ismertetné Sztálin elképzeléseit, aki az ő Moszkvából történő elindulásakor „pontos utasításokat” adott neki. Ezután keményen nekitámadt a német diktátornak, aki erre, mint azt a jegyzőkönyv nyilvánvalóvá teszi, aligha volt felkészülve. „Kérdések záporoztak Hitlerre” – emlékszik később dr. Schmidt. „Külföldi látogató még soha nem beszélt vele így a jelenlétemben.”32 – Mire készül Németország Finnországban? – érdeklődött Molotov. Mit jelent az Új Rend Európában és Ázsiában, és milyen szerepet kap benne a Szovjetunió? Mi a háromhatalmi egyezmény „jelentősége”? Továbbá – folytatta – vannak tisztázandó kérdések Oroszország balkáni és fekete-tengeri érdekeltségeivel kapcsolatban, tekintettel Bulgáriára, Romániára és Törökországra. – Erről szeretne néhány választ és „magyarázatot” hallani, mondta. Hitler életében talán először fordult elő, hogy annyira elképedt, hogy nem tudott válaszolni. Azt javasolta, hogy függesszék fel a tárgyalást, „tekintettel egy esetleges légiriadóra”, és megígérte, hogy másnap részletesen megvitatják a kérdést. Az erőpróbát elhalasztották, de nem kerülték el, és másnap reggel, amikor Hitler és Molotov újrakezdték megbeszélésüket, az orosz népbiztos kérlelhetetlen volt. Először is Finnországgal kapcsolatban, amin a két férfi hamarosan elkeseredett és csípős vitába keveredett. Molotov követelte, hogy Németország vonja ki csapatait Finnországból. Hitler tagadta, hogy „Finnországot megszállták volna a német csapatok”. Mindössze Finnországon keresztül küldték őket Norvégiába. Ő viszont azt akarta tudni, hogy „szándékozik-e Oroszország háborúzni Finnország ellen”. A német jegyzőkönyv szerint Molotov „erre a kérdésre némileg kitérően válaszolt”, amivel Hitler nem elégedett meg. – Nem szabad, hogy háború legyen a Baltikumban! – hajtogatta Hitler. – Ez súlyos feszültséget okozna a német–orosz kapcsolatokban! – Ε fenyegetést egy pillanattal később azzal tetézte, hogy azt mondta, egy ilyen feszültség „kiszámíthatatlan következményekkel” járhat. Mégis, mit akar még a Szovjetunió Finnországban? – tudakolta Hitler, a vendég pedig azt válaszolta, hogy „a besszarábiaival megegyező léptékű rendezést” akar, ami nyílt annektálást jelentett. Hitler reakciója még a rendíthetetlen oroszt is megzavarhatta, aki sietett megkérdezni a Führer „véleményét erről”. Erre viszont most a német diktátor adott kitérő választ: csak azt ismételheti meg, hogy „Finnországgal nem szabad háborúnak kezdődnie, mert egy ilyen konfliktus messzemenő visszahatásokkal járhat”. – Ezzel az állásfoglalással új tényező került a tárgyalásba! – vágott vissza Molotov. A vita olyan hevessé vált, hogy Ribbentrop, aki ekkorra alaposan megrémülhetett, közbeszólt, hogy elmondja – a német jegyzőkönyv szerint –, „hogy tulajdonképpen semmi ok nincs rá, hogy a finn kérdésből ügyet csináljanak. Talán puszta félreértésről van szó.” Hitler kihasználta a jókor jött közbeszólást, és gyorsan témát váltott. Vajon az oroszokat nem csábítaná-e a korlátlan zsákmányszerzés, amely hamarosan lehetővé válik a brit birodalom összeomlásával? – Foglalkozzunk fontosabb problémákkal! – mondta. Anglia meghódítása után [jelentette ki] a brit birodalmat felosztják, mint egy hatalmas, az egész világra kiterjedő, negyven millió négyzetkilométernyi csődbe ment birtokot. Ezen a csődbe ment birtokon lesz az oroszok számára kijárat a jégmentes és valóban nyílt óceánra. Eddig egy negyvenöt milliós angol kisebbség uralkodott abrit birodalom hatszázmillió lakója felett. Ő szétzúzza ezt a kisebbséget... Ilyen körülmények között világméretű kilátások támadnak ... Az összes országnak, amelyet érdekelhet ez a csődbe jutott birtok, fel kell

hagynia az egymás közötti vitákkal, és kizárólag a brit birodalom felosztásának kell szentelnie magát. Ez vonatkozik Németországra, Franciaországra, Olaszországra, Oroszországra és Japánra.

A fagyos, egykedvű orosz vendég láthatóan nem hatódott meg az ilyen fényes „világméretű kilátásoktól”, s arról sem volt meggyőződve úgy, mint a németek – ezt később dörgölte az orruk alá –, hogy a brit birodalom hamarosan felosztható lenne. „Európához közelebbi” problémákat akar megbeszélni, mondta. Például Törökország, Bulgária és Románia dolgát. – A szovjet kormány – mondta – azon az állásponton van, hogy a Romániának adott német garancia Szovjet-Oroszország érdekei ellen irányul, ha szabad ilyen nyíltan kifejeznem magam. – Vendéglátóinak egyre növekvő bosszúságára persze egész nap nyíltan fejezte ki magát, és most tovább nyomult. Követelte, hogy Németország „vonja vissza” ezt a garanciát. Hitler visszautasította a követelést. Rendben, kötötte az ebet a karóhoz Molotov, de akkor, tekintettel Moszkvának a feketetengeri szorosokkal kapcsolatos érdekeire, vajon mit szólna Németország, „ha Oroszország Bulgáriának adna ... garanciát, ugyanolyan feltételekkel, mint amilyenekkel Németország és Olaszország adott garanciát Romániának?” Az ember szinte maga előtt látja erre Hitler sötét pillantását. A Führer megérdeklődte, hogy vajon Bulgária kért-e ilyen garanciát, mint ahogyan azt Románia tette. „O (a Führer) – mondja a német feljegyzés – nem tud Bulgária ilyen irányú kéréséről”. Mindenesetre, először Mussolinival kell konzultálnia, mielőtt határozottabb választ adna az oroszok kérdésére. És baljósan hozzátette, hogy ha Németország „esetleg súrlódások forrását keresné Oroszországgal, ehhez nem lenne szüksége a Dardanellákra.” De az általában oly beszédes Führernek már nem volt gyomra ahhoz, hogy tovább tárgyaljon ezzel a lehetetlen orosszal. „A beszélgetés e pontján – mondja a német jegyzőkönyv – a Führer felhívta a figyelmet a kései órára, és kijelentette, hogy az angol légitámadások lehetősége miatt jobb lenne felfüggeszteni most a tárgyalásokat, mivel a fő kérdéseket már valószínűleg megfelelően megtárgyalták.” Aznap éjszaka Molotov ünnepi vacsorát adott vendéglátóinak az Unter den Lindenen levő orosz nagykövetségen. Hitler, aki valószínűleg kimerült volt, és még mindig idegesítették a délutáni megpróbáltatások, nem jelent meg az eseményen. A britek viszont megjelentek. Már csodálkoztam, hogy bombázóik miért nem jelentek meg Berlin felett úgy, mint ekkoriban szinte minden éjszaka, hogy a német fővárosban töltött első estéjén emlékeztessék a szovjet népbiztost: bármit is mondanak neki a németek, Nagy-Britannia még mindig háborúban áll, és nagyon is eleven. Bevallom, 12-én néhányan reménykedve vártuk a repülőgépeket, de nem jöttek. A Wilhelmstrasse tisztviselői, akik a legrosszabbtól tartottak, láthatóan megkönnyebbültek. De a megkönnyebbülésük nem sokáig tartott. November 13-án este a britek korán jöttek át.355 Berlinben úgy délután 4 óra körül sötétedik be az évnek ebben az időszakában, és nem sokkal 9 óra után felsivítottak a légoltalmi szirénák, aztán hallani lehetett a légvédelmi ágyúk dörgését, és a lövések között a bombázók zúgását odafent. Dr. Schmidt szerint, aki ott volt a szovjet nagykövetségen adott banketten, Molotov éppen befejezte barátságos pohárköszöntőjét, és Ribbentrop már felállt, hogy válaszoljon rá, amikor felhangzott a sziréna, és a vendégek szétszóródtak az óvóhelyekre. Emlékszem a sietségre és a tülekedésre végig a Lindenen és túl a sarkon, a Wilhelmstrassén, ahogyan németek és oroszok igyekeztek a külügyminisztérium föld alatti óvóhelyére. A tisztségviselők egy része, köztük dr. Schmidt is, bemenekült az Adlon szállóba, amely elől néhányan néztük az eseményeket, így képtelen volt eljutni a rögtönzött találkozóra, amit a két külügyminiszter a külügyminisztérium legmélyebben fekvő helyiségeiben tartott. Ezért e találkozó jegyzőkönyvét dr. Schmidt kényszerű távollétében Gustav Hilger, a moszkvai német nagykövetség tanácsosa 355

Churchill azt mondja, hogy a légitámadást erre az alkalomra időzítették. „Előre értesültünk a találkozóról – írja később –, és bár nem hívtak meg bennünket, mégsem akartunk teljesen kimaradni a dologból.” (Churchill: Their Finest Hour, 584. o.)

vezette, aki a tanácskozás alatt az egyik tolmács szerepét látta el. Miközben odafent a brit bombázók köröztek az éjszakában, és a légelhárító ágyúk hatástalanul lövöldöztek rájuk, a minden hájjal megkent náci külügyminiszter még egyszer megpróbálta rászedni az oroszokat. Előhúzott a zsebéből egy szerződéstervezetet, amely lényegében négyhatalmi egyezménnyé alakította volna át a háromhatalmi egyezményt, negyedik tagként Oroszországgal. Molotov türelmesen hallgatta, míg Ribbentrop felolvasta. A lényeg a II. cikkely volt. Ebben Németország, Olaszország, Japán és a Szovjetunió felvállalják, hogy „tiszteletben tartják egymás befolyási övezeteit”. Az ezekkel kapcsolatban felmerülő összes vitás kérdést „barátságos úton” kell rendezni. A két fasiszta ország és Japán beleegyezik, hogy „elismerik a Szovjetunió birtokainak jelenlegi nagyságát, és azt tiszteletben tartják”. AIII. cikkely szerint mind a négy ország beleegyezik, hogy nem csatlakozik „a Négy Hatalom valamelyike ellen irányuló” bármilyen egyesüléshez, és ilyet nem támogat. Maga a szerződés, javasolta Ribbentrop, nyilvános lenne, de persze a titkos protokollok kivételével: most ezeket olvasta fel. A legfontosabbik meghatározta mindegyik ország „területi törekvéseit”. Oroszországnak az jutott, hogy „a Szovjetunió nemzeti területétől délre, az Indiaióceán irányába koncentrál”. Molotov nem harapott rá a csalira. A javasolt szerződés nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy Oroszország ne a történelmileg meghatározott irányba nyomuljon: nyugatra, a Baltikum felé, a Balkánra és a feketetengeri átjárón keresztül ki a Földközi-tenger medencéjébe, ahol elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül Németország és Olaszország mohó terveivel. A Szovjetuniót legalábbis e pillanatban nem érdekelte a túl messze fekvő Indiai-óceán. Amiben pillanatnyilag érdekelt, válaszolta Molotov, az Európa és a török szorosok. „Következésképpen – tette hozzá – a papírszerződések nem elégségesek a Szovjetunió számára; ragaszkodnia kell a biztonságát illető hathatós garanciákhoz.” A Szovjetuniót érdeklő kérdések [fejtette ki] nemcsak Törökországot érintik, hanem Bulgáriát is ... De Románia és Magyarország sorsa szintén érdekes, és semmilyen körülmények között nem lehet lényegtelen a Szovjetunió számára. Érdekli továbbá a Szovjetuniót, hogy megtudja, mit tervez a Tengely Jugoszláviával és Görögországgal, valamint, hogy mi Németország szándéka Lengyelországgal... A szovjet kormány érdekelt a svéd semlegesség kérdésében is ... Emellett ott van a Balti-tengeri átjárók kérdése is ...

A fáradhatatlan, pókerarcú szovjet külügyi népbiztos nem hagyott ki semmit sem, és Ribbentrop, aki úgy érezte, eltemeti a kérdések lavinája – mivel ekkor Molotov azt mondta, „értékelné”, ha vendége válaszolna is ezekre –, tiltakozott, hogy „túl szigorúan vallatja” őt. Csak azt ismételheti meg újra és újra [válaszolta kevés meggyőző erővel], a döntő kérdés az, hogy a Szovjetunió fel van-e készülve arra, és olyan helyzetben van-e, hogy együttműködhet velünk a brit birodalom nagyszabású felszámolásában.

Molotov éles visszavágása készen állt. Hilger kötelességtudóan fel is jegyezte a jegyzőkönyvben. Molotov válaszában kijelentette, a németek azt feltételezik, hogy voltaképpen megnyerték az Anglia elleni háborút. Ennélfogva, ha Németország [mint azt Hitler folyamatosan állította] élethalálharcot vív Anglia ellen, ő azt csakis úgy értelmezheti, hogy Németország az „életért” és Anglia a „halálért” harcol.

Ez a szarkazmus talán elszállt volna a monumentálisan üres fejű Ribbentrop füle mellett, de Molotov nem adott esélyt erre. Miután a német folyamatosan azt ismételgette, hogy NagyBritanniával végeztek, a népbiztos végül egy kérdéssel válaszolt: „Ha ez így van, akkor miért vagyunk ezen az óvóhelyen, és kinek a bombái hullanak?”356 356

Molotov „búcsúlövését” Churchill közli, akinek Sztálin mondta el később a háború során. (Churchill: Their Finest Hour, 586. o.)

Moszkva keményen alkudozó ügynökével kapcsolatban szerzett fárasztó élménye alapján, illetve a Sztálin telhetetlen étvágyáról tanúskodó, két héttel később kapott további bizonyítékokra támaszkodva Hitler levonta végső következtetéseit. Itt le kell szögeznünk, hogy későbbi ellentétes értelmű kijelentései dacára a szovjet diktátor ekkor elfogadta Hitler ajánlatát, hogy csatlakozzon a fasiszta táborhoz, bár borsosabb árat kért érte annál, amit Berlin korábban kínált. November 26-án, alig két héttel azután, hogy Molotov visszatért Németországból, tájékoztatta a moszkvai német nagykövetet, hogy Oroszország a következő feltételekkel kész csatlakozni a négyhatalmi paktumhoz: 1. A német csapatokat azonnal vonják ki Finnországból, amely ... a Szovjetunió érdekszférájához tartozik ... 2. A következő néhány hónapon belül a Szovjetunió biztonságát a fekete-tengeri átjáróban a Szovjetunió és Bulgária között megkötendő kölcsönös segítségnyújtási egyezmény szavatolja ... és a Szovjetunió hosszú lejáratú bérlet formájában szárazföldi és haditengerészeti bázisokat hoz létre a Boszporusz és a Dardanellák térségében. 3. Ismertessék el, hogy a Batumitól és Bakutól délre, a Perzsa-öböl irányában fekvő terület a Szovjetunió törekvéseinek középpontja. 4. Japán lemond szén- és olajkoncessziós jogairól Észak-Szahalinon. 33

Sztálin kettő helyett összesen öt titkos protokollt követelt: ezek foglalták volna magukba új javaslatait. Ráadásul még azt kérte, hogy amennyiben Törökország nehézségeket támasztana a szorosokat ellenőrző orosz bázisokkal kapcsolatban, akkor a négy hatalom tegyen katonai intézkedéseket vele szemben. A javaslatok magasabb árat tettek ki, mint amennyit Hitler akár csak megfontolni is hajlandó lett volna. Megpróbálta Oroszországot Európán kívül tartani, erre Sztálin most Finnországot, Bulgáriát, a szorosok feletti ellenőrzést és gyakorlatilag az arab és a perzsa olajmezőket is követelte, amelyek rendes körülmények között Európa olajának a legnagyobb részét biztosították. Az oroszok még csak nem is említették az Indiai-óceánt, amelyet a Führer a Szovjetunió „törekvéseinek” középpontjaként megpróbált rájuk tukmálni. – Sztálin okos és ravasz – mondta Hitler katonai vezetőinek. – Egyre többet és többet követel. Hidegvérű zsaroló. A német győzelem elviselhetetlenné vált Oroszország számára. Ezért a lehető leghamarabb térdre kell kényszeríteni.34 A hidegvérű, nagy náci zsaroló emberére talált, s ez a felismerés dühbe hozta. December elején utasította Haldert, hogy hozza elé a hadsereg vezérkarának a Szovjetunió elleni támadás elkészített tervét. December 5-én Halder és Brauchitsch kötelességtudóan elétárták a tervet, ő pedig egy négyórás tanácskozás végén jóváhagyta. Az OKW zsákmányolt hadinaplója és Halder saját titkos naplója egyaránt beszámolót tartalmaz erről a rendkívül fontos megbeszélésről.35 A náci hadúr hangsúlyozta, hogy a pripjatyi mocsaraktól északra és délre át kell törni a Vörös Hadseregen, majd bekeríteni és megsemmisíteni, „mint Lengyelországban”. Moszkva, mondta Haldernek, „nem fontos”. A lényeg, hogy Oroszország „életerejét” elpusztítsák. Romániának és Finnországnak csatlakoznia kell a támadáshoz, de Magyarországnak nem. Dietl tábornok narviki hegyivadász hadosztályát át kell szállítani Svédország északi részén Finnországba, hogy a Szovjetunió sarkvidéki területei ellen támadjon.357 Összesen körülbelül 120-130 hadosztályt különítettek el a nagy hadjáratra. A tanácskozásról szóló beszámolójában Halder naplója, mint az Oroszország megtámadására vonatkozó korábbi utalások esetében is, az „Otto” fedőnevet használja. Nem egészen két hét múlva, 1940. december 18-án ezt cserélték fel azzal a fedőnévvel, amelyen majd bevonul a történelembe. Hitler ezen a napon átlépte a Rubicont. Kiadta a 21. sz. hadműveleti utasítást, amely a „Barbarossa-hadművelet” címet viselte. Így kezdődött: SZIGORÚAN TITKOS A Führer főhadiszállása 357

Svédország, amely a szövetséges hatalmaktól megtagadta az áthaladást az orosz–finn háború alatt, engedélyezte ennek a teljesen felfegyverzett hadosztálynak az átszállítását. Magyarország természetesen később mégis résztvett az Oroszország elleni háborúban.

1940. december 18. A német fegyveres erőknek fel kell készülniük Szovjet-Oroszország szétzúzására egy gyors hadjáratban, még az Anglia elleni háború vége előtt. 358 Ε célból a szárazföldi hadseregnek minden rendelkezésre álló egységet fel kell használnia, azzal a kikötéssel, hogy az elfoglalt területeket meg kell védeni a meglepetésszerű támadásokkal szemben ... Az előkészületeket ... 1941. május 15-ig kell befejezni. Nagy óvatossággal kell eljárni, hogy a támadási szándék ne legyen felismerhető.

A kitűzött időpont tehát a következő tavasszal, május közepén volt. A Barbarossahadmúvelet „általános célját” Hitler a következőképpen határozta meg: A Nyugat-Oroszországban lévő orosz hadsereg zömét merész hadműveletekkel kell elpusztítani, mélyen benyúló páncélosékek előrenyomulásával, és meg kell akadályozni, hogy az ép, harckész csapatok visszavonuljanak Oroszország nagy térségeibe. A hadművelet végső célja egy, a Volga folyótól Arhangelszkig nyúló védelmi vonal létrehozása Oroszország ázsiai részével szemben.

Hitler hadműveleti utasítása ezután jelentős részletességgel tárgyalja a támadás fő vonalait.359 Meghatározza Románia és Finnország szerepét. Nekik kell biztosítaniuk a felső, északi és az alsó, déli szárnyakon történő támadás kiinduló területeit, illetve a németeket e hadműveletekben segítő csapatokat. Finnország helyzete különösen fontos volt. Különböző finn–német hadseregeknek kell előrenyomulniuk Leningrád és a Ladoga-tó környéke felé, hogy elvágják a murmanszki vasútvonalat, biztosítsák a pecsengai nikkelbányákat, és megszállják az oroszok jégmentes sarki-tengeri kikötőit. Hitler elismerte, sok függ attól, hogy Svédország engedi-e a német csapatok átvonulását Norvégiából, de (helyesen) megjósolta, hogy a svédek engedékenyek lesznek e tekintetben. A fő hadműveleteket meg kell osztani a pripjatyi mocsarak mentén, magyarázta Hitler. A főcsapást két teljes hadseregcsoporttal mérik majd a mocsaraktól északra. Az egyik felnyomul a balti államokon át Leningrád felé. A másik, a délebbi, keresztülnyomul Fehéroroszországon, majd északnak kanyarodik, hogy csatlakozzon az első hadseregcsoporthoz, s így csapdába ejtik a szovjet erőknek a Baltikumból visszavonulni próbáló maradékát. Csak ekkor szabad vállalkozni a Moszkva elleni támadásra, szögezte le Hitler. Az orosz főváros, amely két héttel korábban „lényegtelennek” tűnt a szemében, most nagyobb jelentőséget nyert. „E város elfoglalása – írta – döntő politikai és gazdasági győzelmet jelent, túl azon, hogy elesik az ország legfontosabb vasúti csomópontja.” Rámutatott arra is, hogy Moszkva nemcsak Oroszország fő távközlési központja, hanem legfőbb fegyvergyártási központja is. Egy harmadik hadseregcsoport a mocsaraktól délre, Ukrajnán át nyomul Kijev felé; fő célja, hogy felgöngyölítse és elpusztítsa a Dnyepertől nyugatra lévő szovjet erőket. Még délebbre német–román csapatok védik majd a fő hadművelet szárnyát, és előrenyomulnak Ogyessza felé, onnan pedig a Fekete-tenger mentén. Ezek után német kézre kerül a Donyec-medence, ahol a szovjet ipar 60 százaléka összpontosul. Így festett Hitler grandiózus terve, ami pontosan 1940 karácsonya előtt készült el, és olyan jól alkották meg, hogy lényegi változtatásokat később sem végeztek rajta. A titoktartás biztosítása érdekében csak kilenc példányt készítettek a hadműveleti utasításból: egyet-egyet a három haderőnem kapott meg, a többit az OKW főhadiszállásán őrizték. Amint a hadműveleti utasítás egyértelművé teszi, még a vezető operatív parancsnokokat is úgy kellett informálni, hogy a terv „csupán elővigyázatosságból készült, arra az esetre, ha Oroszország megváltoztatná velünk szembeni korábbi magatartását”. Hitler utasított arra is, hogy a titokba beavatott tisztek számát „a lehető legalacsonyabban kell tartani. Máskülönben az a veszély lép fel, hogy 358

Kiemelés Hitlertől. Nagyon sok történész határozottan állította, hogy első Barbarossa-direktívájában Hitler nem ment a részletekbe. Ez a félreértés valószínűleg az NCA köteteiben angol fordításban található rendkívüli mértékben megrövidített változatnak tudható be. De a TMWC XXVI. kötetében, a 47-52. oldalon megadott teljes német szöveg minden részletet feltár, s megvilágítja, hogy már e korai időpontban is mennyire előrehaladottak voltak a német katonai tervek.36 359

előkészületeink ismertté válnak, ami a legsúlyosabb politikai és katonai hátrányokkal járna.” Arra nincs bizonyíték, hogy a hadsereg főparancsnokságának tábornokai tiltakoztak volna Hitlernek a Szovjetunió megtámadását illető döntése ellen, noha a Lengyelországban és a Nyugaton aratott győzelmeiket az tette lehetővé, hogy ez az ország hűen betartotta a Németországgal kötött paktumot. Később Halder gúnyosan ír „Hitler orosz kalandjáról”, és kijelenti, hogy a hadsereg vezetői kezdettől fogva ellene voltak. 37 De 1940 decemberében készült terjedelmes naplójegyzeteiben egyetlen szó sem található, ami ezt alátámasztaná. Inkább azt a benyomást kelti, hogy valódi lelkesedés töltötte el a „kaland” iránt, amelynek a megtervezésében ő maga, mint vezérkari főnök, a fő felelősséget viselte. Hitler számára mindenesetre a kocka el volt vetve, és bár még nem tudta, végső soron a sorsa is megpecsételődött ezzel az 1940. december 18-i döntéssel. Az elhatározást követő megkönnyebbülésében (ezt később árulta el) elutazott, hogy a karácsonyt a Csatorna mentén állomásozó csapatoknál és repülőknél ünnepelje meg – olyan messze Oroszországtól, amennyire csak lehet. Minden bizonnyal a gondolatai is a lehető legmesszebb jártak XII. Károly svéd király vagy Bonaparte Napóleon esetétől, akik az övéhez hasonló sok dicsőséges hódítás után a végtelen orosz sztyeppék feneketlen mélyén szenvedtek katasztrofális kudarcot. Miért is gondolt volna sokat rájuk? Mint azt a feljegyzések hamarosan elárulják, az egykori bécsi hajléktalan ekkor már a világ legnagyobb hódítójának tartotta magát. Az egománia, minden hódító eme végzetes betegsége, már eluralkodóban volt rajta.

HAT HÓNAPI TEHETETLENSÉG 1940 tavaszának és kora nyarának viharos győzelmei után a náci hódító számára nyomasztó hat hónap következett. Nemcsak a Nagy-Britannia elleni győzelem kerülte el, hanem elszalasztottá azokat a lehetőségeket is, hogy halálos csapást mérjen az angolokra a Földközitenger térségében. Két nappal karácsony után Raeder vezértengernagy Berlinben találkozott Hitlerrel, de nem sok karácsonyi vidámságot hozott magával. – Megszűnt Nagy-Britannia fenyegetettsége a mediterrán térség teljes keleti felén, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában – mondta a Führernek. – ... A döntő akció a mediterrán térségben, amelyben reménykedtünk, így már nem lehetséges.”38 Hitler, akit akadályozott Franco sunyítása, Mussolini tehetetlensége, sőt Pétain szenilitása is, valóban lekéste a csatlakozást a földközi-tengeri térségben. Az olasz szövetségest katasztrófa érte előbb az egyiptomi sivatagban, és most decemberben a havas albán hegyekben is. Ε szerencsétlen események is fordulópontot jelentettek a háborúban és a Harmadik Birodalom történetében. Nemcsak Németország barátainak és szövetségeseinek gyengesége miatt következtek be, hanem részben amiatt is, hogy a náci hadúr képtelen volt felfogni azt a nagyobb léptékű interkontinentális stratégiát, amire szükség lett volna, és aminek az alkalmazására Raeder, sőt Göring is unszolta. 1940 szeptemberében kétszer is, hatodikán és huszonhatodikán is előfordult, hogy a vezértengernagy megpróbált új lehetőségeket feltárni a Führer előtt most, amikor úgy tűnt, hogy ki van zárva az Anglia elleni közvetlen támadás. A második tanácskozáson Raedernek sikerült kettesben maradnia Hitlerrel, s így, hogy a szárazföldi hadsereg és a légierő tisztjei nem zavarhatták össze a beszélgetést, hosszú előadást tartott főnökének a haditengerészeti stratégiáról és arról, mennyire fontos, hogy Nagy-Britanniát a Csatornán kívül más helyeken is megdolgozzák. A britek [mondta Raeder] mindig is világbirodalmuk sarkkövének tekintették a földközi-tengeri térséget ... A brit hatalommal körülvett Olaszország hamarosan a támadás fő célpontjává válik ... Az olaszok még nem ismerik fel a veszélyt, amikor visszautasítják segítségünket. Németországnak azonban a rendelkezésére álló minden eszközzel kell háborút viselnie Nagy-Britannia ellen, és késedelem nélkül, még mielőtt az Egyesült Államok képes lenne hatékonyan beavatkozni. Ezért a téli hónapok alatt rendezni kell a Földközi-tenger térségének

kérdését.

Rendezni, de hogyan? A tengernagy ekkor rátért a lényegre. El kell foglalni Gibraltárt. A légierőnek biztosítania kell a Kanári-szigeteket. El kell foglalni a Szuezicsatornát.

Raeder rózsás képet festett arról, ami Szuez után logikusan következne: Szuezből Palesztinán és Szírián keresztül előre kell nyomulni Törökországig. Ha odáig elérünk, Törökország a hatalmunkban lesz. Az orosz probléma attól kezdve más fényben tűnik fel... Kétséges, hogy szükség lesz-e Oroszország ellen az északról történő előrenyomulásra. Miután képzeletben kiűzte a briteket a mediterrán térségből, Törökországot és Oroszországot pedig Németország hatalma alá helyezte, Raeder kikerekítette a képet. Helyesen megjósolta, hogy Nagy-Britannia az USA és a gaullista erők támogatásával megpróbálja majd megvetni a lábát Északnyugat-Afrikában, hogy a térséget bázisként használhassa a tengelyhatalmak elleni későbbi háborúban. A tengernagy ezért azt szorgalmazta, hogy Németország és a vichyi Franciaország vágjanak elébe ennek, és biztosítsák maguknak ezt a stratégiai fontosságú térséget. Raeder szerint Hitler egyetértett az ő „általános gondolatmenetével”, de hozzátette, hogy először meg kell tárgyalnia a dolgokat Mussolinival, Francóval és Pétainnel.39 Hozzá is fogott, bár jókora időveszteség után. A spanyol diktátornak október 23-ra adott találkozót, Pétainnek, aki ekkor már a vichyi kollaboráns kormány feje volt, a következő napra, a Ducenak pedig néhány nappal későbbre. Franco, aki az Olaszországtól és Németországtól kapott nagyarányú katonai segítségnek köszönhette a spanyol polgárháborúban kivívott győzelmét, összes diktátortársához hasonlóan mértéktelen étvággyal rendelkezett a konc, különösen az olcsón megszerezhető konc iránt. Júniusban, Franciaország elestének pillanatában sietve tájékoztatta Hitlert, hogy Spanyolország belépne a háborúba, ha cserébe megkapja a hatalmas afrikai francia birodalom nagy részét, beleértve Marokkót és Nyugat-Algériát, feltéve, hogy Németország bőségesen szállít Spanyolországnak fegyvereket, üzemanyagot és élelmiszert.40 ígérete beváltására Franco október 23-án kapott alkalmat, amikor a Führer saját különvonatán megérkezett a francia– spanyol határon lévő Hendaye városba. De az eltelt hónapok alatt sok minden történt – például Nagy-Britannia makacsul kitartott –, ezért Hitlert kellemetlen meglepetés érte. A fortélyos spanyolra nem tett hatást Hitler dicsekvése, hogy „Anglia már döntő vereséget szenvedett”, és Hitler azon ígéretével sem volt elégedett, hogy Spanyolország területi kompenzációt kap Franciaország észak-afrikai területeiből, „olyan mértékben, amennyire Franciaország veszteségei fedezhetők lesznek a brit gyarmatokból”. Franco a franciák teljes afrikai birodalmát akarta, mindenféle kikötés nélkül. Hitler azt javasolta, hogy Spanyolország 1941 januárjában lépjen be a háborúba, de Franco rámutatott egy ilyen elhamarkodott akció veszélyeire. Hitler azt akarta, hogy a spanyolok január 10-én támadják meg Gibraltárt, amihez segítséget kapnának a német szakemberektől, akik a levegőből foglalták el a belgiumi Eben Emael erődöt. Franco tipikus spanyol gőggel azt válaszolta, hogy Gibraltárt a spanyolok „egyedül” foglalják el. Így birkózott a két diktátor kilenc órán át. Dr. Schmidt szerint, aki itt is jelen volt, Franco monoton hangon kántálva csak beszélt és beszélt, miközben Hitler egyre jobban felbőszült, egyszer fel is pattant, mint azt Chamberlainnel is tette, és felkiáltott, hogy semmi értelme folytatni a tárgyalást.41 – Még egyszer nem csinálnám végig – mondta később Mussolininak a Caudillo társaságában elszenvedett megpróbáltatásairól. – Inkább tépjék ki három-négy fogamat!42 Kilenc óra telt el, közben Hitler különleges étkezőkocsijában meg is vacsoráztak, és a tárgyalásokat késő este befejezték, Franco azonban nem kötelezte el magát határozottan a hadba lépés mellett. Hitler aznap este otthagyta Ribbentropot, hogy folytassa a tárgyalást Serrano

Suner spanyol külügyminiszterrel, és próbálja meg rávenni a spanyolokat, hogy írjanak alá valamit, legalább egy megállapodást, hogy kiűzik a briteket Gibraltárból, és elzárják előlük a Mediterrán-medence nyugati felét – de hasztalanul. – Az a hálátlan gyáva nyúl! – szidta Francot Ribbentrop dr. Schmidt előtt másnap reggel. – Mindent nekünk köszönhet, most pedig nem hajlandó csatlakozni hozzánk!43 Jobban sikerült Hitler másnapi találkozója Pétainnel Montoire-ban.360 Ez azonban azért volt, mert az öregedő, defetista marsall, az első világháborús verduni hős megállapodott a második világháborúban a franciák megadását kikényszerítő hadvezérrel, hogy Franciaország közreműködik hódítója utolsó erőfeszítésében, hogy térdre kényszerítse Nagy-Britanniát, Franciaország egykori szövetségesét. Sőt abba is beleegyezett, hogy írásba foglalják ezt a gyűlöletes alkut. A tengelyhatalmaknak és Franciaországnak azonos érdeke fűződik ahhoz, hogy Anglia veresége mielőbb bekövetkezzék. Következésképpen a francia kormány a saját lehetőségeinek határán belül támogatni fogja a tengelyhatalmak e cél elérésére irányuló intézkedéseit.44

Ezért a hitszegésért cserébe Franciaországnak odaígérték az „Új Európában azt a helyet, ami megilleti”, s arra is ígéretet kapott, hogy a brit birodalomból fog kárpótlást kapni a fasiszta diktátoroktól mindazokért a területekért, amelyeket Afrikában másoknak lesz kénytelen átengedni. A két fél egyetértett abban, hogy a megállapodást „teljes titoktartás”* fedje. Hitler Pétain gyalázatos, ugyanakkor létfontosságú engedményei ellenére sem volt elégedett. Dr. Schmidt szerint a Führer többet akart: nem egyebet, mint Franciaország aktív részvételét a Nagy-Britannia elleni háborúban. A Münchenbe visszafelé vezető hosszú úton a hivatalos tolmács úgy látta, hogy Hitlert csalódottá és lehangolttá tette a kevés eredménnyel járó utazás. Még lehangoltabbá vált Firenzében, ahová október 28-án reggel érkezett, hogy Mussolinival találkozzon. Alig három héttel korábban, október 4-én, a Brenner-hágónál találkoztak utoljára. Szokás szerint főleg Hitler vitte a szót: előadta egyik legkáprázatosabb tours d'horizon-ját, amelyben azonban egyetlen szóval sem utalt arra, hogy csapatokat küld Romániába, amelyre Olaszország is vágyott. Néhány nappal később, amikor a Duce tudomást szerzett erről, méltatlankodott. Hitler mindig kész helyzet elé állít [füstölgött Cianónak]. De most visszaadom neki a kölcsönt. Az újságokból fogja megtudni, hogy elfoglaltam Görögországot. így majd helyreáll az egyensúly.45

Hitlerhez hasonlóan a Ducenak is bősz ambíciói voltak a Balkánon, amelyek annyira keresztezték a német törekvéseket, hogy a németek már augusztus közepén óva intették Rómát bármiféle jugoszláviai vagy görögországi kalandtól. „Egyértelmű parancs, hogy le kell állni a teljes vonal hosszában” – írja Ciano naplójában augusztus 17-én. Mussolini – legalábbis egyelőre – elejtette azt a tervét, hogy a Balkánon szerezzen további katonai dicsőséget, s ezt augusztus 27-én meg is erősítette egy Hitlernek szóló alázatos levélben. De Görögország gyors, könnyű meghódításának a kilátása, amely némileg kompenzálná is partnerének ragyogó győzelmeiért, túl nagy csáberőnek bizonyult ahhoz, hogy a peckes fasiszta cézár ellen tudjon állni neki. A látszat azonban csalóka volt. Október 22-én október 28-ra tűzte ki a Görögország elleni meglepetésszerű olasz támadás dátumát, és ugyanazon a napon, de október 19-re előredátumozva levelet írt Hitlernek, amiben célzást tett a tervezett akcióra, de ködösített annak pontos jellegét és időpontját illetően. Attól 360

Bár Churchill és Roosevelt nem tudták meg a montoire-i titkos megegyezés részleteit, mindketten a legrosszabbtól tartottak. Anglia királya amerikai csatornákon keresztül személyes felhívást intézett Pétainhez, és arra kérte őt, hogy ne forduljon NagyBritannia ellen. Roosevelt Pétainnek szóló üzenete zord hangvételű volt: az elnök kemény szavakkal figyelmeztette a marsallt, milyen súlyos következményekkel jár, ha a vichy-i Franciaország elárulja Nagy-Britanniát. (Lásd William L. Langer: Our Vichy Gamble, 97.o. Könyvének megírásához Langer professzor olyan német dokumentumokhoz férhetett hozzá, amelyeket a brit és az amerikai kormány tizenegy évvel később sem tett közzé.)

félt, írja naplójában Ciano, hogy a Führer esetleg megálljt „parancsol” neki. Hitler és Ribbentrop, miközben különvonatán visszatérőben volt Franciaországból, megneszelte a Duce terveit: a Führer parancsára a náci külügyminiszter megállt az első németországi állomáson, felhívta Rómában Cianót, és a tengelyhatalmak vezetőinek azonnali találkozóját sürgette. Mussolini október 28-át javasolta, helyszínnek pedig Firenzét, és amikor német látogatója aznap reggel leszállt a vonatról, felszegett állal, diadaltól csillogó pillantással üdvözölte: – Führer, megindultunk! A győzedelmes olasz csapatok ma hajnalban átlépték a görög–albán határt!46 Mussolini az összes beszámoló szerint nagyon élvezte, hogy bosszút állhatott barátján a korábbi alkalmakért, amikor a náci diktátor úgy vonult be egy országba, hogy azt nem árulta el előre olasz szövetségesének. Hitler dühöngött. Ez a szilárd helyzetű ellenséggel szemben, az év lehető legrosszabb időszakában végrehajtott meggondolatlan tett azzal fenyegetett, hogy felborítja az ő balkáni terveit. A Führer, mint azt nem sokkal később meg is írta Mussolininak, abban a reményben sietett Firenzébe, hogy megakadályozhatja a dolgot, de elkésett. Schmidt szerint, aki jelen volt az eseményeknél, a náci vezetőnek sikerült úrrá lennie haragján. Hitler aznap délután [írta később Schmidt] keserű szívvel ment északra. Háromszor érte kudarc – Hendayeben, Montoire-ban, és most Olaszországban. A következő néhány évben, az elhúzódó téli estéken a hálátlan és megbízhatatlan barátokat, Tengely-államokat és a „csaló” franciákat illető keserű szemrehányások formájában gyakran visszatérő témának bizonyultak ezek a hosszú, kimerítő utazások. 47

Mindamellett most, hogy a Nagy-Britannia elleni invázió lehetetlennek bizonyult, valamit mégis tenni kellett a britek elleni háború folytatására. Alighogy a Führer visszatért Berlinbe, még jobban sürgette a cselekvést a Duce hadseregének görögországi fiaskója. A „győzedelmes” olasz támadás egy héten belül teljes vereségbe fulladt. Hitler november 4-én haditanácsot hívott össze a berlini kancelláriára, odarendelte Brauchitschot és Haldert a szárazföldi hadseregtől, valamint Keitelt és Jodlt az OKW-tól. Halder naplójából, illetve Jodlnak a tanácskozásról a haditengerészet számára készített jelentésének egy zsákmányolt példányából ismerjük a hadúr döntéseit, amelyek a Hitler által november 12-én kiadott 18. sz. hadműveleti utasításban öltöttek formát. A direktíva szövege megtalálható a nürnbergi iratok között.48 Nyilvánvalóvá vált a német haditengerészetnek Hitler stratégiájára gyakorolt hatása, és az is, hogy tenni kell valamit a botladozó olasz szövetségessel. Halder feljegyzi, hogy a Führer „nem bízik” az olasz vezetésben. Ennek eredményeképpen úgy döntöttek, hogy addig nem küldenek német csapatokat Líbiába, amíg Rodolfo Graziani marsall hadserege, amely szeptemberben Egyiptomban hatvan mérföldet nyomult előre Sidi Barrâni felé, el nem éri a parton hetvenöt mérfölddel lejjebb lévő Mersa Matrûhot, ami viszont karácsony előtt nem volt várható, de még akkorra sem biztosan. Időközben el kellett készíteni a terveket, hogy néhány zuhanóbombázót küldjenek Egyiptomba az Alexandriában tartózkodó brit flottaegységek megtámadására és a Szuezi-csatorna elaknásítására. Ami Görögországot illeti, az olaszok ottani támadása „sajnálatos baklövés” volt, ismerte el tábornokai előtt Hitler, és sajnos veszélybe is sodorta Németország balkáni pozícióját. A britek Kréta és Lemnosz megszállásával olyan légibázisokhoz jutottak, ahonnan könnyen bombázhatták a romániai olajmezőket, és azzal, hogy csapatokat küldtek a görög szárazföldre, Németország egész balkáni pozícióját fenyegették. Hitler e veszély elhárítására megparancsolta a hadseregnek, hogy azonnal készítsenek terveket Görögország Bulgárián keresztül történő lerohanására, legalább tíz hadosztálynyi erővel, amelyet először Romániába küldenének. – A várakozások szerint Oroszország semleges marad – mondta. De nem ez, hanem a briteknek a Mediterrán-medence nyugati felében elfoglalt pozíciójának szétverése volt az a téma, aminek a november 4-i tanácskozás és az azt követően kiadott 18. sz. hadműveleti utasítás fő részét szentelték.

Gibraltárt elfoglaljuk [mondta a parancs], és a szorost lezárjuk. A briteket megakadályozzuk abban, hogy még egy ponton megvessék a lábukat az Ibériai-félszigeten vagy az Atlanti-óceánon lévő szigeteken.

A „Félix” fedőnevet szemelték ki Gibraltár, a spanyol Kanári-szigetek és a portugál Zöldfoki-szigetek elfoglalásához. A haditengerészetnek is tanulmányoznia kellett a portugál Madeira és az Azori-szigetek elfoglalásának lehetőségét. Meglehet, hogy magát Portugáliát is meg kell szállni. Ennek „Isabella-hadművelet” lenne a fedőneve, és végrehajtására három német hadosztályt gyűjtenének össze a spanyol–portugál határon. Végezetül, a francia flotta egységeit és bizonyos számú francia katonát szabadon kell engedni, hogy Franciaország megvédhesse észak-afrikai pozícióit a britek és De Gaulle ellen. „E kezdeti feladatból kiindulva Franciaország részvétele az Anglia elleni háborúban teljessé bontakozhat ki” – szögezte le Hitler a parancsban. Hitlernek a tábornokok előtt november 4-én kinyilatkoztatott, majd egy héttel később a hadműveleti utasításban rögzített új tervei mélyen belebocsátkoztak a katonai részletekbe, főleg azzal kapcsolatban, hogyan foglalják el Gibraltárt egy merész német rajtaütéssel – és e tervek kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak a hadsereg vezetőire, akik vakmerőnek és ravasznak találták őket. Valójában azonban ezek csak félintézkedések voltak, amelyek nem érhették el a céljukat, és részben azon alapultak, hogy Hitler megtévesztette saját tábornokait. November 4én arról biztosította őket, jegyezte fel Halder, hogy az imént kapta meg Franco ismételt ígéretét, hogy csatlakozik Németországhoz a háborúban, ám láttuk már, hogy ez nem egészen volt igaz. Észszerű volt a kitűzött cél, hogy a briteket kiűzzék a mediterrán térségből, de a feladathoz elkülönített erők – különösen Olaszország gyengeségének ismeretében – elégtelenek voltak. A tengeri hadvezetés egy kemény szavakkal megfogalmazott memorandumban mutatott rá erre, amelyet november 14-én Raeder nyújtott át Hitlernek.49 Az olaszok görögországi katasztrófája (Mussolini csapatait ekkorra már visszaverték Albániába, és továbbra is visszavonulóban voltak) nem csak nagy mértékben javította Nagy-Britannia pozícióit a Mediterrán-medencében, mutattak rá a tengerészetnél, de a britek presztízsét is növelte világszerte. Ami az olaszok egyiptomi támadását illeti, a haditengerészet kereken azt mondta Hitlernek: „Olaszország sohasem fogja véghezvinni az egyiptomi offenzívát.361 Az olasz vezetés silány. Nem fogják fel a helyzetet. Az olasz fegyveres erők sem a megfelelő vezetéssel, sem a katonai hatékonysággal nem rendelkeznek ahhoz, hogy a mediterrán térségben a kellő sebességgel és elszántsággal sikeresen végrehajtsák a szükséges hadműveleteket.” Ennélfogva, vonta le a haditengerészet a következtetést, ezt a feladatot Németországnak kell végrehajtania. Az „afrikai területért folytatott harc – figyelmeztették Hitlert – a német hadviselés egészének legelső stratégiai célja ... Döntő fontossága van a háború kimenetele szempontjából.” De a náci diktátort nem győzték meg. Fő céljához képest a mediterrán térségben és ÉszakAfrikában megvívandó háborút mindig is legfeljebb másodrendű ügynek tudta elképzelni. Amikor november 14-i találkozójukon Raeder admirális részletezte előtte a haditengerészet stratégiai elgondolásait, Hitler azzal vágott vissza, hogy ő „továbbra is az Oroszországgal szembeni demonstráció felé hajlik”.50 Tulajdonképpen sokkal inkább hajlott erre, mint bármikor azelőtt, hiszen Molotov éppen aznap reggel utazott el Berlinből, miután akkora haragra indította Hitlert. Karácsony után néhány nappal, amikor a tengernagy legközelebb találkozott főnökével, és beszámolt róla, hogyan késtek el a mediterrán térségben, Hitler nem kezdett felesleges idegeskedésbe. Szinte süket fülekre talált nála Raedernek az az érve, hogy Nagy-Britanniának az olaszok felett Egyiptomban aratott győzelme362, valamint az angoloknak Amerikából nyújtott 361

Kiemelés a haditengerészettől. 362 Ekkorra egy összesen 31 000 fős, szedett-vedett brit sivatagi haderő, amely egy páncélos hadosztályból, egy indiai gyalogsági hadosztályból, két gyalogsági dandárból és egy királyi tankezredből állt, kiűzte Egyiptomból a háromszor akkora olasz sereget, és 133 elesett, 387 sérült és 8 eltűnt katona árán 38 000 foglyot ejtett. Sir Archibald Wavell tábornok

egyre nagyobb * t

BARBAROSSA: OROSZORSZÁG KÖVETKEZIK 505 anyagi segítség szükségessé teszi, hogy minden német erőforrást összevonjanak a britek legyőzéséhez, ezért hát a Barbarossa-tervet el kellene halasztani „Nagy-Britannia megdöntéséig”. – Tekintettel az aktuális politikai fejleményekre, különösen Oroszország beavatkozására a Balkán ügyeibe – mondta Hitler –, mindenáron fel kell számolni a kontinensen az utolsó megmaradt ellenséget, mielőtt ölre mennénk Nagy-Britanniával. – Ettől kezdve egészen a keserű végső pillanatig fanatikusan ragaszkodott e stratégiai alapelvéhez. A haditengerészet vezetőjének odavetetett falatként Hitler megígérte: „még egyszer megpróbál befolyást gyakorolni Francóra”, hogy végre lehessen hajtani a Gibraltár elleni támadást, és le lehessen zárni a Földközitengert a brit flotta elől. Valójában addigra azonban már elvetette az egész elképzelést. December 11-én csendben elrendelte: „A Felix-hadművelet nem kerül végrehajtásra, mivel a politikai körülmények már nem állnak fenn.” Mivel saját haditengerészete és az olaszok egyformán gyötörték, hogy ne hagyja békén Francot, Hitler tett még egy utolsó kísérletet, bár ez elég fájdalmas volt a számára. 1941. február 6-án hosszú levelet intézett a spanyol diktátorhoz. ... Egy dolgot, Caudillo, tisztán kell látnunk: mi élethalálharcot vívunk, és ez alkalommal nem lehetünk nagylelkűek ... A harc, amelyet Németország és Olaszország vív, Spanyolország sorsát is eldönti. Csak a mi győzelmünk esetén marad fenn az Ön jelenlegi kormányzata. 51

A tengelyhatalmak számára sajnálatos módon ez a levél pontosan azon a napon jutott el a Caudillóhoz, amikor a britek Bengázitól délre megsemmisítették Graziani marsall kirenaikai erőinek maradékát. Nem csoda, hogy amikor Francónak alkalma nyílt a válaszadásra – 1941. február 26-án –, bár hangoztatta a tengelyhez való „abszolút hűségét”, de arra is emlékeztette a náci vezetőt, hogy a legújabb fejlemények „az októberi helyzetet messze meghaladták”, és hogy akkori megegyezésük „idejétmúlttá” vált. Adolf Hitler viharos életében ez volt a kevés olyan alkalom egyike, amikor beismerte vereségét. „A spanyolok unalmas, üres fecsegésének az a lényege – írta Mussolininak –, hogy Spanyolország nem akar belépni a háborúba, és nem is fog. Ez különösen idegesítő, mivel azt jelenti, hogy pillanatnyilag nincs lehetőségünk arra, hogy Nagy-Britanniára a legegyszerűbb módon: földközi-tengeri birtokain keresztül sújtsunk le.” Azonban nem Spanyolország, hanem Olaszország jelentette a kulcsot a britek legyőzéséhez a Földközi-tenger térségében, ám a Duce recsegő birodalma önmagában nem ért fel a feladathoz, Hitler pedig nem volt elég bölcs ahhoz, hogy megadja neki az egyébiránt a birtokában lévő eszközöket a végrehajtáshoz. Az a lehetőség, hogy Nagy-Britanniára akár közvetlenül a Csatornán keresztül, akár közvetett módon a tágabban értelmezett földközi-tengeri térségben parancsnoklása alatt december 7-én kezdődött a brit ellentámadás, és négy nap alatt szétverték Graziani marsall hadseregét. A támadás, amit egy öt napos, korlátozott ellentámadásnak szántak, február 7-ig folytatódott, amikorra a britek már Kirenaikáig nyomultak előre, összesen ötszáz mérföldet, s menet közben megsemmisítették a tíz hadosztályból álló líbiai olasz hadsereget: 130 000 foglyot ejtettek, 1 240 ágyút és 500 tankot zsákmányoltak, míg saját veszteségeik 500 ele settet, 1 373 sebesültet és 55 eltűntet számláltak. Az egyébként szkeptikus brit katonai író, J. Ε C. Fuller tábornok szerint ez volt „a valaha megvívott hadjáratok közül az egyik legvakmerőbb”. (Fuller: The Second World War, 98.o.) Az olasz haditengerészetre is halálos csapást mértek. A november 12-re virradó éjszakán az Illustrious brit anyahajóról (erről jelentette ki a Luftwaffe korábban, hogy elsüllyesztették) felszálló bombázók megtámadták a Tarantónál horgonyzó olasz flottát, és hónapokra harcképtelenné tettek három csatahajót és két cirkálót. „Gyászos nap – kezdte november 12-én naplóját Ciano. – A britek figyelmeztetés nélkül elsüllyesztették a Cavour csatahajót, és súlyos károkat okoztak a Littorio és a Duilio csatahajóban.”

sújtsanak le, „pillanatnyilag” megszűnt. Bár ez kudarcot jelentett, elismerése mégis megkönnyebbülést hozott Hitler számára. Most már a szívéhez-lelkéhez közelebb álló dolgok felé fordulhatott. 1941. január 8-9-én haditanácsot tartott a vastag hótakaróval borított Berchtesgaden felett lévő Berghofban. A hegyi levegő talán kitisztította a gondolatait, és mint azt Raeder tengernagynak és Halder tábornoknak52 a találkozásról szóló terjedelmes titkos jelentései feltárják, gondolatai messzire szárnyaltak, amikor katonai vezetőinek felvázolta nagyszabású stratégiáját. Optimizmusa visszatért. A Führernek [jegyezte fel Halder] szilárd meggyőződése, hogy az európai helyzet nem fejlődhet továbbra is Németország számára kedvezőtlenül, még ha el is veszítjük egész Észak-Afrikát. Európai helyzetünk annyira szilárd, hogy az események kimenetele nem lehet hátrányos a mi számunkra ... A britek csak akkor remélhetik, hogy megnyerik a háborút, ha legyőznek minket a kontinensen. A Führer meg van győződve arról, hogy ez lehetetlen.

Igaz, ismerte el, hogy Nagy-Britannia közvetlen lerohanása „nem megvalósítható, hacsak jelentős mértékben meg nem rokkan, és Németország teljes légifölénnyel nem rendelkezik”. A haditengerészetnek és a légierőnek, mondta, a hajózó útvonalakra kell koncentrálnia támadásait, s így elvágnia Nagy-Britanniát az utánpótlástól. Az ilyen jellegű támadások, gondolta, „akár már júliusban vagy augusztusban elvezethetnek a győzelemhez”. Addig, mondta, „Németországnak olyan erőssé kell válnia a kontinensen, hogy képesek legyünk újabb Anglia (és Amerika) elleni háborút viselni.” A zárójel Haldertól származik, tartalma pedig jelentős. A zsákmányolt német feljegyzésekben itt történik először említés arról, hogy Hitler – 1941 elején – már szembenéz azzal a lehetőséggel, hogy az Egyesült Államok hadba lép ellene. A náci hadúr ezután a különböző stratégiai területekkel és problémákkal kezdett foglalkozni, és felvázolta, mit szándékozik tenni velük kapcsolatban. A Führer véleménye [írta Raeder]: a háború kimenetele szempontjából létfontosságú, hogy Olaszország ne ömöljék össze... El van szánva arra... hogy megóvja Olaszországot Észak-Afrika elveszítésétől... Ez nagy presztízsveszteséget jelentene a tengelyhatalmak számára ... [Ennélfogva] elszánta magát arra, hogy támogatást nyújt az olaszoknak.

Ekkor a Führer óva intette katonai vezetőit, nehogy kifecsegjék a német terveket. Nem kívánja tájékoztatni az olaszokat terveinkről. Komoly a veszélye annak, hogy a királyi család értesüléseket továbbít Nagy-Britanniának! ! 363

Az Olaszországnak nyújtott támogatás, jelentette ki Hitler, páncélelhárító alakulatokból és néhány Líbiába küldött Luftwaffe-ezredből fog állni. Ennél fontosabb az, hogy két és fél hadosztályból álló hadtestet küld, hogy Albániában megtámogassa a visszavonuló olaszokat – a görögök tudniillik már idáig szorították vissza őket. Ezzel kapcsolatban előre fogják hozni a „Marita-hadműveletet.364 A csapatok Romániából Bulgáriába történő átdobását, parancsolta, azonnal meg kell kezdeni, hogy a Marita március 26-án megindulhasson. Hitler hosszasan beszélt arról, hogy fel kell készülni az „Attila-hadművelet” (a német fedőnevek sora végtelennek tűnik) végrehajtására is, amelyet egy 1940. december 10-i direktívában vázolt fel. Ez a terv Franciaország maradékának elfoglalását és a Toulonban állomásozó francia flotta megszerzését tartalmazta. Hitler úgy gondolta, hogy ennek a végrehajtása hamarosan szükségessé válhat. – Ha Franciaország terhessé válik – jelentette ki –, akkor teljesen szét kell 363

Kiemelés és kettős felkiáltójel Raedertől. A Marita-hadműveletet 1940. december 13-án, a 20. sz. hadműveleti utasításban hirdették ki. Huszonnégy hadosztályból álló hadsereg összegyűjtését írta elő Romániában, ahonnan Bulgárián keresztül megrohamozza Görögországot, amint beáll a kedvező időjárás. Hitler írta alá.53 364

zúznunk. – Ez a compiègne-i fegyverszünet durva megsértését jelentette volna, de ezt a kérdést – legalábbis Halder és Raeder feljegyzései szerint – egyetlen tábornok vagy tengernagy sem vetette fel. Ezen a haditanácson történt, hogy Hitler „hidegvérű zsarolónak” nevezte Sztálint, és tájékoztatta parancsnokait, hogy Oroszországot „a lehető leghamarabb” térdre kell kényszeríteni. Ha az USA és Oroszország belépne a Németország elleni háborúba [mondta Hitler, és ez volt a második olyan alkalom, hogy Amerikával kapcsolatban megemlítette ezt a lehetőséget], a helyzet nagyon bonyolulttá válna. Ennélfogva csírájában el kell fojtani minden ilyen irányú fenyegetés lehetőségét. Ha az orosz fenyegetés megszűnik, akkor Nagy-Britannia ellen határozatlan ideig folytathatjuk a háborút. Ha Oroszország összeomlana, Japán nagy mértékben tehermentesülne: ez viszont megnövekedett veszélyt jelentene az USA számára. 1941 beköszöntekor ilyen gondolatok foglalkoztatták a német diktátort a globális stratégiával kapcsolatban. Két nappal a haditanács után, január 11-én a 22. sz. hadműveleti utasításba foglalta e gondolatait. A Tripoliszba szánt német erősítéseket a „Napraforgó-hadművelet” keretében, Albániába pedig az „Alpesi ibolya-hadművelet” keretében kellett küldeni.54

„A VILÁGNAK MAJD ELÁLL A LÉLEGZETE!” Hitler január 19-re és 20-ra a Berghofba rendelte Mussolinit. Az olasz diktátort megrázták és megalázták az Egyiptomban és Görögországban elszenvedett olasz vereségek, és semmi kedve nem volt ehhez a találkozóhoz. Ciano „borúsnak és idegesnek” látta a Ducet, amikor az leszállt különvonatáról, félve, hogy Hitler, Ribbentrop és a német tábornokok sértő módon leereszkedőek lesznek hozzá. A helyzetet még rosszabbá tette, hogy Mussolini magával hozta Alfredo Guzzoni tábornokot, a helyettes vezérkari főnököt, akit Ciano a naplójában középszerű, pocakos és kis festett parókát hordó alaknak írt le, akit szerinte kifejezetten megalázó lesz bemutatni a németeknek. Meglepetésére és megkönnyebbülésére Mussolini tapintatosnak és szívélyesnek találta Hitlert, aki üdvözlésére lejött a puchi kis vasútállomás hóborította peronjára, és a németek közül senki sem emlékeztette a Ducet Olaszország szomorú hadieredményeire. Vendéglátójuk, mint azt Ciano naplójában feljegyezte, felettébb oroszellenes hangulatban volt. Hitler a második napon több mint két órán át magyarázott olasz vendégeinek és a mindkét országból összejött tábornokoknak, s egy Jodl készítette titkos jelentés55 megerősíti, hogy miközben a Führer buzgón próbálta segíteni az olaszokat Albániában és Líbiában, gondolatai akkor is Oroszország körül jártak. Nem látok nagy veszélyt Amerika felől [mondta Hitler], még ha belépne is a háborúba. Sokkal nagyobb veszélyt jelent Oroszország gigantikus blokkja. Bár nagyon kedvező politikai és gazdasági egyezményeink vannak Oroszországgal, én előnyben részesítem a rendelkezésemre álló erőteljes eszközöket.

Bár tett rá célzást, hogy mire akarja használni „erőteljes eszközeit”, terveit mégsem tárta fel partnerének. A tervek azonban annyira előrehaladott fázisban voltak már, hogy a hadsereg vezérkari főnöke, aki a részletek kidolgozásáért volt felelős, két héttel később Berlinben a legfelsőbb parancsnok elé tárhatta őket. Ez a haditanács, amelyen az OKW és a szárazföldi hadsereg főparancsnokságának (OKH) vezető tábornokai jelentek meg, február 3-án déltől este 6 óráig tartott. És bár Halder tábornok, aki felvázolta a hadsereg vezérkarának terveit, könyvében56 később azt állítja, hogy ő és Brauchitsch kétségbe vonták a szovjet katonai erőre vonatkozó saját becsléseiket, és általában is ellenezték a Barbarossa-tervet, amit „kalandnak” tartottak, sem a tábornoknak azon az estén írt naplóbejegyzésében, sem az OKW-nak a találkozóról készített titkos feljegyzésében57 nincs egyetlen olyan szó sem, amely alátámasztaná ezt az állítást. Ehelyett az iratok arról árulkodnak,

hogy Halder először üzletszerűen felbecsülte a szemben álló erőket, s úgy számolt, hogy az ellenség körülbelül 155 hadosztállyal rendelkezhet, a németek ereje pedig nagyjából ugyanennyi, de, mint azt Halder kijelentette, „minőségileg messze jobb”. Később, amikor megtörtént a katasztrófa, Halder és tábornoktársai felismerték, milyen iszonyúan hibásak voltak a Vörös Hadseregre vonatkozó értesüléseik. De 1941. január 3-án ezt még csak nem is gyanították. Tulajdonképpen annyira meggyőző volt Haldernak a szembenálló erőkről és a Vörös Hadsereg megsemmisítéséhez alkalmazandó stratégiáról365 szóló jelentése, hogy Hitler a végén nemcsak „egészében” fejezte ki egyetértését, hanem annyira izgatottá tették a vezérkari főnök által felvetettek, hogy felkiáltott: „Amikor a Barbarossa megkezdődik, a világnak majd eláll a lélegzete, és nem fűz hozzá megjegyzéseket!” Alig volt képes kivárni, hogy elkezdődjék a hadművelet. Türelmetlenül megparancsolta, hogy a hadműveleti térképet és a haderők felvonulási tervét „a lehető leghamarabb” küldjék meg neki.

BALKÁNI ELŐJÁTÉK Mielőtt a Barbarossa tavasszal megindulhatott volna, a Balkánon elterülő déli szárnyat biztosítani kellett, illetve meg kellett erősíteni. 1941 februárjának harmadik hetére a németek félelmetes, 680 000 fős hadsereget vontak össze a lengyel határ és a Fekete-tenger között háromszáz mérföld hosszan Ukrajnával határos Romániában.58 De délen a görögök még mindig sakkban tartották az olaszokat, és Berlinben okkal hihették, hogy Líbiából hamarosan angol csapatok szállnak itt partra. Hitler, mint azt az ebben az időszakban tartott számos tanácskozás jegyzőkönyvei nyilvánvalóvá teszik, attól félt, hogy a szövetséges hatalmak létrehoznak egy frontot Szaloniki felett, ami még kellemetlenebb lenne Németország számára, mint ugyanez az első I. Világháborúban volt, mivel bázist nyújtana a briteknek a román olajmezők bombázásához, sőt veszélyeztetné a Barbarossa-tervet is. A veszélyt tulajdonképpen már 1940 decemberében látták, amikor kiadták a Marita-hadműveletre vonatkozó első hadműveleti utasítást, amely a Romániában összegyűjtött csapatokkal Bulgárián keresztül erős támadást írt elő Görögország ellen. Bulgária drágán fizetett meg azért, hogy az I. Világháborúban rosszul tippelt a majdani győztesekre, s most hasonló hibát vétett a számításban. Kormánya hitt Hitler magabiztosságának, hogy már meg is nyerte a háborút, és elvakította őket a lehetőség, hogy délen görög területeket szerezhetnek, így kijáratuk lehetne az Égei-tengerre. Beleegyeztek tehát, hogy részt vesznek a Marita-hadműveletben – legalább azzal, hogy biztosítják a német csapatok áthaladását. 1941. február 8-án ilyen értelmű egyezményt kötött List vezértábornagy és a bolgár vezérkar.59 Február 28-án éjjel a német hadsereg egységei Románia felől átlépték a Dunát, és stratégiai pozíciókat foglaltak el Bulgáriában, amely másnap csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A keményebb fából faragott jugoszlávok már nem voltak ennyire előzékenyek. Makacsságuk azonban csak még inkább arra sarkallta a németeket, hogy őket is a maguk oldalára állítsák. Március A–5-én a Führer nagy titoktartás mellett a Berghofba rendelte Pál herceget, a régenst, előadta neki a szokásos fenyegetéseket, amellett baksisként felajánlotta Szalonikit. Dragisa Cvetkovics jugoszláv miniszterelnök és Alekszander Cincar-Markovics külügyminiszter, miután éjszaka lopva kiszöktek Belgrádból, hogy így elkerüljék a csatlakozásuk elleni tüntetéseket, sőt azt is, hogy elrabolják őket, március 25-én Bécsbe érkeztek, ahol Hitler és Ribbentrop jelenlétében csatlakoztatták Jugoszláviát a háromhatalmi egyezményhez. Hitler 365

A stratégia alapjában véve az volt, amit az 1940. december 18-án kiadott 21. sz. hadműveleti utasításban megfogalmaztak (lásd 499-500.0.). Hitler – ismét csak Brauchitschnak és Haldernak szóló észrevételeiben – hangsúlyozta, hogy milyen fontos „az ellenséges hadak nagy arányban történő megsemmisítése” ahelyett, hogy visszavonulásra késztetnék őket. Hangoztatta, hogy „a fő cél [kiemelés tőle] a balti államok és Leningrád megszerzése”.

nagyon elégedett volt, és azt mondta Cianónak, hogy ez megkönnyíti a Görögország elleni támadását. A jugoszláv vezetők, mielőtt elhagyták volna Bécset, még két levelet kaptak Ribbentroptól: írójuk megerősíti Németország „eltökéltségét” arra, hogy „minden időben „tiszteletben tartja Jugoszlávia szuverenitását és területi egységét”, és ígéretet tesz, hogy a tengelyhatalmak „ebben a háborúban” nem fognak Jugoszláviától áthaladási jogokat követelni csapataik számára.60 Később mindkét egyezményt olyan gyorsan megszegték a németek, hogy az még Hitler számára is rekordot jelentett. Alig tértek vissza a jugoszláv miniszterek Belgrádba, amikor a március 27-re virradó éjszaka őket, a kormányt és a régenst megbuktatta a légierő néhány tisztje által vezetett népfelkelés, amit a hadsereg nagy része támogatott. Az ifjú trónörököst, Pétert, aki a régensi hivatal tisztségviselőinek megfigyelése alól az ereszen lecsúszva menekült el, királynak kiáltották ki, és bár Dusán Simovics tábornok új rezsimje azonnal felajánlotta a németeknek, hogy szívesen aláírnak egy megnemtámadási szerződést, Berlin számára nyilvánvaló volt, hogy nem fogadják el Jugoszlávia számára a Führer által ráosztott bábállami státuszt. A belgrádi mámoros ünneplés során, amikor a tömeg leköpdöste a német követ gépkocsiját, a szerbek kimutatták, hogy kivel szimpatizálnak. A belgrádi puccs Adolf Hitler életének egyik legnagyobb dührohamát okozta. Személyes sérelemnek vette a dolgot, és őrjöngő haragjában olyan hirtelen döntéseket hozott, amelyek később a Harmadik Birodalom sorsára nézve teljességgel katasztrofálisnak bizonyulnak majd. Március 27-én sietve a berlini kancelláriára rendelte katonai vezetőit – az ülést olyan sietséggel hívták össze, hogy Brauchitsch, Halder és Ribbentrop el is késett –, és őrjöngve adta elő, micsoda bosszút áll majd a jugoszlávokon. A belgrádi puccs, mondta, veszélybe hozta a Marita-hadműveletet, sőt mi több, a Barbarossa-tervet is. Elhatározta ezért, hogy „anélkül, hogy az új kormány esetleges lojalitási nyilatkozatait megvárnánk”, Jugoszláviát mind katonailag, mind nemzetként elpusztítja. – Nem lesznek diplomáciai megkeresések – parancsolta – és ultimátumot sem nyújtunk be! – Jugoszláviát, tette hozzá, „kíméletlen keménységgel” kell letiporni. Ott és akkor megparancsolta Göringnek, hogy „Belgrádot hullámokban történő támadásokkal el kell pusztítani” a magyar légibázisokról operáló bombázókkal. Kiadta a 25. sz. hadműveleti utasítást61 Jugoszlávia azonnali lerohanásáról, és utasította Keitelt és Jodlt, hogy még aznap este dolgozzák ki a katonai terveket. Ribbentropnak megparancsolta Magyarországnak, Romániának és Olaszországnak ajánlja fel, hogy kaphatnak egy-egy darabot Jugoszláviából, amelyet egy kicsiny horvát bábállam kivételével felosztanak közöttük.366 És akkor – az ülésről készült, szigorúan titkos OKW-jegyzetek egy aláhúzott szakasza szerint62 – Hitler bejelentette mind között a legvégzetesebb döntését. „A Barbarossa-hadművelet kezdetét – közölte tábornokaival – maximálisan négy héttel el kell halasztani.”367 Pályafutásának valószínűleg legkatasztrofálisabb önálló döntésével Hitler elhalasztotta az Oroszország elleni támadást, csak hogy kicsinyes bosszúját kitöltse egy kis balkáni országon, amely dacolni mert vele. Aligha túlzás azt mondani, hogy a berlini kancellárián görcsös haragjában hozott aznap délutáni döntésével félredobta a nagy lehetőséget, hogy megnyerje a háborút, és a Harmadik Birodalmat – amelyet elképesztő, de barbár géniuszával ő hozott létre– a német történelem legnagyobb birodalmává, magát pedig Európa urává tegye. Von Brauchitsch, a német hadsereg főparancsnoka és Halder, a tehetséges vezérkari főnök mély keserűséggel és a következményeknek a meghozatal pillanatában tanúsítottnál mélyebb megértésével emlékeznek majd vissza erre a döntésre akkor, amikor három-négy héttel a végső győzelem kivívásához szükségesnek hitt időnél korábban érik őket az orosz tél nagy havazásai és fagypont alatti hőmérséklete. Attól kezdve ők és a többi tábornok örökké ennek a hiú és 366

– A Jugoszlávia elleni háborúnak nagyon népszerűnek kell lennie Olaszországban, Magyarországon és Bulgáriában – mondta Hitler gúnyosan. Közölte, hogy a Bánátot Magyarországnak, Macedóniát Bulgáriának és az Adriai-tengerpartot Olaszországnak adja. 367 Az 1940. december 18-i dátumot viselő első Barbarossa-utasításban eredetileg május 15-re tűzték ki a támadás időpontját.

felbőszült embernek eme elhamarkodott és meggondolatlan döntését fogják hibáztatni minden ezután bekövetkező katasztrófáért. A 25. számú hadműveleti utasítás, amelyet a Legfőbb Parancsnok az ülés feloszlása előtt adott ki a tábornokainak, tipikus hitleri dokumentum. A jugoszláviai katonai puccs megváltoztatta a Balkánon a politikai helyzetet. Jugoszláviát jelenleg hűségnyilatkozatai ellenére is ellenségnek kell tekinteni, ennélfogva a lehető leggyorsabban szét kell zúzni. Szándékom, hogy behatolok Jugoszláviába ... és megsemmisítem a jugoszláv hadsereget...

Jodlt, az OKW hadműveleti stábjának vezetőjét utasították, hogy még aznap éjszaka készítse el a terveket. – Egész éjjel dolgoztam a birodalmi kancellárián – mondta később Jodl a nürnbergi bíróság előtt. – Március 28-án hajnali négy órakor egy aide-mémoire-t adtam kézbe von Rintelen tábornoknak, aki az összekötőtisztünk volt az olasz főparancsnoksággal.63 Erre azért volt szükség, mert Mussolinival, akinek kókadt seregeit Albániában az a veszély fenyegette, hogy a jugoszlávok hátba támadják őket, azonnal közölni kellett a német hadműveleti terveket, és fel kellett kérni az együttműködésre. Mivel biztos akart lenni abban, hogy a Duce megérti, mit várnak tőle, Hitler nem várt addig, amíg Jodl kifőzi a katonai terveket, hanem huszonhetedikén éjfélkor papírra vetett egy levelet, és megparancsolta: azonnal küldjék el táviratilag Rómába, hogy Mussolini még aznap éjjel olvashassa.64 DUCE! Az események arra kényszerítenek, hogy ilyen gyors úton tájékoztassam az értékelésem szerinti helyzetről és az ebből származó esetleges következményekről. Jugoszláviát kezdettől fogva veszélyes tényezőnek tartottam a Görögországgal való vitában ... Ez okból mindent megtettem azért, hogy Jugoszláviát közösségünk tagjává tegyem ... Sajnálatos módon e törekvések nem jártak sikerrel... A mai jelentések nem hagynak kétséget a jugoszláv külpolitikában közelgő fordulatot illetően. Ennélfogva már megtettem minden szükséges intézkedést... katonai eszközökkel. Most pedig szívből jövő kérésem az, Duce, hogy a következő néhány nap során ne vállalkozzon Albániában további hadműveletekre. Szükségesnek tartom, hogy Ön a rendelkezésére álló összes erővel biztosítsa és fedezze a Jugoszláviából Albániába vezető legfontosabb hegyszorosokat. ... Szükségesnek tartom továbbá, Duce, hogy Ön a rendelkezésre álló minden módon és a lehető legnagyobb iramban megerősítse az olasz–jugoszláv fronton levő erőit. ... Szükségesnek tartom továbbá, Duce, hogy teljes titoktartás fedje minden tettünket és parancsunkat ... Ezek az intézkedések teljesen értelmüket vesztik, ha ismertté válnak ... Duce, ha sikerül megőrizni a titkot, akkor ... nem kétséges előttem, hogy olyan sikert érünk el együtt, amely felér majd az egy évvel ezelőtt Norvégiában aratott sikerrel. Ez rendíthetetlen meggyőződésem. Fogadja meleg és baráti üdvözletemet! Híve: ADOLF HITLER

Rövid távú célkitűzését illetően a náci hadúr jóslata ismét helyesnek bizonyult, de úgy tűnik, sejtelme sem volt arról, milyen sokba fog neki kerülni hosszú távon a Jugoszlávián vett sikeres bosszú. Április 6-án hajnalban túlerőben lévő seregei rávetették magukat Jugoszláviára és Görögországra: teljes páncélos erejükkel keresztülrohantak Bulgária, Magyarország és maga Németország határán, és gyorsan nyomultak előre a gyengén felfegyverzett védőkkel szemben, akiket megsokkoltak a Luftwaffe szokásos előzetes bombázásai. Magát Belgrádot Hitler parancsának megfelelően a földig rombolták. Göring bombázói három egymást követő nappal és éjjel pásztázták a kicsiny főváros feletti eget a háztetők magasságában – a városban ugyanis nem voltak légvédelmi ágyúk –, és 17 000 polgári személyt pusztítottak el, számos továbbit megsebesítettek, a várost pedig füstölgő romhalmazzá változtatták. Hitler „Büntetés-hadműveletnek” nevezte az akciót, és nyilvánvalóan elégedett volt, hogy parancsait ennyire hatékonyan hajtották végre. A jugoszlávok, akiknek nem volt idejük kicsi, de kemény hadseregük mozgósítására, és akiknek a vezérkara elkövette azt a hibát, hogy az egész országot próbálta megvédeni, elsöprő vereséget szenvedtek. Április 13-án német és magyar csapatok vonultak be a romhalmazba, ami Belgrádból megmaradt, és tizenhetedikén

a jugoszláv hadsereg (még mindig huszonnyolc hadosztálynyi) maradéka Szarajevó mellett letette a fegyvert, a király és a miniszterelnök pedig repülőgépen menekült Görögországba. A görögök, akik hat havi harcban megalázták az olaszokat, nem tudtak ellenállni List hadseregtábornok XII. hadseregének, amely tizenöt hadosztályból állt, közte négy páncélos hadosztállyal. A britek sietve Görögországba küldtek Líbiából körülbelül négy hadosztályt – összesen 53 000 főt –, de a Luftwaffe gyilkos csapásai és a német páncélosok őket is legyűrték, ugyanúgy, mint a görögöket. Az északi görög seregek április 23-án megadták magukat a németeknek és – keserű pirula – az olaszoknak. Négy nappal később a náci tankok becsörömpöltek Athénba, és kitűzték a horogkeresztes zászlót az Akropoliszra. A britek akkor már ismét csak kétségbeesetten igyekeztek tengeri úton evakuálni csapataikat, ugyanúgy, mint Dunkerque-nél, és szinte ugyanolyan sikeresen. Április végére – három héten belül – befejeződött az egész, kivéve Krétán, amelyet a németek légideszantos támadással foglaltak el a britektől május végén. Ahol Mussolini olyan nyomorúságosan csődöt mondott egész télen, ott Hitler néhány nap alatt sikert aratott tavasszal. Bár a Duce megkönnyebbült, hogy megszabadították szorult helyzetéből, megalázó volt számára, hogy ezt a németeknek kellett elvégezniük. Rossz érzését nem enyhítette az sem, hogy Olaszország csak kiábrándító részt kapott a jugoszláviai koncból, amelyet Hitler ekkor kezdett felosztani.368 Nem a Balkán volt az egyetlen hely, ahol a Führer szorult helyzetből húzta ki ügyetlenkedő gyengébb partnerét. Az olasz seregek líbiai megsemmisítése után Hitler vonakodva bár, de végül hozzájárult, hogy küldjenek Észak-Afrikába egy könnyű páncélos hadosztályt és néhány Luftwaffe-egységet, és intézkedett arról, hogy az ottani olasz–német erőknek Erwin Rommel tábornok legyen a főparancsnoka. Rommel, a ragyogó és leleményes harckocsizótiszt, aki egy páncélos hadosztály parancsnokaként a franciaországi csatában tüntette ki magát, olyan típusú tábornok volt, amilyennel a britek még nem találkoztak az észak-afrikai sivatagban, ahol mostantól két éven át Rommel óriási problémának bizonyult a számukra. De nem ő volt az egyetlen probléma. A jelentős méretű szárazföldi és légierő, amelyet a britek Líbiából küldtek Görögországba, jelentősen meggyengítette őket a sivatagban. Kezdetben nem aggódtak túlságosan, még akkor sem, amikor a hírszerzői jelentések február végén német páncélos egységek Tripolitániába való érkezéséről számoltak be. Pedig nem ártott volna aggódniuk. Rommel a saját német páncélos hadosztályával, valamint két olasz (ebből egy páncélos) hadosztállyal március utolsó napján váratlanul lecsapott Kirenaikára. Tizenkét nap alatt visszafoglalta a tartományt, körülzárta Tobrukot, és elérte az egyiptomi határtól csak néhány mérföldnyire fekvő Bardiát. Ismét veszélybe került a britek egyiptomi és szuezi pozíciója; ráadásul most, hogy a németek és az olaszok ott voltak Görögországban, a Mediterrán-medence keleti része feletti brit hatalom is komoly veszélybe került. A háború során immár a második tavasz hozott újabb kápráztató német győzelmeket, NagyBritannia helyzete pedig sötétebbnek és reménytelenebbnek tűnt, mint korábban bármikor: már csak egyedül a brit nemzet tartott ki, amelyet hazájában megviseltek a Luftwaffe éjszakánkénti támadásai, tengerentúli seregeit pedig kiűzték Görögországból és Kirenaikából. Új mélypontra süllyedt a presztízse, ami pedig roppant fontos volt abban az élethalálharcban, ahol a propaganda annyira hatásos fegyvernek bizonyult, különösen az Egyesült Államok és Oroszország befolyásolásában.369 368

1941. április 12-én, hat nappal a támadás megindítása után Hitler titkos utasítást adott ki, amelyben Jugoszláviát felosztja Németország, Olaszország, Magyarország és Bulgária között. Horvátországból autonóm bábállamot kreáltak. A Führer bőkezűen osztott magának: Németországnak juttatta a régi Ausztriával szomszédos területeket, és megszállás alá helyezte az egész régi Szerbiát, valamint a réz- és szénbányavidékeket. Olaszország zsákmánya némileg ködös maradt, de nem rúgott sokra.65 369 Charles A. Lindbergh, a hős repülő, aki szerintem németországi látogatásai alatt megdöbbentő naivitással bedőlt a náci propaganda dicsekvéseinek, Amerikában nagy hallgatóság előtt tartott beszédeiben már akkor vereségre ítélte Nagy-Britanniát. 1941. április 23-án, a Balkánon és Észak-Afrikában aratott nagy náci győzelmek időpontjában, 30 000 emberhez szólt New York-ban az akkor létrejövő America First Committee [Amerika Mindenek Előtt Bizottság] első tömeggyűlésén. – A brit

Hitler nem habozott, és nem is késlekedett, hogy kihasználja ezt a körülményt a berlini Reichstagban május 4-én mondott győzelmi beszédében. Ez leginkább Churchillnek címzett epés és szarkasztikus személyes támadásokból állt: (a zsidókkal együtt) Churchill a háború kezdeményezője, és ő irányítja elvesztését is. Ő a történelemnek vagy a legvérszomjasabb, vagy a legamatőrebb stratégája ... Ez az ember több mint öt éve futkos körbe Európában, mint az őrült, aki keres valamit, amit felgyújthat ... Katonaként rossz politikus, és politikusként ugyanolyan rossz katona ... Churchill úr tehetsége egyvalamire jó: hogy kegyes arckifejezéssel hazudjon, és addig torzítsa az igazságot, amíg végül dicsőséges győzelmek nem kerekednek a legszörnyűbb vereségekből... Churchillnek, a stratégia egyik legreménytelenebb kontárjának így sikerült [Jugoszláviában és Görögországban] két hadszíntéren veszítenie egy csapásra. Bármely más országban hadbíróság elé kerülne ... Rendellenes elmeállapotát csakis úgy lehet magyarázni, hogy az valami paralitikus betegségnek, vagy egy részeg félrebeszélésének a tünete ... A jugoszláv puccsot illetően, ami akkora haragot ébresztett benne, Hitler nem titkolta el valódi érzéseit. Mindannyiunkat megdöbbentett a puccs, amelyet néhány megvesztegetett összeesküvő hajtott végre ... Megérthetik, uraim, hogy amikor ezt meghallottam, azonnal kiadtam a parancsot Jugoszlávia megtámadására. Lehetetlenség, hogy így fenyegessék a német birodalmat...

Bár tavaszi diadalaival, különösen a britek felett aratott győzelemmel kapcsolatban pökhendi volt, Hitler mégsem ismerte fel egészen, hogy azok micsoda csapást jelentettek NagyBritanniára, és hogy mennyire kétségbeejtő volt a brit birodalom helyzete. Pontosan azon a napon, hogy ő a Reichstagban beszédet mondott, Churchill Roosevelt elnöknek arról írt, hogy milyen súlyos következményekkel jár Egyiptom és a Közel-Kelet elvesztése, és esedezett, hogy Amerika lépjen be a háborúba. A miniszterelnök a háború alatt átélt egyik leg-borúsabb hangulatában volt. Nagyon kérem, Elnök úr, ne becsülje alá a Közel-Kelet összeomlásából adódó esetleges súlyos következményeket!66

A német haditengerészet arra ösztökélte a Führert, hogy a lehető legjobban használja ki a helyzetet. A Tengely ügyét tovább erősítette, hogy Irak frissen kinevezett miniszterelnöke, Rasid Ali, aki németpárti volt, támadást indított a Bagdadtól nem messze fekvő habbanijai brit légibázis ellen, és Hitlerhez fordult segítségért, hogy kiűzhesse a briteket az országból. Ez május elején történt. Miután Krétát május 27-re meghódították, Raeder, aki mindig is langyos érzelmekkel viseltetett a Barbarossa-terwel szemben, május 30-án arra kérte Hitlert, hogy készítsenek elő egy döntő offenzívát Egyiptom és Szuez ellen, Rommel pedig, aki alig várta, hogy erősítést kapva folytathassa az előrenyomulást, hasonló kéréseket küldött ÉszakAfrikából. – Ez a csapás – mondta Raeder Hitlernek – halálosabb lenne a brit birodalomra nézve, mint London elfoglalása! – A tengernagy egy héttel később átnyújtott Hitlernek egy memorandumot, amelyet a tengeri hadvezetés hadműveleti osztálya készített, és amely arra figyelmeztetett, hogy miközben a Barbarossa-terv „az OKW vezetése számára természetesen az érdeklődés homlokterében áll, semmiképpen sem vezethet a mediterrán térségben vívott háború feladásához vagy késleltetéséhez”.67 kormánynak – mondta – csak egyetlen kétségbeesett terve van:... az, hogy rábeszéljen minket, küldjünk ismét amerikai expedíciós hadtestet Európába, és mind katonailag, mind pénzügyileg osztozzunk Angliával az elszenvedett háborús fiaskóban. – Elítélte Angliát, mert az „bátorította Európa kis nemzeteit, hogy reménytelen kilátások ellenére is harcoljanak”. Ennek az embernek láthatóan elkerülte a figyelmét az a tény, hogy Jugoszláviát és Görögországot, amelyeket Hitler éppen akkor tiport le, provokáció nélkül, brutálisan támadták meg, ők pedig ösztönösen próbálták megvédeni magukat, mivel volt becsületérzésük, és volt bátorságuk ahhoz, hogy reménytelen kilátásaik ellenére is szembeszálljanak. Április 28-án Lindbergh lemondott az USA légierejében viselt tartalékos ezredesi rangjáról, miután Roosevelt huszonötödikén a nyilvánosság előtt defetistának és megalkuvónak bélyegezte. A hadügyminiszter elfogadta lemondását.

De a Führer addigra meghozta a döntést, ami tulajdonképpen nem is változott a karácsonyi ünnepek óta, amikor kihirdette a Barbarossa-tervet, és amikor Raeder tengernaggyal közölte, hogy „először Oroszországot kell megsemmisíteni”. Szárazföldhöz ragadt gondolkodásával egyszerűen nem fogta fel a haditengerészet által hirdetett nagyobb stratégiát. Még mielőtt Raeder és a haditengerészet kérlelni kezdte május végén, ő a 30. sz. hadműveleti utasításban már megszabta a törvényt.68 Megparancsolta, hogy Irak megsegítésére küldjenek Bagdadba egy katonai missziót, néhány repülőgépet és némi fegyvert. – Úgy döntöttem – mondta –, hogy a közel-keleti fejleményeket Irak támogatásával segítem. – De nem látott tovább ennél a kicsiny és elégtelen lépésnél. Ami a tengernagyok és Rommel pártolta nagyobb, merész katonai stratégiát illeti, kijelentette: Azt, hogy lehetséges-e – és ha igen, milyen eszközökkel – támadást indítani a Szuezi-csatorna ellen, és végül kiűzni a briteket a mediterrán térség és a Perzsa-öböl közt elfoglalt pozíciójukból, csak a Barbarossa-hadművelet befejezése után lehet eldönteni.

A Szovjetunió elpusztítása volt az elsődleges cél: minden más várhatott. Ma már tudjuk, hogy ez elképesztő baklövés volt. Ebben a pillanatban, 1941 májusának végén, erői töredékének bevetésével Hitler megsemmisítő, vagy talán végzetes csapást is mérhetett volna a brit birodalomra. Senki nem ismerte fel ezt jobban, mint a súlyos nyomás alatt álló Churchill. Roosevelt elnöknek szóló május 4-i üzenetében elismerte, hogy ha Egyiptom és a Közel-Kelet elveszne, akkor „a háború folytatása nehéz, hosszú és komor ügy lenne” még akkor is, ha az Egyesült Államok is beavatkozik a konfliktusba. De Hitler ezt nem értette meg. Vaksága annál is érthetetlenebb, hiszen balkáni hadjárata több héttel késleltette a Barbarossa-hadművelet megindítását, és ezzel kockára is tette azt. Oroszország meghódítását rövidebb idő alatt kellett befejeznie, mint azt eredetileg tervezte. Ott volt ugyanis a kérlelhetetlen határidő: az orosz tél, ami már legyőzte XII. Károlyt és Napóleont is. A németeknek így csak hat hónapjuk volt, hogy még a tél beállta előtt lerohanjanak egy olyan hatalmas országot, amelyet még soha senki nem hódított meg nyugat felől. És bár elérkezett a június, a hatalmas hadsereget, amelyet délkeletnek fordítottak Jugoszlávia és Görögország ellen, most nagy távolságból, kövezetlen utakon és olyan leromlott, egyvágányos vasútvonalakon kellett visszaszállítani a szovjet határra, amelyek kapacitása szánalmasan elégtelen volt ilyen nyüzsgő forgalom lebonyolítására. A késedelem, mint kiderült, végzetes volt. Hitler katonai géniuszának védői makacsul állítják, hogy a balkáni hadjárat nem vetette vissza észrevehetően a Barbarossa-terv időzítését, és hogy a halasztás amúgy is főleg az abban az évben későn meginduló olvadásnak volt köszönhető, ami folytán a kelet-európai utakat június közepéig mély sár borította. A vezető német tábornokok azonban másképpen vallanak erről. Friedrich Paulus tábornagy, akinek a neve örökre Sztálingráddal kapcsolódik majd össze, és aki ebben az időben a szárazföldi hadsereg vezérkaránál az oroszországi hadjárat fő tervezője volt, a nürnbergi emelvényen azt vallotta, hogy Hitlernek Jugoszlávia elpusztításáról hozott döntése a Barbarossa-hadművelet kezdetét „körülbelül öt héttel” halasztotta el.69 A tengerészet hadinaplója ugyanilyen hosszú időtartamot ad meg.70 Von Rundstedt tábornagy, aki Oroszországban a „Dél” hadseregcsoportot vezette, azt mondta a szövetséges hatalmak kihallgatótisztjeinek, hogy a balkáni hadjárat miatt „legalább négy héttel később kezdtünk. Ez a késlekedés – tette hozzá – nagyon sokba került.”71 Mindenesetre április 30-án, amikor hadseregei befejezték Jugoszlávia és Görögország meghódítását, Hitler megadta a Barbarossa-hadművelet új időpontját. 1941. június 22-én kezdődik majd a támadás.72

A TERROR MEGTERVEZÉSE Oroszország elfoglalásakor félre kellett tenni a gátlásokat. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy tábornokai ezt nagyon világosan megértsék. 1941 márciusának elején összehívta a három

haderőnem vezetőit és a szárazföldi hadsereg legfontosabb parancsnokait, és megszabta nekik a követendő szabályokat. Halder feljegyezte a szavait.73 Az Oroszország elleni háború [mondta Hitler] olyan lesz, hogy azt nem lehet lovagias módon megvívni. Ez a küzdelem az ideológiák és a faji különbségek között folyik, s példátlan, kegyetlen és könyörtelen keménységgel kell végigvinni. Minden tisztnek meg kell majd szabadulnia az ósdi ideológiáktól. Tudom, hogy a hadviselés ilyen eszközeinek szükséges volta meghaladja az Önök, tábornokok felfogóképességét, de ... abszolúte megkövetelem, hogy parancsaimat ellentmondás nélkül végrehajtsák. A komisszárok a nemzetiszocializmussal pontosan szemben álló ideológia képviselői. Ezért a komisszárokat likvidálni kell. A nemzetközi jog megsértésében bűnös német katonák ... felmentést kapnak. Oroszország nem vett részt a hágai konvencióban, ezért nincsenek meg az annak megfelelő jogai sem.

Így adták ki tehát az úgynevezett „komisszár-parancsot”; a nürnbergi perben sok vita folyik majd róla, amikor felteszik a nagy erkölcsi kérdést a német tábornokoknak, hogy vajon engedelmeskedniük kellett-e a háborús bűnök elkövetésére kiadott vezéri parancsoknak, vagy a lelkiismeretükre kellett volna hallgatniuk.370 Halder később úgy emlékezik vissza erre, hogy a tábornokok megbotránkoztak e parancson, és amint az ülés véget ért, tiltakoztak főparancsnokuknál, Brauchitschnál. A gerinctelen tábornagya megígérte, hogy „harcolni fog a parancs ellen abban a formában, amiben kiadták”. Halder megesküszik arra, hogy később Brauchitsch írásban tájékoztatta az OKW-t arról, hogy a szárazföldi hadsereg tisztjei „soha nem lennének képesek ilyen parancsok végrehajtására”. De valóban megtette? Nürnbergben tett vallomásában Brauchitsch elismerte, hogy nem tett Hitlernél ilyen lépést, „mert a világon semmi nem változtatta volna meg a szemléletét”. A szárazföldi hadsereg vezetője annyit tett, mondta a bíróságnak, hogy kiadott egy írásos parancsot, amelynek értelmében „a hadseregben a fegyelmet szigorúan meg kell tartani a múltban érvényes elvek és szabályok szerint”. – Tehát nem adott ki a komisszár-parancsra közvetlenül vonatkozó semmiféle parancsot? – kérdezte Brauchitschtól Lawrence főbíró, a bíróság lobbanékony elnöke. – Nem – jött a válasz. – Nem vonhattam vissza közvetlenül a parancsot.75 A Führer nevében május 13-án Keitel által kiadott további utasítások újabb alkalmat adtak a lelkitusára a régi iskolához tartozó, porosz tradíciókkal átitatott katonatiszteknek. A legfontosabb ilyen utasítás korlátozta a német hadbíróságok működését. Egy primitívebb jogi forma lépett a helyükre. Az ellenséges polgári személyek által elkövetett büntetendő kihágások [Oroszországban] nem tartoznak, és további értesítésig nem is tartozhatnak a hadbíróságok jogkörébe. A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyeket azonnal egy tiszt elé kell vinni. Ez a tiszt dönti el, hogy le kell-e lőni őket.

Az ellenséges polgári személyek ellen a Wehrmacht tagjai által elkövetett kihágások tekintetében nem kötelező a vádemelés, még abban az esetben sem, ha az elkövetett tett egyben katonai bűncselekmény vagy kihágás is.371 A hadsereget utasították, hogy bánjon szőrmentén az ilyen elkövetőkkel: egyetlen ilyen esetben sem szabad megfeledkezni mindarról a sérelemről, amit a „bolsevikok” okoztak 1918 óta Németországnak. A német katonák ellen a hadbírósági eljárás csak akkor indokolt, ha „a 370

– Ez volt az első alkalom, hogy katonai felfogásom konfliktusba került kötelességemmel, hogy engedelmeskedjek – jelentette ki von Manstein tábornagy a nürnbergi emelvényen a komisszár-parancs tárgyalásakor. – Valóban, engedelmeskednem kellett, de magamban azt mondtam, elképzelhetetlen, hogy katonaként ilyen dologban együttműködjek. Megmondtam a hadseregcsoport parancsnokának, aki alatt abban az időben szolgálatot teljesítettem ... hogy nem fogok végrehajtani ilyen parancsot, ami ellentétben áll a katonai becsülettel.74 A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a parancsot természetesen jórészt végrehajtották. Hitler később „szalmabábunak” nevezte (Hitler's Secret Conversations, 153. o.). 371 Kiemelés az eredeti parancsban.

haderő fegyelmének vagy biztonságának fenntartása tesz ilyen intézkedést szükségessé”. Egyébként is, fejeződött be az utasítás, „csak azokat a bírósági ítéleteket erősítik meg, amelyek összhangban vannak a főparancsnokság politikai szándékaival”.76 Az utasítást „szigorúan bizalmasan” kellett kezelni.372 Keitel azon a napon egy másik utasítást is aláírt Hitler nevében: „különleges feladatokkal” bízza meg Himmlert az oroszországi politikai igazgatás előkészítésében – olyan „feladatokkal, amelyek a két politikai rendszer között megvívandó harcból erednek”. A titkosrendőrség szadista náci urát megbízták, hogy a hadseregtől „függetlenül” tevékenykedjék „saját felelősségére”. A tábornokok jól tudták, mit jelent Himmler „különleges feladatokra” történő kinevezése, bár ezt később, a nürnbergi emelvényen állva már tagadták. Továbbá, szólt az utasítás, az Oroszországban megszállt területeket le kell zárni, amíg Himmler ott dolgozik. Még „a kormány és a párt legmagasabb rangú személyiségeinek” sem szabad megnézniük, kötötte ki Hitler. Ugyanez az utasítás Göringet jelölte ki „az ország kiaknázására, és arra, hogy biztosítsa annak gazdasági értékeit a német iparban történő felhasználás céljára”. Mellesleg Hitler ebben a parancsban közölte azt is, hogy amint a katonai műveletek befejeződnek, Oroszországot „saját kormánnyal rendelkező önálló államokra osztjuk fel”.77 A dolog mikéntjének kidolgozása Alfred Rosenbergre, a zavarosfejű balti németre és a nácik hivatalos főfilozófusára várt, aki, mint láttuk, a müncheni időkben Hitler egyik korai mentora volt. Április 20-án a Führer kinevezte őt „a kelet-európai térséggel kapcsolatos kérdések központi irányításának biztosává”, s a náci fajankó, aki zseniálisan tudta félreértelmezni a történelmet, még Oroszországét is, ahol pedig született és tanult, nekilátott, hogy felépítse légvárait egykori szülőföldjén. Rosenberg terjedelmes dossziéit sértetlenül foglalták le; könyveihez hasonlóan ezek is sivár olvasmányok, így nem szakítjuk félbe velük az események elbeszélését, bár időnként elkerülhetetlenül utalnunk kell rájuk, mivel feltárnak egyet s mást Hitler Oroszországgal kapcsolatos terveiből. Május elejére Rosenberg felvázolta első terjengős tervét a német történelem legnagyobb hódításának ígérkező eljárásra. Először is Oroszország európai részét úgynevezett birodalmi biztosságokra kell felosztani. Lengyelország orosz részének Ostland néven német protektorátussá kell válnia, Ukrajnának pedig „Németországgal szövetséges független állammá”; a kaukázusi területet gazdag olajmezőivel együtt egy német „teljhatalmú megbízott” fogja irányítani, s a három balti állam és Fehéroroszország német protektorátust alkot, előkészületül a nagynémet birodalomba való nyílt bekebelezésükre. Ezt az utóbbi fegyvertényt a fajilag asszimilálható balti népek elnémetesítésével és „a nemkívánatos elemek kitelepítésével” kell majd teljessé tenni – magyarázta Rosenberg egyik feljegyzésében, melyekkel végtelen mennyiségben bombázta Hitlert és a tábornokokat (mint mondta, azért, hogy megvilágítsa előttük döntéseinek „történelmi és faji” körülményeit). Lettországban és Észtországban, figyelmeztetett, „nagyarányú kitelepítéseket kell előirányozni”. Az elűzöt-teket németekkel kell helyettesíteni, lehetőleg háborús veteránokkal. „A Balti-tengernek német beltengerré kell válnia” – mondta ki a szentenciát.79 Két nappal a csapatok megindulása előtt Rosenberg legközelebbi munkatársaihoz szólt, akiknek Oroszország irányítását kellett átvenniük. A német nép élelmezésének feladata [mondta] áll legfelül a Kelettel szemben Németország 372

1941. július 27-én Keitel elrendelte, hogy a hadbíróságokról szóló eme május 13-i utasítás összes példányát semmisítsék meg, bár kikötötte, hogy „az utasítás érvényességét nem befolyásolja az írott példányok megsemmisítése”. Magát a július 27-i parancsot is „meg kell semmisíteni”, tette hozzá. Mindkettőből fennmaradtak azonban példányok, amelyek a főparancsnokság szégyenére Nürnbergben elő is kerültek. Négy nappal korábban, június 23-án Keitel egy másik „Szigorúan titkos!” jelzésű parancsot is kiadott: Július 22-én a Führer, miután fogadta a hadsereg parancsnokát [Brauchitscht], a következő parancsot adta ki: Tekintettel a keleten megszállt területek óriási méretére, a biztonság megszilárdítására rendelkezésre álló erők csak akkor lehetnek elegendőek, ha mindenfajta ellenállást nem a bűnösök elleni törvényes eljárással büntetünk, hanem a megszálló erők olyan terrort terjesztenek el, amely önmagában is elegendő arra, hogy a népesség körében gyökerestől kiirtsunk minden hajlamot az ellenállásra.77

által támasztott követelések listáján. A déli [orosz] területeknek kell szolgálniuk ... a német nép élelmezését. Abszolúte semmilyen okot nem látunk a mi oldalunkról olyan kötelezettségre, hogy az orosz népet is élelmeznünk kellene ennek a többlettartománynak a termékeivel. Tudjuk, hogy ez szigorú szükségszerűség, mentes minden érzelemtől ... A jövő nagyon nehéz éveket tartogat az oroszok számára. 80

Valóban nagyon nehéz éveket, hiszen a németek szándékosan azt tervezték, hogy milliókat halálra éheztetnek közülük! A Szovjetunió gazdasági kiaknázásával megbízott Göring ezt még Rosenbergnél is világosabban megfogalmazta. 1941. május 23-án egy hosszú utasításban az ő keleti gazdasági stábja írta elő, hogy az Oroszország gazdagon termő déli vidékein keletkező élelmiszerfelesleget nem szabad átirányítani az iparvidékeken élő népességhez, ahol a gyárakat egyébként is le fogják rombolni. A térségben élő munkásokat és családjukat egyszerűen hagyni kell éhen halni, vagy ha tudnak, kivándorolhatnak Szibériába. Oroszország élelmiszer-termelésének a németekhez kell jutnia. Ε területek német közigazgatása [közli az utasítás] akár meg is próbálhatja a kétségkívül bekövetkező éhínség következményeit enyhíteni, és felgyorsítani a visszatérést a kezdetleges mezőgazdasági viszonyokhoz. Ezek az intézkedések azonban nem hárítják el az éhínséget. Az Európába irányuló szállítások rovására történne a feketeföldzónából való termékfeleslegbehozatal útján tett minden kísérlet az ottani népesség éhhaláltól való megmentésére. Ez csökkentené Németország háborús állóképességét, és aláásná Németország és Európa erejét a blokáddal való szembenállásban. Ezt világosan és teljes mértékben meg kell érteni.81 Hány orosz polgári személy fog elpusztulni e szándékos német politika eredményeképpen? Az államtitkárok május 2-i értekezlete már adott egy általános választ. „Nem kétséges – jelenti ki a megbeszlésről készült titkos feljegyzés – hogy milliók halnak majd éhen annak eredményeképpen, hogy kivisszük az országból azt, amire szükségünk van.” 82 És Göring már kimondta, sőt Rosenberg is, hogy márpedig ki fogják vinni – ennyit „világosan és teljes mértékben meg kell érteni”. Tiltakozott-e bármelyik német, akár egyetlen árva német is, ez ellen a kiszámított kíméletlenség ellen, ez ellen a jól kigondolt terv ellen, amely emberi lények millióit ítéli éhhalálra? Az Oroszország felprédálásáról szóló német utasításokat rögzítő feljegyzések egyikében sincs nyoma annak, hogy bárki is tiltakozott volna úgy, ahogy a tábornokok közül legalább néhányan tiltakoztak a komisszár-parancs ellen. Ezek a tervek nem pusztán olyan torzult gondolkodású és lelkületű emberek vad és sötét fantazmagóriái voltak, mint Hitler, Göring, Himmler és Rosenberg. A feljegyzésekből egyértelműen kiderül, hogy német hivatalos személyek százai izzadtak heteken, hónapokon át íróasztalaiknál a meleg tavaszi napok derült napsütésében, amíg statisztikákat készítettek és feljegyzéseket fogalmaztak, amelyek emberek milliónak elpusztítását számították ki hidegvérrel. Most éppen éhezéssel. Heinrich Himmler, a szelíd arcú egykori tyúktenyésztő azokban a napokban szintén íróasztalánál ült az SS berlini központjában, és cvikkerén keresztül nézegette a további milliók gyorsabb és erőszakosabb módon történő lemészárlására készített terveket. A Szovjetunió lerohanásának, lerombolásának, kiaknázásának és városi népessége tömeges meggyilkolásának tervezésén serénykedő katonai és civil talpnyalóival elégedett Hitler április 30-án kitűzte a támadás időpontját – június 22-re –, május 4-én megtartotta győzelmi beszédét a Reichstagban, majd visszavonult kedvenc menedékébe, a Berchtesgaden feletti Berghofba, ahonnan az Alpok hegyeinek pompáját szemlélhette, ahol a csúcsokat még mindig beborította a tavaszi hó, s közben következő hódításán elmélkedett: mind közt a legnagyobb hódításán, amelytől, mint azt megmondta tábornokainak, el fog állni a világ lélegzete. Itt kapta 1941. május 10-én azt a furcsa és váratlan hírt, amely mélyen megrázta, és a nyugati világ szinte minden más lakójához hasonlóan egy pillanatra az ő figyelmét is elterelte a

háborúról. Első számú személyes bizalmasa, a náci párt helyettes vezetője, Göring után a második az öröklési rangsorban, az az ember, aki 1921 óta odaadó és fanatikusan hűséges követője volt, s aki Röhm meggyilkolása óta a legközelebb állt a jóbarát fogalmához, most szó szerint kirepült a kalitkából, és egyedül elment, hogy egyezkedjen az ellenséggel!

RUDOLF HESS ELREPÜL Dr. Schmidt emlékezete szerint az első jelentések, amelyek május 10-én késő este érkeztek arról, hogy Rudolf Hess egy Messerschmidt-110-es vadászgéppel egyedül elrepült Skócia irányába, úgy érték Hitlert, „mintha bomba robbant volna a Berghofban”.83 Keitel tábornok a Führert tágas dolgozószobájában fel-alá járkálva találta: a Führer ujjával a homlokára mutogatott, és azt motyogta, hogy Hess minden bizonnyal megőrült.84 – Azonnal beszélnem kell Göringgel! – kiabálta Hitler. Másnap reggel izgatott hangú kupaktanácsot tartott Göringgel és az összes pártbéli gauleiterrel, hogy megpróbálják – Keitel szavával – „kiókumlálni”, hogyan tálalják ezt a kínos eseményt a német nyilvánosság és a világ előtt. Feladatukat nem könnyítette meg, mondta később tanúvallomásában Keitel, hogy a britek eleinte hallgattak látogatójukról; egy ideig Hitler és tanácskozópartnerei azt remélhették, hogy Hessnek elfogyott az üzemanyaga, lezuhant a jéghideg vizű Északi-tenger felett, és vízbefúlt. A Führer első információi Hess némileg zagyva leveléből származtak, amelyet egy futár kézbesített pár órával azután, hogy Hess május 10-én délután 5 óra 45 perckor felszállt Augsburgból. – Nem ismerem fel benne Hesst. Ez egy másik személy. Valami biztosan történt vele, valami szellemi zavar! – mondta Hitler Keitelnek. De a Führer gyanakodott is. Messerschmidtnek, akinek a vállalati repülőteréről Hess felszállt, elrendelték a letartóztatását, s vele együtt a vezérhelyettes stábjából is lefogtak több tucat embert. Amilyen rejtélyes volt Hitler előtt Hess hirtelen távozása, éppolyan rejtélyes volt váratlan érkezése Churchill számára.373 Sztálin erősen gyanakodott. Ez a bizarr incidens rejtély maradt a háború egész ideje alatt, és csak a nürnbergi per során tisztázódott, ahol Hess volt az egyik vádlott. A tényeket röviden rögzíthetjük. Hess, aki mindig is zavarosfejű volt, ha nem is annyira mafla, mint Rosenberg, abban a tévhitben repült el egyedül Nagy-Britanniába, hogy ő tető alá hozhatja a békeegyezményt. Bár becsapta magát, őszinte volt – nincs okunk arra, hogy ezt kétségbe vonjuk. Az 1936-os berlini olimpia idején találkozott Hamilton herceggel, és a herceg skóciai otthonától tizenkét mérföldnyire (ilyen jól navigált!) ugrott ki ejtőernyővel Messerschmidtjéből, biztonságban földet ért, és megkért egy gazdálkodót, hogy vigye a skót lordhoz. Mint kiderült, Hamilton, aki a RAF alezredese volt, azon az estén éppen szolgálatot teljesített egy körzetállomás hadműveleti termében, és a Messerschmidtet már a partnál felfedezte, ahogy nem sokkal este 10 után földközelbe ért. Egy órával később jelentették neki, hogy a gép lezuhant és kigyulladt, a pilóta pedig, aki kiugrott, és az Alfred Horn nevet adta meg, kijelentette, hogy „különleges küldetésben” jár, és találkoznia kell Hamilton herceggel. A brit hatóságok másnap reggelre megszervezték a találkozót. Hess elmagyarázta a hercegnek, hogy „humanitárius küldetést teljesít, és hogy a Führer nem akarja legyőzni Angliát, és azt kívánja, hogy a harc fejeződjön be”. Az a tény, mondta Hess, hogy ez már negyedik kísérlete volt, hogy Nagy-Britanniába repüljön (a többi három próbálkozás alkalmával vissza kellett fordulnia az időjárás miatt), és hogy ő végül is a birodalmi kormány minisztere, bizonyítja „az ő komolyságát és Németország hajlandóságát a békekötésre”. A beszélgetés során, később pedig másokkal folytatott többi beszélgetésében is, Hess nem habozott kijelenteni, hogy Németország fogja megnyerni a háborút, és ha az folytatódik, akkor szörnyű sors vár a britekre. Ezért jobb lenne, ha vendéglátói kihasználnák az ő jelenlétét, és tárgyalni kezdenének a békéről. Ez a fanatikus náci annyira biztos volt abban, 373

Churchill szemléletesen leírja, hogyan kapta meg a hírt azon a szombaton késő este, miközben vidéken járt, és hogy először túl fantasztikusnak tartotta ahhoz, hogy elhiggye. (The Grand Alliance, 50-55. o.)

hogy a britek leülnek vele alkudozni, hogy a hercegtől azt kérte, hogy „a király »becsületszóra« helyezze őt szabadlábra, hiszen fegyvertelenül és szabad akaratából jött”.85 Később azt követelte, hogy bánjanak vele egy kormánytaghoz illő tisztelettel. A későbbi tárgyalásokat egyetlen kivétellel a britek oldalán Ivone Kirkpatrick folytatta, a berlini brit nagykövetség nagytudású egykori első titkára, akinek a bizalmas jelentéseit később a nürnbergi perben hozzáférhetővé tették.86 A náci Németország eme alapos ismerőjének tárta fel Hess a békejavaslatait, miután az összes náci agresszióval kapcsolatban – Ausztriától Skandináviáig és a németalföldi országokig – papagáj módjára elismételte Hitler magyarázatait, azt hajtogatta, hogy Nagy-Britannia a felelős a háborúért, és feltétlenül elveszíti, ha nem vet neki véget. Javaslatai semmiben sem tértek el azoktól, amelyeket Hitler szorgalmazott – sikertelenül – Chamberlainnél a Lengyelország elleni támadás előestéjén: nevezetesen, hogy Nagy-Britannia adjon Németországnak szabad kezet Európában, cserébe Németország „teljesen szabad kezet ad Nagy-Britanniának a Birodalomban”. A korábbi német gyarmatokat természetesen vissza kell adni, és persze Nagy-Britanniának békét kell kötnie Olaszországgal is. Végül, miközben elhagytuk a helyiséget [jelentette Kirkpatrick], Hess búcsúzóul még mondott valamit. Elfelejtette hangsúlyozni, közölte, hogy javaslatát csak azon az alapon lehet fontolóra venni, hogy azt Németország nem a jelenlegi angol kormánnyal tárgyalja meg. Churchill úr, aki a háborút 1936 óta tervezte, és kollégái, akik belementek a háborús politikába, nem oh/an személyek, akikkel a Führer tárgyalni tudna. Ahhoz képest, hogy olyan messzire jutott a náci párt dzsungelharcaiban, majd pedig a Harmadik Birodalomban is, Rudolf Hess – mindenki, aki ismerte, tanúsíthatta – furcsán naiv volt. A beszélgetések jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül: azt várta, hogy azonnal komoly tárgyalópartnerként fogadják – ha nem Churchill, akkor az „ellenzéki párt”, amelynek Hamilton herceget vélte az egyik vezetőjének. Amikor a brit vezetéssel való kapcsolatai továbbra is csak Kirkpatrickre korlátozódtak, harciassá és fenyegetődzővé vált. Egy május 14-i beszélgetésben élénk színekkel ecsetelte a szkeptikus diplomatának, milyen súlyos következményekkel jár Nagy-Britanniára nézve, ha folytatja a háborút. A brit szigeteknek hamarosan szörnyű és abszolút blokáddal kell szembenéznie, mondta. Hasztalan lenne [mondta Hess Kirkpatricknek] bárkinek is azt képzelnie itt, hogy Anglia kapitulálhat, és akkor a háborút a Brit Birodalomból folytathatják majd. Ebben az esetben Hitler szándéka az, hogy továbbra is fenntartsa az Anglia elleni blokádot... így hát e szigetek népességének szándékos kiéheztetésével kell számolnunk.

Hess szorgalmazta, hogy azonnal kezdődjenek meg a tárgyalások, amelyek tető alá hozásáért ő olyan sokat kockáztatott. „Repülőútjának az volt a célja – meséli Kirkpatrick Hess magyarázatát –, hogy nekünk esélyt adjon a tárgyalások presztízsveszteség nélküli megkezdésére. Ha ezt az esélyt visszautasítjuk, az nyilvánvaló bizonyítékot fog szolgáltatni arra, hogy nem kívánunk megegyezést Németországgal, és ez Hitlert arra jogosítja fel – sőt kötelességévé teszi –, hogy teljesen elpusztítson, és a háború után majd az állandó elnyomás állapotában tartson minket.” Hess ragaszkodott hozzá, hogy a tárgyalópartnerek száma maradjon alacsony. Birodalmi miniszterként ő nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy egyedül kelljen szembenéznie számos személy megjegyzéseinek és kérdéseinek kereszttüzével.

Ezzel a nevetséges megjegyzéssel a tárgyalások véget értek, legalábbis ami Kirkpatricket illeti. De – meglepő módon – a brit kormány Churchill szerint 87 „felkérte” Lord Simont, hogy kérdezze ki Hesst június 10-én. A náci vezérhelyettes nürnbergi ügyvédje szerint Lord Simon megígérte, hogy a brit kormány figyelmébe ajánlja majd Hess békejavaslatait.374 88 374

Nürnbergben Hess közölte a bírósággal, hogy Lord Simon „dr. Guthrie-ként” mutatkozott be, és kijelentette: „Kormányom

Hess indítékai nyilvánvalóak. Ο őszintén békét akart Nagy-Britanniával. Halvány kételye sem volt azzal kapcsolatban, hogy Németország fogja megnyerni a háborút, és elpusztítja az Egyesült Királyságot, ha nem kötnek azonnal békét. Persze más indítékok is szerepet játszottak. A háború az ő személyének háttérbe szorulását hozta. A háború alatt Hitler helyetteseként vezetni a náci pártot elég egyhangú dolog volt, és már nem is volt igazán fontos. Németországban akkor a háború és a külügyek irányítása számított. Ezek a dolgok foglalkoztatták a Führert, és ezek a dolgok Göringet, Ribbentropot, Himmlert, Goebbelst és a tábornokokat helyezték az érdeklődés középpontjába. Hess csalódott volt és féltékeny. Hogyan állíthatná helyre jobban pozícióját szeretett Vezérénél és az ország szemében másképp, mint ha sikerre visz egy briliáns és merész államférfiúi huszárvágást, és egyedül elrendezi a békét Németország és Nagy-Britannia között? Végül pedig a bozontos szemöldökű helyettes vezető, mint több más náci fejes (köztük maga Hitler és Himmler) is, megingathatatlan híve lett az asztrológiának. Nürnbergben az amerikai börtönpszichiáternek, dr. Douglas M. Kelley-nek megvallotta, hogy 1940 vége felé egyik asztrológusa azt olvasta ki a csillagokból, hogy ő „rendeltetett” arra, hogy elhozza a békét. Elmesélte azt is, hogy régi mentora, Haushofer professzor, a müncheni Geopolitiker hogyan látta őt álmában, amint angol kastélyok selyemtapétás csarnokaiban lépdel, és békét hoz a két nagy „északi” nemzet között.90 Ez részegítően hatott egy olyan emberre, aki sohasem nőtt ki igazán a szellemi kamaszkorból, és kétségtelenül ösztönözte Hesst, hogy belevágjon különös angliai küldetésébe. Nürnbergben az egyik angol ügyész felvetett egy másik okot is: Hess azért repült Angliába, hogy békeszerződést kössön, mert így Németországnak csak egyfrontos háborút kell vívnia, amikor megtámadja a Szovjetuniót. Az orosz ügyész kijelentette a bíróságnak, hogy biztos ebben. És így volt ezzel Joszif Sztálin is, akinek mélységes gyanúja ebben a kritikus időszakban úgy tűnik, hogy nem Németországra összpontosult, mint kellett volna, hanem Nagy-Britanniára. Hess Skóciába érkezése meggyőzte őt arról, hogy Churchill és Hitler valami titokzatos összeesküvést sző, amely Németországnak ugyanolyan szabadságot adna, hogy lesújtson a Szovjetunióra, mint amilyet a szovjet diktátortól kapott, hogy megtámadja Lengyelországot és a Nyugatot. Amikor három évvel később az akkor másodszor Moszkvába látogató brit külügyminiszter megpróbálta Sztálint meggyőzni az igazságról, az egyszerűen nem hitt neki. A Kirkpatrick-féle kihallgatások jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy a brit diplomata megpróbálta kiszedni a náci vezetőből Hitler Oroszországot illető szándékait, de Hess vagy nem tudott a Barbarossa-tervről, vagy nem tudta, hogy az már küszöbön áll. Hess váratlan távozását követően Hitler életének legkellemetlenebb napjait élte át. Felismerte, hogy legközelebbi munkatársának repülőútja nagymértékben rontotta rezsimjének presztízsét. Hogyan magyarázzák ezt meg a német népnek és a külvilágnak? A Hess környezetében lévő személyek letartóztatás utáni vallatása meggyőzte a Führert arról, hogy nem történt hűtlenség vele szemben, és szó sincs összeesküvésről: megbízható alvezére egyszerűen megőrült. Miután a britek megerősítették Hess megérkezésének hírét, a Berghofban úgy döntöttek, hogy ezt a magyarázatot kínálják fel a közvéleménynek. A német sajtó hamarosan kötelességtudóan közölte a rövid beszámolókat, miszerint a nemzetiszocializmusnak ez a valaha nagy csillaga „elvakult, megháborodott, zavaros fejű idealistává lett, akit a világháborúban szerzett sérüléseire visszavezethető hallucinációk üldöznek”. Úgy tűnik [szólt a hivatalos sajtóközlemény], hogy Hess néptárs a hallucináció állapotában élt, aminek eredményeképpen azt hihette, hogy megegyezést tud teremteni Anglia és Németország között... Ez azonban nem befolyásolja a német népre kényszerített háború folytatását.

Hitler bizalmasan parancsot adott, hogy Hesst azonnal lőjék agyon, ha visszatérne,375 és régi felhatalmazásával jövök, és kész vagyok Önnel megtárgyalni bármit, amit Ön jónak lát közölni a kormány tájékoztatására.”89 375 Hess, aki szánalmas, megtört alak volt már Nürnbergben, ahol az eljárás egy részében teljes amnéziát színlelt (a lelke

bajtársát nyilvánosan megfosztotta minden hivatalától, a párt helyettes vezetői posztjára pedig a baljósabb és intrikusabb alkatú Martin Bormannt helyezte. A Führer azt remélte, hogy a bizarr epizódot hamarosan elfelejtik, az ő gondolatai pedig gyorsan visszatértek az Oroszország elleni támadásra, amely már nem volt messze.

BAJBAN A KREML A Hitler szándékait mutató minden bizonyíték (a Kelet-Lengyelországban felsorakozott német erők, a közeli Balkánon tartózkodó egymillió náci katona, a Wehrmacht-meghódította Jugoszlávia és Görögország, valamint a németek Romániában, Bulgáriában és Magyarországon szerzett döntő befolyása) ellenére a Kreml államférfiai, akik – főleg Sztálin – szigorú realisták hírében álltak, s valóban azok is voltak, mégis vakon azt remélték, hogy Oroszország valahogy elkerülheti a náci zsarnok haragját. Természetes gyanújukat mindenképpen táplálták a puszta tények, és Hitler délkelet-európai lépései felett érzett egyre növekvő neheztelésüket sem nyomhatták el. Van azonban valami valószerűtlen, szinte hihetetlen, kicsit groteszk a Moszkva és Berlin között ezekben a tavaszi hetekben lezajlott (és a zsákmányolt náci dokumentumokban részletesen megörökített) diplomáciai üzenetváltásokban, amelyek során a németek ügyetlenül, de a végsőkig próbálták megtéveszteni a Kremlt, a szovjet vezetők pedig, úgy tűnik, nem ébredtek rá a valóságra, és nem cselekedtek időben aszerint. Bár a szovjetek több alkalommal is tiltakoztak a német csapatok romániai és bulgáriai bevonulása, majd a Jugoszlávia és Görögország elleni támadás miatt, mivel mindezt a náci– szovjet paktum megsértésének és az orosz „biztonsági érdekek” elleni fenyegetésnek tekintették, mégis mindent elkövettek, hogy megbékítsék Berlint, miközben egyre közeledett a német támadás időpontja. Sztálin személyesen mutatott példát a többieknek. 1941. április 13-án von der Schulenburg nagykövet érdekes táviratot küldött haza Berlinbe, amelyben elbeszéli, hogy Joszuke Macuoka japán külügyminiszter Moszkvából való távozása alkalmával Sztálin „rendkívül barátságos magatartást” tanúsított nemcsak a japánok, hanem a németek iránt is. A vasútállomáson Sztálin mindenki előtt magához hívott [táviratozta Schulenburg] ... és a vállamat átkarolva azt mondta: „Nekünk barátoknak kell maradnunk, és Önnek most mindent meg kell tennie evégett!” Nem sokkal később Sztálin a megbízott német katonai attaséhoz, Krebs ezredeshez fordult, meggyőződött arról, hogy tényleg német, majd azt mondta neki: „Mi jóban-rosszban az Önök barátai maradunk!”91

Három nappal később Tippelskirch, a moszkvai német ügyvivő egy Berlinnek küldött táviratában hangsúlyozta, hogy a vasútállomáson lezajlott demonstráció Sztálin Németország iránti barátságát mutatta, és hogy ez különösen fontos „a folytonosan terjedő ama híresztelések miatt, hogy Németország és a Szovjetunió között közeli konfliktus fenyeget”.92 Az előző napon Tippelskirsch még arról tájékoztatta Berlint, hogy a Kreml több havi birkózás után „feltétel nélkül” elfogadta a két ország között az Igorka folyótól a Balti-tengerig terjedő határvonal megállapítására tett német javaslatokat. „A szovjet kormány engedékeny magatartása – írta – nagyon figyelemre méltó.” „Valóban az volt – annak a fényében, hogy Berlinben éppen mi volt készülőben. A szovjet kormány hasonlóan előzékeny maradt a blokád alatt álló Németország fontos nyersanyagokkal való ellátásában. 1941. április 5-én Schnurre, aki a moszkvai kereskedelmi tárgyalásokat vezette, ujjongva jelentette náci gazdáinak, hogy a szovjet szállítások ütemében 1941 januárjában és februárjában „a politikai kapcsolatok lehűlésének” kétségtelenül össze volt törve), túlélte Hitlert. A nemzetközi bíróság életfogytiglani börtönre ítélte; a halálbüntetést elsősorban lelki összeomlásának köszönhetően kerülte el. Az End of Berlin Diary c. könyvemben írtam a perbeni szerepléséről. A britek hadifogolyként bántak vele, és csak 1945. október 10-én engedték el, hogy Nürnbergben bíróság elé állhasson. Angliai fogsága idején keserűen panaszkodott, hogy megtagadják tőle a „teljes diplomáciai előjogokat”, amelyeket folyton követelt. Igazából sohasem kiegyensúlyozott gondolkodása hanyatlani kezdett, és hosszú amnéziás rohamoktól szenvedett. Dr. Kelley-nek azt is elmondta, hogy internálása alatt kétszer is megpróbálta megölni magát. Meggyőződésévé vált, mondta, hogy a britek megpróbálják megmérgezni.

köszönhetően tapasztalható lassulás után a szállítások ismét „ugrásszerűen emelkedtek márciusban, különösen a gabonafélék, kőolaj, mangánérc, a színes- és a nemesfémek terén”. A Szibérián keresztüli tranzitforgalom [tette hozzá] szokás szerint kedvezően halad. Kérésünkre a szovjet kormány még egy külön gumiszállító tehervonatot is rendelkezésünkre bocsátott a mandzsúriai határnál.94 Hat héttel később, május 15-én Schnurre azt jelenthette, hogy a szolgálatkész oroszok több külön tehervonatot is beállítottak, hogy azt a 4 000 tonna nyersgumit, amire Németországnak égető szüksége volt, át lehessen szállítani a szibériai vasúton. Az oroszok pontosan és szerződés szerinti mennyiségben szállítják a nyersanyagokat, annak ellenére, hogy ez súlyos terhet ró rájuk... Az a benyomásom, hogy Moszkvával szemben olyan gazdasági igényeket is támaszthatnánk, amelyek túlmennek a január 10-i szerződésben foglaltakon, olyan igényeket, amelyek a jelenleg lekötött mennyiséget meghaladóan elégítenék ki a német élelmiszer- és nyersanyagigényeket.95 Az Oroszországnak történő német gépszállításokban lemaradás mutatkozik, jegyezte meg Schnurre, de úgy tűnik, hogy ezt nem nagyon bánta, ha már az oroszok nem tették szóvá. Május 15-én azonban egy másik tényező zavarta meg. „Nagy nehézségeket teremt – panaszkodott –, hogy számtalan híresztelés kering egy közelgő német–orosz konfliktusról”; ezért a német hivatalos forrásokat hibáztatta. Bámulatos módon a „nehézségeket” – magyarázta Schnurre egy, a külügyminisztériumhoz intézett hosszú memorandumban – nem Oroszország, hanem német iparvállalatok támasztják, amelyek szerinte megpróbálnak „visszalépni” az oroszokkal kötött szerződéseiktől. Itt kell megjegyeznünk, hogy Hitler minden tőle telhetőt megtett a híresztelések cáfolása érdekében, ugyanakkor viszont szorgosan próbálta meggyőzni tábornokait és vezető tisztviselőit arról, hogy Németországot egyre inkább fenyegeti az orosz támadás veszélye. Bár a katonai hírszerzésnek köszönhetően a tábornokok jobban ismerték a helyzetet, Hitler varázsa mégis olyan hipnotikusan hatott rájuk, hogy Halder, Brauchitsch, Manstein és a többiek (kivéve Paulust, aki becsületesebbnek tűnik) még a háború után is váltig állították, hogy a nyár elejére rendkívül fenyegetővé vált a szovjet katonai felvonulás a lengyel határon. Gróf von der Schulenburg, aki rövid időre hazatért Moszkvából, április 28-án Berlinben találkozott Hitlerrel, és megpróbálta meggyőzni őt Oroszország békés szándékairól. – Oroszország nagyon nyugtalan azok miatt a híresztelések miatt, amelyek Oroszország elleni német támadást jósolnak – próbálta magyarázni. – Nem tudom elhinni – tette hozzá –, hogy Oroszország valamikor is megtámadná Németországot... Ha Sztálin 1939-ben nem volt képes Angliával és Franciaországgal tartani, amikor még mindketten erősek voltak, bizonyosan nem fog ilyen döntést hozni ma, amikor Franciaország romokban hever, Anglia pedig megroggyant. Ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy Sztálin hajlandó a további engedményekre is velünk szemben! A Führer kétkedést színlelt. Ő már „előzetes figyelmeztetést” kapott „a szerbiai eseményekkel”, mondta. – ... Mi vitte az oroszokat arra – kérdezte –, hogy megkössék a barátsági szerződést Jugoszláviával?376 – Azt valóban nem hiszi, mondta, hogy „Oroszországot rá lehetne bírni Németország megtámadására.” Mindazonáltal, fejezte be, neki „óvatosnak” kell lennie. Nem mondta el a Szovjetunióba akkreditált nagykövetének, hogy mit tartogat annak az országnak a számára, és Schulenburg, a régi iskolához tartozó becsületes, derék német, egészen az utolsó pillanatig nem tudott Hitler terveiről. Sztálin sem tudott róluk, látta azonban a. jeleket, avagy a figyelmeztetéseket. Április 22-én a 376 Április 5-én, a Jugoszlávia elleni német támadás előtti napon a szovjet kormány sietve „Megnemtámadási és barátsági szerződést” kötött az új jugoszláv kormánnyal, ami nyilvánvalóan kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy eltérítsék Hitlert a szándékától. Molotov az aláírást megelőző éjszakán tájékoztatta Schulenburgot, a nagykövet pedig felkiáltott, hogy „a pillanat nagyon szerencsétlen”, és sikertelen kísérletet tett, hogy rábeszélje az oroszokat legalább a szerződés aláírásának az elhalasztására.96

szovjet kormány hivatalosan tiltakozott a náci repülőgépek nyolcvan rendbeli határsértése miatt, amelyekre a jegyzék szerint március 27. és április 18. között került sor, és mindegyik esetet részletesen ismertették a németekkel. Az egyik esetben, szólt a jegyzék, egy április 15-én, Rovnó közelében leszállt német felderítő repülőgépen egy fényképezőgépet találtak, exponált filmeket, valamint elszakadt állapotban a SZU nyugati körzeteinek helyrajzi térképét: „mindezek bizonyítékot szolgáltatnak e gép legénységének céljára”. Az oroszok még a tiltakozásban is békéltető hangnemet ütöttek meg. Parancsot adtak a határmenti csapatoknak, közli a jegyzék, hogy „amíg az ilyen berepülések nem túl gyakran fordulnak elő, addig ne lőjenek a szovjet terület fölé berepülő német repülőgépekre,”.97 Sztálin május elején további békítő lépéseket tett. Megpróbált Hitler kedvére tenni: kiutasította Belgium, Norvégia, Görögország, sőt még Jugoszlávia moszkvai diplomáciai képviselőjét is, és bezárta követségeiket. Elismerte Rasid Ali nácibarát iraki kormányát. A szovjet sajtót a legszigorúbb korlátok között tartotta, nehogy azzal is provokálják Németországot. A Sztálin-kormány e megnyilvánulásai [táviratozta Schulenburg Berlinnek május 12-én] arra hivatottak, hogy ... enyhítsék a Szovjetunió és Németország közötti feszültséget, és hogy jobb atmoszférát teremtsenek a jövőre nézve. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy maga Sztálin mindig is a Németország és a Szovjetunió közötti baráti viszony szószólója volt.98 Bár Sztálin már hosszú ideje a Szovjetunió abszolút diktátora volt, Schulenburg mégis most használja először jelentéseiben a „Sztálin-kormány” kifejezést. Jó oka volt rá. Május 6-án Sztálin személyesen átvette a népbiztosok tanácsának elnöki tisztét, azaz a miniszterelnöki tisztet. Ε poszton Molotovot váltotta fel, aki megmaradt külügyi népbiztosnak. A kommunista párt mindenható első titkára most először vállalt kormányhivatalt, és a világ általános reakciója az volt, hogy különösen a náci Németországgal való kapcsolatok tekintetében annyira komollyá vált a Szovjetunióban a helyzet, hogy azt a kormány mind névleges, mind tényleges fejeként csak maga Sztálin kezelheti. Ez az értelmezés magától értetődött, ám volt egy másik is, amely kevésbé volt nyilvánvaló, a moszkvai német nagykövet azonban azonnal rámutatott Berlinnek. Sztálin, jelentette, elégedetlen a német-szovjet kapcsolatok hanyatlása miatt, és ezért főleg Molotov ügyetlen diplomáciáját kárhoztatja. Véleményem szerint [mondta Schulenburg] biztonsággal feltételezhetjük, hogy Sztálin mindennél fontosabb külpolitikai célt állított maga elé ... amelyet személyes erőfeszítésekkel remél elérni. Szilárdan hiszem, hogy az általa súlyosnak tartott nemzetközi helyzetben Sztálin azt a célt tűzte maga elé, hogy megóvja a Szovjetuniót a Németországgal szembeni konfliktustól.99”

Vajon a ravasz szovjet diktátor még ekkor, 1941 májusának közepén sem ismerte fel, hogy lehetetlen célt hajszol, amit csak úgy érhet el, ha hitvány módon megadja magát Hitlernek? Minden bizonnyal felismerte annak a jelentőségét, hogy Hitler meghódította Jugoszláviát és Görögországot, hogy délnyugati határán, Romániában és Magyarországon nagy létszámú német csapatok tartózkodnak, és hogy nyugati határán, Lengyelországban felsorakozik a Wehrmacht. A folyamatos sustorgás Moszkvában biztosan őhozzá is eljutott. Május elejére a rémhírek, amelyeket Schulenburg a másodikán küldött jelentésében „egy közelgő német- szovjet leszámolásról szóló híreszteléseknek” nevezett, annyira elterjedtek a szovjet fővárosban, hogy a német nagykövet és munkatársai csak nehezen szállhattak velük szembe. Kérem, ne feledkezzenek meg arról [tanácsolta Berlinnek], hogy itt Moszkvában e híresztelések hatástalanítására tett kísérleteink feltétlenül eredménytelenek maradnak, ha Németországból szakadatlanul érkeznek ide az efféle híresztelések, és az összes Moszkvába érkező vagy Moszkván áthaladó utazó nemcsak e híreszteléseket hozza magával, hanem tényekkel meg is erősíti azokat.100

A veterán nagykövet maga is gyanakodni kezdett. Berlinből utasították, hogy továbbra is cáfolja a híreszteléseket, és terjessze azt, hogy nemcsak nincs szó német csapatösszevonásokról

az orosz határon, hanem jelentős erőket (mint „személyes tájékoztatására” közölték vele, nyolc hadosztályt) éppenséggel „keletről nyugatra” helyeznek át.101 Lehet, hogy ezek az információk csak erősítették a nagykövet nyugtalanságát, hiszen addigra már az egész világsajtó kezdte szétkürtölni, hogy német alakulatok gyülekeznek a szovjet határ mentén. De Sztálin már jóval ezelőtt is határozott figyelmeztetéseket kapott Hitler terveiről, ám szemlátomást nem foglalkozott velük. A legkomolyabbik az Egyesült Államok kormányától jött. 1941 januárjának elején Sam E. Woods, a berlini amerikai kereskedelmi attasé bizalmas jelentést küldött haza a külügyminisztériumnak, amelyben kijelenti, hogy megbízható német forrásoktól kapott értesülése szerint Hitler terveket készít arra, hogy tavasszal megtámadja Oroszországot. Woods üzenete hosszú és részletes volt: felvázolta a vezérkarnak a támadásra készített tervét (ez meglehetősen pontosnak bizonyult), és azt is, hogy milyen előkészületek folynak a Szovjetunió gazdasági kihasználására, ha meghódítása befejeződött.377 Cordell Hull külügyminiszter először azt hitte, hogy Woods egy német „tégla” áldozata lett. Bekérette J. Edgar Hoovert. A FBI vezetője elolvasta a jelentést, és hitelesnek ítélte. Woods megnevezte néhány forrását a különböző berlini minisztériumokban és a német vezérkarnál, akiket ellenőriztek Washingtonban, és olyan embereknek ítélték meg őket, hogy tudniuk kell, mi készül, s elég náciellenesek ahhoz, hogy ezt kifecsegjék. Az amerikai és a szovjet kormány között lévő akkori feszült viszony ellenére Hull úgy döntött, hogy tájékoztatja az oroszokat, így megkérte Sumner Welles külügyminiszter-helyettest, hogy közölje Konsztantyin Umanszkij nagykövettel a jelentés lényegét. Ez március 20-án meg is történt. Umanszkij úr nagyon elsápadt [írta később Welles]. Egy pillanatig hallgatott, aztán egyszerűen azt mondta: – Teljes mértékben tudatában vagyok annak, milyen komoly az üzenet, amelyet ön átadott nekem. Kormányom, amelyet azonnal tájékoztatni fogok beszélgetésünkről, hálás lesz az önök bizalmáért.102

Ha hálás is volt a szovjet kormány, sőt ha egyáltalán el is hitték ezt az időszerű értesülést, soha még csak célzást sem tettek erre az amerikai kormánynak. Mint azt Hull külügyminiszter elbeszéli a memoárjaiban, Moszkva valójában még ellenségesebbé és durvábbá vált, mivel a Nagy-Britanniának nyújtott amerikai támogatás miatt nem tudták ellátni mindazokkal az anyagokkal, amelyeket követelt. Mindamellett – Hull szerint – miután június első hetében a bukaresti és a stockholmi amerikai követségekről kapott jelentések azt állították, hogy Németország két héten belül lerohanja Oroszországot, a külügyminisztérium e jelentések másolatait Steinhardt moszkvai nagykövetnek továbbította, ő pedig Molotovnak adta tovább őket. Churchill is megpróbálta figyelmeztetni Sztálint. Április 3-án felkérte moszkvai nagykövetét, Sir Stafford Crippst, hogy adjon át a diktátornak egy személyes üzenetet, amelyben rámutat, hogy mennyire jelentősek Oroszország szempontjából a dél-lengyelországi német csapatmozgások, amelyekről egy brit ügynök útján szerzett tudomást. Cripps késedelme az üzenet átadásában még évekkel később is bosszantotta Churchillt, amikor emlékirataiban erről 377

Sam Woods derűs, extrovertált egyéniség volt, aki nem azzal keltett feltűnést, hogy a világpolitikát és -történelmet olyan kiválóan értené; mi, akik ismertük és szerettük őt, úgy véltük, hogy a berlini amerikai nagykövetségen ő lenne a legutolsó ember, aki ilyen kritikus értesülést kaphatna. Egyes nagykövetségi kollégái máig is kétlik, hogy kapott volna ilyet. Cordell Hull azonban megerősítette őt, és memoárjaiban feltárja a részleteket. Woodsnak, meséli a későbbi külügyminiszter, volt egy német barátja, egy náciellenes felfogású személy, aki magas kapcsolatokkal rendelkezett a minisztériumokban, a Reichsbankban és a náci pártban. Ez a barát már 1940 augusztusában tájékoztatta Woodsot, hogy Hitler főhadiszállásán a Szovjetunió elleni támadás előkészületeivel foglakozó tanácskozások zajlanak. Attól kezdve ez az informátor folyamatosan tájékoztatta a kereskedelmi attasét arról, hogy mi szivárog ki a vezérkartól, illetve az Oroszország gazdaságának fel-prédálását tervezőktől. A felfedeztetés elkerülése végett Woods különböző berlini mozikban találkozott informátorával, és a sötétben kézírásos jegyzeteket vett át tőle. (Lásd The Memoirs of Cordell Hull, IL, 967-68.0.) Én 1940 decemberében távoztam Berlinből. George Kennan, a nagykövetség legragyogóbb külügyminisztériumi tisztviselője, aki ott maradt, most arról tájékoztatott engem, hogy a nagykövetség több forrásból is értesült az Oroszország ellen várható támadásról. A támadás előtt két-három héttel, mondta, königsbergi konzulunk, Kuykendall olyan jelentést továbbított, amely helyesen megadta a támadás kezdetének pontos napját.

írt.103 Cripps már április vége előtt tudta a támadás kitűzött időpontját, a németek pedig tudták róla, hogy tudja. Április 24-én a moszkvai német haditengerészeti attasé kurta üzenetet küldött a haditengerészet berlini főparancsnokságának: A brit nagykövet június 22-ét jósolja a háború kitörésének időpontjául. 104

Ezt az üzenetet, amely megtalálható a zsákmányolt náci iratok között, még aznap feljegyezték a német haditengerészet naplójába is, a végén felkiáltójellel.105 Az admirálisok meg voltak lepve a brit követ jóslatának pontosságán. A szegény haditengerészeti attasé – akit, akárcsak a moszkvai nagykövetet, nem avattak be a titokba – hozzátette jelentésében, hogy a dátum „nyilvánvalóan abszurd”. Molotov is biztosan így gondolta. Egy hónappal később, május 22-én fogadta Schulenburgot, hogy különböző kérdéseket tárgyaljanak meg. „Barátságos, magabiztos és jól tájékozott volt, mint mindig” – jelentette a nagykövet Berlinnek, és ismét csak hangsúlyozta, hogy Sztálin és Molotov, „a Szovjetunió két legerősebb embere”, arra törekszik „mindenekelőtt”, hogy elkerüljék a Németországgal való összeütközést.106 Az általában éles szemű nagykövet egy dologban nem is tévedhetett volna jobban. Molotov ezen a ponton kétségtelenül nem volt „jól tájékozott”. De a nagykövet sem. Az, hogy mennyire rosszul tájékozott volt a szovjet külügyi népbiztos, nyilvánosan is kifejeződött 1941. június 14-én, alig egy héttel azelőtt, hogy a német csapás megérkezett. Molotov aznap este bekérette Schulenburgot, és átnyújtotta neki egy TASZSZ-közlemény szövegét, amiről elmondta, hogy még aznap éjszaka leadják a rádióban, másnap reggel pedig meg fog jelenni az újságokban.107 A szovjet kormány e hivatalos közleménye személyesen Crippset hibáztatta amiatt, hogy „az angol és a nemzetközi sajtóban széles körben terjednek azon híresztelések, hogy »a SZU és Németország között küszöbön áll a háború«”, ezeket azonban a közlemény „nyilvánvaló képtelenségként”, „a Szovjetunió és Németország ellen felsorakoztatott erők ügyetlen propagandájaként” bélyegezte meg. Hozzátette: Szovjet körök véleménye szerint a Németország olyan szándékáról szóló híresztelések ... hogy az támadást indítana a Szovjetunió ellen, minden alapot nélkülöznek.

Még a Balkánról a szovjet határ felé irányuló legutóbbi német csapatmozgásokat is kimagyarázta a közlemény, hogy „azok nincsenek összefüggésben a szovjet–német kapcsolatokkal”. Ami pedig azokat a híreszteléseket illeti, hogy Oroszország meg fogja támadni Németországot, ezek „tévesek és provokatív jellegűek”. A szovjet kormány nevében kiadott TASZSZ-közlemény ironikus voltát tovább fokozta két német lépés: az első a közlemény megjelenésének napján, június 15-én történt, a második pedig a rákövetkező napon. Ribbentrop Velencéből, ahol Cianóval tanácskozott, titkos üzenetet küldött Budapestre, és figyelmeztette a magyar kormányt, hogy „tegyen lépéseket határainak biztosítására”. A Németország keleti határán folyó nagyszabású orosz csapatösszevonásokra való tekintettel a Führer valószínűleg legkésőbb július elején arra fog kényszerülni, hogy tisztázza a német-orosz kapcsolatokat, és ezzel kapcsolatban bizonyos követeléseket támasszon.108

A magyarokat figyelmeztették a németek, de első számú szövetségesüket már nem. Amikor Ciano másnap a Velence csatornáin való gondolázás közben megkérdezte Ribbentropot az Oroszország elleni német támadásról szóló híresztelésekkel kapcsolatban, a náci külügyminiszter így válaszolt:

– Kedves Ciano, nem tudok Önnek még semmit sem mondani, mert minden döntés a Führer kifürkészhetetlen szívében rejlik. Egy dolog azonban biztos: ha megtámadjuk őket, Sztálin Oroszországát nyolc héten belül letöröljük a térképről.378

1941. június 14-én, mialatt a Kreml önelégülten készítette elő a világnak szánt rádióközleményt arról, hogy az Oroszország elleni német támadásról szóló híresztelések „nyilvánvaló képtelenségek”, Adolf Hitler ugyanazon a napon tartotta a Wehrmacht vezető tisztjeivel az utolsó nagy haditanácsot a Barbarossa-tervről. Keleten május 22-én beindult a csapatok összevonásának és kiindulópontjukon való felállásának a menetrendje. Néhány nappal később kiadták a menetrend átdolgozott változatát.109 Ez a hosszú és részletes dokumentum azt mutatja, hogy június elejére nemcsak hogy készen állt már az Oroszország elleni támadás összes terve, hanem a csapatok, a tüzérség, a harckocsik, a repülőgépek, a hajók és az utánpótlás óriási és bonyolult mozgatása is a terveknek megfelelően folyamatban volt már. A tengerészet hadinaplójában május 29-én egy rövid bejegyzés ennyit mond: „A hadihajók megkezdték az előzetes hadmozdulatokat a Barbarossa-hadművelethez”. Románia, Magyarország és Finnország (ez utóbbi ország alig várta, hogy visszaszerezhesse, amit az oroszok a téli háborúban elvettek tőle) vezérkaraival befejeződtek a tárgyalások. Június 9-én Hitler Berchtesgadenból adott ki egy parancsot, amely a három haderőnem főparancsnokait és a legfontosabb hadszíntérparancsnokokat a Barbarossa-hadműveletről szóló végső, egész napos tanácskozásra hívja össze június 14-re Berlinbe. A feladat szörnyűséges mérete ellenére nemcsak Hitler, hanem tábornokai is bizakodó hangulatban voltak, miközben áttekintették az utolsó apró részleteket a történelem leghatalmasabb katonai műveletéhez – ahhoz a totális támadáshoz, amely a Sarki-tengertől, Pecsengától a Fekete-tengerig húzódó, 1500 mérföldön elnyúló frontvonalon indul meg majd. Brauchitsch, aki a csapatok felállását ellenőrizte keleten, az előző estén tért vissza Berlinbe. Halder feljegyezte naplójába, hogy a hadsereg főparancsnoka nagyon elégedett volt. A tisztek és a közkatonák, mondta, a legjobb formájukban voltak, készen álltak. Ez az utolsó, június 14-i katonai kupaktanács délelőtt 11 órától este 6.30-ig tartott. Délután kettőkor ebéddel szakították meg, amely során Hitler ismét előadott tábornokainak egy tüzes, csata előtti buzdító beszédet.110 Halder szerint az előadás „átfogó politikai beszéd” volt, amelyben Hitler hangsúlyozta, hogy meg kell támadnia Oroszországot, mert annak bukása „feladásra” fogja kényszeríteni Angliát. A vérszomjas Führer minden bizonnyal ennél többet is hangsúlyozott. Keitel a nürnbergi vádlottak padján tett vallomásakor beszámolt erről. A fő téma az volt, hogy ez két ideológia közötti döntő csata, és hogy a katonaként általunk ismert gyakorlatot – a nemzetközi jog szerint egyedül helyes gyakorlatot – teljesen más mértékkel kell mérnünk. Hitler ezután különböző parancsokat adott ki, mondta Keitel, arról, hogy „brutális eszközökkel” példátlan terrort valósítsanak meg Oroszországban. – Emelt ön vagy bármelyik másik tábornok kifogást e parancsok ellen? – kérdezte Keitelt a saját védője. – Nem, én magam nem ellenkeztem – válaszolta a tábornok. – És a többi tábornok sem – tette hozzá.* Szinte felfoghatatlan, mégis igaz, hogy a szemüket majdnem kiverő minden bizonyíték és figyelmeztetés ellenére a Kreml emberei, bármennyire is gyanakvó, csalafinta és gyakorlatias politikusok hírében álltak, egészen a legutolsó pillanatig nem ismerték fel, hogy hamarosan le fognak csapni rájuk, méghozzá olyan erővel, ami majdnem elpusztítja majd a nemzetüket. 1941. június 21. kellemes nyári estéjén fél tízkor, kilenc órával a német támadás terv szerinti kezdete előtt Molotov Kreml-beli hivatalában fogadta a német nagykövetet, és előadta neki 378

Ez Ciano legutolsó naplóbejegyzéséből származik, amely 1943. december 23-án kelt a veronai börtön 27-es cellájában, néhány nappal a kivégzése előtt. Ciano hozzátette, hogy az olasz kormány az Oroszország elleni német invázióról fél órával azután szerzett tudomást, hogy az megkezdődött. (Ciano Diaries, 583. o.)

„utolsó ostobaságát”.379 Miután német repülőgépek újabb határsértéseiről tett említést (amivel kapcsolatban utasította a berlini szovjet nagykövetet, hogy hívja fel ezekre Ribbentrop figyelmét), Molotov áttért egy másik témára, amelyet Schulenburg a még aznap este a Wilhelmstrassénak küldött sürgős táviratában írt le: Számos jel utal arra [mondta a nagykövetnek Molotov], hogy a német kormány elégedetlen a szovjet kormánnyal. Még olyan híresztelések is terjednek, hogy háború fenyeget Németország és a Szovjetunió között ... A szovjet kormány képtelen megérteni, milyen okai lehetnek Németország elégedetlenségének ... Nagyra értékelné, ha meg tudnám neki mondani, mi idézte elő a német–szovjet kapcsolatokban kialakult jelenlegi helyzetet.

Azt válaszoltam [teszi hozzá Schulenburg], hogy nem tudok a kérdéseire válaszolni, mivel nem rendelkezem az erre vonatkozó információkkal. !1 380 Hamarosan rendelkezett velük. Berlin és Moszkva között az éter hullámain már útban volt felé Ribbentroptól egy hosszú, kódolt üzenet, amely az 1941. június 21-i dátumot viselte. „Nagyon sürgős! Államtitok! A nagykövet kezébe!” jelzéssel, és így kezdődött: Jelen távirat kézhezvétele után a még ott lévő összes rejtjelezett anyagot meg kell semmisíteni. A rádióberendezést üzemen kívül kell helyezni. Kérem, azonnal tájékoztassa Herr Molotovot, hogy sürgős közlendője van a számára ... Ezután a következő nyilatkozatot tegye neki.

A nyilatkozat ismerős volt már: meghintették az összes agyonkoptatott hazugsággal és kitalációval, amelyekhez Hitler és Ribbentrop immár nagyszerűen értett, oly gyakran eszelvén ki őket korábban, amikor egy-egy újabb provokálatlan agressziót igazolt velük. Nekem, amint újra elolvasom, az az érzésem, hogy merő arcátlanságban és csalárdságban ez a verzió mindegyik korábbit felülmúlja. Miközben Németország hűségesen betartotta a náci–szovjet paktumot – szólt a szöveg –, Oroszország ismételten megszegte azt. A SZU „szabotázs-, terrorés kémtevékenységet” végzett Németország ellen. „Szembeszállt a németek arra irányuló kísérletével, hogy szilárd rend jöjjön létre Európában.” Szövetkezett Nagy-Britanniával arra, „hogy megtámadják a Romániában és Bulgáriában lévő német csapatokat”. Azzal, hogy összevonta „az összes rendelkezésre álló orosz erőt a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedő hosszú frontvonalon”, a Birodalmat „fenyegette”. Az utóbbi néhány napon beérkező jelentések [folytatódik a nyilatkozat] eloszlatják az utolsó, maradék kételyeket is az orosz csapatösszevonás agresszív jellegével kapcsolatban ... Emellett rendelkezésünkre állnak angliai jelentések is Cripps nagykövet tárgyalásairól, amelyeket az Anglia és a Szovjetunió közötti még szorosabb politikai és katonai együttműködésről folytatott. Összegezve, a Birodalom kormánya ennélfogva kijelenti, hogy az általa vállalt kötelezettségeivel ellentétben a szovjet kormány 1. nemcsak folytatta, hanem tovább erősítette Németország és Európa aláásására irányuló kísérleteit; 379

A kifejezés Churchilltől származik. 380 Hassell megerősíti ezt. Két nappal később, június 16-án naplójába írva megjegyzi: „Brauchitsch és Halder már elfogadták Hitler [oroszországi] taktikáját. A hadseregnek tehát vállalnia kell a gyilkosságok és gyújtogatások terhét, amely eddig az SS-re korlátozódott.” A náciellenes „összeesküvők” naiv módon először úgy hitték, hogy Hitler Oroszországgal kapcsolatos terrorparancsai olyan sokkot okoznak majd a tábornokoknak, hogy azok hajlandók lesznek csatlakozni egy náciellenes felkeléshez. De június 16-ra már Hassell is kiábrándult. Aznapi naplójegyzete így kezdődik: Popitz-cal, Goerdelerrel, Beckkel és Osterral folytatott tanácskozássorozat, hogy mérlegeljük, vajon bizonyos parancsok, amelyeket a hadsereg tisztjei már megkaptak (de ők még nem adtak tovább) elégségesek lehetnek-e ahhoz, hogy ráébresszék a katonai vezetőket, milyen rezsimért harcolnak. Ezek a parancsok ... brutális intézkedéseket tartalmaznak, amelyeket a katonáknak a bolsevikok ellen kell tenniük Oroszország lerohanásakor. Arra a következtetésre jutottunk, hogy jelenleg nem remélhetünk semmit sem ... Ők [a tábornokok] becsapják magukat... Gyógyíthatatlan törzsőrmesterek! [The Von Hassell Diaries, 198-99.0.]

2. egyre inkább németellenes külpolitikát folytatott; 3. minden erejét készültségbe helyezte, és összevonta a német határon. Ezzel a szovjet kormány megszegte Németországgal kötött szerződéseit, és arra készül, hogy Németországot élethalálharca közepette hátba támadja. A Führer ezért elrendelte, hogy a német fegyveres erők minden rendelkezésükre álló eszközzel szálljanak szembe e fenyegetéssel.112

„Kérem, ne bocsátkozzon semmiféle beszélgetésbe a közleményt illetően!” – tanácsolta nagykövetének Ribbentrop az üzenet végén. Mit is mondhatott volna az összetört és kiábrándult Schulenburg, aki életének legszebb éveit áldozta a német–orosz kapcsolatok javítására, és tudta, hogy a Szovjetunió elleni támadás pro-vokálatlan és indokolatlan? A Kremlbe visszaérkezvén, miközben éppen hajnalodott, beérte annyival, hogy felolvasta a német nyilatkozatot a külügyi népbiztos előtt.381 Molotov, aki most már végre megdöbbent, csendben végighallgatta, majd így szólt: – Ez háborút jelent. Ön szerint ezt érdemeltük? Ugyanebben a hajnali órában hasonló jelent színhelye volt a berlini Wilhelmstrasse is. Vlagyimir Gyekanozov szovjet nagykövet június 21-én egész délután telefonálgatott a külügyminisztériumba, hogy időpontot kérjen Ribbentropnál, és előadhassa kis tiltakozását a német repülőgépek újabb határsértéseivel kapcsolatban. A minisztériumból azonban úgy tájékoztatták, hogy a náci külügyminiszter „vidéken tartózkodik”. Huszonkettedikén hajnali 2 órakor viszont közölték vele, hogy Ribbentrop hajnali 4 órakor fogadja a külügyminisztériumban. A Wilhelmstrassén a nagykövet (aki egyébként külügyminiszterhelyettes volt és Sztálin erőskezű embereinek egyike, ő rendezte el például a Litvánia feletti hatalomátvételt is) Molotovhoz hasonlóan elszenvedte élete legnagyobb megrázkódtatását. A jelen lévő dr. Schmidt írta le a jelenetet. Még soha nem láttam Ribbentropot olyan izgatottnak, mint öt perccel Gyekanozov érkezése előtt. Fel és alá sétált a szobájában, mint a ketrecbe zárt vadállat... Gyekanozovot bevezették, és mivel nyilvánvalóan nem jött rá, hogy bármi baj is lenne, kezet nyújtott Ribbentropnak. Leültünk, és ... Gyekanozov hozzákezdett, hogy bizonyos tisztázásra szoruló kérdéseket tegyen fel kormánya nevében. De alig kezdte el, amikor Ribbentrop hűvösen félbeszakította, és azt mondta: – Most nem erről van szó! ... Az arrogáns náci külügyminiszter ezután elmagyarázta, hogy miről van szó, átadott egy példányt a nagykövetnek a jegyzékből, amelyet Schulenburg éppen felolvasott Molotovnak, és tájékoztatta, hogy a német csapatok abban a pillanatban éppen katonai „ellenintézkedéseket” tesznek a szovjet határon. A meghökkent szovjet nagykövet, mondja Schmidt, „gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét, és mély sajnálatát fejezte ki” a fejlemények miatt, amelyekért Németországot hibáztatta. „Felállt, hanyagul meghajolt, és kézfogás nélkül elhagyta a helyiséget.”113 A náci–szovjet mézeshetek véget értek. 1941. június 22-én hajnali 3 óra 30 perckor, fél órával a Kremlben és a Wilhelmstrassén zajló diplomáciai záróformaságok előtt Hitler ágyúinak a sokszáz mérföld hosszúságú frontvonalon felhangzó moraja örökre véget vetett ezeknek az időknek. Egy harmadik diplomáciai előjáték is megelőzte még az ágyúdörgést. Június 21-én délután Hitler az íróasztalánál ült egy kelet-poroszországi komor erdőben, a Rastenburg mellett lévő új földalatti főhadiszállásán, a Wolfsschanzéban (Farkasverem), és hosszú levelet diktált Mussolini számára. Csakúgy, mint amikor az összes többi agressziójára készült, most sem bízott meg jó barátjában és fő szövetségesében annyira, hogy még az utolsó pillanat előtt 381

Így fejeződött be a veterán nagykövet diplomáciai karrierje. Miután visszatért Németországba, és nyugdíjba kényszerítették, csatlakozott a Beck tábornok, Goerdeler, Hassell és mások által vezetett ellenzéki csoportosuláshoz, és egy ideig ő volt a majdani náciellenes rezsim külügyminiszter-jelöltje. Hassell arról számolt be, hogy Schulenburg 1943-ban hajlandó lett volna átlépni az orosz frontvonalat, hogy egy náciellenes német kormánnyal kötendő békéről tárgyaljon Sztálinnal. (The Von Hassell Diaries, 321-22.0.) Schulenburgot a Hitler elleni 1944. júliusi összeesküvés után letartóztatták és bebörtönözték, majd november 10-én kivégezte a Gestapo.

beavassa a titokba. Most, a huszonnegyedik órában, megtette végre. Levele a legleleplezőbb és leghitelesebb bizonyítékunk arra, hogy milyen indítékok késztették e végső lépés megtételére, amely oly sokáig rejtély volt a nagyvilág számára, és amely elindította a maga és a Harmadik Birodalom pusztulásához vezető úton. A levél természetesen tele van Hitler szokásos hazugságaival és kibúvóival, amelyeket még barátaira is megpróbált rátukmálni. De ezek mögött és között előtűnik alapvető érvelése és az ő valódi – bár téves – értékelése az akkori világhelyzetről, amikor 1941 nyara, a második háborús nyár, hivatalosan megkezdődött. DUCE! Olyan pillanatban írom Önnek ezt a levelet, amikor több havi gyötrő megfontolás és idegtépő várakozás ér véget életem legnehezebb döntésével. A helyzet:382 Anglia elveszítette ezt a háborút. Fuldokló módjára kapaszkodik minden szalmaszálba. Mindamellett, egyes reményei természetesen nem nélkülöznek bizonyos logikát... Franciaország pusztulása ... szüntelenül arra a helyre irányítja a brit háborús uszítók pillantását, ahonnan megpróbálták elkezdeni a háborút: Szovjet-Oroszországra. Mindkét ország, Szovjet-Oroszország és Anglia egyformán érdekelt egy olyan Európában ... amelyet a hosszú háború kimerít. Ε két ország mögött ott áll az Észak-Amerikai Unió is, és ösztökéli őket...

Hitler ezután elmagyarázza, hogy nagy orosz erőkkel a hátában sohasem szedheti úgy össze az erejét – különösen a levegőben –, hogy olyan totális támadást indíthasson Nagy-Britannia ellen, amellyel térdre kényszerítheti. Valójában minden rendelkezésre álló orosz erő ott van a határunkon ... Ha a körülmények okot adnának arra, hogy a német légierőt bevessem Anglia ellen, fennáll az a veszély, hogy Oroszország megkezdené zsaroló taktikáját, amelyet némán tűrnöm kellene, csupán mert úgy érezném, hogy a levegőben gyengébbek vagyunk... Anglia annál kevésbé lesz kész a békére, minél több reményt fűzhet orosz partneréhez. Ε reménynek valóban növekednie kell az orosz fegyveres erők felkészültségének fejlődésével. Emögött pedig ott van a tömeges fegyverszállítás Amerikából, amely az ő reményeik szerint 1942-ben megindul... Ezért, miután folyamatosan törtem a fejemet, végül arra a döntésre jutottam, hogy még azelőtt vágom el a hurkot, hogy azt szorosra húzhatnák körülöttünk ... Általános véleményem jelenleg a következő: 1. Franciaországban szokás szerint nem szabad megbízni. 2. Maga Észak-Afrika, amennyiben az Ön gyarmatai, Duce, érintve vannak, valószínűleg őszig túl van a veszélyen. 3. Spanyolország bizonytalan, és – attól tartok – csak akkor fog állást foglalni, amikor már eldőlt a háború kimenetele ... 5. Az Egyiptom elleni támadás ősz előtt ki van zárva ... 6. Amerika akár belép a háborúba, akár nem, közömbös kérdés, amennyiben minden mozgósítható erejével úgyis ellenségünket támogatja. 7. Magában Angliában a helyzet rossz; az élelmiszer- és nyersanyag-ellátás egyre nehezebbé válik. A hadviseléshez szükséges harci szellemet csak a reménykedés táplálja. Ezek a remények pusztán két feltételezésen nyugszanak: Oroszországon és Amerikán. Arra nincs esélyünk, hogy kiiktassuk Amerikát. De hatalmunkban áll Oroszország kizárása. Oroszország kiiktatása ugyanakkor hatalmas segítséget jelent KeletÁzsiában Japán számára, ennélfogva lehetőséget ad, hogy az amerikai tevékenységet sokkal erősebben fenyegesse a japán intervenció. Ilyen körülmények között döntöttem úgy, hogy véget vetek a Kreml kétszínű játékának.

Németországnak, mondta Hitler, nem lesz szüksége olasz csapatokra Oroszországban. (Nem fogja jobban megosztani Oroszország meghódításának dicsőségét annál, amennyire Franciaország meghódításával tette.) De Olaszország, jelentette ki, „döntő segítséget nyújthat” azzal, hogy megerősíti észak-afrikai erőit, és felkészül arra, hogy „bevonuljon Franciaországba, amennyiben a franciák megsértik a szerződést”. Ez volt a jó csali a területre éhes Duce számára. Ami az Anglia elleni légiháborút illeti, egyelőre védelemben maradunk ... A keleti háborút illetően, Duce, az bizonyosan nehéz lesz, de pillanatnyi kételyem sincs a nagy siker felől. Mindenekelőtt azt remélem, lehetővé válik majd számunkra, hogy Ukrajnában egy olyan közös élelmiszer-ellátó 382

A kiemelés Hitlertől származik.

bázist építsünk ki, amely a jövőben esetleg szükségessé váló további élelmiszerkészleteket biztosítja a számunkra.

Ezután jött a mentség arra, hogy miért nem figyelmeztette partnerét korábban. Ha eddig a pillanatig vártam azzal, Duce, hogy elküldjem Önnek ezt a tájékoztatást, az azért van, mert maga a végső döntés csak ma este 7 órakor fog megszületni... Bármi is jöjjön, Duce, e lépés eredményeképpen a mi helyzetünk nem válhat rosszabbá; csak javulhat... Ha Anglia mégsem vonná le a következtetéseket a rideg tényekből, akkor mi a hátunkat biztosítván megnövekedett erővel kezdhetünk hozzá ellenségünk elpusztításához.

Végezetül Hitler leírja, milyen nagy megkönnyebbülést érez, hogy végre elhatározta magát. ... Hadd mondjak még valamit, Duce. Amióta elvergődtem eddig a döntésig, azóta lelkileg ismét szabadnak érzem magam. Annak ellenére, hogy erőfeszítéseink mindig is őszintén a végső kiegyezésre irányultak, számomra mégis gyakran nagyon terhes volt a Szovjetunióval fenntartott partneri viszony, mivel így vagy úgy, de szakításnak tűnt egész származásommal, fogalmaimmal és korábbi elkötelezettségemmel. Boldog vagyok, hogy immár megszabadultam ezektől a lelki gyötrelmektől. Szívélyes és bajtársi üdvözlettel: az Ön ADOLF HITLERE114

Június 22-én hajnali 3 órakor, alig fél órával a német csapatok megindulása előtt von Bismarck nagykövet Rómában felébresztette Cianót, hogy átadja neki Hitler hosszú levelét, amelyet az olasz külügyminiszter azután telefonon olvasott be Mussolininak, aki ekkor nyári rezidenciáján, Riccionéban pihent. Nem ez volt az első eset, hogy a Ducet felbosszantották azzal, hogy a tengelybeli partnerétől származó üzenet ürügyén felébresztik az éjszaka közepén. – Én a személyzetet sem zavarom fel éjjel – bosszankodott Cianónak –, de a németek engem bármelyik órában minden gondolkodás nélkül kiugrasztanak az ágyból!115 – Ettől függetlenül, mihelyt sikerült kitörölnie az álmot a szeméből, Mussolini kiadta a parancsokat a Szovjetunió elleni azonnali hadüzenetre. Most már teljesen a németek foglya volt. Tudta is, és rossz néven is vette. – Csak egy dologban reménykedem – mondta Cianónak –, hogy ebben a háborúban keleten a németeknek jól letörik a szarvát! –116 Mindazonáltal tisztában volt azzal, hogy saját jövője most már teljes egészében a német fegyverektől függ. A németek győzni fognak Oroszországban, ebben biztos volt, de remélte, hogy közben legalább kapnak egyet-kettőt az orrukra. Sem ő, sem más Nyugaton nem tudhatta, nem is sejthette, egyik oldalon sem, hogy a németek sokkal rosszabbul járnak majd. Vasárnap reggel, június 22-én, annak a napnak az évfordulóján, hogy Napóleon Moszkva felé tartva 1812-ben átlépte a Nyement, és pontosan egy évvel azután, hogy Napóleon országa, Franciaország kapitulált Compiègne-ben, Adolf Hitler páncélos, gépesített, eladdig legyőzhetetlen seregei átözönlöttek a Nyemenen és különböző egyéb folyókon, s gyors ütemben indultak Oroszország belseje felé. Amint azt Halder tábornok az első napon feljegyezte a naplójába, a Vörös Hadsereget minden figyelmeztetés és intő jel ellenére „taktikailag megleptük a frontvonal teljes hosszában”.383 Az összes első hidat sértetlenül elfoglalták. Tulajdonképpen – mondja Halder – a határ mentén a legtöbb helyen az oroszok még fel sem fejlődtek, és még azelőtt lerohanták őket, hogy megszervezhették volna az ellenállást. Szovjet repülőgépek százait pusztították el a repülőtereken.384 Néhány napon belül 383

Furcsa feljegyzést tartalmaz Halder naplója azon az első napon. Miután megemlíti, hogy az orosz rádióállomások, amelyeket a németek figyeltek, délben újra elkezdtek sugározni, azt írja: „Felkérték Japánt, hogy közvetítsen Oroszország és Németország között a politikai és gazdasági nézeteltérések ügyében, és maradjon kapcsolatban a német külügyminisztériummal.” Vajon azt hitte Sztálin kilenc órával a támadás után, hogy azt valahogy még lefújathatja? 384 Günther Blumentritt tábornok, a 4. hadsereg vezérkari főnöke később visszaemlékezett arra, hogy huszonegyedikén nem sokkal éjfél után, amikor a német tüzérség már ráállt a célokra, a Berlinből Moszkvába tartó expresszvonat „incidens nélkül” átpöfögött a Bug melletti német vonalakon, át a folyón, és be Breszt-Litovszkba. Blumentritt „hátborzongató pillanatként” élte

foglyok tízezrei özönlöttek visszafelé; a németek egész hadseregeket kerítettek be. Úgy tűnt, hogy megismétlődik a Feldzug in Polen. „Nem túlzás azt mondani – írta naplójába július 3-án az általában óvatos Halder, miután áttekintette a vezérkar legfrissebb jelentéseit –, hogy az Oroszország elleni Feldzug tizennégy nap alatt győzelemmel ért véget.” Még néhány hét, tette hozzá, és vége lesz az egésznek.

24. FORDUL A KOCKA 1941 őszének elejére Hitler azt hitte, hogy Oroszországnak már vége. A hadjárat megindítását követő három hét alatt von Bock tábornagy „Közép” hadseregcsoportja, amely harminc gyalogos hadosztályból és tizenöt páncélos, illetve gépesített hadosztályból állt, 450 mérföldet nyomult előre Bialystoktól Szmolenszk felé. Moszkva körülbelül 200 mérfölddel volt keletebbre azon az országúton, amelyen már Napóleon is járt 1812-ben. Északon von Leeb tábornagy hadseregcsoportja, amely huszonegy gyalogos és hat páncélos hadosztálynyi erőt képviselt, gyorsan haladt észak felé a balti államokon át Leningrád irányába. Délen von Rundstedt tábornagy hadseregcsoportja huszonöt gyalogos, négy gépesített, négy hegyivadász és öt páncélos hadosztállyal haladt előre a Dnyeper folyó és a Hitler által hőn vágyott termékeny Ukrajna fővárosa, Kijev felé. Annyira planmässig (terv szerinti – így mondták az OKW közleményei) volt a németek haladása a Baltikumtól a Fekete-tengerig nyúló ezer mérföldes frontvonalon, és a náci diktátor annyira bízott abban, hogy ez a haladás egyre gyorsuló ütemben fog folytatódni, miközben egyik szovjet hadsereget kerítik be vagy kergetik szét a másik után, hogy alig három héttel az invázió kezdete után, július 14-én kiadott egy olyan direktívát, amelyben azt javasolja, hogy a hadsereg méretét „a közeljövőben jelentősen csökkenteni lehetne”, és hogy a fegyvergyártást összpontosítsák a hadihajókra és a Luftwaffe repülőgépeire az utolsó megmaradt ellenség, Nagy-Britannia elleni háború folytatásához, sőt – tette hozzá – „Amerika ellen is, ha úgy alakulna”.1 Szeptember végén pedig utasította a főparancsnokságot, hogy készítsék elő negyven gyalogos hadosztály leszerelését, hogy a felszabaduló munkaerőt az iparban lehessen hasznosítani.2 Hitlernek úgy tűnt, hogy Oroszország két legnagyobb városa, Leningrád, amelyet Nagy Péter épített a Baltikum fővárosának, és Moszkva, az ősi és most bolsevik főváros, a közeli jövőben el fog esni. Szeptember 18-án szigorú parancsokat adott ki: „Leningrád és Moszkva megadását nem szabad elfogadni, még akkor sem, ha felajánlják”.3 Szeptember 29-i utasításában egyértelművé tette parancsnokai előtt, hogy milyen sorsot szán e városoknak: A Führer úgy döntött, hogy Szentpétervárat [Leningrád] eltörölteti a föld színéről. 385 Ε nagyváros további létezése érdektelenné válik, mihelyt megbukott Szovjet-Oroszország ... A cél: bekeríteni a várost, és a tüzérséggel, illetve folyamatos légitámadásokkal a földig rombolni... A város átvételére irányuló kéréseket vissza kell utasítani, mivel a lakosság túlélésének és élelmiszerellátásának problémáját mi nem tudjuk és nem is akarjuk megoldani. Ebben a létezésünkért folyó háborúban nem áll érdekünkben, hogy e nagyváros lakosságának akár csak egy részét is megtartsuk.386 meg a látványt. Szinte ugyanilyen különösnek tűnt a számára, hogy az orosz tüzérség még akkor sem reagált, amikor a támadás már megindult. „Az oroszokat a mi frontvonalunkon teljes meglepetésként érte a dolog” – írta utólag. Hajnalhasadtakor a német híradósok a Vörös Hadsereg rádióadóit hallgatták. „Lőnek ránk. Mit tegyünk?” – idézi Blumentritt az egyik üzenetet. „Maguk megőrültek! És miért nincs kódolva a jeladásuk?” – jött a válasz a főhadiszállásról. (The Fatal Decisions, szerk.: Seymour Freidin és William Richardson.) 385 Kiemelés az eredetiben. 386 Néhány héttel később Göring azt mondta Cianónak: „Ebben az évben húsz-harminc millió ember fog éhen halni Oroszországban. Talán jól is van így, mivel egyes nemzeteket meg kell tizedelni. De még ha nincs is jól, akkor sem lehet mit tenni. Nyilvánvaló, hogy ha az emberiség éhhalálra lesz ítélve, akkor is a mi két népünk lesz az utolsó, amelynek pusztulnia kell majd ... Az orosz foglyok a táborokban már egymást eszik.” (Ciano's Diplomatic Papers, 464-65. o.)

Ugyanazon a héten, október 3-án Hitler visszatért Berlinbe, és a német néphez intézett beszédében kihirdette a Szovjetunió összeomlását. – A mai napon kijelentem, és minden fenntartás nélkül jelentem ki – mondta –, hogy az ellenséget keleten levertük, és soha többé nem áll talpra újra ... Csapataink mögött már kétszer akkora terület fekszik, mint amekkora a német birodalom volt 1933-ban, amikor hatalomra kerültem. Október 8-án, amikor a Moszkvától délre eső kulcsfontosságú város, Orel elesett, Hitler rohanvást küldte vissza Berlinbe sajtófőnökét, Otto Dietrichet, hogy ott mondja el a világ vezető lapjainak: az utolsó ép szovjet seregeket, Tyimosenko marsall Moszkvát védő seregeit a főváros előtt a németek két acélszilárdságú katlanba zárták; hogy Bugyonnij marsall déli hadseregeit megfutamították és szétszórták; és hogy Vorosilov marsall seregeinek hatvanhetven hadosztályát körülzárták Leningrádban. – Szovjet-Oroszországnak katonai szempontból befellegzett – fejezte be Dietrich önelégülten. – A briteknek a kétfrontos háborúról szőtt álma halott. Hitlernek és Dietrichnek e nyilvános hencegései legalább is koraiak voltak. 387 Az igazság az, hogy noha az oroszokat június 22-én meglepetésként érte a támadás, majd súlyos veszteségeket szenvedtek emberben és felszerelésben, noha gyorsan vissza kellett vonulniuk, sőt a legjobb seregeik közül néhányat be is kerítettek, júliusban már olyan kemény ellenállást kezdtek tanúsítani, amilyennel a Wehrmacht korábban még nem találkozott. Halder naplója és az olyan frontparancsnokok jelentései, mint például Guderian tábornok, aki a középső fronton egy nagy páncélos csoportot vezetett, komoly harcokról, az oroszok kétségbeesett ellenállásáról és ellentámadásairól, a német és a szovjet csapatok súlyos veszteségeiről szóló beszámolókkal kezdtek megtűzdelődni, majd megtelni. „Az orosz csapatok magatartása –írta később Blumentritt tábornok – már az első [a Minszkért vívott] csatában is feltűnő különbséget mutatott a lengyeleknek és a nyugati szövetséges hatalmaknak a vereségükkor tanúsított viselkedéséhez képest. Az oroszok még bekerítve is a helyükön maradtak, és tovább harcoltak.”5 És több bukkant elő belőlük, méghozzá jobb felszereléssel, mint Adolf Hitler álmaiban valaha is lehetséges volt. Folyamatosan vetettek harcba olyan pihent hadosztályokat, amelyekről a német hírszerzésnek sejtelme sem volt. „Egyre inkább világossá válik – írta naplójába Halder augusztus 11-én –, hogy nemcsak a gazdasági és szállítási szférában becsültük alá az orosz kolosszus erejét, hanem mindenekelőtt katonai téren. Kezdetben úgy 200 ellenséges hadosztállyal számoltunk, de mostanára már 360-at azonosítottunk. Ha egy tucatot elpusztítunk, akkor az oroszok újabb tucatot dobnak be. Ehhez a nagy szélességhez képest a frontunk túl vékony. Nincs mélysége. Ennek eredményeképpen az ismétlődő ellenséges támadások gyakran aratnak némi sikert.” Rundstedt a háború után kereken kimondta az igazat a szövetséges hatalmak vizsgálóbíróinak. – Nem sokkal azután, hogy a támadás megkezdődött– mondta, – felismertem, hogy szamárság minden, amit korábban Oroszországról írtak! Több tábornok, köztük Guderian, Blumentritt és Sepp Dietrich, olyan jelentéseket hagytak hátra, amelyekben kifejezik, mennyire megdöbbentek, amikor először találkoztak az orosz Τ34-es tankkal, amelyről korábban nem is hallottak, s amely olyan erős páncélzattal rendelkezett, hogy a német páncéltörő fegyverek repeszei ártalmatlanul pattantak le róla. Ε páncélos megjelenése, mondta később Blumentritt, a később „tankrémületnek” nevezett jelenség kezdetét jelezte. Emellett, a háború során első ízben a németek nem rendelkeztek a döntő légifölény előnyével, hogy földi csapataikat megvédhessék, és felderítést végezhessenek. A szovjet vadászgépek a hadjárat első napján és a kezdeti harcokban elszenvedett súlyos földi veszteségek ellenére is – a pihent hadosztályokhoz hasonlóan – folyamatosan jelentek meg a semmiből. A 387

Nem annyira koraiak azonban, mint az amerikai vezérkar figyelmeztetései, amely júliusban arról tájékoztatta bizalmasan az amerikai szerkesztőket és a washingtoni tudósítókat, hogy a Szovjetunió összeomlása már csak hetek kérdése. Nem meglepő, hogy Hitler és dr. Dietrich 1941 október elején tett nyilatkozatait széles körben elhitték az Egyesült Államokban és NagyBritanniában ugyanúgy, mint Németországban és másutt.

német előrenyomulás gyorsasága és a megfelelő oroszországi repülőterek hiánya miatt továbbá a német légibázisok még mindig túl messze voltak ahhoz, hogy a fronton hatásos védelmet nyújthassanak. „Az előrenyomulás több fázisában is hátrányos helyzetbe hozta páncélos erőimet–jelentette később von Kleist tábornok –, hogy nem volt felettünk védelem.”6 A németek még egy dologban elszámolták magukat az oroszokkal kapcsolatban. Ezt Kleist említette meg Liddell Hartnak, és azon a nyáron természetesen a Nyugat többi népe is jórészt osztotta e nézetet. – Győzelmi reményeink – mondta Kleist – elsősorban azon az esélyen alapultak, hogy az invázió politikai földrengést fog okozni Oroszországban ... Túl nagy reményeket fűztünk ahhoz, hogy Sztálint saját népe fogja megdönteni, ha súlyos vereségeket szenved. Ε hitet erősítették a Führer politikai tanácsadói is.7 Hitler tényleg azt mondta Jodlnak: – Csak bele kell rúgnunk az ajtóba, és az egész rothadt épület összeomlik! Hitler számára egész júliusban úgy tűnt, hogy csak egy kéznyújtásnyira van az alkalom, hogy belerúghasson az ajtóba, ám ekkor jött elő az első nagy stratégiai vita a német főparancsnokságon, ami a Führer olyan döntéséhez vezetett, amelyet a vezető tábornokok többségének ellenkezésével szemben hozott, és amely Halder szerint „a keleti hadjárat legnagyobb stratégiai baklövésének” bizonyult. A kérdés egyszerű volt, de elemi jellegű. Előrenyomuljon-e Bock „Közép” hadseregcsoportja (a három fő német hadsereg közül a legerősebb és eddig legsikeresebb) további kétszáz mérföldet Moszkva felé a július 16-án elért Szmolenszkből? Vagy ragaszkodjanak az eredeti tervhez, amelyet Hitler fektetett le a december 18-i hadműveleti utasításban, és amely az északi és a déli szárnyak számára írta elő a fő előrehatolást? Más szóval, Moszkva-e a legfőbb cél, vagy Leningrád és Ukrajna? A Brauchitsch és Halder vezetése alatt álló hadsereg főparancsnoksága ragaszkodott ahhoz, hogy teljes erőbedobással a főváros ellen támadjanak. Ebben támogatta őket Bock, aki a „Közép” hadseregcsoporttal a fő irányban, Moszkva felé haladt, és Guderian, akinek a páncélosai vezették a tulajdonképpeni támadást. Érvelésükben nemcsak azt hangsúlyozták, hogy milyen lélektani értéke van az ellenséges főváros elfoglalásának. Moszkva a fegyvergyártás létfontosságú forrása, és ami még ennél is több, az orosz szállítási és távközlési rendszer központja – mutattak rá Hitlernek. El kell foglalni, és akkor az oroszonak nemcsak egy nélkülözhetetlen fegyverforrás esik ki, hanem arra is képtelenek lesznek, hogy csapatokat és utánpótlást szállítsanak a távoli frontokra, amelyek aztán meggyengülnek, elsorvadnak és összeomlanak. De a tábornokok még egy végső érvet is a mostanra már a legfőbb parancsnokukká vált egykori káplár elé terjesztettek. A rendelkezésükre álló összes felderítői jelentés azt mutatta, hogy az orosz főerőket ekkor éppen Moszkva előtt vonják össze a főváros totális védelmére. Egy félmilliós szovjet hadsereg, amely kivágta magát Bock kettős szorításából, Szmolenszktől keletre kezdte magát beásni, hogy elzárja a németek további előrenyomulását a főváros felé. Az orosz erők súlypontja tehát [írta Halder egy jelentésben, amelyet közvetlenül a háború után a szövetséges hatalmak számára készített]8 a „Közép” hadseregcsoport előtt volt... A vezérkar azzal az elképzeléssel állt elő, hogy a hadművelet célja az ellenség katonai erejének a megsemmisítése kell, hogy legyen, ezért a következő és legsürgősebb feladatnak Tyimosenko erőinek legyőzését tartotta: minden rendelkezésre álló erőt összevonni a „Közép” hadseregcsoportnál, előrenyomulni Moszkváig, elfoglalni az ellenséges ellenállás eme idegközpontját, és szétverni az új ellenséges alakzatokat. Ε támadáshoz a gyülekezést minél előbb végre kellett hajtani, mivel az évszak előrehaladott volt már. Az „Észak” hadseregcsoportnak időközben teljesítenie kellett volna eredeti feladatát, és megpróbálnia elérni a finneket. A „Dél” hadseregcsoportnak pedig tovább kellett nyomulnia kelet felé, hogy a lehető legnagyobb ellenséges erőt kösse le. Miután a vezérkar és a legfelsőbb parancsnokság [az OKW] közötti szóbeli megbeszélések eredménytelenül végződtek, a hadsereg főparancsnoka [Brauchitsch] átnyújtotta a vezérkar memorandumát Hitlernek.

Erre, mint azt Halder naplójából megtudjuk, augusztus 18-án került sor. „A hatása – mondja Halder – robbanásszerű volt.” Hitler mohó figyelme Ukrajna élelmiszertermő és iparban gazdag vidékeire összpontosult, valamint a Kaukázus lábánál fekvő orosz olajmezőkre. Amellett úgy gondolta, kitűnő alkalma van arra, hogy kelepcébe csalja Bugyonnij seregeit, amelyek Kijeven túl, a Dnyepertől keletre még mindig kitartottak. Leningrádot is el akarta foglalni, hogy északon a finnekkel egyesüljön. Ε kettős cél elérésére több gyalogos és páncélos hadosztályt kellett leválasztani a „Közép” hadseregcsoportról, elküldeni északra, és különösen délre. Moszkva várhat! Augusztus 21-én Hitler új utasítást vágott lázadozó vezérkara képébe. Halder másnap szóról szóra bemásolta naplójába a parancsot. A hadseregnek a keleti hadműveletek folytatására vonatkozó javaslatai nem állnak összhangban a szándékaimmal. A tél beállta előtt legfontosabb elérendő cél nem Moszkva elfoglalása, hanem a Krím, a Donyec-medence ipari és széntermelő területeinek megszerzése, valamint az, hogy elvágjuk az oroszoknak a Kaukázusból érkező olajszállításait. Északon pedig Leningrád bekerítése és a finnekkel való egyesülés.

Az utasítás leszögezte, hogy a délen, a Dnyeper mellett lévő szovjet 5. hadsereget, amelynek makacs ellenállása napok óta bosszantotta Hitlert, teljesen el kell pusztítani, továbbá el kell foglalni Ukrajnát, be kell keríteni Leningrádot, és el kell érni a finnekkel való összekapcsolódást. „Csak ekkor jönnek létre azok a feltételek, amelyek mellett Tyimosenko hadseregét meg lehet támadni, és sikeresen legyőzni” – fejezte be. Így hát [kommentálta Halder keserűen] az a cél, hogy Moszkva előtt döntő vereséget mérjünk az orosz seregekre, alárendeltetett annak a vágynak, hogy értékes ipari területekhez jussunk, és előrenyomuljunk az orosz olaj irányába ... Hitlernek most már rögeszméjévé vált, hogy Leningrádot és Sztálingrádot is elfoglalja, mivel elhitette magával, hogy ha „a kommunizmus szent városai” elesnek, akkor Oroszország összeomlik.

Hitler azzal tetézte az ő stratégiai géniuszát nem értékelő tábornagyok és tábornokok sérelmét, hogy elküldte a hadsereg 18-i memorandumára válaszoló ama feljegyzést, amit Halder „ellenmemorandumnak” nevez, és ami a vezérkar szerint „tele volt sértésekkel”: kijelentette például, hogy a hadsereg főparancsnoksága tele van „idejétmúlt elméletekbe kövesedett fejekkel”. „Elviselhetetlen! Hallatlan! Ez a határ!” – prüszkölt Halder másnap naplójában. Egész délután és este von Brauchitsch tábornaggyal tanácskozott a Führernek a hadsereg főparancsnoksága és a vezérkar ügyeibe történő „megengedhetetlen” beavatkozásáról, végül azt javasolta, hogy a hadsereg vezetője és ő maga mondjanak le posztjukról. „Brauchitsch visszautasította – jegyezte fel Halder –, mivel nem lenne praktikus, és semmit nem változtatna meg.” Mint már annyi más alkalommal, a pipogya tábornagy most is megadta magát az egykori káplárnak. 530

A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA Amikor másnap, augusztus 23-án Guderian tábornok a Führer főhadiszállására érkezett, és Halder noszogatta, hogy próbálja meg lebeszélni Hitlert katasztrofális döntéséről – bár a nyakas tábornoknak nemigen kellett biztatás –, Brauchitschcsal került szembe. – Megtiltom, hogy Moszkva kérdését megemlítse a Führernek! – mondta a hadsereg főparancsnoka. – A déli hadműveletet már parancsba adtuk. A kérdés most már csak az, hogyan kell végrehajtani. A vita értelmetlen. Guderian azonban, amikor bevezették Hitlerhez (ahová sem Brauchitsch, sem Halder nem kísérte el), nem engedelmeskedett a parancsnak, és olyan nyomatékosan érvelt a Moszkva elleni támadás mellett, amennyire csak tudott. Hitler hagyta, hogy végigmondjam, amit akarok [írta később Guderian]. Azután részletesen

leírta, milyen megfontolások vezették arra, hogy eltérő döntést hozzon. Elmondta, hogy Ukrajna nyersanyagai és mezőgazdasága életbevágóan kellenek a háború folytatásához. Beszélt arról, miért kell semlegesíteni a Krímet, „azt a szovjet repülőgép-anya-hajót, ahonnan támadni lehet a román olajmezőket”. Most először hallottam tőle azt a kifejezést, hogy „a tábornokaim semmit nem tudnak a háború gazdasági vonatkozásairól” ... Szigorú parancsba adta, hogy a közvetlen stratégiai célkitűzés a Kijev elleni támadás, és hogy minden műveletet ennek figyelembe vételével kell végrehajtani. Most először volt részem abban a látványban, ami később olyan ismerőssé vált: minden jelenlevő – Keitel, Jodl és mások – egyetértően bólogattak minden mondatnál, ami csak elhangzott Hitler szájából, miközben én magamra maradtam az álláspontommal ...9 De Halder a korábbi megbeszélések egyikén sem bólogatott egyetértően. Amikor Guderian másnap találkozott vele, és beszámolt neki arról, hogy nem sikerült Hitlert rábeszélnie elhatározásának megváltoztatására, akkor – mint elmondja – a vezérkari főnök „megdöbbenésemre teljes idegösszeomlást kapott, ami olyan vádaskodásokra és gyanúsításokra vezette őt, amelyek teljességgel alaptalanok voltak”.388 Ez volt a német katonai főparancsnokság legsúlyabb válsága a háború kezdete óta. Később, a viszontagságokkal, komolyabbak is jönnek majd még. Rundstedt déli offenzívája, amelyet az tett lehetővé, hogy erősítést kapott Guderiannak a központi frontról visszavont páncélos erőiből és gyalogos hadosztályaiból, önmagában – amint azt Guderian megfogalmazza – nagy taktikai győzelem volt. Kijev szeptember 19-én elesett – a német egységek ekkorra már 150 mérfölddel jártak mögötte –, és huszonhatodikán a németek állítása szerint a kijevi csata 665 000 orosz fogoly bekerítésével és megadásával ért véget. Hitler számára ez volt „a világtörténelem legnagyobb csatája”, és bár egyedülálló eredmény volt, egyes tábornokok mégis kételkedtek stratégiai jelentőségében. Bock páncélosok nélküli hadseregcsoportja középen két hónapon át várakozásra kényszerült a Szmolenszk melletti Gyeszna folyó mellett. Közeledtek az őszi esők, amelyek sártengerré változtatják majd az orosz utakat. Utánuk pedig jön majd a tél, a hideg és a hó.

A NAGY TÁMADÁS MOSZKVA ELLEN Hitler vonakodva engedett Brauchitsch, Halder és Bock unszolásának, és beleegyezett, hogy folytassák a Moszkva elleni támadást. De már túl késő volt! Halder szeptember 5-én délután találkozott a Führerrel, aki ekkor már, hogy elhatározta magát, a Kreml felé iparkodott. „A középső fronton induljanak meg nyolc napon belül!” – rendelte el a legfelsőbb parancsnok. („Lehetetlen!” – kiáltott fel Halder naplójában.) „Kerítsék be, győzzék le, és pusztítsák el őket!” – tette hozzá Hitler, és megígérte, hogy a „Közép” hadseregcsoportnak vissza fogja adni Guderian páncélos csoportját, amely akkor még mindig erősen le volt kötve Ukrajnában, sőt meg is toldja majd Reinhardt páncélos hadtestével a leningrádi frontról. De a páncélos erőket csak október elejére lehetett visszahozni, újra felszerelni és felkészíteni. Október 2-án végül megindították a nagy támadást. „Tájfun” volt a fedőneve. Ε hatalmas szél, egy ciklon csapása készült elpusztítani az oroszok Moszkva előtt álló erőit, és megrogyasztani a Szovjetuniót. De a náci diktátor ismét megalomania]ának áldozata lett. Nem volt neki elég, hogy még a tél beállta előtt elfoglalják az orosz fővárost. Parancsot adott, hogy von Leeb tábornagy északon ugyanekkor foglalja el Leningrádot, érje el a finneket a városon túl, és tovább nyomulva vágja el a murmanszki vasútvonalat, Rundstedt pedig ugyanakkor tisztítsa meg a Fekete-tenger partját, foglalja el Rosztovot, szerezze meg a majkopi olajmezőket, és nyomuljon tovább 388

Halder augusztus 24-i naplóbejegyzésében meglehetősen eltérő változatot ad elő. Megvádolja Guderiant, hogy „felelőtlenül” meggondolta magát, miután Hitlerrel találkozott, és arról mereng, hogy mennyire haszontalan dolog azzal próbálkozni, hogy megváltoztassuk egy ember jellemét. Ha Guderian állításának megfelelően „teljes idegösszeomlást” kapott, aznapi pedáns naplójegyzetei azt mutatják, hogy gyorsan felépült belőle.

Sztálingrád felé a Volga mentén, s ezzel szakítsa meg Sztálin utolsó kapcsolatát is a Kaukázussal. Amikor Rundstedt megpróbálta elmagyarázni a Führernek, hogy ez több, mint négyszáz mérföldes előretörést jelentene a Dnyeperen túlra, és veszélyesen fedetlenül hagyná a balszárnyát, a legfőbb parancsnok közölte vele, hogy az oroszok délen képtelenek komoly ellenállást tanúsítani. Rundstedt számára, aki elmondása szerint „hangosan felnevetett” e nevetséges parancsok hallatán, hamarosan ennek az ellenkezője derül ki. A német támadás kezdetben a tájfun dühöngésével gördült végig a Moszkva felé vezető régi úton, amelyet már Napóleon is megjárt. Egy október első felében megvívott csatában, amit később Blumentritt „tankönyvbe illő ütközetnek” nevezett, a németek Vjazma és Brjanszk között bekerítettek két szovjet hadsereget, és állításuk szerint 650 000 foglyot ejtettek, valamint 5 000 ágyút és 1 200 tankot zsákmányoltak. Október 20-ra a német páncélos ékek már negyven mérföldre sem voltak Moszkvától. A szovjet minisztériumokat és a külképviseleteket sietve a Volga melletti Kujbisevbe evakuálták. Még a józan Halder is – aki leesett a lováról, és kulcscsonttöréssel egy időre kórházba került – elhitte most már, hogy merész vezetéssel és kedvező időjárási feltételek mellett el lehet foglalni Moszkvát, mielőtt még beállna a kemény orosz tél. Megkezdődtek azonban az őszi esőzések. Beállt a raszputyica, a sár időszaka. A kerekeken haladó nagy hadsereg lelassult, és gyakran megállni kényszerült. Tankokat kellett visszavonni a harcból, hogy kihúzzák a sárból az ágyúkat és a lőszerszállító tehergépkocsikat. Hiányoztak az ehhez szükséges láncok és összekapcsoló szerkezetek, így a Luftwaffe szállítógépeinek kötéltekercseket kellett ledobálniuk, pedig másféle katonai utánpótlás légi szállításához is igen nagy szükség lett volna rájuk. Október közepén megkezdődött az esőzés, és Guderian későbbi visszaemlékezése szerint „a következő néhány hetet a sár uralta”. Blumentritt tábornok, aki vezérkari főnök volt von Kluge tábornagynak a moszkvai csata sűrűjében harcoló 4. hadseregénél, szemléletesen írta le a bajokat. A gyalogos a sárban csúszkál, közben sok lófogatnak kell előrevonszolnia minden egyes ágyút. Minden kerekes jármű tengelyig süllyed a mocsokba. Még a traktorok is nehezen tudnak mozogni. Talán el lehet képzelni, mekkora túlterhelést okozott mindez az amúgyis kimerült csapatainknak. 10

Ez volt az első alkalom, hogy Halder naplójába, illetve Guderian, Blumentritt és más német tábornokok jelentéseibe belopóztak a kétely, majd a kétségbeesés jelei. Ez átterjedt az alacsonyabb rangú tisztekre és a harcoló csapatokra is – vagy talán éppen tőlük eredt. „És most, amikor Moszkva szinte látótávolságban volt – emlékezett vissza Blumentritt –, mind a parancsnokok, mind a csapatok hangulata kezdett megváltozni. Az ellenséges ellenállás megkeményedett, és a harc még zordabbá vált... Sok századunk hatvan-hetven főre olvadt.” Nem volt elég használható ágyú és tank. „A küszöbön állt a tél – mondja Blumentritt –, de nyoma sem volt téli ruházatnak ... Messze a frontvonalak mögött, a hatalmas erdőkben és mocsarakban kezdték éreztetni jelenlétüket az első partizánegységek. Gyakran rajtaütöttek az utánpótlási oszlopokon ...” Akkor, emlékszik vissza Blumentritt, a náci hódítók álmaiban kísérteni kezdtek az egykor ugyanezt az utat megjárt francia Nagy Hadsereg szellemei és Napóleon sorsának emléke. A német tábornokok olvasni – vagy újraolvasni – kezdték Caulaincourt komor beszámolóját a francia hódító katasztrofális 1812-es oroszországi teléről. Nem mentek jól a dolgok messze délebbre sem, ahol az időjárás valamivel melegebb volt, de a sár ugyanolyan kellemetlen. November 21-én Kleist tankjai behatoltak a Don torkolatánál lévő Rosztovba, miközben dr. Goebbels propaganda-zenekarának fanfárhangjai azt harsogták, hogy megnyílt „a Kaukázus kapuja”. Nem maradt azonban túl sokáig nyitva. Kleist és Rundstedt is felismerte, hogy Rosztovot nem tudják tartani. Öt nappal később az oroszok visszafoglalták a várost, és a németek, akiket az északi és a déli szárnyon is támadtak, fejvesztetten menekültek vissza ötven mérföldet a Miusz folyóig, ahol Kleist és Rundstedt

eredetileg is téli védővonalat szeretett volna létrehozni. A rosztovi visszavonulás újabb kis fordulópont a Harmadik Birodalom történetében. Ez volt az első alkalom, hogy egy náci hadsereget visszavetettek előrenyomulásában. „Bajaink Rosztowal kezdődtek – kommentálta később Guderian –, ez volt az intő jel.” Vön Rundstedt tábornagynak, a német hadsereg legidősebb tisztjének ez a parancsnokságába került. Miközben visszavonulóban volt a Miusz felé: Egyszer csak [mondta utólag a szövetséges hatalmak vizsgálóbíróinak] parancs érkezett a Führertől: „Maradjon, ahol van, és ne vonuljon vissza tovább!” Azonnal visszasürgönyöztem neki: „Őrültség megkísérelni, hogy kitartsunk. Először is: a csapatok nem képesek rá, másodszor pedig: ha nem vonulnak vissza, akkor megsemmisítik őket. Megismétlem: vagy vonják vissza ezt a parancsot, vagy keressenek mást a végrehajtására!” Még aznap éjjel megérkezett a Führer válasza: „Beleegyezem a kérésébe. Kérem, adja át a parancsnokságot!”

– Ekkor hazamentem – mondta Rundstedt. 389 11 A következő megrázó hónapokban talán ez a mánia mentette meg a német hadsereget a teljes összeomlástól, hogy távoli csapatokat utasítottak a szilárd helyben maradásra, nem törődve azzal, hogy ez mibe kerül nekik – bár ezt sok tábornok vitatja. Tény viszont, hogy ez vezetett Sztálingrádhoz és további katasztrófákhoz is, és hozzájárult Hitler sorsának a megpecsételődéséhez. A súlyos havazások és a fagypont alatti hidegek korán jöttek Oroszországban azon a télen. Guderian az október 7-re virradó éjszakán jegyezte fel az első havazást, éppen amikor újra kezdték a Moszkva elleni támadást. A havazás eszébe juttatta, hogy ismét kérje a téli öltözetet a főhadiszállástól, különösen a nehéz csizmákat és a vastag gyapjúzoknikat. Október 12-én feljegyezte, hogy még mindig esik a hó. November 3-án jött az első hideghullám: a hőmérő higanyszála a fagypont alá ereszkedett, és tovább süllyedt. Hetedikén Guderian már az első „súlyos fagyási sérüléseket” jelentette egységében, tizenharmadikán pedig azt, hogy a hőmérséklet 8 fokkal esett a Fahrenheit-skála szerinti zéró alá, s a téli ruházat hiánya „egyre jobban érezhető”. A zord hideg ugyanúgy hatással volt az ágyúkra és a gépekre, mint az emberekre. A jég rengeteg problémát okozott [írta Guderian], mivel a tankok lánctalpaira még nem érkeztek meg a jégszegek. A hideg hasznavehetetlenné tette a teleszkópos irányzóberendezéseket. A tankok motorjának beindításához tüzet kellett gyújtani alattuk. Az üzemanyag időnként megfagyott, és az olaj viszkózussá vált ... Minden egyes ezred [a 112. gyalogos hadosztályból! körülbelül 500 embert vesztett már a fagysérülések miatt. A hideg miatt a gépfegyverek már nem voltak képesek tüzelni, és a 37 mm-es páncélelhárító fegyvereink hatástalannak bizonyultak a Τ-34-es tankkal szemben. 12

„Az eredmény – mondja Guderian – akkora pánik volt, amely egészen Bogorodszkig elért. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi fordult elő az orosz hadjárat során, és ez arra figyelmeztetett, hogy gyalogságunk harcképessége a végét járja.” De nemcsak a gyalogságé. November 21-én Halder azt írta a naplójába, hogy Guderian telefonon közölte: „páncélos csapatai a végüket járják”. Ez a kemény, agresszív tankparancsnok 389 „Grösste Aufregung (a legnagyobb felindultság) a Führer részéről” – jegyezte fel naplójába Halder november 30-án, amikor arról írt, hogyan vonult vissza Rundstedt a Miuszhoz, és hogyan bocsátotta el Hitler a tábornagyot. „A Führer behívatja Brauchitschot, szemrehányásokat vág a fejéhez, és pocskondiázza.” Halder aznap azzal kezdte naplóját, hogy feljegyezte a november 26-áig elszenvedett német veszteségek adatait. „A keleti hadseregek teljes vesztesége (a betegeket nem számolva) 743 112 tiszt és közlegény – a teljes 3,2 milliós haderő 23 százaléka.” Halder december l-jén feljegyezte, hogy Rundstedtet Reichenauval váltották fel, aki még mindig a 6. hadsereg parancsnoka volt, amelyet már Franciaországban is vezetett, és amely nehéz időket élt át Kleist Rosztovból visszavonuló páncélos hadosztályaitól északra. „Reichenau telefonon hívja a Führert – írta Halder –, és engedélyt kér, hogy ma éjjel visszavonulhasson a Miusz vonaláig. Megkapja az engedélyt. így hát pontosan ott tartunk, ahol tegnap. De időt és erőt áldoztunk fel, és elveszítettük Rundstedtet.” „Brauchitsch egészsége – tette hozzá – a folyamatos izgalom miatt ismét aggodalmat okoz.” November 10-én Halder feljegyezte, hogy a hadsereg vezetője súlyos szívrohamon esett át.

elismeri, hogy ott, azon a napon elhatározta: ellátogat a „Közép” hadseregcsoport parancsnokához, Bockhoz, és arra kéri, hogy a kapott parancsokat változtassák meg, mivel „nem lát módot a végrehajtásukra”. Mély depresszióba süllyedve így írt ezen a napon: A jeges hideg, a menedék hiánya, a ruházat elégtelensége, az emberben és felszerelésben szenvedett súlyos veszteségek, üzemanyag-ellátásunk ínséges helyzete – mindez nyomorúsággá teszi a parancsnoki kötelességeket, és minél tovább tart, annál inkább összetör az óriási felelősség, amit viselnem kell.13

Guderian visszagondolva hozzátette: Csak az tudja igazán megítélni az ekkor történt eseményeket, aki ... látta az orosz hó végtelen kiterjedését nyomorúságunk eme idei telén, aki érezte keresztülfüjni a tájon a jéghideg szelet, amint hóval borít be mindent, ami az útjába kerül; aki órákon át hajt alulöltözött, kiéhezett embereivel a senkiföldjén, hogy végül túl gyér menedéket leljen, és aki látta ezzel szemben a jól táplált, melegen öltözött és pihent szibériaiakat, akik teljesen fel voltak szerelve a téli harcra.14

Ezeket az eseményeket most már röviden is elbeszélhetjük, nem szabad azonban elhagyni egy kérdés hangsúlyozását: bármennyire is szörnyű volt az orosz tél, és feltételezve, hogy az orosz csapatok természetesen jobban fel voltak készülve erre, mint a németek, a fő tényező a történetben, amit most leírunk, nem az időjárás volt, hanem a Vörös Hadsereg csapatainak ádáz harca, valamint vasakaratuk, hogy nem adják fel a küzdelmet. Bizonyítékul szolgálnak erre Halder naplója és a hadszíntéri parancsnokok jelentései, amelyek minduntalan kifejezik megdöbbenésüket az orosz támadások és ellentámadások nagysága és hevessége, valamint a német vereségek és veszteségek felett. A náci tábornokok nem tudták megérteni, hogy az oroszok, figyelembe véve zsarnoki rezsimjüket és az első német csapások katasztrofális hatását, miért nem omlottak össze úgy, mint a franciák és oly sokan mások, akinek pedig minderre kevesebb okuk volt. „Megdöbbenéssel és csalódással jöttünk rá október végén és november elején – írta Blumentritt –, hogy a legyőzött oroszok a jelek szerint egyáltalán nem voltak tudatában annak, hogy katonai erőként szinte megszűntek létezni.” Guderian elmeséli, hogyan találkozott a moszkvai úton Őreiben egy öreg, nyugdíjas cári tábornokkal. „Bárcsak húsz évvel korábban jöttek volna [mondta az öreg a páncélos tábornoknak], tárt karokkal fogadtuk volna magukat! De most már túl késő. Éppen kezdtünk talpra állni, erre maguk jönnek, és visszavetnek húsz évvel, hogy kezdhessük elölről az egészet. Most Oroszországért harcolunk, és ezért az ügyért mindannyian egyesülünk.”15

Mégis, miközben fagyos hóviharokkal és továbbra is fagypont alatti hőmérséklettel november a végéhez közeledett, Moszkva már csak karnyújtásnyira lévőnek tűnt Hitler és a tábornokok többsége számára. A fővárostól északra, délre és nyugatra a német hadseregek a céltól húsz-harminc mérföldes távolságon belülre értek. Hitler számára, aki a messzi KeletPoroszországban lévő főhadiszállásán a térkép fölé hajolt, ez az utolsó útszakasz szinte nem is tűnt távolságnak. Seregei ötszáz mérföldet nyomultak már előre, s már csak húszharminc mérföldet kellett megtenniük. – Egyetlen utolsó nekirugaszkodás – mondta Jodlnak november közepén –, és győzedelmeskedünk! – Von Bock tábornagy, aki a Moszkva elleni végső áttörésért harcoló „Közép” hadseregcsoportot irányította, a Halderral folytatott november 22-i telefonbeszélgetésében a helyzetet a marne-i ütközethez hasonlította, „ahol az utolsó zászlóalj bedobása döntötte el a csatát”. Bár az ellenség ellenállása megerősödött, Bock a vezérkari főnöknek azt mondta, úgy hiszi, hogy „minden elérhető”. November utolsó napján szó szerint is az utolsó zászlóalját dobta be. A Szovjetunió szíve elleni végső, totális támadást másnapra, 1941. december l-re tűzték ki. Ε támadás acélkemény ellenállásba ütközött. Az egy fronton valaha is koncentrált

legnagyobb tankerő: Hoepner tábornok 4. páncélos hadserege és Hermann Hoth tábornok 3. páncélos hadserege Moszkvától északra volt, és dél felé nyomult, Guderian 2. páncélos hadserege a fővárostól délre volt, és Tula felől északnak igyekezett, Kluge hatalmas 4. hadserege pedig középen volt, és kelet felé vágta át magát a várost körülölelő erdőkön – Hitler erre a félelmetes erőre alapozta a reményeit. December 2-ra a 258. gyalogos hadosztály egy felderítő zászlóalja behatolt Kimkibe, Moszkva egyik elővárosába, ahonnan a Kreml tornyait is láthatták, de másnap reggel néhány orosz tank és a város gyárainak dolgozóiból összeszedett haderő kiűzte őket onnan. Német csapat ennél közelebbre nem jutott Moszkvához; ekkor pillantották meg a Kremlt először és utoljára. Bock, már aki ekkor súlyos gyomorgörcsöktől szenvedett, december l-jén telefonon hívta Haldert, és közölte vele, hogy meggyengült csapataival nem képes tovább „operálni”. A vezérkari főnök megpróbált lelket önteni belé. – Az embernek meg kell próbálnia egy utolsó erőfeszítéssel legyőzni az ellenséget – mondta. – Ha ez lehetetlennek bizonyul, akkor kell levonni az újabb következtetéseket. – Másnap Halder így írt a naplójába: „Az ellenséges ellenállás a csúcspontjára ért.” A következő napon, december 3-án Bock ismét csak telefonált a vezérkari főnöknek, aki naplójába jegyezte az üzenetet: A 4. hadsereg támadó ékei visszahúzódtak, mert a szárnyak nem tudtak előrenyomulni... Szembe kell néznünk azzal a pillanattal, amikor csapataink ereje elfogy.

Amikor Bock először beszélt arról, hogy védekezésbe kellene átmenni, Halder megpróbálta emlékeztetni őt arra, hogy „a legjobb védekezés a támadás”. Ezt könnyebb volt mondani, mint végrehajtani, tekintettel az oroszokra és az időjárásra. Másnap, december 4-én Guderian, akinek 2. páncélos hadseregét a Moszkva dél felől történő elfoglalására irányuló kísérletében állították meg, azt jelentette, hogy a hőmérséklet mínusz 31 fokra esett. Másnap újabb öt fokot zuhant. Tankjai, közölte, szinte „mozgásképtelenné” váltak, valamint Tulától északra fenyegetik őt a szárnyakon és hátulról. December 5. volt a kritikus nap. A Moszkva körüli 200 mérföldes, félkör alakú fronton mindenütt megállították a németeket. Este Guderian arról értesítette Bockot, hogy nemcsak feltartóztatták, hanem vissza is kell vonulnia, Bock pedig Halderral közölte telefonon, hogy „ereje a végét járja”, és Brauchitsch csüggedten közölte vezérkari főnökével, hogy leköszön a hadsereg főparancsnoki posztjáról. Gyászos, zord nap volt ez a német tábornokok számára! Ez volt az első alkalom [írta később Guderian], hogy ilyen döntést kellett hoznom, és semmi sem volt ennél nehezebb ... Moszkva elleni támadásunk megtört. Bátor csapataink minden áldozata és állhatatossága hiábavaló volt. Gyászos vereséget szenvedtünk.16

Kluge 4. hadseregének főhadiszállásán Blumentritt, a vezérkari főnök felismerte, hogy fordulópontra érkeztek. Későbbi visszaemlékezve így írt erről: „Reményeink, hogy Oroszországot 1941-ben kiüthetjük a háborúból, az utolsó pillanatban dőltek halomra.” Másnap, december 6-án, a központi front parancsnoki posztján Tyimosenko marsallt alig hat héttel azelőtt felváltó Georgij Zsukov tábornok lesújtott. A Moszkva előtti 200 mérföldes fronton hét hadsereget és két lovas hadosztályt küldött a németekre: a zord hidegben és mély hóban folytatandó harcra felszerelt és kiképzett friss vagy harcedzett csapatokból álló összesen 100'hadosztályt. A csapás, amelyet ez a viszonylag ismeretlen tábornok most olyan félelmetes gyalogos, tüzérségi, páncélos, lovas és légierővel mért rájuk, amilyennek a létezését Hitler még csak nem is sejtette, annyira hirtelen jött, és olyan döbbenetes volt, hogy a német hadsereg és a Harmadik Birodalom soha nem épült fel teljesen belőle. A hideg és zord december hátralevő részében, majd pedig januárban is úgy látszott, hogy a visszavonulóban lévő vert német seregek, miközben arcvonalaikat át-áttörték az oroszok, esetleg úgy szétszóródik és eltűnik az orosz hóban, mint az 130 évvel korábban Napóleon Nagy Hadseregével történt. Több kritikus

pillanat is volt, amikor a németek nagyon közel kerültek ehhez a sorshoz. Talán Hitler sziklaszilárdságú akarata és elszántsága, és mindenképpen a német közkatonák lelkiereje volt az, ami a Harmadik Birodalom hadseregeit megmentette a teljes vereségtől. Ám így is súlyos volt a kudarc. A Vörös Hadsereget megroppantották, de nem pusztították el. Nem foglalták el sem Moszkvát, sem Leningrádot, sem a Kaukázus olajmezőit; a NagyBritannia és Amerika felé vezető létfontosságú utánpótlási vonalak északon és délen is nyitva maradtak. Hitler hadseregei több mint két éves töretlen győzelemsorozat után most először visszavonulóban voltak egy náluk nagyobb erő elől. De ez még nem volt minden. A kudarc ennél is nagyobb volt. Halder – legalábbis később – fel is ismerte. „Megtört a német hadsereg legyőzhetetlenségének mítosza” – írta. A németek több győzelmet aratnak majd még Oroszországban, amikor beköszönt a következő nyár, de a mítoszt soha többé nem tudják helyreállítani. 1941. december 6. ezek szerint újabb, és az egyik leginkább sorsdöntő fordulópontot jelenti a Harmadik Birodalom rövid történetében. Hitler hatalma zenitjére ért; innen kezdődően hanyatlani fog, miközben egyre jobban meggyengítik azoknak a nemzeteknek az egyre nagyobb ellencsapásai, amelyek ellen agresszív háborút indított. Ekkor drasztikus átszervezés történt a német főparancsnokságnál. Miközben a seregek a szovjet ellentámadás elől a jeges utakon és a behavazott mezőkön visszavonultak, a német tábornokok körében hullani kezdtek a fejek. Rundstedtet, amint láttuk, felmentették a déli hadseregek parancsnoksága alól, mert Rosztovból visszavonulásra kényszerült. Von Bock tábornagy gyomorbaja a decemberi balsikerekkel rosszabbodott, és december 18-án von Kluge tábornaggyal váltották fel, akinek a megtépázott 4. hadseregét éppen ekkoriban verték vissza mindörökre Moszkva alól. Még a nagyszerű Guderian tábornokot is (aki a modern hadviselést forradalmasító tömeges páncélosháború kezdeményezője volt) elbocsátották karácsony napján, mert visszavonulást rendelt el anélkül, hogy engedélyt kért volna fentről. A hasonlóan ragyogó páncélos parancsnok Hoepner tábornokot, akinek a 4. páncélos hadserege északon Moszkva látótávolságába ért mielőtt visszaverték onnan, Hitler hirtelen és ugyanezen az alapon menesztette, sőt megfosztotta rangjától is, és megtiltotta számára az egyenruhaviselést. Báró Hans von Sponeck tábornok, aki az előző évben megkapta a Lovagkeresztet a Hágában végrehajtott légideszantos leszállás vezetéséért, még komolyabb fenyítést kapott, amiért december 29-én a Krím-félszigeten visszavonta hadtestének egyik hadosztályát azután, hogy orosz csapatok szálltak partra mögötte. Nemcsak fegyelmi úton megfosztották rangjától, hanem bebörtönözték, hadbíróság elé állították, és – mivel Hitler ragaszkodott ehhez – halálra ítélték.390 Még a szolgalelkű Kelteinek is meggyűlt a baja a legfőbb parancsnokkal. Még neki is volt annyi esze, hogy december első napjaiban belássa: a katasztrófa elkerülése érdekében Moszkva körül általános visszavonulást kell végrehajtani. Amikor azonban összeszedte a bátorságát, hogy ezt közölje Hitlerrel, a Vezér nekitámadt, legorombította, és kiabálva „tökfilkónak” nevezte. Jodl a szerencsétlen OKW-vezetőt nem sokkal később íróasztalánál ülve találta, amint éppen a lemondását írta, s a könyöke mellett revolver feküdt. Jodl csendben elvette a revolvert, és – nyilván minden különösebb nehézség nélkül – rábeszélte Keitelt, hogy maradjon, és nyelje le továbbra is a Führer sértéseit, amit azután a tábornok csodálatos kitartással mindvégig meg is tett.17 Von Brauchitsch tábornagynál újabb szívrohamokat idézett elő a teher, amit egy olyan hadsereg vezetése jelentett, amely nem mindig győz, egy olyan legfőbb parancsnok alatt, aki viszont ehhez mindig ragaszkodik, így hát mire Zsukov ellentámadása megindult, ő már elszánta magát arra, hogy leköszön a főparancsnoki posztról. A visszahúzódó frontvonalon tett látogatásáról december 15-én érkezett vissza a főhadiszállásra. Halder „nagyon levertnek” 390

Nem végezték ki, csak az 1944 júliusában Hitler ellen szőtt összeesküvés után, pedig abban semmilyen módon nem vett részt.

találta. „Brauchitsch nem lát módot – jegyezte fel a naplójába – arra, hogy kimentsük a hadsereget kétségbeejtő helyzetéből.” A hadsereg vezetőjének fogytán volt az ereje. December 7-én felmentését kérte Hitlertől, és december 17-én megismételte a kérését. Két nappal később hivatalosan is felmentették. Azt, hogy a Führer valójában mit gondolt arról az emberről, akit korábban ő maga nevezett ki a hadsereg vezetésére, három hónappal később Goebbelsnek mondta el. A Führer [írta Goebbels a naplójába 1942. március 20-án] csak a megvetés hangján beszélt róla [Brauchitschról]. Hiú, gyáva csődtömeg ... és tökfej.18

Asztali társaságban Hitler így nyilatkozott Brauchitschról: „Ez nem katona, ez egy szalmabábu! Ha Brauchitsch csak még néhány hétig maradt volna a posztján, a dolgok katasztrófával végződtek volna.”19 A hadsereg köreiben volt némi spekuláció azzal kapcsolatban, hogy ki fogja követni Brauchitschot, de ugyanúgy célt tévesztettek, mint évekkel korábban, amikor azt találgatták, hogy ki lesz Hindenburg utódja. December 19-én Hitler behívatta Haldert, és közölte vele, hogy ő maga veszi át a hadsereg főparancsnokságát. Halder megmaradhat vezérkari főnöknek, ha akar – és Halder akart. De Hitler világossá tette, hogy ettől kezdve személyesen ő irányítja a hadsereget, mint ahogyan szinte minden mást is ő irányított Németországban. A hadműveleti irányítás feladata [mondta neki Hitler] olyan kicsiny, hogy azt bárki el tudná látni. A főparancsnok feladata az, hogy nemzetiszocialista módon képezze ki a hadsereget. Nem ismerek olyan tábornokot, aki képes lenne ezt úgy elvégezni, ahogyan én akarom. Következésképpen úgy döntöttem, hogy magam veszem át a hadsereg feletti parancsnokságot.20

Így teljesedett ki Hitlernek a porosz tisztikar felett aratott győzelme. Az egykori bécsi csavargó és exkáplár most már államelnök, hadügyminiszter, a fegyveres erők legfőbb parancsnoka és a szárazföldi hadsereg főparancsnoka volt egy személyben. A tábornokok immár csupán postások – panaszkodott naplójában Halder –, akik kikézbesítik Hitlernek a saját szokatlan stratégiai felfogásán alapuló parancsait. A megalomániás diktátor hamarosan ennél is magasabb posztra emelte magát, és olyan hatalmat törvényesített, amely a német birodalmak történetében korábban még egyetlen ember – sem császár, sem király, sem elnök – sem tartott a kezében. 1942. április 26-án a fejbólintó Reichstaggal elfogadtatta azt a törvényt, amely élet és halál abszolút urává tette minden német felett, és egyszerűen felfüggesztett minden olyan törvényt, amely ennek útjában állhatott. Ε törvény szövegét szóról szóra kell elolvasni, hogy el tudja hinni az ember: ... A jelenlegi háborúban, amikor a német nép olyan harccal néz szembe, amelynek tétje a létezés vagy a megsemmisülés, mindama hatalmat meg kell adni a Führernek, amit ő szükségesnek tart annak érdekében, hogy a győzelmet elősegítse vagy elérje. Ennélfogva – a meglévő törvényes szabályozások megkötése nélkül – a Führernek mint nemzetvezetőnek, a fegyveres erők legfőbb parancsnokának, kormányfőnek, a végrehajtó hatalom legfelsőbb vezetőjének, legfelsőbb bírónak és a Párt vezetőjének, olyan helyzetben kell lennie, hogy a rendelkezésére álló minden eszközzel rákényszeríthesse a kötelességteljesítést minden németre, legyen az közkatona vagy tiszt, alacsony vagy magas beosztású tisztségviselő vagy bíró, vezető vagy beosztott párthivatalnok, munkás vagy munkáltató. Ε kötelességek megsértése esetén a Führernek joga van ahhoz, hogy lelkiismeretes vizsgálat után, tekintet nélkül az úgynevezett kiérdemelt jogokra, megfelelő büntetést szabjon ki, és az előírt eljárások mellőzésével elmozdítsa a vétkest posztjáról, rangjából és állásából. 21

Adolf Hitler igazából nem csupán Németország vezetője lett, hanem maga a törvény. Még a középkori időkben sem, sőt még régebben, a barbár törzsi napok idején sem vindikált magának egyetlen német sem ilyen zsarnoki hatalmat sem cím szerint, sem jog szerint, sem ténylegesen. De Hitler még e megnövelt hatalma nélkül is tényleges ura volt a hadseregnek, amely felett ekkorra immár átvette a közvetlen irányítást. Könyörtelen lépéseket tett azon a zord télen, hogy

megakadályozza legyőzött hadseregeinek visszavonulását, és hogy megmentse őket attól a sorstól, amely Napóleon csapatait érte ugyanazon a Moszkvától visszafelé vezető fagyott, hóborította úton. Megtiltott minden további visszavonulást. A német tábornokok hosszú ideje vitatják makacs álláspontjának érdemeit: a teljes katasztrófától mentette-e meg a csapatokat, vagy hozzájárult-e az elkerülhetetlenül súlyos veszteségekhez? A parancsnokok többsége azt állítja, hogy ha szabadon visszavonulhattak volna, amikor helyzetük tarthatatlanná vált, akkor sok embert és felszerelést megmenthettek volna, és jobb helyzetben lettek volna, hogy újra csatasorba álljanak, sőt ellentámadást indítsanak. így azonban gyakran egész hadosztályokat rohantak le, vagy vettek körül és szaggattak darabokra, holott az időben végrehajtott visszavonulás megmenthette volna őket. Néhány tábornok később mégis vonakodva elismerte, hogy Hitler vasakarata, amellyel ragaszkodott ahhoz, hogy a seregek maradjanak helyben és harcoljanak tovább, az egyik legnagyobb dolog, amit véghezvitt a háborúban, ugyanis valószínűleg ez mentette meg a seregeket attól, hogy teljesen szétszóródjanak a hóban. Ezt a nézetet Blumentritt tábornok foglalta össze a legjobban. Hitler fanatikus parancsa, hogy a csapatoknak, kerül amibe kerül, szilárdan tartaniuk kell magukat minden helyzetben, a leglehetetlenebb körülmények között is, kétségtelenül helyes volt. Hitler ösztönösen felismerte, hogy a havon és jégen keresztül történő bármilyen visszavonulás is pár napon belül az arcvonal felbomlásához vezetne, és ha ez megtörténne, akkor a Wehrmachtnak ugyanazt a sorsot kellene elszenvednie, mint a Grande Armée-nak... A visszavonulást csak a nyílt terepen lehetne végrehajtani, mivel az utakat és a vasutakat elzárja a hó. Néhány éjszaka után ez túl soknak bizonyulna a katonák számára, akik egyszerűen lefeküdnének, és meghalnának ott, ahol vannak. Hátul nem voltak előkészített állások, ahová vissza lehetett volna vonni őket, sem valamiféle vonal, amelyet tarthattak volna.22 Von Tippelskirch tábornok, hadtestparancsnok egyetért Blumentrittel. Ez volt Hitler egyik nagy eredménye. Abban a kritikus pillanatban a katonák visszaemlékeztek arra, hogy mit hallottak Napóleon Moszkva alóli visszavonulásáról, és ennek árnyékában éltek. Ha egyszer visszavonulásba kezdtek volna, az könnyen pánikszerű meneküléssé válhatott volna. Volt persze pánik is a német hadseregben, nemcsak a fronton, hanem messze a hátországban, a főhadiszálláson is, amint Halder naplója szemléletesen leírja. „Nagyon nehéz nap!” – kezdi bejegyzését 1941 karácsonyán, s azután az új évben is sok nap bejegyzése kezdődik e szavakkal, amikor minden egyes újabb orosz áttörésről, illetve a különböző hadseregek súlyos helyzetéről ír. December 29. Újabb válságos nap! ... Drámai távolsági beszélgetés a Führer és Kluge között. A Führer megtiltja a 4. hadsereg északi szárnyán a további visszavonulást. Nagyon súlyos válság a 9. hadseregben, melynek parancsnokai láthatóan elveszítették a fejüket. Délben izgatott hívás Klugétól. A 9. hadsereg vissza akar vonulni Rzsev mögé ... 1942. január 2. Vad harcok napja! ... Súlyos válság a 4. és a 9. hadseregnél ... Egy orosz áttörés Malojaroszlavectől északra nagy rést szakít az arcvonalon, és pillanatnyilag nehéz elképzelni, hogyan lehetne helyreállítani az arcvonalat... Ez a helyzet arra indítja Klugét, hogy a berogyó arcvonal visszavonását követelje. Nagyon viharos vita a Führerrel, aki mindenképpen ragaszkodik az álláspontjához: az arcvonal ott marad, ahol van, tekintet nélkül a következményekre ... 1942. január 3. A Malojaroszlavec és Borovszk közötti áttörés eredményeképpen még válságosabbá vált a helyzet. Kuebler391 és Bock nagyon izgatott, és visszavonulást követelnek az északi fronton, amely szétesőben van. A Führer ismét drámai jelenetet rendez, kétli, hogy tábornokaiban megvan a bátorság a nehéz döntések meghozatalára. A csapatok azonban egyszerűen nem tartanak ki a mínusz 30 fokos hőmérsékletben. A Führer parancsa: személyesen ő fogja eldönteni, hogy szükség van-e bármiféle további visszavonulásra.... 391

Kuebler tábornok váltotta fel Klugét a 4. hadsereg parancsnoki posztján december 26-án, amikor az utóbbi átvette a „Közép” hadseregcsoportot. Bár kemény katona volt, a túlterhelést csak három hétig bírta, ami után Heinrici tábornok váltotta fel posztján.

Most már azonban nem a Führer, hanem az orosz hadsereg hozta a döntéseket az ilyen kérdésekben. Hitler rákényszeríthette a német csapatokat arra, hogy álljanak szilárdan, és haljanak meg, de ő is csak annyira állíthatta meg a szovjet előrenyomulást, mint amennyire Kanut király meg tudta állítani a dagályt. A főparancsnokság egyes tisztjei egy pillanatra pánikba estek, és azt javasolták, hogy mérges gáz bevetésével talán helyrehozható lesz a helyzet. „Ochsner ezredes megpróbál rábeszélni, hogy kezdjünk gázháborúba az oroszok ellen” – jegyezte fel naplójába Halder január 7-én. Talán túl hideg volt a gáz alkalmazásához, de tény, hogy a javaslatból nem lett semmi. Január 8. „nagyon válságos nap” volt, jegyezte fel Halder a naplójába. „A szuhinyicsi áttörés [Moszkvától délnyugatra] kezd elviselhetetlenné válni Kluge számára. Következésképpen ragaszkodik hozzá, hogy visszavonják a 4. hadsereg arcvonalát. A tábornagy egész nap telefonálgatott Hitlernek és Haldernak a követelésével. Végül este a Führer vonakodva engedélyt adott, hogy visszavonuljanak, „lépésről lépésre, hogy megóvják az összeköttetéseket”. Lépésről lépésre, néha pedig gyorsabban, de a német csapatokat, akik Moszkvában tervezték ünnepelni a karácsonyt, ezen a zord télen egyfolytában vagy visszaverték, vagy visszavonulásra kényszerítették az orosz bekerítések és áttörések. Február végére a fővárostól 75-200 mérföldnyire találták magukat. A fagyos hónap végén Halder feljegyezte naplójába, hány emberbe került az, hogy visszafelé sült el az oroszországi kaland. Február 28-ig, írta, a teljes veszteség 1 005 536 főt tettek ki, avagy a teljes haderő 31 százalékát. Ebből 202 251 elesett, 725 642 megsebesült, és 46 511 eltűnt. (A fagy 112 627 áldozatot szedett.) Ebbe nem tartoznak bele azok a súlyos veszteségek, amelyeket a magyarok, a románok és az olaszok szenvedtek el Oroszországban. A tavaszi olvadás megérkezésekor elnyugodott a hosszú front. Hitler és Halder terveket kezdett készíteni, hogy pihent csapatok, illetve több tank és ágyú bevetésével folytassák az offenzívát – legalább a front egy részén. Annyi erejük soha nem lesz már, hogy a mérhetetlen frontvonal teljes hosszában támadjanak. A zord tél szedte áldozatok, és mindenek felett Zsukov ellentámadása kudarcra ítélte e reményt. De Hitler, ma már tudjuk, jóval korábban felismerte, hogy az Oroszország meghódításáért folytatott játszmája – nem hat hónap alatt, hanem soha – nem lesz sikeres. Halder tábornok 1941. november 19-i naplóbejegyzésében a Führernek a főparancsnokság több tisztje számára tartott „hosszú előadását” jegyzi fel. Bár seregei csak néhány mérföldnyíre vannak Moszkvától, és még mindig keményen harcolnak elfoglalásáért, Hitler már lemondott arról a reményéről, hogy még abban az évben leverje Oroszországot, és gondolatai már a következő éven jártak. Halder feljegyezte a Vezér néhány elképzelését. Jövő évi célok. Mindenek előtt a Kaukázus. Célkitűzés: Oroszország déli határai. Idő: márciustól áprilisig. Északon az idei hadjárat lezárása után Vologda vagy Gorkij392, de csak május végén. A jövő év további céljait még nyitva kell hagyni. Vasútvonalaink kapacitásán fognak múlni. A kérdés, hogy később kiépítsünk-e egy „keleti falat”, szintén nyitva marad. Nem lenne szükség „keleti falra”, ha a cél a Szovjetunió elpusztítása lenne. Úgy tűnik, Halder eltűnődött ezen, miközben tovább hallgatta a legfőbb parancsnok előadását. Egészében véve [fejezi be jegyzetét] az embernek az az érzése, hogy Hitler most már elismeri, hogy egyik fél sem képes elpusztítani a másikat, és ez béketárgyalásokhoz fog vezetni. Kellemetlen lehetett a náci hódító számára az ébredés, pedig hat héttel azelőtt egy berlini rádióadásban még „fenntartás nélkül” kijelentette, hogy Oroszországot „levertük, és soha nem áll talpra újra”. Tervei hajótörést szenvedtek, reményei kudarcra voltak ítélve. Két héttel 392

A Moszkvától 300 mérföldnyire északra fekvő Vologda tartotta ellenőrzése alatt az Arhangelszkbe vezető vasútvonalat. Gorkij 300 mérföldnyire keletre van a fővárostól.

később, december 6-án pedig még inkább halomra dőltek, amikor elkezdődött csapatainak a visszaverése Moszkva alól. Másnap,393 1941. december 7-én a földgolyó túloldalán olyan esemény történt, amely világháborúvá alakította az európai háborút, amit Hitler oly könnyedén provokált ki, és bár ő nem tudhatta, végső soron megpecsételte az ő sorsát és a Harmadik Birodalomét is. Japán bombázók tudniillik megtámadták Pearl Harbourt. Másnapi Hitler a Wolfschanzén lévő főhadiszállásáról vonaton sietett vissza Berlinbe. Korábban ünnepélyes és titkos ígéretet tett Japánnak, és most eljött az ideje, hogy megtartsa – vagy hogy megszegje.

25. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KÖVETKEZIK Adolf Hitler ezt a vakmerő ígéretet a Joszuoke Macuokával, a tengelypárti japán külügyminiszterrel Berlinben folytatott tárgyalássorozaton tette Japánnak 1941 tavaszán, nem sokkal a Jugoszlávia elleni támadás előtt. A tárgyalásokról készült zsákmányolt jegyzőkönyvek lehetővé teszik számunkra, hogy végigkövessük Hitler egyik újabb monumentális melléfogásának kialakulását. Ezek, illetve az ebből az időszakból származó egyéb náci dokumentumok azt mutatják, hogy a Führer túl tájékozatlan, Göring túl pökhendi, Ribbentrop pedig túl buta volt ahhoz, hogy felfogja az Egyesült Államok potenciális katonai erejét – ugyanezt a baklövést követte el Németországban II. Vilmos, Hindenburg és Ludendorff is az I. Világháborúban. Kezdettől fogva alapvető ellentmondás figyelhető meg Hitler Amerika-politikájában. Bár megvetést tanúsított az amerikai katonák vitézségével kapcsolatban, a konfliktus első két évében arra törekedett, hogy kívül tartsa őket a háborún. Láttuk már, hogy ez volt a fő feladata a washingtoni német nagykövetségnek is, ahol nagy erőfeszítéseket tettek az ügyben: többek között kongresszusi képviselőket vesztegettek meg, írók és az Amerika Mindenek Előtt Bizottság támogatásával kísérleteztek, és támogatták az amerikai izolacionistákat is. Mindezzel azt próbálták megakadályozni, hogy Amerika csatlakozzon Németország háborús ellenfeleihez. Hitler korábbi kijelentéseiből világosan kitűnik, hogy a náci diktátor teljes mértékben megértette: az Egyesült Államok, amíg Roosevelt elnök vezeti, útját fogja állni a világ meghódítására és a háromhatalmi egyezmény tagjai között történő felosztására irányuló grandiózus hitleri terveknek. Belátta, hogy az amerikai köztársasággal végül foglalkozni kell, méghozzá (mint mondotta) „szigorúan”. De egyszerre csak egy nemzet kerülhet sorra – eddig sikeres stratégiájának ez volt a titka. Amerikára is sor kerül majd, de csak azután, hogy sikerült leverni Nagy-Britanniát és a Szovjetuniót. Azután fog majd Japán és Olaszország segítségével foglalkozni a parvenü amerikaiakkal, akik elszigetelten és magukra maradva könnyen alulmaradnak a győzedelmes tengelyhatalmakkal szemben. Japán jelentette a kulcsot Hitler arra irányuló erőfeszítéseiben, hogy kívül tartsa Amerikát a háborún, amíg Németország fel nem készül a harcra. Japán, mint arra Ribbentrop 1940. március 11-én rámutatott Mussolininak, rendelkezett azzal az ellensúllyal az Egyesült Államokkal szemben, amely majd megakadályozza, hogy az amerikaiak megpróbáljanak úgy beavatkozni Európában Németország ellen, mint azt az első háborúban tették.1 A háború idején a japánokkal ápolt kapcsolataikban Hitler és Ribbentrop kezdetben annak fontosságát hangsúlyozták, hogy nem szabad provokálni az Egyesült Államokat, nehogy feladja semlegességét. 1941 elejére roppantul szerették volna már Japánt bevonni a háborúba, de nem az Egyesült Államok, s még csak nem is az általuk nemsokára megtámadott Oroszország, hanem Nagy-Britannia ellen, amely még akkor sem volt hajlandó meghódolni, amikor már nyilvánvalóan legyőzték. 1941 elején a németek fokozták a Japánra kifejtett nyomást. Február 393

Hitler mindenkori mozgását és hollétét a zsákmányolt dokumentumok között levő naptárában jegyezték fel.

23-án Ribbentrop Salzburg közelében lévő, rabolt fuchsli birtokán fogadta a forróvérű és lobbanékony japán nagykövetet, Hirosi Osima tábornokot, aki gyakran azt a benyomást tette rám, hogy nácibb a náciknál. Bár a háborút már megnyerték, mondta Ribbentrop vendégének, Japánnak be kellene lépnie „a lehető leggyorsabban – saját érdekében”, és megszereznie NagyBritannia ázsiai birodalmát. Japán meglepetésszerű beavatkozása [folytattál biztosan kívül fogja tartani Amerikát a háborún. Amerika, amely jelenleg fegyvertelen, és nem szívesen tenné ki haditengerészetét semmilyen kockázatnak a Hawaiiszigetektől nyugatra, még ennél is kevesebbet tehetne ez esetben. Ha Japán egyébként tiszteletben tartja az amerikai érdekeket, akkor Rooseveltnek még csak lehetősége sem lesz arra, hogy az elveszített presztízs érvével tegye a háborút elfogadhatóvá az amerikaiak szemében. Nagyon valószínűtlen, hogy Amerika hadat üzenne, amikor tétlenül kell néznie, hogyan foglalja el Japán a Fülöp-szigeteket. De ha az Egyesült Államok mégis beavatkozik, jelentette ki Ribbentrop, „még ez sem veszélyeztetné a háromhatalmi egyezmény országainak végső győzelmét”. A japán flotta könnyedén legyőzné az amerikai flottát, és a háborúnak gyorsan véget vetnének mind Nagy-Britannia, mind Amerika elestével. Ez mámorítóan hangzott az izgága japán követ számára, Ribbentrop pedig még tovább szította vendége tüzét. Azt tanácsolta, hogy a japánok legyenek erélyesek, és „beszéljenek egyenesen” a Washingtonnal éppen folyó tárgyalásokon. Az USA-t csak az tartja vissza, ha felismeri, hogy szilárd elhatározással áll szemben. Az USA népe ... nem hajlandó feláldozni fiait, ennélfogva a háborúba lépés ellen van. Az amerikai nép ösztönösen érzi, hogy Roosevelt és a szálak zsidó mozgatói minden ok nélkül rángatják őket bele a háborúba. Ezért az USA-val szemben folytatott politikánknak egyenesnek és erélyesnek kell lennie ...

A náci külügyminiszter figyelmeztette is vendégét, mégpedig ugyanarra, amivel korábban oly nagy kudarcot vallottak Francónál. Ha Németország valaha is meggyengülne, Japán rövid időn belül egy világkoalícióval találná magát szemben. Mindannyian ugyanabban a hajóban evezünk. A mi kettőnk országainak sorsa most évszázadokra dől el ... Németország veresége a japán birodalmi eszme halálát is jelentené.2

Hitler, hogy katonai parancsnokait és a külügyminisztérium vezető tisztviselőit megismertesse új Japánpolitikájával, „24. sz. alapparancs a Japánnal való együttműködésről” címmel kibocsátott egy szigorúan bizalmas direktívát.3 A háromhatalmi egyezményen alapuló együttműködés célja az kell legyen, hogy Japánt a lehető leggyorsabban rábírja a Távol-Keleten teendő aktív lépésekre. így nagy brit erőket kötnének le, az Egyesült Államok érdekeinek súlypontja pedig a Csendes-óceánra tevődne át... Hangsúlyozni kell, hogy a hadviselés közös célja Anglia gyors térdre kényszerítése, és ezzel az Egyesült Államok távol tartása a háborútól. Szingapúr megszerzése, a britek legfontosabb távol-keleti pozíciójának elfoglalása a háromhatalmi egyezményhez tartozók egész hadviselése szempontjából döntő sikert jelentene. 394

Hitler azt is szorgalmazta, hogy a japánok szerezzenek meg egyéb brit haditengerészeti bázisokat is, sőt amerikai bázisokat is, „ha nem kerülhető el az Egyesült Államok hadba lépése”. Azzal fejezte be, hogy megparancsolta: „a japánoknak tilos bármiféle információt szolgáltatni a Barbarossa-hadműveletről”. A japán szövetségest, mint az olasz szövetségest is, a német törekvések elősegítésére akarták felhasználni, de az Oroszország megtámadására irányuló szándékot illetően a Führer egyik kormányt sem kívánta a bizalmába avatni. Két héttel később, március 18-án egy Hitlerrel folytatott tanácskozáson Keitel, Jodl és Raeder nagyon sürgették Szingapúr megtámadását. A lehetőség soha többé nem lesz ilyen kedvező, magyarázta Raeder, mivel „az egész brit flotta le van kötve, az USA nincs felkészülve arra, hogy Japánnal háborúzzon, és az amerikai flotta gyengébb a japánokénál”. Szingapúr elfoglalása, mondta a tengernagy, „az összes többi ázsiai kérdést is megoldaná az USA és 394

Kiemelés Hitlertől.

Anglia vonatkozásában”, és persze lehetővé tenné Japán számára, hogy elkerülje az Egyesült Államokkal vívott háborút, ha úgy kívánja. Csak egy bökkenő van, vélte a tengernagy, aminek a hallatán Hitler biztosan gondolkodóba esett. A haditengerészet hírszerzése szerint, figyelmeztetett Raeder, Japán csak akkor támad a britekre Délkelet-Ázsiában, „ha Németország belevág az angliai partraszállásba”. A haditengerészetnek az e találkozóról készült jegyzőkönyvei nem tartalmaznak semmilyen jelzést arról, hogy mit szólt Hitler erre a megjegyzésre. Raeder kétségtelenül tudta, hogy a legfőbb parancsnoknak arra az évre sem a terveiben, sem a reményeiben nem szerepelt az angliai partraszállás. Raeder még egy olyan dolgot mondott, amire a Führer nem felelt. A tengernagy azt „ajánlotta”, hogy Macuokát „világosítsák fel az Oroszországra vonatkozó terveket illetően”.4 A japán külügyminiszter ekkor már Szibérián és Moszkván keresztül útban volt Berlinbe, útközben pedig (Hull amerikai külügyminiszter megfogalmazása szerint395) harcias tengelypárti kijelentéseket tett. Március 26., amikor a német fővárosba érkezett, Hitler számára kényelmetlen időpont volt, mivel aznapra virradó éjjel döntötték meg puccsal a németbarát jugoszláv kormányt, és a Führer rendkívül el volt foglalva azzal, hogy terveket improvizáljon a fegyelmezetlen balkáni ország letiprására, ezért huszonhetedike délutánjára kellett halasztania a japán látogató fogadását. Ribbentrop délelőtt találkozott a japánnal, és – mondhatni – lejátszotta neki az ilyen vendégek számára ilyen alkalmakra tartott régi gramofonlemezeket; most viszont még a szokásosnál is ostobább lévén, nem hagyta szóhoz jutni az elegáns kis Macuokát. A dr. Schmidt által összeállított, ma már a zsákmányolt külügyminisztériumi dokumentumok között levő hosszú, bizalmas jegyzőkönyv kétséget sem hagy e körülmény felől.5 – A Tengely mostanára kétségtelenül megnyerte a háborút – jelentette be Ribbentrop –, és csak idő kérdése, hogy ezt Anglia is elismerje. – A következő lélegzetvételével máris egy „Szingapúr elleni gyors támadást” sürgetett, ami „nagyon fontos tényező lenne Anglia gyors megdöntésében”. Az apró termetű japán látogatónak meg sem rebbent a szeme erre az ellentmondásra. „Ott ült kifürkészhetetlenül – emlékezett vissza később dr. Schmidt –, és cseppet sem látszott rajta, hogy milyen hatást tettek rá ezek a furcsa megjegyzések.” Ami Amerikát illeti: Nem kétséges [mondta Ribbentrop], hogy a britek már régen felhagytak volna a háborúval, ha Churchill nem meríthetett volna mindig új reményt Rooseveltből... A háromhatalmi egyezménynek mindenekelőtt az a célja, hogy megijessze Amerikát ... és kívül tartsa a háborún ... Minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni, hogy Amerika tevékeny szerepet vállaljon a háborúban, és hogy túl hathatóssá tegye az Angliának nyújtott segítségét... Szingapúr elfoglalása nagy valószínűséggel távol tartaná Amerikát a háborútól, mivel az Egyesült Államok aligha kockáztatná meg, hogy flottáját japán vizekre küldje ... Roosevelt nagyon nehéz helyzetben lenne ...

Bár Hitler parancsba adta, hogy Macuokának nem szabad beszélni az Oroszország elleni közelgő német támadásról (ez szükséges óvintézkedés volt, nehogy kiszivárogjanak a hírek, bár mint látni fogjuk, katasztrofális következményekkel járt Németországra), Ribbentrop számos vaskos célzást ejtett el. A Szovjetunióval fennálló kapcsolatok korrektek, mondta, de nem barátiak. Továbbá, amennyiben Oroszország fenyegetné Németországot, „a Führer szétzúzná Oroszországot”. A Führer meg van győződve arról – tette hozzá –, hogy ha háborúra kerülne sor, „néhány hónap múlva Oroszország nem lenne többé”. Macuoka, mondja Schmidt, csak pislogott, és riadtnak látszott, mire Ribbentrop sietve biztosította róla: nem hiszi, hogy „Sztálin oktalan politikát folytatna”. Ezen a ponton Schmidt szerint Hitler magához hívta Ribbentropot, hogy megvitassa vele a jugoszláv válságot, s a külügyminiszternek még a hivatalos ebédre sem sikerült visszatérnie, amelyet kiváló 395

Hull ezt a megjegyzést március 14-én Roosevelt elnök jelenlétében az új washingtoni japán nagykövetnek, Nomura tengernagynak tette. Nomura azt válaszolta, hogy Macuoka „politikai ambíciói miatt, belföldi fogyasztásra hangoskodott”. (The Memoirs of Cordell Hull, II. kötet, 900-901. o.)

látogatójának tiszteletére kellett volna adnia. Délután, miután elszánta magát, hogy újabb országot (Jugoszláviát) zúz össze, Hitler folytatta a japán külügyminiszter megdolgozását. – Anglia már elveszítette a háborút – kezdte. – Csak intelligencia kérdése, hogy elismerjék. – A britek azonban továbbra is két szalmaszálba kapaszkodnak: Oroszországba és Amerikába. A Szovjetunió irányában Hitler körültekintőbb volt, mint Ribbentrop. Nem hiszi, mondta, hogy egy Oroszországgal vívott háború veszélye felmerülne. Mindenesetre Németországnak úgy 160-170 hadosztálya van az „Oroszország elleni védekezésre”. Ami az Egyesült Államokat illeti: Amerika három lehetőséggel néz szembe: felfegyverezheti magát, segítheti Angliát, vagy háborút viselhet más fronton. Ha Angliát segíti, nem tud maga is felfegyverkezni. Ha feladja Angliát, akkor az utóbbi elpusztul, és Amerika egyedül találja magát harcban a háromhatalmi egyezmény országai ellen. Más fronton azonban semmi esetre sem viselhet háborút.

Ezért hát, fejezte be a Führer, „emberileg el sem lehet képzelni” jobb lehetőséget a mostaninál arra, hogy a japánok lecsapjanak a Csendes-óceánon. – Ilyen pillanat több nem lesz! – mondta, olyan erősen túlozva, amennyire csak tudott. – Egyedülálló történelmi pillanat! – Macuoka egyetértett, de arra emlékeztette Hitlert, hogy sajnálatos módon „nem ő irányítja Japánt. Pillanatnyilag nem ígérheti meg a Japán Birodalom nevében, hogy akcióba lépnek”. De Hitler, aki abszolút diktátor volt, tehetett ígéreteket, és tett is egyet Japánnak – meglehetősen félvállról, sőt kérés nélkül – április 4-én, miután Macuoka a Mussolininál tett látogatást követően visszatért Berlinbe.396 Erre a második találkozóra újabb két ártatlan ország, a Jugoszlávia és Görögország elleni náci támadás előestéjén került sor, és az újabb könnyű hódításokra, illetve a Belgrád elleni bosszúra éhes Führer harcias hangulatában volt. Miközben az Egyesült Államokkal való háborút „nemkívánatosnak” tartja, mondta, „már belevette számításaiba”. De nem tartja sokra Amerika katonai hatalmát.397 Németország megtette előkészületeit, úgyhogy egyetlen amerikai sem szállhat partra Európában. Németország a tengeralattjárókkal és a Luftwafféval lendületes háborút viselne Amerika ellen, és nagyobb tapasztalatával ... több mint méltó ellenfél lenne Amerika számára, teljesen függetlenül attól a ténytől, hogy a német katonák nyilvánvalóan messze felülmúlják az amerikaiakat.

Ez a dicsekvés vezette őt arra, hogy megtegye végzetes ígéretét. Schmidt meg is örökítette a jegyzőkönyvében: Ha Japán konfliktusba keveredne az Egyesült Államokkal, Németország a maga részéről azonnal megtenné a szükséges lépéseket.

Schmidt feljegyzéseiből egyértelműen kiderül, hogy Macuoka nem igazán fogta fel a Führer ígéretének jelentőségét, úgyhogy Hitler ismét elmondta: Németország, mint azt mondta, azonnal beavatkozna egy Japán és Amerika közötti konfliktus esetén.398

Hitler drágán megfizetett, nemcsak ezért az oly félvállról adott biztosítékért, de azért a csalárdságáért is, hogy nem közölte a japánokkal azt a szándékát, hogy a balkáni országok 396

Mussolini azt mondta neki – tájékoztatta Hitlert –, hogy „Amerika a fő ellenség, és hogy Szovjet-Oroszország csak a második helyen van”. 397 Mint ahogyan az Egyesült Államokkal kapcsolatban semmit sem. Az Egyesült Államokról alkotott furcsa elgondolását Hitler 1941 augusztusának végén – amikor már kezdte elhinni saját náci propagandáját – ismét kifejtette egy beszélgetés során, amelyet Mussolinival az orosz fronton folytatott. „A Führer – közlik az olasz feljegyzések – részletesen beszámolt a zsidó klikkről, amely körülveszi Rooseveltet, és kizsákmányolja az amerikai népet. Kijelentette, hogy ő a világért sem tudna egy olyan országban élni, mint az USA amelynek életeszményeit a legmohóbb kommercializmus ihleti, és amely semmit nem szeret az emberi lélek legfennköltebb kifejezésének olyan formái közül, mint például a zene.” (Ciano's Diplomatie Papers, 449-52. o.) 398 Kiemelés tőlem. (W. S.)

megszállása után azonnal megtámadja Oroszországot. Macuoka a március 28-i beszélgetésük során némileg félénken megkérdezte Ribbentropot, hogy útban hazafelé „megálljon-e Moszkvában, hogy az oroszokkal a megnemtámadási szerződésről vagy a semlegességi szerződésről tárgyaljon”. A tompa fejű náci külügyminiszter önelégülten azt válaszolta Macuokának, hogy „ha lehetséges, ne hozza fel a kérdést Moszkvában, mivel az valószínűleg továbbra sem igazán illene a pillanatnyi helyzet szerkezetébe”. Nem igazán fogta fel, hogy milyen jelentős dologról van szó. Másnapra azért ez is elhatolt a fafejéig, és az aznapi tárgyalás elején visszautalt rá. Először is ugyanolyan félvállról, mint április 4-én Hitler, ő is bedobta a német garanciát, miszerint ha Oroszország megtámadná Japánt, „Németország azonnal lecsapna”. Azért akarja ezt a biztosítékot adni, mondta, „hogy Japán úgy nyomulhasson dél felé, Szingapúr irányába, hogy ne kelljen bonyodalmaktól tartania Oroszországgal kapcsolatban”. Amikor Macuoka végül elismerte, hogy Berlinbe tartva Moszkvában ő maga javasolta a Szovjetuniónak a megnemtámadási szerződés megkötését, és utalt arra, hogy az oroszok hajlanak is rá, Ribbentrop agya ismét valahogy leblokkolt. Egyszerűen azt tanácsolta, hogy Macuoka kezelje a problémát „felületes módon”. A japán külügyminiszter azonban hazafelé ismét megállt Moszkvában, ahol sietve semlegességi szerződést írt alá az oroszokkal. A következményeket előre látó von der Schulenburg nagykövet Berlinnek küldött távirata szerint e szerződés úgy rendelkezett, hogy mindkét ország semleges marad, ha a másik belekeveredik a háborúba. Ez volt az egyetlen szerződés (április 13-án írták alá), amelyet a japánok az utolsó pillanatig tiszteletben tartottak, még a támadást sürgető későbbi német buzdítások ellenére is. Hiszen még véget sem ér majd 1941 nyara, amikor a nácik már azért könyörögnek majd a japánoknak, hogy ne Szingapúrt vagy Manilát, hanem Vlagyivosztokot támadják meg! Hitler azonban kezdetben nem fogta fel az orosz–japán semlegességi szerződés jelentőségét. Április 20-án közölte a szerződés iránt érdeklődő Raeder tengernaggyal, hogy azt „Németország tudomásulvételével” kötötték, ő pedig üdvözli, „mert Japánt ez most visszatartja attól, hogy akcióba kezdjen Vlagyivosztok ellen, és inkább arra kell rábírni, hogy helyette Szingapúrt támadja meg”.399 7 Hitler ekkor még abban bizakodott, hogy Németország a nyár folyamán képes lesz letiporni Oroszországot. Nem akarta Japánnal sem jobban megosztani e hatalmas fegyvertényt, mint amennyire Olaszországgal kívánta megosztani Franciaország meghódítását. Teljesen biztos volt abban is, hogy nem lesz szükség japán segítségre. Ribbentrop korábban, március 29-én, a gazdája gondolatait visszhangozva közölte Macuokával hogy ha Oroszország Németországot rákényszerítené, hogy „lecsapjon”, akkor ő „helyesnek tartaná, ha megakadályoznák, hogy a japán hadsereg megtámadja Oroszországot”. De Hitler és Ribbentrop nézetei e kérdésben nagyon hirtelen és meglehetősen drasztikus módon változtak meg alig három hónappal később. 1941. június 28-án, hat nappal azután, hogy a német seregeket bevetették Oroszországban, Ribbentrop táviratot küldött a tokiói német nagykövetnek, Eugen Ott tábornoknak: tegyen meg mindent, hogy rávegye a japánokat SzovjetOroszország azonnali hátbatámadására. Ottnak azt tanácsolta, hogy próbálja meg kihasználni a japánok zsákmány iránti étvágyát, és érveljen azzal is, hogy így lehet a legjobban biztosítani Amerika semlegességét. Várható [magyarázta Ribbentrop], hogy Szovjet-Oroszország gyors veresége – különösen, ha Japán akcióba 399

A szovjet-japán semlegességi szerződés moszkvai aláírása jelentős riadalmat okozott Washingtonban, ahol Roosevelt és Hull hajlott arra, hogy a Hitleréhez hasonló álláspontot foglaljon el – nevezetesen, hogy a szerződés az Oroszországgal való esetleges háborúra szánt japán haderőt teszi szabaddá a brit és esetleg az amerikai birtokok elleni, déli irányban végrehajtott akciók számára. Sherwood közli, hogy április 13-án, amikor megérkezett a szerződés megkötésének híre, az elnök elvetette azt a tervet, hogy az USA tengerészetének hajói német tengeralattjárók elleni támadó akciókat kezdjenek az Atlanti-óceán nyugati részén. Az új parancs mindössze arra hívta fel az amerikai hadihajókat, hogy jelentsék az Izlandtól nyugatra lévő német haditengerészeti egységek mozgását, de ne lőjenek rájuk. Úgy vélték, hogy az új japán–szovjet semlegességi szerződés túl veszélyessé tette a csendes-óceáni helyzetet ahhoz, hogy a kelleténél többet kockáztassanak az Atlanti-óceánon. (Robert Ε. Sherwood: Roosevelt and Hopkins, 291. o.)

lép keleten – a legjobb érvnek bizonyul majd az Egyesült Államok meggyőzésére, hogy teljességgel hasztalan belépnie a háborúba egy olyan Nagy-Britannia oldalán, amely teljesen el van szigetelve, és a világ legerősebb szövetségével áll szemben.8

Macuoka amellett volt, hogy azonnal forduljanak Oroszország ellen, nézeteit azonban nem fogadta el a tokiói kormány, amelynek az volt az álláspontja, hogy ha a németek olyan gyorsan legyőzik az oroszokat, mint állítják, akkor nincs szükségük japán segítségre. Tokió azonban nem volt bizonyos a nácik villámgyors győzelmében: ez volt tartózkodásuk valódi oka. Ám Ribbentrop kitartott. Július 10-én, amikor az oroszországi német offenzíva kezdett felgyorsulni, és – mint korábban láttuk – még Halder is azt hitte, hogy a győzelem már az övék, a náci külügyminiszter a keleti fronton levő különvonatáról újabb, erősebb hangú táviratot küldött tokiói nagykövetének. Mivel Oroszország, mint azt a moszkvai japán nagykövet jelenti, valóban közel áll az összeomláshoz, ... egyszerűen lehetetlen, hogy Japán ne oldja meg Vlagyivosztok és a szibériai terület kérdését, mihelyt befejezi katonai előkészületeit. Kérem Önt, hogy használjon fel minden rendelkezésére álló eszközt, és ragaszkodjon hozzá, hogy Japán a lehető legközelebbi időpontban lépjen be az Oroszország elleni háborúba ... Minél előbb valósul meg a belépés, annál jobb. Természetesen célunk továbbra is az, hogy még a tél kezdete előtt a transzszibériai vasútvonalnál találkozzunk Japánnal.9

Ez a szédületes kilátás még a militarista japán kormányt sem szédítette meg. Négy nappal később Ott követ azt jelentette, hogy bár minden tőle telhetőt megtett a japánok meggyőzésére, hogy mihamarább támadják meg Oroszországot, és hogy Macuoka teljes mértékben támogatta az elképzelést, neki (Ottnak) azonban a tokiói kabinet részéről támasztott „nagy akadályokkal” kell megküzdenie.10 Ami azt illeti, az izgága Macuoka hamarosan távozni kényszerült a kormányból. Távozásával Németország – egyelőre – elveszítette legjobb barátját, és bár később, mint azt majd látjuk, helyreállnak a szorosabb kapcsolatok Berlin és Tokió között, ahhoz soha nem lesznek elég szorosak, hogy meggyőzzék a japánokat, milyen bölcs dolog Németországot segíteni az Oroszország elleni háborúban. Egy körmönfont szövetséges ismét Hitler fölé kerekedett a saját játékában.400

„KERÜLJÜK AZ INCIDENSEKET AZ USA-VAL!” Miközben Japán makacsul visszautasította, hogy segítsen kikaparni Hitler gesztenyéjét a tűzből Oroszországban (nekik ugyanis már ott volt a tűzön a saját gesztenyéjük), Németország számára egyre fontosabbá vált, hogy az Egyesült Államokat a háborún kívül tartsa, amíg csak meg nem hódítják a Szovjetuniót, aminek még a tél előtti bekövetkeztéről a Führer meg is volt győződve 1941 nyarán. A német haditengerészet már régóta türelmetlenkedett, mert Hitler korlátozta azon erőfeszítéseiket, hogy megnyirbálják a Nagy-Britanniába menő amerikai szállításokat, és hogy lépést tartsanak az USA hadihajóinak az Atlanti-óceánon operáló német tengeralattjárókkal és felszíni hajókkal szemben kifejtett egyre fokozódó haditevékenységével. A német admirálisok, 400

Ribbentrop azon az őszön és következő két évben számos alkalommal próbálta rábírni a japánokat, hogy rontsanak neki Oroszországnak hátulról, de a tokiói kormány lényegében minden alkalommal udvariasan azt válaszolta: „Nagyon sajnáljuk, uraim!” Maga Hitler egész nyáron reménykedett. Augusztus 26-án közölte Raederrel: „meg van győződve arról, hogy Japán végrehajtja a Vlagyivosztok elleni támadást, mihelyt összegyűjti erőit. A jelenlegi tartózkodás azzal magyarázható, hogy az erők összegyűjtését nyugodtan kell végrehajtani, és a támadásnak meglepetésszerűnek kell lennie”.11 A japán archívumok feltárják, hogyan kerülte ki Tokió a németeket e kellemetlen kérdésben. Amikor például Ott követ a japán külügyminiszter-helyettest az Oroszország elleni intervencióról kérdezte, az utóbbi azt válaszolta neki: – Japán számára ilyen dolgot tenni, mint megtámadni Oroszországot, nagyon komoly kérdés, amely alapos mérlegelést tesz szükségessé. – Amikor augusztus 30-án Ott, aki akkorra már nagyon felzaklatott követté vált, megkérdezte Toyoda admirálist, a külügyminisztert, hogy „Elképzelhető-e, hogy Japán részt vehet az orosz–német háborúban?” – Toyoda azt válaszolta: – Japán előkészületei haladnak, de még idő kell a befejezésükhöz.12

akik jóval messzebbre tekintettek, mint arra Hitler szárazföldi agya képes lett volna, szinte kezdettől fogva elkerülhetetlennek tartották Amerika hadba lépését, és arra ösztökélték a legfőbb parancsnokot, hogy készüljön fel erre. Közvetlenül Franciaország 1940. júniusi eleste után Raeder tengernagy Göring támogatásával arra buzdította Hitlert, hogy ne csak Francia Nyugat-Afrikát szerezze meg, hanem ami annál fontosabb, az atlanti-óceáni szigeteket, köztük Izlandot, az Azori- és a Kanári-szigeteket is, elébe vágva annak, hogy az Egyesült Államok foglalja el azokat. Hitler érdeklődést tanúsított, de előbb Angliát akarta lerohanni, illetve Oroszországot meghódítani. Azután kerülne sor a már reménytelen helyzetben lévő parvenü amerikaiakra. Freiherr von Falkenstein vezérkari őrnagynak egy szigorúan bizalmas memoranduma feltárja a Führer nézeteit 1940 nyarának végén. A Führert jelenleg az atlanti-óceáni szigetek elfoglalásának kérdése foglalja le, tekintettel a háborúnak egy későbbi időpontban Amerika ellen való folytatására. Jelenleg tanácskozások kezdődnek e kérdésről.13

Tehát nem az volt a kérdés, hogy szándékozik-e Hitler háborúzni az Egyesült Államokkal, hanem az időpont, hogy mikor fog bele. A következő év tavaszára már ez az időpont is kezdett kialakulni a Führer agyában. 1941. május 22-én Raeder tengernagy a legfőbb parancsnokkal tanácskozott, és sajnálkozva jelentette neki, hogy a haditengerészet „nem fogadhatja el az Azori-szigetek elfoglalásának elképzelését”. Egyszerűen nem volt hozzá erejük. De Hitler addigra már megbarátkozott a tervvel, és Raeder bizalmas jegyzetei szerint14 így válaszolt: A Führer továbbra is az Azori-szigetek elfoglalása mellett van, annak érdekében, hogy a nagy hatótávolságú bombázók onnan operálhassanak az USA ellen. Őszig eljöhet rá az alkalom.401 Azaz a Szovjetunió eleste után. Akkor következne az Egyesült Államok. Ezt alig két hónappal később, július 25-én tette nyilvánvalóvá Raeder számára, amikor tárgyalt vele, miközben az oroszországi offenzíva teljes lendületben volt. „A keleti hadjárat után – jegyezte fel Raeder a Hitler által mondottakat – fenntartja magának a jogot, hogy komoly akcióba kezdjen az USA ellen.”15 De addig is, hangsúlyozta a Führer a haditengerészet vezetőjének, szeretné elkerülni, „hogy az USA-nak hadat kelljen üzennie ... figyelemmel a kemény harcban elfoglalt szárazföldi hadseregre”. Raeder nem volt megelégedve ezzel az állásponttal. Valójában a Hitlerrel való találkozásairól szóló naplóbeszámolói – melyeket a zsákmányolt dokumentumok között találhatunk – azt mutatják, hogy a tengernagyot egyre türelmetlenebbé tette a Führer által a német haditengerészetre rakott kötőfék. Minden egyes beszélgetésükön megpróbálta rávenni a Vezért elhatározásnak megváltoztatására. Az év elején, február 4-én Raeder benyújtott Hitlernek egy memorandumot, amelyben a haderőnem súlyos kételyeit fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy mennyire értékes Németország számára a tartós amerikai semlegesség. A tengernagyok valójában arra buzdítottak, hogy „a német háborús erőfeszítések szempontjából akár előnyösnek is” bizonyulhat Amerika hadbalépése, ha ennek következtében Japán a tengelyhatalmak oldalán hadviselő féllé válik.16 Ám a náci diktátorra nem nagyon hatott ez az érvelés. Raeder nagyon elcsüggedt. Az atlanti csata a tetőpontján volt, és Németország nem állt nyerésre benne. A kölcsönbérleti szerződés keretében csakúgy ömlött Nagy-Britanniába az amerikai utánpótlás. A pánamerikai semlegességi őrjárat egyre nehezebbé tette a tengeralattjárók hatékony működését. Raeder minderre rámutatott Hitlernek, de nem ért el vele különösebb hatást. Március 18-án ismét találkozott a Vezérrel, és jelentette, hogy az USA hadihajói egészen Izlandig kísérik a Nagy-Britanniába tartó amerikai konvojokat. Felhatalmazást követelt, hogy figyelmeztetés nélkül megtámadhassa őket. Kérte, tegyenek 401

A németek nem rendelkeztek olyan nagy hatótávolságú bombázókkal, amelyek képesek lettek volna az Azori-szigetekről elérni az amerikai partokat (és még kevésbé tudtak volna visszatérni onnan); az, hogy Hitler elővarázsolta a nem létező „nagy hatótávolságú bombázókat”, azt jelzi, hogy gondolkodása ekkorra már hanyatlani kezdett,

valamit, és akadályozzák meg, hogy az USA megvethesse a lábát Francia Nyugat-Afrikában. Ez a lehetőség, mondta, „igen veszélyes”. Hitler végighallgatta, majd közölte vele, hogy e kérdéseket meg fogja vitatni a külügyminisztériummal (pont velük!); ez volt az egyik módja annak, hogy lerázza az admirálisokat.17 A tavasz folyamán végig és nyár elején is folyamatosan csak lerázta őket. Április 20-án megtagadta, hogy végighallgassa Raeder könyörgését, hogy „a zsákmányjog szerint folytassanak harci tevékenységet az USA kereskedelmi hajói ellen”.18 Az amerikai és német haditengerészeti egységek közötti első feljegyzett összeütközés április 10-én fordult elő, amikor az amerikai Niblack romboló mélységi bombákat dobott egy német tengeralattjáróra, amely úgy viselkedett, mintha támadni készülne. Május 22-én Raeder ismét a Berghofban volt egy hosszú memorandummal, amelyben ellenlépéseket javasolt Roosevelt elnök barátságtalan cselekedeteivel szemben, de legfőbb parancsnokát nem tudta megindítani. A Führer [jegyezte fel a tengernagy] még mindig határozatlannak találja az Egyesült Államok elnökének magatartását. Semmilyen körülmények között nem kíván előidézni olyan incidenseket, amelyek az USA hadba lépését eredményeznék.19

A németeknek még több okuk volt az ilyen incidensek elkerülésére, amikor megkezdődött az Oroszország elleni hadjárat, és június 21-én, egy nappal a támadás megindulása előtt Hitler ezt hangsúlyozta is Raeder előtt. A vezértengernagy parázsló beszámolót adott neki arról, hogyan fedezte fel az U–253 a Németország által blokádövezetnek nyilvánított északatlanti területen a Texas nevű amerikai csatahajót és egy kísérő rombolót, és hogyan „üldözte, majd próbálta megtámadni őket”; hozzátette, hogy „ami az USA-t illeti, az erélyes intézkedések mindig hatékonyabbak a nyilvánvaló engedékenységnél”. A Führer az elvvel egyetértett, de az adott akcióval nem, és ismételten nyugalomra intette a haditengerészetet. A Führer részletesen előadta, hogy amíg a Barbarossa-hadművelet még nagyban folyik, addig szeretne elkerülni minden incidenst az USA-val. Néhány hét után a helyzet tisztábbá válik, és várhatóan kedvező hatással lesz az USA-ra és Japánra. Amerika kevésbé fog hajlani a hadba lépésre, tekintettel a Japán felől jövő fenyegetésre, amely ekkor erősödni fog. Ennélfogva, ha lehetséges, a következő hetekben a zárt területeken a haditengerészeti egységek elleni minden támadást be kell szüntetni.

Amikor Raeder megpróbált azzal érvelni, hogy éjszaka nehéz megkülönböztetni egymástól az ellenséges és a semleges hadihajókat, Hitler a szavába vágott, és utasította, hogy adjon ki új parancsokat az Amerikával esetleg előforduló incidensek elkerülésére. Ennek eredményeképpen a haditengerészet vezetője még aznap éjjel kiadta a parancsot, és a zárt területen belül és azon kívül is leállította a támadásokat minden tengerészeti egység ellen, kivéve, ha azok egyértelműen britekként azonosíthatók. Hasonló parancsot kapott a Luftwaffe is.20 Július 9-én Roosevelt elnök bejelentette, hogy amerikai erők veszik át Izland megszállását a britektől. Berlin reakciója azonnali és erőszakos volt. Ribbentrop táviratot küldött Tokiónak, miszerint „az a tény, hogy az amerikai katonai erők Angliát támogatva általunk háborús övezetnek nyilvánított területre hatoltak be, önmagában is agressziót jelent Németország és Európa ellen”.21 Raeder a Wolfsschanzéba sietett, ahonnan a Führer az oroszországi német seregeket irányította. Döntést akart, mondta, arról, „hogy Izlandnak az USA általi megszállása hadba lépést jelent-e, vagy provokációt, amelyet figyelmen kívül kell hagyni”. A német haditengerészet a maga részéről háborús cselekménynek tekintette az izlandi amerikai partraszállást, és egy kétoldalas memorandumban emlékeztette Hitlert a Roosevelt-kormány által Németország ellen elkövetett összes többi „agresszióra”. A haditengerészet továbbá jogot követelt magának arra, hogy a konvojok felvonulási területén elsüllyeszthesse az amerikai

teherhajókat, és hogy megtámadhassa az USA hadihajóit, ha az alkalom megkívánja. 402 Hitler megtagadta az engedélyt. A Führer [közli Raedernek a találkozóról szóló jelentései részletesen kifejti: nagyon igyekszik, hogy egy-két hónappal el tudja halasztani az Egyesült Államok hadba lépését. Egyfelől a keleti hadjáratot a teljes légierővel kell folytatni... amelyet nem akar még csak részben sem elvonni onnan; másfelől a keleti fronton vezetett győztes hadjárat szédítő hatással lesz az egész helyzetre, és valószínűleg az USA magatartására is. Ennélfogva egyelőre nem kívánja megváltoztatni az érvényben lévő utasításokat; inkább abban akar biztos lenni, hogy elkerülik az incidenseket. Amikor Raeder azzal érvelt, hogy tengerészparancsnokait nem lehet felelőssé tenni majd, ha „tévedésből” amerikai hajókat találnak el, Hitler azzal vágott vissza, hogy legalábbis a hadihajókat illetően a haditengerészet jobb, ha „határozottan megállapítja” a támadás előtt, hogy ellenséges hajókkal áll szemben. A Führer július 19-én határozott parancsot adott ki, hogy megbizonyosodjék arról: az admirálisok pontosan értették őt. Ε parancsban előírta, hogy „a kiterjesztett hadműveleti zónában ha még a csapásmérés előtt felismerik az amerikai kereskedelmi hajókat, amelyek akár önállóan, akár angol vagy amerikai konvojokban hajóznak, tilos megtámadni őket”. A blokádövezeten belül, amelyet az Egyesült Államok is határokon kívüli területnek ismert el, meg lehetett támadni az amerikai hajókat, de Hitler e parancsában pontosan meghatározta, hogy ebbe a háborús zónába „nem tartozik bele a USA-Izland tengeri útvonal”. A kiemelés Hitlertől származik.22 Ám a „hibákat”, mint azt Raeder mondta, nem lehetett elkerülni. Május 21-én egy tengeralattjáró elsüllyesztette a Dél-Afrikába tartó és a német blokádövezeten messze kívül járó Robin Moor amerikai teherhajót. Két másik amerikai kereskedelmi hajót is megtorpedóztak a nyár vége felé. Szeptember 4-én egy német tengeralattjáró két torpedót lőtt ki a Greer amerikai rombolóra, de mindkettő célt tévesztett. Egy héttel később, szeptember 11-én Roosevelt beszédben reagált e támadásra, s bejelentette, hogy parancsot adott a haditengerészetnek: „látótávolságon belülre érve lőjenek”. Arra is figyelmeztetett, hogy a tengelyhatalmak hadihajói „saját felelősségükre” hatolnak be az amerikai védelmi zónába. A beszéd felbőszítette Berlint. A náci sajtóban Rooseveltet „első számú háborús uszítóként” támadták. Ribbentrop a nürnbergi per során úgy emlékezett, hogy Hitler „nagyon izgatott” volt. Mire azonban Raeder tengernagy a Wolfsschanze főhadiszállásra érkezett, hogy drasztikus megtorlást szorgalmazzon a „látótávolságon belülre érve lőjenek” parancsért, a Führer már megnyugodott. A tengernagynak arra a kérésére, hogy a német haditengerészetet legalább azon korlátozások alól oldják fel, amelyek megtiltják számára az amerikai hajók megtámadását, a Führer válasza ismét határozott „nem” volt. [Mivel] úgy tűnik, hogy szeptember vége meghozza a nagy döntést az orosz hadjáratban [közli Raedernek a tárgyalásról szóló jegyzete], a Führer azt kéri, hogy körülbelül október közepéig ügyeljünk a kereskedelmi hajókkal szembeni minden incidens elkerülésére.

„Ezért – jegyezte fel szomorúan Raeder – a haditengerészet főparancsnoka és a tengeralattjárók vezénylő tengernagya [Dönitz] visszavonták indítványaikat. A tengeralattjárókat tájékoztatni kell arról, hogy mi az oka a régi parancsok ideiglenes fenntartásának.”23 Tekintettel a körülményekre, Hitler kétségtelenül szokatlanul visszafogottan viselkedett. De elismerten nehezebben fogták vissza magukat a viharos északatlanti vizeken hajózó fiatal tengeralattjáró-parancsnokok, akiket folyamatosan szorongatott a britek egyre hatékonyabb tengeralattjáró-ellenes tevékenysége, s a britekhez időnként amerikai hadihajók is csatlakoztak. Hitler júliusban megmondta Raedernek, hogy soha nem vonná felelősségre egy tengeralattjáró kapitányát, amiért egy amerikai hajót „tévedésből” elsüllyesztett. November 9402

Itt érdemes megjegyezni, hogy Raeder tengernagy a nürnbergi emelvényen végig azt hajtogatta: ő minden elképzelhetőt megtett, hogy elkerülje az Egyesült Államok hadbalépésének kiprovokálását.

én az ismerős müncheni sörházban az ősnácikhoz intézett szokásos évi beszéde sora választ adott Roosevelt beszédére. Roosevelt elnök megparancsolta hajóinak, hogy abban a pillanatban lőjenek a német hajókra, amint megpillantják őket. Én megparancsoltam a német hajóknak, hogy ne lőjenek, amikor megpillantják az amerikai hajókat, azonban védjék meg magukat, ha megtámadják őket. Minden olyan német tisztet hadbíróság elé állíttattok, aki elmulasztja megvédeni magát.

November 13-án pedig új utasítást adott ki, amelyben elrendeli, hogy bár kerülni kell az amerikai hadihajókkal való összeütközéseket, a tengeralattjárók mégis tegyenek meg minden elképzelhetőt annak érdekében, hogy megvédjék magukat a támadások ellen.24 Azok természetesen egy ideje már így tettek. Az október 17-re virradó éjszaka a Kearny amerikai romboló, amely egy német tengeralattjárók által megtámadott konvoj segítségére sietett, mélységi bombákat dobott az egyikre, amely megtorlásként megtorpedózta. Tizenegy fő veszett oda a legénységből. Ők voltak a Németországgal hadüzenet nélkül vívott háború első áldozatai.403 Hamarosan több is követte őket. Október 31-én a Reuben James amerikai rombolót konvojkísérés közben megtorpedózták és elsüllyesztették. 145 fős legénységéből 100 veszett oda, köztük mind a hét tiszt. így már a hadüzenet végső formalitásai előtt megkezdődött az éles háború.

JAPÁN A SAJÁT JÁTÉKÁT JÁTSSZA Mint láttuk, Hitler nem azt a szerepet osztotta Japánra, hogy az Egyesült Államokat bevonja a háborúba, hanem azt, hogy – legalábbis egyelőre – távol tartsa a konfliktustól. Tudta, hogy ha a japánok elfoglalnák Szingapúrt, és fenyegetnék Indiát, az nemcsak súlyos csapást jelentene a britek számára, de Amerika figyelmét – és energiáinak egy részét – is átterelné az Atlantióceánról a Csendes-óceánra. Még akkor is, amikor már Vlagyivosztok megtámadására kérlelte a japánokat, olyan eszköznek látta e lépést, amely nemcsak segít neki Oroszország térdre kényszerítésében, hanem újabb nyomást is gyakorol az Egyesült Államokra a további semlegesség érdekében. Elég furcsa módon Németországban sem neki, sem másnak egészen az utolsó pillanatig nem jutott eszébe, hogy Japán esetleg a saját pecsenyéjét sütögeti, s talán fél belekezdeni egy Nagy-Britannia és Hollandia elleni nagy délkelet-ázsiai offenzívába, nem is beszélve Oroszország hátbatámadásáról, egészen addig, amíg el nem pusztította az Egyesült Államok csendes-óceáni flottáját, amely viszont magát Japánt fenyegette hátulról. Igaz, a náci hódító megígérte Macuokának, hogy Németország háborúba kezd Amerika ellen, ha Japán is úgy tesz, de Macuoka már nem volt a kormányban; Hitler ráadásul folyamatosan zaklatta a japánokat, hogy kerüljék el a közvetlen konfliktust Amerikával, és koncentráljanak NagyBritanniára és a Szovjetunióra, akiknek az ellenállása folytán ő még mindig nem nyerte meg a háborút. Fel sem ötlött a náci urakban, hogy Japán esetleg sürgősebbnek tartja az Egyesült Államok közvetlen megtámadását. Nem mintha Berlin azt akarta volna, hogy a japánok és az amerikaiak eljussanak a megegyezésig. Ez megbuktatta volna a háromhatalmi egyezmény fő célját, vagyis az amerikaiak megijesztését, hogy maradjanak ki a háborúból. Ribbentrop most az egyszer valószínűleg tisztességesen és pontosan értékelte a Führer elgondolásait e témában, amikor Nürnbergben azt mondta egy vizsgálóbírónak: [Hitler] attól tartott, hogy ha megegyezés jönne létre az Egyesült Államok és Japán között, az Amerika 403

– A történelem feljegyezte, hogy ki lőtt először! – jelentette ki erre az incidensre utalva Roosevelt október 27-én a haditengerészet napja alkalmából mondott beszédben. Ha méltányosak akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy a mélységi bombák ledobásával az Egyesült Államok lőtt először. A bizalmas német haditengerészeti feljegyzések szerint nem is ez volt az első alkalom. Az amerikai haditengerészet hivatalos krónikása megerősíti, hogy a Niblack már április 10-én (lásd fent, 543.o.) mélységi bombákkal támadott meg egy tengeralattjárót. (Sámuel Eliot Morison: History of the United States Naval Operations in World War II, I. kötet, 57.o.)

számára – mondhatni – azt jelentené, hogy szabad a háta, és így gyorsabban bekövetkezne az Egyesült Államok váratlan támadása vagy hadbalépése ... Aggódott a megegyezés miatt, mert voltak bizonyos csoportok Japánban, amelyek ki akartak egyezni Amerikával.25

Az egyik ilyen csoport tagjai közé tartozott Kicsiszaburo Nomura tengernagy is, aki 1941 februárjában érkezett Washingtonba Japán új nagyköveteként. Cordell Hull külügyminiszterrel folytatott titkos tárgyalásai márciusban kezdődtek azzal a céllal, hogy békésen elrendezzék a két ország közötti nézetkülönbségeket, és egészen a támadásig tartó folytatásuk jelentős aggodalmat okozott Berlinben.404 A németek valójában mindent megtettek a washingtoni tárgyalások akadályozására. Weizsäcker már 1941. május 15-én benyújtott Ribbentropnak egy memorandumot, amelyben rámutatott, hogy „jelenleg nem kívánatos a Japán és az Egyesült Államok közötti bármiféle politikai egyezmény”, és azzal érvelt, hogy ha nem akadályozzák meg őket benne, akkor Japán elveszhet a Tengely számára.26 Ott tábornok, a tokiói náci követ gyakran kereste fel a külügyminisztériumot, hogy óva intse őket a Hull-Nomura tárgyalásoktól. Amikor azok mégis folytatódtak, a németek új manőverbe kezdtek: megpróbálták rábírni a japánokat, tegyék a folytatás feltételévé, hogy az Egyesült Államok hagyja abba Nagy-Britannia támogatását, és adja fel a Németországgal szembeni ellenséges politikáját.27 Ez volt májusban. A nyár viszont változást hozott. Júliusban Hitler főleg azzal foglalkozott, hogy Japánt felpiszkálja a Szovjetunió megtámadására, valamint ebben a hónapban történt az is, hogy Hull külügyminiszter megszakította a Nomurával folytatott tárgyalásokat, mert a japánok lerohanták Francia-Indokínát. Az amerikai-japán tárgyalásokat augusztus közepe táján folytatták, amikor a japán kormány a békés megegyezés elérése érdekében személyes találkozót javasolt Konoye herceg, a miniszterelnök, és Roosevelt elnök között. Ez egyáltalán nem tetszett Berlinnek, s a fáradhatatlan Ott hamarosan a tokiói külügyminisztériumban volt, hogy kifejezze a nácik nemtetszését az események ilyen alakulásával kapcsolatban. De mind Toyoda tengernagy, a külügyminiszter, mind pedig Amau miniszterhelyettes nyájasan emlékeztették a nagykövetet, hogy a javasolt Konoye-Roosevelt tárgyalások pusztán a háromhatalmi egyezmény azon célját segítik, hogy „megakadályozzák Amerika részvételét a háborúban”.28 Ősszel, amikor folytatódtak a Hull-Nomura tárgyalások, a Wilhelmstrasse visszatért a tavasszal alkalmazott régi taktikához. Tokióban ragaszkodott ahhoz, hogy Nomurát utasítsák: figyelmeztesse az Egyesült Államokat, hogy amennyiben folytatja az európai Tengely elleni barátságtalan cselekedeteit, akkor Németország és Olaszország esetleg hadüzenetre kényszerül, és ebben az esetben Japánnak a háromhatalmi egyezmény értelmében csatlakoznia kell hozzájuk. Hitler még mindig nem akarta, hogy Amerika belépjen a háborúba; ezzel a blöff el valójában Washingtont akarta kívül tartani a háborún, ugyanakkor pedig egy kis enyhülést nyerni az atlanti-óceáni amerikai harci tevékenységben. Hull külügyminiszter azonnal tudomást szerzett az új német nyomásról. Ezt a „Magic”-nek (így nevezték) köszönhette, amely 1940 vége óta lehetővé tette az amerikai kormány számára, hogy dekódolja a legtitkosabb tokiói rejtjelezéssel küldött, elfogott japán táviratokat és rádióüzeneteket – nemcsak a Washingtonból küldötteket, hanem a Berlinből és Berlinbe, illetve más fővárosokba küldött üzeneteket is. A németek követelését Toyoda 1941. október 16-án táviratozta meg Nomurának, s utasította, hogy egy felvizezett változatot tálaljon Hullnak.29 Azon a napon a Konoye-kormány megbukott, és katonai kormány váltotta fel, élén a forrófejű, harcias Hideki Todzsóval. Berlinben Osima tábornok, aki hasonlóan harcos típus volt, a Wilhelmstrasséra sietett, hogy közölje a jó hírt a német kormánnyal. Todzsó megjelenése a miniszterelnöki poszton, mondta a nagykövet, azt jelenti, hogy Japán közelebb kerül tengelybeli partnereihez, a washingtoni tárgyalások pedig abbamaradnak. Akár célzatosan, akár nem, de elmulasztotta közölni náci barátaival, hogy milyen következményekkel kell járnia a tárgyalások 404

„Elhiszem Nomurának – írta később Hull visszaemlékezéseiben –, hogy őszintén próbálta elkerülni a háborút a maga országa és az enyém között.” (The Memoirs of Cordell Hull, II. kötet, 987.0.)

megszűnésének, s hogy ennélfogva Todzsó kinevezése jóval többet jelent, mint a németek sejtették: nevezetesen azt, hogy Japán új kormányának elhatározott szándéka háborút kezdeni az Egyesült Államokkal, hacsak a washingtoni tárgyalások nem érnek véget gyorsan azzal, hogy Roosevelt elnök elfogadja a japánok feltételeit, és szabad kezet ad nekik – nem Oroszország megtámadásában, hanem Délkelet-Ázsia elfoglalásában. Ez a lehetőség soha eszébe sem jutott Ribbentropnak és Hitlernek, akik. továbbra is csak úgy tudták elképzelni Japánt, mint a német érdekek hasznos segítőjét, amely megtámadja Szibériát és Szingapúrt, az Egyesült Államokat pedig megijeszti; Amerika erre majd aggódni kezd a Csendes-óceán miatt, és kimarad a háborúból. A Führer és mafla külügyminisztere soha nem értette meg, hogy a washingtoni Nomura–Hull tárgyalások kudarca, amire ők úgy vágytak, pontosan azt az eredményt hozná, amelyet ők elkerülni próbáltak, amíg az idő meg nem érik rá: Amerika belépését a világméretű konfliktusba.405 A homokórán most már gyorsan peregtek a szemek. November 15-én Szaburo Kuruszu különleges követként Washingtonba érkezett, hogy segítséget nyújtson Nomurának a tárgyalásokban, de Hull külügyminiszter hamarosan megérezte, hogy a diplomata – aki berlini japán nagykövetként aláírta a háromhatalmi egyezményt, és némiképpen németbarát volt – nem hozott magával új javaslatokat. Az a célja, gondolta Hull, hogy megpróbálja rábeszélni Washingtont a japán feltételek azonnali elfogadására, ha pedig ez nem sikerülne, akkor az a dolga, hogy a tárgyalásokkal elaltassa az amerikai kormány figyelmét, amíg Japán fel nem készül a kemény, meglepetésszerű csapásmérésre.30 November 19-én érkezett meg Tokióból Nomurának a baljóslatú „Szelek” üzenet, amit Hull rejtjelfejtői azonnal megfejtették. Ha (a nagykövetség által mindennap hallgatott) rövidhullámú tokiói rádióadás hírolvasója beleszúrja mondandójába a „Keleti szél, eső” szavakat, az azt jelenti, hogy a japán kormány az Amerika elleni háború mellett döntött. Nomurát utasították, hogy ha megkapja a „Szelek” figyelmeztetést, akkor semmisítsen meg minden jelkulcsot és bizalmas iratot. Berlin végre ráébredt, hogy mi készül. A „Szelek” üzenetet megelőző napon, november 18án Ribbentrop kissé meglepődött, amikor megkapta Tokió kérését, hogy írjanak alá egy olyan szerződést, melyben a két ország megállapodik, hogy nem kötnek különbékét közös ellenségeikkel. Nem volt világos, hogy a japánok milyen közös ellenségre gondolnak, de a náci külügyminiszter nyilvánvalóan azt remélte, hogy Oroszország áll a lista első helyén. „Elvben” egyetértett a javaslattal, láthatóan abban a megnyugtató hitben, hogy Japán végre beváltani készül homályos ígéreteit, és megtámadja a Szovjetuniót Szibériában. Ennek nagyon örültek a németek, és igen időszerű is volt, mivel a Vörös Hadsereg ellenállása erősödőben volt a széles fronton, és a vártnál jóval korábban máris kezdett beállni az orosz tél. A Vlagyivosztok és a csendes-óceáni tengeri tartományok elleni japán támadás talán meghozza azt a csepp kis további nyomást, ami előidézheti a szovjet összeomlást. Ribbentropnak azonban csalódnia kellett. November 23-án Ott tokiói nagykövet táviratban értesítette: minden jel arra mutat, hogy a japánok délnek mennek, azzal a szándékkal, hogy elfoglalják Thaiföldet és a hollandok kezében lévő borneói olajmezőket, és hogy a japán kormány tudni akarja, hogy ha háborút kezd, Németország mellé áll-e majd. Ez az információ azt jelentette, hogy Japán nem Oroszországra csap le, hanem azt fontolgatja, hogy a Csendesóceán déli részén „háborút kezd” Hollandiával és Nagy-Britanniával, ami könnyen fegyveres konfliktusba keverheti az Egyesült Államokkal.. De Ribbentrop és Ott nem fogta fel ezt az utolsó szempontot. Az e napokban váltott távirataik azt mutatják, hogy bár mostanára – csalódásukra – felismerték, hogy Japán nem fogja megtámadni Oroszországot, azt hitték, hogy szövetségesük déli irányba tett lépései a hollandok és a britek birtokai ellen irányulnak majd, és 405

Konoye herceg háború után írt visszaemlékezései felfedik, hogy már augusztus 4-én kénytelen volt beleegyezni a hadsereg azon követelésébe, hogy ha Roosevelttel tervezett találkozóján az elnök nem fogadná el Japán feltételeit, akkor neki ki kell vonulnia a tárgyalásról, mégpedig „azzal az elhatározással, hogy háborúzni kezdenek az Egyesült Államokkal”. (Hull: Memoirs, 1025-26. o.)

nem az Egyesült Államoké ellen. Hitler azt remélte, hogy Uncle Samet a pálya szélén lehet tartani, amíg el nem jön az ő ideje is.31 A nácik félreértései nagy részben annak voltak köszönhetők, hogy a japánok ezen a ponton nem avatták bizalmukba a német kormányt az Amerikát illető végzetes döntéseikkel kapcsolatban. Hull külügyminiszter a „Magic” rejtjelfejtőnek köszönhetően sokkal tájékozottabb volt náluk. Már november 5-én tudta, hogy az új japán külügyminiszter, Sigenori Togo táviratot küldött Nomurának, amelyben november 25-ét jelöli meg határidőként arra, hogy aláírjanak egy – a japán feltételek szerinti – szerződést az amerikai kormánnyal. Az utolsó japán javaslatokat november 20-án adták át Washingtonban. Hull és Roosevelt tudta, hogy ezek az utolsók, mivel két nappal később a „Magic” dekódolt egy Togótól Nomurának szóló üzenetet, amely november 29-ig hosszabbította meg a határidőt. Az Önök informáltsági szintjét meghaladó okok rejlenek amögött [táviratozta Togo nagyköveteinek], hogy miért akartuk a japán–amerikai kapcsolatokat huszonötödikéig rendezni. Amennyiben azonban az aláírást el lehet intézni huszonkilencedikéig ... úgy döntöttünk, hogy várunk addig az időpontig. Ez alkalommal komolyan gondoljuk, hogy ezt a határidőt egyáltalán nem lehet megváltoztatni. Ezután a dolgok már maguktól mennek majd.32

1941. november 25-e döntő fontosságú nap volt. Azon a napon hajózott ki Pearl Harbour irányába a japán repülőgépanyahajó-különítmény. Washingtonban Hull a Fehér Házba ment, hogy figyelmeztesse a haditanácsot az országot Japán felől fenyegető veszélyre, illetve hogy az amerikai hadsereg és haditengerészet vezetői előtt hangsúlyozza a meglepetésszerű japán támadások lehetőségét. Berlinben aznap kissé groteszk ceremónia zajlott le: a három tengelyhatalom nagy pompa és ünnepség közepette megújította az 1936-os Antikomintern Paktumot. Üres gesztus volt ez, amely (mint azt néhány német megjegyezte) az égvilágon semmivel nem járult hozzá Japán bevonásához az Oroszország elleni háborúba, ám alkalmat adott a pöffeszkedő Ribbentropnak, hogy Rooseveltet elítélhesse mint „e háború fő bűnösét”, és hogy krokodilkönnyeket onthasson az „őszinte, vallásos ... amerikai népért”, amelyet egy ilyen felelőtlen vezető árul el. A náci külügyminiszter láthatóan megrészegült saját szavaitól. November 28-án este, egy Hitler elnöklésével aznap korábban megtartott hosszú haditanács után magához kérette Osimát, és azt a benyomást keltette a japán nagykövetben, hogy a németeknek az Egyesült Államokkal szembeni magatartása „jelentős mértékben megkeményedett”. Osima ezt rádión azonnal megüzente Tokiónak. Úgy tűnt, Hitler nemsokára feladja azt a politikáját, hogy mindent megtegyen Amerika háborún kívül tartására, amíg Németország nem készül fel arra, hogy felvegye a kesztyűt. Ribbentrop egyszerre csak sürgetni kezdte a japánokat, hogy kezdjenek háborúba mind az Egyesült Államok, mind pedig Nagy-Britannia ellen, és megígérte nekik a Harmadik Birodalom támogatását. Miután figyelmeztette Osimát, hogy „amennyiben Japán habozik ... Nagy-Britannia és az Egyesült Államok teljes katonai ereje Japán ellen fog összpontosulni” (ami meglehetősen ostoba tézis volt, amíg tartott még az európai háború), Ribbentrop hozzátette: Amint Hitler ma elmondta, magát a létezés jogát illető alapvető különbségek vannak Németország, Japán és az Egyesült Államok között. Olyan értelmű értesülést kaptunk, hogy gyakorlatilag nincs remény a japán–amerikai tárgyalások sikeres befejezésére, mivel az Egyesült Államok merev álláspontot foglal el. Ha valóban ez a tényállás, és ha Japán arra a döntésre jut, hogy harcba száll Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ellen, biztos vagyok abban, hogy ez nemcsak Németország és Japán közös érdekében áll majd, hanem kedvező eredményeket fog hozni magának Japánnak is. A kis termetű, feszült nagykövet kellemesen meglepődött. Meg akart győződni azonban arról, hogy helyesen értette a dolgot. – Excellenciád arra utal – kérdezte –, hogy tényleges hadiállapot létesítése várható az

Egyesült Államok és Németország között? Ribbentrop habozott. Talán túl messzire ment. – Roosevelt fanatikus – válaszolta. – Nem lehet megmondani, hogy mit fog tenni. Ez furcsa és elégtelen válasz volt Osima számára, tekintettel arra, amit előtte mondott a külügyminiszter, és a beszélgetés végén ragaszkodott hozzá, hogy térjenek vissza a lényegre. Mit tenne Németország, ha a háború ténylegesen kiterjedne „a Nagy-Britanniát segítő országokra”? Amennyiben Japán háborúba bonyolódna az Egyesült Államok ellen [válaszolta Ribbentrop], Németország természetesen azonnal beavatkozna a háborúba. Egyáltalán nem áll fenn az a lehetőség, hogy Németország ilyen körülmények között különbékét kössön az Egyesült Államokkal. A Führer eltökélt ebben a tekintetben.33 Éppen erre a nyílt garanciára várt a japán kormány. Igaz, hogy tavasszal Hitler már hasonló garanciát adott Macuokának, de a közbeeső időszakban erről mintha megfeledkeztek volna; ekkor bosszankodott annyit a Führer, amiért Japán nem hajlandó csatlakozni az Oroszország elleni háborúhoz. Japán szempontból csupán annyi teendő maradt immár, hogy rávegyék a németeket e garancia írásba foglalására. Osima tábornok november 29-én vidáman nyújtotta be jelentését Tokiónak. Másnap új utasításokat kapott Berlinben. Arról tájékoztatták hazulról, hogy a washingtoni tárgyalások „megszakadtak – felbomlottak”. Méltóságod [szólította fel az üzenet] szíveskedjék azonnal beszélgetést folytatni HITLER kancellárral és RIBBENTROP külügyminiszterrel, és bizalmasan közölni velük a fejlemények rövid összegzését. Mondja nekik azt, hogy Anglia és az Egyesült Államok egyaránt provokatív magatartást tanúsít az utóbbi időben. Mondja azt, hogy katonai erők átcsoportosítását tervezik különböző kelet-ázsiai helyszínekre, és hogy nekünk elkerülhetetlenül szintén csapatmozgásokkal kell válaszolnunk. Nagyon bizalmasan közölje velük: roppant nagy a veszélye annak, hogy valamilyen fegyveres összecsapás útján hirtelen kitör a Japán és az angolszász nemzetek közötti háború, és tegye hozzá, hogy e háború kitörése talán hamarabb bekövetkezik, mint azt bárki is álmodni merné. 406 34

A japán anyahajóflotta ekkor már javában útban volt Pearl Harbour felé. Tokiónak sietnie kellett, hogy a németeket rávegye az aláírásra. November 30-án, ugyanazon a napon, amelyen Osima megkapta új utasításait, a japán külügyminiszter Tokióban a német nagykövettel tárgyalt. Hangsúlyozta neki, hogy a washingtoni tárgyalások azért szakadtak meg, mert Japán nem volt hajlandó beleegyezni abba az amerikai követelésbe, hogy lépjen ki a háromhatalmi egyezményből. A japánok azt remélték, hogy a németek értékelni fogják ezt a közös ügyért hozott áldozatot. – Súlyos döntések vannak függőben – mondta Togo Ott tábornoknak. – Az Egyesült Államok komolyan készül a háborúra ... Japán nem fél a tárgyalások megszakításától, és azt reméli, hogy ebben az esetben Németország és Olaszország a háromhatalmi egyezmény értelmében mellé áll majd.” Azt válaszoltam [üzente rádión Ott Berlinnek], hogy Németország jövőbeli pozíciójához nem férhet kétség. A japán külügyminiszter erre kijelentette: szavaimból úgy érti, hogy Németország ebben az esetben sorsközösségnek tekintené a Japánhoz fűződő viszonyát. Véleményemnek megfelelően azt feleltem, hogy Németország kétségkívül készen áll arra, hogy a két ország kölcsönös egyezményt kössön e helyzetről.35

PEARL HARBOUR ELŐESTÉJÉN Osima tábornok nagy rajongója volt a német–osztrák klasszikus zenének, ezért a helyzet súlyos és feszült volta ellenére is elugrott Ausztriába, egy Mozart-fesztiválra. Nem hagyták 406

Hull azt mondja, hogy a „Magic”-en keresztül megkapta az üzenet másolatát. így hát november utolsó napjaiban NagyBritanniához hasonlóan Washington is tudta már: megeshet, hogy a japánok csapást fognak mérni az Egyesült Államokra, „hamarabb, mint azt bárki is álmodni merné”. (Hull: Memoirs, 1092. o.)

azonban, hogy sokáig élvezhesse a nagy osztrák zeneszerző szép muzsikáját. December l-jén egy sürgős hívás rohanvást hozta vissza őt a berlini nagykövetségre, ahol új utasítás várta: lásson hozzá, és szerezze meg Németország aláírását a pontozott vonalon! Nincs vesztegetni való idő! És ekkor, mihelyt sarokba szorították, Ribbentrop vonakodni kezdett. A náci külügyminiszter láthatóan most ébredt csak rá teljes mértékben a japánoknak tett könnyelmű ígéretei következményeire, s ekkor roppant módon hűvössé és kitérővé vált. December l-jén késő este közölte Osimával, hogy a Führerrel kell tanácskoznia, mielőtt még határozott kötelezettséget vállalna. A japán követ harmadikán, szerdán tért vissza a Wilhelmstrasséra, hogy megsürgesse a dolgot, de Ribbentrop ismét lerázta. Osima sürgetésére, miszerint a helyzet már roppant kritikussá vált, a német külügyminiszter azt válaszolta, hogy ő ugyan az írásbeli megállapodás mellett van, a dolognak azonban várnia kell, amíg a Führer vissza nem tér a főhadiszállásról a hét második felében. Az igazság az – szól Ciano naplója némi kárörömmel –, hogy Hitler az oroszországi déli frontra repült, mert beszélni akar von Kleist tábornokkal, „akinek a seregei egy váratlan offenzíva nyomása alatt továbbra is hátrálnak”. A japánok ekkor már Mussolinihoz is fordultak, aki nem tartózkodott semmiféle fronton. December 3-án a római japán nagykövet látogatást tett a Ducénél, és formálisan felkérte, hogy Olaszország a háromhatalmi egyezménynek megfelelően üzenjen hadat az Egyesült Államoknak, amint megkezdődik a japán–amerikai konfliktus. A nagykövet egy szerződésre is vágyott, amely előírná, hogy nem lehet különbékét kötni. A japán tolmács, írja naplójában Ciano, „remegett, mint egy falevél”. Ami a Ducet illeti, ő közölte, hogy a Berlinnel folytatott konzultáció után „örömmel” fogja teljesíteni a kérést. Ciano másnap úgy találta, hogy a német főváros roppant óvatossá vált. Lehet, hogy beleegyeznek [kezdte naplóját december 4-én], mert másképpen nem tehetnek, de az amerikaiak provokálásának terve egyre kevésbé tetszik a németeknek. Másfelől azonban Mussolini örül neki.

Függetlenül Ribbentrop véleményétől, amire a Führer meglepő módon valamelyest még mindig odafigyelt, magának a náci hadúrnak kellett meghoznia a döntést, hogy megadják-e Japánnak a formális garanciát. December 4-ről 5-re virradó éjszaka a külügyminiszter nyilván megkapta a Führer engedélyét, és hajnali 3-kor átnyújtotta Osimának a kért szerződés tervezetét, amelynek alapján Németország csatlakozik Japánhoz az Egyesült Államok elleni háborúban, és beleegyezik, hogy nem köt különbékét. Miután megtette a sorsdöntő lépést, és vezérét követve kidobta .az ablakon azt a politikát, amelyhez két éven át makacsul ragaszkodtak, Ribbentrop nem tudta megtartóztatni magát attól, hogy olasz szövetségesét is azonnal ugyanerre kényszerítse. Az éjszakát Ribbentrop türelmetlensége szakította félbe [kezdte naplóját Ciano december 5én]. Miután két napot késlekedett, most egyetlen pillanatot sem veszíthet a japánoknak adandó válasszal, és hajnali 3 órakor Mackensent [a nagykövetet] küldi a házamba, hogy átnyújtsa nekem a japán intervencióról szóló háromhatalmi egyezmény tervét, ami ígéretet tartalmaz arra, hogy nem kötünk különbékét. Azt akarták, hogy ébresszem fel a Ducet, de nem tettem meg, aminek a Duce nagyon örült. A japánok most már rendelkeztek egy olyan szerződéstervezettel, amit mind Hitler, mind Mussolini elfogadott, de még nem írták alá – ez pedig aggasztotta a japánokat. Gyanították, hogy a Führer azért tér ki, mert quid pro quo-t akar: ha Németország csatlakozik Japánhoz az Egyesült Államok elleni háborúban, akkor Japánnak is csatlakoznia kell Németországhoz az Oroszország ellen vívott háborúban. Az Osimának szóló utasításokat tartalmazó, október 30-án küldött táviratában a japán külügyminiszter némi jótanáccsal látta el nagykövetét azzal kapcsolatban, hogyan kezelje ezt a rázós problémát, ha a németek és az olaszok felvetnék. Ha a szovjetekkel kapcsolatos álláspontunkról kérdeznék, mondja azt, hogy az oroszokkal szemben elfoglalt álláspontunkat már tavaly júliusi nyilatkozatunkban tisztáztuk. Közölje, hogy

déli irányban tett jelenlegi lépéseinkkel nem szándékozunk enyhíteni a Szovjetunióra kifejtett nyomásunkat, és ha Oroszország szorosabbra fűzi kapcsolatait Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal, és harci cselekmények útján fejt ki ellenállást velünk szemben, akkor készek vagyunk arra, hogy minden erőnkkel ellene forduljunk. Jelenleg azonban az szolgál előnyünkre, ha délre fektetjük a hangsúlyt, és egyelőre inkább tartózkodnánk bármiféle északon teendő közvetlen lépéstől.36 Eljött december hatodika. Zsukov éppen ezen a napon indította meg ellentámadását Moszkva előtt, a német seregek pedig visszatántorodtak a hóban és a zord hidegben. Hitlernek így annál több oka volt arra, hogy követelje az ő quid pro quo-ját. Ebben a kérdésben nagy volt a nyugtalanság a tokiói külügyminisztériumban. A haditengerészeti különítmény akkor már a repülőgépek hatótávolságán belülre ért Pearl Harbour-hoz. Addig – csodával határos módon – nem fedezték fel az amerikai hajók és repülők, de ez bármelyik pillanatban megtörténhet. Hosszú rádióüzenetet sugároztak Tokióból Washingtonba Nomurának és Kuruszunak: utasították őket, hogy másnap, vasárnap pontosan délután egy órakor keressék fel Hull külügyminisztert, tálalják fel neki a nemleges japán választ a legutóbbi amerikai javaslatokkal kapcsolatban, s hangsúlyozzák, hogy a tárgyalások „de facto megszakadtak”. Tokió kétségbeesett igyekezettel fordult Berlinhez, hogy írásbeli garanciát kapjon a német támogatásról. A japán hadurak még mindig nem bíztak meg eléggé a németekben ahhoz, hogy tájékoztassák őket az Egyesült Államokat másnap érő csapásról. De minden korábbinál jobban aggódtak amiatt, hogy Hitler visszalép a garancia megadásától, hacsak Japán bele nem egyezik abba, hogy nemcsak az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát támadja meg, hanem a Szovjetuniót is. Ebben a kínos helyzetben Togo hosszú üzenetet küldött Berlinbe Osima nagykövetnek, amelyben arra ösztökélte, hogy valamilyen módon térjen ki a németek elől az orosz kérdésben, és csak akkor adja be a derekát, ha az elkerülhetetlenül szükséges. Bár a japán tábornokok és admirálisok tévedtek abban, hogy képesek az amerikaiak és a britek leküzdésére, annyi józan eszük volt, hogy belátták: még német segítséggel sem tudnának ugyanakkor az oroszok ellen is harcolni. Togónak azon a sorsdöntő vasárnapon, december 6-án küldött, Osimának szóló utasításai – amelyek a Hull külügyminiszter szakértő rejtjelfejtői által dekódolt üzenetek között szerepelnek – érdekes betekintést nyújtanak abba, hogy Nippon fiai milyen diplomáciát alkalmaztak a huszonnegyedik órában a Harmadik Birodalommal szemben. Szeretnénk elkerülni... a fegyveres összeütközést Oroszországgal, amíg a stratégiai helyzet meg nem engedi; értesse meg tehát a német kormánnyal ezt az álláspontunkat, és tárgyalja meg velük, hogy legalábbis jelenleg ne ragaszkodjanak ahhoz, hogy diplomáciai jegyzékeket váltsunk e kérdéssel kapcsolatban. Magyarázza el nekik részletesen, hogy ami az amerikai anyagok Szovjet-Oroszországba történő szállítását illeti ... azok nem is jó minőségűek, nem is nagy mennyiségűek, és amennyiben elkezdjük háborúnkat az Egyesült Államokkal, el fogunk fogni minden Oroszország felé indított amerikai hajót. Ennek az irányvonalnak megfelelően törekedjék a megegyezésre. Amennyiben Ribbentrop ragaszkodna hozzá, hogy e kérdésben garanciát kapjon tőlünk, abban az esetben nincs más megoldás a számunkra, ezért tegyen ... olyan értelmű nyilatkozatot, hogy mi – elvi kérdésként – meg fogjuk akadályozni, hogy az Egyesült Államokból a Szovjetuniónak japán felségvizeken át hadianyagokat szállítsanak, és fogadtasson el a németekkel egy olyan eljárásmódot, amely lehetővé teszi, hogy hozzáfűzhessünk egy olyan nyilatkozatot, miszerint amíg stratégiai okokból továbbra is vissza kell tartanunk a Szovjetuniót a Japán elleni harctól (azt értem ezen, hogy nem foghatunk el szovjet hajókat), addig ezt nem hajthatjuk végre teljesen. Amennyiben a német kormány nem egyezik bele [a fenti kitételbe], és e kérdésben jóváhagyását kizárólag ahhoz a feltételhez köti, hogy részt vegyünk a háborúban, és hogy kössünk vele olyan szerződést, amely megtiltja a különbéke kötését, akkor nem tehetünk mást, mint elhalasztjuk az ilyen jellegű szerződés megkötését.37

Nem kellett volna ennyit aggódniuk a japánoknak. A tokiói militaristák és mindenki más számára ismeretlen okokból, ellentmondva a logika és az értelem törvényeinek, Hitler nem ragaszkodott ahhoz, hogy Japán az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával együtt a

Szovjetunió ellen is forduljon, pedig ha így tett volna, elképzelhető, hogy másként alakult volna a háború menete. Mindenesetre a japánok ezen a szombaton, 1941. december 6-án el voltak szánva arra, hogy jól célzott csapást mérnek a Csendes-óceánon az Egyesült Államokra, bár sem Washingtonban, sem Berlinben nem tudta senki, vajon hol, és pontosan mikor is teszik majd. Aznap reggel a brit admiralitás figyelmeztette az amerikai kormányt, hogy nagyméretű japán inváziós flottát figyeltek meg, amely a Sziámi-öbölön keresztül a Kra-szoros felé tartott; ez azt jelezte, hogy a japánok először Thaiföldre, és talán Malajziára csapnak le. Este 9 órakor Roosevelt elnök személyes üzenetet küldött a japán császárnak, amelyben kérve kérte, hogy ők ketten keressenek „utat a sötét felhők eloszlatására”, s ugyanakkor figyelmeztette, hogy a japán katonai erők előrenyomulása Délkelet-Ázsiában „elképzelhetetlen” helyzetet hozna létre. A haditengerészeti minisztériumban a hírszerzőtisztek összeállították a japán haditengerészet nagyobb hadihajóinak helymeghatározásáról szóló legújabb jelentésüket. Ebben a hajók többségét hazai kikötőben tartózkodóként sorolta fel, így az összes anyahajót is, valamint a különítmény más hadihajóit is, amelyek pontosan abban a pillanatban Pearl Harbourtól háromszáz mérföldön belülre értek, és bombázóikat a hajnali felszálláshoz készítették elő. Aznap este történt az is, hogy a haditengerészeti minisztérium tájékoztatta az elnököt és Hullt, hogy a japán nagykövetségen éppen a rejtjelkulcsok megsemmisítése folyik. Korábban még meg kellett fejteni Togo hosszú üzenetét, amely egész délután, tizennégy részletben folydogált be. A haditengerészet rejtjelfejtői ugyanolyan gyorsan meg is fejtették, ahogy jött, és este 9.30-kor egy tengerésztiszt már a Fehér Házban volt az első tizenhárom rész fordításával. Roosevelt, aki Harry Hopkins társaságában a dolgozószobájában tartózkodott, elolvasta, és azt mondta: – Ez háborút jelent! – De hogy pontosan mikor, és vajon hol, az nem derült ki az üzenetből, és az elnök sem tudta, sőt még Nomura admirális sem. A távoli Kelet-Európában Adolf Hitler sem tudta. Még annyit sem tudott, mint Roosevelt.

HITLER HADAT ÜZEN A japánoknak az Egyesült Államok csendes-óceáni flottája ellen Pearl Harbourban 1941. december 7-én, vasárnap reggel (helyi idő szerint) 7.30-kor végrehajtott támadása ugyanúgy teljes meglepetésként érte Berlint is, mint Washingtont. Bár Hitler szóbeli ígéretet tett Macuokának, hogy Németország csatlakozik Japánhoz az Egyesült Államok elleni háborúban, és Ribbentrop is hasonlóan nyilatkozott Osima nagykövetnek, a biztosítékot még nem írták alá, és a japánok addig egyetlen szót sem szóltak a németeknek Pearl Harbourról.407 Ráadásul ebben a pillanatban Hitlert teljesen lefoglalta az a teendője, hogy megpróbálja felrázni tétova tábornokait és visszavonulóban lévő csapatait az orosz fronton. Már ráborult Berlinre az éjszaka, amikor a külföldi rádióadásokat figyelő szolgálat értesült a Pearl Harbour elleni alattomos támadásról. Amikor a külügyminisztérium sajtóosztályának egyik tisztségviselője megtelefonálta Ribbentropnak a világrengető hírt, a külügyminiszter először nem volt hajlandó elhinni a hallottakat, és roppant dühös volt, hogy zavarták. A jelentés „valószínűleg az ellenség propagandatrükkje”, mondta, és megparancsolta, hogy reggelig ne zavarják.38 így hát Ribbentrop ez egyszer valószínűleg igazat mondott, amikor a nürnbergi emelvényen azt vallotta, hogy „ez a támadás teljes meglepetésként ért bennünket. Arra gondoltunk, hogy Japán megtámadja talán Szingapúrt, vagy esetleg Hong Kongót, de sohasem tartottuk számunkra előnyösnek az Egyesült Államok elleni támadást.”39 Azzal ellentétben azonban, amit a bíróságnak mondott, rendkívüli módon örült neki. Legalábbis Cianóban ez a benyomás keletkezett. Éjszakai telefonhívás Ribbentroptól [kezdte naplóját december 8-án Ciano]. Örül az Egyesült Államok elleni 407

Hosszú ideig sokan úgy hitték, hogy Hitler előre tudta a Pearl Harbour elleni támadás pontos idejét, én azonban képtelen voltam a titkos német iratok között akár egy morzsányi bizonyítékot is találni ennek alátámasztására.

japán támadásnak. Tulajdonképpen annyira elégedett, hogy én sem tehetek mást, mint gratulálok neki, bár nem vagyok bizonyos az előnyös voltában ... Mussolini [is] elégedett. Már jó ideje szerette volna tisztázni az Amerika és a tengely közötti helyzetet.

December 8-án, hétfőn délután 1 órakor Osima tábornok a Wilhelmstrasséra ment, hogy Ribbentropot rávegye Németország álláspontjának tisztázására. Az Egyesült Államok elleni „azonnali” formális hadüzenetet követelte. Ribbentrop azt válaszolta [üzente rádión Osima Tokiónak], hogy Hitler a főhadiszálláson éppen egy konferencia közepén van, ahol azt vitatják meg, hogyan lehetne úgy végrehajtani a hadüzenet formaságait, hogy az a német népre jó benyomást tegyen, maga Ribbentrop különben azonnal továbbítja neki az Önök kívánságát, és azonnali teljesítése érdekében megtesz minden tőle telhetőt.

A náci külügyminiszter arról is tájékoztatta a nagykövetet – szól az utóbbi Tokiónak szóló üzenete –, hogy pontosan nyolcadikán reggel „Hitler parancsot adott a német haditengerészetnek, hogy támadják meg az amerikai hajókat, bármikor és bárhol találkozzanak is velük”.40 De a diktátor még nem akart hadat üzenni.408 A Führer – a naptárában lévő jelzés szerint – december 8-án este sietve visszaindult Berlinbe, ahová másnap reggel 11 órakor érkezett meg. Ribbentrop Nürnbergben azt állította, ő rámutatott a Vezérnek arra, hogy a háromhatalmi egyezmény feltételei szerint nem feltétlenül szükséges, hogy Németország hadat üzenjen Amerikának, mivel nyilvánvaló, hogy Japán az agresszor. A háromhatalmi egyezmény szövege csak abban az esetben kötelezett bennünket a Japánnak történő segítségnyújtásra, ha magát Japánt támadják meg. Találkoztam a Führerrel, elmagyaráztam neki a helyzet jogi vonatkozásait, és elmondtam, hogy bár mi üdvözöljük az Anglia elleni új szövetségest, ez azt is jelenti, hogy egy új ellenféllel is foglalkoznunk kell... ha hadat üzenünk az Egyesült Államoknak. Elmondtam neki, hogy a háromhatalmi egyezmény feltételei szerint, mivel Japán támadott, formálisan nekünk nem kell hadat üzennünk. A Führer egy ideig elgondolkodott ezen, majd közölte velem nagyon világos döntését: – Ha nem állunk Japán oldalára – mondta –, akkor az egyezmény politikailag halott. De nem ez a fő indok. A legfőbb indok az, hogy az Egyesült Államok már lő a hajóinkra. Erőteljes tényezőt jelent ebben a háborúban, és akcióival már háborús helyzetet idézett elő. A Führernek az volt a pillanatnyi véleménye, hogy az Egyesült Államok most eléggé nyilvánvalóan háborúba fog kezdeni Németország ellen. Megparancsolta tehát, hogy adjam ki az amerikai képviselőnek az útleveleket.42

Ez volt az a döntés, amelyet Washingtonban Roosevelt és Hull bizakodva várt. Addigra már némi nyomás nehezedett rájuk annak érdekében, hogy december 8-án üzentessenek hadat a Kongresszussal Németországnak és Olaszországnak is, miután Japán ellen már megtették. Ők azonban úgy döntöttek, hogy kivárnak. Pearl Harbour bombázása megszabadította őket egyik gondjuktól, és a birtokukban lévő bizonyos információk alapján biztosak voltak abban, hogy a keményfejű náci diktátor egy másiktól is meg fogja őket szabadítania Mérlegelték Osima követ november 29-én Berlinből Tokiónak küldött, elfogott üzenetét409, amelyben Ribbentrop 408

Tokióban ugyanekkor közölte Togo külügyminiszter Ott követtel: – A japán kormány arra számít, hogy most Németország is gyorsan hadat üzen az Egyesült Államoknak.41 409 Az én benyomásom az volt akkoriban Washingtonban, hogy Roosevelt elnöknek esetleg nehéz dolga lenne, amíg ráveszi a Kongresszust a Németország elleni hadüzenetre. Mindkét Házban erős volt az az érzés, mint ahogyan a hadseregben és a tengerészeinél is, hogy az országnak Japán legyőzésére kellene összpontosítania erőfeszítéseit, nem pedig egyidejűleg felvállalnia a Németország elleni harc terhét is. Ugyanezt az érzést jelentette Berlinnek Hans Thomsen, a washingtoni német ügyvivő, akinek a külföldön akkreditált összes náci követhez hasonlóan általában nem volt tudomása arról, hogy mit főz ki éppen Hitler és Ribbentrop. Közvetlenül az elnök december 8-án reggel tartott kongresszusi beszéde után, amelyben a Japán elleni hadüzenetre hívott fel, Thomsen ezt üzente rádión Berlinnek: „Az a tény, hogy [Roosevelt] egyetlen szóval sem említette Németországot és Olaszországot, azt mutatja, hogy előbb megpróbálja majd elkerülni az atlanti-óceáni helyzet kiéleződését. Az amerikai katonai vezetők szempontjából logikus lenne, hogy elkerüljenek minden olyasmit, ami kétfrontos háborúhoz vezethetne.” A német ügyvivő Pearl Harbourt alig megelőzően számos üzenetben hívta fel a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok egyszerűen nincs felkészülve egy kétfrontos háborúra. December 4-én rádión adta le a chicagói Tribune leleplezéseit „az amerikai hadvezetés

biztosította a japánokat, hogy Németország csatlakozni fog Japánhoz, ha az háborúba „keveredik” az Egyesült Államokkal. A biztosítékban semmi nem utalt arra, hogy a német segítség függene attól, hogy ki az agresszor. Bianco csekk volt, és az amerikaiaknak kétségük sem volt a felől, hogy most a japánok Berlinben az ígéret betartása érdekében lármáznak. Be is tartották, de a náci hadúr előbb ismét habozott egy kicsit. December 9-re, Berlinbe érkezésének napjára összehívta a Reichstag ülését, de aztán elhalasztotta két nappal, tizenegyedikére. Ribbentrop későbbi közlése szerint ekkorra már elhatározta magát. Elege volt már a támadásokból, amelyeket Roosevelt intézett ellene és a nácizmus ellen; a türelmét is próbára tették az USA haditengerészetének az Atlanti-óceánon a német tengeralattjárók ellen elkövetett háborús jellegű cselekedetei, amelyek miatt Raeder közel egy éve folyamatosan nyaggatta. Egyre nőtt benne az Amerika és az amerikaiak iránti gyűlölet, és – ami hosszú távon még rosszabb lesz neki – egyre inkább hajlamos volt alábecsülni az Egyesült Államok potenciális erejét.410 Ugyanakkor rendkívüli mértékben túlbecsülte Japán katonai erejét. Sőt úgy tűnik, azt hitte, hogy miután a japánok (akiknek a haditengerészetéről azt hitte, hogy a legerősebb a világon) elintézték a briteket és az amerikaiakat a Csendes-óceánon, akkor majd Oroszország ellen fordulnak, és így segítik őt nagy keleti hódításának befejezésében. Néhány hónappal később éppenséggel azt találta mondani néhány hívének, hogy szerinte Japán hadbalépése „számunkra rendkívülien értékes, már csak a választott időpont miatt is”. Ez lényegileg akkor történt, amikor az orosz tél meglepetései a legsúlyosabban befolyásolták népünk harci kedvét, és amikor Németországban mindenki teljesen bizonyos volt abban, hogy az Egyesült Államok előbbutóbb belép a konfliktusba. A japán intervenció ezért a mi szempontunkból nem is jöhetett volna jobbkor. 43

Az sem kétséges, hogy a Pearl Harbourban állomásozó amerikai flotta elleni alattomos és óriási japán csapás csodálatot ébresztett benne – annál is inkább, mivel az a fajta meglepetés volt, amilyet ő maga is oly gyakran vitt büszkén sikerre. Ezt Osima nagykövetnek is kifejezte december 14-én, amikor a Német Sas Érdemrend arany nagykeresztjét adományozta neki: Ez volt a helyes hadüzenet! Ez az egyetlen helyénvaló módszer. Megfelelt – mondta – az ő „saját rendszerének” is. Azaz olyan sokáig kell tárgyalni, ameddig csak lehetséges. De ha az ember úgy látja, hogy a másikat csak az érdekli, hogyan tévessze meg, hogyan hozza szégyenbe és alázza meg az embert, akkor le kell sújtania – csakugyan a lehető legkeményebben –, nem pedig hadüzenettel pazarolnia az időt. Szívet melengető volt számára a japánok első hadműveleteiről hallani. Ő maga némelykor végtelen türelemmel tárgyalt például Lengyelországgal és Oroszországgal is. Amikor felismerte, hogy a másik nem akar megegyezésre jutni, hirtelenül és formalitások nélkül lecsapott. A jövőben is így fog tenni. 44

háborús terveiről, amelyek a Németországnak és szövetségeseinek legyőzésével kapcsolatos előkészületeket és kilátásokat elemzik”. A jelentés megerősíti [közölte], hogy 1943 júliusa előtt nem várható Amerika teljes részvétele a háborúban. A Japán elleni katonai intézkedések védelmi jellegűek. December 8-án este Berlinnek küldött üzenetében Thomsen hangsúlyozta, hogy Pearl Harbour biztosan megkönnyebbülést fog hozni Németország számára az Atlanti-óceánon folyó amerikai harci tevékenységet illetően. A Japánnal vívott háború [üzente] azt jelenti, hogy most minden energiát inkább Amerika saját felfegyverzésére fordítanak, ennek megfelelően csökken a kölcsönbérleti jellegű segítségnyújtás, és minden tevékenység a Csendes-óceánra helyeződik át. A Wilhelmstrasse és a washingtoni nagykövetség között ezen időszakban zajlott üzenetváltásokért hálával tartozom a külügyminisztériumnak, amely hozzáférhetővé tette ezeket a számomra. Később majd a German Documents on Foreign Policy sorozatban fognak megjelenni. 410 – Nem látok túl nagy jövőt az amerikaiak számára – mondta asztaltársainak egy hónappal később, 1942. január 7-én a főhadiszálláson előadott monológjában. – Ez egy elrothadt ország. Ott van nekik a faji probléma, és a társadalmi egyenlőtlenségek problémája is... Az amerikanizmussal szemben táplált érzéseim a gyűlölet és a mély ellenszenv... Az amerikai társadalom viselkedésében minden azt jelzi, hogy az egyik fele el van zsidósodva, a másik fele el van négeresedve. Hogyan is várhatná az ember egy ilyen államtól, hogy összefogjon – egy olyan országtól, ahol minden a dollárra épül? (Hitler's Secret Conversations, 155. o.)

Még egy oka volt annak, hogy Hitler ilyen sietve döntött úgy, hogy az Egyesült Államokat is felveszi ellenségeinek tekintélyes listájára. Dr. Schmidt, aki azon a héten sűrűn előfordult a kancellárián és a külügyminisztériumban, rátapintott a lényegre: „Az volt az érzésem – írta később –, hogy a presztízs utáni megrögzött vágyakozásában Hitler, aki amerikai hadüzenetre számított, első akart lenni a maga hadüzenetével.”45 A náci hadúr meg is erősítette ezt a Reichstagnak december 11-én elmondott beszédében. – Mi mindig először fogunk lesújtani! – mondta az éljenző küldötteknek. – Mindig mi fogjuk az első csapást mérni! December 10-én Berlin valóban annyira aggódott amiatt, hogy Amerika esetleg előbb üzen hadat, hogy Ribbentrop szigorúan figyelmeztette Thomsent, a washingtoni német ügyvivőt, nehogy bármi olyan indiszkréciót kövessen el, amelyből a külügyminisztérium gyanút foghatna azzal kapcsolatban, mit tervez másnapra Hitler. Tizedikén a náci külügyminiszter hosszú rádiótáviratban küldte el annak a nyilatkozatnak a szövegét, amelyet december 11-én pontban délután 2.30-kor ő fog tenni Berlinben az amerikai ügyvivőnek. Thomsent utasították, hogy pontosan egy órával később, (berlini idő szerint) délután 3.30-kor keresse fel Hull külügyminisztert, nyújtsa át neki a nyilatkozat egy példányát, kérje az útlevelét, és ruházza át Németország diplomáciai képviseletét Svájcra. Az üzenet végén Ribbentrop figyelmeztette Thomsent, hogy jegyzékének átnyújtása előtt ne lépjen semmiféle kapcsolatba a külügyminisztériummal. „Minden körülmények között szeretnénk elkerülni – szólt a figyelmeztetés –, hogy az ottani kormány megelőzzön bennünket egy ilyen lépéssel.” Bármilyen habozás miatt halasztotta is el Hitler két nappal a Reichstag ülését, a Wilhelmstrasse és a washingtoni német nagykövetség közötti üzenetváltásokból és más külügyminisztériumi iratokból egyértelműen kiderül, hogy a Führer tulajdonképpen már azon a napon (december 9-én) meghozta sorsdöntő határozatát az Egyesült Államok elleni hadüzenetről, amikor az orosz fronton lévő főhadiszállásról visszaérkezett a fővárosba. A náci diktátornak az a plusz két nap valószínűleg nem a további mérlegelésre kellett, hanem a Reichstagban mondandó beszédének gondos előkészítésére, hogy a megfelelő hatást tegye vele a német népre, amely még meglehetősen jól emlékezett arra, milyen döntő szerepet játszott Amerika az első világháborúban. December 9-én munkára fogták Hans Dieckhoffot, aki hivatalosan még mindig az Egyesült Államokba delegált német nagykövet volt, de már azóta a Wilhelmstrassén tétlenkedett, hogy 1938 őszén mindkét ország visszavonta fő kiküldötteit. Egy listát kellett összeállítania Roosevelt németellenes tetteiről a Führernek a Reichstagban elmondandó beszédéhez.411 Szintén december 9-én történt, hogy utasították Thomsent Washingtonban a titkos jelkulcsok és a titkos iratok elégetésére. „Az intézkedéseket parancs szerint végrehajtottam” – adta hírül Berlinnek aznap délelőtt 11.30-kor. Ekkor ébredt rá először, hogy mi folyik Berlinben, és az este folyamán figyelmeztette a Wilhelmstrassét, hogy valószínűleg az amerikai kormány is tud a dologról. „Itt úgy hiszik – közölte –, hogy Németország huszonnégy órán belül hadat fog üzenni az Egyesült Államoknak, vagy legalábbis megszakítja vele a diplomáciai kapcsolatokat.”412 411

Dieckhoff, aki Hassell szerint „alkatilag behódoló” típus volt, Ribbentrop kérésére alig egy héttel azelőtt készített el egy hosszú memorandumot „Az amerikai közvélemény befolyásolásának alapelvei” címmel. Tizenegy alapelve között ilyenek szerepeltek: „Amerikára nézve az igazi veszély maga Roosevelt ... A zsidók hatása Rooseveltre (Frankfurter, Baruch, Benjamin Cohen, Samuel Rosenman, Henry Morgenthau stb.)... Minden amerikai anya számára ez legyen a jelszó: „Nem azért neveltem fel a fiamat, hogy Nagy-Britanniáért haljon meg!” (A külügyminisztérium irataiból; eddig publikálatlan.) Néhány amerikai a külügyminisztériumban és berlini nagykövetségünkön elég nagyra tartotta Dieckhoffot, és azt hitték róla, hogy náciellenes. Én úgy éreztem, hogy ahhoz azért nincs benne elég kurázsi. Hitlert mindvégig kiszolgálta – 1943-tól 1945-ig ő volt a francoista Spanyolországba delegált náci nagykövet. 412 Thomsen arra is buzdította Berlint, hogy tartóztassák le az amerikai tudósítókat, annak megtorlásaként, hogy az Egyesült Államokban letartóztattak néhány német újságírót. A december 10-én Ernst Woermann államtitkár által aláírt külügyminisztériumi feljegyzés kijelenti, hogy Németországban „megtorlásként” elrendelték az összes amerikai tudósító letartóztatását. Kivételt tettek Guido Enderisszel, a New York Times vezető tudósítójával, „mert – írta Woermann – ő bebizonyította Németország iránti barátságát”. Ez tisztességtelen a néhai Enderisszel szemben, aki akkoriban rossz egészségi

HITLER A REICHSTAGBAN: DECEMBER 11. A Reichstagban ülő bábfigurákhoz az Egyesült Államok elleni hadüzenetének védelmében intézett december 11-i beszédét Hitler elsősorban annak szentelte, hogy személyes sértéseket vágjon Franklin D. Roosevelt fejéhez. Azzal vádolta az elnököt, hogy ő provokálta ki a háborút a New Deal kudarcának leplezésére, és azt mennydörögte, hogy a milliomosok és a zsidók támogatásával „egyedül ez az ember a felelős a második világháborúért”. Heves harag formájában tört ki belőle mindaz az összegyűlt, elfojtott sértődés, amit azzal a férfival szemben érzett, aki kezdettől fogva útjába állt az ő világuralmi törekvéseinek, aki folytonosan kötekedett vele, aki akkor nyújtott komoly segítséget Nagy-Britanniának, amikor már úgy látszott, hogy a megviselt sziget mindjárt elesik, és akinek a haditengerészete annyi keserűséget okozott neki az Atlantió-ceánon. Engedjék meg, hogy meghatározzam a hozzáállásomat ahhoz a másik világhoz, amelyet az az ember képvisel, aki nagyon diplomatikus módon a kandalló mellett szeret csevegni, miközben a mi katonáink hóban és jégben harcolnak, s aki e háború fő bűnöse ... Most nem foglalkozom a támadásokkal, amelyeket ez az úgynevezett elnök intézett ellenem. Az, hogy engem gengszternek nevez, érdektelen. Ezt a kifejezést mindenesetre nem Európában alkották, hanem Amerikában, és kétségtelenül azért, mert itt nincsenek olyan gengszterek. Ettől függetlenül, engem Roosevelt nem tud megsérteni, mivel éppen olyan őrültnek tartom, mint amilyen Wilson is volt... Előbb háborúra uszít, aztán meghamisítja az okokat, majd gyűlöletes módon keresztény képmutatásba burkolózik, és lassan, de biztosan a háborúba vezeti az emberiséget, és közben azt sem mulasztja el, hogy Istent hívja tanúnak támadása igazságos voltához – egy öreg szabadkőműves jól bevált módján ... Roosevelt bűnös a nemzetközi jog szerinti legfőbb bűnök egész sorában. A német, illetve olasz állampolgárok hajóinak és egyéb tulajdonának törvénytelen elkobzása párosult azoknak a fenyegetésével és kifosztásával, akiket internálás útján megfosztottak szabadságuktól. Roosevelt egyre erősebb támadásai végül odáig is elmentek, hogy megparancsolta az amerikai haditengerészetnek: mindenhol támadják meg és süllyesszék el a német és olasz zászló alatt futó hajókat – ez a nemzetközi jog durva megsértése. Az amerikai miniszterek azzal dicsekedtek, hogy német tengeralattjárókat pusztítottak el ilyen bűnös módon. Az amerikai cirkálók német és olasz kereskedelmi hajókat támadtak meg, elfoglalták őket, legénységüket pedig bebörtönözték. Ilyen módon kudarcot vallottak Németországnak és Olaszországnak az arra irányuló őszinte erőfeszítései, hogy megakadályozzák a háború kiterjedését, és fenntartsák a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, annak ellenére, hogy Roosevelt elnök évek óta kibírhatatlan provokációkat követ el...

Mi Roosevelt indítéka, „hogy a háború németellenes felhangját erősítse?” – kérdezte Hitler. Két magyarázatot is adott. Túlságosan jól értem, hogy micsoda világnyi távolság választja el egymástól Roosevelt eszméit és az én eszméimet. Roosevelt gazdag családból származik, ahhoz az osztályhoz tartozik, amelyiknek sima útja van a demokráciákban. Én csak egy kicsi, szegény család gyermeke voltam, és ezt az utat munkával és szorgalommal jártam végig. Amikor eljött a nagy háború, Roosevelt olyan pozíciót foglalt el, ahol a háborúnak csak a kellemes következményeit ismerte meg, amelyet azok élveznek, akik üzletelnek, mialatt mások véreznek. Én csak egy voltam azok közül, akik közönséges katonaként végrehajtják a parancsokat, és természetesen ugyanolyan szegényen tértem vissza a háborúból, mint 1914 őszén voltam. Én milliók sorsában osztoztam, Franklin Roosevelt pedig csak az úgynevezett felső tízezer sorsában. A háború után Roosevelt tőzsdei spekulációkkal próbálkozott. Hasznot húzott az inflációból, mások nyomorából, miközben én ... kórházban feküdtem ... állapotban volt, és főleg ez lehetett az oka annak, hogy nem tartóztatták le. Hitler tudta, hogy a New Dealnek ezt az értékelését legalábbis részben osztják az amerikai izolacionisták, illetve az üzleti társadalom jelentős része is, így megpróbálta a legtöbbet kihozni ebből a dologból, figyelmen kívül hagyva azt, hogy Pearl Harbour után ezek a csoportok, mint Amerikában mindenki más is, összefogtak országuk megsegítésére. Ezt a tényt [folytatta e csoportokra utalva] sok amerikai felismerte, és teljes mértékben méltányolta, köztük sok magas állású személy is. Fenyegető ellenzék gyűlt össze ennek az embernek a feje felett. Kitalálta, hogy csak az hozhat megváltást a számára, ha a belpolitikáról a külpolitikára tereli a közfigyelmet ... Ebben megerősítették a körülötte lévő zsidók is ... A zsidóság egész sátáni gonoszsága összegyűlt e körül az ember körül, ő pedig feléjük nyújtotta kezét. Így kezdődtek az amerikai elnök növekvő erőfeszítései annak érdekében, hogy konfliktust teremtsen ... Ez az ember évek óta egy vágyat dédelget – hogy konfliktus törjön ki valahol a világon.

Hitler egy darabig ezzel a sajátos összehasonlítással folytatta, mielőtt elérte volna mondandójának második pontját, miszerint Roosevelt azért tért vissza a háborúhoz, hogy megmeneküljön elnökként vallott kudarcának következményeitől. A nemzetiszocializmus ugyanabban az évben jutott hatalomra Németországban, amikor Rooseveltet elnökké választották ... Az államot nagyon rossz gazdasági helyzetben vette át, én pedig a demokráciának köszönhetően a teljes összeomlás szélén vettem át a Birodalmat... Amíg Németországban a nemzetiszocialista vezetés alatt a gazdasági élet, a kultúra és a művészet példátlan megújhodására került sor, Roosevelt elnöknek saját országában még a legcsekélyebb javulást sem sikerült előidéznie ... Ez nem meglepő, ha az ember szem előtt tartja, hogy azok, akiket támogatására segítségül hívott, vagy akik őt hívták, a zsidó elemek közé tartoznak, s az ő érdekük csakis a szétesés, és sohasem a rend ... Roosevelt New Deal-törvényei teljesen elhibázottak voltak. Kétség sem férhet ahhoz, hogy ennek a gazdaságpolitikának a folytatása békeidőben minden dialektikus ügyessége ellenére is romlásba döntötte volna ezt az elnököt. Egy európai államban végül biztosan bíróság elé kerülne a nemzeti vagyon szándékos elherdálásáért; és aligha úszna meg a bűnös üzleti módszerek alkalmazásának vádját a polgári bíróság előtt.

Ezután az 1937-es chicagói „karanténbeszédtől” kezdve hosszasan sorolta Roosevelt ilyen irányú erőfeszítéseit. „Most [Rooseveltet] elfogta a félelem amiatt – kiáltott fel Hitler egy ponton –, hogy ha Európában megvalósul a béke, akkor az ő fegyverkezésre történt milliós nagyságrendű pazarlását egyszerű csalásnak fogják tartani, hiszen Amerikát senki nem támadja meg – és akkor neki magának kell támadást provokálnia a saját országa ellen.” A náci diktátor megkönnyebbültnek tűnt attól, hogy eljött a szakítás, és nekilátott, hogy megkönnyebbülését megossza a német néppel. Azt hiszem, Önök mindannyian megkönnyebbülésnek találták, hogy végre egy állam elsőként megtette ezt a lépést, és felemelte szavát az igazság és jog e történelmileg egyedülálló és szégyentelen megcsúfolása ellen ... Az, hogy a japán kormány, amely évek óta tárgyalt ezzel az emberrel, végül megunta, hogy az illető ilyen méltatlan módon csúfot űzött belőle, mély megelégedéssel tölt el mindannyiunkat, a német népet, és azt hiszem, a világ minden tisztességes népét is ... Az Egyesült Államok elnökének végre meg kell értenie – ezt csak korlátozott intellektusa miatt mondom –, hogy mi tudjuk: azért harcol, hogy egyik államot a másik után pusztítsa el... Ami a német népet illeti, nincs szüksége jótékonyságra sem Roosevelt úr, sem Churchill úr részéről, hogy Eden úrról ne is beszéljünk. A német nép csak a jogait akarja! Biztosítani fogja magának a jogot az életre, még ha churchillek és roo-seveltek ezrei is szövetkeznek ellene ... Intézkedtem tehát arról, hogy a mai napon az amerikai ügyvivő útleveleket kapjon, és a következő –46

Ekkor a Reichstag küldöttei éljenezve felugrottak helyükről, és Führer szavai elvesztek a zűrzavarban. Nem sokkal később, délután 2.30-kor Ribbentrop a legfagyosabb pózban fogadta Leland Morrist, a berlini amerikai ügyvivőt. Állva hagyta, úgy olvasta fel előtte Németország hadüzenetét, átadott neki egy példányt, és hűvösen elbocsátotta. Bár Németország a maga részéről [szólt a hadüzenet] a jelen háborúban mindig szigorúan betartotta a nemzetközi jog előírásait az Egyesült Államokkal kapcsolatos dolgaiban, a Egyesült Államok kormánya továbbra is nyilvánvaló háborús cselekményeket követett el Németország ellen. Ennélfogva gyakorlatilag hadiállapotot teremtett. A birodalmi kormány ennélfogva megszakít minden diplomáciai kapcsolatot az Egyesült Államokkal, és a Roosevelt elnök által előidézett jelen körülmények között a mai naptól kezdődően Németország is hadban állónak tekinti magát az Egyesült Államokkal.47

A nap drámájának befejező felvonását egy háromoldalú szerződés aláírása jelentette: Németország, Olaszország és Japán kinyilvánították „megingathatatlan elszántságukat, hogy nem teszik le a fegyvert, amíg az Egyesült Államok és Anglia elleni háború sikeres véget nem

ért”, és nem kötnek különbékét. Adolf Hitler, aki mindössze hat hónappal korábban csak a nehézségekkel küszködő NagyBritanniával állt szemben egy olyan háborúban, amely számára már megnyertnek látszott, most szándékosan felsorakoztatta maga ellen a világ három legnagyobb ipari hatalmát egy olyan küzdelemben, amelyben hosszú távon a katonai erő főleg a gazdasági erőtől függött. Ez a három ellenséges ország együttvéve nagy fölényben volt munkaerő szempontjából is a tengely három nemzetével szemben. Úgy tűnt, hogy az 1941. esztendőnek ezen az eseménydús decemberi napján sem Hitler, sem tábornokai, sem pedig admirálisai nem mérlegelték ezeket a kijózanító tényeket. Halder tábornok, az intelligens vezérkari főnök december 11-én még csak fel sem jegyezte naplójába, hogy Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Mindössze azt említette meg, hogy este részt vett egy előadáson, amelyet egy tengerészkapitány tartott „az amerikai– japán tengeri háború hátteréről”. Naplójegyzetének többi része, talán érthető módon, a nagy nyomás alatt álló orosz front legtöbb szakaszáról szóló rossz hírekkel volt tele. Gondolatai között nem jutott hely egy jövőbeli végzetes napnak, amikor meggyengült seregeinek még az Újvilágból érkező friss csapatokkal is szembe kell majd szállniuk. Raeder tengernagy egyenesen üdvözölte Hitler lépését. Másnap, december 12-én tanácskozott a Führerrel. – Az atlanti-óceáni helyzetet enyhíteni fogja a sikeres japán beavatkozás! – bizonykodott. Belemelegedve a témába, hozzátette: Már érkeztek jelentések egyes [amerikai] csatahajóknak az Atlanti-óceánról a Csendes óceánra történő áthelyezéséről. Bizonyos, hogy a könnyebb erőkre, különösen a rombolókra, növekvő számban lesz szükség a Csendes-óceánon. A szállítóhajókra nagyon nagy szükség lesz, így várható, hogy amerikai kereskedelmi hajókat vonnak majd vissza az Atlanti-óceánról. Növekedni fog a brit kereskedelmi hajózásra nehezedő nyomás.

Hitlert, miután ilyen vakmerő virtuskodással megtette a döntő lépést, most egyszerre csak kételyek fogták el. Volt néhány kérdése a vezértengernagyhoz. – Gondolja, hogy az ellenség a közeljövőben lépéseket tesz az Azori-szigetek vagy a Zöldfoki-szigetek elfoglalására, vagy akár Dakar megtámadására, hogy visszaszerezze a Csendes-óceánon elvesztett presztízsét? – Raeder nem gondolta. Az USA-nak [válaszolta] a következő néhány hónapban minden erejét a Csendes-óceánra kell koncentrálnia. Nagy-Britannia nem akar majd semmilyen kockázatot vállalni azután, hogy nagy hajóiban oly nagy veszteségeket szenvedett.413 Aligha valószínű, hogy egy ilyen megszállási feladathoz vagy az utánpótlás szállításához rendelkezésre állna a szállítókapacitás.

Hitlernek egy ennél fontosabb kérdése is volt. – Elképzelhető-e – kérdezte –, hogy az USA és Nagy-Britannia egy időre feladják Kelet-Ázsiát, hogy előbb Németországot és Olaszországot zúzzák szét? – A vezértengernagy ismét biztatóan nyilatkozott. Valószínűtlen [válaszolta], hogy az ellenség akár csak ideiglenesen is feladná Kelet-Ázsiát; ezzel NagyBritannia nagyon komoly veszélybe sodorná Indiát, az USA pedig nem tudja visszavonni a flottáját a Csendesóceánról, amíg a japán flotta fölényben van.

Raeder megpróbálta jókedvre deríteni a Führert, és tájékoztatta arról, hogy hat „nagy” tengeralattjáró „a lehető leghamarabb” megindul az Egyesült Államok keleti partja felé.48 Lévén az oroszországi helyzet olyan, amilyen, nem is beszélve az észak-afrikairól, ahol Rommel szintén visszavonulóban volt, a német legfőbb parancsnoknak és katonai vezetőinek a 413

Két nappal korábban, december 10-én japán repülőgépek a maláj partok előtt elsüllyesztettek két brit csatahajót, a Prince of Walesi és a Repulse-ot. Az amerikai flotta december 7-én Pearl Harbourban csathajókban szenvedett bénító veszteségeivel párosulva ez a csapás teljes hegemóniát biztosított a japán flottának a Csendes-óceánon, a Kínai-tengeren és az Indiai-óceánon. „Az egész háború alatt – írta később Churchill a két nagy hajó elveszítéséről – soha nem ért ennél közvetlenebb megrázkódtatás.”

gondolatai hamar elfordultak az új ellenségtől, amelyről meggyőződésük volt, hogy bőségesen el lesz foglalva messze tőlük, a Csendes-óceánon. Gondolataik nem is tértek vissza rá, míg el nem telt egy újabb év, a háború leginkább sorsdöntő éve, amelyben elérkezik a nagy fordulópont, és visszavonhatatlanul eldönti nemcsak annak a konfliktusnak a kimenetelét, amelyről a németek 1941-ben végig azt hitték, hogy már szinte vége is van, és megnyerték, hanem annak a Harmadik Birodalomnak a sorsát is, melyet kápráztató kezdeti győzelmei olyan szédítő magasságokba emeltek, és amelyről Hitler őszintén hitte és mondta, hogy ezer évig fog virágozni. 1942, az új év közeledtével baljóssá váltak a sorok Halder naplójában. „Újabb gyászos nap!” – kezdte naplóját 1941. december 30-án, majd ugyanígy az év utolsó napján is. A német vezérkar főnökének szörnyű előérzete volt.

26. Α NAGY FORDULÓPONT: 1942 – SZTÁLINGRÁD ÉS EL ALAMEIN AZ ÖSSZEESKÜVŐK FELÉLEDÉSE A náciellenes összeesküvőkben ismét fellobbant a remény azután, hogy 1941–42 telén Hitler seregeit Oroszországban messze visszavetették, s emiatt a Führer több tábornagyot és vezető tábornokot menesztett a posztjáról. A főbb parancsnokokat nem lehetett lázadásra biztatni akkor, amikor győzelmet győzelemre halmoztak seregeikkel, és a német fegyverek, illetve a Harmadik Birodalom dicsősége az egekbe szárnyalt. Most, a zord hidegben viszont a büszke és mindeddig legyőzhetetlen katonák meghátrálásra kényszerültek a hóban egy olyan ellenséggel szemben, amelyben emberükre akadtak; az első hat hónap embervesztesége meghaladta az egymilliós számot; a könyörtelen diktátor neves tábornokok egész seregét bocsátotta el azonnali hatállyal, néhányukat – például Hoepnert és Sponecket – nyilvánosan megszégyenítette, de általában is megalázta és bűnbakká kiáltotta ki a legtöbbjüket.414 „Az idő majdnem megérett” –vonta le reménykedve naplójában Hassell a következtetést 1941. december 21-én. Ő és összeesküvőtársai biztosak voltak abban, hogy a porosz tisztikar nemcsak a vele szembeni cudar bánásmódra fog reagálni, hanem a legfelsőbb parancsnok őrültségére is, amellyel őket és seregeiket a katasztrófa szélére vezette az orosz télben. Amint azt láttuk már, az összeesküvők régóta meg voltak győződve arról hogy csak a csapatok élén parancsnokoló tábornokok rendelkeznek a náci zsarnok megdöntéséhez szükséges fizikai hatalommal. Most jött el az ő lehetőségük, ha nem akartak későn lépni. Az időzítés mindennél fontosabb volt. Látták, hogy a háborút az oroszországi hátramenet és Amerika háborúba lépése után már nem lehet megnyerni. De még nem is veszítették el. Egy náciellenes berlini kormány 414 A nyugalmazottak között volt von Brauchitsch tábornagy, a hadsereg főparancsnoka, valamint Rundstedt tábornagy és von Bock tábornagy, akik a „Dél”, illetve a „Közép” hadseregcsoportot vezették, továbbá Guderian tábornok, a páncélosok zsenije. Az „Észak” hadseregcsoport parancsnoka, von Leeb tábornagy is hamarosan követte őket: 1942. január 18-án mentették fel posztjáról. Egy nappal korábban halt meg szélütés következtében von Reichenau tábornagy, aki Rundstedt posztját vette át. Udet, a Luftwaffe tábornoka 1941. november 17-én agyonlőtte magát. Rajtuk kívül harmincöt hadtest- és hadosztályparancsnokot váltottak le a téli visszavonulás idején. Ez természetesen csak a kezdet volt. Von Manstein tábornagy Nürnbergben összefoglalta, mi történt a tábornokokkal, amikor kezdtek csatákat veszíteni, vagy amikor elég bátorságot szedtek össze ahhoz, hogy szembeforduljanak Hitlerrel. „Tizenhét tábornagyból – mondta a bíróságnak – tízet küldtek haza a háború alatt, hárman pedig életüket vesztették az 1944. július 20-i események [a Hitler elleni összeesküvés – W.L.S.] eredményeképpen. Csupán egyetlenegy tábornagynak sikerült átvergődnie a háborún úgy, hogy megtartotta beosztását. Harminchat vezérezredes [Generalobersten] közül tizennyolcat bocsátottak el, július 20. következtében pedig öt meghalt, vagy becsületétől megfosztva elcsapták. Mindössze három vezérezredes maradt meg beosztásában a háború végéig.”1

még mindig kaphatna olyan békefeltételeket, gondolták, amelyek Németországot meghagynák nagyhatalomnak, és talán Hitler szerzeményeinek egy részét, például Ausztriát, a Szudétavidéket és Nyugat-Lengyelországot is meg lehetne tartani. Ezek a gondolatok már akkor, 1941 nyarán is meglehetősen sokszor megfordultak a fejükben, amikor a Szovjetunió elpusztítására még jó esélyük volt. Súlyos csapásként érte őket az Atlanti Charta, amelyet Churchill és Roosevelt augusztus 19-én fogalmazott meg – különösen a 8. pont, amely előírta, hogy a háború után Németországot még egy általános leszerelési egyezmény előtt le kell fegyverezni. Hassell, Goerdeler, Beck és ellenzéki körük többi tagja számára ez azt jelentette, hogy a szövetséges hatalmaknak nem áll szándékában különbséget tenni a német nácik és a náciellenes németek között, valamint – Hassell szavaival – annak a „bizonyítéka” is volt, „hogy Anglia és Amerika nemcsak Hitler ellen harcolnak, hanem magát Németországot is össze akarják zúzni és védtelenné tenni”. Valóban: az arisztokrata Hassell, a korábbi nagykövet, aki akkor már nyakig volt a Hitler elleni árulásban, de azért el volt szánva arra, hogy a lehető legtöbbet érje el egy Hitler nélküli Németországért cserébe, most úgy látta, mint azt naplójában is feljegyezte, hogy a 8. pont „tönkreteszi a béke minden ésszerű esélyét”.2 Bár az Atlanti Charta kiábrándította az összeesküvőket, mégis valószínűleg ennek a kihirdetése sarkallta őket cselekvésre, már csak azért is, mert megértette velük, hogy Hitlerrel addig kell elbánni, amíg egy náciellenes vezetésnek marad még ideje arra, hogy kedvező békefeltételeket alkudjon ki Németország számára, amely még mindig a kezében tartja Európa legnagyobb részét. Nem idegenkedtek attól, hogy Hitler hódításait felhasználva érjék el a legkedvezőbb feltételeket országuk számára. Hassell, Popitz, Oster, Dohnanyi és Friedrich Ulbricht tábornok, a honi hadsereg parancsnoka augusztus utolsó napjaiban egy sor megbeszélést tartott Berlinben. Ezek eredménye az lett, hogy a „német hazafiak” – így nevezték magukat – „nagyon szerény követeléseket” támasztanának a szövetséges hatalmakkal szemben, de – ismét Hassellt idézve – „vannak bizonyos igények, amelyektől nem tudnak eltekinteni”. Ebből nem derül ki, hogy milyen követelések és igények voltak ezek; Hassell naplójának más bejegyzéseiből arra következtethetünk, hogy ragaszkodni akartak Németország 1914-es keleti határaihoz, valamint Ausztriához és a Szudéta-vidékhez. Az idő azonban szorította őket. Miután augusztus végén egy utolsó megbeszélést tartott szövetségeseivel, Hassell így írt naplójában: „Egyöntetűen meg vannak győződve arról, hogy hamarosan túl késő lesz. Ha a győzelmi esélyeink elmúlnak, vagy csak nagyon csekélyek lesznek, akkor már semmit sem lehet tenni.”3 Voltak arra irányuló erőfeszítések, hogy a keleti front tábornokait rávegyék Hitler letartóztatására a nyári oroszországi hadjárat során. Ezek azonban elkerülhetetlenül hiábavalónak bizonyultak, mivel a jelentősebb parancsnokok – természetes módon – túlságosan elmerültek a kezdeti szédítő sikereikben ahhoz, hogy hajlandók legyenek elgondolkozni annak az embernek a megbuktatásán, aki lehetőséget adott nekik e sikerek elérésére. Az összeesküvőknek mégis sikerült elplántálniuk néhány magvat a katonaagyakban, ahol idővel majd szárba szökkennek. A hadseregen belül az összeesküvés központja azon a nyáron von Bock tábornagy főhadiszállása volt, akinek „Közép” hadseregcsoportja Moszkva ellen támadott. A konspiráció vezetője a Bock vezérkarához tartozó Henning von Tresckow vezérőrnagy volt, akit a nemzetiszocializmus iránti kezdeti lelkesedését követő kiábrándulása vitt az összeesküvők sorába. Segítségére volt a szárnysegédje, Fabian von Schlabrendorff, és két összeesküvőtársa, akiket Bockhoz helyeztettek szárnysegédnek: gróf Hans von Hardenberg és gróf Heinrich von Lehndorff, mindkettőjük régi és prominens német családok sarja.415 Önként vállalt feladatuk az volt, hogy megdolgozzák a tábornagyot, és rábeszéljék, hogy tartóztassa le Hitlert az egyik olyan alkalommal, amikor a hadsereg főhadiszállására látogat. Bockot azonban nehéz volt 415

Lehndorffot a nácik 1944. szeptember 4-én kivégezték.

megdolgozni. Bár azt állította magáról, hogy megveti a nácizmust, túl messzire jutott már e rezsim alatt, ráadásul túl hiú és ambiciózus volt ahhoz, hogy a játszma e szakaszában kockázatot vállaljon. Egyszer, amikor Tresckow megpróbált rámutatni előtte arra, hogy a Führer katasztrófába vezeti az országot, Bock azt kiabálta: – Nem tűröm, hogy a Führert támadják!4 Tresckowot és fiatal segítőjét elriasztották ugyan, de nem ijesztették meg. Úgy döntöttek, hogy maguk cselekednek. 1941. augusztus 4-én, amikor a Führer meglátogatta a hadseregcsoport boriszovi főhadiszállását, kitervelték, hogy akkor fogják le, amikor a repülőtérről Bock főhadiszállására hajt. Az összeesküvők azonban akkoriban még amatőrök voltak, és nem számoltak a Führer biztonsági előkészületeivel. Hitler a saját SS-testőreivel vette körül magát, és visszautasította, hogy a repülőtérről vezető úton a hadseregcsoport egyik gépkocsiját használja – erre a célra előreküldte saját gépkocsiparkját –, így a két tisztnek nem volt lehetősége arra, hogy a közelébe kerülhessenek. Ez a fiaskó – nyilvánvalóan több ilyen is volt – a hadseregben lévő összeesküvők számára néhány tanulsággal szolgált. Az első ezek közül az volt, hogy a Führerre nehezen tehetik rá a kezüket; mindig jól őrizték. A másik az volt, hogy Hitler elfogása és letartóztatása nem biztos, hogy megoldja a problémát, mivel a legfontosabb tábornokok vagy túl gyávák, vagy túl zavarodottak voltak a hűségesküjükkel kapcsolatban ahhoz, hogy segítsék az összeesküvőket a folytatásban. Körülbelül ekkor, 1941 őszén történt, hogy a hadsereg néhány fiatal tisztje – közülük sokan egyenruhába bújtatott civilek, mint von Schlabrendorff – nagy nehezen arra a következtetésre jutott, hogy a legegyszerűbb és talán egyetlen megoldás, ha megölik Hitlert. A félénk tábornokok ekkor, feloldoztatván a Vezérnek tett személyes esküjük alól, az új rezsimmel tartanának, és biztosítanák számára a hadsereg támogatását. De az összeesküvés berlini vezetői még nem készültek fel arra, hogy idáig elmenjenek. „Elszigetelt cselekvés” címen kifőztek egy ostoba tervet, amiről valamilyen oknál fogva úgy hitték, hogy megnyugtatná a tábornokok lelkiismeretét a Führernek tett személyes esküjük megszegését illetően, ugyanakkor képesek lehetnének általa arra, hogy megszabadítsák a birodalmat Hitlertől. Még ma is nehéz' követni a gondolatmenetüket: az volt elképzelésük, hogy a nyugaton és keleten működő vezető katonai parancsnokok egy előre megállapított jelre egyszerűen megtagadnák, hogy végrehajtsák Hitlernek mint a hadsereg főparancsnokának parancsait. Ez természetesen a Führernek tett engedelmességi esküjük megsértése lett volna, de a berlini szofisták úgy tettek, mintha ezt nem látnák. Mindenesetre azt magyarázták, hogy a terv valódi célja a zűrzavarteremtés, amelynek közepette Beck a honi hadsereg különítményeinek segítségével megragadná a hatalmat, letenné Hitlert, és törvényen kívül helyezné a nemzetiszocializmust. A honi hadsereg azonban aligha katonai erő volt: inkább némi alapkiképzésen átesett újoncok tarkabarka gyűjteménye, akiket aztán a frontra szállítottak utánpótlásként. Ha az összeesküvők azt akarták, hogy a vállalkozás valóban sikerüljön, meg kellett nyerniük azoknak a vezényő tábornokoknak némelyikét is, akik Oroszországban vagy a megszállási zónákban harcedzett csapatok élén álltak. Egyikük, aki már a müncheni időkben Hitler letartóztatására szőtt Halder-féle összeesküvésben is részt vett, természetes választásnak látszott. Von Witzleben tábornagyról volt szó, aki ekkor a nyugaton állomásozó erők főparancsnoka volt. Az összeesküvők 1942 januárjának közepén Hassellt küldték hozzá, hogy avassa be őt és Alexander von Falkenhausen tábornokot, Belgium katonai parancsnokát az új elgondolásokba. A korábbi nagykövet, mivel ekkor már a Gestapo megfigyelése alatt állt, egy előadókörút „álcáját” használta fel, amelyen a német tiszteknek és a megszállt területeken dolgozó tisztviselőknek beszélt az „Élettér és imperializmus” témájáról. Az előadások között négyszemközt tanácskozott Falkenhausennal Brüsszelben és Witzlebennel Párizsban. Mindkettejükről kedvező benyomásokat szerzett, különösen az utóbbiról. A félreállított és Franciaországba küldött Witzleben, akinek a pálya széléről kellett figyelnie,

miként vívnak tábornagytársai nagy csatákat Oroszországban, szomjazott a cselekvésre. Közölte Hassell-lal, hogy az „elszigetelt cselekvés” elképzelése utópisztikus. A Hitler megdöntésére irányuló közvetlen cselekvés az egyetlen megoldás, és ő hajlandó vezető szerepet játszani benne. Az akcióra valószínűleg 1942 nyara lenne a legjobb időszak, amikor a németek újrakezdik az oroszországi offenzívát. Mivel a nagy napra készülve fizikailag tökéletes karban akar lenni, kisebb operációnak fogja alávetni magát, ami után kiváló formában lesz majd. A tábornagy és összeesküvőtársai számára ez a döntés sajnálatos módon katasztrofális következményekkel járt. Nagy Frigyeshez – és még sok máshoz – hasonlóan Witzlebennek is aranyere volt.416 Az operáció, amellyel ezt a fájdalmas és kellemetlen állapotot korrigálták, természetesen rutinműtétnek számított, de amikor tavasszal Witzleben rövid egészségügyi szabadságra ment, hogy elvégeztesse, Hitler kihasználta a helyzetet, és az aktív szolgálatból nyugállományba helyezte a tábornagyot; a helyébe Rundstedtet nevezte ki, annak pedig nem fűlt a foga ahhoz, hogy szövetkezzen a Vezér ellen, aki nemrég olyan cudarul bánt vele. így hát az összeesküvők fő reménye a hadseregben egy olyan tábornagy volt, akinek egyetlen katona sem állt a parancsnoksága alatt. Katonák nélkül pedig nem lehet új rezsimet létrehozni. Az összeesküvés vezetői nagyon elcsüggedtek. Titokban gyakran összejöttek, tervezgettek, de nem tudtak úrrá lenni kedvetlenségükön. „Pillanatnyilag úgy látszik–jegyezte fel naplójába Hassell a számtalan találkozó egyikét követően, 1942 februárjának végén –, hogy Hitlerrel semmit sem lehet tenni.”5 Sokat tehettek azonban abban a dologban, hogy tisztázzák elképzeléseiket azzal kapcsolatban, milyen kormányt akarnak azután, hogy Hitlert végre letették, és abban, hogy rendezik saját összevissza és mindeddig meglehetősen eredménytelen szervezetüket, hogy az átvehesse a kormányzást, amikor annak eljön az ideje. Az ellenállás legtöbb vezetője, lévén konzervatív és élemedett korú, először is a Hohenzollern-monarchia restaurációját akarta. Hosszú ideig nem tudtak azonban megegyezni abban, hogy melyik Hohenzollern herceget emeljék a trónra. Popitz, a csoportban lévő egyik vezető civil a trónörököst akarta, akitől viszont a legtöbbjük irtózott. Schacht a trónörökös legidősebb fiát, Vilmos herceget favorizálta, Goerdeler pedig II. Vilmos legfiatalabb élő fiát, Oszkár porosz herceget. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a Kaiser negyedik fia, Auguszt Vilmos herceg – gúnynevén „Auwi” – ki van zárva, mivel fanatikus náci volt, Gruppenführer az SS-ben. 1941 nyarára azonban többé-kevésbé egyetértés alakult ki abban, hogy a trónra a legmegfelelőbb jelölt Lajos Ferdinánd, a trónörökös második, és legidősebb élő fia.417 Az akkor alig harminchárom éves, jó fellépésű fiatalember, aki korábban a dearborni Ford-gyárban dolgozott öt évig, jelenleg pedig a Lufthansa légitársaság alkalmazottja volt, kapcsolatban állt és szimpatizált az összeesküvőkkel, tehát ő emelkedett ki a Hohenzollernek közül a leginkább kívánatos jelöltként. Megértette a huszadik századot, demokratikus és intelligens volt, ráadásul vonzó, okos és bátor feleségre talált Kira hercegnő, a korábbi orosz nagyhercegnő személyében, valamint – az összeesküvők számára ezen a ponton ez fontos volt – személyes jó barátja volt Roosevelt elnöknek, aki 1938-ban meghívta az ifjú párt, hogy amerikai nászútjukat töltsék a Fehér Házban. Hassell és néhány barátja nem voltak teljes mértékben meggyőződve arról, hogy Lajos Ferdinánd az ideális választás. „Sok olyan tulajdonság hiányzik belőle, amelyek nélkül nem boldogulhat” – kommentálta savanyúan naplójában Hassell 1941 karácsonya táján. De a többiekkel tartott. Hassell érdeklődése főleg a jövőbeli német kormány formájára és jellegére irányult, és néhány Beck tábornokkal, Goerdelerrel és Popitz-cal folytatott tanácskozás után már az előző 416

A porosz király gyakran panaszkodott erre az állapotra, amely szerinte éppúgy gátolta szellemi képességeit, mint fizikai tevékenykedését. 417 Vilmos herceg, a legidősebb fiú 1940. május 26-án belehalt egy franciaországi csatában szerzett sebeibe.

évben felvázolt egy programot a kormány ideiglenes időszakára, amelyen azután egy újabb tervezetben finomított valamennyit 1941 végén.6 Tervezete helyreállította az egyén szabadságát, és egy állandó alkotmány elfogadása után a legfőbb hatalmat egy régens kezébe adta, aki államfőként kinevezi a kormányt és az államtanácsot. Ε tervezet meglehetősen tekintélyelvű volt, és Goerdelernek, illetve az összeesküvők között lévő csekély számú szakszervezeti képviselőnek nem tetszett; helyette ők azonnali népszavazást javasoltak, hogy az ideiglenes kormány rendelkezhessen a nép támogatásával, és hogy bizonyítékát adja demokratikus jellegének. Jobb híján végül azonban általánosan elfogadták Hassell tervét mint legalább az alapelvekről szóló nyilatkozatot, amíg azt fel nem váltotta egy liberális és felvilágosult program, amelyet 1943-ban a gróf Helmuth von Moltke vezette kreisaui kör nyomására vázoltak fel. Végül az 1942. év tavaszán az összeesküvők formálisan vezetőt választottak. Mindannyian vezetőjükként ismerték el Beck tábornokot, nemcsak értelme és jelleme miatt, hanem a tábornokok között élvezett presztízse folytán is, továbbá mert bel- és külföldön egyaránt jó hírnévnek örvendett. Annyira ábrándos módon szervezkedtek azonban, hogy ténylegesen sohasem bízták meg Becket a vezetéssel. Néhányan, mint Hassell is, noha csodálták és tisztelték az egykori vezérkari főnököt, mégis kételyeket tápláltak vele kapcsolatban. „Beckkel az a fő baj – írja naplójában Hassell nem sokkal 1941 karácsonya előtt –, hogy nagyon elméleti ember. Popitz azt mondja, taktikus, de kevés az akaratereje.” Ez a vélemény, mint kiderült, nem volt alaptalan, és a tábornok temperamentumának és jellemének e bizonytalansága, a cselekvő akaratnak ez a megdöbbentő hiánya a végén azután tragikusnak és végzetesnek bizonyult. Mindazonáltal sok-sok titkos ülés után, 1942 márciusában az összeesküvők úgy döntöttek, számolt be róla Hassell, hogy „Beck kezében legyen a gyeplő”, és a hónap végén, mint azt a nagykövet feljegyzi még, „Becket formálisan elfogadtuk csoportunk vezetőjének”.7 Az összeesküvés azonban továbbra is bizonytalan maradt, és a valószerűtlenség levegője, amely még legaktívabb tagjait is kezdettől fogva körüllengte, továbbra is ott lebegett végeláthatatlan megbeszéléseiken – ezt érzi az ember, ha ezen a ponton megpróbálja követni e tárgyalásokat a szereplők hátrahagyott feljegyzéseiben. Azon a tavaszon ők már tudták, hogy Hitler az oroszországi offenzíva felújítását tervezi, mihelyt a föld száraz lesz. Erezték, hogy ez csak tovább taszítja Németországot a mélység felé. És bár sokat beszéltek, mégsem tettek semmit. 1942. március 28-án Hassell ebenhauseni házában ülve így kezdte naplóját: A legutóbbi napokban Berlinben részletes tárgyalásokat folytattam Jessennel 418, Beckkel és Goerdelerrel. A kilátások nem túl jók.8

Hogyan is lehettek volna jók? Hiszen semmiféle cselekvési tervük nem volt. Most kellett volna közbelépniük, amikor még volt idő. Adolf Hitler volt az, akinek a kibontakozó tavaszon, a háború harmadik tavaszán voltak tervei, és rendelkezett az ádáz akarattal is, hogy véghezvigye őket.

A HÁBORÚ UTOLSÓ NAGY NÉMET OFFENZÍVAI Bár a Führer oktalansága, amellyel megtiltotta, hogy Oroszországban a német seregek időben visszavonuljanak, emberben és fegyverben egyaránt súlyos veszteségekhez, számos parancsnokság demoralizálásához, valamint január és február folyamán néhány héten át a teljes katasztrófával fenyegető helyzethez vezetett, mégsem férhet különösebb kétség ahhoz, hogy fanatikus elszántsága, amellyel megkövetelte a kitartást, a helytállást és a harcot, szintén 418

Jens Peter Jessen, a berlini egyetem közgazdász professzora volt a kör egyik vezető koponyája. Buzgó náci volt az 1931 és 1933 közötti időszakban, egyike a kevés valódi értelmiséginek a pártban. 1933 után gyorsan kiábrándult, és hamarosan fanatikusan náciellenessé vált. A Hitler elleni 1944. július 20-i merényletben való bűnrészességért letartóztatták, és a plötzensee-i börtönben az év novemberében kivégezték.

szerepet játszott a szovjet áradat visszatartásában. A német katonák hagyományos bátorsága és állóképessége elvégezte a többit. Február 20-ra a Baltikumtól a Fekete-tenger felé induló orosz offenzíva kifulladt, és március végén beállt a mély sár évszaka, ami viszonylagos nyugalmat hozott a hosszú és véres frontra. Mindkét oldal kimerült. A német hadsereg egy 1942. március 30-i jelentése feltárja, milyen szörnyű áldozatot követelt a téli harc. A keleten lévő összesen 162 harcoló hadosztályból mindössze nyolc állt készen támadó feladatokra. A tizenhat páncélos hadosztályban csak 140 használható tank volt – kevesebb, mint az egy hadosztályban lévő tankok rendes száma.9 Miközben a csapatok pihentek és rendbe hozták a felszerelésüket – sőt voltaképpen még jóval azelőtt, mialatt visszavonulóban voltak a tél közepén a havazásban – Hitler, aki akkor már nemcsak a hadsereg főparancsnoka volt, hanem a fegyveres erők legfőbb parancsnoka is, a következő nyár offenzívainak terveivel foglalkozott. Ezek nem voltak olyan ambiciózusak, mint az előző éviek. Most már sikerült felfognia, hogy egyetlen hadjárattal nem tudja elpusztítani az egész Vörös Hadsereget. Ezen a nyáron fő erőit délen fogja összpontosítani, meghódítja a kaukázusi olajmezőket, a Donyec-medence iparvidékét, a kubáni búzamezőket, és elfoglalja a Volga melletti Sztálingrádot. Ez több elsőrendű célkitűzést valósít meg. Megfosztja a szovjeteket az olajtól, az élelmiszer és az ipar nagy részétől, márpedig ezekre roppant nagy szükségük volna a háború folytatásához és a németek kezére adja azokat az olaj- és élelmiszerforrásokat, amelyekre nekik legalább akkora szükségük volt. – Ha nem szerzem meg a majkopi és a grozniji olajat – mondta Hitler Paulus tábornoknak, a balsorsú 6. hadsereg parancsnokának a nyári offenzíva előtt –, akkor be kell fejeznem ezt a háborút.10 Sztálin is elmondhatta volna ugyanezt. Neki is szüksége volt a Kaukázus olajára, hogy a háborúban maradhasson. Ebben rejlett Sztálingrád jelentősége. Ha a németek birtokába kerül, akkor lezárul a Kaszpi-tengeren és a Volgán keresztül vezető fő útvonal, amelyen az olaj – amíg az oroszok kezén vannak a kutak – eljuthat Közép-Oroszországba. Hitlernek nemcsak olajra volt szüksége a repülőgépek, tankok és tehergépkocsik meghajtásához, hanem emberekre is, hogy feltölthesse a seregek megfogyatkozott sorait. A téli harc végén az áldozatok teljes száma 1167 835 volt, nem számítva a betegeket, s nem állt rendelkezésre olyan mennyiségű emberanyagpótlás, amely ekkora veszteséget fedezni tudott volna. A főparancsnokság Németország szövetségeseihez – jobban mondva csatlósaihoz – fordult további csapatokért. A tél folyamán Keitel villámlátogatást tett Budapesten és Bukarestben, hogy magyar és román katonákat – egész hadosztályokat – toborozzon az elkövetkező nyárra. Göring, sőt végül maga Hitler is Mussolinihoz fordult olasz alakulatokért. Göring 1942 január végén érkezett Rómába, hogy olasz erősítést szerezzen az orosz frontra. Biztosította Mussolinit, hogy a Szovjetuniót 1942-ben legyőzik, és Nagy-Britannia 1943-ban le fogja tenni a fegyvert. Ciano kiállhatatlannak találta a kövér, kitüntetésekkel borított birodalmi marsallt. „Szokás szerint felfuvalkodott és arrogáns” – jegyezte fel naplójába február 2-án az olasz külügyminiszter. Két nappal később így írt: Göring elutazik Rómából. Az Excelsior hotelban vacsoráztunk, és vacsora közben szinte semmi másról nem beszélt, mint a tulajdonában lévő ékszerekről. Valóban volt néhány gyönyörű gyűrű az ujjain ... Az állomásra menet nagy coboly-bundát viselt, valami átmenetfélét aközött, amit 1906-ban az autósok hordtak, meg amit egy drágább prostituált vesz fel az operába. 11

A Harmadik Birodalom második emberének erkölcsi és szellemi romlása szilárdan haladt előre. Mussolini megígérte Göringnek, hogy márciusban két olasz hadosztályt küld Oroszországba, ha a németek ellátják őket tüzérséggel. Szövetségesének a keleti fronton elszenvedett veszteségei azonban már olyan mértékben aggasztották őt, hogy Hitler úgy döntött: itt az ideje személyesen elmagyaráznia, mennyire erős még mindig Németország.

Erre április 29-én és 30-án került sor Salzburgban, ahol a Ducet és Cianót kíséretükkel együtt a klessheimi kastélyban szállásolták el. A kastély valaha hercegérseki székhely volt, most pedig Franciaországból származó drapériával, bútorokkal és szőnyegekkel díszítették fel újra, amelyekről az olasz külügyminiszter azt gyanította, hogy a németek „nem fizettek túl sokat” értük. Ciano szerint a Führer fáradtnak látszott. „Az oroszországi téli hónapok nagyon megviselték – írta naplójába. – Most először látom, hogy sok ősz hajszála van.” 419 A szokásos német előadás következett, amelyben az általános helyzetet értékelték. Ribbentrop és Hitler biztosította vendégeit, hogy Oroszországban, Észak-Afrikában, nyugaton és az óceánokon egyaránt minden rendben van. Elárulták azt is, hogy a következő keleti offenzíva a kaukázusi olajmezők ellen irányul majd. Ha Oroszország olajforrásai kimerülnek [mondta Ribbentrop], akkor térdre kényszerül. Akkor aztán a britek ... is behódolnak majd, hogy megmentsék, ami széthasogatott birodalmukból még megmaradt. Amerika egy nagy blöff ... A kollégáját többé-kevésbé türelmesen hallgató Cianónak viszont az a benyomása támadt, hogy igazából a németek blöffölnek azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államok végül is mit tehet, a valóságban azonban „végigfut rajtuk a borzongás”, amikor erre gondolnak. Szokás szerint a Führer beszélt a legtöbbet. Hitler csak beszél, beszél, beszél [írta naplójába Ciano]. Mussolini szenved – ő, akinek az a szokása, hogy maga beszél, ehelyett azonban most gyakorlatilag csendben kell maradnia. A második napon, ebéd után, amikor már minden elhangzott, Hitler megszakítás nélkül további egy óra negyven percig beszélt. Abszolúte nem hagyott ki semmilyen okoskodást: háborút és békét, vallást és filozófiát, művészetet és történelmet. Mussolini önkéntelenül is a karórájára nézett ... A németeknek – szegényeknek – nap mint nap el kell viselniük ezt, és biztos vagyok benne, hogy egyetlen gesztus, szó vagy szünet sincs, amit ne tudnának már kívülről. Jodl tábornok hősies küzdelem után végül elaludt a díványon. Keitel kornyadozott, de sikerült fenntartania a fejét. Ahhoz túl közel ült Hitlerhez, hogy elengedhesse magát ...12

A beszédlavina ellenére, vagy talán éppen amiatt, Hitlernek sikerült ígéretet kapnia, hogy még több olasz ágyútölteléket kap az orosz frontra. Ő és Keitel olyan sikerrel járt az összes csatlósnál, hogy a német főparancsnokság számítása szerint 52 „szövetséges” hadosztály áll majd rendelkezésükre a nyári feladathoz: 27 román, 13 magyar, 9 olasz, 2 szlovák és 1 spanyol. Ez a Tengely keleten lévő egyesített erőinek egynegyedét tette ki. A 41 friss hadosztályból, amelyet a front déli részének megerősítésére szántak, oda, ahová a fő csapást akarták mérni, a fele (azaz 21 hadosztály) magyar (10), olasz (6) és román (5) volt. Halder és a tábornokok többsége nem szeretett volna ennyi mindent rábízni ilyen sok „külföldi” hadosztályra, amelyek harcértéke véleményük szerint finoman szólva is kérdéses volt. De mivel ők maguk emberhiányban szenvedtek, vonakodva elfogadták ezt a segítséget, és ez a döntés is rövidesen hozzájárul majd a bekövetkező katasztrófához. Eleinte, azaz 1942 nyarán a Tengely hadiszerencséje kitűnő volt. Már a Kaukázus és Sztálingrád felé induló roham előtt szenzációs győzelmet arattak Észak-Afrikában. 1942. május 27-én Rommel tábornok felújította a támadást a sivatagban.420 Híres Afrika Hadtestével (két páncélos hadosztály és egy gépesített gyalogsági hadosztály) és nyolc olasz (közülük egy páncélos) hadosztállyal gyorsan lecsapott, és hamarosan arra kényszerítette a brit sivatagi hadsereget, hogy az egyiptomi határ felé húzódjon vissza. Június 21-én elfoglalta a brit védelem kulcsát, Tobrukot – amely 1941-ben kilenc hónapon át tartott ki, míg fel nem szabadították –, és 419

Goebbels egy hónappal korábban látogatta meg Hitlert a főhadiszálláson, és naplójában a Führer gyengélkedése feletti döbbenetének adott hangot. „Észrevettem, hogy már egészen ősz lett ... Elmondta nekem, hogy komoly szédülési rohamokat kellett leküzdenie ... A Führer ezúttal igazán aggaszt.” Goebbels hozzáteszi: „Fizikailag undorítja a fagy és a jég ... A Führert leginkább az aggasztja és kínozza, hogy a országot még mindig hó borítja ...” (The Goebbels Diaries, 131-37. o.) 420 Egy sor, 1941 novemberében és decemberében folytatott vad csatában a britek visszaverték Rommel erőit Kirenaikán keresztül az annak nyugati határain lévő El Agheila-vonalig. Rommel azonban a tőle megszokott lendülettel labdaként visszapattanva egy tizenhét napos hadjáratban visszafoglalta az elveszített terület felét, s visszajutott El Gazalába, ahonnan 1942 májusának végén újrakezdődött a támadás.

két nappal később behatolt Egyiptomba. Június végére El Alameinnál volt, hatvanöt mérföldnyire Alexandriától és a Nílus-deltától. A szövetséges hatalmaknál sok meghökkent államférfi a térkép fölé hajolva úgy érezte, semmi sem akadályozhatja meg Rommelt abban, hogy Egyiptom meghódításával végzetes csapást mérjen a britekre, majd erősítést kapva északkeleten továbbszáguldjon, és elfoglalja a Közel-Kelet nagy olajmezőit, s a Kaukázus felé haladva Oroszországban találkozzon a német seregekkel, amelyek közben északról már megkezdték előrenyomulásukat e térség felé. A szövetséges hatalmak számára ez volt a háború egyik leggyászosabb pillanata, következésképpen a Tengely számára pedig az egyik legfényesebb. Hitler azonban, mint már láttuk, soha nem értette meg a globális hadviselést. Nem tudta, hogyan aknázza ki Rommel meglepő afrikai sikerét. Az Afrika Hadtest merész vezetőjét marsallbottal jutalmazta, utánpótlást és erősítést azonban nem küldött neki.421 Már eleve csak Raeder tengernagy unszolására és Rommel noszogatására egyezett bele vonakodva, hogy Líbiába küldje az Afrika Hadtestet és egy kis német légierőt. De mindezt pusztán azért tette, hogy megakadályozza az olaszok észak-afrikai összeomlását, és nem azért, mert előre látta Egyiptom meghódításának fontosságát. Ε hódítás kulcsa valójában a Szicília és a Tengely líbiai bázisai között fekvő Málta kis szigete volt. Ebből a brit bástyából hozták a pusztulást a bombázók, tengeralattjárók és felszíni hajók az Észak-Afrikába katonákat és hadianyag-utánpótlást szállító német és olasz hajókra. 1941 augusztusában Rommel utánpótlásának és erősítésül küldött katonáinak közel 35 százalékát süllyesztették el, októberben pedig 63 százalékát. November 9-én Ciano szomorúan írta naplójába: Szeptember 19. óta felhagytunk a próbálkozással, hogy konvojokat juttassunk át Líbiába; minden kísérletért drágán megfizettünk ... Ma éjszaka ismét megpróbáltuk. Hét hajóból álló konvoj indult el, két tízezer tonnás cirkáló és tíz romboté4aséretében ... Mindegyik – szó szerint mindegyik – hajónkat elsüllyesztették... Miután lemészároltak bennünket, a britek visszatértek a [máltai] kikötőikbe. 13

A németek megkésve átirányítottak néhány tengeralattjárót az atlanti csatából a Földközitengerre, Kesselringnek pedig további repülőszázadokat adtak a szicíliai bázisokra. Úgy döntöttek, hogy semlegesítik Máltát, és ha lehet, elpusztítják a brit flottát a Földközi-tenger keleti felén. A siker azonnali volt. 1941 végére a britek elveszítettek három csatahajót, egy repülőgép-anyahajót, két cirkálót, több rombolót és tengeralattjárót, és ami megmaradt a flottájukból, azt egyiptomi bázisokra űzték. Máltát heteken át éjjel-nappal támadták a német bombázók. Ennek eredményeképpen a Tengely utánpótlásának sikerült átjutnia – januárban egyetlen tonnányi hajóteret sem veszítettek –, és Rommel felállíthatta erőit a nagy egyiptomi benyomuláshoz. Márciusban Raeder tengernagy rábeszélte Hitlert, hogy ne csak Rommelnak a Nílus irányába tartó offen-zívájára (Aida-hadművelet) vonatkozó terveket fogadja el, hanem Málta ejtőernyős csapatokkal történő elfoglalásának a tervét is. A Líbiából induló előrenyomulásnak május végén kellett volna megkezdődnie, míg Máltát július közepén kellett volna megtámadni (Herculeshadművelet). De július 15-én, miközben Rommel kezdeti sikereinek a csúcsán volt, Hitler elhalasztotta a Málta elleni támadást. Sem csapatokat, sem repülőgépeket nem tud elvonni az orosz frontról, magyarázta Raedernek. Néhány héttel később ismét elhalasztotta a Herkules421

Mussolininak „sok kínt okozott, hogy Hitler a Tobruk elfoglalását követő napon tábornaggyá nevezte ki Rommelt, mivel – mint azt Ciano feljegyezte – ez „a csata német jellegét” hangsúlyozta. A Duce azonnal Líbiába utazott, hogy némi dicsőséget szerezzen magának: azt hitte, hogy– mint azt Ciano mondja – „tizenöt napon belül” bevonulhat Alexandriába. Július 2-áu távirati úton kapcsolatba lépett Hitlerrel „Egyiptom jövőbeli politikai kormányzásának kérdésében”, és azt javasolta, hogy Rommel legyen a katonai parancsnok, míg egy olasz a „civil megbízott”. Hitler azt válaszolta, hogy nem tartja a kérdést „sürgősnek” (Ciano Diaries, 502-4. o.) „Mussolini türelmetlenül várta Dernában [a front mögött] – emlékezett vissza később Fritz Bayerlein tábornok, Rommel vezérkari főnöke – azt a napot, amikor a piramisok árnyékában fogadhatja a tisztelgést a Tengely tankjainak parádéján.” (The Fatal Decisions, szerk. Freidin és Richardson, 103. o.)

hadműveletet, közölvén, hogy az várhat addig, amíg keleten befejeződik a nyári offenzíva, Rommel pedig meghódítja Egyiptomot.14 Máltát addig folyamatos bombázásokkal lehet nyugton tartani – tanácsolta. De nem tartották nyugton, és mert sem semlegesíteniük, sem elfoglalniuk nem sikerült, a németek hamarosan nagy árat fizettek a kudarcért. Június 16-án egy nagy brit konvoj jutott át az ostromlott szigetre, és bár számos hadi- és szállítóhajót elveszítettek, Málta ismét bekapcsolódhatott a harcba. Az amerikai Wasp anyahajóról Spitfire vadászok repültek át a szigetre, és hamarosan elűzték az égről a Luftwaffe támadó bombázóit. Rommel megérezte ennek a hatását. Ettől kezdve utánpótlást szállító hajóinak háromnegyedét elsüllyesztették. El Alameint mindössze 13 harcképes tankkal érte el.422 „Erőnk elszivárgott” – írta naplójába július 3-án. És mindez akkor, amikor a piramisok szinte látótávolságban voltak, mögöttük pedig a nagy jutalom: Egyiptom és Szuez! Ez újabb elveszett lehetőséget jelentett, az utolsók egyikét, amelyet Hitler számára az isteni gondviselés és a hadiszerencse nyújtott.

A NÉMETEK OROSZORSZÁGI NYÁRI OFFENZÍVÁJA: 1942 1942 nyarának végén úgy tűnt, hogy Adolf Hitler ismét a csúcson van. A német tengeralattjárók az Atlanti-óceánon egy hónap alatt 700 000 tonnányi brit-amerikai hajóteret süllyesztettek el – többet, mint amennyit az Egyesült Államok, Kanada és Skócia virágzó hajógyárai pótolni tudtak volna. Bár a Führer nyugati erőit megfosztotta csapatainak, harckocsijainak és repülőgépeinek többségétől, hogy végezzen Oroszországgal, nem látszott jele annak, hogy a britek és az amerikaiak elég erősek lennének ahhoz, hogy akár csak egy kisebb léptékű partraszállást is végrehajtsanak a Csatornán át. Még a francia kézben lévő Északnyugat-Afrika megszállását sem kockáztatták meg, pedig a meggyengült franciáknak, akiket még hűségük is megosztott, nem sok mindenük volt, amivel megállíthatták volna őket, ha megpróbálják, a németeknek pedig egyenesen semmijük sem, leszámítva néhány tengeralattjárót és egy-két Olaszországban és Tripoliszban állomásozó repülőgépet. A brit haditengerészet és légierő képtelen volt megakadályozni, hogy Németország két csatacirkálója, a Schamhorst és a Gneisenau, valamint a Prinz Eugen nehézcirkáló fényes nappal felszáguldjon a La Manche-csatornán, és biztonságban hazatérjen Brestből.423 Hitler attól félt, hogy a britek és az amerikaiak biztosan Észak-Norvégiát próbálják megtámadni – ezért ragaszkodott a hadihajók hazahozatalához Brestből, hogy a norvég vizek védelmére használhassák őket. – Norvégia – mondta Raedernek 1942 januárjának végén – a végzet zónája. – Mindenáron védeni kellett. Mint kiderült azonban, nem volt rá szükség. Az angol-amerikai irányítás mást tervezett a nyugaton rendelkezésére álló korlátozott erővel. A térképen összesítve Hitler 1942 szeptemberéig végzett hódításait, döbbenetes képet kapunk. A Földközi-tenger gyakorlatilag a Tengely tavává lett, Németország és Olaszország birtokában volt az északi part Spanyolországtól Törökországig, a déli part pedig Tunisztól a Nílustól számított hatvan mérföldes távolságig. Sőt: német csapatok álltak őrt az Északi-Jegestengernél lévő norvégiai Északi-foktól Egyiptomig, az Atlanti-óceán partján fekvő Bresttől a Volga folyónak a Közép-Ázsia határán levő déli szakaszáig. A 6. német hadsereg csapatai augusztus 23-án Sztálingrádtól északra elérték a Volgát. Két nappal azelőtt kitűzték a horogkeresztet az Elbrusz-csúcsra, a Kaukázus legmagasabb hegycsúcsára (5642 m). Az évi két és fél millió tonna olajat termelő majkopi olajmezőket augusztus 8-án foglalták el a németek (bár szinte teljesen elpusztítva találták őket), huszonötödikére pedig Kleist tankjai megérkeztek Mozdokba,amely csak ötven mérföldnyire 422

Bayerlein tábornoknak a háború után tett vallomása szerint. Valószínűleg eltúlozta veszteségeit. A szövetséges hatalmak hírszerzése szerint Rommelnak 125 tankja volt. 423 Erre 1942. február 11–12-én került sor. A briteket meglepte: csak gyenge haditengerészeti és légierőt tudtak időben összegyűjteni a német flotta elleni támadáshoz, és csak kis kárt okoztak. „Ciliax altengernagy [aki a flotta áttörését vezette] – kommentálta a londoni The Times – ott aratott sikert, ahol Medina Sidonia hercegnek nem sikerült... Hazai vizeken a tengeri hatalmunk büszkeségét ennél jobban megalázó eset a XVII. század óta nem fordult elő.”

volt a Groznij körül elhelyezkedő fő szovjet olajközponttól, és alig száz mérföldnyire a Kaszpitengertől. Harmincegyedikén Hitler arra buzdította List tábornagyot, a kaukázusi seregek parancsnokát, kaparjon össze minden rendelkezésre álló erőt egy Groznij irányába történő végső előrenyomuláshoz, hogy „rátehesse a kezét az olaj mezőkre”. Augusztus utolsó napján Rommel is megindította offenzíváját El Alameinnál, és minden reménye megvolt arra, hogy áttörhet a Nílusig. Bár Hitler sohasem volt elégedett tábornokainak teljesítményével (július 13-án menesztette von Bock tábornagyot, aki az egész déli offenzíva parancsnoka volt, a többi parancsnokot és a vezérkart pedig, amint azt Halder naplójából tudjuk, folyamatosan nyaggatta és átkozta, amiért nem nyomulnak elég gyorsan előre), most már úgy hitte, hogy a markában van a győzelem. Megparancsolta a 6. hadseregnek és a 4. páncélos hadseregnek, hogy Sztálingrád elfoglalása után a Volga mentén kanyarodjanak északnak egy hatalmas átkaroló hadmozdulattal, amely lehetővé teszi számára, hogy végül mind keleti, mind nyugati irányból Közép-Oroszország és Moszkva irányába nyomulhasson előre. Úgy hitte, hogy az oroszokkal végeztek is már; Halder beszámolója szerint ekkoriban arról beszélt, hogy erőinek egy részével Iránon keresztül a Perzsa-öbölbe nyomul.15 Hamarosan az Indiai-óceánnál fog találkozni a japánokkal. Nem tartotta kétségesnek, hogy az egyik szeptember 9-én kelt német hírszerzői jelentés pontos, és az oroszok a teljes frontvonalon felhasználták minden tartalékukat. Egy Raeder tengernaggyal augusztus végén folytatott megbeszélésen gondolatai már el is fordultak Oroszországról, amelyet, mint mondta, akkor már „blokádbiztos Lebensraum”-nak tekintett a britekkel és az amerikaiakkal szemben, akik – ebben biztos volt – hamarosan eljutnak „addig a pontig, hogy a békefeltételekről tárgyaljanak”.16 Mégis, amint arra később Kurt Zeitzier tábornok visszaemlékezett, a látszat már akkor is csalóka volt, bármilyen rózsásnak tűnt. Szinte az összes hadszíntéri tábornok a vezérkariakkal együtt szépséghibákat vett észre a csinos összképben. Ezeket a következőkben lehet összefoglalni: a németek nem rendelkeztek azokkal az erőforrásokkal – emberrel, ágyúval, tankkal, repülőgéppel, szállítási eszközzel –, amelyekkel elérhették volna a Hitler által konokul követelt célokat. Amikor Rommel ezt Egyiptom vonatkozásában megpróbálta közölni a hadúrral, Hitler megparancsolta neki, hogy menjen betegszabadságra a semmeringi hegyekbe. Amikor Halder és List tábornagy megpróbálta ugyanezt az orosz front vonatkozásában, elcsapta őket a posztjukról. Még a legrosszabb amatőr stratéga is láthatta, hogy Dél-Oroszországban egyre nagyobb veszély fenyegeti a német seregeket, amint a szovjet ellenállás megkeményedett a Kaukázusban és Sztálingrádnál, az őszi esős évszak pedig egyre közeledett. A 6. hadsereg hosszú északi szárnya veszélyesen nyitott volt a Felső-Don vonalán 350 mérföldön át, Sztálingrádtól Voronyezsig. Itt Hitler három csatlós hadsereget állomásoztatott: a 2. magyar hadsereget Voronyezstől délre; a 8. olasz hadsereget távolabb délkeletre; és a 3. román hadsereget a Donkanyar jobb oldalán, Sztálingrádtól nyugatra. A románok és a magyarok egymás iránti zord ellenségessége miatt seregeiket az olaszokkal kellett elválasztani. A Sztálingrádtól délre elterülő sztyeppéken egy negyedik csatlós sereg is volt: a 4. román hadsereg. Kétes harcértéküktől eltekintve, mindezek a hadseregek nem voltak megfelelően felszerelve, és hiányzott a páncélos támogatásuk, a nehéztüzérségük és a mozgásképességük. Ráadásul nagyon vékony vonalban voltak szétszórva. A 3. román hadsereg mindössze hatvankilenc zászlóaljjal tartott egy 105 mérföldes frontszakaszt. De Hitlernek mindössze ezek a „szövetséges” hadseregek álltak rendelkezésére. Nem volt elég német csapat, amivel be lehetett volna tömni a rést. És mivel azt hitte, mint azt Haldernak megmondta, hogy az oroszokkal „végeztek”, nem aggódott feleslegesen a nyitott és hosszú doni szárny miatt. Pedig ez volt a kulcsa annak, hogy ott tarthassák a 6. hadsereget és a 4. páncélos hadsereget Sztálingrádnál, az „A” hadseregcsoportot pedig a Kaukázusban. Amennyiben a doni szárny összeomlik, akkor nemcsak a Sztálingrádnál lévő német erőket fenyegeti bekerítés, hanem a

Kaukázusban lévőket is elvágják. A náci hadúr most ismét hazardírozott. Nem ez volt az első hazárdjátszmája a nyári hadjárat alatt. Július 23-án, az offenzíva csúcsán tudniillik már hazardírozott egyszer. Az oroszok visszavonulásban voltak a Donyec és a Don felső folyása között: gyorsan hátráltak keletnek, Sztálingrád felé, és délnek, a Don alsó szakasza irányában. Dönteni kellett. A német erők Sztálingrád elfoglalására és a Volga elzárására koncentráljanak, vagy pedig a Kaukázusban mérjék a fő csapást, az orosz olaj megszerzése érdekében? Hitler a hónap elején már latolgatta ezt a kritikus kérdést, de képtelen volt elhatározni magát. Először az olaj szaga csábította inkább, és július 13-án leválasztotta a 4. páncélos hadsereget a „B” hadseregcsoportról – amely a Don mentén nyomult a folyó kanyarulata, azon túl pedig a közeli Sztálingrád felé –, és délre küldte, hogy Kleist 1. páncélos hadseregének Rosztov közelében segítsen átjutni az AlsóDonon, majd pedig együtt nyomuljanak be a Kaukázusba, az olajmezők felé. Ε pillanatban a 4. páncélos hadsereg valószínűleg továbbszáguldhatott volna az akkor majdnem védtelen Sztálingrádig, és könnyedén elfoglalhatta volna. Mire Hitler felismerte tévedését, már túl késő volt, s ekkor még meg is fejelte hibáját. Két héttel később, amikor a 4. páncélos hadsereget visszairányították Sztálingrádhoz, az oroszok már eléggé összeszedték magukat ahhoz, hogy megfékezzék, a kaukázusi frontról való távozása miatt pedig Kleist túl erőtlen maradt ahhoz, hogy befejezhesse az előrenyomulást a grozniji olajmezők felé.424 A Hitler által július 23-án hozott végzetes döntés egyik következménye ennek az erős páncélos egységnek a Sztálingrád ellen való visszairányítása volt. A Führer fanatikus elszántsága, hogy mind Sztálingrádot, mind pedig a Kaukázust egyszerre foglalja el Halder és a hadszíntérparancsnokok tanácsa ellenére is, akik nem hitték, hogy ezt meg lehet csinálni, a német hadsereg krónikáiban híressé vált 45. sz. hadműveleti utasításban testesül meg. Ez volt a háború során Hitlernek az egyik legvégzetesebb lépése, mivel a végén – méghozzá nagyon rövid időn belül – azzal az eredménnyel járt, hogy egyik célját sem sikerült elérnie, és a német hadtörténelem egyik legmegalázóbb vereségéhez vezetett, ez pedig nyilvánvalóvá tette, hogy soha nem fogja megnyerni a háborút, sőt azt is, hogy az ezeréves Harmadik Birodalom napjai meg vannak számlálva. Halder tábornok meg volt döbbenve. Az ukrajnai Vinnyica közelében lévő főhadiszálláson, ahová Hitler július 16-án költözött, hogy közelebb legyen az orosz fronthoz, viharos jelenet játszódott le. A vezérkari főnök azt szorgalmazta, hogy a fő erőket vonják össze Sztálingrád elfoglalásához, és megpróbálta elmagyarázni, hogy a német hadsereg egyszerűen nem rendelkezik azzal az erővel, amellyel két hatalmas offenzívát hajthatna végre két különböző irányban. Amikor Hitler azzal vágott vissza, hogy az oroszokkal már „végeztek”, Halder megpróbálta meggyőzni őt arról, hogy a hadsereg saját hírszerzése szerint ez még messze van. Az ellenség lehetőségeinek folyamatos alábecsülése [jegyezte fel naplójába Halder szomorúan aznap este] groteszk formákat ölt, és kezd veszélyessé válni. Lehetetlenné vált itt a komoly munka. A pillanatnyi benyomásokra érkező patologikus reakciók, valamint a helyzet és a lehetőségek felmérésére irányuló képesség teljes hiánya roppant furcsa jelleget kölcsönöz ennek az úgynevezett „vezetésnek”.

Később a vezérkari főnök, akinek napjai szintén meg voltak már számlálva e poszton, visszatért ehhez a jelenethez, és a következőket írta: Hitler döntéseinek már semmi köze nem volt a stratégia és a hadműveletek több generáció által elismert alapelveihez. Döntései egy erőszakos jellem termékei voltak, amely a saját pillanatnyi impulzusaira hallgatott, 424

Kleist ezt megerősítette Liddell Hartnak: – A4, páncélos hadsereg ... július végén harc nélkül elfoglalhatta volna Sztálingrádot, de délre irányították át, hogy engem segítsen a doni átkelésben. Nekem nem volt szükségem erre a segítségre, ami csak arra volt jó, hogy zsúfolttá tegye az általam használt utakat. Amikor két héttel később ismét északnak fordult, addigra az oroszok Sztálingrádnál épp elegendő erőt gyűjtöttek össze ahhoz, hogy megfékezzék. – Ekkorra Kleistnek már szüksége lett volna a kiegészítő tankerőre. – Elérhettük volna a célunkat [a grozniji olajat], ha az erőimet nem vonták volna el... hogy segítsék a Sztálingrád elleni támadást – tette hozzá. (Liddell Hart: The German Generals Talk, 169-71. o.)

nem ismerte fel a lehetőségek korlátait, és saját vágyálmait tette a tettei atyjává ...17

Ami a legfőbb parancsnoknak azt a tulajdonságát illeti, amit ő úgy jellemez, hogy „betegesen túlbecsüli saját erejét, az ellenségét pedig bűnös módon alábecsüli”, Halder később elmond egy történetet: Egyszer, amikor egy meglehetősen objektív jelentést olvastak fel neki, amely azt mutatta, hogy Sztálin még 1942-ben is képes egy-egy és egynegyed millió pihent katona felvonultatására a Sztálingrádtól északra eső területen és a Volgától nyugatra, nem is beszélve félmillió emberről a Kaukázusban, és arra is bizonyítékkal szolgált, hogy az oroszok havonta legalább ezerkétszáz tankot képesek a frontvonalba dobni, Hitler ökölbe szorított kézzel és habzó szájjal támadt arra, aki a jelentést felolvasta, és megtiltotta neki, hogy tovább olvassa ezt az idióta locsogást. 18

„Az embernek nem kell prófétának lennie ahhoz – mondja Halder –, hogy előre lássa, mi fog történni, amikor Sztálin azt a másfél millió katonát szabadjára engedi Sztálingrád és a doni szárny ellen.425 Erre nagyon világosan rámutattam Hitlernek. Az eredmény a hadsereg vezérkari főnökének elbocsátása volt.” Ez szeptember 24-én történt. Halder már kilencedikén – amikor Keitel közölte vele, hogy List tábornagyot, a Kaukázusban lévő seregek főparancsnokát menesztették – tudta, hogy ő lesz a következő, akinek mennie kell. A Führer, mondták neki, arról győződött meg, hogy ő „már nem felel meg a hivatala támasztotta fizikai követelményeknek”. Huszonnegyedikén, búcsútalálkozójuk alkalmából Hitler ezt részletesebben is kifejtette vezérkari főnökének. – Ön és én mindketten idegi problémáktól szenvedünk. Idegkimerültségem felét önnek köszönhetem. Nem érdemes tovább folytatni. Most már nemzetiszocialista lelkesedésre van szükségünk, nem szakmai tehetségre. Ezt nem várhatom egy olyan régi iskolához tartozó tiszttől, mint ön. „Így nem egy felelős hadvezér, hanem egy politikai fanatikus beszél” – kommentálta később Halder.19 Így távozott hát Franz Halder. Nem volt mentes a hibáktól, amelyek hasonlóak voltak elődjének, Beck tábornoknak a hibáihoz, azaz gondolatai gyakran zavarosak voltak, míg cselekvő akarata sokszor megbénult. És bár (ha nem is eredményesen) gyakran szembeszállt Hitlerrel, azzal együtt a hadseregnek a II. Világháború alatt magas rangot élvező összes többi tisztjéhez hasonlóan ő is vele tartott, és hosszú időn át segédkezet nyújtott neki vérlázító hódításaiban. Halderban mégis maradt valamennyi a civilizáltabb korok erényei közül. A Harmadik Birodalom hadseregének történetében ő volt a régi iskolához tartozó utolsó vezérkari főnök,426 Kurt Zeitzlerrel váltották fel, aki már másféle fiatal tiszt volt: nyugaton Rundstedt alatt szolgált vezérkari főnökként, és mostani új posztján, amely – különösen az I. világháborúban – a legmagasabb és legtöbb hatalmat jelentő pozíció volt a német hadseregben, úgy maradt meg egészen a diktátor élete ellen 1944 júliusában elkövetett merényletig, hogy közben alig volt több, mint Hitler kifutófiúja.427 425

Halder elbeszéli, hogy nagyjából akkor, „szinte véletlenül” Ukrajnában ráakadt egy könyvre, amely arról szólt, hogyan győzte le Sztálin Gyenyikin tábornokot az orosz polgárháborúban a Don-kanyar és Sztálingrád között. Halder úgy látja, hogy az akkori helyzet meglehetősen hasonló volt az 1942-eshez, és Sztálin „mesterien” használta ki, hogy Gyenyikin védelme gyenge volt a Don mentén. „Ezért változtatták meg a város nevét »Caricinről« »Sztálingrádra«” – teszi hozzá. 426 Halder menesztése nemcsak a hadsereg számára jelentett veszteséget, hanem a Harmadik Birodalommal foglalkozó történészek számára is, mivel felbecsülhetetlen értékű naplója 1942. szeptember 24-én véget ér. Végül le is tartóztatták, és a dachaui koncentrációs táborba vitték, ahol olyan illusztris rabok társaságába került, mint Schuschnigg és Schacht. Az amerikai csapatok a dél-tiroli Niederdorfban szabadították fel 1945. április 28-án. Azóta, mint jelen sorok írásakor is, számos, a II. világháborúról szóló hadtörténeti tanulmány elkészítésében működött együtt az USA hadseregével. A velem szemben tanúsított nagylelkűségét, amellyel megválaszolta kérdéseimet, és rámutatott a forrásokra, már korábban említettem. 427 Ekkor éppen a hűséges és fanatikusan lojális Jodl tábornok, az OKW hadműveleti főnöke is Hitler bögyében volt. Szembeszállt List tábornagy és Halder tábornok menesztésével, és az, hogy védte őket, olyan dühbe hozta Hitlert, hogy hónapokon át nem volt hajlandó kezet fogni Jodllal, és sem vele, sem más vezérkari tiszttel nem ült le vacsorázni. Hitler 1943. január végén odáig jutott, hogy meneszti és Paulusszal váltja fel Jodlt, de már túl késő volt. Paulus, ahogy azt hamarosan látni fogjuk, már nem állt rendelkezésére.

A vezérkari főnökök cseréje nem jelentett változást a német hadsereg helyzetében; a Sztálingrád és a Kaukázus elleni párhuzamos támadást akkor már megállította a megkeményedő szovjet ellenállás. Sztálingrádon belül egész októberben folytatódtak az elkeseredett, utcai harcok. A németek házról házra haladva valamennyit előrejutottak ugyan, de döbbenetes veszteségek árán: harcoltak a nagyvárosból megmaradt romhalmazért, amely, mint azt mindenki tudja, aki megtapasztalta már a modern hadviselést, sok lehetőséget ad a makacs és hosszan tartó védekezésre, a minden törmelékhalomért kétségbeesetten küzdő oroszok pedig teljes mértékben kihasználták e lehetőségeket. Bár Halder, majd utódja is figyelmeztette Hitlert, hogy a csapatok Sztálingrádnál kimerülőben vannak, a legfelsőbb parancsnok ragaszkodott a folytatáshoz. Új hadosztályokat dobtak be, amelyek azután hamarosan darabokra zúzódtak ebben a pokolban. Ahelyett, hogy eszköz lett volna a cél elérésére – mert a célt már elérték, amikor a német alakulatok a várostól északi és déli irányban a Volga nyugati partjához értek, és lezárták a folyami forgalmat –, Sztálingrád maga lett céllá. Hitler számára már presztízskérdéssé vált a város elfoglalása. Amikor már Zeitzler is azt merészelte javasolni a Führernek, hogy a hosszú északi szárnyra a Don mellett leselkedő veszély miatt vonják vissza a 6. hadsereget a Don kanyarulatáig, Hitler magából kikelve támadt neki. – Ahol a német katona megvetette a lábát, ott is marad! – tombolt. A nehéz haladás és a súlyos veszteségek ellenére Paulus tábornok, a 6. hadsereg parancsnoka október 25-én arról tájékoztatta rádión Hitlert, hogy Sztálingrád elfoglalását legkésőbb november 10-re reméli befejezni. Ezen a határozott ígéreten felderülve Hitler másnap parancsot adott a 6. hadseregnek és a 4. páncélos hadseregnek, amely a várostól délre harcolt, hogy készüljenek fel arra, hogy Sztálingrád elesése után a Volga mentén kell majd észak és dél felé nyomulniuk. Nem mintha Hitler figyelmen kívül hagyta volna a doni szárny fenyegetett helyzetét. Az OKW naplóiból egyértelműen kiderül, hogy a probléma komoly aggodalmat okozott neki. A lényeg az, hogy mégsem vette elég komolyan, és nem tett semmit a veszély elhárítására. Valójában annyira biztos volt abban, hogy a helyzetet jól kézben tartják, hogy október utolsó napján az OKW vezérkarával és a nagyvezérkarral együtt elhagyta az ukrajnai Vinnyicában lévő főhadiszállást, és visszatért a rastenburgi Wolfsschanzéba. A Führer gyakorlatilag meggyőzte magát, hogy ha egyáltalán bármiféle téli szovjet offenzíva lesz, az a középső és az északi fronton jön majd. Ezt pedig jobban kezelheti kelet-poroszországi főhadiszállásáról. Alighogy visszatért, rossz hírek érkeztek egy másik, távolabbi frontról. Rommel tábornagy Afrika Hadteste bajban volt.

AZ ELSŐ CSAPÁS: EL ALAMEIN ÉS AZ ANGOL-AMERIKAI PARTRASZÁLLÁSOK A „sivatagi róka” (így hívták Rommelt a front mindkét oldalán) azzal a szándékkal kezdte újra offenzíváját El Alameinnál augusztus 31-én, hogy felgöngyölítse a 8. brit hadsereget, és továbbnyomuljon Alexandria és a Nílus felé. Heves csata zajlott le a tűző melegben a tenger és a Kattara-mélyföld közötti 40 mérföldes fronton, de Rommelnak nem igazán sikerült győzelemre vinnie, így hát szeptember 3-án beszüntette a harcot, és defenzívába ment át. Végre-valahára az egyiptomi brit hadsereg komoly erősítést kapott emberben, ágyúkban, tankokban és repülőgépekben (ez utóbbi kettőt jórészt Amerikából). Augusztus 15-én két új parancsnokot is kapott: egy különc, ám tehetséges, Sir Bemard Law Montgomery nevezetű tábornokot, aki a 8. hadsereget vette át, valamint Sir Harold Alexander tábornokot, aki ügyes stratégának és ragyogó irányítónak bizonyult, és a közel-keleti haderők főparancsnokának tisztét foglalta el. Rommel nem sokkal balsikere után elfertőződött orrának és duzzadt májának kezeltetésére a

Bécs alatti hegyekben lévő Semmeringbe távozott betegszabadságra. Ott történt, hogy október 24-én délután telefonhívást kapott Hitlertől. – Rommel, rossz híreket hallok Afrikából. A helyzet egy kicsit homályos. Úgy látszik, senki sem tudja, hogy mi történt Stumme tábornokkal.428 Képesnek érzi-e magát arra, hogy visszatérjen Afrikába, és ott ismét átvegye az irányítást? –20 Rommel beteg létére is beleegyezett, hogy azonnal visszamegy. Mire visszaért az El Alameintől nyugatra lévő főhadiszállásra, addigra a Montgomery által október 23-án este 9.40-kor kezdett csata már el is veszett. A 8. hadseregnek túl sok ágyúja, tankja és repülőgépe volt, s bár az olasz–német vonalak még kitartottak, és Rommel is kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy megviselt hadosztályait átrendezve feltartóztassa a különböző támadásokat, sőt ellentámadást indítson, mégis fel kellett ismernie, hogy helyzete reménytelen. Nem voltak tartalékai sem emberből, sem harckocsikból, sem üzemanyagból. A RAF most az egyszer teljes légifölénnyel rendelkezett, és könyörtelenül támadta a német csapatokat, a páncélosokat és a megmaradt ellátmányraktárakat. November 2-án Montgomery gyalogsága és páncélosai áttörtek a front déli szektorában, és nekikezdtek az ottani olasz hadosztályok legázolásának. Aznap este Rommel rádióüzenetben közölte Hitler kétezer mérföldes távolságban lévő kelet-poroszországi főhadiszállásával, hogy nem képes tovább kitartani, és ameddig még megvan rá a lehetőség, vissza szándékozik vonulni a negyven mérföldnyire nyugatra lévő fukai állásba. Már hozzá is látott, amikor másnap az éter hullámain érkező hosszú üzenetet kapott a legfőbb hadúrtól: ROMMEL TÁBORNAGYNAK: Én és a német nép az ön vezetői képességeibe és a parancsnoksága alatt álló német-olasz csapatok bátorságába vetett hű bizalommal figyeljük az Egyiptomban zajló hősies védelmi csatát. Abban a helyzetben, amelyben most Ön találja magát, nem lehet más megfontolás, mint a helytállás, az, hogy egyetlen lépést sem vonulnak vissza, hogy bevetnek minden embert és minden ágyút az ütközetbe ... Ön nem mutathat csapatainak más utat, mint azt, amelyik a győzelemhez vagy a halálhoz vezet. ADOLF HITLER 21

Ez az idióta parancs – betartása esetén – az olasz–német seregek gyors pusztulásához vezetett volna, és Bayerlein szerint Afrikában most fordult elő először, hogy Rommel nem tudta, mit tegyen. Miután rövid ideig viaskodott lelkiismeretével, a német Afrika Hadtest tényleges vezetőjének, Ritter von Thomának a tiltakozása ellenére, aki közölte, hogy mindenképpen visszavonul,429 Rommel úgy döntött, hogy engedelmeskedik a legfőbb parancsnoknak. „Végül rákényszerítettem magam erre a döntésre – írta később Rommel naplójában –, mivel magam is mindig megköveteltem katonáimtól a feltétlen engedelmességet, ezért ezt az alapelvet a magam számára is el kellett fogadnom.” Később, amint az egy másik naplóbejegyzéséből kiderül, okosabb lesz majd. Rommel vonakodva kiadta a parancsot a visszavonulás leállítására, ugyanakkor repülőgépen futárt küldött Hitlerhez azzal a feladattal, hogy próbálja meg elmagyarázni neki: hacsak nem engedélyezik számára az azonnali hátrálást, minden elveszhet. Az események azonban már túlhaladták a futár utazását. November 4-én, azt is megkockáztatva, hogy parancsmegtagadás miatt hadbíróság elé kerül, Rommel úgy döntött, hogy megpróbálja megmenteni haderőinek a maradékát, és visszavonul Fukába. Csak a páncélos és gépesített egységeket lehetett kiszabadítani. A gyalogos csapatokat – többnyire olaszokat – otthagyták, hogy adják meg

428

Stumme, aki Rommel távollétében a megbízott parancsnok volt, a brit offenzíva első éjszakáján szívrohamban meghalt, miközben gyalogszerrel menekült a sivatagban egy brit őrjárat elől, amely majdnem elfogta. 429 Másnap, november 4-én Thoma tábornok közölte Bayerleinnel: – Hitler parancsa páratlan őrültség. Ezt nem tűrhetem tovább! – Ezután rangjelzésekkel és kitüntetéseivel ékes tiszta egyenruhát öltött magára, és ott állt égő tankja mellett, amíg egy brit egység meg nem érkezett: megadta nekik magát, este pedig már Montgomeryvel vacsorázott a brit tábornok főhadiszállásának étkezdéjében.

magukat; túlnyomó többségük valójában addigra már így is tett.430 November 5-én kurta üzenet érkezett a Führertől: „Beleegyezem, hogy hadseregét a fukai állásba vonja vissza.” De addigra már azt az állást is lerohanták Montgomery tankjai. Rommel afrikai seregének maradékával – úgy 25 000 olasszal, 10 000 némettel és hatvan tankkal – tizenöt napon belül hétszáz mérföldet hátrált, Bengázin túlra, ám még ott sem volt lehetőségük a megállásra. Ez volt a vég kezdete Adolf Hitler számára. A háború leginkább döntő csatáját már megnyerték ellenségei, és Dél-Oroszország havas sztyeppéin éppen készülődött egy második, még döntőbb fontosságú csata. De még el sem kezdődött, amikor a Führer olyan további rossz híreket kapott Észak-Afrikából, amelyek már a Tengely vesztét jelentették a világnak abban a részében. Még november 3-án, amikor az első jelentések futottak be Rommel katasztrófájáról, a Führer főhadiszállása hírt kapott arról, hogy szövetséges hajóhad gyülekezését figyelték meg Gibraltárnál. Az OKW-nál senki sem tudta kitalálni, vajon mire készülhetnek. Hitler hajlamos volt azt hinni, hogy csupán egy újabb erősen őrzött konvojt akarnak Máltába indítani. Ez érdekes, mivel több mint két héttel korábban, október 15-én az OKW törzsfőnökei már több olyan jelentést is megvitattak, amelyek egy küszöbön álló „angol–amerikai partraszállásról” szóltak. Az értesülés nyilvánvalóan Rómából származott, mivel Ciano egy héttel korábban, október 9-én, a katonai titkosszolgálat vezetőjével folytatott megbeszélését követően jegyezte fel naplójába, hogy „az angolszászok nagy erővel készülnek partra szállni Észak-Afrikában”. A hírek lehangolták Cianót: előre látta (mint kiderült, helyesen), hogy ez elkerülhetetlenül a szövetséges hatalmak Olaszország elleni közvetlen támadásához fog vezetni. Hitler, aki csak azzal volt képes foglalkozni, hogy az oroszok miért nem hajlandók beszüntetni pokoli ellenállásukat, nem vette túl komolyan ezt az első értesülést. Az OKW október 15-i ülésén Jodl azt javasolta, engedélyezzék a vichy-i Franciaország számára, hogy erősítést küldjön Észak-Afrikába, mert így a franciák visszaverhetnének bármilyen angolamerikai partraszállási kísérletet. A Führer az OKW naplója szerint visszautasította a javaslatot, mivel az sértené az olaszokat, akik féltékenyek voltak a Franciaországot erősítő minden lépésre. Úgy tűnik, hogy a legfőbb parancsnok főhadiszállásán november 3-ig elfeledkeztek a dologról. Ám azon a napon, bár Gibraltár spanyol oldaláról német ügynökök már jelentették, hogy nagy angol– amerikai flottát látnak gyülekezni, Hitlert túlságosan lefoglalta, hogy Rommelt fellelkesítse El Alameinnál, nem vesződött hát azzal, ami számára pusztán egy Máltára menő újabb konvojnak tűnt. November 5-én az OKW-t arról tájékoztatták, hogy brit tengeri kötelék hajózott ki Gibraltárból, és kelet felé tart. De Hitler csak tizenkét órával azelőtt, hogy az amerikai és brit csapatok megkezdték a partraszállást Észak-Afrikában, november 7-én reggel foglalkozott először a Gibraltárból jött legújabb értesülésekkel. A kelet-poroszországi főhadiszállására délelőtt befutott jelentések szerint a gibraltári brit haditengerészeti erők egyesültek az Atlantióceánról beérkező, szállító- és hadihajókból álló hatalmas flottával, és kelet felé kifutottak a Földközi-tengerre. Hosszú vita következett a vezérkari tisztek és a Führer között. Vajon mit jelent ez az egész? Mi lehet egy ekkora tengeri erő célja? Hitler azt mondta, most már hajlik arra, hogy elhiggye: a szövetséges nyugati hatalmak Tripolisznál vagy Bengázinál nagyobb méretű partraszállást készítenek elő négy-öt hadosztállyal, hogy hátba kapják Rommelt. Krancke tengernagy, az OKW tengerészeti összekötőtisztje kijelentette, hogy legfeljebb két ellenséges hadosztályról lehet szó. De akkor is tenni kell valamit! Hitler a Luftwaffe azonnali erősítését kérte a Földközi-tengeren, de közölték vele, hogy ez „pillanatnyilag” lehetetlen. Az OKW naplójából ítélve Hitler mindössze annyit tett aznap délelőtt, hogy értesítette Rundstedtet, a nyugati főparancsnokot, hogy készüljön fel az „Anton-hadművelet” végrehajtására. Ez a fedőnév jelölte Franciaország megmaradt részének megszállását. 430

Rommel El Alamein-i veszteségei a 96 000 fős teljes haderőből 59 000 elesettet, sebesültet és fogságba esettet tettek ki (ebből 34 000 volt német).

Ezek után, nem törődve Rommel sanyarú helyzetével, akit a mögötte partra szálló angolamerikai erők csapdába ejthettek, sem a hírszerzés figyelmeztetésével, hogy a Donnál orosz ellentámadás fenyeget a Sztálingrádnál lévő 6. hadsereg hátában, a legfelsőbb parancsnok november 7-én ebéd után vonatra szállt, hogy a sörházi puccs évfordulójára összegyűlt régi pártbéli cimboráinak elmondja szokásos évi beszédét!431 A Hitlerben lévő politikus, mint azt Halder feljegyezte, most a háború kritikus pillanatában kerekedett fölébe a katonának. A kelet-poroszországi legfelsőbb parancsnokságot egy ezredes, bizonyos Freiherr Treusch von Buttlar-Brandenfels felügyeletére bízták. Keitel és Jodl tábornok, az OKW vezető tisztjei elkísérték Hitlert a sörházi ünnepségekre. Van valami furcsa és hibbant abban, hogy a legfőbb hadúr, aki ekkor már ragaszkodott ahhoz, hogy a háborút a messzi frontokon is hadosztály-, ezred-, sőt zászlóaljszinten irányítsa, a csataterektől ezer mérföldekre ilyen lényegtelen politikai küldetésre vállalkozzon egy olyan pillanatban, amikor a ház kezd összedőlni a feje felett. Változás, gyengülés, hanyatlás állt be az emberben, ugyanúgy, ahogy korábban Göringgel történt, aki annak ellenére, hogy az ő valaha mindenható Luftwafféja folyamatosan hanyatlott, egyre inkább a drágaköveihez és a játékvonataihoz kötődött, s csak kevés ideje maradt az elhúzódó és egyre zordabb háború csúf valóságára. 1942. november 8-án hajnali 1.30-kor Eisenhower tábornok irányítása alatt angol-amerikai csapatok értek partot Marokkónál és Algériában. Ribbentrop Münchenből 5.30-kor hívta fel a hírrel Cianót Rómában.

Eléggé ideges volt [írta Ciano naplójában], és tudni akarta, hogy mit szándékozunk tenni. Be kell vallanom, hogy miután álmomból keltettek fel, túl álmos voltam ahhoz, hogy igazán kielégítő választ adhassak. Az olasz külügyminiszter a német nagykövetségtől megtudta, hogy az ottani tisztségviselőket „szó szerint megrémítette a csapás”. Hitler különvonata Poroszországból csak aznap délután 3.40-kor érkezett meg Münchenbe, és az első jelentések, amelyeket az észak-afrikai szövetséges partraszállásokról kapott, optimisták voltak.22 A franciák mindenütt makacs ellenállást tanúsítanak – közölték vele –, Algírban és Oranban vissza is verték a partraszállási kísérleteket. Algériában Németország barátja, Darlan tengernagy szervezte a védelmet a vichy-i rezsim jóváhagyásával. Hitler első reakciói zavarosak voltak. Megparancsolta, hogy azonnal erősítsék meg az új hadszíntértől felettébb távol eső krétai helyőrséget. Kifejtette, hogy ez a lépés ugyanolyan fontos, mint hogy erősítést küldjenek Afrikába. Utasította a Gestapót, hogy Weygand és Giraud 432 tábornokokat vigyék Vichybe, és ott tartsák őket megfigyelés alatt. Von Rundstedt tábornagyot arra kérte, hogy indítsa meg az Anton-hadműveletet, de a franciaországi demarkációs vonalat további parancsig ne lépje át. Ezután felkérte Cianót433 és Pierre Lavalt, aki akkor a vichy-i kormány miniszterelnöke volt, hogy másnap találkozzanak vele Münchenben. Hitler körülbelül huszonnégy órán át játszadozott azzal az elképzeléssel, hogy megpróbál szövetséget kötni Franciaországgal, amelyet így bevonhat a Nagy-Britannia és Amerika elleni háborúba, és legalábbis pillanatnyilag megerősítheti a Pétain-kormány eltökéltségét, hogy szembeszálljon az észak-afrikai szövetséges partraszállásokkal. Ebben valószínűleg bátorította őt Pétain tette, aki vasárnap, november 8-án reggel megszakította a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, és az idős marsall ama nyilatkozata az USA ügyvivőjének, miszerint 431

Hitler lefoglalt naptárából tudom, hogy az ünnepélyt a régi Bürgerbraukellerből, ahol a puccs történt, áthelyezték egy elegánsabb müncheni sörözőbe, a Löwenbräukellerbe. A Bürgerbräukellert, mint arra emlékszik az olvasó, romba döntötte egy időzített bomba, amely 1939. november 8-án este éppen hogy lekéste a Führer ottjártát. 432 Giraud tábornok éppen ekkor érkezett Algírba. Megszökött egy német hadifogolytáborból, és letelepedett Franciaország déli részén, ahol november 5-én egy brit tengeralattjáró vette fel, és Gibraltárba vitte, hogy a partraszállási műveletek előtt Eisenhowerral konzultáljon. 433 „Éjszaka – írta Ciano naplójába november 9-én – Ribbentrop telefonált. Vagy a Ducenak, vagy nekem Münchenbe kell mennem, amilyen hamar csak lehet. Laval is ott lesz. Felébresztem a Ducet. Nem nagyon ég a vágytól, hogy elmenjen, különösképpen, mivel nem érzi igazán jól magát. Én megyek.”

hadereje ellenáll az angol–amerikai inváziónak. Azon a vasárnapon az OKW naplója hangsúlyozza, hogy Hitler elmerülten foglalatoskodott „a franciákkal való messzemenő együttműködés” kidolgozásával. Aznap este a vichy-i német képviselő, Krug von Nidda a Németország és Franciaország közötti szoros szövetségi kapcsolatra vonatkozó javaslatot nyújtott be Pétainnak.23 Másnapra, a pártveteránoknak tartott beszéde után, amelyben kijelentette, hogy Sztálingrád „szilárdan német kézben van”, a Führer meggondolta magát. Közölte Cianóval, hogy nem táplál illúziókat a franciák harci vágyát illetően, és hogy „döntött Franciaország teljes megszállásáról, egy Korzikán végrehajtandó partraszállásról és egy tuniszi hídfőállás kiépítéséről”. Ezt a döntést, ha az időpontokat nem is, közölték Lavallal, amikor november 10-én gépkocsin Münchenbe érkezett. Ez az áruló francia azonnal megígérte, hogy Pétaint arra fogja sürgetni, egyezzen bele a Führer kívánságába, és azt javasolta, hogy a németek vágjanak bele a tervükbe anélkül, hogy a szenilis marsall beleegyezésére várnának. Hitler maga is pontosan így akart tenni. Cianótól maradt fenn a háború után hazaárulásért kivégzett vichy-i miniszterelnök leírása. Laval az ő fehér nyakkendőjével és a középosztálybeli francia parasztra jellemző öltözékével nagyon nem illik a nagy szalonba a sok egyenruha közé. Bizalmas hangon próbál az útjáról és a gépkocsiban történt hosszú alvásáról csevegni, de szavaira ügyet sem vetnek. Hitler hűvös udvariassággal bánik vele ... Szegény ember el sem tudta képzelni, milyen fait accompli elé fogják állítani a németek. Láváinak egyetlen szót sem szóltak a küszöbön álló akcióról – hogy a Franciaország megszállására vonatkozó parancsokat pontosan akkor adták ki, amikor ő a szomszéd szobában cigarettázott, és különböző emberekkel beszélgetett. Von Ribbentrop közölte velem, hogy Lavait csak másnap reggel 8 órakor fogják tájékoztatni arról, hogy az éjszaka folyamán beérkezett információkra tekintettel a Führer az ország teljes megszállásának megindítására kényszerült.24 A Franciaország még meg nem szállt részének elfoglalására vonatkozó – a fegyverszüneti egyezményt egyértelműen megszegő – parancsokat Hitler november 10-én este 8.30-kor adta ki, másnap reggel pedig Pétain hiábavaló tiltakozásától eltekintve egyetlen incidens nélkül végre is hajtották. Az olaszok megszállták Korzikát, a német repülőgépek pedig megkezdték a csapatszállítást, hogy még Eisenhower erőinek megérkezése előtt elfoglalják a franciák kezében lévő Tuniszt. Még egy – tipikus – hitleri csalárdság történt. November 13-án a Führer biztosította Pétaint arról, hogy sem a németek, sem az olaszok nem fogják megszállni a touloni haditengerészeti bázist, ahol a francia flotta a fegyverszünet óta horgonyzott. November 25-én az OKW naplója feljegyezte, hogy Hitler úgy döntött: a lehető leghamarabb végre kell hajtani a „Lilahadműveletet”.434 Ez a fedőnév jelölte Toulon megszállását és a francia flotta megszerzését. Huszonhetedikén reggel német csapatok támadták meg a haditengerészeti kikötőt, de a francia tengerészek elég hosszú ideig feltartották őket ahhoz, hogy de Laborde tengernagy parancsára a legénység el tudja süllyeszteni a hajókat. A francia flotta így elveszett a Tengely számára, amelynek óriási szüksége lett volna e hadihajókra a Földközi-tengeren, de a szövetséges hatalmak számára is, akiknek szintén roppant értékes lett volna. 434

A tisztesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Hitler erősen – és nem minden ok nélkül – gyanakodott arra, hogy a francia flotta esetleg megpróbál elhajózni Algériába, és csatlakozik a szövetséges hatalmakhoz. Eisenhowernak sikerült Darlan tengernagyot – aki éppen gyengélkedő fiát látogatta meg Algírban – a németekkel való hazaáruló kapcsolatai és a britekkel szemben táplált heves gyűlölete ellenére is észak-afrikai francia parancsnokként szolgálatba állítania, nemcsak mert ő látszott az egyetlen olyan tisztnek, aki rá tudja venni a francia hadsereget és flottát, hogy szüntesse be az ellenállást az angol–amerikai partraszállási műveletekkel szemben, hanem abban a reményben is, hogy Darlan talán rá tudja venni a Tunisz parancsnokságát ellátó tengernagyot, hogy állomáshelyén szálljon szembe a németekkel, a touloni francia flottát pedig arra, hogy teljes sebességgel hajózzon át Észak-Afrikába. Eisenhower reményei hiúnak bizonyultak, bár Darlan megpróbálta a dolgot. Üzenetére, amelyben megparancsolta de Laborde tengernagynak, hogy hozza át a flottát Toulonból, egyetlen szóból álló kifejező – bár illetlen – választ kapott: „Merde.” (Lásd Procès du M. Pétain.) t Eisenhower tábornok szerint a Tengely összesen 250 000 katonájából körülbelül 125 000 német, a többi olasz. Ez a szám csak azokat jelöli, aki a hadjárat utolsó hetében adták meg magukat – 1943. május 5-től 12-ig. (Crusade in Europe, 156.o.)

Hitler megnyerte a Tunisz elfoglalásáért folyó versenyt Eisenhowerrel szemben, ez azonban kétes győzelem volt. Kitartó követelésére közel negyedmillió német és olasz katona özönlött oda ennek a hídfőnek a megtartására. Ha a Führer ennyi katonának és tanknak csak egy ötödét küldte volna el Rommelnak néhány hónappal korábban, akkor a „sivatagi róka” most már valószínűleg a Níluson túl járt volna, az észak-afrikai angol–amerikai partraszállásra nem került volna sor, és a Földközi-tenger visszavonhatatlanul elveszett volna a szövetséges hatalmak számára, ezzel pedig biztosítani lehetett volna „a Tengely lágy alsótestének” a védelmét. Ehelyett azonban tavasz végére az összes katona, tank és ágyú, amelyeket Hitler azon a télen rohanvást Tuniszba küldött, az Afrika Hadtest maradványaival együtt odavész, és több német katona vonul majd hadifogolytáborba, mmt Sztálingrádnál, ahová most vissza kell térnünk.t

A SZTÁLINGRÁDI KATASZTRÓFA Hitler és az OKW vezető tábornokai Berchtesgaden kellemes alpesi környezetében időztek, amikor megérkeztek hozzájuk az első hírek a doni orosz ellentámadásról, néhány órával azután, hogy azt november 19-én hajnalban egy hóviharban megindították. Bár már várták ebben a térségben az orosz támadást, az OKW nem hitte akkorának a bajt, hogy emiatt a november 8-án este Münchenben a régi bajtársaknak elmondott lelkesítő Führer-beszéd után Hitlernek és fő katonai tanácsadóinak, Kelteinek és Jodlnak vissza kelljen sietniük a kelet-poroszországi főhadiszállásra. így hát tovább lézengtek az Obesalzbergen, és szívták a jó hegyi levegőt. A békét és a csendet hirtelen megtörte egy sürgős telefonhívás Zeitzler tábornoktól, a szárazföldi hadsereg új vezérkari főnökétől, aki Rastenburgban maradt. Az OKW naplója szerint „aggasztó hírei” voltak. A támadás legelső óráiban egy elsöprő méretű orosz páncélos erő áttört a 3. román hadsereg vonalán Szerafimovics és Kleckaja között a Donnál, Sztálingrádtól nem messze északnyugatra. Az ostromlott várostól délre további hatalmas szovjet erők támadták keményen a német 4. páncélos hadsereget és a 4. román hadsereget, azzal fenyegetve, hogy átszakítják arcvonalukat. Az oroszok célja nyilvánvaló volt mindenki számára, aki csak ránézett egy térképre, s különösen Zeitzler számára, aki a hadsereg hírszerzésétől azt is tudta, hogy az ellenség e cél elérésére tizenhárom hadsereget és többezer tankot gyűjtött össze. Az oroszok nyilvánvalóan azért nyomultak előre nagy erőkkel észak és dél felől, hogy elvágják Sztálingrádot, és vagy sietős nyugati irányú visszavonulásra kényszerítsék, vagy bekerítsék a német 6. hadsereget. Zeitzler később határozottan állította, hogy mihelyt látta, mi történik, azonnal sürgetni kezdte Hitlert, hogy engedélyezze a 6. hadsereg számára a visszavonulást Sztálingrádból a Donkanyarhoz, ahol helyre lehetett volna állítani a felbomlott frontot. Már maga a javaslat is dührohamba kergette a Führert. – Nem hagyom el a Volgát! Nem vonulok vissza a Volgától! – kiabálta, és ezzel le volt zárva az ügy. Ε dühroham közepette hozott döntés azonnal katasztrófához vezetett. A Führer személyesen parancsolta meg a 6. hadseregnek, hogy szilárdan tartsa magát Sztálingrád körül.25 Hitler és stábja november 22-én visszatért a főhadiszállásra. Addigra, a támadás negyedik napjára a hírek katasztrofálisak voltak. Az északról és délről kiinduló két szovjet haderő Sztálingrádtól negyven kilométerre, Kalácsnál találkozott a Don-kanyarban. Este rádióüzenet érkezett Paulus tábornoktól, a 6. hadsereg parancsnokától, aki megerősítette, hogy csapatait bekerítették. Hitler azonnal visszarádiózott Paulusnak: utasította, hogy költöztesse be főhadiszállását a városba, és alakítson ki sündisznóállást. A 6. hadsereget légi úton fogják ellátni, amíg fel nem mentik. Ez azonban csak hasztalan beszéd volt. Akkorra már húsz német és két román hadosztályt vágtak el Sztálingrádnál. Paulus rádión közölte, hogy naponta minimálisan 750 tonna utánpótlás légi odaszállítására van szükségük. Ez messze meghaladta a Luftwaffe kapacitását, amely nem rendelkezett a megfelelő számú szállítógéppel. De még ha rendelkezésre is álltak volna a repülőgépek, akkor sem juthatott volna át mind a hóviharokon, ráadásul olyan terület felett, ahol

az orosz vadászrepülők megszerezték a légifölényt. Mindamellett Göring biztosította Hitlert, hogy a légierő el tudja látni a feladatot. Az azonban soha még csak közel sem volt képes rá. A 6. hadsereg felmentése gyakorlatibb és biztatóbb lehetőség volt. November 25-én Hitler visszahívta a leningrádi frontról Manstein tábornagyot, a legtehetségesebb hadszíntéri parancsnokát, és egy újonnan létrehozott alakulat, a „Don” hadseregcsoport vezetőjévé tette. Manstein feladata az volt, hogy vágja át magát délnyugatról, és mentse fel Sztálingrádnál a 6. hadsereget. A Führer azonban ekkor lehetetlen feltételek elé állította új parancsnokát. Manstein megpróbálta megmagyarázni neki, hogy kizárólag akkor van esélyük a sikerre, ha a 6. hadsereg nyugat felé kitör Sztálingrádból, miközben az ő erői, élükön a 4. páncélos hadsereggel, északkelet felé nyomulnak a két német erő között lévő orosz seregek ellen. De Hitler ismét megtagadta, hogy visszavonuljon a Volgától. A 6. hadseregnek Sztálingrádban kell maradnia, és Mansteinnak odáig kell verekednie magát. Manstein vitatkozni próbált a legfelsőbb hadúrral Ez lehetetlenség, mondta. Az oroszok túl erősek. Ennek ellenére, ha ugyan nehéz szívvel is, de december 12-én megindította támadását. A hadművelet találóan a „Téli vihar” nevet viselte, hiszen az orosz tél ekkor teljes dühével ért a déli sztyeppékre, ahol halmokba hordta össze a havat, és fagypont alá nyomta a hőmérsékletet. Kezdetben jól haladt az offenzíva. A 4. páncélos hadsereg Hoth tábornok parancsnoksága alatt északkelet felé nyomult a Kotelnyikovszkiból úgy hetvenöt mérföldnyire odébb lévő Sztálingrádig vezető vasútvonal mindkét oldalán,. December 19-re a város déli peremétől már negyven mérföldön belülre ért, huszonegyedikére harminc mérföldön belülre jutott, és a 6. hadsereg ostromlott csapatai a havas sztyeppéken éjszaka láthatták megmentőik jelzőrakétáit. A német tábornokok későbbi vallomása szerint a 4. páncélos hadsereg előrenyomulási vonalainak irányában ekkor szinte bizonyosan sikerült volna a 6. hadsereg kitörése Sztálingrádból. De Hitler ismét megtiltotta. December 21-én Zeitzlernek sikerült kifacsarnia a Vezérből az engedélyt, hogy Paulus csapatai kitörhetnek, feltéve ha ugyanakkor Sztálingrádot is megtartják. Ettől az ostobaságtól, mondja a vezérkari főnök, úgy érezte, meg fog őrülni. „A következő estén – meséli később Zeitzler – könyörögtem Hitlernek, hogy engedélyezze a kitörést. Rámutattam, hogy ez a legeslegutolsó esélyünk, hogy megmenthessük Paulus hadseregének kétszázezer katonáját.” Hitler nem adta be a derekát. Leírtam neki az úgynevezett erődön belüli állapotokat: az éhező katonák kétségbeesését, a legfelsőbb parancsnokság iránti bizalmuk megfogyatkozását, a megfelelő ellátás hiánya miatt elpusztuló sérülteket, és ezrek fagyhalálát. Az ilyesfajta érveknek ugyanúgy ellenállt, mint mind a többinek, amit csak előadtam neki.

Az elölről és a szárnyakon is növekvő orosz ellenállással szemben Hoth tábornoknak nem volt annyi ereje, hogy átküzdje magát a Sztálingrádig hátralévő harminc mérföldön. Hitt benne, hogy ha a 6. hadsereg kitörne, akkor még egyesülhetnének, és aztán a két haderő együtt visszavonulhatna Kotelnyivszkibe. Ezzel legalább kétszázezer német életét mentenék meg.435 Egy-két napig – december 21–23 között – valószínűleg meg is tehették volna, de 23-ra már lehetetlenné vált. Hoth ugyanis nem tudta, hogy onnan északabbra a Vörös Hadsereg támadásba lendült, és már Manstein teljes „Don” hadseregcsoportjának balszárnyát veszélyezteti. December 22-én éjszaka Manstein telefonon közölte Hoth-tal, hogy drasztikus új parancsokra készüljön. Másnap megérkeztek az új parancsok. Hothnak fel kellett adnia a sztálingrádi irányú előrenyomulást, három páncélos hadosztályának egyikét északra, a doni frontra kellett küldenie, a maradékkal pedig magát védenie ott, ahol van, és úgy, ahogy tudja. 435

Háború utáni visszaemlékezéseiben von Manstein tábornagy azt mondja, hogy december 19-én Hitler parancsát megszegve ténylegesen utasította a 6. hadsereget, hogy kezdje meg a kitörést Sztálingrádból délnyugati irányban, és egyesüljön a 4. páncélos hadsereggel. Közli az utasítás szövegét is, ami azonban bizonyos fenntartásokat tartalmazott, és ezzel minden bizonnyal nagyon összezavarta Paulust, akit továbbra is kötött Hitler parancsa, hogy tilos kitörnie. „Ez volt az egyes-egyedüli esélyünk a 6. hadsereg megmentésére” – jelenti ki Manstein. (Manstein: Lost Victories, 336-41., 562-63. o.)

A Sztálingrád felmentésére tett kísérlet kudarcot vallott. Manstein drasztikus új parancsai a december 17-én hozzá érkező aggasztó hírek következtében születtek. Aznap reggel a szovjet hadsereg a Don folyása mentén feljebb, Bogucsarnál áttört a 8. olasz hadseregen, és estére huszonhét mérföld mélységű rést nyitott. Három nap múlva a lyuk már kilencven mérföld széles volt, az olaszok pánikszerűen menekültek, délen pedig a 3. román hadsereg, amelyet november 19-én, az orosz offenzíva első napján már alaposan elpüföltek, szintén szétesőben volt. Nem csoda, hogy Mansteinnak el kellett vennie Hoth páncélos erőinek egy részét, hogy segítsenek megállítani a rés további növekedését. Láncreakció következett be. Nemcsak a doni hadseregek szorultak vissza, hanem Hoth erői is, amelyek pedig már olyan közel kerültek Sztálingrádhoz. Ezek a visszavonulások viszont veszélyeztették a Kaukázusban lévő német hadsereget, amely elszigetelődik, ha az oroszok elérik az Azovi-tenger melletti Rosztovot. Karácsony után egy-két nappal Zeitzler felvilágosította Hitlert: – Ha nem rendeli el most a visszavonulást a Kaukázusból, akkor hamarosan újabb Sztálingráddal kell szembenéznünk! – A legfőbb parancsnok december 29-én vonakodva kiadta a szükséges utasításokat von Kleist „A” hadseregcsoportjának, amely az 1. páncélos és a 17. hadsereget foglalta magába, és amelynek nem sikerült teljesítenie feladatát, hogy elfoglalja a gazdag grozniji olajmezőket. Ez a hadseregcsoport is megkezdte hát hosszú visszavonulását, pedig már látótávolságban volt céljától. A német seregek oroszországi, valamint a német–olasz seregek észak-afrikai kudarcai gondolkodásra késztették Mussolinit. Hitler tárgyalni hívta december közepére Salzburgba, és a betegeskedő Duce, akit gyomorbántalmai miatt szigorú diétára fogtak, el is fogadta a meghívást, ám egyetlen kikötést tett: amint Cianónak elmondta, egyedül kíván étkezni, „mivel nem akarja, hogy a falánk németek tudomására jusson, hogy rizsen és tejen kényszerül élni.” Eljött az idő, döntött Mussolini, hogy megmondja Hitlernek: csökkentse keleti veszteségeit, kössön valamilyen megállapodást Sztálinnal, és a Tengely erejét összpontosítsa Észak-Afrika maradéka, a Balkán és Nyugat-Európa védelmére. – Ezerkilencszáznegyvenhárom az angol–amerikai erőfeszítések éve lesz! – mondta Cianónak. Hitler nem tudta elhagyni keleti főhadiszállását, hogy találkozzék Mussolinival, így hát december 18-án a Duce képviseletében Ciano tette meg a hosszú utat Rastenburgba, és elismételte a náci vezérnek főnöke javaslatait. Hitler lenézően elutasította azokat, és biztosította az olasz külügyminisztert, hogy az orosz front legcsekélyebb meggyengítése nélkül is képes további erőket küldeni Észak-Afrikába, amelyet – mondta – tartani kell. Ciano a főhadiszálláson a németek hangulatát Hitler magabiztos ígéretei ellenére is eléggé nyomottnak találta. A légkör nyomott. A rossz híreket talán még tetézi is a párás erdő szomorúsága, és közös laktanyaéletük unalma ... Senki sem próbálja elrejteni előttem az orosz fronton történt áttörés miatt érzett boldogtalanságát. Nyílt kísérletek történtek, hogy a felelősséget ránk hárítsák.

A Don melletti 8. olasz hadsereg túlélői ekkor éppen az életükért futottak, és amikor Ciano kíséretének egy tagja megkérdezte egy OKW-tiszttől, hogy az olaszok súlyos veszteségeket szenvedtek-e, azt a választ kapta: – Egyáltalán nincsenek veszteségeik: futnak!26 A Kaukázusban és a Donnál védekező német csapatok ha nem is futottak, a tőlük telhető legnagyobb gyorsasággal hátráltak, nehogy elvágják őket. 1943 elejére minden nap messzebb sodorta őket Sztálingrádtól. Elérkezett az idő, hogy az oroszok végleg leszámoljanak a városban rekedt németekkel. Ám előbb még lehetőséget adtak a 6. hadsereg halálra ítélt katonáinak, hogy megmentsék az életüket. 1943. január 8-án reggel a Vörös Hadsereg három fiatal tisztje fehér zászlóval a kezében Sztálingrád északi peremén átlépte a német vonalakat, és átnyújtotta Paulus tábornoknak a doni fronton harcoló szovjet erők parancsnoka, Rokosszovszkij tábornok ultimátumát. Az irat

először emlékeztette Paulust arra, hogy hadseregét elvágták, és nem lehet sem felmenteni, sem a levegőből utánpótlással ellátni, majd így folytatódott: Az Ön csapatainak helyzete kétségbeejtő. Szenvednek az éhségtől, a betegségtől és a hidegtől. A kegyetlen orosz tél még alig kezdődött el. Kemény fagyok, hideg szelek és hóviharok következnek még. Az Ön katonái nincsenek ellátva téli ruházattal, és szörnyű higiéniai feltételek között élnek ... Az Önök helyzete reménytelen, és minden további ellenállás értelmetlen. Tekintettel erre, valamint a felesleges vérontás elkerülésének érdekében azt javasoljuk, hogy fogadja el a következő fegyverletételi feltételeket...

A feltételek tisztességesek voltak. Minden fogoly „rendes fejadagot” kap. A sérültek, betegek és a fagysérültek orvosi kezelésben részesülnek. Az összes fogoly megtarthatja rangjelzéseit, kitüntetéseit és személyes tárgyait. Paulus huszonnégy órát kapott a válaszadásra. Azonnal megküldte rádión Hitlernek az ultimátum szövegét, és szabad döntést kért. A legfőbb hadúr kurtán elutasította a kérését. Huszonnégy órával a fegyverletételre kiszabott határidő lejárta után, január 10-én reggel az oroszok ötezer ágyú tüzével nyitották meg a sztálingrádi csata utolsó felvonását. A harc zord volt és véres. Mindkét oldal hihetetlen bátorsággal és halálmegvetéssel harcolt a város fagyott romjain – de nem sokáig. A német katlan hat nap alatt megfeleződött: egy tizenöt mérföld hosszúságú és a legszélesebb pontján kilenc mérföld mélységű területre csökkent. Január 24-re kettévágták, és elveszett az utolsó kis szükség-leszállópálya is. A repülőgépek, amelyek addig azért hoztak némi utánpótlást, különösképpen gyógyszereket a betegeknek és a sérülteknek, továbbá elszállítottak 29 000 kórházi ápolásra szorulót, többé már nem tudtak hová leszállni. Az oroszok még egy lehetőséget adtak bátor ellenségüknek a megadásra. Január 24-én szovjet küldöttek érkeztek a német vonalakhoz az új ajánlattal. Paulus, aki kétféle kötelessége között őrlődött, mert engedelmeskednie kellett az őrült Führernek, illetve meg kellett mentenie csapatait a megsemmisüléstől, ismét Hitlerhez fordult. A csapatok [üzente rádión a főhadiszállásnak] lőszer és élelem nélkül vannak ... Hatékony irányítás már nem lehetséges ... 18 000 sebesült minden ellátmány, ruha vagy orvosság nélkül... A további védekezés értelmetlen. Az összeomlás elkerülhetetlen. A megmaradt katonák életének megmentése érdekében a hadsereg azonnali engedélyt kér a megadásra.

Hitler válasza fennmaradt. A megadás tilos. A 6. hadsereg az utolsó emberig és az utolsó töltényig tartja állásait, és hősi kitartásával felejthetetlen hozzájárulást tesz majd a védelmi front kialakításához és a nyugati világ megmentéséhez.

A nyugati világ! Keserű pirula volt ez a 6. hadsereg katonáinak, akik nem sokkal azelőtt Franciaországban és Flandriában még az ellen a világ ellen harcoltak. A további ellenállás nemcsak értelmetlen és hasztalan volt, hanem lehetetlen is, és ahogyan 1943 januárja a végéhez közeledett, az eposzi csata kimerült, kihunyt, mint ahogyan a leégett gyertya sercegve elalszik. Január 28-án a valaha nagy hadsereg maradékát három katlanra vágták; a déliben volt Paulus tábornok főhadiszállása a valaha forgalmas Unyivermag áruház romjai alatti pincében. Egy szemtanú szerint a főparancsnok egy elsötétített sarokban ült tábori ágyán, az idegösszeomláshoz közeli állapotban. Sem ő, sem katonái nemigen voltak abban a hangulatban, hogy örüljenek a gratuláló rádiótáviratok áradatának, ami ekkor kezdett rájuk zúdulni. Göring, aki a tél jó részét nagy bundájában parádézva és drágaköveit fogdosva a napfényes Itáliában töltötte el, január 28-án küldött rádióüzenetet:

A harc, amelyet a 6. hadsereg vív, bevonul majd a történelembe, és a jövő nemzedékei büszkén fognak beszélni a merészség Langemarckjáról, az állhatatosság Alcazarjáról, a bátorság Narvikjáról és az önfeláldozás Sztálingrádjáról.

Akkor sem vidultak fel, amikor az utolsó estén, 1943. január 30-án, a nácik hatalomra jutásának tizedik évfordulóján a kövér birodalmi marsall bombasztikus rádióbeszédét hallgatták. Ezer év múlva a németek erről a csatáról [a sztálingrádiról] tisztelettel és áhítattal fognak beszélni, és emlékezni fognak arra, hogy mindenek ellenére ott dőlt el Németország végső győzelme ... Az eljövendő években így beszélnek majd a Volga melletti hősi csatáról: ha Németországba jössz, mondd el, hogy láttál minket Sztálingrádnál feküdni becsületünk és vezetőink rendelésére, a haza nagyobb dicsőségére.

A 6. hadsereg dicsősége és szörnyű agóniája a végére ért. Január 30-án Paulus rádión üzent Hitlernek: „A végső összeomlást nem lehet huszonnégy óránál tovább elodázni.” Ez a jelzés arra késztette a legfőbb parancsnokot, hogy előléptetések sorát zúdítsa a Sztálingrádban rekedt tisztekre, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy ez a tisztesség megerősíti majd elhatározásukat, hogy véráztatta állásaikban dicsőségesen halnak meg. – A német hadtörténetben példa nélküli, hogy egy tábornagyot foglyul ejtsenek! –jegyezte meg Hitler Jodlnak, majd rádión keresztül Paulusnak adományozta az áhított marsallbotot. Vagy 117 további tiszt lépett elő egy fokozattal. Hátborzongató gesztus volt. Maga a vég nélkülözte a drámai tetőpontot. Január utolsó napján késő este Paulus elküldte a főhadiszállásnak szóló utolsó üzenetét. A 6. hadsereg esküjéhez hűen, küldetése emelkedett fontosságának tudatában az utolsó emberig és az utolsó töltényig tartotta állását a Führerért és a hazáért a legvégsőkig.

Este 7.45-kor a 6. hadsereg főhadiszállásáról a rádiós katona leadta utolsó, saját üzenetét: „Az oroszok a bunkerünk ajtajánál vannak. Megsemmisítjük a berendezést.” Hozzátette még a „CL” betűket – ez a nemzetközi rádiós kód jelzése: „Ez az állomás többé nem sugároz.” A főhadiszálláson nem folyt harc az utolsó pillanatig. Paulus és stábja nem tartott ki az utolsó emberig. Egy fiatal tiszt vezetése alatt álló orosz szakasz nézett be a pincében a főparancsnok elsötétített lyukába. Az oroszok megadást követeltek, és a 6. hadsereg vezérkari főnöke, Schmidt tábornok elfogadta a követelést. Paulus leverten ült tábori ágyán. Amikor Schmidt megszólította: – Megkérdezhetem a tábornagy urat, hogy van-e még valami mondanivalónk? –, az elcsigázott Paulus nem válaszolt neki. Északabbra egy kis német katlan, benne két páncélos és négy gyalogsági hadosztály maradékával, még mindig kitartott egy traktorgyár romjain. Február l-jén éjszaka üzenetet kaptak Hitler főhadiszállásáról. A német nép azt várja Önöktől, hogy pontosan úgy tegyék a kötelességüket, mint ahogyan a déli erődöt tartó csapatok. Minden nap és minden óra, amelyet további harccal töltenek, megkönnyíti az új front kiépítését.

Február 2-án nem sokkal dél előtt ez a csoport is megadta magát, miután utolsó üzenetet küldött a legfőbb parancsnoknak: „ ... Az utolsó emberig harcoltunk hatalmas túlerő ellen. Éljen Németország!” Végre csend borult a csatatér hóborította, vér fröcskölte összevisszaságára. Február 2-án délután 2.46-kor egy német felderítő gép repült el nagy magasságban a város felett, és visszaszólt a rádión: „Sztálingrádnál nincs jele harcnak.” Addigra 91 000 német katona, köztük huszonnégy tábornok, kiéhezve, fagysérülésekkel, sokuk sebesülten, mindenki kábultan és megtörten, a mínusz 24 fokos hideg ellen a fejére borított véres pokrócával védekezve bicegett jégen és hóban a kietlen és fagyos szibériai

hadifogolytáborok felé Körülbelül 20 000 románt és a légi úton kimenekített 29 000 sebesültet leszámítva mindössze ennyi maradt életben a hódító hadseregből, amely két hónappal korábban 285 000 főt számlált. A többit lemészárolták. És a 91 000 német közül, akik azon a téli napon megkezdték a fárasztó menetelést a fogságba, csak ötezret szánt a sors arra, hogy ismét megpillanthassa hazáját.436 Időközben a jól fűtött kelet-poroszországi főhadiszálláson a náci hadúr, akinek a makacssága és butasága volt felelős ezért a katasztrófáért, sztálingrádi tábornokait szidta, mert nem tudták, hogyan és mikor haljanak meg. A Hitler és tábornokai által az OKW-ban február l-jén tartott értekezletről fennmaradt jegyzőkönyv fényt vet a német diktátor természetére a maga, serege és országa életének e keserves szakaszában. Megadták magukat – hivatalosan és teljesen. Máskülönben zárták volna a soraikat, sündisznóállást formáltak volna, és utolsó golyójukkal agyonlőtték volna magukat... Annak az embernek [Paulusnak] agyon kellett volna lőnie magát, mint ahogy a régi parancsnokok tették, akik kardjukba dőltek, amikor látták, hogy ügyük elveszett ... Még Varus is kiadta a parancsot szolgájának: „Most pedig ölj meg!”

Hitler Paulus iránti mérge még maróbbá vált, ahogy folytatta szavalatát. El kell képzelniük: Moszkvába fogják vinni – és képzeljék el azt a patkánycsapdát! Ott bármit alá fog írni. Vallomást tesz majd, nyilatkozatokat – majd meglátják! Most végigjárják a lelki lealacsonyodás lejtőjét a legnagyobb mélységekig ... Meglátják – egy hétbe sem telik majd, és Seydlitz és Schmidt, sőt Paulus is a rádióban fog beszélni437 ... A Ljubljankába teszik, és ott majd a patkányok eszik meg őket. Hogyan lehetnek ennyire gyávák? Nem értem ... Mi az élet? Az élet a Nemzet. Az egyénnek úgyis meg kell halnia. Az egyén életén túl ott van a Nemzet. De hogyan félhet bárki is a halál e pillanatától, amikor megszabadulhat ebből a nyomorúságból, ha kötelessége nem láncolja ehhez a siralomvölgyhöz?! Na! ...Oly sok embernek meg kell halnia, és aztán egy ilyen ember az utolsó pillanatban beszennyezi oly sok más ember hősiességét. Megszabadíthatta volna magát minden bánattól, és az örökkévalóságba és a nemzeti halhatatlanságba emelkedhetett volna, de ő inkább Moszkvába megy! ... Személy szerint leginkább az fáj nekem, hogy még elő is léptettem tábornaggyá. Meg akartam adni neki ezt a végső elégtételt. Ő az utolsó tábornagy, akit kineveztem ebben a háborúban. Ne igyon az ember előre a medve bőrére!27

Ezt követően rövid eszmecsere történt Hitler és Zeitzler tábornok között arról, hogyan közöljék a fegyverletétel hírét a német néppel. Február 3-án, három nappal az esemény után az OKW különleges közleményt adott ki: A sztálingrádi csata véget ért. Esküjükhöz hűen, hogy utolsó leheletükig harcolni fognak, a Paulus tábornagy példás vezetése alatt álló 6. hadseregen felülkerekedett az ellenség túlereje és a haderőnkkel szembeforduló kedvezőtlen körülmények.

A közlemény felolvasását a német rádióban tompított dobok dübörgése előzte meg, utána pedig Beethoven V. szimfóniájának második tételét játszották. Hitler négynapos nemzeti gyászt hirdetett. Minden színházat, mozit és szórakozóhelyet bezártak, amíg vége nem lett. Sztálingrád, írta Walter Görlitz német történész a vezérkarról szóló munkájában, „egy második Jéna volt, s bizonyosan a legnagyobb vereség, amelyet német hadsereg valaha is elszenvedett”.28 Annál több is volt. El Alamein és az észak-afrikai angol–amerikai partraszállások mellett a II. világháború nagy fordulópontját jelezte. Az Európa nagy részét egészen a Volgáig, Ázsia határáig, Afrikát pedig majdnem a Nílusig elborító náci hódítás áradata apadni kezdett, és többé 436

bonni kormány által 1958-ban megadott adat szerint. Sok fogoly halt meg tífuszjárványban a következő tavaszon. Hitler előrejelzése az időzítéstől eltekintve helyesnek bizonyult. A következő év nyarán Paulus és Seydlitz, akik a Nemzeti Bizottság a Szabad Németországért nevezetű szervezet vezetői lettek, szerepeltek a moszkvai rádióban, és a hadsereget arra buzdították, hogy szabaduljon meg Hitlertől. 437

nem indult újra áradásnak. Véget ért a nagy náci villámtámadások ideje, amikor tankok és repülőgépek ezrei ontották a félelmet az ellenséges hadseregekre, és szabdalták őket darabokra. Lesznek persze még kétségbeesett helyi csapások – Harkovnál 1943 tavaszán, az Ardennekben 1944 karácsonyán – de ezek már csak annak a védekező harcnak a részeit képezik, amelyet a németek nagy állhatatossággal és vitézséggel folytatnak majd a háború innen következő két utolsó évében. A kezdeményezés kicsúszott Hitler kezéből, és soha nem is került vissza hozzá: ellenségei ragadták magukhoz, és meg is tartották. Nemcsak a földön, hanem a levegőben is. A britek már 1942. május 30-án végrehajtották első ezer repülőgépes bombázásukat Köln városa ellen, és az eseménydús nyár folyamán ezt több is követte más városok ellen. A német polgári lakosság most először tapasztalta meg – mint a német katonák is Sztálingrád és El Alamein csatáiban – azokat a borzalmakat, amelyeket addig az ő fegyveres erőik mértek másokra. Végül pedig a sztálingrádi hóban és az észak-afrikai sivatag tűzforró homokjában egy nagy és szörnyű náci álom is elpusztult. Nemcsak a Harmadik Birodalmat ítélte pusztulásra Paulus és Rommel katasztrófája, hanem a hátborzongató és groteszk, úgynevezett Új Rendet is, amelyet Hitler és az SS-nél szolgáló gengszterei oly buzgón építgettek a meghódított országokban. Mielőtt a zárófejezethez, a Harmadik Birodalom bukásához érkeznénk, érdemes lesz megállnunk, hogy megnézzük, milyen volt ez az Új Rend az elméletben és a barbár gyakorlatban, és mi az, amitől Európa ősi és civilizált kontinense éppen hogy csak megmenekült, miután annak első borzalmait egy rövid rémálom erejéig megtapasztalta. Könyvemben szükségszerűen ez lesz a Harmadik Birodalom történetének mind közül a legsötétebb fejezete, mint ahogyan az volt az azt átélő vagy még a vége előtt legyilkolt jó európaiak számára is.

ÖTÖDIK KÖNYV

A VÉG KEZDETE

27. AZ ÚJ REND SOHASEM KÉSZÜLT semmiféle átfogó terv az Új Rendre, de a zsákmányolt dokumentumokból és a történtekből világos, hogy Hitler mit akart: egy nácik uralta olyan Európát, amelynek az erőforrásait Németország hasznára aknázzák ki, népeit a német uralkodó faj rabszolgáivá teszik, nemkívánatos elemeit pedig – mindenekelőtt a zsidókat, de keleten sok szláv népet is, főképpen azok értelmiségét – kiirtják. A zsidók és a szlávok voltak az Untermensch-ek – az alsóbbrendű emberi lények. Hitler szerint nem volt joguk élni, kivéve néhányat a szlávok közül, akikre szükség lehet, hogy német gazdáik földjein és bányáiban robotoljanak. Nemcsak Kelet-Európa nagyvárosait – Moszkvát, Leningrádot és Varsót – akarták végleg leradírozni a térképről, 438 hanem el akarták törölni az oroszok, a lengyelek és más szláv népek kultúráját is, sőt még az iskolai oktatást is megtagadták volna tőlük. Virágzó iparukat le kellett szerelni, és Németországba szállítani, magukat az embereket pedig mezőgazdasági munkára korlátozni, hogy a németek számára élelmet termelhessenek, amiből maguknak csak annyi maradna meg, hogy eltengődhessenek rajta. Magát Európát – a náci vezérek fogalmaztak így – „zsidómentessé” kellett tenni. – Fikarcnyit sem érdekel, hogy mi történik egy orosszal vagy egy csehvel! – jelentette ki Himmler 1943. október 4-én egy beszédben, amelyet Poznanban tartott SS-tisztjeinek. Himmler addigra az SS és a Harmadik Birodalom teljes rendőri apparátusának vezetőjeként fontosságban már közvetlenül Hitler után következett, és nemcsak a nyolcvanmillió német, hanem a meghódított országok több mint kétszer annyi lakója felett is élet-halál ura volt. Amit a nemzetek a mi típusunk szerinti jó vér tekintetében kínálni tudnak, azt elvesszük [folytatta Himmler], szükség esetén akár úgy, hogy elraboljuk a gyermekeiket, és itt, magunknál neveljük fel őket. Az, hogy a népek jólétben élnek vagy barmok módjára éhen halnak, csak annyiban érdekel engem, amennyiben szükségünk van rájuk a mi kultúránk rabszolgáiként; máskülönben számomra érdektelen. Az, hogy 10 000 orosz nő összeesik a kimerültségtől, miközben tankelhárító árkot ás, csak annyiban érdekel engem, hogy elkészül-e Németországnak a tankelhárító árok ...1

A náci vezetők már jóval Himmler 1943-as poznani beszéde előtt (amelyre még visszatérünk, mivel az Új Rend más oldalairól is tudósít) lefektették Kelet-Európa népeinek szolgasorba taszításával kapcsolatos gondolataikat és terveiket. 1940. október 15-re Hitler már eldöntötte a csehek, az első meghódított szláv nép jövőjét. A népesség felét „asszimilálni” kell, többnyire úgy, hogy Németországba szállítják őket rabszolgamunkára. A másik felét, „különösen” az értelmiséget, egyszerűen – a témáról szóló titkos jelentés szavaival – „fel kell számolni”.2 Két héttel korábban, október 2-án a Führer tisztázta gondolatait a lengyeleknek – a meghódítandó szláv népek közül a másodiknak – a sorsával kapcsolatban. Hűséges titkára, Martin Bormann hosszú feljegyzést hagyott hátra a náci tervekről, amelyeket Hitler ismertetett Hans Frankkal, a csonka Lengyelország főkormányzójával, és más hivatalos személyekkel.3 A lengyelek [„hangsúlyozta” Hitler] kifejezetten az alantas munkára születtek ... Javulás számukra szóba sem jöhet. Lengyelországban az életszínvonalat alacsonyan kell tartani, és nem szabad hagyni, hogy emelkedjen... A lengyelek lusták, és kényszert kell alkalmazni velük szemben, hogy dolgozzanak ... A [lengyelországi] főkormányzóságot pusztán a szakképzetlen munkaerő forrásaként kell hasznosítanunk ... A Birodalom számára szükséges segédmunkásokat minden évben innen szerezhetjük meg. 438

Hitler már 1941. szeptember 18-án kifejezetten megparancsolta, hogy Leningrádot „töröljék le a föld színéről”. Miután körülvették, ágyúzással és bombázással „porig kellett rombolni”, lakosságát pedig (hárommillió embert) elpusztítani. Lásd feljebb, 527. o.

Ami a lengyel papokat illeti, azt fogják prédikálni, amit mi mondunk nekik, hogy prédikáljanak. Ha valamelyik pap másként tesz, azzal rövid úton végzünk. A papok feladata, hogy a lengyeleket csendben, butának és tompaságban őrizzék meg.

A lengyelek két másik osztályával is foglalkozni kellett, s a náci diktátor nem is felejtette el, hogy említést tegyen róluk. Elengedhetetlenül szem előtt kell tartanunk, hogy a lengyel nemességnek meg kell szűnnie; bármilyen kegyetlenül is hangzik ez, ki kell őket irtanunk, bárhol legyenek is ... A lengyeleknek csak egy uruk lehet, a német. Két úr egymás mellett nem létezhet, és nem is szabad léteznie. Ennélfogva a lengyel értelmiség minden képviselőjét is ki kell irtani. Kegyetlenül hangzik, de ez az élet törvénye.

A németeknek ez a rögeszméje, hogy ők az uralkodó faj, a szláv népeknek pedig az ő rabszolgáikká kell lenniük, különösen virulens volt Oroszország tekintetében. Erich Koch, Ukrajna haramialelkű birodalmi biztosa ezt 1943. március 5-én egy Kijevben mondott beszédében fejezte ki. Mi vagyunk az uralkodó faj, és keményen, de igazságosan kell kormányoznunk... A legvégsőkig ki fogom aknázni ezt az országot. Nem azért jöttem, hogy az üdvösséget terjesszem ... A lakosságnak dolgoznia, dolgoznia, és megint csak dolgoznia kell ... Nyilvánvalóan nem azért jöttünk ide, hogy mannát osszunk. Azért jöttünk ide, hogy megteremtsük a győzelem alapját. Mi uralkodó faj vagyunk, amelynek nem szabad elfelejtenie, hogy a legegyszerűbb német munkás is ezerszer értékesebb fajilag és biológiailag, mint az itteni lakosság.4

Alig egy évvel korábban, 1942. július 23-án, amikor a német hadseregek a Volgához és a Kaukázus olajmezőihez közeledtek, Martin Bormann, aki Hitler pártbeli titkára, sőt ekkorra már a jobbkeze is volt, hosszú levelet írt Rosenbergnek, amelyben a Führernek a kérdésre vonatkozó nézeteit ismételgeti. A levelet Rosenberg minisztériumának egyik tisztségviselője kivonatolta: A szlávok arra valók, hogy dolgozzanak nekünk. Amennyiben nincs rájuk szükségünk, meghalhatnak. Ezért felesleges a kötelező oltás és a német egészségügyi ellátás. A szlávok termékenysége nemkívánatos. Használhatnak fogamzásgátló szereket, vagy alkalmazhatnak terhességmegszakítást – minél többet, annál jobb. Az oktatás veszélyes. Elég, ha százig tudnak számolni ... Minden tanult személy egy-egy jövőbeli ellenség. A vallást figyelemelterelésként meghagyjuk nekik. Ami az élelmiszert illeti, abból semmivel sem kapnak többet a legszükségesebb mennyiségnél. Mi vagyunk az urak. Mi jövünk előbb. 5

Amikor a német csapatok először hatoltak Oroszországba, sok helyen felszabadítóként üdvözölte őket a sztálini zsarnokság által régóta felőrölt és terrorizált lakosság. Kezdetben nagyarányú dezertálások fordultak elő az orosz katonák körében. Különösen a Baltikumban, amely csak rövid ideje volt még orosz megszállás alatt, illetve Ukrajnában, ahol a kezdetleges függetlenségi mozgalmat sohasem sikerült igazán letiporni, sokan örültek, hogy megszabadulnak a szovjet iga alól – akár a németek révén is. Voltak néhányan Berlinben, akik úgy hitték, hogy ha Hitler okosan játssza ki a kártyáit, figyelmesen bánik a lakossággal, és szabadulást ígér a bolsevik üzelmek alól (vallási és gazdasági szabadságot ad, a kollektivizált gazdaságokból valódi szövetkezeteket hoz létre), majd önkormányzattal is kecsegteti őket, akkor megnyerheti magának az orosz népet. Akkor talán nemcsak együttműködnének a németekkel a megszállt területeken, hanem a még meg nem szállt területeken is törekednének arra, hogy megszabaduljanak Sztálin kemény uralma alól. Ha így tennének – érveltek –, a bolsevik rezsim összeomlana, a Vörös Hadsereg pedig úgy bomlana fel, mint a cári hadseregek 1917-ben. De a náci megszállás brutalitása és a német hódítók gyakran nyilvánosan is kikiáltott

nyilvánvaló céljai, hogy kifosszák az orosz földet, szolgasorba döntsék népeit, és németekkel telepítsék be a Keletet, hamarosan lerombolta egy ilyen fejlemény minden lehetőségét. Senki sem foglalta össze jobban ezt a végzetes politikát és a számos elszalasztott lehetőséget, mint maga egy német: dr. Otto Bräutigam, aki karrierdiplomata, majd a politikai osztály helyettes vezetője volt Rosenberg újonnan létrehozott hivatalában, a Megszállt Keleti Területek Minisztériumában. 1942. október 25-én egy feletteseinek szóló, keserű jelentésben Bräutigam rá merészelt mutatni a nácik Oroszországban elkövetett hibáira. A Szovjetunióban a bolsevizmusba belefáradva találtuk a lakosságot, amely vágyva várta a jobb jövő kilátásait eléjük vetítő új jelszavakat. Németország kötelessége volt, hogy találjon ilyen jelszavakat, ám azok kimondatlanok maradtak. A lakosság örömmel, szabadítóként fogadott bennünket, és rendelkezésünkre bocsátotta magát.

Éppenséggel volt ugyan egy jelszó, de az orosz nép hamarosan átlátott rajta. Az egyszerű emberek [folytatta Bräutigam] a keleti népek veleszületett ösztönösségével rájöttek, hogy Németország számára a „Felszabadulás a bolsevizmus alól” jelszó csupán ürügyet jelent, hogy a keleti népeket saját módszerével taszítsa szolgasorba ... A munkások és a parasztok hamarosan érzékelték, hogy Németország nem egyenlő jogú partnernek, hanem mindössze politikai és gazdasági céljait szolgáló eszközöknek tekinti őket... Páratlan kevélységgel félretettük minden politikai ismeretünket, és ... a megszállt keleti tartományok népeit „másodosztályú fehérekként” kezeltük, akik számára a gondviselés pusztán azt a feladatot adta, hogy Németország rabszolgái legyenek ...

Két másik fejlemény is volt – jelentette ki Bräutigam –, amely a németek ellen fordította az oroszokat: a szovjet hadifoglyokkal szembeni barbár bánásmód, illetve az orosz férfiak és nők kényszermunkára való elhurcolása. Többé nem titok sem barát, sem ellenség előtt, hogy táborainkban orosz hadifoglyok százezrei pusztultak el az éhségtől vagy a hidegtől... Most pedig azt a groteszk helyzetet tapasztaljuk, hogy a megszállt keleti területekről munkások millióit kell toboroznunk, miután a hadifoglyok az éhhaláltól úgy hullottak, mint a legyek ...

A szlávokkal való jelenlegi korlátlan visszaélések során olyan „toborzási” módszereket alkalmaztak, amelyek eredete valószínűleg a rabszolgakereskedelem legsötétebb időszakaira nyúlik vissza. Szabályszerű embervadászatot vezettek be. Az embereket egészségi állapotra és korra való tekintet nélkül szállították Németországba ...439 Az oroszországi német politika és gyakorlat „a keleti népek óriási ellenállását idézte elő” – vonta le a következtetést a hivatalnok. Politikánk közös frontba kényszerítette velünk szemben a bolsevikokat és az orosz nacionalistákat. Az oroszok ma kivételes bátorsággal és önfeláldozással harcolnak, nem kevesebbért és nem többért, mint emberi méltóságuk elismeréséért.

Tizenhárom oldalas feljegyzését egy építő jellegű megjegyzéssel lezárva dr. Bräutigam a politika teljes megváltoztatását kérte. „Az orosz népnek – érvelt – valami konkrétumot kell mondani a jövőjét illetően.”6 De ez csak egy hang volt a náci pusztaságban. Mint láttuk, Hitler már a támadás kezdete előtt kiadta az utasításokat, hogy mi történjék Oroszországgal és az oroszokkal440, és nem olyan ember volt, akit bármelyik élő német rá tudott volna venni, hogy akár csak egy jottányit is változtasson elképzelésein. 439

A Kreml előtt nem volt titok sem a szovjet hadifoglyok tömeges irtása, sem az orosz rabszolgamunka kiaknázása. Molotov már 1941 novemberében formális diplomáciai tiltakozást jelentett be az orosz hadifoglyok „irtása” ellen, a következő év áprilisában pedig ismét tiltakozott, most a német rabszolgamunka-program ellen. 440 Lásd feljebb, 512-514. o.)

1941. július 16-án, amikor még egy hónap sem telt el az orosz hadjárat megindulása óta, de a kezdeti német sikerekből már nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió egy nagy szelete hamarosan a markukba kerül, Hitler összehívta kelet-poroszországi főhadiszállására Göringet, Keitelt, Rosenberget, Bormannt és Lammerst (a birodalmi kancellária vezetőjét), hogy emlékeztesse őket az újonnan meghódított területtel kapcsolatos célkitűzéseire. Végre látótávolságba került a Mein Kampfoan oly világosan megfogalmazott célja, hogy Oroszországban hatalmas német Lebensraumoí biztosítson, és az ülésről Bormann által készített titkos feljegyzés szerint (amelyet Nürnbergben is felhasználtak) azt akarta, hogy fő alvezérei jól értsék, mit is szándékozik tenni az országgal. Szándékait azonban nem szabad „reklámozniuk” – intette őket. Arra nincs szükség [mondta Hitler]. Az a lényeg, hogy mi magunk tudjuk, mit akarunk... Senkinek sem szabad rájönnie, hogy ez végmegoldást vezet be. Ettől még megtehetünk minden szükséges intézkedést – agyonlövés, áttelepítés stb. –, és meg is tesszük őket.

Elvileg, folytatta Hitler, most azzal a feladattal kell szembenéznünk, hogy a tortát saját szükségleteinknek megfelelően vágjuk fel, hogy képesek legyünk: először uralni; másodjára igazgatni; harmadjára kiaknázni.

Nem bánja, mondta, hogy az oroszok elrendelték a partizánháborút a német vonalak mögött, mivel az „lehetővé teszi a számunkra, hogy kiirtsunk mindenkit, aki szembeszáll velünk”. Általánosságban – magyarázta Hitler – Németország az Urálig terjedő orosz területet fogja uralni. A németeken kívül senkinek sem engedélyezik majd e hatalmas térségben a fegyverviselést. Ezután Hitler konkrétan is rátért arra, hogy mit fognak tenni az orosz torta különböző szeleteivel. Az egész balti részt betagoljuk Németországba ... A Krímet meg kell szabadítani minden idegentől, és csak németekkel szabad betelepíteni, birodalmi terület [lesz] ... A Kola-félszigetet Németország veszi birtokba az ott lévő nagy nikkelbányák miatt. Finnország szövetségi államként való annektálását óvatosan kell előkészíteni... A Führer Leningrádot porig fogja rombolni, azután pedig átadja a finneknek. A bakui olajmezőket „német koncesszióvá” kell tenni, rendelkezett Hitler, és azonnal annektálni kell a Volga menti német kolóniákat. Amikor arra került a sor, hogy megvitassák, mely náci vezetők igazgassák az új területet, heves civakodás tört ki. Rosenberg közli, hogy ő von Petersdorff kapitányt akarja felhasználni különleges érdemeinek elismeréséül; általános döbbenet; általános visszautasítás. A Führer és a birodalmi marsall [Göring] egyaránt hangsúlyozzák, hogy von Petersdorff kétségtelenül őrült. Vita folyt arról is, hogyan biztosítsák a rendet a meghódított orosz nép körében. Hitler azt javasolta, hogy a német rendőrséget szereljék fel páncélautókkal. Göring kétségeit fejezte ki ennek szükségességével kapcsolatban. Repülőgépei „zavargások esetén bombákat dobhatnak le”, mondta. Természetesen [tette hozzá Göring] ezt az óriási területet a lehető leghamarabb pacifikálni kell. A legjobb megoldás az lenne, ha mindenkit agyonlőnének, aki csak ferdén pislant egyet.441

A négyéves terv vezetőjeként Göring lett Oroszország gazdasági kiaknázásának is a fő 441

Egy évvel korábban, mint arra az olvasó minden bizonnyal emlékszik, Göring közölte Cianóval, hogy „ebben az évben húsz-harminc millió ember fog éhen halni Oroszországban”, és hogy „talán ez jól is van így”. Az orosz hadifoglyok, mondta, – már „egymást eszik”.

irányítója.442 Talán jobban illene ide a „kifosztás” szó, amint azt Göring nyilvánvalóvá is tette 1942. augusztus 6-án, a megszállt tartományok náci biztosaihoz intézett beszédében. – Ezt azelőtt fosztogatásnak hívták – mondta –, de mára a dolgok humánusabbá váltak. Ennek ellenére, én fosztogatni szándékozok, méghozzá alaposan. –8 Ebben legalább állta a szavát, nem is csak Oroszországban, hanem a nácik által meghódított Európa egészében. Ez is része volt az Új Rendnek.

A NÁCIK KIFOSZTJÁK EURÓPÁT A zsákmány teljes összegét sohasem fogjuk tudni: úgy tűnik, pontos kiszámítása meghaladja az emberi képességet. Néhány adat azonban rendelkezésre áll, közte sok maguktól a németektől. Megmutatkozik bennük, hogy Göring alárendeltjei milyen német alapossággal hajtották végre főnökük utasításait. Ha bármi olyan dologra akadnak, amelyre a német népnek szüksége lehet, azt úgy kell hajtaniuk, mint a vérebeknek. El kell venni... és Németországba kell hozni.9 Bőven el is vettek, nemcsak áruk és szolgáltatások, hanem bankjegyek és arany formájában is. Valahányszor Hitler megszállt egy országot, pénzügyi megbízottai lefoglalták az ország nemzeti bankjának aranyát és külföldi tulajdonait. Ez azonban csupán a kezdet volt. Rögtön óriási „megszállási költségeket” vetettek ki az az áldozatra. 1944 februárjának végére a náci pénzügyminiszter, gróf Schwerin von Krosigk az ilyen befizetésekből származó teljes bevételt 48 milliárd márkára (nagyjából 12 000 000 000 dollárra) tette. Ebből az összegből az összes többi megszállt országnál jobban megfejt Franciaország a felénél is többet szolgáltatta. A háború végére a megszállásért kivetett összegek 60 milliárd márkás (15 000 000 000 dollár) becsült értékre rúgtak. Franciaország ebből az összegből 31,5 milliárd megfizetésére kényszerült, s évenkénti 7 milliárdos befizetése több mint négyszerese volt annak az évi összegnek, amelyet a DawesYoung terv alapján Németország fizetett jóvátételként az első világháború után – márpedig az a sarc akkor szörnyű bűn volt Hitler szemében. A francia nemzeti banknak ezen felül összesen 4,5 milliárd márka értékben „hiteleket” kellett nyújtania Németország számára, a francia kormánynak pedig további fél milliárdot kellett kifizetnie „bírságok” formájában. A nürnbergi per során végzett becslés szerint a németek megszállási költségek és „hitelek” formájában Belgium nemzeti jövedelmének kétharmadát csikarták ki, és Hollandia esetében is hasonló volt a százalékos eredmény. A U.S. Strategic Bombing Survey által készített tanulmány szerint Németország összesen 104 milliárd márkát (26 000 000 000 dollárt)443 csikart ki sarc formájában a meghódított országokból. De a még a fizetés formaságait is mellőzve lefoglalt és a Birodalomba szállított áru értékét soha nem lehet felbecsülni. A per során Nürnbergbe özönlő adatok végül elárasztották az embert, de tudomásom szerint eddig egyetlen szakértő sem akadt, aki rendezni tudta volna őket, és ki tudta volna számolni a végösszeget. Franciaországból például a becslések szerint a németek („természetben behajtott adó” formájában) elszállítottak 9 millió tonna gabonát, a teljes zabtermés 75 százalékát, az olaj 80 százalékát, az acél 74 százalékát és így tovább, 184,5 milliárd frank összértékben. Oroszországot, amelyet letarolt a hadviselés és a németek brutalitása, már nehezebben lehetett megfejni. 1943-ban például 9 millió tonna gabona, 2 millió tonna takarmány, 3 millió tonna burgonya, 662 000 tonna hús szerepelt a németeknek a „szállításokról” készített listáján, 442

Egy 1941. május 23-án kiadott direktívában Göring keleti gazdasági stábja elrendelte az orosz ipari területek elpusztítását. Az e térségekben lakó munkásokat és családjaikat hagyták volna éhenhalni. Tilos „minden olyan kísérlet, ami a feketeföldzónából való termékfelesleg-behozatal által az ottani népességnek az éhhaláltól való megmentésére irányul” – jelentette ki a direktíva. Lásd feljebb, 514. o. 443 A hivatalos árfolyamon átváltva (2,5 birodalmi márka= 1 dollár) ez 40 milliárd dollárt jelentene. Én azonban a nem hivatalos árfolyamot alkalmaztam, amely szerint négy birodalmi márka ért egy dollárt. Vásárlóerő szempontjából ez a pontosabb érték.

amelyet a szovjet vizsgálóbizottság a megszállás idejére vonatkozóan még kiegészített 9 millió marhával, 12 millió sertéssel, 13 millió birkával, hogy csak néhány tételt említsünk. De az orosz „szállítások” a vártnál jóval kevesebbnek bizonyultak: a németek mindössze nettó 4 milliárd márka (1 000 000 000 dollár) értékre számolták.444 Lengyelországból minden lehetségest kifacsartak a mohó náci hódítók. – Arra fogok törekedni – mondta dr. Frank, a főkormányzó –, hogy ebből a tartományból mindent kifacsarjak, amit csak még ki lehet facsarni belőle. – Ezt 1942 végén mondta, és amint azzal folyton dicsekedett, a megszállás óta eltelt három év alatt már addig is jó sokat kifacsart, különösen a Birodalom éhes németjei számára. Figyelmeztetett azonban, hogy „ha végrehajtják az új élelmezési tervet, akkor 1943-ban csak Varsóban és külvárosaiban félmillió embernek nem lesz mit ennie”.10 A Lengyelországban bevezetendő Új Rend jellegét azonnal meghatározták, amint meghódították az országot. 1939. október 3-án Frank tájékoztatta a hadsereget Hitler parancsairól. Lengyelországot csak úgy lehet igazgatni, ha az országot kiaknázzuk – könyörtelen kizsákmányolással, minden olyan készlet, nyersanyag, gép, üzemi berendezés stb. elszállításával, amelyek fontosak lehetnek a német hadigazdaság számára; minden munkásnak rendelkezésünkre kell állnia a Németországon belüli munkára; a teljes lengyel gazdaságot arra a szintre kell redukálni, amely elengedhetetlen a lakosság puszta létezéséhez; be kell zárni az összes oktatási intézményt, különösen a szakiskolákat és a főiskolákat, hogy megakadályozhassuk az új lengyel értelmiség kialakulását. Lengyelországot gyarmatként kezeljük. A lengyelek a Nagynémet Birodalom rabszolgái lesznek.11 Rudolf Hess, a náci Führerhelyettes hozzátette: Hitler úgy döntött, hogy „Varsó nem épül újjá, és az sem áll a Führer szándékában, hogy a főkormányzóság területén bármiféle ipart is újjáépítsen vagy újraszervezzen”.12 Dr. Frank rendeletére Lengyelországban kárpótlás nélkül elkoboztak minden vagyont: nemcsak a zsidókét, hanem a lengyelekét is. Lengyel tulajdonú parasztgazdaságok százezreit egyszerűen csak elvették, és német telepeseknek adták át. 1943. május 3l-re a Németországhoz csatolt 4 lengyel körzetben (Nyugat-Poroszország, Posen, Zichenau, Szilézia) körülbelül 700 000, összesen 15 millió hektárt kitevő birtokot „lefoglaltak”, és 9500, összesen 6,5 millió hektár területű birtokot „elkoboztak”. A „lefoglalás” és az „elkobzás” közötti különbséget nem magyarázza el a német „Központi Ingatlanhivatalban” készült részletes táblázat,13 a kisemmizett lengyeleknek pedig biztosan mindegy volt. A megszállt területeken még a műkincseket is elzabrálták. Amint az később a zsákmányolt dokumentumokból kiderült, ez Hitler és Göring kifejezett parancsára történt, akik így számottevő mértékben bővítették „magángyűjteményüket”. A korpulens birodalmi marsall saját becslése szerint 50 millió birodalmi márka értékre hozta fel a maga gyűjteményét. A fosztogatás e területén tényleg Göring jelentette a hajtóerőt. Lengyelország meghódítása után azonnal parancsot adott az ottani műkincsek lefoglalására, és a parancsának végrehajtására kinevezett különbiztos hat hónapon belül már jelenthette is, hogy átvette „az ország szinte teljes műkincsállományát”.14 De Európa nagy műkincseinek zöme Franciaországban volt, és amint ez az ország is besorolt a náci hódítások közé, Hitler és Göring elrendelte lefoglalásukat. Ε sajátos fosztogatás végrehajtására Hitler Rosenberget nevezte ki, aki létrehozta az Einsatzstab Rosenberg nevű szervezetet, és tevékenységében nemcsak Göring, hanem Keitel tábornok segítségét is igénybe vette. Keitel a franciaországi seregnek szóló egyik parancsában tényleg kijelentette, hogy Rosenberg „jogosult a számára értékesnek látszó kulturális javak Németországba szállítására és ottani őrzésére. Felhasználásukat illetően a Führer magának tartja fenn a döntés jogát.”15 444

Alexander Dallinnak az oroszországi német uralomról készített kimerítő tanulmánya szerint Németország normális kereskedelem útján többet szerezhetett volna Oroszországtól. (Lásd Dallin: German Rule in Russia.)

Hogy Hitler milyen döntést hozott „felhasználásukat illetően”, arról elképzelésünk lehet egy Göring által 1940. november 5-én kiadott titkos parancsból, amely előírja a párizsi Louvre-ból elhozott műtárgyak felosztását. „A következő módon kell felosztani” azokat: 1. Azon műtárgyak, melyekkel kapcsolatban a Führer fenntartotta magának a döntés jogát felhasználásukat illetően. 2. Azok ... amelyek a birodalmi marsall [azaz Göring] gyűjteményének kiegészítésére szolgálnak... 4. Azok ... amelyek megfelelnek arra, hogy német múzeumokba küldjék őket ...16

A francia kormány tiltakozott az ország műkincseinek elrablása ellen, kijelentette, hogy az a hágai konvenció megsértése, és amikor Rosenberg stábjában egy szakértő, bizonyos Herr Bunjes fel merte hívni Göring figyelmét erre, a kövér így válaszolt: „Kedves Bunjes, bízza csak rám emiatt az aggódást! Én vagyok az állam legfőbb jogásza. Az én parancsaim a döntőek, és ön ennek megfelelően fog cselekedni.” így hát (a dokumentumok alapján a Harmadik Birodalom történelmében egyedül itt szereplő) Bunjes egyik jelentése szerint a Jeu de Paume-ban összegyűjtött műtárgyakat, amelyek a Führer birtokába kerülnek, illetve azokat, amelyeket a birodalmi marsall magának igényel, két vasúti kocsiba rakják, amelyeket a birodalmi marsall ... Berlinbe menő különvonatához csatolnak. 17

Jóval több vagon követte még azt a kettőt. Egy titkos hivatalos német jelentés szerint 1944 júliusáig 10 890 festményt tartalmazóul 093 tárgyból álló, 4174 ládányi műalkotás utazott 137 tehervagonban nyugatról Németországba.18 Ε művek között szerepeltek például Rembrandt, Rubens, Hals, Vermeer, Velázquez, Murillo, Goya, Vecchio, Watteau, Fragonard, Reynolds és Gainsborough alkotásai. Rosenberg már 1941 januárjában is egymilliárd birodalmi márkára becsülte a csak Franciaországból származó képzőművészeti zsákmányt.19 A nyersanyagok, a kész termékek és az élelmiszerek elrablását, noha ezzel a megszállt népeket szegénységre, éhségre és néha éhezésre ítélték, valamint megsértették a hadviselésről szóló hágai konvenciót, a németek mégis menthették – ha nem is igazolhatták – a totális hadviselés szigorú kényszerhelyzetével. A műkincsek elrablása azonban nem Hitler hadigépezetét segítette! Puszta kapzsiság volt, Hitler és Göring személyes mohósága. Mindezt a fosztogatást és rablást elviselhették volna a meghódított népek, hiszen a háborúk és az ellenséges megszállások mindig is szűkölködést hoztak maguk után. De ez csak része volt az Új Rendnek: a legszelídebb része. Nem az anyagi javak elrabása, hanem az emberéleteké volt az, amire a legtovább fognak emlékezni a szerencsére rövid életű Új Rendből. Ε téren a nácik lealacsonyodása olyan szintre süllyedt, amelyet az emberiség ritkán tapasztalhatott meg ezen a földön. Tisztességes, ártatlan emberek milliót, férfiakat és nőket küldtek kényszermunkára, további milliókat kínoztak és sanyargattak a koncentrációs táborokban, ismét további milliókat pedig, akik közül csak zsidókból négy és fél millióan voltak, hidegvérrel lemészároltak, vagy szándékosan halálra éheztettek, és földi maradványaikat a nyomok eltüntetése végett elégették. Ez a rémtörténet hihetetlen lenne, ha maguk az elkövetők nem dokumentálták és vallották volna be teljes mértékben. Ami itt következik – s ez puszta összegzés csupán, mivel a terjedelmi korlátok miatt ezernyi megrázó részletnek ki kell maradnia – cáfolhatatlan bizonyítékokon alapul, és időnként a kisszámú túlélő szemtanú erősíti meg beszámolójával. 1944 szeptemberének végére már körülbelül hét és fél millió külföldi civil robotolt a Harmadik Birodalom javára. Szinte mindet erőszakkal fogdosták össze, általában élelem, víz nélkül és mindenféle higiéniai létesítményt nélkülöző marhavagonokban Németországba szállították, s ott munkára fogták őket a gyárakban, a mezőkön és a bányákban. Nemcsak egyszerűen munkára fogták, de megalázták, verték, éheztették is őket, sőt gyakran hagyták,

hogy belehaljanak az élelem, a ruházat és az éjjeli menedék hiányába. Emellett kétmillió hadifogollyal is kiegészítették a külföldi munkaerőt, s legalább félmilliót közülük a fegyver- és lőszeriparban dolgoztattak, ami a hágai és genfi konvenciók botrányos megsértését jelentette: ezek ugyanis előírták, hogy hadifoglyok ilyen feladatokra nem alkalmazhatók.445 Ebbe a számba még nem tartozik bele a további többszázezer hadifogoly, akiket erődítmények építésére, a frontvonalra történő lőszerszállításra, sőt légvédelmi ágyúk kezelésére is kényszerítettek, ami a Németország által is aláírt nemzetközi egyezmények újabb semmibevételét jelentette.446 A rabszolga-munkaerő Németországba irányuló tömeges deportálása közben asszonyokat szakítottak el férjeiktől, gyermekeket szüleiktől, és Németország egymástól messze fekvő részeire osztották be őket. A fiatalokat sem kímélték, ha már elég idősek voltak a munkához. Még a hadsereg vezető tábornokai is közreműködtek gyermekek elrablásában, akiket azután az anyaországba szállítottak rabszolgamunkára. A Rosenberg iratai közül származó 1944. június 12-i feljegyzés ismerteti ezt a gyakorlatot a megszállt Oroszországban: A „Közép” hadseregcsoport negyven-ötvenezer 10-14 éves fiatal lefogását... és a Birodalomba szállítását tervezi. Az intézkedést erçdetileg a 9. hadsereg javasolta ... Ezeket a fiatalokat elsősorban a német kisiparba szánjuk tanoncoknak, mivel ez döntő intézkedést jelent a tanonchiány enyhítésében. Az akció célja nemcsak az, hogy az ellenség erejének közvetlen erősítését megakadályozza, hanem biológiai lehetőségeit is csökkentse.

A gyermekrablási műveletnek fedőneve is volt: „Széna-akció”. A feljegyzés hozzáteszi, hogy Model tábornagy „Észak-Ukrajna” hadseregcsoportja is végrehajtotta.22 Az áldozatok összefogdosására egyre növekvő terrort alkalmaztak. A kezdeti módszerek viszonylag szelídek voltak. A németek a templomból vagy moziból kijövőket csípték el. Különösképpen Nyugaton volt gyakorlatban, hogy az SS-egységek egyszerűen lezártak egy városrészt, és lefogták az összes munkaképes férfit és nőt. Ugyanezzel a céllal falvakat vettek körül és kutattak át. Keleten azokban a községekben, ahol ellenálltak a kényszermunkarendeletnek, ott a falvakat egyszerűen felégették, lakosait pedig elszállították. Rosenberg lefoglalt iratcsomói bővelkednek az ilyen eseményekről szóló német jelentésekben. Lengyelországban legalább egy olyan hivatalos személy akadt, aki úgy gondolta, hogy a dolgok kissé túl messzire mentek. A vad és kegyetlen embervadászat [írta Frank kormányzónak], amelyet a városokban és vidéken, az utcákon, tereken, állomásokon, sőt templomokban, éjszaka pedig a lakosok otthonaiban végrehajtanak, súlyosan megrázta a lakosok biztonságérzetét. Mindenki ki van téve annak a veszélynek, hogy a rendőrség bárhol és bármikor, hirtelen és váratlanul lefoghatja, és gyűjtőtáborba küldheti. Egyetlen rokona sem tudja, hogy mi történt vele.23

De a rabszolgamunkások összefogdosása csak az első lépés volt. 447 Németországba szállításuk körülményei is hagytak maguk után némi kívánnivalót. Egy Rosenberg minisztériumának szóló, 1942. szeptember 30-án kelt jelentésben egy bizonyos dr. Gutkelch 445

Albert Speer, a fegyverzetügyi és haditermelési miniszter Nürnbergben elismerte, hogy az összes hadifogoly 40 százalékát használták fel a fegyver- és lőszergyártásban, valamint a kapcsolódó iparágakban.20 446 Egy zsákmányolt irat szerint Milch, a légierő tábornagya 1943-ban további 50 000 orosz hadifoglyot követelt a légvédelmi tüzérségnél addig is szolgálatot teljesítő 35 000 mellé. – Mulatságos – nevetett Milch –, hogy oroszoknak kell kezelniük az ágyúkat!21 447 Az egész rabszolgamunka-programmal Fritz Sauckelt bízták meg, aki a „Munkaerő elosztásáért felelős teljhatalmú általános megbízott” címét kapta. Ez a második vonalbeli náci korábban Thüringia gauleitere és kormányzója volt. Disznószemü, durva és kemény ember volt: Goebbels úgy említi naplójában, hogy „az egyik legtompább a tompák közül”. Nürnbergben engem megdöbbentett a vádlottak padján mutatott teljes jelentéktelenségével. Az a fajta német volt, aki más időkben hentes lett volna egy kisváros húspiacán. Egyik első utasítása leszögezte, hogy a külföldi munkásokat „olyan módon kell kezelni, hogy a lehető legnagyobb mértékben kizsákmányolják őket”.24 Nürnbergben elismerte, hogy a külföldi munkások milliói közül „még 200 000 sem jött önként”. Rossz bánásmódjukkal kapcsolatban azonban a vádeljárás során visszautasított minden felelősséget. Bűnösnek találták, halálra ítélték, és az 1946. október 15-ről 16-ra virradó éjszakán felakasztották.

leírt egy példát. Arról beszámolva, hogyan találkozott Breszt-Litovszk közelében egy visszatérőben lévő, kimerült keleti munkásokkal zsúfolt vonat egy mellékvágányon egy másik vonattal, amely Németországba tartott, tele „frissen toborzott” orosz munkásokkal, dr. Gutkelch így írt: A visszatérő munkások vonatrakományában lévő holttestek miatt akár katasztrófa is történhetett volna ... Ebben a vonatban nők gyermekeket szültek, akiket az utazás alatt kidobtak az ablakon. Tüdőbajosok és nemi betegek utaztak ugyanabban a kocsiban. Haldoklók feküdtek a teherkocsikban egyetlen szalmaszál nélkül: az egyik halottat a vasúti töltésre dobták. Ugyanez minden bizonnyal más visszatérő transzportoknál is előfordult.

Ez nem igazán ígéretes bemutatkozás volt a Harmadik Birodalom részéről az Ostarbeiterek számára, de legalább valamennyire felkészítette őket a rájuk váró megpróbáltatásra. Éhség várt rájuk, ütlegek, betegség és fagyoskodás vékony rongyaikban a fűtetlen szállásokon. No meg hosszú munkaidő, aminek kizárólag az szabott határt, hogy meddig képesek talpon maradni. Tipikus foglalkoztatási hely volt a nagy Krupp-művek, Németország ágyúinak, tankjainak és lőszereinek gyártója. Krupp nagy számban alkalmazott rabszolgamunkásokat, köztük orosz hadifoglyokat is. A háború alatt egyszer hatszáz zsidó nőt hoztak át a buchenwaldi koncentrációs táborból, hogy a Kruppnál dolgozzanak, és egy szétbombázott munkatáborban „szállásolták el” őket, ahonnan az előző lakókat – olasz hadifoglyokat – kiköltöztették. Dr. Wilhelm Jäger, a Krupp-rabszolgák „rangidős orvosa” Nürnbergben írásbeli nyilatkozatot tett arról, mit talált, amikor átvette a feladatot. Első látogatásomkor azt állapítottam meg ezekről a nőkről, hogy üszkösödő sebektől és más betegségektől szenvednek. Én voltam az első orvos, akivel legalább két hete találkoztak ... Nem voltak sem gyógyszerek, sem kötszerek ... Nem volt cipőjük, mezítláb jártak-keltek. Egyetlen ruházatuk egy zsák volt, amelybe lyukakat vágtak a karjuknak és a fejüknek. A hajukat lenyírták. A tábort szögesdrót vette körül, SS-őrök vigyáztak rá szigorúan. A táborban az élelem mennyiségileg rendkívül szűkös volt, és nagyon rossz minőségű. Az ember nem tudott úgy belépni a barakkokba, hogy ne ugráljanak rá a bolhák ... Nagy kelések nőttek tőlük a karomon és a testem többi részén ...

Dr. Jäger jelentette a helyzetet a Krupp igazgatóinak, sőt Gustav Krupp von Bohlen und Halbach, a tulajdonos magánorvosának is – de hiába. Kruppék más rabszolgatáborairól szóló jelentései sem hoztak semmilyen enyhülést. Vallomásában visszaemlékezett nyolc, orosz és lengyel munkások által lakott tábor viszonyairól szóló jelentéseire: különböző kórokat előidéző túlzsúfoltság, az emberek életben tartásához elégtelen fejadagok, víz és illemhelyek hiánya. A keleti munkások öltözete hasonló módon elégtelen volt. Abban az öltözékben dolgoztak és aludtak, amiben megérkeztek keletről. Gyakorlatilag egyiküknek sem volt felsőkabátja, és hidegben vagy esős időben pokrócaikat kényszerültek kabátként használni. Tekintettel a cipőhiányra, sok munkás télen is mezítláb kényszerült dolgozni... Az egészségügyi feltételek vérlázítóak voltak. Kramerplatzban mindössze tíz gyermekillemhely állt 1200 lakó rendelkezésére ... Ürülék szennyezte be ezeknek az illemhelyeknek a teljes padlózatát... A legtöbbet a tatárok és a kirgizek szenvedtek: a rossz szállás, az étel gyenge minősége és elégtelen mennyisége, a túlfeszített munka és az elégtelen pihenés miatt úgy hullottak, mint a legyek.

Ezeket a munkásokat is sújtotta a kiütéses láz. A tetvek, a kór hordozói, valamint számtalan bolha, poloska és más féreg kínozta e táborok lakóit... Időnként a táborok vízellátását nyolctól tizennégy napig terjedő időszakokra szüneteltették ... Egészében véve a nyugati munkásoknak jobb dolguk volt, mint a keletieknek – az utóbbiakat a németek pusztán állatoknak tekintették. De a különbség csak viszonylagos volt, amint azt dr. Jäger felfedezte az esseni Nogerratstrassén, az egyik Krupp-féle munkatáborban, amelyben francia hadifoglyok voltak.

Lakóit közel fél évig kutyaólakban, vizeldékben és régi sütödékben tartották. A kutyaólak három láb magasak és hat láb szélesek voltak. Mindegyikben öt ember aludt. A foglyoknak négykézláb kellett bemászniuk ezekbe az ólakba ... A táborban nem volt víz.448 26 Körülbelül két és fél millió – többnyire szláv és olasz – rabszolgamunkást jelöltek ki németországi mezőgazdasági munkára, és bár életük a körülmények puszta jellege miatt jobb volt, mint a városi gyárakban dolgozóké, mégis messze esett az ideálistól – vagy akár csak az emberitől is. A velük szembeni bánásmódról fogalmat kaphatunk egy lefoglalt utasításból, amely a „Lengyel nemzetiségű külföldi mezőgazdasági munkások kezelése” címet viseli. Bár a lengyelekre vonatkozott (1941. március 6-i dátumot viselt, amikor oroszok még nem álltak rendelkezésre), később más nemzetek képviselői esetén is vezérfonalként alkalmazták.

A lengyel nemzetiségű mezőgazdasági munkásoknak többé nincs joguk panaszkodni, tehát semmilyen hivatal nem fogadja el panaszaikat ... A templomok látogatása szigorúan tilos ... Színházak, filmszínházak látogatása, vagy más kulturális program szigorúan tilos ... Nőkkel és lányokkal szigorúan tilos a szexuális érintkezés. Amennyiben az ilyesmi német nőkkel történt, akkor az Himmler 1942-es utasítása szerint halállal volt büntethető.449 A „vasutak, autóbuszok és más nyilvános szállítóeszközök” használata tiltott volt a mezőgazdasági rabszolgamunkások számára. Ezt nyilvánvalóan azért rendelték el, nehogy elmeneküljenek a számukra kijelölt gazdaságokból. A munkahely önkényes megváltoztatása [közölte az utasítás] szigorúan tilos. A mezőgazdasági munkásoknak addig kell dolgozniuk, ameddig munkáltatójuk arra igényt tart. A munkaidővel kapcsolatban nincsenek korlátozások. Minden munkáltató jogosult mezőgazdasági munkásainak testi fenyítésére ... Amennyiben lehetséges, el kell távolítani őket az otthoni közösségből, és istállókban stb. kell elszállásolni őket. Semmiféle lelkiismeret-furdalás ne korlátozza az ilyen cselekedeteket.28

Még a háztartási szolgálatra lefogott, és Németországba szállított szláv nőkkel is rabszóigaként bántak. Hitler már 1942-ben megparancsolta Sauckelnek: kerítsen belőlük félmilliót, „hogy segítsék a német háziasszonyokat”. A rabszolgamunka biztosa meghatározta a német háztartásokban végzendő munka feltételeit. Nincs joguk szabadidőre. A keletről érkező háztartási munkások csak háztartási feladataik elvégzése céljából hagyhatják el a háztartást... Tilos számukra az éttermek, mozik, színházak és hasonló létesítmények látogatása. A templomba járás szintén tilos ...29 448 Amellett, hogy németországi gyárai számára civil és hadifogoly rabszolgamunkások ezreihez jutott, a Krupp cég az auschwitzi megsemmisítőtábor közelében még egy nagy gyutacsgyárat is épített, ahol a zsidók végkimerülésig dolgozhattak, mielőtt elgázosították őket. Báró Gustav Krupp von Bohlen und Halbachot, az igazgatótanács elnökét (Göringgel és társaival együtt) háborús főbűnösként helyezték vád alá Nürnbergben, „fizikai és szellemi állapota miatt” (agyvérzése volt, és szenilitásba süllyedt) azonban nem tárgyalták az ügyét. 1950. január 16-án halt meg. A vád megpróbálta helyette fiát, Alfriedet eljárás alá vonni, aki 1943-ban a társaság egyedüli tulajdonosa lett, a bíróság azonban ezt megtagadta. Az Egyesült Államok kontra Alfried Krupp és társai ügyben Alfried Krupp von Bohlen und Halbach a cég kilenc igazgatójával együtt később egy (kizárólag amerikaiakból álló) nürnbergi katonai bíróság elé került. 1948. július 31-én tizenkét évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A landsbergi börtönből (ahol 1924-ben Hitler töltötte büntetését) 1951. február 4-én engedték ki a John J. McCloy amerikai főbiztos által elrendelt általános amnesztia keretében. Nemcsak vállalati vagyonának elkobzását érvénytelenítették, hanem körülbelül 10 000 000 dollárnyi magánvagyonát is visszaadták neki. A szövetséges kormányok elrendelték a hatalmas Krupp-birodalom feldarabolását, de Alfried Krupp, aki a börtönből való szabadulása után átvette a cég aktív irányítását, megkerülte a rendelkezést, és jelen sorok írásakor (1959-ben) bejelentette – a bonni kormány jóváhagyásával –, hogy nemcsak nem osztják fel a vállalatot, hanem új vállalatokat is szereznek hozzá. 449 Himmler 1942. február 20-i direktívája kifejezetten az orosz rabszolgamunkások ellen készült. „Különleges eljárást” rendelt el „súlyos fegyelemsértések, úgy mint munka megtagadása vagy munkahelyi lustálkodás” miatt is. Az ilyen esetekben különleges eljáráshoz kell folyamodni. A különleges eljárás akasztást jelent. Nem kerülhet rá sor a tábor közvetlen közelében. Bizonyos számban [azonban] jelen kell lenniük a különleges eljáráson.27 A „különleges eljárás” gyakori kifejezés volt a háború alatt Himmler aktáiban és a náci szólásmódban. Pontosan azt jelentette, amit Himmler ebben az utasításban megjelölt.

Nőkre – nyilvánvalóan – szinte legalább annyira szükség volt a náci rabszolgamunkaprogramokhoz, mint férfiakra. A németek által szolgálatra kényszerített körülbelül hárommillió orosz polgári személyből több mint fél millió nő volt. Többségüket nehéz mezőgazdasági munkára, illetve gyári munkára osztották be. A meghódított területek férfi és női lakosságának milliószám történő rabszolgasorba taszítása, igénytelen kulikká alacsonyítása nem csupán háborús intézkedés volt a Harmadik Birodalom számára. Hitler, Göring, Himmler és már idézett más németek sűrű nyilatkozataiból – amelyekből itt csupán elenyésző mintát közöltünk – nyilvánvaló, hogy ha a náci Németország fennmaradt volna, az Új Rend a német uralkodó fajnak az Atlanti-óceántól az Urál hegységig nyúló hatalmas rabszolgabirodalom feletti hatalmát jelentette volna. Nyilvánvaló, hogy a legrosszabbul a keleti szláv népek jártak volna. Amint azt Hitler kihangsúlyozta 1941 júliusában, alig egy hónappal azután, hogy megtámadta a Szovjetuniót, az ország megszállására irányuló tervei „végmegoldást” jelentettek. Egy évvel később, orosz hódításainak csúcsán óva intette tanácsadóit: Ami azt a nevetséges százmillió szlávot illeti, legjobbjaikat olyan formára alakítjuk, amely számunkra megfelel, a többit meg disznóólaikban különítjük el; és bárki, aki a helyi lakosok dédelgetéséről és civilizálásáról beszél, máris megy a koncentrációs táborba! 30

A HADIFOGLYOK Bár hadifoglyoknak hadiüzemekben vagy a frontharcokhoz kapcsolódó bármilyen munkában való alkalmazása a hágai és a genfi konvenciók botrányos megsértését jelentette, a Harmadik Birodalom által elfogott katonák tömegesen ilyen munkára fogott millióinak ez volt a legkisebb gondja. Legfőbb gondjuk az volt ugyanis, hogy túléljék a háborút. Ha oroszok voltak, akkor nagyon kevés esélyük volt rá. A hadifoglyok között több volt az orosz, mint az összes többi együttvéve: körülbelül öt és háromnegyed millió. Közülük alig egymilliót találtak élve 1945-ben, amikor a szövetséges hatalmak csapatai felszabadították a hadifogolytáborok lakóit. Körülbelül egymilliót vagy elengedtek a háború folyamán, vagy szolgálni engedték őket a német hadsereg által létrehozott kollaboráns katonai egységekben. Kétmillió orosz hadifogoly halt meg a német fogságban – éhségtől, fagytól és betegségektől. A maradék egymillióról sohasem adtak számot, és ez Nürnbergben jól alátámasztotta azt az álláspontot, hogy többségük vagy a fenti okok valamelyike következtében halt meg, vagy az SD (az SS biztonsági szolgálata) pusztította el őket. A német feljegyzések szerint 67 000 főt végeztek ki, de ez szinte bizonyosan csak részadat.31 Az orosz hadifoglyok legnagyobb részét – körülbelül 3 800 000 főt – a németek az orosz hadjárat első szakaszában ejtették, az 1941. június 21-től december 6-ig vívott nagy bekerítő csatákban. Egy olyan hadsereg számára, amely egy csata sűrűjében van, és gyorsan nyomul előre, kétségtelen nehézséget jelent, hogy megfelelően felügyeljenek ilyen nagy számú fogolyra. De a németek nem fáradoztak ilyesmivel. A náci feljegyzések kimutatják – amint azt már láttuk –, hogy a szovjet foglyokat szándékosan éheztették és hagyták fedél nélkül a szabadban, hogy az 1941-42-es szörnyű, fagypont alatti, hóborította télben pusztuljanak el. „Minél több hadifogoly hal meg, annál jobb nekünk” – ez volt sok náci hivatalos személy hozzáállása egy nem kevéssé hiteles forrás: Rosenberg szerint. A megszállt keleti területek kétbalkezes minisztere nem volt humánus náci, különösen nem az oroszok tekintetében, noha tudjuk, hogy köztük nőtt fel. De még ő is megindult annyira, hogy Keitel tábornoknak, az OKW főnökének szóló, 1942. február 28-i dátumot viselő hosszú levelében tiltakozzon az orosz foglyokkal való bánásmód miatt. Ez volt az a pillanat, amikor azon a télen a legmélyebb betörést érte el az a szovjet ellentámadás, amely visszaverte a

németeket Moszkva és Rosztov alól, és a németek felismerték: elveszítették azt a játszmát, hogy Oroszországot egyetlen rövid hadjáratban – vagy talán akármikor – elpusztítsák, s most, hogy ellenségeik sorában az USA is csatlakozott Oroszországhoz és Nagy-Britanniához, talán mégsem nyerik meg a háborút – ebben az esetben viszont felelősségre vonhatják majd őket háborús bűneikért. A szovjet hadifoglyok németországi sorsa [írta Rosenberg Keitelnek] a legnagyobb fokú tragédia. A 3 600 000 főből már csak néhány százezer képes teljes mértékben dolgozni. Nagy részük éhenhalt, vagy az időjárás viszontagságai következtében pusztult el.

Ezt el lehetett volna kerülni, folytatta Rosenberg. Elég élelem volt Oroszországban ahhoz, hogy ellássák őket. Az esetek többségében azonban a táborparancsnokok megtiltották, hogy élelmet bocsássanak a foglyok rendelkezésére; inkább hagyták őket éhen halni. Még amikor a táborok felé meneteltek, akkor is megtiltották a civil lakosságnak, hogy ételt adjanak a foglyoknak. Sok esetben, amikor a foglyok az éhség vagy a kimerültség miatt nem tudtak a menetben maradni, a rémült civil lakosság szeme láttára agyonlőtték őket, a holttesteket pedig ott hagyták. Számos táborban egyáltalán nem biztosítottak fedelet a foglyoknak. A szabad ég alatt feküdtek az esőben vagy a hóban ... Végül meg kell említeni a hadifoglyok agyonlövését is. Ε cselekmények ... semmibe vesznek minden politikai megállapodást. Például különböző táborokban az összes „ázsiait” agyonlőtték ...32

Nemcsak az ázsiaiakat. Az orosz hadjárat kezdete után nem sokkal az OKW és az SS biztonsági szolgálata megegyezett abban, hogy az utóbbi szervezet „megszűri” az orosz foglyokat. Ennek céljára egy írásbeli vallomás világít rá. A vallomás Otto Ohlendorftól, az SD egyik nagy gyilkosától származik, aki sok más, Himmler környezetében található emberhez hasonlóan kisiklott értelmiségi volt, hiszen jogból és közgazdaságtanból egyaránt diplomát szerzett, s egykor az Alkalmazott Közgazdaságtudományi Intézet professzora volt. Az összes zsidót és kommunista funkcionáriust [szólt Ohlendorf vallomása] ki kellett emelni a hadifogolytáborokból, és ki kellett végezni. Tudomásom szerint ezt a rendelkezést az orosz hadjárat alatt mindvégig végrehajtották.33

Ez azonban nem ment nehézségek nélkül. Néha az orosz foglyok annyira kimerültek voltak, hogy még a kivégzésükre sem tudtak elvánszorogni. Ez tiltakozásra késztette Heinrich Müllert, a Gestapo főnökét, aki ugyan elegáns külsejű ember volt, de valójában hideg, szenvtelen gyilkos.450 A koncentrációs táborok parancsokai panaszkodnak, hogy a kivégzésre szánt szovjet-orosz hadifoglyok 5-10 százaléka holtan vagy félholtan érkezik meg a táborokba ... Különösen azt figyelték meg, hogy menetelés közben – például úton a vasútállomástól a táborba – elég nagy számú fogoly holtan vagy félholtan összeesik útközben, és a konvojt követő teherautóval kell felszedni őket. Elkerülhetetlen, hogy a németek ne vegyék észre az ilyen eseményeket.

A Gestapo egy fikarcnyit sem törődött azzal, hogy az orosz foglyok meghalnak az éhezéstől vagy a kimerültségtől, csakis azzal, hogy ez megfosztotta prédájuktól hóhéraikat. De nem akarták, hogy a németeknek ilyen látványban legyen részük. „Gestapo Müller” – így ismerték Németországban – ezért elrendelte, hogy 450 Müllert à háború után soha nem tudták letartóztatni. Utoljára 1945. április 29-én látták Hitler berlini bunkerében. Egyes túlélő kollégái úgy hiszik, hogy jelenleg a szovjet titkosrendőrség szolgálatában áll, amelynek nagy csodálója volt. 11942. július 20-án Keitel fogalmazta meg a parancsot. 1. A szovjet hadifoglyokat különleges és tartós jelzéssel kell megbillogozni. 2. A billognak egy körülbelül 45 fokos hegyesszögből kell állnia, egy centiméter hosszú oldallal, a bal faron lefelé mutató irányban, körülbelül egy tenyérnyire a végbéltől.36

a mai naptól [1942. november 9.] kezdődő hatállyal azokat a szovjetorosz foglyokat, akik már nyilvánvalóan halálukon vannak, és akik ennélfogva nem képesek kibírni akár csak egy rövid menetelést sem, a jövőben tilos a kivégzés céljából a koncentrációs táborokba induló transzportokba betenni. 34

A halott foglyok, sőt az éhezők és kimerültek sem tudtak munkát végezni, és 1942-ben – amikor a németek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a háború jóval tovább fog tartani, mint azt várták, és hogy az elfogott szovjet katonák az oly szükséges munkaerő tárházát jelentik – a nácik a foglyok megsemmisítésének politikáját feladva inkább dolgoztatni kezdték őket. Himmler az SS-nek 1943-ban tartott poznani beszédében magyarázta el a változást. Akkoriban [1941-ben] még nem értékeltük úgy ezt az embertömeget, mint ma, nyersanyagként és munkaerőként. Amit elvégre – generációkban gondolkodva – nem kell sajnálni, de a munkaerő-veszteség miatt most sajnálatos, hogy a foglyok tíz- és százezerszámra haltak meg a kimerültség és az éhezés miatt.35 Most már annyit kellett kapniuk enni, hogy tudjanak dolgozni. 1944 decemberére háromnegyed millió – sok tiszt is – dolgozott a fegyvergyárakban, a bányákban (ahová 200 000 főt jelöltek ki) és a gazdaságokban. Keményen bántak velük, de legalább életben hagyták őket. Még az orosz hadifoglyok – Keitel által javasolt – megbillogozását is elhagyták, t A nyugati hadifoglyokkal, különösen a britekkel és az amerikaiakkal szembeni bánásmód aránylag szelídebb volt annál, amit az oroszokkal szemben tanúsítottak. Alkalmilag előfordultak ugyan gyilkosságok és tömegmészárlások, de ez többnyire egyes parancsnokok mértéktelen szadizmusának és kegyetlenségének volt tulajdonítható. Ilyen eset volt, amikor 1944. december 17-én, az Ardennek-beli csata alatt hetvenegy amerikai hadifoglyot mészároltak le hidegvérrel Belgiumban, egy Malmédy közelében lévő mezőn. Olyan alkalmak is előfordultak, hogy maga Hitler parancsolta meg nyugati foglyok meggyilkolását. Így tett annak az ötven repülősnek az esetében is, akiket 1944 tavaszán fogtak el, miután megszöktek a sagani táborból. Nürnbergben Göring azt mondta, hogy ő ezt „a háború legsúlyosabb incidensének tartja”, Jodl tábornok pedig „közönséges gyilkosságnak” nevezte. Ez azonban tulajdonképpen a Németország elleni angol–amerikai bombázások 1943-as kiterjedtté válása után alkalmazni kezdett ama tudatos német politika részének tűnt, amellyel a repülőgépükből Németország felett kiugrott szövetséges pilóták megölésére bátorítottak. A civileket arra buzdították, hogy lincseljék meg a repülősöket, amint ejtőernyőjükkel földet érnek, és számos németet állítottak bíróság elé a háború után, amiért ezt meg is tették. 1944ben, amikor az angol-amerikai bombázások a csúcspontra értek, Ribbentrop azt szorgalmazta, hogy a lelőtt gépek pilótáit azonnal végezzék ki, Hitler azonban némileg szelídebb álláspontot foglalt el. 1944. május 21-én – Göringgel egyetértésben – csak azt parancsolta meg, hogy azokat az elfogott repülőket, akik utasszállító vonatokra, polgári személyekre, vagy kényszerleszállást végrehajtó német repülőgépekre lőttek géppuskával, hadbíróság nélkül lőjék agyon. Néha az elfogott repülőket egyszerűen átadták az SD-nek „különleges eljárásra”. így például negyvenhét amerikai, brit és holland repülőt (mindannyian tisztek voltak) gyilkoltak meg brutálisan 1944 szeptemberében a mauthauseni koncentrációs táborban. Egy szemtanú, Maurice Lampe, a tábor egyik francia lakója Nürnbergben leírta, hogyan történt az eset. A negyvenhét tisztet mezítláb a kőbányához vezették. A lépcső aljában az őrök köveket raktak ezeknek a szerencsétleneknek a hátára, és fel kellett vinniük a lépcső tetejére. Az első menetet körülbelül hatvan fontot nyomó kövekkel tették meg, és közben ütlegelték őket ... A második menetben a kövek még nehezebbek voltak, és amikor a szegény ördögök összegörnyedtek a terhük alatt, beléjük rúgtak, vagy bunkósbottal verték őket ... Este huszonegy holttest volt elszórva az út mellett. A többi huszonhat másnap reggel halt meg.37

Ez mindennapos „kivégzési” forma volt Mauthausenben, és – többek között – elég sok orosz hadifoglyon is alkalmazták.

Hitler 1942-től kezdve – azaz, amikor a hadiszerencse ellene kezdett fordulni – megparancsolta az elfogott szövetséges kommandósok kivégzését, különösen nyugaton. (Az elfogott szovjet partizánokat persze addig is azonnal agyonlőtték). A Führer 1942. október 18-i keltezésű „szigorúan titkos kommandóparancsa” megtalálható a náci dokumentumok között. Mostantól kezdve a német csapatokkal szembekerülő, Európában vagy Afrikában úgynevezett kommandós küldetésen lévő minden ellenséget, akkor is, ha egyenruhát viselnek, akár fegyveresek, akár fegyvertelenek, akár csatában, akár menekülés közben, az utolsó emberig le kell mészárolni.38

Egy kiegészítő utasításban, amelyet ugyanazon a napon adott ki, Hitler elmagyarázta parancsnokainak e parancs értelmét. A szövetséges kommandók sikere miatt – mondta – arra kényszerültem, hogy szigorú parancsokat adjak az ellenséges szabotázscsoportok megsemmisítésére, és komoly büntetéseket helyezzek kilátásba a parancs be nem tartása esetére ... Az ellenség számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy minden szabotázscsoportot megsemmisítünk, kivétel nélkül, az utolsó emberig. Ez azt jelenti, hogy nulla az esélyük az életben maradásra ... Semmilyen körülmények között sem várhatják, hogy a genfi konvenciónak megfelelő bánásmódban részesüljenek ... Amennyiben a vallatás szükségessé teszi, hogy eleinte meghagyjanak egy-két embert, a vallatás után őket is azonnal agyon kell lőni.39

Ezt a különleges bűnt szigorúan titokban kellett tartani. Jodl tábornok külön instrukciókat fűzött Hitler parancsához, alá is húzva szavait: „Ezt a parancsot csak a parancsnokok kezébe szánjuk, és semmilyen körülmények között nem kerülhet az ellenség kezére. „ A parancsnokok utasítást kaptak, hogy miután kötelesség-tudóan tudomásul vették, semmisítsenek meg minden példányt. Minden bizonnyal eléggé bevésődött az agyukba, mivel végre is hajtották. Néhány példát a sokból meg is adhatunk. 1944. március 22-én éjjel az amerikai 267. különleges felderítő zászlóalj két tisztje és tizenhárom katonája egy hajóról messze a német vonalak mögött szállt partra Olaszországban, hogy leromboljon egy vasúti alagutat La Spezia és Genova között. Mindannyian egyenruhában voltak, és nem volt náluk civil öltözék. Két nappal később elfogták, március 26-án pedig Anton Dostlernak, a LXXV. német hadtest parancsnokának közvetlen utasítására tárgyalás nélkül kivégzőosztag elé állították őket. A háború után nem sokkal egy amerikai katonai bíróság előtt Dostler tábornok azzal az állítással igazolta tettét, hogy ő csupán Hitler kommandóparancsának engedelmeskedett. Azzal érvelt, hogy a Führer őt magát állította volna hadbíróság elé, ha nem engedelmeskedett volna.451 Egy katonai feladatot végrehajtó angol-amerikai egység tizenöt emberét, köztük az Associated Press egyik haditudósítóját is (mindannyian egyenruhát viseltek), akik 1945 januárjában Szlovákiában szálltak le ejtőernyővel, a mauthauseni koncentrációs táborban végeztek ki dr. Ernst Kaltenbrunner parancsára, aki Heydrich utódja volt az SD élén, majd pedig a nürnbergi vádlottak egyike.452 Ha egy tábori segédtiszt, aki tanúja volt kivégzésüknek, nem vallott volna, akkor meggyilkolásuk talán nem is derült volna ki, mivel ebben a táborban megsemmisítették a tömeges kivégzések aktáit.40

NÁCI TERROR A MEGHÓDÍTOTT ORSZÁGOKBAN 1941. október 22-én egy francia újság, a Le Phare a következő közleményt hozta le: Anglia és Moszkva zsoldjában álló gyáva bűnözők október 20-án reggel megölték Nantes városparancsnokát. Az orgyilkosokat eddig nem tartóztatták le. Elrendeltem, hogy e bűntett büntetéséül 50 túszt lőjenek agyon kezdetnek ... További ötven túszt lövetek agyon, amennyiben a bűnösöket október 23-án éjfélig nem tartóztatják le. 451 452

Dostler tábornokot az amerikai katonai bíróság 1945. október 12-én Rómában halálra ítélte. Kaltenbrunnert az 1946. október 16-ra virradó éjjel felakasztották a nürnbergi börtönben.

Ez a közlemény Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában, Lengyelországban és Oroszországban egyaránt megszokottá vált az újságokban, illetve fekete keretes vörös plakátokon. A németek által nyilvánosan kihirdetett arány mindig 100 az l-hez volt – száz túszt lőttek agyon minden megölt németért. Bár a túszejtés ősi szokás volt, amelyet például az ókori rómaiak is nagyban űztek, a modern időkben általában mégsem alkalmazták, kivéve a németeket az első világháborúban, illetve a briteket Indiában, és a búr háború idején Dél-Afrikában. Hitler alatt, a második háború során azonban a német hadsereg tömegesen ejtette a túszokat. Nürnbergben tucatszámra mutattak be Keitel tábornok és alacsonyabb rangú parancsnokok által aláírt, túszok szedésére – és agyonlövésére – utasító titkos parancsokat. „Fontos, hogy közismert, vezető személyiségek, illetve azok családtagjai is legyenek közöttük” – rendelkezett Keitel 1941. október l-jén; Stuelpnagel tábornok, a franciaországi német parancsnok pedig egy évvel később hangsúlyozta, hogy „minél ismertebbek az agyonlövendő túszok, annál nagyobb lesz az elrettentő hatás az elkövetőkre”. Összesen 29 660 francia túszt végeztek ki a németek a háború alatt, s ebbe a számba nem tartozik bele az a 40 000 fő, aki „meghalt” a francia börtönökben. A hasonló lengyelországi adat 8000, a hollandiai pedig körülbelül 2000 fő volt. Dániában a túszok nyilvánosság előtt meghirdetett agyonlövése helyett a „tisztázó gyilkosságok” néven ismertté vált rendszert alkalmazták. Hitler kifejezett parancsára a Dániában megölt németekért kiszabott megtorlásokat titokban, egy az öthöz arányban végrehajtott gyilkosságok formájában eszközölték.41 így gyilkolták meg brutálisan a dán lelkipásztor-költő-drámaírót, Kaj Munkot, Skandinávia egyik legnagyobb szeretetnek örvendő emberét, akinek a holttestét az úton hagyták egy rátűzött táblával: „Csak azért is Németországnak dolgoztál, te disznó!” Az összes háborús bűn közül, amelyeket állítása szerint Hitler parancsára kellett elkövetnie, „a legrosszabb” – mondta Keitel a nürnbergi emelvényen – a Nacht und Nebel Erlass-ből, az „Éj és köd-rendeletből” eredt. Hitler 1941. december 7-én adta ki ezt a groteszk parancsot, amelyet a nyugaton meghódított területek szerencsétlen lakosai számára tartottak fenn. Amint azt a furcsa cím jelzi, ez abból állt, hogy „a német biztonságot veszélyeztető” személyeket lefogták, és nyomtalanul Németországba, az ismeretlenség éjszakájába és ködébe hurcolták őket. Nem adtak tájékoztatást sorsukról családjuknak akkor sem, amikor – ahogy az mindig történt – csupán eltemetésük helye volt kérdéses a Birodalmon belül. 1941. december 12-én Keitel kiadott egy utasítást, melyben Hitler parancsát magyarázta. „Elvben – közölte – a német állam ellen elkövetett kihágások büntetése a halálbüntetés.” De ha ezeket a kihágásokat bebörtönzéssel, akár életfogytiglani kényszermunkával is büntetik, ezt a gyengeség jelének fogják vélni. A hatékony megfélemlítést csak halálbüntetéssel lehet elérni, vagy olyan intézkedésekkel, amelyek folytán a bűnöző rokonai és a lakosság nem tudják a sorsát. 42

A következő év februárjában Keitel kibővítette az Éj és köd rendeletet. Az olyan esetekben, amikor valakinek a letartóztatása után nyolc napon belül nem szabták ki a halálbüntetést, a foglyokat titokban Németországba kell szállítani... ezeknek az intézkedéseknek elrettentő hatásuk lesz, mivel (a) a foglyok nyomtalanul tűnnek el, (b) hollétüket vagy sorsukat illetően pedig nem szabad tájékoztatást adni.43

Ezzel a hátborzongató feladattal az SD-t bízták meg, amelynek a lefoglalt aktái tele vannak az „NN”-hez (Nacht und Nebel) tartozó különböző parancsokkal, különösen az áldozatok eltemetési helyének szigorú titokban tartásával kapcsolatban. Azt, hogy hány nyugat-európai tűnt el az „éjbe és ködbe”, Nürnbergben nem állapították meg, ám kiderült, hogy néhányan

mégis élve kerültek elő belőle. A megszállt területek ügyében azonban ki lehetett gyűjteni néhány tanulságos számadatot az SD-nek egy Oroszországban alkalmazott másféle terrorművelettel kapcsolatos írásos anyagaiból. Ezt a bizonyos feladatot azok az egységek hajtották végre, amelyeket Németországban Einsatzgruppen (különleges akciócsoportok) néven ismertek, bár teljesítményüket nézve jobban illik rájuk a „megsemmisítőosztag” elnevezés. Eredményeikkel kapcsolatban az első kerek adat – szinte véletlenül – Nürnbergben került napvilágra. Még a tárgyalás kezdete előtti egyik napon egy fiatal amerikai tengerésztiszt, Whitney R. Harris korvettkapitány, az egyik amerikai vádképviselő Otto Ohlendorfot vallatta háborús tevékenységéről. Ismeretes volt, hogy ez a szimpatikus külsejű, fiatalos megjelenésű, 38 éves német értelmiségi Himmler Központi Biztonsági Hivatalában (az RSHA-ban) az Amt III vezetője volt, s csak a háború utolsó éveit töltötte a Gazdasági Minisztériumban külkereskedelmi szakértőként. Kihallgatójával azt közölte, hogy egy évet leszámítva Berlinben töltötte a háború idejét, hivatali feladatokkal. Amikor megkérdezték tőle, hogy mivel töltötte azt az egy évet, így válaszolt: – Az Einsatzgruppe „D” vezetője voltam. Harris, aki végzettségére nézve jogász volt, és addigra a német ügyekben szaktekintélynek számított a hírszerzésnél, már hallott az £m,saíz-csoportokról. Azonnal fel is tette a kérdést: – Az alatt az év alatt, amíg az Einsatzgruppe „D” vezetője volt, hány férfit, nőt és gyereket ölt meg a csoportja? Ohlendorf, emlékezett vissza később Harris, vállat vont, és a legkisebb habozás nélkül felelte: – Kilencvenezret!44 Az Einsatz-csoportokat Himmler és Heydrich kezdetben azért szervezték, hogy 1939-ben kövessék a német hadsereget Lengyelországba, tereljék össze az ottani zsidókat, és helyezzék el őket gettókban. Csak az orosz hadjárat kezdetén, közel két évvel később történt, hogy a német hadsereggel megállapodva, a harcoló csapatokat kellett követniük, és végrehajtaniuk a „végmegoldás” egyik fázisát. Négy Einsatzgruppét hoztak létre e célból: az „A”, „B”, „C” és „D” csoportokat. Az utolsó volt az, amelyet Ohlendorf irányított 1941 júniusa és 1942 júniusa között. Ukrajna legdélebbi szektorát jelölték ki a számára, és a 11. hadsereghez csatolták. Amikor a per során John Harlan Amen ezredes megkérdezte tőle, hogy milyen utasításokat kapott, Ohlendorf azt válaszolta: – Az utasítás úgy szólt, hogy likvidálni kell a zsidókat és a szovjet politikai biztosokat. – Amikor a „likvidálni” szót használja, ezalatt azt érti, hogy „megölni”? – kérdezte Amen. – Igen, úgy értem, megölni – válaszolta Ohlendorf, és elmagyarázta, hogy ebbe a nők és gyermekek ugyanúgy beletartoztak, mint a férfiak. – Mi végre mészárolták le a gyermekeket is? – szólt közbe az orosz bíró, I. T. Nyikicsenko tábornok. OHLENDORF: Az volt a parancs, hogy a zsidó lakosságot totálisan ki kell irtani. A BÍRÓ: Beleértve a gyerekeket is? OHLENDORF: Igen. A BÍRÓ: Az összes zsidó gyermeket meggyilkolták? OHLENDORF: Igen.

Amen további kérdéseire válaszolva és írásbeli tanúvallomásában Ohlendorf elbeszélte, hogyan zajlott le egy ilyen tipikus öldöklés. Az Einsatz-egység beérkezett egy faluba vagy városba, és megparancsolta a prominens zsidó polgároknak, hogy „áttelepítés” céljából hívják össze az összes zsidót.453 Megkérték őket, hogy adják át értékeiket, röviddel a kivégzés előtt pedig arra, hogy vegyék le felsőruházatukat. A kivégzések helyére – ami általában egy páncélelhárító árok volt – teherautón szállították át őket, 453

Azaz azt mondták nekik, hogy máshová telepítik őket át.

mindig csak annyit, amennyit azonnal ki lehetett végezni. Ilyen módon megpróbálták a lehető legrövidebbre fogni azt az időt, ami eltelt attól a pillanattól kezdve, hogy megtudták, mi fog történni velük, a tényleges kivégzésükig. Azután a kivégzőosztagok katonai stílusban agyonlőtték őket, térdelve vagy állva, a tetemeket pedig az árokba dobták. Én soha nem engedtem, hogy egyének lőjenek, hanem mindig azt parancsoltam, hogy egyszerre több ember lőjön, hogy elkerülhető legyen a személyes felelősség. Más csoportok vezetői azt követelték, hogy az áldozatok feküdjenek a földre, és lőjék őket tarkón. Én nem értettem egyet ezekkel a módszerekkel. – Miért? – kérdezte Amen. – Azért – válaszolta Ohlendorf –, mert mind az áldozatoknak, mind pedig azoknak, akik végrehajtották a kivégzést, ez lélektanilag nagyon nehezen elviselhető terhet jelentett. 1942 tavaszán, mondta el Ohlendorff, parancs érkezett Himmlertől, hogy a nők és a gyermekek esetében változtassák meg a kivégzés módszerét.454 Ettől fogva olyan „gázkocsikban” kellett megszabadulni tőlük, amelyeket külön erre a célra gyártott két berlini cég. Az SD-tiszt leírta a bíróságnak, hogyan működtek e rendkívüli járművek. Kívülről nem látszott a teherautók valódi célja. Zárt teherkocsiknak látszottak, és úgy konstruálták őket, hogy a motor indításakor a [kipufogó] gázt bevezették a kocsiba, ami tíz-tizenöt perc alatt halált okozott.

– Hogyan vették rá az áldozatokat arra, hogy beszálljanak a kocsikba? – akarta tudni Amen ezredes. – Azt mondták nekik, hogy máshová szállítják át őket – válaszolta Ohlendorf.455 A gázkocsik áldozatainak eltemetése, panaszolta, „nagy megpróbáltatás” volt az Einsatzgruppék tagjai számára. Ezt egy bizonyos dr. Becker (akit Ohlendorf a kocsik konstruktőreként azonosított) is megerősítette egy Nürnbergben bemutatott dokumentumban. A főhadiszállásnak szóló levelében dr. Becker ellenezte, hogy az SD németjeinek kelljen kirakniuk az elgázosított nők és gyerekek tetemeit, és felhívta a figyelmet a súlyos pszichikai sérülésekre és egészségkárosodásra, amellyel ez a munka járhat ezekre az emberekre nézve. Fejfájásról panaszkodtak nekem, amely minden egyes kirakáskor előjön.

Dr. Becker arra is rámutatott feljebbvalóinak, hogy: A gáz alkalmazását rendszerint helytelenül végzik. A vezető, hogy mielőbb a végére jusson a dolognak, padlóig nyomja a gázpedált. A kivégzendő személyek így fulladásos halált szenvednek, nem pedig elbóbiskolnak, amint azt terveztük.

Dr. Becker – saját maga szerint – meglehetősen humánus volt, így hát elrendelte a technika megváltoztatását. Utasításaim mostanára bebizonyították, hogy a kar megfelelő beállításával a halál gyorsabban jön, és a foglyok békésen elalszanak. A korábban tapasztalt eltorzult arcok és az ürülék most már nem figyelhetők meg.45

De a gázkocsikban, amint Ohlendorf tanúsította, csak tizenöt-huszonöt személyt ölhettek meg egyszerre, ami teljességgel elégtelen volt a Hitler és Himmler által parancsba adott kiterjedésű mészárláshoz. Elégtelen volt például ahhoz a feladathoz, amit Ukrajna fővárosában, Kijevben kellett elvégezni mindössze két nap alatt, 1941. szeptember 29-én és 30-án, amikor egy hivatalos Emsatz-jelentés szerint 33 771 személyt, főleg zsidókat „végeztek ki”.46 454

Ennek különleges oka volt. Lásd később, 596. o. Ohlendorf és huszonegy társa ellen Nürnbergben egy amerikai katonai bíróság az „Einsatzgruppen-ügyben” folytatott eljárást. Tizennégyet közülük halálra ítéltek. Csak négyet: Ohlendorfot és másik három csoportparancsnokot végeztek ki a landsbergi börtönbenl951. július 8-án, három és fél évvel elítélésüket követően. A többiek halálbüntetését átváltoztatták. 455

Amikor a brit fővádló, Sir Hartley Shawcross felolvasta egy német szemtanú arról szóló beszámolóját, hogyan hajtottak végre Ukrajnában egy viszonylag kisebb tömegkivégzést, a borzalom csendje borult a nürnbergi bírósági terem fölé. Az irat egy német építővállalat ukrajnai részlegének igazgatója és mérnöke, Herman Graebe eskü alatt tett írásbeli vallomása volt. Graebe 1942. október 5-én tanúja volt annak, hogy az Einsatz-kommandók az ukrán milícia támogatásával hogyan dolgoznak a kivégzőgödröknél az ukrajnai Dubnóban. A feladat, amint arról beszámolt, a város 5000 zsidójának likvidálása volt. ... A művezetőm és én közvetlenül a gödrökhöz mentünk. Gyors egymásutánban elcsattanó puskalövéseket hallottam az egyik földhányás mögül. Egy lovaglóostort vagy kutyakorbácsot tartó SS-katona parancsára a teherautókról leszálló embereknek – mindenféle korú férfiak, nők, gyerekek voltak – le kellett vetkőzniük. Meghatározott helyekre kellett letenniük a ruháikat, külön-külön a cipőt, a felső- és az alsóruházatot. Egy körülbelül 800-1000 pár cipőből álló halmot láttam, nagy rakás alsóneműt és ruhát. Ezek az emberek sikoltozás és sírás nélkül levetkőztek, családi csoportokban álldogáltak, megcsókolták egymást, elbúcsúztak egymástól, és várták egy másik SS jelét, aki szintén korbáccsal a kezében a gödör közelében állt. A tizenöt perc alatt, amíg a gödör közelében álltam, senkit nem hallottam, hogy tiltakozott vagy kegyelemért könyörgött volna ... Egy idős, ősz hajú nő a karjában tartott egy egyéves gyermeket, énekelt neki, és csiklandozta. A gyermek gügyögött örömében. A szülők könnyes szemmel nézték. Az apa egy körülbelül 10 éves fiú kezét fogta, és halkan beszélt hozzá; a fiú a könnyeivel küszködött. Az apa az égre mutatott, megsimogatta a fejét, és láthatóan valamit magyarázott neki. Ekkor a gödörnél lévő SS valamit kiabált a bajtársának. Az utóbbi kiszámolt úgy húsz embert, és utasította őket, hogy menjenek a földhányás mögé ... Nagyon jól emlékszem egy karcsú, fekete hajú lányra: amint elhaladt a közelemben, magára mutatott, és azt mondta: „huszonhárom éves”. Megkerültem a földhányást, és egy óriási sírral találtam szemben magam. Az emberek nagyon szorosan összeékelődtek, és egymás tetején feküdtek, úgy, hogy csak a fejük látszott. Szinte mindnek vér folyt a vállára a fejéből. Volt, aki mozgott még. Néhányan felemelték a karjukat, és a fejüket forgatták, hogy mutassák, még élnek. A gödör már kétharmadig megtelt. Úgy becsültem, körülbelül ezer ember lehet benne. Körülnéztem, hogy lássam, ki az, aki lő. Egy SS-katona volt: a gödör keskeny végének a szélén ült, lábát a gödörbe lógatta. Géppisztoly volt a térdén, és cigarettázott. Az emberek anyaszült meztelenül lementek néhány lépést, és az ott fekvő emberek fején keresztül arra a helyre másztak, ahová az SS-katona irányította őket. Lefeküdtek a halott vagy sebesült emberekre; néhányan megsimogatták azokat, akik még éltek, és halkan beszéltek hozzájuk. Azután egy sor lövést hallottam. Belenéztem a gödörbe, és láttam, hogy a testek rángatóznak, vagy pedig a fejek már mozdulatlanul fekszenek az alattuk lévő testeken. Vér folyt a nyakukból. Már közeledett a következő csoport. Lementek a gödörbe, sorba feküdtek az előző áldozatokra, és őket is lelőtték.

És ez így ment, egyik csoporttal a másik után. Másnap reggel a német mérnök visszatért a helyszínre. Körülbelül harminc meztelen embert láttam fekve a gödör közelében. Némelyikük még élt ... Később a még élő zsidóknak megparancsolták, hogy dobják a tetemeket a gödörbe. Aztán maguknak is bele kellett feküdniük, hogy nyakon lőjék őket... Esküszöm az Istenre, hogy ez a teljes igazság.47

Vajon hány zsidót és orosz kommunista pártfunkcionáriust (az előbbiek száma jóval felülmúlta az utóbbiakét) mészároltak le az Einsatz-csoportok Oroszországban, mielőtt a Vörös Hadsereg kiűzte a németeket? Pontos számukat nem lehetett kiszámítani Nürnbergben, de Himmler dossziéi, bármennyire is koordinálatlanok, képet adnak a valóságról. Ohlendorf Einsatzgruppen „D”-je a 90 000 áldozattal nem teljesített olyan jól, mint a többi csoport. Az északon működő „A” csoport például 1942. január 31-én jelentette, hogy 229 052 zsidót „végeztek ki” a balti régióban és Fehéroroszországban. Parancsnoka, Franz Stahlecker azt jelentette Himmlernek, hogy az utóbbi tartományban a késői kezdés miatt nehézségei támadtak „a kemény fagy beállta után, ami a tömeges kivégzéseket sokkal nehezebbé tette.

Mindazonáltal – jelentette – 41 000 zsidót [Fehéroroszországban] lőttünk agyon eddig.” Stahlecker, akit még az év folyamán megöltek a szovjet partizánok, csinos térképet csatolt jelentéséhez, amelyen feltüntette a (koporsókkal jelzett) kivégzettek számát a parancsnoksága alatt álló egyes területeken. A térkép tanúsága szerint egyedül Litvániában 136 421 zsidót öltek meg; egyelőre körülbelül 34 000 főt hagytak meg, „mivel munkára kellenek”. Észtországot, ahol viszonylag kevés zsidó élt, ebben a jelentésben „zsidómentesnek” nyilvánították.48 Az Einsatzgruppék kivégzőosztagai a kemény tél okozta átmeneti lazítás után 1942 nyarán végig, szünet nélkül működtek. Július 1-jéig még körülbelül 55 000 zsidót irtottak ki Fehéroroszországban, októberben pedig a minszki gettó maradék 16 200 lakosát egy nap alatt pusztították el. Novemberben Himmler már azt jelenthette Hitlernek, hogy Oroszországban augusztustól októberig 363 211 zsidót öltek meg; valószínű azonban, hogy ez a szám némileg túlzott volt, hogy a vérszomjas Führernek tetsszen.49 456 Mindent összevetve, a Gestapo zsidóügyi hivatalájának vezetője, Adolf Eichmann szerint az Einsatzgruppék keleten kétmillió személyt, főleg zsidókat likvidáltak. Ez azonban szinte bizonyosan túlzás; furcsa, de igaz, hogy az SS nagykutyái annyira büszkék voltak emberirtásaikra, hogy gyakran felduzzasztott számokat jelentettek, hogy kivívják Himmler és Hitler tetszését. Himmler saját statisztikusa, dr. Richard Korherr 1943. március 23-án azt jelentette főnökének, hogy Oroszországban összesen 633 300 zsidót „telepítettek át” – ez az eufemizmus az Einsatzgruppék általi lemészároltatást fedte.51 Meglepő módon ez a szám elég jól egybevág számos szakértő később végzett kimerítő vizsgálataival. Ha hozzá teszünk még százezret, akiket a háború utolsó két évében öltek meg, akkor azzal a számmal valószínűleg annyira megközelítjük már a valóságot, amennyire valaha is képesek leszünk.457 Bármilyen magas is ez a szám, mégis csekély azoknak a zsidóknak a számával összevetve, akiket Himmler megsemmisítőtáboraiban végeztek ki, amikor eljött a „végmegoldás” végrehajtásának ideje.

A VÉGMEGOLDÁS 1946-ban egy szép júniusi napon Nürnbergben az amerikai vád három képviselője vallatta Oswald Pohl SS Obergruppenführert, aki többek között a náci koncentrációs táborok lakói által végzett munkaprogramokért felelt. Pohl, aki tengerésztiszt volt, mielőtt az SS-hez csatlakozott volna, a német összeomlás után bujkált, és csak egy évvel később – 1946 májusában – tartóztatták le, amikor felfedezték, hogy béresnek öltözve egy gazdaságban dolgozik.458 Pohl egy kérdésre válaszolva olyan kifejezést használt, amely kezdett ismerőssé válni a nürnbergi vád képviselői számára, akik már hónapok óta görnyedtek a zsákmányolt dokumentumok milliónyi szava fölé. Pohl azt mondta, hogy Himmler egy bizonyos Höss nevű kollégát alkalmazott „a zsidókérdés végmegoldásában”. – És az mit jelentett? – kérdezték Pohltól. – A zsidóság kiirtását – felelte. Ez a kifejezés egyre gyakrabban kezdett előfordulni a vezető nácik szókincsében és irataiban; ártatlmatlan hangzása nyilván megkímélte ezeket az embereket attól a kíntól, hogy 456

Himmler augusztus 31-én megparancsolta egy Einsatz-különítménynek, hogy végezzék ki a minszki börtön száz lakóját, hadd lássa személyesen, hogyan folyik az ilyesmi. Az SS jelen lévő magas rangú tisztje, Bach-Zelewski szerint Himmler majdnem elájult, amikor látta a kivégzőosztag első sortüzének eredményét. Néhány perccel később, amikor a lövéseknek nem sikerült azonnal végezniük két zsidó nővel, az SS-Führer hisztérikussá vált. Ennek az élménynek az egyik következménye volt Himmlernek az a parancsa, hogy a továbbiakban a nőket és a gyermekeket nem szabad agyonlőni, hanem a gázkocsikban kell megölni őket.50 (Lásd feljebb, 595. o.) 457 Az Einsatzgruppék által lemészárolt szovjet kommunista pártfunkcionáriusok számát tudomásom szerint soha még csak megbecsülni sem próbálták. A legtöbb SD-jelentés egy kalap alá vette őket a zsidókkal. Az „A” csoport egyik jelentésében, ami 1941. október 15-én kelt, 3387 „kommunistát” sorolnak fel a 121 817 kivégzett között; a többiek zsidók voltak. Ugyanaz a jelentés azonban gyakran együtt sorolja fel a két kategóriát. 458 Pohlt 1947. november 3-án az úgynevezett „koncentrációstábor-ügyben” halálra ítélte egy amerikai katonai bíróság, és 1951. június 8-án Ohlendorffal és másokkal együtt felakasztották a landsbergi börtönben.

jelentésére emlékeztetniük kelljen egymást, és legalábbis azt hihették, hogy alkalmazása valahogyan leplezi majd bűnösségüket, ha a terhelő dokumentumok valaha napvilágot látnak. Valóban, a nürnbergi perekben a náci vezetők többsége tagadta, hogy tudta volna, mit jelent, Göring pedig határozottan állította, hogy ő sohasem használta ezt a kifejezést – ez a színlelés azonban hamarosan lelepleződött. A kövér birodalmi marsall elleni ügyben egy utasítást mutattak be, amelyet Heydrichnek, az SD vezetőjének küldött 1941. július 31-én, amikor az Einsatzgruppék Oroszországban már élvezettel nekiláttak megsemmisítési feladataik végrehajtásának. Ezennel megbízom Önt [utasította Göring Heydrichet], hogy végezzen el minden előkészületet ... a zsidókérdés totális megoldására Európa azon területein,amelyek német befolyás alatt állnak ... Megbízom Önt továbbá, hogy a lehető leghamarabb nyújtson be nekem egy tervezetet, amelyben bemutatja ... a zsidókérdés tervezett végmegoldásának végrehajtására már megtett intézkedéseket.459 52 Heydrich pontosan tudta, hogy mit ért Göring ezen a kifejezésen, hiszen ő maga is majdnem egy évvel korábban használta már a Lengyelország eleste után tartott egyik titkos értekezleten, amikor felvázolta a „végmegoldás első lépését”: ez a zsidók nagyvárosi gettókba való összevonását jelentette, ahonnan azután könnyen küldhették őket végső sorsukba.460 Mint kiderült, a „végmegoldás” az volt, ami régóta ott járt már Hitler fejében, s amit már a háború kezdete előtt is nyilvánosan hirdetett. A Reichstag előtt tartott beszédében 1939. január 30-án azt mondta: Ha a nemzetközi zsidó pénzembereknek ... ismét sikerül a nemzeteket belerántaniuk egy világháborúba, akkor az eredmény ... a zsidó faj megsemmisülése lesz egész Európában. Ezt jóslatnak nevezte, és későbbi nyilvános beszédeiben ötször is szó szerint megismételte. Mindegy volt, hogy nem a „nemzetközi zsidó pénzemberek”, hanem ő maga rántotta bele a világot egy fegyveres konfliktusba. Hitlernek csak az számított, hogy világháború van, ami lehetőséget ad neki arra, hogy miután óriási területeket hódított meg Németországtól keletre, ahol Európa zsidóságának a legnagyobb része élt, végrehajtsa „megsemmisítésüket”. Mire Oroszország lerohanása megkezdődött, ő már kiadta a szükséges parancsokat. Az utasítás, ami a felsőbb náci körökben „a Führer parancsa a végmegoldásról” néven vált ismertté, valószínűleg soha nem került papírra – legalábbis egyetlen példányát sem sikerült előásni a zsákmányolt náci dokumentumok közül. Minden bizonyíték arra utal, hogy Göring, Himmler és Heydrich szóban kapta meg, s ők azután 1941 nyarán és őszén továbbították lefelé. Számos tanú vallott úgy Nürnbergben, hogy „hallott” róla, de egyikük sem ismerte el, hogy valaha is látta volna. Hans Lammers, a birodalmi kancellária vezetője a tanúk emelvényén a rá gyakorolt nyomás alatt így válaszolt: Tudtam, hogy a Führer egyik parancsát Göring adta át Heydrichnek ... Ezt a parancsot nevezték a „zsidóprobléma végmegoldásának”.53

De sok más nácihoz hasonlóan Lammers is azt állította az emelvényen, hogy nem igazán tudta, mit jelent a kifejezés, amíg a szövetségesek jogi képviselője Nürnbergben fel nem fedte előtte.461 459

Kiemelés tőlem (W.L.S.). Az utolsó sor hibás fordítása, amely a dokumentum angol nyelvű példányában a német Endlösung szót „végmegoldás” helyett „kívánt megoldás”-ként adta vissza, arra indította a németül nem tudó Jackson bírót, hogy a keresztkérdések során ráhagyja Göringre azt az állítást, hogy ő soha nem használta a baljóslatú kifejezést. (Lásd az 54. jegyzetet.) – Itt, Nürnbergben történt először, hogy ezekről a szörnyű emberirtásokról hallottam – állította Göring egy alkalommal. 460 Lásd feljebb, 407. o. 461 Lammerst 1949 áprilisában egy amerikai katonai bíróság Nürnbergben húsz évi börtönre ítélte, főleg a zsidóellenes rendeletek ügyében fennálló felelőssége miatt. De mint a legtöbb más elítélt náci esetében is, akinek a büntetését az amerikai hatóságok nagy mértékben csökkentették, 1951-ben az ő ítéletét is tíz évre mérsékelték, és az évvégén kiengedték a landsbergi

1942 elejére eljött annak az ideje, mint azt Heydrich mondta, hogy „tisztázzák a végmegoldás alapvető problémáit”, hogy azt végre kivitelezhessék, és az egész ügyet lezárhassák. Ε célból Heydrich 1942. január 20-ra konferenciát hívott össze a különböző minisztériumok és az SS-SD hivatalainak képviselői számára Berlin egyik kellemes külvárosába, Wannseebe. Ε konferencia jegyzőkönyve fontos szerepet játszott egyes későbbi nürnbergi perekben.54 A náci tisztségviselők a Wehrmacht pillanatnyi oroszországi balsikerei ellenére is úgy hitték, hogy a háborút már szinte meg is nyerték, s hamarosan Németország fogja kormányozni egész Európát, benne Angliát és Írországot is. Heydrich ennélfogva közölte az egybegyűlt tizenöt magas rangú tisztségviselővel, hogy „az európai zsidóprobléma eme végmegoldása körülbelül tizenegy millió zsidót érint”. Ezután elhadarta az egyes országokra vonatkozó számokat. A német birodalom eredeti területén mindössze 131 800 zsidó maradt (az 1939-es negyedmillióból), de a SZU-ban – mondta – ötmillióan vannak, Ukrajnában hárommillióan, a lengyelországi főkormányzóságban két és egynegyed millióan, Franciaországban háromnegyed millióan, míg Angliában egyharmad millióan. Ezzel egyértelműen arra utalt, hogy mind a tizenegy milliót ki kell irtani. Meg is magyarázta azután, hogyan kell végrehajtani ezt a számottevő feladatot. A zsidókat a végmegoldás során keletre kell szállítani... munkaerőként való felhasználásuk céljából. A munkaképes zsidókat nagy munkabrigádokban, nemek szerint elkülönítve ezekre a területekre visszük, és útépítésnél használjuk őket, amely feladat végzése során nagy részük minden bizonnyal természetes fogyatkozás útján elpusztul. A maradékkal, amely végül mindezt képes túlélni – lévén kétségtelenül ez a legnagyobb ellenállóképességű részük – ennek megfelelően kell bánni, mivel ezek az emberek az új zsidó kibontakozás természetes kiválasztódást képviselő csírasejtjeinek tekintendők.

Más szóval, az európai zsidókat előbb a meghódított Keletre kellett szállítani, és ott halálra dolgoztatni, azt a keveset pedig, aki ezt túléli, egyszerűen megölni. És azok a zsidók – milliók –, akik keleten élnek, és már a kezükben vannak? Dr. Josef Buehler államtitkár, aki Lengyelország főkormányzóját képviselte, kész javaslattal állt elő. Közel két és fél millió zsidó van Lengyelországban, mondta, akik „nagy veszélyt jelentenek”. Ezek, magyarázta, „kórok hordozói, feketézők, valamint munkára alkalmatlanok”. Ezzel a két és fél millió lélekkel nem volt szállítási probléma. Már ott voltak. Csupán egy kérésem van [fejezte be dr. Buehler]: az, hogy a zsidó problémát az én területemen a lehető leggyorsabban oldják meg.

A derék államtitkár olyan türelmetlenségről tett bizonyságot, amelyet a Hitlerig terjedő felsőbb náci körökben is osztottak. Ekkor még egyikük sem értette meg – és igazából nem is fogja megérteni egészen 1942 végéig, amikor pedig már késő lesz –, hogy mennyire értékesek lehetnek a zsidók rabszolga-munkaerőként a birodalom számára. Ekkor még csak annyit fogtak fel, hogy eltarthat egy darabig a zsidók halálra dolgoztatása az oroszországi utakon. Következésképpen jóval azelőtt, hogy ezeket a szerencsétleneket halálra dolgoztathatták volna (amit többnyire meg sem próbáltak), Hitler és Himmler úgy döntött, hogy gyorsabb eszközökkel szabadul meg tőlük. Két ilyen eszközt alkalmaztak leginkább. Az egyikhez, mint azt láttuk, nem sokkal Oroszország 1941 nyarán történt lerohanása után kezdtek hozzá. Ez volt a lengyel és az orosz zsidóknak az Einsatzgruppék kivégző-osztagai által történő lemészárlásának módszere, amivel körülbelül háromnegyed millió embert gyilkoltak meg. börtönből, miután büntetésének kezdete óta összesen hat évet töltött le. Itt talán megjegyezhetjük, hogy a legtöbb német, már amennyiben a nyugatnémet parlament az ő érzelmeiket képviselte, a Hitler cinkosaira kiszabott viszonylag enyhe ítéletekkel sem sem értett egyet. Sokuk ellen, akiket a szövetséges hatalmak német őrizetbe adtak át, még vádat sem emeltek – akkor sem, ha tömeggyilkossággal vádolták őket –, némelyikük pedig hamarosan munkát kapott a bonni kormányzatban.

A „végmegoldás” elérésének e módszerére gondolt Himmlerl943. október 4-én, amikor Poznanban az SS tábornokainak mondott beszédet. ... Egy nagyon súlyos ügyről is szeretnék beszélni önöknek. Magunk között eléggé nyíltan kell beszélnünk róla, de nyilvánosan soha nem fogjuk említeni... Ezen ... a zsidó faj kiirtását értem ... Minden bizonnyal sokan tudják önök közül, hogy mit jelent, amikor 100 tetem fekszik egymás mellett, vagy 500, vagy 1000. Mindezt végigvinni, és ugyanakkor – eltekintve az emberi gyengeség okozta kivételektől – tisztességes fickóknak maradni, ez tett minket keménnyé. Ez egy olyan dicsőséges lap a történelmünkben, amelyet még soha nem írtak meg, és soha nem is szabad megírni ...55

Kétségtelen, hogy a szemüveges SS-Führer, aki majdnem elájult, amikor látta, hogyan végeznek ki száz keleti zsidót – köztük nőket és gyermekeket – az ő gyönyörködtetésére, a megsemmisítőtáborokban lévő gázkamrákat működtető SS-tisztek hatékony munkájában a német történelemnek még ennél is dicsőségesebb lapját látta volna. Ugyanis e haláltáborokban érte el legszörnyűbb sikerét a „végmegoldás”.

A MEGSEMMISÍTŐTÁBOROK A mintegy harminc főbb náci koncentrációs tábor mindegyike haláltábor volt, amelyekben megkínzott, kiéheztetett rabok milliói pusztultak el.462 Bár a hatóságok vezettek feljegyzéseket, és mindegyik tábornak megvolt a maga hivatalos Totenbuchja (halálkönyv), ezek hiányosak voltak, és sok esetben a győztes szövetségesek odaérkezése előtt meg is semmisítették őket. Az egyik mauthauseni Totenbuch fennmaradt része 1939 januárjától 1945 áprilisáig 35 318 halálesetet sorol fel.463 1942 végén, amikor kezdett akuttá válni a rabszolgamunka iránti igény, Himmler megparancsolta, hogy a koncentrációs táborokban „csökkentsék” a halálozási arányt. A munkaerőhiány miatt ugyanis nem örült a hivatalába érkezett ama jelentésnek, miszerint az 1942 júniusa és novembere között koncentrációs táborba küldött 136 700 főből 70 610 halt meg, továbbá 9267 főt kivégeztek, 27 846 főt pedig „áthelyeztek”.57 Mármint a gázkamrába. így bizony nem sokan maradtak a munkafeladatok ellátására. A megsemmisítőtáborok, a Vernichtungslagerek voltak azok a helyek, ahol a legnagyobb előrelépést sikerült tenni a „végmegoldás” felé. A legnagyobb és leghíresebb Auschwitz volt, amelynek ölő- és égetőkapacitása négy óriási gázkamrájával és a mellettük lévő krematóriumokkal messze felülmúlta a többiét – Treblinkáét, Belzecét, Sobiborét és Chelmnóét (mindegyik Lengyelországban volt). További kisebb megsemmisítőtáborok voltak Riga, Vilnius, Minszk, Kaunas és Lvov közelében; ezeket az különböztette meg a nagyoktól, hogy itt inkább agyonlövéssel gyilkoltak, nem gázzal. Egy ideig jókora versengés folyt az SS vezetői körében, hogy melyik gázzal lehet a leghatékonyabban siettetni a zsidók halálát. A sebesség fontos tényező volt, különösen Auschwitzban, ahol fennállásának vége felé a tábor új rekordokat állított fel napi 6000 áldozat elgázosításával. A tábor parancsnoka egy ideig Rudolf Höss volt, egy gyilkosságért elítélt egykori fegyenc, aki Nürnbergben tanúskodott az általa használt gáz fölényéről.464 462

Kogon ezt a számot 7 125 000 főre becsüli az összesen 7 820 000 lakóból, de ez a szám kétségtelenül túl magas. (Kogon: The Theory and Practice of Hell, 221.ο.) 463 Α táborparancsnok, Franz Ziereis a teljes számot 65 000 főre tette.56 464 Höss 1900-ban született egy kiskereskedő fiaként Baden-Badenban. Buzgó katolikus apja arra akarta kényszeríteni, hogy pap legyen, ő azonban 1922-ben inkább a náci párthoz csatlakozott. A következő évben részt vett egy tanító meggyilkolásában, aki állítólag elítélte Leo Schlagetert, a Ruhr-vidéki német szabotőrt, akit a franciák kivégeztek, és így náci mártírrá vált. Hösst életfogytiglanra ítélték. Az 1928-as általános amnesztia keretében kiszabadult, két évvel később pedig csatlakozott az SS „Halálfejes csoportjához”, amelynek fő feladata a koncentrációs táborok őrzése volt. Höss ebben az egységben először Dachauban szolgált, így szinte egész felnőtt életét előbb rabként, majd börtönőrként töltötte. Minden nyomás nélkül – sőt túlozva – vallott gyilkosságairól Nürnbergben mind a tanúk emelvényén, mind pedig a vád számára készített írásbeli vallomásaiban. Később átadták a lengyeleknek, akik halálra ítélték, és 1947 márciusában Auschwitzban, legnagyobb bűneinek helyszínén felakasztották.

A zsidókérdés „végmegoldása” Európa összes zsidójának teljes kiirtását jelentette. 1941 júniusában parancsot kaptam, hogy Auschwitzban alakítsak ki megsemmisítő létesítményeket. Abban az időben már három másik megsemmisítőtábor is volt a lengyel főkormányzóság területén: Belzec, Treblinka és Wolzek ... Ellátogattam Treblinkába, hogy megtudjam, náluk hogyan hajtják végre a megsemmisítést. A treblinkai táborparancsnok közölte velem, hogy fél év alatt 80 000 főt likvidált. Elsősorban a varsói gettóból érkező összes zsidó likvidálásával foglalkozott.465 Ő monoxidgázt használt, én pedig úgy véltem, hogy a módszerei nem igazán hatékonyak. így hát amikor létrehoztam az auschwitzi megsemmisítőépületet, én Zyklon B-t használtam, ami kristályos hidrogéncianid volt, és egy kis nyíláson át szórtuk be a halálkamrába. A hőmérsékleti feltételektől függően három-tizenöt percig tartott, amíg a halálkamrában lévő személyeket megöltük. Onnan tudtuk, hogy az emberek meghaltak, hogy abbamaradt a sikoltozás. Általában fél órát vártunk az ajtók kinyitása és a tetemek eltávolítása előtt. Miután a tetemeket kihoztuk, különleges különítményeink levették az emberekről a gyűrűket, és kihúzták a hullák aranyfogait. Még egy dologban felülmúltuk Treblinkát: mi a gázkamráinkat úgy építettük, hogy egyenként egyszerre 2000 embert tudjanak befogadni, míg Treblinkában az ő tíz gázkamrájukban egyenként csak 200 ember fért el.

Höss ezután elmagyarázta, hogyan „válogatták ki” a gázkamrák áldozatait, hiszen nem az összes beérkező foglyot tették el láb alól – legalábbis nem azonnal, néhányra ugyanis az I. G. Farben vegyiműveknek és a Krupp-üzemnek volt szüksége, hogy ott dolgozzanak, amíg ki nem merülnek, és alkalmassá nem válnak a „végmegoldásra”. Auschwitzban két SS-orvosunk volt szolgálatban, ők vizsgálták meg a bejövő fogolyszállítmányokat. A foglyoknak el kellett vonulniuk az egyik orvos előtt, aki rámutatással döntött róluk, amint elhaladtak előtte. Azok, akik munkára alkalmasak voltak, a táborba kerültek. A többieket azonnal a megsemmisítőüzembe küldték. A zsenge korú gyermekeket mindig megsemmisítették, mivel fiatalságuknál fogva munkaképtelenek voltak.

Herr Höss minduntalan tovább és tovább fejlesztette a tömeggyilkosság művészetét. Még egy dolgot továbbfejlesztettünk, Treblinkához képest, mégpedig azt, hogy Treblinkában az áldozatok szinte mindig tudták, hogy meg fogják őket semmisíteni, mi viszont Auschwitzban arra törekedtünk, hogy az áldozatok az utolsó pillanatig azt higyjék, hogy tetvetleníteni fogják őket. Persze, gyakran felismerték a valódi szándékunkat, így néha zavargások és nehézségek voltak nálunk is. A nők gyakran a ruhájuk alá rejtették gyermekeiket, de persze, amikor megtaláltuk őket, a gyerekeket megsemmisítésre küldtük. Titokban kellett végrehajtanunk ezeket a megsemmisítéseket, de természetesen a holttestek folyamatos égetéséből származó undorító és émelyítő bűz átjárta az egész vidéket, és a környező községekben élő emberek mindannyian tudták, hogy Auschwitzban megsemmisítések folynak.

Néhány „különleges foglyot” (valószínűleg orosz hadifoglyokat) néha egyszerűen benzininjekcióval öltek meg, magyarázta Höss. – Orvosainknak a parancs szerint rendes halotti bizonyítványokat kellett kiállítaniuk, amelyekben akármit megjelölhettek a halál okaként – tette hozzá.466 58 Höss nyers leírása kiegészíthető a túlélő lakók és börtönőrök vallomásai alapján az auschwitzi halálról és eltüntetésről festett összetett képpel is. A „kiválogatás”, amelynek során eldőlt, hogy melyik zsidó fog dolgozni, és melyiket gázosítják el azonnal, egy vasúti mellékvágánynál történt, amikor az áldozatokat kiengedték a tehervagonokból, amelyekbe étel és ital nélkül akár egy hétig is be voltak zárva – sokuk olyan messzi földekről érkezett, mint Franciaország, Hollandia vagy Görögország. Bár szívet tépő jelenetek játszódtak le, amikor a feleségeket elszakították férjüktől, a gyerekeket szüleiktől, a foglyok közül – mint azt Höss vallotta, és más túlélők is megerősítik – mégsem jött rá senki, hogy mi vár rájuk. Sőt 465

Amint azt látni fogjuk, ezt a feladatot a nagyszámú áldozat, illetve a végén a fegyveres ellenállás miatt csak 1943-ban sikerült befejezni. 466 Általában „szívbetegséget” írtak. Kogon, aki maga nyolc évet töltött Buchenwaldban, megad néhány mintát: „ ... A páciens hosszas szenvedés után halt meg ...-ben, ... órakor. A halál oka: tüdőgyulladással komplikált szívgyengeség.” (Kogon: The Theory and Practice of Hell, 218.0.) Auschwitzban a tömeges elgázosítások megkezdésekor eltekintettek az ilyen formaságoktól. Gyakran még csak meg sem számolták az egy napon meghaltakat.

néhányuknak szép képeslapokat adtak „Waldsee” felirattal, hogy írják alá, és küldjék haza rokonaiknak. A lapokra nyomtatott szöveg így szólt: Nagyon jól megy itt a sorunk. Van munkánk, és jól bánnak velünk. Várjuk érkezéseteket.

Maguk a gázkamrák a szomszédos krematóriumokkal együtt egyáltalán nem néztek ki vészjósló helynek még közelről sem; nem lehetett kitalálni róluk, hogy micsodák. Előttük virágágyásokkal szegélyezett, szépen gondozott gyep volt, a bejáratnál lévő feliratok csak ennyit közöltek: FÜRDŐK. A gyanútlan zsidók azt hitték, hogy csupán tetvetlenítésre viszik őket a fürdőkbe, ami megszokott dolog volt az összes táborban. És mindezt kellemes zenekísérettel! Könnyűzene szólt ugyanis közben. „Fehér blúzt és tengerészkék szoknyát viselő csinos, fiatal lányokból álló” zenekart szerveztek a táborlakók közül – emlékezett vissza egy túlélő. Mialatt folyt a válogatás a gázkamrákhoz, ez a párját ritkító zenekar vidám dallamokat játszott a Víg özvegyből vagy a Hoffmann meséiből. Semmi ünnepélyes vagy komor Beethoven-művet! Az auschwitzi halálindulók vidám, boldog bécsi és párizsi operettdallamok voltak. Erre a boldogabb és frivolabb időket idéző zenére vezették be a férfiakat, nőket és gyermekeket a „fürdőházakba”, ahol felszólították őket, hogy vetkőzzenek le, mert „zuhanyozás” következik. Néha még törölközőket is kaptak. Amint bent voltak a „zuhanyozóban” – talán ekkor kezdhették gyanítani, hogy valami hibádzik, mivel úgy zsúfolták össze kétezrüket a kamrába, mint a szardíniákat, és így elég nehéz lett volna tisztálkodni –, a masszív ajtót kívülről behúzták, bezárták, és légmentesen tömítették. Fent, ahol a szépen ápolt pázsit és virágágyások szinte elrejtették a halál előszobájából felfutó szellőzőnyílások gomba alakban végződő kürtőit, a segédszolgálatosok már készen álltak, hogy beszórják a hidrogéncianid ametisztkék kristályait, más néven a Zyklon-B-t, amelyet eredetileg fertőtlenítőszernek gyártottak kereskedelmi célra, és amire – mint láttuk – Herr Höss olyan büszke volt, hogy kitalálta új alkalmazását. A közeli blokkokból figyelő túlélő foglyok visszaemlékeztek arra, hogy egy időben a segédszolgálatosoknak egy bizonyos Moll őrmester adta meg a jelet, hogy öntsék a szellőzőnyílásokba a kristályokat. „Na, gib ihnen schon zu fressen” (Nahát akkor, adjunk nekik valamit, amin elrágódhatnak) – nevetett, és a kristályokat beöntötték a szellőzőnyílásokon, amelyeket azután lezártak. A vastag üvegű megfigyelőnyílásokon át a kivégzők nézhették, hogy mi történik. A meztelen foglyok felnéztek a zuhanyokra, amelyekből nem folyt a víz, vagy talán maguk elé, a padlóra bámultak, és elgondolkoztak, vajon miért nincsenek lefolyók. Eltartott néhány percig, amíg a gáz hatni kezdett. A bent lévők azonban hamarosan kezdtek felfigyelni rá, hogy gáz jön be a szellőzőnyílások lyukaiból. Általában ekkor estek pánikba, tolongva igyekeztek távolabb kerülni a csövektől, és fejvesztetten menekültek a nagy fémajtók irányába, ahol – Reitlinger elmondása szerint – „egyetlen kék, tésztaszerű, még a halálban is egymást marcangoló és ütő, vérrel befröcskölt piramissá torlódtak fel”. Húsz-harminc perccel később, amikor a meztelen hús óriási masszájának a vonaglása megszűnt, a szivattyúk kipumpálták a mérgező levegőt, a nagy ajtó kinyílt, és munkához láttak a Sonderkommando tagjai. Ezek zsidó férfi táborlakók voltak, akiknek életben maradást és elegendő ennivalót ígértek cserébe a legeslegször-nyűbb feladat elvégzéséért.467 Gázálarcokban és gumicsizmákban, vízfecskendőkkel kezdték a munkát. Reitlinger leírja, mi történt. Első feladatuk az volt, hogy eltávolítsák a vért és az ürüléket, mielőtt hurkokkal és kampókkal széthúzták volna az egymásba kapaszkodó halottakat; ez jelentette az előjátékot a szörnyű feladathoz: az arany kereséséhez, és a fogak, valamint a haj eltávolításához. Ezeket a németek stratégiai anyagnak tekintették. Ezután jött az utazás 467

Elkerülhetetlen rendszerességgel kiirtották őket is a gázkamrákban, és új csoportok kerültek a helyükre, akikre később ugyanez a sors várt. Az SS ugyanis nem akart túlélőket, akiknek eljárhat a szája.

felvonón vagy csillében a kemencékhez, onnan a malomhoz, amely a salakot finom hamuvá őrölte, majd a tehergépkocsihoz, amely a hamvakat a Sola folyóba szórta. 468

Az írásos anyagok arról tanúskodnak, hogy a német üzletemberek körében élénk verseny folyt, hogy rendeléseket szerezzenek ezeknek az elmés ölő- és eltüntetőberendezéseknek a megépítésére, illetve a halálos kék kristályok szállítására. A fűtőberendezések gyártásával foglalkozó erfurti I. A. Topf és Fiai cég nyerte el ajánlatával az auschwitzi krematóriumok szállítására szóló szerződést. A tábor anyagai között talált terjedelmes levelezés feltárja ennek az üzleti vállalkozásnak a történetét. A cégtől 1943. február 12-i dátummal érkezett levél megadja az alaphangot. AZ SS ÉS A RENDŐRSÉG KÖZPONTI ÉPÍTÉSI HIVATALÁNAK, AUSCHWITZBA: TÁRGY: A tábor 2. és 3. krematóriuma. Nyugtázzuk az Önök megrendelését öt hármas kemencére, a tetemek felvitelére szolgáló két elektromos felvonóval és egy vészfelvonóval. Rendeltek továbbá egy széntüzelés céljára szolgáló és egy hamuszállító célberendezést.60

A krematóriumbizniszben érdekelt két további cég levelei is felbukkantak a nürnbergi perek során. A hullaeltakarítás számos náci táborban vonzotta a kereskedelmi versenyt. A szakma egyik legrégibb német vállalata egy belgrádi nagy SS-tábor számára megépítendő krematóriumok ügyében kínálta fel tervrajzait. A holttesteknek a kemencébe való behelyezésére egyszerűen egy hengereken mozgó fémvillát javaslunk. Minden kemence egy csupán 24x18 hüvelyk átmérőjű kazánnal rendelkezik majd, mivel nem kell koporsókat alkalmazni. A tetemeknek a tárolóhelyekről való átszállítására könnyű, kerekes kocsikat javasolunk, amelyeknek mellékeljük a méretarányos rajzát.61 Egy másik cég, a C. H. Kori is a belgrádi megbízásra áhítozott, és hangsúlyozta, hogy nagy tapasztalattal rendelkezik a szakmában, hiszen már négy kemencét épített Dachau és ötöt Lublin számára, s ezek – közlésük szerint – „a gyakorlatban teljes megelégedésre működnek”. A holttestek elégetésére szolgáló, egyszerű felépítésű berendezés szállításáról folytatott szóbeli megbeszélésünket követően mellékelten benyújtjuk a szénnel működő és idáig teljes megelégedést nyújtó tökéletesített hamvasztókemencéink terveit. A tervezett épülethez két hamvasztókemence építését javasoljuk, de azt tanácsoljuk, hogy szíveskedjenek tovább tudakozódva meggyőződni arról, hogy két kemence kielégíti-e az Önök igényeit. Garantáljuk mind a hamvasztókemencék hatékonyságát, mind tartósságát, a legjobb anyagok felhasználását és kifogástalan minőségű munkánkat. További értesítésüket várva állunk szíves rendelkezésükre. Heil Hitler! C. H. Korlk G.m.b.H.62

A végén még a legjobb anyagokat alkalmazó és kifogástalan munkát nyújtó német szabad vállalkozás fáradhatatlan erőfeszítései is elégtelennek bizonyultak a tetemek elégetéséhez. A jól megépített krematóriumok sem győzték a munkát számos táborban, különösen Auschwitzban, ahol naponta nem kevesebb, mint 6000 holttestet (Höss szerint nem kevesebb, mint 16 000-et) kellett elégetni. 1944 nyarán például negyvenhat nap alatt csak ebben a táborban 250 000-300 000 magyar zsidót küldtek a halálba. Még a gázkamrák sem bírták ezt a tempót, és az Einsatzgruppe-stílusú tömeges agyonlövésekhez kellett folyamodni. A tetemeket egyszerűen árkokba dobták, és elégették, sokukat csak részben, aztán buldózerekkel földet toltak rájuk. A táborparancsnokok a vége felé már arra panaszkodtak, hogy a krematóriumok nemcsak elégtelennek, hanem „gazdaságtalannak” is bizonyultak. Az áldozatok megölésére elsősorban alkalmazott Zyklon-B kristályokat két német cég 468

A nürnbergi perek során tett egyes vallomásokból kiderült, hogy a hamvakat néha eladták műtrágyának. Egy danzigi cég – az orosz vádképviselet által benyújtott dokumentum szerint – egy elektromos fűtésű tartályt tervezett, amellyel emberi zsírból lehetett szappant főzni. „Receptje” így szólt: „12 font emberi zsír, 11 liter víz, és fontonként 8 uncia marónátron ... az egészet két-három órán át kell főzni, majd lehűteni”.59

szállította, amelyek megszerezték a szabadalmat az I. G. Farbentől. Ezek a cégek a hamburgi Tesch és Stabenow, illetve a dessaui Degesch voltak: az előbbi havonként két tonna ciánkristályt szállított, az utóbbi pedig háromnegyed tonnát. A szállítmányok fuvarlevelei előkerültek Nürnbergben. Mindkét konszern vezetői azt állították, hogy terméküket pusztán ciánozás céljából adták el, és nem volt tudomásuk annak halálos célú felhasználásáról, ám ez a védekezés nem állt meg a lábán. Megtalálták a Tesch és Stabenow azon leveleit, amelyekben nemcsak a gázkristályok szállítására tesznek ajánlatot, hanem a kivégzőkamrák szellőztető- és fűtőberendezéseire is. Emellett az utánozhatatlan Höss (akinek, ha már egyszer elkezdett vallani, be sem állt a szája) szintén tanúsította, hogy a Tesch vállalat igazgatóinak nem lehetett nem tudniuk, hogy mire használják a terméküket, hiszen több millió ember kiirtására elegendő mennyiséget szolgáltattak. Erről egy brit katonai bíróság meg is győződött a két társ, Bruno Tesch és Karl Weinbacher perében, akiket 1946-ban halálra ítéltek, és felakasztottak. A másik cég, a dessaui Degesch igazgatója, dr. Gerhard Peters kevesebbel is megúszta: egy német bíróság öt év börtönre ítélte.63 A háború utáni perek előtt Németországban általánosan elterjedt volt az a meggyőződés, hogy a tömeggyilkosságok kizárólag viszonylag kevés számú fanatikus SS-vezető tettei voltak. A bírósági jegyzőkönyvek azonban nem hagynak kétséget számos német üzletember bűnrészessége felől sem. Nemcsak Kruppékról és az I. G. Farben vegyipari tröszt igazgatóiról van szó, hanem kisebb vállalkozókról is, akik kifelé bizonyára a lehető legprózaibb és legtisztességesebb embereknek, és – mint a jó üzletemberek mindenütt – a közösség oszlopos tagjainak látszottak. Hány szerencsétlen, ártatlan embert – főleg zsidókat, de elég nagy számban másokat is, különösen orosz hadifoglyokat – mészároltak le csupán az auschwitzi táborban? Pontos számukat sohasem fogjuk tudni. Maga Höss egyik írásbeli vallomásában így becsüli meg: „2 500 000 áldozat, akiket elgázosítással és elégetéssel semmisítettek meg, és legalább félmillió, akiket az éhezés és a betegségek gyűrtek le, összesen körülbelül 3 000 000 fő.” Később a saját tárgyalásán Varsóban ezt a számot 1 135 000 főre csökkentette. A szovjet kormány, amely 1945 januárjában, a Vörös Hadsereg általi elfoglalása után megvizsgálta a tábort, négymillióra tette ezt a számot. Reitlinger saját kimerítő vizsgálata alapján kétli, hogy az Auschwitzban elgázosítottak száma „akár csak háromnegyed millió is” lenne. Úgy becsüli, hogy körülbelül 600 000 fő halt meg a gázkamrákban, s ehhez adja hozzá azt a körülbelül 300 000 vagy még több „eltűntet”, akiket agyonlőttek, vagy akik az éhezésbe és a betegségekbe haltak bele. Akármilyen becslést használunk azonban, a szám mindenképpen meglehetősen nagy.64 A holttesteket elégették, de a fogak aranytömései megmaradtak; ezeket kikotorták a hamuból, ha ugyan a tetemekből álló tésztaszerű halmon munkálkodó különleges osztagok már korábban ki nem húzták őket.469 Az aranyat beolvasztották, és az elítélt zsidók más értéktárgyaival együtt a Reichsbankba szállították, ahol a Himmler és a bank elnöke, dr. Walter Funk közötti titkos szerződés értelmében egy „Max Heiliger” fedőnéven megnyitott számlára letétbe helyezték az SS javára. A megsemmisítőtáborokból érkező értékes zsákmányban a fogaranyon kívül még aranyból készült órák, fülbevalók, karkötők, gyűrűk, nyakláncok, sőt szemüvegkeretek is voltak – a zsidókat ugyanis arra bíztatták, hogy az ígért „áttelepítésre” vigyék magukkal minden értéküket. Nagy készlet gyűlt össze ékszerekből, főleg gyémántokból, és sok ezüsttárgy is volt a zsákmányban, valamint készpénz is, nagy kötegekben. A Reichsbankot elárasztották a „Max Heiliger” letétek. Miután páncéltermei már 1942-ben csordultig megteltek, a bank profitra éhes igazgatói arra törekedtek, hogy az értéktárgyakat a városi zálogházakon keresztül történő értékesítés útján készpénzre váltsák. A Reichsbanknak a 469

Néha még az áldozatok lemészárlása előtt kihúzták aranyfogaikat. A minszki börtön német őrének egyik titkos jelentéséből kiderül, hogy miután egy zsidó fogorvost szolgálatba parancsolt, az összes zsidónak „kihúzták vagy kitörték az aranyhídját, -koronáját és -tömését. Ez mindig egy-két órával a különleges eljárás előtt történt. Az őr feljegyezte, hogy börtönében 1943 tavaszán egy hathetes időszakban kivégzett 516 német és orosz zsidó közül 336-nak húzták ki az aranyfogait.65

városi zálogházhoz írott szeptember 15-i levele egy „második szállítmányról” beszél, és így kezdődik: „Átnyújtjuk Önöknek a következő értékeket, azzal a kéréssel, hogy a lehető legjobban hasznosítsák őket.” A lista hosszú és tételes: szerepel rajta 154 aranyóra, 1601 arany fülbevaló, 132 gyémántberakásos gyűrű, 784 ezüst zsebóra és „160 különféle műfog-sor, részben aranyból”. 1944 elejére már a berlini zálogházat is teljesen elárasztották ezek a lopott javak, így arról tájékoztatta a Reichsbankot, hogy nem fogadhat többet. Amikor a szövetséges hatalmak lerohanták Németországot, egyes elhagyott sóbányákban, ahová a nácik feljegyzéseik és zsákmányuk egy részét elrejtették, annyi értéktárgyat találtak még a „Max Heiliger” számláról, amennyi megtöltötte a Reichsbank frankfurti fiókjának három nagy páncéltermét.66 Ismerték-e a bankárok ezeknek a különös letéteknek a forrásait? A Reichsbank nemesfémosztályának igazgatója Nürnbergben azt vallotta, hogy ő és társai kezdték észrevenni, hogy sok szállítmány Lublinból és Auschwitzból érkezik. Mindannyian tudtuk, hogy ezeken a helyeken koncentrációs táborok vannak. A tizedik szállítmányban, 1943 novemberében érkezett először fogarany. A fogarany mennyisége szokatlanul megnőtt.67 Nürnbergben az SS gazdasági hivatalának vezetője, a szervezetének tranzakcióit kezelő hírhedett Oswald Pohl azt hangsúlyozta, hogy dr. Funk, illetve a Reichsbank tisztségviselői és igazgatói nagyon jól tudták, honnak jönnek a javak, amelyeket ők próbáltak elzálogosítani. Bizonyos részleteket is feltárt „a Funk és az SS között a halott zsidók értékeinek a Reichsbankba történő szállításáról kötött üzleti megállapodásról”. Visszaemlékezett egy beszélgetésre a bank elnökhelyettesével, dr. Emil Pohllal. Ebben a beszélgetésben nem maradt kétség afelől, hogy a szállítandó tárgyak a koncentrációs táborokban megölt zsidóktól [származnak]. A kérdéses tárgyak gyűrűk, órák, szemüvegek, aranyrudak, jegygyűrűk, brossok, tűk, arany fogtömések és egyéb értékek voltak. Egyszer, mesélte Pohl, miután szemlekörutat tettek a Reichsbank páncéltermeiben, ahol a „halott zsidóktól származó” értékeket tekintették meg, dr. Funk a társaságot kellemes vacsorán látta vendégül, amely során a beszélgetés a zsákmány különös eredetére terelődött.68

„A VARSÓI GETTÓ NINCS TÖBBÉ” Nem egy szemtanú beszélt a beletörődésről, amellyel olyan sok zsidó fogadta a halált a náci gázkamrákban vagy az Einsatz-osztagok hatalmas kivégzőárkaiban. Nem minden zsidó adta meg magát azonban ilyen szelíden a megsemmisítésnek. 1943 tavaszi napjaiban a varsói gettó falai közé zárt 60 000 zsidó (már csak ennyi élt még az 1940-ben barmok módjára ideterelt 400 000-ből) harcba szállt náci kínzóival. Talán senki sem hagyott hátra hátborzongatóbb – és hitelesebb – beszámolót a varsói gettólázadásról, mint maga a büszke SS-tiszt, aki azt leverte.470 Ez a német úr Jürgen Stroop volt, SS Brigadeführer és rendőr dandártábornok. Fennmaradt a bőrkötéses, bőségesen illusztrált, hetvenöt oldalas, elegáns vastag papírra gépelt ékesszóló hivatalos jelentése.471 A címe: A varsói gettó nincs többé.69 1940 őszének végére, egy évvel azután, hogy a nácik meghódították Lengyelországot, az SS körülbelül 400 000 zsidót szedett össze, és egy körülbelül két és fél mérföld hosszú és egy mérföld széles területen, a régi középkori gettó körül egy magas fallal elzárta őket Varsó többi részétől. Ebben a városnegyedben addig 160 000 ember lakott, tehát túlzsúfoltság volt, de ez volt a legkisebb baj. Frank kormányzó annyi élelmiszert sem volt hajlandó kiutalni számukra, amennyi a 400 000 embernek akár csak felét is éppen hogy életben tarthatta volna. Mivel az azonnali agyonlövés büntetésének terhe mellett tilos volt elhagyniuk az elkerített területet, a 470

John Hersey The Wall című regénye, amely a zsidó feljegyzéseken alapul, a felkelést beszéli el. Stroop azonban nem maradt fenn. A háború után elfogták, 1947. március 22-én Dachauban egy amerikai bíróság halálra ítélte, mert Görögországban túszokat lövetett agyon, majd kiadták Lengyelországnak, ahol a varsói gettó zsidóinak lemészárlásáért állt bíróság elé. Ismét halálra ítélték, és 1951. szeptember 8-án a bűntett helyszínén felakasztották. 471

zsidóknak nem volt munkájuk, eltekintve attól a néhány fegyvergyártól, amelyeket a falakon belül működtetett a Wehrmacht és néhány olyan kapzsi német üzletember, aki tudta, hogyan tegyen szert nagy nyereségre a rabszolgamunka alkalmazásával. Legalább 100 000 zsidó napi egy tál (gyakran szalmából főzött) levessel próbált életben maradni, amit a többiek jószívűségéből kapott. Reménytelen küzdelem volt ez az életért. De a gettó lakossága az éhezéstől és a betegségektől nem pusztult elég gyorsan ahhoz, hogy az megfeleljen Himmlernek is, aki 1942 nyarán „biztonsági okokból” megparancsolta a varsói gettóban lévő zsidók eltávolítását. Július 22-én nagy „áttelepítési” akció kezdődött. Attól a naptól kezdve október 3-ig Stroop szerint összesen 310 322 zsidót „telepítettek át”. Jobban mondva, megsemmisítőtáborokba szállították őket: a legtöbbjüket Treblinkába, ahol gázkamrába kerültek. Himmler még mindig nem volt elégedett. Amikor 1943 januárjában meglepetésszerű látogatást tett Varsóban, és felfedezte, hogy még mindig 60 000 zsidó él a gettóban, megparancsolta, hogy az „áttelepítést” február 15-ig be kell fejezni. Ez nehéz feladatnak bizonyult. A kemény tél és a hadsereg szükségletei – amelynek sztálingrádi katasztrófája, valamint azt követő visszavonulásai miatt elsődlegesen magának volt szüksége a szállítóeszközökre – megnehezítették az SS számára a végleges „áttelepítés” végrehajtásához szükséges vonatszerelvények megszerzését. Ráadásul, jelentette Stroop, a zsidók „minden lehetséges módon” ellenállnak végső likvidálásuknak. Himmler parancsát egészen tavaszig nem lehetett végrehajtani. Úgy döntöttek, hogy egy három napig tartó „különleges művelet” során takarítják ki a gettót. Mint később kiderült, e művelet négy hétig tartott. A több mint 300 000 zsidó deportálása lehetővé tette a németek számára, hogy csökkentsék a fallal körülvett gettó méretét, és 1943. április 19-én, amikor Stroop SS-tábornok megindította ellene tankjait, tüzérségét, lángszóróit és dinamitos osztagait, az egész terület csupán 1000 x 300 yardot tett ki. Tele volt azonban csatornákkal, alagsorokkal és pincékkel, amelyeket az elkeseredetten küzdő zsidók megerősített állásokká alakítottak. Kevés fegyverük volt: néhány pisztoly és puska, egy-két tucat becsempészett géppisztoly, valamint házi készítésű gránátok. De ezen az áprilisi reggelen a zsidók el voltak szánva arra, hogy használni is fogják fegyvereiket – a Harmadik Birodalom történelmében itt történt meg először és utoljára, hogy zsidók fegyverrel álltak ellen náci elnyomóiknak. Stroopnak 2090 embere volt, körülbelül felük a reguláris hadsereg és a Waffen-SS katonája, a többit a 335 litván milicistával, valamint néhány lengyel rendőrrel és tűzoltóval megerősített SS-rendőrség adta. Váratlan ellenállásba szaladtak bele azon az első napon. Alighogy megkezdődött a művelet [jelentette Stroop a géptávírón leadott sok közüli első napi jelentésében], amikor a zsidó banditák erős összehangolt tüzébe futottunk bele. A tankot és a két páncélkocsit Molotov-koktélokkal dobálták meg ... Az ellenség ellentámadása miatt vissza kellett vonulnunk. A német támadást felújították, de csak nehezen tudtak előrehaladni. Körülbelül 17 óra 30 perckor nagyon erős ellenállásba ütköztünk egy háztömbnél, még géppuskatüzet is kaptunk. Egy különleges rohamcsapat legyőzte az ellenséget, de nem tudta elfogni az ellenállókat. A zsidó bűnözők bázisról bázisra ellenálltak, és az utolsó pillanatban elmenekültek ... Veszteségünk az első támadásban: 12 fő.

És ez így ment az első néhány nap során: a szegényesen felfegyverzett védők teret engedtek a tankok, a lángszórók és a tüzérség támadásának, de továbbra is ellenálltak. Stroop tábornok képtelen volt megérteni, hogy ez a „szemét és alsóbbrendű népség” – ahogyan az ostromlott zsidókat nevezte – miért nem adja fel, és veti magát alá a likvidálásnak. Néhány napon belül [jelentette] nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidóknak a továbbiakban nincs szándékukban önként áttelepülni, hanem el vannak szánva arra, hogy ellenállnak az evakuálásnak... Noha az első napokban

jelentős számú, természetüknél fogva gyáva zsidót lehetett elfogni, a művelet második felében egyre nehezebbé vált a banditák és zsidók foglyul ejtése. A 20-30 zsidó férfiből és a velük tartó, hasonló számú nőből álló új harci csoportok újra és újra felszítják az ellenállást.

A nők a Chalutzimhoz tartoznak, észrevételezte Stroop, és az a szokásuk, hogy „mindkét kézzel egyszerre tüzelnek a pisztolyaikkal”, és kézigránátokat tartanak a ruhájukban, onnan veszik elő. A csata ötödik napján a türelmetlen és dühös Himmler megparancsolta Stroopnak, hogy „a legnagyobb szigorral és kíméletlen szívóssággal fésülje át „ a gettót. Ezért úgy döntöttem [írja végső jelentésében Stroop], hogy minden háztömb felgyújtásával az egész zsidó területet elpusztítom.

Azután leírja, hogy mi következett. A zsidók addig maradtak az égő épületekben, amíg csak a bennégéstől félve le nem ugrottak a felsőbb emeletekről ... Még törött csontokkal is megpróbáltak átkúszni az utcán olyan házakba, amelyek még nem égtek... A zsidó banditák az élve elégés veszélye ellenére is gyakran inkább visszamentek a lángok közé, semmint megkockáztassák azt, hogy mi fogjuk el őket.

Egy Stroop-kaliberű ember számára érthetetlen volt, hogy férfiak és nők miért halnak meg inkább harcolva a lángok között ahelyett, hogy békésen meghalhatnának a gázkamrában. Az elfogottakat ugyanis, akiket nem mészárolt le, Treblinkába küldte. Április 25-én az SS főhadiszállására küldött géptávíróüzenetben azt jelentette, hogy 27 464 zsidót fogott el. Holnap megpróbálok vonatot szerezni T2-be [Treblinkába]. Máskülönben itt kell holnap végrehajtani a likvidálást.

Gyakran is hajtották végre ott helyben. Másnap Stroop így tájékoztatta feletteseit: „1330 zsidót kihúztunk a fedezékéből, azonnal elpusztítottuk őket, 362 zsidót öltünk meg harcban.” Csak harminc foglyot „evakuáltak”. A lázadás vége felé a védők a csatornákba vették be magukat. Stroop megpróbálta kiönteni őket: elárasztana a főcsatornát, de a zsidóknak sikerült megállítaniuk a vízáradatot. Egyik nap a németek 138 utcai aknán át dobáltak füstbombákat a csatornákba, Stroop azonban szomorúan jelentette, hogy nem sikerült elérniük „a kívánt eredményt”. A végkifejlet persze nem is lehetett kétséges. A sarokba szorított zsidók egy hónapon át vakmerő bátorsággal harcoltak – bár egyik napi jelentésében Stroop ezt másképpen fogalmazza meg, amikor „a zsidó banditák ravasz harcmódszerei és trükkjei” miatt panaszkodik. Április 26án azt jelentette, hogy sok védő „megőrül a hőségtől, a füsttől és a robbanásoktól”. A nap folyamán számos további háztömböt felégettünk. Ez az egyetlen és végleges módszer, ami ezt a szemét és félállat népséget a felszínre kényszeríti.

Az utolsó nap május 16-a volt. Aznap este Stroop elküldte utolsó napi harci jelentését. Száznyolcvan zsidót, banditát és félállatot pusztítottunk el. Varsó egykori zsidónegyede megszűnt létezni. A nagyszabású műveletet 20 óra 15 perckor a varsói zsinagóga felrobbantásával zártuk ... Az elintézett zsidók száma: 56 065, beleértve mind az elfogott zsidókat, mind azokat, akiknek megsemmisülése bizonyított. Egy héttel később felkérték, hogy magyarázza meg ezt a számadatot. Ekkor így válaszolt: Az összesen 56 065 elfogottból körülbelül 7000 a nagyszabású művelet alatt pusztult el az egykori gettó területén. 6929 zsidó Treblinkába szállítva pusztult el; az elpusztított zsidók száma tehát 13 929. Azon kívül öt-

hatezer zsidó pusztult el úgy, hogy felrobbant vagy bennégett.

Stroop tábornok matematikája nem igazán tiszta, mert a jelentés még így is magyarázatlanul hagyja körülbelül 36 000 zsidó sorsát. Nem sok kétség férhet azonban ahhoz, hogy igazat szólt, amikor csinosan bekötött végső jelentésében azt írta, hogy elfogott „összesen 56 065 zsidót, akinek megsemmisülése bizonyítható”. Az a 36 000 nyilván a gázkamrákban végezte. A német veszteségek Stroop szerint tizenhat elesettet és kilencven sebesültet számláltak. A valószínűleg sokkal magasabb valódi számokat (tekintve a házról házra folyó harc vad jellegét, amelyet maga a tábornok oly szörnyű részletekbe menően írt le) minden bizonnyal azért tartották alacsonyan, nehogy megzavarják Himmler finom érzékenységét. A német csapatok és a rendőrség, zárta le jelentését Stroop, „fáradhatatlanul, hűséges bajtársiasságban teljesítették kötelességüket, és példás katonák módjára tartottak össze”. A „végmegoldás” a háború legvégéig folytatódott. Hány zsidót mészároltak le ennek keretében? A szám azóta is vitatott. Nürnbergben két SS-tanú azt vallotta, hogy a kérdés egyik nagy náci szakértője, Adolf Eichmann, aki a Gestapo Zsidóügyi Hivatalának vezetője volt, és aki a „végmegoldást” annak értelmi szerzője, Heydrich ösztönző keze alatt végrehajtotta, öt- és hatmillió közöttre tette a teljes számot.472 A nürnbergi vádindítványban megadott szám 5 700 000 volt, ami egybevágott a Zsidó Világkongresszus számításaival. Reitlinger a végmegoldásról készített nagyszabású tanulmányában azt a következtetést vonja le, hogy a szám némileg alacsonyabb: 4 194 000 és 4 581 200 között lehetett.71 1939-ben a Hitler erői által megszállt területeken körülbelül tízmillió zsidó élt. Minden becslés szerint e lélekszámnak legalább a felét megsemmisítették a németek. Ez volt a végső következménye és egyben szörnyű ára is annak a tévútnak, amelyre a náci diktátor bécsi nyomorgásának napjaiban tért, és amelyre oly sok német követőjét vezette – vagy megosztotta velük.

AZ ORVOSI KÍSÉRLETEK Voltak a németeknek olyan üzelmei a rövid életű Új Rend idején, amelyek nem is annyira a tömeggyilkosság iránti vágyból, mint inkább a vegytiszta szadizmusból eredtek. Egy pszichiáter talán különbséget tud tenni a két vágy között, a végeredmény azonban csupán a gyilkosságok számában különbözött. A náci orvosi kísérletek e szadizmus példái, ugyanis a koncentrációs táborok lakóinak és a hadifoglyoknak emberi kísérleti nyúlként való alkalmazásával a tudomány számára semmi, vagy legfeljebb minimális hasznot hajtottak. Olyan rémtörténet ez, amelyre nem lehet büszke a német orvosi szakma. Bár a „kísérleteket” kétszáznál is kevesebb gyilkos kuruzsló hajtotta végre (igaz, némelyikük kimagasló pozíciót foglalt el az orvosi hierarchiában), bűnös munkájukat ismerték a birodalom vezető orvosainak ezrei, akik közül a dokumentumok tanúsága szerint soha a legcsekélyebb mértékben sem tiltakozott nyilvánosan egyetlen egy sem.473 Ezen a területen nem csak zsidók voltak az áldozatok. A náci doktorok orosz hadifoglyokat, koncentrációs táborok lengyel férfi és női foglyait, sőt németeket is felhasználtak. A 472

Egyik pribékje szerint Eichmann közvetlenül a német összeomlás előtt azt mondta, hogy „nevetve ugrik majd a sírba, mert rendkívüli megelégedéssel tölti el az a tudat, hogy ötmillió ember halála szárad a lelkén”. Valószínűleg nem ugrott a sírba sem nevetve, sem máshogyan, mert 1945-ben megszökött egy amerikai internálótáborból. (Tényleg nem ugrott: e könyv első megjelenése óta az izraeli titkosszolgálat Argentínában elfogta, és titokban Izraelbe szállította, ahol háborús bűneiért nyilvánosan bíróság elé állították, majd 1963-ban felakasztották, holttestét elégették, és hamvait a tengerbe szórták. Peréről magyarul olvasható: Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. Európa. Budapest, 1984. – A ford.) 473 Még Németország leghíresebb orvosa, dr. Ferdinand Sauerbruch sem, bár ő végül náciellenessé vált, és szövetkezett az ellenállással. Sauerbruch 1943 májusában a berlini katonaorvosi akadémián végigült egy előadássorozatot, amelyet a két leghírhedtebb orvosgyilkos, Kari Gebhardt és Fritz Fischer tartott a foglyokon végzett gázgangréna-kísérletekről. Sauerbruch egyetlen ellenvetése ez alkalommal az volt, hogy a műtéti, kezelés jobb, mint a szulfanilamid! Gebhardt professzort az úgynevezett „orvosok perében” halálra ítélték, és 1948. június 2-án felakasztották. Dr. Fischert életfogytiglani börtönre ítélték.

„kísérletek” meglehetősen változatosak voltak. Egyes foglyokat túlnyomásos kamrába helyeztek, és nagy magassági teszteknek vették őket alá, míg abba nem hagyták a lélegzést. Másokat tífusz és sárgaság halálos dózisaival oltottak be. Ismét másokat „fagyasztási” kísérleteknek vetettek alá jeges vízben vagy meztelenül a szabadban, amíg halálra nem fagytak. Megint másokon mérgezett lövedékeket, sőt mustárgázt is kipróbáltak. A ravensbrücki koncentrációs táborban lengyel nőfoglyok százain – a „nyuszilányokon”, ahogyan nevezték őket – idéztek elő gázgangrénás sebeket, másokat pedig csontátültetési „kísérleteknek” vetettek alá. Dachauban és Buchenwaldban cigányokat válogattak ki, hogy megnézzék, mennyi ideig és hogyan tudnak sós vízen élni. Több táborban hajtottak végre széleskörű sterilizációs kísérleteket férfiakon és nőkön egyaránt, különböző eszközökkel; amint azt egy SS-orvos, dr. Adolf Pokorny egy alkalommal Himmlernek írta, ez azért történt, mert „az ellenséget nemcsak meghódítani kell, hanem megsemmisíteni is”. Ha nem lehet lemészárolni Őket – márpedig a háború vége felé ezt a gyakorlatot kérdésessé tette a rabszolgamunka szükségessége –, akkor meg lehet akadályozni a szaporodásukat. Dr. Pokorny még azt is közölte Himmlerrel, hogy véleménye szerint megtalálta a megfelelő eszközt, a Caladium seguinum nevű növényt, amely – mint mondotta – tartós sterilitást idéz elő. Roppant széles távlatokat nyit meg a puszta gondolata is annak [írta a derék doktor az SS-Führernek], hogy a jelenleg német fogságban lévő hárommillió bolsevikot sterilizálni lehet, és így ki lesznek zárva a szaporodásból, munkára azonban rendelkezésre állnak.72

Egy másik német orvos, aki előtt „széles távlatok” nyíltak, August Hirt professzor volt, a strassburgi egyetem anatómiai intézetének vezetője. Szakterülete némileg eltért a többiekétől, amint azt 1941 karácsonyán Himmler szárnysegédjének, Rudolf Brandt SS-altábornagynak szóló levelében elmagyarázta. Nagy gyűjtemény áll rendelkezésünkre szinte minden faj és nép koponyáiból. A zsidó fajtól azonban csak néhány koponyapéldányunk van ... A keleten vívott háború most lehetőséget nyújt arra, hogy kiküszöböljük ezt a hiányosságot. A zsidó-bolsevik komisszárok koponyájának megszerzésével, akik a visszataszító, ám karakteres alsóbbrendű emberi lény prototípusát képviselik, most tudományos anyag szerzésére nyílik lehetőségünk.

Hirt professzornak nem kellettek a már halott „zsidó-bolsevik komisszárok” koponyái. Azt javasolta, hogy ezeknek a személyeknek a fejét előbb még élő állapotban mérjék meg. Azután pedig: A zsidó ezt követően előidézett halála után – aminek a során a feje nem sérülhet meg – a sebész leválasztja a fejet a törzsről, és továbbítja ... egy légmentesen lezárt ónedényben.

Ezek után dr. Hirt lát majd munkához: azt ígérte, további tudományos méréseket fog végezni.73 Himmler el volt ragadtatva. Utasítást adott, hogy Hirt professzort „lássák el mindennel, amire szüksége van a kutatásaihoz”. Jól ellátták. Tényleges szállítója egy Wolfram Sievers nevezetű érdekes náci úriember volt, aki jelentős időt töltött a tanúk emelvényén a nürnbergi főperben, valamint már vádlottként a későbbi „orvosok perében”.474 Az egykori könyvárus Sievers SS-ezredesi rangra emelkedett, valamint az Ahnenerbe, az Örökléskutató Intézet főtisztviselője lett – ez azoknak a nevetséges „kulturális” szervezeteknek volt az egyike, amelyeket Himmler hozott létre számos magánőrületének űzésére. Sievers szerint az intézet ötven „kutatórészleggel” rendelkezett, amelyek egyikét „Katonai Tudományos Kutatóintézetnek” hívták, és szintén Sievers vezette. Ο maga fürge pillantású, Mefisztó-külsejű fickó volt, sűrű, tintafekete szakállú férfi, aki Nürnbergben a „náci Kékszakáll” gúnynevet kapta a híres francia gyilkos után. Mint e történet 474

Amelyben halálra ítélték, és felakasztották.

oly sok más szereplője, ő is aprólékos naplót vezetett; naplója és levelezése – mindkettő fennmaradt – hozzájárult ahhoz, hogy a bitón végezze. 1943 júniusára Sievers összegyűjtötte Auschwitzban azokat a férfiakat és nőket, akiknek a csontvázakat kellett szolgáltatniuk dr. Hirt professzornak a strassburgi egyetemen végzendő „tudományos méréseihez”. „Összesen 115 személyt: 79 zsidó férfit, 30 zsidó nőt, 4 „ázsiait” és 2 lengyelt dolgoztunk fel” – jelentette Sievers, és kérte az SS berlini főhivatalát, hogy szállítsák át az alanyokat Auschwitzból a Strassburg közelében lévő natzweileri koncentrációs táborba. Nürnbergben, a keresztkérdések során a brit ügyész arról érdeklődött, mit jelent a „feldolgozás” kifejezés. – Antropológiai méréseket – válaszolta Sievers. – Mielőtt meggyilkolták őket, antroplógiai méréseket végeztek rajtuk? Ennyi volf az egész, ugye? – És mintát vettek róluk – tette hozzá Sievers. t Ami ezután következett, azt Josef Kramer SS-százados beszélte el, aki veterán kivégző volt Auschwitzban, Mauthausenben, Dachauban és más táborokban, s „a belseni bestia” néven mulandó hírnévre tett szert, mielőtt Lüneburgban egy brit bíróság halálra ítélte. Hirt professzor a strassburgi anatómiai intézetből beszélt nekem egy Auschwitzból útban lévő fogolyszállítmányról. Közölte, hogy ezeket a személyeket a natzweileri tábor gázkamrájában kell megölni mérges gázzal, holttestüket pedig az anatómiai intézetbe kell vinni, és az ő rendelkezésére bocsátani. Átadott nekem egy palackot, amelyben körülbelül fél pintnyi só volt – azt hiszem, cianidsók –, és közölte velem, hogy körülbelül milyen dózisban kell alkalmaznom az Auschwitzból érkező táborlakók megmérgezéséhez. 1943 augusztusának elején nyolcvan rabot kaptam, akiket a Hirttől kapott gázzal kellett megölni. Egy éjjel egy kisebb kocsival a gázkamrához mentem, az első alkalommal körülbelül tizenöt nővel. Közöltem a nőkkel, hogy fertőtlenítésre be kell menniük a kamrába. De azt nem mondtam meg nekik, hogy elgázosítják őket.

Akkorra a nácik már tökéletesítették a technikát. Néhány SS-katona segítségével [folytatta Kramer] egészen levetkőztettem a nőket, és belökdöstük őket a gázkamrába, ahol anyaszült meztelenül álltak. Amikor az ajtó becsukódott, sikoltozni kezdtek. Egy csövön keresztül bevezettem bizonyos mennyiségű sót... és egy megfigyelőablakon át néztem, hogy mi történik a helyiségen belül. A nők körülbelül fél percig lélegeztek, mielőtt a földre hullottak. Miután bekapcsoltam a szellőzést, kinyitottam az ajtót. A nőket élettelenül fekve találtam a földön, ürülék borította őket. Kramer százados bevallotta, hogy többször megismételte a végrehajtást, amíg mind a nyolcvan táborlakót meg nem ölte, a holttesteket pedig „a kérésnek megfelelően” átadta Hírt professzornak. A vizsgálótiszt megkérdezte tőle, hogy mit érzett akkor, ő pedig emlékezetes választ adott, amely betekintést nyújt a Harmadik Birodalom egy olyan jelenségébe, amelyet emberi ésszel azóta is roppant nehéz megérteni. Nem voltak érzéseim ezeknek a dolgoknak a végrehajtásával kapcsolatban, mivel parancsot kaptam, hogy olyan módon öljem meg a nyolcvan rabot, ahogyan azt már elmondtam. Mellesleg pedig ilyenné képeztek ki.74

Egy másik tanú beszélte el, hogy mi történt ezután. A francia Henry Herypierre a szövetségesek érkezéséig a strassburgi Anatómiai Intézetben dolgozott Hirt professzor laboratóriumi asszisztenseként. Az első szállítmány, amit kaptunk, harminc női holttestből állt... Ez a harminc női holttest még melegen érkezett. A szemük nyitva volt, fénylett. Vörös volt, vérbe borult, és kidülledt a szemüregből. Vérnyomok voltak az orruk és a szájuk körül is. Nem látszott hullamerevség.

Herypierre gyanította, hogy megölték őket, és titokban lemásolta a bal karjukra tetovált rabszámukat. Két újabb, összesen ötvenhat férfiből álló szállítmány érkezett, mondta, ugyanilyen állapotban. Dr. Hirt szakértő irányítása mellett alkoholban konzerválták a tetemeket. A professzor azonban egy kicsit ideges volt az egész dologgal kapcsolatban. – Peter – mondta Herypierre-nek –, ha nem lesz képes tartani a pofáját, maga is közéjük kerülhet! Prof. dr. Hirt mindamellett munkához látott. Leválasztotta a fejeket, és Sievers levelezése szerint „összeállította a korábban nem létező csontváztárat”. De nehézségek is voltak, és miután Sievers végighallgatta dr. Hirt magyarázatát – ő maga ugyanis nem rendelkezett különleges orvosi vagy anatómiai ismeretekkel –, az Ahnenerbe vezetője 1944. szeptember 5-én jelentést tett Himmlernek. Tekintettel a hatalmas mennyiségű tudományos kutatásra, a holttestek redukálását még nem sikerült befejezni. Ez némi időbe telik 80 test esetében.

Az idő azonban fogytán volt. Az előrenyomuló amerikai és francia csapatok közeledtek Strassburghoz. Hirt „utasításokat kért, hogy mi történjen a gyűjteménnyel”. A tetemekről le lehet bontani a húst, amivel azonosíthatatlanná lehet őket tenni [jelentette dr. Hirt nevében Sievers a főhadiszállásnak]. Ez azonban azt jelentené, hogy az egész munkának legalábbis egy része hiábavaló volt, és hogy ez az egyedülálló gyűjtemény elvész a tudomány számára, mivel később már nem lehet elkészíteni a gipszmintákat. A koponyagyűjtemény, mint olyan, alig észrevehető. A húsrészekről ki lehet jelenteni, hogy a franciák hagyták itt akkor, amikor átvettük tőlük az Anatómiai Intézetet 475, majd átadjuk őket hamvasztásra. Kérem, tegyen indítványt, hogy a következő három javaslatból melyik kerüljön végrehajtásra: 1. A gyűjtemény egészét meg kell őrizni; 2. A gyűjteményt részben meg kell szüntetni; 3. A gyűjteményt teljesen meg kell szüntetni.

* AZ UJ REND 609 – Miért akarta eltávolítani a húst a tetemekről, tanú? – kérdezte a brit vádló a nürnbergi bírósági terem csendjében. – Miért javasolta azt, hogy a franciákra hárítsák a felelősséget? – Laikusként nekem nem lehetett véleményem ebben a kérdésben – válaszolta a „náci Kékszakáll”. – Én mindössze tolmácsoltam Hirt professzor kérdését. Semmi közöm nem volt ezeknek az embereknek a meggyilkolásához. Egyszerűen a postás feladatát láttam el. – Maga volt a postahivatal – vágott vissza a a vádló –, még egy postahivatal a kiváló náci postahivatalok sorában, ugye? Lyukas védekezés volt ez, amellyel mégis sok náci megpróbálkozott a perek során, és mint más alkalmakkor, a vád most is rámutatott erre. Az SS-től zsákmányolt akták tanúsága szerint 1944. október 26-án Sievers jelentést küldött: „A strass-burgi gyűjteményt az utasításnak megfelelően teljesen megszüntettük. Az átfogó helyzet ismeretében ez az intézkedés a legjobb megoldás.”76 Herypierre később leírta a nyomok eltüntetésére tett nem egészen sikeres kísérletet. 1944 szeptemberében a szövetségesek Belfort felé nyomultak, és Hirt professzor utasította Bongót és Herr Maiért, hogy darabolják fel ezeket a holttesteket, és égettessék el őket a krematóriumban ... Másnap reggel megkérdeztem Herr Maiért, hogy feldarabolta-e az összes holttestet, de Herr Bong így válaszolt: „Nem tudtuk feldarabolni az összes holttestet, túl nagy munka lett volna. Néhány hullát a raktárban hagytunk.” Ott fedezte fel őket a szövetségesek egyik osztaga, amikor az amerikai 7. hadsereg egységei, élükön a franciák 2. páncélos hadosztályával, egy hónappal később bevonultak Strassburgba.476 475

Németország Franciaország 1940-es eleste után annektálta Elzászt, és a németek átvették a strassburgi egyetemet. Prof. dr. Hirt eltűnt. Amikor elhagyta Strassburgot, fültanúk szerint azzal dicsekedett, hogy soha senki nem fogja el őt élve. Igaza lett: sem élve, sem holtan nem került elő. 476

77

Az Új Rend gazdái nemcsak csontvázakat, hanem emberbőröket is gyűjtöttek, noha ez esetben még azt az ürügyet sem lehetett felhozni, hogy ez a tudományos haladás ügyét szolgálná. A koncentrációs táborok foglyainak bőre – különösen az ilyen hullarablást céllal kivégzettek esetében – pusztán dekoratív értékkel bírt. Mint kiderült, kitűnő lámpaernyőt lehet belőle készíteni; sok ilyet kifejezetten a buchenwaldi táborparancsnok felesége, Frau Ilse Koch számára készítettek ki, akit a foglyok a „buchenwaldi szuka” névvel illettek.477 Úgy tűnik, a tetovált bőrök voltak a legkeresettebbek. Egy német táborlakó, Andreas Pfaffenberger így vallott erről Nürnbergben: ...Az összes tetoválással rendelkező fogolynak jelentkeznie kellett a rendelőben ... Miután megvizsgálták a foglyokat, a legjobb és legművészibb mintákkal tetováltakat injekcióval megölték. A tetemeket ezután átadták a patológiai osztálynak, ahol a tetovált bőrrészeket leválasztották róluk, és kikészítették. A kész terméket átadták Koch feleségének, aki lámpaernyőt vagy más háztartási dísztárgyat készített belőle.78

Az egyik bőrdarab, amely láthatóan megragadta Frau Koch fantáziáját, a „Jancsi és Juliska” tetoválást viselte. Egy másik táborban, Dachauban akkora kereslete volt az ilyen bőröknek, amekkora gyakran meghaladta a kínálatot. Egy fogoly cseh orvos, dr. Frank Bláha vallott erről. Néha nem volt elegendő menyiségű, jó bőrrel rendelkező holttestünk, és ilyenkor dr. Rascher azt mondta: „Rendben, megkapják a holttesteket.” Másnap mindig kaptunk húsz-harminc holttestet, fiatal emberekét. Vagy tarkón lőtték, vagy fejbeütötték őket, hogy a bőrük sértetlen maradjon ... A bőrnek egészséges foglyokról kellett származnia, és hibátlannak kellett lennie.79

Ez a dr. Sigmund Rascher volt a jelek szerint elsősorban felelős a szadisztikusabb orvosi kísérletekért. Ez a szörnyű kuruzsló SS-körök jelentésein keresztül arra hívta fel Himmler figyelmét (akinek a rögeszméi között szerepelt az egyre több felsőrendű északi fajú utód kitenyésztése is) arra, hogy Frau Rascher három gyermeket szült negyvennyolc éves kora után, az igazság az volt azonban, hogy Rascherék megfelelő időközönként egyszerűen elrabolták a gyerekeket egy árvaházból. 1941 tavaszán a Luftwaffe szervezésében Münchenben tartott különleges orvosi továbbképzést látogató dr. Raschernak szenzációs ötlete támadt. 1941. május 15-én írt róla Himmlernek. Elborzadva ébredt rá, hogy a nagy magasságoknak a repülőkre gyakorolt hatásával kapcsolatos kutatások holtpontra jutottak, mert „eddig nem voltak lehetségesek az emberanyaggal végzett próbák, mivel az ilyen kísérletek nagyon veszélyesek, és senki sem vállalkozik rájuk.” Rendelkezésemre tudna bocsátani két-három hivatásos bűnözőt e kísérletek céljára? ... A kísérletekre, amelyek révén az alanyok esetleg persze meghalnak, az én együttműködésemmel kerülne sor.80

Az SS-Führer egy héten belül válaszolt, hogy „természetesen boldogan biztosítunk foglyokat a magasrepülési kutatásokhoz”. Dr. Rascher meg is kapta őket, és munkához látott. Az eredmények kiolvashatók a maga és mások által készített jelentésekből, amelyeket bemutattak Nürnbergben és az SS-orvosok későbbi perében. Dr. Rascher saját eredményei a tudományos zsargon mintaképei. A nagymagasságú 477

Frau Kochot, aki élet és halál teljhatalmú úrnője volt a táborlakók felett, és akinek a puszta kénye is rettenetes büntetések forrása lehetett bármelyik fogoly számára, a „buchenwaldi perben” életfogytiglani börtönre ítélték, de büntetését négy évre enyhítették, és hamarosan szabadon bocsátották. 1951. január 15-én egy német bíróság életfogytiglanra ítélte gyilkosságért. Férjét még a háború alatt egy SS-bíróság halálra ítélte „túlkapásokért”, de lehetőséget kapott arra, hogy választhatja az orosz frontszolgálatot. Mielőtt azonban választhatott volna, Waldeck herceg, az SS helyi vezetője kivégeztette. Mafalda hercegnő, az olasz királyi pár leánya, Fülöp hesseni herceg felesége is a Buchenwaldban elpusztultak között volt.

próbákhoz a légierő keszonkamráját Münchenből a közeli Dachau koncentrációs táborába szállíttatta, ahol kéznél voltak az emberi kísérleti nyulak. A levegőt kiszivattyúzták az ötletes szerkezetből: így lehetett szimulálni a nagy magasságok oxigén- és légnyomásviszonyait. Dr. Rascher ezután elvégezte megfigyeléseit, amelyek közül tipikusnak számít az itt következő: A harmadik vizsgálat oxigén nélkül történt, 29 400 láb magaságnak megfelelően, egy 37 éves, jó általános állapotban lévő zsidó férfin. A légzés 30 percig folytatódott. A vizsgálati alany négy perc után verejtékezni kezdett, és a fejét forgatta. Öt perc után görcsök jelentek meg; a hatodik és tizedik perc között megnőtt a légzésszám, az alany elveszítette az eszméletét. A tizenegyediktől a harmincadik percig a légzésszám percenként három belélegzésre csökkent, amely csak ezen időszak végén szűnt meg ... Körülbelül fél órával a légzés megszűnte után megkezdődött a boncolás.81 Egy osztrák fogoly, Anton Pacholegg, aki dr. Rascher irodájában dolgozott, kevésbé tudományosan írta le e „kísérleteket”. Személyesen láttam a keszonkamra figyelőablakán át, hogyan bírja a bent lévő fogoly a vákuumot, amíg a tüdeje meg nem szakad ... Megőrültek, és kitépték a hajukat, hogy könnyítsenek a nyomáson. Őrültségükben ujjal, körömmel tépték az arcukat, hogy megcsonkítsák magukat. Kézzel és fejjel verték a falat, és sikoltoztak, hogy ezzel csökkentsék a dobhártyára nehezedő nyomást. Ezek az esetek általában az alany halálával végződtek.82 Körülbelül kétszáz foglyot vetettek alá ilyen kísérleteknek, amíg csak dr. Rascher be nem fejezte a munkát. Az „orvosok perében” tett vallomás tanúsága szerint az alanyok közül nyolcvan azonnal elpusztult, a többieket pedig valamivel később kivégezték, hogy ne fecseghessenek.

Ez a kutatási program 1942 májusában fejeződött be, amikor is Erhard Milch, a Luftwaffe tábornagya Göring köszönetét tolmácsolta Himmlernek dr. Rascher úttörő kísérleteiért. Nem sokkal később, 1942. október 10-én dr. Hippke altábornagy, a légierő orvosi felügyelője „a német repülőorvosi tudomány és kutatás nevében” „hálás köszönetét” fejezte ki Himmlernek „a dachaui kísérletekért”. Egy dolog azonban, úgy vélte, kimaradt a kísérletekből. Nem vették ugyanis figyelembe azt a végletes hideget, amit a pilótának el kell viselnie a nagy magasságokban. Ε hiányosság kiküszöbölése érdekében, tájékoztatta Himmlert, a Luftwaffe keszonkamrát épít „teljes hűtéssel és 100 000 láb névleges magassággal. Más jellegű fagyasztási kísérletek már folynak Dachauban” – tette hozzá.83 Valóban folytak. És ismét dr. Rascher vezette a teamet. Egyes orvoskollégáinak azonban aggályai voltak. Keresztényi dolog-e, amit dr. Rascher csinál? Néhány Luftwaffe-orvosnak láthatóan kezdtek kételyei lenni. Amikor Himmler ezt meghallotta, dühbe gurult, azonnal írt Milch tábornagynak, és tiltakozott, hogy a légierő „keresztény orvosi körei” nehézségeket okoznak. Nagyon kérte a Luftwaffe vezérkari főnökét, bocsássa el dr. Raschert a légierő orvosi testületéből, hogy át lehessen helyezni az SS-hez. Azt javasolta, hogy keressenek egy nem keresztény orvost, akinek tudósként is tiszteletre méltónak kell lennie, hogy átadják neki dr. Rascher értékes munkáját. Közben Himmler hangsúlyozta, hogy ő személyesen vállalja a felelősséget, hogy aszociális egyéneket és bűnözőket szolgáltat, akik nem érdemelnek egyéb sorsot, mint hogy a koncentrációs táborokban ilyen kísérletek során haljanak meg.

Dr. Rascher „fagyasztási kísérletei” két típushoz tartoztak: az első, hogy mekkora hideget visel el egy ember, mielőtt meghal, a második, hogy rátaláljanak, hogyan lehet a legjobban felmelegíteni egy még élő személyt, aki végletes hidegnek volt kitéve. Két módszert választottak ki az emberek fagyasztására: vagy jeges vízzel teli tartályba tették őket, vagy a téli hidegben éjszakára teljesen meztelenül kitették őket a hóba. Rascher Himmlernek szóló, „fagyasztási” és „felmelegítési” kísérleteiről beszámoló jelentései terjedelmesek; egy-két példa megadja az alaphangot. Az egyik legkorábbi ilyen jelentés 1942. szeptember 10-én készült.

A kísérleti alanyokat vízbe merítettük teljes repülős egyenruhában ... sisakban. Egy mentőmellény megakadályozta, hogy elsüllyedjenek. A kísérleteket 36,5 és 53,5 Fahrenheit fok közötti hőmérsékletű vízben hajtottuk végre. Az első kísérletsorozatban a fej hátulja és az agytörzs a víz felett volt. Egy másik kísérletsorozatban a nyak hátulja és a kisagy alámerült. A gyomorban 79,5, a rectumban 79,7 Fahrenheit fokos hőmérsékletet rögzítettünk elektromos úton. Halálos áldozatok csak akkor fordultak elő, amikor a nyúltagy és a kisagy lehűlt. Az ilyen halálesetek boncolásánál mindig sok, egy pintig terjedő mennyiségű szabad vért találtunk a koponyaüregben. A szív rendszeresen mutatott végletes tágulást a jobb kamrán. A kísérleti alanyok az ilyen kísérletek során, amikor a testhőmérséklet 82,5 fok alá csökkent, minden mentési kísérlet ellenére is elkerülhetetlenül meghaltak. Ezek a boncolási leletek nyíltan bizonyítják, mennyire fontos a fejlesztés alatt álló gumiöltöny fejfűtése és nyakvédelme.84

A táblázat, amelyet dr. Rascher mellékelt, hat „halálos esetet” dolgoz fel, megadja a vízhőmérsékletet, a testhőmérsékletet a halál pillanatában, a vízben tartózkodás időtartamát, és hogy mennyi idő alatt halt meg a páciens. A legkeményebb ember száz percig bírta e jeges vízben, a leggyengébb ötvenhárom percig. Walter Neff, egy táborlakó, aki dr. Rascher kísérleteinél az ő orvosi segédszolgálatosaként dolgozott, az „orvosok perében” a laikus leírását adta az egyik vizes fagyasztási kísérletről. Ez volt a valaha is végzett legszörnyűbb kísérlet. Két orosz tisztet hoztak a börtönbarakkokból. Rascher levetkőztette őket, aztán meztelenül kellett belemenniük a kádba. Egyik óra múlt a másik után, és miközben általában a hidegtől az eszméletlenség legkésőbb hatvan perc múlva beállt, ez a két férfi ebben az esetben még két és fél óra múltán is teljes reakciókat adott. Minden kérésük, amit Rascherhoz intéztek, hogy altassa el őket, hiábavaló volt. Körülbelül a harmadik órában az egyik orosz azt mondta a másiknak: „Elvtárs, kérlek, mondd meg a tisztnek, hogy lőjön le minket.” A másik azt válaszolta, hogy nem vár könyörületet ettől a fasiszta kutyától. A kettő kezet rázott,és azt mondta: „Viszlát, elvtárs.” ... Ε szavakat egy fiatal lengyel lefordította Raschernak, bár némileg más formában. Rascher az irodájába ment. A fiatal lengyel ekkor azonnal megpróbálta kloroformmal elkábítani a két áldozatot, de Rascher azonnal visszajött, és a pisztolyával megfenyegetett minket... A kísérlet legalább öt órán át tartott, mielőtt a halál beállt volna.85

A kezdeti hidegvizes kísérletek névleges „vezetője” egy bizonyos dr. Holzloehner, a kieli egyetem orvosprofesszora, az asszisztense pedig egy dr. Finke nevű orvos volt, akik miután néhány hónapig együtt dolgoztak Rascherral, úgy hitték, hogy kimerítették a kísérleti lehetőségeket. A három orvos ezek után egy harminckét oldalas, szigorúan titkos tanulmányt írt a légierőnek „Emberi lényeken végzett fagyasztási kísérletek” címmel, és 1942. október 16-17re összehívtak egy konferenciát a német tudósok számára, hogy megismerhessék és megvitathassák az eredményeiket. A konferencia címe „Orvosi kérdések tengeri és téli vészhelyzetek esetében” volt. Az „orvosok perében” tett tanúvallomás szerint kilencvenöt német tudós vett részt, köztük a szakterület legkiválóbbjai is, és bár a három doktor nem hagyott kételyt afelől, hogy a kísérletekben elég sok embert küldtek a halálba, ezzel kapcsolatban nem tettek fel kérdéseket, tehát nem is tiltakoztak. Holzloehner professzor478 és dr. Finke ekkor elbúcsúzott a kísérletektől, de az állhatatos dr. Rascher egyedül is folytatta a munkát 1942 októberétől a következő év májusáig. Többek között azzal akart kísérletezni, amit ő „száraz fagyasztásnak” nevezett. Auschwitz, írta Himmlernek, sokkal alkalmasabb az ilyen próbákra, mint Dachau, ugyanis ott hidegebb van, valamint a terület nagyobb volta kevesebb izgalmat okoz a táborban. (A kísérleti alanyok ugyanis ordítanak, amikor megfagynak.) Bizonyos okokból a helyszín megváltoztatását nem lehetett elintézni, úgyhogy dr. Rascher Dachauban folytatta vizsgálódásait, és imádkozott egy kis valódi téli időért. Hála istennek, ismét erős hideghullámunk volt Dachauban [írta Himmlernek 1943 tavaszának elején]. Volt, aki 14 órán át maradt kint a szabadban 21 Fahrenheit fokon, és belső hőmérséklete elérte a 77 Fahrenheit fokot, perifériális fagysérülésekkel ...86 478

Holzloehner professzornak rossz lehetett a lelkiismerete: amikor a britek elfogták, az első vallatás után öngyilkos lett.

Az „orvosok perében” Neff tanú ismét csak a laikus leírását adta főnökének „szárazfagyasztási” kísérleteiről. Este a barakkok elé egy foglyot helyeztek egy tábori ágyra meztelenül. Egy lepedő volt rajta, és minden órában egy vödör hideg vizet öntöttek rá. A kísérleti alany így feküdt kint reggelig. A hőmérsékletét megmérték. Később dr. Rascher azt mondta, hogy hiba volt betakarni az alanyt a lepedővel, és vízzel öntözni... A jövőben a kísérleti alanyokat nem szabad betakarni. A következő kísérletet tíz alanyon hajtottak végre, akiket következésképpen így, meztelenül kellett kitenni.

Miközben a foglyok lassan megfagytak, dr. Rascher vagy asszisztense mérte a hőmérsékletüket, szívreakciójukat, légzésüket és így tovább. A szenvedők kiáltásai gyakran hasítottak az éjszakába. Kezdetben [magyarázta Neff a bíróságnak] Rascher megtiltotta, hogy ezeket a kísérleteket altatásban végezzék. De a kísérleti alanyok olyan lármát csaptak, hogy Rascher számára lehetetlenné vált a kísérletek altatás nélküli folytatása.87

A „kutatók” hagyták, hogy kísérleti alanyaik ott pusztuljanak (hiszen, mint Himmler mondta, ezt érdemelték) a jeges vízzel telt tartályokban vagy meztelenül a dachaui barakkok előtt a földön fekve a téli éjszakában. Ha túlélték, akkor rövid úton elpusztították őket. De a bátor német repülősöket és tengerészeket, akiknek a kedvéért állítólag e kísérleteket végezték, és akik esetleg kényszerleszállás után a Sarki-tenger jéghideg vizében találták magukat, vagy a Sarkkör felett a fagyos pusztaságban rekedtek Norvégiában, Finnországban vagy ÉszakOroszországban, meg kellett menteni, ha lehetett. Az utánozhatatlan dr. Rascher ezután elkezdte emberi kísérleti nyulain azokat a vizsgálatokat, amelyeket ő „felmelegítési kísérleteknek” nevezett. Tudni akarta, hogy mi a legjobb módszer egy megfagyott ember felmelegítésére, hogy így esetleg életeket mentsenek meg. Heinrich Himmler, aki soha nem habozott „gyakorlati” megoldásokat ajánlani szorgos tudóstestületének, azt javasolta Raschernak, hogy próbálják ki az „állati meleggel” való felmelegítést, de a doktor kezdetben nem sokra tartotta az ötletet. „Az állati hővel – állatok vagy nők testével – való felmelegítés túlságosan lassú” – írta az SS vezetőjének. De Himmler tovább nyaggatta. Nagyon kíváncsi vagyok [írta Raschernak] az állati hővel végzett kísérletekre. Személyes meggyőződésem, hogy ezek a kísérletek hozhatják a legjobb és legtartósabb eredményeket.

Dr. Rascher szkeptikus volt ugyan, de nem az a fajta ember, aki figyelmen kívül hagyta volna az SS vezetőjének javaslatát. Azonnal belefogott mind közül a leggroteszkebb „kísérletsorozatába”, s feljegyezte annak minden morbid részletét az utókor számára. A ravensbrücki női koncentrációs tábor négy lakóját küldték át neki Dachauba. Egyikükkel kapcsolatban (mind a négyen prostituáltakként voltak besorolva) azonban volt valami, ami zavarta a doktort, így hát feljebbvalóihoz folyamodott. Az egyik kijelölt nő félreismerhetetlenül északi faji sajátosságokat mutatott ... Megkérdeztem a lányt, hogy miért jelentkezett bordélyszolgálatra, és ő azt válaszolta: „hogy kikerüljek a koncentrációs táborból”. Amikor tiltakoztam, hogy micsoda szégyenteljes dolog bordélylánynak jelentkezni, felvilágosított: „Jobb fél év egy bordélyban, mint fél év a koncentrációs táborban ...” Faji öntudatom felháborodik azon a kilátáson, hogy fajilag alacsonyabb rendű koncentrációs tábori elemeknek tegyek ki egy olyan lányt, aki külsőleg tiszta északi ... Ezért megtagadom ennek a lánynak a felhasználását kísérleti céljaimra.88

Felhasznált viszont másokat, akiknek a haja kevésbé volt szőke, és a szeme kevésbé volt kék. Megállapításait kötelességtudóan továbbította Himmlernek egy 1942. február 12-én kelt,

„Titkos!” jelzéssel ellátott jelentésben.89 A kísérleti alanyokat a szokásos módon hűtöttük le – ruhában vagy anélkül – hideg vízben, különböző hőmérsékleteken ... A vízből való kivételre a végbélben mért 86 Fahrenheit fokos hőmérsékletnél került sor. A kísérleti alanyokat nyolc esetben két meztelen nő közé tettük egy széles ágyra. A nőket utasítottuk, hogy bújjanak olyan közel a lehűtött személyhez, amennyire csak tudnak. A három személyt ezután takarókkal borították be ... Ha a kísérleti alanyok visszanyerték eszméletüket, azt soha nem veszítették el újra, gyorsan felfogtak a helyzetet, és odabújtak a nők meztelen testéhez. A testhőmérséklet emelkedése ezután nagyjából ugyanolyan sebességgel folytatódott, mint a takarókba bugyolálással melegített személyeké ... Kivételt képezett az a négy kísérleti alany, akik nemi közösülést végeztek 86 és 89,5 Fahrenheit fok közötti testhőmérsékletnél. Ezeken a személyeken a közösülés után nagyon gyors hőmérsékletemelkedés következett, hasonló ahhoz, mint amit a forró fürdő alkalmazásával értünk el.

Dr. Rascher – némileg meglepődve – úgy találta, hogy egy nő gyorsabban melegít fel egy fagyott férfit, mint két nő. Ezt annak tulajdonítom, hogy ha egy nőt alkalmazunk a melegítésre, akkor a személyes gátlások elkerülhetők, és a nő jobban összetapad a fagyott személlyel. A teljes eszmélet visszatérése itt is figyelemre méltóan gyors volt. Mindössze egy személy esetében nem tért vissza az eszmélet, és csak csekély fokú felmelegedést jegyeztünk fel. Ez a kísérleti alany agyvérzés tüneteivel halt meg, ezt később a boncolás megerősítette.

Összegezve, vonta le a következtetést a gyilkos kuruzsló, egy „lehűlt” férfinak egy nővel való felmelegítése „nagyon lassan folyik”, és a forró fürdők hatékonyabbak. Csak olyan kísérleti alanyok melegedtek fel meglepően gyorsan [fejezte be], akiknek a fizikai állapota lehetővé tette a nemi közösülést, ők a jó fizikai közérzet állapotába is meglepően hamar visszatértek.

Az „orvosok perében” tett tanúvallomások szerint körülbelül négyszáz „fagyasztási” kísérletet hajtottak végre háromszáz személyen, akik közül nyolcvan-kilencven a kísérlet közvetlen eredményeképpen halt meg, a többieket pedig – néhány kivétellel – utána puffantották le, némelyiküket azt követően, hogy megőrültek a kísérletek során. Maga dr. Rascher mellesleg nem tanúskodhatott ebben a perben. Különböző új programokkal – még említeni is túl sok lenne – folytatta véres munkáját 1944 májusáig, amikor őt és feleségét letartóztatta az SS – nem gyilkos „kísérleteiért”, mint azt gondolnánk, hanem azzal a váddal, hogy ő és felesége csalárdul viselkedtek gyermekeik világrajövetelének módjával kapcsolatban. Az ilyen árulást Himmler – aki rajongott a német anyák iránt – nem szenvedhette, hiszen ő őszintén hitte, hogy Frau Rascher negyvennyolc évesen szülte három gyermeke közül az elsőt, és megbotránkozott, amikor megtudta, hogy az asszony mégsem szülte, hanem lopta őket. így hát dr. Raschert az ismerős dachaui tábor politikai bunkerébe vetették, feleségét pedig Ravensbrückbe szállították, ahonnan a doktor a „felmelegítési” kísérletekhez szerezte be a prostituáltakat. Egyikük sem maradt életben, és úgy hírlik, maga Himmler rendelte el kivégzésüket élete egyik utolsó tetteként. Kínos tanúkká válhattak volna. Így is életben maradt azonban számos kínos tanú, hogy a bíróság előtt vallomást tegyen. Hetet közülük halálra ítéltek és felakasztottak, hiába védelmezték a végsőkig halálos kísérleteiket a haza érdekében végrehajtott hazafias tettekként. Dr. Herta Oberheuser, az „orvosok perének” egyetlen női vádlottja húsz évet kapott. Beismerte, hogy halálos injekciókat adott „öt-hat” lengyel nőnek – a százak közül, akik a különböző ravensbrücki „kísérletekben” a pokol kínját szenvedték el. Számos orvost, köztük a hírhedt Pokornyt is, aki az ellenség millióit akarta sterilizálni, felmentettek. Néhányan megbánták bűneiket. Az orvosi alárendeltek egy újabb perében dr. Edwin Katzenbogen, a Harvard Medical School korábbi oktatója halálbüntetést kért magára a bíróságtól. – Káin jelét tették a homlokomra! – kiáltott fel. –

Bármelyik orvos, aki elkövette azokat a bűnöket, amelyekkel engem vádolnak, megérdemli, hogy megöljék! – Életfogytiglani börtönt kapott.90

HEYDRICH HALÁLA ÉS LIDICE PUSZTULÁSA A háború félidejéig egyszer fordult elő, hogy az Új Rend bűnöző gazdáin megtorolták a meghódított nép elleni irtóhadjáratot. Reinhard Heydrich, az államvédelmi rendőrség és az SD főnöke, a Gestapo második embere, ez a hosszú orrú, hűvös tekintetű, harmincnyolc éves, sátáni lelkű rendőr, a „végmegoldás” géniusza, a „hóhér Heydrich”, ahogy a megszállt országokban ismerték, erőszakos halált halt. Miközben nyugtalanul hajszolta a további hatalmat, és titokban intrikált főnöke, Himmler kitúrására, egyéb hivatalai mellé ráadásképpen kineveztette magát Csehország és Morvaország ügyvivő kormányzójává. Szegény öreg Neurathot, a kormányzót Hitler 1941 szeptemberében határozatlan időtartamú betegszabadságra küldte, és helyébe Heydrich került a prágai Hradzsinba, a cseh királyok ősi székhelyére. De nem sokáig maradt ott. 1942. május 29-én reggel, miközben vidéki villájából nyitott Mercedes sportkocsiján a prágai várba hajtott, egy brit gyártmányú bombát dobtak rá, amely darabokra tépte az autót, Heydrich gerincét pedig szétzúzta. Két cseh hajította rá a bombát: Jan Kubis és Josef Gabeik, az angliai szabad csehszlovák hadsereg tagjai. RAF-gépről dobták le őket ejtőernyővel. Mivel feladatuk végrehajtására jól fel voltak szerelve, egy füstbomba leple alatt elmenekültek, és menedéket kaptak a prágai Karl Borromaus templom papjaitól. Heydrich június 4-én halt bele sérüléseibe. Ezután valóságos hekatomba következett, amikor a németek a régi teuton rítusok szerint álltak brutális bosszút hősük haláláért. Egy Gestapojelentés szerint 1133 csehet, köztük 201 nőt azonnal kivégeztek. 91 A tényleges merénylőket, akik a cseh ellenállás 120 tagjával együtt a Karl Borromaus templomban rejtőzködtek, az SS megostromolta, és az utolsó emberig legyilkolta.479 Emiatt az uralkodó faj elleni dacos tett miatt azonban mégis a zsidók bűnhődtek meg leginkább. Háromezret közülük elvittek a „kiváltságos” theresienstadti gettóból, és keletre szállították őket megsemmisítésre. A bombarobbantás napján Goebbels a Berlinben még szabadlábon lévő néhány zsidóból ötszázat letartóztattatott, s Heydrich halálának napján „megtorlásként”152 főt kivégeztek közülük. Ám Heydrich halálának következményei közül a Prágától nem messze fekvő Kladno bányaváros melletti kis falu, Lidice sorsa lesz az, amire a legtovább fog emlékezni a civilizált világ. Pusztán azzal a céllal, hogy példát statuáljanak a meghódított népnek, amely el merte venni egyik inkvizítorának az életét, a németek szörnyű kegyetlenséget vittek végbe ebben a békés kis községben. 1942. június 9-én délelőtt tíz teherautón, Max Rostock százados480 parancsnoksága alatt érkezett meg Lidicébe a német állambiztonsági rendőrség különítménye, és körülvette a falut. Senkit nem hagytak távozni, de hagyták hazatérni azokat, akik ott laktak, csak a németek érkezésekor véletlenül éppen nem voltak otthon. Egy tizenkét éves fiú, aki pánikba esett, megpróbált elillanni. Lelőtték, meghalt. Egy parasztasszony a távoli mezők irányába futott. Hátba lőtték, meghalt. A falu teljes férfilakosságát bezárták egy Horak nevű gazda (történetesen éppen a polgármester) csűrjébe, istállójába és pincéjébe. Másnap hajnaltól délután négy óráig az állambiztonsági rendőrség kivégzőosztagai tízes csoportokban a csűr mögötti kertbe vitték és agyonlőtték őket. Összesen 172 férfit és tizenhat év fölötti fiút végeztek ki ott helyben. Később elfogtak, és Prágába küldtek további tizenkilenc férfilakost, akik a mészárlás alatt a kladnói bányákban dolgoztak. Hét nőt, akiket Lidicében fogtak el, Prágába vittek, ott lőtték őket agyon. A faluból az összes többi nőt, szám szerint 195-öt Németországba, a ravensbrücki koncentrációs táborba 479

Schellenberg szerint, aki ott volt, a Gestapo sohasem tudta meg, hogy a templomban meghaltak között ott voltak a tényleges merénylők is. (Schellenberg: The Labyrinth, 292. o.) 480 1951 augusztusában Prágában felakasztották.

szállították, ahol hetet elgázosítottak, három „eltűnt”, negyvenkettő pedig a rossz bánásmód következtében halt meg. Négy előrehaladottan terhes lidicei nőt előbb egy prágai szülőotthonba vittek, ahol megvárták, míg megszülnek, majd meggyilkolták az újszülötteiket, őket pedig Ravensbrückbe szállították. Hátra volt még a németeknek, hogyan szabaduljanak meg a lidicei gyermekektől, akiknek az apjuk mind halott volt, az anyjuk pedig mind börtönben. Igaz, ami igaz: a németek nem lőtték le őket, még a fiúkat sem. Inkább elszállították őket a gneisenaui koncentrációs táborba. Összesen kilencvenen voltak. Hét egyéves kor alatti gyermeket a nácik kiválasztottak, hogy Himmler „faji szakértőinek” megfelelő vizsgálata után Németországba küldjék őket, s ott németnek, német néven nevelkedjenek. Később a többiektől is hasonló módon szabadultak meg. „Minden nyomuk elveszett” – zárta le a nürnbergi törvényszéknek Lidice esetéről küldött hivatalos jelentését a csehszlovák kormány. Szerencsére legalább néhányukat sikerült később megtalálni. Emlékszem, 1945 őszén olvastam az életben maradt lidicei anyáknak a szövetségesek ellenőrzése alatt álló német újságokban közölt szánalomra indító felhívásait, amelyekben a német népet kérték, hogy segítsenek nekik megtalálni gyermekeiket, és küldjék őket „haza”.481 Magát Lidicét szó szerint eltörölték a föld színéről. Amint a férfiakat lemészárolták, a nőket és a gyerekeket pedig elszállították, az állambiztonsági rendőrség felégette a falut, majd a romokat dinamittal felrobbantották és elegyengették. Bár az ilyenfajta náci brutalitásnak Lidice vált a legismertebb példájává, nem ez volt az egyetlen olyan falu a németek megszállta országokban, amelynek ilyen barbár véget kellett érnie. Csehszlovákiában ilyen volt még Lezhaky, és így pusztult el több falu Lengyelországban, Oroszországban, Görögországban és Jugoszláviában is. A németek még nyugaton is, ahol pedig viszonylag kevésbé tombolt az Új Rend, megismételték Lidice példáját, bár a legtöbb esetben, mint a norvégiai Televaagéban is, a férfiakat, a nőket és a gyerekeket csak külön koncentrációs táborokba deportálták azután, hogy földig rombolták a falu összes épületét. De 1944. június 10-én, egy nap híján két évvel a lidicei mészárlás után hasonló iszonyatot vittek végbe a Limoges közelében lévő francia faluban, Oradour-sur-Glane-ban. A terrorban (nem is a harcban!) már Oroszországban hírhedetté vált Das Reich SS-hadosztály egy különítménye körülvette a francia városkát, és megparancsolta a lakóknak, hogy gyűljenek össze a főtéren. Ott a parancsnok közölté az emberekkel, hogy jelentést kaptak, miszerint a faluban robbanószereket rejtegetnek, ezért átkutatják a házakat, és ellenőrzik a személyazonossági kártyákat. Ezután a teljes 652 főnyi lakosságot bezárták. A férfiakat csűrökbe terelték, a nőket és a gyerekeket a templomba. Aztán felgyújtották az egész falut. Azokat a férfiakat, akik nem égtek halálra a csűrökben, legéppuskázták. A templomban rekedt nőket és gyerekeket is géppuskatűzzel szórták meg, és akik nem haltak meg, azokat elevenen elégették, amikor rájuk gyújtották a templomot. Három nappal később Limoges püspöke tizenöt gyermek szénné égett holttestét találta meg egy halomban a kiégett oltár mögött. Kilenc évvel később egy francia katonai bíróság megállapította, hogy 642 lakos – 245 nő, 207 gyermek és 190 férfi – veszett oda az oradouri mészárlásban. Tízen élték túl. Bár súlyos égési sérüléseket szenvedtek, halottnak tettették magukat, s így megmenekültek.482 Lidicéhez hasonlóan Oradourt sem építették soha újjá. Romja Hitler európai Új Rendjének emlékműve marad. A békés tájból kiemelkedő kiégett templom arra a gyönyörű aratás előtti júniusi napra emlékeztet, amikor a falu és lakói elpusztultak. Ahol valaha egy ablak volt, most egy kis tábla található: „Madame Rouffance, a templom egyetlen túlélője ezen az ablakon 481

Az UNRRA 1947. április 2-án azt jelentette, hogy tizenhetet megtaláltak Bajorországban, és visszaküldték az édesanyjához Csehszlovákiába. 482 Az SS-különítmény húsz tagját halálra ítélte ez a bíróság, de csak kettőt végeztek ki, a többi tizennyolc ítéletét öttől tizenöt évig terjedő börtönbüntetésre változtatták. A Das Reich hadosztály parancsnokát, Heinz Lammerding SS-altábor-nagyot in absentia halálra ítélték. Tudomásom szerint soha nem találták meg. Az oradouri különítmény tényleges parancsnoka, Otto Dickmann őrnagy néhány nappal később harc közben elesett.

keresztül menekült meg.” Elöl egy rozsdás vaskereszthez rögzített kis Krisztus-alak áll. Ilyen volt hát Hitler Új Rendjének kezdete, ahogyan ebben a fejezetben felvázoltuk – avagy így mutatkozott be a nácik bűnöző birodalma Európában. Az emberiség szerencséjére még csecsemőkorában kimúlt. Nem a német nép lázadt fel a barbarizmushoz való ilyetén visszatérés ellen, hanem a német fegyverek veresége okozta a vesztét, amelyet viszont a Harmadik Birodalom bukása követett. Ennek a története van már csak hátra.

28. MUSSOLINI BUKÁSA Három éven át mindig a németek voltak azok, akik a nyár beköszöntével megindították nagy offenzívaikat az európai kontinensen. 1943-ban azonban fordult a kocka. Mivel abban az évben május elején Tunéziában fogságba ejtették a Tengely erőit, mindazt, ami megmaradt a valaha hatalmas észak-afrikai hadseregből, nyilvánvaló volt, hogy Eisenhower tábornok angol– amerikai seregei legközelebb maga Olaszország ellen fognak fordulni. Ez a rémálom kísértette Mussolinit 1939 szeptemberében, és ezért késleltette Olaszország belépését a háborúba, amíg a szomszédos Franciaországot a németek meg nem hódították, és nem kényszerítették át a brit expedíciós hadsereget a Csatorna túloldalára. Ez a rémálom tért vissza, de most aztán gyorsan kezdett valósággá válni. Maga Mussolini beteg és csalódott volt; meg is volt ijedve. Elterjedt a defetizmus a nép és a fegyveres erők körében. Milánóban és Torinóban, a két ipari nagyvárosban tömegtüntetések voltak: az éhes munkások „kenyeret, békét és szabadságot” követeltek. A hitelét vesztett és korrupt fasiszta rezsim az összeomlás szélén állt, s amikor Ciano grófot az év elején felmentették a külügyminiszteri posztról, és a Vatikánba küldték nagykövetnek, a németek azt gyanították, azért ment oda, hogy megpróbáljon a szövetséges hatalmakkal kötendő különbékéről tárgyalni, amit már Antonescu, a román diktátor is sürgetett. Mussolini több hónapon át felhívásokkal bombázta Hitlert, hogy kössön békét Sztálinnal, hogy hadseregét visszavonhassa nyugatra, ahol az olaszokkal közös védelmet alkothatnának azzal az egyre erősödő fenyegetéssel szemben, amelyet a Földközi-tenger medencéjében lévő, illetve a – szerinte – Angliában a Csatornán keresztüli invázióhoz gyülekező angol–amerikai erők jelentenek. Ismét eljött az idő, ismerte fel Hitler, hogy Mussolinival találkozva fellelkesítse és rendbe szedje rogyadozó partnerét. A találkozót 1943. április 7-re szervezték meg Salzburgba, és bár a Duce úgy érkezett, hogy végre elszánta magát akaratának – vagy legalábbis véleményének – érvényesítésére, mégis ismét alulmaradt a Führer szóözönével szemben. Hitler később elmesélte sikerét Goebbelsnek, aki azt lefirkantotta naplójába. Minden cseppnyi energiáját belevetve az erőfeszítésbe, sikerült Mussolinit visszalökdösnie a helyes vágányra ... A Duce teljes változáson ment keresztül... Amikor megérkezésekor kiszállt vasúti kocsijából, a Führer szerint úgy nézett ki, mint egy megtört öregember; amikor eltávozott [négy nappal később], jó formában volt, készen bármilyen tettre.1

Valójában azonban Mussolini nem volt felkészülve azokra az eseményekre, amelyek ezután gyors egymásutánban következtek be. A szövetséges hatalmak májusban sikeresen meghódították Tunéziát, ezt követően pedig 1943. július 10-én az angol–amerikai erők sikeresen partra szálltak Szicíliában. Az olaszoknak nem sok kedvük volt saját földjükön harcolni. Hitler hamarosan olyan jelentéseket kapott, miszerint az olasz hadsereg „az összeomlás stádiumában” van – legalábbis e szavakkal tájékoztatta tanácsadóit az OKW-ban. Csak olyan barbár intézkedések segíthetnek a nemzet megmentésében [közölte Hitler július 17-én egy haditanácson], mint amilyeneket 1941-ben Sztálin, vagy 1917-ben a franciák alkalmaztak. Egyfajta ítélőszéket vagy hadbíróságot kellene létrehozni Olaszországban a nemkívánatos elemek eltávolítására. 2

Ismét magához hívatta Mussolinit, hogy megvitassa vele a kérdést. A találkozóra július 19én került sor az észak-olaszországi Feltrében. Ez volt mellesleg a két diktátor tizenharmadik tanácskozása, menete pedig megfelelt a legutóbbiakénak. Hitler beszélt végig, Mussolini pedig mindvégig hallgatta – három órán át ebéd előtt, és két órán át utána. A fanatikus német vezér különösebb siker nélkül próbálkozott azzal, hogy felélessze betegeskedő olasz szövetségesének és barátjának inába szállt bátorságát. Mindenképpen folytatniuk kell a harcot az összes fronton. Nem hagyhatják feladataikat „egy következő generációra”. A „történelem szava” továbbra is inti őket. Magát Szicíliát és Olaszországot meg lehet tartani, ha az olaszok harcolnak. További német erősítésekkel fogják segíteni őket. Hamarosan egy új típusú tengeralattjárót vetnek be, és az a briteket egy „Sztálingráddal” fogja sújtani. Dr. Schmidt szerint az atmoszféra Hitler ígéretei és dicsekvései ellenére is rendkívül lehangoló volt. Mussolini annyira megviselt volt, hogy már nem volt képes követni barátjának tirádáit, és a végén dr. Schmidtet kérte meg, hogy adja át jegyzeteit. A Duce csüggedtsége még rosszabbá vált, amikor a tárgyalás alatt beérkeztek az első jelentések a Róma elleni első nappali szövetséges légitámadásról.3 Az alig hatvan éves kora ellenére megfáradt és szenilis Benito Mussolininak, aki két évtizeden át olyan önhitten parádézott Európa színpadán, most már fogytán volt az ereje. Hazatértekor Rómában már az első nagy bombázás következményeinél is sokkal rosszabb dolgok várták. A Fasiszta Párt hierarchiáján belül hozzá legközelebb álló pribékjeinek lázadásával nézett szembe, amiben még a veje, Ciano is benne volt. A lázadás mögött pedig a Duce megdöntésére szőtt szélesebb körű összeesküvés állt, amely elért a királyhoz is. A Dino Girandi, Giuseppe Bottai és Ciano vezette lázadó fasiszta vezetők követelték a Fasiszta Nagytanács összehívását, amely 1939 decembere óta nem ült össze, és korábban is mindig csak a Duce abszolút uralma alatt álló bólogatógépezet volt. 1943. július 24-én éjjel összeült a testület, és Mussolinit diktátori pályafutása során első alkalommal érte kemény kritika a katasztrófa miatt, amelybe az országot vezette. 19:8 arányban olyan döntést hoztak, amely az alkotmányos monarchia és a demokratikus parlament visszaállítását követelte. Azt is előírta a határozat, hogy a fegyveres erők teljes parancsnoksága szálljon vissza a királyra. A fasiszta lázadóknak – talán Grandi kivételével – a jelek szerint nem volt olyan elképzelésük, hogy ennél messzebbre menjenek. Egyes tábornokok körében azonban létezett egy másik, szélesebb összeesküvés is, amely ekkor kipattant. Maga Mussolini láthatóan azt hitte, hogy kiállta a vihart (a döntéseket ugyanis addig Olaszországban nem a Nagytanács többségi szavazata hozta, hanem a Duce), és rettentően meglepődött július 25-én este, amikor a király a palotájába hívatta, azonnali hatállyal elbocsátotta hivatalából, majd letartóztatták, és egy mentőautón a rendőrségre szállították.483 Ilyen csúfosan bukott meg a modern római cézár, a huszadik század e harcias szavú embere, aki tudta, hogyan használja ki a kor zűrzavarait és csüggedtségét, ám a cifra felszín alatt leginkább csak fűrészporból volt. Magánemberként nem volt ostoba. Sokat olvasott a történelemről, és úgy hitte, hogy megértette annak tanításait. Diktátorként azonban elkövette azt a végzetes hibát, hogy olyan országból próbált meg harcias, birodalmi jellegű nagyhatalmat létrehozni, amely nem rendelkezett az ehhez szükséges ipari erőforrásokkal, és amelynek népe – nem úgy, mint a németek – túlságosan civilizált, túlságosan kulturált volt ahhoz, hogy ilyen csalfa törekvések vonzzák. Az olasz nép valójában sohasem zárta úgy a szívébe a fasizmust, 483

„Nem volt semmiféle balsejtelmem” – írta később Mussolini egykori lelki állapotáról, amivel a palotába indult. Viktor Emánuel király minden kertelés nélkül a tárgyra térve porig alázta őt. – Kedves Ducém – idézte fel Mussolini a király bevezető szavait –, nincs tovább értelme. Olaszország darabjaira hullott szét... A katonák már nem akarnak harcolni,.. Ε pillanatban Ön Olaszországban a leginkább gyűlölt ember ... – Ön roppant súlyos döntést hoz! – idézi fel Mussolini a maga válaszát. De még saját beszámolója szerint is alig próbálkozott azzal, hogy az uralkodót döntése megváltoztatására bírja. Befejezésképpen „sok szerencsét” kívánt utódjának. (Mussolini: Memoirs, 1942–43, 80-81. ο.)

mint a németek. Csupán elviselték, annak tudatában, hogy mindössze múló állapot, és a véghez közeledve Mussolini is felismerte ezt. De mint minden diktátort, őt is elragadta a hatalom, amely elkerülhetetlenül demoralizálta, megrothasztotta a lelkét, ítélőképességét pedig megmérgezte. Ez vezette őt a második végzetes hibához: ahhoz, hogy a maga és Olaszország szerencséjét a Harmadik Birodaloméhoz kötötte. Amikor a harangok Hitler Németországának kezdtek szólni, akkor már Mussolini Olaszországának is szóltak. A Duce azonban semmit sem tehetett, hogy sorsát elkerülje. Immár Hitler foglya volt. Egyetlen puskát sem sütöttek el – még a fasiszta milícia sem –, hogy megmentsék. Senki nem szólalt fel a védelmében. Úgy tűnt, senki sem bánja távozásának megalázó jellegét – azt, hogy a király mellől elhurcolták, és mentőautón vitték a fogdába. Ellenkezőleg: bukása általános örvendezést váltott ki. A fasizmus ugyanolyan könnyen omlott össze, mint alapítója. Pietro Badoglio tábornagy tábornokokból és polgári személyekből álló, párton kívüli kormányt alakított, és a Fasiszta Pártot feloszlatták. A fasisztákat eltávolították a kulcsposztokról, az antifasisztákat pedig szabadon engedték a börtönökből. Elképzelhetjük, milyen reakciókat váltott ki Hitler főhadiszállásán Mussolini bukásának híre, bár erre nincs szükség, ugyanis terjedelmes feljegyzések számolnak be róluk.4 Súlyos sokk volt! Bizonyos párhuzamok még a náci észjárás szerint is nyilvánvalóak voltak, és annak a veszélye, hogy Róma esetleg szörnyű precedenst teremt, nagyon nyugtalanította dr. Goebbelst, akit július 26-án lóhalálában a rastenburgi főhadiszállásra hívattak. A propagandaminiszter első gondolata, mint naplójából megtudjuk, az volt, hogyan lehet Mussolini megdöntését megmagyarázni a német népnek. „Mégis, mit mondjunk nekik?” – kérdezte magától, és úgy döntött, hogy egyelőre csak annyit közölnek: a Duce „egészségügyi okokból” lemondott. Az események ismerete [írta naplójában] érthetően arra bátoríthat egyes felforgató elemeket Németországban, hogy azt higgyék, ők is sikerre vihetik itt ugyanazt, amit Rómában Badoglio és pribékjei véghezvittek. A Führer megparancsolta Himmlernek, gondoskodjék arról, hogy a legszigorúbb rendőri intézkedéseket alkalmazzák, amennyiben itt hasonló veszély fenyegetne.

Hitler azonban, tette hozzá Goebbels, úgy vélte, hogy Németországban nem igazán fenyeget ilyen veszély. A propagandaminiszter végül azzal nyugtatta meg magát, hogy a német nép nem fogja „példának tekinteni a római válságot”. Bár a Führer már két héttel korábban is megfigyelte a megroppanás jeleit Mussolinin, teljes meglepetésként érték a július 25-én délután a főhadiszállásra csordogálni kezdő hírek. Az első üzenet mindössze annyi volt, hogy összeült a Fasiszta Nagytanács, és Hitler elgondolkodott, hogy miért. – Mi haszna az ilyen tanácsoknak? – kérdezte. – Mi csinálnak a fecsegésen kívül?” Aznap este a legsúlyosabb félelmei bizonyultak igaznak. – A Duce lemondott! – jelentette be döbbent katonai tanácsadóinak az este 9.30-kor kezdődő helyzetmegbeszélésen. – Badoglio, a legelszántabb ellenségünk vette át a kormányzást! A háborúban ez volt az egyik utolsó olyan alkalom, hogy Hitler azzal a jéghideg ítélőképességgel fogadta a híreket, amiről régebben, a sikeresebb napokban tett bizonyságot. Amikor Jodl tábornok azt szorgalmazta, hogy várják meg a teljesebb jelentéseket, Hitler a szavába vágott. Kétségtelen [mondta], de akkor is előre kell terveznünk. Árulásukban minden bizonnyal deklarálják majd, hogy lojálisak maradnak velünk, ez azonban árulás. Természetesen nem maradnak lojálisak ... Az a hogyishívják [Badoglio] ugyan azonnal kinyilvánította, hogy a háború folytatódik, de ez nem számít. Ezt kell mondaniuk, de attól még ez árulás marad. Mi is ugyanazt a játékot játsszuk majd, és mindent előkészítünk ahhoz, hogy az egész társaságot egy csapással megbuktassuk, és elfogjuk azt az egész söpredéket.

Ez volt Hitler első gondolata: lefogni azokat, akik megdöntötték Mussolinit, és visszahelyezni a Ducet a hatalomba!

Holnap [folytatta] leküldök oda egy embert, aki parancsot visz majd a 3. páncélgránátos hadosztály parancsnokának, hogy nyomuljon be Rómába egy különítménnyel, és azonnal tartóztassa le az egész kormányt, a királyt, az egész társaságot. Legelőször a trónörököst kell letartóztatnia, és le kell váltania az egész bandát, különösen Badogliót és azt a társaságot. Aztán csak figyelnünk kell, hogyan omlanak össze, és két-három nap múlva újabb puccs lesz.

Hitler az OKW hadműveleti főnökéhez fordult. HITLER: Jodl, dolgozza ki a parancsokat ... Utasítsa őket, hogy rohamlövegeikkel nyomuljanak be Rómába... és tartóztassák le a kormányt, a királyt és az egész társaságot. Leginkább a trónörököst akarom. KEITEL: Ő fontosabb, mint az öregember. BODENSCHATZ [a Luftwaffe egyik tábornoka]: Úgy kell megszervezni, hogy be lehessen őket pakolni egy gépbe, és elszállítani. HITLER: Be a gépbe, és el velük! BODENSCHATZ: Nehogy elvesszen a Bambino a repülőtéren!

Egy későbbi megbeszélés során, nem sokkal éjfél után felmerült az a kérdés, hogy mit tegyenek a Vatikánnal. Hitler válaszolt rá. Egyből bemegyek a Vatikánba is! Gondolják, hogy a Vatikán érdekel engem? Azonnal átvesszük az ellenőrzését... Az egész diplomáciai testület ott van bent... Az a csürhe ... Kiszedjük onnan azt a rakás disznót... Majd később bocsánatot kérhetünk...

Hitler aznap éjjel parancsot adott az Olaszország és Németország, illetve Olaszország és Franciaország közötti alpesi hágók biztosítására is. Ε célból Franciaországból és DélNémetországból sietve összegyűjtöttek nyolc hadosztályt, és létrehozták belőlük a „B” hadseregcsoportot az energikus Rommel parancsnoksága alatt. Amennyiben az olaszok felrobbantanák az Alpokban az alagutakat és a hidakat, írta naplójában Goebbels, az Olaszországban lévő német erők, amelyeknek egy része már amúgy is súlyos harcokba keveredett Szicíliában Eisenhower erőivel, teljesen elszigetelődnének utánpótlási forrásaiktól. Nem tarthatnának ki sokáig. De az olaszok képtelenek voltak egyik napról a másikra a németek ellen fordulni. Badogliónak előbb kapcsolatba kellett lépnie a szövetséges hatalmakkal, hogy megtudja, kaphat-e fegyverszünetet, illetve szövetséges támogatást a Wehrmacht ellen. Hitler feltételezése helyes volt azt illetően, hogy mit fog tenni Badoglio, de sejtelme sem volt arról, hogy milyen sokáig tart majd, míg meg is teszi. Tulajdonképpen ez a feltételezés dominált a július 27-én este, a Führer főhadiszállásán tartott haditanácson is, amelyen a náci kormány és a fegyveres erők legtöbb nagykutyája megjelent, köztük, Göring, Goebbels, Himmler, Rommel és a haditengerészet új főparancsnoka, Karl Dönitz tengernagy, aki januárban került a kegyvesztetté vált Raeder vezértengernagy megürült posztjára.484 A tábornokok többsége (Rommel vezetésével) elővigyázatosságra intett. Azzal érveltek, hogy bármilyféle Olaszországban tervezett akciót gondosan elő kell készíteni, és ki kell dolgozni. Hitler viszont azonnal lépni akart, pedig ez azt jelentette, hogy kulcsfontosságú páncélos egységeket kell visszavonnia a keleti frontról, ahol pedig az oroszok éppen akkor (július 15-én) indították meg a háború során első nyári offenzívájukat. Úgy látszik, most az egyszer a tábornokok elképzelése érvényesült: rábeszélték Hitlert, hogy tartsa vissza az akciót. Időközben minden addig összeszedhető német 484

Hitler megharagudott a német haditengerészetet 1928 óta vezető Raederre a fegyvernem kudarca miatt, ugyanis a flotta képtelen volt elpusztítani az Északi-Jeges-tengeren Oroszországba menő konvojokat, sőt ugyanott súlyos veszteségeket is szenvedett. Január l-jén egy, a főhadiszálláson előadott hisztérikus kitörés során a hadúr megparancsolta a német nyílttengeri flotta azonnali feloszlatását és a hajók selejtezését és szétbontását. Január 6-án viharos erőpróbára került sor Hitler és Raeder között a Wolfsschanze főhadiszálláson. A Führer tétlenséggel vádolta a haditengerészetet, és azzal, hogy nem hajlandó a harcra és a kockázatvállalásra. Raeder ezek után kérte, hogy mentsék fel a parancsnokság alól. Január 30-án formálisan és nyilvánosan is elfogadták a lemondását. Dönitz, az új főparancsnok korábban a tengeralattjáró-flotta parancsnoka volt, és nem sokat tudott a felszíni hajók problémáiról, ezért azután a tengeralattjáró-hadviselésre koncentrált.

csapatot át lehet küldeni az Alpokon keresztül Olaszországba. Goebbels sötét képet festett a tábornokok habozásáról. Nem veszik számításba [írta naplójába a katonai kupaktanács után], hogy mit fog tenni az ellenség. Az angolok biztosan nem fognak egy hétig várni, amíg mi átgondoljuk az akciót, és felkészülünk rá. Sem neki, sem Hitlernek nem kellett volna aggódnia. A szövetségesek nem egy, hanem hat hetet vártak. Addigra Hitlernek megvoltak már a tervei, és a végrehajtásukhoz szükséges erők is készen álltak. A Führer lázas agyában valójában már a július 27-én összehívott haditanácskozás idejére is készen álltak a tervek. Négy ilyen volt: (1) az Eiche („Tölgyfa”) hadművelet Mussolini megmentéséről intézkedett vagy a haditengerészet (amennyiben egy szigeten tartanák), vagy a Luftwaffe ejtőernyőseinek (amennyiben a szárazföldön találnának rá) alkalmazásával; (2) a Student („Tanuló”) hadművelet Róma váratlan megszállását, és ott a Mussolini-kormány restaurációját írta elő; (3) a Schwarz („Fekete”) hadművelet egész Olaszország katonai megszállásának fedőneve volt; (4) az Achse („Tengely”) hadművelet pedig az olasz flotta elfogásának vagy elpusztításának vízióját jelenítette meg. Később az utóbbi két hadműveletet a „Tengely” fedőnév alatt vonták össze. 1943 szeptemberének elején két esemény indította el Hitler terveinek végrehajtását. Szeptember 3-án szövetséges csapatok szálltak partra az olasz csizma déli sarkán, és szeptember 8-án nyilvánosan bejelentették az Olaszország és a nyugati szövetséges hatalmak közötti tűzszünetet (amit szeptember 3-án írtak alá titokban). Hitler aznap az ukrajnai Zaporozsjéba repült, hogy helyreállítsa az összeroskadni készülő német frontot, de – Goebbels szerint – „furcsa nyugtalanság érzése” kerítette hatalmába, ezért még aznap este visszatért a kelet-poroszországi Rastenburgban lévő főhadiszállásra, ahol várták már a hírek, hogy fő szövetségese dezertált. Számított ugyan erre, és fel is készült rá, a tényleges időzítés azonban meglepetésként érte, így hát néhány órán át nagy zűrzavar volt a főhadiszálláson. A németek a londoni BBC egyik adásából hallottak először az olasz fegyverszünetről, és amikor Jodl Rastenburgból felhívta a Róma közelében lévő Frascatiban tartózkodó Kesselring tábornagyot, hogy megkérdezze, igaz-e a hír, a dél-olaszországi német seregek parancsnoka bevallotta, hogy most hall róla először. Kesselring azonban, akinek főhadiszállását aznap reggel elpusztította a szövetségesek bombázása, és éppen azzal volt elfoglalva, hogy csapatokat szedjen össze a nyugati parton várt újabb szövetséges partraszállás ellen, így is ki tudta adni a „Tengely” jelszót, ami beindította az olasz hadsereg lefegyverzésére és az ország megszállására vonatkozó német tervek végrehajtását. Egy-két napig a közép- és dél-olaszországi német erők helyzete roppant válságos volt. Róma közelében öt olasz hadosztály állt szemben két német hadosztállyal. Ha a szövetségesek szeptember 8-án Nápolynál felbukkanó hatalmas inváziós flottája észak felé indult volna, és partra szállt volna a főváros közelében, miközben a közeli repülőtereket elfoglalják az erősítésként érkező ejtőernyősök (amint azt Kesselring és stábja várta is kezdetben), akkor a háború menete Olaszországban más fordulatot vehetett volna, és a végső katasztrófa egy évvel hamarább érhette volna a Harmadik Birodalmat. Kesselring később azt állította, hogy azon az estén, nyolcadikán Hitler és az OKW menthetetlenül elveszettként „leírta” az ő nyolc hadosztályának teljes erejét.5 Két nappal később Hitler közölte Goebbelsszel, hogy DélOlaszország elveszett, és az új vonalat Rómától északra kell létrehozni az Appeninekben. A szövetséges hatalmak parancsnoksága azonban nem használta ki, hogy teljes ellenőrzése alatt tartja a tengert, pedig ez lehetővé tette, hogy Olaszország mindkét partján, szinte bárhol partra szállhassanak, és nem aknázták ki túlnyomó légifölényüket sem, amitől a németek erősen tartottak. Emellett úgy tűnik, Eisenhower parancsnoksága arra sem tett erőfeszítéseket, hogy megpróbálja sajátjával egyesítve felhasználni a számottevő olasz erőket, különösen a Róma közelségében állomásozó öt olasz hadosztályt. Ha Eisenhower így tett volna, állította később

Kesselring és vezérkari főnöke, Siegfried Westphal tábornok, a németek helyzete reménytelenné vált volna. Egyszerűen meghaladta volna az erejüket, jelentették ki, hogy leküzdjék Montgomerynak a „csizma” szárán előrenyomuló hadseregét, visszavessék Mark Clark tábornok inváziós haderejét, bárhol is szálljon partra, és közben még a középen és hátul lévő nagy olasz fegyveres alakulatokkal is foglalkozzanak.485 6 Mindkét tábornok megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az amerikai 5. hadsereg nem Róma közelében, hanem Nápolytól délre, Salernónál szállt partra, illetve amikor a szövetségesek ejtőernyősei mégsem jelentek meg a római repülőterek felett. Megkönnyebbülésük annál is nagyobb volt, amikor az olasz hadosztályok szinte puskalövés nélkül megadták magukat a németeknek, és hagyták, hogy azok lefegyverezzék őket. Ez azt jelentette, hogy a németek könnyedén megtarthatták Rómát, és egyelőre Nápolyt is. így övék lett Olaszország kétharmada, beleértve az iparosodott északot is, ahol a gyárakat munkára fogták, hogy Németország számára hadfelszerelést termeljenek. Szinte csodával határos módon Hitler így új erőre kaphatott.486 Olaszország kivonulása a háborúból keserűvé tette. Ez „a disznóság gigantikus méretű példája” – mondta Goebbelsnek, akit ismét Rastenburgba hívatott. Mussolini megdöntése pedig aggodalommal töltötte el a saját pozíciójával kapcsolatban. „A Führer végső intézkedéseket hívott segítségül annak érdekében, hogy nálunk egyszer és mindenkorra kizárjuk a hasonló fejleményeket” –jegyezte fel naplójába Goebbels szeptember 11-én. Szeptember 10-én a nemzethez intézett rádióbeszédében (amelyre Goebbels csak hosszú kérleléssel tudta rábeszélni: – Az embereknek joguk van egy kis bátorításra és vigasztalásra a Führertől ebben a nehéz válságban! – mondta neki a propagandaminiszter) Hitler némi daccal beszélt a kérdésről: Az a remény, hogy itt valaki árulókra találhat, a nemzetiszocialista állam jellegének abszolút nem ismerésén alapul; mind az én személyes pozíciómmal, mind politikai munkatársaim, tábornagyaim, tengernagyaim és tábornokaim hozzáállásával kapcsolatban alapvető téveszmén nyugszik az a hit, hogy ők Németországban egy július 25-ét tudnak előidézni. Igazából, amint látni fogjuk, volt néhány német tábornok és egykori kollaboráns, akik a katonai kudarcok fokozódásával ismét csak áruló gondolatokat kezdtek táplálni, s e gondolatok a következő év júliusában a Mussolini ellen végrehajtottnál erőszakosabb, ám kevésbé sikeres tett formáját öltik majd. A bármiféle árulásnak már a kezdeti stádiumban történő elfojtására tett egyik megelőző intézkedésével Hitler megparancsolta, hogy a Wehrmachtban szolgáló összes német hercegnek le kell szerelnie. Fülöp hesseni herceget, aki korábban a Führer üzeneteivel szaladgált Mussolinihoz, és most a főhadiszálláson lézengett, letartóztatták, és a Gestapo féltő gondjaira bízták. Feleségét, Mafalda hercegnőt, az olasz király leányát is letartóztatták, és férjével együtt koncentrációs táborba vetették. Norvégia és Görögország királyaihoz hasonlóan Olaszország 485

Harry Butcher kapitány, Eisenhower tengerészeti segédtisztje szerint mind az amerikai, mind a brit vezérkari főnök, George C. Marshall és Sir John G. Dili egyaránt panaszkodott, hogy Eisenhower nem mutat elég kezdeményezőkészséget az olaszországi előrenyomulással kapcsolatban. Felettesének védelmében Butcher rámutat, hogy a partraszálló járművek elégtelen mennyisége korlátozta Eisenhower terveit, és hogy egy tengeri úton végrehajtott invázió olyan messzire északon, mint Róma környéke, a szövetségesek vadászrepülőinek hatótávolságán kívülre vitte volna a hadműveletet, márpedig e gépeknek Szicíliából kellett felszállniuk. Maga Eisenhower is rámutat, hogy Szicília elfoglalása után parancsot kapott, hogy a Csatornán keresztüli invázióra készülve küldjön vissza hét (négy amerikai és három brit) hadosztályt Angliába, így pedig szánalmasan kevés csapata maradt. Butcher továbbá azt állítja, hogy Eisenhower eredetileg azt tervezte, ejtőernyős csapatokat dob le Róma repülőtereire, hogy azok segítsenek az olaszoknak megvédeni a fővárost a németek ellen, ám az utolsó pillanatban Badoglio könyörögni kezdett, hogy ezt a hadműveletet „ideiglenesen függesszék fel”. Maxwell D. Taylor tábornok, aki nagy személyes kockázatot vállalva titokban Rómába ment, hogy Badoglióval tanácskozzon, azt jelentette, hogy az olaszok defetizmusa és a németek ereje miatt az amerikai légideszantos hadosztály ledobása öngyilkos vállalkozásnak tűnik. (Lásd Eisenhower: Crusade in Europe, 189.0., és Butcher: My Three Years with Eisenhower, 407-25. o.) 486 Hitler nagy dühére a király, Badoglio és a kormány elmenekült Rómából, és valamivel később a szövetségesek által felszabadított Dél-Olaszországban állt fel. Az olasz flotta nagy része is elszökött Máltára, pedig Dönitz tengernagy bonyolult terveket szőtt elfogására vagy elpusztítására.

királya is megmenekült Hitler karmai közül, aki ezért leányának a letartóztatásával állt bosszút.487 A Führer napi katonai helyzetmegbeszélésein heteken át sok időt szenteltek egy Hitler által erőszakolt problémának: Mussolini megmentésének. A terv fedőneve, emlékszünk, „Tölgyfa hadművelet” volt, és a főhadiszálláson tartott tanácskozások jegyzőkönyveiben Mussolinit mindig úgy említik, mint „az értékes tárgyat”. A tábornokok többsége, sőt még Goebbels sem fűzött kételyt ahhoz, hogy az egykori Duce már nem igazán értékes tárgy, de Hitler még mindig így gondolta, és ragaszkodott a kiszabadításához. Nemcsak szívességet akart tenni régi barátjának, akihez még mindig személyesen vonzódott. Az is ott járt a fejében, hogy Mussolinit az észak-olaszországi új fasiszta kormány fejévé teszi; ez pedig felmentené a németeket a terület igazgatásának terhe alól, és segítene biztosítani hosszú utánpótlási és kommunikációs vonalaikat a barátságtalan lakossággal szemben, melynek körében fel-felbukkantak már a bajt okozó partizánok is. Augusztus l-jén Dönitz tengernagy jelenthette Hitlernek, hogy a haditengerészet szerint Ventotene szigetén megtalálták Mussolinit. Augusztus közepén Himmler kopói biztosak voltak abban, hogy a Duce egy másik szigeten, Maddalenán van, Szardínia északi csücske közelében. Részletes terveket készítettek, hogy rombolókkal és ejtőernyősökkel rajtaütnek a szigeten, de mielőtt végrehajthatták volna, Mussolinit ismét elszállították. A fegyverszüneti egyezmény egyik titkos záradékának értelmében át kellett volna adni a Ducet a szövetségeseknek, de valamilyen oknál fogva Badoglio elhalasztotta az átadást, és szeptember elején az „értékes tárgyat” elrejtették egy szállodában, amely a Gran Sasso d'Italia, az Abruzzi Appeninek legmagasabb csúcsán volt, és csak drótkötélpályán keresztül lehetett megközelíteni. A németek hamarosan tudomást szereztek Mussolini hollétéről. A levegőből felderítették a hegytetőt, és úgy találták, hogy vitorlázórepülőkkel valószínűleg le tudnak szállni, legyűrhetik az őrködő carabinienket, és egy kis Fieseler-Storch repülőgépen magukkal vihetik a Ducet. Ε merész tervet szeptember 13-án hajtották végre Himmler egyik leleményes értelmiségi SSbanditájának, egy Otto Skorzeny nevű osztráknak a vezetése alatt, aki a történet legvégén ismét feltűnik majd egy újabb fenegyerek-hőstettel.488 Miután gyakorlatilag elrabolt egy olasz tábornokot, akit belegyömöszölt vitorlázógépébe, Skorzeny a hegytetőn lévő szállodától száz yardnyira szállította le légideszantos katonáit; a Duce éppen reményvesztett arckifejezéssel bámult kifelé egy második emeleti ablakból. A carabinierik többsége a német csapatok láttán elmenekült a hegyekbe, akik pedig ott maradtak, azokat eltántorította a fegyverhasználattól Skorzeny és Mussolini. Az SS-vezető rájuk ordított, hogy ne lőjenek egy olasz tábornokra, és a fogoly tisztet a katonái elé lökdöste, a Duce pedig egy szemtanú szerint az ablakából kiabált: – Ne lőjetek, senki se lőjön! Ne ontsatok vért! – Hát persze, hogy ezek után egyetlen cseppet sem ontottak! Az örömmámorban úszó fasiszta vezért, aki korábban megesküdött, hogy inkább megöli magát, semmint a szövetségesek kezébe essen, és (amint később írta) a New York-i Madison Square Gardenben mutogassák489, néhány percen belül egy kicsiny Fieseler-Storch repülőgépbe tuszkolták, és egy, a szálloda alatti kis sziklás rétről végrehajtott veszedelmes felszállás után Rómába repült, ahonnan ugyanaznap este a Luftwaffe szállítógépével Bécsbe vitték.7 Bár Mussolini hálás volt megmentéséért, és melegen átölelte Hitlert, amikor néhány nappal 487

Hitler maga sohasem szerette a hercegnőt. – Mafalda mellett kellett ülnöm! – mondta tábornokainak még májusban, a főhadiszálláson tartott egyik katonai helyzetmegbeszélésen. – Mit érdekel engem Mafalda? ... A szellemi képességei nem olyanok, hogy elbűvölnék az embert, nem is szólva a külsejéről! (Hitler naponkénti katonai helyzetmegbeszéléseinek titkos jegyzőkönyveiből, Felix Gilbert: Hitler Directs His War c. könyvéből, 37.ο.) 488 Skorzenyt a Mussolini bukását követő napon életében először a Führer főhadiszállására rendelték, és Hitler személyesen bízta meg a mentés kivitelezésével. 489 Harry Butcher kapitány számolt be arról, hogy éppen Mussolini kiszabadítása előtt távirat érkezett Eisenhower parancsnokságára: egy fokvárosi színházcsoport tízezer font jótékony célú adományozását ajánlotta fel, „ha Önök elintézik Mussolini személyes fellépését Cape Town-i színházaink színpadán. Három heti elfoglaltság.” (Butcher: My Three Years with Eisenhower, 423.o.)

később Rastenburgban találkoztak, mostanára megtört emberré vált, a benne lévő régi tüzek elhamvadtak, és Hitler nagy csalódására nem sok lelkesedést mutatott az iránt, hogy a németek által megszállt Olaszországban újjáélessze a fasizmust. Amikor szeptember vége felé hosszan beszélgetett Goebbelsszel, a Führer meg sem próbálta elrejteni, mennyire csalódott régi olasz barátjában. A Duce [vallotta meg naplójának Goebbels] nem vonta le azokat a morális következtetéseket Olaszország katasztrófájából, amelyeket a Führer várt tőle ... A Führer azt várta, hogy a legelső dolog, amit a Duce tesz majd, az lesz, hogy teljes bosszút áll árulóin. De nem látszott rajta erre utaló jel, és ezzel megmutatta valódi korlátait. Nem forradalmár, mint a Führer vagy Sztálin. Annyira kötődik az ő olasz népéhez, hogy nincsenek meg benne a világforradalmár és felkelő nagy kvalitásai.

Hitlert és Goebbelst az is felbőszítette, hogy Mussolini kibékült Cianóval, és úgy látszott, hogy leányának, Eddának az irányítása alatt áll, aki Ciano felesége volt – a házaspár Münchenben talált menedéket.490 Hitler és Goebbels azonban úgy vélte, hogy Cianót azonnal ki kellene végeztetni, és Eddát (Goebbels fogalmazott így) meg kellene korbácsoltatni.491 Tiltakoztak az ellen, hogy Mussolini Cianót, „azt a mérgesgombát” (így nevezte Goebbels) az új Fasiszta Köztársaságpárt első soraiba helyezze. Mivel Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy a Duce azonnal létrehozzon egy ilyen pártot, Mussolini szeptember 15-én – Hitler ösztökélésére –kikiáltotta az új Olasz Szociális Köztársaságot. Ε „köztársaság” soha nem számított semmit. Mussolini nem adta bele a szívét. Lehet, hogy elég realitásérzéke maradt ahhoz, hogy belássa: most már pusztán Hitler bábja, és sem neki, sem az ő „fasiszta köztársaságpárti kormányának” semmi hatalma nincs, kivéve amit a Führertől kapnak Németország érdekében – és az olasz nép soha többé nem fogja elfogadni őt és a fasizmust.

Soha vissza sem tért Rómába. Messze északon, egy elszigetelt helyen állapodott meg – Rocca delle Caminatéban, Gargano mellett, a Garda-tó partján, ahol az SS Leibstandarte egy speciális különítménye vigyázott rá. Sepp Dietrich, a veterán SS-vagány, akit az Oroszországban támolygó 1. SS páncélos hadtesttől vezényeltek át erre a célra (mert így működtek a dolgok a Harmadik Birodalomban), ide, erre a gyönyörű tóparti üdülőhelyre kísérte Mussolini közismert kedvesét, Clara Petaccit. Most, hogy igazi szerelmét ismét karjában tarthatta, a bukott diktátort láthatóan nemigen érdekelte már más az életben. Goebbels, akinek nem egy, hanem sok kedvese volt, illendőnek találta megdöbbennie. Sok aggodalomra ad okot a Duce viselkedése [írta naplójába szeptember 9-én] a barátnőjével, akit Sepp Dietrichnek kellett odavinnie hozzá.

Néhány nappal korábban Goebbels feljegyezte, hogy Hitler kezdi „politikailag leírni a Ducet”. Hozzá kell tennünk, hogy még előbb arra kényszerítette őt, „engedje át” Németországnak Triesztet, Isztriát és Dél-Tirolt, azzal a feltétellel, hogy később Velencét is megkapja. Most már semmiféle megaláztatástól nem kímélték a hajdan büszke zsarnokot. Hitler nyomására novemberben letartóztatta vejét, Cianót, 1944. január 11-én pedig kivégeztette a veronai börtönben.492 490

Valójában, vagy legalábbis egy levél szerint, amelyet Ciano írt Viktor Emánuel királynak, a németek csalták augusztusban Németországba: arról tájékoztatták, hogy gyermekei veszélyben vannak, és hogy a német kormány szívesen Spanyolországba szállítja őket – Németországon keresztül. (The Ciano Diaries, p. v. ) 491 „Edda Mussolini – írta Goebbels naplójába – a bajorországi villájában úgy viselkedik, mint egy vadmacska. A legkisebb provokációra is töri a porcelánt és a bútorokat.” (The Goebbels Diaries, 479. o.) 492 Ciano utolsó naplóbejegyzése „1943. december 23-án, a veronai börtön 27-es cellájában” kelt. Megindító írás. Nem tudom, hogyan csempészte ki a siralomházból ezt az utolsó feljegyzést, valamint egy, az olasz királynak szóló levelet ugyanezzel a dátummal. Megjegyzi azonban, hogy naplójának többi részét elrejtette, mielőtt a németek elfogták. Az iratokat a németek megszállta Olaszországból Edda Ciano mentette ki, aki parasztasszonynak öltözött, az iratokat szoknyája alá rejtette,

1943 kora őszén Adolf Hitler nyugodtan kijelenthette, hogy úrrá lett a Harmadik Birodalommal szembenéző legsúlyosabb fenyegetéseken. Mussolini bukása és az olaszországi Badoglio-kormány feltétel nélküli megadása könnyen vezethetett volna ahhoz, amitől Hitler és tábornokai néhány kritikus héten át féltek: hogy Németország déli határai a szövetségesek közvetlen támadásának lesznek kitéve, és – Észak-Olaszországból – megnyílik az út a gyengén védett Balkánra, pontosan a Dél-Oroszországban az életükért harcoló német hadseregek hátába. A Duce békés eltávolítása a római hatalmi központból otthon és külföldön egyaránt súlyos csapást jelentett a Führer presztízsére, mint a nagy tengely szövetségi viszonyának ezt követő pusztulása. Mégis, néhány hónapon belül Hitler egy merész húzással visszahelyezte a hatalomba Mussolinit – legalább a világ szemében. Az addig az olaszok által a Balkánon, Görögországban, Jugoszláviában és Albániában megszállt területeket biztosították a szövetségesek támadása ellen, amit az OKW a nyár végén bármelyik napra várt; az ott lévő, több hadosztálynyira rúgó olasz erők békésen megadták magukat, és hadifoglyok lettek. És ahelyett, hogy Kesselring erőit le kellett volna írnia, mint az először tette, és visszavonulnia Észak-Olaszországba, a Führer megelégedéssel szemlélhette, ahogyan a tábornagy seregei beássák magukat Rómától délre, ahol könnyűszerrel megállították a félszigeten észak felé nyomuló angol–amerikai–francia csapatokat. Nem vitás, hogy Hitler szerencséjét délen nagy mértékben helyreállította merészsége és leleményessége, valamint csapatainak vitézsége. Máshol azonban továbbra is hanyatlott a szerencséje. 1943. július 5-én megindította azt a nagy támadást, amely az utolsó ilyen akciójának bizonyult az oroszok elleni háborúban. A német hadsereg színe-virága – 500 000 ember, nem kevesebb mint tizenhét, az új Tigris tankokkal felszerelt páncélos hadosztállyal – rontott rá a Kurszktól nyugatra lévő nagy orosz ívre. Ez volt a „Citadella-hadművelet”, és Hitler úgy hitte, hogy nemcsak a legjobb, egymillió főt számláló orosz seregeket ejtheti vele csapdába (pontosan azokat a hadseregeket, amelyek az előző télen elűzték a németeket Sztálingrád alól és a Dontól), hanem azt is lehetővé teszi a számára, hogy visszanyomuljon a Donig, és délkelet felől elkanyarodjon felfelé, Moszkva elfoglalására. Az ütközet azonban döntő vereséghez vezetett. Az oroszok fel voltak rá készülve. Július 22re, amikor a páncélos egységek már tankjaik felét elveszítették, a németeket teljesen megállították, majd hátrálásra kényszerítették. Az oroszok annyira biztosak voltak az erejükben, hogy július közepén, a támadás kimenetelét meg sem várva, megindították saját offenzívájukat az orjoli német ív ellen, Kurszktól északra, és gyorsan törtek befelé az arcvonalba. Ez volt a háborúban az oroszok első nyári offenzívája, és ettől fogva a kezdeményezés végig a Vörös Hadsereg kezében maradt. Augusztus 4-én kiszorították a németeket Őreiből, amely 1941 decemberében a németek Moszkva elfoglalására indított támadásának déli sarokpontja volt. Ekkor a szovjet offenzíva kiszélesedett a front egészére. Harkov augusztus 23-án esett el. Egy hónappal később, szeptember 25-én, háromszáz mérföldnyire onnan északnyugatra a németeket kiűzték Szmolenszkből, pedig innen indultak el az orosz hadjárat első hónapjaiban oly magabiztosan – a Grande Armée-hoz hasonlóan – a Moszkvába vezető úton. Szeptember végére Hitler nagy nyomás alatt álló hadseregei délen visszaszorultak a Dnyeper vonaláig, illetve addig a védelmi vonalig, amelyet Zaporozsjénál hoztak létre a folyó kanyarulatában, déli irányban az Azovi-tengerig. A Donyec-medence iparvidéke elveszett, és a német 17. hadsereget a Krímben az elvágás veszélye fenyegette. Hitler bízott abban, hogy seregei kitartanak a Dnyeper mentén, illetve a Zaporozsjétól délre fekvő megerősített állásokban, amelyeket együttesen „Téli vonalnak” neveztek. Az oroszok és így sikerült átjutnia a svájci határon. Az összes többi fasiszta vezetőt, aki a Nagytanácsban a Duce ellen szavazott, és akiket a Duce a hatalmába tudott keríteni, árulás vádjával egy különleges törvényszék elé állították, egy kivételével halálra ítélték, és Cianóval együtt agyonlőtték. Köztük volt a Duce egykoron leghűségesebb követője, Emilio de Bono tábornagy, aki tagja volt a Marcia su Romát vezető négyesnek is, aminek a révén Mussolini hatalomra jutott.

azonban egyetlen pillanatra sem álltak meg, még átcsoportosításhoz sem. Október első hetében Kijevtől északra és délkeletre átlépték a Dnyepert; a város november 6-án esett el. 1943 végzetes évének végéig a szovjet seregek délen kezdték megközelíteni a lengyel és a román határt, elhaladva azok mellett a csatamezők mellett, ahol Hitler katonái 1941 nyarán kezdeti győzelmeiket aratták, amikor még könnyen haladtak az orosz föld belseje felé. De ez még nem volt minden. Abban az évben Hitlert két további balsiker is érte, azt jelezvén, hogy fordul a kocka: elvesztette az atlanti csatát, és felerősödött a Németország feletti, éjjel-nappal pusztító légiháború. 1942-ben, amint láttuk, a német tengeralattjárók 6 250 000 tonnányi szövetséges hajóteret süllyesztettek el – többségük Nagy-Britannia vagy a Földközi-tenger térsége felé tartott – és ez a tonnaszám messze meghaladta azt a kapacitást, amit a nyugati hajógyárak.pótolni tudtak volna. 1943 elejére azonban a szövetségesek fölébe kerekedtek a tengeralattjáróknak. Ez m nagv hatótávolságú repülőgépek és repülőgép-anyaha-jók alkalmazásának volt köszönhető, mindenekfelett pedig annak, iiogy felszíni hajóikat radarral szerelték fel, amely az ellenséges tengeralattjárókat még azelőtt felte jézte, iogy az satóbbiak megpillanthatták volna őket. Dönitz, a haditengerészet új parancsnoka, a haderőnem fő tengeralattj árosa először árulásra gyanakodott, amikor olyan sok víz alatti járművét derítették fel és semmisítették meg, még mielőtt azok megközelíthették volna a szövetségesek konvojait. Hamarosan megtudta, hogy nem árulás, hanem a radar volt az, ami ezeket a katasztrofális veszteségeket okozta. Február, március és április három hónapja alatt pontosan ötven hajóegységre rúgtak e veszteségek; egyedül májusban harminchét tengeralattjáró süllyedt el. Ez olyan arányú veszteség volt, amilyet a német haditengerészet nem tudott sokáig elviselni, Dönitz tehát május vége előtt saját hatáskörében visszavonta az összes tengeralattjárót az északatlanti térségből. Szeptemberben visszatértek még, de az év utolsó négy hónapjában a szövetségesek mindössze hatvanhét hajóját süllyesztették el, miközben ők további hatvannégy tengeralattjárót vesztettek – ez az arány már a tengeralattjáró-hadviselés kudarcát mutatta, és egyértelműen lezárta az atlanti csatát. 1917-ben, az I. Világháborúban, amikor Németország hadseregei megtorpantak, tengeralattjárói majdnem térdre kényszerítették Nagy-Britanniát. 1942-ben ennek megvalósításával fenyegettek, miközben Hitler seregeit Oroszországban és Észak-Afrikában szintén megállították, és az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nemcsak azért tettek nagy erőfeszítéseket, hogy megállítsák Délkelet-Ázsiában a japán előrenyomulást, hanem azért is, hogy embereket, fegyvereket és utánpótlást gyűjtsenek össze a Hitler nyugat-európai birodalma elleni invázióhoz. Az, hogy 1943 folyamán nem sikerült komolyan megzavarni az északatlanti hajózóútvonalakat, nagyobb katasztrófa volt, mint azt Hitler főhadiszállásán akkor felismerték, bármennyire is lehangolóak voltak a pillanatnyi hírek.493 Ε kritikus év tizenkét hónapja volt ugyanis az az időszak, amikor szinte zavartalanul átszállították az Atlanti-óceánon azt a hatalmas fegyver- és utánpótláskészletet, amely a következő évben lehetővé tette az Európaerőd megtámadását. És ugyanebben az időszakban történt az is, hogy a német nép megismerte a modern háború borzalmait – méghozzá a saját küszöbükön. A nyilvánosság csak keveset tudott a tengeralattjárók tevékenységéről. És bár az Oroszországból, a Földközi-tenger térségéből és Olaszországból érkező hírek egyre rosszabbak voltak, mégiscsak olyan eseményekkel 493

– Szó sem lehet a tengeralattjáró-hadviselés szüneteltetéséről! – rohant ki Hitler Dönitz tengernagy ellen, amikor az utóbbi május 31-én tájékoztatta őt arról, hogy visszavonták a tengeralattjárókat az észak-atlanti térségből. – Az Atlantióceán az első védelmi vonalam nyugaton! – tette hozzá. Könnyebb volt ezt kimondani, mint végrehajtani. Dönitz november 12-én kétségbeesetten írta naplójába: „Az ellenség kezében van az összes ütőkártya, minden területet hosszú távú légijárőrökkel fedeznek, és olyan helymeghatározási módszereket alkalmaznak, amelyek ellen még mindig nem tudunk figyelmeztetni sem ... Az ellenség tudja minden titkunkat, mi pedig semmit nem tudunk az övéiből.”8

foglalkoztak, amelyek a hazától száz és ezer mérföldes távolságban történtek. A bombák azonban, amelyek éjjel a brit, nappal pedig az amerikai repülőgépekről hullottak, kezdték az egyszerű németek otthonait is elpusztítani, és a hivatalokat és a gyárakat is, ahol dolgoztak. Maga Hitler nem volt hajlandó meglátogatni a szétbombázott városokat; ez a kötelesség egyszerűen túl fájdalmas volt ahhoz, hogy képes legyen elviselni. Goebbels nagyon szenvedett ettől, és panaszkodott, hogy elárasztják a levelek, amelyek „azt kérdezik, a Führer miért nem látogatja meg a légitámadásoktól szenvedő területeket, és miért nem látni sehol sem Göring marsallt?” A propagandaminiszter naplója hitelesen leírja, hogyan okoztak egyre nagyobb károkat a légitámadások a német városokban és az iparban. 1943. május 16....Az amerikai bombázók nappali támadásai rendkívüli nehézségeket okoznak. Kiéiben ... nagyon súlyos károk a haditengerészet katonai és műszaki felszereléseiben ... Ha ez folytatódik, olyan súlyos következményekkel kell szembenéznünk, amelyek hosszú távon elviselhetetlennek bizonyulnak ... Május 25. Az angolok Dortmund elleni éjszakai támadása rendkívül súlyos volt, valószínűleg a legsúlyosabb, amit valaha is német város ellen intéztek ... A Dortmundból érkező jelentések meglehetősen szörnyűek ... Ipari üzemek és lőszergyárak súlyos találatokat kaptak ... Körülbelül nyolcvan-százezer lakos fedél nélkül ... Az emberek nyugaton kezdik elveszíteni a bátorságukat. Az ilyen poklot nehéz elviselni... Este [újabb] jelentést kaptam Dortmundról. A pusztulás gyakorlatilag teljes. Alig akad lakható ház ... Július 26. Az éjszaka folyamán súlyos légitámadás Hamburg ellen ... a legsúlyosabb következmények mind a civil lakosságra, mind a haditermelésre nézve ... Igazi katasztrófa ... Július 29. Az éjszaka folyamán a Hamburg elleni eddigi legsúlyosabb támadás ért minket... 800-1000 bombázóval... Kaufmanntól [a helyi gauleitertől] kaptam az első jelentést... Olyan méretű katasztrófáról beszélt, amely egyszerűen alig elképzelhető. Egy egymillió lakosú várost pusztítottak el a történelemben páratlan módszerrel. Olyan problémákkal nézünk szembe, amelyeket szinte lehetetlen megoldani. Élelmet kell találni ennek az egymillió lakosnak. Fedelet kell biztosítani. Az embereket evakuálni kell, amennyire lehetséges. Ruhát kell adni nekik. Röviden szólva, olyan problémákkal nézünk szembe, amelyekről pár héttel ezelőtt még fogalmunk sem volt... Kaufmann körülbelül 800 000 hajléktalan emberről beszélt, akik fel-alá bolyonganak az utcákon, és nem tudják, mit tegyenek ...

Bár egyes német hadiüzemekben komoly károkat okoztak, különösen a vadászgépeket, golyóscsapágyakat, hadihajókat, illetve az új lökhajtásos gépekhez acélt és üzemanyagot előállító üzemekben, valamint a Peenemündében lévő létfontosságú rakétakísérleti telepen, amelyhez Hitler olyan nagy reményeket fűzött,494 és bár a vasúti és belvízi csatornákon a szállítást folyamatosan zavarták, az általános német haditermelést nem sikerült lényegesen csökkenteni 1943-ban a felfokozott angol–amerikai bombázásokkal. Ez részben a megszállt zónákban lévő üzemek megnövelt termelésének volt köszönhető, mindenekelőtt Csehszlovákiában, Franciaországban, Belgiumban és Észak-Olaszországban, amelyek elkerülték a bombázásokat. Amint Goebbels leszögezi a naplójában, az angol–amerikai légierő a német nép otthonaiban és harci szellemében okozta a legnagyobb károkat. Az első években fellelkesítették őket a ragyogó jelentések arról, hogy a Luftwaffe bombázásai mit tettek az ellenséggel, különösen a britekkel. Biztosak voltak abban, hogy ez segíti a háború korai – és győzelmes – befejezését. 1943-ban azonban már nekik kellett elviselniük egy olyan légiháború minden terhét, ami sokkal pusztítóbb volt, mint amellyel a Luftwaffe valaha is sújtott másokat, még az 1940–41-ben London lakossága ellen végrehajtott támadásokat is beleértve. A német nép ugyanolyan sztoikusan és bátran tűrt, mint a britek. De négy évnyi háború után a tömeges bombázások annál inkább súlyos terhet jelentettek, és nem meglepő, hogy 1943 vége felé a német nép – 494

1943. májusában a RAF egyik felderítő repülőgépe lefényképezte a peenemündei létesítményt, miután London tippet kapott a lengyel földalatti mozgalomtól, hogy ott egy pilóta nélküli lökhajtásos repülőgépet (későbbi nevén a V-1-et), valamint egy rakétát (a V-2-t) fejlesztenek. Augusztusban brit bombázók támadták meg Peenemündét, súlyos károkat okoztak a létesítményben, és több hónappal visszavetették a kutatást és a kísérleteket. Novemberre a brit és az amerikai légierő hatvanhárom V-1 kilövőállást derített fel a Csatorna partján, december és a következő év februárja között pedig hetvenhárom állást bombáztak és pusztítottak el, ezek száma azonban addigra már kilencvenhatra nőtt. A „V-1” és „V- 2” nevek a német Vergeltungswaffen, azaz „a megtorlás fegyverei” kifejezésből származnak; később, az 1944-es gyászos évben ezt maximálisan kiaknázta dr. Goebbels propagandája.

miután Oroszországban, Észak-Afrikában és Olaszországban reményei füstbe mentek, a Birodalom egyik végétől a másikig városaikat porrázúzták a levegőből – kezdett kétségbeesni, és felismerni, hogy ez a vég kezdete, amely csakis az ő vereségüket jelentheti. „Legkésőbb 1943 végére – írta később az ekkor már munka nélküli Halder – félreérthetetlenül világossá vált, hogy a háború katonailag elveszett.”9 Jodl tábornok a náci gauleitereknek Münchenben 1943. november 7-én – a sörházi puccs évfordulójának előestéjén – mondott bizalmas beszédében nem ment ennyire messze. De a háború ötödik évének kezdetén a helyzetről általa festett kép elég sötét volt. Ami a leginkább nyomasztó az itthoni fronton, és ennek reakciójaként a frontvonalban is [mondta], az a levegőből érkező ellenséges terrortámadások otthonaink, tehát feleségeink, és gyermekeink ellen is... Ebben a tekintetben a háború olyan formákat öltött – kizárólag Anglia hibájából –, amilyeneket elképzelhetetlennek hittek a faji és a vallásháborúk ideje óta. Ε terrortámadások lélektani, morális és anyagi hatása olyan súlyos, hogy legalábbis csillapítani kell őket, ha már teljesen megszüntetni nem is lehet.

Ez a hiteles forrás, aki ez alkalommal a Führer nevében beszélt, szemléletesen írta le, milyen volt a német közhangulat a vereségek és az 1943-as bombázások következtében. Az országban nagy lépésekkel halad a felforgatás ördöge. Minden gyáva kiutat keres vagy – ahogyan ők nevezik – politikai megoldást. Azt mondják, hogy addig kell tárgyalnunk, amíg van még valami a kezünkben ...495

De nemcsak a „gyávák” keresték a kiutat. Maga dr. Goebbels is, aki Hitler követői közül a leglojálisabb, leghűségesebb (és a legfanatikusabb is) volt, azt kereste már, mielőtt az 1943-as év véget ért volna, és nem azon törte a fejét, hogy Németország kezdjen-e béketárgyalásokat, hanem azon, hogy kivel: Oroszországgal vagy a Nyugattal. Nem Hitler háta mögött beszélt a béke keresésének szükségességéről, mint azt mások kezdték. Elég bátor és egyenes volt ahhoz, hogy gondolatait közvetlenül a Vezér elé tárja. 1943. szeptember 10-én a Führer rastenburgi főhadiszállásán, ahová Olaszország kapitulációjának hírére rendelték, Goebbels először hozta szóba naplójában az esetleges béketárgyalások kérdését. A probléma abból adódik elsősorban, hogy melyik oldalhoz forduljunk előbb: a moszkvaihoz vagy az angol– amerikaihoz. Valamiképpen világosan fel kell ismernünk, hogy nagyon nehéz lenne mindkét oldal ellen sikeres háborút viselni.

Hitlert „némileg gondterheltnek” látta a szövetségesek nyugati inváziójának lehetősége és az orosz fronton kialakult „kritikus” helyzet miatt. Az a lehangoló, hogy halvány fogalmunk sincs arról, milyen tartalékai maradtak Sztálinnak. Nagyon kétlem, hogy ilyen feltételek között át tudnánk dobni hadosztályokat keletről a nyugateurópai hadszínterekre. Miután bizalmas naplójába írta egy-két saját elképzelését, amelyek néhány hónappal korábban még áruló módon defetistának tűntek volna az ő szemében is, Goebbels megkörnyékezte Hitlert. Megkérdeztem a Führert, hogy előbb-utóbb lehet-e bármit is kezdeni Sztálinnal. Azt mondta, egyelőre nem ... 495

Jodlnak „A stratégiai helyzet a háború ötödik évének kezdetén” címet viselő előadása talán a legkimerítőbb, első kézből származó beszámoló, amivel rendelkezünk arról, milyennek látták Hitler és tábornokai a németek súlyos helyzetét 1943 végén. Több, mint egy pusztán náci vezetőknek szóló bizalmas előadás. „A Führer főhadiszállása” pecséttel ellátott, szigorúan titkos feljegyzések és iratok tucatjaival van telitűzdelve, amelyekre Jodl utalt beszédében, és amelyek együttesen jellemző módon úgy mutatják be a háború történetét, ahogyan azt Hitler látta, aki valószínűleg felügyelte is az előadásra való felkészülést. Jodl előadása a jelenre vonatkozóan is borús volt, de még csüggesztőbb volt a jövővel kapcsolatban, és pontosan megjósolta, hogy a nyugaton bekövetkező angol–amerikai invázió „fogja eldönteni a háborút”, valamint hogy „a rendelkezésünkre álló.erők nem lesznek elegendők a visszaverésére”.10

És amúgy is, a Führer úgy hiszi, könnyebb lenne egyezségre jutni az angolokkal, mint a szovjetekkel. Egy adott pillanatban, gondolja a Führer, az angolok észhez térnek ... Én inkább hajlok arra, hogy Sztálint tekintsem politikailag megközelíthetőbbnek, mivel Sztálin gyakorlatibb politikus, mint Churchill. Churchill romantikus kalandor, akivel nem lehet értelmesen beszélni.

Ez volt az a gyászos pillanat, amikor Hitler és alvezérei egy szalmaszálba kezdtek kapaszkodni: a szövetségesek kiszállnak, mert Nagy-Britannia és Amerika megrémül attól a kilátástól, hogy a Vörös Hadsereg legázolja Európát, és a végén még majd csatlakoznak is Németországhoz, hogy megvédjék az öreg kontinenst a bolsevizmustól. Hitler elég hosszan foglalkozott már ezzel a lehetőséggel egy Dönitzcel augusztus végén folytatott tanácskozáson, és most szeptemberben Goebbelsszel is megvitatta. Az angolok [folytatódik Goebbels naplója] semmilyen körülmények között nem akarnak bolsevik Európát... Amint felismerik, hogy ... csak két választásuk van: vagy a bolsevizmus, vagy némi lazítás a nemzetiszocializmussal szemben, minden bizonnyal hajlanak majd egy velünk kötendő kompromisszumra ... Maga Churchill régi antibolsevik, és jelenlegi együttműködése Moszkvával csupán kényszerűség.

Láthatólag mind Hitler, mind Goebbels elfeledkezett arról, hogy először ki működött együtt Moszkvával, és hogy ki kényszerítette bele Oroszországot a háborúba. Összefoglalva az esetleges békéről Hitlerrel folytatott vitát, Goebbels levonja a következtetést: Előbb-utóbb szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy lépnünk kell egyik vagy másik ellenséges oldal felé. Németországnak még soha nem volt szerencséje a kétfrontos háborúval; ezt sem lesz képes hosszú távon kibírni.

De nem volt már késő ezt latolgatni? Goebbels szeptember 23-án visszatért a főhadiszállásra, és a náci vezérrel tett reggeli séta során a két héttel korábbinál sokkal pesszimistábbnak találta főnökét az egyfrontos hadviselés érdekében folytatandó béketárgyalások lehetőségével kapcsolatban. A Führer úgy hiszi, hogy pillanatnyilag semmit nem lehet elérni tárgyalásokkal. Anglia még nem eléggé roggyant meg ... Keleten természetesen a pillanat meglehetősen kedvezőtlen ... Jelenleg Sztáliné az előny.

Aznap este Goebbels kettesben vacsorázott Hitlerrel. Megkérdeztem a Führert, hogy kész-e tárgyalni Churchill-lel... Ο azonban nem hiszi, hogy a Churchill-lel folytatott tárgyalások bármilyen eredményre vezetnének, ugyanis az túl hűségesen kitart ellenséges nézetei mellett, ráadásul a gyűlölet vezérli, nem az értelem. A Führer előnyben részesítené a Sztálinnal folytatandó tárgyalásokat, de nem hiszi, hogy sikeresek lehetnének... Bármi is legyen a helyzet, megmondtam a Führernek, hogy egyezségre kell jutnunk vagy az egyik, vagy a másik oldallal. A Birodalom még soha nem győzött kétfrontos háborúban. Látnunk kell tehát, hogy ilyen vagy olyan módon hogyan léphetünk ki a kétfrontos háborúból.

Ez sokkal nehezebb feladat volt, mint ahogyan ők látták – ők, akik Németországot oly könnyedén rántották a kétfrontos háborúba. De 1943-ban azon a szeptemberi estén a náci hadúr – legalábbis néhány pillanatra – levetkőzte pesszimizmusát, és elmélázott azon, hogy milyen édes is lenne a béke íze. Goebbels szerint még azt is mondta, hogy „sóvárog” a béke után. Azt mondta, boldog lenne, ha ismét kapcsolatba léphetne művészeti körökkel, ha este színházba járhatna, és elmehetne a Művészek Klubjába. 11

Nem Hitler és Goebbels voltak az egyetlenek Németországban, akik – miközben a háború az ötödik évébe lépett – a békeszerzés esélyein és eszközein töprengtek. A csalódott, bőbeszédű náciellenes összeesküvők, miközben számuk némileg növekedett, de még mindig szánalmasan

alacsony volt, ismét elgondolkodtak a problémán. Látták, hogy a háború elveszett, bár Hitler hadseregei még mindig idegen földön harcolnak. Többségük (de semmiképpen sem mindegyikük) lelkiismereti aggályainak leküzdése után nagy nehezen arra a következtetésre jutott, hogy egy olyan béke eléréséhez, amely a német hazának némi kilátást enged a tisztes túlélésre, el kell távolítaniuk Hitlert, meg kell ölniük, és ugyanakkor el kell törölniük a nemzetiszocializmust. 1944 azzal a bizonyossággal köszöntött be, hogy az angol–amerikai hadsereg inváziót fog indítani a Csatornán keresztül, még mielőtt az év a derekára érne, a Vörös Hadsereg pedig megközelíti majd a Birodalom határait, és Németország pompás, ősi városait a szövetségesek bombázásai hamarosan földig rombolják496. Az összeesküvők tehát kétségbeesésükben nekigyürkőztek egy utolsó kísérletnek, hogy megöljék a náci diktátort, és megdöntsék rezsimjét, még mielőtt a teljes katasztrófa szakadékába rángatná Németországot. Tudták, hogy már nincs sok idejük rá.

29. A SZÖVETSÉGESEK NYUGAT-EURÓPAI INVÁZIÓJA ÉS A HITLER MEGGYILKOLÁSÁRA TETT KÍSÉRLET Az összeesküvők 1943 folyamán legalább fél tucat kísérletet tettek Hitler meggyilkolására; ezek egyike csupán azért hiúsult meg, mert csütörtököt mondott egy időzített bomba, amelyet a Führernek az orosz front mögé induló repülőgépén helyeztek el. Abban az évben jelentős változás következett be az ellenállási mozgalomban, mint olyanban, tudniillik az összeesküvők végül is lemondtak a tábornagyokról. Az utóbbiak egyszerűen túl gyávák – vagy túl fajankók – voltak ahhoz, hogy legfelsőbb haduruk megdöntésére használják ki pozíciójukat és katonai hatalmukat. 1942 novemberében, a szmolenszki erdőben tartott tanácskozáson Goerdeler, az ellenállók politikai szárnyának a lelke személyesen könyörgött Kluge tábornagynak, a keleti „Közép” hadseregcsoport parancsnokának, hogy vállaljon aktív szerepet Hitler kiiktatásában. Az ingatag tábornok, aki éppen akkor kapott csinos ajándékot a Führertől,497 beleegyezett a dologba, de néhány nappal később megijedt, és levelet írt Berlinbe Beck tábornoknak, hogy ne számítsanak rá. Néhány héttel később az összeesküvők arra próbálták rávenni Paulus tábornokot, akinek 6. hadseregét Sztálingrádnál bekerítették, és aki a feltételezésük szerint keserűen csalódott az ezt lehetővé tévő Vezérben, hogy adjon ki a hadseregnek egy felhívást: döntsék meg a zsarnokot, aki ilyen szörnyű végre ítélt negyedmillió német katonát. A légierő egyik tisztje repülőgépen vitte el Beck tábornok személyes felhívását Paulusnak a körülzárt városba. Paulus, mint láttuk, azzal válaszolt, hogy odaadó rádióüzenetek egész áradatát küldte Führerének, és csak azután nyílt ki a szeme, hogy az oroszok fogságában Moszkvába került. Miután Paulusban csalódtak, az összeesküvők néhány napig Klugéhoz és Mansteinhez fűztek nagy reményeket, akik a sztálingrádi katasztrófa után Rastenburgba repültek, feltételezhetően azért, hogy követeljék a Führertől: adja át nekik az orosz front feletti parancsnokságot. A két tábornagy valóban elrepült Hitler főhadiszállására, de csupán azért, 496

„Ezer év munkája dől romba” – írta Goerdeler Kluge tábornagynak 1943 júliusában, miután meglátogatta a szétbombázott nyugati területeket. Goerdeler esedezett a levelében, hogy az ingadozó tábornokok csatlakozzanak az összeesküvőkhöz, és együtt vessenek véget Hitlernek és az ő „őrületének”. 497 1942. október 30-án Kluge tábornagy a hatvanadik születésnapjára egy 250 000 márkás csekket kapott (a hivatalos árfolyamon számítva 100 000 dollárt), valamint különengedélyt arra, hogy az összeg felét birtokának növelésére költheti. Annak ellenére, hogy ez mind polgári, mind tiszti becsületének megsértését jelentette, a tábornagy mindkét ajándékot elfogadta. (Schlabrendorff: They Almost Killed Hitler, 40.o.) Később, amikor Kluge Hitler ellen fordult, a Führer közölte tisztjeivel a főhadiszálláson: „Kétszer léptettem elő én személyesen, a legmagasabb kitüntetéseket adtam neki, nagy birtokot kapott tőlem ... és tábornagyi fizetése mellé magas pótlékot is ...” (gyorsírásos beszámoló Hitlernek a főhadiszálláson 1944. augusztus 31-én tartott tanácskozásáról, Gilbert: Hitler Directs His War, 101-2. o. )

hogy megerősítsék a legfelsőbb parancsnok iránti lojalitásukat. „El vagyunk hagyatva!” – panaszkodott Beck keserűen. Beck és barátai számára nyilvánvaló volt, hogy a magasabb frontparancsnokoktól semmiféle gyakorlati segítséget nem várhatnak. Kétségbeesésükben a katonai erő egyetlen utolsó forrásához: az Ersatzheerhez, azaz a Honi, avagy Tartalékhadsereghez fordultak, ami azonban aligha volt hadseregnek nevezhető, inkább kiképzés alatt álló újoncok, valamint túlkoros férfiakból álló különböző helyőrségi csapatok gyűjteményének, akik őrfeladatokat láttak el belföldön. De katonái legalább fel voltak fegyverezve, és mivel a harcedzett csapatok és a Waffen-SS egységei a távoli frontokon voltak, talán ezek is elegendőnek bizonyulhatnak ahhoz, hogy segítségükkel az összeesküvők Hitler megölésének pillanatában elfoglalhassák Berlint és néhány más fontos várost. De a gyilkos tett szükséges – vagy még inkább kívánatos – voltában még mindig nem teljesen értett egyet az ellenzék. A kreisaui kör például megváltoztathatatlanul elutasított minden ilyen erőszakos tettet. Ez a jelentős heterogén csoport fiatal értelmiségi idealistákból állt, akik Németország két hírneves és előkelő családjának egy-egy leszármazottja körül gyűltek össze: Helmuth James von Moltke gróf körül, aki annak a tábornagynak volt távoli leszármazottja, aki 1870-ben győzelemre vezette a porosz hadsereget Franciaország ellen, illetve Peter Yorck von Wartenburg gróf körül, aki pedig közvetlen leszármazottja volt a napóleoni kor híres tábornokának, aki Clausewitz társaságában aláírta I. Sándor cárral a tauroggeni egyezményt, amelynek révén a porosz hadsereg átállt a másik oldalra, és így segített Bonaparte bukásának előidézésében. A kreisaui kör nevét a Moltke család sziléziai, kreisaui birtokáról kapta. Nem összeesküvők köre volt, hanem vitacsoport,498 amelynek tagjai a német társadalom keresztmetszetét képviselték, abban a formában, ahogyan az a nácik előtti időkben volt, és ahogyan reményük szerint azután lesz, hogy elmúlik majd a hitleri rémálom. Közéjük tartozott két jezsuita pap, két lutheránus lelkész, konzervatívok, liberálisok, szocialisták, gazdag földbirtokosok, korábbi szakszervezeti vezetők, professzorok és diplomaták. Hátterük és gondolkodásmódjuk különbségei ellenére is sikerült olyan széles körű közös alapot találniuk, amely képessé tette őket arra, hogy a Hitlerrel szembeni ellenállás szellemi, lelki, etikai, filozófiai és bizonyos mértékig politikai elképzeléseit megadják. Az általuk hátrahagyott dokumentumokból ítélve (ugyanis majdnem mindegyiküket felakasztották a háború vége előtt), amelyek között a jövőbeli kormányra és az új társadalom gazdasági, szociális és szellemi alapjaira vonatkozó tervek is szerepeltek, céljuk egyfajta keresztényszocializmus volt, amelyben minden ember testvére lett volna egymásnak, és a modern idők szörnyű bajai – az emberi lélek torzulásai – gyógyírra leltek volna. Elképzeléseik nemesek voltak, messze a fellegekben jártak, és egy csepp német miszticizmust is tartalmaztak. Ezek a fennkölt fiatalemberek azonban hihetetlenül türelmesek voltak. Gyűlölték Hitlert és mindazt a lealacsonyodást, amelyet ő hozott Németországra és Európára. Mégsem kívánták megdönteni Hitler hatalmát. Úgy vélték, Németország bekövetkező veresége amúgyis gondoskodik majd erről. Figyelmüket tehát kizárólag az eljövendő időszakra fordították. „Számunkra – írta Moltke akkoriban – a háború utáni Európa annak a kérdése, hogyan lehet polgártársaink kebelébe újra beleágyazni az emberképet.” Dorothy Thompson, a kitűnő amerikai újságírónő, aki sok éven át dolgozott német földön, és jól ismerte az országot, arra kérte régi és közeli barátját, Moltkét, hogy jöjjön már le az elefántcsonttoronyból. 1942 nyarán egy New Yorkból sugárzott rövidhullámú adássorozatban „Hanshoz” szólt: könyörgött neki és barátainak, hogy tegyenek valamit, és szabaduljanak meg démoni diktátoruktól. „Nem a szentek, hanem az emberi lények világában élünk!” – próbálta figyelmeztetni. 498

„Azért fognak felakasztani minket – írta feleségének Moltke közvetlenül a kivégzése előtt –, mert közösen gondolkodtunk.”

Az utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, Hans, és együtt teáztunk azon a gyönyörű teraszon a tó mellett ... azt mondtam, hogy egy napon tettekkel, drasztikus tettekkel kell majd megmutatnia, hogy hol áll ... és emlékszem, megkérdeztem, vajon Önnek és barátainak megvan-e a bátorságuk ahhoz, hogy cselekedjenek ...1

Lényeges kérdés volt, és az események azt a választ adták rá, hogy Moltkénak és barátainak megvolt a bátorságuk ahhoz, hogy beszéljenek – ezért ki is végezték őket –, ám ahhoz nem, hogy cselekedjenek is. Ez az inkább gondolkodásmódjukban, mint szívükben megmutatkozó fogyatékosság (hiszen mindannyian nagy bátorsággal néztek szembe a kegyetlen halállal) okozta főleg a kreisaui kör és a Beck-Goerdeler-Hassell-féle összeesküvő csoport közötti nézeteltéréseket, bár a náci rezsim utáni kormány jellegét és összeállítását illetően is vita volt közöttük. Számos találkozóra került sor a két csoport között azután, hogy 1943. január 22-én Peter Yorck otthonában hivatalos tanácskozást tartottak. A megbeszélésen Beck tábornok elnökölt, aki – Hassell naplóbeszámolója szerint – „elég gyenge és visszafogott volt”. 2 Elénk vita bontakozott ki a „fiatalok” és az „öregek” között (ezek Hassell kifejezései) a követendő gazdaság- és szociálpolitikával kapcsolatban, ahol Moltke csapott össze Goerdelerrel. Hassell úgy vélte, hogy az egykori lipcsei polgármester elég „reakciós”, Moltkénak pedig „angolszász és pacifista hajlamai” vannak. A Gestapo is felfigyelt erre a találkozóra, és a résztvevők későbbi pereiben az itt zajlott beszélgetésekről szóló, meglepően részletes beszámolók kerültek elő. Himmler már szorosabban járt az összeesküvők nyomában, mint annak bármelyikük is tudatában lett volna. A történet egyik ironikus részlete, hogy ekkor, 1943-ban, miközben a győzelem elveszettnek, a vereség pedig közelinek látszott, a szelíd modorú, vérszomjas SSFührer, a Harmadik Birodalom főrendőre személyes – és egyáltalán nem kedvezőtlen – érdeklődést kezdett tanúsítani az ellenállással kapcsolatban, amellyel nem is egy baráti szál kötötte össze. Jellemző az összeesküvők mentalitására, hogy többjük is, különösen Popitz, Himmlerben kezdte látni Hitler lehetséges utódját! Az SS-főnök, aki látszatra oly hűséges volt a Führerhez, maga is kezdte így látni a dolgot, de szinte végig kettős játszmát folytatott, s közben sok bátor összeesküvő életét oltotta ki. Az ellenállás ekkor három területen működött. A kreisaui kör a maga végtelen beszélgetéseit folytatta, hogy kidolgozza a következő évezredet. A Beck-féle csoport, amely már inkább a földön járt, azt tűzte ki célul, hogy valamilyen módon megölik Hitlert, és átveszik a hatalmat. Kapcsolatba léptek a Nyugattal, hogy a demokratikus szövetségesek tudomására hozzák, mi készül, és hogy megtudják, milyen feltételekkel tárgyalnának azok a békéről egy új, náciellenes kormánnyal.499 Ezekre a kapcsolatfelvételekre Stockholmban és Svájcban került sor. Goerdeler a svéd fővárosban gyakran találkozott régi barátaival, Marcus és Jakob Wallenberg bankárokkal, akik kiváló üzleti és személyes kapcsolatokkal rendelkeztek Londonban. 1942 áprilisában Goerdeler találkozott Jakob Wallenberggel, és arra buzdította, hogy lépjen kapcsolatba Churchillel. Az összeesküvők előre akartak biztosítékot kapni a brit miniszterelnöktől, hogy a szövetségesek békét kötnek Németországgal, ha ők letartóztatják Hitlert, és megdöntik a náci rezsimet. Wallenberg azt válaszolta, hogy a brit kormánnyal kapcsolatos ismeretei szerint nem lehetséges ilyen biztosíték. Egy hónappal később két lutheránus lelkész közvetlen kapcsolatba lépett Stockholmban a britekkel. Dr. Hans Schönfeld, a német evangélikus egyház külügyi irodájának tagja és Dietrich Bonhoeffer lelkész, a kitűnő hittudós és aktív összeesküvő voltak azok, akik arról értesülvén, hogy dr. George Bell, Chichester anglikán püspöke Stockholmba látogat, odasiettek, hogy találkozzanak vele. Bonhoeffer inkognitóban utazott, hamis iratokkal, amelyekkel Oster, az 499

Egyes néniét visszaemlékezések szerint a nácik az esetleges béketárgyalások ügyében 1942-43-ban kapcsolatban álltak az oroszokkal, sőt hogy Sztálin ajánlotta fel a különbeké-tárgyalások megkezdését. Ribbentrop a nürnbergi emelvényen sokat beszélt a saját erőfeszítéseiről annak érdekében, hogy érintkezésbe léphessen az oroszokkal, és közölte, hogy ténylegesen kapcsolatba is lépett egyes Stockholmban állomásozó orosz ügynökökkel. Peter Kleist, aki Stockholmban Ribbentropot képviselte, beszámolt erről a könyvében.3 Gyanítom, hogy amikor az összes német titkos iratot rendszerezik majd, akkor árulkodó fejezet kerülhet napvilágra a történetnek erről az epizódjáról.

Abwehr ezredese látta el. A két lelkész tájékoztatta a püspököt az összeesküvők terveiről, és Goerdelerhez hasonlóan arról érdeklődött, hogy a nyugati szövetségesek vajon tisztességes békét kötnek-e majd a náciellenes kormánnyal, ha Hitlert megbuktatták. Akár magánüzenet, akár nyilvános bejelentés útján, de mindenképpen választ kértek. Bonhoeffer szerette volna azt a benyomást kelteni a püspökben, hogy a Hitler-ellenes összeesküvés komoly vállalkozás, és átadta neki a vezetők névsorát; ez az indiszkréció később az életébe került, és a többiek közül is soknak tette biztossá a kivégzését. A szövetségesek kezében ez volt a leghitelesebb és leginkább naprakész információ a német ellenzékkel és annak terveivel kapcsolatban, Bell püspök tehát azonnal továbbította Anthony Eden brit külügyminiszternek, mihelyt júniusban visszatért Londonba. De Eden, aki 1938-ban Chamberlain Hitlerrel szemben folytatott megalkuvó politikája elleni tiltakozása jeléül lemondott posztjáról, szkeptikus volt. A brit kormány már a müncheni konferencia ideje óta kapott hasonló információkat állítólagos német összeesküvőktől, mégsem lett semmi az egészből. A britek tehát nem válaszoltak.4 A német földalatti mozgalom Svájcban főleg Allen Dulleson keresztül állt kapcsolatban a szövetségesekkel, aki 1942 novemberétől a háború végéig az USA stratégiai hírszerző hivatalának (U. S. Office of Strategic Services) ottani irodáját vezette. Fő látogatója Gisevius volt, aki gyakran utazott Berlinből Bernbe, és amint láttuk, szintén aktív tagja volt az összeesküvésnek. Gisevius az Abwehrnél dolgozott, és ténylegesen Zürichbe helyezték alkonzulnak a német főkonzulátusra. Fő feladata az volt, hogy üzeneteket továbbítson Dullesnak Becktől és Gordelertől, valamint tájékoztassa őt a Hitler elleni különböző tervek állásáról. Dullesnak más német látogatói is voltak, köztük dr. Schönfeld és Trott zu Solz: az utóbbi a kreisaui körnek és az összeesküvésnek is tagja volt, és egyszer azért utazott Svájcba, hogy sok máshoz hasonlóan ő is „figyelmeztesse” Dullest: ha a nyugati szövetségesek nem hajlandóak mérlegelni, hogy a náciellenes vezetéssel tisztességes békét kössenek, akkor az összeesküvők Szovjet-Oroszországhoz fordulnak. Dulles, bár személy szerint megértő volt, nem adhatott semmiféle garanciát.5 Az ember elcsodálkozik a német ellenállás vezetőin, mennyire rendíthetetlenül ragaszkodtak ahhoz, hogy a Nyugattól kedvező békét kapjanak, s közben mennyire haboztak megszabadulni Hitlertől, amíg e békét meg nem kapják előre. Úgy hinné az ember, hogy ha már ők a nácizmust olyan szörnyűséges gonoszságnak tartották, mint azt – kétségkívül őszintén – egyre állították, akkor annak megdöntésére koncentráltak volna, tekintet nélkül arra, hogyan kezeli majd a Nyugat az új rezsimet. Az a benyomás alakul ki a szemlélőben, hogy mintha e „jó németek” közül sokan abba a csapdába estek volna, hogy kudarcaikért a külvilágot hibáztatják, mit ahogyan néhányuk tette is Németországnak az első, elveszített háború utáni bajai miatt, sőt maga Hitler megjelenése miatt is.

A VILLANÓFÉNY-HADMŰVELET 1943 februárjában Goerdeler Stockholmban közölte Jakob Wallenberggel, hogy „terveik vannak egy márciusi puccsra”. Valóban voltak. A Villanófény-hadművelet (így nevezték) előkészületeit január és február folyamán dolgozta ki Friedrich Olbricht tábornok, az általános hadseregiroda (Allgemeines Heeresamt) vezetője és von Tresckow, Kluge oroszországi „Közép” hadseregcsoportjának vezérkari főnöke. Olbricht, aki mélyen vallásos ember volt, csak nemrég csatlakozott az összeesküvők csoportjához, új posztja miatt azonban hamarosan a konspiráció egyik kulcsfigurájává vált. Friedrich Fromm tábornoknak, a Tartalékhadsereg parancsnokának helyetteseként abban a helyzetben volt, hogy a Berlinben és a birodalom más nagyvárosaiban állomásozó helyőrségeket az összeesküvők mögé sorakoztathatta fel. Maga Fromm Klugéhoz hasonlóan ekkor már kiábrándult Hitlerből,

de nem tartották elég megbízhatónak ahhoz, hogy beavassák az összeesküvésbe. „Készen állunk. Eljött a Villanófény-hadművelet ideje” – közölte február végén Olbricht az ifjú Fabian von Schlabrendorffal, Tresckow vezérkarának egyik beosztott tisztjével. Március elején az összeesküvők utolsó megbeszélésre gyűltek össze Szmolenszkban, a „Közép” hadseregcsoport főhadiszállásán. Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke, bár nem vett részt a tanácskozáson, tudott róla, sőt szervezte is, Hans von Dohnanyit, valamint vezérkarából Erwin Lahousen tábornokot repülőgépen küldte Szmolenszkba, látszólagosan a Wehrmacht hírszerző tisztjeinek tanácskozására. Lahousen, aki korábban az osztrák hadsereg hírszerző tisztje volt, és az Abwehr összeesküvői közül egyedül élte túl a háborút, néhány bombát vitt magával. Schlabrendorff és Tresckow, miután sokat kísérleteztek német bombákkal, úgy találták, hogy azok nem megfelelőek az ő céljaikra. Olyan gyutaccsal működnek, magyarázta el később a fiatal tiszt,6 amely halk, sziszegő zajt hallat, és elárulja őket. Felfedezték, hogy a britek jobb bombákat készítenek. „A robbanás előtt – mondja Schlabrendorff – semmiféle zajt nem keltettek.” A RAF számos ilyen fegyvert dobott le szabotázs-célokra a szövetséges ügynökök számára (az egyiket Heydrich meggyilkolására használták fel), az Abwehr pedig többet is összeszedett belőlük, és átadta őket az összeesküvőknek. A szmolenszki találkozón kidolgozott terv az volt, hogy Hitlert a hadseregcsoport főhadiszállására csalják, és ott megölik. Ez lett volna a jel a berlini puccsra. Nem volt könnyű dolog odacsábítani a hadurat, aki ekkorra már a legtöbb tábornokára gyanakodott. Tresckow mégis könnyen rávette régi barátját, Schmundt tábornokot, Hitler szárnysegédjét (ekkor már ez volt a rangja), hogy dolgozza meg főnökét, és némi habozás, valamint többszöri lemondás után a Führer egyértelműen beleegyezett, hogy 1943. március 13án Szmolenszkba menjen. Maga Schmundt semmit sem tudott az összeesküvésről. Tresckow időközben megújult erőfeszítéssel próbálta a saját főnökét, Kluge tábornagyot rávenni, hogy Hitler lepuffantása után vegye át a vezető szerepet. Azt javasolta a tábornagynak, adjanak engedélyt Freiherr von Boeselager alezredesnek,500 aki a főhadiszálláson egy lovas alakulat parancsnoka volt, hogy katonái segítségével ölje meg Hitlert és testőrségét, amikor megérkeznek. Boeselager több mint hajlandó volt erre. Csak a tábornagy parancsára volt szüksége. De a tétovázó parancsnok nem tudta magát rávenni, hogy kiadja a parancsot. Tresckow és Schlabrendorff ezért úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik a dolgot. Egyszerűen elhelyezik az egyik brit gyártmányú bombát a Führer visszainduló repülőgépén. „A baleset látszata – magyarázta később Schlabrendorff – elkerülhetővé teszi a gyilkosság politikai hátrányait. Azokban a napokban ugyanis Hitlernek még mindig sok olyan követője volt, akik egy ilyen esemény után komoly ellenállást tanúsítottak volna lázadásunkkal szemben.” Március 13-án délután és este, miután Hitler megérkezett, a két náciellenes tiszt kétszer is kísértésbe jött, hogy megváltoztassa a tervet, és felrobbantsa a bombát, előbb Kluge saját szállásán, ahol Hitler a vezető tábornokokkal tanácskozott, majd a tiszti étkezdében, ahol a társaság megvacsorázott.501 Ez azonban többet is megölt volna pontosan azok közül a tábornokok közül, akikre számítottak, hogy a Führernek tett hűségesküjük alól felszabadulva segítenek majd az összeesküvőknek átvenni a hatalmat a birodalom felett. Még mindig ott volt a feladat, hogyan csempésszék fel a bombát a Führer repülőgépére, amelynek vacsora után azonnal fel kellett szállnia. Schlabrendorff összeszerelte az általa „két robbanócsomagnak” nevezett szerkezetet, és egy csomagot készített belőlük, amelynek formája két konyakosüvegre hasonlított. Az étkezés alatt Tresckow ártatlanul megkérdezte a hadsereg vezérkarához tartozó Heinz Brandt ezredest, hogy volna-e olyan kedves visszavinni magával a régi barátjának, Helmuth Stieff tábornoknak, a hadsereg főparancsnoksága szervezési 500 501

A nácik kivégezték. Az első találkozón, mondja Schlabrendorff, lehetősége nyílt arra, hogy megvizsgálja Hitler túlméretezett sapkáját. Feltűnt neki a súlya. Amikor megvizsgálta, kiderült, hogy három és fél fontnyi acéllemezzel van kibélelve.

osztályvezetőjének502 szóló ajándékot, két üveg konyakot. A gyanútlan Brandt közölte, hogy boldogan megteszi. A repülőtéren Schlabrendorff idegesen nyúlt be a csomagon lévő kis nyíláson, és működésbe hozta az időzített bomba szerkezetét, majd átnyújtotta Brandtnak, amint az felszállt a Führer gépére. A furfangos felépítésű bombában nem volt árulkodó óramű. Amikor a fiatal tiszt megnyomott rajta egy kis gombot, az összetört egy kis üveget, amelyből korrodáló vegyszer folyt ki, ez azután lassan megette a drótot, amely egy rugót tartott. Amikor a drót elszakadt, a rugó előrenyomta az ütőszeget, az eltalálta a detonátort, és felrobbantotta a bombát. Hitler repülőgépének lezuhanását – mondja Schlabrendorff – nem sokkal azutánra várták, hogy elhagyja a Szmolenszktől körülbelül harminc percnyi repülőútra lévő Minszk légterét. Schlabrendorff az izgalomtól lázasan telefonált Berlinbe, és egy jelszóval közölte az összeesküvőkkel, hogy a Villanófény-hadművelet megkezdődött. Ezután ő és Tresckow dobogó szívvel várta, hogy megérkezzen a nagy hír. Azt várták, hogy az első híradást a Führer gépét kísérő vadászok egyike közli majd rádión. Számolták a perceket: húsz, harminc, negyven, egy óra... És még mindig semmi hír! Több mint két órát kellett várniuk, amíg végül egy rutinüzenet közölte, hogy Hitler leszállt Rastenburgban. Meg voltunk döbbenve, és el nem tudtuk képzelni, mi lehet a kudarc oka [emlékezett vissza később Schlabrendorff]. Azonnal felhívtam Berlint, és megadtam a jelszót, amely azt jelezte, hogy a kísérlet nem sikerült. Aztán Tresckow és én megtanácskoztuk, mi legyen a következő lépés. Nagyon megrázott bennünket a dolog. Maga az is elég komoly volt, hogy nem sikerült a kísérlet. De még rosszabb lett volna, ha megtalálják a bombát, ami a biztos lebukásunkhoz és számos közeli munkatársunk halálához vezetett volna.

A bombát sohasem találták meg. Tresckow aznap este felhívta Brandt ezredest, és amúgy mellékesen érdeklődött, hogy volt-e már ideje elvinni a csomagot Stieff tábornoknak, Brandt pedig közölte vele, hogy még nem volt rá érkezése. Tresckow arra kérte, hogy tartsa magánál – összecserélődtek a palackok –, mert Schlabrendorff másnap valamilyen hivatalos ügyben odaérkezik, és magával viszi az igazi jó konyakot, amit ő eredetileg küldeni akart. Schlabrendorff hihetetlen bátorsággal elrepült Hitler főhadiszállására, és két üveg konyakra cserélte a bombát. Még mindig emlékszem, hogy elborzadtam [mesélte később], amikor Brandt átadta nekem a bombát, és úgy összekoccantotta, hogy késleltetett robbanástól féltem. Olyan nyugodtságot színleltem, amilyet cseppet sem éreztem, átvettem a bombát, azonnal kocsiba ültem, és a közeli korscheni vasúti csomópontra hajtattam.

Ott felszállt a berlini éjszakai vonatra, és hálófülkéjének magányában szétszerelte a bombát. Gyorsan felfedezte, mi történt – azaz hogy miért nem történt semmi. A szerkezet működött; a kis üveg összetört, a korrodáló folyadék megette a drótot, az ütőszeg előrecsapott, de a detonátor nem gyújtott be.

A keserűen csalódott, de el nem bátortalanodott berlini összeesküvők úgy döntöttek, hogy újabb kísérletet tesznek Hitler megölésére. Hamarosan jó alkalom kínálkozott. Hitlernek Göring, Himmler és Keitel társaságában március 21-én meg kellett jelennie a Hősök Emléknapján (Heldengedenktag) tartott ünnepségeken a berlini Zeughausban. Itt lehetőség nyílt arra, hogy nemcsak Hitlerre, hanem fő társaira.is lecsapjanak. Amint Freiherr von Gersdorff ezredes, Kluge vezérkarának hírszerzési főnöke mondta később, ez „soha vissza nem térő lehetőség volt.” Gersdorffot Tresckow választotta ki a bomba felrobbantására, mégpedig ez alkalommal öngyilkos módon. A terv az volt, hogy az ezredes felsőkabátjának zsebébe rejt két bombát, beállítja a gyújtószerkezeteket, az ünnepség alatt olyan közel marad a Führerhez, amennyire csak lehet, és a Führert kíséretével és saját magával együtt az örökkévalóságba 502

A nácik kivégezték.

robbantja. Gersdorff páratlan bátorsággal készségesen vállalkozott arra, hogy feláldozza az életét. Március 20-án este találkozott Schlabrendorff-fal a berlini Eden Hotelban lévő szobájában. Schlabrendorff két darab tízperces gyújtószerkezetű bombát hozott magával. A Zeughaus beüvegezett udvarán azonban a közel fagyponton lévő hőmérsékleten akár tizenöt-húsz percig is eltarthatott, amíg a bombák felrobbannak. A menetrend szerint Hitlernek a beszéde után fél órát kellett töltenie ezen az udvaron a zsákmányolt orosz trófeák kiállításán, amelyet Gersdorff vezérkara rendezett. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol az ezredes annyira közel juthatott a Führerhez, hogy megölheti. Gersdorff később elbeszélte, hogy mi történt.7 Másnap felsőkabátom mindkét zsebében egy-egy tízperces gyújtószerkezettel felszerelt bombát vittem. Olyan közel akartam maradni Hitlerhez, amennyire csak lehet, hogy a robbanás legalábbis darabokra szakítsa. Amikor Hitler ... belépett a kiállítási csarnokba, Schmundt odajött hozzám, és közölte, hogy csak nyolc-tíz percet töltenek a kiállított tárgyak megszemlélésével. így már nem volt lehetőség a merénylet végrehajtására, mivel a gyújtószerkezeteknek még normális hőmérsékleten is tíz percre lett volna szükségük. A menetrendnek ez az utolsó percben való megváltoztatása, amely annyira jellemző volt Hitler kifinomult biztonsági módszereire, ismét megmentette az életét.503

Szmolenszkban, mondja Gersdorff, von Tresckow tábornok aggódva és feszülten, „stopperórával a kezében” figyelte az ünnepségek rádióközvetítését. Amikor a bemondó közölte, hogy Hitler alig nyolc perccel azután, hogy belépett a csarnokba, távozott is onnan, a tábornok már tudta, hogy újabb kísérletük vallott kudarcot. Hitler élete ellen még legalább három „kabátzsebes” merényletkísérlet (így nevezték az összeesküvők) történt, ám amint látni fogjuk, mindegyik kudarcot vallott. 1943 elején Németországban spontán felkelés tört ki, amely önmagában ugyan kis méretű volt, mégis segített új életre kelteni az ellenállás lankadt szellemét, amelynek a Hitler eltávolítására tett minden kísérlete meghiúsult. Ugyanakkor figyelmeztetésként szolgált arra, hogy a szembenállás akár legkisebb jelének elfojtásakor is milyen könyörtelenek tudnak lenni a náci hatóságok. Amint láttuk, a németországi egyetemi hallgatók a harmincas évek elején a legfanatikusabb nácik közé tartoztak. Hitler tízéves uralma azonban meghozta a kiábrándulást, amit még jobban kiélezett, hogy Németországnak nem sikerült megnyernie a háborút, s az 1943-as év eljövetelekor ezt tovább erősítette bennük a sztálingrádi katasztrófa. A müncheni egyetem, a nácizmus szülővárosának az egyeteme a diáklázadás melegágya lett. Egy huszonöt éves orvostanhallgató, Hans Scholl és huszonegy éves húga, a biológiát hallgató Sophie vezette a diákokat. Mentoruk Kurt Huber filozófiaprofesszor volt. A „Fehér Rózsa Levelek” néven ismertté vált módszerrel más egyetemeken is kifejtették náciellenes propagandájukat, sőt érintkezésben álltak a berlini összeesküvőkkel is. 1943 februárjában egy napon Bajorország gauleitere, Paul Giesler, akinek a Gestapo átadta az összegyűjtött leveleket, összehívta a diákbizottságot, és bejelentette, hogy a fizikailag alkalmatlan férfiakat valamilyen fajta hasznosabb hadimunkára fogják (a katonai szolgálatra alkalmasakat tudniillik már behívták), s egy gúnyos grimasszal azt javasolta, hogy a nőhallgatók pedig minden évben szüljenek egy-egy gyermeket a haza üdvére. – Ha egyes lányok – tette hozzá – nem rendelkeznek a megfelelő vonzerővel ahhoz, hogy társat találjanak, akkor mindegyiküknek kijelölöm egy segédtisztemet... és behatóan élvezetes élményt ígérhetek nekik. 503

Az egyik ok, ami miatt nehezen lehet összerakni az összeesküvők tetteit: a néhány túlélő emlékezőképessége messze nem tökéletes, így beszámolóik nemcsak gyakran eltérőek, hanem ellentmondásosak is. Schlabrendorff például, aki a bombákat Gersdorffnak elvitte, könyvében úgy meséli, hogy mivel nem találtak elég rövid időzítésű gyújtószerkezetet, a Zeughaus-beli merényletet „el kellett ejteni”. Láthatóan nem volt tudatában annak, vagy pedig elfelejtette, hogy Gersdorff tényleg elment a Zeughausba, hogy végrehajtsa megbízását, az ezredes pedig azt közli, hogy az előző este megmondta Schlabrendorffnak: „elszánta magát, hogy végrehajtja” a merényletet a rendelkezésére álló gyújtószerkezetekkel.

A bajorok némileg nyers humora közismert ugyan, de ez a közönségesség túl sok volt a hallgatók számára. Kifütyülték a gauleitert, és kilökdösték a csarnokból a Gestapo és az SS embereit, akik Giesler védelmére jöttek. Azon a délutánon a diákok náciellenes tüntetéseket tartottak München utcáin: az első ilyen jellegű megmozdulásokat a Harmadik Birodalom történetében. A diákok ezután a Scholl testvérek vezetésével röplapokat kezdtek terjeszteni, amelyek nyíltan felkelésre szólították fel a német ifjúságot. Február 19-én egy házmester megfigyelte Hans és Sophie Schollt, amint az egyetem erkélyéről szórják röplapjaikat, és beárulta őket a Gestapónál. A testvérek élete gyors és barbár véget ért. A rettegett Népbíróság elé hurcolták őket, amelynek elnöke, Roland Freisler Heydrich után a Harmadik Birodalomban talán az egyik legaljasabb és legvérszomjasabb náci volt (és még szerepelni fog történetünkben). Hazaárulás bűntettében bűnösnek találták, és halálra ítélték őket. Sophie Scholl-lal kihallgatása során olyan durván bánt a Gestapo, hogy a bíróság előtt törött lábbal jelent meg. Lelkiereje azonban töretlen maradt. Freisler vad kitöréseire nyugodtan válaszolt: – Önök ugyanolyan jól tudják, mint mi, hogy a háború elveszett. Miért olyan gyávák, hogy nem ismerik el? Mankóval bicegett a vesztőhelyre, és testvéréhez hasonlóan nemes bátorsággal halt meg. Huber professzort és több diákot néhány nappal később végeztek ki.8 Ez emlékeztetőül szolgált a berlini összeesküvők számára, hogy milyen veszéllyel néznek szembe egy olyan időszakban, amikor egyes vezetőik indiszkréciója folytonos aggodalom forrásává vált a többiek számára. Maga Goerdeler túl bőbeszédű volt. Szintén roppant veszélyesek voltak Popitz erőfeszítései, amelyekkel Himmlernél és más magas rangú SSvezetőknél tapogatózott, hogy csatlakoznának-e az összeesküvéshez. Az utánozhatatlan Weizsäcker, aki a háború után kitartó ellenállónak szerette volna magát ábrázolni, annyira megrémült, hogy minden kapcsolatot megszakított közeli barátjával, Hassellal, akit azzal vádolt (Frau von Hassellal együtt), hogy „hihetetlenül indiszkrét”, és akit figyelmeztetett, hogy a Gestapo a nyomában van.504 A Gestapo a többiek közül is sokat figyelt, különösen a lendületes és magabiztos Goerdelert, de a közvetlenül 1943 márciusa, a Hitler meggyilkolására tett két kísérletük jellemezte kudarcokkal teli hónap után az összeesküvőkre mért csapás ironikus módon nem szakértő kopómunka eredménye volt, hanem a két titkosszolgálat, a Wehrmacht Abwehrje és a Himmlerféle RSHA – a Birodalmi Biztonsági Főhivatal – vetélkedéséből származott. Az SS titkosszolgálatát működtető utóbbi cég ugyanis le akarta tenni hivatalából Canaris tengernagyot, és átvenni tőle az Abwehrt. 1942 őszén letartóztattak egy Schmidthuber nevű müncheni üzletembert, mert külföldi valutát csempészett a határon át Svájcba. Valójában Abwehr-ügynök volt, és a pénz, amivel már jó ideje járkált át a határon, egy svájci zsidó menekültcsoportnak ment. Ez a Harmadik Birodalomban egy német állampolgár által elkövethető bűnök legnagyobbika volt, még akkor is, ha az illető Abwehr-ügynök. Amikor Canarisnak nem sikerült megvédenie Schmidthubert, az ügynök nekilátott elmondani a Gestapónak, amit az Abwehrről tudott. Bemártotta Hans von Dohnanyit, aki Oster ezredessel együtt az összeesküvők belső köréhez tartozott. Beszélt Himmler embereinek dr. Josef Müller 1940-es vatikáni küldetéséről, amikor a pápán keresztül kapcsolatba léptek a britekkel. Elárulta Bonhoeffer lelkész 1942-ben, az Abwehr által kiadott hamis útlevéllel Stockholmban tett látogatását is a chichesteri püspöknél. Osternek a Hitlertől való megszabadulást célzó különböző terveire is utalást tett. Több havi vizsgálat után a Gestapo akcióba lendült. Dohnanyit, Müllert és Bonhoeffert 1943. április 15-én letartóztatták, Ostert pedig, akinek időközben sikerült megsemmisítenie a terhelő 504

Hassell leírja naplójában a kínos jelenetet. „Megkért, hogy kíméljem meg a jelenlétem okozta zavartól – írja Hassell.– Amikor tiltakozni próbáltam, durván félbeszakított.” (The Von Hassell Diaries, 256-57.0.) Weizsäcker csak később bátorította cselekvésre az összeesküvőket, amikor már a Vatikánba delegált német nagykövetként biztonságban volt. „A Vatikánból könnyen beszél!” –jegyezte meg Hassell. Weizsaecker életben maradt, és megírta nem teljesen korrekt visszaemlékezáseit. Hassell naplója csak írójának kivégzése után került nyilvánosságra.

iratok többségét, arra kényszerítették, hogy decemberben kilépjen az Abwehrből, majd Lipcsében házi őrizetbe helyezték.505 Ez rettenetes csapás volt az összeesküvőkre. Oster („olyasvalaki, amilyennek Isten szánta az embert, világos és higgadt gondolkodású, veszélyben rendíthetetlen” – mondta róla Schlabrendorff) 1938 óta kulcsfigura volt a Hitler elmozdítására tett kísérletekben, és leleményes segítőre talált Dohnanyiban, aki foglalkozására nézve jogász volt. Bonhoeffer, a protestáns, és Müller, a katolikus, nemcsak nagy lelkierőt adtak az ellenállásnak, hanem különböző külföldi magánküldetéseikkel egyéni bátorságból is példát mutattak – azzal is, hogy még a letartóztatásukat követő kínzások hatására sem voltak hajlandók elárulni bajtársaikat. A mind közül legsúlyosabb csapás viszont az volt, hogy az Abwehr feloszlatásával az összeesküvők elveszítették „fedőszervüket”, valamint a fő eszközt, amivel kapcsolatot tarthattak egymás közt, illetve a habozó tábornokok és nyugati barátaik között. Himmler kopói újabb felfedezéseket is tettek, amelyek miatt az Abwehrt és annak főnökét, Canarist néhány hónapon belül mindörökre kivonták a forgalomból. Az egyik ilyen kipattant felfedezés náci körökben „a Frau Solf-féle teadélután” néven vált ismertté, amely 1943. szeptember 10-én történt. Solfné asszony II. Vilmos gyarmatügyi miniszterének (aki a weimari köztársaság ideje alatt tokiói nagykövetként is szolgált) az özvegye volt, és akkor már régóta vezetett egy berlini náciellenes szalont Gyakran jöttek ide kiemelkedő vendégek, köztük Hanna von Bredow grófnő, Bismarck unokája, gróf Albrecht von Bernstorff, az első világháború alatt az Egyesült Államokba delegált német nagykövet unokaöccse, Erxleben atya, a közismert jezsuita pap, Otto Kiep, a külügyminisztérium magas beosztású tisztviselője, akit egyszer elbocsátottak a New York-i főkonzuli posztról, mert részt vett egy Einstein professzor tiszteletére adott nyilvános villásreggelin, de később sikerült visszaküzdenie magát a diplomáciai szolgálatba, és Elisabeth von Thadden, egy ragyogó és mélyen vallásos nő, aki híres leányiskolát vezetett a Heidelberg közeli Weiblingenben. A Solfné asszonynál szeptember 10-én tartott teadélutánra von Thadden kisasszony egy Reckse nevű, vonzó fiatal svájci orvost hozott magával, aki a berlini Charité kórházban praktizált Sauerbruch professzornál. A svájciak többségéhez hasonlóan dr. Reckse is elkeseredett náciellenes érzelmeinek adott hangot, amihez a jelenlévők közül többen is csatlakoztak, különösen Kiep. A jó doktor még ott, a teadélutánon elvállalta, hogy bármilyen levelet elvisz, amelyet Solfné vagy vendégei svájci barátaiknak – német náciellenes emigránsoknak és brit vagy amerikai diplomatáknak – küldenének, s ajánlatán kapva kapott nem is egy jelenlévő. Számukra sajnálatos módon dr. Reckse a Gestapo ügynöke volt, aki számos ilyen terhelő levelet, valamint a teadélutánról szóló jelentését is átadta megbízóinak. Gróf von Moltke ezt a légügyi minisztériumnál dolgozó barátja révén tudta meg, aki lehallgatott néhány telefonbeszélgetést a svájci orvos és a Gestapo között. Von Moltke sietve figyelmeztette barátját, Kiepet, aki szólt a Solf-féle társaság többi tagjának. Himmlernek azonban már bizonyítékok voltak a kezében. Négy hónapig várt, mielőtt ezek alapján akcióba lépett volna; talán azt remélte, hogy szélesebbre vetheti ki a hálóját. Január 12-én a teadélután minden résztvevőjét letartóztatták, és bíróság elé állították, majd Solfnét és lányát, Ballestrem grófnét kivéve kivégezték őket.506 Az utóbbi kettőt a ravensbrücki koncentrációs táborba zárták, ahol csodával határos módon elkerülték a halált.507 Gróf von Moltkét, aki barátja, Kiep révén 505

Bonhoeffert, Dohnanyit és Ostert 1945. április 9-én végezte ki az SS, alig egy hónappal Németország kapitulációja előtt. Kivégzésük valószínűleg Himmler bosszúja volt. Egyedül Müller maradt életben. 506 Úgy tűnik, Himmlernek a közbeeső négy hónap alatt valóban sikerült szélesítenie a hálóját. Reitlinger szerint hetvennégy személyt tartóztattak le dr. Reckse kémkedése következtében. (Reitlinger: The S.S., 304. o.) 507 Először a japán nagykövet avatkozott be az érdekükben, hogy késleltesse a tárgyalásukat. Később, 1945. február 3-án az amerikai légierő egyik nappali támadása során ledobott bomba nemcsak Roland Freislert ölte, meg, aki éppen az egyik szokásos hátborzongató hazaárulási perében elnökölt, hanem megsemmisítette Solféknak a Népbíróság aktái között lévő aktáját is. Mindamellett a bíróság április 27-re betáblázta a tárgyalásukat, de addigra az oroszok már Berlinben voltak. Solfékat valójában április 23-án, valószínűleg tévedésből szabadon engedték a moabiti börtönből. (Wheeler-Bennett: Nemesis, 595.o. jegyz., és

belekeveredett a dologba, ekkor szintén letartóztatták. De Kiep letartóztatásának nem ez volt az egyetlen következménye. Az utóhatások egészen Törökországig elértek, és elősegítették az Abwehr végleges felszámolását, funkcióinak pedig Himmler által történő átvételét. Kiep közeli náciellenes érzelmű barátai közé tartozott Eric Vermehren és elragadóan szép felesége, az egykori Elisabeth von Pettenberg grófné is, akik a rezsim más ellenzőihez hasonlóan csatlakoztak az Abwehrhez, és annak ügynökeiként Isztambulba kerültek. A Gestapo mindkettőjüket Berlinbe rendelte, hogy kihallgassák őket a Kiep-ügyben. Tudták azonban, hogy milyen sors várna rájuk, ezért megtagadták a hazatérést, majd 1944. február elején kapcsolatba léptek a brit titkosszolgálattal, amely repülőgépen Kairóba, majd onnan Angliába szállította őket. Berlinben azt hitték (mint később kiderült, tévesen), hogy Vermehrenék szökésükkor az Abwehr összes titkos kódját magukkal vitték, és átadták a briteknek. Dohnanyi és más Abwehrtagok letartóztatása után, a Canarisszal szemben egyre erősödő gyanakvás mellett Hitler számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. 1944. február 18-án parancsba adta az Abwehr feloszlatását, és funkciói átadását az RSHA-nak. Ez újabb dicsőséget jelentett Himmler számára, akinek a hadsereg tisztikara ellen viselt háborúja egészen 1938-ig nyúlt vissza, amikor még von Fritsch tábornok ellen koholta a vádakat. A fegyveres erők pedig mindennemű önálló hírszerző szolgálat nélkül maradtak. Himmlernek a tábornokok feletti hatalma ezzel tovább növekedett. Újabb csapást jelentett a dolog az összeesküvőkre is, akiknek immár nem volt titkosszolgálatuk, amin keresztül működhettek volna.508 Továbbra is próbálkoztak azonban Hitler megölésével. 1943 szeptembere és 1944 januárja között újabb fél tucat merényletkísérletet szerveztek meg. Augusztusban Jakob Wallenberg Berlinbe érkezett, hogy Goerdelerrel találkozzon, aki biztosította őt, hogy minden előkészület megtörtént egy szeptemberi államcsínyre, ami után Schlabrendorff Stockholmba érkezik majd, hogy a békéről tárgyaljon Mr. Churchill képviselőjével. – Izgatottan vártam a szeptembert – mondta később a bankár Allen Dullesnek. – Elmúlt, és nem történt semmi.9 Egy hónappal később az éles nyelvű, púpos Stieff tábornok, akinek Tresckow a „konyakosüvegeket” küldte, és akit később Himmler a „mérgezett törpe” gúnynéven említett, megszervezte, hogy Rastenburgban időzített bombát helyezzenek el Hitler délben tartandó katonai helyzetmegbeszélésének helyszínén, de az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága. Néhány nappal később angol bombákból álló készlete, amelyet az Abwehrtől kapott, és a főhadiszállás elkerített területén egy őrtorony alá rejtett, felrobbant. Az összeesküvőket csak azért nem leplezték le, mert Hitler egy Abwehr-ezredest, Werner Schradert bízta meg a vizsgálattal, aki maga is az összeesküvők közé tartozott. Novemberben újabb „kabátzsebes” kísérletet szerveztek. Az összeesküvők egy huszonnégy éves gyalogos századost, Axel von dem Busschét választották ki, hogy Hitlernek bemutassa a hadseregnél rendszeresítendő új felsőkabátot és rohamcsomagot, amelyek tervezését Hitler rendelte el és a gyártás kezdete előtt most személyesen akarta megszemlélni. Bussche, hogy elkerülhesse Gersdorff kudarcát, úgy döntött, hogy a „mintadarab” felsőkabát zsebébe két német bombát tesz, amelyek pár másodperccel a gyújtószerkezet működésbe hozása után felrobbannak. Az volt a terve, hogy megragadja az új felsőkabátot szemlélő Hitlert, és mindkettejüket darabokra robbantja. A bemutató előtt egy nappal a szövetségesek bombázása megsemmisítette a mintadarabokat, Pechei: Deutscher Widerstand, 88-93. o.) 508 Canaris a Kereskedelmi és Gazdasági Hadviselés Hivatalának vezetője lett. Ennek az üres címnek a felvételével a „kis tengernagy” kivonult a német történelemből. Annyira homályos alak volt, hogy nincs két író, aki megegyezne abban, hogy miféle ember volt, vagy miben hitt, ha egyáltalán valamiben. Cinikus és fatalista ember volt, gyűlölte a weimari köztársaságot, és titokban ellene dolgozott, azután pedig hasonló módon a Harmadik Birodalom ellen fordult. Amint azt látni fogjuk, az Abwehr összes többi vezetőjéhez hasonlóan (egy fő, Lahousen tábornok kivételével) az ő hátralévő napjai is meg voltak már számlálva.

Bussche pedig visszatért századához az orosz frontra. Decemberben megint Hitler főhadiszállásán volt, hogy az új mintadarabokkal ismét kísérletet tegyen, ekkor azonban a Führer hirtelen úgy döntött, hogy Berchtesgadenbe megy a karácsonyi ünnepekre. Nem sokkal később Bussche súlyosan megsebesült a fronton, így hát helyettesítésére egy másik fiatal gyalogostisztet kellett behozni a frontról. Ez Heinrich von Kleist, az egyik legrégebbi összeesküvőnek számító Ewald von Kleist fia volt. Az új kabát bemutatóját 1944. január 11-re tűzték ki, de a Führer valamilyen oknál fogva – Dulles szerint egy légiriadó miatt – nem jelent meg az eseményen.509 Az összeesküvők ekkorra jutottak arra a következtetésre, hogy Hitler technikája, amellyel folyamatosan változtatja programját, terveik drasztikus felülvizsgálatát teszi szükségessé.510 Felismerték, hogy csak az OKW és az OKH tábornokaival naponta kétszer tartott katonai helyzetmegbeszélései alkalmával számíthatnak biztosan a Führer megjelenésére. Az egyik ilyen alkalommal kell megölniük. 1943. december 26-án egy Stauffenberg nevű fiatal tiszt Ulbricht tábornokot helyettesítve megjelent a rastenburgi főhadiszálláson a déli értekezleten, ahol a hadsereg utánpótlásáról kellett jelentést tennie. Stauffenberg aktatáskájában egy időzített bomba lapult. A találkozót elhalasztották. Hitler elutazott, hogy a karácsonyt az Obersalzbergen töltse. Ez volt a jóképű fiatal tiszt első ilyen kísérlete, de nem az utolsó. Klaus Philip Schenk, Stauffenberg grófja személyében ugyanis a náciellenes összeesküvők megtalálták az emberüket. Innentől fogva nemcsak azt a feladatot vette át, hogy saját kezével öli meg Hitlert a pillanatnyilag egyetlen lehetségesnek látszó módon, hanem új életet, fényt, reményt és lelkesedést vitt az összeesküvésbe, és annak igazi vezetőjévé vált, bár ezt a címet soha nem nyerte el.

GRÓF VON STAUFFENBERG KÜLDETÉSE Ez a férfi hivatásos katonatiszt voltához képest megdöbbentő adottságokkal rendelkezett. 1907-ben született, régi és előkelő délnémet családból. Anyján, Uxkull-Gyllenbrand grófnőn keresztül Gneisenau dédunokája volt, aki a Napóleon elleni szabadságharc egyik katonai hőse, valamint Scharnhorsttal együtt a porosz vezérkar megalapítója volt; szintén anyai ágon a felmenői közé tartozott Yorck von Wartenburg is, a napóleoni kor egy másik ünnepelt tábornoka. Klaus apja Württemberg utolsó királyának titkos kamarása volt. A család hasonló gondolkodású, buzgó római katolikus és nagyon művelt emberekből állt. Klaus von Stauffenberg ezzel a háttérrel és ebben a légkörben nőtt fel. A jó fizikummal és (minden egykori ismerőse szerint) feltűnést keltőén jó külsővel rendelkező ifjú ragyogó, érdeklődő, nagyszerűen kiegyensúlyozott elmévé fejlődött. Szenvedélye volt a lovaglás és a sport, valamint a képzőművészet és az irodalom is, amelyben nagyon tájékozott volt. Fiatal korában a költő Stefan George és annak miszticizmusa hatott rá erősen. Egy ideig úgy gondolta, hogy a zenét választja hivatásának, később az építészetet, de 1926-ban, tizenkilenc éves korában belépett a hadseregbe a bambergi 17. lovasezredhez – a híres Bamberger Reitter 509

A két Kleistet, apát és fiát később letartóztatták. Az apát 1945. április 16-án kivégezték, fia életben maradt. 510 Hitler régi pártbéli barátaival gyakran megvitatta ezt a technikát. Fennmaradt egy gyorsírásos feljegyzés egy monológról, amelyet 1942. május 3-án mondott el a főhadiszálláson. – Tökéletesen értem, hogy miért volt sikeres a történelemben a merényletek kilencven százaléka – mondta. – Az ember egyetlen megelőző intézkedést tehet: rendszertelenül él, rendszertelen időpontokban és váratlanul sétál, autózik vagy utazik ... Amennyire csak lehetséges, bármikor, amikor gépkocsin indulok valahová, váratlanul, a rendőrség figyelmeztetése nélkül indulok. (Hitler's Secret Conversations, 366.0.) Hitler, mint láttuk, mindig is tudatában volt annak, hogy merényletet követhetnek el ellene. 1939. augusztus 22-én, a Lengyelország elleni támadás előestéjén tartott haditanács alkalmával hangsúlyozta a tábornokoknak, hogy bár személye pótolhatatlan, „bármikor megsemmisítheti egy bűnöző vagy egy őrült”. 1942. május 3-án, amikor a téma körül kalandozott, hozzátette: – Nem létezhet teljes biztonság fanatikusokkal és idealistákkal szemben ... Ha egy fanatikus le akar lőni, vagy bombával akar megölni, mindegy, hogy ülök vagy állok, nem vagyok biztonságban. – Úgy gondolta azonban, hogy „egyre kisebb a fanatikusok száma, akik idealista alapon az életemre törnének ... Igazán veszélyes elemek csak azok a fanatikusok, akiket a hitvány papok vagy valamelyik általunk megszállt országban a nemzeti gondolkodású hazafiak ösztökélnek. Sokéves tapasztalatom azonban még az ilyenek dolgát is igen megnehezíti.” (Uo. 367.o.)

kadétja lett. 1936-ban a berlini hadiakadémiára helyezték, ahol ragyogóan sokoldalú tehetsége mind tanárai, mind a főparancsnokság figyelmét felkeltette. Két évvel később a vezérkar fiatal tisztjeként tűnt fel. Bár az osztályához tartozók többségéhez hasonlóan ő is monarchista érzületű volt, addig nem tartozott a nemzetiszocializmus ellenzői közé. Kétségtelen, hogy először az 1938-as zsidóellenes pogromok ültették az agyába a Hitlerrel kapcsolatos kételyeket, amelyek csak felerősödtek benne, amikor 1939 nyarán azt látta, hogy a Führer olyan háborúba vezeti Németországot, amely hosszú ideig tarthat, rémisztően sok emberéletet követelhet, és végül el is lehet veszíteni. Mindazonáltal a háború kezdetekor a rá jellemző energiával vetette bele magát a harcba, s a lengyelországi és franciaországi hadjáratok során Hoepner tábornok 6. páncélos hadosztályának vezérkari tisztjeként szerzett nevet magának. Úgy tűnik, hogy Oroszországban ábrándult ki teljesen a Harmadik Birodalomból. A szárazföldi hadsereg főparancsnokságához (az OKH-hoz) 1940. júniusának elején helyezték át, közvetlenül a Dunkerque elleni támadás előtt, s az oroszországi hadjárat első tizennyolc hónapját főleg szovjet területen töltötte, ahol többek között a a hadifoglyok köréből toborzott orosz „önkéntes” egységek megszervezésében segédkezett. Barátai szerint Stauffenberg ekkor már abban hitt, hogy amíg a németek Hitler zsarnoki uralmától szabadulnak meg, ezeket az orosz csapatokat majd Sztálin megdöntésére lehet felhasználni. Ebben az esetben talán Stefan George ködös eszméinek kései hatásáról van szó. Az SS oroszországi brutalitása, nem is beszélve Hitlernek a komisszárok agyonlövésére vonatkozó parancsáról, rányitotta Stauffenberg szemét arra, hogy milyen gazdát szolgál. A véletlen úgy hozta, hogy Oroszországban összetalálkozott az összeesküvők két olyan vezetőjével: von Tresckowval és Schlabrendorff-fal, akik eldöntötték, hogy végeznek ezzel a gazdával. Az utóbbi elmondása szerint alig néhány egymást követő találkozó után meggyőződtek arról, hogy Stauffenberg az ő emberük. Aktív összeesküvő lett. Még mindig beosztott tiszt volt azonban, és látta, hogy a tábornagyok túlságosan zavarodottak – ha nem egyenesen túl gyávák – ahhoz, hogy bármit is tegyenek Hitler elmozdítására, vagy hogy megállítsák a zsidók, az oroszok és a hadifoglyok tömegeinek iszonyatos mészárlását a frontvonal mögött. A szükségtelen sztálingrádi katasztrófától is felfordult a gyomra. Amint az 1943 februárjában véget ért, Stauffenberg kérte, hogy helyezzék át a frontra, így hát a 10. páncélos hadosztály hadműveleti tisztjeként Tunéziába helyezték. A Kasserine-hágónál vívott csata utolsó napjaiban csatlakozott az alakulathoz: egysége ekkor vetette ki az amerikaiakat a résből. Április 7-én Stauffenberg gépkocsija aknamezőre hajtott – egyesek szerint egy alacsonyan repülő szövetséges gép is megtámadta –, és Stauffenberg súlyosan megsebesült. Elveszítette bal szemét, jobb kezét, bal kezének két ujját, sérüléseket szenvedett a bal fülén és a bal térdén. Néhány hétig valószínűnek látszott, hogy teljesen meg fog vakulni, még ha életben is marad. De a müncheni kórházban Sauerbruch professzor szakértő felügyelete alatt visszahozták az életbe. Az ember azt gondolhatná, hogy szinte mindenki más nyugdíjba vonult volna a hadseregből, tehát az összeesküvésből is. De Stauffenberg a nyár közepén, miután hosszasan gyakorolta, hogyan forgassa bekötözött bal kezének három ujjával a tollat, azt írta Olbricht tábornoknak, hogy reményei szerint három hónapon belül visszatérhet az aktív szolgálatba. A hosszú lábadozás alatt volt ideje elmélkedni, és arra a következtetésre jutott, hogy fizikailag fogyatékossá vált ugyan, de szent küldetést kell teljesítenie. – Úgy érzem, valamit tennem kell most Németország megmentésére – mondta feleségének, Nina grófnőnek, négy kisgyermeke anyjának, amikor az meglátogatta a betegágyánál. – Nekünk, vezérkari tiszteknek vállalnunk kell a felelősségből ránk jutó részt.10 1943 szeptemberének vége Stauffenberget már ismét Berlinben találta alezredesi rangban, Olbricht tábornok vezérkari főnökeként az általános hadseregirodában. Hamarosan gyakorolni

kezdett egy fogóval, hogy megmaradt kezének három ujjával fel tudja robbantani az Abwehr angol gyártmányú bombáit. Ennél azonban sokkal többet is tett. Dinamikus személyisége, mindent átfogó gondolkodása és kiemelkedő szervezőtehetsége új életet és elszántságot oltott az összeesküvőkbe. Bizonyos nézeteltéréseket is ébresztett közöttük – ugyanis nem volt elégedett azzal a nehézkes, konzervatív, színtelen rezsimmel, amelyet az összeesküvés idős, berozsdásodott vezetői, Beck, Goerdeler és Hassell terveztek a nemzetiszocializmus megdöntése utánra. Gyakorlatiasabb lévén, mint barátai a kreisaui körben, ő egy új, dinamikus szociáldemokráciát akart, és ragaszkodott hozzá, hogy a tervezett náciellenes kormány tagjai között ott legyen új barátja, Julius Leber, a ragyogó szocialista, valamint Wilhelm Leuschner, a korábbi szakszervezeti tisztségviselő is, akik mindketten alaposan és aktívan benne voltak az összeesküvésben. Sokat vitatkoztak, de Stauffenberg hamarosan fölénybe került az összeesküvés politikai vezetőivel szemben. Hasonló sikert aratott a katonák többségének szemében is. Névleges vezetőjükként elismerte Beck tábornokot, az egykori vezérkari főnököt, akit nagy csodálattal övezett, de Berlinbe visszatérve azt kellett látnia, hogy a komoly rákműtét után lábadozó Beck csupán árnyéka már korábbi önmagának, fáradt és némileg csüggedt is, továbbá nincs politikai koncepciója: ezen a területen teljesen Goerdeler bűvöletében él. Beck illusztris neve katonai körökben hasznos lehet, talán szükséges is a puccs végrehajtásakor. De ahhoz, hogy cselekvő segítséget kaphassanak a szükséges csapatok átadásában és irányításában, ahhoz aktív szolgálatban lévő fiatal tiszteket kell mozgósítani. Stauffenbergnek hamarosan a rendelkezésére állt a szükséges kulcsemberek legtöbbje. Olbrichten, a főnökén kívül ezek közé tartozott StiefF tábornok, az OKH szervezési főosztályának vezetője; Eduard Wagner tábornok, a hadsereg főszállásmestere; Erich Fellgiebel tábornok, az OKW híradófőnöke; Fritz Lindemann tábornok, a Hadianyaghivatal vezetője; Paul von Hase tábornok, a berlini helyőrségparancsnok (aki a Berlin elfoglalásához szükséges csapatokat tudta szolgáltatni) és Freiherr von Roenne ezredes, a külföldi hadseregek osztályának vezetője, valamint annak vezérkari főnöke, gróf von Matuschka százados. Volt még köztük két-három további fontos tábornok, akik közül Fritz Fromm volt a legfontosabb, a Tartalékhadsereg tényleges főparancsnoka, aki Klugéhoz hasonlóan percenként változtatta elhatározását, és nem lehetett rá határozottan számítani. Az összeesküvők még mindig nem rendelkeztek aktív szolgálatban lévő tábornaggyal. Von Witzleben tábornagyot, az egyik első összeesküvőt szemelték ki a fegyveres erők főparancsnoki posztjára, ő azonban tartalékos listán volt, és nem rendelkezett csapatok felett. Megkörnyékezték von Rundstedt tábornagyot, aki ekkor a nyugaton szolgáló összes katona parancsnoka volt, de ő nem volt hajlandó megszegni a Führernek tett esküjét – legalábbis ezt a magyarázatot adta. A ragyogó, de opportunista von Manstein tábornagy hasonlóan válaszolt az összeesküvőknek. Ezen a ponton – 1944 elején – egy igencsak aktív és népszerű tábornagy tette magát (először Stauffenberg tudtán kívül) némiképpen hozzáférhetővé az összeesküvők számára. Rommel volt az, akinek a Hitler elleni összeesküvők közé állása nagy meglepetést jelentett az ellenállás vezetői számára, és többségük nem is értett vele egyet: ők a „sivatagi rókát” nácinak és opportunistának tartották, aki szembetűnő módon kereste Hitler kegyét, és most csak azért hagyta el a vezérét, mert tudta, hogy a háború elveszett. 1944 januárjában Rommel a nyugati „B” hadseregcsoport parancsnoka lett; ez volt az a fő haderő, amivel a Csatornán keresztül várt angol–amerikai inváziót vissza kellett verni. Franciaországban Rommel kezdett gyakran összejárni két régi barátjával: Alexander von Falkenhausen tábornokkal, Belgium és Észak-Franciaország katonai kormányzójával, valamint Karl Heinrich Stuelpnagellal, Franciaország katonai kormányzójával. Mindkét tábornok már korábban csatlakozott a Hitler elleni összeesküvéshez, és fokozatosan Rommelt is beavatták.

Segítette őket Rommel egyik régi civil barátja is, dr. Karl Strölin, Stuttgart főpolgármestere, aki e történet sok más szereplőjéhez hasonlóan korábban lelkes náci volt, de most, hogy felderengett a vereség, és Németország városai, köztük a sajátja is, a szövetséges bombázások hatására gyors ütemben kezdtek rommá válni, már másképpen gondolkodott. Őt viszont Goerdeler segítette a helyes útra, aki 1943 augusztusában rábeszélte, hogy írjon vele együtt egy közös memorandumot az akkor Himmler vezette belügyminisztérium számára, amelyben együtt követelték a zsidók és a keresztény egyházak üldözésének beszüntetését, a polgári jogok helyreállítását, illetve a pártról és a Gestapóról leválasztott igazságszolgáltatás visszaállítását. Strölin a memorandumot Rommel feleségén keresztül ajánlotta a tábornagy figyelmébe, akire az észrevehető hatással volt. 1944. februárjának végén Strölin és Rommel az utóbbinak az Ulm közelében, Herrlingenben lévő otthonában találkozott, és meghitt beszélgetést folytatott. Elmondtam neki [emlékezett vissza később a polgármester], hogy a keleten lévő hadsereg egyes magas rangú tisztjei Hitler fogságba ejtését javasolják, utána pedig ki akarnak kényszeríteni belőle egy bejelentést a rádióban, hogy lemondott. Rommel egyetértett az elképzeléssel. Elmondtam neki továbbá, hogy ő a legnagyobb és legnépszerűbb tábornokunk, külföldön pedig jobban tisztelik, mint bármelyik másikat. „Ön az egyetlen – mondtam –, aki megakadályozhatja Németországban a polgárháborút. Nevét kell adnia mozgalmunkhoz.”11

Rommel habozott, végül meghozta döntését. – Azt hiszem, kötelességem, hogy Németország megmentésére siessek – mondta Strölinnek. Ezen a találkozón, és az összeesküvőkkel tartott összes többin is, Rommel ellenezte Hitler megölését – bár nem annyira erkölcsi, mint inkább gyakorlati megfontolásból. Ha megölik a diktátort – érvelt –, azzal mártírt csinálnak belőle. Ragaszkodott hozzá, hogy Hitlert tartóztassa le a hadsereg, s a saját és a megszállt területek népei ellen elkövetett bűneiért állítsák német bíróság elé.12 Ekkor a sors a tábornagyvezérkari főnökévé 1944. április 15-én kinevezett Hans Speidel tábornok személyében újabb befolyásoló tényezőt állított Rommel mellé. Mint összeesküvőtársa, Stauffenberg, Speidel is különös katonatiszt volt – bár ők ketten eléggé különböző típusokat képviseltek. Speidel nemcsak katona volt, hanem filozófus is, aki 1925-ben a tübingeni egyetemen summa cum laude kapta meg a filozófia doktora címet. Azonnal neiklátott főnöke megdolgozásának. Egy hónap sem telt el, és máris megszervezett május 15-re egy találkozót Rommel, Stuelpnagel és vezérkari főnökeik számára egy Párizs környéki házba. A találkozó célja az volt, mondja Speidel, hogy kidolgozzák „a nyugati háború befejezéséhez és a náci rezsim megdöntéséhez szükséges részleteket”.13 Ez nagy léptékű dolog volt, és Speidel az előkészítés során felismerte, hogy sürgősen szorosabb kapcsolatokra van szükség a hazai náciellenesekkel, különösen a Beck–Goerdeler csoporttal. Az eleven Goerdeler néhány hétig nyomást fejtett ki annak érdekében, hogy hozzanak össze egy titkos találkozót Rommel és (mind közül éppen) Neurath között. (Azt követően, hogy előbb külügyminiszterként, majd Csehország birodalmi kormányzójaként elvégezte a maga részét Hitler piszkos munkájából, a hazáját fenyegető szörnyű katasztrófa árnyékában immár Neurathnak is kinyílt a szeme.) Úgy döntöttek, hogy túl veszélyes lenne, ha Rommel Neurath-tal és Strölinnel találkozna, így hát a tábornagy Speidel tábornokot küldte, akinek freudenstadti otthonában találkoztak május 27-én. A három jelenlévő, Speidel, Neurath és Strölin, mint Rommel maga is, mind sváb volt, s ez az összetartozás nemcsak szívélyessé tette a találkozót, hanem szinte azonnal megegyezéshez is vezetett. Hitlert sürgősen meg kell buktatani, Rommelnak pedig fel kell készülnie arra, hogy vagy ideiglenes államfő, vagy a fegyveres erők főparancsnoka lesz. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Rommel soha nem követelte magának e posztok egyikét sem. Számos részletet kidolgoztak, köztük a fegyverszünet kérésének céljából a nyugati szövetségesekkel történő kapcsolatteremtés terveit, valamint a

németországi összeesküvők és a Rommel főhadiszállása közötti érintkezés kódját is. Speidel tábornok nemcsak azt állítja nyomatékosan, hogy a készülőben lévő dolgokról Rommel őszintén tájékoztatta a nyugati térségben közvetlen felettesét, von Rundstedt tábornagyot, hanem azt is, hogy az utóbbi „teljesen egyetértett” azokkal. A hadsereg e magas rangú tisztje azonban rendelkezett egy jellembéli fogyatékossággal. Egy vita során, ami a Hitlerrel szembeni közös követelések megfogalmazásáról folyt [írta később Speidel], Rundstedt azt mondta Rommelnak: „Ön fiatal. Ön ismeri és szereti a népet. Csinálja Ön.”14

A tavasz végén további tanácskozások után a következő tervet vázolták fel. A hadsereg nyugati összeesküvői közül egyedüliként életben maradt Speidel így írta le: Azonnali fegyverszünet a nyugati szövetségesekkel, de nem feltétel nélküli megadás. Nyugaton visszavonulás Németország területére. A Németország elleni szövetséges bombázások azonnali felfüggesztése. Hitler letartóztatása a német bíróság előtti eljárás érdekében. A náci uralom megdöntése. A németországi végrehajtó hatalom átadása a Beck tábornok, Goerdeler és a szakszervezeti képviselő, Leuschner vezetése alatt álló, össznemzeti ellenállás erőinek. Semmiféle katonai diktatúra. „Konstruktív béke” előkészítése egy Európai Egyesült Államok keretén belül. Keleten a háború folytatása. Rövidített arcvonal megtartása a Duna torkolata, a Kárpátok, a Visztula folyó és Memel között.15 A tábornokoknak láthatólag nem voltak kétségeik afelől, hogy a brit és az amerikai hadsereg csatlakozni fog hozzájuk az Oroszország elleni háborúban, hogy megakadályozzák, mint mondták, Európa elbolse-vizálódását. Berlinben Beck tábornok egyetértett, legalábbis ami a keleten vívott háború folytatását illeti. Május elején Giseviuson keresztül Svájcba küldött Dullesnak egy feljegyzést, amelyben fantasztikus tervet vázolt fel. Eszerint az angol–amerikai invázió után a nyugati német hadsereg tábornokai visszavonják erőiket a német határig. Miközben ez történik, a nyugati szövetségeseknek Beck szerint három taktikai hadműveletet kell végrehajtaniuk: három légideszantos hadosztály szálljon le a berlini körzetben, hogy segítsen az összeesküvőknek megtartani a fővárost, hajtsanak végre nagyarányú partraszállást a német partokon Hamburg és Bréma közelében, valamint szálljanak partra jelentős erőkkel a Csatornán keresztül Franciaországban. Megbízhatóan náciellenes csapatok közben átveszik az ellenőrzést a müncheni körzet felett, és körülveszik Hitler obersalzbergi hegyi menedékét. Az Oroszország elleni háború folytatódik. Dulles a saját közlése szerint azonnal megpróbálta lehozni a berlini összeesküvőket a fellegekből. Közölte velük, hogy szó sem lehet a Nyugattal kötött különbékéről.16 Stauffenberg, a kreisaui körben vitatkozó barátai, illetve az összeesküvés olyan tagjai, mint Schulenburg, a korábbi moszkvai nagykövet, már korábban felismerték ezt. Többségük, köztük Stauffenberg is, valójában „keletpárti” volt – azaz oroszbarát, de antibolsevista. Egy ideig úgy hitték, hogy talán könnyebben lehetne jobb békét kötni Oroszországgal (a moszkvai rádió propagandaműsoraiban tett kijelentéseivel maga Sztálin is hangsúlyozta, hogy nem a német nép, hanem a „hitleristák” ellen harcolnak), mint a nyugati szövetségesekkel, akik csak a „feltétel nélküli megadást” ismételgették.511 1943 októberében azonban, amikor a szövetséges külügyminiszterek moszkvai konferenciáján a szovjet kormány formálisan támogatta a feltétel nélküli megadásról szóló Casablancái deklarációt, az összeesküvők felhagytak ezzel az ábránddal. És most, 1944 sorsdöntő nyarának közeledtével, amikor a Vörös Hadsereg egyre közeledett a birodalom határához, a brit-amerikai seregek ugrásra készen álltak a Csatornán keresztüli nagyszabású invázióra, Olaszországban pedig Alexander szövetséges erőivel szemben 511

Casablancái találkozójukon Churchill és Roosevelt 1943. január 24-én adta ki a Németország feltétel nélküli megadásáról szóló deklarációt. Goebbels természetesen alaposan kihasználta ezt, amikor a német népet a totális ellenállás állapotába próbálta belekorbácsolni, ennek a sikerét azonban véleményem szerint meglepően sok nyugati szerző nagyban eltúlozta.

omladozott a német ellenállás, az összeesküvők felismerték, hogy gyorsan meg kell szabadulniuk Hitlertől és a náci rezsimtől, ha olyan békét szeretnének, amely megkíméli Németországot az elözönléstől és a megsemmisüléstől. Berlinben Stauffenberg és szövetségesei végre tökéletesítették terveiket. A „Valkűrök” fedőnév alatt vonták össze ezeket – találó név volt, hiszen a skandináv-germán mitológiában a valkűrök voltak azok a gyönyörű, ámde rémítő hajadonok, akiknek az ősi csatamezők felett ellebegve ki kellett választaniuk, hogy kit fognak lemészárolni. Ebben az esetben Adolf Hitlert kellett lemészárolni. Ironikus módon Canaris tengernagy még bukása előtt eladta a Valkűrök ötletét Hitlernek, egy olyan terv álruhájába öltöztetve, amely szerint a Honi Hadsereg átvenné Berlin és más nagyvárosok biztonságának védelmét, ha a központokban robotoló külföldi munkások milliói fellázadnának. A külföldi munkások fegyvertelen és szervezetlen volta miatt egy ilyen lázadás ugyan nagyon valószínűtlen – tulajdonképpen lehetetlen – volt, de a gyanakvó Führer szemében ezekben a napokban mindenünnen veszély leselkedett, és mivel szinte az összes szolgálatra alkalmas katona a hazától távol, vagy a fronton harcolva, vagy a messzi megszállt területek népének elnyomásában segédkezve szolgált, Hitler könnyen bedőlt annak az elgondolásnak, hogy a Honi Hadseregnek rendelkeznie kell a Birodalom belső biztonságának a rosszindulatú rabszolgamunkások hordáival szembeni megvédését célzó tervekkel. Így hát a Valkűrök tökéletes fedezék lett a katonai összeesküvők számára, és lehetővé tette nekik, hogy szinte nyíltan készítsenek terveket a Honi Hadsereg felhasználására, például hogy a Hitler ellen elkövetett merénylet után e hadsereg veszi majd át az ellenőrzést a főváros és a nagyvárosok, pl. Bécs, München és Köln felett.. Berlinben a fő nehézséget az jelentette számukra, hogy nagyon kevés csapat állt a rendelkezésükre, amelyeket létszámban felülmúltak az SS-alakulatok. Jelentős számú Luftwaffe-egységek is jelen voltak a fővárosban és környékén, ahol a légvédelmet látták el: hacsak a hadsereg nem lép gyorsan, ezek a csapatok lojálisak maradtak volna Göringhez, és kétségtelenül még Hitler halála után is felvették volna a harcot, hogy főnökük vezetése alatt helyreállítsák a náci rezsimet. Légvédelmi ágyúikat tüzérségként alkalmazhatták volna a hadsereg különítményei ellen. A berlini rendőrséget viszont már megnyerték főnökén, az összeesküvéshez csatlakozó gróf von Helldorfon keresztül. Az SS és a légierő csapatainak erejét ismerve Stauffenberg nagy hangsúlyt fektetett a főváros megszerzésére irányuló hadművelet időzítésére. Az első két óra lesz a legkritikusabb időszak. A hadsereg csapatainak ilyen rövid idő alatt kell megszállniuk és biztosítaniuk az országos adóközpontot és a város két rádióállomását, a távíró- és a telefonközpontokat, a birodalmi kancelláriát, a minisztériumokat, valamint az SS-Gestapo központját. Goebbelst, az egyetlen olyan prominens nácit, aki csak ritkán hagyta el Berlint, az SS-tisztekkel együtt kell majd letartóztatni. Időközben, attól a pillanattól kezdve, hogy Hitlert megölték, a rastenburgi főhadiszállást el kell szigetelni Németországtól, nehogy Göring, Himmler, vagy a náci tábornokok valamelyike, például Jodl vagy Keitel átvegye az irányítást, és megpróbálja felsorakoztatni a rendőrséget vagy a csapatokat egy folytatódó náci rezsim mögé. Fellgiebel tábornok, a híradófőnök, aki a Führer főhadiszállásán állomásozott, elvállalta, hogy gondoskodik majd erről a dologról. Csak miután a puccs első két órájában elvégezték mindezt, akkor lehet a már megfogalmazott és szortírozott üzeneteket rádión, telefonon és táviratban elküldeni a Honi Hadsereg más városbeli parancsnokainak, illetve a fronton és a megszállt övezetekben lévő csapatok parancsnokságát ellátó vezénylő tábornokoknak, és bejelenteni, hogy Hitler halott, és Berlinben új, náciellenes kormány alakult. A lázadásnak a célja elérését követő huszonnégy órán belül véget kell érnie, és be kell iktatni az új kormányt. Máskülönben az ingadozó tábornokok esetleg meggondolják magukat. Göring és Himmler maga mögé állíthatja őket, és akkor polgárháború következne. Ebben az esetben a frontok beszakadnának, és pontosan az a

káosz és összeomlás válna elkerülhetetlenné, amelyet az összeesküvők el akartak kerülni. Hitler meggyilkolása után, amiről Stauffenberg személyesen gondoskodik majd, minden azon múlik, hogy az összeesküvőknek sikerül-e felhasználniuk céljaikra a Berlinben és környékén rendelkezésre álló csapatokat, és hogy ezt maximális sebességgel és energiával tegyék. Márpedig ez pedig nehéz kérdés volt. Rendes körülmények között csak Fritz Fromm, a Honi avagy Tartalékhadsereg főparancsnoka adhatott parancsot a Valkűrök végrehajtására, márpedig ő az utolsó pillanatig kérdőjel maradt. Az összeesküvők egész 1943-ban kitartóan győzködték. Végül azt a következtetést vonták le, hogy erre az óvatos tisztre csak azután számíthatnak határozottan, ha már látta, hogy a lázadás sikeres. Mivel azonban biztosak voltak a sikerben, nekiláttak, és egy sor parancsot fogalmaztak meg Fromm nevében, de az ő tudta nélkül. Amennyiben Fromm a döntő pillanatban meginogna, Hoepner tábornokkal váltják fel, a ragyogó páncélos parancsnokkal, akit Hitler az 1941-es moszkvai csata után elbocsátott, és megtiltotta számára az egyenruha viselését. Egy másik fontos berlini tábornok problémája is gyötörte az összeesküvőket. Vön Kortzfleisch tábornok volt az, egy ízig-vérig náci tiszt, a Berlint és Brandenburgot is magába foglaló Wehrkreis III parancsnoka. Úgy döntöttek, hogy letartóztatják, és Freiherr von Thuengen tábornokkal váltják fel. Paul von Hase tábornok, Berlin parancsnoka benne volt az összeesküvésben, és számítani lehetett arra, hogy az első, mindennél fontosabb lépés, a város feletti ellenőrzés átvétele során ő fogja majd vezetni a helyőrségi csapatokat. Amellett, hogy a Berlin feletti ellenőrzés megragadására részletes terveket készítettek, Stauffenberg és Tresckow – Goerdeler, Beck, Witzleben és mások közreműködésével – olyan iratokat is fogalmaztak, amelyek a katonai körzetparancsnokoknak adnak utasításokat arra, hogyan vegyék át körzetükben a végrehajtó hatalmat, hogyan fojtsák el az SS-t, tartóztassák le a vezető nácikat, és szállják meg a koncentrációs táborokat. Ezen kívül számos zengzetes nyilatkozatot állítottak össze, amelyeket a megfelelő pillanatban a fegyveres erőknek, a német népnek, a sajtónak és a rádiónak adnak majd ki. Némelyiket Beck, a leendő államfő írta alá, a többit pedig von Witzleben tábornagy a Wehrmacht majdani főparancsnokaként, illetve Goerdeler mint az új kancellár. A parancsok és a felhívások példányait a Bendlerstrassén nagy titokban gépelte le két, az összeesküvésben benne lévő nő, Frau Erika von Tresckow, annak a tábornoknak a felesége, aki oly sokat tett az összeesküvésért, és Margarete von Oven, egy nyugdíjas tábornok leánya, aki éveken át a hadsereg két korábbi főparancsnokának, von Hammerstein és von Fritsch tábornokoknak volt a hűséges titkárnője. Az iratokat ezután Olbricht tábornok páncélszekrényébe rejtették. A tervek tehát készen voltak. Tulajdonképpen 1943 végére tökéletesítették őket, de hónapokon át csak keveset tettek végrehajtásukra. Az események azonban nem várhattak az összeesküvőkre. Ahogy eljött 1944 júniusa, felismerték, hogy fogytán az idejük. Egyfelől a Gestapo fogta szorosabbra a hurkot. Hétről hétre egyre növekvő számban tartóztatták le az összeesküvésben részt vevőket, köztük Moltke grófot és a kreisaui kör tagjait, és sok kivégzés is történt. Becket, Goerdelert, Hassellt, Witzlebent és a belső kör többi tagját olyan szoros megfigyelés alatt tartotta Himmler titkosrendőrsége, hogy egyre nehezebben tudtak egymással találkozni. Himmler tavasszal figyelmeztette a bukott Canarist, hogy jól tudja: a tábornokok és civil barátaik lázadást szőnek. Megemlítette, hogy figyelteti Becket és Goerdelert. Canaris Olbrichtnak továbbította a figyelmeztetést.17 Hasonlóan baljós volt az összeesküvők számára a katonai helyzet is. Az oroszok, mint vélték, totális offenzívát készülnek indítani keleten. Rómát otthagyták a szövetséges csapatoknak. (Június 4-én esett el.) Nyugaton angol–amerikai invázió fenyegetett. Németország nagyon hamarosan katonai vereséget fog szenvedni, még mielőtt a nácizmust megdönthetnék. Igazából egyre több olyan összeesküvő volt, aki – talán a kreisaui kör gondolatainak hatására – úgy gondolta, hogy jobb lenne lefújni terveiket, és hagyni, hogy Hitleré és a náciké legyen a

felelősség a katasztrófáért. Megdöntésével esetleg csak újabb olyan „orvtámadás” legendát faragnának, ami olyan sok németet elbolondított az első világháború után.

AZ ANGOL-AMERIKAI INVÁZIÓ: 1944. JÚNIUS 6. Maga Stauffenberg nem hitte el, hogy a nyugati szövetségesek azon a nyáron meg fogják kísérelni a franciaországi partraszállást. Ε meggyőződéséhez még azután is ragaszkodott, hogy Georg Hansen ezredes, akit az Abwehrtől vettek át Himmler katonai hírszerző hivatalába, már május elején figyelmeztette őt, hogy az invázió június bármelyik napján megkezdődhet. A német hadsereget kétségek gyötörték, legalábbis a támadás napját és helyét illetően. Májusban tizennyolc olyan nap volt, amikor az időjárás, a tenger és az árapály egyaránt éppen megfelelő volt a partraszálláshoz, s a németek megfigyelték, hogy Eisenhower nem használta ki ennek előnyét. Rundstedt, a nyugati hadak főparancsnoka május 30-án azt jelentette Hitlernek: semmiféle jel nem mutat arra, hogy az invázió „azonnal fenyegetne”. Június 4-én a légierő párizsi meteorológusa arról tájékoztatott, hogy a barátságtalan időjárás miatt legalább két hétig nem várható a szövetségesek akciója. Ennek alapján, illetve a rendelkezésére álló csekély információra alapozva (a Luftwaffe ugyanis akadályoztatva volt abban, hogy légifelderítést végezzen az Anglia délkeleti partvidékén fekvő kikötőknél, ahol Eisenhower csapatai éppen a hajók fedélzetére tódultak, sőt a háborgó tenger miatt a német haditengerészet is visszavonta felderítőhajóit a Csatornáról) június 5-én reggel Rommel olyan helyzetjelentést állított össze, amelyben jelenti Rundstedtnak, hogy az invázió nem áll küszöbön, és gépkocsin azonnal elindult herrlingeni otthonába, hogy családjával töltse az éjszakát, majd másnap továbbmenjen Berchtesgadenbe, hogy a Führerrel tanácskozzon. Amint Speidel tábornok, Rommel vezérkari főnöke később visszaemlékezett, június 5. „csendes nap volt”. Nem látszott indokoltnak, hogy Rommel mégse induljon el némileg pihenésnek szánt útjára Németországba. Ott voltak ugyan a német ügynököktől származó szokásos jelentések a szövetségesek partraszállásának lehetőségéről (ez alkalommal június 6. és június 16. közé tették az időpontot), de ilyenek százával érkeztek már április óta, és nem vették őket komolyan. Sőt Friedrich Dollmann tábornok, a normandiai 7. hadsereg parancsnoka (a szövetségesek az itteni fövenyen készültek partra szállni) az állandó riadókészültség ideiglenes lazítását rendelte el, magasabb rangú tisztjeit pedig térképgyakorlatra hívta összes Rennes-be, 125 mérföldre attól a bizonyos fövénytől. Ha a németek előtt homályos is volt az invázió napja, még kevésbé tudták azt, hogy hol kerül sor rá. Rundstedt és Rommel biztos volt abban, hogy Pas-de-Calais környékén lesz, ahol a Csatorna a legkeskenyebb. Legerősebb magasabb egységüket vonták itt össze, a 15. hadsereget, amelynek erejét tízről tizenöt gyalogos hadosztályra növelték. De március végén Adolf Hitler rendkívüli intuíciója megsúgta, hogy az invázió Schwerpunktja valószínűleg Normandiában lesz, és a következő néhány hétben jelentős erősítéseket rendelt a Szajna és a Loire vidékére. – Figyeljenek Normandiára! – figyelmeztette folyton tábornokait. Ám a német erő túlnyomó része, a gyalogsági és a páncélos hadosztályok egyaránt a Szajnától északra maradtak, Le Havre és Dunkerque között. Rundstedt és tábornokai inkább Pas-de-Calais-re figyeltek; erre biztatta őket számos megtévesztő manőver is, amelyet a britamerikai főparancsnokság április és május. folyamán végrehajtott, és amely arra utalt, hogy a tábornokok számításai voltak helyesek. Június ötödike viszonylag csendesen telt el, már ami a németeket illeti. Súlyos angol– amerikai légitámadások rombolták továbbra is a német raktárakat, radarállomásokat, V-1indítóállásokat, hírközlési és szállítási vonalakat, de ezek hetek óta éjjel-nappal folytak, és ezen a napon sem látszottak intenzívebbnek, mint máskor. Nem sokkal sötétedés után Rundstedt főhadiszállását arról tájékoztatták, hogy a londoni BBC szokatlanul nagy számú rejtjelezett üzenetet ad le a francia ellenállásnak, és hogy zavarják

a Cherbourg és Le Havre közötti radarállomásokat. Este 10-kor a 15. hadsereg elfogott egy, a BBC-től a francia ellenállásnak küldött rejtjeles üzenetet, amely szerintük azt jelentette, hogy kezdődik az invázió. Ezt a hadsereget riadókészültségbe helyezték, Rundstedt azonban nem tartotta szükségesnek a 7. hadsereg riadóztatását, amelynek partszakasza jóval nyugatabbra, Caen és Cherbourg közé esett, ahová a szövetséges erők ekkor – éjfél felé – ezernyi hajóval közeledtek. Egészen június 6-án éjjeli 1 óráig a 7. hadsereg (amelynek a parancsnoka még mindig nem tért vissza rennes-i térképgyakorlatáról) nem ismerte fel, hogy mi történik. Két amerikai és egy brit légideszant hadosztály kezdte meg a partraszállást területük közepén. Az általános riadójelzés hajnali 1 óra 30-kor hangzott el. Negyvenöt perccel később Max Pemsel vezérőrnagynak, a 7. hadsereg vezérkari főnökének sikerült elérnie telefonon Speidel tábornokot Rommel főhadiszállásán, s közölte vele, hogy „nagyszabású hadműveletnek” látszik a dolog. Speidel ugyan nem hitte el, de továbbította a jelentést Rundstedtnek, aki ugyancsak szkeptikus volt. Mindkét tábornok azt hitte, hogy az ejtőernyősök ledobása csupán a szövetségesek csele, amivel a Calais környékén végrehajtandó fő partraszállást fedezik. Hajnali 2 óra 40-kor Pemselt arról tájékoztatták, hogy Rundstedt „ezt nem tekinti nagyobb hadműveletnek”.18 A nyugati főparancsnok még akkor sem hitte el, hogy ez a szövetségesek fő támadása, amikor június 6-án hajnalban érkezni kezdtek hozzá a hírek arról, hogy a normandiai partokon a Vire és Orne folyók között egy hatalmas szövetséges flotta nagy csapattesteket tesz partra, miközben hadihajók armadájának nagy ágyúiból szórt gyilkos tűzzel fedezik őket. Speidel azt mondja, június 6-án délutánig nem volt nyilvánvaló a helyzet. Addigra az amerikaiak már két partszakaszon is megkapaszkodtak, a britek pedig egy harmadikon, és kettő-hat mérföld mélységben behatoltak a szárazföldre. Speidel reggel 6 órakor telefonon felhívta otthonában Rommelt, és a tábornagy Hitler meglátogatását elhalasztva gépkocsin visszarobogott, de csak késő délután érkezett meg a „B” hadseregcsoport főhadiszállására.512 Speidel, Rundstedt és az utóbbi vezérkari főnöke, Blumentritt tábornok időközben telefonáltak az OKW-nak, amely akkor Berchtesgadenban volt. Hitler egyik ostoba parancsa következtében még a nyugati főparancsnok sem vethette be páncélos hadosztályait a Führer kifejezett engedélye nélkül. Amikor a három tábornok hatodikán kora reggel könyörgött az engedélyért, hogy sürgősen Normandiába küldhessenek két tankhadosztályt, Jodl azt felelte, hogy Hitler előbb látni akarja, mi alakul ki. A Führer ekkor lefeküdt, és délután 3 óráig nem hagyta magát zavartatni a nyugati tábornokok kétségbeesett telefonhívásaitól. Amikor felébredt, az időközben beérkezett rossz hírek végül cselekvésre sarkallták. Kiadta az engedélyt – mint kiderült, túl későn – arra, hogy Normandiában bevessék a Panzer Lehr hadosztályt [Tanhadosztály] és a 12. SS páncélos hadosztályt. És kiadott egy híres parancsot, amely a 7. hadsereg naplójában maradt fenn az utókornak: 1944. június 6., 16.55 A nyugati parancsnokság vezérkari főnöke hangsúlyozza a legfelsőbb parancsnokság kívánságát, hogy az ellenséges hídfőt június 6-án estére semmisítsék meg, mivel fennáll a veszély, hogy támogatásukra további tengeri és légi úton történő partraszállás történik ... A hídfőállást legkésőbb ma estére fel kell számolni.

Az Obersalzberg kísérteties hegyi levegőjében, ahol Hitler ekkor a háború eddigi legfontosabb csatáját próbálta vezényelni (hiszen ő már hónapok óta mondogatta, hogy Németország sorsa nyugaton fog eldőlni), ez a parancs teljesen komolyan, Jodl és Keitel egyhangú egyetértésével hangzott el. Úgy tűnik, hogy még Rommel is komolyan vette, aki aznap délután nem sokkal 5 óra előtt telefonon továbbította, ugyanis megparancsolta a 7. hadsereg főhadiszállásának, hogy a 21. páncélos hadosztállyal, a területen lévő egyetlen német páncélos egységgel indítsanak támadást „azonnal, tekintet nélkül arra, hogy érkezik-e erősítés”. 512

A szövetségesek nyugaton elért légifölénye miatt Hitler megtiltotta rangidős parancsnokainak, hogy repülőgépen utazzanak.

Ezt már megtette a hadosztály anélkül is, hogy Rommel parancsára várt volna. Pemsel tábornok, aki a vonal másik végén volt, amikor Rommel felhívta a 7. hadsereg főhadiszállását, nyers választ adott Hitlernek arra a követelésére, hogy a most már három szövetséges hídfőállást „legkésőbb ma estére fel kell számolni”. – Az nem lesz lehetséges – válaszolta. Hitler sokat dicsért Atlanti Falát néhány órán belül áttörték. A valaha magasztalt Luftwaffét már teljesen kiűzték a légtérből, a német haditengerészetet a tengerről, a szárazföldi hadsereget pedig meglepték. A csata még messze nem ért véget, de kimenetele nem volt sokáig kétséges. „Június 9-től a szövetségeseknél volt a kezdeményezés” – írja Speidel. Rundstedt és Rommel úgy döntött, hogy ideje ezt szemtől szembe elmondani a Führernek, és követelni tőle, hogy vegye tudomásul a következményeket. Rávették, hogy június 17-én találkozzon velük a Soissons-tól északra lévő Margivalban, a gondosan kialakított bombabiztos bunkerban, amelyet azért építettek fel, hogy 1940 nyarán a Führer főhadiszállásaként szolgáljon a Nagy-Britannia elleni invázió alatt, de sohasem használták. Most, négy évvel később, a náci hadúr először jelent meg itt. Sápadtnak és kialvatlannak látszott [írta később Speidel], idegesen játszott a szemüvegével és az ujjai között tartott színes ceruzákkal. Összegörnyedve ült egy széken, míg a tábornagyok álltak. Hipnotikus ereje láthatóan megfogyatkozott. Rövid és hűvös üdvözlés következett a részéről. Azután hangosan és keserűen beszélt elégedetlenségéről, amit a szövetséges partraszállás sikere miatt érzett, és a harctéri parancsnokokat próbálta felelőssé tenni miatta.19

De az újabb elképesztő vereség kilátása bátrabbá tette a tábornokokat, legalábbis Rommelt, akire Rundstedt ráhagyta a beszéd oroszlánrészét, amikor Hitler ellenük intézett kirohanása egy pillanatra abbamaradt. „Rommel – írja Speidel, aki jelen volt – könyörtelen őszinteséggel rámutatott... hogy reménytelen a harc a [szövetségesek] légi-, tengeri és szárazföldi fölényével szemben.513 20 Nos, nem is lett volna ez annyira reménytelen, ha Hitler felhagyott volna abszurd elhatározásával, hogy megtartsanak minden talpalatnyi földet, s azután a tengerbe nyomják a szövetséges csapatokat. Rommel – Rundstedt egyetértésével – azt javasolta, hogy a németek vonuljanak vissza az ellenség gyilkos hajóágyúinak lőtávolságán kívülre, vonják ki az arcvonalból páncélos egységeiket, és formálják őket újra egy későbbi csapáshoz, amellyel egy, „az ellenség tengeri tüzérségének lőtávolságán kívül” megvívott csatában legyőzhetik a szövetségeseket. A legfelsőbb hadúr azonban semmiféle visszavonulásra irányuló javaslatot nem hallgatott meg. A német katonának szilárdan a helyén kell állnia, és harcoljon! A téma nyilvánvalóan kellemetlen volt neki, gyorsan meg is változtatta hát. Megnyilatkozásában, amelyet Speidel „a cinizmus és a téves intuíció furcsa keveréke” szavakkal ír le, biztosította a tábornokokat, hogy az új V-l-es fegyver, a sivítóbomba, amelyet az előző napon indítottak először útnak London irányába, „döntő lesz Nagy-Britannia ellen ... és a briteket hajlandóvá teszi a békekötésre”. Amikor a két tábornagy felhívta Hitler figyelmét a Luftwaffe nyugaton szenvedett teljes vereségére, a Führer azzal vágott vissza, hogy „lökhajtásos vadászgépek tömegei” (a szövetségeseknek nem voltak lökhajtásos repülőgépeik, a németek viszont éppen most vették gyártásba őket) fogják hamarosan elűzni a brit és amerikai repülőket az égről. Akkor, mondta, Nagy-Britannia össze fog omlani. A megbeszélés e pontján a szövetséges repülőgépek közeledése arra kényszerítette őket, hogy a Führer légoltalmi bunkerébe menjenek át.

513

„Ha az ellenség légifölénye ellenére az első órákban sikerül bevetnünk mobil erőink nagy részét a fenyegetett partvédelmi körzetekben, akkor meggyőződésem, hogy az ellenséges támadás már az első napon, a parton teljesen összeomlik” – írta Rbmmel Jodl tábornoknak április 23-án, alig két hónappal korábban. (The Rommel Papers, szerk. Liddell Hart, 468.0.) Hitler szigorú parancsa lehetetlenné tette, hogy „az első órákban” vagy egyáltalán az első napokban bevessék a páncélos hadosztályokat. Amikor azok végül megérkeztek, részenként vetették be őket, és kudarcot vallottak.

A földalatti betonbunker biztonságában folytatták a beszélgetést, 514 és ekkor Rommel ragaszkodott ahhoz, hogy a politikára tereljék a szót. Azt jósolta [mondja Speidel], hogy a normandiai német front össze fog omlani, és a szövetségesek Németországba való betörését nem lehet majd megállítani ... Kétségbe vonta, hogy az orosz frontot tartani lehetne. Rámutatott Németország teljes politikai elszigeteltségére ... Befejezésül... sürgetve kérte, hogy vessenek véget a háborúnak.

Hitler, aki korábban is többször félbeszakította Rommelt, a torkára forrasztotta a szót: – Ne a háború további menetéért aggódjon, hanem inkább a saját inváziós frontja miatt! A két tábornagy sem politikai, sem katonai érvekkel nem jutott sehová. – Hitler nem törődött semmilyen figyelmeztetésükkel – emlékezett vissza később Nürnbergben Jodl tábornok. A tábornokok végül arra unszolták a legfőbb parancsnokot, hogy legalább látogassa meg Rommel „B” hadseregcsoportjának főhadiszállását, és tanácskozzon néhány harctéri parancsnokkal arról, hogy mivel kell szembenézniük Normandiában. Hitler nagy nehezen beleegyezett egy június 19-én, két nappal később lebonyolítandó látogatásba. Ott azonban soha nem jelent meg. Röviddel azután, hogy a tábornagyok június 17-én délután eltávoztak Margivalból, egy eltévedt V-1 visszafordult londoni útjáról, és a Führer bunkerének tetején landolt. Senki sem sérült meg, de Hitlert annyira felkavarta a dolog, hogy azonnal biztonságosabb vidékre indult, és meg sem állt, amíg el nem érte Berchtesgaden hegyeit. Ott újabb rossz hírek várták. Június 20-án megkezdődött a régóta várt orosz offenzíva a központi fronton, és olyan hatalmas erővel bontakozott ki, hogy az oroszok a német „Közép” hadseregcsoportot, amelyben Hitler a legütőképesebb erőit vonta össze, teljesen összezúzták, az arcvonalon széles nyílást ütöttek, és megnyílt az útjuk Lengyelország felé. Július 4-én át is lépték Lengyelország 1939-es határát, és Kelet-Poroszországra zúdultak. A német főparancsnokság összes elérhető tartalékát gyorsan összeszedték, hogy – a II. világháború folyamán először – rohanvást a német anyaföld védelmére küldjék őket. Ez is a kudarc felé vitte a nyugati német seregeket. Ettől kezdve nem számíthattak semmilyen jelentősebb erősítésre. Rundstedt és Rommel június 29-én ismét csak Hitlerhez fordult, hogy nézzen szembe a valós helyzettel mind keleten, mind nyugaton, és próbálja meg befejezni a háborút addig, amíg még léteznek a német hadsereg jelentős részei. Erre a találkozóra az Obersalzbergen került sor, ahol a legfőbb hadúr fagyosan bánt a két tábornaggyal. Kurtán elutasította a kérlelésüket, majd hosszú monológba kezdett arról, hogyan fogja megnyerni a háborút új „csodafegyvereivel”. Előadása, mondja Speidel, „elveszett a fantasztikus kitérők között”. Két nappal később Rundstedtet a nyugati hadszíntér főparancsnoki posztján von Kluge tábornagy váltotta fel.515 Július 15-én Rommel hosszú levelet írt Hitlernek, amelyet a hadsereg géptávíróján küldött el. „A csapatok mindenütt hősiesen harcolnak – írta –, de az egyenlőtlen küzdelem a végéhez közeledik.” Kézírással egy utóiratot is hozzáfűzött: Könyörgök Önnek, hogy késedelem nélkül vonja le a megfelelő következtetéseket. A hadseregcsoport főparancsnokaként kötelességemnek érzem, hogy ezt határozottan 514

A tárgyalások reggel 9-től délután 4 óráig tartottak, egyetlen ebédszünettel. „Egyfogásos étkezés volt – beszéli el Speidel –, amely során Hitler egy púpozott tányérnyi rizst és zöldséget falt be, miután megkóstolták számára. Tablettákat és különböző orvosságokat tartalmazó likőröspoharakat rendeztek a terítéke köré, ő pedig sorra kiitta mindet. Két SS-katona állt őrt a széke mellett.” 515 Rundstedt részben talán a Keitelnek szóló előző esti nyers szavainak köszönhette elbocsátását. Keitel telefonon hívta őt, hogy érdeklődjön a helyzetről. A brit vonalak ellen négy SS páncélos hadosztállyal intézett totális német támadás éppen csak bukdácsolt, úgyhogy Rundstedt komor hangulatban volt. – Mit tegyünk? – kiáltott fel Keitel. – Kössenek békét, bolondok! – vágott vissza Rundstedt. – Mi mást tehetnének? Úgy látszik, hogy Keitel – az „árulkodó talpnyaló”, ahogyan a hadsereg legtöbb harctéri parancsnoka nevezte – egyenesen Hitlernek adta tovább ezeket a megjegyzéseket. A Führer éppen Klugéval tanácskozott, aki egy közlekedési balesetben szenvedett sérülései miatt az utóbbi néhány hónapban betegszabadságon volt. A Führer azonnal kinevezte Klugét Rundstedt helyére. A náci hadúr így váltogatta a vezető parancsnokokat. Mind Wilmotnak (The Struggle for Europe, 347. o.),”mind Liddell Hartnak (The German Generals Talk, 205. o.) Blumentritt tábornok számolt be a telefonbeszélgetésről.

kijelentsem.21 – Megadtam neki az utolsó esélyt – mondta Rommel Speidelnek. – Ha nem él vele, cselekedni fogunk.22 Két nappal később, július 17-én délután, miközben a normandiai fronton lévő főhadiszállására hajtott vissza, Rommel szolgálati gépkocsiját alacsonyan szálló szövetséges vadászgépek szétlőtték, ő maga pedig olyan súlyosan megsebesült, hogy először azt hitték, nem éri meg a másnapot. Ez katasztrófát jelentett az összeesküvők számára, mivel Rommel ekkor már – Speidel megesküszik rá23 – visszavonhatatlanul elszánta magát, hogy a következő pár nap során el fogja játszani a rá váró szerepet, és segít Németországot megszabadítani Hitlertől (akinek egyébként továbbra is ellenezte a meggyilkolását). Mint kiderült, lendülete és merészsége nagyon hiányzott a hadsereg tisztjei körében, akik végre, hogy 1944 júliusában a német hadak keleten és nyugaton is szétesőben voltak, megtették végső erőfeszítésüket Hitler és a nemzetiszocializmus megbuktatására. Az összeesküvők, mondja Speidel, „fájóan megérezték, hogy megfosztották őket oszloperejű társuktól”. 516 24

AZ ÖSSZEESKÜVÉS A HUSZONNEGYEDIK ÓRÁBA ÉRKEZIK A szövetségesek sikeres normandiai partraszállása nagy zavart okozott a berlini összeesküvők körében. Stauffenberg, amint láttuk, úgy hitte, hogy a partraszállást nem fogják megkísérelni 1944-ben, de ha mégis, akkor ötven százalék az esély arra, hogy nem fog sikerülni. Valószínűleg szerette volna, ha így történik a dolog, hiszen egy ilyen véres és drága kudarc után az amerikai és a brit kormány nagyobb hajlandóságot mutathatott volna rá, hogy nyugaton békét kössön az új náciellenes kormánnyal, amely ez esetben jobb feltételeket érhetett volna el. Amikor egyértelművé vált, hogy az invázió sikeres, hogy a német hadsereg újabb döntő vereséget szenvedett, és hogy keleten újabb vereség fenyeget, Stauffenberg, Beck és Goerdeler elgondolkodtak, vajon van-e értelme terveik végrehajtásának. Ha sikerül nekik, akkor csakis őket hibáztatják majd a végső katasztrófa előidézéséért. Ok ugyan tudták, hogy az már elkerülhetetlen, de a német nép legnagyobb része még nem jött rá. Beck végül arra a következtetésre jutott, hogy bár egy sikeres náciellenes lázadás már nem kímélheti meg Németországot az ellenséges megszállástól, mégis elhozhatja a háború befejeződését, és megmentheti a német anyaföldet a további vérontástól és pusztítástól. Az időben történő békekötés az oroszokat is megakadályozná abban, hogy lerohanják és bolsevizálják Németországot. Megmutatná a világnak, hogy létezik egy „másik Németország” is a náci mellett. És – ki tudja? – talán legalább a nyugati szövetségesek az általuk igényelt feltétlen megadás ellenére sem lesznek túl kemények a meghódított Németországgal szemben. Goerdeler egyetértett Beckkel, és még a tábornoknál is nagyobb reményeket fűzött a nyugati demokráciákhoz. Tudja, mondta, hogy Churchill mennyire fél „a teljes orosz győzelem” veszélyétől. A Stauffenberg vezette fiatalabbak nem voltak erről teljesen meggyőződve. Tanácsot kértek Tresckowtól, aki ekkor a felmorzsolódó orosz fronton a 2. hadsereg vezérkari főnöke volt. Válasza visszaterelte az ingadozó összeesküvőket az eredeti útra. A merényletet mindenáron meg kell kísérelni. Még ha nem is sikerül, a fővárosban akkor is kísérletet kell tenni a hatalom megragadására. Be kell bizonyítanunk a világnak és az elkövetkező generációknak, hogy a német ellenállási mozgalomban részt vevők meg merték 516

Speidel Ernst Juenger írót idézi, akinek a könyvei a náci Németországban korábban népszerűek voltak, de végül hátraarcot hajtott végre, és csatlakozott az összeesküvés párizsi szárnyához: „A csapás, amely július 17-én a livarot-i úton Rommelre szakadt, megfosztotta tervünket az egyetlen embertől, aki elég erős lett volna ahhoz, hogy egyszerre elbírja a háború és a polgárháború szörnyű terhét.” (Speidel: Invasion, 1944,119.o.)

tenni a döntő lépést, és kockára merték tenni érte életüket. Ε célhoz képest semmi sem számít.25 Ez az ihletett válasz megoldotta a kérdést, és újra felélesztette Stauffenberg és barátai kedvét, kételyeiket pedig szétoszlatta. Az oroszországi, franciaországi és olaszországi frontokon fenyegető összeomlás arra kényszerítette az összeesküvőket, hogy azonnal cselekedjenek. Egy másik esemény is sietségre ösztökélte őket. A Beck–Goerdeler–Hassell kör kezdettől fogva nem volt hajlandó semmiféle kapcsolatra a kommunista földalatti mozgalommal, és ez fordítva is így állt. A kommunisták szemszögéből az összeesküvők ugyanolyan reakciósok voltak, mint a nácik, és pontosan az ő sikerük akadályozhatta volna meg azt, hogy kommunista Németország lépjen a nemzetiszocialista helyébe. Beck és barátai teljesen tudatában voltak ennek a kommunista irányvonalnak, s azt is tudták, hogy a kommunista földalatti mozgalmat Moszkvából irányítják, és elsősorban kémforrásként szolgálja az oroszokat.517 Azzal is tisztában voltak, hogy a kommunisták közé Gestapo-ügynökök épültek bei „V-emberek”, így nevezte őket Heinrich Müller, a Gestapo főnöke, aki maga is a szovjet NKVD tanulmányozója és csodálója volt. Az összeesküvők júniusban Goerdeler és az idősebb tagok tanácsa ellenére is úgy döntöttek, hogy felveszik a kapcsolatot a kommunistákkal. Ez a szocialista szárny javaslatára történt: elsősorban Adolf Reichwein támogatta, a szocialista filozófus és ünnepelt Wandervogel, aki ekkor a berlini néprajzi múzeum igazgatója volt. Reichwein laza kapcsolatot tartott fenn a kommunistákkal. Bár Stauffenberg gyanúsnak találta őket, szocialista barátai, Reichwein és Leber meggyőzték, hogy szükség van valamiféle kapcsolatra, ha meg akarják tudni, mire készülnek azok, és mit tennének abban az esetben, ha a puccs sikerülne – és az sem lehetetlen, hogy az utolsó pillanatban felhasználhatják őket a nácikkal szembeni ellenállás bázisának szélesítésére. Stauffenberg nagy nehezen beleegyezett, hogy Reichwein és Leber június 22-én találkozzon a földalatti kommunista mozgalom vezetőivel. Figyelmeztette őket azonban, hogy a kommunistáknak a lehető legkevesebbet árulják csak el. A találkozóra Berlin keleti felében került sor. Leber és Reichwein képviselték a szocialistákat, és ketten, akik Franz Jacob illetve Anton Saefkow néven mutatkoztak be – talán tényleg így hívták őket – a földalatti kommunista mozgalom vezetőit. Egy harmadik társuk is elkísérte őket, akit „Rambow” néven mutattak be. Mint kiderült, a kommunisták tudtak már valamit a Hitler elleni összeesküvésről, és többet is akartak tudni. Találkozót kértek hát a katonai vezetőkkel július 4-re. Stauffenberg ezt visszautasította, de Reichwein felhatalmazást kapott arra, hogy azon a napon egy későbbi találkozón képviselje őt. Amikor megérkezett a 517 Ez derült ki az 1942-es „Rote Kapelle” ügyben, amikor az Abwehr nagyszámú, stratégiai posztokon lévő németet leplezett le, akik közül sokan régi és előkelő családból származtak, és kiterjedt kémhálózatot működtettek Moszkva számára. Egy időben Németországból és a megszállt országokból 100 titkos rádióadóról küldték az értesüléseket Moszkvának. A „Rote Kapelle” (vörös zenekar) vezetője Harold Schulze-Boysen, von Tirpitz vezértengernagy unokája volt, az első világháború utáni Berlinben az „elveszett generáció” színes vezetője, akinek bohém figurája akkoriban közismert volt a városban, ahol fekete pulóvere, szőke hajsörénye és a forradalmi költészet, valamint a politika iránti szenvedélye gyakran keltett figyelmet. Akkoriban mind a nácizmust, mind a kommunizmust elutasította, noha baloldalinak tartotta magát. A háború kitörésekor anyján keresztül hadnagyi rangban bejutott a Luftwafféba, és befurakodott Göring „kutatóintézetébe”, a Forschungsamtba, amely (mint azt az Anschluss-szal kapcsolatban már láttuk) telefonlehallgatásra specializálódott. Nemsokára hatalmas kémszolgálatot szervezett Moszkva számára: megbízható társai ott voltak Berlin minden minisztériumában és katonai hivatalában. Segítői közé tartozott például Arvid Harnack, egy híres teológus unokaöccse, a gazdasági minisztérium ragyogó fiatal közgazdásza; Harnack felesége, egy Mildred Fish nevű amerikai nő, akivel leendő férje a wis-consini egyetemen találkozott; Franz Scheliha a külügyminisztériumban dolgozott; Horst Heilmann a propagandaminisztériumban; Erika von Brockdorff grófnő pedig a munkaügyi minisztériumban. Két szovjet ügynök – akit ejtőernyővel dobtak át Németországba, és később letartóztatták őket – kiadta vallatói-nak a „Rote Kapellét”, amire nagyszámú letartóztatás következett. Az árulással vádolt hetvenöt vezető közül ötvenet ítéltek halálra, köztük Schulze-Boysent és Harnackot is. Mildred Harnack és von Brockdorff grófnő megúszta volna börtönbüntetéssel, Hitler azonban ragaszkodott hozzá, hogy őket is végezzék ki, és így is történt. A leendő árulók elijesztésére Hitler megparancsolta, hogy az elítélteket fel kell akasztani. Berlinben azonban nem volt bitó, ott ugyanis a kivégzés hagyományos eszköze a bárd volt, így hát az áldozatokat egyszerűen megfojtották: nyakukba kötelet vetettek, amit egy vágóhídról kölcsönzött henteskampón vezettek át, és lassan felhúzták őket a levegőbe. Attól kezdve azokon, akik dacolni mertek a Führerrel, a kegyetlenség különleges megnyilvánulásaként ezt a kivégzési módot kellett alkalmazni,

megbeszélt helyre, Jacobbal és Saefkowval együtt azonnal letartóztatták. „Rambow”, mint kiderült, a Gestapo besúgója volt. Másnap Lebert is letartóztatták, akit pedig Stauffenberg domináns politikai erőként látott volna szívesen az új kormányban.518 Stauffenberget nemcsak nagyon feldúlta Leber letartóztatása, aki közeli személyes barátjává vált, és akit nélkülözhetetlennek tartott a tervezett új kormányban, hanem azonnal látta azt is, hogy az egész összeesküvés abba a szörnyű veszélybe került, hogy elfojtják, hiszen Himmler emberei már szorosan a nyomukban voltak. Leber és Reichwein bátor emberek, gondolta Stauffenberg, és számítani lehet arra, hogy még kínzás hatására sem fedik fel a titkokat. Vagy mégis? Némelyik összeesküvő nem volt ennyira biztos ebben. Még a legbátrabb ember képességeit is meghaladhatja, hogy ne beszéljen, miközben elviselhetetlen kín tépi a testét. Leber és Reichwein letartóztatása újabb ösztökélés volt hát a cselekvésre.

AZ 1944. JÚLIUS 20-1 PUCCS Június vége felé véletlen szerencse érte az összeesküvőket. Stauffenberget ezredessé léptették elő, és kinevezték vezérkari főnöknek Fromm tábornokhoz, a Honi Hadsereg főparancsnokához. Ez a poszt nemcsak azt tette lehetővé a számára, hogy Fromm nevében parancsokat adjon a Honi Hadseregnek, hanem azt is, hogy gyakran személyesen is találkozhasson Hitlerrel. Éppenséggel maga a Führer kezdte hetente kétszer-háromszor magához rendelni a főhadiszállásra a Tartalékhadsereg vezetőjét vagy annak helyettesét, hogy új utánpótlást követeljen Oroszországban megtizedelt hadosztályai számára. Stauffenberg az egyik ilyen találkozón akarta elhelyezni bombáját. Stauffenberg ekkorra már az összeesküvés kulcsemberévé vált. Az ő vállán nyugodott a siker egyetlen esélye. Az összeesküvés egyetlen olyan tagjaként, aki be tudott hatolni a Führer szigorúan őrzött főhadiszállására, őrá várt a feladat, hogy megölje Hitlert. A Tartalékhadsereg vezérkari főnökeként azt is kénytelen volt elvállalni (Frommot ugyanis nem sikerült teljesen megnyerniük, és nem számíthattak rá biztosan), hogy irányítsa azokat a csapatokat, amelyeknek Berlint kell majd megszállniuk, miután Hitlert eltették az útból. Mindkét feladatot ugyanazon napon kellett végrehajtania, és a két helyszínt, a Führer főhadiszállását (ami akár az Obersalzbergen, akár Rastenburgban volt éppen) és Berlint két-háromszáz mérföld választotta el egymástól. Az első és a második felvonás között két-három órás szünetnek kell eltelnie, amíg a repülőgépen visszazümmög a fővárosba, s ezalatt semmi mást nem tehet majd, mint reménykedik, hogy berlini szövetségesei energikus módon beindítják tervei végrehajtását. Ez volt az egyik baj, amint azt hamarosan látni fogjuk. Más bajok is voltak azonban. Az egyik a jelek szerint egy szinte szükségtelen komplikáció volt, amely az immár kétségbeesett összeesküvők agyából pattant ki. Arra a következtetésre jutottak ugyanis, hogy nem elegendő Adolf Hitlert megölni. Vele együtt meg kell ölniük Göringet és Himmlert is, amivel biztosíthatják, hogy a kettejük vezetése alatt álló katonai erőket ne használják fel ellenük. Emellett úgy vélték, hogy a fronton lévő vezető tábornokok, akiket még nem nyertek meg az ügynek, hamarabb csatlakoznának hozzájuk, ha Hitler két fő alvezérével is elbánnak. Mivel Göring és Himmler is rendszeresen eljárt a Führer főhadiszállásán tartott napi katonai tanácskozásokra, úgy gondolták, nem lesz nehéz mindhárom embert egyetlen bombával megölni. Stauffenberg emiatt az ostoba döntés miatt két nagyszerű lehetőséget is kihagyott. Július 11-én az Obersalzbergre rendelték, hogy beszámoljon a Führernek a utánpótlásról, amelyre olyan nagy szükség volt. A Berchtesgadenbe menő repülőgépen magával vitte az Abwehr egyik brit gyártmányú bombáját. Az összeesküvők előző este Berlinben tartott tanácskozásán úgy döntöttek, eljött a pillanat, hogy megöljék Hitlert, és vele együtt Göringet és Himmlert is. Ám Himmler aznap nem vett részt a tanácskozáson, és amikor Stauffenberg egy pillanatra kiment az értekezletről, és felhívta Berlinben Olbricht tábornokot, hogy ezt elmondja 518

Mind a négyüket, Lebert, Reichweint, Jacobot és Saefkowot is kivégezték.

neki, hangsúlyozva, hogy Hitlert és Göringet még így is elintézheti, a tábornok arra kérlelte, hogy várjon inkább egy olyan alkalomra, amikor mind a hármat elkaphatja. Aznap este a Berlinbe visszatérő Stauffenberg Beckkel és Olbrichttal találkozott, és azt hajtogatta, hogy a következő alkalommal meg kell kísérelnie Hitler megölését, tekintet nélkül arra, hogy Göring és Himmler jelen lesznek-e. A többiek beleegyeztek. Ε következő alkalom hamarosan eljött. Stauffenberg július 14-én parancsot kapott, hogy másnap tegyen jelentést a Führernek a tartalékok helyzetéről, ugyanis minden elérhető újoncra szükség volt, hogy betömjék a lyukakat Oroszországban, ahol a „Közép” hadseregcsoport, miután huszonhét hadosztályt vesztett, megszűnt harci erőként létezni. Aznap – tizennegyedikén – Hitler visszaköltöztette főhadiszállását a rastenburgi Wolfsschanzéba, hogy személyesen lásson hozzá a központi front helyreállításához, a Vörös Hadsereg csapatai ott ugyanis már olyan pontra is elértek, amely csak hatvan mérföldre volt Kelet-Poroszországtól. Stauffenberg ezredes július 15-én újra repülőgépen indult a Führer főhadiszállására,519 ismét bombával az aktatáskájában. Az összeesküvők ez alkalommal annyira biztosak voltak a sikerben, hogy megállapodtak abban: az első Valkűr-jelet (amelyre a csapatok felvonulnak Berlinben, illetve a krampnitzi páncélosiskolából a tankok megindulnak a főváros irányába) két órával a Führer délután egy órára kiírt tanácskozásának kezdete előtt ki kell adni. Késedelem nélkül kell átvenni az ellenőrzést. Július 15-én, szombaton délelőtt 11 órakor Olbricht tábornok kiadta a Valkűr I-et Berlinnek, és még dél előtt megindultak a csapatok a főváros központja felé. Parancsuk az volt, hogy szállják meg a Wilhelmstrasse városrészét. Délután 1 órakor Stauffenberg, kezében az aktatáskával, megérkezett a Führer tanácstermébe, megtette jelentését az utánpótlásról, majd elég hosszú időre távozott ahhoz, hogy felhívja Olbrichtet Berlinben, és – előre megállapodott jellel – elmondja neki, hogy Hitler jelen van, ő ezért vissza akar térni, hogy felrobbantsa bombáját. Olbricht tájékoztatta őt arról, hogy a csapatok már megindultak. A nagy vállalkozás sikere már kézzelfoghatónak tűnt. De amikor Stauffenberg visszatért a tanácsterembe, addigra Hitler már kiment onnan, és nem is tért vissza. A vigasztalhatatlan Stauffenberg rohanvást felhívta Olbrichtet a hírrel. A tábornok eszeveszett sietséggel leállította a „Valkűr” riadójelzést, a csapatok pedig a lehető leggyorsabban és a legkisebb feltűnést keltve visszavonultak a laktanyákba. Az újabb kudarc híre súlyos csapást jelentett az összeesküvők számára, akik Stauffenberg visszaérkezésekor összegyűltek Berlinben, hogy eldöntsék, mihez kezdjenek. Goerdeler amellett volt, hogy forduljanak az úgynevezett „nyugati megoldáshoz”. Javasolta Becknek, hogy ketten repüljenek Párizsba, és tanácskozzanak von Kluge tábornaggyal, hogy nyugaton olyan fegyverszünetet kaphassanak, amiben a nyugati szövetségesek beleegyeznének, hogy nem nyomulnak tovább a francia–német határnál, így a nyugaton felszabaduló német seregeket a keleti frontra lehetne zúdítani, hogy megmentsék a Birodalmat az oroszoktól és a bolsevizmustól. Beck feje tisztább volt. Tudta, hogy csupán vágyálom az az elképzelés, hogy különbékét köthetnének a Nyugattal. Mindamellett a Hitler megölésére és a nácizmus megdöntésére szőtt összeesküvést mindenáron végre kell hajtani, érvelt Beck, már csak Németország becsületének megmentéséért is. Stauffenberg egyetértett. Megesküdött, hogy legközelebb nem vall kudarcot. Olbricht tábornok, aki Kelteitől fejmosást kapott csapatainak 519

A történészek között nézeteltérés van abban, hogy Stauffenberg Rastenburgba vagy az Obersalzbergre indult. A téma két leghitelesebb német írója, Eberhard Zeller és Gerhard Ritter professzor ellentétes beszámolót közölnek. Zeller szerint Hitler még Berchtesgadenben volt, Ritter viszont biztos benne, hogy ez tévedés, és a Führer már visszatért Rastenburgba. Sajnálatos módon Hitler naptára, amely az én számomra eddig tévedhetetlen útmutatónak bizonyult, nem teljes terjedelmében jutott a szövetségesek birtokába, és erre az időszakra éppen nem terjed ki. De a legjobb bizonyíték, amelybe beletartozik egy jelentés is, amelyet július 22-én vázoltak fel Stauffenberg mozgásáról a Führer főhadiszállásán, elég meggyőzően mutatja, hogy július 15én Hitler Rastenburgban volt, és hogy ez volt az a hely, ahol Stauffenberg meg akarta ölni őt. Bár mindkét hely, ahonnan Hitler a háborút próbálta vezetni (ugyanis csak ritkán tartózkodott a könyörtelenül bombázott Berlinben), nagyjából egyenlő távolságra volt a fővárostól, a központibb fekvésű Berchtesgaden közelebb esett Münchenhez, amelynek helyőrsége várhatóan Beckhez volt lojális, és így az összeesküvők szemszögéből bizonyos előnyökkel rendelkezett Rastenburggal szemben.

Berlinbe küldéséért, kijelentette, hogy ezt nem kockáztathatja meg ismét, mivel az leleplezné az egész összeesküvést. Éppen hogy csak megúszta, mondta, a Keitelnek és Frommnak szóló magyarázattal, miszerint a manőver csak gyakorlat volt. Ezek után a sorsdöntő következő csütörtökön katasztrofális következményekkel járt, hogy nem merték mozgásba hozni a csapatokat addig, amíg nem hitték biztosan, hogy Hitler halott. Július 16-án, vasárnap este Stauffenberg közeli barátaiból és rokonaiból álló kis társaságot hívott wannseei otthonába: fivérét, Bertholdot, aki csendes, befelé forduló, tudós fiatalember volt, a haditengerészet főparancsnokságának nemzetközi jogi tanácsadója; Caesar von Hofacker alezredest, aki Stauffenberg unokatestvére és összekötője volt a nyugati tábornokokkal; Fritz von der Schulenburg grófot, az egykori nácit, aki még mindig Berlin rendőrfőnök-helyettese volt; valamint Trott du Solzot. Hofacker éppen akkor tért vissza nyugatról, ahol több tábornokkal: Falkenhausennal, Stuelpnagellal, Speidellel, Rommellel és Klugéval is tanácskozott. Beszámolt a nyugati fronton közelgő német összeomlásról, illetve ami még fontosabb, arról, hogy Rommel mindenképpen attól függetlenül is támogatja az összeesküvést, hogy Kluge éppen merre húz, de továbbra is ellenzi Hitler meggyilkolását. Az ifjú összeesküvők azonban hosszú vita után egyetértettek abban, hogy most már csak az lehet az egyetlen kiút, ha véget vetnek Hitler életének. Ekkor már nem voltak olyan illúzióik, hogy kétségbeesett tettük megmentheti Németországot a feltétel nélküli megadástól. Még abban is egyetértettek, hogy ennek az oroszokkal szemben is éppúgy meg kell történnie, mint a nyugati demokráciákkal szemben. A németek számára az a fontos, mondták, hogy Németország felszabaduljon Hitler zsarnoksága alól. Rettenetesen elkéstek. A náci despotizmus már tizenegy éve tartott, és csak az késztette őket cselekvésre, hogy biztos volt teljes vereségük abban a háborúban, amelyet Németország kezdett, és amellyel korábban nem nagyon, illetve sokuk esetében egyáltalán nem szálltak szembe. De jobb későn, mint soha. Egy kis idő azért még maradt. A hadszíntereken lévő tábornokok arról tájékoztatták őket, hogy mind keleten, mind nyugaton csupán hetek kérdése az összeomlás. Az összeesküvők számára úgy tűnt, hogy már csak néhány napjuk maradt a cselekvésre. A csapatok július 15-i elsietett berlini bevonulása felkeltette az OKW gyanúját. Aznap érkezett a hír, hogy von Falkenhausen tábornokot, aki nyugaton az összeesküvés egyik vezetője volt, váratlanul felmentették Belgium és Észak-Franciaország katonai kormányzójának posztjáról. Attól tartottak, hogy valaki biztosan elárulja majd őket. Július 17-én tudták meg, hogy Rommel olyan súlyosan megsebesült, hogy határozatlan időre ki kell hagyniuk terveikből. Másnap Goerdelert a rendőrség központjában lévő barátai figyelmeztették, hogy Himmler letartóztatási parancsot adott ki ellene. Stauffenberg követelésére Goerdeler tiltakozva ugyan, de illegalitásba vonult. Ugyanaznap Alfred Kranzfelder kapitány, az összeesküvésben részt vevő kevés tengerésztiszt egyike arról tájékoztatta személyes barátját, Stauffenberget, hogy Berlinben az a pletyka terjed, miszerint a következő néhány napon belül fel fogják robbantani a Führer főhadiszállását. Ismét csak úgy tűnt, hogy az összeesküvők közül valaki indiszkrét volt. Minden jel arra mutatott, hogy a Gestapo szorosabbra vonja a hurkot az összeesküvés körül. Július 19-én délután Stauffenberget ismét Rastenburgba rendelték, hogy jelentést tegyen Hitlernek az új Volksgrenadier hadosztályok előmeneteléről, amelyeket a Tartalékhadsereg képezett ki sietve, hogy bevethessék őket a felbomlófélben lévő keleti fronton. Jelentését a Führer főhadiszállásán a másnapi első tanácskozáson, július 20-án délután 1 órakor kellett megtennie.520 Stauffenberg értesítette a Berlinen kívül lakó von Witzleben tábornagyot és Hoepner tábornokot, hogy időben megjelenhessenek a városban. Beck tábornok megtette utolsó előkészületeit a puccs irányítására addig, amíg Stauffenberg légi úton vissza nem tér gyilkos 520

Adolf Heusinger tábornok, a szárazföldi hadsereg főparancsnokságának hadműveleti főnöke úgy emlékezik, hogy július 19én az ukrán frontról érkező hírek olyan rosszak voltak, hogy érdeklődött az OKW-nál, vajon a Tartalékhadsereg rendelkezik-e Lengyelországban bármiféle olyan csapatokkal, amelyeket be lehetne vetni a keleti fronton. Keitel javasolta, hogy másnapra rendeljék oda Stauffenberget, aki majd tájékoztatja őket. (Heusinger: Befehl im Widerstreit, 350. o.)

tettéről. A berlini és környékbeli helyőrségek fontosabb tisztjeivel közölték, hogy július 20. lesz Der Tag. Stauffenberg szürkületig a Bendlerstrassén dolgozott a Hitlernek szóló jelentésén, s hivatalából nem sokkal nyolc óra után távozott wannseei otthonába. Útközben megállt Dahlemben imádkozni egy katolikus templomban.521 Az estét csendben töltötte odahaza fivérével, Bertholddal, és korán visszavonult. Mindenki, aki aznap délután és este látta őt, úgy emlékezett, hogy barátságos és nyugodt volt, mintha semmi nem is lett volna készülőben.

1944. JÚLIUS 20. 1944. július 20-ának meleg, napos nyári reggelén, nem sokkal 6 óra után Stauffenberg ezredes segédtisztje, Werner von Haeften hadnagy kíséretében Berlin szétbombázott épületei mellett a rangsdorfi repülőtérre hajtott. Tömött aktatáskájában voltak az új Volksgrenadier hadosztályról szóló iratok, amelyekről délután egy órakor jelentést kellett tennie a Führernek a kelet-poroszországi Rastenburgban lévő „Farkasodúban”. A papírok között egy ingbe csomagolt időzített bomba volt. Ε bomba ugyanolyan volt, mint az, amit az előző évben Tresckow és Schlabrendorff a Führer repülőgépén helyezett el, és nem robbant fel. Angol gyártmány volt. Amint láttuk, egy üvegkapszula széttörésével lehetett működésbe hozni, amelyből a sav egy kis drótot mart szét, ami a gyújtószeget nekiengedte a gyutacsnak. A drót vastagságától függött a robbanáshoz szükséges idő. Aznapra a bombát a legvékonyabb dróttal szerelték fel, ami mindössze tíz perc alatt szét fog maródni. A repülőtéren Stauffenberg Stieff tábornokkal találkozott, aki előző este elkészítette a bombát. Egy várakozó repülőgépet találtak: Eduard Wagner tábornoknak, a hadsereg főszállásmesterének személyes használatú repülőgépét, aki az összeesküvés egyik hangadója volt, és megszervezte, hogy a gép barátai rendelkezésére álljon ehhez a mindennél fontosabb repülőúthoz. 7 órára a gép felszállt, és nem sokkal délelőtt 10 óra után Rastenburgban földet ért. Haeften utasította a pilótát, hogy déli tizenkét órától kezdődően folyamatosan álljon készen a felszállásra, hogy bármelyik percben visszarepülhessenek. A repülőtérről hivatali autó vitte a társaságot a főhadiszállásra, amely egy komor, nyirkos, sűrű erdőséggel borított kelet-poroszországi területen feküdt. Nem volt könnyű bejutni ide, és mint azt Stauffenberg nyilván észrevette, kijutni sem. A táborban három övezetet építettek ki: mindhármat aknamező, bunkerek és elektromos feszültség alatt álló szögesdrót védte, s éjjelnappal fanatikus SS-katonák őrjáratai vigyázták. Ahhoz, hogy bejussanak az erős őrséggel védett belső táborba, ahol Hitler élt és dolgozott, még a legmagasabb rangú tábornokoknak is csak egyetlen látogatásra érvényes különleges belépővel kellett rendelkezniük, és át kellett esniük Rattenhuber SS Oberführernek, Himmler biztonsági főnökének és az SS-őrség parancsnokának, vagy valamelyik helyettesének személyes vizsgálatán. Mivel azonban maga Hitler rendelte jelentésre Stauffenberget, neki és Haeftennek, bár megállították őket, és megvizsgálták belépőjüket, nem sok gondjuk volt a három ellenőrzőponton való átjutással. Miután von Moellendorf századosnak, a táborparancsnok segédtisztjének társaságában elköltötték reggelijüket, Stauffenberg felkereste Fritz Fellgiebel tábornokot, az OKW híradófőnökét. Fellgiebel az összeesküvés egyik kulcsembere volt. Stauffenberg meggyőződött arról, hogy a tábornok felkészült arra, hogy gyorsan közölje a bombarobbantás hírét a berlini összeesküvőkkel, hogy az akció azonnal megkezdődhessen. Fellgiebelnek ezután az összes telefon-, távíró- és rádióösszeköttetés leállítása útján el kellett szigetelnie a Führer 521

Fitz Gibbon azt mondja (20 July, 150. o.): „úgy hiszik, hogy meggyónt előtte, de természetesen nem kaphatott feloldozást”. A szerző elbeszélése szerint Stauffenberg elmondta Berlin püspökének, gróf Preysing bíborosnak, hogy mit szándékozik tenni, és a püspök azt válaszolta, hogy tiszteli a fiatalember indítékait, és nem érzi indokoltnak, hogy teológiai alapon próbálja meg visszatartani őt. (Uo., 152.o.)

főhadiszállását. Ennek megtételéhez senki sem volt tökéletesebb helyzetben, mint az OKW hírközlési főnöke, és az összeesküvők szerencsésnek tartották magukat, hogy sikerült megnyerniük Fellgiebelt, aki nélkülözhetetlen volt az egész összeesküvés sikeréhez. Miután meglátogatta Buhle tábornokot, aki az OKW-ban a szárazföldi hadsereget képviselte, hogy megvitassa vele a Tartalékhadsereg ügyeit, Stauffenberg átsétált Keitel kvártélyába, ahol az előszobában felakasztotta sapkáját és szíját, és belépett az OKW főnökének irodájába. Ott megtudta, hogy a tervezettnél nagyobb sietséggel kell cselekednie. Ekkor valamivel már elmúlt déli tizenkét óra, és Keitel arról tájékoztatta őt, hogy mivel Mussolini délután 2 óra 30-kor érkezik vonattal, a Führer első napi tanácskozását délután 1 óráról 12.30-ra hozták előre. Az ezredesnek rövidre kell fognia a jelentését, közölte Keitel. Hitler hamarabb be akarja fejezni a tanácskozást. Még mielőtt a bomba felrobbanthatna? Stauffenberg minden bizonnyal ismét eltűnődött: vajon a sors most ismét, talán az utolsó alkalommal is megfosztja-e őt a sikertől? Nyilvánvalóan azt remélte, hogy a tanácskozást a Führer földalatti bunkerében tartják, ahol a bomba robbanása többszörösen olyan hatékony lesz, mint valamelyik felszíni épületben. Keitel azonban közölte vele, hogy a találkozó színhelye a Lagebaracke – a tanácskozóbarakk.522 Ez messze nem afféle rozoga fakunyhó volt, mint aminek olyan gyakran leírják. Az előző télen Hitler az eredeti favázat tizennyolc hüvelyk vastag betonfalakkal erősíttette meg, hogy védelmet nyújtson a gyújtó- és repeszbombáktól, amelyek esetleg a közelben esnek le. Ε vastag falak felerősítik majd Stauffenberg bombájának a hatását. Hamarosan működésbe kell hoznia a bombát! Röviden beszámolt Keitelnek arról, hogy mit akar jelenteni Hitlernek, s a vége felé észrevette, hogy az OKW főnöke türelmetlenül az órájára pillantgat. Pár perccel 12.30 előtt Keitel azt mondta, hogy azonnal el kell indulniuk a tanácskozásra, különben elkésnek. Kijöttek az OKW-főnök szállásáról, de mielőtt csak pár lépést is tehettek volna, Stauffenberg megjegyezte, hogy sapkáját és szíját az előszobában hagyta, és sietve visszafordult értük, még mielőtt Keitel javasolhatta volna, hogy segédtisztje, az őket elkísérő von John hadnagy majd elhozza neki. Az előszobában Stauffenberg gyorsan kinyitotta aktatáskáját, három megmaradt ujjával megragadta a fogót, és összetörte a kapszulát. Alig tíz perc múlva, hacsak újabb mechanikai hiba nem jön közbe, a bomba felrobban. Keitelt, aki éppen olyan erőszakos volt beosztottjaival szemben, mint amennyire talpnyaló felfelé, bosszantotta a késés, visszafordult hát az épület felé, és rákiabált Stáuffenbergre, hogy siessen. Már elkéstek, üvöltötte. Stauffenberg elnézést kért a késésért. Keitel kétségkívül felismerte, hogy egy annyira megcsonkult embernek, mint az ezredes, valamivel tovább tarthat felvenni az övét. Miközben Hitler barakkja felé mentek, Stauffenberg láthatóan derűs hangulatban volt, és az ekkor még egyáltalán nem gyanakvó Keitel kicsinyes bosszúsága szertefoszlott. Mindamellett Keitel félelme beigazolódott: elkéstek. A tanácskozás már megkezdődött. Amikor Keitel és Stauffenberg belépett az épületbe, az utóbbi egy pillanatra megállt a bejárati szobában, és azt mondta a telefonközpontnál szolgálatot teljesítő őrmesternek, hogy sürgős telefonhívást vár berlini hivatalából, és az üzenet olyan információt tartalmaz, amelyre szüksége van ahhoz, hogy jelentése percre pontos legyen (ez Keitelnek szólt), tehát azonnal hívják a készülékhez, amikor megérkezik a hívás. Keitel gyanúját még ez sem ébresztette fel, pedig ez még szokatlanabbnak tűnt – még egy tábornagy sem nagyon merte volna otthagyni a náci hadúr 522

Számos szerző jelentette ki határozottan, hogy Rastenburgban Hitler általában a földalatti bunkerében tartotta napi katonai helyzetmegbeszéléseit, és a július 20-i tanácskozást csak az ott végzett javítások, illetve a forró, párás nap miatt helyezték át a felszíni épületbe. „Ez a véletlen helyváltoztatás mentette meg Hitler életét” – írja Bullock. (Hitler, 681.o.) Kétséges azonban, hogy véletlen helyváltoztatásról lett volna szó. A Lagebaracke, amint a neve is mutatja – már amennyire én ki tudom bogozni –, volt az a hely, ahol a napi tanácskozásokat rendszerint tartották. Csak légitámadás veszélye esetén folytatták a találkozókat a földalatti bunkerban, amely ráadásul hűvösebb is lett volna ezen a tikkasztó napon. (Lásd Zeller: Geist der Freiheit, 360. o., 4. j.)

társaságát, amíg el nem bocsátják, vagy amíg nincs vége a tanácskozásnak, és a legfőbb parancsnok elsőként nem távozik. A két férfi belépett a tanácsterembe. Körülbelül négy perc telt el azóta, hogy Stauffenberg a fogóval benyúlt aktatáskájába, és eltörte a kapszulát. Még hat perc! A helyiség viszonylag kicsi volt, harmincszor tizen* 650 A HARMADIK BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA öt láb méretű, és tíz ablaka volt, amelyet ezen a forró, fülledt napon mind szélesre tártak, hogy bejöjjön a szellő. Ennyi nyitott ablak biztosan csökkenti majd a bombarobbanás hatását. A terem közepén egy tizennyolcszor öt láb nagyságú, vastag tölgydeszkából készült, téglalap alakú asztal állt. Különleges felépítésű asztal volt, ugyanis nem lábakon állt, hanem két nagy, nehéz támasztékon, avagy talapzaton, amelyeket a két végén helyeztek el, és majdnem az asztal teljes szélességéig kinyúltak. Ennek az érdekes konstrukciónak hatása lesz az elkövetkező eseményekre. Amikor Stauffenberg belépett a szobába, Hitler az asztal hosszú oldalának közepén ült, háttal az ajtónak. Jobbján Heusinger tábornok, a hadműveleti főnök, egyben a szárazföldi hadsereg helyettes vezérkari főnöke is, Körten tábornok, a légierő vezérkari főnöke, valamint Heinz Brandt ezredes, Heusinger vezérkari főnöke állt. Keitel azonnal elfoglalta a közvetlenül Hitler balján lévő helyet, mellette Jodl tábornok volt. A három haderőnemtől és az SS-től tizennyolc tiszt állt az asztal körül, de Göring és Himmler nem volt közöttük. Csak a két gyorsíró és Hitler ült: a Führer a nagyítóüvegével játszott, amire ahhoz volt szüksége, hogy az apró betűket el tudja olvasni az elé terített térképeken. Heusinger éppen egy komor jelentés közepén tartott, amely az oroszországi középső fronton bekövetkezett legújabb áttörésről és a német hadseregnek nemcsak ott, hanem ennek következményeképpen az északi és a déli frontokon is beállt veszélyes helyzetéről szólt. Keitel félbeszakította, hogy bejelentse von Stauffenberg ezredes megérkezését és annak célját. Hitler felpillantott az egyik szemén kötést viselő, félkarú ezredesre, kurtán üdvözölte, és kijelentette, hogy mielőtt jelentését meghallgatná, előbb végezni akar Heusingerével. Stauffenberg ekkor elfoglalta az asztalnál a Körten és Brandt között helyet, néhány lábnyira Hitlertől. Táskáját letette a földre, és az asztal alá lökte úgy, hogy az a vaskos tölgyfa támasz belső oldalának támaszkodott, körülbelül hat lábnyi távolságra a Führer lábától. 12.37 volt a pontos idő. Még öt perc! Heusinger folytatta a beszédet, közben folyamatosan mutatta is a helyzetet az asztalra terített térképen, amit Hitler és a tisztek az asztal fölé hajolva tanulmányoztak. Úgy tűnik, senki sem vette észre, hogy Stauffenberg eltűnik, kivéve talán Brandt ezredest. Ez a tiszt annyira elmerült a tábornok mondókájában, hogy áthajolt az asztal felett, hogy jobban lássa a térképet. Ekkor felfedezte, hogy útjában van Stauffenberg tömött aktatáskája. Megpróbálta arrébb lökdösni a lábával, végül egyik kezével lenyúlt, és átemelte a nehéz asztaltámaszték külső oldalára – a támaszték így a bomba és Hitler közé került.523 Ez a látszólag jelentéktelen mozdulat valószínűleg megmentette a Führer életét; Brandt viszont magát ítélte halálra vele. Mozdulata a végzet megmagyarázhatatlan játéka volt. Emlékezzünk rá: Brandt ezredes volt az a mit sem sejtő tiszt, akit Tresckow megkért, hogy vigyen el két „üveg konyakot” Hitler repülőgépén Szmolenszkből Rastenburgba 1943. március 13-án, és ő meg is tette anélkül, hogy a legkisebb mértékben is gyanította volna, hogy a csomag valójában bomba – pontosan ugyanolyan gyártmányú bomba, mint amilyet most olyan egyszerűen elvett a hadúr alól. A bombában lévő vegyszer addigra már szinte teljesen szétmarta a gyújtószeget visszatartó drótot. 523

A jelenlévő Kurt Assmann tengernagy által a szövetségesek vizsgáló tisztjeinek adott beszámoló szerint Stauffenberg odasúgta Brandtnak: – Ki kell mennem telefonálni. Ügyeljen az aktatáskámra! Titkos iratok vannak benne.

A Stauffenberg odahívásáért felelős Keitel oda nézett az asztalnál, ahol az ezredesnek kellett volna állnia. Heusinger gyászos jelentése a végéhez közeledett, és az OKW-főnök jelezni akarta Stauffenbergnek, készüljön fel arra, hogy ő lesz a következő jelentéstevő. Esetleg segítségre lehet majd szüksége, hogy iratait kivegye az aktatáskájából. Ám legnagyobb bosszúságára az ifjú ezredes nem volt ott. Visszaemlékezve arra, hogy Stauffenberg bemenetelekor mit mondott a telefonkezelőnek, Keitel kisurrant, hogy visszahozza a furcsán viselkedő fiatal tisztet. Stauffenberg nem volt a telefonnál. A kapcsolótáblánál ülő őrmester közölte, hogy az ezredes sietve elhagyta az épületet. Keitel elképedve tért vissza a tanácsterembe. Heusinger végre éppen befejezte az aznapi katasztrofális helyzetről szóló jelentését. –Az oroszok – mondta éppen – nagy erőkkel nyomulnak észak felé a Dunától nyugatra. Ékeik már Dünaburgtól délnyugatra vannak. Ha a Peipus-tó körüli hadseregcsoportunkat nem vonjuk vissza azonnal, akkor katasztrófa...21 Ez a mondat sohasem fejeződött be. Pontosan ebben a pillanatban, 12 óra 42 perckor a bomba felrobbant. Stauffenberg látta az eseményeket. Fellgiebel tábornokkal az utóbbinak a 88. bunkerben lévő irodája előtt állt, néhányszáz yardnyira. A másodpercek múltával idegesen hol a karórájára nézett, hol a tanácskozóbarakkra. Látta, amint a barakk füstbe és lángba borulva felrobban, mintha – mint később mondta – közvetlen találat érte volna egy 155 mm-es lövedéktől. Testek zúdultak ki az ablakokon, törmelék szállt fel a levegőbe. Stauffenberg izgatott agyában a leghalványabb kétség sem fért ahhoz, hogy a tanácsteremben lévő minden egyes ember halott vagy haldoklik. Sietős búcsút intett Fellgiebelnek, akinek ekkor fel kellett hívnia a berlini összeesküvőket, hogy a kísérlet sikerrel járt, majd el kellett vágnia az összeköttetést, amíg az összeesküvők a fővárosban át nem veszik az ellenőrzést, és be nem jelentik az új kormányt.524 Stauffenberg következő feladata az volt, hogy élve és gyorsan kijusson a rastenburgi főhadiszállásról. Az ellenőrzőpontoknál álló őrök látták vagy hallották a robbanást a Führer konferenciaterméből, és azonnal lezártak minden kijáratot. A Fellgiebel bunkerétől néhány yardnyira lévő első sorompónál megállították Stauffenberg kocsiját. Kiugrott, és követelte, hogy az őrszoba ügyeletes tisztjével beszélhessen. Az utóbbi jelenlétében felhívott valakit (nem tudni, hogy kit), röviden beszélt, letette, majd a tiszthez fordult, és közölte: „Hadnagy úr, megkaptam az engedélyt az áthaladásra.” Ez színtiszta blöff volt ugyan, de működött, és a hadnagy, miután kötelességtudóan feljegyezte a naplóba: 12.44. Stauffenberg ezd. áthaladt”, nyilvánvalóan üzent a következő ellenőrzőpontnak, hogy engedjék át a kocsit. A harmadik és utolsó sorompón már nehezebb volt átjutni. Itt már megkapták a riadójelzést, leeresztették a korlátot, és megkettőzték az őrséget. Senkinek sem volt szabad be- és kilépnie. Stauffenberg és segédtisztje, Haeften hadnagy gépkocsijának útját egy Kolbe nevű és nagyon makacs törzsőrmester állta el. Stauffenberg ismét a telefont követelte, és felhívta von Moellendorf századost, a táborparancsnok segédtisztjét. Panaszkodott neki, hogy „a robbanás miatt” az őr nem engedi át. „Sietek. Fromm tábornok vár a repülőtéren.” Ez megint csak blöff volt. Fromm Berlinben volt, és ezt Stauffenberg jól tudta. Az ezredes, miután letette a telefont, az őrmesterhez fordult. „Hallhatta, őrmester, átengedtek.” De az őrmester nem hagyta magát becsapni. Ő maga is felhívta Moellendorfot, és megerősítést kért. A százados megadta.28 A kocsi ezután a repülőtérre száguldott, miközben Haeften hadnagy sietve szétszerelt egy 524

Elég sok író azt állítja, hogy Fellgiebelnek ekkor fel kellett volna robbantania a hírközpontot, s ennek elmulasztása katasztrofális következményekkel járt az összeesküvésre nézve. Wheeler-Bennett (Nemesis, 643.0.) azt írja, hogy „Fellgie-bel tábornok sajnálatos kudarcot vallott feladatának végrehajtásában”. Mivel a különböző hírközpontok több különböző bunkerben kaptak helyet, nagyon valószínűtlen, hogy Stauffenberg terve bármikor is a felrobbantásukat írta volna elő, ami lehetetlen feladat lett volna a tábornok számára. Fellgiebel abba egyezett bele, hogy két-három órára lezárja az összeköttetést a külvilággal, miután üzent Berlinnek a robbanásról. Ezt egy-két elkerülhetetlen botlással meg is tette.

második bombát, amelyet ο vitt magával az aktatáskájában. Az alkatrészeket az út szélére dobálta, ahol később megtalálta őket a Gestapo. A repülőtér parancsnoka még nem kapott semmiféle riadójelzést. A pilóta már melegítette is a motorokat, amikor a két férfi ráhajtott a repülőtérre. A gép egy-két percen belül felszállt. Nem sokkal múlt délután egy óra. A következő három óra a leghosszabb lehetett Stauffenberg életében. Miközben a lassú Heinkel nyugat felé tartott a homokos, egyhangú német síkság felett, az ezredes már semmit nem tehetett, csak reménykedhetett abban, hogy Fellgiebelnek sikerült továbbítania Berlinbe az életbevágóan fontos jelzést, fővárosbeli összeesküvőtársai pedig nekiláttak a város feletti ellenőrzés megszerzésének, és elküldték a németországi és a nyugati parancsnokoknak az előre elkészített üzeneteket, valamint abban, hogy gépét nem fogják földre kényszeríteni sem a Luftwaffe időközben esetleg riadoztatott vadászgépei, sem a Kelet-Poroszország felett egyre aktívabban portyázó orosz repülőgépek egyike. Saját gépén nem volt nagy hatótávolságú rádiókészülék, amivel ráhangolhatott volna Berlinre, hogy meghallgassa az első szenzációs közleményeket, amelyeknek leadását az összeesküvőktől még leszállása előtt várta. Ε hiányosság miatt a fővárosban lévő szövetségeseivel sem tudott kapcsolatba lépni, hogy leadja a jelzést, ha azt Fellgiebel tábornoknak esetleg nem sikerült volna továbbítania. Repülőgépe tovább zümmögött a koranyári délutánban. Délután 3 óra 45 perckor szállt le Rangsdorfban, és Stauffenberg felajzva sietett a repülőtéren lévő legközelebbi telefonhoz, hogy megtudja, pontosan mit végeztek a sorsdöntő három óra alatt, amelytől minden függött. Teljes döbbenetére semmi nem történt. A robbanásról szóló hír nem sokkal 1 óra után megérkezett Fellgiebeltől, de rossz volt a vonal, és az összeesküvők előtt nem volt nyilvánvaló, hogy Hitler meghalt-e. így hát semmit sem tettek. A Valkűr-parancsokat kivették Olbricht páncélszekrényéből, de nem adták ki. A Bendlerstrassén mindenki ölbe tett kézzel várta Stauffenberg visszaérkezését. Beck tábornok és von Witzleben tábornagy, akiknek mint új államfőnek és a Wehrmacht új főparancsnokának azonnal el kellett volna kezdeniük a már elkészített kiáltványok és parancsok kiadását, majd az éter hullámain azonnal hírül kellett volna adniuk a Németországra virradt új hajnalt, még meg sem jelentek. Stauffenberg szilárd meggyőződésével szemben, amelyet Rangsdorfból telefonon közölt Olbrichttal, Hitler mégsem halt meg. Brandt ezredes szinte öntudatlan mozdulata, amellyel az aktatáskát az asztal vaskos tölgyfatámasztékának túloldalára tolta, megmentette a Führer életét. Komoly megrázkódtatás érte, de nem sérült meg súlyosan. A haja megpörkölődött, mindkét lábán égési sérülés keletkezett, jobb karja zúzódásokat szenvedett és ideiglenesen megbénult, dobhártyája beszakadt, a hátát pedig felsebezte egy leeső gerenda. Egy szemtanú elbeszélése szerint alig lehetett ráismerni, amikor Keitel karján kijött a romba dőlt, égő épületből: az arca elfeketedett, a haja füstölt, nadrágja pedig foszlányokban lógott rajta. Keitel csodával határos módon sértetlen maradt. De azoknak a többsége, akik az asztalnak annál a végénél voltak, ahol a bomba robbant, halottak volt, haldokoltak, vagy súlyos sérüléseket szenvedtek.525 Az első izgalom hevében számos találgatás volt forgalomban a robbanás eredetéről. Hitler először azt hitte, hogy egy besurranó ellenséges vadászbombázó támadása okozhatta. Jodl, aki véres fejét ápolta (egyéb tárgyak között a csillár is őrá esett), meg volt győződve arról, hogy az építőmunkások rejtettek időzített bombát az épület padlója alá. A mély lyuk, amit Stauffenberg bombája a padlón szakított, ezt látszott igazolni. Némi idő telt el, mielőtt az ezredest kezdték gyanúsítani. Himmler, aki a robbanást hallva rohanvást érkezett a helyszínre, teljesen megzavarodott, és első dolgaként – egy-két perccel azelőtt, hogy Fellgiebel lezárta volna az összeköttetést – telefonált Artúr Nebének, a berlini bűnügyi rendőrség vezetőjének, hogy 525

A hivatalos gyorsíró, Berger azonnal meghalt, Brandt ezredes, Schmundt tábornok (Hitler adjutánsa) és Körten tábornok pedig belehalt sebébe. Kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett az összes többi jelenlévő, köztük Jodl, Bodenschatz (Göring vezérkari főnöke) és Heusinger tábornokok.

repülőgépen küldjön oda egy detektívosztagot a vizsgálat lefolytatására. Abban a zűrzavarban és sokkos állapotban először senki sem emlékezett arra, hogy Stauffenberg nem sokkal a robbanás előtt kisurrant a tanácsteremből. Kezdetben úgy hitték, hogy ő is a súlyos sérültek között volt, akiket sietve kórházba szállítottak. Hitler, aki ekkor még nem gyanakodott rá, kérte a kórház ellenőrzését. Körülbelül két órával azután, hogy a bomba felrobbant, kezdtek előjönni a nyomravezető jelek. Az őrmester, aki a Lagebaracke telefonközpontját kezelte, jelentette, hogy „a félszemű ezredes”, aki korábban arról tájékoztatta őt, hogy távolsági hívást vár Berlinből, kijött a tanácsteremből, és anélkül, hogy a telefonhívást megvárta volna, nagy sietve elhagyta az épületet. Valaki a tanácskozás résztvevői közül emlékezett arra, hogy Stauffenberg az asztal alatt hagyta aktatáskáját. Az ellenőrzőpontokon álló őrök közölték, hogy Stauffenberg segédtisztjével közvetlenül a robbanás után haladt át. Hitler gyanúja ekkor már fellobbant. A rastenburgi repülőtér hívásukra azt az érdekes információt adta, hogy Stauffenberg nem sokkal délután 1 óra után roppant sietséggel szállt fel, úticéljául pedig a rangsdorfi repülőteret adta meg. Himmler azonnal megparancsolta, hogy leszállásakor ott helyben tartóztassák le, de Fellgiebel bátor cselekedetének köszönhetően, amellyel lezárta az összeköttetést, ez a parancs sohasem jutott el Berlinbe. Eddig a pillanatig a főhadiszálláson senki sem gyanította, hogy Berlinben valami kellemetlen történhet. Ekkor még mindenki azt hitte, hogy Stauffenberg egyedül cselekedett. Nem lesz nehéz letartóztatni, hacsak nem az orosz vonalak mögött száll le. Hitlernek, aki a körülményekhez képest elég nyugodtan viselkedett, valami más járt a fejében. Üdvözölnie kellett Mussolinit, akit délután 4 órára vártak, miután vonata késésben volt. Van valami furcsa és groteszk a két fasiszta diktátornak emez utolsó, 1944. július 20-i találkozójában, ahogyan körbejárták a tanácsterem romjait, és közben azzal bolondították magukat, hogy a Tengely, amelyet ők kovácsoltak össze, és amelynek az európai kontinenst uralnia kellett volna, nincsen szintén romokban. A valaha büszke és peckes Duce már nem volt több, mint Lombardia gauleitere, akit náci gengszterek szabadítottak ki a fogságból, s Hitler az SS-szel támogatott meg. A Führernek a bukott olasz zsarnok iránti barátsága és nagyrabecsülése azonban sohasem ingott meg, és olyan melegséggel üdvözölte őt, amennyire csak fizikai állapota megengedte. Megmutatta neki a Lagebaracke még mindig füstölgő törmelékeit, ahol alig néhány órával korábban majdnem kioltották az életét, és azt jövendölte, hogy közös ügyük hamarosan minden balsiker ellenére is győzedelmeskedni fog. Dr. Schmidt, aki tolmácsként volt jelen, így emlékszik vissza a jelenetre:29 Mussolini teljesen megrémült. Nem tudta megérteni, hogyan történhet ilyesmi a főhadiszálláson ... „Itt álltam, ennél az asztalnál [beszélte el Hitler]; a bomba pontosan a lábam előtt robbant fel... Nyilvánvaló, hogy nem történik velem semmi; kétségtelenül az a sorsom, hogy tovább járjam utamat, és feladatomat végigvigyem ... Ami itt ma történt, az a csúcs! Most, hogy megmenekültem a haláltól... még inkább meg vagyok győződve arról, hogy a nagy ügy, amelyet szolgálok, túl fog jutni a jelenlegi veszedelmeken, és minden jól végződik majd.”

Mussolini, akit Hitler szavai sok korábbi alkalomhoz hasonlóan most is elragadtak, egyetértett – mondja Schmidt. „A helyzetünk rossz [mondta], az ember azt is mondhatná, kétségbeejtő, de ami itt ma történt, az új bátorságot ad nekem. [Ezután] a csoda után elképzelhetetlen, hogy ügyünk balszerencsével járjon.”

A két diktátor ezután kíséretével együtt teázni tért. Ekkor – körülbelül délután 5 órakor – következett az a groteszk jelenet, amely árulkodó, ám nem meglepő képet ad a toprongyos náci főnökökről a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb válságának pillanatában. Hitler közvetlen parancsára ekkorra már helyreállították a rastenburgi hírközlési rendszert, és kezdtek beérkezni Berlinből az első jelentések, miszerint ott, és talán a nyugati fronton is, katonai lázadás tört ki. A Führer katonai vezetői között kitörtek a régóta elfojtott kölcsönös vádaskodások: kiabálásuk

visszhangzott a gerendák között, noha maga Hitler kezdetben csendben ült és töprengett, Mussolini pedig elvörösödött zavarában. Dönitz tengernagy, aki a merényletkísérlet hírére légi úton sietett Rastenburgba, és a teázás megkezdése után érkezett, kirohanást intézett a szárazföldi hadsereg árulása ellen. Göring a légierő nevében a tengernagy mögé állt. Dönitz ezután Göringre támadt a Luftwaffe katasztrofális kudarcai miatt, a kövér birodalmi marsall pedig, miután megvédte magát, kedvenc céltáblájának, Ribbentropnak ugrott neki a német külpolitika csődje miatt, sőt az egyik pillanatban majdnem megütötte marsallbotjával a pökhendi külügyminisztert. – Koszos kis pezsgőügynök! Fogja be azt az átkozott száját! – kiabálta Göring, de ez lehetetlen volt Ribbentrop számára, aki több tiszteletet követelt magának még a birodalmi marsalltól is. – Még én vagyok a külügyminiszter – ordította –, és a nevem von Ribbentrop!”526 Ezután valaki felhozta egy korábbi olyan „lázadás” témáját, amely a náci rezsim ellen indult, az 1934. június 30-i Röhm-lázadást. Ennek említése látványos dührohamba kergette Hitlert, aki addig morózusan üldögélt, és azokat az élénk színű tablettákat szopogatta, amelyeket orvosa, a kuruzsló dr. Theodor Morell adott neki. A szemtanúk szerint felugrott székéről, habzott a szája, üvöltött és tombolt. Amit Röhmmel és áruló követőivel tett, kiabálta, az semmi ahhoz képest, amit a mostani árulókkal tesz majd. Összeszedi mindet, és elpusztítja őket. – A feleségüket és a gyerekeiket koncentrációs táborba csukom – tombolt –, és nem lesz a számukra kegyelem! – Ebben az esetben, amint sok más ehhez hasonló alkalommal is, megtartotta a szavát. Részben a kimerültség miatt, de azért is, mert egy Berlinből érkező telefonhívás a katonai lázadás további részleteit közölte, befejezte őrült monológját, indulata azonban nem lohadt le. Kikísérte Mussolinit a vonathoz – ez volt végső búcsújuk –, és visszatért szállására. Amikor 6 óra körül közölték vele, hogy a puccsot még nem taposták szét, felkapta a telefont, és rikácsolva parancsolta meg a berlini SS-nek, hogy lőjenek agyon mindenkit, aki a legkevésbé is gyanús. – Hol van Himmler? Miért nincs ott?! – ordította, elfelejtve, hogy alig egy óra telt el azóta, hogy a társaság teához ült, ő pedig megparancsolta az SS főnökének, hogy repüljön Berlinbe, és könyörtelenül verje le a lázadást: főrendőre ennyi idő alatt még nem érhetett oda.30 Délután 3 óra 45 perckor Rangsdorfba érkezvén Stauffenberg döbbenten ébredt rá, hogy a hosszasan és gondosan előkészített lázadás túl lassan indult be. Elveszítettek három értékes, életbevágóan fontos órát, amíg a Führer főhadiszállása el volt vágva a külvilágtól. Stauffenberg semmiképpen sem tudta megérteni ennek okát, s ugyanúgy nem képes rá a történész sem, aki megpróbálja rekonstruálni e sorsdöntő nap eseményeit. Az időjárás meleg és fülledt volt: talán ez hatott bizonyos mértékben. Bár a fő összeesküvők tudták, hogy Stauffenberg aznap reggel „súlyos teherrel” (e terminussal tájékoztatták Ulbricht tábornokot) indult el Rastenburgba, hogy részt vegyen a délután 1 órai Führer-értekezleten, csak néhányan, és főleg az alacsonyabb rangú tisztek kezdtek aznap délután ráérősen beszállingózni a Tartalékhadsereg – és az összeesküvés – főhadiszállására, a Bendlerstrasséra. Emlékezzünk rá, hogy Stauffenbergnek a Hitler elleni előző merényletkísérletekor, július 15-én Olbricht tábornok a berlini helyőrség csapatainak két órával azelőtt adott menetparancsot, amikorra a bomba robbanását időzítették. De július 20-án, talán a korábbi kockázatot tartva szem előtt, nem adott ki hasonló parancsot. Az egységparancsnokoknak Berlinben és a közeli Dörberitz, Jüterborg, Krampnitz és Wünsdorf kiképzőközpontjaiban megsúgták, hogy huszadikán nagy valószínűséggel megkapják a Valkűr-parancsot. Olbricht azonban úgy döntött, hogy nem hozza ismét mozgásba csapatait, és addig vár, amíg Fellgiebel Rastenburgból határozott üzenetet nem küld. Hoepner tábornok, táskájában az egyenruhával, amelynek viselésétől Hitler eltiltotta, dél után harminc perccel ért be a Bendlerstrasséra – pontosan abban a pillanatban, amikor Stauffenberg a főhadiszálláson eltörte bombájában a kapszulát –, Olbrichttal együtt elment 526

Ribbentrop korábban pezsgőkereskedő volt, majd feleségül vette Németország legnagyobb pezsgőgyártójának a lányát. „Von” titulusát úgy kapta, hogy 1925-ben, amikor már harminckét éves volt, az egyik nagynénje (Fräulein Gertrud von Ribbentrop) örökbe fogadta.

ebédelni, és fél üveg borral koccintottak vállalkozásuk sikerére. Alig tértek vissza Olbricht irodájába, amikor berontott Fritz Thiele tábornok, az OKH híradós főnöke. Éppen az előbb beszélt Fellgiebellel, mondta izgatottan, és bár a vonal rossz volt, Fellgiebel pedig nagyon óvatosan fogalmazott, úgy tűnik, hogy a robbanás megtörtént, de Hitler még nem halt meg. Ebben az esetben, vonta le a következtetést Thiele, nem szabad kiadni a Valkűr-parancsot. Olbricht és Hoepner egyetértett. Így hát körülbelül délután 1.15 és 3.45 között, a bomba robbanásától addig, amikor Stauffenberg leszállt Rangsdorfban, és a telefonhoz sietett, nem történt semmi. Nem álltak fel a csapatok, nem küldtek parancsot más városok katonai parancsnokságainak, és ami talán a legfurcsább, senkinek sem jutott eszébe, hogy elfoglalják a rádió-, a telefon- és a távíróközpontot. A két legfőbb katonai vezető, Beck és Witzleben még meg sem jelent. Stauffenberg megérkezése végre cselekvésre késztette az összeesküvőket. Az ezredes Rangsdorfból telefonon arra buzdította Olbricht tábornokot, hogy ne várjon, amíg ő odaér a Bendlerstrasséra (a repülőtérről az út odáig negyvenöt percig tartott), hanem azonnal kezdje meg a Valkűr-hadműveletet. Végre volt valaki, aki parancsot adjon az összeesküvőknek – úgy tűnik, a német tiszt parancs nélkül elveszett ember, még ha lázadó is, sőt még egy ilyen kritikus napon is –, és cselekedni kezdtek. Olbricht vezérkari főnöke és Stauffenberg közeli barátja, Mertz von Quirnheim előkerítette a Valkűr-parancsokat, és nekilátott, hogy géptávírón és telefonon kiküldje őket. Az első parancs riadókészültségbe helyezte a berlini és környékbeli csapatokat, egy második pedig, amelyet Witzleben mint „a Wehrmacht főparancsnoka” írt alá, és Stauffenberg ellenjegyezte (e parancsokat már hónapokkal előbb elkészítették), bejelentette, hogy a Führer halott, és hogy Witzleben „a végrehajtó hatalmat átruházza” a szárazföldi hadsereg honi körzetparancsnokaira, illetve a fronton harcoló seregek főparancsnokaira. Von Witzleben tábornagy még mindig nem érkezett meg a Bendlerstrasséra. Csak a Berlintől húsz mérföldre délkeletre lévő Zossenig jutott, ahol Wagner tábornokkal, a hadsereg főszállásmesterével tanácskozott. Érte küldtek, mint ahogyan Beck tábornokért is. Az összeesküvésben részt vevő két rangidős tábornok elképesztően ráérős módon ténykedett ezen a sorsdöntő napon! Miközben a parancsok kimentek, némelyikük Fromm tábornok aláírásával – aki erről nem tudott –, Olbricht a Tartalékhadsereg parancsnokának hivatalába ment, közölte vele, hogy Hitlert megölték, és unszolta, hogy vegye már át a Valkűrök-hadművelet irányítását, és biztosítsa az állam belbiztonságát. Az összeesküvők tudták, hogy Fromm parancsait automatikusan végre fogják hajtani, és ez ebben a pillanatban nagyon fontos volt a számukra. De Fromm Klugéhoz hasonlóan a kivárás művésze volt: egyetlen szalmaszálat sem tett keresztbe addig, amíg nem látta előre az eredményt. Határozott bizonyítékot követelt Hitler haláláról, mielőtt eldöntené, mit tegyen. Most Olbricht követte el a soros dőreséget az összeesküvők aznapi katasztrofális hibái közül. A Stauffenberg rangsdorfi telefonhívásából hallottak alapján biztos volt abban, hogy Hitler halott. Azt is tudta, hogy Fellgiebelnek egész délután sikerült zárva tartania a rastenburgi telefonvonalakat. Bátran felvette a telefont, és „azonnali” kapcsolást kért Keitelhez. Abszolút meglepetésére Keitel szinte azonnal vonalban volt: mint láttuk már, az összeköttetést addigra helyreállították, de Olbricht ezt nem tudta. FROMM: Mi történt a főhadiszálláson? Vad rémhírek terjednek Berlinben. KEITEL: Mi lenne a probléma? Itt minden szokás szerint megy. FROMM: Éppen most kaptam egy jelentést, miszerint a Führert meggyilkolták. KEITEL: Ez teljes abszurdum. Igaz, hogy kísérlet történt, de szerencsére nem járt sikerrel. A Führer él, és csak enyhén sérült meg. Mondja csak, hol van az ön vezérkari főnöke, gróf Stauffenberg ezredes? FROMM: Stauffenberg még nem tért vissza hozzánk.31

Ettől a pillanattól kezdve Fromm elveszett az összeesküvés számára, s ennek

következményei hamarosan katasztrofálisnak bizonyultak. Olbricht pillanatnyi döbbentében szó nélkül kisurrant az irodából. Beck tábornok ebben a pillanatban érkezett meg sötét civil öltönyben (ez talán arra tett gesztus volt, hogy a lázadás katonai jellegét háttérbe szorítsa), hogy átvegye az irányítást. De az a férfi, akinek igazából a kezében volt az irányítás, mint azt hamarosan mindenki felismerte, vön Stauffenberg ezredes volt, aki délután 4 óra 30 perckor sapka nélkül, kifulladva szökdelt fel a régi hadügyminisztérium lépcsőin. Röviden beszámolt a robbanásról, hangsúlyozva, hogy ő maga alig néhányszáz yardról látta. Amikor Olbricht közbeszólt, hogy pár perccel azelőtt beszélt Keitellel, és az megesküdött, hogy Hitler csak enyhén sérült meg, Stauffenberg azt válaszolta, hogy Keitel hazudozással szeretne időt nyerni. Hitlernek legalábbis súlyosan meg kellett sérülnie, állította végül. Mindenesetre, tette hozzá, csak egy dolgot tehetnek: minden percet felhasználnak a náci rezsim megdöntésére. Beck egyetértett. Számára nem jelent nagy különbséget, mondta, hogy a despota életben van, vagy meghalt. Folytatniuk kell a dolgukat, és meg kell semmisíteniük gonosz uralmát. A probléma csak az volt, hogy a végzetes késedelem után és a pillanatnyi zűrzavarban nem tudták, hogyan folytassák. Még amikor Thiele tábornok megjött a hírrel, hogy Hitler életben maradását hamarosan bejelentik a német országos rádióhálózaton, az összeesküvőknek a jelek szerint ekkor sem jutott eszébe, hogy legelőször is, méghozzá most rögtön, el kellene foglalniuk a rádiót, megakadályozniuk, hogy a nácik közöljék hírüket, és hozzáfogniuk ahhoz, hogy elárasszák az étert az új kormányról szóló saját közleményeikkel. Ha ennek végrehajtására nem lettek volna kéznél a katonák, akkor a berlini rendőrség is megtehette volna. Von Helldorf gróf, a rendőrfőnök, aki nyakig benne volt az összeesküvésben, dél óta türelmetlenül várakozott, hogy jelentős és már riadókészültségbe helyezett erőivel akcióba léphessen. De nem hívta senki, ezért végül 4 órakor áthajtott a Bendlerdstrasséra, hogy megnézze, mi történt. Olbricht közölte vele, hogy rendőrsége a hadsereg parancsnoksága alatt áll. De egyelőre nem volt lázadó hadsereg – mindössze zavart tisztek futkostak fel s alá a főhadiszálláson, és egyetlen katona sem állt a parancsnokságuk alatt. Stauffenberg ahelyett, hogy ezzel foglalkozott volna, sürgősen felhívta von Stuelpnagel párizsi főhadiszállásán unokatestvérét, Caesar von Hofacker alezredest, és arra buzdította az ottani összeesküvőket, hogy ők is lépjenek akcióba. Ez valóban rendkívül fontos volt, hiszen Franciaországban jobban megszervezték az összeesküvést, és fontosabb tisztek is támogatták, mint Berlin kivételével akármelyik másik városban. Stuelpnagel ráadásul több erélyt is tanúsított, mint a lázadás központjában lévő tábornoktársai. Még sötétedés előtt letartóztatta és bezáratta mind az 1200 Párizsban lévő SS- és SD-tisztet, köztük félelmetes parancsnokukat, Kari Oberg SS-vezérőrnagyot is. Ha Berlinben aznap délután hasonló határozottságot és hasonlóan erélyes irányítást tanúsítottak volna, akkor a történelem talán más fordulatot vett volna. Párizs riadóztatása után Stauffenberg a makacs Frommal kezdett foglalkozni, akinek a vezérkari főnöke volt, és aki megtagadta, hogy a lázadókkal tartson, miután Keiteltől megtudta, hogy Hitler él – márpedig ezzel súlyosan veszélyeztette az összeesküvés sikerét. Becknek nem volt kedve ahhoz, hogy Fromm-mal már a játszma e korai szakaszában vitatkozzon, és kimentette magát: nem csatlakozott Olbrichthoz és Stauffenberghez, akik felkeresték Fromm tábornokot. Olbricht közölte vele, hogy Stauffenberg megerősítheti Hitler halálát. – Az lehetetlen! – vágott vissza Fromm. – Keitel az ellenkezőjéről biztosított. – Keitel szokás szerint hazudik – szólt közbe Stauffenberg. – Én magam láttam, amint Hitler holttestét kihozzák. Vezérkari főnökének tanúságtétele némi rágódnivalót adott Frommnak, aki egy pillanatig nem szólt semmit. De amikor Olbricht megpróbálta kihasználni határozatlanságát, és megjegyezte, hogy a Valkűr-hadműveletre már amúgy is kiadták a jelszót, Fromm felpattant, és elkezdett kiabálni: – Ez fegyelemsértés! Ki adta ki a parancsot? – Amikor megtudta, hogy Mertz von Quirnheim volt az, behívatta a tisztet, és közölte vele, hogy le van tartóztatva.

Stauffenberg még egy utolsó erőfeszítést tett főnökének megnyerésére. – Tábornok úr – mondta, – én magam robbantottam fel a bombát Hitler tanácskozásán. Olyan volt a robbanás, mintha egy tizenöt milliméteres lövedék érte volna. Abban a szobában senki sem maradhatott életben! De Fromm túl okos köpönyegforgató volt ahhoz, hogy bedőljön a porhintésnek. – Stauffenberg gróf úr – válaszolta –, a kísérlet kudarcot vallott. Azonnal agyon kell lőnie magát! – Stauffenberg ezt hűvösen megtagadta. A tagbaszakadt, vöröses képű Fromm néhány pillanat múlva bejelentette mindhárom látogatójának, Stauffenbergnek, Olbrichtnak és Mertznek a letartóztatását. – Ön becsapja magát – válaszolta Olbricht. – Most mi fogjuk letartóztatni önt. Oda nem illő dulakodás következett a tiszttársak között, amelynek során Fromm az egyik verzió szerint pofonütötte a félkarú Stauffenberget. A tábornokot gyorsan legyűrték, segédtisztjének szobájában őrizetbe vették, s megbízták Ludwig von Leonrod őrnagyot az őrzésével.527 A lázadók elővigyázatosan elvágták a helyiségben a telefonvezetékeket. Stauffenberg visszatért irodájába, és megtudta, hogy letartóztatására megérkezett Piffräder Oberführer, az SS egyik útonállója, aki azzal tüntette ki magát, hogy a balti régióban az Einsatzgruppek által meggyilkolt 20 000 zsidó holttestének exhumálását és megsemmisítését felügyelte, még mielőtt az előrenyomuló oroszok megtalálhatták volna őket. Piffrädert és két civil ruhás SD-emberét egy szomszédos, üres irodába zárták. Ezután a Berlin-Brandenburg körzetben lévő csapatok (Wehrkreis III) általános parancsnoka, von Kortzfleisch tábornok érkezett, és tudni akarta, hogy mi készül. Ez a mereven náci érzelmű tábornok ragaszkodott ahhoz, hogy Fromm-mal találkozhasson, de Olbrichthoz vitték, akivel nem volt hajlandó beszélni. Olbricht után Beck fogadta, és amikor Kortzfleisch hajthatatlannak bizonyult, őt is bezárták. A tervnek megfelelően von Thuengen tábornokot nevezték ki a helyére. Piffraeder feltűnése eszébe juttatta Stauffenbergnek, hogy az összeesküvők elfelejtettek őrséget állítani az épület köré. Így hát a Grossdeutschland őrzászlóalj egy különítményét, amelynek őrségben kellett volna lennie, de nem volt, a bejárathoz állították. Nem sokkal délután 5 óra után tehát a lázadók legalább a saját főhadiszállásukat ellenőrzésük alá vonták, de Berlinben ez volt minden, amit ellenőriztek. Mi történt a hadsereg csapataival, amelyeknek a fővárost kellett volna megszállniuk, és biztosítaniuk az új, náciellenes kormány számára? Nem sokkal délután 4 óra után, amikor az összeesküvők Stauffenberg visszatérése után végre életre keltek, von Hase tábornok, a berlini városparancsnok telefonált a döberitzi Grossdeutschland elit őrzászlóalj parancsnokának, és utasította, hogy helyezze egységét riadókészültségbe, ő maga pedig azonnal jelentkezzen az Unter den Linden-i Kommandanturnál. A nemrég kinevezett zászlóaljparancsnok Otto Remer őrnagy volt, aki ezen a napon kulcsszerepet kapott, de nem azt, amelyet az összeesküvők szántak neki. Megvizsgálták ugyan, mivel zászlóaljának rendkívül fontos feladatot szántak, és megnyugtatták magukat azzal, hogy apolitikus tiszt, aki végrehajtja közvetlen feletteseinek parancsát. Bátorságához nem férhetett kétség. Nyolc alkalommal sebesült meg, és nem sokkal azelőtt vette át Hitler saját kezéből a tölgyfalombokkal ékesített Lovagkeresztet, ami ritka nagy kitüntetés volt. Remer az utasításnak megfelelően riadóztatta zászlóalját, és a városba sietett, hogy von Hasétól határozott parancsot kapjon. A tábornok Hitler meggyilkolásáról és egy tervezett SSpuccskísérletről tájékoztatta őt, és utasította, hogy zárja le a Wilhelmstrassén lévő minisztériumokat és a közeli Anhalt-pályaudvar környékén lévő SS Biztonsági Főhivatalt. Remer sietve cselekedett, és 5 óra 30 percre végrehajtotta feladatát, majd további parancsért visszajelentkezett. Ekkor újabb mellékszereplő csempészte be magát a történetbe, és segített abban, hogy 527

Leonrod néhány héttel korábban megkérdezte egy tábori lelkész barátját, Hermann Wehrle atyát, hogy a katolikus egyház megbocsátja-e a zsarnokölést, és nemleges választ kapott tőle. Amikor ez kiderült Leonrodnak a Népbíróság előtti tárgyalásán, Wehrle atyát letartóztatták, mert nem jelentette a hatóságnak a beszélgetést, amiért Leonrodhoz hasonlóan őt is kivégezték.

Remer legyen az összeesküvés végzete. Remer őrzászlóaljához dr. Hans Hagen hadnagyot helyezték nemzetiszocialista tanácsadó tisztnek, egy rendkívül izgága és öntelt alakot. Korábban dr. Goebbelsnek is dolgozott a propagandaminisztériumban, és pillanatnyilag igazából Bayreuthban állomásozott, ahová a miniszter helyeztette, hogy egy könyvön dolgozzon, amelyet Martin Bormann, Hitler titkára rendelt meg „A nemzetiszocialista kultúra története” címmel. Hagen meglehetősen véletlenül volt éppen Berlinben. Azért jött, hogy emlékbeszédet mondjon egy obskúrus író tiszteletére, aki elesett a fronton, s arra is ki akarta használni látogatását, hogy aznap délután még egy előadást is tartson zászlóaljának – bár meleg és fülledt nap volt – „nemzetiszocialista irányítási kérdésekről”. Szenvedélyesen szeretett közönség előtt beszélni. Az izgága hadnagy biztos volt abban, hogy Döberitzbe tartva von Brauchitsch tábornagyot látta, amint az díszegyenruhába öltözve elhalad egy katonai gépkocsiban, és azonnal arra gondolt, hogy az öreg tábornokok minden bizonnyal valami árulásfélére készülnek. Brauchitsch, akit Hitler már jóval korábban elcsapott a parancsnokságról, aznap nem volt Berlinben, sem egyenruhában, sem anélkül, de Hagen megesküdött, hogy látta. Gyanúiról beszámolt Remernek, akivel akkor találkozott össze, amikor az őrnagy megkapta a parancsot, hogy szállja meg a Wilhelmstrassét. A parancs csak megerősítette a hadnagy gyanúját, rábeszélte hát Remert, hogy adjon neki egy oldalkocsis motorkerékpárt, amellyel azonnal a propagandaminisztériumba száguldott, hogy riadóztassa Goebbelst. A miniszter éppen ekkor kapta meg az első telefonhívást Hitlertől, aki elmondta neki az élete elleni merényletkísérletet, és utasította, hogy a lehető leggyorsabban beszéljen a rádióban, és jelentse be a merénylet kudarcát. Úgy tűnik, ez volt az első hír, amit az általában éber propagandaminiszter a Rastenburgban történtekről kapott. Hagen gyorsan naprakész információkkal látta el arról, hogy mi készül Berlinben. Goebbels először szkeptikus volt – Hagent afféle minden lében kanálnak tartotta –, és az egyik verzió szerint már majdnem kidobta látogatóját, amikor a hadnagy azt javasolta, hogy menjen az ablakhoz, és győződjön meg róla a saját szemével. Amit Goebbels látott, az jobban meggyőzte, mint Hagen hisztérikus szavai. A hadsereg csapatai állásokat foglaltak el a minisztérium körül. Goebbels, akinek ostoba létére is rendkívül gyorsan fogott az esze, utasította Hagent, hogy azonnal küldje hozzá Remert. Hagen megtette, majd eltűnt a történelemből. Így tehát, miközben az összeesküvők a Bendlerstrassén egész Európa tábornokaival léptek kapcsolatba, és nem törődtek egy olyan alacsony rangú tiszttel, mint Remer, akinek a feladata pedig elengedhetetlenül fontos volt, Goebbels éppen azzal az emberrel beszélt, aki bármilyen alacsony rangú is volt, a legtöbbet számított az adott pillanatban. A kapcsolat elkerülhetetlen volt, Remer ugyanis időközben azt a parancsot kapta, hogy tartóztassa le a propagandaminisztert. Az őrnagynál tehát volt egy parancs, hogy fogja el Goebbelst, ugyanakkor egy üzenet is Goebbelstől, amelyben magához hívja őt. Remer húsz emberrel hatolt be a pro'pagandaminisztérium épületébe, utasította őket, hogy hozzák ki, ha néhány percen belül nem térne vissza a miniszter irodájából. Ő és segédtisztje ezután pisztollyal a kezükben mentek be az irodába, hogy letartóztassák a Berlinben aznap legfontosabb náci tisztségviselőt. Joseph Goebbels egyik adottsága, amely hozzásegítette a Harmadik Birodalomban betöltött magas posztjához, az volt, hogy feszült helyzetekben lélegzetvétel nélküli tempóban tudott beszélni – és viharos életének ez volt a legfeszültebb és legbizonytalanabb helyzete. Emlékeztette az ifjú őrnagyot a legfőbb parancsnoknak tett hűségesküjére. Remer pattogva vágott vissza, hogy Hitler halott. Goebbels közölte vele, hogy a Führer nagyon is él – éppen az előbb beszélt vele telefonon. Be is bizonyítja! Felvette a telefont, és sürgős hívást kért Rastenburgba a főparancsnokhoz. Az összeesküvők ama mulasztása, hogy nem foglalták el a berlini telefonközpontot, de még csak a kábeleit sem vágták el, tovább tetézte a katasztrófát.528 528

– Ha arra gondolok, hogy ezeknek a forradalmároknak még csak annyi eszük sem volt, hogy elvágják a telefondrótokat! –

Hitler egy-két percen belül vonalban volt. Goebbels gyorsan átnyújtotta a kagylót Remernek. Felismeri-e az őrnagy úr a hangját, kérdezte a hadúr. Ki nem ismerte volna fel Németországban a rekedt hangot? Hiszen több százszor hallották a rádióban!Ráadásul Remer közvetlenül is hallotta néhány héttel korábban, amikor megkapta kitüntetését a Führertől. Az őrnagy, mint mondják, vigyázzba vágta magát. Hitler megparancsolta neki, hogy törje le a felkelést, és utasításokat csak Goebbelstől, Himmlertől – akit közlése szerint éppen ekkor nevezett ki a Tartalékhadsereg parancsnokává, és aki repülőgépen már útban is volt Berlin felé – és Reinecke tábornoktól fogadjon el, aki véletlenül a fővárosban volt, és parancsot kapott, hogy vegye át a városban lévő összes csapat feletti parancsnokságot. A Führer menten elő is léptette az őrnagyot ezredessé. Ennél több nem is kellett Remernek. Parancsot kapott legfelülről, és a végrehajtáshoz olyan energiával látott hozzá, amely a Bendlerstrasséból teljességgel hiányzott. Visszavonta zászlóalját a Wilhelmstrasséról, megszállta az Unter den Linden-i Kommandanturát, őrjáratokat küldött ki, hogy állítsanak meg minden csapatot, ami esetleg a város felé vonulna, ő maga pedig nekivágott, hogy megkeresse az összeesküvés központját, és letartóztassa a hangadókat. Vajon miért bíztak a lázadó tábornokok és ezredesek ilyen kulcsszerepet éppen Remerre, miért nem váltották fel az utolsó pillanatban egy olyan tiszttel, aki szívvel-lélekkel az összeesküvés mögött állt, miért nem küldtek legalább egy megbízható tisztet az őrzászlóaljjal, hogy ellenőrizze, Remer végrehajtotta-e a parancsokat – ez is július 20-a talányai közé tartozik. De akkor miért nem tartóztatták le azonnal Goebbelst, a városban tartózkodó legveszélyesebb náci tisztségviselőt? Báró von Helldorf néhány rendőre ezt két perc alatt megtehette volna, hiszen a propagandaminisztérium teljesen védtelen volt. És miért nem foglalták el az összeesküvők a Prinz Albertstrassén a Gestapo központját, nemcsak hogy leverjék a titkosrendőrséget, hanem azért is, hogy kiszabadítsák az oda bezárt számos összeesküvőtársukat, köztük Lebert? A Gestapo központja gyakorlatilag védtelen volt, mint ahogyan az RSHA központi hivatala is, az SS és az SD agyközpontja, amelyről az ember azt hinné, hogy az első elfoglalandó helyek közé tartozott volna. Ezekre a kérdésekre lehetetlen választ adni. Remer gyors pálfordulásáról egy ideig még nem értesültek a Bendlerstrassén lévő főhadiszálláson. Láthatóan nagyon keveset tudtak arról, hogy mi történik Berlinben, amíg csak túl késő nem lett. Erre még ma is nehéz rájönni, ugyanis a szemtanúk beszámolói zavaróan sok ellentmondással vannak tele. Hol voltak a tankok, hol voltak a külső állomáshelyekről a csapatok? Nem sokkal délután 6 óra 30 után egy rövid közlemény jelentette be a Deutschlandsender hullámhosszán (ez a rádióadó olyan nagy teljesítményű volt, hogy egész Európában lehetett hallani), hogy kísérlet történt Hitler meggyilkolására, de kudarcot vallott. Az adás súlyos csapásként érte a Bendlerstrasse zaklatott urait, ugyanakkor figyelmeztetést is jelentett, hogy annak az alakulatnak, amelynek a Rundfunkhaust kellett volna elfoglalnia, nem sikerült végrehajtania feladatát. Goebbels meg tudta telefonálni a közlemény szövegét az adóközpontba, amíg Remerre várt. Háromnegyed hétkor Stauffenberg géptávírón jelzést küldött a hadsereg parancsnokainak, és közölte, hogy a bejelentés hamis, és Hitler halott. De a puccsistáknak okozott kár helyreállíthatatlan volt. A Prága és Bécs parancsnokságát ellátó tábornokok, akik már hozzáláttak az SS és a náci párt vezetőinek letartóztatásához, kezdtek visszatáncolni. Aztán este 8 óra 20 perckor Keitelnek a Führer főhadiszállásáról sikerült katonai géptávírón elküldenie egy üzenetet, amelyben az összes katonai parancsnoksággal közli, hogy Himmlert nevezték ki a Tartalékhadsereg parancsnokává, és „csak a tőle és tőlem érkező parancsoknak szabad engedelmeskedni”. Keitel hozzátette: „Bármely parancs, amelyet Fromm, Witzleben vagy Hoepner kiad, érvénytelen.” Amint látni fogjuk, a Deutschlandsender bejelentése, hogy Hitler jelentette ki állítólag utána Goebbels. – Még a kislányom is gondolt volna erre! (Curt Riess: Joseph Goebbels: The Devil's Advocate, 280. o.)

él, valamint Keitel pattogós parancsa, hogy csak az ő parancsainak szabad engedelmeskedni, az összeesküvőkének pedig nem, döntő hatással volt Kluge tábornagyra, aki a távoli Franciaországban már éppen ott tartott, hogy az összeesküvők mellé szegődik.529 Még a tankok sem érkeztek meg, amelyekre pedig a lázadó tisztek annyira számítottak. Talán úgy gondolták, hogy majd Hoepner, a kiváló páncélos tábornok gondoskodik róluk, ő azonban hozzá sem fogott. Wolfgang Glaesemer ezredes, a krampnitzi páncélosiskola parancsnoka, akinek egysége a tankokat adta volna, parancsot kapott az összeesküvőktől, hogy indítsa meg járműveit a városba, maga pedig jelentkezzen a Bendíerstrassén további utasításokért. A páncélos ezredes azonban semmilyen részt nem óhajtott vállalni a nácik elleni katonai puccsból, és miután Ulbricht hiába kérlelte, őt is be kellett zárni az épületbe. Glaesemernek azonban valahogyan sikerült odasúgnia a segédtisztjének, akit nem tartóztattak le, hogy tájékoztassa a történtekről a berlini páncéloscsapatok felügyelőségét, amelynek fennhatósága alatt álltak a páncélos alakulatok, és gondoskodjon arról, hogy csak a felügyelőség parancsainak engedelmeskedjenek. Így történt hát, hogy a tankok, amelyekre olyan nagy szükség lett volna (bár néhányuk elérte a város szívét a tiergarteni Győzelemoszlopnál), nem álltak a lázadók rendelkezésére. Glaesemer ezredes egy csellel elmenekült a fogságból: azt mondta őreinek, hogy úgy döntött, elfogadja Ulbricht parancsait, és maga veszi át a harckocsik feletti parancsnokságot, majd kisurrant az épületből. A tankokat hamarosan visszavonták a városból. Nem a páncélos ezredes volt az egyetlen, aki angolosan távozott az összeesküvőkhöz nem csatlakozókra kényszerített ötletszerű és úri stílusú fogságból – ez a körülmény szintén hozzájárult a lázadás gyors végéhez. Von Witzleben tábornagy, aki díszegyenruhában, marsallbotját lengetve, nem sokkal este 8 óra előtt végül megérkezett, hogy átvegye feladatát a Wehrmacht új főparancsnokaként, valószínűleg azonnal felismerte, hogy a puccs kudarcot vallott. Rátámadt Beckre és Stauffenbergre, hogy elfuserálták az egészet. Perében közölte a bírósággal: amikor megtudta, hogy még a rádió központját sem foglalták el, nyilvánvalóvá vált számára, hogy a kísérlet visszafelé sült el. Ő maga azonban semmit nem tett akkor, amikor tábornagyi rangja Berlinben és külföldön egyaránt több alakulat parancsnokát sorakoztathatta volna fel mögéjük. Negyvenöt perccel azután, hogy belépett a bendlerstrassei épületbe, már ki is dobogott onnan, és az összeesküvésből is, amelynek bukása most már bizonyosnak látszott. Mercedesén visszahajtott Zossenbe, ahol addig a döntő fontosságú hét órát töltötte, közölte Wagner tábornokkal, a főszállásmesterrel, hogy a lázadás elbukott, és továbbhajtott a még harminc mérföldre lévő vidéki birtokára, ahol másnap egy Linnertz nevű tábornoktársa tartóztatta le. Ekkor már az utolsó felvonáshoz gördült fel a függöny. A csalódott összeesküvők nem sokkal este 9 óra után egészen elhűltek, amikor hallották a Deutschlandsender bejelentését, hogy a Führer még az este folyamán szólni fog a német néphez. Néhány perccel később megtudták, hogy letartóztatták von Hase tábornokot, Berlin városparancsnokát, aki elindította végzetes feladatára Remer őrnagyot – azaz már ezredest –, és hogy Reinecke, a náci tábornok az SS támogatásával átvette a Berlinben lévő összes csapatok 529

Ellentmondásos történetek szólnak arról, hogy miért nem foglalták el a berlini rádiót. Az egyik beszámoló szerint a döberitzi gyalogsági iskola egyik egységét jelölték ki erre a feladatra, amelyet a parancsnokkal, az összeesküvésben részt vevő Hintzfeld tábornokkal kellett volna végrehajtaniuk. Az összeesküvők azonban elmulasztották közölni Hintzfelddel, hogy július 20-a lesz a nagy nap, és ő elment Badenbe egy rokonának a temetésére. Parancsnokhelyettese, egy bizonyos Müller ezredes valamilyen katonai ügyben szintén távol volt. Amikor Müller körülbelül este 8 órakor visszatért, azt kellett látnia, hogy legjobb zászlóalja éjszakai gyakorlatra ment. Mire éjfél tájban összeszedte csapatait, már késő volt. Egy másik elbeszélés szerint egy bizonyos Jacob őrnagynak sikerült a gyalogsági iskola csapataival körülvennie a Rundfunkhaust, de nem kapott Olbrichttól egyértelmű parancsot, hogy mit tegyen. Amikor Goebbels megtelefonálta az első közlemény szövegét, Jacob nem akadályozta meg a leadását. Később az őrnagy azt állította, hogy ha Olbricht kiadta volna a szükséges parancsokat, akkor a német rádióhálózatot könnyűszerrel elvehettek volna a náciktól, és az összeesküvők szolgálatára bo-csáthatták volna. Az első változatot Zeller adja meg (Geist der Freiheit, 267-88.0.), a július 20-i összeesküvés leghitelesebb német történésze; a másodikat Wheeler-Bennett (Nemesis, 654-655.0.;.) és Rudolf Sammler (Goebbels: The Man Next to Hitler, 138.0.) szolgáltatja, akik mindketten azt mondják, hogy Jacob őrnagy tette a fenti vallomást.

parancsnokságát, s éppen a Bendlerstrasse megrohamozására készül. Az SS végül összesereglett – főleg Otto Skorzenynek, a kemény SS-vezetőnek köszönhetően, aki bátorságát már akkor megmutatta, amikor kimentette Mussolinit a fogságból. Skorzeny mit sem sejtve arról, hogy bármi is készülne, aznap este 6 órakor felszállt az éjszakai bécsi expresszre, de Schellenberg SS-tábor-noknak, az SD második emberének sürgetésére leszállították a vonatról, amikor az megállt Lichterfelde külvárosban. Skorzeny a védtelen SDfőhadiszállást a leghisztérikusabb állapotban találta, de amilyen bátor ember volt, ráadásul jó szervező is, gyorsan összeszedte fegyveres bandáit, és munkához látott. Ο volt az első, aki rábeszélte a tankiskolai alakulatokat, hogy maradjanak hűségesek Hitlerhez. Az energikus rastenburgi ellenlépések, Goebbels gyors gondolkodása, amellyel megnyerte Remert, és kihasználta a rádiót, az SS berlini felélesztése, valamint a bendlerstrassei lázadók hihetetlen fejetlensége és tehetetlensége a már-már az összesküvők mellé álló számos katonatisztet arra késztette, hogy meggondolja magát. Ilyen volt Otto Herfurth tábornok, a letartóztatott Kortzfleisch vezérkari főnöke, aki először együttműködött a Bendlerstrasséval, és megpróbált csapatokat gyűjteni, de amikor látta, hogyan mennek a dolgok, átállt a másik oldalra, és körülbelül este 9 óra 30 perckor felhívta Hitler főhadiszállását, hogy közölje: a katonai puccs leverésével foglalatoskodik.530 Fromm tábornok, aki csatlakozásának megtagadásával már a legelején is veszélyeztette a lázadást, s ezért le is tartóztatták, mozgolódni kezdett. Körülbelül este 8 órakor, amikor már négy órát töltött segédtisztjének irodájába zárva, kérte, hogy engedjék visszavonulni az alatta lévő szintre, magánszállására. Tiszti becsületszavát adta, hogy nem próbál megszökni, vagy a külvilággal kapcsolatot teremteni. Hoepner tábornok beleegyezett, sőt mivel Fromm panaszkodott, hogy nemcsak éhes, hanem szomjas is, szendvicseket és egy üveg bort küldött neki. Nem sokkal korábban három tábornok érkezett Fromm vezérkarából, akik megtagadták, hogy a lázadáshoz csatlakozzanak, és követelték, hogy vigyék őket a főnökükhöz. Amint megérkeztek, Fromm felvilágosította őket egy keveset használt hátsó kijárat létezéséről, amelyen keresztül elmenekülhetnek. Hoepnernek adott szavát megszegve parancsot adott a tábornokoknak, hogy szervezzék meg a segítségnyújtást, rohamozzák meg az épületet, szabadítsák ki őt, és verjék le a lázadást. A tábornokok észrevétlenül kisurrantak. De az Ulbricht vezérkarához tartozó alacsonyabb rangú tisztek egy csoportja, akik kezdetben vagy a lázadókkal tartottak, vagy a Bendlerstrasse környékén őgyelegtek, hogy lássák, mi történik, érezni kezdte már a bukás szagát. Azt is kezdték felismerni, mint azt egyikük később elmondta, hogy mindannyiukat felakasztják hazaárulókként, ha a lázadás elbukik, és ők nem fordultak ellene idejében. Egyikük, Franz Herber alezredes, azelőtt rendőrtiszt és meggyőződéses náci, korábban a spandaui fegyverraktárból áthozott néhány géppisztolyt és a hozzá való lőszert, amit az első emeleten rejtegettek. Ezek a tisztek körülbelül este 10 óra 30 perckor felkeresték Olbrichtot, és pontosan tudni akarták, hogy ő és barátai mit akarnak elérni. A tábornok megmondta nekik, ők pedig vitatkozás nélkül visszavonultak. Húsz perccel később Herber és Bodo von der Heyde alezredes vezetésével hatan-nyolcan közülük fegyveresen visszatértek, és további magyarázatot követeltek Olbrichttól. Stauffenberg benézett, hogy megtudja, mi okozza mindezt a zajt, és elfogták. Amikor az ajtón kiugorva megpróbált elmenekülni a folyosón, a megmaradt egyetlen karjába lőttek. Az ellenlázadók vad lövöldözésbe fogtak, bár Stauffenbergen kívül valószínűleg nem találtak el senkit sem. Ezután átfésülték az összeesküvés központjául szolgáló épületszárnyat, és összeszedték a lázadókat. Becket, Hoepnert, Olbrichtet, Stauffenberget, Haeftent és Mertzet Fromm megürült irodájába terelték be, ahol egy revolverrel hadonászva hamarosan maga Fromm is megjelent. – Nos, uraim – mondta –, most én is úgy fogok bánni önökkel, mint ahogyan önök bántak velem. – De nem úgy bánt velük. – Tegyék le a fegyvereiket! – parancsolta, és közölte korábbi fogvatartóival, hogy le vannak 530

Árulásával sem kerülhette el a letartóztatást az összeesküvésben való bűnrészességért. Őt is felakasztották.

tartóztatva. – Ezt nem követelheti tőlem, a régi parancsnokától – mondta halkan Beck, és a revolveréért nyúlt. – Magam vonom le ebből a szomorú helyzetből a következtetéseket. – Jó, de maga felé tartsa! – figyelmeztette Fromm. A ragyogó eszű és művelt egykori vezérkari főnököt végül életének legnagyobb próbájánál a végső bukásba vitte a tetterő furcsa hiánya, ami vele is maradt mindvégig. – Ε pillanatban visszagondolok a régi napokra... – kezdte volna mondani, de Fromm belefojtotta a szót. – Erre most nem vagyunk kíváncsiak. Legyen szíves, hagyja abba a beszédet, és tegyen valamit! Beck megtette. Meghúzta a ravaszt, de a lövedék alig karcolta meg a fejét. Enyhén vérezve hátrahanyatlott a székében. – Segítsenek az öregúrnak! – parancsolta Fromm két fiatal tisztnek, de amikor megpróbálták elvenni tőle a fegyvert, Beck tiltakozott, és még egy lehetőséget kért. Fromm beleegyezésül bólintott. Ezután a többi összeesküvőhöz fordult. – Önöknek pedig, uraim, ha levelet akarnának írni, adok rá néhány percet. – Ulbricht és Hoepner írószereket kért, és leült, hogy rövid búcsúlevelet írjon feleségének. Stauffenberg, Mertz, Haeften és a többiek csendben álltak. Fromm kivonult a szobából. Gyorsan eldöntötte, hogy megsemmisíti ezeket az embereket, nemcsak azért, hogy eltüntesse a nyomokat – mert bár visszautasította, hogy aktívan részt vegyen az összeesküvésben, hónapok óta tudott róla, menedéket adott a merénylőknek, és nem jelentette terveiket –, hanem azért is, hogy a lázadás leverőjeként behízelegje magát Hitler kegyeibe. Nem tudta, hogy a náci gengszterek világában ehhez már túl késő van. Öt percen belül visszatért, és bejelentette, hogy „a Führer nevében” összehívta a „hadbíróságot” (nincs rá bizonyíték, hogy így tett volna), és az halálos ítéletet mondott ki négy tisztre: „Mertz vezérkari ezredesre, Olbricht tábornokra, erre az ezredesre, akinek a nevét többé nem tudom [Stauffenbergre], és erre a hadnagyra [Haeftenre].” A két tábornok, Olbricht és Hoepner még mindig a feleségének szóló levelét körmölte. Beck tábornok elnyúlt a székében, arca véres volt a lövedék okozta karcolástól. A négy halálra „ítélt” tiszt mereven, csendben állt. – Nos, uraim – mondta Fromm Olbrichtnak és Hoepnernek. –, elkészültek? Arra kell kérnem Önöket, hogy siessenek, és ne nehezítsék meg a többiek dolgát. Hoepner befejezte a levelét, és az asztalra tette. Olbricht borítékot kért, beletette a levelét, és lepecsételte. Beck, aki kezdett magához térni, másik pisztolyt kért. Stauffenberget, akinek megmaradt, sebesült karján vérben ázott a zubbony ujja, és három „elítélt” társát kivezették. Fromm rászólt Hoepnerre, hogy kövesse őt. Odalent az udvaron, egy katonai gépkocsi elsötétítéshez árnyékolt fényszóróinak halvány sugarában egy kivégzőosztag gyorsan agyonlőtte a négy tisztet. Szemtanúk szerint nagy tumultus és kiáltozás közepette zajlott a kivégzés: főleg az őrök nyugtalankodtak, akik a bombázástól félve nagyon siettek – a brit bombázórepülők azon a nyáron szinte minden éjjel megjelentek Berlin felett. Stauffenberg a halála előtt még felkiáltott:– Isten éltesse szent Németországunkat!32 Időközben Fromm választás elé állította Hoepner tábornokot. Három héttel később a bitó árnyékában Hoepner beszámolt erről a Népbíróságnak. „Nos, Hoepner [mondta Fromm], ez a dolog igazán bánt engem. Jó barátok és bajtársak voltunk, tudja. Ön belekeveredett ebbe a dologba, és vállalnia kell a következményeket. Akarja ugyanazt az utat követni, mint Beck? Máskülönben most le kell tartóztatnom.”

Hoepner azt válaszolta, hogy „nem érzi magát olyan bűnösnek”, és úgy hiszi, „igazolni”

tudja magát. – Értem – válaszolta Fromm, és kezet fogott vele. Hoepnert elszállították a moabiti katonai börtönbe. Miközben elvitték, a szomszéd szoba ajtaján keresztül meghallotta Beck fáradt hangját: – Ha most sem menne, akkor kérem, hogy segítsenek! – Pisztolylövés hallatszott. Beck második öngyilkossági kísérlete sem sikerült. Fromm bedugta a fejét az ajtón, és ismét szólt egy tisztnek: – Segítsen az öregúrnak! – Ez az ismeretlen tiszt nem volt hajlandó megadni a kegyelemlövést: egy őrmesterre bízta, aki a második sebétől öntudatlan Becket kivonszolta a szobából, és tarkólövéssel végzett vele.33 Elmúlt éjfél. A lázadást, a Harmadik Birodalom tizenegy és fél éve alatti egyetlen komoly megmozdulást tizenegy és fél óra alatt elfojtották. Skorzeny egy felfegyverzett SS-ekből álló bandával megérkezett a Bendlerstrasséra, megtiltott minden további kivégzést (rendőrként tudott annyit, hogy nem szabad megölni azokat, akiket meg is lehet kínozni, hogy értékes bizonyítékokat szolgáltassanak az összeesküvés kiterjedéséről), megbilincselte a többi összeesküvőt, átküldette őket a Gestaponak a Prinz Albertstrassen lévő börtönébe, a nyomozókat pedig munkára fogta, hogy gyűjtsék össze a terhelő iratokat, amelyeket az összeesküvőknek nem volt idejük megsemmisíteni. Himmler, aki nem sokkal korábban érkezett Berlinbe, és ideiglenes főhadiszállását Goebbels minisztériumában állította fel, amelyet most Remer őrzászlóaljának egy része védett, telefonált Hitlernek, és jelentette, hogy a lázadást letörték. Kelet-Poroszországban egy rádióskocsi száguldott Königsbergből Rastenburg felé, hogy a Führer beszélhessen abban a régóta beharangozott adásban, amelyet a Deutschlandsender minden néhány percben ígérgetett este 9 óta. Hajnali 1 óra előtt a nyári éjszakában Hitler rekedt hangja hasított az éterbe. Német harcostársaim! Ha ma Önökhöz szólok, azt elsősorban azért teszem, hogy hallják a hangomat, és tudják, hogy sértetlenül és jól vagyok, másodsorban pedig azért, hogy önök tudjanak egy, a német történelemben páratlan bűntettről. Egy becsvágyó, felelőtlen, ugyanakkor esztelen és buta tisztekből álló kis klikk összeesküvést szőtt megsemmisítésemre, és arra, hogy velem együtt elpusztítsa a Wehrmacht főparancsnokságának vezérkarát is. A gróf Stauffenberg ezredes által elhelyezett bomba pontosan két méterrel tőlem jobbra robbant fel. Súlyos sérülést okozott számos igaz és hű munkatársamnak, akik közül egy meghalt. Én magam teljesen sértetlen vagyok, eltekintve néhány apró karcolástól, zúzódástól és égéstől. Ezt a gondviselés által rám rótt feladat megerősítésének tekintem ... Ε bitorlók köre nagyon kicsiny, és semmi köze a Wehrmacht általános szelleméhez, de legfőképpen a német néphez. Bűnöző elemek bandája, amelyet könyörület nélkül meg kell semmisíteni. Ennélfogva most megparancsolom, hogy egyetlen katonai hatóság sem engedelmeskedhet... ennek a bitorló bandának.. Megparancsolom továbbá, hogy mindenkinek kötelessége letartóztatni, vagy ha ellenállnak, akkor azonnal agyonlőni azokat az elemeket, akik ilyen parancsokat kiadnak vagy kezelnek ... Ez alkalommal úgy fogunk leszámolni velük, ahogyan azt mi, nemzetiszocialisták megszoktuk.

VÉRES BOSSZÚ Hitler most is megtartotta a szavát. A náciknak német társaikkal szemben tanúsított barbarizmusa a zenitjére ért. Hátborzongató kínzások követték a vad letartóztatási hullámot, majd rögtönzött tárgyalások és halálos ítéletek, amelyeket gyakran lassú megfojtassál hajtottak végre úgy, hogy az áldozatokat zongorahúron függesztették fel mészárszékekből és vágóhidakról kölcsönzött henteskampókra. Ezrével gyűjtötték össze s küldték koncentrációs táborba a gyanúsítottak rokonait és barátait, ahol sokuk meghalt. Azt a néhány bátrat, aki menedéket adott a bujkálóknak, rögtönítélő bíróság elé állították. Hitler a kolosszális düh és az olthatatlan bosszúvágy rabságában még nagyobb erőfeszítésekre ostorozta Himmlert és Kaltenbrunnert, hogy fogják le a legutolsó embert is, aki szövetkezni mert ellene. Ő maga határozta meg az elintézésükre szolgáló eljárást. – Most pedig – viharzott a robbanás utáni első tanácskozáson Rastenburgban – rövid úton

elbánunk a bűnözőkkel! Nem lesz katonai bíróság. A Népbíróság elé vetjük őket. Semmiféle hosszú beszédet nem engedünk meg nekik. A bíróság villámsebességgel fog ténykedni. És az ítéletet két órával később végrehajtják. Akasztással – nincs kegyelem!34 Ezeket a legfelülről jövő utasításokat szó szerint hajtotta végre Ronald Freisler, a Népbíróság (Volksgerichtshof) elnöke, az alávaló, gyalázkodó mániákus, aki az első világháború alatt orosz hadifogságba kerülve fanatikus bolsevikká vált, majd 1924-ben ugyanolyan fanatikus nácivá lett, ám a szovjet terror nagy csodálója és módszereinek lelkes híve maradt. Külön tanulmányozta Andrej Visinszkij technikáját, aki fővádló volt a harmincas évek moszkvai pereiben, amikor a „régi bolsevikokat” és a vezető tábornokok többségét bűnösnek találták „hazaárulás” bűnében, és kiirtották. – Freisler a mi Visinszkijünk! – jelentette ki Hitler a fenti értekezleten. A július 20-i összeesküvőknek a Népbíróság előtti első perére augusztus 7-én és 8-án került sor. A vádlottak padján von Witzleben tábornagy, Hoepner, Stieff és von Hase tábornok, illetve a példaképükkel, Stauffenberggel szorosan együttműködő alacsonyabb rangú tisztek – Hagen, Klausing, Bernardis és gróf Peter Yorck von Wartenburg – álltak. A Gestapo pincéiben elszenvedett kezelés már igencsak megtörte őket, és mivel Goebbels elrendelte, hogy a per minden percét vegyék filmre, hogy az anyagot példaként – és figyelmeztetésként – bemutathassák a csapatoknak és a polgári nyilvánosságnak, mindent megtettek, hogy a vádlottak a lehető leggondozatlanabbul nézzenek ki. Leírhatatlan ruhákat adtak rájuk, régi kabátokat és pulóvereket, borotválatlanul léptek a tárgyalóterembe, gallér és nyakkendő nélkül, sőt megfosztották őket nadrágtartóiktól és derékszíjaiktól is, amelyekkel nadrágjukat fenn tarthatták volna. Különösen a valaha büszke tábornagy tűnt szörnyen megtört, fogatlan öregembernek. Műfogsorát elvették tőle, és miközben a harapós főbíró könyörtelenül szekálta, ő a vádlottak padján állva csak a nadrágját fogta, nehogy leessen. – Maga mocskos vénember, mit babrál a nadrágjával? – kiabált rá Freisler. Bár a vádlottak tudták, hogy sorsuk már eldöntetett, méltósággal és bátorsággal tartották magukat Freisler szüntelen erőfeszítéseivel szemben, amelyekkel megalázni és lealacsonyítani próbálta őket. Az ifjú Peter Yorck, Stauffenberg egyik unokatestvére volt talán a legbátrabb: a legsértőbb kérdésekre is halkan válaszolt, és meg sem próbálta rejtegetni a nemzetiszocializmus iránti megvetését. – Miért nem lépett be a pártba? – kérdezte tőle Freisler. – Mert nem vagyok, és soha nem is tudnék náci lenni! – válaszolta a gróf. Amikor Freisler magához tért ebből a válaszból, és tovább feszegette a dolgot, Yorck megpróbálta elmagyarázni neki. – Elnök úr, már a kihallgatásomkor kijelentettem, hogy a náci ideológia olyan, amivel én... A bíró félbeszakította. – „... nem tudott egyetérteni” ... Nem értett egyet az igazságszolgáltatás nemzetiszocialista felfogásával, mondjuk, a zsidók kiirtásának kérdését illetően? – Ami a fontos, ami egybefogja ezeket a kérdéseket – válaszolt Yorck –, az az állam totális joga az egyénnel szemben, amely arra kényszeríti őt, hogy mondjon le Istennel szembeni erkölcsi és vallási kötelezettségeiről. – Badarság! – kiáltott Freisler, és megvonta a szót a fiatalembertől. Az efféle beszéd tönkretehetné dr. Goebbels filmjét, és feldühíthetné a Führert, aki elrendelte, hogy „semmiféle hosszú beszédet nem engedünk meg nekik.” A bíróság által kijelölt védők még nevetségesebbek voltak. Gyávaságuk, ahogyan az ember elolvassa a periratokat, szinte hihetetlennek tűnik. Witzleben ügyvédje például, egy bizonyos dr. Weissmann még az állami ügyészen is túltett, és szinte méltó párja volt Freislernek, amint kliensét elítélve kijelentette, hogy az „gyilkos”, teljességgel bűnös, és a legsúlyosabb büntetést érdemli. A büntetést ki is szabták rögtön, amint augusztus 8-án a tárgyalás befejeződött. – Mindet fel

kell akasztani, mint a marhákat! – parancsolta Hitler, és így is történt. A plötzenseei börtönben a nyolc elítéltet egy kis helyiségbe terelték, amelyben nyolc henteskampó lógott a plafonról. Miután derékig levetkőztették őket, zongorahúrból készített hurkot tettek a nyakukba, úgy húzták fel őket egyenként a henteskampókra. Egy filmkamera surrogása közepette himbálóztak és fuldokoltak, küszködésük közben öv nélküli nadrágjuk leesett, és meztelenül vívták haláltusájukat.35 Az előhívott filmet parancs szerint sietve még aznap este Hitlerhez vitték, hogy a tárgyalás felvételével együtt azt is megnézhesse. Goebbels állítólag csak úgy tudta elkerülni az ájulást, hogy mindkét kezével eltakarta a szemét.531 36 A rettenetes Népbíróság egész nyáron, ősszel és télen, sőt az új évben, 1945-ben is végig ülésezett, száguldó tempóban hajszolta keresztül haláltáncba illő eljárásait, és szórta a halálos ítéleteket, amíg végül egy amerikai bomba 1945. február 3-án reggel, éppen amikor Schlabrendorffot bevezették a tárgyalóterembe, telibe nem találta a bíróság épületét, megölte Freisler bírót, és elpusztította a még életben lévő vádlottak legtöbbjének aktáit. Schlabrendorff ilyen csodával határos módon menekült meg a haláltól – egyike volt a kevés összeesküvőnek, akire rámosolygott a szerencse –, s a Gestapo karmaiból végül amerikai csapatok szabadították ki Tirolban. Örökítsük meg most a többiek sorsát. Goerdeler, aki az új rezsim kancellárja lett volna, már július 20-a előtt három nappal bujkálni kezdett, miután figyelmeztették, hogy a Gestapo letartóztatási parancsot adott ki ellene. Három héten át vándorolt Berlin, Potsdam és Kelet-Poroszország között, s csak ritkán töltött két éjszakát ugyanazon a helyen. Mindig barátok vagy rokonok fogadták be, akik életüket tették kockára azzal, hogy menedéket nyújtottak neki, Hitler ugyanis egymillió márkás vérdíjat tűzött ki a fejére. Augusztus 12-én reggel, miután több napja gyalogosan vándorolt KeletPoroszországban, kimerülten és éhesen bevánszorgott egy kis fogadóba a Marienwerder közelében lévő Konradswalde faluban. Miközben arra várt, hogy kihozzák a reggelit, észrevette, hogy egy Luftwaffe-segédszolgálatos egyenruhába öltözött nő nagyon nézi őt: nem várta meg tehát az ételt, hanem kisurrant, és a közeli erdőbe vetette magát. Túl késő volt. A nő, bizonyos Helene Schwaerzel, a Goerdeler-család régi ismerőse volt, könnyedén felismerte őt, és azonnal közölte a hírt a légierőnek a társaságában ülő néhány emberével. Goerdelert hamar elfogták az erdőben. A népbíróság 1944. szeptember 8-án halálra ítélte, de Popitzcal együtt csak a következő év februárjában végezték ki.532 Felakasztásukat nyilván Himmler késleltette, mivel úgy gondolta, hogy e két ember kapcsolatai, különösen Goerdeler összeköttetései, amelyek Svédországon és Svájcon keresztül a nyugati szövetségesekhez vezettek, hasznosnak bizonyulhatnak a számára, amennyiben átveszi az állam süllyedő hajóján a kormányru-dat – ez a lehetőség ekkoriban kezdett terebélyesedni a fejében.37 Gróf Friedrich Werner von Schulenburgot, az egykori moszkvai és Hassellt, az egykori római nagykövetet, akiknek az új náciellenes rezsim külpolitikáját kellett volna irányítaniuk, november 10-én, illetve szeptember 8-án végezték ki. Gróf Fritz von der Schulenburg augusztus 10-én lelte halálát a bitón. Ugyanazon a napon végezték ki Fellgiebel tábornokot, az OKW híradófőnökét, akinek július 20-én, Rastenburgban játszott szerepét már elmondtuk. 531

Bár a perről készült filmet a szövetségesek megtalálták (és bemutatták Nürnbergben, ahol először láttam), a kivégzések filmje soha nem került elő: feltételezhetően Hitler parancsára megsemmisítették, nehogy az ellenség kezébe kerüljön. Allen Dulles szerint a két filmet – a szalagok eredetileg harminc mérföld hosszúságúak voltak, és nyolc mérföldre vágták meg őket – Goebbels állította össze, majd leckeként és figyelmeztetésül levetítette a hadsereg bizonyos nézőköreinek. A katonák azonban nem voltak hajlandók megnézni – a lichterfeldei kadétiskolában például a vetítés kezdetekor kimentek a teremből –, és így hamarosan kivonták a forgalomból. (Dulles: Germany's Underground, 83.o.) 532

Alfred Delp atyát, a kreisaui kör jezsuita tagját velük együtt végezték ki. Goerdeler fivérét, Fritzet pár nappal később akasztották fel. Gróf von Moltkét, a kreisaui kör vezetőjét 1945. január 23-án végezték ki, pedig neki nem volt része a merényletet szövő összeesküvésben. Trott du Solzot, aki vezető szerepet játszott a kreisaui körben és az összeesküvésben is, 1944. augusztus 25-én akasztották fel.

A halottak névsora hosszú. Az egyik forrás 4980 nevet számlál.38 A Gestapo 7000 letartóztatást sorol fel. Az ellenállás azon vezetői közül, akiket ezeken a lapokon említettünk, kivégezték Fritz Lindemann tábornokot, von Boeselager ezredest, Dietrich Bonhoeffer lelkészt, Georg Hansen Abwehr-ezredest, gróf von Helldorfot, von Hofacker ezredest, dr. Jens Peter Jessent, Otto Kiepet, dr. Carl Langbehnt, Julius Lebert, von Leonrod őrnagyot, Wilhelm Leuschnert, Artúr Nebét (a bűnügyi rendőrség vezetőjét), Adolf Reichwein professzort, gróf Berthold von Stauffenberget (Klaus fivérét), Thiele tábornokot, az OKH híradófőnökét és von Thuengen tábornokot, akit Beck a puccs napján von Kortzfleisch tábornok utódjává nevezett ki. Egy húsz elítéltből álló csoportot, akiknek az életét Himmler láthatóan abban a hitben hosszabbította meg, hogy hasznosnak bizonyulhatnak a számára, ha átveszi a hatalmat, és békét kell kötnie, egyszerre lőtték agyon április 22-én éjszaka, amikor az oroszok a főváros központja közelében kezdtek harcolni. A rabokat átmasíroztatták a lehrterstrassei börtönből a Gestapo Prinz Albertstrasse-i tömlöcébe – az elsötétítést kihasználva a Harmadik Birodalom utolsó napjaiban ilyen alkalmakkor sok rab szökött meg –, ahol egy SS-különítmény várta őket: a csoportot felsorakoztatták a fal mellett, és géppisztollyal lekaszálták. Csak ketten menekültek meg, hogy elmondhassák a történteket. Az elpusztultak között volt gróf Albrecht von Bernstorff, Klaus von Bonhoeffer, a lelkész fivére, és Albrecht Haushofer, Hess közeli barátja és a híres geopolitikus fia. Apja nem sokkal ezután öngyilkosságot követett el. Július 20-ának végzetes estéjén mutatott viselkedése ellenére Fromm tábornok sem kerülte el a kivégzést. Másnap letartóztatták Himmler parancsára, aki felváltotta a Tartalékhadsereg élén, majd 1945 februárjában „gyávaság” vádjával a Népbíróság elé vonszolták, és halálra ítélték. 533 Talán némi elismerésképpen az életbevágóan fontos szolgálatért, amelyet a náci rezsim megmentésére tett, őt nem henteskampón fojtották meg, mint akiket ő tartóztatott le július 20-án éjszaka, hanem egy kivégzőosztag végzett vele 1945. március 19-én. Az összeesküvők segítésére oly sokat tevő, de a július 20-i eseményekben közvetlenül részt nem vevő Canaris tengernagynak, az Abwehr lemondatott vezetőjének életét körülvevő rejtély sok éven át halálának a körülményeit is eltakarta. Ismert volt, hogy a Hitler elleni merényletkísérlet után letartóztatták. Keitelnek azonban az OKW-nál töltött pályafutása egyik ritka tisztességes gesztusával sikerült megakadályoznia, hogy az admirálist átadják a Népbíróságnak. A Führer a késedelem miatt felháborodva ekkor megparancsolta, hogy állítsák Canarist egy rögtönítélő SS-bíróság elé. Ezt az eljárást szintén késleltették, de Canarist végül egykori helyettesével, Oster ezredessel és négy másik emberrel együtt 1945. április 9-én, alig egy hónappal a háború vége előtt a flossenburgi koncentrációs táborban bíróság elé állították, és halálra ítélték. Azt azonban nem lehetett tudni biztosan, hogy ténylegesen kivégezték-e. Tíz évbe telt a rejtély megoldása. 1955-ben az ügy gestapós vádlóját bíróság elé állították, és nagyszámú tanú vallotta, hogy 1945. április 9-én látta Canarist felakasztva. Az egyik szemtanú, a dán Lunding ezredes elmondta, hogy látta, amint Canarist meztelenül vonszolták cellájából a bitóhoz. Osterral is ugyanakkor végeztek. Néhány letartóztatott elkerülte a pert, és végül az előrenyomuló szövetséges csapatok szabadították ki őket a Gestapo fogságából. Köztük volt Halder tábornok és dr. Schacht, akiknek nem volt részük a július 20-i lázadásban, bár Schacht a nürnbergi emelvényen kijelentette, hogy abba „beavatták”. Haldert hónapokon át koromsötét magánzárkában tartották. A két férfit egy kiemelkedő német és külföldi személyiségekből álló fogolycsoporttal (köztük volt például Schuschnigg, Léon Blum, Schlabrendorff és von Falkenhausen tábornok) együtt az amerikai csapatok szabadították ki 1945. május 4-én a dél-tiroli Niederdorfban, éppen amikor gestapós őrségük már ott tartott, hogy agyonlövi az egész társaságot. Falkenhausent később a belgák háborús bűnösként bíróság elé állították, és 1951. március 9-én, miután négy évig börtönben várta a pert, tizenkét évi fegyházra ítélték. Két hét múlva azonban szabadon 533

– Az ítélet mélyen elszomorította – mesélte később Schlabrendorff, aki gyakran látta Frommot a Gestapo Prinz Albertstrasse-i börtönében. – Nem ezt várta. (Schlabrendorff: They Almost Killed Hitler, 121. o.)

bocsátották, és hazatért Németországba. A hadseregnek az összeesküvésbe belekeveredett tisztjei közül sokan inkább az öngyilkosságot választották, mintsem a Volksgericht odaadó gondoskodására bízták volna magukat. Július 21-én reggel Henning von Tresckow tábornok, aki a keleti fronton a tisztek körében az összeesküvés szíve-lelke volt, elköszönt barátjától, Schlabrendorfftól, aki visszaemlékezett utolsó szavaira: Most mindenki ellenünk fog fordulni, és sértésekkel halmoz majd el. De az én meggyőződésem töretlen marad: helyesen cselekedtünk. Hitler nemcsak Németország fő ellensége: ő a világ fő ellensége. Néhány óra múlva Isten színe előtt állok majd, felelni fogok tetteimért és mulasztásaimért. Azt hiszem, tiszta lelkiismerettel védelmezhetem mindazt, amit a Hitler elleni harcban tettem ... Mindenki, aki csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, Nesszosz ingét vette magára. Az ember értéke csak akkor bizonyos, ha felkészült arra, hogy életét is feláldozza meggyőződéséért.39

Aznap delelőt Tresckow kihajtott a 28. lövészhadosztályhoz, kilopózott a senki földjére, és kihúzta egy kézigránát gyújtószegét. A gránát letépte a fejét. Öt nappal később a hadsereg főszállásmestere, Wagner tábornok oltotta ki életét. A nyugati front magas rangú tisztjei közül két tábornagy és egy tábornok követett el öngyilkosságot. Párizsban, mint azt láttuk, jól indult a felkelés ügye, amikor Heinrich von Stuelpnagel tábornok, Franciaország katonai kormányzója letartóztatta az SS és az SD-Gestapo teljes erejét. Ekkor minden von Kluge tábornagy, az új nyugati főparancsnok viselkedésén múlott, akit Tresckow az orosz fronton két évig próbált megdolgozni, hogy aktív összeesküvővé tegye. Bár Kluge percenként változtatta az álláspontját, végül beleegyezett – legalábbis az összeesküvők úgy vették –, hogy Hitler halála után támogatni fogja a lázadást. Július 20-án este végzetes vacsoravendégségre került sor la Rochç-Guyonban, annak a „B” hadseregcsoportnak a főhadiszállásán, amelyet Kluge szintén átvett Rommel balesete után. Kluge meg akarta vitatni a Hitler halálának kérdéséről szóló ellentmondó jelentéseket fő tanácsadóival, Günther Blumentritt tábornokkal, a vezérkari főnökével, Speidel tábornokkal, a „B” hadseregcsoport vezérkari főnökével, Stuelpnagel tábornokkal és von Hofacker ezredessel, akit Stauffenberg még a délután folyamán telefonon értesített a bombáról és a berlini puccsról. Amikor a tisztek összegyűltek a vacsorához, legalábbis néhányuknak úgy tűnt, hogy az óvatos tábornagy elszánta magát, és a lázadás mellé áll. Becknek nem sokkal a vacsora előtt sikerült elérnie őt telefonon, és könyörgött a támogatásáért – akár él Hitler, akár nem. Azután megérkezett az első általános parancs von Witzleben tábornagy aláírásával. Klugéra ez nagy hatást tett. További információkat akart azonban a helyzetről, és a lázadók számára szerencsétlen módon ezeket Stieff tábornoktól kapta meg, aki aznap reggel Stauffenberggel utazott Rastenburgba, sok szerencsét kívánt neki, látta a robbanást, meggyőződött arról, hogy Hitler nem halt meg, és most este megpróbálta eltüntetni a nyomokat. Blumentritt elérte őt telefonon, és Stieff elmondta neki az igazat arról, hogy mi történt, illetve, hogy mi nem történt. – Nem sikerült tehát! – mondta Kluge Blumentrittnek. Valóban csalódottnak látszott, hozzátette ugyanis, hogy ha sikerült volna a dolog, haladéktalanul kapcsolatba lépett volna Eisenhowerral, hogy fegyverszünetet kérjen. A vacsoránál (kísérteties összejövetel volt: mint arra Speidel később visszaemlékezett, „mintha halottas házban ültek volna”) Kluge meghallgatta Stuelpnagel és Hofacker szenvedélyes érveit, hogy mindenképpen folytatniuk kell a lázadást, még ha Hitler életben is maradt. Blumentritt írta le az ezután következőket. Amikor befejezték, Kluge látható csalódottsággal megjegyezte: – Nos uraim, a kísérlet kudarcot vallott. Mindennek vége. – Stuelpnagel ekkor felkiáltott: – Tábornagy úr, azt hittem, Ön ismeri a terveket! Valamit tenni kell!40 Kluge tagadta, hogy bármiféle tervről is tudott volna. Miután megparancsolta

Stuelpnagelnak, hogy engedje szabadon a Párizsban letartóztatott SD- és SS-embereket, azt tanácsolta neki: – Nézze, a legjobb, amit tehet, az, hogy civil ruhába öltözik, és elbújik. Ezt az utat azonban egy Stuelpnagel-féle büszke tábornok nem választhatta. Egy furcsa, egész éjszakán át tartó pezsgős mulatság után, amely során a párizsi Hotel Raphaëlben a szabadon engedett SS- és SD-tisztek Oberg tábornok vezetésével bratyiztak a hadsereg vezetőivel, akik korábban letartóztatták (és ha a lázadás sikerül, akkor szinte bizonyosan agyon is lőtték volna) őket, Stuelpnagel, akit Berlinbe rendeltek jelentéstételre, gépkocsin Németországba indult. Verdunnél, ahol az első világháborúban zászlóaljparancsnok volt, megállt, hogy egy pillantást vessen a híres csatatérre. De egy személyes döntését is itt kúvánta végrehajtani. Gépkocsivezetője és egyik őre revolverlövést hallott. Egy csatorna vizén lebegve találták meg. A golyó kivitte az egyik szemét, és olyan súlyos sérülést okozott a másikban, hogy azt is ki kellett venni a verduni katonai kórházban, ahová beszállították. Ez sem mentette meg Stuelpnagelt a szörnyű végtől. Vakon és magatehetetlenül Hitler kifejezett parancsára Berlinbe szállították, a Népbíróság elé vonszolták, ahol egy tábori ágyon fekve hallgatta, amint Freisler becsmérli, majd augusztus 30-án a plötzenseei börtönben megfojtották. Von Kluge döntése, hogy nem hajlandó csatlakozni a lázadáshoz, őt sem mentette meg jobban, mint Frommot, aki Berlinben hasonló viselkedéssel mentette magát. „A sors nem kíméli meg azt az embert, akiben a meggyőződés nem párosul megvalósításának készségével” – jegyezte meg Speidel a tétovázó tábornok kapcsán Bizonyíték van arra, hogy von Hofacker ezredes szörnyű kínzás hatása alatt – őt egészen december 20-ig nem végezték ki – említette meg Kluge, Rommel és Speidel bűnrészességét az összeesküvésben. Blumentritt azt mondja, Oberg tájékoztatta őt, hogy Hofacker első kihallgatásaiban „megemlítette” Klugét, és miután maga Oberg a tábornagyot is tájékoztatta erről, az „egyre gondterheltebbnek tűnt”.41 A frontról érkező jelentések sem nagyon állíthatták helyre a kedélyét. Július 26-án Bradley tábornok amerikai erői St. Lónál áttörték a német frontot. Négy nappal később Patton tábornok újonnan létrehozott 3. hadserege sietve áthaladt a résen, és elérte Avranches-t, megnyitva az utat Bretagne felé, illetve délre, a Loire irányába. Ez volt a szövetségesek inváziójának fordulópontja, és július 30-án Kluge értesítette Hitler főhadiszállását: „Az egész nyugati front felnyílt ... A balszárny összeomlott.” Augusztus közepére a normandiai német seregek maradékát egy kis katlanba zárták Falaise környékén, ahol Hitler megtiltott minden további visszavonulást. A Führer ekkorra elege lett Klugéból: őt hibáztatta a nyugati kudarcokért, és gyanította róla, azt tervezi, hogy csapataival együtt megadja magát Eisenhowernak. Augusztus 17-én Walther Model tábornagy érkezett meg Kluge felváltására – az ő váratlan feltűnése volt az utóbbi számára az első értesítés elbocsátásáról. Hitler utasította Klugét, hogy hagyja meg németországi tartózkodási helyét – ez pedig figyelmeztetés volt, hogy gyanúsítottá vált a július 20-i lázadással kapcsolatban. Másnap hosszú levelet írt Hitlernek, majd gépkocsin hazaindult. Mertz közelében mérget nyelt. A Führernek szóló búcsúlevele a zsákmányolt német katonai archívumban van. Amikor e sorokat megkapja, én már nem leszek... Az életnek már nincs jelentősége a számomra ... Rommel és én ... előre láttuk a jelenlegi fejleményeket. Nem hallgattak ránk ... Nem tudom, hogy Model tábornagy, aki minden területen megállta a helyét, úrrá lesz-e a helyzeten ... Ha ez nem így lesz, és az Ön dédelgetett titkos fegyverei sem járnak sikerrel, akkor, Führerem, határozza el magát a háború befejezésére. A német nép olyan kimondhatatlan szenvedést viselt el, hogy ideje véget vetni ennek a szörnyűségnek ... Mindig csodáltam az Ön nagyságát... Ha a sors erősebb az Ön akaratánál és zsenijénél, akkor a gondviselés is az ... Mutassa magát elég nagynak ahhoz is, hogy véget vessen a reménytelen küzdelemnek, ha szükséges ...

Jodl Nürnbergben tett vallomása szerint Hitler csendben elolvasta a levelet, és kommentár nélkül átnyújtotta neki. Néhány nappal később, az augusztus 31-i haditanácsozáson a legfőbb

hadúr megjegyezte: – Erős okunk van azt gyanítani, hogy ha Kluge nem követett volna el öngyilkosságot, akkor amúgy is le kellett volna tartóztatni.42 Ezután Rommel tábornagy, a német tömegek ideálja következett. Nem egészen sikeres öngyilkosságát követően, vakon és öntudatlanul a verduni kórház műtőasztalán fekve von Stuelpnagel tábornok kibökte Rommel nevét. Később a Gestapo tömlöcében a berlini Prinz Albertstrassén von Hofacker ezredes megtört az ocsmány kínzásoktól, és elmondta Rommelnak az összeesküvésben játszott szerepét. „Mondja meg a berlinieknek, hogy számíthatnak rám” – idézte Hofacker a tábornagyot, amint az biztosította őt döntéséről. Ez a kifejezés megragadt Hitler agyában, amikor meghallotta, s arra a döntésre vezette, hogy kedvenc tábornokának, akiről tudta, hogy Németországban a legnépszerűbb tiszt, meg kell halnia. Rommelt, aki súlyos koponya-, halánték- és arccsonttörést szenvedett, és bal szeme is súlyosan megsérült, fejét pedig repeszdarabok marták, előbb a bernay-i tábori kórházból StGermainbe szállították, nehogy elfogják az előrenyomuló szövetséges csapatok, majd augusztus 8-án Ulm közelében lévő otthonába, Herrlin-genbe vitték. A rá váró sorsról az első figyelmeztetést akkor kapta, amikor Speidel tábornokot, egykori vezérkari főnökét letartóztatták szeptember 7-én, egy nappal azután, hogy meglátogatta őt Herrlingenben. – Az a kóros hazudozó mostanára teljesen megőrült! – kiáltott fel Rommel, amikor beszélgetésük Hitlerre terelődött. – A szadizmusát most a július 20-i összeesküvőkön tölti ki, és ezzel még nincs is vége a dolognak!43 Rommel ekkor észrevette, hogy az SD figyeli a házát. Amikor a közeli erdőbe ment sétálni tizenöt éves fiával, akit átmenetileg hazaengedtek légvédelmi ütegétől, hogy apját ápolhassa, mindketten revolvert viseltek. A rastenburgi főhadiszálláson Hitler ekkor már megkapta Hofacker Rommelt is terhelő vallomásának másolatát. Elrendelte hát a tábornagy halálát – de különleges módon. Amint azt később Keitel elmagyarázta Nürnbergben egy vizsgálóbírónak, a Führer felismerte, hogy „Németországban szörnyű botrány lenne, ha ezt a közismert tábornagyot, a legnépszerűbb tábornokunkat letartóztatnák, és a Népbíróság elé vinnék.” így hát Hitler megbeszélte Keitellel, hogy közlik Rommellal az ellene szóló bizonyítékot, és választhat az öngyilkosság és a Népbíróság előtti hazaárulási per között. Ha az elsőt választja, akkor teljes katonai tiszteletadással állami temetést kap, és nem fogják zaklatni a családját. Így történt hát, hogy 1944. október 14-én délben két tábornok hajtott Hitler főhadiszállásáról Rommel otthonához, amelyet ekkor már az SS öt páncélkocsival megerősített csapatai vettek körül. Az egyik tábornok Wilhelm Burgdorf volt, egy alkoholista, vörös arcú férfi, aki Keitellel állt egy szinten a Hitler előtti megalázkodásban, a másik pedig az ő asszisztense volt a hadsereg személyzeti hivatalában, Ernst Maisei, egy hozzá hasonló figura. Előre üzentek Rommelnak: Hitlertől jönnek, hogy megbeszéljék a „következő beosztását”. – A Führer javaslatára elküldtem Burgdorffal a Rommel ellen szóló vallomás egy példányát– vallotta később Keitel. – Ha igaz, akkor vállalnia kell a következményeket. Ha nem igaz, akkor tisztázhatja magát a bíróság előtt. – És utasította Burgdorfot, hogy vigyen magával mérget is, ugye? – kérdezték Keiteltől. – Igen. Megmondtam Burgdorfnak, vigyen magával mérget, hogy Rommel rendelkezésére bocsáthassa, ha a körülmények úgy követelik. Burgdorf és Maiséi érkezése után hamar kiderült, hogy nem Rommel következő beosztását jöttek megbeszélni. Hatszemközt akartak beszélni a tábornaggyal, s a három férfi visszavonult a dolgozószobába. – Néhány perccel később – beszélte el később Manfred Rommel – hallottam, hogy az apám feljön, és bemegy anyám szobájába. – Azután pedig: Bementünk a szobámba. – Az imént kellett megmondanom anyádnak – kezdte lassan –, hogy negyedórán belül halott leszek ... Hitler hazaárulással vádol. Afrikai szolgálataimra való tekintettel megkaptam a lehetőséget, hogy méreg által haljak meg. A két tábornok el is hozta magával. Három másodperc alatt hat. Ha elfogadom, a

szokásos lépések egyikét sem teszik meg a családom ellen ... Állami temetésem lesz. A legutolsó részletig minden elő van készítve. Negyedórán belül telefonhívást kapnak az ulmi kórházból, hogy útban egy tanácskozásra szélütés ért.”

És ez történt. Rommel az Afrika Hadtest régi bőrkabátjában, marsallbotjával a kezében beszállt a gépkocsiba a két tábornokkal, és egy-két mérföldet hajtottak az erdő melletti úton. Ekkor Maiséi tábornok és az SS-sofőr kiszállt, Rommel és Burgdorf tábornok pedig a hátsó ülésen maradt. Amikor a két férfi egy perc múlva visszatért a kocsihoz, Rommel elnyúlva, holtan feküdt az ülésen. Burgdorf türelmetlenül fel-alá járkált, mintha attól félne, hogy lemarad az ebédről és a déli italadagjáról. Frau Rommel tizenöt perccel azután, hogy búcsút intett a férjének, megkapta a várt telefonhívást a kórházból. A főorvos arról számolt be, hogy a két tábornok hozta be a tábornagy holttestét, aki a nyilvánvalóan korábbi koponyatörései által okozott agyembólia következtében halt meg. Burgdorf nyers modorban megtiltotta a boncolást. – Ne nyúljanak a tetemhez! – dühöngött. – Berlinben már mindent elrendeztek! Így is volt. Model tábornagy zengzetes napiparancsot adott ki, amelyben bejelentette, hogy Rommel belehalt „a július 17-i balesetben szerzett sérüléseibe”. A napiparancs „nemzetünk egyik legnagyobb parancsnokának” elvesztését gyászolta. Hitler táviratot küldött Frau Rommelnak: „Fogadja őszinte együttérzésemet a súlyos veszteség miatt, amely férje halálával érte. Rommel tábornagy neve mindörökre összekapcsolódott az Észak-Afrikában vívott hősi csatákkal.” Göring „csendes együttérzéssel” táviratozott: Mélyen megindított az a tény, hogy férje hősi halált halt sebesülései következtében, miután mindannyian reméltük, hogy megmarad a német nép számára. Hitler állami temetést rendelt el, amelyen a német hadsereg rangidős tisztje, von Rundstedt tábornagy mondta el a gyászbeszédet. – A szíve a Führeré volt! – mondta a Rommel horogkeresztekkel díszített teteme felett álló Rundstedt.534 „Az öreg katona [Rundstedt] – mondja Speidel – a jelenlévők számára megtörtnek és zavartnak tűnt ... A sors most megadta neki azt az egyedülálló lehetőséget, hogy eljátszhassa Marcus Antonius szerepét. Megmaradt erkölcsi apátiájában.”535 45

A német hadsereg sokat magasztalt tisztikarát nagy megaláztatás érte. Végig kellett néznie, amint három illusztris tábornagyuk: Witzleben, Kluge és Rommel belekeveredik a legfőbb hadúr megdöntésére szőtt összeesküvésbe, és ezért egyiküket megfojtják, a másik kettőt pedig 534

A tisztesség megkívánja, hogy hozzátegyük: Rundstedt valószínűleg nem ismerte Rommel halálának körülményeit, amelyeket láthatóan csak Keitel nürnbergi vallomásából ismert meg. – Nem hallottam ezeket a híreszteléseket – vallotta Rundstedt az emelvényen –, máskülönben megtagadtam volna, hogy a Führer képviselőjeként ténykedjek az állami temetésen; ez leírhatatlan elvetemültség lett volna. – ^ Mindamellett a Rommel család megjegyezte, hogy ez a régi iskolához tartozó tábornok nem volt hajlandó részt venni a temetés utáni hamvasztáson, és nem látogatott el Rommel otthonába, hogy részvétét nyilvánítsa az özvegynek. 535 Maga Speidel tábornok, bár a berlini Prinz Albertstrassén lévő Gestapo-börtönbe zárták, és szüntelen vallatás alá vetették, nem vált megtörtté vagy zavarttá. Talán az segítette, hogy nemcsak katona, hanem filozófus is volt. Túljárt SD-s kínzói eszén, nem ismert el semmit, és nem árult el senkit. Egyetlen rossz pillanata volt csupán, amikor von Hofacker ezredessel szembesítették, akit – úgy hiszi – nemcsak kínzásokkal vettek rá, hogy beszéljen, hanem kábítószerrel is, ez alkalommal azonban Hofacker nem árulta el őt, és megtagadta a korábban vallottakat. Bár Speidelt sohasem állították bíróság elé, a Gestapo hét hónapig tartotta fogságban. Amikor az amerikai csapatok közeledtek fogva tartásának a dél-németországi Constance-tó közelében lévő helyéhez, egy csel segítségével húsz másik emberrel együtt megszökött, és egy katolikus papnál talált menedéket, aki az amerikaiak érkezéséig rejtegette a csoportot. Speidel szigorúan objektív, harmadik személyben írt könyvében elhallgatja életének e fejezetét, de elmondta a történetet Desmond Youngnak, aki Rommel – The Desert Fox c. könyvében közli. (251-52.0. a puhafedelü kiadásban). Szokatlan karrierének záró akkordjaként Speidel végül az ötvenes évek végén fontos parancsnoki tisztséget töltött be a NATO-ban.

öngyilkosságra kényszerítik. Tétlenül kellett állniuk, miközben legmagasabb rangú tábornokaikat a Gestapo börtöneibe vonszolták, hogy a Népbíróság komédiába illő pereiben bírói úton gyilkolják meg őket. A tisztikar e példátlan helyzetében minden büszke hagyománya ellenére sem zárta össze sorait. Ehelyett úgy próbálta megőrizni „becsületét”, hogy azt a külső szemlélő mindössze megszégyenülésnek és lealacsonyodásnak nevezheti. Rémült vezetői megalázkodtak és meghunyászkodtak az egykori osztrák káplár haragja alatt. Nem csoda, hogy von Rundstedt tábornagy megtörtnek és zavartnak látszott, amikor Rommel teste fölött a gyászbeszédet zsolozsmázta. Ugyanolyan alárendelt állapotba került, mint tiszttársai, akikkel Hitler fenékig üríttette a keserű poharat. Maga Rundstedt elfogadta az úgynevezett Becsületbíróság elnöki tisztjét, amelyet Hitler azért hozott létre, hogy a hadseregből kizárjanak minden tisztet, aki az ellene szőtt összeesküvésben való bünrészesség gyanújába keveredett, hogy így ne állíthassák őket hadbíróság elé, hanem megszégyenítve átadhassák őket a rögtönzött Népbíróságnak. A Becsületbíróságnak nem volt szabad meghallgatnia a megvádolt tiszt saját védekezését; csupán a Gestapo által szolgáltatott „bizonyítékok” alapján ténykedett. Sem Rundstedt nem tiltakozott e korlátozás ellen, sem a bíróság egy másik tagja, Guderian tábornok – akit a bombarobbantás utáni napon a hadsereg új vezérkari főnökévé neveztek ki –, bár az utóbbi visszaemlékezéseiben bevallja, hogy a feladat „kellemetlen” volt, a bíróság ülései pedig „búskomorak”, és „a legsúlyosabb lelkiismereti problémák vetődtek fel”. Kétségtelenül így volt, ugyanis Rundstedt, Guderian és bírótársaik – mindannyian tábornokok – százával küldték bajtársaikat a biztos kivégzésbe azután, hogy a hadseregből kitaszítva megalázták őket. Guderian ennél többet is tett. Vezérkari főnöki minőségében két zengzetes napiparancsot adott ki, amelyekben biztosította a náci hadurat a tisztikar örök hűségéről. Az első, amit július 23-án hirdettek ki, azzal vádolta az összeesküvőket, hogy „csupán néhány, többségükben már visszavonult tiszt, aki elveszítette minden bátorságát, és – gyávaságból és gyengeségből – a gyalázat útját választotta a becsületes katona előtt nyitva álló egyetlen út, a kötelesség és becsület útjával szemben”. Ezután ünnepélyesen ígéretet tett a Führernek „a tábornokok, a tisztikar és a hadsereg katonáinak egysége” mellett. Időközben a kiszuperált von Brauchitsch tábornagy sietve lángoló nyilatkozatot nyomtatott ki, amelyben elítéli a puccsot, megújult hűséget ígér a Führernek, és üdvözli a tábornokokat, köztük Brauchitschot is megvető Himmler kinevezését a Honi Hadsereg élére. Egy másik kiszuperált, Raeder tengernagy, attól a gyanútól tartva, hogy legalábbis szimpatizált az összeesküvőkkel, a nyugállományból Rastenburgba sietett, hogy személyesen biztosítsa a Führert lojalitásáról. Július 24-én „a hadseregnek a Führer iránti megingathatatlan hűsége, valamint a hadsereg és a párt közötti legszorosabb egység jeléül” a régi katonai köszöntés helyett kötelezővé tették a náci köszöntést. Július 29-én Guderian figyelmeztette a vezérkar összes tisztjét, hogy attól kezdve példát kell mutatniuk a jó náciságban, s a Vezér iránti hűségben. Az összes vezérkari tisztnek nemzetiszocialista tiszti vezetőnek kell lennie, nemcsak... a politikai kérdésekben tanúsított mintaszerű hozzáállásában, hanem a fiatalabb parancsnokoknak a Führer tanai szerinti politikai kiképzésében való aktív közreműködésével is... A vezérkari tisztek megítélésében és kiválasztásában a feljebbvalók helyezzék az ész elébe a jellemvonásokat és a szellemet. A hitvány ember lehet bármilyen ravasz is, a szükség órájában biztosan kudarcot fog vallani, mert hitvány. Elvárom minden vezérkari tiszttől, hogy azonnal nyilvánítsa ki, hogy nézeteim mellé áll, vagy régebbről híve azoknak, és ezt jelentse ki nyilvánosan. Aki erre nem képes, az folyamodjon a vezérkarból való eltávolításáért.536

Pillanatnyi ismereteink szerint senki sem folyamodott. Egy német hadtörténész kommentárja szerint ezzel a vezérkar mint önálló egész története 536

Visszaemlékezéseiben Guderian, aki folyton hangsúlyozza, hogyan állt ellen Hitlernek, és keserű kritikával illeti a Vezért, nem említi e napiparancsokat.

lényegében véget ért.”46 Ez az elit csoport, amelyet Scharnhorst és Gneisenau alapított, Moltke pedig a nemzet pillérévé emelt, amely az első világháború alatt Németország ura volt, dominált a weimari köztársaságban, és még Hitlert is rákényszerítette az SA elpusztítására és vezetőjének megöletésére, amikor az útjába állt, 1944 nyarára megalázkodó, rémült emberek szánalmas testületévé zsugorodott. Többé nem lehetett sem ellenzéke, sem kritikusa Hitlernek. Az egykoron hatalmas hadsereg a Harmadik Birodalom összes többi intézményéhez hasonlóan a birodalommal együtt fog bukni, hiszen vezetői immár túl zsibbadtak, túlságosan hiányzik belőlük az a bátorság, amely csupán egy maroknyi összeesküvőben volt meg, hogy felemeljék a hangjukat, vagy netalán éppen tegyenek valamit annak érdekében, hogy lefogják a kezét annak az egy szál embernek, aki, mint azt már teljes mértékben felismerték, gyors ütemben vezette őket és a német népet szeretett hazájuk történelmének legszörnyűbb katasztrófájába. Megdöbbentő az értelem és az akaraterő ilyen fokú bénultsága olyan felnőtt embereknél, akiket keresztényként neveltek fel, állítólag a régi erkölcsnek megfelelően formáltak, akik büszkék voltak becsületkódexükre, és elég bátrak voltak ahhoz, hogy a csatamezőn farkasszemet nézzenek a halállal – bár talán érhető, ha az egyik korábbi fejezetben felvázoltak alapján visszaemlékszünk a német történelem menetére, amely a germán ember legnagyobb erényévé a pillanatnyi ura iránti vak engedelmességet tette, a szolga-lelkűséget pedig nagyon fontosnak tartotta. A tábornokok mostanára megismerték annak az embernek a gonoszságát, aki előtt meghunyászkodtak. Guderian később így idézte fel, milyen volt Hitler július 20-a után: Az ő esetében ami keménység volt, az kegyetlenséggé vált, miközben blöffölési hajlama egyszerű becstelenséggé lett. Gyakran habozás nélkül hazudott, és feltételezte, hogy mások is hazudnak neki. Senkinek sem hitt többé. Korábban is elég nehezen lehetett bánni vele, ekkorra pedig kínszenvedéssé vált, ami hónapról hónapra folyamatosan rosszabbodott. Gyakran elveszítette minden önuralmát, beszéde pedig egyre durvábbá vált. Közvetlen környezetében már nem talált visszatartó erőt.47 Mindamellett ez az ember volt az, aki egyedül, félig őrülten, testben és lélekben gyors hanyatlásnak indulva ismét megtette, amit 1941 havas telén Moszkva alatt tett: összeszedte a megvert, visszavonuló seregeket, és lelket öntött a megviselt nemzetbe. Olyan hihetetlen akaraterővel, amilyen senki másban, sem a hadseregben, sem a kormányban, sem a nép körében nem volt egész Németországban, majdnem egy évvel volt képes szinte egyedül meghosszabbítani a háború agóniáját. Az 1944. július 20-i lázadás nemcsak a hadsereg és a civil szféra legtehetségesebb embereinek megmagyarázhatatlan ügyetlensége miatt bukott el – nemcsak Fromm és Kluge jellemének végzetes gyengesége miatt, és nemcsak azért, mert az összeesküvőket minden fordulatnál balszerencse sújtotta. Azért is halt el, mert az emberek, akik ezt a nagyszerű országot mozgásban tartották, a tábornokok és a civilek, a német nép tömegei, egyáltalán, senki sem volt felkészülve a forradalomra, amit tulajdonképpen a nyomoruk, a vereség és az idegen megszállás sivár kilátása ellenére sem akartak. Még mindig elfogadták és támogatták a nemzetiszocializmust, annak ellenére, hogy az Németországra és Európára egyaránt lealacsonyodást hozott, és még mindig az ország megmentőjét látták Adolf Hitlerben. Akkoriban [írta később Guderian] – a tény vitathatatlannak látszik – a német nép nagyobb hányada még mindig hitt Adolf Hitlerben, és meggyőződésük lett volna, hogy halálával a merénylet azt az egyetlen embert távolította el, aki még mindig képes lett volna elvinni a háborút egy kedvező befejezésig.48 Blumentritt tábornok, aki nem volt benne az összeesküvésben, de támogatta volna, ha főnökét, Klugét keményebb anyagból gyúrták volna, még a háború után is úgy találta, hogy legalább „a civil lakosság fele megdöbbent azon, hogy a német tábornokok részt vettek a Hitler megdöntésére tett kísérletben, következésképpen keserű érzésekkel viseltettek irántuk – és ez az érzés a hadseregen belül is megnyilvánult.”49 Olyan hipnotikus erővel, amely minden magyarázatot meghalad – legalábbis egy nem német

számára –, Hitler a végsőkig élvezhette e rendkívüli nép hűségét és bizalmát. Elkerülhetetlen volt, hogy ostoba barmokhoz hasonlóan, ám ugyanakkor olyan megindító hittel, sőt lelkesedéssel, amely az állatcsorda fölé emelte őket, vakon kövessék őt a nemzet pusztulásának határán túlra.

HATODIK KÖNYV

A HARMADIK BIRODALOM BUKÁSA

30. NÉMETORSZÁG MEGHÓDÍTÁSA A háború hazatért Németországba. Alig tért magához Hitler a július 20-i bombarobbantás okozta megrázkódtatásból, máris szembe kellett néznie Franciaország, Belgium és a nagy keleti hódítások elveszítésével. Az ellenséges csapatok hatalmas tömegekben támadtak a Birodalomra. Az oroszok június 10-től egymást követően kibontakozó nyári offenzívai következtében 1944 augusztusának közepére a Vörös Hadsereg eljutott Kelet-Poroszország határáig, beszorított a Baltikumba ötven német hadosztályt, behatolt a finnországi Vyborgba, megsemmisítette a német „Közép” hadseregcsoportot, és hat hét alatt négyszáz mérfölddel tolta előre ezt a frontot egészen a Visztula partjáig, Varsóval szemben, miközben délen egy augusztus 20-án kezdődő újabb támadás a hónap végén Románia, illetve a német hadsereg egyetlen nagyobb kőolajforrását jelentő ploesti olajmezők elfoglalásával ért véget. Bulgária augusztus 26-án hivatalosan kilépett a háborúból, a németek pedig sietve kezdtek kitakarodni az országból. Szeptemberben Finnország beszüntette az oroszok elleni harcot, és szembefordult a német csapatokkal, amelyek nem voltak hajlandók kivonulni területéről. Nyugaton Franciaországot gyorsan felszabadították. Patton tábornoknak, a frissen létrehozott 3. amerikai hadsereg parancsnokának személyében az amerikaiak igazi páncélos tábornokra találtak, aki éppen olyan rámenős és tehetséges volt, mint hajdan Rommel Afrikában. Avranches július 30-i elfoglalása után otthagyta Bretagne-t, hadd aszalódjon, és nagyszabású tisztogató hadműveletbe kezdett a normandiai német seregek ellen: délkeletnek indult a Loire melletti Orleans felé, majd egyenesen keletnek, a Szajna Párizstól délre eső szakaszának irányába. Augusztus 23-ra a fővárostól délkeletre és északnyugatra egyaránt kiértek a Szajnához, s két nappal később, négy évi német megszállás után a nagyszerű város, Franciaország büszkesége felszabadult. Amint Jacques Leclerc tábornok 2. francia páncélos hadosztálya és a 4. amerikai gyalogos hadosztály betört Párizsba, kiderült, hogy a francia ellenállás egységei a város jó részét gyakorlatilag már a kezükben tartják. Érintetlenül találták a Szajna hídjait is, köztük sok műalkotásszámba menő darabot.537 A franciaországi német hadseregek maradványai teljes visszavonulásban voltak. Az ÉszakAfrikában Rommelt legyőző, és szeptember l-jén tábornaggyá előléptetett Montgomery vezetése alatt az 1. kanadai hadsereg és a 2. brit hadsereg négy nap alatt kétszáz mérföldet nyomult előre a Szajna alsó folyásától az 1914– 18-as és az 1940-es csaták híres helyszínei mellett Belgiumba. Brüsszel szeptember 3-án kapitulált előtte, Antwerpen pedig a következő napon. Az előrenyomulás olyan gyors volt, hogy a németeknek nem maradt idejük az antwerpeni kikötő létesítményeinek lerombolására. Nagy szerencse érte ezzel a szövetségeseket, mivel környékének megtisztítása után ezt a kikötőt szánták az angol–amerikai seregek elsődleges ellátóbázisának. A brit–kanadai erőktől délebbre a Courtney H. Hodges tábornok vezette 1. amerikai hadsereg ugyanilyen nagy sebességgel nyomult előre Belgium délkeleti részén, és elérte a Meuse folyót (ahonnan 1940 májusában megindult a német áttörés), majd bevette Namur és Liege erődjeit, ahol a németeknek már nem jutott idejük a védelem megszervezésére. Még délebbre Patton 3. hadserege elfoglalta Verdunt, körülvette Metzt, elérte a Moselle folyót, és a 537

Speidel szerint Hitler augusztus 23-án elrendelte, hogy pusztítsák el Párizs összes hídját és egyéb fontos létesítményeit, „még ha ezzel műemlékeket is le kell rombolni”. Speidel megtagadta a parancs végrehajtását, mint ahogyan von Choltitz tábornok, Nagy-Párizs új parancsnoka is, aki megadta magát, miután néhány lövéssel eleget tett az önbecslése diktálta parancsnak. Choltitzot ezért 1945 áprilisában árulás vádjával távollétében perbe fogták, tiszt barátainak azonban sikerült elhalasztatniuk az eljárást a háború végéig. Speidel azt is elárulja, hogy mihelyt elveszett Párizs, Hitler megparancsolta, hogy nehéztüzérség és V–l-es szárnyasbombák bevetésével pusztítsák el, ő azonban ezt a parancsot is megtagadta. (Speidel: Invasion 1944, 143-45. o.)

belfort-i résnél összekapcsolódott a francia–amerikai 7. hadsereggel, amely Alexander Patch tábornok parancsnoksága alatt augusztus 15-én szállt partra Dél-Franciaországban a Riviérán, és gyorsan nyomult felfelé a Rhone völgyében. Augusztus végére a német hadseregek nyugaton 500 000 embert vesztettek (a fele hadifogságba esett), valamint odalett szinte összes tankjuk, ágyújuk és teherautójuk. Nem sok eszközük maradt a Vaterland védelmére. A sokat emlegetett Siegfried-vonal gyakorlatilag helyőrség és ágyúk nélkül maradt. A nyugati front német tábornokai többnyire úgy hitték, hogy itt a vég. „Nem létezett már semmiféle szárazföldi erő, nem is beszelve a légierőről” – mondja Speidel.1 – Ami engem illet – mondta a háború után a szövetségesek kihall-gatóinak Rundstedt, akit szeptember 4-én visszahelyeztek a nyugati főparancsnoki posztra –, a háború számomra szeptemberben véget ért.2 Adolf Hitler számára azonban nem. Augusztus utolsó napján előadást tartott néhány tábornokának a főhadiszálláson: megpróbált új lelkesedést csepegtetni beléjük, és fenntartani bennük a reményt. Ha kell, majd a Rajnánál harcolunk. Teljesen mindegy. Ezt a csatát minden körülmények között folytatjuk, amíg – mint azt Nagy Frigyes mondta – átkozott ellenségeink egyike annyira el nem fárad, hogy nem tud tovább harcolni. Addig küzdünk, amíg olyan békét nem szerezhetünk, amely biztosítja a német nemzet életét a következő ötven-száz évre, és ami a legfontosabb, amely nem mocskolja be becsületünket másodszor is úgy, mint 1918-ban történt... Csakis azért élek, hogy e harcot vezessem, mert tudom, hogy e csatát nem lehet megnyerni, ha nem áll mögötte vasakarat.

Miután ledorongolta a vezérkart, amiért az nem rendelkezik vasakarattal, Hitler feltárta tábornokai előtt makacs reménykedésének néhány okát. El fog jönni az az idő, amikor a szövetségesek közötti feszültség úgy megnő, hogy szakadáshoz vezet. A történelem során előbb vagy utóbb minden koalíció felbomlott. Csak ki kell várni a megfelelő pillanatot, bármilyen nehéz is.3

Goebbels kapta a „totális mozgósítás” megszervezésének feladatát, Himmler, a Tartalékhadsereg új vezetője pedig nekilátott, hogy huszonöt Volfagrenadier hadosztályt állítson ki a Nyugat védelmére. Minden terv és a náci Németországban a „totális háborúról” szóló összes beszéd ellenére az ország erőforrásai messze nem voltak „totálisan” szervezettek. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy a nem katonai jellegű árucikkek termelését meglepően magas szinten őrizzék meg a háború egész ideje alatt – állítólag a harci morál megőrzésének érdekében. A Führer ellenállt azoknak a háború előtti terveknek is, amelyek alapján a nőket gyári munkára mozgósították volna. – Legnagyobb becsben tartott eszméink feláldozása túl nagy ár lenne – mondta 1943 márciusában, amikor Speer azt akarta, hogy nőket hívjanak be ipari munkára.4 A náci ideológia azt tanította, hogy a német nő helye otthon van, és nem a gyárban – így hát otthon is maradt. A háború első két évében, miközben Nagy-Britanniában két és egynegyed millió nőt alkalmaztak a haditermelésben, Németországban csak 182 000 nő dolgozott hasonló területen. A németországi háztartási alkalmazottak száma a háború alatt megmaradt a békeidőbeli másfélmilliós értéken.5 Most, hogy az ellenség ott állt a kapujukban, a náci vezetők nyugtalanná váltak. A tizenöt és tizennyolc év közötti fiúkat, valamint az ötven és hatvan év közötti férfiakat behívták katonai szolgálatra. Újoncokért fésülték át az egyetemeket és főiskolákat, a hivatalokat és a gyárakat. 1944 szeptemberében és októberében félmillió embert találtak a hadsereg számára. Arra azonban nem tettek intézkedést, hogy helyükre a gyárakba és irodákba nőket helyezzenek, Albert Speer, a fegyverzetügyi és haditermelési miniszter pedig tiltakozott Hitlernél, hogy a szakmunkások behívása komoly mértékben befolyásolja a fegyvergyártás teljesítményét. A napóleoni idők óta nem fordult elő, hogy német katonák a szent anyaföld védelmére kényszerültek volna. Az összes későbbi háborút – Poroszország és Németország háborúit

egyaránt – más népek földjén vívták, azok országát pusztítva. A nagy nyomásnak kitett csapatokra csakúgy záporozott a buzdítás. A NYUGATI FRONT KATONÁIHOZ! ... Elvárom tőletek, hogy védjétek Németország szent földjét... a végsőkig! ... Isten óvja a Führert! VON RUNDSTEDT tábornagy A HADSEREGCSOPORT KATONÁIHOZ! ... Amíg élünk, egyikünk sem adja fel a német föld egyetlen négyzetcentiméterét sem ... Aki harc nélkül visszavonul, az népének árulója. Katonák! Hazánk, feleségeink és gyermekeink élete a tét! Führerünk és szeretteink katonáikba vetik bizalmukat! ... Éljen Németország és szeretett Führerünk! MODEL tábornagy

Mindamellett, ahogyan egyre jobban égett a ház, úgy növekedett a dezertálások száma is, pedig Himmler drasztikus intézkedéssel igyekezett elriasztani a szökni készülő katonákat. Szeptember 10-én kihirdette a parancsot: Bizonyos megbízhatatlan elemek láthatóan azt hiszik, hogy a háborúnak már vége is van, amint megadják magukat az ellenségnek... Az összes dezertőr ... megkapja jogos büntetését. Dicstelen viselkedése továbbá a legsúlyosabb következményekkel jár majd a családjára nézve is ... Azonnal agyonlövik őket.

Egy bizonyos Hoffmann-Schonforn ezredes a 18. gránátos hadosztálynál kihirdette egységének: Sorainkból árulók álltak át az ellenséghez ... Ezek a gazemberek fontos katonai titkokat árultak el ... Csaló zsidó rágalmazók gúnyolódnak rajtatok a röpirataikban, és arra próbálnak csábítani, hogy legyetek ti is gazemberekké. Hadd okádják mérgüket! ... Ami azokat a hitvány árulókat illeti, akik megfeledkeztek becsületükről, a családjuk fog vezekelni árulásukért.6

Szeptemberben megtörtént az, amit a szkeptikus német tábornokok „csodának” neveztek. Speidel szerint „a franciákkal 1914-ben történt marne-i csoda német változata zajlott le. A szövetségesek bősz előrenyomulása ugyanis hirtelen lelassult”. Ε lelassulás oka Eisenhowertól lefelé a szövetséges parancsnokok körében a mai napig vita tárgya; a német tábornokok számára pedig felfoghatatlan volt. Szeptember második hetére az amerikai egységek a Moselle folyónál és Aachen előtt már elérték a német határt. Németország ott feküdt védtelenül a szövetséges seregek előtt. Montgomery már szeptember elején arra ösztökélte Eisenhowert, hogy minden készletét és tartalékát különítse el a brit és a kanadai hadsereg, illetve a 9. és az 1. amerikai hadsereg számára, hogy északon az ő, Montgomery parancsnoksága alatt merész offenzívát hajthassanak végre, amely gyorsan behatolna a Ruhrvidékre, megfosztaná a németeket fő arzenáljuktól, megnyitná az utat Berlin felé, és befejezné a háborút. Eisenhower elutasította a javaslatot.538 „Széles fronton” akart előrenyomulni a Rajna felé. Seregei azonban gyorsabban haladtak, mint az utánpótlás. A benzin és a lőszer minden egyes tonnáját vagy a normandiai tengerparton keresztül, vagy az egyetlen cherbourgi kikötőből kellett elhozni, és teherautókon három-négyszáz mérföldes távolságra szállítani az előrenyomuló front után. Szeptember második hetére Eisenhower seregei megfeneklettek az utánpótlás hiánya miatt. Váratlan német ellenállással is találkoztak. Rundstedt a rendelkezésére 538

„Biztos vagyok benne – írta visszaemlékezéseiben Eisenhower (Crusade in Europe, 305. o.) –, hogy Montgomery tábornagy az események fényében egyetértene abban, hogy nézete téves volt.” Erről azonban szó sincs, amint azt tudják is mindazok, akik elolvasták Montgomery emlékiratait.

álló erőket két ponton vonta össze, s így szeptember közepére – legalábbis ideiglenesen – meg tudta állítani Patton 3. hadseregét a Moselle-nál, illetve Hodges 1. hadseregét Aachen előtt. Eisenhower ekkor Montgomery ösztökélésére beleegyezett abba a merész tervbe, hogy Arnhemben, a Rajna alsó folyásánál létesítsenek hídfőállást, amivel olyan pozíciót foglalhatnak el, hogy észak felől kikerülhetik a Siegfried-vonalat. Ε célkitűzés messze nem volt olyan, mint Montgomery eredeti elképzelése, hogy majd beszáguldanak a Ruhr-vidékre, onnan pedig tovább Berlinnek, de stratégiai alapot ígért a későbbi próbálkozáshoz. Nagy-britanniai légibázisokról induló két amerikai és egy brit légideszantos hadosztály ledobásával indították a támadást szeptember 17-én, de a vállalkozás kudarcot vallott a rossz időjárás miatt, illetve mert a légideszantos csapatok két olyan SS páncélos hadosztály állásai között értek földet, amelyek ottlétéről nem volt tudomásuk, és mert támogatásukra déli irányból nem megfelelő szárazföldi erőkkel nyomultak felfelé; így tíz napi brutális harc után a szövetségesek visszavonultak Arnhemből. A város közelében ledobott 1. brit légideszantos hadosztály 9000 emberéből csak 2163 maradt. Eisenhower számára e kudarc „bőséges bizonyítékul szolgált arra, hogy igen zord hadjáratok következnek még”.7 Azt azonban aligha várta, hogy a németek még eléggé összeszedik magukat ahhoz, hogy útjára indítsák a nyugati frontra zúduló döbbenetes karácsonyi meglepetésüket.

HITLER UTOLSÓ KÉTSÉGBEESETT HAZÁRDJÁTSZMÁJA 1944. december 12-én este Rundstedt főhadiszállására hívattak számos német tábornokot: a nyugati front magasabb rangú harctéri parancsnokait. Elvették tőlük oldalfegyvereiket és aktatáskáikat, egy autóbuszba zsúfolták őket, amellyel félórát keringtek a sötét, havas vidéken, hogy elveszítsék tájékozódóképességüket, végül egy mélyen a föld alatt lévő bunker bejáratánál tették ki őket, amely – mint kiderült – Hitler ziegenbergi főhadiszállása volt, nem messze Frankfurttól. Itt értesültek először arról a tervről, amelyet néhány fontos vezérkari tiszt és parancsnok már egy hónapja ismert: a Führer négy napon belül hatalmas támadást indít nyugaton. Az ötlet szeptember óta motoszkált benne, amikor Eisenhower seregeit megállították a Rajnától nyugatra, a német határon. A 9., 1. és 3. amerikai hadsereg októberben megpróbálta ugyan felújítani az offenzívát, hogy – Eisenhower szavaival élve – „átverekedjék magukat” a Rajnáig, de nehezen és lassan haladtak. Aachen, a régi birodalmi főváros, Nagy Károly székhelye elkeseredett ütközet után, október 24-én adta meg magát az 1. hadseregnek: ez volt az első német város, amely a szövetségesek kezére került. Az amerikaiaknak azonban mégsem sikerült kiharcolniuk az áttörést a Rajnához. Továbbra is anyagcsatákban morzsolták fel a front teljes hosszában (a britek és a kanadaiak pedig északon) a gyengülő védőket. Hitler felismerte, hogy ha defenzívában marad, azzal csupán elhalaszthatja a leszámolás óráját. Lázas agyában kibontakozott egy merész és fantáziadús terv arról, hogy visszaveszi a kezdeményezést, és olyan csapást mér, amellyel elvágja egymástól a 3. és az 1. amerikai hadsereget, behatol Antwerpenbe, ezzel megfosztja Eisenhowert fő utánpótlási kikötőjétől, a brit és kanadai hadseregeket pedig felgöngyölíti a belga–holland határ mentén. Úgy gondolta, hogy egy ilyen offenzíva nemcsak megsemmisítő vereséget mérne az angol–amerikai seregekre, és így megszüntetné a fenyegetést Németország nyugati határánál, hanem azt is lehetővé tenné számára, hogy az oroszok ellen forduljon, akik a Balkánon ugyan folytatták az előrenyomulást, Lengyelországban és Kelet-Poroszországban azonban október óta helyben állásra kényszerültek. Az offenzíva az Ardenneken keresztül mérné a gyors csapást, ott, ahol az 1940es nagy áttörés is megkezdődött, és amelyről a német hírszerzés tudta, hogy csupán négy gyenge amerikai gyalogos hadosztály védi. Merész terv volt. Hitler hitte, hogy támadásával szinte biztosan meg fogja lepni a szövetségeseket, és még azelőtt legyűrheti őket, hogy akár csak esélyük is lenne összeszedniük

magukat.539 Volt azonban egy hátránya is a tervnek. A német hadsereg nem csupán jóval gyengébb volt most, mint 1940-ben (különösen a levegőben), hanem ez alkalommal sokkal életrevalóbb és sokkal jobban felfegyverzett ellenséggel állt szemben. A német tábornokok nem haboztak ezt a Führer figyelmébe ajánlani. „November elején, amikor megkaptam a tervet – jelentette ki később Rundstedt –, megdöbbentem. Hitler még arra sem vette a fáradságot, hogy konzultáljon velem ... Nyilvánvaló volt számomra, hogy a rendelkezésünkre álló erők messze nem elég nagyok egy ilyen ambiciózus tervhez.” Mivel Rundstedt és Model felismerte, hogy értelmetlen volna Hitlerrel vitatkoznia, úgy döntöttek, hogy alternatív tervet javasolnak, amely talán kielégítené a támadáshoz ragaszkodó hadurat, de mindössze arra korlátozódna, hogy Aachen környékén szétzúzza az amerikai éket. 8 A nyugati német főparancsnok azonban olyan kevés reményt fűzött ahhoz, hogy sikerülhet megváltoztatni a Führer elhatározását, hogy nem volt hajlandó elmenni a december 2-i berlini katonai tanácskozásra, ahová vezérkari főnökét, Blumentrittet küldte maga helyett. De Blumentritt, Model tábornagy, Hasso von Manteuffel tábornok és Sepp Dietrich SS-tábornok (az utóbbi kettőre két nagy páncélos hadsereg parancsnoksága várt az áttörésben), akik elmentek a találkozóra, képtelenek voltak megingatni Hitler eltökéltségét. A Führer azzal töltötte az ősz végét, hogy utolsó kétségbeesett játszmájához megpróbálta összekaparni Németországban az utolsó tartalékokat. Novemberben sikerült összegyűjtenie közel 1500 új vagy felújított harckocsit és ágyút, decemberben pedig újabb ezret. Az Ardennekben végrehajtandó áttöréshez összegyűjtött huszonnyolc hadosztályt, köztük kilenc páncélos hadosztályt, és további hat hadosztályt elkülönített a fő támadást követően Elzászban indítandó támadáshoz. Göring 3000 vadászgépet ígért. Ez jelentős erő volt, bár messze gyengébb Rundstedt ama hadseregcsoportjánál, amely 1940ben ugyanezen a fronton harcolt. Előteremtése azonban azt jelentette, hogy megtagadják a keleti német erőktől azt az erősítést, amelyet parancsnokaik elengedhetetlenül szükségesnek tartottak, hogy visszaverhessék a januárra várt orosz téli offenzívát. Amikor Guderian, a vezérkari főnök, aki felelős volt a keleti frontért, tiltakozott emiatt, Hitler szigorúan kioktatta. „Szükségtelen, hogy ön próbáljon engem tanítani. Öt éve irányítom a harctéren a német hadsereget, és ez idő alatt több tapasztalatot szereztem, mint azt a vezérkarban bármelyik úriember akárcsak remélhetné is. Tanulmányoztam Clausewitzet és Moltkét, és elolvastam az összes Schlieffent. Jobban képben vagyok, mint ön!” Amikor Guderian azzal tiltakozott, hogy az oroszok túlnyomó erővel fognak támadni, és az orosz felvonulásról szerzett számadatokat idézte, Hitler felkiáltott: – Ez a legnagyobb blöff Dzsingisz kán óta! Ki a felelős ezért az ostobaságért?9 A tábornokok, akik december 12-én este aktatáskák és revolverek nélkül összegyűltek a Führer ziegenbergi főhadiszállásán, a náci hadurat Manteuffel későbbi visszaemlékezése szerint ilyennek láthatták: „meghajlott alak, arca sápadt és felpuffadt, a székében görnyed, a keze remeg, bal karja hevesen rángatózik, pedig mindent elkövet, hogy ezt leplezze. Beteg ember ... menet közben húzza az egyik lábát.”10 Hitler harcias kedve azonban így is ugyanolyan hőfokon lobogott, mint mindig. A tábornokok arra számítottak, hogy rövid eligazítást kapnak az offenzíva általános katonai képéről, a hadúr azonban politikai és történelmi témájú szónoklatot zúdított rájuk. 539

A „Greif-hadművelet” elnevezésű terv rendelkezett egy érdekes díszítménnyel is, ami – úgy tűnik – Hitler agyszüleménye volt. Ennek irányítását a Führer Otto Skorzenyre bízta, aki – miután megmentette Mussolinit, és olyan határozottan cselekedett 1944. július 20-án este – ismét kitüntette magát szakterületén, és 1944 októberében Budapesten elrabolta a magyar kormányzót, Horthy tengernagyot, amikor az utóbbi megpróbálta Magyarországgal letétetni a fegyvert az előrenyomuló oroszok előtt. [Természetesen ifj. Horthy Miklósról, a kormányzó fiáról van szó! (A ford.)] Skorzeny új feladata az volt, hogy kétezer angolul beszélő német katonából egy különleges dandárt szervezzen, öltöztesse őket amerikai egyenruhába, és zsákmányolt amerikai tankokban és dzsipeken szivárogjanak az amerikai vonalak mögé, ott pedig hírközlési vezetékeket vágjanak el, futárokat gyilkoljanak meg, irányítsák tévútra a forgalmat, és általában keltsenek zűrzavart. Kisebb egységek feladata volt még, hogy elhatoljanak a Meuse hídjaiig, és megpróbálják épségben megőrizni őket a fő német páncélos csapatok megérkezéséig.

A történelemben még soha nem volt olyan koalíció, mint az ellenségeinké, amely ilyen különböző célokkal rendelkező, ennyire heterogén elemekből állt volna össze ... Egyfelől ultrakapitalista államok, másfelől ultramarxista államok. Egyfelől egy haldokló birodalom, Nagy-Britannia, a másikon egy gyarmat, amely a hagyatékára vágyik, az Egyesült Államok ... Ε koalícióba mindegyik partner azzal a reménnyel ment bele, hogy megvalósíthatja politikai ambícióit ... Amerika megpróbál Anglia örökösévé lenni, Oroszország megpróbálja megszerezni a Balkánt... Anglia megpróbálja megtartani birtokait ... a Földközi-tenger térségében ... Ezek az államok már most is civakodnak, és aki csak figyel, úgy, ahogyan a pók várakozik a hálója közepén ülve, láthatja, hogyan válnak ezek az ellentétetek óráról órára erősebbé. Ha most még néhány csapást tudunk mérni rájuk, akkor ez a mesterségesen támogatott közös front egy hatalmas robajjal egyszer csak összeomolhat... feltéve, hogy Németország részéről nincs gyengülés. Alapvető fontosságú, hogy az ellenséget megfosszuk a biztos győzelem hitétől ... A háborúkat az dönti el, hogy az egyik vagy a másik oldal felismeri, hogy nem nyerhet. Egyetlen pillanatot sem engedhetünk úgy elmúlni, hogy az ellenségnek ne mutassuk meg: bármit is tesz, nem számíthat kapitulációra. Soha! Soha!11

A tábornokok, miközben a fülükben csengett ez a buzdító beszéd, szétoszlottak, ám egyikük sem hitte – legalábbis ezt mondták később –, hogy az offenzíva az Ardennekben sikerülni fog. Magukban eldöntötték azonban, hogy legjobb képességük szerint végrehajtják a parancsot. Így is tettek. December 15-én sötét és fagyos volt az éjszaka. Sűrű köd függött az Ardennek hóval vastagon borított erdős dombjai felett, amikor a németek elfoglalták támadóállásaikat az Aachentől délre eső Monschau és a Triertől északnyugatra fekvő Echternach között húzódó hetven mérföld széles fronton. Meteorológusaik több napi ilyen időt jósoltak. Számításaik szerint a szövetséges légierő ezalatt nem tud majd felszállni, és a német utánpótlási oszlopok elkerülhetik a normandiai pokol megismétlődését. Hitler szerencséje az időjárással öt napig kitartott, s a németek december 16-án délelőtt több ponton is áttörést értek el kezdeti betöréseik után, miután teljes mértékben sikerült meglepniük a szövetségesek főparancsnokságát. Amikor egy német páncélososztag december 17-én este elérte Stavelot-t, alig nyolc mérföldnyire volt az 1. amerikai hadsereg Spában berendezett főhadiszállásától, amelyet sietve kiürítettek. Ami még ennél is fontosabb, a német osztag csupán egy mérföldnyire volt már egy hatalmas amerikai utánpótlási raktártól, amelyben több mint hárommillió gallon benzin volt. Ha ezt a raktárát elfoglalták volna a német páncélos hadosztályok, amelyeket egyre inkább lelassított a benzinellátásban tapasztalható késedelem (tudniillik már csak szánalmasan kevés üzemanyaguk volt), gyorsabban és messzebbre eljuthattak volna. Skorzeny úgynevezett 150. páncélos dandárja így is messzebbre jutott: emberei ugyanis amerikai egyenruhába öltöztek, és zsákmányolt amerikai tankokat, teherkocsikat és dzsipeket vezettek. Körülbelül negyven dzsipre való jutott át közülük az összeomlóban lévő fronton, s néhányuk egészen a Meuse folyóig hatolt.540 Az Ardennekben állomásozó négy gyenge hadosztály német lerohanása után az 1. amerikai hadsereg szétszórt egységeinek makacs átmeneti ellenállása mégis lelassította a német támadást, és az áttörés északi és déli hajlatán, a Monschaunál és Bastogne-nál tanúsított szilárd helytállás hatására Hitler erői egy keskeny ív mentén összeszorultak. Bastogne amerikai védelme pedig megpecsételte a sorsukat. Ez a közúti csomópont jelentette az Ardennek és a Meuse folyó mögötti rész védelmének kulcsát. Ha szilárdan kitart, nemcsak azokat a fő útvonalakat zárja le, amelyeken Manteuffel 5. páncélos hadserege a Meuse folyó és Dinant felé nyomult, hanem a további előrenyomuláshoz 540

Tizenhatodikán fogságba esett egy német tiszt, akinél több példányban is ott volt a Greif-hadművelet terve, így az amerikaiak tudták, hogy mi készül. Úgy látszik, ez sem tudott gátat vetni a kezdeti zűrzavarnak, amelyet Skorzeny emberei keltettek. Néhányuk katonai rendőrnek öltözött, útkereszteződésekben foglalt el posztokat, és félreirányította az amerikai katonai forgalmat. A Greif ismerete ellenére az 1. hadsereg hírszerzése elhitte néhány amerikai egyenruhában elfogott német képtelen meséjét, miszerint Skorzeny egy-két mindenre elszánt embere Párizsba tart, hogy meggyilkolja Eisenhowert. A katonai rendőrség több napon át amerikai katonák ezreit állította meg az utakon, még Párizsban is, és nemzetiségüket bizonyítandó, meg kellett mondják, ki nyerte meg a baseballbajnoki döntőt, és mi államuk fővárosa – bár néhányan nem emlékeztek a helyes válaszokra, vagy nem tudták. Sok németet, akit amerikai egyenruhában fogtak el, azonnal agyonlőttek, másokat pedig hadbíróság elé állítottak, majd kivégeztek. Skorzeny ellen 1947-ben egy amerikai bíróság folytatott eljárást Dachauban, de felmentették. Ezután Spanyolországba, majd Dél-Amerikába ment, ahol hamarosan virágzó cementvállalatot alapított, és megírta visszaemlékezéseit.

előirányzott jelentős német erőket is leköti. December 18-án reggel Manteuffel páncélos ékei csak tizenöt mérföldnyire voltak a várostól, ahol az amerikai erőket mindössze egy hadtestparancsnokság legénysége képviselte, akik már a város elhagyására készülődtek. 17-én este azonban a 101. amerikai légideszant hadosztály, amely éppen Reimsben volt újrafelszerelésen, parancsot kapott, hogy teljes sebességgel induljon meg a száz mérföldnyire lévő Bastogne-ba. Teherautóik fényszóróit az általános elsötétítési paracs ellenére felkapcsolva, egész éjjel hajtva huszonnégy órán belül elérték a várost, éppen csak a németek előtt. Döntő fontosságú verseny volt, amelyben a németek vesztettek. Bár bekerítették Bastogne-t, nehezen tudták hadosztályaikkal megkerülni, hogy folytassák az előrenyomulást a Meuse felé. Ráadásul nagy erőket kellett maguk mögött hagyniuk, hogy a csomópontot lezárva tartsák, és megpróbálják elfoglalni. December 22-én Heinrich von Luettwitz tábornok, a LXVII. páncélos hadtest parancsnoka írásban követelte a 101. légideszantosok parancsnokától, A. C. McAuliffe tábornoktól Bastogne feladását. Híressé vált az amerikai tábornok egyszavas válasza: „FRÁSZT!” Hitlernek az ardennekbeli utolsó játszmájában a határozott fordulópont a karácsony előtti napon érkezett el. A német 2. páncélos hadosztály egyik felderítő zászlóalja már az előző napon elért a Meuse folyótól három mérföldre keletre, Dinant-nál lévő magaslathoz, és ott tankjai számára benzinre, illetve némi erősítésre várakozott, mielőtt lezúdulna a lejtőn a folyóhoz. Sem a benzin, sem az erősítés soha nem érkezett meg. A 2. amerikai páncélos hadosztály viszont váratlanul lecsapott északról. Patton 3. hadseregének már több hadosztálya is felfelé haladt dél felől: fő céljuk Bastogne felszabadítása volt. „Huszonnegyedikén este – írta később Manteuffel – nyilvánvalóvá vált, hogy hadműveletünk elérte tetőpontját. Ekkor már tudtuk, hogy célunkat sohasem érhetjük el.” A mélyre hatoló keskeny német ív északi és déli szárnyára nehezedő nyomás túl nagy lett. Ráadásul karácsony előtt két nappal az időjárás kitisztult, és a végre bevethető angol–amerikai légierő erősen támadta a német utánpótlási vonalakat és a keskeny, kanyargós hegyi utakon felfelé haladó csapatokat és tankokat. A németek még egy elkeseredett kísérletet tettek Bastogne elfoglalására. Karácsony napján hajnali 3 órától kezdve egész nap tartó támadássorozatot indítottak, de McAuliffe védői kitartottak. Másnap Patton 3. hadseregének egyik páncélos osztaga áttört dél felől, és felszabadította a várost. A németek számára már csak az volt a kérdés, hogyan szabadítsák ki erőiket a keskeny folyosóból, mielőtt még elvágnák és megsemmisítenék őket. De Hitler hallani sem akart semmiféle visszavonulásról. December 28-án nagyszabású haditanácsot tartott. Ahelyett, hogy hallgatott volna Rundstedt és Manteuffel tanácsára, és időben visszavonta volna az ardennekbeli támadásban részt vevő német erőket, megparancsolta, hogy folytassák az offenzívát, rohamozzák meg Bastogne-t, és újítsák fel az előrenyomulást a Meuse irányába. Ahhoz is ragaszkodott, hogy azonnal kezdjenek új offenzívába dél felé Elzászban, ahol az amerikai arcvonal elvékonyult, mert Patton több hadosztályát is északra, az Ardennekbe küldték. A tábornokok ama tiltakozására, hogy nem rendelkeznek elégséges erővel az Ardennek-beli offenzíva folytatásához, illetve az elzászi támadáshoz, süket fülekkel reagált. Uraim, én már tizenegy éve foglalkozom ilyesmivel, és ... még sohasem hallottam, hogy bárki is azt jelentette volna, hogy minden teljesen készen áll... Az ember soha nincsen teljesen készen. Ez világos.

Csak beszélt és beszélt.541 Még be sem fejezte monológját, a tábornokok számára máris nyilvánvaló volt, hogy a főparancsnok elveszítette valóságérzékét, és elveszett a felhőkben. A kérdés az, hogy ... megvan-e Németországban az akarat, hogy létezzen, vagy elpusztul ... Ε háború elvesztése el fogja pusztítani a német népet.

541

A haditanács szinte érintetlenül fennmaradt gyorsírásos jegyzőkönyvének hosszából ítélve több órán át szónokolt. Ez a Führer-konferenciák 27. számú darabja. Gilbert Hitler Directs His War c. művében a 158-74. oldalon megadja a teljes szöveget.

Hosszú értekezés következett ezután Róma történelméről, illetve Poroszországéról a hétéves háborúban. Végül a Führer visszatért az azonnali, időszerű problémákra. Bár azt elismerte, hogy az Ardennek-beli offenzíva „nem avart döntő sikert hozta”; kijelentette, hogy az mégis „a helyzet olyan teljes átalakulását idézte elő, amilyet két héttel ezelőtt senki sem hitt volna lehetségesnek”. Az ellenségnek le kell mondania minden támadó tervéről... Be kellett dobnia olyan egységeit is, amelyek kimerültek voltak. Hadműveleti tervei teljesen összezavarodtak. A hátországban igen erősen bírálják. A lélektani pillanat igen rossz a számára. Máris el kellett ismernie, nincs esély arra, hogy eldőljön a háború augusztus előtt, sőt talán a jövő év vége előtt sem...

Vajon ez az utolsó kiszólás a vereség beismerését jelentette? Hitler sietve megpróbált korrigálni minden ilyen benyomást. Sietek hozzátenni, uraim, hogy ... nem azt a következtetést kell levonniuk, hogy én akár csak távolról is a háború elveszítésében gondolkodom... A „kapituláció” szót soha nem ismertem... A mai helyzet számomra semmi újat nem jelent. Sokkal rosszabb helyzetben is voltam már. Ezt csak azért említem, mert azt akarom, hogy értsék, miért űzöm célomat ilyen fanatizmussal, és miért nem tud engem semmi sem megtörni. Bármennyire is kínozzon az aggodalom, és még ha fizikailag meg is ráz, akkor sem változtathatja meg semmi a legkisebb mértékben sem azt a döntésemet, hogy addig harcolok, amíg végül a mérleg nyelve a mi oldalunkra nem billen.

Ezután nagyon szépen kérte a tábornokokat, hogy „minden tüzükkel” támogassák az új támadásokat. Aztán pedig ... teljesen szétzúzzuk az amerikaiakat... Akkor majd meglátjuk, mi történik. Nem hiszem, hogy az ellenség képes lenne hosszú távon ellenállni negyvenöt német hadosztálynak ... Uralni fogjuk mi még a sorsot!

Túl késő volt már. Németország nem rendelkezett azzal a katonai erővel, ami beválthatta volna a Führer szavait. Újév napján Hitler nyolc hadosztályt dobott be a Saar-vidéki támadásba, ezt pedig a FelsőRajna hídfőjétől kiinduló támadás követte, egy olyan hadsereggel, amelynek parancsnoka (és ez rossz viccként hangzott a tábornokok számára) Heinrich Himmler volt. Egyik támadás sem jutott igazán messzire. Sőt a Bastogne ellen január 3-án meginduló totális támadás sem, amelyet nem kisebb erővel, mint kilenc hadosztályból álló két hadtesttel hajtottak végre, és amely az Ardennek-beli hadjárat legsúlyosabb harcaihoz vezetett. Január 5-re a németeknek le kellett mondaniuk arról a reményükről, hogy elfoglalhatják ezt a kulcsfontosságú várost. Azzal a veszéllyel kellett szembenézniük ekkor, hogy elvágja őket a január 3-án északról meginduló angol– amerikai ellentámadás. Január 8-án Model, akinek a seregeit annak veszélye fenyegette, hogy csapdába esnek a Bastogne-tól északkeletre fekvő Houffalize-nál, végre engedélyt kapott a visszavonulásra. Január 16-ra, egy hónappal azután, hogy megindult az offenzíva, amelyben Hitler utolsó ember-, fegyver- és lőszerkészleteit tette kockára, a német erők visszakényszerültek arra a vonalra, ahonnan megindultak. Körülbelül 120 000 elesett, sérült vagy eltűnt embert vesztettek, valamint 600 tankot és rohamágyút, 1600 repülőgépet és 6000 járművet. Az amerikaiak veszteségei szintén súlyosak voltak: 8000 katonájuk elesett, 48 000 megsebesült, 21 000 fogságba esett vagy eltűnt, valamint elveszítettek 733 tankot és tankelhárító eszközt.542 Az amerikaiak azonban tudták pótolni a 542

Az amerikai halottak között számos olyan hadifogoly is volt, akiket az 1. SS páncélos hadosztály Jochen Peiper ezredes parancsnoksága alatt álló egyik harci osztaga december 17-én Malmédy mellett hidegvérrel agyonlőtt. A Nürnbergben bemutatott bizonyítékok szerint 129 amerikai foglyot mészároltak le; az ebben részt vevő SS-tisztek későbbi tárgyalásán ezt a számot 71-re csökkentették. Az eljárás, amely 1946 tavaszán kezdődött meg Dachauban egy amerikai bíróság előtt, különös módon alakult. Negyvenhárom SS-tisztet, köztük Peipert is, halálra ítéltek, huszonhármat életfogytiglanra, és nyolcan rövidebb börtönbüntetést kaptak. Sepp Dietrich, a 6. SS páncélos hadsereg parancsnoka, aki alakulatával az Ardennek-beli támadás északi frontján harcolt, huszonöt évet kapott; Krämer, az 1. SS páncélos hadtest parancsnoka tíz évet, és Hermann Priess, az 1.

veszteségeiket, a németek viszont nem. Ellőtték az utolsó puskaporukat is. Ez volt a német hadsereg utolsó nagy offenzívája a második világháborúban. Kudarca nemcsak elkerülhetetlenné tette a vereséget nyugaton, hanem pusztulásra ítélte a keleten harcoló hadseregeket is, ahol azonnal érezhetővé vált, hogy Hitler az Ardennekben az utolsó tartalékait is bedobta. A tábornokoknak karácsony után három nappal nyugaton tartott hosszú előadásában Hitler meglehetősen optimista volt az orosz fronttal kapcsolatban, ahol – bár a Balkán már szinte elveszett – a német seregek október óta szilárdan kitartottak Lengyelországban a Visztulánál, illetve Kelet-Poroszországban. Sajnos [mondta Hitler], kedves szövetségeseink árulása miatt arra kényszerülünk, hogy fokozatosan visszavonuljunk ... Mégis, mindennek ellenére egészében véve lehetséges, hogy kitartsunk a keleti fronton.

De meddig? Karácsony este, amikor az oroszok körülvették Budapestet, majd ismételten Újév reggelén Guderian hiába könyörgött Hitlernek erősítésért, hogy Magyarországon szembeszállhasson az orosz fenyegetéssel, és hogy ellen tudjon állni a lengyelországi szovjet offenzívának, amelynek kezdetét január közepére várta. Rámutattam [mondja Guderian], hogy a Ruhr-vidéket már megbénítják a nyugati szövetségesek bombatámadásai... másfelől pedig azt mondtam, hogy a felső-sziléziai iparterületek még mindig gőzerővel dolgozhatnak, a német hadiipar központja már áttevődött keletre, és Felső-Szilézia elveszítése néhány héten belül a vereségünkhöz vezetne. Mindez hasztalan volt. Visszautasított, én pedig komor és tragikus Szentestét tölthettem e legkevésbé sem keresztényi környezetben.

Mindazonáltal Guderian január 9-én harmadszor is visszatért Hitler főhadiszállására. Magával vitte keleti hírszerzőfőnökét, Gehlen tábornokot is, aki térképekkel és grafikonokkal próbálta elmagyarázni a Führernek, milyen ingatag helyzetben vannak a németek az északi orosz offenzíva újrakezdésének várható előestéjén. Hitler [mondja Guderian] teljesen kijött a sodrából... a térképeket és a grafikonokat „abszolút idióta munkáknak” nyilvánította, és megparancsolta, hogy készítőjüket zárassam elmegyógyintézetbe. Ekkor én jöttem ki a sodromból, és azt mondtam, hogy ... „Ha azt akarja, hogy Gehlen tábornokot elmegyógyintézetbe küldjék, akkor jobb, ha rólam is kiállíttatja a diagnózist.”

Amikor Hitler azzal érvelt, hogy a keleti front „soha még nem bírt ilyen erős tartalékkal”, Guderian azzal vágott vissza: „A keleti front olyan, mint egy kártyavár. Ha a frontot csak egyetlen ponton is áttörik, összeomlik az összes többi része is.”12 Így is történt. 1945. január 12-én Konyev orosz hadseregcsoportja kitört a Felső-Visztulánál, Varsótól délre lévő baranovi hídfőállásából, és Sziléziának indult. Tőle északra Zsukov seregei Varsótól északra és délre átkeltek a Visztulán: a főváros január 17-én esett el. Még északabbra két orosz hadsereg lerohanta fél Kelet-Poroszországot, és a Danzigi-öböl felé nyomult. Ez volt a háború legnagyobb orosz offenzívája. Sztálin csak Lengyelországban és KeletPoroszországban 180 hadosztályt vetett be, amelyek meglepően nagy része páncélos hadosztály volt. Semmi nem volt, ami megállíthatta volna őket. „Január 27-re [alig tizenöt nappal azután, hogy a szovjet támadás megkezdődött] – mondja SS páncélos hadosztály parancsnoka tizennyolc évet. Ezután hangos felháborodás tört ki az amerikai szenátusban, különösen a néhai McCarthy szenátor részéről: azzal vádaskodtak, hogy az SS-tisztekkel brutálisan bántak, és kizsarolták belőlük a vallomást. 1948 márciusában a halálbüntetések közül harmincegynégyet megváltoztattak, áprilisban Lucius D. Clay tábornok a maradék tizenkettőről hatra csökkentette a halálos ítéletek számát, majd 1951 februárjában John J. McCloy, az amerikai főbiztos az általános amnesztia keretében ezeket a halálos ítéleteket is átváltoztatta életfogytiglanra. Jelen könyv írásakor már valamennyien szabadok. Az SS-tisztekkel való állítólagos rossz bánásmód feletti lármában szinte elfelejtődött a vitathatatlan bizonyíték arra, hogy 1944. december 17-én, egy Malmédy közelében lévő, behavazott réten több SS-tiszt parancsára, illetve uszítására legalább hetvenegy fegyvertelen amerikai hadifoglyot hidegvérrel lemészároltak.

Guderian – az orosz áradat gyors ütemben a teljes katasztrófa arányait kezdte ölteni a számunkra.”13 Addigra Kelet- és Nyugat-Poroszországot elvágták a Birodalomtól. Zsukov tudniillik ezen a napon kelt át Lüben közelében az Oderán, miután két hét alatt 220 mérföldet nyomult előre, és Berlintől alig 100 mérföldes távolságban német földre ért. A legkatasztrofálisabb fejlemény pedig az volt, hogy az oroszok lerohanták a sziléziai ipari medencét. A haditermelésért felelős Albert Speer január 30-án – Hitler hatalomra kerülésének tizenkettedik évfordulóján – memorandumot készített Hitler számára, amelyben rámutatott Szilézia elvesztésének jelentőségére. „A háború elveszett” – kezdődött jelentése, ami a Speertől megszokott higgadt és objektív stílusban folytatódott. A szilé/ai bányák a Ruhr-vidék intenzív bombázása óta Németország szenének 60 százalékát adták. Már csak két heti szénkészlet maradt a német vasút, az erőművek és gyárak számára. Ezennel, hogy Szilézia elveszett, mondta Speer, ő már csak egynegyedét tudja szállítani annak a szénmennyiségnek, és egyhatodát annak az acélmennyiségnek, amelyet Németország 1944-ben előállított.14 Ez katasztrófát ígért 1945-re. A Führer – mondta el később Guderian – ránézett Speer jelentésére, elolvasva az első mondatot, majd megparancsolta, hogy helyezzék el a páncélszekrényében. Nem volt hajlandó négyzemközt találkozni Speerrel. Guderiannak azt mondta: „... Ezentúl senkivel sem vagyok hajlandó négyszemközt találkozni ... [Neki] mindigvan valami kellemetlen mondanivalója a számomra. Ezt nem tudom elviselni.”15

Január 27-én délután, azon a napon, amikor Zsukov csapatai Berlintől száz mérföldre átkeltek az Oderán, érdekes reakciót lehetett megfigyelni Hitler főhadiszállásán, amelyet ekkorra már áthelyeztek a berlini kancelláriára, ahol a Führer ott is maradt élete végig. Huszonötödikén a kétségbeesett Guderian felkereste Ribbentropot, és arra ösztökélte, próbáljon meg azonnali fegyverszünetet nyerni a nyugati fronton, hogy a német seregeket a keleti fronton összevonhassák az oroszok ellen. A külügyminiszter sietve elfecsegte a dolgot a Führernek, aki még aznap este elővette, és „hazaárulás” elkövetésével vádolta vezérkari főnökét. De két estével később Hitler, Göring és Jodl a keleti katasztrófa hatására már olyan állapotban voltak, hogy úgy vélték, nem kell a Nyugattól fegyverszünetet kérniük. Biztosak voltak abban, hogy a bolsevik győzelmek következményeitől félő nyugati szövetségesek szaladnak majd hozzájuk. A január 27-i vezéri értekezlet jegyzőkönyvének egyik fennmaradt töredéke megőrizte a jelenet egy részét. HITLER: Gondolja, hogy az angolok lelkesednek az orosz fejlemények miatt? GÖRING: Biztosan nem azt tervezték, hogy mi majd távol tartjuk őket, miközben az oroszok meghódítják egész Németországot ... Nem számítottak arra, hogy mi ... őrültek módjára távol tartjuk őket, miközben az oroszok egyre mélyebben hatolnak be Németországba, és mostanára gyakorlatilag övék egész Németország ... JODL: Mindig is gyanakodva tekintettek az oroszokra. GÖRING: Ha ez így folytatódik, pár napon belül táviratot kapunk [az angoloktól]. 16

Ilyen vékonyka szálra függesztették utolsó reményeiket a Harmadik Birodalom vezetői. A Nyugat ellen készített náci-szovjet paktum kitervelői a végén odáig jutottak, hogy nem értették, miért nem csatlakoznak hozzájuk a britek és az amerikaiak az orosz megszállók visszaverésében.

A NÉMET SEREGEK ÖSSZEOMLÁSA 1945 tavaszán a vég gyorsan érkezett el a Harmadik Birodalom számára. A haláltusa márciusban kezdődött. Februárra, amikor a Ruhr-vidék már nagyrészt romokban hevert, Felső-Szilézia pedig elveszett, a széntermelés az előző évinek egyötödére csökkent, de

az angol–amerikai bombázások miatt a vasúti és vízi szállításban bekövetkezett zavarok következtében ennek is csak csekély hányadát lehetett fuvarozni. A vezéri értekezletek uralkodó beszédtémájává vált a szénhiány, Dönitz panaszai, hogy sok hajójának tétlenül kell vesztegelnie az üzemanyaghiány miatt, majd Speer türelmes magyarázata, hogy ugyanezen okok miatt hasonló helyzetben vannak az erőművek és a hadiüzemek is. A román és a magyar olajmezők elvesztése, valamint a németországi szintetikusolaj-üzemek bombázása olyan akut benzinhiányt okozott, hogy az oly rettentően szükséges vadászgépek jó részének a földön kellett maradnia, s ott a szövetségesek légitámadásai pusztították el őket. Sok páncélos hadosztály nem tudott mozdulni sem, mert nem volt üzemanyag a tankjaikba. Elfogyott végül a megígért „csodafegyverekbe” vetett hit is, amely pedig egy ideig nemcsak a tömegekben, hanem még a Guderian-féle gyakorlatias tábornokokban is élt. A Nagy-Britannia ellen irányított V-1 szárnyasbombák és V-2 rakéták kilövőállásai szinte teljesen odavesztek, amikor Eisenhower erői visszahódították a francia és belga partokat, bár néhány megmaradt még Hollandiában. A kétféle V–bombából közel nyolcezer darabot lőttek ki Antwerpenre és más katonai célokra azután, hogy a brit–amerikai erők elérték a német határt – de ezek csak jelentéktelen károkat okoztak. Hitler és Göring arra számított, hogy az új lökhajtásos vadászgépek majd elűzik a szövetséges légierőt az égről, és ez így is történhetett volna (a németeknek ugyanis több mint ezret sikerült legyártaniuk), ha az effajta gépekkel nem rendelkező angol–amerikai repülősök nem tettek volna hatékony ellenlépéseket. A szövetségesek hagyományos vadászai a levegőben nem jelentettek ellenfelet a lökhajtásos vadászokkal szemben, de az utóbbiakból kevés szállt egyáltalán fel a földről. A lökhajtásos gépekhez szükséges különleges hajtóanyagot előállító finomítókat lebombázták és elpusztították, a meghosszabbított kifutópályákat pedig, amelyekre szintén szükségük volt, könnyen felfedezték a szövetségesek pilótái, s így a lökhajtásos gépeket a földön pusztították el. Dönitz vezértengernagy megígérte a Führernek, hogy az új elektromos tengeralattjárók csodával fognak szolgálni a tengereken és ismét pusztulást hoznak majd a létfontosságú északatlanti brit–amerikai utánpótlási vonalakra. 1945 januárjáig azonban a szolgálatba állítandó 126 új járműből csak kettőt bocsátottak Ami a Londonnak és Washingtonnak sok aggodalmat okozó német atombomba-kutatást illeti, csak csekély előrehaladást értek el, Hitlert ugyanis ez nem érdekelte, Himmler pedig hűtlenség gyanújával rendszeresen letartóztatta az atomtudósokat, vagy elvitte őket, hogy kedvenc képtelen „tudományos” kísérletein dolgozzanak, amelyeket fontosabbnak tartott. Az amerikai és a brit kormány nagyon megkönnyebbült, amikor már 1944 vége előtt megtudta, hogy a németeknek ebben a háborúban nem lesz atombombájuk.543 Február 8-án Eisenhower hadai, amelyek ekkor már nyolcvanöt hadosztályt tettek ki, szorosabbra kezdték vonni a gyűrűt a Rajnánál. Azt várták, hogy a németek csak időnyerés céljából fognak harcolni, és erőiket megőrizve visszavonulnak a széles, lassú folyású folyó jelentős vízi akadálya mögé. Rundstedt ezt is tanácsolta. De Hitler, mint vereségeinek évében végig, most sem akart hallani semmiféle visszavonulásról. Ez mindössze azt jelentené, közölte Rundstedttel, hogy „a katasztrófát egyik helyről a másikra viszik”. Így hát a német seregek Hitler ragaszkodására a helyükön maradtak, és harcoltak – de nem sokáig. A hónap végére a britek és az amerikaiak Düsseldorftól északra több helyen is elérték a Rajnát, két héttel később pedig a Mosel folyótól északi irányban már szilárd állásuk volt a bal parton. A németek újabb 350 000 elesett, sebesült és fogságba került embert vesztettek (a foglyok száma 293 000 volt), továbbá fegyvereik és felszerelésük legnagyobb részét. Hitler dührohamot kapott. Március 10-én utoljára váltotta le Rundstedtet, és Kesselring 543

Hogy ezt hogyan tudták meg, az önmagában is lenyűgöző történet, de ahhoz túl hosszú, hogy itt leírjuk. Samuel Goudsmit professzor nagyszerűen elbeszéli Alsós című könyvében. „Alsós” az általa vezetett amerikai tudományos misszió neve volt, amely Eisenhower seregeit követte Nyugat-Európába.

tábornagyot nevezte ki a helyére, aki olyan makacsul és sokáig tartott ki Olaszországban. A Führer egy tomboló dührohamában már februárban érvénytelennek nyilvánította a genfi konvenciót, hogy – amint egy tizenkilencedikén tartott értekezleten mondta – „felismertessem az ellenséggel: mi elszántuk magunkat arra”, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel harcolni fogunk a létezésünkért”. Ε lépésre dr. Goebbels, a vérszomjas civil is ösztökélte, aki azt javasolta, hogy a német városok elleni szörnyű bombázások miatti megtorlásként az összes elfogott ellenséges repülőt azonnal lőjék agyon. Amikor a jelenlévő tisztek valamelyike jogi ellenvetéseket támasztott, Hitler dühösen vágott vissza: Pokolba vele! ... Ha nyilvánvalóvá teszem, hogy nem mutatok belátást a foglyokkal szemben, hanem az ellenséges foglyokkal a jogaikra való minden tekintet nélkül bánok, tekintet nélkül a megtorlásra, akkor jó néhány [német] majd kétszer is meggondolja, mielőtt dezertálna. 17

Ez volt követői számára az egyik első jele annak, hogy Hitler, miután világhódító küldetésében csődöt mondott, elszánta magát arra, hogy mint Wotan a Walhallába, tömeges véráldozattal száll le – s nemcsak az ellenségeivel, hanem saját népével együtt is. A vita végén felkérte Dönitz tengernagyot, hogy „fontolja meg e lépés mellett és ellen szóló érveket, és minél előbb tegyen jelentést róla”. Dönitz másnap tért vissza a rá jellemző válasszal. A hátrányok súlyosabbak az előnyöknél... Mindenképpen jobb lenne, ha megőriznénk a látszatot, és a szükségesnek tartott intézkedéseket előzetes bejelentés nélkül hajtanánk végre.18

Hitler ímmel-ámmal egyetértett, és noha – amint láttuk544 – nem került sor az elfogott repülők vagy más hadifoglyok tömeges lemészárlására (kivéve az oroszokat), többet is kegyetlenül kivégeztek, a civil lakosságot pedig arra bujtogatták, hogy lincseljék meg a szövetséges repülőgépek ejtőernyővel földet érő legénységét. Az egyik fogoly francia tábornokot, Mesnyt Hitler parancsára előre megfontoltan meggyilkolták, és sok szövetséges hadifogoly pusztult el, amikor élelem és víz nélkül hosszú menetelésre kényszerítették őket a brit, amerikai és orosz repülők által géppuskázott utakon, amint az ország belseje felé terelték őket, nehogy az előrenyomuló szövetséges seregek felszabadítsák őket. Hitler nem ok nélkül tett arról, hogy a német katonák „kétszer is gondolják meg, mielőtt dezertálnak”. Nyugaton döbbenetesen megnőtt a dezertőrök száma, vagy legalábbis azoké, akik a brit-amerikai előrenyomulást követően a lehető leggyorsabban megadták magukat. Február 12-én Keitel „a Führer nevében” kiadott egy parancsot, amelyben kijelenti, hogy minden katona, „aki csalárd módon szerez eltávozási engedélyt, vagy aki hamis papírokkal utazik, halálbüntetést kap”. Március 5-én pedig Blaskowitz tábornok, a nyugati „H” hadseregcsoport parancsnoka a következő parancsot adta ki: Minden katona ... aki elveszíti az egységét... és aki kijelenti, hogy eltévedt, és az egységét keresi, rögtönítélő bíróság elé kerül, és agyonlövik.

Április 12-én Himmler is hozzátette a magáét, és elrendelte, hogy „halálraítéltethető” minden parancsnok, akinek nem sikerült megtartania egy várost vagy egy fontos hírközlési központot. A parancsot már végre is hajtották az egyik Rajna-híd szerencsétlen parancsnokainak esetében. Március 7-én kora délután a 9. amerikai páncélos hadosztály egyik támadó éke elérte a Remagen városa feletti magaslatokat a Rajna mentén, huszonöt mérföldre Koblenztől. Az amerikai tankok legénysége csodálkozva látta, hogy a folyó feletti, Ludendorffról elnevezett vasúti híd még ép. Leszáguldottak a lejtőn a vízhez. Az utászok eszeveszett sietséggel elvágtak 544

„Az Új Rend” című 27. fejezetben.

minden robbantóvezetéket, amit csak találtak. Egy gyalogsági szakasz átsietett a hídon. Amint a keleti parthoz közeledtek, egy töltet felrobbant, aztán még egy. A híd megrázkódott, de kitartott. A túlparton lévő gyenge német erőket hamarosan visszaverték. Tankok siettek át a hídon. Alkonyatra az amerikaiak erős hídfőállással rendelkeztek a Rajna keleti partján. Átlépték az utolsó nagy természeti akadályt Németország nyugati felén.545 Néhány nappal később, március 22-én este Patton 3. hadserege újabb átkelést hajtott végre a Rajnán Oppenheimnél, Mainztól délre, miután a 7. amerikai és az 1. francia hadsereggel közösen végrehajtott briliáns hadműveletben lerohanta a Saar-Pfalz háromszöget. Március 25-re az angol–amerikai erők birtokában volt a folyó teljes nyugati partja, és azon túl is két erős hídfőállással rendelkeztek. Hitler hat hét alatt elveszítette nyugati erőinek több mint egyharmadát, valamint félmillió ember fegyverzetének többségét. Március 24-én hajnali fél háromkor haditanácsot hívott össze berlini főhadiszállásán a teendők mérlegelésére. HITLER: Az Oppenheimnél lévő hídfőt tekintem a legnagyobb veszélynek. HEWEL [a Külügyminisztérium képviselője]: A Rajna ott nem olyan széles. HITLER: Jó kétszázötven méter. Egy folyami akadálynál csak egy embernek kell elaludnia, és máris szörnyű szerencsétlenség történhet.

A legfelsőbb parancsnok tudni akarta, hogy „nincs-e egy dandár vagy valami hasonló, amit oda lehetne küldeni”. Az egyik segédtiszt válaszolt: „Jelenleg nem áll rendelkezésre olyan egység, amelyet Oppenheimbe lehetne küldeni. Mindössze öt páncéltörő van a senne-i táborban, ezek ma vagy holnap készen állnak. A következő pár nap során harcba állíthatók lesznek ...19

A következő pár nap során! Patton oppenheimi hídfője e pillanatban hét mérföld széles és hat mérföld mély volt, tankjai pedig keletnek, Frankfurt felé tartottak. Azt, hogy az egykoron hatalmas német hadsereg, amelynek sokat magasztalt páncélos hadtestei az előző években keresztülszáguldottak Európán, most menynyire rossz helyzetben volt, az is mutatja, hogy a legfelsőbb parancsnoknak e válságos pillanatban azzal kellett foglalatoskodnia, hogy öt lerobbant páncéltörőt kaparjon össze, amelyeket csak „a következő pár nap során lehet harcba állítani”, hogy azokkal állítsák meg egy hatalmas ellenség páncélos seregét.”546 Most, hogy az amerikaiak március harmadik hetére a Rajnán túl voltak, és Montgomery parancsnoksága alatt hatalmas, britekből, kanadaiakból és amerikaiakból álló szövetséges hadsereg készült az Alsó-Rajnán való átkelésre, és arra, hogy meginduljanak az északnémet síkságra, illetve a Ruhr-vidékre (március 23-án éjjel neki is indultak), Hitler bosszúja az előrenyomuló ellenség helyett saját népe felé fordult. Ők tartották fent a Vezért a német történelem legnagyobb győzelmei során. Most, a vereség telén úgy gondolta, hogy többé nem érdemlik meg az ő nagyságát. – Ha a német népre vereség vár a küzdelemben – mondta Hitler a gauleitereknek egy 1944 augusztusában tartott beszédében –, akkor túl gyenge volt: nem sikerült kiállnia a történelem próbáját, és csak pusztulásra ítéltetett.20 545

Hitler nyolc német tisztet, a remageni hídnál lévő gyenge egységek parancsnokait kivégeztette. Ügyüket a Führer által felállított „Nyugati Különleges Repülőbíróság” tárgyalta, amelynek egy Hübner nevű fanatikus náci volt az elnöke. 546 Ε március 23-i vezéri értekezlet átirata az utolsó, amely megmenekült – nagyjából épen – a lángok közül. Jó képet ad a Führer őrült agyáról, arról, hogy milyen jelentéktelen részletkérdésekkel volt elfoglalva, miközben a feje felett már égett a ház. Majdnem egy óra hosszat vitatta meg Goebbels javaslatát, hogy a berlini Tiergarten egyik széles sugárútját használják kifutópályának. Előadást tartott arról, hogy a német beton milyen gyenge a bombázással szemben. A tanácskozás nagy részét a csapatok összeszedésének szentelték. Az egyik tábornok felveti az indiai légió kérdését. HITLER: Az indiai légió egy vicc. Vannak olyan indiaiak, akik még egy tetvet sem képesek megölni, inkább hagyják, hogy megegyék őket. Egy angolt sem ölnének meg. Ostobaságnak tartom, hogy az angolokkal szembeállítsuk őket... Ha imamalmok hajtására használnánk az indiaiakat, vagy ilyesmire, akkor ők lennének a világ legkitartóbb katonái... És így tovább az éjszakába. Az ülés hajnali 3 óra 43 perckor oszlott fel.

Szervezete gyors ütemben hanyatlott, s ez még inkább megmérgezte szemléletét. A hadvezetés terhe, a vereségek okozta sokk, a ritkán otthagyott földalatti bunkerekben folytatott egészségtelen, friss levegő és mozgás nélküli életmód, az egyre gyakrabban szabadjára engedett dührohamok, és nem utolsósorban a kuruzsló orvosa, dr. Morell javaslatára naponta szedett mérgező gyógyszerek már az 1944. július 20-i bombamerénylet előtt is aláásták egészségét. Az akkori robbanás mindkét fülében beszakította a dobhártyát, ami hozzájárult szédülésrohamaihoz. A merénylet után orvosai hosszabb pihenést javasoltak neki, de nem volt hajlandó rá. – Ha elhagyom Kelet-Poroszországot – mondta Kelteinek –, akkor elesik. Amíg itt vagyok, addig kitart. 1944 szeptemberében úgy megroppant az egészsége, hogy ágynak dőlt, de novemberben feiépült, és visszatért Berlinbe. Szörnyű vérmérséklete felett azonban soha többé nem sikerült visszanyernie az uralmát. Ahogyan 1945-ben a frontokról érkező hírek egyre rosszabbá váltak, mind gyakoribbá váltak hisztérikus dühkitörései. Ilyenkor a keze-lába is csillapíthatatlanul remegett. Guderian tábornok többször is leírta, milyen volt a Führer ezekben a pillanataiban. Január végén, amikor az oroszok Berlinből alig száz mérföldnyire elérték az Oderát, és a vezérkari főnök azt kezdte követelni, hogy a balti területeken rekedt számos német hadosztályt a tengeren át evakuálják, Hitler nekitámadt. Úgy állt ott előttem az öklét rázva, hogy jó vezérkari főnököm, Thomale kénytelen volt megragadni a zubbonyom alját, annál fogva rántott vissza, nehogy testi inzultus áldozata legyek.

Néhány nappal később, 1945. február 13-án a két férfi újabb vitába keveredett az orosz helyzettel kapcsolatban. Guderian szerint két órán át tartott a csetepaté. Felemelt ököllel, kivörösödött képpel, a haragtól egész testében rázkódva állt ott előttem, magán kívül a dühtől, minden önuralom nélkül. Minden egyes kitörése után fel-alá járkált a szőnyeg szélén, aztán hirtelen közvetlenül előttem megállt, és az arcomba vágta a következő vádját. Szinte visított, a szeme majdnem kiugrott a helyéről, az erek pedig kidudorodtak a halántékán. 21

A német Führer ilyen lelki és egészségi állapotban hozta meg élete egyik utolsó nagy jelentőségű döntését. Március 19-én általános rendeletet adott ki: Németországban minden katonai, ipari, szállító- és távközlési eszközi meg kell semmisíteni, nehogy azok sértetlenül az ellenség kezére kerüljenek! Az intézkedéseket a katonaságnak kellett végrehajtania a Gauleiterek és a „védelmi biztosok” segítségével. „Minden ellentétes utasítás érvénytelen” – zárult a rendelet.22 Németországot egyetlen hatalmas pusztasággá kellett tenni. Semmit nem volt szabad meghagyni, amivel a német nép túlélhette volna vereségét. Hitlerrel folytatott korábbi találkozói alapján Albert Speer, a szókimondó fegyverzetügyi és haditermelési miniszter előre látta a barbár utasítást, és március 15-én feljegyzést készített, amelyben szenvedélyesen szembeszállt az ilyen bűnös intézkedéssel, és megismételte azt az állítását, hogy a háború már elveszett. Memorandumát március 18-án este személyesen nyújtotta át a Führernek. Négy-nyolc héten belül [írta Speer] bizonyossággal várható a német gazdaság összeomlása ... Ez után az összeomlás után a háborút katonailag sem lehet folytatni... Mindent meg kell tennünk, hogy a nemzet számára mindvégig megőrizzünk akár csak egy bármilyen primitív létalapot ... A háború e fázisában nincs jogunk ahhoz, hogy olyan pusztításokat vigyünk végbe, amelyek befolyásolhatják a nép életét. Ha ellenségeink el szeretnék pusztítani ezt a nemzetet, amely egyedülálló bátorsággal harcolt, akkor ez a történelmi szégyen csakis az övék lesz. Kötelességünk, hogy meghagyjunk a nemzet számára minden lehetőséget, amellyel a távoli jövőben biztosíthatja újjáépülését ...23

De Hitlert, miután személyes sorsa már megpecsételődött, nem érdekelte annak a német népnek a további léte sem, amely iránt pedig korábban mindig olyan határtalan szeretetet

prédikált. Azt mondta Speernek: Ha a háború elveszett, akkor a nemzet is elpusztul. Ez a sors elkerülhetetlen. Szükségtelen figyelembe vennünk, hogy a nép valami nagyon kezdetleges létének folytatásához mire lenne szükség. Ellenkezőleg ifibb, ha magunk elpusztítjuk ezeket a dolgokat, mert ez a nemzet bizonyult a gyengébbiknek, a jövő pedig teljesen az erősebb, keleti nemzettől [Oroszországtól] függ majd. Ráadásul akik megmaradnak a csata után, azok az aljanép, mert a jók addigra halottak lesznek.

Ezután hirdette ki másnap a legfőbb hadúr a hírhedt „felperzselt föld” direktívát. Ezt egy hasonlóan irtózatos újabb paranccsal fejelte meg március 23-án Martin Bormann, a Führer titkára, aki ekkorra már olyan udvari pozíciót vívott ki magának, mint a náci kényurak körül senki más. Speer a nürnbergi emelvényen így ismertette e parancsot: A Bormann-rendeletnek az volt a célja, hogy a népességet keletről és nyugatról egyaránt a birodalom közepére vigyék, és velük együtt a külföldi munkásokat és a hadifoglyokat is. Ezt a több millió embert gyalog kellett volna vándorútjukra küldeni. Nem tettek intézkedéseket az ellátásukra, és abban a helyzetben nem is lehetett volna végrehajtani az ilyen intézkedéseket. Minden képzeletet felülmúló éhségkatasztrófa lett volna a dolog vége.

És ha Hitler és Bormann minden további parancsát is végrehajtották volna (mert számos kiegészítő utasítás is volt), németek milliói halhattak volna meg, akiknek addig sikerült életben maradniuk. A nürnbergi bíróság előtt Speer megpróbálta összefoglalni a különböző „felperzselt föld”-parancsokat. El kellett pusztítani, mondta, minden ipari üzemet, minden fontos elektromos létesítményt, víz- és gázművet, élelmiszer- és ruházati raktárát; minden távközlési és vasúti berendezést, minden csatornát, minden hajót, minden tehervagont és az összes mozdonyt.

Hogy a német nép megmenekült ettől a katasztrófától, azt – a szövetséges csapatok gyors előrenyomulása mellett, amely lehetetlenné tette, hogy ilyen gigantikus méretű pusztítást vigyenek végbe – a Speer és a hadsereg néhány tisztje által kifejtett emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhették: e férfiak Hitler parancsaival (végre!) közvetlenül szembeszegülve beszáguldottak az országot, és gondoskodtak róla, hogy a létfontosságú hírközlést, üzemeket és raktárakat ne robbantsák fel a hadsereg buzgón engedelmes tisztjei és a pártkulik. Közel járt már a vég a német hadsereg számára. Miközben Montgomery brit-kanadai seregei, miután március utolsó hetében átkeltek az Alsó-Rajnán, északkeletnek nyomultak Bréma, Hamburg és a balti Lübeck felé, Simpson tábornok 9. amerikai hadserege és Hodges tábornok 1. amerikai hadserege gyorsan nyomult előre, túl a Ruhr-vidéken: a 9. hadsereg az északi peremén, az 1. hadsereg a délin. Április l-jén Lippstadtnál egyesültek. Model „B” hadseregcsoportja, amely az összesen huszonegy hadosztályt kitevő 15. és az 5. páncélos hadseregből, állt, csapdába esett Németország legnagyobb iparvidékének romjain. Tizennyolc napig tartott ki, és április 18-án adta meg magát. Újabb 325 000 német, köztük harminc tábornok esett fogságba, de Model nem volt közöttük. Inkább agyonlőtte magát, mint hogy fogoly legyen. Model seregéinek bekerítése a Ruhr-vidéken széles nyílást szakított a németek nyugati frontján. A kétszáz mérföldes résen keresztül a 9. és az 1. amerikai hadseregnek azok a hadosztályai, amelyekre nem volt szükség a Ruhr-vidék megtartásához, most nekilódultak a Németország szívében fekvő Elba folyó irányába. A Berlinbe vezető út nyitva állt, mivel e két amerikai hadsereg és a főváros között csupán néhány szétszórt, rendezetlen német hadosztály volt. Április 11-én este, miután hajnal óta hatvan mérföldet nyomult előre, a 9. hadsereg egyik támadó éke Magdeburg közelében elérte az Elbát, másnap pedig hídfőt alakított ki a túloldalon.

Az amerikaiak mindössze már csak hatvan mérföldnyire voltak Berlintől. Eisenhower célja ekkor az volt, hogy az oroszokkal Magdeburg és Drezda között találkozva az Elbánál kettéossza Németországot. Bár Churchill és a brit katonai vezetők súlyosan megbírálták, amiért nem előzte meg az oroszokat Berlinben, amit könnyen megtehetett volna, Eisenhowert és stábját a szövetséges expedíciós hadsereg legfelsőbb parancsnokságán ebben a pillanatban csak az érdekelte, hogy az oroszokkal való találkozás után sürgősen délkelet felé induljon, és bevegye az úgynevezett Nemzeti Erődöt, ahol Hitler állítólag összegyűjtötte maradék erőit, hogy a dél-bajorországi és nyugat-ausztriai Alpok szinte bevehetetlen hegyeiben foglalja el utolsó állását. A „Nemzeti Erőd” csupán fantom volt. Soha nem létezett, kivéve dr. Goebbels bombasztikus propagandájában, illetve Eisenhower óvatos főparancsnokságán, ahol bedőltek neki. A szövetséges expedíciós had sereg legfőbb parancsnokságának hírszerzése már március 11-én figyelmeztette Eisenhowert, hogy a nácik bevehetetlen erőd építését tervezik a hegyekben, és maga Hitler irányítja majd védelmét berchtesgadeni búvóhelyéről. A jeges hegyi sziklák „gyakorlatilag áthatolhatatlanok” – mondta a hírszerzői jelentés. Itt, a természet és az eddig kitalált leghatékonyabb titkos fegyverek védelmében fennmaradna az a hatalom [folytatódott a jelentés], amely eddig Németországot vezette, hogy megszervezze feltámadását; itt bombabiztos gyárakban készül majd a hadianyag, hatalmas földalatti barlangokban raktározzák majd az élelmiszert, a felszerelést, és egy különlegesen válogatott, fiatal katonákból álló alakulatot képeznek ki a gerilla-hadviselésre, hogy egy egész földalatti hadsereget lehessen felszerelni és irányítani, hogy szabadítsa fel Németországot a megszálló erők alól.24 Úgy tűnik, mintha a szövetségesek legfelsőbb parancsnokságának hírszerzői állományába brit és amerikai kalandregényírók épültek volna be. Ezt a fantasztikus értékelést mindenesetre komolyan vették a szövetséges expedíciós hadsereg legfelsőbb parancsnokságán, ahol Eisenhower vezérkari főnöke, Bedell Smith tábornok eltöprengett „egy hosszan tartó alpesi hadjárat” szörnyű lehetőségén, amely súlyos amerikai emberáldozatokkal járna, és határozatlan időre eltolná a háború végét.547 Ez volt az utolsó alkalom, hogy a leleményes dr. Goebbelsnek sikerült egy propagandablöffel befolyásolnia a háború stratégiai menetét. Adolf Hitler ugyan fontolóra vette, hogy visszavonul az osztrák–bajor hegyekbe, hogy ott foglalja el utolsó állását, ahonnan nem messze született, ahol magánéletének óráit többnyire töltötte, amelyet szeretett is, és ahol az egyetlen olyan hely volt, amit az otthonának nevezhetett – a Berchtesgaden feletti Obersalzberg –, ám addig habozott, amíg túl késő lett. Április 16-án, azon a napon, hogy az amerikai csapatok elérték Nürnberget, a nagyszabású náci pártgyűlések színhelyét, Zsukov orosz seregei kitörtek az Oderánál elfoglalt hídfőállásukból, és április 21-én délután elérték Berlin külvárosát. Bécs már április 13-án elesett. Április 25-én délután 4 óra 40 perckor Berlintől déli irányban hetvenöt mérföldre, az Elba mellett fekvő Torgaunál a 69. amerikai gyalogos hadosztály őrjáratai találkoztak az 58. orosz gárdahadosztály előretolt egységeivel. Észak- és Dél-Németországot elszakították egymástól. Adolf Hitler elszigetelődött Berlinben. Elérkeztek a Harmadik Birodalom utolsó napjai.

547

„Csak amikor a hadjárat véget ért – írta később Omar Bradley tábornok –, akkor kellett megtudnunk, hogy ez az Erőd leginkább csak néhány fanatikus náci képzeletében létezett. Annyira eltúlzott gondolattá vált, hogy megdöbbenek rajta, hogyan is tudtuk olyan ártatlanul elhinni. De amíg kitartott az Erőd legendája, addig túl komoly fenyegetés volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk, következésképpen a háború utolsó heteiben ez formálta taktikai gondolkodásunkat.” (Bradley: A Soldier's Story, 536.0.) „Sokat írtak az alpesi erődről – fűzte hozzá a háború után fanyarul Kesselring tábornagy –, többnyire ostobaságokat.” (Kesselring: A Soldier's Record, 276. o.)

31. GÖTTERDÄMMERUNG: Α HARMADIK BIRODALOM UTOLSÓ NAPJAI Hitler azt tervezte, hogy április 20-án, ötvenhatodik születésnapján távozik Berlinből az Obersalzbergre, és onnan, Barbarossa Frigyes legendás hegyi erősségéből irányítja majd a Harmadik Birodalom végső ellenállását. A minisztériumi hivatalok többségét állami iratokkal és a végzetre ítélt Berlinből kétségbeesetten kijutni próbáló fejvesztett tisztviselőkkel telezsúfolt teherautókon már délre költöztették. Háztartása személyzetének legtöbb tagját a Führer tíz nappal korábban előreküldte Berchtesgadenbe, hogy előkészítsék érkezésére hegyvidéki villáját, a Berghofot. A sors azonban azt tartogatta számára, hogy soha többé ne lássa viszont imádott alpesi menedékét. A vég gyorsabban közeledett, mint ahogy el tudta volna képzelni. Az amerikaiak és az oroszok sebesen nyomultak az Elba melletti találkozóhely felé. A britek Hamburg és Bréma kapujában álltak, és azzal fenyegettek, hogy elvágják Németországtól a megszállt Dániát. Olaszországban elesett Bologna, és Alexander szövetséges erői a Pó völgyébe zúdultak. Az oroszok, miután április 13-án elfoglalták Bécset, a Duna folyása mentén felfelé tartottak, a 3. amerikai hadsereg pedig lefelé száguldott, hogy Hitler városában, az ausztriai Linzben találkozzon velük. Ostrom alá vették Nürnberget, ahol a háború egész ideje alatt folyt a munka a nagy előadótermen és a stadionokon, amelyeknek a náci párt fővárosának bélyegét kellett volna rányomniuk az ősi városra, majd a 7. amerikai hadsereg egy része elrobogott mellette München, a náci mozgalom szülőhelye felé. Berlinbe odahallatszott az orosz nehéztüzérség robaja. „Egész héten semmi más nem jött, csak Jób hírnökei – jegyezte fel naplójába április 23-án Schwerin von Krosigk gróf, a gyermekded pénzügyminiszter, a korábbi oxfordi ösztöndíjas, aki a közeledő bolsevikok első hírére északra iszkolt Berlinből. – Úgy látszik, a leggyászosabb sors vár népünkre.”1 Hitler az oroszok közeledtére az előző év november 20-án távozott utoljára a keletporoszországi Rastenburgban lévő főhadiszállásáról, és Berlinben maradt (ahol a keleti háború kezdete óta alig járt) december 10-ig, amikor a Bad Neuheim melletti Ziegenbergben lévő nyugati főhadiszállására ment, hogy levezényelje az Ardennek-beli nagy hazárdjátszmát. Annak kudarca után január 16-án visszatért Berlinbe, ahol immár mindvégig kitartott, és összeomlófélben lévő hadseregeit a kancelláriának a szövetséges bombázások következtében romhalmazzá vált nagy márványtermei alatt ötven lábnyi mélységben lévő földalatti bunkerból irányította tovább. Fizikailag gyorsan hanyatlott. A hadsereg egyik fiatal századosa, aki februárban látta őt először, később visszaemlékezett külsejére. A feje kissé imbolygott. Bal karja petyhüdten lógott, a keze pedig nagyon remegett. A szemében leírhatatlan vibráló izzás volt, ami félelmetes és egészen természetellenes hatást keltett. Az arca és a szeme körüli részek a teljes kimerültség benyomását keltették. Minden mozdulata öregemberre vallott. 2

A július 20-i merényletkísérlet óta bizalmatlanná vált mindenkivel, még régi pártbeli híveivel szemben is.– Minden oldalról hazudnak nekem! – füstölgött márciusban az egyik titkárnőjének. Senkiben sem bízhatok meg. Hányingerem van ettől az egész dologtól ... Ha bármi történik velem, Németország vezető nélkül marad. Nincs utódom. Hess őrült, Göring elveszítette a nép rokonszenvét, Himmlert pedig a párt utasítaná vissza – amellett ő [Himmler] teljesen művészietlen ... Törje csak a fejét, és mondja meg, ki legyen az utódom ...3

Az ember azt gondolná, hogy ebben a történelmi fázisban az utódlás dolga akadémikus kérdés volt, de ez nem igaz: ebben a kerge náci világban nem így mentek a dolgok. Az utódlás nemcsak a Führernek volt a rögeszméje, hanem (hamarosan látni fogjuk) a vezető utódjelölteknek is. Bár Hitler ekkor már fizikailag roncs volt, s a vak is látta a rá váró katasztrofális véget, amint az oroszok Berlin felé közelítettek, a nyugati szövetségesek pedig elözönlötték a Birodalmat, ő és néhány fanatikus híve, mindenekelőtt Goebbels, mégis makacs reményeket fűzött ahhoz, hogy az utolsó pillanatban valami csoda meg fogja még menteni őket. Április elején egy szép estén Goebbels fennmaradt, hogy felolvasson Hitlernek a Führer egyik kedvenc könyvéből, Carlyle Nagy Frigyes története című művéből. A fejezet, amelyet felolvasott, a hétéves háború legsötétebb napjairól szólt, amikor a király úgy érezte, hogy ereje a végét járja, és közölte minisztereivel, hogy ha február 15-ig nem fordul meg a szerencséje, akkor feladja a küzdelmet, és megmérgezi magát. Ez a történelmi részlet kétségtelenül illett az alkalomhoz, és Goebbels minden bizonnyal a legdrámaibb módon olvasta fel. „Bátor király! Még egy kicsit várj [olvasta tovább Goebbels], és szenvedésed napjai véget érnek. Jó szerencséd napja már a felhők mögött vár, és hamarosan rád köszönt.” Február 12-én a cárnő meghalt, és megtörtént a Brandenburg-ház csodája.

– A Führer szeme könnyel volt tele – mondta Goebbels Krosigknak; az utóbbi naplójának köszönhetjük ezt a megindító jelenetet.4 Ε – brit írótól érkezett – bátorítás hatására két horoszkópért küldettek, amelyeket Himmler nagyszámú „kutatási” irodáinak egyikében őriztek az iratok között. Az egyik a Führer horoszkópja volt, amelyet 1933. január 30-án, azon a napon készítettek, amikor hivatalba lépett; a másik a weimari köztársaság horoszkópja volt, amit egy ismeretlen asztrológus készített 1918. november 9-én, a köztársaság születésének napján. Goebbels közölte Krosigkkal, milyen eredménnyel járt e két rendkívüli dokumentum ismételt vizsgálata. Csodálatos tény vált láthatóvá, mindkét horoszkóp megjósolja a háború kitörését 1939-ben, 1941-ig győzelmeket, és az ezután következő fordulatok sorát, a legsúlyosabb csapásokat pedig 1945 első hónapjaira, különösen április első felére. Április második felében átmeneti sikerre számíthattunk. Aztán stagnálás következik augusztusig, majd ugyanabban a hónapban béke. A következő három évben nehéz idők várnak Németországra, de 1948-tól ismét felemelkedik majd.5

Goebbels Carlyle-lal és a csillagok „csodálatos” jóslataival megerősítve április 6-án zengzetes felhívást intézett a visszavonuló csapatokhoz: A Führer kinyilvánította, hogy még ebben az évben megváltozik a sors iránya... A zseni valódi sajátsága a tudatosság és az eljövő változás biztos tudata. A Führer tudja bekövetkezésének pontos óráját. A sors küldte nekünk ezt az embert, hogy mi, miközben nagy külső és belső teher nehezedik ránk, tanúi legyünk a csodának ...6

Alig egy héttel később, április 12-én este Goebbels meggyőzte magát, hogy a csoda „pontos órája” elérkezett. Továbbra is rossz hírek érkeztek. Az amerikaiak megjelentek a Dessau-Berlin autópályán, és a főparancsnokság sürgősen elrendelte a közelben lévő utolsó két lőporgyárának elpusztítását. Innentől kezdve a német katonáknak azzal a lőszerrel kellett boldogulniuk, ami náluk volt. Goebbels a napot Busse tábornok főhadiszállásán töltötte Küstrinnél, az oderai fronton. A tábornok biztosította őt, hogy egy orosz áttörés lehetetlen volna, és hogy (amint Goebbels másnap Krosigknak mesélte) „kitartok, amíg a britek seggbe nem rúgnak minket”. Este [beszélte el Goebbels] együtt ültek a főhadiszálláson, és ő kibontotta azt az elméletét, hogy a történelmi logika és igazság szerint a dolgoknak egyszerűen muszáj megváltozniuk, mint ahogyan a hétéves háborúban is ott volt a Brandenburg-ház csodája.

„Most miféle cárnő fog meghalni?” – kérdezte egy tiszt. Goebbels nem tudta. De a sors, válaszolta, „mindenféle lehetőséget tartogat.” Amikor a propagandaminiszter aznap későn este visszatért Berlinbe, a RAF újabb bombázása után lángokban állt a főváros központja. Égtek a kancellária maradványai és a Wilhelmstrassén feljebb lévő Adlon szálloda. A propagandaminisztérium lépcsőjén egy titkár sürgős hírrel üdvözölte Goebbelst. – Meghalt Roosevelt! – mondta. Ahogy a Wilhelmsplatzon keresztül megvilágították a kancellária lángjai, mindenki láthatta, mennyire felragyogott a miniszter arca. – Hozzák a legjobb pezsgőnket! – kiáltotta Goebbels. – És kapcsolják nekem telefonon a Führert! Hitler az utca túloldalán, mélyen fekvő bunkerében ülte végig a bombázást. Felvette a telefont. – Führerem – mondta Goebbels –, gratulálok! Roosevelt halott! Meg van írva a csillagokban, hogy április második fele lesz a fordulópont a számunkra. Ma péntek van, április tizenharmadika. [Már elmúlt éjfél.] Ez a fordulópont! Nem jegyezték fel, hogyan reagált Hitler a hírre, bár annak ismeretében el lehet képzelni, hogy korábban milyen bátorítást kapott Carlyle-tól és a csillagoktól. Goebbels reakcióját azonban ismerjük. „Extázisban volt” – közli a titkára.7 Az üres Schwerin von Krosigk nemkülönben. Amikor Goebbels államtitkára megtelefonálta neki, hogy Roosevelt halott, felkiáltott – legalábbis hűséges naplójában: Ez a Történelem angyala volt! Érződött, ahogyan szárnyaival átsuhant a szobán. Nem ez volt az a fordulat a szerencsénkben, amit oly szorongva vártunk?

Másnap reggel Krosigk telefonált Goebbelsnek az ő „gratulációjával” (ezt büszkén erősíti meg naplójában) és, mintha ez még nem lett volna elég, egy levelet is küldött, amiben Roosevelt halálát úgy üdvözölte, hogy az „istenítélet... Isten ajándéka”. Ebben az elmegyógyintézeti légkörben, miközben a régóta hatalmon lévő, Európa ősi egyetemein tanult olyan miniszterek, mint Krosigk és Goebbels a csillagok olvasatába kapaszkodtak, és az égő főváros lángjai közepette az amerikai elnök halálán örvendeztek, amit biztos jelnek tartottak arra, hogy a Mindenható a huszonnegyedik órában most már megmenti a Birodalmat a fenyegető katasztrófától, Berlinben a függöny végső leereszkedéséig játszódott az utolsó felvonás. Eva Braun április 15-én érkezett Berlinbe, hogy csatlakozzon Hitlerhez. Nagyon kevés német tudott a létezéséről, és még kevesebb Adolf Hitlerhez fűződő kapcsolatáról. Több mint tizenkét éve volt a szeretője. Most áprilisban eljött, mondja Trevor-Roper, a saját esküvőjére és ünnepélyes halálára. Ε történet utolsó fejezetében játszott szerepe szempontjából érdekes nő, bár önmagában nem az; nem volt egy Pompadour vagy egy Lola Montez.548 Hitler, bár kétségtelenül rendkívül szerette, és megnyugvást talált szerény társaságában, mindig rejtegette, és nem engedte meg neki, hogy eljöjjön a különböző vezéri főhadiszállásokra, holott Hitler szinte minden idejét ezeken töltötte a háború éveiben, s még azt is csak ritkán hagyta, hogy Eva Berlinbe jöhessen. A barátnő ott maradt a világtól elzárva a Berghofban, az Obersalzbergen, idejét úszással és síeléssel töltötte, ponyvaregényeket olvasott, és giccses filmeket nézett, táncolt (amit Hitler helytelenített), és szakadatlanul ápolta magát, mialatt távol lévő szerelme után sóvárgott. „Ő volt Németország legboldogtalanabb asszonya – mondja Erich Kempka, a Führer sofőrje. – Életének legnagyobb részét azzal töltötte, hogy Hitlerre várt.”8 Keitel tábornagy Nürnbergben az egyik kihallgatás során leírta Eva megjelenését. Nagyon karcsú volt, elegáns megjelenésű, elég szép lába volt – mindenki láthatta –, zárkózott és 548

– Eva Braun csalódást fog okozni minden történetírónak – mondta Speer Trevor-Ropernek. „Az olvasóknak is” – kommentálta a történész. (Trevor-Roper, The Last Days of Hitler 92.o.)

visszahúzódó, és nagyon-nagyon szimpatikus személyiség, sötétszőke. Többnyire a háttérben maradt, nagyon ritkán volt látható.9

Alsó-középosztálybeli bajor szülők lánya volt, akik kezdetben határozottan ellenezték Hitlerrel való törvénytelen kapcsolatát, diktátor ide vagy oda. Heinrich Hoffman müncheni fényképészüzletében dolgozott, aki bemutatta őt Hitlernek. Ekkor már egy vagy két év telt el ama Geli Raubalnak, Hitler unokahúgának az öngyilkossága óta, aki iránt a Führer élete egyetlen szenvedélyes szerelmét érezte. Úgy tűnik, Eva Braunt is gyakran kergette kétségbeesésbe a szeretője, bár nem ugyanabból az okból, mint Geli Raubalt. Eva, bár Hitler alpesi villájának egyik lakosztályában helyezték el, nem tudta elviselni a hosszú távolléteket, amikor Hitler nem volt vele, és barátságuk korai éveiben kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg. De fokozatosan elfogadta reménytelen és kétértelmű szerepét – amelyben sem feleségként, sem szeretőként nem ismerték el –, megelégedett azzal, hogy ő lehet a nagy ember egyetlen női társa, és megpróbálta a legtöbbet kihozni az együtt töltött ritka perceikből. Most el volt szánva arra, hogy osztozik kedvese sorsában. Mint dr. Goebbels és felesége, ő sem óhajtott egy Adolf Hitler nélküli Németországban élni. – Igaz német számára nem volna elviselhető hely – mondta közvetlenül a vég előtt Hanna Reitschnek, a híres német női berepülőpilótának a bunkerban.10 Bár Eva Braun tyúkeszű nő volt, s intellektuálisan cseppet sem hatott Hitlerre (talán ez az egyik oka annak, hogy a férfi előnyben részesítette az ő társaságát az értelmesebb nőkéhez képest), nyilvánvaló, hogy a férfi ugyanolyan totális hatást tett őrá, mint másokra is.

HITLER UTOLSÓ NAGY DÖNTÉSE Hitler április 20-i születésnapja elég csendesen telt, bár mint azt a bunkerban tartott ünnepségen jelen lévő Karl Koller tábornok, a légierő vezérkari főnöke naplójában olvashatjuk, e napon is katasztrófák történtek a rohamosan felbomló frontokon. Megjelent a régi gárdához tartozó összes náci: Göring, Goebbels, Himmler, Ribbentrop és Bormann, valamint a megmaradt katonai vezetők: Dönitz, Keitel, Jodl és Krebs is – az utóbbi a hadsereg új és egyben utolsó vezérkari főnöke volt. Születésnapi jókívánságaikat tolmácsolták a Führernek. A hadúr a helyzet ellenére sem volt különösebben lehangolt. Mint azt három nappal korábban elmondta tábornokainak, még mindig abban bízott, hogy „az oroszok mind között a legvéresebb vereségüket fogják elszenvedni Berlin előtt”. A tábornokok észnél voltak, és a születésnapi összejövetel után tartott rendes katonai értekezleten arra ösztökélték Hitlert, hogy déli irányban távozzon Berlinből. Az oroszok, magyarázták, egy-két napon belül elvágják az arra vezető utolsó menekülőfolyosót. Hitler habozott; nem tudott sem igent, sem nemet mondani. Látható módon nem volt képes szembenézni azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy a Harmadik Birodalom fővárosát el fogják foglalni az oroszok, akiknek a seregeit, amint azt évekkel korábban kijelentette, már megsemmisítettnek lehetett tekinteni. A tábornokoknak tett engedményként hozzájárult, hogy két külön parancsnokságot állítsanak fel arra az esetre, ha az amerikaiaknak és az oroszoknak sikerül egyesülniük az Elbánál. Dönitz tengernagy vezetné az északit, és talán Kesselring a délit – ez utóbbi kinevezésben nem volt teljesen biztos. Aznap éjjel általános menekülés kezdődött Berlinből. A Führer legmegbízhatóbb és legrégebbi tanácsadói közül ketten jutottak ki: Himmler és Göring. Az utóbbi egy gépkocsikaravánnal, melynek teherautói tele voltak rakva a mesés birtokáról, Karinhallból elhozott zsákmánnyal. A régi gárdához tartozó mindkét náci abban a meggyőződésben távozott, hogy szeretett vezére hamarosan halott lesz, és ő lesz az utódja. Soha többé nem látták viszont Hitlert. Ribbentrop sem, aki aznap késő este szintén biztonságosabb vidékre iszkolt. Ám Hitler még nem adta fel. A születésnapja másnapján megparancsolta, hogy Felix Steiner SS-tábor-nok indítson általános ellentámadást az oroszok ellen Berlin déli külvárosaiban. A

berlini körzetben rendelkezésre álló minden katonát be kellett vetni a támadásba, még a Luftwaffe földi alakulatait is. – Bármelyik parancsnok tartja vissza az erőit – kiabálta Hitler Koller tábornoknak, aki a légierő képviseletében hátramaradt –, öt órán belül az életével lakol! Ön személyesen, a saját fejével felel azért, hogy a legutolsó embert is bevessék!”11 Hitler egész nap, és még jócskán a másnapba is belenyúlóan türelmetlenül várta Steiner ellentámadásának híreit. Ez újabb példája volt annak, hogy elveszítette kapcsolatát a valósággal. Steiner-féle támadás nem volt. Még csak meg sem kísérelték, csupán a nekikeseredett diktátor lázas agyában létezett. Amikor végül kénytelen volt erre rájönni, kitört a vihar. Hitlernek a romlásba vezető útján április 22. hozta az utolsó fordulópontot. Kora reggeltől kezdve délután 3 óráig telefonálgatott, mint az előző napon is, és próbálta megtudni a különböző parancsnoki állásoktól, hogyan halad a Steiner-féle ellentámadás. Senki sem tudta. Még Koller tábornok repülőgépei sem tudták felderíteni, s a földi parancsnokok sem, pedig annak a fővárostól alig két-három mérföldnyire kellett volna dübörögnie. Magát Steinert sem lehetett megtalálni, pedig ő létezett, nem hogy a hadseregét. A botrány a bunkerban délután 3 órakor tartott napi katonai értekezleten tört ki. Hitler dühösen követelte a Steinerről szóló híreket. Sem Keitel, sem Jodl, sem senki más nem rendelkezett ilyennel. A tábornokoknak viszont voltak egyéb híreik. A csapatoknak Berlin északi részéből Steiner támogatására történő visszavonása annyira meggyengítette az ottani frontot, hogy az oroszok áttörtek, és tankjaik már a város határain belül jártak. Ez már túl sok volt a legfőbb hadúr számára. Az összes életben maradt jelenlévő tanúsága szerint teljesen elveszítette önuralmát. Élete legnagyobb dührohamára gerjedt. Ez a vég, rikácsolta. Mindenki elhagyta őt! Semmi más nincs, csak árulás, hazugságok, rothadás és gyávaság! Mindennek vége! Nagyon helyes, akkor ő továbbra is Berlinben marad! Személyesen veszi át a Harmadik Birodalom fővárosa védelmének irányítását. A többiek elmehetnek, ha akarnak. Ο ezen a helyen néz szembe a véggel. A többiek tiltakoztak. Még mindig van remény, mondták, ha a Führer visszavonul délre, ahol Ferdinand Schoerner tábornagy csehszlovákiai hadseregcsoportja, valamint Kesselring tábornagy jelentős erői még mindig érintetlenek voltak. Dönitz, aki északnyugatra ment, hogy átvegye az ottani csapatok feletti parancsnokságot és Himmler, aki – amint látni fogjuk – már a saját játszmájára készült, telefonon unszolta a Vezért, hogy ne maradjon Berlinben. Még Ribbentrop is felhívta, hogy elmondja, olyan „diplomáciai sakkhúzással” fog előlépni, ami mindent megment. De Hitler többé nem bízott bennük, még az ő „második Bismarckjában” sem, aminek külügyminiszterét nevezte egy könnyelmű pillanatában. Már meghozta döntését, mondta mindenkinek. És hogy megmutassa nekik ennek visszavonhatatlanságát, behívatott egy titkárnőt és a jelenlétükben lediktált neki egy közleményt, amelyet azonnal fel kellett olvasni a rádióban. A Führer, szólt a szöveg, Berlinben marad, és mindvégig védeni fogja a fővárost. Hitler ezután Goebbelsért küldetett, és felkérte őt, feleségét és hat gyermeküket, hogy a Wilhelmstrasse kertjében álló, csúnyán szétbombázott házukból költözzenek be a Führerbunkerba. Tudta, hogy legalább e fanatikus és hűséges követője és annak családja mindvégig kitart majd mellette. Hitler ezután az irataival kezdett foglalkozni, kiválogatta azokat, amelyeket meg akart semmisíteni, és átadta őket egyik segédtisztjének, Julius Schaubnak, aki kivitte a papírokat a kertbe, és elégette. Végül aznap este behívatta Keitelt és Jodlt, és megparancsolta nekik, hogy induljanak délre, és vegyék át a megmaradt fegyveres erők feletti parancsnokságot. Mindkét tábornok, aki a háború alatt végig Hitler oldalán állt, színes beszámolót adott arról, hogyan búcsúzott a legfőbb hadúrtól.12 Amikor Keitel tiltakozott, hogy ő nem távozik a Führer nélkül, Hitler azt felelte neki: – Ön engedelmeskedni fog a parancsaimnak! – Keitel, aki soha életében nem szegült szembe a Vezér egyetlen parancsával sem, még azokkal sem, amelyek őt a legalávalóbb háborús bűnök

elkövetésére utasították, nem mondott többet, de a kevésbé lakájlelkű Jodl igen. Ε katona szemszögéből, akiben az általa hűségesen szolgált Führer iránti odaadása ellenére is maradt még valami a katonai hagyományok iránti érzékből, a legfőbb hadúr elhagyta csapatainak parancsnokságát, és felelősségét a katasztrófa pillanatában rájuk készült hárítani. – Innen semmit sem tud irányítani – mondta Jodl. – Ha nincs Önnel a vezetői stábja, akkor hogyan vezethet bármit is? – Rendben – vágott vissza Hitler –, akkor Göring is átveheti odalent a parancsnokságot. Amikor valamelyikük rámutatott, hogy egyetlen katona sem volna hajlandó a birodalmi marsallért harcolni, Hitler közbevágott. – Miféle harcról beszél? Édeskevés harcolni való van már! – Végül tehát még az őrült hódítónak is lehullott a hályog a szeméről. Vagy legalábbis az istenek a világosság pillanataival ajándékozták meg életének utolsó, lidércnyomásos napjaiban. Hitler április 22-i kitöréseinek, illetve végső döntésének, hogy Berlinben marad, többféle hatása is volt. Amikor a Berlintől északnyugatra fekvő Hohenlychenben tartózkodó Himmler telefonon első kézből származó beszámolót kapott Hermann Fegeleintől, az SS-nek a főhadiszállásra kihelyezett összekötőtisztjétől, így kiáltott fel kísérete előtt: – Berlinben mindenki megőrült! Mit tegyek? – Menjen azonnal Berlinbe! – válaszolta Himmler egyik legfőbb tanácsadója, Gottlob Berger Obergruppenführer, az SS központi hivatalának vezetője. Berger egyike volt azoknak az egyszerű németeknek, akik őszintén hittek a nemzetiszocializmusban. Fogalma sem volt arról, hogy Himmler, az ő tisztelettel övezett főnöke Walter Schellenberg SS-tábornok ösztökélésére már kapcsolatba lépett a svéd Folke Bemadotte gróffal a nyugati német hadseregek megadásának ügyében. – Én Berlinbe megyek – mondta Berger Himmlernek –, és önnek az a kötelessége, hogy szintén odamenjen! Berger (de Himmler nem!) aznap este Berlinbe ment. Látogatása azért érdekes, mert első kézből származó leírást ad arról, milyen volt Hitler a nagy döntés estéjén. Az orosz gránátok már a kancellária közelében robbantak, amikor Berger megérkezett. A Führer látványa sokkolta: „megtört ember – vége van”. Amikor megkockáztatta, hogy kifejezze elismerését Hitler ama elhatározása iránt, hogy Berlinben marad („az ember nem hagyhatja el népét azután, hogy olyan hűségesen és sokáig kitartott” – mondta saját állítása szerint), e szavak hatására a Vezér ismét kirobbant. A Führer [idézte fel később Berger] egész idő alatt egyetlen szót sem ejtett ki a száján; de ekkor hirtelen rikácsolni kezdett: – Mindenki becsapott! Senki sem mondta meg az igazat! A fegyveres erők hazudtak nekem! – ... Egyre csak mondta hangosan a magáét. Aztán az arca kékeslila színűre változott. Azt hittem, bármelyik pillanatban agyvérzést kaphat ...

Berger mellékesen Himmler hadifogoly-felügyelőségének a vezetője is volt, és miután a Führer megnyugodott, megvitatták néhány prominens brit, francia és amerikai hadifogoly sorsát, valamint néhány olyan németét is, mint Halder, Schacht és az egykori osztrák kancellár, Schuschnigg, akiket délkeletre vittek, hogy ne kerüljenek a Németországon át előrenyomuló amerikaiak kezébe. Berger aznap éjszaka Bajorországba készült repülni, hogy a gondjaiba vegye őket. Azokat a jelentéseket is megbeszélték, amelyek Ausztriában és Bajorországban szeparatista mozgalmak kitöréséről számoltak be. Az az elképzelés, hogy szülőföldjén, Ausztriában és fogadott hazájában, Bajorországban lázadás törhet ki, ismét csak feldúlta Hitlert. Remegett a keze, remegett a lába, és remegett a feje [számolt be róla Berger], és csak azt hajtogatta – Mindet agyonlőni! Mindet agyonlőni!

Berger számára nem volt egyértelmű, hogy ez a parancs minden szeparatista, vagy minden prominens fogoly agyonlövését jelentette, vagy esetleg mindkét csoport tagjaiét, de ez az egyszerű ember nyilván egy kalap alá vette az egész társaságot.

GÖRING ÉS HIMMLER MEGPRÓBÁLJA ÁTVENNI A HATALMAT Koller tábornok távol maradt a Führer április 22-i katonai értekezletéről. Gondoskodnia kellett a Luftwafféról, „ráadásul pedig – írja naplójában – sohasem voltam képes elviselni, hogy egész nap sértegessenek”. Eckard Christian tábornok, aki a bunkerban az ő összekötőtisztje volt, délután 6 óra 15 perckor telefonált neki, és akadozó hangon közölte: –Történelmi események, a háború legdöntőbb eseményei vannak itt történőben! – Néhány órával később Christian megérkezett a légierő Berlin külterületén, Wildpark-Werderben lévő főhadiszállására, hogy személyesen tegyen jelentést Kollernek. – A Führer megtört! – lihegte Christian, a buzgó náci, aki Hitler egyik titkárnőjét vette feleségül, de értelmesen csak annyit mondott el, hogy a Vezér úgy döntött, Berlinben néz farkasszemet a véggel, és már égeti az iratait. Ezen túl annyira összefüggéstelenül beszélt, hogy a Luftwaffe vezérkari főnöke az éppen akkor kezdődött heves brit bombázás ellenére is nekiindult, hogy megkeresse Jodlt, és tisztázza, mi is történt aznap a bunkerban. A Berlin és Potsdam között fekvő Krampnitzban, ahol az immár Führer nélküli OKW állította fel ideiglenes főhadiszállását, meg is találta Jodlt, aki az egész szomorú históriát elmesélte a légierőhöz tartozó barátjának. Feltárt egy olyan dolgot is, amit még senki nem említett Kollernek, s ami nem is maradt következmények nélkül az elkövetkező néhány őrült nap során. – Ha [béke]tárgyalásokra kerül sor – mondta Hitler Keitelnek és Jodlnak –, akkor Göring jobban boldogul, mint én. Göring jobb az ilyen dolgokban. Sokkal jobban tud bánni a másik oldallal. – Jodl most ezt ismételte el Rollernak.14 A légierő tábornoka úgy érezte, kötelessége azonnal Göringhez repülni. Nehézkes és az ellenséges rádiólehallgatás miatt ugyanakkor veszélyes dolog is lett volna ezt az új fejleményt rádióüzenetre bíznia. Ha Hitler javaslatának megfelelően az általa utódjául már évekkel korábban kijelölt Göringnek kell átvennie a béketárgyalásokat, akkor nincs vesztegetni való idő! Jodl egyetértett. Április 23-án hajnali 3 óra 30 perckor Koller felszállt egy vadászgéppel, és elrepült München felé. Délben megérkezett az Obersalzbergre, és elmondta híreit a birodalmi marsallnak. Göring, aki (hogy finoman fogalmazzunk) már alig várta a napot, amikor Hitler helyére léphet, ehhez képest meglepően körültekintőnek bizonyult. Nem akarta kitenni magát, mondta, „halálos ellensége”, Bormann intrikáinak. Óvatossága, mint kiderült, igencsak megalapozott volt. Verejtékezett a dilemma súlya alatt. – Ha most lépek – mondta tanácsadóinak –, akkor árulóként bélyegezhetnek meg; ha viszont nem lépek, akkor azzal vádolhatnak, hogy elmulasztottam a cselekvést a katasztrófa órájában. Göring Hans Lammersért, a birodalmi kancellária Berchtesgadenban tartózkodó államititkáráért küldetett, hogy jogi tanácsot kérjen tőle, páncélszekrényéből pedig előkerítette Hitler 1941. június 29-i rendeletének egy példányát. A rendelet meglehetősen egyértelmű volt. Előírta, hogy ha Hitler meghalna, Göring az utódja, és ha a Führer nem tudná ellátni feladatát, akkor Göring ténykedik helyetteseként. Mindannyian egyetértettek abban, hogy ha Hitler Berlinben marad meghalni, utolsó óráiban elvágja magát a katonai parancsnokságoktól és a kormányhivataloktól, akkor nem tudja ellátni a kormányzás feladatát, és e rendelet alapján Göringnek egyértelmű kötelessége, hogy átvegye az irányítást. Mindamellett a birodalmi marsall roppant gonddal fogalmazta meg Hitlernek szóló táviratát. Biztos akart lenni abban, hogy jogosan száll át őrá a hatalom. FÜHREREM! Tekintettel döntésére, hogy Berlin erődjében marad, egyetért-e azzal, hogy, az Ön helyetteseként, teljes cselekvési szabadsággal bel- és külföldön, az Ön 1941. június 29-i rendeletével összhangban azonnali hatállyal

átvegyem a Birodalom totális vezetését? Ha ma este 10 óráig nem érkezik válasz, biztosra kell vennem, hogy Ön elveszítette cselekvési szabadságát, így rendeletének feltételeit teljesültnek fogom tekinteni, és országunk és népünk legjobb érdekei szerint cselekvésbe fogok. Tudja, hogy mit érzek Ön iránt életem e legsúlyosabb órájában. Nem találok szavakat, hogy kifejezzem. Isten óvja Önt, és gyorsan segítse ide mindenek ellenére. Hűséges híve: HERMANN GÖRING

Aznap este több száz mérfölddel odébb Heinrich Himmler éppen Bernadotte gróffal találkozott a balti Lübeckben lévő svéd konzulátuson. Der treue Heinrich – a hűséges Heinrich, ahogy Hitler gyakran emlegette szeretettel – nem kérte az utódlás jogát, hanem már át is vette. – A Führer nagyszerű élete a végéhez közeledik – közölte a svéd gróffal. Hitler egy-két napon belül halott lesz, mondta. Ezért arra buzdította tárgyalópartnerét, hogy azonnal közölje Eisenhower tábornokkal: Németország nyugaton hajlandó kapitulálni. Keleten, tette hozzá Himmler, a háború addig folytatódik, amíg a nyugati hatalmak át nem veszik a frontot az oroszok ellen. Ennyire naiv vagy buta (vagy mindkettő) volt az SS-főnök, aki most a Harmadik Birodalom diktátori posztját vindikálta magának. Amikor Bernadotte azt kérte, hogy Himmler adja írásba a megadásra vonatkozó ajánlatát, sietve levelet fogalmaztak a gyertyafényben – a RAF bombázása miatt ugyanis Lübeckben megszűnt az áramellátás, és a tárgyalófelek egy pincébe kényszerültek. Himmler aláírta az okmányt.15 Mind Göring, mind Himmler idő előtt cselekedett, s ezt hamarosan meg is tudták. Leszámítva a gyér rádiókapcsolatot a seregeivel és minisztériumaival, Hitler már el volt vágva mindentől, mivel az oroszok huszonharmadikán estére majdnem befejezték a főváros bekerítését, ám most mégis megmutatta, hogy pusztán személyiségének és presztízsének erejével is képes kormányozni Németországot, és a bunker fölötti ballonra függesztett antenna segítségével, recsegő rádióadóján elküldött egyetlen puszta szóval elfojthatja még legkimagaslóbb követőinek az „árulását” is. Albert Speer és a berlini dráma egy nevezetes hölgyszereplője, akinek az utolsó felvonásban történő drámai megjelenésére hamarosan visszatérünk, leírták, hogyan reagált Hitler Göring táviratára. Speer április 23-án éjjel repült az ostromlott fővárosba egy könnyű gépen; a Kelet– Nyugati Tengely (a Tiergartenen keresztülvezető széles sugárút) keleti végén, a Brandenburgikapunál szállt le, egy háztömbnyire a kancelláriától. Megtudván, hogy Hitler úgy döntött, Berlinben marad a végkifejletig, amely már nem is lehet messze, Speer azért jött, hogy elbúcsúzzon a Vezértől, és bevallja neki, hogy (saját szavaival) „a személyes hűség és a köz iránti kötelesség közötti konfliktusa” arra kényszerítette, hogy elszabotálja Hitler „felperzselt föld”-tak-tikáját. Biztos volt abban, hogy „árulásért” letartóztatják, és valószínűleg agyon is lövik, s kétségtelenül így is történt volna, ha a diktátor tudott volna Speer két hónappal korábbi, arra irányuló próbálkozásáról, hogy meggyilkolja őt és a többieket, akik megmenekültek Stauffenberg bombájától. A ragyogó építészmérnök és fegyverzetügyi miniszter, bár mindig apolitikus voltával büszkélkedett, más németekhez hasonlóan kései (túl kései!) ébredésen ment keresztül. Amikor végre felismerte, hogy szeretett Führere el van szánva rá, hogy „felperzselt föld”-rendeletein keresztül elpusztítsa a német népet, eldöntötte, hogy meggyilkolja. Az volt a terve, hogy egy teljes körű katonai értekezlet alatt mérges gázt vezet a berlini bunker szellőzőrendszerébe. Mivel nemcsak a tábornokok, hanem Göring, Himmler és Goebbels is mindig jelen volt ilyenkor, Speer azt remélte, hogy a Harmadik Birodalom és a főparancsnokság teljes náci vezetését megsemmisítheti. Megszerezte magának a gázt, megvizsgálta a légkondicionáló rendszert, majd felfedezte, hogy a kerti beömlőkürtőket egy tizenkét láb magas kémény védi, amelyet nemrégiben szereltettek fel Hitler személyes parancsára, hogy elriasszák a szabotőröket, és nem lehetséges a gázt úgy bejuttatnia, hogy ne zavarják meg közben a kertben posztoló SS-őrök. így hát letett tervéről, és Hitler ismét megmenekült az élete elleni

merénylettől. Most, április 23-án este Speer teljes egészében bevallotta fegyelemsértését, hogy nem volt hajlandó véghezvinni Németország megmaradt berendezéseinek felelőtlen elpusztítását. Meglepetésére Hitler nem mutatott sem neheztelést, sem dühöt. A Führert talán meghatotta fiatal (Speer alig múlt még negyven) barátjának őszintesége és bátorsága, aki iránt régóta mély ragaszkodást érzett, és akit „művésztársának” tekintett. Keitel is megfigyelte, hogy Hitler furcsa módon higgadtnak tűnt azon az estén: mintha megnyugtatta volna az iménti döntése, hogy néhány napon belül e helyen fog meghalni. De ez nemcsak az előző napi vihar utáni csend volt, hanem vihar előtti is. Göring távirata ugyanis időközben megérkezett a kancelláriára. Bormann, aki végre a maga lehetőségét látta elérkezettnek, egy ideig visszatartotta, majd az intrika mesterére (az volt!) jellemző módon „ultimátumként” adta át Hitlernek, mint áruló kísérletet a Vezér hatalmának „bitorlására”. „Hitler nagyon felbőszült – mondja Speer –, és nagyon erősen fejezte ki magát Göringgel kapcsolatban. Azt mondta, egy ideje tudja már, hogy Göring csődöt mondott, hogy romlott, és kábítószert szed.” Ez az állítás „rendkívüli módon megrázta” az ifjú építészt, aki elgondolkodott azon, hogy Hitler miért alkalmazott ilyen embert ilyen magas állásban ilyen sokáig. Speer akkor is elcsodálkozott amikor Hitler megnyugodott, és hozzátette:– Hadd tárgyalja Göring a kapitulációt, mindegy. Amúgy sem számít, hogy ki csinálja. –16 De ez a hangulata csak pillanatokig tartott. Még mielőtt befejezték volna a megbeszélést, Bormann ösztökélésére Hitler lediktált egy táviratot, amelyben arról tájékoztatja Göringet, hogy „hazaárulást” követett el, és ezért halálbüntetés jár, de tekintettel a náci pártnak és az államnak tett szolgálataira, megkímélik az életét, amennyiben azonnal lemond minden hivataláról. Utasította, hogy egy szóval válaszoljon: igen vagy nem. Ez nem elégítette ki a féregszerű Bormannt. Saját szakállára táviratot küldött az SS berchtesgadeni főhadiszállására, és megparancsolta Göring, a stábja és Lammers azonnali letartóztatását „hazaárulás” miatt. Másnap hajnalra a Harmadik Birodalom második számú embere, a legarrogánsabb – és leggazdagabb – náci herceg, a német történelem egyetlen birodalmi marsallja, a légierő főparancsnoka az SS fogságában találta magát. Három nappal később, április 26-án este Hitler még erősebben fejezte ki magát Göringről szólva, mint korábban Speer jelenlétében.

A BUNKER UTOLSÓ KÉT LÁTOGATÓJA Időközben további két érdekes látogató érkezett a bunkerbeli őrültekházába: Hanna Reitsch, a kitűnő női berepülő pilóta, aki egyéb adottságai mellett mértéktelenül tudott gyűlölni, különösen Göringet, valamint Ritter von Greim tábornok, akit április 24-én Münchenből rendeltek oda, hogy személyesen jelenjen meg a legfőbb hadúr előtt. Meg is jelent, bár a repülőgépet, amellyel ő és Reitsch huszonhatodikán este az utolsó útszakaszt megtették, a Tiergarten fölött átszaggatták az oroszok légvédelmi lövedékei, és Greim lába több sebet kapott. Hitler bement a sebészetre, ahol egy orvos a tábornok sebét kötözte. HITLER: Tudja, miért hívattam ide? GREIM: Nem, Vezérem. HITLER: Mert Hermann Göring elárult és elhagyott engem és a hazát is. A hátam mögött kapcsolatot létesített az ellenséggel. Tette a gyávaság jele volt. Parancsaim ellenére Berchtesgadenbe távozott, hogy mentse magát. Onnan egy tiszteletlen táviratot küldött nekem. Abban pedig...

Ezen a ponton, meséli Hanna Reitsch, aki jelen volt, a Führer arca rángatózni kezdett, lélegzete pedig robbanásszerű fújtatássá változott. HITLER: ...egy ultimátum! Egy durva ultimátum! Most már semmi sem marad ki. Semmitől nem kímélnek

meg. Nem maradt semmiféle hűség, semmi becsület, nincs olyan csalódás, amin ne mentem volna keresztül, nincs olyan árulás, amit ne tapasztaltam volna meg, és mindennek a tetejébe most ez! Semmi sem marad már. Velem már minden rossz megtörtént. Azonnal letartóztattattam Göringet mint a Birodalom árulóját, megfosztottam minden hivatalától, és eltávolítottam minden szervezetből. Ezért hívattam önt.17

A meghökkent, tábori ágyán fekvő sebesült tábornokot ott helyben kinevezte a Luftwaffe új főparancsnokává. Ezt az előléptetést megtehette volna ugyan rádión is: akkor Greim elkerülhette volna a lábsérülést, és a főhadiszálláson maradt volna, az egyetlen olyan megmaradt helyen, ahonnan még lehetett volna irányítani a légierőt. Három nappal később Hitler megparancsolta Greimnek – aki addigra Fräulein Reitschhez hasonlóan azt várta, és valóban akarta is, hogy a Führer mellett halhasson meg a bunkerban –, hogy induljon útnak, és egy újabb „árulással” foglalkozzon. Az „árulás” ugyanis, amint láttuk, a Harmadik Birodalom vezetői körében nem korlátozódott Hermann Göringre. Ε három nap során Hanna Reitschnek bőséges alkalma nyílott, hogy megfigyelje a földalatti bolondokháza őrült életét – annál is inkább, mivel maga is részt vett benne. Mivel érzelmileg ugyanolyan instabil volt, mint előkelő házigazdája, az erről hagyott beszámolója szenvedélyes és melodrámai, mégis valószínűleg nagyrészt igaz, sőt meglehetősen pontos is, ugyanis más szemtanúk beszámolóival is összevetették, így fontos lehet e történet zárófejezete szempontjából. Azon a napon, amikor megérkezett von Greim tábornokkal – április 26. volt –, késő este orosz gránátok kezdtek hullani a kancelláriára, és a robbanások tompa zöreje, illetve az összeomló falak hangja tovább növelte a bunkerban uralkodó feszültséget. Hitler félrevonta a pilótanőt. – Vezérem, miért marad itt? – kérdezte a nő. – Miért fosztja meg Németországot az életétől? ... A Führernek élnie kell, hogy Németország is élhessen. A nép követeli ezt. – Nem, Hanna – válaszolta Reitsch szerint a Führer. – Ha meghalok, az az ország becsületéért van, mert katonaként engedelmeskednem kell saját parancsomnak, hogy a végsőkig védem Berlint. Kedves lányom [folytatta], nem én akartam így. Szilárdan hittem, hogy Berlin megmenekül az Odera partjainál... Amikor legnagyobb erőfeszítéseink is elbuktak, én voltam mind közül a legrémültebb. Aztán, amikor a város bekerítése megkezdődött... azt hittem, ha itt maradok, az ország összes csapata példát vesz majd a tettemről, és a város megmentésérejön ... De, Hannám, még mindig reménykedem. Wenck tábornok hadserege felfelé halad délről. Neki vissza kell, és vissza is fogja verni az oroszokat elég hosszú időre ahhoz, hogy megmentse népünket. Aztán majd visszavonulunk, hogy ismét megkapaszkodjunk. 18

Ez volt Hitler egyik hangulata aznap este; még mindig reménykedett abban, hogy Wenck tábornok felmenti Berlint. De pár pillanattal később, ahogyan az oroszok óriási intenzitással kezdték bombázni a kancelláriát, ismét kétségbeesett. Átnyújtott Reitschnek egy méregfiolát a maga számára, és egyet Greimnek. – Hanna – mondta –, ön azok közé tartozik, akik velem fognak meghalni ... Nem szeretném, ha bármelyikünk is élve az oroszok kezébe kerülne, és azt sem, hogy megtalálják a holttestünket ... Eva és én elégettetjük a testünket. Ön megtervezheti a saját módszerét. Hanna elvitte a méregfiolát Greimnek, és úgy döntöttek, hogy „ha valóban eljön a vég”, akkor lenyelik a mérget, majd – a biztonság kedvéért – kihúzzák a biztosítószeget egy nagy hatású kézigránátból, és magukhoz szorítják. Másfél nappal később, huszonnyolcadikán Hitler reményei – vagy legalábbis képzelgései – ismét feltámadni látszottak. Rádióüzenetet küldött Keitelnek: „Berlin felmentésére várok. Mit csinál Heinrici hadserege? Hol van Wenck? Mi történik a 9. hadsereggel? Mikor fog egyesülni Wenck és a 9. hadsereg?”19

Reitsch leírja aznap a legfőbb hadurat, amint fel s alá járkál az óvóhelyen, egy turistatérképet lobogtat, amely kezének izzadságától már szétmenőben van, és Wenck hadjáratát tervezi bárkivel, aki éppen odafigyel.

De Wenck „hadjárata”, mint egy héttel korábban a Steiner-féle támadás is, csak a Führer képzeletében létezett. Wenck hadseregét már megsemmisítették, mint ahogyan a 9. hadsereget is. Heinrici hadserege, amely Berlintől északra volt, sietős visszavonulásba kezdett nyugat felé, hogy inkább a nyugati szövetségesek fogságába essen, mint az oroszokéba. A bunkerban maradt kétségbeesett emberek április 28-án mindvégig várták a híreket e három hadseregnek, különösen Wenckének az ellentámadásairól. Az orosz támadó ékek már csak néhány háztömbnyire voltak a kancelláriától, és kelet és észak felől több utcán keresztül is, illetve nyugat felől a közeli Tiergartenen át lassan nyomultak feléje. Amikor csak nem érkeztek hírek a felmentő seregekről, Hitler – Bormann sugallatára – az árulás újabb eseteire kezdett gyanakodni. Este 8 órakor Bormann rádiótáviratot küldött Dönitznek. Ahelyett, hogy a csapatokat sürgősen a megmentésünkre küldenék, az illetékesek csendben vannak. Úgy látszik, az árulás lépett a hűség helyébe! Mi itt maradunk. A kancellária már romokban áll.

Később aznap este Bormann újabb üzenetet küldött Dönitznek. Schoernernek, Wencknek és a többieknek azzal kell bizonyítaniuk a Führer iránti hűségüket, hogy a lehető leghamarabb a Führer megsegítésére jönnek.20

Bormann ekkor már a saját nevében beszélt. Hitler már eldöntötte, hogy egy-két napon belül meghal, Bormann viszont élni akart. Meglehet, nem lép majd a Führer helyére, de szerette volna továbbra is a háttérből irányítani a dolgokat, bárki is legyen az utód. Végül aznap este Voss tengernagy küldött üzenetet Dönitznek: közölte, hogy a hadsereggel való minden rádió-összeköttetés megszakadt, és sürgősen kéri a haditengerészetet, hogy a tengeri hullámhosszokon küldjenek valami hírt arról, mi történik a külvilágban. Nagyon rövid időn belül jött is hír, de nem a haditengerészettől, hanem a propagandaminisztériumban működő lehallgatóállomásról, s e hír döbbenetes volt Adolf Hitler számára. Bormannnon kívül még egy olyan náci tisztségviselő volt a bunkerban, aki élni akart. Hermann Fegelein volt az, aki Himmlert képviselte az udvartartásnál: tipikusan az a fajta német, aki Hitler uralma alatt emelkedett magasra. Lovászfiú, majd zsoké lévén meglehetősen műveletlen volt. A hírhedett Christian Weber pártfogolta, Hitler egyik legrégebbi pártbéli cimborája, a lovak nagy barátja, aki 1933 után csalással komoly vagyont és nagy versenyistállót szerzett. Weber segítségével Fegelein magasra emelkedett a Harmadik Birodalomban. A Waffen-SS tábornoka lett, és 1944-ben, nem sokkal azután, hogy összekötőtisztnek nevezték ki a Führer főhadiszállására, tovább erősítette az udvarnál betöltött pozícióját azzal, hogy feleségül vette Eva Braun testvérét, Gretlt. Az összes életben maradt SS-főnök egyetért abban, hogy Fegelein – Bormann-nal szövetkezve – nem vesztegette az időt, és beárulta Hitlernek saját SSfőnökét, Himmlert. De bármilyen rossz hírű, analfabéta és tudatlan is volt Fegelein, úgy látszik, rendelkezett valami hamisítatlan túlélési ösztönnel. Első látásra fel tudta ismerni a süllyedő hajót. Április 26-án csendben elhagyta a bunkert. Másnap délutánra Hitler észrevette eltűnését. A Führer könnyen ébredő gyanúja lángra lobbant, és kiküldött egy fegyveres SS-kutatócsoportot, hogy próbálják megtalálni. Meg is találták, civil ruhában, amint a Charlottenburg kerületben lévő otthonában pihent, melynek le-rohanására éppen készülődtek az oroszok. Visszavitték a kancelláriára, megfosztották az SS-ben viselt ober-gruppenführeri rangjától, és letartóztatták.

Fegelein dezertálási kísérlete azonnal gyanakvóvá tette Hitlert Himmlerrel szemben. Vajon mire készülhet az SS-főnök most, hogy szándékosan távol marad Berlintől? Erről nem jött hír, mióta összekötőtisztje, Fegelein otthagyta posztját. Most megtudták. Április 28., amint láttuk, kimerítő nap volt a bunkerban. Az oroszok közeledtek. A Wenck ellentámadásáról – vagy bármiféle ellentámadásról – várt hírek nem érkeztek meg. A haditengerészet rádióján keresztül az ostromlottak kétségbeesve kérték, hogy hírt kaphassanak a bekerített városon kívüli fejleményekről. A propagandaminisztérium lehallgatóállomása a londoni BBC adásából elcsípett egy hírt arról, hogy mi történik Berlinen kívül. A Reuter Stockholmból kelt tudósítása volt az, és annyira szenzációs, olyan hihetetlen volt, hogy Goebbels egyik segédje, Heinz Lorenz még azon az április 28-i késő estén átszaladt a gránát szaggatta téren a bunkerba, és átvitte a hír két leiratát miniszterének és a Führernek. Az értesülés, mondja Reitsch, „halálos csapást mért az egész gyülekezetre. Férfiak és nők egyformán sikoltoztak dühükben, félelmükben és kétségbeesésükben, s mindez egyetlen érzelmi kitörésben keveredett.” Hitler kitörése volt a legrosszabb. „Úgy tombolt, mint egy őrült” – mondja a pilótanő. Heinrich Himmler – der treue Heinrich – is elhagyta az állam süllyedő hajóját. A Reuter tudósítása beszámolt Bernadotte gróffal tartott titkos tárgyalásairól, valamint arról az ajánlatáról, hogy a nyugati német hadseregek megadják magukat Eisenhowernak. Hitler számára, aki soha nem vonta kétségbe Himmler abszolút lojalitását, ez volt mind között a legsúlyosabb csapás. „Arcszíne égő vörösre gyúlt – mondja Reitsch –, és az arca gyakorlatilag felismerhetetlen volt ... Egy hosszú kitörést követően Hitler kábulatba süllyedt, és egy ideig az egész bunker csendes volt.” Göring legalább engedélyt kért a Vezértől, hogy átvehesse a hatalmat. De a „treue” SS-főnök és Reichsführer nem bajlódott kéréssel; áruló módon kapcsolatba lépett az ellenséggel anélkül, hogy akár csak egy szót is szólt volna. Ez, mondta Hitler követőinek, miután valamennyire összeszedte magát, a legszörnyűbb árulás volt, amiről valaha is hallott. Ez a csapás – amelyhez néhány perccel később még az a hír is párosult, hogy az oroszok közelednek az alig néhány háztömbbel odébb lévő Potsdamerplatzhoz, és valószínűleg április 30-án reggel, harminc órán belül megrohamozzák a kancelláriát – a véget jelezte. Arra kényszerítette Hitlert, hogy azonnal meghozza életének utolsó döntéseit. Hajnalra elvette feleségül Eva Braunt, elkészítette végrendeletét, Greimet és Hanna Reitschet elküldte, hogy összeszedjék a Luftwaffét a kancelláriát megközelítő orosz erők teljes erőbedobással történő bombázásához, és azt is megparancsolta nekik, hogy árulóként tartóztassák le Himmlert. – Egy áruló soha nem lehet az utódom a Führer posztján! – mondta Hanna szerint. – Ki kell jutniuk, hogy biztosítsák, nehogy ő legyen! Hitler alig várta, hogy nekikezdhessen Himmler-ügyi bosszújának. Kezében volt az SSfőnök összekötője, Fegelein. Az egykori zsokéból avanzsált SS-tábornokot most kihozták az őrházból, szigorúan kikérdezték Himmler „árulásáról”, megvádolták azzal, hogy ő is bűnrészese, és Hitler parancsára felvitték a kancellária kertjébe, ahol agyonlőtték. Az a tény, hogy Fegelein Eva Braun húgának férje volt, nem segített rajta. Eva nem próbálta megmenteni a sógora életét. – Szegény, szegény Adolf! – pityergett Hanna Reitschnek. – Mindenki elhagyta, mindenki elárulta! Inkább haljon meg tízezer más, mint hogy ő elvesszen Németország számára! Pedig elveszett Németország számára, viszont ezekre az utolsó órákra elnyerte őt Eva Braun. Valamikor április 29-én hajnali 1 és 3 óra között, végsőkig tartó hűségének mintegy mindent betetőző jutalmául Hitler teljesítette szeretőjének vágyát, és hivatalosan feleségül vette. Korábban mindig azt mondogatta, hogy a házasság zavarná őt ama teljes elkötelezettségében, amivel előbb pártját a hatalomba, majd nemzetét a csúcsra vezette. Most, hogy már nem maradt több vezetői feladata, és élete a végéhez közeledett, bátran

léphetett olyan házasságra, amely alig néhány óráig tarthatott. Goebbels odahívatott egy városi tanácsost, bizonyos Walter Wagnert, aki a Volkssturm egyik egységében néhány háztömbbel odébb harcolt: ez a meglepett tisztviselő vezette le a szertartást a bunker kis tanácstermében. A házassági okirat fennmaradt, és részleges képet ad arról, amit Hitler egyik titkárnője a „halálházasság” kifejezéssel írt le. Hitler azt kérte, hogy „a háborús fejleményekre való tekintettel a házasulandók kihirdetése szóban történjék, és kerüljék az egyéb késedelmeket.” A leendő menyasszony és vőlegény megesküdött, hogy „tisztán árja származású”, és hogy „nincs olyan örökletes betegsége, amely kizárja házasságukat”. Halálának előestéjén a diktátor ragaszkodott a formaságok betartásához. Csak az édesapja (született Schicklgruber) és anyja nevénél, illetve házasságuk időpontjánál lévő helyet hagyta üresen az űrlapon. Újdonsült felesége „Eva Braun” néven kezdte aláírni a nyomtatványt, de megállt, kihúzta a „B” betűt, és így írta alá: „Eva Hitler, született Braun”. Goebbels és Bormann tanúkként írtak alá. A rövid szertartást haláltáncba illő esküvői reggeli követte a Führer magánlakosztályában. Pezsgőt hoztak, és még Fräulein Manzialyt, Hitler vegetáriánus szakácsnőjét is meghívták, sőt a titkárnőket, a maradék tábornokokat, Krebst és Burgdorfot, Bormannt, valamint dr. Goebbelst és feleségét is rávették, hogy vegyenek részt a lagzin. A beszélgetés egy ideig a régi szép idők és a jobb napok pártbeli bajtársai irányába hajlott. Hitler szeretettel beszélt arról az alkalomról, amikor tanú volt Göring esküvőjén. A legutolsó pillanatig megmaradó szokásának megfelelően az újdonsült férj csak beszélt és beszélt, amint számba vette életének drámai csúcspontjait. Most már vége, mondta, és vége a nemzetiszocializmusnak is. Megkönnyebbülés lesz számára a halál, hiszen legrégebbi barátai és követői elárulták. Az esküvői összejövetel búskomorságba merült, és néhány vendég könnyek között illant el. Hitler végül maga is csendesen eltávozott. Egy szomszédos szobába rendelte egyik titkárnőjét, Gertrude Junge asszonyt, és diktálni kezdte neki személyes és politikai végrendeletét.

HITLER SZEMÉLYES ÉS POLITIKAI VÉGRENDELETE Ez a két dokumentum fennmaradt, mivel Hitler így akarta, és más irataihoz hasonlóan ezek is lényegesek történetünk szempontjából. Megerősítik, hogy az az ember, aki vaskézzel irányította Németországot több mint tizenkét éven át, Európa nagy részét pedig négy éven keresztül, semmi sem tanult e tapasztalatából; még a sok veresége és döbbenetes végső kudarca sem vezette semmi új ismeretre. Sőt: élete utolsó óráiban ismét azzá a fiatalemberré vált, aki a bécsi nyomor napjaiban és a korai müncheni sörházi garázda időszakban volt: a zsidókat átkozta a világ minden bajáért, tovább szövögette a világegyetemre vonatkozó sületlen elméleteit, és nyüszítve panaszolta, hogy a sors ismét megfosztotta Németországot a győzelemtől és a hódítástól. A német nemzethez és a világhoz szóló eme búcsúbeszédben, amelyet utolsó, döntő történelmi kiáltványának is szánt, Adolf Hitler előkotorta a Mein Kampf összes hatásvadász közhelyét, és hozzátette utolsó hamisításait is. Illő sírfelirat volt egy hatalomtól megittasult zsarnok számára, akit abszolút hatalma abszolút módon korrumpált és tönkretett. A „Politikai végrendelet” – így nevezte – két részre oszlott: az elsőben az utókorhoz szól, a második pedig a jövőre vonatkozó meghatározott utasításait tartalmazza. Több mint harminc év telt el azóta, hogy szerény önkéntesként megtettem a magamét az első világháborúban, amelyet a Birodalomra kényszerítettek. Ε három évtizedben minden gondolatomat, tettemet és életemet csakis a népem iránti szeretetem és hűségem vezérelte. Ezek adtak erőt ahhoz, hogy meghozzam a legnehezebb döntéseket, amelyekkel halandó ember valaha is szembesült ... Nem igaz, hogy én vagy bárki más Németországban háborút akart volna 1939-ben. Kizárólag azok a nemzetközi államférfiak akarták és provokálták, akik vagy zsidó származásúak, vagy a zsidó érdekekért dolgoztak.

Túl sok ajánlatot tettem a fegyverkezés korlátozására és ellenőrzésére, amelyet nem hagyhat örökre figyelmen kívül az utókor, mert e háború kitöréséért a felelősséget rám fogják hárítani. Továbbá sohasem akartam, hogy a megdöbbentő első világháborút második kövesse, sem Anglia, sem Amerika ellen. Századok múlnak majd el, de városaink és műemlékeink romjaiból mindig újból felcsap majd a gyűlölet lángja azok iránt, akik végső soron felelősek érte. Ők azok az emberek, akiknek mindezt köszönhetjük: a nemzetközi zsidóság és segítői.

Hitler ezután elismételte azt a hazugságot, hogy a Lengyelország elleni támadás előtt három nappal észszerű megoldását javasolt a lengyel-német problémára. Csak azért utasították vissza, mert az angliai uralkodó klikk háborút akart, részben kereskedelmi okokból, részben pedig mert befolyásolta a nemzetközi zsidóság által kifejtett propaganda. Ezután nemcsak a csatamezőkön és a szétbombázott városokban elpusztult milliókért, hanem magáért a zsidók lemészárlásáért is áthárította az „egyedüli felelősséget” – a zsidókra. Majd annak az okaihoz kanyarodott, hogy miért marad Berlinben. Hat évi háború után, amely minden kudarc ellenére is egy nemzet által a létért folytatott küzdelemnek a legdicsőségesebb és leghősibb megnyilvánulásaként fog bevonulni a történelembe, nem hagyhatom magára e várost, amely ennek az államnak a fővárosa ... Osztozni kívánok abban a sorsban, amelyet más milliók is magukra vettek azzal, hogy itt maradtak a városban. Továbbá nem fogok az ellenség kezébe esni, amelynek hisztérikus tömegeik figyelmének elterelése érdekében a zsidók által tálalt új látványosságra van szüksége. Ennélfogva úgy döntöttem, hogy Berlinben maradok, és ott önkéntesen választom a halált abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy a Führer és a kancellária állását nem lehet tovább tartani. Örömteli szívvel halok meg, tudatában a parasztjaink és munkásaink által végrehajtott mérhetetlen tetteknek és elért eredményeknek, valamint a nevemet viselő ifjúságunk által a történelemben egyedülálló módon hozott áldozatnak.

Ezután némi – minden némethez szóló – buzdítás következett, hogy „ne adják fel a küzdelmet”. Bár végül rákényszerítette magát annak elismerésére, hogy a nemzetiszocializmusnak egyelőre vége, mégis biztosította a többi németet, hogy a katonák és a maga áldozatával elültetődött a mag, ami egy napon kikel majd ... egy valóban egyesült nemzet nemzetiszocialista mozgalmának dicsőséges újjászületésére.

Hitler nem tudott úgy meghalni, hogy előbb ne vágjon még egy utolsó sértést a hadsereghez, különösképpen annak tisztikarához, amelyet legfőképpen felelősnek tartott a katasztrófáért. Bár bevallotta, hogy a nácizmus halott, legalábbis egyelőre, mégis ünnepélyesen felszólította a három haderőnem parancsnokait, hogy minden lehetséges eszközzel erősítsék a nemzetiszocialista hitben katonáink ellenállószellemét, különös hangsúlyt helyezve arra a tényre, hogy én magam, e mozgalom alapítója és létrehozója, inkább a halált választom, mint a gyáva beletörődést, vagy akár a kapitulációt.

Azután a hadsereg tiszti kasztjának szóló gúny: Jöjjön el a jövőben a tisztességnek egy olyan pillanata a német hadsereg tisztjei számára, amint az már most is így van haditengerészetünknél, hogy egy kerület vagy város megadása kizárt dolog legyen, és mindenekelőtt a parancsnokok mutassanak ragyogó példát a kötelesség iránti, halálig tartó hűséges odaadásból.

Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy „egy kerületet vagy várost” „mindhalálig” kell tartani, mint Sztálingrádnál történt, ami már akkor is hozzájárult a katonai katasztrófa előidézéséhez. De mint semmi másból, ebből sem tanult semmit. A Politikai végrendelet második része az utódlás kérdésével foglalkozott. Bár a Harmadik

Birodalom a lángok és robbanások közepette elmúlóban volt már, Hitler nem tudta elviselni, hogy úgy haljon meg, hogy nem nevezi meg utódját, és nem diktálja le annak a kormánynak a pontos összetételét, amelyet az utódnak kell kineveznie. Először is, ki kellett iktatnia önjelölt utódait. Halálom előtt még kizárom a pártból az egykori birodalmi marsall Hermann Göringet, és visszavonom tőle mindazokat a jogokat, amelyeket az 1941. június 20-i rendelet ráruházott ... A helyére Dönitz tengernagyot nevezem ki a Birodalom elnökévé és a fegyveres erők legfőbb parancsnokává. Halálom előtt még kizárom a pártból és minden állami hivatalából az SS korábbi Reichsführerét és a belügyminisztert, Heinrich Himmlert.

Úgy hitte, hogy a hadsereg, a légierő és az SS vezetői elárulták és megfosztották őt a győzelemtől. így hát egyetlenegy lehetséges utódjául a haditengerészet vezetőjét választhatta, amely haderőnem túl kicsiny volt ahhoz, hogy nagyobb szerepet játsszon hódító háborújában. Ez volt az utolsó fricska a hadsereg számára, amely a harc legnagyobb részét vívta, és amelynek a legtöbb katonája esett el a háborúban. Búcsúzóul még utoljára denunciálta azt a két embert, akik Goebbelsszel együtt a párt korai napjai óta legközelebbi munkatársai voltak. Irántam való hűtlenségüktől függetlenül Göring és Himmler helyrehozhatatlan szégyent hozott az egész nemzetre azzal, hogy tudomásom nélkül és akaratom ellenére titokban tárgyalt az ellenséggel, valamint azzal, hogy jogtalanul megpróbálták magukhoz ragadni az Állam feletti ellenőrzést.

Miután kizárta az árulókat, és megnevezte utódját, Hitler azzal folytatta, hogy közölte Dönitzcel, kiket kell majd bevennie új kormányába. Mindannyian „becsületes emberek – írta –, akik végrehajtják majd a háború minden eszközzel történő folytatásának feladatát”. Goebbels lett volna a kancellár, és egy újonnan kreált poszton Bormann a „pártminiszter”. Seyss-Inquart, az osztrák quisling, aki legutóbb Hollandia mészárosaként híresült el, lett volna a külügyminiszter. Speer Ribbentrophoz hasonlóan kimaradt. De gróf Schwerin von Krosigk, aki 1932 óta, mióta Papen kinevezte, folyamatosan töltötte be a pénzügyminiszteri posztot, megmaradt hivatalában. Ostoba ember volt, de el kell ismerni, hogy zseniális érzékkél rendelkezett a túléléshez. Hitler nemcsak kijelölte utódjának kormányát. Utolsó, jellemző utasítását is közölte velük. Mindenekfelett azt hagyom meg a kormánynak és a népnek, hogy amennyire lehet, tartsák fenn a faji törvényeket, és könyörtelenül álljanak ellen minden nemzet megmérgezőjének, a nemzetközi zsidóságnak.21

Ezzel befejezte a legfőbb német hadúr. Vasárnap hajnali 4 óra volt, április 29-e. Hitler behívatta Goebbelst, Bormannt, valamint Krebs és Burgdorf tábornokokat, hogy tanúi legyenek, amint aláírja a dokumentumot, majd ők is ellássák aláírásukkal. Ezután gyorsan lediktálta személyes végakaratát. Ebben a végzet embere visszatért ausztriai középosztálybeli gyökereihez: megmagyarázta, hogy miért házasodott meg, és újdonsült feleségével együtt miért ölik meg magukat, majd rendelkezett vagyonáról, ami reményei szerint elegendő lehetett arra, hogy szerény támogatást nyújtson életben maradó rokonainak. Hitler legalább arra nem használta fel a hatalmát, hogy Göringhez hasonlóan hatalmas magánvagyont halmozzon fel. Bár a küzdelem éveiben úgy hittem, nem vállalhatom fel a házasság felelősségét, most, életem vége előtt úgy döntöttem, hogy feleségül veszem azt a nőt, aki sok évi igaz barátság után szabad akaratából eljött ebbe a már majdnem elfoglalt városba, hogy osztozzon sorsomban. Saját kívánságára, feleségemként ő is velem jön a halálba. Ez mindkettőnket kárpótol majd azért, amit népem szolgálatában végzett munkám során elveszítettünk. Javaim, amennyiben egyáltalán érnek valamit, a pártot illetik, vagy ha az már nem létezik, úgy az Államot. Ha az Állam is megsemmisült, akkor szükségtelen további utasításokat hagynom. A festményeket, amelyek az évek során általam vásárolt gyűjteményekben vannak, sohasem magáncélokra gyűjtöttem, hanem azért, hogy

galériát hozzak létre belőlük szülővárosomban, a Duna melletti Linzben.

Bormannt, mint a végrendelet végrehajtóját, megkérte, hogy adjon át rokonaimnak mindent, ami vagy személyes emlékként értékkel bír, vagy pedig egy kispolgári [kleiner buergerlichen] életszínvonal fenntartásához szükséges ...549 Feleségem és én azért választjuk a halált, hogy megmeneküljünk a megbuktatás vagy a kapituláció szégyenétől. Az a kívánságunk, hogy testünket azonnal égessék el azon a helyen, ahol a népem szolgálatában töltött tizenkét év alatt napi munkám legnagyobb részét végeztem.

A búcsúüzeneteinek diktálásában kimerült Hitler akkor feküdt le, amikor életének ezen az utolsó vasárnapján hajnalodni kezdett az ég Berlin felett. A várost füstlepel fedte. Épületek dőltek össze lángolva, miközben az oroszok közvetlen közelből lőttek tüzérségükkel. Már nem voltak messze a Wilhelmstrassétól és a kancelláriától. Míg Hitler aludt, Goebbels és Bormann sietve ügyködött. Politikai végrendeletében, amelyet tanúként ők is aláírtak, a Führer kifejezetten megparancsolta nekik, hogy hagyják el a fővárost, és csatlakozzanak az új kormányhoz. Bormann több mint készséges volt arra, hogy engedelmeskedjen a parancsnak. A Vezér iránti minden odaadása ellenére sem szándékozott osztozni annak halálában. Mindössze egy dolgot akart életében, az pedig a színfalak mögötti hatalom volt, s Dönitz talán még részeltetheti benne. Feltéve persze, hogy Göring a Führer haláláról értesülve nem próbálja meg magához ragadni a trónt. Bormann biztosítani akarta, nehogy ez megtörténhessen, ezért rádióüzenetet küldött a berchtesgadeni SS-központnak. ... Ha Berlin és mi elesnénk, akkor az április 23-i árulókat ki kell végezni. Katonák, tegyétek a kötelességeteket! Életetek és becsületetek múlik rajta!22

Ez a parancs Göring és a légierő hozzátartozó stábjának meggyilkolására vonatkozott, akiket Bormann már korábban letartóztattatott az SS-szel. Eva Braunhoz hasonlóan, Bormanntól eltérően dr. Goebbels nem kívánt olyan Németországban élni, amelyből az ő imádott Führere eltávozott. Csillagát Hitlerhez kötötte: egyedül a Führernek volt lekötelezve pályája fantasztikus felemelkedéséért. Ő volt a náci mozgalom prófétája és fő propagandistája. Hitler mellett ő volt az, aki megteremtette a mozgalom mítoszait. Ε mítoszok örök életűvé tétele érdekében nemcsak a Vezérnek, hanem leghűségesebb követőjének, a régi gárda őt el nem áruló egyetlen tagjának is áldozati halált kell halnia. Neki is olyan példát kell mutatnia, amelyre emlékezni fognak a későbbi korok, és amely egy napon segít majd feléleszteni a nemzetiszocializmus tüzét. Ilyen gondolatok járhattak Goebbels fejében, aki Hitler visszavonulása után a maga kis szobájában keresett menedéket, hogy megírja saját búcsúüzenetét a jelen és az eljövendő generációk számára. A „Függelék a Führer politikai végrendeletéhez” címet adta neki. A Führer megparancsolta nekem, hogy hagyjam el Berlint... és vezetőként vegyek részt az általa kinevezett új kormányban. Életemben most először kategorikusan meg kell tagadnom a Führer parancsát. Feleségem és gyermekeim csatlakoznak hozzám e parancs megtagadásában. Eltekintve attól a ténytől, hogy az emberiesség érzése és a személyes hűség is megtiltják számunkra, hogy a szükség e legsúlyosabb órájában elhagyjuk a Führert, életem hátralevő részében gyalázatos árulónak és közönséges gazembernek tűnnék, és elveszíteném önbecsülésemet ugyanúgy, mint polgártársaim tiszteletét... A Führert a háború e legkritikusabb napjaiban körülvevő árulás lidércnyomásos légkörében szükséges, hogy legalább egy olyan ember akadjon, aki feltétel nélkül vele marad a halálig ... Hiszem, hogy ezzel a legjobb szolgálatot teszem a német nép jövőjének. A most következő nehéz időkben a példamutatás fontosabb lesz, mint az emberek ... 549

Azt, hogy kik lettek volna ezek a rokonok, azt nem mondja Hitler, de abból, amit titkárnőinek mondott, tudjuk, hogy nővérére, Paulára, és anyósára gondolt.

Ezért feleségemmel együtt és gyermekeim nevében, akik még túl fiatalok ahhoz, hogy a saját nevükben beszélhessenek (és akik ha elég idősek lennének hozzá, fenntartás nélkül egyetértenének ezzel a döntéssel), kifejezem ama megváltoztathatatlan elhatározásomat, hogy nem hagyom el a Birodalom fővárosát, még akkor sem, ha elesik, inkább Führerem oldalán véget vetek egy olyan életnek, amely számomra személyesen nem bírna semmilyen további értékkel, ha azt nem a Führer szolgálatában és az ő oldalán tölthetném el.23

Dr. Goebbels április 29-én reggel fél hatkor fejezte be e mű megírását. Nappali világosság kezdett elterülni Berlin felett, de a napot elhomályosította a csata füstje. A bunker villanyfényében még sok tennivaló maradt. Az első kérdés az volt, hogyan juttassák ki a Führer végrendeletét a közeli orosz vonalakon keresztül, hogy eljuthasson Dönitzhez és másokhoz, és megmaradjon az örökkévalóságnak. Három futárt választottak ki, hogy kivigyék az értékes dokumentumok példányait: Willi Johannmeier őrnagyot, Hitler katonai segédtisztjét, Wilhelm Zandert, aki SS-tiszt és Bormann tanácsadója volt, valamint Heinz Lorenzt, a propagandaminisztérium tisztviselőjét, aki az előző éjszaka Himmler árulásának döbbenetes hírét hozta. Johannmeier, a sokszorosan kitüntetett tiszt feladata volt, hogy a csapatot átvezesse a Vörös Hadsereg vonalain. Neki az iratok nála lévő példányát Ferdinand Schoerner tábornagyhoz kellett eljuttatnia, akinek hadseregcsoportja még mindig épségben kitartotta a cseh hegyek között, és akit Hitler a hadsereg új főparancsnokává nevezett ki. Burgdorf tábornok egy kísérőlevelet mellékelt, amelyben tájékoztatta Schoernert, hogy Hitler politikai végrendeletét „ma, a Himmler árulásáról szóló döbbenetes hír hatása alatt írta. Ez megváltoztathatatlan döntése.” Zandernak és Lorenznak Dönitzhez kellett vinniük a maguk példányait. Zander Bormanntól kapott egy kísérőlevelet. TISZTELT VEZÉRTENGERNAGY ÚR! Miután egyetlen hadosztálynak sem sikerült megérkeznie, és helyzetünk reménytelennek látszik, a Führer az elmúlt éjjel lediktálta a mellékelt politikai végrendeletet. Heil Hitler!

A három futár délben indult veszélyes küldetésére: a Tiergartenen és Charlottenburgon keresztül nyugat felé lopakodtak a Havel-tó csúcsánál lévő Pichelsdorfba, ahol Wenck szellemhadseregének megérkezésére várva a Hitlerjugend egyik zászlóalja tartotta a hidat. Ahhoz, hogy idáig eljussanak,, három orosz gyűrűn kellett átsurranniuk: a Tiergarten közepén lévő Győzelmi oszlopnál, az állatkerti állomásnál közvetlenül a park mögött, és Pichelsdorf közelében. Számos más vonalon is át kellett haladniuk, és sok kaland várt rájuk,550 s bár végül sikerült átjutniuk, már túl későn érkeztek ahhoz, hogy Dönitz vagy Schoerner, akik nem is látták az üzeneteket, bármi hasznukat vehessék. Azon a napon nemcsak a három futár távozott a bunkerból. Hitler, aki egy időre visszanyerte nyugalmát, április 29-én délben megtartotta a szokásos katonai értekezletet: ugyanúgy megvitatták a katonai helyzetet, mint ahogyan azt a napnak ebben az órájában közel hat éven át tették – és mindezt úgy, mintha még nem értek volna útjuk végére. Krebs tábornok jelentette, hogy az oroszok az éjjel és a délelőtt folyamán tovább nyomultak a kancellária felé. A város megmaradt kevés védőjének lőszerkészlete fogyóban volt. Még mindig nem jött hír Wenck felmentő seregéről. Három katonai segédtiszt, aki már nem sok tennivalót talált, és nem akart csatlakozni a Vezérhez a saját magára kiszabott halálban, engedélyt kért, hogy elhagyhassa a bunkert, és megpróbálja kideríteni, mi történt Wenckkel. Hitler megadta nekik az engedélyt, és utasította őket, hogy ösztökéljék sietségre Wenck tábornokot. A délután folyamán a három tiszt eltávozott. Hamarosan egy negyedik is csatlakozott hozzájuk: Nicolaus von Below ezredes, Hitler 550

Trevor-Roper The Last Days of Hitler című művében színes beszámolót ad kalandjaikról. Heinz Lorenz indiszkréciója nélkül azonban Hitler és Goebbels búcsúüzenete sohasem válhatott volna ismertté. Johannmeier őrnagy végül a vesztfáliai Iselohnban lévő otthonának kertjében temette el a maga példányát. Zander a magáét egy bőröndbe rejtette, amelyet Tegernsee bajor faluban hagyott. Megváltoztatta nevét, álruhát öltött, és Wilhelm Paustin néven megpróbált új életet kezdeni. De Lorenz, aki szakmájára nézve újságíró volt, túl szószátyár volt ahhoz, hogy titkát rendben megőrizze, és egy véletlen indiszkréció az ő példányának felfedezéséhez és a másik két futár leleplezéséhez vezetett.

Luftwaffe-segédtisztje, aki a háború kezdete óta volt a belső kör alacsonyabb rangú tagja. Below nem hitt az öngyilkosságban, és úgy érezte, hogy már nincs semmiféle hasznos munkája a kancellária bunkerjában. Engedélyt kért a Führertől a távozásra, és meg is kapta. Hitler ezen a napon nagyon belátóan viselkedett. Az is eszébe jutott, hogy a légierő ezredesét felhasználhatja egy utolsó üzenet kijuttatására. Ez Keitel tábornoknak szólt, akit Bormann már szintén árulással gyanúsított, és a hadúr utolsó gyalázkodását tartalmazta a hadsereggel szemben, amely érzése szerint cserbenhagyta őt. Nem kétséges, hogy a 10 órakor tartott esti helyzetmegbeszélésen kapott hírek tovább növelték a Führernek a hadsereggel szemben érzett már amúgy is monumentális keserűségét. Weidling tábornok – aki a túlkoros Volkssturmnak és a fiatalkorúakból álló Hitlerjugendnek azokat a bátor, de rongyos csapatait irányította, akiket azért áldoztak fel a bekerített Berlinben, hogy Hitler életét néhány nappal meghosszabbítsák, azt jelentette, hogy az oroszok a Saarlandstrasse és a Wilhelmstrasse mentén már majdnem a légügyi minisztériumig nyomultak előre, ami pedig csak kőhajításnyira volt a kancelláriától. Az ellenség, mondta, legkésőbb május 1-jére, azaz egy-két napon belül eléri a kancelláriát. Ez volt a vég. Végül még Hitler is belátta, aki pedig addig nem létező hadseregeket irányított, amelyeknek a főváros felmentésére kellett volna jönniük. Lediktálta utolsó üzenetét, és megkérte Belowot, hogy adja át Keitelnek. Tájékoztatta az OKW főnökét, hogy a város védelme a végét járja, ő pedig inkább megöli, semmint megadja magát, hogy Göring és Himmler elárulta őt, valamint hogy utódjává Dönitz tengernagyot nevezte ki. Még egy szava volt a fegyveres erőkkel kapcsolatban, amelyek az ő vezetése ellenére is a vereségbe sodorták Németországot. A haditengerészet, mondta, nagyszerűen teljesített. A Luftwaffe bátran harcolt, és csakis Göring a felelős azért, hogy a háborúban kezdetben meglévő fölényüket elveszítették. Ami a szárazföldi hadsereget illeti, a közkatonák jól és bátran harcoltak, de a tábornokok cserben hagyták őket – és őt magát is. A nép és a fegyveres erők [folytatta] mindenüket odaadták ebben a hosszú és kemény harcban. Az áldozat hatalmas volt. Bizalmammal azonban sokan visszaéltek. Az egész háború folyamán hűtlenség és árulás ásta alá az ellenállást. Ennélfogva nem adatott meg nekem, hogy győzelemre vezessem népemet. A hadsereg vezérkara nem hasonlítható össze az első világháború vezérkarával. Eredményei messze elmaradtak a harcoló frontétól.

A legfőbb náci hadúr legalább mindvégig hű maradt önmagához. A nagy győzelmek az ő érdeme voltak. A vereség és a végső bukás másoknak, a tábornokok „hűtlenségének és árulásának” volt tulajdonítható. Ezután jött a végső istenhozzád: az utolsó írott szavak ennek az őrült zseninek az életében. A német nép e háborúban nyújtott erőfeszítései és áldozatai olyan nagyok voltak, hogy nem tudom azt hinni, hiába történtek. A német nép számára történő keleti területszerzés maradjon továbbra is a cél.551

Az utolsó mondat egyenesen a Mein Kampfból származott. Hitler azzal a rögeszmével kezdte politikai karrierjét, hogy keleten kell területet szerezni a kiváltságos német nép számára, és életét is ezzel fejezte be. A német halottak milliói, a bombák alatt elpusztult német otthonok milliói, de még a német nemzet pusztulása sem győzte meg arról, hogy a szláv népek megfosztása földjeiktől – az erkölcsi kérdésekről nem is beszélve – nem egyéb, mint hiábavaló teuton álom.

HITLER ÉS HITLERNÉ HALÁLA Április 29-én délután megérkezett az egyik utolsó hír, ami még eljuthatott a bunkerba. 551

Amikor értesült Hitler haláláról, Below ezredes még útközben a nyugati szövetségesek seregei felé megsemmisítette az üzenetet. Emlékezetből rekonstruálta. Lásd Trevor-Roper idézett művében, 194-95. o.

Mussolinit, Hitler fasiszta diktátortársát és partnerét az agresszióban, elérte a végzet, amiben szeretője, Clara Petacci is osztozott vele. Április 27-én, miközben Comóból Svájcba próbáltak átszökni, olasz partizánok fogságába estek, és két nappal később kivégezték őket. Április 28-án, szombat este a tetemeket teherautón Milánóba vitték, és ledobták a piazzára. Másnap sarkuknál fogva egy lámpaoszlopra akasztották, majd később levágták őket, s a vasárnap hátralévő részében a csatornában feküdtek, ahol bosszúszomjas olaszok gyalázták meg a holttesteket. Május elsején Mussolinit és szeretőjét egymás mellé temették a milánói Cimitero Maggiore szegények számára fenntartott parcellájába. A Duce és a fasizmus a lealacsonyodás ilyen groteszk mélypontján lépett át a történelembe. Nem ismeretes, hogy a Duce dicstelen végének részleteiből mennyit tudattak a Führerrel. Csak találgathatjuk, hogy ha megismerte őket, az csupán megerősíthette elhatározását: nem engedi, hogy saját magát vagy feleségét „hisztérikus tömegeik figyelmének elterelésére a zsidók által tálalt új látványossággá tegyék”, amint azt politikai végrendeletében az imént leírta – sem élve őket magukat, sem holttestüket. Nem sokkal azután, hogy megkapta Mussolini halálának hírét, Hitler megkezdte az utolsó előkészületeket a sajátjára. Kedvenc német juhászkutyáját, Blondit megmérgeztette, a háztartás két másik kutyáját pedig agyonlövette. Ezután behívatta két megmaradt titkárnőjét, és méregkapszulákat nyújtott át nekik, hogy igényük szerint használhassák őket a barbár oroszok betörésekor. Sajnálja, mondta, hogy nem adhat nekik jobb búcsúajándékot, és kifejezte elismerését hosszú és hűséges szolgálatukért. Ekkorra már eljött az este, az utolsó Adolf Hitler életében. Utasította egyik titkárnőjét, Junge asszonyt, hogy semmisítse meg a megmaradt iratokat, és kiüzent, hogy a bunkerban senki ne feküdjön le az ő további parancsáig. Ezt mindenki úgy értelmezte, hogy a Führer elérkezettnek véli az időt arra, hogy elbúcsúzzon. De a tanúk visszaemlékezése szerint csak jóval éjfél után, április 30-án hajnali 2 óra 30-kor bukkant elő magánlakrészéből és jelent meg a bunker fő étkezőhelyiségében, ahol körülbelül húszan, főleg kíséretének nőtagjai gyűltek össze. Végigsétált a sor mentén, és kezet rázott mindenkivel, közben néhány érthetetlen szót motyogott. Szeme vastagon úszott a nedvességben, és – Junge asszony visszaemlékezése szerint – „úgy látszott, mintha messzire nézne, a bunker falain túlra”. Miután visszavonult, különös dolog történt. A feszültség, amely szinte az elviselhetetlenségig fokozódott a bunkerban, ekkor kirobbant, és többen is az étkezdébe mentek – táncolni! Az őrült parti hamarosan olyan zajossá vált, hogy a Führer lakrészéből kiüzentek azzal a kéréssel, hogy kicsit halkabban folytassák. Az oroszok néhány óra múlva ott lehetnek, és megölhetik mindannyiukat (bár legtöbbjük már arra gondolt, hogyan menekülhetne el), de közben rövid időre, most, hogy életük felett megszűnt a Führer szigorú ellenőrzése, az örömöt keresték ott és úgy, ahol és ahogyan megtalálhatták. Úgy látszik, ezek az emberek most rettenetesen megkönnyebbültek: egész éjjel táncoltak hát. Nem úgy Bormann. Ennek a sötét alaknak még mindig volt tennivalója. Saját túlélési esélyei csökkenni látszottak. Lehet, hogy nem lesz elég idő a Führer halála és az oroszok megérkezése között, amikor Dönitzhez menekülhetne. Ha nincs, akkor még a Führer életében, és parancsait e ténnyel hitelesítve még mindig folytathatja az „árulók” elleni bosszúhadjáratát. Ezen az utolsó éjszakán újabb üzenetet küldött Dönitznek. DÖNITZNEK! Mindennap erősödik az a benyomásunk, hogy a berlini hadszíntér hadosztályai napok óta tétlenül állnak. Keitel minden jelentést, amit kapunk, ellenőriz, elnyom vagy eltorzít... A Führer megparancsolja Önnek, hogy járjon el azonnal és könyörtelenül minden árulóval szemben!

S bár tudta, hogy a Führer halála már csak órák kérdése, még hozzáfűzött egy utóiratot: „A Führer él, és irányítja Berlin védelmét.” De Berlin már védhetetlen volt. Az oroszok immár szinte az egész várost elfoglalták. Már

csak a kancellária védelméről lehetett szó. Ez is bukásra volt ítélve, amint azt Hitler és Bormann megtudták az április 30-i déli konferencián, az utolsó ilyen megbeszélés alkalmával. Az oroszok elérték a Tiergarten keleti végét, és betörtek a Potsdamerplatzra. Egyetlen háztömbnyire voltak tőlük. Adolf Hitler számára eljött az óra, hogy megvalósítsa elhatározását. Feleségének aznap nyilván nem volt étvágya, így az ebédet Hitler két titkárnőjével és vegetáriánus szakácsnőjével költötte el, aki talán nem is jött rá, hogy a Führer utolsó ételét készítette. Körülbelül délután 2 óra 30 perckor már ebédjük vége felé jártak, amikor Erich Kempka, Hitler sofőrje, aki a kancellária garázsára felügyelt, parancsot kapott, hogy marmonkannákban azonnal szállítson 200 liter benzint a kancellária kertjébe. Kempkának nem volt egyszerű összegyűjtenie ilyen nagy mennyiségű üzemanyagot, de szerzett körülbelül 180 litert, amit három katona segítségével a bunker vészkijáratához vitt,24 Miközben a viking temetés tüzéhez összegyűjtötték a benzint, Hitler – aki már elköltötte utolsó étkezését – előhozta Eva Braunt, hogy újabb, és végső búcsút vegyenek legközelebbi munkatársaitól: dr. Goebbelstől, Krebs és Burgdorf tábornoktól, a titkárnőktől és Fräulein Manzialytól, a szakácsnőtől. Goebbelsné asszony nem jelent meg. Ez a pompás és szép szőke asszony Eva Braunhoz hasonlóan könnyen jutott arra a döntésre, hogy férjével együtt meghal, de elbátortalanította az a kilátás, hogy meg kell ölnie hat fiatal gyermeküket, akik ezen az utolsó hat napon vidáman játszadoztak a földalatti óvóhelyen anélkül, hogy bármiről is sejtelmük lett volna. – Drága Hannám – mondta Fräulein Reitschnek két-három nappal azelőtt, egy este –, amikor eljön a vég, segítenie kell nekem, ha gyenge lennék a gyermekekkel kapcsolatban ... A Harmadik Birodalomhoz és a Führerhez tartoznak, és ha ez a kettő megszűnik létezni, akkor nekik sincs helyük a világban. Leginkább attól félek, hogy túl gyenge leszek az utolsó pillanatban. – Kicsiny szobájában egyedül maradva éppen e legnagyobb félelmét próbálta legyőzni.552 Hitlernek és Eva Braunnak nem volt ilyen problémája. Csak a saját életüket vehették el. A búcsúzkodással végezvén visszatértek szobáikba. Kinn az átjáróban dr. Goebbels, Bormann és még néhányan várakoztak. Néhány pillanat múlva revolverlövés hallatszott. Egy másodikat is vártak, de nem jött. Meglehehetős idő telt el, amíg csendben beléptek a Führer szállására. Adolf Hitler holttestét a pamlagon elterülve találták, csepegett belőle a vér. Szájon lőtte magát. Oldalán feküdt Eva Braun. Két revolver feküdt a padlón, de az asszony nem használta a magáét: ő mérget nyelt. A pontos idő ekkor 1945. április 30-án délután 3 óra 30 perc volt. Tíz nap telt el Hitler ötvenhatodik születésnapja óta, és pontosan tizenkét év és három hónap azóta, hogy a Führer Németország kancellárja lett, és megalapította a Harmadik Birodalmat. Ε birodalom csak egy héttel élte túl őt. Most a viking temetés következett. Egyetlen szó sem hangzott el: mindössze a kancellária kertjében és az azt övező, romokban álló falakon robbanó orosz gránátok süvítése hallatszott. Hitler komornyikja, Heinz Linge SS-Sturmbannführer egy, a szétroncsolt arcot eltakaró táboriszürke katonai pokrócba csomagolva másodmagával kihozta a Führer holttestét. Kempka a halottat a pokrócból kilógó fekete nadrágról és a cipőről azonosította, amit a hadúr mindig táboriszürke zubbonnyal hordott. Eva Braun halála tisztább volt: nem vérzett, így Bormann úgy hozta ki holttestét az átjárón, ahogy volt, odakint pedig átadta Kempkának. Frau Hitler [mesélte később a sofőr] sötét színű ruhát viselt... Semmiféle sérülést nem láttam a holttesten. A tetemeket felvitték a kertbe, a bombázás egy rövid szünetében egy bombatölcsérbe helyezték, és benzinnel meggyújtották őket. A Goebbels és Bormann vezette gyászolók visszahúzódtak a vészkijárat nyújtotta menedékbe, és miközben a lángok magasra csaptak, vigyázzba álltak, és jobb kezüket búcsúképpen náci köszöntésre emelték. Rövidke szertartás 552

A gyerekek neve és kora a következő volt: Hela, 12; Hilda, 11; Helmut, 9; Holde, 7; Hedda, 5; Heide, 3.

volt, ugyanis a Vörös Hadsereg gránátjai ismét zuhogni kezdtek a kertre, és a túlélők visszavonultak a bunker biztonságába. A benzin táplálta lángokra hagyták, hogy befejezzék munkájukat, és eltüntessék Adolf Hitler és felesége utolsó földi maradványait553 Bormannra és Goebbelsre ugyanis még mindig vártak elvégzendő feladatok a most már alapítójától és diktátorától megfosztott Harmadik Birodalomban, noha feladataik nem ugyanazok voltak. A futároknak még nem volt idejük, hogy odaérjenek Dönitzhez a Führer politikai végrendeletével, amelyben őt nevezi ki utódjául. A tengernagyot most már rádión keresztül kellett tájékoztatni. De bár a hatalom már kicsúszott a kezei közül, Bormann még ekkor is habozott. Nehéz ilyen hirtelen feladnia a hatalmat annak, aki már egyszer megízlelte. Végül mégis elküldött egy üzenetet. DÖNITZ VEZÉRTENGERNAGYNAK! Göring volt birodalmi marsall helyett a Führer Önt nevezi ki utódjának. Az írásos meghatalmazás útban van. Tegyen meg azonnal a helyzet követelte minden intézkedést!

Egyetlen szóval sem utalt arra, hogy Hitler meghalt. A tengernagy, aki az összes északi német haderő parancsnoka volt, és főhadiszállását a Schleswig! Plönbe költöztette, elképedt a hír hallatán. A pártbeli vezetőktől eltérően ő nem vágyott arra, hogy Hitler helyére lépjen; tengerészfejében soha meg sem fordult a gondolat. Két nappal korábban, abban a hitben, hogy Himmler örökli majd a hatalmat, elment az SSfőnökhöz, és felajánlotta neki támogatását. Mivel azonban soha eszébe sem jutott volna, hogy ne engedelmeskedjen a Führer parancsának és azt hitte, hogy Adolf Hitler még él, a következő választ küldte: VEZÉREM! Hűségem Ön iránt feltétlen marad. Minden lehetőt megteszek, hogy felmentsem Önt Berlinben. Ha a sors azonban arra kényszerítene, hogy kijelölt utódjaként a Birodalmat kormányozzam, ezen a módon fogom folytatni e háborút addig a végig, amely méltó lesz a német nép példátlan és hősies küzdelméhez. DÖNITZ VEZÉRTENGERNAGY

Aznap éjszaka Bormann-nak és Goebbelsnek új ötlete támadt. Úgy döntöttek, megpróbálnak tárgyalni az oroszokkal. Krebs tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke, aki ott maradt a bunkerban, régebben katonai másodattasé volt Moszkvában, beszélt oroszul, és egy híres alkalommal Sztálin meg is ölelte őt a moszkvai vasútállomáson. Ο talán kihúzhat valamit a bolsevikokból; Goebbels és Bormann egészen pontosan azt akarta, hogy szabad közlekedést kapjon, s így elfoglalhassa kijelölt helyét az új Dönitz-kormányban. Cserébe hajlandók voltak Berlin megadására. Krebs tábornok az április 30-ról május 1-jére virradó éjszakán nem sokkal éjfél után indult útnak, hogy találkozzon Csujkov tábornokkal,554 a Berlinben harcoló csapatok szovjet parancsnokával. A kíséretében lévő tisztek egyike feljegyezte beszélgetésük elejét. KREBS: Ma május elseje van, nagy ünnep a mi két nemzetünknek.555 CSUJKOV: Nekünk nagy ünnep a mai nap. Azt nehéz lenne megmondani, hogy ezzel Önök odaát hogyan vannak.25

Az orosz tábornok a Führer-bunkerban tartózkodó összes személy, valamint a Berlinben lévő 553

A csontokat sohasem találták meg, és ez a háború után olyan pletykáknak adott tápot, hogy Hitler életben van. De a számos szemtanú brit és amerikai hírszerző tisztek által külön-külön történő kikérdezése nem hagy kétséget a kérdésben. Kempka elfogadható magyarázatot adott arra, hogy miért nem találták meg soha a szénné égett csontokat. – A nyomokat a szakadatlan orosz tüzérségi tűz semmisítette meg – mondta vallatóinak. (Azóta tudjuk már, hogy a csontokat az oroszok mégis megtalálták, azonosították és a Szovjetunióba szállították. – A ford.) 554 Nem Zsukov marsallal, mint ahogyan azt a legtöbb beszámoló állítja. 555 Európában május elseje hagyományosan a munka ünnepe.

maradék csapatok feltétel nélküli megadását követelte. Krebsnek időbe telt a küldetés végrehajtása, és amikor május l-jén délelőtt 11 óráig sem tért vissza, a türelmetlen Bormann újabb rádióüzenetet küldött Dönitznek: A Végrendelet hatályba lépett. A lehető leghamarabb csatlakozom Önhöz. Addig azt javaslom, várjunk a nyilvánosságra hozatallal. Ez így még mindig nem volt egyértelmű. Bormann egyszerűen képtelen volt egyenesen kimondani azt, hogy a Führer meghalt. Ki akart jutni, hogy ő tájékoztathassa elsőnek Dönitzet a fontos eseményről, s ezzel bedolgozhassa magát az új Legfőbb Parancsnok kegyeibe. Goebbelsnek azonban, aki családostól a halálra készült, szemernyi oka sem volt arra, hogy ne közölje a tengernaggyal az egyszerű igazságot. Délután negyed négykor elküldte Dönitznek a saját üzenetét – ez volt az utolsó rádióközlemény, amely elhagyta az ostromlott berlini bunkert. DÖNITZ VEZÉRTENGERNAGYNAK! SZIGORÚAN TITKOS! A Führer tegnap 15.30-kor meghalt. Az április 29-i politikai végrendelet Önt jelöli ki a Birodalom elnökévé ... [Itt következnek a kormányba kinevezett legfontosabb személyek nevei.] A Führer parancsára a politikai végrendeletet elküldtük Önnek Berlinből ... Bormann ma Önhöz szándékozik menni, hogy tájékoztassa a helyzetről. A sajtónak és a csapatoknak történő bejelentés idejét és formáját Ön dönti el. Erősítse meg a kézhezvételt! GOEBBELS

Goebbels nem tartotta szükségesnek, hogy saját szándékairól is tájékoztassa az új Vezért. Május l-jén este megtette, amire készült. Legelőször a hat gyermeket mérgezte meg. Játékukat abbahagyatták, és halálos injekciókat kaptak, nyilván ugyanattól az orvostól, aki az előző napon megmérgezte a Führer kutyáit is. Ezután Goebbels magához hívatta segédtisztjét, Günther Schwägermann Hauptsturmführert, és utasította, hogy szerezzen benzint. – Schwägermann – mondta neki –, ez a legocsmányabb árulás mind között. A tábornokok cserbenhagyták a Führert. Minden elveszett. Én is meghalok, a feleségemmel és a családommal együtt. – Azt nem említette meg még a segédtisztjének sem, hogy éppen az imént gyilkoltatta meg a gyermekeit. – Ön fogja elégetni a holttestünket. Képes lesz rá? Schwägermann biztosította őt, hogy képes lesz rá, és elküldött két beosztottat, hogy szerezzék meg a benzint. Néhány perccel később, körülbelül este 8 óra 30 perckor dr. Goebbels és felesége végighaladt a bunkeren, búcsút mondott azoknak, akik éppen a folyosón voltak, és felmentek a lépcsőn a kertbe. Ott kérésükre egy SS-tisztiszolga egy-egy tarkólövéssel a másvilágra küldte őket. A tetemükre négy kanna benzint öntöttek, és meggyújtották, de a hamvasztás nem jól sikerült.26 A bunker túlélői túlságosan aggódtak amiatt, hogy esetleg nem tudnak csatlakozni az éppen meginduló tömeges meneküléshez, és nem volt vesztegetni való idejük, hogy elégessék azokat, akik már amúgy is meghaltak. Az oroszok másnap megtalálták a propagandaminiszter és felesége elszenesedett holttestét, és azonnal azonosították őket. Május l-jén este 9 órára a Führerbunkert felgyújtották, és a Führer kíséretének öt-hatszáz túlélője (többnyire SS-ek) nyüzsgött az új kancellária óvóhelyén. Ahogy egyikük, a Führer szabója, később visszaemlékezett rá, olyanok voltak, mint a lefejezett csirkék, amint a nagy kitörésre készültek. A terv az volt, hogy a kancelláriával szembeni Wilhelmsplatz alatti állomásról gyalog mennek végig a földalatti vágányán a Friedrichstrassén lévő pályaudvarig, ott átkelnek a Spree folyón, majd attól közvetlenül északra átszivárognak az orosz vonalakon. Sokuk átjutott, néhányuk nem, és az utóbbiak között volt Martin Bormann is. Amikor Krebs tábornok aznap délután végre visszatért a bunkerhez Csujkov tábornok feltétel nélküli megadásra vonatkozó követelésével, Hitler pártbeli titkára úgy döntött: egyetlen túlélési esélye abban rejlik, hogy csatlakozik a tömeges meneküléshez. Csoportja egy német tankot próbált követni, de Kempka szerint, aki vele volt, a tankot kilőtte egy orosz gránát, és Bormann szinte bizonyosan meghalt. Artúr Axmann, a Hitlerjugend vezetője, aki a pichelsdorfi hídnál dezertált a kamaszfiúkból álló zászlóaljától, hogy mentse a bőrét, szintén jelen volt, és később

eskü alatt vallotta, hogy látta Bormann holttestét a híd alatt fekve, ott, ahol az Invalidenstrasse keresztezi a vasutat. A holdfény az arcára világított, és Axmann nem látott rajta sebet. Azt vélelmezte, hogy Bormann lenyelte méregkapszuláját, amikor látta, hogy semmi esélye nincs átjutni az orosz vonalakon. Krebs és Burgdorf tábornok nem csatlakozott a tömeges menekülési kísérlethez. Úgy tudjuk, agyonlőtték magukat az új kancellária pincéjében.

A HARMADIK BIRODALOM VÉGE A Harmadik Birodalom hét nappal élte túl alapítójának halálát. Május elsején nem sokkal este 10 után, miközben a Goebbels házaspár holtteste égett a kancellária kertjében, és a bunker lakói összeverődtek, hogy a berlini földalatti alagútján át elmeneküljenek, a hamburgi rádió félbeszakította Bruckner ünnepélyes Hetedik szimfóniájának adását. Katonai dobok dübörgése hallatszott, majd megszólalt egy bemondó. Vezérünk, Adolf Hitler utolsó leheletéig a bolsevizmus ellen harcolva ma délután elesett a birodalmi kancellárián berendezett hadműveleti főhadiszállásán. A Führer április 30-án Dönitz vezértengernagyot nevezte ki utódjává. A Führer utódja, a vezértengernagy szól most a német néphez.

A Harmadik Birodalom ugyanúgy csúfos hazugsággal múlt ki, mint ahogyan elkezdődött. Ha el is tekintünk attól a ténytől, hogy Hitler nem aznap délután halt meg, hanem az előző napon, ami nem is volt fontos, nem igaz, hogy „utolsó leheletéig” harcolva esett el; e valótlanság közlésére azonban palástja örököseinek szükségük volt, ha meg akarták örökíteni a legendát, azon kívül meg kellett tartaniuk a katonák feletti ellenőrzést is, akik még mindig ellenálltak, és akik biztosan elárulva érezték volna magukat, ha megtudták volna az igazságot. Maga Dönitz is elismételte a hazugságot, amikor este 10 óra 20 perckor megszólalt a rádióban, és a Führer „hősi haláláról” beszélt. Abban a pillanatban tulajdonképpen még nem is tudta, milyen vég érte Hitlert. Goebbels csak annyit közölt rádión, hogy a Führer „meghalt” az előző nap délutánján. Ez azonban nem gátolta meg a tengernagyot sem ebben, sem másban, ő ugyanis minden tőle telhetőt megtett, hogy katasztrófájuk órájában összezavarja a németek bizonytalan elméjét. Az az első feladatom [mondta], hogy megmentsem Németországot az előrenyomuló bolsevik ellenség pusztításától. A katonai küzdelem csakis ebből a célból folytatódik. Amíg e célt a britek és az amerikaiak gátolják, addig arra kényszerülünk, hogy ellenük is folytassuk védekező harcunkat. Ilyen körülmények között azonban az angol–amerikaiak nem saját népükért fogják folytatni a háborút, hanem kizárólag azért, hogy a bolsevizmus elterjedhessen Európában.

Ezután az ostoba ferdítés után a tengernagy (aki a feljegyzések szerint nem tiltakozott Hitler ama döntése ellen, amivel 1939-ben a bolsevik nemzetet Németország szövetségesévé tette, hogy háborút vívhassanak Anglia és később Amerika ellen) rádióbeszédének befejezésében biztosította a német népet, hogy „Isten nem hagy el mindet ennyi szenvedés és áldozat után”. Ezek csupán üres szavak voltak. Dönitz tudta, hogy a német ellenállás a végét járja. Április 29-én, a Hitler öngyilkossága előtti napon az olaszországi német seregek feltétel nélkül megadták magukat; ennek az eseménynek a híre a távközlés összeomlása miatt nem jutott el a Führerhez, s ez minden bizonnyal elviselhetőbbé tette utolsó óráit, mint máskülönben lett volna. Május 4-én a német főparancsnokság a Németország északnyugati részén, Dániában és Hollandiában lévő minden német erővel letétette a fegyvert Montgomery előtt. Másnap kapitulált Kesselringnek az Alpoktól északra lévő, az 1. és 19. német hadsereget magában foglaló „G” hadseregcsoportja. Ugyanazon a napon, május 5-én Hans von Friedeburg tengernagy, a német haditengerészet új főparancsnoka megérkezett Eisenhower reimsi főhadiszállására, hogy a megadásról

tárgyaljon. A németek célja, amint az OKW utolsó irataiból egyértelműen kiderül, 27 néhány napi időhúzás volt, hogy a lehető legtöbb német katonát és menekültet elhozhassák az oroszok útjából, és a nyugati szövetségeseknek adhassák meg magukat. Jodl tábornok másnap érkezett meg Reimsbe, hogy segítsen a haditengerészetnél lévő kollégájának a tárgyalások húzásában. De hiába. Eisenhower átlátott a játszmán. Megmondtam Smith tábornoknak [mondta később], hogy közölje Jodllal: ha nem hagynak fel azonnal mindenféle kifogással és halasztgatással, akkor lezárom az egész szövetséges frontot, és akár erővel is megakadályozom, hogy további német menekültek lépjék át a vonalainkat. Nem tűrök további halasztást. 28

Május 7-én hajnali 1 óra 30 perckor, miután Jodl tájékoztatta Eisenhower követeléseiről, a dán határ melletti Flensburgban berendezett új főhadiszállásáról Dönitz rádión keresztül felhatalmazta a német tábornokot, hogy aláírja a feltétel nélküli megadásról szóló dokumentumot. A játszma véget ért. A kis vörös téglás reimsi iskolaépületben, ahol Eisenhower berendezte a főhadiszállását, 1945. május 7-én hajnali 2 óra 41 perckor Németország feltétel nélkül megadta magát. A kapitulációt a szövetségesek részéről Walter Bedell Smith tábornok írta alá. Ivan Szuszparlov tábornok Oroszország, François Sevez tábornok Franciaország tanújaként, míg Németország nevében Friedeburg tengernagy és Jodl tábornok írták alá az okmányt. Jodl engedélyt kért, hogy egy szót szólhasson, és meg is kapta. Ezzel az aláírással a német nép és a német fegyveres erők, akármi történjék is, a győztesek kezére adják magukat... Ebben az órában csupán azt a reményemet fejezhetem ki, hogy a győztes nagylelkűen bánik majd velük.

A szövetségesek oldaláról nem hangzott el válasz. De Jodlnak talán eszébe jutott egy másik alkalom, amikor a szerepek fordítva voltak, alig öt évvel azelőtt. Akkor egy francia tábornok, amikor Compiègne-ben aláírta Franciaország feltétel nélküli megadását, hasonló kérést adott elő – mint kiderült, hiába. Az 1945. május 8-ról 9-re virradó éjszakán éjféltől kezdve az ágyúk Európában abbahagyták a tüzelést, és a bombák nem hullottak tovább. 1939. szeptember 1. óta először furcsa, de szívesen látott csend ülepedett a kontinensre. A közben eltelt öt év, nyolc hónap és hét nap alatt férfiak és nők millióit mészárolták le a csatamezők százain, a szétbombázott városok ezreiben, további milliókat pedig a náci gázkamrákban vagy az Einsatzgruppék oroszországi és lengyelországi kivégzőgödreinek szélén pusztítottak el kegyetlen módon. Mindez Adolf Hitlernek a német hódítás iránti vágyából eredt. Európa legtöbb ősi városának nagy része romokban állt, és ahogyan az időjárás melegebbre fordult, a törmelékek közül előáradt a számtalan temetetlen halott bűze. Németország utcái többé nem fogják visszhangozni sem a rohamosztagosok csizmáinak díszlépését, sem a barnainges tömegek lelkes kiáltásait, sem a Führernek a hangszórókból harsogó kiabálását. Tizenkét év, négy hónap és nyolc nap után véget ért az Ezeréves Birodalom, amely a Sötétség kora volt mindenki számára, kivéve a németek tömegét – de most az ő számukra jött el a sivár éjszaka. Ε nagyszerű nemzetet, ezt az élelmes, ám oly könnyen félrevezethető népet ez a birodalom a hatalom és hódítás olyan magasságaiba emelte, amilyet addig még sohasem tapasztalhattak meg, s most olyan hirtelenséggel és teljességgel bomlott fel, amihez fogható kevés van a történelemben, ha egyáltalán van. 1918-ban, az utolsó vereség után a császár elmenekült, a monarchia szétesett, de az államot támogató összes többi hagyományos intézmény megmaradt, a nép által választott kormány pedig továbbra is működött, mint ahogyan a német hadsereg és a vezérkar magja is. 1945 tavaszán azonban a Harmadik Birodalom egyszerűen megszűnt létezni. Semmilyen szinten nem

volt többé semmiféle német hatóság. A katonák, repülők és tengerészek milliói hadifoglyok voltak saját országukban. A civilek millióit, egészen a falvak szintjéig, a győztes ellenséges csapatok kormányozták, akiktől nemcsak a törvény és a rend szempontjából függtek, hanem azon a nyáron és 1945 zord telén végig tőlük kapták az életet adó élelmiszert és üzemanyagot is. Ebbe az állapotba juttatták őket Adolf Hitler ostobaságai – és saját ostobaságuk, amellyel Führerüket oly vakon és akkora lelkesedéssel követték. Igaz, amikor azon az őszön visszatértem Németországba, csak csekély keserűséget éreztem megnyilvánulni Hitler irányában. Az emberek megvoltak, és megvolt a föld is – az előbbiek zavartan, vérzőn és éhesen, s a tél eljöttével rongyokban remegve a viskókban, amelyekké otthonaik változtak a bombázások következtében ; az utóbbi pedig egyetlen hatalmas törmelékhalmazzá alakulva. A német nép nem pusztult el úgy, ahogy azt az oly sok más népet elpusztítani próbáló Hitler akarta a végén, amikor a háború elveszett. A Harmadik Birodalom azonban eltűnt, hogy történelemmé váljon.

RÖVID EPILÓGUS AZON AZ őszön visszatértem az egykoron büszke földre, ahol a Harmadik Birodalom rövid életének legtöbb évét töltöttem. Nehezen lehetett ráismerni. Ε visszatérésről egy másik helyen írtam. Itt mindössze annyi a feladatom, hogy feljegyezzem azoknak a megmaradt alakoknak a sorsát, akik sűrűn szerepeltek könyvünk lapjain. Dönitz csonka kormányát, amely a dán határon lévő Flensburgban alakult meg, 1945. május 23-án feloszlatták a szövetségesek, és letartóztatták az összes tagját. Heinrich Himmlert május 6-án, a reimsi kapituláció előestéjén menesztették a kormányból: a tengernagy arra számított, hogy ezzel a lépéssel kedvezőbb színben tűnhet fel a szövetségesek előtt. A volt SS-főnök, aki oly sokáig volt milliók felett élet és halál ura, és gyakran élt is ezzel a hatalmával, Flensburg közelében kóborolt május 21-ig, amikor tizenegy SS-tiszt társaságában nekiindult, és a brit és amerikai vonalakon át megpróbált átjutni szülőföldjére, Bajorországba. Himmler (biztosan megalázó dolog lehetett neki) leborotválta a bajuszát, bal szemére fekete kendőt kötött, és közlegényi egyenruhát öltött. A csoportot már az első napon megállították Hamburg és Bremerhaven között egy brit ellenőrzőpontnál. Himmler, miután kikérdezték, bevallotta személyazonosságát a brit hadsereg egyik századosának, aki a 2. hadsereg lüneburgi főhadiszállására fuvarozta. Ott levetkőztették, átkutatták, és a brit hadsereg egyenruhájába öltöztették át, kizárandó minden lehetőségét annak, hogy mérget rejtsen el a ruhájában. A kutatás azonban nem volt elég alapos. Himmler a fogai közötti üregben rejtette el ciánfioláját. Amikor május 23-án a brit hírszerzés egy másik tisztje is megérkezett Montgomery főhadiszállásáról, és utasított egy katonaorvost, hogy vizsgálja meg a fogoly száját, Himmler ráharapott a fiolára, és tizenkét percen belül halott volt: hiábavalónak bizonyultak a kétségbeesett erőfeszítések, a gyomormosás és a hánytatószer beadása. Hitler többi közeli munkatársa valamivel tovább maradt életben. Elmentem Nürnbergbe, hogy lássam őket. Azelőtt gyakran figyelhettem ezeket az embereket dicsőségük és hatalmuk óráiban, az ebben a városban tartott évenkénti pártgyűléseken. A nemzetközi katonai törvényszék előtt, a vádlottak padján másképpen néztek ki. Meglehetősen nagy átváltozáson mentek keresztül. Ócska ruhákba öltözve görnyedeztek a helyükön, idegesen fészkelődtek, és már nem is emlékeztettek a hajdani fennhéjázó vezetőkre. Középszerű alakoknak látszottak. Nehezen lehetett felfogni, hogy ilyen emberek, amikor legutóbb láttuk őket, még iszonyatos hatalmat tartottak a kezükben; hogy ilyen figurák voltak képesek meghódítani egy nagyszerű nemzetet és Európa nagy részét. Huszonegyen556 ültek a vádlottak padján: Göring, aki nyolcvan fonttal volt kevesebb, mint amikor utoljára láttam, kopott, rangjelzés nélküli Luftwaffe-uniformist viselt, és kétségkívül elégedett volt azzal a ténnyel, hogy ő kapta az első számú helyet a vádlottak padján – a náci hierarchiában most, Hitler halála után ez az általa betöltött hely egyfajta megkésett elismerése volt; Rudolf Hess, aki Angliába repülése előtt a harmadik számú ember volt, arca immár csont és bőr, mélyen ülő szemei üresen meredtek a semmibe, amnéziát színlelt ugyan, de nyilvánvaló volt, hogy megtört ember; Ribbentrop, akit a helyzet végre megfosztott önteltségétől és nagyképűségétől, sápadtnak és levertnek nézett ki; Keitel, aki elveszítette fesztelenségét; Rosenberg, a zavaros fejű „pártfilozófus”, akit azok az események, amelyek nyomán idekerült, végül is láthatóan ráébresztették a valóságra. Julius Streicher is ott volt, a nürnbergi zsidófaló. Ez a szadista és pornográf firkász, akit egyszer korbácsot lóbálva láttam sétálni a nürnbergi óváros utcáin, láthatóan megszeppent. Kopaszon, roskatag külsővel ült, bőségesen verejtékezett, dühödten bámulta a bírákat, és meggyőzte magát arról (ezt egy őr mondta el nekem később), hogy mindannyian zsidók. Ott volt Fritz Sauckel, a Harmadik Birodalomban végzett rabszolgamunka irányítója. Keskeny kis 556

Dr. Robert Ley, az Arbeitsfront vezetője, akinek szintén vádlottként kellett volna a bíróság elé állnia, a per kezdete előtt felakasztotta magát cellájában. Egy törülközőből szaggatott rongyokból készítette a hurkot, amit a WC csövére kötött.

szemnyílásai disznószerű megjelenést kölcsönöztek neki. Idegesnek látszott, ide-oda billegett. Mellette ült Baldur von Schirach, a Hitlerjugend első vezetője, a későbbi bécsi Gauleiter, aki vér szerint inkább amerikai volt, mint német, most pedig úgy nézett ki, mint egy bűnbánó egyetemista, akit valami csínytevésért kicsaptak az intézményből. Ott volt Walther Funk, a sunyi szemű senki, aki Schacht helyére lépett. És ott volt maga dr. Schacht is, aki a Harmadik Birodalom utolsó hónapjait az ő valaha nagyra becsült Führerének fogságában töltötte egy koncentrációs táborban, ahol mindennap a kivégzéstől kellett tartania, attól pedig felháborodott, hogy a szövetségesek őt állítják háborús bűnösként bíróság elé. Franz von Papent, aki Németországban mindenki másnál több felelősseggel tartozott azért, hogy Hitler hatalomra jutott, szintén nyakon csípték, és a vádlottak közé ültették. Nagyon öregnek látszott, de töpörödött ábrázatán az öreg róka arckifejezése ült, aki sok kutyaszorítóból megmenekült már. Neurath, Hitler kevés meggyőződéssel és csekély tisztességgel rendelkező első külügyminisztere, aki a régi német iskolához tartozott, egészen megtörtnek tűnt. Nem úgy Speer, aki mindőjük között a legőszintébb benyomást keltette, és aki a hosszú per folyamán becsületesen beszélt, nem próbált kibújni a felelősség és bűnössége alól. Seyss-Inquart, az osztrák quisling is ott volt a vádlottak padján, mint ahogyan Jodl és a két vezértengernagy, Raeder és Dönitz is – az utóbbi, a Führer utódja, úgy nézett ki bolti öltönyében, mint egy kistisztviselő. Ott volt Kaltenbrunner, a „hóhér Heydrich” véreskezű utódja, aki az emelvényen kategorikusan tagadta minden bűnét; és Hans Frank, Lengyelország náci inkvizítora, aki néhányat bevallott, végül bűnbánóvá vált, mivel – mint mondta – újra felfedezte Istent, akinek a bocsánatáért könyörgött; és Frick, aki ugyanolyan színtelen volt a halál partján is, mint az életben. Végül Hans Fritzsche, aki rádiókommentátorként csinált karriert, mert a hangja hasonlított Goebbelséhez, aki ezért a propagandaminisztérium tisztviselőjévé tette. Úgy tűnt, a tárgyalóteremben lévők közül senki sem tudta, hogy Fritzsche miért van ott, még őmaga sem – túl jelentéktelen volt ő ehhez –, hacsak azért nem, mert ő volt Goebbels szelleme. Fel is mentették. És Schachtot és Papent is. Később mindhárman szigorú börtönbüntetést kaptak a német nácitlanító bíróságoktól, bár abból végül csak keveset töltöttek le. Nürnbergben hét vádlottat ítéltek börtönbüntetésre: Hess, Raeder és Funk életfogytiglani kapott, Speer és Schirach húsz évet, Neurath tizenötöt, Dönitz tízet. A többieket halálra ítélték. 1946. október 16-án, tizenegy perccel hajnali egy óra után Ribbentrop a nürnbergi börtön kivégzőkamrájában felhágott a bitó lépcsőjén, majd rövid idő elteltével sorban követte őt Keitel, Kaltenbrunner, Rosenberg, Frank, Frick, Streicher, Seyss-Inquart, Sauckel és Jodl. De Hermann Göring nem. Ő túljárt a hóhér eszén! Két órával azelőtt, hogy rá került volna a sor, lenyelt egy méregfiolát, amelyet a cellájába csempészett. Mint Führerének, Adolf Hitlernek, és vetélytársának az utódlásért vívott harcban, Heinrich Himmlernek, neki is sikerült az utolsó órában megválasztania, hogy milyen módon hagyja el ezt a világot, melyre a másik kettőhöz hasonlóan olyan gyilkos hatással volt.

JEGYZETEK A jegyzetekben használt rövidítések: DBrFP – Documents on British Foreign Policy [Brit külpolitikai dokumentumok]. A brit külügyminisztériumiratai. DDI– I Documenti diplomatica italiani. Az olasz kormány iratai. DGFP – Documents on German Foreign Policy [Német külpolitikai dokumentumok]. A német külügyminisztérium iratai. FCNA – Fuehrer Conferences on Naval Affairs [Haditengerészeti ügyekről folytatott Führer-konferenciák]. Összefoglaló feljegyzések a Führernek a német haditengerészet főparancsnokával folytatott megbeszéléseiről. NCA – Nazi Conspiracy and Agression [Náci összeesküvés és agresszió]. A nürnbergi dokumentumok része. N.D. –Nürnbergi dokumentum. NSR – Nazi-Soviet Relations [Náci–szovjet kapcsolatok]. A német külügyminisztérium irataiból. TMWC – Trial of the Major War Criminals [A háborús főbűnösök pere]. Nürnbergi dokumentumok és tanúvallomások. TWC – Trials of War Criminals before the Nuremberg Military Tribunals [Háborús bűnösök perei a nürnbergi katonai bíróságon].

1. FEJEZET 1. A Hammerstein-féle memorandum, idézi Wheeler-Bennett, in: The Nemesis of Power, 285. ο. Α memorandumot Wheeler-Bennett számára Dr. Kunrath von Hammerstein, a tábornok fia írta, apja feljegyzésein és naplóin alapul. Címe „Schleicher, Hammerstein és a hatalom megragadása”. 2. Joseph Goebbels: Vom Kaiserhof zur Reichskanzlei, 251. o. 3. Hammerstein-memorandum, idézi Wheeler-Bennett, i.m., 280. o. 4. Goebbels, i.m., 250. o. 5. uo., 252. o. 6. uo., 252. o. 7. André François-Poncet: The Fateful Years, 48. o. Francia nagykövet volt Berlinben 1930–38 között. 8. Goebbels: Kaiserhof 251-254. o. 9. Nürnbergi nyilatkozat 1934. szeptember 5-én. 10. Friedrich Meinecke: The German Catastrophe, 96. o. 11. Adolf Hitler: Mein Kampf amerikai kiadás (Boston, 1943), 3. o. Számos e könyvből származó idézetnél megváltoztattam az angol fordítást, hogy közelebb vigyem a német nyelvű eredeti szöveghez. (W.L.S.) 12. Konrad Heiden: Der Führer, 36. o. Mindenki, aki a Harmadik Birodalomról ír, lekötelezettje Heidennek Hitler korai éveiről szóló anyagáért. 13. uo., 41. o. 14. uo., 43. o. 15. uo., 43. o. 16. Mein Kampf 6. o. 17. uo., 8. o. 18. uo., 8-10. o. 19.. uo., 10. o. 20. Hitler's Secret Conversations, 1941-44, 287. o. 21. uo., 346. o. 22. uo., 547. o. 23. uo., 566-567. o. 24. August Kubizek: The Young Hitler 1 Knew, 50. o. 25. uo., 49. o. 26. Mein Kampf, 14-15.ο. 27. Kubizek, i.m., 52.ο. és Hitler's Secret Conversations, 567. o. 28. Kubizek, i.m., 44. o. 29. Mein Kampf, 18. o. 30. uo., 21. o. 31. Kubizek, i.m., 59. o. 32. uo., 76. o. 33. uo., 54-55. o. 34. Konrad Heiden: Der Führer, 52. o. 35. Mein Kampf, 20. o. 36. uo., 18. o. 37. uo., 18. o. 38. uo., 21. o. 39. uo., 21-22. o. 40. uo., 34. o. 41. Heiden: Der Führer, 54. o. 42. uo., 68. o. 43. Mein Kampf, 34. o. 44. uo., 22. o. 45. uo., 35-37. o. 46. uo., 22., 125. o.

47. uo., 38-39. o. 48. uo., 41. o. 49. uo., 43-44. o. 50. uo., 116-117. o. 51. uo., 118. o. 52. uo., 55., 69., 122. o. 53. Stefan Zweig: The World of Yesterday, 63.ο. 54. Mein Kampf, 100. o. 55. uo., 107. o. 56. uo., 52. o. 57. Kubizek, i.m., 79. o. 58. Mein Kampf, 52. o. 59. uo., 56. o. 60. uo., 56-57. o. 61. uo., 59. o. 62. uo., 63-64. o. 63. uo., 123-124. o. 64. uo., 161., 163. o.

2. FEJEZET 1. Mein Kampf, 204-205. o. 2. uo., 202. o. 3. Heiden: Der Führer, 84. o. 4. Rudolf Olden: Hitler, the Pawn, 70. o. 5. Mein Kampf, 193. o. 6. uo., 205-206. o. 7. uo., 207. o. 8. uo., 215-216. o. 9. uo., 210., 213. o. 10. uo., 218-219. o. II.uo.,220. o. 12. uo., 221-222. o. 13. uo., 224. o. 14. uo., 687. o., lábj. 15. uo., 687. o. 16. uo., 354. o. 17. uo., 355. o. 18. uo., 369-370. o. 19. Konrad Heiden: A History of National Socialism, 36. o. 20. Mein Kampf, 496-497. o. A dőlt betűs rész Hitler kiemelése. 21. Heiden: A History of National Socialism, 51-52. o. 22. Heiden: Der Führer, 98-99. o. 23. Heiden: A History of National Socialism, 52. o. 24. Heiden: Hitler, 90-91. o.

3. FEJEZET 1. Wheeler-Bennett: Wooden Titan: Hindenburg, 207-208.ο. 2. uo., 131.ο. 3. Wheeler-Bennett: Nemesis, 58. o. 4. Franz L. Neumann: Behemoth, 23. o. 5. Heiden: Der Führer, 131-133. o. 6. uo., 164. o. 7. Friedrich von Rabenau altábornagy: Seeckt, aus seinem Leben, II., 342. o. 8. uo., 371. o. 9. Karl Alexander von Mueller, idézi Heiden a Der Führer c. művében, 190. o. 10. A bírósági eljárás feljegyzéseit a Der Hitler Prozess tartalmazza.

4. FEJEZET 1. Az adatok egy tanulmányból származnak, amelyet Oron James Hale professzor készített és publikált az Eher Verlag jogdíjelszámolásairól, in: The American Historical Review, 1955. július, címe: Adolf Hitler: Tax Payer. 2. Az idézetek a Mein Kampfból származnak, 619., 672., 674. o. 3. uo., 138-139. o. 4. uo., 140. o. 5. uo., 643., 646., 652. o. 6. uo., 649. o. 7. uo., 675. o.

8. uo., 654. o. 9. uo., 150-153. o. 10. Adolf Hitlers Reden, 32. o., idézi Bullock, i.m., 68. o. 11. Mein Kampf, 247-253. o. 12. uo., 134-135.285,,289. o. 13. uo., 290. o. 14. uo., 295-296. o. 15. uo., 296. o., erre és a felette lévő két idézetre. 16. uo., 646. o. 17. uo., 383-384. o. 18. uo., 394. o. 19. uo., 402-404. o. 20. uo., 396. o. 21. uo., 449-450. o. 22. A.J.P. Taylor: The Course of German History, 24. o. 23. Wilhelm Roepke: The Solution of the German Problem, 153. o. 24. Mein Kampf, 154., 225-226. o. 25. Hitler's Secret Conversations, 198. o. 26. Ld. Chamberlainről szóló tanulmányát, in: The Third Reich, szerk.: Baumont, Fried és Vermeil 27. Az előbbi, Chamberlaintől Fichtéig és Hegelig a szerzők művein alapul, valamint a következő müvekből származó idézeteken és gondolatokon: John Dewey: German Philosophy and Politics, Friedrich Meinecke: The German Catastrophe, Wilhelm Roepke: The Solution of the German Problem, Bertrand Russell: A History of Western Philosophy, Thus Speaks Germany, szerk.: W.W. Coole és M.F. Potter, The Third Reich, szerk.: Baumont, Fried és Vermeil, Louis L. Snyder: German Nationalism: The Tragedy of a People, German History: Some New German Views, szerk.: Hans Kohn, T.L. Jarman: The Rise and Fall of Nazi Germany, Konrad Heiden: Der Führer, A.J.P. Taylor: The Course of German History, Edmond Vermeil: L'Allemagne Contemporaine, Hermann Pinnow: History of Germany. E. Eyck Bismarck and the German Empire című tanulmánya felbecsülhetetlen értékű mű. Az ilyen jellegű munka terjedelmi korlátai miatt nem lehetséges annak megvitatása, milyen nagy hatással voltak a Harmadik Birodalomra más német értelmiségiek, akiknek írásai Németországban népszerűek és jelentősek voltak: Schlegel, J. Goerres, Novalis, Arndt, Jahn, Lagarde, List, Droysen, Ranke, Mommsen, Constantin Frantz, Stoecker, Bernhardi, Klaus Wagner, Langbehn, Lange, Spengler. 28. Mein Kampf, 381. o. 29. uo., 293. o. 30. uo., 212-213. o. 31. Hegel: Lectures on the Philosophy of History, 31-32. o., idézi Bullock, i.m., 351. o. 32. Idézik in: The Third Reich, szerk.: Baumont és mások, 204-205. o., Nietzsche két müvéből: Zur Genealogie der Moral és Der Wille zur Macht.

5. FEJEZET 1. Kurt Ludecke: / Knew Hitler, 217-218. o. 2. Baynes (szerk.): The Speeches of Adolf Hitler, I., 155-156. o. 3. Curt Riess: Joseph Goebbels, 8. o. 4. Hitlernek ez és a többi idézett 1942. január 16-17-i, az Obersalzbergről szóló visszaemlékezései megtalálhatóak in: Hitler's Secret Conversations. 5. Olyan tekintélyek, mint Heiden és Bullock is említik, hogy a Raubal család 1925-ben ment a Wachenfeld Hausba, amikor Gali Raubal tizenhét éves volt. Hitler azonban világossá teszi, hogy csak 1928-ban vette birtokába a villát, amikor azt mondja: „Azonnal felhívtam a nővéremet Bécsben a hírekkel, és könyörögtem neki, legyen olyan jó, és vegye át a ház úrnőjének szerepét.” Ld. Hitler titkos beszélgetései, 177. o. 6. Heiden: Der Führer, 384-386. o. 7. Ld. a Hitler személyi jövedelemadó-bevallásairól szóló megragadó elemzést amelyet Oron James Hale készített, in: The American Review, 1955. július. 8. uo. 9. uo. 10. Heiden: Der Führer, 419. o. ILA beszéd nem jelenik meg Baynesnél vagy Roussy de Sales-nek Hitler beszédeiből készített gyűjteményében (Hitler, My New Order). Szó szerint jelent meg a Völkischer Beobachter-ben (Reichswehr különkiadás) 1929. március 26-án, és hosszasan idézik a „Blueprint of the Nazi Underground'' c. tanulmányban, in: Research Studies of the State College of Washington, 1945. június. 12. Az idézetek a Frankfurter Zeitungba] valók, 1930. szeptember 26. 13. Náci összesküvés és agresszió [innen kezdve NCA], „A” melléklet, 1194. o. (Nürnbergi dokumentum [innentől kezdve N.D.] EC-440). 14. Otto Dietrich: Mit Hitler in die Macht. 15. Funk tanúvallomása, NCA, „A” melléklet, 1194-1204. o. (Ν.Ό. EC-440) és NCA, V., 478-495. o. (N.D. 2328-PS). Thyssen nyilatkozatai saját, I Paid Hitler c. könyvéből valók., 79-108. o. 16. NCA, VII., 512-513. o. (N.D. EC-456).

6. FEJEZET 1. Heiden szerint, Der Führer, 433. o. 2. Heiden: History Of National Socialism, 166. o. 3. Goebbels: Kaiserhof, 19-20. o. 4. uo., 80-81. o. 5. Wheeler-Bennett: Nemesis, 243. o. 6. A fenti idézetek Goebbelstől származnak, Kaiserhof 81-104.ο. 7. François-Poncet: i.m., 23.ο. 8. Franz von Papen: Memoirs, 162. o. 9. NCA, „A” melléki., 508. o. (N.D. 3309-PS) 10. Hermann Rauschning: The Voice of Destruction 11. Goebbels ekkor nem aludt el, mint augusztus 13-án. A levélváltásról azonnal sajtóközleményt adott ki, ami megjelent a nov. 25-i reggeli lapokban. Fellelhető in: Jahrbuch des Öffenlichen Rechts, 21. köt., 1933-40. 12. Papen: i. m., 216-217. o. 13.U0., 220. o. 14. uo., 222. o. 15. François-Poncet: i.m., 43. o. Tévesen „hetven nap”-ot mond. \6.NCA, IJ., 922-924. o. 17. Kurt von Schuschnigg: Farewell, Austria, 165-166. o. 18. Meissner tanúvallomása, NCA, „A” melléklet, 51 l. o. 19. A Hammerstein-memorandum, Wheeler-Bennett Nemesis-e, 280. o. 20. Hitler's Secret Conversations, 404. o. 21. Papen: i.m., 243-244. o.

7. FEJEZET 1. NCA, III., 272-275. o. (N.D. 351-PS). 2. Goebbels: Kaiserhof, 256. o. 3. Lásd Georg von Schnitzler vallomását, NCA, VII., 501. o. (N.D. EC-439); Göring és Hitler beszédeit, NCA, VI., 1080. o. (N.D. D-203); Schacht kihallgatását, NCA, VI., 465. o. (N.D. 3725-PS); Funk kihallgatását, NCA, V., 495. o. (N.D. 2828-PS). 4. Goebbels: Kaiserhof, 269-270. o. 5. Papen: i.m., 268. o. 6. Rudolf Diels: Lucifer ante Portas, 194. o. 7. A Reichstag-tűzért való felelősség forrásaihoz lásd: Halder vallomását, NCA, VI., 635. o. (N.D. 3740-PS); Gisevius keresztkérdések alá vetésének leiratát (1946. április 25.) a háborús főbűnösök perében [a továbbiakban TMWC-ként idézve], XII., 252-253. o.; Diehl vallomását, Göring tagadását, TMWC, IX., 432-436. o., és NCA, VI., 298-299. o. (N.D. 3593-PS); Willy Frischauer: The Rise and Fall of Hermann Goering, 88-95. o.; Douglas Reed: The Burning of the Reichstag; John Günther: Inside Europe (Günther jelen volt a lipcsei pernél). Számos állítólagos bizonyíték és beismerés létezik azok részéről, akik kijelentik, hogy részt vettek a Reichstag náci felgyújtásában, illetve hogy biztosan tudnak róla, de legjobb tudomásom szerint ezeket eddig senki sem bizonyította. Az ilyen bizonyítékok közül Ernst Oberfohren nacionalista képviselőnek és Kari Ernstnek, az SA berlini vezetőjének feljegyzései kaptak némi hitelt. A tűz után néhány hónapon belül mindkettőjüket megölték a nácik. 8. NCA, III., 968-970. o. (N.D. 1390-PS). 9. NCA, IV., 496. o. (N.D. 1856-PS). 10. NCA, V., 669. o. (N.D. 2962-PS). 11. Dokumente der deutschen Politik, I., 1935, 20-24. o. 12. François-Poncet: i.m., 61.ο. 13. Törvényszöveg, NCA, IV., 638-639. o. (N.D. 2001-PS). 14. 1933. március 31-i és április 7-i, 1934. január 30-i törvények, mindegyikük in: NCA, IV., 640-643. o. 15. NCA, III., 962. o. (N.D. 1388-PS). 16. Goebbels: Kaiserhof, 307. o. 17. NCA, III., 380-385. o. (N.D. 392-PS). 18. 1933. május 19-én hozott törvény, NCA, III., 387. o. (N.D. 405-PS). 19. Goebbels: i.m., 300. o. 20. N. S. Monatshefte, 39. szám (1933. június). 21. A július 1-i és 6-i idézetek Baynesnél, I., 287., 865-866. o. 22. Egy tanulmányból, melynek címe My Relations with Adolf Hitler and the Party, Raeder tengernagy írta Moszkvában, miután az oroszok fogságba ejtették. Tanulmányát felhasználták Nürnbergben: NCA, VIII., 707. o. 23. Baynes, I., 289. o. 24. Spengler: Jahre der Entscheidung, VIII. o. 25. Blomberg utasítása, TMWC, XXXIV., 487-491. o. (N.D. C-140). 26. Idézi Telford Taylor in: Sword and Swastika, 41.ο. A Seeckt-féle írásokat jelenleg a washingtoni National Archives őrzi. 27. A „Deutschland-paktum” forrása a Weissbuch über die Erschiessung des 30 Juni, 1934 (Párizs, 1935), 52-53. o. Herbert Rosinski The German Army c. művében a 222-223. oldalon megerősíti a paktum kikötéseit. Bullock és WheelerBennett elfogadják az erre az időszakról szóló könyveikben. A tábornokok május 16-i találkozójára a forrást Jacques BénoistMéchin Histoire de l'Armée Allemande depuis l'Armistice jelenti, II., 553-554. o. 28. Rede des Vizekanzlers von Papen vor dem Univers itäts bund, Marburg, am 17 Juni, 1934 (Berlin, Germania-Verlag).

29. Papen: i.m., 310. o. 30. NCA, V., 654-655. o. (N.D. 2950-PS). 31. Papen: i.m., 330-333. o.

8. FEJEZET 1. Stein, Leo: / Was in Hell with Niemöller, 80. o. 2. Neumann: Behemoth, 109. o. Állítása szerint az idézetek az Institute of Social Research „Antiszemitizmus” kutatási programjából származnak, megjelent a Studies in Philosophy and Social Science-ben, 1940-ben. 3. Rauschning: The Voice of Destruction, 54. o. 4. Stewart W. Herman, Jr.: It's Your Souls We Want, 157-158. o. Herman a berlini Amerikai Egyház lelkésze volt 1936-tól 1941-ig. 5. Vallomás 1945. november 19-én, NCA, V., 735-736. o. (N.D. 3016-PS). 7. A legtöbb Berlinben dolgozó külföldi tudósító gyűjteményt tartott fenn az ilyen gyöngyszemekből. Az enyém elveszett. Az idézetek forrásai Philipp Lenard: Deutsche Physik, előszó; Wallace Deuel: People under Hitler; William Ebenstein: The Nazi State. 8. Wilhelm Roepke: The Solution of the German Problem, 61. o. 9. Frederic Lilge idézi in: The Abuse of Learning: The Failure of the German University, 170. o. 10. Schirach amerikai származásáról Douglas M. Kelley –Nürnbergben a fó háborús bűnösök tárgyalásának idején az amerikai pszichiáter – szól könyvében: 22 Cells in Nuremberg, 86-87. o. 11. Reischsgesetzblatt, 1936, 1. r., 933. o. Idézve in: NCA III., 972-973. o. (N.D. 1392-PS). 12. Saját könyvéből: Basic facts for a History of German War and Armament Economy. Idézik in: NCA, I., 350. o. (N.D. 2353-PS). 13. A minisztérium beszámolója 1934. szeptember 30-ról, NCA, VIL, 306-309. o. (N.D. EC-128); Schacht jelentése 1935. május 3-ról, NCA, III., 827-830.Ο. (N.D. 1168-PS); a titkos Birodalmi Honvédelmi Törvény szövege, NCA, IV., 934-936. o. (N.D. 2261-PS). 14. NCA, VII., 474. o. (N.D. EC-419). 15. Thyssen: I Paid Hitler, XV., 157. o. 16. Idézi Neumann in: Behemoth, 432. o. 17. Ebenstein, i.m. 84. o. 18. NCA, III., 568-572. o. (N.D. 787, 788-PS). 19. The Third Reich, szerk.: Baumont et al., 630.ο. 20. Eugen Kogon kifejezése. Lásd Der SS Staat–das System der deutschen Konzentrazionslager c. művét. Angolul némileg rövidített változata jelent meg The Theory and Practice of Hell címmel. Ez a náci koncentrációs táborokról eddig írott legjobb tanulmány. Kogon hét évet töltött bennük. 21. Idézik in: NCA, II., 258. o. (N.D. 1852-PS). 22. NCA, VIII., 243-244. o. (N.D. R-142) 23. Völkischer Beobachter, 1936. május 20.

9. FEJEZET 1. Friedelind Wagner: Heritage of Fire, 109. o. 2. Papen, i.m. 338. o. 3. Daily Mail, 1934. aug. 6. A. Le Matin, 1934. nov. 18. 5. Wolfgang Förster: Ein General kämpft gegen den Krieg, 22. o. Ez könyv Beck iratain alapul. 6. NCA, VII., 333. o., (N.D. EC-177) 7. NCA, 1.,43l. o. (N.D. C-189) 8. NCA, VI., 1018.Ο., (N.D. C-190) 9. uo. 10. TMWC, XX., 603. o. 11. My New Order, szerk.: Roussy de Sales, 309-333. o. A beszéd szövege megtalálható Baynesnél is, II., 1218-1247. o. 12. My New Order, 333-334. o. 13. Pertinax: The Grave Diggers of France, 381 .ο. 14. A szerző Berlin Diary c. müve, 43. o. 15. François-Poncet, i.m., 188-189. o. 16. NCA, VI., 951-952. o. (N.D. C-139), a parancs szövege. Lásd még TMWC, XV., 445-448. o. 17. NCA, VII., 454-455. o., (N.D. EC-405), a találkozó jegyzőkönyve. 18. NCA, VI., 974-976. o. (N.D. C-159). 19. TMWC, XV., 252. o., Jodl vallomására; Hitler's Secret Conversations, 211-212. o. Hitler adatára. 20. François-Poncet, i.m., 193. o. 21. Berlin Diary, 51 -54. o. 22. François-Poncet, i.m., 190. o. 23. uo., 194-195. o. 24. TMWC, XV., 352. o. 25. Hitler's Secret Conversations, 211-212. o. 1942. január 27-i megjegyzések. 26. Paul Schmidt: Hitler's Interpreter, 4l. o. 27. TMWC, XV., 352. o.

28. TMWC, XXI., 22. o. 29. Hitler's Secret Conversations, 211 . o. 30. Idézi François-Poncet, i.m., 196. o. 31. NCA, VII., 890. o. (N.D. L-150). 32. Kurt von Schuschnigg: Austrian Requiem, 5. o. 33. NCA, I., 466. o. (N.D. 2248-PS). 34. Documents on German Foreign Policy [német külpolitikai dokumentumok] (a továbbiakban DGFP), „D” sorozat, I., 278-281.ο. (152.sz.). 35. Papen, i.m., 370. o. 36. DGFP, HI., 1-2. o. 37. uo., 892-894. o. 38. DGFP, I., 37. o. 39. uo., III., 172. o. 40. Clano's Diplomatic Papers, szerk.: Malcolm Muggeridge, 43-48. o. 41. Milton Shulman: Defeat in the West, 76. o. Forrásaként a British War Office Intelligence Review 1945 decemberi számát adja meg. Úgy tűnik, Göring egyik kihallgatásából való. 42. A titkos jegyökönyν szövege, DGFP, I., 734. o. 43. TWC, XII., 460-465. o. (N.D. NI-051). 44. TMWC, IX., 281. o. 45. DGFP, I., 40. o. 46. uo., 55-67. o. 47. NCA, VI., 1001-101 l. o. (N.D. C-175). 48. A Hossbach-jegyzőkönyv, 1937. nov. 10-i dátummal. A német szöveget közlik in: TMWC, XXV., 402-413. o., a legjobb angol fordítás megtalálható in: DGFP, I., 29-39. o. Nürnbergben készült egy hevenyészett angol változat, amelyet kinyomtattak in: NCA, III., 295-305. o. (N.D. 386-PS). Hossbach Zwischen Wehrmacht und Hitler című könyvében is beszámol a találkozóról (186-194. o.). Göring, Raeder és Neurath rövid vallomását a találkozóról közölték in: TMWC.

10. FEJEZET 1. Von Ritter bárónőnek, Neurath egyik rokonának vallomása, TMWC, XVI., 640. o. 2. TMWC, XVI., 640. o. 3. uo., 64l. o. 4. Schascht: Account Settled, 90. o. 5. Jodl naplója, TMWC, XXVIII., 357. o. 6. uo., 356. o. 7. uo., 360-362. o. 8. uo., 357. o. 9. Telford Taylor: Sword and Swastika, 149-150. o. Blomberg kiadatlan emlékiratainak kéziratát a Library of Congress őrzi. 10. Bullock, i.m., 38l. o., és Wheeler-Bennett: Nemesis, 369. o. 11. Wolfgang Förster: Ein General Kämpft gegen den Krieg, i.m., 70-73. o. 12. TMWC, IX., 290. o. 13. The Von Hassell Diaries, 1938–1944, 23. o.

11. FEJEZET 1. Hitlernek szóló sürgöny, 1937. dec. 21., DGFP, I., 486. o. 2. Papen, i.m., 404.ο. 3. uo., 406. o. 4. Schuschnigg: Austrian Requiem, 12-19. o.; NCA, V., 709-712. o. (N.D. 2995-PS). 5 A jegyzőkönyv vázlata Schuschniggnak beadva, DGFP I., 513-515. o. 6. NCA, V., 71 l. o. (N.D. 2995-PS). 7. Schuschnigg: Austrian Requiem, 23. o. 8. N.D. 2995-PS, i.m. 9. Schuschnigg némileg eltérő változatott közöl Hitler fenyegetéséről könyvében (24. o.) és Nürnbergben eskü alatt tett vallomásában, 2995-PS (NCA, V., 712. o.). Mindkettőt rövidített formában használtam fel. 10. Austrian Requiem, 24. o. 11. uo. 12. uo., 25. o., és Schuschnigg vallomása, N.D. 2995-PS, i.m. 13. Austrian Requiem, 25. o. 14. NCA, IV., 357. o. (N.D. 1775-PS). 15. NCA, IV., 361. o. (N.D. 1780-PS). 16. Az adás alatt készített saját jegyzeteimből. 17. A német külügyminisztériumnak szóló sürgöny, 1938. feb. 25., „Szigorúan titkos!” jelzéssel, DGFP, I., 546. o. 18. Miklas vallomását lásd in: NCA, „A” mell. 523. o. Papen javaslata emlékirataiban található meg (425. o.). 19. Austrian Requiem, 35-36. o. 20. NCA, IV., 362. o. (N.D. 1780-PS). 21. NCA, VI., 911-912 (N.D. C-102).

22. uo., VI., 913. o. (N.D. C-103). 23. DGFP, I., 573-576. o. 24. NCA, V., 629-654. o. (N.D. 2949-PS). 25. Austrian Requiem, 47.ο. 26. Wilhelm Miklasnak 1946. január 30-án a dr. Rudolf Neumayer elleni náciellenes bírósági eljárásban tett vallomása. Bár a volt elnök emlékezete a sorsdöntő nap pontos időpontjaival és az események pontos sorrendjével kapcsolatban némileg ködös, vallomása nagyon értékes és érdekes. NCA, „A” mell., 518-534. o. (N.D. 3697-PS). 27. Austrian Requiem, 51 .ο. 28. Lásd NCA, „A” mell., 525-534. o. (N.D. 3697-PS). Valamint NCA, V., 209. o. (N.D. 2465-PS, 2466-PS). 29. NCA, VI., 1017. o. (N.D. C-182). 30. DGFP, I., 584-586. o. 31. uo., 553-555. o. 32. TMWC, XVI., 153. o. 33. DGFP, I., 263. o. 34. uo., 273-275. o. 35. uo., 578. o. 36. NCA, I., 501-502. o. (N.D. 3287-PS). 37. Rejtjelezett körtávirat szövege, DGFP, I., 586-587. o. 38. TMWC, XX., 605. o. 39. TMWC, XV., 632. o. 40. Seyss-Inquart nürnbergi feljegyzése, 1945. szept. 9., NCA, V., 961-992. o. (N.D. 3254-PS). 41. TMWC, XIV., 429. o. 42. Schacht beszédének szövege, NCA, VII., 394-402. o. (N.D. EC-297-A). 43. NCA, IV., 585. o. (N.D. 1947-PS).

12. FEJEZET 1. A Fall Grün aktáját Hitler főhadiszállásán tartották, és az merikai sapatok értetlenül alálták meg az Obersalzbergen egy pincében. Az április 21-i Hitler–Keitel megbeszélés kivonata a második irat a gyűjteményben. A teljes aktát bizonyítékként mutatták be Nürnbergben, N.D. 388-PS jelzéssel. Angol fordítása megtalálható in: NCA, III., 306-709. o.; az április 21-i tárgyalások egy jobb angol változata megtalálható in: DGFP, II., 239-240.Ο. 2. A német külügyminisztérium titkos feljegyzése, 1938. augusztus 19., NCA, VI., 855. o. (N.D. 3059-PS). 3. DGFP, II., 197-198. o. 4. uo., 255. o. 5. Weizsäcker-memorandum, 1938. május 12., DGFP, II., 273-274. o. 6. A négy távirat szövege, NCA, III., 308-309. o. (N.D. 388-PS). 7. uo., 309-310. o. 8. Keitel levelének és a direktívának a szövege, DGFP, II., 299-303. o. 9. uo., 307-308. o. 10. A prágai német követ és attasé sürgönye, 1938. május 21., uo., 309-3 lO. o. 11. Von Dirksen nagykövet sürgönye, 1938. május 22., uo., 322-323. o. 12. A Reichstaghoz intézett beszéd, 1939. január 30., in: My New Order, szerk.: Roussy de Sales, 563. o. 13. Fritz Wiedermann, a Führer egyik segédtisztje szerint, aki jelen volt, és később megesküdött, hogy „ez az állítás jelentékeny mértékben megrázta”. NCA, V., 743-744. o. (N.D. 3037-PS). 14. Dátum nélküli bejegyzés Jodl naplójában, TMWC, XXVIII., 372. o. (N.D. 1780-PS). 15. A Fall Grün 11. irata, NCA, III., 315-320. o. (N.D. 388-PS); megtalálható még in: DGFP, II., 357-362. o. 16. TMWC, XXVIII., 373. o. A TMWC kötete a német szöveget adja meg. Jodl naplójából szemelvények angol fordítása található in: NCA, IV., 360-370. o. 17. A feljegyzések szövegeit Wolfgang Förster adja meg in: Ein General Kämpft gegen den Krieg, 81-119.ο. 18. Jodl naplója, TMWC, XXVIII., 374. Angol fordítás, NCA, IV., 364. o. (N.D. 1780-PS). 19. uo. 20. TMWC, XX., 606. o. 21. The Von Hassell Diaries, 6. o. 22. uo., 347. o. 23. Förster, i.m., 122. o. 24. 1938. június 8-i és 9-i sürgönyök, DGFP, II., 395, 399-401. o. 25. Június 22-i sürgöny, uo., 426. o. 26. uo., 529-531. o. 27. uo., 61 l. o. 28. A „Fall Grün” 17. irata, NCA, III., 332-333. o. (N.D. 388-PS). 29. TMWC, XXVIII., 375. o. 30. Az 1938. szeptember 3-i találkozó jegyzőkönyve, NCA, III., 334-335. o. (N.D. 388-PS). 31. Schmundt jegyzőkönyve a szeptember 9-i találkozóról, uo., 335-338. o. A „Fall Grün” 19. irata. 32. Jodl naplóbejegyzése szeptember 13-ról, TMWC, XXVIII., 378-379 (N.D. 1780-PS). 33. DGFP, II., 536. o. 34. A Kleist látogatásáról szóló beszámolók megtalálhatók in: Documents on British Foreign Policy [brit külpolitikai dokumentumok] (a továbbiakban: DBrFP), harmadik sorozat, II.

35. Churchill levelének szövege nagyrészt megtalálható in: DGFP, IL, 706. o. 36. DBrFP, harmadik sorozat, II., 686-687. o. 37. Nevile Henderson: Failure of a Mission, 147, 150. o. 38. DBrFP, harmadik sorozat, I. 39. Erich Kordt adja meg testvérének a találkozóról szóló beszámolóját, Nicht asu den Akten c. könyvében, 279-28 l. o. 40. DGFP, II., 754. o. 41. uo., 754. o. 42. L. B. Namier: Diplomatie Prelude, 35. o. 43. Jelenetös mennyiségű anyag áll rendelkezésre a tanácskozásról. A hivatalos jelentés szövege, amelyet Paul Schmidt készített el, aki tolmácsként közreműködve egyedül volt jelen a szereplőkön kívül, megtalálható in: DGFP, II., 786-798. o. Schmidt szemtanúként beszéli el az eseményeket Hitler's Interpreter c. könyvében, 90-95. o. Chamberlain jegyzetei megtalálhatóak in: DBrFP, harmadik sorozat, 338-341. o.; nővérének szóló levele megtalálható in: Keith Feiling: Life of Neville Chamberlain, 366-368. o. Lásd még Nevile Henderson Failure of a Mission c. müvét, 152-154. o. 44. DGFP, 11., 80l. o. 45. uo., 810. o. 46. Feiling, i.m., 367. o. 47. NCA, VI., 799. o. (N.D. C-2). 48. DGFP, II., 863-864. o. 49. Brit Fehér Könyv, kir. törvénytervezet 5487, 2.sz. A szöveg szintén megtalálható in: DGFP, II., 831-832. o. 50. Lásd Berlin Diary, 137. o. 51. A godesbergi konferencia fő forrásai: Schmidtnek a két godesbergi találkozóról készített jegyzetei, DGFP, II., 870-879., 898-908. o.; Schmidt leírása a tárgyalásokról, Hitler's Interpreter, 95-102. o.; a Hitler és Chamberlain közötti szeptember 23-i levélváltás szövege, DGFP, II., 887-892. o.; Kirkpatricknek a találkozóról készített jegyzetei, DBrFP, harmadik sorozat, II., 463-473., 499-508. o.; Henderson leírása in: Failure of a Mission, 156-162. o. 52. NCA, IV., 367. o. (N.D. 1780-PS). 53. Jodl naplója, 1938. szept. 26., uo. 54. A godesbergi memorandum szövege, DGFP, II., 908-9 lO. o. 55. The Times, London, 1938. szept. 24. 56. A cseh válasz szövege, brit Fehér Könyv, kir. törvénytervezet 5487, 7.sz. 57. Chamberlain Hitlernek szóló, 1938. szept. 26-i levelének szövege, DGFP, II., 994-995. o. 58. Bár Schmidtnek az e találkozóról szóló jegyzetei hiányoznak a német külügyminisztérium iratai közül, saját beszámolója megjelenik könyvében, i.m., 102-103. o. Kirkpatrick jegyzetei megtalálhatók in: DBrFP, harmadik sorozat, II., l.sz., 118. o. Henderson verziója könyvében, i.m., 163. o. 59. A „Fall Grün” 31-33. irata, NCA, 350-352. o. (N.D. 388-PS). 60. Sürgöny Párizsból, DGFP, II., 977. o. 61. Roosevelt két felhívásának szövege és Hitlernek az elsőre adott válasza megtalálható in: DGFP, II. 62. Sürgöny Prágából, DGFP, II., 976. o. 63. Hitler 1938. szept. 27-i levelének szövege, DGFP, II., 966-968. o. 64. Chamberlain terve, DGFP, II., 987-988. o. A miniszterelnök üzeneteit Wheeler-Bennett idézi in: Munich, 151-152., 155. o., a cseh archívumból. 65. uo., 158. o. 66. A szöveg megtalálható a brit Fehér Könyvben, kir. törvénytervezet 5848, l.sz. A levelet Henderson másnap délben nyújtotta át Hitlernek. 67. Henderson, i.m., 144. o., DBrFP, harmadik sorozat, 614. o. 68. Jodl naplója, 1938. szept. 2&.,NCA, IV., 368. o. (N.D. 1780-PS). 69. Források: Haldernak Nürnbergben Sam Harris százados, egy New York-i ügyész előtt tett vallomása, NCA, „B” mell., 1547-1571. o.; továbbá Halder memoranduma, amelyet Nürnbergben átadtak a sajtónak, de nem szerepelt sem a NCA, sem a TMWC köteteiben. Gisevius: To the Bitter End, 283-328. o.; vallomása Nürnbergben, TMWC, XII., 210-219. Schacht: Account Settled, 114-125. o. 70. Gisevius: To the Bitter End, 325. o. Továbbá a nürnbergi emelvényen tett vallomása, TMWC, XII., 219. o. 71. Erich Kordt memoranduma, amelyet a jelen könyv szerzőjének rendelkezésére bocsátott. Allen Dulles: Germany's Underground, 46. o. szintén beszámol a hívásról. 72. A kancellárián szept. 28-án délelőtt tartott találkozóról szóló beszámolókat egyes résztvevők nyújtják: Schmidt, i.m., 105-108; François-Poncet, i.m., 265-268. o.; Henderson, i.m., 166-171. o. 73. Schmidt, i.m., 107. o. 74. uo., 107. o. 75. Henderson, i.m., 168-169. o., Schmidt, i.m., 108. o. 76. Masaryk később leírta a jelenetet a jelen könyv szerzőjének, mint ahogyan sok más barátjának is. Erről szóló jegyzeteim azonban elvesztek, és Wheeler-Bennett megindító beszámolóját használtam fel, in: Munich, 170-171. o. 77. Halder 1946. febr. 25-i vallomásából, NCA, „B” mell., 1553-1558. o. 78. Schacht, i.m., 125. o. 79. Gisevius, i.m., 236. o. 80. Ciano's Hidden Diary, 1937–Í938, 166. ο. Egy 1940. június 26-i dátumot viselő táviratban Mussolini emlékeztette Hitlert, hogy Münchenben megígérte, részt vesz a Nagy-Britannia elleni támadásban. A távirat szövege megtalálható in: DGFP, X., 27. o. 81. A Chamberlain- és a BeneS-jegyzetek szövege, DBrFP, harmadik sorozat, II., 599., 604. o. 82. A két müncheni találkozó jegyzőkönyvei, DGFP, II., 1003-1008., 1011-1014. o.

83. Henderson, i.m., 171. o. François-Poncet, i.m., 271. o. 84. Schmidt, i.m., HO. o. 85. A müncheni egyezmény szövege, DGFP, II., 1014-1016. o. 86. Dr. Masariknak a cseh külügymnisztérium számára készített hivatalos jelentéséből. A müncheni konferencia e szakaszának a forrásai: DGFP, IL, a 83. jegyzet hivatkozásának megfelelően; a müncheni egyezmény szövege, uo., 1014-1016. o.; DBrFP, harmadik sorozat, II., l.sz., 227. o.; valamint Ciano, Schmidt, Henderson, François-Poncet és Weizsäcker, i.m. 87. Berlin Diary, 145. o. 88. Ε Chamberlain-Hitler találkozó forrásai: DGFP, II., 1017. o., a nyilatkozat szövege; DGFP, IV., 287-293. o. Schmidtnek a találkozóról szóló hivatalos feljegyzése; Schmidt könyve, i.m., 112-113.ο. Α DBrFP, harmadik sorozat, II., 1228.sz. a tárgyalás némileg eltérő változatát közli. 89. DGFP, IV., 4-5. o. 90. Jodl naplója, NCA, IV., 368. o. (N.D. 1780-PS). 91. Keitel vallomása, 1946. április 4., TMWC, Χ., 509.Ο. 92. Manstein vallomása, 1946. augusztus 9., TMWC, XX., 606. o. 93. Jodl tanúvallomása, 1946. június 4., TMWC, XV., 361. o. 94. Gamelin: Sevir, 344-46. o. Kiábrándító könyv! Pertinax: The Grave Diggers of France, 3. o. itt megerősíti a tábornokot. Ezek jelentik a forrást Gamelin szept.26-i és 28-i tanácsához is. 95. Churchill: The Gathering Storm, 339. o. 96. DGFP, IV., 602-604. o. 97. Schacht a nürnbergi emelvényen, TMWC, XII., 531 . o. 98. A főparancsnokoknak tartott beszéd, 1939. november 23., NCA, III., 573. o. (N.D. 789-PS).

13. FEJEZET 1. „Fall Grün” 48. irat, NCA, ΠΙ., 372-374. o. (N.D. 388-PS). 2. uo. 3. Hitler direktívája, 1938. okt. 21., NCA, VI., 947-948. o. (N.D. C-136). 4. DGFP, IV., 46. o. 5. Heyrichnek a pogrom megszervezésére irányuló parancsa a rendőrséghez, NCA, V., 797-80l. o. (N.D. 3051-PS); Heydrich Göringnek szóló jelentése a károkról, a halottak és sérültek számáról, NCA, V., 854. o. (N.D. 3058-PS). Walter Buciinak, a fő pártbírónak a pogromról szóló jelentése, NCA, V., 868-876. o. (N.D. 3063-PS); Buch őrnagy ragyogó részletekkel szolgál a számos zsidógyilkosságról, és Goebbelst hibáztatja a túlkapásokért. Gyorsírásos jelentés Göring, a kormánytagok, kormánytisztviselők és a biztosítótársaságok képviselőjének nov. 12-i értekezletéről, NCA, IV., 425-457. o. (N.D. 1816-PS). Bár a teljes jelentés elveszett, a megtalált rész mintegy 10 000 szót tesz ki. 6. TMWC, IX., 538. o. 7. DGFP, IV., 639-649. o. 8. DBrFP, harmadik sorozat, IV., 5.sz. 9. Ciano's Hidden Diary, 1938. okt. 28-i bejegyzés, 185. o.; Ciano's Diplomatic Papers, 242-246. o. 10. DGFP, IV., 515-520. o. 11. Schmidt, i.m., 118.ο.; a találkozón készített jegyzetei DGFP, IV., 471-477. o. 12. DGFP, IV, 69-72. o. 13. uo., 82-83. o. 14. uo., 185-186. o.; továbbá in: NCA, VI., 950-95l. o. (N.D. C-138). 15. Az ügyvivő sürgönye, DGFP, IV., 188-189. o. 16. DGFP, IV., 215. o. 17. Chvalkovsky 1939. jan. 21-i két – Hitlerrel és Ribbentroppal folytatott – tárgyalásának feljegyzései, DGFP, IV., 190202. o. Chvalkovskynak a csehszlovák kormányhoz szóló jan. 23-i jelentése, cseh archívum, idézi Wheeler-Bennett in: Munich, 316-317. o. Lásd még: francia Sárga Könyv, 55-56. o. 18. Szöveg, DGFP, IV., 207-208. o. 19. Szöveg, uo., 218-220. o. 20. A találkozó memoranduma, uo., 209-213. o. 21. Szöveg, uo., 234-235. o. 22. A prágai brit követ későbbi beszámolója alapján, NCA, VIL, 88-90. o. (N.D. D-571). 23. A Tiso-Hitler megbeszélés titkos jegyzőkönyve, DGFP, IV., 243-245. o. 24. Lásd DGFP, IV., 250. o. 25. uo., 249., 255., 260. o. Coulondre nagykövet sürgönyét lásd in: francia Sárga Könyv, 96. o. (77.sz.). 26. Sürgöny Prágából, 1939. március 13., DGFP, IV., 246. o. 27. TMWC, IX., 303-304. o. 28. Az előző szakasz, a „Dr. Hácha megpróbáltatása” forrásai: Hitler és Hácha találkozójának titkos jegyzőkönyve, DGFP, IV., 263-269. o.; a nürnbergi dokumentumokban is megtalálható, NCA, V., 433-440. o. (N.D. 2798-PS). A német és a csehszlovák kormány 1939. március 15-i nyilakozatának szövege, DGFP, IV., 270-27l. o.; az első részt sajtóközleményként adták ki; valójában március 14-én szövegezték meg a külügyminisztériumban. A Führernek a német néphez intézett március 15i kiáltványa, NCA, VIII., 402-403. o. (N.D. TC-50). Coulondre sürgönye, francia Sárga Könyv, 96. o.. (77.sz.). Schmidtnek a találkozóról szóló leírása, saját könyvében, i.m., 123-126. o. Henderson a témáról, saját könyvében, i.m., 9. fej. Jelenet a titkárnőkkel, A. Zoller (szerk.): Hitler Privat, 84. o. 29. TMWC, XVI., 654-655. o. 30. Szöveg, DGFP, VI, 42-45. o.

31. Szöveg, DGFP, IV., 241. o. 32. Berlin Diary, 156. o. 33. The Ciano Diaries, 1939– 1943, 9-12. o. 34. Szöveg, DGFP, IV., 274-275. o. 35. uo., 273-274. o. 36. DGFP, VI., 20-2l. o. 37. uo., 16-17.,40. o. 38. Dirksen jelentései, 1939. március 18., uo., 24-25., 36-39. o. 39. uo., 39. o.

14. FEJEZET 1. A találkozóról szóló német feljegyzés, DGFP, VI., 104-107. o. Lipski beszámolója Becknek, lengyel Fehér Könyv, 44.sz.; megtalálható in: NCA, VIII., 483. o. (N.D. TC-73, 44.sz.). 2. Hitler biztosítéka Lipskinek, 1937. nov. 15., DGFP, VI., 26-27. o.; biztosíték Becknek, 1938. jan. 14., uo., 39. o. 719 3. Beck Lipskinek szóló utasításai, 1938. okt. 31., lengyel Fehér Könyv. 45.sz.; NCA, VII., 484-486. o. Ribbentropnak a Lipskivel való találkozóról szóló emlékeztetője, nov. 19., DGFP, V., 127-129. o. 4. Német emlékeztető a találkozóról, készítette dr. Schmidt, DGFP, V., 152-158. o. Az erről szóló lengyel jegyzőkönyv, lengyel Fehér Könyv, 48.sz.; NCA, VIII., 486-488. o. (N.D. TC-73). 5. Ribbentrop emlékeztetője a találkozóról, DGFP, V., 159-161. o. Az erről szóló lengyel jegyzőkönyv, lengyel Fehér Könyv, 49.sz.; NCA, VIII., 488. o. (N.D. TC-73). 6. Ribbentrop emlékeztetője Beckkel való varsói találkozójáról, 1939. jan. 26., DGFP V., 167-68. o.; Beck változata in: lengyel Fehér Könyv, 52.sz. 7. Moltke sürgönye, 1939. feb. 26., DGFP, VI., 172. o. 8. Lipski sürgönye a találkozóról Varsóba, lengyel Fehér Könyv, 61.sz.; valamint in: NCA, VIII., 489-492. o. (N.D. TC-73, 61.SZ.). Ribbentrop emlékeztetője a találkozóról, DGFP, VI., 70-72. o. 9. A külügyminisztérium emlékeztetője a találkozóról, DGFP, V., 524-526. o. 10. uo., 502-504. o. 11. Ε bekezdés forrása: DGFP, V., 528-530. o. 12.DGf7>,VI., 97. o. 13. uo., 110-1 ll. o. 14. NCA, VII., 83-86. o. (N.D. R-100). 15. Szöveg in: DGFP, VI., 122-124. o. Ribbentrop jelentése március 26-i, Lipskivel való találkozójáról, uo., 121-122. o.; lengyel változat, Fehér Könyv, 63.sz. 16. Dr. Schmidt emlékeztetője a találkozóról, DGFP, VI., 135-136. o. 17. Moltke sürgönye, uo., 147-148. o.; lengyel változat, Fehér Könyv, 64. \%. DBrFP, IV., 538.SZ. 19. Lásd DBrFP, IV., 485., 518., 538. (az angol–francia javaslat szövege), 561., 563., 566., 571.,573.sz. 20. uo., 498.SZ. 21. DBrFP, V., 12.sz. 22. Idézi Gisevius, i.m., 363. o. 23. A Fall Weiss szövege, NCA, VI., 916-928. o.; részleges fordítása megtalálható in: DGFP, VI., 186-187., 223-228. o. (N.D. C-120). Az eredeti német szöveg megtalálható in: TMWC, XXXIV., 380-422. o. 24. A Göring-Mussolini tárgyalások titkos német emlékeztetői megtalálhatók in: DGFP, VI., 248-253., 258-263. o. Lásd még The Ciano Diaries, 66-67. o. 25. 1939. április 17-i körtávirat, DGFP, VI., 264-265. o.; a válaszokat tartalmazó külügyminisztériumi emlékeztető, uo., 309-3lO. o.; Weizsäcker hívása a rigai német követnek, április 18., uo. 283-284. o. 26. uo., 355., 399. o. 27. DGFP, VI., 602-607. o. 28. uo., 607-608. o. (1938. okt. 26-i sürgöny). 29. uo., 608-609. o. 30. uo., 631. o. 31. DGFP, VI., 1-3. o. 32. Davies: Mission to Moscow, 437-439. o. Sied nagykövet sürgönye, DBrFP, IV., 419.sz. 33. Boothby: / Fight to Live, 189. o. Halifax kijelentése Majszkijnak, DBrFP, IV., 433.sz. 34. DGFP, VI., 88-89. o. 35. uo., 139. o. 36. A Göring-Mussolini tárgyalás német emlékeztetője, 1939. április 16., uo., 259-260. o. 37. uo., 266-267. o. 38. uo., 419-420. o. 39. uo., 429. o. 40. uo., 535-536. o. 41. Nazi-Soviet Relations [Náci–szovjet kapcsolatok], 1939–41. (a továbbiakban: NSR), 5-7., 8-9. o. 42. Francia Sárga Könyv, 123. és 125. sz. sürgöny. A francia nyelvű kiadást (Le Livre Jaune Francais) használtam, de azt hiszem, hogy az angol változat ugyanezeket a számokat használja a sürgönyökre. 43. DGFP, VI., 1., 111 .ο. Ε kötet függeléke számos emlékeztetőt tartalmaz a vezérkari megbeszélésekről, amelyeket a német haditengerészeti archívumból emeltek ki. 44. The Ciano Diaries, 67-68. o.

45. Német emlékeztető a milánói találkozóról, DGFP, VI., 450-452. o. Ciano jegyzőkönyve, Ciano's Diplomatie Papers, 282-287. o. 46. A szövetségi szerződés szövege, DGFP, VI., 561-564. Egy titkos protokoll, ami semmi érdemlegeset nem tartalmazott. 47. Schmundt jegyzőkönyvei, 1939. május 23., NCA, VIL, 847-854. o. (N.D. L-79). Szerepel még egy angol fordítás in: DGFP, VI., 574-80. o. A német szöveg megtalálható in: TMWC, XXXVII., 546-556. o. 48. A terv részleteit lásd ín: N.D. NOKW-2584. Ez megtalálható a TWC (Trials of War Criminals before the Nuremberg Military Tribunals) [Háborús bűnösök perei a nürnbergi katonai bíróságon] köteteiben. 49. NCA, VI., 926-927. o. (N.D. C-120). 50. TMWC, XXXIV., 428-442. o. (N.D. C-126). Ε dokumentum angol fordítása in: NCA, VI., 937-938. o. oly mértékben rövidített, hogy nem sokat ér. 51. NCA, VI., 827. o. (N.D. C-23). 52. Az angol–francia tervezet szövege, DBrFP, V., 624.sz.; a brit nagykövetnek Molotov reakciójáról szóló beszámolója ugyanabban a kötetben van, 648. és 657.sz. 53. Május 31-i „Sürgős!” távirat, DGFP, VI., 616-617. o. 54. Június 1-i sürgöny, uo., 624-626. o. 55. uo., 547. o. 56. uo., 589-593. o. 57. uo., 593. o. 58. Levél Weizsackertől Schulenburgnak, május 27., május 30-i utóirattal, uo., 597-598. o. 59. uo., 608-609. o. 60. uo., 618-620. o. 61. uo., 790-79l. o. 62. uo., 805-807. o. 63. uo., 810. o. 64. uo., 813. o. 65. DBrFP, V., 5. és 38.sz. 66. Pravda, 1939. június 29. 67. Június 29-i sürgöny, DGFP, VI., 808-809. o. 68. TMWC, XXXIV., 493-500. o. (N.D. C-142). Jóval rövidebb az angol fordítás in: NCA, VI., 956. o. 69. NCA, IV., 1035-1036. o. (N.D. 2327-PS). 70. NCA, VI., 934. o. (N.D. C-126). 71. A Birodalmi Védelmi Tanács ülésének titkos jegyzőkönyve, 1939. június 23., NCA, VI., 718-731. o. (N.D. 3787-PS). 72. DGFP, VI., 750., 920-92l. o. 73. uo., 864-865. o. 74. Jegyzetszöveg, DGFP, VII., 4-5., 9-10. o. 75. Burckhardt jelentése a Népszövetséghez, 1940. március 19. Szövege in: Documents on International Affairs, 1939– 1946. 1., 346-347. o. 76. DGFP, VI., 936-938. o. 77. uo., 955-956. o. 78. Schnurre emlékeztetője, uo., 1106-1109. o. 79. uo., 1015-1016. o. 80. uo., 1022-1023. o. 81. uo., 1010-101 l. o. 82. uo., 102l. o. S3. DBrFP, IV., 183.sz. 84. Lásd DBrFP, VI., 329., 338., 346., 357., 358., 376., 399.sz. 85. uo., 376. és 473.sz. 86. Két aug. 1-i sürgöny, DGFP, VI., 1033-1034. o. 87. DBrFP, V. függelék, 763. o. 88. Burnett levele in DBrFP,, VII., II. függelék, 600. o.; Seed távirata, uo., VI., 416.sz. 89. DGFP, VI., 1047. o. 90. uo., 1048-1049. o. 91. uo., 1049-1050. o. 92. uo., 1051-1052. o. 93. uo., 1059-1062. o. 94. Francia Sárga Könyv, fir. kiad., 250-251 . o. 95. Két levél szövege, DGFP, VI., 973-974. o. 96. Attólico Ribbentroppal való július 6-i találkozójakor küldött sürgönyét kinyomtatták in: I Documenti diplomatica italiani [a továbbiakban: DDÍ], hetedik sorozat, XII., 503.sz. Az idézetet ill. átírást a The Eve of the War c. műből használtam fel, szerk.: Arnold és Veronica M. Toynbee. 97. Weizsäcker emlékeztetője, DGFP, VI., 971-972. o. 98. The Ciano Diaries, 113-114. o. 99. uo., 116-118. o. 100. The Ciano Diaries, 118-119., 582-583. o. Ciano jegyzőkönyve a Ribbentroppal való találkozóról megtalálható in: Ciano's Diplomatic Papers, 297-298. o.; valamint in: DDI, nyolcadik sorozat, XIII., l. sz. Erről a találkozóról nem sikerült német feljegyzést találni. 101. Az aug. 12-i és 13-i ülések lefoglalt német jegyzőkönyveit Nürnbergben bizonyítékképpen bemutatták 1871-PS és

TC-77 jelzettel. Az utóbbi a teljesebb, angol fordításban közölték in: NCA, VIII., 516-529. o. Én a dr. Schmidt által aláírt változatot használtam fel, megtalálható in: DGFP, VII., 39-49., 53-56. o. Ciano feljegyzése e két, Hitlerrel folytott megbeszéléséről megtalálható in: Ciano's Diplomatic Papers, 303-304.ο. és in: DDI, XIII., 4. és 21.sz. Továbbá az 1939. aug. 12-i és 13-i, illetve az 1943. dec 23-i naplóbejegyzések in: Diaries, 119-120,582-583. o. 102. Halder naplójának e kivonatát közölték in: DGFP, VII., 556. o. 103. Lásd DDI, hetedik sorozat, XIII., 28.sz., és DBrFP,, VI., 662.sz.

15. FEJEZET 1. Schnurre emlékeztetője a találkozóról, a moszkvai nagykövetségnek szóló táviratából, 1939. aug 14., DGFP, VII., 5859. o. 2. Schulenburg levelének szövege, uo., 67-68. o. 3. Ribbentrop táviratának szövege, uo. 62-64. o. 4. A brit üzletember emlékeztetőjét Göring irodájában találták meg egy aktában, és közölték in: DGFP, VI., 1088-1093. o. A dokumentumon számos firkálás van Göring kézírásával. „Ohó!” – írta több alkalommal is olyan állítások mellé, amelyeket láthatóan nem hitt el. Dahlems a The Last Attempt c. könyvében beszéli el békemissziójának egész fantasztikus és némileg groteszk történetét, mely egy jelentős pillanatban rövid időre a figyelem középpontjába hozta őt. Emellett Nürnbergben tett tanúvallomásában, TMWC, IX., 457-49l. o., és Sir Lewis Namier Diplomatic Prelude c. művében, 417-433. o.; a fejezet címe: „An Interloper in Diplomacy”. 5. Halder vallomása, 1946. febr. 26., NCA, „Β” mell., 1562. o. 6. Hassell, i.m., 53., 63-64. o. 7. Thomas: „Gedanken und Ereignisse”, Schweizerische Monatshefte, 1945. december. 8. Canaris emlékeztetője a Keitellel folytatott beszélgetésről, 1939, aug. 17., NCA, III., 580. o. (N.D. 795-PS). 9. Naujocks vallomása, NCA, VI., 390-392. o. (N.D. 2751-PS). 10. Schulenburg sürgönye, aug. 16. hajnali 2.48-kor, DGFP, VIL, 76-77. o. A nagykövet teljesebb beszámolót adott egy futárral elküldött emlékeztetőben, és további részleteket közölt egy Weizsäckernek küldött levélben, uo., 87-90.,99-100. o. 11. DBrFP, harmadik sorozat, VII., 41-42. o. Steinhardt nagykövet jelentéseit lásd in: U. S. Diplomatic Papers, 1939,1., 296-299., 334. o. 12. Ribbentrop sürgönye Schulenburgnak, aug. 16., DGFP, VII., 84-85. o. 13. uo., 100. o. 14. uo., 102. o. 15. Schulenburg sürgönye, aug. 18. reggel 5.58, uo., 114-116. o. 16. Ribbentrop sürgönye, aug. 18., este 10.48, uo., 121-123. o. 17. Schnurre emlékeztetője, aug. 19., uo., 132-133. o. 18. Schulenburg sürgönye, aug. 19. este 6.22, uo., 134. o. 19. Schulenburg sürgönye, aug. 20-ra virradó éjjel 00.58, uo., 149-150.Ο. 20. Churchill: The Gathering Storm, 392. o. Nem adja meg forrását. 21. uo., 391. o. 22. Hitler Sztálinnak szóló távirata, aug. 20., DGFP, VII., 156-157. o. 23. Schulenburg sürgönye, aug. 21. hajnal 1.19, uo., 161-162. o. 24. Ribbentrop sürgönye, aug. 21., uo., 162. o. 25. Schulenburg sürgönye, aug. 21. délután 1.43, uo., 164. o. 26. Sztálin Hitlernek szóló levele, aug. 21., uo., 168. o. 27. NCA, „B” mell., 1103-1105. o. 28. DBrFP, VI., 376.sz. 29. Lásd DBrFP, harmadik sorozat, VII.. II. függelék, 558-614. o. A függelék a moszkvai katonai tárgyalások részletes, napi feljegyzéseit tartalmazza, és a tárgyalások szövetséges verziójáról általam látott legátfogóbb forrást jelenti. Tartalmazza Burnett légimarsai Inak és Heywood tábornoknak a tárgyalások idején Londonba menő jelentéseit, valamint a brit küldöttség zárójelentését, amelyet Drax tengernagy készített. Lásd még a szó szerinti beszámolót a Doumenc tábornok és Vorosilov marsall közötti augusztus 22-én este tartott találkozóról, ahol a francia katonai küldöttség vezetője kétségbeesetten próbálta megmenteni a helyzetet ama nyilvános bejelentés ellenére, miszerint Ribbentrop másnap Moszkvába érkezik. Tartalmazza a szövetséges katonai küldöttségek Vorosilovval augusztus 26-án tartott utolsó, kínos ülésének jegyzőkönyvét is. A VII. kötet a brit külügyminisztérium és a moszkvai nagykövetség közötti számos sürgönyváltást is tartalmaz, amelyek új fényt derítenek erre az epizódra. A fejezet e szakasza nagy mértékben ezeken a titkos brit iratokon alapul. Sajnálatos módon az oroszok – tudomásom szerint – soha nem közölték e találkozóra vonatkozó dokumentumaikat, bár egy szovjet beszámoló szerepel Nikonov Origins of World War II. c. könyvében, amelyben a brit külügyminisztérium iratait sürün felhasználják. A szovjet verzió megjelent a V. Potemkin szerkesztésében kiadott Histoire de la Diplomatie c kötetben is. 30. Paul Reynaud: In the Thick of the Fight, 212. o., Reynaud a 210-233. oldalon az 1939 augusztusában Moszkvában lezajlott szövetséges tárgyalásokról szóló francia verziót adja meg. Forrásait a 211. oldalon közli. Bonnet a maga verzióját a Fin d'une Europe c. könyvében írja le. 31. A dokumentumok megtalálhatóak in: DBrFP, VII. (lásd a fenti 29. jegyzetben). Érdekes, hogy sem a brit Kék Könyvben, sem a francia Sárga Könyvben egyetlen sort sem közölnek sem a Varsóban tett angol–francia diplomáciai erőfeszítésekről, amelyekkel megpróbálták a lengyeleket rávenni, hogy fogadják el az orosz segítséget, sem a moszkvai katonai tárgyalások menetéről. 32. Ribbentrop sürgönye Moszkvából, aug. 23. este 9.05., DGFP, VII. 220. o. 33. Titkos német feljegyzések, aug. 24., uo., 225-229. o. 34. A szovjet tervezet szövege, DGFP, VII., 150-151 . o.

35. Gaus Nürnbergben tett vallomása, TMWC, X., 312. o. 36. A szovjet–német megnemtámadási egyezmény és a titkos kiegészítő protokollok szövege, aláírták Moszkvában, 1939. aug. 23-án, DGFP, VII., 245-247. o. 37. Churchill: The Gathering Storm, 394. o.

16. FEJEZET 1. Brit Kék Könyv, 96-98. o. 2. Henderson sürgönye, 1939. aug. 23., uo., 98-100. o. A német külügyminisztérium feljegyzése az ülésről, DGFP, VII., 210-215. o. Henderson aug. 24-én számolt be a második találkozóról. (Brit Kék Könyv, 100-102. o.). 3. Hitler aug. 23-i, Chamberlainnak szóló levelének szövege, uo., 102-104. o.. Nyomtatásban megjelent még in: DGFP, VII., 216-219. o. 4. Hitler levele Mussolininak, aug. 25., DGFP, VII., 281-283. o. 5. Hitler aug. 25-én Hendersonnak tett szóbeli kijelentése, szövegét Ribbentrop és dr. Schmidt adta meg, DGFP, VII., 279284. o.; továbbá in: brit Kék Könyv, 120-122. o. Henderson aug. 25-i sürgönye, amelyben leírja a kihallgatást: brit Kék Könyv, 122-123. o. Lásd még Henderson: Failure of a Mission c. könyvét, 270.ο. 6. Coulondre sürgönye, aug. 25., francia Sárga Könyv, fr. kiadás, 312-314. o. 7. NCA, VI., 977-998. ο. Az orosz–német kapcsolatokról szóló aktából, amelyet a haditengerészet főparancsnokságának aktái között találtak. 8. Schmidt, i.m., 144. o. 9. uo., 143-144. o. 10. Ciano Diairies, 120-129. o. 11. Weizsäcker-memorandum, aug. 20., DGFP, VII., 160. o. 12. Mackensen levele Weizsäckernek, aug. 23., uo., 240-243. o. 13. Mackensen sürgönye, aug. 25., uo., 291-293. o. 14. Lásd DGFP, VII., jegyzet a 285. oldalon. 15. Mussolini levele Hitlernek, aug. 25., uo., 285-286. o. 16. NCA, VI., 977-978. o. (N.D. C-170). 17. Ribbentrop vallomása, 1945. aug. 29., NCA, VIL, 535-536. o.; Göring vallomása, 1945. aug. 29., uo., 534-535. o.; Keitel tanúvallomása a nürnbergi emelvényen a közvetlen kikérdezés során, 1946. ápr. 4., TMWC, X., 514-515. o. 18. NCA, „B” mell., 1561-1563. o. 19. Gisevius, i.m., 358-359. o. 20. Hassell, i.m., 59. o. 21. Thomas: „Gedanken und Ereignisse”, az id. helyen. » 22. Dr. Schacht vallomása Nürnbergben, 1946. május 2-án, TMWC, XII., 545-546. o. 23. Gisevius tanúvallomása Nürnbergben, 1946. ápr. 25-én, uo., 224-225. o. 24. Mindezeknek a felhívásoknak a szövege megtalálható in: brit Kék Könyv, 122-142. o. 25. Hitler Mussolininak, 1940. aug. 25. este 7.40., DGFP, VII., 289. o. 26. Ciano Diaries, 129. o. 27. Mussolini Hitlernek, aug. 26. délután 12.10., DGFP, VIL, 309-310. o. 28. Ciano Diaries, 129. o. Mackensen jelentése, DGFP, VII., 325. o. 29. Hitler Mussolininak, aug. 26. délután 3.08., DGFP, VII., 313-314. o. 30. Mussolini Hitlernek, aug. 26. este 6.42., uo., 323. o. 31. Hitler Mussolininak, aug. 27. hajnal 00.10., uo., 346-347. o. 32. Mussolini Hitlernek, aug. 27. délután 4.30., uo., 353-354. o. 33. Mackensen sürgönye, aug. 27., uo., 351-353. o. 34. Daladier Hitlernek, aug. 26., uo., 330-33l. o. Valamint in: francia Sárga Könyv, fr. kiadás, 321-322. o. 35. Halder naplóbejegyzése, az előző öt nap „eseménysorát” összegzi. Ez a részlet in: DGFP, VII., 564-566. o. 36. Göring vallomása Nürnbergben, 1945. aug. 29., NCA, VIII., 534. o. (N.D. TC-90). 37. TMWC, IX., 498. o. 38. A Dahlerus viselt dolgairól szóló beszámoló a saját könyvén alapul, i.m.., valamint Nürnbergben tett tanúvallomásán, ahol megtudta, hogy mennyire naiv volt német barátaival kapcsolatban. Lásd fent, a 15. fejezet 4. jegyzetét. Alátámasztja a brit külügyminisztérium sok anyaga is, amelyet közöltek in: DBrFP, harmadik sorozat, VII. kötet. 39. DBrFP, VII., 287. o. 40. Dahlerus tanúvallomása Nürnbergben, TMWC, IX., 465. o. 4\. DBrFP, VIL, 319. o. jegyz. 42. TMWC, IX., 466. o. 43. DBrFP, VII., 321-322. o. 44. Brit Kék Könyv, 125. o. és DBrFP, VII., 318. o. 45. Németországnak szóló brit jegyzék szövege, aug. 28., brit Kék Könyv, 126-128. o. 46. Henderson sürgönye Halifaxnak, aug. 29. hajnal 2.35., uo., 128-131. o. 47. Henderson sürgönye Halifaxnak, aug. 29., uo., 131. o. 48. Henderson sürgönye, aug. 29., DBrFP, VII., 360. o. 49. uo., 361. o. 50. A német válasz szövege, aug. 29., brit Kék Könyv, 135-137. o. 51. DBrFP, harmadik sorozat, VII., 393. o. 52. Henderson: Failure of a Mission, 28 l. o. 53.BritA:e*/:cwyv, 139. o. 54. Chamberlain Hitlernek szóló levelének szövege, aug. 30., DGFP, VII., 441. o.

55. Brit Kék Könyv, 139-140. o. 56. uo., 140. o. 57. uo., 142. o. 58. Schmidt, i.m., 150-155. o. Valamint Schmidt Nürnbergben tett tanúvallomása, TMWC, X., 196-222. o. 59. TMWC, X., 275. o. 60. Schmidt, i.m., 152. o. 61. ÖGFP, VII., 447-450. o. 62. Henderson Végső jelentése, kir. törvénytervezet 6115, 17. o. Valamint könyve, i.m., 287. o. 63. DBrFP, VII., 575.sz., 433. o. 64. TMWC, IX., 493. o. 65. Henderson Halifaxnak szóló távirata, aug. 31. délután 12.30., DBrFP, VII., 440. o.; levél Halifaxnak, uo., 465-467. o.; távirat, szept. 1. hajnal 00.30., uo., 468-469. o. Kennard Halifaxnak szóló távirata, aug. 31., uo., 618.sz. 66. DBrFP, VII., 441-443. o. 67. Brit Kék Könyv, 144. o. 68. uo., 147. o. 69. uo., 147. o. 70. A Nagy-Britanniának szóló, írásos lengyel válasz szövege, aug. 31., uo., 148-149. o.; Kennard sürgönye, aug. 31. (Londonban csak este 7.15-kor kapták meg), uo., 148. o. 71. Lipski Végső jelentését lásd in: lengyel Fehér Könyv. Szemelvények megjelentek in: NCA, VIII., 499-512. o. 72. DGFP, VIL, 462. o. 73. Lipski változata Végső jelentésében, az id. helyen. Dr. Schmidtnek a beszélgetésről szóló német beszámolója in: DGFP, VII., 463. o. 74. Hitler direktívájának német szövege megtalálható in: TMWC, XXXIV., 456-459. o. (N.D. C-126). Angol fordítások találhatók in: NCA, VI., 935-939. o. és DGFP, VII., 477-479. o. 75. Hassell, i.m., 68-73. o. 76. Dahlerus Nürnbergben tett vallomása, TMWC, IX., 470-47l. o.; Forbes válaszát egy kérdőívre, amelyet Göring ügyvédje nyújtott be Nürnbergben, idézi Namier: Diplomatic Prelude, 376-377. o. Henderson beszámolója Végső jelentésében, 19. o. 77. DBrFP, VII., 483. o. Henderson a sürgönyről szóló későbbi beszámolóját Végső jelentésében adja meg, 20. o., valamint saját könyvében, i.m., 291-292. o. 78. TMWC, II., 451. o. 79. Naujocks vallomása, az id. helyen. 80. DGFP, VIL, 472. o. 81. Gisevius, i.m., 374-375. o.

17. FEJEZET 1. DGFP, VII., 491. o. 2. Dahlems könyvéből, i.m., 119-120. o.; és Nürnbergben tett tanúvallomásából, TMWC, IX., 471. o. 3. DBrFP, VII., 466-467. o. 4. uo. 5. TMWC, IX., 436. o. Dahlems tanúvallomása az itt kinyomtatott változatban egy nyomdahibát tartalmaz, miszerint ő azt mondaná: „a lengyeleket megtámadtó£”, ez pedig teljesen félrevezető. 6. DBrFP, VII., 474-475. o. 7. uo., 651., 652., sz., 479-480. o. 8. A szöveg megtalálható in: DGFP, VII., 492. o., és in: brit Kék Könyv, 168. o. Dr. Schmidt jegyzetei a Ribbentrop által Hendersonnak és Coulondre-nak tett megjegyzéseiről megtalálhatók in: DGFP, VII., 493. ill. 495. o. 9. Schmidtnek a vitáról szóló változata in: DGFP, VII., 493. o., Henderson röviden beszámolt róla 1939. szept. 1-i esti sürgönyében (brit Fehér Könyv, 169. o.) 10. DBrFP, VII., 621.sz., 459. o. 11. Ciano Diaries, 135.ο. 12. DGFP, VII., 483. o. 13. uo., 485-486. o. 14. Bonnet François-Poncet-nak, szept. 1. délelőtt 11.45., francia Sárga Könyv, fr. kiad., 377-378. o. Mussolininak a szeptember 5-i konferenciára irányuló javaslatát egy augusztus 31-i, Francois-Poncet-tól Bonnet-nak szóló sürgöny vázolta fel. Uo., 360-361. o. 15. DßA-fV, VII., 530-531. o. 16. Henderson Végső jelentése, 22. o. 17. Szöveg in: DGFP, VII., 509-5 lO. o. 18. Schmidt feljegyzéséből, ezen alapul a jelenet, uo., 512-513. o. 19. Schmidt, i.m., 156. o. 20. Ciano Diaries, 136-137. o. 2X.DGFP, VII., 524-525. o. 22. Ciano Diaries, 137. ο. De Monzie, egy defetista francia szenátor megerősíti a történetet Ci-Devant c. könyvében, 146147. o. 23. Corbin sürgönye, francia Sárga Könyv, fr. kiad., 395. o. 24. Ez a szakasz a DBrFP, VII. szept. 2-3-át feldolgozó részén alapul. Az Arnold és Veronica M. Toynbee szerkesztette The Eve of the War, 1939 c. könyv kitűnő összefoglalót tartalmaz, amely a titkos brit külügyminisztériumi iratokon és a

rendelkezésre álló, hiányos francia forrásokon alapul. Namier Diplomatie Prelude c. kötete szintén hasznos. Szándékosan kihagytam a hivatkozásokat a DBrFP temérdek dokumentumára, hogy elkerüljem az oldalak számokkal való telezsúfolását. 25. Halifax táviratai Hendersonnak: szept. 2. este 11.50., DBrFP, VII., 746.sz., 528. o.; szept. 3. hajnali 00.25., uo., 533. o. 26. A szöveg megtalálható a brit Kék Könyvben, 175. o., és in: DGFP, VII., 529. o. 27. DBrFP, VII., 758.sz., 535. o. 28. Schmidt beszámolója könyvében, i.m., 157. o.; lásd még a nürnbergi bíróság előtt tett tanúvallomását, TMWC, Χ., 200. o. 29. Schmidt, i.m., 157-158. o.; valamint a nürnbergi tanúvallomásában, TMWC, X., 200-201. o. 30. uo. 31. DBrFP, VII., 762.sz., 537. o., l.sz. jegyz. 32. uo. 33. TMWC, IX., 473. o. 34. Bonnet maga idézi ezt fel, i.m., 365-368. o. 35. Weizsäckernek az ülésről készített feljegyzése, DGFP, VII., 532. o. 36. A szöveg megtalálható in: DGFP, VII., 548-549. o. 37. A szöveg megtalálható in: DGFP, VII., 538-539. o. 38. A német külügyminisztérium irataiból derül ki, uo., 480. o. 39. Táviratszöveg, uo., 540-541. o. 40. Fuehrer Conferences on Naval Affairs [Tengerészeti ügyekről folytatott Führer-konferenciák] (a továbbiakban FCNA). 1939, 13-14. o.

18. FEJEZET 1. Az orosz válasz szövege, DGFP, VIII., 4. o. Ε náci–szovjet üzenetváltások közül több is megjelent nyomtatásban az NSR-ben, de a DGFP teljesebb beszámolót nyújt. 2. uo., 33-34. o. 3. Molotov gratulációja, uo., 34. o. Katonai lépésre tett ígérete, 35. o. 4. Schulenburg sürgönye, szept. 10., uo., 44-45. o. 5. uo., 60-6l. o. 6. uo., 68-70. o. 7. uo., 76-77. o. 8. uo., 79-80. o. 9. Schulenburg sürgönye, uo., 92. o. 10. uo., 103. o. ll.uo., 105. o. 12. uo., 123-124. o. 13. uo., 130. o. 14. A két távirat, uo., 147-148. o. 15. uo., 162. o. 16. uo., I. függelék. 17. A szerződés, a titkos protokollok, egy nyilvános közlemény, valamint Molotov és Ribbentrop közötti két levélváltás szövege, uo., 164-168. o.

19. FEJEZET 1. J. C. Fuller tábornok: The Second World War, 55.ο. Idézet forrása: The First Quarter, 343.ο. 2. A 3. sz. hadműveleti utasítás szövege, DGFP, VIII., 41. o. 3. Namier, i.m., 459-460. o. Az egyezmény francia szövegét idézi. 4. Halder tanúvallomása a „Minisztériumok perének” alperesei érdekében, 1948. szept. 8-9, Nürnberg, TWC, XII., 1086. o. 5. Jodl saját védelmében tett vallomása, 1946. június 4. Nürnberg, TMWC, XV., 350. o. 6. Keitel saját védelmében tett vallomása, 1946. április 4., Nürnberg, uo., X., 519. o. 7. Churchill: The Gathering Storm, 478. o. S.FCNA, 1939., 16-17. o. 9. Weizsäcker feljegyzése Kirkkel folytatott tárgyalásáról, DGFP, VIII., 3-4. o. Nürnbergi vallomása Raederrel folytatott tárgyalásáról, TMWC, XIV., 278. o. 10. uo., XXXV., 527-529. o. (N.D. 804-D). A dokumentum mind Raedernek a tárgyalásról készített feljegyzését, mind az amerikai tengerészeti attasé Washingtonba küldött táviratának szövegét megadja. 11. Dönitz Nürnbergben eskü alatt tett nyilatkozata, NCA, VII., 114-115. o. (N.D. 638-D). 12. uo., 156-158. o. 13. Raeder nürnbergi vallomása, TMWC, XIV., 78. o.; Weizsackeré, uo., 277, 279, 293. o.; Hans Fritzschéé, a propagandaminisztérium vezető tiszviselőjéé, a per felmentett alpereséé, uo., XVII., 191, 234-235. o. A Völkischer Beobachter cikke megtalálható in: NCA, V., 1008. o. (N.D. 3260-PS). Goebbels rádióadását lásd in: Berlin Diary, 238. o. 14. Schmidtnek a tárgyalásról készített feljegyzése, DGFP, VIII., 140-145. o. 15. Brauchitsch tanúvallomása Nürnbergben, TMWC, XX., 573. o. Az OKW hadinaplójának egy bejegyzése megerősíti az idézetet. 16. Ciano Diaries, 154-155. o. Ciano's Diplomatic Papers, 309-316.ο. 17. DGFP, VII., 24. o. 18. uo., 197-198. o. 19. DGFP, VII., 414. o.

20. Hitler feljegyzése, NCA, VII., 800-814. o. (N.D. L-52); 6. sz. hadműveleti utasítás, NCA, VI', 880-881. o. (N.D. C-62). 21. A szöveg megtalálható in: TWC, Χ., 864-872. o. (N.D. NOKW-3433). 22. Mind Schlabrendorff, i.m., 25. o., mind Gisevius, i.m., 431. o. beszámol erről a tervről. 23. Wheeler-Bennett in: Nemesis, 491. o. jegyz. megadja a német forrásokat. Lásd még Hassell, i.m., és Thomas: „Gedanken und Ereignisse”, az. id. helyen. 24. Halder nürnbergi vallomása, 1946. feb. 26., NCA, „B” melléklet, 1564-1575. o. 25. RothfeIs: The German Opposition to Hitler 26. Megtalálhatók in: NCA, VI., 893-905. o. (N.D. C-72). 27. Bülow-Schwante tanúskodott a nürnbergi katonai törvényszék előtt a „Minisztériumok perében” Goerdeler üzenetéről és Leopold királlyal létrejött magánkihallgatásáról. Lásd az átiratot, angol kiadás, 9807-981 l. o. Megemlítik még in: DGFP, VIII., 384. o. jegyz. Berlinnek szóló figyelmeztető távirata nyomtatásban megjelent in: DGFP, VIII., 386. o. 28. A venlói emberrablásról szóló tarka beszámolókat lásd S. Payne Best: Venlo Incident; Schellenberg: The Labyrinth; Wheeler-Bennett: Nemesis c. könyvében. A holland kormány Németországnak szóló hivatalos tiltakozásában található meg a hivatalos holland beszámoló, DGFP, VIII., 395-396. o. További anyag került elő a „Minisztériumok perében”, Nürnbergben. Lásd Τ WC, XII. 29. TWC, XII., 1206-1208. o. és DGFP, VIII., 395-396. o. 30. A bombamerényletről szóló különböző beszámolókat lásd Best, i.m.; Schellenberg, i.m.; Wheeler-Bennett: Nemesis, Reitlinger: The S.S.; Berlin Diary; Gisevius, i.m. Voltak még Nürnbergben olyan anyagok, amelyekről jegyzeteket készítettem és felhasználtam, de nem találom az NCA és a TMWC köteteiben. 31. A szövegjegyzetek megtalálhatók in: NCA, III., 572-580. o., továbbá in: DGFP, VIII., 439-446. o. (N.D. 789-PS). 32. Halder naplója nov. 23-án, valalmint későbbi lábjegyzete. Brauchitsch nürnbergi tanúvallomása, TMWC, XX., 575. o. 33. Halder vallomása Nürnbergben, NCA, „B” melléklet, 1569-1570. o. Lásd még Thomas: „Gedanken und Ereignisse”, az id. helyen. 34. Hassell, i.m., 93-94, 172. o. 35. uo., 79, 94. o. 36. Canaris tengernagy naplójából, NCA, V., 769. o. (N.D. 3047-PS). 37. NCA, VI., 97-101. o. (N.D. 3363-PS). 38. TMWC, I., 297. o. 39. uo., VII., 468-469. o. 40. uo..,ΧΧΙΧ., 447-448. o. 4L NCA, IV., 89l. o. (N.D. 2233-C-PS). 42. uo., 891-892. o. 43. uo., 553-554. o. 44. DGFP, VIII., 683. o.jegyz. 45. A szöveg, uo., 604-609. o. 46. uo., 394. o. 47. uo., 213. o. 48. uo., 490. o. 49. NCA, IV., 1082. o. 50. uo., 1082. o. (N.D. 2353-PS). 51. DGFP, VIII., 537. o. 52. uo., 591, illetve 753. o. 53. Az 1940. febr. 11-i kereskedelemi egyezmény szövege, valamint szállítási adatok, uo., 762-764. o. 54. NCA, IV., 1081-1082. o. (N.D. 2353-PS). 55. DGFP, VIII., 814-817. o. (Schnurre-féle memorandum, 1940. febr. 26.). 56. NCA, III., 620. o. (N.D. 864-PS). 57. Langsdorff megindító levele megtalálható in: FCNA, 1939, 62.ο. Α csatáról és következményéiről szóló egyéb német anyagok, 59-62. o. 58. A kényszerleszállásról szóló beszámolóhoz felhasználtam néhány eredeti német forrást: a brüsszeli nagykövet és a légügyi attasé Berlinnek szóló jelentéseit, DGFP, VIII., valalmint Jodl naplóját. A Nyugat elleni német támadás tervének szövege – abban a formában, ahogyan a belgák kimentették – megtalálható in: NCA, VIII., 423-428. o. (N.D. TC-58-A). Karl Bartz Als der Himmel brannte c. könyvében beszámol az incidensről. Churchill észrevételei The Gathering Storm c. könyvében vannak, 556-557. o. Helytelen dátumot ad meg a kényszerleszállásról.

20. FEJEZET 1. NCA, IV., 104. o. (N.D. 1546-PS); VI., 891-892. o. (N.D. C-66). 2. uo., VI., 928. o. (N.D. C-122), 978. o. (N.D. C-170). 3. uo., 892. o. (N.D. C-166); FCNA, 1939, 27. o. 4. Churchill: The Gathering Storm, 531-537. o. 5. FCNA, 1939,51. o. 6. Rosenberg memoranduma, NCA, VI., 885-887. o. (N.D. C-64). Megtalálható továbbá in: FCNA, 1939, 53-55. o. 7. FCNA, 1939, 55-57. o. 8. uo., 57-58. o. 9. DGFP, VIII., 515. 546-547. o. 10. Jodl naplója, dec. 12., 13. – nyilván rosszul dátumozva. Halder naplója dec. 14-én. 11. Rosenberg memoranduma, NCA, III., 22-25. o. (N.D. 004-PS).

12. DGFP, VIII., 663-666. o. 13. Az utasítás szövege, NCA, VI., 883. o. (N.D. C-63). 14. Falkenhorst vallomása Nürnbergben, NCA, „B” melléklet, 1534-1547. o. 15. Az utasítás szövege, NCA, VI., 1003-1005. o.; továbá in: DGFP, VIII., 831-833. o. 16. Jodl naplója, 1940. március 10-14. 17. DGFP, VIII., 910-913. o. 18. uo., 179-181.,470-471. o. 19. uo., 89-91. o. 20. Hitler utasításának szövege, uo., 817-819. o. 21. Dr. Schmidt jegyzőkönyvei Hitler, Göring és Ribbentrop Sumner Welles-szel folytatott tárgyalásairól megtalálhatóak in: DGFP, VIII; továbbá Weizsäcker két feljegyzése Welles-szel folytatott tárgyalásáról. Az amerikai küldött dr. Schachttal is találkozott, miután a kegyeiből addigra már kiesett bankárt Hitler magához hívatta, és közölte vele, hogy milyen irányvonalat kövessen. Lásd Hassell, i.m., 121. o. Weeles Berlinben folytatott tárgyalásairól szóló saját beszámolóját a The Time for Decision c. kötetben mondja el. 22. DGFP, VIII., 865-866. o. 23. DGFP, VIII., 652-656., 683-684. o. 24. Hitler 1940. március 8-i, Mussolininak szóló levelének a szövege, uo., 871-880. o. 25. Schmidt jegyzőkönyve a tárgyalásokról, uo., 882-893., 898-909. o.; Ciano verziója megtalálható in: Ciano's Diplomatic Papers, 339-359. o. Lásd még az ülésekhez fűzött személyes megjegyzéseiket, dr. Schmidt, i.m., 170-171. o., valamint The Ciano Diaries. Ribbentrop Hitlernek küldött két távirata, amelyben beszámol beszélgetéseiről, megtalálható in: DGFP, VIII. 26. Welles, i.m., 138. o. 27. Ciano Diaries, 220.ο. 28. Dr. Schmidtnek a találkozón gyorsírással készített, majd átírt jegyzetei, DGFP, IX., 1-16. o. 29. Hassell, i.m., 116-118. o., amelyen e beszámoló nagy részben alapul. 30. Allen Dulles: Germany's Underground, 59. o. 31. Shirer: The Challenge of Scandinavia, 223-225. o. 32. Churchill: The Gathering Storm, 579. o. Az R-4 brit tervei megtalálhatóak Derry The Campaign in Norway c. kötetében, a norvégiai hadjáratról szóló hivatalos brit beszámolóban. 33. Az utasítás szövege in: DGFP, IX., 66-68. o. 34. Szöveg, uo., 68-73. o. 35. Szövege, NCA, VI., 914-915. o. (N.D. C-l 15). 36. TMWC, XIV., 99, 194. o. 37. Szövege, NCA, VIII., 410-414. o. (N.D. TC-55). Továbbá in: DGFP, IX., 88-93. o. 38. Renthe-Fink sürgönye Koppenhágából, DGFP, IX., 102-103. o.; Bräuer sürgönye Oslóból, uo., 102. o. 39. A német megszállás dán verziója a szerző The Challenge of Scnadincvia c. művén, valamint a Bfrge Outze szerkesztette Denmark during the Occupation munkán alapul. Tbaulow alezredes hozzájárulása különösen értékes: ô testőrtisztként akkoriban a királlyal volt. 40. A német hadsereg titkos archívumából. Idézve in: NCA, VI., 299-308. o. (N.D. 3596-PS). 41. A norvég állami archívumból; idézve a szerző The Challenge of Scandinavia c. művében, 38.ο. 42. DGFP, IX., 124. o. 43. uo., 129. o. 44. uo., 186. o. 45. Churchill: The Gathering Storm, 601.ο.

21. FEJEZET 1. Belgium–The Official Account of What Happened, 1939-1940 [Belgium – Hivatalos beszámoló az 1939– 1940-ben történtekről], 27-29. o. 2. NCA, IV., 1037. o. (N.D. C-62). 3. uo., VI., 880. o. (N.D. C-62). 4. Allen Dulles, i.m., 58-61. o. Dulles szerint Sas ezredes személyesen erősítette meg neki ezt a beszámolót a háború után. 5. Hatalmas anyag áll rendelkezésre a nyugati támadás német terveinek fejlődéséről. A következőkből merítettem: Halder és Jodl naplója; Halder fűzetecskéje, Hitler als Feldherr, München, 1949 (angol fordítása Hitler as Warlord címmel 1950-ben megjelent Londonban); az OKW hadinaplónak a nürnbergi dokumentumok NCA és TMWC köteteiben; Hitler és az OKW különböző direktívái, közölve a nürnbergi kötetekben és DGFP VIII., IX.; Manstein: Verlorene Stege; Görlitz: History of the German General Staff, és Der Zweite Weltkrieg; Jacobsen: Dokumente zur Vorgeschichte des Westfeldzuges, 1939–1940; Guderian: Panzer Leader; Blumentritt: Von Rundstedt; Liddell Hart: The German Generals Talk; jelentős mennyiségű német anyag a NOKW sorozat nürnbergi dokumentumai közül, amelyeket a későbbi perekben mutattak be. A brit terveket lásd a következő forrásokban: Churchill emlékiratainak első két kötete; Ellis: The War in France and Flanders, ez a hivatalos brit beszámoló; J. F. C. Fuller: the Second World War; Drasper: The Six WeeL·' War. A legjobb általános beszámoló, amely az összes rendelkezésre álló német anyagon alapul, Telford Taylor The March of Conquest c. műve. 6. Churchill: Their Finest Hour, 42-43. o. 7. DGFP, IX., 343-344. o. 8. A rotterdami bombázással kapcsolatban mind Göringet, mind Kesselringet kihallgatták Nürnbergben a bíróság előtt. Lásd TMWC, IX., 175-177, 213-218, 338-340. o. 9. TMWC, XXXVI., 656. o. 10. Churchill: Their Finest Hour, 40.ο.

11. Részletesebb beszámolókat lásd Walther Melzer: Albert Kanal und Eben-Emael; Rudolf Witzig: „Die Einnahme von Eben-Emael”, Wehrkunde, 1954. május (Witzig főhadnagy irányította a hadmüveietet, de egy malőr következtében vitorlázó repülőgépe csak akkor érkezett meg, amikorra már emberei Wenzel őrmester vezetése alatt már szinte befejezték küldetésüket); van Overstraeten tábornok: Albert I–Leopold 111; Belgium-The Official Account of What Happened. Telford Taylor The March of Conquest c. müve (210-214.ο.) kitűnő összefoglalást ad. 12. Churchill: Their Finest Hour, 46-47. o. 13. Hitler Mussolininak, 1940. május 18., DGFP, IX., 374-375. o. 14. A királynak, illetve Pierlot miniszterelnöknek az ülésről szóló beszámolója szerint. Megjelent a hivatalos Belgian Rapportban, Függelékek, 69-75. o., és az akkori francia miniszterelnök, Paul Reynaud idézi In the Thick of the Fight c. művében, 420-426.ο. 15. Lord Gort sürgönyei, a London Gazette melléklete, London, 1941. 16. Weygand: Rappelé au Service, 125-126. o. 17. Churchill: Their Finest Hour, 76. o. 18. Liddell Hart: The German Generals Talk, 114-115. o. (puhafedelü kiadás). 19. Ciano Diaries, 265-266. o. 20. Telford Taylor: The March.of Conquest, 297. o. 21. Szöveg, II. Vilmos távirata és Hitler válaszának fogalmazványa, DGFP, IX., 598. o. 22. A Hitler és Mussolini között 1940 május-júniusában zajlott levélváltás szövege megtalálható in: DGFP, IX. 23. Ciano Diaries, 261 .ο. 24. DGFP,\X., 608-611. o. 25. Ciano Diaries, 266.0 26. uo., 266. o. 27. Bár a jegyzőkönyvnek a német archívumban fellelt példányain nincs aláírás, dr. Schmidt vallomása szerint azokat ő maga szerkesztette meg. Mivel tolmácsként működött közre, erre mindenki másnál jobb lehetősége volt. Nyomtatásban megtalálhatóak in: DGFP, IX., a következők szerint: június 21-i tárgyalások, 643-652. o.; Huntziger tábornok és Weygand tábornok (Bordeaux-ban) között június 21-én este lezajlott telefonbeszélgetések, ahogyan azokat Schmidt, akit hallgatásukra utasítottak, megfogalmazta, 652-654. o.; a Huntziger tábornok és Bourget ezredes, Weygand tábornok segédtisztje (Bordeauxban) között június 22-én reggel 10 órakor lezajlott telefonbeszélgetés jegyzőkönyve, 664-67l. o.; a francia–német fegyverszüneti egyezmény szövege, 671-676. o.; a compiègne-i tárgyalások során a franciák által felvetett és a németek által megválaszolt kérdések emlékeztetője, 676-679. o. Hitler utasítást adott, hogy ez a dokumentum, bár nem volt része az egyezménynek, „a német oldara nézve kötelező erejű”. A németek rejtett mikrofonokat helyeztek el a szalonkocsiban, és felvettek minden elhangzott szót. Én magam is belehallgattam az eseményekbe, miközben a német híradóskocsiban a felvételeket készítették. Tudomásom ' szerint ezeket soha nem publikálták; talán sem a felvételeket, sem átirataikat soha nem találták meg. Saját jegyzeteim az utolsó drámai jelenettől eltekintve nagyon töredékesek. 28. Churchill: Their Finest Hour, 177. o. 29. DGFP, Χ., 49-50. o. 30. uo., IX., 550-55l. o. 31. uo., IX., 558-559, 585. o. 32. uo., Χ., 125-126. o. 33. uo., 39-40. o. 34. uo., 298. o. 35. uo., 424., 435. o. 36. Churchill: Their Finest Hour, 259-260. o. 37. uo., 261-262. o. 38. DGFP, X., 82. o. 39. OKW-utasítás, Keitel aláírásával, FCNA, 1940, 61-62. o. 40. Ciano Diaries, 274. o. 41.FCNA, 1940,62-66. o. 42. Hitler levele Mussolininak, 1940. július 13., DGFP, Χ., 209-211.ο. 43. A 16. sz. hadműveleti utasítás szövege, NCA, III., 399-403. o. (N.D. 442-PS). Közölték továbbá in: DGFP, X., 226229. o. 44. The Ciano Diaries, 277-78. o. (július 19. és 22.). 45. Churchill: Their Finest Hour, 261 .ο. 46. DGFP, X., 79-80. o. 47. uo., 148. o.

22. FEJEZET 1. A tengeri hadvezetés naplója, 1940. június 18. Idézi Ronald Wheatley in: Operation Sea Lion, 16.ο. Α szerző, aki a háború hivatalos történetét összeállító brit szakértői csoport tagjaként dolgozott, korlátlanul hozzáférhetett a lefoglalt német katonai, haditengerészeti, légi és diplomáciai archívumokhoz; ezt a kiváltságot jelen sorok írásának pillanatáig nem adták meg egyetlen nem hivatalos amerikai írónak sem a brit, sem az amerikai hatóságok, amelyek közösen őrzik a dokumentumokat. Wheatley tehát, aki kalauzt jelent az Oroszlánfóka-hadmüveletről rendelkezésre álló, de elzárt német forrásokhoz, nagyon hasznos. 2. Az OKM (a haditengerészeti főparancsnokság) feljegyzései. Weheatley, 26. o. 3. A tengeri hadvezetés naplója, 1939. nov. 15., Wheatley, 4-7. o. 4. Wheatley, 7-13. o.

5. FCNA, 51. o. (1940. május 21.); a tengeri hadvezetés naplója, ugyanazon a napon, Wheatley, 15. o. 6. Szöveg, TMWC, XXVIII., 301-303.Ο. (N.D. 1776-PS). Egy nem túl jó angol fordítás megjelent in: NCA, „A” melléklet, 404-406. o. 7. British War Office Intelligence Review, 1945. november. Idézi Shulman, i.m., 49-50. o. 8. Liddell Hart. The German Generals Talk, 129. o. 9. Az OKH irataiból, idézi Wheatley, 40., 152-155, 158. o. A tervet folyamatosan változtatták a következő hat hétben. 10. A tengeri hadvezetés naplója, Raeder–Brauchitsch tárgyalás július 17. Wheatley, 40. o. jegyz. 11. Halder naplója, július. 22.; FCNA, 71-73. o. (július 21.). 12. A tengeri hadvezetés naplójajúlius 30. és feljegyzés, július 29., Wheatley, 45-46. o. 13. FCNA, 1940. aug. 1. Ez Raeder titkos jelentése a megbeszélésről. Halder az övét július 31-i hosszú naplóbejegyzésében adja elő. 14. DGFP, X., 390-391. o. Megtalálható még in: N. D. 443-PS, amelyet nem közöltek az NCA vagy a TMWC köteteiben. 15. FCNA, 81-82. o. (1940. aug. 1.). 16. uo., 73-75. o. 17. Jodl és az OKW irataiból, Wheatley, 68. o. 18. FCNA, 82-83. o. (aug. 13.). 19. A két utasítás, uo., 81-82. o. (aug. 16.). 20. uo., 85-86. o. Wheatley, 161-162. o., a német katonai feljegyzések alapján ad meg részleteket az „Őszi utazás”-ról. 21. Brauchitsch utasításainak szövege, az OKH aktáiból. Wheatley, 174-182. o. 22. FCNA, 1940,88. o. 23. uo., 91-97. o. 24. Halder naplója ugyanazon a napon; Assmann: Deutshce Schicksalsjahre, 189-190.ο.; OKW hadinapló, idézi Wheatley, 82. o. 25. Raeder jelentése, FCNA, 1940, 98-lOLo. Halder naplója, szept. 14. 26. FCNA, 1940, lOO-lOl. o. 27. A tengeri hadvezetés naplója, szept. 17. Wheatley, 88. o. 28. uo., szept. 18. Idézi Wheatley. 29. FCNA, 1940, lOl. o. 730 30. Ciano Diaries, 298. o. 31.FCNA, 1940, 103 .ο. 32. Vorstudien zur Luftkriegsgeschichte, Heft 11, Der Luftkrieg gegen England, 1940-41, szerzője von Hesler alezredes, idézi Wheatley, 59. o. A két-négyhetes becslés Haldertól származott, aki július 11-én jegyezte azt naplójába. 33. Adolf Galland: The First and the Last, 26. o. Továbbá Galland vallomásából, idézi Wilmot in: The Struggle for Europe, 44.ο. 34. Luftwaffe vezérkari feljegyzés Göringnek az ezen az értekezleten adott utasításairól. Wheatley, 73. o. 35. Ciano Diaries, 290. o. 36. Lásd T. H. O'Brien: Civil Defense. Ez a második világháború hivatalos brit történetének egyik kötete, amelyet J. R. M. Butler szerkesztett, és a Η. Μ. Stationery Office jelentetett meg. 37. Göringnek a légierő vezetőivel folytatott megbeszéléséről készített feljegyzések, szept. 16. Id.: Wheatley, 87. o. 38. Churchill: Their Finest Hour, 279. o. 39. Peter Fleming: Operation Sea Lion, 293.ο. Kitűnő könyv, de Fleming számára nem engedélyezték a betekintést a korlátozott hozzáférhetésű dokumentumokba, bár azt mondja, megengedték neki, hogy átnézze – egy-két óráig – Wheatley tanulmányát, nem sokkal annak megjelenése előtt. 40. DGFP, X. 41. Schellenberg: The Labyrinth, 2. fej. 42. New York Times, 1957. aug. 1.

23. FEJEZET 1. DGFP, IX., 108. o. 2. uo., 294., 316. o. 3. uo., 599-600. o. 4. uo., X., 3-4. o. 5. Churchill. Their Finest Hour, 135-136. o. (Sztálinnak szóló levelének szövege). 6. DGFP, X., 207-208. o. 7. Mein Kampf, 654. o. 8. Jodl beszéde, 1943. nov. 7., NCA, I., 795. o. (N.D. L.-172). 9. Warlimont eskü alatt tett tanúvallomása, 1945. nov. 21., NCA, V., 741. o.; Warlimont vallomása, 1945. okt. 12., uo., „B” melléklet, 1635-1637. o. 10. Halder naplója, 1940. július 22. Feljegyzi, hogy Brautchitsch mit mondott neki az előző napon Hitlerrel folytatott megbeszéléséről. 11. Halder naplója, 1940. július 3. 12. NCA, IV., 1083. o. (N.D. 2353-PS). 13. Hadinapló, OKW hadműveleti törzs, 1940. aug. 26. Idézve in: DGFP, Χ., 549-550.Ο. 14. Lásd Warlimont két nyilatkozatát, NCA, V., 740-741. o.; és vallomását, 1945. okt. 12., uo., „B” melléklet, 1536. o. Jodl 1940. szept. 6-i utasítása megtalálható in: NCA, III., 849-850. o. (N.D. 1229-PS). 15. Az 1940. nov. 12-i utasítás, NCA, III., 403-407. o. Az Oroszországgal fogalalkozó rész a 406. oldalon található.

16. OKW hadinapló, aug. 28. Idézve in: DGFP, X., 566-567. o. jegyz. 17. The Ciano Diaries, 289. o. 18. NCA, VI., 873. o. (N.D. C-53). 19. NSR, 178-181. o. 20. A német memorandum, uo., 181-183. o.; a válaszul adott szept. 21-i szovjet memorandum, uo., 190-194. o. 21. uo., 188-189. o. 22. uo., 195-196. o. 23. uo., 197-199. o. 24. uo., 201-203. o. 25. uo., 206-207. o. 26. Ribbentrop levele Sztálinnak, 1940. okt. 13., uo., 207-213. o. 27. Ribbentrop felháborodott táviratának szövege, uo., 214. o. 28. Sztálin válaszának szövege, uo., 216. o. 29. uo., 217. o. 30. Emlékeztetők Molotov Ribbentroppal és Hitlerrel 1940. nov. 12–13-án folytatott találkozóiról, uo., 217-254. o. 31. Schmidt, i.m., 212. o. 32. uo.,214. o. 33. Schulenburg sürgönye, 1940. nov. 26., NSR, 258-259. o. 731 34. FCNA, 1941, 13. o.; Halder naplója, 1941. Jan. 16. 35. Halder naplója, 1940. dec. 5.; NCA, IV., 374-375. ο. (N.D. 1799-PS). Ez utóbbi a Jodl vezette OKW hadműveleti törzs hadinaplójából származó részlet fordítása. 36. Teljes német szöveg, TMWC, XXXVI., 47-52. o.; rövid angol változat, NCA, III., 407-409. o. (N.D. 446-PS). 37. Halder: Hitler als Feldherr, 22. o. 38. FCNA, 1940, 135-136. o. (1940. dec. 27-i értekezlet). . 39. uo., 91-97, 104-108. o. (1940. szept. 6-i és 26-i értekezletek). Raeder írta alá mindkét jelentést. 40. DGFP, IX., 620-62l. o. 41. Schmidt, i.m., 196. o. A tolmács meglehetősen teljes beszámolót ad a tárgyalásokról. Az Egyesült Államok külügyminisztériumának The Spanish Government and the Axis c. kiadványában a német jegyzökönyvek töredékesek. Erich Kordt, aki szintén jelen volt, részletesebb beszámolót ad kiadatlan memorandumában, amelyre korábban utaltunk. 42. Ciano's Diplomatie Papers, 402. o. 43. Schmidt, i.m., 197. o. 44. A montoire-i egyezmény szövege megtalálható a német külügyminisztérium lefoglalt iratai között, az Egyesült Államok külügyminisztériuma azonban azt a jelen sorok írásáig nem szabadította fel. William L. Langer azonban az Our Vichy Gamble c. könyvében (94-95. o.) a külügyminisztérium által a rendelkezésére bocsátott német iratokból idézi. 45. The Ciano Diaries, 300. o. 46. Ribbentrop a nürnbergi emelvényen és Schmidt a könyvében, 200. o., visszaemlékeztek szavaira. 47. Schmidt, i.m., 200. o. 48. Halder naplója, 1940. nov. 4.; Jodl jelentése Schniewind tengernagynak, nov. 4., FCNA, 1940, 112-117. o.; 18. sz. hadműveleti utasítás, 1940. nov. 12., NCA, III., 403-407. o. (N.D. 444-PS). 49. FCNA, 1940, 125. o. 50. uo., 124. o. 51. The Spanish Government and the Axis, 28-33. o. 52. Raeder jelentése megtalálható in: FCNA, 1941, 8-13. o.; Halder egészen 1941. jan. 16-ig nem jegyezte fel naplójában a kétnapos értekezletet. 53. A 20. sz. hadműveleti utasítás szövege, NCA, IV., 101-103. o. (N.D. 1541-PS). 54. A 22. sz. hadműveleti utasítás és a fedőneveket megadó kiegészítő parancs szövege, NCA, III., 413-415. o. (N.D. 448PS). 55. NCA, VI., 939-946. o. (N.D. C-134). 56. Halder: Hitler als Feldherr, 22-24. o. 57. NCA, III., 626-633. o. (N.D. 872-PS). 58. A külügyminisztérium által 1941. febr. 22-től megadott német adatok, NSR, 275. o. 59. Német konferencia-jegyzőkönyvek, NCA, IV., 272-275. o. (N.D. 1746-PS). 60. NCA, I., 783. o. (N.D. 1450-PS). 61. A 25. sz. hadműveleti utasítás részbeni szövege, NCA, VI., 938-939. o. (N.D. C-127). 62. OKW-jegyzőkönyv az ülésről, NCA, IV., 275-78. o. (N.D. 1746-PS, II. rész). 63. Jodl vallomása, TMWC, XV., 387. o. „Kísérleti” hadműveleti terve, NCA, IV., 278-279. o. (N.D. 1746-PS, V. rész). 64. Hitler Mussolininak írott levelének szövege, 1941. márc. 28., NCA, IV., 475-477. o. (N.D. 1835-PS). 65. A részleteket lásd az utasításban, NCA, III., 838-839. o. (N.D. 1195-PS). 66. Churchill: The Grand Allience, 235-236. o. 67. A német haditengerészet főparancsnokságának orosz aktájából, máj. 30-i és jún. 6-i bejegyzések, NCA, VI., 998-1000. o. (N.D. C-l 70). 68. FCNA, 1941,50-52. o. 69. TMWC, VII., 255-256. o. 70. NCA, VI., 996. o. (N.D. C-l70). 71. Idézi Shulman, i.m., 65. o. 72. Szigorúan titkos utasítás, 1941. ápr. 30., NCA, III., 633-634. o. (N.D. 873-PS).

73. 74. 75. 76.

Halder Nürnbergben tett nyilatkozata, 1945. nov. 22., NCA, VIII., 645-646. o. TMWC, XX., 609. o. Brauchitsch vallomása Nürnbergben, TMWC, XX., 581-582. o. Keitel parancsának a szövege, 1941. júl. 23., NCA, VI., 876. o. (N.D. C-52); júl 27-i parancs, uo., 875-876. o. (N.D. C-

51). 77. A hadbírósági utasítás szövege, NCA, III., 637-639. o. (N.D. 886-PS). A déli hadseregcsoport archívumában talált, némileg rövidebb, egy nappal későbbre, május 14-re datált változat található in: NCA, VI., 872-875. o. (N.D. C-50). 78. Az utasítás szövege, szintén 1941. máj. 13-i dátummal, NCA, III., 409-413. o. (N.D. 447-PS). 79. Rosenberg utasításainak a szövege, NCA, III., 690-693.Ο. (N.D. 1029, 1030-PS). 80. Szövege, NCA, III., 716-717. o. (N.D. 1058-PS). 81. Az utasítás szövege, NCA, VIL, 300. o. (N.D. EC-126). 82. Az ülésről szóló feljegyzés, NCA, V., 378. o. (N.D. 2718-PS). 83. Schmidt, i.m.,233. o. 84. Keitel vallomása, NCA, „B” melléklet, 1271-1273. o. 85. Hamilton herceg személyes jelentése, NCA, VIII., 38-40. o. (N.D. M-l 16). 86. Kirkpatrick jelentései Hess-szel máj. 13, 14, 15-én folytatott beszélgetéseiről, uo., 40-46. o. (N.D. M-l 17, 118, 119). 87. Churchill: The Grand Allience, 54. o. 88. TMWC, Χ., 7.Ο. 89. uo., 74. o. 90. Douglas M. Kelley: 22 Cells in Nuremberg, 23-24. o. 91. NSR, 324. o. 92. uo., 326. o. 93. uo., 325. o. 94. uo., 318. o. 95. uo., 340-34l. o. 96. uo., 316-318. o. 97. uo., 328. o. 98. uo., 338. o. 99. Schulenburg sürgönyei, máj. 7. és 12., uo., 335-339. o. 100. uo., 334. o. 101. uo., 334-335. o. 102. Sumner Welles: The Time for Decision, 170-17 l. o. 103. Churchill: The Grand Allience, 356-361 . o. . 104. NSR, 330. o. 105. NCA, VI., 997. o. (N.D. C-170). 106. NSR, 344. o. 107. uo., 345-346. o. 108. uo., 346. o. 109. Szövege, NCA, VI., 852-867. o. (N.D. C-39). 110. Ennek az ülésnek a jegyzőkönyve tudomásom szerint sohasem került elő, de Halder 1941. június 14-én leírja azt, és Keitel is beszélt róla a nürnbergi emelvényen. (TMWC, X., 531-532. o.). A haditengerészet hadinaplója is megemlíti röviden. 111. NSR, 355-356. o. 112. uo., 349-349. o. 113. Schmidt hivatalos feljegyzése az ülésről, uo., 356-357. o. Továbbá könyvében, 234-235. o. 114. Hitler Mussolininak, 1941. jún. 21., NSR, 349-353. o. 115. The Ciano Diaries, 369., 372. o. 116. uo., 372. o.

24. FEJEZET 1. NCA, VI., 905-906. o. (N.D. C-74). A teljes szöveg németül, TMWC, XXXIV., 298-302. o. 2. Halder-jelentés (stencilezett, Nürnberg). 3. NCA, VI., 929. o. (N.D. C-123). 4. uo., 931. o. (N.D. C-124). 5. Blumentritt táb. cikke in: The Fatal Decisions, szerk.: Seymour Freidin és William Richardson, 57.ο. 6. Liddell Hart: 77ie German Generals Talk, 147. o. 7. uo., 145. o. 8. Halder-jelentés. 9. Heinz Guderian: Panzer Leader, 159-162. ο. Ebben és a következő fejezetben az oldalhivatkozások a Ballantíneféle puhafedeles kiadásra vonatkoznak. 10. Blumentritt cikke, az id. helyen, 66. o. 11. Rundstedt vallomása, 1945. Idézi Shulman, i.m., 68-69. o. 12. Guderian, i.m., 189-190. o. 13. uo., 192. o. 14. uo., 194. o. 15. uo., 191. o. 16. uo., 199. o.

17. Görlitz: History of the German General Staff, 403. o. 18. The Goebbels Diaries, 135-136. o. 19. Hitler's Secret Conversations, 153. o. 20. Halder: Hitler als Feldherr, 45.ο. 21. ΛΟ, IV., 600.Ο. (N.D. 1961-PS). 22. Blumentritt cikke, az id. helyen, 78-79. o. 23. Liddell Hart: The German Generals Talk, 158. o.

25. FEJEZET l. DGFP, VIII., 905-906. o. 2. NCA, IV., 469-475.0 (N.D. 1834-PS). 3. Szövege, NCA, VI., 906-908. o. (N.D. C-75). 4. Raeder jelentése az ülésről, FCNA, 1941, 37. o. Valamint in: NCA, VI., 966-967. o. (N.D. C-152). 5. Megjelent a későbbi tárgyalásokéval együtt, beleértve a Hitleréi folytatott két megbeszélését is, in: NSR, 281-316. o. 6. Schmidt, i.m., 224. o. I. FCNA, 1941,47-48. o. 8. N. D. NG-3437, VIII-B dokumentumkönyv, Weizsäcker-ügy. Idézi H. L. Trefousse: Germany and American Neutrality, 1939–41, 124. o. és jegyz. 9. Táviratszöveg, NCA, VI., 564-565. o. (N.D. 2896-PS). 10. uo., 566. o. (N.D. 2897-PS). W.FCNA, 1941, 104. o. 12. NCA, VI., 545-546. o. (N.D. 3733-PS). 13. Falkenstein 1940. okt. 29-i memoranduma, NCA, III., 289. o. (N.D. 376-PS). 14. FCNA, 1940, 57. o. 15. uo., 94. o. 16. uo., I. függelék (Raeder jelentése a Führernek, 1941. febr. 4.). 17. uo., 32. o. (1941. márc. 18.). 18. uo.,47. o. (1941.ápr. 20.). 19. uo., 1941. máj. 22. 20. uo., 88-90. o.( 1941. jún. 21.). 21. NCA, V., 565. o. (N.D. 2896-PS). 22. A német haditengerészet hadinaplója, TMWC, XXXIV., 364. o. (N.D. C-118). A részleges angol fordítás in: NCA, VI., 916. o. meglehetősen félrevezető. 23. FCNA, 1941.szept. 17., 108-1 lO. o. 24. uo., 1941. nov. 13. 25. NCA, „B” melléklet, 1200. o. (Ribbentrop vallomása Nürnbergben, 1945. szept. 10.). 26. N. D. NG-4422E, IX. dokumentumkönyv, a „Weizsäcker-ügy”, idézi Trefousse, 102. o. 27. uo. Számos távirat Ribbentrop és Ott között 1941. májusában, valamint Ott tanúvallomása a tokiói „távol-keleti perben”, idézi Trefousse, 103. o. 28. Amau miniszterhelyettes aug. 29-én és Toyoda tengernagy, külügyminiszter aug. 30-án. A két ülés japán jegyzőkönyvei megtalálhatók in: NCA, VI., 546-55l. o. (N.D. 3733-PS). 29. Hull: Memoirs, 1034.ο. Toyoda Nomurának szóló, 1941. okt. 16-i táviratainak szövege fellelhető in: Pearl Harbour Attack, Hearings before the Joint Committee on the Investigation of the Pearl Harbour Attack, XII., 71-72. o. 30. Hull, i.m., 1062-1063. o. 31. 4070 és 4070B dokumentumok, távol-keleti per, idézi Trefousse, 140-14 l. o. 32. Hull, i.m., 1056., 1074. o. 33. Osima Tokiónak szóló, elfogott üzenete, 1941. nov. 29., NCA, VIL, 160-163. o. (N.D. D-656). 34. Pearl Harbour Attack, XII., 204. o. Az elfogott tokiói távirat megtalálható még in: NCA, VI., 308-3 lO. o. (N.D. 3598PS). 35. NCA, V., 556-557. o. (N.D. 2989-PS). 36. NCA, VI., 309. o. (N.D. 3598-PS). 37. Táviratszöveg, uo., 312-313. o. (N.D. 3600-PS). 38. Schmidt, i.m., 236-237. o. 39. TMWC, X., 297. o. 40. Osima Tokiónak szóló, elfogott üzenete, 1941. dec. 8., NCA, VII., 163. o. (N.D. D-167). 41. N. D. NG-4424, 1941. dec. 9., IX. dokumentumkönyv, a Weizsäcker-ügy. 42. Itt vegyítettem Ribbentropnak a közvetlen vizsgálat során a nürnbergi emelvényen tett vallomását – TMWC, X., 297298. o. – és a per előtti nyilatkozatait, amelyek megtalálhatóak in: NCA, „B” melléklet, 1199-1200. o. 43. Hitler's Secret Conversations, 396.ο. 44. NCA, V., 603. o. (N.D. 2932-PS). 45. Schmidt, i.m., 237. o. 46. Hitler beszédének részleges angol fordítása megjelent in: Gordon W. Prange (szerk.): Hitler's Words, 97., 367-377. o. 47. Angol fordtás in: NCA, VIII., 432-433. o. (N.D. TC-62). 48. FCNA, 1941, 128-130. o. (december 12.).

26. FEJEZET 1. TMWC, XX., 625. o.

2. Hassell, i.m., 208. o. 3. uo., 209. o. 4. Schlabrendorff, i.m., 36. o. 5. Hassell, i.m., 243. o. 6. Az 1940 január–februárban megfogalmazott első tervezet szövege, Hassell, i.m., 368-372. o.; a második tervezet szövege, 1941 végi fogalmazvány, Wheeler-Bennett: Nemesis, „A” függelék, 705-715. o. 7. Hassell, i.m., 247-248. o. 8. uo., 247. o. 9. The German Campaign in Russia - Planning and Operations, 1940-42 (Washington: Department of the Army, 1955), 120. o. Ez a tanulmány nagyrészt a német hadsereg lefoglalt feljegyzésein és olyan, német tábornokok által az amerikai hadsereg történeti részlege számára készített monográfiákon alapul, amelyek civil történészek számára mindeddig általában nem voltak hozzáférhetőek. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a jelen és az azt követő fejezetek elkészítésében a hadügyminisztérium hadtörténeti osztályvezetőjének irodája nagy segítséget nyújtott azzal, hogy lehetővé tette a német dokumentumanyagok vizsgálatát. 10. TMWC, VII., 260. o. (Paulus tanúvallomása Nürnbergben). Hitler ezt a megjegyzést 1942. jún. l-jén tette, közel egy hónappal a támadás kezdete előtt. 11. The Ciano Diaries, i.m. 442-443. o. 12. uo., 478-479. o. 13.uo.,403-404. o. 14. FCNA, 1942, 47. o. (értekezlet a Berghofban, jún. 15.). Valamint 42. o. 15. Halder: Hitler als Feldherr, 50-51 .ο. 16. FCNA, 1942, 53. o. (aug. 16-i értekezlet Hitler főhadiszállásán). 17. Halder, i.m., 50. o. 18. uo., 52. o. 19. A Hitlertől és Haldertól való idézetek az utóbbi naplójából és könyvéből származnak, valamint Heinz Schröter Stalingradc. művéből, 53. o. 20. Rommel irataiból idézi Bayerlein tábornok, The Fatal Decisions, szerk.: Freidin és Richardson, 1 ΙΟ.ο. 21. Bayerlein idézi a parancsot, uo., 120. o. 22. Ennek és még e fejezetben sok egyébnek a forrása Hitler OKW-konferenciáival kapcsolatban az úgynevezett OKWnapló, amelyet 1943 tavaszáig dr. Helmuth Greiner vezetett, utána a háború végéig dr. Percy Ernst Schramm. Az eredeti naplót Winter tábornoknak, Jodl helyettesének a parancsára 1945. május elején megsemmisítették. A háború után Greiner eredeti jegyzeteiből és vázlataiból rekonstruálta azt a részt, amelyet ő vezetett, végül átadta a washingtoni hadügyminisztérium hadtörténeti osztályának. Az anyag egy része megjelent Greiner könyvében, amelynek címe: Die Oberste Wehrmachtführung, 1939–1943. 23. Procès du M. Pétain (Párizs, 1945.), 202. o. – Laval tanúvallomása. 24. The Ciano Diaries, 541-542. o. 25. Zeitzler tábornok Sztálingrádról szóló tanulmánya in: Friedin (szerk.): the Fatal Decisions, amelyből ehhez a szakaszhoz merítettem. Egyéb források: OKW-hadinapló (lásd a fenti 22. jegyzetet), Halder könyve; valamint Heinz Schröter: Stalingrad. Schröter, aki német haditudósító volt a 6. hadseregnél, hozzáférhetett az OKW feljegyzéseihez, a különböző hadseregparancsnokságok rádió- és géptávíróüzeneteihez, hadműveleti parancsokhoz, bejelölt térképekhez és sokaknak a Sztálingrádban lévő magánirataihoz is. Kijutott a kapituláció előtt, és azt a feladatot kapta, hogy írja meg a 6. hadsereg hivatalos történetét az akkor az OKW tulajdonában lévő dokumentumok alapján. Dr. Goebbels megtiltotta megjelentetését. A háború után Schröder megmentette kéziratát, és folytatta a csatára irányuló vizsgálódásait, mielőtt újraírta volna a könyvét. 26. The Ciano Diaries, 556. o. Mussolini javaslatai megtalálhatók az 555-556. oldalon, német oldalról pedig megerősítik ezeket az OKW hadinapló december 19-i bejegyzésével. 27. Felix Gilbert: Hitler Directs His War, 17-22. o. Ez egy összeállítás, amelyet a Hitler által az OKW-ban tartott katonai konferenciáknak a gyorsírásos jegyzőkönyveiből készítettek. Sajnálatos módon a jegyzőkönyveknek csupán töredéke maradt meg épen. 28. Görlitz: The History of the German General Staff, 431 . o.

27. FEJEZET 1. NCA, IV., 559. o. (N.D. 1919-PS). 2. uo., III., 618-19. o. (N.D. 862-PS), jelentés Gotthard Heinrici tábornoktői, a protektorátusbeii Wehrmacht tábornokhelyettesétől. 3. Bormann feljegyzése. Idézve in: TMWC, VII., 224-26. o. (N.D. USSR 172). 4νΛΟ, III., 798-99. o. (N.D. 1130-PS). 5. uo., VIII.,.53. o. (N.D. R-36). 6. Dr. Bräutigam 1942. okt. 25-i feljegyzése. Szövege in: NCA, III., 242-5l. o.; német eredeti in: TMWC, XXV., 331-42. o. (N.D. 294-PS). 7. NCA, VII., 1086-93. o. (N.D. L-221). 8. TMWC, IX., 633. o. 9. uo., 634. o. 10. TMWC, VII., 9. o. 11. NCA, VII., 420-1. o. (N.D. EC-344-16 és -17). 12. uo.,469. o. (N.D. EC-411). 13. uo., VIII., 66-67. o. (N.D. R-92). 14. uo., III., 850. o. (N.D. 1233-PS). 15. uo., 186. o. (N.D. 138-PS).

16. uo., 188-89. o. (N.D. 141-PS). 17. uo., V., 258-62. o. (N.D. 2523-PS). 18. uo., III., 666-70. o. (N.D. 1015-B-PS). 19. uo., I., 1105. o. (N.D. 090-PS). 20. NCA, VI., 456. o. (N.D. 1720-PS). 21. uo., VIII., 186. o. (N.D. R-124). 22. uo., III., 71-73. o. (N.D. 031-PS). 23. uo., IV., 80. o. (N.D. 1526-PS). 24. uo., III., 57. o. (N.D. 016-PS). 25. uo., III., 144. o. (N.D. 084-PS). 26. uo., VII., 2-7. o. (N.D. D-288). 27. uo., V., 744-754. o. (N.D. 3040-PS). 28. uo., VII., 260-264. o. (N.D. EC-68). ' 29. uo., V., 765. o. (N.D. 3044-B-PS). 30. Hitler's Secret Conversations, 50l. o. 31. A német feljegyzésekről Alexander Dallin által írott German Rule in Russia című kimerítő tanulmányon alapul, 426-27. o. Felhasználta az adatokat, amelyeket az OKW-AWA állított össze in: Nachweisungen des Verbleibs der sowjetischen Kr. Gef. nach den Stand vom 1.5.1944. Az A WA a német fegyveres erők OKW-osztályát (Allgemeines Wehrmachtsamt) jelenti. 32. NCA, III., 126-130. o. (N.D. 081-PS). 33. uo., V.. 343. o. (N.D. 2622-PS). 34. uo., III., 823. o. (N.D. 1165-PS). 35. uo., IV., 558. o. (N.D. 1919-PS). 36. TMWC, XXXIX., 48-49. o. 37. uo., VI., 185-186. o. 38. NCA, III., 416-417. o. (N.D. 498-PS). 39. uo., 42Ó-430. o., (N.D. 503-PS). 40. NCA, VII., 798-799. o. (N.D. L-51). 41. TMWC, VII., 47. o. 42. NCA, VII., 873-874. o. (N.D. L-90). 43. uo., 871 -872. o. (N.D. L-90). 44. Harris: Tyranny on Trial, 349-350. o. 45. Ohlendorff tanúvallomása a nürnbergi emelvényen, TMWC, IV., 311-323. o.; a Harris vezette kihallgatáson alapuló nyilatkozata, NCA, V., 341-342. o. (N.D. 2620-PS). Dr. Becker levele, uo., III., 418-419. o. (N.D. 501-PS). 46. NCA, VIII., 103. o. (N.D. R-102). 47. uo., V., 696-699. o. (N.D. 2992-PS). 48. uo., IV., 944-949. o. (N.D. 2273-PS). 49. IX. ügy a háborús bűnösök pereiben (Trials of War Criminals) [TWC] (N.D. NO-511). Ez volt az úgynevezett „Einsatzgruppen-ügy”, ,,Λζ Egyesült Allamok kontra Otto Ohlendorffés társai”. 50. uo., (N.D.NO-2653). 51. Idézi Reitlinger in: The Final Solution, 499-500. o. Reitlinger ebben, illetve The S.S. c. könyvében lévő tanulmányai az általam ismertek közül a legalaposabbak a témában. 52. NCA, III., 525-526. o. (N.D. 710-PS). Az itteni angol fordítás utolsó sora a teljes lényeget eltéveszti. A német Endlösung („végmegoldás”) szót „kívánatos megoldás”-ként adja vissza. Lásd a német átiratot. 53. TMWC,Xl., 141. o. 54. TWC, XIII., 210-219. o. (N.D. NG-2586-G). 55. NCA, IV., 563. o. (N.D. 1919-PS). 56. uo., VI., 791. o. (N.D. 3870-PS). 57. uo., IV., 812., 832-835. o. (N.D. 2171-PS). 58. Höss nyilatkozata, NCA, VI., 787-790. o. (N.D. 3868-PS) 59. N. D. USSR-8, 197. o., átirat. 60. TMWC, VII., 584. o. 61. uo., 585. o. 62. uo., 585. o. (N.D. USSR 225). Átirat. 63. Law Reports of Trials of War Criminals, I., 28. o., London, 1946. A tizenkét másodlagos nürnbergi per összefoglalása, amelyeket a TWC kötetei dolgoznak fel. 64. A fenti, Auschwitzröl szóló szakasz az idézett forrásokon kívül Madame Vaillant-Couturier, egy ott fogva tartott francia nő nürnbergi tanúvalomásán alapul, TMWC, VI., 203-240; IV. ügy, az úgynevezett „koncentrációstábor-ügy”, ,,Λζ Egyesült Államok kontra Pohl és társai” címmel, a TWC kötetekben; A belseni per (The Belsen Trial), London, 1949; G. M. Gilbert: Nuremberg Diary, i.m.; Filip Friedman: This Was Oswiecim [Auschwitz]; valamint Reitlinger briliáns áttekintése a The Final Solution es a The S.S. c. köteteiben. 65. NCA, VIII., 208.Ο. (N.D. R-135). 66. NCA, „A” melléklet, 675-682. o. (N.D. 3945-PS, 3948-PS, 3951-PS). 67. uo., 682. o. (N.D. 3951-PS). 68. uo., 805-807. o. (N.D. 4045-PS). 69. A szöveg, uo., III., 719-775. o. (N.D. 1061-PS). 70. TMWC, IV., 371. o. 71. Reitlinger: The Final Solution, 489-501 . o. A szerző országról országra elemzi a zsidóirtásokat.

72. TMWC, XX., 548. o. 73. uo., 519. o. 74. Josef Kramer vizsgálata, I. ügy a Háborús bűnösök pereiben (Trials of War Criminals) – az úgynevezett „orovosok” perében, „Az Egyesült Államok kontra Brandt és társai” címmel. 75. Sievers tanúvallomása, TMWC, XX., 521-525. o. 76. uo., 526. o. 77. Henry Herypierre tanúvallomása az „orvosok” perének átiratában van. 78. NCA, VI., 122-123. o. (N.D. 3249-PS). 79. uo., V., 952. o. (N.D. 3249-PS). 80. uo., IV., 132. o. (N.D. 1602-PS). 81. Dr. Rascher 1942. ápr. 5-i jelentése Himmlernek, az „orvosok” perének átiratában, I. ügy, ,Az Egyesült Államok kontra Brandt és társai”. Dr. Karl Brandt Hitler személyes orvosa, valamint egészségügyi birodalmi biztos volt. A perben bűnösnek találták, halálra ítélték, és felakasztották. 82. NCA, „A” melléklet, 416-417. o. (N.D. 2428-PS). 83. Prof. Dr. Hippke levele Himmlernek, 1942. okt. 10., átiratban, I. ügy. 84. NCA, IV., 135-136. o. (N.D. 1618-PS). 85. Walter Neff tanúvallomása, átirat, I. ügy. 86. Dr. Rascher levele Himmlernek, 1943. ápr. 4., átirat, I. ügy. 87. Walter Neff tanúvallomása, uo. 88. Himmler levele és Rascher tiltakozása, uo. 89. 1616-PS, az I. ügy átiratában. A dokumentumot nem nyomtatták ki a TMWC-ben, és az NCA-ban megadott angol fordítás túl rövid ahhoz, hogy bármi segítséget nyújthasson. 90. Dr. Alexander Mitscherlich és Fred Mielke: Doctors of Infamy, 146-170. o. Az „orvosok” perének kitűnő összefoglalása, amelyet két német készített. Dr. Mitscherlich a német orvosi bizottság vezetője volt a perben. 91. Wiener Library Bulletin, 1951, V., 1-2. o. Idézi Reitlinger in: The S.S., 216. o. 28. FEJEZET 1. The Goebbels Diaries, 352. o. 2.FCNA, 1943,61. o. 3. A feltrei találkozó olasz jegyzőkönyve megtalálható in: Hitler e Mussolini, 165-190. o.; valamint in: Department of State Bulletin, 1946. okt. 6., 607-614, 639. o. Dr. Schmidtnek a találkozóról szóló leírása a könyvében van, i.m., 263. o. 4. A fő források Hitlernek a tanácsadóival a kelet-poroszországi főhadiszálláson júl. 25-én és 26-án tartott tanácskozásainak gyorsírásos jegyzőkönyvei, megjelent in: Felix Gilbert: Hitler Directs His War, 39-71.ο.; valamint a The Goebbels Diaries, 1943. júliusi bejegyzések, 403-421.ο.; és Fuehrer Conferences on Naval Affairs, [FCNA], 1943. júliusi és augusztusi bejegyzések, amelyeket Dönitz tengernagy, a német haditengerészet új parancsnoka készített. 5. The Memoirs of Field-Marshal Kesselring (London, 1953), 177., 184. ο., Kesselring emlékiratainak ezt a brit kiadását használtam fel; Amerikában A Soldier's Record címmel jelentek meg. 6. Lásd Kesselring, i.m., valamint Siegfried Westphal táb.: The German Army in the West, 149-152. o. 7. Mussolini megmentéséről első kézből származó beszámolót ad Otto Skorzeny Skorzeny's Secret Missions c. könyvében, maga a Duce emlékirataiban (Memoirs, 1942–43), továbbá a Hotel Campo Imperatore olasz igazgatója és igazgatónője a Memoirs angol kiadásához csatolt külön szakaszban. 8. Hitler-idézet az FCNA-bö\, 1943, 46. o.; a Dönitz naplójából származó pontot Wilmot idézi, i.m., 152. o. 9. Halder: Hitler als Feldherr, 57. o. 10. Hosszasan idézem az előadást az End of a Berlin Diary c. könyvemben, 270-286. o. A szöveg (angolul) megtalálható in: NCA, VII., 920-975. o. 11. Goebbels naplójából a fenti részletek származási helye: The Goebbels Diaries, 428-442, 468., 477-478. o. Hitler és Dönitz 1943. augusztusi beszélgetését a tengernagy jegyezte fel in: FCNA, 1943, 85-86. o.

29. FEJEZET 1. Dorothy Thompson: Listen, Hans, 137-138, 283. o. 2. Hassell, i.m., 283. o. 3. Zwischen Hitler und Stalin, Ribbentrop tanúvallomása, TMWC, X., 299. o. 4. George Bell: The Curch and Humanity, 165-176. o. Valamint Wheeler-Bennett: Nemesis, 553-557. o. 5. Allen Dulles, i.m., 125-146. ο. Dulles megadja egy feljegyzés szövegét, amelyet Jakob Wallenberg készített a számára a Goerdelerrel létrejött találkozóiról. 6. Az erről az epizódról szóló teljes beszámoló nagyrészt Schlabrendorff jelentésén alapul, i.m., 51-61. o. 7. Rudolf Pecheinek, aki hosszasan idézi őt Deutscher Widerstand c. könyvében. 8. Számos beszámoló szól a diákok lázadásáról, némelyik első kézből származik: Inge Scholl: Die weisse Rose (Frankfurt, 1952); Karl Vossler: Gedenkrede für die Opfer an der Universität München (München, 1947); Ricarda Huch: „Die Aktion der Münchner Studenten gegen Hitler”, Neue Schweizer Rundschau, Zürich, 1948. szeptember-október; „Der 18 Februar: Umriss einer deutschen Widerstandsbewegung”, Die Gegenwart, 1940. október 30.; Pechei, i.m., 96-104. o.; Wheeler-Bennett: Nemesis, 539-541. o.; Dulles, i.m., 120-122. o. 9. Dulles, i.m., 144-145. o. 10. Idézi Constantine FitzGibbon in: 20 July, 39. o. 11. Desmond Young: Rommel, 223-224. o. Strölin személyesen számolt be Youngnak a találkozóról. Lásd még Strölin nürnbergi tanúvallomását, TMWC, X., 56. o., könyvében, Stuttgart in Endstadium des Krieges. 12. Speidel hangsúlyozza a kérdést Invasion 1944 c. könyvében, 68., 73. o. 13. uo., 65. o.

14. uo., 71. o. 15. uo., 72-74. o. 16. Dulles, i.m., 139. o. 17. Schlabrendorff, i.m., 97. o. 18. A 7. hadsereg parancsnokságának telefonnaplója. Ezt a sokatmondó dokumentumot épségben foglalták le 1944. augusztusában, felbecsülhetetlen értékű forrást jelent annak német verziójával kapcsolatban, hogy mi történt Hitler seregeível a „D”-napon és az azt követő normandiai csata során. 19. Speidel, i.m., 93. o. 738 20. uo., 93-94. o., nagymértékben ezen alapul a jelen beszámoló. Blumentritt táb., Rundstedt vezérkari főnöke is hagyott maga után egy beszámolót, s további anyag található in: The Rommel Papers, szerk.: Liddell Hart, 479. o. 21. A levél szövege megtalálható in: Speidel, i.m., 115-117. o. Némileg eltérő verzió található in: The Rommel Papers, 486-487. o. 22. Speidel, i.m., 117. o. 23. uo., 104-117. o. 24. uo., 119. o. 25. Schlabrendorff, i.m., 103. o. Még mindig Tresckow vezérkarához tartozott. 26. Az összeesküvők e július 16-i találkozóinak forrása Witzleben, Hoepner és társaik perének gyorsírásos beszámolói; Kaltenbrunner jelentései a július 20-i felkelésről; Eberhard Zeller: Geist der Freiheit, 213-14. o.; Gerhard Ritter: Carl Goerdeler und die deutsche Widerstandsbewegung, 401-403. o. 27. Heusinger: Befehl im Widerstreit, 352. o., beszámol aznapi utolsó szavairól. 28. Zeller, i.m., 221. o. 29. Schmidt, i.m., 275-277. o. 30. A teatársaság számos vendége, olaszok és németek is szemtanúként beszámoltak erről. Eugen Dollmann, Mussolini egyik SS-összekötőtisztje adta a legteljesebb leírást mind Roma Nazista c. könyvében, 393-400. o., mind a szövetséges vizsgálóbíróknak tett vallomásában, amelyet Dulles foglal össze, i.m., 9-1 l. o. Zeller, i.m., 367. o., 69. jegyz., és WheelerBennett: Nemesis, 644-646. o. szemléletes beszámolót írtak, főleg Dollmann alapján. 31. Ε telefonbeszélgetés átiratát bizonyítékképpen terjesztették a Népbíróság elé. Schalbrendorff, i.m., idézi a 113. oldalon. 32. Zeller, i.m., 363. o. jegyz., a kivégzések két szemtanúját idézi, egy katonai gépkocsivezetőt, aki egy közeli ablakból figyelte őket, és Fromm egyik titkárnőjét. 33. A Bendlerstrassén aznap este történtekről szóló beszámoló nagyrészt Hoepnernek a Népbíróság előtt a perben tett őszinte vallomásán alapul, valamint Witzlebenén és másik hat tiszt 1944. aug. 6–7-én tett vallomásán. A Népbíróság iratai egy amerikai bombázás során 1945. febr. 3-án megsemmisültek, de a per egyik gyorsírója – élete kockáztatásával, mint mondja – még a bombázás előtt elemelte a gyorsírásos feljegyzéseket, és a háború után átadta a nürnbergi bíróságnak. Szó szerint megjelentek németül in: TMWC, XXXIII., 299-530.Ο. Nagy mennyiségű anyag van a július 20-i összeesküvésről, nagy része azonban ellentmondásos, és némelyik meglehetősen zavarba ejtő. Legjobban Zeller rekonstruálja, i.m., aki hosszú listát ad forrásairól a 381-388. oldalon. Gerhard Ritter Goerdelerről szóló könyve, i.m., felbecsülhetetlen értékű hozzájárulást jelent, bár természetesen tárgyára összpontosít. WheelerBennett Nemesis c. könyve az angolul elérhető legjobb beszámolót adja, és Zellerhez hasonló módon dr. Otto John nem publikált memorandumára támaszkodik. John, akinek a háború után nehézségei támadtak a bonni kormányzattal, amely be is börtönözte, aznap jelen volt a Bendlerstrassén, és sokat feljegyzett abból, amit látott, és amit Stauffenberg mondott neki. Constantine FitzGibbon, i.m., színes beszámolót ad, főleg német források, elsősorban Zeller alapján. Szintén rendkívül értékesek, ám elővigyázatossággal kezelendőek az SD-Gestapo által az összeesküvés ügyében végzett nyomozás napi jelentései, amelyek 1944. júl. 21-től dec. 15-ig datálódnak. Ezeket Kaltenbrunner írta alá, és Hitlernek küldte el: olyan különlegesen nagy betűkkel gépelték, hogy a Führer szemüvege nélkül is el tudja olvasni. A „Július 20. különbizottság” munkáját mutatják be, amely tizenegy nyomozócsoportba osztott körülbelül 400 SD-Gestapo tisztet számlált. A Kaltenbrunner-jelentések megtalálhatóak a lefoglalt dokumentumok között. Mikrofilmmásolatok rendelkezésre állnak a washingtoni nemzeti archívumban – T-84.sz., 39. sorozat, 19-21. tekercs. Lásd még 40. sor., 22. tek. 34. Zeller, i.m., 372. o., 10. jegyz., egy jelenlévő tiszttől idéz. 35. A kivégzésekről szóló beszámolót később Hans Hoffmann, a börtönőr, egy második börtönőr és a fényképész mondta el, és megtalálható többek között in: Wheeler-Bennett: Nemesis, 683-684. o. 36. Wilfred von Oven: Mit Goebbels bis zum Ende, Π., 118.ο. 37. Ritter, i.m., 419-429. o. szolgáltat részleteket ezzeJ az érdekes mellékfonallal kapcsolatban. 38. Az adat a tengerészeti ügyekről folytatott Führer-konferenciák jegyzőkönyveihez fűzött kommentárban található meg (FCNA, 1944, 46. o.), Zeller pedig elfogadja, i.m., 283. o. Pechei, i.m., aki megtalálta a hivatalos „Kivégzési Nyilvántartást”, azt mondja, 327. o., hogy 1944-ben 3 427 kivégzést jegyeztek fel, bár ezek közül néhány valószínűleg nem kapcsolódik a július 20-i összeesküvéshez. 39. Schlabrendorff, i.m., 119-120. o. Az itt megadott angol szöveget megváltoztattam, hogy jobban megfeleljen az eredeti németnek, 40. Blumentritt táb. számolt be így Liddell Hartnak (The German Generals Talk, 217-223. o.). 41. uo., 222. o. Jelentős mennyiségű forrásanyag áll rendelkezésre az összeesküvés párizsi feléről, közte Speidel beszámolója könyvében, valamint szemtanúk számos cikke német magazinokban. A legjobb általános beszámolót Wilhelm von Schramm adta, aki nyugaton állomásozó katonai levéltáros volt: Der 20 Juli in Paris. 42. Felix Gilbert, i.m., 101.ο. 43. Speidel, i.m., 152. o. Rommel haláláról szóló beszámolóm Speidel mellett, aki kikérdezte Frau Rommelt és más szemtanúkat, a következő forrásokon alapul: a tábornagy fia, Manfréd által írt két jelentés, az elsőt a brit hírszerzésnek, idézi Shulman, i.m., 138-139. o., a másodikat a Liddell Hart szerkesztette The Rommel Papers számára, 495., 505. o.; továbbá Keitel

táb. John H. Amen ezredesnek tett vallomása, 1945. szept. 28-án, Nürnbergben, (NCA, „B” melléklet, 1256-1271. o.). Desmond Young, i.m., szintén teljes beszámolót ad, a Rommel-családdal és a barátaikkal folytatott beszélgetésekre és Maiséi táb. háború utáni nácitlanítási perére támaszkodik. 44. TMWC, XXI., 47. o. 45. Speidel, i.m., 155., 172. o. 46. Görlitz: History of the German General Staff, 411. o. 47. Guderian, i.m., 273. o. 48. uo., 276. o. 49. Liddell Hart: The German Generals Talk, 222-223. o.

30. FEJEZET 1. Speidel, i.m., 147. o. 2. A British War Office-nak tett vallomás, idézi Shulman, i.m., 206. o. 3. Führer-konferencia, 1944. aug. 31. Felix Gilbert, i.m., 106. o. 4. Führer-konferencia, 1943. márc. 13. 5. United States Strategie Bombing Survey, Economic Report, Függelék, 15. táblázat. 6. Az amerikai 1. hadsereg G-2 jelentéseiből, idézi Shulman, i.m., 215-219. o. 7. Eisenhower: Crusade in Europe, 312.ο. 8. Rundstedt Liddell Hartnak, The German Generals Talk, 229. o. 9. Guderian, i.m., 305-306, 310. o. 10. Manteuffel, in: Freidin és Richardson (szerk.), i.m., 266. o. 11. Führer-konferencia, 1944. dec. 12. 12. Guderian, i.m., 315. o. 13. uo., 334. o. 14. Albert Speer Hitlernek, 1945. jan. 30., TMWC, XLI. 15. Guderian, i.m., 336. o. 16. Führer-konferencia, 1945. jan 27. Ez szerepel in: Felix Gilbert, i.m., 111-132. o. Némileg megváltoztattam a szöveg sorrendjét. 17. Führer-konferencia, dátum nélkül, de valószínűleg 1945. febr. 19-én, Dönitz tengernagy ugyanis ezen a napon jegyzi fel a megbeszélést. Lásd FCNA, 1945, 49. o. Gilbert, i.m., adja meg a Hitler-idézetet, 179. o. 18. FCNA, 1945,50-51. o. 19. Führer-konferencia, 1945. márc. 23. Ez az utolsó fennmaradt átirat. Gilbert, i.m., egészében közli, 141-174. o. 20. Albert Speer vallomása Nürnbergben, TMWC, XVI., 492. o. 21. Guderian, i.m., 341., 43.0 22. Hitler parancsának szövege, FCNA, 1945, 90. o. 23. Speer, TMWC, XVI., 497-498. o. Ez a szakasz, a Hitlertől és Speertöl származó idézeteket is beleértve, az utóbbinak a nürnbergi emelvényen 1946. jún. 20-án tett vallomásából származik, ennek szövege fellelhető in: TMWC, XVI.; valamint a dokumentumokból, amelyeket védelmére előterjesztett, ezek megtalálhatók az XLI. kötetben. 24. SHAEF hírszerzői összefoglaló, 1945. márc. 11. Idézi Wilmot, i.m., 690. o.

31. FEJEZET 1. Gróf Lutz Schwerin von Krosigk kiadatlan naplója. A leglényegesebb részleteket közöltem in: End of a Berlin Diary, 190-205.ο. Tervor-Roper The Last Days of Hitler c. művében szintén idéz tőle. Tervor-Roper, a történész, aki a háború alatt brit hírszerző tiszt volt, azt a feladatot kapta, hogy vizsgálja ki Hitler halálának körülményeit. Az eredmény briliáns könyvében jelent meg, amelyért mindeki köszönettel tartozik, aki megkísérli megírni a Harmadik Birodalom ezen utolsó fejezetét. Felhasználtam számos más forrást is, különösen az olyan tanúk első kézből származó beszámolóit, mint Speer, Keitel, Jodl, Karl Koller táb., Dönitz, Krosigk, Hanna Reitsch, Gerhardt Boldt kap. és Joachim Schultz kap., valamint Hitler egyik titkárnője és sofőrje. 2. Gerhardt Boldt: In the Shelter with Hitler, 1. fej. Boldt kapitány Guderiannak, majd Krebsnek, a hadsereg utolsó vezérkari főnökének szárnysegédje volt, az utolsó napokat a bunkerban töltötte. 3. Albert Zoller: Hitler Privat, 203-205. o. A francia kiadás szerint (Douze Ans auprès d'Hitler) Zoller a francia hadsereg századosa volt, akit az amerikai 7. hadsereghez osztottak be mint vizsgálótisztet, és ilyen minőségében kikérdezte Hitler négy titkárnőjének egyikét; később, 1947-ben együttműködött vele a Führerről szóló emlékeket felidéző könyvének megírásában. Valószínűleg Christa Schroeder az, aki 1933-tól a vég előtti hétig gyorsíróként szolgálta Hitlert. 4. Krosigk naplója. 5. uo. 6. Idézi Wilmot, i.m., 699. o. 7. Tervor-Roper, i.m., lOO. o. A beszámolót Goebbels egyik titkárnője, Frau Inge Haberzettel adta. 8. Michael A. Musmanno: Ten Days to Die, 92. o. Musmanno bíró, aki a háború alatt az amerikai haditengerészet hírszerző tisztjeként szolgált, személyesen vallatta ki a túlélőket, akik Hitlerrel voltak utolsó napjaiban. 9. Keitel vallomása, NCA, „B” melléklet, 1294. o. 10. NCA, VI., 561. o. (N.D. 3734-PS). Hosszú összefoglaló Hanna Reitschnek Hitler utolsó, bunkerbeli napjaival kapcsolatos kihallgatásáról, amelyet az amerikai hadsereg vizsgálótisztjei végeztek. Később kijelentéseinek egy részét cáfolta, de a hadsereg hatóságai megerősítették alapvető pontosságukat az 1945. okt. 8-i kihallgatás során mondottak tartalmát illetően.

Bár Reitsch kisasszony igen hisztérikus személy, vagy legalábbis az volt a bunkerbeli megrázó élményét követő hónapokban, beszámolója a többiek bizonyítékaival szembeállítva értékes forrás Hitler utolsó napjairól. 11. Karl Koller táb.: Der Letzte Monat, 23. ο. Koller naplója, amely az 1945. ápr. 14-től máj. 27-ig terjedő időszakot öleli fel, rendkívül értékes forrás a Harmadik Birodalom utolsó napjaira vonatkozóan. 12. Keitel nürnbergi kihallgatása, NCA, „B” melléklet, 1275-79. o. Jodl Koller tábornoknak számolt be aznap este, és az utóbbi április 22–23-án jegyezte fel naplójában. Lásd Koller, i.m., 30-32. o. 13. Tervor-Roper, i.m., 124, 126-127. o. A szerző Berger beszámolóját közli, mint mondja, „némi fenntartással”. 14. Keitel emlékezett vissza a megjegyzésre kihallgatásakor, az id. helyen, 1277. o. Jodl verziója Koller naplójában található, i.m., 31. o. 15. Bernadotte: The Curtain Falls, 114.ο.; Schellenberg, i.m., 399-400.ο. Α találkozóról adott verzióik alapvetően megegyeznek. 16. Speer a nürnbergi emelvényen, TMWC, XVI., 554-555. o. 17. Hanna Reitsh kihallgatása, az id. helyen, 554-555. o. 18. uo., 556. o. Az összes későbbi idézet és a Hanna Reitsch által leírt események mind ebből a kihallgatásból származnak, és megtalálhatóak in: NCA, VI., 551-571. o. (N.D. 3734-PS). Ezért nincs minden esetben hivatkozás rájuk. 19. Keitel a kihallgatásakor, id. hely, 1281-1282. o., fejből idézte az üzenetet. A német haditengerészet feljegyzései hasonlóan megfogalmazott rádióüzenetet tartalmaznak Hitlertől Jodlnak, április 29. este 7.52 időponttal (FCNA, 1945, 120. o.), és Schultz OKW-naplója (51. o.), amely ugyanazt a szöveget úgy jegyzi fel, hogy azt Jodl április 29-én este 11 órakor kapta meg. Ez valószínűleg hibás, mivel Hitler cselekedeteiből ítélve az estének abban az órájában már nem törődött azzal, hol van akármelyik hadsereg. 20. Tervor-Roper, i.m., 163. o. közli az első üzenetet. A másodikat a haditengerészet feljegyzései között találtam meg, FCNA, 1945, 120. o. Az újabb üzenet, amely a haditengerészet bunkerbeli összekötő tisztjétől, Voss tengernagytól érkezett, szintén megtalálható in: FCNA, 120.Ο. 21. Hitler politikai végrendeletének és személyes végakaratának szövege olvasható in: N.D. 3569-PS. Házassági bizonyítványának másolatát szintén beterjesztették Nürnbergben. Mindháromnak a szövegét közöltem in: End of a Berlin Diary, 177-183. o. A végrendelet és a végakarat egy meglehetősen sietve írott fordítását közlik in: NCA, VI., 259-263. o. Az eredeti német helye in: TMWC, XLI., a Speer-dokumentumok között. 22. Koller tábornok (i.m., 79. o.) közli Bormann rádiótáviratának szövegét. 23. Goebbels függelékének szövegét a nürnbergi eljárás során beterjesztették. Közöltem in: End of a Berlin Diary, 183. o.jegyz. 24. Kempka beszámolója Hitler és felesége haláláról, melyet két eskü alatt tett nyilakozat formájában adott, olvasható in: NCA, VI., 571-586. o. (N.D. 3735-PS). 25. Jürgen Thorwald: Das Ende an der Elbe, 224. o. 26. Ez a beszámoló a Goebbels család haláláról Trevor-Ropertöl származik, i.m., 212-214. o., és nagyrészt Schwägermann, Axmann és Kempka későbbi vallomásain alapul. 27. Joachim Schultz: Die letzten 30 Tage, 81-85. o. Ezek a feljegyzések az OKW-nak a háború utolsó hónapjában vezetett naplóin alapulnak, ebben a fejezetben elég sok lap alátámasztására használtam fel őket. A könyv egyik a sok közül, melyeket Thorwald irányítása alatt adtak ki Dokumente zur Zeitgeschichte összefoglaló cím alatt. 28. Eisenhower: i.m., 426. o. 29. End of a Berlin Diary.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Bár ehhez a könyvhöz, mint az általam írott összes többihez is, magam végeztem a kutatást és tervezést, sokkal tartozom számos személynek és intézménynek azért a nagylelkű segítségért, amelyet abban az öt évben nyújtottak, amikor e munka készülőben volt. A kezdőlökést a Simon and Schustertól a néhai Jack Goodman, és Joseph Barnes, az említett kiadónál dolgozó szerkesztőm adta meg. Barnes, aki régi barátom volt európai tudósítói munkánk napjai óta, kitartott sok hullámvölgyön és -hegyen keresztül, állandó segítő kritikával szolgált. Dr. Fritz T. Epstein, a Library of Congress kitűnő tudósa, a lefoglalt német dokumentumok szaktekintélye kalauzolt a német iratok hegyei között. Sokan mások is segítségemre siettek ebben. Közöttük volt Telford Taylor, a háborús bűnösök nürnbergi perében a vád fő képviselője, aki már két kötetet publikált a Harmadik Birodalom történetéről. Dokumentumokat és könyveket kölcsönzött nekem a magángyűjteményéből, és sok jó tanácsot adott. Oron J. Hale, a University of Virginia professzora, az Amerikai Történeti Társaság háborús dokumentumok tanulmányozására alakult bizottságának elnöke sok hasznos anyaghoz vezetett el, köztük saját kutatásainak egyes eredményeihez is, és 1956-ban egy forró nyári napon jelentős szolgálatot tett nekem azzal, hogy kirángatott a kongresszusi könyvtár kéziratterméből, és szigorúan azt tanácsolta, térjek vissza a könyv írásához, különben akár az életem egész hátralévő részét is eltölthetem azzal, hogy a német dokumentumokat bújom, ami könnyen előfordulhat az emberrel. Dr. G. Bemard Noble, a külügyminisztérium történelmi főosztályának főmunkatársa, és Paul R. Sweet, a minisztérium külszolgálatos tisztviselője, aki a Documents on German Foreign Policy [Német külpolitikai dokumentumok] egyik amerikai szerkesztője volt, szintén segített a náci iratok útvesztőjében. A Stanford University Hoover-könyvtárában Mrs. Hildegard R. Boeninger postán keresztül, Mrs. Agnes F. Peterson pedig személyesen nyújtott nagylelkű segítséget. A hadügyminisztériumban W. Hoover ezredes, a hadtörténeti osztály megbízott vezetője útbaigazított a német katonai feljegyzések között, amelyekből hivatala különleges gyűjteménnyel rendelkezik. Hamilton Fish Armstrong, a Foreign Affairs szerkesztője végig figyelemmel kísért a könyv írása során, s így tett Walter H. Mallory, a Külkapcsolatok Tanácsának akkori vezetőségi tagja is. A Tanácsnak, Frank Altshulnak és az Overbrook alapítványnak hálás vagyok a nagylelkű ösztöndíjért, amely lehetővé tette a számomra, hogy elkészítésének utolsó évében minden időmet e könyvnek szenteljem. Köszönetet kell mondanom a Tanács kitűnő könyvtárának, melynek dolgozóit gyakran fárasztottam kéréseimmel. Ezt a New York Society könyvtárának személyzete is megtapasztalta, ennek ellenére a legnagyobb türelmet és megértést tanúsították. Lewis Galantière és Herbert Kriedman voltak oly szívesek, hogy elolvasták a kéziratot, és értékes kritikával segítettek. Truman Smith ezredes (aki katonai attasé volt Berlinben, amikor Hitler megkezdte politikai karrierjét a húszas években, majd amikor hatalomra jutott) rendelkezésemre bocsátotta egyes jegyzetfüzeteit és jelentéseit, amelyek fényt derítettek a nemzetiszocializmus kezdeteire, és annak bizonyos későbbi aspektusaira. Sam Harris, a nürnbergi amerikai ügyészi kar tagja, jelenleg New York-i ügyvéd, rendelkezésemre bocsátotta a TMWC nürnbergi köteteit és sok más nem publikált anyagot. Franz Halder tábornok (német vezérkari főnök a háború első három évében) rendkívül segítőkészen válaszolt kérdéseimre, és utat mutatott egyes német forrásokhoz. Máshol is megemlítettem már, milyen értékes volt számomra nem publikált naplója, melynek egy példányát magam mellett tartottam e könyv írásának nagy része során. George Kennan, aki a háború kezdetén a berlini amerikai követségen teljesített szolgálatot, bizonyos történelmi szempontból érdekes pontokra vonatkozóan frissítette fel az emlékezetemet. Európai szolgálatom napjaiból számos régi barátom és kollégám – John Günther, M. W. Fodor, Kay Boyle, Sigrid Schultz, Dorothy Thompson, Whit Burnett és Newell Rogers – megvitatta velem e munka különböző aspektusait, és ez hasznomra vált. Paul R. Reynolds, irodalmi ügynököm pedig bátorítást adott akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Végül nagyon sokkal tartozom a feleségemnek, akinek nyelvtudása, európai háttere, németországi és ausztriai tapasztalatai nagy segítségemre voltak a kutatásban, az írásban és az ellenőrzésben. Két lányunk, Inga és Linda a főiskolai vakációjukra hazatérve tucatnyi szükséges apró feladatban segédkeztek. Mindegyiküknek, valamint a többieknek is, akik valamilyen módon segítettek, hálámat fejezem ki. A könyv fogyatékosságai és tévedései – természetesen – kizárólag az enyémek.

FELHASZNÁLT IRODALOM Ez a könyv elsősorban a zsákmányolt német dokumentumokra támaszkodik, német katonatisztek és polgári tisztviselők kihallgatásaira és tanúvallomásaira, a némelyikük által hátrahagyott naplókra és emlékiratokra, illetve a Harmadik Birodalomban szerzett saját tapasztalataimra. A német archívumokból szavak millióit publikálták már különböző kötetekben, és további milliókat gyűjtöttek össze, vagy vettek mikrofilmre, és helyeztek el könyvtárakban – országunkban főleg a Library of Congress és a Stanford University Hoover-könyvtára, valamint a washingtoni National Archives gyűjteményeiben. Emellett a hadügyminisztérium hadtörténeti osztályvezetőjének irodája hatalmas gyűjteménnyel rendelkezik német katonai feljegyzésekből. A publikált dokumentumkötetekből céljaim szempontjából a leghasznosabb három sorozat volt. Az első a Documents on German Foreign Policy [Német külpolitikai dokumentumok] „D” sorozata, amely nagy választékban tartalmaz angol fordításokat a német külügyminisztérium irataiból 1937-től 1940 nyaráig. Az amerikai külügyminisztérium szívességéből a német külügyminisztérium számos további, még le nem fordított vagy nem publikált anyagához is hozzáférhettem, amelyek elsősorban az Egyesült Államok elleni német hadüzenettel foglalkoznak. A nürnbergi főperrel foglalkozó publikált dokumentumok két sorozata rendkívül értékesnek bizonyult abban, hogy be lehetett látni a Harmadik Birodalom színfalai mögé. Az első a negyvenkét kötetes Trial of the Major War Criminals [A háborús főbünösök pere], amelyekből az első huszonhárom kötet a perben tett vallomásokat tartalmazza, a többi pedig a bizonyítékképpen elfogadott dokumentumokat, amelyeket eredeti nyelven, többnyire németül közölnek. A perhez összegyűjtött és sietve angolra fordított további dokumentumokat, kihallgatásokat és eskü alatt tett nyilatkozatokat közöltek a Nazi Conspiracy and Agression [Náci összeesküvés és agresszió] tízkötetes sorozatában. Sajnálatos módon a nemzetközi katonai törvényszék biztosai előtt tett, különösen értékes vallomások többségét kihagyták az utóbbi sorozatból, és ezek csak stencilezett formában, helyben olvasásra férhetőek hozzá néhány vezető könyvtárban. Tizenkét további per volt még Nürnbergben, amelyeket az Egyesült Államok katonai bíróságai vezettek, de a tizenöt vaskos kötet, amely az e perekben előterjesztett vallomásokat és dokumentumokat közli Trials of War Criminals before the Nuremberg Military Tribunals [Háborús bűnösök perei a nürnbergi katonai bíróságon] címmel, az anyagnak még tizedét sem tartalmazza. A többit azonban meg lehet találni egyes könyvtárakban stencilezve vagy fénymásolat formájában. A Harmadik Birodalomra sok fényt derítő további perek összefoglalói találhatóak meg a Law Reports of Trials of War Criminals [Jogi jelentések háborús bűnösök pereiről] köteteiben, amelyet a His Majesty's Stationery Office 1947-49-ben Londonban adott ki. A Hoover Library, a Library of Congress es a National Archives gazdag gyűjteményein kívül – amelyek egyebek mellett a Himmler-aktákat és Hitler számos magániratát tartalmazzák – az egyik legértékesebb lelet a kiadatlan német dokumentumok közül az úgynevezett „Alexandria-iratok” megtalálása volt, amelyek jó részét mostanára mikrofilmre vettek, és elhelyeztek a National Archives anyagában. Számos más kiadatlan német iratra vonatkozó információ található még meg a jegyzetekben. A kiadatlan német anyagok között szerepel mellesleg Haider tábornok naplója is – hét kötetnyi gépelt kézirat, amelyet a háború után a tábornok magyarázó jegyzetekkel látott el, hogy tisztázzon bizonyos részleteket –, ezt a Harmadik Birodalomról szóló feljegyzések között az egyik legértékesebbnek találtam. Alább felsorolok néhány könyvet, amely hasznos volt számomra. Három típusba tartoznak: először is e történet néhány fontosabb szereplőjének emlékiratai és naplói; másodszor az új dokumentumanyagon alapuló könyvek, olyan szerzők müvei, mint a brit John W. Wheeler-Bennett, Allan Bullock, H. R. Trevor-Roper és Gerlad Reitlinger, az amerikai Telford Taylor és a németországi Eberhard Zellar, Gerhard Ritter, Rudolf Pechei és Walter Görlitz; harmadszor olyan könyvek, amelyek hátteret biztosítanak. A Harmadik Birodalomról szóló müvek átfogó szakirodalomjegyzéke jelent meg Münchenben az Institut für Zeitgeschichte égisze alatt, a Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte különszámaként. A londoni Weiner Library katalógusai szintén kitűnő szakirodalomjegyzékeket tartalmaznak.

PUBLIKÁLT DOKUMENTUMANYAGOK Der Hitler Prozess. München, Deutscher Volksverlag, 1924. (Hitler müncheni perének bírósági tárgyalása.) Documents and Materials relating to the Eve of the Second World War, 1937-39. 2 kötet. Moszkva, Foreign Language Publishing House, 1948. Documents concerning German-Polish Relations and the Outbreak of Hostilities between Great Britain and Germany. London, His Majesty's Stationery Office, 1939. (A brit Kék Könyv.) Documents on British Foreign Policy, 1919-39. London, H.M. Stationery Office, 1947- . (A jegyzetekben mint DBrFP). Documents on German Foreign Policy, 1918-45. „D” sorozat, 1937–45. 10 kötet. (1957-től kezdve). Washington, U.S. Department of State, (hivatkozásokban: DGFP). Dokumente der deutschen Politik, 1933-40. Berlin, 1935-43. Fuehrer Conferences on Naval Affairs (stencilezett). London, British Admiralty, 1947. (Hivatkozásokban: FCNA). Hitler e Mussolini - Lettere e documenti. Milánó, Rizzoli, 1946. I Documenti diplomatica italiani. Nyolcadik sorozat, 1935-39. Rome, Libreria della Stato, 195253. (Hivatkozásokban: DDL) Le Livre Jaune Français. Documents diplomatiques, 1938-39. Paris. Ministère des Affaires Etrangères. (A francia Sárga Könyv). Nazi Conspiracy and Aggression. 10 kötet. Washington, U.S. Government Printing Offico, 1946. (Hivatkozásokban: NC A.) Nazi-Soviet Relations, 1939-41. Documents from the Archives of the German Foreign Office. Washington, U.S. Department of State, 1948. (Hivatkozásokban: NSR.) Official Documents concerning Polish-German and Polish-Soviet Relations, 1933-39. London, 1939. (A lengyelFehér Könyv.) Pearl Harbour Attack. Hearings before the Joint Committee on the Investigation of the Pearl Harbour Attack. 39. kötet. Washington, U.S. Government Printing Office, 1946. Soviet Documents on Foreign Policy. 3 kötet. London, Royal Institute of International Affairs, 1951-51. Spanish Government and the Axis, The. Washington, U.S. State Department, 1946. (A német külügyminisztérium irataiból.) Trial of the Major War Criminals before the International Military Tribunal. 42 kötet. Nürnbergben adták ki. (Hivatkozásokban: TMWC.) Trials of War Criminals before the Nuremberg Military Tribunals. 15 kötet. Washington, U.S. Government Printing Office, 1951-52, (Hivatkozásokban: TWC.)

HITLER BESZÉDEI Adolf Hitlers Reden. München, 1934. BAINES, NORMAN H., szerk.: The Speeches of Adolf Hitler, April 1922-August 1939. 2 vols. New Year, 1942. PRANGE, GORDON W., szerk.: Hitler's Words, Washington, 1944. ROUSSY DE SALES, GRÓF RAOUL DE, szerk.: My New Order. New York, 1941. (Hitler beszédei, 1922–41).

ÁLTALÁNOS MŰVEK ABSHAGEN, K.H.: Canaris. Stuttgart, 1949. AMBRUSTER, HOWARD WATSON: Treason's Peace. New York, 1947. ANDERS, WLADYSLAW: Hitler's Defeat in Russia. Chicago, 1953. ANONYMOUS: De Weimar du Chaos - Journal politique d'un Général de la Reichswehr. Paris, 1934. ARMSTRONG, HAMILTON FISH: Hitler's Reich. New York, 1933. ASSMANN, KURT: Deutsche Schicksalsjahre. Weisbaden, 1950. BADOGLIO TÁBORNAGY, PIETRO: Italy in the Second World War. London, 1948. BARRACLOUGH, S.: The Origins of Modern Germany. Oxford, 1946. BARTZ, KARL: Als der Himmel brannte. Hannover, 1955. BAUMONT, FRIED és VERMEIL szerk.: The Third Reich. New York, 1955. BAYLE, FRANÇOIS: Croix gammée ou caducée. Freiburg, 1950. (Dokumentált beszámoló a náci orvosi kísérletekről.) BELGA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM: Belgium: The Official Account of What Happened, 19391940. New York, 1941. BENES, EDUARD: Memoirs of Dr Eduard Benes. From Munich to New War and New Victory. London, 1954. BÉNOIST-MÉCHIN, JACQUES: Historie de l'Armée allemande depuis l'Armistice. Paris, 1936-38. BERN ADOTTE, FOLKE: The Fall of the Curtain. London, 1945. BEST KAPITÁNY, S. PAYNE: The Venlo Incident. London, 1950. Bewegung, Staat und Volk in ihren Organisationen. Berlin, 1934.

BLUMENTRITT, GUENTHER: Von Rundstedt. London, 1952. BOLDT, GERHARD: In the Shelter with Hitler. London, 1948 BONNET, GEORGES: Fin d'une Europe. Genf, 1948 BOOTHBY, ROBERT: I Fight to Live. London, 1947. BORMANN, MARTIN: The Bormann Letters: the Private Correspondence between Martin Bormann and his Wife, from Jan. 1943 to April 1945. London, 1954. BRADLEY TÁBORNOK, OMAR Ν. : A Soldier's Story of the Allied Campaigns from Tunis to the Elbe. London, 1952. BRADY, ROBERT K.: The Spirit and Structure of German Fascism. London, 1937. BRYANS, J. LONSDALE: Blind Victory. London, 1951. BRYANT, SIR ARTHUR: The Turn of the Tide - A History of the War Years Based on the Diaries of Field Marshal Lord A lanbrooke, Chief of the Imperial General Staff. London, 1957. BULLOCK, ALAN: Hitler - A Study in Tyranny. London, 1952. BUTCHER, HARRY C: My Three Years with Eisenhower. New York, 1946. CARR, EDWARD HALLETT: German-Soviet Relations between the Two World Wars, 1919–1939. London, 1952. CARR, EDWARD HALLETT: The Soviet Impact on the Western World. New York, 1947. CHURCHILL, SIR WINSTON S.: The Second World War. 6 kötet. London, 1948-1954. CIANO, COUNT GALEAZZO: Ciano's Diplomatic Papers, szerkesztette Malcolm Muggeridge. London, 1948. CIANO, COUNT GALEAZZO: Ciano's Hidden Diary, 1937-1938. London, 1952. CIANO, COUNT GALEAZZO: The Ciano Diaries, 1939-1943, szerkesztette Hugh Wilson. New York, 1946. CLAUSEWITZ, KARL VON: Principles of War. London, 1943. COOLE, W.W. és POTTER, M.F.: Thus Spake Germany. London, 1941. CRAIG, GORDON Α.: The Politics of the Prussian Army, 1940-1945. London, 1955. CROCE, BENEDETTO: Germany and Europe. New York, 1944. Czechoslovakia Fights Back. Washington, American Council on Public Affairs, 1943. DAHLERUS, BIRGER: The Last Attempt. London, 1947. DALLIN, ALEXANDER: German Rule in Russia, 1941-1944. London, 1957. DALUCES, JEAN: Le Troisième Reich, Paris, 1950. DAVIES, JOSEPH E.: Mission to Moscow. London, 1942. DERRY, T.K.: The Campaign in Norway. London, 1952. DEUEL, WALLACE: People under Hitler. New York, 1943. DEWEY, JOHN: German Philosophy and Politics. New York, 1952. DIELS, RUDOLF: Lucifer ante Portas. Stuttgart, 1950. DIETRICH, OTTO: Mit Hitler in die Macht. München, 1934. DOLLMAN, EUGEN: Roma Nazista. Milan, 1951. DRAPER, THEODORE: The Six Weeks' War. London, 1946. DUBOIS, JOSIAH E., IFJ.: The Devil's Chemists. Boston, 1952. DULLES, ALLEN: Germany's Underground. London, 1947. EBENSTEIN, WILLIAM: The Nazi State. New York, 1943. EISENHOWER, DWIGHT D.: Crusade in Europe. London, 1949. ELLIS ŐRNAGY, L.F.: The War in France and Flanders, 1939-1940. London, 1953. EYCK, E.: Bismarck and the German Empire. London, 1950. FEILING, KEITH: The Life of Neville Chamberlain. London, 1946. FEUCHTER, GEORG W.: Geschichte des Luftkriegs. Bonn, 1954. FISHER, H. A .L.: A History of Europe. London, 1936. FISHMAN, JACK: The Seven Men of Spandau. London, 1954. FITZGIBBON, CONSTANTINE: The Shirt of Nessus. London, 1956. FLEMING, PETER: Invasion 1940. London, 1957. FLENLEY, RALPH: Modern German History. London, 1953. FOERSTER, WOLFGANG: Ein General kaempft gegen den Krieg. München, 1949. (Beck tábornok iratai.) FRANCOIS-PONÇET, ANDRÉ: The Fateful Years. London, 1949. FREIDIN, SEYMOUR és RICHARDSON, WILLIAM, szerk.: The Fatal Decisions, írta Κ. von Zeitzier stb. London, 1956. FRIEDMAN. FILIP: This Was Oswiecim [Auschwitz]. London, 1946. FRISCHAUER, WILLY: Goering. London, 1951. FULLER TÁBORNOK, J. F. C: Second World War. London, 1948. GALLAND, ADOLF: The First and the Last. The Rise and Fall of the Luftwaffe Fighter Forces, 1938-45. London, 1955. GAMELIN TÁBORNOK, MAURICE GUSTAVE: Servir. 3 kötet. Párizs, 1949. GAY, JEAN: Carnets Secrets de Jean Gay. Párizs, 1940. Germany: A Self-Portrait. Harland R. Crippen, szerk. New York, 1944.

GILBERT, FELIX: Hitler Directs His War. New York, 1950. (Hitler napi katonai konferenciáinak részleges szövege.) GILBERT, G. M.: Nuremberg Diary. London, 1948. GISEVIUS, BERND: To the Bitter End. London, 1948. Glaubenskrise im Dritten Reich. Stuttgart, 1953. GOEBBELS, JOSEPH: Vom Kaiserhof zur Reichskanzlei. München, 1936. GOEBBELS, JOSEPH: The Goebbels Diaries, 1942-1943, szerkesztette Louis P. Lochner. New York, 1948. GOUDIMA, CONSTANTIN: L'Armée Rouge dans la Paix et la Guerre. Párizs, 1947. GÖRLITZ, WALTER: History of the German General Staff 1657-1945. New York, 1953. GÖRLITZ, WALTER: Der zweite Weltkreig. 1939-45. 2. kötet. Stuttgart, 1951. GREINER, HELMUT: Die Oberste Wehrmachtfuehrung, 1939-1945. Wiesbaden, 1951. GREINER, JOSEF: Das Ende des Hitler-Mythos. Vienna, 1947. GUDERIAN TÁBORNOK, HEINZ: Panzer Leader. London, 1952. GUILLAUME TÁBORNOK, Α.: La Guerre Germano-Soviétique, 1941. Párizs, 1949. HABATSCH, WALTHER: Die deutsche Besetzung Von Daenemark und Norwegen. 1940, 2. kiad., Goettingen, 1952. HALDER, FRANZ: Hitler als Feldherr. München, 1949. HALIFAX, LORD: Fullness of Days. London, 1957. HALLGARTEN, GEORGE W. F.: Hitler, Reichswehr und Industrie. Frankfurt, 1955. HANFSTAENGL, ERNST: Hitler: The Missing Years. London, 1957. HARRIS, WHITNEY R.: Tyranny on Trial - The Evidence at Nuremberg, Dallas, 1954. (Válogatás a nürnbergi német dokumentumokból, a TMWC és az NCA köteteiből.) HASSELL, ULRICH VON: The Von Hasseil Diaries, 1938-1944. London, 1948. HEGEL: Lectures on the Philosophy of History. London, 1902. HEIDEN, KONRAD: A History of National Socialism. New York, 1935. HEIDEN, KONRAD: Hitler - A Biography. New York, 1936. HEIDEN, KONRAD: Der Fuehrer. London, 1945. HENDERSON, SIR NEVILE: Failure of a Mission. London, 1940. HERMAN, STEWART W., IFJ.: it's Your Souls We Want. New York, 1943. HEUSINGER TÁBORNOK, ADOLF: Befehl im Widerstreit - Schicksalsstunden der deutschen Armee, 19231925. Stuttgart, 1950. HINDENBURG TÁBORNAGY, PAUL VON BENECKENDORF UND VON: Aus meinem Leben. Lipcse, 1934. HITLER, ADOLF: Mein Kampf. Boston, 1943. Ez a Houghton Mifflin által megjelentetett angol fordítás cenzúrázatlan kiadása. (A német eredeti: München, 1925, 1927. Az első kötet Eine Albrechnung címmel 1925ben jelent meg; a második, Die Nationalsozialistische Bewegung, 1927-ben. Ezután a kettőt egy kötetben jelentették meg.) Hitler's Secret Conversations, 1941-44. New York, 1953. Les Lettres Sécrètes Echangées par Hitler et Mussolini. Paris, 1946. HOETTL, WILHELM (WALTER HAGAN): The Secret Front: The Story of Nazi Political Espionage. London, 1953. HOFER, WALTHER: War Premeditated, 1939. London, 1955. (A Dei Entfesselung des zweiten Weltkrieges angol fordítása.) HOSSBACH TÁBORNOK, FRIEDRICH: Zwischen, Wehrmacht und Hitler. Hannover, 1949. HULL, CORDELL: The Memoirs ofCordellHull. 2. kötet. London, 1948. JACOBSEN, HANS-ADOLF: Dokumente zur Vorgeschichte des Westfeldzuges, 1939-40. Goettingen, 1956. JARMAN, T.L.: The Rise and Fall of Nazi Germany. London, 1955. JASPER, KARL: The Question of German Guilt. New York, 1947. KELLEY, DOUGLAS M.: Twenty -two Cells in Nuremberg. London, 1947. KESSELRING, ALBERT: Memoirs. London, 1953, KIELMANNSEGG, GRAF: Der Fritsch Prozess. Hamburg, 1949. KLEE KAPITÁNY, KARL: Das Unternehmen Seeloewe. Goettingen, 1949. KLEIN, BURTON: Germany's Economic Preparations for War. Cambridge, 1959. KLEIST, PETER: Zwischen Hitler und Stalin. Bonn, 1950. KNELLER, GEORGE FREDERICK: The Educational Philosophy of National Socialism. New Haven, 1941. KOGON, EUGEN: The Theory and Practice of Hell. London, 1950. (A német eredeti: Der SS Staat und das System der deutschen Konzentrationslager. München, 1946.) KOHN, HANS, szerk.: German History: Some New German Vievss. Boston, 1954. KOLLER TÁBORNOK, KARL: Der letzte Monat. Mannheim, 1949. (A Luftwaffe utolsó vezérkari főnökének naplója.) KORDT, ERICH: Nicht aus den akten. (Die Wilhelmstrasse in Frieden und Krieg, 1928-1945.) Stuttgart, 1950. KORDT, ERICH: Wahn und Wirklichkeit, Stuttgart, 1947.

KREBS, ERNST és SPEIER, HANS: German Radio propaganda. New York, 1946. KROSIGK, GRÓF LUTZ SCHWERIN VON: Es geschah in Deutschland. Tuebingen, 1951. KUBIZEK, AUGUST: Young Hitler. London, 1954. LANGER, WILLIAM L.: Our Vichy Gamble. New York, 1947. LANGER és GLEASON: The Undeclared War, 1940-41. London, 1953. LAVAL, PIERRE: The Unpublished Diary of Pierre Laval. London, 1948. LENARD, PHILIPP: Deutsche Physik. 2. kiad., München-Berlin, 1938. LICHTENBERGER, HENRI: L'Allemagne Nouvelle. Párizs, 1936. LIDDELL HART, Β. Η.: The German Generals Talk. New York, 1948. LIDDELL HART, Β. Η. (szerk.): The Rommel Papers. London, 1953. LILGE, FREDERIC: Abuse of Learning: The Failure of the German University. London, 1948. LITVINIV, MAXIM: Notes for a Journal. London, 1955. LORIMER, E. O.: What Hitler Wants. London, 1939. LOSSBERG TÁBORNOK, BERNHARD VON: lm Wehrmacht Fuehrungsstab. Hamburg, 1950. LUDECKE, KURT: I Knew Hitler. London, 1938. LUDENDORFF TÁBORNOK, ERIC: Auf dem Weg zur Feldherrnhalle. München, 1937. LUDENDORFF, MARGARITE: Alls ich Ludendorffs Frau war. München, 1929. LUEDDE-NEURATH, WALTER: Die letzten Tage des Dritten Reiches. Goettingen, 1951. MANSTEIN TÁBORNAGY, ERIC VON: Verlorene Siege. Bonn, 1955. (Angol fordítás: Lost Victories. London, 1958). MARTIENSEN, ANTHONY K.: Hitler and His Admirals. London, 1948. MEINECKE, FRIEDRICH: The German Catastrophe. Cambridge, 1950. MEISSNER, OTTO: Staatssekretaer unter Ebert-Hindenburg-Hitler. Hamburg, 1950. MELZER, WALTHER: Albert Kanal und Eben-Emael. Heidelberg, 1957. MITSCHERLICH, ALEXANDER, M.D. és MIELKE, FRED: Doctors of Infamy. London, 1962. MONZIE, ANATOLE DE: Ci-Devant. Paris, 1942. MORISON, SAMUEL ELIOT: History of the United States Naval Operations in World War II. I. kötet, The Battle of the Atlantic, September 1939-May 1943. Boston, 1948. MOURIN, MAXIME: Les Complots contre Hitler. Párizs, 1948. MUSMANNO, MICHAEL Α.: Ten Days to Die. London, 1951. MUSSOLINI, BENITO: Memoirs, 1942-1943. London, 1949. NAMIER, SIR LEWIS B.: In the Nazi Era. London, 1952. NAMIER, SIR LEWIS B.: Diplomatic Prelude, 1938-1939. London, 1948. NATHAN, OTTO: The Nazi Economic System. London, 1944. NEUMANN, FRANZ L.: Behemoth. New York, 1942. O'BRIAN, T.H.: Civil Defence. London, 1955. (A második világháború hivatalos brit történetének egyik kötete, szerkesztette R.M. Butler.) OLDEN, RUDOLF: Hitler, the Pawn. London, 1936. OUTZE, BORGE, szerk.: Denmark during the Occupation. Koppenhága, 1946. OVEN, WILFRED VON: Mit Goebbels bis zum Ende. Buenos Aires, 1949. OVERSTRAETEN TÁBORNOK, VAN: Albert I-LeopoldIII. Brüsszel, 1946. PAPEN, FRANZ VON: Memoirs. London, 1952. PECHEL, RUDOLF: Deutscher Widerstand. Zürich, 1947. PERTINAX: The Grave Diggers of France. New York, 1936. PINNOW, HERMANN: History of Germany. London, 1936. POLIAKOV, LEON és WULF, JOSEF: Das Dritte Reich und die Juden. Berlin, 1955. POTEMKIN, V.V., szerk.: Histoire de la Diplomatie. Párizs, 1946-47. (Egy szovjet-orosz mű francia kiadása.) RABEN AU ALTÁBORNAGY, FRIEDRICH VON: Seeckt, aus seinem Leben. Lipcse, 1940. RAUSCHNING, HERMANN: Time of Delirium. New York, 1946. RAUSCHNING, HERMANN: The Revolution of Nihilism. New York, 1939. RAUSCHNING, HERMANN: The Conservative Revolution. New York, 1941. RAUSCHNING, HERMANN: The Voice of Destruction. New York, 1940. REED, DOUGLAS: The Burning of the Reichstag. New York, 1934. REÍTLINGER, GERALD: The Final Solution - The Attempt to Exterminate the Jews of Europe, 1939-45. London. 1953. REITLINGER, GERALD: The SS - Alibi of a Nation. London, 1956. REYNAUD, PAUL: In the Thick of the Fight. London, 1955. RIBBENTROP, JOACHIM VON: Zwischen London und Moskau. Erinnerungen und letzte Aufzeichnungen. Leone am Starnberger See, 1953. RIESS, CURT: Joseph Goebbels. London, 1949. RITTER, GERHARD: Carl Goerdeler und die deutsche Widerstandsbewegung. Stuttgart, 1955.

ROEPKE, WILHELM: The German Question. London, 1946. ROSINSKI, HERBERT: The German Army. London, 1939. ROTHFELS, HANS: The German Opposition to Hitler. Hinsdale, Illinois, 1948. ROUSSET, DAVID: Λ World Apart. London, 1951. RÜSSEL, BERTRAND: A History of Western Philosophy. London, 1946. SAMMLER, RUDOLF: Goebbels: The Man Next to Hitler. London 1947. SASULY, RICHARD: I. G. Farben. NewYork, 1947. SCHACHT, HJALMAR: Account Settled. London, 1949. SCHAUMBURG-LIPPE HERCEG, FRIEDRICH CHRISTIAN ZU: Zwischen Krone und Kerker. Wiesbaden, 1952. SCHELLENBERG, WALTER: The Labyrinth. London, 1956. SCHLÄBRENDORFF, FABIAN VON: They Almost Killed Hitler. New York, 1947. SCHMIDT, PAUL: Hitler's Interpreter. London, 1951. (Ez az angol fordítás kihagyja az eredeti Statist auf diplomatischer Buehne, 1923-45 c. 1949-es bonni kiadásnak körülbelül a felét, amely a Hitler előtti időszakot dolgozza fel.) SCHOLL, INGE: Die weisse Rose. Frankfurt, 1952. SCHRAMM, WILHELM VON: Der 20. Juli in Paris. Bad Woerishorn, 1953. SCHROETER, HEINZ: Stalingrad. London, 1958. SCHUETZ, WILLIAM WOLFGANG: Pens under the Swastika, a Study in Recent German V/riting. London, 1946. SCHULTZ, JOACHIM: Die letzen 30 Tage - aus dem Kriegstagebuch des O.K. W. Stuttgart, 1951. SCHULTZ, SIGRID: Germany Will Try It Again. New York, 1944. SCHUMANN, FREDERICK L.: The Nazi Dictatorship. New York, 1939. SCHUMANN, FREDERICK L.: Europe on the Eve. New York, 1939. SCHUMANN, FREDERICK L.: Night Over Europe. New York, 1941. SCHUSCHNIGG, KURT VON: Austrian Requiem. London, 1947. (Ez az eredeti Ein Requiem in Rot-Weiss-Rot. c. kiadás angol fordítása, Zürich, 1946.) SCHUSCHNIGG, KURT VON: Farewell, Austria. London, 1938. SCOLEZY, MAXINE S.: The Structure of the Nazi Economy. Cambridge, 1941. SEABURY, PAUL: The Wilhelmstrasse: A Study of German Diplomats under the Nazi Regime. London, 1955. SHERWOOD. ROBERT E.: Roosevelt and Hopkins. New York, 1948. SHIRER, WILLIAM L.: Berlin Diary. London, 1941. SHIRER, WILLIAM L.: End of a Berlin Diary. London, 1947. SHIRER, WILLIAM L.: The Challenge of Scandinavia. London, 1956. SHULMAN, MILTON: Defeat in the West. London, 1947. SKORZENY, OTTO: Skorzeny's Secret Memoirs. New York, 1950. SNYDER, LOUIS L.: The Tragedy of a People. Harrisburg, 1952. SPEIDEL TÁBORNOK, HANS: We defended Normandy. London, 1951. SPENGLER, OSWALD: Jahre der Entscheidung. München, 1935. STEED, HENRY WICKHAM: The Haps burg Monarchy. London, 1919. STEIN, LEO: I Was in Hell with Niemoeller. London, 1942. STIPP, JOHN L.: Devil's Diary. Yellow Springs, Ohio, 1955. (Válogatás az NC A köteteiben szereplő német dokumentumokból.) STROELIN, KARL: Stuttgart im Endstadium des Krieges. Stuttgart, 1950. SUAREZ, GEORGES és LABORDE, GUY: Agonie de la Paix. Párizs, 1942. TANSILL, CHARLES C: Back Door to War. New York, 1952. TAYLOR, A. J. P.: The Course of German History. London, 1945. TAYLOR, TELFORD: Sword and Swastika. London, 1953. TAYLOR, TELFORD: The March of Conquest. London, 1959. THOMAS TÁBORNOK, GEORG: Basic Facts for a History of German War and Armament Economy (stencilezett). Nürnberg, 1945. THOMPSON, DOROTHY: Listen, Hans. Boston, 1942. THORWALD, JUERGEN: Das Ende an der Elbe. Stuttgart, 1950. THORWALD, JUERGEN: Flight in Winter: Russia, January to May 1945. New York, 1951. THYSSEN, FRITZ: 1 Paid Hitler. London, 1941. TOLISCHUS, OTTO D.: They Wanted War. London, 1940. TOYNBEE, ARNOLD, szerk.: Hitler's Europe. London, 1954. TOYNBEE, ARNOLD és VERONICA M., szerk.: The Eve of the War. London, 1958. TREFOUSSE, H.L.: Germany and American Neutrality, 1939-1941. New York, 1951. TREVOR-ROPER, H.R.: The Last Days of Hitler. London, 1947.

VERMEIL, EDMOND: L'Allemagne Contemporaine, Sociale, Politique et Culturale, 1890-1950. 2. kötet. Párizs, 1952-53. VOSSLER, KARL: Gedenkrede ruer die Opfer an der Universitaet Muenchen. München, 1947. VOWINCKEL, KURT: Die Wehrmacht im Kampf 1., 3., 4., 7., 8., 9., 10., 11. kötet. Heidelberg, 1954. WAGNER, FRIEDELIND: Heritage of Fire. New York, 1945. WEISENBORN, GUENTHER: Der lautlose Aufstand. Hamburg, 1953. WEIZSAECKER, ERNST VON: The Memoirs of Ernst Von Weizsaecher. London, 1951. WELLES, SUMNER: The Time for Decision. London, 1944. WESTPHAL TÁBORNOK, SIEGFRIED: The German Army in the West. London, 1951. WEYGAND TÁBORNOK, MAXIME: Rappelé au Service. Párizs, 1947. WHEATLEY, RONALD: Operation Sea Lion. London, 1958. WHEELER-BENNETT, JOHN W.: Wooden Titan: Hindenburg. London, 1936. WHEELER-BENNETT, JOHN W.: Munich: Prologue to Tragedy. London, 1948. WHEELER-BENNETT, JOHN W.: The Nemesis of Power: The German Army in Politics, 1918-1945. London, 1953. WICHERT, ERWIN: Dramatische Tage in Hitlers Reich. Stuttgart, 1952. WILMOT, CHESTER: The Struggle for Europe. London, 1952. WRENCH, JOHN EVELYN: Geoffrey Dawson and Our Times. London, 1955. YOUNG, DESMOND: Rommel - The Desert Fox. London, 1950. ZELLER, EBERHARD: Geist der Freiheit. München, 1954. ZIEMER, GREGOR: Education for Death. London, 1942. ZOLLER, Α., szerk.: Hitler Privat. Düsseldorf, 1949. (Francia kiadás: Douze Ans auprès d'Hitler. Párizs, 1949.) ZWEIG, STEFAN: The World of Yesterday. London, 1943.

FOLYÓIRATOK HALE PROFESSZOR, ORON JAMES: „Adolf Hitler: Taxpayer.” The American Historical Review, LX, No. 4. (1955. július). HUCH, RICARDA: „Die Aktion der Muenchner Studenten gegen Hitler.” Neue Schweizer Rundschau. Zürich, 1948. szeptember-október. HUCH, RICARDA: „Der 18. Februar: Umriss einer deutschen Widerstandsbewegung.” Die Gegenwart, 194C. október 30. KEMPNER, ROBERT M.W.: „Blueprint of the Nazi Underground.” Research Studies of the State College of Washington, 1945. június. THOMAS TÁBORNOK, GEORG: „Gedanken und Ereignisse.” Schweizerische Monatshefte, 1945. december. WITZIG, RUDOLF: „Die Einnahme von Eben-Emael.” Wehrkunde, 1945. május.

TARTALOM ELSŐ KÖNYV: ADOLF HITLER FELEMELKEDÉSE 1. A HARMADIK BIRODALOM SZÜLETÉSE 2. A NÁCI PÁRT SZÜLETÉSE 3. VERSAILLES, WEIMAR ÉS A SÖRHÁZI PUCCS 4. HITLER ÉSZJÁRÁSA ÉS A HARMADIK BIRODALOM GYÖKEREI MÁSODIK KÖNYV: GYŐZELEM ÉS KONSZOLIDÁCIÓ 5. ÚT A HATALOM FELÉ: 1925-316. 6. A KÖZTÁRSASÁG VÉGNAPJAI: 1931-33 7. NÉMETORSZÁG NÁCIFIKÁLÁSA: 1933-348. 8. ÉLET A HARMADIK BIRODALOMBAN: 1933-37 HARMADIK KÖNYV: ÚTON A HÁBORÚ FELÉ 9. AZ ELSŐ LÉPÉSEK: 1934-37 10. FURCSA VÉGZETES KÖZJÁTÉK: BLOMBERG, FRITSCH, NEURATH ÉS SCHACHT BUKÁSA 11. AZ ANSCHLUSS: AUSZTRIA ELRABLÁSA 12. MÜNCHEN FELÉ 13. CSEHSZLOVÁKIA MEGSZŰNÉSE 14. LENGYELORSZÁGON A SOR 15. A NÁCI-SZOVJET PAKTUM 16. A BÉKE UTOLSÓ NAPJAI 17. A II. VILÁGHÁBORÚ MEGINDÍTÁSA NEGYEDIK KÖNYV: HÁBORÚ: A KEZDETI GYŐZELMEK ÉS A FORDULÓPONT 18. LENGYELORSZÁG ELESTE 19. „FURCSA HÁBORÚ” NYUGATON 20. DÁNIA ÉS NORVÉGIA MEGHÓDÍTÁSA 21. GYŐZELEM NYUGATON 22. A „FALL SEELÖWE”: A NAGY-BRITANNIA ELLENI MEGHIÚSULT INVÁZIÓ 23. BARBAROSSA: OROSZORSZÁG KÖVETKEZIK 24. FORDUL A KOCKA 25. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KÖVETKEZIK 26. A NAGY FORDULÓPONT: 1942 – SZTÁLINGRÁD ÉS EL ALAMEIN ÖTÖDIK KÖNYV: A VÉG KEZDETE 27. AZ ÚJ REND 28. MUSSOLINI BUKÁSA 29. A SZÖVETSÉGESEK NYUGAT-EURÓPAI INVÁZIÓJAÉS A HITLER MEGGYILKOLÁSÁRA TETT KÍSÉRLET HATODIK KÖNYV: A HARMADIK BIRODALOM BUKÁSA 30. NÉMETORSZÁG MEGHÓDÍTÁSA 31. GÖTTERDÄMMERUNG: A HARMADIK BIRODALOM UTOLSÓ NAPJAI RÖVID EPILÓGUS JEGYZETEK KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS FELHASZNÁLT IRODALOM

TELETEACHER BT., BUDAPEST, 1995. FELELŐS KIADÓ: HADARICS KATALIN MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KOVÁCS BULCSÚ NYOMDAI MUNKÁK: BORSODI NYOMDA KFT. FELELŐS VEZETŐ: DUCSAI GYÖRGY